Lars Kepler

A PÓK

Fordította: Erdődy Andrea

 A mű eredeti címe: Spindeln
Copyright © Lars Kepler, 2022
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2022
Magyar fordítás © Erdődy Andrea, 2022
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
ISBN 978-963-614-181-3 (papír)
ISBN 978-963-614-182-0 (epub)
Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2023-ban
Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Sarudi Ágnes
Felelős szerkesztő: Kukucska Zsófia
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Szöke Thomas/eyelab.dk
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
 A szerző felhívja az olvasók figyelmét,
hogy jelen kötet lerántja a leplet a Lázár,
valamint a Homokember című regény egyes részleteiről.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Jurek Walter nevű
sorozatgyilkos Svédországban, aki mind az elkövetési módszereinek
kegyetlenségét, mind az áldozatai számát tekintve felülmúlta Észak-
Európa valamennyi gyilkosát.
Ám Joona Linna felügyelőnek végül sikerült megállítania őt.
Mivel a felügyelő nem hisz sem az ember veleszületett, sem a
metafizikai értelemben vett gonoszságában, leginkább úgy fogalmazna:
Jurek az évek során elveszítette lelkének azon részét, amely képes
emberré tenni az embert.
Azon kevesek közül azonban, akik tudtak Jurek létezéséről, a többség
bizonyára azt állítaná, a világ jobb hellyé vált nélküle.
Jurek Walter ugyan már nem él, ami azonban eltűnik, sosem vész el
nyomtalanul, mintha nem is létezett volna. Folyton változó világunkban
a dolgok időnként helyet cserélnek, és ami megszűnik, olyan űrt hagy
maga után, amelyet félő, hogy így vagy úgy betölt valami más.
 1

Margot Silverman hallja a paták dobogását a szálkás léceken, ahogy a ló

végiggaloppozik a vágányok között.
Az ég sötét, hűvös, augusztusi este van.
A fák elsuhannak mellettük, majd minden elsötétül, míg bele nem
kerülnek a következő lámpaoszlop fénykörébe.
Margot a rendőrség Országos Bűnüldözési Osztályának vezetője, és
hetente négyszer lovagol Värmdőben, hogy kiszellőztesse a fejét, és újra
önmagára találjon.
A gyors tempótól szaporábbá válik a pulzusa, és egyes dolgokat
csupán villámlásszerűen vesz észre a szeme sarkából: a kifordult
fagyökereket, a megjelölt csapást az erdőben, valamint egy smiley-
figurás, átázott pólót az egyik sorompónál.
Előredőlve érzi, ahogy a szemébe és a szájába fúj a menetszél.
Galoppozás közben a ló mozgása aszimmetrikussá válik. Minden egyes
háromütemű galoppugrás úgy fejeződik be, hogy az állat egyik mellső
lába előrenyúlik, ő pedig elrugaszkodik a földtől.
Margot a repülés ezen pillanataiban valami vibrálást érez az
altestében.
Catullus egy melegvérű svéd herélt ló, hosszú lábú, erős nyakú.
Lovasának nem kell mást tennie, csupán a külső lábszárát hátra-, a
csípőjét pedig előretolnia, hogy segítse a lovat a galoppozásban.
Margot copfja minden talajt éréskor a hátának csapódik.
Egy domboldalon őz szalad keresztül ringó páfrányok között.
Az utolsó útszakaszon elromlott a világítás, és Margot már nem látja a
lába előtt a talajt. Behunyja a szemét, és rábízza magát a sötétben is jól
látó Catullusra, és átadja magát ennek a tökéletes, hullámzó mozgásnak.
 Amikor ismét kinyitja a szemét, és észreveszi a fák között az istállóból
kiszűrődő fényt, átvált nyújtott vágtába.
A mellei közt és a hátán végigfolyik az izzadság, és az egyórás
intervallumedzés után a combjában és a fenekében már érzi az
izomlázat.
Lépésben lovagol be a kapun, majd leszáll a lóról.
Mindjárt tizenegy óra, és már csak Margot ezüstszürke Citroënje
árválkodik a parkolóban.
A sötétben az istálló felé vezeti Catullust. A zabla megzörren, és az
állat patái tompán koppannak a száraz, letaposott gyepen.
Az egyik bokszból éles puffanások hallatszanak a falakon keresztül.
Catullus egyszer csak váratlanul megtorpan, felszegi a fejét, és kissé
hátrahőköl.
– Mi az? – kérdi Margot, elnéz a sötétbe, a traktor és a csalános
irányába.
A ló megijedt, prüszkölni kezd. Margot megsimogatja a nyakát, így
próbálja rávenni, hogy menjen tovább az istálló bejárata felé, ám az állat
megmakacsolja magát.
– Mi a baj, pajtás?
Remegés fut végig az állat testén, majd élesen kitér oldalirányba,
mintha megbokrosodott volna. Margot egy kiáltással próbálja
megfékezni. Megrántja a kantárt, és határozottan, félkörívben vezeti át
a lovat a magasra nőtt réti füvön, majd ki a ropogó, kavicsos útra.
A homlokzatra szerelt három lámpa három éles árnyékot vetít
valamennyi tárgy köré.
Catullus prüszkölve leszegi a fejét.
Margot az épület sötét sarkára néz, és bár semmit sem lát, mégis
kirázza a hideg.
Csak akkor veszi le a kobakját, amikor beérnek a kivilágított istállóba.
Orra kipirosodott, szőke copfja steppelt kabátjára nehezedik.
Lovaglónadrágja csupa piszok a csizma magas szára fölött.
Erős széna- és vizeletszagot érez. A lovak csendben állnak
bokszaikban.
 Margot végigvezeti Catullust az istállón a lábmosóig, leveszi róla a
nyerget, és felakasztja a felfűtött helyiségben. Úgy tervezi, hogy
lemosdatja a lovat, betakarja, megeteti a bokszában, jutalmul ad neki
még egy kis sót is, majd leoltja a lámpát, és hazamegy.
Megtapogatja a kabátzsebét, nem vesztette-e el útközben apja régi
ezüstflaskáját. Kézfertőtlenítőt tart benne, nem mintha különösebben
praktikus lenne, inkább mert szerencsét hoz neki, és állandó ugratás
tárgyává vált miatta.
A kavicsos úthoz vezető ajtó megnyikordult.
Margot-nak kellemetlen érzése támad. Visszafordul az istálló
folyosója felé, és az ajtóra néz.
Catullus a bokszban toporog. A slagból lassan csöpög a víz, és sötét
csíkban kerüli meg a tajtéklehúzót, majd lefolyik a csatornába.
Távolabb az egyik ló prüszkölni kezd. A földről patkódobogás, a falra
szerelt villanyóraszekrényből zümmögő hang hallatszik.
– Van ott valaki?
Margot egy darabig lélegzet-visszafojtva mered az ajtóra és az
ablakon túli sötétségbe, majd visszafordul Catullushoz. A ló fekete
szemében tükröződik a mennyezeti világítás fénye.
Margot egy pillanatig tétovázik, majd előveszi a mobilját, és
hazatelefonál Johannának. Mivel azonban senki nem veszi fel, érzi a
gyomrában az egyre erősödő szorongást. Már két hete az az érzése, hogy
követik. Még fel is tette magában a kérdést, nem a titkosszolgálat
állított-e rá valakit valamilyen okból. Nincs üldözési mániája, de néhány
névtelen telefonhívás, valamint egy pár eltűnt fülbevaló miatt
megfordult a fejében, hátha őt vagy esetleg Johannát valami zaklató
kiszemelte magának.
Újból megpróbálkozik hát a hívással. A készülék kicseng, de hiába, és
épp mielőtt bekapcsolna az üzenetrögzítő, egy kattanást hall.
– Nedves vagyok, és meztelen – veszi fel Johanna.
– Hogy sikerül mindig zuhanyzás közben hívnom téged? – mosolyodik
el Margot.
– Várj csak, kihangosítalak…
 Kissé recseg a vonal, majd megváltoznak a környező zajok. Margot-
nak eszébe jut, hogy Johanna most meztelenül ácsorog a kivilágított
hálószobájukban, tisztán láthatóan az almafákkal teli kertjükből.
– Halló, ott vagy?
– Csak megtörülközöm – feleli Johanna. – Már úton vagy hazafelé?
– Mindjárt, csak még lecsutakolom a kispajtást.
– Vezess óvatosan!
Margot hallja, ahogy Johanna megtörülközik, miközben beszélnek
egymással.
– Húzd be a függönyöket, és nézd meg, hogy bezártad-e az ajtót!
– Ez úgy hangzott, mintha a Sikolyból idéztél volna – jegyzi meg
Johanna. – Szerintem már a kertben jársz, és engem nézel az ablakon át,
és még mielőtt bezárhatnám az ajtót, már be is surransz rajta.
– Ez nem vicces.
– Oké, főnök.
– Már nem akarok főnök lenni, nincs hozzá tehetségem. Felügyelőnek
jó voltam, még ha kissé túl erőskezű is, de vezetőnek…
– Jaj, hagyd már! – vág a szavába Johanna. – Én szeretem, ha te vagy a
főnök!
– Húha! – Margot felnevet, és egy kicsivel jobban érzi magát tőle.
Johanna leereszti a rolót, a húzólánc nekikoccan a radiátornak.
– Kapcsold be a szirénákat, és most már indulj haza! – kéri, kicsivel
távolabb a hangszórótól.
– Simán el tudtad altatni a lányokat?
– Hát, Alva azt kérdezte, jobban szereted-e a lovadat, mint őt.
– Hajjaj! – Margot ismét felnevet.
A beszélgetés befejeztével azonban azonnal visszatér a kellemetlen
érzés. A fűtőcsövek felől jövő csörömpölő hang még hallatszik egy
darabig, mielőtt elül. Bizonyára innen, az istállóból jön, gondolja
Margot. Ilyen hangot adnak ki ugyanis az egymáshoz verődő felakasztott
lószerszámok.
Valamelyik ló úgy nekinyomja a horpaszát és a combját a falnak, hogy
az megreccsen.
Margot az ajtó felé fordul.
 Úgy látja, mintha egy magas ember próbálna elbújni az etetőépület
mellett, az árnyékban.
Tudja, hogy ez nem lehet más, csupán a seprűk, lapátok és
almozószerszámok tárolására szolgáló szekrény, bár úgy tűnik, előrébb
áll, mint kellene.
A szél csapkodja a cinktetőt, az ablakok csak úgy rázkódnak a
keretükben.
Margot végigmegy az istálló folyosóján. A bokszokat elválasztó
fémrácsok megvillannak a szeme előtt, és hatalmas lófejeket lát a
plafonra szerelt lámpa fényében.
Nehezen állja meg, hogy ismét fel ne hívja Johannát, hogy megkérje,
ellenőrizze még egyszer, jól be van-e zárva a bejárati ajtó, mivel a
gyerekeknek nem sikerül mindig jól behúzni a reteszt.
Csak rendbe teszi Catullust, és hazahajt a kocsival, lezuhanyozik, majd
bebújik a jó meleg ágyba, és alszik.
A lámpa villogni kezd, azután gyengül a fénye.
Margot megtorpan, fülel, majd az öltöző zuhanyzói felé pillant.
Először minden csendes, azután szapora ketyegő hangot hall. Mintha
egy vékony ezüstdróton labdát gurítanának végig a padlón. Amint
megfordul, a hang azonnal elhallgat. Képtelen rájönni, honnan eredt.
Fél kézzel nekitámaszkodik az egyik boksz ajtajának, és ismét a
bejárat felé pillant.
A ketyegő valami most hirtelen hátulról közelít hozzá.
Catullus aggodalmasan kapja fel a fejét, Margot pedig ugyanebben a
pillanatban erőteljes ütést érez a keresztcsontjánál. Miközben
előrezuhan, arra gondol, biztosan egy ló rúgta meg.
A világ egy pillanat alatt eltűnik a szeme elől.
Margot hason fekszik, a feje lüktet a fájdalomtól, ajkát és homlokát
felhasította a betonpadló. A hátán pedig furcsa égő, szorító érzése
támad.
Kesernyés szagot érez a levegőben.
Amint meglátja a pisztolyt, amelyet valaki ráfog és elsüt, a füle
csengeni kezd. A lovak megrémültek, a bokszukban a falat csapkodják,
körbenyargalnak, és fújtatnak.
 Margot rájön, hogy meglőtték. Erősen vérzik, és túl gyorsan ver a
szíve.
– Édes istenem…
Arra gondol, muszáj felkelnie, hazamennie és elmondania a lányainak,
hogy mindennél jobban szereti őket.
Valaki közeledik felé, és hirtelen halálfélelem tör rá.
Nyikorgó hangot hall, majd a radiátornak csapódik valami.
Nem érzi az altestét, azt azonban észleli, hogy valaki a lábánál fogva
vonszolja az ajtó felé.
Csípőjét végighorzsolja a padló. Megpróbál belekapaszkodni egy
szálas takarmánnyal teli etetőbe, de túl erőtlen hozzá.
Felborul egy vödör, és kicsivel odébb gurul.
A dzsekije és a pólója felhasad.
Szaporán lélegzik, és rájön, hogy a lövés egyenesen a csigolyáiba
hatolt. Törzsén időről időre végighullámzik a fájdalom. Olyan, mintha
baltával hasogatnák, de csak egy irányba érzi.
Úgy vonszolják, akár egy állatot a vágóhídra.
Különös gondolatai támadnak. Tudja, hogy nem szabad feladnia,
tovább kell küzdenie, ám olyan gyenge, hogy már a fejét is képtelen
tartani.
Orrát, ajkát és az állát is szanaszét dörzsöli a beton.
Mielőtt elveszíti az eszméletét, az utolsó kép, amelyet lát, hogy fényes
vércsíkot húz maga után a padlón.
 2

Lisa háttal áll az ablaknak, és a bepárásodott poharat tartó kezét az

ablakpárkányon pihenteti.
Egy egyszintes házban tartózkodik, Rimbóban, az éjszaka közepén, két
férfi társaságában.
Egyikük ötvenéves, öltönyt és világoskék inget visel, haja rövidre
nyírt, a halántékánál őszül, és meglehetősen merevnek látszik a nyaka. A
kiürült jégkockatartót a mosogatóba teszi, gint tölt a kancsóba, majd
tonikot hozzá.
A másik férfi mindössze húszéves, magas, széles vállú. Feje kopaszra
borotvált, tenyere hófehér. Csak áll és dohányzik a konyhai
elszívóberendezés alatt.
Lisa mond valamit, és amikor nevet, a szája elé teszi a kezét.
Az idősebb férfi kimegy a konyhából, majd pár másodperc múlva fény
gyullad a fürdőszobában, és a vékony függönyökön átsejlik az árnyéka.
Lisa nemrég töltötte be a huszonkilencet. Rakott szoknyát visel, és a
mellén feszülő ezüstös blúzt. Sötét haja fénylik, frissen van fésülve.
Nyúlszájjal született, ezért fehér heg húzódik a felső ajkán.
A fiatalabb férfi bedobja a cigarettacsikket egy sörösdobozba, majd
odamegy Lisához, és mutat neki valamit a telefonján. Mosolyogva figyeli
a nő reakcióját, halkan mond valamit, majd kisepri a nő haját az arcából.
Az a szemébe néz, lábujjhegyre áll, és futólag szájon csókolja a férfit, aki
erre elkomolyodik, a folyosó felé nézeget, azután előrehajol, és egy
valódi nyelves csókkal viszonozza.
Saga Bauer a kamera kijelzőjén keresztül figyeli őket, látja, ahogy a
fiatalabb férfi becsúsztatja a kezét Lisa szoknyája alá, és a lába között
simogatja.
Éjszaka közepe van, a nyaralóövezet csendes.
 Saga úgy egy órával ezelőtt odahúzta a szomszéd talicskáját a magas
deszkakerítéshez, megfordította, majd felmászott rá. Azóta innen tartja
szemmel a villát, a hátsó udvarra néző hatalmas ablakokon keresztül. A
konyhából és a nappaliból kiszivárgó fény megvilágítja a fenyőfák
egyenes törzsét, és a kitikkadt fűben heverő tobozokat.
Az idősebb férfi visszatér, megáll a nyitott konyhaajtóban, mire a
másik két személy befejezi a csókolózást, és odalép hozzá.
Saga a kerítés tetejére támasztja a fényképezőgép teleobjektívét, hogy
ne mozduljanak be a képek, de azok hárman időközben már bementek
az előszobába.
Lisa férje egy évfolyamra járt Sagával a Rendőrtiszti Főiskolán, és elég
hamar elhelyezkedett a Norrmalmi Rendőrségnél. A férfi azt gyanítja, a
felesége megcsalja, amikor ő éjszakai műszakot teljesít, de eddig még
nem kérte számon rajta.
Ehelyett megkereste azt a magánnyomozó irodát, amelynek
mostanság Saga dolgozik. És jóllehet, Saga az első találkozó alkalmával
figyelmeztette őt, hogy olykor jobb, ha az ember nem tudja az igazat, a
férfi mégis megbízta a feladattal.
Lisa most a két férfival együtt a sötét hálószoba előtt áll. Nem látni,
mit csinálnak, árnyékuk azonban átszűrődik a kerítés lécei között és a
nyitott kertkapun át.
Saga ellenőrzi a kamera működését.
A kijelző sötét, egészen addig, míg az egyik férfi fel nem kapcsolja az
éjjeliszekrény melletti állólámpát. Mindhármukon alig van már ruha.
Lisa háttal áll az ablaknak, letolja a bugyiját, kilép belőle, majd
megvakarja a jobb combját. A derekán a harisnyanadrág gumijának
nyoma látszik, egyik vádliján pedig véraláfutás.
A falakat mézszínűre festették, a nagy méretű ágy vége pedig
kacskaringós rézből készült.
A lámpa fénye megcsillan egy, a bokszoló George Foremanről készült,
falon lógó kép üvegén.
A fiatal férfi leül az ágy szélére, és ezzel el is takarja testével a lámpa
fényének jelentős részét.
 Az idősebb lefekszik, és elővesz egy óvszert az éjjeliszekrény felső
fiókjából. Lisa közelebb húzódik hozzá, lovaglóülésbe helyezkedik a férfi
lábszárán, és megvárja, míg az elkészül.
Mond valamit a férfinak, mire az felvesz egy sárga díszpárnát a
padlóról, és begyömöszöli a feneke alá.
Lisa rámászik, mellkason és szájon csókolja a férfit. Ám épp mielőtt az
a nő testébe hatolna, a nő arca ismét a homályba vész.
A fiatalabb még mindig az ágy szélén ül, és igyekszik eléggé felállítani
a hímtagját ahhoz, hogy egy óvszert rá tudjon húzni.
A heves lökések még az állólámpa búrájának aranyszínű rojtjait is
megmozgatják.
Saga arra vár, hogy Lisa arca láthatóvá váljon. Amíg ugyanis nem
egyértelműen kivehető az aktus alatt, hogy ő szerepel a filmen,
tagadhatja a hűtlenségét. Bűnbánóan bevallhatja ugyan, hogy
megcsókolt egy másik férfit, de nyugodtan állíthatná, hogy ezután
elhagyta a házat, majd egy másik nő lépett be oda.
Aki hazudni akar, az elég találékony tud lenni.
A Saga háta mögötti házban most felgyullad egy lámpa.
Lisa feláll, egyik kezét a fiatalember hátára teszi, és mond neki
valamit, mire a férfi egy flakon síkosítóért nyúl a másik éjjeliszekrény
felé.
A nő visszaül lovaglóülésbe az idősebb férfi csípőjére, és előrehajol,
amikor a fiatalabb mögé térdel.
Lisa combja megremeg a fájdalomtól, amikor análisan a testébe hatol.
Egy ideig mindhárman mozdulatlanok, majd a két férfi erőteljesen
döfködni kezdi Lisát. A fényviszonyok még mindig nagyon rosszak.
Saga hallja, hogy valaki járkál a gyepen a háta mögött, sebtében
hátrapillant a válla fölött, majd rájön, hogy a szomszéd az, aki kiszúrta
őt.
– Ez a telek itt magántulajdon! – förmed rá a férfi. – Itt nem lehet csak
úgy…
– A rendőrségtől vagyok, és dolgozom – vág a szavába Saga, és ránéz. –
Ne jöjjön közelebb!
A fehér bajszú, vadászmellényes férfi ideges tekintettel közeledik felé.
 – Láthatnám az igazolványát?
– Mindjárt – feleli Saga, azután ismét a kamerába néz.
A szomszédból érkező háttérfény kitakarja a három alakot az ágyban,
és árnyékot vet a poros ablaküvegre. A fiatalember arca, orra és
megfeszülő ajka olykor profilból látszik. A fényben megcsillan egy
nedves testrész, combok ringanak, egy meghajló nyak is látszik,
valamint feszülő combizmok.
– Hívom a rendőrséget! – fenyegetőzik a szomszéd.
A három alak közül az egyik véletlenül meglöki az éjjeliszekrényt,
mire az állólámpa eldől a fotel mellett, és úgy is marad.
Lisa arca hirtelen teljes fénybe borul. Szája nyitva, arca kipirult.
Valamit mond, majd behunyja a szemét, hófehér melle hullámzik, haja
pedig az arca előtt lobog.
Saga még filmez egy rövid ideig, majd megállítja a felvételt, ráteszi a
lencsevédőt a kamerára, és lemászik a talicskáról. A szomszéd, mobilját
a füléhez szorítva, kihátrál előle. Saga felmutatja neki érvénytelen
szolgálati igazolványát, amelyet még a titkosszolgálatnál használt.
Közben a férfi valakivel beszél a segélyhívótól.
Saga végigtrappol a férfi udvarán, majd átmászik a kerítésen, és a
fürdőzők mólója felé veszi az irányt. Motorkerékpárja a parkolóban áll, a
szemeteskukák mellett.
Amint elpakolja a kamerát a táskájába, felhívja a főnökét, majd a lapos
sziklákra és a sötét vízre néz.
– Henry Kent – szól bele a főnöke.
– Bocs, hogy ilyen későn hívlak – mentegetőzik Saga. – De te kérted,
hogy jelezzek vissza…
– Ez a dolgok rendje – vág a szavába a férfi.
– Jó, itt mindenesetre végeztem. Sikerült filmre vennem mindent.
– Remek.
Saga lófarokba fogta hosszú haját, és a szeme alatti sötét karikák,
valamint mély homlokráncai ellenére még mindig kivételesen gyönyörű.
– Csak azt szeretném tudni, elég-e, ha holnap viszem be a kamerát az
irodába, mivel késő van már.
– Azonnal hozd be!
 – Csak mert holnap korán kell kelnem és…
– Nehéz a felfogásod? – vág közbe élesen a főnök.
– Nem, dehogy, csak…
Majd Saga elhallgat, amikor rájön, hogy Kent már letette a telefont.
Felsóhajt, a készüléket a dzsekije belső zsebébe teszi, felhúzza a cipzárt,
felveszi a bukósisakot, és a motorjára pattan. Kigurul a parkolóból, és
megindul a nyaralóházak között.
Hosszú betegszabadságát követően Saga nem akart már visszatérni a
titkosszolgálathoz, inkább az Országos Bűnüldözésnél keresett munkát.
A személyzeti vezető azt válaszolta, nincs betöltetlen pozíciójuk, de
természetesen érdekli őket Saga tapasztalata, és megígérte neki, hogy
megemlíti a dolgot a vezetőségnek.
Kiderült, hogy bár Saga már teljesen felkészültnek érzi magát, hogy
visszatérjen a rendőrség kötelékébe, szükség van a Krízis- és
Traumaközpont illetékeseinek jóváhagyására is.
Amíg erre vár, Saga folytatja a munkát a Kent Magánnyomozó
Irodánál, ahol hűtlenségi ügyekkel és személyi átvilágításokkal
foglalkozik. Ezenkívül pedig szinte minden szabadidejét két Down-
szindrómás gyerek támogatásával tölti.
Saga egyedül él, de szexuális kapcsolatot tart fenn azzal az
altatóorvossal, aki három évvel ezelőtt a féltestvérét altatta a huddingei
Karolinska Kórházban.
Hajnali fél négykor érkezik meg a magánnyomozó iroda Norra
Stationsgatanon álló épületébe, ahol beüti a kapukódot, majd a lifttel
felmegy a harmadik emeletre, kinyitja az ajtót, és kikapcsolja a riasztót.
Szokás szerint átnézi az ajtó mögötti műanyag küldeménytárolót, és
egy kis, ragasztószalaggal körbetekert kartondobozt talál benne,
amelyen az ő neve áll. Magával viszi a dolgozófülkéjébe, az íróasztalára
teszi, és leül. Belép a számítógépébe, a kamera memóriakártyáját
bedugja a kártyaolvasóba, átmásolja a filmet, majd archiválja.
Saga fáradt, tekintete az ablakon túl belevész Nortull éjjeli
forgalmába, elidőz az utakon, a hidakon és az autóalagutak bejáratának
fényénél.
 Amikor a számítógép merevlemeze recsegni kezd, magához tér
révületéből, feláll, bezárja a kamerát a széfbe, majd visszatér a fülkéjébe.
Az alváshiánytól égő szemmel tépi le a barna csomagragasztó
szalagot, felbontja a kartondobozt, a lámpa alá tartja, majd kivesz belőle
egy összegyűrt gyermekrajzba tett csomagot.
Az íróasztalra téve kisimítja a rajzot. Egy fehér selyemből varrt,
csipkés szélű kis batyut lát benne.
Elővesz egy tollat, és megpiszkálja vele az anyagot. Egy ónfigura van
benne – nem nagyobb két centiméteresnél. A szürke fémen megcsillan a
fény.
Amikor elfordítja a lámpát, látja, hogy az apró ónfigura egy szakállas
férfit ábrázol keskeny vállú kabátban.
 3

Joona Linna talpa alatt ropognak az üvegszilánkok a padlószőnyegen,

ahogy lassan végigsétál a hotelszobán.
A ráncos arcú férfi kitört nyakkal függ a kötélen, és nyikorogva
himbálózik a nyitott ablak előtt. Ingének mellrésze vértől sötétlik. A
kötél mélyen belevágott a nyakába.
Apró üvegcserepek potyognak csörömpölve az alá kiterített
fémlemezre.
Joona fülében azóta is visszhangoznak utolsó szavai, amelyektől
képtelen szabadulni.
Tudja, hogy a kötélen lógó férfi halott, hiszen a nyakcsigolyája eltört,
mégis muszáj ellenőriznie a pulzusát. Óvatosan felé nyújtja a karját,
amikor csengeni kezd a telefon.
Joona kinyitja a szemét, felemeli az éjjeliszekrényen heverő telefont,
és halkan beleszól, még mielőtt az másodszor is megcsörrenne.
– Elnézést, hogy ilyen későn zavarom – szól bele egy férfi.
Joona az ágyból felkelve látja, amint Valeria kinyitja álmos szemeit,
megsimogatja az arcát, majd kimegy a konyhába a mobiljával.
– Miről van szó? – kérdi halkan.
– Valid Mohammed vagyok, a dél-stockholmi körzetből… és a helyzet
az, hogy az SOS-vonalra érkezett egy hívás éjjel fél egykor Margot
Silverman feleségétől, Johannától… Margot úgy kilenc óra tájban indult
el Värmdőbe, Gustavsberg mellé, a beatelundi lovardába, és már rég
haza kellett volna érnie. Johanna nem hagyhatta egyedül a gyerekeket,
de aggódott, hogy Margot-val esetleg valami baleset történt, ezért az
irányítóközpontból kiküldtek egy egységet a helyszínre, és a kivonuló
kollégák épp az imént tettek jelentést… Margot-t ugyan nem találták
meg, de állítólag rengeteg vér borítja az istálló padlóját… Úgy
gondoltam, talán tudni akar róla.
– Köszönöm, azonnal odamegyek! – feleli Joona. – Addig gondoskodna
arról, hogy senki ne érjen semmihez? Ez fontos! Kérje meg a helyszínen
tartózkodó kollégáit, hogy meg se mozduljanak, amíg oda nem érek!
Átveszem az ügyet, és magammal viszem a saját technikusaimat is.
Joona bontja a vonalat, majd felhívja régi barátját, Erixont, és
beszámol neki a körülményekről.
Két óra múlt öt perccel. A járőrkocsi háromnegyed órával ezelőtt ért
oda az istállóhoz.
Kilencvenöt perc telt el azóta, hogy Johanna hívta a 112-t.
Értelmetlen lenne lezárni az utakat. Mindössze annyit tehetnek most,
hogy átvizsgálják a helyszínt, és megpróbálják kideríteni, mi történt.
– Rendben – suttogja Erixon.
– Tudom, hogy fáj a hátad, úgyhogy majd én…
– Semmi vész.
– A legjobb helyszínelőre van szükségem – magyarázza Joona.
– De mivel ő nem vette fel a telefont éjszaka, engem hívtál helyette –
poénkodik Erixon, hogy leplezze idegességét.
Megbeszélik, hogy az istálló felhajtójánál találkoznak, majd Joona
visszamegy a hálószobába, és öltözni kezd. Valeria felkel az ágyából
vékony hálóingében, és egy köntöst terít a vállára.
– Mi történt? – tudakolja.
Joona sietve felteszi karóráját, amelyet Lumitól kapott, aki szerint az
óralap ugyanolyan szürke, akárcsak az apja szeme.
– Az egyik kollégám hívott – magyarázza, miközben begombolja a
nadrágját. – Mennem kell, mert…
Azután elhallgat, és tekintete találkozik Valeriáéval.
– Olyasvalakiről van szó, akit ismersz – állapítja meg a nő.
– Igen, Margot-ról. Nem ment haza a lovaglásból – feleli Joona,
magára húzva az ingét.
– Mit mondanak a rendőrök, akik elsőként értek a helyszínre?
– Az autóját megtalálták, és a vérét is az istállóban.
– Istenem…
 – Igen, tudom.
Joona odasiet a fegyverszekrényhez, beüti a kódot, kiveszi belőle Colt
Combatját, vállára akasztja a pisztolytáskát, és meghúzza a rajta levő
szíjakat, miközben kimegy az előszobába. Valeria követi őt, sietve
megcsókolja, majd miután Joona elrohan a liftek irányába, bezárja az
ajtót.
Mialatt a garázskapu kinyílik, Joona Margot-ra gondol, és az első
találkozásukra. A nő mindenórás kismama volt, épp akkor kapta meg a
felügyelői kinevezését, és bevette Joonát a nyomozásába, aki akkor már
nem is volt rendőr.
Felhajt a rámpán, majd ki a keskeny hátsó utcára, balra kanyarodik a
Sveavägenre, majd a Klara-alagút felé tartva rálép a gázra.
Ilyentájt szinte nincs is forgalom.
Stockholm eltűnik a háta mögött. Elhalad a lakótelepi házak és a
kivilágított bevásárlóközpont mellett, majd következnek az ipari
létesítmények, a villanegyed, végül a szédítő, szorosokon és öblökön
átívelő hidak.
Joona Linna a rendőrség Országos Bűnüldözési Osztályán felügyelő.
Több bonyolult gyilkossági ügyet oldott már meg, mint bárki más
Skandináviában. Hat éve élnek együtt boldogan Valeria de Castróval, és
van egy felnőtt lánya az első házasságából.
Az istálló felhajtójának mindkét oldalán egy-egy rendőrautó áll. A kék
fény végigsöpör a fákon és az aszfalton. Mintha víz hömpölyögne
keresztül az úton az erős szélben.
Erixon furgonja az út túloldalán parkol. A férfi Gustavsbergben lakik,
mindössze ötpercnyire a tetthelytől.
Joona leparkol az út szélén, a kollégáihoz sétál, és megkéri őket, hogy
zárják le a felhajtót.
Hűvös az éjjeli levegő. Minden csendes és sötét. A lovardán kívül nincs
a környéken életnek semmi nyoma, erdő és rét vesz körül mindent.
Erixon termetes teste a furgon fényszórójának fényében mozog. A
homokban az Ingarövägen felé futó autóguminyomokba önt folyékony
gipszet, és gondosan ügyel rá, hogy kiöntse a teljes kerékfordulatot.
– Reménykedjünk benne, hogy tévedés történt! – jegyzi meg halkan.
 – Persze – hagyja rá Joona.
Beülnek Erixon kocsijába, úgy teszik meg az istállóhoz vezető rövid
utat. A fényszórók fénye fehér alagutat képez a sötétben, a fák törzse és
a réti növények között.
Áthaladnak a mezőn, amelyen egy sor automata etetőt látnak, majd
egy kitaposott karámot, mielőtt észrevennék Margot autóját a
parkolóban.
Erixon behajt oldalra, majd leparkol.
Egyelőre nem tud mit mondani. Egyszer használatos overallba bújnak,
majd a járműhöz mennek, lefotózzák, és a zseblámpával bevilágítanak az
ablakán.
A fény megvilágítja az utasteret: a kormányt, az üléseket, egy doboz
energiaitalt az ajtó tárolózsebében, cukorkapapírokat, valamint az
Országos Bűnüldözés egyik mappáját.
Megindulnak az istálló felé.
A helyszínre érkező első rendőrautó fényszórói egy traktort
világítanak meg, valamint egy csalánnal teli bozótost egy vörösre festett
kertkapu előtt.
A lombok közt izgatottan veszekszik három csóka.
Erixon fényképez, fixatívot fúj valamennyi láb- és keréknyomba,
számtáblákkal jelöli meg őket, és feljegyzéseket készít a
tevékenységnaplóba.
Egy egyenruhás kolléga ezalatt csendben áll a rendőrautó nyitott
csomagtartójából kiáradó fényben, kezében egy guriga kordonszalaggal.
– Hol a társa? – tudakolja Joona.
– Bent, az istállóban – feleli a férfi egy fáradt kézmozdulattal.
– Maradjon itt! – szól rá Erixon, majd nekiáll rögzíteni a férfi körül
látható nyomokat.
Joona tudja, hogy általában a legvalószínűbb lehetőség a valóság,
mégis el kell ismételnie magában, nehogy feltámadjon benne a remény.
Nehezen békél meg a gondolattal, hogy minden bizonnyal Margot
halálhírével kell bekopognia Johannához és a gyerekekhez.
Erixon és Joona óvatos léptekkel közeledik az istállóhoz. A bejárat
előtti világítás le van kapcsolva, ám az ajtó körüli réseken át kiszüremlő
fényben látszik, hogy a padló egy részét feltakarították.
– Meg tudnád világítani infralámpával? – kérdi Joona.
– Itt az ideje – sóhajt fel Erixon, és a furgonjához lép, a felszerelését
kipakolja egy kézikocsira, kicsomagolja a lámpát, és felkapcsolja.
– Jézusom…
Az ajtó előtt heverő kavicsok elhalványulnak a láthatatlan fényben, a
vér azonban élesen kirajzolódik, fekete, kusza vonalas mintázatával.
Bár a padlót felsikálták, nagy mennyiségű vér látszik egyenes
vonalban az ajtótól, és csak úgy két méterrel odébb ér véget teljesen a
nyom.
Erixon lefotózza, majd a vérfoltos kavicsokból öt különböző pontról
mintát vesz egy lapáttal, és külön papírdobozokba teszi őket.
– Most már be kell mennem – jelenti ki Joona.
Erixon odamegy az istállóhoz, ujjlenyomatokat keresve a kilincsen, az
ajtó valamennyi oldalán, az ajtókereten és mellette, a falon is.
– Az oktatóm mindig gumitalpat húzott, én viszont inkább
lépőköveket használok helyette – magyarázza, és letépi egy csomagról a
nejlonborítást.
Kinyitja az ajtót, és lihegve leteszi az első lapot a küszöbre, majd
cipővédőt húz.
Joona követi őt az istállóba.
A bokszokat lezáró rácsok megcsillannak a mennyezeti lámpa sárgás
fényében. A másik rendőr közben csendben álldogál a nyeregtároló
előtt.
Az istálló betonpadlós folyosójának kellős közepén hatalmas vértócsa
vöröslik, amelyből vonszolásra utaló hosszú nyom vezet arra a helyre,
ahol a padlót feltakarították. Onnan az ajtóig vezető út további
szakaszán párhuzamos vércsíkok látszanak, amelyeket a seprű szálai
húztak.
Vagyis az elkövető hátrafelé menve tüntette el a lábnyomait.
– Nahát, Joona Linna! – szólal meg a rendőr. – Már azt hittem, csupán
a képzelet szüleménye, de gondoltam, ha mégis maga az, akkor jobb, ha
nem zavarom.
– Köszönöm.
 Mialatt Erixon kirakja a lépőköveket, Joona szemrevételezi a
tetthelyet. Valamennyi ló a bokszában szunyókál, kivéve egy fekete
herélt jószágot, amely izgatottan járkál fel-alá a lábmosóban.
Az elkövető meg sem próbálta leplezni a tettét, gondolja Joona.
Csupán a saját cipőtalpának nyomát akarta eltüntetni.
Erixon erős fényű lámpával világítja meg a padlót, de az istálló
folyosójáról minden lábnyom eltűnt. Felsóhajt, majd egy másik irányban
próbálkozik, végül feladja.
– Egyetlen lábnyom sincs… és az ajtókilincset is letörölte – állapítja
meg.
Joona odalép hozzá a lépőköveken.
A legnagyobb tócsa java része már beszáradt, a közepét azonban még
mindig nyálkás véralvadék alkotja.
Sem előre, sem hátrafelé nem fröccsent nagyobb mennyiségű vér.
Margot-t egy egykezes fegyverrel lőtték le. Egy meglehetősen
alacsony torkolati sebességgel rendelkező és üreges hegyű tölténnyel
működő pisztollyal, mivel a golyó a testében maradt.
Erixon egyik mintavevő pálcikát a másik után nedvesíti meg nátrium-
klorid-oldattal, beletöröl vele az alvadt vérbe, majd környezetbarát
zacskókba teszi.
Joona a tekintetével összpontosít, ahogy lassan halad előre, s közben
érzi az árnyak szelét, amelyek e nyomokat hagyták maguk után.
Rengeteg a vér, így nem könnyű megállapítani, mennyi ideig
feküdhetett ott a nő, a vér azonban még mindig folyt a testéből, és
amikor elvonszolták onnan, még nem kezdett megalvadni.
Egy fekete etetővályú ferdén áll, és alatta, a padlón úgy tíz centi
hosszúságú karcolás látszik.
– Mit gondolsz? – kérdi Erixon, követve Joona pillantását.
– Rá tudsz fújni egy kis Bluestart a tócsa szélére? – kérdez vissza
Joona.
Erixon odaviszi a flakont, és bespricceli vele az összes olyan felületet,
ahol szemmel nem látható vér.
A spray-ben olyan kémiai összetevők vannak, amelyek átmenetileg
lumineszcenssé teszik a vért. Valamennyi apró vércsepp jégkék színben
kezd világítani tőle.
Joona csak áll ott csendben, és próbálja pontosabban felmérni a
tetthelyet, most, hogy a vér összes, még a legapróbb cseppje is láthatóvá
vált.
Feljegyzi valamennyi csepp alakját az alatta levő anyag és a gravitáció
figyelembevételével.
Harmincöt centiméternyire a tócsától néhány halvány folt hideg kékje
látszik.
Joona odamegy a lépőköveken, majd előrehajol.
A betonon, a vérpöttyök mellett kisebb rózsaszín rúzsfolt látszik. A nő
erősen megüthette az arcát, amikor elesett.
Erixon fotókat készít, Joona pedig átmegy a túloldalra, lehajol, és
szemügyre vesz egy hat fénylő vércseppből álló sort, a tócsától jobbra.
Mivel a vérnek nagyobb a felületi feszültsége, mint a víznek, egy
többé-kevésbé sík felszínre cseppenő vér nem fröccsen szét, hanem
megőrzi az alakját, ahogyan ezen a felpucolt betonpadlón is.
Az első öt csepp egy kissé hegyes, a jobbra irányuló mozgási energia
miatt, míg az utolsó teljesen kerek.
– Keress gyújtófejrészecskéket a cseppekben! – mutat rá Joona a
cseppek sorára.
– Ilyenről még nem is hallottam, de persze, miért ne? – feleli Erixon.
– Az elkövető jobbkezes. A fegyver csövét hátulról nyomta Margot
testéhez, rálőtt egyet, majd követte a mozgását, amíg össze nem esett,
azután meglehetősen lassan meglendítette a fegyverét, és megállt.
– Gondolod, hogy ezek a cseppek a pisztoly csövéről cseppentek le?
– Margot előrezuhant, a lövedék pedig bent maradt a testében. Az
arcát beütötte a padlóba, és felrepedt az ajka.
– Még nem tudhatjuk biztosan, hogy ez Margot vére – próbálkozik
Erixon.
– De, ez az ő rúzsa.
– Biztos vagy benne?
– Hát legalábbis ugyanaz az árnyalat.
– Szomorúan hallom – motyogja Erixon.
 – Igen, de Margot legalább még életben volt, hiszen megpróbált
belekapaszkodni ebbe az etetőbe.
– Veszek mintát amido blackkel a fehérje kimutatására.
– A tettes a lábánál fogva vonszolta ki őt, amíg még életben volt,
azután betette a kocsiba, kicsivel odébb hajtott vele, majd visszajött az
istállóba, eltüntette a nyomokat, letörölte a kilincset és az ajtót, azután
felsöpörte a kavicsot egészen az autóig, végül a seprűt is magával vitte,
és lelépett.
 4

A tengerszoros csendes és nyugodt a ködös napfényben. A kis társaság

kiköti bérelt motorcsónakját egy öbölben, a sziget nyugati partjánál,
majd leveszik mentőmellényeiket, kipakolnak, és megteszik azt a
nagyjából tíz lépést a homokos parttól az erdő széléig, majd ott
megpihennek.
Emma a mankójára támaszkodva azon töpreng, szóljon-e a
többieknek, hogy azt hitte, elég fiatalok még ahhoz, hogy kibírjanak egy
százméteres sétát.
Samir már alig kap levegőt, és kockás zsebkendőjébe köhög. Lennart
reszketve vágódik ki a kerekesszékéből, letelepszik, Sonja pedig kissé
megemeli narancssárga kabátját, egy kőre ül, és kinyitja a hátizsákját.
– Senki nem nyúlhat a kajához, amíg oda nem érünk! – szól rájuk
Lennart.
– Csak belövöm magam kicsit – feleli a nő, és elővesz egy gyógyszeres
dobozt.
Főtt tojást, krumplisalátát, húsgombócot dijoni mustárral és tonhalas
szendvicset vittek magukkal, valamint négy doboz sört, málnalekvárral
töltött palacsintát, egy termoszban kávét és egy kis üveg konyakot.
Emma rágyújt egy szál cigarettára, és visszanéz a homokban hagyott
lábnyomaikra, a partra sodort szemét és uszadékfa között. Kicsivel
távolabb úgy néz ki, mintha valaki nemrég valami nehezet cipelt volna
végig a parttól egészen az erdő széléig.
– Bernie, néha úgy érzem, mintha mindent egy üvegcserépen
keresztül látnék – suttogja.
Igaz, Bernie, a férje már meghalt, ő azonban továbbra is
párbeszédeket folytat vele. Olykor kinyitja a gardrób ajtaját, és a nyári
kosztümjeivel is elbeszélget. A barátainak azt állítja, élvezi a
szabadságot, de valójában nap mint nap hiányzik neki Bernie.
– Most akkor feladjuk, és hagyjuk, hogy az ifjú nemzedéké legyen
minden öröm az életben? – veti fel Samir.
– A fenébe is, dehogy! – feleli Lennart, és feltápászkodik.
Emma bevezeti őket a málladozó sziklákat körülvevő viharvert
erdőbe. Ám mankója beakad két, a földből kiálló gyökér közé. Ahogy
megpróbálja kirángatni onnan, olyan érzése támad, mintha valaki a föld
alól lefelé húzná azt.
Legszívesebben otthagyna csapot-papot, mondván, nem érzi jól
magát, mégis továbbmegy még egy darabon, a lejtő felé, mielőtt ismét
pihenőt engedélyezne a társaságnak.
Lennart ismét kiesik a kerekesszékből, Samir pedig vigyorogva annyit
mond, fénylő foltokat lát maga előtt.
– Én meg vért köpök – motyogja Sonja.
Miután a barátok valamennyien elvesztették élettársukat,
megalapították az Okkult Idősek Klubját, amelynek a „Fél lábbal már a
sírban vagyunk!” lett a mottója. Kísértetjárta helyekre látogatnak el,
szeánszokon vesznek részt, és sámánokkal találkoznak. Valójában
egyikük sem hisz a szellemekben, de valamennyien úgy gondolják,
izgalmas ez a társaság, és megesik, hogy valami tényleg a frászt hozza
rájuk.
– Ide hallgassatok! – szólal meg Emma a másik három tag elé állva. – A
kolera nagyjából százmillió áldozatot szedett Európa-szerte a 19.
században.
– Emlékszem! Mintha csak tegnap történt volna – mókázik Lennart.
– Marx szerint a történelem ismétli önmagát – folytatja Emma. –
Először mint tragédia, azután mint komédia. A svéd hatóságok ugyan
próbálták megállítani a fertőzést az országhatárnál, és karanténállomást
létesítettek az Oroszországból és Finnországból érkező hajók számára
egy Fejan nevű szigeten.
– Így kell ezt – mormolja Sonja.
A távolban egy varjú károgni kezd, épp amikor egy felhő eltakarja a
napot. Hirtelen az egész erdő valahogy barátságtalanná válik.
 – Ez a sziget nagyjából négy kilométerre keletre található innen –
folytatja Emma a mankójával mutogatva. – És mindenkit, aki ott halt
meg, a környékbeli lakatlan szigeteken temettek el… Itt látható a
szigetek egyik legnagyobb koleratemetője.
Valamennyien az erdeifenyők közt felsejlő domboldalra szegezik
pillantásukat.
– És ez tényleg tele van szellemekkel? – tudakolja Lennart.
– Mint a segged aranyérrel – motyogja Sonja.
– Sajnos nem hallottam – válaszolja a férfi, a jó fülét fordítva Sonja
felé.
A nő erre sóhajtva otthagyja piknikkosarát a földön, majd megindul a
lejtőn. Háta mögött megrezdül az áfonyabokor, és Emma nézi, ahogy
társa narancsszínű kabátja eltűnik a fák között.
– Most komolyan – folytatja Emma. – Olvastam egy csomó szöveget a
néprajzi gyűjteményben… és ezek szerint a szigetlakók közül senki nem
jönne ide önszántából, de…
Majd hirtelen elhallgat, amikor közvetlenül Sonja háta mögül, a fák és
bokrok sűrűjéből egy alakot lát előbukkanni. Egy alacsony férfit, aki
Bernie vászonöltönyét viseli, ám az túl nagy rá, és a vállánál igen csálén
áll.
– Gyertek már! – kiált rájuk Sonja odalentről.
A többiek elindulnak lefelé, majd észreveszik, hogy Sonja lába előtt, a
földön hever egy hosszúkás csomag, keskenyebb végével egy nyírfa
törzsének támasztva. Talán két méter hosszú lehet, lepedővászonból és
nejlonból készült, és teljesen benőtte a környező fákra tekeredett inda.
– Ez meg mi a fene?
Emma ráeszmél, hogy bizonyára ezt vélte a Sonja háta mögül, a fák
közül előbukkanó alaknak. Arra gondol, talán egy viharban fújhatta oda
a szél. Esetleg mentőmellények lehetnek, vagy hajók lökhárító zsákjai,
egy régi vitorlába tekeredve.
– Ez valami művészeti alkotás? – vigyorodik el Samir.
Emma megpiszkálja a batyut a mankójával, és érzi, hogy valami puha
van odabent, mint a tehén tőgye, ugyanakkor túl nehéz ahhoz, hogy a
szél fújhatta volna oda.
 Lennart motyog valamit magában, majd előveszi a bicskáját, és odalép
a tárgyhoz.
– Hagyjuk békén! – kéri Emma. – Valahogy nem tűnik…
A szava is eláll, amikor a férfi mélyen belevágja a kését a csomag
legvastagabb részébe. A nyíláson át barnásvörös csíkokkal vegyes szürke
trutyi ömlik kifelé csomókban a fűre, és olyan büdös vegyszerszagot
áraszt, hogy valamennyien kihátrálnak előle. Miután a nyálka hígabb
részét elnyeli a föld, a barna kocsonyás csomók közt egy félig oszlásnak
indult lábfej válik láthatóvá.

Margot Silverman eltűnésének ügye jelenleg harminchárom rendőrnek

ad munkát teljes munkaidőben, valamint az Országos Kriminológiai
Intézet tizenöt szakértőjének.
A parancsnoki hidat az Országos Bűnüldözés nagy konferenciaterme
képviseli, ahol öt bűnügyi felügyelő üli körbe a méretes asztalt, amelyen
vizespoharak, kávéscsészék, laptopok, jegyzetfüzetek, tollak és
olvasószemüvegek sorakoznak.
Nem mindenki számára könnyű semlegesnek maradni és szakszerűen
állni a nyomozáshoz. Többször is parázs vita alakult ki a résztvevők
között.
– A francba is, de hiszen Margot-ról van szó, a mi Margot-nkról! –
üvöltötte Petter Näslund, mielőtt kiviharzott a teremből.
A csoport magjának vezetője Manvir Rai felügyelő lett, akinek szülei
Goáról származtak, ő pedig erre hivatkozva állítja, senkivel szemben
nincsenek előítéletei, kivéve a portugálokat.
Mindig igényesen fogalmaz, élesszemű, folyton ráncolja a homlokát,
és fekete öltönyt visel fehér inggel és keskeny, fekete nyakkendővel.
Röviden elővezeti az ügyet, a värmdői Beatelundi Lovardáról készült
fotókkal illusztrálva. Aztán lezárásként ismerteti a lehetséges
veszélyeket, azt, hogy mely nyomozásokban vett részt Margot, és milyen
általános fenyegetésekkel kell szembenéznie a rendőrségnek.
– Összeállítottunk egy csoportot, amely ma este adja le első
beszámolóját. Mindenkit megvizsgálnak, akit valamelyik
intézményünkből engedtek szabadon vagy ideiglenes eltávozásra – fejezi
be Manvir, majd átadja a szót Joonának.
Joona felegyenesedik, zakóját a szék támláján hagyja, és odaáll a többi
felügyelő elé.
Ingnyakát kigombolta, ingujját feltűrte. Meglehetősen lestrapáltnak
látszik, mintha beteg lenne, áthatóan szürke szeme azonban fénylően
tiszta.
Bár sok időt tölt az irodájában a számítógép előtt ülve, kigyúrt izmai
és számtalan sebhelye tanúskodik arról, hogy alapos kiképzésben
részesült, és rendőrként mozgalmas évek vannak a háta mögött.
– Mint tudjátok, az Országos Kriminológiai Intézet megerősítette,
hogy Margot vérét és vizeletét találták meg az istálló padlóján, valamint
az agy-gerincvelői folyadékát – kezdi mondandóját. – Teljes gőzzel folyik
a megtalált lábnyomok és ujjlenyomatok összevetése az istálló szokásos
látogatóinak nyomaival. Összesen kétezernyolcszáz nyomról van szó, de
nincs különösebb remény rá, hogy az elkövetőét is megtaláljuk köztük.
– Óvatos a fickó, de nem profi – jegyzi meg Manvir.
– Van ugyanis egy autóguminyomunk, egy könnyűfurgoné, az
Ingarövägen felőli lehajtóról, amely nem egyezik egyik, a helyszínen
gyakran megforduló járműével sem, és meglehet, hogy ahhoz a kocsihoz
tartozik, amelyet keresünk.
– És mi a következő lépés? – tudakolja Greta Jackson.
Greta az elkövetői profilalkotás szakértője, magatartás-tudományból
és kriminológiából doktorált. A szeme halványkék, a hajába már őszes
szálak vegyülnek. Testhez simuló nadrágot és halvány rózsaszín
bársonyblézert visel.
– Még több eredmény kiértékelésére is várunk – feleli Joona. – És épp
az imént erősítették meg, hogy a vályún található tenyérlenyomat,
amelyet valamennyien láthattatok a fotókon, Margot-é, ami annyit
jelent, hogy még élt, amikor kivonszolták onnan… ezt azért ismétlem
meg, mert annyit jelent, hogy talán még van rá esély, hogy megmentsük
az életét… Tisztában vagyok vele, hogy mindenki kész megtenni érte
mindent, mégis hangsúlyoznom kell, mennyire sürgős az ügy, mivel
gerinclövést kapott.
 – Biztosan tudjuk, hogy őt lőtték meg? – érdeklődik Greta.
– Akárhogy nézem a vérképet, ez derül ki belőle – feleli Joona.
Ekkor kopogtatnak az ajtón.
Saga Bauer korábbi fiúja, Randy Young lép be a tárgyalóba, kezében a
szolgálati mobiljával. Farmerben van, sötétkék, kötött pulóverben és
fekete keretes szemüvegben. Feje kopaszra borotválva, olyan, mintha
egy sötét árnyék lenne rajta csupán. Randy tizennégy hónapja hagyta ott
az internetbűnözésért felelős osztályt, és akkor igazolt át az Országos
Bűnüldözéshez.
– Joona, hívásod van Stockholm északi körzetéből, és azt hiszem,
fontos – közli Randy, és átadja neki a telefont.
– Linna – szól bele, és hallja, hogy valaki zihál a túloldalon.
– Jó napot, csak annyit szeretnék mondani, hogy… hogy… a bevetési
egység csatornáján követtük Margot Silverman eltűnési ügyét –
magyarázza egy férfi reszketeg hangon. – És most azt hiszem… nem
tudom ugyan hitelesen igazolni, de… Jézusom, én…
– Kivel beszélek? – kérdi Joona.
– Ne haragudjon, Rickard Svenbro bűnügyi felügyelő vagyok,
Norrtälljéből.
Ismét csend támad a vonalban, majd Joona egy elnyújtott nyögést hall.
Kollégája érezhetően sokkos állapotba került, és nehezére esik
összefüggően beszélni.
– Rendben, Rickard, hallgatom, nem kell sietnie – nyugtatja halkan
Joona.
– Szóval megtaláltuk egy ember földi maradványait, legalábbis annak
tűnik. Ez leírhatatlan, elviselhetetlen, egyszerűen szörnyű!
– Hol találhatók ezek a maradványok?
– Hogy hol? Hát a földön… egy apró szigeten, a Kapellskäri kikötőhöz
közel.
– Elmondaná, mi olyan szörnyű benne?
– A holttest feloszlott, és fel van fúvódva, azt hiszem… És az egész
ragacs közepén van egy laposüveg, amelybe az Ernest Silverman nevet
vésték.
 5

Joona az Enskede Iskola szabadidőtermében üldögél Astriddal, az egyik

Down-szindrómás kislánnyal, akinek Saga a pártfogója.
Astrid tizenegy éves, hosszú, sötét haja van, és hatalmas, álmodozó
szeme, gömbölyded válla, és szinte mindig örömöt tükröz az
arckifejezése. Előtte egy műanyag doboz áll, tele körömlakkokkal.
Miközben kipakolja és felsorakoztatja a kedvenc színeit Joona elé,
elmondja neki valamennyi árnyalat nevét.
– Ez a Rouge Noir – mutatja az egyiket.
– Szép – állapítja meg Joona.
– Te ezt választanád?
– Nem is tudom, nekem a rózsaszín is tetszik.
A kislány keresgélni kezd a dobozban, majd letesz egy kis, csúcsos
üveget a férfi elé.
– Ez a Lady Like – mondja.
– A kedvencem.
Joona egyenesen Kapellskärből hajtott oda, míg Erixon a szigeten
maradt, hat másik technikussal egyetemben.
A kikötő valójában nem más, mint egy természet alkotta apró,
homokos part, beékelődve a sziklás sziget bal oldalára.
A holttestet a part egyik oldalán vonszolták végig, de az elkövető
cipőtalpának lenyomatait már elmosta a víz.
Erixon persze rögzített pár nyomot az erdőben, ám a tettes
óvatosságát tekintve Joona valószínűtlennek tartja, hogy bármelyik is az
illetőtől származna.
A fűben heverő lábfejen és a csontváz maradványain legyek
mászkáltak zümmögve.
 Amikor Erixon Narvállal beszélt telefonon, azt mondta neki, a
maradványok valami ragadozó gyomrának tartalmára hasonlítanak,
félig és egészen megemésztett élelemre.
– A zsák bélése durva gumirétegből készült, és sejtésem szerint az
elkövető nátronlúgot használt a test feloldásához – magyarázta.
Joona inkább bele sem akart gondolni, de tisztában volt annak
lehetőségével, hogy Margot még élt a kémiai lebomlás kezdetekor.
Astrid ajka megfeszül a koncentrálástól, és hosszú szempillái
remegnek a szemüvege mögött, miközben rózsaszínűre lakkozza Joona
körmeit.
– Bocsánat – suttogja széles mosollyal, amikor véletlenül a férfi
ujjbegyét is befesti.
– Túl rövidek a körmeim – mentegetőzik Joona.
– Igen, de azért így is szép lesz.
– Gyönyörű – mosolyodik el Joona.
Tekintetével követi a lágy ecsetvonásokat, és kis idő múlva kisimulnak
homlokának mély redői, csupán halvány vonal marad utánuk, ám lassan
az is eltűnik, amikor a kislány nekilát a másik kezét is kilakkozni.
Saga hívta ide Joonát telefonon, azt mondta, azonnal találkozniuk
kell, ám mire ideért, a nőnek muszáj volt segítenie Nicknek
lezuhanyozni a focimeccs után.
Joona megköszöni Astridnak a manikűrt, és épp a körmeit fújdogálja,
amikor Saga és Nick belép a szabadidőterembe.
Saga fakókék farmerben, kosaras tornacipőben és kötött izlandi
pulóverben érkezik. Hosszú haját szorosan összefonta, arca
természetességet sugároz, sminket nem visel.
Joona feláll, és megmutatja neki a körmeit.
– Hű! – kacag fel Nick.
– Nagyon csábos – teszi hozzá Saga.
Joona még egyszer megköszöni Astrid munkáját, és közli, hogy még
sosem érezte magát olyan elegánsnak, mint most. Kilépnek a park
kapuján, ahol Saga felteszi a gyerekeket az iskolabuszra, azután sétára
indulnak a napsütésben a járdán.
– Milyen az élet magánnyomozóként? – kérdi Joona egy félmosollyal.
 – Hát, ami azt illeti, elég elviselhetetlen.
– Ezt szomorúan hallom.
– Na igen, de valamit mégiscsak muszáj dolgoznom, különben nincs
biztosításom.
– Tudod, hogy tőlem mindig kérhetsz kölcsön, ha…
– Tudom – vág a szavába Saga. – Köszönöm, de boldogulok… Csak
vissza kell térnem valahogy a rendőrséghez.
– Persze, értem.
– Ami azt illeti, meg is pályáztam egy állást az Országos
Bűnüldözésnél.
– Nem a titkosszolgálatnál?
– Nem, úgy érzem, velük már nagyjából végeztem. Azt hiszem, sokkal
konkrétabb feladatokra vágyom, ezekben vagyok a legjobb… És ami azt
illeti, valójában az az álmom, hogy veled együtt dolgozzam.
– Az nagyszerű lenne – jegyzi meg a férfi halkan.
– De isten bizony rá se néznek a pályázatomra, amíg a pszichológus
áldását nem adja rá.
– Ez mindig így van.
– Tényleg szükségem van erre az állásra – magyarázza Saga, rá sem
pillantva Joonára.
Ahhoz, hogy bárkinek is esélye legyen megkapni a rendőrségi
pszichológus ajánlását, kellő önismerettel kell rendelkeznie,
kiegyensúlyozottnak kell lennie, képesnek az önellátásra, társasági
életet kell élnie, továbbá nem hátrány, ha van egy stabil párkapcsolata
is.
– Egy szó, mint száz, azért hívtalak ide, mert csak egy félórám van,
utána szakmai értekezletem lesz – magyarázza Saga, és megáll a
motorkerékpárja előtt. – A főnököm úgy szemmel tart, mintha nem is
tudom, ki lennék… De le van ejtve, akkor is muszáj… Érzem, hogy muszáj
beszélnem veled a kapellskäri leletről. Nem árulhatom el, ki a forrásom,
de…
– Randy.
– Ezt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem szeretném – mosolyodik
el a nő.
 Joona szíve elfacsarodik, amikor észreveszi, hogy Saga halványkék
pillantása ismét űzötté válik. A nő elővesz egy műanyag dossziét a
hátizsákjából, és átnyújtja Joonának. A benne lévő képeslapot Saga kapta
három évvel ezelőtt.

Van egy vérvörös színű Makarov pisztolyom. A tölténytárában kilenc

fehér golyó. Az egyik Joona Linnára vár. Maga az egyetlen, aki
megmentheti őt.

Artur K. Jewel

Joona bólint, amikor ráismer a lapra, megfordítja, és a fekete-fehér

fényképre mered, amely 1898-ban készült, az egykori kapellskäri
koleratemetőben, ahol megtalálták Margot testének maradványait.
– Tudom, de Jurek Walter halott – jelenti ki.
– A Hód viszont él.
– Egy belarusz börtönben sínylődik gyilkosságért. Megpróbáltuk
hazahozatni, de nincs kiadatási kötelezettségük felénk.
A Hódot Jurek szervezte be, aki hű is maradt hozzá egészen Jurek
haláláig. Azután azonban nyomtalanul eltűnt, egészen tavalyig, amikor
az Interpolnak sikerült beazonosítania őt egy belarusz börtönben.
Egy fuvallat süvít át az egyik fa koronáján, és néhány szőke tincs,
amely elszabadult Saga fonatából, az arcába repül.
– Jó, de… érzem, hogy ezt a gyilkost, így vagy úgy, de Jurek irányítja.
– Tényleg nem tudom, Saga… Ami a koleratemetőt illeti, ez csupán egy
érdekes, de véletlen egybeesés… És nagyon nehéz lenne Margot
meggyilkolását hozzám kötni, úgy értem…
– Pedig ez rólad szól, egész biztos! – vág a szavába Saga, és ismét
megfordítja a képeslapot. – Mert ahogy én látom, Margot halála egyfajta
bizonyíték arra, hogy a rád leselkedő veszély valós.
– Hiszen ez a képeslap már hároméves – veti ellen Joona.
– De most történik meg, amit leír benne.
 6

Saga leparkol a motorjával, majd belép a Star Bar sötét termébe. A

falakra szerelt tévéképernyőkön egy német focimeccset közvetítenek. A
padló repedezett, a bárpult mögött sorakozó üvegeket kék LED-lámpa
világítja meg.
Simon Bjerke rendőregyenruhában ül az egyik belső bokszban. Előtte
egy hatalmas korsó magas alkoholtartalmú sör, és egy telematricázott
számítógép kijelzőjét bámulja.
Arca ráncos, bajusza kutyafuttában megborotválva, szeme bedagadt.
Amint meglátja Sagát, kikapcsolja a gépet, és karba tett kézzel hátradől.
– Saga Bauer, az osztályelső és egyben a legcsinosabb lány…
– Ezt már a múltkor is mondtad.
– A legcsinosabb lány az osztályban, és a legokosabb, aki sem randizni
nem akart senkivel, sem üvegpörgetőset játszani, és aki bejutott a
titkosszolgálathoz… Most pedig itt csücsül a béka feneke alatt, velünk,
többiekkel együtt.
– Az ember képtelen mindent irányítani – sóhajt fel Saga, majd leül a
férfival szemben.
– Mutatni akartál nekem valamit – folytatja Simon, és kortyol egyet a
söréből.
– Végeztünk a nyomozással, és jogodban áll belenézni, akár most, akár
amikor akarod – magyarázza Saga.
A férfi ködös tekintettel néz rá.
– Jogomban áll belenézni?
– De dönthetsz úgy is, hogy nem teszed meg.
– Vagyis hűtlen hozzám? – kérdi Simon feszült mosollyal az ajkán, és
jobb szeme alatt rángatózni kezd egy izom.
– Most tényleg válaszoljak?
 – Biztos vagy benne? Az én Lisám? Úgy értem, tévedés kizárva?
– Akarod tudni, vagy sem?
– Most meg mi a fenét vigyorogsz? Mi olyan piszkosul vicces?
– Nem vigyorgok, csak próbálok kedves lenni egy számodra
nyilvánvalóan idegesítő helyzetben.
– Nem vagyok ideges, csupán tudni szeretném az igazat.
– Az igazat miről?
– Hogy a feleségem egy kibaszott kurva-e.
Ismét csend támad, Simon pedig megint kortyol a söréből. Saga látja,
hogy remeg a keze, amikor leteszi a korsót.
– Azért kerestél fel minket, mert gyanítottad, hogy a feleséged egy
másik férfival találkozgat, amikor te…
– És ezt úgy értelmezem, hogy a válasz igen – vág a szavába a férfi.
Saga erre átnyújt neki egy sötétszürke dossziét, amelynek jobb felső
sarkában ezüst betűkkel a „Kent Magánnyomozó Iroda Rt.” felirat
látható.
– Ebben pontosan le van írva, mire jutottunk, milyen megfigyeléseket
tettünk, és milyen következtetéseket vontunk le ezekből. És itt található
valamennyi melléklet és fotó is – magyarázza Saga, és átad a férfinak egy
pendrive-ot.
Simon bekapcsolja a számítógépet, majd bedugja az eszközt. A
képernyő tele van ujjlenyomatokkal és ráfröccsent foltokkal, melyeket
átlósan világítanak meg a bárpult feletti lámpák.
– Talán jobb lenne, ha először elolvasnád a jelentést – veti fel Saga.
A férfi azonban rákattint a filmfájlra, megnyitja, és lejátssza.
Egy felborult állólámpa hever a fotel mellett, fénye dupla ellipszist
fest a falra, megvilágítva a férfi feleségét, miközben két másik férfival
létesít szexuális viszonyt.
Lisa lovaglóülésben helyezkedik el az egyik férfi ölében, karjával
kétoldalt megtámaszkodva az ágyon. Arca vörös, szája tátva. A felső
ajkán levő heg minden ziháló lélegzetvételére elhalványul. A másik férfi
térden áll Lisa mögött, a nő fenekét fogja, úgy döfködi. Tekintetével
összpontosít, hátán izzadság csillan meg, amikor a rövid filmrészlet
véget ér.
 – Húzz a picsába! – üvölti Simon, Sagához vágva a sörét. – Micsoda
undorító disznó vagy, mekkora rohadék…
Az asztalnál ülő néhány vendég feléjük fordul, és a bárpincér is
közelít. Saga blúza és nadrágja teljesen elázott. Szó nélkül feláll, és
kimegy a bokszból.
– Remélem, megdöglesz! – ordítja utána Simon. – Remélem,
megerőszakolnak, megaláznak, és megdöglesz…
Saga kilép az utcára, ránéz a telefonján levő órára, és megállapítja,
hogy már nincs ideje hazamenni és átöltözni. A főnöke nagyon
szigorúan betáblázza valamennyi alkalmazottja idejét, és mániákusan
ellenőrzi őket.
Az iroda összes többi nyomozója különféle feladatokat teljesített a nap
hátralevő részében, a főnöke pedig nem akarta, hogy üres legyen az
iroda, amikor ő edzésre megy délután kettőkor. Ráadásul Sagának négy
órára meg kell írnia egy beszámolót egy bennfentes kereskedelmi
ügyről, amely épp készül véget vetni egy családi vállalkozásnak.
Reszket nedves ruháiban, miközben visszafelé vezet a Norra
Stationsgatanon álló nyomozóirodába, a lifttel felmegy a harmadik
emeletre, és kulcsával kinyitja az ajtót.
Az üres irodában fel vannak kapcsolva a villanyok, a számítógépek
sötéten csillognak az öt állomáshelyen, Henry recsegő hangja azonban
áthallatszik az üvegfalon. Szokás szerint a szobájából telefonál, a reluxa
pedig le van eresztve.
Saga leveszi nedves ruháit, majd felteszi őket az iroda két ablaka alá a
radiátorra, azután beül a kis fülkéjébe egy szál alsóneműben. Gyorsan
belép a rendszerbe, az órára pillant, látja, hogy még időben érkezett, és
azonnal munkához is lát.
Elnyűtt, fehér melltartója is csupa sör, és kék bugyijának a gumija is
nedves.
Vállai és hasizmai is élesen kirajzolódnak a fénycső fényében, pedig
évekkel ezelőtt befejezte már a bokszolást.
Saga összerezzen, amikor Henry hirtelen elhallgat az irodájában. A
férfi CCTV-kamerákkal rakta tele az egész irodát, még a mosdókat is, de
azt állítja, ezek csupán éjjel működnek.
 Saga befejezi az írást, és eszébe jut a képeslap, valamint Margot földi
maradványai, amelyeket a kapellskäri koleratemetőben találtak meg.
Aggasztja, hogy fogalma sincs, hogyan fogja megvédeni Joonát.
Tudja, hogy a férfi nem fog elrejtőzni, és nem tűr meg testőrt maga
mellett.
Saga azonban képtelen szabadulni a gondolattól, hogy Joonát ezúttal
bajba sodorhatja az elővigyázatlansága, és ha alábecsüli a rá leselkedő
veszélyt.
A főnök ajtaja kitárul, és Saga visszatér a jelentéshez. Hallja, amint a
férfi beteszi a borítékot a kimenő levelek fakkjába, majd végigmegy a
fapadlózatú szobán.
Henry Kent harminckilenc éves, rövid, sötét haja van, jól ápolt
szakálla, apró, egyenes orra és zöld szeme, barna foltokkal. Drága
öltönyökben jár, és erős a társasági élet iránti igénye.
Az apja gyerekkorában mindig cigarettával égette meg büntetésképp.
Henry büszkén mutogatja a karját és a mellkasát borító kerek
sebhelyeket, és mosolyogva meséli, hogy gyűlöli az apját, még ha ő volt
is, aki fegyelemre nevelte.
A férfi lassan odalép a Saga háta mögötti ablakhoz, és kinéz a
csúcsforgalomra, valamint a hidakra, amelyek elfogják a Brunnsvik és a
Hagapark felé a kilátást.
– Meg volt elégedve a megbízó? – kérdi Saga felé fordulva, mire ő
abbahagyja az írást, és a szemébe néz.
– Én a bevett gyakorlat szerint jártam el, de ő mindenáron meg akarta
nézni a filmet, azután begőzölt, és hozzám vágott egy korsó sört.
– A mosodai díjat majd hozzácsapjuk a számlához – jelenti ki a férfi, és
odalép Sagához.
– Ahogy tegnap is mondtam, jobb lett volna, ha te ismerteted vele a
nyomozás eredményét.
– Az én öltönyöm többet ér, mint a te egész ruhásszekrényed.
– Én csak azt mondom, hogy elég kellemetlen helyzet volt –
makacskodik Saga.
– Az alsóneműdet megszáríthatod a szobámban, a radiátoron – feleli
Henry.
 – Nagyon vicces – sóhajt fel Saga.
– Vagy a nedves bugyit jobban szereted?
– Fejezd már be! – figyelmezteti a nő Henry szemébe nézve.
– Mit?
– Nagyon jól tudod.
– Semmi bajom a MeToo-val, de azért csak szabad viccelődni vagy
bókolni valakinek – veti ellen a férfi Saga szemébe nézve.
– Ebben egyetértek.
– És te nagyon csinos vagy, jó a tested.
– Jól van, most már elég lesz!
– Egy „köszönöm” is megtette volna – feleli Henry emelt hangon.
– Köszönöm.
– Tudom, hogy szükséged van erre az állásra.
– Igen, mondtam már, hogy ez nagyon fontos számomra.
– Ha kirúglak, még gondnoknak se vesznek fel.
– Minden bizonnyal – bólogat Saga.
Henry leveszi róla a tekintetét.
– Hamarosan indulnom kell, küldd majd át a Johnson vs Johnson ügy
kivonatát négy óráig!
– Persze, épp azon dolgozom.
Henry megindul a kijárat felé, azután mégis megtorpan, és
visszafordul.
– Te komolyan azt képzeled, hogy a bűnüldözésnél alkalmazni
fognak?
– Te a magánlevelezéseimet olvasgatod?
– Soha többé nem leszel zsaru – feleli a férfi, és kilép a helyiségből.
 7

Joona hétvégenként segít Valeriának a nackai kertészetben. Gyakran

fizikai munka közben rázódnak helyre a gondolatai.
Bár az Országos Bűnüldözés valamennyi dolgozója azért túlórázik,
hogy kézre kerítsék Margot gyilkosát, mégis úgy érzi, a nyomozás
holtpontra jutott. Nincs ugyanis semmi nyom, amelyen elindulhatnának.
Margot meggyilkolása valóságos rejtély.
A nyomazonosítás nem hozott semmilyen eredményt, az igazságügyi
orvostani jelentésre és néhány csúszásban levő laboreredményre pedig
még mindig várnak.
Joona felhoz a földbe vájt pincéből nyolc zsák tőzeget, és kiönti a
földre, az ágyások mentén.
Finn csizmát visel, egy régi farmert, valamint egy tengerészkék kötött
pulóvert, amelyet festékfoltok tarkítanak, mióta múlt ősszel átfestette a
ház fából készült részeit.
Megáll, és Valeriát nézi, aki egy tőzeggel megtöltött talicskát tol végig
a zsenge, cserepes gyümölcsfasorok között.
Arca egyik oldalán ragtapasz, göndör haja tele szalmaszálakkal és
száraz fenyőtüskékkel. A kezén kertészkesztyű, a lábán gumicsizma,
melyre körben rászáradt a sár, fekete farmerban van, és piszkos, piros
dzsekiben.
Milyen csodálatos nő, gondolja Joona.
Már rég meg akarta kérni a kezét, és úgy véli, Valeria igent mondana.
Mindaddig, amíg nem tudná róla az igazat.
Joona képtelen elmondani neki, hogy valahányszor úgy érzi, csak
rosszabbá teszi ezt a világot, ópiumot szív.
Nem függő, mégis újra meg újra megteszi, bár minden alkalommal
megesküszik magának, hogy ez lesz az utolsó.
 Képtelen elviselni a gondolatot, hogy elveszítheti Valeriát, vagy hogy
megbánthatja.
Érettségi után Valeria találkozott egy nála pár évvel idősebb férfival,
akibe nagyon beleszeretett. A férfi kábítószerezett, ő pedig megpróbált
segíteni rajta. Két fiút is szült neki, ám végül maga is heroinfüggő lett,
majd börtönbe került, miután megpróbált nyolc kiló hasist átcsempészni
Észtországból.
És bár jó pár év eltelt azóta, és Valeria soha nem esett vissza, a
börtönévek után egyedül nevelte fel a két fiát, és becsületesen dolgozott,
de sosem bocsátott meg magának.
És nem bocsátana meg Joonának sem.
Joona maga sem tudja, miért kell olykor annyira mélyre süllyednie,
hogy az már a kiégés határait súrolja. Próbálta azzal magyarázni, hogy
számára ez a gyászfeldolgozás egy módja, és a saját gyengeségének tudta
be, hogy képtelen tovább küzdeni, ám ez nem igaz.
Az igazság az, hogy akkor történt vele valami, amikor Jurek Walter
nyakába akasztotta a kötelet. Valahányszor felriad álmából, még most is
visszhangzik benne, amit Jurek utoljára a fülébe súgott.
A por csak úgy kavarog a napfényben, amikor Joona nekiáll felásni a
tőzeget.
Valeria megáll, kisöpri arcából a haját, és a távolba mered, a
repedezett, keskeny aszfaltút felé, ahol egy fehér furgon közeledik.
Joona nekitámasztja az ásót a palántázóasztalnak, és Valeriához megy.
– Erixon az – mondja a nőnek.
– Tudtad, hogy jön?
– Nem, de azt hiszem, tudom, mit akar mondani – feleli Joona.
A furgon megáll a fordulónál, kinyílik az ajtaja, és egy chipseszacskó
pottyan a földre, még mielőtt Erixon komótosan kikászálódik belőle.
– Micsoda szép birtoka van! – bókol Valeriának a karját széttárva. –
Varázslatos!
– Köszönöm – mosolyodik el a nő.
Egyik kesztyűjét lehúzva kezet ráz a férfival.
– Sajnos a növények iránti rajongásom egyoldalú… Nem tart esetleg
szép műanyag virágokat? – tréfálkozik szomorú pillantással.
 – Rendelhetek házhoz szállítással – mosolyog rá Valeria.
– Még azok is elhervadnának – veti ellen Joona.
– Meglehet – sóhajt Erixon.
Valeria Joonára pillant, jelezve, hogy felfogta a helyzetet.
– Megyek mosakodni, aztán nekiállok a főzésnek. Maradjon velünk
vacsorára, Erixon! – ajánlja fel Valeria, majd megindul a ház felé.
A két férfi egy darabig csak néz utána csendben, majd céltalanul
megindulnak a zsenge fasor felé, azután megállnak.
– Fel akartalak hívni, mert megerősítették, hogy Margot DNS-ét
találták meg, az ő földi maradványai voltak a zsákban – magyarázza
Erixon.
– Valójában úgyis tudtuk már – feleli Joona, majd nehézkesen leül egy
halom raklapra.
Erixon még rugdossa a kavicsokat egy darabig, majd üveges szemmel
Joonára néz.
– Én ilyen szörnyűséget még nem láttam… A nejlon és
szövetcsomagolás alatt egy gumizsák volt… A holttestet ott helyben
oldották fel nátrium-hidroxiddal, azaz nátronlúggal… Képtelenség
megállapítani a halál közvetlen okát.
– Szóval lehet, hogy még életben volt, amikor abba a zsákba
gyömöszölték?
– Nem tudom. Láttad az igazságügyiek által készített képeket?
Erixon előhúz egy C5-ös méretű borítékot, majd elfordul, amíg Joona
kinyitja, és előhúzza belőle a két színes fényképet.
Az elsőn a zsák teljes tartalma látható, egy magasított peremű
boncasztalra kiöntve. Margot oszladozó szöveteiből csupán egy
sárgásszürke, félig átlátszó trutyi maradt, benne néhány nagyobb,
különálló gümővel. A szinte csupasz gerincoszlop mellett egy lábujjak
nélküli lábfej sejlik fel.
A másik fotón látható, hogy Narvál letörölte a vegyszereket és a
nedveket, és Margot még fel nem oszlott testrészeit felsorakoztatta egy
acél asztallapon.
A koponyát, némi hajjal, a nyakizmok és a gégecső darabjaival,
csupasz csontokat: egy combcsontot, valamint a hát és a fenék egy
szürke, vércsíkos darabját.
– És ami az istállót illeti – folytatja Erixon, gyorsan megköszörülve a
torkát. – Természetesen igazad volt, a laborban gyújtófejrészecskéket
találtak mind az öt vércseppben, és ez hihetetlenül érdekes…
Természetesen nyomokban tartalmaznak antimont, de káliumot, ónt és
higanyt is.
– A töltény gyújtófeje higanyból készült – jelenti ki Joona, és
visszateszi a képeket a borítékba.
– Utánanéztem a dolognak, de olyat már sehol sem gyártanak,
mindössze pár éven át használták a keleti blokk országaiban, bár aki
keres, bizonyára talál is egykori töltényraktárakat.
– Megtaláltátok a töltényt a maradványok között? – tudakolja Joona,
és két ujját a bal szemhéjára szorítja, amikor enyhe migrénes szúrást
érez.
– Igen, az autólaborban van. Gondoltam, hogy látni szeretnéd.
Amikor odamennek a furgonhoz, hallják, amint a szél végigsöpör a
zsenge gyümölcsfák lombján.
– Az benne a különös, hogy a töltény köpenye hófehér – magyarázza
Erixon Joonára nézve.
– Milyen fémből készült?
– Csakis fehérített ezüst lehet… Tudod, hogy minden ezüst, amelyet
ilyen célokra használnak, tartalmaz némi rezet és sterlingezüstöt, de azt
hiszem, a tettes addig hevítette a töltény ezüstköpenyét, amíg az összes,
benne levő réz oxidálódott… És miután savval kimaratta a réz-oxidot, a
köpeny teljesen fehér külső réteget kapott.
Erixon kinyitja a furgon ajtóit, majd sóhajtva bemászik, felkapcsolja a
kis íróasztalon álló lámpát, és kicsatolja az ülés biztonsági övét. Joona
követi a fejét behúzva, hogy be ne üsse a jármű plafonjába.
– Egyetlen ujjlenyomat sincs rajta – jelenti ki, majd kihúz egy fiókot. –
Ülj le… és szólj, ha szükséged van egy fáziskontraszt mikroszkópra!
– Köszi.
Erixon elővesz egy porcelánhegyű csipeszt, kiemeli vele a golyót egy
apró papírdobozból, majd egy üveglapra helyezi.
Joona leül az íróasztalhoz, és a megfelelő szögbe állítja a lámpát.
 A golyó erősen deformálódott, a fehér köpeny úgy fest, akár egy
elnyílt tulipán, az ólommag pedig úgy kilapult, akár egy kabátgomb.
– Üreges hegyű lövedék – állapítja meg Joona.
– A töltény átmérője 9,27… ez negyedmilliméterrel nagyobb, mint
amit te használsz – magyarázza Erixon.
– Vagyis egy Makarovról van szó?
– Igen – bólint Erixon.
– Higanyos gyújtófejjel és fehérített ezüstköpennyel.
– Elképesztően különös – sóhajt fel Erixon, majd Joonára néz. –
Szerinted nem?
– De igen – feleli Joona némi tétovázás után.
– Elárulnád nekem, mi ez az egész?
– Mindent a maga idejében.
Miután Erixon távozik, Joona beteszi az ásót és a talicskát a
szerszámoskamrába. Ekkor bukik le a nap a fák csúcsa mögött, és az
erdőt sötétség borítja be.
Joona ismét felteszi magának a kérdést, vajon miért választotta a
tettes a gyilkosságnak ezt a szörnyű módját, miért oldotta fel Margot
testét nátronlúgban?
A kertészet szürke félhomályba burkolózik, a tőzeges zsákok sorban
hevernek a földön. Az ügynek vitathatatlanul köze van a képeslaphoz,
amelyet Saga kapott. Artur K. Jewel nem más, mint Jurek Walter
nevének anagrammája. A feladó egy Makarov pisztolyt emleget, és azt
állítja, a tárban kilenc fehér golyó van.
Az egyiket közülük nekem szánja, gondolja Joona. És a feladó szerint
egyedül Saga menthet meg.
De vajon ki írhatta a képeslapot?
Jurek Walter családja már nem él, a segédje, Hód pedig egy belarusz
börtönben ül.
És nem lehet egy másoló sem, ennek a gyilkosnak az elkövetési módja
ugyanis semmiben sem hasonlít Jurekére. Ő sosem vacakolt ilyesféle
játékkal, mint ez az anagramma vagy bármilyen rejtvény, gondolja
Joona, majd elindul a kivilágított üvegházak felé.
 Nem akarta kockáztatni, hogy bármilyen rajzot vagy írott anyagot
hagyjon maga után, ezért a fejében épített fel egy bonyolult
gondolattérképet.
Joona eltöpreng rajta, hogy ami számára rejtvénynek tűnt, Jureknek
csupán egy látványos koordináta-rendszert jelentett, amelynek
segítségével képes volt észben tartani valamennyi áldozatának sírhelyét.
És ő nem is tudta befejezni a tervét, az utolsó helyszínen,
Morabergben ugyanis nem volt eltemetve senki.
Az azonban nyilvánvaló, hogy a képeslap küldőjének van valami köze
Jurekhez, így aztán hozzá és Sagához is.
Joona szeretné folytatni a beszélgetéseket Sagával. Úgy tervezi, beszél
az Országos Bűnüldözés kirendelt vezetőjével arról, hogy átmenetileg
alkalmazza a nőt nyomozóként, amíg a pszichológus jóváhagyására
várnak.
Egy vérvörös Makarov, kilenc fehér golyóval.
A 9×18-as Makarov töltények abba a Makarov pisztolyba illenek,
amelyet közvetlenül a második világháború után készítettek a
Szovjetunióban, és modernizált formában még ma is használatos szinte
az egész világon.
A gyilkos Margot háta mögé lopózott az istállóban, gerincen lőtte,
majd kivonszolta, beemelte az autóba, aztán százhúsz kilométernyire
onnan, a kapellskäri koleratemetőben szétmaratta a testét.
Joona beleönti az avarral teli kosár tartalmát a komposztba, majd a
fatörzsek, az áfonyabokrok és a csarab közt bepillant a sötétbe, míg az
erdő össze nem zárul egészen.
A legközelebbi fenyőfák ágai közt, fent a magasban egy izgatott madár
repked. Két toboz lepottyan a földre.
Joona elfordul, visszaindul a szerszámoskamra felé, és hallja, ahogy a
háta mögött, a lába nyomában megzörren az aljnövényzet. Felakasztja a
kosarat a gereblyék és lombseprűk mellé, majd felnéz a házra. A konyha
ablakaiból sárga fény árad kifelé, és a függöny mögött kirajzolódik
Valeria árnyéka.
Feltekeri a slagot az orsóra, s közben megjegyzi, hogy a legtávolabbi
üvegház ajtaja félig nyitva van, majd kezét a nadrágja szárába törli.
 Durva csizmája alatt ropognak az ösvény kavicsai.
Az üvegablakokon látja saját tükörképének körvonalait, a konyhai
ködös fényekkel körülvéve.
Rövid ideig mintha egy helikopter rotorjának csattogását hallaná,
azután ismét csend támad.
Továbbmegy az üvegházsoron, majd megáll az utolsónál, amelyet
Valeria részben raktárnak használ. Az ajtó nyitva.
Amikor Joona benéz, egy szürke macskát lát, amint egy magokkal teli
zsák körül ólálkodik.
Kitárja az ajtót, és belép az üvegházba. A középen végighúzódó
folyosó betonlapokból van kirakva.
A paradicsompalánták kesernyés szaga üli meg a levegőt.
Joona mindkét oldalán felfelé kapaszkodnak a növények, leveleiket az
üvegnek nyomva, mintha utat alkotnának így, mely a sötétségbe vezet.
A macskát már sehol sem látja.
Kattan egy relé, majd a locsolórendszer halk sziszegése hallatszik.
Joona lassan végigmegy a keskeny palántaágyások mellett. Már látja
az épület legbelső részében levő, zsúfolásig telepakolt
szerszámoskamrát.
Az üvegház felett sötétlik az esti égbolt.
Egy agyagcserépbe valaki ragacsos nejlonzsákot gyömöszölt.
Az üvegház túloldalán egy ág reccsenve eltörik. Egy fakupacon törött
nyelű ásó hever.
Joona megtorpan, és Valeria régi bútorait kezdi pásztázni.
A nagy mahagóni fiókos szekrény megdőlt, mivel két lába megrogyott,
és minden, amit a bútorra pakoltak, a földön landolt. Valeria portugál
matrózládája az oldalán hever, a fedele nyitva. Egy kék csempe összetört
benne, rajta egy iránytűvel, néhány fotó pedig kiesett.
Az ajtó megnyikordul, Joona pedig hirtelen megpördül. Megragadja az
ásó nyelét, ám rögtön el is ereszti, amikor látja, hogy Valeria az, aki épp
felkapcsolja a mennyezeti lámpákat.
– Hát itt bujkálsz! – lép elő a nő. – Mi az, mi történt?
– Kitört a lába – mutat Joona a bútordarabra.
– Holnap majd elintézem… de most kész a vacsora.
 Joona felveszi a földről a három fényképet, és átadja Valeriának.
– Apám negyvenedik születésnapján készült – magyarázza a nő, egy
stúdiófelvételt mutatva az egész családjáról.
– Be kellene kereteztetned.
– Vagy ezt – mosolyodik el a nő.
Joona elveszi tőle a megfakult színes felvételt. Valeria talán ötéves
lehet rajta, teli szájjal mosolyog, és egy focilabdát tart a hóna alatt.
– Nagyon vagány – jegyzi meg Joona a nőre pillantva.
Valeria azonban összeráncolt homlokkal nézi az utolsó képet,
amelyen három kibontott hajú, fehér ruhás kamasz lány gázol a vízbe,
miközben egy nagy, világoskék szobrot cipelnek, egy lepelszerű ruhába
öltözött nőalakot, gyöngyökkel díszített fátyolban.
– Az te vagy ott középen? – tudakolja Joona.
– Nem, nem is értem… Ez egy rituálé, a Mãe d’Água, mindenki ismeri,
de a szüleim sosem végeztek ilyesmit, az apám olykor nagyon szigorú
tudott lenni.
– Ők a barátaid?
– Nem… vagyis fogalmam sincs róla, sosem láttam még ezt a képet
ezelőtt – feleli Valeria elgondolkodva.

Brandon épp befalta Millennium kebabpizzáját extra szósszal, és most

hörpinti fel az ötödik sörét a Kék Kocsmában.
Telefonjával a kezében üldögél, különféle randioldalak közt lapozgat,
és felhívja a jelölteket. De egyikük sem hajlandó ma este találkozni vele.
Gyakran felmerül benne, hogy vissza kellene költöznie Uppsalába, ám
képtelen a saját kezébe venni az élete irányítását, és a
Kristinagårdenben végzett munkája tulajdonképpen nem is olyan rossz.
Úgy döntött, soha többé nem megy templomba, mégis képtelen
kiverni a fejéből azt a szépen elgereblyézett kavicsot, a keskeny utakat
és a sötétben, a lámpaoszlopok között várakozó padokat.
Ott találkozott Erikkel.
Ő volt Brandon egyetlen hosszú távú kapcsolata. Hét hónapig tartott,
egészen nyárig, amikor Erik elhatározta, hogy vonatozni fog, mert
szabadságra vágyott.
 Miután Brandon már feladta a reményt, hogy valaha is visszajön
hozzá, szinte kényszeresen vissza-visszatért a templomkertbe.
Ám nincs ott semmi, ami továbblendítené, ettől nem nő meg az
önbizalma, nem nyújt számára vigaszt és még csak szexuális kielégülést
sem. A legjobb esetben csupán elég intenzív és kimerítő ahhoz, hogy
miután hazaér, aludjon egy jót.
Egykori barátai eljátszanak a focipályán, vagy jól elvannak Hallstavik
központjában. Ő azonban a világ minden kincséért sem akar találkozni
velük, ezért menekül a város eme részeibe.
Megissza a maradék italát, feláll, betolja zöld székét az asztal alá, majd
átbotorkál a recsegő parkettán, megköszöni a kocsmárosnak a
kiszolgálást, és elbúcsúzik tőle.
A nyár végi levegőben érződik a vakációs esték illata, az égbolt
teljesen sötét, és egy műanyag reklámfigura minden szélfuvallatnál
nekicsapódik a terasz kerítésének.
Brandon olyan részeg, hogy megszédül, és tudja, hogy haza kellene
már mennie, de nem bír nyugodni, ezért csak megy tovább
rendületlenül a papírgyár mellett vezető autóúton. A papírgyár
hatalmas épületegyüttes, ablaktalan téglafalakkal, jókora, nedves
forgácskupacokkal, farönktárolókkal és teherautókkal.
Mint valami átkozott disztópia egy tudományos-fantasztikus filmben,
gondolja.
Lekanyarodik a járdáról, és kimegy a frissen nyírt pázsitra, a nyírfák
és hársak közé. A templom homlokzata ki van világítva, a parkoló
azonban sötét. A fal mellett egy szinte új Volvo áll.
Brandon megtorpan, érzi, hogy megszédül, és látja a mozgást a
sötétben, az autó párás üvegén keresztül.
Bizonytalanul lépdel tovább, az emelkedőn felfelé, míg oda nem ér a
kanyargós úthoz, és az elhagyatott kerti padhoz, amelyet mindig
felkeres.
A juharfa alatt teljesen sötét van.
Körülnéz, majd megáll a pad mellett.
Odalent, az autóúton elhalad egy jármű, azután már csak a fák lombja
közt végigfújó szél hallatszik. Halk susogás a legvékonyabb ágak között,
majd valahonnan fojtott üvöltés követi. Olyan halk, hogy szinte alig
hallani, majd ismét csend támad.
Brandon lepillant az útról a templomra.
Egy barna bőrkabátos, középkorú férfi áll egy bokor mögött, idegesen
mosolyogva.
Brandon valami nedveset érez a nyakán. Egy tömény esőcseppet,
amely égeti a bőrét, akár a forró víz. Letörli a kezével, mire egy újabb
csepp pottyan az ujjaira.
– Hogy az a…
Odébb lép, ki a keskeny útra, és felnéz. Háromméteres magasságban a
fán egy nejlonba és vászonba tekert csomag lóg, ragasztószalaggal és
kötéllel körbetekerve. A hatalmas pakk hirtelen megrázkódik, és alig
észrevehetően ringatózni kezd, hogy az erős ág megreccsen alatta.
 8

Hosszú menet vonul a Margot Silverman földi maradványait tartalmazó

fehér koporsó mögött, ezen a szomorú, augusztus közepi napon,
Stockholmban.
A tömeg a Haninge központjában levő téglavörös rendőrségi épülettől
indul, ahol Margot rendőri pályafutását kezdte, egészen a stockholmi
Mária Magdolna-templomig, ahol az a lelkész tartja majd a temetési
szertartást, aki összeadta őt Johannával.
A fekete koporsószállító autót felvezető első hat motorkerékpár most
jön ki a Söderled-alagútból, és balra kanyarodik.
A Hornsgatant lezárták a Slussen és a Timmermansgatan között.
A menet a Mariatorget előtt fordul balra, megkerüli a teret, majd a
templomi sírkertnél felfelé kanyarodik.
A toronyóra üresen kong, amikor hat egyenruhás kolléga fehér
ingben, fekete nyakkendőben és bal felkarján gyászszalaggal odaviszi a
koporsót a kőtalapzatra. Közben elhaladnak a katonai zászlóőrség
mellett, majd lépdelnek tovább a templom sötétje felé.

Melankolikus fény vetül az irodára a Norra länkenen tolongó kocsisor

felé néző ablakokon keresztül.
Saga már öt órája nem állt fel a számítógépe mellől, még enni sem. A
saját kis fülkéjében ül, a fülében fülhallgató, és tizenhárom felvett
beszélgetés szövegét gépeli dupla sebességgel.
Ujjai szaporán mozognak a billentyűzeten, szíve pedig hevesen ver az
idegességtől.
Mindössze kétórányi szabadidőt kért a temetés miatt, a főnöke
azonban csak azzal a feltétellel engedélyezte, ha az anyag addigra
elkészül.
 – A szertartás után visszajövök, és befejezem – javasolta Saga.
– Ha elmész, mielőtt befejeznéd, már vissza sem kell jönnöd – felelte a
főnöke.
Saga erre még gyorsabb tempóra vált, és erősen összpontosít, nehogy
akárcsak egyetlen szót is elszalasszon.
Homlokán verejték csillog.
Az éjszakai terepmunka után még mindig piros bőrnadrág van rajta,
valamint egy póló, mellkasánál Damien Hirst csillogó koponyájával.
Miután Saga befejezi a gépelést, archiválja a legépelt szöveget, a
titkosított fájlt átküldi a főnökének, kijelentkezik, és kikapcsolja a
számítógépet.
Az előszobába siet, belebújik a bakancsába, és magára kapja a kabátját.
– Máris elkészültél? – szól ki Henry a szobájából a csukott ajtón
keresztül.
– Átküldtem neked a doksit.
– De a kezembe is kérem a nyomtatott példányt! – kiáltja a férfi.
Saga erre lehúzza a bakancsát, visszamegy az asztalához, bekapcsolja
a gépet, bejelentkezik, kinyomtatja a dokumentumot, majd bekopog a
főnöke szobájába.
Amikor a férfi nem válaszol, Saga visszasiet a számítógéphez,
kijelentkezik, lekapcsolja a lámpát, gyorsan letakarítja az íróasztalt,
majd ismét bezörget a főnökéhez.
– Bújj be! – szólal meg Henry kisvártatva.
Saga kinyitja az ajtót, és belép. Főnöke a fotelban ül, és a Connoisseur
magazint olvassa.
– Itt a dokumentum, amit…
– Kösz, tedd csak le az íróasztalra! – feleli a férfi, egyetlen pillantásra
sem méltatva a nőt.
Saga megteszi, amit kér, majd visszamegy az előtérbe, ismét felhúzza
a bakancsát, kilép az irodából, és lerohan a lépcsőn, útközben gombolva
be a kabátját.
Odalent, a járdán, remegő kézzel kinyitja a motorja lakatját, legurítja
a járművet az úttestre, beindítja a motort.
 Kissé gyorsan hajt, és kis híján kicsúszik, amikor kikanyarodik a
Klarastrandsledenre. Az alagútban is tartja a nagy sebességet, annak
ellenére, hogy keskeny út vezet a betonfalak között, az autók pedig
lassan haladnak rajta.
Tisztában van vele, hogy teljességgel tarthatatlan az irodában
uralkodó helyzet, ugyanakkor, ha a főnöke elbocsátja, a pszichológus
nem fogja megadni neki az engedélyt.
A Centralbro híd kellős közepén, a jobb oldali sáv melletti sínpáron
egy vonat száguld egyenesen felé. A mozdony felett vezető elektromos
kábel szikrázik. Amikor egy vonalba érnek, a motor megbillen a
légáramlattól.
Saga hazafelé tart.
Mindössze ötpercnyire jár a templomtól, de nem akar piros
bőrnadrágban és egy koponyával díszített pólóban részt venni egy
temetésen.
Már elmúlt három óra, és a gyászszertartás már megkezdődött,
amikor megáll a ház kapuja előtt. Otthagyja a motort, még arra sem
veszi a fáradságot, hogy ellenőrizze a térfigyelő kamerákat, pedig ezt
mindig megteszi, valahányszor belép a kapun. Most azonban csak
felrohan a lépcsőn, átgázol az előszoba padlóján heverő postán, és
lerúgja a lábáról a bakancsot.
Besiet a hálószobába, ahol kilép a nadrágjából, bőrdzsekijét az ágyra
hajítja, felveszi a fekete ruháját, harisnyanadrágot viszont már nem húz
hozzá. Magára terít egy fekete kabátot, közben kimegy az előszobába, és
sportcipőt húz a magas sarkú helyett, amelyet előre odakészített, majd
kimegy a lakásból.
Nekiiramodik lefelé a Bellmansgatanon magasodó dombon, bal
kezével elkapja a fekete acéloszlopot, megpördül körülötte, majd lefut a
kőlépcsőn, ám kénytelen megállni, amikor egy távolsági busz dübörög el
mellette a Hornsgatanon.
Saga átrohan a forgalmi sávokon, majd fel a templomhoz vezető
lépcsőn, átlósan cikázik a sírok között, egészen a templom kapujáig. Ott
igazolja magát az egyik egyenruhás rendőrnek, mire kihúzzák a
meghívottak listájáról, és belép a sötét templomi előcsarnokba.
 Amikor Saga hazatért az Idö szigeti rehabilitációjáról, négyszemközti
beszélgetést kért Severin Baldersontól, a Mária Magdolna-templom idős
lelkészétől. Rájött, hogy muszáj folytatnia rendőri tevékenységét,
máskülönben sosem tud megbocsátani önmagának.
Most azonban, amint meglátta a lelkész nevét a gyászmeghívón, arra
gondolt, beszélni szeretne vele a szertartás után, és bocsánatot kérni
tőle, amiért levelet írt az érseknek, és panaszt tett, mert Balderson
provokatív beszédet tartott arról, hogy Isten mindenható és ő a
gyermekek védelmezője.
Saga épp abban a pillanatban lép be a főhajóba, amikor a rendőrkórus
rázendít A világ dicsősége című zsoltárra. Leül a leghátsó padba, az
orgonakarzat alá, és leveti a kabátját.
Legelöl, ahol a kórus énekel, egy fehér koporsó áll, vörös rózsákkal
feldíszítve. Az éles gyertyafény felkúszik a fehérre csempézett, ívelt
templomboltozatra.
Margot legközelebbi hozzátartozói egy kisebb, ezt megelőző
szertartáson vettek tőle végső búcsút, Johanna azonban itt maradt, és
most egyenes derékkal ül Joona mellett.
A templom zsúfolásig tele egyenruhás, gyászszalagot viselő
rendőrökkel.
A kórus elhallgat, a férfiak nyakkendőtűje megcsillan a gyertyalángok
fényében, miközben levonulnak.
Egy ifjú lelkész megy végig a vörös szőnyegen, majd le a lépcsőn a
főhajóba, és ott megáll. Végignéz a gyülekezeten, és elkezdi
prédikációját a túl korán véget ért életekről és a halál
felfoghatatlanságáról.
Johanna válla rázkódni kezd a görcsös sírástól, Joona átnyújt neki egy
zsebkendőt.
Saga óvatosan szétnyitja a lapot, amelyben a temetési szertartás
rendje olvasható, és látja, hogy jól emlékezett: ott az áll, hogy a
ceremóniát Severin Baldersonnak kellene levezetnie.
Pedig ez nem ő.
De vajon miért cserélték le?
A hátán verejték csordul le, és képtelen a közös imára koncentrálni.
 Tisztában van vele, hogy bizonyos gondolatok időnként mániákusan
eluralkodnak az agyán, mégsem bírja megállni, hogy titokban elő ne
vegye a telefonját.
A padban mellette ülő nő észreveszi a halvány fényt, és rosszallóan
néz rá.
Saga megpróbálja a kabátja alá rejteni a készüléket, előrehajol,
rákeres Severin Balderson nevére, és meg is találja a férfi Facebook-
oldalát. A szakállas arcot és a bozontos szemöldököt nézi.
Az apró ónfigura, amely a postával érkezett az irodába, hasonlít rá.
Meg kell vizsgálnia nagyítóval is, és muszáj beszélnie Joonával.

A záró zsoltár szomorú dallama végigvisszhangzik a templom főhajóján.

