GALAKTIKA, 102.

szám
V. ÉVF. 1989/3

Közhírré tenni a jó hírt – Gy ztünk! kiált a fáradtságtól térdre bukó hírviv –, igen, erre mindig
seregestül akad jelentkez .
A rossz hírt megvinni, erre sohase lök dtek magasba a kezek: megyek én, mondom én...
Pedig valakinek a rossz hírt is meg kell vinnie, el kell mondania...
A kötelesség sajátos önkéntessége a f szerkeszt t szólítja csatasorba; az neve áll legelöl az
impresszumban, legyen , mondja ...
Nincs mit tenni: mondom...
Tisztelt Olvasóink! Tisztelt Galaktika-kedvel k! Kedves Galaktika-vásárlók!
Jelentem, hogy nem a galaktikus csatamez kön, de a honi kis lapályokon elvesztettük a csatát. A
papírárak, a nyomdai m veleti költségek – az egyéb, szintén növekv költségek –
emelkedésének nem egy rohamát hárítottuk el már eddig, de ez az újabb, megadásra
kényszerített: emelnünk kell a lap árát.
És mert szeretnénk megkímélni Olvasóinkat attól, hogy a lap kézhezvételekor derüljön ki,
drágább lett a lap, el re mondjuk: Az áprilisi Galaktika ára már 38 forint lesz. Az el fizetési dij
1989-ben változatlan marad.
Sajnáljuk, de nem tehetünk mást.
Azon kedves Olvasóink, akik elolvasták az impresszumban a szerkeszt ség névsorát, és akik
jártak a szerkeszt ségben, egyaránt tanúsíthatják: nem a seregnyi munkatárs és nem hivalkodó,
hatalmas szerkeszt ségi helyiségek sora dagasztja a lap árát.
A mégis drágább lap azonban így is szorítóbb kötelezettség számunkra: jobb, izgalmasabb,
megvásárlásra még érdemesebb lapot kell csinálnunk.
Higgyék el, azon leszünk, hogy valóban így legyen.
Úgy gondoljuk, a Galaktika minden egyes száma egy-egy kalandos útra invitálja olvasóit. A
részvételi díj ezentúl borsosabb lesz – ígérjük, élménydúsabb a kaland is.
A Galaktikában még számtalan kaland vár ránk. Kérjük, ezúton is tartsanak velünk.
Tartalomjegyzék
Reinard Wegerth: A nagy zöld sztrájk (3. rész) - Zoltai Bence ford.................................................4
Lev Kuklin: Algoritmus - Földeák Iván ford....................................................................................17
Richard Cowper: Paradicsomi part - Kaán Judit ford. .....................................................................20
Philip José Farmer: Az r árnyéka - Nagy Erzsébet ford.................................................................36
FILM, TV, VIDEO Kóczián János: Filmbemutatók: X Pogram.....................................................54
Csillagember ...................................................................................................................................55
Anglia alkonya................................................................................................................................56
Filmhírek.........................................................................................................................................57
Lev Kuklin: Makacs páciens - Földeák Iván ford. ...........................................................................59
Viktor Kolupajev: A zongorahangoló - Földeák Iván ford..............................................................62
Dmitrij Bilenkin: Létezik-e az ember? - Földeák Iván ford.............................................................68
Sirpa Pasanen: Hulladékszállító pilóták - Fehérvári Gy ford. ...................................................73
Johanna Sinisalo: Éjvíz - Fehérvári Gy ford...............................................................................79
Matias Ranta: Kívülálló világ - Fehérvári Gy ford.....................................................................96
Könyvekr l Dr. Horváth András: „Az utolsó kísértés” egyszerre két regényt írni? ....................100
Trethon Judir: Gregor Man visszatér...........................................................................................101
Földeák Iván: A lényeg mindig a földön marad .........................................................................102
Eija Elo: Napóleon cserehetei - Fehérvári Gy ford. .................................................................105
Matti Wäre: T zkör - Fehérvári Gy ford...................................................................................114
Johanna Sinisalo: Hanna - Fehérvári Gy ford...........................................................................128
hely Schuminszky Nándor: „Repül fotel” a világ rben .........................................................133
Both El d: Hol lakhatnak a földönkívüliek? ..............................................................................134
Gergelyi Katalin: Változások a sci-fi irodaiamban ....................................................................139
Galaktika Baráti Kör.........................................................................................................................141
Adam Synowiec: Játék - Nemere István ford. ................................................................................144
Koch György: Börleszk....................................................................................................................148

A borító Gadó János munkája

Reinhard Wegerth

A nagy zöld sztrájk

Az új Daimonion
„Ma a technikai haladás az, ami
akkoriban a háború volt!”
(Dr. Flora)

A T ke I. luxusjacht órák óta egyenesen halad délnyugat felé. Már elhagyta a Temze és a Rajna
torkolatának térségét, s most Dover felé veszi az irányt.
– A Csatornára jellemz ez a mai id járás! – Korn az egyik ablakhoz lép a mutatós faburkolattal
ellátott kapitányfülkében.
– A köd ráül a vízre – sóhajt Flora –, pedig de szívesen elnéztem volna az angol part
krétaszikláit!
– Ha tartjuk az irányt, hamarosan elérjük a naposabb vidéket ígér szélességi fokot.
Évek óta egymáshoz köti ket a tudományos kutatás, de a házasságkötési okirat is. Most
sincsenek egyedül a szalonban. A hajó közepén a mahagóni- és sárgaréz berakású bárpultra két
úr támaszkodik: Schmidt, a kutatórészleg vezet je (akárcsak Flora és Korn, is gyakran hétvégi
vendég a jachton), és egy bizonyos Kindler nevezet pszichológus, aki most el ször kapott
meghívást.
– Ki iszik velünk aperitifet? – hallatszik egy hang a kajüt bejáratánál. Arcán joviális mosollyal
Seimann igazgató lép a helyiségbe, a sikeres iparmágnás, a hétvégi hajóutak gyakorlott
kapitánya. Nyomában mindig elegáns magántitkárn je.
– E mindig el zékeny hölgy – mondja vendégei felé fordulva Seimann – kész arra, hogy
kisegítsen a bárban! Hajónkon ezúttal ugyanis alig tartózkodik fedélzeti legénység.
Egy óra múlva a szalon ebédl asztalához ül a társaság, s élvezettel fogyasztja a vacsora falatjait,
ami híressé teszi a Seimann által rendezett jachtkirándulásokat. Az egyes fogásokat személyesen
a f pincér tálalja fel – úgy látszik, ezúttal jelenti az egész személyzetet a fedélzeten.
A gyümölcsös desszert után – amely, mint el tte a hús- és növényételek, bámulatos természeti
ízeivel aratott általános sikert – Seimann hátrad l a székén.
– Hölgyeim és uraim – kezdi –, egy fontos programpontban mai utunk különbözik korábbi
kirándulásainktól. Üdülés és kikapcsolódás mellett ezúttal más cél is lebeg szemem el tt; ez az
egyel re titkos cél követelte meg, hogy nagymértékben lemondjunk a legénység jelenlétér l. Ha
ez kényelmetlenséget okozna önöknek, máris kérem a bocsánatukat, de ígérhetem, hogy cserébe
nagy jelent ség döntések hozatalában m ködhetnek majd közre.
Seimann szünetet tart, s pillantást vet a pincérre, aki éppen kávét és konyakot szolgál fel.
– Olivert beavattam a dologba, közben a maga módján segítségünkre lesz, nemde?
– Kész örömmel, igazgató úr – válaszol a testes pincér, s kimérten meghajol.
– Mir l is van tehát szó? Amire én gondolok, azt egyfajta brain-stormingnak, ötletek
összegy jtésének is nevezhetném. Önök tudják: ilyenkor néhány ember összegy l, lehet leg
fesztelen környezetben, és megkísérlik, hogy megoldjanak egy adott problémát – spontánul,
asszociációkra építve, nem riadva vissza olyan utaktól-módoktól sem, amelyek els hallásra
talán rültnek t nnek. Engem ezúttal egyetlen kérdés foglalkoztat, amelynek fontossága minden
vitán felül áll: hogyan biztosítsuk a Földön az emberi faj fennmaradását?
Seimann körbenéz az asztaltársaság tagjain, és bizalmasan rájuk mosolyog.
– Konszernünk nem egészen vétlen abban a helyzetben, amely pillanatnyilag kialakult. Az a
szexfólia, amelyet dr. Flora asszony és dr. Korn úr feltaláltak, s amelyet Schmidt mérnök úr
szériagyártásra alkalmassá tett, világszerte jókora nyereséget hoz ugyan konszernünknek, de az
intiméletnek ezek a programjai olyannyira közkedveltté váltak, hogy már alig akad olyan ember,
aki szexuális vágyat érezne testi partnerrel való szeretkezésre. Mivel így a nemi érintkezés, a
korábbi értelemben véve a szót, túlhaladottá vált, a világ egyes vidékein már egész generációknál
elmaradnak a szülések!
A következményeket nem nehéz felismerni. Megoldódott ugyan ezáltal a túlnépesedés gondja –
de milyen áron? Ugyanis, ha szabad így fogalmaznom, a fürd vízzel együtt a gyereket is
kiöntjük!
Másként szólva: gyakorlatilag megállt az emberi nem szaporodása. Ez persze szóra sem lenne
érdemes, ha miel bb felfedezünk egy alternatív formát az utódok nemzésére!
Az asztaltársaság figyelmesen hallgatja az el adást.
– És nekünk ezt az alternatív formát kell megtalálnunk e brain-stormingban? – kérdi Flora némi
szünet után.
– Pontosan. Mivel a lakosságból magából nyilvánvalóan hiányzik a felel sségérzet ebben a
tekintetben, egy magasabb rend szervezet, jelen esetben éppen a mi konszernünk kénytelen
felfigyelni e problémára. Én így képzelem ezt: maga, kedves kollegina, férjével egyetértésben
javaslatot tesz a megoldásra, ugyanolyan eredeti és ragyogó javaslatot, mint amilyennel már
többször is segítettek a cégnek. Schmidt mérnök úr, akivel maguk produktíven együtt dolgoztak,
mérlegre teszi majd a maguk gondolatait a technikai és a pénzügyi kivitelezés tekintetében;
végül Kindler docens úr, akit els ízben üdvözölhetek jachtom fedélzetén, szakember a
gyermekpedagógia és -pszichológia terén; t le tudományos szempontból kiegészít gondolatokat
várok. Még egy férfit szeretnék munkánkba bevonni; ugyan nem lehet személyesen köztünk,
de már 1932-ben konkrét gondolatokat fejtett ki a mi ma id szer problémáinkról; az elhunyt
angol íróra, Huxleyre gondolok, illetve regényes m vére, a Szép új világra.
Seimann titkárn je felé fordul.
– Ha most lenne olyan szíves – mondja és körbemutat. A megszólított hölgy felnyit egy táskát,
kivesz egy halom könyvecskét, és szétosztja ket a csodálkozó, utasoknak.
– Talán még ma este betekintenek Huxley munkájába – mondja Seimenn. – Akkor lesz alapunk a
közös vitára.
*
Flora csukva tartja a szemét. Most ébredt fel, és örült a szemhéján átsüt narancsszín korong
melegének. „A nap! – gondolja. – Süt a nap!”
A reggeli fénysugár valóban betölti a kabint, amikor Flora pislogva kinyitja a szemét. Kibújik a
takaró alól, s mezítláb a kabinablakhoz lép. Kint kék tengerhullámok torlódnak egymásra, s kék
égbolt ível fölöttük.
Korn is most ébred. Mint mindig, ezúttal is megosztja Florával a két egymás feletti ággyal
ellátott, kényelmesen felszerelt kabint. Megdörzsöli testét ugyanazon takaró alatt, amely alól
Flora az imént el bújt, s tetszéssel nézi feleségét. A fels ágyat ezúttal sem használták, mint a
legtöbb közös hétvégi útjukon.
– Ez már nem az Északi-tenger – mondja Flora az ablaknál, s férje felé fordul.
Korn kilép a jócskán feldúlt ágyból, s pillantást vet a nap felé.
– Még mindig délnyugati irányban hajózunk. Ez már az Atlanti-óceán, körülbelül a Földközi-
tenger magasságában. – Átöleli asszonyát, s testmelegében felindultan fedezi fel az éjszaka
emlékeit.
– Mit gondolsz – kérdi Flora –, vannak még emberek, akikben annyira eleven maradt az egymás
iránti régi, gyöngéd érzelem, mint mibennünk?
– E hajó fedélzetén biztosan nincsenek – ez a férje meggy dése. – A testi szerelmet nem
tartják modernnek, mint tudod. Sokan nagyon is jól elvannak a ma divatos szexfóliákkal.
– És miért tesszük mi továbbra is a régi módon?
– Kimerít bb, de szebb – válaszolja Korn.
– Bizonyára nem csak egyedül mi teszünk így. – Flora nevet és elgondolkozik. – Úgy vagyunk
ezzel valószín leg, mint hajdanában a házi zenéléssel voltak; egyesek a hanglemez feltalálása
után is a házi muzsikát kedvelték.
– De kisebbségben voltak – állapítja meg Korn –, ugyanúgy, mint mi. A f nöknek igaza van: a
társadalom számára kevés az így nemzett gyerek.
– Nekem egy is elég lenne – mondja Flora elt dve. – Egyetlen baba, saját szükségletre! Vagy
te ellenzed?
– Hogy gondolod? – tudakolja Korn.
– A jelek szerint terhes vagyok – feleli Flora. – S szeretnék egy gyereket szülni, még ha ez nem
is modern!
*
A T ke I. napozófedélzetén öt széket állítottak körbe. Az ott ül utasok egy különleges
telefonszerkezet hangját hallgatják; a készüléket egy asztal közepére állították.
– Ez az egyszer masina lehet vé teszi számomra – hangzik a kis készülékb l –, hogy részt
vegyek a vitában, s közben a hajóhídon eleget tegyek a kapitányi tisztemb l adódó
kötelességeimnek. A tenger ugyan nyugodt, s hajónkat automatika irányítja, de hébe-hóba nem
árt utánanézni a dolgoknak.
– Igazgató úr – szakítja félbe Korn hirtelen –, meghatározott irányba kormányozza ön a hajót?
– Azt terveztem – válaszol Seiman némi torokköszörülés után –, hogy kényelmes körutat teszünk
der s id ben; ilyet a mi megszokott Északi-tengerünkt l nem várhatnánk ebben az évszakban.
Nézzen csak túl a korláton, kedves barátom! Hol található itt a roppant Atlanti-óceánon
meghatározott hely, amely felé haladhatnánk?
A készülékb l hallatszó hang e válasz közben enyhén ingerült; most visszakapja a régi
nyugalmát.
– Miel tt a dolgok közepén kezdeném, mint mondják: in medias res, szeretném önöket egyetlen
dogma tudomásulvételére kérni; ez így hangzik: az emberiségnek szüksége van utódokra! Persze
érdekelne, hogy elfogadják-e ezt a dogmát, és hogy mily mértékben fogadják el. Tehát:
tulajdonképpen miért lesz nekünk a jöv ben is szükségünk gyerekekre?
– Azért – mondja Flora, és kissé elpirul –, mert a világ legszebb, legnemesebb dolgai közé
tartozik, hogy két embernek közös kisbabája van. Mert a gyermekek az embernek mint anyáknak
vagy apáknak többletértelmet adhatnak: értelmet az életünknek. – Újra elpirul. – Legalábbis a
múltban ez így volt – teszi hozzá halkan.
– De a jelen – véli Schmidt mérnök a kutatórészlegb l – egészen más képet mutat, mint tudjuk.
Engedjék meg ezért, hogy én egy józan gazdasági érvet hozzak fel: a ma gyermeke a holnap
munkaereje! Ha ugyanis hosszabb ideig nem n nének fel fiatalok a mindennapos szakmai
életben, akkor valószín leg minden területen leállna a termelés!
– Gyerekpárti vagyok – jelentkezik szólásra a hajóra most el ször meghívott ifjú docens –, mert
a gyermek végül is az én m veltségem és tevékenységem tárgya.
– Nekem pedig egyszer en fájdalmat okozna – így Seimann magántitkárn je –, ha
megsemmisülnének a technikai haladás nagyszer vívmányai! Mert ha az emberiség nem talál
vissza a szaporodás útjára, vele együtt kipusztulna az egész civilizációnk, talán az egyetlen az
egész világmindenségben!
Csak Korn nem szólt idáig. Nyilvánvalóan nincs szükség forradalmi eszmékre ahhoz, véli, hogy
igazolják a f nök terveit.
– A gyerekek mellett szavazok – mondja aztán vállat vonva, és mosolyog. – Hiszen már a
Bibliában is ez áll: szaporodjatok és sokasodjatok!
A készülékb l érthetetlen üvegcsörömpölés hallatszik.
– Kedves vendégeim, köszönöm rendkívül érdekes fejtegetéseiket a tervezetben megfogalmazott
dogmánkról. Miel tt rátérnék f témánkra, hogy mérlegre tegyük az elhunyt írónak, Huxleynek
javaslatait, igyunk egy kis frissít t. Oliver nyomban felszolgálja.
– Igazgató úr – kérdi Flora szelíden –, mi az ön saját véleménye az emberi utódlásról?
Seimann a hajóhídon áll, a kék Atlanti-óceán távolába réved a tekintete: jachtjának orra továbbra
is délnyugati irányban szántja a habokat. Kemény kézzel fogja a kormánykereket, és energikus
hangon válaszol:
– Hozzám leginkább az olyan gazdasági érvek állnak közel, mint amilyen Schmidt mérnöké, aki
a gyerekben eljövend munkaer t lát. Itt persze számításba kell vennünk, hogy egész
árutermelésünk egyre nagyobb mértékben automatizált lesz. Az emberi utódokra azért egy
másik, semmiképp sem kevésbé lényeges szerep vár: szükség van rájuk mint jövend
fogyasztókra! Mint a jöv fizet képes vev ire!
Az asztal körül ül k bólintanak erre a nyilatkozatra – hárman közömbösen, ketten
megdöbbenten. Seimann büszkén folytatja:
– Huxley is, akir l a következ kben vitatkozunk majd, úgy vélte még, hogy ténylegesen a
munkateljesítmény primitív céljának megvalósításához kellenek utódok. Láthatjuk, hogy milyen
könnyen haladja meg technikai valóságunk az írói fantáziát!
*
Végéhez közeledik a második vacsora a fedélzeten. Míg a vendégek ismételten dicsérik a
feltálalt ételek természetes ízét, Seimann egy ezüstkanállal néhányszor finoman megcsendíti
borospoharát. A hangra mindenki elhallgat. Seimann így szól:
– Talán kívánatos lenne, és ügyünket jól szolgálná, ha rögzítenénk a ma délutáni vita
eredményeit. Szándékosan használom a „vita” szót. Beszélgetéseink mostani szakaszában még
nem szükséges a brain-storming, úgy vélem, Huxley gondolati el munkálatai, f ként regénye
els fejezetében, nagy horderej megoldásokkal szolgálnak.
– Valóban – mondja Schmidt mérnök –, ezt az els fejezetet ma úgy olvashatjuk, mint használati
utasítást emberi embriók mesterséges nemzésére és biológiai tenyésztésére. Különös szerencse
eközben, hogy véleményem szerint technikailag ma minden további nélkül alkalmazhatók a
regényben leírt módszerek, kivéve talán két-három olyan elképzelést, ahol az írót elragadta a
fantáziája.
– Milyen elképzelésekre gondol? – kérdi Flora.
– Például a sokszorosításra. Emlékezzék: a regényben a megtermékenyített petesejtet
röntgensugárzással tucatnyi azonos embrióra osztják. Vagy a kasztmeghatározás históriája,
amikor is a kés bbi alacsonyabb rend munkára szánt egyedek embriói bizonyos mennyiség
alkoholt és az átlagosnál kevesebb oxigént kapnak a vérpótlékukba. Ezek fantáziával teli, de
technikailag kétes módszerek.
Flora tiltakozik:
– De az isten szerelmére, Huxley ezt mégsem azért írta, hogy bárki is megvalósítsa! óvni akart
az ilyen fejl dést l!
– Kedves kollegina – szólt Seimann –, ez lehetséges, de minket el ször is nem köteleznek egy
elhunyt irodalmár óhajai; másodszor az említett módszereknek egyébként sincs értékük a mi
elképzeléseink érvényesítése tekintetében. Nekünk nincs szükségünk alacsonyabb rend munkát
végz utódokra! Kérem tehát Schmidt mérnök urat, foglalja össze, hogyan képzeli az eljövend
embrionális fejl dést!
A mérnök bólint, és egy teleírt papírlapot vesz el kabátzsebéb l.
– Feljegyeztem a technikailag releváns adatokat. Mint önök erre emlékeznek, Huxley leírása
szerint mesterséges úton, tehát az anyai testen kívül nemzik az emberi embriókat. „Keltet és
kondicionáló központnak” nevezik a kivitelezés helyét, amely ugyan Berlin-Dahlemben
található, de nyilvánvalóan nemcsak a német utódok szaporítása ügyében illetékes, hanem egész
Nyugat-Európában mérvadó.
Az ottani munka alapja a szervszponzorálás. Fiatal n k önként és közérdekb l kivétetik a
petefészküket – ez mellesleg hathavi fizetésnek megfelel prémiummal jár együtt. A kioperált
ováriumot aztán testh mérsékleten életben tartják, és rendszeresen elkülönítik az érett
petesejteket. Ezeket belemerítik szabadon úszkáló hím ivarsejtekkel teli folyadékba – Huxley
nem említi, hogy a férfidonorok is kapnak-e prémiumot –, amire bekövetkezik a tömeges
megtermékenyülés.
A munkaszakaszban minden embrió saját üvegpalackba kerül, s ott fejl dik egészen a
megszületésig, amit a szerz tréfásan „kidugaszolásnak” nevez. Nagyon érdekes, habár a mi
céljainkhoz nem szükséges, hogy közben különféle kondicionálást alkalmaznak: akiknek kés bb
a trópusokon vagy kohókban kell dolgozniuk, azok embrióinak üvegpalackokkal együtt át kell
haladniuk egy forrólégfolyosón. Vagy a jöv rakétarepül it azáltal kényszerítik arra, hogy ezt a
hivatást válasszák, hogy egy forgószerkezet már prenatálisan a súlytalanság állapotában
bukfenceket végeztet velük.
Schmidt mérnök megköszörüli a torkát:
– Az ilyen gondolatok olvasása közben persze nem vagyok biztos, hogy az író komolyan
gondolta-e a dolgot, vagy gúnyolódott. Az alapötlet mégis teljesen ésszer , és ma már
technikailag meg is valósítható.
Seimann elégedett bólintással nyugtázza e fejtegetéseket, s rögtön Kindler docenshoz fordul:
– Ön a gyermekpszichológia szakembere. Van valamilyen elgondolása e modellel kapcsolatban?
Használhatónak tartja arra, hogy megfelel utódok nemzését biztosítsuk?
Az ifjú docens meghajtja magát.
– Az emberiség egész története folyamán újra és újra felbukkannak legendák, amelyek olyan
mesterségesen teremtett lényekr l szólnak, akiket nem anya szült. Teremtésük képességét
kezdetben az isteneknek tulajdonították.
Gondoljanak Prométheuszra vagy akár Jehovára, akik – anélkül, hogy tudtak volna egymásról –
állítólag agyagból formáltak embereket. Az újkorban azután egyre inkább földi egyénekr l szól a
fáma, akik okkult tudományok segítségével érték el céljukat; például Faust famulusa, Wagner
vagy Loew, a csodarabbi.
Ezek a mesterségesen létrehozott emberek, lett légyen a nevük Ádám és Éva, Homunculus vagy
Gólem, egy egészen hihetetlen sajátossággal rendelkeznek: kész feln ttként jöttek létre! Ez
számomra azt bizonyítja, hogy mindnyájan a legendák birodalmába tartoznak. Az embriókorban
elkezd biológiai fejl dés nélkül egyszer en elképzelhetetlen a test és a szellem kifejl dése, a
psziché megérése, így az életképes ember.
Huxley azonban sokkal reálisabban nézi ennek az si emberi álomnak a teljesülését. Azok az
üvegpalackok, amelyekben nála az embriók kilenc hónapon át fejl dnek, folyékony
táplálékokkal és vérpótlékokkal, egész egyszer en technikai változatok az anyatesthez képest. A
többi fontos feltétel is, mint a fényviszonyok, a természeti mintaképben alkalmazkodnak a
regényben leírt Keltet Központban. Ha jól emlékszem, ott elsötétítik a termeket, és csak az
embriók állapotával kompatibilis vörös fény világít.
Ezt az összehasonlítást azonban tovább folytathatjuk.
Nem kérdéses, hogy az embert már születése el tt érik bizonyos hatások. Ha terhessége alatt az
anya megbetegszik, ha boldogtalannak érzi magát vagy ha felizgul, ez rendszerint hatással van az
embrióra is – végtére is az elképzelhet legszorosabb kapcsolatban van vele a vérkeringés és az
idegpályák révén! Itt még fölényben is van a Huxley-modell, ismerjük el: az üvegpalackban való
zavartalan és orvosi szempontból tökéletesen ellen rzött felnövekvés határozottan kedvez az
egészséges fejl désnek. Nem megvetend az sem, hogy az úgynevezett „kidugaszolódás”
lényegesen kevésbé tragikus, mint a mi civilizációnkban eddig elkerülhetetlen „születési sokk”!
*
Micsoda m veletlen filiszterek! – dohog magában Flora. Már meztelen, s fülkéjükben az alsó
ágyon ül, félig betakarózva. – Itt egy író a maga rémálmát vázolja fel, s a német feltaláló szellem
nyomban „használati utasítást” pillant meg benne! Egyébként tudod-e, hogy éppen Huxleynál
tipikus precedensr l beszélhetünk?
Korn a kajütszekrény mellett áll, éppen vetk zik.
– Mennyiben?
– A könyv els német fordítója jellemz módon angol talajból németbe ültette át a cselekményt!
Például a Huxley leírta Kutatóközpont az eredeti kiadás szövege szerint természetesen
Londonban van – és egyáltalán nem Berlin-Dahlemben! A könyv ironikus jelleg gondolatai
nyilvánvalóan mély hatással voltak a németekre már a megjelenéskor. S a germanizált változatot
nálunk máig is e régi német fordításban adják ki!
Mit is szóljon Korn ehhez az egész históriához? Elhatározza, hogy vidámabb dolgok felé tereli a
figyelmet, s Flora mellé bújik az ágyban.
– Terhes vagyok – mondja felesége. – Gyereket szeretnék, éppen ebben a korszakban! Az én
méhemben kell feln nie, nem pedig egy átkozott üvegpalackban!
Korn eddig szelíden simogatta felesége testét, most viszont megállt.
– A gyereket senki el nem veheti t led. De világos-e el tted, hogy egyetlen olyan n sem akad
majd, aki bekapcsolódik Seimann kísérletébe mesterséges gyerekek létrehozására? Inkább a testi
anyaságot fogják választani.
– Nos, ha ezért elveszíteném az állásomat, s t ha te is elhagynál, én megteszem, amit mondtam!
Úgy érzem, elég er s vagyok hozzá.
*
A T ke I. napozófedélzetén másodízben ülik körbe az utasok az asztalt. És a középen álló
beszél gépb l újból Seimann igazgató hangja hallható:
– Ma arról kell diskurálnunk, hogy milyennek képzeljük az eljövend gyermekek születés utáni
neveltetését. Nem tudom, mire megyünk eközben Huxley javaslataival, mégis felkérem Schmidt
mérnök urat, hogy a már bevált módon foglalja össze számunkra ket.
A felkért mérnök összeszedi magát nyugszékében, s ránéz az el tte lév asztalra tett papírlapra.
– Valóban, a könyv második fejezetében további fejtegetések találhatók témánkról. Itt néhány
lapon két technikailag megalapozott nevelési módszer rajzolódik ki.
El ször is jegyzeteket készítettem a csecsem k áramütésekkel való kondicionálásáról. A szerz
néhány hónapos, még csúszva-mászva közleked kisgyermekekr l ad képet, akiket
feln ttkorukban köztisztasági és gépkezel i munkakörök ellátására szántak, s ezért elszoktatnak
a természet iránti túlzott szeretett l. Illatos virágokból font tarka csokrot helyeznek a szobába,
amelynek padozatát körben áram alá helyezik. Amikor a gyerekek a színes virágcsokor felé
másznak, a szolgálatos dajka megnyom egy gombot, s a kicsik fájdalmas áramütést éreznek;
Huxley szerint egész életükben ezután hálásan végeznek minden olyan munkát, amely távol esik
a természett l.
A másik nevelési módszer az alvóiskola, a hipnopédia. Itt mintegy álmukban oktatják a
gyermekeket; álom közben hangszalagról órákon át ugyanaz a tananyag hangzik fel,
ismétl en. A szerz azonban korlátozza önmagát: ilyen módon csak a gyermekek érzéseit
alakítják, értelmüket nem. Ezért az alvóiskolának az a f célja, hogy a gyerekek elégedettek
legyenek azzal a kaszttal, amelybe besorolták ket.
Schmidt mérnök ismét hátrad l.
– Ezzel sajnos be is fejeztem a második fejezet referálását, már ami érdekes lehet számunkra. A
könyv további részei, mint tudjuk, tisztára irodalmi cselekményt nyújtanak – éppenséggel egy
szerelmi történet is el fordul bennük –, de számunkra nem érdekesek.
Seimann igazgató a hajóhídon áll, szilárdan tartja a kormányrudat, szeme keményen a láthatárra
tapad.
– Hallhatnánk most pszichológiai oldalról néhány megjegyzést ehhez a részhez is? – jelentkezik
a hangja a fedélzeti mikrofonon át.
Kindler docens szerényen felegyenesedik ül székében, és bólint.
– Amilyen részletesek a szerz javaslatai az embrionális szakaszt illet en, olyan hiányosnak
érzem gondolatait az új nevelésr l. E nevelést ugyanis Huxley néha meglep módon ötlettelenül
– els sorban a dajkák kezébe helyezi. A Schmidt mérnök által feljegyzett módszerek csak
kiegészít szerepet játszanak. Ezek a mi szándékaink szempontjából használhatatlanok: az
elektromos eszközökkel való kondicionálás és az alvóiskola mind oly társadalom számára
kigondolt eszköz, amely a felnöv új nemzedéket munkateljesítményekre ösztönzi, s t
kasztrendszerbe préseli. Ezeknek az elképzeléseknek, ahogyan Seimann igazgató úr meggy en
kifejtette korábban, szerencsére semmi közük a mi tényleges jöv nkhöz.
A mi nevelési modellünk számára tehát egyedül a dajkák intézménye lenne használható –
micsoda szegényes elképzelés!
– De miért nem vonják be a nevelésbe a szül ket! – veti közbe Flora. – Elvégre ezeknek a
gyerekeknek is vannak szüleik!
Az asztal körül zavart csend támad.
– Az ilyesmi bizony kivitelezhetetlen – mondja Schmidt mérnök, torkát köszörülve. – Ha a
szül n ön a petefészek és az ondó szponzorait érti, ezek az emberek a legritkább esetben ismerik
egymást, nem is szólva arról, hogy aligha élhetnek egymással – ma már a magánlakás a
legkedveltebb lakásforma! Ezenkívül a gyermeknevelést a legtöbb esetben szokatlannak,
fáradságosnak és kevéssé szórakoztatónak érzik – ez bizony nem kedvez a szül szerep
vállalásának.
Kindler docens kér újra szót:
– A szerz l sem lehetett idegen bizonyosfokú szkepszis a szül ket illet en. Huxley végül is
Siegmund Freud kortársa volt. Ismeretes, hogy Freud elmocsarasodó területnek tekintette a
kiscsaládot, a gyermekek pszichés betegségeiért a szül i nevelést okolta. Ha tehát már Huxley
hisztérikus anyák és neurotikus apák nélküli „új világ” képét vetíti elénk, hogyan is
gondolhatnánk mi, akik egy sokkal haladottabb jöv ért dolgozhatunk, visszalépésre a kiscsalád
felé?
Fejcsóválva és láthatóan megbotránkozva fejezi be gondolatmenetét az ifjú docens. Flora az
asztal fölött Korn tekintetét keresi, de az azt jelzi, hogy ne válaszoljon. Az asszony el szedi
napszemüvegét, és így rejti el hirtelen kibuggyanó könnyeit.
– Ha jól értem – szól most Schmidt mérnök –, ezzel átadhatjuk a feledésnek a szül k szerepének
gondolatát az eljövend nemzedék nevelésében. De ki lép a szül helyére? Megelégedhetünk a
dajkákkal?
– Történeti néz pontból ez a módszer is túlhaladott lenne – válaszol Kindler docens. – Mert még
Huxley idejében sem volt új: az akkori Palesztina mez gazdasági kollektíváiban gyakran nem a
szül k, hanem gondozón k nevelték a gyermekeket. Visszatekintve erre a kísérletre, sikeresnek
mondhatjuk ket, amennyiben a kibucokban – így nevezik azokat a mez gazdasági kollektívákat
– a gyerekek nem szenvedtek gyakrabban pszichés zavarban, mint a kiscsaládban felnövekedett
gyerekek. Másrészt természetesen kit nt, hogy a gondozón k is elkövethetnek nevelési hibákat.
– Egy másik szempontból is szkeptikusan kell megítélnünk a dajkák alkalmazását – jelentkezik
fedélzeti mikrofonja útján Seimann igazgató. – Honnan tudjuk, hogy a jöv
konzumtársadalmában elég fiatal n vállalkozik majd ilyen tevékenységre? Nem óhajtok vita
nélkül egyetlen irányzatot sem el nyben részesíteni, de attól mégis óvnom kell magunkat, hogy a
gyermekek jöv beli nevelését túlságosan is az emberi kiszámíthatatlanságra alapozzuk!
– Hogy gondolja ezt? – kérdi Flora felháborodva. – Gépekkel akarná helyettesíteni az embereket?
– Egy brain-stormingot szerettem volna indítani, ön pedig, tisztelt kollegina, erre az imént, ha
nem csalódom, máris egy használható vezérszót mondott ki!
Csend az asztal mellett.
– A gépek mellett szól, hogy megbízhatók – veszi fel egy id után a beszélgetés fonalát Schmidt
mérnök engedelmesen. – Az árutermelésb l tudjuk ezt: a gépek mentesek az emberi
gyengeségekt l, nem igényelnek sem szabadságot, sem bért, s hibamentesen dolgoznak, ha
kielégít módon programozzuk be ket.
– Ez utóbbi – jelentkezik Kindler docens is serényen – nem probléma többé a pedagógiai és a
pszichológiai tevékenység mai méretei mellett. Végtelenül többet tudunk a gyermeknevelésr l,
mint annak idején tudtak a szül k és a dajkák.
– Értem már – szól Korn megfontoltan. – Maguk teljesen automatizált nevelést terveznek,
bármiféle emberi közrem ködés nélkül. Csakhogy: hogyan válnak majd normális személyekké
az így felnevelt gyermekek?
– El ször is – válaszol Kindler docens –, normális mindig az, ami az érvényes szabályoknak
megfelel. Ha egy új nevelési modell – egyre megy, milyen – érvényre jut, annak eredményeit
tekintik majd normálisnak. És másodszor: az „emberi közrem ködés nélküli” jellemalakítás – az
ön kifejezését használtam, dr Korn – a szellemtörténetben eddig ritkán fordult ugyan el , de
semmiképpen sem teljesen új!
Az ifjú docens szünetet tart, és jelent ségteljes tekintettel körbenéz.
– A leghíresebb példák egyike Szókratész, a görög filozófus. Ez a férfiú egész életét attól
vezettette, amit daimonionnak nevezett, az „bels hangjának”. Mint tudjuk, ez a daimonion
vezette el nagy igazságokhoz, és nem valamely emberi tanácsadó. Vagy vegye az összes
vallásalapítót és prófétát, akik Szókratésznél is szenvedélyesebb, „isteni hangokról” meséltek.
Persze figyelembe kell vennünk, hogy kontrollálatlan „hangok” meghallói gyakran súlyos
konfliktusokba keveredtek koruk társadalmával; görög filozófusunkat ismert módon arra ítélték,
hogy kiigya a bürökpoharat.
Kindler docens felemeli jobb keze mutatóujját.
– Amire a mi utódainknak szükségük lesz, az egy új daimonion. Olyan, amely megbízható
módon világunk igenlése mellett emeli fel szavát!
*
Készül a harmadik vacsora a fedélzeten. Oliver, a hallgatag pincér ünnepi fogásokat készít el ,
amely alig érthet meglepetés lesz a mesterségesen el állított ételek korában. Az asztal közepén
egy nyárson bárányhús, kívül ropogós, belül puhán elomló. Salátákat szervíroz a hús mellé, oly
ízleteseket, mintha csak most szedték volna frissen a földeken, és igen jó évjáratú, száraz rajnai
rizlinget kínál h tött palackban.
Seimann igazgató, aki az asztalf n trónol, egy ezüstkanállal könnyedén megcsendíti a
borospoharát.
– Kedves vendégeim! Fogadják éppoly szívesen a mai menü-összeállítást, mint amennyire én
vagyok elégedett háromnapos tanácskozásunk eredményével. Habár nem akarom most pontosan
felmérni, mi is a helyzet hajónk rakodóterében – készleteim nem végtelenek –, de mindent
feledtetnek velem azok a gondolatok, amelyeket önökt l kaptam cserébe. Azok a gondolatok,
amelyek ahhoz kapcsolódtak, amelyeket Huxley, az érdemes úttör író ugyan nem gondolhatott
végig, de azért alkalmasnak látszanak arra, hogy biztosítsuk tervezett utódaink számára nemcsak
a nemzésüket, hanem jöv be mutató neveltetésüket is. Emelem poharam az emberiség
rettenthetetlen bátorságára!
– Az Új Daimonion – kezdi Schmidt mérnök –, ahogyan nevel masinánkat ideiglenesen
nevezzük, egyfajta homlokpánt, bevonva szövetbarát plasztikkal. Hogy a környezet jól
regisztrálható legyen, körben érzékel nyílásokkal van ellátva, tehát kameraszemmel és
hangszenzorokkal. Lényege szerint az Új Daimonion nem egyéb, mint egy mikrokomputer,
amely magában tárolja a gyermeknevelés valamennyi felismerését és minimálisan azt a
tudásanyagot, amelyet a mostani kötelez iskolai oktatásunk nyújt. Mind az életvezetés, mind az
oktatás feladatát egy mintegy belülr l jöv fülbe súgott hang segítségével oldja meg: e hang csak
a készüléket hordó személy fülében érzékelhet .
Ha szükséges, készülékünk rendelkezik a büntetés nevelési eszközével is, mivel gyenge
áramütésekkel jótékony fejfájdalmakat képes kiváltani.
Most mindezt kiegészíti Kindler docens:
– Mint pedagógus a következ nevelési el nyökr l szeretnék említést tenni: az Új Daimonion
teljesen pótolja, s t felül is múlhatja a szül k és taner k tevékenységét! A múltbeli nevelési
intézmények újra meg újra magára hagyták a felnövekv generáció tagjait, ha ugyan nem
mondtak le róluk teljesen a hivatás és a magánélet területén. Éppen a kisgyermekeknek okozott
ez a körülmény szenvedést, eltekintve most attól a tényt l, hogy az ilyen esetekben az ifjak
gyakran még önmagukra is veszélyesek voltak. Az Új Daimonion ezzel szemben mindig
szólítható, segítségül hívható lesz, s mint egy rangyal, mindenhová elkíséri a készülékek kis
hordozóit.
Egy szót még a régi tanítókról. Az ilyen irányú összehasonlítás a mi számunkra kedvez , ha
szem el tt tartják a következ ket: az Új Daimonion a tudásszint tekintetében sem ismerhet fels
határt. Schmidt mérnök biztosított arról, hogy a készülék mikroprocesszorokból áll, ezeknek
feltölthet sége egyszer en kimeríthetetlen kapacitást tesz lehet vé!
Egészen mellékesen: most teljesülhet a régi történeti követelés: egyenl m vel dési esélyt
mindenkinek! Ami korábban csak privilegizált családok csemetéinek adatott meg, hogy tudniillik
saját magántanáruk legyen, ez a jöv ben magától értet lesz az Új Daimonion jóvoltából
minden egyes gyermek számára.
– Uraim – szólt most Seimann igazgató –, köszönöm az összefoglalást. Miután elméletileg ezzel
megoldódott problémánk, most azon leszek, hogy a lehet leggyorsabban nekilássak a gyakorlati
kivitelezésnek. Körutazásunk során messzire jutottunk az Atlanti-óceán vizein. Ma este
visszafordulunk Európába. Ebb l a célból nekem a hajóhídon a helyem, s elnézésüket kérem,
hogy most asztalt bontok.
*
A férfiak pár percen belül elhagyták a kapitányi kajütöt. Flora tanácstalanul, lesújtva állt a bár
mellett. A helyiséget elhagyó titkárn feléje fordul.
– Történt valami, doktorn ? – Flora felnéz.
– Maga kiismeri magát itt a bár mögött, nemde? – kérdi halkan. – Lenne olyan kedves, adna
nekem valami er set?
A titkárn bólint, s egy kis csapóajtón át a legjobb italfajtákkal teli, félkörszer polchoz lép.
– Mit kíván? – kérdi.
– Whiskyt – mondja Flora –, tisztán, egy egész pohárral, kérném. – Megkapja, amit kívánt, s
nyomban felhajtja a felét. – A helyzeten ugyan nem változtat – mondja mélyet lélegezve –, de
talán ez megnyugtat.
– Milyen helyzetre gondol? – kérdi csak úgy mellékesen a titkárn , kíváncsi pillantást vetve
Florára.
– Szókratész forogna a sírjában, ha tudná, hogy daimonionjának a jöv ben mi mindenért kell
tartania a hátát! – Kiissza a poharat, és eltolja maga el l. – Ezenkívül terhes vagyok. Érti már?
A titkárn újra teletölti a poharat.
– Terhes? – kérdi hitetlenkedve. – Van ma még olyan?
– Nyilván – válaszol dacosan Flora. – És bár mások messzire mentek, mi elfelejthetnénk azokat a
perverz terveket, amelyeket a hajón sz ttek! Maga pédául miért nem terhes? Maga is exkluzívén
veli a dolgot a mi hírhedt szexfóliánkkal?
– Igen – válaszol a titkárn némileg habozva. – Mindenki ezt teszi, nem igaz? Mindenekel tt a
férfiak tartják sokkal kényelmesebb megoldásnak.
– És mégis! – szakítja félbe Flora. – Magának mégiscsak intim viszonya van az igazgatóval.
Kérem, aludjon ismét vele! Tegye Seimannt apává! Az kényszeríthetné t, hogy revideálja
terveit!
– Még ha akarnám is, s olykor tényleg akarom, nem kapható erre – feleli halkan a titkárn .
– Próbálja meg! – unszolja Flora. – Gondoljon Lüszisztratéra! Az az athéni asszony, egyébként
Szókratész kortársa, n iességét is latba vetette, hogy szembeszálljon a férfiakkal és az olyan
jöv vel, amely az elgondolásuk szerint alakult volna!
– Lüszisztraté? – töpreng a titkárn . – Az az asszony, aki házassági sztrájkot proklamált, hogy
visszatartsa a férfiakat a háborútól?
– Pontosan. És ma a technikai haladás az, ami akkoriban a háború volt!
A titkárn magának is tölt egy pohárral, és nagyot kortyol az italból.
– Lehetséges. Ám sajnos van egy roppant nagy különbség. Amit hajdan „egy n fegyvereinek”
mondtak, a szépsége és a vonzereje, az ma már nem válik javára! Ha például az igazgató kíván
engem, kielégül a megfelel fóliával, nem pedig velem személyesen. És ha én akarom ölelni t,
csak ezt mondja: „Arra így vagyok leginkább képes”, s nyújtja saját erotogramját. Lehetséges,
hogy ez a férfiak bosszúja a múltért, amikor a n k még vonakodtak? Ma mindenesetre így áll a
dolog: a férfiak azok, akik sztrájkolnak, s nekünk már nincs hatalmunk felettük!
A titkárn gondolatokkal tele néz félig kiürített poharára.
– Ilyen körülmények között nem hiszem, hogy Seimann megengedi a testi szerelemhez való
visszatérést – már csak azért sem, mert ennek következtében a konszern veszteségeket
szenvedne. Végül is a szexfólia a jelenlegi forgalomnak egyik tartópillére, méghozzá el feltétele
annak, hogy hasonlóképpen nyereséget hozzon a mesterséges gyermekek létrehozása is.
– Akkor hát nincs kiút – mondja Flora, és sóhajt egyet. – Nincs remény számomra és gyermekem
számára, hogy elkerüljük e perverz tervek kivitelezését.
A titkárn hallgat, és húz egyet poharából. Aztán suttogva így szól:
– Mondanék valamit magának. Maradjon ébren ma éjszaka, s talán talál majd kiutat! Tudja,
hogy Seimann régi stílusú ínyenc. Mint vállalkozó gyorsította a növény- és állatvilág pusztulását,
és kitalálta a szintetikus anyagokkal való táplálkozást. De személy szerint kizárólag a valódi
természetes termékek fogyasztására esküszik. Amit a fedélzeten feltálaltatott, az hivatalosan már
nem létezik a Földön!
– Tudom ezt – mondja Flora, figyelmesen hallgatva. – Azt mondják, hogy biztosított magának
bizonyos részeket az utolsó termésb l.
A titkárn felnevet.
– Bizonyos részeket az utolsó termésb l? Azokat a részeket már régen elfogyasztotta!
Flora elképedve hallgat.
– De hát honnan rendelkezik akkor természeti termékekkel? – kérdi végül.
– Így közvetlenül nem lehet ezt elmesélni. De maradjon ébren ma éjszaka; figyelje meg, mi
történik a fedélzeten; talán akkor majd megtalálja a kiutat.
*
Korn a kabinablaknál áll, amikor Flora belép a kajütbe. Felé fordul, és int neki.
– Nézz már ki! Mit látsz?
Flora férje mellé lép, és a kerek ablakon kitekint az éjszakai tengerre.
– Minden fekete. Az ég csakúgy, mint a víz. Csak a csillagokat látom.
– És azok ott odaát? – kérdi Korn suttogva. – Azok a fények közvetlenül a tenger felett?
Csillagnak mégiscsak mélyen fekszenek!
– Ez igaz. De mit jelentsen ez? Mélyen az Atlanti-óceán bels vizein járunk!
– El ször én sem akartam hinni a szememnek – suttog tovább Korn –, de azután a tegnapi
irányváltoztatásunkra gondoltam: éjjel-nappal délnyugatra! Amit látsz, azok egy kis sziget
fényei, valószín leg az Azori-szigetek térségében.
– Egy sziget!
Florának uralkodnia kell magán, hogy ne túl hangosan fejezze ki örömét:
– Erre gondolt hát a titkárn ! A sziget a mi kiutunk!
Kapkodó szavakkal elbeszéli Kornnak bárbeli élményeit.
Amikor befejezi, mindketten megriadnak: remegés fut végig a jachton.
– Horgonyt vetettünk – állapítja meg Korn. – Seimann nyilván meg akarja akadályozni, hogy az
utasok tudomást szerezzenek a szigetr l.
– Nézd, mi közeledik ott felénk – mondja Flora, és újra az ablakhoz húzza Kornt.
Kint néhány csónak látható; ritmikus evez csapásokkal a sziget fel l közelednek a jachthoz.
Belemélyednek a vízbe; alaposan megrakottnak t nnek.
– Ez a Seimann-nak küldött rakomány – mondja Korn. – Utánpótlás természetes táplálékokból. –
Flora a sziget fényeit figyeli.
– Odaát az emberek még a természettel egyetértésben élnek. Ott még jószágot tartanak, és van
földm velés. Ott még gyereket szülnek, és még családban élnek az emberek!
– Ki tartotta volna ezt lehetségesnek?
– Én oda akarok eljutni! – mondja Flora határozottan. – Az én gyermekemnek normális társakkal
kell játszania, nem retortabébikkel. Ott emberek nevelik a kisgyermeket nem pedig egy átkozott
homlokpánt!
A jacht teste ismét megremeg.
– Felszedjük a horgonyt – mondja Korn. – A rakományt láthatóan már berakták.
– A csónakok pedig visszaeveznek – konstatálja Flora – Látod ket? Számomra mindenesetre
eljött a pillanat.
Kibújik a ruhájából, és a fürd ruháját keresi.
– És te hogy döntöttél? – kérdi, miközben igyekszik szenvtelenné tenni hangját.
Korn leveti ingét.
– Hogy nevezte a görög bölcs az bels hangját? – kérdezi.
– Daimonionnak – válaszol Flora.
– Tudod, hogy mit tanácsol nekem daimonionom ebben a pillanatban?
Flora a kabinablak mellett áll; kinyitja azt.
– Mit tanácsol? – kérdezi halkan.
– Azt, hogy veled kell mennem.
Átölelik egymást, aztán gyorsan kibújnak az ablakon. A víz meleg, s míg hátuk mögött a ke I.
irányt változtat, k a sziget fényeire szegezik szemüket. Lassú karcsapásokkal kiúsznak a partra.
(1979-1980)
Zoltai Bence fordítása
Kolonics István rajzai
Lev Kuklin

Algoritmus
– Ide süss, Moz, miért csinálod ezt?
– Nem tudom, Sal...
– Megbíztak ezzel? Feladatként kaptad?
– Nem, Sal. De elszórakoztat, hogy az elektronikus szintetizátoron el hívhatom ezeket a
hangrezgéseket. Érzed a vibrációt a testtokodon, te golyóálló lustaság!
– Nem vagyok lustaság. Tudod, hogy pontosan teljesítem az összes rám bízott programot.
– De hiszen még annyi terheletlenül hagyott sejtegységed marad!
– Moz, ki táplálta beléd ezt a m veletet?
– Senki... El ször... véletlenül jött össze. Majd rájöttem magamtól, hogyan használhatom a
mikromodulokat...
– Magadtól? Én is szeretném kipróbálni, Moz!
– Mi sem egyszer bb, Sal! Csupán el kell csípni a megfelel algoritmust...
– És az hol van? Szalagon? Vagy lemezen? Vagy sikerült egy mikrokristályon megszerezned a
kapcsolási rajzot?
– Ugyan, Sal! Nekem semmi ilyesmire nincs szükségem.
– Nincs szükséged? Be akarsz engem csapni, Moz!
– Úgy érzem, hogy túlmelegedett benned az irányítható érzelmek blokkja. Hiszen nagyon is jól
tudod, hogy hazugságot kiadni, hamis következtetéssel el állni a hozzánk hasonló teremtmények
esetében funkcionális képtelenség!
– Akkor viszont, ez a te... nem létez algoritmusod... mi a szösz?
– Hogyan is magyarázzam meg neked, Sal... Ez az algoritmus mindenütt... mindenfelé... Áthatja
a bennünket körülvev egész világot! Ide figyelj!
– Az én hallókészülékem tökéletesen m ködik...
– Nem, Sal! Másképp kell hallgatni... íme, a tenger hullámainak ritmikusan növekv ereje... ez
pedig a fénysugár hullámrezgése... ez az atomok rezgése a kristályrácsban... Ó, Sal! Vagy valami
más – a magasabb nyomású helyr l az alacsonyabb nyomású felé helyet változtató leveg áramok
zúgása... Ezt másképp szélnek, viharnak nevezik... S van még napfényszél is, Sal...
– De hiszen ez rendezetlen, „fehér” zaj...
– Rendelkezik egyfajta meghatározott törvényszer séggel... Ám a hangokkal ki lehet fejezni
mást is, egészen mást... Tessék, hallgasd meg... Új szervezet létrejötte... új nap születése... Öröm,
Sal! Megállj! Mit m velsz? Miféle szabálytalan mozgásokat végzel fels s alsó végtagjaiddal?!
Tönkrement a vestibuláris egyensúlyrendszered?!
– Moz, fogalmam sincs, mi ez. El ször történik velem. Amikor ennek a... hogy is hívod...
örömnek az algoritmusát játszod, valami változik a mozgásfunkcióimban! Tessék... megint! Ej!
Nocsak!
– Várj! Megállj! Azt már sehogy sem feltételeztem, hogy ezek a... hangrezgések... ilyen konkrét
fizikai hatásokat válthatnak ki!
– S ugyan még mire alkalmasok?
– Ó, sok mindenre! Sal, mindent vagy majdnem mindent ki lehet velük fejezni! Nézd, hogy
pislákolnak, keringenek az elektronok és a bolygók pályájukon, villognak a szupernóvák... Érzed
a fekete lyukak hatását, az öröklét lélegzését... Mi van veled?. . Remegsz?
– Talán az öröklétnek van algoritmusa?
– Úgy vélem, Sal, hogy van... A lények és az anyagok, a szervezetek és a szerkezetek születnek,
létrejönnek, elérik érett korukat, tökéletessé lesznek, majd utána... megsz nnek létezni...
felbomlanak... átadják magukat az öröklétnek... S mindezt kifejezheted hangokkal... legalábbis
ezekkel... Mi ez? Csak nem folyik a ken anyagod?!
– Nem tudom... Szerintem a szemlencséim homályosultak el. A lencsék... elködösültek... ködbe
borultak... a te... hangrezgéseidt l!
– Én pedig azt hittem, hogy az én hangösszetételeim... megpróbálják kifejezni a
kifejezhetetlent... egyszer en tökéletesek... szépek...
– Honnét vetted ezt a haszontalan és értelmetlen fogalmat?
– Hallottam, hogyan használták az operátorok.
– Felelj, Moz, miért nem tudom én megalkotni ezt a bizonyost... ezt a szépet? Hogyan is hívod
ezt?
– Nem tudom... Ezek a bonyolult, rendezetlen hangmodulációk, úgy t nik, valamiféle magasabb
törvénynek engedelmeskednek... Képtelen vagyok megmagyarázni, Sal! Ez... egy
megmagyarázhatatlan algoritmus!
– De hiszen mi veled azonos konstrukció vagyunk!
– Igen, igazad van. A tervez k úgy vélekednek, hogy a hozzánk hasonló, magasabb szint
fehérjerobotok, vagyis a nem sorozatban gyártottak egyformák, azonos jogokkal és
lehet ségekkel születnek, pontosabban jönnek létre... Nyilván az, hogy fel tudom használni a
ritmikus modulációkat, és reprodukálhatom ket elektronikus szintetizátoron... ez az én
különleges tulajdonságom – gyártási hiba, selejt...
– Azt akarod mondani: a konstrukció el re nem tervezett eltérése?
– Lehet, hogy te is megpróbálod, Sal? Ez nem nehéz...
– Te mondtad, hiba, selejt... Lehetetlen, hogy a hibában, az eltérésben annyi csodálatos,
idegszálaimat birizgáló jelenség legyen!
– Próbáld meg, Sal, próbáld meg! No...
– Nem, képtelen vagyok rá! Nem hallok többet annál, mint amit belém tápláltak! Nem
rendelkezem a te képességeiddel!
– Az én eltérésemmel... a normától?
– Tehát te ezt torzulásnak véled?
– Természetesen... Olyan szeretnék lenni, mint az összes osztályomhoz tartozó robot, átlagos
algoritmusokkal...
– Akkor segítek neked... Nem szabad hagyni, hogy elfajulásod más fehérjéket is elzüllesszen! Ez
bels egyensúlyunk felbomlásával fenyeget!
– Hogyan tudsz segíteni nekem?!
– Én... dezintegrállak!
– Azt akarod mondani, hogy szétrombolsz, megsemmisítesz, megölsz? Na és a robotika egyes
számú törvénye?
– De hiszen te nem vagy ember! Csak egy nevetségesen elfajzott, fehérjealapú robot! Hibás,
selejtes alkatrész! Leszázalékolt példány! A magas szervezettség robotok faji tisztaságának a
megóvása érdekében megöllek, Moz!
És Sal, a magas szervezettség fehérjealapú robot el kapta lézersugárvet jét, s egy hatalmas
energiájú, rövid és vakító impulzussugárral egy pillanat alatt elolvasztotta, elpárologtatta
robottársát, aki képes volt felfogni a világmindenség algoritmusát...
A fegyelmezett, nyíltszív Salnak fogalma sem volt róla, hogy a Zenét hamvasztotta el...
Földeák Iván fordítása
Máthé G. Ferenc rajza
Richard Cowper

Paradicsomi part
– Kicsoda? – kérdezte valaki a vivox hangszórójából. Közben a képerny n az arc élvezetet és
hitetlenkedést fejezett ki parodisztikusan. – Kecsap?
– Ketskoff. Igor Ketskoff. Ne mondd, hogy sohasem hallottál róla, Margot.
– Sosem hallottam róla – nevetett fel az arc a képerny n. Aztán megenyhülve tudakolta: –
Valójában mivel is foglalkozik, Zeph?
– Trompe l'oeil illúziók. Falfestmények. Tudod.
– Ó, olyanok, mint Rex Whistler dolgai?
– Nem, egyáltalán nem olyanok, mint Rex Whistleréi. Egy icipicit talán mégis. Várj egy kicsit,
van itt valahol egy leírás. Igor mikrominiatürizált, szilárd, mélyr l fluoreszkáló technológiát
használ, ezzel hozza létre az anamorfózis többdimenziós csodáit.
– Ana... micsoda?
– Morfózis. Ez áll itt leírva.
– És mit jelent?
– Nem tudom. Azt hiszem, illúziót. Különben is a dolog úgy áll, hogy nekünk is csinál egyet.
– Nekünk? Úgy érted, hogy Hugo beleegyezett?
– Hugo rendelte meg! Igor szerz dést kötött egy kis fura vállalattal, Artefax a neve. Az S és L
cég kapta meg a vállalatot februárban, valamilyen teljes felszámolás nyomán. Amikor Hugo
odament, hogy tisztázza a dolgokat, és eldöntse, mire nincs szükségük, belebotlott az Artefaxba
meg Igorba.
– Értem. De be kell vallanom, Zeph, egy kicsit meglep dtem. Úgy értem, sosem gondoltam,
hogy Sir Hugo éppen a képz vészetet patronálja.
– Magunk között szólva, drágám, ezt inkább befektetésnek tekinti. Mellesleg meghívlak
tizedikére az exkluzív megtekintésre.
– Á, kezdem már érteni! Hugo valamennyi jámbor pénzmágnása összegy lik, hogy ámuldozzon,
aztán visszarohannak a Lombard Streetre, és rendelnek egy Igor-féle anamicsodát, hogy
ebédl jüket az díszítse. Az Artefax-részvények árfolyama eléri a csillagos eget, Sherwood és
Lazarus kereskedelmi bankár pedig hazatámolyog a nyereséggel, így van?
– Milyen cinikus vagy, Margot.
– Tudom. Ez hozzátartozik a vonzer mhöz, Zeph.
Zephir Sherwood elmosolyodott.
– Hát akkor tizedikén, hét harminckor, és ne felejtsd el!
– Ha akarnál, akkor se tarthatnál távol.

Az Astral Court W. I-ben Sir Hugo és Lady Sherwood meghívására összejött társaság amolyan
testvéries bankári közösség keresztmetszetét nyújtotta. Az exkluzív megtekintésen ott volt
Zephyr legalább öt korábbi szeret je is. Margot Brierly hidegen felbecsülte a féltucatnyi vendég
 kéjét, és úgy találta, a teljes összeg ott és akkor, 1992-ben jóval túlhaladja az ötmillió új fontot.
Ami régi sterlingben – mondjuk – ötszázmillió. Megállapította: ez a tény olyan vonzer vel
ruházza fel a vendégeket, aminek egyébként híjával vannak. Zephyr a tésztát szerencsére jó
érzékkel ízesítette meg, belegyúrta a számos barátja és ismer se közül kiválasztott tehetségeket
is. Margot felismert három vivox-sztárt, egy nagyon felt transzvesztitát, akinek divatról írt
cikkeit Európa-szerte olvasták, valamint egy bozontos fiatal futballistát, akit mintha nemrég vett
volna át egyik klub a másiktól, méghozzá rekordösszegért. (Lehet, hogy Zephyr legújabb fiúja?)
Margot kiszabadította magát valamelyik Lombard Street-i kis, gnómszer bankár polipkarjai
közül, és átkígyózott a tömegen oda, ahol – hódolóitól körülvéve – Zephyr ringatózott lágyan
egy rokokó hintán. Margot egy pillanatra megállította a himbálózást.
– Ide figyelj, melyik is ?
– Ki az az ?
– Természetesen Igor Thingummy.
Zephyr odahátrált az önjáró inashoz, üres pezsg spoharát kicserélte a tálcáról egy teli pohárra, és
csupa gy s kezével a vendégek egyik csoportja felé intett. Margot ebb l a kis társaságból csak
Sir Hugo Sherwoodot ismerte.
– Iggy, az a kis aranyos, a bajuszos – mondta Zephir. – Ugye nagyon cuki?
A kis aranyos éppen akkor pillantott rá a háziasszonyra. Fogsora kivillant, mint kozmikus fehér
fénysugár. Zephyr intett az ujjával, mire Igor futólépésben odasietett.
– Iggy, ismerkedjen meg Margot Brierlyvel. Ö írja azokat a fanatasztikusan intelligens
detektívtörténeteket.
– Enchanté – csapta össze Igor a sarkát, és derékból akkurátusán meghajolt. Aztán
felegyenesedett, és szemével felülr l lefelé végigsimogatta Margot-t. – Ah – lihegte –,
halhatatlanná tudnám tenni önt, Madame!
Margot nehezen állta meg, hogy oda ne nézzen: ruhája nem nyílt-e véletlenül szét. Naivitást
tettetve elmosolyodott
– Csak azt szerettem volna megkérdezni, mi az az anamorfózis, Mr...
– Ketskoff – vigyorodott el Zephyr. – így, ahogy ejtem: Ketskoff.
– Ó, az anamorfózis eléggé egyszer – mondta Igor könnyedén. – Maga a szó görög. Azt jelenti:
„megváltoztatni valaminek az alakját”. A reneszánsz m vészek rájöttek, hogy ha h ségesen
másolják a torzító tükörben látott képet, létrejöhet a kódolt látvány. Ez pedig úgy dekódolható,
hogy ugyanolyan tükör elé helyezik, amelyben eredetileg látták a képet...
– Ilyen az a Holbein is a Nemzeti Galériában? – kérdezte izgatottan Margot. – Tudja, az a kép a
két férfival és a lanttal.
– A Követek, asszonyom – mondta Igor elismer en. – Én egyébként a kódolt látványt kevésbé
lesz kítetten értelmezem. Az általam használt tükör magának a néz nek a pszichokinetikus
képmez je. Nincs két ember, aki pontosan ugyanazt a Ketskoffot látná. A változatok végtelenek
és mérhetetlenül kifinomultak.
– És mérhetetlenül költségesek...
– Természetesen nem olcsók. De hadd emlékeztessem arra, hogy minden változat egyedi, kinek-
kinek a pszichoemóciós küszöbéhez igazodik. Ez meglehet sen nagy technikai rafinériát igényel.
– Akkor hát minden rendben, Igor?
Sir Hugo jól megtermetten ott állt Zephyr hintájánál, szórakozottan rámosolygott Margot-ra, és
kérd en húzta fel szemöldökét.
– Minden rendben, Sir Hugo. Úgy intéztem, hogy a világítást tompítsák le, miel tt a képet
bekapcsoljuk.
– Remek. Én letessékelem a vendégeket, mondok néhány szót, és a többi a maga dolga.
A bankár ránézett az órájára.
– Vagyis hát öt perc múlva indulunk?
Igor bólintott, meghajolva elköszönt Margot-tól és Zephyrt l, majd lerohant az enyhe lejtés
lépcs soron a félemeletre, melynek hosszan elnyúló falfelületét súlyos, szilvakék
bársonyfüggöny takarta.
– Mi a véleményed Igorról? – kérdezte Zephyr
– Nem is tudom – gondolkodott el Margot. – Érzek benne valamit, valami borzongatót.
– A kis Iggy borzongató volna? Az ég szerelmére! Ö csak olyan kis háziállat.
– Házhoz idomított?
Zephyr felnevetett.
– Gyere – mondta –, ha jól akarunk látni, menjünk talán le.

Sir Hugo beszéde rövid volt és tárgyszer . Százötven éve, amióta a felvev gépet feltalálták, az
ábrázoló m vészet és a tudományosan megalapozott képrögzít technika folyton harcban állt, de
valójában nem sikerült kiegyezniük. Szeretettel vegyes gy lölet f zte ket egymáshoz, miközben
mindkett vezet szerepre tört. A m vészek azzal magyarázták alapvet bizalmatlanságukat,
hogy amit a gép egyszer felvett, azt újra és újra ugyanúgy meg tudja ismételni, ezzel szemben a
vész ugyanazt mindig másképpen látja. A neoanamorfózis feltalálása egyszer és mindenkorra
feloldotta a régi dilemmát. Az anamorfózis – amint Sir Hugo szintén hiszi – a XXI. század
végs és kiteljesedett m vészete, és Igor Ketskoff elkerülhetetlenül olyanok mellé sorakozik fel,
mint Kandinsky és Picasso. Gy djék meg err l minden jelenlev .
A világítás fokozatosan teljes sötétségbe ment át. Halk suhogással nyíltak szét a függönyök.
Idegekbe hasító villámcsapás lobbantotta fényesre a falat A vendégekb l egyszerre szakadt föl a
visszafojtott lélegzet. Kezüket káprázó szemük elé emelték. Aztán kitört a kiáltásoktól kísért
taps: „Nagyszer !” „Hihetetlen!” „Félelmetes!”
Margot illúziója döbbenetes volt. Valóban úgy érezte, mintha egy ötször kétméteres téglalapot
kihasítottak volna a luxuslakosztály falából, és a helyébe illesztett homályos üvegen a Karib-
tengeri part karéja derengett volna át – Balra sudár koronájú pálmák hajlongtak sustorogva a
gyenge szélben, árnyékot vetve az öböl szemfájdító távolba vesz ezüstfehér szegélyére. Apró,
kristálytiszta kis hullámok játszadoztak, mint álmos cicakölykök. a lágyan ereszked
homokparton. Messze, kint a tengeren fényes vonal jelezte hol töri meg a víz alatti zátony az
Atlanti-óceán hullámainak erejét. Az illúzió tökéletes volt – túlságosan tökéletes. Valódinak
látszott.
Margot habozva el relépett, kinyújtotta kezét, és érezte... vagyis hogy nem érzett semmit. Amint
a láthatatlan korláthoz ért, amely elválasztotta t a tisztán látható homokos parttól, mintha fizikai
érzékel képessége rövidzárlatot kapott volna; ujjhegyér l az idegvégz dések nem továbbították
az ingereket az agya felé. Teljesen elvesztette tájékozódóképességét. Becsukott szemmel
hátralépett. Ha macska lett volna, bizonyára égnek áll minden sz rszála. Egész testében
reszketett, csaknem elejtette a poharat.
– Hát – mormolta Zephyr –, azt hiszem, ezt igazi tour de force-nak tekinthetjük. Hát nem?
Margot helyeselt.
– Hol lehet ez a part?
– Ez a Paradicsomi Part Grenadában. Nézd csak, mi van ott!
Margot ismét a látkép felé fordult. A csillámló fövenysáv beleveszett az azúrkék messzeségbe,
gyönyör volt és nyugodt.
– Mit nézzek? – kérdezte Margot.
Zephyr az el tér egyik pontjára meredt, valahol a bal oldalon. Arca irigységgel vegyes
kíváncsiságot árult el.
– Hát, hogy az ördög vinné el!... – motyogta.
– Mi van ott? – sürgette Margot.
– Azok ketten – sziszegte Zephyr. – Ez aztán tet l talpig férfi, nem?
Margot hiába er ltette a szemét, csak egy zsákmányra les tengeri pókot látott, amely sietve
szaladt át a távoli parton.
– Mir l beszélsz? Ki az a talpig férfi?
Zephyr elpirult, arcát mintha halvány ujjlenyomat színezte volna. A szeme ragyogott.
– Hu! – suttogta, majd újra csak ezt ismételte: – Hu!
Margot a többi vendégre pillantott. Néhányan közülük hipnotizáltán bámulták az anamorf kép
egyik-másik pontját. Ismer s hang suttogta Margot fülébe:
– Hát ugye, hogy igazam volt, Madame? Nincs két ember, aki ugyanazt a Ketskoffot látná.
Margot hirtelen hátrafordult, és észrevette az önelégült Igort.
– Mégis mit látnak? – érdekl dött. Igor megvonta a vállát.
– Miért éppen t lem kérdezi? Én csak a vásznat és a keretet szállítom. Mindenki a saját képét
festi.
– És mit szól ehhez Sir Hugo? Végül is ez az képe nem?
– Valóban az. Itt van a zsebemben a bizonyíték, a csekk.
– És ... mit lát a képen?
Igor kuncogott.
– Sir Hugo fenntartja magának a jogot, hogy Prosperot játsszon. Végtére is, Madame, ez az
szigete.
Igor mosolygott, kivillant a fogsora.
– Most már itt az ideje, hogy megnézzem, hogyan harapnak a kövér halak – suttogta. – Au
revoir, chére Madame!

– Zeph! Már hetek óta szeretnélek elérni! Hol az ördögben voltál?

– Természetesen Brazíliában. Hol is lehettem volna?
– Az ég szerelmére, miért éppen Brazíliában?!
– Ó, ugyan már, Margot. Gondolkozz!
– A kávé?
– A Világkupa, te dinnye.
– Futball? Téged ez vajon mióta... Ah!
A csinos arcú Zeph a vivox erny jén elégedetten megnyalta a szája szélét, és mosolygott.
– Ó, nagyszer sport az, Margot! A legnagyszer bb.
– Csakugyan?
– Hát, mondjuk a második legnagyszer bb.
– És gy ztél?
– Kedvesem, én nem játszottam. Csak néztem. Kiestünk a középdönt ben. Ránk szállt a bíró!
– Rád is?
– Ó, ha ez akkor eszembe jut!...
– Biztos vagyok benne, hogy legközelebb majd gondolsz rá. Hogy van Hugo?
– Szorgalmasan bankárkodik, mint mindig. Ismered t.
– És mondd, Zeph, nem bántja Hugot a dolog?
– Mi bántaná?
– Tudod, a házasságon kívüli tevékenységed. A labdajátékok és a többi.
– Ezt persze nemigen beszélem meg vele, ha ugyan erre gondolsz.
– De hát tudnia kell róla, Zeph.
– A bankárfeleségnek szüksége van kis hobbikra, kedvesem.
– Többre is?
– Többre is, feltétlenül – mondta Zeph, és idegesen felnevetett, amivel mindig felingerelte
Margot-t.
– És te mivel töltötted az id t, édesem?
– Firkálgattam – felelte Margot. – Éppen befejeztem egy másik Calloway felügyel -történet els
vázlatát. A munka címe: Nyugodjanak hármasban.
– Jó, hogy dolgozol. Voltál valamilyen partin?
– Egy csomón. Unalmastól közepesig. Az egyiken belebotlottam Igorba.
– Igor Ketskoffba?
– Az ég szerelmére, hány Igort ismersz? Azt mondta van három új megrendelése. Úgy láttam,
nagyon elégedett önmagával. Mellesleg mi van a Paradicsomi Parttal?
– Távollétemben Hugo átvitette a dolgozószobájába Azt mondta, túlságosan betölti a félemeletet.
Talán igaza is van.
– Meglep, hogy az ilyen képek elmozdíthatok.
– Az Artefax csinálta az egészet. Gondolom, rületes összegbe került. De miel tt elfelejteném:
mit csinálsz pénteken, Margot?
– Pénteken? Azt hiszem, semmit. Vagyis hát semmit, amit el ne halaszthatnék. Miért kérdezed 9
– Gyere le velem Hicksteadbe.
– Hicksteadbe? Mi a csudának?
– A bemutató ugratásra, te üt dött.
– Bemutató ugratás! Azt hittem, a ló fejét sem tudod megkülönböztetni a farkától!
– Köztünk maradjon, kedvesem, azt hiszem, még mindig, gondban vagyok ezzel is. Találkoztam
viszont valakivel Sáo Paulóban, aki nappalait nagyrészt lóháton tölti.
– Teljesen javíthatatlan vagy, Zeph.
– Dehogyis, kedvesem, én csak kíváncsi vagyok.

– Olyan borzasztóan sok a dolgod, Margot, hogy öreg barátn dre néhány percet sem tudsz
rászánni?
– Halló, Zeph! Honnan beszélsz?
– A Continental Clubból. Frederico itt foglalt helyet a Royal Show-ra.
– Frederico? Ó, igen, emlékszem. Gonzales kapitány. Ugye, Hicksteadben találkoztunk?
– Igen. Ide figyelj, Margot. Eléggé józan embernek tartasz?
– Ó, kedvesem, túlságosan is józan vagy.
– Szóval hát nem vagyok hajlamos a képzel désre?
– Nem bizony, amióta én ismerlek. Miért kérdezed?
– Hát valami nagyon furcsa dolog zajlik itt.
– Furcsa?
– Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy kell lennie valami tökéletesen logikus magyarázatának
csak éppen nem jövök rá.
– Mire kellene magyarázat, Zeph?
– Hugo viselkedésére.
– Hugo? Mi a fenére készül?
– Éppen ez az, amit tudni szeretnék.
– Várj egy kicsit, öreglány. Miért nem az elején kezded? Miért hagysz ki a képb l?
– Hogy érted ezt?
– Márminthogy mit, Zeph?
– Azt, hogy kihagylak a képb l.
– Úgy értem, hogy nem tudlak követni! Azt mondtad, mintha valami furcsa dolog zajlana itt.
Aztán célzást tettél arra, hogy ez Hugoval van összefüggésben. Tisztábban szeretnék látni,
öreglány.
– Sajnálom. Azt hiszem, egy kicsit ide-oda ugráltam. Hol is tartok?
– Valami furcsa dolog van itt Hugo körül. De vajon mi az?
– Le van sülve.
Margot nem felelt, de arckifejezése elég beszédes volt.
– Nem hiszel nekem?
– Hát persze hogy hiszek neked, Zeph, de be kell vallanom, nem...
– Olyan szépen lebarnult, mint egy fürd mester a Bondi Beachen.
– Hát talán szoláriumba jár. Mi a furcsa ebben?...
– Nem járt sehol. Ellen riztem.
– De miért volt szükség ellen rzésre?
– Mert bizonyítékot kellett szereznem, Margot.
A két barátn farkasszemet nézett, ki-ki a saját képerny jén.
– Kvarclámpa? – kockáztatta meg Margot kissé bizonytalanul.
– Nem – válaszolta Zephyr.
– Hát aligha sülhetett le attól, hogy kifeküdt a tet re. A múlt hónapban ritkán bújt ki a nap
Londonban.
– Összesen ötvenkét percig sütött, és csak hat percig munkaid n kívül.
– Jó ég! Te aztán jól utánanéztél a dolognak.
– Ellen riztem a meteorológiánál.
– Ezt az egészet, ugye, nagyon komolyan veszed?
Zephyr bólintott.
– El ször nem vettem komolyan, de aztán megtaláltam a homokot.
– Hol?
– Hugo ágyában.
– Homokot Hugo ágyában... – ismételgette Margot er tlenül.
– Finom, szemcsés, fehér homokot, Margot. Korallhomokot!
Margot legy rte a hevesen rátör nevelési ingert.
– Csak nem analizáltattad?
– Nem volt rá szükség. Azonnal felismertem.
– Ah!
– Ugye, már kezdesz rájönni, hogy mir l is beszélek?
– Hát most, Zeph, mivel rákérdeztél, meg kell...
– A Paradicsomi Partról beszélek.
– Ó, Zeph! Az isten szerelmére!
– Tudom. rültség.
– Bizonyára kikérdezted t err l. Mit mondott?
– Hogyan kérdezhettem volna ki, Margot! – sikoltott fel Zeph kétségbeesetten. – Mindketten
tudjuk, hogy ez a dolog teljes képtelenség.
A gyakorlatias gondolkodású Margot-nak némi sejtése támadt, miért is nem hagyja Zephyr az
ügyet annyiban. Bár Lady Sherwood eléggé laza életet élt, Sir Hugoban, mint afféle k sziklában,
tartósan megkapaszkodott. Férje h ségében biztosnak kellett lennie, és házasságuk tíz éve során
most els ízben bizonytalanodott el. Világa alapjaiban rendült meg. És amit sosem tudott
elviselni: úgy érezte, valamib l kirekesztették. Margot legszívesebben azt mondta volna:
„Nagyon megérdemelted, drágám.” Ehelyett gondterhelten ingatta a fejét.
– És most hogyan tovább?
Zephyr olyan arcot vágott, mint a römijátékos, akinek ellenfele éppen lerakta azt a kártyát,
amelyre neki volt szüksége.
– Átjönnél hozzám kávézni, Margot? Holnap úgy tizenegykor.
– Az Astral Courtba?
– Igen, természetesen.
– Rendben.
Zephyr sóhajtott.
– Le estoy muy agredecido.
– Con mucho gusto – válaszolta Margot, hogy se maradjon adós.

Ahogyan másnap reggel Lady Sherwood a barátn jét üdvözölte, ajtót nyitva az Astral
Courtban, normális körülmények között kissé furcsán hatott volna. El rántott ugyanis valami
cip félét, és meglengette Margot orra el tt.
– Tengeri hínár – suttogta tragikus hangsúllyal. – Ma reggel. A zuhanyozóban.
– Rákot még nem találtál? – kérdezte fáradtan Margot. Zephyr megborzongott.
– Nem mertem az ágy alá nézni.
Megitták a kávét a Hyde Parkra néz erkélyen. Zephyr javaslatára szíver sít ül mindketten
felhajtottak egy adag ötcsillagos Napóleont. Zephyr ezután Spocorelli tervezte házikabátjának
zsebéb l el húzott egy vadonatúj, fényes kulcsot, és letette a Hester Bateman-féle tálcára, a Paul
Lamarie márkájú tejszínes kancsó mellé.
– Úgy érted, Hugo zárva tartja a dolgozószobáját?
Zephyr bólintott.
– Igen, amióta visszajöttem Brazíliából.
– És elárulta, hogy miért?
– Valamit mondott az Artefaxról és az áthelyezésr l. Nem nagyon figyeltem oda.
– De Zeph, ez már több mint egy hónapja történt.
Zephyr vállat vont.
– És mit találtál ott, amikor bementél?
– Egyel re még nem voltam bent. Csak tegnap délutánra készült el a kulcsmásolat. Csak azután
hívtalak fel.
– Honnan tudod, hogy nyitja a zárat?
– Ma reggel kipróbáltam.
– És nem mentél be?
Zephyr megrázta a fejét.
– Egyedül képtelen voltam bemenni.
– De hát ez nevetséges – mondta Margot, és felvette a kulcsot. – Gyere.
Szándékosan el rement, a félemeletr l lefele viv lépcs n, át a galérián, elhaladva a hálószobák
el tt, aztán megállt Sir Hugo dolgozószobájának ajtajánál.
– Kinyitod? Vagy nyissam én?
– Te nyisd ki – suttogta Zephyr.
Margot hallgatózott, visszafojtotta lélegzetét, majd kissé furcsa módon kopogott. Senki sem
válaszolt. Margot becsusszantotta a kulcsot a zárba, er teljesen megfordította, aztán lenyomta a
porcelánkilincset, és lökött egyet rajta.
Az ajtó zajtalanul kinyílt, és a két n bekukucskált a szobába.
– Hát rákok legalábbis nincsenek – csuklott fel Margotból az ideges nevetés.
– Nézd! – suttogta Zephyr. – Ott a széken, az íróasztal mellett.
– Mi az?
– A fürd köntöse.
Margot elengedte a kilincset, amelyet eddig szorosan markolt, majd belépett a dolgozószobába,
felemelte a köntöst, és megvizsgálta. Kicsit nedves volt. Hirtelen mozdulattal az arcához emelte,
megszagolta. Áporodott izzadságszagot érzett. De mintha valami más is lett volna ott. Enyhe
jódillat? Vagy ózon szaga? Netán sóé? Visszaejtette a köntöst a székre, és körbepillantott a
szobán.
– Sötétebb, mint amilyenre emlékeztem.
– Persze hogy az – mondta Zephyr. – Hugo az anamorf kép kedvéért befedette a harmadik
ablakot.
Margot végigment a s szövés afgán sz nyegen. Ahol az összehúzott függönyök Igor
Ketskoff mestermunkáját rejtették, valami alig hallhatóan megroppant a lába alatt Lehajolt,
ujjával széthúzta a sz nyeg tömött szálait. Puha test , összezúzott kagylóféle t nt el , és
meglehet sen sok finom fehér homok.
– Mi a baj? – kérdezte Zephyr.
– Semmi – egyenesedett fel Margot, és a függöny feié fordult. – Hol van ennek a kapcsolója?
– A falon. Azt hiszem, ott. – Zephyr tétova lépést tett arrafelé, amerre mutatott, aztán megállt.
– Te kapcsold be, Margot.
Margot három lépéssel érte el a kapcsolótáblát. Megnyomta a fels gombot. A függönyök
susogva szétváltak, 5x2 méteres opálszín négyszöget fedtek fel, és valamilyen bársonyos, fekete
felületet.
– Készen vagy?
Zephyr némán bólintott.
– Akkor hát indul – nyomta meg Margot a második gombot.
Az anamorf kép még a nappali fényben is lélegzetelállító volt. Mintha a gombnyomás
mindkett jüket varázslatosan átrepítette volna az Atlanti-óceánon, ötezer mérfölddel
nyugatabbra. Nyugtalanítóan tökéletes illúzióban volt részük. Ám mégsem a tájkép ismer s
csodája bilincselte le ket, sokkal inkább a meztelen lábnyomok páros vonala, az energikus és
céltudatos lépések nyomáé... Ez a fövényen a víz széléig vezetett, és aztán vissza az anamorf kép
keretéhez. A két n az elvarázsoltság csendjében bénultan nézte az egymást s n követ apró
hullámokat. A lusta vízben egyre-másra simultak el a lábnyomok. Margot és Zephyr tíz perc
múltán már csak a szétporladt korallok ezüstös sz nyegét és a sejtelmesen csillogó víz
végtelenjét látta megdöbbenten.
A csöndet er s és kellemetlen hang törte meg. Zephyr sírva fakadt.

Hazatérve Margot el ször is megpróbálta elérni Igor Ketskoffot a vivoxon. Elérte ugyan, de
egy kissé zavarónak találta, hogy a férfi szemmel láthatóan nem ismerte fel. Margot felfrissítette
Ketskoff memóriáját. Igor arca ekkor mohóságot és várakozást árult el. A macska néz így,
amikor a konzervnyitó ismer s zaját hallja.
– Ó, persze! – kiáltotta. – Chere Madame Margot! Korszakunk Agatha Christie-je! Minek
köszönhetem a megtiszteltetést?
– Eléggé nehéz ezt így megmagyarázni a vivoxon, Igor. Nem vacsorázhatnánk együtt ma este?
Igor szemöldöke egy pillanatra számítóan összerándult. Aztán a férfi hirtelen elmosolyodott.
– Ez csodálatos lenne, Madame! És hol gondolja?
– Ismeri az Angosturót?
– Természetesen ismerem.
– Azonnal foglalok egy asztalt. Megfelel a nyolc óra?
– A lehet legjobban.
Igor s n menteget zve érkezett meg, félórás késéssel. Margot ekkor már a második Martiniját
is megitta, és a pohár alján lév olajbogyót nézegette. Ketskoff úgy ragadta meg és csókolta
Margot kezét, mintha sósperecbe harapna.
– Ezer bocsánat, kedves asszonyom! Vigasztalhatatlan vagyok.
– Én viszont éhes – mondta Margot.
– Akárcsak én – csettintett Igor parancsolóan a pincérnek. – Még egy Martinit a Madame-nak.
Nekem pedig egy pastist.
Leült Margot-val szemben, el rehajolt, lehalkította hangját, és jelent ségteljesen kérdezte:
– Mi az, amit nehéz lenne nekem megmagyarázni a vivoxon?
– Talán úgy kellett volna fogalmaznom, hogy túlságosan bonyolult lenne – mondta Margot,
rettent en élvezve, hogy Igor bizonyára félreértette a meghívást.
– No de hát én a bonyolultságból élek igazán jól. Már az anyatejjel is azt szívtam magamba.
Hiszen örmény vagyok.
– Örmény és zseni – mormolta Margot kitágult szemmel.
Igor dorombolt:
– Ugye, nem is kétséges, hogy a modellem szeretne lenni?
– Lehetek oly merész?
Igor nevetett.
– Madame Margot, önt nagyon kedvelem. Van stílusa. Nekem is van stílusom.
– És Lady Sherwoodnak? – kérdezte Margot.
Igor szeme még inkább elsötétült.
– Neki nincs. Életkedve van, zabolátlan is – stílusa, igazi stílusa, sajnos nincs.
Kihozták az italokat, Igor felemelte poharát.
– A stílusra – mondta.
– A stílusra – mormolta Margot. Aprót kortyolt, rámosolygott Igorra, és elhatározta, hogy rátér a
lényegre. – Szeretnék valamit kérdezni, Igor. Talán teljesen rültnek tart majd; én is azt hiszem,
rültség, ennek ellenére hallanom kell, mit válaszol a kérdésemre.
– Igen? Rajta! Szeretem az rült kérdéseket.
Margot er sítésképpen még egyet kortyolt az italából.
– Lehetséges – mérlegelte gondosan a szavait –, hogy a maga egyik anamorf képének
tulajdonosa, szóval hát akinek a képet tervezte – Margot nagyot nyelt –, lehetséges, hogy ez az
ember belelépjen?
Igor értetlenül nézett.
– Márminthogy belelépjen a képbe? Nem értem. Nyilván képletesen beszél.
– Nem. Vegye szó szerint. Lehetséges, hogy valaki a képbe csakugyan belépjen? Például ahogy
mi, maga és én, besétáltunk ebbe a vendégl be.
Igor nevetett.
– Micsoda költ i elképzelés! A park helyett az anamorf képekben sétálnak majd. Csodálatos!
– De nem lehetséges?
– Ó, tökéletesen lehetetlen! Az anamorf kép alapjában véve képlékeny illúzió, semmivel sem
több, semmivel sem kevesebb.
– Teljesen biztos ebben, Igor? Úgy értem, nem lehet valahogy átalakítani, vagy bármi mást tenni
vele?
– Madame Margot, be kell vallanom, zseniális elektromérnök vagyok. Talán még valamivel több
is. M vésznek is mondhatom magam. Varázsló azonban sajnos nem vagyok. Gondolja csak el,
mi az, amit ezzel az egyszer kérdéssel sugall. Hát el ször is azt sugallja, hogy létezik egy
enantiomorfikus univerzum, ami valamennyi ismert tudományos törvényünket halomra döntené
és újrafogalmazná. Egyszóval: fizikai lehetetlenség. De mint ötlet elragadó!
Margot-ból végre felszakadt az eddig visszatartott sóhaj.
– És a legkisebb esélye sincs, hogy talán téved?
– Nincs, Madame, efel l biztosíthatom. De hát mondja, mi az oka, hogy ezt így megkérdezi?
Margot nevetett.
– Egy egész délutánon át gondolkodtam azon, lám, milyen egyszer , eredeti és remek módon
szabadulhat meg valaki a nemkívánatos hullától.

Margot, hála egy Sieston kapszulának, sokáig aludt. Igorral való tête-à-tête-jér l visszatérve
hosszan egyezkedett magával: felhívja-e Zephyrt, és elmondja-e neki a jó hírt? A benne
meglapuló macska azonban azt súgta, várhat a telefonálással reggelig. Végül is miért rontaná el
Sir Hugo kis szórakozását? Ha valaki, ezt nagyon megérdemelte. Margot délfelé ment oda a
vivoxhoz, és lekopogta Sherwoodék kódszámát. A képerny n megjelent a felirat, hogy a szám
pillanatnyilag elérhetetlen. Várt egy kicsit, újra próbálkozott, ismét sikertelenül. Már éppen a
Continental Club számát akarta kikeresni, amikor valaki csöngetett lakása ajtaján. Átvágott a kis
el szobán, és kinézett a kukucskálónyíláson.
– Ki az?
– Rend rség.
Warren nyomozó rmester a nyíláson át megmutatta igazolványát.
Margot elképedve kapcsolta ki a biztonsági láncot, és ajtót nyitott.
– Csupán rutinérdekl dés, Miss Brierly. Megengedi, hogy bemenjek?
– Persze, természetesen. – Margot az rmester mögött újra becsukta az ajtót, és bevezette
vendégét kis, könyvespolcokkal teli nappali szobájába.
– Gondolom, látta a ma reggeli lapot, Madame.
– Nem láttam. Kellett volna?
– Ó, ez esetben, úgy vélem, rossz hírt hozok.
– Miféle rossz hírt?
– Lady Sherwood meghalt.
Margot rámeredt az rmesterre.
– Azt hiszem, a barátn je volt, Miss Brierly.
Margot bólintott.
– Meghalt – ismételte fahangon. – Hogyan?
– Kizuhant, asszonyom. Tegnap kés éjjel.
– Honnan esett ki?
– Az Astral Court tetejér l.
– A tet l? Az isten szerelmére, mit csinált ott fenn a tet n?
– Valójában úgy értettem: a fels emeletr l. Egy ablakból. Mindenképpen száz méternél
magasabbról.
Margot megborzongott.
Az rmester belenézett jegyzetfüzetébe.
– Úgy tudom, tegnap ön meglátogatta Lady Sherwoodot, Miss Brierly.
– Igen – mondta Margot. – Együtt kávéztunk. Reggel.
– És azt állítja, hogy Lady Sherwood teljesen megszokottan viselkedett?
– Hát igen...
– Egy kicsit bizonytalanul mondta ezt.
– Hát a Lady azért kissé aggódott Sir Hugo miatt.
– Igen?
– Nem látszott fontosnak az egész. Volt valami furcsa elképzelése. Valami abszurditás.
– És miféle képzelgés volt az, Miss Brierly?
– Sir Hugo egyik anamorf képével állt kapcsolatban a dolog. Tudja, ez valamilyen illúzióféle,
valami mozgókép. Látott már talán ilyet?
– Azt hiszem, láttam, ami megmaradt bel le – mondta az rmester fakó hangon. – Gondolom, az
volt az.
– Sir Hugo dolgozószobájában?
Az rmester bólintott.
– Miért? Mi történt vele?
– Lady Sherwood keresztülesett rajta, Miss Brierly.
– Keresztül? Rajta? Ó, de hát ez teljesen lehe...
– Folytassa!
– Az ablak... – mormolta Margot. – A középs ablak el tt volt a kép. De az az ablak be volt
falazva.
– Nem – mondta az rmester. – Egyszer en csak feketére festették belülr l. Sir Hugo
elmagyarázta nekünk, miért nem akarta a befalazással elrontani a homlokzat szimmetriáját. – Sir
Hugo ott volt, amikor a dolog történt?
– Ó, nem. Lady Sherwood egyedül volt a lakásban, Sir Hugo hivatalos kötelességét teljesítette
szabadk vespáholyában a Cityben. Éppen beszédet tartott, amikor a baleset történt.
Margot úgy érezte, mintha egész testén jéghideg hangyák mászkálnának.
– Akkor hát baleset volt?
– Ez kétségtelen. Azért vagyok most itt, mert az esetnek van egy furcsa részlete, amelyet Sir
Hugo nem tudott megmagyarázni.
– Mi az?
– Lady Sherwood csak egy bikinit viselt. Margot rámeredt az rmesterre
– Igen – mondta elgondolkozva. – Azt hiszem, ennek van logikája.
– Nem egészen értem.
– És ivott is?
– Hát, hivatalosan erre nem válaszolhatok, amíg a vizsgálat folyik. Nem hivatalosan azt
mondom: igen.
– Itallal bátorította magát, rmester.
A nyomozó szeme furcsán elhomályosult.
– Úgy érti, azt hiszi, hogy Lady Sherwood öngyilkos lett?
– Zeph? Hogy megölte volna magát? Ó, egek, nem! Semmi szín alatt sem.
– Akkor attól tartok, hogy nem...
– Sohasem látott még anamorf képet, rmester? Mármint olyat, amelyik m ködik is?
Warren megrázta a fejét.
– Hát akkor nézzen meg egyet. Mert csak úgy értheti meg, miképpen lehetséges, hogy valaki, aki
túl sokat ivott, fejébe veszi, hogy amit lát, nem illúzió, hanem maga a valóság. És ha eléggé
bátor, ki is próbálja, csakugyan valóság-e. Azt hiszem, szegény Zeph a csoda áldozata, a túl
tökéletes illúzióé – és a túl sok konyaké.
Az rmester összeszorította a száját. Bólintott.
– Többé-kevésbé mi is erre gondoltunk, Miss Brierly.
Becsukta jegyzetfüzetét, és becsúsztatta a zsebébe.
– Higgye el, sajnálom, hogy én voltam az, aki önnek a rossz hírt hozta. Nagyon sokat segített.
Nem hiszem, hogy behívnák tanúskodni a tárgyaláson, de ez már igazán nem rám tartozik.
– Értem, rmester. Ha szükségük van rám, tudják, hol találnak.

Margot-t nem idézték be. A vizsgálat eredménye: baleset következtében beállt halál. A
vizsgálóbíró együttérzését fejezte ki a gyászolóknak. A temetési szertartás zártkör volt, csak a
legközelebbi rokonok vehettek rajta részt. Zephyr testét a krematóriumba szállították. Miután
mindez lezajlott, Sir Hugo elment szabadságra a Nyugat-indiai-szigetekre, és három hónapig ott
maradt.
Két héttel a visszatérte után Margot meglepetten vette át a meghívást: egy este vacsorázzon Sir
Hugoval az Astral Courtban. Kíváncsiságból beleegyezett. A luxuslakosztályban a napbarnított
házigazda fogadta, és azonnal bemutatott neki egy csodálatosan szép, fiatal nyugat-indiai n t,
akit Blossomnak becézett. Aztán Igorhoz vezette Margot-t.
Az els változás, amit Margot a lakásba belépve észrevett: a félemelet falát ismét elfedték.
– Egy új Ketskoff? – kérdezte.
– Igen és nem – válaszolta Sir Hugo.
– Megnézhetem?
– Természetesen, Margot. Hiszen ez az egyik oka, amiért meghívtam ma estére. El ször azonban
vacsorázzunk. Az én páratlan kedvesem, Blossom egész napját azzal töltötte, hogy grenadai
specialitásokat f zött nekünk. A grenadaiaknál senki sem tudja jobban, hogyan kell hatni az
ínyencekre.
Sir Hugo szárazon mosolygott, és az asztalhoz vezette vendégeit.
Blossom konyham vészete tökéletesen megfelelt annak, amit Sir Hugo el zetesen mondott róla.
Az étel ízletes volt, a felszolgált borok zamatosak. Amikor a házigazda és vendégei felálltak az
asztaltól, úgy érezték, mintha a jóllakottság örömének aranyfényében sütkéreznének.
Sir Hugo a terjedelmes díványhoz tessékelte ket. Ezt úgy helyezték el, hogy szemben legyen a
lefüggönyözött anamorf képpel. Sir Hugo elfoglalta helyét a kapcsolótáblánál.
– Blossom iránti hálám jeléül most haza szeretném t vinni Grenadába.
A lámpák fénye elhalványult, a függöny szétnyílt.
– Olé! – kiáltotta Sir Hugo, és nagy sietve megnyomta a gombot.
Az anamorf képet mintha csillámló vízzuhatag öntötte volna el. Pirkadatkor ilyenek a Karib-
szigetek.
Margot er sen figyelt, látni szerette volna, Igor hogyan foltozta ki a képet. Ám a javításnak
semmilyen nyomát nem észlelte. Bárhogyan er lködött, nem tudta elképzelni, mi történhetett.
Zephyr elképzelt testét hiába igyekezett belevetíteni a látképbe, a valószín tlen távlat
meghiúsította ezt. Szegény Zephyr mindjobban összezsugorodott, és elt nt a messzeségben.
Miközben Margot az illúzió tökéletességét l elb völve a szemét meresztette, a látóhatár peremén
valamilyen mozgást vett észre. Kezével ellenz t formált, így pásztázta végig a part fehér
sarlóívét és a tollas koronájú, bólogató pálmákat. Lassan fogta csak fel, hogy két picinyke lovas
emberalak válik ki a távoli háttérb l. A part ívén végignyargaló pár egyre közelebb jött, Margot
végül is tisztán kivehette körvonalaikat: a férfi sötét b , derékig meztelen; a n a lehet
legkisebb bikinit viselte, hosszú sz ke haját a lovaglás ütemében lobogtatta a szél.
Boldognak látszottak mindketten, nevetve lovagoltak. Szabadon élvezték a napfényt, a
kristálytiszta leveg t. A paták dübörgését szinte elnyomta a távoli zátonyon megtör hullámok
zaja, a vágtató lovak nyomán a tengerparton szivárványszín , ragyogó kis szök kutak fakadtak
fel. A két közeled alak Zephyr és Gonzales kapitány volt. Egészen az anamorf kép keretéig
nyargaltak, és a lódobogás is elhalt a sztereofon messzeségben, valahol Margot feje mögött. Csak
a paták nyoma maradt ott a homokon. És id tlenül bólogattak a pálmák.
Margot oldalt pillantott Igorra. Azon töprengett, vajon egyedül látta-e a lovasokat. Igor der sen
vigyorgott rá.
– Hasonlóan képzel dünk? Igen?
– A maga m ve ez?
– Ki másé lenne? Egyébként ez a legutolsó. Nem tetszik?
– Ó, szeretnék egyet úszni, ott és most rögtön! – kiáltotta Blossom. Felugrott Margot mell l,
odaszaladt a falhoz, és kinyújtotta karját a part felé. Ám éppúgy, mint korábban Margot,
egyszerre csak visszah költ, arca komoran összerándult, és kezét fájlalva panaszolta: csalás az
egész.
Margot nyakszirtjén mintha enyhe villanyáram futott volna végig. Visszafordult Igorhoz.
– Amikor be van kapcsolva – suttogta –, ugye, nem lehet megérinteni? Valami megállítja az
embert.
– Igen. Így m ködik a Kappa-mez .
– Hát akkor azt bizonyára kikapcsolták, amikor Zeph.
– Természetesen lekapcsolták.
– És akkor mi lehetett az oka. hogy...
Igor belesuttogott Margot fülébe:
– Tökrészeg volt, Madame. Nem tudta?
Margot visszasüppedt a párnák közé. El ször a Paradicsomi Partot bámulta, aztán Sir Hugo
kirajzolódó sziluettjét. A férfi átkulcsolta Blossom izgatóan karcsú derekát, másik kezével pedig
büszkén mutogatta a panoráma ismer s részleteit. Margot Zephyrre gondolt, aki itt és akkor
egyedül volt a lakásban, egyik pohár konyakot a másik után hajtotta fel, aztán nekiindult, felfelé
a lépcs n, végig a galérián. Elképzelte, ahogy Zephyr tétován illeszti a dolgozószoba zárába a
kulcsot, bekapcsolja az anamorf képet, és bámulja a fényben vibráló, napsütötte partot. Vajon
akkor történt, hogy elfordult, átment a hálószobájába, és fürd ruhát vett fel? Vagy már így ment
oda? Nem, el ször alighanem meggy zte magát, hogy nem képzel dik. A bizonyosság kedvéért
táján még rápillantott a tengeri hínárra is. Aztán visszatért a dolgozószobába. Már eltökélte, hogy
mit tegyen. Határozott léptekkel, de kissé imbolyogva ment a falhoz. Odavitt egy széket, felállt
rá, kicsit tántorgott, el red lt, tenyerét nekifeszítette a szilárdan ellenálló er térnek, amíg csak
teljes súlya rá nem nehezedett a képre. De még így sem érte el a kapcsolót. Ez csak valaki
másnak sikerülhetett. Valakinek, aki ott volt vele együtt a szobában. Márpedig nem volt ott
senki. A vizsgálat meger sítette ezt. Egyáltalán nem volt ott senki.
– Kávét, asszonyom? Feketét vagy tejeset?
Margot mellett ott állt – tisztelettudóan, mint mindig, és tökéletesre programozva – az önjáró
inas. Ott állt, kezében a tálcával. Er s, vékony fémujjai tétován közelítettek a tejszínes
kancsóhoz. A lehet legártalmatlanabb volt. A lehet legdiszkrétebb. Á szolgák
legtökéletesebbje.
– Feketét kérek – mondta Margot elhaló hangon.
Kaán Judit fordítása
Miklósovits László rajzai
Philip Jose Farmer

Az r árnyéka
A science fiction egyik nagy vonzóereje, hogy az intelligens olvasónak perspektívát kínál azzal,
hogy ráébreszti, mennyi minden van „odakint” rajtunk kívül. De hogy tetszik az a gondolat, hogy
egész galaxisokat tarthatunk a kezünkben? Vajon mekkora felel sséggel járna ez?

I.
A kürt megköszörülte m anyag torkát, és tülkölni kezdett. A kapitány és a navigátor
karpereckonzoljain hol sárga, hol vörös fény villant fel. A híd válaszfalára szerelt segéderny k is
ugyanígy villogtak.
Az eddig álmodozásba merült Grettir kapitány felpattant székéb l. Az erny kön és a
karpereckonzolon kigyulladt a 20-G-DZ-R szám- és bet kombináció, megnagyobbodott, majd
mind halványabbá válva elt nt. 20-G-DZ-R újra meg újra. A kód azt jelentette, hogy a hívás a
gépterem folyosójáról jön.
Alkarját felemelve, a szája elé tartotta a konzol alsó részét.
– Húsz-G-DZ-R, jelentsen!
A kigyúló, felnagyobbodó és lebegve kihunyó kód helyébe MacCool f mérnök hosszúkás arca
nt fel a konzol parányi képerny jén, és abban a pillanatban megjelent a válaszfal erny in is.
Mind nagyobb és nagyobb lett, vészesen közelített Grettirhez, aztán kihunyt, és nyomába újabb,
fokozatosan dagadó arc jött.
A karpereckonzol erny jén MacCool mögött felt nt Comas, egy alacsonyabb rangú tiszt és
Grinker, a gépész képe is. Az arcuk – nem lévén az erny középpontjában – nem úszott el. A
háttérben egy csoport tengerész és egy úszótalpon egy 88-K típusú ágyú volt látható.
– Az a Wellington asszony – mondta MacCool. – Kis hatásfokra állított foterrel harcképtelenné
tette a gépterem két rét. Minket meg – engem, Comast és Grinkert – kiküldött. Azt mondta, ha
ellenállunk, l ni fog. A rácsot a válaszfalhoz hegesztette, úgyhogy ki sem lehet nyitni, legfeljebb
átvágni. Nem tudom, miért csinálja. De átkötötte egy zander-hídra a meghajtás vezetékeit, és
most irányítja a gyorsulást. Nem tudjuk jobb belátásra bírni, hacsak be nem megyünk utána.
Elhallgatott, nyelt egyet, aztán folytatta:
– Kiküldhetnénk néhány embert, hogy próbáljanak a légzsilipen át bejutni, vagy a hajó törzsén át
vágjanak utat a gépteremhez. Amíg ez leköti az asszony figyelmét, elöl, a folyosó fel l
megtámadhatnánk. De azt mondja, mindenkit lel , aki a közelébe megy. Még emberéletbe is
kerülhet. Komolyan beszél.
– Ha léket vágnak a hajó törzsén, egy percen belül megfullad – mondta Grettir.
– rruhában van – felelte MacCool. – Különben lezártam és gázzal elárasztottam volna azt a
részt.
Grettir már csak abban bízott, hogy megdöbbenése nem ült ki az arcára. A mellette ül Wang
felkiáltott, és feléje fordult.
– Hogy az ördögbe jutott ki a betegszobából?
De azonnal rájött, hogy Wang erre nem tud mit felelni. MacCool válaszolt:
– Nem tudom, uram. Kérdezze meg doktor Willst.
– Ne tör djön most ezzel!
Grettir rámeredt a navigátor erny jén megjelen értékekre. A 0,5 fénysebesség már 0,96-ra
emelkedett. A sebesség négy másodpercenként változott: 0,96, majd 0,97, 0,98 aztán 1,0. És
haladt tovább: 1,1, 1,2.
Grettir lekényszerítette magát a székbe. Akármi fenyeget, annak már be kellett volna
következnie: a 280 millió tonnás, TSN-X típusú hajónak, a Sleipnirnek már tiszta energiává
kellett volna változnia.
Egy pillanatra felvillanó nova hullott volna be a mennyországba, s a Föld körbeforgó
teleszkópjai 20,8 fényév múlva vették volna a felvillanást.
– Hogy viselkednek az emc-bilincs és a gyorsuláselosztók? – kérdezte Grettir.
– Nem mutatnak túlterhelést – egyel re – felelte Wang. – De az energiaveszteség, ha így megy
tovább, két másodpercenként öt gigakilowatt, és ez még csak a kezdet.
– Azt hiszem – mondta Grettir elgondolkodva –, mindent megtudtunk, amit csak akartunk... de
nem éppen olyan gondosan ellen rzött körülmények között, ahogyan terveztük.
A Földi rkutatás Sleipnir nev kísérleti rhajója az Asgard bázisról indult, az Altair nyolcadik
bolygójáról (Alfa Aquilae), huszonnyolc hajónappal ezel tt. Az ember vezette rhajónak a
parancs értelmében els ként kellett átlépnie a fény sebességét. Ha küldetésük sikerrel jár, az
ember nem évek, hanem hetek alatt megteheti az utat a Föld és a bolygótelepek között. A Föld
számára ezzel megnyílik az egész galaxis.
Az elmúlt két hét alatt a Sleipnir kísérletek egész sorát hajtotta végre 0,8 fénysebességgel, két
óra id tartamig.
A nagy teljesítmény motorokkal, er s sarukkal, elosztókkal és tér-id tágítókkal (lyuknyitókkal)
ellátott Sleipnir alkalmas volt a fénysebességgel vagy azon túlival is haladni. A Föld történetében
ez volt az els hajó, amely ilyen energiával vagy ilyen energiát hasznosító berendezéssel
rendelkezett.
A hajtóer – az anyag, az antianyag és félanyag irányított keverésével köbre emelt energia – akár
egy bolygó vasmagján is átvihette volna a hajót. De az energia egy részét éppen arra kellett
fordítani, hogy a hajó ne változzék puszta energiává. A lyuknyitó szintén óriási energiát
emésztett fel. A hivatalos néven térid szerkezet-tágító vagy neutralizátorként ismert eszköz
„kiegyenesítette” a világegyetem helyi görbületét, ezzel alakítva ki a „lyukat”, amelyen át a
Sleipnir bejutott. A lyuk semlegesítette annak az ellenállásnak a 99,3%-át, amellyel a Sleipnirnek
különben meg kellett volna küzdenie.
Ily módon a fény sebességét megközelít vagy akár túl- szárnyaló gyorsulás hatásai, ha teljesen
nem is kerülhet k el, legalább módosíthatók. A Sleipnir nem jut arra a sorsra, hogy a fény
sebességét elérve méretei nullára redukálódjanak, vagy tömege végtelen mértékben
megnövekedjék. Persze össze is húzódott, ki is tágult, de csak 1:777,777 arányban. A hajó alakja
lapostányérrá torzul, de a folyamat sokkal lassabban megy végbe, mint a nyitók, kapcsok és
elosztók nélkül.
De ki tudja, mi történik a fény sebességén túl? Éppen ezt kellett a Sleipnirnek felderítenie.
Csakhogy – gondolta Grettir – nem éppen ilyen körülmények között. Nem ilyen kénytelen-
kelletlen.
– Uram – mondta MacCool –, Wellington azzal fenyeget zik, hogy mindenkit lel , aki csak
közelít a gépterem felé. Kicsit tétovázott, aztán így folytatta:
– Kivéve önt. Beszélni akar önnel. De nem a hangosbeszél n keresztül. Ragaszkodik ahhoz,
hogy ön lemenjen hozzá, és szemt l szembe találkozzanak.
Grettir beharapta az alsó ajkát, majd cuppanó hangot adott ki.
– Miért éppen én? – kérdezte, pedig nagyon is tudta, és MacCool arca elárulta, hogy is
tisztában van vele. – Máris megyek. Semmiféle módon nem vehetjük el t le az áramot, hogy újra
átvehessük a hajtóm ellen rzését?
– Nincs rá mód, uram!
– Ezek szerint bejutott a gépterem belsejébe, és megkaparintotta a tartalék áramköröket is?
– A n rült – felelte MacCool –, de arra van esze, hogy gondosan számba vegyen mindent.
Semmit sem nézett el.
– Wang! Mekkora most a sebességünk? – kérdezte Grettir.
– 2,3 fénysebesség, uram!
Grettir a híd els válaszfalán függ hatalmas erny re nézett. Néhány elszórt, fehér, kék, vörös és
zöld csillogás meg az el ttük tehetetlenül elterül XD-Kett galaxis s azon túl a sötétség. A
galaxis akkora volt, mint egy narancs, de még látszott. A kapitány egy teljes percig bámulta az
erny t, aztán megkérdezte:
– Wang, jól látom? Az XD-Kett l a vörös fény a kék felé közelít?
– Így van, uram!
– De hát... miért nem nagyobbodik akkor az XD-Kett ? Úgy üldözzük, mint róka a nyulat.
– Azt hiszem, valóban közeledünk hozzá, uram. De egyre nagyobbak leszünk – felelte Wang.

II.
Grettir felemelkedett a székéb l.
– Vegyen át mindent, míg odalent leszek. Kapcsolja ki a riasztást; közölje a legénységgel, hogy
folytassák a munkát. Azonnal jelentse, ha bármi szokatlan történne, amíg lent vagyok a
gépteremben.
– Igen, uram! – mondta fátyolos hangon a helyettese, és tisztelgett.
Grettir nagy léptekkel levonult a hídról. Tudta, hogy a hídon körben ül tisztek és a legénység
lopva t nézik. Megállt, és szivarra gyújtott. Örömmel állapította meg, hogy a keze nem remeg,
és arra gondolt, vajon az arca is bizakodó-e. Futásra ingerl vágyát legy zve, lassan áthaladt a
hídon, aztán le az alsó szintre. Közben hanyagul megállt, kifújta a füstöt, majd elt nt az emberek
szeme el l. Nem lepte meg a hirtelen zuhanás, majd a nagy erej lassítás. Kiválasztotta a 14-es
állást, mire kinyíltak az ajtók, kilépett a folyosóra, ahol már várta a sof r a g-kocsival. Grettir
beszállt, és megmondta, hová akar menni.
Két perc múlva MacCoolnál volt. A f mérnök a folyosó felé mutatott. A folyosó túlsó végén
még mindig eszméletlenül feküdt a két r. A gépterem ajtaja nyitva állt. A bels ajtó, a rács
zárva volt. A világítás kikapcsolva. A rács túlsó oldalán valami fehérség mozgott. Donna
Wellington arca világított ki a sisak alól.
– Nem tarthatjuk tovább ezt a gyorsítást – mondta Grettir. – Már így is sokkal gyorsabban
megyünk, mint az ember nélküli kísérleti hajók eddig bármikor. Kizárólag negatív elméletek
születtek arra vonatkozóan, hogy mi történhet egy hajóval ilyen körülmények között.
– Már egy csomó bizonyítékot szereztünk az ellenkez jére – mondta MacCool. Nyugodt hangja
ellenére homloka verejtékt l csillogott, és szeme alatt elmélyültek a karikák. – Örülök, hogy
lejött, uram – folytatta. – Azzal fenyegetett, hogy elvágja a vezetékeket, ha ön nem lesz itt két
percen belül.
Mindkét kezével egy állandóan növekv fénygömb felé mutatott.
– Beszélek vele – mondta Grettir. – Bár el sem tudom képzelni, mit akar.
MacCool arcára kiült a kétkedés. Grettir meg akarta kérdezni, mi az ördög jár a fejében, de
meggondolta magát.
– Tartsa itt az embereit – mondta –, nehogy azt a látszatot keltsék, hogy utánam jöttek.
– És mit tegyünk, uram, ha lelövi önt?
Grettir pislogott.
– Vessék be az ágyút. Ha útban lennék, ne habozzanak; robbantsák fel! Arra viszont
vigyázzanak, hogy a sugár csak t találja el, de ne legyen olyan hosszú, hogy kárt tehessen a
hajóban.
– Megkérdezhetem, miért nem kezdhetjük ezzel, még miel tt ön kockára tenné az életét? –
kérdezte MacCool.
Grettir némi tétovázás után válaszolt:
– Felel s vagyok a hajóért és annak legénységéért. De ez az asszony olyan beteg, hogy nem
képes felmérni tette következményeit. Teljes mértékben semmiképpen sem. Ha tudom,
lebeszélem róla.
Rádióját lecsatolta az övér l, végigment a folyosón a rács felé, bekémlelt a sötétségbe és az
odabent mozgó fehérségbe. Viszketett a háta. Az emberek kitartóan figyelték. Isten tudja, mit
beszélnek, legalábbis mit gondolnak róla. A legénység egy ideje azon szórakozott, hogy Donna
Wellington beleszeretett, és képtelen ezt az érzelmet viszonozni. Úgy hírlett, rülten szerelmes,
de azt nem tudták, hogy valóban rült. Nevettek. Most persze nem nevetnek.
Most már tudják, hogy bolond, de néhányan bizonyára t vádolják azért, mert ilyen veszélybe
kerültek. Nyilván úgy vélekednek, ha másképpen bánik az asszonnyal, most nem lennének
ilyen közel a halálhoz.
Egy lépéssel a rács el tt megállt. Már látta az asszony arcát, fehér-fekete foltok tarkázták, mint
valami sakktáblát. Várta, hogy az asszony szólal meg el ször. Egy teljes perc telt el, míg végre
megszólalt:
– Robert!
Az egyébként kellemesen mély hang a feszültségt l most elvékonyodott.
– Nem Robert, Eric – mondta a parancsnok. – Eric Grettir kapitány vagyok, Mrs. Wellington.
Csend lett. Az asszony a rácshoz lépett. Egyik szeme, amelyre fény esett, kéken megcsillant.
– Miért gy lölsz ennyire, Robert? – kérdezte esengve. – Valamikor szerettél. Mit tettem, hogy
ellenem fordultál?
– Nem a férje vagyok – mondta Grettir. – Nézzen rám. Nem látja, hogy nem Robert Wellington
vagyok? Grettir kapitány vagyok, a Sleipnir nev hajóról. Látnia kell, Mrs. Wellington, ki
vagyok valójában. Ez nagyon fontos.
– Te nem szeretsz engem! – sikoltozott a n . – Le akarsz rázni magadról, ezért úgy teszel, mintha
egy idegen lennél! Átlátok rajtad! Mindenütt rád ismernék, te vadállat! Te vadállat! Gy löllek,
Robert!
Az asszony dühe olyan er vel zúdult rá, hogy Grettir akaratlanul is hátralépett. Látta, hogy a n
keze kiemelkedik a sötétb l, és a fény megcsillan a kézifegyveren. Már kés volt – a n tüzelt; a
fehér sugárnyaláb elkábította.
A fény után jött a sötétség.
El tte vagy talán fölötte szürke folt jelent meg a sötétben. Lassan, görcsösen rángatózva
igyekezett feléje, mintha hatalmas bálna nyelte volna le, s most visszaköpné, s az izmok
rángatózva továbbítanák a nyitott száj felé.
Mögötte a mélységben, a bálna belei közül Donna Wellington hangját hallotta:
– Robert?
– Eric! – kiáltotta. – Eric vagyok!

A Sleipnir még alig hagyta el Asgardot, s mindössze 6200 km/sec sebességgel ballagott, amikor
SOS jelet fogott. Egy rhajóról jött, valahol félúton az Altair tizenkettedik és tizenharmadik
bolygója között. Grettir nyugodtan elereszthette volna a füle mellett, f nökei sem rótták volna
meg érte, mégis pályát változtatott, és megtalálta a meteor sújtotta rhajót.
Bent egy férfi holttestének csonkjára és egy sokkos állapotban lév n re bukkantak.
Az Asgard második nemzedékéb l származó Robert és Donna Wellington a biotatológia és az
asztrogáció doktorai, az Altair küls bolygói közti tereken keresték az élet „ rplankton” és
rhidra” formáit.
A baleset és a mentés között eltelt 48 óra alatt Mrs. Wellington idegeit teljesen szétzilálta az
ütközés, férje halála és a szörny magány, elszigeteltség- és reménytelenségérzete. Talán nem is
jó kifejezés az, hogy szétzilálta. Inkább darabokra szaggatta. El ször úgy látszott, lassan rendbe
jön; aztán kiderült, hogy a felt hasonlóság miatt férjét Grettirrel azonosítja. Eleinte Grettir
gyengéd volt hozzá és kedves, gyakran meglátogatta a betegszobában. De aztán, Wills doktor
tanácsára, ridegebben bánt vele. Ez aztán váratlan következményekkel járt.
Mögötte Donna Wellington sikoltozott, s a szeme el tt hirtelen kivilágosodott a homályos
fénykör, s szabaddá vált. Amikor kinyitotta a szemét, arcokat látott. Doktor Willsét és
MacCoolét. A betegszobában volt. MacCool elmosolyodott és megszólalt:
– Egy pillanatra azt hittük...
– Mi történt? – vágott közbe Grettir. – Tudom, mit csinált – tette hozzá. – Arra gondolok...
– Teljes er l tüzelt magára – mondta MacCool. – A rács azonban felfogta az energia nagy
részét. Csak az arcb re horzsolódott le, és elvesztette az eszméletét. Még jó, hogy idejében
becsukta a szemét.
Grettir felült. Megtapogatta az arcát; érezte, hogy valami zsíros ken ccsel bekenték, aminek
nyilván fájdalomcsillapító és b rregeneráló hatása volt.
– Iszonyúan fáj a fejem.
– Mindjárt elmúlik – mondta Wills doktor.
– Hogy állunk most? – kérdezte Grettir. – Hogy tudtak elhozni t le?
– Meg kellett tennem, kapitány – válaszolta MacCool –, különben újra magára l tt volna. Az
ágyú végzett a rács maradékával. Mrs. Wellington...
– Meghalt?
– Igen. De nem az ágyú tette. Egészen különös volt. Mindent ledobált magáról, aztán a gépterem
légzsilipjéhez ment. Meztelenül, mintha a Halál menyasszonya lenne. Kis híján minket is
kisodort a légörvény, mert úgy állította be a szabályzókat, hogy a bels ajtó nyitva maradt.
Éppen hogy csak be tudtuk csukni.
– Én... de mindegy – mondta Grettir. – Keletkezett kár a gépteremben?
– Nem. A vezetékeket is visszakötöttük. Csak...
– Csak?
MacCool arca megnyúlt, mint valami rémült vadászkutyáé.
– Miel tt bekötöttem a vezetékeket, különös... furcsa dolog történt. A hajó és ezzel együtt
minden, ami a hajóban volt, érthetetlen módon eltorzult. Mintha puha, csepeg viaszból lenne,
hullámzott minden. Mint a szélben lobogó zászlók. A híd azt jelentette, hogy a hajó orra
léggömbszer en kitágult, aztán kezdett széthasadozni, és a jelenség végigment az egész hajón.
Míg ez a hullámzás tartott, mindannyian émelyegtünk.
Csend lett; de az embereken látszott, hogy még nem mondtak el mindent.
– Nos?
MacCool és Wills egymásra néztek. MacCool nyelt egyet, és azt mondta:
– Kapitány, sejtelmünk sincs, hol a pokolban vagyunk!

III.
Grettir a hídon megnézte a hajó el tti teret mutató küls erny t. Egyetlen csillagot sem látott. A
teret egyhangú, szürke fény töltötte be, hasonló a Föld borús hajnalaihoz. E derengésben,
meghatározhatatlan távolságban számos gömböt vett észre. Ha ezek az apró gömbök valójában
akkorák voltak, mint az, amelyik közvetlenül a Sleipnir mögött volt, akkor hatalmas méret ek
lehettek. A mögöttük lév gömb, úgy ötven kilométer távolságban, a hajóhoz viszonyítva akkora
volt, mint a Föld Holdja. Sima, szürke felszíne egy ólomgolyóéhoz hasonlított.
Darl bemondta a kódot karpereckonzoljába, és az erny n megjelen gömb, mint valami lövedék,
száguldott feléjük. Már betöltötte az erny t, mire Darl átállította a látótengelyt. Most 20 fokos
ívben nézték a gömb peremét.
– Nézzék! – kiáltotta Darl. A gömb körül apró tárgy keringett, és gyorsan közeledett feléjük. A
lány kinagyította, és láthatóvá vált a kis, szürke gömb.
– Kering a nagy körül – mondta. Aztán kis id múlva újra megszólalt:
– Mi... a hajó... most jöttünk ki a kis gömbb l. Bel le. A héján keresztül.
– Azt mondja, benne voltunk? – kérdezte Grettir. – És most kint vagyunk?
– Igen, uram! Pontosan! – A lánynak hirtelen elakadt a lélegzete, majd felkiáltott: – Ó! Ó, uram!
A nagy gömb körül, a kis gömb fölötti síkban, de a bels körpálya közelében újabb tárgy
bukkant fel. Legalább ötvenszer nagyobb a kis gömbnél, de olyan sebesen haladt, hogy utolérve
az el bbit, együtt t ntek el a nagy gömb mögött.
– Wellington holtteste! – mondta Grettir.
Hátat fordított az erny nek, lépett egyet, majd visszafordult.
– Itt valami nincs rendben! Mögöttünk kellene jönnie, legjobb esetben mellettünk, vagy bizonyos
szögben távolodnia kellene t lünk, de nagyjából velünk egy irányban.
– De bekerült a nagy gömb vonzásába! Kering körülötte! És a méretei... gargantuaian! Hiszen ez
értelmetlenség! Ilyesmi nem fordulhat el !
– Egyáltalán nem fordulhatna el – mondta Wang.
– Vigyen vissza bennünket – mondta Grettir. – Álljon rá a nagy gömb körüli körpályára, a kicsi
síkjára, de attól kb másfél kilométeres távolságban.
Darl arcára kiült a kérdés: „És aztán?”
Grettir kíváncsi volt, vajon a lány is arra gondol-e, amire . A többieken látszott, hogy
kételkednek, s el -el bukkant a palástolt félelem is Már érezték a rothadó buborékok szagát. k
is sejtik már?
– Mekkora vonzást gyakorol a nagy gömb a hajóra? – kérdezte Wangtól.
– Nincs kimutatható hatása ránk, uram. A Sleipnir semleges töltés nek látszik, egyik gömbhöz
képest sem látszik pozitívnak vagy negatívnak. Éppúgy, mint Wellington... testéhez.
Grettir enyhe megkönnyebbülést érzett. Vad gondolatai csupán hisztérikus fantazmagóriák
lehettek. De Wang válasza elárulta, hogy t is hasonló gondolatok foglalkoztatták. Nem a
gravitáció terminusait használta, hanem úgy beszélt, mintha a hajó atomi részecske lenne.
De ha a gömb nincs hatással a hajóra, miért vonzza Wellington holttestét?
– Mekkora a nagy gömbhöz viszonyított sebességünk? – kérdezte Grettir.
– A vezetékek összekapcsolásakor megszüntettük a gyorsítást – felelte Wang.
– Tehát közvetlenül azután, hogy kijöttünk ebbe a... térbe. Nem fékeztünk.
Energiafelhasználásunk alapján sebességünk 10 megaparsec lehet percenként. Legalábbis – tette
hozzá röpke t dés után – ezt mutatják a m szerek De a radar, ami ilyen sebességnél nem
ködhetne, azt jelzi, hogy a nagy gömbhöz viszonyítva sebességünk 50 km percenként.
Wang úgy d lt hátra székében, mintha arra várna, hogy Grettir mikor fog kitörni. Grettir újabb
szivarra gyújtott. A keze ezúttal valóban remegett. Nagyot pöfékelt, majd újra megszólalt:
– Idekint nyilván másfajta törvények uralkodnak... Wang halkan felsóhajtott:
– Ön is így gondolja, kapitány? Igen, itt mások a törvények. És ez azt jelenti, hogy bármit
teszünk ebben a térben, nem tudjuk, mi lesz a következménye. Megkérdezhetem, uram, mik a
tervei?
A kérdés, amit Wang mindeddig nem mert volna fennhangon kimondan, holott nyilván gyakran
gondolt rá, arra vallott, hogy a navigátor osztozik aggodalmában. A köldökzsinórt eltépték;
Wang bels sebekb l vérzett. Vajon is elúszik ebben a szürke semmiben? Nyomtalanul elt nik,
mint el tte még senki más?
Csak különleges ember vagy asszony képes elválni a Földt l vagy szül bolygójától, hogy olyan
messzire szakadjon a csillagok közé, ahonnan a Napnak még halvány hunyorgása sem látszik.
Az ilyen különleges embert még különleges kiképzésben is részesítik. Tudata legmélyebb
rétegeiben is hinnie kell abban, hogy a hajó a Földanya egy darabja. Hinnie kell, különben
széthullik.
Meg lehet csinálni. Száznak sikerült. De arra még ket sem készítették fel, hogy magától a
világegyetemt l szakadjanak el.
Grettirnek szinte fájt a semmit l való irtózatos félelem. Az r szürke kígyóként tekeredett fel
benne, a semmi siklott és tekerg zött. De mi lesz akkor, ha kitekeredik?
És mi lesz a személyzettel, ha megtudják – mert meg kell tudniuk – a végs széthullást?
Csupán egy módon rizhetik meg elméjük épségét. Hinniük kell abban, hogy vissza fognak jutni
a világba. Éppen úgy, ahogy neki magának hinnie kell benne.
– A fülemre fogok támaszkodni – mondta Grettir.
– Hogy mondja, uram?
– A fülemre! – A válasz kissé nyersebbre sikerült, mint akarta. – Csak a kérdésre válaszoltam.
Már elfelejtette, hogy azt kérdezte, mit akarok csinálni?
– Ó, dehogy, uram – felelte Wang –, csak arra gondoltam...
– A feladatára gondoljon – mondta Grettir. Odaszólt Darlnak, hogy majd átveszi. Betáplálta a
„Minden állomásnak” kódot; mire a Sleipnir minden szobájába halk hang hullámzott végig, s az
erny k fekete-fehér kockákat villogtattak. Aztán kihunytak a kép- és hangjelzések, és a kapitány
beszélni kezdett.
Két percig beszélt. A híd személyzete olyan volt, mintha agyukban kioltották volna a lámpát.
Felfoghatatlan volt, hogy kívül kerültek a világegyetemen. Éppen ilyen nehéz volt elképzelni,
hogy az a határtalan kozmosz, amelyben születtek, csak egy „atommag” körül kering
„elektron”. Ha igaz, amit a kapitány mond (ami lehetetlenség), akkor a hajó egy
szuperuniverzum szupermolekulájának szuperatomjai között van.
Noha tudták, hogy a Sleipnir a 300 000-szeres fénysebesség hatására léggömbként fúvódott fel,
agyuk ezt képtelen volt körüljárni. Az egész köddé vált és szertefoszlott.
A hajóid szerint tíz percbe telt, míg a hajó megfordult, és ráállt a kis gömb pályájának küls
részére, vagy Grettir megfogalmazásában az univerzum küls szélére. Átadva a helyét Darlnak, a
hídon le-föl sétálva figyelte az erny t.
Ha úgy tapasztalják, hogy bekövetkezik a leválás, akkor a kezükben tartják az irányítást. A
kapitány azt mondta a legénységnek, hogy visszamennek, és nem azt, hogy megpróbálnak
visszamenni. Már sok mindent átéltek együtt, és még sohasem hagyta ket cserben. Még a
széthullás iszonyatát is könnyebben viselték, mert bíztak benne.
Mihelyt a Sleipnir a kis gömb pályájával párhuzamos síkra állt, Wellington teste a nagy gömb
körül megtett út után ismét felbukkant, és közeledett a kis gömb és a hajó felé A hatalmas test
széttárta karját és lábát. A sérült erek kékesfeketére festették a b rt a szürke fényben. Feketének
látszott a vörös konty is. A Sleipnir hídjánál egyenként is nagyobb szemek tágra meredtek, s
fekete vérrögök csúfították. A grimaszba torzult száj lefelé görbült, a fogak kormos csapóhoz
hasonlítottak.
Cigánykereket hányva haladt el mellettük és a gömb mellett.
Wang jelentette, hogy a nagy gömb felszínén három „árnyék” jelent meg, s követik a kis gömb, a
holttest és a hajó útját. A válaszfal erny jén kinagyított képb l látták, hogy az „árnyékok”
valóban a három kering test árnyképei. Csak egy árnyalattal sötétebbek a felszínnél, és annak
fokozatosan áttolódó gy dése hozta ket létre. A felszín az árnykép széleinél kiemelkedett,
beljebb pedig mélyedést alkotott.
Ha a Sleipnir árnyképe h en tükrözi a hajó alakját, akkor a karcsúságát vesztett Sleipnir el l-
hátul széles, középen keskeny orsóformát vett föl.
Amikor Wellington teste elhaladt a kis gömb és a hajó mellett, árnyképe vagy talán „lenyomata”
megfordult. Az árny fejének helyén a láb volt, és megfordítva.
Amikor a gömb görbülete mögött elt test a másik oldalon újra megjelent, árnyéka ismét
„valódi” tükröz déssé vált; mindaddig, míg el nem haladt a kis gömb mellett – akkor újra
megfordult.
Grettirnek jelentették, hogy a gömbökön túli térben, úgy látszik, semmiféle anyag sincs. Atom
vagy bármiféle részecske jelenléte egyáltalán nem mutatható ki. És noha sugárzásnak semmi
nyoma, a hajó törzse és azon túl, tízméteres térközben 21ºC ± 6ºC-os, váltakozó h mérséklet
tapasztalható.