Joona átvezeti Johannát a középhajón. Egyik karjával átöleli a nő
derekát, és érzi, mennyire erőtlen, a lába minduntalan össze akar
csuklani alatta.
A padokban végig fekete ruhás emberek ülnek, lesütött szemmel.
Végigmennek a sötét előcsarnokon, ki a fullasztó nyári napfénybe. A
bokrokon verebek csicseregnek és feketerigók énekelnek.
Egy fényes, fekete taxi már ott áll a templomdombon a nőre várva.
– Képtelen vagyok felfogni – panaszolja Johanna, és megáll.
– Időbe telik – feleli Joona halkan.
A templomból kifelé kezd áradni a tömeg, el mellettük, mindkét
oldalon.
– Azt hiszem, mégiscsak látnom kell őt – közli Johanna. – Csak hogy
felfogjam, hogy tényleg nincs többé. Tudom, hogy maga szerint nem jó
ötlet, de attól félek, megbánom, ha nem nézem meg még egyszer,
utoljára. Gondoljon bele, mi van, ha sosem fogom fel, hogy elment, ha
mindig azt hiszem majd, hogy hazajön, és éjjelente bebújik mellém az
ágyba.
– Visszamehetünk, hamarosan úgyis mindenki kijön, és addig ülhet
ott, ameddig jólesik, de nem hinném, hogy jó ötlet lenne felnyitni a
koporsó fedelét.
– Rendben – suttogja Johanna nagyot nyelve.
– Megkérjem a taxist, hogy várjon még?
 – Nem is tudom, tulajdonképpen haza kellene mennem a lányokhoz…
Csak képtelen vagyok elviselni, hogy Margot egyedül marad…
Johanna ismét sírógörcsöt kap, Joona pedig átöleli, amíg meg nem
nyugszik. Kikíséri őt a taxihoz, és besegíti az autóba, majd nézi, ahogy a
jármű tovagurul, aztán visszafordul a templom felé. Az emberek
céltalanul őgyelegnek, vagy kis csoportokban állva beszélgetnek. Saga a
kapunál a lelkésszel beszél, és valahányszor az egyik vendég megáll
mellettük, hogy megköszönje a papnak a szertartást, ideges árny suhan
át az arcán.
Joona előveszi a mobilját, és bekapcsolja. Manvir Rai felügyelő, aki
Margot meggyilkolása ügyében vezeti a nyomozást, hagyott neki
hangüzenetet.
Joona odébb sétál a temetőben, megáll egy hatalmas juharfa alatt, és
meghallgatja: „Én vagyok, Manvir, tudom, hogy a temetésen vagy, de
találtunk egy újabb holttestet. Ugyanaz az elkövetési mód, ugyanaz a
gyilkos…”
Joona végighallgatja az egész üzenetet, majd a telefonját a belső
zsebébe csúsztatja, és látja, hogy Saga siet felé, és ő is elindul hozzá a
sírkövek között.
– Beszélnem kell veled – közli Saga keserűen.
– Gyere velem, kicsit sietős a dolgom – feleli Joona, majd megindul a
Bellmansgatan felé.
– Miért, mi történt?
– Egy újabb feloszlott holttestet találtak a Hallstavik templom mellett.
– Most?
Átlósan átmennek a kavicson, majd tovább a sétányon.
– Már tegnap este értesítették róla a rendőrséget, de nem vették
komolyan egészen addig, amíg…
– Mi a fene! – nyög fel Saga.
– A telefonáló férfi meglehetősen részeg volt, és valami gubóról
hadovált, amely az űrből jött.
– Oké – sóhajt mélyet Saga.
Kiérnek a Bellmansgatanra, majd a balra kanyarodó úton haladnak
tovább.
 – Narvál már a helyszínen van.
– Sikerült azonosítani az áldozatot?
– Nem, a holttest teljesen feloszlott már, ezúttal régebb óta függhetett
ott – magyarázza Joona, és feloldja az autó zárját. – Narvál azonban
talált nála egy vizsgagyűrűt az Uppsalai Teológiai Intézet pecsétjével,
szóval az áldozat feltehetőleg egy pap.
– Severin Baldersonnak hívják – teszi hozzá Saga a férfi szemébe
nézve.
 9

Joona elkísérte Sagát a magánnyomozó irodába, és most épp egy óriási,

digitális kijelzővel ellátott mikroszkóp elé ül le, a tárgyalóterem
asztalához. Karórájának visszatükröződő fénye megremeg a mellette
levő falon.
Saga latexkesztyűt visel, amikor visszajön a dolgozófülkéjéből egy
kartondobozzal a kezében.
– Ez csütörtökön érkezett a postával.
Óvatosan kinyitja a doboz fedelét és az alatta levő vékony, fehér
anyagot, és kiemel belőle egy ónfigurát, amely apró, akár egy
pisztolypatron, és a tárgylemezre helyezi.
– Ez biztos, hogy ő – jelenti ki, egy pillantást vetve a kijelzőre.
Joona szemügyre veszi az ónfigura durván kialakított arcát:
körszakállas férfi, vastag szemöldökű, mélyen ülő szeme van, és keskeny
orra. És szürke, akár egy holttest a hullaházban.
Saga mutat neki egy fotót a telefonján Severin Baldersonról. Az apró
ónfigura kétségtelenül hasonlít rá.
– Beszéltem a másik pappal – magyarázza Saga. – Severint már napok
óta nem látták, de a jelek szerint időnként alkoholizál, és a másik pap
szeretett volna adni neki pár napot a kijózanodásra.
– Oké, akkor felhívom Narvált, és megkérem, végezzen DNS-
összehasonlítást.
Ekkor kitárul a tárgyalóterem ajtaja, és Saga főnöke, Henry Kent lép
be rajta, csalódott ábrázattal.
– Mi történik itt, Saga? – tudakolja.
– Csak segítek a rendőrségnek egy…
– Ez remek – vág a szavába a férfi. – De talán magad is tisztában vagy
vele, hogy nem teheted ezt munkaidőben.
 – Még van egy órányi szabadidőm.
– Jó, de most el kell hoznod pár ingemet a mosodából.
– Beszéljek a fejével? – kérdi Joona visszafogottan.
– Majd én elintézem – feleli Saga, majd ismét a főnökéhez fordul. –
Henry, most szükségem van még egy kis időre négyszemközt Joonával,
de amint itt végzek, elhozom az ingeidet, leveszem róluk a nejlont, és
beakasztom őket a gardróbodba, a cédrusfa fogasokra.
– Te bent jártál a szobámban, és kutattál a fiókjaimban? – lepődik meg
a férfi, amint megpillantja az ónfigurát.
– Már miért kutattam volna…?
Saga észbe kap, odalép a főnökéhez, és fél kézzel a falnak löki.
– Hé, te meg mit művelsz?!
– Az ónszoborra céloztál, nem igaz? Amikor azt kérdezted, kutattam-e
az istenverte fiókjaidban? – vonja kérdőre Saga éles hangon.
– Csak nyugi – figyelmezteti Joona.
– Ezt az ónfigurát a csütörtöki postával kaptam – folytatja a nő.
– Jó, de…
– Te itt se voltál csütörtökön – vág a szavába emelt hangon Saga.
– Ez így van – hagyja annyiban Henry.
– Akkor meg miért kérded, hogy kutattam-e a fiókjaidban?
– Csak azt hittem…
– Mert több ilyen szobrot is kaptam, igaz?
– Egyet a gondjaimba vettem – feleli Henry. – Az alsó fiókba tettem,
a…
– Azt a csomagot is nekem címezték? Igen? Szóval lenyúltad a
magánküldeményeimet? A francba is, ez törvénybe ütközik! – üvölti
most már Saga.
– De ez itt az én irodám és az én…
A férfi riadtan félreáll, majd követi Sagát, aki az ő irodájába megy. A
nő feltépi az íróasztal fiókjait, kihajigálja belőlük a papírokat, mappákat
és sámfákat a padlóra, majd meglát alul egy kartondobozt, amely
hasonlít az előzőre, és kiveszi.
– Ki foglak rúgni! Olyan kibaszottul kirúglak…
 – Pofa be, Henry! – vág a szavába Saga. – Végeztem nálad, és megadod
nekem az ajánlást, amit megérdemlek, különben visszajövök!
Majd lehajítja a férfi számítógépét a földre, hogy legyen elég helye,
lesöpri a tollakat és mappákat is, a dobozt pedig az asztalra teszi.
– Joona! – kiáltja.
A főnöke már reszketve áll odébb, amikor Joona elviharzik mellette.
Saga fog egy tollat, és óvatosan felbontja a doboz füleit.
Joona odalép, és ott is marad mellette.
Saga finoman távolítja el a buborékfóliát, majd egy összegyűrt
papírlapot, amelyet egy könyvből téptek ki, míg végül láthatóvá válik az
apró ónfigura.
– Margot – hebegi Joona elhűlve.
 10

Az Országos Bűnüldözés kirendelt vezetője, Morgan Malmström a

Joonával folytatott beszélgetést követően azonnal úgy döntött, mindkét
gyilkosságot úgynevezett különleges eseményként kell kezelni.
Ezt a meghatározást elsősorban azért találták ki, hogy ne terheljék túl
a hagyományos rendőri tevékenységet végzőket, valahányszor egy
különleges erőforrásokat igénylő helyzet áll elő. Ehelyett ideiglenesen
elkülönítettek e célra egy külön szervezetet, személyzetet, anyagi
forrásokat, saját szakértőket, jogászokat és műveleti eszközöket.
Morgan Malmström Manvir Rait nevezte ki főparancsnokká, aki
azonnal felvette Saga Bauert ideiglenes civil nyomozónak.
Hétfő reggel negyed hétkor Saga végigmegy Joonával a rendőrség
előcsarnokán, lehúzza az ideiglenes belépőkártyáját, majd továbbmegy a
forgóajtón át.
– Isten hozott nálunk – üdvözli Joona, amint kiszállnak a liftből a
nyolcadikon, és sietve elindulnak a folyosón. Elhaladnak az üres kis
konyha, majd egy csomó csukott ajtó mellett, és akkora szelet csapnak,
hogy egy, a robbantásokkal foglalkozó központ megalakításáról
tájékoztató hirdetőtábla kis híján lerepül a falról.
Manvir, Greta és Petter parázs vitája azonnal abbamarad, amikor
Joona ajtót nyit, és bevezeti Sagát a tágas tárgyalóba.
Az egyik hosszabb falfelületen drónfotók sorakoznak mindkét holttest
megtalálási helyszínéről, valamint arról a helyről, ahol Margot
Silvermant gerincen lőtték.
A nagy tárgyalóasztalon a laptopok és kávéscsészék között frissen
kinyomtatott, részletes fotók hevernek mindkét ónfiguráról, valamint a
laboratórium előzetes elemzési eredményei.
 – Köszönöm, hogy itt lehetek – kezdi Saga, és kezet ráz a három
felügyelővel. – Tudom, hogy sokat fogok itt tanulni, ugyanakkor
remélem, magam is hozzájárulhatok majd a rejtély megoldásához.
Manvir hellyel kínálja őt egy új számítógép előtti irodaszéken,
megköszörüli a torkát, majd elmagyarázza, hogyan kell belépni a
rendszerbe, Petternek pedig jóformán elcsuklik a hangja, amikor
felajánlja, hogy szívesen segít neki.
– Ez nem az én asztalom – kezdi Greta. – De annyit mondhatok, eléggé
belefáradt már, hogy állandóan a külseje alapján ítélik meg, és szeretné,
ha a munkában szerzett tapasztalatát és ügyességét ismernék el.
– Rólam is ugyanezt mondták kezdő koromban – tréfálkozik Joona.
– Na persze – mosolyodik el Greta, és felteszi olvasószemüvegét.
Kopognak az ajtón, amely már nyílik is, még mielőtt bárki
reagálhatna. A titkosszolgálat vezetője, Verner Zandén lép be. Két méter
magas, gyűrött nadrágot és barna zakót visel.
– Saga, remélem, visszatérsz hozzánk – szólal meg mély hangján.
– Mondhattad volna előbb is – feleli a nő.
– Én csak azt hittem…
– Igaz, úgyis nemet mondtam volna – fejezi be a mondatot Saga.
– Bocs, ha zavarok, de tudnom kell, tud-e a jelenlevők közül bárki
varázsolni… Ugyanis megígértem az unokáimnak, hogy a nagyanyjuk
lebegni fog.
– Maja lebegni? – kérdez vissza Greta egy félmosollyal.
– Verner, mi itt dolgozni próbálnánk – szól rá Saga.
– Jó, bocsánat – mosolyodik el a férfi, majd hatalmas léptekkel
elhagyja a helyiséget.
Odalentről, a Polhemsgatanról autóriasztó hangja hallatszik, valaki
egy nyikorgó kocsit húz végig a folyosón, és a ventilátor monoton
hangon zúg.
– Nos, kezdhetjük? – kérdi Manvir, és sietve megköszörüli a torkát. –
Joona említette nekem a képeslapot és a kilenc fehér töltényt, a
Makarovot és a fenyegetést…
– Amely ellene irányul – fejezi be a mondatot Saga.
– A francba, de beteg! – szisszen fel Petter.
 – Tudom, de megvan a mintázata. A vadászat megkezdődött, de eddig
a gyilkos diktálja a feltételeket.
– És ettől mi meglehetősen idegesek vagyunk – bólint Manvir.
– Na és mit mond erre Joona? – tudakolja Petter.
– Én azt szoktam…
– Máris megoldottad az ügyet? – szól közbe Petter.
– Még nem, de hamarosan meg fogom.
– Na fene, de jó.
– Csak nyugi, Petter – csitítja Greta.
– Számomra ez személyes ügy, szerettem Margot-t – feleli Petter, és
közben remeg az álla.
– Mindannyiunk számára személyes ügy.
– Oké – sóhajt fel Petter.
Feláll a székből, odalép az ablakhoz, elővesz egy doboz filteres
dohányt, és egyet az ajka mögé helyez.
– Lenne még pár kérdésem hozzád, Saga, mielőtt szervezett munkába
kezdenénk… Nem gond? – kérdi Greta.
– Egyáltalán nem.
– Kérsz előtte egy csésze kávét vagy bármi mást?
– Nem, köszönöm – feleli Saga előredőlve.
– Először is tudni szeretném – kezdi Greta, egy üres oldalhoz lapozva
jegyzetfüzetében –, hogy van-e bármi elképzelésed arról, miért épp
veled kommunikál a gyilkos?
– Nem, de szeretném kideríteni – feleli Saga.
– Rendben, akkor másképp teszem fel a kérdést… Mit gondolsz, miért
épp neked küldte már kezdetben is azt a képeslapot?
– Mert én vagyok az egyetlen, aki megmentheti Joonát – ő maga
indokolta ezzel.
– És ő azt akarja, hogy Joona megmeneküljön? – kérdi Greta.
– Szerintem azt akarja ezzel elérni, hogy az enyém legyen a felelősség.
Petter visszatér a helyére, és nagy nehezen leül.
– De miért épp a tiéd? – folytatja Greta, egy pillanatra sem véve le a
tekintetét Sagáról.
– Nem tudom, de valami köze van Jurek Walterhez.
 – Az anagramma a képeslapon – szólal meg Manvir.
– És szerinted mi köze van hozzá? – faggatózik tovább Greta.
– Alighanem olyasvalakiről lehet szó, aki azonosítja magát Jurekkel,
valakiről, aki talán csodálja őt, amiért olyan sokáig volt aktív anélkül,
hogy elkapták volna.
– De miért akarná megölni Joonát?
– Mert Joona megölte Jureket.
– És akkor miért szeretné, hogy megállítsd? – hajol oda hozzá Greta.
– Talán mert nekem nem sikerült megfékeznem Jureket – feleli Saga.
– Úgy érted, azért akarja, hogy te vess véget a gyilkolászásának, hogy
lássa, amint belebuksz a feladatba?
– Igen.
– Érdekes – bólint Manvir.
Joona kis híján elmosolyodik a büszkeségtől, amiért Saga ilyen
egyenes válaszokat adott, meg sem próbálva eltitkolni vagy szépíteni
saját tévedését.
– Nemrég a texasi San Antonióban jártam egy sorozatgyilkosokról
szóló konferencián, amelyet az FBI szervezett – meséli Greta. – A
résztvevők többsége hamar arra az álláspontra jutott, hogy csupán
legenda, hogy a sorozatgyilkosok azt akarják, kapják el és állítsák meg
őket.
– Talán nem ez az első számú motívum, amely vezérli őket – jegyzi
meg Joona.
– Tudom, én csak azt mondom, hogy szerintük ez a feltevés egy
félreértésen alapul, mivel a sorozatgyilkosok gyakran túlságosan
merészek lesznek egy idő után…. És nem azért, mert azt akarják, hogy
elkapják őket, hanem mert azt hiszik, hogy úgysem fogják elkapni őket.
– Pedig sokan közülük kommunikálnak a rendőrséggel vagy a
médiával, aminek semmi gyakorlati haszna nincs. És ez nem
magyarázható egyszerűen azzal, hogy túl merésszé váltak.
– Természetesen nem, ezzel egyetértek, sőt hivatkoztam is rá a
konferencián – bólint Greta.
– Nekem ugyan nincs ebben akkora tapasztalatom, mint nektek –
szólal meg Saga –, de ez talán összefügg a klasszikus
gondolkodásmóddal, miszerint számos sorozatgyilkos szeretett
gyújtogatni gyerekkorában … És ez a hajlam felnőttkorukban visszatér…
Valamilyen játék formájában, vagy hogy is mondjam, a kontrollvesztés
és ezzel együtt a felelősség átruházása képében. Mintha azt mondanák:
„Most tüzet gyújtok, amely pusztítóvá válik, ha nem fékezi meg valaki.”
– Rendben – hagyja annyiban Greta, Sagára szegezve komoly
pillantását. – Mivel pontosan így értelmezem azt, amit a mi gyilkosunk
próbál jelezni… „Saga, figyelmeztettelek, tudod, mi fog történni, ha nem
oltod el a tüzet. Kilenc fehér töltényem van, és mostantól téged terhel a
teljes felelősség azokért, akik meg fognak halni.”
– És ezt nyugodtan állíthatja is, mivel mindkét áldozatot
megmenthettem volna, ha helyesen értelmezem a jeleket…
– Az ónfigurák még a gyilkosságok elkövetése előtt érkeztek meg
Sagához, vagyis megmutatja, kik lesznek az áldozatok, amikor még van
idő megmenteni őket – magyarázza Joona.
– Áthelyeztünk két srácot a felderítőktől a magánnyomozó iroda elé,
hogy ha újabb csomag érkezik, mindenképp tudjunk róla – magyarázza
Petter.
– Köszönöm – szól Joona.
Manvir feláll, kézbe vesz egy részletes fényképet a Margot-t ábrázoló
ónfiguráról, és csak nézi, miközben homlokán a ráncok egyre jobban
elmélyülnek.
– Mit tudunk az elkövetőről? – kérdi, majd visszadobja az asztalra a
képet.
– Csak annyit, amennyit szeretne, hogy tudjunk róla – feleli Joona.
– Biztosak vagyunk ebben? – veti fel Greta.
Manvir kigombolja a zakóját, odalép a mágnestáblához, levesz a
polcról egy fekete filctollat, és csikorgó hang kíséretében írni kezd.

Kommunikatív elkövető: talán a felelősség hárítása miatt.

Hivatkozások: Jurek Walter, Saga és Joona.
Ónfigurák: Sagának címezve, a következő áldozatot jelzik.
Fegyver: Makarov 9×18-as parabellum, fehérített ezüstköpenyű töltények,
orosz higanyos gyújtófejjel.
 A tetthely és az áldozatok megtalálási helye különböző.
A testeket nátronlúgban oldja fel, gumi hullazsákokban.
Az áldozatok: egy középkorú nő, az Országos Bűnüldözés vezetője, és egy
idősebb férfi, a Mária Magdolna-templom lelkésze.

Manvir ismét a többiekhez fordul, és valamit mondani készül, ám végül

mégis csendben marad, és leereszti a kezét, amellyel addig mutogatott.
– Ez egy sorozatgyilkos – jelenti ki Joona. – Kilenc töltény van a
tárában… Lehetséges, hogy korábban is gyilkolt már, ezt nem tudhatjuk,
abban viszont biztos vagyok, hogy újból gyilkolni fog, ha nem találjuk
meg hamar.
– Kilenc áldozat – motyogja halkan Saga.
– De miért épp kilenc? – tudakolja Petter.
– Ez lehet, hogy fontos kérdés – jegyzi meg Joona.
– Felírjam ezt az infót az áldozatokról a táblára? – kérdi Manvir.
– Írd!

Sorozatgyilkos, kilenc kiszemelt áldozattal.

Manvir a többiekhez fordul, ismét megnyomja a tolla kupakját, majd

feltartja, szót kérve ezzel.
– Nincs ujjlenyomatunk, semmiféle biológiai mintánk, sem pedig
rostok, amelyek nem a csomagolóanyagból származnak… Az azonban
nem lehet szándékos, hogy Margot vérébe kerültek a gyújtófejdarabkák.
– Talán nem – helyesel Joona. – De ez is azt erősíti, amit már eddig is
mutatott nekünk a gyilkos.
– Én mégis azt gondolom, mélyebbre kellene ásnunk a szobrocskákkal
kapcsolatban – közli Greta.
– Jó ötlet – helyesel Joona.
– A laboratóriumi eredmények alapján a figurák, ahogy sejtettük,
hagyományos ónból készültek, amelynek származási helyét persze
lehetetlen megállapítani – közli Manvir, majd ismét a tábla felé fordul.
– Az ónöntéshez pedig nincs szükség semmiféle különleges helyiségre
vagy felszerelésre, egy hagyományos konyha is megteszi, mivel
meglehetősen alacsony az olvadáspontja – teszi hozzá Saga, miközben
Manvir jegyzetel.

Hiányzó nyomok: óvatos és jártas a krimináltechnikában.

Anyagismeret: ónöntés, ezüstfehérítés, nátronlúg használata.

Körbeadják az ónfigurákról készült felnagyított fotókat, amelyeken jól

látható Severin szögletes arca, szakálla és szemöldöke, valamint Margot
markáns orra, homlokráncai és a vállára lógó copfja.
– Kiskoromban sok agyagfigurát készítettem, és animációkat is –
magyarázza Petter. – És annyit mondhatok, sokkal alaposabb voltam
ennél… Úgy értem, a gyilkosunk nem végzett semmiféle utómunkát,
nem reszelte le a felesleget az illesztéseknél és a ráfröccsent anyagot.
– Tudom, én is öntöttem ónból katonákat – bólint Manvir, majd
hozzáír a többihez még egy pontot.

Nem túl igényes.

Greta feláll, és a két ónfiguráról készült kinagyított fotót feltűzi a falra,

majd visszamegy az asztalhoz, leül, iszik egy pohár vizet, és megtörli a
száját egy szalvétával.
– A csomagokat Stockholm két különböző részén adták fel – állapítja
meg Manvir. – Az egyiket a Tidningsspecialistennél, az Odengatanon, a
másikat pedig a midsommarkranseni Coop csomagfeladójánál… Két
csapatunk épp most ellenőrzi a környék összes térfigyelő kameráját, de
a konkrét helyszíneket nem figyeltetjük, hiszen nem valószínű, hogy
visszatér ugyanoda, amikor ezer más hely közül választhat.
– A kartondobozokon, a ragasztószalagon és a csomagolás többi
részén sincsenek ujjlenyomatok – magyarázza Petter. – A kitépett
könyvlapot, a buborékfóliát, a gyerekrajzot és azt a régi szövetet most
elemeztetjük…
Ám a torkán akad a szó, amikor a teremben ülők valamennyien
ugyanazt az értesítést kapják a belső rádiójukon: egy újabb csomag
érkezett Saga Bauernek.
 11

Egy rendőrautó villogva, szirénázva száguld a Norra Stationsgatanon

álló Kent Magánnyomozó Irodától a kungsholmeni rendőrőrsig. Amikor
leparkolnak, két technikus már ott áll az üvegajtó előtt. Átveszik a
csomagot, óvatosan egy nagyobb kartondobozba helyezik, és átadják egy
bombakereső csoportnak, amelynek kutyája buzgón szagolgatja a
dobozt. Aztán gyors vizsgálatot végeznek, robbanóanyag után kutatva,
majd röntgengép segítségével is átvilágítják a csomag tartalmát.
Mindössze egy darabka érdes fém látszik benne.
A technikusok visszakapják a dobozt a bombakereső csoporttól,
berohannak az előcsarnokba, kikerülik a biztonsági ellenőrzést, majd
lemennek a lifttel a laboratóriumba, ahol a belső nyomozócsoport már
védőruházatban várja őket.
A felügyelők csendben, türelmetlenül állnak, miközben az egyik
technikus kiemeli a Saga Bauernek címzett csomagot, kiteszi az
átvilágító asztalra, és fotózni kezdi.
Ám mindössze egy csomó kesztyűlenyomatot lát, az is a kézbesítőtől
származik.
Az egyik technikusnő szikével óvatosan felvágja a doboz alsó oldalát,
kiemel belőle egy nagy papírgalacsint, széthajtogatja, majd abból is
kiszed egy apró, fehér pamutgombócot.
– Siessen, siessen! – szól rá Greta feszülten.
Miközben mindenki a nőt bámulja, ahogy kihajtogatja a kis csomagot,
két másik technikus ujjlenyomatokat és egyéb nyomokat keres az üres
kartondoboz belső oldalán és a belső csomagoláson.
– Most minden perc számít! – teszi hozzá Petter is izgatottan. – Nem
tudhatjuk, hány óránk maradt a következő áldozat kilétének
megállapítására, de az biztos, hogy nagyon kell sietnünk!
 – Keressenek valami nyomot, csak kell lennie valami apróságnak! –
sürgeti őket Manvir is idegesen.
– Gyorsan a mikroszkópot!
– Csak óvatosan! – figyelmezteti őket Petter.
A technikus lágyan, finoman hajtogatja szét a szövetszalvétát egy két
centiméter magas ónfigura körül. Azután egy csipesz segítségével
kiemeli a figurát, és ráhelyezi a mikroszkóp tárgylemezére.
Az öt felügyelő körbeüli a mikroszkópot, mialatt a technikus beállítja
a nagyítás erősségét és az élességet. A kijelző matt, szürke fénnyel
világít. Az ónfigura feje kilóg a képből, ám az látszik, hogy a fényes alak
rövid ujjú inget visel vállpántokkal és egy emblémával a jobb karján.
– Rendőr – állapítja meg Joona.
A szobor övén pisztoly és gumibot is van, és állás közben egyik
kezében tartja a sapkáját.
A technikusnő beállítja a mikroszkópot, úgy, hogy a kis méretű fej
váljon láthatóvá, majd ismét odébb megy.
Valamennyien a durván kialakított arcra merednek, bajuszára, az
orrgyökéből kiinduló mély ráncokra és a szeme alatti karikákra. A
szobor nyaka vaskos, a fülei aprók, és a kopasz fején látható néhány
különös púp, mintha a szarvai akarnának kinőni, vagy rózsatövek
lennének.
– Harmincötezer rendőr közt kellene megtalálnunk – motyogja
Manvir közelebb hajolva.
– Most mi a fenét csináljunk? – kérdi Petter idegesen.
Saga arca azonban elsápad, és hátralép egyet. Joona felnéz a
mikroszkópról, egyenesen a szemébe.
– Oké, figyeljetek! – szólal meg Manvir. – Gyorsan kihirdetjük a belső
csatornánkon, és szétküldjük az arcáról készült fotókat is.
– Saga, te felismered, igaz? – kérdezi Joona.
– Azt hiszem, az egyik kollégám az Norrmalmból, Simon Bjerkének
hívják – feleli Saga.
– Simon Bjerke? Ő meg kicsoda? – kapja fel a fejét Manvir még az
arcmaszkját is lehúzva.
 – Csak annyit tudok róla, hogy egy ideje megbízást adott az
irodánknak – feleli Saga.
– Elég biztosnak tűnsz a dologban – jelenti ki Greta erőteljes hangon.
– Az vagyok – bólint Saga.
– Tényleg?
– Egy osztályba jártunk a Rendőrtiszti Főiskolán.
– Ez az információ talán megadja nekünk azt az előnyt, amire
szükségünk van ahhoz, hogy megtaláljuk, amíg még nem késő –
magyarázza Joona.
– Oké, akkor most már siessünk! – javasolja Manvir.
Mind az öten elhagyják a laboratóriumot, levetve magukról a
védőruházatot. Petter overallja beleakadt az egyik cipőjébe, és egy
darabig maga után vonszolja, mire sikerül lerúgnia. Manvir lehúzza a
kesztyűjét, és az ajtó felé tartva a zsebébe gyömöszöli.
Amíg végigsietnek a folyosón, Petter kideríti Simon Bjerke lakcímét,
mobilszámát és a szakmai azonosító számát. Miközben felhívja Simon
mobilját, Manvir a belső kommunikációs rendszerükön keresztül
próbálja elérni a férfit.
– Én addig hívom a Körzeti Irányítóközpontot – szólal meg Greta.
Menet közben sikerül elérnie az ügyeletes parancsnokot, akitől
megtudja, hogy Simon Bjerke épp szolgálatban van.
– Csendet! – szól rá a többiekre, majd beteszi a fülhallgatóját. – Hol
van most?
– Úgy látom – feleli a parancsnok –, hogy Simon és a társa, Haron
Shakor épp most válaszolt egy riasztásra Årstából és…
– Miféle esetről van szó? – tudakolja Greta, és megáll a folyosón.
– Bejelentés érkezett, miszerint férfiak egy csoportja egy halalboltost
zaklat…
– Tehát már ott vannak. Kapcsolatba tud léptetni velük? – tudakolja
Greta.
– Nem lehet. Úgy tűnik, közvetlen kapcsolatra van állítva a rádiós
egységük – feleli az irányítóközpont parancsnoka.
– Küldjenek oda pár kocsit! – kéri Joona.
 – Van jármű a környéken? – érdeklődik Greta, továbbsietve a
folyosón.
– Megnézem… Igen, van egy a Globennél, egy pedig Årstafältetnél, az
Östbergavägenen.
– Küldje oda őket! – tolmácsolja Greta.
Az öt felügyelő már futva teszi meg a liftekhez vezető utolsó
útszakaszt.
– Odamegyek – közli Joona, majd megnyomja a lift gombját.
– Mi a terv? – tudakolja Petter.
– Az, hogy ezúttal időben érünk oda – feleli Saga.
– Simon alighanem biztonságban van mindaddig, amíg együtt marad a
társával – magyarázza Manvir.
– Idehozom – közli Joona, majd kinyitja a lépcsőház ajtaját.
– Veled menjek? – kérdi Saga sietve.
– Csak Joonának szabad akcióznia – oktatja ki rögtön Manvir.
– A rosseb egye meg! – tör ki Sagából.
Joona sietős lépteinek hangja a lépcsőn felfelé haladva azonnal
abbamarad, miután az acélajtó egy tompa puffanással bezárul.
– Felmegyünk hozzánk, és minden információt előkeresünk Simonról.
Muszáj tökéletes profilt alkotnunk róla – magyarázza Manvir, majd
idegesen nyomkodja tovább a lift gombját.
– És mi olyan különleges Simon Bjerkében? Miért akarná valaki épp őt
megölni? – veti fel a kérdést Greta. – Neked van valami elképzelésed,
Saga?

Joona lehagy egy tartálykocsit, elhalad Liljeholmen mellett, az E20-as

úton, majd a bal oldali sávba hajt, és lekanyarodik a 75-ös útra a
Södertäljeleden felett átívelő viaduktra.
Épp az imént jelentették neki, hogy mindkét rendőrjármű
megérkezett a helyszínre, és épp annak lezárásán dolgoznak.
Joona behajt az årstai kombiterminál körül kiépült ipari körzetbe,
elhalad egy lepattant Best Western hotel, egy Burger King, majd egy
nagy benzinkút mellett, amelyhez autómosó is tartozik, ekkor veszi
észre, hogy egy rendőrautó kék villogójának fénye végigsöpör az
aszfalton. Nagykereskedések, szemeteskukák és rakpartok suhannak el
mellette.
Joona megáll egy rendőrautó előtt, amely elállja az útját.
Egy nagyobb területet kordonszalaggal kerítettek körbe.
Kiszáll a kocsiból, odasiet egy egyenruhás kollégájához, és igazolja
magát.
– Épp most szóltak nekünk, hogy jön – mondja a kolléga.
– Mi történik itt? – tudakolja Joona.
– Nem tudjuk pontosan, de a munkatársaink jelezték, hogy vita
támadt, talán rablás is történt, és természetesen bementek… És az utolsó
jelzés, amit az irányítóközpont kapott tőlük, az volt, hogy túszdráma
zajlik odabent, és maradjunk távol… Azóta semmi.
Joona egy halványzöld-fehér táblát lát a plafonra csavarozva, ezzel a
szöveggel: „Halal nagybani húsáru”, mellette pedig egy kerek embléma,
zöld-fekete színben.
A homlokzat sárga téglából épült, az acélajtó zárva, és a három apró
ablak előtt lehúzták a rolót. A lapostetőre egy szellőztető aggregátort
szereltek fel a hűtőkamrához. Egy arról lelógó szalag lebeg vízszintesen
a levegőben. A parkoló és a ház között használt hűtőpultok és
hűtőszekrények hevernek.
– Benéztek már? – tudakolja Joona.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy várjuk meg a bevetési egységet.
Simon és Haron rendőrautója egy ezüstszürke Hyundai mellett parkol,
amelynek ajtaján a nagykereskedő emblémája látszik, a másik oldalán
pedig egy kopott, rozsdás furgon áll.
– És ők mikor érnek ide?
– Huszonöt perc múlva. Ennyit hallottam mindössze.
– Egyikőjükre az épület hátuljánál lesz szükségem, a másikukra a
szomszédos épület tetején – magyarázza Joona, majd visszatér a
kocsijához.
Felnyitja a csomagtartót, előveszi belőle a golyóálló mellényt, magára
ölti, amikor meghall maga mögött egy izgatott női hangot:
– Miért nem hallgatja végig, amit…
– Majd végighallgatom, ha velem jön – feleli élesen a rendőr.
 – De az apám az, aki…
– Akkor sem álldogálhat itt! A környéket lezártuk!
Joona meghúzza a szíjat a derekán, majd megfordul, és látja, amint
egy rendőr igyekszik megakadályozni egy középkorú nőt abban, hogy
közelebb menjen a halalüzlethez.
– Ez az apám cége – folytatja tovább a nő. – A hűtőpult teljesen új,
akárcsak a szellőzőberendezés. Ez az egész élete munkája! Engedjen be,
jogom van itt lenni!
– Nem, nincs joga, ez itt…
Joona megkerüli a sárga hulladékgyűjtőt, és közben nem hallja, mit
mond a rendőr a nőnek, aki azonban még mindig felindultan válaszol:
– Jó, magával megyek, ha hajlandó végighallgatni. Az apám odabent
van. Már idős ember… zaklatják. Csináljanak már valamit! Hárman
vannak, van pisztolyuk és egyéb fegyverük és…
Majd elhallgat, amikor hirtelen izgatott hangok hallatszanak az
üzletből. Valami csörömpölve a falhoz csapódik, majd összetörik a
padlón, azután újból csend támad.
 12

Az egyenruhás rendőr felemeli a kordonszalagot, és kivezeti az izgatott

nőt a lezárt területről. Végigmennek a homlokzat mentén, majd húsz
méter után megállnak egy sor lehúzott alumíniumredőny előtt.
A rendőr ekkor megragadja a nő felkarját, ő azonban kiszabadítja
magát. Az augusztusi napfényben kavarog a por a parkolóban.
Joona sietve utoléri őket, szól a rendőrnek, hogy átveszi az ügyet,
azután a nőhöz fordul.
A nőnek nagy, csillogó szeme van, telt ajka reszket a félelemtől.
Farmernadrágot visel, fehér széldzsekit, valamint egy kockás Burberry
sálat.
– Joona Linna vagyok, felügyelő az Országos Bűnüldözéstől, és
mindent megteszek, hogy az apja…
– Próbáltam elmagyarázni…
– Várjon egy kicsit! Tudom, hogy fél, és ígérem, végig fogom hallgatni,
de kezdjük azzal, hogy mi a neve!
– Nora, de ez most mindegy. Odabent bántják az apámat! Hárman
vannak, Aias pedig már idős ember.
– Hallom, amit mond, Nora, de el tudná mesélni, mi történt pontosan?
A nő a füle mögé hajtja rakoncátlan, sötét tincseit.
– A mai reggel is úgy indult, mint bármelyik másik. Bent voltam az
üzletben apámmal, és táblákat írtam – magyarázza a nő, majd megtörli a
száját. – Akkor érkeztek meg a Fivérek. Az épület előtt parkoltak le a
furgonjukkal, apa pedig szólt, hogy hívjam a rendőrséget, és meneküljek
ki hátul, vagyis a hűtőkamra melletti irodán keresztül.
– Kik azok a Fivérek?
– Tíz évvel ezelőtt az apjukkal folytatott konkurenciaharcból apám
került ki győztesen, ők pedig most mindent vissza akarnak kapni…
Egyiküket, Brancót még az iskolából ismerem. Valójában egész kedves
srác, játszott a focicsapatban is, amelynek apám volt az edzője.
– Hivatásos bűnözők?
– Azt nem hinném, de fenyegető leveleket küldözgettek, éjszakánként
felhívtak minket, és megpróbálták bíróság elé vinni az ügyet, ugyanis
sok pénzről van szó, és sok húsról, az apám pedig már nem győzi tovább.
A nő sírva fakad, könnyei leáztatják a szemfestékét, amely a szeme
alatti ráncokba folyik.
– Nora, muszáj távol maradnia innen és hallgatnia a helyszínen levő
rendőrökre, máskülönben megnehezíti a munkánkat. Ugye megérti?
A nő bólint, majd reszkető ujjaival megtörli az orrát.
– Csak annyira félek, hogy bántani fogják az apámat.
– Tudom, de én most bemegyek, és beszélek velük.
– Bemegy az üzletbe?
Joona felemeli a kék-fehér nejlonszalagot, és elmegy az „Andersson
Zöldség-Gyümölcs” üzlet előtt.
Az árufeltöltő kapunál három műanyag szék áll egy asztal körül,
amelyen egy söröspohár tele van cigarettacsikkekkel.
Joona továbbmegy, átlép egy alacsony kerítésen, és mutatja a
kollégáinak, hogy bemegy. A halalüzlet homlokzati oldalán halad, majd
bekopog az ajtón.
– Simon? Beszélnem kell magával! – szól, majd benyit.
– Senki nem jöhet be! – üvölti egy férfi rekedtes hangján.
– Nyugalom, csak muszáj röviden megbeszélnem valamit Simonnal –
közli Joona, és bemegy, mindkét kezét a feje fölé emelve.
– Mi a rosseb? – recsegi egy szakállas férfi, kezében sörétes puskával,
közvetlenül az ajtótól jobbra. – Süket maga, vagy mi a fasz?
– Nem, csak épp nem érek rá játszani – feleli Joona. – Meg kell
találnom Simont. Azt mondták, itt kell lennie.
Joona felméri a helyzetet, és azonnal látja, hogy a halalüzletben
tartózkodó öt személyt mindössze egy hajszál választja el a vérfürdőtől.
Csupán a félelem tartja őket kissé feszültségben, ezért élnek még,
egyelőre.
 A fagyasztópult mögött, körülbelül tíz méterrel odébb áll Aias, fehér
köpenyben, egy szeletelőkést szorítva Branco torkához.
Branco pisztolya a véres padon hever.
A bejárati ajtótól jobbra, csaknem a pult mellett áll a szakállas férfi
egy Benelli M4 Super 90-essel, Aiasra célozva.
A hűtőszekrény mellett, amelyben üdítőitalos dobozok, energiaitalok
és vizespalackok sorakoznak, ott áll fél térden az egyenruhás kolléga,
Haron, jobb alkarjával a bal kezére támaszkodva, és Sig Sauerével a
szakállas férfit veszi célba.
Leghátul a helyiségben, a pumpás termoszokkal és műanyag
teáscsészékkel megrakott asztal mellett egy sovány, szőke, lófarokba
fogott hajú férfi toporog idegesen, Glock 34-esét a rendőrre fogva.
– Haron, maga és Simon válaszoltak a riasztásra, tehát együtt érkeztek
ide – folytatja Joona nyugodtan.
– A hátsó bejáratnál van, azt hiszem – feleli Haron, le nem véve
fegyverét a szakállasról.
– Jó, mert jeleznem kell, mi a helyzet – feleli Joona semleges hangon.
– Maradjon nyugton, a picsába! – szól rá a szőke felindultan.
– Csak előveszem a telefonomat – feleli Joona.
– Lepuffantom a társát, lelövöm a zsarut, esküszöm!
– Csak nyugi, Danne, megoldjuk! – kiáltja oda Branco félhangosan.
Joona lassan előveszi a szolgálati mobilját, és felhívja Manvirt.
A helyiségben csak úgy vibrál a feszültség. Valamennyien alig bírják
már visszafogni magukat. A nyers hús és a nedves beton szaga mellett az
izzadságé is érződik.
– Itt Manvir.
– Hallottál valamit az årstai helyzetről? Simon Bjerke nincs a
helyiségben. Feltehetőleg az épület hátsó bejáratánál tartózkodik.
– Ki a fene az a Simon? – tudakolja a szőke fickó.
– Majd megbeszélem a stábbal – mondja Manvir.
– Na most már tényleg elsütöm, a kurva életbe! – suttogja a szakállas
vérben forgó szemeit Aiasra meresztve.
Nagyon dühös, remeg a kezében az élesre töltött fegyver. A tölténytár
öt sörétes patront képes befogadni. Meglehetősen valószínűtlen, hogy
ebből a távolságból elhibázná az öreget.
– Mindenki figyeljen most rám! – szólal meg Joona, és a telefonját a
zsebébe csúsztatja. – Ez szemmel láthatólag patthelyzet. Maguk hárman
fivérek, gondoljanak bele, ha bárki elsüti a fegyverét, ketten maguk
közül meghalnak, a harmadikat pedig életfogytiglanra ítélik!
– Pofa be! – üvölti a szakállas.
– Várjon! Ha lelövi Aiast, ő elvágja Branco torkát, miközben a
kollégám magát fogja agyonlőni – magyarázza Joona nyugodtan. – És
talán Dannénak is sikerül elsütnie a Glockját és megsebesítenie a
kollégámat, mielőtt lefegyverzem és letartóztatom.
Odakintről izgatott hangok szűrődnek be, azután Nora
kétségbeesetten bekiabál valamit. Aias keze megremeg, mire egy vércsík
indul meg a kés hegyétől Branco nyakán lefelé.
Joona szemügyre veszi a hűtőkamra lassan himbálózó műanyag
lamelláit és Branco kezét a fehér fali csempén elmosódottan tükröződve.
– A kurva életbe, Branco vérzik! – ordít fel hirtelen a szőke.
– Csak nyugalom, semmi baj! – kiáltja vissza. – Ígérem, nem lesz
semmi baj, senki nem fog…
– Na most már elég, lássunk neki! – recsegi a szakállas, és tesz egy
lépést előre.
– Ez csak egy karcolás, és nem volt szándékos – próbálja nyugtatgatni
Joona. – Aias, maga meg legyen óvatos azzal a késsel! A lánya odakint
vár, azt mondja, Branco az iskolatársa volt.
– Tudom – feleli az öreg.
– És tagja volt a maga focicsapatának…
– Igen, sajnálom, én csak próbálok…
– Leszarjuk a sajnálkozásodat! – üvölti a szakállas.
Ujja megremeg a ravaszon, és orra hegyéről egy izzadságcsepp
pottyan a földre.
– Hallgasson ide, én csak biztos akarok lenni benne, hogy mindenki
megérti, mennyire a 22-es csapdája ez, mielőtt előállnék egy javaslattal –
folytatja Joona. – Egyikük sem tehet semmit anélkül, hogy valamennyi
fegyver egy időben elsüljön. Még csak rám sem nézhetnek, mert
folyamatosan célozniuk kell. Akár a Coltomat is előhúzhatnám minden
gond nélkül a válltokomból.
– Meg ne próbálja! – kiáltja a szakállas. – Teljesen elment az esze?
– Egyikük sem tudná rám szegezni a fegyverét – magyarázza Joona,
majd nyugodtan előveszi a pisztolyát, és élesre állítja.
– Ezt nem hiszem el – suttogja Danne.
Branco idegesen böffent egyet, és rövid időre behunyja a szemét.
– Semmit sem tehetnek – mondja tovább Joona. – Odamehetnék, és
most rögtön lelőhetném bármelyiküket, de…
– Ez a fickó teljesen lökött?
– Figyeljenek rám! – folytatja Joona. – Nincs túl sok időnk, de úgy
gondoltam, megoldhatjuk a helyzetet, még mielőtt az Országos Bevetési
Egység lerohanná az épületet.
– Mi a szart akar? – rivall rá a szakállas.
– Megtudtam, hogy Aias elég csúnyán kitúrta a maguk apját az
üzletből és…
– Én keményebben dolgoztam – helyesbít az öreg.
– És maguk hárman most azért vannak itt, hogy mindent
visszavegyenek, de ez nem így működik. Így mindössze annyit érnek el,
hogy börtönbe kerülnek.
– Remek – vágja rá a szakállas.
Megnyalja az ajkát, majd a sörétes puska csöve nagyot csattan az
üvegpulton.
– De van jobb megoldás is – folytatja Joona. – Haron, lenne kedves
leereszteni azt a fegyvert?
– De…
– Csak tegye, amit mondok! Minden rendben lesz.
A kollégája riadtan néz, miközben Sig Sauerét a földre szegezi. A
hűtőpult szerkezete zümmögve bekapcsol, a hűtőszekrényben sorakozó
üvegek pedig csörömpölni kezdenek.
– És most, Danne, maga is megteheti ugyanezt.
– Na azt már nem! – feleli ideges mosollyal a szőke fickó.
– Mindenesetre az ujját azért levehetné a ravaszról.
– Oké, a francba, megteszem.
 Joona lassan közelebb lép a sörétes puskás fazonhoz. Ahogy a betonon
lépked, a cipője talpában megcsikordulnak a beleragadt kavicsok.
– Szeretném, ha egyezséget kötnének Aiasszal – folytatja Joona. – A
halal hústermékeknek hatalmas piaca van…
– Mi a faszt képzel, miről van itt szó? – vág a szavába a szakállas.
– Nagyobb a kereslet, mint amennyit Aias el tud látni, úgyhogy
elegendő lesz valamennyiüknek… És láttam egy üresen álló üzletet itt a
közelben. Ami azt illeti, még jobb helyen is van, közelebb a szállodához.
– Ne is figyeljetek erre a hülyeségre!
Joona a magasba emeli Colt Combatját, kilöki belőle a tárat, a zsebébe
teszi, majd a csőben levő patront is kiejti, amely nagyot csattan a
cementpadlón.
A szakállas teste már remeg az adrenalintól. Képtelen elengedni a
bosszúvágyát, és félő, hogy bármelyik pillanatban elsütheti a fegyverét.
– Kibérelhetnék – magyaráz tovább Joona. – Akkor már
üzlethelyiségük is lesz. A hűtőaggregátort és az idekint sorakozó
pultokat pedig elvihetik. Aias ingyen is odaadja maguknak, igaz, Aias?
– Persze, vigyétek csak nyugodtan! – bólint az idős férfi.
A szőke erre remegő kézzel leereszti a pisztolyát, az arca lángol. A
szakállas azonban valamit motyog magában, és úgy markolja a
fegyverét, hogy kézfején a bütykök elfehérednek.
– Maguk pedig megszervezhetik a szállítmányokat – magyarázza
Joona, miközben a pult felé tart. – Aias, mutassa meg nekik a számlákat,
hogy ki tudják számolni, mekkora nyereségre tesznek szert, ha…
A mondata kellős közepén azonban, oldalra sem nézve, kilendül a
karja, és felcsapja a szakállas férfi fegyverének a csövét. Ugyanebben a
pillanatban a fegyver fülsüketítő zajjal elsül. Golyózápor zúdul a
plafonra szerelt lámpabúrára.
Joona körbefordul, és nekinyomja a Colt markolatát a szakállas fickó
homlokának, miközben magához ragadja a sörétes puskát, majd a
szőkére céloz vele. A fénycső üvegszilánkjai és vakolatdarabkák
záporoznak a fejükre.
A szakállas hanyatt esik, beveri a fejét a falba, majd tátott szájjal és
pislogó szemmel lecsúszik a padlóra.
 A lámpaaljzat és az alumíniumháló lezuhan a plafonról, összetörve az
üvegpultot. Az üvegszilánkok beterítik a pultban levő húst.
A szőke ledobja a pisztolyát a földre. Haron odébb rúgja, majd előveszi
a bilincset.
Aias elhajítja a kését, megfordul, és arcát a kezébe temetve sírva
fakad. Branco a vállára teszi a kezét, úgy próbálja vigasztalni.
 13

Egy betontalapzat körül papírtányér kavarog a szélben, egy halom

porral együtt, majd tovalibben a repedezett rakpart mentén a következő
házsorig.
Aias egy kórház épülete mögött egy hordágyon ül, Nora pedig fogja a
kezét, miközben egy rendőrrel beszél.
Joona átrohan a parkolón, majd megáll Simon Bjerke kollégája, Haron
Shakor előtt, aki golyóálló mellényét a járőrkocsi csomagtartójába teszi.
– Simon nem volt az épület mögött, sőt, sehol a környéken – közli
Joona.
– Hát ez fura – feleli Haron, nem nézve a szemébe.
– A rádiója pedig ki van kapcsolva – folytatja Joona.
– Nem tudom, mit mondjak erre.
– Sürgős az ügy.
Az Országos Bevetési Egység kivezeti a három fivért a halalüzletből. A
szakállas férfi feje be van kötve, és valamennyiüket megbilincselték.
– A megállapodás él! – kiáltja utánuk Aias. – Én tartom a szavam!
Branco mosolyogva néz a szemébe, míg el nem tűnik az egység egyik
fekete furgonjában.
– Nézze, tudom, hogy védeni próbálja Simont – folytatja Joona. – De
az, hogy egyedül ment be oda, nagyon veszélyes dolog.
Haron azonban csak a fejét rázza.
– Azt akartam, hogy menjen hátra és…
Ám azonnal elhallgat, amikor riasztást kap a rádióján. Leveszi a
készüléket a dzsekijén levő tokból, és felhangosítja.
– Haron, vétel – hallatszik egy fáradt hang a vonal túlvégéről.
– Simon, te vagy az? – szól bele a férfi, majd pár lépéssel odébb megy.
– Itt egy felügyelő az Országos Bűnüldözéstől, aki szeretne…
 – Már úton vagyok – vág a szavába a társa. – Csak hugyozok egyet, és
veszek egy…
Csattanás, recsegés, majd csend.
– Simon? Simon! Vétel – szólongatja idegesen Haron. – Simon, vétel!
– Árulja el, hol van! – szól rá erélyesen Joona.
Haron üres tekintettel mered rá.
– Megszakadt a vonal, mielőtt…
– Haron, ha tudja, hol van most a társa, el kell mondania! – erősködik
Joona, és kinyitja a kocsi ajtaját.
– Mégis miről van szó?
– Csak mondja meg!
– Simon az L.A. Bárban ült egész délután. Az odaát van, fent az årstai
sportpályáknál – feleli a férfi a háztetők fölé mutatva.
– Jöjjön velem!
Beülnek a járműbe, Joona repülőrajtot vesz, majd riasztja a Körzeti
Irányítóközpontot, miközben már az autópálya fölött átívelő kanyarban
száguldanak.
– Szóval alkoholista – állapítja meg Joona.
Erre Haron mesélni kezd Simon ivászati szokásairól. Újra meg újra
megígérte, hogy visszafogja magát, ám a helyzet csak egyre rosszabbá
vált.
– Már évek óta próbálom fedezni – ismeri be Haron.
Egy órával azelőtt hagyta ott Simont a bárban, hogy riasztást kapott a
halalüzletben kitört vita ügyében. Megpróbálta elérni a társát, de
amikor rájött, hogy Simon kikapcsolta a rádióját, egyedül indult a
helyszínre.
Joona az utolsó egyenes útszakaszon felgyorsít, áthajt a szemközti
sávba, majd két kerékkel a járdán állva hagyja el az autót az L.A. Bár
előtt.
A vendéglátóegység egy krémszínű, vörös erkélyes, többlakásos
családi ház sarkán áll. A néptelen teraszt poros napernyők árnyékolják
le.
Joona odaszalad, és feltépi az ajtót.
 Odabent három férfi ül, külön asztalnál, valamennyien egy-egy nagy
korsó sör mellett, és a tévében közvetített focimeccset nézik.
A karaoketerem üres, a felszolgáló pedig egy csésze kávé mellett
üldögél a pult mögött, és a telefonját nézegeti.
Joona hatalmas léptekkel odamegy hozzá, és felmutatja a szolgálati
igazolványát.
– Hol a rendőr? – tudakolja. – Az egyenruhás férfi?
– Fizetett és elment, talán úgy tíz perce – feleli a felszolgáló, és
eltakarít az útból egy pléhdobozt, papírszalvétákkal és evőeszközökkel
együtt.
– Egyedül volt?
– Mindig egyedül van.
– Tudja, hová indult? – érdeklődik Joona, miközben a tükörben látja,
amint Haron belép a bárba.
– Fogalmam sincs – feleli a felszolgáló.
– Na, erőltesse meg magát! Fontos!
– Csak annyit láttam, hogy jobbra fordult, aztán eltűnt…
Joona megfordul, és a kijárathoz siet, Haron tartja neki az ajtót, majd
követi.
– Úgy hangzott, mintha Simon az utcáról telefonált volna, amikor azt
mondta, még elintézi a dolgát – magyarázta Haron.
Joona futni kezd az épület mentén, el a Thai Spa mellett, le egy
lépcsőn, majd be a parkolóba.
Egy varjú reppen fel a kukák közül.
Joona előhúzza a pisztolyát, majd bemegy egy csendes hátsó udvarba,
amelyen gyalogutak és egy kis park is található. A méretes nyírfák
gyökerei feltörték az aszfaltot.
Távolabb egy játszótér látszik, hintája nyikorogva himbálózik a
szélben, s van ott egy piros csúszda is.
Joona körülnéz, és a ház hátsó fala mentén megindul egy magas,
kültéri lépcső felé, amelynek rozsdás acélkorlátja van.
A lépcső mögül valami recsegő, kaparászó hang hallatszik.
Joona int Haronnak, hogy kövesse őt széles félkörívben, míg ő
hangtalanul megy tovább előre. Vállával a lépcső talapzatát súrolja, és
nedves tégla, elrohadt avar, majd végül a vér vasban gazdag illatát érzi.
Ismét hallatszik a kaparászás, meglehetősen közelről.
Joona lép egyet előre, és pisztolyát a lépcső mögötti sötét sarokra
szegezi.
Az egyik pinceablakot belülről alufóliával borították be.
Két patkány tűnik el hirtelen kaparászó hang kíséretében egy
farostlemez mögött.
A lépcső előtt a föld vértől nedves. A házfal mentén egy három méter
hosszú vonszolásnyom látszik, amely azonban hirtelen véget ér.
Joona futni kezd a vércsík irányába, majd tovább, végig az egész
házon, míg ki nem ér a hátsó kertből. Körülnéz a néptelen utcán, azután
jobbra fordul, és megáll a kereszteződésben.
Egyetlen autót sem lát, ahogyan gyalogost sem.
Megint elkéstek.
Joona riasztja az irányítóközpontot, kéri, hogy zárják le az utakat, és
küldjenek helikoptereket, majd jelentést tesz Manvirnak.
Amikor visszatér a hátsó kertbe, látja, hogy Haron odakint áll, és a
vérnyomot figyeli. Két karja ernyedten lóg, teljesen kimerültnek tűnik.
A nedves vonszolásnyom mellett, a földön hever Simon Bjerke
testkamerája, a rozsdás csatornarács mellett pedig egy tejfehér
töltényhüvely csillog.

Joona a többi felügyelővel együtt csendben ülve várakozik az Országos

Bűnüldözés konferenciatermében. Erixon átvette a helyszínelést, róla
pedig tudja, hogy minden apróságot azonnal jelenteni fog.
Årsta környékén több száz járművet vizsgáltak át a lezárt utakon, de
akárcsak a helikopteres területátfésülés, ez sem járt eredménnyel. A
kérdéses területen nincsenek térfigyelő kamerák, de egy csapat
végigjárja a környező házakat, és mindenhová bekopogtatnak, hogy
kiderítsék, látott-e valaki valamit.
Johan Jönson, az IT-szakértő bő pizsamanadrágot visel, és egy
feliratos pólót. Töltőre teszi a telefonját, majd egy laptopot helyez az
asztalra.
 Az egyik rendőrtechnikus kiemeli Simon Bjerke kameráját egy
kartondobozból, majd felmutatja, akár egy ritka műalkotást az
aukciósházban.
– Minden lehetséges nyomot begyűjtöttünk, ugyanakkor igyekeztünk
vigyázni is rájuk – magyarázza, és eltúlzott pislogással próbálja meg
feljebb tornászni orrnyergén a szemüvegét.
Johan Jönson gumikesztyűt húz, elveszi a kamerát, kicsit megrázza,
majd leteszi az asztalra, a laptop mellé.
– Mozizunk – jelenti ki, némi műköhögés kíséretében.
Simon Bjerke testkamerája olyan felvételi módba volt állítva, amikor
az eszköz működik, bár úgy tűnik, mintha ki lenne kapcsolva. A piros
lámpa az elején ilyenkor nem villog úgy, ahogy máskor szokott.
A rendőrök által viselt valamennyi testkamera folyamatosan rögzít a
belső memóriára, hogy felvételkor már harminc másodperccel előre
látni lehessen, mi történt a felvétel kezdete előtt.
Ez azért van, mert máskülönben esetleg nem lehetne tudni, mi volt a
kamera bekapcsolásának kiváltó oka, márpedig gyakran ez a
leglényegesebb a nyomozás szempontjából. Igaz, ezek az első
másodpercek személyiségi okokból hang nélküliek.
– Akartok hangot, vagy sem? – kérdi Johan.
– De hát nincs hangja – vágja rá Manvir már-már felindultan.
– Dehogy nincs. Csak akkor némul el, amikor áthelyezik az anyagot a
kameraplatformra… sőt, ha egészen korrektek akarunk lenni, még akkor
sem.
– Akkor akarunk hangot.
– Ez kissé megkönnyíti a dolgomat – feleli Johan, és klónozza a
memóriakártyát a számítógépén.
Azután visszahelyezi a kamerát a technikusok dobozába, lehúzza a
kesztyűjét, és a gépet a többiek felé fordítja.
– Készen álltok? – kérdi a felügyelőkre nézve.
– Igen – válaszolja Saga.
A film hirtelen kezdődik el, a mikrofonba süvítő széllel és az aszfalton
ropogó léptekkel. A kamera Simon Bjerke törzsére van rögzítve, és az
ide-oda ugráló kép a ház hátsó bejáratának lépcsője felé közelít.
 – Simon, te vagy az? – hallatszik Haron ideges hangja a szolgálati
rádió hangszóróján keresztül. – Itt egy felügyelő az Országos
Bűnüldözéstől, aki szeretne…
– Már úton vagyok – vág a szavába a társa.
Simon beoson a lépcső mögé, és megáll a pinceablak előtt. A gyűrött
ezüstpapír az üveg mögött homályosan tükrözi vissza ernyedt arcát. A
park sáros avarkupacainak közepén a játszótéri csúszda vörös csillagnak
látszik. Hirtelen mintha valami szürkés dolog folyna végig a gyepen.
– Csak hugyozok egyet, és veszek egy…
Az ezüstös tükörben egy pillanat alatt kiemelkedik egy görnyedt árny,
átlósan a háta mögül, és villámgyorsan halad előre.
S még mielőtt Simon befejezhetné a mondatát, egy erőteljes csapás
minden más hangot túlszárnyal. Valami felrobban a földben, a
mikrofonban nagy csattanás hallatszik, majd elsötétül a kép.
Lihegő lélegzetvételt hallanak.
Simon felordít a fájdalomtól, miközben az oldalára gördül, és aktiválja
a kamerát. A hang azonnal kiélesedik, hallani rajta, hogy iszonyú
fájdalmai lehetnek, szapora lélegzetvételei között rémülten nyüszít.
Mindössze a nyírfák napsütötte csúcsa látszik.
Egy autó lassan közeledik, majd megáll.
Valaki végigrohan az aszfalton.
A kamera megremeg, és ismét a talajt mutatja.
Gépies, visító hang harsogja keresztül Simon elgyötört üvöltését.
Fények villognak, előbb az épület homlokzata válik láthatóvá, majd pár
méternyit feljebb emelkedik, mielőtt megáll.
– Leesett róla a kamera – állapítja meg Joona.
A vijjogás folytatódik, majd fémes nyikorgás, Simon pedig felnyög a
fájdalomtól.
– Ez úgy hangzik, mintha ledarálták volna valami átkozott
húsdarálóban! – suttogja Petter.
– Felcsévélik egy platóra – állapítja meg Joona.
Csend támad, majd felhangzik pár csattanás, azután az autó elhajt. A
kamera ott marad az aszfalton, és az azzal párhuzamos teret veszi.
 Kisvártatva megjelenik egy patkány, majd még egy, azután lassú
léptek hallatszanak.
– Ez én voltam, egy hajszállal csúsztam le a dologról – állapítja meg
Joona.
– Nézzük meg még egyszer! – javasolja Saga.
– Fel tudjuk javítani az elkövetőről készült képet? – tudakolja Greta.
 14

Johan Jönson letépi egy Pop Rocks robbanócukorka piros zacskójának

egyik sarkát, majd a szájához emeli, és úgy önti bele a cukorszemcséket.
Ahogy a szénsav nyállal keveredik, aprókat robban a szájában,
miközben megpróbálja feljavítani a tettesről készült képet.
– Nem fog sikerülni – feleli, majd hátradől. – Nincsenek arcvonásai,
nem több, csupán egy porfelhő.
Manvir végigsimít a nyakkendőjén, majd beáll a helyiség egyik
sarkába, tekintetével azt a függőleges vonalat fixírozva, ahol a két fal
összeér.
Petter a hátát bámulja, és már nyitja a száját, hogy mondjon valamit,
Greta azonban megakadályozza ebben.
– Hagyd békén! – szól rá félhangosan.
Johan Jönson ekkor egy fekete ikonra kattint, amely úgy fest, akár egy
régi, mechanikus labirintusjáték, és a laptop képernyője azonnal
elsötétül.
– Megpróbálom egy X-terminal nevű programmal, de nem hiszem,
hogy segíthet…
Joona az első krimináltechnikai jelentést tanulmányozza az årstai
épület hátsó kertjéből, Greta a három áldozat fotóit hasonlítja össze,
Petter szórakozottan lapozgatja a rendőrmagazin egyik példányát, Saga
pedig Johan mögé állva bámulja a képernyőt, és közben mély ránc ül ki a
homlokára.
– Nem megy? – tudakolja.
– Nem, ennél jobb már nem lesz – feleli a férfi véreres szemével
Sagára nézve.
Valamennyien Johan laptopja előtt gyűlnek össze, kivéve Manvirt, aki
továbbra is ott áll a sarokban. Az elkövetőről készült legélesebb kép még
mindig nem több egy szürke felhőnél Simon háta mögött. Válla és
fejének körvonala halványan kivehető, az arcvonásai azonban nem, és
semmi különös ismertetőjel vagy ruházat nem látszik.
– Ennyiből nem lehet megállapítani a tettes testmagasságát? – veti fel
Greta.
– Nehéz – feleli Johan. – Mert ha jól látom, előrehajolt, vagy…
Mindenesetre elég különösen néz ki.
– Talán négykézláb fut – ötletel Saga.
– Hát ennek semmi értelme – sóhajt fel Petter.
– Tudom, talán nincs túl sok minden, amiből kiindulhatnánk –
magyarázkodik Joona. – De van azért, amit első pillantásra is
észrevehetünk. Láttuk, milyen gyors, és meglepetésszerűen támad.
– Mint egy vadállat – suttogja Greta.
– És azt is tudjuk, hogy csendben marad, nem szól egy szót sem –
folytatja Saga.
Hirtelen sötétebb lesz a helyiségben, amikor a számítógép alvó
üzemmódra vált. A ventilátor zümmögve lelassul, majd elhallgat. Csupán
a forró burkolat kattogása hallatszik, ahogy lehűl.
– Pedig már közel jártunk – sajnálkozik Greta Joona szemébe nézve. –
Ha az idő a mi oldalunkon áll, elkaphattuk volna.
– Ki tudja? – feleli Joona.
– Elég lett volna, ha öt perccel korábban érsz oda, vagy ha Simon nem
kapcsolja ki a rádióját.
– Talán úgy tűnik – feleli Joona a mágnestábla és a falon sorakozó
fotók felé biccentve. – De ez még mindig a gyilkos játéka. Ő találta ki a
szabályokat, mi pedig alighanem abban a tempóban ugrálunk, ahogy ő
fütyül.
– Én pedig azt gondolom, ha csak kicsit is gyorsabbak és okosabbak
lennénk… – fejtegeti Greta. – Tudjuk, hogy Margot-t a värmdői
lovardában lőtte le, és a Kapellskär melletti koleratemetőben találtak rá.
Azt ugyan még nem tudjuk, Severint hol lőtte le, viszont egy hallstaviki
temetőben bukkantak rá.
– Két temető, ez már valamiféle mintázat lehet – fejti ki Saga.
 – Simon pedig egy bár előtt kapta a lövést – folytatja Greta. – De még
mindig nem tudjuk, hol találjuk.
– És lehet, hogy még életben van – emlékezteti őket Petter.
– Tudom, tudom. Felfogtam, hogy alighanem egy gumizsákba
gyömöszölve fekszik valahol, és épp az életéért küzd – feleli Greta, majd
elfordul.
– Hát ez az igazság – folytatja Petter.
– Jó, csak épp képtelen vagyok erre gondolni. Egyszerűen nem megy,
mert akkor meg a munkámra nem tudnék koncentrálni.
– Én csak fel akartam hívni rá a figyelmet, mert…
– Jó, megtetted! – vág a szavába a nő.
– De a kérdés az, hogy most mi a fenét csináljunk – zárja le a vitát
Petter, és végigsimít az asztalon.
– Meg kell találnunk! – suttogja Greta.
– Ennek a Vadállatnak meglehetősen nagy a vadászterülete – állapítja
meg Saga. – Úgy értem, a värmdői lovarda és a hallstaviki temető közt
van vagy hetven kilométernyi távolság… és ha ezt egy kör átmérőjének
tekintjük, akkor csaknem négyezer négyzetkilométerről beszélünk.
– És nincs okunk azt hinni, hogy ezen a körön belül marad – teszi
hozzá Greta.
– A francba, nem ülhetünk csak így itt, ölbe tett kézzel! – pattan fel a
székéből Petter. – Nem igaz, Manvir?
– Hagyd őt békén! – ismétli meg Greta.
– Megduplázzuk a kör átmérőjét, és közvetlenül az érintett
körzeteknek szólunk, hogy küldjenek járműveket valamennyi temetőbe
– rendelkezik Joona.
– Azonnal intézkedem! – feleli Petter, és feláll, épp abban a
pillanatban, amikor kopogtatnak az ajtón.
Randy lép be, fekete farmernadrág és szürke zakó van rajta.
Erőteljesen szögletes szemöldöke szigorú vonást kölcsönöz egyébként
barátságos arcának.
– Mostanra megérkezett a visszajelzés valamennyi årstai egységtől –
közli, és hamar megköszörüli a torkát. – Sajnos mindeddig semmit sem
találtak… pedig bekopogtattak mindenhová, lezárták az utakat,
végignézték a sebesség-ellenőrző kamerák felvételeit, és mindenféle
kutatást végeztek.
– Csak folytassák, amit elkezdtek! – feleli Greta.
Randy megpróbálja elcsípni Saga tekintetét, mielőtt igent mondana,
majd kimegy a tárgyalóból, és becsukja maga után az ajtót.
Manvir ekkor szó nélkül kilép a sarokból, a mágnestáblához megy,
levesz egy filctollat a polcról, és kiegészíti a listát a harmadik áldozat
révén kiderült újabb tényekkel:

Sorozatgyilkos kilenc kiszemelt áldozattal.

1-es számú áldozat: egy középkorú nő, az Országos Bűnüldözés vezetője.
2-es számú áldozat: egy idősebb férfi, a Mária Magdolna-templom
lelkésze.
3-as számú áldozat: középkora elején járó férfi, rendőr, alkoholista.
Kommunikatív elkövető: talán a felelősség hárítása miatt.
Hivatkozások: Jurek Walter, Saga és Joona.
Ónfigurák: Sagának címezve, a következő áldozatot jelzik.
Közvetlen közelről lövi hátba az áldozatait.
Fegyver: Makarov 9×18-as parabellum, fehérített ezüstköpenyű töltények,
orosz higanyos gyújtófejjel.
Elektromos csévélővel felszerelt kocsija van.
A tetthely és az áldozatok megtalálási helye különböző.
Az áldozatok lelőhelyei különböző temetők lehetnek.
A testeket nátronlúgban oldja fel, gumi hullazsákokban.
Hiányzó nyomok: óvatos és jártas a krimináltechnikában.
Anyagismeret: ónöntés, ezüstfehérítés, nátronlúg használata.
Nem túl igényes (az ónfigurák kidolgozásának hiányosságai miatt).
Rendkívül gyorsan mozog, akár egy ragadozó állat.

Manvir határozottan rányomja a kupakot a filctollra, párat hátralép,

majd átolvassa a pontokat, azután visszafordul a többiekhez.
– Saga, te korábban már említetted, hogy az elkövető valamilyen
módon azonosítja magát Jurek Walterrel.
 – Igen… A borítékon látható anagramma által, ami lehet egyfajta játék
is vagy egy mód arra, hogy provokáljon minket.
– De honnan ismerheti egyáltalán Jureket, amikor minden vele
kapcsolatos anyag titkosítva van? – tudakolja Greta.
– Valaki elég sok mindent kiszivárogtatott a médiának – feleli Joona.
– Amit három rendőr tud, azt már tudja az egész világ – jegyzi meg
ironikusan Manvir.
– A nyomozás végstádiumába már nagyon sokan bevonódtak –
magyarázza Joona. – Utána pedig alakítottunk itt egy sokfős csapatot, és
felgombolyítottuk a Jurek után maradt hideg nyomokat, hogy
megtalálhassuk a hiányzó holttesteket is.
– De miért épp Jurek? – értetlenkedik Greta. – A tettesünk nem
másoló, ha az elkövetési módot nézzük, épp ellenkezőleg.
– Bizonyára valami más hasonlóságról van szó – jegyzi meg Saga.
– Eddig három gyilkosság… De valójában mi is az elkövető működési
módja? – kérdi Manvir a mágnestáblára mutatva.
– Tanulmányozta az áldozatait, feltehetőleg elég hosszasan, így tudja,
mikor és hol tud lecsapni rájuk – közli Saga, majd feláll.
– Alaposan tervez – teszi hozzá Manvir, majd a táblára is felírja.
– Hátulról oson a közelükbe, váratlanul gyorsan ront rájuk, és egész
közelről lövi hátba őket.
– Van egy új patronunk fehérített ezüstből… ugyanaz a méret, mint a
klasszikus töltényé: 9×18 mm-es Makarov… amely a szovjet Makarov
pisztolyokba illik – veti közbe Manvir.
– A töltény véleményem szerint arra szolgál, hogy megbénítsa az
áldozatot az elszállítás előtt – magyarázza Saga az istállót ábrázoló
fotókra mutatva. – Azt nem tudjuk, miért nem öli meg őket azonnal, de
nyilvánvalóan ez is a módszer része.
– Egyetértek – helyesel Greta.
– És nem sokkal azután, hogy elhurcolja a testeket, egy másik helyen
hagyja őket, esetleg egy temetőben – folytatja Saga egyre hevesebben. –
Egy gumizsákban, amely igen erős szagot árasztó nátronlúggal van
feltöltve. Ezenkívül nejlonba és lepedőkbe is becsavarja őket, és
madzaggal átköti.
 – Narvál nem tudta megállapítani a halál közvetlen okát, amely
lehetett a lövés, de lehetett más is – magyarázza Joona. – Még azt sem
tudjuk, az áldozatok halottak voltak-e egyáltalán, amikor oszlásnak
indult a testük.
– A kurva életbe – fintorodik el Petter.
– Nem csupán megölni akarja az áldozatait, hanem meg is akarja
semmisíteni őket – teszi hozzá Joona halkan.
Saga leül a helyére, Manvir arca pedig teljesen elsápad, miközben
újból leveszi a kupakot a tollról, és felírja:

A tettes jól felkészült, tanulmányozza leendő áldozatait, ismeri a

szokásaikat.
Okkal tartja életben az áldozatait.
Megsemmisíti őket.

Manvir visszateszi a tollat a polcra, majd visszamegy a helyére,

kigombolja a zakója felső gombját, és leheletnyit felhúzza a
nadrágszárát, mielőtt leül.
– Az ónfigurák képezik a rejtély legkézzelfoghatóbb részét –
magyarázza. – Ez az ő különleges módszere a velünk való
kommunikálásra.
– Na és hogyan kellene értelmeznünk? Miért épp ón, és egyáltalán
miért szobrok? – tudakolja Greta.
– Az első asszociációm természetesen az ólomkatonákhoz fűződik –
vágja rá Manvir. – Gyerekkoromban szokás volt ilyeneket önteni,
kifesteni, aztán különféle történelmi csaták alapján elrendezni őket.
– Azért ezt nehéz lenne eladni a mai gyerekeknek – mosolyodik el
Greta.
– Mondjatok még konkrét megfigyeléseket! – szólal meg Manvir, de
nem mosolyog vissza.
– A Sagának küldött papírdobozok a Svédországban leggyakrabban
használt fajtából valók, ezért képtelenség lenyomozni az eredetüket.
Ugyanez a helyzet a ragasztószalaggal. Ezeket a holmikat mindenfelé
árusítják – magyarázza Petter, és felmutat két fényképet.
 – Úgy tűnik, az ónfigurákat az elkövető abba csomagolta, ami épp a
keze ügyébe került, az is lehet, hogy a kukából túrta ki őket – teszi hozzá
Greta. – Piszkos nejlonba, régi papírokba, rongyfecnikbe.
– A technikusok pedig nem találtak ujjlenyomatokat és biológiai
eredetű nyomokat semmin – folytatja Petter.
Joona kinyitja az egyik dossziét, kiveszi belőle a csomagolásról készült
fotókat, kiteszi maga elé az asztalra, majd egyesével végignézi őket.
Egy szétszaggatott póló a Dodgers baseballcsapat emblémájával és egy
fél gyerekmenü.
Egy darabka buborékfólia, rajta a Gusztavsbergi Porcelángyár
szétszakított emblémájával.
Egy lexikonból kitépett lap. Egyik oldalán egy cikk részletei
látszódnak egy bizonyos madárcsoport, a trogonfélék családjáról,
valamint a troilit nevű ásványról. A másik oldalán pedig egy óriási
fénykép a trójai falóról, egy amforára festve, időszámításunk előtt 670-
ből.
Egy szövetdarab csipkeszegéllyel, valamint egy fotómásolat, rajta egy
régi, kézzel rajzolt térkép egy al-Majdal nevű városról, amely egy tenger
mellett fekszik.
A lap hátulján pedig egy gyerekrajz, mely vörös zsírkrétával készült,
és egy étkezőasztalnál ülő családot ábrázol.
Greta az összpontosító Joonát figyeli, és az előtte, az asztalon
sorakozó fotókat.
– Joona, mire gondolsz? – tudakolja.
– Margot ónszobra egy trójai falóról szóló cikkbe volt csomagolva, és
egy gustavsbergi fóliába – magyarázza Joona. – Simoné egy bár
menüjébe, valamint egy textildarabba, amelyet egy Los Angeles-i
baseballcsapat emblémája díszít.
– A lovarda és az L.A. Bár – nyög fel Saga.
– Ez a Vadállat előre megmutatja, hol fogja lelőni a következő
áldozatát – teszi hozzá Joona.
– Ó, istenem! – suttogja Greta.
– A pap ónszobrát ebbe az anyagba tekerte be – magyarázza Joona, és
átadja a fotót Sagának.
 – Ez alighanem egy keresztelőruha – mondja a nő.
– Utánanéztem az al-Majdal nevű városnak, de már nem létezik –
folytatja, kezében a telefonnal. – A Migdal vagy Jézus nyelvén Magdala
nevű izraeli városhoz tartozik…
– Ahonnan Mária Magdolna származott – teszi hozzá Greta.
– Ki néz utána, hogy a Mária Magdolna-templomból hiányzik-e egy
keresztelőruha? – kérdi Joona.
– Majd én! – vágja rá Petter sietve.
– Szóval azt is előre elárulja nekünk, kit öl meg, és azt is, hogy hol.
Mégsem sikerült még megállítanunk – sóhajt fel Manvir, és meglazítja
nyakkendőjét.
– Már-már igaza lehet azt illetően, hogy a felelősség egy része a miénk
– motyogja Petter.
– Fejezd be! – szól rá Greta.
– Csak épp olyan rohadtul frusztráló!
– Tudom, és egyetértek, de most már felfogtuk a játékszabályokat –
feleli Greta, és feláll a székből. – Amint a következő szobor megérkezik –
márpedig érkezni fog –, indul a versenyfutás!
 15

Francesca Beckman a rendőrséghez tartozó Krízis- és Traumaközpont

egyik pszichológusa. Ő dönti el, hogy Saga dolgozhat-e ismét teljes
munkaidőben.
Három évvel ezelőtt Saga Jurek Walter ellen indított hajtóvadászata
visszaütött rá. Hirtelen fordult a kocka, és ő lett az áldozat, akinek
küzdenie kellett a családja megmentéséért.
Amikor a féltestvére, Pellerina belehalt annak következményeibe,
hogy sokáig egy koporsóba zárva feküdt, Saga teljesen összeomlott.
A titkosszolgálat állta a két évig tartó rehabilitációja és a szakszerű
pszichológusi ellátása költségeit Idö szigetén, egy különleges részlegen.
Amikor visszatért Stockholmba, már eléggé megerősödött ahhoz, hogy
ne az legyen az első gondolata: meg akar halni.
A délutáni napfény áthatol a fák ringatózó ágai között, úgy éri el a
rendelőt. Mintha az egész helyiség forogna, gurulna, akárcsak egy
strandlabda a lejtőn.
Saga a halványkék fotel legszélén ül. Alig észrevehetően bólint,
miközben Francesca barna szemébe néz.
A pszichológus háta mögött a szokásos családi fotók és gyerekrajzok
helyett egy nagy méretű, bekeretezett, erdőt ábrázoló fénykép függ a
falon. Valahányszor Saga felnéz Francesca szeméről, rögtön egy lejtőt
lát, szórt fénnyel megvilágítva, és egy mohával benőtt, kerek kövek közt
kacskaringózó kis patakot.
– Teljes mértékig úgy vélem, komoly javulást mutat az állapota. A
kijelölt időpontban jelenik meg, jól végezte a munkáját is, és két Down-
szindrómás gyereket is pártfogol – összegzi Francesca. – Mindezen
okokból kifolyólag azt válaszoltam az Országos Bűnüldözés kirendelt
vezetőjének, hogy javaslom önt hivatali szolgálatra.
 Francesca arca szép, bár számtalan apró sebhely borítja, egészen a
füléig, még a hajas fejbőrén is. Az ötvenes éveiben jár, és olyan magas,
hogy ki kell nyújtania a lábát az íróasztal alatt, különben beverné a
térdét az asztallap aljába.
– De én bevetésen szeretnék részt venni, ez az én világom, és ezt
próbáltam világosan elmagyarázni – ellenkezik Saga.
– Tudom – feleli a pszichológus, és leveszi olvasószemüvegét.
– És fontos nekem ez a munka – folytatja Saga, egyik lábát ide-oda
himbálva. – Azt hiszem, jót tenne nekem a visszatérés, hogy érezhessem,
alkalmas vagyok még az akciózásra is, mert tudom, hogy az vagyok.
– Értem, amit mond – feleli Francesca.
– És a bűnüldözésnél szükségük is van rám! Talán túlzásnak hangzik,
de…
– Saga, túl korai ez még – vág a szavába lágyan a pszichológus. –
Megítélésem szerint komoly előrelépést tett, de…
– Maga semmit sem tud rólam! – emeli fel a hangját Saga, és úgy
felpattan, hogy a szék a falnak csapódik mögötte. – Semmit nem tud a
rendőrök munkájáról, arról, mi mindennek vagyunk kitéve, és mit
követel meg tőlünk ez a munka!
– Akkor magyarázza el nekem! – javasolja Francesca türelmesen.
– Bocsánat – motyogja Saga, majd visszaül. – Csak annyira csalódott
vagyok.
– Azt hittem, örülni fog, mert támogatom, hogy ismét a rendőrségnél
dolgozhasson.
– Örülök is, csak épp nem hivatali szolgálatra termettem, hanem…
Saga elhallgat, és összefonja az ujjait, hogy ne gesztikuláljon.
– Szóval nem érezte jól magát ma a bűnüldözésnél?
– Ez volt a legjobb dolog, ami az utóbbi évek során történt velem.
Érdekes volt, és tudom, hogy a hasznukra váltam, hogy én is
hozzájárultam a… Csak azt akarom mondani, hogy úgy érzem, jóval
többet is tudnék nyújtani, ha akcióba léphetnék Joona oldalán.
Saga elhallgat, és tekintete átvándorol az ablak alatt, a falon remegő
kis fényfoltokra.
 – Találkozott már Randyvel? – kérdi Francesca, hogy magára vonja a
figyelmét.
– Igen… Vagyis bejött ma egy megbeszélésre az osztályra.
– És milyen érzés volt látni?
– Okés, úgy értem, semmi különös.
Francesca ismét felveszi az olvasószemüvegét, és belelapoz egy
jegyzetfüzetbe.
– Azt mondta, azért szakított vele, hogy önmagát büntesse.
Saga mély levegőt vesz, majd ismét odafordul hozzá.
– Már nem érzem így, de… kezdetben nem bírtam elviselni önmagam,
ahogy már említettem is, nem hittem el, hogy megérdemlem a
szerelmet, még azt sem, hogy jogom van élni.
– De most van egy új kapcsolata… Stefannal.
– Igen.
– Mesél róla? – faggatja a pszichológus rövid csend után.
– Nem is tudom. Kissé korai lenne még… Fogalmam sincs, mi lesz
belőle, és nem akarok erőltetni semmit. Mindkettőnknek megvan a
maga élete, de rendszeresen találkozunk, és nekem ennyi egyelőre elég.
– Úgy érzi, hogy az ő szerelmét megérdemli?

Saga otthagyja a motorját a szürke házsarok előtt, beüti a kódot, kinyitja

a kaput, és felmegy a lépcsőn a második emeletre. Óvatosan bekopog,
benyit, majd finoman becsukja maga mögött az ajtót, és be is zárja,
lehúzza a bakancsát, és felakasztja a kabátját a fogasra. Stefan fel sem
pillant a konyhaasztalon levő laptopjából, amikor Saga belép, és köszön
neki. A nő látja, hogy a férfi épp egy internetes fórumot böngész, öt
csillagot ad a „Yemoja masszázs”-ra, majd egy hozzászólást kezd írni az
egyik szexmunkásról.
Saga vár pár másodpercig, azután bemegy a fürdőszobába, levetkőzik,
és kinyitja a zuhany csapját.
Rettegés mar a gyomrába, mint mindig, valahányszor itt jár.
Stefan Broman altatóorvos egy djursholmi villában él a feleségével,
Jessicával, és két fiukkal, Nilsszel és Lennarttal, de van egy kis lakásuk is
a solnai Blomgatanon, mindössze pár percnyi kerékpárútra a férfi
munkahelyétől, a Karolinska Kórháztól.
Saga alaposan leöblíti magáról a szappan utolsó cseppjét is, mivel
Stefan nagyon érzékeny a parfümillatra. Megtörülközik, visszaakasztja a
helyére a törülközőt, meztelenül kimegy a fürdőszobából, majd leül a
hálóban a székre.
A rolók le vannak húzva, ám egy rakoncátlan fénysugár mégis rávetül
a linóleumra és a hervasztó bútorokra.
Saga rögtön látja, hogy a bejárónő ott volt aznap, mivel be van
ágyazva, és a felmosófej egyik fehér szála beakadt a padlószegélybe, a
radiátor alatt.
Saga úgy fázik, hogy reszket, amikor Stefan csaknem egy óra múlva
belép a hálóba, és lehúzza a bolyhos takarót az ágyról.
– Feküdj le, vagy menj haza! – szól rá a férfi.
– Nem akarok hazamenni – feleli Saga, és hanyatt fekszik az ágyban.
Olykor próbálja meggyőzni magát, hogy csupán testi kapcsolatra
vágyik, többre most nincs is energiája, és hogy valójában így akar élni.
A férfi ridegen szétfeszíti Saga lábát, és ráfekszik.
Stefan nem szereti, ha benedvesedik.
Párszor ugyanis megtörtént, amikor a férfi gyengédebben közeledett
hozzá, ám azután ott is hagyta Sagát az ágyban, a ruháit azonban
összeszedte, kihajította a lépcsőházba, és hazazavarta őt.
Mit számít?
Csak el ne veszítse őt! Erősen a nyelvébe harap, valahányszor kezdené
beleélni magát a dologba.
Saga a plafonra szerelt lámpát bámulja, hogy ne kelljen a férfi
szemébe néznie, és a légáramlattól libegő porcsíkot figyeli.
Stefan gyors, agresszív lökésekkel mozog, és szidja Sagát,
valahányszor a nő nem fekszik elég mozdulatlanul, elmondja
mindennek, és azt suttogja a fülébe, hogy kölcsönadja őt valamennyi
barátjának.
Kis idő múlva fél kézzel megragadja Saga torkát, fojtogatni kezdi, és
még erősebben döfködi.
 Saga teljesen ernyedten fekszik. Az oxigénhiánytól már villámok
cikáznak a szeme előtt.
Mindössze az ágy recsegését és a férfi hangos nyögését hallja, amikor
az végre elélvez, és kihúzza a nemi szervét a nő testéből.
Saga átgördül az oldalára, a könyökhajlatába köhög, és olyan
csendesen lélegzik, ahogy csak tud.
A férfi lihegve fekszik a hátán, vörös a füle és a mellkasa.
Stefan semmiről sem tud, már nem emlékszik Sagára, ő azonban
kötődik a férfihoz, aki a Karolinska Kórház csapatának tagja volt azon a
napon, amikor Sagának tönkrement az élete.
Ő volt Saga húgának az altatóorvosa.
Miután Saga megtalálta őt a Tinderen, és ránézett a fényképére,
kiment a fürdőszobába, és elhányta magát. Azáltal, hogy lefeküdt a
férfival, képes volt megőrizni a gyászát, ami jóval több volt, mint a
semmi.
– Most kezdtem el dolgozni a bűnüldözésnél – mondja a férfinak.
– És mennyit keresel?
– Nem tudom, én csak…
– Nagyszerű – sóhajt fel a férfi.
– Rendeljek valami kaját? – kel fel az ágyból Saga.
– Nincs rá időnk. Megpróbálok még aludni egy kicsit edzés előtt.
– Én azt hittem…
– Nem kell idejönnöd – vág a szavába a férfi. – Annyira azért nem jó
veled.
– Ne légy rám dühös, csak mert megkérdeztem…!
– Nem akarok veled együtt enni, nem vagyok a pasid!
– Tudom, de szükségem van rád.
A férfi ad neki 1,5 milligramm Frivelle-t egy esetleges terhesség
megakadályozása céljából, és figyeli, miközben Saga lenyeli a tablettát.
Amikor Stefan részeg, gyakran beszél arról, mennyire utálja az olyan
nőket, akik ellenállhatatlannak hiszik magukat, vagy karrieristák,
gyűlöli azokat is, akik császármetszést végeztetnek, és mindig abban
reménykedik, hogy ronda heg marad majd a hasukon.
 Saga zuhanyzás nélkül öltözik fel, mert a férfi azt akarja, hogy nedves
legyen a spermától a lába között, amikor felül a motorjára. Nevetve
gondolt bele, hogy végigfolyik majd a nő combján, amikor egy fontos
üzleti tárgyalásra megy.
Amint Saga kiér a lépcsőházba, kiveszi a táskájából a papír
zsebkendőjét, alaposan megtörölgeti magát, majd kihajítja a szemetesbe.
Csak akkor kezdenek el folyni a könnyei, amikor felpattan a
motorjára. Hirtelen elönti a bánat, és elszorítja a torkát, szinte levegőt
sem kap tőle.
Miközben hazafelé hajt, arra gondol, hogy még mindig Jurek irányítja
az életét. Ő tehet róla, hogy Saga már nem rendőr, és arról is, hogy
képtelen a szerelemre.
Bármit megtenne, ha visszaforgathatná az idő kerekét, és kapna még
egy esélyt, hogy végezhessen Jurekkel.
Mert ez az ő feladata lett volna.
Saga elhalad a Karolinska Intézet mellett, meglátja szemben az Északi
tornyokat, ám ő jobbra kanyarodik az Essingeledennél.
De vajon mi lehetett Jurek Walter titka? Hogyan tudta megmérgezni
őt?
Aki beengedi Jureket az elméjébe, soha többé nem szabadul meg tőle.
Időnként Joona szemében is ezt látja. Ő sem szabad ember.
Bizonyára ugyanez a helyzet a gyilkossal is, jut eszébe hirtelen. Ő is
eltévedt Jurek labirintusában, mert túl sokáig nézett a szemébe.
Áthajt a Västerbro hídon. A lemenő nap narancsszínű fénye
visszatükröződik a lába előtt fodrozódó vízben.
Beleremeg a gondolatba. A gyilkos is eltévedt Jurek labirintusában.
De szinte mindenki halott már, aki találkozott Jurekkel. Akkor ki lehet
ő?
A napfény úgy süt a långholmeni fák koronáira, mintha lángba
borultak volna.
Vajon ő is áldozat volt, vagy egyike azoknak, akiket Jurek toborzott
volna segédjéül, valaki, akinek sikerült leakadnia a horgáról?
 16

Saga egy háztömbnyire parkol le a motorjával a lakásától, előveszi a

telefonját, automatikusan megnyitja az őrző-védő applikációt, és valós
időben nézi a négy kamera felvételét: az előszoba és a bejárati ajtó, a
konyha, a nappali és a hálószoba felől, az ablakokkal.
Minden csendes és érintetlen a lakásában.
Visszanézi a korábbi felvételeket.
Mivel csupán a mozgásokat rögzíti a merevlemez, a legutóbbi
felvételen az látszik, ahogyan kimegy az előszobába, felhúzza a cipőjét,
majd a homlokát és a két tenyerét az ajtónak támasztva hosszú percekig
álldogál, mielőtt kilépne a lakásból.
Saga mindig szorong, valahányszor Stefannal készül találkozni, mert
tudja, hogy ezzel önmagát bünteti, azzal azonban nem volt tisztában,
hogy ilyen hosszasan tétovázik előtte. Azt hitte, egy másodperc alatt
összeszedte magát, és már indult is.
Ahogy hazaér, az összes ruháját behajítja a szennyeskosárba, majd
sietve lezuhanyozik, s közben egy pillanatra sem feledkezik meg új
ötletéről, miszerint Jurek bántotta a Vadállatot.
Megtörülközik, és felveszi rózsaszín köntösét.
Este fél nyolckor ül le az ágyára, ölében a laptopjával, és nekiáll
keresgélni a neten Jurek Walter nevét idézőjelbe téve.
Bár minden, vele kapcsolatos anyag titkosítva van, a keresőmotor
több mint háromezer találatot hoz ki. Többségük olyan blog és podcast,
amely valódi bűnesetekkel és döglött ügyekkel foglalkozik.
Bizonyos megfogalmazások szinte szó szerint ismétlődnek, mint
például, hogy Jurek Walter egy modern kori legenda. Valaki azt írja róla
az egyik fórumon, hogy sírgyalázó volt, és trófeagyűjtő az Oslói
Rendőrség egyik biztos forrása szerint, egy másik pedig Madrid környéki
tömegsírokkal kapcsolatban emlegeti a nevét.
Saga már épp azon töpreng, hogy különleges keresőszavakat ír be,
nyomozástechnikai részleteket vagy pontos helyszíneket, ehelyett
azonban a húga, Pellerina keresztnevét írja be Jureké mellé, majd
lenyomja az Entert.
Ezúttal mindössze tizenhárom találat érkezik. Lejjebb görget, és
megfagy a vér az ereiben, amikor meglátja, hogy létezik egy weboldal „A
Jurek Walter-akták” címmel.
Megborzong, mély lélegzetet vesz, majd rámegy az oldalra. Ám egy
röpke pillantás is elég, hogy lássa, a tartalom létrehozója az Országos
Bűnüldözés és a titkosszolgálat egy csomó titkosított anyagát használta
fel.
Ahogy lejjebb görget, és rátalál az utolsó képre, amely akkor készült
Jurekről, mielőtt megszökött a Löwenström Kórház Igazságügyi
Pszichiátriai Zárt Osztályáról, ki kell kapcsolnia egy időre a laptopját, és
a légzésére kell összpontosítania.
Ezután különféle alacsony felbontású fotókra kattintgat a lengyel
útlevélben, amellyel Jurek eljutott Svédországba, továbbá a rendőrség
ujjlenyomatvételi lapjára, amely a Lill-Jan erdőben történt elfogása után
készült, a bűnügyi-technikai dokumentációra és egy megkezdett
önéletrajzra.
Saga megállapítja, hogy szinte az egész anyag eredeti, és közvetlenül
köthető Jurek Walterhez. Mindössze néhány fotó lehetett közülük
manipulált, mint például egy véres szék, amelyről azt állították, hogy a
hasselgårdeni demensek otthonából való.
Úgy tűnt, a webhelynek semmi más célja nem volt, mint a lehető
legtöbb anyagot nyilvánosságra hozni Jurek Walterről.
Egyfajta rajongói oldal, gondolja Saga.
Az oldalt egy magát Karl Spelernek nevező személy jegyzi.
Saga rákeres a férfi nevére, és látja, hogy valóban létezik. Dél-
Afrikából származik, jelenleg Älvsjőben lakik, fix állása volt újságíróként
az Expressen nevű esti lapnál, de kirúgták onnan, és manapság amolyan
magányos igazság bajnokaként tevékenykedik.
 Saga halványan emlékszik is még a történetre. A titkosszolgálat
behatolt a kiadóba, és lefoglalta az egész aznapi sajtónyomást, amint a
tudomásukra jutott, hogy az Expressen leközölt egy tudósítást a
sorozatgyilkos Jurek Walter utáni hajszáról.
Bizonyára Karl Speler volt a cikk szerzője.
Saga visszatér a férfi weboldalára, a megkezdett önéletrajzhoz, ahol
egy rövid telefoninterjút talál Susanne Hjälmmel, aki sok évvel ezelőtt
orvosként dolgozott abban a jól őrzött bunkerben, ahol Jurek Walter ült,
akit beengedett az elméjébe, most pedig hosszú börtönbüntetését tölti a
hinsebergi intézetben.
Susanne kitérő válaszokat ad Karl egyenes kérdéseire, ám mégis
nyilvánvaló, hogy tönkretette őt a Jurek Walterrel történt találkozás.
A nő elvált, elveszítette mindkét lánya felügyeleti jogát, és egyáltalán
nem fogadhat látogatókat az intézményben.
Az átírt interjú azzal végződik, hogy a nő szó nélkül megszakítja a
beszélgetést, amikor Karl Joona Linnáról kérdezi.
Saga ráklikkel az „info@jurekwalterfiles.com”-ra, és ír egy rövid e-
mailt arról, hogy Karl Spelerrel szeretne beszélni, majd aláírja a nevét és
a telefonszámát.
Miután elküldi a levelet, még arra sincs ideje, hogy visszatérjen a
weboldalra, amikor megszólal a telefonja. Felveszi, és beleszól:
– Saga.
– Karl Speler vagyok – mondja egy férfi a levegőt kapkodva. – Saga
Bauerrel beszélek?
– Igen. Épp az imént írtam önnek.
– Oké, bocsánat, csak le vagyok nyűgözve attól, hogy tényleg maga
keresett meg – magyarázza a férfi sietve.
Saga úgy véli, Karl Speler bizonyára azért döntött úgy, hogy
nyilvánosságra hozza az igazságot Jurek Walterről, mert az újságot
elkobozták, a cikket kitörölték, őt magát pedig elbocsátották.
Hallja a férfi lélegzetvételét a telefonvonalban, és arra gondol,
bizonyára hihetetlen nagy munkába telt neki összegyűjteni az
információkat és elkészíteni az összeállítást.
 És ebben a történetben Jurek mellett ő és Joona játszották a
főszerepet.
Persze hogy a férfi számára különösnek tűnik, hogy élőben beszél egy
olyan emberrel, akinek a tevékenységét követte, feltérképezte és
messziről tanulmányozta hosszú évek óta!
– Van egy kis ideje, hogy beszéljünk? – tudakolja Saga, és idegesen
nevetgél, de úgy, hogy ne hallatsszon bele a vonalba.
– Hogy van-e időm beszélgetni egy földre szállt angyallal? Nos, talán
felszabadíthatok néhány percet rendkívül tartalmas és hasznos
életemből e célra.
– Úgy tűnik, maga többet tud Jurek Walterről, mint bárki más, a
rendőrséget leszámítva.
– Kétségtelenül így van – feleli a férfi.
– És bizonyos tekintetben még a rendőrségnél is többet.
– Meglehet.
– Hihetetlenül hálás lennék, ha segítene nekem, hogy kik azok, akik
találkoztak Jurek Walterrel, és még élnek.
– Persze, semmi akadálya.
– Tényleg mindenki érdekel… mindenki, akit csak az útjába sodort a
szél.
– Jó, de…
– Tudja az e-mail-címemet – vágja rá Saga.
– De ha azt akarja, osszam meg magával a kutatásaim eredményét,
szeretném, ha személyesen találkoznánk, leülnénk együtt, és
megmutatnám magának az általam összegyűjtött anyagot egy kávé vagy
akármi mellett.
– Csak épp rengeteg most a dolgom.
– Értem – feleli a férfi sértetten. – Én tudok várni, amíg lesz egy kis
ideje.
– Nem úgy értettem – magyarázkodik Saga sietve. – Annyi minden
történik jelenleg, és én nem várhatok. Szívesen találkoznék magával
már ma este, ha megfelel.
Saga farmert húz, és hozzá meleg pulóvert, majd visszaül a motorjára, és
Hornstullbe hajt. A liljeholmi híd kellős közepén gondolja végig, hogy
Karl Speler hajszál híján visszatáncolt. Saga csak az utolsó pillanatban
jött rá, hogy a férfi cserébe akarja adni az információt, úgy, ha kap
valamit a nőtől, ha láthatja élőben, és kérdezhet tőle olyasmiről, amiről
még nem tud.
Halovány felhők húznak végig lassan a sötét égbolton, az öböl sík
felszíne felett.
Saga a Brännkyrka mellett futó autópálya feletti viadukton halad, el a
tűzoltóállomás mellett, és a Långsjön felé tart. Jókora, magányos házak
és zöldellő kertek suhannak el mellette. Az ablakokból kiáradó fény
megcsillan a faleveleken.
Sehol egy lélek, se egy autó. A világ elsötétült, és álomba merült.
Saga nehezen talál észszerű magyarázatot arra, amit tenni készül.
Titokban visz véghez egy akciót, és közben tisztában van vele, hogy
ezzel könnyen elvághatja magát attól, hogy valaha is felvegyék a
bűnüldözéshez.
Saga lelassít, jobbra kanyarodik, majd megáll egy hatalmas, a
hatvanas években épült villa felhajtóján.
Lelakatolja a motorját, benéz a konyhaablakokon, látja az
étkezőasztalt és a fehér márvány munkalapokat, egy világos színű fából
készült rácsozatot, azontúl egy ülőgarnitúrát egy társalgóban, és belát a
hatalmas, kertre néző, beüvegezett ebédlőbe is.
Ám egyetlen embert se lát, bár a ház ki van világítva.
Karl Speler megkérte, hogy ne csengessen be a főbejáratnál, hanem
menjen egyenesen a konyha felőli bejárathoz.
Saga átlósan végigmegy a kerten a villa sarkáig. A távolból
kutyaugatás hallatszik.
A lépőköveket moha borítja. Egy régi befőttesüvegben százszámra
úszkálnak a cigarettacsikkek.
A konyhaajtó mellett, egy drót nélküli csengő fölött, egy
ragasztószalagon a Speler név áll.
Saga megnyomja a gombot, majd hátrébb lép.
 Odabentről erős puffanásokat hall, majd egy középkorú, alacsony,
izmos, kerek arcú, világos szemöldökű férfi nyit ajtót. Szőke haja rövidre
nyírva, leszámítva a frufruját, amelyet fent hátrafésült.
– Ez gyors volt, jöjjön be! – mosolyodik el Karl, és kilátszanak hegyes
szemfogai.
Fehér zoknit visel, kék farmert és gyűrött zakója alatt egy „Depeche
Mode” feliratú pólót.
Saga belép egy szűk előszobába, ahol a kalaptartó alatti akasztókon
kabátok lógnak. A konyhába vezető ajtó csukva van, és Saga előtt egy
keskeny lépcső vezet le a pincébe.
– A francba, nem semmi – jegyzi meg a férfi, és remegő kézzel bezárja
a bejárati ajtót Saga mögött.
Karl megindul elöl a lépcsőn, majd megáll, és visszafordul Sagához,
amikor észreveszi, hogy a nő tétovázik.
– Egy családtól bérlem az alsó szintet, ott lakom. Nem zavarjuk
egymást, ha nem feltétlenül muszáj.
– Most is itthon vannak? – tudakolja Saga.
– Nem hiszem.
Saga átlépi a sportcipőket és egy pár cowboycsizmát, amelyet valaki
csak úgy lerúgott a lábáról az előszobaszőnyegen, és követi a férfit.
– Nem árt, ha használja a telefonján levő lámpát – magyarázza a férfi,
elidőzve Sagán a tekintetével. – A kis múzeumomban problémák vannak
az elektromossággal, a földzárlati megszakító állandóan kiold.
Saga bekapcsolja a lámpát.
A férfi kerek arcán végiggördül egy fénylő izzadságcsepp.
A lépcső minden lépésük alatt megreccsen, Karl árnyéka pedig folyton
ott himbálózik előttük. A fény időnként felhatol az ívelt plafonig,
máskor le a kopott linóleumig.
Saga tisztában van vele, hogy nem lett volna szabad egyedül
idejönnie. Tudja, hogy át kellett volna küldenie a címet Joonának, de
nem merte megkockáztatni, hogy a férfi esetleg meg akarta volna
állítani.
Karl a jobb kezével a korlátba kapaszkodik. Karórájának arany
láncszemei végigkarcolják a fát. Hüvelykujja körül egy piszkos ragtapasz
csúfoskodik.
A férfi rögeszmésen mesél valamit összefüggéstelenül arról, hogy az ő
idejében kik voltak a kimagasló tehetségek az újságíró-főiskolán, meg a
különféle lapszerkesztőségekről, ahol dolgozott.
Azután elhallgat, amint leérnek egy tágas, sötét helyiségbe. Karl pár
lépést tesz befelé, azután hátrafordulva a nőre sandít.
– Saga Bauer… látogatóban a múzeumomban – mondja magának, mint
aki képtelen felfogni, hogy ez megtörténhetett.
Saga végigvilágít a lámpájával a tágas helyiségen. Két kis plafon alatti
ablakon keresztül magasra nőtt füvet lát, és egy gumi focilabdát.
A falakat Jurekkel kapcsolatos, beüvegezett fotók díszítik:
szakvélemények, igazságügyi orvostani dokumentumok, valamint
Sagával és Joonával kapcsolatos dokumentumok másolatai.
A plafonra egy nagy térképet mázoltak, amelyen Jurek
sírelhelyezésének módszerét jelölték a Lill-Jan erdőtől egészen az utolsó,
üresen maradt sírhelyig, amely Morabergben található.
A vajszínű linóleum kellős közepén három üveglapos tárló sorakozik
csillogva. A plafonra szerelt síneken függő sötét lámpák fénye ezekre
irányul.
– Jöjjön! – vezeti be Karl a helyiségbe.
Saga követi, ám hirtelen megtorpan, amikor meglátja a fényben a
nagy méretű tárolót és benne a högmarsői kápolnából származó ásót.
– Felismerte, igaz? A hagyatékból vettem, fillérekért – magyarázza a
férfi.
A következő tárlóban Saga véres papucsa látható, az Igazságügyi
Pszichiátriai Intézetből, az utolsóban pedig három apró, sötétbarna
üvegcse, bennük a Sevofluran nevű műtéti altatószer.
– Itt a séta vége – szólal meg a férfi.
 17

Karl Speler kinyit egy ajtót, amely egy kivilágított szobába vezet.
Saga lekapcsolja a mobilja lámpáját, és követi a férfit egy ablaktalan
konyhába. Egy sötét színű fából készült bárpulton üvegpoharak, egy
shaker, jégtartó vödör és szódásszifon sorakozik.
A pult mögötti falon Dél-Afrika zászlaja függ, valamint egy mandula
formájú pajzs, kutyafogakkal díszítve.
– Ez itt a konyha és a bár – vezeti tovább a férfi, akár egy
ingatlanügynök.
Ahogy Saga elmegy egy porszívó mellett, érzi, hogy az még meleg. A
plafon alatt egy kézigránát alakú összetöppedt lufi lebeg, míg a
légmozgás odébb nem fújja.
Megkerülnek egy régimódi rágógumi-automatát, amely piros színű
fémből készült, egy üveggömbbel a tetején, elforgatható karral és egy kis
ablakkal.
– És ez itt a társalgó. Gondoltam, üljünk le itt – javasolja a férfi, és
kinyit egy ajtót.
Saga szívverése felgyorsul, amikor meglátja, hogy két férfi áll egy
amerikai játékasztal két végén, és a fényesre csiszolt falapon süvítve
lökdösnek egy korongot ide-oda.
Mindketten felegyenesednek, és Sagára bámulnak, amikor belép a
helyiségbe.
Az idősebb férfinak hosszú haja, tekintélyes orra, és sötét szemöldöke
van, ujjain ezüstgyűrűk. Szűk bőrnadrágot visel, és fekete pólót.
– Hihetetlen – mosolyodik el, majd óvatosan közelít Sagához, és
közben folyamatosan a szemébe néz.
– Aki most magára bámul, nem más, mint Dragan – magyarázza Karl. –
Ő pedig itt Rüssel, aki retteg a vírusoktól.
 A harmincas éveiben járó, keskeny vállú, kisfiús külsejű férfi a
méretes szemüvegében idegesen int neki. Valami piroslik az ajka körül,
és barna papucscipőt visel, bézs színű nadrágot, valamint kockás
pulóvert az inge fölött.
Ennek a helyiségnek sincs ablaka. Barna bőrfotelek sorakoznak egy
alacsony asztal körül, amelyen illatgyertya ég. Az állólámpa fénye egy
televízióra esik, és egy polcra, amelyen játékkonzol és távirányító hever,
egy Szabadság-szobor alakú gyertya és egy piros pléhdoboz mellett.
Saga végiggondolja, hogy a konyhába vezető lépcső itt az egyetlen
lehetséges menekülőút, és a bárpulton álló szódásszifon a legjobb
fegyver a védekezésre.
– Ne haragudjon, hogy így bámulunk magára! – szólal meg Dragan. –
De hát maga Saga Bauer… aki számunkra mitikus lény… és a valóságban
is éppolyan szép, mint a képeken.
– Legalább olyan szép – teszi hozzá Karl.
– Legalább – ismétli meg Dragan némi tétovázás után.
– Hozok egy kis bort – ajánlkozik Karl, majd eltűnik.
A falon függ az egyik elkobzott Expressen-példányból a cikk, benne a
Jurekről készült fotóval, amely közvetlenül a Lill-Jan erdőben történt
elfogása után készült. A meglehetősen rövid szöveg egy szabadlábon
levő, titokzatos sorozatgyilkosról szól. A rendőrség tagadja, hogy bármit
tud az ügyről, Saga Bauerrel pedig, a titkosszolgálattól, képtelenség
kapcsolatba lépni.
Karl visszatér, egy üvegtálban kapros chipset hoz, egy kaliforniai,
dobozos vörösbort és négy borospoharat.
– Miért nem ültök le? – mosolyodik el.
Saga, Karl és Dragan a fotelekben foglal helyet, Rüssel pedig egy
széken, átlósan Dragan háta mögött. Karl megtölti a négy poharat az
itallal, amelyből apró cseppek fröccsennek szét az asztalon.
Saga is kap egy poharat, koccint a többiekkel, úgy tesz, mintha inna a
borból, majd a három, várakozásteli pillantással rá meredő férfira néz,
és kénytelen belátni, hogy azok alighanem minden tőlük telhetőt
megtettek érte: kiporszívóztak, illatgyertyát gyújtottak, bort vásároltak,
kitöltöttek egy tál chipset, sőt, talán még a vécét is kitakarították, és
lehajtották az ülőkéjét is.
– Még mielőtt belekezdenénk – szólal meg Karl –, tudnom kell, hogy
üldözési mániám van, vagy valóban a titkosszolgálat intézte el, hogy
kirúgjanak az újságtól?
– Persze hogy ők voltak – vágja rá rögtön Saga.
– Ugye megmondtam? – vidul fel a férfi, és biccent a többiek felé.
– A rohadékok! – sóhajt fel Dragan vigyorogva.
Furcsa szag terjeng a levegőben, amely mintha égett haj és ammónia
keveréke lenne. Karl kiissza a poharából a bor maradékát, majd
utántölti.
– Érdekelne, hogy mivel annyi erőt fektettek a kutatásba…
– Elsősorban Karlé az érdem – veti közbe Rüssel.
– Szóval arra lennék kíváncsi, tudja-e, kik azok a személyek, akik
találkozhattak Jurekkel. Akikre hatással lehetett, és még mindig élnek.
– Oké, értem a kérdést – sóhajt fel Karl, és tétován néz a nőre.
– Nem szándékozom megkérdezni, hogyan szerezte meg a titkos
dokumentumokat – teszi hozzá Saga megnyugtatásképp.
– Ahogyan én sem, hogy hogyan kapott engedélyt arra, hogy akcióban
vegyen részt – mosolyog rá a férfi.
– Most már a bűnüldözésnél dolgozom.
– Tudjuk – feleli Dragan, és remegő kézzel a füle mögé simít egy
hajtincset.
Rüssel idegesen néz Karlra, aki lassú mozdulatokkal előhúz egy doboz
cigarettát, belenéz, majd leteszi az asztalra.
– Nos, a helyzet a következő – fog bele a mondandójába Karl. – Ha
őszinte akarok lenni, nem vagyok különösebben hálás a rendőrségnek,
de mivel magáról van szó, ráadásul személyesen jött el ide, cserét
ajánlok.
– Miféle cserét? – lepődik meg Saga.
– Még mindig vannak számomra hiányosságok az életrajzában,
amelyekre megadhatná a választ – feleli a férfi, és közben olyan szélesen
vigyorog, hogy ismét kilátszanak hegyes szemfogai.
– Valamit valamiért – vágja rá Rüssel színtelen hangon.
 – Senkinek nem óhajtok beszélni az apámról és a húgomról –
magyarázza Saga komolyan.
– Ezt megértjük – feleli Dragan.
A férfi hátradől, szétterpesztett lábbal ül, és elégedetten vigyorog.
Karl megvakarja a jobb bokáját, majd Saga szemébe néz.
– Az első kérdésem magától értetődő – mondja, majd előrehajol.
– Hallgatom – feleli Saga elkomorodva.
– Azért van itt, mert Jurek Walter még mindig él?
– Nem.
– Vannak fotóim a holland rendőrségtől, és megvan az egész boncolási
jegyzőkönyv is, de az ilyesmit meg lehet rendezni.
– Halott – feleli a nő Karl szemébe nézve.
– Esküszik rá?
– Igen.
– Én mondtam – suttogja Rüssel.
– Rüssel úgy érti, hogy az a bizonyíték Jurek halálára, hogy Joona
Linna ismét hétköznapi módon éli az életét – magyarázza Dragan.
– De azért muszáj volt megkérdeznem – mosolyog Karl. – Mármint
nyilván nem azért jött, mert haverkodni akar velünk, vagy mert Jurek
Waltert a világ legmenőbb gyilkosának tartja.
– Szóval akkor miért is van itt? – kérdi Dragan.
Saga mély levegőt vesz.
– Mert megfenyegetett valaki, aki Artur K. Jewelnek nevezi magát.
– És kicsoda ő? – tudakolja Dragan, kérdőn nézve Karlra.
– Hogy mi? Honnan tudjam? – háborodik fel Karl elvörösödve.
– A név egy anagramma – magyarázza Saga.
– Hát persze – bólint Rüssel.
– Hogy is mondta? – tudakolja Dragan. – Artur K. Jewel?
– Igen.
– Oké – suttogja a férfi. – Értem… hát ez elég beteg dolog.
– És mivel Jurek halott, és az egész családfája kihalt vele együtt –
folytatja Karl jelentőségteljes hangon –, nyilván valaki más áll emögött.
Valaki, aki más módon köthető hozzá.
– És ez az Artur K. Jewel megölt valakit? – tudakolja Dragan.
 – Erre a kérdésre nem válaszolhatok, mivel egy jelenleg folyamatban
levő nyomozásról van szó.
– Hát persze – harap a körömágya bőrébe Karl.
– A hideg futkos a hátamon – vigyorog Rüssel.
Dragan magához veszi a dobozos bort, megtölti belőle Saga poharát,
bár a nő egy kortyot sem ivott belőle, azután a sajátját is. Rüssel ráül a
saját kezére, és leszegett fejjel az ajkát szívogatja.
– Muszáj felmennem elszívni egy szál cigit, de úgy érzem, nincs erre
idő – mondja Karl, majd fogja az asztalon heverő cigarettásdobozt, és a
belső zsebébe teszi.
– Még negyven percig maradhatok – feleli Saga.
– Folytatjuk.
– De kinek áll érdekében megfenyegetni engem és Joonát? És kinek
juthat eszébe az Artur K. Jewel nevet használni?
– Fogalmam sincs. Hiszen, ahogy maga is mondta, szinte senki sem él
már azok közül, akik találkoztak Jurekkel – válaszolja Karl.
– Ami viszont leszűkíti a lehetséges személyek halmazát – jegyzi meg
Rüssel, és feljebb tolja az orrán a szemüvegét.
– Amikor rájöttem, mit művelt Jurek élete utolsó éveiben –
magyarázza Karl –, nekiálltam felkutatni világszerte azokat a
személyeket, akik iránt érdeklődhetett.
– Remek gondolat – szól Saga bátorítón.
– Összeállítottam egy saját top 3 listát azokból az emberekből, akik
esetleg hajlandóak lehetnének összeállni vele.
A férfi kerek arca egyszerre komor és zaklatott, ahogy összeráncolja
szőke szemöldökét.
– Ki az a három személy? – tudakolja Saga nyugodtan.
– Valójában nem tudom, találkozott-e Jurek bármelyikükkel is, de a
tippjeim: az első számú Jakov Fauster, a második Alexander Pityuskin és
a harmadik Pedro Lopez Monsalve.
– Ismerem mindhármukat – feleli Saga. – Az első kettő jelenleg
börtönben ül… Monsalve pedig öreg már, és súlyos beteg, ezenkívül
útlevele sincs, és Kolumbiában él.
Karl befalja a chips felét a tálból, majd a kezét a farmerébe törli.
 – Most rajtam a sor a kérdésfeltevésben – mondja, és a nő szemébe
néz. – Kissé nehezen tudtam ugyanis feltérképezni, mi is történt
valójában a Löwenström Kórház alagsori bunkerében.
– Egy beépített ügynök akciója, haladó szinten – válaszolja Saga.
Ám a férfi egy kézmozdulattal megállítja.
– Az előzményeket már ismerem, a felvételeket meghallgattam, de azt
szeretném tudni, mi történt maguk között, és hogy maga mit látott és
érzett.
Saga erősen az ajkába harap, majd bólint.
– Az én feladatom az volt, hogy szóra bírjam Jureket, anélkül, hogy
beengedném a gondolataimba – meséli színtelen hangon.
– Pedig ahogy én látom, ha Jurek valaha is szerelmes volt valakibe, az
maga volt – jegyzi meg Karl.
– Azt azért nem hinném – feleli Saga, de közben nem néz a férfira.
– Szirénnek nevezte magát, úgyhogy biztos vonzotta – teszi hozzá
gyorsan Rüssel a maga monoton hangján.
– Csak azt akarta, hogy elhiggyem, különleges vagyok a szemében.
– De nem ölte meg magát, pedig megtehette volna – veti ellen Karl.
– Mert jövőbeni forrásnak tekintett, mivel talált egy olyan titkos ajtót
a lelkemhez, amelyről én magam sem tudtam.
– Hihetetlen fickó volt – bólint Karl.
– Klasszikus stratégiát folytatott – fűzi hozzá sietve Rüssel. – Cél,
eszköz, módszer.
Saga már emeli a poharát, mintha ki akarná inni, amikor hirtelen
eszébe jut valami.
– De térjünk vissza a lényegre! Kik azok, akik találkoztak Jurekkel, és
még életben vannak?
– Maga, Joona és Lumi… na meg persze a Hód – feleli a férfi, és a
harmadik poharat is kiissza. – Reidar Kohler Frost ugyan már nem él, a
gyerekei azonban igen. Mindketten Londonban laknak, és mind ez idáig
udvariasan hárítottak minden interjúra történő felkérést részemről és a
média valamennyi képviselője részéről.
– Megvan magának az elérhetőségük?
– Persze. Átküldöm.
 – Köszönöm.
Karl feláll, tesz néhány lépést, kezével hátrafésüli a haját, majd ismét
Sagára néz.
– Istenem, annyi kérdésem lenne, hogy azt sem tudom, melyiket
tegyem fel – magyarázkodik. – Egy nap Jurek meglátogatta magát a
tavastgatani lakásán. Magánál fegyver volt, mégsem ölte meg.
– Az volt életem legnagyobb baklövése. Elhitette velem, hogy élve van
rá szükségem – feleli Saga, és megpróbálja elhessegetni egyre erősödő
szorongását.
– Pedig Joona figyelmeztette.
– Igen – néz a mobilja órájára Saga. – Nagyon elszaladt az idő…
– Készíthetünk egy közös fotót magával? – kérdi Rüssel, és közben
elvörösödik.
– Rendben, csak… még valami. Karl, maga készített egy telefonos
interjút Susanne Hjälmmel a börtönben.
– Róla meg is feledkeztem. Pedig ő még él – feleli a férfi, majd visszaül.
– Az alapján, amit a honlapján olvastam, úgy tűnik, mintha a nő
egyszerűen csak faképnél hagyta volna interjú közben.
– Igen, azt hittem, valami baj van a vonallal, és újból felhívtam, azután
üvöltözni kezdett, hogy mennyire gyűlöli Joona Linnát.
– És kiderült, miért?
– Nem… Vagyis én úgy értelmezem, őt hibáztatja azért, mert saját
maga lelőtt egy rendőrt, de nem tudom biztosan. Megpróbáltam utolérni
most, hogy már szabadlábon van, de nincs bejelentett lakcíme, sem
telefonszáma.
Saga kihúzza magát a fotelban.
– Kiengedték? – hökken meg.
– Igen, már három éve, szeptember elsején.
Saga érzi, hogy kissé megemelkedik a pulzusszáma, és megtörli az
ajkát, miközben az éveket és a hónapokat számolja. Susanne Hjälmet
három évvel ezelőtt, szeptember elsején engedték ki a börtönből. Vagyis
két héttel azelőtt, hogy Saga azt a képeslapot kapta, amely a kapellskäri
koleratemetőt ábrázolta.
 Jurek Walter Susanne elméjébe is beférkőzött, amikor a nő a zárt
intézetben dolgozott. És még mielőtt elkapták volna a saját lakásában,
megölt egy rendőrt, és majdnem két másikat is.
– Köszönöm a ma estét – mondja Saga, és feláll, indulásra készen. –
Örömmel maradnék még, de…
A három férfi hirtelen felpattan, és előkapják a mobiljukat. Egymás
után lépnek oda hozzá, és pózolnak vele egy-egy fotó kedvéért.
Remeg a kezük, és amikor Karl Speler lép oda mellé, Saga érzi, hogy a
férfi bőre nedves melegséget áraszt.
 18

Saga arra ébred az ágyában, hogy valaki matat a levélbedobónál, és

valami csomag hangos csattanással pottyan az előszoba padlójára.
Kinyitja a szemét, és pislogni kezd. A hálószobát elönti a fény, ahogy a
függönyön keresztül besüt a nap. Fél hét van. Saga átgördül az oldalára,
és behunyja a szemét. Tegnap este későn feküdt le, és szeretett volna
még pár órát aludni.
Eszébe jut az a három férfi a pincében, akik alig bírták abbahagyni a
fényképezést, és Karl mindenáron venni akart valamit tőle, mielőtt
elmegy, a harisnyáját, a hajgumiját vagy bármi mást.
Saga az éjjeliszekrényen levő mobilja után nyúl, és rájön, túl korán
van még ahhoz, hogy jöjjön a postás.
Gyorsan kipattan az ágyból, lekapja a pisztolyát a szekrényről, egy
szál bugyiban kisiet az előszobába. Amikor meglátja az apró,
összenyomott kartondobozt a padlón, kibontja, majd lerohan a lépcsőn,
és ki a kapun.
A Tavastgatanon egy lélek sincs.
Mezítláb szalad át a keresztutcába, a Blecktornsgrändre. A
Hornsgatanra levezető lépcsőn sem lát senkit.
A kávézó előtt, a göröngyös járdán egy idősebb férfi áll rollátorral, és
üres szemmel bámul Sagára.
A nő visszafordul, hazamegy, bezárja maga mögött az ajtót, sietve
átkutatja a lakást. Leteszi a pisztolyát, gumikesztyűt húz, magával viszi a
piszkos és sérült kartondobozt a konyhaasztalra, és a szolgálati
rádiójukon keresztül felveszi a kapcsolatot a belső csoporttal.
– Jó reggelt, Saga – szól bele Manvir olyan kristálytiszta hangon,
mintha már jó pár órája ébren lenne.
– Mindenki hallja a beszélgetésünket, kivéve Pettert – mondja Joona.
 – Rendben. Nos, azt hiszem, kaptam egy újabb ónfigurát – meséli Saga.
– Épp az imént, pár perccel ezelőtt érkezett egy csomag a lakásomra.
– És nem láttad, ki volt…?
– Nem, még aludtam, és túl lassú voltam.
– Még nem nyitottad fel a dobozt? – tudakolja Greta.
– Épp most húztam kesztyűt, hogy…
– Ne foglalkozz ujjlenyomatokkal meg szövetrostokkal! – vág a
szavába Joona. – Csak bontsd fel, mert szorít az idő, és szeretnénk, ha
ezúttal nem késnénk el!
Saga letépi a ragasztószalagot, felnyitja a doboz füleit, belenyúl,
kiemel belőle egy csomagot, és kiteszi az asztalra. Óvatosan kihajtogatja
a fehér zsebkendőt, kivesz belőle egy újságpapírból gyúrt gombócot,
abból pedig egy apró ónfigurát.
– Ez egy újabb szobrocska – erősíti meg.
– Akkor most megvan rá az esélyünk, hogy egy lépéssel beelőzzük –
mondja Manvir feszülten.
– Meg tudod állapítani, kit ábrázol? – tudakolja Joona.
– Képtelenség. Belapult az arca… Készítek róla egy fotót.
Saga kiteszi az ezüstszürke figurát az asztalra, a befelé áradó reggeli
napfénybe, lefotózza, és kinagyítja a képet. A sérült arc vonásai valóban
kivehetetlenek, mindössze annyi látszik, hogy magas a homloka, kerek
az arca, és az egyik füle látszik.
Átküldi a fotót a kollégáinak.
Egy sovány testalkatú emberről van szó, valamivel magasabb a
korábbi alakoknál, talán úgy két és fél centiméteres lehet, öltönyt visel,
nagy méretű cipőt, és aktatáska van nála.
– Saga, mi van a hátán? – kérdi Joona kisvártatva.
Saga megfordítja a figurát, és ekkor jön rá, hogy amit az öntőforma
nyomának vélt, valójában egy bevésett minta a zakó hátán.
– Valamit belevésett… Úgy néz ki, mint egy csomó kis felhő. Nem is
tudom, nagyon halványan látszik… Megpróbálok egy jobb képet
készíteni róla.
– És mire tudunk következtetni ebből? Ki lesz a következő áldozat? –
tudakolja Greta.
 – Képtelenség megállapítani – feleli Saga.
– A francba! – suttogja Greta.
– Térjünk át a csomagolásra! – sürgeti őket Joona.
– Fogy az időnk – emlékezteti őket Greta.
– Van egy gyűrött újságcikkünk és egy textil zsebkendőnk – számol be
Saga.
– A cikk miről szól? – tudakolja Manvir.
– Egy elhagyatott metróállomásról.
– És a másik oldalon? – faggatja Greta ideges hangon.
– A stockholmi szigetvilág algavirágzásáról…
– A zsebkendőben van valami különös? – érdeklődik Joona.
– Van rajta valami monogram vagy micsoda… egy hímzett „A” betű az
egyik sarkában.
– Térjünk vissza arra a vízről szóló cikkre! – javasolja Joona.
– Szerintem meg inkább a metróra kellene összpontosítanunk –
ellenkezik Saga.
– Az algavirágzást illetően említenek valami kiemelt helyszínt? –
kérdi Joona.
– Nem. Szerepel itt egy táblázat és benne egy csomó helységnév…
Tyresö, Österåker, Värmdö, Nacka, Saltsjöbaden, Ingarö…
– Folytassuk a metrómegállóval! – vág közbe Manvir.
– Kymlingéről van szó? – kérdi Joona.
– Igen.
– Azonnal hívom a segélyközpontot – intézkedik Greta.
– Olvasd el mindkét cikket jó alaposan! – emlékezteti Joona. – Meg kell
tudnunk, szerepelnek-e még benne konkrétan megnevezett helyszínek
vagy olyanok, amelyekre csak utalnak.
Miközben Saga megpróbál az olvasásra összpontosítani, hallja, hogy
Greta a központtal beszél. Négy jármű is válaszol az adott körzetből.
Sagának hevesen ver a szíve, miközben végigolvassa az újság mindkét
oldalát. Az egyetlen helyszín, amelyet név szerint említenek, a kék
metróvonal szellemállomása, Kymlinge, Hallonbergen és Kista között,
amelyet mindössze azért alakítottak ki, mert úgy tervezték, hogy
kitelepítenek oda néhány állami szervet Stockholm központjából.
Amikor aztán az állam mégis úgy döntött, hogy ezeket a szervezeteket
máshová helyezi, a csaknem teljesen kész állomás építését hirtelen
abbahagyták.
– Egyéb helyszínt nem említ – jelenti ki Saga.
– Odamegyek Kymlingébe – határozza el Joona.
– Ott találkozunk – feleli Saga, és leteszi a telefont, mielőtt még bárki
is ellenezhetné.