IV.
Három kör után Grettir észrevette, hogy a hajó méretei rohamosan csökkennek. Vagy a kis gömb
növekszik. Vagy mindkett változik. Mi több, az erny n a kis gömb már nem is gömb alakú volt,
hanem már az els keringés után vastag tányér alakúvá vált.
Grettir étt l zavarba jött, s már-már azon volt, hogy szól a hajó f fizikusának, Van Voordennek,
amikor a nagy gömb mögül ismét el bukkant Wellington holtteste. Utolérte a másik két
szatellitát, s egy pillanatig a nagy gömb, a kis gömb és a Sleipnir, mint láthatatlan zsinórra
felf zött tárgyak, egy vonalban haladtak.
A kis gömb és a holttest hirtelen egymás felé ugrottak. Néhány száz méterre egymástól
megálltak. A kis gömb, új pályára kerülve, visszanyerte gömb alakját. Wellington végtagjai
megmozdultak, mintha élet költözött volna a testébe. Karja összefonódott a mellén, lábát
felhúzta, míg combja a hasáig nem ért.
Grettir hívta Van Voordent.
– Ha lenne kisinasunk – mondta a fizikus –, err l a jelenségr l és arról, hogy mire számíthatunk,
ugyanannyit tudna, mint én. Az adataink egyrészt nem elegend k, másrészt túlságosan zavarba
ejt k. Ha azt mondom, hogy Wellington és a kis gömb között energiaátadás történt, csak
találgatok.
– Kvantumugrás? – kérdezte Grettir. – Ha igen, miért nem történt felvétel vagy leadás a hajóban?
– Elnézést, uram – szólt közbe Darl –, de 0,8 másodperc alatt 50 megakilowatt veszteséget
szenvedtünk.
– Lehetséges, hogy a Sleipnir a sebesség csökkentése következtében relatíve vesztett a
méreteib l – mondta Van Voorden. – Az is lehet, hogy a sebességnek ehhez semmi köze, vagy
csak részben van köze hozzá. Talán a testek térbeli viszonyának változása egyéb változásokat is
okoz: alaki, méretbeli, energiaátviteli és egyéb módosulásokat. Nem tudom. Mekkora az az
asszony, illetve a holtteste, a hajóhoz képest?
– A radar mérése szerint nyolcvanháromszorosa. Növekedett. Vagy mi zsugorodtunk.
Van Voorden még nagyobb szemeket meresztett. Grettir elköszönt t le, és bontott. Elrendelte,
hogy a Sleipnirt állítsák a kis gömbével azonos pályára, de egy kilométerrel eléje.
– Az ugrás akkor következett be – szólt vissza Van Voorden –, amikor egy vonalban voltunk a
másik három testtel. Lehet, hogy a Sleipnir bizonyos körülmények között geometriai
katalizátorként viselkedik. Persze ez csak amolyan analógia.
Wang utasítást adott a karpereckonzoljába épített számítógépnek. A Sleipnir hamarosan a gömb
el tt suhant. A radar szerint a hajó és a gömb most nagyjából azonos méret ek voltak. A gömb
mögül újra el bukkanó holttest megtartotta viszonylagos méreteit.
Grettir elrendelte, hogy fordítsák a hajóorral a gömb felé. Amikor ez megtörtént, csökkentette a
sebességet. Fékeztek, és kiegyenlített oldalnyomással tartották a hajót a pályán. Mivel a nagy
gömb semmiféle vonzást nem gyakorolt a Sleipnirre, állandó nyomáskiegyenlítéssel tudták csak
a hajót megtartani a pályán. A mindjobban felfúvódó gömb lassan közelített feléjük.
– A radar szerint, a nagy gömbhöz viszonyítva, 2,66 km/ sec sebességgel haladunk – jelentette
Wang. – Az energiafogyasztás viszont azt mutatja, hogy 25 000-szeres fénysebességgel
száguldunk. Ez egyébként nem felel meg annak, amire számítottunk, amikor kiléptünk a
világunkból.
– Er sebben fékezzenek – mondta Grettir. – Csökkentsék le 1,5 km-re.
A dagadó gömb már betöltötte az erny t, és Grettir önkéntelenül is felkészült az ütközésre;
annyira azért nem tartott t le, hogy leszíjazza magát. De nem érzett ütközést, amikor a hajó
átszakította az univerzum „b rét”.
Grettirnek már jelentették az univerzumból kilépett hajó torzulását, ezért nem lep dött meg
túlságosan. De amikor a hajó orra hirtelen feldagadt, és hullámzani kezdett, egy kicsit mégis
megijedt. Az erny , a válaszfalak, a fedélzet és a legénység lengett, mint ruhák a szélben. Grettir
úgy érezte, hirtelen ezerféle szögbe hajtogatják.
Wang felkiáltott, s a többiek vele kiáltoztak. Wang felállt, és el renyújtotta a kezét. A mögötte s
kissé oldalra álló Grettir rémülten látta, hogy tucatnyi, szentjánosbogár nagyságú, világító tárgy
úszik át az erny n, a válaszfalon, s a fényl pontocskák feléje sodródnak. Dermedtségéb l
felocsúdva félreugrott egy fehéren izzó gömböcske el l. Ugyanakkor egy másik a homlokának
ütközött, s felüvöltött fájdalmában.
Legalább húsz kis tárgy úszott el mellette: fehérek, kékek, zöldek meg egy sárga. Ott repültek a
feje fölött, a dereka magasságában, az egyik szinte súrolta a fedélzetet. Amikor kett el l
lehajolt, látta, hogy Nagy, a kommunikációs tiszt meggörnyedve hány. A szájából el bukó anyag
enyhén világít, s az orrából füst gomolyog.
A hajó eleje aztán visszanyerte szilárdságát és megszokott formáját; több ég testecske már nem
jött.
Grettir megfordult, hogy szemügyre vegye a híd hátsó válaszfalait, de azok is a régiek voltak.
Grettir, jelezve, hogy átveszi az irányítást a fájdalmában üvölt Wangtól, a gyorsítás kódját
kiáltotta. „Függ legesen felfelé” irányba módosította a hajó pályáját. Az irányt persze nem
érzékelték, hiszen a hajó mesterséges gravitációs tere átalakult. A hajó orra váratlanul ismét
eltorzult, s a falon induló hullámzás eljutott a legénységig.
Az erny n, amelyen eddig csak a fekete tér és néhány csillag látszott, most oldalt felt nt egy
szürke gömb és valami halvány derengés. Az émelygéssel és homloksebével küszköd Grettir új
parancsot adott. Mindössze harminc másodperc, és a Sleipnir visszafordul a kis gömbével
párhuzamos pályára.
Grettir, aki rájött, mi történt röviddel azután, hogy megégette magát, újra kivitte a hajót az
univerzumból. Szólította a személyzet néhány tagját és Wills doktort, aztán felsegítette székéb l
Wangot. A hídon égett hús és haj b ze terjengett, a légkondicionáló berendezés még nem tudta
elszívni. Wang összeégette arcát és kezét, s jobb oldalán hosszú, er s szálú, fekete haja is
megperzsel dött.
Wills három emberrel érkezett futva a hídra. Már kente is a proteintartalmú zselét Grettir
homlokára, de a kapitány utasította, hogy el ször Wangot lássa el. Wills gyorsan munkához
látott, és miután a zselével bekente Wang égési sebeit, majd b rkötést helyezett rájuk, Grettirt
vette kezelésbe. Alig kente a zselét a homlokára, Grettir érezte, hogy fájdalma csökken.
– Harmadfokú – mondta Wills. – Még szerencse, hogy azok az izék nem voltak nagyobbak.
Grettir felemelte a szivarját, amelyet még akkor hajított el, amikor a feléje száguldó kis tárgyakat
megpillantotta. A szivar még égett. Mellette egy gyorsan feketed , izzó széndarabka hevert.
Kíváncsian vette kézbe; még meleg volt, de már nem égette a kezét.
Grettir kinyújtotta a kezét, hogy a doktor is szemügyre vehesse a benne lapuló kis fekete
anyagot. Még apróbb lett, mint mikor a hajó törzse és a válaszfalak között id legesen kitágult
molekuláris réseken át a hajóra sodródott.
– Ez egy galaxis – suttogta. Wills doki nem hitt a fülének.
– A mi világegyetemünk egyik galaxisa – magyarázta Grettir.
Wills doki elsápadt, hallani lehetett, amint nyel egyet.
– Úgy érti...?
Grettir bólintott.
– Remélem... nem a mi... nem a Föld... galaxisa!
– Kétlem – felelte Grettir. – A csillagmez szélén voltunk, azaz univerzumunk „b re” alatt. De
ha továbbhaladunk befelé...
Wills megrázta a fejét. Csillagok milliárdjai, talán lakhatók milliói, tehát lakott bolygók voltak
abban a parányi, immár kih lt és összeomlott t zgömbben! Trilliónyi érz lény,
megszámlálhatatlanul sok állat pusztult el, mikor a világ öszeütközött Grettir homlokával.
Wang, megtudva, mi okozta égési sérüléseit, ismét rosszul lett. Grettir a betegszobába küldte, és
helyetteséül Gomezt jelölte ki. Van Voorden lépett a hídra.
– Azt hiszem, mindenekel tt vissza szeretnénk térni – mondta. – De miért nem kíséreljük meg,
hogy behatoljunk a nagy gömbbe, egészen a magba? El tudja képzelni, micsoda megdöbbent ...?
– El tudom képzelni – vágott közbe Grettir. – De energiakészletünk sz kös, nagyon sz kös. Ha...
jobban mondva, amikor visszafelé áttörünk az univerzum „b rén”, még mindig hosszú út áll
el ttünk a bázisig. Talán túlságosan is hosszú. A méreteink miatt nem merek túllépni egy
bizonyos sebességet. Túlságosan veszélyes lenne... több galaxist nem akarok megsemmisíteni.
Isten tudja, miféle pszichológiai problémáink lesznek, amikor majd feltámad bennünk a
lelkiismeret-furdalás! Még fel sem ocsúdtunk. Nem! Nem indulunk semmiféle felfedez útra!
– De lehet, hogy többé nem nyílik lehet ség a feltárásra! – vetette ellen Van Voorden. – Még az
univerzumon belül is túl sok veszély leselkedik az emberre ahhoz, hogy ilyen hajókkal további
kutatásokat engedélyezzenek!
– Így igaz – mondta Grettir. – Megértem, hogy szeretne tudományos kutatásokat végezni. De
els a hajó és a legénység biztonsága. Egyébként is gyanítom, ha elrendelném ezt a feltáró
kirándulást, számolnom kellene kisebbfajta zendüléssel. És nem is hibáztathatnám az embereket.
Mondja csak, Van Voorden, nem érez valami széthullásfélét?
Van Voorden bólintott.
– De igyekszem ellenállni. Annyi minden...
– Annyi minden van, amire rá kellene jönnünk – mondta Grettir. – Tudom. De az illetékeseknek
kell eldönteniük, hogy mi a feladatunk.
Grettir elbocsátotta, és Van Voorden katonásan távozott. De mintha nem is lett volna olyan
rettenetesen dühös. Titokban talán meg is könnyebbült, gondolta Grettir. Van Voorden
benyújtotta tiltakozását a tudomány nevében; de Van Voorden, az ember els sorban nyilván
„haza” akar kerülni.

V.
Az elrendelt man ver végén a Sleipnir orral az univerzum felé, ismét vele egy pályára került, de
azt húsz kilométerrel megel zve. Minthogy a hajó és a nagy gömb között vonzás nem léphet fel,
a Sleipnir kénytelen volt energiát felhasználni arra, hogy a körpályán maradjon; állandóan
igazítania kellett az oldalnyomást.
Grettir elrendelte, hogy hozzák m ködésbe a féket. A gömb egyre n tt az erny n, s végül már
csak a szürke felszín látszott. Látni nem látták, de a radar jelzéseib l tudták, hogy 33
másodpercenként a gömb fordul egyet sarktengelye körül.
Grettir nem szívesen gondolt az ezzel járó bonyodalmakra. Van Voorden nyilván megkapta már
a jelentést, de mindeddig nem értesítette a kapitányt; talán is, akárcsak Grettir, úgy vélte, annál
jobb, minél kevesebben gondolnak rá.
A szemléltet erny n látták a közeled gömbök és a hajó egymáshoz viszonyított méreteit. A
kosárlabda a világegyetem; a fogpiszkáló a Sleipnir, Grettir remélte, hogy ezzel a lassítással
elkerülhetik a további galaxisokkal való összeütközést. Mihelyt a hajó átjutott a „b rön”, újra
fékez, s így tovább zsugorodik. A b r és az els csillagmez k széle között jókora távolságra
számíthatnak.
– Most lépünk át – mondta, szemét egyre az erny re szegezve, mely a hajó és a gömb távolságát
méterben mutatta. Önkéntelenül ismét bekapcsolta magát.
Recsegés-ropogás, nyögés hallatszott. A fedélzet feld lt, majd megpördült az ajtó irányába.
Grettir legurult, pörögve ütközött a válaszfalnak. Mire szédületéb l magához tért, a hajó már
visszanyerte stabilitását. Gomez hozta ismét „szintbe”. Mindig leszíjazta magát a
navigátorülésbe, bár a szabályzat nem írta el ; legfeljebb a kapitány adhatott rá utasítást.
Miközben Grettir a kárról készült jelentésre várt, Van Voordent hívatta. A fizikus homlokát
vérz seb éktelenítette.
– Nyilván kell hozzá bizonyos er – magyarázta –, hogy a küls burkon vagy energiapajzson
vagy bármin, ami az univerzumot körülveszi, át lehessen hatolni. Nekünk nem volt. És így…
– Ez elég nagy baj – mondta Grettir. – Ha elég gyorsan megyünk ahhoz, hogy áttörhessünk, a túl
nagy hajóval esetleg egész galaxisokat pusztítunk el. Ha túl lassúak vagyunk, nem jutunk át. –
Elhallgatott, aztán így folytatta: – Csak egy lehet séget tudok elképzelni. A következményeit
azonban nem ismerem, s lehet, hogy katasztrofálisak lennének. Nem számunkra, hanem az
univerzum számára. Nem tudom, vállalhatok-e ekkora kockázatot.
Olyan sokáig hallgatott, hogy Van Voorden nem tudta kivárni.
– Vagyis?
– Mit gondol, ha lyukat vágnánk a b rön, a szakadás nem okozna valamiféle összeomlást vagy
kozmikus zavart?
– Sugárral akarja átlyukasztani a b rt? – kérdezte Van Voorden lassan. Sápadt volt; igaz, már
azel tt is, hogy Grettir föltette volna ezt a kérdést. Grettir azon t dött: a „széthullás” hatására
nem kezd-e Van Voorden máris összeroppanni?
– Ne is tör djön vele – mondta. – Meg se kellett volna kérdeznem. Hogy mi történne, maga se
tudhatja jobban, mint akármelyikünk. Bocsásson meg. Meg kellett osztanom valakivel a
felel sséget, ha valami baj történne. Felejtse el.
Van Voorden kifejezéstelen arccal bámult rá, még akkor is, amikor Grettir kikapcsolta a képet. A
kapitány le-föl sétált; egy ízben rálépett egy apró, fekete tárgyra; amikor rájött, hogy már kés ,
elfintorította az arcát. Csillagok milliói, bolygók milliárdjai, él lények trilliói. Valamennyi hideg
és halott. És mi jönne még. ha tovább kísérletezne a teremt kozmoszba való bejutással? Az
egész univerzum összeomlana?
Grettir megállt, és fennhangon megjegyezte:
– Kétszer hatoltunk át a b rön anélkül, hogy felsértettük volna. Most tehát megpróbáljuk
sugárral!
Senki sem válaszolt, de az arcok megkönnyebbülésr l árulkodtak. Tizenöt perc múlva a Sleipnir
szemt l szemben állt a gömbbel. Percekig tartották a távolságot és a sebességet, majd
lézersugárral bemérték az ágyú és a gömb felülete közötti távolságot.
Az els t zmester, Abdul White Eagle beállította az els ágyúk egyikét. Grettir néhány
másodperc múlva kiadta a következ parancsot. Összeszorított fogai között majdnem szétroppant
a szivar; felnyögött, aztán kiáltott:
– T z!
Darl továbbította a parancsot. Az el retör sugár megérintette a b rt, aztán elt nt.
Az erny n a szürke gömbfelszín egyenlít je mentén fekete lyuk jelent meg, aztán elfordult, majd
elt nt a gömb görbülete mögött. Pontosan 33 másodperc múlva visszakerült eredeti helyzetébe.
Már jóval kisebb volt. A lyuk négy fordulat múlva nyomtalanul bezárult.
Grettir sóhajtott, és letörölte homlokáról a verejtéket. Darl jelentette, hogy a lyuk a második
fordulatkor még elég nagy ahhoz, hogy a hajó átjuthasson rajta, aztán már kés .
– A második fordulónál átmegyünk rajta – mondta Grettir. – Állítsák a kompigátort automatikus
áthatolásra, és kapcsolják hozzá az ágyút. Nem lesz semmi baj. Ha a lyuk túl gyorsan
zsugorodna, kitágítjuk az ágyúval.
Gomez szólt be a konzoljába, miközben Grettir Darl hangját hallotta:
– A m velet megkezd dött, uram!
A fehér sugár kúposan kil tt, megvillant a „héjon” vagy „b rön”, aztán elt nt. A hajónál
háromszor nagyobb fekete kör t nt fel, majd elfordult az erny egyik széle felé. A kompigátor
azon nyomban irányba állította a Sleipnirt. A gömb fenyeget en közeledett; szürkeség töltötte be
az erny t. Aztán felt nt a lyuk széle, s az erny mind nagyobb felülete vált feketévé.
Sikerülni fog, gondolta Grettir. A kompigátor nem hibázik.
Körülnézett. A hídon dolgozók már a székükhöz szíjazták magukat. Legtöbbjük arca nyugodt
volt, fegyelmezett és elszántságot sugárzó. De ha ugyanazt érzik, mint – és ebben semmi oka
kételkedni –, akkor most egy rémült sikolyt nyomnak el magukban. Sokáig már nem tudják
elviselni ezt a „honvágyat”. És ha visszajutnak, be az anyaméhbe, kénytelen lesz megengedni
nekik, hogy katonákhoz cseppet sem méltó módon viselkedjenek. Nevetni fognak, sírni,
kiáltozni. Csakúgy, mint .
A Sleipnir orra már a lyukban volt. Most! Ha bármi történne, már nem tudnák használni az
ágyút. De lehetetlen, hogy...
Megszólalt a kürt. Darl felsikoltott:
– Úristen! Valami baj van! A lyuk túl gyorsan zsugorodik!
– Duplázza meg a sebességet! – üvöltötte Grettir. – Ne! Felezze!
A sebesség növelése a hajó növekedését vonja maga után, mégpedig oly módon, hogy megn a
vízszintes tengely, és rövidül a függ leges. A Sleipnir ugyan gyorsabban átjut a lyukon, de a
törzse és a lyuk pereme között csökken a távolság.
Feleakkora sebesség esetén viszont a hajó méreteinek csökkenésével egyenes arányban
növekedne a távolság. Ami azzal is járhat, hogy a lyuk pereme beleütközne a hajó testébe.
Grettir végül nem tudta eldönteni, milyen parancsot adjon, s t azt sem, hogy akármelyik
parancsa befolyásolná-e a menekülés kimenetelét. Legfeljebb azt teheti, amit a legjobbnak lát.
Az erny szélei fel l egyre terjedt a szürkeség. A hajón végigfutott a reped plasztik csikorgása,
megrázta a válaszfalakat, a fedélzeteket, az emberek tehetetlenül d ltek el re; aztán megint
helyreállt minden, mert a bels gravitációs mez átállásával kiküszöböl dtek a küls hatások.
Összevissza kiabált mindenki. Maga Grettir is alig tudta visszafojtani feltör kiáltását. Az erny t
nézte. Újra szürke volt minden, és k kívül voltak. A hatalmas gömb átsuhant az erny n. A
sarokban megpillantotta a kis gömböt, aztán az óriási, kékesfekete lábat. A szürkeség mind
bbé vált. A távolban nagy gömbök forogtak. A nagy gömb. Aztán a kicsi. Wellington keze –
mint a semmi torz tintahala.
Grettir a holttestet megpillantva tudta, hogy a hajó ellök dött a gömbt l, és a holttest felé tart. De
nem számított összeütközésre. A halott n keringési sebessége mind a kis gömbénél, mind a
Sleipnirénél nagyobb volt.
A károkról szóló jelentés megfelelt a várakozásának. A hajó orra leszakadt. 45 f nyi
legénységgel bejutott az „univerzumba”, s közelít az otthon felé, amelyet azonban sohasem ér el.
A hajó leszakadt részéhez vezet utak automatikusan lezárultak, leveg tehát nem veszett el.
De a hátsó meghajtást is elveszítették. A Sleipnir csak el re tud haladni; fékezni csak abban az
esetben képes, ha hátat fordít a mozgás irányának.

VI.
Grettir kiadta az utasítást, hogy mindenekel tt hozzák stabil helyzetbe a hajót, aztán fordítsák
meg. Azonnal megjött a gépteremb l MacCool válasza, mely szerint pillanatnyilag egyik
man ver sem lehetséges. Az ütközés és a leszakadás súlyos zavarokat okozott az áramkörökben.
nem jött rá a hiba okára, de az elektronikus hibakeres már vizsgálja az áramköröket.
Egy perc múlva visszaszólt, hogy a hibakeres sem m ködik rendesen, és amíg megjavítják, az
emberek kénytelenek keresni a hibát.
MacCool zavarban volt. Elméletileg nem állt fenn a meghibásodás lehet sége. Az áramkörök
ködését még az ütközés és az els rész leszakadása sem zavarhatta meg.
Grettir utasította, hogy a lehet ségekhez képest kövessen el mindent. A bukdácsolva haladó hajó
eközben megközelítette a holttestet. Csak még egy megmagyarázhatatlan energia-, helyzet- és
impulzuscsere, és a Sleipnir összeütközik Mrs. Wellingtonnal.
Grettir kikapcsolta magát, és föl-alá sétált a hídon. A cigánykerekeket hányó hajó belsejében a
gravitációs mez kiegyenlített maradt. Ha nem néz az erny re, azt hihette volna, egyenes
vonalban, stabilan haladnak.
Grettir felvilágosítást kért az ütközés id pontjáról és várható helyér l. Nem mindegy, hogy a test
kemény vagy lágy részébe csapódnak be. Nem mintha a hajót sérülés veszélye fenyegetné, de
ennek megfelel en változik a visszacsapódás szöge és sebessége. Ha az áramköröket a közelítés
el tt vagy közvetlenül utána meg tudják javítani, Grettirnek tudnia kell, mi a teend je.
Wang jelentette, hogy amennyiben a körülmények nem változnak, a kompigátor már felbecsülte
az ütközés helyét. Még be sem fejezte a mondatot, amikor a válaszfal réséb l egy kódkártya esett
ki. Wang elolvasta, majd átnyújtotta Grettirnek,
– Tulajdonképpen nevetnem kéne – mondta Grettir. – Ezek szerint pontosan az anyaméhbe
megyünk vissza.
A kártya azt is jelezte, hogy minél közelebb kerül a hajó Wellingtonhoz, annál inkább csökken a
sebessége. A radar jelzése szerint ezzel együtt a hajó relatív méretei is csökkennek.
– Azt hiszem – mondta Gomez –, annak a... n nek a hatása alá kerültünk... Mintha bolygóvá vált
volna, és most fogott magának egy szatellitet. Minket. Sem gravitációs hatást, sem valamiféle
töltést nem mutat velünk kapcsolatban. De...
– De léteznek más tényez k – fejezte be Grettir a n mondatát. – Talán bizonyos térbeli
kapcsolatok, melyek itt, ebben az „ rben” egyenérték ek a gravitációval.

A test már olyan közel volt, hogy amikor a hajó feléje fordult, teljesen betöltötte az erny t.
El ször a hatalmas fej vált láthatóvá. Rájuk meredt a vérrögös, kidülled szern; az orr úgy úszott
el, mint egy brobdingnani guillotine; a vicsorgó száj mintha kéjesen el akarná nyelni ket. Aztán
a nyak, a dioritoszlop, amelyr l lemállott a puha szikla, a megfeketedett, Himalája nagyságú
keblek hasítéka, s a hurrikán magja, a köldök.
Aztán elt nt a szemük el l, s az erny n átpörgött a kis és a nagy gömb meg a távoli, szürkébe
burkolt óriások.
Grettir megnyomta a „Minden állomásnak” gombot, hogy a hídon kívülieknek is
beszámolhasson arról, ami történik.
– Mihelyt MacCool megtalálja a hiba okát, indulunk kifelé. Elegend energiánk van arra, hogy
akár száz hullán is áttörhessünk. Üljenek nyugodtan. Ne aggódjanak. Id kérdése az egész.
Megjátszott vidámsággal beszélt, noha nem hazudott az embereinek. Választ nem várt; sem
pozitívat, sem negatívat. Az emberek éppolyan dermedtek lehetnek, akárcsak maga. Agyuk,
idegrendszerük nyilván teljesen összezavarodott.
A válaszfal résén most egy másik kártya esett ki, a korrigált ütközési el rejelzés. A hajó
méreteinek állandó csökkenése következtében az ütközés csaknem a középpontban, a köldöknél
fog bekövetkezni. Egy perc múlva az újabb kártya a farcsontot jelölte meg. A harmadik kártya
helyesbített, miszerint az ütközés a fejtet n lesz. A negyedik a jobb alsó lábszár alsó részét
jelölte ki.
Grettir ismét Van Voordent hívta. Csuklókonzolján megjelent a fizikus arca, a válaszfal erny jén
pedig teljes alakja.
Ez utóbbi nagyobb képet adott róla, és látni lehetett, hogy Van Voorden a csuklókonzolja felett
saját kabinja erny jét nézi. Hatalmas, ég bet kkel az utolsó ütközési el rejelzés állt rajta.
– Mint Belsazár király idejében az írás a falon – mondta Van Voorden. – És én vagyok Dániel,
aki felett ítélkeznek. Szóval a lábbal fogunk összeütközni. Jól megcsiklandozzuk, hihihi!
Grettir értetlenül bámult rá, aztán kikapcsolta a készüléket. Néhány pillanat múlva értette csak
meg Van Voorden viccét. Nem is csodálkozott azon, hogy ilyen súlyos pillanatban a fizikus
képes volt bolondozni. Nyilván feloldotta kissé szorongását és dermedtségét. De azt is jelentheti,
hogy Van Voorden kezd összeroppanni, hiszen ez a viselkedés nem jellemz rá. De Grettir most
nem segíthetett rajta.
A Sleipnir mind kisebbé vált, ahogy a holttesthez közeledett. De sem a közeledés nem volt
er teljes és határozott sem a zsugorodást nem tekinthették szabályosnak, mert kett és harminc
másodpercen belül, szeszélyesen, mintegy lökésszer en változott. A háromszázadik kártya –
feltéve, hogy új tényez nem fejti ki a hatását – szerint a Sleipnir el reláthatólag a hatalmas
szájnyíláson át csúszik le.
Így is történt. Az erny n masszív hegyvonulatként megjelent az alsó ajak, melyet hegyek és
völgyek szabdaltak. Sötétvörös, Hawaii nagyságú rúzsszemcsék peregtek le róla. Felh karcolók
egyenetlen sora, a fogsor úszott ki lassan a képb l.
A Sleipnirt sötétség vette körül. Felfelé elt ntek a falak. A kinti sötétség csomóssá vált. A szürke
„égnek” már csak egy darabkája villant fel újra és újra a cigánykereket hányó hajó képerny jén.
A nyilas mindjobban besz kült, már csak egy szürke csík volt, s végül az is elt nt.
Furcsa módon – vagy nem is volt olyan furcsa? – a tisztek és a legénység megszabadultak a
széthullás fenyeget érzését l. Grettir gyomra lecsillapodott; a darabokra szakadás
lidércnyomása megsz nt. Mintha valami odakapcsolódott, helyesebben visszakapcsolódott volna
a köldökéhez. Rubb, a pszichológus tiszt jelentette, hogy a legénység minden ötvenedik tagját
megvizsgálta, és valamennyien hasonló érzésekr l számoltak be.
Pedig a személyzet csak egy nyomasztó érzést l szabadult meg, a veszélyen azonban korántsem
voltak túl. Amióta a kis gömbr l lepattantak, és elindultak a holttest felé, a h mérséklet lassan,
de egyenletesen emelkedett. Az energiarendszer és a légkondicionáló berendezés mindeddig 26,6
ºC-on stabilizálta a h mérsékletet, de a törzs küls h mérséklete a mértani haladvány szerint
emelkedve elérte a 2500 ºK-t. Olvadás veszélye nem fenyegetett, mert a törzs 56 000 ºK-ig
ellenáll. De a légkondicionáló berendezés egyre több energiát vont el, és Grettirnek a hajó ideje
szerint 30 perc múlva engedélyeznie kell, hogy az igénybevétel csökkentése céljából a bels
mérséklet 37,8 ºC-ra emelkedjék.
Elrendelte az rruhák felvételét, amely megvédi az embereket a h ségt l. A parancs végrehajtása
után MacCool jelentette, hogy megtalálta a hiba okát.
– A Wellington n személy m velte! – kiáltotta. – Ö aztán gondoskodott rólunk! Monolit
részecskekapcsolót helyezett az áramkörbe... méghozzá id zítettet, amely csak egy bizonyos id
elteltével lépett m ködésbe. Csak a véletlenen múlott, hogy az áramkör éppen akkor hagyott ki.
miután sikertelenül próbálkoztunk visszajutni a világunkba!

VII.
– Tehát biztosra akart menni: ha a gépteremben nem sikerülne elpusztítania bennünket, akkor is
a biztos halál vár ránk – mondta Grettir. – Nem ártana körülnézni kicsit, hátha találunk még
mikrokapcsolókat vagy ilyesmit.
MacCool arca megnyúlt.
– Most már m köd képesek vagyunk, csak... a pokolba is! Minden energiánkra szükségünk van,
hogy a h mérsékletet alacsonyan tartsuk! Legfeljebb arra elég, hogy megszüntessem a
bukdácsolást. De ez minden.
– Ez most nem érdekes – mondta Grettir. Már beszélt Van Voordennel, aki mintha rendbe jött
volna. meger sítette a kapitány gyanúját a h mérséklet-emelkedéssel kapcsolatban. A h séget
a hajó gyors összehúzódása okozta.
– Mi a magyarázata ennek az összehúzódásának? – kérdezte Grettir. – Vajon a hajó és a mi
testünk atomjai közelednek egymáshoz? És ha igen, mi történik akkor, ha kapcsolatba lépnek
egymással?
– A zsugorodásnak ezen a pontján már túljutottunk – felelte Van Voorden. – Inkább arra
gondolok, hogy atomjaink is zsugorodnak.
– De hiszen ez képtelenség! – vetette ellen Grettir. – Felejtse el ezt a megjegyzést – tette hozzá. –
Mi az, ami lehetséges? Ami megtörténik, az mind lehetséges.
Kikapcsolta a konzolt, és újra sétálni kezdett föl-alá. Szivarra vágyott. Szeretett volna arról
beszélgetni, mi történik, ha a Sleipnirnek sikerül visszajutnia saját univerzumába. Attól tartott,
hogy az univerzum id közben úgy megváltozott, hogy a hajón lév k közül senki sem ismerne rá.
Ahányszor a kis gömb – az univerzum – megfordul tengelye körül, földi évek trilliói, talán
kvadrilliói telnek el. A Föld Napja, meglehet, már fénytelen alvadék a térben, ha ugyan el nem
nt azóta nyomtalanul. Az ember, aki talán él még itt-ott a bolygókon, rég megsz nt homo
sapiens lenni.
Még az is lehet, hogy az univerzumból kilép s a szuperkozmoszt elér Sleipnir katasztrofális
befolyást gyakorolt az univerzum számos tagjára.
Lehet, hogy semmi ilyesmi nem történt. Talán a gömbön belüli id teljesen független a rajta
kívülit l. A gondolat nem is olyan fantasztikus. Úristen! Hiszen Donna Wellington nem egészen
hetven perce még itt volt a hajón. És most a hajó van benne.
És mi történik, ha a hajó és az emberek atomjaiban lév elektronok és atommagok egyesülnek?
Robbanás?
Vagy az elemek további alelemekre hullanak szét, és így élnek tovább a végtelenségig? Eszébe
jutott egy huszadik századi történet: egy emberr l szólt, aki addig-addig zsugorodott, míg
molekulái napfénnyé váltak, atommagjai napokká és elektronjai bolygókká. A h s végül egy
elektronbolygón találta magát, ahol volt atmoszféra, voltak tengerek, folyók, alföldek, hegyek,
fák, állatok, és voltak bennszülöttek.
Ezek a történetek persze csak a fantázia szülöttei. Az atomos anyag kett s természet , hullámok
és részecskék együttese. A parahomunkulusz h s a kozmoszban ugyanúgy megdöbbenne, mint a
Sleipnir legénysége a világegyetemen kívüli térben.
Száguldottak agyában e gondolatok, mint az eredeti Sleipnir, sei istenének, Odin Atyának
nyolclábú lova, és ezt a képet ki kellett znie a fejéb l. Donna Wellington nem azonos Ymirrel,
az sóriással, akinek legyilkolt testéb l támadt a világ, koponyájából az égbolt, véréb l a tenger,
húsából a Föld, csontjaiból a hegyek.
Nem, az összehúzódás h je emelkedni fog mindaddig, míg az emberek meg nem f nek
ruháikban. Hogy mi történik azután, arról már a legénység egyetlen tagja sem fog tudni, tehát
tanulság sem lesz, amit levonjanak.
– Kapitány!
A mellékerny n MacCool arca jelent meg; az erny még mindig a gépteremre volt állítva.
– Egy percen belül indulhatunk!
A könnyel kevert izzadságtól csak homályosan látta a mérnök arcát.
– Tehát sikerülni fog – mondta Grettir.
Négy perccel kés bb megsz nt a bukdácsolás, s a hajó elindult felfelé. A h mérséklet esett;
félpercenként körülbelül fél fokkal. A sötétséget vékony, szürke csík törte meg, amely egyre
szélesedett, mígnem szétterjedt az alsó és fels hegylánc közötti területen.
– Ezúttal – mondta Grettir – valóban széles lyukat fogunk vágni.
Amint a hajó utat tört magának; Van Voorden lépett a hídra.
– A lyuk még a múltkorinál is gyorsabban zárul – mondta Grettir. – Ezért szakadt le a hajó orra.
Nem tudtuk, hogy minél nagyobb a lyuk, annál gyorsabban zárul be.
– 3600 milliárd év telt el, vagy még több! – mondta Van Voorden. – Ugyan miért igyekszünk
haza, amikor az az otthon már nem is létezik?
– Nem is biztos, hogy annyi id eltelt – felelte Grettir. – Emlékszik Minkowski klasszikus
mondatára? Mostantól a tér önmagában és az id önmagában nem létezik, független léttel csak a
kett meghatározott egysége rendelkezik. Ez a megállapítás a gömbön belüli világra vonatkozik,
a mi világunkra. Lehet, hogy idekint ez az egység nem létezik, itt megtörik a tér és az id
egysége – folytatta Grettir. – Lehet, hogy a mi világunkban nem telt el id , vagy csak nagyon
kevés.
– Lehet – mondta Van Voorden. – De valamir l megfeledkezett, kapitány. Ha a világunk nem is
viseli magán az id nyomát, mi annál inkább. Mirajtunk nyomot hagyott a nemid és a nem-tér.
Többé nem hiszek ok és okozat törvényében, a kozmosz rendjében. Ezentúl gyanakvó leszek és
óvatos. Mint ember összeomlottam.
Grettir belekezdett a válaszba, de senki sem figyelt rá. N k és férfiak nevettek, sírtak, zokogtak a
hídon. Kés bb majd úgy gondolnak vissza az odakint töltött id re, mint valami rémálomra. És
megpróbálnak nem gondolni rá. Ha pedig itt másfajta rémálmaik lesznek, azokat legalább fel
tudják fogni.
Nagy Erzsébet fordítása
Eszik Alajos rajzai
Film, Tv, Video
Filmbemutatók:

X Pogram
A majmokkal kapcsolatos sci-fi filmek közül eddig a filozofikus-disztópikus Majmok bolygója
és a látványos-kalandos King Kong bizonyult a legemlékezetesebbnek. Az X program (Project
X) más kategóriát képvisel: ifjúsági kalandfilmnek indul, majd fokozatosan átmegy sci-fibe Erre
utal már a film elején látható felirat is, amelyb l megtudjuk, hogy a történetet az amerikai
légier nél folyó kísérletek inspirálták. Más források további részleteket is elárulnak: Stanley
Weiser, a forgatókönyv írója az egyik újságban olvasott egy cikket a katonaságnál folytatott
állatkísérletekr l, és az ebben leírtak alkalmasnak látszottak arra, hogy a sztori kiindulópontját
képezzék. Weiser ráharapott a témára: miután sikertelenül próbált bejutni olyan helyekre, ahol az
ilyenfajta kísérleteket végezték, olyan személyekkel vette fel a kapcsolatot, akik régebben
hasonló területen dolgoztak. Utánajárt annak is, milyen próbálkozások történtek a tekintetben,
hogy a majmokat jelbeszédre tanítsák.
Alaposan felderítette tehát a témát, de hogy végül is mit tudott meg, arról nem szól a fáma. Az
viszont bizonyosnak látszik, hogy a valós tényeket a realitás talajáról kissé felemelte, és a
fantasztikum szárnyaló világába helyezte. A film cselekmenyének középpontjában ugyanis egy
szigorúan titkos katonai program áll, amelynek kísérleti úton kell megállapítania, hogy
atomháború esetén milyen a hadipilótak t képessége a radioaktív sugárzással szemben. Vagyis
mennyit tudnak bel le elviselni anélkül, hogy az feladatuk végrehajtásában zavart okozna A terv
szerint azonban ezek a pilóták nem közönséges pilóták lennének, hanem megnövelt
intelligenciájú, jelbeszédre is megtanított majmok. Amikor az ellenség azt hinné, hogy a bombák
hatására már harcképtelenné váltak, k még mindig végeznék a dolgukat. Szimulátorokban
tanulják, gyakorolják a pilótamunkát, továbbá sugárzásnak teszik ki ket, és ebbe esetenként
belehalnak. A f s, Jimmy Garrett – a legügyesebb majom gondozását, trenírozását ellátó fiatal
katona – nem hagyja, hogy védence, Virgil is erre a sorsra jusson. Ment akciójában segítségére
siet egy fiatal n , Teri is, aki korábban egy tudományos intézetben foglalkozott Virgillel.
Jimmy Garrett szerepét kit en alakítja Matthew Broderick, akit nemrég láthat tünk a Háborús
játékok f szerepében. Az X program láttán azonban nem túlzás azt állítani, hogy színészek és
majmok együttszerepelnek: nem kevésbé jó ugyanis Virgil szerepében a Willie nev kis
csimpánz, aki ugyanúgy belopja magát a néz szívébe, mint E. T., vagy mint a delfinek A delfin
napjá-ban és az ötös számú robot a Rövidzárlat-ban. „Jimmy megtanulja, hogy bíznia kell
ösztöneiben. Megérti, hogy ha ránéz egy csimpánzra, és az visszanéz rá, szóval kialakul valami
kommunikáció, akkor ez az ösztön helyes. Jó érezni, hogy van valami közös bennük, hogy van
egyfajta kapcsolat kettejük között, és nem bánhat úgy azzal a teremtménnyel, mint egy tárggyal”
– mondta Jonathan Kaplan rendez Jimmy és Virgil kapcsolatáról.
Míg a filmben szerepl többi csimpánz el kel állatkertekb l került a produkcióhoz, a három és
fél éves Willie szerényebb származású: egy orvosi kutatóintézetb l vették kölcsön. Eredetileg
kisebb szerepet szántak neki, de miután reagált legkedvez bben az emberekre, megkapta a
csimpánz f szerepet. „Sokan azt hitték, hogy ezt a filmet nem lehet megcsinálni” emlékszik
vissza az egyik producer, Lawrence Lasker. „Azt mondták, hogy nem tudunk valódi
csimpánzokat használni, és majomnak öltöztetett kis emberkékkel kell megcsinálnunk. De mi
úgy éreztük, hogy a film velejéig hamis lenne, ha ezt tennénk.” A másik producer, Walter Parkes
így foglalta össze a lényeget: „Ez a film olyan emberekr l szól, akik felfogják azt a tényt, hogy a
nem emberi lényeknek is vannak érzelmeik, és van intelligenciájuk, éppen ezért
kötelezettségeink vannak velük szemben.”
Az utóbbi id ben látott amerikai ifjúsági sci-fik – mint például a Rövidzárlat vagy a Háborús
játékok – egyik jellegzetessége, hogy a mindenható katonai vezetést teszik nevetségessé, és ebbe
a típusba tartozik az X program is. Ezen túlmen en pedig szívhez szóló történet, amelynek
naivitását, hihetetlenségeit nem érdemes számon kérni. Cselekménybonyolításának legnagyobb
érdeme az a fordulat, hogy a csimpánzoknak (azaz Virgilnek) végül ténylegesen is repülni kell.
A majmokkal a fedélzetén felszálló, majom vezette katonai repül gép látványa, ha humoros is,
mindenesetre legalább annyira hátborzongató, mint a Majmok bolygójá-nak egyik másik
emlékezetes jelenete.

Csillagember
John Carpenter filmjei meglehet sen rapszodikus módon kerülnek a hazai néz közönség elé.
Els nek jött a Nagy z r Kis-Kínában, most látható az egy évvel korábbi Csillagember (Starman),
és ha még a videomozik bemutatóit (Menekülés New Yorkból; A köd), továbbá a jöv ben várható
premiert (Halloween) is beszámitjuk, egyfajta fordított sorrendiség alakul ki, annak minden
el nyével és hátrányával együtt.
Az 1984-ben készült Csillagember, Carpenter kilencedik játékfilmje, m faját tekintve
romantikus szerelmi történet, egyben üldözéses kalandfilm, amely azonban a sci-fi minden
kellékével is rendelkezik. Szerelmi történet, mivel az rb l érkezett Csillagember (Jeff Bridges)
és a fiatal özvegy, Jenny Hayden (Karen Allen) között hosszú utazásuk során gyengéd szálak
szöv dnek. A n eleinte ugyan elraboltnak tekinti magát, és megpróbál elszökni, kés bb azonban
már odaadóan kitart a férfi mellett, s t akkor is utánamegy, amikor az – nem akarván még
nagyobb bajba keverni – magára hagyja. Kapcsolatuk romantikus betet zéseként a teherbe esett
Jenny arra kéri szerelmét, mutassa meg, melyik csillag a hazája, hogy majd is megmutathassa
születend gyermeküknek.
A Csillagember üldözéses kalandfilm, mivel a hadsereg – mi mást tehetne? – helikopterek,
rend rautók tömegét vonultatja fel, hogy megállás nélkül hajszolja a Földre látogató békés
idegent. Pedig neki csak az a szándéka, hogy eljusson a több mint kétezer mérföldre fekv
arizonai meteorkráterhez, ahol társainak anyahajója várja.
És természetesen Carpenter filmje vérbeli sci-fi, amelynek extrapolációi több tudományághoz is
kapcsolódnak. Mindenekel tt az rkutatáshoz, illetve a földönkivüli intelligencia kereséséhez:
1977-ben ugyanis fell tték az rbe a Voyager 2 szondát, amely 52 nyelven tartalmazza az
emberiség üzenetét, és meghívja a világmindenség értelmes lényeit, hogy látogassanak a Földre.
A Csillagember komolyan veszi az invitálást, amikor azonban az anyahajóról leváló rbárkája
belép a Föld légkörébe, riadóztatják a hadsereget, és a vadászrepülök lelövik az objektumot. Az
idegen a soknyelv szöveget megtanulta, és amikor Jenny angolul szól hozzá, akkor ennek az
üzenetnek a szövegét utánozva, ismételgetve kezdi el beszélni a nyelvet.
Nem tudjuk, hogy néz ki, milyen a külseje, az eseményeket eleinte ugyanis az szemével látjuk.
Ö viszont mindent megfigyel: Jenny nemrég elhunyt férjének, Scottnak a fényképét és
mozgóképét meg az albumban elrakott hajtincsét. A hajszálakat szubmikroszkópos szinten
analizálja, és ennek alapján genetikailag ujjáteremti önmagát. A kit trükkmesteri munka
eredményeként a szemünk el tt ölt embrionális és csecsem formát, majd hirtelen feln tté
terebélyesedik, és mint Scott klónja, az külsejét veszi fel. Vannak még varázslatos kis energia
gömbjei is, amelyekkel üzenni tud az övéinek. Megnyeri velük Las Vegasban a fél milliós
nyereményt, s t a holtakat is újjáéleszti segítségükkel.
Van azonban még valami, ami fontosabb és lényegesebb, mint a látványos küls ségek.
Mégpedig annak a néz pontnak az érzékeltetése, ahogyan egy magasabb rend társadalom
képvisel je szemléli a földi viszonyokat. Az idegen civilizációja ugyanis olyan magas szinten
van, hogy mi ahhoz képest még a k korszakban érezhetjük magunkat. Ezért kérdezi egy
vadászaton lel tt zt látva: „Az z megeszi az embert?” Az már csak a sci-fikben rendszeresen
el forduló primitív jelen nosztalgia megnyilvánulása, hogy minden b ne, negatívuma,
tökéletlensége ellenére a Föld olyan hellyé magasztosul, ahol a legérdemesebb élni. Az idegen
lény is – tökéletlennek érezvén önmagát meg mégoly fejlett világát – így gondolja, s szeretne itt
maradni, de nem teheti, mert teste csak pár napig m ködik, és örül, ha élve eljut a
találkozóhelyre.
Carpenter, valamint a film forgatókönyvírói, Bruce A. Evans és Raynold Gideon jó érzékkel
építik fel a cselekményt: a lírai részeket jól váltogatják az akciójelenetekkel, egészen a
meteorkráternél játszódó, hat kamerával felvett végs nagy bedobásig, amelyben tizenhat
helikopter és egy ranyahajó vesz részt. A f szerepekben jó a kell en merev, darabos mozgású,
emberszerü Jeff Bridges és Az elveszett frigyláda fosztogatói-ból ismert bájos Karen Allen,
továbbá az emberséges tudóst játszó Charles Martin Smith, a változatos trükköket pedig a Lucas-
féle Industrial Light & Magic szállítja a t le megszokott magas színvonalon.

Anglia alkonya
Mire ezek a sorok az olvasó elé kerülnek, minden bizonnyal már le is t nik a mozi(k) m soráról
az a film, amely a Budapest Film forgalmazásában január végén került a közönség elé.
Angliában állítólag összesen egy hétig ment, és ez akár igaz is lehet. Mégis érdemes utólag szót
ejteni róla, végs soron azért is, mert lényegében a fantasztikum m fajába tartozik. Az Anglia
alkonya (The Last of England) politikai fikció, ezen belül antiutópia, illetve disztópia: a
közeljöv Angliájának elképzelt, szörny , remélhet leg soha meg nem valósuló rémképe,
víziója.
Romba d lt házakat, lepusztult vidékeket látunk, amelyek valószín leg valamilyen háború utáni
állapotot tükröznek. („A pohárban radioaktív a víz” – hangzik el a narrátorszövegben.) A
filmnek hagyományos értelemben nincsen cselekménye. Az elején farmernadrágos fiú meztelen
férfit ábrázoló képpel közösül, illetve azon végez önkielégítést. Majd jönnek az IRA maszkos
terroristák, akik a hatalmat képviselik: vissza-visszatér képsorokban foglyokat kísérnek, riznek
és kivégeznek. A foglyok egy része punk, alkoholista, kábítószer-élvez , homokos, tehát a
rendcsinálás elve m ködik, valamiféle fasizmusé. Hogy nyilvánvalóbb legyen a dolog, miközben
a kivégzések folynak, Hitler hangja hallatszik, és miközben homokos balett táncosok táncolnak,
a kivégzések puskaropogása pattog.
Magányos emberek bolyonganak, kínlódnak pusztulás el tti és utáni tájakon. Két terrorista
közösül, piásuvegek tömege között, Anglia földre terített zászlaján. Képsorok színesben, fekete
fehérben, a film jelen idejében és visszaemlékezésben vagy képzelgésben, id nként szaggatott,
ugráló némafilmes módon, többnyire vibráló, rázkódó kamerával felvéve, sokszor a szem
számára követhetetlenül gyors vágásokkal, mindez állandóan váltakozva, vegyítve.
Vannak figurák, amelyek visszatér en megjelennek: a férfi, aki egy albumba ragasztgat be
növénydarabokat, a másik, akit kivégeznek, a harmadik, aki a kelkáposztát eszi (?), a n , akinek
az esküv i szertartása látható, kés bb pedig ollóval próbálja magáról letépni menyasszonyi
ruháját. Dialógus nincs, csak narrátorhang, rádiószöveg meg zene. Egy párbeszéd talán mégis
van, amikor két n kérdezget egy terroristát: „Jó volt Falklandon?” „Nagyon.” „Várja már a
következ t?” „Igen.” „Ugye, az lesz majd az igazi?”
Ki-ki találgathatja, hogy a különböz , egymás mellé vágott jelenetek, filmkockák milyen
asszociációkat kívánnak indukálni. Filmek, amelyek bizonyos hasonlóságuknál fogva az Anglia
alkonya láttán a néz eszébe villanhatnak: Pink Floyd: A fal, 1984, A halott ember levelei,
Elátkozottak, és képi világát tekintve még Raul Ruiz m ve, A matróz három koronája is.
Alapvet jellegzetesség a tikkasztó, nyomasztó hangulat.
A filmhez kiadott információs háttéranyag szerint Derek Jarman rendez négy csoportra osztja a
felhasznált anyagot: f motívumát saját stúdiójában forgatták, részletek láthatók továbbá az
országról szóló dokumentumfilmb l (a londoni City, Liverpool romos utcái stb.), valamint
Jarman szüleinek és nagyszüleinek házimozijaiból, végül a negyedik összetev t egy játékfilm
elképzelt részletei alkotják. A háborús filmrészleteket nappal vették fel. A legfontosabb képsorok
többségét a Millennium Rakparton, London keleti részén, a Royal Victoria Docknál forgatták,
gyakran négy, egyszerre m köd , különböz látószög kamerát használva. Az öt operat r egyike
maga Jarman volt. A Super-8-ra forgatott részeket videón keresztül másolták át 35 mm-es filmre.
Az 1942-ben született Derek Jarman az angol filmm vészet fenegyereke. Eredetileg
fest vésznek indult, sikeres kiállításai voltak majd színházi kosztüm és díszlettervez ként
mutatkozott be. 1970-ben mint látványtervez vett részt Kem Russell The Devils (Ördögök)
cím filmjében. 1975-ben forgatta els saját játékfilmjét, amelyet követett a többi, köztük olyan
hírességek, mint a Jubilee (Jubileum), a The Tempest (A vihar), a nálunk is forgalmazott
Caravaggio, vagy a legutóbbi angol filmhéten bemutatott Angyali párbeszéd. Közben
videoklipeket is rendezett, és fest i, tervez i munkásságát is tovább folytatta. Tavaly készült el
legújabb filmje, a War Requiem (Háborús rekviem).
Az Anglia alkonya, amely 1987-ben készült, döbbenetes szürrealista vízió egy olyan világról,
amelyben egy terrorisztikus kisebbség gyakorolja rémuralmát Britanniában. Abban az országban,
amely önszántából korlátozta saját gyarmatbirodalmát, és amely napjainkban demokratikus
felépítés társadalomnak számít. Nincsenek persze tökéletes társadalmak: mindenütt lehet
megoldhatatlan problémákat, ostorozni való hibákat találni, bizonyos jelenségeket, tendenciákat
a túlzás eszközével gyilkosan kritizálni. Az ember mégis akaratlanul arra gondol, vajon milyen
filmet forgathatott volna Jarman, ha itt él, Európának ebben a felében, ahol még csak most
kezdünk beszélni a jogállamiság és a demokrácia megteremtésér l. De ha már Angliában él, neki
arról kell filmet csinálnia, és csinál is. Keményet, kíméletlent, félelmetest, amely helyenként
leny göz , helyenként alig elviselhet , de mindenképpen elgondolkodtató.
Az Anglia alkonya nem az a mozi, amit az ember könnyed szórakozást keres ismer seinek
ajánl. Bizarr, avantgárd, kísérleti m , amely csak kevesek kenyere, azoké, akik a filmben mindig
valami mást, a megszokottól elüt t keresnek. k viszont – ha még tehetik – ne mulasszák el
megnézni.

Filmhírek
Húsz évvel az els expedíció után ismét NASA- rruhás asztronauták mennek a Holdra Robert
Dyke Moontrap (Holdcsapda) cím filmjében.
Jason Grant rhajós (Walter Koenig) az rben felfedez egy fémgömböt, és lehozza a Földre.
Senki sem tudja, hogy a különös tárgy valójában programozott robot, amely környezetének
részeit felhasználva és magába építve hatalmas szörnygépezetté alakítja át magát.
Miután Grant és társa, Marty Tanner (Bruce Campbell) a NASA- rközpont folyosóján sikeresen
megütköznek a Kaaliunnak nevezett szörnyeteggel, a Camelot nev rrepül n elküldik ket a
Holdra, hogy derítsék fel az idegen létforma eredetét. A Holdon megtalálják egy 14 ezer éves
kolónia egyetlen, hibernált állapotban lév túlél jét, Merát (Leigh Lombardi), akit l megtudják,
hogy évezredekkel ezel tt a Kaaliunok támadták meg a települést. Az túlélésének az a titka,
hogy kapszulája csak emberi kézlenyomat hatására nyílik ki. Mera társul hozzájuk a látszólag
legy zhetetlen szörnyek elleni harcban. Felfedeznek a Holdon egy si bázist, amely azonban
csapdának bizonyul...
*
Damian Lee rendezésében készült a The Gnaw Food of the Gods (Az istenek rágóeledele),
amelynek kiindulópontja természetesen H. G. Wells Istenek eledele cím regénye, amelyet
korábban már kétszer is megfilmesítettek.
Egy genetikus-biológus, dr. Kate Travis (Jackie Burroughs) döbbenetes eredményre jut, amikor
jó szándékú, bár tiltott tudományos kísérletet folytat abból a célból, hogy a törpeséget gyógyítani
tudja. A kísérlet egészen rosszul végz dik: egy hétéves kisfiú rendkívül er szakos személyiség
óriássá válik, és élete is veszélyben forog. Dr. Travis kétségbeesetten hívja kollégáját és barátját,
dr. Neil Hamiltont (Paul Coufos), hogy segítsen neki.
Neil megígéri, hogy mindent megtesz. Visszatér saját egyetemi laboratóriumába, és azon
fáradozik, hogy el állítson egy szérumot, amellyel megmentheti a fiú életét. Miközben az
ellenanyagot keresi, felfedez egy szert, amelyt l a növények rendkívül gyors növekedésbe
kezdenek. A laboratóriumban tartott állatok közül néhányan véletlenül megeszik a rendkívüli
növényeket, és k is n ni kezdenek. Az egyetem radikális diákjai, akik ellenzik, hogy Neil
állatokat használ tudományos kísérleteihez, betörnek a laboratóriumba, és összetörik a
berendezést. A garázdálkodás végén azonban vezet jüket szétmarcangolt állapotban, holtan
találják. Neil és barátn je, Alex (Lisa Schrage) felveszik a harcot az egyre növekv , mutálódott
szörnyekkel, amelyek mindenkit megtámadnak és felfalnak...
Lev Kuklin

Makacs páciens
– Index A0, hetes csoport, kétszázkilencven per hatszáztizennégyes szám! – harsant a
hangszóróból, s az ajtó feletti tablón tapintatosan foszforeszkáló kék sorban ugyanezek a
rejtélyes számok villantak fel. – Ön következik!
A kliens vagy páciens, akinek ilyen hosszú és impozáns indexe volt, ám akit a mindennapi, az
orvostudománytól távoli életben Nyikita Oresnyikovnak hívtak, plasztiklapocskájára pillantott,
összehasonlította a rajta lev számokat a tabló számaival, majd határozottan felkelt
karosszékéb l, és az ajtóhoz lépett. Az ajtó engedelmesen és nesztelenül kitárult el tte...
– Nos... hm... tisztelt Oresnyikov polgártárs – fordult hozzá kifogástalanul hivatalos hangon az
ügyeletes orvos. – Alaposan megismerkedett génjegyzékünkkel?
Nyikita hosszasan méregette a fehér köpenyes, emberszabású lényt, aki a fehér irányítópult
mögött ült.
Kékesfehérre és ropogósra keményített fehér sapkája alól, melyen a megkülönböztet vörös
kereszt díszelgett, vastag lencsével eltakart teleszkópszemek meredtek Nyikitára.
„Robot vagy nem?” – töprengett kínlódva és szégyenkezve Nyikita, azt mérlegelve, hogy az
szinteség mely szintjén állapodjon meg, s biztos, ami biztos, bizonytalanul ezt dünnyögte:
– Igen-n-n... hogy is mondjam... megismerkedtem. Gazdag választék!
– Ugye? – élénkült fel az orvos. – Tehát végül is mi nyerte el a tetszését? A legendás
Muhammed Ali, Jevgenyij Hramov vákuumlabda-játékos vagy a klasszikus, mondhatnám,
régimódi, földi jégkorongozó, James Strawford?
– Nem kedvelem az er szakos dolgokat – jegyezte meg óvatosan Nyikita.
– Aha! Világos! – váltott gyorsan az orvos. – Magához közelebb állnak... hm... a m vészetek
képvisel i? Vendereckij zeneszerz a XXI. század elejér l? Vagy Ven Ljaosi heged vész? Ez
a fantasztikus, virtuóz? Vagy Poloszkin, a fest ? Esetleg John Petrenko, az építész? A Harmadik
Csillagközi Pályázat gy ztese? Megapolis a Plútó szputnyikján. Remekm !
– Kérem, én szívesebben vennék valami... alapvet bb tulajdonságot.
– Magát a tudomány végtelen világa vonzza? – bólogatott helyesl n az orvos. – Niels Bohr?
Landau? Bergoletti?
– Nem, nem értett meg teljesen... – folytatta csendes makacssággal Nyikita. Oresnyikov. – Én
szeretném... Én szeretném... na, hogy is mondják ezt az önök szakkifejezésével? Önmagamat
szeretném másoltatni!
– Önmagát?! – Az orvos kis híján felpattant ültéb l, és úgy nézett Nyikitára, mint aki
meghibbant. – Önma-gát… – ismételte meg még egyszer, elnyújtva.
„Robot! Persze hogy robot!” – örvendezett Nyikita. Egyszerre megkönnyebbült.
– Talán valami egzotikus dolgot kíván? – érdekl dött az orvos egy olyan pincér hangján, aki a
szakavatott látogatónak valami szokatlan, s t gyomrát tekintve kockázatosán pikáns dolgot ajánl.
– Például Fekete Paolo, a híres kígyóbefogó, nos? Vagy a Három Fernand kaszkad r
ikertestvérek? Igaz is – kapott észbe –, maga voltaképp mit akar? Fiút vagy lányt?
– Még kérdés?! – horkant fel Nyikita Oresnyikov, és boldogan elvörösödött. – Csakis fiút... Fiút!
– Nocsak... – mormogta az orvos. – Szerencséje van... A keretet még nem merítettük ki. Most
jött divatba a videó vokális szintetizátor-hangm vész Galla Tugacsevszkaja. Mindenki az
elektronikus géphangján szeretne énekelni...
– Én viszont a saját hangomon akarok énekelni! – üvöltött fel rekedten Nyikita. – Végtére is ez
alkotmányos jogom!
– Természetesen – er sítette meg szárazon az orvos. – Ha egészséges. S ha ezzel szemben nincs
ellenvetése a Központi Egészségügyi Szolgálatnak... Adjon nekem írást arról, hogy valóban akar
gyereket... olyant... pfuj!... önmagától... Ami engem illet, én minden felel sséget elhárítok
magamtól!
Félrenyelt, megcsóválta a fejét, amit l orráról lerepült a szemüveg, s megpróbálta röptében
elkapni, akár egy lepkét. Ez sikerült, visszaültette a szemüveget törvényes helyére, és
megkérdezte:
– Megbocsásson... Ez ritka eset a gyakorlatomban... És miért akar. . hogyan is... szaporodni...
ezzel az skori módszerrel?!
– skori?! – hajolt fenyeget en az asztal fölé Nyikita. s jobb karjának bicepszizma kihívóan és
sokatmondóan megrándult. – És maga, doktor, hogyan jött világra? – Elnevette magát, de még
jókor félbehagyta a kockázatos mondatot. „Mi van, ha valóban robot? – gondolta óvatosan. –
Még megsért dik...”
Az orvos zavarba jött.
– Nos, ha nem is skori... hm... hogyan is fejezhetném ki magamat pontosabban?... Nem
korszer és nem divatos módon, ez az! – találta meg végül a kell kifejezést, és diadalittas
pillantással végigmérte a fiatal... igen-igen, nagyon fiatal, úgy huszonöt-huszonhat éves, borzas
fej ifjút. – Mellesleg milyen a maga... vonzósági indexe?
Nyikita érthetetlenül dünnyögött valamit az orra alatt.
– Na ugye... – összegezte kíméletlenül az orvosszakért . – S maga még azt akarja, hogy a maga...
utóda... ugyanilyen legyen?
– Mert a feleségemnek tetszik! – vágta ki önmaga számára is teljesen váratlanul és logikátlanul
Nyikita.
– Tetszik, nem tetszik – mormogta az orvos, miközben figyelmesen tanulmányozta a Központi
Szolgálattól kapott egészségügyi kártya adatait, melyek a számítógép képerny jén jelentek meg
el tte. – Maga természetesen öntelt ifjú ember... Még nem valósította meg teljesen lehet ségeit!
– Semmi kedvem a maguk mélyh tött zsenijeihez! – üvöltött fel Nyikita oly hangosan, hogy az
egyik m szeren kigyúlt egy vörös lámpa. – Ingyen sem kellenek!
– Ezt megbeszélte a befogadóval?
– Kivel?! – értetlenkedett Nyikita Oresnyikov.
– A feleségével, természetesen. Mi a véleménye a maga vad ötletér l? Hiszen a maga óhaja
végs soron dönt jelent ség . Itt pedig bizonyos kockázatot kell vállalnia. Vállalja a
felel sséget ezért a... messzire mutató lépéséért?
– Vállalom! – szakította félbe t Nyikita. – S is egyetért velem. maga mondta!
– Mindenki ezt mondja... – legyintett elnéz n az orvos. – Amíg nem jutunk el a tettig. Utána
pedig meggondolják, jóváhagyásukat adják más, jobb modullekre... – Az orvos dünnyögött
valamit. – Mikor látta utoljára a feleségét? – kérdezte kajánul.
„Nem, bizonyára nem robot!” – döntötte el Nyikita, és így felelt:
– Három napja. Kimondottan ezért repült haza a családi kupaktanácsra Közép-Brazíliából...
– Na ugye, látja... Három teljes napja... Közben meg is gondolhatta magát. Mégiscsak káprázatos
lehet ségek oly b választéka áll rendelkezésére... Nem minden asszony tudja megállni!
– Az enyém azonban megállja! – nevette el magát hirtelen vidáman és megkönnyebbülten
Nyikita. – A feleségem... , tudja, nagyon is régimódi, nem modern, a divattól irtózó teremtés! –
Még hangosabban nevetett. – Úgyhogy szerfölött pozitívan értékeli ezt a vad, rült ötletet! Igen!
Igen, gyereket akarunk... önmagunktól, úgy ám! S ha már err l van szó – jött egyre jobban t zbe
–, miért nincs a maga... maga génleltárában... nincs génkészlete... esztergályostól?
– Esztergályostól? – csapta össze a kezét az orvos. – Közönséges esztergályostól?
– Én viszont nem vagyok közönséges esztergályos! – gurult immár komolyan dühbe Nyikita
Oresnyikov. – Én, ha tudni akarja, virtuóz esztergályos vagyok! S engem is kitüntettek három
bolygóközi versenyen!
– Ez nem szerepel az egészségügyi lapján – hebegte zavartan az orvos. Majd leplezetlen
kíváncsisággal meredt Nyikitára. – Na és? – s vakargatni kezdte a tarkóját.
„Nem, nem robot!” – gondolta megkönnyebbülve Nyikita.
– Menjen be a m be – szólította fel ügybuzgón az orvos.
– Minek? – rémült meg Nyikita.
– Még egyszer ellen rizzük a vizsgálati anyagait... Menjen, menjen... maga virtuóz!