Verner Zandén felteszi a szemüvegét, kioson a hálószobából, majd

óvatosan becsukja maga mögött az ajtót, nehogy felébressze a feleségét,
Maját, majd lemegy a lépcsőn.
Hajnal van még. A hatalmas házban a tölgyfa parketta minden
lépésnél megreccsen a súlya alatt.
A titkosszolgálatnál minden titkos, kivéve azt, hogy ki a vezetője,
gondolja Verner. Az ő neve és fotója mindenütt ott van.
Tegnapelőtt egy szinte láthatatlan, sápadt arcú, kerek szemüveget
viselő kis ember követte őt az ICA Maxiban. Verner észrevette, hogy a
férfi titokban többször is lefotózta őt.
Nem is lett volna ebben semmi szokatlan, ám ez a férfi a többiektől
eltérően viselkedett. Nem mosolygott, és nem is hozta lázba a dolog,
inkább úgy festett, akár egy unott gyűjtő.
– Biztos lelkeket gyűjtött – találgatta Maja, amikor Verner mesélt neki
a férfiról.
És ezen az éjszakán a láthatatlan ember is szerepelt a Sebastianról
szóló álmában.
Verner még mindig gyakorta álmodik a kisöccséről, aki hasadt
gerinccel született. A kisfiú az egyik műtéte közben halt meg, tizenegy
éves korában.
Az álmok olykor hihetetlenül szomorúak tudnak lenni. Verner és az
apja egy apró váróteremben ülnek, amikor az orvos kilép a műtőből, és
elmondja, hogy a műtét nem sikerült. Verner térdre rogyva zokog, és
határtalan szomorúság önti el. Máskor látja, hogy az apja kimegy az első
hóesésbe, és úgy üvölt, akár a sebzett vad.
 Megint máskor kimondottan rémálmai vannak, melyekben Sebastian
végigüldözi őt a ház valamennyi szobáján, miközben alulfejlett gerincét
súlyos farokként vonszolja maga után, nekicsapva a küszöböknek és
ajtófélfáknak.
Ma éjjel pedig a láthatatlan gyűjtő is szerepelt az álmában, az ICA
Maxiból. Megoperálta Sebastiant egy konyhakéssel, kihámozta a fiú
farokcsigolyáit, átvágva a szöveteket és sejthártyákat, majd
körbetekerte háztartási papírtörlővel, és a csigolyákat széthúzta, akár
egy cipzárt.
Verner hirtelen felriadt álmából, azután egy jó darabig ott feküdt
lihegve Maja mellett, mielőtt képes lett volna feltápászkodni.
Most pedig végigmegy a hosszú folyosón, el a két, bársonyfüggönyös
szalon mellett, majd ki az üvegverandára, hogy szokás szerint megnézze,
milyen az idő.
Lepillant a tengeröbölre a nagy, parti telekkel rendelkező házak
között. A hullámzó víz csillog a napfényben.
Verner mindennap még reggeli előtt lefut nagyjából öt kilométert. A
Svärdsö Nemzeti Parknál felgyorsít, így fut végig az Älgövägenen a
Grand Hotelig, azután visszafelé, a tó túlpartján már különféle
útvonalakat választ. Keddenként azonban, amikor otthonról dolgozik, a
futókörét mindig a szabadtéri fürdőnél fejezi be, ahol egy órát
önmagának szentelhet. Verner az egyesület vezetőségi tagja, mégis
teljes árat fizet a belépőért, ami persze nevetségesen magas ár azért,
hogy valaki szaunázzon egyet, és megmártózzon a tengerben. Ő azonban
élvezi a környezetet, a különleges, klasszicista épületet, a csendet és a
magányt. Itt meditál, ez az ő mindfulnessórája, amellyel felkészül a hét
hátralevő részére.
Szaunázás után felveszi az utcai ruháját, hazasétál, reggelit készít, és
tálcán felviszi Majának.
Vernert annyira elvakítja a reggeli napfény, hogy szinte semmit sem
lát, amikor visszajön a szalonokon keresztül.
A pincéből, a bojlerből puffanó hang hallatszik. Mintha valaki egy
gumicsizmát hajított volna a ruhaszárítóba.
 Verner nem egy műszaki zseni, Maja mégis minden alkalommal a
csodálatát fejezi ki neki, valahányszor lemegy a pincébe, kihúzza a dugót
a falból, majd visszadugja.
Továbbmegy a sötét folyosón. A nappali ajtaja tárva-nyitva, és nem lát
ki tőle előre.
Nem kellett volna ezt észrevennie, amikor az ellenkező irányba ment?
Megáll, végignéz a kanapékon és a tévén a sötétben, a
tálalószekrényen álló kínai teáskészleten, valamint Lars Lerin falon
függő, borús akvarelljén.
A tegnapi whiskyspohár még ott áll az asztalon.
Becsukja a nappali ajtaját, és már épp arra gondol, hogy le kellene
mennie a pincébe utánanézni, honnan ered a puffanó hang, amikor az
hirtelen megszűnik.
Hallgatózik, hátha lépéseket hall. Lehet, hogy Maja felébredt, és a
saját kezébe vette a dolgok irányítását, feleslegessé téve ezzel Verner
technikai tudását?
A házban azonban hirtelen ijesztő csend támad.
A mellékbejárathoz megy, kiveszi a melegítőjét a szárítóból, átöltözik,
felveszi a futócipőjét és a hátizsákját, kinyitja az ajtót, kilép a hűvös
reggelbe, majd bezárja maga mögött, és átmegy a gyepen.
Mindenki azt ígérte, vasárnap jönnek vacsorára: a lányai és a párjuk,
az unokák és az előző kapcsolatokból származó gyerekek.
Eszébe jut, hogy ki kell még tisztítania a grillsütőt, és szombaton
gyakorolnia kell a varázslást is az előadásra.
A titkosszolgálat titkárságán az egyik fiatalembernek van egy
nagybátyja, aki hegesztő, és segített Vernernek előállítani egy olyan
szerkezetet, amelynek segítségével lebegtetheti Maját.
Verner lemegy a garázsfelhajtóra, ott megáll, jobb lábát felteszi a
lebetonozott virágtartóra, és megigazítja a cipője nyelvét, mielőtt
kikocogna az útra.
A futás mindig az elején a legnehezebb, ma azonban úgy érzi, mintha
bakancs lenne a lábán. Próbál nagyobb súlyt helyezni az elöl levő lábára
és felfelé hajlítani a lábujjait, de tisztában van vele, hogy úgy fest hosszú
végtagjával, akár egy lestrapált jávorszarvas. Legalábbis múlt tavasszal
ezt mondta róla a legközelebbi szomszédja. Aki – és ez elég ijesztő – a
szabadidejében szenvedélyes vadász, ahogy Maja felhívta rá a figyelmét.
Amint megérkezik a csendes erdőbe, rögtön kicsit könnyebbé válik a
dolog. A göröngyös út középső részén remek a talaj.
Egy fakopáncs hangos kopogtatása hatol át a fenyőlombok álmos
susogásán.
Verner ismét a Sebastianról és a gyűjtőről szóló álomra gondol, meg
arra a hangra, ahogy a férfi széttépte a csigolyákat.
A nagy kanyarnál, ahol a felszín ellaposodik, felgyorsít. Olyan érzése
támad, mintha egy hatalmas oszlopcsarnokban futna.
Távolabb, az erdei úton fekete furgon áll. A rendszámtáblája hiányzik,
a sárhányója pedig csupa sár. A jármű mögött átlósan, az árokban teli
szemeteszsák hever. Az autó fekete tetején visszatükröződik a fák
koronájának lassú mozgása.
 19

Naomi Hallberg az aszfaltozott sétaúton hajt keresztül Ursvik

fenyőerdején. Ezen a reggelen a járőrszolgálata utolsó óráját
egymagában töltötte, mivel a társa legkisebb gyerekének nagyon
felment a láza.
Naomi akkor kapta a hívást a Körzeti Irányítóközponttól, amikor épp
egy kis utcában parkolt Kista központja mögött, Stockholm belvárosától
tizenöt kilométerre északra.
Egy fiatal férfit figyelt, aki a világoskék bádogépület nedves
betonlépcsője alatt rejtőzött. Arca csupa seb, ajka remegett, miközben
heroint hevített egy meghajlított kanálban. A lábánál pedig egy idősebb
nő feküdt félálomban egy kilapított kartondobozon.
A férfi meggyújtotta az öngyújtóját, amely épp akkor esett le a
kavicsok közé, amikor Naomi a hívást kapta.
Egyes szintű riasztás volt.
Miután válaszolt rá, Kymlinge felé vette az irányt, s közben hallgatta a
részleteket a központ operátorától.
Épp most kanyarodik rá egy göröngyös útra, azután ismét nagyobb
sebességbe vált. Szeme előtt elsuhannak a lombok. A visszapillantó
tükörből látja, hogy a por, amit felvert, felhőként terül szét a jármű
mögött.
Az operátor közben elmondta neki, hogy a lehető legnagyobb
körültekintéssel járjon el, és az állomásépület túloldalára terítsen ki egy
szöges útzárat.
További négy rendőrautó is úton volt már, de ő lesz az első, aki odaér.
Elsőként és egyedül. Naomi úgy érezte, ez nem túl biztató helyzet
számára.
 Eszébe jut, hogy reszketett a félelemtől, amikor a fociedzője lehúzta
róla a bugyit. Ki tudja, mi történt volna akkor, ha a következő
pillanatban meg nem hallják a többi lány hangját, akik az öltözőhöz
közeledtek?
Amikor húszéves lett, el akart menni a nővérével megünnepelni a
születésnapját, ám csak akkor jött rá, hogy túl korán érkezett, amikor a
nővére új pasija nyitott neki ajtót. A srác beengedte, és adott neki egy
tablettát, és amikor felébredt, a danderydi kórház intenzív osztályán
találta magát.
Naomi kikapcsolja a kocsi tetején levő kék fényt, lefékez, és megáll
egy sorompó előtt, kiszáll, majd előresiet. Kihúzza a csapszeget, fellöki a
sorompót, majd látja, hogy az nekicsapódik a zöld hulladékgyűjtőnek.
Azután visszamegy az autóhoz, és áthajt a sorompó alatt, a göröngyös
erdei úton, amely párhuzamosan fut a metrósínekkel.
Az autó felfüggesztése dübörög, a bokrok súrolják az ajtókat.
Amikor Naomi először megpillantja a fák törzse között a
betonépületet, megáll, és leállítja a motort.
Sosem használta még a szöges útzárat élesben, de nagyjából azért
emlékszik rá, hogyan kell. Az ember kihelyezi a súlyos fémdobozt az
árokba, azután kihúzza a cikcakkban hosszú szögekkel telerakott
szalagot, keresztbe az úton.
Csak csináld! – biztatja magát.
Az idegességtől gombóc van a gyomrában, amikor kiszáll a járműből,
kinyitja a csomagtartót, felveszi a golyóálló mellényt, és a ládát kezdi
keresni, majd rájön, hogy eltűnt.
Visszajelez a központnak, mire megtudja, hogy nem számít, mert a
kollégái már érkeznek is a szemközti irányból.
– Várja meg őket! – utasítja a központos.
Naomi a méretére igazítja a golyóálló mellény vállszíjait, s közben
végigmegy az erdei úton. A növényzet közül vékony ködfátylak
emelkednek fel, ahogy a reggeli napfény felmelegíti őket.
A metrószerelvények egymás után haladnak át megállás nélkül az
erdő közepén álló elhagyatott állomáson. Minden ugyanúgy ott van,
azóta, hogy több mint negyven éve leállították az építkezést: egy nyers
épületszerkezet a liftek, mozgólépcsők és jegyárusító helyek számára.
„Csak a halottak szállnak le Kymlingénél” – tartja a városi legenda,
amely szerint egy ezüstre festett metrókocsin halottak utazgatnak
éjszakánként Stockholm metróvonalain.
A történet legtöbb változata egy fiatal nőről szól, aki egy buli után
hazafelé indulva véletlenül az ezüstvonatra száll, később elvágott
torokkal vagy megőrülve találnak rá Kymlinge állomásnál.
Naomi megáll, leoldja szolgálati pisztolyát az övéről, felhúzza, ránéz a
csillogó fémre és a markolatot fogó ujjaira a halvány színű körmökkel.
Csendes az erdő, a köd már felszállt a harasztok és egyéb aljnövényzet
fölé, és egy nyírfa törzse köré tekeredett. Rézsárga reggeli napfény hatol
át az állomás festetlen betontetejének repedésein.
Naomi szinte révületben lép át a magas szögesdrót kerítésből kivágott
átjárón.
A műszakja fél óra múlva lejár. Amint a kollégái megérkeznek, ő
hazamegy, alszik pár órát, azután pizzát rendel majd, és az ágyban eszi
meg, tévénézés közben.
Továbbmegy a magasra nőtt gazban, fel a töltésre, átlép a síneken, fel
a peronra, majd benéz mindkét irányba a megállók felé.
Különös élmény ebben a kezdetleges megállóban állni, ahol sehol egy
csempe, egy díszítés vagy tájékoztató tábla, esetleg reklám.
Mindössze valami elektronikus zümmögés hallatszik, egy jelfogó,
amely ide-oda kattog, és Naomi lépteinek zaja a csupasz falak között,
ahogy a jegyárusító csarnok lépcsője felé tart. Távolabb, a nyitott ajtó
tele van graffitikkel, és egy vidámpark szellemalagútjára hasonlít.
Már csaknem megfeledkezik róla, miért is van itt, amikor valami
mozgást észlel arrébb, a peronon, szinte teljesen eltakarva a válaszfalak
által. Remegő kézzel biztosítja ki a pisztolyát, és félreáll, hogy kilásson a
pillér sarkánál.
A bal oldali sínek remegni kezdenek. A tócsák felszíne fodrozódik.
Majd a dübörgés egyre fokozódik, ahogy közeledik egy szerelvény.
A földről por és szemét száll fel, és kavarog, mintha súlytalan lenne.
 Naomi kilép a peron szélére, és épp akkor emeli a magasba a
fegyverét, amikor a vonat eldübörög mellette. A válaszfal mögül egy
szürke nejlonzsák lebben fel.
A légáramlat Naomi arcába fújja a haját, ő pedig a lelke mélyén
növekvő pánikkal helyezi ujját a ravaszra.

Verner Zandén a legfelső szaunapadon fekszik. Teste izzadságtól csillog,

a feje tetején pedig úgy felforrósodott a haja, hogy meg sem tudja
érinteni.
Az erdei úton álló furgon egy férfié volt, aki ellenőrző pontok jelzéseit
akasztotta fel egy ifjúsági futóversenyre. Verner megállt, hogy pár szót
váltson vele.
Már annyira melege van, hogy lélegezni is alig bír. Lemászik a padról,
kicsapja az ajtót, és elhagyja a szaunát.
Testét gőz borítja, arca és válla tűzpiros, a mellkasán és a hasán
verejték folyik végig. Felteszi a szemüvegét, az órára néz, felhúzza a
karikagyűrűjét, és kilép az öltözőkabinból.
Szeret egyedül lenni a tágas férfirészlegen. Olyan, mintha az
ezerkilencszázhúszas években találná magát hirtelen, ahogy végigmegy
az árkádos folyosó támpillérei között, el az ajtók mellett, le a lépcsőn,
majd át a belső kerten, amelyben fenyőfák és rododendronok nőnek.
Még mindig túlhevült testtel lép ki a friss reggelbe, és mosolyogva néz
szét a csillogó tengeri kikötőben.
Megáll egy kicsit, és próbálja magába szívni ezt a pillanatot.
A széles, vízbe levezető lépcsőt két, szögletes torony őrzi, amelyek
vaníliasárga fapanelekből épültek és egy-egy ugródeszka nyúlik ki
belőlük.
A távolból, a női medence irányából a sirályok hangos vijjogása
hallatszik.
A jegyárusító bódé ablakába kifüggesztett számok tanúsága szerint
tegnap tizenöt fokos volt a víz.
Verner továbbmegy lefelé a lépcsőn, be a vízbe. A víz hideg, és égeti a
lábát, míg bele nem merül.
 Kicsit későn veszi észre, hogy magán felejtette a szemüvegét, amelyet
rögtön elvisz az ár, és eltűnik a sötétben, az örvénylő légbuborékok
között.
Verner prüszkölve tör fel a felszínre, úszik néhány tempót a fehér
bójákig, majd vissza a lépcsőhöz.
Testét elönti az endorfin, amikor ismét belép az épületbe, és becsukja
maga mögött az üvegajtót.
Lezuhanyozik és megtörülközik, átveszi a nadrágját, fehér pamutpólót
és szandált húz. Vágyik már egy kávéra és reggelire Majával.
Az ajtó kattanással zárul be mögötte.
Végigmegy a kék ajtók hosszú során, áthalad a jegyárusbódén, majd
kilép a kijáraton. Először nehezen találja meg a kulcslyukat a szemüvege
nélkül, amikor be akarja zárni maga után az ajtót.
A talajt barna fenyőtű és toboz borítja. A fenyőfák magas törzsei közt
megpillantja a csónakkikötőt. Mintha valami hullámzó fehér alakzatot
látna.
Megfordul, és egy pick-up autót lát a távolban, a göröngyös úton.
Valahol letörik egy száraz ág. Verner az erdő széle felé néz, próbálja
kiélesíteni a látását. Az egyik fa törzsénél mintha egy elmosódott árnyat
látna, és akaratlanul is ismét eszébe jut a „láthatatlan ember”, a gyűjtő.
Megindul felfelé, a sétaút irányába, amikor sietős lépteket hall a háta
mögül. Épp csak sikerül megfordulnia, amikor pisztolylövést hall, és a
karjában égő érzést tapasztal. Egy nehezen kivehető, görnyedt alakot lát
elosonni.
A pisztoly kattan egyet a háta mögött, bizonyára beragadt egy töltény
a csőbe.
Verner hunyorogva próbálja felmérni a helyzetet, míg végre rájön,
hogy az első lövés a jobb felkarját találta el. A fájdalom ugyan nem
vészesebb, mint amikor begörcsöl az ember izma, ám a forró vértől,
amely ütemesen lövell kifelé, és vörösre festi szandálba bújtatott
mezítelen lábfejét, kezd szédelegni.
A pisztoly ismét csattanó hangot ad ki, és Verner ezúttal sietve hátat
fordít, visszarohan a fürdő jegypénztárához, előkutatja a kulcsot, és
remegő kézzel kinyitja az ajtót.
 Üldözője léptei azonban gyorsan közelítenek a lépőköveken.
Verner kitárja az ajtót, kihúzza a kulcsot a zárból, bemegy, majd
belülről zárja be.
Amikor nagy csattanással betörik az ajtó, hatalmas faszilánkok
potyognak a földre. Verner a régi jegykiadó felé hátrál, és közben beveri
a tarkóját az ablakkeretbe, végigrohan az árkádos folyosón az
öltözőkabinok felé, de nincs hová menekülnie. Reszkető lábakkal megáll
az egyik távolabbi kabinnál, belép, majd óvatosan behúzza maga után az
ajtót.
Valaki csak meghallotta azt a lövést.
Valahogy leveszi a hátizsákját, a padra teszi, elkezdi keresni benne a
telefonját, és közben hallja, amint az egyik távolabbi kabin ajtaját
kinyitja valaki.
 20

Joona keresztülhajt autójával az erdőn, s már közeledik az elhagyatott

metróállomáshoz, amikor a bevetési vezetőség közli vele, hogy sem a
feltételezett elkövetőt, sem semmiféle, elektromos csévélővel ellátott
járművet nem találtak.
– Na és vérnyomokat? – tudakolja Joona a szolgálati rádión keresztül.
– Még mindig tart a terület átkutatása, de eddig semmi…
Joona megáll a kordon előtt. Az öt esetkocsiból három tetején forog a
kék fény, amely a környékbeli fákra és a betonra is rávetül.
Joona felemeli a kordonszalagot, majd odalép egy egyenruhás
rendőrhöz, és bemutatkozik neki.
Mialatt üdvözlik egymást, egy szerelvény lassítás nélkül áthalad az
állomáson. A vágány mellett növő fák szinte megremegnek a
menetszélben.
A rendőr belekezd a bevetésieknek tartandó beszámolójába, és
elmondja, hogy várhatóan egy órán belül a bűnügyi technikusok is
megérkeznek a helyszínre.
Az erdei úton egy motorkerékpár közeledik, és megáll Joona autója
mögött. A vezetője leveszi a sisakját, és a kormányra akasztja.
A rendőrnek ajkára fagy a szó, amint megpillantja Saga Bauert. A nő
hatalmas léptekkel közeledik farmernadrágjában és vékony
bőrdzsekijében, melyet széles öv és csat fog össze a derekánál.
– Tévedtünk – közli vele Joona, amikor odaér.
– Hogy a fenébe tévedhettünk?
– A rejtvénynek minden bizonnyal a vízhez és a zsebkendőhöz van
köze.
Egy golyóálló mellényes rendőr lép ki az állomásépületből. Kipréseli
magát a kerítésen tátongó nyíláson, és már-már futva érkezik meg
hozzájuk. Arca hamuszürke a fáradtságtól, tekintete ugyanakkor lázasan
feszült.
– Ő itt Naomi Hallberg, aki elsőként ért ki a helyszínre – magyarázza a
rendőr. – Bement, és…
– Maga Saga Bauer – vág a szavába Naomi, és eléjük áll.
– Igen, én vagyok – feleli Saga.
Naomi valami különös csillogással a szemében néz rá.
– Jöjjenek!
A többiek követik a kerítés nyílásán át, majd a síneken keresztül.
A napfényt megtörik a lombok, idegesen ugráló fényfoltok jelennek
meg a földön. Odabent, az állomáson azonban csak a poros sötétség
uralkodik.
Naomi felvezeti őket a peronra, majd onnan a lépcsőn fel a jegyárusító
csarnokba.
A betonpadló tele üres borosüvegekkel, döglött patkányokkal, koszos
matracokkal, kormos fóliákkal, óvszerekkel, cigarettacsikkekkel,
szétszaggatott kartonokkal, chipseszacskókkal, törött üvegekkel, még
egy kialudt tűzrakó helyet is találnak.
Naomi egy magas, graffitikkel és tagekkel teleirkált betonfalra mutat.
A cirkalmas nevekkel és halálfejekkel tűzdelt alkotást a „YASH” név
uralja, hullámos betűkkel felírva, valamint egy félig tönkretett
festmény, amely egy kerek, komoly arcú, nagy szemű kislányt ábrázol.
Joona és Saga közelít a falhoz, majd megállnak.
A kislány egyik pupillájának közepén – mintha csak valami
fénycsillanás lenne – egy négyszögletes papírlap függ. Egy képeslap, a
szöveges oldalával kifelé.
Joona a lapra irányítja zseblámpájának fényét.

Saga Bauer
Még van öt töltény a vérvörös Makarovomban. Az egyik Joona Linnára
vár. Még mindig azt hiszi, meg tudja menteni őt?
Aki képtelen megoldani a rejtvényt, arra lesújt a holtak ítélete.

Jesu Fatvarok
Joona elővesz egy, az igazságügyiek által használt papírzacskót, megkéri
Sagát, hogy fogja meg, ő addig gumikesztyűt húz, és felnyújtózik. A
ragasztó halk, pattanó hangot hallat, amikor a lap leválik a betonfalról.
Joona még egyszer elolvassa a szöveget, mielőtt megfordítaná a
képeslapot.
– Hát ennek már sose lesz vége? – motyogja Saga, és nekitámaszkodik
egy tűzoltó készülék fali konzoljának.

Verner Zandén leül az öltözőfülke kis padjára, kezét erősen a karját ért
lövés helyére szorítja. A mobilja nincs a hátizsákjában. Biztos kicsúszott
az oldalzsebből, amikor bemenekült a fürdőbe, és nekiment a
jegyárusbódénak.
Egyik öltözőajtó nyílik a másik után, csak úgy nyikorognak a
rézpántok, és a léptek egyre közelebbről hallatszanak.
Verner csak most gondol bele, mi történt Margot-val.
Próbál halkan lélegezni és tiszta fejjel gondolkodni. Ha sikerül
meglepnie a lövöldözőt, talán fellökheti, és ki tud rohanni a kijáraton,
felkapja a telefonját, elrejtőzik az erdőben, és segítséget hív.
De ha többen vannak, akkor minden bizonnyal a bejárati ajtót is őrzik.
Talán leszaladhat a lépcsőn, beugorhat a vízbe, és úgy ki tud úszni a
fürdő területéről.
Ebben a pillanatban észreveszi, hogy közvetlenül az ajtó előtt vértócsa
gyűlt össze. Ha odakint is elcseppent, hamarosan lelepleződik.
Némán feláll, és lélegzet-visszafojtva figyel.
Amikor a lövöldöző belép az ötödik fülkébe, Verner óvatosan kinyitja
az árkádokhoz vezető ajtót, a tréningnadrágjával feltörli a padlóról a
vérfoltot, majd az egész hátizsákját átdobja a korláton, végül bezárja az
ajtót.
A táskája nagy puffanással ér földet a belső udvar gyepén, majd zizegő
hang kíséretében begurul a rododendronbokrok közé.
A lövöldöző megtorpan, teljes csend támad, majd Verner hallja, ahogy
az illető a másik irányba, a lépcső felé tart. A kezében lévő pisztoly lazán
nekicsapódik a korlát rácsainak.
 Verner megint a kisöccsére gondol, ahogy vonszolja maga után a
gerincét, úgy megy szobáról szobára a rémálmaiban.
Karjában ütemesen lüktet a fájdalom.
Fülét az ajtóra tapasztva áll, így próbálja meghatározni üldözője
helyzetét, hogy kiokoskodja, mikor kerül látótávolságon kívülre. Tudja,
hogy mindössze pár másodperce van kijutni.
A vér már átáztatta az ingét, és az ujjbegyein végigfolyva szaporán
csöpög a földre.
Verner hallani véli a recsegő lépteket a belső udvar falapjain,
óvatosan kinyitja a fülke ajtaját, és kinéz. A szemüvege nélkül ugyan
rosszul lát, mégis szinte biztos benne, hogy senki sincs odakint.
Ahogy telnek a percek, a szíve hevesen kezd verni, és lélegzetvétele
egyre felszínesebbé válik. Tudja, hogy sem úszni, sem futni nem lesz
képes hosszabb távon.
Az egyetlen esélye az, ha a bejárat őrizetlen, és ő ki tud jutni rajta,
hogy segítséget keressen, vagy elrejtőzzön.
Egyre jobban szédül, és remeg a lába, amikor elindul végig az árkádok
közt, az öltözőkhöz vezető, búzavirágkék ajtók mellett.
Próbálja erősen szorítani a karját, ám mindvégig érzi, ahogy a forró
vér lüktetve kifolyik az ujjai között.
A lépcső irányába néz, de most mindent olyan elmosódottan lát, még a
tartóoszlopokat sem tudja kivenni.
Zsibbadt karjából egyre ömlik a vér, keskeny csíkot húz maga után a
padlón. A padlórács résein is átcsepeg.
Eszébe jut, hogy amint kijut, fel kell törölnie maga mögött a
vérnyomokat. Vagy hagyjon előbb a másik irányba is nyomot, hogy
megtévessze az üldözőjét?
Megáll, kissé lehajol, és lenéz a belső udvarra vezető lépcsőn.
Minden csendes.
A háttérből elszabadul valami szürkeség, és a legalsó lépcsőfokhoz
közelít.
Verner sietve megfordul, és dülöngélve a bejárat felé mozdul. A
vérveszteség miatt már nagyon gyengének érzi magát. Amikor kinyitja
az előcsarnokhoz vezető ajtót, megbotlik, és miközben belép, beveri a
vállát az ajtófélfába.
Próbálja kiélesíteni a látását, és ahogy közelebb megy, látja, hogy a
tönkretett ajtó tárva-nyitva áll a napsütötte parkoló felé.
Verner közelebb siet, és látja, hogy a mobilja ott hever a földön, a
jegyárusbódé alatt.
A csarnok padlórácsain valami zörögni kezd, mintha egy acélgolyót
gurítanának végig rajta.
Elengedi a felkarját, lehajol, és felveszi a telefont. Amikor
felegyenesedik, pár másodpercre elsötétül előtte a világ. A szíve hevesen
ver.
A padlón a dübörgés egyre erősödik.
A telefon csúszkál véres kezében, és annyira rosszul látja a gombokat
szemüveg nélkül, hogy képtelen feloldani a képernyőzárat.
Muszáj kijutnia, hogy segítségért kiálthasson.
Szédelegve jut el a kijáratig, ahol szapora lélegzést hall a háta mögül,
majd eldördül egy pisztolylövés. Az erős napfényben vér fröccsen szét az
egyenetlen kőlapokon.
A golyó a jobb tüdejének alsó részén hatolt át.
A telefon a földre zuhan, és kipattan az étteremhez vezető folyosóra,
ahol becsusszan egy kékre festett szék alá.
Verner köhögve nyomul át a forgósorompón, és elindul a készülék
felé, miközben csak az zakatol a fejében: „Nem akarok meghalni, nem
akarok meghalni!”
A következő lövedék a combját találja el. Arccal előreesik, majd
négykézlábra tápászkodik, mély hangján elüvölti magát, a telefon után
kúszik, megfogja, és elmászik vele az étkező ajtajáig.
 21

Joona Saga mögött hajt az erdei úton, miután elindultak az elhagyatott

metróállomástól.
A fák ágai közül felcsillanó reggeli fények Sagát is elárasztják. A motor
hátsó kereke felveri a port, mely a fénypászmákon át tovább kavarog a
levegőben.
Az autó oldalát faágak súrolják.
Joona a festett kislány pupillájára ragasztott üzeneten gondolkodik, az
újabb fenyegetésen és különösen az utolsó szavakon, amelyek a meg
nem oldott rejtély büntetésével kapcsolatosak.
Az aláírás pedig egy újabb anagramma.
Amikor megfordította a képeslapot, egy fekete-fehér fotót látott rajta,
amely egy tavaszi napon készült. Fehér volt az égbolt, és még kopárak a
fák. A képen egy nyitott vaskapu látszott, valamint egy felgereblyézett
göröngyös út, amely egy fehérre meszelt ravatalozó mellett álló
rúnakőhöz közel vezetett el, sírok és fejfák között, egy meredek tornyú
kis templomig. A kép jobb alsó sarkában, öreges írással ez állt: „Funbo,
plébánia, 1879”.
Megint egy temető, gondolja Joona, amikor hívást kap a szolgálati
rádióján.
A saltsjöbadeni szabadtéri fürdő gondnoka hívta a 112-t. A férfifürdő
ajtaját ugyanis bezúzta valaki, és a padlót vér borítja.
Joona látja, hogy Saga megbillen a motorjával, amikor megtudják,
hogy Verner Zandén bérelte ki arra az időpontra a fürdőt, mert szeretett
volna kicsit egyedül lenni.
Az egész belső csoport azonnal bekapcsolódik a beszélgetésbe.
– Még nem tudjuk, Verner vérét találták-e ott – vágja rá gyorsan
Petter. – Ez egyelőre csupán találgatás…
 – De, sajnos az övé – szólal meg Joona.
– …még semmit sem tudunk – fejezi be a mondatát Petter.
– De sajnos pontosan egyezik a…
– Miért kell neked mindig olyan piszkosul negatívnak lenned? – vág a
szavába Petter.
– Nyugodj meg! – lép közbe Manvir.
– Mit tudunk a tetthelyről? – tudakolja Joona.
– Az elsőként a helyszínre érkező rendőröktől kapjuk majd meg a
beszámolót, most már bármelyik pillanatban megérkezhet – feleli
Manvir.
– De miért Verner? – értetlenkedik Petter. – Nem értem. Miért épp
Verner?
– Ez felfoghatatlan – sopánkodik Greta.
– Joona? – kérdezi Manvir.
– Ami azt illeti, elég egyértelmű, hogy az ónfigura Vernert mintázza –
magyarázza Joona. – Soványabb és magasabb, mint a többieké… a hátába
karcolt alakzat pedig nem felhő, hanem tölgyfalevél, a rangjelzése.
– Hát persze! – helyesel Saga is.
– A francba! – suttogja Petter.
Minél több csík és tölgyfalevél található egymás mellett, annál
magasabb a svéd rendőr rangja. A titkosszolgálat pajzsán pedig a
központi motívum egy égő fáklya és négy tölgyfalevél.
– Akkor viszont nem stimmel a csomagolással kapcsolatos elméletünk.
Nem várható el tőlünk, hogy átkutassuk a fél szigetvilágot – magyarázza
Manvir.
– Az egyetlen kiemelt hely a metrómegálló volt – teszi hozzá Saga.
– A gyilkos azt akarta, hogy először oda menjünk – mondja Joona.
– Hogy megtaláljuk a Sagának szóló újabb képeslapot – jegyzi meg
Greta.
– Mindenesetre még mindig le vagyunk maradva… Hiszen nem az
állomás volt a támadás helyszíne – magyarázza Joona.
– Hanem a fürdő – folytatja Manvir.
– A cikk túloldalán a szigetvilág algavirágzása volt a téma és…
 – De ennyi nem elég, ez nem igazságos! – vág közbe Petter. – A
cikkben hatalmas vízterületről és több ezer szigetről, partról, szikláról
van szó.
– Épp ezért azt hiszem, valami felett elsiklottunk – mondja Joona.
– Saltsjöbaden az ötödik helyen áll a legalgásabb helyszínek listáján –
jegyzi meg Greta.
– Ezt a szart! – morog Petter.
Saga lelassít, ahogy közelednek a sorompóhoz, és jobbra kanyarodik.
Joona követi, és hallja, ahogy a kavicsok csikorognak a gumik alatt.
– Azt hiszem, velünk van a vonalban egy kolléga a fürdőből – szólal
meg Manvir. – Itt Manvir Rai, az Országos Bűnüldözéstől, vétel.
– Itt Jörgen Karlsson, vétel.
– Jelentést kérek, mit találtak?
– Annikával épp a sziget csücskénél jártunk, amikor a riasztást
kaptuk. Azonnal jöttünk, és amint beléptünk a fürdőbe, atyaisten… nem
is tudom…
A férfi elhallgat, a mikrofonja recsegni kezd, majd szapora
lélegzetvétele hallatszik.
– Ott van még? – kérdezi Manvir.
– Ez leírhatatlan. Az áldozat nincs meg, de véres a parkoló, tocsog a
padló odabent, mindenütt. Az ebédlőhöz vezető folyosó úgy fest, akár
egy mészárszék. Vonszolás nyomai láthatók kifelé az ajtón, le a lépcsőn,
istenem…
– Megfigyeltek még valami mást is? Vétel.
– Nem, vagyis… több üres töltényhüvelyt is találtunk, közülük az
egyik teljesen fehér. Sosem láttam még hasonlót. Hívnunk kell a
technikusokat. Az ajtót is szétlőtték… és igen, volt még valami, ami…
Nem is értem, de kifűrészelték az ajtókereteket. A földön faszilánkok
hevernek.
– Találtak olyasmit, ami segíthet az áldozat azonosításában?
– Egy véres mobiltelefont, de nem nyúltunk hozzá.
– Jól tették.
– Felhívom Vernert – mondja Greta.
 – Zárják le a környéket, és várják meg a technikusokat! – utasítja a
kollégáját Manvir.
– Várjon csak! Itt jön Annika… Szeretne valamit mondani.
A háttérből izgatott hang hallatszik.
– Cseng a telefon, amely a padlón hever – mondja Jörgen.
– Hagyják ott, és várják meg a technikusainkat! – szól Greta erélyesen.
Saga előtt megnyílik az erdő, és meglátja az alacsony épületekkel,
utakkal és viaduktokkal tűzdelt vidéket.
Miután a saltsjöbadeni kollégával befejezték a beszélgetést, a csapat
egy ideig csendben marad.
– Miféle átkozott fűrészről beszélnek ezek? – motyogja Petter.
– A csévélő miatt – feleli Joona. – A gyilkos behúzta a kampót az
épületbe, és kivontatta a testet a sarkokon és az ajtókon keresztül.
– Fel tudja ezt fogni valaki? – kérdi Manvir. – Mit akar ez az ember
voltaképpen? Most már három kollégánkról van szó, ketten közülük
magas rangú parancsnokok voltak.
– A negyedik pedig egy idős pap – teszi hozzá halkan Saga.
– Ez tiszta őrület – szól Petter.
Joona leelőzi Sagát, és végigvezeti az E4-es úton Uppsala felé.
– Szerintem olyan áldozatokat választ, akikről úgy véli,
megmozgatnak minket – fejti ki Saga. – Ezenkívül talán nincs is más
indítéka, csak hogy megértsük végre, hogy megöli Joonát, ha nem
sikerül megállítanom.
– Ez elképzelhető – helyesel Joona halkan.
– Mi állt azon a képeslapon?
– „Aki képtelen megoldani a rejtvényt, arra lesújt a holtak ítélete” –
feleli Joona.
– Vagyis a mi felelősségünk, hogy megállítsuk.
– Az enyém – helyesbít Saga.
– Beszélek a személybiztonságiakkal, és szerzek Joonának védelmet –
jelenti ki Manvir.
– Ne! – szól rá Joona.
– De komolyan kell vennünk.
– Felkészülten várom – feleli Joona.
 – Micsoda hős! – motyogja Petter.
– Egyszerűen készen állok rá.
– Oké, ezt majd később megvitatjuk – zárja le a témát Manvir. –
Sagával most Saltsjöbadenbe tartotok?
– Nem, most épp…
– Csak feltételeztem, hogy…
– A tettes pontosan ezt akarja – folytatja Joona. – De ott már úgysem
tehetünk semmit. Inkább a képeslapon látható temetőhöz megyünk.
– Saga, hangsúlyoznom kell, hogy te nem vehetsz részt bevetésben –
magyarázza Manvir. – Ha Joonával együtt vagytok, mondhatjuk, hogy
megfigyelői státuszban vagy, de ez a legtöbb, amit tehetek.
– Rendben, köszönöm.
Saga követi Joonát, aki egy távolsági busz mellett halad el, majd
visszatérnek a jobb oldali sávba. Saga vállára és lapockájára ráfeszül a
bőrdzseki, és érzi, hogy az öv szabadon lógó vége a háta mögött libeg.
Kedd délelőtt van, mindjárt tíz óra. A felhők árnyai lassan úsznak a
mezők és szántóföldek felett, akár a bálnák, mélyen a tenger felszíne
alatt.
Saga elmondta neki, hogy valahányszor elhalad a Löwenström Kórház
előtt, a hideg futkos a hátán. Joonát azonban inkább a sötétség egyhangú
örvénye keríti hatalmába.
Bal felől egy vörös zajfogó palánk suhan el mellettük. A magas póznák
közé kifeszített elektromos vezetékek ezüstösen csillognak. Egy széles
rakománnyal megpakolt kamion felveri a port az út széléről.
Joona arra gondol, hogy a gyilkos minden lépésüket figyeli, és pórázon
vezeti őket. Tudja, hogy a fürdőbe és a temetőbe is elmennek majd, de
egyik sem csökkenti a tettes előnyét, sőt, feltehetőleg épp ellenkezőleg.
Hacsak valahol a lelke mélyén nem akarja, hogy elkapják.
De Joona szerint a kérdés még nyitva áll: merészségről van szó, vagy
arról, hogy a tettes azt akarja, állítsák meg, azaz véghez akarja vinni a
tervét, vagy megijed tőle? Még mindig nem derült ki.
Talán az, hogy Sagával milyen döntéseket hoznak az elkövetkező
időszakban, döntő hatással lesz a dolog kimenetelére. Vagy ez csupán
egy végsőkig vitt játék.
 Lehet, hogy a gyilkos azt akarja, forduljanak vissza Saltsjöbadenbe,
hogy addig legyen ideje nyugodtan elhelyezni Vernert a zsákban a
temetőben? Hogy azután azt állíthassa, lett volna idejük megmenteni őt,
ha nem rohangálnak összevissza, mint macska a farka után?
Joona és Saga épp az apró, Danmark nevű helységtől északra tér le az
autópályáról. Ez egy magas kerítéssel körbevett nagy ipari terület.
A 282-es út kivezeti őket az uppsalai síkság termékeny vidékéről, el a
szántóföldek és erdők világából, ahol egy fatelep és néhány vörös ház áll.
A 12. századi fehér templom rögtön látszik a fák között, amint
elkanyarodnak Funbo felé.
Joona megáll Saga mögött, és kiszáll az autóból. A kapu ugyanolyan,
mint a képeslapon, a régi vaskerítést azonban már egy alacsony kőfalra
cserélték.
Sietve végigmennek a földúton, el egy rúnakő mellett, majd
különválnak, és más-más irányba indulnak el.
A sírkövek és fejfák sorát szépen gondozott puszpángsövény választja
el egymástól.
Egy lelket sem látnak, és a parkoló is üres.
Kimondatlanul is abban reménykednek, hogy még megmenthetik
Verner életét, ha a tettes már kihelyezte őt a temetőbe.
Amikor Saga eltűnik a sekrestye mögött, egy csapat galamb rebben
fel.
Joona pedig a kőfal mellett, a sűrű bokrok közt halad tovább. A fák
ágai közt, a földön valami kéken csillog.
Odarohanva látja, hogy csak egy zsák humusz.
Egy szerszámoskamra mögül rövid puffanásokat hall, mintha valaki
egy betemetett síron a kezével lapítaná le a földet.
Joona feláll, oldalt lép, majd távolabb, egy tölgyfacsoport kellős
közepén meglát egy nagy fehér zsákot, amely egy méterrel a föld fölött
lebeg.
Futásnak ered, és látja, hogy Saga is közeledik a másik irányból.
A zsákot lepedővászonba csavarták, és ezüstszínű ragasztószalaggal
rögzítették. Néhány egymást keresztező kötél fut keresztül a tölgyfák
törzse és ágai között.
 Csend van, sehol semmi mozgás.
Saga felhívja a segélyhívó központot, miközben Joona előveszi a tőrét,
és nekiáll egyik kötelet a másik után levágni. Amikor némelyiket sikerül,
a nehéz zsák elmozdul tíz centit.
A zsákot végül már csak egyetlen kötél tartja, amely egy durva ághoz
van rögzítve, dupla csomóval, és a fa törzse köré csavarva.
Saga a föld felé irányítja a zsákot, miközben Joona óvatosan kioldja a
kötelet. A test lassan ereszkedni kezd lefelé, majd lágyan földet ér a
fűben.
Joona a zsák fölé áll, és óvatosan felvágja egy nagy kereszt alakban,
majd kihajtogatja a füleket, amelyek több réteg ragasztószalagból,
szövetből és durva gumiból állnak.
A csomagból kiáradó szúrós vegyszerszagtól mindkettejüknek
könnybe lábad a szeme.
A testet valami habzó latyak borítja be, egyes részei zselészerűek és
félig áttetszőek.
Bár a haj és az arcvonások már nem kivehetőek, nyilvánvaló, hogy
Simon Bjerke rendőr maradványait találták meg.
 22

Manvir, Greta, Joona, Saga és Petter az Országos Bűnüldözés

tárgyalótermének méretes asztala körül ül egy hirtelenjében összehívott
megbeszélésen a kirendelt vezetővel, Morgan Malmströmmel.
A férfi a negyvenes éveiben jár, kisfiús arcú, hófehérek a fogai,
egészségesnek és nyugodtnak tűnik.
Valamennyien leszegett fejjel hallgatják Manvir beszámolóját a
fürdőben történtekről. A férfi ismerteti a tényeket, s csak akkor tart egy
kis szünetet, amikor meghallja Greta szipogását.
– Bocsánat, csak annyira megérintett a dolog – szabadkozik a nő, és
letörli könnyeit az arcáról. – Ismerem Vernert és Maját is. Egyszerűen
képtelen vagyok felfogni a történteket.
– Tartsunk szünetet? – kérdezi Morgan.
– Ne, miattam igazán nem kell, csak folytassa, kérem! – feleli Greta,
majd elvesz egy felé nyújtott papír zsebkendőt.
A park fáira rásütő napfény behatol az alacsony ablakokon, és fénylő
körvonalat rajzol Joona komoly ábrázata köré. A férfi teljes csendben ül,
összekulcsolt keze az asztalon, és Manvir összegzését hallgatja.
– Ez az egész megoldhatatlan rejtélynek tűnt – magyarázza Saga
fojtott hangon. – Ugyan nincs már jelentősége, de Joonával kicsit
utánajártunk…
– Mi? – mosolyodik el Manvir.
– Sikerült megfejteni a rejtvényt – feleli Joona.
– Hogyan?
– A saltsjöbadeni férfi fürdő felülnézetből egy nagy „A” alakzatot
formáz. Csupán közelebbről kellett tanulmányoznunk a műholdképeket
– folytatja Joona. – Torben Grut, az építész, aki többek között a
stockholmi stadiont tervezte, úgy rajzolta meg a fürdő épületét, hogy az
„A” csúcsa a szárazföld, a szárai pedig a víz felé mutassanak.
– Erre utal a zsebkendőbe hímzett A betű – veszi át a szót Saga.
– Vagyis megint túl lassúak voltunk – összegzi Manvir.
– Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a rejtvények megfejthetők – feleli
Joona. – De nem tudom, jó ötlet-e megfejteni őket.
– Úgy érted, ha belemegyünk a játékába, azzal elfogadjuk a szabályait?
– kérdi Greta.
– Ez csak egy gondolat – válaszolja Joona.
– Utánanéztem az anyagnak, amelybe a kettes számú ónfigurát
csomagolták – mondja Petter, kissé megköszörülve a torkát. – És úgy
van, ahogy gondoltuk: egy keresztelőruhából való, amelyet a Mária
Magdolna-templom szokott használni.
– Ott jártál náluk? – kérdi Manvir.
– Igen, épp az imént. A ruha a múlt héten tűnt el a lelkészi hivatalból,
amely a Sankt Paulsgatanon áll. Épp takarítottak, és frissen felmosták az
utcát is, de lezártam a helyszínt, és odavittem pár technikust.
– Jól tetted – szólal meg Joona.
– Eddig egy fehér töltényhüvelyt találtunk, és három szokványosat a
fürdő területén – veszi át a szót Manvir.
– Ez esetben vagy két különböző pisztolyról van szó, vagy egyetlen
fehér töltényt tettek a fegyverbe, a többi pedig hagyományos volt.
– Minden áldozatnak egy fehér töltény jár – mondja Manvir.
– Vagyis azt mondják, a négy gyilkosság egy kilencesre tervezett
sorozat része – összegzi a hallottakat Morgan, és erősen megvakarja a
homlokát.
– Így van.
– És miért épp kilenc?

Joona és Valeria egy ablak melletti kisasztalnál ül a Karlavägenen, az Un

Poco étteremben. A hosszú függönyök meglebbennek, amikor a
felszolgáló eléjük teszi a gőzölgő szarvasgombás tésztával megpakolt
tányérokat.
 – Nincs rajtad a karórád – állapítja meg Valeria, és a szájához emeli a
villát.
– Tegnap nem találtam.
– Hát ez fura.
– Majd előkerül – feleli Joona.
Valeria egy szilvakék kreppruhát visel, és göndör haját laza lófarokba
fogta össze.
Kortyol egy aprót a borból, és ujjával megtörli a szája egyik sarkát.
Joona a nőt figyeli őt, és közben eszébe jut a kollégákkal folytatott
tárgyalásuk, amely azzal végződött, hogy a kirendelt vezető felszólította
őket:
– Hosszú nap volt ez a mai, úgyhogy szeretném, ha most mindenki
hazamenne. – Majd söprő mozdulatot tett az asztalon heverő fotók és
térképek felé. – A nyomozást természetesen folytatjuk a szabályok
figyelembevételével, de ami azt illeti, nem hiszem, hogy képesek
lennénk megfékezni az elkövetőt a következő figura érkezése előtt.
– Én azért még dolgozom egy darabig – jelentette ki Saga.
– Szörnyű ezt kimondani, de valójában nem tehetnek semmit. Semmi
mást, mint hogy kipihenten állnak rendelkezésre, amikor a gyilkos
megteszi a következő lépést – jelentette ki Morgan. – A technikusok, a
labor és az igazságügyiek éjjel is folytatják a munkát. Saga lakását pedig
figyeltetjük, továbbá a korábbi munkahelyét, valamint a saját postánkat
itt, a szervezeten belül.
Joona tudja, hogy Sagával ők ketten vannak a célkeresztben. A gyilkos
velük kommunikál, és muszáj találniuk valami módot arra, hogy
átlássanak a szitán, és olyan dolgokra is rájöjjenek, amelyeket a tettes
nem szeretne elárulni nekik.
A találkozó után Joona felhívta Valeriát, és megbeszélték, hogy este
nyolckor az Un Pocóban találkoznak.
Joona hazament a The Corner House-ban levő lakásába,
lezuhanyozott, tiszta alsónadrágot húzott, megivott két pohár frissen
facsart narancslét, majd egy kicsit álldogált az ablakban, és lenézett a
városra, miközben a hajából folyt a víz, le a nyakán, majd a lapockái
közé.
 Felöltözött, majd elővette a fegyverszekrényben őrzött gyűrűt, amely
polírozott platinából készült, és egy tökéletes briliáns csiszolású,
kétkarátos gyémántkő díszelgett benne.
Valahányszor találkozik Valeriával, magával viszi a gyűrűt, de eddig
még sosem merte megkérni a kezét, mivel tisztában van vele, hogy
először el kell árulnia neki a titkát. Nem gyakran fordul elő, hogy a
tilosban jár, de Jurek halála után, az első visszaesése óta vagy tízszer volt
már Lailánál ópiumot szívni.
– Min ábrándozol folyton? – kérdi mosolyogva Valeria.
– Á, semmin – motyogja Joona.
Érzi, hogy a nő keresi vele a szemkontaktust, ő azonban nem mer a
szemébe nézni. Valeria bármikor képes olvasni a gondolataiban, de erre
Joona most nem áll készen.
– A nyomozással kapcsolatos?
– Ne haragudj…!
– Szerintem helyes az a szabály, hogy addig nem beszélsz az
ügyeidről, amíg le nem zárultak – mondja Valeria. – De rám való
tekintettel igazán nem kell titkolóznod, én örömmel meghallgatlak.
Bármit elmondhatsz nekem, ezt te is tudod.
– Köszönöm.
Valeria mosolyogva várja, hogy Joona folytassa a mondatot, miközben
a felszolgáló elviszi a tányérjukat.
– Ez a Jurek Walter-ügy nem megy ki a fejemből – feleli Joona fojtott
hangon. – Az, ami a tetőn történt, amikor…
Majd elhallgat, és az asztalra mered. Hogyan is magyarázza meg, hogy
megváltozott? Valami veszélyes és sötét dolog szivárgott belé, és
gyökeret eresztett benne.
– Megint veszekedtetek Lumival? – kérdi a nő halkan.
– Nem, most csak rólam van szó.
– Úgy érzed, átléptél egy határt. Igaz?
– Igen, de helyesen cselekedtem.
– Ez viszont nyomaszt téged. Nemcsak az, hogy átléptél egy határt,
hanem az is, hogy még mindig úgy látod, helyes döntés volt.
– Hát, nagyjából igen…
 Azután ismét elhallgat, amikor a felszolgáló két rizottóval és aprított
spárgával teli tálat tesz eléjük.
– Te mit gondolsz erről? – kérdi Valeria, miután a férfi távozik.
– Ne haragudj, hogy ilyen unalmas dolgokról fecsegek, csak…
– Egyáltalán nem unalmas.
– De akkor… odafent, a tetőn, a klasszikus Nietzsche-idézetet
követően… ami persze csak amolyan palatábla volt, amelyre az utolsó
szavait fel akarta jegyezni… súgott valamit a fülembe.
– Amit azóta sem tudsz kiverni a fejedből – fejezi be a mondatot
Valeria.
– Azt képtelenség elfelejteni.
– Mondd el, mi volt az! – kéri a nő nyugodt hangon.
– Nem tehetem… Nem akarom kiejteni azokat a szavakat… De épp
akkor mondta, amikor már megszületett bennem a gondolat, hogy
átlököm a tető peremén, de még nem tettem meg… És akkor már nem
volt idő meggondolni magam.
– Egész beleborzongok.
Valeria arca elsápad, sötét szeme elkomorul.
Joona belekortyol a borba, és arra gondol, hogy Jurek negatív erejének
részévé vált, és az elsuttogott szavak után képtelenség már megállítani a
változást. Ő is ugyanúgy végzi majd, mint Jurek, egy ember, aki nem érti
az élet értelmét, nem tartja tiszteletben mások akaratát, csak a saját
alvilági értékrendje szerint él.
– De te megállítottad őt, és nem uralkodhat már rajtad – jegyzi meg
Valeria Joona szemébe nézve.
– Nem így van…
A nő leteszi a poharát, előrehajol, és egyik kezét a férfiéra teszi.
– Megértem, hogy a szavai mély nyomot hagytak benned – mondja
még halkabban. – Hogy mindenhová magaddal cipeled azt a pillanatot…
És azt is, hogy ezért bódítod el magad, valahányszor úgy érzed, teljesen
magadra maradtál.
Joona visszahúzza a kezét.
– Mit értesz ezalatt? – kérdi ridegen.
– Most megbántottalak?
 Joona nem felel, eszik egy keveset, és kinéz az ablakon, hogy ne
kelljen Valeriára néznie.
– Joona, mi a baj?
– Csak fáradt vagyok – feleli a férfi elutasítón.
– Hiszen ezt akartad elmondani, csak másképpen.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Nem csaphatsz be egy öreg narkóst… rögtön láttam rajtad, ahogy
beszéltél, a pupilláidon és a lassú pislogásodból.
– Topiramatot szedek a migrénemre – vágja rá Joona.
– Valaha én is ezt mondtam volna – mosolyog rá a nő.
– Jó, de most épp valami fontosat próbáltam elmondani magamról –
magyarázkodik Joona, és a tányérra teszi az evőeszközöket.
– Figyelek.
Joona fejcsóválva előveszi a telefonját, megnézi, majd magához inti a
pincért, és jelzi, hogy fizetni szeretne.
– Ne legyél már ilyen! – kérleli Valeria.
– Dolgoznom kell.
Joona érzi, hogy Valeria őt nézi, miközben előveszi a bankkártyáját, és
elmagyarázza a pincérnek, hogy a munkahelyén sajnos sürgős helyzet
állt elő, így a társaságában levő hölgy magányosan fejezi majd be a
vacsorát.
Ezután feláll, és kimegy az étteremből. Egy szót se szól Valeriához, rá
se néz, csak kilép az utcára, és elindul a legközelebbi metrómegálló felé.
Sötét és kihalt az utca, léptei visszhangoznak a magas téglaházak
között.
Joona maga sem tudja, miért érinti olyan érzékenyen, hogy Valeria
átlátott rajta, és tud a szenvedélybetegségéről, mégsem szólt róla egy
szót sem. Szégyellte magát, ezért ösztönösen letagadott mindent, mint
egy gyerek. Valeria pedig azonnal rájött erre, és sarokba szorította őt.
Joona ismét kézbe veszi a telefonját, felhívja Lailát, és azt mondja
neki, hogy félóra múlva ott lesz nála. A nő próbálja lebeszélni, és
figyelmezteti, hogy túl gyakran jár hozzá, Joona azonban a mondat
kellős közepén lecsapja a telefont.
 Egy üzlet előtt a falon egy elavult tábla lóg, mely szerint mindenki
tartsa egymástól a kétméteres távolságot.
Joona a saját tükörképét látja a kirakatüvegben, amikor elhalad előtte,
és eszébe jut Valeria barátságos pillantása, amikor kérlelte őt, hogy ne
menjen el.
Ahogy a metró rådmansgatani megállójához ér, megfordul, és
visszarohan. Kitárja az étterem ajtaját, előkapja a gyűrűt, óriás léptekkel
végigmegy a folyosón, majd be az étterembe. Az asztal azonban már
üres, tiszta abroszt terítettek rá. Joona visszafordul, felhívja Valeriát, ám
a nő nem veszi fel. Újból próbálkozik, azután feladja.
Joona hazamegy a Luntmakargatanon, ahol az ázsiai piac árufelvevő
kapuiban hajléktalanok alszanak kisebb csoportokban. Az Albert
Bonniers könyvkiadó vállalat hátsó kapujánál egy férfi dohányzik. A
parázs megvilágítja az ajkát és az orra alatti területet. Egy nő
vaskampóval kotorászik üveg után a szelektív szemétgyűjtőkben.
Joona megáll a házuk kapujában, beüti a kódot, és a várakozó lifthez
megy.
A gépezet finoman surrog, miközben felviszi őt a tizenegyedik
emeletre.
Amikor kiszáll a szinten, ahol lakik, látja, hogy a lakása ajtaja résnyire
nyitva áll.
Egy kissé megremeg a gyomra a reménytől, hátha Valeria jött el
hozzá, bár tudja, hogy nem így van.
A háta mögül surrogást hall. A lift ismét megindul lefelé.
Joona óvatosan kiveszi Colt Combatját a vállszíj tokjából, kibiztosítja,
hangtalanul előrelép, kitárja az ajtót, és fülel.
Minden csendes.
Belép a lakásba, a pisztolyát gyorsan jobbra irányítja, bezárja maga
mögött az ajtót, majd bemegy a hálóba, sietve megkerüli az ágyat,
kinyitja az öltözőfülkét, azután visszatér az előszobába, és benéz a
fürdőbe is.
Halk ketyegést hall.
Átsiet a nappalin, a sarkon túlra irányítja a pisztolyát, majd a konyhát
is átfésüli.
 Visszateszi a pisztolyt a tokjába, és odalép az étkezőasztalhoz.
A jegyzetfüzete a számítógép másik oldalán van, mint ahova ő szokta
tenni. A lapokat a padlófűtés rézrácsa alól feltörő levegő lapozgatja.
 23

A tánciskola 2-es stúdiójában a tölgyparketta illata izzadságszaggal

vegyül. Saga is ott van a két gyerekkel, akiknek gondját viseli.
Két évvel ezelőtt kereste meg a Svéd Downszövetséget, ahol különféle
programokban önkéntesként vett részt, majd Astrid és Nick pártfogója
lehetett.
Egy hatalmas tükör foglalja el a terem egyik hosszú falát, a szemközti
fal mentén pedig egy balettkorlát fut végig az ablakok alatt.
Saga térden áll Astrid előtt, és segít neki felhúzni a cipőjét és a
lábszármelegítőjét.
Mindkét gyerek sokat fejlődött az elmúlt évben, mégis, bár már
tizenegy évesek, túl korai lenne, hogy átkerüljenek az ifjúsági csoportba.
A csoport többi tagja négy és nyolc év közötti. Nick az egyetlen fiú
köztük, de szereti a balettot, és magabiztosan szokta mondogatni, hogy
táncolni fog az Eurovíziós Dalfesztiválon.
Sagának általában sikerül megfeledkeznie a munkájáról, amikor a
gyerekekkel van, ma azonban nehezen tud bármi másra gondolni, mint
hogy Verner meghalt. A veszteség mélyebben megrázta, mintsem
gondolta volna. A titkosszolgálatnál töltött évek alatt szinte naponta
találkozott vele, és a férfi sok tekintetben a mentora volt. Ha az volt a
gyilkos célja, hogy személyessé váljon a hajsza, hát sikerült neki.
Nick többször is meghúzkodja a fekete trikója alját, majd a szegélye
alá nézeget.
– Előre-hátra – mondogatja, és úgy mosolyog közben, hogy
kilátszanak apró fogai.
– Segítsek? – kérdi Saga felegyenesedve.
– Nem, minden oké.
– Akkor kint várlak – feleli Saga.
 – Nem akarsz velünk táncolni? – tréfálkozik Astrid.
– Nem merek – feleli Saga, mint mindig.
– Dehogynem – kacag Astrid.
– Túl nehéz nekem – mentegetőzik Saga.
– Majd mi segítünk. Nézd, így kell csinálni: grand-plié – mutatja
Astrid.
– Így? – próbálkozik Saga.
– Hajlítsd be a térded! – segédkezik Nick.
– Demi-plié… és egy piruett.
Saga pörög, Astrid pedig tapsol neki.
– Nagyon ügyes vagy – dicséri a kislány.
– Úgy gondolod?
– Tényleg nagyon ügyes – helyesel Nick is, és kacagó szája elé teszi a
kezét.
– Még egyszer: demi-plié…
Belép a tánctanár, és egyenes derékkal végigmegy a termen. Sötét
haját feszes kontyba fogta össze a nyakánál. Megáll az egyik ablakon át
beáramló fény kellős közepén, megfordul, és kis ideig mosolyogva néz a
gyerekekre, majd ismét elkomorodik.
– Avant, avant! – kiáltja.
Erre valamennyi gyerek elhallgat, és odasiet hozzá, hogy válasszon
közülük.
Saga csendben kimegy a táncteremből a váróba, ahol vesz egy üveg
mentes vizet az automatából.
Az egyik asztalnál egy idősebb, sovány férfi ül, túlméretezett zakóban,
és a telefonját nézegeti. Egy fiatal nő pedig egy sötét borvörös kanapéba
süppedve ül, és egy vastag könyvtári könyvet olvas.
Saga leül a nővel szembe a másik kanapéra, letekeri az üveg kupakját,
és iszik belőle.
– Maga balerina? – érdeklődik a fiatal nő, kissé idegenes kiejtéssel.
– Nem… És maga? – kérdez vissza Saga.
– Bárcsak lenne tehetségem a tánchoz! De csak a kishúgomat várom.
A nő ezüstszínű széldzsekit és sportcipőt, valamint fekete farmert
visel. A lába közt, a földön egy piszkos, panda alakú hátizsák áll.
 Saga átfutja a mobiljára érkezett új e-maileket, majd ismét Vernerre
terelődnek a gondolatai. A férfit több pisztolylövés is érte, majd
bemenekült a fürdőbe, és talán már akkor halott volt, amikor
felcsévélték a parkolóban.
Az asztalnál ülő férfi valamit motyog magában, az orrához tesz egy
zsebkendőt, és hátradönti a fejét, amely kopaszra borotvált, kiállnak az
arccsontjai, és egy mély heg húzódik végig a nyakán, mintha nemrég
végeztek volna rajta gégemetszést.
Saga tudja, hogy még be kell mennie a magánnyomozó irodába, hogy
elhozza a holmiját, de nem akar találkozni a főnökével, aki már attól
dühbe jön, ha meglátja őt. Főleg, miután kiderült, hogy késleltette a
nyomozást azáltal, hogy elrejtette Saga személyes postáját.
Izgatott nevetgélés hallatszik ki a táncstúdió falai mögül.
Egy dongó nekirepül az ablaknak, majd a háztetőt megkerülve
tovaszáll.
A kanapén ülő fiatal nőnek egyenes, szőke haja van, magas homloka
és világoskék szeme. Olvasás közben száját szorosan összepréseli.
Kis idő múlva ismét becsukja a könyvet, egyik ujját könyvjelzőként
benne hagyva, majd a szürke ruhás férfira néz.
– Mit olvas? – kérdezi tőle Saga.
– Matematikát… gráfelméletet – feleli a nő Saga szemébe nézve.
A férfi kinyitja az állkapcsát, valamit motyog magában, azután a
zsebkendőn látható élénkpiros vérfoltra mered, majd végül
összehajtogatja.
– Ismeri azt a logikai feladványt, amelyet úgy hívnak, „a königsbergi
hidak problémája”? – kérdi a fiatal nő koravén komolysággal.
– Nem, nem hinném – feleli Saga.
– Nem könnyű. Azért megpróbálkozik vele?
– Persze, miért ne? – mosolyodik el Saga.
– Königsberg egykor Németországban volt, de a második világháború
óta a város Oroszországhoz tartozik – kezdi a fiatal nő.
– És Kalinyingrádnak hívják – feleli Saga, aki észreveszi, hogy az idős
férfi is fülelni kezd.
 – Egy szó, mint száz – folytatja a nő –, az ezerhétszázas években a
partokat és a két szigetet a folyóban hét híddal kötötték össze. A kérdés
pedig az, végig tud-e sétálni valamennyi hídon, de mindegyiken csak
egyszer, úgy, hogy visszaérjen a kiindulópontba?
– Értem.
– Felrajzolom – ajánlkozik a nő, és előkeres egy régi blokkot a
táskájából. – Van egy tolla?
– Sajnos nincs…
A szürke ruhás férfi azonban feláll, odalép a nőhöz, és szó nélkül átad
neki egy tollat.
A nő megköszöni, és rajzolni kezd.
Saga a fiatal nő összpontosító arcát nézi, megfeszült ajkát és a világos
szemöldökei között húzódó ráncot. Széldzsekije sápadtszürke passzé
része a nő vékony csuklójánál kissé piszkos, körmeit lerágta. A toll
pirosan fog, és a „De Re Militari” szavakat nyomtatták arany festékkel az
egyik oldalára.
– Az idő tájt a hidaknak nevük is volt – magyarázza a nő, miközben
felpillant. – Méz híd, Kalmár híd, Zöld híd és így tovább.
– De ennek semmi köze a megoldáshoz – vág közbe Saga.
– Egy matematikus számára talán nincs, de kérdezzen csak meg egy
kvantumfizikust! – mosolyog rá a nő. – Egyesek bizonyára az algebrában
használatos gráfokkal és algoritmusok segítségével oldanák meg a
feladatot…
A nő elhallgat, amikor az idős férfi kissé túl sietősen pattan fel,
telefonját a belső zsebébe süllyeszti, és szórakozottan elcsoszog az
ablakok mellett, majd hátat fordít nekik, és kis ideig kifelé bámul, míg
végül megindul a kijárat felé.
Alighogy a férfi eltűnik, Joona lép be a váróba, és magához inti Sagát.
– Elnézést, de muszáj beszélnem a kollégámmal – mondja Saga a fiatal
nőnek, és felegyenesedik. – De megpróbálom majd megoldani a
problémát.
– Jövő héten majd mesélje el, mire jutott! – mosolyog rá a nő.
– Oké.
 Saga és Joona arrébb megy a folyosón, hogy zavartalanul
beszélhessenek. Beállnak az üres játéksarokba, ahonnan jól rálátni a 2-es
stúdió ajtajára.
– Te hívtál fel, mit akartál mondani? – tudakolja Joona.
– Találtam egy nyomot, amely elveszett a Verner körüli káoszban –
magyarázza Saga fojtott hangon. – És nem is akartam a többiek előtt
felhozni, mivel kissé átléptem a hatáskörömet miatta.
– Miről van szó?
– Emlékszel még Susanne Hjälmre?
– Igen.
– Akkor arra is, hogy az egyik kollégánk meggyilkolásáért ítélték el.
– A kerületi és a fellebbviteli bíróságon is tanúskodtam az ügyében –
feleli Joona.
– Mindenesetre kiengedték, szabadlábon van már egy ideje. És úgy
tűnik, bosszút akar állni rajtad mindenért.
– Honnan tudod mindezt?
Saga nem árulhatja el, hogy Karl Spelernél járt, és úgy tett, mintha
élesben nyomozna.
– Megvan a magam forrása – veti oda Joonának.
– Kicsoda?
– Azt nem árulhatom el. De Susanne-ra ráillik az elkövetői profilunk.
És épp azelőtt szabadult, hogy megkaptam volna az első képeslapot.
– Ő kétségtelenül szoros kapcsolatban állt Jurekkel – bólint Joona.
– Jurek volt, aki tönkretette őt, ezt tudjuk, de ő maga mintha nem
tudná. Vagy nem akarja megérteni az összefüggést. Egyszerűbb, ha rád
fogja, a rendőrségre, az igazságszolgáltatásra.
– Tudod, hol lakik? – kérdi Joona.
– Nem. Nincs bejelentett lakcíme, se bankkártyája, se telefon-
előfizetése, semmije.
Susanne Hjälm volt a Jurekért felelős orvos a bunkerben, a
Löwenström Kórház Igazságügyi Pszichiátriai Zárt Osztályán. Jurek
hosszú időn át mételyezte őt a gonoszságával, és a nő valóságos
idegronccsá vált, amikor a családjával együtt felszívódott.
– Joona, kérdeznem kell tőled valamit… Ti figyeltettek engem?
 – Nem – feleli a férfi.
– Csak tudni szerettem volna.
– Ez csak természetes.
– Volt itt egy férfi a váróban, aki…
Izgatott hangok és tapsvihar árad ki az ajtón keresztül, majd a
gyerekek rohannak kifelé.
– Mi történt? – érdeklődik Joona.
– Á, semmi, felejtsd el!
Astrid és Nick is kirohan, és megállnak Saga előtt. Mindketten
vidámak, az arcuk kivörösödött. Nick páros lábbal ugrál, Astrid pedig
megfogja Joona kezét, és a körmeit kezdi tanulmányozni.
 24

Miután visszavitte a gyerekeket az Enskede iskolába, Saga Joonával

együtt továbbutazik Stockholmtól északra, Upplands Väsby felé.
Tudván, hogy talán kezdik végre bekeríteni a gyilkost, mindketten
csendesen összpontosítanak.
Susanne Hjälm agresszív paranoiás rohamot kapott, és bezárta a
családját a sätrai villába. A férje, Mikael már akkor benyújtotta a
válókeresetet, amikor a nőt őrizetbe vették, de még évekig kellett
rendszeresen becipelnie a gyerekeket a hinsebergi börtönbe, hogy
találkozhassanak az anyjukkal, amit nem viseltek túl jól. Most már a
férfi a kizárólagos gondviselőjük, Susanne pedig fel sem veheti velük a
kapcsolatot. Nem tartózkodhat az otthonuk, Mikael munkahelye vagy a
gyerekek iskolája közelében.
Mikael a két lányával egy sorházba költözött, Runbybe, és mostanság
a Vilundabadet fürdőben dolgozik egészség-tanácsadóként.
Joona elkanyarodik a nagy sportpályánál, és autójával odagördül egy
sötét, doboz alakú épülethez, amelynek egyes részei üvegből épültek,
lapos tetejére pedig füvet ültettek.
Ahogy belépnek az épületbe, a recepciónál ülő hölgytől Mikael Hjälm
után kérdezősködnek. Ő azt feleli, ha jól tudja, a medencéknél lehet,
mivel az idősek edzése negyven perc múlva kezdődik.
A tágas uszoda jóformán üres. A levegő meleg és nedves, és a víz felől
erős klórszag árad. A nagy méretű ablakok elé felszerelt zsalukon át
halvány fény hatol be.
A méretes épület egyik rövidebb oldalánál egy fehér ruhás férfi épp
egy sávelválasztó kötelet teker fel egy kocsira. Rövid haja őszes,
homlokán mély redők. Fehér, tengeri csigákból fűzött nyakláncot visel,
pólója ujja megfeszül izmos bicepszén.
 Joona és Saga megkerüli a medencét. Lépteik hangos visszhangja zeng
a falak között.
A férfi felnéz, láthatóan felismeri Joona Linnát, és minden csepp vér
kifut az arcából. Leejti a kezében tartott kötelet, és a kocsiba próbál
megkapaszkodni.
– Ne aggódjon, nem történt semmi baj! – vágja rá sietve Joona.
– Akkor nem Ellenről és Anjáról van szó? – suttogja Mikael.
– Nem, de muszáj beszélnünk magával Susanne-ról – magyarázza
Joona.
A férfi komótosan leül az egyik startkőre, és kissé megigazítja
csiganyakláncát.
– Mit művelt? – kérdi alig hallhatóan.
– Muszáj kapcsolatba lépnünk vele, de nincs bejelentett lakcíme –
feleli Saga.
– Én nem akarok ebbe belekeveredni – tiltakozik a férfi, és amikor
mosolyogni próbál, inkább szomorúnak tűnik.
– Mikor hallott róla utoljára? – kérdi Joona.
– Tilos kapcsolatba lépnie velünk.
– Tudjuk, de sokan vétenek a…
– Azt hiszem, valami jógaelvonuláson van, vagy minek hívják az
ilyesmit.
– Tudja, hol?
– Munkfors közelében, de kérem, ne árulják el neki, hogy beszéltek
velem.
– Fél tőle, igaz? – kérdi Saga.
A férfi erre a földet nézi, és belevész a gondolataiba. A kötélkocsiról
csöpög a víz, és nagy tócsát képez a klinkerköveken.
– Joona is ott volt, amikor az a dolog történt, úgyhogy mindannyian
tudunk róla – magyarázza Saga. – A hosszú börtönbüntetéséről is
tudomásunk van, de mi történt azután?
– Hogy mi történt azután? Nem szeretném, hogy valaha is bármi
közöm legyen hozzá – feleli a férfi, és véreres szemével Sagára néz.
A túlfolyó rácsa mögül gluttyogó hang hallatszik, és a medence alján a
sávokat jelző sötétkék felfestés hullámzani kezd a fénytörés
következtében.
– Rendőrök vagyunk, segíthetünk magának.
– Egyszerűen csak nem akarok róla beszélni – mentegetőzik a férfi.
– Megfenyegette magát – állapítja meg Joona.
– Maga akkor megmentette az életünket, ezzel tisztában vagyok – néz
Joonára a férfi. – És szívesen segítenék is, úgyhogy ha erről van szó,
folytathatjuk a beszélgetést, de ne az én kedvemért, mert nem akarom,
hogy én és a gyerekek ismét eszébe jussunk.
– Magukat kihagyjuk ebből – ígéri meg Joona.
– Köszönöm – mondja a férfi, és mélyet sóhajt. – Megpróbálom
elmagyarázni… Amikor szabadon engedték, eleinte megváltozott. Azt
mondta, muszáj volt magához ragadnia az élete irányítását. Hogy ne
veszítsen el minden kapcsolatot a gyerekeivel. Meditált, és terápiára
járt, hogy megtanulja elfogadni azt, hogy felelős a történtekért. Én pedig
mondtam, hogy örülök ennek. Azután beköltözött valami kommunába,
jógázni kezdett, és egyre gyakrabban hívott fel minket, elkezdte
mondogatni, hogy a gyerekekkel látogassuk meg az elvonuláson Szent
Iván-napján… De nem lehetett, mert úgy terveztük, az egész nyarat a
szüleimnél töltjük Franciaországban.
– És ő mit szólt hozzá? – tudakolja Joona.
– Elkezdte hívogatni a gyerekeket, és azt ecsetelte nekik, mit fog
csinálni velem – válaszolja a férfi.
– És mit? – érdeklődik Saga.
– Azzal fenyegetőzik, hogy egy éjjel meglep minket… Rákényszerít,
hogy a bocsánatáért esedezzek, és előttük fog kiherélni… És azt is
mondogatja nekik, hogy ők közben egy-egy széken ülnek majd, és nekik
kell dönteniük arról, életben maradjak-e, vagy elvérezzek a padlón
fekve.

A Biondo Yoga egy Munkforstól kicsivel nyugatra elhelyezkedő

létesítmény, amely számos tanfolyamot kínál nők számára.
– „Azon vagyunk, hogy teljességgel belakjuk a teret, és megosszuk
egymással az erőforrásainkat, hogy megadhassuk ennek a világnak,
amellyel rosszul bántunk, azt a szeretetet, amelyet megérdemel” –
olvassa Saga a mobiljáról.
– Jól hangzik – bólint Joona.
– A weboldaluk szerint ma épp egy ötnapos elvonulás lezárása zajlik,
amely irányított áramlással, légzéssel, rázással, énekléssel és tánc
segítségével keresi a női őserőt a szívben, a méhben és a jóniban.
Manvir már beszélt a bergslageni körzettel, és megtudta, hogy a
munkforsi rendőrségnek folyamatban van egy ügye, amely a Biondo
Yogával kapcsolatos. A helyi rendőrség látogatást tesz majd a területen,
miután egy nő, aki a bentlakó közösséghez tartozik, nem volt hajlandó a
bíróságon tanúskodni egy férfi ellen, aki bántalmazta és megfenyegette,
miután ő elhagyta az illetőt.
Manvir elintézte, hogy a helyi rendőrség látogatása egybeessen
Sagáéval és Joonáéval, hogy bejuthassanak anélkül, hogy fel kellene
fedniük, milyen ügyben jöttek.
Most épp az apró közösségbe tartanak, át a Klarälven folyó felett,
majd a 241-es úton felfelé, a Ransjö-tó északi csücskéig, azután
lekanyarodnak egy erdei magánútra.
Három kilométer megtétele után egy lezárt sorompó állja az útjukat.
– Mi értünk ide elsőként – állapítja meg Saga.
Egy farostlemezből készült nyíl alakú táblán, amely két madzagra
felkötve lóg a kerítésen a „Parkoló” felirat látszik. Egy mező felé mutat,
az út mellett, ahol a magas füvet nemrég kaszálták le.
Recseg a kocsi alváza, amikor Joona kitolat, és megáll a járművel, hogy
gyorsan el tudja hagyni a helyszínt, ha szükség lenne rá.
– Nézd meg, van-e valami a kesztyűtartóban, amire szükséged lehet! –
szól Sagának.
A nő kinyitja a kis ajtót, kivesz belőle egy pisztolytáskát, abból pedig
egy tömzsi kis Glock 26-os pisztolyt. Benyomja a csapszeget, kihúzza a
tölténytárat, és látja, hogy tizenegy parabellum tölténnyel van
megtöltve. Rutinosan ellenőrzi a fegyver mechanikáját és az
ütőszegrugót, mielőtt visszatolná a tárat.
Kimennek a jó melegbe. A magas csillagfürtök körül rovarok
zümmögnek.
 – Köszönöm – mondja Saga, és felteszi magára a vállszíjat.
Joona épp abban a pillanatban veszi elő a szolgálati rádióját, amikor
megjelenik egy rendőrautó az erdei úton. A fák koronái
visszatükröződnek a szélvédőn.
Saga hunyorog, és begombolja a kabátját.
Az autó egészen a sorompóig gördül, majd kinyílik az ajtó, és két
egyenruhás férfi lép ki belőle.
Joona és Saga odamegy hozzájuk, hogy üdvözöljék őket.
Magnus az ötvenes éveit tapossa, gyér borosta borítja az állát, a
szemöldöke összenőtt. Luke állcsontja széles, az állán egy mélyedés
látható, bajusza szőke.
– Igazán nem kellett volna ideutazniuk egészen Stockholmból… A
jövőben, ha segítségre lesz szükségük, csak kérdezzenek minket! –
ajánlkozik Magnus.
– Guglizzanak rá a munkforsi rendőrségre – mosolyodik el Luke. –
Eddig összesen egy értékelést kaptunk.
– Egy csillagot a lehetséges ötből – sugárzik Magnus.
– Gratulálok – mormolja Joona.
– Fenséges érzés – nevet Magnus.
Saga keresztülgázol az erdei derécén és turbolyán, amely a sorompót
tartó oszlop külső oldalán nő, míg Luke lehajol a rozsdás sorompó alá.
– A rosseb egye meg…!
– Lucky Luke megsérült – állapítja meg Magnus.
– Tegnap tetováltattam magam – magyarázza a társa, és leveszi a
kötést alkarjáról, amelynek belső oldalán, a vöröslő bőr alatt egy
gyerekrajz válik láthatóvá: két vidám pálcikaembert ábrázol, akiknek a
fejéből nőttek ki a végtagjai, és egymás kezét fogják.
– A kislányom első rajza, amelyen együtt vagyunk.
– Szép – dicséri Saga.
Elindulnak a göröngyös úton, amelynek közepén egy sávban magasra
nőtt a fű. Egy madár ugyanazt a néhány hangot ismételgeti szüntelenül.
Az erdő sötét, és száraz a talaj.
Magnus továbbra is arról fecseg, hogy az az egy csillag nem is olyan
rossz, mint amilyennek tűnik, hiszen ne felejtsük el, hogy öt csúccsal
rendelkezik.
Jobbra egy vadvirágos mező terül el, amelyet világos fakerítés ölel
körbe. Távolabb, az erdő szélénél vadászles áll.
Luke elmondja, hogy a Biondo Yoga egy nem hivatalosan létező
menedékház olyan nőknek, akiknek különböző okok miatt szükségük
van egy lélegzetvételnyi időre, de egész családok is érkeznek
elvonulásra.
Tízpercnyi séta után meglátják a fák között csillogó tavat, majd az első
házakat is. Légi felvételeket már láttak a környékről, így tudják, hogy
egy hosszú, keskeny és négy kis ház áll rajta.
– Maguk csak tegyék a dolgukat, beszéljenek Svetlanával, mi addig
megkeressük Susanne Hjälmet – magyarázza Joona.
– Itt jönnek az egycsillagos rendőrök! – mókázik Luke.
Hirtelen véget ér az erdő, és egy füves tisztás tárul eléjük, amely
levezet a tóhoz. Valamennyi épület téglatetős, vörös fagerendákból
épült, fehér ablakkeretekkel.
Egy lelket sem látnak sehol.
A gyepen egy fehér asztal áll, tányérokkal és poharakkal. Két szék
felborult. Egy jógaszőnyeget pedig befújt a szél a móló melletti nádasba.
Lesétálnak a legnagyobb házhoz, megkerülik a sarkát és az ott álló
esővizes hordót, majd megtorpannak, amikor két nőt látnak a teraszon
fekve, a víz felé fordulva.
– Mi a franc! – motyogja Magnus.
Lassan mennek tovább, lefelé a lejtőn, a fakerítés mentén, míg egy
batikolt szövetdarab el nem fedi a kilátást előlük. Egy fekete macska
kúszik be a betonkövek mögötti árnyékba. A terasz mellett valaki
meghámozott pár apró kagylót.
Egy harmadik nő a magas fűben fekszik, lába a lépcsőn, és a kitárt
verandaajtókon át belül felsejlik több, a padlón szerteszét heverő test is.
 25

Saga óvatosan közelíti meg a házat, a többiek követik. Minden csendes,

egyedül a rovarok hangja hallatszik a csalitosból, és a kikötött hajó
puffanásai, ahogy orrával nekicsapódik a mólónak.
A teraszon hozzájuk legközelebb fekvő nő hanyatt fekszik, meg sem
mozdul, ajka félig tátva, szeme csukva. Saga alaposan megfigyeli ernyedt
arcát, halvány nevetőráncait és a szeplőket az orrán.
A fény lassan a nő mellkasára vetül. A vékony, narancssárga szövet
minden lassú lélegzetvétellel megfeszül a mellkasán.
– Mindenki alszik – suttogja Saga.
A négy rendőr lassan megy tovább, a terasz mellett, lefelé a lejtőn. A
lépcső alján fekvő nő felpillant, majd behunyja a szemét, amint
elhaladnak mellette.
A terasz deszkapadlója recseg a talpuk alatt, miközben egy tágas
jógaterem ajtajához közelednek.
– De kérem! – szólal meg csalódottan egy nő.
Felül, kihúzza magát, térdeit kifelé fordítja, a két talpa pedig összeér a
szeméremcsontja előtt. Tökéletesen fésült fekete haja tűpontosan
középen van elválasztva. A fáradtságtól karikás a szeme, az egyik
metszőfogából letört egy darabka.
– Ez meg mi? – tudakolja Magnus, és végigmutat a földön fekvő
alakokon.
– Jóga nidra, jógaalvás – feleli a nő.
– Elnézést a zavarásért – mentegetőzik Luke. – De muszáj beszélnünk
Svetlana Johnssonnal.
– Mindenki figyeljen! – szól a nő a földön fekvőkhöz, s közben lassan
felkel. – Most visszatérhettek a nidrából, vagy maradhattok is, ameddig
jólesik, de részemről végeztünk. Köszönöm. Élmény volt megismerni
titeket.
A nő követi Magnust és Luke-ot le a lépcsőn, majd ki a tóparti zöldbe.
Joona és Saga még ott marad a teraszon. Susanne-t keresik a fekvő nők
között, és miután nem találják, a tágas jógateremben folytatják a
keresést.
Azt tervezik, ha megtalálják, diszkréten rögtön őrizetbe is veszik a
nőt, míg a kollégáik megbeszélik Svetlanával, miért nem jelent meg
tanúskodni.
Egy fiatalabb nő jön lefelé a csigalépcsőn az emeletről. Mezítláb van,
áttetsző, sárga ruhában. A haja szőke és kusza, ajka száraz, és a naptól
vöröslik az arca.
– Segíthetek valamiben? – érdeklődik a nő mosolyogva.
– Maga itt lakik? – tudakolja Joona.
– Hogy itt lakom-e? De hisz a lelkünk szabad, nem igaz? Amúgy igen, a
tavaszi napéjegyenlőség idején felvettek a közösségbe.
– Tudja, hol van most Susanne Hjälm? – kérdi Joona.
– Susanne? Miért, mit akarnak tőle?
– Magánügy, de a gyerekeiről van szó – feleli Saga.
– És sürgős – teszi hozzá Joona.
A nő mosolyogva keresztbe teszi előtte az ujjait, mintha valami
démont készülne elűzni, majd csengő hangon felkacag.
– Persze, megértem. Hiszen a gyerekek az igaz isteni természet
megnyilvánulásai, nem? Az anyaméh és a gyermek. De látom, kezdenek
már unni. Azt gondolják, micsoda zavarodott, fárasztó nőszemély
vagyok.
– Hát, nagyjából – feleli Saga.
– Pedig nem vagyok az ellensége. Hát nem érzi? – kérdezi, le nem véve
a szemét Sagáról. – Csak a tiszta szeretet köt össze minket.
– Nagyszerű.
Néhányan felülnek a földön, és kérdőn néznek rájuk.
– Mondja meg, hol találjuk Susanne-t! – kéri Joona.
– Susanne-t? – ismétli meg a nő, majd legyezgetni kezdi magát a
kezével. – Kivitte a szemetet a komposztálóba. Mindjárt itt lesz.
 – Nem várhatunk – feleli Saga. – Hol az a komposztáló?
– Meg kell érteniük… Mi itt nagyon megválogatjuk, mit eszünk, az
ájurvédikus szabályok szerint élünk – magyarázza a nő. – És a
komposztálásra is ügyelünk. Csak az ashramfelügyelőknek szabad oda
menniük.
– Hol az a komposztáló? – erősködik Saga.
– Be kell menni az erdőbe egy darabon. A fészer mögött van egy
ösvény – feleli a nő, és az ablakon át egy szerszámoskamrára mutat a
nagy ház mögött. – De megkérjük magukat, tartsák tiszteletben a
szabályainkat…
Ismét kimennek a teraszra. A nő lekíséri őket a lépcsőn, és megkerüli
a házat, majd megáll, és aggodalmas pillantásokkal néz utánuk.
Saga és Joona felsiet a füves emelkedőn, el a szerszámokkal, tűzifával
és tuskókkal teli fészer mellett, megtalálják az ösvényt, és elindulnak
rajta a fák között.
Az erdő egyre sűrűbb, lágyulnak a fények, és a levegőt könnyebb
belélegezni.
Elhaladnak egy vihar által kidöntött hatalmas fenyő földből kifordult
gyökere mellett, amely egy fekete, csillag alakú mélyedést hozott létre a
földben, mintha megnyitotta volna az átjárót az alvilág felé.

A jógaoktató odalent áll a mólónál, és azt magyarázza Magnusnak és

Luke-nak, hogy sajnos nem tudja, merre lehet Svetlana.
– Tényleg muszáj beszélnünk vele – erősködik Luke.
– Nem segíthetek – feleli a nő ridegen.
– Nézze, tudjuk, hogy ebben az ügyben Svetlana az áldozat, de törvény
írja elő, hogy akit beidéznek, annak meg kell jelennie a bíróságon, és
tanúskodnia kell. Ez nem egyéni döntés kérdése.
– De mi van, ha valaki képtelen rá? – veti fel a nő.
– Azt egy orvosnak kell igazolnia.
– És más módon is lehet tanúskodni, nem csak személyesen –
magyarázza Magnus. – Filmre véve például. Így nem kell személyesen
találkoznia a bántalmazójával. Biztos, hogy találunk jó megoldást, de
beszélnünk kell vele.
 A jógaoktató azonban elutasítóan néz rájuk.
– Egy rendőrnőt kellett volna ideküldeniük – közli velük.
– Tudjuk, hogy az lett volna a legjobb, de ma ezt nem tudtuk
megoldani – válaszolja Luke.
– Nem tilos ide a belépés férfiaknak, de az lenne a lényeg, hogy ez egy
szabad övezet legyen nők számára…
– Megvárhatjuk idelent, a tónál, ha úgy jobb – javasolja Magnus.
– Rendben – feleli a nő szigorúan, egy vörös ház felé nézve a távolban,
az erdő szélén.
– Idehozza őt? – kérdi Luke.
– Nincs jogosultságom az ashramukban tartózkodni, de az étkezésnél
majd tudatom vele, hogy maguk itt várják.
– Az az a ház, odaát? – mutat rá Luke, és megindul az épület irányába.
– Oda nem mehetnek…
– Maga csak várjon itt! – vág a szavába Magnus, és a nő útjába áll.
– Maguk nem tudják, mit tesznek! – figyelmezteti őket a nő, és
rémület ül a szemében.
– Én itt maradok magával, és elbeszélgetünk, amíg a kollégám
visszajön Svetlanával – magyarázza Magnus barátságos hangon.
– Ne menjen oda! – kiáltja a nő Luke hátának.
– Meg kell kérjem, maradjon csendben – szól rá Magnus.
– De ez magánterület! – visítja a nő.
– Megígérem, nem lesz semmi baj – nyugtatgatja Magnus.
– De lesz.
– Megértem, hogy maguk valami nagyon különleges dolgot művelnek
itt, de a svéd törvényeket maguknak is be kell tartaniuk, még akkor is,
ha nehezükre esik, vagy ha úgy érzik, ez beavatkozás a magánéletükbe.

Luke követi a kitaposott ösvényt a homályos bozóton át egy vörös épület

felé, amelynek sarkait, ajtó- és ablakkereteit fehérre mázolták.
Hallja a háta mögül a nő izgatott kiáltozását, és eszébe jut, hogy külön
tanfolyamot végeztek abból, hogyan kerüljék el a muszlim nők
megsértését rendőri feladataik teljesítése közben.
Az efféle helyzetekhez azonban nem kaptak útmutatót.
 Halkan megzörren egy fára akasztott, tollakból és csontokból álló
szélharang.
Luke-nak fogalma sincs róla, mi az az ashram, de valamiféle
templomot képzel el, benne istenképekkel és áldozati gyümölcsökkel.
Az épület egyik hosszú falán sorakozó ablakok narancsszínű
függönyei közt jókora rés tátong.
Luke végigmegy a magasra nőtt harasztok között, kezével félrehajtja a
bozótot, majd csendben odakúszik, és beles az ablakon.
Senkit nem lát a helyiségben, egy zsámolyon azonban néhány
ruhadarab hever: egy kék farmernadrág, egy fekete csipkés bugyi, egy
batikolt ruha, piszkos zokni és egy nagy méretű, fehér melltartó.
A padlót fénylő, vörös anyag borítja be. Az előszobához vezető ajtó
előtt sötétkék függöny lóg, rajta apró ezüst csillagok.
Egy alacsony asztalkán, üvegtálban homok van, amelybe három
füstölőt szúrtak. Parázsló hegyükből három vékony füstcsík száll felfelé.
A plafonról mindenütt különféle magasságban apró tükrök lógnak.
Egy kilyuggatott rézből készült lámpabúra több száz apró fénypöttyöt
szór szét a sáfrányszínű falakra.
A szoba belső felét paraván rejti, melynek három elemén kifeszített
vászonkép látható: egy hindu templomban található híres szobor képe,
amelyen négy, kedvesen mosolygó nő nyílt szexuális aktust folytat
egymással.
Luke észreveszi, hogy a három füstcsík hirtelen egyszerre fordul
oldalirányba, egy légáramlat hatására. A plafonon látható fénypontok is
megmozdulnak.
Biztosan van valaki a helyiségben.
Luke a két kezével leárnyékolja a fényt, és az ablakhoz hajol, hogy az
üveg bepárásodik a lélegzetétől. Az egyik tükör a paraván mellett
megfordul a tengelye körül. A tükrön keresztül apránként láthatóvá
válik az egész helyiség: egy lila párna arany rojtokkal, egy piros
lepedővel letakart ágy széle, majd egy láb, széttárt lábujjakkal.
Egy másik, ezüstkeretes tükör gyorsabban forog. Luke egy pillanatra
meglátja benne, mi történik a paravánon túl. Három meztelen alak sejlik
fel az ágyban.
 26

Joona és Saga továbbmegy az ösvényen az erdőn át, megkerülve egy zöld

mohával borított vándorkövet, majd futásnak erednek. Csak a cipőjük
puffanása hallatszik a puha talajon.
Egy nyírfa rádőlt az ösvényre, a túloldalon álló fák azonban
megtartották, mintegy kaput alkotva, amely alatt át kell bújniuk. A talaj
egy kissé lejt. Amikor elérik a mélyedés végét, lelassítanak.
– Át lettünk verve? – kérdi lihegve Saga.
– Több helyre is földet öntöttek ki – feleli Joona.
Valaki amolyan hídfélét eszkábált össze három, párhuzamosan
elhelyezett nyírfából egy patakmeder fölé. Recsegnek a meghajlott
törzsek a súlyuk alatt, ahogy rájuk lépnek.
Továbbfutnak átlós irányba, míg el nem érnek egy csupasz sziklához.
Az erdő itt ismét egyre sűrűbb. A fák ágairól fonalas zuzmók lógnak
lefelé, a fák között a talajt világosbarna fenyőtű és tobozok lepik el.
A távolban sápadt fény szűrődik át az ágak között.
Egy vadgalamb épp akkor rebben fel az ösvényről, amikor kiérnek egy
tisztásra.
Ám ott senkit sem látnak. Csak egy ásó és egy vasvilla hever egy
földkupac tetején.
A félig elkorhadt rácsozatú komposztáló tele van rothadó
élelmiszermaradványokkal, salátalevelekkel, krumplicsírával és
megbarnult almákkal. A szag olyan intenzív, hogy jóformán
elviselhetetlen.
Amikor megkerülnek egy fű- és levélkupacot, hirtelen megtorpannak.
Egy gyerek fekszik a földön összekuporodva egy rozsdás talicska
mögött. Egy befont hajú, szőke kislány. Piszkos a keze és taknyos az
orra.
 – Szia – lép oda Saga a gyerekhez.
– Szia – mondja a kislány, és felül.
– Te is a Biondo Yogában laksz?
A gyerek bólint, és kiszed egy száraz falevelet a hajából.
– Láttad valahol Susanne-t?
– Kiöntötte a szemetet, aztán elment – feleli a lány.
– Mikor?
– Nem tudom.
– Épp azelőtt, hogy mi ideértünk?
– Nem egészen – feleli a gyerek, majd felegyenesedik, és lesöpri a
földet piros ruhájáról.
– Szabad egyedül idejönnöd?
A kislány a fejét rázza.
– De te mégis megteszed – mosolyog rá Saga.
– Mindennap – válaszolja a lány, lerázva a kezéről egy legyet, ami
rászállt.
– De miért akarsz itt lenni?
– Hogy találkozzam az apukámmal – közli a gyerek halkan.
– És ő hol van most?
A gyerek önkéntelenül is a nagy földkupacra mutat.
– Te jóisten! – suttogja Saga.

Egy ezüstdróton, a szoba legbelső részében függő tükörben Luke egy

hófehér feneket lát: puha hájat és kötőszöveti repedéseket az egyik csípő
fölött – abban a pillanatban, amint a nő átfordul a hátára.
Luke bebámul a nő izmos lábai közé.
Szíve hevesen ver.
Még azt is látja, hogy a nő gyér szeméremszőrzete vörös, a nemi
szervei pedig halvány rózsaszínűek, mielőtt a tükör elfordul, és egy
narancssárga fal suhan el előtte.
Képtelen megállni, hogy ne nézze.
A legnagyobb tükör lassan forog. Üvege tele van ujjlenyomatokkal.
Fokozatosan válik láthatóvá az ágy.
 Egy fiatal, keskeny csípőjű nő hanyatt fekszik rajta, arcát elfordítja.
Csuklója vörös sálakkal megkötözve. Hónaljszőrzete fekete, a hasán
izzadság csillog, vállizmai megfeszülnek. Lila körmű ujjak siklanak
felfelé a lába közt, be a hüvelyébe.
A vörös hajú nő nyaka kipirosodott, akárcsak nagy, szeplős mellei.
Luke ide-oda kapkodja a fejét a különböző tükrök között.
Egymástól elkülönülő képek suhannak el a szeme előtt: egy besárgult
véraláfutás egy vádlin, egy barna mellbimbóra cuppanó ajkak, egy
lerágott körmű kéz, amely valaki arcát simogatja, függőleges hegek egy
lapos fenéken és egy hófehér, hurkás has.
A nagy tükörben hirtelen megpillantja a megkötözött nő elfordított
arcát is. Szemét szorosan összezárja, szempilláin könnycseppek ülnek,
mint a gyöngyök.
Amikor megszólal, Luke rájön, hogy ő Svetlana. A metszőfogai
hiányoznak, miután tavaly bántalmazta a férje a fürdőkádban.
A tükör ismét megfordul, most egy izzadt térdhajlatot mutat,
párnákat, egy szőke, göndör hajú tarkót, a paraván belső oldalát, a
falakat, majd Luke hirtelen megpillantja benne önmagát, ahogy ott áll,
és bámul befelé az ablakon. Arca különös módon sötét és elvarázsolt, a
fénylő égbolttal szemben.
Az a pár másodperc, amely alatt képtelen kiszakadni a kukkoló
szerepéből, hipnotikus erejű, és jóval hosszabbnak tűnik.
Még mindig ott áll, pedig látja, hogy valaki van mögötte.
Szeme a benti tükörről az arca előtt levő ablak tükröződéseire
fókuszál, és most már látja, hogy a mögötte álló alak egy hosszú nyelű
baltát tart a kezében.
Luke testében szétárad az adrenalin, és minden egyes szőrszál égnek
áll a testén. Az esze azt súgja, kapja elő a pisztolyát a tokból,
villámgyorsan perdüljön meg, és lője vállon a nőt.
A fülében dobol a vér.
Jobb kezét óvatosan leveszi az ablakpárkányról, elhúzza a hasa előtt,
majd le, a csípőjére rögzített övhöz. Remegő ujjakkal éri el a csatot, épp
abban a pillanatban, amikor a nő egy fojtott nyögés kíséretében
megmozdul.
 Luke olyan erősen beveri a fejét a külső üvegbe, hogy az betörik.
Előhúzza a pisztolyát, kibiztosítja, és meg akar fordulni, amikor valami
akadályba ütközik, és a nyaka megfeszül.
Még egyszer megpróbálja, de képtelen megfordulni.
Csak ekkor fogja fel, hogy a balta beleállt a tarkójába, és a nyele a ház
falába ütközött, ezért nem tud megfordulni.
A szíve zakatolni kezd.
Forró vére végigfolyik a gallérja alatt, majd le a hátán.
Sietnie kell, hogy megtalálja Magnust, és hívja a mentőket.
Odébb botorkál, így sikerül megfordulnia, ekkor látja, hogy a barna,
fonott hajú, tetovált nyakú nő meredt szemmel kihátrál előle.
Luke meghúzza a ravaszt, és belő a páfrányok közé. A pisztoly remeg a
kezében.
A lövés visszhangzik a tó túloldalán, a sziklák között.
Megpróbál segítségért kiáltani, ám egy hang sem jön ki a torkán. Kék-
fehér fénykörök villódznak a szeme előtt.
Követi a nőt, a pisztolyt azonban nem bírja felemelni. Úgy érzi,
mintha egy gumiszalaggal rögzítették volna a földhöz.
Erről eszébe jut a lánya gumibékája, amely le tud mászni a falon, ám
ekkor összecsuklik alatta a bal térde, ő pedig a csípőjére zuhan, a magas
páfrányok közé. Próbál kimászni, mégis ott marad hason fekve, arccal a
földön, lihegve.
Ásványi anyagok, gyökerek és keserű növények dohos szaga terjeng
körülötte.
Eszébe jut, amikor még kicsi volt, és segített az anyjának vidéken
cukorborsót szedni. Valóságos csodának tűnt számára, ahogy abból a kis
virágból előtört a borsóhüvely.
 27

Amint a lövés megtöri a csendet, a fekete hajú jógaoktató megpróbálja a

karjánál fogva ott tartani Magnust, ő azonban akkora erővel tépi ki
magát a kezei közül, hogy a nő nagyot nyögve megbotlik.
– Hagyjon minket békén! – üvölti Magnus után.
A férfi az ösvényen rohanva előhúzza a fegyverét, csövét a földre
szegezi, és irányt vált egy hatalmasra nőtt rododendron mögött.
A vörös ház ott áll az erdő szélén. A kollégáját azonban sehol sem
látja.
Magnus lelassít, szaporán lélegzik, és tekintetével a ház ablakait
keresi. Minden csendes és nyugodt. Valahonnan egy csörlő száraz
nyikorgása hallatszik csupán.
– Luke! – kiáltja.
Kibiztosítja a fegyverét, ujját a ravaszra helyezi, majd odalép az
ajtóhoz, és kitárja.
– Rendőrség! – kiált be. – Most behatolok a házba!
Belép egy kacskaringós mintájú tapétával díszített, szűk előszobába,
amelynek szőnyegén három pár cipő sorakozik, a mellette levő szobába
vezető ajtónyílást pedig egy sötétkék bársonyfüggöny fedi el.
– Rendőrség!
Ahogy kinyújtja a kezét, hogy kicsit odébb húzza a függönyt, látja,
hogy reszket. Vár és figyel.
– Most bemegyek! – kiált be ismét ujját a ravaszra helyezve.
Felemeli a pisztolyt, átdugja a fejét a függönyön, és bemegy a
helyiségbe, gyorsan átkutatva minden sarkot.
A levegő füst és izzadság szagától nehéz. Mintha nem is lenne oxigén a
helyiségben.
A férfi az ajkai közt egy keskeny résen át lélegzik.
 A plafonról mindenhonnan különféle tükrök lógnak lefelé, melyek
szüntelenül forognak, s velük együtt a falak és a berendezés is.
A szoba felét egy erotikus motívumokat ábrázoló paraván rejti, a puha
padlót vörös szövet borítja. Egy bádoglámpa meleg fényt áraszt.
Egy sámlin fekete bugyi és egy farmernadrág hever.
Magnus óvatosan halad előre, s közben egyik kezével félrehajtja a
tükröket.
– Luke?
Luke többet jelent számára, mint egy munkatárs, hiszen ő volt az
egyetlen, aki védelmébe vette, amikor kiderült róla, hogy
homoszexuális. Senki más nem mert vele együtt zuhanyozni, együtt
járőrözni és egy kocsiba ülni.
Háta mögött himbálóznak a tükrök, és összevissza tükröznek mindent
a falakra és a plafonra. A lámpa fénye valósággal sziporkázik az alacsony
asztalkán.
Magnus elhalad a paraván előtt, és megpördül a pisztollyal a kezében.
A hatalmas ágyban egy meztelen nő fekszik a hátán ernyedten.
Metszőfogai hiányoznak, és úgy bámulja a plafont, mintha ott se lenne.
Magnus leereszti a fegyvert, és érzi, hogy a tenyere izzadságtól síkos.
A nő hasa lassú lélegzetvételével együtt mozog. Lábát szétteszi, és a
belső combján vörös karcolásnyomok látszanak. Csuklója meg van
kötözve sálakkal, melyeket egy, a falba rögzített fogantyúhoz
erősítettek.
– Svetlana? – kérdi a férfi fojtott hangon.
A nő elfordítja a fejét, és kábultan mosolyog rá.
Az ajtónyílásban függő, arannyal hímzett, vörös selyemszövet
finoman meglebben egy légáramlattól, amely valahonnan bentről ered.
– Egyedül van idebent? – kérdi Magnus, miközben leoldja a nő
csuklójáról a sálakat.
– Ez itt nem valami kibaszott pornófilmforgatás – feleli a nő
vontatottan, és keresztbe teszi a lábát.
– Tudnom kell, hogy van-e még valaki odabent, a többi helyiségben.
– Csak a Halál… Egy kis ládában ücsörög. Csak nyissa ki és…
 A nő elhallgat, megnedvesíti az ajkát, majd behunyja a szemét. Ahogy
Magnus elmegy az ágy mellett, sikerül mozgásba lendítenie egy
rézkeretes tükröt.
Pisztolyával óvatosan félrehúzza a vörös függönyt, majd visszanéz az
ágyban fekvő nőre, a himbálózó tükrökre, azután kimegy egy szűk
folyosóra, amelynek mindkét oldalán ajtók vannak. Az egyetlen
fényforrás egy gömb formájú, rizspapírból készült mennyezeti lámpa.
A levegőben poshadt vizeletszag terjeng.
A deszkapadló recseg Magnus súlya alatt.
A folyosó végén fémvasalatú faláda áll a padlón, akkora, mint egy
fedélzetre felvihető bőrönd.
A lámpa fénye szinte el sem ér odáig.
Magnus kinyit egy ajtót, és benéz egy apró cellába, amelyben csupán
egy keskeny acélpriccs van, huzat nélküli matraccal.
Továbbmegy a folyosón.
A sötét ládába tett kulcs csillog a halvány fényben.
Magnus egy jobbra lévő ajtónyíláshoz ér, amely egy kis konyhába
vezet, benne két főzőlap és egy kis méretű hűtőszekrény, amely piszkos
a kilincs körül, valamint egy fűszertartó polc.
Az egyik ajtó, távolabb a folyosón, lassan kitárul.
– Luke? – suttogja Magnus.
A plafonon az egyik megsárgult műanyag szellőzőrács mögül susogó
hang hallatszik. Az ajtó becsukódik, és kattan a zár.
Magnus már izomlázat érez a vállában, egy kicsit leereszti a
pisztolyát, és épp azt tervezi, hogy beletörli izzadt tenyerét a
nadrágjába.
Most ötméternyire lehet a ládától, amely túl kicsi ahhoz, hogy egy
embert elrejtsen.
Tesz egy lépést előre.
A rozsdás sarokvas halkan megnyikordul.
Magnus pislogva figyeli, kinyílik-e, amikor az enyhe kereszthuzattól
feltárul előtte egy másik ajtó, és eltakarja a ládát.
Magnus feltartja a pisztolyát, és lassan közelít.
 A szellőzőrács mögül ismét hallja a susogást, a nyitott ajtó pedig
csendben becsukódik.
Egy magas, szemüveges nő áll most a folyosón, a láda előtt. Szőke,
göndör hajú, magas a homloka, és alsó állkapcsa szembetűnően
előreugrik.
Piros selyemnadrágot visel, és fehér melltartót, a kezében pedig egy
kis zsebkést tart.
Magnusnak megfordul a fejében, hogy a nő lábára irányítja a pisztoly
csövét, és felszólítja, hogy dobja el a kést, amikor erőteljes csattanást
hall, amely minden mást túlharsog. Egy golyó keresztülmegy a lábán, a
térde fölött. A vér átlósan Magnus előtt ráfröccsen a tapétára.
A férfi elejti a fegyvert, a falnak támaszkodik, majd lecsúszik a
padlóra.
A golyó szétzúzta a combcsontját, a kimeneti nyíláson csontszilánkok
lógnak ki, a vér pedig ütemesen lövell kifelé.
Átlósan, a háta mögött egy vörös hajú nő áll, egy szál alsóneműben, és
célba vette őt egy szarvaslövő puskával.

Joona és Saga előhúzott pisztollyal fut el a kifordult fagyökér mellett, és

épp akkor érnek ki az erdőből, amikor a második lövés eldördül. Ezúttal
egy másik fegyverből, és a falak tompítják a lövés zaját. Elhaladnak a
fészer mellett, leszaladnak átlósan a füves domboldalon, átugranak egy
alacsony kerítést, majd a magasra nőtt gazban folytatják egészen a
házig.
Az egyik hosszabb falon betörtek egy ablakot. Alatta kettéhajlottak a
páfrányok, mintha angyalszárnyak lennének.
Saga odarohan Luke-hoz, és térdre rogy mellette, miközben Joona
alaposan megnézi a házat és az erdő szélét, pisztolyával hol az egyik, hol
a másik ablakot véve célba.
Az egyik fáról halk csörlőnyikorgást hallanak.
Luke halott.
Saga felkel, és megrázza a fejét Joona felé.
– Enyém a hátsó kijárat – szól Joona.
– Légy óvatos!
 – Te is!
Saga bemegy az előszobába, letépi a sötétítő függönyt, átnézi a
nagyszoba sarkait, mit sem törődve a felaggatott tükrökkel, egyenesen
az egyik paravánhoz megy, és a földre löki.
Mögötte egy meztelen nő fekszik egy ágyban, két karja a feje felett, és
fáradt szemmel néz rá.
– Rendőrség – szólal meg Saga halkan.
Megragadja a nő egyik bokáját, lehúzza a földre, és hátul
összebilincseli a két karját.
Azután leszaggatja a másik függönyt is, majd kimegy a folyosóra.
Puffanások és sikolyok hallatszanak át a falakon. A levegő lőporszagtól
nehéz. Egy vörös hajú, felfegyverzett nő esetlenül odafordul felé. Saga
előreszalad, és szabad kezével megragadja a fegyver csövét, a
markolatával eltöri a nő kulcscsontját, és magához ragadja a fegyvert.
A folyosó távolabbi részét szinte teljesen eltakarja egy nyitott ajtó, azt
azonban így is látja, hogy Magnus fekszik a földön letolt nadrággal.
Miközben hasra kényszeríti a vörös hajú nőt, látja, hogy egy másik nő,
aki melltartóban van, épp Magnus testére ül, és a fogai között egy kést
tart.
– Ne tegye! – lihegi a férfi, mialatt Saga felkel, és ráemeli a nőre a
pisztolyát.
A nő fél kézzel megragadja Magnus péniszét és a heréit, a kést pedig a
másikba fogja.
Joona a távolabbi ajtó felől érkezik, három óriás lépéssel már a
folyosón is van, és úgy mellkason rúgja a nőt, hogy az hanyatt esik, a
késsel a kezében.
Saga a következő másodpercben ott terem, rálép a nő csuklójára, majd
vállon lövi.
Joona végigmegy a folyosón, minden ajtó mögé benéz, ellenőrzi a
cellákat. A harmadikban ott ül a priccsen Susanne Hjälm, és befogja a
fülét. Egész arcát és tetovált nyakát vérfoltok borítják.
 28

Már két nap telt el azóta, hogy rajtaütöttek a Biondo Yoga nevű
menedékházon, de Joona és Saga még mindig az örebrói rendőrőrs
fogdájánál van, hogy segítsenek az ügyésznek, és hogy egyfajta képet
alkossanak arról a helyről, ahol Susanne Hjälm élt, mielőtt őt magát
kihallgatnák.
Luke Larsson jóformán azonnal belehalt a tarkóját ért baltavágásba.
Magnus Wallmant mentőhelikopterrel szállították a Karlstadi Központi
Kórházba. Az állapota súlyos, de már túl van az életveszélyen.
Joona és Saga összesen tizennégy órán keresztül hallgatta ki a
menedéken lakó nőket. Az ügyész hármukat gyanúsította meg
bűnsegédlettel, és megkezdte annak a négy nőnek a letartóztatási
eljárását, akiket ashramfelügyelőnek neveztek.
A helyszínelés és a kihallgatások folyamán a menedékházról lassan
feltárult egy meglehetősen bonyolult, de kerek történet.
A Biondo Yoga kezdetben egy alternatív életmódot kínáló
kommunának indult, ahol jógáztak is, és nehéz sorsú nőknek nyújtott
menedéket. Tevékenységüket előadások tartásából és minőségi
tanfolyamokból fedezték.
A női kör magja olyanokból alakult, akik azután találtak egymásra,
hogy csalódtak a férfiak uralta társadalomban, és az elnyomás és
erőszak hatására paranoia és szélsőségesség hatalmasodott el rajtuk.
Szellemi vezetőjük Camilla Boman, a nő, akit Biondo gurunak hívtak,
egyfajta szexuálterápiát fejlesztett ki számukra, hogy segítsen a
többieknek túltenni magukat azon, amit ő „heteronormatív erőszak”-
nak nevezett.
Svetlana például alighanem halott lenne már, ha a Biondo Yoga nem
kínált volna menedéket számára. Kihallgatás közben maximálisan
hűséges maradt megmentőihez, és nem érezte úgy, hogy az
ashramfelügyelők szexuálisan bántalmazták vagy kihasználták volna.
– Mielőtt csatlakoztam volna hozzájuk, nem voltam más, csupán
díszlet, egy lyuk – magyarázta. – A férfiak imádnak dugni, még ölni is
képesek ezért… Egy férfi képes lenne átúszni egy szartengert is, abban a
hitben, hogy a túlparton egy pina csak rá vár.
Eddig két holttestet találtak beásva a komposztba.
Az egyikük Camilla férjének öt évvel ezelőtti földi maradványa. A férfi
még mindig a menedékház lakójaként van bejelentve, és minden
hónapban küldik a nyugdíját.
A másik holttestben Ida Andersson férjét, Marcust azonosították. Őt
előző év karácsonyán ölték meg és ásták el. A halál oka minden
valószínűség szerint az arc- és koponyacsontját ért sokszoros törés. Az ő
szociális segélye és a családi pótlék összege a halála óta a társaság
számlájára ment.
Ida Andersson letartóztatását gyilkossági kísérlet miatt kérték. A nő
nem akart védőügyvédet a tárgyalások idejére, és azonnal bevallotta,
hogy ő sütötte el a fegyvert Magnus Wallmanra.
Az ashramfelügyelőkkel csak Saga érintkezett, míg Joona egy másik
teremből követte a kihallgatásokat, élőben, három kamerán keresztül.
Ida kibontotta vörös haját, amely a vállára omlott, nehezen lélegzett,
mintha megerőltető lenne a számára ülni egy széken, és valahányszor
felé irányult az érdeklődés, mindig erősen elvörösödött.
– Ki ölte meg a férjét? – kérdezte Saga.
– Elesett.
– Hogyan?
– Beverte a fejét egy kőbe… az erdőben… megcsúszott egy ágon…
amely a földön hevert.
– Az igazságügyi orvosszakértő szerint viszont testi sértés okozta a
halálát. Egy eszközzel, feltehetőleg kalapáccsal vagy egy kisebb pöröllyel
bántalmazták – magyarázza Saga.
– Erről semmit sem tudok.
Ida felhúzta alsó ajkát, amitől durcás gyerekre hasonlított.
– Szóval nem maga ölte meg? – kérdezte Saga.
 – Nem.
– Akkor ki tette?
A nő erre kitépett pár szálat fehér szemöldökéből, az asztalra tette, és
a mutatóujjával sorba rendezte őket.
– Én csak annyit mondok, hogy Biondo guru tanítványa vagyok… Aki
sokat tud arról, mit kell tenni, hogy megmentsük a Földet.
A kihallgatás végeztével Sagának az volt a benyomása, hogy Idának
nem volt átfogó tudomása a menedéken folyó dolgokról. Úgy tűnt, azt
sem tudja, ki ölte meg a férjét, miközben azt elárulta, hogy segített
végigtolni a holttestét az erdőn egy talicskában, mielőtt elásták volna.
Bár a lánya erősen traumatizálódott a gyilkosság hatására, és naponta
ellátogatott az apja sírjához, Ida teljesen értetlenül fogadta a gyerekkel
kapcsolatos kérdezősködésüket.

Az ablaktalan kihallgatószobát meleg, halványsárga színűre festették.

Csak a légkondicionáló folyamatos zúgása hallatszik.
Saga magában ül egy sötétkék irodaszéken. A mennyezeti fénycső
fénye megcsillan kék szemében. Régebben mindig befonta a haját, és
különféle színű szalagokat kötött bele, de pár éve már inkább hagyja a
vállára és a hátára lógni.
Az asztalon, amelyre a mikrofonokat rögzítették, ásványvizes
műanyag flakonok állnak, újrahasznosított papírcsészék és egy doboz
papír zsebkendő azoknak, akik sírva fakadnak.
Saga lehajol, és előveszi a táskájából a telefonját. Kiránt vele egy
blokkot is, amely a földre pottyan. Lehajol, hogy felvegye, megfordítja,
és meglátja rajta a königsbergi hidak problémájának felskiccelt vázlatát.
Várakozás közben megpróbál felrajzolni egy utat, amely minden hidat
csak egyszer érint. A megoldás nehezebb, mint amire számított, és jó
néhány elhibázott próbálkozás után lépteket hall a folyosóról.
A blokkot behajítja a szemetesbe. Ugyanekkor kopognak az ajtón, és a
menedékház vezetőjét, Camilla Bomant – akit Biondo gurunak is
neveznek – vezeti be hozzá két őr.
Camillának nincs jogi képviselője, mert a férfit már a letartóztatási
eljárás kezdetén kizavarta, biológiai szerencsétlenségnek és iszonyatnak
nevezve őt.
Saga megtudta, hogy Camilla választott vezetékneve, a Biondo
Dorothy Marie Biondótól származik, aki hozzáment Louis Solanashoz, és
született egy lányuk, Valerie, aki elsősorban arról nevezetes, hogy ő írta
a férfiellenes, úgynevezett SCUM-manifesztumot, és 1968-ban
megpróbálta meggyilkolni Andy Warholt, a festőt.
Saga biccent Camillának, és röviden elmeséli, hogyan zajlik majd a
kihallgatás, milyen jogai vannak, és hogy az egész beszélgetésről felvétel
készül.
Az 1-es számú kamera a falra van felszerelve, átlósan Saga háta
mögött, és szemből veszi Camilla arcát, a 2-es mindkettejüket oldalról
veszi, míg a 3-as a plafonon van, és mindent lát.
A kihallgatóterem melletti irodában Joona többet láthat Camillából,
mint Saga, aki pedig szemben ül vele.
– Foglaljon helyet! – kéri Saga barátságosan.
Camilla egyik válla be van kötözve, és egy megfeketedett véraláfutás
húzódik végig a nyakától a mellkasáig. A nő száznyolcvan centiméter
magas, széles vállú, és óriási keze van, ujjáról félig lepergett a lila
körömlakk.
Recseg alatta a szék, amikor leül, hátradől, és szélesre tárja a lábát.
Mindez az erőteljes bulldogharapásával, a ráncos orrával és szőke,
apró fürtös hajával együtt egy dühös játék babához teszi hasonlatossá.
– A tanítványa, Ida Andersson azt állítja, maga tudja, hogyan
menthető meg a világ – kezdi Saga semleges hangon, majd lapoz a
jegyzetfüzetében.
– Valóban?
– Itt a környezetszennyezésre gondol? – kérdi Saga szándékosan
tudatlannak tettetve magát, és Camilla szemébe néz közben.
– Gondolkodjon átfogóbban! – feleli Camilla magabiztosan.
– Átfogóbban. Hát jó.
– Magának nincs gyereke – állapítja meg Camilla előredőlve.
– Nincs – mosolyodik el Saga, megjátszva a meglepődést.
– A magzat kromoszómáinak egyik felét a spermium alkotja, a másikat
a petesejt – magyarázza Camilla. – Ez mindig is így volt, most azonban
néhány tudósnak sikerült ivarsejteket létrehoznia egy nő
örökítőanyagából, amellyel megtermékenyíthető egy másik nő
petesejtje. Ez pedig annyit jelent, hogy két nőnek is lehet egymástól vér
szerinti gyereke, de csak lánya, mivel a nőkben nincs meg az a genetikai
információ, amely a fiúk születéséhez szükséges.
– Értem.
– Valóban? – kérdi Camilla felvont szemöldökkel. – Ez azt jelenti, hogy
nincs többé szükségünk férfiakra ahhoz, hogy az emberiség továbbra is
létezhessen, nincs rájuk szükség a megtermékenyítéshez… és nem is
születnek többé fiaink.
– Egy fiúk és férfiak nélküli világ.
– Nem vagyok naiv, de ha a nők jelentős része egy másik nővel alapít
családot, és kizárólag lányaik születnek, felborul a hatalmi egyensúly.
Minden férfira reálisan les majd a veszély, hogy nem tudja
továbbörökíteni a génjeit.
– És akkor akár ki is lehet végezni az összes férfit.
– Szép gondolat.
– Maguk idecsalták Ida férjét, és megölték.
– Elvette Idától a lányát – feleli Camilla rezzenéstelen arccal.
– És mi a helyzet a maga férjével?
Camilla hátradől, és ábrándos mosollyal néz Sagára, majd
megkocogtatja az asztalt, és feláll.
 29

Joonának nem sikerült reggel megborotválkoznia a motelben, így most

némi szürke borosta borítja az állát és az arcát.
A kihallgatóterem melletti irodában ül, s közben egyre telik a nap. A
poros ablakon át beárad még némi fény. A toll árnyéka szétterül az
íróasztalon.
Joona szemébe belehasít a fájdalom, és elhatol egészen az agyáig, ám
azután elmúlik.
Sok évvel ezelőtt Joona fejsérülést szenvedett, amikor egy autó
felrobbant a közvetlen közelében. Emiatt úgynevezett cluster fejfájása
alakult ki, és a fájdalma olyankor annyira erős, hogy el is veszítheti az
eszméletét.
De már olyan rég nem volt súlyosabb rohama, hogy teljesen abba is
hagyta a Topiramat nevű epilepsziagyógyszer megelőzésképpeni
szedését, mivel attól örökké fáradt volt, az utóbbi időben azonban egyre
gyakoribbá váltak a figyelmeztető előjelek.
Joona feláll, leereszti a reluxát, és beállítja a lamellák dőlésszögét. A
képernyőt máris jobban látja, ám a fény még így is áthatol a lamellákon
annyira, hogy becsillogjon a képbe.
A kihallgatóterem 1-es számú kamerája az asztalt veszi, egy üres
széket és a szék mögött a falat. Saga nem látszik a képen, Joona azonban
hallja a tollvonásait a jegyzetfüzet oldalain.
Hamarosan kezdődik Susanne Hjälm első meghallgatása, és
mindenekelőtt ezért vannak itt.
Csaknem huszonkét órája vár erre a pillanatra, azt sem tudja, ezalatt
hányszor siklott már végig a tekintete a kék dossziékkal teli
könyvespolcon, az íróasztalon és az azon levő telefonon, a számítógépen
és a kihallgatási jegyzőkönyv kupacain, a hirdetőtáblán csüngő foltos
menün egy thai étteremből, egy vakációzó kolléga képeslapján és egy
cetlin, amelyen a következő vicc állt: „Hány rendőr kell ahhoz, hogy
kicseréljen egy izzót? Egy sem, inkább szétverik az egész szobát, mert a
sötétben nem látnak.”
– Itt jön – szól bele Saga a mikrofonba.

Két őr hozta be Susanne Hjälmet a fogda legyező alakú pihenőparkjából,

amely a tetőn helyezkedik el.
Saga és Joona megvitatta a különféle módszereket, és arra jutottak,
hogy nem erőltetik, hogy a nő tegyen beismerő vallomást Luke
meggyilkolását illetően. Úgyis elítélik érte, akár beismeri, akár nem.
A trükk az lesz, hogy ráveszik Susanne-t, beszéljen Jurek Walterről.
Ugyanis ha köze van Margot, Severin, Simon és Verner halálához, akkor
Jurek Walter a lelkének egy kiforratlan részét képezi, és ez lesz a kulcsa
annak, miért tette, amit tett.
Nem nagyon hitték, hogy ő lehet a sorozatgyilkos, akire vadásznak, de
talán együttműködik az illetővel.
A nő az egész államigazgatási rendszert az ellenségének tekinti. A
fejébe vette, hogy a rendőrség üldözi őt, Joona Linnát pedig mindenki
másnál jobban gyűlöli.
Az őrök bevezetik Susanne-t a kihallgatóterembe. A nő bő szabású,
kitérdelt rabruhát visel, a felsője kézelője pedig kirojtosodott.
Az ügyeletes parancsnok kap egy aláírást Sagától, majd beengedi a
jogi képviselőt, egy negyvenes éveiben járó nőt, akinek pisze orra van,
hatalmas szemüvege és széles ajka.
Susanne nehézkesen leül, sóhajt egyet, majd lepillant az asztalon
nyugvó kezeire. Nyakán kékeszöld tetoválások, és mindkét fonott copfja
a vállára omlik.
Saga arra gondol, hogy a nőnek tulajdonképpen kedves arca van,
könnyen el tudja képzelni őt egy gyerekkori csoportképen is, éber
tekintetű, kedves mosolyú kislánynak, aki az osztály egyik ügyeletes
cukisága, mindig csinosan öltözik, és jó jegyeket kap. Mostanra azonban
már az ajka körül megkeseredett vonások látszanak, világosbarna szeme
alatt fáradt karikák, a haja tövében pedig ekcémásan hámlik a bőr.
 Amikor Joona másodszor fogta el a nőt, az egy kis cellában üldögélt
egy priccsen. Joona megbilincselte, fényképeket készített róla, mintát
vett a nő arcán talált vérfoltból, és festékmintákat a jobb tenyeréből, a
balta nyelének nyomait, miközben a nő azt mormolta, hogy még nem
végzett vele.
– Maga harmincöt évesen még kettős végzettségű szakorvos volt –
kezdi a mondandóját Saga. – Volt állása, jó fizetése, és tizenöt évig
voltak házasok Mikaellel. Született két lányuk is, és egy szép, nagy
villában laktak. Maga büntetlen előéletű volt, nem voltak tartozásai,
még csak egy parkolási bírsága sem, semmi.
– Az első felvonásban – feleli a nő, fel sem pillantva a kezéről.
– És mi történt a másodikban? Gyilkossá vált, lelőtt egy rendőrt, és
hosszú éveken át ült börtönben… Most pedig egy újabb rendőr halt meg,
Luke Larsson… Szinte azonnal a baltavágást követően.
– Susanne – szólal meg a nő védőügyvédje, és tiltakozva felemeli a
kezét. – Csak szeretném emlékeztetni rá, hogy egyelőre semmire nem
köteles válaszolni. Emlékszik rá, mit mondtam a telefonban, hogy mit
tartson szem előtt?
– Csak szép nyugodtan mesélje el, mi történt, a saját szavaival! –
folytatja Saga rezzenéstelen arccal.
– Kihoztam a fészerből a baltát, hogy kivágjak egy elkorhadt nyírfát
és…
– Susanne – szól közbe mosolyogva az ügyvéd.
– Mi van? – kérdezi Susanne, dühödt pillantást vetve a nőre.
– Már beszéltünk erről. Egyáltalán nem kell beismernie semmit vagy…
– Ugyan mit számít?
– Ha azt szeretné, hogy én képviseljem magát, akkor muszáj rám
hallgatnia.
– Így is, úgy is életfogytiglanit kapok – feleli a nő, majd visszafordul
Sagához. – Megláttam azt a zsarut, ahogy ott kukkolt az ashramunkba,
kileste az egyik legintimebb rítusunkat… Nem tartott tiszteletben semmi
szabályt, csak odatolakodott, és a szellemiségünket és szeretetünket
valami átkozott peep show-vá aljasította!
– Értem – mondja Saga.
 – Olyan érzés volt, mintha egy fekete ablaküveg betört volna idebent,
a szemem mögött, az agyamban…
– Susanne ezzel azt akarja mondani, hogy ott volt ugyan, de…
– Csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell halnia – folytatja Susanne.
– Dögölj meg, te átkozott disznó! És az egyetlen aprócska csalódás,
amelyet utólag éreztem, az volt, hogy nem Joona Linna agyát lékeltem
meg.
– Miért?
– Ezt ő is hallja?
– Természetesen.
– Joona! – néz Susanne egyenesen a kamerába. – Remélem, hamarosan
megdöglesz, és a családoddal együtt a pokolban fogsz megrohadni!
– Miért gyűlöli őt?
– Hogyan bocsáthatná meg egy nő azt, ha valaki elveszi tőle a
gyermekeit?
– Valóban átgondolta a történteket? – kérdi Saga nyugodtan.
Susanne ajka elkeskenyedik és megfeszül.
– Maga szerint?
– Mondja el, mi vezetett odáig, hogy elvesztette a felügyeleti jogát.
– Az, hogy Joona eljött az otthonomba, és mindent tönkretett.
– Akkoriban a Löwenström Kórház Igazságügyi Pszichiátriai Osztályán
dolgozott – próbálkozik Saga.
– Igen.
Az ügyvéd kíváncsian figyeli, mit csinál.
– Maga felelt a Jurek Walter nevű betegért, amikor szabadságra ment
– folytatja Saga.
– Igen.
– És miért ment szabadságra?
– Mert nem bíztam már magamban – feleli Susanne, lesütve a szemét.
– Megváltoztam, képtelen voltam már uralni a gondolataimat.
– Ez hogy történhetett meg?
Susanne magában mosolyog, és rázza a fejét.
– Úgy, hogy Jurek rávette magát, hogy olyan dolgokról meséljen neki,
amelyekről nem akart, és olyan dolgokat hallgasson végig, amiket nem
akart hallani – állítja Saga.
– Nagyjából igen – helyesel a nő halkan.
– Mit mondott magának?
– A legkülönbözőbb dolgokat. Már nem emlékszem.
– Pedig tudom, hogy bizonyos dolgokra még mindig sokat gondol,
amiket ő mondott. Sőt, azt hiszem, nap mint nap ezen jár az esze – jegyzi
meg Saga nyugodt hangon.
Susanne mélyeket sóhajt, és úgy néz ki, mint aki rosszul van.
– Pedig figyelmeztettek, hogy ne hallgassak a betegre. A legtöbben
füldugót viseltek a közelében, de, nem is tudom, én valahogy olyan
embertelennek tartottam ezt.
– És akkor még mindig az első felvonás zajlott – állapítja meg Saga.
– Néhány hétig.
– Mit hallott tőle?
– Filozófiai és erkölcsi fejtegetéseket… Olyasmit, amin azt akarta,
hogy gondolkozzam el.
– Tudna példákat mondani? – kérdi Saga óvatosan.
És mintha csak a saját emlékeiről mesélne, Susanne belekezdett egy
történetbe, amely egy őszi estén zajlott le, egy lerombolt kis hegyi
faluban, a Kaukázusban. Mínusz húsz fok volt, a hó ropogós és szikrázó,
és még a férfi orrában lévő szőrszálak is megfagytak.
Susanne megforgatja a kezeit, és kibámul a semmibe, miközben
elmondja, hogyan vitt ki Jurek egy anyát és felnőtt fiát egy szál
pizsamában az udvarra, és hozzákötözte őket a kút jéglepte
lengőkarjához.
– Ljalja és Ahmad volt a nevük, mindkettejük szeme világoskék volt…
Jurek előhúzta a tőrét, és óvatosan belemártotta Ahmad második és
harmadik bordája közé, átlósan felfelé, épphogy kicsit mélyebbre, mint a
penge feléig. A fiatalember úgy ordított, akár egy sebzett vad. Az anya
térdre rogyva könyörgött a fia életéért. Jurek meg elengedte a kés
nyelét, és végignézte, ahogy a penge kilógó, kihűlt része bepárásodik a
test melegétől.
– Jurek otthagyta őket a kútnál, és csatlakozott a különítményéhez –
folytatja Susanne, és behunyja a szemét egy időre. – Ahmad nem vérzett
volna el, amíg a kés a helyén van, akkor viszont mindketten odafagytak
volna… Érti, Ljalja kénytelen volt kihúzni a kést, hogy saját magát
kiszabadítsa, és bejuthasson a melegbe.
Az ügyvéd elsápadva hallgatja a történetet, majd szó nélkül elhagyja a
termet, épp, amikor Susanne elkezdi felsorolni a Lill-Jan erdőben elásott
áldozatokat.
– Közvetlenül megfenyegette magát? – tudakolja Saga, amikor a nő
befejezi.
– Beszélt egy orosz diplomatáról, aki… a nyugdíjba vonulását
követően visszatér majd Svédországba, hogy összehívja az egész
családját a hetvenötödik születésnapjára – magyarázza Susanne, és
felpillant véreres szemével. – Jurek azt mondta, várni fog rá, és
valamennyiüket elviszi: a felnőtteket, az öregeket és a kisgyerekeket is,
bezárja őket egy bunkerbe, azután egyesével élve eltemeti őket… Amíg
az a diplomata egyes-egyedül nem marad ezen a világon.
Susanne nagyot nyel, majd egy koporsóban fekvő nőről kezd beszélni,
ám pár szó után elhallgat, és úgy tűnik, mintha csak most vette volna
észre, hogy az ügyvéd már távozott.
– Maga nyolc évet ült börtönben, és három éve engedték szabadon.
Mit csinált, amikor kiszabadult, milyen tervei voltak a harmadik
felvonásra, azonkívül, hogy meggyilkolja a volt férjét, és magához veszi
a gyerekeit?
Susanne ismét leszegi a fejét.
– Az ügyvédem szerint vigyáznom kell, mit mondok.
 30

Az Országos Bűnüldözés nagy tárgyalótermét nyolc fénycső világítja

meg. Saga beszámolóját követően Manvir tájékoztatja a többieket a
megyei rendőrfőnök határozott utasításáról, miszerint várjanak a
médiával történő mindenfajta kommunikációval addig, amíg az ügyész
át nem veszi az ügyet.
– A bergslageni körzet holnap tart sajtótájékoztatót, de nem említik
meg a mi szerepünket – magyarázza.
Greta feketekávét iszik, és közben éles ránc ül ki a két szemöldöke
közé. Hajszálcsíkos nadrágot visel, és fényes selyemblúzt, amely
ugyanolyan jégkék, akár a szeme.
Petter farmert visel, és sötétkék pólót. Hátradőlve ül a hosszú
asztalnál karba tett kézzel, és az állát ráncolja.
– Folytathatjuk? – tudakolja Greta. – Kezdjétek ott, amikor beszéltetek
a gyerekkel, aki a komposztálónál gubbasztott!
– Visszarohantunk az erdőn át, és egy pisztolylövést hallottunk a
menedékház irányából. Épp kiértünk a fészer mögül, amikor a fegyver
elsült – feleli Joona, és felhajtja az ingujját.
Itt Saga átveszi a szót, és elmondja, hogy a kollégájuk holtan hevert a
páfrányok között, egy baltával a tarkójában. Greta mélyet sóhajt, Manvir
szörnyülködik egyet, majd beáll a saját helyére, a sarokba, háttal a
többieknek.
– Bementem – folytatja Saga. – A folyosón Ida Anderssonnal futottam
össze, akinek egy szarvaslövő puska volt a kezében. Lefegyvereztem, a
földre kényszerítettem, és hátul megbilincseltem a két csuklóját… és
akkor láttam meg… hogy egy nagy termetű nő, Camilla Boman épp ki
akarja herélni egy késsel a másik munkforsi kollégánkat.
 – De ahogy hallom, jól végződött – jegyzi meg Petter a torkát
köszörülve.
– Mert Joona is megérkezett a másik irányból – feleli Saga, egyik
lábával szüntelenül rugdosva az asztal alatt.
– Mi történt? – kérdi Greta Joonához fordulva.
Joonának eszébe jut, hogy futott végig a ház mellett, pisztolyát
előreszegezve, leguggolt a lefedett ablakok előtt, és a sarokra érve
lelassított.
A környező erdőből mindössze a fák koronáinak susogása hallatszott
ki, és egy feketerigó szomorú éneke.
Egy leszakadt rozsdás ereszcsatorna hevert a fűben a homlokzat előtt.
Benzin, nedves föld és fű szaga érződött a levegőben.
Joona hátranézett a válla fölött, majd csendben haladt tovább. Épp
bekanyarodott a sarkon, amikor éles, csattogó motorhangot hallott.
Egy fűnyíró indítózsinórja, a műanyag fogantyúval együtt csörömpölt.
A szerkezet még egy helyben állt, de már remegett. A kipufogógáz füstje
már az aljnövényzet szintje fölé emelkedett.
Egy fiatalabb nő hátrált ki a fűből, a bozóton keresztül, a fák között,
majd ábrándos pillantással lehajolt, és felvett egy sarlót a földről.
Joona közelített felé, de a pisztolyát azért a ház sarka felé irányította,
és a hátsó bejárat felé, amelynek ablakában gyűrött függöny látszott.
– Tegye vissza azt a sarlót a földre! – szólt rá a nőre, és megállította a
zajos fűnyírót.
A nő lihegve megállt, és rábámult. Az a szőke, kócos hajú nő volt,
akivel korábban már beszéltek.
– Most odamegyek, és átveszem magától a sarlót – magyarázta, és úgy
közeledett a nőhöz, hogy szabad kezét közben nyugtatólag felemelte.
– Hozzám ne érjen! – motyogta a nő rémülten.
– Megígérem, hogy…
Ám a nő hirtelen egy vízszintes vágást csinált derékmagasságban a
sarlóval, amely együtt fordult körbe az ő erőteljes testével. A hosszú
penge valósággal hasította a levegőt, és úgy siklott át a bozót felső
rétegén, mint kés a vajban.
 Joona hátrahajolt, így látta, amint a hajlított acél elsuhan a hasa előtt,
és levág néhány indát mellette.
Ezután gyorsan közelebb lépett, majd erősen bele a nő térdhajlatába,
mire a sarló hegye belevágódott a fa vastag törzsébe. Egyik kezét a nő
nyakára téve lefordította őt a fűbe, pisztolya csövét ismét a házra
irányította, és a lábánál fogva visszavonszolta a nőt.
A sarló közben még mindig ott himbálózott a nyírfán, vékony
pengéjén lógva.
Joona odakötözte a nő lábát a fűnyíróhoz, majd a hátsó ajtóhoz
rohant, és közben hallotta, amint a nő azt üvöltözi, hogy a férfi meg
akarta őt erőszakolni.
Joona kinyitotta az ajtót, bement a házba, és gyorsan átfésülte a
fürdőszobát. Tekintete átfutott egy zuhanyzós fürdőkádon, egy tető
nélküli vécécsészén, egy mosdón, valamint egy foltos tükrös szekrényen.
Átlépett egy véres törülközőn, amely a linóleumon hevert, kinyitott
egy keskeny ajtót, majd kilépett egy folyosóra, amelynek mindkét
oldalán ajtók sorakoztak.
Ott egy magas termetű nő fehér melltartóban épp Magnus fölé hajolt,
egy késsel a kezében. A férfi lábán lévő lőtt seb erősen vérzett. Joona a
nő vállára célzott, de nem lőhetett, mivel Saga a lővonalban állt, épp a
nő mögött.
Joonának nem volt min gondolkodnia, szinte azonnal rájött, hogy egy
egyenes rúgás az egyetlen lehetőség, amit a hely megenged. Odarohant,
jobb térdét magasra emelte az utolsó lépésnél, meglendítette, és a
talpával jó erősen eltalálta a nő mellkasát, amitől az hanyatt vágódott a
padlón.
Saga már ott is termett a nő előtt, rálépett a csuklójára, majd elsütötte
a pisztolyát. A csattanás még a folyosón is visszhangzott, és egy pillanat
alatt vérvirág bontakozott ki a deszkapadlón, a nő válla alatt.
– Joona? Ahonnan te láttad, hogy festett mindez? – tudakolja ismét
Greta.
– Lefegyvereztem egy sarlóval hadonászó nőt, majd bementem a
házba a hátsó bejáraton át, ahol Sagával együtt elfogtuk Susanne
Hjälmet és Camilla Bomant – foglalja össze Joona a történteket.
 Manvir kijön a sarokból, visszamegy az asztalhoz, kigombolja a
zakóját, és felhúzza a nadrágszárát, mielőtt leül.
– Már nem hisszük, hogy Susanne közvetlen kapcsolatban állna a
sorozatgyilkosunkkal – magyarázza Saga, és idegesen összeroppant egy
üres gyógyszeres dobozt.
– A volt férje csak Susanne elfogása után mert kicsit alaposabban
belemenni, mivel is fenyegette meg őt az exneje – folytatja Joona. –
Amellyel az is együtt jár, hogy Susanne-nak volt alibije… A nő számos
módon zaklatta a volt férjét, például órákig ácsorgott a kertjükben, és
bámult befelé az ablakon. Akkor is, amikor Vernert és Margot-t
meggyilkolták.
– És van erre bizonyíték? – kérdi Manvir.
– A volt férj minden alkalommal lefényképezte, és feljegyezte a
naptárába a pontos időt is, mindent – feleli Saga.
– Amikor Susanne kiszabadult a börtönből, felhívta a férfit, a
távoltartási határozat ellenére, és azt állította, már megváltozott –
meséli Joona. – Azt kérte, hadd találkozhasson a gyerekeivel… Szerette
volna, ha a férfi magával viszi őket a menedékházba a nyáron. Csak egy
napra, csak néhány órára, első lépésként.
– Hű – mormolja Petter.
Manvir végigsimít vékony, fekete nyakkendőjén. Petter pedig
hátradől, és megvakarja nagy pocakját.
Egy árnyék halad át a folyosót elválasztó üvegezett rész
kreppfüggönyei előtt. Egy irathordozó kocsi nyikorgó kerekeinek hangja
lassan elhalkul.
– Kérdezhetek valamit? – szólal meg Greta, és kortyol egyet a
poharából. – Sosem értettem, miért kerestétek meg Susanne Hjälmet.
Hiszen az ő neve nem is került szóba köztünk.
– Mert ő azon kevesek közé tartozik, akikre Jurek Walter hatással volt,
és még élnek – magyarázza Joona.
– És megtudtam, hogy pár héttel azelőtt engedték ki a börtönből, hogy
az első képeslapot megkaptam – teszi hozzá Saga. – Susanne gyűlöli a
rendőröket, minket hibáztat azért, hogy tönkrement az élete… És
mindenekelőtt Joonát gyűlöli.
 – Ez nem válasz a kérdésemre. Miért kezdtetek egyáltalán nyomozni
utána?
– Kaptam egy tippet az egyik megbízható forrásomtól – feleli Saga.
– Kitől? – tudakolja Greta.
Saga a szemébe néz, arcizma se rándul.
– Azt nem árulhatom el.
– Joona?
– Én nem tudom, csak úgy véltem, elég logikusnak tűnik a dolog
ahhoz, hogy ezen a szálon induljunk tovább.
– Saga, ugye tudod, hogy nem vehetsz részt akcióban? Nincs rá
felhatalmazásod.
– Persze hogy tudom.
 31

Manvir odalép a mágnestáblához, egyes pontjait letörli, másokat odébb

húz, megint másokat kiegészít, majd hátralép, ajkához szorítva a
filctollat. A többiek is odamennek a tábla elé.

Sorozatgyilkos kilenc kiszemelt áldozattal.

Tanulmányozza leendő áldozatait, ismeri a szokásaikat.
1-es számú áldozat: Margot Silverman, az Országos Bűnüldözés vezetője,
középkorú nő.
2-es számú áldozat: Severin Balderson, a Mária Magdolna-templom
lelkésze, idősebb középkorú férfi.
3-as számú áldozat: Simon Bjerke, rendőr Stockholmból, fiatalabb
középkorú férfi.
4-es számú áldozat: Verner Zandén, a titkosszolgálat vezetője, idősebb
középkorú férfi.

A plafonra szerelt műanyag rács mögül, a légaknából susogó-csörömpölő

hang hallatszik, majd éles fény hatol be a tárgyalóba, amikor a
szemközti irodaház egyik ablakát kinyitják.
Greta Manvir listájára mered, s közben két szemöldöke közt egyre
mélyül a ránc.
– Hogy illik a lelkész a képbe? – kérdezi.
– Valamennyi listán szereplő személynek olyan a munkája, hogy
azáltal tekintélyt gyakorol mások felett… és ez rá is igaz – töpreng
Manvir.
– Három rendőr, egy pap – folytatja Greta. – Három férfi, egy nő…
Joona aggodalmas arcot vág. Sötét karikák ülnek a szeme alatt, és a
zakója háta gyűrött. Sóhajtva leül az asztal szélére, és a mágnestáblára
mered.

Ónfigurák: Sagának címezve, a következő áldozatot jelzik.

A csomagolás a gyilkosság helyszínét jelöli.
Közvetlen közelről hátba lövi áldozatait.
Fegyver: Makarov 9×18 mm parabellum, fehérített ezüstköpenyű
töltények, orosz higanyos gyújtófejjel.
Elektromos csévélővel ellátott autója van.
Anyagismeret: ónöntés, ezüstfehérítés, nátronlúg használata.
A tetthely és az áldozatok megtalálásának helye különböző.
A lelőhelyek temetők.
Két képeslap fenyegető üzenettel, melyek Joona felé irányulnak, és Sagára
ruházza a felelősséget, hogy megmentse őt.

Petter kipiszkál egy adag filteres dohányt a szájából, behajítja a

papírkosárba, majd köp egyet. Manvir ajkát kékre festette a filctoll. Saga
az irodaszékek kerekei által hagyott, egymást keresztező nyomokat
figyeli a linóleumon.
– Totál hülyék vagyunk? Mi a fene az, amit nem veszünk észre? –
értetlenkedik Petter.
– Csak azt látjuk, amit szeretne, hogy lássunk – feleli Joona.
– Van jobb ötleted?
– Úgy értem, a nyomok talán épp elrejtik azt, amit keresünk, és lehet,
hogy meg kellene próbálnunk a sorok közt olvasni.
– Mivelhogy a sorok nem vezetnek sehová – teszi hozzá Saga.
– Szerintem – veszi át a szót Greta, és lesöpör néhány morzsát a
blúzáról – a kulcs az erőteljes kapcsolat Joonához és Sagához… mert ez a
tény a Jurek iránti fixációval együtt nem csupán a véletlen műve.
– Jurek a fix pont a történetben – feleli Joona fojtott hangon.
Visszamennek a nagy asztalhoz, töltenek még kávét, majd ismét
körbeadják a fotókat és a vizsgálati eredményeket.
– Mondhatok valamit? – kérdi Saga. – Mielőtt Jurek rátalált volna a
segédjére, Hódra, egy csomó más bűnözővel is kapcsolatban állt…
Megpróbáltuk feltérképezni őket, de csak három nevet hadd soroljak fel,
akik egyszerűen kikoptak a fejtegetéseinkből: Jakov Fauster, Alexander
Pityuskin, valamint Pedro Lopez Monsalve.
Greta, Manvir és Petter kérdőn néz rá, egyikük sem érti, honnan szedi
ezeket a neveket.
– Fauster és Pityuskin börtönben ül, Monsalve pedig nagyon öreg már
– feleli Joona.
– Azért mégis azt mondom, utána kellene néznünk mindhármójuknak,
csak hogy biztosak lehessünk benne, nem szöktek-e meg, vagy hagyták
el az országot.
– Legyen! – feleli Greta.
– Ezt is a titkos forrásodtól tudod? – kérdi Petter szkeptikusan.
Hirtelen mindannyiuk szolgálati telefonja és rádiója pittyegni, rezegni
és sípolni kezd, és valamennyien ugyanazt az üzenetet kapják.
A stockholmi rendőrség küldeményekért felelős csoportja épp most
vett át egy Saga Bauernek címzett csomagot.
Mindannyian felállnak az asztaltól, és kisietnek a folyosóra.
– Lemegyünk – rendelkezik Manvir. – A bombakereső csoport két perc
múlva ott van, addig ürítsétek ki a nagy tárgyalót, irányítsátok oda a
technikusokat, és gondoskodjatok róla, hogy a bevetési csoport készen
álljon!
Valamennyien csendben mennek lefelé a lifttel a tárgyalóterembe.
Tudják, mi a dolguk, és azt is, hogy ez lehet a nagy esélyük, hogy
megállítsák a gyilkost.
A bombakereső csoportnak már sikerült megvizsgálnia a csomagot, és
a röntgenfelvételek, valamint a fémkereső is azt mutatja, hogy egy apró
fémfiguráról van szó.
Joona egyenesen a csoporthoz megy, átveszi tőlük a csomagot, azután
a csoport többi tagja után siet, és épp akkor éri utol őket, amikor
belépnek a tárgyalóba, ahol egy operatív vezetőségi stáb alakul éppen.
Két bűnügyi technikus érkezik védőoverallban és arcvédő pajzsban,
Joona azonban csak leteszi a csomagot az első, útjába eső asztalra, és
Sagával együtt nekilát kibontani azt.
Saga letépi a barna ragasztószalagot, és a földre hajítja. Az egyik
technikus azonban óvatosan felveszi, és egy igazságügyiek által használt
dobozba helyezi.
Joona kihajtogatja a kartondoboz füleit, kivesz belőle egy
alumíniumfóliába csomagolt gömbölyű tárgyat, kibontja, és egy kisebb,
háztartási papírtörlőbe tett pakkot talál benne.
A technikusok szinte automatikusan, megszokásból leterítenek két
asztalt védőnejlonnal, majd kipakolják a felszerelésüket.
A papírtörlőből Joona egy összetekert, piros gumival összefogott
fényképet húz elő. Amikor a tenyerébe teszi az apró ónfigurát, egy
pillangószárny is kipottyan a csomagból, és körbe-körbeforogva az
asztalra lebben. Az egyik technikus máris ott terem, és óvatosan felveszi
a szárnyat egy csipesszel.
Joona felemeli a két centiméter magas figurát a hüvelyk- és a
mutatóujja között, és látja, hogy egy nőt ábrázol, az apró arcvonásait
azonban képtelen rendesen kivenni.
Saga átlép a hosszabbítón, és a súlyos, digitális mikroszkópot
csatlakoztatja a mellette levő számítógéphez. Joona a tárgylemezre teszi
az apró figurát, és beállítja a fényt, a fókusztávolságot és a nagyítás
mértékét.
A csoport összegyűlik a gép képernyője előtt.
Az apró ónfigura egy női alak, lapos sarkú cipőben, szoknyában és
tréningfelsőben. Előreugró álla van, keskeny orra és előrebiggyedő alsó
ajka.
– Ez Francesca Beckman, a Krízis- és Traumaközpont pszichológusa –
jelenti ki Saga jó hangosan.
– Biztos vagy benne? – kérdi Joona.
– Az vagyok.
– Hallod ezt? – hördül fel Petter a telefonban. – A mi pszichológusunk,
Francesca Beckman.
– Hallottam – feleli Randy a nyolcadik emeletről.
– Nekem megvan a privát száma – közli Saga, előveszi a mobilját, és
megadja a számot Manvirnak.
– Petter, mondd meg Randynek, hogy derítse ki, hol lakik a nő! –
utasítja a kollégát Joona.
 – Megpróbálom most rögtön utolérni – feleli Manvir, a füléhez téve a
mobilját.
– Brommában lakik – magyarázza Petter. – A Thaliavägen 9.-ben…
Majd elhallgat, amikor Manvir feltartja egyik kezét, és kihangosítja a
telefonját.
– Francesca Beckman – szól bele a nő.
– Itt pedig Manvir Rai, a bűnüldözéstől. Figyeljen rám, mert
hihetetlenül komoly veszély leselkedik magára, méghozzá most
azonnal…
– Kérdezd meg, hol van! – javasolja Joona.
– A telefonom mindjárt…
És Francesca hangja hirtelen megszakad.
– Halló! Francesca!
Manvir megkísérli visszahívni, de nyilvánvaló, hogy a nő telefonja
lemerült.
– A francba, ez nem lehet igaz! – dühöng Petter.
– Otthon volt, vagy a munkahelyén? – tudakolja Saga.
– Nem tudom – feleli Manvir, üveges szemmel bámulva a nőre.
– Ezt a szarságot! – szitkozódik Saga, és kezével a hajába túr.
– Nem küldhetnénk egyszerűen a lakására a bevetési egységet? –
tudakolja Petter.
– Majd megbeszélem a stábbal – feleli Greta, és odasiet a legtávolabbi
asztalnál ülő kollégákhoz.
– Nem tudják lenyomozni a beszélgetést? – veti fel Saga Petternek. –
Mondd, hogy de!
– Meg tudjátok határozni Francesca telefonjának földrajzi helyzetét? –
tudakolja Petter.
– Nem tudom, de megpróbáljuk – válaszolja Randy a hangszórón át.
Petter erősen megdörgöli a szemét. Kék pólóján a hóna alatt
izzadságfoltok ütköztek ki.
– Az túl sokáig tart, inkább odaküldök két kocsit Brommába – jelenti
ki Joona.
A szolgálati rádióján kapcsolatba lép a körzeti központtal, miközben
Manvir telefonon keresztül irányítja a nyolcadikon levő csapatot, hogy
hívják fel a nő munkáltatóját, a kollégáit, a barátait és a családját, hátha
úgy a nyomára akadnak Francescának.
– A férje a fellebbviteli bíróságon dolgozik, Riddarholmenen –
folytatja Manvir a telefonjára pillantva.
– Felhívom – közli Petter.
– Két felnőtt fiuk van, akik Täbyben laknak – folytatja Manvir. – A nő
húga, Jeanette pedig Hägerstenben, és a Skanska PR-osaként dolgozik,
mindkét fia a Királyi Műszaki Főiskolán tanul…
– Próbáltad újrahívni? – kérdi Saga.
– Egyfolytában azt próbálom, de azonnal átkapcsol üzenetrögzítőre –
feleli a férfi.
– A férje épp egy Dallasba tartó gépen ül – kiáltja Petter.
– A fiúk sem veszik fel a telefont. Senkit sem lehet elérni – sopánkodik
Greta.
– Próbáld újra!
A stáb vezetője keményen csapkodja az asztalt idegességében, a szoba
túlvégén.
– Nem hagyhatjuk meghalni! – idegeskedik Saga.
– Megtaláljuk – nyugtatgatja Manvir.
– Azt hiszem, most már muszáj lesz megoldanunk a rejtélyt – teszi
hozzá Joona.
– Siessetek, pakoljatok le az asztalról! Nagyobb helyre van
szükségünk! – lelkesíti őket Saga.
– Azt ott tüntessétek el! – mutatja Petter.
– Hozzátok ide a székeket! – rendelkezik Manvir.
Az egyik technikus futva érkezik egy székkel, és közben megbotlik a
mikroszkóp kábelében. A nehéz szerkezet a földre zuhan, és a lábuk
körül mindenütt üvegszilánkok szóródnak szét.
– Azt mondják, a telefonját nem lehet lenyomozni – tájékoztatja őket
Randy a nyolcadik emeleti irodájából a hangszórón keresztül.
– A francba! – szitkozódik Petter, még a nyála is az asztalra fröcsög.
– Csend legyen már! – rivall rá Saga.
Közben Greta is visszatér, aggodalmasan ráncolva a homlokát.
– Négy perc – jegyzi meg Joona csendben, mintegy saját magának.
 A felállított asztalra Joona felsorakoztatja a gyűrött alumíniumfóliát, a
konyhai papírtörlőt, a műanyag dobozba zárt lepkeszárnyat, a piros
gumit és a fényképet, amelyet az ujjaival próbál kisimítani.
– Muszáj gondolkodnunk – jelenti ki Saga, és odaáll Joona mellé.
A technikus visszajön, és nekilát összesöpörni a lezuhant mikroszkóp
szilánkjait.
– Hagyja a francba! – szól rá Saga.
– Na most már mindenki fogja be! – kiált rájuk Petter.
Egy régi, utólag kiszínezett színházi fotó az – kisebb, mint egy
kártyalap, mely egy férfit ábrázol az angol királyi udvar öltözékében, a
16. századból. Bársonykabát, buggyos szárú rövidnadrág, fehér harisnya
és széles csatos cipő. A színei kifakultak már, kivéve a borvörös kabátot
és a férfi ujjain látható aranygyűrűket. Manvir áthajítja nyakkendőjét a
vállán, és előrehajol.
– Lát ebben valaki valamit? – kérdi Greta egy őszes hajtincset a füle
mögé hajtva.
– Fordítsd meg! – kéri Joona.
A fotó hátulján rövid szöveg:

Victor Hugo: Tudor Mária, Királyi Drámaszínház, 1882.

– A Drámaszínházban akar végezni vele? – kérdi Greta némi

fenntartással.
– Ez túl egyszerűnek tűnik – feleli Saga.
– Minden alkalommal nehezedik a megoldás – teszi hozzá Manvir,
erősen ráncolva a homlokát.
– Ismeri valaki a darabot? – tudakolja Joona.
– Nem.
– Megy az idő – motyogja Saga.
– Csak nyugalom, meg fogjuk találni – szól Petter.
– Csak nem szeretném, ha addigra már nem élne.
Manvir erősen az ajkába harap, és mutat a többieknek egy erősen
felnagyított fényképet a lepkeszárnyról a monitoron. Az alapszíne
vörösesbarna, hullámos, hófehér csíkkal és egy sárga, ovális alakzattal a
csúcsánál.
– Alufólia, lepke, színház – összegzi a dolgokat.
– Ennél pontosabban kell meghatároznunk. Milyen fajta lepke, és hol
él? – kérdi Joona.
– Ez túlságosan nehéz – motyogja Greta. – Nagyon sokáig tart…
 32

Francesca érzi, hogy remeg a lába, miközben felmegy a lépcsőn.

Lemerült telefonját még a kezében tartja, a másikkal pedig a korlátba
kapaszkodik.
Még mindig visszhangzik a fülében, amit az a rendőr mondott neki a
rá leselkedő komoly és azonnali veszélyről.
Felér az emeletre, elhúzza a gyöngyökkel díszített függönyt, majd
bemegy a testvére tágas hálószobájába. Az éjjeliszekrény melletti
konnektorba egy töltő van csatlakoztatva. Odalép, és rádugja a
telefonját.
A függöny borostyánszínű műanyag gyöngyei egymáshoz csapódnak a
háta mögött.
Az éjjeliszekrény kihúzott fiókjában egy rózsaszín masszázsgépet lát,
egy doboz fejfájás elleni tablettát, valamint egy műanyag harapásemelő
sínt.
A húga minden pénteken a barátjához utazik, aki a Mälaren-tó egyik
szigetén lakik egy házban. De a férfinál minden második hétvégén ott
vannak az előző házasságából született gyerekei, és a húga ilyenkor nem
viheti magával a kutyáját, Okit, a kisfiú súlyos allergiája miatt.
Francesca ilyenkor beköltözik a húga házába, hogy vigyázzon a
kutyára. Sétál egyet vele, majd kiengedi a hátsó kertbe, elfogyaszt
valami könnyű ételt, azután leül a kanapéra egy könyvvel és egy pohár
borral a kezében, majd a vendégszobában alszik.
A férje most úgyis Dallasba ment, szolgálati útra, de ha otthon van,
akkor is csak a tévét bámulja, korán lefekszik, és még szombaton is
felkel reggel hatkor, hogy meghallgassa a Reggel a természetben című
rádióműsort a konyhában.
 Francesca nagyon idegenszerűnek érzi a húga gondosan
megtervezett, hetvenes évekbeli, vörös téglás, lakkozott bükkfából
épült, csiszolt üvegekkel berakott házát.
A függönyök be vannak húzva a kupolatető ablakai előtt.
Leteszi a telefonját az éjjeliszekrényre. A kijelzője még mindig sötét.
Nehezére esik értelmezni azt, amire a bűnüldözés embere próbálta
figyelmeztetni. Hogy azonnali veszély fenyegeti.
Ez úgy hangzott, mintha személyi védelmet akart volna felajánlani
neki.
Francesca pszichológusként elég gyakran találkozik különféle
fenyegetésekkel, de még sosem ijedt meg tőlük igazán. Gyakran dolgozik
traumatizált emberekkel, úgyhogy tudja, milyenek.
Jonnyval mégis félresiklott valami, gondolja, és odalép az ablakhoz,
óvatosan félrehúzza a függönyt, majd lepillant a garázs téglatetejére
rakódott, sötét színű, tavalyi falevelekre, az aszfaltozott felhajtóra és a
keskeny utca felőli postaládára.
Jonny Sylvan egy harmincas éveiben járó férfi volt, aki egy robbanás
következtében szenvedett el traumát, és a nő megszállottjává vált.
Eszébe jut a férfi beesett arca, megoperált orra és állkapcsa, valamint
szemprotézise, amellyel olyan áthatóan tudta bámulni őt.
Nehezen fogta fel, hogy a figyelem, amit Francescának szentelt, és ami
eleinte tetszett is neki, miért vált egyszer csak tolakodóvá és
fenyegetővé.
Francesca nem jelentette fel a kirohanásáért, amikor Jonny összetörte
a vendégszéket, mivel tudta, hogy muszáj adnia neki még egy esélyt,
ezért átadta őt egy férfi kollégájának.
Beletelt pár hétbe, mire rájött, hogy Jonny követi őt.
Visszamegy az éjjeliszekrényhez, megpróbálja bekapcsolni a
telefonját, ám az továbbra sem csinál semmit.
Már azon gondolkodik, hogy talán be kellene ülnie a kocsiba és
egyszerűen elhajtani a kungsholmeni rendőrőrsre.
De biztosan túlgondolja a dolgot.
A kutya pedig még mindig kint van a kertben – és az ajtó nincs
bezárva.
 Ettől a gondolattól hevesebben kezd verni a szíve.
Kimegy a hálóból a gyöngyös függönyön át, és lesétál a recsegő
falépcsőn. Jobbra, a korlát rácsain keresztül minden lépéssel egyre
távolabbra lát el a folyosón. Látja a gardróbszobát, a vendégmosdót és a
vendégszobát, ahol alszik, majd végül a bejárati ajtót a
ruhásszekrénnyel.
Ez a ház legsötétebb része.
Leér a vörösessárga parkettára, csendben álldogál, és hallgatózik egy
darabig.
Balra van a konyha, barna csempékkel és rézből készült részletekkel.
Egyenesen előre, az ajtó hullámos üvegén keresztül kezd kirajzolódni a
nappali.
A rendőr félbeszakadt figyelmeztetése alighanem sokkal
fenyegetőbbnek hangzott, mint amilyen valójában volt. Amint a
telefonja újjáéled, visszahívja.
Francesca kinyitja a nappali ajtaját, és a durván csiszolt üvegen
keresztül a bútorok úgy hullámzanak, mint valami otromba állatok.
Valami visszatartja.
Ránéz a szögletes, vörös téglából épült kandallóra, a tévéasztalra, a
telepakolt könyvespolcokra és a barna bőrkanapéra.
A rendőrség Francesca háza előtt, az utcán kapta el Jonny Sylvant. A
férfin robbanószerekkel megrakott mellény volt, és teljes nyugalommal
állította, hogy ők ketten együtt, egymást ölelve fognak meghalni.
Kényszergyógykezelésre küldték, és egy zárt, pszichiátriai osztályon
helyezték el, de mindez már több mint két évvel ezelőtt történt.
Francesca bemegy a nappaliba, közben a hideg futkos a hátán, és erőt
kell vennie magán, hogy ne forduljon vissza a sötét folyosón.
A hátsó bejáraton van egy macskaajtó, de szerinte a kutya túlságosan
büszke ahhoz, hogy azt használja.
Egy kétéves japán spánielről van szó, amely kisebb, mint egy macska,
de azért mégiscsak kutya, és a neve, Oki, nagyot jelent japánul.
Francesca kinyitja az ajtót, és kinéz a sötét, árnyas kertbe, a kopott
bútorokra, a lépőkövek közt négyzet alakban kinövő zöld mohára, a
gyepre és a bokrokra.
 – Oki? – kiáltja visszafogott hangon.
Amint kimegy, mezítelen talpai alatt érzi a kövek hidegét. Elmegy a
piros gömbgrillsütő mellett, és meglát egy bádogedényt, amiben egy régi
szúnyogriasztó spirál van.
Alacsony kerítés, fal és sövény választja el a telket a szomszédokétól.
Egy lelket sem lát sehol, a szél azonban grillszagot fúj felé.
Kisétál a nedves fűbe, és felpillant a park meredek szikláira, fáira és
sűrű bokraira. Elhalad a görcsös nyírfák mellett, odáig, ahol a
szőlőkacsok tekeregnek, ott visszafordul a ház felé, és a kitárt ajtót, a
nappali függönyeit, valamint a sötét konyhát és az ablakban a cserepes
virágokat nézi.
Egyszer csak azon kapja magát, hogy elmosolyodik, amikor eszébe jut
az a rövid beszélgetés Erlanddal, amelyet a múlt csütörtökön folytattak.
Vacsora után még ott üldögéltek az asztalnál, amikor elmondta a
férfinak, hogy neki valójában hiányzik a szex, csupán a keresztény
neveltetése miatt mondott rá nemet. Sosem látta még a férfit annyira
boldognak, mint akkor. Az arca elvörösödött, és megpróbált felnőtt
módra válaszolni, miszerint neki is hiányzott, és örömmel próbálkozik
újra, abban a tempóban, ahogy a nőnek is megfelel.
Valami zörög odaát, a kátránnyal ragasztott fa fürdődézsa mellett,
amely mindenáron kellett a húgának, de csak az első évben használta.
Francesca megfordul, és félrehajt néhány ágat.
A háta mögül gyors puffanások hallatszanak, majd az éles csaholás, és
Oki máris rohan felé a bal oldali szomszédék háza felől.
Egy idős férfi lakik ott, aki meg szokta etetni Okit húsgombóccal.
Francesca mélyet sóhajt, és visszamegy a házba a nyomában
szökdécselő kutyával. Bezárja az ajtót, és magához veszi a kulcsot.
Oki előreszalad a konyhába. Mancsai csattognak a folyosó parkettáján.
Amint a nő beér a konyhába, a kutya megáll a tálkái mellett, és
nyüszíteni kezd, de csak halkan, mert tudja, hogy Francesca nem tűri az
ilyesmit.
– Ma nem kaptál húsgombócot? – kérdi a nő, és a kulcsot leteszi a
szekrénykén levő kis tálcára.
Oki előrerohan, és a konyhaajtó garázs felőli oldalát kezdi kaparászni.
 – Te meg mit művelsz? – kérdi Francesca, majd tölt neki ételt és italt.
– Ma én vagyok a gazdi. Jeanette már rád unt. Várta, várta, de te már
nem nősz nagyobbra.
A kutya odaszökken, és enni kezd.
Francesca leellenőrzi, hogy zárva van-e az ajtó. Természetesen igen,
az autóját pedig olyan közel parkolta le a garázs jobb oldalához, hogy
onnan képtelenség is lenne kinyitni.
Valahonnan, a távolból egy férfi üvöltését hallani.
Látja maga előtt Jonny ideges arcának élettelen részeit. Homályos
izzadságcseppjeit, ahogy az asztalra potyogtak. Sűrű, szépen kifésült
haját, amely elrejtette a hallókészülékét. A férfi épp arról beszélt,
hogyan fújta el a robbanás első lökéshulláma a gyufa lángját, amelyet
épp a cigarettájához emelt. Azt mondta, végül ő maga volt már a láng,
amikor kihunyt. Akkor megszűnt létezni, és egy angyal ölében feküdt,
hihetetlen nyugalomban.
Francesca emlékszik, hogy a férfi a szőrös hónalját vakargatta,
miközben arról beszélt, hogy az az angyal utána leejtette őt a földre, az
autóroncsok és egyéb romok közé. Megütötte a hátát, és amikor
felébredt, kibírhatatlan fájdalmat érzett.
Francesca gyakran találkozik traumát átélt rendőrökkel, akik
megsérültek, vagy ők maguk okoztak sérülést másoknak, olyanokkal is,
akik agresszívakká váltak, és teljesen kifordultak önmagukból, és akik
valamilyen függőség rabjai lettek, miután elszenesedett
gyermekholttestek maradványait ásták ki a romok alól.
A garázs felőli ajtón keresztül csattogó motorhang hallatszik, majd
hirtelen abba is marad.
Valaki megállt a ház környékén.
Lehet, hogy a rendőrség? Az első járőrkocsi már ide is ért?
Úgy hét perc telhetett el azóta, hogy felhívták.
Végigsiet az átjárón, elmegy a lépcső, a gardróbszoba, a vécé és a
vendégszoba mellett, majd kitárja az előszobaszekrény ajtaját.
Talán már el is kapták Jonnyt, és próbálták újrahívni, majd mivel nem
sikerült, inkább odaküldtek egy kocsit.
 Odalép a bejárati ajtó kis ablakához, tenyerével leárnyékolja a fényt,
és kinéz.
A felhajtóra feltolatott egy régi pick-up, csörlős emelővel. A sofőrülés
ajtaja nyitva. A meleg motor fölött remeg a levegő.
A bejárati ajtóig vezető gyalogutat sűrű bozót takarja. Nem látni, hogy
a sofőr épp felé tart-e.
Hátralép egyet, kinyújtja a karját, így pont eléri a biztonsági zárhoz
tartozó hosszú kulcsot, és úgy fordítja el a zárban, hogy közben le nem
venné a szemét az ablakról.
A zár kattan, amikor a retesz becsúszik az ajtófélfa résébe. Óvatosan
kihúzza a kulcsot, amikor hirtelen az egész ajtó megremeg.
Francesca zihálni kezd, és leejti a kulcsot a cipők közé az
előszobaszőnyegre, majd kihátrál a ruhásszekrény elől, és kapaszkodót
keres a falon.
Az ajtó ismét megremeg, amikor a következő teherautó is áthalad az
úton.
Feleslegesen ijesztgette magát. Alighanem valami kertész kocsija lesz
az.
Megfordul, végignéz a sötét folyosón, majd felteszi magának a
kérdést, vajon mennyi idő alatt érne oda a segítség, ha felszaladna a
lépcsőn, a hálószobában levenné a telefont a töltőről, bebújna vele az
ágy alá, bekapcsolná az igen lassú készüléket, bepötyögné a PUK-kódot
és a jelszót, és visszahívná a rendőrséget.
Feltehetőleg feltöltődött már annyira a telefon, hogy egy hívásra
elegendő legyen, gondolja, amikor valami csörömpölést hall odabentről,
a házból.
Megtorpan, és még a lélegzetét is visszafojtja.
Konyhafiókok nyílnak sorra, evőeszközök csörömpölnek.
Francesca közelebb lopózik, becsusszan a ruhásszekrénybe, és magára
húzza az ajtót. Tisztában van vele, hogy nem szaladhat fel a nyikorgó
lépcsőn, hogy lehozza a mobilját. Valahogy ki kell jutnia a házból és
elmenekülnie.
 33

Halk, ám annál megfeszítettebb munka zajlik a rendőrőrs bejárati

szintjén. A vezetőség épp stratégiai tervet eszel ki egy esetleges
rajtaütésre, és végigmennek a parancsrenden.
Az egyik falra térképeket helyeznek fel, amelyeken bejelölhetik majd
a helyszíneket és útvonalakat, ezek alapján elkészíthetik a
kockázatbecslést, és valami előrelépést tehetnek az ügyben.
A technikusoknak még nem sikerült sem biológiai nyomokat
rögzíteniük, sem szövetszálakat a csomagokon.
Joona az órára pillant, majd a kis műanyag fiolát és benne a
lepkeszárnyat a lámpa felé tartja, úgy, hogy a fény átvilágítsa azt, és
körbeforgatja. A szárny hátoldalának olyan színe van, akár a besárgult
papírnak vagy dohánynak, az erezete pedig egy falevélére hasonlít.
– Halló, nyolcadik emeleti csoport – szól bele a telefonba Petter. –
Hogy állunk? Válaszolt már? Vagy senki sem tudja, hol a fenében lehet?
– Igyekszünk – feleli Randy a mobil hangszórójába.
– Az jó, de muszáj lenne…
– Nyugi – vág a szavába Manvir.
Távolabb két technikus idegesen vitázik egymással.
– Francesca Beckmannak van bármi köze a Drámaszínházhoz? –
tudakolja Greta, és megvakarja az egyik csuklóját.
– Van hozzá valami köze? – ismétli meg Petter a telefonban.
– Amennyire tudjuk, nincs – feleli Randy.
Joona leteszi a fiolát, és ismét a színházi fotót veszi a kezébe. Látja,
hogy az évek során megfakultak a színei, és a színészek arca már szürke,
akár az ón. Épp megfordítja a képet, amikor hívást kap a Körzeti
Irányítóközpontból a szolgálati rádió akciócsatornáján.
 – Két járművünk már a helyszínen van – jelenti az ügyeletes
parancsnok. – Most átadom a szót az akció vezetőjének.
– Behatoljunk? – kérdi a férfi.
– Mindenki vegye fel a golyóálló mellényét! – rendelkezik Joona. – Az
egyik csapat a hátsó bejáraton át menjen, a másik csengessen be az
ajtón!
Petter nehézkesen leül, és kézfejével letörli felső ajkáról az
izzadságot.
– Senki nem nyit ajtót – jelenti az akció vezetője. – Betörésnek semmi
nyoma…
– Feszítsék fel az ajtót! – vágja rá sietve Joona.
Petter a többiek felé emeli a telefonját. Arca sápadt, a haja tövénél
pedig csillog a homloka.
– Randynek a nyolcadikon újabb értesülései vannak! – kiáltja.
– Francesca nincs bent a munkahelyén, ma korán elment, de nem
tudják, hol lehet most – magyarázza Randy a hangszóróba. – Nincs az
edzőteremben, sem pedig…
– Én ezt nem bírom tovább! – panaszkodik Petter, és úgy fest, mint aki
pillanatokon belül elsírja magát.
Recseg a vonal, és a bevetés vezetője elmondja, hogy bent vannak már
a házban.
– Most megyünk végig az egyes helyiségeken… Itt nincs senki és
semmi, ami bűntényre utalna – magyarázza a férfi két lélegzetvétel
között.
– A nő nincs otthon – mondja Joona jó hangosan, hogy mindenki
hallja.
Randy elmondja, hogy épp az imént küldték el a színházi fotóról
készült felvételt a Színművészeti Múzeumnak, Leif Zern újságírónak,
valamint a Drámaszínház dramaturgjainak.
– És mi a helyzet a lepkeszárnnyal? – kérdezi Greta.
– Van egy kollégánk a Környezetkárosítási Osztályon, aki történetesen
lepkeszakértő, tagja a Pillangóbizottságnak, és ő írta a Kulcs a
természethez című sorozat pillangókról szóló köteteit.
 Saga keze remeg az idegességtől, amikor lépésről lépésre átvizsgálja
az alufóliát az új mikroszkóp alatt.
– A helikopter már a levegőbe emelkedett – jelenti Greta.
A megyei rendőrfőnök készültségi parancsot adott ki, mely szerint
mozgósítsák az Országos Bevetési Egységet is, hogy ne veszítsenek majd
időt, amikor végül majd rájönnek, melyik helyszínt választotta a gyilkos
Francesca meggyilkolására.
– Már tizenegy perc telt el – motyogja Joona.
– Gondolkodjunk, gondolkodjunk! – ismételgeti Saga, már-már
mániákusan. – Minden eszköz a rendelkezésünkre áll. Tudjuk, ki az
áldozat, már csak arra kell rájönnünk, hol a fenében fogja elkövetni.
Muszáj, hogy sikerüljön!
Az egyik technikus odébb megy, megpróbálja visszafogni a könnyeit,
egy kicsit háttal áll a többieknek a térkép előtt, majd letörli az arcát, és
visszafordul a többiek felé.
– Randy, mi van már? – kérdezi Petter a telefonban.
– Túl lassan megy! – kiáltja oda neki Saga.
– Körbetelefonálunk mindenkit, aki…
– Első hívás! – vág a szavukba Joona, magasra emelve a telefonját.
– Csendet! – kiáltja Petter.
– Joona Linna vagyok – szól bele Joona.
– Itt Nisse Hydén – hangzik fel egy reszelős hang.
– Megnézted már a lepkeszárny fotóját? – kérdi Joona.
– Épp most kaptam meg, és rögtön hívtalak is – feleli a férfi.
– Na, gyerünk már! – türelmetlenkedik Saga.
– Tudsz mondani róla valamit? – kérdi Joona, és mutogat Sagának,
hogy ne zavarja.
– Igen, ez kétségtelenül egy tarkalepke, amely nem él vadon
Svédországban, de… Hadd nézzek utána kicsit…! Ez egy Limenitis…
archippus… nem, egy Limenitis iphiclus a linnéi besorolás szerint… Dél- és
Közép-Amerikában őshonos… nővérlepkéknek is hívják őket, a
szárnyaikon található fehér sávok miatt… Vagyis nővér, mint apáca.
– És vajon hol lehet ilyet találni Svédországban? – tudakolja Joona az
órára pillantva.
 – Hát a Lepkeházban nem, de talán a Természettudományi
Múzeumban vagy egy gyűjtőnél… Körbetelefonálhatok kicsit.
– Nagyon sürgős lenne – magyarázza Joona, mielőtt letenné a telefont.
– Nővérek? Apácák? Merre találhatók zárdák Svédországban? – kérdi
Saga.
– A Szent Ferences Nővérek Sjövikben, a Linköpingi Kolostor, a Mária
Rendi Nővérek Enköpingben – sorolja Manvir, feléjük fordítva a
monitort.
– Dráma, színház, kolostor – próbál asszociálni Greta. – Szárnyak,
Victor Hugo, Franciaország, a Notre-Dame-i toronyőr, Tudor Mária…
Amikor az idegességtől megbicsaklik a hangja, abbahagyja.
– A Notre-Dame, azaz Miasszonyunk ugye Mária… És a Mária Rendi
Nővérek Enköpingben vannak – okoskodik Saga, és az asztalra ejti a
tollát. – Nem tudom, hová vezet ez, de lehet Francesca Beckmannak
bármi köze Enköpinghez vagy ehhez a kolostorhoz?
– Utánajárunk – feleli Randy.
Joona pár másodpercre behunyja a szemét, és arra összpontosít, hogy
megtalálja az összefüggést.
– A pillangót Limenitis iphiclusnak hívják – veszi át a szót Manvir. – A
görög félistennek Heraklésznek, akit a rómaiak Herkulesnek neveztek,
és Ifiklésznek ugyanaz volt az anyja… tulajdonképpen ikrek voltak, és
mégis féltestvérek, ami már önmagában is igen szokatlan jelenség,
szuperfekundációnak hívják, és annyit jelent, hogy…
– Várj csak, hívásom van a színházszakértőtől, Leif Zerntől.
Joona felveszi a telefont, és kihangosítja.
– Ezt a képet még sosem láttam – jelenti ki Leif Zern visszafogott
rajongással a hangjában. – A Tudor Mária természetesen I. Máriáról,
Anglia királynőjéről szól, akit Bloody Marynek is hívtak.
– Folytassa csak!
– Úgy gondolom, a francia származású Victor Hugo nagy élvezetét
lelhette abban, hogy a fikció írása teret engedett az igazság egyéni
értelmezésének, és megajándékozta az angol királynőt egy szeretővel…
Fabiano Fabianival, akibe bár szerelmes volt, mégis lefejeztette –
magyarázza Leif Zern, majd megköszörüli a torkát. – És ezen a képen,
amely a Drámaszínházban készült, természetesen Georg Dahlqvistet
látjuk, aki nemcsak színész volt, hanem operaénekes is…
– Köszönöm a segítséget – vág a szavába Joona, majd leteszi a telefont.
– Mindenki figyeljen! A képen látható színészt Georg Dahlqvistnek
hívják, és tudom, hogy Hägerstenben létezik egy park, amely az ő nevét
viseli… Francesca Beckman húga pedig Hägerstenben lakik.
– A nővérlepkék – jegyzi meg Saga.
– Petter, nézz utána, hogy a húg lakása a Georg Dahlqvist park
közelében található-e!
– Gyerünk már, gyerünk már! – suttogja Saga.
– Egy villában lakik, a Sankt Mickelsgatanon, épp a parkkal szemben –
feleli Petter.
 34

Francesca cipőkön és esernyőkön áll, a ruhásszekrénybe szorulva,

télikabátok, összecsukható székek, üres üvegekkel teli szatyrok, egy
vasalódeszka és egy létra között. Az apró, porcelángombbal tartja
becsukva az ajtót.
Ismét teljes csend támad.
A fülében dobol a vére, amikor résnyire nyitja az ajtót, alig egy
centiméteresre, hogy jobban halljon.
Úgy tűnik, a betolakodó kiment a konyhából, és a folyosón állt meg.
Ha felmegy az emeletre, és elkezdi keresni Francescát, ő még mindig
csendben végigfuthat a folyosón, be a nappaliba, majd a hátsó ajtón át ki
a kertbe, onnan tovább a kertek alatt, míg össze nem fut valamelyik
szomszéddal.
– Édes Istenem, kérlek, segíts! – imádkozik magában. – Gyere, és
ments meg, Uram, Jézus, jöjj el, maranatha, ámen.
Előbb Oki apró tappancsainak ritmusos kopogását hallja meg a
folyosóról, majd a betörő jóval súlyosabb lépteit.
Behúzza az ajtót, és jó erősen fogja a porcelángombot, hogy véletlenül
se nyíljon ki.
Oki megáll a ruhásszekrény előtt. Francesca lélegzet-visszafojtva vár.
A súlyos léptek elhaladnak mellette, egy pillanatra látja is az alakot
megvillanni az ajtórésben, majd továbbmegy a vendégszoba felé.
Francesca táskája és kabátja odabent, az ágyon hever.
Még levegőt is óvatosan vesz.
A férfi belép a vendégszobába, majd megáll. Most már tudja, hogy a nő
a házban van.
Benéz a függöny mögé, az ágy alá és a gardróbba, majd visszamegy az
átjáróba, és kinyitja a mosdó ajtaját.
 Amikor Francesca elbújt a ruhásszekrényben, a bal lábfeje furcsa
szögbe állt néhány bakancs között, és mostanra teljesen elzsibbadt.
Muszáj testhelyzetet váltania, de amint megkísérli, egy
nejlonszatyorban az üres üvegek hangosan összekoccannak.
Hirtelen teljes csend támad a folyosón.
A nő keze, amely a gombot fogja, reszketni kezd.
Jonnyra gondol, és arra, hogy beszélnie kell vele mint volt kliensével.
Biztosan lehet rá hatni valahogyan. Idegesen próbálja végiggondolni,
hogy annak idején mivel sikerült megnyugtatnia.
A behatoló közben ismét elindul, és elhalad a ruhásszekrény mellett.
A lépcsőfokok recsegnek a súlya alatt.
Francesca felismeri az emeleti függöny gyöngyeinek zizegő hangját.
Kicsit jobban kinyitja az ajtót, és még mindig hallja a léptek zaját.
Lélegzet-visszafojtva kinéz.
A folyosón minden csendes.
Komoly és azonnali veszély. Ezt mondta a rendőr.
Vajon tudták, hogy a férfi beszerzett egy újabb robbanómellényt, és
épp felé tart?
A húga hálószobája előtti függöny gyöngyei elnémulnak.
Amint Francesca kilép a szekrényből, a vasalódeszka nekicsapódik a
felakasztott télikabátoknak.
A térde rogyadozik alatta. Testét elönti az adrenalin.
Odarohan az üvegajtóhoz, beoson a nappaliba, és nekimegy a fotel
lábának. Csak amikor odaér a kijárathoz, veszi észre, hogy az zárva van,
és eszébe jut, hogy a kulcsot a konyhai fiókos szekrényre tette.
Az emeleti gyöngyök ismét megcsörrennek.
Francesca térdre rogy, ujjait bedugja a macskaajtó gumipereme alá, és
feltépi.
Egész testében reszket, miközben hanyatt fekszik a padlóra, kezével
tartja nyitva a kis ajtót, és a lábával elrúgva átpréseli magát. A feje már
kint van a hűvös levegőben.
A világos éjjeli égbolton felhők kergetik egymást.
Már nem látja, ha valaki belép a nappaliba, és eluralkodik rajta a
pánik. Pont, mint amikor gyerekkorában fogócskázik az ember, és már
majdnem elkapják, a pillanat tört részével a vége előtt, amikor már épp
feladná, de aztán mégis folytatja.
A vállait sikerül kipréselnie, a karja azonban még mindig a teste mellé
van beékelődve. A háta felhorzsolódott, és most ég.
A kutya izgatottan csahol a lábánál.
Francesca nyöszörögve szuszakolja át a testét minden erejét
összeszedve, és a két karja végre kiszabadul. Kezével nekitámaszkodik az
ajtónak, ám hirtelen beragad.
A macskaajtó lecsapódott, és beleakadt a farmer korcába. Egyik
kezével visszanyúl a lyukon, és kezd kifelé kúszni, amikor valaki
megragadja az egyik lábát.
Üvölt, miközben visszahúzzák a résen. Kezével próbál ellentartani, a
lábával pedig összevissza rúgkapál. Kiszabadítja a lábát a szorításból, és
kipréseli magát. Az egyik térdét közben beveri a nyílás szélébe, és
felnyög a fájdalomtól.
A lépőköveken át vonszolja magát kifelé, majd feláll, és futásnak ered,
amikor egy lőfegyver durranását hallja. Üveg- és faszilánkok záporoznak
mögötte.
Francesca átugrik az alacsony kerítésen, átrohan a szomszéd telkén
néhány napozószék és egy napernyő mellett. Sietve átlépi a sövényt,
majd keresztülfut a következő telken is.
A fonott bútorokkal berendezett, üvegezett kis kerti lakban sötét van.
Átmászik egy alacsony kőkerítésen, s közben a málnabokrok felsértik
a bőrét. Belelép a puha trágyába, és valahogy kikecmereg a gyepre.
Egy férfi csirkét süt grillnyárson, két gyerek pedig trambulinon ugrál
mellette.
Francesca szörnyen fél, és a gondolatai összekuszálódtak, mégis tudja,
hogy a férfitól nem kérhet segítséget. Ha ugyanis Jonny felrobbantja a
mellényét, a gyerekek is meghalnak.
A férfi zavartan bámul rá, hátralép egyet, kezében a nyárssal.
– Menjen be, menjen be! – szól rá zihálva a nő. – Vigye a gyerekeket is!
Zárja be az ajtókat, és hívja a rendőrséget!
Majd továbbrohan a szomszédok kertjén át, keresztül egy keskeny
úton, azután átpréseli magát néhány bokor közt, átszalad a
lépőköveken, és el két apró üvegház mellett, anélkül, hogy bárki mással
találkozna.
Csak akkor áll meg, levegő után kapkodva, amikor meglátja a Betel
templomot. A hátán folyik végig az izzadság, és remeg a lába, miközben
továbbmegy. Tudja, hogy a pótkulcs egy hatalmas, műanyag kőutánzat
alatt van, a lépcső mellett, a málnapalánták közt.
 35

A helikopter, amely az Országos Bevetési Egység ulriksdali negyede

fölött keringett, egyenesen dél felé vette az irányt, húsz másodperccel
azután, hogy Joonának sikerült megfejtenie a rejtvényt.
Joona a lifthez rohant, amivel lement a garázsba, beült az autójába, és
gyorsan áthajtott az alagúton keresztül Fridhemsplanra.
A helikopter berepült a lakóövezet fák rejtette kacskaringós útjai fölé.
A házak olyan szorosan állnak egymás mellett, hogy sehol nem volt
elég nagy hely a leszálláshoz. Két embert leengedtek belőle a földre. Egy
széles útkereszteződésben, a Hägerstensvägenen megállították a
forgalmat, hogy a helikopter leszállhasson, és kiengedhesse a bevetés
többi emberét is.
A főrotor szele lefújja az aszfaltról a port és a leveleket a szomszédos
kert bokrairól. Amikor összeszedik a kötelet a helikopter felszállása
előtt, egy biztonsági heveder esik a földre csörömpölve.
A bevetési egység nyolc embere ballisztikus sisakot visel,
kerámiabetéttel ellátott golyóálló mellényt és automata karabélyt.
Miközben a megadott címre rohannak, tájékoztatást kapnak az
irányítástól, hogy melyek a kritikus zónák, kinek melyik úton kell
előrenyomulnia, és hogyan tud a bevetési egység együttműködni más
csapatokkal.
A Hägerstenből kivezető valamennyi nagyobb utat lezárták.
Joona épp most hagyja el az autópályát Aspudden után, amikor a
bevetési egység visszajelez, hogy a házban nincs senki, a hátsó, parkra
néző ajtót azonban betörték.

Francesca a templom előtt áll, amikor az utcáról egy autó hangját hallja.
Megint kezd pánikba esni. Remegő kézzel forgatja a kulcsot a zárban,
míg végre sikerül kinyitnia.
A motorhang egyre erősödik.
Gyorsan bemegy a kapun, majd bezárja maga után. Zeneoktatással és
az istentiszteletekkel kapcsolatos szórólapok lebbennek meg a
hirdetőtáblán, amikor végigmegy a templom előcsarnokán, majd a
főhajóban.
A belső ajtó kattanva csukódik be a háta mögött, úgy hangzik, mintha
valaki csettintene az ujjával.
A templom csendes sötétségbe burkolózik.
A deszkapadlót középen, a padsorok között egy sávban megjavították,
egészen a lefedett felnőtt-keresztelőmedencéig.
Sápadt fény esik be a magas, keskeny ablakokon.
A félelmét valahogy becsomagolta, amíg futott. Most úgy érzi, mintha
egy súlyos urnát hordozna magában. Ettől olyan kimerült, és képtelen
összpontosítani.
Talán csak az első adrenalinlöket ürül ki épp a szervezetéből.
Megpróbálja felgyorsítani a lépteit a padsorok közt, és a hullámzó
levelek szemközti falra vetült árnyékát nézi, valamint a Betel templom
különleges, arany töviskoszorúval keretezett keresztjére vetülő fényt.
Elmegy a keresztelőmedence mellett, be a sekrestyébe. Az íróasztalon,
a kották és zsoltároskönyvek között, egy világosszürke telefont pillant
meg.
Egy helikopter éles csattogással halad el a templom felett.
A szíve hevesebben kezd verni, amikor kézbe veszi a kagylót, és a
füléhez teszi. Nincs vonal. Párszor megnyomja a gombot, és ellenőrzi,
hogy a készülék be van-e dugva a konnektorba.
Most már végképp fogalma sincs, mit tegyen.
Talán az lesz a legjobb, ha leül az egyik kényelmetlen padba, és addig
imádkozik, amíg nem érzi elég erősnek magát ahhoz, hogy kimenjen, és
keressen valakit, aki kihívhatja neki a rendőrséget.
Épp amikor visszamegy a főhajóba, hallja, hogy egy jármű megáll
odakint a kavicsos úton.
Ahogy az ajtóra mered, látja, hogy a kulcs még mindig ott van a
zárban. Az első sor előtt lassan oldalra megy. Repked körülötte a por.
 Lerogy a padlóra, az ajtó pedig ebben a pillanatban kivágódik, majd be
is csapódik, s közben nyikorognak a sarokvasak. A lassú lépteket
elnyújtott szirénázó hang kíséri.
Odébb kúszik, s közben a lefedett medencére néz. Úgy gondolja, abba
kellett volna belebújnia, hátha a szentelt víz megvédi minden bajtól.
Rendőrautók közelednek szirénázva.
Valami megzörren, majd a szirénázás abbamarad. Három rendőrautó
halad el a templom mellett, majd eltávolodnak.
Síri a csend.
Francesca tétován feltápászkodik.
Egy hosszú karos csörlő hever a főfolyosón.
Valami megreccsen a padok között. A nő megfordul, és körülnéz, de
képtelen beazonosítani a hang forrását. A nyakát olyan furcsán
merevnek érzi.
– Jonny, maga az? – kérdi, és nagyot nyel.
Semmit sem hall. Lassan odébb megy az egyik fal mentén, és próbál
rájönni, hol rejtőzhet a férfi.
– Kérem, ne csináljon semmi butaságot! – kérleli a nő, és ő maga is
hallja, hogy remeg a hangja.
Rájön, hogy a férfi a padlón csúszik valamelyik padsor mentén. A szíve
olyan hevesen ver, hogy már fáj tőle a mellkasa.
– Jonny, kérem, hallgasson rám, én… szeretném, ha tudná, hogy azóta
is sokat gondolok magára… Szerettem volna, ha folytathatjuk a terápiát,
hiszen mindig olyan jól megértettük egymást…
A jobb oldali padok mögött Francesca valami fém nyikorgását hallja.
Próbál csendben lélegezni, miközben menekül kifelé a középső folyosón.
– Én… nem tudom, miért követ vagy…
Lassan megfordul a falon függő kereszt felé, és átgondolja, hogy talán
be tudna futni a sekrestyébe, bezárkózni és kimászni az ablakon.
– De, Jonny, kérem, figyeljen rám…! Bármi is történt, együtt
megoldjuk.
Francesca hátán a hideg futkos, amikor meghallja, hogy a férfi a háta
mögött felegyenesedik a padok között, és óvatos léptekkel közeledik felé
a deszkapadlón.
 – Én most elmegyek… maga pedig elenged – jelenti ki, de meg sem
mozdul. – De azt hiszem, visszajöhetne hozzám a rendelőbe, szeretnék
segíteni magának, csak épp azt…
Ekkor hatalmas csattanás rázza meg a dobhártyáját, miközben
erőteljes lökést érez a hátában, mintha valaki egy követ vágott volna
hozzá.
A következő pillanatban pedig már az az érzése, hogy egy fazék forró
tejet öntött az ölébe, amikor kifröccsen a vér a hasából, és végigfolyik a
lábszárán.
Mindkét lába azonnal összerogy alatta. Olyan hirtelen esik össze, hogy
képtelen megtámaszkodni a kezével. Arccal a padlóra zuhan, ajka
felreped, és a metszőfogai kitörnek. Talán még az eszméletét is elveszíti
pár másodpercre.
Az a csengő hang, amelyet a fülében hall, zúgó hullámcsapásokká
erősödik.
Elviselhetetlenül fáj a háta. Tudja, hogy meglőtték.
Egy fehér töltényhüvely gurul be a porba, az egyik pad alá.
Zakatol a szíve, és túl gyorsan kapkodja a levegőt.
A lábai teljesen érzéketlenek, azt mégis tudja, hogy a férfi valamit
csinál a lábfejével, és attól fél, meg akarja erőszakolni.
Próbál imádkozni, de nem találja a szavakat. Csak a végére emlékszik,
amely mindig ismétlődik.
– Maranatha, Uram, Jézus, jöjj el! – zihálja.
Csendben fekszik, és tisztában van vele, hogy hamarosan meghal, ha
nem segít rajta valaki. A falakon áthallatszik egy esetkocsi halk
szirénája.
Hirtelen hátrafelé kezd csúszni. A lábánál fogva vonszolja a férfi a
padsorok közt, középen. Vére vörösre festi a padló deszkáit. Próbál
megkapaszkodni, de képtelen rá. Átevickél a hátára, felnéz a magas
plafonra, a tetőgerincen egymást metsző boltívekre. Mint egy hajó
belseje, gondolja, amelynek árbóca az ég felé mutat.
 36

Joona egy rendőrautó mögött parkol le, amelynek a tetején villog a kék
lámpa. Kiszáll a kocsiból, és Francesca húgának háza felé rohan.
A kék fény végigsöpör a bokrokon, a fákon és a ház téglahomlokzatán.
A garázsban egy piros Ford parkol.
Két egyenruhás rendőr kordonszalagot feszít ki az utcára. A kék-fehér
csíkos nejlonszalag lebeg a szélben.
A bevetési egység egyik embere egy automata karabéllyal a mellkasán
áll őrt a ház előtt. A bejárati ajtóból kiszerelték a zárat, és amikor
lerohanták a házat, betörték az egyik, utcára néző ablakot is.
– Hol van a külső parancsnok? – érdeklődik Joona, és felmutatja a
szolgálati igazolványát.
– Azt hiszem, hátul – feleli a férfi.
Joona bemegy a házba, elhalad a ruhásszekrény előtt, majd a folyosón
tovább, és látja, hogy a gardróbszoba ajtaja félig nyitva áll. A falon
ferdén lóg egy bekeretezett poszter, amely Joan Baezt ábrázolja, ahogy a
levegőbe emeli Bob Dylant.
Távolabb, a konyha padlóján egy villanógránát tokja hever.
A bevetési egység egyik embere az emeletre felvezető lépcsőn ül,
mellette a sisakja, és fáradt kezével mutatja az utat.
Joona az üvegajtón át belép a nappaliba. A hátsó verandaajtót belülről
szétlőtték.
– Jó helyen vagyunk, itt járt az elkövető, de sehol egy vérnyom –
jelenti Joona a szolgálati rádión, amint kiér az üvegszilánkoktól csillogó
lépőkövekre.
Ekkor a bevetési egység külső parancsnoka lép oda, és elenged egy
kiskutyát, majd köszönti Joonát, és elmondja, hogy a ház már üres volt,
amikor behatoltak.
 – Egy helikopterük is van odafent, igaz? – kérdi Joona.
– Igen, de…
– Kutassák át a környéket, egy pick-upot keressenek, csörlős
emelővel!
– De a vezetőségi stáb…
– Nincs időnk várni! – vág a szavába Joona, majd fogad egy hívást a
szolgálati rádióján.
– A segélyhívó központ rögzített egy hívást, amely az egyik
szomszédtól érkezett – jelenti az ügyeletes parancsnok a Körzeti
Irányítóközponttól. – Francesca menekülés közben átrohant az udvarán,
a Sankt Mickelsgatan 83.-on… és azt kiabálta neki, hogy menjen be, és
hívja a rendőrséget.
– A férfi látta az elkövetőt? – kérdi Joona, és futásnak ered a kerteken
át.
– Nem… és azt sem tudja, hová lett Francesca.
Joona átugrik egy alacsony sövényt, és látja a saját tükörképét egy
sötét kerti lak üvegében, majd egy kőfal mellett is elrohan.
A konyha felőli udvaron meztelen talpak lenyomatát látja, a trágya
szét van taposva a fűben, a szén pedig fényesen parázslik egy fekete
grillsütőben.
Joona megáll egy keskeny, aszfaltozott úton, mindkét irányba szétnéz,
majd továbbrohan a következő üres telek felé, és észreveszi, hogy két fa
közé kifeszített kötélről lepotyogtak a száradó ruhák. Átgázol a
sövényen, majd továbbrohan.
Ekkor ismét hívják a Körzeti Irányítóközpontból, és megtudja, hogy a
segélyhívó központ hívást kapott egy nőtől, aki azt állította, hogy valaki
éles csattanást hallott a Betel templomból.
Joona a következő telken is átgázol, bekanyarodik, megkerüli a házat,
elfut a garázs mellett is, majd ki a Sankt Mickelsgatanra és balra tovább.
A helikopter rotorjának csattogása Mälarhöjden magasságában
elcsitul.
Joona az első keresztutcában jobbra fordul, és amint odaér az alacsony
fatemplomhoz, előkapja a pisztolyát. Amikor látja, hogy a kavicsos utat
feltakarították, nekiiramodik a sötétségnek.
 Egy elvonszolt test véres nyomai vezetnek a főhajóból végig az
előcsarnok padlóján. Joona továbbmegy a templom belseje felé. Előrébb,
a főfolyosón sötét vértócsa csillog. Még mindig lőporszag van, de már
annyira enyhe, hogy Joona rájön, pár perccel később ért a helyszínre,
mint kellett volna. Nehézkesen lerogy a hátsó padba, és arcát a kezébe
temeti.

Bár negyven rendőrautó és helikopter kereste, a környéken

mindenkihez bekopogtattak, térfigyelő kamerák figyelték, és lezárták az
utakat, az autónak mégsem akadtak a nyomára. A lakóövezet elég nagy,
és ha az ember a rejtett kis utakat választja, akár több száz őrizetlen
átkelőn is kijuthat.

Fehér az égbolt Vällingby sárgásszürke lakótelepi házai felett. Egy

lámpaoszlopon magányos varjú károg.
Joona a sétaúton áll egy szürke, üvegezett erkélyű toronyház mellett.
A legalsó szinten, az egyik ablak csipkefüggönyei közti résen át felsejlik
egy világoskék Fátimai Szűz Mária-szobor.
Eszébe jut, mennyire hasonlít ez arra a szoborról készült képre,
amelyet Valeria üvegházában látott a padlón: azon három lány gázolt be
a vízbe egy világoskék szobrot cipelve, amely ugyan nem Szűz Máriát
ábrázolta, hanem valamiféle vízi istennőt.
Joona a kicsivel a föld szintje felett elhelyezkedő, berácsozott, apró
ablakokra néz, majd előkapja a telefonját, és felhívja Valeriát.
– Joona? – szól bele a nő szinte suttogva.
– Ne haragudj…! Ne haragudj, amiért olyan ostoba voltam, csak
muszáj volt védekeznem, amikor úgy éreztem, rajtakaptál.
– Tudom, de…
Valeria mély lélegzetet vesz, azután mégis csendben marad.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdi Joona.
– Persze, de még mindig szomorú vagyok.
– Megértem. Hülyén viselkedtem.
A fény egy árnyalatnyit megváltozik az apró ablakokban. A párkányon
elsárgult fűcsomók hevernek.
 – Akarsz beszélni róla a saját szavaiddal? – kérdi Valeria.
– Mi is ezt szoktuk mondani kihallgatáskor – feleli Joona, hogy
próbálja picit fesztelenebbé tenni a hangulatot.
Az egyik emeletes ház mögötti aszfalton egy kislány gördeszkázik. A
kickflipet gyakorolja, de a deszka állandóan fordítva zuhan a földre nagy
puffanással.
– Nem vagyok drogfüggő, ha erre gondolsz – magyarázza Joona.
– Akkor jó.
Joona lelép a gyepre, amikor két babakocsit toló nő megy végig a
járdán.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdi Joona.
– Örülnék, ha az igazat mondanád… Már amikor elég érett leszel
hozzá.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy hazudok?
– Először az ember veszi be a drogot, aztán a drog veszi be a drogot…
végül a drog veszi be az embert.
– Nem én vagyok a drogfüggő, Valeria.
– Pedig nagyon úgy hangzik – feleli a nő.
Egy fiatal férfi lép ki a lépcsőházból fekete focimezben, egy nagy
utazótáskával a vállán, majd az épület sarkánál eltűnik.
– Én csak mértékkel fogyasztottam drogot – magyarázza Joona. –
Pontosan úgy, ahogy a gyógyszereimet is szedem.
– Nem szeretnék dühös lenni rád – vágja rá Valeria élesen. – Mert
tudom, hogy amikor narkós voltam, nekem is ez hiányzott a legkevésbé,
de ha nem vallod be, azzal csak…
– Te ezt nem érted! – vág a szavába Joona.
– Dehogyisnem.
– Te megjártad a poklot, az más. Börtönbe kerültél és…
– Most leteszem, Joona… Visszamehetsz a drogjaidhoz… És ha végeztél
velük, talán még itt leszek, és várok rád.
Joona zsebre rakja a mobilját, odamegy a házhoz, el egy földön heverő
bevásárlókocsi mellett, benyomja a kaputelefon gombját. Hallja az apró
hangszóró recsegését, és közelebb hajol hozzá.
– Nyisd ki, Joona vagyok – szól halkan a mikrofonba.
 Amikor a zár zümmögő hangot ad, kinyitja az ajtót, és belép a
lépcsőházba. A liftet festékszóróval készült tagek borítják, a kis ablak
pedig össze van karcolászva.
Joona lemegy az ívelt lépcsőkön az alagsorba. Az ajtó egy összekötött
szemeteszsákkal van kitámasztva. Joona belép, odébb rúgja a zsákot,
hagyja a nehéz ajtót becsukódni, és továbbmegy lefelé Laila sötét
birodalmába.
Az egész padlót ponyva borítja.
A kihúzott kanapén egy tetovált férfi fekszik behunyt szemmel.
Az éjjeliszekrényen egy kéménnyel ellátott olajlámpa áll. A fény
táncol a férfi vaskos felkarján és lazán lógó kezén.
Joona lassan megy tovább befelé.
Laila a konyhai elszívó alatt áll a fényben egy levélvágó késsel és apró
celofáncsomagokkal a kezében. A hetvenéves nő kék farmert és fekete
pólót visel. Rövid, őszes haja ezerfelé áll a zselétől. Mintha késsel
karcolták volna arcába a ráncokat. A kezén kirajzolódnak az erek, és
pigmentfoltok borítják.
– Mondd meg neki, hogy tűnjön el! – rivall rá Joona.
– Azt csinál, amit akar – feleli a nő rá sem nézve.
A férfi feje természetellenes szögben pihen egy barna kordbársony
párnán, álla pedig lefittyed a nyakára.
– Muszáj egyedül lennem – magyarázza Joona.
– Akkor leülhetsz a padlóra, vagy gyere vissza később! – feleli a nő, és
egy spatulával kapargat közben egy pipafejet.
Gyakorlott kézzel ütögeti ki egy műanyag dobozba az olajos kormot,
amelyet később újból felhasznál majd.
 37

Az olajlámpa szanaszét vetíti a fényt. Apró fényrombuszok himbálóznak

a betonfalakon és a padlóra terített ponyván. A levegő nehéz az ópium, a
szennyvíz és a hányadék szagától. Laila rányomja a dobozra a tetőt, és
beteszi a hűtőszekrénybe.
Joona odalép a kihúzott kanapén fekvő férfihoz, ernyedt arcába néz,
és finoman megböki a vállát.
– Tűnés.
– Mi van? – motyogja a férfi.
– Most muszáj távoznia! – szól Joona megint, és ezúttal erősebben
böki meg.
– Menjen a picsába! – suttogja a férfi.
Álmosan pislog, majd ismét behunyja a szemét. Joona erre fél kézzel
megragadja a felkarját, a másikkal meg a nyakát, úgy rántja talpra a
férfit.
– Mi a fasz bajod van, ember?
A lába kis híján összecsuklik alatta, de Joona megtartja.
– Rendőr vagyok, de ezúttal elengedlek, ha azonnal eltűnsz.
És magával viszi a bizonytalan lábakon álló férfit, aki megtorpan, a
hasát fogja, majd előrehajol, és lehányja a padlót.
– Pihennem kell egy kicsit! – nyöszörgi.
Joona azonban magával vonszolja, kinyitja az ajtót, majd durván
kirakja a férfit a lépcsőházba. Az megbotlik a szemeteszsákban, és
keményen fenékre ül a lépcsőn.
– Mi az istennyila ütött beléd? – kérdi.
Joona leveszi a férfi kabátját is a fogasról, és ráhajítja, majd becsukja
mögötte az ajtót, és visszamegy a kanapéhoz.
 Laila leveszi olvasószemüvegét, hátrafordul, és nyugodtan néz
Joonára.
– Ez az új módi? – kérdezi.
– Bocsánat, de muszáj gondolkodnom. Sok mindenen.
– Gondolkodnod? És szerinted a gőzök majd segítenek ebben?
Joona felvesz a padlóról egy törülközőt, és feltörli a ponyváról a
hányást, majd megfordítja a nedves bársonypárnát, és lefekszik.
Laila megfogja az ágy mellé állított vödröt, kiönti a tartalmát a
vécébe, majd visszateszi oda, ahol volt.
– Fontos munkát végzel – jegyzi meg.
– Már nem tudom. Kevés vagyok én ehhez. Semmit sem tudok…
– Nincs, aki támogasson?
Mivel Joona nem válaszol, a nő odamegy a hűtőszekrényhez, kivesz
belőle egy apró csomagot, odahúzza irodai székét az ágy széléhez, és
leül. Az olajlámpa reszkető fényében kihajtogatja a sötét, nyers ópium
csomagolását, és lecsíp az anyagból egy csücsköt.
– Még mindig lejtmenetben vagy – jegyzi meg, miközben ragacsos
golyót gyúr a hüvelyk- és a mutatóujja között.
– Úgy gondolok erre az egészre, mint egy homokórára.
– Az jó… mindaddig, amíg képes vagy magadtól megfordítani.
Laila a golyót egy kormos tű végére szúrja fel, és az olajlámpa
kéménye fölé tartja, a melegbe. Amint elkezd olvadni, rányomja a gömb
alakú pipafejre, akár egy hártyát.
Amint ráerősíti minderre a nyírfagyökérből készült szopókát,
odahajol Joonához, és átadja neki.
– Te lakkozod a körmöd – állapítja meg.
Ahogy tovább melegíti az ópiumot, az fortyogni kezd. Bugyborgó hang
hallatszik, miközben Joona magába szívja a meleg gőzöket.
Az anyag azonnal beüt, és olyan mindent átható élvezetet okoz, hogy
attól könnybe lábad a szeme.
A teste ellazul, Laila szigorú arcvonásai megszépülnek, és tudja, hogy
a Valeriával való konfliktusuk is megoldódik majd.
Egy áttetsző füstkígyó tekeredik megnyugtatóan a betonplafon felé.
 A pipa fejét ismét a lámpa kéménye fölé tartja, majd mélyen megtölti
a tüdejét a tartalmával, és szélesen mosolyog.
Laila közben őt figyeli.
Joona arra gondol, milyen volt Valeria szeme az étteremben. Magába
szívja az édes gőzök maradékát, behunyja a szemét, és rádől a párnára.
Az ezüstmedál, amelyet az egyik fia készített Valeriának, a ruháján
kívülre került, ő pedig megfogta karcsú ujjaival, és visszatette a
mellkasára.
Joona észreveszi, hogy Laila kiveszi a pipát gyenge kezéből, és leteszi
az éjjeliszekrényre, majd gyúr még egy golyót.
Joona hirtelen nem is érti, miért jut eszébe Jakov Fauster neve, ám
azután Saga Bauer megszállott pillantását látja maga előtt, aki három
sorozatgyilkos nevét ismételgeti.
Mielőtt ezt a német származású sorozatgyilkost elkapták volna, és
még tartott a hajsza utána, az újságok ráragasztották a Berlini
Ezüstműves nevet, ugyanis az első ismert áldozatára úgy találtak rá egy
városszéli vasúti sínen, hogy olvasztott ezüsttel égették ki a szemét.
Joona fel sem bír ugyan kelni, mégis úgy véli, a legjobb lenne, ha
mielőbb elrohanna onnan, és utánanézne, lehet-e bármi köze az
Ezüstművesnek a Vadállat ónfiguráihoz.
Laila már melegíti az újabb ópiumgolyót a lámpa fölött.
– Várj! – suttogja Joona.
Laila azonban kifeszíti a golyót a nyílás fölé, óvatosan kihúzza belőle a
tűt, majd átnyújtja a pipát a férfinak. Ő elfogadja, ismét felmelegíti, majd
a szárát az ajkához emeli, és beszívja a füstöt.
Amint a boldogságlöket szétárad a testében, Joona felül az ágyban, és
szétnéz a sötét helyiségben. Hunyorog, és közben azt képzeli, hogy az
olajlámpa szórt fénye több száz, aranyszárnyú nővérlepkére hasonlít.
Bár maga sem tudja már, miért kell elmennie, visszaadja a pipát
Lailának, és bizonytalanul feltápászkodik.
A padlóra terített védőnejlon úgy fénylik, akár a víz felszíne.
Joona megindul az ajtó felé, repkedő pillangók áradatán keresztül,
melyeknek szárnya az arcát súrolja. Megtántorodik, és felborít egy
vasalódeszkát.
 Lehajol, és felvesz egy sálat a papírdobozból, amelyben ottfelejtett
tárgyak hevernek, mivel tudja, hogy a hideg hamar átjárja majd az
érrendszerét.
Laila ajtót nyit neki, és szó nélkül kiengedi a lépcsőházba.
Joona a korlátba kapaszkodik, de kénytelen megállni egy kicsit és
behunyni a szemét, mielőtt továbbmenne a hűvös estébe.
Kezében tartja az aranyhímzésű, rózsaszín sálat, és észre sem veszi,
hogy a földön húzza a végét.
Végigmegy a járdán, amely körbeforog vele, akár egy körhinta.
Képtelen a toronyházakra nézni anélkül, hogy azok ki ne siklanának a
tekintete elől.
Az ópium hatása még mindig tart.
Szinte elviselhetetlen fáradtságot érez, amikor végigsétál a kikövezett
téren egy alacsony épület mellett, amelyben élelmiszerbolt és
ékszerüzlet is található.
Egyedül az hajtja előre, hogy az ónfigurákra és a Berlini Ezüstművesre
gondol.
A metrólejárat előtt sirályok vijjognak.
Joona megáll, belekapaszkodik egy szemeteskukába, és arra gondol,
lefekszik a fal mellé, és kicsit kipiheni magát.
Lassú léptekkel halad tovább, megáll a McDonald’s előtt, leül egy
padra, és próbálja összeszedni magát. Majd az oldalára fekszik, magára
húzza a sálat, és behunyja a szemét.
Álmában Valeriával együtt terítik meg az asztalt a Szent Iván-éji
ünnepségre a nő kertjében, az ünnepi porcelánkészlettel, réti virágokkal
és röviditalos poharakkal.
Emberi hangokra és nevetésre ébred, de képtelen kinyitni a szemét.
Valaki letépi róla a sálat, és azt mondja rá, nagyon szexi.
– És nézd a körmeit…!
– Egy ilyen undormány volt, aki bántalmazott egy gyereket múlt
héten… a Vällingby sulinál.
– Hahó! Ébren vagy? Akarsz faszt szopni?
Joona érzékeli, hogy az egyik férfi az arcába nyomja a sportcipője
talpát.
 – Takarodj haza! Hallod, öreglány? Húzz innen!
Joona érzi, hogy ég a combja, és amint kinyitja a szemét, egy
fiatalembert lát, a kezében egy ezüstszínű baseballütővel, de túl fáradt
ahhoz, hogy felkeljen.
Az egyik férfi odalép, és sört löttyent az arcába.
Joona felül, látja, hogy a baseballütős férfi közeledik felé, és arra
gondol, majd az alkarjával kivédi a csapást, de nincs ideje rá, hogy
bármit is csináljon, mert olyan ütést kap az arcára, hogy a padról
lezuhan a földre.
Érzi az ütéseket és rúgásokat, majd egy izgatott női hangot hall, amely
azt kiáltja, hogy már kihívta a rendőrséget.
A két férfi röhögve elszalad.
A nő felsegíti Joonát a földről. Nem lehet több húszévesnél, vastag,
fekete szemöldöke van, és egy piros bindi a homlokán.
– Hívjak mentőt? – kérdi.
– Köszönöm, jól vagyok – feleli Joona, és letörli a vért és a sört az
arcáról.
– Biztos?
– Igen.
– Gyűlölöm ezeket az idiótákat – mondja a nő, s közben a templom
irányába néz.
 38

Amikor Saga megtudta, hogy nem sikerült megmenteniük Francescát,

bezárkózott az Országos Bűnüldözés mosdójába, ott üldögélt jó sokáig,
behunyt szemmel, átölelve saját magát.
Őszintén hitt benne, hogy ezúttal ők győznek. Végül hazament, de
olyan szerencsétlennek és boldogtalannak érezte magát, hogy az már
elviselhetetlen volt.
Amikor rájött, hogy képtelen enni vagy egyáltalán nyugton ülni,
inkább a Narva Bokszklubba ment, pedig lejárt már a tagsági
igazolványa.