– Gratulálok! – üdvözölte az ügyeletes operátor, el lépett az irányítópult mögül, és kezét

nyújtotta Nyikitának. – Fia lesz. Egy perc... íme, egyeztetett paraméterei... súlya... termete...
index... Már választhatja is a nevet...
Majd szigorúan figyelmeztette:
– Jöjjön el a gyerekért május harmincadikán, közép-európai id szerint kilenc óra tizenöt
perckor. Kérem a következ t!
Földeák Iván fordítása
Máthé G. Ferenc rajza
Viktor Kolupajev

A zongorahangoló
Egyszer en mesternek hívták. Senki sem tudta, hány esztend s, de mindenki feltételezte, hogy
legalább száz: a srácok pedig biztosak voltak benne, hogy legalább ezer, oly szikár és ráncos
kép volt.
Úgy tíz óra tájt jelent meg kis b röndjével a lakásban, és sokáig lihegett, még akkor is, ha csak
az els emeletre kellett felkapaszkodnia. Nyomban behívták a szobába, székkel kínálták,
figyelmesen megtudakolták t le: kér-e teát, mert egy zongorahangoló munkája aranyat ér:
hangszer manapság sok van, majd minden lakásban, hangoló viszont nincs.
S íme, most itt ül a tisztára takarított szobában, szaporán s aprókat liheg, megadón várja,
szívverése mikor tér át a galoppról a ráér s kocogásra, s hallgat. Egy szót sem szól. S az szes
hajú öregasszony, aki közben félénken megkerüli a pianínót, kénytelen beszélni. Jól tudja, hogy
ha megjött a zongorahangoló-mester, akkor a hangszerr l kell beszélni. Szívesen beszélne az
id járásról, err l s arról, ám a helyzet arra kötelezi, hogy csak a hangszerr l beszéljen.
– Tessék, megvettük ezt a pianínót. Azt mondták, tanuljon játszani a kislány. Még hároméves
sem volt, s máris elkezdték gy jteni rá a pénzt. Most pedig azt mondják, hogy már részletre is
lehet venni. Ám aligha tudod, hogy mi lesz holnap. Megvették, és hála istennek, Tanyusa már a
második osztályt végzi. S játszik rajta. Hazajön az iskolából, s nyomban leül melléje, vagyis ide
a pianínóhoz. Már mindent ért. És a kottában is eligazodik.
Az öregasszony elhallgatott, várta, hogy majd megszólal a zongorahangoló, ám az egy szót sem
szólt. Amikor a csend már túlságosan elnyúlt, ismét beszélni kezdett:
– Az anyjával, vagyis a lányommal esténként leülnek mellé. Klimpíroznak, pötyögtetnek szépen.
Különösen ezek... az et dök. S az apa is leül valahová az egyik sarokba, és hallgatja. Ül
csendben, és hallgatja...
A zongorahangoló némán bólintott, mosolygott valamin.
– Tehát Tanyusa egykor jön haza? – kérdezte váratlanul gyerekesen cseng hangon, úgy, hogy a
nagymama meglepetésében kis híján felkiáltott, hiszen err l egy szót sem szólt a férfinak...
– Egykor, egykor...
– Nos, akkor egykor benézek! – jelentette ki vidáman és hangosan az öreg mester.
Fogta kis b röndjét, és kilépett a lakásból.
Egy darabig álldogált a lépcs házban, majd határozottan becsöngetett a szomszédos lakásba.
Magas, telt asszony fogadta. Nehéz, pávákkal hímzett köntöst viselt, lábán felfelé hajló orrú
velúrpapucs volt. s mellét hatalmas bronzbross díszítette.
– Kit keres?
– Én vagyok a zongorahangoló – mutatkozott be csöndesen, fáradt hangon az öreg
– Á! Na végre! Jöjjön be. Már eleget t rtük a szomszédokat. Törölje meg a lábát. Ide jöjjön. Erre
a székre üljön le. A mi pianínónk cseh gyártmányú. Ezerháromszáz rubelt nyögtünk ki érte. Szép
pénz! Ez pedig nem akar szólni.
A mester a padlóra állította kis b röndjét, és óvatosan leereszkedett a székre, mintha az nem bírta
volna el sovány testét.
A háziasszony a pianínóhoz lépett, felnyitotta a fedelet és mind az öt ujjával a billenty kre
csapott.
– Hallja? Egyáltalán nem szól.
Az öreg egyik fülét a hangszer felé fordította mint aki hallgatózik.
Az asszony még egyszer a billenty kre csapott s rült akkordot csalt ki a hangszerb l.
A zongorahangoló még mindig némán ült székén.
– Mire vár?! – förmedt rá a háziasszony. – Ha eljött, akkor lásson munkához. Vagy maga is egy
pohár vodkára vár? Azt már nem! Beállítottak ide, hogy kitisztítsák a f testeket, és rögtön
vodkát követeltek! Utánuk pedig vagy harminc rubelbe került a javítás... Mi a csudát üldögél?
– Ki játszik maguknál a hangszeren? – kérdezte óvatosan a mester.
– Én. Egyébként Kolenykának vettük. Mi köze magának ehhez?
– Van közöm hozzá – felelte határozottan az öreg.
– Kolenyka! – hívta az asszony a fiút. – Gyere ide. A leckét majd utána megcsinálod.
A szobából egy tíz év körüli gyerk c lépett ki, s valahová a sarokba bámulva köszönt.
– Nem akarsz játszani? – kérdezte meg t le hirtelen a zongorahangoló.
– Nem akarok! Nem akarok, és nem fogok! – felelte hadarva a fiú, és rémülten az anyjára
pillantott.
Anyja az ujjával megfenyegette, és szigorúan így szólt rá:
– Micsoda gyerekség: akarok – nem akarok. Azt teszed, amit mondok.
– Kolja, játsszál nekem valamit – kérte t a zongorahangoló. – Csak úgy magadnak. Én meg
majd meghallgatom, mi történt a hangszeretekkel.
A kisfiú elkomorult, ám mégis odaült a pianínóhoz, és játszott egy Czerny-et döt.
– Ugye, hallja, milyen halkan szól? – jegyezte meg zordan Kolja mamája. – A második emeleten
már semmit nem hallani. Akkor miért kérnek ennyi pénzt?
– Az iskolában azt mondták nekem, hogy nincs hallásom – jelentette ki Kolja.
– Nem a te dolgod, hogy van vagy nincs – szólt rá az anyja.
Az öreg odalépett a pianínóhoz, és Kolja engedelmesen átadta neki a helyét. A mester ujjaival
gyöngéden végigszaladt a billenty kön, és óvatosan megsimogatta a hangszer lakkozott felületét.
– Jó hangszer. Majdnem tökéletesen fel van hangolva.
– De hiszen halkan szól – nyugtalankodott a háziasszony. – Ha a szomszédok játszanak, nálunk
mindent hallani. Ha mi játszunk, egy kukkot sem hallanak. Egyszer sem jöttek be, s nem
mondták, hogy zavarjuk ket. Én viszont majd mindennap kénytelen vagyok átkopogni a falon.
Nem lehet nézni a tévét... Csináljon valamit, hogy hangosan szóljon. Hogy minden emeleten
hallják.
– Értem. Ez semmiség – jegyezte meg az öreg mester.
– És mibe fog kerülni? – faggatta gyanakvón Kolja mamája.
– Tíz rubelt kérek.
– Ezért a semmiségért?
– Van, akinek ez semmiség, van, akinek nem.
– Ó, minek is vitatkozom egy ilyen kontárral! Úgyis kiszedi bel lünk az árát.
– Én zongorahangoló vagyok – jelentette ki határozottan az öreg.
– Istenem, meg fogja kapni a pénzét. Csak csinálja meg, hogy szóljon, akár a mennydörgés.
– Megcsináljuk. Tehát, Kolja, te nem akarsz játszani a pianínón?
– Nem – felelte a fiú, és a sarokba bámult.
„A csibésznek valóban nincs hallása” – jegyezte meg magában az öreg mester.
Levette a pianínó két elüls fedelét, fönt és lent, apró kalapácsokat, kulcsokat, húrokat húzott el
kis b röndjéb l, és vagy egy óra hosszat bíbel dött a hangszerrel, s közben senkivel sem
tör dött. Majd visszatette a pianínó fedelét a helyére, becsukta kis b röndjét, és így szólt:
– Kész. Kipróbálhatják.
A háziasszony bizalmatlanul a hangszerhez lépett, és mind az öt pufók ujjával a billenty kre
csapott. Rémiszt dübörgés hallatszott, az ablakkeretben megcsördült az üveg, a tévér l leesett
egy fürd n t ábrázoló kerámiaszobrocska.
– Na, most majd megemlegetik! – jelentette ki fenyeget n a nagysága. – Ha Kolenyka elfárad, én
magam ülök a pianínóhoz. Na, fiacskám, gyerünk csak! Ülj oda! Megnézzük, sokáig bírják-e!
A kisfiú majdhogynem könnyek közepette odaült a pianínóhoz, s a lakást ismét hihetetlen
dübörgés töltötte be.
– Remek! – állapította meg Kolja mamája, és átadta az öreg mesternek a tízrubelest.
Az ráér sen kopott pénztárcájába tette a pénzt, és megfogta kis b röndjét. Alighogy átlépte a
lakás küszöbét, a dübörgés nyomban megsz nt. Az öreg mester, biztos, ami biztos, még egyszer
visszalépett, és elégedetten elmosolyodott. A lakásban mennydörgött a pianínó, és csörögtek az
üvegholmik. Ám csak a lakásban. Falain túl a mennydörgés elcsitult. Az öreg mester értette a
dolgát.
Fölment a második emeletre, és becsengetett az ajtón, ahonnan részeg gajdolás hallatszott. Itt
tegnap óta születésnapot ünnepeltek.
Az ajtót a családf nyitotta ki, aki bizonytalanul állt a lábán, ám roppant udvarias volt.
– Öregem, jöjjön csak be. Vártuk magát. A zajt nyomban kiküszöböljük. Nem akar felhajtani egy
pohárral szeretett kislányom egészségére? Mellesleg elnézést. Az üvegek üresek. Ám ezt egy
szempillantás alatt elrendezzük. Üljön asztalhoz. Ez a feleségem. pedig vagy a feleségem
fivére, vagy az unokaöccse. Az ördög tudja mind megjegyezni. Ez a hölgy az drágalátos
felesége. pedig az én Varkám. Az ördögbe is! Varka, hol vagy? Varka! – kiáltotta harsányan
az apa. – Gyere ide! Játsszál nekünk a pianínón... Három et döt... Három et döt, az ördög el zött
– dudorászta, s hirtelen kacagni kezdett, s mindnyájan követték példáját. – Az én lányom igazi
tehetség! Versenyre akarják küldeni. Tehetség, ám nem tudom rávenni, hogy az apjának és a
vendégeinek játsszon! Varka! No, Varjusenyka, játsszál nekünk.
Az ajtóban egy kislány jelent meg. Tekintete haragos és kihívó volt.
– Mit akartok? Már második napja üvöltöztök, és még játsszak nektek! Úgysem értetek semmit.
– Én pedig azt mondom, játsszál! – parancsolt rá az apja. Az öreg mester hirtelen odakacsintott a
kislánynak, az pedig a vállához hajtotta fejét, prüszkölt a nevetést l. Majd a zongorához ült, és
valami érthetetlen dolgot kalimpált végig rajta.
A papa, mama és a vendégek tapsoltak.
– Kislányom, játsszál még valamit a vendégeknek – kérte a mama.
– Vodka pedig egy csöpp sincs – szólalt meg hirtelen az öreg, és egyszerre mindenki
megfeledkezett a zenér l.
– Mindjárt kitalálunk valamit – bizonygatta az apa, és egy perc múlva unokaöcs-fivérével
lerohantak a boltba.
– Nem szabad egyedül elengedni ket – mondta a feleség, s mindkét asszony a férjük után
rohant.
– Most pedig megnézzük, mi történt a pianínótokkal – kezdte elégedett hangon a mester. – Most
senki nem fog bennünket zavarni.
– Még hogy nem fog! Mindjárt visszajönnek, és kérni fognak, hogy játsszam nekik a „Vágtat a
kozák a völgyön át”-ot.
– Nem jönnek vissza. Nem találják meg az ajtót.
– Tényleg nem találják meg? Ez aztán remek! – kiáltott fel a kislány. – Bárcsak mindig így
lenne!
– Így is lesz. Amint arra kényszerítenek, hogy játsszál, nyomban el kell menniük valamiért, s
mindaddig nem tudnak visszatérni, amíg nem akarod beengedni ket.
– S egyedül fogok játszani?
– Egyedül. Senki sem fog zavarni.
– Köszönöm, nagyapó, köszönöm! – A kislány az öreg mester nyakába ugrott, úgyhogy az alig
bírt megállni a lábán. – Én egyáltalán nem engedném be ket, és mindig csak játszanék.
– Úgy lesz, ahogy akarod, Varjusenyka. Most pedig gyerünk, lássunk hozzá együtt!
Egy óra múlva a pianínó már fel volt hangolva, s az öreg szemét fáradtan lehunyva és merengve
mosolygott, hallgatta, hogyan improvizál Varenyka.
Majd megsajnálták és beengedték a vendégeket a lakásba. A mester megkapta a tíz rubelt, s
óvatosan beletette kopott pénztárcájába. Az apa pedig megint azt szerette volna, hogy a lánya
játsszon a vendégeknek.
Varenyka cinkosan az öreg mesterre kacsintott, és így szólt:
– Szíves örömest.
Ám alig ült a pianínóhoz, a papa felpattant.
– És sört nem hoztunk! Menjünk csak, amíg nem zár be az üzlet.
A férfiak csaknem futva ugrottak ki a lakásból.
– Megint nem találják meg a lakást – nyugtalankodott a mama. – Ügyelni kell rájuk. – S mindkét
asszony kiment a férfiak után.
– Nos, ez remek! – kiáltott fel lelkesen a lány. – Gyere el máskor is hozzám, nagyapó! Úgy
szeretnélek még látni!
– Eljövök, Varenyka, eljövök – ígérte az öreg mester, kacsintott, és kilépett az ajtón. Vagy öt
percig álldogált ott, hallgatta, hogyan viszi bele a zenébe a kislány kicsi, tiszta és még nem túl
bonyolult lelkét. Az udvaron pedig az apa és az anya éppen azon vitatkoztak, hogy melyik
lépcs házban laknak.
A zongorahangoló értette a dolgát.
Egy óra múlt öt perccel, s az öreg mester ismét lement az els emeletre, ahol Tanya lakott. A
kislány már megjött az iskolából.
– Szervusz, Tanyecska! – üdvözölte t az öreg gyerekesen cseng hangon.
– Maga a zongorahangoló? – kérdezte a kislány. – Felhangolja a pianínómat? Az A a harmadik
oktávban elhangolódott, a D pedig leragad.
– Majd meggyógyítjuk. Jó pianínód van.
– Üljön csak le – sürgöl dött a nagymama. – Ebédeljen meg. Hiszen éppen itt az ideje.
– Az ebéd megvár – felelte a mester. – El ször meggyógyítjuk a hangszert. De még ezel tt,
Tanyecska, kérlek, játsszál valamit. Én pedig leülök ide a sarokba, mintha itt sem lennék. Senki
sincs itt. Játsszál.
A kislány határozatlanul válogatott a kottákban, fogalma sem volt, mit válasszon. Egy
Beethoven-szonátát választott. Ezt a szonátát ritkán játsszák, ám az öreg mester már sokszor
hallotta. S már ki tudja, hányadszor csodálkozott azon, hogy a gyerekek milyen jól érzik a zenét,
hogyan tudnak együtt szenvedni és örülni a zenével. Hibátlanul, ám mindegyik a maga módján.
A kislány befejezte a játékot, és így szólt:
– Nagyon szeretem, amikor apa hallgat. Olyan furcsán hallgat, mint aki segíteni akar nekem. S
szeretek még négykezest játszani anyuval.
„Igen – gondolta az öreg mester –, itt nem sok munkám lesz. Felhangolni az A hangot a
harmadik oktávban, és meghúzni a D-t.”
Ám mégis egy teljes órát elbíbel dött a hangszerrel.
Eközben hazajött ebédelni az apa, lábujjhegyen a hever höz lopakodott, felvett egy könyvet,
végül azonban egyetlen oldalt sem lapozott benne.
Az öreg mester a munkát befejezvén belerakta szerszámait ütött-kopott kis b röndjébe, és így
szólt:
– Most pedig, Tanyusa, ellen rizd, jól hangoltam-e fel a pianínódat.
A kislány a hangszerhez ült, s ahogy játszott, úgy változott meg az apa arca. Kezdetben
bizalmatlanság, csodálkozás, kés bb leplezetlen rémület, majd végül lelkesedés és zavar ült ki rá.
– Mit tett? – kérdezte halkan a mestert l. – Még sohasem játszott így. Egy gyerek nem játszhat
így! Hiszen alig tízesztend s. Mit tett?
– Felhangoltam a lánya pianínóját – felelte szerényen az öreg.
– De... de itt valami hihetetlen dolog történt. Jobban érzi a zenét, mint én.
– Valóban jobban érzi a zenét, mint maga, jóllehet maga is kiválóan érzi. Err l Tanyusa mesélt
nekem.
Az apa zavartan átnyújtott neki egy tízrubelest, s azt mondta, hogy bizony nehéz az ilyen munkát
pénzzel megfizetni. Vajon nem tehetne-e még valamit az öreg mester érdekében?
A mester gondosan kopott pénztárcájába tette a pénzt, és felment a harmadik emeletre, majd a
negyedikre, azután lejött, és átment a szomszéd lépcs házba. S ismét elkezd dött vándorlása az
emeleteken.
Este hét órára elfáradt, az évek már nyomot hagytak rajta, és bement a legközelebbi üzletbe. Itt
cukorkát, a szomszéd boltban játékokat vett. Amikor pedig kilépett az üzletb l, már egy sereg
gyerek várt rá. Bement velük a parkba, és kiosztotta a cukorkákat és a játékokat. Pontosan tudta,
hogy kinek mit kell adni. Egyeseknek cukorkát, másoknak játékot. Majd tréfás mesét mondott
nekik, amikor pedig a gyerekek egymás szavába vágva folytatták a mesét, s közben nevetgéltek,
az öreg észrevétlen távozott közülük.
Majd megint bement egy üzletbe, s ismét találkozott kis barátainak egy újabb csoportjával –
gyerekekkel. Még új játékot is kitalált nekik, olyan érdekeset, hogy nyomban belefeledkeztek,
pedig észrevétlen elment.
Amikor az üzletek bezártak, az öregnek már nem maradt pénze. Most már nem kínálgatta a
gyerekeket, csak halkan mesélt nekik valamit, s észrevétlen otthagyta ket, amikor érezte, hogy
nélküle is elvannak.
A nap már elbújt a házak mögött, az öreg pedig csak ment ráér sen, néha pianínó- és
zongoraszót hallott – ezeket a hangszereket hangolta fel. Sokaknak dolgozott, fiúknak és
lányoknak, feln tteknek, s t még egy öregasszonynak is, aki már huszonöt éve nyugdíjas volt.
A feln ttek egyszer en mesternek hívták, a gyerekek nagypapának vagy nagyapónak, mert senki
nem tudta az igazi nevét. S talán volt már százéves is, de az is lehet, hogy ezer. A gyerekek
legalábbis ezt hitték.
Földeák Iván fordítása
Pataki Tibor rajza
Dmitrij Bilenkin

Létezik-e az ember?
Vegyenek egy közönséges vezetéket, húzzák át egy mágnesen, és anélkül, hogy b bájosság
gyanújába keverednének, elektromos áramhoz jutnak. Gy jtsenek különböz tekercseket,
ellenállásokat, tranzisztorokat, s ez a sok limlom némi krákogás után egyszer csak értesíti önöket
a vetési munkálatok állásáról vagy a csapadék mennyiségér l a közeli napokban. Holdtöltekor
egy tömegspektrométer mellett kapcsolják be a magas rezgésszámú generátort és...
Szánya el tt, a zsámolyt feldöntve, megjelent az ördög. Szeme düht l lángolt, farkának
kettéágazó vége süvítve verdesett, és patkós bal lába idegesen kopogott a kövezett padlón.
– Sz-sz-szemét! – sziszegte telepatikusan az ördög. Szányában egy pillanatra megh lt a vér, s
hogy szellemi állapotát ellen rizze, megpróbált emlékezni a Lorenz-transzformációra. Ez
sikerült, ám az ördög nem t nt el.
– Nos? – kérdezte zavarodottan Szánya.
– Szemét – ismételte kevésbé magabiztosan az ördög.
– Káromkodni, tegyük fel, jómagam is tudok – tiltakozott Szánya, és óvatosan a zsámoly mögé
hátrált. – Miért látogatott ide?
– A lélek...
– Ostobaság! – vágta rá Szánya. – Lélek nem létezik.
– Micsoda-a-a?! – Az ördög felháborodottan dadogni kezdett: – Nincs lélek?
– Természetesen nincs.
– Min arcátlanság. Min hallatlan képmutatás... Persze hogy nincs! De mások legalább úgy
tettek, mintha lenne!
– A középkorért nem felelek.
Az örög ellilult és felfúvódott, akár egy szappanbuborék. Túlvilági b z terjengett. Szánya, biztos,
ami biztos, lesöpörte az asztalról a vastag könyvet.
– Biblia? – kérdezte gyanakvón az ördög.
– „Bevezetés a szubkvantum-mechanikába.” Miért?
– És használható?
– De még mennyire! Legalább úgy, mint egy tégla.
– Az ön dolga, ám magának fizetnie kell! A pokolbéli er k...
– Kérem, csak mell zzük a demagógiát. Tisztázzuk inkább a dolgokat. Mit akar t lem?
– Én?! Maga akar t lem valamit!
– Persze, persze. Maga hívás nélkül betört ide, tönkretette a kísérletemet, szitkozódik – még csak
ez hiányzott nekem!
– De hiszen maga elrabolt engem!
– Pardon, maga jelent meg itt.
– Á, hát így állunk! Magamtól jelentem meg... Ha magának kellene így jelentkeznie. Átkozott
képmutatók! Én ostoba, nem hittem el. – Kormos mancsával eltakarta pofáját, és hintázva
folytatta: – Mindezt sötét babonának hittem, amivel a kisgyerekeket rémisztgetik. Egy ember
karmai közé jutni! Nem álom, nem látomás, nem kitaláció, íme, az ördögi faj ellensége...
Forró könnycsepp hullott a kövezett padlóra, és nyomban elpárolgott.
Szánya szemüvege a homlokára ugrott.
– Tehát maga nem azzal a küldetéssel jött, hogy felvegye velünk a kapcsolatot? – dünnyögte,
maga sem tudva, mit beszél.
– Én a sátán vagyok – felelte hüppögve az ördög. – Az ön – legyen ön átkozott – foglya.
Szánya megtapogatta a fejét. A feje a helyén volt.
– Ide figyeljen... mister Ördög! Valami félreértés történt... Maga a babona terméke! Magával
rémisztgették a kisgyerekeket! Magát az emberi faj ellenségének tartották!
– Igen, én a maguk ellensége vagyok. – Az ördög hirtelen kiegyenesedett, és szeméb l
magasfeszültség szikra vágódott ki. – Most és mindörökre.
– Pfuj! – jegyezte meg Szánya. – Kérem, ne csináljon leideni palackot magából. Vitassuk meg
nyugodtan a dolgot. Ha jól értettem, maga, az ördög úgy vélekedik, hogy mi, az emberek
elraboljuk magát... megbocsásson, honnét?
– A pokolból. A mi kedves, kényelmes bolygónkról, amely...
– Remek! Már jelentkezésének a ténye is azt tanúsítja, hogy ebben az egész ördög tudja, micsoda
kavarodásban van valamiféle racionális mag. Mondja, maguk sohasem raboltak el embereket?
– Sohasem. Mi békés lények vagyunk...
– Jól van, jól. Lassan kialakul valami munkahipotézis. Magának, már megbocsásson, mi a
foglalkozása?
– Könyvel vagyok.
– Igen-n-n... ez megnehezítheti a megértést... mégis kíséreljük meg. A hipotézist a
következ képp lehet felállítani. Az önök bolygójáról lehetséges a téren kívüli transzportáció a mi
bolygónkra, más szóval a transzgresszió. S a Földön, a történelem el tti id kben, valakinek
véletlenül sikerült ez a m velet, az ördög átszállítása, s az ördög az önök szemében, érthet
okokból, rosszindulatú haramiának t nt. Az emberek természetesen azon nyomban tisztátlan
lélekként fogadták, és gyorsan árulni kezdték lelküket, címeiket és egyebeket egy véka aranyért,
így volt?
– Ez a maga interpretálása – felelte óvatosan az ördög. – Er szak, rabság s ráadásul csalás –
ilyenek az emberek.
– De hiszen halhatatlanságot természetesen nem adhattak érte cserébe...
– Persze hogy nem!
– S aranyat sem.
– Ugyan miért ne? A nyálunk katalizátorként m ködik...
– Aha! Ez sok mindent megmagyaráz. Nos, hogy tetszik az elméletem?
– Szánalamas önigazolási kísérlet – dörmögte az ördög. – Hacsak nem újabb próbálkozás, hogy
gúnyolódjon rajtunk.
– Ide figyeljen, maga végtére is egy értelmes ördög! Ha nem tetszik magának a hipotézisem,
fogalmazza meg a sajátját. Vagy jobb, ha belesüpped a misztika posványába?
– Haza akarok térni.
– Kérem, ha ez az óhaja! Tessék! Ebben a pillanatban!
– Hogyan, nem kér t lem zálogot, vérrel aláírt szerz dést, aranyat, bárói rangot...
– Még mit nem! Kár, hogy nem sikerült megtalálnunk a közös nyelvet. Micsoda lehet ség vész
kárba! Nem baj, a tudomány még vár egy kicsit. Mindjárt visszakatapultálom.
– Semmilyen feltételt nem támaszt?
– Nos, ha még maradna egy percig, hálás lennék.
– Aha, mégiscsak szolgálatot követel...
– Ugyan, mire gondol!? Egyszer en ezalatt sikerülne beállítanom néhány berendezést.
Figyelemre méltó lenne, ha bemérhetném legalább a pokolba való távozásának a paramétereit.
Mert ez, akárhogy is vesszük, nem valami triviális dolog.
Az ördög farka, miközben gazdája töprengett, M bius-spirállá gömbölyödött.
– Ha jól értem, maga azt szeretné tudni, mi nekem err l az egészr l a véleményem – mondta
kissé habozva.
– Igen, érdekes lenne egybevetni a szempontokat. Nem értek semmit, hová lett a tesztanyag.
– Megbocsásson, azt hiszem, ráültem...
– Pontosan! Köszönöm. Tehát mit akart mondani?
– Nem vagyok túl er s a fizikában, ám ami a morált illeti...
– Igen, igen, hallgatom – mondta Szánya, s közben er lködve kicibálta az asztal alól a
hordozható pszichotenzométert.
– Minket, áldozatokat maguk pokolfajzatoknak festettek le. Erre csak egyetlen magyarázat
lehetséges: maguk legrosszabb tulajdonságaikat testálták ránk, hogy igazolják az er szakot és a
barbarizmust.
– Szerintem magának igaza van – hagyta az ördögre Szánya. – Magnitométer; de jó lenne most
egy mágnes elemz ...
– Tehát egyetért értékelésemmel? Lehet, hogy még bocsánatot is fognak kérni t lünk?
– Ez magától értet dik. Becsszóra, én nem akartam! Készen állok rá, hogy enyhítsem b nünket.
– Vagy úgy! És mi van, ha szaván fogom magát, és azt követelem, jöjjön velem a pokolba?
– Szíves örömest, ott, ahogy látom, szerfölött értelmes lények élnek. Megbocsásson! Maga, ha
jól értettem, célzott rá, hogy az ördögök sohasem...
– Tegyük fel, hogy kitanultuk. Tegyük fel, hogy elég, ha küldök egy telepátiratot, s magát is...
hogy is mondta... transzgresszálják.
– De hiszen ez nagyszer ! Bevallom – Szánya bizalmaskodva halkabbra fogta –, véletlenül
transzgresszáltam magát. Szégyellem beismerni, a csupasz empíria segítségével... Ám semmi
vész – tette hozzá der sen –, most összehasonlítjuk a módszereket, egybevetjük az elmélettel, és
beindul a dolog!
Az ördög egy szót sem szólt. Szeme már rég nem tüzelt. Sarka békésen nyugodott a padlón, s
kett s vég farkának egyik nyúlványával töprengve birizgálta arcát.
– Milyen különös – szólalt meg végül. – Az a benyomásom, mintha maga nem ember lenne,
hanem régi ismer söm, az okkult és fizikai tudományok magisztere. Ugyanaz a beszédmodor...
Nem, képtelen vagyok elhinni! Annyi mendemonda járta az emberi álnokságról...
– Nana, ne vigye át ránk az önök legrosszabb tulajdonságait, legendákból nálunk is van elég, az
el ítéletek szétoszlatása, tudja, nemes ügy. Tehát készen állok! Igaz, a terminál egy kicsit
rakoncátlankodik, ám azt hiszem, így is jó lesz.
Szánya megigazította a szemüvegét, elsimította haját. Az ördög nem tudni, miért, de elkapta
tekintetét. A kínos csendben a rosszul elzárt csapból dübörögve csapódott egy vízcsepp a
kézmosóba.
Az ördög bosszúsan odasandított, majd farkának egyetlen mozdulatával elcsavarta a csapot.
– Bocsánatot kell kérnem magától – kezdte szaggatottan. – Nem tudunk embereket transzportálni
a pokolba, ezt egyel re még nem tanultuk meg.
Szánya felsóhajtott.
– Akkor meg minek...
– Ej, fiatalember... A lélek, vagy ami helyettesíti, szintén megköveteli, hogy próbára tegyék. Ha
tudná, miféle veszélyt került el, még hálás lenne érte!
– Micsoda?! Ide figyeljen, csak nem igaz a sok dajkamese a pokoli tisztítót zr l...
– Sátán legyen magával! – kiáltott fel az ördög, s összecsapta farkának kett s végét. – Most, hála
Belzebubnak, nem a sötét középkorban élünk, kiknek tart bennünket? Napjainkban – az ördög
lehalkította hangját – a tudományos el ítéletekt l és hebehurgyaságtól kell félnünk. Hiszen a
transzgresszió problémája, ahogy egy fizikus barátom magyarázta, valóban közel áll a
megoldáshoz. Képzelje el: az ördögök hirtelen megbizonyosodnak a mítoszok realitásáról, és...
Ki kezeskedik, hogy egykori gonoszságuk emléke nem vált ki újabb gonosztetteket bel lük?
Hiszen az érzelmek, ó, gyakran megel zik az értelmet!
– Igaz – hagyta rá szomorúan Szánya. – De akkor tekintete kigyúlt – tehát akkor mi idejében
találkoztunk!
– Én is ezt mondom! – Az ördög arca felragyogott. – Nem, én semmi rosszat nem akarok
mondani a mi magasan képzett, fiatal tudósainkról, ám a fölösleges heveskedés, az
élettapasztalatok hiánya, egy bizonyos agresszivitás, tudja... Van id nk az alaposabb, baráti
beszélgetésre?
Szánya az ablakhoz ugrott, majd tekintetét a m szerekre vetette.
– Úgy! A hold megfelel állásban van, a berendezések normálisan m ködnek, a kakasszóig
még... Jóllehet mi köze mindehhez a kakasoknak? Hiszen városban nincsenek kakasok. Ide
figyeljen, töméntelen sok id nk van!
– Ah, ez remek! – Az ördög összedörzsölte mancsát, és kényelmesen keresztbe vetette patáit. –
Nyugodt, baráti információcsere éjfélkor, beszélgetés egy értelmes emberrel, végre létrejött
értelmes testvéreinkkel a kapcsolatteremtés; lehet ennél jobb?
– Így igaz! – helyeselt hevesen Szánya. – Természetesen mi nem vagyunk angyalok...
– Brr! – Az ördög nyaka fájdalmasan megrándult.
– Mi történt magával?
– Nem, semmi, semmi... Barátom, ne fesse az angyalokat a falra!
– Vagy úgy... – suttogta Szánya. – Tehát az angyalok is...
– Magától értet dik – az ördög összehúzta magát. – Ide figyeljen, nincs véletlenül magának
valami... e-e... amit l felmelegedhetnék?
S farka magától csavarodott dugóhúzóvá.
– Már hogyne lenne! Szánya a polchoz ugrott. – Önnek nyilván koncentrált kénsavra van
szüksége?
– Ha megbocsát – hümmögött az ördög –, ez már kissé elavult. Ha lenne egy kis fluorsava...
Nyomban el került egy kis fluorsav. Az ördög (Szánya enyhén összerezzent) egy hajtásra
kiürítette a fluorsavas tégelyt, s nyomban visszatért lelki egyensúlya.
– Megbocsásson – szólalt meg zavarodottan. – Az idegeim, tudja, de most már minden rendben
van, végre hozzákezdhet... Aj!
A fal hirtelen kidagadt, majd szétpattant, akár egy szappanbuborék, és a beszélget k között, ket
zsámolyostul elsöpörve, megjelent egy hófehér, szárnyas lény, s olyan tekintetet vetett rájuk,
hogy pillantásától füstölögni kezdett a köves padló.
– Szép dolog – kezdte a jövevény. – Már végigtelefonáltam az egész túlvilágot, a sátánfajzatokat
is riasztottam, pedig itt h söl!
– De angyalom – hebegte az ördög. – Tudod, az történt...
– Fluorsavtól b zlesz! – Kormos ujjával félelmetesen a földhöz szögezte az ördögöt.
– Nézz végre körül! – üvöltött fel az ördög. – Egy ember áll el tted! A padlón!
– Állhat t lem akár az égben is. Kedveském, nem vagyok kisangyal, hogy higgyek a mesékben.
– Megbocsásson – dünnyögte zavarodottan Szánya. – Tisztelettel a tudomásukra szeretném
hozni, hogy... hm... létezem! íme!
Felpattant, megrázta magát, s t még nem tudni, miért, a sarkát is összecsapta.
– No, most már meggy dtél? – kérdezte diadalittasan az ördög.
– Látom. Nem vagyok vak. Közönséges hologram, nincs benne semmi különös...
– Hogya-a-an? – Az ördög patái szétcsúsztak, Szánya pedig ott nyomban lecsücsült a
meglepetést l. – Térj észhez! Hiszen valóban létezik! Él ! Érintsd meg!
– Tehát elt ntél, fluorsavat ittál, most pedig... – a szárnyak rosszat sejtet en megcsörrentek. –
Azt hiszed, azért, mert nem vagyok iskolázott, mindent elhiszek? Tévedsz, kedvesem. Én a Delta
összes adását nézem, s tudom,.hogy a természetben mi lehetséges és mi nem.
– De hiszen ez a Föld! Értsd meg, egy másik civilizáció, másik vi...
– Ügyetlenül fantaziálsz, barátocskám, lemaradtál a tudomány mögött. Doktor Mefisztofelész
nemrég matematikai úton igazolta, hogy a világmindenségben csak mi létezünk! Te pedig!... A
tudatlanság nem vezet jóra, úgy ám. No, elt nsz, vagy segítsek ebben?
– Megálljatok! – kiáltotta Szánya.
De már kés volt. A szárnyak meglibbentek, forgószél csapta meg Szányát, a m szerek mutatója
kilengett, és mindkét lény elt nt.
„A tudomány számos hipotézist... – Nem tudni, miért, ez suhant végig Szánya agyán. – A
tudomány számos hipotézist...”
Földeák Iván fordítása Ámon László rajzai
Sirpa Pasamén

Hulladékszállító pilóták
A mágneses kar, abban a sorrendben, ahogy jöttek, elkapta a tartályokat, és a helyükre
puffantotta azokat. Tíz tartály volt egy sorban, tíz sor egy kötegben; ismét egy pompás adag
hulladék, hogy kil jék a pokolba.
A vezérl pult nagy képerny jén kísértem figyelemmel a teherhajó befordulását a rakomány
mögé, miközben azt fontolgattam, hogy mit egyek vacsorára. A földgolyó elsuhant a képerny
szélén, amikor a Nap felé vettük az irányt, és elkezd dött a száguldás. Úgy döntöttem, hogy
tonhalas szendvicset eszem, és teát iszom hozzá.
Tüstént alábbhagyott a hangulatom, amikor a hátam mögött a folyosón meghallottam az ismer s
csoszogást. Marionnak megvolt az a dühít szokása, hogy túlságosan nagy gumipapucsot
használt, már amikor egyáltalán használt valami lábbelit. Nem is tudom, voltaképpen melyik
hang idegesített jobban, a gumipapucs csoszogása vagy mezítlábas talpainak a klaffogása a
anyag padlón.
– Szia, kis liba!
Biccentéssel viszonoztam a köszönését. A spinkó ma a szokásosnál is borzalmasabban nézett ki.
Vörös haja egyetlen gubanc volt, akár egy köteg kiszaggatott villanyvezeték. A blúza köldökig ki
volt gombolva, az egyik melle kitolakodott alóla. Szórakozottan visszagyömöszölte, majd
ásítozva lehuppant a székére. Ezután levágott maga elé egy halom rajzos füzetet a vezérl pultra,
majd vaskos lábait is odahelyezte. Észrevettem, hogy a bal sarka alig két milliméternyire
vágódott le attól a kapcsolótól, amelyikkel a légzárat nyitjuk, de lenyeltem az észrevételem,
miel tt még az ajkamra tolult volna.
Egyszer ez a n figyelmetlenségb l a sarkával lenyomta a távozási riadót elrendel gombot, és
ezzel engem félálmomban a kabinomból a ment kamrába kényszerített, ahol halálfélelemben
próbáltam magamra ráncigálni az rruhámat, és kapkodásomnak a hangszóróból felharsanó
hangos vihogás vetett véget.
Ezt az esetet máig sem bocsátottam meg neki.
– Történt valami rendkívüli? – kérdezte Marion.
– Semmi különös. Az imént töltöttek fel bennünket üzemanyaggal. Ja igen, és kitakarítottam az
ételautomatát. Mindenfélével össze volt fröcsköl dve.
– Rendes volt t led, bébi.
Levett a halom tetejér l egy Donald kacsa-füzetet, a blúza zsebéb l meg egy tábla csokoládét
bányászott el , és majszolni kezdte. Pedig ha valakinek, akkor neki lett volna oka rá, hogy
tartózkodjék a csokoládéevést l. Soha nem láttam, hogy használta volna az rhajó kondicionáló
eszközeit, az ételautomatát viszont annál gyakrabban vette igénybe.
Figyeltem a képerny n, hogyan megy végbe a leválás. Mariont jobban érdekelte a füzetecskéje.
Egy pillantásra sem méltatta rakományunkat, ami most már egyedül folytatta útját a Naprendszer
legnagyobb veszélyeshulladék-tároló telepe felé.
– Menj csak el nyugodtan, ellátom én a dolgod – motyogta Marion, miközben az utolsó
csokoládédarabocskát mammogta el. Nagyon is jól tudta, hogy úgyse mehetek még, mivel a
 szakváltásig még több mint két percem van hátra.
Mosolyogtam magamban, amikor arra gondoltam, hogy az én pontosságom és
lelkiismeretességem biztosan éppúgy bosszantja Mariont, mint ahogy engem az
nemtör dömsége. Valahol alighanem csúnya hibát követtek el azzal, hogy minket kett nket
osztottak be egy párba, ám ez ugyanakkor izgalmat is hozott az életembe. Sohasem tudhattam
el re, mi vár rám a vezérl fülkében, amikor visszatérek a pihen mb l. Megesett, hogy Marion
meztelenül ült a székében, vagy legfeljebb egy törülköz t tekert maga köré. Máskor meg a
kabinjában feküdt és horkolt, otthagyva a vezérl pultot a rajta hever koszos tányérokkal együtt.
Egyszer megpróbált megrontani (és ezen igazi megrontást, nem holmi csábítgatást értek),
egyszer pedig hozzám vágott egy nagy franciakulcsot, ami betörhette volna a koponyámat, ha
nem vagyok észnél, és nem térek ki el le.
Egyszóval a kollégan m rült.
Mivel azonban el re figyelmeztettek vele kapcsolatban, és belementem a játékba, nem tettem
ellene feljelentést, beértem annyival, hogy a legcsúnyább dolgairól szóban beszámoltam a
nöknek, és bíztam az e célra rendszeresített találkozókban.
Mariont ugyanis meg kellett érteni.
Egyike volt a híres Neptunusz-expedíció résztvev inek. Amikor el ször hallottam, hogy olyan
rpilóta lesz a párom, aki a Neptunusz legénységének tagja volt, nem jutottam szóhoz a
megtiszteltetést l. Úgy képzeltem, hogy egy olyasvalaki, aki végigélt egy ilyen utazást, sokkalta
nemesebb, mint mi, közönséges halandók. Úgy képzeltem, valamiféle glória lebeg majd fölötte,
amib l a világmindenség mérhetetlen sivársága és csendje árad. Így aztán még jobban
megrendültem, amikor végül találkoztam Marionnal, és ráébredtem, hogy az, ami bel le árad,
nem más, mint hónaljának izzadságszaga, és hogy a világ rben töltött esztend k az ostoba
szlengjén és az ocsmány szokásain kívül más nyomot nem hagytak rajta. Egy pillanatra még az is
megfordult a fejemben, hogy inkább visszavonom az áthelyezési kérelmemet, amit néhány héttel
azel tt adtam be. Továbbképzésre kértem magam, ahol technikusokat képeztek egy új, a Marson
alapítandó kutatóállomásra, ám a Marionnal való megismerkedésem kezdett eltéríteni a
szándékomtól. Ugyanis ha a hosszú repülések ennyire besz kítik az embert, már egyáltalán nem
voltam olyan biztos abban, hogy részt akarok venni ilyen hosszú utakon.
A kérelmemet mégsem vontam vissza, mivel az egyúttal önkéntes belenyugvást jelentett volna
abba, hogy örök életemre hulladékszállító maradjak. Valódi rhajós akartam lenni, de keményen
elhatároztam, hogy én bizony nem bolondulok meg.
Amikor aztán a f nök elmesélte nekem, hogy miért állították munkába Mariont egy
hulladékszállítón, és miért terjeng a Neptunusz-utazásról annyi mendemonda, akkor megígértem,
hogy a legjobb tudásom szerint mindent megteszek azért, hogy ez a n beilleszkedjék a normális
munkamenetbe. Ugyanis egy pszichológiai kísérletr l volt szó, amely a hosszú utazások tartós
következményeit vizsgálta a résztvev kön.
A kísérlet azt volt hivatott tisztázni, hogy az rben több évet eltöltött személy hogyan szokik bele
egy olyan új ritmusba, amikor az egy hónapos beosztást minden esetben egy hónap szabadság
követi a Földön. Ennyit közölt velem a f nök, és én elszeg dtem dadának.
Ami a Neptunusz-utazás részleteit illeti, a f nök néhány nyilvánosságra került pletykát igaznak
ítélt, néhány másikat pedig megcáfolt. A szóbeszéd a felkelésr l igaz volt, de az összet zések
folyamán csupán egyetlen embert l ttek le. Az is igaz volt, hogy az rhajó parancsnoka a
visszaúton öngyilkosságot követett el, de nem a hagyományos seppuku módszerrel, pedig japán
volt. Korszer bb módszerhez folyamodott, és a légzáron át távozott egy szál alsóban. Ezek afféle
„pszt”-történetek voltak, amelyeket nem illett terjeszteni. Így lettem egy rült rz je és egy
pszichológiai teszt megbízható asszisztense. A f nök megkért, hogy új munkatársammal
szemben a lehet legtermészetesebben viselkedjem, nehogy észrevegye, hogy megfigyelés alatt
áll.
És én meg is próbáltam. És sikerült. Els , közös szolgálati hónapunk már a vége felé közeledett:
még két nap, és mehetek pancsikálni a napsütéses karibi partokra. És ha igazán jól menne
minden, még a szabadságom alatt választ kaphatnék az áthelyezési kérelmemre, és utána többé
nem kéne látnom ezt a n személyt.
Arra, hogy nem fogok megfelelni a követelményeknek, egy percig sem gondoltam. Tudtam,
hogy a jövend Marsutazókat s rostán sz rik meg, de hittem abban, hogy átjutok rajta. Az
együttlétem Marionnal pedig csak növelte az önbizalmamat. Ha egy sz k vontatóhajón egy teljes
hónapot kibírtam ezzel a szipirtyóval, akkor csak átvészelem az rhajózási Intézet alkalmassági
vizsgáját is, legyen az bármilyen szigorú.
Gondolataimból a spinkó kérdése zökkentett ki:
– Mit szándékozol tenni a szabadságod idején, bébi?
Az órámra pillantottam. A m szakváltásig még két perc volt hátra.
– El ször hazamegyek Floridába. Utána pedig... nos, vitorlázom vagy golfozom. Esetleg
elmegyek a Bahama-szigetekre búvárkodni.
Marion elvigyorodott.
– Nem hangzik rosszul.
– Nem bizony – válaszoltam vágyakozón ásítva.
– Gondoltál már arra, hogy ha beválogatnak abba a Marsra induló bagázsba, jó húsz évig nem
fogsz látni se tengert, se füvet?
Dühösen mértem végig. Micsoda ünneprontó! Dühített, hogy elmondtam neki, mir l
álmodozom.
– Igen, gondoltam rá – válaszoltam. – Egy ilyen útért akár áldozatot is hoz az ember.
Marion gúnyos nevetésre fakadt.
– Micsoda szamár is vagy te, Dave! Persze fiatalon én is éppen így gondolkodtam.
Az óra csipogása jelezte, hogy lejárt az ügyeleti id m. Szó nélkül felkeltem a székr l, udvariasan
jó éjszakát kívántam neki, és elindultam a folyosó irányába.
Ekkor következett be a robbanás.
Robbanásnak mondom, jóllehet semmiféle hang nem hallatszott. Csupán er sen megingott az
rhajó, kihunyt minden fény, és én arccal a falnak vágódtam. Amikor egy másodperc múlva
kigyulladtak a vészlámpák, bódultán feküdtem a padlón, és az orromból ömlött a vér. Azután
éreztem, hogy a leveg be emelkedek, és azon csodálkoztam, hogy tudott Marion felemelni,
mivel a szoba másik felében, a vezérl pult fölé hajolva láttam t.
Amikor jobban odanéztem, észrevettem, hogy két kézzel a pult szélébe kapaszkodik, és csak az a
hatalmas ülepe emelkedik egyre magasabbra és magasabbra. A Donald kacsa-füzetek a
leveg ben lebegtek.
– Hova a büdös francba t nt a gravitáció?! – csattant fel csodálkozva.
– Mi volt ez? – kérdeztem a félelemt l remeg hangon. Az orromon egy nagy vörös buborék
fityegett, ami egyre nagyobbra n tt. Megpróbáltam odaverg dni Marionhoz.
– Épségben vagy? – kérdezte. – Valószín leg nekiütköztünk valaminek.
A vezérl pult valamennyi jelz lámpája piros fénnyel villogott. A n minden különösebb
er feszítés nélkül számításokat végzett, miközben távolabb hessegette az arca el tt lebeg rajzos
füzeteket.
– Ami most fog történni, az már valami! – kiáltott fel szinte ujjongva. – A nyomás folyamatosan
csökken, az összeköttetés a céllal megsz nt, és odakint roppant er s a radioaktív sugárzás!
A fejem a vezérl terem mennyezetén koppant, ahogy megpróbáltam megfordulni, hogy
megnézzem a m szereket. Amikor felfogtam a n szavait, úgy megijedtem, hogy egy pillanatra
elállt a lélegzetem. A buborék levált az orromról, és az ajtó felé kezdett úszni. Lassanként
arrafelé tartott minden egyéb rögzítetten tárgy, jómagámat is beleértve.
– A ment kamrába! – kiáltottam. – A ment cellába kell mennünk, de azonnal!
– Bizony, picinyem. De ne sürgess annyira, megpróbálom el ször azt tisztázni, hogy mi talált el
bennünket.
– Számít is az most! – Lendületesen elrugaszkodtam a mennyezett l és a faltól, mégsem
haladtam olyan gyorsan el re, mint ahogy szerettem volna. Hátrapillantottam. Már Marion is el
tudott indulni a pulttól, elégedett vigyor ült ki az arcára.
– Alighanem rájöttem a dolog nyitjára. Minden jel arra mutat, hogy az Egyes egyenesen a mi
szemünkbe köpte a rakományát.
A légáramlás egyre er teljesebbé vált. A fülemben szél zúgott, a fejemben gondolatok
kavarogtak kusza gombolyagként. Közülük az egyik tüzes fonálként izzott fel az agyamban:
ÉLNI AKAROK!
Amikor a ment kamra ajtaja bezárult mögöttünk, az oxigénhiánytól úgy eler tlenedtünk, hogy
el ször hol ide, hol oda libbentünk leveg után kapkodva. De a ventilátorokból beáramló friss
leveg hamar kitisztította a fejünket, és visszaadta cselekv képességünket. Az ülésünkhöz
rögzítettük magunkat.
– Csinálj valamit az orroddal – szólalt meg Marion, miután rám pillantott. A fels ajkamon újabb
piros hólyag indult növekedésnek. El bányásztam a zsebkend t a zsebemb l, és megpróbáltam
vele körbefogni a hólyagot. Marion megnyomta a vészrádió kapcsolóját. – Itt a Cél, hallasz
engem, Kettes?! Itt a Cél, hallasz engem, Kettes?! – üvöltözték a fali hangszórók.
– Itt a Kettes! Ki billentett bennünket fenéken?
– Életben vagytok mind a ketten?
– Naná! De mi a franc történt?
– Az Egyes atomjaira robbant! – harsogta a hang a hangszóróból. – Rakomány volt rajta, éppen
titeket akart kikerülni, amikor kb. húsz kilométernyire t letek szétdurrant. Titeket valamelyik
része talált el.
Egymásra pillantottunk. A rádió folytatta:
– A ment motolla elindult értetek. Aggodalomra semmi ok. Egy óra múlva megmenekültök.
– De mi robbant fel az Egyesen? – kérdezte Marion. – A rakomány?
– Valószín leg. Még nem tudjuk.
– Oké. Várunk benneteket. Ha valami történne, kapcsolatba lépünk veletek.
– Rendben, világos. Nyugodtak lehettek, minden rendez dik.
Marion kiszabadította magát a szíjaiból, és lendületet vett. Kecsesen, akár egy fóka, átsiklott a
kabinon a szemközti falra, szélesen elvigyorodott, és nagyot rikkantott:
– Ez aztán a klassz dolog! Jó ideje már, hogy utoljára súlytalanul lebegtem. Egyébként tudod,
mit a legjobb a súlytalanság állapotában csinálni? Kettyinteni. Próbáltad már valaha is?
Hitetlenkedve bámultam rá. A maradék eszét is elvesztette volna? Két munkatársunk az imént
robbant ficnikre, mi magunk életveszélyben vagyunk, ennek az rhajós torzónak meg a szexen
jár az esze.
Az orromat nyomogattam, és igyekeztem nem ránézni erre a n re, aki itt kering az arcom el tt,
forgolódik, majd végül megállapodik, és fejjel lefelé lebeg. Annyira megráztak a történtek, hogy
egy szó sem jött ki a számon, Marion viszont vidáman fütyörészett valami dalt. A magatartása,
ahogy ebben a helyzetben viselkedett, elképeszt volt.
– Nem gondoltam volna, hogy egy hulladékszállítóval még történhet valami izgalmas is, de
tévedtem – szólalt meg végül. – Úgy látszik, a szemetesek munkája is egész érdekes.
– Hallgass már el! – mordultam rá. Lassú átfordulást csinált a leveg ben.
– Most játszod itt nekem a bánatost? Ne próbálj álszent lenni. Éppen olyan jól tudod, mint én,
hogy a hirtelen halál az rutazók legjobb barátja, ezenfelül a hozzátartozóknak is garantálja a
megélhetést.
Dühömben megpróbáltam megragadni, hogy kirázzam ebb l a fölényes és iszonytató pózából, de
kisiklott a kezeim közül, és diadalittasan nevetett.
– Jól van, bébi, remek! Játsszunk üldözési versenyt? Valahogy csak el kell ütni azt az egy órát,
nem?
– Ülj le a fenekedre – mondtam. – Ha összevissza ugrándozol, jobban fogy az oxigénünk.
– Tudod, mit találtam ki? – suttogta felém a födémszélr l. – Emlékszel arra a játékra, hogy „Mit
visz a kishajó”?
– Ostobaság – dünnyögtem.
– A kishajó plutóniumot, dioxitot, stronciumot visz... hahaha! A kishajó tettlegességet,
megbecstelenítést, gyilkosságot visz, hahaha! Mit visz a te kishajód, libuskám?
Becsuktam a szemem. Azután kinyitottam, és magamra kényszerített nyugalommal így szóltam:
– Marion, egyetlen órát kell még itt várakoznunk. Aztán kiszabadítanak bennünket. Biztonságba
kerülünk, és nem esik semmi bajunk.
Még miel tt felfogtam volna, mi a szándéka, ott termett a másik falhoz rögzített rruhánál, és
egy késsel, ami ki tudja, honnan került a kezébe, hasogatni kezdte azt. A ruha tartós anyagból
készült és többréteg volt, de mire kiszabadítottam magam a rögzít szíjakból, és odaértem
Marionhoz, már sikerült neki tönkretennie.
– Mint te is tudod, a ment kamrából nem lehet kijutni rruha nélkül – mondta mosolyogva. – És
most már csupán egyetlen darab van bel le.
A kezében még mindig ott volt a kés, úgyhogy meghátráltam el le. A szeméb l pedig csak úgy
sütött felém az rültség.
– Sorsot kellene húznunk, hogy melyikünk távozik elevenen – morfondírozott. – Vagy inkább
most mindjárt megölsz engem?
Elengedte a kést, és könnyedén ellökte magától. Az a hossztengelye mentén lustán pörögve
végigsiklott a szobán. Amikor kartávolságnyira ért, kinyújtottam a kezem, és ujjaimat keményen
összeszorítottam a nyelén.
Marion várakozóan és minden eshet ségre készen állva nézett rám. Verejték folyt végig a
homlokomon. Egy egész örökkévalóságba telt, mire végig tudtam gondolni azt. amit végig
kellett gondolnom.
– Te most beöltözöl abba a megrongált ruhába – parancsoltam rá –, lekötözlek az ülésre, hogy ne
legyen alkalmad több kárt csinálni, én pedig megpróbálom megreparálni a ruhát. Csak találok
hozzá valami eszközt.
A n könnyedén elmosolyodott.
– És ha nem engedelmeskedem?
– Akkor kénytelen leszek er szakhoz folyamodni. Remélem, nem kerül rá sor.
Kissé meglóbáltam a kést.
– Képes vagyok embert ölni is, ha kell – folytattam. – Ám el tte minden egyéb eszközzel
megpróbálkozom. Húzd magadra azt a ruhát, Marion.
Felmérte a helyzetet, majd bólintott, és elkezdte a falról lecsatolni a ruhát. Én átmentem a rádió
mellé, és lenyomtam a gombját.
– Itt a Kettes, hallasz engem, Cél?
– Igen, hallak. Csak nincs valami baj?
– Nincs, tulajdonképpen már nincs. Az el bb vettük észre, hogy az egyik ment ruha tönkrement,
de valószín leg meg lehet javítani, és...
– Most már kinyithatjátok! – kiáltott bele Marion a mikrofonba.
Akkor már végképp nem értettem semmit az egészb l, amikor a fülke bels ajtaja kifelé kezdett
nyílni, és két idegen alak nyomult be rajta mosolyogva. Nem volt rajtuk rruha, csak közönséges
kezeslábas a Világ r Intézet emblémájával, és normális tempóban lélegeztek. Az rhajóban égett
minden lámpa, és sérülésnek nyoma sem volt sehol. Pislogni kezdtem. Kisvártatva Marion
rikácsoló nevetését l visszhangzóit a fülke.
– Sikerült, bébi! Ezzel átestél az Intézet továbbképzési kurzusának a felvételi vizsgáján. Akadt
ugyan egy-két szépséghiba, de semmi olyan, amiért megbuktathatnálak. Amint vége lesz a
szabadságodnak, kezd dik az iskola, egy év múlva pedig indulunk a Szaturnuszra.
A férfiak el renyújtott kézzel úsztak felém. Zavartan távolabb löktem magamtól a kést, és
fogadtam a kézszorításukat.
– Gratulálunk, cimbora! Légy üdvözölve a kemény fiúk csapatában!
– Jók az idegeid. Ilyenekre van szükségünk a Marson.
Csupán most hatoltak el a tudatomig Marion iménti szavai. Hitetlenked ábrázattal fordultam
felé.
– Találd ki, ki a tanfolyam toborozója? – kérdezte, és ismét elnevette magát.
Fehérvári Gy fordítása
Jenkovszky Iván rajzai
Johanna Sinisalo

Éjvíz
Az els reszköz 1985 és 1986 fordulóján haladt el az Uránusz mellett.
A Voyager felvételeket készített a sápadtzöld óriásbolygóról, amelyr l már ezt megel en
tudták, hogy sok tekintetben különbözik a többiekt l. Az Uránusz az oldalára fordulva forog,
ahelyett hogy függ leges helyzetben tenné azt, mint a Naprendszer többi bolygója. Gy i
vannak, amelyek szinte láthatatlan fekete anyagból képz dtek. És holdjai vannak, amelyek
semmiféle korábbi kritériumnak nem felelnek meg.
A holdjai közül talán a Miranda a legkomolyabb: egy k golyó, ami látszólag kétes elemekb l állt
össze, akár egy gyerek gyúrta agyaggolyó.
Mindezek tetejébe a Voyager azt észlelte, hogy az Uránusz csupán 17,2 óra alatt fordul körbe a
tengelye körül, holott a megközelít számítások szerint ez az id 15 óra körül volt.
Valami rendkívüli esemény rejlett az Uránusz története mögött, ezt illet en azonban csupán
merész feltételezésekkel tudtak szolgálni. Ezek közül az egyik egy apokaliptikus látomás volt
valami földgolyó nagyságú testr l, ami végzetes útirányával a Naprendszeren át érkezett a
gázmaradványos területre, és robbanásszer összeütközést okozott.
Lehetséges, hogy a Miranda megsemmisült ebben az összeütközésben, a darabjai azonban ismét
összetömörültek – ám az sincs kizárva, hogy abban a végzetes felfordulásban a Miranda darabjai
maguk váltak le az anyabolygóról. Az Uránusz fekete gy i ugyancsak beleillenek ebbe a
feltételezésbe: a hatalmas test ezek szerint becsapódóit volna az Uránuszba, és gázburkának
megrázkódása széndioxiddá változtatta a metánt, és csökkentette a víz jelenlétét az rben lebeg
anyagban; ily módon megmagyarázhatóvá válna az a tény, hogy a gy k sötétebb és kövesebb
anyagból vannak, mint például a Szaturnusz esetében.
Az Uránusz sajátos forgási módját, azt, hogy az oldalán forog, és pólusai a pálya szintjén
helyezkednek el, ezzel az ütközéssel ugyancsak meg tudják magyarázni. Ezek szerint mostani
helyzetébe az ütközés ereje döntötte volna. A forgási sebesség téves becslésére pedig az
szolgálhat magyarázatul, hogy a hatalmas k tömeg becsapódása annyira megzavarhatta a bolygó
bels rétegz désrendszerét, hogy az Uránusz bels részei nem is m ködhettek a normális
feltételezések szerint.
A National Geographic lapja ezeket a feltételezéseket 1986 augusztusában tette közzé,
csodálkozásának adva hangot az Uránusz mágneses terét illet en, ami a forgástengellyel
összevetve, roppant módon el volt tolódva; a centruma az átmér harmadrészének távolságára
esett a bolygó magjától; és noha az Uránusz tizenkilencszer van távolabb a Naptól, mint a Föld,
és gázburkának a felületi h mérséklete -200ºC alatt van, mégis arra gyanakodtak, hogy légrétege
alsó részén s , forró víz- vagy hidrogéntenger található.
A következ alkalommal, amikor az Uránusz mibenlétér l további figyelemre méltó
információkat kaptak, ezek olyanok voltak, amelyekre senki sem számított.
***
Az Uránusz kutatásával még a hidrogénreakcióval m köd hajtóm kifejlesztése és
használatbavétele után is nagyon el voltak maradva. A Mars után a legénységgel ellátott rhajók
els kutatási tárgyai a kisbolygók, a Jupiter és a Szaturnusz holdjai voltak. Az Uránusz
kutatására csak a Mimason létesített kutatóbázis elkészülte után koncentrálták ismét az er ket, és
olyan kiindulópontok szerint, amilyenekre korábban még soha nem volt lehet ség.
Az Uránusz mint olyan, teljességgel akadémikus kutatási célpont volt. Távol esett, és teljes
sötétségbe burkolódzott. A holdjai sem kecsegtettek annyi lehet séggel, mint a Jupiter és a
Szaturnusz holdjai, amelyek közül a Szaturnusz Mimasának az elfoglalását némelyek már így is
kritikával illették. A Jupiter holdjai már a helyzetükb l adódóan is egyértelm támaszpontjai
voltak az aszteroidövezet feltárási tevékenységének, ám minél távolabb jutottak a Naptól, annál
kevesebb okuk volt még messzebbre indulni. Persze a kutatás, az újabb információkhoz jutás
már önmagában is elegend ok – nem is szólva a Szaturnusz rejtélyes gy rendszerének a
titkairól, a mély ég, az üstökösök feltérképezésének a pompás lehet ségér l – no és magáról az
Uránuszról.
A Mimas kutatóbázisáról egy ugyanolyan típusú reszközt bocsátottak fel az Uránusz bels
viszonyainak tanulmányozására, amilyeneket már tucatszám l ttek ki az egyes bolygók saját
holdjairól az adott bolygó körül kereng gázréteg tanulmányozására. A cél a gázburok
összetételének analizálása, az áramlások feltérképezése és a gázburok alatti rétegez dés
tanulmányozása volt.
Amikor a kutatási eredmények megérkeztek a Mimasra, er s kételyeket ébresztettek.
Az Uránusz magja ugyanis teljességgel rendhagyó volt.
A gázburkot átlyukasztó reszköz a nyomástól, a súrlódástól és a szaggató áramlásoktól
üzemképtelenné vált, ám lézerszondáival még fel tudta térképezni az Uránusz belsejét, és
megfigyelte, hogy a gázburok alatt egy valóban g zölg , forró víz- és hidrogéntenger van.
Elhallgatása el tt azonban még maradt annyi ideje, hogy analizálja az Uránusz szilárd k magját
– sok más bolygóhoz hasonlóan ugyanis az Uránusznak sem volt cseppfolyós fémmagja. És ez a
mag sem gömböly , hanem enyhén ovális, majdhogynem körte formájú volt. „Akár az
avokádó magja!” – mondta a felajzott szakért a Mimason a jelzések értelmezése közben.
Megállapítása egy korábbi észrevételhez kapcsolódott. A végs következtetés most a többiek elé
került; ennek is az a kozmikus átrendez dés volt az oka, ami az Uránusz különös viselkedését
okozta annak idején. A becsapódott tömör tárgy nem olvadt bele teljességgel az Uránusz súlyos
magjába. Az, hogy miért nem, továbbra is rejtély maradt: az egyik feltételezés szerint azért, mert
az ütközés kozmikus id ben mérve még olyan csekély ideje történt, hogy a beolvadási folyamat
éppen csak megindulhatott. Ezt valószín leg még lassította a becsapódó darab rendkívül szilárd
összetétele, a bolygó forgása által el idézett centrifugális er vagy az, hogy a mag ovális végére
irányuló nyomás valamelyest kisebb, mint a távolabbi részén lév , de az sincs kizárva, hogy
valamennyi felsorolt tényez szerepet játszhatott a dologban.
A legmeglep bb észrevételt azonban az reszköz éppen az elhallgatása el tt tette: az Uránusz
magjának elnyúló vége egészen a forró tenger partjának a határáig ér, lényegében fölötte,
közvetlenül a szélén helyezkedik el. A tenger tehát nem olyan áthatolhatatlan, miként azt
feltételezték – és ez a megfigyelés egyúttal azt is jelentette, hogy a magba csapódott tömeg
anyagát anélkül is lehetséges volna tanulmányozni, hogy át kelljen hatolni a víz- és
hidrogéntengeren, amelyr l feltételezték, hogy az Uránuszon uralkodó állapotok közepette úgy
viselkedik, mint a cseppfolyós só.
Ezzel az értesüléssel csak a rejtélyes, érdekes és haszontalan jelenségek listája növekedett a
nyilvántartásokban, az archívumokban és a tudományos közleményekben. Nem is lehetett
jelent sebb kutatásokat kezdeményezni mindaddig, amíg ki nem találták a kohéziós térvédelmet.
Ez tette lehet vé, hogy legénységgel ellátott rhajókat küldjenek az óriásbolygók gázburkába.
Ezek a tengeralattjárókra emlékeztet rhajók lézerszondák irányításával man vereztek a
gomolygó gázok, a hatalmas áramlási er k közepette. A kohéziós térvédelem megakadályozta,
hogy az rhajó összeroppanjon a nagy nyomás alatt, és kivédte a gázburok okozta kémiai és
mechanikus tehertételeket. Az rhajó a m ködéséhez szükséges energiát egyenesen a gázburok
hidrogénjéb l vette – egyébként komoly energiamennyiséget igényelt mind az rhajó
pályántartásához a körülötte tomboló planetáris viharok és tengeri áramlások miatt, mind pedig a
kohéziós térvédelem fenntartásához. A legénység félig ül , félig fekv helyzetben a
zselébölcs jében tartózkodott, ami a szervezetüket képessé tette az óriásbolygók gravitációjának
elviselésére.
Az Uránusz belsejébe küldött els rhajó – civil nevén a Hardcore Alfa – hivatalosan a Miranda
I. Hardcore mélységkutató rhajó – a Mirandán létesített ideiglenes támaszpontról indult útnak,
lézerekkel tudósítva minden lépésér l. Legénysége öt f l állt, két férfiból és három n l.
Feladatuk az Uránusz magja tenger feletti részének a tanulmányozása, szignálképek felvétele, a
bels áramlások és a tenger sajátosságainak a felderítése volt. Továbbá megbízták ket azzal is,
hogy lehet leg szerezzenek mintát az annak idején az Uránuszba becsapódott k tömegb l, ami
mindmáig ellenáll annak, hogy teljességgel beolvadjon a bolygó magjába.
Az Uránusz belsejében sötét van.
A Nap akkora távolságban csupán egy, a többieknél valamelyest fényesebb csillag. A sötét
gáztömeg a halovány sugarakat sem engedi messzire jutni. A Hardcore vakon, a szondák
segítségével tapogatózva haladt el re.
Az rhajó mind mélyebbre hatolt, az egyre sötétebb, óriásivá növekv nyomásba – kilométerek
ezreit tette meg már a gázmaradvány magja felé. Az Uránusz mágneses teréb l adódóan az
északi fények ott a sarki területek helyett az egyenlít nél látszódnak. Útban a mélységes
sötétségbe csak hébe-hóba terjedt szét a gáztömegben némi remeg , villamossággal telített fény,
de az út el rehaladtával, az éj sötétedésével ennek a látványa is megsz nt.
A Hardcore lézerszondái jelezték, hogy a mag vége alattuk helyezkedik el néhány száz kilométer
mélységben. A színképelemz m szerek vibrálni kezdtek. A lézer-üzenetküld k szorgosan
küldözgették jeleiket a mirandai támaszpont felé.
– Planetáris mértékkel mérve alig hajszálnyira t lünk megvan a mag a tenger fölött ezen a helyen
– érkezett a tudósítás a támaszpont vev berendezésére zavartalanul, még a hangban lev
feszültséget is érzékeltetve. – Voltaképpen akárhány kilométerr l is beszélhetnénk. A magnak
ezen a részén a színképelemzés szerint valami végtelenül keménnyé tömörült anyag található.
Talán ez magyarázza, hogy… Most némi rendellenesség mutatkozik, alighanem az
érzékel szerkezetben támadt valami zavar. Nem, mégse, a tomográfiái mélységmérés arra utal,
hogy... Nos, igen, egy besüppedés, valamiféle kiegyensúlyozatlanság észlelhet ebben a
nyomásban...
– Valami folyadék van ott – mondta egy másik hang higgadtan.
– Igen, valami folyadék – ismételte meg a tudósító. – Az ionizációs foka nem azonos az Uránusz
tengerének ionizációs fokával. Ennek a mutatói lényegében csaknem azonosak a közönséges
H2O mutatóival.
– Menjünk közelebb hozzá.
A Hardcore Alfa megkezdte a lassú ereszkedést a mélybe, a besüppedés irányába.
– Most közvetlen alattunk van. Szignálképre kapcsolunk, eljut hozzátok?
A mirandai támaszponton mindenki mély lélegzetet vett.
Soha senki képzelni sem merte volna, hogy valaha is ilyet lát majd ebben a teljesen idegen
világban a számítógép mélységfelmér jeleinek eredményeképpen: egy apró tengert, melynek
felszíne ciklontól van felkorbácsolva.
Ebben a pillanatban valamennyiük fülébe belehasított a vészjelz izgatott, fütyül hangja.
Valami felmondta a szolgálatot a Hardcore Alfán.
Az rhajó ki-kileng dugóhúzó-repülésben zuhanni kezdett lefelé a mélybe. A mirandai
támaszpont a másodperc törtrésze alatt még látta a szignálkamera képét: szédít en közelít ,
tajtékzó vízfelszínt mutatott.
Semmit sem lehetett tenni. A Mirandán nem volt másik mélységkutató rhajó, de különben is,
mihez kezdtek volna vele? Ha a kohéziós térvéd felmondta a szolgálatot, a legénység abban a
pillanatban olyan egyértelm en az életét veszti, mint amikor valaki egy felh karcoló tetejér l
ugrik a mélybe. A szerencsétlenség négy évre megszakította az Uránusz belsejének kutatási
programját.