A recepciónál senki sincs. Az üdítőautomata szürke fénye a falra vetül,

az intézményben nevelkedett bajnokok bekeretezett fotóira és a
különféle bajnokságok emléklapjaira.
A tágas edzőteremben izzadság-, kenőcs- és tisztítószerszag van.
A falak közt hangos puffanások hallatszanak, amikor egy erős férfi
körbe-körbepüföli az egyik bokszzsákot, és horgokat visz be neki. Két
fiatalabb férfi felváltva használja a fekvenyomó padot, egy piros
kapucnis nő pedig fekvőtámaszokat csinál a ring szélén.
Saga gyors tempóban ugrókötelezik, ezzel fejleszti a lábmunkáját.
Igyekszik könnyed és mozgékony maradni.
Egykori edzője azt szokta mondani, hogy a lábfejének jószerével nem
is szabad érintenie a földet. Az ember a lábfejével nyeri meg a meccset,
azokkal a meglepetésszerű mozdulatokkal, amelyek látszólag minden
logikának ellentmondanak.
Az elmúlt éjjel az ágyban fekve megint a königsbergi hidak
problémáján töprengett, de nem talált rá megoldást.
Össze kell szednie magát, a lényegre kell összpontosítania.
 Az Országos Bűnüldözés minden tekintetben egyre gyorsabban reagál,
ugyanakkor a rejtvények is egyre nehezebbekké válnak. A Vadállat
pedig közben egyre irtja Saga körül az embereket, hogy nyomást
gyakoroljon rá, személyessé tegye a harcot, és emelje a tétet.
Sagának már nincs családja, őket nem bánthatja.
Ma betelefonált a Svéd Downszövetségbe is, és szólt, hogy egy időre
fel kell függesztenie a támogatói szerepét.
Bár eddig úgy tűnik, az áldozatok olyan személyek, akikkel valamilyen
konfliktusa támadt, nem szeretne Nickkel és Astriddal kockázatot
vállalni.
A gyilkos Joonának szánja a kilencedik golyót, és csak ő mentheti meg.
Tudja, hogy Joona a barátja, azt azonban képtelen megérteni, hogy
hagyhatta őt kettesben a férfi Jurekkel.
A háta mögött csattogni kezd a bokszkörte. Egy borotvált fejű nő
gyakorolja rajta a magas ütéseket.
Saga felpillant a nagy órára, amelynek megrepedt üvegét kineziológiai
tapasszal ragasztották meg, és amikor látja, hogy már hatvanöt perce
ugrókötelezik, megáll. Szapora légzése apránként kezd lelassulni.
Ledobja a kötelet az edzőtáskája mellé, odébb lép párat, de nehéznek
érzi a lábát, a vádlija feszül, megáll, és mindkét kezével a combjára
támaszkodik. Arcáról verejtékcseppek potyognak a megrepedezett
műanyag borítású szőnyegre. A hátán nedves a póló.
Már évekkel ezelőtt abbahagyta a versenyzést, de ma este úgy
döntött, ismét edzeni fog. A boksz segít neki az összpontosításban és
abban, hogy ki tudja üríteni a fejéből a felesleges gondolatokat.
Előveszi a telefont a táskájából, átolvassa Randy végleges jelentését a
csapat munkájáról, majd pár másodperces tétovázás után felhívja a
privát mobilján.
– Hogy vagy? – kérdi.
– Jól, azt hiszem… Jó hallani a hangod – feleli a férfi.
– Sajnálom, hogy olyan ingerült voltam ma.
– Semmi baj, szélsőséges helyzet volt…
– Tiszta őrület – sóhajt fel Saga.
– És te hogy érzed magad?
 – Képtelen vagyok elviselni, hogy nem sikerült megmenteni – suttogja
a nő.
– Tudom.
A mennyezeti lámpák fénye megcsillan a bokszring műanyag, fehér
padlóján. A régi edzője meg szokta mutatni neki a fekete talpú cipők
által hagyott csíkok sűrűségét, hogy lássa, mely felületek nincsenek jól
kihasználva.
– Mit csinálsz most? – kérdi Saga, csak hogy megtörje a csendet.
– Itthon vagyok. Épp egy adag ruhát készülök kimosni… Linda
hamarosan hazaér.
– Azért beszélhetünk még egy kicsit?
– Tudod… nem könnyű ez neki.
– Pedig olyan szép nő.
– Tudom, mégsem érzi magát annak, miután téged meglátott.
– Hagyd ezt abba! Tudod, mit gondolok…
– De akkor is így van! – vág a szavába a férfi. – Azt állítja, csak egy
szavadba kerülne, és én elhagynám őt. Sutba vágva a jövőnket, minden
közös tervünket… és rohannék hozzád.
– És tényleg így tennél? – kérdi Saga komolyan.
A kopaszra borotvált fejű nő kissé megmasszírozza a bal vállát, majd
tovább sorozza a körtét.
– Saga, én sosem értettem, miért szakítottál velem, miért nem
hagytad, hogy segítsek neked. Hiszen számíthattál rám, mindketten jól
jártunk volna… De te azt mondtad, vége. Én még akkor is vártam,
tudhatod. Még évekig vártam rád.
– Nem kellett volna.
Saga látja, hogy épp Rick van fent a ringben az edzőjével, Sasha
Smedbergjel. Felveszik a fejvédőt, és nekiállnak finoman egymás ellen
küzdeni.
Aztán az edző egyre gyorsabb tempót diktál, kiüti Ricket a ring egyik
sarkába, és bevisz neki egy erőteljes, testre mért ütést.
Egy, a kötélnek támasztott felmosófa nagy csörömpöléssel eldől.
Rick odébb csusszan, bal kézzel rövid, könnyű ütéseket mér
ellenfelére, majd két villámgyors horgot visz be neki.
 – Boldogok vagyunk Lindával. Már az is szóba került, hogy gyereket
vállalunk – magyarázza Randy szomorúan.
– Az jó. Örülök, hogy boldog vagy.
– De ebben a szent pillanatban kimennék az előszobába, felkapnám a
cipőmet és a kabátomat, és hátra se néznék többé, ha adnál nekem még
egy esélyt.
– Tudom, hogy ezt most nem mondod komolyan.
– Talán nem.
Rick fejét átlósan eltalálja egy jobbegyenes, egy lépést
hátratántorodik, a felsőtestével kihátrál az újabb ütés elől, majd bevisz
egy balhorgot, ugyanekkor kap is egy erős ütést a bordái közé.
– Randy, én képtelen vagyok bárkit boldoggá tenni, soha nem is leszek
képes – feleli Saga, s közben úgy érzi, mindjárt meghasad a szíve. –
Valami baj van velem, valami, ami…
Ekkor csengetnek a férfi ajtaján.
– Ő az?
– Igen.
– Akkor menj, és nyisd ki! – fejezi be a beszélgetést Saga.
Nagyot nyel, majd a telefonját elteszi a táskájába, iszik egy kis vizet a
műanyag flakonból, felvesz egy pár piros zsákolókesztyűt a kezére, a
tépőzáras szalagot a fogával húzza meg.
A ring padlóján közben sietős léptek dübörögnek végig. Rick leengedi
a könyökét, hogy védje magát vele, ezzel kicsal egy horgot az
állkapcsára, a következő pillanatban azonban lenyom egy ütéssorozatot
az edzője arcába.
Az edző felemeli a bal kezét, leveszi a fejvédőjét, megszédül, ráesik a
kötélre, és hangosan liheg.
– Bocs – neveti el magát Rick.
Rick Santos huszonhárom éves, a klub versenycsapatának tagja, és
már most rebesgetik, hogy esetleg bekerülhet a következő olimpiai
csapatba.
Saga emlékszik még rá, amikor a srác leszerződött a klubhoz, vézna
volt, és gátlásos, mezítláb érkezett, térdig levágott farmernadrágban.
 Saga odalép a legsúlyosabb bokszzsákhoz, amelyet ezüstszínű
ragasztószalaggal tekertek körbe, és nekiáll suhintó mozdulatokkal a
balhorgost gyakorolni.
Később áttér a különféle ütéskombinációkra, miközben eszébe jut,
hogy Stefan Broman altatóorvos számos hangüzenetet hagyott a
rögzítőjén, amelyekben kifejti, hogy azt akarja, Saga menjen fel ma este
a solnai lakására, ahol egy megkésett szülinapi bulit rendez.
Stefan korábban sosem hívta még meg őt semmiféle bulira, sőt, nem is
nyaggatta, hogy egyáltalán menjen át hozzá. Saga azonban tisztában van
vele, miért hívogatja most állandóan, és próbálja győzködni magát, hogy
ne keseredjen el emiatt.
Az elmúlt hónapban a férfi többször említette, hogy szeretne
filmfelvételt készíteni arról, ahogy ő és orvos kollégái szexuális aktust
folytatnak Sagával.
A nő meg csak nevetve elutasította, mondván, hogy azt aztán soha – a
mostani, éles hangvételből azonban rájött, hogy a férfi valóban
meghívta a barátait, és megígérte nekik, hogy ő is ott lesz, és
megcsinálják.
Saga elkezd erőt is belevinni a horgokba. A csípőcsavarásoknál az
arcába csapódik a haja. A bokszzsák mintha minden ütésnél
felsóhajtana, a lánc pedig megcsörren és megfeszül. Az idő megszűnik
létezni számára, ahogy egyre erősebben sorozza a zsákot. Már recsegnek
a tetőgerendák, és apró betondarabkák potyognak lefelé.
Lihegve tart egy rövid szünetet, amikor meglátja, hogy Rick ott áll, és
mosolyogva őt nézi. Időközben lezuhanyozott és átöltözött. A borotvált
fejű nő viszont már nincs a helyiségben. Csak egy fiatalember pakolja a
helyükre a súlyzókat és kettlebelleket.
– Maga Saga Bauer – állapítja meg Rick, és odalép mellé.
– Rick – ha nem tévedek.
– Maga tudja, ki vagyok – mosolyodik el a férfi.
– Úgy hallottam, elég ügyes.
– Sasha szerint túl keveset edzek…
– Mindig ezt mondja.
– Azt is mondta, hogy adjam át, a női zuhanyzó zárva van.
 – Kicsit már késő – mutatja a nő átizzadt pólóját.
– Tudom – sóhajt Rick.
– Majd megoldom – feleli Saga, és felveszi a táskáját a padlóról.
– Hát, ha akarja, zuhanyozhat nálam is – ajánlja fel a férfi.
– Köszönöm, de inkább hazamegyek – mondja Saga, ám ebben a
pillanatban jön rá, hogy képtelen elviselni a magányt. – Vagy esetleg…
mármint, csak ha nem jelent gondot.
– Á, fenét, dehogy, csak nyugodtan.
– Oké… akkor örömmel.
És megindul az öltöző felé. A férfizuhanyzóból nevetés és az a
monoton hang hallatszik, ahogy a zuhanyrózsából a víz a padló
kövezetét és a mosdó falát csapkodja. A női zuhanyzó ajtaján azonban
két, keresztbe tett ragasztószalag fogadja.
Saga felveszi a kabátját az edzőruhájára, a többit pedig beteszi a
sporttáskájába. Amint kiér a recepcióhoz, Rick a zsebébe csúsztatja a
telefonját. Saga követi őt, ki a hűvösbe, majd együtt indulnak el az
Odenplan felé.
– Láttam az egyik meccsét – meséli a férfi. – Már nem emlékszem,
hogy hívták az ellenfelét, de magyar volt…
– És hogy ment?
– Kábé tíz másodperc alatt kiütötte őt – mosolyog a férfi.
– Akkor jó.
– Eszméletlenül jó kombót nyomott le neki. Azóta is azt próbálom
utánozni.
 39

Amíg a HÉV-en utaznak, csak ülnek, és a telefonjukat nézegetik, vagy

végigfuttatják a tekintetüket az utasok fáradt arcán és a mellettük
elillanó lakótelepen.
Barkarbynél szállnak le, majd a mozgólépcsővel felmennek a nagy
üvegablakos jegyváltó helyiségbe, amelynek ajtajai a viaduktra néznek.
Sagáék átmennek a vasúti sínek és az autópálya fölött átvezető hídon,
majd átlósan végigsétálnak egy füves területen, míg be nem érnek egy
társasházi övezetbe. Valamennyi ház sárga, apró ablakokkal, és az
erkélyeket hullámlemez védi.
Bemennek a harmadik ház kapuján, majd fel a lépcsőn a második
emeletre. Rick ajtót nyit, felszedi a postát az előszobaszőnyegről, és
beengedi Sagát.
– Szép – jegyzi meg Saga, amikor végigmennek a nappalin.
– Bár ami azt illeti, kissé túl nagy nekem. Az exem tavaly Höganäsbe
költözött, engem meg dobott – mosolyodik el Rick.
Kihoz egy tiszta törülközőt a hálószobai gardróbból, odaadja Sagának,
aki beviszi a sporttáskáját a fürdőszobába, és bezárja az ajtót maga
mögött.
A vécé teteje és ülőkéje fel van hajtva, a mosdó szélére szakállszőrök
ragadtak, és a fogmosópohárban csak egyetlen fogkefe árválkodik.
Saga már rutinosan rejtett kamerákat keresgél, és kinyitja a tükrös
szekrényt. Sehol semmi sminkcucc vagy tampon, rózsaszín borotva vagy
női parfüm.
Kissé unja már a saját gyanakvó természetét, de nem ez lenne az első
eset, hogy egy férfi szinglinek hazudja magát csak azért, hogy lefektesse.
Saga leveti nedves ruháit, lehajítja őket a padlóra a táska mellé, majd
belenéz a tükörbe. Az izmai még mindig vérbők edzés után, a törzsén
pedig csíkokban nyomot hagyott a sportmelltartó szegélye.
Kinyitja a matt műanyag ajtót, eltekeri a keverős vízcsap karját, majd
vár, amíg a víz felmelegszik, azután beáll a zuhany alá. Kinyom egy
keveset a Pro Sport márkájú tusfürdőből, alaposan megmosakszik, majd
nézi, ahogy a hab egyre ritkul a lába körül a zuhanyszőnyegen.
Egy darabig még áll a meleg áradatban, és érzi, ahogy a nyakában és a
hátán fellazulnak az izmok, majd elzárja a vizet, és megtörülközik. Ám a
teste még akkor is kicsit nedves, amikor magára veszi a tiszta ruháit. És
bár többször is kicsavarta a haját, amikor kimegy a konyhába, a
hajvégeiből még mindig csöpög a víz.
– Köszönöm, hogy használhattam a zuhanyt, ez nagyon kedves volt
magától – mondja.
– Kér valamit? Egy csésze teát vagy gyümölcslevet? Nincs túl sok
minden, amivel megkínálhatnám…
– Nem gond.
– Csinálhatunk pirítóst… már ha éhes.
Saga azonban csak rázza a fejét, majd a férfi sötétbarna szemébe néz,
azután az előszoba irányába fordul, és valami olyasmit mormol
magában, hogy haza kellene mennie.
– Kezdettől fogva követtem a pályafutását… míg abba nem hagyta –
magyarázza a férfi. – De sosem mertem odamenni, hogy megszólítsam.
Saga elmosolyodik, de semmi értelmes nem jut eszébe, amit
mondhatna. Megérti, hogy Ricket a sikerei tették magabiztosabbá, és
most már azt gondolja, le is fektetheti őt, ha akarja.
– Nedves a trikója…
– Mindig olyan lesz. Nincs türelmem hajat szárítani – feleli a nő.
– Kölcsönadhatom az egyik pólómat.
Saga követi a férfit a hálószobába egy megvetett, szinte négyzet alakú
ágyig. Egy világoskék pléd hever az ágyban láb felől, összehajtogatva. Az
éjjeliszekrényen egy kis lámpa áll fényes porcelánlábán, búrája fehér
papírból készült.
Rick kihúz egy fiókot, elővesz belőle egy Nike logóval ellátott pólót, és
odaadja Sagának.
– Köszönöm.
 Leveti a trikóját, és ott áll a férfi előtt egy szál áttetszően fehér,
műszálas melltartóban.
– Őrülten szexi vagy! – szólal meg a férfi rekedtes hangon, és nagyot
nyel.
Kinyújtja a kezét, és kisöpör néhány nedves hajtincset a nő arcából,
majd komolyan a szemébe néz.
– Máris szereztél néhány heget – jegyzi meg Saga, és megérinti a férfi
arccsontja feletti fehér sebhelyet.
Ujjbegyét finoman végigcsúsztatja a férfi orrnyergén, mire Rick
odahajol hozzá, és szájon csókolja. Ajka meleg és puha. Saga
elmosolyodik, és viszonozza a csókot, majd hagyja, hogy a férfi lehúzza
őt az ágyba, azt is, hogy a nyakát csókolgassa, és a ruhán keresztül
szívogassa a mellbimbóját, azután csak fekszik csendben, miközben a
férfi remegő kézzel kigombolja Saga farmerét, és a bugyijával együtt
lehúzza róla.
Rick valósággal letépi magáról a pólót, és ráakasztja a kihúzott fiókra.
Izmos a teste, de még mindig kisfiús. A vállára egy vörös szívet
tetováltatott tövisekkel. A bordáin egy megfeketedett véraláfutás
látszik, a bal felkarján pedig egy sárga.
Leveti a nadrágját, a bokszerét azonban magán hagyja, ahogyan a
karórát is a csuklóján, úgy helyezkedik el Saga fölött a puha ágyban, aki
nyugodtan fekszik, amikor a férfi ismét megcsókolja, és benyúl a
melltartója alá. Óvatosan megmarkolja az egyik mellét, megcsókolja a nő
állcsúcsát és a nyakát, majd aggodalmas tekintettel néz rá.
– Folytassuk? – kérdi.
– Ha szeretnéd.
Rick erre lejjebb csúszik, megcsókolja a nő hasát, a vénuszdombját, a
lágyékát, majd óvatosan széthajtja a combjait. Saga azt hitte,
hevesebben csinálja majd, és villámgyorsan túlesik rajta. A férfi most
még lejjebb megy, és Saga érzi meleg leheletét a punciján.
– Nem muszáj ezt csinálnod – suttogja, amikor a férfi nyaldosni kezdi.
Behunyja a szemét, és megpróbálja távol tartani magától az érzéseit,
mégis benedvesedik. A férfi nyelve feljebb csúszik, a csiklója körül
köröz, majd lágyan megszívja.
 Saga egyik kezét a férfi fejére teszi, ujjaival végigfésüli rövid haját, és
már képtelen tovább ellenállni az élvezetnek.
A férfi meleg nyelve becsusszan a testébe.
Önkéntelenül felnyög, és a meleg agyag jut eszébe, amely formázható,
puha és nedves. Ha az ember óvatosan beledugja az ujját, érzi, ahogy
próbálja magába szippantani a föld, ha pedig felvesz belőle egy darabkát,
a helyét a feltörő víz tölti ki.
Saga megfeszíti a combját és a fenekét, majd elernyeszti, azután ismét
megfeszíti.
A férfi nyelve követi a redőket, köröz vele, majd megismétli az
egészet.
Saga szeretné, ha kicsit még folytatná, ezért két kézzel fogja a férfi
fejét, és ott tartja.
A lábujjaiban bizsergést érez, a combja remegni kezd, egyre
szaporábban lélegzik, ismét megfeszíti a fenekét és a gátizmait, mégis
eltolja magától a férfit, mielőtt orgazmusa lenne.
Felül, meglátja a padlón az alsóneműjét és a farmerét, és érzi a lába
közt ütemesen lüktető forróságot.
– Mi történt? – kérdi a férfi óvatosan.
– Semmi – feleli Saga égő arccal. – Csak muszáj…
A férfi aggodalmasan néz rá. Saga közben arra gondol, hogy muszáj
mennie, mert Stefan a barátaival rá vár, ám azután ismét megbánja, és
Rickre mosolyog.
– Van óvszered valahol? – suttogja.
A férfi bólint, kihúzza az éjjeliszekrény fiókját, és remegő kézzel
elővesz belőle egy apró, fényes csomagot. Saga közben visszafekszik,
egyenesen a férfi nagy, sötét szemébe néz, a kezét nyújtja neki, és azt
suttogja, hatoljon belé.
– Biztos?
– Igen.
Rick Sagára fekszik, egész teste meleget áraszt, és a súlya
ránehezedik. Saga szétteszi a lábát, és hagyja, hogy beléhatoljon.
– Szűz Máriám – motyogja Rick.
 Saga átöleli a férfit, amikor az már a testében van, és magához
szorítja, mielőtt hátrébb csúszna, majd elengedi, és a fülébe nyög.
A következő lökésnél a férfi hátára teszi a kezét, majd a fenekét
simogatja, igyekszik tartani az egyre gyorsabb ritmust.
Az ágy recseg alattuk, és apró porszemcsék szállnak fel csillogva.
Az éjjeliszekrényen álló lámpa fénylő talpán visszatükröződik az
alakjuk, olyan, akár egy erotikus ceruzarajz.
Rick egyre szaporábban lélegzik, izzad a háta, és visszafogottan nyög,
amikor elélvez.
Lihegve engedi rá a súlyát a nőre. Saga érzi Rick szívének heves
dobbanásait a testén, majd az izmai elernyedését.
A férfi jobb kezével a helyén tartja az óvszert, majd kicsusszan belőle,
mielőtt teljesen lelankadna, azután a hátára fordul, és odafekszik Saga
mellé, megcsókolja a fejét.
Úgy maradnak, fekve, egymás ölelésében, és kis idő múlva beszélgetni
kezdenek. A férfi hangja vidám, laza.
– Még azt sem tudom, mivel foglalkozol – mondja.
– Én sem rólad.
– Valójában ács a mesterségem. Egy kis cégnél dolgozom, az ABC
Építővállalatnál.
– Rendkívül ötletes név – mosolyodik el Saga.
– Igen, tudom.
Az esti napfény rásüt a reluxára, és csíkokat vetít a falra.
– Hát én mindenfélével foglalkozom – feleli Saga.
– Nem kell elmondanod.
– Elég sokáig betegszabadságon voltam. Mondhatjuk úgy, kiégtem –
meséli, és felül az ágyban.
– Ha állásra van szükséged, beszélhetek a nagybátyámmal. Van pár
étterme, és mindig szüksége van személyzetre.
– Köszönöm – feleli Saga, és öltözni kezd.
– Én is sokszor besegítettem már neki. Mosogattam, hagymát
aprítottam, na az nem olyan jó móka, és a fizetés is vacak, de jobb, mint
a semmi. És egy részét feketén is kaphatja az ember, ha akarja.
 – Most épp alakul egy meló, meglátjuk, mi lesz belőle – magyarázza
Saga, és felveszi a trikóját.
– Jó, de azért nem árt, ha tudod.
– Köszi.
– Igazán nincs mit.
Saga magában mosolyog, amikor összehajtogatja a férfi pólóját, és
visszateszi a fiókba, majd odalép az ágyhoz, szájon csókolja, azután
elmegy.
Amint kiér a friss estébe, és megindul a Barkarby állomás felé, hallja,
hogy a férfi utánakiált:
– Saga!
– A nő hátrafordul, és látja, hogy Rick anyaszült meztelenül áll az
erkélyen, és integet neki.
Csókot dob a férfinak, és továbbmegy. A szíve úgy repes az örömtől,
ahogy már nagyon rég nem tette. Lehet, hogy nem érett még meg a
boldogságra, és nem érdemli meg Ricket vagy Randyt, de mindenesetre
be kellene fejeznie az önbüntetést.
Előveszi a telefonját, beállítja a hívásszűrést Stefan Bromanra, majd
felhívja a rendőrséget, és névtelen feljelentést tesz ellene a
szexkereskedelmet tiltó törvény elleni vétségért.
 40

Este tizenegy óra múlt húsz perccel, és a Lillkyrka iskola előtti parkoló
teljesen kihalt.
Olykor egy-egy szélfuvallat söpör végig a bokrokon, fel egészen a
kerékpártárolóig.
Ali a sportcsarnok tűzlépcsőjén ül. Valahányszor egy kicsit is
megmozdul, a fém különféle hangokat ad ki. A kerékpárja előtte hever
az aszfalton. Az első kerék sárhányójára egy kitépett fűcsomó ragadt.
Ali felemeli a telefont, hogy megkérdezze Martint, elkapta-e a
sekrestyés, vagy mi van, amikor meghallja azt az egyenletes nyikorgást,
amelyet a pedál hajtása vált ki a behorpadt láncvédő miatt.
Ali lemegy a lépcsőn, felállítja a kerékpárját, és az ásót keresztbe
fekteti a kormányon.
Martin bekanyarodik a parkolóba, áthalad egy jelzőlámpa alatt, majd
széles mosollyal előbbre gurul.
Alinak és Martinnak ez itt az utolsó éve, ősszel már Enköpingben
kezdik a hetedik osztályt.
Letekernek az útkereszteződésig, át a villanegyeden, majd balra
fordulnak a Kyrkvägenen.
A fémdetektor keresőlapja kilóg Martin hátizsákjából, és úgy néz ki,
mintha még egy feje lenne.
Olykor kiosonnak esténként kincset keresni. Tizenegy éves korukban
kezdték, amikor megtudták, hogy a templomi ezüstöt, amelyet 1858-ban
elloptak, sosem találták meg. Abból indultak ki, hogy bizonyára a
sekrestyés ásta el, és úgy tett, mintha ellopták volna, csak azután
meghalt, még mielőtt kiáshatta volna onnan.
Ali és Martin nekiállt hát kutatni a templom körüli mezőkön és az
erdei facsoportok tövében. Idén tavasszal már közelebb keresgéltek a
temetőhöz, a kőfalon kívül, ahová egykor az öngyilkosokat és a
bűnözőket temették.
Sosem beszéltek erről komolyabban, de viccből átmásztak már a falon,
be a temetőbe.
Mivel a templomi kripta Eka gårdhoz tartozott, amely Gustav Vasa
király szüleinek birtokában volt, már aranykincsről kezdtek fantáziálni.
– Ha majd piszok gazdagok leszünk, veszek magamnak egy Lil Nas
sportcsukát – mondja Ali, és még gyorsabban kezd tekerni.
– Én pedig Cardi B-vel akarok randizni! – kiáltja oda neki Martin.
Nevetve ismét egymás mellett haladnak. Már sötétedik, amikor az
utolsó villákat is maguk mögött hagyják. Már nem beszélgetnek, csak a
saját lélegzetvételüket hallják, és Martin bringájának ritmusos
nyikorgását.
A kereszteződésben megállnak, mert egy nagy méretű jármű fénye
közelít feléjük. Egy vontatmánnyal ellátott kamion az. A fiúk körül a
bokrokat éles, fehér fény világítja meg. A föld is beleremeg, amikor a
jármű elhalad előttük. Aztán a fény kialszik, és porfelhő lepi be a
srácokat, a légáramlat az arcukba fújja a hajukat.
Jobbra, a fák között egy sereg csóka sejlik fel előttük a templom fekete
tornya felett. Úgy festenek, mint az égből hulló szurokcseppek,
amelyeket felkapott és messze vitt a szél.
Ali és Martin azonban tovább tapossa a pedált, áthajtanak az úton,
majd csendben rágurulnak a háromszögletű parkoló területére.
A temetőbe vezető dupla vaskerítés kapuja nyitva áll.
Megállnak, és kerékpárjukat a szántóföld mellett, a kőfalon kívül, egy
autókeréknyomon vezetik végig. Csak a csókák panaszos rikoltozása
hallatszik.
Amint a főúttól látótávolságon kívülre kerülnek, elhajítják a
biciklijüket a fűbe. Ali csengője megcsendül.
Mennek még egy darabig a mohos kőfal mentén, míg el nem érnek egy
mélyedéshez az úton, ahol bekapcsolják a fémkeresőt, és nekilátnak
átfésülni a területet.
A csókák a fekete harangtorony körül köröznek, majd visszatérnek a
templom fölé.
 A fémkereső ütemes, kattogó hangja hirtelen elhallgat.
Martin kapcsolta ki. Leguggol, és a temető felé mutat. Egy pick-up áll
a kavicsos úton, a harangtorony előtt, járó motorral.
– A sekrestyés – suttogja Martin.
– Vajon meglátott minket?
– Nem tudom, nem hiszem.
Éles, gépies hang, aztán egy erős, surrogó hang hallatszik. Egy fa
megreccsen, majd a surrogás folytatódik, végül elhallgat.
A fiúk egymásra néznek a sötétben, nem tudják, tovább lapuljanak-e
ott, vagy rohanjanak vissza a bringájukhoz.
Pár hangos puffanást hallanak, majd egy rövid nyikorgást, azután
becsapódik az autó ajtaja, és a pick-up csikorgó kerekekkel távozik.
Egy darabig még ott maradnak fekve, majd átnéznek a fal teteje fölött.
A temetőben csend van, csak a szélkakasok nyikorognak halkan a
hosszú épület végeiben. Sárkányfejhez hasonlatos alakjukból mintha
kilógna a nyelvük.
Martin izgatottan mosolyog Alira, és már épp vissza akarja kapcsolni a
fémkeresőt, amikor valami hörgésfélét hallanak.
– Ez mi a szar volt? – suttogja Ali.
– Úgy hangzott, mint egy sebesült vadállat vagy ilyesmi.
– Hogyan?
– Nézzük meg!
Otthagyják az ásót és a fémkeresőt, felmásznak a falra, majd
leugranak a temető szépen gondozott pázsitjára. Óvatosan előrébb
lopóznak a sírkövek között, be egy hatalmas tölgyfa alá, ahol megállnak
és figyelnek a sötétben.
Olyan, mintha valami időről időre nekicsapódna a harangtorony
oldalának, és próbálná kitörni az ajtót.
Továbbmennek, miközben a három sárkányfej nyikorogva forgolódik
a tetőn, mintha valamennyi feje ugyanabban a pillanatban vette volna
észre a temetőben a gyerekeket.
A puffanás és a hörgés egyértelműen a harangtoronyból jön. Az ajtó
csukva van, de úgy néz ki, mintha valaki egy mély hasadékot vágott
volna fűrésszel a felső ajtófélfába.
 – Mit csinálsz? – suttogja Martin.
Ali az ajtóhoz lép, és bekopogtat. A csókák ismét rikoltozni kezdenek a
fák koronái fölött.
A fiú remegve kinyújtja a karját, és lenyomja a kilincset. Amint
kinyitja az ajtót, erős vegyszerszag csapja meg az orrát.
– Hahó! – szól be halkan.
– Gyere, lépjünk le! – súgja oda neki Martin.
Ali bekapcsolja a telefonján a lámpát, és bevilágít. A falépcső nedves,
valami ragacsos, vörös csíkokban folyik lefelé a lépcsőfokokon.
– Nézd már, de durva! – suttogja.
Ismét hangos puffanásokat hallanak. Ali felnéz. Jó pár méterrel a feje
fölött egy hatalmas, lepedőből és szürke nejlonzsákból kötött gubó lóg,
ragasztószalaggal rögzítve. Előre-hátra ing, és egy résen át grízes
folyadék csorog belőle. Ali kézfejére is jut belőle egy csepp. Égeti, és
felüvölt a fájdalomtól. Beletörli a nadrágjába, majd kihátrál, és közben
nekimegy Martinnak.

Joona óvatosan vezet a Greiders vägen, a rozsdavörös téglaépületekkel

tűzdelt környéken, bekanyarodik az Igazságügyi Orvostani Intézet
épületénél, ahol napszítta kék napernyők sorakoznak, majd begördül a
parkolóba.
Mintha mind oxigénhiánnyal küzdenének. Valamennyien csüggedten
ültek össze reggel, és elemezték ki mindazt, ami a legutóbbi ónfigura
érkezése óta történt.
Vajon tehettek volna bármi többet?
És hogyan tovább?
Kénytelenek voltak beismerni, hogy még mindig nincs a kezükben
semmi – de abszolút semmi –, ami közelebb vihetné őket a Vadállat
kilétéhez.
Manvir már egyenesen katasztrófát emlegetett, majd bevonult a saját
kis kuckójába.
Greta arca elszürkült, és ajka körül elmélyültek az árkok. Petter a
körme alatti bőrt harapdálta, Saga szemében pedig megvillant valami
sötét és veszélyes árny.
 Az egész csapat egyfajta apátiába süllyedt.
Joona a kezébe temette az arcát, és megpróbált visszaemlékezni rá,
mire gondolt, amikor felállt Laila kanapéjáról. Annyit tud mindössze,
hogy a gyilkossal kapcsolatban támadt valami ötlete, de már nem tudná
megmondani, fontos vagy értelmes volt-e egyáltalán.
Átnézte a telefonját is, hátha talál benne valami üzenetet, feljegyzést,
de semmi. Kiürítette a zsebeit és a levéltárcáját, amelyben blokkok és
bankjegyek voltak, ám a gondolatait sehová sem jegyezte le.
Joona kiszáll az autójából, bezárja, majd elmegy egy fehér Porsche
Taycan mellett, amely átlósan állt be három parkolóhelyre. A töltőkábel
a fűben hever, egy hosszabbítóhoz csatlakoztatva, amely keresztülvezet
a bokrokon, fel egy nyitott ablakba.
Egy fehér, kerti bútorszett áll a bejárat betonrámpája mellett. Narvál
és Chaya Abdouela a székükben ülnek, és zománcozott fémbögréből
isszák a kávéjukat.
Narvál az Igazságügyi Orvostani Intézet professzora, Chaya pedig az
asszisztense.
– Új autó – jegyzi meg Joona mosolytalan arccal.
– A fosszilis üzemanyag miatt – feleli Narvál.
– Szépek a körmei – biccent elismerően Chaya.
– Köszönöm.
– És a szemhéjfestéke is elegáns – mutat a Joona szeme fölötti
érzékeny véraláfutásra.
– Tudom… a közelharcot gyakoroltam…
Elhallgat, amikor Saga behajt a parkolóba fekete motorjával. A két
henger csaknem kétezer köbcentijével úgy dübörög a téglafalak között,
akár egy automata fegyver.
Saga megkerüli Narvál kocsiját, és egészen az asztalig gurul, ott
leállítja a motort, leveszi a bukósisakját, és a kormányra akasztja.
– Ő itt doktor Abdouela – mutat Joona Chayára.
– Saga Bauer vagyok. Együtt dolgozom Joonával az Országos
Bűnüldözésnél – magyarázza Saga, és kezet nyújt a nőnek.
– Szólítson csak Chayának! – mondja az asszisztens, és feláll.
 Narvállal együtt kiöntik a kávéjuk maradékát a virágágyásba, majd
felmennek a lépcsőn a kék ajtóig.
– Ez nagyon kemény – motyogja Saga.
– Pedig nem árt, ha felkészülsz rá, hogy Verner lesz az – feleli Joona.
– Tudom – sóhajt fel Saga.
– Bemegyünk?
– Már öt halottunk van… ami annyit jelent, hogy már csupán négy
fehér töltény van abban a pisztolyban – állapítja meg Saga, és komolyan
néz Joonára. – Mégiscsak meg kellene fontolnod azt a személyi
védelmet.
– Nem – mosolyodik el Joona.
– Eddig minden pontosan úgy történt, ahogy a gyilkos megmondta.
– Akkor talán ideje lenne azon is elgondolkodnunk, miért csak te
tudnád megállítani őt.
– Érdekes felvetés… – feleli lassan Saga. – Miért épp engem választott?
Erre még így nem gondoltam.
– Délután majd megvitatjuk a többiekkel együtt.
Bemennek, áthaladnak a recepción, majd továbbmennek a folyosón,
és követik az ütemes hard rock zenét, míg el nem érnek az igazságügyi
termekig. Joona kitárja az első ajtót, maga elé engedi Sagát, majd ő is
belép mögötte az erős fénybe.
A zene hirtelen abbamarad, amikor Chaya kihúzza a hordozható
kazettás magnó csatlakozóját.
– Köszönöm – mondja neki Joona.
– And we walk the earth, with our heads held high – dúdolja tovább a
Europe egykori slágerét Narvál.
– Kérlek – szakítja félbe finoman Joona.
– Elnézést – mondja a férfi, és Sagára pillant.
– Nem tesz semmit – feleli ő visszafogottan.
– Frippe küldött neki egy válogatást – magyarázza Chaya, miközben
magára ölt egy nejlonkötényt.
Egy hosszú, rozsdamentesacél asztalon több ezer, különféle csupasz
csontdarab hever, az apró szilánkoktól kezdve egy egész jávorszarvas-
koponyáig.
 – Épp a Sanda-mocsár lecsapolásakor talált csontokat rendszereztük,
amikor megérkezett a szállítmány Enköpingből.
– A 2-es teremben van – magyarázza Chaya a mellettük levő ajtóra
mutatva.
– Szóval Verner az? – kérdi Saga, s közben kiszalad a vér az arcából.
– Igen – feleli Narvál.
– Sajnálom – mondja Chaya, és rózsaszín hidzsábja alatt megköti az
arcmaszkot a füle mögött.
– Köszönöm – suttogja Saga.
– Nem szoktalak erre kérni titeket, de ezúttal nem árt – magyarázza
Narvál, és elővesz egy kék dobozos Vaporubot. – A szagokról már
készítettünk feljegyzést. És a korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is a
nátrium-hidroxid okozza, miközben lebontja a testet.
– Rendben – feleli Joona, vesz egy keveset a mentolos balzsamból, és
az orra alá keni, majd továbbadja a dobozt Sagának.
Követik Narvált és Chayát a következő terembe. Az erős mentol
ellenére csípi az orrukat a szag, és a szemük is könnybe lábad tőle.
A méretes boncasztalra leengedett, dupla méretű, rácsos világítótest
be van kapcsolva. Az öblítőslag szájából csöpög a víz. Az egyik
gyűjtőedény szűrőjét egy nejlondarabra tették ki, egy zuhanykefét pedig
a falnak támasztottak a lefolyó mellé.
– Csak pár szóban – szólal meg Narvál, és megállítja őket, mielőtt még
bemennének. – A fej és mindkét kar hiányzik a testről, szabad szemmel
nem fogjátok tudni azonosítani… A gyors lebomlás egészen addig
folytatódott, amíg be nem hozták ide, és le nem mostuk róla a maró
lúgot.
– Felfogtuk – feleli Joona.
– Még élt, amikor rátaláltak, de már annyira rossz állapotban volt,
hogy aligha lehetett magánál…
– Remélhetőleg nem volt – jegyzi meg Chaya halkan.
 41

Joona lelassít, óvatosan tekeri a kormánykereket, majd megáll az

autóval az út szélén Verner hatalmas saltsjöbadeni villája előtt. Leállítja
a motort, de képtelen kiszállni. Még mindig érzi a mentol szagán
keresztül is azt a kibírhatatlan bűzt, amelyet az oszló szövetek és
vegyszerek egyvelege okozott Narvál bonctermében.
Behunyja a szemét, és próbálja összeszedni magát.
Az azonosítás befejeződött, a DNS-egyezés százszázalékos.
Joona, amióta csak a szakmában dolgozott, ismerte Vernert.
Utoljára akkor látta élve, amikor a férfi beslattyogott egy
megbeszélésre azzal a kérdéssel, hogy tud-e valamelyikük varázsolni,
mert megígérte az unokáinak, hogy Maja lebegni fog.
Ami azt illeti, feltehetőleg csak Sagát akarta üdvözölni.
Joonának eszébe jut Verner mély hangja, meg ahogy az orrán át
beszívta a levegőt, amikor elgondolkodott, és mintha sosem tanult volna
meg megfelelően bánni a valószínűtlenül hosszú karjával és lábával.
Egy kék lepke rebben át a motorháztető felett. A fekete lakkrétegen ő
is feketén tükröződik.
Joona végül kiszáll a kocsiból, végigmegy egy támfal mellett a gyepen,
el a garázslehajtó mellett, egészen a bejárati ajtóig.
Majával utoljára öt éve találkozott a rendőrbálon. A nő akkor
fenyőzöld estélyi ruhát viselt, és azon viccelődött, hogy a titkosszolgálat
egy olyan kollekcióval rukkolt elő, amely remek álca a svéd
természetben.
Joona becsenget, és amíg a csengő hangját hallgatja, arra gondol, hogy
sosem volt még ennél nehezebb helyzetben. Efféle híreket hozni mindig
olyan kegyetlen dolog, mert minden reménynek egy csapásra véget vet,
kizárja minden pozitív végkimenetel lehetőségét.
 Kis idő múlva kitárul az ajtó, és egy magas, harmincas éveiben járó nő
jelenik meg előtte. Joona rájön, hogy ő a férfi idősebb lánya, Veronica.
– Jó napot kívánok, Joona Linna vagyok. Maja itthon van? – érdeklődik
Joona, és egy nagyot nyel.
– Miről van szó? – kérdi a nő szaporán pislogva.
– A rendőrség Országos Bűnüldözési Osztályáról jövök.
– Apámmal történt valami? – kérdi a nő, és máris könnycseppek
folynak végig az arcán.
– Tényleg Majával kellene beszélnem – makacskodik Joona.
– Csak ő épp… ne haragudjon! – törli meg a nő az arcát. – Épp nem érzi
túl jól magát, és…
Joona két ember közeledő lépteit hallja a konyha és a terasz felől a
folyosón.
Maja az, és a fiatalabb lány, Mikaela. Kijönnek az előszobába. Amint
Maja megpillantja Joonát, minden csepp vér kifut az arcából. Megtorpan,
és miközben kapaszkodót keres a falon, egy fa cipőkanál nagy
koppanással leesik a földre.
– Anya! – rohan oda a nőhöz Mikaela riadtan.
Megpróbálja visszavinni Maját, aki azonban egyre csak a fejét rázza,
majd felpillant.
– Joona, kérem… mondja, hogy nem igaz! – kérleli.
– Bár tehetném, Maja!
– Ne, ne, ne! – suttogja Maja, és a kezét erősen az ajkára szorítja.
Mikaela arca elvörösödik, megpróbálja visszakísérni az anyját, és azt
suttogja:
– Minden rendben lesz, majd megoldódik.
Veronica csak néz utánuk, felveszi a földről a cipőkanalat,
visszaakasztja a kampóra, majd Joonához fordul.
– Azt hiszem, még egyszer hallania kell – szólal meg Veronica néhány
esetlen lépést téve.
A folyosón át bevezeti Joonát a konyhába, és megkérdezi tőle, kér-e
valamit inni, mielőtt továbbmennek az üvegezett teraszra.
Maja az étkezőasztalnál ül magába roskadva, kezében egy darabka
papírtörlőt szorongat. Mikaela a háta mögött áll, átkarolva anyját.
 A háztető mögött csillog a tengeröböl a napfényben. Az
ablakpárkányon ott hever Verner olvasószemüvege, gondosan a tokjába
helyezve, egy befejezetlen keresztrejtvényen.
Az asztal végén, ahol az ő helye van, egy tiszta kávéscsésze áll.
Veronica leül az anyja mellé, és nyugtatólag simogatni kezdi az
alkarját.
– Annyira sajnálom, Maja – szólal meg Joona.
Maja lassan felpillant, és ránéz, mintha már elfelejtette volna, hogy ő
is ott van. Könnyei a köntösére potyognak, egy darabig még ott
csillognak, majd eltűnnek.
– De miért…? Egyszerűen képtelen vagyok megérteni – mondja fásult
hangon.
– A nyomozás még folyik…
Mikaela felnyüszít, arcát az anyja vállába fúrja, és csendben rázza a
zokogás.
– De hisz azt mondták, nem halt meg, hogy még van remény, hogy
megtalálják – értetlenkedik Veronica. – Azt is kinyomozzák, hogy miért
szúrták el?
– Hagyd abba! – súgja a testvérének Mikaela, majd leül.
– Hogy halt meg az apám? Nincs jogunk megtudni? – folytatja
Veronica.
– Rálőttek. Többször is – feleli Joona.
Maja teste megremeg.
– Rálőttek – ismétli meg halkan, és a papírtörlővel letörli az arcáról a
könnyeket. – És ez okozta a halálát?
– Sokat szenvedett? – tudakolja Veronica.
– Fejezd már be! – üvölt rá a húga. – Nem akarom hallani!
Egyikük táskájában megszólal egy mobiltelefon, de senki nem moccan,
hogy felvegye. Csak azt várják, hogy a vidám dallam elhallgasson.
– És az elkövető? Gondolom, értesülünk róla, ha elkapják – jegyzi meg
Veronica hosszú csendet követően.
– Még folyik a nyomozás – feleli Joona.
– Kikísérem – jelenti ki Maja, és az asztallapra támaszkodva feláll.
 A lányok leszegett fejjel, sápadt arccal ülve maradnak, amikor Joona
még egyszer részvétet nyilvánít, azután Majával együtt távozik a
teraszról.
Ahogy beérnek az előszoba sötétjébe, csendben álldogálnak még egy
darabig. Verner esőkabátja egy fogason lóg, hatalmas méretű cipője
pedig a cipőtároló polcon áll.
– Kérem, ne haragudjon Veronicára! – szabadkozik Maja, és nyel egy
nagyot. – Tudom, hogy Verner tisztelte magát, talán jobban, mint bárki
mást…
– Ez kölcsönös volt.
– Csak épp azt hittem, még sok éven át magam mellett tudhatom őt –
magyarázza a nő remegő ajkakkal. – Élveztük a közös életünket, és ezt
korántsem mondhatja el magáról mindenki…
Ismét sírógörcsöt kap, mire Joona átöleli. A nő háta hevesen rázkódik
a felindultságtól. Csak akkor megy odébb egy lépésnyit, amikor már
nyugodtabbá válik a légzése.
– Most már én gondoskodom a lányainkról – mondja.
A papírtörlőt már apró galacsinná gyúrta.
– Tudja, mi a szabály. Ha bármi eszébe jut, tűnjék bármilyen
jelentéktelennek is, jelentkezzen! – mondja Joona, és kinyitja az ajtót.
– Ami azt illeti, volna itt valami. A nagy felfordulásban
megfeledkeztem róla… De Verner beszélt nekem egy sápadt férfiról, aki
néhány hete fotókat készített róla az élelmiszerboltban…
– Nem tudja pontosan, mikor és hol? – kapja fel a fejét Joona.
– Nem… fogalmam sincs.
– Nézze meg a blokkot vagy a férje bankszámlakivonatát, hátha
kiderül – javasolja Joona.
– Én pedig úgy éreztem, valaki járt idebent, többször is, az elmúlt… fél
évben, nagyjából.
– Eltűnt valami?
– Nem, de a szokásostól kissé eltérő helyen voltak a dolgaink –
magyarázza a nő erőtlenül.
 42

A belső csoportnak muszáj újra összeülnie, de egyikük sem képes

visszatérni az osztályra a legutóbbi szomorú összejövetel óta. Már a
puszta gondolattól is úgy érezték magukat, mint a rovarok egy üvegbúra
alatt. Úgy döntöttek, hogy inkább valamelyikük otthonában
találkozzanak, és a véletlen Petter Lilla Essingen-i lakására esett.
Saga megáll egy névtelen, harmincas évekbeli épület felhajtóján. Az
okkersárga homlokzat foltos, a terasz alsó részeiről festékfoltok
peregnek le. Egy szemeteskuka van mellé támasztva, csordultig tele
összekötött kutyaürülékes zacskókkal.
Odalép a lakkozott tölgyfa kapuhoz, beüti a kódot, felmegy a lépcsőn a
második emeletre, és becsenget.
Petter ajtót nyit, és beengedi.
Sötétszürke flanelinge kilóg fakított farmeréből.
Tizenkét évvel ezelőtt még izmos férfi volt, aki azért borotválta a
fejét, hogy ne látszódjon, hogy kopaszodik, és szexista alvilági
kifejezéseket használt.
Most már negyvenhét éves, elvált férfi, akinek sehogy nem sikerül
feljebb lépnie a ranglétrán, az edzéseket is abbahagyta, és minden évben
felszed pár kilót.
Bekapcsolja a konyhai kávéfőzőt, majd magával visz két széket a
nappaliba.
Az éles délutáni fényben apró, szögek ütötte lyukak látszanak több
sorban a deszkapadlóban – a felszedett linóleum nyomai.
– Amikor itt vannak a fiúk, én a kanapén alszom – meséli.
– Hány évesek?
– Rohan az idő… Milo már tizenhat, Nelson tizennégy. Mindkettő
magasabb már nálam úgy ennyivel – mutat a hüvelyk- és a mutatóujja
között tíz centit mosolyogva.
– Minden második héten jönnek?
– Sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember eltervezi –
feleli Petter, és leül a kanapéra.
Saga az ablakokat nézi. A fekete kőből készült párkányon egy cserép
kaktusz áll. A reluxák fel vannak húzva, az elszíneződött húzózsinóron
számtalan csomó éktelenkedik.
– Tudom – mondja Saga.
– Mit?
Csengetnek a bejárati ajtónál, Saga kimegy az előszobába, és beengedi
Gretát és Manvirt. De még a cipőjüket sem tudják levenni, máris ott
terem Joona is.
Petter elővesz egy doboz aprósüteményt, behozza a konyhából a
kávéskannát, és sorra megtölti a csészéket.
– Te is fogat mostál? – kérdi Joonától, amikor közel hajol hozzá.
Sem Saga, sem Joona nem válaszol a kérdésre, honnan jön a
mentolillat, amikor az Igazságügyi Orvostani Intézetben tett
látogatásukról számolnak be. A hangulat kezd leülni, de senki nem
reagál rá, hiszen a korábbi alkalommal is ez történt.
Manvir leteszi a csészét a csészealjra, húsos homloka ráncba szalad, és
egyesével néz rájuk.
– Eddig minden meccset elvesztettünk, ezzel együtt kell élnünk egész
hátralevő életünkben. De most már elég! Meg kell fordítanunk a
játszmát, mert ez egyre közelebb ér hozzánk, és könnyen lehet, hogy a
következő áldozat közülünk kerül ki.
– Eddig azt hittem, a Vadállat azért választotta ki épp ezeket az
áldozatokat, hogy engem tartson nyomás alatt – magyarázza Saga. –
Eddig be is tartotta a saját szabályait, minden, amit megjósolt,
bekövetkezett. Olyan ez, akár egy óramű, amelyet képtelenség
megállítani, mégis…
– Nem gondolkozhatunk így! – vág a szavába Greta.
– De ma Joona mondott valami nagyon érdekeset – folytatja Saga. –
Azt mondta, ha minden, amit a gyilkos mond, stimmel… akkor fel kell
tennünk a kérdést, miért csak én állíthatom meg őt.
 – És hogy hogyan – teszi hozzá Joona.
– Én ezt úgy értelmeztem, hogy valamilyen okból Sagát választotta ki,
azután elkezdte emelni a tétet azzal, hogy személyessé tette számára az
üldözést – magyarázza Petter, végigsimítva borostás állán.
– Bizonyára mindenki ezt gondolta – folytatja Saga. – De talán van
valami határozott oka is annak, hogy csak én állíthatom meg őt.
– Na, akkor kövessük ezt a gondolatmenetet! Mi olyan különleges
benned? – kérdi Manvir. – De tényleg, mi olyan különleges Sagában?
– Talán az, hogy hosszú éveken át a titkosszolgálatnál dolgozott –
próbálkozik Petter.
– Hogy olyan szép – teszi hozzá Greta.
– Hogy egy rendőr sem veszítette még el annyi hozzátartozóját, mint
ő – folytatja Joona.
– A családomban előfordul pszichés betegség – jegyzi meg Saga
halkan.
– Van egy titkos forrásod, ahonnan információkat szerzel – mondja
Manvir elgondolkodva.
– Igen – bólint Saga.
– Tényleg? – lepődik meg Greta.
– Tényleg.
– És lehet, hogy ez a forrásod az oka, hogy egyedül te állíthatod meg a
gyilkost?
– Nem, ezt egyáltalán nem hiszem…
– Még valami? – kérdi Manvir.
– Túlélte a Jurekkel való találkozást – magyarázza Joona.
– Ebben nem vagyok biztos – motyogja Saga.
– Ezt meg hogy érted? – kérdi Greta mosolyogva.
– A húgom elvesztése után súlyos depresszióba estem – feleli Saga, és
hirtelen elsápad. – Nem bírtam feldolgozni, hogy élete utolsó napjait
magányosan, rettegve töltötte.
– De hiszen Valeria mindvégig ott volt vele, beszélgettek – próbálja
vigasztalni Joona.
– Valeria? Ugyan, hagyd már! – fintorodik el a nő.
– Én csak azt mondom…
 – Miért, mi a fenét csinált? – kérdi Saga most már kicsit erélyesebben.
– Beszélgetett vele, megnyugtatta…
– Addig nyugtatgatta, míg meg nem halt? Megmenthette volna
Pellerinát, ha…
– Azt hiszem, mindent megpróbált – vág közbe élesen Joona.
– A francba is, hiszen ott volt, de nem próbálkozott eléggé! – üvölti
most már Saga, és feláll a kanapéról. – A húgom halott, de Valeria él! A
testvérem egy kibaszott sírban fekszik, és már nem más, csupán néhány
csont a földben!
– Jól tudod, hogy Valeria is csak egy áldozat volt – magyarázza Joona.
– Ahogy te is? Nem igaz? Mindenki áldozat, mindenkinek nehéz a
sorsa… Hát kösz a nagy semmit! Elmehetsz a picsába…
Saga kiviharzik a szobából az előszobába, majd becsapja maga mögött
a bejárati ajtót. Joona felkel, és lassan kisétál a teraszra, amely közös
Petter szomszédjával. Nekidől a térfélelválasztó hullámlemeznek, majd
lepillant az utcára, a sarki kisboltra. A közvetlenül a járda szintje felett
sorakozó apró pinceablakok fölött plakátok reklámoznak különféle
leárazott élelmiszereket.
Joona érzi a földön álló konzervdobozból kiszivárgó csikkszagot, és
hirtelen a legszívesebben visszabújna Laila ópiumbarlangjába.
A forró gőzök megtöltötték a tüdejét, és mire a következő golyó
elkészült, a gondolatai már lassú folyóként folyták körül a köveket és a
lecsüngő ágakat.
Amikor Joona visszaemlékszik, hogyan nézegette Valeria csillogó
gyűrűjét, végre eszébe jut az elfeledett gondolat, és visszamegy a
nappaliba.
– Mi az? – kérdi Greta, amint meglátja a férfi arckifejezését.
– Saga listája a lehetséges sorozatgyilkosokról, akik esetleg Jurek
Walter érdeklődésére tarthattak számot. Csak egy ötlet, de Jakov
Faustert Fauster Mesternek nevezte el a média, meg Berlini
Ezüstművesnek.
– Ezt nem tudtam – feleli Greta.
– Miről maradtam le? – tudakolja Petter.
 – Úgy érzed, van kapcsolat Fauster beceneve és az ezüsttöltények meg
az ónfigurák közt? – veti fel Greta.
– Igen – feleli Joona.
– Mi van? – sóhajt fel Petter.
– Csak próbálunk egy olyan láncszemet találni a Vadállathoz, amelyet
nem szándékosan tett elénk, ami nem szerepelt a terveiben, a játékában
– próbálkozik Joona a magyarázattal. – Jurek életében sosem
nyomoztam Fauster után, mivel már évtizedek óta börtönben ült, és
soha még egy eltávozási engedélyért sem folyamodott.
– De Jurek meglátogathatta odabent… és a Vadállat is – jelenti ki
Greta.
– Miért nevezték Ezüstművesnek? – kérdi Manvir.
– Mert folyékony ezüsttel égette ki az áldozatai szemét, és különféle,
Berlin környéki vasúti síneken hagyta őket – feleli Joona.
– De hogy jön össze az ezüst és az ónfigurák? – kételkedik Manvir.
– Ez túl nyakatekert magyarázat – ellenkezik Petter.
– Gyenge lábakon áll – sóhajt fel Manvir is. – Inkább kövessük a
Vadállat logikáját, ami a…
– Na és a kettes számú képeslapon található aláírás? – vág a szavába
Joona.
– Jesu Fatvarok? – kérdi Petter.
– Jakov Fauster nevének anagrammája – feleli Joona.
– Ne már! – mosolyodik el Manvir.
– A francba! – szitkozódik Petter.
– Hol kasztlizták be Faustert? – tudakolja Greta.
– A Santa Fuban, Fuhlsbüttelben – válaszolja Joona.
– Ami Hamburg közelében található – egészíti ki Manvir.
– Találkoznom kell vele – jelenti ki Joona, és felegyenesedik.
 43

Valeria kilép a legtávolabbi üvegházból, fogja a talicskát, és lemegy a

pincébe. A háta és a válla már megfájdult az egész napos megfeszített
munkától. Már csak a krumpliszsákokat akarja behozni, azután végre
elmegy lezuhanyozni és vacsorát készíteni.
A pincét egy természetes eredetű kis dombból vájták ki, amelyen réti
fű nőtt, és sudár nyárfák.
A hűvös, föld alatti odú mindig is az Ynglinga sagában olvasható
Svegder király történetét juttatta eszébe. A király épp hazafelé tartott
egy ünnepségről, amikor hirtelen egy apró emberke bukkant fel előtte,
és elmondta neki, hogy találkozhat Odinnal. Az emberke kinyitott egy
kaput egy hatalmas kőben, amelyen át Svegder király betekintést
nyerhetett egy fényességes terembe. Az asztalokat megpakolták gőzölgő
fazekakkal, a plafonról pedig gyertyakoszorúk lógtak lefelé. Ám amint a
király belépett a jelenetbe, bezárult mögötte a kapu, és soha senki nem
tudta meg, hová tűnt.
Valeria kinyitja a nehéz ajtót, magával viszi az avarral teli kosarat, és
megindul lefelé a meredek lépcsőn.
Lófarokba fogott hajából néhány szál megcsillan, amikor az utolsó
napsütötte sávon is áthalad, majd megy tovább lefelé, a sötétbe.
Rég nem járt már a pincében, nem mert lemenni. A lépcső jóval
szűkebb, mint ahogy emlékezett rá.
Mindössze néhány méterrel a föld alatt már egész más a csend.
Izzadság csorog végig a hátán.
Dohos föld és rothadó avar szaga csapja meg az orrát.
A pincében ég a mennyezeti lámpa. A polcon sorakozó bodzaszörpös
üvegek megcsillannak a fényben. Két tetőcserép közötti résen át száraz
homok folyik be a helyiségbe.
 A tél folyamán a föld súlya benyomta a falakat, és elkeskenyítette a
lejáratot is.
Valeria megy tovább lefelé, de érzi, hogy remeg a lába.
A levegő meg sem mozdul. A szellőzőrendszert bizonyára benőtte a
növényzet.
Már majdnem leér a lépcső aljára, amikor fentről csattanást hall. A
tető vagy tíz centivel lejjebb süllyed, kiszáradt föld pereg az alapzatra.
Valaki bizonyára közvetlenül a feje fölött áll.
A legalsó lépcsőfokokra apró kövek hullanak.
A fülében dobol a vére. A fülledt levegőtől szédül, és úgy véli, vissza
kellene fordulnia.
Tudja, hogy csak a rossz fényviszonyok miatt, de úgy tűnik, mintha a
lépcső akkorára szűkült volna össze, akár egy nyúlüreg.
Odafent úgy ragyog a fény az ajtónyílásban, akár a sárgaréz. Ám az
ajtó sarokvasa megnyikordul, a fénypászma gyorsan elkeskenyedik, az
ajtó pedig becsapódik.
Valeria elejti a kosarat, és próbálja két kézzel kitágítani a falakat.
Szaporán veszi a levegőt, hogy oxigénhez jusson, de elsötétül a szeme
előtt a világ, ő pedig összerogy a földön.
Ekkor ismét kitárul az ajtó, és egy férfihangot hall. Amikor felpillant,
egy sovány alakot lát maga előtt.
– Hahó!
Az alak lejön hozzá a lépcsőn.
– Megsérült? – kérdi.
Felsegíti Valeriát, és jóformán felcipeli a lépcsőn. A nő kezéről leesik a
kertészkesztyű.
Az idegen férfi segít neki leülni a füves domboldalra. Valeria mélyeket
lélegzik, arcát felemeli a fényes égboltra, és végigsimít az ajkán.
– Nem tudom, mi történt, csak kissé megszédültem – magyarázza a
nő.
A férfi egy hatalmas virágcsokrot nyújt át neki, valamint egy fényes,
szív alakú lufit, zsinórra kötve.
– Interflora virágküldő szolgálat… odaát parkoltam le – magyarázza a
férfi az autófordulóra mutatva. – És láttam, ahogy eltűnt odalent…
 – Köszönöm.
– Jól van?
– Persze.
– Akkor én megyek is.
Valeria csak ül ott tovább a virágcsokor és a lufi társaságában, és
tekintetével követi a férfit, amíg az autója el nem tűnik a láthatáron.
Tisztában van vele, hogy valószínűleg segítségre szorulna a
klausztrofóbiája miatt, ám a bűntudata megakadályozza ebben. Joona
pedig többször is próbálta rábeszélni, megmondta, hogy Valeria olyan
mély traumát szenvedett el, hogy hozzáértő segítőre van szüksége, ő
azonban nem akarja sajnáltatni magát.
A naplemente vörös sugarai visszatükröződnek az üvegház ablakain,
olyan, mintha láva folyna végig rajtuk.
Valeria lába még mindig remeg, miközben a házhoz megy.
Munkásruháit a mellékbejáratnál leveti, beszappanozza a kezét, majd a
nagy méretű acél mosdókagylóban lemossa.
A szív alakú lufi zsinórja egy anyacsavarra van kötve, hogy ne szálljon
el, ha elengedi.
Beviszi a házba a léggömböt és a csokrot is, majd alsóneműben
felmegy a konyhába, a virágokat a konyhapultra teszi, leveszi a
csomagolópapírt, és a napilapokkal és reklámújságokkal együtt a
tüzelőkupac mellé helyezi.
Huszonöt szál sötétvörös rózsát kapott Joonától.
A kártyán, a futárcég alkalmazottjának kerek betűivel, mindössze
ennyi áll: „Bocsáss meg, drága Valeriám!”
Valeria egy konyhakéssel szétvágja a csokrot összefogó szalagot, majd
a virágokat egy vázába rakja az étkezőasztalon.
Felmegy az emeletre, és addig zuhanyozik, míg már forrón gőzölög a
teste, azután megtörülközik, és tiszta ruhába öltözik.
Ezután visszamegy a konyhába, és nekiáll krumplilevest főzni. Amikor
a leves már a tűzhelyen rotyog, fogja a telefonját, és leül vele az
asztalhoz. Egy darabig kibámul az ablakon, majd felhívja Joonát.
– Köszönöm a virágokat, gyönyörűek – mondja.
 – Ne haragudj… olyan ostoba voltam. Megbántottalak… és mindent
elrontottam kettőnk közt, csak mert nem akartam gyengének látszani.
– Mellettem nyugodtan lehetsz az.
– De nem akarok! Én erős akarok lenni!
– Mindannyian azok akarunk lenni.
– Ezért próbáltam meg elhitetni magammal, hogy kézben tartom a
drogfogyasztásomat, pedig nem igaz.
– Tudom, én is jártam már ebben a cipőben.
Valeria hallja, hogy a férfi mélyet sóhajt.
– Ma megértettem, hogy a drogok késleltették a nyomozásomat is,
mert egy fontos szempontot figyelmen kívül hagytam. Ezt muszáj volt
beismernem magamban… Ebből pedig azt is megértettem, mit tettem
veled, velünk.
– Rendben – feleli a nő, és letörli arcáról a könnyeket.
– De most, hogy rajtakaptam magam, már nem lesz nehéz
abbahagynom.
– Nem aggódom, mert számodra ez csak egy állomás, téged más erők
vezérelnek, te imádod, amit csinálsz.
– Amint engedélyt kapok rá, Németországba utazom. A nyomozással
kapcsolatos a dolog, de utána felhívhatlak?
– Joona, én itt leszek – feleli a nő.

Joona még mindig ott áll a kezében a telefonnal, és elsuttog egy

köszönömöt, majd odalép a konyhaasztalhoz, ahol ott hever az
Ezüstművessel kapcsolatos valamennyi anyag: a tárgyalási jegyzőkönyv,
fényképek, újságcikkek és térképek, a rajtuk megjelölt gyilkossági
helyszínekkel.
Joona képtelen ételt készíteni magának, mégis muszáj ennie valamit,
hogy dolgozni tudjon. Kinyitja a hűtőszekrényt, és egy tálon talál egy fél
szendvicset. Állva eszi meg, majd leöblíti a tálat, mielőtt folytatná az
anyag átnézését.
Mindenáron ki akarja deríteni, milyen kapcsolatban áll egymással a
német és a svéd sorozatgyilkos.
Lehet, hogy Fauster a hiányzó láncszem Jurek és az ónfigurák között.
 Huszonnyolc év telt el azóta, hogy a Berlini Ezüstművesnek nevezett
gyilkos utáni hajsza intenzív szakaszba lépett, amelynek
eredményeképp Jakov Faustert augusztus végén elfogták kelet-berlini
lakásán.
A tárgyalás folyamán mindaddig megtagadta a válaszadást, amíg nem
voltak hajlandók Mesternek szólítani, de mihelyt teljesítették a
kívánságát, kimerítő részletességgel ismerte be tíz fiatalember
meggyilkolását.
Fauster hirdetéseken keresztül ismerkedett meg homoszexuális
férfiakkal, akik többnyire prostituáltak voltak. Gazdag, nagyvonalú
férfinak adta ki magát, és elhagyatott parkolókban beszélt meg velük
randevút, ahol a furgonjában bedrogozta őket, majd folyékony ezüsttel
égette ki a szemüket. Azután a megvakított áldozatait különböző vasúti
síneken tette ki a város környékén, majd a távolból figyelte, ahogy a
vonat halálra gázolja őket.
Faustert életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és két évet húzott le
a moabiti börtönben, ahonnan az észak-hamburgi Fuhlsbüttel egyik új
építésű, különleges részlegére vitték.
Joona iszik egy pohár vizet, és épp egy Fausterről szóló pszichiátriai
értékelést kezd lapozgatni, amikor Manvir keresi telefonon.
– Szerencsénk volt, vagy hogy is fogalmazzak… – mondja neki a férfi. –
A fuhlsbütteli fegyintézet részlegvezetője, Sabine Stern személyesen
ismerte Vernert. Teljesen kikelt magából, amikor elmondtam neki, mi
történt. Nagyon szívesen látnak odaát. Beszélhetsz Fausterrel, még ha
nincs is rá semmiféle garancia, hogy hajlandó lesz válaszolni a
kérdéseidre… vagy egyáltalán megszólalni.
– Azonnal lefoglalom a jegyeket – feleli Joona.
– De van itt még valami, amit… muszáj felvetnem. Egyedül vagy? –
kérdi Manvir, és mély levegőt vesz az orrán át.
– Igen.
Joona a nagy, üvegezett rész elé áll, onnan néz le a városra, amely egy
sápadtszürke, ezüstös, fekete és halványzöld háztetőkből álló
sakktáblára hasonlít. Az utcáról már nem hatol fel idáig a közlekedés és
az emberek zaja.
 – Beszélgettünk Gretával és… kissé érdekesnek találjuk Saga szerepét
ebben az egészben – folytatja Manvir.
– Olykor felhúzza magát, de majd elmúlik.
– Nem azért.
– Hanem?
– Nagyon szorgalmas nő – mondja Manvir, majd sietve megköszörüli a
torkát.
– Az.
– Szerintünk kissé túlbuzgó is. Mindig pár lépéssel előttünk jár,
titokzatos kapcsolatai vannak, és körülötte forog az egész történet,
ahogy legutóbb is beszéltük.
– Mert a tettes vele kommunikál.
– Valamennyi áldozatot ismerte, sőt, ami azt illeti, mindannyiukkal
valami konfliktusa volt. És nem végezném jól a munkámat, ha nem
tenném fel magamnak a kérdést, vajon lehet-e valami köze ehhez az
egészhez.
– A gyilkosságokhoz?
– Nem a szó fizikai értelmében, hiszen van alibije, de… lehet, hogy
együttműködik valakivel. Ami arra is magyarázatot adhatna, miért
vagyunk mindig lemaradva. Azért, mert a meccset megbundázták.
– Jó gondolat, és bátor is, de nem sáros, efelől kezeskedem.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos?
– Nem lehetek, de…
– Indítéka van. Ha épp nem Valeria hibája, akkor a rendőrségé, hogy a
húga meghalt. Azaz Verner és Margot hibája… és mindent egybevetve a
tiéd is.
– Jó, de én ismerem Sagát és…
– Az jó, ha hűséges vagy hozzá – vág a szavába Manvir. – De titokban
nyomozni kezdtünk utána, csak hogy tudd.
 44

Joona az első reggeli géppel Hamburgba repül. A repülőn szinte minden

hely foglalt, csupán leghátulra sikerült jegyet szereznie, ahol zúgnak a
motorok, és utoljára szolgálják fel az ételt.
Egy napsütötte felhőtakaró elrejti előle az alatta levő városokat,
erdőket, mezőket és tavakat.
Miután végignézte az összes, Fauster Mesterről szóló anyagot, most
épp a Vadállaton jár az esze, azon, hogy a becsomagolt ónfigurái egyfajta
előjelei a gumizsákba rejtett holttesteknek.
A vámellenőrzést követően Joona egyenesen a közeli fegyházba tart
taxival. Mindössze tizenöt perc múlva az autó bekanyarodik a
Suhrenkampra, majd megáll az épület bejárata előtt.
Halvány az égbolt és hűvös a levegő, amikor odalép a központi
őrséghez, és igazolja magát.
Az intézmény felett folyamatosan alacsonyan szálló repülőgépek
zúgása hallatszik.
A Fuhlsbütteli Fegyház elegáns, tizenkilencedik századi téglaépületek
és egy modern, letisztult épületegyüttes keveréke, magas falaival,
szögesdrótjával, őrzött területével és elektromos kerítésével. Legrégebbi
részeit százötven évvel ezelőtt helyezték üzembe, majd 1933-ban
koncentrációs táborrá alakították, később Gestapo-börtönné.
Ma pedig egy modern épület hosszú fogva tartásra ítélt férfiak
számára.
Joonát, miután áthaladt a biztonsági ellenőrzésen, egy alacsony nő
fogadja, szürke nadrágkosztümben. A nő nagyjából ötvenéves lehet, szép
arca van, szomorú vonásai, és rövid, szőke haja.
– Jó reggelt, Sabine Stern intézményvezető vagyok – mutatkozik be a
nő angolul, és kezet nyújt Joonának.
 – Joona Linna.
– Maga személyesen ismerte Vernert?
– Igen.
– Csodálatos ember volt.
Elhaladnak egy biztonsági ajtó előtt, majd lemennek a lépcsőn a
szellőzőrendszerhez, amely a föld alatt összeköti az egész építményt.
– Én is jelen leszek a kihallgatáson, az egész délelőtti programomat
átszerveztem emiatt – közli Sabine menet közben.
– Köszönöm, de igazán semmi szükség rá.
A nő kurtán felnevet.
– Maga nem ismeri Fauster Mestert! Már azért elkezd majd alkudozni,
hogy egyáltalán hajlandó legyen szóba állni magával. Soha semmilyen
információt nem ad ingyen.
– És mit akar?
– Feltehetőleg csupa olyasmit, amit maga nem ígérhet meg neki.
– De maga igen?
– Hajlandó vagyok bizonyos engedményeket tenni, ha ez segíthet
magának elkapni Verner gyilkosát.
Lépteik visszhangzanak a csupasz betonfalak között. A levegő
pincehideg, és homokszagot áraszt. A minden harmadik méteren
felszerelt, padlóba süllyesztett világítás úgy kacskaringózik, akár egy
kígyó.
– Az életfogytiglani büntetéséhez részletesen megadták az
intézményben szükséges biztonsági előírásokat is, ami meglehetősen
szokatlan Németországban… Ezért helyezték el nálunk, a különösen
veszélyes és szökési kísérletre hajlamos rabok között, bár valamennyi
szakértő szerint jól viseli a fogva tartást, és úgy ítélték meg, képes
visszailleszkedni a társadalomba.
– Valóban?
– Igen, ám a bűncselekmény ismételt elkövetése és annak
kegyetlensége miatt egyelőre nem változtatták meg az életfogytiglani
büntetését határozott idejűvé. Ami jó tárgyalási alap lehet számunkra.
Megállnak egy központi vezérlésű zsilip előtt, és megvárják, míg
jóváhagyják a belépésüket. Az ajtó zümmögni kezd, majd kitárul.
Belépnek a szellőzőrendszerbe, és ismét megállnak. Amikor a mögöttük
levő ajtó zárja kattan, tőlük jobbra kinyílik egy másik, ők pedig más
irányba folytatják útjukat.
– Elég komoly itt a biztonsági rendszer, de ha jól értem, Fauster nincs
magánzárkában – szólal meg Joona.
– Találkozhat más elítéltekkel, de általában a magányt választja.
Eltávozást nem kaphat, de küldhet leveleket, foglalhat időpontot
telefonbeszélgetésre – természetesen csak felügyelet mellett beszélhet –,
és látogatót is fogadhat.
– Szokták látogatni?
– Ami azt illeti, rendszeresen. Főként újságírók, kriminológusok és
különféle vallási csoportok képviselői. És amikor még fiatalabb volt,
gyakran megjelentek nála olyan nők is, akik kapcsolatot szerettek volna
létesíteni vele.
Sabine Stern elmondja, hogy ezen a széleskörűen biztonságossá tett
részlegen eddig még egyetlen szökési kísérlet sem történt soha.
Valamennyi ajtó központi vezérlésű, és túszejtés esetén nem nyitják ki,
bárkinek az élete forogjon is kockán.
Az egész részleg tizenöt méterrel a földfelszín alatt húzódik, és saját
pihenőudvarral rendelkezik, amely egy nyitott aknában található, a
tetején háromrétegű ráccsal.
Lemennek egy lépcsőn, majd tovább egyenesen egy szellőzőaknában.
Megállnak egy újabb biztonsági ajtó előtt, amelyen a tábla jelzi, hogy a
9-es részlegen járnak.
A zár zümmögni kezd, ők pedig bemennek egy előtérbe, majd
elhaladnak egy személyzeti szoba, egy melegítőkonyha és egy
megfigyelőterem mellett, amelyben a CCTV kamerái találhatók.
A részleg falai halványsárgára vannak festve, a linóleum szürke
erezetes, akár a gránit, és valamennyi bútor lakkozott fenyőből készült.
A fogvatartottak celláinak páncélajtaja fehérre van mázolva, rajta egy
kis ablak és egy kémlelőnyílás.
Sabine megáll, és egy kissé felhúzza kosztümkabátja ujját, hogy
ránézzen a vékony csuklóján levő karórára.
 – Fauster Mester már a látogatószobában várja, de arra gondoltam,
talán látni akarja a celláját is – magyarázza, majd kinyit egy ajtót.
Joona belép a szűk helyiségbe, amelyben egy függöny mögött a
falmélyedésben egy lámpa található, ablak helyett. A vécének karfája
van, az asztalt hozzácsavarozták a padlóhoz, az ágy pedig egy
mozgáskorlátozott ember igényeihez van igazítva.
– Nyolc nyelven beszél – magyarázza a nő egy zsúfolásig megpakolt
könyvespolcra mutatva, amelyen a klasszikus irodalom és a filozófia
jeles példányai sorakoznak.
Visszamennek a folyosóra, elhaladnak a zuhanyzó előtt, míg oda nem
érnek egy őrhöz, aki egy kék páncélajtó előtt áll.
A férfi üdvözli őket, kinyitja nekik az ajtót, majd bezárja mögöttük.
Az asztalnál az intézmény zöld egyenruhájában ül az ember, akit
Berlini Ezüstművesnek neveztek aktív korában, ami csaknem harminc
évvel ezelőtt volt.
A férfi maga elé ejtette két, vaskos ujjú kezét az asztalra.
Csuklóbilincsének láncai keresztülfutnak egy, az asztalhoz rögzített
acélhurkon.
Közvetlenül a padló felett egy felfestett vörös csík jelzi a rabtól
tartandó biztonságos távolságot.
A vörös vonal közelebbi végén két szék áll egy kisebb asztal mögött,
amelyen személyi hívó van, és plexiüveg védi.
Jakov Fauster erősen túlsúlyos férfi, szemüvege vastag, homloka
magas, haja világosbarna, pajesza rövidre nyírva. Tokája az egész nyakát
elfedi, válla kerek, karja vaskos, hasa óriási.
– Fauster Mester – szól neki Sabine.
– Stern asszony – felel a férfi az egyik székre mutatva.
– Ő itt Linna felügyelő – mutatja be a nő Joonát angolul.
– Aki épp egy svéd sorozatgyilkost próbál kézre keríteni. Talán
segíthetek maguknak, de mit kapok cserébe? Mennyit ér pár svéd élete?
– tudakolja a férfi, és ekkor néz először Joona szemébe.
Sabine ruhájából enyhe levendulaillat árad, amikor leül. Fauster
Mester lassan hátradől, és mivel a mennyezeti lámpa fénye épp
megcsillan vastag szemüvegén, nem látni a szemét.
 – Kénytelen lesz velem alkudozni – magyarázza Sabine.
A férfi apró ajkával elégedetten mosolyog, majd feltartja vaskos
mutatóujját.
– Van a dolognak személyes vonatkozása is – jelenti ki.
 45

Joona kihúzza a székét, és leül Sabine mellé. A plexiüvegen tisztítószer

és törlőrongy nyomai látszanak. Fauster Mester nehezen lélegzik a
száján keresztül. Nyelve olykor megcsillan apró, hiányos fogazata
mögött.
– Mit tehetek önért? – kérdi Sabine.
A bilincs fémláncai megcsörrennek, amikor Fauster az asztalra teszi a
tenyerét, és előrehajol.
– Amikor napvilágot látott a dolog, a bíróság olyan sokkos állapotba
került, hogy különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságsorozatot
állapított meg – magyarázza közömbös hangon. – Súlyosabbnak ítélték
meg a tetteimet, mint azt vártam volna. Meg is tudom érteni őket,
hiszen elég rémisztőek voltak a tanúvallomások. Ám az afféle
kifejezések, mint „abnormális szexuális hajlamok” olyan hátrányos
megkülönböztetést sugallnak, amelyet rendkívül elavultnak tartok.
Fauster, anélkül hogy a szemét levenné Sabinéról, elhallgat, azután
félig nyitott szájjal lélegzik, mint aki nem kap levegőt.
– Véleményem szerint – szólal meg Sabine, és megköszörüli a torkát –
szóba jöhet részünkről egy ajánlás, miszerint változtassák meg a
büntetését határozott idejűre.
A férfi azonban továbbra sem veszi le róla a tekintetét.
– Követelem, hogy a büntetésemet öt év feltételes szabadságra
bocsátásra módosítsák, azután engedjenek ki a Büntető Törvénykönyv
57. bekezdése alapján!
– Az azért elég nagy lépés lenne – feleli Sabine, de képtelen
mosolyogni közben. – De elolvastam valamennyi, a fejlődéséről szóló
értékelést, és azt gondolom, lehet, hogy itt az ideje.
 Fauster Mester előrenyújtja jobb karját, már amennyire az acélláncok
engedik. Sabine felegyenesedik, és Joonára néz, majd lassan átlép a
repedezett linóleumra felfestett biztonsági határvonalon. Fauster arca
koncentrált és várakozással teli. Sabine megáll, a férfi előtti asztal fölé
hajol, és kezet nyújt neki.
– Hideg a keze és szapora a pulzusa – állapítja meg a férfi, majd
elengedi.
A szemével azonban követi Sabinét, miközben a nő visszamegy a
székéhez, keresztbe teszi a lábát, a kezét pedig az ölébe ejti.
– Na és mit szól ehhez Linna felügyelő? – folytatja Fauster Joonához
fordulva. – Ha segítek magának, azt kérem cserébe, hogy írjon egy
igazolást arról, hogy amit a svéd rendőrségért tettem, az alátámasztja
Stern asszony véleményét, miszerint a büntetésemet öt év feltételes
szabadságra bocsátásra kell változtatni.
– Szóval akkor tud segíteni? – kérdezi Joona, és hosszasan Fauster kék
szemébe néz, miközben észreveszi, hogy a másik a bizonytalanság jeleit
kutatja az övében.
– Tudok.
– Akkor megírom azt az igazolást – biztosítja Joona.
– Stern asszony is hallotta ezt? – tudakolja Fauster.
– Igen – bólint a nő.
– Ez megér öt kérdést – mondja a férfi már-már kedélyesen
mosolyogva.
– Akkor jó – feleli Joona.
Fauster kihúzza magát, szétterpeszti a lábát, és a talpát erősen a
padlóba nyomja. Zöld nadrágja szára kissé felcsúszik. Szürke
műanyagból készült ortopéd papucsot visel, és erős vádliján megfeszül a
kompressziós harisnya.
– Egy rendőrfelügyelő Lármafalváról – tréfálkozik Fauster. – Van
fogalma arról, mibe ártja bele magát, amikor hozzám fordul?
– Ezt meg hogy érti? – kérdi Joona.
– Tud rólam bármit is? Tudja, ki vagyok? Mi? Olvasta az aktáimat?
– Igen.
 – Na és mi a véleménye? Milyennek látja a lelkivilágomat? Tudni
akarom, kivel állok szemben – mondja a férfi.
– Azt látom, hogy szexuális indítékból követett el erőszakot, de nem
kimondottan szexuális jellegű bűncselekményeket – magyarázza Joona.
– Azt írják magáról, narcisztikus viselkedést tanúsít a rendőrséggel
szemben, hajlamos mindenhatónak képzelni magát, én azonban
olyasvalakit látok, aki játékszabályokat alakít ki, és tartja is magát
azokhoz, nehogy elveszettnek érezze magát.
– Már miért lennének a tetteim szexuális indíttatásúak?
– Az áldozatok szinte kizárólag férfi prostituáltak voltak. Az erőszak
pedig a végbélnyílásukra, a nemi szerveikre és az arcukra irányult.
– Valóban? – kérdi Fauster, és olyan szélesen vigyorog, hogy ismét
kivillan az a néhány, megmaradt foga.
– Az igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint – feleli Joona.
– De ők nem voltak jelen, amikor mindez történt, nem igaz? Mindenki
csak találgat, nem? Egyedül én tudom, mi az igazság.
– De, természetesen igen – siet helyeselni Sabine.
Fauster Mester szája sarka mégis lebiggyed, és a vastag üveg mögül
feltűnően szigorúan néz.
– Én nem vonzódom szexuálisan a fiúkhoz.
– De a felügyelő nem is mondta, hogy…
– Nézze csak meg az első áldozatomat… Kemalt! Hát mit mondjak?
Ronda volt, és ostoba, csapnivalóan beszélt németül, taknyos volt az
orra, koszos a körme alatt meg a nyakán és a füle mögött… Reszketett,
mint a nyárfalevél, fűt-fát megígért, le akart szopni, meg ilyenek… Nem
bírtam ki röhögés nélkül. Addigra már beleöntöttem az ezüstöt az egyik
szemébe, ami összezsugorodott, majd úgy eltűnt, mintha sose lett
volna… Összeszarta magát, és olyan erősen rángatta a kötelet, hogy
vérzett a karja, akárcsak Jézusé.
Fauster vigyorogva hátradől a széken, a kezét azonban még mindig
szorosan ökölbe zárja. Sabine arca elsápadt, a pupillái kitágultak.
– De ma már persze távol áll tőlem mindaz, ami akkor történt… Más
ember lettem – magyarázza lágy hangon.
– Akkor jó – feleli Joona.
 – Az évek során rengeteg segítséget kaptam ehhez.
Joona tanulmányozta a térképet, amelyen megjelölték mind a tíz
gyilkossági helyszínt Berlin külkerületeinek vasútvonalai mentén. Az
első áldozat, Kemal Ünver mindössze tizenkilenc évet élt. Bedrogozva és
kiégetett szemmel az S-Bahn 2-es vonalán, Karow és Buch között
akadtak rá, épp ott, ahol a sínek áthaladnak az A10-es körút alatt. A férfi
még magánál volt, és segítségért kiáltozott, és felült a síneken, amikor a
vonat átlósan dél felől közelített felé.
– Érdekesen hangzott, amit az előbb mondott – jelenti ki Fauster
Joona szemébe nézve. – Arról, hogy játékszabályokat alakítok ki, és
tartom is magam azokhoz, nehogy elveszettnek érezzem magam.
– Miért, nem így történt?
– Én mindössze úgy tekintettem a dologra, hogy egy meghatározott
módon kissé kiegyenlítettem az esélyeket… hogy izgalmasabbá tegyem a
dolgot, amikor már kezdtem túlságosan felsőbbrendűnek érezni magam.
– Mégis idebent ül most.
– Véletlenül kaptak el, ami egy kissé ironikus – válaszolja Fauster. – A
kirakós minden szükséges darabját megadtam ugyan, mégsem tudta
senki megfejteni a rejtvényemet.
– És miért nem árulja el most a megoldást?
– Mert már nincs semmi jelentősége. És mert már nem szeretném,
hogy bármi közöm legyen ahhoz, aki akkor voltam… Szörnyűségeket
műveltem, de beteg voltam, úgy éreztem, engem bámulnak.
Képzelődtem.
– Menjünk tovább! – indítványozza Joona. – Amiért jöttem ugyanis,
annak nagyon is van még jelentősége, és nagyon sürgős…
– Remélem, igaza lesz, és tényleg tudok segíteni.
Joona odahúzza a székét, át a vörös vonalon, egészen Fauster Mester
asztaláig, majd leül, és elkezd beszélni a sorozatgyilkosról, aki után
Svédországban hajtóvadászatot indítottak. Azt nem árulja el, hol találtak
rájuk, és azt hazudja, valamennyi áldozat nő, egyebekben azonban tartja
magát az igazsághoz, és az ónfigurákat is megemlíti, amelyek
megmutatják, ki lesz a következő áldozat.
 – Hadd legyek őszinte! – szólal meg Fauster, miután Joona elhallgat. –
Nem tudok sokat az ügyről, mégis sokkal többet, mint maga.
– Éspedig?
– Azt gondolja, van bármi köze az Ezüstművesnek az ónfigurákhoz?
– Többek között – feleli Joona.
– Ez a Pók műve. Így köszöni meg a segítségemet.
– Miféle Póké?
– A Kis Póké – válaszolja a férfi visszafogott mosollyal. – Általában
csak olyan látogatókat fogadok, akik fizetnek is, de amikor megtudtam,
hogy a Pókot épp akkor rakták ki az Ytterö pszichiátriai osztályáról, és
azt állította, rám van szüksége, legyek a mentora, felkeltette a
kíváncsiságomat. Az a nő idejött, és közelebb húzta a székét hozzám,
pont, mint maga, és kifejtette, hogy kilenc gyilkosságra készül, és ehhez
Európa legügyesebb, még élő sorozatgyilkosától szeretné megtanulni a
kézműves mesterséget… Mire megkérdeztem, Gilles de Rais-t tekinti-e
minden idők legjobbjának.
– Ő azonban Jurek Walter nevét mondta válaszul – feleli Joona.
– Mert az a sötétség, amely benne lakozik, felsőbbrendű… De én
tanítottam meg őt, hogy gondolkodik a rendőrség, és hogyan működik a
krimináltechnika, hogyan ne kövessünk el hibákat, és hogyan tudjuk
kézben tartani az irányítást… Mert mi nem vagyunk piromániások, nem
hagyjuk, hogy elszabaduljon a tűz… Mi szabadítjuk el.
– Tudja a nevét?
– Igen, de már megvolt az öt kérdés.
– Két kérdést tettem fel mindössze – ellenkezik Joona, bár tudja, hogy
hiába.
– Elsőként azt kérdezte, hogy értettem, hogy egy mesevilágból
érkezett felügyelőnek van-e bármi fogalma arról, mibe ártja bele magát,
amikor idejön hozzám – magyarázza Fauster, majd Sabinéhez fordul. –
Végeztem, szeretnék visszamenni a cellámba.
– Árulja el neki a nevet! – szól rá a nő.
Joona ott ül szemtől szemben Fausterrel, olyan közel, hogy még a
szájszagát is érzi, ahogy az áporodott ruháiét is.
 – Erről a beszélgetésről felvétel készült, ígért nekem egy ajánlást,
amelyben kifejti, mennyit segí…
– Megkapja – feleli Joona.
– Írja meg, hogy a megítélése szerint feltételesen szabadon bocsátható
vagyok!
– Azt nem tehetem.
– Aztán miért? – vigyorodik el Fauster.
– Mert ismét gyilkolni fog – válaszolja Joona.
– Ezt nem teheti! – ordítja Fauster. – Stern asszony, ez az ember nem
szegheti meg a szerződésünket!
– Megfejtettem a rejtvényét – mondja Joona nyugodtan.
Fauster erre elhallgat, visszasüpped a székébe, és a felügyelő szürke
szemébe néz.
– Az lehetetlen – tagadja kíváncsian.
– Két gyilkossága még hátravan.
– Hallgasson! – motyogja Fauster Mester, és nagyot nyel.
– Tanulmányoztam a térképeket… Valamennyi áldozata különböző,
Berlin környéki vasúti síneken vesztette életét… A Karow és Buch
közötti út, ahová Kemalt helyezte, észak-északkeleti irányba vezet –
kezdi a magyarázatot Joona. – A kettes számú áldozatát egy északkeleti,
Babelsberg és Griebnitzsee közötti vonalon hagyta… A harmadikat pedig
egy olyan sínen, amely egyenesen keleti irányba visz…
– Ezt nem értem – suttogja Sabine.
Fauster Mester mélyet sóhajt, és behunyja a szemét. Arcán verejték
folyik végig.
– A vasútvonalak egy óralap mutatóit jelképezik, és csak tíz óráig
sikerült eljutnia, amikor a rendőrség lerohanta a lakását…
– Atyaisten! – hökken meg Sabine.
– És azóta is arra vár, hogy kiszabaduljon, és befejezze a mintát, a
tizenegyessel és a tizenkettessel – fejezi be a mondatot Joona.
Fauster kinyitja a szemét, és Joonát nézi.
– Ki maga? – kérdezi.
 46

Saga egy magas széken ül egy kerek asztalnál, a bűnüldözési osztály

nyolcadik emeleti ebédlőjében, és műanyag pohárból eszi az íztelen
gyorstésztát, olykor hörpintve kicsit a levéből is.
A pohár aljára leülepedett valami trutyi, ami nem keveredett el
rendesen a vízzel. Egyik evőpálcikáját belenyomja, majd a szájához
emeli, és citromfű, szecsuáni bors és só ízét érzi rajta, ebből rájön,
milyen ízű is akart lenni a tészta valójában.
Kihajítja a poharat, letörli az asztalt, a rongyot a mosogató fölé
akasztja, majd az órára néz, és próbálja kevésbé kellemetlenül érezni
magát a megbeszélés előtt. Végül Manvir irodájához megy, és bekopog a
nyitott ajtón.
– Gyere be, ülj le valahová! – szól ki Manvir. – Greta is úton van már…
– Van valami hír Joonától?
– Még nincs – feleli Manvir, és valamit begépel a számítógépébe.
Saga leül az egyik virágmintás fotelba. Fogalma sincs róla, miért
hívták be megbeszélésre, de arra gondol, talán az alkalmazásának
feltételeivel kapcsolatos a dolog. Abban reménykedik, hogy engedélyt
kap operatív tevékenység végzésére is. Akkor mindent elmondana Karl
Spelerről és az ő barátairól, és hivatalosan is kihallgathatná őket.
Egy kartondobozban, amelyben az újrahasznosításra szánt
papírhulladékot tárolják, egy kiszáradt cserepes virág áll, egyik ágáról
üdvözlőkártya csüng lefelé.
Greta belép a helyiségbe, és becsukja maga mögött az ajtót.
– Elnézést – mondja, majd leül a másik fotelba.
– Tudod, miért hívtam össze ezt a megbeszélést? – kérdi Manvir
Sagára nézve.
– Nem – feleli Saga.
 – Oké, szóval úgy érezzük, lenne pár kérdésünk, ami…
Elhallgat, hátrébb gurul irodai székével, és a homlokát ráncolva néz a
nőre, majd így folytatja:
– Jó úton vagy afelé, hogy fix állásod legyen nálunk… operatív
felügyelőként – kezdi a férfi lassan.
– Szinte el sem hiszem – mosolyodik el Saga.
– Ám annak ellenére, hogy még nem vagy az alkalmazottunk, az
eddigi legfontosabb gyilkossági nyomozásunk kellős közepén találtad
magad.
– Így van.
– Hogyan lehetséges ez?
– Nem értem a kérdést. Úgy érted, hogy kerültem bele, mielőtt fix
állást kaptam volna?
– Úgy – bólint Manvir.
– Úgy, hogy a gyilkos közvetlenül velem kommunikál – feleli a nő.
– És vajon miért? – tudakolja Greta, majd előrehajol.
– Erről már beszéltünk – feleli Saga, és próbál olvasni a többiek
arcáról.
– Igen, de nem csak erről van szó, hogy kizárólag veled kommunikál –
folytatja Greta. – Van egy titkos informátorod is, aki csak neked ad ki
fontos információkat, senki másnak.
– Megtudhatnám, mi ez az egész? – kérdi meglepetten Saga.
– Rendkívül éber nyomozónak bizonyultál – jelenti ki Manvir. –
Villámgyorsan megfejtetted a gyilkos rejtvényeit és…
– Azért nem olyan gyorsan, mint Joona – veti ellen Saga.
– De az ő gondolkodásmódját, levezetéseit mindig csak utólag értem
meg – magyarázza Manvir.
– Te azonban mintha hirtelen jutottál volna a tudás birtokába – teszi
hozzá Greta.
– Nem, hát… ti is tudjátok, hogy megy ez – próbálja magyarázni Saga.
– Olykor abból találtam ki a megoldást, amit láttam. Máskor logikusan
gondolkodtam, megint máskor pedig egy bizonyos forrásomtól kaptam
segítséget, akinek azonban titoktartást ígértem.
 – De nagyon gyakran lett igazad, egészen a legapróbb részletekig. És
mégsem sikerült elkapnunk a gyilkost – folytatja Manvir.
– Nem különös ez? – tudakolja Greta.
– Na jó, ha nem mondjátok el nagyon gyorsan, mi ez az egész, én
elmegyek! – fenyegetőzik Saga. – Mégis mi a fenére célozgattok?
Legalább mondjátok ki egyenesen!
Az izgatottságtól vörös foltok jelennek meg a homlokán.
– Az ujjlenyomataidat megtalálták a kymlingei metrómegállóban,
odalent a peronon – fejti ki Manvir, majd áttolja az erről szóló jelentést
az íróasztaláról Saga felé.
– Most gyanúsítotok valamivel? – kérdi Saga, hozzá sem érve a
jelentéshez.
– Csak megkérdezzük, van-e bármi, amit el szeretnél mondani nekünk
– veszi át a szót Greta, mert ebben a pillanatban megszólal Manvir
telefonja.
– Joona az – mondja a férfi, és kihangosítja a beszélgetést. – Halló, itt
ülök Gretával és Sagával.
– Már a hazafelé tartó gépen vagyok. Nagyon gyorsan ment –
magyarázza Joona. – A rendőrök hoztak ki a hamburgi reptérre, hogy le
ne késsem ezt a gépet.
Hangja elhalkul, és darabossá válik a repülőgép motorjainak
dübörgése mellett.
– Csak hamar meg akartak szabadulni tőled – tréfálkozik Greta.
– Engedélyt kaptam a kapitánytól egy hívásra, még mielőtt
leszállnánk.
– Beszéltél Jakov Fausterrel? – érdeklődik Manvir.
– Igen, és Sagának igaza volt, de…
– Hihetetlen – állapítja meg szárazon Manvir.
– Hogyan?
– Á, semmi.
– Mindenesetre áttörést értünk el az ügyben – folytatja Joona. – A
Vadállat egy nő, aki meglátogatta Faustert. Ő Póknak nevezte, és azt
állította, a nő bent ült az Ytterö pszichiátriai zárt osztályán, és azért
ment el hozzá, hogy tanítsa meg rá, hogyan vihetne véghez kilenc
gyilkosságot anélkül, hogy elkapnák. Azt hiszem, a gumizsákba kötözött
áldozatok egy pók módszerét jelképezik, amely bábbá szövi az áldozatait
a hálójával.
Saga felemelkedik a fotelból.
– De a nevét nem tudjuk? – tudakolja Greta.
– Nem, de… Oké, bocs, most muszáj letennem… Jelentkezem, amint
tudok.
A helyiségben csend támad. Manvir a számítógép billentyűzete mellé
teszi le a mobilját, azután Sagára pillant.
– Ülj vissza! – szól rá.
– De hát ennek utána kell járnunk! – ellenkezik a nő.
– Mindjárt megtesszük.
Saga visszaül a fotelba, sóhajt egyet, és a fenyőből készült
iratszekrény felé pillant, különösen az ujjlenyomat-alakzatot figyelve a
zár körül.
– Bizonyos kérdésekre választ várunk tőled – magyarázza Greta.
– Mivel kapcsolatban? – kérdi Saga a szemébe nézve. – Véletlenül
hozzáértem valamihez Kymlingében. Majdnem elájultam. Biztos vagyok
benne, hogy Joona észre is vette, de talán elfelejtette megemlíteni.
– Ez nem vád, de mégis… Ami a megérzéseidet illeti, tudnunk kell,
segítetted-e a gyilkost valamiféleképpen? – teszi fel a kérdést Greta.
Saga rábámul. Egész testében reszket.
– Hogyan?
– A gyilkos ugyanis igencsak jártas a krimináltechnikában, a
helyszínelés módszertanában és más hasonlókban – magyarázza Greta.
– Segítetted a gyilkost bármilyen módon? – ismétli meg Manvir a
kérdést.
– Te meg miről beszélsz? Hiszen Joona épp az imént mondta, hogy…
– Úgy értem, talán megpróbáltad rávenni őt a vallomástételre, ezért
magad is kénytelen voltál elárulni neki egyet s mást.
– Dehogy! – vágja rá Saga türelmetlenül.
– Jó, akkor legalább ezt tudjuk – feleli gyorsan Manvir.
Amikor Saga ismét feláll, érzi, hogy verejték folyik végig a hátán.
 – Joona azt mondta, egy nő áll a gyilkosságok mögött – folytatja Greta,
és közben ránéz.
– Úgy látszik – feleli Saga, és kénytelen megereszteni egy félmosolyt a
kialakult bizarr helyzet miatt.
– Te tudtad?
– Hát, ami nem lehetetlen, az lehetséges – feleli Saga konokul.
– És tudod, ki az a nő?
– Hát nem én, ha ezt akarjátok tudni.
– Ezt tudjuk, de te választottad ki az áldozatokat? – faggatja Manvir.
– Mi?
– Valamennyi áldozat a te ismerősöd, olyan emberek, akikre
haragudtál…
– Na most már elég! – szól rá Saga vészjóslóan, és nehezére esik
nyugodtan lélegezni.
– Próbáld meg a mi szemszögünkből nézni a dolgot! – javasolja
Manvir.
– Miért nem teszitek fel ugyanezt a kérdést Joonának? – veti fel Saga.
– Neki is volt konfliktusa Margot-val és Vernerrel. Ő is sok mindenre
tudja a választ, ő találta meg az összefüggést az ónfigurák és az
Ezüstműves között, ő fejtette meg az anagrammát is és…
– De mi most nem Joonáról beszélünk – vág közbe Greta.
– Hát, őszintén szólva szerintem ez hatalmas hülyeség! – ellenkezik
Saga.
– Valóban az lenne?
– Kötelességünk feltenni ezeket a kérdéseket – közli Manvir.
– Jó, de engem nem érdekel…
– És mivel nem fogod fel a helyzet komolyságát, a próbaidődet ezennel
felfüggesztjük – fejezi be a mondatát Manvir.
– Én próbálok válaszolni, de úgy tűnik, ti már döntöttetek, úgyhogy…
basszátok meg!
Azzal Saga kiront a helyiségből.
 47

Joona végigsiet az érkezési csarnokon, átmegy a hídon, be a

parkológarázsba, ahol beül a kocsijába, majd az Ytterö felé veszi az
irányt.
Amikor a mobilja megcsörren, az autó fedélzeti kijelzőjén keresztül
válaszol.
A börtönigazgató, Sabine Stern keresi. Megköszöni a náluk tett
látogatást, Joona pedig azt, hogy alkalma adódott beszélni Jakov
Fausterrel.
Rövid időre csend támad.
– Sokat hallottam már magáról a látogatása előtt – mondja végül
Sabine. – És szeretném, ha tudná, hogy amíg Fauster életben van, nem
fogja elhagyni az intézetet.
– Hát, nehéz lenne elhinni, hogy valaha is megváltozik – feleli Joona.
– Miután maga elment, utánanéztem kicsit Fauster mesterkedéseinek,
és felhívtam Herbertet is, aki az intézmény előző igazgatója volt. Miután
nyíltan rákérdeztem a dologra, mesélt nekem egy elhallgatott
incidensről, amely a nyugdíjba vonulása előtti évben történt… Az egyik
őr bevallotta neki egy négyszemközti beszélgetés alkalmával, hogy
megpróbáltak nyomást gyakorolni rá azért, hogy engedje szabadon
Faustert…
– És ki tette?
– Nevet nem tudok, de az őr azt állította, egy rémes ember volt… akár
maga a halál – feleli a nő.
Joona megköszöni a tájékoztatást, majd elbúcsúzik, és megpróbálja
felhívni Sagát, ő azonban nem veszi fel.
A Klarastrandsvägent és a Stockholmot átszelő déli alagutat elhagyva
a Nynäsvägenen halad tovább Farsta felé.
 Az égbolt hófehér, és apró szemű eső szitál.
Újból felhívja Manvirt, és elmeséli neki az egész németországi
találkozót részletesen, és azt, hogy Sabine Stern végignézte a fegyház
látogatóinak listáját, ám egyetlen svéd nőt sem talált rajta, ami persze
hamis személyi iratokkal is magyarázható. A beszámolója végén
megemlíti az épp előzőleg lefolytatott telefonbeszélgetést, amelyből
megtudta, hogy Jurek tényleg megpróbálta megszöktetni Faustert a
börtönből.
– Pontosan, ahogy Saga megmondta – jegyzi meg Manvir.
– Mindenesetre épp úton vagyok az Ytterö felé.
– Akkor hát megtudjuk, kicsoda ez a Pók – állapítja meg Manvir.
Joonának ekkor az jut eszébe, hogy azért adták a gyilkosnak a Vadállat
nevet, mert épp úgy közelített az áldozataihoz, majd lesből, hirtelen
támadt rájuk. És ez a név most egyszerre kísértetiesen találóvá vált,
hiszen a pókok különösen hatékony ragadozók.
Negyvenöt perc múlva Joona a vegyes erdőn keresztül hajt lefelé a
Magelungen-tó irányába, s közben elhalad két, vörös salakkal felszórt
teniszpálya mellett, míg végül megáll a parkolóban, egy méretes
téglaépület-együttes mellett.
Az Ytterö egy zárt, akut pszichiátriai osztály, huszonnyolc felnőtt
beteg kezelésére alkalmas férőhellyel.
Joona kiszáll az autóból, odalép a bejárathoz, megnyomja a
kaputelefon gombját, és elmagyarázza, hogy szeretne beszélni egy
illetékes orvossal.
Tíz perc múlva egy bő ruhás, kitaposott papucsban közeledő férfi
nyitja résnyire az ajtót.
– Beszélni szeretett volna valakivel, nem igaz? – tudakolja az illető.
Joona kitárja az ajtót, elsétál a férfi mellett, be az üres recepcióhoz,
ahol ülőgarnitúra áll, és az asztalon fényes mappák hevernek.
– Találkozót beszélt meg valakivel?
Joona megfordul, előhúzza a szolgálati igazolványát, és felmutatja.
– Ki itt a felelős orvos?
– Őszintén szólva nem tudom… Jensen már hazament, de van itt egy
pszichológusunk, egy munkaterapeutánk, valamint egy
fizioterapeutánk.
– Én a pszichológusra tippelnék.
– Jó választás – mosolyodik el a férfi, majd eltűnik.
Joona ismét megpróbálja felhívni Sagát. Miközben a telefon kicseng,
odaáll egy kiürítési tervrajz elé.
Úgy fest, az osztály négy, egybeépült házból áll, amelyek patkó
alakban ölelnek körül egy kis parkot.
Joona épp az órájára pillant, amikor zümmögni kezd a zár, és egy
ragyás képű, gyér hajú férfi lép be rajta. Barna kordnadrágot és kék
kardigánt visel. Nyakában, egy műanyag láncon személyi riasztó lóg,
mellette névtábla, „Bror Jansson, okl. pszichológus” felirattal.
– Elnézést, de éppen egy nyugtalan beteggel foglalkoztam.
– Semmi gond – feleli Joona, és átnyújtja az igazolványát.
– Sajnos nincs szabad helyünk – tréfálkozik Bror.
– Még egy lestrapált zsaru számára sem?
– Talán tehetünk kivételt, de tényleg csak most az egyszer – feleli a
pszichológus, majd visszaadja az igazolványt.
– Információkat kérnék egy korábbi betegükről.
– Természetesen nálunk a betegek teljes körű biztonságot és
titoktartást élveznek. De szerintem ezt maga is tudja.
– Ez az ügy jócskán túlmegy azon a határon.
– Vagy úgy.
Bror kinyitja az ajtót, és bevezeti Joonát a zárt osztályra.
Végigmennek egy folyosón, amelynek jókora ablakai a bekerített
kertre néznek. A falevelekről esőcseppek csöpögnek le a földre. Bror
kinyitja a pszichológusok irodájának ajtaját, és bevezeti Joonát egy
hatalmas helyiségbe.
– Kér valamit? Kávét, teát, vizet?
– Semmit, köszönöm…
Bror helyet foglal az íróasztal mögött, Joona pedig kihúzza a
vendégszéket, és leül vele szemben.
– Szóval egy betegről van szó – jegyzi meg Bror, és felveszi kékfény-
szűrő szemüvegét.
 – A nevét nem tudom, de feltehetőleg úgy három éve hagyhatta el a
kórházat – magyarázza Joona.
– Rendben, szóval még mielőtt én ide jöttem. De mivel a betegeink
túlnyomó többsége férfi, biztos a nyomára bukkanunk.
– Póknak hívták.
– Semmi nem dereng. De utánanézek a nyilvántartásunkban – mondja
a férfi, és bejelentkezik a számítógépbe. – Tavaly áttértünk egy TakeCare
nevű naplórendszerre… Persze a régi adatok is megvannak, csak ott van
némi káosz.
Joona kinéz az ablakon, le a tó szürkés vizére, amelyen épp egy kajak
siklik keresztül, tökéletes nyílhegy alakú farvizet húzva maga mögött.
– Három évvel ezelőtt összesen hét női betegünk távozott az
intézményből – magyarázza a férfi. – Katarina Nordin, Jeanette Vogel,
Anna-Maria Gomez, Mara Makarov, Gerd Andersson…
– Makarov! – szakítja félbe Joona.
– Rendben, nos ő tizenkilenc éves volt, amikor a rendőrség bevitte a
huddingei kórházba. Alultáplált volt, és zavarodott, és úgy tűnt,
személyazonosításra alkalmas iratai sincsenek… Amikor idekerült
hozzánk, akut paranoid pszichotikus zavart állapítottak meg nála. Majd
két évvel később kiengedték.
– A teljes betegnaplóra szükségem van – közli Joona, miközben arra
gondol, hogy a képeslapon szereplő fegyver nevének és a beteg
családnevének egyezése nem lehet a véletlen műve.
– Ez minden… meg a gyógyszerei felsorolása – válaszolja Bror, de azért
kattintgat a gépén.
– De hiszen majdnem két évet töltött itt. Kell hogy legyen…
– Várjon csak, itt az áll, hogy… Hű, hát ez érdekes… Bocsánat, de
kiderült, hogy Sven-Ove Krantz csoportjába járt. Ez magának talán
semmit nem mond, de annyit jelent, hogy valamennyi beszélgetésükről
videófelvétel készült. Dr. Krantz bőkezű anyagi támogatást kapott a
Karolinska Intézettől.
– Itt van most?
– Szabadságra ment… De a filmek itt vannak, az archívumában – feleli
Bror, és egy tűzálló iratszekrényre mutat a könyvespolc mellett.
 – Elő tudná keresni őket?
– Természetesen.
Bror feltolja a szemüvegét a homlokára, feláll, az ólomszürke
szekrényhez lép, beüt egy hosszú kódot, majd elforgatja a csillag alakú
gombot, és kinyitja a páncélszekrényt.
Joona is felegyenesedik, és odaáll a férfi mögé. Az iratszekrény
minden egyes polca három kisebb részre van osztva, bennük egy-egy
fémfiók, mindegyik szélén a beteg neve és személyi száma szerepel.
– Itt van Makarové – mutatja Bror.
Kihúzza a fiókot, és kinyitja a zárat. Ám ajka lebiggyed, és különös
fintorrá torzul az arca, amikor megfordul, és felmutatja a teljesen üres
fiókot.
– Nézze meg a többit is! – kéri Joona.
Bror egyik fiókot a másik után húzza ki, és összeveti a szélükön
látható személyi számot a merevlemezen szereplővel és a kézzel írt
beteglappal is.
– Minden más rendben – jelenti, amikor végzett. – Egyedül az övé
nem. Felhívom a kollégámat, akivel közösen visszük a műszakot…
Bror visszamegy az íróasztalhoz, kijelöl egy számot a telefonjában,
majd a fülébe dugja a fülhallgatóját.
– Szia, Bror vagyok. Bocs a zavarásért, de… oké, nagyszerű… de van itt
nálam egy rendőr, aki szeretne belenézni egy betegnaplóba. Krantz
egyik pácienséről van szó… Honnan tudtad?
Egy darabig hallgat, üres tekintettel néz maga elé, majd bólint.
– Értem… köszönöm.
– Mit mond? – kérdi Joona.
Bror Jansson ekkor töprengő ábrázattal fordul Joona felé.
– Azt, hogy maguk már jártak itt korábban. Egy nő az Országos
Bűnüldözéstől, aki úgy nézett ki, akár egy mesebeli hercegnő, úgy egy
órája érkezett, és magával vitte a Mara Makarovról szóló összes anyagot.
 48

Saga a házimozi ezüstszürke vászna előtt áll. Szinte olyan érzése van,
mintha a filmen látható beteggel azonos helyiségben tartózkodna.
A fiatal nő összekuporodva ül a földön az egyik sarokban, egy ágy
lábánál, és befogja a fülét.
Időről időre remegés fut végig egész testén.
Szürke tréningnadrágot visel, amelynek sáros a térde, és egy pólót,
amelyen az ABBA Arrival című albumának borítója látható.
Arca beesett, fekete szemével közömbösen bámul maga elé. Kócos
haját mintha por lepte volna be, bőre élettelen, szürke, akár a beton.
Egy rózsaszín búrájú mennyezeti lámpa meleg fénnyel árasztja el az
apró helyiséget. A halványsárga padlón narancsszínű rongyszőnyeg
hever, a tapétán halvány gyöngyvirágmotívum, a megvetett ágy végeit
nyírfából faragták.
Egy padlón megcsikorduló székláb hangjára a fiatal nő még jobban
összehúzza magát.
– Üdvözlöm az Ytterőben, Mara – szólal meg egy férfi, aki nem látszik
a képen. – Én Sven-Ove Krantz vagyok, és pszichológusként dolgozom
itt. A kollégám, Von Fersen, aki regisztrálta önt a rendszerben,
pszichózist állapított meg magánál… De ez engem nem érdekel, én nem
tekintem magát betegnek, csupán olyasvalakinek, akit nem értenek
meg… Meglehetősen sokszor találkozunk majd, és remélem, a végére
sikerül megértenünk egymást.
Mara szájából nyálcsík csorog lefelé.
Az anyag, amelyet Saga az Ytterőből hozott magával, három
merevlemezből áll, és jó néhány nagy felbontású filmből, valamint egy
dossziéból, amely kézzel írt anyagokkal van tele.
 Az adatlap és a betegnaplók csak a folyamatban levő terápiát rögzítik,
magát a beszélgetés tartalmát nem. Általában a napi bejegyzések vannak
benne a gyógyszerezéssel kapcsolatban, továbbá a mellékhatásokkal, a
beteg kapcsolatrendszerével, a súlygörbéjével és a többi beteggel való
együttműködésével foglalkoznak.
A filmek pedig meglehetősen rövid bejátszásokból állnak, amelyek
közt egy hónapos szünet van: egyfajta kognitív viselkedésterápia,
amelynek során a pszichológus a kényszergyógykezelt beteggel, Mara
Makarovval beszélget.
A kézzel írt napló szerint Sven-Ove Krantz módszere az, hogy
meghallgatja a betegei valóságészlelését, és komolyan is veszi őket,
anélkül, hogy megkérdőjelezné az igazukat, vagy megpróbálná
bebizonyítani az ellenkezőjét.
Ha egy beteg meg van győződve arról, hogy lehallgatják, Krantz azt
javasolja, kapcsolják be a zenét a helyiségben, és állítsák jó hangosra, ők
pedig üljenek közelebb egymáshoz, és beszéljenek halkan.
Saga telefonja megszólal, ő ránéz a kijelzőre, és amikor látja, hogy
ismét Joona az, kinyomja a hívást.
Egy odakint elhaladó autó lámpáinak fénye átlósan rávetül a
vászonra, épp amikor a második bejátszás elkezdődik.
Mara Makarovról ezúttal a szobájában készült a felvétel, az ajtón levő
kis ablakon keresztül, amint épp próbálja betörni az ablakot az
állólámpa aljával. Anyaszült meztelen, sovány teste tele sebekkel és
véraláfutásokkal.
Az egyik falra paradicsomszószos spagettit hajigált.
Mara szélsőségesen szorong, egész testében reszket, és úgy ordít
oroszul, hogy újra meg újra elcsuklik a hangja.
Két őr is bent van nála, és próbálnak nyugtató hangon beszélni hozzá.
A nő feléjük fordul, pupillája kitágul, és vézna lábszárán vizelet folyik
végig.
Amint az őrök megpróbálnak közeledni felé, ő támadásba lendül a
lámpával, ám a két testes férfi lefegyverzi, a földre fektetik, és az egyik
combizmába injekciót adnak.
 Ekkor leáll a felvétel, és amikor újból folytatódik, a kamera már ismét
a szobában áll az állványon, Mara pedig az ágyban fekszik betakarva.
Egyik szemén fehér nyomókötés, a másikkal üresen bámul maga elé.
Az ételt csak úgy sietősen törölték le a falról, a vöröses nyomok még
látszanak a tapétán.
– Mara, őszintén megértem, hogy ki akar jutni innen, és azt is, hogy
attól fél, megmérgezik – próbálkozik Sven-Ove Krantz. – Ha szeretné, én
vagy valamelyik ápoló megkóstoljuk az ételét, mielőtt megeszi. De sajnos
ki nem engedhetjük, mert ahhoz egyeztetnünk kellene a kollégámmal,
aki pszichotikusként tekint önre. Érti? El fog tartani egy darabig, mire
ismét beilleszkedhet a társadalomba, de addig is beszélgethet velem, ha
úgy érzi, tehetek valamit önért. Tudom, hogy most fáradt, mert egy
Haldol nevű nyugtatót kapott, ami nem veszélyes, de kábának érzi
magát tőle. Én pedig most hagyom magát aludni.
Saga ekkor megállítja a felvételt, fogja a pszichológus kézzel írt
naplóját, magával viszi a konyhába, és végiglapozza, egészen az utolsó
ülés utáni megjegyzésekig, és a nő elbocsátásának dokumentációjáig,
hátha sikerül rájönnie, merre vette az irányt.
Krantz a napló vége felé már azt írja róla, sikerült összeszednie magát,
önazonossá vált, és képben van az élettörténetét illetően. Ápolt,
csinosan öltözik, és hosszú távú tervei vannak, matematikát szeretne
tanulni.
– Ki vagy te? – suttogja magában Saga. – És hová tűntél, miután
kiengedtek? Mit tettél? És hol vagy most?