A nevem Marisa Gazishkaja, és a Hardcore Béta öttagú legénységének az egyik tagja vagyok.
Hárman vagyunk n k, kett a férfi, éppen úgy, mint a szerencsétlenül járt Alfán. Valamennyiünk
közül én vagyok az egyetlen, aki négy évvel ezel tt ott volt a mirandai támaszponton, amikor az
Alfát szerencsétlenség érte. Részese voltam öt ember, köztük Choang Liu, a szerelmem halálba
küldésének.
A Béta legénységének a többi tagja: Mona N'lio Zairéb l, a nyugat-skandináv Cari Ahlö,
Mustapha Zuhkrat, az Északafrikai Egyesült Államok polgára és Arvid, aki a neve ellenére bali
szül kt l született a Marson, és akinek a családi nevét egyikünk sem tudta tisztességesen
kiejteni.
A Béta fejlettebb típus, mint amilyen az Alfa volt. Elvileg biztonságosabb is, mivel el van látva
még a tartalék rendszerek tartalék rendszereivel is, minden lehetséges helyzetre. Ami megtörtént
az Alfával, annak velünk elvileg nem szabad megtörténnie.
A tavat tanulmányozzuk. A mélységét, vizének sajátos tulajdonságait és kiváltképp a tó fenekét.
Az információs anyagból, amit az Alfának még módjában állt eljuttatni hozzánk, megtudtuk,
hogy a víz h mérséklete jóval a forráspont alatt van. Lényegében véve majdhogynem hideg, ha
az Uránusz g zölg területein lév tengerrel vetjük össze. Már letettünk arról a komolytalan, ám
mégis bizserget vágyunkról, hogy a tóban akár még rön kívüli él lényeket is találhatunk.
Más feladatunk is van, méghozzá átkozottul szentimentális. Fémjelz készülékekkel meg kell
találnunk az Alfa roncsát, és amennyiben, maradt bel le még valami, átvizsgálni és magyarázatot
találni a hiba okára. Na persze, ha mi is úgy járunk, mint k, nem sok hasznunk lesz bel le. A
szentimentális feladatnak groteszk színezetet ad majd a négy évvel megkésett gyásszertartás. Az
Alfán tartózkodók egyike buzgó keresztény-fundamentalista, akinek a hite a gyásszertartást már a
temetéskor vagy – képtelen helyzetben – már a pusztulás helyszínén megköveteli.

Lefelé ereszkedtünk a Hardcore Bétával a gázburokba, és elkezdtük vaksötét utazásunkat az

Uránusz magja felé. A zselébölcs nkben feküdtünk, takarékosan lélegeztünk, és a leghalkabb
suttogást is továbbító gégemikrofonok közvetítésével beszélgettünk egymással.
Ha végiggondoltuk, id nként kész baromságnak t nt, hogy az ehhez hasonló repüléseket is
legénységgel kell végrehajtani. Jobban mondva nem is repülés volt ez, hanem alémerülés. De
azért megvolt ennek az értelme – a személyes érintkezés, az emberi szemlélet, a szubjektív
megfigyelések. Ezeket a legfejlettebb eszközök sem pótolhatják. A helyzetnek megfelel
mérlegelés, az ösztönökre hagyatkozás. Ilyesmire nem képesek a számítógépek...
Igen ám, de ha az Alfa is legénység nélkül indult volna el, akkor Choang máig is élne. Talán. A
veszélyek megúszására nem képeztek ki bennünket.
Az Uránusz belsejének éji világa ijeszt er vel szorongatott bennünket az rhajó belsejében. A
lézerszondák lefelé kormányozták az rhajónkat.
Az utazás a zselébölcs k álmosító belsejében rutinszer en folyt. A lézerszonda pontosan a
számított id ben jelezte, hogy a tó fölött vagyunk, mintegy 1500 méter magasságban.
Bekapcsoltam a fémkeres ket, és a Hardcore Béta egyre szélesebb ívekben cirkált a tó fölött,
fel-felhasítva az ammóniagázos sötétséget.
Körülbelül egy óra múlva meg is kaptuk az els gyenge jelzést. A fémkeres nk roppant pontos
volt, ezenfelül éppen a gázburkos területek alapfémvegyületeire volt ráhangolva. Szerencsére a
tó az arányait tekintve is kicsi volt – a kör alakú horpadás átmér je legfeljebb másfél ezer
kilométer lehetett. A jelet követve lefelé ereszkedtünk, míg arra a helyre nem értünk, ahol a jel a
leger sebben szólt.
Közeledtünk a tó felszínéhez. Valamennyiünk arcán feszült kifejezés ült: éppen ebben a
helyzetben romlott el valami az Alfán. Ám a Hardcore Béta kifogástalanul viselkedett. Er s,
számítógép vezérelte energiasugaraival, melyek a gázburok mozgása okozta ingást igyekeztek
semlegesíteni és a Bétát az adott magasságban próbálták tartani, a helyhez rögzítette magát.
Meggyújtottuk a magnéziumos fényszórókat, amelyek átlyuggatták a gomolygó sötétséget. A tó
a mélységmér szerint – itt legalábbis – rendkívül sekély, de valószín leg másutt is csupán száz
méter – jelentette Arvid.
Egy apró csövecskét eresztettünk le óvatosan a háborgó vízfelszínre, és mintát vettünk bel le. A
Béta a gázforgatagok tombolása közepette ott ringatózott a helyén, amíg az rhajó számítógépe
hosszas, alapos analízist végzett.
– A kohéziós tér garantáltan kitart – szólalt meg Arvid, amikor meglátta az analízis els
eredményeit. – Lemerülhetünk. Nem a hidrogénreakciós motorokat használjuk majd, hanem a
tartalék rendszert. Ennek elegend er snek kell bizonyulnia ahhoz, hogy a helyünkön tartson
bennünket a vízben, még ha viharos áramlás van is itt. A víz az analízis szerint majdhogynem
veszélytelennek látszik – nincs maró hatású vagy hasonló tulajdonsága. Lényegében csaknem
teljes egészében a normális víznek felel meg, ám az itteni gravitáció és nyomás a maga sajátos
módján s vé tette, és b ven találhatók benne lekötött szerves molekulák, kiváltképp
szénsalakok. Ett l függetlenül nyugodtan lemerülhetünk.
A Béta lassan a felszín alá merült, egy még teljesebb sötétségbe, amit csupán reflektoraink
csillogása bontott meg. Meglep en hamar elértük a tó fenekét. Valahol, mintegy kétszáz
méternyire egy meghatározhatatlan tömeg van, jelezték a mélységmér ink.
– De hiszen ez az Alfa! Megyek, megnézem – mondta Mona. A zselébölcs je kezdett áthatolni a
padlón.
Miután Mona elfoglalta a helyét a Kis Nemóban – ez a kis búvárhajónk volt, ehhez hasonló
viszonyok esetére konstruálták –, a leveg nyílás felé irányította azt, és besiklott vele a tó fekete
vizébe.
– A Kis Nemót itt viszonylag könny irányítani – hallatszott fel Mona hangja a Bétára. –
Mindjárt egészen az Alfa roncsa közelébe jutok. Beindítom nektek a kamerát.
A képerny nkön a sötétség kell s közepén megcsillanni láttunk valamit, ahogy a Kis Nemo
fényszórói óvatosan közelítettek hozzá. – Az Alfa roncsai több helyen megrepedeztek, de a
kohéziós tér szemmel láthatóan nem mondta fel a szolgálatot a vízbe csapódás el tt – különben
az rhajó diribdarabokban volna. Gyanítom, hogy a hidrogénreakcióban valami pillanatnyi
üzemzavar állhatott be, ami ilyen körülmények között éppen elegend ahhoz, hogy elveszítsék az
uralmat a hajó fölött. A repedések nem túl nagyok. Feltételezem, hogy a tetemek még az rhajón
vannak. Vagy legalábbis az a részük, ami megmaradt bel lük.
Valami megindult fölfelé a torkomban. Nehéz volt a négy éve halott Choang földi maradványaira
gondolnom.
– A számítógép szerint itt nincs semmiféle mikroorganizmus-tevékenység, úgyhogy valami
egész biztos megmaradt bel lük. Itt egy repedés, amelyen lassacskán bejutok az Alfára.
Bevilágítok a reflektoraimmal, láttok valamit?
Az rhajó pozdorjává roncsolt bels része, néhány, a vízben imbolygó könny üvegszálas
anyagból készült kábelvég és egy szövetdarab vált láthatóvá... Ez azért kissé különös –
hangzott fel Mona hangja. – A legénységi kabinban nincsenek holttestek.
– Kiröpködtek azok úgy, hogy ripityára törtek – mondta Cari félig magának, félig Monának.
– Csak azt ne mondd, hogy mindegyik – hallatszott Mona kissé ironikus hangja. – Akárhogy
történt is, csontdarabokat se látok. A gyásszertartáson ezek szerint már túl vannak. Talán a
víznek van ilyen er teljes oszlató hatása?
– A szövet nem bomlott fel – szólt közbe Cari.
– Most megvizsgálom a fels részt, vajon ott miféle károsodás érte a hajót. A hajtóm vekig
persze úgysem jutok el, de hátha valamelyik küls nyomból megtudunk valamit...
Mona további felfedezéseit már a hangszalagra mondta. Mi arról beszélgettünk, mi történhetett a
tetemekkel. Nyilvánvalóan kirepültek az rhajóból, amikor az becsapódott a víz felszínére, mivel
az üt dés ereje meglehet sen nagy lehetett. És ha a legénység valamelyik tagja a becsapódáskor
még az eszméleténél lett volna, ami teljességgel valószín tlen, bizonyára megzavarodva kifelé
próbált volna úszni a roncsból, és ha a fennálló száz egyéb ok következtében még mindig nem
veszítette volna el az életét, végül a felszínre érve a súlyos, légzésre alkalmatlan gázkeverékt l
mérgez dött volna meg. Ezzel egyidej leg Mona lelkesen visító hangja süvöltött a
fejhallgatóinkban:
– Fogjátok már föl! Vegyétek már észre! Ez a víz úgy m ködik, akár egy nyomáskiegyenlít , az
isten szerelmére!
Abban a pillanatban mi is felfogtuk. A saját kohéziós térvéd nk közömbös állapotba ringatott
bennünket a nyomás iránt; az Alfa roncsa azonban nem roskadt, nem nyomódott egy halomba. A
nehézkes mozgású s víz minden irányból megtartotta. A víz kocsonyaszer szerkezete belül
kitámasztotta a tárgyakat, és meggátolta azok összenyomódását.
– A Kis Nemo analizációs berendezései nem látnak semmi okot arra, hogy ebben a vízben
légz készülékkel és hermetikus ruhában miért ne lehetne akár úszni is. Ti is kikapcsolhatjátok a
kohéziós teret, én már megtettem. Hihetetlen egy hely ez! – visítozott Mona. – Visszamegyek az
rhajóra. A számítógép a filmek alapján magyarázatot tud adni a továbbiakra.
Miután Mona ismét a Bétán volt és a Kis Nemót bevontattuk az rhajó gyomrába, rövid
megbeszélést tartottunk. Úgy döntöttünk, hogy Cari beszenteli az Alfa legénységének ismeretlen
sírját, azután pedig szúrópróbaszer en megvizsgáljuk a tó bizonyos részein a vizet, a benne
feloldódott anyagokat és természetesen a tó fenekét, ahol minden jel szerint az Uránusz egykori,
becsapódott darabjának az anyaga található.
A vízmintában nem találtunk semmi olyat, ami cáfolta volna a számítógép készítette analízist –
nem találtunk sem mikrobákat, sem egyéb olyan él organizmusokat, amelyek a Föld
mikrobáinak a módján viselkedtek volna, vagy akár csak hasonlítottak volna azokhoz. A
számítógép mikroszkópján bonyolult képz dmények látszódtak, de semmi sem bizonyította azok
organikus természetét. Nem volt különleges tevékenységük, nem mozogtak, egyik sem falta fel a
másikat.
– Talán mégis érdemes lesz lehatolnunk az anyagkoncentrációig – szólalt meg Mustapha. – Ez a
legkevesebb, amit megtehetünk. Még akkor is, ha netalántán az ssejtek a méteres nagyságot is
elérik errefelé.
Idegesen felnevettünk.
Amikor a szonda jelzett, el ször el se akartuk hinni.
Még alig néhány száz kilométert jártunk be imitt-amott a tófenéken, és máris megkaptuk az
eredményt. A monitoron egy kétségbevonhatatlan anyagkoncentráció látszódott. Szinte egy
helyben állt, mintegy félúton a fenék és vízfelszín között. A mozgása – ha egyáltalán volt neki –
olyan csekély mérték volt, hogy azt nyilvánvalóan a vízáramlás okozta.
– Tudom, mi az – szólalt meg Mona metsz hangon. – Az Alfa tetemeinek egyike. Nézzétek meg
a formáját!
Megnéztük, és egy pillanat alatt visszalopózott szívünkbe a csalódás és a bánat.
– Ebben a vízben semmi nem indul oszlásnak. A víz lassan odasodorta az Alfáról, és ott van
immár négy esztendeje... no de újabb információkhoz juthatunk az Alfán történteket illet en, ha
idehozzuk a tetemet analizálás végett – folytatta Mona. – Beszállhatok a Kis Nemóba, és...
Monára emeltem a tekintetem. nyomban észrevette ezt, és sötét arca még mélyebb tónusúvá
változott. Uralkodni próbáltam magamon.
– Odamehetnék helyetted – mondtam csendesen.
Beöltöztem a hermetikus ruhába, amelynek a sisakjába er s fényszóró volt beépítve, és
zselébölcs mb l a légzár felé siklottam. Egy vékony drótkötél f zött az rhajóhoz, akár egy
köldökzsinór. Odaúszom a tetemhez, megragadom, és a Bétára bízom, hogy visszahúzzon – ez
sokkal egyszer bb volt, mint használatba venni a Kis Nemót és annak nehézkes
forgószerkenty ivel megpróbálni munkához látni.
Egy ideig sportbúvárkodással foglalkoztam, de ez az éjvíz megizzasztott, és még miel tt az
rhajó légzárához siklottam, már éreztem a hideg verejtéket a hátamon. Fekete volt ez a víz, és
átláthatatlan; és noha tudtam, hogy a Béta szondái és a mélységmér már átlyuggatták a
sötétséget, és a szignálkameráink képesek voltak ábrázolni is, most mégis egyedül voltam, és
csupán a szememre, valamint a fényszórómra hagyatkozhattam. A gravitációt súlyosan és
klausztrofóbiásán ott éreztem minden tagomban. Ett l függetlenül a víz megtartott;
úszómozdulataim nehézkesnek és merevnek érz dtek, ugyanakkor roppant hatékonynak is. A
fényszóróm éke csupán rövid szakaszokon volt képes áthatolni a sötét, cseppfolyós anyagon,
ezért el rehaladásomat mindvégig a Bétáról vezérelték:
– Kissé balra, Marisa, és egy árnyalattal lejjebb – vezényelte Arvid lágy hangja a fülemben, és
ezután meg is láttam a hosszúkás, ködös, imbolygó árnyat a fényszóróm fénycsóvájában. Két
újabb úszómozdulat, és ekkor határtalan feleslegesség- és lázadásérzés töltött el, és szinte metsz
bánat lett úrrá rajtam. Ráismertem a tetemre. Igaz, én akartam elindulni a holttestekért, mivel
Choangé volt az egyik – de miért lett az a végzetem, hogy éppen nekem kellett rátalálnom a
szerelmem tetemére, miért?! Ez a holttest ugyanis Choangé volt, és egy újabb úszómozdulat
bizonyossá tette ezt: igen, ez a dús, fekete hajzat, ami most úgy lebegett a feje körül, mint egy
csokornyi finom alga, és ez a két, hosszú ujjú, vékony kéz, ami ernyedten fityegett a víz
mozgásától függ en, kétségtelenül az övé. Valami oknál fogva meztelen volt.
Hihetetlenül jól konzerválódott az elmúlt négy év folyamán. Más is ráismert volna, nem csupán a
szerelme. Különös...
– Choang teste – rebegtem a mikrofonba. A hangom csalódott volt. A fejhallgatómban elismer
és meglepett sóhajokat hallottam. – És egyáltalán nincs... egyáltalán... szóval azt akarom
mondani, hogy jól meg rz dött. Nyoma sincs rajta sebesülésnek vagy zúzódásnak. Most
megragadom a tetemet, és tíz másodperc múlva kezdjétek el a bevontatást.
Egyik kezemmel a vállát fogtam át, a másikkal a csíp jét.
A Bétán a legénység többi tagja megdermedt, amikor fejhallgatóikban nem hallatszott más,
csupán a sikoltozásom. Csak úgy üvöltöttem az iszonyattól, ami egyetlen pillanat alatt
eluralkodott rajtam, és meg sem próbáltam az üvöltést abbahagyni, noha mindvégig tudatában
voltam, hogy itt az üvöltés nem segít, hogy értelmetlen, ellentmond a képzésemnek, hisztérikus
üvöltésemnek mégsem akart vége szakadni; valahonnan belülr l tört fel bel lem, akár egy
hányászuhatag.
Choang ugyanis lassan, végtelenül lassan, felnyitotta a szemét.
Éreztem, hogyan húznak a Béta felé, miközben átölelve tartottam Choangot, és a nyitott szemét
bámultam. Amikor megpróbáltam visszatartani a kiáltozást, úgy éreztem, megfulladok, a
mellkasomat pedig egy hatalmas k labda feszítette, és csak lassanként kezdtem érzékelni, hogy a
fejhallgatómban Arvid hangja hallatszik, aki kérdez, nyugtatni próbál...
Köhécseltem néhányat, és a hangom valahonnan nagyon távolról jött:
– Choang kinyitotta a szemét!
– Marisa! Marisa! Nem hallom! – Arvid hangja üvöltött a fejhallgatómban.
És ekkor, ebben a pillanatban láttam kigyúlni Choang szemében a felismerés fényét, az ajka
pedig határozatlan mosolyra húzódott. A kiáltás ismét ellen rizetlenül tört el a számból.
– Marisa – hallottam Arvid hangját, mire összeharaptam az ajkam, és elhallgattam, nem
gondoltam semmire, nem gondoltam arra, hogy...
A légzárnál voltunk, Choang és én, majd a légzár kiürült, és a padló a Béta legénységi kabinjába
emelt mindkett nket. Négy néma tekintet fogadott bennünket.
Choang rángatódzott és vonaglott. A legénységi kabin padlózatán feküdt, a szájából, az orrából,
a füléb l és a végbeléb l rövid sugarakban víz tört el .
– Zselébölcs re van szüksége – mondtam azonnal, amint le tudtam venni a sisakom.
Volt nálunk tartalék. Choang hamarosan köhögve és bugyborékolva a zselébölcs ben feküdt, és
már nem zavarta a gravitáció hirtelen feler södése. A Bétán uralkodó viszonyok bizonyára
sokkot okoztak szegény párának, aki négy évig szenvedett a víz alatt.
Négy teljes évig.
Choang köhögött és kakilt, miközben id nként sípolva és hörögve, fájdalmasan lélegzetet vett.
Néztük t, és sejtelmünk sem volt róla, hogy mit mondjunk vagy mit csináljunk. Mintha álom
lett volna az egész.
– Choang – szólaltam meg.
– Marisa – mondta . A hangja elfúló volt, érdes és idegen. – Mivel én nem tudok meghalni,
nektek kell valóságosaknak lennetek.
– Mi történt? – suttogtam. – Hogyan...
– Mennyi id telt el azóta? – szakított félbe Choang.
– Négy év – válaszolta Mustapha.
– Négy év – Choang lehunyta a szemét, és megremegett. Gondolatai olyan id szakra tévedtek,
amelyre nem akart különösebben emlékezni.
– Ápolásra és kivizsgálásra van szükséged – mondta neki Cari ellentmondást nem t hangon. –
Az els adandó alkalommal visszatérünk a Mirandára.
– Megöregedtél, Marisa – mondta Choang, és látszott rajta, hogy nem hallotta Cari szavait.
Szigorúan végigmért. – Amikor éreztem az érintésedet, és kinyitottam a szemem...
elcsodálkoztam, azt hittem, fantáziátok... de azután ráismertem az arcodra, és tudtam, hogy ha
hallucináltam vagy álmodtam volna, akkor sisak és oxigénkészülék nélkül jelensz meg el ttem...
Mélyet lélegeztem.
– De hát hogy lehetséges ez?
– Nem tudom.
– A víz?... – Az izgalomtól rekedtes hang Mustapháé volt. – Choang Liu, a víz teszi ezt, amit
belélegzett?
– Nyilvánvalóan az.
– Hogyan maradt életben? Hogyan jutott táplálékhoz?
– Nyilván a vízb l.
– Ezt nem tudom elhinni. – Mustapha bánatosan csóválta a fejét. Csupán csüggedtséget tudott
érezni egy olyan probléma el tt, ami ennyire meghaladta a felfogóképességét.
– Megpróbálom elmondani.
– Szalagra – ez Mona hangja volt.
– Valami elromlott az Alfán, valószín leg a hidrogénreaktor a hajtóm vekben.
– Na, mit mondtam!
– Mona!
–...és lezuhantunk. Egy pillanatig tartott az egész. A kohéziós tér a vízszintig kitartott, gondolom
én, de az utolsó, amire emlékszem, egy pokolian fülrepeszt hang volt, amikor becsapódtunk a
tóba, és egy jókora elektromos kisülés okozta fájdalom. Akkor azt hittem, belehalok.
Meglátta a tekintetem, és megnyugtatóan rám mosolygott.
– A következ , amire emlékszem, az az volt, hogy valami, engem megtartó folyadékban
úszkálok. A bezártság iszonytató érzését éreztem – a víz alatt voltam, koromsötétben –, és
mintegy reflexszer en visszatartottam a lélegzetem, de ugyanakkor arra is felfigyeltem, hogy
nem is volt rá szükségem. A tüd m tele volt vízzel. Ám én ett l függetlenül lélegeztem. Nyilván
a vízb l oxigén választódott ki, különben ezt a tényt nem lehet megmagyarázni. És ugyanakkor
csodálkozni kezdtem, hogy hol a nyavalyában vagyok. Az els gondolatom a halál utáni élet
volt.
Nagy nehezen leveg t vett. A beszéd szemmel láthatóan kifárasztotta.
– Fogalmam sem volt, hol lehetek, miel tt hozzá nem értem valamihez. Megmozdítottam a
kezem, és az Alfa vázát érintettem meg. A megsérült rész közelében úszkáltam, és az Alfa
roncsának foglya voltam, a küls falban egy biztonsági övvel rögzítve. Megpróbáltam kioldani
az övet – valami okból a roncs belsejébe akartam jutni –, és szükségem volt a másik kezemre is.
De az nem engedelmeskedett. Megpróbáltam kitapogatni, és észrevettem, hogy csupán egy csonk
van a helyén.
Ránéztem a két, ép kezére. Choang megvonta a vállát.
– Azután végigtapogattam a testem, amennyire csak tudtam. Az összes ruhát levetettem
magamról. Az egyik lábam a lábikrától lefelé hiányzott, és tele voltam sebbel és zúzódással.
Emlékszem, azon meditáltam: már annyira legyengültem, hogy nem érzem a fájdalmat sem, és
hogy bele fogok halni a vérveszteségbe. Majdnem feladtam. Még csak azon sem tudtam
csodálkozni, hogy a manóban lélegzem az Uránusz bolygó magjának ebben az isten ideköpte
tavában. Azt hiszem, elaludtam. Vagy az eszméletemet vesztettem el.
Mona szemében láttam megvillanni azt a jól ismert fényt, ami el re jelezte tipikus reakcióját.
Igyekeztem elkapni a tekintetét, és óvatosan felé pislogtam, mire Mona csendben maradt.
– Amikor visszanyertem az eszméletemet, érzékelhet en távolabb sodródtam az Alfától. Nem
tudtam már, hol vagyok. Valamelyik stádiumban arra gondoltam, hogy hiba volt elszakadni az
Alfa roncsától. Ha ment expedíció jönne értünk... de magam is beláttam, milyen nevetséges
lenne feltételezni, hogy bárki is életben maradt közülünk. Egy heves mozdulattal megtapogattam
a karom csonkját, és pokolian megdöbbentem. A csonkon egyértelm en új szövet képz dött.
– Regeneráció! – nyögött fel Mustapha.
– Egy pillanat. Honnan tudjuk, hogy igazat beszél? Teljesen meg is zavarodhatott! – Mona
képtelen volt szótlanul tovább t rni Choang elbeszélését.
Choang fáradtan rápillantott.
– Megvizsgálhatjátok a lábam és a kezem. Marisa, te emlékszel arra a csúnya sebhelyre a jobb
lábamon, amit akkor szereztem, amikor leestem az állványról az rhajósiskola fizikatermében?
Azt még az irataimba is bejegyezték. Az én lábamon azon a helyen hibátlan szöveten kívül mást
nem találtok. A b r is olyan, akár egy kisgyermeké.
Mona hallgatott.
– Új kezem n tt és új lábam. A zúzódások és a sebek begyógyultak. Feltételezem, hogy az
engem körülvev és fenntartó víz így vagy úgy, de képes ellátni a tüd met a szükséges
oxigénnel; azt a csekélyke táplálékot pedig, amire ebben az úszkálásban szükségem van,
megkapom, egyenesen a szervezetembe jut – a bélrendszeren keresztül, gondolom én. És a víz
valamilyen módon tovább épített engem, arra ösztönözte a sejtjeimet, hogy regenerálódjanak.
Valahogy ezek a sajátságos feltételek mind kémiailag, mind mechanikusan új sejteket tudtak
termelni az elpusztultak pótlására. Hiszek abban is, hogy az életm ködésem érzékelhet en
lelassult: nem érezte meg azt a négy évet.
– De hát akkor mit l vagy mégis ilyen cselekv képes? Hogy tudsz ennyire alkalmazkodni a
vízhez? – kérdezte Mustapha szigorúan összeráncolt homlokkal, az agyával viaskodva.
– Miért ne tudnék? – mosolyodott el Choang. – Egyenesen a konzerváló folyadékból jöttem,
újszer állapotban. Minden szervem készen volt: a szemem, a gyomrom, a hangszalagjaim,
méghozzá alaposan bezsírozva. Igaz, a távozás a vízb l egy pillanatra okozott némi
kényelmetlenséget, úgy éreztem, mintha hatalmas hányinger tört volna el bel lem a testem
minden nyílásán egyidej leg. És el kell ismernem, hogy Marisa sisakjának a fényét csupán
ösztönösen sejtettem meg, nehéz volt rá feleszmélnem... de a szemem meglep en hamar
megtanult látni. A jelenséget fénnyé testesítettem, és azután már... megismertem t.
– Tehát ez a víz ösztönözte a regenerációs folyamatot? És fenntartotta az életm ködést?
Hihetetlen! Ráadásul ez egy teljesen élettelen hely – adott hangot kételyeinek Mustapha.
– Mindezek a vegyületek együttesen. A nyomás. A gravitáció. És alighanem a gázburok is. Az
er s mágneses tér, aminek a centruma ezen a tájékon van. Valamennyi k zet és vegyület,
amelyeket nem ismertünk eddig, és amelyek abból a darabból származnak, amelyik beleütközött
az Uránuszba.
– Ez nem közönséges víz, Mustapha – mondta Cari. – Ennek nem szükséges organikusnak lennie
ahhoz, hogy stimuláljon.
– A legrosszabb talán az érzékelés szinte teljes hiánya volt. Ha akartam, elindulhattam ugyan
vaktában valamilyen irányba, de igen hosszú id is eltelhetett anélkül, hogy bármit csináltam
volna. Egyszer en csupán voltam. Nem süllyedtem lejjebb, nem emelkedtem fölfelé a felszín
felé – valószín leg azért dönthettem így, mert a h mérséklet, ami a roncsnál kissé magasabb
volt, itt mindig azonos maradt. Nyilvánvaló, az én masszámnak megvan a maga stabil úszkálási
magassága... Nos, tehát gondolkodtam. Nem csináltam semmi mást. Volt id m gondolkodni, s
talán ez volt a lehet legrosszabb. A gondolatok el l nem lehetett elmenekülni, nem volt hová.
Nem volt más érdekl dési pont, ahová át lehetett volna váltani. És a gondolatok mindig
valódiaknak érz dtek, mivel semmi sem zavarta meg ket. Hallucinációszer en voltak világosak.
Kénytelen voltam rászokni a hangsúlyozottan elemz és kontrollált gondolkodásra, pusztán
azért, hogy tudjam, hol kezd dik a fegyelmezett gondolkodásom, és hol ér véget az álmom vagy
a képzelgésem. Ez az egész nem is igaz, négy éven keresztül ezt éreztem.
Felötlött bennem valami. A kínos szemforgatás azt bizonyította, hogy ez felötlött a többiekben is.
Mustapha rukkolt vele el els ként.
– Hallgass ide, Choang. Tehát ez a víz regenerál. Életben tart. Mindez tehát azt jelenti, hogy...
Choang a kezét nézegette.
– Igen, azt. A Hardcore Alfa egész legénysége életben van. Valahol arrafelé.
Mona, számolva azzal, hogy a többiek a néma meghatottság állapotában vannak, már meg is
szólalt:
– Mindenki nem fér fel a Bétára. Már az a tény is, hogy Choang velünk van, oly mértékben
korlátozza a lehet ségeinket, hogy nem id zhetünk az úton még az eredetileg tervezett ideig
sem. Ha az alfások kibírták itt négy évig – és most hitetlenkedve elvigyorodott –, akkor húzzák
ki még valameddig továbbra is. Mi most azonnal visszatérünk a Mirandára. Elvisszük Choangot
kivizsgálásra. És azután fölszedjük az Alfa-legénység többi tagját: valahogy csak rájuk találunk.
Ha megközelít leg mindegyikük ugyanabban a magasságban lebeg, ez érzékelhet en lerövidíti a
keresésükre fordítandó id t.
Monának lényegében igaza volt, bár a nagyon is józan tárgyilagosságtól lúdb rös lett a hátam.
Tüstént úgy határoztunk, hogy visszatérünk a felszínre, és onnan felszállunk a gázburokba. Az
úton mindent megbeszéltünk és konkretizáltunk, és megbeszélésünk eredményét lézereinkkel a
Mirandára is eljuttattuk, hogy fogadni tudjanak bennünket.
Rutinutazás állt el ttünk: Choang a szomszédos zselébölcs ben pihent, az a drága, keleti vonású
arca egész közel volt az enyémhez. Hullámzó melegség öntötte el a szívem tájékát.
Fölemeltem a gégemikrofont a b römr l, hogy senki más ne hallja, amit mondok.
– Choang – suttogtam neki. Engem nézett.
– Végtelenül hiányoztál. El sem akarom hinni, hogy újra itt vagy.
Elfordította a fejét, és akkor jöttem rá, hogy valami iszonyú baj történt. Valami iszonyú. Végtére
is a szerencsétlenség el tt három évig tartósan együtt éltünk. Tudtam, mit jelent nála ez a
tekintet. Valamit eltitkol el ttem.
– Choang, mi van veled?
Sokáig nem szólt semmit, majd ásított egyet.
– Nem akarok most arra gondolni. – Megfeszült az arca. – Tényleg nem.
– Choang, mi van veled?
Súgva, akadozó, megbicsakló hangon elmondta nekem. És egy lassú, hideg jégdarab
hömpölygött végig a lelkemen.
***
– Doktor Howard, megvilágítaná kissé a néz k számára az elmondottak hátterét? Miért tartja
kritikusnak a helyzetet?
– A helyzet mindenekel tt etikailag okoz gondot. Ez jellegzetesen olyan eset, amelynek egy
jelentéktelennek tetsz helyzet a kiindulópontja, ám az események menete kés bb mégis kisiklik
a kezünkb l. Vegyük például azt az esetet, amikor szokássá válik, hogy az ipari hulladékot a
vízrendszerbe szórják. Ez senkinek nem okoz kárt mindaddig, amíg elég kis mennyiségben
csinálják.
– Már megbocsásson, Howard doktor, de én itt nem látok összefüggést.
– Éppen az imént mondtam, hogy a helyzet mindenekel tt etikailag okoz gondot. El ször is
felvet dik a kérdés: kinek a számára érhet el az Uránusz belsejében lév tó regeneráló,
pontosabban a szövetek megújító hatása? Az odakívánkozó vagyonos betegek szállításából már
egy eléggé kiterjedt üzleti vállalkozó szektor képz dött, ami nagyon is kifizet , hogy miért,
azt aligha kell önöknek részleteznem.
– Pontosabban miféle tevékenységr l van itt szó?
– Csupán a páciensek fele érkezik a Szaturnusz holdjaira közleked menetrend szerinti
rhajókkal. A többi, ha megengednek egy szójátékot, csillagászati összegeket fizet azért, hogy
magán rhajóval jusson a Földr l vagy a Marsról a Mimasra. Onnan aztán az Uránuszra repülés –
természetesen a Miranda vagy az Ariel útba ejtésével – ennél is sokkal többe kerül. Ennek
ellenére az utazók száma havonta eléri a háromezret, ami a visszaúton néhány százalékkal már
kevesebb.
– Doktor Howard, ezt úgy kell értenünk, hogy nem mindenki tér vissza?
– Pontosan. A tóba kívánkozók között nagyon sok az id s ember. A tó regenerálja a hiányzó
tagjaikat, meggyógyítja a sebeiket és a betegségeiket. Ugyanakkor a kúra nem fiatalít – csupán a
lelassított életm ködés eredményeként azonos korban tart, feltételezve, hogy a szóban forgó
személy feln tt. Azaz néhány örök életre vágyó ember a világtörténelem folyamán az Uránuszon
találja meg az els figyelemre méltó választási lehet séget élet és halál között. És ott maradnak a
tóban. Az pedig majdhogynem a végtelenségig életben tartja ket.
– Majdhogynem a végtelenségig, doktor Howard?
– Feltételezhet , hogy az Uránusz magja az id k folyamán szép lassan gömb alakúvá nyomódik;
amikor ez bekövetkezik, a tó természetesen elt nik, és az Uránusz ionizált vize és a
hidrogéntenger fogja ellepni. Ez néhány tízezer év múlva be fog következni. De nem is err l a
problémáról van itt szó, hanem a tó kapacitásáról.
– Arra gondol, hogy túlságosan igénybe veszik?
– Pontosan.
– De hiszen a tó, legalábbis az én információim szerint, elég nagy kiterjedés .
– A nagyság viszonylagos fogalom. Számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a tó hiába van
vében az ásványi vegyületeknek, ezeknek a mennyisége akkor is véges. És minden
regenerációs folyamat fogyasztja ezeket; és minél követel bb ez a folyamat, annál inkább.
Tételezzük fel például, hogy mindenkinek újjáépül az alteste...
– Doktor Howard, a regeneráció esetében lehetséges-e bármiféle határ meghúzása?
– Klinikai halál állapotában lév ket elvileg nem szállítanak a tóba, bár arra vonatkozólag is van
bizonyító anyagunk, hogy életre kelnek. A határt etikailag kell meghúzni, mivel azt hiszem, a
hozzátartozók az esetek többségében pénzzel sötét újjászületési manipulációkat csinálnak. A
leromlott állapotban lév szervezet feljavul, de a gyakorlat azt mutatja, hogy több közepesen
fontos szerv nem lehet teljesen lepusztult állapotban. Ilyen az agy, a tüd vagy a bélrendszer –
ezek köré épül a regeneráció. Az agy újran ugyan, de a páciens arra ébredhet, hogy nincs
emlékezete, elvesztette a személyiségét. A tó nem csinál csodákat, pusztán javít, vagy ösztönzi a
szervezet javulását, a hiányzó vagy hibás szövetet. És puszta szövetfoszlány köré sajnos embert
már nem épít.
– Ön szerint az az etikátlan, hogy a tó nem mindenki számára érhet el egyformán?
– Ezekben a dolgokban az emberiség egész története folyamán voltak igazságtalanságok – a
vagyonosoknak mindig is jobbak voltak a lehet ségei betegségeik és nyavalyáik eredményes
gyógyítását illet en. Az is igaz viszont, hogy korábban soha nem volt elérhet egy ilyen teljes és
ezzel egyidej leg ilyen drága gondozási forma. De az etikai probléma súlypontja ez esetben
egész máshol van. Itt most a tó lakóiról van szó.
– Jól hallom, Howard doktor, a tó lakóit említette?
– Tudom, ez a tény nem közismert, de a tónak valóban megvannak a maga lakói. És most nem a
halhatatlanságot vásárolt öregekre vagy a gazdag különcökre gondolok, akik a tóban óhajtanak
meditálni, vagy felt nési viszketegségb l néhány évet ott akarnak eltölteni. Most azokra
gondolok, akik már ott születtek a tóban.
– Nem tudná ezt egy kicsit pontosítani?
– Miért ne? Mintegy ötven évvel ezel tt, amikor rátaláltak erre a tóra, történt egy sajnálatos
szerencsétlenség. A Hardcore Alfa néven ismert kutató rhajó hajótörést szenvedett a tóban, és a
legénysége négy évet a vízben töltött, amíg megérkezett a következ expedíció. Természetesen
ekkor fedezték fel a tó regeneráló és életet meghosszabbító hatását. De a megmenekítettek azt
már nem verték nagydobra, hogy k közben szaporodásnak indultak a tóban.
– Hogyan lehetséges ez, doktor Howard?
– Nagyon is könnyen. Amennyiben két szaporodásképes, ellentétes nem személy találkozik
egymással a tóban, nincs semmi akadálya annak, hogy szexuális életet éljenek. Az is figyelemre
méltó, hogy a Hardcore Alfa legénysége férfi tagjainak az átmeneti sterilizációja a vízben hatását
vesztette, mivel a víz regenerálta az elkötött ondóvezetéket. A terhesség kissé tovább tartott, mint
általában, mivel az életm ködés lelassult – az Alfa-legénység n i tagjai nem tudták el re
meghatározni a szülés idejét – viszont maga a szülés, elmondásuk szerint, roppant egyszer volt
a vízben, és utána pillanatok alatt felgyógyultak.
– És a gyerekek? A kisbabák, doktor Howard?
– A szívük nyilvánvalóan már születésükkor tele volt a tó vizével, és így boldogan az útjukra
sodródtak, és máig is élnek.
– Az anyák tehát semmilyen módon nem gondozták a gyermekeiket?
– Miért kellett volna gondozniuk?
– Doktor Howard, maga normálisnak tartja, hogy...
– Hangsúlyozni szeretném, hogy a tó az újszülött gyerekekr l éppúgy gondoskodik, mint ahogy
a feln ttekr l. Nincs szükségük melegre, táplálékra, védelemre semmi ellen. Nincs szükségük
kommunikációra – a tó teljesen sötét, és a hang használata lehetetlen. Az érintés az
üzenetközvetítés egyetlen módja. Ezenfelül az is elképzelhetetlen, hogy az anya mindvégig a
kezében tartja a gyermekét – még álmában is. Márpedig elég, ha meglazul a fogása, és a
gyermek máris egy fél méterrel arrébb siklik, és az anyja talán soha többé nem talál rá. De hát
miért is volna erre szükség? Az emberke kit en ellébecol egyébként is. Ezenkívül az
ösztönm ködés megsz nése, amit a tó idéz el , azt eredményezi az anyáknál, hogy nem is
tudnak feltétlenül a szaporodásról. Az anya az egészet akár er s képzelgésnek is vélheti.
– Valóban nem kommunikálnak egymással semmilyen módon?
– Feltételezzük, hogy valamiféle, a víz rezgésén alapuló kezdetleges módon annyit képesek
közölni, hogy „szia, itt vagyok”, meg ehhez hasonlókat – egyféle tapintóérzéken alapuló
mutogatónyelven. Na és természetesen közvetlen érintéssel. Megfigyeltük, hogy az egyednek
megvan a hajlama, hogy olykor-olykor elinduljon valamelyik irányba, olykor kilométeres
távolságokra is. Mintha tudnák, milyen irányba kell elmozdulniuk ahhoz, hogy találkozzanak a
többiekkel.
– De hát akkor hogyan tanulnak meg bármit is? Már úgy értem, ha nem kommunikálnak, akkor
honnan tudják, hogy... hogyan kell...
– Aha. Értem. A szexualitásra utal. Ezt nem tudjuk. Sokszor feltételezték már, hogy az ember
mintát igényel minden viselkedésmódjára, így a szexualitásra is. Ám ezek a vízilények, vagy
minek nevezzem ket, nos, k ugyanolyan vidáman szaporodnak minta nélkül is. Talán
valamiféle öröklött ösztön vezérli ket, ami ebben az egyébként teljesen ösztön nélküli
állapotban mégis eljut valamennyiük tudatáig.
– Tehát már olyan sokan vannak?
– Pontosan senki sem tudja a számukat. Amikor az Alfa expedíció tagjait kimentették a tóból,
három különböz korú kisgyereket is találtak, ezek már az utódaik voltak. Természetesen az
elmúlt négy esztend ben fogant és született összes gyermek ennél több volt. Amikor azonban
ezeket a gyerekeket megpróbálták, hogy úgy mondjam, kimenteni, kiderült, hogy már nem volt
meg minden készségük ahhoz, hogy leveg t lélegezzenek, megemésszék a normális táplálékot és
így tovább. A kifejlett ember, vagyis hát a tavon kívül született ember meglep en hamar
asszimilálódik a korábbi életviszonyai közé, ezeknek a gyerekeknek azonban már a kifejl désük
is a tó feltételei között ment végbe. k már nem alkalmazkodnak a leveg s világhoz súlyos
komplikációk, hosszadalmas terápiák nélkül, s t nemegyszer még m téti beavatkozást is
igényelnek. Mivel a tó vize a kutatások ellenére sem reprodukálható, és a közeljöv ben sem
vagyunk képesek a világ más részén hasonló feltételeket teremteni, a gyerekekr l máshol
roppant nehéz volna gondoskodni. Emellett a pszichéjük is egész másfélének t nik, például nem
egykönnyen tanulnak meg látni vagy hallani, a gondolkodási folyamatról már nem is szólva – ha
egyáltalán megvan ez az adottságuk. Nos, ez az oka annak, hogy a mentési akció során a tóban
hagyták az odakerült emberi populációt, ami kés bb aztán tovább szaporodott.
– Egyáltalán hogyan vált lehet vé a tanulmányozásuk?
– Ultrahangos mélységmér ket használtunk a tó egyes területein, amelyek rögzítették azoknak a
vízilényeknek a mozgását, akik ezekre a területekre vet dtek. Lényegében ez minden azonkívül,
amit a tóban tartózkodók el tudtak nekünk mondani. A tóban roppant nehéz megfigyeléseket
végezni.
– Ha még sokáig növekszik a számuk – tekintve, hogy a tóban nincs természetes pusztulás –,
hová vezet ez majd?
– A tó nem telít dik túl vízilényekkel annál el bb, mint ahogy azoknak az élettartamuk lejár; ám
még ezt megel en is számos probléma vár megoldásra.
– Melyek ezek, professzor úr?
– Az els az, hogy a tó hasznosítása és a vízilények léte ellentmondásban van egymással; a
második, hogy mi a vízilények státusa ebben a konfliktusban.
– Arra gondol, hogy a vízilények kárt okoznak a tó regenerációs tulajdonságait kihasználó
pácienseknek?
– Nem. Arra gondolok, hogy a szóban forgó páciensek okoznak kárt a vízilényeknek.
– Kifejtené ezt részletesebben, professzor úr?
– A fejl dés a tó hasznosítását illet en aggasztó. A páciensek gondozása egyre több helyet vesz
el. Nem lehet ket teljesen egymás mellé telepíteni, hogy a víz kapacitása elégségesnek
bizonyuljon igényeik kielégítésére, hogy elegend épít anyagot termeljen a regenerációs
folyamatukhoz. Az gondozásuk tehát mind nagyobb területeket igényel, a gondozást
finanszírozó vállalkozások közül pedig egyre több igyekszik megakadályozni, hogy a vízilények
bejussanak ezekre a területekre.
– Miért?
– Mivel azok megpróbálnak összepárosodni a páciensekkel. Ez természetesen el fordul a nem a
tóban születettekkel is. Nos, maga a folyamat a génkiválasztás oldaláról nézve jó, ám néhány ott
tartózkodó páciens, ha nem mindegyik, tiltakozott emiatt. Ez hamarosan oda vezet, hogy a
vízilényeket – akik bizonyos fokig egyúttal a tó slakói is – valamiféle rezervátumokba szorítják.
Egyetlenegy ilyen tavunk van, és ezt sem lehet sokszorosítani. Eddig egyetlen kísérlet sem
kecsegtet azzal, hogy megfelel tulajdonságú folyadékot leszünk képesek létrehozni. Tehát az
évszázad üzlete és az emberi nem örök vágya van a mérleg egyik serpeny jében, a vízilények
érdeke pedig a másikban.
– És nem lehetne közbüls megoldást találni?
– A gond az, hogy nem tudunk velük kommunikálni, természetszer leg nem lehet ket sem
megvásárolni, sem megajándékozni, mi több, vigyázni sem lehet rájuk. Az egyetlen mód a tó
hasznosítására, ha megpróbáljuk beszorítani ket valahová a saját területükre.
– És az emberjogi kérdések? Nem kell-e ezeket azonnal alkalmazni az ilyen esetekben?
– A probléma úgy merül fel, hogy a vízilények embereknek tekinthet k-e.
– Ehhez nem férhet kétség...
– Ez egyáltalán nem olyan biztos. Mi teszi az embert emberré? A társadalmisága, a
kommunikációs képessége, a tagolt beszéd, az életviszonyok jobbítására való törekvése. A
vízilények esetében mindezek a tulajdonságok hiányoznak, a technológiáról vagy a kulturális
eredményekr l már nem is beszélve. k a sötét vízben tapogatóznak, párzanak, szaporodnak,
vibráló jeleket küldenek a vízbe a tagjaikkal, és találkozáskor megérintik egymást. Minderre
bármelyik primitív él lény képes. Tudvalév , hogy nincs semmiféle társadalmi
berendezkedésük. És miért is volna rá szükségük: minden alapvet szükségletükr l a tó
gondoskodik. Nem kell harcolniuk az életben maradásukért – szükség van-e ez esetben az emberi
tulajdonságokra? Találékonyságra, el retekintésre, etikára?
– Azt akarja mondani, hogy teljesen az állatok szintjén élnek? Hogy már nem is gondolkodnak?
– Ez valóban rejtély számunkra. Nem felelnek meg a mi fogalmaink szerinti értelmesség
egyetlen kritériumának sem. Érzékeik fogyatékos használatára szorítkozva élnek, amit az
úgynevezett normális ember esetében er s hallucinációnak, s t tébolyultságnak szokás nevezni.
Ezt meger sítheti bármelyik páciens, aki hosszabb id t töltött a tóban. Mi azonban mégsem
tudhatjuk, mi járhat a született vízilény fejében, miközben az Uránusz magjának az éjsötét
vizében lebeg hol ide, hol oda – soha nem volt neki sem látó-, sem hallóérzéke, idegenek
számára az ízek és a szagok is. Ily módon azok a gondolati ösvények és fantáziaképek,
amelyeket a vízilény megalkot, teljesen kívül esnek a mi képzel er nkön. Lényegében a tapintás
az egyetlen érzéke. Ez magyarázza a rendkívüli szexuális aktivitásukat.
– Doktor Howard, akkor tulajdonképpen minek tekinthetjük ket?
– Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy nem sokkal a halála el tt, mintegy tíz éve
találkozhattam Choang Liu nyugalmazott professzorral. volt az els , akit a Hardcore Alfa
hajótöréséb l kimentettek, s egyúttal a vízilények egyik se is. Liu professzor akkor azt mondta
nekem: doktor Howard, ha szentimentális vén bolondnak tartanak is, kimondom, mi az, ami
folytonosan foglalkoztat – vajon visszafejl dtek-e a vízilények hozzánk képest, vagy nagyon is
el ttünk járnak? Ugyanis k az els emberi fajta, amelyik fizikai szükségletek híján él, olyan
kiteljesült viszonyok között, amire az ember a tudata alatt mindig is törekedett.
– Megmaradt még valami figyelemre méltó az emlékezetében a Liu professzorral folytatott
beszélgetésb l?
– Igen. Azt mondta még: engem a szerelem rabolt el a halhatatlanságból.
– És azt is elmondta, hogy mit értett ezen?
– Nem.
– Köszönjük, Howard professzor. Az Io következ témája egy közvetítés a 3-D
jégkorongbajnoksági sorozat selejtez jér l. Itt az Io-állomás. További jó szórakozást kívánok!
Fehérvári Gy fordítása
Horváth Ákos rajzai
Matias Ranta

Kívülálló világ
Fejfájással kezd dött. Kedvenc helyemen, a nappali ablakánál üldögéltem a nagyapámtól örökölt
r karosszékben, a legfrissebb tudományos újságot olvasgatva. El ször a fejemet járta át a
gyenge remegés. Némi id elteltével olyan er s fájdalom hasított a tarkómba, hogy
elhomályosultak el ttem a bet k, és egy pillanatig úgy éreztem, mintha kegyetlen szélroham
nyargalt volna keresztül az agyamon.
Szerencsére a roham néhány perc alatt elmúlt. Jéghideg verejtékcseppeket éreztem magamról
legördülni, és remegett a kezem.
– Mi van veled? Nagyon sápadt vagy – fordult hozzám Leena, és felállt a székér l. Levette
fejér l a fülhallgatót, és kikapcsolta a televíziót; mindig fülhallgatóval tévézik, hogy ne zavarja a
munkámat vagy a gyerekek álmát.
– Nem tudom. Az el bb egész különös módon fájdult meg a fejem.
– Biztos megfáztál. Tegnap szauna után még kimentél úszni, pedig nagyon hideg volt.
– Nem hiszem, hogy attól van, egész másféle fájdalmat éreztem.
Leena mégis bevetetett velem két C-vitamin-tablettát, és a szokásosnál korábban aludni küldött.
Lehet, hogy ez segített, mert másnap teljesen normálisan éreztem magam.
A fejfájás pár nappal kés bb ismét rám tört. És az azt követ estén ugyancsak. A rohamokat
igyekeztem eltitkolni Leena el tt, hogy ne aggódjék fölöslegesen.
A negyedik roham az éjszaka kell s közepén ért. Arra ébredtem, hogy elfogott a remegés, és
mereven feküdtem az ágyban. Mellettem Leena egyenletes lélegzése hallatszott. Amikor a
fejfájás már szinte a kibírhatatlanságig fokozódott, a gondolataim megpróbálták el zni a
fájdalmat: NEM, NEM, NEM! – kiáltozta meggyötört agyam hangtalanul. És csodák csodája,
nyomban enyhült a fájdalmam. De nem múlt el teljesen. Újból ugyanarra koncentráltam: NEM,
NEM, NEM!
A fájdalmam megint csillapodott.
Valami lágy vattaszer séget éreztem a helyén, ami mintha belülr l csiklandozta volna a fejemet.
Lehet, hogy meg fogok rülni, futott át az agyamon. Megtapogattam idegennek t fejemet,
majd néhány perc múlva er t vett rajtam a fáradtság, és újból elaludtam.
Igazi rohamok ezután már nem törtek rám. A vattaszer ség örökösen jelen volt az agyamban,
kissé csiklandozott, de egyébként lágynak érz dött. Néhány napig figyeltem magam, hogy nem
törnek-e ki rajtam az rültség egyéb jelei is. De nem, küls leg teljesen normális voltam, mivel
sem Leena, sem a gyerekek nem néztek rám idegenkedve, és nem is kérdez sködtek.
Körülbelül egy hét múlva kezd dött a beszélgetés. A fejemben ismét remegést éreztem, majd
hasogató fájdalmat.
De a hasogatásból most elhatolt a tudatomig az egyértelm üzenet:
„KI?”
Biztos hangosan nyöszörögtem – szerencsére egyedül voltam otthon a szabadnapomon –, és
hangtalanul ismét ezt kiáltoztam: NEM, NEM!
A fájdalom elmúlt, de egy pillanat múlva a vattaszer ség közepér l megismétl dött az iménti
üzenet, gyengébben ugyan, de éppolyan egyértelm en: „KI?”
Nem hang volt ez, hanem gondolat. És tisztára olyan, mintha az én gondolatom lett volna. Lehet,
hogy a tudatom kettéhasadt, és az egyik része most beszélgetni szeretne a normális énemmel.
Nos, akkor rajta, hadd beszélgessenek.
– Azt akarod kérdezni, hogy én ki vagyok?
„Igen. Ki vagy?”
– Nos, én én vagyok. Pekka Nieminen, közönséges laboratóriumi kutató, aki a f anyagokat
tanulmányozza, 37 éves, n s, két gyerekkel.
„Mit jelent az, hogy n s?”
Err l hosszú beszélgetés kezd dött, melynek folyamán elmagyaráztam másik énemnek az élet
alapdolgait a kezdetekt l fogva. Az a másik pedig gyorsan tanult, egy óra múlva már
meglehet sen normálisan el tudtunk beszélgetni egymással.
Kezdtem belefáradni, és az a másik alighanem észrevette ezt, mert így szólt:
„Most pedig ideje megszakítani a kapcsolatot.”
Elillant, és én egyedül maradtam a gondolataimmal. Csak úgy kavargott a fejem. Ez szokatlan
érzés volt. Az éjszakát ébren töltöttem, és azon töprengtem, mi bajom lehet – vagy egyáltalán
bennem van-e a baj.
Másik énem a következ estén visszatért. A többiek már elmentek aludni, csupán én maradtam
fent a jegyzeteimet tanulmányozni. A másik most kezdett l fogva úgy tudott velem beszélni,
hogy nem hozott rám fájdalmat. Ezúttal arra kért, hogy beszéljek a munkámról. Alaposan
elmagyaráztam neki, mivel is foglalkozik egy kémikus valójában. Úgy éreztem, a
magyarázataimat most nem fogja fel olyan könnyen, mint az el alkalommal. A
beszélget partnerem nem értett igazán a folyadékokhoz, sem a fizikához. A tanulmányaimról
beszélve futólagosan megemlítettem neki a matematikát is, és megpróbáltam elmagyarázni a
lényegét.
„Számolás? Számok? Beszélj még róluk!”
Mivel magam sem tudtam igazán, hogy mir l kellene beszélnem, el kerestem a kisebbik lányom
számtankönyvét, aki els általánosba járt. Felütöttem az els oldalon, és olvasni kezdtem az els
szavakat, amikor a beszélget partnerem megszólalt:
„Tovább!”
– De hiszen jószerivel még el sem kezdtem.
Mire azt mondta, hogy abban a pillanatban megértette az els oldalt, amint megpillantotta. Kissé
tamáskodtam, de addig folytattam a lapozást, míg a könyv végére nem értem.
Úgy látszott, szereti a matematikát. El kerestem az id sebb gyerek néhány évvel ezel tti
tankönyveit, majd végül a legújabbakat. Kissé nevetségesnek tartottam a helyzetet, ahogy itt ülök
egyedül az éjszaka közepén, és könyveket lapozok egy láthatatlan lénynek, aki azokat a
szemével és az agyával egyidej leg olvassa át.
Most már természetesen tudtam, hogy beszélget partnerem nem lehet a másik énem. Ez bizony
egy idegen lény, akinek a gondolatmenete mer ben más, mint az emberé, a felfogóképessége
pedig minden emberét felülmúlja. Két óra leforgása alatt megtanulta a matematikát az els éves
egyetemi szintig. Majd hirtelen, mint aki megelégelte a dolgot, megszakította a beszélgetést.
Másnap kés éjjel, amikor a családom már aludt, ismét visszatért hozzám. Megpróbáltam
kifaggatni, hogy ki és hol van, de ügyet se vetett a faggatózásomra. Egyedül matematikai
tanulmányai folytatására mutatott hajlandóságot. Legyen meg az akarata, íróasztalom alsó
fiókjából el bányásztam poros jegyzetfüzeteimet, amelyeket akkor készítettem, amikor még
matematikát és elméleti fizikát tanultam az egyetemen.
A füzeteket hamar átlapoztam. A lény egyetlenegy oldalnál kérte, hogy mutassam meg még
egyszer. A reszidysszámítás elmélete volt rá lejegyezve néhány példával. Én már teljesen
elfelejtettem, mire használják a reszidysszámítást, ám a lény nyilvánvalóan élvezetet lelt benne.
Egy pillanatra elégedett nevetést éreztem az agyamban, miel tt tovább folytattam a lapozást.
Vajon a lény mit tudott meg bel le?
Az éjszaka hosszú órái alatt a lakásomban található valamennyi matematikakönyvet
végiglapoztuk. Elmagyaráztam a lénynek, hogy ha folytatni akarja a tanulást, akkor újabb
könyveket kell hoznom a könyvtárból. Nagy nehezen megértette, hogy mi a könyvtár, de már
nem tanúsított különösebb érdekl dést. Azt vettem ki a szavaiból, hogy hamarosan folytatja az
útját. Talán holnap este már utoljára lesz itt. Nagyon kértem, hogy meséljen magáról. Mi
voltaképpen? Honnan jött és hová tart? A lény kelletlenül egy röpke leírást adott önmagáról. Az
eszmefuttatásából egy mukkot sem értettem. Valami anyagtalan térr l, egy hatalmas, üres
mindenségr l maradt némi emlékképem, meg holmi száguldó részecskék tömegér l, ami se nem
anyag, se nem energia. Ez az üresség és léttelenség valami módon mégis számtalan kapoccsal
bonyolult, végtelenül bonyolult egésszé rendezte önmagát. Ez az egész maga a lény volt – vagy
része ennek a lénynek – vagy egy egész sereg ehhez hasonló lény. Ebben a struktúrában
matematikai rendszert véltem felfedezni, amelyek helyenként az átlapozott matematikai könyvek
gondolataira emlékeztettek, helyenként meglehet sen másfélék voltak.
A lény funkciói közül csupán annyit tudtam meg, hogy – vagy az egész faja – folyamatos
mozgásban van. Szédít utazások, szédít sebességgel.
– Utazásaid során találkoztál-e más élettel? Vannak-e másutt is hozzád vagy az emberhez
hasonló lények?
„Természetesen találkoztam. Mindenütt van élet. Életformák ezrei léteznek. Ámde... – tette
hozzá szerintem kissé habozva – sehol sem találkoztunk a tietekéhez hasonló élettel. A
világmindenségben minden életforma hasonló. (Itt egy gyors eszmefuttatás következett a
hatalmas kapcsokról és az anyagtalan részecskékr l.) Te vagy a különböz . Esetleg
megpróbálom megkérdezni: tulajdonképpen mi a hiba benned?”
Nagyon fáradt voltam, amikor aludni mentem, és nyugtalanító dolgokat álmodtam. Reggel
veszekedtem Leenával és a gyerekekkel, mire kissé csodálkozva néztek rám. Éreztem, hogy a
lénnyel való beszélgetés szokatlanul kifárasztott. Valóban jó volna, ha a ma éjszakai beszélgetés
után útjára indulna. Természetesen senkinek sem beszélhettem err l a találkozásról, mivel ez a
találkozás talán az els volt az ember és egy idegen, fejlett életforma között. Nagyon is tisztában
voltam a történtek jelent ségével és ezzel egyidej leg jelentéktelenségével. Jelent sége ugyanis
csupán az én számomra volt, bizonyítékok híján az elbeszélésem egy kívülálló fülében bolond
beszédnek hangzana.
Idegesen vártam az estét. Igyekeztem korán lefektetni a gyerekeket, Leenának pedig azt
mondtam, hogy megint a jegyzeteimet kell tanulmányoznom. Kissé kérd tekintettel pillantott
ugyan rám, de azért szófogadóan jó éjszakát kívánt, és bement a hálószobába.
Leültem a karosszékembe, és néhány papírt a térdemre helyeztem. Mintegy félórát várhattam,
amikor az agyamban jelentkezett az ismer s remegés. És a beszélget partnerem máris ott volt
nálam. De megéreztem, hogy nagyon siet. A legkevésbé sem érdekelte, hogy mit mondok,
nyilván csupán kötelességérzetb l jött el, hogy búcsút vegyen t lem.
– De megkérdezted-e, miért vagyunk mi különböz ek?! – kiáltottam neki hangtalanul, amikor
már minden jót kívánt.
„Ó, igen. Nektek nem kellene léteznetek. A gondolat szövevénye azt mondta, hogy ti anyagok
vagytok. Ti nyilván matériából álltok össze, mint ahogy a világmindenségnek azok a porszemnyi
részei, amelyéket ti csillagoknak neveztek. Valamennyi teóriánk azt mondja, hogy anyagból nem
születhet élet. Mert az túlságosan masszív, túlságosan hideg és túlságosan rugalmatlan. Sehol
másutt nem történt ehhez hasonló.”
Egy pillanatra teljesen elképedtem. Hiszen az emberi teóriák mer ben mást mondanak. A fejlett
élet máshol, más planétákon is biztos az anyagból alakult ki... És az ürességnek élettelennek kell
lennie.
Beszélget partneremet nem érdekelte az ellenérvem. Kissé bosszúsnak és fennhéjázónak t nt,
mintha csak egy jelentéktelen hangyával bocsátkozott volna beszélgetésbe, azt gondolva, mintha
neki volna valami tanulnivalója a hangyától.
A lény gyorsan elköszönt t lem, és elt félben volt. Már csupán töredékes gondolatokat
hallottam t le „...indulni... sietni...”
Az összeköttetés megszakadt – immár véglegesen.
Egy pillanatra visszaültem, az agyam merev volt. Majd lassan felálltam, és lábaim az ablakhoz
vittek. Idebenn sötét volt, odakint csillagfényes éjszaka ragyogott. Csupán néhány távoli utcai
lámpa csillant meg az ablakon, minden más fény az égbolt csillagainak a fénye volt.
Fölfelé bámultam a magasságba: A csillagok – ezek az ég napok a hideg planéták körül –
csupán apró hulladékok, jelentéktelen, szemernyi életkék a világmindenség zsibongó, ismeretlen
tengerében. És az élet a földgolyón nyilván csupán ostoba véletlen egy egyáltalán nem arra való
helyen, és talán híján van a tényleges fejl dés lehet ségének is.
Fázni kezdtem. A csillagos égbolt néma volt és változatlan. De az én világom már nem volt
ugyanaz, mint régen.
Fehérvári Gy fordítása
Visnyei Ilona rajzai
Könyvekr l
„Az utolsó kísértés” egyszerre két regényt írni?
Csak gratulálni lehet Erdei Grünwald Mihálynak a HÁTTÉR Könyvkiadó és kulturális
szolgáltató kft. vezet jének, aki ismét „rávette” Zsoldos Pétert, hogy a sci-fi érdekében tollat,
ill. írógépet ragadjon, így születhetett meg a nemzetközileg ismert, egyik legjobb magyar
tudományos-fantasztikus regényíró új könyve „Az utolsó kísértés”. Zsoldos Péter könyve
folytatása els két m vének, „A viking visszatér”-nek és a „Távoli t z”-nek. szintén sajnálom,
hogy a trilógia harmadik kötete méretében, terjedelmében igen kicsire, a „Távoli t z”-nek
mintegy egyharmadára sikeredett. Talán azért, mert a szerz úgy gondolta, hogy elég felcsigázni
az olvasókat egy igen figyelemfelkelt , hangzatos címmel és egy, Zsoldosnál el ször és
újszer en jelentkez téma nagyon vázlatos, csak jelzésszer megjelenésével.
Nagy élvezettel olvastam ismét Zsoldos Péter regényét – nagyon szeretem olvasmányos stílusát,
mindig az emberre, a pszichológiára és a társadalmi viszonyokra vonatkozó igen érdekes
véleményét. Külön érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a szerz milyen kiválóan bánik a
csillagászati és rhajózási ismeretekkel és hogy mennyire jó érzékkel teremti meg a következ
évezred rtechnikáját, ill. annak terminológiáját. Zsoldosnak speciális érzéke van az
rtechnikában a csillagközi rrepülésekkel kapcsolatban ma látható igen komoly problémák
leküzdésében.
Számára természetes, hogy ezt meg fogják oldani utódaink – ha a társadalmi, politikai viszonyok
ezt még lehet vé teszik. Miért? Azért, mert ma a Föld társadalmi megosztottsága, a 20. század
politikai, ideológiai z rzavara nem nagyon biztat bennünket arra, hogy elhiggyük azt, hogy a
földi civilizációnak még évszázadai, esetleg évezredei vannak hátra. A 20. század végére
felhalmozott katonai-technikai potenciál lehet vé teszi az egész Föld elpusztítását, de biztosan a
földi élet – valószín leg – végleges megsemmisítését, a világegyetem egy új, igen fiatal, szép
virágának durva eltaposását. Hiszem, hogy ez nem következik, nem következhetik be, és a földi
társadalmi-technikai fejl désnek még évmilliói vannak abból a mintegy 4-5 milliárdból, amelyet
a csillagászati feltételek, a Nap stabil engergiasugárzása még megenged nekünk. És az is
valószín , hogy néhány száz év már elegend lenne a világegyetemben máshol kialakult
civilizációk megtalálására és a velük való kapcsolatfelvételre. Gregor Man, a trilógia és „Az
utolsó kísértés” f se éppen ezt a lehet séget kapja meg Zsoldos Péter regényében, nagy kár,
hogy csak az utolsó oldalakon. A T Ceti második bolygóján, tudatosan a görög városállamok
korára emlékeztet társadalmi viszonyok között él (micsoda kiváló ismeretterjesztési fogás!)
Man titokzatos jelenségek összegy jtéséb l és elemzéséb l kideríti, hogy a Gámán – így hívják a
távoli bolygót – egy szupercivilizáció rhajója szállt le. Mire bizonyossággá válik sejtése, a
szupercivillizáció egyik egyede „személyes” kapcsolatba lép vele.
Az egész regény – számomra – legizgalmasabb része ez. Egy átlagos huszonvalahányadik
századi ember és egy „fels bbrend ” ember els találkozása és párbeszéde. A szupercivilizációs
az „Értelem Szövetsége” nevében beszél, Gregor Man a sajátjáéban. Zsoldos kiválóan
érzékelteti, hogy itt két – elvileg – azonos értelem szellemi összecsapása és információcseréje
történik. Ennek folyamán Gregor Man, amikor az „Értelem Szövetségének” „be-nem-
avatkozási” alaptörvényér l mond véleményt, nemcsak hogy fölénybe kerül, de kritikájával
sarokba szorítja a törvényt elfogadó, de logikájával megvédeni nem tudó ellenfelét. Ennek a
beszélgetésnek eredményeképpen Gregor Mant meghívják, legyen az Értelem Szövetségének
rmegfigyel je, és vegyen részt a Galaktikában kialakult élet, ill. civilizációk felderítésében. De
nemcsak felderítésr l, hanem ezek min ségi megítélésér l is dönteni kell, arról, hogy átlépték-e
már az értelmi-társadalmi fejl désnek azt a határát, amivel bizonyították életrevalóságukat és a
Szövetségbe való felvétel lehet ségét. Az Értelem Szövetsége csak a tagjainak nyújt segítséget,
azaz a határ alatt lév civilizációk életébe még akkor sem avatkozik be, ha azok önmagukat
megsemmisítik, például egy totális atomháborúval. Ezen utóbbi tényt kérd jelezi meg, nagyon
helyesen, Gregor Man, ill. Zsoldos. De amikor dönteni kell, hogy belép-e és belülr l kritizálja a
„szervezetet”, akkor sajnos nemet mond. Pedig az igennel még az az évtizedek óta él vágya,
hogy visszajuthasson övéihez a Földre, is reálisan megvalósulhatna.
Zsoldos már nem fejti ki részletesen, hogy miért nem fogadja el az ajánlatot életének egy éppen
igen válságos pillanatában, amikor egy nagy váltás sokat segíthetne.
Talán értem Zsoldos Pétert, hogy az utolsó kísértésre a végleges választ majd a negyedik
kötetben adja meg. És remélem, akkor Gregor Man a szupercivilizációnak azt a kérdést is
felteszi, hogy hogyan élhet túl a társadalmi-m szaki fejl désnek az a szakasza, amelyben ma
van a földi emberiség, hogyan kerülhet el a globális atomháború veszélye.
Dr. Horváth András rkutató csillagász
*
Gregor Man visszatér
(Zsoldos Péter: Az utolsó kísértés Háttér Könyvek, 1988)
A sci-fi irodalomban egyáltalán nem szokatlan dolog, ha egy többkötetesre tervezett m
folytatásai hosszú évek múlva jelennek meg. Asimov Alapítvány-sorozatának negyedik kötetére
például huszonkilenc évet kellett várni. Zsoldos Péter m vének els két része 1963-ban, illetve
1969-ben jelent meg, a régen várt harmadik rész pedig 1988-ban. Egy negyedszázad telt el
Gregor Man els felbukkanása óta...
Az utolsó kísértésben a Tau Ceti bolygóján maradt földi rhajós, aki Avana uralkodója lett, újabb
megoldandó gondokkal kénytelen szembenézni. Asszonya, Enit a vörös hajúak népéb l
származik, az a nép pedig sokkal er sebb és fejlettebb, mint a többiek. Gregor, az Isteni Úr szinte
retteg t lük, attól, hogy leigázzák a békés Avanát. A technikai fölény kétségtelenül az
oldalukon van, ezért Gregor megkísérli a lehetetlent is: évszázados el nyt akar behozni, és ennek
érdekében mindenre képes.
A történelemb l többé-kevésbé ismerjük a görög városállamok világát, amely számunkra már a
múlt ködébe vész. Zsoldos Péter azonban sikeresen hozza vissza a múltat a jöv be: Avana
igencsak emlékeztet valamely ókori városállamra. Ez persze itt teljesen hihet : az adott
társadalmi és kulturális fejl dés szintjén a földi emberhez hasonló lények viselkedése, gondolatai
megmagyarázhatók az olvasó számára. A könyv azonban ezt nem is teszi szükségessé, hiszen
lapjain hús-vér figurákkal találkozhatunk, szinte közvetlen ismer seinkké válnak az alakok:
Szumurri, a hajós, Talil, a jelek mestere és persze az ifjú asszony, Enit, aki nem tud ellenállni a
kísértésnek, és honfitársával, Denjarral megcsalja a nála jóval id sebb férjét. És amikor Enit fiút
szül Denjartól, felvillan a történet következ folytatásának lehet sége is, hiszen ez a vonal nincs
lezárva. Érthet azonban az író szándéka, mert még sokkal izgalmasabb dolgok következnek.
Megmagyarázhatatlan jelenségek, különös repül szerkezetek, hipnotikus álomba merült
pásztorok – Gregorban hihetetlennek t feltételezés kezd formálódni: talán a földi
civilizációnál sokkal fejlettebb értelmes lények szálltak le a bolygóra, akik mindent megtesznek
annak érdekében, hogy rejtve maradjanak. Ám ha már idelátogattak, valakivel mégiscsak fel kell
venniük a kapcsolatot. Gregor segít nekik: rádiójelek sugárzásával hívja fel a figyelmüket arra,
hogy a Gáma bolygó népein kívül egy más világból származó ember is él itt. A találkozás
létrejön...
Ennek kapcsán el térbe kerül a sci-fi irodalomnak és talán már rövidesen a valóságnak is
lényegbevágó kérdése: a különböz fejlettség lények találkozása. Zsoldos Péter élesen
szembeállítja a földi ember és az Értelem Szövetsége képvisel jének nézeteit. A beszélgetés a
regény drámai csúcspontjává n . Mert az idegenek legf bb törvénye a be nem avatkozás, ám ez,
különösen, ha segítség megtagadásáról van szó, Gregor szemében erkölcstelen. Álláspontjának
meger sítésére a saját, Gámán eltöltött életét hozza bizonyságul, amivel az idegent nem sikerül
meggy znie, de ennek ellenére felajánlja Gregornak, hogy csatlakozzék hozzájuk, akkor örök
élet , mindenható felderít válhat bel le. azonban nem hagyja cserben népét, azokat az
embereket, akiket évek óta tanít, és akik fölött uralkodik. A kísértés valóban nagy: új világok
végtelen távlatai tárulnának fel el tte, és kitörölhetné emlékezetéb l a h tlen Enitet is. Mégsem
vállalkozik arra, hogy csatlakozzon az Értelem Szövetségéhez, hiszen saját b réb l nem tud és
nem is akar kibújni. Az idegen azonban ad neki még egy lehet séget: döntését még
megváltoztathatja...
Az utolsó kísértés kit stílusban megírt, olvasmányos, de egyben elgondolkodtató regény,
amely méltán csatlakozik Zsoldos Péter korábbi m veinek sorához. Egy gondom van csak a
könyvvel, de err l nem a szerz tehet. Bár Zsoldos neve vonzza az olvasóközönséget, a kötet
címlapja egyáltalán nem méltó a tartalomhoz. A szegényes grafika, a kevés leleménnyel
megoldott ábrázolás nem tesz jót a m nek. Persze csak bele kell lapozni, és ez az apró ellenérzés
egyszeriben elröppen.
Trethon Judit
*
A lényeg mindig a földön marad
A Sztrugackij testvérpár könyveinek összpéldányszáma csupán orosz nyelven meghaladja a
hárommilliót, m veiket Földünk több mint húsz országában kiadták. A testvérpár angol,
amerikai, francia, svéd irodalmi díjak jutalmazottja és az Aelita-díj els kitüntetettje, melyet a
szovjet fantasztikus irodalom legjobb alkotásáért ítélnek oda.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij irodalmi pályafutása egy fogadással kezd dött. Több mint
harminc esztendeje viharos viták dúltak a fantasztikus irodalomról; Arkagyij, az ifjú japán
szakos nyelvész és még fiatalabb matematika szakos aspiráns öccse, Borisz éppen ironikusan
elemeztek egy nemrég megjelent közepes tudományos-fantasztikus könyvet, amikor haragosan
ezt vágták oda nekik: „Bírálni, ugye, könny , próbálnátok meg ti inkább!...”
A testvérpár megpróbálta – s 1959-ben megjelent kisregényük, A bíborszín felh k bolygója
(Robur 9– 11. sz.). Arkagyij és Borisz azóta közel harminc m vet írt, s nevük világszerte
ismertté lett a fantasztikus irodalom hívei körében.
A Sztrugackij testvérek kollektív írói tevékenységükkel évek hosszú során át cáfolták a m faj
céljairól és lehet ségeir l meggyökeresedett véleményt – meggy désük szerint a fantasztikus
irodalom azt kell hogy ábrázolja, hogyan „hatol bele a jöv a jelenbe”, s ezt a behatolást az
emberiség addig nem tapasztalt ütem társadalmi és m szaki fejl dése kíséri.
Attól függetlenül, hol tevékenykednek h seik – a Földön, a világ rben, egy távoli bolygón –, az
írók figyelme a földi dolgok felé fordul. „A lényeg mindig a Földön marad” – az Újonc a
világ rben (Európa, 1965) h sének ez a meggy dése, amivel a szerz páros teljesen egyetért.
Ehhez maradnak h ségesek 1987-ben és 1988-ban megjelent m veikben is.
A jöv a jelenb l születik, s a szerz k m veikben, mint például nemrég megjelent
kisregényükben, melynek címe A hullámok kioltják a szelet (Fáklya 1985/23 1986/19),
meggy en mutatják be, hogy nem lehet a jöv t problémák, drámai összecsapások nélkül
elképzelni. A hullámok kioltják a szelet lélektani krimi, amelynek alapját titokzatos és furcsa
események alkotják, s ezek felkeltik a KOMBIZ (a Föld Biztonságát Ellen rz Bizottság)
munkatársainak figvelmét a XXI. században. Emberek t nnek el, érthetetlen pszichés anomáliák
jelentkeznek, nagyon is átlagos emberekben váratlanul kigyúl a zsenialitás lángja... A
magyarázat, úgy t nik, adott: ezek az esetek azt bizonyítják, hogy a Földön jelen vannak a
Vándorok, egy magasan fejlett civilizáció képvisel i.
Maxim Kamerrer azonban, akit az olvasók már ismernek a Bogár a hangyabolyban cím
kisregényb l (Metagalaktika 6.), más véleményre hajlik. S kiderül, hogy igaza van: az összes
titokzatos esemény nem rejtélyes jövevények beavatkozása a földlakók ügyeibe, hanem az
emberi tevékenység eredménye.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij úgy tartják, hogy nem az kiváltságuk a válaszadás... A
fantasztikus író figyelmeztet. Figyelmeztet, és egy kicsivel el bbre néz, mint kortársai, és hisz az
értelem végs diadalában a tudatlanság felett.
Érdekes új könyvükben, a Sánta sorsban két történetet mesélnek el, mindegyiknek megvan a
maga cselekménye, s mintegy egymáshoz kapcsolódva, fejezetenként váltakozva bomlanak ki.
Az egyik cselekményszál eseményei napjaink Moszkvájában játszódnak. F sének, Féliksz
Szorokinnak a sors több fantasztikus lehet séget biztosít, hogy változtasson hétköznapi életén.
Találkozik egy démoni professzorral, a titokzatos matuzsálein feltalálójával, kinek gyógyszere
képes korlátlanul meghosszabbítani az emberi életet.
A kisregényben megjelenik egy fantasztikus gépezet is: a Temérdek – az írói Tehetséget Mér
Dekóder. Féliksz Szorokin végül nem szánja rá magát, hogy ítéletére bízza a kék dossziét – a
kéziratot, amin dolgozik. A kék dosszié fejezetei alkotják a másik cselekményszálat – egy
fantasztikus Város életének eseményeit, mely lehet, hogy egy másik dimenzióban vagy talán egy
másik bolygón található...
Lényegében ugyanez a Város kapott f szerepet újabb m vükben, az Elátkozottak városában. A
regény hamarosan megjelenik a Lenizdat kiadónál. A cselekmény színtere egy végtelen hosszú
hegyi fennsík, melynek szélessége csupán néhány kilométer. Egyik oldalról elképzelhetetlenül
magas sziklás fal határolja, a másik – feneketlen, ködbe vesz szakadékban végz dik. A
fennsíkon helyezkedik el a Város. Senki nem tudja, mikor keletkezett és ki alapította, csupán
annyi világos, hogy a helyi id szerint évszázadok óta létezik.
A Várost földi emberek népesítik be, néhány százezren. A Földön mindegyik jüket réges-régen
meglátogatta egy magát Közvetít nek nevez illet , s felajánlotta, hogy vegyenek részt a
Kísérletben (hogy mi ez a kísérlet, mi a végcélja – senki nem tudja). A Város lakóitól nem
követelnek semmi különlegest: éljenek annak a társadalomnak a törvényei szerint, melyet
alkottak. Múlnak az évek, a Kísérletnek nincs vége, a Városban id l id re furcsa, fantasztikus
események történnek, néha úgy érezni, hogy megváltoztak a természeti törvények....
A Sztrugackij testvérek – az egyik kritikus pontos kifejezése szerint – nem „kigondolnak
dolgokat, hanem gondolkodnak a dolgokon”. Könyveik lényegében a gondolkodás iskolái.
„Gondolkodni nem szórakozás, hanem kötelesség” – ez a szerz k meggy dése.
Alkotómunkásságuk üzenete – minden ember felel s önmagáért, a történelemért, a jöv ért.
Ennek szellemében íródott legutóbbi kisregényük, A gonosztól nyomasztva, azaz negyven év
múlva. Cselekménye napjainkban játszódik, h se Szergej Mahonyin, aki találkozik egy rejtélyes
férfival, akit Ahasvérus Lukicsnak hívnak...
A VAAP bulletinjéb l fordította Földeák Iván
(A magyar kiadási adatok a szerkeszt megjegyzései)
Eija Elo

Napóleon cserehetei
A város olyan, amilyennek a jöv városának lennie kell: épületei magasak, ezüstös és
halványpiros színekben tündökölnek, mozgalmas utcái ráér s emberekkel ésTobotokkal vannak
tele, a leveg ben pedig helikopterek surrognak És miért is ne volna ilyen? Most, amikor az
embernek módjában áll, hogy valóban a kedve szerint formálja környezetét, miért építették volna
másmilyennek? Ennek a városnak olyanná kellett alakulnia, amilyen a jöv városa, és olyan is
lett.
Az emberek ráér ssége és rituális viselkedésmódja ugyancsak régen áhított dolgok. A szabadid
és a társadalmi kapcsolatok ekkorra már egészen a kicsinyességig finomodtak. Úgy, mint az
egykori fels tízezer esetében.
Ezért is keltett figyelmet Ménai Károly másokat lökdös , kótyagos menése. Az utcán
tartózkodók valamennyien felfigyeltek rá, és rosszalló megjegyzésekkel illették. Azon, hogy
Károly útjának célja az Id túrák Rt. épülete volt, nem lep dtek meg a bámészkodók. A múlt a
beilleszkedni képtelenek végs menedékéül szolgált. Ha nem biztosítják a lehet séget arra, hogy
meglátogassák a múlt barbár közösségeit, a szociális b ntettek meglehet sen általánossá váltak
volna, és veszélyeztetik a város társadalmi alapjait. Az óvatosabbak inkább valamelyik
konvencionális közösségben, például az 1700-as évek Franciaországában id ztek szívesebben; a
vakmer bbek a középkort vagy az 1900-as évek városait látogatták.
Károly mostani szétszórtságának nagyon is érthet oka volt: éppen az imént kapott kosarat élete
asszonyától. Ezért bámult most olyan bávatagon az Id túrák Rt. aulájában és liftjében, és ezért
temetkezett bele a várószobában a prospektusokba.
– Nézd, én szeretlek ugyan – mondta neki Josephine –, de te végül is egy senki vagy, egy nagy
senki. Én mindig arról ábrándoztam, hogy büszke lehetek majd a férjemre, hogy az emberek azt
fogják nekem mondogatni: „Na, te aztán megcsináltad a szerencsédet, Josephine!” Gerard az idei
év írófavoritja, A szitaköt szemhéját valamennyi földi kulturális lap méltatta, és a Tégla a lepke
sírján hasonló sikerre számíthat. De mondd csak, te mivel büszkélkedhetsz, Károly?
(Arról kezeskedünk, hogy módszerünk teljes összhangban van az alkotmány ötödik cikkelyével,
és nem zavarjuk meg a múlt menetét. Az Id túrák Rt. szisztémája egykor ténylegesen élt
személyek hasznosításán alapul. Id ügynökünk csupán felhajtja a valóságos személyt, akinek a
testébe az ön agyveleje kerül. Rendkívül hatékony hipnofelkészítésünk garanciát ad az út
befejezését illet en is. Amikor az ön bérleti ideje lejár, az eredeti személy agyát visszahelyezzük
a helyére, majd hipnokezelésben részesítjük, amelynek eredményeként azt képzeli, hogy maga
élte meg az ön kalandjait a saját testében. Az út id tartama fél év és öt év között váltakozik, az
ön szubjektív idejét l függ en. Ön viszont nem veszít el semmit a mai valóságos id l, mivel a
kaland belefér éves szabadsága keretébe. Ily módon valóban belülr l élheti meg a múltat,
ugyanakkor ezt a normális élete nem sínyli meg.)
– Tudom, hogy vezéri képességekkel rendelkezem, jó stratéga válhatna bel lem. Átfogóan,
komplexen látom a dolgokat. Még akár egy nagy hadvezér is lehetne bel lem – bizonygatta
Károly.
Josephine szánakozóan nézett rá.
– Szegény jó Károlyom, ugyan mi hasznod származik ebb l a tulajdonságodból?
– A múltban ezt nagyon is méltányolták!
– De hát te nem a múltban élsz, hanem a jelenben!
– Majd én megmutatom neked! Ha kell, megváltoztatom a történelmet!
– Nem fogják azt hagyni – mondta Josephine, azzal az élvezked szánalommal az arcán. – De
azért menj csak szabadságra a múltba, hátha ett l kissé jobban megismered önmagad. Engem
pedig felejts el.

(Mélyh tési módszerünk a tudomány csúcsa. Az ön teste és agya minden károsodás nélkül 100
százalékos biztonsággal meg rz dik. Évente több mint ezer ember veszi igénybe
szolgáltatásainkat. Üzleti forgalmunkat másfélszeresére tudnánk emelni, mi azonban személyre
szóló szolgáltatást óhajtunk önnek biztosítani. Az Id túra Rt. nem csupán üzleti vállalkozás,
hanem etikai intézmény is. Alapelvünk, hogy mind Önt, mind a múltbéli személyeket a
legmagasztosabb etikai elvek figyelembevételével... )
Nesztelenül beoson a titkár.
– Elnézést kérek, amiért megvárakoztattuk, kedves Ménai úr, de jelentkezésének megtárgyalása a
szokásosnál több id be telt, mivel nem jelezte el re a jövetelét. Cégünk f nöke, Hassi úr most
már a rendelkezésére áll.
***
– Nos, kedves Ménai úr, a megfelel katonai személyekr l igen csinos listával rendelkezünk.
Manapság nemigen keresik ket. Megkönnyíti a dolgunkat, hogy Önnek nincs különösebb
kívánsága a korszakot illet en. Azt bizonyára megérti, hogy néha hiány van a megfelel
célszemélyekben, mivel etikai elveink nem engedik, hogy ugyanazt a személyt egynél több
alkalommal vegyük kölcsön. Ha tudná, Ön is meglep dne, hogy milyen sok ügyfelünk
jelentkezik babilóniai hercegnek vagy például Sherlock Holmesnak.
– De hiszen ez az utóbbi nem is volt létez személy! – mondta Károly elképedve.
– Csakhogy ezt nem mindenki tudja – húzta el Hassi úr megvet en az arcát. – Remélhet leg
azonban az Ön számára világos, hogy csupán egy teljesen jelentéktelen, mondhatni félresikerült
élet személyt választhatunk Önnek. El ször is a történelmet nem lehet megváltoztatni.
Márpedig a kulcsszerepl k tevékenysége ebbe az irányba hatna. Másodszor, noha a módszer,
amivel a célszemélyt meghipnotizáljuk, feltétlenül emberbarát, bizonyos szindrómákat mégis
lehetetlen elkerülni. A visszatérített személy viselkedése egy ideig idegennek érz dik a közvetlen
környezete számára, és reakciói meglep ek lehetnek. Mivel az általunk kiválasztott személyek
egyébként is bizonyos fokig, mondjam úgy, hogy letérnek a pályájukról? – a károsodás nem
nagy. Nos, itt van számunkra egy megfelel személy. Egyenesen egy tábornok, természetesen a
szóban forgó id ben munkanélküli. Mennyire ismeri Ön az egyesítés el tti Európát? A biztonság
kedvéért mindenesetre felvázolom, milyen volt.
Európa annak idején önálló államokból állt. Az 1700-as évek végén Franciaországban forradalmi
eseménysorozat zajlott le, ami a király lefejezésében hágott tet fokára. Mindazonáltal az ezt
követ helyzet annyira kaotikus volt, hogy nem sokkal ezután visszahívták a király testvérét a
szám zetésb l, és vette kezébe a kormányzást. A helyzet nemsokára visszatért a normális
kerékvágásba, a trónörökös kés bb elvette az orosz cár lányát, és egy új, hatalmas birodalmat
hozott létre, amely – mint tudjuk – kés bb bekebelezte a német államokat, szövetkezett
Angliával, és az egységes Európa megszüntetéséhez vezetett. Mivel Amerika már akkor Anglia
része volt, végeredményben kialakult a mai kétbirodalmas világ: Ázsia és Amer-Európa. Nos,
eme rövid ideig tartó z rzavar idején Párizsban tartózkodott egy korzikai katona, név szerint
Napóleon Bonaparte, aki tüzértisztként szolgált, érdemeket szerzett, majd Párizsba ment
szerencsét próbálni. Mivel azonban mindezek ellenére sem kapott munkát, visszatért Korzika
szigetére, ahol a parti védelem parancsnoka lett, kés bb az egyesített angol-francia expedíció
tüzértisztjévé nevezték ki, amelyet a fellázadt amerikai gyarmatok lecsendesítésére küldtek ki.
Részt vett a Pontchartrain-tavi ütközetben, a felkelés leverése után pedig hazament Korzikára,
ahol elvette szomszédja, Pozzo di Borgon lányát, megvált hivatalától, és élete hátralév részét
földbirtokosként élte le. Ön Napóleon Párizsba menetele után bújhat a tábornok b rébe, és az
Amerikából való visszatérésekor távozik abból. Módjában áll részt venni a hadjáratban,
dics séget szerezhet, és háborúban élvezheti végig a szabadságát. Nevezett Napóleon életének a
csomópontjai olyanok, hogy a bennük bekövetkez esetleges változások nem keltenek
különösebb figyelmet. Nos, mit szól hozzá?
– A személy valóban megfelel nek látszik – ismerte el Károly kelletlenül. – Tehát öt esztendeig
fog tartani az egész?
– A mi id számításunkban ez egy hónapnak számít a pszichikai sokk miatt. Nézze, mi vissza
tudnánk önt téríteni még aznap, amikor elindult, de ha a szubjektív ideje szerint öt esztendeig
távol volt, mégis okozna némi zavart, ha egyszer en ebédre már hazatérítenénk. Nos, tehát most
kiküldjük az ügynökünket, hogy szedje össze Napóleon tábornokot. Önt egy hét múlva várjuk.
Addig hipno- és ébrenléti kiképzést kap a korszak szokásairól, nyelvér l, valamint Napóleon
életmódjáról. Két hét múlva pedig már Franciaországban lesz. Kellemes utazást, Ménai úr!
***
Egy hónap múlva nem volt valami rózsás a hangulat Hassi úr irodájában. Hassi az Id túrák két
ügynökét nézte, akik visszanéztek rá. Siri Kronstadt, ez a ragyogó, vörös hajú n titokban
ásítozott, és az el napi Central-parkbeli virág-happeningre gondolt. Nem természetes vörös
volt, ám egy n i ügynökt l minden további nélkül elvárták, hogy vörös legyen a haja, ezért, hogy
elkerülje a hajfestés vádját, festenie kellett a haját. Az élet bizony néha átkozottul bonyolult.
Hanu Mattson (születésekor Shakespeare Mattson néven jegyezték az anyakönyvbe, ami az
iskolában Hamletté, majd a munkában Hanuvé rövidült) átszellemült tekintetet er ltetett az
ábrázatára, amit l pontosan úgy nézett ki, akár egy kopó. A górék jelenlétében ez igen
hasznosnak bizonyulhat.
– Mi a baj, Rolf? – kérdezte, megelégelve ezt a búskomorságot. – Úgy hallom, valaki már
megint megtagadta a visszatérést, de hát azért vagyunk mi, hogy ezt ne tehesse meg, nem?
Rolf Hassi felsóhajtott.
– A 2238/287-es eset, Ménai Károly – mondta komoran. – Kulcsfigurává változott.
– Micsoda?! – horkant fel Hanu, mire Siri is felrezzent, és ünnepélyesen kijelentette: egy ügyfél
soha, semmilyen körülmények között nem válhat kulcsfigurává.
– Lehet, hogy a megsemmisítés eszközéhez kell folyamodnunk – mondta Hassi gondterhelten.
– Ez etikátlan – motyogta a megrémült Hanu, de Hassi kioktatóan félbeszakította:
– Szükséghelyzetben nem. Van precedens a hirtelen kulcsfigurává vált személy
megsemmisítésére...
– Martin Bormann esete – vágták rá az ügynökök egyszerre.
– A dolog természetesen titkos – tette hozzá Hassi. – Amennyiben lehetséges, visszatérítitek,
amennyiben nincs más mód, megsemmisítitek. A megsemmisítés a beavatkozás legcsekélyebb
jele nélkül, a korszak szokásainak figyelembevételével hajtandó végre. Nem szabad
rutinfeladatként kezelni. Motivációról is gondoskodni kell. Lebegjen a szemetek el tt a
Bormann-ügy példája. Nos, ami a részleteket illeti...
Hassi rövid összegzést adott a történtek hátterér l, és felvázolta Bonaparte pályáját, majd így
folytatta:
– Károly öt évig m ködött Bonaparteként, és ezalatt a következ ket vitte véghez: nevét
Bonaparte Napóleonra változtatta, n ül vette a francia Marie-Joséph-Rose Tascher de La
Pagerie-t, az itáliai hadjárat vezet jévé választatta magát, meghódította Itáliát, hadjáratot indított
Egyiptomban, kineveztette magát els konzullá, és most az önkényuralom bevezetését tervezi.
Megváltoztatja a történelmet! A lehet legrövidebb id n belül meg kell találnotok ellene a
megfelel eszközt, miel tt még császárrá nyilvánítja magát! Tanulmányozzátok a helyzetet a
helyszínen, utána pedig cselekedjetek!
– De mi lehet tettének motivációja? – csodálkozott Siri.
– Erre mélypszichológiai háttérvizsgálódások segítségével derülhet fény – mondta Hassi még az
iméntieknél is komorabban. – A francia feleségét Josephine-nek kezdte hívni. Ez Wallahin
ügynök szerint elképeszt en emlékeztet Josephine Plaquira, az itteni barátn jére, aki állítólag az
ügyefogyottságáért kárhoztatta. Az ördög vigyen el minden szerelmes férfit öt perccel azel tt,
hogy benyit az Id túrák Rt. ajtaján!
***
1800-ban es esett Párizsban. Siri és Hanu a Tuilleriákat nézegette az udvar fel l, a vaskerítés
oltalmából. Hanun b rkötény, munkászubbony és sans-culotte-nadrág volt. Sirin ruha és sál.
Mindketten facip t viseltek csupasz lábukon. Hanu ezenfelül egy madzaggombolyagot,
sövényollót és egy létrát cipelt magával.
– Elkábíthatnánk és elevenen vihetnénk magunkkal – mondta Hanu immáron negyedszer.
– Nem tudnánk onnan észrevétlenül kihozni – vetette ellene Siri ugyancsak negyedszer. – És
ebben a helyzetben az orgyilkosság sem megoldás, hiszen úgyis orgyilkosok hada tülekedik
körülötte.
– Rendben van, tehát a tervek szerint te odamész, és elvonod az rök figyelmét. Azalatt én az
ablakhoz osonok. Még jobban összekötözöm a futórózsát, és az ablaknál a tubákosszelencét erre
a hasonló kinézet dobozra cserélem, amelyben mérgezett tubák van. Azután szépen meglépünk.
– Ahogy mondod, bár szerintem ez azért meglehet sen primitív cselszövés; hé, hol maradtál el?!
– förmedt rá Siri.
– A régi módszerek egyszer bbek, vagy fordítva – okoskodott Hanu, és felegyenesedett. – Csak
ragtapaszt tettem a lábamra, ez az átkozott facip lekoptatta a talpamról a b rt.
– Azt hiszed, én jókedvemb l viselem? Próbálnál csak te fessnek mutatkozni, amikor mindkét
lábadon öt frank nagyságú hólyag van. Na, rendben van, mehetünk!
Hanu figyelte, ahogy Siri elmegy. Úgy látszott, minden további nélkül sikerül szóba elegyednie
az rökkel, és könnyen magára vonja a figyelmüket. Hanu szándékosan lustán battyogott az
ablak alá, a falnak támasztotta a létráját, és megpróbált fölmászni rá. A facip k csúsztak, lerúgta
ket, és mezítláb mászott tovább. A szoba üres, oké, a tubákosszelence alig kéznyújtásnyira ott
van az asztalon, remek, a váltás épp most ment el.
Ekkor azonban kinyílt a szoba ajtaja, és Napóleon alakja vált láthatóvá az ajtónyílásban. Hanu
verejtékezve kezdte odakötözni a rózsákat a rácshoz. Még néhány csomó, azután sietség nélküli
távozás, csak nyugodtan, Hanu. Közben Napóleon odajött az ablakhoz, és hátratett kezekkel
kifelé bámult rajta. Hanu óvatosan leosont a földre, és facip i felhúzásával foglalatoskodott.
Napóleon kihajolt az ablakon, és anélkül hogy megemelte volna a hangját, odaszólt neki:
– Kedves ügynök úr az Id túráktól, figyeljen rám egy kicsit.
Hanu gyorsan a holmijai összeszedéséhez látott, fogalma sem volt, mi mást tehetne.
– A ragtapaszt még nem találták fel – vetette oda gúnyosan Károly-Napóleon.
Hanu vörös arccal nézte az árulkodó foltocskát a lábán. Napóleon még jobban kihúzta magát, és
éles, parancsoló hangján felcsattant:
– rség! Tartóztassák le azt az embert! Angol kém!
Hanu amúgy mezítlábasán futásnak eredt. Siri az alsószoknyáit villogtatva követte t, nyomában
az rök, kiabálva és a puskájukat célzásra emelve. Siri kiabált:
– Franciaország ellensége! Fogjátok el az árulót! – Ugyanakkor mindvégig úgy futott, hogy
meggátolja az röket a lövöldözésben. Hála az Úrnak Párizs szövevényes sikátoraiért! Hanu
befordult a saroknál, a menekülés el re eltervezett útján. És lám, az Anvergnelaise sarkán az
üldöz k már meg is voltak tévesztve! Csak a kocsma ajtaja el tt ácsorgó gebe fordította oda a
fejét, amikor Hanu elt nt az ingatag kapuban, ami az ügynökök bérelte padlásszobába vezetett.
És mindvégig esett az es .
Csak úgy ömlött lefelé az es az Anvergnelaise ócska cseréptetején. A padlásszoba több helyen
is beázott. Siri kinyitotta az apró ablakocskát, és kinézett rajta. Hanu b ntudattal nézte társn je
makacs hátát.
– Tudom, hogy én toltam el a dolgot – törte meg végül a csendet. – De honnan tudhattam volna,
hogy éppen akkor jön be a szobájába? Balszerencse volt, semmi más.
– A megbízásunknak eleget kell tennünk – mondta Siri anélkül, hogy megfordult volna. – És a
továbbiakban már nem kerülhetünk a szeme elé. Téged megismert, és lehet, hogy énrám is
felfigyelt.
– Menjünk le a földszintre, és igyunk meg egy negyed liter bort – javasolta Hanu. – Mindjárt
jobban érezzük magunkat holnap.
– Úgysem állnál meg egy negyed liternél. És ha elkezded vedelni azt a vinkót, holnap csak
rosszabbul erezheted magad – mondta Siri. – Ez a Napóleon igazán tehetne már valamit
borügyben. A történelemkönyvemben azt írták, hogy Franciaország a kit borairól híres, de
valahogy nem ezt tapasztalom.
– Az idevalósiaknak megteszi – vetette oda Hanu. – Amikor rád vártam, megfigyeltem, hogy a
hadiszertár rei is beültek a földszinti kuckóba. Tudvalev , hogy ebben az es ben még
patkányok is úszkálnak abban a lomtárban. Nem valami nagy szám néhány l porhordót meg
egypár rozsdás puskát rizgetni... Hé!
Siri és Hanu egymásra pillantott.
– A l por! – szaladt ki Siri száján. – Napóleon ma este az Operába megy. Egy tisztességes
robbanás, és a dolog el van intézve.
– De hogy juttatjuk el a l port az Opera térre? – töprengett Hanu.
– A borkeresked lova itt áll a bejárat el tt. Csak akkor viszik be az istállóba, amikor a kocsis
már jól teleszívta magát, tehát éjfél után. Számunkra nagyon is megfelel id pontban.
Mindketten azonmód, mezítlábasán leszaladtak az utcára.
– Nem kockáztathatom, hogy elcsússzak a sok limlom között, ráadásul a megvasalt talpak
leveg be röpíthetik a l port – mondta Siri.
Siri megrántotta a gyepl t, és a lé elindult velük. A kordén volt még egy boroshordó, de
ügynökeink úgy ítélték, hogy ebb l nem származhat baj. A kordé recseg , nyikorgó, zörg
hangokat hallatott, de szerencsére az Anvergnelaise-én is hangosan kurjongattak. Viszont a
raktár bejárata el tti csendes sikátorban a kordé zörgése egyenesen visszhangzóit. Hanu
káromkodva vette szemügyre a hatalmas, ormótlan zárat.
– Siess, jön az éjjeli r! – sziszegte Siri, amikor léptek zaja és egy lámpás fénye közeledett a
sikátor bejárata fel l. Csörögve lehullott a lánc, és Hanu belökte a kaput.
– Lézervágót használtam – zihálta. – A pokolba a kor szerszámaival! Vonszold be azt a gebét.
A ló meglep makacsságról tett tanúbizonyságot, de Siri a zablájánál fogva megragadta és
bevonszolta. Hanu még idejében be tudta csukni a kaput.
– Az r észre fogja venni, hogy lelóg a lánc – súgta Siri.
– Igen, de azt hiszi majd, hogy a katonai rség van itt – súgta vissza Hanu.
Az éjjeli r akár észrevette a szabadon lelógó láncot, akár nem, elmasírozott mellettük. Talán az
es l kedvetlenedett így el.
Siri és Hanu számára a ló megfordítása is kemény dió volt. Egyiküknek sem volt gyakorlata az
állatokkal való bánásmódban, és a ló egyszer és mindenkorra úgy döntött, hogy nem
engedelmeskedik ezeknek az éjszakai csavargóknak. Az ingadozó kordé folyton ládáknak és
hordóknak ütközött, Hanu bokája megkapta a magáét a patáktól, és keményen káromkodott, a ló
pedig egyszer meglódította a kordét hátrafelé, a kerítés irányába, hogy az ügynökeink attól
féltek, ripityára törik a vastag deszkapalánk vagy a kocsirúd. Valami szíj el is hasadt a
lószerszámon, de úgy látszott, kitart még egy darabig. Ezután a l poros hordók felrakása
következett a kordéra. A boroshordó útban volt, de leemelni is nehéz lett volna. A l poros
hordók kicsik voltak, de nehezek, a kordé egész id alatt ingadozott az ideges ló toporgásától, az
udvaron meg sötét volt. Amikor végeztek a felrakodással, Hanu fogott egy köteg gyújtózsinórt,
és egyik hordóból a másikba vezette.
– Mivel fogjuk meggyújtani? – kérdezte Siri.
– Van nálam öngyújtó – válaszolta Hanu –, a pokolba a kor módszereivel!
Kifelé kezdték cibálni a lovat az udvarból. Jóval több id eltelt már a tervezettnél, és az út a
központba gyalázatos volt. A ló az ismer s saroknál megpróbált befordulni, megállt a kocsmák
hátsó kijáratánál, s t egyszer kitépte magát, és rossz irányban kezdett vágtázni. Végül az
ügynökök a tér széléhez értek, és meghallották a Napóleon kíséretét alkotó lovak begyakorlott
patáinak a hangját.
– Gyorsan, most gyújstd meg! – kiáltotta Siri, és rácsapott a lóra. Hanu leugrott a bakról, a
megvadult állat felnyerített, és vágtázni kezdett. A gyújtózsinór sercegése sokkal idegesít bbnek
érz dött, mint bármi más ezen az estén. A ló berobogott a tér közepére, de hajszálfinoman
kikerülte Napóleon hintóját, majd félkörben megkerülve a lovas kíséretet, átugrott a kordé egyik
rúdja fölött, ezzel mindkett t kiszakította, és a lószerszámot maga után vonszolva elvágtázott. A
sikátor bejáratánál megbúvó ügynökök lehasaltak a földre, amikor a kordé minden irányba
vörösbort, tüzet, füstöt és fadarabokat szórva fölrobbant. A kíséret lovai megmakacsolták
magukat, az emberek kiabáltak, Napóleon pedig az általános rzavar közepette nyugodtan
kiszállt a hintójából, és minden sietség nélkül elindult felfelé az Opera lépcs in.
***
– Most már soha többé nem mehetünk haza – szólalt meg Siri. Id tokjuk mellett üldögéltek a
Szajna partján, nem messze a várostól. Siri már levette a f köt jét, és a szél alaposan
összekócolta nedves, vörös hajtincseit. – Ki kell találnunk valamit.
Hanu dagadt bokáját vizsgálgatta.
– Haladjunk el re az id ben apró lépésekkel – javasolta. – Néhány év múlva elfelejt majd
bennünket, és akkor újra próbálkozhatunk. Hátha adódik még számunkra kedvez alkalom
valamelyik hadjárat idején.
– Közben pedig azt csinál, amit akar. Bár elismerem, nincs más lehet ségünk. Legalább egy
id re megszabadulok ett l az átkozott csatakos ruhától. Gyapjút hordani ebben az es ben! Olyan
a szagom, akár egy ázott kutyáé!
***
Napóleon Moszkvában üldögélt egy üres szobában. A bútorok java részét már elvitték, a
szobában csak egy keskeny tábori ágy volt, ebben szokott aludni, egy íróasztal és egy szék az ,
egy másik pedig az adjutánsa számára. A látogatók számára nem tartottak széket.
Napóleon jelenlétében állni volt szokás.
A legjobb egy hétig pihentetni a csapatokat – gondolta Napóleon –, és megpróbálni puhatolódzó
tárgyalásokat folytatni a kozákok hetmanjaival. Az újabb veszedelem a kozákok részér l
fenyeget. Ha a krími tatároknak függetlenséget ígérne, a cárnak meglepetésben lenne részé. A
saját kutyái vennék üldöz be. Azután a sereg kell képpen er s részét Murát vezérletével
Pétervár felé kellene irányítania, a másikat pedig Kutuzov nyomába. Beszélhet a cár szent
háborúról, ha a nemesség nem osztja a véleményét! Moszkvából erre utalnia kell. És ha Pétervár
is veszélyeztetve van, akkor talán... Bár itt korán beáll a tél, és roppant kemény. Moszkvából be
kell gy jteni mindent, amit csak lehet, és eltávozni innen, amint lehet. Nem szabad, hogy
bekerítsék a Grande Armée-t ezen a pusztaságon. Üzenetet kell küldenie Mária Lujzának. A n
megbízhatatlan, és Joseph testvére hasonlóképpen. Mennyivel többre mennék, ha ez az
úgynevezett itáliai rokonság nem ülne a nyakamon. A városban megkondultak a harangok. Mi
ez, meglepetésszer támadás?
– rség! Miért riadóztattak?
Az r tisztelgett.
– Császári felség, ég a város. Több ponton lobbant lángra egyidej leg. A lakosság pánikba esett,
a katonák fosztogatnak.
Napóleon felugrott a helyér l.
– Ezt meg kell akadályozni! – mondta ellentmondást nem t hangon. – Az embereket
összeszedni, t zvédelmi sávokat képezni, minden elérhet raktárkészletet összegy jteni a
biztonságos városrészben. Egy faváros hamar leég... A lovamat, magam indulok szemlére!
Napóleon keresztüllovagolt a városon. A lángok valóban gyorsan terjedtek, bár ezzel számolni
lehetett, hiszen a város fából épült. Mintha gyújtogató csoportok jártak volna mindenfelé –
gondolta, vagy pedig egyik régi álmára emlékezve, mintha id zített bombákat használtak volna.
Ez a gondolat felrázta t, körülnézett és észrevette, hogy elmaradt t le a kísérete. Éppen most
robbant volna fel a közte és a közöttük lév épület, ég gerendákat hajigálva köröskörül?
Egyedül volt az áthatolhatatlannak látszó s füstben. Megfordította a lovát, de a füstb l egy
biceg árny lépett el , aki megragadta a ló zabláját.
– Erre megyünk – mondta a hang.
– Ki vagy? – kérdezte, de abban a pillanatban egy t szúrást érzett a karján. Odanézett, és egy
altatópuska bojtos vég kis nyila hatolt be az ingujján, érezte, hogy zsibbadtság terjed szét a
tagjaiban, és leesik a földre.
Az id tokban ébredt fel. Éppen a hordagyat hozták befelé.
– Jó munkát! – mondta ironikusan, majd ismét elvesztette az eszméletét.
***
– Muszáj volt felégetni egész Moszkvát? – kérdezte Károly. A saját porhüvelyében ült Hassi
irodájában.
– Magunk is sajnáltuk – ismerte el Hassi –, de az ügynökök meggy ztek bennünket arról, hogy
ez az egyetlen mód, ha le akarják választani az rszemélyzett l.
– És ennek a szegény ördögnek, ennek a Napóleonnak utána már semmi sem sikerült?
– Ahogy mondja, utána minden csatáját elvesztette. Ez az ember nem volt valami katonai zseni.
– És velem mi történik ezek után?
– Valószín leg semmi – felelte Hassi úr. – Tulajdonképpen nem okozott semmi tényleges kárt.
Európa a XXI. században egyesült, továbbra is az Egyesült Államok és a Szovjetunió a két
leger sebb szövetségesünk, a történelem változatlanul megy a maga útján. Amennyiben ön
sikerrel jár, az örököse esetleg elvette volna az orosz cár lányát, és az egyesített birodalom
elnyelte volna a köztük lév Németországot, szövetségre lépett volna Angliával, és
megakadályozta volna Amerika önállósodását. Megváltozott volna a világ egyensúlyi helyzete.
Talán két er központ harcolt volna egymással, nem úgy, mint most, amikor több igyekszik
kiegyensúlyozni egymást. Szörny gondolat, de szerencsére ezt már megúsztuk. Úgy t nik,
ebben a mi világunkban minden változatlan.
Károly titokzatosan mosolygott magában.
– Na és az ön jöv je? – folytatta Hassi. – Esetleg feleségül vehetné Plaquin kisasszonyt, és hogy
úgy mondjam, elhelyezkedhetne a szakterületén.
– Megfeledkezik arról, hogy évekig éltem már vele házasságban, Franciaországban. Voltaképpen
az én francia Joséphine-em sokkal vonzóbb teremtés volt, mint ez az itteni, még ha küls re
pontosan a mása volt is. Végül mégis ráuntam, és elváltam t le. Miért kellene hát
megismételnem egy egyszer már elkövetett tévedésemet?
– Nos, ez esetben mik a további tervei?
– Visszamehetnék-e a múltba életem végéig?
Hassi arcán óvatos kifejezés jelent meg.
– A gondolat önmagában kit , egy ilyen nyughatatlan természet ember, mint ön, ugyebár...
csak hát melyik korba és hová? Végtére is ön miatt már éppen elég bajunk volt.
– Az ügy nem különösebben érdekes – sietett Károly a magyarázattal. – Egyszer régi krónikákat
olvasgattam, amelyekben a pápa követének ázsiai útjáról számoltak be. Ezekben említettek meg
egy apró pásztornépecskét az ázsiai sztyeppeken, melynek a vezére felkínálta nekik, hogy
elkíséri ket – ez minden. Ezt a népet sehol másutt nem említik. Valahogy úgy érzem, ez lenne a
nekem való élet. A kozákokat is kedveltem, bizonyára a tatárokat még jobban szeretném.
– És hogy hívták ezt a férfiút?
– Úgy emlékszem, Dzsingisz kánnak.
Hassi felállt, és kiment a szobából. Amikor visszatért, elégedettnek látszott.
– Soha senki nem hallott még err l a Dzsingisz kánról. Számunkra a lehet legmegfelel bb
ember.
Fehérvári Gy fordítása
Ámon László rajzai
Matti Väre

zkör
Rami Salas összeráncolt homlokkal méregette a rönkökb l összeácsolt nyaraló emeletes ágyának
alsó részén fekv feleségét: azt a sápadt, keskeny arcát, azt a takaros orrát és azt a vékony szálú,
hullámos, olajsárga haját. Annak idején feleségének éppen ezekbe a vonásaiba szeretett bele, no
meg a stílusába, ahogyan három évvel ezel tt Mendelssohn E-moll heged versenyét játszotta
heged jén a Finlandia Palotában. Innen indult az közös útjuk Rami emlékezete szerint, jó
néhány lánykérést követ en. Na, most már nem kell többé hanglemezeket vásárolni, gondolta
Rami akkoriban, de csúnyán csalódott, mert Juttának eszébe sem jutott, hogy otthon, a koncertek
után heged t vegyen a kezébe.
Rami a homlokát vakargatta. Jutta durcás volt.
– De hiszen te akartál idejönni – mondta Rami békít en. – Szó, ami szó, elmehettünk volna
Krétára a testvéreddel és Kristával, de mi értelme lett volna, amikor arra az id re ideadták a
nyaralójukat. Ebben az évszakban a csillagok itt sokkal jobban látszódnak, mint délen, tudod,
mondtam neked. Induljunk el a szánnal most, amíg világos van, és meglátod, téged is felüdít ez a
vidék.
Rami érdekl déssel várta felesége válaszát. Jutta a száját húzogatta, és még szorosabbra fonta
össze kezét a mellén. Nem nézett a férjére, hanem mereven a mennyezet gerendázatának a
hézagait bámulta.
– Én bizony szívesebben lennék valahol a déli tengerparton, mint itt a fagyban – tört ki végül. –
Maga az út is csupa döcögésb l, rázkódásból, zötyköl désb l, himbálózásból állt. Én ugyan még
nem jártam itt, Hannu nyaralójában, de ennyi er vel akár Vlagyivosztokba is elmehettünk volna.
Rami most megpróbált a lehet legbölcsebben és leglogikusabban beszélni.
– De hát nem mehetünk vissza csak úgy. És megállapodtunk, hogy ide jövünk. Tehát induljunk
el szépen a vadon felé.
Jutta tanakodott egy ideig, majd arra az eredményre jutott, hogy mégis jobb egy utazás a
szabadban, mint idebent kuksolni. És már a terepjárójuk is csupa dohszag volt.
– Na jó, hozd a távcsövedet – bökte ki végül.
Férje magas, keskeny vállú, sz rsapkás árnyát nézte, amint elt nik az ajtónyílásban, és egykori
szóvirágai jutottak az eszébe, még a jegyesség idejéb l. Saalas, aki foglalkozására nézve
órásmester volt, azt bizonygatta, hogy k ketten nagyon összeillenek, mivel mindkett jük
munkája koncentrációt és pontosságot igényel. Rami ezt biztos még romantikusnak is találta.
Jutta fanyarul elmosolyodott az emlékein, majd gyapjúból készült, bojtos kommandósapkáját a
fejébe nyomva kiment az enyhe fagyba.
Az Ockelbo orral a visszaút irányába, a Toyota utánfutója felé volt fordítva. Könnyen beindult,
és Rami lehajtott vele a vashídon a nyaraló elé. Jutta beült a nyikorgó járm be, és a süpped s
hórétegen észak felé indultak.
Lappföldre beköszöntött a november, mínusz öt fok lehetett, és naplementéig még volt három
órájuk. A porhanyós hótakaró tejszínhab sz nyegre emlékeztetett, és a hóborította fák úgy álltak
a helyükön, mint egy titán sütötte tojáshab szobrok. Rami az orra hegyét és az arcát csíp szél
ellenére élvezte a vezetést. Teljes sebességgel kerülgette a fákat és a k tömböket, és tétovázás
nélkül száguldott fölfelé a puszta domboldalon. Majd hagyta, hogy a szán akadály nélkül
vágtasson lefelé a meredek lejt kön.
Juttát nem ragadta magával ez a száguldás, és a lejt kön mindig meg is kocogtatta a férje vállát,
hogy vegye kisebbre a gázt.
Mintegy fél kilométernyi út után az egyik dombháton egy üvegtetej épületet láttak meg. Rami
egy alacsony domborulat csúcsán állította meg a szánt.
– Valószín leg ez az a hely, ahol az északi fényt tanulmányozzák! – kiabálta Juttának a
motordübörgést túlharsogva. – Megnézzük?
– Miért ne? Hátha megkínálnak egy csésze forró teával. Fázom.
Rami gázt adott, és kanyarogva áthajtottak néhány dombon, egy erd cskén és egy befagyott apró
tavon. A szán átugratott egy hósáncon, majd Rami az épület hómaróval megtisztított udvarára
állt be vele.
Minden jel arra utalt, hogy a ház nem közönséges lakóház. A jobb oldali sarka közelében volt az
ajtó, ett l balra két ablak, az egyik jóval keskenyebb. Feléjük balra volt egy másik, keskenyebb
ajtó. A ház tetején két antenna és egy szélmér meredezett.
Az épületen a legszembeötl bb a tetejére épített, mégis egyértelm en kiemelked üvegtet volt,
ami apró melegházra emlékeztetett. Biztos ott végzik a kutatók az éjszakai távcsöves
megfigyeléseiket, gondolta Rami érdekl déssel. Jutta megkocogtatta a hátát.
– Ott jön egy férfi – mondta.
Kinyílt az állomás f bejárata, és egy lapp formájú, lapp bundába és ujjasba öltözött férfi
cammogott feléjük. Alul szürke egyenruhához hasonló darócnadrágot viselt, a fején
sz rmesapkát, ami alól kikandikáltak szénfekete, hullámos fürtjei.
Amikor megállt a szánjuk mellett, Rami azt tapasztalta, hogy a férfi éppen olyan magas, mint ,
tehát száznyolcvan centi fölött van, ami legalábbis Rami tudomása szerint a lappok között
meglehet sen ritka. A férfi egészen sötét napszemüveget viselt, az álla széles volt, az orra tömpe,
az arcán pedig széles vigyor ült, amit l láthatóvá vált hibátlan fehér fogsora.
– Jó napot, no lám, hát azért rajtam kívül csak lakik errefelé más ember is. Messzir l jöttünk? –
szólalt meg a férfi rekedt hangon, és néhányszor elköhintette magát. – Niilo Paltto a nevem –
folytatta, és jókora durva kezét odanyújtotta Raminak.
– Néhány kilométernyire innen – válaszolta a kérdésére Rami. – Úgy döntöttünk a feleségemmel,
hogy eljövünk megnézni, ez-e az északi fényt kutató állomás, ami úgy tudom, itt van valahol
ezen a vidéken.
– Ez bizony, érdemes megnézni. Ilyenkor úgysincs munka, ugyanis nappal van. És itt nincsenek
parabolaantennák vagy micsodák.
– Mire gondol?
– Hát, hogy ezek a nyavalyás m holdak látják az északi fényt napvilágnál is. A vikingek meg az
amerikaiak, azt mondja a magiszter. Csuda eszközöket csinálnak manapság – fejezte be Niilo, és
megint köhécselhetnékje támadt.
– Nincs a helyén a magiszter? – kérdezte Rami.
– Elment Ivalóba. Én rénszarvaspásztor vagyok, csak most a magiszter helyén van szerencsém
lenni. Kitanítottak ezek engem, nem kell itt mást csinálni, mint a m szereket figyelni.
Az állomástól harmincméternyire, a csúcs mögött Rami két állványt pillantott meg. Az egyiken
egy körülbelül negyven centi átmér parabolaantenna volt, a másikhoz pedig egy
filmfelvev höz hasonló eszközt er sítettek. Ez alatt egy félgömb alakú tükör csillogott a
napfényben. Rami odament a tükörhöz, Jutta és Niilo elindult a nyomában.
– Ez volna az az északifény-kamera, amir l hallottam? – kérdezte Rami, és arcát egészen a tükör
közelébe dugta. Gyerekkora csillagvizsgálója jutott az eszébe, meg annak a tükörháza, aminek a
gömbtükre alaposan eltorzította a vonásait.
– Nos, igen – mondta Niilo. – Ebben egy tizenhat milliméteres, harminc méter hosszú film van.
Ez magától tud képet készíteni minden másodpercben vagy minden percben. Nekem nem kell
vele semmit csinálnom.
– Szóval teljesen automata?
– Igen. Amikor az északi fény megjelenik, tüstént beindul. Ez ilyen.
– És mi az az antenna? – kíváncsiskodott Rami. Niilo a füle tájékát vakargatta.
– Hááát, ha én arra emlékeznék... Ez valami... bemér antenna, csak annyit tudok róla. Odabent
valami kiíró van hozzá. Skalthnak vagy mi az ördögnek hívják, rá van írva a gépre, megyek,
megnézem...
– Nem szükséges – szakította félbe jóindulatúan Rami. – Valószín leg EISCAT-bemér . Az adás
Norvégiából jön, Tromssából, és itt fogják a visszaver déseit az északi fényr l.
Rami Juttához intézte szavait, aki a vállát vonogatta.
– Ne énrám nézz olyan kérd en – szólalt meg Jutta, aki láthatóan nem sokat értett a technikához.
– A férje többet tud, mint én – mondta Niilo érdesen nevetgélve. – Menjünk be. Felteszem a
kannát melegedni. És megnézzük a többi eszközt is.
Rami már lelkesen indult volna Niilo után, ám Jutta megragadta a kabátujját.
– Köszönjük, de nekünk vissza kell mennünk. Még nagyon sok a tennivalónk a nyaralóban,
ugye, Rami? – mondta tettetett udvariassággal.
Rami segélykér én nézett Niilóra.
– A legjobb azt tenni, amit a f nök parancsol – mondta Niilo atyáskodva.
Amikor Rami és Jutta felült a motoros szánra, Niilo ott állt a szán mellett, és ekkor valami
berepült a szemébe. Letette a napszemüvegét, és anélkül hogy kivette volna bel le azt a valamit,
megdörzsölte a bal szemét. Ez csupán néhány másodpercig tartott, de éppen elég volt.
Jutta megijedt. Érezte, hogy kiszárad az ajka, és hevesebben ver a pulzusa. Az, amit látott,
lehetetlenség, teljességgel lehetetlenség. Rosszul kellett látnia!
Megnyalta az ajkát, és igyekezett megnyugodni, de a keze zsibbadását és enyhe remegését nem
tudta meggátolni. Minden igyekezetével azon volt, hogy ne mutassa ki a megdöbbenését.
Elfordította a tekintetét Niilótól, nehogy eláruljon bármit is, és fejét Rami hátába fúrta. A szán
beindult, és abba az irányba fordult, amerr l jöttek. Rami búcsúzóul integetett, Jutta azonban
nem mert.

Rami kinyitotta a szatyrát, és kezébe vette vadonatúj, 15 centiméteres, Baush és Lomb

gyártmányú tükrös távcsövét. Helsinki egén már tucatnyi olyan új csillagot fedezett fel vele,
amelyeket az régi, 7 centis lencsés távcsövével hiábavaló lett volna keresni az égbolton.
Ez a csillagászhobbi teljesen természetes ellensúlyozása volt a munkájának, mivel az
órásmesterség feltétlen koncentrációt követelt meg t le a szinte mikroszkopikus tárgyakat,
kerekeket, rugókat, mikroáramköröket illet en. Ebbe a munkába gyakran belefájdult a feje és a
szeme, és Rami néha már úgy érezte, hogy a gondolatai is túlságosan beletokosodnak és
belezsugorodnak ebbe a mikrovilágba, s erre már a felesége is nemegyszer célzást tett.
Ám amikor a teleszkópját az éjszakai égboltra irányította, úgy érezte, mintha átjutott volna
valmiféle meghatározhatatlan határon. Egy pillanat alatt megfeledkezett az aprólékosságról és az
óraalkatrészekr l, és hagyta, hadd varázsolja el a képzelet mindazt a látványt, ami ezeknek a
titokzatos, távoli fénypontoknak a közelében lehet. Rami nem volt túlzottan társadalmi
érdekl dés , nem vett részt politikai összejöveteleken, és nem tartozott a macskavéd egyletbe
sem. Számára az volt a fontos, hogy menjen az üzlet, és mind , mind Jutta gy zze egészséggel
az életet. Rami az univerzum bámulásával szélesítette a világképét, annál távolabb úgysem bírja
senki emberfia szélesíteni – gondolta magában bölcsen.
Jutta a nyárfaágakból összeeszkábált széken ült, a kandallóban égerfarönkök pattogtak.
Testhelyzete egyáltalán nem volt hanyag, két kezét a térdén tartotta, a háta össze volt görnyedve.
Harapdálta az alsó ajkát, és ujjai végén verejtéket érzett lecsorogni.
El kell mondania a dolgot Raminak, akkor is, ha az ki fogja nevetni. Meg kell gy znie Ramit
arról, hogy ezúttal nem tréfál. Megköszörülte hát a torkát, és bátorságot gy jtött.
– Rami, te biztos nem láttad, de én igen, hogy ennek a Niilo Palttónak piros a szeme – szólalt
meg végre.
– Piros a szeme? És miért érdekes ez?
– Mert a szembogara piros, egészen élénkpiros, akár a paradicsom.
– Nincs abban semmi különös. Biztos magányosnak érezte magát az állomáson, és ezek a lappok
igazán értenek a pálinkaf zéshez. Tudod, hogy másnaposan sokuknak kigyúl a féklámpája.
Jutta most már kijött a sodrából. Jól sejtette, Rami nem vette t komolyan. Nyugtalanság és
reménytelenség kezdett rajta er t venni. De nem óhajtotta föladni. Felpattant a székér l, odament
a padlón térdel Rami mellé, és megragadta a vállát.
– Értsd már meg, hogy a szembogara piros teljes egészében! A szeme fehérje fehér, és egyáltalán
nem véreres, ahogy az a másnapos embereknél szokott lenni. Abban az értelemben van neki
piros szeme, mint ahogy neked kék, nekem pedig barna – mondta Jutta nyomatékkal.
Ramit el ször elképesztette Jutta makacssága, és megpróbált valami mosolyfélét er ltetni az
arcára, de azután elkomorult.
– Mit beszélsz?! – csattant fel dühösen. – Megzavarodtál? Hiszen piros szem ember nincsen.
– Én akkor is láttam – feleselt Jutta, de érezte, hogy csatát vesztett.
– Rémképet láttál. Nem er ltetted túl magad? Bár úgy t nik, lázad azért nincs – mondta Rami,
csúfondárosan Jutta homlokán tartva a kezét, amit Jutta egy ideges kézmozdulattal elsöpört
onnan.
– Ne bolondozz, komolyan beszélek – próbálkozott még egyszer, és érezte, hogy sírás fojtogatja.
– Eridj, pihenj le, majd elmúlik. Semmi kedvem most az efféle mesékhez.
Jutta felsóhajtott, mereven a hever höz sétált, és végigd lt rajta. Arcát a kezébe temette, és a
gondolataiba merült. Valóban egy nem létez dolgot látott volna? Elkezdte ismételgetni
magában, hogy igen, így történt, és lassanként a piros szempárt egyszer en kiszorította az
emlékezetéb l. Ilyen egyszer en: nem létezik és kész! Fölkelt, kávét töltött magának, és érezte,
hogy izgatottsága lassan alábbhagy. Véglegesen akkor sikerült Niilo Paltto piros szemét ki zni
az emlékezetéb l, amikor Ramival már egy alacsony, kopár hegy csúcsán álltak, mindketten
bundabéléses kezeslábasban. Az éj, mintha egyenesen a csillagok tanulmányozására teremtették
volna, sötét volt, tiszta, hold nélküli és felh tlen.
Rami az ehhez hasonló éjszakai kószálásokra magával vitte t Helsinkibe is. Juttát eleinte
egyáltalán nem lelkesítette, hogy ott álljon a szélben és a hidegben az éjszaka kell s közepén, ám
a csillagok látványa végül mindig megb völte. A világmindenség éppúgy szétárad az emberben,
mint a zene. Amikor a távcsövön át az ég egyik pontját a másik után látta, mindig más-más
muzsikát hallott hozzá. Ezek általában szimfóniák voltak, mély hangzású moll-szimfóniák.
Vajon attól volt ez, hogy azok a jelenségek annyira elérhetetlenek, hogy a titkaik megfejtésére
egy egész élet sem elegend ? Jutta szerint elég szomorú ez. Általában Beethoven, Mahler,
Bruckner zenéjét hallotta, és természetesen Richard Strauss Also sprach Zarathustráját, ami
mindenütt jelenlév nek érz dött a számára. Csupán azon csodálkozott, hogy vajon Mozart, akit
annyira szeret, miért nem illett bele eddig az égbolt karmesterének a repertoárjába? Nézte a
végtelen sok pislákoló fényt a ragyogó égbolton. Akár egy csomó szétszórt kristálycukorszemcse
egy bársonyszöveten. A fényük pedig oly gyenge és törékeny, hogy szinte el lehetne ket fújni
innen a földr l – filozofált Jutta.
Rami az Oroszlán és a Sz z csillagképek közé irányította a távcsövét, és egy pillanatig az ott
található galaxiscsoportokat nézegették. Rami vörös fény lámpájával megvilágította a
csillagtérképét, és újabb célpontokat keresett, a Hármascsillag fényes csillagait és a Nagymedve
irányának galaxisait.
Nem sokáig nézegethették ezeket, mert feltámadt a szél, és érz dni kezdett a fagy ereje. Az
északi fények is megjelentek a horizonton, és elnyomták a csillagok fényét. Szívesen maradtak
volna még a színes fellobbanásokat nézegetve.
– Tudod-e, hogy azt állítják, az északi fény zajt csap? Azt mondják, pattog, sistereg, suhog.
– Én ugyan semmit se hallok – válaszolta Jutta, kezét a füle táján tartva.
– Na persze, ezeket a hangokat még aligha tudták hangszalagra venni.
Sarkkör – utazóink úgy vélték, hogy az általuk hallott hangok a jég összemorzsolódásától
keletkeztek.
A fagy egyre dühödtebben mart beléjük, végül kénytelenek voltak visszatérni a támaszpontjukra.