Mara Makarov a munkapad előtt áll a műhelyben, és két kézzel erősen

dörgöli az arcát, majd előrelapoz az absztrakt algebráról szóló
könyvben, és egy piros tollal bekarikázza a komplex számok alakjait.
Remegő kézzel bont fel egy konzervdobozt, és puszta kézzel eszi ki
belőle a kukoricát, majd kiissza a zavaros folyadékot is, és érzi, ahogy
feszíteni kezdi a gyomrát. Letérdel, és kihányja az egészet egy vödörbe.
A raktér betonrámpáján fekvő nő időközben visszanyerte az
eszméletét. Kiabált, könyörgött, majd próbált nem sírni, miközben
beszélt.
 – Figyeljen rám, nem tudom, miért csinálja ezt…
Mara kiköpi a szájában maradt nyálat, azután kiszedi a
kukoricaszemeket a vödör aljáról, ismét a szájába veszi, és lassan rágni
kezdi.
– Mi történt magával? – kérdi a nő.
Mara azonban egyre csak tömi magát a kukoricával, és miközben rág,
felegyenesedik.
– Kaphatnék egy kis vizet? Nagyon szomjas vagyok…
A nő hirtelen elhallgat, és a rá törő fájdalomtól és a félelemtől zihálni
kezd.
Mara fél kézzel lesöpri a munkalapról a könyvet és a tollakat, majd a
kezébe veszi a kék műanyag flakont, klórt önt belőle a munkalapra,
végül szárazra törli.
– Istenem! – nyögi a nő, és sokáig zihál, mire sikerül megszólalnia. –
Maga megsebesített engem. Akar beszélni róla? Rám lőtt… vérzek, és
erős fájdalmaim vannak…
Mara kibont egy csomagot, steril öltözéket vesz magára, gumikesztyűt
és szájmaszkot, majd kihúz egy fiókot, és kinyitja a benne levő
nejlondossziét, amelyben könyvtári könyvekből kitépett lapok
sorakoznak. Egy szikével kivág egy darabot Botticelli Vénusz születése
című képéből, és mellé terít egy régi térképet a roslagstulli
járványkórházról. Addig keresgél a mappában, míg meg nem találja a
gömb alakú épületek szilárdságáról szóló cikket, és beteszi azt is a sor
végére.
– Hát nem veszi észre, hogy az én félelmem és fájdalmam nem veszi el
a magáét? – kérdi a nő zihálás közben. – De azt hiszem… talán ha segít
rajtam, és bevisz egy kórházba… minden megváltozik.
Megkönnyebbülést érez majd… Nem gondolja?
Mara odébb lép, kihajítja a szikét, a kesztyűt és a védőöltözetet az
éghető hulladékok tárolójába.
– Mert ha segít valakin… nyitottá válik arra is, hogy magán
segíthessenek, hallja? Mindenkinek szüksége van segítségre. Nem
vagyunk egyedül, még ha néha így is érezzük… Még nem késő a maga
számára sem, hogy irányt váltson…
 Mara lehajol, ismét a kezébe veszi a szikét, egy mély vágást ejt vele a
bal mutatóujján a körmén keresztül, és szinte a lélegzetével együtt szívja
be a fájdalmat.
Csak most néz rá a nőre a rámpán, aki nyugodtan fekszik a hátán, a
plafonon levő futódarut bámulva, és aprókat liheg. A golyó nem a
gerincét találta el, hanem a beleit, majd a köldöke mellett távozott. A
vértócsa egyre gyűlik alatta, végigfolyik a lába mellett, végül le a
padlólefolyóba.
Mara felmászik a nehéz szerszámosszekrényre, ott leguggol, és onnan
nézi a munkalapon sorakozó anyagokat. Lerázza a vért a kezéről, látja,
amint az apró cseppek szállnak a levegőben, és végül a padlón
landolnak.
Úgy tervezi, hogy felveszi a maszkot és a vegyszerálló kesztyűt,
kibontja a nátronlúggal teli zsákot, kimer belőle tizenöt liternyi
granulátumot, és feloldja egy kevés vízben.
– Jöjjön ide, és nézzen a szemembe! – kéri a nő, és már képtelen uralni
a hangjában a rémületet. – Nem akarok meghalni, nem ezt érdemlem!
Akármi is történt magával.
Mara lemászik a szekrényről, és hagyja, hogy a vizelete végigfolyjon a
lába szárán a padlóra, miközben odamegy a szerszámosládához, és
kiveszi belőle a pisztolyát. Alaposan megnézi, a csövét a halántékához
szorítja, azután a nőre céloz. Meghúzza a ravaszt, míg meg nem hallja a
kattanást, és a nő combja valósággal szétrobban.
Vér fröccsen szét a rámpára és a vaskorlátra. A nő addig üvölt, míg el
nem csuklik a hangja, azután már csak fekszik ott, és lihegve imádkozik
magában.
– Maranatha, Uram, Jézus, jöjj el…!
 49

Joona az autóban ül, úton a rendőrség kungsholmeni épülete felé. A

személyi szám segítségével megerősítést nyert a feltevése, miszerint a
Pók valójában Mara Ivanovna Makarovina néven látta meg a napvilágot,
ám a születési anyakönyvi kivonatában Mara Makarov néven szerepel.
Újabban azonban sem lakcíme, sem telefonszáma, sem pedig
bejelentett állása nincs.
Anyja, Tatjana nemzetközileg ismert matematikus volt.
Mara gyerekkorában Lidingőn élt a szüleivel és a testvérével. Hét
évvel ezelőtt azonban az egész családja hajószerencsétlenség áldozata
lett.
Bár rengeteg búvárt bevetettek, mindössze a kapitány holttestét
sikerült megtalálniuk.
Joona valamennyi nyilvántartást végignézte, ám bűncselekmény
gyanúja nem merült fel.
Hornstullnél kezd sűrűsödni a forgalom, a Långholmenre átvezető
Västerbro hídon pedig már rendesen beáll. A híd legmagasabb pontján, a
Riddarfjärden felett már meg sem mozdul. Joona parkolóállásba teszi a
sebességváltót, és leállítja a motort. Látja, hogy több sofőr is kiszáll a
járművéből, előretekintgetnek, majd előkapják a telefonjukat.
Joona a szolgálati rádióján keresztül tudja meg, hogy két
menetrendszerű buszjárat ütközött össze az Országos Levéltár előtt,
amelyek mindkét irányban eltorlaszolják az utat.
A Norr Mälarstrand mentén a víz, a házak és a Városháza délutáni
aranyfényben fürdenek.
Az autóikban ülők beszélgetni kezdenek egymással, mások a város felé
pillantgatnak, vagy bizonyos épületeket mutogatnak a gyerekeiknek.
 Egy idősebb férfi a motorháztető fölé hajolva pipára gyújt, és úgy fest,
mint akivel jobb dolog nem is történhetett volna e pillanatban.
Joona szolgálati mobilja megcsörren, ő felveszi, és beleszól.
– Ide kell jönnöd – mondja idegesen Manvir. – Kaptunk egy újabb
csomagot Sagának címezve. A bombakeresők épp most vizsgálják át.
– Épp egy dugóban rekedtem a Västerbrón. Meg sem mozdul a sor –
magyarázza Joona.
– Ja igen, az a buszbaleset, eltart vagy egy óráig, mire…
– Motorkerékpárral előre lehet jutni?
– Nem, mindkét oldalon teljes a lezárás. Küldünk helikoptert – feleli
Manvir, azzal leteszi a telefont.
Joona átnéz a kordon rácsain, és a Városháza rézből készült tetejét
látja, valamint a rendőrség épületének tornyát.
Amikor meghallja egy közeledő helikopter rotorjának csattogását,
kiszáll, bezárja a kocsi ajtajait, feláll a motorháztetőre, majd onnan az
autó tetejére.
A helikopter észak felől közelít hozzá, majd kanyarodik egyet, és a híd
felett kezd manőverezni, azután óvatosan leereszkedik.
Odalent szanaszét szaladnak az emberek.
Joona begombolja a zakóját, és fél kézzel lesimítja a haját.
A helikopterből leengednek egy hámot, mely ide-oda himbálózik a
széllökések hatására. A hídon álló emberek Joonát filmezik, akinek lobog
a ruhája.
A rotor csattogása kis híján átszakítja a dobhártyáját.
A propellerek között fel-felvillan a fény.
Joona a szabad kezével elkapja a hámot, felmászik rá, majd magára
köti. A helikopter felszáll, ő pedig szédítő sebességgel kezd himbálózni a
híd fölött.
Látja az egy helyben álló autókat és a felfelé néző arcokat, a híd ívelt
vasszerkezetét és odalent a csillogó víztükröt.
Joona visszalendül, s közben a helikopter felemelkedik.
A víz valósággal eltűnik alóla.
A csörlő erősen megremeg, amikor felemeli őt, és átrántja a híd
korlátján.
 Egyik kollégája besegíti egy üres helyre. Joona becsatolja a biztonsági
övet, és felteszi a fülvédőt.
A helikopter előredől és felgyorsul. Átrepülnek Kungsholmen fölé,
ahol engedélyt kapnak a leszállásra, és ide-oda ingadozva megérkeznek
a rendőrség épületének tetejére.
Joona lehajol, úgy siet oda a rá várakozó lifthez. Csupán három perc
telt el azóta, hogy ott állt az autója tetején, és fogta a hámot.
A lift leviszi a földszintre, majd Joona végigrohan az udvaron átvezető
üvegfolyosón. A technikusok épp akkor látnak neki, hogy gondosan
felvágják a kartondobozt lezáró ragasztószalagot egy szikével, amikor
Joona belép a tárgyalóterembe.
Manvir, Greta és Petter már körbeállja az asztalt. Az ideiglenes csapat
csendben rendezgeti a felszerelését.
– Csak nyissuk ki! – biztatja őket Joona.
Elveszi a csomagot, letépi a maradék ragasztószalagot. A csomagban
kihajtogat egy kéztörlőt, majd kivesz belőle egy galacsinná gyűrt papírt,
szétnyitja, abban egy fényes cukorkáspapírt talál, azt is kibontja, végül
előkerül belőle az apró ónfigura.
Egy két centiméteres férfialak vékony ballonkabátban.
Ráteszi a mikroszkóp tárgylemezére, beállítja a megfelelő élességet és
nagyítást. A számítógép kijelzőjén erre megjelenik egy szürkésfehér arc.
– Ez meg ki?
– Fogalmam sincs.
– A francba! – szitkozódik Petter az állát simogatva.
Az ónfigura egy egyenes orrnyergű, mélyen ülő szemű férfit ábrázol,
ajka feszesre zárva. A kabátja egyenes szabású, de a nadrágja a bokájánál
összeráncolódik. Papucsos lábfeje alatt kúp alakú, lyukacsos felszínű
óncsomó látható, az öntés nyoma.
– Küldjétek szét a fotóját a belső rendszerben! – utasítja őket Manvir.
– Meg kell kérdeznünk Sagát – jelenti ki Joona.
– Őt kizártuk a nyomozásból – ellenkezik Manvir.
Joona megtorpan, és ránéz.
– Te kizártad őt a nyomozásból?
– Csak amíg fényt nem derítünk egy s másra.
 – Szükségünk van rá – erősködik Joona.
– De a döntésem…
– Szarok most a döntésedre! – vág a szavába Joona, és átküld egy, az
ónszobor arcáról készült fotót Sagának.
– Te átküldted neki a képet? – kérdi Manvir elképedve.
– Át – válaszolja Joona.
Majd kiteríti a csomagolóanyag három darabját a dobozból az
asztalra, és lefotózza azokat is.
Egy gyűrött, fényes cukorkáspapírt, amelynek hátulja ezüstösen
csillog, és egy afrikai hableánymotívum van rárajzolva.
Egy apró frottírtörülközőt.
Valamint egy fekete-fehér fotót, amely egy fonott, karcsú vázafélét
ábrázol.
 50

Saga feláll a konyhaasztal mellől, a felső szekrényből levesz egy poharat,

és kinyitja a vízcsapot.
A betegnaplóban Sven-Ove Krantz leírja, hogy a betegnek nehezére
esik ágyban aludni. Gyakran inkább összekuporodik egy sarokba a
földön. Már nem tömi magába az ételt és hányja ki utána. Most épp
gyűjtögeti, majd elrejti a szobája különböző részeiben.
Saga megtölti a poharat, iszik, majd visszamegy a házimozi elé, és
újrajátssza a felvételt.
A háta mögött zümmög a projektor hűtőszerkezete.
Közelebb lép, és csak akkor áll meg, amikor a feje árnyéka már belelóg
a filmvászon alsó sarkába.
Mara egy széken ül, a világoskék intézeti ruhájában, amelynek ujjai
túl hosszúak. Őszesszőke, zilált haja a vállára lóg. A fél szemét elfedő
kötés már bepiszkolódott.
– Elmesélné nekem, miért került be ide? – kérdi Sven-Ove Krantz. – A
rendőrség Skärholmen közelében talált magára. Az autópálya kellős
közepén feküdt a záróvonalon, és aludt… Ez pedig nem jó ötlet, veszélyes
és tilos is.
– Ott nagyobb biztonságban éreztem magam – feleli Mara.
– De miért?
– Mert onnan nem könnyű elvinni az embert, annyi autó jár
mindenfelé.
– Értem. Okos gondolat… De mit gondol, ki akarná elvinni magát?
– A KGB.
– A szovjet titkosszolgálat?
– Ma már FSZB-nek hívják – magyarázza a nő türelmetlenül.
– De miért vinnék el magát?
 – Mert megszöktem tőlük. Szljuha! Gecik! – válaszolja a nő, és egyik
lábát előre-hátra kezdi himbálni.
– Itt, Svédországban?
– Nem nagyon emlékszem, de azt hiszem, igen. Hiszen itt élek, itt
születtem, és itt nőttem fel.
– De nem találtuk meg egyetlen hozzátartozóját sem, aki…
– Miért, mi a faszt képzelt? – vág a szavába Mara. – Elvittek
mindenkit, az egész családomat…
Ekkor elcsuklik a hangja, és lenéz az ölébe.
– Tud róla beszélni? – kérdi Krantz óvatosan.
– Nem emlékszem – motyogja Mara.
– Azért csak próbálja meg!
– Minek? – csattan fel a nő, és abbahagyja a rugdosást.
– Mara, segíthetne megértenem, mi…
– Maga is közéjük tartozik! – állapítja meg a nő.
– Én az Ytterö Kórház pszichológusa vagyok…
– Tudtam, kurvára tudtam! – üvölti Mara.
– Meg szeretné nézni az igazolványomat vagy…?
– Blegy zajebál! – visítja a nő, és úgy felpattan, hogy felborul mögötte
a szék. – Jobannüj hujeszosz!
– Mara – próbálja nyugtatni az orvos. – Ha azt hiszi…
Ekkor Saga mobilja pittyen egyet. Joonától érkezett üzenete.
Megállítja a felvételt, feloldja a telefont, és megtudja, hogy újabb
ónfigura érkezett a rendőrségre. Amint kinagyítja a képet, azonnal látja,
ki a következő áldozat.
 51

Kista ipari negyedének óriási üveghomlokzatai a szürke égboltot

tükrözik vissza. Egy ezüstösen csillogó Lexus süvít át az autópályán.
Az utastérben csend van, ám Stefan Broman feje még mindig zsong a
Karolinska Kórházban lehúzott műszakja után. Egész idő alatt ide-oda
rohangált a műtő és az intenzív osztály között.
Altatóorvosként iszonyú stressznek van kitéve az ember, miközben
mindent át kell látnia egyszerre, de tökéletesen tudnia kell
összpontosítani a legapróbb részletekre is.
Most tehát pihenésre van szüksége, mivel egy pár óráig nem kell
életeket mentenie, és végre magára is gondolhat egy kicsit.
Útközben lefelé a garázsba felhívta Sagát, de a nő azóta nem válaszolt,
mióta próbálta őt elcsalogatni a bulijába. Ez hiba volt. Azt hitte, már elég
instabil és megtört ahhoz, hogy beletörődjön a helyzetébe.
Stefan tesz egy nagy kanyart, majd begördül a Risingeplanra, a
lakótelepi házak közé, amelyek úgy festenek, akár a kopár sírkövek
egymás mellett.
Megáll egy fakósárga épület mellett, amelyen foltok hirdetik, honnan
takarították le a graffitiket. Csak azon az oldalon lát pinceablakokat. A
rácsok és a piszkos üveg mögött le vannak eresztve a sötétítők.
Stefan küld egy sms-t a feleségének, Jessicának, hogy nem ér haza
vacsorára.
Kiszáll a kocsiból, felnyitja a csomagtartót, és kiemeli belőle a nagy
kabinbőröndöt. Azután bezárja, és a táskát elhúzza egy kis, penészlepte
betonlépcsőig.
A kék acélajtón műanyag tábla hirdeti: „Yemoja masszázs”.
Három órával ezelőtt bevett két Viagrát, amely összesen száz
milligram szildenafilt tartalmaz. Most fáj a feje és ég az arca.
 Mióta Stefan utat engedett e különleges vágyának, már vagy tíz
eszkortlánnyal próbálkozott, és legalább harminc különféle szalonban
járt, mire névtelen ajánlások segítségével megtalálta ezt a helyet.
Eleinte afféle kívánságokkal kezdte, mint hogy legyenek csendben a
lányok, feküdjenek teljesen nyugodtan, és ne használjanak olajat vagy
síkosítót. Udvarias volt, barátságos, és nagyvonalú borravalót adott
nekik.
Harmadszorra már előállt a valódi kívánságával, és bármennyit
hajlandó volt fizetni, ha belemennek.
A nőket csábította a sok pénz, és érdekelték őket a részletek. Stefan
valamennyi kérdésükre felelt, mégsem voltak képesek beletörődni, hogy
teljességgel védtelenek lesznek, és végül nemet mondtak neki.
Stefan ezután megfelezte az összeget, és egyiküket ébren hagyta, hadd
üljön ott és nézze végig, hogy csupán egy átlagos szexuális aktusról van
szó.
Múlt héten bólintottak rá először, hogy mindkettejüket egyszerre
altassa el.
A férfinak azóta folyton csak ezen jár az esze, és kezdettől fogva tudta,
hogy muszáj lesz megismételnie.
Számára ugyanis egy egész új világ nyílt meg azáltal, hogy egy órán át
teljes mértékben birtokolhatott két öntudatlan állapotban levő nőt.
Ernyedt testük semmiféle teljesítményt nem várt el tőle, nem tudták
összehasonlítani senkivel, feszültté sem tették, nem voltak olyanok, akár
egy elégedetlen vagy unott feleség, egyikük sem nézte az időt, és várta,
hogy végre befejezze, és egyikük sem volt olyan önző, hogy saját
magának okozzon gyönyört.
Mert ebben az országban szivárványszínű zászlók lengedeznek a
buszokon, minden megengedett és elfogadott, kivéve az, amikor felnőtt
emberek megállapodnak valamiben, ami szexről és pénzről szól, mert
akkor üldözőbe veszi őket a rendőrség, és a feministák rögtön köpködni
kezdenek rájuk – gondolja Stefan.
A szíve hevesebben ver, amikor kitárja az acélajtót, és végigmegy a
folyosón, el egy cserép fehér műorchidea mellett.
 Belép egy apró váróterembe, amelyben két fotel található, az asztalon
pedig az Egészség című magazin.
Egy tál vízben illatgyertya úszkál.
Az egyik falon egy kis kép függ, amelyen egy nő látható fénylő,
csigákból és gyöngyökből készült ruhában.
Stefan csendben áll, kezét a kabinbőröndön nyugtatva, és közben kezd
elmúlni a fejfájása. Arca még mindig ég a nagy adag szildenafiltől, és
olykor még a látása is elhomályosul, mintha csillogó celofánon nézne
keresztül.
Lehúzzák a vécét, és a tető alatt nyikorogni kezd a vízvezeték.
Egy telefon pittyen egyet.
Pooh kivánszorog a váróba, és beletörli a kezét farmerszoknyája
hátuljába. Melltartójának vörös vállpántja párhuzamosan fut a fekete
kombinéjáéval. A valódi neve Mapula, de Pooh-nak szólíttatja magát,
mint Micimackó.
– Szia – köszön neki a férfi.
– Steffe…
– Nina itt van?
– A zuhanyzóban.
Stefan tisztában van azzal a ténnyel, hogy a szalont a Ramon X nevű
bűnügyi szervezet felügyeli, ezért Pooh és Nina nagyon nehezen tud
pénzt hazaküldeni.
– Jó napotok volt? – kérdi Stefan.
– Méghogy jó?
Pooh sosem mosolyog, tekintete üres, semmitmondó. Vékony nő,
félhosszú haja vagy harminc vékony fonatba fonva, aranyszínű
gyöngyökkel összefogva a végén.
– Nina is elkészül lassan? – türelmetlenkedik a férfi.
– Muszáj váltanunk pár szót… Legutóbb mi a fenét műveltél
tulajdonképpen? – tudakolja Pooh.
– Hogy mit műveltem? Csak amiben megegyeztünk – válaszolja a férfi
értetlen mosollyal.
– Ó, tényleg?
 Végül Nina is kijön a váróba, rózsaszín tréningnadrágban,
strandpapucsban és egy pólóban, amelyen csillogó szív virít. Mindössze
százötven centi magas, a mellei szinte láthatatlanok, és dereka sincs.
Fekete haja a válláig ér, frufruja közvetlenül a szemöldöke fölött ér
véget. Az ajkával mosolyog ugyan, ám a tekintete mindig rémült.
– Tízszer annyit fizetek, mint bárki más – feleli a férfi egy
vállrándítással.
– Tisztában vagyunk vele, de… Nina vérzett utána – közli Pooh
színtelen hangon.
– Hogyhogy vérzett?
– A feneke – magyarázza a nő.
– Nem csinálok semmit a feneketekkel – szabadkozik a férfi. – Nina,
esküszöm, hogy…
– Mégis vérzett utána – ellenkezik Pooh még mindig nyugodtan.
– Az nem lehet… tényleg nagyon óvatos vagyok, hiszen megmondtam.
Orvos vagyok, ez az én felelősségem, vigyázok rátok, csak épp ez a
magánügyem. Mindenkinek megvan a magáé. Nem kell, hogy
beavassalak titeket ebbe, elég, ha én tudom.
Amikor felemeli a karját, bal válla megfeszül. Pár hajtincset a füle
mögé hajt.
– De nem csinálhatsz velünk perverz dolgokat, mert azt jelentenem
kell Ramonnak – magyarázza a nő, erősen összevonva a szemöldökét.
– Perverz dolgokat? De hát én nem… Várj csak! A francba, bocs, a
múltkor kissé elragadott a hév, és az egyik ujjamat beledugtam a
végbelébe, de egyáltalán nem erősen, úgyhogy nem értem, mitől vérzett,
de ha így volt, akkor emiatt lehetett. De esküszöm, nem teszek ilyet
többé, csak hagyományos szex lesz, én azt szeretem.
– Hát nem tudom – sóhajt fel Pooh, majd Ninára néz.
Valójában Stefan, miután elaltatta őket, mindkettejüknek vizes
beöntést adott hashajtóval, majd erőteljesen beléjük hatolt hüvelyen és
végbélen keresztül is, óvszer nélkül, azután Nina végbélnyílásába még
egy coca-colás flakont is bedugott, és fotókat készített róla.
– Mondjam el még egyszer? – kérdi a férfi óvatosan.
 – Nekem pedig véraláfutások voltak a combomon utána – teszi hozzá
Pooh.
– Az nem miattam történt.
– Meg kell ígérned, hogy óvatos leszel!
– Persze, mindig az vagyok.
– És hogy nem csinálsz velünk semmi beteges dolgot.
– Bízz bennem! – kéri a férfi.
– Komolyan mondod?
– Igen, tényleg… Nagyon jó árat fizetek, ti pedig haza tudjátok küldeni
a pénzt… Gyengéd srác vagyok, tisztességes, óvatos, szakorvos. Nektek
pedig csak annyi a dolgotok, hogy aludjatok egy kicsit.
– Mi a véleményed, Nhung? – kérdi Pooh.
– Én megteszem, ha akarod – feleli Nina minden lelkesedés nélkül.
– Rendben, Stefan, még ez egyszer, ha már úgyis itt vagy…
– Köszi.
– De ha bármi furcsa dolog történik, ez volt az utolsó – jelenti ki Pooh.
 52

Mindkét nő követi Stefant, aki maga után húzza bőröndjét az egyik

szobába, majd a padlóra fekteti.
Látja, hogy a fekete anyagon szürke csík éktelenkedik. Bizonyára
hozzáért az autóhoz, amikor kivette a csomagtartóból.
Egy légáramlat belekap egy plakátba, amely egy olajtól csillogó testű
nőt ábrázol egy masszázságyon, és most csörgő hang kíséretében lobog a
falon.
Stefan Midazolamot használ altatóként. Az intravénás használatra
szánt oldat szájon át beadva is működik, bár lassabban hat.
Az éjjeliszekrényre kipakolja a felszerelést, amelyre szüksége lesz,
majd feláll, és odanyújt két vastag borítékot a lányoknak. Pooh teljesen
közömbös tekintettel veszi át tőle. Belenéz mindkettőbe, azután odalép
a takarítószeres fülkében levő páncélszekrényhez, és beteszi őket, majd
visszamegy a szobába.
– Készen álltok? – kérdi a férfi.
Pooh karba tett kézzel áll, nagyon feszült, arcán verejték csillog. Nina
pedig úgy fest, mint aki bármelyik pillanatban képes sírva fakadni a
félelemtől.
A férfi már előkészített két flakon jegeskávét és morfint, valamint
altatót kevert bele a fájdalomcsillapítás és a feszültségoldás céljából.
Ezúttal kicsit erősebbre keverte a koktélt, de vitt magával a Flumanezil
nevű ellenanyagból is, ha valami netán félresikerülne.
– Kezdjük azzal, hogy ezt felhajtjátok! Nem túl jó az íze, de a hatása
annál inkább – mondja, és átadja nekik a két flakont.
Nina, kezében a flakonnal, a földet nézi, szaporán lélegzik.
Pooh ideges mozdulatokkal kisöpör pár fonatot az arcából. Úgy néz ki,
mint aki ritmusosan számol magában, mintha ugrókötelezne, vagy mint
aki bátorságot gyűjt, mielőtt kiugrana egy toronyból.
– Kibírom – motyogja magában, és kortyol egy nagyot az italból.
– Nina? – kérdi Stefan mosolyogva.
A nő mély lélegzetet vesz, iszik, köhög, iszik még egy kicsit, majd
felszárítja arcáról a könnyeket.
– Ez rémes – közli Pooh, és felhajtja az ital maradékát is.
Amikor Nina is végez, a férfi visszaveszi a flakonokat, beteszi a
bőröndjébe, és motyog valami olyasmit, hogy a nehezén már túl vannak.
Stefan arca lángol, és az a fénylő háló kezd ritkulni a szeme előtt.
Muszáj pislognia, hogy lássa a karórája mutatóit.
Pooh odalép Ninához, és átöleli, hogy megnyugtassa, fejét a
mellkasára hajtja, a haját simogatja, és közömbösen néz Stefanra.
– Jéghideg a lábam – idegeskedik Nina.
Ajka remeg, de sikerül visszatartania a könnyeit.
Stefan vitt magával szén-dioxid-mérőt, vérnyomásmérőt,
oxigénmérőt és EKG-t, ám ezúttal nem hiszi, hogy szükség lesz rá.
– Szeretném, ha most kényelmesen lefeküdnétek az ágyba – szólal
meg, amikor már látja rajtuk, hogy a morfin kezd hatni. – Beletelik majd
egy kis időbe, mire ismét érezni fogtok bármit, de én végig itt ülök majd
mellettetek…
Nina már mosolyog, amikor nehezére esik levetni a strandpapucsát.
A két nő egymás mellett fekszik, mindketten keresztbe tett lábbal, a
plafonra meredve.
Az altató hamarosan felszívódik, és akkor végre korlátlanul
rendelkezhet a testükkel.
Az órára pillant, hallgatja, ahogy lelassul a légzésük, egyre mélyebbé
és egyenletesebbé válik.
Nina teste még rándul egyet, mielőtt mély alvásba merül. Mobilja
leesik a padlóra, az ágy mellé. A műanyag védőtok mögött néhány kis
méretű fotó látható a családtagjairól.
Stefan odalép mellé, és Nina apró kezét a sajátjába veszi. Meleg és
ernyedt, és valamennyi körme körül száraz bőrdarabkák vannak.
A nő pulzusa máris riasztóan alacsony, és Stefan arra gondol, talán
mégis ellenőriznie kellene az oxigénszintjüket.
 Most már minden csendes és nyugodt.
Stefan felpillant a két nőre, ellazult testükre és a semmibe meredő
arcukra.
Most nincs semmi képmutatás vagy hatalmi játszma.
Remegő kézzel húzza fel Nina pólóját, és kezdi nézni alig észrevehető
melleit.
A nő sápadt szája félig nyitva. Kerek szemhéján vékony, piros
hajszálerek ütnek át.
Erősen megcsippenti a nő mellbimbóját, és az ernyedt arcot figyeli.
Már nincs saját akaratuk, sem erejük ellenállni, fájdalmat pedig
egyáltalán nem éreznek.
Lehúzza a nő alsóneműjét a tréningnadrággal együtt, és nézi lelapult
szeméremszőrzetét.
Amikor a hasára fordítja a nőt, az úgy néz ki, akár egy kiskamasz fiú.
Megkerüli, és odamegy Pooh-hoz.
A nő arcáról letörlődött minden büszkeség és düh. Ujjaival mosolyra
húzza Pooh száját.
Na, ilyennek kellene lenned, gondolja magában, és lerángatja a nő
szűk szoknyáját, majd a földre hajítja. A fekete kombinét áthúzza a fején.
Beleakad a fonatokba, Stefan azonban kiszabadítja. Közben egy
üveggyöngy is a padlóra pottyan Pooh hajából.
Nem tetszik neki a nő duzzadó melle, ezért rajta hagyja a vörös
melltartót, bár azt sem szereti jobban.
Fogalmuk sincs róla, mit szándékozik tenni velük, és soha nem is
fogják megtudni, csak egy kissé érzékenyek és rémültek lesznek utána.
Stefan leveti világosbarna nadrágját és az alsóját, a ruhadarabokat a
szék támlájára teríti, azután kigombolja az ingét, odamegy Pooh-hoz, és
félmerev péniszét belenyomja a nő vastag ajkai közé, azután végighúzza
az arcán, és a szemébe nyomja.
Róla is lehúzza az alsóneműt.
A nő leborotválta magát, ám a combhajlata már kissé borostás. Stefan
behajlítja a nő bal térdét, és kihajtja a lábát, úgy szemléli összezárt
hüvelyét, agyagszínű, ráncos bőrét.
 Egy vattapamacsra fertőtlenítőt önt, majd széthúzza a nő
szeméremajkait, és gondosan kitörölgeti.
A szíve most már hevesebben ver.
Pénisze megtelik vérrel, megmerevedik és feláll.
Pooh medencecsontjában ropognak az ízületek, amikor a férfi a lehető
legjobban szétfeszíti a combjait, majd ráfekszik, és behatol a nemi
szervébe, amely zárt, szűk és tapadós, egyáltalán nem nedves.
Eszébe jut, hogy bead Pooh-nak egy izomlazító injekciót, és az egész
kezét feldugja neki.
Miközben döfködi, Ninát nézi, aki a matrac mozgásával azonos
ütemben himbálózik.
A nő lapockái között egy kiemelkedő anyajegy látható.
Ajkát összenyomta a matrac, és kicsit kifolyt a nyála.
Stefan feláll, kihúzza a farkát, és Ninára fekszik, belenyomva azt a nő
végbelébe, és jó erősen löködi.
Hónaljából izzadság folyik végig az oldalán.
Szíve hevesen ver, merevedése szinte már fájdalommal jár.
A bejárati ajtó felől nagy csattanás hallatszik, mint amikor egy madár
repül neki az üvegnek.
Stefan hátracsavarja Nina egyik karját a háta mögé, és leszorítja őt,
majd megragadja a nyakát, és minden erejével szorítani kezdi, miközben
nyüszítve dugja.
A hullámos plakát mintha ráfeszülne a falra.
A padló fölött porszemcsék táncolnak.
Amint Stefan megszorítja Nina nyakát, hirtelen könnyed léptek zaját
hallja a váróteremből. Megáll, hátranéz a válla fölött, és Ramon X jut
eszébe, ám azután meglátja, hogy egy fiatal nő az.
A nő gyorsan mozog, és szürke, akár egy kő alatt lapuló rovar.
Stefan kihúzza a péniszét, és idegesen annyit mond, „mi a franc…?”,
miközben fülsiketítő csattanást hall.
A háta úgy ég, mintha forró vízzel öntötték volna le, és a következő
pillanatban lezuhan az ágyról, megüti a vállát a padlóban. A lába úgy
folyik a felsőteste után, mint a tubusból kinyomott krém.
 Cseng a füle. Hátba lőtték, valahol a felső csigolyái közt. A gerince
megsérült, örökre béna marad.
A padlóra ütemesen folyik a vér.
A gerincoszlopát azonnal meg kell támasztani, és sürgős műtétre lesz
szüksége.
– Fizetek! – lihegi, és vért köhög fel lyukas tüdejéből.
Stefan az oldalán fekszik, kigombolt inge a törzsére tekeredett.
Lenéz a vértócsában heverő meztelen altestére. Pénisze apróra
összezsugorodva nyugszik a heréin.
A nő egy vörösen fénylő pisztolyt tart Pooh arca felé, ám ahelyett,
hogy lőne, sietve elhagyja a szobát.
Stefan a karja segítségével valahogy átfordul a hasára, és próbálja
előbbre vonszolni magát. Nehezére esik, a szíve túl hevesen ver. Altestét
egyáltalán nem érzi, élettelen lábait csak húzza maga után.
Próbál eljutni a szék támláján heverő ingében levő telefonjához.
Zihálva lélegzik, miközben vért köp, ám amikor kinyújtja a karját,
nem éri el a szék lábát, mire megkísérli elkapni a gumiszőnyeget, és
nyöszörögve előbbre jut még pár centivel.
Látótere összeszűkül, és mintha egy rossz irányba fordított távcsövön
keresztül nézné, úgy látja a saját kezét, ahogy kinyúl, és ujjbegyei
megérintik az egyik széklábat.
A nő visszatér.
Maga után vonszol egy acélkábelt, végig a helyiségeken, majd a férfi
bokájára húzza, és a vontatóhoroggal zárja le a hurkot.
– Mit akar tőlem? – zihálja a férfi.
A nő azonban nem felel, csak odalép a székhez, átkutatja a férfi
ruháinak zsebeit, kiveszi az egyikből a telefont, majd kimegy a szobából.
Stefan arccal a padlón fekszik, behunyja a szemét, és felfogja, hogy
egy tenstai masszázsszalon padlóján fog elvérezni.
 53

Saga motorjával a 279-es úton épp Mariehäll mellett halad el

százkilencven kilométeres sebességgel. A vadszőlővel befuttatott zajfogó
fal fölé emelkednek a lombos fák koronái és a villanegyed csúcsos
háztetői is.
Saga nem érti ugyan Manvir és Greta érvelését, ám annyit bizonyosan
tud, hogy nem hagyhatja abba a nyomozást, csak mert ők kizárták
belőle.
Teljesen magára maradt ugyan, ezt most mégis meg kell tennie, akkor
is, ha ezzel törvényszegést követ el.
A többiek túlságosan lassúak.
Joona, közvetlenül azután, hogy átküldte neki az ónfiguráról készült
fotókat, a csomagolóanyagokról is küldött képeket.
Ő pedig, amint meglátta a hableányt, rögtön tudta, hol fognak végezni
Stefannal. Látta a férfi beszélgetéseit más, szexuális szolgáltatásokat
vásárló személyekkel egy svéd internetes fórumon, és nem kellett sokat
töprengenie, hogy rájöjjön, mi az a fonott, váza alakú tárgy.
Saga elővette Glock 17-esét a fegyverszekrényből, golyóálló mellényt
és védősisakot húzott, felvette a sportcipőjét, majd lerohant a lépcsőn.
Ursviket elhagyva rákanyarodik az E18-as útra, ám onnan szinte
azonnal le is tér a 157-es lehajtón, követve a kanyargós viaduktot az
autópálya fölött, azután egyenesen továbbsiet a körforgalomnál,
melynek közepén egy elszáradt fűcsomókkal teli kör van.
Egy buszmegállóban két szőke lány ül egy padon, és a telefonjukat
nézegetik.
Saga látja, hogy Joona ismét őt próbálja hívni a rendőrség belső
telefonos rendszerében.
 Amikor egy egyenes útszakaszba ér, ismét felgyorsít. Egy magas
gesztenyefasoron és unalmas, szürke házsoron halad keresztül. Kavargó
leveleket és port hagy maga után.
Elkanyarodik, és még pár száz métert halad az egyirányú utcában,
majd pontosan Stefan ezüstszínű Lexusa előtt parkol le.
Leveszi a sisakját, sietve betépőzárazza a golyóálló mellényt, és
meghúzza magán a szíjakat.
A pincehelyiségbe vezető kis lépcső úgy fest, mint amit épp felmostak,
ebből Saga rájön, hogy alighanem elkésett.
Az acélajtó zárja fel van törve, fém alkatrészei szanaszét hevernek a
lépcsőn.
Saga, ujját a ravaszra helyezve, kinyitja az ajtót, és pisztolya csövét
sietve egy keskeny folyosóra irányítja.
Egy tócsában véres felmosórongy hever.
A gumiszőnyeg még mindig nedves, egy cserép művirág feldőlt, az
agyaggolyók kiborultak belőle.
A helyiségben illatgyertya- és szappanillat árad.
Saga átlépi a felmosórongyot, majd hangtalanul végigmegy a folyosón,
igyekszik a jobb oldali fal mellett maradni, és egy kicsit leereszti a
fegyverét, hogy addig pihentesse a vállát.
Egy asztal szinte teljesen eltorlaszolja egy kis várószoba ajtaját.
Minden csendes, az árnyak sem mozdulnak.
Saga ismét feltartja a pisztolyát, és gyorsan befordul a sarkon, a
fegyverrel végigpásztázza a két ajtónyílásban álló két fotelt.
Senki sincs itt.
Egy üvegtál, amelyben illatgyertyák úsztak, összetört a padlón.
Egy bekeretezett kép, amely Beyoncéról mint afrikai istennőről
készült, ferdén áll a falon.
A sietve feltakarított vér vastag csíkokat rajzolt a szemközti helyiség
előtti padlóra. Az ajtó félig nyitva áll, a mennyezetről lelógó lámpa fel
van kapcsolva.
Saga az ajtónyílásra céloz a pisztollyal, hallgatózik, majd óvatosan
közelít a szoba felé.
 A famintázatú műanyag küszöb csupa vér. Égett puskaporszag
keveredik friss vér és ürülék szagával.
Saga óvatosan kinyitja az ajtót a pisztolycsővel.
A véres ágyban két, élettelenül fekvő nőt talál.
Egyikük anyaszült meztelen, és a hasán fekszik, a másikon csak egy
vörös melltartó van, ő hanyatt fekszik, szélesre tárt lábakkal.
Saga átlépi a küszöböt, körbepásztáz a pisztolycsővel, biztosítja a
holttereket is, majd gyorsan megkerüli az ágyat.
Stefan nincs sehol.
Mindenütt vér. Mara csak a saját lábnyomait tüntette el. Az ágy alatt,
a porban ruhaneműk hevernek szanaszét.
Valami megzörren a váróban, mire Saga körbelendíti a pisztoly
csövét, majd fél térdre ereszkedve a falnak támasztja a lábát.
Csak a vízvezeték az. Még zörög egy darabig, azután elhallgat.
Saga feláll, odamegy a két nőhöz, ellenőrzi a pulzusukat, benéz az
utazótáskában rejtőző kórházi felszerelések közé, s ebből rájön, hogy
Stefan elaltatta őket. Egyszer tőle is megkérdezte, benne lenne-e, ám a
nő heves ellenkezését látva letett a tervéről.
Miután Saga stabil oldalfekvő helyzetbe teszi a két nőt, észreveszi,
hogy kezdenek magukhoz térni az altatásból.
Az ágyból egy fehér töltényhüvely pottyan a földre csörömpölve.
– Istenem! – nyöszörgi az egyik nő.
Kisöpri a fonatokat az arcából, és próbálja felemelni a fejét.
– Már nincs itt – nyugtatja meg Saga. – Feküdjön csak, és pihenjen egy
kicsit!
– Mi történt? – motyogja a nő.
– Mindkettejüket bedrogozta, és szexuálisan bántalmazta. Szeretnék
mentőt hívni.
– Ne, ne hívja őket, kérem! – vágja rá a nő sietve.
– Pedig szerintem jó lenne…
– Ne hívja a mentőket! – ismétli meg a nő.
– Jól van, nyugalom, hallottam, csak jó lenne, ha valaki megnézné
magukat, érti, amit mondok? – kérdi Saga, és gyorsan lefirkantja a
szexuálisan bántalmazottakat segítő szolgálat stockholmi telefonszámát.
 – Rosszul vagyok – nyögi a másik nő.
– Majd elmúlik, csak feküdjön nyugodtan, és igyon egy kis vizet! –
mondja neki Saga.
– Istenem – suttogja az első nő.
– Hívják fel ezt a segélyszolgálatot! – javasolja Saga, és a kezébe
nyomja a papírlapot.
– Rendben.
– De tényleg. Ők tudnak segíteni, titoktartási kötelezettségük van, és a
maguk oldalán állnak… Nem kerül semmibe, és névtelenek
maradhatnak… Értik?
– Rendben.
– Hívják fel őket!
– Fel fogjuk – ígéri a nő.
– Nem akarom idegesíteni magukat, semmi pánik, de azt hiszem, a
rendőrség hamarosan itt lesz… Úgyhogy talán legjobb, ha összeszedik a
holmijaikat, és elbújnak.
– Oké, köszönjük.
– Öt percet azért még pihenhetnek.
Saga hátrálni kezd, és közben megfigyeli a padlón, az ágyon és a falon
látható vérnyomokat, és kiolvassa belőlük, hogy Stefant – feltehetőleg a
szexuális bántalmazás közben – hátba lőtték egy úgynevezett
dumdumgolyóval, amely nem hatol át a testen, hanem szétnyílik
odabent, ezáltal még nagyobb roncsolást okozva.
Stefan a lövéstől a padlóra zuhant, és megpróbálta a karjával odébb
vonszolni magát, amíg Mara behozta a sodronyt a szobába.
Azután vér, belsőségek és széklet nyomait húzta maga után, miközben
a nő az egyes helyiségeken keresztül végigvonszolta a csörlő
segítségével. Stefan küzdött, próbált ellenállni, és megkapaszkodott az
asztalban, ám nem volt elég ereje.
Ekkor Saga meglátja saját lábnyomát a nyálkás vérben, és arra gondol,
muszáj lesz feltakarítania, mielőtt elindul.
– Hahó! – kiált be egy férfi.
– Öltözzenek fel! – mondja Saga nyugodt hangon az ágyban fekvő két
nőnek.
 Pisztolyát a teste mellé rejti, úgy megy ki a váróba, épp amikor a
hatvanas éveiben járó férfi megjelenik a folyosón.
 54

Az előző ónfigura érkezése óta a földszinti nagy tárgyalótermet éjjel-

nappalra lezárták, arra az esetre, ha újabb csomag futna be.
Az ideiglenes csapat a bevetés irányítóival egyetemben folyamatosan
a helyszínen tartózkodik, a Körzeti Irányítóközpont közvetlen vonalát
elérhetővé tették, és a bevetési erők képesek egy esetleges készenléti
parancsot követően egy perc múlva a levegőbe emelkedni.
Az ablaksoron túl fehér pamacsokban magok röpködnek egy esti
fénynyalábban, majd leszállnak egy szürke betonhomlokzatra.
Amikor Joona átküldte az új szobrocskáról készült fotót Sagának,
Manvir ismét arccal a sarok felé fordult. Azóta tizennyolc perc telt el, és
ő továbbra is ebben a pózban áll.
Még mindig nem sikerült beazonosítaniuk, kit ábrázol az ónfigura, de
talán még nem késő rájönni, hol akarják meggyilkolni.
Abból az alapfeltevésből kell kiindulniuk, hogy lehetséges megfékezni
Makarovot.
Joona a nagy, fenyőből készült tárgyalóasztal mellett áll. A
mennyezeti lámpák fénye megcsillan a lakkozott asztallapon. Petter
íróasztali alátéte odaszáradt, kör alakú kávéfoltokkal van tele.
A kis ónfigura minden milliméterét digitális mikroszkóp alatt
vizsgálják meg, amely egy számítógéphez van csatlakoztatva, ahhoz
pedig két extra, monitorkarokra szerelt képernyő is tartozik.
– Ezt itt most megoldjuk. Tudjuk, mi alapján találja ki Makarov a
kódokat, hogy függ össze minden apró részlet, és mutat rá a konkrét
helyszínre – magyarázza Greta.
Otis, a bűnügyi technikus kerekesszékében ül az asztalnál,
csokornyakkendője kissé félrecsúszva, pillantása elgyötört, szemüvege
tele ráhullott korpával.
 – Segítségre van szükségetek? – kérdi.
– Igen – feleli Joona.
Greta megigazítja gyöngy nyakláncát, hogy a kapocs a megfelelő
helyre kerüljön.
– Ez egyre nehezedik – állapítja meg Petter idegesen, bár igyekszik
visszafogni magát.
– Lássunk és gondolkodjunk! Szükségünk van egy címre, helyszínre –
magyarázza Joona.
– Kezdjük a törülközővel! – javasolja Greta, és forgatni kezdi az
anyagot. – Fehér frottír, monogram nincs rajta, sem semmi jelzés,
használati utasítás.
– Foltok nem láthatók rajta – folytatja Petter.
– Otis, megvizsgálnátok, van-e rajta bármilyen szövet, biológiai nyom
vagy rejtett üzenet? – kéri Joona.
– Sürgős? – tréfálkozik a férfi, majd felhúz egy pár gumikesztyűt.
Óvatosan felemeli a kéztörlőt, belehelyezi egy igazságügyiek által
használt kartondobozba, azután megfordul a kerekesszékével, és eltűnik
a többi technikus között.
– Akkor folytassuk a fekete-fehér fotóval! – javasolja Greta. – Ha jól
tippelek, valami katalógusból származhat, talán egy aukció, egy
múzeum, egy kiállítás vagy valami népi emlékarchívum katalógusából…
Mindannyian odahajolnak, és alaposan szemügyre veszik a fényképet,
amely egy fonott tárgyat ábrázol, egy magas, karcsú üvegféleséget,
azután elolvassák az alá írt szöveget is:

TÁRGYSZÓ:
Halászat

SZÖVEGEZÉS:
Felirat: AC

MÉRET:
Hosszúság: 113 cm
ANYAGA:
Fa: fenyőgyökér

A papírlap középen el van tépve, ezért megállapíthatatlan, hogy ez alatt

is szerepeltek-e még további információk.
– Mindenesetre a halászathoz van valami köze – próbálkozik Greta.
– Hal- vagy rákfogó varsa – feleli Petter.
– Biztos meg lehet találni, úgyhogy én meg is fogom – motyogja Greta,
és leül a számítógépe elé.
Petter a kezébe veszi a csillogó, gyűrött papírt, amelyen egy afrikai
hableány látható, a hátulja pedig ezüstös.
– Egy sellő és egy halászszerszám… A vízhez van valami köze –
állapítja meg Petter.
– Talán – hagyja rá Joona, és ismét Sagát próbálja felhívni.
Az Országos Bűnüldözés kirendelt vezetője, Morgan Malmström épp a
kommunikációs csoporttal beszél. A nyomasztó helyzet miatt valódi
kora ezúttal meglátszik a kisfiús, nyugodt ábrázatán. A szeme alatt
szürke karikák, ajka megfeszül, szája sarka lebiggyed.
– Joona – szólal meg, és megköszörüli a torkát. – Már huszonnégy perc
telt el a csomag megérkezése óta.
– Igen – feleli Joona, de nem hagyja abba, amibe belekezdett.
– Ez már túl hosszú idő ahhoz, hogy…
– Egyetértek.
Joona elsiet a csoport mellett, és a belső sarokban álldogáló
Manvirhoz siet. A férfi arca mindössze húsz centiméternyire van attól a
függőleges éltől, amely a két falat köti össze.
– Sajnálom, de itt most nem számít a parancsnoki utasítás –
magyarázza Joona a férfi háta mögé állva. – Mert ha valóban azt hiszed,
hogy Sagának van bármi köze a gyilkosságokhoz, akkor már cseppet sem
számít, ha látja ezt az anyagot… De mielőtt bármilyen bizonyíték lenne
ellene, és mielőtt az ügyészt is beavatnánk, szükségünk van a
segítségére, még akkor is, ha te nem akarod őt itt látni… Mivel a tettes
csak vele kommunikál…
 – Saga ki van zárva a nyomozásból – makacskodik Manvir a sarokban.
– De nem találtunk semmiféle kapcsolatot közte és Mara Makarov
között. Ettől persze még lehet, de…
– Van indítéka.
– Megértelek, de ismerem Sagát.
– Ismerted őt, de miattad ment tönkre az élete. Nem a te hibád, de így
történt – mondja Manvir a falnak, és közben ellenőrzi, jól áll-e a
nyakkendőjén a csomó. – Mármint, te tényleg azt hiszed, hogy ugyanaz
az ember maradt azok után, ami történt? Az az ember, akit valaha
ismertél?
– Igen – feleli Joona, majd visszafordul Petterhez és Gretához.
Kezébe veszi az ezüstös cukorkáspapírt, a lámpa felé emeli, majd
megfordul, és elmélyed a színes képben.
A vízadagoló automata halkan bugyborékol. Petter a számítógép
képernyőjére mered, egyik keze a hasán pihen, a pólója alatt.
– Eszembe jutott valami – szólal meg Joona, és felpillant. – Lehet, hogy
semmi jelentősége, de azt hiszem, láttam már ezt a sellőt.
– Hol? – kérdi Petter, és összecsukja a laptopját.
– Nem pontosan ezt, de emlékeztet egy vallási szoborra, amelyről
Valeria egyik üvegházában találtam egy képet… Mãe d’Água a neve.
– Oké, és? – vigyorog Petter.
– Azt hiszem, egy brazil vallásról van szó, amelyet kandomblénak
hívnak, a katolicizmus és egyes afrikai vallások keveréke.
– Nézz utána! – szól Manvir.
Majd rezzenéstelen arccal megfordul, azután visszatér a helyére, az
íróasztal mellé.
Különös viselkedéséhez senki nem fűz megjegyzést, úgy folytatják a
munkát, mintha ő is mindvégig részt vett volna benne.
– Ez az egész szarság túl sok időt vesz igénybe – panaszolja Petter. –
Nagyon sokáig…
– Várjatok, figyeljetek ide! – vág a szavába Greta. – Megtaláltam… A
fekete-fehér képen egy tena látható.
– Egy tena – ismétli meg Petter idegesen az ajkába harapva.
 – Ez egy régi zsákmányszerző eszköz neve – magyarázza a nő, feléjük
fordítva a monitort.
– Valami különleges helyhez köthető? – tudakolja Manvir.
– Nem úgy tűnik – feleli Greta, és rálép a padlón ideiglenesen
elhelyezett kábelvezető lécre.
– Tudjuk, miért ad nekünk Mara Makarov efféle feladványokat? –
érdeklődik Manvir. – Hiszen ezzel esélyt ad arra, hogy gyorsabbak
legyünk nála.
– Valóban? – kétkedik Petter.
Majd felegyenesedik, levesz egy vörös filctollat a polcról, majd felírja
a fehér táblára: „tena”.
Joona a számítógép előtt ül, tekintete nyugodt, és összpontosít. Arcán
egy szempilla úgy fest, akár egy apró, mosolygós száj.
– Megtaláltam – mutat rá a sellőre. – Ez egy istenség, ha jól értem, egy
Orixá vagy Orisha Nyugat-Afrikából. A vizek védelmezője, és a nőké is. A
névnek számos változata létezik, de az eredeti, úgy tűnik, Yemoja.
– Yemoja – ismétli meg Petter.
– Joruba nyelven.
– Amelynek még a létezéséről sem hallottam soha.
– Pedig ötször annyian beszélik, mint a svédet – magyarázza Joona.
– Yemoja és tena. De hol itt a logika? – értetlenkedik Manvir.
– Harminc perc… Feltehetőleg már úgyis késő – állapítja meg Petter az
állát vakargatva.
Otis odagördül hozzájuk, és úgy áll meg, hogy nagy csattanással
nekimegy az asztalnak. Apró ajkát összeszorítja, és feszülten hunyorog a
szemüvege mögül.
– A törülközőn sperma és masszázsolaj nyomai találhatók – jelenti ki.
– Hát ez remek – sóhajt fel Greta.
– A nyilvántartásunkban szereplő egyik DNS-sel sincs egyezés, sem
pedig…
– Azt hiszem, ennyi elég lesz – vág közbe Joona. – Keressünk rá a tena,
Mãe d’Água, Yemoja, Yemanjá, Orisha, Orixá és kandomblé szavakra,
olyan masszázsszalonok nevével együtt, ahol szexuális szolgáltatásokat
is nyújtanak!
 Joona tengerkék inge megfeszül a bal vállizmán, miközben felírja a
keresőszavakat a táblára.
Az asztal körül síri csend.
Manvir a bűnügyi nyilvántartásban, a gyanúsítottakéban, valamint a
rendőrség általános nyomozati nyilvántartásában keresgél, míg a
többiek a Darkneten és az internet szabadon hozzáférhető tartalmai
közt.
– Hahó! – áll fel a székéből Greta. – Találtam egy Yemoja
masszázsszalont. A tevékenységük nincs bejegyezve, de sokat beszélnek
róla, és nagyra értékelik egy kedélyes fórumon, amely…
– Hol van? – vág a szavába Joona.
– Tenstában, a Risingeplanon.
 55

Joona oldalán súlyosan himbálózik a pisztoly a tokjában, miközben lefelé

tart a lépcsőn a kék acélajtó felé, amelyen a „Yemoja masszázs” felirat
áll.
Tensta városrészt először a tizenhatodik században említik, és
állítólag a tena nevű halászeszközről kapta a nevét.
Joona vár pár másodpercet, hogy megnyugodjon, ami ahhoz kell, hogy
a lehető legjobban tudja megfigyelni a tetthely legapróbb részletét is.
Mély lélegzetet vesz, kinyitja az ajtót, és egy folyosót lát,
linóleumpadlóján szétkent vércsíkokkal.
Az ajtó mögött felmosófej, amely sötétvörösen csillog a félig ráalvadt
vértől.
Felkapcsolja a lámpát.
Most újabb széttaposott vérfoltokat lát. Ketten is elhagyták a
helyiséget, mióta másodszor felmosták azt.
Joona végigmegy a folyosón, közben széttaposott agyaggolyók és egy
földön heverő cserepes virág mellett halad el. Az ajtófélfában mély
bevágás, amely arra utal, hogy az acélsodrony a következő helyiségben
irányt változtatott.
Valami gyors, csobogó hang közeledik.
A tető alatt jön be, majd követi a szennyvízcsatorna útját, és végül
eltűnik a falban.
A halk robaj elmúltával ismét csend támad.
Joona követi Mara hanyagul eltakarított cipőnyomait a váróba.
Az egész szalon azt az érzést kelti, hogy sietve hagyták el a helyszínt.
A dohányzóasztalt elmozdították eredeti helyéről, egy üvegtálat pedig
összetörtek a földön.
 Az áldozat vonszolásának nyomai élesen jobbra vezetnek, egy sötét
szobába, amelyben egy ágy áll.
Orrfacsaró a vér és az ürülék szaga.
Joona kinyújtja a kezét, és felkapcsolja a mennyezeti lámpát. A lepedő
véres. Az áldozatot hátba lőtték, mire kizuhant az ágyból.
Az elsődleges vérzés, a gerincvelői folyadék kicsorgása és a bélürítés
már a padlón történt. Az áldozat apró vércseppeket köhögött fel, melyek
legyező alakban terültek szét a földön. A töltény egyenesen
keresztülhaladt a gerincen, és minden valószínűség szerint a tüdőben
kötött ki.
Az áldozat megpróbálta elvonszolni magát a székhez, amelyen a ruhái
voltak, míg Mara meg nem állította, és rá nem tekerte az acélsodronyt a
lábára.
Egy kerekes bőröndben modern kórházi felszerelést talál, amely
elegendő ahhoz, hogy valakit elaltassanak, és műtétet hajtsanak végre
rajta.
Joona tekintetével elidőz a felmosófán, mellyel különös, kereszt
irányú mozdulatokat végeztek, majd egy fél véres cipőtalpnyomot is
észrevesz a fal alján, a konnektor előtt.
Egy ötödik személyé. Tudja, hogy Saga volt az.
Belelépett a vérbe, miután az már kezdett megalvadni, majd valami
miatt fél térdre ereszkedett, és a lábával nekitámaszkodott a falnak.
Mielőtt Saga elhagyta volna a szalont, feltakarította a nyomait, erről
azonban megfeledkezett.
Joona visszamegy a váróba, belép a másik masszázsterembe,
felkapcsolja a lámpát a fürdőszobában, és látja, hogy egy mobiltelefon
úszkál a vécében.
Benéz egy takarítószeres szekrénybe, amelyben egy üres
páncélszekrényt lát, ajtaja tárva-nyitva.
Akik itt dolgoztak, nem térnek már vissza többé, gondolja, és elhagyja
a szalont.
Greta épp a technikusokkal beszél, akik egy parkoló Lexust vizsgálnak
át.
– Most már bemehettek – szól Joona.
 – És van valami különleges, amire figyelnünk kell?
– Találtok egy telefont a vécében – magyarázza Joona, majd egy
pillanatig habozik, mielőtt folytatná. – És egy cipőnyomot a falon,
jobboldalt, abban a helyiségben, amelyben a véres ágy áll.
– Oké.
Joona megáll, megfordul, és a tekintetével térfigyelő kamerákat keres,
továbbá olyan ablakokat, amelyekből a pincehelyiségre van rálátás.
– A szemtanúk szerint 19 óra 39 perckor egy lövés hallatszott a
pincehelyiség felől – mondja Greta. – Az áldozat Stefan Broman,
altatóorvosként dolgozik a Karolinskán, Djursholmban lakik, a feleségét
Jessicának hívják, két gyermeke van… és ez idáig nem derült ki, hogy
bármi köze lenne Sagához.
Joona csapata ezúttal tizenhat percet késett, hogy
megakadályozhassák a gyilkosságot – ám ha Saga is velük lett volna,
talán időben odaérnek.
 56

Egy mezítelen kisfiú ugrál jó magasra egy betonszerkezeten, amelynek

rozsdás vasbeton részei kilógnak az egyik szélén.
Odaér, ahol egy nyílás van a padlóban, körbenéz, majd megindul lefelé
a lépcsőn.
A fiú átlátszó, feltehetőleg világoskék üvegből készült.
Továbbmegy a lépcsőn lefelé, ahol elkapják, és úgy megrántják, hogy
elesik, felsérti a kézfején a bütyköket, majd egy jéghideg rongyot
tesznek az arcára.
Most egy újabb, halvány rózsaszín üvegből készült fiú rohan le a
lépcsőn. Őt is elkapják, és ugyanez történik vele.
Amikor Stefan Broman kinyitja a szemét, rájön, hogy csupán álmodott
– elvesztette az eszméletét, amikor az a fiatal nő egy gézpólyát nyomott
a hátát ért lövés okozta sebbe.
Arra még emlékszik, hogy korábban egy raklapon feküdt, egy sáros
ponyvával letakarva, leragasztott szájjal és a törzse és a nyaka köré
tekert szíjakkal lekötözve.
A kézfején a sebeket valami csípte.
A kéz alulról szorította meg, amikor végigvonszolták a műhely
padlóján.
Össze van zavarodva, de azt tudja, hogy nem él már sokáig.
Stefan hanyatt fekszik egy ferde rámpán, onnan néz fel a szigetelés
nélküli bádogtetőre és a futódarukarra, amelyről egy durva kötél fut
végig egy háromsoros emelőcsigán.
Közben azt ismételgeti magában, hogy az a fiatal nő bizonyára
összekeverte őt valakivel, aki egy konkurens bűnszövetkezet tagja.
A műhelyben vegyszerszag árad, és az egyik fal mentén nagy fekete
műanyag kannák sorakoznak.
 A fiatal nő többször is felpofozza saját magát, mielőtt odamegy hozzá,
és rágurít Stefanra egy durva gumizsákot, akár egy nagy borsóhüvelyt,
melynek szélein erős fűzőkarikák vannak.
Stefan felfogja, hogy a nő megemeli a lábát, és belehajtogatja a zsákba,
ám érezni nem érez semmit az altestében.
Amikor a fiatal nő visszatér, védőmaszkot visel, kötényt és
vegyszerálló kesztyűt.
Az emelődaru segítségével a nő felemeli az egyik nagy, műanyag
kannát Stefan fölé, és a belőle kivezető slagot egy kis szelepre
csatlakoztatja a gumizsákon.
Erős szag csapja meg az orrát.
A szíve hevesen ver a félelemtől.
Amikor a zsák alsó része feltöltődik, halk gluttyogó hangot hallat.
Stefan nyüszíteni kezd az éles fájdalomtól, amikor néhány csepp a
kézfejét éri.
Pánikkal vegyes valószerűtlenség-érzés hatalmasodik el rajta, amikor
felfogja, hogy az alteste kezd oszlani.
A nő egy újabb kannát emel fel a daruval, amely nyikorog a súly alatt.
A nő szorongva nyöszörög magában, és reszkető kézzel csatlakoztatja
a csövet a zsák felső szelepére.
Stefan csak most jön rá, mi fog történni vele.
Egyenesen a pokolba került.
A nő egy vödörbe hány, majd egy hegesztővel tér vissza, amellyel
fürdőszobai padlóburkolatokat szokás összeilleszteni. Összezárja a zsák
száját a férfi teste és feje fölött, azután összehegeszti.
Hirtelen minden elsötétül, és Stefan előtt ismét megjelenik az áttetsző
fiú az álmából. Mezítelen teste ezúttal sárga üvegből készült. Lába
végigcsattog a betonpadlón. Abban a pillanatban, amint leér a lépcső
aljára, Stefant szörnyű tűz emészti fel.
 57

Miután Saga hazaér, kiköti a cipőjét, magával viszi a konyhába, alaposan

letisztítja hipóval, és arra gondol, hogy Stefan alighanem épp most
haldoklik.
Nem feledkezik meg róla, hogy kitörölje a saját lakása kameráiból a
filmeket, amelyekben eltünteti a biológiai nyomokat a cipőjéről és a
felsőruházatáról.
Lázasan kapkodja le valamennyi ruhadarabját, begyömöszöli a
mosógépbe, majd beindít egy hosszú programot, mielőtt beállna a
zuhany alá.
A meleg víz ütemesen dobol a fején, majd ömlik lefelé mindkét
oldalon a füle mellett.
Beszappanozza magát, és azon gondolkozik, hogy talán túlreagálta a
dolgot, amikor összefutott azzal a férfival a váróban.
A férfi csupasz feje tele volt pigmentfoltokkal, körszakálla besárgult a
szája körül, byggmaxos egyenpólója pedig megfeszült kerek hasán.
– Jó napot, Ninához van időpontom, most, nyolc órára – mondta a férfi
óvatos mosollyal.
– Látta a vért a folyosón? – kérdezte Saga.
– Igen, de azt gondoltam…
– Ez magának rendben volt, hiszen úgyis azért jött, hogy pénzért
szexeljen – folytatta Saga, és a férfi arcának szegezte a fegyverét.
– Elnézést, én csak…
– Akarja látni, mit műveltem az előző kuncsafttal? – üvöltötte Saga, és
megbökte a pisztolycsővel a férfi homlokát.
– Elmegyek – motyogta a férfi, és elbotorkált a folyosó irányába.
– Fejezze be a nők kizsákmányolását! Magán tartom a szemem, tudom,
hol lakik! – kiáltotta utána Saga.
 Kijön a zuhany alól, és már a hálóba menet törülközik meg, azután
tiszta ruhát vesz fel.
– Gondolkodnom kell – suttogja magában.
Makarov valamiért teljesen rákattant.
De vajon miért?
Saga belép a nappaliba, bekapcsolja a kivetítőt, és megvárja, míg a
vásznon látható négyszög eléri a teljes fényerőt. Kihúz egy széket, és
leül, közel a nagy méretű képhez, majd így folytatja Sven-Ove Krantz
felvételeinek nézését.
Mara Makarov ezúttal megmosta és megfésülte a haját, szeméről már
eltűnt a kötés, a környéke sárgás színű, de már nincs bedagadva.
Nyugtalan kezeit megpróbálja összekulcsolni az ölében, ám időről időre
láthatatlan hajtincseket kell kisöpörnie az arcából.
Saga beleborzong, amikor rájön, hogy találkozott már Marával. A
tánciskolában, ahová Astridot és Nicket kísérte. Mara volt az a fiatal nő a
váróban, aki ezüstszínű dzsekit viselt, egy matematikakönyvet olvasott,
és a königsbergi hidakkal kapcsolatos rejtvényről mesélt neki.
Nyikorgó hang hallatszik, ahogy a pszichológus odahúzza a székét a
nő mellé. Mara csak nézi őt, és megvárja, míg leül.
– Már számtalanszor mondta, hogy segíteni akar nekem – kezdi Mara
az ajkát szívogatva.
– És kitartok emellett, már ha lehetséges – feleli Sven-Ove.
– Akkor kezdjük azzal, hogy végighallgat…! Mindannyian élnek még,
kivéve a nagyit, még most is ott vannak, és arra várnak, hogy segítséget
hozzak.
– És ez miért a maga felelőssége?
– Megszöktem a cellából, amikor enni adtak, de olyan szürke voltam a
kosztól, hogy az őr nem vett észre… Amikor belépett, mindenki a
legtávolabbi sarokban kuporgott szokás szerint. Csendben, rettegve… Én
azonban ezúttal szorosan a falhoz lapulva álltam, közvetlenül az ajtó
mellett, és csak akkor léptem ki, amikor letette az élelmiszeres dobozt a
padlóra… Végigtapogatóztam a börtön folyosóin… Nehezen emlékszem
vissza bizonyos dolgokra, mivel már régóta alig kaptunk enni, és nagyon
gyenge voltam, de valahogy mégis kijutottam. Azt hiszem, felmásztam
egy meredek vaslépcsőn, és kinyitottam egy ajtót… Annyit mindenesetre
tudok, hogy kicsivel később egy pitypangos réten mentem keresztül,
magas házak mellett, majd egy autóútra értem ki. Csak arra tudtam
gondolni, hogy hazajussak, és megpróbáljak kapcsolatba lépni a svéd
rendőrséggel, hogy megmenthessem a családomat. Mindannyiuk élete
az én kezemben van, érti?
– Persze – feleli halkan a pszichológus.
Mara erősen megdörzsöli a homlokát.
– Csak az a baj, hogy nehezemre esik emlékezni. Talán tudja, milyen
érzés. Nem vagyok biztos benne, hogy visszatalálnék hozzájuk… Vagy
várjon csak, láttam egy táblát, amikor kiértem az autóútra…
„Mojávejáb” – ez állt rajta.
– És ez mit jelent?
– Fogalmam sincs, talán egy név, vagy nem jelent semmit,
mindenesetre tudom, hogy ezt láttam.
– Remek, szóval látott egy táblát.
– Mojávejáb, mojávejáb – suttogja a nő, talán, hogy megjegyezze a
nevet.
– A börtönőr oroszul beszélt? – kérdi a férfi.
– Természetesen.
– Maga megszökött abból a börtönből. De hogyan jutott el ide? A
rendőrség Stockholm mellett talált magára az autópályán.
– Nem tudom biztosan, talán nem Oroszországban történt. Nem
tudom, hogy megy ez. Talán az orosz titkosszolgálat titokban embereket
tart fogva Svédországban.
Mara még üldögél ott egy darabig, arcát a kezébe temetve, majd ismét
a pszichológusra néz.
– Mit vár tőlem, mit tegyek? – kérdi a férfi.
– Lépjen kapcsolatba a svéd titkosszolgálattal, és mondja el nekik, mi
történt velem! – kéri a nő. – Mondja el, hogy a családomat még mindig
fogva tartják, és hamarosan éhen fognak halni!
– Megteszem, ha erre kér, de akkor jó lenne, ha kicsivel több részletre
emlékezne.
– Próbálok, hisz mást sem csinálok.
 Amikor Sven-Ove Krantz elhagyja Mara szobáját, Saga megállítja a
felvételt, odalép a kézzel írt betegnaplóhoz, és kikeresi belőle az ehhez
az üléshez készült jegyzeteket.

Küldtem egy e-mailt a titkosszolgálatnak, amelyben leírtam mindent, amiről

Mara beszámolt, ám azt nem, hogy paranoid pszichózissal kezeljük, majd egy
szabványlevelet kaptam válaszul, amelyben azt írták, mostantól átveszik az
ügyet.

Saga elmosolyodik a pszichológus szokatlan, ám valójában nagyon is

érthető és emberséges tettén. Kinéz az ablakon, érzi, hogy nedves
hajvégei már a pólója hátát is átáztatták, azután folytatja az olvasást.
Mara érezhetően megnyugodott ezen ülést követően. A
gyógyszerezését is csökkentették kissé, kezdett szóba állni más
betegekkel és tévét nézni a társalgóban. Egészen kiegyensúlyozottnak
tűnt mindaddig, míg rá nem talált egy újságcikkre az Expressenben.
 58

Joona és Greta a stockholmi rendőrség egyik kihallgatószobája előtt

találkozik. Azért vannak ott, mert egy férfi érkezett az őrsre, és
bejelentett egy gyilkosságot egy tenstai masszázsszalonban.
A férfinak már az ügyvédje is a helyszínen van, és csak beszélni
szeretne valakivel, akinek jogában áll személyi védelmet elrendelni a
számára.
– Nem ártana megcsináltatnod – mutat Greta Joona félig lepergett
körömlakkjára.
– Igen, tudom, kérek majd egy időpontot – feleli Joona, és bekopog az
ajtón, mielőtt belépnének.
Egy középkorú, kopasz, körszakállas férfi kuporog az asztal mögött,
ölbe tett kézzel. Jogi képviselője egy szőke hajú nő, egyik metszőfogára
rúzs tapadt. Nagyjából harmincévesnek néz ki, sötétszürke szoknyát
visel, rövid kosztümkabátot és fehér blúzt. Kihúzott háttal ül a szék
szélén. Megvárja, míg a többiek belépnek, és becsukják maguk után az
ajtót, akkor feláll, és kezet ráz velük.
– Az ügyfelem szeretné, ha tanúként garantálnák a védelmét – teszi
világossá azonnal.
– Természetesen, amennyiben indokolt… Amit a személyi
biztonságért felelős egységünk fog majd kivizsgálni – feleli Greta
barátságosan. – Ám minden efféle döntést a tanúvallomás jellegétől
függetlenül, a szükségességet alapul véve hozunk meg.
– Akkor nem szólok egy szót sem – mondja a férfi.
– Lenne szíves elmagyarázni az ügyfelének, mit is jelent a svéd
tanúzási kötelezettség? – fordul Greta az ügyvédhez.
– Ugorjunk! – feleli Joona, majd leül a férfi mellé. – Egyenes választ
akarok hallani: mi a szalon neve, ahol szexuális szolgáltatásokért szokott
fizetni?
– Az ügyfelem tagadja, hogy szexuális szolgáltatásokért fizetne – siet
hozzátenni az ügyvéd.
– Yemoja – válaszolja a férfi halkan.
– Beutalót kapott masszázsra, gerincproblémák miatt – magyarázza az
ügyvéd.
– Épp csak beléptem a váróterembe, amikor egy pszichopata nő
megfenyegetett egy hatalmas pisztollyal, és azt mondta, azonnal végez
velem, ahogy az előző ügyféllel is tette… Azt állította, tudja, hol lakom…
– Megértem, hogy ez ijesztő lehetett – feleli Joona.
– Most mitévő legyek? Ez nyílt fenyegetés, a rendőrségnek meg kell
védenie engem.
– Tudna személyleírást adni a pisztollyal hadonászó nőről?
– Szőke volt, és dühös…
Joona előkeres egy fotót Sagáról a telefonjában, és felmutatja a
férfinak.
– Már el is kapták? – kérdi az, elképedve.
– Azt mondta, megölt egy embert? – kérdi Joona.
– Igen.
– Hogy lelőtte?
– Arra már nem emlékszem.
– De azt mondta, hogy megölt egy férfit a szalonban, és magát is ezzel
fenyegette?
– Igen.
– De miért ölte volna meg magát?
– Azt nem tudom.
– Mégis mit gondol?
– Nem kell válaszolnia – emlékezteti a férfit az ügyvédje.
– Látott valaki mást is a szalonban? – tudakolja Greta.
– Nem.
– És a környékén?
– Ott sem.
– Felfigyelt valami különös dologra? – kérdezi Joona.
– Nem hinném.
 – Nem látta a vértócsát és a felmosófát az ajtóban?
– Hogyan?
– Vagy netán így szokott kinézni egy masszázsszalon, ahol a hátát
kezelik?
– Az ügyfelem nem válaszol több kérdésre – jelenti ki az ügyvéd.
– Akkor legyen szíves, és tájékoztassa, hogy vádat emelünk ellene
szexkereskedelem bűntettéért – közli vele Greta.

A napfény áthatol a csipkefüggönyökön, majd a kasmírszőnyegre és a

borvörös ülőgarnitúrára vetül. Az asztalon álló modern szamovárból
gyömbér és kardamom illata árad.
Francesca Beckman földi maradványaira tegnap talált rá egy
cserkészcsapat Sandtorpetnél. A csomag egy gazzal benőtt csűr romjai
közt hevert, amely egy katolikus templomhoz, a tizenötödik században
épült Västerlövsta templomhoz tartozik.
Az újabb gyilkosság és lelet miatt Manvir gyűlést hívott össze lidingői
házába. Megkérte Joonát és Gretát, keressenek egy villát a
Riddarvägenen, amely úgy néz ki, mint két sárga, egymásra pakolt
cipősdoboz.
Joona megteríti a dohányzóasztalt teáscsészékkel és apró, díszes
kistányérokkal, amikor belép egy kislány, tengerkék ruhában, szorosan
befont hajjal. Talán hatéves lehet, és nem hasonlít Manvirra, leszámítva
a szemét és az arccsontját.
– Szia! – üdvözli Joona.
A kislány kíváncsian közeledik hozzá egy apró hegedűvel a bal
kezében. Egy darabka habszivacs helyettesíti az álltámaszt, és a
fogólapján apró matricák jelölik a három pozíciót.
– Miért vannak rózsaszín foltok a körmödön? – kérdi a kislány.
– Mert a cirkuszban dolgozom – feleli Joona.
– Most viccelsz – mosolyodik el a gyerek.
– Igen, de amikor annyi idős voltam, mint te, jól ment a kötéltánc, és
tényleg azt hittem, hogy egy nap majd arra biciklizik egy
cirkuszigazgató, és felfedez – feleli Joona.
 – Én bohóc szeretnék lenni, aki ráijeszt a buta gyerekekre – jegyzi meg
a kislány.
Ekkor belép Manvir, és letesz egy tál süteményt a dohányzóasztalra.
Greta és Petter is követi a meleg tejjel és a cukorral.
– Ő a lányom, Miranda.
– Szia – üdvözli Greta.
– Szia.
– Ők pedig Greta, Petter és Joona – mutatja be őket Manvir.
– Oké.
– Most már bemehetsz a szobádba.
– Kapok egy sütit?
– Majd ha végeztél a gyakorlással.
– Már végeztem.
– Nem úgy hangzott. A félszünetet kihagytad…
– Nem hagytam ki!
– És a vonót sem vezeted elég szépen még mindig – veti ellen Manvir.
A kislány arca erre elkomorul, óvatosan leteszi a hegedűt az asztalra,
majd beáll az egyik sarokba, arccal a fal felé fordulva. Joona szája sarka
kissé megrándul, amikor tekintete találkozik Gretáéval.
– Akkor kezdhetjük? – kérdi Manvir.
Joona halkan elkezdi ismertetni a masszázsszalonban tapasztaltakat,
és a szexkereskedelemmel gyanúsított férfi kihallgatásának részleteit,
mire Manvir felsóhajt, és felkel a fotelból.
Odalép Mirandához, letérdel mögé, és azt suttogja:
– Ne haragudj! Vegyél egy sütit!
– Nem! – feleli a gyerek halkan.
– Holnap majd folytatod a gyakorlást.
A gyerek erre megfordul, és szorosan átöleli, majd odamegy az
asztalhoz, megfogja a hegedűjét és egy sütit, azután rájuk sem nézve
eltűnik.
Manvir visszaül, és teát kortyolgat, miközben Greta kiegészíti Joona
megfigyeléseit a technikusok első leleteivel.
– Most komolyan, van köztünk olyan, aki Sagát sorozatgyilkosnak
tartja? – tudakolja Joona. – Tudom én, hogy nem mindig tartja be a
szabályokat, és néha kijön a sodrából, de…
– Tudom – feleli Petter.
– Csak ne legyünk naivak! – szólal meg Manvir. – Nem ritka jelenség,
hogy egy rendőr átáll a másik oldalra. Hiszen mindannyian kiterjedt
kapcsolati hálóval rendelkeznek, tapasztalták a rendszer
igazságtalanságait, látták, hogyan áramlik a pénz.
– Itt nem pénzről van szó – veti ellen Greta.
– Azok, akik átállnak a másik oldalra, csalódtak, és traumákat
szenvedtek el, és egyre nehezebben tudják elhagyni a sötét oldalt, ők
tudják, milyen egyszerű lenne…
– De mi most Sagáról beszélünk – vág a szavába Joona.
– Valamennyi gyilkossághoz van kellő indítéka.
– Indítéka? – lepődik meg Joona. – Miféle indítéka?
– Mármint a bosszúra gondolsz? – kérdi Greta.
Manvir leteszi a csészét, lesöpör néhány morzsát az ujjairól, azután
Joonára néz.
– Szerintem Saga bérelte fel Mara Makarovot a gyilkosságok
elkövetésére – magyarázza. – Mara pszichésen beteg, könnyű
irányítani… Sagában pedig megvan a düh és a képesség, hogy
félrevezesse a rendőrséget, eltüntesse a nyomokat a tetthelyről, és
közben gondoskodik arról is, hogy mindvégig tökéletes alibije legyen.
A ház falain áthallatszik a hegedűszó, majd elhallgat, azután újra
megszólal.
– De milyen konkrét bizonyítékunk van ellene? – tudakolja Petter.
– Az a véres cipőnyom a masszázsszalonban ráillik Saga cipőjére –
feleli Manvir.
– Továbbra is rendőrként jár el, és előttünk ért a helyszínre –
magyarázza Joona.
– De akkor miért próbálta meg eltüntetni a nyomait?
– Épp azért, mert azzal gyanúsítod, hogy…
– Megfenyegetett egy férfit, és azt állította, megölte Stefan Bromant –
vág a szavába Manvir.
– Ez tényleg úgy hangzik, mintha Saga mondta volna, de azt hiszem…
– Nem kell megvédened – vág a szavába Manvir.
 – Csak azt hiszem, dühös volt, és rá akart ijeszteni a férfira – fejezi be
a mondatot Joona.
– Egyetértek – szólal meg Greta is.
– Az ujjlenyomatát a kymlingei metrómegállóban is megtalálták –
folytatja Manvir.
– Ott én is vele voltam.
– És láttad, hogy megérintette egy tűzoltó készülék fali konzolját?
– Manvir – szól rá Joona. – Megértem, hogy így látod a dolgokat, de ez
nem jelent semmit. Mind ismerjük Sagát.
– Van itt még más is… Vernert vádolta azzal, hogy felelős mindazért,
ami vele történt. A pappal is összeszólalkozott, fenyegető levelet írt a
templomi gyülekezetnek, direkt elkésett Margot temetéséről, és
sportcipőben érkezett…
– Erre most nincs idő…
– Joona! – vág a szavába Manvir. – Megkaptuk a Betel templomban
talált nyomok elemzésének eredményét. Ahol Francesca Beckmant
meggyilkolták. Sajnálom, hogy én vagyok, akinek el kell mondania, de
százszázalékos egyezést mutat Saga DNS-ével.
– Hű – suttogja Greta.
– Semmi oka nem volt rá, hogy odamenjen abba a templomba – jelenti
ki Manvir.
– Valóban nem – feleli halkan Joona.
– Körözést adatunk ki ellene… Saga Bauer mostantól első számú
gyanúsítottnak tekintendő.
 59

Saga egy szál alsóneműben ül a konyhában tusolás után, és kézzel eszi a

pizzát. A pizzaszeletek és a kartondoboz között olvadt sajtcsíkok
nyúlnak. Saga, miután megrág egy-egy falatot, a kézfejével törli le a
szájáról az olajat.
Arra gondol, amikor Mara odament a gyermektánciskolába, hogy
feladja neki azt a nehéz matematikai feladványt, a königsbergi hidak
problémáját.
Saga rákeres az interneten, és azonnal megtalálja a helyes választ,
miszerint a rejtvény megoldhatatlan. Leonhard Euler, a híres
matematikus ezt már a tizennyolcadik században bebizonyította.
De vajon mit akart ezzel mondani Mara?
Saga ismét elolvassa Sven-Ove Krantz naplóját arról, hogy Mara egyre
jobban érezte magát, egészen addig, míg a kezébe nem került egy
pletykalap cikke.

Mara sok időt tölt el az agyagszobraival. Valamennyinek markáns kinézete és

egyedi vonásai vannak. Ma láttam, hogy egy nőt formázott meg, aki egy alvó
gyermeket tart az ölében. Amikor – némiképp meggondolatlanul –
megkérdeztem, hogy a karácsonyi jászolhoz készült-e, ő csak nézett rám
értetlenül, majd folytatta a munkát. További két órát töltött a festőszobában,
majd levetette a kötényt, megmosta a kezét, kiment a társalgóba, ahol fogott egy
bulvárlapot, azután odavitte a kanapéhoz olvasni.

A falon áthallatszik az egyik szomszédja tévéje, a hűtőszekrény zümmög,

az étkezőasztal mögött egy fényfolt reszket a falon.
 Saga feláll, odalép az ablakhoz, és végignéz az utcán a szemközti
lakásig, amely úgy egy méterrel magasabban fekszik, mint az övé.
Egyik ablakát csomagolópapír takarja, a másikon át festékesdobozokat
és ecseteket lát egy fénylő létrán.
Ahogy a nap kibújik a felhők mögül, fénye megcsillan a létrafokok
tiszta fémfelületén.
Saga visszaül az asztalhoz, és folytatja az evést.
A szomszéd kutyája megugatja a levélbedobó nyílást.
Saga arra gondol, megnézi a Mara Makarovról készült következő
felvételt is, és közben érzi, hogy kezd egyre idegesebb lenni.
Valami aggasztó érzése támad. De vajon mi az, amit nem vett észre?
Feláll az asztaltól, bemegy a hálóba, zoknit húz, hozzá a fekete
katonanadrágját, valamint egy khakizöld pólót.
Mobilját a hátsó zsebébe dugja, és azon morfondírozik, hogy talán fel
kellene készülnie a következő csomag érkezésére, nem veszíthet
egyetlen másodpercet sem.
Gondolatai továbbra is őrölnek, mikor kimegy az előszobába, felveszi
a sportcipőjét, kinyitja a bejárati ajtót, a kulcsát és a pisztolyát beleteszi
a szekrényen levő táskába, majd visszamegy a nappaliba, és bekapcsolja
a kivetítőt.
Beindítja a számítógépet, és a pszichológus Marával felvett utolsó
filmjeit tartalmazó merevlemezt is csatlakoztatja hozzá, és elindítja a
felvételt.
A sötétítő függönyök be vannak húzva, és a szürke filmvásznon
látható felvétel fénye erős és éles.
Mara a heves kitörését követően ismét megnyugodott, s most a szék
előtt áll, sötét tekintetével mereven bámulva egy pontot a kamera
mögött, feltehetőleg Sven-Ove Krantz szemét. Haja fényes, kifésült,
egyik halántékánál egy csat fogja össze.
– Olvastam az újságban egy titokzatos sorozatgyilkosról – magyarázza
Mara feszült hangon. – Két emberrel végzett, miközben megpróbált
elrabolni egy gyereket egy Gamla Enskede-i óvodából.
– Egy sorozatgyilkosról?
– Tü durák?
 – Mara, próbálom megérteni, amit mond.
Saga szíve hevesebben ver. Ő ugyanis pontosan tudja, miről beszél
Mara.
– Épp most akarok rátérni. Szerepelt egy fotó az újságban a gyilkosról.
Tudja, profilból és szemből is – próbálja elmagyarázni.
– Szóval már lecsukták?
– Azt hiszem, megszökött. Nem tudom, mindenesetre idekint van…
Tisztában vagyok vele, hogy hangzik ez, de felismertem, biztos vagyok
benne, hogy ő az, láttam a képét az újságban, és ő volt a kapitány a
hajónkon – magyarázza Mara, azután leül a székre, és nem hajlandó
levenni a szemét a pszichológusról.
Sagának a hideg futkos a hátán, amikor megérti, hogy ez az, amiről
Susanne Hjälm beszélt. Amíg Jureket elzárva tartották az igazságügyi
pszichiátria zárt osztályán, ő azt tervezgette, mit fog csinálni hat év
múlva.
Arra várt, hogy ez a diplomata összehívja az egész családját
Svédországba, ő pedig majd elrabolja, elviszi egy tranzitbunkerbe, és
élve elássa őket.
– Milyen hajóról beszél? – kérdi a pszichológus udvariasan.
– Korábban nem gondoltam végig, hogy is kezdődött ez az egész –
magyarázza Mara. – De úgy volt, hogy a nagyapám születésnapja
közelgett, és azért jött Svédországba, hogy együtt ünnepeljen a
családdal… Hajókirándulást tervezett, és hogy a Grand Hotelben
szállunk meg utána…
– Értem.
– A kapitány egy ráncos öregember volt, aki beszélt oroszul. Ő az, aki
az újságban szerepelt a képen: Jurek Walter. Az utolsó, amire
emlékszem, hogy svéd málnaszörpöt ittunk a fedélzeten… kis matt, talp
nélküli snapszospohárból… azután a cellában tértünk magunkhoz.
– Szóval egy sorozatgyilkos rabolta el magukat? – kérdi Sven-Ove
türelmesen.
– Egész biztos vagyok benne, hogy ő az, a képen… de azt nem tudom,
hogy az orosz titkosszolgálat tagja-e.
– És nem ő volt az őr, aki időnként ételt hozott maguknak?
 – Nem – feleli Mara, és türelmetlenül ismét feláll.
Saga figyeli a fiatal nő szürkés arcát, és az jár a fejében, hogy sosem
történt semmiféle szerencsétlenség azon a tengeren. Jurek csupán
elsüllyesztette a hajót, hogy ezzel leplezze az emberrablást. Feltehetőleg
a segédje, Hód kapta azt a feladatot, hogy tartsa életben a családot,
egészen addig, míg el nem érkezett a napja, hogy élve eltemesse őket.
Ám amikor Joona végzett Jurekkel, Hód úgy hagyta ott a küldetését, akár
egy katona, amikor a csapat megadja magát. Mara családja pedig ott
maradt rabságban, és nem volt senki, aki ételt vitt volna nekik. Hód
elmenekült az országból, és jelenleg hosszú börtönbüntetését tölti
Fehéroroszországban.
– Egyáltalán börtön volt az, ahová be voltak zárva? – kérdi a
pszichológus.
– Nem tudom – feleli Mara, és a karját kezdi karmolászni.
– Oroszországba vitte magukat?
– Nem tudom, már megmondtam. Olyan keveset kaptunk enni, hogy
alig emlékszem valamire, de az is lehet, hogy mindvégig Svédországban
voltunk.
– Oké.
– Nem kell ezt mondania, tisztában vagyok vele, hogy furán hangzik,
amiről beszélek, és hogy először azt mondtam, az FSZB vitt el minket
egy orosz börtönbe, Mojávejáb közelébe, most meg hirtelen… de amikor
megláttam a gyilkos fotóját, egy csomó új dolog eszembe jutott.
– Nincs ebben semmi fura. Az emlékezet már csak így működik.
– Segítenie kell nekem! – kérleli Mara. – Az újságban az áll, hogy egy
Saga Bauer nevű rendőrfelügyelő vezeti a nyomozást. Beszélnie kell
vele, el kell mondania neki mindazt, amit én mondtam magának! Hogy a
családomat fogva tartja ez a sorozatgyilkos, és meg kell mentenie őket!
– Meg fogom próbálni.
Valami megvillan Mara háta mögött a falon. Talán egy óra vagy egy
kameralencse tükröződik vissza.
– Sietnie kell! – erősködik Mara. – Meg kell mondania a felügyelőnek,
hogy…
 Saga erre elfordul, kirántja a kábeleket az aljzatból, és magával viszi a
laptopot és az utolsó merevlemezt is a konyhába, ráteszi őket a
betegnaplóra.
Hirtelen rájött, mitől olyan ideges.
A vele szemben levő lakás létráján egyetlen festékfolt sem volt.
Lehet, hogy teljesen új, talán most használják először, de ha mégsem
ez a helyzet, akkor nem egy szobafestő állította oda.
Akkor az van, hogy egy mesterlövészt helyeztek el az utca túloldalán,
aki minden lépését követi a fegyver célkeresztjével, készen arra, hogy a
bevetési egység feltörje az ajtaját.
Saga teljes nyugalommal megy oda a konyhai munkalaphoz, fogja a
bádogkannát, azután az ablakhoz lép, meglocsolja a páfrányt, és
lepillant az utcára.
Sehol egy lélek.
Sehol egy autó, sem egy kerékpár vagy egy járókelő – ugyanis az egész
utca le van zárva.
Saga testét adrenalin tölti fel, úgy érzi, minden szőrszála az égnek áll,
mintha valami jeges köd venné körül.
A fejében dobol a vér. Egy hang azt üvölti benne, hogy meneküljön.
Hevesen dobogó szívvel, mégis nyugodtan sétál oda az asztalhoz,
kivesz egy szelet pizzát a dobozból, leharapja a sarkát, a másik kezében
fogva a laptopot és a többi anyagot, úgy botorkál ki a konyhából.
Csak akkor szaporázza meg lépteit, amikor már egyik ablakból sem
látszik. Kisiet az előszobába, a pizzát a szekrényre teszi, a gépet és az
utolsó merevlemezt a kis hátizsákjába pakolja, viszi a fegyverét, a
kulcsait és egy fekete széldzsekit, kilép a lépcsőházba, és becsukja az
ajtót, de bezárni már nincs ideje.
Odalentről sietős léptek hallatszanak.
Halkan felszalad a lépcsőn a padlásra, kinyitja az acélajtót, majd
hagyja csendben becsukódni maga mögött.
A csupasz keresztgerendák és az azokat támasztó, meredek lécek
négyméteres magasságig emelkednek a téglapadló fölé. Az állott, meleg
levegő régi fa és kő szagát árasztja.
 Saga gyorsan magára csatolja a pisztolytáskát, felkapja a dzsekijét, bal
vállára kanyarítja a hátizsákot, és elsiet a hiányos, festetlen deszkafalú
tárolóhelyiségek mellett, míg el nem ér egy falépcsőig, amelyen
felmászva egy kis fémajtót talál a plafonon, ezt használják a
kéményseprők és a hótakarítók. Óvatosan felhajtja, és kinéz. Arcába fúj a
szél.
Ameddig ellát, a tető üres.
Kimászik a kis ablakon, lecsukja maga mögött, és fél kézzel erősen
fogja a védőrácsot.
Tekintete lesiklik a meredek, lepattogzott festésű bádogtető mentén,
amely egy sárga homlokzatban folytatódik a valamennyi emeleten
végigfutó ablaksorokra és a huszonöt méter mélységben elterülő utcára.
Felmászik a tetőlétrán a tetőgerincre, belekapaszkodik egy erős
fémkampóba, amelybe a biztonsági köteleket szokták fűzni, és óvatosan
felegyenesedik.
Szétnéz Södermalm felett, a környék belső udvarait keretező
háztetőkön, a Mária Magdolna-templomon, a Götgatanon és a Globen
csarnokon.
Haját az arcába fújja a szél.
Csak egy járható út van.
Lehajol, úgy szalad végig a tetőgerinccel párhuzamos gyaloghídon. A
fémszerkezet tompán csörömpöl a léptei alatt. Végül eléri a sarkot. A
környék valamennyi épülete összeér, a szomszéd ház rézteteje azonban
meredekebb, és jóval alacsonyabban fekszik, mint az, amelyen ő áll.
Leugrik, egy méterrel a gerinc alatt landol. Megszédül, és kiteszi a
karját, hogy sikerüljön megtartania az egyensúlyát.
A kulcscsomója kiesik a zsebéből, és csörömpölve landol a tetőn,
lecsúszik, majd beakad a tető alján levő rácsba.
Egy felszálló légáramlatra egy sirály is felkapaszkodik.
Saga egy szédítő pillanatig úgy érzi, mintha alatta az utca egy mély
szakadékba süllyedne.
Felmászik a keskeny folyosóra, és végigmegy azon is, a következő
házig.
 Egy rozsdás lépcső vezet fel a következő tetőre. Saga megragadja a
gerinc mellett futó korlátot, belekapaszkodik, és mászni kezd előre.
Elcsúszik, megüti a csípőjét, mégis erősen kapaszkodik, így ismét
talpra áll.
A szél cibálja a ruházatát.
Remegő lábbal folytatja egy kéményig, ott megragadja a peremet,
megkerüli, és lemászik egy padlásszobába.
Az apró üvegablak mögött azonban semmit sem lát.
Könyökével betöri az üveget, lesöpri a szilánkokat, majd bemászik egy
sötét, üres padlásra, melynek olyan alacsony a plafonja, hogy fel sem tud
egyenesedni benne. A gyalulatlan deszkapadlón halmokban állnak a
poros, századfordulós ajtók.
Saga leül egy padlógerendára, előveszi a telefonját, és megnyitja a
térfigyelő kameráihoz tartozó applikációt.
Már épp azt hiszi, nem működik, amikor hirtelen fénypászmákat lát a
füstös helyiségekben. HD-felbontásra vált, és kinagyítja a nappali képét.
Fekete ruhás rendőrök sétálgatnak a padlóján védősisakban, maszkban,
automata fegyverekkel a kezükben, melyek célkeresztje világít.
Saga felkel, kinyit egy alacsony vasajtót, és lemegy egy szűk lépcsőn a
legfelső lakott szintre.
Ott hat darab, a Mathem által házhoz szállított élelmiszeres
papírszatyrot talál, amelyeket a lift mellett hagytak, a falnál.
Saga lerohan a lépcsőházban. Az egyes emeletek sarkában
kerékpárok, az ablakokban virágok sorakoznak.
A bejáratnál két babakocsi áll. Saga fogja az egyiket, a lábával
felpöcköli a féket, kiviszi a kapun, majd jobbra fordul vele.
A Bastugatanon sehol senki.
Úgy harmincméternyire tőle a kék-fehér kordonszalag lobog a
szélben. Közvetlenül az útkereszteződés előtt egy fekete furgon áll, apró,
villogó, kék fényekkel.
El kell mennie mellette, hogy kikerülje a csapdát.
Minden sietség nélkül végigmegy a járdán a babakocsival, megáll,
majd a kocsi felhajtható tetejének takarásában egy töltényt a csőbe tol, a
pisztolyt leteszi a rózsaszín párnára, azután megy tovább.
 Sehol senkit nem lát.
Megpróbálja kiüríteni az agyát és nem gondolni arra, mekkora a tét,
hogy ne legyen ideges.
Ha sikerül kimásznia ebből a kelepcéből, kideríti, mi történik itt,
azután kidolgoz egy cselekvési tervet.
A háta mögül kutyaugatást hall.
Egy nyugodt mozdulattal felemeli a kordonszalagot, átbújik alatta,
majd megy tovább a furgon felé.
A rendőrautó bal oldala mellett indul el. Szilárdan előrenéz, ám a
babakocsi krómozott részein látja villogni a kék fényt.
Ha legalább a sarkon sikerül befordulnia, futva eljut a Slussenig, ott
pedig eltűnhet a metrómegálló nyüzsgő tömegében, és felszállhat az
egyik szerelvényre.
Már csaknem elhagyja a furgont, amikor az egyik rendőr odalép
mellé, kezében egy pohár kávéval.
Saga lenéz a babakocsiba tett pisztolyra, úgy, mintha egy kisgyereket
nézne.
Még a kávé illatát is érzi, ahogy elmegy a férfi mellett.
Néhány pillanattal később azonban hallja, hogy a férfi lép egyet.
Bakancsa alatt recsegnek a kavicsok. Saga összerezzen, de csak megy
tovább, lenyúl a kocsiba, és megmarkolja a fegyvert.
A rendőr azonban hívást kap a rádióján, és visszamegy a kocsihoz.
Saga pedig elengedi a pisztolyt, és ráteszi a kis takarót.
 60

Saga beállítja a babakocsit egy lépcsőházba, majd fogja a pisztolyt,

beteszi a dzsekije alá a tokba, azután átsiet a Södermalmstorgon, és
keresztülmegy a rengő üvegajtókon. Nem mer körülnézni, hogy
megbizonyosodjon afelől, nem követik-e. Sokan jönnek vele szembe, és
mennek el mellette. Szorosan egy fiatal férfi mögött átlép a beengedő
kapun, majd a lépcsőn leszalad a peronra, és sodródik tovább a
tömeggel.
Egy szerelvény épp beérkezik. A sínek mellett és a rozsdabarna kövek
között por kavarog.
Saga leszegi a fejét.
A szerelvény nyikorogva megáll.
Felszáll a többiekkel együtt, de az ajtó mellett marad, hogy szükség
esetén gyorsan elhagyhassa a kocsit.
Egy középkorú, borostás férfi kék sportdzsekiben ül a szemközti
ülésen, rápillant Sagára, majd sietve másfelé néz.
A vonat mozgásba lendül, mire egy idősebb nő, kezében egy csokor
virággal, kis híján elesik.
Saga már megszokta, hogy örökké bámulják, és aggasztja, hogy a
borostás férfi nem nézett vissza rá többször.
Előveszi a telefonját, és felhívja Randyt, aki azonnal kinyomja a hívást,
ám amikor a metró a Rådmansgatanhoz közelít, ő hívja vissza Sagát.
– Nem beszélhetek veled – mondja idegesen.
A visszhangból Saga rájön, hogy a férfi bezárkózott a vécébe.
– Mi a fene folyik itt tulajdonképpen? – kérdi a nő.
A metró ekkor nyikorogva lefékez, majd megáll az állomáson.
– Saga, fel kell adnod magad és…
– Mi a fene folyik itt? – ismétli meg a kérdést Saga.
 – Próbálják kideríteni, mi szereped van a gyilkosságokban.
– Te azt hiszed, van bármi közöm hozzájuk?
– Nem számít, hogy én mit hiszek – feleli Randy.
– De, nekem talán számít.
– Miért?
– Mert…
Az ajtók egy szisszenéssel kitárulnak, és Saga minden felszállót
alaposan szemügyre vesz, továbbá a peronon állókat is.
– Most le kell tennem – mondja a férfi szomorúan.
– Randy, szükségem van egy rejtekhelyre, ahol…
Randy azonban bontja a hívást, Saga pedig kiugrik a szerelvényből,
épp azelőtt, hogy az ajtók bezárulnának. A borostás férfi az ajtó üvegén
keresztül még a szemébe néz, abban a pillanatban, amint a jármű ismét
megindul.
Saga átkel a peronon, és felszáll a következő, déli irányba tartó
szerelvényre.
Az ajtók bezárulnak mögötte, és a jármű elhagyja az állomást.
Egy középkorú nő háttal ül neki, almát eszik, s közben őt nézi a
telefonja sötét kijelzőjének tükrében.
Egy váltónál a vonat megdől, majd lefékez, és végül megáll a
Városközpontban.
Saga kiszáll, előretolakszik, a lépcsőn megy fel, majd egy szinttel
feljebb felszáll egy ott várakozó szerelvényre.
Ekkor felhangzik a figyelmeztető jelzés, ám az ajtók mégsem zárulnak
be, és a hangszórók megismétlik az indulást.
Az almaevő nő is felszáll, leül a kocsi távolabbi végébe, és a mobilján
beszél.
Az ajtók záródnak, a vonat pedig lassan elhagyja az állomást.
Saga fejében egymást kergetik a gondolatok. Az Országos Bevetési
Egység lerohanta a lakását. Azt hiszik, közvetlen szerepet játszik a
gyilkosságokban. Valami minden bizonnyal történt azóta, hogy
Manvirral beszélt.
Arccal az ablak felé fordulva áll. Pulzusa normális, ám egész teste
verejtékben úszik.
 A szürke betonfalak egymás után suhannak el mellettük.
Állomásokat és városrészeket hagynak el, és a kocsik fokozatosan
kiürülnek, ám a nő még mindig ott ül, almacsutkáját egy szalvétába
csomagolva.
Saga Fruängennél száll le, ott felszalad a mozgólépcsőn, kirohan az
állomásról, keresztül a téren, a gyümölcsárusok között.
Hátranéz a válla felett, majd a széles utcán halad tovább, azután is,
hogy az elkanyarodik jobbra.
Egy fehér furgon hajt el mellette, és pár száz méterrel előtte áll meg.
Saga elhalad egy nyitott terű költöztetőautó mellett. A járdán négy
kartondoboz sorakozik egymáson. A ponyvával lefedett csomagtérben
leszorító szíjak hevernek.
Saga bedugja a telefonját az egyik költöztetődobozba, és lekanyarodik
egy keskeny utcába.
Amikor húsz perc múlva odaér a hatvanas években épült, nagy
üvegablakos villához, a bejárattól átlósan, a lépőköveken haladva a
konyhai bejárathoz ér. Megnyomja a csengőt, azután kilép a sötétbe.
A lépcsőről súlyos léptek hallatszanak, azután kitárul az ajtó.
– Saga? – kérdi meglepetten Karl Speler.
A férfi barna pólót visel, fekete farmerének szára feltűrve.
Derékövének rézcsatja szinte eltűnik jókora hasa alatt.
– Egyedül van? – kérdi a nő.
– Igen, én…
– Bemehetek?
– Persze, csak előbb…
Saga azonban határozottan belép, szinte betolakszik. A férfi kénytelen
kihátrálni előle. Becsukja maga mögött az ajtót, majd bezárja, és
lekapcsolja a villanyt az előszobában.
– Valaki követi? – kérdi a férfi.
– Nem – feleli Saga, és lemegy a lépcsőn.
Hallja, hogy a férfi utánasiet, amint leér a pincébe. A plafonra szerelt
sínekről nyolc lámpa irányul a múzeum legfontosabb tárgyai felé. A
véres papucsát rejtő tárló üvegén megcsillan a fény. Az egyik
pohárszéken Jurek avítt karprotézisének másolata hever.
 Saga továbbmegy a sötét konyhába, be a bárpult mögé, tölt magának
egy pohár vizet, és megissza.
Karl követi őt, leül az egyik bárszékre, és félig nyitott szájjal lélegzik.
Vörös az arca és szőke szemöldöke környéke is.
– Ellakhatnék itt pár napig? – kérdi Saga.
– Azt sajnos nem lehet – feleli a férfi, majd elvigyorodik, úgy, hogy
hegyes szemfogai megvillannak. – Mégis mit gondol? Hát persze!
– Köszönöm – válaszolja Saga, és újratölti a poharat.
– Mi történt? – kérdi a férfi hosszú frufruját hátrasimítva.
– Csak el kell rejtőznöm.
– Mert?
– Az nem számít – nem akarom magát is belekeverni.
– De én azt akarom, hogy belekeverjen – feleli a férfi komolyan.
 61

Karl a csuklóját rázza, amelyen egy fekete Rolexet hord, ezzel is segítve
az óramű automatikus felhúzását, és nyugodtan néz Sagára, aki ismét
kortyol egyet, majd leteszi a poharat, a kezével megtörli a száját, és a
férfi szemébe néz.
– Egy szót sem írhat le abból, amit mondok!
– Oké – mondja Karl, és egyik hüvelykujja körmét kezdi rágcsálni.
– Megértette?
– Persze – bólint a férfi. – Mi történt tulajdonképpen?
Saga a bárszéken ül, vele szemben. Nagy levegőt vesz, majd beszélni
kezd.
– Épp egy sorozatgyilkost próbálok megállítani, erre engem
gyanúsítanak, ha jól sejtem, azzal, hogy belekeveredtem.
– A gyilkosságok elkövetésébe? – lepődik meg a férfi.
– Gondolom – sóhajt fel Saga.
– De miből gondolja? Mit mondtak?
– Kizártak a nyomozásból, a lakásomat pedig ma lerohanta a bevetési
egység.
– Most komolyan?
– Igen.
A bárpult alatt egy kampón gyűrött zakó lóg, bélése elkopott. A család
tévéjének hangja lehallatszik az emeletről.
– Meg tudná magyarázni, miért magát gyanúsítják? – tudakolja Karl.
– Bizonyára hamar rájönnek, hogy tévedtek, de tény, hogy elég
sokszor a saját fejem után mentem, és olykor kissé túlléptem a
hatáskörömet.
– De nincs szerepe a gyilkosságokban, ugye?
– Ez most kérdés?
 – Az.
– Nem, nincs – feleli a nő nyugodt hangon, majd bepillant a
szomszédos helyiségbe. Karl játékasztala le van takarva egy ponyvával.
Az ülőgarnitúrát, az asztalt és a padlót is üres sörös- és energiaitalos
dobozok, folyóiratok, chipseszacskók, édességek csomagolásai,
sütemények celofánjai és egy mcdonald’sos hulladékokkal teli szatyor
borítja.
– Az Országos Bűnüldözés tudja, ki a gyilkos – magyarázza Saga. – De
úgy tűnik, azt hiszik, együttműködöm a nővel.
– Szóval egy nő a tettes?
– Igen. Mara Makarovnak hívják. És ami azt illeti, annak köszönhetően
találtunk rá, hogy többször is meglátogatta Jakov Faustert a fegyházban.
– Ez igaz? – hitetlenkedik a férfi, és felvillant egy önkéntelen mosolyt.
Saga leveti a széldzsekijét, összetekeri, és leteszi a bárpultra. Zöld
pólóját kifordítva húzta fel, pisztolytokjának szíja pedig
megcsavarodott.
– Szóval Fauster a hiányzó láncszem a nő és Jurek között? – kérdi Karl.
– Nem csak ennyi.
Saga kiveszi a pisztolyát a tokból, a tárat kiengedi a bal tenyerébe, és a
csőben levő töltényt is kiveszi.
– Hát mi még? – érdeklődik a férfi.
– A jelek szerint Jurek Walter ölte meg az egész családját – feleli Saga.
– Erről nem tudok semmit.
Saga visszateszi a töltényeket a tárba, azt pedig a markolatba, végül a
fegyvert a tokjába.
– Én úgy tudom, Mara akkor volt az Ytterö pszichiátriai osztályának
ápoltja, amikor maga írta a cikkét Jurekről – mutat Saga a bekeretezett
újságkivágásra. – A lap egyik példánya, amelyet eladtak, még mielőtt
elkobozták volna a maradékot, a jelek szerint az intézet társalgójában
kötött ki. Mara azonnal felismerte Jureket, aki bedrogozta és elrabolta a
családját. Egészen biztos volt benne, hogy ő az, és követelte, hogy a
pszichológusa keressen meg engem.
– Ő viszont csak a nő pszichózisának tudta be az egészet.
 – Igen is, meg nem is… Ugyanis valóban felhívott, és beszélt nekem a
betegéről meg arról, amiket mondott.
Saga itt elhallgat, és igyekszik visszaemlékezni a pszichológussal
folytatott párbeszédére. Tudja, hogy végighallgatta a mondandóját, pár
dologra visszakérdezett, és mindent feljegyzett. Ám akkor már késő volt,
a nő ugyanis már eltévedt Jurek sötét labirintusában.
– Maga hitt neki?
– Nos, abban nem kételkedtem, hogy Jurek volt az, aki elrabolta a
családját, ugyanakkor viszont… arról a helyről, ahonnan megszökött –
„Mojávejáb”-ról –, semmit sem találtam… Mit tehettünk volna? Fésüljük
át egész Svédországot és Oroszországot nyomkereső kutyákkal?
Saga megint elhallgat, maga elé bámul, és egy kézzel lassan a
bárpultot kezdi simogatni.
– És mi lett végül az ügyével? – érdeklődik Karl.
– Most mit mondjak? Maga is tudja, mi lett a vége. Senkit nem sikerült
megmentenem, elszúrtam az egészet. És feltehetőleg ez az oka, hogy a
kollégáim azt hiszik, én segítek Mara Makarovnak bosszút állni.
– Hogy áll bosszút Mara?
– Embereket gyilkol, Joona és az én környezetemből. Több
munkatársunkkal is végzett már. Gyűlöli a rendőröket, mert nem
mentettük meg a családját. Teljesen rám van kattanva, Joonát pedig
mindenki másnál jobban utálja.
– Miért?
– Mert amikor megállíthatta volna Jureket, ő inkább lelépett. A lánya
megmentését ugyanis mindenki másénál fontosabbnak tartotta.
– Ez elég emberinek hangzik.
– De nekünk, akik életben maradtunk, elég nagy árat kellett fizetnünk
érte.
– Dühös Joonára.
– Igen, az vagyok. És leszarom, hogy ez nem egészen igazságos!
Saga felkapja hátizsákját a földről, és kiveszi belőle a laptopot és a
kézzel írt betegnaplót.
– Fel kell adnia magát és elmondania mindent.
– Arra nincs időm – feleli Saga, és bekapcsolja a laptopot.
 – Pedig ez az egyetlen értelmes megoldás.
– Mi?
– Ha feladja magát, szerez egy ügyvédet és…
– Azt nem lehet.
– De miért nem?
– Nincs több kérdezősködés! – vág a szavába Saga. – Bocs, de muszáj
gondolkodnom.
Kinyitja Sven-Ove Krantz naplóját, és megkeresi a férfi jegyzeteit,
amelyeket az után az ülés után készített, amikor Mara megkérte, hogy
lépjen kapcsolatba Sagával, abban reménykedve, hogy ő meg tudja
menteni a családját.
A pszichológus röviden leírta, hogyan történt, amikor belépett a
társalgóba, megtalálta az újságot, majd odalapozott a cikkhez, amely
nagy betűkkel és fotókkal szerepelt a lapban.