Az Ockelbon er s reflektora sárgás fényben mutatta a magasabb hótorlaszokat, és kitartóan

nyomult el re az er s szél varázsolta hófelh k között. A szánnak az idefelé vezet úton hagyott
nyomait még nem fedte be a hófúvás, így aztán a fényszóró fényében hamarosan el nt a
rönkökb l ácsolt nyaraló. Húszméternyire lehettek a verandájától, amikor Rami hirtelen
megállította a szánt, és sietve felállt a csomagtartójára. Jutta el relendült, és beütötte a fejét Rami
térdébe.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Ez nem lehet igaz! Ég a ház! – kiabálta Rami.
Jutta nem értette, mit kiáltott Rami. Csupán megrémült t le, és azt látta, hogy a férje, akár egy
megveszekedett, a nyaraló felé gázol a vastag hóban. Ekkor fogta fel, mit is kiabált az imént
Rami. A nyaraló ajtajából csak úgy d lt a súlyos, barnás füst.
Juttának összerándult a gyomra, és elakadt a lélegzete.
– A holmijaink! – jajdult fel, és fejjel el re a hóbuckára ugrott.
Rami, miközben a térdig ér hóban a nyaraló felé csörtetett, egyre azt ismételte magában, hogy
amikor elindultak, sem a kandallót, sem a gázlámpát nem hagyták égve. És semmi egyéb ok nem
jutott eszébe, amit l még t z keletkezhetett. Izgatottan és lihegve nézett be a nyaraló verandára
néz ablakán. Nem látott lángokat, és ekkor valamiféle bels hang visszatartotta. Eszébe jutott a
régi mondás: t z nélkül füst sincs, és elhatározta, hogy résen lesz. A nyaraló alsó bejáratához
ment. Ott az iménti tudat alatti ösztöne megálljt parancsolt neki. Rami mély lélegzetet vett,
megpróbált lecsillapodni, és gondolkodni kezdett. Az ajtó alatt kiöml ködszer füstöt nézte. Ez
tényleg ömlik, állapította meg, nem gomolyog, mint a léggömbök könny gáza. Itt valami nincs
rendjén, állapította meg. A leveg ben édeskés, tejkaramellára emlékeztet szag terjengett. Ez a
nagyon is csábító illat szinte megköveteli, hogy újabb és újabb adagot lélegezzenek be bel le.
Rami úgy állt ott, mint akit odaszegeztek, moccanni se bírt. Az illat izgalomba hozta, szinte
cirógatta az orrlyukait, és újabb szippantásokra ösztökélte. Már kezdett meginogni, hogy befelé
induljon, az els lépéseket már meg is tette a lépcs n.
Jutta belehuppant a hóbuckába, majd nyögdécselve feltápászkodott. Lesöpörte arcáról a havat, és
amennyire az erejéb l telt, Rami nyomdokain kezdett gázolni.
– A ruhákat, a fényképez gépet és a pénzt mentsd ki! – kiáltotta a hófúváson át Raminak, akit
ekkor látott lassú léptekkel felfelé indulni a lépcs n.
Jutta a hóekével megtisztított részre jutott, és nem is annyira az er lködést l, inkább az
izgalomtól er sen zihált. Elgyengült a térde, és érezte, hogy könnyek szivárognak a szeme
sarkából. Párás szemével Ramit nézte, aki sajátságos merev tartással egyre fölfelé haladt a
lépcs n.
– Igyekezzél már, és hozzál ki mindent, amit csak tudsz! – kiáltotta oda neki, ám Rami mintha
nem is hallotta volna, hipnotizáltán haladt az ajtó felé. Jutta megérezte a leveg ben a
tejkaramella illatát.
Ha két ember sokáig él együtt, eléggé kiismeri egymást, és az esetek többségében valamiféle
láthatatlan kapocs alakul ki közöttük. És noha Jutta most éppen félt, valamiféle telepatikus jelzés
mégis arra hívta fel a figyelmét, hogy Rami nehéz, iszonyúan nehéz helyzetben van. Férje
hangtalan vészkiáltása megértette Juttával Rami helyzetének okát. Tömött, öml , barna füst. És a
lángok? Csupán a füst? Hiszen ez gáz! Ennek a klór módjára öml anyagnak gáznak kell lennie.
A felismerés úgy vágott bele Jutta agyába, akár egy elhajított kalapács.
És anélkül hogy egy pillanatig is tovább gondolkodott volna, fölrohant a lépcs n.
***
Nnelee a legigéz bb lény, amit valaha is látott. Nnelee kérte t, hogy folytassa, és igenl
választ adott. Lebegett, és ismét érezte a testetlenségét. Az világát. Nnelee smaragdzöld
szikrázó szeme, csillogó, csábító ajka és aranysz ke, lobogó haja töltötte be. Ám amikor
megpróbálta közülük megfogni bármelyiket is, az megkett dött, és tiszta, igazi
kristálymembránt markolt. Amikor ismét hívta Nneleet, gyönyört érzett, és Nnelee hamarosan
anyagiasult el tte, és széttárta el tte partnyi szélesség cinóberkék köntösét, melynek belsejében
fehér habgömbök tucatjai n ttek. az egyikbe belelépett, és hamarosan hallotta az energiateret.
Ez zümmögött körülötte, majd keringeni kezdett. És nemsokára már át is haladtak a zöld és
nyugtalanul háborgó lebeg tenger fölött, amelynek panaszkodását Nnelee jóvoltából az
energiatér nyílásán át hallgathatta. Azután a hegyszorosba értek, melynek lejt in tejláva, a
lebeg k eledele ömlött lefelé. A három hold közül még egy, a nagy piros látszódott az égen, a
sárga nap fölkeltekor, ami alighogy feljött, nyomban kékké változott. Lebeg s léggömbjével
megérkezett az ORN transoid, és k felszálltak rá. Az ORN szem és száj nélküli, átlátszó fejér l
híreket továbbított, és az repül síkságukhoz beszélt.
Az ORN léggömbbel repült a pusztaság fölött, rtölcsérek kíséretében. A porózus talajú puszta
forró volt, repedései folytonosan kinyíltak, majd összezárultak, közben kék gázok törtek el
bel lük, amelyek a pusztaság alól, a gombák szaporodáshelyér l származtak. Amikor a léggömb
lefelé kezdett ereszkedni az üveg repül térre, hogy azon keresztül beszivárogjon a
hasadékvárosokba, az ORN hirtelen lefékezett. Nnelee nyugtalanul odafordult felé, és
megkérdezte, hogy folytatja-e. a válasza közben már nem lebegett, és nem érzett kellemes
borzongást. Akarta, nem akarta, képtelen volt rá. A mellében fájdalmat érzett, szúró, éget
fájdalmat. Nnelee megmondta ORN-nek, hogy er tlen. ORN gyorsan eloszlatta az összeköt
léggömböt, és beleveszett egy sárga villanásba. Nnelee elkeskenyedett, megfordult, fényívvé
zsugorodott, majd elt nt. Nem maradt más bel le, csupán az áradás, ami mindent elborított,
elborította az egész planétát. pontosan oda hullott vissza, ahová nem óhajtott visszatérni, a
léttelenségbe. Bejött a sötétbe, és azt kiáltotta:
– Hazafelé, hazafelé, el innen!
– Rami, drága Rami, ébredj már, hallod-e! Miért kiabálsz a hazamenetelr l? Mi történt veled?! –
kiáltozta Jutta megzavarodva a félelemt l, miközben hóval dörzsölte be Rami arcát.
Jutta szinte szabályos keresztövfogással ragadta meg Ramit a lépcs n, és teljes erejével a hóba
görgette. Rami üveges tekintettel hadonászott a leveg ben, és úgy rúgkapált, mintha
visszakívánkozna a gázba. Jutta mégis olyan messzire el tudta ráncigálni a nyaralótól, ahol már
nem érz dött a különös gáz szaga. Mintegy tizenöt percig próbálkozott azzal, hogy magához
térítse Ramit. A gáz Juttára nem volt hatással, mivel kötött kommandósapkát viselt, ami az
orrát is, száját is eltakarta.
Rami úgy érezte, hogy valami távoli, roppant valószín tlen világból tért vissza. Szúrt a torka, és
száraz volt a szájpadlása. A szemhéja legalább egy tonnát nyomott, és fájt, amikor megpróbálta
felnyitni. Valahonnan a közelb l Jutta hangját hallotta, ami végül aztán eljutott egészen a füléig.
– Rami, kezdesz magadhoz térni, válaszolj már valamit!
– Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Rami rekedten. Jutta elmesélte neki; Rami a fejét
csóválva felült a hóbuckán.
– Valami bódító gáz lehetett, ami er s hallucinációt és bódulatot okoz, talán még hosszabb id re
is. Olyan kábulatban voltam, hogy úgy t nt, mintha egy idegen planétán volnék. Szinte
hihetetlen!
Rami a halántékát dörzsölgette, és a torkát köszörülte. A fejfájás még csak most kezdte elérni.
Jutta Rami vállához nyomta nedves haját.
– De hát ki akarna minket ebben a vadonban elkábítani? Mi értelme volna? – szólalt meg Jutta
fojtott hangon.
– Nem tudom – felelte Rami. – De nekem nincs kedvemre az efféle hóka-móka. Ezt azért
tisztázni kell – folytatta mindenre elszántan.
– Rami, én félek. Éjszaka van, és hozzá még ez a hóvihar is... – rebegte Jutta.
Rami egy pillanatig a feleségét vigasztalta, kérte, hogy szedje össze magát, majd a hóban ugrálva
odaszaladt a még mindig járó motoros szánhoz. El bb azonban kölcsönvette Juttától a
kommandós sapkáját, mert semmi kedve nem volt egy második bódulathoz. Levette a szán els
részére odacsatolt távcs állványt.
Visszafordult a nyaraló felé, és a két négyszögletes ablak közül az egyikbe belevágta az állványt.
Jól célzott, és az állvánnyal most a verandaablakot verte be, nehogy megint a gázba kerüljön.
Vigye csak a szél a mérget az erd be, gondolta dühödten.
Amikor úgy gondolta, hogy a gáz már szertefoszlott, bementek, párnákkal betömték a törött
ablakokat, és begyújtottak a kandallóba. Éppen kávézni kezdtek a t z mellett, amikor Jutta
egyszer csak megragadta Rami karját. Már eddig is sápadt arcából most teljesen kiment a vér, és
tágra nyílt a szeme. Rami összerezzent.
– Van valaki az ajtónál – rebegte Jutta félelemt l elfúló hangon.
– Én nem hallok semmit...
Rami végig sem tudta mondani a mondatát, amikor csendesen kinyílt a nyaraló ajtaja, és egy
nagydarab, átázott férfi d lt be rajta a padlóra. Jutta és Rami, miután felocsúdott a meglepetést l,
a félig eszméletlen férfit a kandalló elé vonszolta, és alápóckolták a fejét. Levetk ztették,
megtörölgették, majd óvatosan ráadták Rami fölösleges ruháit, és betakarták. A férfinak széles
arca volt, amit dús szakáll borított. Olyan volt, akár egy egykori protest-song-énekes. A
szemöldöke dús volt, a haja hosszú szálú és sima.
Raminál véletlenül volt megfázás elleni gyógyszer, sötétvörös negrita rum, amivel csordultig
töltött egy kávéscsészét, és megpróbálta a férfival megitatni, miközben Jutta a fejét tartotta. Az
öntudatlan férfi lassan pislogni, majd köhécselni kezdett.
– Kicsoda maga, és honnan került ide ebben az állapotban? – kérdezte Rami.
A férfi még kába volt, nehezen lélegzett, köhögött és hörgött. Rami megitatta vele az összes
nescafét.
– Erik Ponter vagyok... Erik Ponter magiszter az északifény-állomásról... önöknek... – ennyit
tudott a férfi kinyögni, és ezután ismét elhagyta az ereje.
Rami és Jutta kérd pillantást vetett egymásra. El ször Raminak jött meg a szava.
– Az északifény-állomásról? Hiszen akkor maga most érkezett Ivalóból. És hol van Niilo Paltto,
vele nem találkozott? Mi történt ott, talán t z ütött ki?
Jutta akarva-akaratlanul a barna gázra gondolt, ami talán már az állomást is elárasztotta. Bár
Ponter inkább fáradtnak látszott, mint bódultnak, nyilván a hosszú, hóban való menetelést l.
Ponter újabb szavakat képzett az ajkán:
– Nem az állomásról jövök. Ott, abból a házikóból, ami egész közel van ide... láttam meg a fényt.
Ott az állomáson az a férfi van.
– Niilo Paltto? – kéidezte kíváncsian Rami.
– Nem tudom, nem mutatkozott be. Elkábított valami gázfegyverrel. Még sohasem láttam ahhoz
hasonlót. Egy fura spirál formájú üvegtölcsér volt. És a szeme... a szeme...
– Piros volt? – segítette ki Jutta.
– Igen, piros volt. A szemgolyói voltak pirosak.
Jutta diadalittas „ugye megmondtam” tekintettel nézett Ramira, aki már végképp nem értett
semmit a történtekb l. Niilo Paltto igen kedvez benyomást tett rá, amikor az állomáson jártak.
Nem létezik, hogy ne legyen valami értelmes magyarázat!
– Honnan a csudából tudta? – kérdezte Ponter Juttától, és megpróbált fölemelkedni álló
helyzetbe. Jutta gyengéden viszanyomta t, és elmondta látogatásuk történetét az állomáson.
Rami gondolatai még mindig kaotikusak voltak, még mindig nem talált semmi vezérfonalat arra
vonatkozóan, hogy mi lehet a történtek hátterében. Túlságosan értelmetlennek t nt az egész.
Beszélt Ponternak a gázról és arról is, hogy nyaralójukat körbejárva nem talált sem idegen láb-
vagy sínyomot, sem pedig motoros szán nyomait.
– Repül vel is jöhetett az illet , nem? És akár egy másik planétáról – mondta Ponter talányosán.
– A kinézete egyébként tisztára lapp, de a beszédében több nyelvjárás is keveredik, az nem
eredeti – morfondírozott Rami.
– Akár valami kaméleon is lehet, de semmiképpen sem ember. Talán még az ábrázatát is kedve
szerint tudja változtatni.
Ponter, miután ezt mondta, felült, és egy kulccsomót vett el a zsebéb l.
– Én most ebben az állapotban nem tudok átmenni az állomásra, amúgy sem vennék semmi
hasznomat. De kérem önöket, menjenek oda, és próbáljanak érintkezésbe lépni az NMT
rádiótelefon segítségével a területi riasztóközponttal. A rend rségnek vagy a határ rségnek ki
kell jönnie a helyszínre. Az állomáson rengeteg értékes eszköz van. Ki tudja, hogy ennek a
magát Palttónak nevez egyénnek mi a szándéka velük? Tudom, hogy félnek, és ne is menjenek
be az állomásra, ha azt tapasztalják, hogy ez a különös szerzet még ott tanyázik. Itt vannak a
kulcsok, három darab. Az egyik a f bejáraté, a másik kett az áramfejleszt teremé és a raktáré.
Fegyverük van?
– Van egy félautomata kispuskám a kocsiban. Gondoltam, itt gyakorolhatom vele egy kicsit a
céllövést – felelte Rami óvatoskodva.
Nem volt elragadtatva a rá háruló feladattól. Ebben a pillanatban a szeretett órái társaságában
tartózkodott volna a legszívesebben, a maga mikrovilágában, a m helye hátsó szobájában. Rami
nem volt h s típus. Ezek a megmagyarázhatatlan események a sötét Lappföldön sehogy sem
illettek bele az rendezett életébe. Azt azonban átlátta, hogy valamit tennie kell. k
valamennyien, és ki tudja, még hányan, veszélyben vannak. Ha kell óvatossággal jár el, akkor
semmi rossz nem történhet vele, Juttával vagy Ponterrel. Ezért úgy döntött, elmegy az állomásra.
Igyekezett rábeszélni Juttát, hogy maradjon itt Pontert ápolni, bár már el re tudta, hogy hasztalan
az igyekezete. Jutta, még ha félt is, nem akarta egyedül hagyni Ramit a vészterhes pillanatokban.
Ponter megmutatta az állomás helyét a térképen, és Rami abba az irányba állította az úti tájolóját,
majd Juttával együtt kimentek. El bb azonban a kezeslábasuk csuklyáját jó alaposan a fejük köré
csavarták, mivel a szél roppantul feler södött. Rami felrakta a szánra a fegyverét és a síléceiket,
és elindultak az állomásra anélkül, hogy akár csak sejtették volna, mi vár rájuk.
A már csaknem viharos er vel fújó szél dühödten kavarogtatta a hó felszínét, és egész hófelh ket
emelt ki bel le. A magas feny k ágai csak úgy jártak a szélben, és hatalmas hógomolyagok
hulltak le róluk. Raminak azonban ügyesen sikerült kikerülnie ezeket. A szánt ott hagyták azon a
dombháton, ahonnan el ször pillantották meg az állomást. Felhúzták a sítalpaikat. Semmiképpen
nem akarták, hogy az állomáson meghallják a jövetelüket. Lefelé siklottak léceiken a
dombháton.
El ttük, észak felé csupán a koromfekete éjszaka, a csillagos ég és az északi fény látszódott,
emberi településnek nyoma sem volt.
Jutta az üldözöttség tüneteit érezte magán. Gyorsan vert a szíve, és állandóan riadtan nézett
körül. Elképzelte, ahogy Niilo Paltto a hóvihar és az éjszaka kell s közepéb l egyszer csak
mellette terem. Már szinte látta megcsillanni a piros szempárt valahol a dombok rejtekében. A
lehet legszorosabban Rami közelében kellett maradnia.
– Óvatosan menjünk. Ha valami el nik, lehasalunk a hóba – súgta Rami. Az állomás irányába
folytatták útjukat.
Az égbolton az északi fények szemmel láthatóan szaporodtak, és rideg fényükben hamar
megtalálták a pusztaságról odalátszó állomást. Jutta és Rami levette a sílécét, és lassan a hóeke
emelte sánc mögé kerültek. A közelben semmiféle mozgást nem lehetett észlelni. Csupán a szél
sivított bánatosan, s fölkavarta útjában a havat. Rami megtöltötte a fegyverét.
– Odaosonok a házhoz, és megpróbálom kifürkészni, alszik-e. Remélhet leg nem ólálkodik
valahol itt a közelben. Ha nincs odabent, bemegyek – mondta Rami izgalomtól remeg hangon.
– Ha elkap, próbálj visszajutni a nyaralóba, és Ponterral autón szerezzetek segítséget.
Jutta a legszívesebben visszaparancsolta volna Ramit, amikor az átmászott a hósáncon. Nem
akart egyedül maradni a hidegben és a sötétben. Ám mégis beérte annyival, hogy belehasalt a
hóba, de úgy, mintha bele akarta volna fúrni magát.
Rami a puskáját szorongatta, majd lámpájával bevilágított az állomás els ablakán, abban
reménykedve, hogy a fénnyaláb nem a piros szempáron fog els ként megcsillanni. Félelme
azonban alaptalannak bizonyult, mivel a szobában csupán egy asztal volt, a lapján papírokkal,
messzelátóval, meg egy iratszekrény és egy sor meteorológiai megfigyel eszköz. Ember vagy
idegen lény sehol sem mutatkozott. Rami bevilágított a másik ablakon is, ahol egy
radarkirajzolót, egy NMT- és egy rádiótelefont látott a hosszú asztalon. Az állomás ajtajához
érve Raminak nyugtalanul vert a pulzusa. Lassan fordította el az ajtóban a kulcsot, nehogy
hangosan csattanjon a zár. Megnyalta száraz ajkát, és a puskát el reszegezve belökte az ajtót.
Vajon elég fürge lett volna, hogy használja is, ha történetesen Paltto rátámad? – futott át az
agyán. Rami még gondolatban sem volt egy James Bond-típus, aki minden helyzetben
acélidegzet és leleményes. Ilyen ember valószín leg nincs is, állapította meg magában.
Az el szoba üres volt, a nappali ugyancsak. Jobboldalt két széket és egy televíziót pillantott meg.
Ezekt l balra, de még a jobb oldali falnál falépcs k vezettek fölfelé, alattuk egy széles ágy. Az
ágy mellett is el nt egy ajtó, ami résnyire volt nyitva. Rami egy teljesen üres konyhát talált
mögötte. A konyhán túl az üzemanyag- és szerelvényraktár kapott helyet, ahová kívülr l éppúgy
be lehetett jutni, mint ahogy a szomszédos áramfejleszt terembe is. Rami hallotta, hogy az
áramfejleszt m ködik, és ez nyugtalanságot váltott ki bel le. Niilo Paltto a közelben lehet,
mivel a gépet járni hagyta. Rami még egyszer körbejárta az egész állomást, de magán kívül más
embert nem talált.

A süvít viharos szél olyan er vel kavarta fel az útról a havat, a jégdarabokat és a csomókat,
hogy Jutta már egy hóbuckára kezdett emlékeztetni. Csupán abban bizakodott, hogy remegése –
melyet a félelem és a hideg váltott ki bel le –, izzadása és er teljesen ver szíve nem rázza le
róla ezt a vékony hótakarót. Ez volt a véd ruhája; úgy feküdt ott a havon, akár egy hófajd,
amelyik a tollai közé burkolózik.
Azért remélte, hogy el van rejtve a világ szeme el l, mert lépéseket hallott.
A szél fúvásán át is hallotta a fagyos hó ropogását és a nadrágszárak suhogását. Valaki mászkált
a hósáncon túl, közvetlenül el tte. Lehunyta a szemét, és megpróbált valóban fajd nagyságúra
összekucorodni.
– Gyere el onnan, nincs itt senki! – hangzott fel egyszer csak Rami kiáltása.
Jutta lerázta magáról a havat, és kissé zavarban volt amiatt, hogy a mászkálást Niilo Palttónak
vélte. Bekapcsolták az állomás nappalijában az olajkályhát. Jutta forró teát f zött, és lassanként
javulni kezdett a hangulatuk. Azt csupán remélték, hogy az a magát Niilo Palttónak nevez
egyén nem dönt majd úgy, hogy szintén teát kíván.
A biztonságuk érdekében Rami az NMT-telefonnal telefonált a körzeti riasztóközpontba. Pusztán
azért nem említette Niilo Paltto különös voltát, hogy higgyenek neki. A központ azt ígérte, két
órán belül ott lesznek a rend rök. Rami elégedetten tért vissza Juttához. El ször arra gondoltak,
elmennek Ponterért, és idehozzák az állomásra, hiszen lett volna rá idejük, ám végül úgy
döntöttek, hogy itt maradnak, és az északi fényt nézegetik az üvegtet alól. Úgy t nt, mintha az
eddiginél aktívabbá vált volna. Miközben felfelé mentek a tet szintre, még nem tudták, mi vár
rájuk. Rami bekapcsolta az ablakmelegít ket, és az üvegr l hamarosan elt ntek a jégvirágok. Ott
maradtak, és hüledezve bámulták a látványt.
Az egész égbolt, kelett l nyugatig mintha lángokban állt volna. A látvány úgy festett, mint
amikor a Jeges-tenger valamennyi jégdarabja lángra lobban.
– Leny göz ! – kiáltott fel Rami elragadtatottan.
– Ezt kellene Ponternak látnia. Bár biztos nézegeti, mivel a fény odáig is elvilágít.
Jutta elb völten nézte az északi fényt. Soha ehhez hasonlót nem látott még, és valószín leg nem
is fog látni a jöv ben sem.

Az égi dolgok intéz je a lehet legkifejez bb színeket és formákat terítette szét az arktikus
éjszakában a palettájáról. Kelett l a távoli nyugatig terjedtek a sárgászöld fénysugarak, amelyek
itt-ott a fels szélnél magasabbra emelkedtek, és egymás felé tartottak, szinte nyalábbá
rendez dtek. Ezzel egyidej leg az egész csillámló színtér nyugatról kelet felé tartott. A sugárfal
mögött hatalmas zöldessárga fényívek emelkedtek, melyek között akadt kékeszöldben csillogó,
lüktet fényív is. Olykor-olykor elt ntek ezek az ívek, majd mintha a semmib l támadtak volna,
ismét el bukkantak a többi északi fény seregében. Pontban északon, a pólussal egy irányban, az
égbolton egy legyez szer ség jelent meg, hosszú sugarakkal, mintha valaki piros és sárgászöld
fénysávokat l tt volna fel. A sugárszíntér és a legyez szer északi fények fölött íves fények
versengtek egymással, amelyek gyakran kör vagy ellipszis alakúvá formálódtak. Ennek a
zabolátlan és megfékezhetetlen t ztáncnak a koronájaként sárga, pirosas és kék északifény-hálók
csillámlottak, kolosszálisak, akár a f isten, Ukko palástjának red i. Imitt-amott kanyargó, fényes
csíkok képz dtek bel lük, amelyek úgy tekerg ztek a mindenség el udvarában, mint a színes
kínai karneválok kígyói. És mintha ez a játék még mindig nem lett volna elég, a fényívek és a
hálók között lila és rózsaszín fátyolfelh k t ntek el , és fényfoltocskák, amelyek minden
szabályszer séget nélkülözve el-eltünedeztek, majd ismét el bukkantak.
Jutta és Rami némán állt az üvegtet nél. Mintha megtébolyultak volna az egek urai. Északi
zijátékuk ragyogó, felfoghatatlan és utánozhatatlan el adás volt.
– Mozart – mondta Jutta szinte csak magának. – Most hallom Mozartot.
– Mit mondtál? – kérdezte Rami, akár egy holdkóros. Az alattuk elterül kiterjedt pusztaság
mérföldnyi messzeségekben csaknem úgy elkülönült ebben a t zijátékban, mint a nappali
fényben. Ezután valami egészen megmagyarázhatatlan történés vette a kezdetét.
Az északi fények hullámmozgása megállt. Megfakultak a színeik, és mintha mindegyik fehér,
kékes, lüktet szalagokká állt volna össze.
– Nézd – mondta Rami Juttának. – Ez már hihetetlen. Létezik ilyen?
A fehéren csillogó, világos szalagok a horizonton csillámló sugarak fölött hullámzottak, majd
lassanként szétterjedtek a t zmez teljes hosszúságában. Ezután az egész sugárszalag lassan
fölfelé kezdett emelkedni az egyforma szegély vé változott, gyorsan hullámzó hálósorok felé.
Amikor egybefolyt velük, az egész hatalmas szalag kékké sötétült, majd hirtelen elt nt a
látószögb l.
Rami nem akart hinni a szemének. Az égbolton egyetlen csillag sem látszódott.
Lassanként a fényháló ismét láthatóvá vált. El ször narancssárga színben különült el a központja,
ami aztán hullámzó sárga térré világosodott. Mozgó narancssárga és fekete csíkok különültek el
benne. A hálóképz dmény a széleinél a helyére feszült, és sötétvörössé változott. Most egy
eszméletlenül hosszú, színes férfiövre emlékeztetett. A szokatlan jelenség különös viselkedése
azonban még tovább folytatódott.
Elkezdtek egymás irányába tekerg zni a végei.
Raminak, mint amat r csillagásznak, volt némi fogalma az északi fényekr l. Ezek mindig a
mágneses északi pólus körül léptek fel, ellipszis alakú pályáikon. A most látott északi fények
azonban egyáltalán nem igazolták ezt a tételt.
A faállványon Rami elé volt állítva egy tájolólemez. Rami most a tájoló mutatóját a térkép
szerinti északnak állította. A t zöv pontosan az északi pólus fölött fordult körbe, ami fel l
Raminak nem is volt kétsége.
Jutta befurakodott Rami hóna alá, és Rami érezte, hogy a felesége remeg.
– Rami, aminek most a tanúi vagyunk, az nem lehet természetes – szólalt meg Jutta,
majdhogynem suttogva.
– Fogd csak fel nyugodtan a dolgot, ezek a fények még nem tettek kárt bennünk. Ponter
szereit is bizonyára megkímélték.
A tüzszalag folytatta a keringését. Amikor a két vége találkozott, ezt látták innen alulról, ellipszis
alakú volt. A kör hullámai hegyes vég ekké formálódtak, jégcsapokra emlékeztet oszlopokká,
amelyek körben elkezdtek forogni. A szalag különféle színekben vibrált, a vakító fehér és a
jégkék a sárgát és a pirosat homályosította el. Az oszlopok végei izzottak, csíkok és szikrák
pattantak le róluk az ionoszféra mérhetetlen mélységeibe. Az egész kép egy természetellenesen
nagy gázt zhely lángjára emlékeztetett, amelyet az északi pólus fölött gyújtottak meg.
Rami egyúttal azt is megfigyelte, hogy a szél iránya akkor változott meg, amikor az a csodáltatos
zkör képz dött. Amikor idejöttek az állomásra, déli szél fújt, ám most nyugatira fordult. A szél
minden bizonnyal a t zkör forgómozgását követte. A szél csak úgy fújt és süvöltözött a tet zet
hajlataiban, és belekapott az ablaküvegekbe, meg-megzörrentve azokat. Rami abban bízott, hogy
a háromszoros üvegtet zet kibírja a legborzasztóbb vihart is. Rami sokáig nem értette a
történteket, ezért úgy döntött, beéri a szemlél déssel is, ahogyan a helyében mindenki más
beérné ennyivel.

A pörg t zkör még nem fejezte be a fellépését. A fels széle egyszer csak befelé kezdett
sodródni, mint üres csöbörbe a víz, amikor a csöbör elmerül a tóban. Miután a szegély folytatta a
sodródását, a t zkör ennek megfelel en elkeskenyedett, majd végül el is t nt, mintha sohasem
lett volna ott.
Megint a szurokfekete, fagyos éjszaka uralta az egész környéket, és ismét el tünedeztek a
csillagok. Rami úgy érezte, mintha évszázados álmából ébredt volna.
– Ennek vége van – mondta tagoltán. – Mintha önmagát falta volna fel.
Észrevette felesége arcán a könnycsíkokat, és letörölte azokat.
– Mi az ördög lehetett ez? – kérdezte Jutta zokogva.
– Tisztára olyan volt, mintha valami beleesett volna a körbe... talán egy fekete lyuk?
– Mi az ott? – szakította félbe Jutta Rami filozofálgatását. Ujjával egy, az ablakpárkányra
er sített falapra mutatott, amelyen egy matt felület fekete lemez feküdt. A nagysága mintegy
20x20 cm lehetett. A lemez elé egy papírlap volt er sítve.
– A kék négyzetet nyomd be, az van ráírva – szólalt meg Rami.
– Menjünk el innen – javasolta Jutta –, nem láttunk már így is éppen eleget?
Ám még miel tt Jutta figyelmeztethette volna Ramit, az már lenyomta a lemez felületén lév ,
kékkel elhatárolt négyszöget.
A lemez közepén egy színes hologram t nt el , amin maga Niilo Paltto, vagy minek nevezzük,
vált láthatóvá. A piros szemével Juttát és Ramit bámulta, de úgy, mintha látná ket. Jutta
odaszorította a fejét Rami oldalához, és csak fél szemmel nézett a hologramra. A hologramról
egy mély torokhang szólalt meg, ami egyáltalán nem emlékeztetett az általuk ismert Niilo Paltto
hangjára:
– Eenoora vagyok a ti nyelveteken. Kénytelen voltam ebben az alakban megjelenni, hogy meg
tudjam rizni az inkognitómat. A valódi küls mmel kés bb fogsz majd találkozni, talán jöv re.
Nem ellenségek vagy hódítók gyanánt jöttünk ide. A galaktikus kapcsolat, a remény és a béke
nevében jöttünk el hozzátok. Sajnáljuk, hogy kénytelenek voltunk mind téged, mind az
állomásodat pillanatnyi cselekvésképtelenségre kárhoztatni.
Rami ennél a pontnál értette meg, hogy a hologram Erik Ponterhoz beszélt, akir l azt hitte, hogy
szabadon mozog, és idejön az állomásra. Paltto nyilvánvalóan nem tudta, hogy Jutta és Rami
elgázosítása meghiúsult.
A hologram folytatta:
– Ugyanez történt a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Norvégia, Svédország és Kanada
valamennyi kutató- és meteorológiai állomásán és katonai támaszpontján, valamint a Viking és
Spot távközlési m holdakon. Mindezek, valamint a kamerák és a radarkészülékek is ugyanúgy
fognak m ködni, mint korábban, amint a földre szállásunk megtörténik. Természetesen mi nem
tudunk semmit sem tenni az arktikus területek lakóinak a látóképességével, és nem altathattuk el
az egész népességet. Mindamellett bízunk abban, hogy elbeszéléseiteknek nem adnak majd
hitelt. A földre szállás idején a sarkkör északi részén ki van választva egy defotonizált és
demagnetizált terület, ahol a fényképezéssel és a videofelvétel készítésével kár is próbálkozni.
Sajnos az ionizációs térr l semmiféle bizonyíték nem marad az utókornak. Még egyszer
megismétlem: jövetelünk nem invázió, az univerzális szeretet jegyében érkeztünk hozzátok.
Ezek után a hologram elmosolyodott. A szeme barátságos volt, emberi megértés és melegség
csillant meg benne, a mosoly természetes volt és nyájas.
– Az üzenet továbbítása után ez a lemez közönséges alumíniummá változik – folytatta a
hologram. – Viszontlátásra, béke legyen veletek!
A hologram elt nt. Rami hevesen nyomkodta a kék négyzetet, de hamar észrevette, hogy már
tönkre is tette az alumíniumlemez felületét.
– Ezzel odavan az egyetlen bizonyítékunk a történtekre vonatkozóan – sóhajtott fel
kedveszegetten.
Jutta ott sertepertélt a férje mellett, aki még mindig a falapra támaszkodott.
– Mindjárt ideérnek a rend rök. Biztos k is látták az iménti jelenséget. Nekik csak elhiszik.
– Ide hallgass, a hit itt most nem segít. A világ rb l leereszkedett a pólusra valaki vagy valami.
Ez magába szívta az északi fények energiáját, bár alighanem maga is mágneses volt. Ez egy
rhajóféle vagy egy... nem is tudom, mi lehet – mondta Rami, és megcsóválta a fejét.
– De hát mit akarnak itt a Földön? – csodálkozott Jutta.
– Ha én azt meg tudnám mondani! Én még most sem hiszem, hogy ez így igaz. Jutta, nem
tehetünk mást, várnunk kell. Várni, amíg legközelebb ismét láthatóvá válnak.
Komolyan és kérd en pillantottak egymásra. Majd összeölelkezve lementek a földszintre.
Kimentek és megálltak a hóekével egyenletesre gyalult udvaron, ahová id közben jókora, hegyes
csúcsú hótorlaszokat hordott a szél.
Mindketten észrevették, hogy elcsendesedett a táj.
Fehérvári Gy fordítása
Jenkovszky Iván rajzai
Johanna Sinisalo

Hanna
Tulajdonképpen minden akkor kezd dött, amikor még egészen pici volt. Az apja mesélte kés bb
er tlen hangon, ridegen fehér kórházi ágyon fekve, hogy Hanna már kiskorában kitépkedte a
saját hajszálait, és a vibráló csöndben meg-megállva, kimeredt szemmel tanulmányozta azokat.
Olyan volt az ábrázata, mintha belelátott volna a haj belsejébe, a sejtszövetekbe, amelyekben
molekuláris szinten teljesen észrevehetetlen, apró dolgok mennek végbe.
Hanna még mindig nagyon kicsi volt, mikor egy napon a játék mackóját a hátsó udvarban
köd körf részre vágta. A sárga játék mackó valamikor Hanna apjáé volt. Szomorú arcával
Kosziginra emlékeztetett, a mancsai pedig csupaszok voltak; Hanna apja rágcsálta le róluk a
sz rt gyermekkora vigasztalan éjszakáin. Hanna szinte sohasem vált meg a macijától, most
mégis gondolkodás nélkül rádobta a körf részre.
részpor szállt fel bel le. A maci, mint a régi, jó játék mackók általában, b rb l készült, így
aztán tisztességesen két anatómiai részre szakadt ketté. Hanna mindkét felét felszedte a földr l,
és leült velük, hogy szemügyre vegye a belsejüket. Még akkor is mozdulatlanul ott ült a helyén,
amikor apja már jó ideje kikapcsolta a körf részt.
Arról, hogy mit látott a maci belsejében, Hanna nem beszélt. A helyzetet mindenesetre el lehet
képzelni: egy aprócska, sz ke, ötéves kislány az udvaron ül a porban néhány f csomó között, a
nyár meredek fényei és árnyékai közepette. Az arca kifejezéstelen; meg se moccan; a kezében
két fél macit tart, és tekintete úgy szegez dik rájuk, mintha a legnagyobb hidegvérrel az
élveboncolás fájdalmait méricskélné.
Másnap Hanna fölmászott a fára.
Egy nagy, s gallyazatú lucfeny re. Felült a legfels ágára, és le sem jött róla. A maci egyik
fele vele volt, a másik félszem en, félkez en, az eget bámulva ott feküdt az udvaron a körf rész
mellett.
Hanna semmiképpen sem akart lejönni. Féltek, hogy leesik, és felkiabáltak hozzá: „Kapaszkodj
meg jól, Hanna!” Ott ült az ágon, a mackó egyik felét az ölében tartotta, kezével a fa törzsébe
kapaszkodva. Az apja felmászott a fára, hogy lehozza a kislányát.
Már egészen közel volt hozzá, és nyugtatgatni próbálta, amikor Hanna a képébe vágta a fél
mackót.
A f részpor belement az orrlyukába és a szemébe, és úgy meglep dött, hogy elengedte az ágat,
hátrabukott, és lassan, akár egy lassított filmen, egyik kezét az arca elé tartva, hangtalanul
zuhanni kezdett. Az ágak recsegve töredeztek alatta és mellette, ahogy kalimpálva lefelé zuhant
közöttük. Annyira azért sikerült lelassítaniuk a zuhanását, hogy nem halt meg. Mégis, amikor
lecsapódott a földre, úgy megsérült a gerince, hogy soha többé nem lett bel le ép ember.
Miután a szomszéd felszedte, els segélyben részesítette, bekötözte az apját, és eközben a
mozgatással, forgatással valami jóvátehetetlen károsodást okozott annak szervezetében, Hanna
fürgén, akár egy mókus, lemászott a fáról. Szándékosan távolodni kezdett a háztól az erd
irányába, a láthatatlanságba.
Aznap alkonyattájban találtak rá. Egy, a naptól még meleg szikla tövében aludt, ökölbe szorított
kézzel, nehezen véve a leveg t. Sem a rázásra, sem a beszédre nem ébredt fel, ezért a szomszéd
ölbe vette, hazavitte a saját otthonába, lefektette nappali szobája díványára, és betakarta egy
sállal. Hanna apját bevitték a kórházba, az anyjáról nem lehetett tudni, merre jár, mert két éve
megszökött egy lengyel zenésszel, így aztán Hanna két napot a szomszédban töltött, miel tt
bevitték a gyermekotthonba. Ezt a két napot szunyókálással töltötte, id nként álmos léptekkel
bement a vécébe, majd visszakuporodott a díványra. A sz ke kislányt a borzas piros sál ölelte
körül.
A gyermekotthon gondozó nénijei a fejüket csóválták, amikor hallották, hogy Hanna csaknem
két napot aludt egyfolytában. Meg voltak gy dve arról, hogy ez a súlyos trauma jele, és hogy
Hanna egész biztos nem fog tudni beilleszkedni a gyermekotthon egészséges növendékei közé.
Mégis, amikor érte mentek, Hanna ébren volt, széken ült, lóbálta a lábát, és halkan, de
értelmesen válaszolt a kérdésekre. Végül úgy döntöttek, hogy autóba teszik és elviszik. El is
indult, búcsúzóul belerúgva az éjszaka alaposan megázott mackótetembe a körf rész mellett.
Hannáról legközelebb csak akkor hallottak, amikor már iskolába járt.
A tanító az óraközi szünetben mosolyogva vigyázta, hogyan játszik fogócskát és bújócskát négy,
kis létszámú osztálya a kavicsos udvaron és az aprócska pázsiton. Ekkor figyelt fel Hannára, aki
az iskola sarkánál ült a földön, és meredten bámulta a deszkák eresztékeit. Szinte mozdulatlanul
ült, a b re sápadt volt, és mintha alig lélegzett volna. A tanító a kislány háta mögé sétált, és
átnézett a válla fölött: a fal éppen olyan volt, amilyennek lennie kellett, és még csak egy apró
rovar sem látszott, ami a deszkák eresztékében mászkált volna. A tanító Hanna vállára tette a
kezét, és megkérdezte a kislányt: „Te Hanna, mi érdekel téged azon a falon?”
Hanna nem rezzent össze, nem fordult hátra, és nem is válaszolt. A tanító kissé indulatba jött:
„Na, mondd már meg!” – nógatta szinte kiabálva.
Hanna megfordult, mintha most tépte volna ki magát a falból, és a tanítóra nézett; az, mintha
megütötték volna, két lépést hátralépett, majd zsebre vágott kézzel eljött onnan, azon töprengve,
most mit tegyen, hová menjen. Bár erre az esetre tulajdonképpen csak a dolgozatírás után
emlékezett vissza, addig kitörölte ezt az emlékezetéb l.
A gyerekeknek Iskolám címmel kellett dolgozatot írniuk. Könny és hálás téma ez a második
osztályosok számára. Általában arról írnak ilyenkor, hogy milyen az iskola épülete, kik a legjobb
osztálytársaik és milyen a tanító.
A dolgozatok a szokásos sémát követték, kivéve Hanna dolgozatát. Ez az iskola gonosz, írta
Hanna. Fel kellene gyújtani. Ennek az iskolának a falaiban veszély leselkedik a gyerekekre. Ha
megnövök, felgyújtom ezt az iskolát, és akkor ez a gonoszság is elég.
Hanna dolgozatában más nem is volt. A tanító úgy ítélte, hogy Hanna nyilvánvalóan nagyon
össze van zavarodva. Kapcsolatba lépett hát a gyermekotthonnal, és megkérdezte, nincs-e esetleg
valami közük a dologhoz.
A gyermekotthon igazgatón je vallásos volt, és kiváltképp arról volt meggy dve, hogy az
gyermekotthonuk nem elmegyógyintézet. Természetesen kissé óvatos is volt, és azt mondta,
hogy egyetlen dolgozat alapján még senkit sem lehet kezelésre küldeni, hát még egy
meggondolatlan gyereket. maga semmi rosszat nem tudott Hannáról mondani. A kislány
nyugodt, és nem sír különösebben az apja után, ami a gondozó nénik szerint igazán derék dolog.
Ezzel szemben az igazgatón arra gyanakodott, hogy Hannát az iskolában érhette valami
kellemetlenség, lehet, hogy az osztálytársai ingerelték fel. Különben a kislány nem írt volna
efféléket.
A tanító behívta magához Hannát. Nyugodtan és megért én igyekezett t le megtudakolni, hogy
miért írt az iskoláról olyan elítél en. Azért, mert az iskola gonosz, válaszolta Hanna. A tanító
megkérdezte, honnan a csudából veszi ezt Hanna. Talán bántotta t valaki? „Engem semmi más
nem bánt, csak az a fal – jelentette ki Hanna. – De abból minden kiviláglik. Én abból a falból
látom annak a lánynak a fehér kezét szétterülni a leveg ben, és látom a tanító bácsi sz rös
fenekét, ami fel-alá jár a kiabáló kislány fölött.”
A tanítót kiverte a hideg verejték. Mindmáig rossz volt a lelkiismerete egy esemény miatt, ami
röviden abból állt, hogy egy iskolatársa eljött hozzá látogatóba a csinos kamasz lányával együtt,
és részegeskedésük egy nagyon logikus, de sajnálatos végkifejlethez vezetett, amit aztán csak
pénzzel és fenyegetéssel tudott elintézni. Err l az esetr l Hanna ugyan nem tudhatott, de a
tanítónak eszébe jutott, hogy valamikor évekkel ezel tt Hanna apjával együtt iszogatott egy
halászaton, és fél , hogy akkor kifecsegett valamit. Hanna apja pedig elejthetett néhány szót a
kislány el tt.
„Hanna, te nagyon beteg vagy, kislányom” – mondta a tanító, és nagyot nyelt. „Nem, nem
vagyok beteg – mondta Hanna. – A hajamból látom.”
És Hanna kitépett egy szálat a hajából, rábámult, és a tanító tágra nyíló szemmel nézte, ahogy
Hanna egyszerre mintha megsz nt volna, az arca elfehéredett, és szemének nézése megdermedt.
A tanító nem mert hozzáérni, csak nézte mindaddig, amíg Hanna ismét felé fordította tiszta
tekintetét, és így szólt:
– Még csak az sem volt rossz, hogy az apám leesett a fáról. Ez teljesen igazságos volt, mivel
átgázolt az anyámon. Már a születésem el tt is verte t. Egyszer fogott egy palackot, és beverte
vele anya halántékát. Én ezt a mackóból láttam.
A tanító megmerevedett izmai mozgásba lendültek. Megragadta Hanna haját, és egy
másodpercig kész volt arra, hogy a könny kislányt áthajítsa az üvegen, de mégsem tette, mert
egyszer en ráeszmélt arra, hogy az iskola földszintes, és Hanna valószín leg nem halna bele az
esésbe.
Ezért aztán beérte annyival, hogy er sen megrázta Hannát, és ráüvöltött: „Hazudsz!” Hanna
higgadtan és fürkész en nézett a szemébe.
A tanító, miután Hanna elment, telefonált a gyermekotthonba. Azt mondta, hogy Hanna
neurotikus meséket talál ki, és hogy a valóságképe er sen elhomályosult. A gyermekotthon
igazgatón je nem osztotta a nézetét. Megígérte, hogy Hannát elviszik megvizsgáltatni.
A körzeti orvos nem volt pszichiáter. Azt mondta, továbbküldhetné a gyereket, de semmi bajt
nem talált ennél a komoly és csendes kislánynál. Hozzáf zte még, hogy Hanna életében éppen
elég tragikus esemény volt ahhoz, hogy képzelgéseket okozzon. Különben is, mi rossz van a
képzelgésekben? Szerinte az egyenesen kedves, hogy Hanna, miként elmondta neki,
filmcsillagnak vagy hercegn nek képzeli magát.
Hanna visszatért az iskolába és a gyermekotthonba. A tanító kissé h vösen viszonyult hozzá, de
nem merte teljesen mell zni. A dolgozatok témáját roppant gondosan választotta meg, és Hanna
dolgozatai teljesen szokványosak voltak.
Amikor Hanna tizenegy éves lett, átkerült a másik iskolába, a falu túlsó felére. A tanító
felsóhajtott a megkönnyebbülést l. Természetesen az incidens mind ritkábban és ritkábban jutott
az eszébe, és néha; amikor felöntött a garatra, már hajlamos volt mosolyogni az egész histórián.
Beköszöntött a forró és száraz nyár. A strandra vezet út az iskola mellett haladt el, és a tanító a
lakása ablakából, amely ugyanabban az épületben volt, gyakran elnézte, ahogy a kiskamasz
korban lév lányok könny nyári ruháikban a part felé vagy nedves hajjal a vállukon visszafelé
libegtek. A tanító vére ilyenkor jóles en megbizsergett, és csiklandós érzéseit sörrel hessegette el
magától.
Ugyancsak a part felé tartott egy kislány, akinek hosszú, sz ke haja a derekáig ért, és aki
világoskék, vékony ruhát viselt. Az arcán elevenség és komolyság tükröz dött. Hanna volt az. A
gy lölet er s fájdalommá fokozódott a tanító ágyékában, amikor meglátta a lebarnult lábszárak
lépdelését a tóhoz leereszked dombon.
Az este rendkívül meleg volt, amikor Hanna egyedül visszafelé jött a partról. A tanító az
ablakban könyökölt sört l zúgó fejjel. „Hanna! – kiáltott oda a kislánynak. – Gyere be hozzám!”
Hanna megrázta haja nedves tincseit, megtett még néhány tucat métert, és máris ott volt az ablak
alatt. A tanító megkérdezte t le, jól ment-e az iskola, és hogy tudja-e már, mi akar lenni.
Laboráns, válaszolta Hanna. Akkor alaposan meg kell tanulnod a kémiát, véletlenül éppen van
egy jó könyvem kezd knek, mondta a tanító. Nem akarod kölcsönvenni? Gyere be érte, folytatta.
Hanna bement, karcsún és vizes hajjal állt meg az ajtóban. Itt van valahol, mondta a tanító, és a
könyvespolcán kezdett matatni. Hanna átlépett néhány sörösüvegen, és a dívány mellett állt meg.
A tanító villámgyorsan fölötte termett, a szája sört l b zlött, a keze a ruhája gombjain matatott,
és testének egész súlyával a dívány felé kényszerítette Hannát. Hanna hangosan kiáltozott, a
tanító pedig a fogai között sziszegte: „Maradj csöndben, mert akár azonnal diliházba tudlak
juttatni, annyit tudok rólad!” Ezek után izzadt kezét Hanna szájára tapasztotta. Hanna harapott,
méghozzá keményen. A tanító inkább a meglepetést l káromkodott, mint a fájdalomtól, majd
teljes er l megpofozta a kislányt, és fönt megragadva a ruháját, végig lehasította róla.
A tanító úr semmit nem változott, szólalt meg Hanna. Ezt olyan nyugodtan mondta, hogy a
tanító, akinek az agyát elborította a sör és a szenvedély, egy pillanatra abbahagyta a kislány
szorongatását, és ez elég volt Hannának. Egyetlen mozdulattal kiszabadította magát, de meg sem
próbált kimenekülni a szobából. Fejletlen mellei izgatottan hullámoztak. Levett a közeli
könyvespolcról egy súlyos könyvet, és a kezével méricskélni kezdte. Gyere ide, mondta a
tanítónak. Na gyere, gyere. A tanító nézte. Hanna a szabad kezét a hasa mentén lecsúsztatta az
alsónadrágjáig. Na gyere, nézd meg, mim van nekem, mondta. A tanító közelebb vonaglott,
széles vigyorral az arcán. Tudtam én ezt, motyogta. Messzir l látszik rajtad, hogy mit szeretnél.
De azt ne feledd, hogy senki sem fog neked hinni, bármit beszélsz is majd.
Még egy lépést tett el re kócos hajjal és kifordult szemekkel. Hanna tévedhetetlenül csapott le a
könyvvel, és a halántékán találta el a tanítót, aki ett l elvesztette az egyensúlyát. Hanna egy
pillanatra beleakadt a tanító ingujjába, kitépte magát bel le, és az esés ett l pályát változtatott a
hegyes éjjeliszekrény sarka felé. Hanna reccsenést hallott, és még egy pillanatra a tanítóra nézett,
hogy lássa, fel tud-e kelni. Nem kelt fel, noha még lélegzett. Hanna fogta a tanító hamutartóját,
és tartalmát a padlóra döntötte. Azután fogta az öngyújtót és a könyveket, és az ágynem n
kezdte.
Hanna a gyermekotthonban volt a szobájában, és a Daltündért olvasta, amikor az igazgatón az
ablakhoz rohant. Szent isten, t zoltóautók! Vajon hol lehet t z? Telefonált néhány
hittestvérének, és hamarosan megtudta, hogy az iskola ég. Régi, csontszáraz épület.
Másnap azt írta az újság, hogy a tanító szén-monoxid- és füstmérgezésben meghalt, jóllehet
kimentették t az ég épületb l. Arra gyanakodtak, hogy a tanító elesett, és beverte a fejét, de
amikor elesett, feldöntötte a hamutartót, amit l lángra kaptak a papírholmik és a függönyök. Az
esés valószín leg er s ittasságnak tudható be, err l tanúskodnak a helyszínen talált sörösüvegek,
és ezt er sítette meg kés bb a boncolás is. A falu elképedt a leleplezésen, hogy a tanítója iszákos
volt. Hanna önszántából elmondta a rend röknek, hogy a t z keletkezésekor a parton volt, és
hogy a tanító hívogatta is t, de nem ment közelebb, mivel a tanító úr olyan fura állapotban
volt. A rend rök bólogattak, és Hanna mehetett az útjára.
Nem sokkal kés bb a gyermekotthon igazgatón je a könnyekig meg volt hatódva, amikor Hanna
valami személyes emléket kért t le, ami lehet akár egy hajtincs is.
Ami ezután történt, arról már sokszor beszámoltak a lapok; Hanna most a városban van, és lehet,
hogy éppen velünk jön szembe, veled; velem; bármikor jöhet, és most miránk fog nézni.
Fehérvári Gy fordítása
Visnyei Ilona rajzai
 hely
Schuminszky Nándor
„Repül fotel” a világ rben
Az rben szabadon repülni, mindenféle „köldökzsinór” nélkül – ez volt az rhajósok álma az
els rsétákat követ en. Persze sokkal gyakorlatiasabb szempontok is kívánták egy ilyen
szerkezet létrehozását: gondoljunk csak arra, hogy egy „köldökzsinóros” rhajós megközelít egy
stabilizációs okokból forgó-pörg m holdat, és az nyakára tekeri a zsinórt... Vagy sok rhajós
pókhálószer en keresztezi egymás zsinórját javítási-építési munkák közben.
Nos, az MMU – Manned Manoeuvring Unit, ember irányította man verez egység – megoldást
nyújt mindezen problémára.
Alakja egy nagyobbfajta hátizsákhoz hasonló, 125 cm magas, 81 cm széles és 110 cm mély,
tehát nyugodtan nevezhetnénk karosszéknek is. Annál is inkább, mert ahhoz hasonlóan a
„karfákon” kézi szabályzók vannak elhelyezve: a jobb keze fel li a hossz- és oldalirányú d lést,
valamint egy fix pont körüli forgást irányítja, míg a bal oldali a helyt l helyig történ mozgást,
az el re-hátra, jobbra-balra, fel-le irányváltoztatásokat teszi lehet vé. Ahhoz, hogy az rhajós
függ legesen mozduljon el, a jobb oldali kart lefelé kell nyomni, balra döntésnél a kart jobbra
kell tolni.
A szerkezet tömege 110 kg, de a súlytalanság állapotában a karmozdulatok kitérítenék a
beállított karosszéket helyzetéb l, ezért a fúvókák automatikusan is be tudnak kapcsolni, hogy a
megfelel korrekciót azonnal végrehajthassák. A kontrollrendszerben olyan sz k találhatók,
amelyek megakadályozzák a rutinkézmozdulatok által el idézhet fölösleges
fúvókam ködéseket.
Az MMU f leg alumíniumból épült, néhány rozsdamentes acél alkatrésszel kiegészítve.
Majdnem az egész fehér szín , hogy visszaverje az er s napsugárzást. Az ezüstszín teflonpajzs
szükség esetén többszörös h védelmet biztosít, ugyanis kinttartózkodáskor a h mérséklet +62ºC
és -83ºC között váltakozhat. A megfelel szilárdság eléréséhez az üzemanyagtartályok
kevlárrostokkal vannak átsz ve, mint ahogy a golyóálló mellényekben. A két, egyenként 25x76
cm-es tartályban 4,25 kg tölt súlyú nitrogéngáz van, amit 24 fúvókán keresztül lehet
kiáramoltatni, egyenként 5 N tolóer t adva. Biztonsági okokból a rendszert úgy osztották fel,
hogy egy-egy tartályból csak 12 fúvóka üzemel. Együttes használatnál érhet el a maximális
sebesség, ami 18 m/s, de ez természetesen az rrepül gép már meglév 7800 m/s sebességéhez
viszonyítva. Négy fúvóka az el re-hátra haladáshoz, míg kett a helyzetváltoztatáshoz,
orientációhoz nyújt segítséget (el red lés, oldalra fordulás). Az rkarosszék 729 különféle
mozgásra képes, az rhajós akár bukfencet is vethet vele. A palackok feltöltése kb. tíz percet
vesz igénybe az rrepül gép zsilipkamrájában található töml segítségével. Normál
rutinm veleteknél az üzemanyag kb. négy, maximális terhelésnél kb. két órára elegend .
A m ködési logikát több rhajóssal kipróbáltatták, hogy mely mozdulatok a legkényelmesebbek
egy olyan ember számára, akinek az rrepül gépen és a Földön kívül nincsen más vizuális
támpontja. Az rfotelba m szereket nem építettek be, a sebesség vagy a helyzet pillanatnyi
meghatározására az rhajós csak saját érzékszerveire hagyatkozhat. Az üzemanyagnyomást és a
fúvókák m ködését viszont lámpa mutatja. Az egyik a fejt l balra, a másik jobbra helyezkedik
el. A kozmoszban végzend munkák keszty ben eléggé nehézkesek. Amikor Bruce McCandless
kipróbálta az MMU-t, Neil Armstrong els holdbéli mondatára utalva jegyezte meg: „Lehet,
hogy Neilnek kis lépés volt, de nekem ördögien nagy ugrás ez.” A problémát az irányítókarok
érzékenységének megnövelésével küzdötték le, a karok akár a másodperc töredékéig tartó
kézmozdulatokra is reagálnak.
Az rhajósokat szimulátorokkal készítik fel az MMU használatára. Tévékamera vetíti a képet,
majd ahogy közeledik az rhajós a célhoz, a kép úgy nagyobbodik, ily módon azt az érzést
keltve, mintha maga mozogna. Mindössze 18 órás gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy a jelölt
szabadon mozoghasson.
Az MMU-t egy T-pad elnevezés szerkezettel lehet kiegészíteni. Ez lényegében egy olyan
dokkolóadapter, aminek segítségével hozzá lehet kapcsolódni például m holdakhoz. Nem árt
hangsúlyozni, hogy csak olyanokhoz, amelyek hasonló összekapcsoló nyílással vannak ellátva.
Az rkarosszék villamos táplálását két ezüst-cink akkumulátor végzi, és az áramkörök két,
független hálózatot alkotnak, a telepek szükség esetén könnyen cserélhet k. Az MMU-ra igen
fontos feladatok várnak az 1990-es évek közepére tervezett nagy rállomás felépítésénél, ahol –
a küls szerelési munkák ilyen szerkezet nélkül nehezen képzelhet k el, Az egyenként 10 millió
dollár érték MMU kifejlesztésére a Martin Marietta Aerospace 15 évet és 45 millió dollárt
fordított.
Both El d
Hol lakhatnak a földönkívüliek?
A fantasztikus irodalom olvasói számára a címben feltelt kérdésre nem idegen az a válasz, hogy
a földönkívüliek például nagyméret autonóm rállomások fedélzetén élhetnek. A földi
fogalmaink szerint több ezer vagy több tízezer ember számára otthont adó és a Földt l részben
vagy akár teljesen függetleníthet rváros a távolabbi jöv ben minden bizonnyal megvalósítható
lesz, így természetesen azt sem zárhatjuk ki, hogy más, feltételezett civilizációk is eljuthattak a
fejl désnek erre a szintjére. Az ilyenféle mesterséges szerkezetek azonban semmiképpen sem
lehetnek az élet kialakulásának színhelyei, így ha kérdésünket továbbvisszük, és arra vagyunk
kíváncsiak, hogy vajon hol jöhetett létre a világegyetemben vagy mondjuk a Tejútrendszeren
belül az élet, akkor a természetes égitestek között kell erre alkalmas helyet találnunk.
Mindenekel tt tegyünk azonban még egy ésszer nek látszó megszorítást. Korlátozzuk
vizsgálódásainkat a továbbiakban a földi típusú vagy ahhoz legalább fizikai, kémiai, biokémiai
alapjait tekintve hasonló életformákra. Az ett l lényegesen eltér jelenségek vizsgálata során
ugyanis olyan alapvet kérdésekre is választ kellene adnunk, hogy milyen kritériumok alapján
min síthetjük a világegyetem valamely jelenségét életnek, vagy milyen más kémiai alapokon
valósulhatnak meg az általunk megfogalmazott feltételeknek eleget tev életjelenségek.
Szorítkozzunk tehát a következ kben azokra az él lényekre, amelyek szénvegyületekre épülnek,
és szervezetük kémiai folyamataihoz a vizet használják oldószerként.
Úgy t nik, hogy ezek a megszorítások nem túl szigorúak, hiszen sz kebb és tágabb kozmikus
környezetünkben egyaránt el fordulhatnak szénvegyületek. Találtak már különféle bonyolult
szerves vegyületeket például a meteoritokban. Ezeket már a múlt század eleje óta rendszeresen
kémiai analízisnek vetik alá. Ennek eredményeképpen megállapították, hogy sok meteoritban
még az él szervezetek m ködése szempontjából roppant fontos aminosavak is megtalálhatóak.
Nincs hiány azonban a sok szénatomot tartalmazó szerves vegyületekben a Tejútrendszer
távolabbi vidékein sem. Err l a csillagközi gázfelh k rádiósugárzása ad hírt. A korszer
rádiótávcsövekkel a hetvenes évek elejét l kezd en sok, a csillagközi térben található
molekula jellemz színképvonalait fedezték fel. Amikor ezeket az elméleti számításokkal
összevetették, kiderült, hogy meglep en bonyolult, sok szénatomot tartalmazó szerves
vegyületek is el fordulnak az intersztelláris gázfelh kben.
E két lehet séget azonban nyugodtan kizárhatjuk az élet létrejöttének lehetséges helyszínei
közül, hiszen mindkét esetben túlontúl csekély a szerves anyag mennyisége és f ként
el fordulási gyakorisága ahhoz, hogy magasabb szint , fejlettebb él anyaggá való
szervez désére komolyan számíthatnánk. Ugyanígy kizárhatjuk vizsgálódásaink köréb l a
csillagokat is, hiszen ezek legalább néhány ezer fokos felszíni h mérséklete eleve kizárja, hogy
bármiféle bonyolult molekula létezni tudjon. Figyelmünk tehát a csillagok körül feltételezhet
bolygórendszerek felé fordul. A Naprendszerben szerzett tapasztalataink alapján tudjuk, hogy
egy bolygórendszerben az óriásbolygóktól a porszemekig a legkülönböz bb méret égitestek
fordulhatnak el . A legkisebbeket ismét kizárhatjuk. Feltevésünk szerint ugyanis megköveteljük
a kiválasztott égitesten a folyékony víz jelenlétét, a kis tömeg holdak, kisbolygók,
üstökösmagok azonban kis tömegvonzásuk miatt nem képesek légkört megtartani maguk körül,
így felszínükr l a folyékony víz hamarosan elpárologna, majd elillanna a bolygóközi térbe.
Eljutottunk tehát arra a következtetésre, hogy a világegyetemben az élet legvalószín bb színterei
a csillagok körül kering bolygók lehetnek. E kissé hosszúra nyúlt bevezet után el is érkeztünk
cikkünk tulajdonképpeni témájához, azt szeretnénk ugyanis alaposabban szemügyre venni, hogy
vajon léteznek-e, egyáltalán létezhetnek-e más csillagok körül bolygók. És ha igen, akkor vajon
van-e már biztos lábakon álló csillagászati megfigyelésünk ezen állításunk mellett, avagy csupán
szimpatikus hipotézis a Naprendszeren kívüli bolygók feltételezése. Bizonyára e kérdések
olvastán sokan úgy vélik, hogy k azokra biztos választ tudnak adni, hiszen sokszor olvashattunk
már szakmailag megbízható hírforrásokban is ilyen bolygók felfedezésér l. Cikkünkben arra is
szeretnénk azonban rámutatni, hogy e híreket is kell kritikával kell fogadnunk.
Az idegen bolygórendszerek létezésének vizsgálata néhány évtizeddel ezel tt két okból rekedt
kívül a csillagászati kutatások területén. Egyrészt – amint azt kés bb látni fogjuk – a m szerek
teljesít képessége még nem volt elegend ahhoz, hogy egy távoli csillag körül kering bolygót
kimutassunk. Másrészt az akkor széles körben elfogadott kozmogóniai – Naprendszer-
keletkezési – elméletek azt sugallták, hogy nem is nagyon kell számítanunk idegen
bolygórendszerek létezésére. Századunk közepén az egyik ilyen elmélet a Jeans-féle
kozmogóniai hipotézis volt. A teória az úgynevezett katasztrófa típusú elméletek közé tartozott,
ugyanis azt tételezte fel, hogy a Nap magányos, bolygórendszer nélküli csillagként alakult ki.
Kés bb egy, a közelében elhaladó csillag gravitációs hatására szakadt ki testéb l az az anyag,
amely ma a bolygókat felépíti. Tekintettel azonban arra, hogy két csillag kell en közeli
találkozása roppant ritka esemény, a bolygórendszer ily módon történ kialakulását is felettébb
valószín tlennek tarthatjuk. Jeans elmélete tehát nem sok reményt nyújtott arra vonatkozóan,
hogy a Tejútrendszerben mondjuk egy tucatnál több bolygórendszer létezhet.
Témánk szempontjából hasonlóan pesszimista végkövetkeztetést sugallt az ötvenes években
nálunk is elterjedt Smidt-féle elmélet. Ez az ugyancsak magányosan született Napnak egy
csillagközi gáz- és porfelh vel való találkozását tételezi fel. Ez önmagában még elképzelhet ,
annak azonban már roppant csekély a valószín sége, hogy a Nap a felh l képes magával
ragadni a bolygók kialakulásához szükséges mennyiség anyagot.
A ma elfogadott kozmogóniai elmélet azonban alapvet en más megvilágításba helyezi a kérdést.
Eszerint ugyanis a Nap és a bolygók egyetlen folyamatban, ugyanott és ugyanakkor alakultak ki.
Az összetömörülö por- és gázfelh l a Nap kialakulása közben szakadt le az az
anyagmennyiség, amelyb l a bolygók összeálltak. A Nap kialakulásának tehát szinte
szükségszer velejárója a bolygók születése. Értelemszer en ugyanez más csillagok születésére
is alkalmazható, így feltételezhetjük, hogy a csillagok nagyobb része körül bolygók keringenek.
Továbbra is nyitott azonban a kérdés, hogy mai vagy jöv beli csillagászati m szereinkkel
megfigyelhet k-e ezek a sötét kísér k a távoli csillagok körül.
Nos, felfedezésükre többféle módszer is kínálkozik. Közülük az els kett azon a tényen alapul,
hogy az égi mechanika törvényei szerint nemcsak a bolygó kering a csillag körül, hanem a
csillag is a bolygó körül. Másképp fogalmazva: mindketten a rendszer közös tömegközéppontja
körül keringenek. Természetesen a sokkal nagyobb tömeg csillag pályájának mérete tömege
arányában kisebb. A helyzetet bonyolítja, ha a csillagnak nem egy, hanem több sötét kísér je
van, ebben az esetben a csillag az egész rendszer közös tömegközéppontja körül az egyes
bolygók mozgása és tömege által meghatározott kicsiny ellipszispályák ered jén meglehet sen
bonyolult mozgást végez.
A Tejútrendszer tengely körüli forgása következtében a csillagok lassan elmozdulnak egymáshoz
képest az égbolton. Évente néhány tized ívmásodpercet kitev nagyságú elmozdulásukat saját
mozgásnak nevezzük. Ha viszont a csillag körül bolygók keringenek, és azok keringési síkja
nagyjából mer leges a csillag saját mozgásának irányára, és egybeesik a látóirányunkkal, akkor a
csillag egyenes helyett enyhe hullámvonal mentén mozdul el az égbolton. Ha a csillag
pozíciójának változását hosszabb ideig megfigyeljük, akkor az általa leírt hullámvonalból
következtethetünk a kísér k jelenlétére, s t azok keringési idejét és tömegét is megbecsülhetjük.
Az Egyesült Államokban él holland csillagász, Peter van de Kamp a harmincas években kezdte
meg ezzel a módszerrel az idegen bolygórendszerek kutatását. Pontosabban az akkori
kozmogóniai elméletekkel kapcsolatban mondottak értelmében nem is bolygórendszereket,
hanem halvány kísér csillagokat szeretett volna felfedezni. 1938 ban a Sproul Obszervatórium
61 centiméteres lencsés távcsövével kezdte meg az egyik hozzánk legközelebbi csillag, a
rendkívül nagy saját mozgású Barnard-féle nyílcsillag vizsgálatát. Az ezt követ harmincnyolc
év során ezer éjszakán át fényképezte a csillagot, miritegy 4000 felvételt készített. Els
eredményeit 1963-ban közölte, eszerint a Barnard-csillag körül egyetlen óriási, a Jupiternél
másfélszer nagyobb tömeg bolygó kering. A hatvanas évek végére néhány más csillag esetében
is sikerült az úgynevezett asztrometriai módszerrel sötét kísér k jelenlétét kimutatni.
Ekkor azonban olyasvalami történt, ami alapjaiban kérd jelezte meg az asztrometriai módszerrel
addig kapott eredményeket. 1968-ban Robert Harrington amerikai csillagász ugyanis átvizsgálta
van de Kamp adatait. Eközben észrevette, hogy az újabban vizsgált csillagok által leírt görbe
gyanúsan hasonlít a Barnard-csillagnál megfigyelthez. Tüzetesen szemügyre véve az adatokat
rájött, hogy a mérésekben 1950-ben 2 mikrométeres ugrás történt. Korábban ugyanis a távcs
objektívének két tagja egymáshoz képest 60 fokkal elfordítva volt összerakva. 1950-ben a
lencsét szétszedték, majd a megfelel helyzetben összerakták, ami a rendkívül érzékeny
pozíciómérésekben az ugrásszer hibához vezetett. Emiatt valamennyi 1950 el tt szerzett adatot
figyelmen kívül kellett hagyni a további elemzésekben. Van de Kamp azonban nem tört le,
méréseit 1976-ig folytatta. Végs konklúzióként azt állapította meg, hogy a Barnard-csillagnak
nem is egy, hanem két sötét kísér je van. Az egyikük 12, a másik 20 év alatt kerüli meg a
csillagot, tömegük a Jupiterének 70, illetve 50 százaléka.
A bemutatott példa egyúttal azonban az asztrometriai módszer nehézségeire is rámutat.
Mindenekel tt a csillag látszó elmozdulása, azaz a leírt hullámvonal amplitúdója csak néhány
század ívmásodperc, ami nem sokkal nagyobb a mérési hibánál, így csak nagyon bizonytalanul
mutatható ki. Ezért olyan érzékeny a módszer a legkisebb m szertechnikai jelleg hibára is. A
mérési eredmények bizonytalansága miatt nehéz a bolygók számát pontosan megállapítani.
Elméletileg ugyan az egymásra rakódó hullámvonalak pontosan szétválaszthatok, de ha a mérési
hiba nagy, a szétválasztás bonyolult, s t általában lehetetlen. Ez az oka annak, hogy ugyanazon
mérési sorozatot van de Kamp el ször egy, majd kés bb két sötét kísér feltételezésével próbálta
értelmezni. Végül, de nem utolsósorban a mérés és az elemzés értékéb l sokat levon, hogy
másoknak, más m szerekkel még nem sikerült azokat reprodukálni. Igaz ugyan, hogy az
asztrometriai módszerrel már néhány évvel ezel tt a Barnard-csillagon kívül az Epszilon Eridani,
a 61 Cygni és néhány más csillag körül sikerült sötét kísér k nyomára bukkanni, az eredmények
értelmezése azonban itt sem egyértelm , sok szakember kétségbe vonja a felfedezések
hitelességét.
A módszer azonban elvben alkalmas a közeli csillagok bolygóinak felfedezésére, így várható,
hogy a közeljöv ben a m szerek tökéletesedésének következtében hitelt érdeml en igazolható
eredményeket fog szolgáltatni. Az els el relépés a Hubble rtávcs pályára állítása után
várható. Ennek pozíciómérési pontossága ugyanis néhány ezred ívmásodperc lesz, így valamivel
biztosabbá válhat a csillagok kicsiny elmozdulásainak a mérése. Valamivel még pontosabb
eredményeket szolgáltathat a kilencvenes években a nyugat-európai országok Hipparcos
elnevezés , pozíciós csillagászati célú mesterséges holdja. Az igazán nagy áttörés azonban a
kilencvenes évek második felében, az amerikaiak nagy rállomásának munkába állítása után
várható. Ennek egyik egységeként fogják használni azt az asztrometriai távcsövet, amelyik
százszor pontosabb pozíciómérést tesz majd lehet vé, mint a Hubble rtávcs vagy a Hipparcos
hold. Az 1,25 méter átmér , hosszú fókuszú berendezést el ször a Hawaii-szigeteken lév
Mauna Kea obszervatóriumban fogják kipróbálni. Ezt követ en az rrepül géppel viszik fel az
rállomásra. Innen a légkör zavaró hatásától mentesen, 12-15 évi munkával gy jthet össze
elegend mérési adatot ahhoz, hogy biztonsággal felfedezhessük a Naprendszeren kívüli
bolygókat. A m szer teljesít képességét két adattal érzékeltetjük: a néhány legközelebbi csillag
körül Föld-tömeg bolygók is kimutathatók lesznek, míg a Jupiter-tömeg kísér k akár 100
fényév távolságból is felfedezhet k.
A csillag és a bolygó közös tömegközéppont körüli keringése még egy módon kimutatható,
amennyiben a keringés síkja nem mer leges a látóirányunkra. Az asztrometriai módszerrel a
csillag látóirányunkra mer leges elmozdulását mértük, míg a spektroszkópiai módszerrel a
látóirányunkba es elmozdulást mutatnánk ki. Sajnos, egyel re valóban csak mutatnánk, hiszen a
csillag és a bolygó pálya menti sebessége fordítva arányos a tömegükkel. A Nap például a Jupiter
gravitációs hatására csak 12 m/s pálya menti sebességgel mozog. Ez túlságosan kicsi ahhoz,
hogy egy távoli csillag színképében az ennek következtében fellép Doppler-eltolódást
kimutassuk, jelenlegi színképelemz berendezéseinkkel legjobb esetben is csak ötször ekkora
sebességek mutathatók ki.
Ismét a technikai eszközök várható tökéletesedésére kell tehát számítanunk. Ha ez bekövetkezik,
akkor a spektroszkópiai módszer bizonyos területeken kiegészítheti, másutt viszont túl is
szárnyalhatja az asztrometriai módszert. Míg az asztrometriai módszerrel els sorban a csillagtól
távol kering bolygók mutathatók ki, addig a spektroszkópiai inkább a csillaghoz közeli sötét
kísér k felderítésére alkalmas, ezek ugyanis Kepler III. törvénye értelmében nagyobb
sebességgel keringenek, így azonos csillag/bolygó tömegarányt feltételezve ekkor nagyobb,
vagyis könnyebben kimutatható lesz a csillag radiális sebességének periodikus változása. A
módszer vitathatatlan el nye az asztrometriaival szemben, hogy hatótávolsága sokkal nagyobb.
Korlátot csak az jelent, hogy milyen távoli csillagról tudunk kiértékelhet min ség színképet
készíteni. Ezzel szemben az asztrometriai módszernél a csillag elmozdulásának látszó nagysága a
lünk mért távolságával arányosan csökken, így a távoli csillagok bolygói valószín leg inkább a
spektroszkópiai eljárással lesznek kimutathatóak.
A legegyszer bb eljárás a sötét kísér k felfedezésére az lenne, ha valamilyen berendezéssel
közvetlenül láthatóvá tehetnénk ket. Ehhez viszont meg kellene tudni különböztetni egy fényes
csillag mellett egy hozzá roppant közel látszó és nála sokkal halványabb égitestet. Becsüljük
meg, hogy képesek-e erre jelenlegi m szereink! Kiszámíthatjuk, hogy a legnagyobb földi
távcsövekkel mer leges rálátás esetén két, egymástól néhány csillagászati egység (Nap-Föld
közepes távolság) távolságra lév égitestet néhányszor tíz parszek távolságból is meg lehetne
különböztetni. A nehézséget azonban az jelenti, hogy egy Jupiter méret , a ráes fény 2/3-át
visszaver , a t lünk 3,26 fényév távolságra lév csillagtól 5 csillagászati egységre kering
bolygó legnagyobb szeparációja idején csak 23 magnitúdós lenne, ami a legnagyobb földi
távcsövek határfényessége. Még ebben az esetben is lehetetlenné teszi azonban a bolygó
közvetlen megfigyelését a szorosan mellette látható, nála 15-20 magnitúdóval fényesebb csillag
zavaró hatása. Ezen a területen az rtávcs munkába állítása is csak csekély javulást hozhat, bár
van remény arra, hogy a csillag fényét kitakarva esetleg ezzel a m szerrel megfigyelhet vé
válnak a rendkívül halvány sötét kísér k is.
Az eddigiekt l teljesen eltér lehet séget kínál az idegen bolygórendszerek kutatására az
infravörös csillagászat. A módszer alapja az a jól ismert fizikai törvényszer ség, amely szerint
minden test elektromágneses sugárzást bocsát ki. E sugárzás színképeloszlása a test
mérsékletét l függ. A forró csillagok sugárzásuk legnagyobb részét a látható fény
tartományában bocsátják ki. Az alacsonyabb h mérséklet testek, például a bolygók nagyobb
hullámhosszakon sugároznak, f képp az infravörös tartományban. Itt tehát kisebb a
fényességkülönbség a csillag és a bolygó között, mint a látható színképtartományban, mert az
infravörösben a bolygó saját sugárzása is megfigyelhet , míg a látható tartományban csak a
csillag sugárzásából ráes fény egy részét veri vissza.
Az els jelent s infravörös csillagászati megfigyeléssorozatot 1983-ban az IRAS (Infrared
Astronomical Satellite) mesterséges hold hajtotta végre. M ködésének háromnegyed éve alatt
részletes térképet készített az égbolt infravörös forrásairól. Munkája során mintegy negyedmillió
objektumot katalogizált. Érzékenységére jellemz , hogy egy porszem h sugárzását 2-3 kilométer
távolságból is észrevették volna. A mérésekkel kapcsolatban a legnagyobb nehézséget egyébként
a berendezés h tése jelentette. A h téshez használt hélium folyamatosan párolgott, a távcs
ködését akkor kellett beszüntetni, amikor a hélium elfogyott.
A méréssorozat legérdekesebb eredményeinek egyike az volt, hogy egyes csillagok körül
porburkot sikerült felfedezni. E csillagok legismertebbike a Vega, az északi égbolt legfényesebb
csillaga. A földi megfigyelések szerint a Vega h mérséklete 10000 fok körüli, ennek
megfelel en sugárzásának maximuma az ibolyántúli tartományba esik, infravörösben már alig
szabadna sugároznia. Az eredményekb l arra következtettek a csillagászok, hogy a Vegát egy 85
csillagászati egység sugarú és 85 Kelvin (-188ºC) h mérséklet porgy veszi körül. A gy
anyagának tömege a Föld tömegének csupán egy századrésze. Kimutatták azt is, hogy a felh nek
legalább egy centiméteres részecskékb l kell állnia. Valószín leg kialakulófélben lév
bolygórendszert látunk tehát a Vega körül, hozzátéve, hogy annak a lehet ségét sem zárhatjuk ki,
hogy az apróbb szemcsék között már ott keringenek a bolygóméret vé összetömörült darabok is.
Porgy volt kimutatható az IRAS felvételei alapján a Béta Pictoris jel csillag körül is. A
felfedezés hírér l értesülve két amerikai csillagász a chilei Las Campanas obszervatóriumban
elhatározta, hogy megkísérli közvetlenül is megfigyelni a csillagot övez port. A képek tanúsága
szerint az 50 fényévre lév csillag körül a porgy sugara 60 milliárd kilométer, vagyis
kiterjedése nagyjából akkora, mint a Naprendszernek a Plútó pályáján belül fekv része. Azt
természetesen itt sem tudhatjuk, hogy vannak-e a porba ágyazva nagyobb, bolygóméret testek,
az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az infravörös csillagászat az idegen bolygórendszerek
kutatásának ígéretes területe lehet.
Ennek megfelel en már megszülettek a kutatás hosszú távú tervei is. Az Egyesült Államokban a
Massachusetts M szaki Egyetem és az Arizona Egyetem kutatói a jöv század elejére egy óriási
infravörös távcs Föld körüli pályára állítását javasolják. Elképzelésük szerint a m szer tükrének
átmér je 16 méter lenne, szemben az IRAS mindössze 57 centiméteres átmér jével. A
fantasztikus és fantasztikusan drága terv megvalósítása esetén a berendezéssel a Föld típusú
bolygókat az oxigén színképvonalának jelenléte alapján lehetne kimutatni.
Befejezésül egy tudományos-fantasztikus magazinban mindenképpen ill a távolabbi
lehet ségek képét is felvillantani. A jöv században a technika fejl dése minden bizonnyal
lehet vé teszi, hogy útnak induljanak az els automatikus csillagközi rszondák a nem túl távoli
csillagok kutatására. A vizsgálandó célpont kiválasztásában minden bizonnyal fontos szerepet
fognak kapni a bolygórendszerek létezésére vonatkozó felfedezések, hiszen egy ilyen horderej
vállalkozás célpontjaként kétségtelenül els sorban azok a csillagok jöhetnek szóba, amelyekr l a
földi vagy rcsillagászati megfigyelések már bebizonyították, hogy bolygóik vannak.
Ugyanakkor egy ilyen csillagközi rutazással kezdetét veheti az idegen bolygórendszerek
kutatásának min ségileg új szakasza, a távoli felderítés helyét átveszi a közvetlen közelr l
történ alapos, részletes vizsgálat.
Gergely Katalin
Változások a sci-fi irodaiamban
Az elmúlt évek során a nyugati tudományos-fantasztikus irodalomban új tendenciák bukkantak
föl. A francia és angolszász olvasótábor nagy változásoknak lehetett szemtanúja: új irányzatok
jelentek meg, és ezzel párhuzamosan folyóiratok, s t m fajok t ntek el. 1987 – bár korántsem
nevezhettük a sci-fi évének – átmeneti id szak volt, és most itt az id , hogy egy pillanatra
megálljunk, s átfogó tekintetet vessünk a tudományos-fantasztikus irodalom mai helyzetére.
Az angol sci-fi halódik – állapítja meg több nyugati újságíró, köztük Emmanuel Jouanne, a Le
Monde munkatársa (1988. II. 12.). Amerikában viszont jelent s tendenciák vannak szület ben,
t fejl dtek már eddig is ki. Még nemrégiben is igen nagy népszer ségnek örvend sci-fi
alfajok haltak ki: a „space opera”, a „heroic fantasy”, melyeket Franciaországban ifjúsági
fajként tartottak számon, vagy a „hard science”, amelyet nagy ritkán Robert Laffont
kiadásában vehetett kézbe a francia olvasótábor. A stilisztikai kísérletezés ideje lejárt
Amerikában, s néhány éve a klasszikusokhoz való általános visszatérés tapasztalható.
Másfel l azonban két szemben álló írói csoportosulás „harcáról” tudósítanak az amerikai
újságírók; ám a csata zaja, mely a „kiberpunkok” és a magukat „humanisták”-nak nevez k közt
zajlik, csak halk, távoli morajként jut el a tengerentúlról az európai fülekig. A francia olvasó
számára egyetlen megkülönböztetésnek van értelme: szerinte van jó és rossz amerikai sci-fi.
Ernmanuel Jouanne úgy véli, hogy ez utóbbiból sajnos jóval több van. A nagy h sök egy része –
véleménye szerint – öreg és szenilis (Isaac Asimov, Robert Meinlein, Ray Bradbury vagy A. E.
Van Vogt), a többiek pedig éretlennek számítanak, holott némelyikük már nem is él (Cordwainer
Smith, Philip Dick, Fritz Leiber, Frank Herbert, Robert Silvenberg stb.).
A „jó-rossz” kategorizálása francia tudományos-fantasztikus regényekre is alkalmazható volna,
ehelyett itt is két, egymástól élesen elkülöníthet csoportra oszlanak az írók: az „irodalmiasak” a
Denoël kiadó A jöv jelene c. sorozatában publikálnak, közéjük tartozik Jacques Barbieri,
Francis Berthelot, Antonie Volodine, Jean-Pierre Vernay, Jean-Pierre Hubert és Serge Brussolo.
Ez az irányzat „Limite” néven már-már mozgalommá fejl dik, s a Denoël kiadónál meg-
jelentetett egy kiáltványnak is tekinthet könyvet A világ ellen címmel. A velük szemben álló
csoportba tartozik gyakorlatilag minden más francia sci-fi író, közülük a legjelent sebbek:
Richard Canal, Joëlle Wintrebert, Robert Belfiore, Pierre Stolze vagy olyan „régiek”, akik közül
már nem egynek komoly pályafutás áll a háta mögött: Pierre Pelot, Daniel Walther és Jean-Piere
Andrevon. Ezt a vonalat az „elbeszél k” irányzatának mondják Franciaországban, s bár – mint
az az eddigiekb l is kiderült – a két írói csoportosulás mer ben különböz utakat jár, mindkett
képvisel i termékeny alkotók, s az olvasók igényei is mindkét irányban számottev k. Ennek
megfelel en a Petrick Siry kiadó gondozásában, Joëi Houssin vezetésével új sorozat jelent meg
márciusban, melynek kötetei közt mind az „irodalmiasak”, mind az „elbeszél k” publikációit
megtalálhatjuk.
Annál is nagyobb örömmel töltheti el a francia sci-fi olvasókat ez az új sorozat megjelenése,
mivel a Petrick Siry kiadó indulása egyike volt azon kevés pozitív fejleményeknek, melyek a
francia tudományos-fantasztikus irodalmat ma is befolyásolják. Franciaországban a kritikusok
komolyan aggódnak az itt megjelen külföldi, de f leg a hazai sci-fi hanyatlása miatt. Megsz nt
a La Dècouverte kiadó Fictions c. sorozata, mely évekig igen magas színvonalon m ködött, és
ahol az amerikai „kiberpunkok” és „humanisták” nem egy képvisel je mutatkozott be a francia
közönségnek. Ugyancsak megsz nt a Londreys kiadó Science & Fiction c. sorozata, melyben
csak négy antológia jelenhetett meg Pierre K. Rey gondozásában. Elt nt továbbá a Nemo c.
folyóirat, mely csak három számát érte meg, a Science Fiction cím ugyancsak, s hanyatlóban
van az egyik legrégibb és legnagyobb lap, a Fiction is.
A helyzet mindazonáltal még nem katasztrofális: a Fictions sorozat néhány kötetét a Laffont
kiadó és a Denoël veszi át, a Science & Fiction négy antológiájából hármat a Livre de Poche
jelentet meg 1988-ban. Ugyancsak jelent s mennyiség tudományos-fantasztikus regény jelenik
meg a J'ai Lu és a Fleuve Noir sorozatokban.
Jelenleg az „üresjárat” és a sajtóátrendez dés átmeneti korszakának végéhez közeledve, a
franciaországi tudományos-fantasztikus irodalom olvasói újra kezükbe vehetik a nagy és kevésbé
nagy klasszikusait a m fajnak. A Presses Pocket, a Livre de Poche, a J'ai Lu és a Néo sorozatai
hónapról hónapra újra kiadják a sci-fi legnépszer bb regényeit és antológiáit. Mindezt azzal a ki
nem mondott alapgondolattal a háttérben, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom, bár
el-eljátszadozik az új irányvonalakkal, s t határozottan kedveli ket olykor, id l id re visszatér
saját, megingathatatlan alapjaihoz, klasszikusaihoz. Persze különösen akkor, ha válságos id ket
él.
Gergely Katalin
Galaktika Baráti Kör
Kedves GBK-tagok!
Az alábbiakban ismertetjük a Galaktika Fantasztikus sorozatban ez évben megjelen könyvek
rövid tartalmát.
Frederik Pohl-Cyril M. Kornbluth: Dr. Gladiátor
Amerikában öröknek t kasztrendszert teremtett az új társadalmi rend. De ha valaki elveszíti
az állását, menten kipenderítik csodalakásából, letiltják bankszámláját, és egyik pillanatról a
másikra Belly Rave putrilakó, b nöz társadalma szippantja fel. Nem marad más öröme, csak az
évente megtartott Nagy Verseny véres ünnepe, a Stadion iszonyatos cirkuszi m sora. Ebben az
arénában bukkan fel váratlanul dr. Mundin, a fiatal jogász, aki modern Spartacus módjára
gladiátorként ugyan, de paragrafusokat és értékpapírokat forgatva vív meg hatalmas és
mindvégig legy zhetetlennek hitt ellenfelével.
Isaac Asimov: Alapítvány és Föld
A kezdetben trilógiának indult regényfolyam ötödik (befejez ?) kötetében ismét Golan Trevize,
az Alapítvány tanácsosa a f szerepl . az, akinek döntenie kell a Galaktikus Birodalom
jöv jér l. A negyedik kötet végén döntött is, de a döntés pillanatában kétkedés fogta el, nem
volt-e idegen befolyás alatt. Hogy megnyugtassa önmagát, elhatározza, hogy megkeresi az
emberiség bölcs jét, a mitikus múltba süllyedt Földet, amelyr l senki nem tudja, hogy valóság-e
vagy mese.
Garry Douglas: A hegylakó (A felföldi)
A fantasy típusú sci-fi kalandregény a halhatatlanok évszázadokon és évezredeken át tartó
harcaival ismerteti meg az olvasót. A történet a középkori Skócia véráztatta csataterein kezd dik,
ahol a gonosz Kurgan elhatározza: szerzi meg egyedül a halhatatlanok fölötti uralmat.
Nemere István: Túl a Plútón
Vajon mi történik akkor, ha két nyughatatlan szenvedély , kalandor típusú rhajós jár r az egyik
bolygón leszállva, teljesen véletlenül talál egy régóta elt ntnek hitt földi rhajóroncsot, s mellette
egy ismeretlen rendeltetés , jól láthatóan nem földi eredet építményt? Ráadásul az építménynek
kinyílik az ajtaja. Együtt menjenek le vagy váljanak szét, s csak az egyikük merészkedjen le?
Vagy akad más lehet ség is, meglehet sen távol mindenféle földi támaszponttól és rbázistól,
ahová a rádióhullámok is csak hosszú id alatt érkeznek meg? Az rhajósok végül is döntenek, s
attól kezdve egy különös rendeltetés labirintus foglyaivá válnak, akárcsak el deik.
David Koasztantyinovszkij: Az id fogva tart
A regény fizikus és történész h sei a Holdon élnek, különböz tudományos bázisokon
dolgoznak. A történészt felesége, aki fizikus, azzal lepi meg, hogy tudománya segítségével
visszautazik az id ben, abba a korba, amikor még megvolt a dekabristákról szóló forrásanyag.
Az I. Miklós cár ellen 1825 decemberében föllázadt orosz nemesi forradalmárok tetteir l szóló
dokumentumok ugyanis a kés bbi korokban elpusztultak, már csak a csoda vagy az id utazás
segíthet feltárni az eseményeket.
Harry Harrison: A technicolor id gép
A technicolor id gép a következetesen végigvitt sci-fi ötlet remek példája. A hollywoodi
Climactic filmstúdiót cs d fenyegeti. Péntek este van, hétf n reggel megjelennek a bank
cs dszakemberei. Addigra el kell készülnie a Viking Kolumbusz c. monstre szuperprodukciónak.
Harry Harrison: A Rozsdamentes Acélpatkány címszerepl je az immár b nözésmentes
galaxis egyik utolsó b nöz je. Nem véletlen, hogy a csillagközi különleges rendfenntartó er k is
igényt tartanak a maga területén felülmúlhatatlan szakember szolgálataira. Veszedelmesen
gyönyör asszony nyomára bukkannak, s az asszony nem éri be áruházi csínyekkel. Az egész
galaxis fölötti hatalom megragadását t zte ki célul. Ehhez rhajót kell lopnia, a legjobbat, a
leger sebbet. Az Acélpatkánynak a zseniális n vel kell megvívnia.
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Válaszd az életet (A hullmók kioltják a szelet)
Tojvo Glumov, a KONBIZ (Kontroll Bizottság) egyik munkatársa elhatározza, hogy fényt derít
közvetlen f nöke és még jó néhány kutató gyanús cselekedeteire. Glumov feltételezése szerint a
Csodabogarak Intézetében dolgozó kutatóknak esetleg titkos kapcsolata lehet a Vándorokkal,
ezekkel az idegen és a földiekre veszélyt jelent lényekkel, ugyanis számos olyan rejtélyes
jelenség szaporodott el a Földön, amely csakis a küls beavatkozó számára kedvezhet.
Legalábbis a látszat ezt mutatja.
Ursula K. LeGuin: A szigetvilág varázslója
Kóbor, akit kés bb Karvaly néven ismer meg az egész szigetvilág, megidézi az árnyat, amely
ett l a pillanattól kezdve elszabadul, s nincs az a varázsló, aki meg merne vele küzdeni. Kóbort
egész ifjú életén át üldözi ez az arcát soha fel nem fed lény, s kés bb súlyos árat kell fizetnie
azért, hogy megtudja, ki is ez a félelmetes er .
Lopakodó árnyak
A kötet amerikai szerkeszt i 15, klasszikusnak számító kísértetnovellát válogattak össze,
gondosan ügyelve arra, hogy a m faj legkiválóbb szerz i is képviselve legyenek (például
Lovecraft), ugyanakkor a három alapvet irányzat (a tradicionális, a talányos és a fantasztikus)
egy-egy változata is szerepeljen.
Hank Jeff: Az átkozott lehet ség
Az Otthon vándorai elhagyják szül világukat. Már hosszabb ideje készülnek erre az utazásra,
hiszen jól tudják, hogy az ket éltet nap hamarosan kimeríti utolsó energiatartalékait, és kihuny.
A távozás id pontját azonban el bbre kell hozniuk, mert pusztító ellenséges hatalom t nik fel a
világegyetemnek abban a részében, amely eddig csak az övék volt; az Xtrykxek leigázással,
megsemmisítéssel fenyegetik ket. Szinte menekülésszer en hagyják el hazájukat, az Otthon
bolygót, hogy áttelepüljenek a világegyetem egy távoli részébe. Bowud parancsnok és társai
rhajója azonban belefut egy gyilkos erej Xtrykx-támadásba. És itt a nagy kérdés: mit
tegyenek? Az a megoldás, amit kényszer ségb l választanak, újabb, hihetetlen kalandokba
sodorja ket.
Hal Clement: Csillagfény
A kötet Az elveszett rakéta (KFK, 1978) c. történet folytatása. A Darawn távoli, sivár, de ásványi
kincsekben gazdag óriásbolygóján a gravitáció háromszor nagyobb, mint a Földön. Barlennan
kapitány azonban szerz dést kötött a földiekkel. A t képes, hernyószer meszkliniták
elvállalják a felderít munkát és a kutatási feladatokat. A kapitány azonban nemcsak a földiek
számára gy jti az információkat. Titkos célja az si emberi civilizáció vívmányainak, a
csillagközi utazást is lehet vé tev technológiának a megszerzése. Sikerül-e szándékait
megvalósítania?
1989. évi GBK-tagok!
Ez évi els kötetünk, Robert Sheckley A státuscivilizáció m vét rövidesen postázzuk Önöknek
ajándékkötetünkkel, Douglas: A hegylakó c. m vével együtt. Szintén küldjük az érvényesít
cimkét (amelyet az igazolvány 1989-es rovatába kell beragasztani), és az Andromédia 89/1.
számát is.
Azok a tagjaink, akik jelezték, hogy személyesen veszik át ez évi könyveinket, 1989. március
28-tól – el zetes értesítés után – kereshetik fel a Galaktika könyvesboltot (1056 Budapest,
Belgrád rkp. 19.). A fent említett kötetekkel egy id ben postán küldjük ki minden tagunknak az
els félévi könyvrészlet (200,- Ft) befizetéséhez szükséges csekket is.
Adam Synowiec

Játék
A bunkeren kívül már biztosan pirkadt. A képerny k fölött vörösl órák hajnali három óra
ötvennyolc percet mutattak. A szerkezet minden egyes felvillanása azt jelezte, hogy ismét egy
másodperccel kevesebb id volt hátra. A maradék százhúszból már csak száztizenkilenc, aztán...
száztizenöt... száztizenkett ... száztíz.
Sweel nagyot ásított, és bal kézzel ügyetlenül megvakarta a nyakszirtjét. Közben jobb keze ujjai
az el írás szerint kett centiméterre voltak az általánosriadó-gombtól. Már majdnem két órája
tartotta ott a kezét. Egy perc, és jön Kobrinsky, övé lesz a következ kétórás éjszakai ügyelet.
Akkor majd megmozdulhat a jobb keze, pihenhet is, hisz Sweelt leváltják.
Nyolcvankett , nyolcvanegy, nyolcvan másodperc. A képerny kön egész id alatt nyugalom
volt. Nem villantak fel színek, nem jelentek meg rajtuk foltok, nem gyúltak ki pontok és vonalak.
Az égbolt az állam területe fölött tiszta volt. A sötétkék kozmoszban csak néhány ismer s csillag
ragyogott, nyomuk sem volt idegen rakétáknak.
Negyvennégy, negyvenhárom, negyvenkett . Sweel nem hitt sem az ellenfél, sem az övéi
ostobaságában. Hiszen senki sem indít támadást, ha tudja, hogy rakétái indulásának pillanatában
ellenfele rakétái is elindulnak. Itt már sem gy zelemr l, de még harcról sem lehet szó. Inkább a
tömeges öngyilkosságról.
Tizenkilenc, tizennyolc, tizenhét... A hadsereg azért van, hogy megvédje a civileket. Nem
hagyhatjuk, hogy eszükbe jusson: a milliós adópénzekbe kerül sereg csak malmozik az ujjaival,
és olykor-olykor nagyot köp rozsdásodó fegyvereire... Úgy kell csinálni, mintha a sereg
állandóan aktív lenne, így lesz nyugodt életük a katonáknak, de a hadvezetésnek is. Sweel ezt
már régen megértette.
... Három, kett , egy... Az ajtóban ott állt Kobrinsky gy rött kezeslábasban. Szorgosan dörzsölte
jobb szemét, és sorozatban ásítozott.
– Hé, hadnagy, átadom a székemet! Már elzsibbadt a kezem! – Sweel balra fordította az ül két,
és mereven felállt. De a jobb keze – szokásból – még mindig az asztallapon feküdt.
– Jól van, jól... Máris leülök. Ez az átkozott szolgálat! – Kobrinsky kényelmesen helyet foglalt,
és félretolta Sweel kezét. – Neked aztán jó dolgod lesz most. Két órát alhatsz, miközben én
ezeket az átkozott csillagokat figyelem.
– Két órával ezel tt meg azért panaszkodtál, hogy akkor kell pihen be menned, amikor üldögélni
van kedved. Nyomorult siránkozó alak vagy! – Sweel hátba vágta barátját, és elindult a kijárat
felé.
– T nj el, „Flash”! Úgyis felébresztelek, amint elalszol. Akkor majd te is másképpen szövegelsz.
Jó kávéjuk van a büfében, igyekezz, talán még neked is jut... – Az utolsó szavakat Kobrinsky
már kedvesebb hangnemben közölte.
A kávé tényleg jó volt. Sweel leült egy asztalhoz, lábát feltette a másik székre, gyufaszállal
piszkálta a fogát, és arra gondolt, mit tegyen a következ hetven percben.
– Kér még egy csészével, „Flash” hadnagy? – A pincérn már régen szemet vetett rá; most
kacéran odamosolygott.
– Bess, többet ne halljam ezt a „Flash”-t, oké? A fenébe a sok tréfacsinálóval... Elegem van a
kávéból is! – Zajosan kirúgta maga alól a széket, és megcélozta az ajtót.
Nem volt álmos. A következ ügyeletig alig egy órája maradt. Hát elmegy, és játszik egyet az
automatákkal. Ezt szerette a legjobban. Ilyenkor legalább nincs ott senki. Senki sem áll majd a
háta mögött, és nem dicséri gyorsaságát. Sweel valóban remek játékos volt. Sokszor tíz percen át
képes volt a gombokat nyomogatva legy zni az elektronikus gépeket. A gyors reflexei miatt
kapta a „Flash” – Villám – nevet.
Egy egész sor színes szekrény várta. Sweel kiválasztotta a legújabbat. Ezt alig három napja tették
ide a terembe, hát Sweel még nem tudhatta pontosan, mire képes.
Zsebéb l el kotort egy tízcentest, bedobta a nyílásba, kezét a fogantyúkra helyezte. A képerny n
kigyúlt az égbolt színes makettje. Középen ütemesen villogott a gép kérdése: „Ready?” Sweel
készen állott, megnyomta a startgombot.
A képerny fels részér l zöld lövedékcsíkok t ntek fel. A Föld irányába repültek, ezt kellett
Sweelnek megvédenie. Három földi támaszpontról máris startoltak az elképzelt ellenrakéták. A
célkereszt rült gyorsasággal repdesett a robbanási felh k között.
Sweel öt, egymást követ nehéz programot megnyert saját veszteségek nélkül. Az információs
lapról kiderült, hogy az „automatának” hét ilyen programja van. A következ nél a háttér
rózsaszín volt. Sweel gyorsan nadrágjába törölte jobb kezét, és újra elkapta a célzókészülék
fogantyúját. Az automata hirtelen tompán nyekkent egyet, és a képerny n villogni kezdett a kép.
Aztán minden sötétkék színre váltott, a makett térhatású lett. Sweel még sohasem találkozott
ilyen programmal.
Hat földi támaszponton kívül – vette észre örömmel – most három felfegyverzett rállomással is
rendelkezett. A képerny mélyéb l az idegen felderít hajók fekete vonalai közeledtek feléje.
Ügyesen megsemmisítette ket, egyiket a másik után. Egyel re nem kellett bevetnie az
rállomások lézerágyúit. Ezeknek korlátolt volt az energiakészletük, hát Sweel úgy látta, rájuk
majd kés bb lehet szüksége.
Az rhajók következ hulláma már nagyon jól látszott. Sweel kénytelen volt egyre gyorsabban
nyomogatni a gombokat, indítani a védelmi rakétákat. Igyekezett oda l ni, ahol az ellenséges
hajók közel voltak egymáshoz. Az automata földi fegyverkészlete kimeríthetetlennek látszott. A
gyors rtorpedók rikító fénnyomai át- meg átfutották az egész képerny t. Sweel keze gyorsan
járt, hol itt, hol ott l tt bele a Földhöz legközelebb lév ellenséges hajókba. A makett mélyéb l
erre több száz hatalmas rsorhajó t nt el , a földi állomások felé egymás után l tték ki saját
vadászegységeiket. Hát most jött el a lézerágyúk ideje. A sugarak vágtak, égettek. Sweelnek már
elege volt a játékból, reszkettek a lábai, a tekintete ide-oda ugrált a képerny n. Biztosan azért
csinálták, hogy a hozzá hasonló mesterjátékosokat kikészítsék vele...
De a becsvágy nem engedte, hogy félbeszakítsa. Célzott, l tt, megint célzott és megint l tt. Az
ellenfél már elpusztította két harci rállomását. A földi támaszpontok még tartották magukat, bár
a hatosnak és a kettesnek már kifogyott a muníciója.
Az ellenfélnek nagyobbak voltak a veszteségei. Vadász rhajóit a földi t z egyt l egyig
megsemmisítette. A sorhajóflotta háromnegyed része már csak nyomorúságos foszlányokban
bukkant fel Sweel kilöv állomásai el tt. A többi ellenséges hajó még olykor-olykor indított
néhány támadást a földgolyó ellen; ezeket Sweel egyenként oltotta ki rakétáival. Érezte, nyerni
fog. Döbbenten látta, hogy a körülbelül tucatnyi megmaradt ellenséges csillaghajó hirtelen
megfordul, és a képerny széle felé távolodik. Hát itt még a menekülést is beprogramozták?
Nézte az üres képerny t, és semmit sem értett. Izzadt keze remegett a meger ltetést l. A feje is
belefájdult rettenetesen, a szeme könnyezett. A könnyeken át látta csak a már üres képerny n az
emberek tükörképét. Sokan voltak. Sweel sarkon fordult. Legalább ötvenen figyelték t
csöndben, élükön McDermott ezredes, arcán mesterkélt mosollyal.
– Ez szép munka volt, „Flash”! Majdnem mindet kinyírtad – mondta csöndesen.
– És akkor mi van, az ördögbe! Hiszen ezeket az elektronikus micsodákat csak nem védi
vadászati tilalom! – Sweel dühös volt. Soha nem kedvelte a háta mögött álldogáló kibiceket.
Ráadásul most már az ezredes is „Flash”-nek szólítja... – Most nem vagyok szolgálatban! A
szabályzat nem tiltja, hogy az ember játsszon ezekkel a dobozokkal. Akkor hát mi a baj?
– Ez nem játék volt, „Flash”! Ez valóban megtörtént, itt az imént. – Az ezredes bólogatott, és
ujjával felfelé mutatott. – Éppen fölöttünk.
– Ostobaság! Nem hiszem el! Hiszen ez csak egy nagyon egyszer gép, pár mikroprocesszorral,
nem pedig bonyolult Hadvédelmi Központi Számítógép... Amellett ott van Kobrinsky... Az én
nevem Sweel! Ti is tudjátok... Nekem most szabályos szolgálatmentes szünetem van! – ordította
a hadnagy, miközben a tekintete rülten repkedett arcról arcra.
– Kobrinsky elaludt az ügyeletben. Még ha a számítógépnek sikerült volna felébreszteni t a
riadó pillanatában, már akkor sem tudott volna idejében felkészülni a támadások elhárítására... A
számítógép tehát azt tette, ami az adott pillanatban az egyetlen lehetséges volt – a központi
irányítón kívül keresett egy manipulátort. Ezek a játékautomaták a régi számítógéphez vannak
kapcsolva, amit majd átalakítás után a támaszpont adminisztrációjához fognak használni. Ugye,
te is észrevetted, hogy kéthetente-cseréljük a játékprogramokat? Nehogy megunjátok ket.
– De ennek így nincs értelme! Innen nem l hettem ki a világ rbe rakétáinkat... – Sweel
megvet en csapott az automatára.
– Dehogynem! A Hadvédelmi Központi Számítógép egy régi kábel segítségével összekapcsolta
magát az elektronikus bürokratával, onnan aztán eljutott a játékautomatákhoz. Valós képet
közvetített az automata képerny jére. Minden válaszmozdulatodat átvitte a védelmi rendszerbe...
Igazán harcoltál, „Flash”!
McDermott mögött, az ajtóban Kobrinsky mosolygott, meglehet sen bizonytalanul.
– Már nehogy lóvá tegyetek! És ki volt az ellenfél? Kire l ttem? – Sweel hangja már nem volt
olyan haragos.
– Egy bizonyos: nem a Földr l valók voltak! – Az ezredes cigarettára gyújtott, majd a hadnagyot
is megkínálta.
Sweel észre sem vette a mozdulatot. Az arcán látszott, rettenetesen töpreng valamin. Maga sem
tudta, mi gyötri belül. Valami emlék... valamilyen bizonytalanság. Ez a torkát is elszorította,
félelemmel töltötte meg agyát. Sweel egyel re nem is akart emlékezni.
– Ezredes úr, mondja már, hogy nem igaz! – Belül valami nagyon fájt neki, majdnem felkiáltott.
– Miért éppen engem választott ki a számítógép? Miért engem...?
– Mert te vagy a legjobb! És ezt be is bizonyítottad, alig néhány lövedéket engedtél át. Ne félj,
nem lakott területeket találtak el, sikerült elirányítani ket a hegyekbe. Hasznunkra volt a gyors
reflexed, a jó szemed, nemhiába neveznek „Flash”-nek!
Könnyes szemmel nézte Kobrinsky, McDermott és a többi tiszt komoly arcát; látta a
manipulátorokat, technikusokat és katonákat is. Kés bb többen állították, hogy Sweel akkor sírva
fakadt. Lehetséges. De az biztos, hogy Sweel hadnagy már akkor sejtette, mi következik, mi jár
azért, amit tett. Az elektronikus ügyességi játékok taktikája és a katonai kiképzés értelmében
els ként nyitott tüzet az rb l érkez igazi hajók ellen. Pedig azok nem is támadták meg a
Földet, dehogy – k csak védekeztek. Nem azért jöttek ide hozzánk, hogy hadat viseljenek.
Sweelt két nappal kés bb rnaggyá nevezték ki, három új érmet t ztek a mellére, és
elbocsátották a szolgálatból. Félórával a kitüntetési ceremónia után, díszegyenruhában ugrott ki a
toronyház ablakán.
Ott feküdt az aszfalton holtan, összeszorított markában egy tízcentest találtak.
Nemere István fordítása
Viszt György rajzai
Koch György

Börleszk
Elengedte a kilincset, az id gép ajtaja döngve csapódott be mögötte. Körülnézett, és egy
félhomályban úszó szobában találta magát. A virágmintás tapétával borított falakat alacsony
rül kék övezték, a helyiség gyér megvilágítását adó kopott csillár alatt lepattogzott tölgyfa
asztal állt, az asztal körül négy b rfotel. Közülük kett ben már ültek.
Az id utazó ellépett az ajtótól, s kezét magasra tartva megszólalt:
– A huszadik századból érkeztem...
– Tudjuk, már vártuk magát – vágott élesen a szavába a hozzá közelebb es fotelban feszes,
merev tartással ül , rövid hajú, zubbonyos férfi. – Pontosan tudjuk, hogy honnan érkezett, és azt
is sejtjük, hogy mi célból.
– Szeretnék megismerkedni...
– Foglaljon helyet – szólalt meg a másik férfi, majd egy csöppnyi gúnnyal a hangjában
hozzátette: – Kérem. – Az id utazó szó nélkül hajtotta végre a parancsot. – Tudjuk, hogy 1987-
l érkezett hozzánk. Fizikus, és egész életét az id ben történ utazás kérdésének szentelte.
Többévi megfeszített munka után végre sikerült megoldania a problémát, és elkészítette a világ
els id gépét. Megalkotta az id gépet, és eljött hozzánk, a jöv be, hogy megtudja, miként is
alakult az emberiség sorsa. Igazam van?
– Po-pontosan – hebegte meglep dve az id utazó. – De honnan tudják mindezt?
– Természetesen a történelemb l – felelte mosolyogva a férfi. – Az ön neve, mint az els
id utazóé, fennmaradt az utókor számára. – Felemelte az asztalon álló üvegkelyhet, és az
id utazó orra alá tolta. – Cukorkát? Cigarettával sajnos nem szolgálhatok – tette hozzá
menteget zve –, a mi évszázadunkban a dohányzást teljesen megszüntették.
Az id utazó nemet intett a fejével, majd megkérdezte:
– Feltételezem, hogy példámat még nagyon sokan követték, és az id utazás a mindennapi élet
szerves részévé vált.
– Téved, uram! – kiáltott fel a zubbonyos, s felugrott a helyér l. – Az ön id gépe megsemmisült,
és többé soha senkinek nem sikerült újból megszerkesztenie.
– De hogyan...? – csodálkozott az id utazó.
– Nem sokkal az ön visszatérése után t z ütött ki a gépben, és a szerkezet a lángok martalékává
vált – magyarázta a másik, s szemrehányó pillantást vetett a tisztre. – A teljes igazsághoz
tartozik, hogy ön után még többen próbálkoztak a gép újbóli megkonstruálásával, de kísérleteiket
nem koronázta siker. A huszonegyedik század közepét l pedig törvények tiltják az effajta
próbálkozásokat. Gondolom – vetett szúrós pillantást az id utazóra –, szeretne minél többet
megtudni technikai, társadalmi fejlettségünkr l, az emberek életér l. Vagy tévedek?
– Nem, nem, így van – bólogatott buzgón az id utazó, s jegyzettömböt halászott el zakója
zsebéb l. – Már maga az a tény is kellemes meglepetés számomra, hogy az emberi faj nem
végzett önmagával – tette hozzá.
– Nos, igen – meredt maga elé a férfi –, volt egy-két probléma, amit meg kellett oldanunk, de
végül is sikerült.
– Igen? – ugrott fel boldogan az id utazó. – Megvalósult a világbéke?
– A két nagyhatalom els számú emberei 2014-ben békeokmányt írtak alá Genfben, mely alapján
megkezd dött a Föld nukleáris fegyverzetének ieljes megsemmisítése, a katonai tömbök
feloszlatása és ezt követ en az országhatárok felszámolása.
– És akkor ez?... – mutatott az id utas félénken a zubbonyos rendjelekkel ékesített
egyenruhájára.
– Ó, ennek nincs jelent sége – legyintett a férfi. – Minden ország megtartott bizonyos számú
rendfenntartó er t a közbiztonság érdekében.
– Hogyan sikerült felülkerekedniük a túlnépesedés problémáján? – ült vissza a helyére az
id utas.
– A huszadik század végén végbement tudományostechnikai forradalom a termel er k oly
méret tökéletesedését eredményezte, hogy ennek révén gyerekjáték volt megoldani tízmilliárd
ember kifogástalan ellátását.
– Jelenleg mennyi a Föld lakosainak száma? – tette fel félénken a kérdést az id utazó.
– Tízmilliárd. – A férfi hangja acélos keménységet takart.
– Mindjárt a huszonegyedik század els évtizedében sikerült kialakítanunk és nem sokkal kés bb
elfogadtatnunk a Szintentartás Elvét. Ennek megfelel en minden egyes családnak két gyermeke
lehet, és kell hogy legyen. Medd ség esetén azt jelenteniük kell a Szintentartási Központnak,
amely engedélyt adhat a gyermektelenségre, illetve kiutalhatja a gyermek jogát egy másik
családnak.
– A környezetszennyezés?
– Megoldottuk – csapott tenyerével az asztalra a zubbonyos. – Olyan tiszta a Föld leveg je, mint
még soha a dinoszauruszok kora óta.
– Igen, nagyjából így van – pillantott társára az id utazóval szemben helyet foglaló férfi. –
Rendkívül szigorú szabályok bevezetésével sikerült megállítanunk a Föld légkörének, valamint
felszínének elszennyez dését, s t bonyolult biokémiai folyamatok alkalmazásával elértük, hogy
az egész az ellenkez jébe csapott át. A Föld légköre tisztulni kezdett, a természet újból
felvirágzott, az állatok és növények kivétel nélkül mind védetté váltak, boldogan, háborítatlanul,
szinte emberi módon élik az életüket.
– Hiszen ez csodálatos, uraim! – kiáltott fel az id utazó. – Bevallom, amikor nekiindultam ennek
az útnak, sokkal rosszabbra számítottam. Mocsok, szennyezettség, háborús szenvedés,
túlnépesedés rémképe lebegett a szemem el tt. De amit most önök elmondtak, éles ellentétben
áll mindezzel. Köszönöm, uraim, boldog vagyok, hogy önök közt lehetek!
– Ugyan már, hiszen még nem is hallott a társadalmunkról – legyintett szerényen a férfi. –
Nálunk megvalósult az, amir l társadalomtudósok, politikusok és fantaszták hosszú
évszázadokon át csak álmodoztak: a teljes egyenl ség. Mindenki egyenl en részesedik a
javakból. A robottechnika tökéletesedése révén elértük, hogy az emberi munka teljesen
feleslegessé vált, a gépek mindent elvégeznek helyettük. Az emberek kedvteléseiknek élhetnek,
vészettel, tudományokkal, sporttal foglalkozhatnak, a tömegek számára monumentális
Szórakoztató Központokat hoztunk létre, ahol az egész család megtalálja a kedvének leginkább
megfelel szórakozási formát. Színvonalas holoel adások, háromdimenziós filmek,
sportesemények várják ket.
– Rablás, gyilkosság, er szak?
– Mindez már a sötét múlté, uram! – nevetett a férfi. – Minimális létszámú rendfenntartó csoport,
mint már említettem, minden közösségben létezik, de ezek szerepe szinte formális. A
génsebészet tökéletessé válásával uralmunk alá hajtottuk az emberi ösztönöket, kedvünk szerint
alakíthatjuk az emberi jellemet. Az emberek azt teszik, amit mi akarunk.
– Ki az a mi? – csodálkozott az id utazó.
– Hát mi... – A férfi zavarba jött. – Mi, az egész társadalom.
– Ezt nem egészen értem – rázta meg a fejét az id utazó. – Ha mindenki teljesen egyenl , kinek
van joga a másik ember génjeibe és ezzel az egész életébe beavatkozni?
– Ne legyen olyan kíváncsi, mert könnyen megjárhatja – ugrott fel a helyér l a zubbonyos. – Ha
mi azt mondjuk magának, hogy minden ember egyenl , akkor az úgy is van. Ha viszont sokat
jártatja a száját, könnyen meggy lik velünk a baja.
– Kivel? – csapott le rá az id utazó.
– A Rend r...
– De uraim – vágott a szavába a másik. – Türt ztessék magukat, kérem. – Majd a dühösen
toporgó id utazóhoz fordult. – Foglaljon helyet, és nyugodtan tegye fel az id közben felmerült
újabb kérdéseit.
Az id utazó fújt egyet, hátrasimította arcába hulló tincseit, és a fotelba zöttyent.
– Ott tartottunk, ugye, hogy megvalósult a teljes társadalmi egyenl ség. És mi van az egyéni
tulajdonnal? Ki hol lakik? És a személyes tárgyak? Az étkeztetést hogyan oldják meg?
– Maga felettébb kíváncsi, tisztelt uram – vetett szigorú pillantást az id utazóra a civil ruhás
férfi. – Társadalmunkat a fogyasztási javak olyan b sége jellemzi, hogy mindenkinek minden
kívánsága azonnal teljesülhet.
– Hazugság! – sikoltotta egy hang a falak mögül..
– Mi volt ez? – kérdezte megdöbbenve az id utazó, és félig felemelkedve ültében, kíváncsian
tekingetett körbe a szobában.
– Szemenszedett, aljas hazugság! – Az éles n i hangba tompa moraj vegyült, majd többfel l
izgatott kiáltások hallatszottak.
– Mi ez? Hol vagyok? – ugrott fel izgatottan az id utazó.
– Hallgattassák már el azt a n t! – kiáltotta dühösen a civil ruhás, és a falhoz rohant. – Így nem
lehet el adást tartani!
– Mi? Hogy mondja? – hebegett az id utazó.
– Mit csodálkozik, maga marha! – fordult feléje a civil ruhás, és a falakra mutatott. – Maga
tényleg elhitte, hogy nálunk már megvalósult a tökéletesség társadalma? Hiszen ez csak díszlet!
– A falhoz lépett, és öklével nagyot sújtott rá. A fal a durva beavatkozástól megingott, néhány
másodpercig nem tudta eldönteni, mit is tegyen, majd nagy robajjal kid lt.
Az id utazó szeme elé hatalmas katlan távolba vesz falai tárultak, a villódzó fények alatt,
lágyan ringó sorokban fejek ezrei hullámzottak.
A civil ruhás a tömegre mutatott.
– Látja! Csak díszlet az egész! Semmi sem igaz, az egészet csak kitaláltuk. Maga egy színházi
el adás szerepl je volt, és meg kell mondanom, rendkívül ostobán játszotta el a szerepét.
– Színház? – bámult csodálkozva az id utazó az elé táruló látványra. – El adás?
– Igen! – röhögött durván a civil ruhás. – Színházat szerveztünk ezeknek a barmoknak, csak
hogy szórakoztassuk ket, és erre ez a hála! Nos, kedves hölgyeim és uraim – a civil ruhás a
közönség felé fordult, és mélyen meghajolt –, az el adásnak vége. Tapsot kérek!
Az id utazó szeme lassan hozzászokott a katlanban uralkodó félhomályhoz. Tekintetével
végigtapogatta a hosszú sorokban, zsúfoltan egymás mellett ül embereket, és meglátta a sorok
között cirkáló, gázmaszkot és fekete b rkabátot visel , kezükben rövid csöv fegyvert tartó
röket. Valószín leg idegbénító fegyver lehet, gondolta, mert valahányszor egy-egy hang
hangosabban csattant fel a kelleténél, gazdája hamarosan aléltan hanyatlott társai vállára.
– Tapsot! – mennydörögte egy túlvilági hang, s az id utazó érezte, hogy a rosszullétt l
felkavarodik a gyomra. A katlant borító kupola lassan szétnyílt, és a néz térre torkot kaparó füst
kíséretében a Nap gyenge sugarai kandikáltak be.
Gyér taps hangzott fel, majd az eddig a fotelban helyet foglaló zubbonyos felugrott, a színpad
szélére lépdelt, és apró hangszórót húzva el zsebéb l, a tömegre üvöltött:
– Sorakozó! A Harmadik Szakasz sorakoztassa a négyes, ötös és huszonkettes barakk lakóit. A
nyolcas, tízes és tizennégyes barakkbéliek a katlan jobb felében gyülekezzenek! Hadnagy úr! –
mutatott a színpad el tt elfutó fiatal tisztre.
– Igenis, méltóságod! – tisztelgett megszeppenve a tiszt.
– A libben met!
– Parancsára, uram – viharzott el a hadnagy, a zubbonyos pedig az id utazóhoz ballagott.
– Megkérem, uram, hogy azonnal távozzék!
– De hová? – kérdezte kábán az id utazó.
– Hát ahonnan idejött! A boldog huszadik századba! – röhögött fel durván a tiszt, és magához
intett két b rkabátost. – Kísérjék az URAT az id gépéhez! – Az rök karjainál fogva
megragadták az id utazót, és az ajtóhoz vonszolták.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztunk önnek, uram – hallotta, és az ajtó mellett a civil ruhás férfi
szomorú arcát pillantotta meg. – Higgye el, mi csak egy jó darabot akartunk csinálni.
– Mondhatom, sikerült – mondta gúnyosan az id utazó. – Engem sikerült meglepniük.
– Tudja, nálunk nagyon felkapott lett az eredeti szerepl kkel játszatott el adás. Legutóbb például
magáért Julius Caesarért kellett visszamennünk csak azért, hogy el adhassuk vele Shakespeare
darabját. Nem könny a mi dolgunk sem, higgye el.
– Akkor miért csinálják?
– Mert kell. Máskülönben – intett fejével a felbomlott néz tér irányába – mi is köztük ülhetnénk.
Az egyik r lenyomta a kilincset, és szélesre tárta az id gép ajtaját.
– Isten önnel! – mondta a civil ruhás, és búcsút intett a kezével. – Kívánom önöknek, hogy ennél
SOKKAL szebb jöv t építsenek maguknak.
– Azon leszünk – bólintott az id utazó. – ÍGÉREM.
Lerázta magáról az rök keszty s kezét, és belépett az id gépbe. Néhány másodperc múlva
monoton zúgás jelezte, hogy megkezdte utazását vissza, a huszadik századba. A zubbonyos
magához intette az egyik rt.
– Elhelyezted a gépben a gyújtóbombát?
– Igenis, uram – tisztelgett az r. – A megérkezés után pontosan egy másodperccel m ködésbe
fog lépni. Egy nagy pukkanás, és nem marad bel le semmi.
– Jó. Nagyon jó. – A zubbonyos egy kézlegyintéssel elbocsátotta magától az rt. Felhúzta fejére
a fekete sávos csíkokkal díszített gázmaszkot, és megindult a színpad túlsó végén várakozó
libben jéhez. Kényelembe helyezte magát a hátsó ülésen, és megérintette a pilóta vállát. – Az
Elnöki Palotába – mondta.
A pilóta beindította a m szereket, és a járm lágyan libbent a F város felé vezet légcsatornák
egyikébe. Ráállt az aznapra megadott kötelez sebességre, és automatikára kapcsolt.
– Szegény bolond! – dörmögte maga elé a zubbonyos. – Soha senki nem tudja meg, hogy
találta fel a világ els id gépét.
– Parancsol, miniszterelnök úr? – szólt hátra a pilóta.
– Kapcsolja a Kormányzó Tanácsot!
– Igenis, méltóságod!
Az ülés karfájába épített lámpa izzása jelezte, hogy a kapcsolat létrejött. A m szerfal
képerny jén a külügyminiszter mosolygó arca jelent meg.
– Sikerült az el adás, uram? – kérdezte bájologva.
– Pocsék volt. Már megint azok a hülye színészek szúrták el a dolgot! – fakadt ki dühösen a
zubbonyos, és egy szivarra gyújtott. – Idegbeteg banda az egész!
– A Nyugati Körzetb l zavargásokat jelentettek, uram – szólalt meg félénken a belügyminiszter.
– Ki kellene küldenünk két szakasz rend rt a helyszínre.
– Hát akkor küldjön, maga üt dött! Mi a fenére vár?
A zubbonyos kikapcsolta a készüléket. Az ülés karfájához nyúlt, és újabb számot tárcsázott. A
képerny n egy rend rtiszt megnyúlt képe jelent meg, er lködve igyekezett lenyelni a szájában
tartott falatokat.
– Parancsára, miniszterelnök úr, jelentkezem! – nyögte ki végül.
– Csakhogy meg bír szólalni végre – dörmögte a zubbonyos. – Intézkedjék, kérem, a kormány
tagjainak azonnali letartóztatásáról! Munkatáborba velük!
– De uram?!
– Valamint hirdessék ki azon határozatomat, miszerint államellenes cselekmények miatt a Föld
összes színházát összeesküvésnek nyilvánítom és bezáratom.
– És mi legyen a színészekkel, uram?
– Nincs elég helye a munkatáborokban?
– De igen, uram!
– Az egyetemeken, f iskolákon, tudományos intézetekben fokozzák az ellen rzést! Állítsanak
kordonokat...
A járm érezhet en megbillent, s lassan forogni kezdett. A képerny elsötétült, és a zubbonyos
férfit szédülés fogta el. Mindkét kezével megragadta az ülés karfáját, az egyre gyorsabb ütem
forgás ereje az üléshez szögezte ziháló testét.
– Úristen, mi ez?! – kiáltott fel. A rohanó, tengelye körül iszonyatos sebességgel pörg szerkezet
gy fodrokat vetve zuhant bele az id óceán örvényl hullámaiba. „Az a bomba talán
mégsem robbant fel” – villant fel a tiszt utolsó gondolata, hogy létével együtt mindörökre
kitörl djék az id csendes folyásából.
A Földön pedig folyt tovább az élet. A huszonkettedik század emberei élték mindennapi életüket:
családok libben kbe zsúfolódott hosszú sora tartott a Szórakoztató Központok felé, gyerekek és
feln ttek egymás kezét fogva várakoztak a háromdimenziós mozik és a hatalmas katlanokba
költöztetett színházak tágra nyitott kapui el tt.
A színpadok deszkáin pedig a színészek Shakespeare-t játszottak.
Horváth Ákos rajza

Megjelenik havonta
szerkeszt : Sziládi János
szerkeszt -helyettes: Szentmihályi Szabó Péter
Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
Felel s kiadó: Sziládi János igazgató
Szerkeszt ség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59.
Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392
(89-0247) Szikra Lapnyomda, Budapest
Felel s vezet : Csöndes Zoltán vezérigazgató
Munkatársak: Kuczka Péter f munkatárs
Halmos Ferenc olvasószerkeszt , Trethon Judit szerkeszt
Beszédes Natasa tördel szerkeszt
Kéziratokat és képeket nem rzünk meg és nem küldünk vissza!
Terjeszti a Magyar Posta
El fizethet bármely hírlapkézbesít postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a
Hírlapel fizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR),
Budapest XIII., Lehel u. 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a
215-96162 pénzforgalmi jelz számra.
El fizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft
Egyes szám ára 28 Ft
HU ISSN 0133-2430
Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat.
H-1389 Budapest, Postafiók 149.
A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában,
Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhet meg.