Megítélésem szerint a szöveg számító és komolytalan. Semmiféle alapja nincs

annak, hogy létezne egy titokzatos sorozatgyilkos, még akkor sem, ha a
szabadidőközpont udvarán valóban gyilkosság és emberrablási kísérlet történt.
Ugyanakkor feltételezhető, hogy amennyiben tényleg Saga Bauer nyomoz az
ügyben, az Országos Bűnüldözési Osztállyal együtt, az ügy jóval bonyolultabb,
mint egy gyermekelhelyezési per.

A következő bejegyzés azt tanúsítja, hogy Sven-Ove elmondta Marának,

hogy mindent, amit hallott tőle, továbbított Saga Bauer felügyelőnek. És
egyértelműen látszik, hogy Mara ezek után került mániás fázisba.
Folyton csak az járt a fejében, hogy kijusson, és segítsen a rendőröknek
megmenteni a családját.
Sagának ismét eszébe jut a Krantzcal folytatott telefonbeszélgetés. A
férfi kedves, megértő és kifinomult ember benyomását keltette.
Egy bizonyos, meg nem nevezett betegéről beszélt, aki rémisztő
események szemtanúja volt, amelyeknek Saga nyomozásához van közük.
Saga archiválta az adatokat és a beszélgetés felvételét, de tisztán
emlékszik rá, hogy Krantz információi alapján kezdett összeállni a
fejében valami pszichotikus fantázia azzal kapcsolatban, hogy Jurek a
KGB embere.
– A betege elárulta, hová vitte ez az ember a családját? – tudakolta
Saga.
– Nem, nem emlékszik rá, csupán egy táblára, amelyen a „Mojávejáb”
név állt… Talán valahol Oroszországban, talán Svédországban – felelte a
férfi.
Saga ekkor látta be, hogy ez egy kivitelezhetetlen küldetés, még akkor
is, ha a család valóban létezik, és még életben vannak. Már így is elég
extrém helyzetben találta magát, ami hamarosan még különösebb
fordulatot vett, míg végül totális katasztrófába torkollt.
 62

A mohalepte felföld eső után már-már természetfeletti zöld színben

tündöklik. A Kaldakvísl folyó mély, kanyargós kanyont vájt ki magának a
vulkáni eredetű hegyből.
A víz időről időre belekap Sven-Ove Krantz gázlónadrágjába a
combjánál és a csípőjénél. A sebes folyó megpróbálja átlósan
előrelökdösni.
Apró rántásokkal húzza ki a színes tollakkal a horogra tűzött legyet.
Óvatosan oldalvást lép, és még egyszer megpróbálja alulról bedobni a
horgot. Apró vízcseppek fröccsennek a jobb kezére, amikor a zsinór
kirepül, és végiggördül a víz felszínén.
A horog megcsillan, a légy pedig tökéletes helyen landol, egy
nyugodtabb részen.
A hatalmas gleccser olvadékvize olyan hideg, hogy Sven-Ove lába
máris ledermedt, de képtelen abbahagyni.
A csalit elkapja az áramlat, és megforgatja egy kő körül. Az úszó
zsinór vége lebukik a víz alá, ő pedig szemből emeli ki a botot. Azonnal
érzi az éles rántást, amint a horog beakad valamibe. A fék csak úgy süvít,
ahogy a zsinór pörög lefelé, amikor a szajbling keresztbe rántja az
áramlaton, és beviszi az árnyas részbe, a sziklák tövéhez.
Sven-Ove megvárja, míg a karcsú bot már annyira meghajlik, hogy
bambusznyele recsegni kezd.
Ekkor a hátizsákjában megszólal a telefonja.
A szajbling lefelé száguld az áramlattal, majd megáll a sötét és mély
vízben. A megfeszült zsinórt ütemesen rángatja a dühödt áradat.
Sven-Ove lefárasztja a halat, miközben megfigyeli a víz kristálytiszta
felszínét.
 A hal hófehér hasa megvillan, majd élesen oldalirányba húz,
egyenesen a folyó zubogó, habzó része felé.
Sven-Ove megpróbál ellentartani, mivel tudja, hogy a vadvíz könnyen
elragadhatja a zsinórt, és kiránthatja a horgot a hal szájából.
A hal lassan közelebb küzdi magát a vízeséshez, a férfi pedig
megfeszíti a féket, és látja, amint a zsinór átvág a tajtékos vízfelszínen.
Kinyújtott karral megemeli a botot, amely recsegve félkör alakban
meghajlik.
A hal nagy nehezen megáll, ránt egyet a zsinóron, majd visszafordul a
sziklák felé.
Sven-Ovénak most már fogytán a türelme, nem hagyja, hogy még
egyszer kitörjön. Megvárja, míg a méretes szajbling annyira ellenáll a
bot véget nem érő rugalmasságának, hogy végül teljesen kifárad, és
könnyedén ki lehet emelni.
Öt perc múlva a hal feljön a felszínre, az oldalára fekve tekergőzik, és
felcsapja a vizet.
Sven-Ove óvatosan feltekeri, kicsivel a felszín alatt tartva a
szajblingot, hogy az le ne szakítsa a csalit.
Odavezeti a halat magához, majd a kopoltyújánál fogva óvatosan
felemeli, és kiszedi a szájából a csalit. Aztán csak nézi a hal tökéletes
testét, ezüstpöttyös oldalát és ólomszürke hátát, végül megcsókolja
kerek „orrát”, és visszadobja, hadd ússzon tovább.
Sven-Ove visszagázol a vízben, felfelé, árral szemben. Már nem érzi a
lábát, megcsúszik a kerek köveken, de végül sikerül talpon maradnia, és
kievickél a partra.
A fehér felhőtakaró ránehezedik a sötétszürke hegycsúcsokra.
Leteszi a horgászbotot a zöld mohára, és leveszi a hátizsákját, épp
akkor, amikor a telefonja ismét rezegni kezd.
– Krantz – szól bele, és a telefont tartó kezén érzi a halszagot.
– A nevem Joona Linna – mondja egy férfi a vonal túlvégén finn
akcentussal. – Rendőrfelügyelő vagyok az Országos Bűnüldözéstől.
– Ami azt illeti, épp szabadságon vagyok. Miről van szó?
– Az egyik korábbi betegéről. Tudna időt szakítani egy találkozóra?
 – Hogyne. Ha idejön. Százötven kilométerre keletre vagyok
Reykjavíktól.
– És saját maga tűzi fel a legyet a horogra?
– Persze – feleli Sven-Ove, és meglepetten körbenéz. – Ez amolyan kis
hobbi.
– Emlékszik egy bizonyos Mara Makarov nevű betegére? – tudakolja
Joona.
– Feltételezem, hogy a bűnüldözésiek felügyelője tisztában van a svéd
titoktartási szabályokkal, ami pedig annyit jelent, hogy ha mégis keres,
akkor Mara valami nagyon ostoba dolgot követett el.
– Hat gyilkosság elkövetésével gyanúsítjuk.
– És nem lehet, hogy tévednek?
– Milyen volt, amikor még a maga betege volt?
– Eleinte rendkívül szorongó, ám jól reagált a kezelésre, ezért
lecsökkentettük a gyógyszerezését egy minimális, stabil szintre, majd
lépésről lépésre engedtük ki őt a nyílt osztályra.
Sven-Ove leül egy kőre, és emlékezetből elkezd mesélni arról, hogyan
ismerte meg Marát és az ő traumáját, azután ismerteti a módszerét,
amelynek lényege, hogy a pszichotikus kijelentéseket igaznak tekinti, és
aszerint is jár el.
– Ezért azt tettem, ami az adott helyzetben értelmesnek tűnt –
magyarázza. – Lejegyeztem, amiről Mara beszámolt, és kapcsolatba
léptem a felügyelővel, akire tartozott az ügy.
– Emlékszik a nevére?
– Saga Bauer.
– És ő hogyan reagált erre?
– Végighallgatta, és megköszönte a segítségemet. Hogy azután mi
történt, azt már nem tudom.
– Emlékszik rá, hogy pontosan mit mondott neki?
– Minden részletre nem, de azt megtalálja a betegnaplóban. A lényeg
az volt, hogy a KGB vagy egy sorozatgyilkos elrabolta Mara egész
családját, és elrejtette őket egy hely közelében… amely nem létezik.
– Nem emlékszik, mi volt ez a név?
 – Csak arra, hogy úgy hangzott, mintha oroszul lenne, talán
„Dzsajebavajaba”, nem, nem tudom… Mara mindenesetre azt állította,
hogy végül sikerült megszöknie a gyilkos karmai közül, a rendőrség
azonban nem hitt neki, csak bevitték a sürgősségi pszichiátriai
osztályra… Azt állította, ő már rég megtalálta volna a családját, és
megmentette volna őket, ha nem fektetik be kényszergyógykezelésre.
Sven-Ove felegyenesedik, végignéz az áradó folyón, és valahol mélyen
nagyon szerencsésnek érzi magát, amikor arra gondol, hogy ez az egész
még négy teljes napig csak az övé.
– Saga Bauer visszajelzett önnek valaha ezzel kapcsolatban? – kérdi
Joona.
– Nem, de nem is számítottam rá.
– Mara idővel megváltoztatta a történetet?
– A KGB-szálat ejtette.
– Akarta, hogy maga Saga Baueren kívül valaki mással is felvegye a
kapcsolatot?
– Nem. De elég gyakran rákérdezett, hogy Bauer jelentkezett-e.
– És kikről tett még említést?
– Főleg a hajóskapitányról, akiről azt állította, ugyanaz a személy,
mint a Saga Bauer által üldözött sorozatgyilkos. Beszélt még a
családjáról, a szüleiről: Ivanról és Tatjanáról, a nővéréről, Natasáról… és
Natasa kisfiáról, Iljáról.
– És arról, aki őrizte őket?
– Róla is, de a nevét nem említette.
– És Ytterö többi ápoltjáról?
– Olykor emlegette őket.
– Na és egy Jakov Fauster nevű férfit? Esetleg úgy, hogy Fauster
Mester?
– Nem.
– Jurek Waltert?
– Nem emlékszem pontosan, de jövő héten hazautazom Stockholmba,
és akkor előkeresem a betegnaplókat, ha akarja.
– Csak még egy utolsó kérdés – mondja Joona nyugodtan. – Valaki
„Pók”-nak nevezte Marát. Van róla fogalma, miért?
 Sven-Ove ismét a tajtékzó áradatot nézi, és közben maga előtt látja
Marát, azt, hogy milyen mélyenszántó dolgokat tudott mondani.
– Emlékszem, gyakran beszélt a pókokról, amelyeket a rabsága idején
figyelt meg… Apró, szürke kis vadászok, amelyek megbénítják a
zsákmányukat, majd beszövik a hálójukkal, mérget fecskendeznek a
testükbe, és elemésztik őket.

Joona leteszi a mobilját az asztalra, és az ablakon át lenéz az Adolf

Fredrik-templomra, majd a háztetők felett a Városházára és a régi
rendőrőrsre.
Úgy véli, érti már, mi történt: amikor a pszichológus kapcsolatba
lépett Sagával Mara Makarov megbízásából, Saga olyan fontos lett Mara
számára, hogy azóta is hozzá fordul, mióta ő maga vette át az elkövető
szerepét.
Beszélnie kell Sagával, mégpedig gyorsan. Ő nem hiszi ugyan, hogy a
nő bármilyen módon segítette volna Marát, de még ha így lett volna,
akkor is jobb lesz, ha mielőbb feladja magát.
A média máris szimatot fogott, pedig a rendőrség még nem is hívott
össze sajtótájékoztatót.
A bűnüldözési osztályon veszélyesen túlfűtötté vált a hangulat.
Saga telefonjára Säfflében találtak rá, egy költöztetőautóban,
amelynek rakományát épp ki akarták pakolni.
Az is kiderült, hogy Saga ismerte Stefan Bromant. Szerdán ugyanis
névtelenül felhívta a rendőrséget, és elmondta, hogy a férfi
rendszeresen fizetett szexuális szolgáltatásokért.
A technikusok nátronlúg nyomait találták meg a nő
motorkerékpárján, és lószőrt az egyik hátizsákján.
Manvir házkutatást tartott Sagánál, és a helyzet nagyon könnyen
fokozódhat odáig, hogy országos körözést adnak ki ellene, és
felfegyverzett egységeket is bevetnek az előkerítésére.
Joona Sagára gondol, és a történtekre, ahogy az az ő szemszögéből
kinézhet. Biztos benne, hogy a nő megérti, miért őt gyanúsítják. Amint
sikerül lenyelnie a büszkeségét, kapcsolatba fog lépni Joonával.
 Előveszi a mobilját, és felhívja az osztály vezetőjét, Morgan
Malmströmöt, hogy megossza vele a gondolatait.
– Megértem, mit érzel – feleli Morgan rövid szünetet tartva. – Saga
mégis első számú gyanúsított, Mara Makarovval egyetemben.
– Pedig hibás az elgondolás. Tény, hogy meg kell magyaráznia egyet s
mást, de ami azt illeti, szinte minden gyilkosság idejére alibije van.
– Tudom, úgy értem…
– Nem lőtt le senkit – vág a szavába Joona.
– Ezt nem is állítottuk, de sáros az ügyben, erre Manvirnak
bizonyítékai is vannak… és nem csak az felel egy gyilkosságért, aki elsüti
a fegyvert.
Joona pár másodpercre behunyja a szemét, majd leül, és teleszívja a
tüdejét levegővel.
– Én csak azt mondom, ha… ha sikerül rávennem Sagát, hogy adja fel
magát, garanciát kell adnom rá, hogy csakis én kísérem be a börtönbe,
senki más.
– Bízik majd benned?
– Azt hiszem, igen, de az egészet nagyon diszkréten kell csinálni,
semmi hivatalos papír, sem ügyész, sem sajtóközlemény vagy…
– Két nap – vág a szavába Morgan.
– Hogyan?
– Két napot kapsz rá.
– És megígéred, hogy úgy csinálhatom az egészet, ahogy én
szeretném? – kérdi Joona.
– Igen.
– És ha sikerül megtalálnom, felhívlak, te pedig elintézed, hogy ne
kelljen erről bejegyzést írni a börtönben?
– Ha szerinted ez a legjobb megoldás – feleli a főnöke.
 63

Saga letakarítja Karl Speler dohányzóasztalát, hogy a laptopja és az

utolsó merevlemez elférjen rajta, amikor a férfi közli, hogy elmegy
zuhanyozni.
– Kölcsönkérhetem a telefonját egy hívás erejéig?
– A PIN-kódom 915837 – feleli Karl, és odaadja a készüléket Sagának.
Azután kimegy, Saga pedig felül a fotel karfájára, és felhívja Randyt a
magántelefonján.
– Itt Randy – szól bele a férfi kíváncsian.
– Tudsz beszélni? – kérdi Saga halkan.
– Mi történik itt, Saga?
– Én nem követtem el mindazt, amivel vádolnak.
– Nekem nem kell bizonygatnod, úgyis tudom. Fel kell adnod magad,
mielőtt…
– Akkor sosem kapjuk el a Pókot – vág a szavába a nő.
– Ez nem a te felelősséged. Te már nem vagy rendőr.
Saga Karl telepakolt polcát nézi, amelyen a játékkonzol is áll, valamint
egy vízipipa, egy Szabadság-szobor alakú gyertya és egy dobozból kiugró
bohóc piros-sárga selyemruhában.
– Van valami fontos fejlemény a nyomozást illetően? – érdeklődik
Saga.
– Nem, nem hinném.
– Újabb ónfigurák?
– Nincsenek.
Saga lába körül a padlón mindenütt üres chipseszacskók,
édességpapírok, játékzsetonok és nyolcvanas évekbeli vinyllemezek
hevernek.
– Az Országos Bevetési Egység lerohanta a lakásomat – panaszolja.
 – Én csak annyit hallottam, hogy házkutatást akartak tartani.
– Automata karabélyokkal, mesterlövészekkel, villanógránátokkal
meg effélékkel…
– Hát ez tiszta őrület – suttogja Randy.
– Nem is értem – teszi hozzá Saga alig hallhatóan.
– Azt mondtad, szükséged van egy rejtekhelyre. Talán tudok…
– Nem akarlak jobban belekeverni, mint amennyire már sikerült.
– Engem már nem zavar.
– Voltaképpen csak azt akartam mondani, hogy ha meghalok, tudd,
hogy te voltál életem szerelme – közli Saga, majd leteszi a telefont, még
mielőtt a férfi válaszolhatna.
Saga mély levegőt vesz, letöröl pár könnycseppet, majd leül a
kanapéra a laptopja elé, és Krantz utolsó, Marával készített felvételeit
kezdi nézni. Bár a beszélgetések több mint egy évet ölelnek fel, a beteg
mindvégig hűen ragaszkodik az egyes részletekhez.
Karl Speler közben visszatér, haja az égnek áll, a vállán törülköző.
Odébb tesz egy nagy csomó napilapot, leül a fotelba, és figyeli a terápiás
beszélgetést.
Mara Makarov leteszi a kezéből Arkhimédésznek az emelőkarokról írt
tanulmányát. Haja jól fésült és csillogó, mimikája összeszedett, tekintete
értelmet sugároz.
Nyugodt hangon elmagyarázza, hogy ki kell jutnia, hogy megmentse a
családját. Sven-Ove erre azt ecseteli, milyen jól halad, már a
gyógyszeradagját is csökkenteni lehetett, és beszélni fog a kollégájával,
hogy ősszel engedjék ki.
Mata folyamatosan visszatér Saga Bauerre, kérdezgeti, jelentkezett-e
már, és elkapták-e már a gyilkost.
– Nem kaptam tőle semmilyen visszajelzést – feleli a férfi.
– Különös – sóhajt fel Mara.
Fél évvel később Mara úgy kering a helyiségben, akár egy elejtett állat,
amely nem képes elfogadni, hogy legyőzték. Már-már katatón
állapotban van, és idegesen mormol valamit magában oroszul.
Tisztán látható, hogy nem bírta elviselni azt a hosszú időt, amely
szükséges lett volna ahhoz, hogy meghallgattassék a nyílt osztályra
kerülési kérelme. Amint a pszichológus mondani próbál neki valamit, ő
azonnal közbevág, és azt üvölti: „Igyí vmojávejáb, igyí vmojávejáb!”
Majd egyszer csak elhallgat, és tovább járkál körbe-körbe.
Innentől fogva csaknem tizenöt hónap telik el a következő ülésig, ahol
a nő ismét egész más arcát mutatja, nyugodt és belassult a maga módján.
– Hogyan képzeli el a jövőjét? – tudakolja Sven-Ove az utolsó felvétel
végén.
– Az enyémet?
– Igen.
– Miért, van jövőm?
– Próbálja megfogalmazni, legalább egy mondatban, milyennek látja a
jövőjét – biztatja a férfi.
– Egykor láttam egy kis birtokot Västerhaninge mellett, azt hiszem –
magyarázza Mara, majd kis időre a gondolataiba mélyed, mielőtt
folytatná. – Odaképzelem magam a családommal együtt. Száraz, nyári
nap van, a szántóföldek szinte gőzölögnek, a fű kiszáradt, a fákon
összepöndörödtek a levelek… Én pedig egy széken ülök az árnyékban a
traktor mellett, és egy zsírpapírba csomagolt fahéjas tekercset eszem, és
Vadim és Aglaja gyerekeit nézem, akik kroketteznek… Így képzelem el a
halálomat.
Saga az utolsó ülés végeztével kikapcsolja a laptopot, majd Karlra néz,
aki karba tett kézzel ül.
– Hát erről van szó – jegyzi meg.
– Érdekes – feleli a férfi, majd feláll.
Míg Saga átolvassa Sven-Ove Krantz utolsó bejegyzéseit a
betegnaplóba, hallja, hogy Karl megágyaz odaát.
A pszichológus röviden elmondja, hogy úgy érzi, a nő kezelése
befejeződött, és most már összhangba került önmagával, és helyes a
valóságészlelése. Azután feljegyzéseket készít arról, hogy innentől
kezdve valamennyi heti megbeszélésen szóba hozza majd a főorvosnak,
hogy Mara Makarovot ki kellene engedni.
Saga épp felegyenesedik, amikor Karl belép, és a kanapén is megágyaz
a régi lepedőjével. Saga ránéz a férfi bekeretezett, Jurek Walterről szóló
cikkére, amely az elkobzott újságban szerepelt, és közben arra gondol,
hogy a legtöbb dologban igaza volt, még akkor is, ha a való életben a
gyilkos sokkal rosszabb, mint azt a legmerészebb álmaiban képzelte
volna.
– Használhatom a fürdőszobát? – kérdezi.
– Itt kint a gardróbban talál tiszta törülközőt.
Saga belép a fürdőszobába, becsukja maga mögött az ajtót, ekkor látja,
hogy az egész zárszerkezet ki van szerelve belőle. Egy oslói Grand Hotel
logójával ellátott törülközőt akaszt fel egy fogasra.
A halványkék fürdőszobában a linóleum felhólyagosodott, sárga,
műanyag borotvák sorakoznak a mosdó szélén, a vécének pedig hiányzik
a fedele.
A távolabbi sarokban pedig a mosógép mellett a fekete penész már
csaknem egyméteres magasságig felkúszott.
Saga ellenőrzi, nincsenek-e rejtett kamerák a helyiségben, mielőtt
levetkőzik, és belép a zuhany alá.
A keverőkar levált a falról, ezért acéldróttal hozzákötözték az
emeletről lefelé futó csőhöz. Saga óvatosan elfordítja a kart, majd vár
pár másodpercet, azután beáll a meleg vízsugár alá.
A zuhanyfüggöny remeg, ahogy a sugarak ütemesen csapkodják.
Saga tusfürdővel mos hajat, és közben Sven-Ove Krantz szavai járnak
a fejében arról, hogy Marának most már helyes a valóságészlelése. Ez
gyakorlatilag annyit jelent, hogy az évek során a pszichológus többet
változott, mint a beteg. Úgy kezelte Marát, mintha a nő igazat mondana,
és utólag már maga is kezdte elhinni, hogy amit Mara mond, az a
valóság.
Saga kiszáll a zuhany alól, megtörülközik, és látja, hogy egy nagy,
habos tócsa gyűlt össze a mosógép alatt a távolabbi sarokban.
Visszaveszi piszkos ruháit, és kimegy a fürdőszobából. Rögtön
megérzi a sült szalonna átható illatát. A bárpult körül gőz terjeng. A
hifitoronyból nyolcvanas évekbeli popzene hallatszik. Karl
mindkettejüknek megterített a magas pulton, és odakészített egy kancsó
vizet is.
– Igazán nem kellett volna főznie – mentegetőzik Saga.
– Á – mosolyodik el a férfi.
 – Bár tény, hogy éhes vagyok – teszi hozzá Saga.
A férfi leveszi a tűzhelyről a serpenyőt, és egy parafa alátétre teszi, a
bárpultra.
– Van más evőeszközöm is, de mint megtudtam, ezt a fogást valójában
kanállal kell enni – magyarázza a férfi.
– A kanál teljesen megfelel.
– Bon appétit – mosolyog a férfi, és nyom egy kis ketchupot az ételre.
Lehet, hogy csak az éhség teszi, de a gyorstészta, a sült póréhagyma és
szalonna, só és feketebors kombinációja meglepő módon ízlik Sagának.
Evés közben Karl arról beszél, hogy szerinte az újságírószakma abba
az irányba halad, hogy arról kell írni, amire az olvasók várhatóan
rákattintanak, a reklámbevételek növelése érdekében.
– Valójában mégis az aggaszt a legjobban, hogy veszélyben forog az
újságírói függetlenség… Már nem írhatja le az ember a saját meglátásait,
csak a laptulajdonosét – folytatja a férfi, majd megtörli a száját.
– Úgy gondolja? – kérdi Saga, és szed még a serpenyőből.
– Tulajdonképpen nem, csak most eléggé el vagyok keseredve, és
olykor jólesik morgolódni egy kicsit – magyarázza Karl, olyan szélesen
mosolyogva, hogy hegyes szemfogai is kivillannak.
– Maga dél-afrikai – mutat rá Saga a falra függesztett zászlóra.
– Igen, én és az anyám tizenöt éves koromban költöztünk ide… de
megtartottam az apám vezetéknevét. Speler afrikaans nyelven azt
jelenti, hogy „játszani”.
– De maga már akkor is beszélt svédül?
– Anyám Smålandból származik.
– És milyen volt ideköltözni?
– Kellemes, nyugodt, hideg… Magániskolába jártam, és itt egy év alatt
levizsgáztam az egész középiskolai anyagból, mégpedig kitűnőre. Azután
bejutottam az újságíró-iskolába… Most pedig itt vagyok!
Saga iszik, majd leteszi a vizespoharat a pultra, és látja, ahogy a fény
megtörik a víz hullámzó felszínén.
– A zuhanyzóban nem megy le rendesen a víz – jelzi a férfinak.
– Nem jó irányba lejt a padló. A keverőcsap tönkrement, a mosdó
megrepedt… Meglehet, hogy ez nem egy álomlakás, de mit mondhatnék?
Illik hozzám és a karrieremhez.
– Csak egy kissé balszerencséje volt.
– Hát ez a lakás is pontosan ezt a hatást erősíti. Rosszul alszom benne,
bezártságérzetem van, minden áthallatszik, azt is tudom, mikor
szexelnek odafent a tulajok – ami mondjuk szerintem bónusz… Nincs
ablakom, se zár az ajtómon, se konyhai elszívóm… Még csak egy papírba
csomagolt fahéjas tekercsem se, amivel megkínálhatnám…
– Mennem kell! – vág a szavába Saga, és lecsusszan a székről.
– Elnézést, ha…
– Csak ellenőriznem kell valamit – teszi hozzá gyorsan Saga, és
megtörli a száját egy darab háztartási papírtörlővel.
A fahéjas tekercsről kristálytiszta pontossággal eszébe jutott valami.
– Magával mehetek? – kérdi Karl.
– Ha van kocsija – feleli Saga, és felcsatolja pisztolytáskáját.
– Olyan embernek néz engem, aki kocsit tart?
– Az órája viszont szép – állapítja meg Saga, miközben felhúzza a
cipőjét.
– Amikor betöltöttem a tizennyolcat, az apám egy Rolexet akart
ajándékozni nekem, de nem fogadtam el, túl büszke voltam hozzá… Ezt
egy aukción vettem magamnak, amikor betöltöttem az ötvenet.
– Pár óra múlva visszajövök – közli Saga, és elindul.
– Hová megy?
– Västerhaningébe…
A férfi gyorsan magára rántja a kabátját, és követi őt a múzeumon át.
A tárló, amelyben Saga véres papucsa áll, megremeg a lépteiktől.
– Gondolja, hogy Mara ott lakik, amiatt, amit mondott a haláláról? –
kérdezi.
– Tágas térre és a világtól való elzártságra van szüksége, hogy tudjon
dolgozni azzal a nagy mennyiségű vegyszerrel.
– Szerzek egy kocsit.
– Meddig tart?
– Fél perc.
 64

Mara Makarov a sötét konyhájában üldögél, és a hüvelykujja körmét

rágcsálja. Előtte az asztalon három fénykép. Kezébe veszi az egyiket,
kettétépi a közepénél, majd feláll, és odamegy a tűzhelyhez. A padlón
heverő üres konzervdobozok összekoccannak. A legkisebb platni
hőszabályzóját a maximumra tekeri, majd visszamegy az asztalhoz,
lesöpri a képeket a földre, és a kezét többször, erősen belevágja az asztal
lapjába.
– Igyí vmojávejáb! – üvölti, és két kézzel kezdi fojtogatni saját magát.
Addig szorongatja a nyakát, míg már nem kap levegőt, s közben az
ablaküvegben a saját tükörképét bámulja.
Azután elengedi magát, és az udvaron álló májusfára néz.
A nyírfalevelek már megbarnultak, a réti virágok elhervadtak.
A fa körül körben fehér koponyák, bordák, combcsontok és
medencecsontok hevernek.
Ám ez a része csupán a fantáziája szüleménye.
A tűzhely ropogni kezd, mire Mara villámgyorsan megpördül, és
kiveszi a pisztolyt a tokjából.
Megfeledkezett a platniról, amely már vörösen izzik.
Fehér csontok és vörös vér, gondolja. Fehér és vörös, fehér és vörös.
Mara korábban megformázott egy agyagfigurát. Fényképeket nézett
meg hozzá, kivéste az arcvonásait egy kés hegyével, majd szilikonból
formát öntött köré.
Visszamegy a tűzhelyhez, és a masszát a tiszta óndarabkákkal együtt a
platni mélyedésébe önti.
Reggel az emelődarut használta, hogy felemelje a nehéz gumizsákot a
kézikocsira. A férfi lába a peremen túl lelógott a földre, miközben
bevonszolta őt a garázskapun át, és ismét üvölteni kezdett, és kínjában
reszketett, amikor Mara kiborította őt a kavicsra. A sűrű lúg ezalatt már
lemarta a bőrét, és eltüntette az arcvonásait és az apróbb
ismertetőjeleit.
Mara ezután beült a pick-upjába, és idegesen tolatni kezdett a garázs
felé, s közben véletlenül átment a férfi fején is. A zsák szétrobbant, majd
úgy egyméteres körzetben vér és agyvelő spriccelt szét a földön. Mara
egy kicsit előrehajtott, azután kiszállt, lehajtotta a rámpát, és felhúzta a
zsákot a csörlővel a kannák közé. A férfi teste ekkorra már teljesen
elernyedt, olykor azonban az idegei rángatózni kezdtek.
Ismét összehegesztette a zsákon támadt rést, földet hányt a kifolyt
vérre, az autót az erdő szélén parkolta le, ponyvát borított rá, majd
visszament, megevett egy fél doboz olajos tonhalat, azután kihányta.
Most a tűzhely előtt áll, és bámulja, ahogyan az óndarabkák
összeolvadnak a melegtől, és tükörfényes kis tócsát alkotnak, melynek
igen nagy a felületi feszültsége.
Fog egy szál gyufát, letöri a gyújtófejet, beleteszi az olvadt fémbe, és
nézi, amint egy halványszürke füstkígyó száll fel belőle.
Kikapcsolja a tűzhelyet, és a masszával óvatosan megtölti az
öntőformát. A szilikongumin keresztül is érzi a forróságát, rátölt még
egy kicsit, és összerázza.
Egy apró ezüstgyöngy a mutatóujján landol. Egy kis ideig égeti, majd
az éles fájdalom eltompul.
Remegve felfelé fordítja a tenyerét, és az ón maradékát beleönti.
Az olvadt fém fortyogni kezd, amint a bőréhez ér, és a fájdalomtól
megbicsaklik a térde. Lerogy a földre, hátát a konyhaszekrénynek
támasztva. Jobb kezével tartja a csuklóját, és nézi a fémet, ahogy
megmerevedik a kezében, és elveszti a csillogását.
Remegő lábakkal feláll, lerázza a kis fémdarabot a kezéről, és hallja,
hogy az megzörren a mosogatóban.
A fájdalomtól hirtelen magához térve Mara már ezredszer vezeti le a
képletet az idővonallal, a paraméterekkel és a matematikai
egyenletekkel.
Amikor leül az asztal mellé, még mindig szapora a pulzusa.
 A múlt szinte már tökéletes, bár többször is újra kellett terveznie a
dolgokat.
A jövőre vonatkozóan azonban a legnehezebb pillanatokat pirossal
karikázta be.
A jövőbeni lehetőségek ok-okozati összefüggéseinek ágrajzát
tanulmányozza.
Újra meg újra újabb valószínűségszámításokat végez, kiszámolja a
sztochasztikus folyamat véletlen változóit, és szembeállítja azokat a
pszichológiai valószínűséggel.
 65

Az autó ablakán áthatoló borostyánsárga útmegvilágítás időről időre

végigsiklik Saga erősen összpontosító arcán és a volánt markoló bal
kezén.
Karl, aki mellette ül, próbál nem túl gyakran ránézni.
A fekete Porsche épp elhagyta Söderhagent a Nynäsvägenen
keresztül.
Húsz perccel ezelőtt Saga még odakint állt az utcán a nagy, egyszintes
villa előtt, amelynek pincéjében Karl lakást bérel, és a társalgóban álló
tévé visszatükrözött képén keresztül figyelte, ahogy a férfi végigmegy a
tulajdonosék konyháján. Egy szót sem szólt, nem adta semmi jelét
annak, hogy ott van, lámpát sem kapcsolt, csak belopózott az
előszobába, és leemelt egy kulcsot a szekrényről.
Pár másodperc múlva azonban felemelkedett a garázsajtó.
Miközben Saga vezetett, Karl követte az utasításait, és olyan
birtokokat keresett Västerhaninge környékén, amelyeken szántóföld és
traktor is volt.
Összesen tizenöt ilyet talált, ám egyiket sem lehetett a Makarov
névhez kötni. Csak amikor kiterjesztették a keresést a Mara által
említett Vadim és Aglaja névre is, akkor akadt egyetlen találatuk.
Egy bizonyos Vadim Gurkin vásárolt egy telket az Ormstavägenen,
mindössze egy évvel a Stockholm távolabbi szigeteinél történt
hajószerencsétlenség előtt. Az orosz rokonság, akik Vadim halottá
nyilvánítása után megörökölték az ingatlant, azóta sem kérvényeztek
újabb telekkönyvi bejegyzést a Földhivatalnál, ezért aztán a birtok
amolyan senkiföldjévé vált.
A Forsnál levő pihenőnél Saga rákanyarodik az autóút lehajtójára,
elhalad a sötét bánya mellett, majd behajt az 560-as útra, a viadukt alá.
 – Én nagyon izgalmasnak találom ezt – jegyzi meg Karl. – De azt
gondolom… Mármint nem lehet, hogy okosabb lenne, ha feladná magát,
és mindezt elmondaná a rendőrségnek is?
– Arra most nincs idő… Én vagyok az egyetlen, aki megmentheti
Joonát! – vágja rá Saga.
Ismét a gázra lép, ám a keskeny földút elkanyarodik egy világoskék
bádogtetejű ipari épületegyüttes mögé.
– Miért csak maga tudja megmenteni Joonát? – kérdi óvatosan Karl.
– Mert Mara ezt mondta, és ő mindenkinél jobban gyűlöli Joonát.
– Tehát Makarov azt mondta…?
– Ha nem állítom meg Marát, meg fogja ölni Joonát.
– Beszélnie kellene Joonával.
– Meglehet – suttogja Saga.
A kék tetejű ipari épületeket elhagyva üres parkolókat és több sorban
szemeteskonténereket látnak, de több épületet már nem.
Végighajtanak a kavicsoktól ropogó úton, elektromos kerítésekkel
körülvett legelők mellett, majd be az erdő sötétjébe.
Ágak karcolásszák az autó oldalát.
A tompított fényszóró fénye szűk, félkör alakú átjárót formáz előttük.
Bár Saga lassít, valahányszor mélyebb árkokat lát az úton, a jármű
mégis nagyokat döccen, amikor áthajt rajtuk.
– Közeledünk – jegyzi meg Karl visszafogott lelkesedéssel.
Szinte képtelenség látni az utat a fák törzse között, míg ki nem érnek
az erdőből egy halványszürke, lapos tájra, ahol száraz, poros, parlagon
hagyott szántóföldek sorakoznak a sötétben.
Felzavart csókák keringenek egy kisebb liget körül, távolabb, az
elektromos vezetékek alatt pedig néhány vadállat kóborol.
– Valahol itt kell lennie, nagyon közel – jegyzi meg Saga.
Tesznek egy széles kanyart, amerre az út viszi őket, majd az árokban
növő, sűrű bozóton keresztül felrémlik előttük egy sötét birtok.
Több elhagyatott, vörösre festett tanyasi épület is áll itt egybeépítve.
Járművet egyet sem látnak, sem pedig fényt a megrepedt ablakokon
keresztül.
 Elhajtanak a birtok feljárója mellett, majd még néhány száz métert,
megfordulnak, ahol lehet, egy kis darabon visszamennek, végül
megállnak egy kisebb facsoportnál, ahol nem láthatják meg őket az
udvarról.
– Én megyek, és körülnézek egy kicsit, maga viszont, bármi történjék
is, el ne hagyja az autót! – mondja Saga nagy komolyan a férfinak.
– És mégis mit csináljak? Csak üldögéljek itt?
– Ha egy jármű – feltehetőleg egy pick-up – elhagyja a területet, maga
húzódjon le az ülés alá, és amint eltűnik az erdőben, hívja fel Joonát!
– Szóval beszéljek Joona Linnával?
– Mondja meg neki, hogy az én megbízásomból keresi, és a forsi
pihenőnél az Ormstavägent azonnal zárják le!
– Oké, persze…
Saga kiveszi a férfi telefonját az ülések közötti tartóból, és beírja
Joona számát a telefonkönyvébe.
– Ha pisztolylövést hall, vagy ha nem jövök vissza harminc percen
belül, hívja fel Joonát, és mondja el neki, mi történt, de ne szálljon ki a
kocsiból! – utasítja a nő, és kinyitja az autó ajtaját.
– Értem.
– Van zseblámpája?
– Nincs… vagyis csak egy ilyen – feleli a férfi, felmutatva egy apró
Maglite-ot a kulcscsomóján.
– Tökéletes – állapítja meg Saga, és magával viszi.
A lámpa rózsaszínű, fémből készült, és elfér akár egy
gyufaskatulyában is.
– Legyen óvatos! – kéri a férfi, amikor Saga kiszáll a járműből.
Becsukja maga mögött az ajtót, és megindul a hűvös időben a tanya
felé. A kemény darabokká összeállt föld halkan ropog a talpa alatt.
A szél végigfúj a gazokon és a bokrokon.
Saga megtorpan, előhúzza a pisztolyát, de elrejti a teste mellett, majd
bekanyarodik a keskeny felhajtónál.
Házak, tárolóhelyiségek, egy garázs és szerszámoskamrák állnak
szorosan egymás mellett, egyetlen nagy épületegyüttest alkotva. Az
egyes tetők magassága és lejtésszöge eltér. Többségük hullámlemezzel
van borítva, mások feketére festett cinklemezzel.
A ház mellett traktorgumik, kotrógépekhez használt markolófejek,
valamint egy halom nyírfavessző hever egy zöld ponyva alatt. Az erdő
szélénél egy henger alakú, vasból készült tartály látható, a traktorok
számára tárolt üzemanyagnak. Úgy négy méter hosszú lehet, és
rozsdavörösre van festve.
Saga a gyenge természetes fényben átmegy a földúton.
A garázs egyik falánál öt zöld, műanyag szemeteskuka sorakozik.
Sötétvörös tetejük szélét már belepte a penész.
Az ablakkeretekről és osztólécekről lepergett a festék, némelyikből az
üveg is hiányzik, és üvegszilánkok hevernek a gaz között.
Saga felnyitja a szemeteskukák fedelét, és látja, hogy azok teljesen
üresek.
Egy óriási seregélyraj repül el a tető felett, majd leszállnak egy öreg
almafán, végül nagy szárnycsattogással eltűnnek.
Saga elmegy a magas garázskapu mellett, tovább a bejárathoz,
óvatosan elhúzza a megfeketedett riglit, és résnyire kinyitja.
Bebámul a sötétbe, erős fém- és olajszagot érez. Amikor felkapcsolja
Karl pici lámpáját, egy rozsdás traktort lát, egy vetőgéphez és egy
defektes körbálázógéphez erősítve.
Saga belép, becsukja maga mögött az ajtót, átnyomakszik a traktor
mellett, és átlép egy boronát, amely tele van száraz fűvel.
Megáll, és leereszti a Glockot, a vállizmában érzi a fegyver súlyát.
Egy nehéz lánc hever a cementpadlón, a raklaprakodó villák és
vágópengék között.
Amint a garázs rövidebb oldalához ér, kinyitja a keskeny ajtót, és
hangtalanul megy tovább egy szűk, homokpadlós átjárón.
A fal lécei közötti réseken kilát az udvarra.
A sötétből valami zörgést hall.
Felemeli a pisztolyát, majd felkapcsolja az apró zseblámpát. Egy
hatalmas patkány szöszmötöl nyugodtan a folyosó végén. Amikor Saga
továbbmegy a következő épületbe vezető ajtó felé, az állat lomhán odébb
mászik. Saga lekapcsolja a lámpát, és a sötétben álldogál. Már épp be
akarja akasztani a riglit, amikor valami hangot hall a háta mögül,
mintha valaki simogatná a traktor motorháztetejét.
Lélegzet-visszafojtva teszi ujját a ravaszra, és az első kattanásig
meghúzza.
Minden érzékszervével teljes mértékig összpontosít a sötétben.
Óvatos léptek hallatszanak a háta mögül a homokból, mire
hangtalanul megfordul, pisztolyát a zaj irányába szegezi, és felkapcsolja
a zseblámpát.
 66

Karl Speler ezalatt a sötét autóban ül, telefonjával a kezében, és

tekintetét a felhajtóra szegezi. A visszapillantó tükrökön keresztül
folyamatosan figyeli az utat maga mögött is. Halvány nyomvonal
húzódik a réti fűben, a bokrok és fák között, majd eltűnik egy erdős
részen, úgy ötvenméternyire.
Hátrasimítja a frufruját, és ránéz az órára. Saga még csak öt perce
ment el.
Karlnak ismét eszébe jut a tizennyolcadik születésnapja, amikor az
apja Fokvárosból Svédországba utazott hozzá. Meg akarta hívni a fiát
ebédre a Clas på Hörnetbe, anyja pedig rábeszélte, hogy menjen el.
Emlékszik rá, mennyivel idősebbnek tűnt az apja. Rövid ujjú ing volt
rajta, khakiszínű nadrág és barna cipő. Napbarnított karján a szőrszálak
már egészen megőszültek.
A desszertnél aztán az asztalra tette az ajándékát. Egy világoskék
szalaggal kötötte át az eredeti, hatvanas évekből származó dobozt.
– Azt hiszed, attól minden rendbe jön, hogy nekem adod a régi
Rolexedet? – kérdezte ő az apjától. – Ha nem viszed el innen, felállok és
elmegyek!
Karl sosem felejti el az apja arcát, ahogy lefagyott róla a mosoly,
amelyben ő dühöt és csalódást vélt látni, ám később megértette, hogy az
apja épp a könnyeivel küszködött.
– Úgyis csak egy halom szemét – felelte a férfi, amikor visszatette a
táskájába az ajándékot.
Karl kibámul az ablakon a földútra és az autófelhajtóra, és eszébe jut,
hogy már jó ideje nem nézett hátra. Hirtelen összerezzen, és belenéz a
visszapillantó tükörbe, a fejét is kissé elfordítja.
 Az út kihalt és szürke, de nem látja, mi van pontosan a kocsi mögött.
Óvatosan kinyújtja a kezét, és elfordítja az utastérben levő tükröt.
A hátsó üvegen át csak a sötétséget látja.
Pislogva próbálja kiélesíteni a látását.
Valami sötétszürke felhőféle jelenik meg az ablak alsó peremén.
Ismét belenéz az oldalsó visszapillantó tükörbe, amikor valami
kaparászó hangot hall a karosszéria túloldaláról.
Csak egy ág az, amelyet fúj a szél, és a levelei az autó hátulját súrolják,
gondolja.
Karl megdörgöli a homlokát, tarkóját a nyaktámasznak dönti, és kinéz
a szélvédőn.
A szemközti bokrok ágain keresztül megvillan valami fény, akár egy
tűzcsóva, amely meghajlik a szél ereje előtt. Nincs ideje alaposan
megnézni, mi az, máris kihuny.
Szíve máris hevesebben ver, és jót nevet magában a helyzet
abszurditásán: egy sorozatgyilkost üldöz Saga Bauerrel együtt.
Rüssel és Dragan sosem fogja elhinni neki.
Kinyitja az autó ajtaját, és kilopakodik a hűvösbe, benéz a kocsi mögé,
majd megindul előre, míg meg nem látja a telket.
Minden csendes és sötét.
Épp vissza akar menni az autóhoz, amikor egy fénysugarat lát a
falakat alkotó lécek repedésein keresztül egy kis házból, amely összeköti
a garázst egy nagyobb épülettel.
A fénypászma végigfut a földön, be a nyírfák közé, majd két vörös
pont villan meg.
Mintha egy szempár pislogott volna egyet.
A következő pillanatban az udvar ismét sötétségbe borul.
A két vörös pont csupán egyvalamit jelenthet: egy autó hátsó lámpáit.
Arra gondol, hogy oda kell mennie megnézni, Mara pick-upja-e az, ám
ebben a pillanatban rájön, hogy pontosan az ellenkezőjét tette annak,
amire Saga kérte.
Feltehetőleg ő is látta a járművet, amikor az udvar felé közeledett.
Karl álldogál még egy kicsit, majd visszasiet a Porschéhoz, és bezárja
az ajtót.
 Kinéz a szélvédőn az útra és a felhajtóra, amely az udvarra vezet,
azután a visszapillantóba.
Az ágak lassan mozognak a szélben.
Távolabb az erdő szinte fekete.
Próbálja kiűzni a fejéből a gyrosember képét, amelytől annyira félt
kiskorában, és ismét az órára néz. Tizenkét perc telt el Saga távozása
óta.
Ránéz a telefonjára, hogy ellenőrizze, fel van-e töltve az
akkumulátora. A kijelző fénye azonban aggasztóan erős. Azonnal
kikapcsolja ugyan, de rájön, hogy alighanem több száz méteres
távolságból is látható volt.
Akár egy magányos szentjánosbogár.
Karl a sebváltó melletti tartóba teszi a telefonját, és az jut eszébe,
hogy harminckét éves volt, amikor megtudta, hogy az apja hosszú
betegség után elhunyt. A temetés után elmesélte az anyjának, hogy az
apja megpróbálta megvásárolni őt a Rolexével, és biztosította az anyját
afelől, hogy mindig az ő oldalán állt, az apja pedig sosem volt képes
megérteni, hogy az ember nem vásárolhatja meg valaki hűségét.
– Ezt szomorúan hallom – felelte az anyja, azután csak ült magába
roskadva.
– Mit? – lepődött meg Karl.
– Apád mindig azt mondogatta, hogy neked adja azt az órát, amikor
betöltöd a tizennyolcat. És ez még jóval azelőtt volt, hogy köztünk
megromlott a kapcsolat.
Karl csak ekkor jött rá, hogy ez nem megvesztegetés akart lenni az
apja részéről. Semmiféle hátsó szándéka nem volt vele. Már akkor a fiára
gondolt, amikor megvette azt az órát, és utána is minden alkalommal,
valahányszor ránézett.
Karl maga előtt látja apja idősödő arcát, napbarnított karját és azt a
fehér kört a bal csuklóján.
Nem érti, miért jutott eszébe hirtelen az apja. Csak mert Saga
kérdezett tőle valamit? Vagy mert berezelt?
 67

Saga egy gardróbszobán megy keresztül, amelyben öt bádogszekrény áll,

a sarokban kiszáradt légypapírok, egy nagy cinkből készült
szennyvízelvezető és többcsomagnyi szalvéta van a cementpadlón.
Az erős adrenalinlöket a testében már kezd alábbhagyni.
Amikor a homokpadlós átjáróban járt, hallott valakit a háta mögül.
Annyira biztos volt benne, hogy képes lett volna egyenesen belelőni a
sötétbe, mégis, amikor felkapcsolta a kis zseblámpát, nem volt ott senki.
Ujja remegett a ravaszon.
De a lopakodó léptek zaja elhallgatott.
Most egy keskeny ajtó előtt áll, amelynek apró ablaka matt üvegből
készült, és a műhely biztonsági szabályzatát ismertető laminált
műanyag tábla függ rajta.
Ez Mara főhadiszállása, gondolja Saga, és felemeli a pisztolyát, mielőtt
óvatosan kinyitná az ajtót.
A nyugati égboltról halvány fény esik be a magasan sorakozó
ablakokon.
A csupasz bádogtető alatt durva sínek futnak, amelyeken valami
emelőszerkezet siklik.
Saga figyel egy kicsit, majd belép, gyorsan biztosítja mindkét oldalt,
majd odasiet egy acél munkalap mögé, és lehajol.
Egy műanyag tálcán védőmaszkot és elszíneződött vegyszerálló
kesztyűt talál.
Enyhe rothadásszag terjeng az állott levegőben.
Az egyik falnál hatalmas műanyag kannák sorakoznak.
Ahogy előrenéz a munkalap oldala mentén, közvetlenül a futódaru
alatt alvadt vérrel borított furnérlemezt lát. A vér a padlóra is lefolyt,
majd onnan egy szennyvízelvezetőbe.
 Egy betonrámpa felvezet egy raktérbe, amelynek ajtónyílását durva,
megsárgult műanyag lamellák zárják el.
Saga úgy tervezi, átkutatja az egész épületet, majd keres egy helyet,
ahol bevárhatja Marát.
Ám ahelyett, hogy a nő rejtvényeit próbálná megfejteni, felhívja
Joonát, és vele együtt állítanak csapdát Marának idebent.
Miközben felegyenesedik, pisztolyával végigpásztázza a műhelyt, az
ajtókat figyeli. Először azt, amely visszavezet a gardróbszobához és a
homokpadlós átjáróhoz.
Azután száznyolcvan fokban pásztáz végig a fegyver csövével, és
szemügyre vesz egy kátrányozott faajtót a helyiség túloldalán, amelyről
úgy gondolja, az egykori lakóházhoz vezet.
Miután leveszi a szemét az ajtókról, megindul átlósan a birtok
modernebb része felé vezető ajtónyílás irányába.
Átlép egy tekercs durva gumilepedőn, majd felmegy a raktérhez
vezető rámpán.
A besárgult műanyag lamellák mögött egy világosabb termet sejt, ahol
alumíniumburkolatú szellőzőcsövek vannak.
Saga nekinyomja a vállát a műanyagnak. A lamellák cuppanó hangot
adnak, ahogy elengedik egymást. Saga gyorsan visszanéz, majd
átnyomakszik rajtuk, és fél térdre ereszkedve a kívül, magasan
elhelyezett szárítótól egy félig nyitva álló, a gabona tárolására szolgáló
helyiségbe nyíló ajtóig vezeti a Glock csövét.
Fogytán az ideje. Karl kilenc perc múlva hívja Joonát.
Saga odamegy a nyitott acélajtóhoz.
Az egyik ajtófélfa mellett egy erős keresztrúd áll.
Odabent egy üres raktárat lát, magas bádogfalakkal. A padlót lisztpor
és kiömlött búza borítja.
Egy hatalmas raklaphalmaz jóformán a helyiség közepén áll.
Saga már épp készül visszamenni, amikor a padlón, úgy öt méterre az
ajtótól, meglát egy orosz matrjoska babát, amelynek belseje több
hasonló figurát rejt, egyre csökkenő méretekben.
Karl már harmadszor ellenőrzi, hogy bezárta-e az autó ajtajait. A
visszapillantó tükörben látja, ahogy a szél végigfúj a legmagasabbra nőtt
lombokon, és az ágak sötéten nyúlnak az ég felé.
Itt már gyakorlatilag lehetetlen kivenni, hol az út. A fény annyira
gyenge, hogy úgy tűnik, mintha hullámzana a földút, a gödrei is
egybefolynának, és egy folyó lenne az egész.
Karl kinéz az ablakon.
Mi van, ha Saga nem látta azt az autót? Ha elrejtették? Akkor nem
tudott felkészülni rá, hogy Mara otthon van.
Előbb az oldalsó, majd a felső visszapillantó tükörbe néz bele. A hátsó
ablakon keresztül valamennyire látszik az út közvetlenül az autó
mögött.
Karl óvatosan elfordítja a tükröt, és az átlósan a kocsi mögött húzódó
árkot nézi, ahol a gaz valami különös módon rezeg.
Karl ismét gyorsan az oldalsó, majd a felső tükörbe néz.
Pár másodpercig minden csendes, majd a margaréták külső sora
megmozdul. A növényszárak és a réti fű közül kilóg egy izmos emberi
kéz.
Karl nagyokat pislog. Bizonyára csak képzelődik, kényszergondolatai
vannak.
Tizenkét éves korában agyvelőgyulladása volt, amely delíriummal és
epilepsziás rohamokkal járt. És mindaz, amit a lázálmai csúcsán átélt,
amíg a mentők ki nem értek a smålandi nyaralóba, valójában sosem múlt
el többé.
Késő este volt, ő pedig magányosan üldögélt egy széken a ház előtt. Az
alacsony gyep tele volt száraz fenyőtobozokkal.
A hold fényében észrevett egy alakot az erdő szélén.
Egy férfi volt az, aki úgy nézett ki, mint egy hatalmas gyros, különféle
állatok húscafatjai emberi testrészekkel összefércelve. A férfinak vaskos
nyaka volt, bikafeje és emberi karja, amely feketén csillogott a vértől.
Az illető felé közeledett, és türelmetlenül simogatta bőrből készült
mészároskötényét, közben rövidlátón hunyorgott a ház felé, és
félrefordította a fejét, hogy jobban tudjon hallgatózni.
 Karl meg sem mert mozdulni a széken. Teljesen bénultan ült, míg a
teste szörnyű görcsökben nem kezdett fetrengeni.
Csak másnap tért magához a kórházban.
Gyorsan kinéz a szélvédőn a felhajtó irányába, majd ismét a
visszapillantó tükörbe, azután kinyújtja a kezét, és a megfelelő szögbe
állítja a tükröt.
Valami fekete, csillogó szövetbe bugyolált csomag hever az árokban,
és mintha lassan mozogna.
Karl lerogy az ülésbe, és próbál halkan lélegezni.
Kezd észszerűtlenül gondolkodni. Úgy érzi, nem lett volna szabad
kiszállnia a kocsiból, mert a mesékben is mindig így van, és megszegte a
szabályt, ezáltal magához vonzotta a húscafatos embert.
Kaparászást hall az autó külső részéről, mintha hosszú karmok
csikorognának végig a lakkozáson.
Karl a lélegzetét is visszafojtja.
Nem biztos benne, hogy bármi is mozgott abban az árokban. Talán
csak a szél tévesztette meg, ahogy végigfújt a gizgazon.
A szája elé kapja a kezét, és halkan, az ujjai között kezd lélegezni.
Valami puffan az autó tetején, és ettől majdnem felsikolt. Aztán látja,
hogy csak egy vadgalamb csúszik le a szélvédőn, szárnycsapkodással
visszanyeri az egyensúlyát, és végigsétál a motorháztetőn.
Karl ismét a visszapillantóba néz.
Az árokban semmit sem lát.
Próbálja összeszedni magát, de érzi, hogy a hónaljából izzadság folyik
végig mindkét oldalán.
Nincs itt senki, gondolja, és kinyitja az ajtót. A galamb csapdosva
elszáll.
Karl szíve hangosan ver, miközben kiszáll a kocsiból. Az árokhoz
megy, és megrugdossa a bozótot. A gyomok közt egy fekete nejlonzsák
hever. Kihúzza az útra, és belenéz. Régi ruhaneműkkel és páratlan
cipőkkel van tele.
Otthagyja, és a földúton megindul a birtok felé. Mostanában nem túl
gyakran fordult elő vele, hogy félt a sötétben.
Továbbra is kényelmetlenül érzi magát, s ez éberen tartja.
 De tudja, hogy tönkre kell tennie Mara autóját, hogy a nő ne
szökhessen meg.
Bekanyarodik a keskeny felhajtóra, amelynek a közepén egy csíkban
fű nő.
A szorosan összeépített épületek sötétek, és az egész, sötétvörös telek
olyan zárt, akár egy rózsabimbó.
Karl lelassítja lépteit, és próbálja megtalálni a fénypászmát, amelyet
korábban látott. Bizonyára az apró zseblámpa fénye volt, amellyel Saga
épp akkor ment át a garázsból a nagy épületbe.
Ránéz a hasadékokkal teli lécfalra, majd a nyírfákra. Meglát köztük
egy aládúcolt tartályt, közelebb megy, s ekkor hirtelen észreveszi a
vörös színű hátsó lámpákat.
Körülnéz a földön, és a zöld szemeteskukák mellett talál egy
üvegdarabot, felveszi, és megindul a jármű felé.
Elmegy az üzemanyagtartály mellett, és látja, hogy a járművet egy
terepszínű háló alá rejtették.
Egy régi Ford pick-up az.
Karl megpróbálja kiszúrni a hátsó kerekét az éles üvegdarabbal, de
nem sikerül.
Arra gondol, hogy a platón talán akad egy kés vagy csavarhúzó.
Lehajol, és kioldja az egyik pántot, amely egy nagy kő köré van kötve, és
kihajtja a háló egyik fülét.
Több száz légy repül ki alóla zümmögve.
Karl szíve szaporábban ver.
Égett haj és erős vegyszerek szaga csapja meg az orrát.
A platón egy hatalmas zsák hever. Karl hátrahőköl, úgy véli, a fekete
gumizsák aprókat rándul.
 68

A műanyag lamellák cuppogva himbálóznak Saga háta mögött, amikor

visszatér a műhelybe, és lemegy a raktér rámpáján.
A padlólefolyó körül, a fekete trutyiban fehér légylárvák nyüzsögnek.
Saga szemügyre veszi mindkét ajtót, majd elindul a hátsó felé, amely a
lakóépületbe vezet.
A padló egy részét hullámlemez borítja. Amikor végigmegy rajta,
lépteinek fura visszhangot kölcsönöz a lemez alatti üres tér.
Saga átlép egy szerszámosládán, majd odamegy a fekete ajtóhoz, és
még érzi rajta a kátrányszagot.
Hét perce van, mielőtt Karl felhívná Joonát.
A falakon át csoszogás hallatszik.
Saga a nadrágjába törli jobb kezét, ujjait kinyitja, majd becsukja
párszor, azután ismét előveszi a pisztolyát. Nagy levegővétellel kinyitja
az ajtót, és belép egy sötét átjáróba, amelynek billegő deszkapadlójára
rongyszőnyeget terítettek.
Minden személyes konfliktusuktól eltekintve közvetlenül neki kellett
volna felhívnia Joonát.
De tulajdonképpen miért is olyan dühös?
Nem kellene ezt egyedül csinálnia. Túl veszélyes.
Eszébe jut annak a matrjoska babának a tekintete.
Felkapcsolja Karl mini-Maglite-ját, és odalép egy nyíláshoz, amelyet
motoros fűrésszel vágtak ki az épület vörös deszkáiból. Szélei élesek a
faszilánkoktól.
A nyílás egy alacsony mennyezetű kis konyhába vezet, amelynek
ablaka az udvarra néz, ahol egy elszáradt májusfa kókadozik.
Saga egy darabig az előtér felé vezető ajtót nézi, majd leengedi a
fegyvert.
 Szemét és romlott étel szagát érzi.
A konyhapadlót kiürült konzervdobozok borítják: ravioli, virsli,
pörkölt, tonhal, kukorica, barackbefőtt, kagyló, halfasírt és
savanyúkáposzta.
A mennyezetről egy narancssárga műanyag búrás lámpa lóg lefelé. Az
étkezőasztal szürke laminált lemezlapján egy felbontott konzervdoboz
áll, benne tarkabab, mellette pedig egy algoritmusokról szóló könyv.
A radiátor alatt egy Joonáról készült fotót lát, és egy másikat, Margot-
ról, amely ketté van tépve.
A mosogató egyik medencéjében egy véres balta hever.
A barna villanytűzhely felett barna mázas csempék vannak a falon.
Amikor Saga kinyújtja a kezét, még érzi az egyik platni melegét.
A szíve egyre hevesebben ver.
Miközben végigmegy a konyhán, ki egy kis előtérbe, a padlón heverő
üres konzervdobozok egymáshoz érnek, és csörömpölnek.
Továbbmegy egy fürdőszobába, oda is bevilágít.
A padló, a falak, a mosdó és a vécékagyló is szürke és csíkos a kosztól.
Saga hűvös légáramlatot érez a lába körül, gyorsan megfordul, az
előszoba, a bejárati ajtó és a konyha felé vezető ajtó irányába céloz.
Minden csendes, a fény mozdulatlan.
Körbefordul, ujját ismét a ravaszra helyezi, majd belép a hálószobába,
ahol felhúzták a rolót, az éjjeliszekrényt pedig vastag porréteg fedi.
Saga a saját tükörképét látja egy beüvegezett falikárpiton.
Az ágy be van vetve, nem aludt benne senki. A kifeszített ágytakarón
döglött legyek hevernek szerteszét. A gardrób ajtaja félig nyitva áll. Az
ablakpárkányon egy kiszáradt darázstetem megremeg a légáramlattól.
Saga ismét felpillant a faliszőnyegre, és teste feltöltődik adrenalinnal.
Karján feláll a szőr.
A háta mögött az ajtóban ott áll Mara.
Apró, szürke alak, a haja ősz, az arca piszkos.
Saga oldalt vetődik, megpördül, majd rálő. Mara azonban már odakint
jár, a folyosón, sietős léptei elhalkulnak.
Saga utánarohan, megint lő, de túl lassan. A töltény a konyhába
vezető ajtó keretébe ékelődik, szilánkok és por száll mindenfelé.
 Saga végigszalad az előszobán, és hallja, hogy a konyhapadlón
megcsörrennek az üres konzervdobozok.
A fegyvert most az ajtónyílásra szegezi, miközben Mara eltűnik a
falból kifűrészelt nyílásban. Vörösre festett pisztolya megcsillan a
kezében.
Saga gyorsan végigmegy a dobozok között, és hallja a kátrányozott
ajtó csapódását.
Átrohan a kifűrészelt nyíláson, és kijut az átjáróba, miközben a fekete
ajtó visszacsapódik.
A padlólécek mozognak a talpa alatt.
Három lövést ad le, egyenesen az ajtón keresztül.
Hallja Mara lépteit visszhangozni a műhely jókora fémlemez lapján,
majd odarohan, és belöki az ajtót.
Mara már kis híján odaért a raktérhez.
Saga arra gondol, hogy odakiáltja neki, hogy álljon meg, és tegye le a
fegyvert, ám azután mégsem teszi.
Mara lebukik egy jókora motor mögött, majd megfordul, és lövésre
emeli a pisztolyát.
Saga félreugrik, és közben beveri a halántékát a szerszámosládába.
Bekúszik egy nátrium-hidroxiddal teli műanyag kanna mögé, és sikerül
felborítania egy büdös, alvadt vérrel teli vödröt, amelynek tartalma
lefolyik a fémrácsos lefolyón.
A bűz elviselhetetlen.
Saga oldalt veti magát, körbefordul, majd talpra ugrik, és céloz.
Mara azalatt felmászik a raktérbe.
Saga megtámasztja a jobb kezét, a célkereszt megremeg a kezében.
Próbálja megtalálni a lővonalat, ám a függődaru az útjában van. Átlósan
átkel a ragacsos padlón, és amint megpillantja Mara jobb lábfejét, lő.
A golyó a rakodóhíd fémkorlátját találja el, majd visszapattan a
műhelybe.
Mara a fejét behúzva fut, Saga pedig a lapockái közé célozva újra lő.
A pisztoly visszarúg a vállába.
Mara elejti a fegyverét, de már a műanyag lamellák túloldalán jár.
 Saga lő, miközben rohan utána, és hallja a pattanó hangot, ahogy a
golyó áthatol a durva műanyagon.
Végigrohan a helyiségen, majd fel a rámpán.
A lamellák ide-oda lengedeznek.
Saga megcélozza őket, és próbálja kiszámítani, merre mozoghat a nő
mögöttük.
Egy villámgyors árny rohan át a padlón, majd a nyitott fémajtón át
eltűnik a raktárban.
Saga átpréseli magát a lamellák között, és a nagyobb helyiségből hallja
Mara sietős lépteit.
Késlekedés nélkül követi őt a nyitott fémajtón át, pisztolyával
mindkét irányt és a sarkokat is ellenőrizve.
A matrjoska baba ott hever, és rá bámul.
Saga a Glockjával a helyiség közepén tornyosuló raklapokra céloz.
Nincs több rejtekhely, sem ajtó, Marának innen már nincs hová
menekülnie.
Saga nagy ívben közelít a raklapok felé, és felkészül egy esetleges
támadásra, amikor az acélajtó becsukódik mögötte, és hallja a retesz
kattanását is.
A tudattól, hogy bezárták, a pulzusa olyan szapora lesz, hogy szinte a
fülében dobol.
Továbbmegy, megkerüli a raklapokat, de senki sincs ott.
Körülnéz, és nem érti, hogy történhetett ez. Hallotta Mara lépteit,
látta, amint eltűnik az ajtó mögött, közvetlenül mögötte volt, és biztosan
tudja, hogy mindkét irányt biztosította.
Nincs, ami mögé elbújhatott volna.
A raktárban csupán padló van, és a magas, egyenes falak.
Saga megkerüli a raklapokat, és ismét szétnéz.
Ez teljességgel felfoghatatlan.
Mara valahogy felkapaszkodhatott az ajtó fölötti vékony peremre, és
bizonyára ott ül, rá várva.
Saga próbál lassabban lélegezni, és alkarjával megtörli a száját.
Egy perc, és Karl hívja Joonát.
Nincs több ajtó, sem padlónyílás.
 Felpillant.
A plafon alatt, talán úgy tizenkét méteres magasságban egy sornyi
ablakot lát, amelyeket elképesztő mennyiségű pókháló borít, mintha
piszkos tüllfátylak lennének.
Saga a tokjába teszi a pisztolyát, és odamegy a raklaphalomhoz.
A padlóra egy mocskos törülköző van leterítve. Egy összetekert kabát
mellett egy műanyag flakon vizet lát.
Ez itt Mara hálóhelye.
Saga visszaemlékszik a pszichológus bejegyzésére a betegnaplóban,
amelyben azt állította, Mara a földön akart aludni.
Egy műanyag vödörben döglött pókok hevernek, begörbült lábakkal.
Hatalmas hálórendszer csillog a raklapok lécei között. Némelyik
hófehér.
Saga letérdel, benyúl a raklapok közé, és egy piros fém
mézeskalácsdobozt talál. Szinte hallja a pókhálók recsegését, ahogy
elszakadnak, mikor kiveszi a dobozt.
Saga beleremeg, amikor egy pisztolylövést hall a falakon túlról, és az
ajtóra néz, amely masszív acélból készült, és kívül erős gerenda tartja.
 69

Saga igyekszik figyelmen kívül hagyni a közelgő pánikrohamot. Rájön,

hogy az a pisztolydördülés akár azt is jelentheti, hogy Karl halott. Ha
viszont él, akkor mostanra már telefonált Joonának.
Akkor pedig őt itt találják, elfogják, és börtönbe viszik, még mielőtt az
Ügyészi Kamara megkezdhetné a kihallgatását.
Még mindig ott ül a padlón Mara süteményes dobozával, amelynek
leveszi a fedelét, és leteszi a földre. A dobozban mindössze egyetlen lap
van, amelyet egy jegyzettömbből téptek ki. Kézbe veszi a vékony lapot,
és megfordítja.
Mara remegő kézzel egy koponyahalmot és csontokat rajzolt rá, majd
ezt írta alá: „a családom”.
Saga visszateszi a lapot, majd hirtelen füstszagot érez.
Amikor megfordul, látja, hogy kékesszürke füstkígyók siklanak át az
ajtó és a keret között, és a falak mentén a plafon felé igyekeznek.
Saga felegyenesedik, pár lépést hátralép, majd felnéz.
Ha a tűz elharapózik, nem marad sok választása. Úgy kell egymásra
pakolnia a raklapokat, hogy elérje a gerendázatot, és felmásszon rajtuk
az ablakokig, még mielőtt túl sok füst gyűlne össze odafent.
Ott kitörhet egy ablakot, kimászhat a tetőre, onnan át a
gabonaszárítóra, majd le a külső vázszerkezeten.
Odamegy, és nekilát kihúzogatni a raklapokat a földön. Darabja
nagyjából huszonöt kiló lehet.
Lépcsőt kell építenie belőlük, hogy fel tudja cipelni az újabb darabokat
a tetejére.
A füst közben egyre csak áramlik befelé.
Nehéz lesz ilyen rövid idő alatt megcsinálni.
 Gyorsan kihúz több raklapot is, és próbálja kiszámolni, mennyit
hagyjon meg az eredeti kupacból, hogy felérjen a plafonig. Egy-egy
raklap nem vastagabb, mint húsz centiméter, vagyis méterenként öt
darabra lesz szükség. Határeset, hogy vajon elég lesz-e. Lehet, hogy úgy
kell majd befejeznie a tornyot, hogy az utolsó raklapokat az élükre
állítja.
Nekilát odavonszolni, egymásra pakolni az elemeket, hogy meglegyen
az első lépcsőfok.
Gyorsan, erősen összpontosítva dolgozik.
Mellei közt izzadság folyik végig, és az izmai máris remegnek az
erőfeszítéstől.
Saga felvonszol magával egy raklapot az első négy lépcsőfokon,
beforgatja a torony tetejére, majd leszalad, felviszi a következőt, és
felnyög a fájdalomtól. Az egyik törött lécből szálka ment a tenyerébe.
Elengedi a raklapot, mely porfelhőt kavar.
A durva szilánk a jobb mutatóujja belső oldalába fúródott, vagy öt
centiméter hosszan a bőre alá. Kihúzza, kirázza belőle a vért, majd
összeszorítja a sebet.
Odafent, a tető alatt azonban már aggasztóan gyülekeznek a
füstfelhők.
Tovább cipeli a raklapokat. Még harmincra van szüksége, mielőtt
elkezdhetné építeni a következő szintet.
Saga megtorpan, amikor az acélajtó megreccsen. Már épp arra gondol,
hogy a tűz így felhevítette a fémet, amikor a retesz egyszer csak lehull.
Előhúzza a pisztolyát, és besiklik a raklaphalom mögé, amikor kitárul
az ajtó. Pisztolya csöve egyenesen Karl csupasz mellkasára mutat. A férfi
ugyanis levetette az ingét, és a szája köré csavarta.
– Siessen! – kiáltja a férfi.
Saga odarohan hozzá, és elteszi a pisztolyát. Odakint úgy ég a
hatalmas gabonatároló, akár egy fáklya.
– Már mindenütt kerestem – magyarázza Karl köhögve.
Arca kormos, és véreres szemével bámul Sagára. Forró hullám csapja
meg őket, és koromfekete füst dől befelé a szállítócsövön keresztül.
– Ki kell jutnunk innen – mondja a nő.
 A műanyag lamellák aggasztóan libegnek a légáramlatban, amely
táplálja a tüzet.
– Tudok egy utat – hörgi Karl.
Átpréselik magukat a megsárgult lamellák között, és máris ott állnak
a raktérben.
A tűz kezdi bekeríteni az egész birtokot, és tompán dübörgő hangot
ad, mint amikor hosszan morajlik az ég. A nagy műhely fából ácsolt falai
lángolnak, a tető alatti ablakok betörnek, az üveg szerteszét szóródik.
– Abból az irányból jöttem! – kiáltja a férfi, és a régi lakóépület felé
mutat.
Lemásznak a raktérből, és futni kezdenek a kátrányozott ajtó felé.
Felettük recseg-ropog a bádogtető. A daru kötele is tüzet fog, és a súlyos
csiga forogni kezd.
Előttük csattanások hallatszanak, üvegek csörömpölnek, és
fagerendák zuhannak le.
Hirtelen felpattan előttük a fekete ajtó, és azonnal lángra kap,
beáramlik a levegő, és a kavargó tűz előrenyomul.
– Egy menekülő útvonal még maradt – szólal meg Saga, és visszarántja
magával a férfit.
Úgy tűnik, a műhely faszerkezete egyetlen tűzfolyammá válik.
Egy tartógerenda épp előttük zuhan le, egyenesen a munkalapra, és
szikrákat hányva középen kettétörik.
A tetőről jókora bádoglemezek potyognak lefelé nagy robajjal, és az
ajtókat bereteszelő gerendák követik őket.
Saga és Karl pedig csak megy előre.
Saga köhögni kezd, kaparja a torkát a füst. Karl megszédül, majd
megáll, a combjára támaszkodik, és fekete nyálat köp a földre.
– Azonnal takarja el az orrát és a száját! – kiált rá Saga.
A tűz susogó hang kíséretében szívja magába az oxigént.
Másodpercről másodpercre nehezebben kapnak levegőt. A műhely egyik
hosszabbik oldala meghajlik a tűzáradat alatt, és a fal recsegve befelé
fordul.
Saga már a tüdejében érzi a forróságot, és felhúzza a pólóját a szája
elé.
 A gardróbszoba ajtaján levő ablak már nem látszik át. Saga kinyitja az
ajtót, látja, hogy a szoba teljesen megtelt füsttel, magával rántja Karlt, és
becsukja az ajtót.
Erős a kockázat, hogy gázrobbanás lesz a vége.
Visszatartják a lélegzetüket. Szemük könnyezik a füsttől, szinte
semmit sem látnak.
Saga nekimegy az ülőpadnak, majd kitér jobbra. Arcán erősen érzi a
forróságot.
A hátuk mögött, a műhelyben vegyszeres kannák robbannak fel, a
robbanások úgy döngetik az ajtót, akár egy faltörő kos.
Saga szíve egyre gyorsabban ver, muszáj lesz már levegőt vennie, és
ehhez ki kell jutnia a garázson keresztül.
Az átjáróhoz vezető ajtó be van csukva.
Karl négykézlábra ereszkedik a háta mögött.
Saga kinyújtja a kezét, ám amikor megérinti a kilincset, az megégeti.
Egy lépést hátralép, és berúgja az ajtót, bár tudja, hogy ez veszélyes
lehet.
A folyosó belső oldalán már elharapózott a tűz.
Pár másodpercen belül, amint az éghető gázok tüzet fognak, a hátuk
mögött levő gardróbszoba krematóriummá változik.
Az égő alagúton át kell kijutniuk a garázsba, amíg még nem késő.
Karl szédelegve követi Sagát, aki próbál ellenállni az ösztönös légzési
kényszernek, a torka megfeszül, és a fejét mintha összenyomná valami.
Az egyre erősödő zajban az előttük levő ajtó kirobban, és leszakad a
sarokvasról, a műhelyből kiáradó tűzfelhőben.
Mindketten botladoznak hátrafelé, miközben égő fadarabok
záporoznak rájuk.
A földmunkagépek is ropogva hajlanak meg a forróságtól.
Hangos sóhajtásszerű hang hallatszik a hátuk mögül. A gardróbszoba
is lángra kapott.
Mielőtt minden csepp erejük elfogyna, Saga az átjáró legjobban égő
falának ugrik, és a vállával találja el.
Égő fadarabokkal és parázsló szilánkokkal körülvéve kiront a földútra.
Ott a földre veti magát, és körbeforog.
 Karl is utánabotorkál lángoló hajjal. Arca kormos, még az orrlyukai is
feketék.
Saga eloltja égő nadrágszárát, majd feltápászkodik, köhög, és zihálva
lélegzik.
A garázs utolsó ablakai is betörnek, és az üvegek lehullnak.
Karl fekete kezével végigsimít a fején, majd térdre rogyva hány.
A zöld műanyag szemeteskukák elolvadtak.
A tároló egyik ajtaja kiesik, és lángra lobbantja a magas réti füvet is.
Az egész átjáró rész összezuhan. Parázs és pernye örvénylik fel az ég
felé. A füst erős szaga keveredik az üzemanyagéval. Már az erdő széle is
ég.
Saga megpróbálja talpra állítani Karlt, és hirtelen észreveszi a lőtt
lyukat a rozsdavörös tartályon, amelyből már jókora adag dízelolaj folyt
ki a földre.
– Karl! El kell tűnnünk innen! – kiáltja, és magával vonszolja a férfit.
Hátra sem nézve rohannak egymás mellett lefelé a felhajtón, és épp
akkor érnek ki a földútra, amikor egy szikra meggyújtja az
üzemanyagot. Előbb a tócsa kap lángra, majd egy pillanat múlva az egész
hatalmas tartály.
A robbanás iszonytató.
A lökéshullám hátulról éri őket, kiszorítja a tüdejükből a levegőt, és a
földhöz vágja mindkettejüket. Sagának cseng a füle, miközben átkúszik
az úton, és húzza maga után Karlt is, le az árokba.
A garázs és a műhely összeomlik, füst és szikrák törnek az ég felé.
Gerendák dőlnek össze, és hullámlemezek szakadnak darabokra. Az
acéltároló az egyetlen, amely még áll. Sötét füst gomolyog az égbolt felé.
Az udvaron álló májusfa lángolva dől ki.
 70

Joona kiveszi a merevlemezt az asztali számítógépéből, és kihúzza a

kábelt. Feláll az íróasztaltól, felhúzza a rolókat az irodájában, majd az
ablakból lenéz a parkra. A fák sűrű lombja, akár egy hatalmas, zöld
gomolyfelhő, eltakarja a gyalogutakat és az épületeket.
Joona érezte, hogy Manvir hazudik, vagy elhallgat előle valamit,
amikor a Saga lakásában végzett házkutatásról beszélt.
Kettőt megtaláltak a három merevlemezből, amelyeket Saga kikért az
Ytterö pszichiátriai osztályáról. A harmadik azonban hiányzott, csakúgy,
mint a pszichológus kézzel írt betegnaplója.
Joona épp az imént nézte át a lefoglalt filmeket.
Kezdetben Mara Makarov teljesen zavart állapotban volt, izgatott
volt, és összefüggéstelenül beszélt, ám minden egyes alkalommal egyre
következetesebbé vált.
Először azt állította, hogy a KGB állt a családja elrablása és fogságba
ejtése mögött, ám amikor a későbbiekben véletlenül meglátott egy képet
Jurek Walterről – az egyetlent, amelyet valaha leközöltek róla –, azonnal
azonosította őt a hajóskapitány személyével.
A második lemez utolsó ülése azzal zárul, hogy Mara előrehajol,
komolyan a pszichológus szemébe néz, és határozottan azt mondja:
– Ha nem enged ki innen, akkor legalább intézze el, hogy Saga Bauer
felügyelő komolyan vegye az ügyemet, különben az egész családom
halálra van ítélve…
Joona hátradől, és eszébe jut, amikor Saga kihallgatta Susanne
Hjälmet, a Biondo Yogában végzett razziát követően. Ahhoz, hogy Jurek
a megfélemlítés segítségével beférkőzzön Susanne pszichéjébe,
részletesen elmesélte neki, hogyan talált rá azokra, akik becsapták őt, és
hogyan irtotta ki az egész családjukat büntetésül.
 – Közvetlenül megfenyegette magát? – tudakolta Saga.
Susanne ezután elmondta, amit Jurektől hallott, egy orosz
diplomatáról, aki, miután nyugdíjba ment, vissza akart térni
Svédországba, hogy összehívja a családját, és együtt ünnepeljék a
hetvenötödik születésnapját. Jurek pedig ott akart várni rá, hogy elvigye
valamennyiüket, bezárja egy bunkerbe, azután élve temesse el egyiket a
másik után.
Susanne egy orosz diplomatáról beszélt.
Joona iszik egy kis vizet, majd leül az íróasztal szélére, és felhívja a
barátját, Nikita Karpint a privát számán.
A szobájában teljes csend van, amikor a telefon kicseng.
Karpin harminc éven át dolgozott a KGB-nek, ő volt a
sorozatgyilkosságok fő szakértője, azután hivatalosan befejezte az irodai
munkát, és titkos nyomozásokra állították át. Azóta nagyon óvatos
ember lett.
És bár Oroszországot azóta is a politikai elit irányítja, és ez
reménytelenül megváltoztathatatlannak tűnik, a felszín alatt egyre
jobban elharapózó hatalmi harc dúl. Az őszinte ellenségek és a hamis
barátok időnként szerepet cserélnek, a becstelen szövetségeket mindig
megtöri valamelyik fél, és egyes hirtelen lépésektől olykor eltolódik az
egyensúly.
Nikita már hetvenöt éves, épp kilépett az árnyékból, és kinevezték az
FSZB nevű titkosszolgálat vezetőjévé.
– Már megint zaklatsz? – kérdi Karpin mindenféle üdvözlést mellőzve.
– Hiszen már vagy tíz éve nem beszéltünk.
– És most mit akarsz?
– Gratulálni a kinevezésedhez.
– Én meg az új körmeidhez.
– Alapos munkát végeznek az ügynökeitek – mosolyodik el Joona.
– Kösz.
– Arra gondoltam, most, hogy már az FSZB főnöke vagy, talán
telefonon is beszélhetsz – próbálkozik Joona.
– Miért is ne?
 – Minden bizonnyal tudsz róla, hogy épp egy sorozatgyilkost
üldözök… Mara Makarovot.
– Igen, utánanéztem… Ő Alekszej Fjodorovics Gurkin unokája, aki a mi
stockholmi nagykövetségünkön dolgozott hivatalnokként egy időben…
Azután visszament Svédországba, hogy összehívja a családját, és együtt
ünnepeljék meg a születésnapját.
– És hajószerencsétlenség érte őket – egészíti ki Joona.
– Némi diplomáciai nyomás hatására a nyomozást átengedték
Oroszországnak, és állampolgáraink kilétét titkossá nyilvánították.
– De összesen kilenc utas vesztette életét azon a hajón – mondja
Joona, és maga is beleborzong, amikor jobban belegondol.
– Kiváló megállapítás.
– Folytasd csak! – kéri Joona.
– Ehhez az információhoz ugyan sem a svéd bűnüldözésnek, sem a
titkosszolgálatnak nincs hozzáférése, de Alekszej Gurkin meglátogatta
Jurek Waltert a Löwenström Kórházban…
– Sejtettem, hogy valami ilyesmi történt – feleli Joona.
– Hosszú baráti párbeszédet folytattak, amelynek végén Jurek azt
kérte, Oroszország gyakoroljon politikai nyomást a svédekre, hogy ne
legyen elkülönítve, mert ez ellentmond az ENSZ emberi jogok egyetemes
nyilatkozatában foglaltaknak, meg ilyenek… Gurkin azonban, ahelyett,
hogy segített volna neki, azt javasolta a nagykövetnek – nagyon
helyesen –, hogy zárják le az egész ügyet.
Joonáék telefonbeszélgetése végül pár perccel később Nikita
„panaszkodásával” zárult, hogy mások folyton az ő idejét rabolják.
Joona leül az íróasztal elé, és Marára gondol. Tehát a nő nem volt
elmebeteg. Az igazat mondta, de mivel minden, Jurekkel kapcsolatos
információ szigorúan titkos volt, úgy tűnt, mintha mindaz, amit átélt,
csupán a képzelete szüleménye lett volna.
A média annak idején nagy felhajtást csapott a tragikus esemény
körül, amely Stockholm külső szigetvilágában történt, és amelyben a
Makarov család mind az öt tagját halottnak hitték, miközben az orosz
utasok nevét senki sem említette, mivel ez már a titkos anyag részét
képezte.
 Valójában azonban az áldozatok száma kilenc volt, ezért volt Mara
pisztolyában kilenc töltény, amikor gyilkolni kezdett.
Az anyai nagyapa, aki a hetvenötödik születésnapját ünnepelte,
szervezte a hajókirándulást, ő maga azonban nem ment velük, otthon
maradt. Parkinson-kóros volt ugyanis, és a hajó ringásától rosszul lett
volna. Este azonban egy hatalmas vacsorát terveztek közösen a Grand
Hotelben.
A nagyapa, nem sokkal a baleset után hazautazott Oroszországba, ahol
magányosan élt még csaknem egy évig, amikor is főbe lőtte magát egy
nyírfaerdőben.
Tipikus végkifejlet.
Joona rákeres a Gurkin névre, és váratlanul talál valamit, mire feláll,
és kimegy a szobájából. Végigmegy a folyosón, el az új kávézóhelyiség
előtt, majd belép a nagy tárgyalóba. Ott gyűjtötték össze az összes,
nyomozással kapcsolatos anyagot. A Maráról készült fényképek mellett
most már Saga fotói is ott sorakoznak.
– Sikerült valamit kihámoznod a filmek alapján? – tudakolja Greta.
– Már értem, miért gyűlöli Mara a rendőröket – feleli Joona.
– Téged gyűlöl a legjobban – teszi hozzá Petter.
– Pontosan ugyanazért, amiért Saga is gyűlöl téged és a rendőrséget –
magyarázza Manvir, majd ismét a képernyőre mered.
– Én pedig nem hiszem, hogy gyűlölne bármelyikünket is – ellenkezik
Joona.
– Azt tudjuk, hogy Sagának van egy megoldatlan traumája Jurek
Walterrel kapcsolatban… de Mara Makarovnak miért lenne? – kérdi
Greta. – Mara olvasta azt a cikket Jurekről az Expressenben, és onnantól
fogva már nem a KGB volt, aki elrabolta a családját, hanem ő… ez azért
eléggé képzelgésnek tűnik.
– Pont erre akartam rátérni, ugyanis beszéltem az egyik
hírforrásommal, aki…
– Mi? Már neked is titokzatos segítőid vannak? – vigyorog Petter.
– Ő mondta nekem, hogy Jureknek nagyon is erős indítéka volt rá,
hogy elrabolja Mara családját.
– Oké – sóhajt fel Manvir.
 – Jurek bosszút akart állni Mara nagyapján, Alekszej Fjodorovics
Gurkinon, aki hivatalnok volt a stockholmi orosz nagykövetségen az idő
tájt, amikor Jurek el volt zárva a Löwenström bunkerében.
– És mit követett el? – kérdi Greta.
– Az most nem fontos… De épp most találtam rá egy birtokra, amely a
fiáé, Vadim Gurkiné volt, mielőtt Mara többi családtagjával együtt ő is a
hajószerencsétlenség áldozatává vált volna…
– És hol az a birtok? – tudakolja Manvir.
– Västerhaninge mellett.
– Az elmúlt éjjel valami nagy tűzvész pusztított arrafelé – jegyzi meg
Petter.
– Akkor azt hiszem, megtaláltuk Mara főhadiszállását – feleli Joona,
majd kimegy a helyiségből.

Saga kölcsönkért egy Duran Durant ábrázoló pólót Karl Spelertől, és

most ruhaként hordja, míg az éjjel viselt öltözéke a férfi mosógépében
forog. Egyik vállán és a kezén nyomókötés, a térdén és jobb combján
levő sebeken sebtapasz. Mindkét karja és lábszára tele karcolásokkal és
véraláfutásokkal.
Saga kávét iszik, miközben Karl telefonjával a kezében ül, és a
Västerhaninge mellett történt tűzesetről olvas.
A hatalmas robbanás után, amely akkor történt, amikor a kocsihoz
rohantak, csengett a füle. Egy levegőbe repült kő épp a motorháztetőn
landolt, és jókora mélyedést hagyott rajta.
Már a nynäsvägeni felhajtónál hallotta a tűzoltóautók hangos
szirénáját, és azon gondolkodott, vajon túlélte volna-e, ha ott ragad a
raklapokkal teli helyiségben.
Be akarta vinni Karlt a Södersjukhuset sürgősségi osztályára, a férfi
azonban nem engedte. Meg volt róla győződve, hogy rájönnek, köze van
a birtokon történt tűzesethez.
Karl beszámolt róla a nőnek, hogyan találta meg Mara pick-upját egy
terepszínű háló alá rejtve.
– Nem tudom, jól láttam-e – magyarázta köhécselve –, de egy nagy
zsák volt a platón, és szerintem mozgott. Arra gondoltam, egy ember
lehet benne, az alapján, amiket maga mondott előzőleg, és ekkor kissé
pánikba estem, és egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy fel kell
hívnom Joonát. De rájöttem, hogy a mobilomat a kocsiban hagytam, és
elkezdtem visszarohanni, amikor hirtelen lövést hallottam… Persze nem
találtam a kocsikulcsokat, és az egész olyan volt, mint egy nyolcvanas
évekbeli horrorfilm. Minden zsebemet végigkutattam, mikor Mara pick-
upja egyszer csak legördült a lehajtón… Erre visszaindultam, és
megláttam a világosságot az udvaron, aztán rájöttem, hogy tűz van, és
nekem muszáj megtalálnom magát…
Elhajtottak egy éjjel-nappal nyitva tartó gyógyszertárba, és vettek
égési sérülésekre való kötszert hűsítő géllel, azután hazamentek
Karlhoz, a megviselt állapotú Porschét visszavitték a garázsba, majd
lementek az alagsorba, és óvatosan lezuhanyoztak.
Segítettek egymásnak kitisztítani és leápolni az égési sebeiket és
egyéb sérüléseiket. Sagának leginkább a jobb válla égett meg, és a bal
keze.
Hajnali három óra volt már, mire megittak egy-egy whiskyt a bárban,
azzal öblítve le a fájdalomcsillapító tablettákat, majd jó éjszakát
kívántak egymásnak, és elmentek lefeküdni.
Saga leteszi a kávéscsészéjét, és egy utcai gyorsétkezde szalvétájával
törli meg a száját. Karl magában dünnyög, miközben tojást süt, és
kenyeret pirít hozzá. Selyembélésű vörös plüssköntös van rajta.
Leperzselt fejbőréről csupán néhány hajtincs csüng lefelé, Rolexének
pedig betört az üvege.
Saga tovább keresgél, míg az Aftonbladet internetes kiadásában rá nem
bukkan egy cikkre egy sorozatgyilkos utáni hajszáról. Az újságíró biztos
forrásaira hivatkozik a rendőrség berkein belül, és azt írja, hogy egy
meg nem nevezett, korábbi titkosszolgálati ügynök az első számú
gyanúsított. Az illető nyilván fülest kapott valakitől, de több
információhoz már nem tudott hozzájutni. Az újságíró próbálja azt a
látszatot kelteni, hogy az Országos Bűnüldözés egyik felügyelője adott
interjút neki, miközben nyilvánvaló, hogy az illető nem volt hajlandó
nyilatkozni az ügyről. A valódi információk hiányában azután
összeállítottak egy rövid áttekintést a svéd sorozatgyilkosokról,
mellékelve hozzá egy sor linket a témában korábban megjelent
cikkekhez.
Ez egy nagy büdös semmi, gondolja Saga, de hamarosan úgyis minden
kiderül, és az ő nevével és arcképével lesz teleplakátolva az ország.
Reggeli után Saga beteszi a ruháit a szárítóba, majd segít Karlnak
óvatosan leborotválni a megmaradt hajtincseit.
– Sajnálom a Rolexét – mondja a férfinak.
– Nem számít, úgyis utálom. De a hajam… az egész jó volt.
– Így se rossz – hazudja Saga.
Felsöpör, majd a lapát tartalmát a vécébe önti, és lehúzza.
Visszamennek a bárba, és töltenek még a kávéból.
– Most mi lesz? – kérdi Karl.
– Nem tudom. Volt egy esélyem, hogy elkapjam Marát, de elszúrtam –
feleli Saga. – Túl gyors volt, nem is értem, hogyan csinálta.
– Nem lehet, hogy idáig tartott a mi feladatunk?
– Ezt meg hogy érti?
– Nem lenne itt az ideje felhívni Joonát? – kérdi a férfi komolyan.
– Hát, nem is tudom…
– Szerintem igen.
Saga fogja Karl telefonját, kimegy a múzeumba, megáll egy tárló előtt,
és egy papírlapot néz, a saját felvételéről a Löwenström Kórház zárt
osztályára. Mély levegőt vesz, mielőtt megnyomja a hívógombot, aztán
csak áll és vár, a készüléket a füléhez szorítva, az alagsor ablakain
átszűrődő fényben.
– Itt Joona Linna.
– Szia, Saga vagyok – szól bele.
– Jó, hogy hívsz.
A férfi készülékébe süvít a szél, miközben valami recsegő felületen
megy végig.
– Nem tettem semmi olyat, amit hisztek rólam, nincs közöm a
gyilkosságokhoz.
– Én nem is hittem.
Sagának könnyek gyűlnek a szemébe, és nagyot nyel. Hallja, ahogy a
háttérben megváltoznak a zajok, egy autó ajtaja becsapódik, majd ismét
csend támad.
– Västerhaningében vagyok – folytatja Joona. – Ahol leégett egy
birtok, és a technikusok olyan töltényhüvelyeket találtak, amelyek akár
a te Glockodból is származhatnának.
– Joona, én… csak megpróbáltam megfékezni Marát. De nem sikerült.
– Fel kell adnod magad. Beszéltem Morgannal, és megegyeztünk a
részletekben… Azt mondtam neki, hogy csak nekem vagy hajlandó
feladni magad, senki másnak… Én elviszlek a Kronoberg börtönbe, ahol a
személyzeti bejárón megyünk be, és leülünk egy kihallgatószobában,
úgy, hogy a neved nem kerül be a rendszerbe.
– Az jó.
– És ha már ott vagy, minden lapodat ki kell raknod az asztalra –
magyarázza Joona. – Sok kérdésük lesz, de mindenki hajlandó
meghallgatni téged. Minden rendben lesz.
– Ha te mondod.
– És ha mindenre fény derül, te meg én együtt folytatjuk majd a
nyomozást.
– Köszönöm – suttogja Saga.
– Tényleg úgy vélem, ez a legjobb, amit tehetsz.
– Betelefonálok, és egyeztetünk időpontot és helyszínt – mondja végül
Saga.
 71

Odafent, a Királyi Műszaki Főiskola melletti dombon együttműködés

zajlik a fizikai, asztronómiai és biotechnikai tudományok területén. A
jellegzetes, modern épületen, az Albanován kívül a területet olyan
épületek uralják, amelyek a tizenkilencedik század végén a roslagstulli
járványkórházhoz tartoztak.
A hosszú, keskeny épületek szimmetrikus sorokba rendezve állnak, és
szűk utak kötik össze őket négyzet alakban.
Valamennyi kórházi épület homlokzata okkersárga színű,
sáfrányvörös oromdeszkákkal és vörös téglából épült magas
kéményekkel, ablaksorokkal és a sarkokon falsüllyesztéssel.
Az égbolt acélszürke, szemerkél az eső, és a környékre sötét
felhőréteg ereszkedik.
Manvir kiszáll a kocsiból, kinyitja a hátsó ajtót, és kicsatolja a lánya
biztonsági övét. A felesége épp ügyeletes, behívták a Sankt Göran
szívkórházba.
A parkoló tulajdonképpen az egyetem részére van fenntartva, de
Manvir mindvégig szemmel fogja tartani a kocsit.
– Kérsz esernyőt? – kérdi a kislánytól.
– Nem kell – feleli Miranda.
Begombolja kis esőkabátját, kihúzza alóla fonott copfjait, és menet
közben hagyja, hogy a vállát csapkodják.
Ilyenkor kihalt a környék.
Az aszfalt csillog a hosszú, keskeny épületsorok közt, ahogyan a fű és
a fák lombjai is.
A hatéves Miranda a legfiatalabb résztvevője a Tudományok Háza
nyári kurzusának, ahol a gyerekek kísérletezhetnek, előadásokat
hallgathatnak meg, és beszélgethetnek a természettudományok és a
technika témaköreiről.
– Ma különleges dolgokat fogunk tervezni egy 3D-nyomtatóra, és
észtereket állítunk elő a laboratóriumban – meséli a kislány.
– És te tudod, mik azok az észterek? – kérdi az apja.
– Amikor az alkohol reakcióba lép az oxigénnel – feleli a gyerek.
– Nagyjából… És hol vannak ilyenek?
– Az édességekben, amelyeknek ananász- és banánízük van…
– És a DNS kötéseiben – teszi hozzá az apja.
– Ja igen, ezt is tudtam.
Elhaladnak a padokkal teli kis park mellett, majd megállnak a
bejáratnál.
– Jól figyelj, mit mond az előadó, légy óvatos a laborban, és ne gyere
ki, ha nem látsz engem! – látja el Manvir jótanácsokkal a kislányt, majd
egy csókot nyom a homlokára.
– Te meg ne dohányozz, amíg vársz rám, apa! – feleli a gyerek,
esőcseppes szemüvegén keresztül nézve rá.
– Nem fogok. Csak egyszer fordult elő… Közben hazamegyek majd.
A tanfolyamvezető hölgy kinyitja az ajtót, üdvözli Mirandát, és
beengedi. Az üvegen át Manvir látja, amint a lánya eltűnik a folyosón.
Visszaindul az autójához, léptei halkan visszhangoznak a házak
között. Az eső már alig csepeg.
Joonán kívül a bűnüldözési osztály valamennyi dolgozója meg van
róla győződve, hogy Saga Bauernek közvetlen köze van a
gyilkosságokhoz. Senki más nem kételkedik már abban, hogy
összedolgozik Mara Makarovval, Morgan Malmström mégsem hajlandó
országos körözést kiadni ellene.
Talán csak amiatt aggódik, hogy ez rossz fényt vetne a rendőrségre.
Manvir azon töpreng, vajon Joona miért áll ellen.
Saga arra célzott, hogy egyedül ő mentheti meg Joonát, mikor
valójában a meggyilkolását tervezi, és mindenki másét is, aki valamilyen
módon felelősnek mondható mindazért, ami a nő hozzátartozóival
történt.
 A bizonyítékok teljességgel meggyőzőek. Az ujjlenyomatát
megtalálták a kymlingei állomáson, a hajszálait a Betel templomban, a
nátronlúg maradványait a motorján, az egyik táskáján pedig Margot
lovának szőrét.
Saga névtelenül jelentette fel Stefan Bromant szexuális szolgáltatások
kereskedelméért, a helyszíni elemzés szerint megpróbálta eltüntetni a
nyomait a masszázsszalonban, ahol Stefant megtámadták, ám egy véres
talplenyomatot ott felejtett. Bevallotta, hogy megölt egy másik
kuncsaftot, és a leégett birtok maradványai közt, amely Mara Makarov
családjának tulajdonát képezte, olyan töltényeket és töltényhüvelyeket
találtak, amelyek beleillenek Saga szolgálati fegyverébe.
Vajon miért nem látja Joona azt, amit mindenki más? Miért segített
Sagának, és küldött neki fotókat az ónszoborról a kifejezett parancs
ellenére?
Talán szerelmes Sagába, esetleg a nő zsarolja valamivel, vagy netán ő
is benne van? Manvir hátán végigfut a hideg, mire az autójához ér.
 72

Joona a The Corner House legfelső szintjén levő lakásában üldögél.

Stockholm fényes háztetői felett egyhangúan szürke a felhőtakaró.
Randy a magántelefonjáról hívta fel őt, és elmondta, hogy talált egy
feljegyzést a bűnüldözés egykori biztonsági részlegéről, amelyet két
hónappal azután írtak, hogy Mara Makarovot kiengedték az Ytterőből.
A biztonsági részleg megbízott a takarítással egy céget. Egy nap egy
helyettes takarítónő bejutott az archívumba, és kitakarított ott, habár ez
nem tartozott a munkaköri kötelességei közé. Felmosta a padlót, és a
polcokat is letörölte a páncélszobában, ahol a Jurek Walterrel
kapcsolatos összes anyagot tárolták. Az ügyet átadták a
titkosszolgálatnak, de nekik sem sikerült a nő nyomára akadniuk. A
munkaadója sem tudott magyarázatot adni arra, miért nem alkalmazták
a nőt hivatalosan, és egyáltalán még arra sem emlékezett, hogy hogy
nézett ki.
Mert Mara olyan szürke, akár egy pók, gondolja Joona.
A fájdalom hirtelen belenyilall a fejébe, és pár másodpercig nem is lát
rendesen. Lélegzetét visszafojtva teljesen mozdulatlanul ül.
Homloka izzadságtól fénylik, mire a látása visszatér, és a fájdalom
tűszúrásnyivá enyhül, majd megszűnik.
Joona a falnak támaszkodva megy ki a fürdőszobába, ahol kihúzza a
legfelső fiókot, és remegő kézzel kivesz belőle egy levél Topiramatot.
Ez egy kis roham volt, és most nem engedheti meg magának, hogy ne
tudjon teljesen összpontosítani.
Azután a többit visszateszi a fiókba, és kimegy a konyhába, hogy
vacsorát készítsen. Úgy tervezi, süt egy kis szalámit cukorborsóval,
cseresznyeparadicsommal, fokhagymával, borssal, majd beleforgat némi
spagettit, rukkolát és friss bazsalikomot.
 Örülne, ha Valeria most itt lenne vele, ha nem csapta volna be a nőt,
és itt ülne az egyik széken az étkezőasztalnál, visszafogottan
mosolyogva, miközben Joona főz.
Felveszi a telefont, és felhívja Valeriát. Érzi, hogy minden csengés
után egyre idegesebb lesz, míg végül a nő felveszi.
– Én vagyok – mondja Joona.
– Drágám? – Valeria már-már suttog.
Joonának elfátyolosodik a szeme, amiért a nő drágámnak nevezte,
most először azóta, hogy úgy faképnél hagyta az étteremben.
– Aludtál? – kérdi Joona, és nagyot nyel.
– Nem, egy hangoskönyvet hallgattam – feleli Valeria.
– Hogy vagy?
– Jól, csak kicsit fáj a hátam. Huszonöt tuját ültettem el Moraberg-ben.
És elég messze is van, jó sokat vezettem. Södertälje mellett…
– Tudom, hol van Moraberg.
Joona hallja, hogy Valeria kiment a konyhába, és valamit pakol.
Gondolja, meg kellene hívnia magához vacsorára, de képtelen rá.
– Jól mentek a dolgok Németországban? – tudakolja a nő.
– Igen, tényleg.
– És te hogy vagy?
– Megvagyok – feleli Joona.
– Ettél már?
– Épp most főzök vacsorát.
A vonalban egy pisszenést hall, mint amikor egy dugót kihúznak egy
félig telt borosüvegből, azután halk gluttyogást, ahogy az ital a pohárba
folyik.
– Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni – mondja Joona.
– Semmi szükség rá.
– Azóta nem drogoztam. Nem éreztem szükségét…
– Az jó.
– És ígérem, hogy…
– Joona – vág a szavába a nő finoman.
– Igazad van.
 – Megértem, hogy Jurek miatt érzed úgy, hogy olykor mélyre kell
süllyedned. Azért, amit suttogott neked odafent, a tetőn, mielőtt
lelökted volna onnan. Az utolsó szavai miatt.
– Nehéz ezt megmagyarázni.
– Talán hangosan ki kellene mondanod, amit ő mondott neked, hogy
megszabadulj tőle.
– Úgy éreztem, képtelen vagyok kiejteni azokat a szavakat – feleli
Joona, és mély levegőt vesz. – Pedig egyfolytában az ő suttogását hallom
a fülemben.
– Ugye tudod, hogy nem Jurek határozza meg, ki vagy?
Joona bemegy a hálószobába, odaáll az ablak elé, és lenéz a sötét
Luntmakargatanra.
– De most kezdtem úgy érezni, hogy egy darabig még szeretném
megtartani magamnak, amit mondott – ismeri be.
– Ez nem hangzik valami jól – jegyzi meg Valeria.
– Talán mert ez megkeményít, és erre a keménységre szükségem lesz
még az elkövetkező napokban.
Joona hallja, hogy a nő iszik, majd leteszi a poharat a konyhaasztalra.
– Neked van borod, nekem tésztám…
– Találkoznunk kellene – feleli a nő.
– Ide tudnál jönni esetleg?
A liftaknából jövő halk surrogás a falakon is áthatol.
– Észrevettem, hogy ez az ügy teljesen beszippantott téged. Nem kell
tekintettel lenned rám, én megleszek – jegyzi meg Valeria. – Tedd, amit
tenned kell, de szívvel tedd, ne keménykedj!
– Várj csak! – szólal meg Joona, amikor a lift az ő emeletén áll meg.
– Légy óvatos, nem veszíthetlek el – folytatja a nő.
– Nem, soha.
– Hallod?
– Mindjárt visszahívlak – mondja Joona, amikor hallja, hogy valaki az
ajtaja előtt áll.
Leteszi a telefont, és felveszi a pisztolyt az asztalról. A nappalin
keresztül az előszobába siet, épp abban a pillanatban, amikor a csengője
megszólal. Joona kibiztosítja a fegyverét, és a fal mellett elrejti, úgy nyit
ajtót.
Még épp látja becsukódni a liftajtót egy futár mögött.
Az apró csomag ott várja a földön, a küszöb előtt.
Beviszi, a konyhaasztalra állítja, és felhívja a bevetési egységet.
Miközben letépi a ragasztószalagot a dobozról, hallja a hangszóró
recsegését.
– Rosanna Björn – szól bele az ügyeletes csoportvezető.
– Joona Linna vagyok. Újabb csomag érkezett, a lakásomra hozták,
húsz másodperccel ezelőtt.
– Küldjünk bombakereső csapatot?
– Ne, most bontom ki.
– Készültségben állunk – feleli a nő.
Joona hallja, ahogy a nő egy másik vonalon kapcsolatba lép a Körzeti
Irányítóközponttal.
Kinyitja a doboz fedelét, kihajtja a legfelső réteget, egy gyűrött
újságpapírt, és kivesz belőle egy merevebb lapból gyúrt labdacsot.
A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogja az apró ónszobrot, és jól
megnézi.
– Ez Manvir Rai. Az alak Manvir Rait ábrázolja – mondja a telefonba. –
Most azonnal felhívom! Küldjenek oda minden járművet a környékről a
házához! Nagyon sürgős!
Azután leteszi a telefont, és Manvirt hívja. Amíg a készülék kicseng, a
belső ívet is kiveszi a dobozból.
Egy könyvlap az, régies írással írva, egy Olaus Magnus nevű püspök
tollából, az északi mitológiáról szól. Az oldal közepén egy fametszet Odin
főistent ábrázolja, és a feleségét, Frigget, az istenek királynőjét, hosszú
ruhában, fejfedőben, karddal és íjjal.
Még mielőtt Joona hívását hangpostára kapcsolná a rendszer, egy
kattanás, majd csend.
– Joona? – lepődik meg Manvir.
– Hol vagy most?
– Itthon…
 – Te vagy a következő áldozat! Zárkózz be, már úton vagyunk! –
hadarja el Joona.
– Várj, miről beszélsz?
– Otthon tartod a szolgálati fegyvered?
– Persze – feleli Manvir. – Greta és Petter is ott van?
– Nem, a saját lakásomban vagyok. Ide érkezett a csomag –
magyarázza Joona, és közben azon jár a feje, hogy Manvir hangja elég
különös.
– Egész biztos vagy benne, hogy én vagyok az? – kételkedik a férfi.
– Igen, az vagyok. Bezártad az ajtót?
– Igen, de magyarázd már meg, miféle csomag! Hogy néz ki? Mi a
rejtvény?
Valami zavarja a vonalat. Joona valami ritmusos, söprögető hangot
hall, azután gyors ketyegést.
– Most nézem a rejtvényt – mondja Joona, és kisimítja az összegyűrt
újságpapírt. – Az egyik egy kitépett újságcikk arról, hogy a Globent
átnevezték Avicii Arenára.
– Mindössze egyszer jártam ott, egy Luca-napi ünnepségen, de nem…
– Menjünk tovább! – vág a szavába Joona. – Avicii Östermalmban nőtt
fel, a Hedvig Eleonora temetőben nyugszik és…
– Nem, nem ez lesz.
– Oké, a túloldalon pedig egy cikk van arról, hogy a Colonial Pipeline
ötmillió dollárt fizet egy Darkside nevű hekkercsoportnak – folytatja
Joona, majd kimegy az előszobába.
– Ez nekem semmit sem mond.
– Ugye van az emeleten fürdőszobád? – kérdi Joona, és felcsatolja a
pisztolytáskáját, majd felveszi rá a zakóját. – Menj fel oda, feküdj bele a
fürdőkádba, amilyen mélyen csak belefér a törzsed, a pisztoly csövét
szegezd az ajtóra, és maradj ott addig, amíg…
– Oké, vettem – feleli Manvir.
Joona pedig fogja a kulcsait, kilép az ajtón, bezár maga után, majd
rohanni kezd lefelé a lépcsőn, miközben folytatja a beszélgetést.
 73

Manvir az ajkához emeli a cigarettát, és hallja a parázs sercegését, ahogy

leszívja a füstöt. Hevesen dobogó szívvel áll a labor hátsó részében, és a
telefonon keresztül Joona szapora lépteit hallgatja a lépcsőházból. A
szemerkélő eső hatására páragömbök keletkeznek az utcai lámpák
körül. A tetőről lecsepegő víz egy földön heverő nejlonzsákon dobol.
– Mi történik? – tudakolja Manvir.
– Épp hozzád tartunk…
– Ki az a „mi”?
– Mindenki, ahányan csak vagyunk… Csak muszáj figyelmeztetnem
téged arra, hogy ha lemegyek a garázsba, lehet, hogy megszakad a
beszélgetésünk.
Manvir már ösztönösen hazudott Joonának, mert azt hiszi, Joona
összedolgozik Sagával, és ha már elkezdte, kénytelen volt folytatni.
Valójában sosem megy haza, amikor Miranda a tanfolyamon van, mert
undorodik saját magától, amikor egyedül van a házban, és kutatni kezd a
felesége számítógépében, a táskáiban és a ruhái zsebében a megcsalás
jeleit keresve. Manvir attól fél, hogy ez az irracionális féltékenység teszi
majd végül tönkre a házasságát, mégis egyre csak rosszabb és rosszabb
lesz a helyzet.
– Mi volt még a dobozban? – kérdi Manvir, és nagyot nyel.
– Az Északi népek története című kötet egyik lapja, Olaus Magnus
tollából – feleli Joona. – Egy csomó minden szerepel benne az óészaki
mitológiáról, és egy középkori kép, amelyen Odin és Frigg látható.
– Pontos helyszínt nem említ a szöveg? – kérdi Manvir, egyre
kellemetlenebbül érezve magát.
– Nem…
– Pedig muszáj, hogy legyen ott valami…
 – Várj csak, kezdem megérteni a gondolkodásmódját! – vág a szavába
Joona. – Azt hiszem, Mara Makarov a Tudományok Háza előtt akar
meggyilkolni!
– Ezt meg honnan veszed? – kérdi Manvir erőtlenül.
– Stimmel… A Vénusz bolygó a Hajnalcsillag, de az északi mitológia
szerint a Vénusz Frigg csillaga, a Tudományok Házában pedig látható a
bolygó kicsinyített mása…
Manvir végignéz a nedves aszfalton, és egyszer csak észreveszi azt a
betonszürke gömböt, amely egy emelvényen áll, a kis park kellős
közepén.

A súlyos acélajtó nagy, visszhangzó csattanással csapódik be Joona

mögött, miközben lefelé siet a lépcsőn a garázsba.
– Miranda épp a Tudományok Házában van nyári tanfolyamon –
magyarázza Manvir.
– Oké, elintézzük…
– Halló, Joona! Voltaképpen itt vagyok a…
– Majd visszahívlak – vágja rá sietve Joona, amikor észleli, hogy kezd
szakadozni a vonal.
Odarohan az autóhoz, beül, és tolatni kezd. A csikorgó kerekek
körbeforognak, majd felhajt a rámpán, és megáll a tolóajtók előtt,
amelyek lassan félresiklanak. Autójával átgördül a járdára, figyelembe
sem véve a közlekedési lámpa jelzését, majd jobbra kanyarodik a
Sveavägenen, és gázt ad.
Próbálja visszahívni Manvirt, de nyolc csengés után a hangposta-
fiókra kapcsolják.
Joona azt hiszi, hogy Manvir otthon biztonságban lesz, az első
rendőrjárművek pedig pár percen belül úgyis odaérnek.
Őrült gyorsan vezet.
A hajsza most már nagyon hamar véget érhet.
Joona szinte biztos benne, hogy végre megoldotta a rejtélyt.
Az egyik kirakósdarab a Globen – vagy Avicii Arena –, amely maga a
Nap a svéd naprendszermodellben, amely a világ legnagyobb,
méretarányos bolygórendszermodellje.
 A Föld a Természettudományi Múzeumban van, a Jupiter Arlanda
repterén, a Sedna kisbolygó pedig egy parkban, Luleåban, nyolcszáztíz
kilométerre észak felé.
A másik kirakósdarab pedig az a fametszet, amely az óskandináv
istennőt, Frigget ábrázolja.
A Vénusz bolygót az ő csillagának tekintették. A Vénusz modellje
pedig a Tudományok Háza előtt van.
Joona jobbra kanyarodik, átvált a buszsávba, és ismét rálép a gázra.
Apró esőcseppek verik a szélvédőt erőteljesen.
A többiek valamennyien Manvir lakása felé tartanak, ő azonban arra a
helyre készül, ahova Mara a gyilkosságot tervezte.

Manvirnak nem igazán sikerült követnie Joona érvelését, de megértette

belőle, hogy Mara Makarov pontosan ezen a helyen akar végezni vele.
Ledobja a cigarettáját a fal mellé, és átszalad a gyepen a Tudományok
Házáig, hogy elhozza Mirandát, és hazavigye.
Az ajtó be van zárva. Bekopog az üvegen keresztül, és benéz, majd
erősebben kopogtat, és beáll a nagy ablakok elé.
Amikor megfordul, úgy érzi, mintha átszúrnák a szívét, amikor egy
rozsdás pick-upot lát, platóján elektromos vezérlésű csörlővel, ahogy ott
parkol jobbra, az egyik régi kórházi épület mögött.
– Istenem – suttogja, és sietve az ellenkező irányba indul.
Manvir megkerüli a Tudományok Házát, és futásnak ered a gyepen, át
a keskeny úton, míg el nem ér az Elméleti Fizikai Tanszékig.
Ott lihegve megáll, hátát a falnak támasztva. Remeg a lába, és
szaporán lélegzik az orrán keresztül.
Távolabb, az iskola előtt néhány költöztetődoboz árválkodik az
esőben.
Manvir próbál tiszta fejjel gondolkodni, és felfogja végre, hogy el kell
rejtőznie vagy elmenekülnie a környékről.
A hatalmas tölgyfák lombjai közül elővillannak a keresztutcák.
Manvir előrenéz, el a következő kórházi épület mellett, és egy zöld,
műanyag homoktároló konténert lát az út szélén, a meredek lejtő előtt.
 Előhúzza a szolgálati fegyverét, halkan oldalt lép, és körülnéz a
sarkon, majd vissza fel, a főutca felé, amely a körforgalomtól egyenesen
az Albanova körcsarnokáig vezet.
Minden csendes, és a sűrűn szemerkélő eső mindent körülölel.
Manvir megfordul, és az épület fala mentén elmegy a következő
sarokig, onnan idegesen hátrapillantgat, és hirtelen valami mozgást lát
jobbra.
Az egyik sárga épület mögött a sötétben egy ember mászkál.
Egy kislány az, hamuszürke bőrű, színtelen ruhában.
Manvir felé siet.
A férfi pánikba esik, és ráirányítja a fegyverét, ám túlságosan remeg a
keze, és ráeszmél, hogy ilyen távolságról úgysem tudná eltalálni.
Átfut a sarkon, majd a keskeny úton, megcsúszik a nedves fűben,
kiteszi a kezét, és hallja, amint a jegygyűrűje nekikoccan az épület
falának, azután megkerüli az elméleti fizika épületét, és hevesen dobogó
szívvel megtorpan.
A tüdeje minden lélegzetvételtől fáj.
Bal keze felsértett bütykeiből vér szivárog.
Remegő lábakkal botladozik vissza a sarokig. Ott összeszedi magát, és
kinéz, fegyverével a fák törzse közé célozva, de már sehol sem látja
Marát.
– Mara, hall engem? A rendőrség már úton van! – kiáltja. – Adja fel,
vége van, innen nem tud elmenekülni!
Majd megfordul, és a sötét, fénylő ablakok sora mellett futásnak ered.
Az Albanova a jobb oldalon áll, a kupolával és a csillagvizsgálóval. Két, a
felvonóhídon végigmenő diák, amint észreveszi őt, berohan az épületbe.
Az üvegajtó megcsillan.
Manvir futásnak ered, mert úgy érzi, Mara ott lohol a nyakában.
Átugrik egy, a földön heverő elektromos rolleren, majd lihegve kirohan
a térre, ahol a nagy méretű bronzszobor áll. Körülnéz. A keskeny,
hosszúkás épületek közötti kihalt, fénylő utcahálózat szinte elsuhan
mellette. Tesz néhány lépést előre, fogalma sincs, merre menjen. Lenéz a
meredek lejtőn az építési területre, majd elkezd futni a következő ház
felé.
Joona gyorsan hajt végig az egyenes fasoron, ám kénytelen a fékre lépni,
amikor két teherautó eltorlaszolja az egész útkereszteződést. Az összes
autó beragad, hiába zöld a lámpa. Sokan dudálnak, a kerékpárosok és a
gyalogosok egymás mellett nyomulnak.
A bevetés vezetője a lidingői Riddarvägenről tesz jelentést, és sietve
elmagyarázza Joonának, hogy nem szükséges odamennie.
– A ház üres, ismétlem, a ház üres.
– Várjon, azt mondtam neki, rejtőzzön el az emeleti fürdőszobában –
mondja Joona.
– Ott sincs senki.
– Itt valami nem stimmel… Akkor nézze meg a garázsban!
– Nincs itt. A kocsija is eltűnt…
Abban a pillanatban, amint a lámpa pirosra vált, a teherautók
megindulnak, és az útkereszteződésben álló autók minden irányból
egyszerre próbálnak átpréselődni. Joona kivágódik a szemközti sávba, és
hosszan dudál, majd a kereszteződést elhagyva tövig nyomja a
gázpedált.
 74

Manvir szét sem néz, úgy rohan végig a kórház hosszú, keskeny épülete
mentén, amely az Asztrofizikai Tanszéknek ad otthont.
Megkerüli a sarkot, lihegve megáll, és kezét a szája elé téve igyekszik
halkan köhögni.
A rövidebb oldal felől három vakablak mutat előre, az erdő széle felé.
Manvir végignéz a kis füves területen, majd fel a sűrű, fényes lombok
közé, ahonnan lecsepeg az eső.
Reszket a lába, szíve pedig hevesen ver a mellkasában.
Amint kap levegőt, nekiindul az erdőnek, ott elszalad a hegyhátig,
majd le a meredek lejtőn a Kräftriket kollégium felé, és lestoppol egy
autót a Roslagsvägenen.
Az eső ütemesen veri a sötét faleveleket.
Manvir rájön, hogy Joonának ismét igaza lett. Meglátja a bolygó
szobrát a Tudományok Háza előtt, és Mirandára gondol, aki odabent
van, fehér orvosi köpenyben, átlátszó arcvédő pajzsban.
Manvir erős fáradtságot érez, a teste elnehezül, ugyanakkor különös
módon mintha lebegne. Ujjbegyei furán zsibbadnak.
Kibiztosítja Sig Sauerét, majd lassan odalép a sarokra, és visszanéz az
Albanova felé.
Senkit sem lát.
A kupolás körcsarnokhoz vezető híd fénylik a sötétben. Az út, a pázsit
és a régi épületek is a hatalmas kéményükkel teljesen nyugodtak.
Az eső egyre sűrűbben esik. Az eldugult csatornák köré víztócsák
gyűlnek.
A pisztoly remeg a kezében, a háta hideg és nedves az izzadságtól.
Ez nem lehet igaz.
Ismét hallja a háta mögül, a lombok közül a zörgést, és összerezzen.
 Rettegése már odáig fajul, hogy kezd valószerűtlen dolgokat észlelni,
és furán lelassul.
Az erdő szélén egy száraz ág letörik, majd könnyű léptek hallatszanak
a nedves fűben, mintha egy nyúl menekülne.
Manvirnak az jár a fejében, hogy futásnak ered, de csupán néhány
tétova lépésre futja.
Valaki sietve közelít felé.
Még arra sincs ideje, hogy hátraforduljon, a saját sikoltásának sincs
tudatában, és az éles pisztolylövést sem hallja.
Ám amikor az a házak között visszhangot ver, rájön, hogy
tehetetlenül a földre zuhant. Hason fekszik a ház melletti gránittalapzat
tövében, az aszfaltcsíkon.
Tisztában van vele, hogy hátba lőtték, akárcsak a többi áldozatot.
Altestében egyáltalán nem érez semmit, és a lábát képtelen
megmozdítani.
Orrát és fogait beütötte az aszfaltba. A fejét is alig bírja elfordítani, és
látja, hogy a pisztolya a szennyvízcsatorna mellett hever, a nedves
utcakövön, mindössze tíz centiméternyire a kezétől.
A fülében dübörgést hall, mintha vihar közelegne.
A fájdalom hirtelen áthatol az első endorfinlöketen, és úgy érzi,
mintha egy tű hegyére szúrva emelnék fel a földről.
Pislog, és egy árnyat lát közeledni. Mara az utolsó útszakaszt úgy teszi
meg a nedves fűben, mint egy pók, amely a hálóba gabalyodott legyet
közelíti meg.
– Mara – zihálja a férfi. – Nem kell ezt tennie. Hallgasson rám! Tudom,
hogy haragszik a rendőrségre, és megértem magát, de nekem semmi
közöm Jurek Walterhez.
Manvir a fájdalom csúcspontjai között szaporán lélegzik, és arra lesz
figyelmes, hogy az egyik keze görcsösen rángatózni kezd.
– Nekem családom van – nyögi, ám ezután már csak a suttogása
hallatszik. – Van egy kislányom, tudja?
Manvirnak be kell hunynia a szemét. Érzi, hogy a teste ringani kezd,
és rájön, hogy rengeteg vért veszít, majd ismét összeszedi magát, és
kinyitja a szemét.
 Az arca előtt látja Mara piszkos sportcipőjét. A nedves cipőfűzők
szabadon lógnak, nadrágszárát feltűrte, ám így is csupa sár.
Mara lehajol, elveszi a férfi pisztolyát, megkerüli őt, meghúzgálja a
férfi ruháit, megtalálja a telefonját, majd eltűnik.
Manvir vére az utcakövek közt folyik le a csatorna felé. Valahányszor
egy-egy nagyobb esőcsepp hull a tócsába, rózsaszín buborékok
keletkeznek a nyomában.
 75

A régi talponálló körül kék neon világítja meg az esőt. A fény megcsillan
az autó fényezésén, amikor Joona elhagyja az épületet, és a meredek
domboldalon jól megnyomja a gázt. Colt Combatja kibiztosítva hever a
mellette levő ülésen.
A csúcsra felérve a pisztoly ugrik egyet.
Joona egyenesen áthajt a körforgalmon, majd megáll átlósan a
Tudományok Háza előtt.
Fogja a pisztolyát, kinyitja az ajtót, és kiszáll a kocsiból.
Az utcák labirintusa csillog, a sárga kórházépületek sötétek, minden
csendes. A Vénusz modell körüli fákról csepeg az eső. A labor eresze
alatt a földön egy cigaretta ég.
Egyik szeme mögött vészesen erős fájdalmat érez.
A távolból motor hangja hallatszik.
Joona futni kezd az Albanova felé vezető főutcán.
Az autó közeledik, csikorog a sebváltója.
Joona megáll, és feltartja a pisztolyát ugyanabban a pillanatban,
amikor Mara pick-upja nagy sebességgel áthalad az egyik keresztutcán.
Épp csak megcsillan a házak között, s már el is tűnik.
Joona megfordul, és visszarohan az autóhoz, beül, és padlógázt ad.
Előbb egyenesen repeszt előre, majd balra kanyarodik, és nagy
sebességgel követni kezdi Marát.
Egy méretes költöztetőautó tolat ki az iskola elől, és elállja az utat.
Joona éles kanyart vesz, és átlósan végighajt a síkos gyepen, a tölgyfák
és a virágzó vadrózsák közt, míg ki nem ér a másik útra.
Továbbhajt lefelé, a meredek Roslagstullsbackenen, egy keskeny
gyaloghíd felé, amely a vasúti sínek fölött vezet át.
Mara minden bizonnyal jobbra kanyarodott.
 A másik irányban csupán egy átmenetileg használt földút van, ahová
darukkal és markológépekkel hajtanak be az építkezésre.
Az építkezés során az aszfaltra is került a földből, és amikor Joona
jobbra tekeri a volánt, a gumiabroncsok kicsúsznak oldalirányba. A
hátsó kerék nekicsapódik a járdaszegélynek, amitől a pisztoly lezuhan az
ülés előtti szőnyegre.
Joona ismét felgyorsít, és egy pillanatra meglátja Mara pick-upját a
hulladék-újrahasznosító állomás és egy vörös ipari épület között.
A gumik sebesen pörögnek.
Joona egy rejtett kanyarhoz közeledik. A roslagi vasút acélkorlátjai
fel-felvillannak mellette.
A távolból esetkocsik szirénája hallatszik.
Amikor Joona a kanyarhoz ér, ott épp egy idős nő megy az út közepén
rollátorral. Joona kitér előle, és balról halad el mellette, majd lefékez és
megpördül, megcsúszik az aszfalton, azután egyenesbe hozza a
járművet, és ismét gázt ad.
Egy sötét futópálya melletti rövid, egyenes szakaszon jó gyorsan halad
át, ráfordul a Körsbärsvägenre, felhajt a járdára, végigkarcolja egy
parkolóautomata kijelzőjét, és végül visszatér az útra. Az egyik féklámpa
szilánkjai szanaszét potyognak a földön.
Egy vézna férfi testhez simuló öltözékben kerékpárt tol át az egyik
gyalogátkelőnél. Mara pick-upja elkapja a hátsó kerekét, és kivágja a
biciklit az útra, neki egy sárga téglafalnak.
A férfi elképedve hátrébb szédeleg, amikor Joona elsüvít mellette.
A szirénák hangja most már erősödik. Joona fejében pedig úgy nyílik
ki a fájdalom virága, akár egy fekete orchidea.
Mindössze száz méterrel van lemaradva Mara mögött, amikor a
Valhallavägenhez közelednek.
A pick-up eltűnik a fák mögött.
Az épületek homlokzatára kék fény vetül.
Joona élesen bekanyarodik, majd felhajt egy járdaszigetre, és eltöri az
„elsőbbségadás kötelező” tábla szárát, amikor az első három rendőrautó
megérkezik a helyszínre.
Elég hatékonyan zárják le az utcát.
 Joona megpróbál bejutni köztük, ám az egyik rendőrautó erre kifarol,
és arra kényszeríti, hogy nyomja le a fékpedált, és tekerje el a volánt.
Az autógumik felvisítanak.
Látja, amint a kollégái előhúzzák fegyverüket, és az autójuk
motorházteteje mögé bújnak.
A jármű körbecsúszik, majd nekimegy egy rendőrautónak, végül
megáll.
A földet üvegszilánkok borítják.
Több autó is közeleg. A pulzáló fény kékre festi az esőt.
Egyenruhás rendőrök rohannak elő kivont szolgálati fegyverrel.
Joona fejébe teljes erővel belehasít a migrén. Előkeresi szolgálati
igazolványát a belső zsebéből, kinyitja az autó ajtaját, és felmutatja.
Kibotorkál a járműből, és fél kézzel a tetejére támaszkodik.
– Rendőr! – kiáltja valaki.
– És épp most szalasztották el a nőt, egy Ford pick-upban ül – lihegi
Joona, és próbál látni valamit egy éles fénykörön keresztül, amely
teljesen kitölti a látóterét.
– Melyik irányba ment?
Joona hunyorog a vakító fénykörön keresztül és az autók pulzáló kék
fényében, valamint az utcai lámpák nedves aszfalton való csillogásán át.
– Azt hiszem, jobbra. Az alagutakon keresztül akar eltűnni –
magyarázza Joona, majd hátát az autónak támasztva leereszkedik a
földre.
– Megsérült? – kiáltja egy kolléga.
– Útlezárás, helikopterek – suttogja Joona, majd becsukódik a szeme.
Mozdulatlanul ül, úgy hallgatja végig a gyors beszélgetéseket a
szolgálati rádión keresztül és a bekapcsolt szirénával Marát üldöző
autók hangját. De már úgyis túl késő.
A fájdalom már elviselhetetlen, elérte csúcspontját.
Joona visszafojtja a lélegzetét. Számára megállt az idő.
A másodpercmutató megremeg, majd hirtelen ugrik egyet.
Joona teleszívja a tüdejét levegővel.
A mutató most már halad előre, a lendkerék mozgásba lendül, a
fogaskerekek forognak, és az óra ismét ketyegni kezd.
 A fájdalom megszűnik.
Joona ott marad ülve behunyt szemmel, ismét hallja a rendőrök
hangját és két helikopter rotorjának csattogását is.
Nedves inge a testére tapad.
Eszébe jut Fauster Mester rendszere a vasúti sínekkel, és hirtelen
teljesen világossá válik előtte Mara módszere.
Faustertől és Jurektől is ellesett ezt-azt.
Mint egy pók, úgy hagyja ott áldozatai testét a különféle temetőkben,
amelyek végül egy nagy M betűt formáznak majd, ha egyszer végez. M,
mint Makarov, vagy ha fordítva nézzük, W, mint Walter, gondolja Joona.
 76

A helikopter alatt erdők, tavak és szántóföldek suhannak tova. Amint

elkanyarodnak, Joona egy pillanatra látja odalent a kivilágított
atomerőművet és a csillámló Botteni-öblöt.
A hatalmas reaktorok úgy állnak ott egymás mellett, akár három
porlepte márványtömb egy kőbányában.
Migrénje, amely negyven perc után érte el a csúcspontját, azután
teljesen el is múlt. Mara Makarov azonban megúszta, sikerült eltűnnie
az alagutak útvesztőjében.
Bár későre járt már az idő, Joona összehívott egy megbeszélést
Petterrel, Gretával és a bűnüldözés stábjának egy részével.
Szörnyű hangulat uralkodott köztük. Valamennyiüket megrázták a
történtek, és pánikba estek.
A Kapellskär, Hallstavik, Funbo, Lillkyrka és Sandtorpet útvonalat
alapul véve Joona egy igen részletes térképre felrajzolt egy M alakzatot,
amelynek kilenc pontja van – minden vonalon három.
A betű alapja száz kilométer hosszú. Ez alapján a hátralevő helyek:
Fiby őserdeje, a forsmarki templom, a Ramhäll bánya, valamint az
autópálya a södertäljei Moraberg közlekedési csomópont közelében.
E négy helyszín koordinátáihoz azonnal mentő- és rendőrjárműveket
rendeltek ki.
Amikor Joona megtudta, hogy egy Uppsala előtt elhelyezett
sebességfigyelő kamera képet készített egy sáros Ford pick-upról, egy
helikoptert rendelt oda. A forsmarki erdő ugyanis egyórányira északra
fekszik Uppsalától. Ha Joona számításai helytállóak voltak Mara
rendszerével kapcsolatban, akkor a nő épp oda tartott.
Útközben kapta az első jelentéseket.
 Egyelőre semmit nem találtak a fibyi őserdő vaskori sírkövei
környékén, a rendőrség azonban épp most várja a kutyás keresőket,
hogy velük is átkutassák a helyszínt.
A bűnüldözési osztály egyik csoportja pedig a Ramhäll bányába tart.
Az E4-es és az E20-as út találkozásánál, Södertäljében semmit sem
találtak, és a keresőkutyák sem fogtak szagot az út mentén vagy az
árokban.
Valamennyi korábbi megtalálási hely így vagy úgy temetőnek
tekinthető.
Joona nem lát ugyan bele Mara Makarov fejébe, az autópálya mégis az
egyetlen pont, amely nem illik bele a mátrixba.
Igaz, valójában a Ramhäll bánya sem temető, ám 1846-ban egy
munkás ott veszítette életét egy balesetben, és az összeomlott aknából
sosem tudták kiemelni a holttestét.
A helikopter most a kis vidéki település, Forsmark fölé kanyarodik.
A falun egy egyenes sétálóutca fut végig a templomtól az igazgatási
központig, mutatva a helység két legfontosabb egységét.
A helikopter a templomkert fölé manőverez, miközben a rotor
hangosan csattog.
Egy rendőrautó elállja a gyülekezet épületének felhajtóját, egy mentő
pedig előtte, a fasorban várakozik.
A helikopter himbálózva lejjebb ereszkedik, letépve a fák lombját,
majd óvatosan leszáll a forsmarki templom előtti földes területen.
Homok és por száll fel a kerekek alól, a fák pedig reszketve hajolnak el
előle.
Két egyenruhás rendőr hunyorogva ül a templom lépcsőjén, és fogják
a sapkájukat, hogy el ne repüljön.
A rotor lelassul, és a propellerek egyre tompábban csapdosnak.
Az épület homlokzati lámpájának fényében hatalmas porfelhő száll.
Joona behúzza a fejét, úgy siet oda a kollégáihoz, akik mindketten
magas, széles vállú férfiak. Egyiküknek fekete, ápolt szakálla van, és a
nyakán tetoválások, a másik vörös hajú, szeplős, és filteres dohány van a
felső ajka alatt.
 – Épp az imént érkeztünk, de nem úgy tűnik, mintha lenne itt
bármilyen holttest – jegyzi meg a szakállas.
– Nézzenek fel a fákra is! – javasolja Joona, majd jobbról megkerüli a
templomot.
A vörös hajú férfi követi őt a főhajó mentén. Cipőjük talpa alatt ropog
a szépen elgereblyézett kavics.
Amikor Joona hátrafordul, látja, hogy a szakállas rendőr egyenesen
szembemegy a mentőautó fényszórójával, és a fasor minden fája alatt
megáll.
Minden csendes és nyugodt, mintha álmodnának csupán. Ám a
mintázat nem lehet véletlen.
Joona a háta mögül hallja a másik kollégája lélegzetvételét.
Az épület lámpájának fényében látja, hogy mindenfelé földutak
vezetnek a frissen nyírt gyepen keresztül, a megnyesett bukszusok közt
és a sírkősorok között is.
Továbbmennek a templom mögé, ahol öt jókora kőrisfa áll. Joona
bevilágít zseblámpájával a törzsük közé, majd fel a lombokba is.
Valami motoszkál odafent.
A vörös hajú rendőr összerezzen, amikor egy galamb felreppen.
Kiveszi a szájából a snüsszt, behajítja a templom melletti bozótosba, és
követi Joonát.
A sírkövek mögött egy apró gondnoki épület látszik, téglateteje az
országutat egy irányból elrejtő sötét erdő felé magasodik.
Joona átkel a pázsiton. A zseblámpa fénye megcsillan egy kis ablakon.
A gondnoki épület külső oldalára szerelt csap egy vödörbe csepeg. Egy
talicska, egy slag és egy lapát áll a falnak támasztva. Az épület mögötti
komposzthalomra pedig régi koszorúkat hajítottak.
Elmennek az épület mellett, majd be az erdőbe.
A zseblámpák fénye végigsöpör a halvány fatörzseken. A fák között
fények és hosszú árnyak váltakoznak.
Joona megkerül egy kisebb vándorkövet, amelyet zöld moha borít.
A növényzeten átsejlik a temető fala.
Joona a háta mögül reccsenést hall, amikor a kollégája egy ágra lép.
 Egy növényekkel benőtt háztalapzaton állnak, onnan néznek szét. A
temető falánál hatalmas tölgyfa rajzolódik ki. Ágait eltakarja a többi fa,
ám Joona zseblámpája valamelyest megvilágítja.
A távolból valami csörömpölést hallanak. Mintha csavarhúzók és
vésők zörögnének egy bádogvödörben.
– Minek van ilyen hangja? – suttogja a kolléga.
Joona keresztülmegy egy tövises bokron, majd átmászik egy kidőlt
nyírfán, félrehajt egy lecsüngő ágat, és előrevilágít a zseblámpájával. Bal
kézzel megragadja a pisztoly markolatát.
A hatalmas tölgy egyik ágára egy kötél van erősítve, amelynek másik
végét a fekvő fatörzshöz rögzítették.
– Hívja a mentőket! – szól sietve Joona, és megy tovább előre.
Egy erős ágról jókora zsák csüng lefelé, nejlonba és fehér szövetbe
csomagolva, ragasztószalaggal leragasztva.
– Ez meg mi a fene? – suttogja a vörös hajú kolléga.
Mara visszatolatott az országútról, és a temető fala előtt állt meg. A
behúzott kézifék ellenére az autó hátragurult, amikor a csörlő
átrántotta a zsákot a falon, majd fel a fára.
A kábel mély vágást ejtett az ágon, mielőtt a súlyos zsákot az egymást
keresztező kötelek odarögzítették volna.
– Siessen már! – kiált a férfira Joona.
Hirtelen apró kéregdarabkák peregnek le a tölgyfa súlyos ágairól. A
zsák egyik oldala lassan kidudorodik. A szövet és a nejlon megfeszül, és
néhány kötél megremeg.
– Él! – kiált fel Joona, és visszarohan.
– Te jóisten…
A kolléga előkotorja szolgálati rádióját, és beleüvölti, hogy azonnal
szükségük van egy mentőautóra, majd átpréseli magát egy tüskés
bozóton, átbukdácsol a nyírfa törzsén, ám azonnal talpra is ugrik.
Joona átrohan az egykori háztalapzaton, majd a fák között egészen a
gondnoki házig, a nehéz slagot elvonszolja a csapig, és ráköti.
A vörös hajú rendőr kijön az erdőből, és zaklatott hangon kiált oda a
munkatársának.
 A helyben várakozó mentőautó fényszórója végigvilágít a templomon,
majd a sírköveken is, miközben elindul.
A szakállas rendőr futva érkezik előhúzott fegyverével.
A mentőautó kihajt a gyepre, és megáll Joona előtt.
A sofőrülésből kiszálló betegápoló egy vékony, harmincas éveiben járó
férfi, szőke haja lófarokba kötve.
– Jó estét – szól mosolyogva.
A járművet megkerülő ápolónő a negyvenes éveit tapossa, rövid a
haja, tekintete szúrós, szája keskeny.
Joona sietve elmagyarázza a helyzetet a lúgkoncentrátumot és a test
folyamatos oszlását illetően.
– Nagyon sürgős! – mondja, amikor látja, hogy nekiállnak előszedni a
védőöltözéküket.
– Értjük – feleli a nővér.
– Addig én leeresztem – ajánlkozik Joona, és amennyire csak lehet,
kitekeri a vízcsapot.
Mindkét rendőr követi, miközben beviszi a slagot az erdőbe. Próbálják
úgy igazítani, hogy lazán elférjen a fák között.
Mindössze húsz méterről van szó, mégis végtelenül hosszú útnak
tűnik.
Amikor végül elérnek a nagy tölgyfához, Joona leengedi a slag száját a
földre, és megmutatja, melyik kötelet kell elvágniuk, és melyiket kétszer
körbetekerni más fák törzse körül, hogy le tudják engedni a zsákot.
– Most óvatosan! – irányítja őket Joona, amikor lassan utánaengedik a
kötelet, és hagyják felfutni.
A zsák, kissé himbálózva, süllyedni kezd a föld felé.
Joona odalép, és segít levezetni. Érzi, ahogy a gumi meleget sugároz a
folyamatban levő kémiai reakció hatására.
A mentősök már majdnem odaértek hozzájuk. Harasztokon gázolnak
keresztül, és száraz gallyakat taposnak szét. Felszerelésüket egy
ergonomikus hordágyon vonszolják magukkal, és mindkettejükön
védőmaszk és vastag gumikesztyű van.
Joona letépi a szövetet és a nejlont, majd felmetszi az összehegesztett
zsákot.
 A bűz elviselhetetlen. A szemük könnybe lábad az erős vegyi gőzöktől.
Az ápolónő felhajtja a zsák felső sarkát, a vörös hajú rendőr pedig
belevilágít.
Magában mormol valami cifrát, a lámpa remeg a kezében.
Joona látja, hogy Manvir az, bár az áldozat arca csupán egy véres,
folyékony massza, amely a koponyát borítja.
A vegyszerek jóformán minden szövetét feloldották. Nincs már szeme
sem, az orra is csupán két lyuk, és az ajka is eltűnt. Mellkasa besüppedt,
mégis ütemesen mozog, keze és lába pedig csak egy zselészerű csonk.
– Rengeteg vízre lesz szükségünk – szólal meg az ápolónő.
Joona fogja a slagot, és kezdi lemosni a maró lúgot a testről.
Manvir üvölt, remeg a karja.
A nővér morfininjekciót ad neki, az ápoló pedig sírva szedi le a
testéről a ruha maradványait.
Manvir hörög, amikor átemelik egy lepedőre, majd valamennyien
segítenek feltenni a hordágyra, azután együtt tolják ki az erdőből a
mentőautóhoz.
– A helikopterrel megyünk! – kiáltja Joona.
A hordágyat közrefogva rohannak végig a sírok között, majd ki a
földútra, a templom főhajója mentén a dombra.

Már hajnalodik, mire az orvos kimegy Joonához az Uppsalai Akadémiai

Kórház várójába, és elmondja, hogy Manvir meghalt a műtőasztalon.
Joona visszaül az egyik székre, és behunyja a szemét, amikor a
zsebében elkezd rezegni a telefonja.
– Itt Joona – szól bele.
– Bocs, ha felébresztettelek.
– Saga?
– Kész vagyok feladni magam, ha még mindig áll az ajánlat – mondja a
nő rekedtes hangon.
– Persze – feleli Joona.
– Szerinted helyesen cselekszem? – kérdi Saga kis szünet után.
– Igen, azt hiszem.
 – Rendben, akkor egyedül gyere, beviszel a sittre, a személyzeti
bejárón át megyünk… Kihallgathattok ügyvéd jelenléte nélkül, minden
kérdésre válaszolok, utána pedig szabadon eldönthetitek, le akartok-e
tartóztatni.
– Én a te oldaladon állok – magyarázza Joona.
– Valóban?
– Igen.
– Van egy henger alakú parkológarázs a Rörstrandsgatan végén.
Kerüld meg teljesen… és állj meg a fallal szemben pontban ma
tizenkettőkor! – mondja Saga, majd hirtelen leteszi a telefont.
 77

Saga ezután visszaadja a mobilt Karlnak, és lepillant a rózsaszín

parkolóházra, amely úgy fest, akár egy hatalmas kalapdoboz a
leaszfaltozott tér kellős közepén, a karlbergi állomás rozsdás sínpárjai
mellett.
A garázst autóval egyedül úgy lehet megközelíteni, ha valaki lassan
végiggördül a környéken ebédelni induló emberek áradatában, majd le a
meredek lejtőn.
A parkolóház lekerekített falánál áll egy kis melléképület, amely
minden irányból védett. Ott vár majd Karl fekete széldzsekiben,
felhúzott kapucnival.
Ma éjjel Saga itt járt, és egy nyílást vágott a kerítésen.
Ha Joona betartja az ígéretét, és egyedül érkezik, Karl átmászik a
nyíláson, beül az autóba, és újabb útmutatást ad neki.
Mindig az van fölényben, aki először a helyszínre ér, ahogy azt Szun-
ce is említi A háború művészete című munkájában, illetve Vej Liao-ce A
háború törvényei című könyvében.
Ha bármi nem a megállapodás szerint történik, Karl berohan az
alagútba a közút és a vasút alá, leveti a fekete dzsekijét, és a túloldalon
elvegyül az embertömegben, majd kimegy az alagút túlsó végén, fel a
Kungsholmsstrand felé vezető híd irányába.
Saga pedig ott marad a hatalmas, építési hulladékot tartalmazó
zsákok mögött, ahonnan átlátja majd a parkolóházat és az egyetlen utat,
amely levezet oda.
Közvetlenül a megbeszélt időpont előtt odaáll a mögötte levő ház 40-
es számú kapujába.
Bármi is történjék, ő oda fog visszavonulni, végigmegy a lépcsőházon,
fel a belső kertbe, majd elfut kilenc másik belső kerten át, így a
Tomtebogatan 29.-nél köt ki, ott rákanyarodik a Norrbackagatanra egy
sarokkal feljebb, majd elrejtőzik Günter hot dog árus bódéja mögött a
kertben.
Karl ide fogja vezetni Joonát.
– Mi a helyzet? – kérdi Karl.
– Gondolkodom. Keresem a terv gyenge pontjait – feleli Saga, és
megtapogatja a jelzősípot a zsebében.
– Az egyetlen, amiben az ember biztos lehet, az az, hogy semmi sem a
tervek szerint fog alakulni – mosolyodik el a férfi.
– Remélem, ez Mara Makarovra is érvényes – jegyzi meg Saga,
elsősorban saját magának.
– Én mindenesetre úgy gondolom, helyesen teszi, hogy feladja magát –
mondja Karl. – Pedig be kell ismernem, élveztem ezt a pár napot. Életem
legjobb napjai voltak.
– A maga segítsége nélkül nem boldogultam volna.
– Most a zenére és a kajára céloz, ugye? – tréfálkozik a férfi, de
képtelen palástolni, mennyire örül Saga megjegyzésének.
– Azokra is – mosolyodik el Saga is.
– Tudtam.
– De most komolyan… Megmentette az életemet, és ezt soha nem
fogom elfelejteni – mondja Saga.
Karl a földre szegezi a pillantását, elvörösödik az arca, és elfordul.
Saga még egyszer végigjátssza a fejében a tervet, onnantól, hogy
Joona a garázs mögött leparkol, egészen odáig, hogy ő bevonul a
börtönbe, de nem talál gyenge pontot.
A legrosszabb esetben nem sikerül meggyőzni a kollégáit az
ártatlanságáról, és az ügyet átadják az Ügyészi Kamarának.
Nem is érti, hogy keveredhetett ilyen helyzetbe.
Amikor arra gondol, hogy feladni készül magát, szédítően idegennek
tűnik a saját élete. Olyan elveszettnek érzi magát, akár egy gyerek,
akinek muszáj otthagynia a régi iskoláját és elkezdenie egy másikat,
mert a szüleinek máshová kell költözniük.
Eszébe jut egy gyerekkori emléke. A szülei elváltak, de az anyja
egyszer meghívta az apját vacsorára. Az anyja szépen kiöltözött, és
megterített, azután nyugtalanul járkált körbe-körbe, és várt. Amikor az
étel már kihűlt, és nyilvánvalóvá vált, hogy az apja nem fog eljönni, az
anyja valami különös dolgot tett.
Saga úgy emlékszik vissza rá, mintha csak álmodta volna.
Az anyja egy szót sem szólt, csak levetkőzött, és őt is levetkőztette
meztelenre.
Saga akkor mindössze hatéves volt, és először játéknak fogta fel az
egészet, amikor az anyja ráadta az ő alsóneműjét, harisnyanadrágját,
ruháját és magas sarkú cipőjét.
Minden nevetségesen nagy volt rá.
Anyja csendben Saga nyakára tette a gyöngy nyakláncát, a karkötőjét,
amelyben három smaragd volt, a gyerek csuklójára pattintotta, és végül
a jegygyűrűjét is a kislány vékony ujjára húzta.
Saga csak állt ott a hatalmas holmikban, anyja pedig meztelenül
kiment a házból, be az erdőbe.

Három perc múlva dél, és Karl már elhelyezkedett a garázs

melléképülete mögött a leragasztott kartondobozzal a lába közt, amelyet
Saga adott neki.
Az elmúlt órák során egyetlen civil ruhás rendőr sem érkezett a
helyszínre.
Az utcákon már nyüzsögnek az emberek.
Saga érzi, ahogy felszökik a pulzusa, amikor Joona fekete BMW-je
legördül a meredek lejtőn. Megfordul a garázs bal oldalán, egy rövid
időre eltűnik a látóteréből, majd ismét előbukkan hátul. Lassan gördül
oda a falhoz, majd megáll.
Pontosan tizenkét óra van.
A vezetőülés ajtaja kitárul, és Joona kiszáll az autóból.
Saga látja, hogy Karl felveszi a csomagot a földről, és átmászik a
kerítésen vágott résen. Joona meghallja, kigombolja a zakóját, és
megfordul. Valami megvillan a szeme sarkában.
Egy csapat fiatal szivárványszínű zászlókkal végigmegy a járdán, és
Saga nem lát ki tőlük. Idegesen keresi a szemével a vasúti síneket, a zárt
belső kerteket, ablakokat és erkélyeket.
 Doboló, csattogó hangot hall, egyre közelebbről.
Előveszi a zsebéből a sípot.
Joona kinyitja az autó egyik hátsó ajtaját. Karl egyet lép előre.
Egy autó legurul a rámpán, és még több fiatal vonul végig a garázs
mellett dobokkal és nagy lufikkal.
Saga a szemközti házat keresi. Az egyik legfelső erkély üvegajtaja
nyitva áll.
A fiatalok egy hatalmas transzparenst emelnek fel
szeretetszlogenekkel és virágokkal, míg a szél bele nem kap, és cibálni
nem kezdi.
Karl Joona kocsijának rossz oldalán áll.
Az erkély üvegajtaja megcsillan. Saga az ajkához emeli a sípot. A lufik
és plakátok közt látja, hogy Karl az autó tetejére teszi a kezét, majd
természetellenesen gyorsan fordítja felé a fejét.
Saga belefúj a sípba, ám ugyanebben a pillanatban vér ömlik szét az
autó oldalsó szélvédőin és ajtóin, és Karl a földre zuhan.
A mesterlövész fegyverének csattanása visszhangzik a falakon. A
lőporgázok kígyózva füstölnek az erkély rácsai közt.
Egy helikoptert hall közeledni.
Saga szíve hangosan ver. Megfordul, átmegy az úton, majd be a nyitott
kapun.
 78

Saga egész testében remeg, amikor végigmegy a lépcsőházban, majd ki a

hátsó kijáraton. Az alacsony, zöld udvari épület előtt egy sovány férfi
álldogál gyűrött zakóban, és dohányzik.
– Keresek egy…
– Egy macskát különös ismertetőjegyekkel – fejezi be a férfi.
– Igen – hagyja annyiban Saga, majd a kerítésen átmászva lehuppan a
következő kertben, ahol átlósan átrohan az udvaron, felül egy a falnak
támasztott kerékpárra, felhajt vele a dombtetőre, azután leugrik egy
pázsitra, amelyen fehér fabútorok sorakoznak. Továbbszalad egy
alacsony kerítésig, átlép rajta, azután keresztülgázol a málnabokrokon,
hogy a következő kertbe jusson, ahol három kislány épp egy
gumiszalagon át ugrál.
Saga megáll, és a szennyvízcsatornába hány, majd köp egyet a végén,
és megtörli a száját.
A lányok abbahagyják a játékot, és nézik, ahogy odarohan egy vörös
korláthoz. Miközben átmászik rajta, felsérti a hasát.
Saga persze tisztában volt vele, hogy kockázatos lehet a terve. Ezért
küldte előre Karlt. De sosem hitte volna, hogy rálőnek. A mesterlövészek
csak a biztonság kedvéért szoktak jelen lenni, ha a művelet teljességgel
félresikerülne, vagy ha túszdráma bontakozna ki.
Ez azonban kivégzés volt.
Átmegy egy aszfaltozott belső udvaron, amelyen mosókonyha áll,
ismét átugrik a korláton, és ezúttal egy olyan kertben landol, amely úgy
egy méterrel magasabban fekszik a többinél.
Egy alacsony faemelvényen grillsütő áll, és néhány színehagyott
műanyag kerti bútor.
 Saga magával vonszolja az asztalt a kőlapokon át, feláll rá, és átmászik
az utolsó válaszfalon is, majd leugrik egy árnyas belső udvarra.
A nedves fűben ér földet, egy bokron keresztül botorkál előre, míg
vissza nem nyeri az egyensúlyát. A jobb bokája megfájdult, a gyomra
pedig görcsbe rándult a szorongástól.
A helikopterek rotorjának csattogása most már távolabbról hallatszik.
Saga előrebotladozik, kinyitja az acélajtót, majd belép egy szép
lépcsőházba, amely még a tizenkilencedik század végén épült, falait zöld
márvány borítja, és vörös szőnyeg van a padlón.
Sietve továbbmegy a sötét fakapuhoz, amelynek csiszolt üvegablaka
az utcára néz. Kezét már a kilincsre helyezi, ám azonnal hátra is hőköl,
amikor látja, hogy egy rendőrbusz nagy sebességgel száguld el a kapu
előtt.
Vár pár másodpercet, azután óvatosan kinyitja a kaput, és kinéz.
Annyit megért, hogy sikerült átjutnia a kordonon. Tőle jobbra autók
torlaszolják el az utat. Látja a rendőrök hátát, golyóálló mellényét és
nehézfegyverzetét.
Kilép a kapun, rögtön balra fordul, és nyugodtan sétál végig az úton.
Hat sarokkal odébb emelkednek a homokszínű Északi tornyok.
Egy rendőrautó szemből közeledik, szirénák és kék fény nélkül. Jobb
első ablaka le van engedve, és egy e-cigarettát tartó kéz nyúl ki mögüle.
Saga beáll egy kapualjba, háttal az utcának, és úgy tesz, mintha a
zsebében kotorászna a kulcsa után. A rombusz alakú ablakon keresztül
látja, hogy egy idősebb nő a lépcsőházból a kapu felé tart.
A rendőrautó lassan halad előre, és épp a háta mögött áll meg. A
rendőrök a szolgálati rádiójukon keresztül beszélnek valakivel, és Saga
hallja, hogy parancsba kapják, hogy tüzet nyithatnak a célpontra.
A kapu hirtelen kivágódik. Saga kénytelen hátralépni.
A rendőrautó csikorgó gumikkal gurul tovább.
Az idős nő fürkészőn néz Sagára. Ő elfordul, és a kereszteződés felé
siet.
A távolból hallja a szirénák hangját.
Az éttermek teraszán vendégek ülnek és ebédelnek. Jobbra,
közvetlenül Günter hot dogos bódéja előtt kígyózó sor mögött öt
rendőrjármű áll. A villogó kék fénye mellett szöges útzárat terítenek a
földre.
Az emberek megállnak, hogy telefonjaikkal lefilmezzék az akciót.
Egy egyenruhás rendőr megkéri őket, hogy lépjenek hátrébb, és
kifeszíti a kordonszalagot.
Egy helikopter rotorjának csattogása visszhangzik a házak között.
Saga balra fordul, és távolabb siet az útzártól. Erőt kell vennie magán,
hogy ne kezdjen el futni.
A háta mögül több sziréna hangja is megszólal.
Az egyik ház fel van állványozva. Egy emelővel felszerelt teherautó
nehéz gipszlemezeket emel le a járdára, majd felemeli a
kitámasztórúdját a földről.
Saga körülnéz.
Egy helikopter, benne egy mesterlövésszel, manőverez az egyik ház
teteje fölött, majd feljebb emelkedik.
A teherautó megindul, Saga pedig utánarohan, felkapaszkodik a
platóra, és magára húz egy szürke ponyvát.
A jármű lassan eltávolodik az útzártól, ám lelassít, és az utca végén
fújtatva bekanyarodik.
Saga kikúszik a plató szélére, majd leugrik. Kissé ferdén sikerül az
ugrás, és ismét belenyilall a fájdalom a bokájába.
A teherautó felgyorsul, majd visszaindul az állványzat felé.
Saga fellép a járdára, beáll az egyik magas fa alá, és lesöpri a ruhájáról
a gipszport.
A keresztben futó autópályán és a Solna felé vezető viaduktokon
súlyos járművek közlekednek.
Saga háta mögött nagy csattanással összetörik egy üveg, és a hangtól
összerezzen. Amikor megfordul, merevnek érzi a nyakát.
Egy idősebb férfi üres borosüvegeket hajigál az egyik szelektív
gyűjtőbe.
Saga szorosan az épület fala mellett halad végig a Norra
Stationsgatanon, amikor úgy tízméternyire tőle egy egyenruhás rendőr
lép ki az egyik boltból, és felé nézeget.
A háta mögött megcsörren a bolt csengője.
 Saga nem néz vissza rá, hanem nyugodtan egy autószerelő műhely
felhajtója felé igyekszik, ám a szeme sarkából így is látja, hogy a férfi a
szolgálati pisztolya után nyúl.
Saga egyetlen gyors mozdulattal benyúl a dzsekije alá, és előrántja
Glock 17-esét a tokjából, megpördül, céloz és lő. A könyökében és a
vállában érzi, ahogy hátrarúg a fegyver. A gyújtófej egyes darabkái a
kézfeje fölött égnek el.
A golyó keresztülhatol a rendőr combizmán. A háta mögött vér és
húscafatok fröccsennek szét.
Saga odarohan hozzá.
A rendőr az oldalára zuhan, rá a vállára, és felordít a fájdalomtól.
Nyitott szájában megvillan egy aranyfog.
– Kérem, ne öljön meg! – zihálja egyik kezét a sebre szorítva.
Ujjai közül ritmusosan lövell a vér, már valóságos tócsa gyűlt össze
alatta. Saga gyorsan kikapja a férfi pisztolyát a kinyitott tokból, és
behajítja egy ott parkoló furgon alá.
Ám épp, amikor a férfi szolgálati rádiójáért nyúlna, az ajtócsengő
ismét megcsendül.
Saga villámgyorsan megfordul, és átrohan az úton. Egy autó hosszan
dudálva kitér előle.
A háta mögött elsül egy figyelmeztető lövés a levegőben.
Saga a fejét behúzva rohan a kerítéshez. A lába alatt megremeg a föld,
amikor egy távolsági busz elhúz mellette.
Nagy puffanás hallatszik, fékek csikorognak, és egy ember előrerepül
a levegőben, majd lezuhan a földre, és bukfencezik egyet. Egy szemközti
irányból érkező személyautó azonban egyenesen keresztülgázol rajta.
Vér fröccsen szét az aszfalton. A másik rendőr az, akit elgázoltak.
Autógumik csúszkálnak az úton, fékezés közben a személyautó
kicsúszik, majd megpördül.
Saga elteszi Glockját a tokjába, és továbbrohan, ahogy csak a lába
bírja, végig a Tomtebodavägenen.
Adrenalinszintje már olyan magas, hogy dobol a fülében.
Kirohan egy, a Klarastrandsleden felett átívelő hídra, amely a
Karolinska Intézet egyetemi épületeihez vezet. Az autópályák ívelt
viaduktjai, mintha hatalmas baldachinok lennének, eltakarják a napot,
amely magasan a feje fölött van.
Esetkocsik szirénájának hangja hallatszik.
Saga mellett elsuhan a piszkos, rozsdás acélkorlát. Zihálva közeledik a
híd túloldali lábához, amikor észreveszi a kék villogót, kicsit távolabb,
előre, ahogy egy barna téglafalon végigsöpör.
Hirtelen megfordul, és visszarohan tíz métert, átugrik a korláton, és
lecsúszik a meredek, homokos lejtőn. Egy régi falépcső megadja magát,
és Saga hanyatt esik, a tarkóját beveri a földbe, majd a hátán csúszik,
míg egy rozsdás kerítés meg nem állítja a sínekhez lefutó meredélyen.
Talpra ugrik, és átlósan beszalad a híd alá. Tarkójából vér folyik le a
nyakába.
Lihegve rejtőzik el a talapzatnál.
Három szirénázó rendőrautó megy el mellette.
Szemétszagot érez, a föld pedig tele van cigarettacsikkekkel, üres
sörösdobozokkal és festékesflakonokkal. Mindenfelé hatalmas
betonpillérek emelkednek körülötte, mintha szürke fatörzsek lennének.
A magas hidak közé lejutó napsugarak fényében kavarog a por.
Odalentről, az alagútból tömött sorban jönnek kifelé a járművek.
Egy helikopter hangja hallatszik egyre közelebbről.
Saga továbbhalad lefelé a lejtőn, egy sárga kábel mentén. Egy
összetört étkezőasztal darabkái hevernek egy betontalapzat körül.
Bár nincs más választása, mégis tétovázik egy pillanatig, mielőtt az
utolsó szakaszon leszaladna az alagút bejáratáig.
Gyorsan odarohan a falhoz, a keskeny sávba, az úttól balra. Haja lobog
az autók keltette szélben, olyan közel és nagy sebességgel száguldanak el
mellette.
Egy kamion mély hangon rádudál, mire Saga egészen a falhoz lapul,
miközben az eldübörög mellette.
Arca előtt homok kavarog. Köp egyet, majd továbbsiet az alagútban,
és meg sem áll, amíg ki nem ér a túlvégén.
Az első útszakasz teljesítve.
Ötven méterrel odébb tíznél is több sáv fut össze újabb alagutakba,
egy csillogó toronyház alatt.
 Egy helikopter árnyéka söpör végig az autók gyors áradatán.
A főrotor egyre hangosabb, a légáramlat valósággal mellbe vágja
Sagát, majd lassan elül.
Vár pár másodpercet, majd amilyen gyorsan csak tud, kirohan az út
szélére, és eltűnik az újabb alagútban.
 79

Saga bal vállával a betonfalat súrolva menetel a forgalommal szemben.

Minden századik méternél acélállványzatra felszerelt szellőzőcső van a
plafonon. A dübörgés hangja olyan, mint a vízesésé.
Az alagút mindkét oldalán lámpák sorakoznak, akár a gyöngysorok, és
azt a látszatot keltik, mintha az alagút belseje barázdált lenne, akár egy
bélszakasz.
Ha Saga jól gondolkodott, egy kicsivel több, mint fél kilométer van
még hátra Norrtullig.
A levegő telítve van kipufogógázzal.
Egy jókora jármű nagy sebességgel közeledik. Saga látja a vontatót a
személygépkocsik fölött. A sárga figyelmeztető fény ott villog a tetején.
Széles pótkocsiján hatalmas fémdarabok, melyek mintha egy szélerőmű
részeit képeznék.
Saga a falhoz préseli magát, amilyen szorosan csak tudja, arcát az
érdes betonhoz szorítva.
A villogó fény egyre közeledik, és ő a lélegzetét is visszafojtja.
A kamion eldübörög mellette. A súlyos teher akkora szelet csap, hogy
az belekap a ruhájába, és Saga kénytelen egy lépést oldalt lépni. Aztán
továbbmegy, átlépve egy gumiabroncs maradványain, majd megáll a 24-
es számú vészkijárat előtt, köhög, és a földre köp.
Kinyitja a fémajtót, és bejut egy lépcsőházba, amely vizelet- és
romlottétel-szagot áraszt. A földön mindenütt piszkos nejlonzacskók,
matracok, konzervdobozok, kormos alufóliadarabok és kiürült
cukorkászacskók.
Egy fotelban szakállas férfi alszik, bő ruhában, nadrágja vizelettől
nedves.
 Egy nő dühös valakire, aki fölötte lakik, rekedt hangon üvölt, és úgy
veri a fémkorlátot puszta kézzel, hogy csak úgy zeng belé az egész
lépcsőház.
Saga felemel a földről egy teli szatyrot, kibontja összecsomózott
száját, és látja, hogy apró babaruhák és horgolt előkék vannak benne.
– A kibaszott pénzemet akarom! – üvölti a nő valahol a lépcsőházban.
– Fogd már be a pofád! – motyogja a szakállas férfi, ki sem nyitva a
szemét.
Saga felvesz egy másik szatyrot, beletúr, félrehajít egy kőmosott
farmert, és talál egy kék alapon piros pöttyös esőkabátot.
– Megölöm őket! – mondja most már sírós hangon a nő, és megindul
lefelé a lépcsőn.
Saga magával viszi az esőkabátot, majd visszalopakodik az alagútba, és
továbbmegy a sűrűn áramló járművek közé.
Egy fekete patkány halad előtte a fal mellett, majd eltűnik egy
szellőzőnyílásban a fal alján.
Saga, miközben siet tovább, magára kanyarítja a kabátot.
Közvetlenül a 23-as vészkijárat után az alagút kettéágazik, akár egy
kígyó nyelve. Saga a bal oldali utat választja.
Egy teherautó sofőrje hosszasan rádudál, miközben eldübörög
mellette. A szellőzőből por száll fel, ám Saga ezen keresztül is ismét
meglátja a napfényt.
Ahogy a kijárathoz közeledik, egyre lassabban megy, megigazítja
öltözékét, haját pedig begyűri a kapucni alá.
A norrtulli közlekedési csomópont az egyik legnagyobb
Stockholmban. Különböző szinteken és irányokban haladnak rajta a
járművek.
Egyetlen rendőrt sem lát.
Az E20-as viadukt alatt tizenkét sávon rohan keresztül a sötétben. A
fűvel benőtt völgy melletti járdánál lelassít.
Sokan futóedzést tartanak itt, kutyát sétáltatnak, vagy babakocsit
tolnak. Narancssárga mellényes óvodáscsoportok mennek sorban a
Hagaparken felé. A Brunnsviken tó vize már messziről csillog a fák
lombjain keresztül.
 Saga lesétál az árnyas sétaúton a Stallmästaregården étterem mellett.
Közben több esetkocsi szirénáját is hallja az autópálya felől.
Egy lassan összeomlani készülő fal melletti aszfaltrámpa levezet az
étterem áruátvételi helyére.
Saga úgy érzi magát, mint egy patkány, ahogy leoson a rámpán, majd
leül a földre pihenni a rakodórámpa alján, a szemeteskonténerek
mögött.
Egy régi festékesdobozban cigarettacsikkek hevernek. A sárga fal
mellett öt kerekes konténer áll.
Saga megpróbálja összeszedni a gondolatait. Tényleg nem hitte volna,
hogy Joona elárulja, bár nem zárhatta ki az esélyét. Most aztán
eljátszotta a lehetőségét, hogy tisztára mossa magát, és elmagyarázza,
hogy néz ki a dolog az ő szemszögéből nézve.
Mintha minden reménye szertefoszlott volna. Hiszen a kollégái közül
bizonyára mindenki teljes mértékig meg van győződve arról, hogy Saga
sáros a gyilkosságokban.
Máskülönben sosem hoztak volna olyan döntést, hogy ártalmatlanná
kell tenni őt, amikor fel akarta adni magát.
 80

Joona óriás léptekkel megy végig az Országos Bűnüldözés folyosóján, át

az irodákhoz és a tárgyalóba vezető üvegajtókon. A hirdetőtáblán
különféle papírok lobognak: jelentkezés a rendőrkórusba,
álláshirdetések és továbbképzési lehetőségek. A nemzetközi osztályról
egy kolléga épp a kis konyhában üldögél, előtte egy doboz mikróban
melegített gombóc.
– Mi történt? – kérdi, amikor meglátja Joona ábrázatát.
Joona azonban válasz nélkül otthagyja, félrelök egy postakocsit, majd
beront egyenesen a helyettes főnök irodájába.
Greta, Morgan és Petter az üveglapos dohányzóasztal körül
elhelyezett fotelekben ülnek. Valamennyien ránéznek, szemükben
rémület.
– Ígértél nekem valamit! – mondja Joona Morgannak.
– Épp megbeszélést tartunk – feleli a főnök. – Tudnál esetleg…?
– Kuss legyen! – vág a szavába Joona, majd a többiekhez fordul. – Ti is
benne voltatok ebben?
Petter lesüti a szemét, Greta pedig az ölébe ejti a kezét, mielőtt
válaszolna. Pár ősz tincs hull az arcába, amikor Joona szemébe néz.
– Igen, benne voltunk – ismeri be. – És egyetértettünk abban, hogy
téged kihagyunk belőle.
– A helyzet időközben megváltozott – magyarázza Morgan nyugodt
hangon. – Saga Bauert Manvir Rai meggyilkolásával gyanúsítjuk, és nem
kockáztathattuk, hogy még egyszer megússza, de… Az, hogy az egyik
mesterlövész elsütötte a fegyverét, hiba volt, nem kapott rá parancsot…
És a Különleges Ügyészi Kamara ki fogja vizsgálni az ügyet.
– Téged tartalak felelősnek érte – jelenti ki Joona Morganra mutatva.
 – Végül is az vagyok – feleli a férfi nyugodtan mosolyogva, mégsem
képes leplezni a rémületet a szemében. – De feszült volt a helyzet
mindenki számára, úgyhogy nem akarom védeni sem magamat, sem a
mesterlövészt, de mindenki azt hitte, hogy akivel találkozód van, Saga
Bauer, akit rendőrgyilkossággal gyanúsítanak, és aki odament a
megbeszélt helyre egy újabb csomaggal a hóna alatt. Most hagyjuk
futni? Megy az idő…
– Várj csak, miről beszélsz? Volt nála egy csomag? – kérdi Greta
idegesen.
– Én csak annyit tudok róla, hogy a bevetési egység vette a gondjaiba –
közli Morgan, és bizonytalanul néz Gretára.
– Mi a franc! – egyenesedik fel Petter.
Greta felhívja a csoport vezetőségét, és leplezetlen idegességgel a
hangjában sietve elmagyarázza nekik a helyzetet.
– Értsék már meg, hogy azonnal szükségünk van rá! – fakad ki.
– Ezt a szívást – motyogja Petter, majd odalép az ablakhoz, és kinéz.
Végigsimít hepehupás feje búbján, és magában szitkozódik.
– Morgan, hogy értetted azt, hogy „nem kockáztathattátok, hogy még
egyszer megússza”? Mikor volt az első alkalom? – tudakolja Joona.
– Korábban razziát tartottunk Saga lakásán – feleli Greta.
– Razziát? – lepődik meg Joona.
– Úgy döntöttem, beküldöm az Országos Bevetési Egységet –
magyarázza Morgan.
– De hisz azt mondtátok, házkutatást tartottatok nála!
– Joona, mostanra két újabb rendőr sérült meg súlyosan. Ismertük az
áldozatokat, te is ismerted őket. Ez személyes ügy. A barátaink, a
kollégáink voltak – próbálja megmagyarázni Greta.
– Valaki mindig ismeri az áldozatot – jegyzi meg Joona, majd előveszi
a szolgálati igazolványát, és kidobja a kukába.
– A felmentési kérelmedet elfogadom, a belépőkártyád egy órán belül
érvényét veszti – sorolja Morgan nyugodtan. – Tedd a szolgálati
fegyveredet az íróasztalomra!
– Szükségem van rá.
– Azonnali parancsba adom, hogy hagyd…
 Ám Morgan elhallgat, amikor Joona hátat fordít neki, és otthagyja.
Hallják, ahogy végigmegy a folyosón a liftek irányába.
Greta kiemel egy almát az üvegasztalon levő tálból, azután csak ül ott,
a kezében tartva azt. Petter a telefonját nézegeti, Morgan pedig feláll,
hogy becsukja az ajtót Joona mögött.
– A férfit, aki Saga helyett ment el a találkozóhelyre, Karl Spelernek
hívják – magyarázza Morgan, és visszaül a fotelébe. – Dél-Afrikában nőtt
fel, már Svédországban végezte el az újságíró-iskolát, és nyolc évig
dolgozott az Expressennél, mielőtt elvesztette volna az állását.
– És mi köze volt Sagához? – tudakolja Greta.
Kopogtatnak, majd kivágódik az ajtó, és Otis, a bűnügyi technikus
gördül be rajta kerekesszékében, a csomaggal az ölében.
– Helikopterrel érkezett – jegyzi meg, majd feltolja a szemüvegét az
orrára.
Morgan feláll, fogja a kis dobozt, és felteszi az üvegasztalra.
Petter visszamegy a helyére, és félretol egy széket, hogy Otis
odaférjen.
Greta letépi a ragasztószalagot a csomagról, kihajtogatja a doboz
füleit, majd felvisít.
Egy sárga-piros selyemruhás bohóc ugrik fel nyikorogva a dobozból,
és karjait ölelésre tárva rugózik ide-oda. Közben mereven bámul maga
elé, piros szájával szélesen vigyorogva. A bohóc mellkasára tűzve egy
cetli, ezzel a szöveggel: „Bíztam benned, Joona.”
 81

Saga most már felkel, miután hét órán át ücsörgött egy sor
szemeteskuka mögött. Kicsit helyben jár, és köröz a vállaival.
Kétszer is elbóbiskolt, homlokát a térdére hajtva, ám azonnal fel is
ébredt, és majd kiugrott a szíve a helyéből.
Tudja, hogy nem veszíthet az éberségéből.
Egy férfi piszkos kötényben már ötször jött ki a rakodórámpára
elszívni egy szál cigarettát, majd minden alkalommal kiment a szélére,
és a csikkét a dobozba dobta.
Saga nem tudta megállapítani, vajon a férfi már első alkalommal is
észrevette-e őt, ám amikor már harmadszorra ment ki, letett egy pohár
vizet és egy tálat a rámpa szélére, benne egy nagy szelet sajtos
kenyérrel, mielőtt visszament volna.
Saga megitta a vizet, megette az ételt, majd visszatette a tányért és a
poharat a rámpára, és visszaült a helyére.
Amikor a férfi legközelebb kiment, és elszívta a cigarettáját, bedobta a
csikket a dobozba, majd azt mondta, mintegy a levegőbe, hogy a kukákat
egy órán belül kiürítik, és egy őrszolgálat minden éjjel arra jár, hogy
ellenőrizze az ajtókat.
Saga felmegy az aszfaltrámpán.
A fal repedéseiből gyomok nőnek ki.
Ahogy kiér a járdára, a közlekedés monoton, dübörgő zaja máris
erősebben hallatszik.
Lába elzsibbadt a sokórányi üldögéléstől.
Már sokkal kevesebben vannak kint az utcán.
A kukák mögött ülve Saga többször is azon kapta magát, hogy arra
vágyik, bárcsak visszatérne az élete a rendes kerékvágásba.
 Könnybe lábadt a szeme, amikor arra gondolt, hogy megint
elkísérhetné Nicket és Astridot a balettórára.
Leveti az esőkabátot, és lepillant a Brunnsviken árnyas vizére. A
kikötőt kerítés veszi körbe, ötsornyi szögesdróttal a tetején.
Az utóbbi napok alváshiánya kezdi maga alá temetni.
Megvárja, míg egy futó eltűnik a láthatáron, majd lesétál a
teleszemetelt partra.
Három barna kacsa úszkál a vízen, minden sietség nélkül.
Saga szétteríti az esőkabátot a földön, és a biztosítótársaságokat,
riasztókészülékeket és térfigyelő kamerákat hirdető napszítta
reklámtáblákat nézi. Leveti a cipőjét, a zokniját és a nadrágját, a
ruhaneműket az esőkabátra helyezi, és beletekeri, majd az egész
csomagot magához öleli, úgy gázol bele a langyos vízbe.
Elhalad a szögesdrót kerítés mellett. A kerek kövek csúsznak a lába
alatt. Egy lakkozott mahagóni motorcsónak pihen a legközelebbi
kikötőben.
A hajókötélbe kapaszkodva tartja magát, átemeli a ruhákat a mólón,
majd a másik kezével megragadja azt. Egyik lábát sikerül felraknia, és
felmászik a szélére.
A magas kerítések teljesen körülfogják a kikötőt és a jókora kavicsos
területet, ahol telente tartják a hajókat. A mólóknál összesen ötven
csónak áll. Fehér és narancssárga bóják himbálóznak a fodrozódó vízen.
Sehol egy teremtett lélek.
Saga lesöpri a vizet a lábáról, és ekkor veszi észre, hogy az egyik
térdén keletkezett sebből folyik a vér. Fogja a csomagját, és elindul végig
a mólón.
Minden csendes és nyugodt.
A sárga kis épületek mellett van egy kis kiülős rész, festetlen
fabútorokkal, a hajóklub zászlaját tartó zászlórúddal, egy rozsdás
emelőszerkezettel és néhány kézikocsival.
Saga megáll egy nagy fehér motorcsónak előtt, amely csaknem húsz
méter hosszú, a kapitányi hídja be van üvegezve, és a naptetőt több
különféle szögben be lehet állítani.
 Meghúzza a kötelet, mire a csónak lassan befelé kezd siklani. A csónak
orra előtt levő bója is követi, amíg a kötél meg nem feszül. Saga nagy
puffanással felugrik a fedélzetre.
Lebukik a hajófarban, a korlát szintje alá, majd vár egy kicsit, mielőtt
a ponyva egyik csúcsát eloldja, és bemászik alá.
Egy napfénytető alatt találja magát, egy étkezőhelyiségben. Egy
beüvegezett részen keresztül sötét konyhát lát egy asztallal és nyolc
székkel.
A tolóajtó be van zárva.
Saga előhúzza a pisztolyát, a markolatával lecsapja a kilincset és a
cilinderzárat, majd kinyitja, és belép. A falakat és a konyhaszekrényt
mahagóni furnérlemez borítja, és valamennyi vasalat rézből készült.
Saga keresztülmegy egy tévészobán, ahol bőrkanapék vannak, majd
belép a vécébe. A sötétben pisil, azután beáll a zuhany alá, és sietve
megmosakszik, majd megtörülközik egy törülközőbe, amelyet a
fehérneműszekrényből vett elő, és visszaveszi a cipőjét és a bugyiját.
Ezután visszamegy a tévészobába. A bárban a röviditalos üvegek
mellett egy jókora üvegdemizsonban víz van, amelyet kivesz a
tartójából, iszik belőle, majd magával viszi a konyhába.
Az átlátszó ajtajú hűtőszekrény üres, és be is van zárva, ám az
éléskamrában talál egy doboz paradicsomszószos raviolikonzervet,
amelyet hidegen fogyaszt el egy villával.
Ezután a nagy hálószobába megy, lefekszik az ágytakaróra, a
tetőablakon keresztül felnéz a sötétszürke égboltra, és Marára gondol,
meg arra, hogyan tovább.
Azt hitte, bízhat Joonában.
Azt mondta Karlnak, ha belefúj a sípba, a férfi hagyja ott a csomagot a
földön, azután gyorsan tűnjön el az alagútban.
Ha Joona egy akciócsoporttal érkezett volna, azt kiszúrja már
messziről, de egy elrejtett mesterlövészt gyakorlatilag lehetetlen
észrevenni, csak amikor már túl késő.
Képtelen felfogni, hogy dönthettek úgy, hogy ott a helyszínen
kivégzik őt.
 82

Saga összerezzen arra, hogy valaki egy zseblámpával világít az arcába a

tetőablakon keresztül.
Csendben végiggurul a padlón, és a ruhásszekrény melletti fal felé
mászik.
A fedélzetről lépéseket és emberi hangokat hall.
A hajótesten keresztül érzi az emberek mozgását, majd a hajótat felől
a leghátsó tolóajtót félrehúzzák.
– Ha nem jön ki azonnal, hívjuk a rendőrséget! – kiáltja be egy férfi a
csónakba.
Saga felkel, és elindul, ám a konyhaajtóban megáll, amikor két őr
rávilágít egy zseblámpával.
– A tulajdonosok megengedték, hogy itt aludjak – próbálkozik.
– Dehogy engedték.
– Nézzék, semmit sem vettem el – folytatja a magyarázkodást Saga, és
széttárja a kezét. – Csak pár óra alvásra volt szükségem.
A két férfi belép a konyhába, és a zseblámpával körbepásztáznak. Az
idősebbnek jókora hasa van, és a feje borotvált, a fiatalabb lófarokba
fogta fekete haját.
– Tönkrement a zár – jegyzi meg az idősebb.
– Az véletlen volt. Már megyek is – mondja Saga.
– És miért ne adjuk át a rendőrségnek? – kérdi a fiatalabb.
– Mert nem vettem el semmit, mert…
– Ez betörésnek számít – vág a szavába a férfi.
– Bejelentem – mondja az idősebb, és előveszi a telefonját.
– Kérem, ne tegye! – könyörög Saga.
– Aztán miért legyünk ilyen kedvesek magához? – kérdi a fiatalabb.
– Hagyd, Marko… bejelentem.
 – Mondjon egy indokot! – közelít hozzá a másik férfi.
Előveszi gumibotját, Saga szemébe néz, és lecsúsztatja a botot a nő
csípője mellett, megkerüli vele a térdét, majd lassan felhúzza a combja
belső oldalán.
Saga terpeszbe lép, látja, hogy a férfi erre lefelé néz, közben gyorsan
lép egyet előre, és erőteljesen képen törli egy jobbhoroggal.
A gumibot a padlóra esik, Saga lába közé. A férfi megszédül, oldalvást
lép, majd fél térdre rogy, kezét az arcára szorítva.
– A picsába! – lihegi.
Saga gyorsan mozog, megcsavarja a csípőjét, és úgy nyakon rúgja a
férfit, hogy az hasra esik. Az idősebb közben Saga keresztcsontját üti a
gumibotjával.
Saga megbotlik, ám az étkezőasztalba kapaszkodva sikerül megőriznie
az egyensúlyát, hátrafordul, és még épp sikerül elkapnia a fejét, így a
gumibot csak a haját súrolja.
A bal kezével rövid ütést mér a férfira.
A fiatalabbnak közben lihegve sikerült négykézlábra feltápászkodnia.
Zseblámpája begurul az asztal alá, és éles, ellipszis alakú fénynyalábot
vetít a padlóra.
Az idősebb őr Sagához közelít, egyik kezét kinyújtja, és támadón
hadonászik a gumibotjával.
Mobilja a konyhapulton maradt. Kék felhők úsznak a kijelzőn.
Saga megáll, megvárja, míg az őr közelebb megy hozzá, majd
megcélozza a kezét egy rövid, hatékony ütéssel. Izmai még emlékeznek
az összes bokszkombinációra. Nem kell megerőltetnie magát, hogy
túljárjon a férfi eszén. Bevág neki egy balegyenest, mire az arra számít,
hogy lábmunka következik, ám Saga jobb lábbal lép egy nagyot átlósan
előre, így a férfi mellé kerül.
Ezután bevisz egy nagyon kemény jobbost, amely arcul találja a férfit,
úgy, hogy annak elfordul a feje, és a zseblámpa fényében látszik, hogy
kifolyik a nyála.
Az erős férfi úgy zuhan el, akár egy kivágott fa. A vállára esik, és
halántékát egy hangos puffanással beveri a padlóba, majd mozdulatlanul
fekve marad.
 Saga ezalatt bordán rúgja a másik férfit, lekapja a világító mobilt a
konyhapultról, és a füléhez emeli, miközben távozik.
– Halló! Itt a Körzeti Irányítóközpont – ismételgeti egy nő.
Saga leteszi a telefont, és közben kimászik a tatfedélzetre, és látja,
hogy az őrök egy rámpát tettek a móló és a hajó közé. Átkel rajta, majd
visszahúzza, és felhívja Randyt, miközben rohan át a kavicsos területen.
A kerítés ajtaja nyitva van, ő pedig elhagyja a kikötőt, majd felrohan a
vasút alatti átjáróhoz, amikor a férfi végre beleszól a telefonba.
– Itt Randy – suttogja.
– Hívj fel ezen a számon tíz perc múlva!
Saga leteszi a telefont, és elhagyva a sétautat, végigszalad a parkon,
elhalad a Wenner-Gren Center mellett, átmegy az úton, és feljebb, a
Vanadislundennél folytatja útját.
A kemény ütéstől két bütyke vérezni kezdett, megszívja őket, és
alaposan megszemléli, amikor egy utcai lámpa alá ér. Nem kell
összevarrni, de azért be kellene ragasztani.
Saga továbbmegy a sötétben, át egy pázsiton, és már oda is ér a
játszótérre, amikor Randy visszahívja.
– Igen – szól bele Saga a sétányon haladva.
– Hallottam, mi történt – mondja a férfi visszafogott hangon. – Ez
tiszta őrület! Egy szót sem értek.
– Nem, ez valóban…
– Engem is kizártak a nyomozásból, mert a telefonszámom benne volt
Karl Speler mobiljában.
– Ne haragudj!
– Semmi baj, majd megoldódik, és még mindig örülök annak, amit
mondtál, amikor…
– Linda otthon van? – vág a szavába Saga.
– Alszik.
– Randy, eszemben sem volt belerángatni téged ebbe, de senki másban
nem bízhatok, és most tényleg szükségem van egy rejtekhelyre.
– Meglátom, mit tehetek, de el kell mondjam, hogy érkezett egy újabb
képeslap.
Randy a sorház alsó szintjének sötét konyhájában áll az ablaknál. Úgy
hallja, mintha meztelen lábak közelednének a háta mögül a
linóleumpadlón, majd megállnának.
Elrejti a telefont, elhúzza a sötét kertre néző ablak függönyét, és az
ablak tükrében látja, hogy a lépcsőhöz vezető folyosó a háta mögött
teljesen üres.
– Kitől? Marától? – kérdi Saga.
Randy bemegy, és leül az alsó szinten levő kis dolgozószobába, ahol
számítógép és varrógép is van.
Az íróasztali lámpa mellett az asztalon egy villanyszámla és egy levél
is van a biztosítótól, a Volvójával kapcsolatosan.
Az ablak előtt halványan látja a kertet a padokkal, a napvitorlával és a
műanyag napozószékekkel.
– Igen. Tegnap érkezett…
– Tegnap? Nem értem. Ki talált rá? – kérdi Saga.
– A mi postaládánkban volt… Linda hozta be a leveleket, és amikor
meglátta, hogy neked címezték, kivágta a kukába…
– Nem maradhatsz ott! – szakítja félbe a mondatot Saga.
– Hagyd már! – feleli a férfi nyugtatólag, s közben valami hideg
fuvallatot érez a bokájánál.
– Mara tudja, hol laksz, tudja, hogy…
– Nyugi, semmi baj… Biztos vagyok benne, hogy csak veled akar
tudatni valamit – feleli a férfi, kipillantva a fűzfa szélben lengedező
ágaira.
– Mi állt azon a képeslapon?
– Várj csak!
Óvatosan húzza be maga mögött az ajtót, mégis kattan a zár, amikor
felengedi a kilincset.
Tegnap késő este vitáztak Lindával amiatt, hogy Randyt kizárták a
nyomozásból, és ekkor Linda azt sziszegte neki, hogy nem szándékozik
átvenni Saga Bauer küldeményeit. Mire Randy megkérdezte, miről
beszél.
 Linda végül beismerte, hogy kihajított egy Sagának érkezett
képeslapot. Randy erre felkelt az ágyból, kiment, és nekiállt a szemétben
kotorászni. Mire visszatért, Linda elrejtette a telefonját, nehogy felhívja
Sagát. Azután tovább veszekedett vele, és mindenfélével megvádolta
Randyt, mire a férfi végül úgy aludt el, hogy egy párnát húzott a fejére.
Valamikor éjjel azonban Linda elővette Randy telefonját, és szó nélkül
a férfi éjjeliszekrényére tette.
– Jó, de mi áll a képeslapon? – faggatja Saga.
Randy kihúzza az íróasztal legfelső fiókját, kiveszi belőle a
papírdossziét, amelyben a számlákat tartja, és előveszi belőle a
képeslapot.
A lap eleje egy fekete-fehér kép, egy szétbombázott várost ábrázol. Az
előtérben hamu és kormos szilánkok, minden lángokban áll, az eget
pedig füst tölti be. Távolabb az egykori lakott terület maradványai
látszanak, a katedrális és a barokk palota romjai. A fotó alsó szélére ezt a
szöveget nyomtatták: Königsberg, 1945.
– Neked szól az üzenet – mondja a férfi, majd megfordítja a lapot.

Miközben Randyvel beszél, Saga keresztülmegy a parkon, majd leül egy

nagy fa alatti padra.
– „Már csak két fehér töltény maradt.” – olvassa Randy.
– Ezt tudjuk.
– „Joona hamarosan találkozik a családommal” – folytatja a férfi. –
Ezután pedig három orosz szó áll… és „Mark av Omaar” néven van
aláírva.
– Oké – feleli a nő, és közben megfejti az anagrammát. – És mi van az
elején?
– Egy fotó a második világháború végéről… Egy Königsberg nevű
városról, amelyet szinte teljesen elpusztítottak…
– Elküldenéd mindkét oldal fotóját?
– Persze.
– És az is nagyon jó lenne, ha ki tudnád deríteni, mit jelent az a három
orosz szó.
– Jelentkezem, amint…
 Randy elhallgat, amint kinyílik a dolgozószoba ajtaja. Saga hallja,
ahogy Linda üvöltözik a férfival, majd megszakad a beszélgetés.
A telefon elsötétül a kezében.
Elnéz a távolba, a sétaút mentén, a legközelebbi utcai lámpáig. A
lámpa alatt fénykör vetül az aszfaltra, a fűre és az alacsonyan növő
bokrokra. A másik irányban viszont teljes a sötétség.
Sagának eszébe jut, amikor Sven-Ove Krantz, Mara pszichológusa
kapcsolatba lépett vele, és elmondta neki, amit a betegétől hallott: Jurek
Walter elrabolta a családját, akik még mindig életben voltak, és egy
börtöncellában tartotta fogva őket egy helyen, amelyet talán úgy hívtak,
hogy „Vmojávejáb”.
Ám ilyen nevű hely nem létezik sem Svédországban, sem
Oroszországban.
Marát a rendőrség egy autópálya két sávja közti vonalon találta meg,
Skärholmen közelében, majd a huddingei Karolinska Kórházba
szállították, onnan pedig az Ytterőbe.
Az idő tájt, amikor a pszichológus felhívta Sagát, ő épp nyakig ült a
kaotikus gyilkosságok utáni nyomozásban, amelyek arra engedtek
következtetni, hogy Jurek még mindig él. A viharban, amely hamarosan
orkánként csapott le rá, hogy tönkretegye az egész életét.
Végül lelkileg összeomlott, és sosem nyílt alkalma rá, hogy
elmélyüljön a pszichológus szavaiban.
Jurek halála után betegszabadságon volt, Joonát pedig belső vizsgálat
miatt zárták ki.
Rendőrök, kutyás keresők és bűnügyi technikusok kutattak át minden
lehetséges helyszínt, amely beleillett Jurek bonyolult rendszerébe. Sok
sírt megtaláltak, de egyikben sem élt már senki. És sem ő, sem Joona
nem voltak szolgálatban, amikor az a döntés született, hogy a nyomozást
hátrébb rangsorolják.
Sagának eszébe jut az elrejtett süteményesdobozban talált kis rajz a
koponyákról és csontokról, amelyen az állt: „a családom”.
Beleborzong a gondolatba, felhúzza a lábát, és állát a térdén
nyugtatja, hogy melegen tartsa magát.
 Vajon Mara úgy értette, hogy Joona akkor találkozik az ő elhunyt
családjával, amikor maga is meghal, – vagy arra gondolt, hogy a
maradványaikkal fog találkozni ott, ahová Jurek ásta őket?
Mert valahol lenniük kell.
Saga hirtelen magához tér.
Hogy elkerülje a metró központi hálózatát, úgy tervezi, elsétál
Årstabergig, onnan vonattal Skärholmenbe utazik, majd elkezd kutatni
az autópálya mentén, azon a helyen, ahol a rendőrök megtalálták Marát.
 83

Randy arra ébred, hogy valami csörömpöl a konyhában, és rájön, hogy a

kanapén fekszik, a tévé előtt. Pizsamanadrág van rajta, és egy
agyonmosott póló.
A durva, rózsaszín takaró a padlón hever. A reggeli fény vékony
csíkokban süt át a lehúzott reluxa résein.
Linda az éjjel berontott a kis dolgozószobába, miközben Randy
Sagával beszélt telefonon, és úgy üvöltött vele, hogy végül berekedt.
Arra is rájön, hogy az éjjel végül nem küldte el Sagának a képeslapról
készült fotókat.
Randy felül a kanapén, összeszedi magát, és kimegy a konyhába.
Linda az asztalnál ül, előtte egy csésze kávé és egy tál laktózmentes
joghurt, és újságot olvas az iPadjén. Már kisminkelte magát, és
beszárította a haját. Fekete bőr irattáskája ott van a mellette levő
széken.
– Jó reggelt – szólal meg a férfi halkan, és kávét tölt egy csészébe.
Linda nem szól hozzá egy szót sem, ő mégis leül a szokott helyére, és
olvasgatni kezdi a mobilján a The New York Times hírösszefoglalóját.
– Újabb szerelmes üzenetek? – kérdi Linda fel sem pillantva.
– Nem… mert te már jó rég óta nem küldtél egyet sem – feleli a férfi.
– Vajon miért? – sóhajt fel Linda.
Erre a férfi leteszi iPadjét, és mély lélegzetet vesz.
– Linda, ezt már megbeszéltük. Nem csaltalak meg, és…
– Kamuzol! – vág a szavába a nő. – Kiosonsz a közös ágyunkból az
éjszaka közepén, aztán ott ücsörögsz, és sutyorogtok azzal a kurvával…
Ki képes ilyesmire?
– Munkáról beszéltünk.
– Az éjszaka közepén?
 – Igen, mert…
– Hiszen még állásod sincs, kirúgtak amiatt a…
– Nem rúgtak ki, csak kizártak, amíg…
– Csak kizártak? – vág a szavába Linda, és feláll. – Hát igen, kurvára
kizártak, mert folyton csak egyetlen dolog jár a fejedben.
– Jól van, most már nyugodj le!
– Egész idő alatt hazudtál nekem! Fel nem foghatom, hogy lehet valaki
ekkora szemétláda, ilyen gonosz! – üvölti a nő, és most már könnyek
záporoznak a szeméből. – Összeköltöztünk, és én tényleg odatettem
magam ebben a kapcsolatban… Felfogtad, milyen érzés ez nekem?
Teljesen értéktelennek érzem magam, pedig már amúgy is önértékelési
zavaraim voltak… Hogy tehetsz velem ilyet?
– Talán nem kezeltem túl jól az indokolatlan féltékenységedet, de…
– Baszódj meg, hülye idióta! – visítja Linda, és felkapja a táskáját a
székről. – Baszódj meg, soha többé nem akarlak látni! Menj a picsába!
– Most már egy kicsit kezdesz túl messzire menni…
– Pofa be!
– Oké, Linda… Beszéljük ezt meg, amikor már lenyugodtál…!
– Le vagy szarva, azt csinálsz, amit akarsz, mehetsz megdugni a kis
kurvádat, engem már nem érdekel! – vágja hozzá a nő, majd határozott
léptekkel megindul az előszoba felé.
Randy pedig csak üldögél tovább, issza a kávéját, és onnan hallja, hogy
a bejárati ajtó akkorát csapódik, hogy a bekeretezett fénykép
nekikoccan a falnak.
Tudja, hogy Linda most beül a kocsijába, és próbálja összeszedni
magát, erősen összeszorítja az ajkát, letörli a könnyeit, és megigazítja a
sminkjét, mielőtt elindul.
Linda meg van róla győződve, hogy Randy még nincs túl a Sagával
folytatott viszonyán, és a férfi nem is tudja, mit kellene ennek jelentenie
pontosan. Mert bár szerelmes Lindába, tény, hogy Sagát nem tudja és
nem is akarja kitörölni az életéből.
Igaz, hogy kidobott minden fényképet, amelyet Sagáról készített, ám a
negatívokat eltette, így még mindig bármikor készíthet belőlük
papírképeket, ha úgy tartja kedve.
 Mióta Saga felhívta őt Karl Speler telefonjáról, azóta folyton arra
gondol, amit a nő mondott neki: hogy ő élete nagy szerelme.
Biztos benne, hogy ezt mondta, mégis szinte el sem hiszi, hogy jól
hallotta.
Amikor Linda ma este hazajön a munkahelyéről, az
ingatlanközvetítőből, úgy tesz majd, mintha ez a veszekedés meg se
történt volna. Sokadik ilyen alkalom ez már.
Randy megint a kis irodába megy, előveszi a képeslapot, lefotózza
mindkét oldalát, és a képeket e-mailben elküldi Sagának.
Kicsit tétovázik, majd elküldi ugyanezt Gretának is, mielőtt
visszamegy a konyhába, elöblíti Linda tányérját, süt két tojást, ráteszi
egy szelet pirítósra, és önt rá egy kevés ketchupot és Worcester-szószt.
Evés közben azon töpreng, hogyan tudna segíteni Sagának
rejtekhelyet keresni. Tagja egy fotósegyesületnek, és van egy közös
sötétszobájuk, egy pincehelyiség Edsberg ipari negyedében. Egy kicsit
később felhívja majd az elnököt, és megkérdezi, kibérelhetné-e a helyet
két napra.
Randy felmegy az emeletre, megmossa a fogát és az arcát, majd
megnézi magát a mosdó fölötti tükörben.
A tekintete szomorúságot, lebiggyedő ajka csalódottságot tükröz.
Vízcseppek folynak végig az üvegen és az arcán, meglágyítják és
kisimítják a vonásait.
Valami hirtelen pár másodpercre elvonja a figyelmét.
A földszintre vezető lépcsőről valami kopogó hangot hall, mintha
valaki gombostűket hajigálna lefelé róla.
Végigsimít a haján, majd bemegy a hálószobába, felteszi a karóráját,
kinyitja a gardróbot, tiszta alsónadrágot húz, fekete pólót és kék
farmernadrágot.
Randy tudja, hogy Saga mindent meg fog tenni, hogy elkapja a
gyilkost, és megmentse Joonát. Nem számít, mekkora árat kell majd
fizetnie érte.
Hogy hiheti azt bárki is, hogy szerepe van a gyilkosságokban?
Randy odahúzza a széket, rááll, odébb teszi fehér Stetson kalapját, és
leemeli a szivarosdobozt a legfelső polcról. Leül az ágy szélére, és leveszi
a tetejét.
Valamelyik környékbeli házban egy kutya ugat izgatottan, azután a
szomszéd rottweilere is morogni kezd.
A hálószobaablakot megrángatja a szél, mintha ki akarná nyitni.
Randy feláll, és az almafa ágain keresztül lenéz az utcára. Ott épp egy
tetőcsomagtartós autó gördül végig lassan, majd tovatűnik.
A váltakozó erejű és irányú szél rángatja a faágakat. A lombok közül
olykor kilátszanak a barackszínű házfalak.
Randy követi a szemével az erős szél útját a szomszédok aprócska
kertjeinek irányába.
Hirtelen eszébe jut, hogy nem zárta be a bejárati ajtót Linda után. De
miért is kellett volna? Hiszen olykor napokig nem zárják be.
Visszamegy a szivardobozhoz, kiemel belőle egy előhívott
filmtekercset. Négy negatívon ugyanaz a jelenet van, nagyjából
egyperces szünetekkel fotózva. Saga, ahogy meztelenül hanyatt fekszik
egy cseresznyékből kirakott hétágúcsillag-alakzatban.
Randy a kamerát egy négykarú állványra szerelte fel a stúdió
plafonjára, hogy egyenesen fentről tudja elkészíteni a képeket.
Talán ez volt élete legboldogabb pillanata.
Pizzát ettek dobozból, mielőtt Randy felszerelte volna a kamerát, a
lámpákat és a reflektorokat, és elhelyezte volna a cseresznyeszemeket
egy nagy csillagalakzatba.
A negatívon Saga ajka csillog, és a mellbimbója fehér, miközben
karcsú teste sötétszürke, világosabb, ragyogó körvonalakkal. Az ujjai
közti rész fénylik, miközben a fehér lepedő alatta feketének látszik.
Randy arra a világító kis sötétségre mered a nő lába között, amely olyan,
akár egy fehér háromszög görbe oldalakkal.
Randy szokása szerint tizenkét képet készített, azután
szerelmeskedtek a műtermében levő ágyon. Pontosan emlékszik rá,
hogyan csókolta meg a nő mellét, a hasát és gyönyörűen ívelt
vénuszdombját.
Majd nagyon lágyan nyalogatni kezdte, újra meg újra megízlelve a nő
punciját.
Olyan hihetetlenül meleg volt, és síkos.
 Saga egyik kezével ott tartotta Randy fejét, még jobban
szétterpesztette a lábát, és igyekezett közelebb férkőzni a férfi ajkához.
 84

Randyt az ablakot rángató erőteljes széllökések ragadják ki az

emlékeiből.
Valami felhallatszik odalentről. Úgy hangzik, mintha az előszobai
ruhafogasokat mozgatta volna meg valaki.
Randy szíve szaporán kezd verni, amikor arra gondol, hogy Linda jött
vissza. Óvatosan visszateszi a negatívot, ráteszi a dobozra a tetejét, feláll
a székre, és visszahelyezi a dobozt a kalap mögé.
Linda az autóban ülve talán már megbánta, amiket mondott, és rájött,
hogy nincs abban semmi rossz, ha Randy beszélget Sagával, és az éjjel
csupán azért osont ki, és suttogott vele, mert nem akarta felébreszteni
Lindát, hiszen neki reggel korán kellett kelnie.
Még mindig ott áll a széken, az ablak felé fordul, és megint kinéz rajta.
A napot felhő takarja el, sötétbe fordultak a színek, és a szél mintha
percről percre erősödne. A fák csúcsai remegve hajladoznak.
Az alsó szinten valami halkan kopog. Úgy hangzik, mintha a fűzfa ágai
csapódnának neki az ablaknak és a párkánynak.
Leszáll, odébb tolja a széket, és leveszi a borotvakészüléket a töltőről.
Ismét kopog valami az üvegen.
Mialatt kimegy a hálószobából, megborotválkozik, majd lekapcsolja a
fürdőszobai lámpát, és lemegy a lépcsőn.
A borotva olyan hangosan zümmög a fülébe, hogy még azt sem hallja,
ahogy a lépcső fokai nyikorognak a súlya alatt.
Amint leér, a konyha felé vezető átjáróba indul.
Az orra alá érve a borotvával, valami kaparászásra lesz figyelmes.
Megáll, kikapcsolja a szerkezetet, és hallja, ahogy a szél körbeseper a
ház körül. Az ágak recsegve-ropogva verik az ablakokat.
Folytatja a borotválkozást, majd bemegy a konyhába.
 Még túl korán van, de úgy negyven perc múlva már felhívhatja a
fotóklub elnökét.
A konyhai elszívó csövéből zúg a szél.
Randy megborzong, és sietve megfordul.
A takarítószeres szekrény ajtaja kitárult.
Randy visszasétál a folyosón. A porszívó csöve kilóg a szekrényből.
Visszatuszkolja, azután rácsukja az ajtót.
Lélegzet-visszafojtva vár pár másodpercet, s csak utána kapcsolja be
megint a borotvát, amely zümmögve közelít a füléhez.
Hátranéz a válla fölött. A konyhára még nagyobb sötétség borult,
talán esni is fog.
A takarítószeres szekrényben valami megnyikordul.
Randy légáramlatot észlel a lába körül.
Kikapcsolja a borotvát, és elindul az előszoba felé.
A hálószoba ablaka ismét zörögni kezd.
Épp, amikor kiér az előszobába, a bejárati ajtó nagy csattanással
kivágódik. A Lindát ábrázoló bekeretezett fénykép leesik a falról, és az
üveg összetörik a padlón.
Egy kis doboz áll az előszobaszőnyegen.
Randy azonnal megérti, miről van szó.
Mara Makarov ugyan nem tudja Saga tartózkodási helyét, ám azt igen,
hogy a férfi tartja vele a kapcsolatot.
Az ajtó becsapódik, a lökés erejétől pedig megszólal az ajtócsengő.
Randy odasiet, és bezárja az ajtót.
Magával viszi a csomagot a dolgozószobájába, és leteszi az íróasztalra.
Számlák és egyéb papírok potyognak le az asztalról a földre.
Remegő kézzel sikerül a körmével felpiszkálnia a világosbarna
ragasztószalag egyik csücskét. Végighúzza, majd kihajtja a füleket, és
kiemel belőle egy papírgalacsint, amelyet óvatosan széthajtogat.
A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogja az apró ónfigurát.
Egy pillanatra minden elsötétül a szeme előtt. Behunyja a szemét, és a
fény felé tartja a figurát.
Őt magát ábrázolja.
 Én leszek a következő áldozat, gondolja, és a vére egyre hevesebben
dobol a fejében.
Gyorsan előhalássza a mobilját, ám annyira remeg a keze, hogy
képtelen beírni a PIN-kódot. Tesz még egy kísérletet, de ismét elhibázza.
Randy próbál nyugodtabban lélegezni, mobilját maga elé teszi az
íróasztalra. Jobb kezét a ballal támasztja meg, és kényszeríti magát, hogy
lassan csinálja. Harmadszor is beüti a kódot.
Sikerült feloldani.
Végignézi a korábbi beszélgetések listáját, és felhívja Sagát az új
számon.
– Halló – szól bele a nő közömbös hangon.
– Én vagyok az, Randy… Újabb csomag érkezett, ezúttal a lakásomra…
Én leszek a következő áldozat! Itt az ónfigura és…
– Randy! – szól rá Saga élesen. – Tedd, amit mondok! Hagyj ott csapot-
papot, csak az irattárcád, a telefonod és a kocsikulcsaid legyenek nálad,
és hagyd el a házat! Ne öltözz át, ne zárd be az ajtót, csak menj!
– Oké – feleli a férfi, és feláll. – De nem…
– Úton vagy már?
– Igen.
Randy, miközben végigmegy a folyosón, úgy érzi, ez nem lehet igaz. A
takarítószeres szekrény ajtaja ismét nyitva van.
– Ne hívjam a Körzeti Irányítóközpontot?
– Úgysem érne oda senki idejében.
Randy elhalad a szekrény mellett, ki az előszobába, leakasztja a
táskáját a fogasról, felveszi a cipőjét, kinyitja az ajtót, és elhagyja a
házat.
A szél süvít a fák lombjai között, és tépi őket. A kerékpárja felborult,
az avargyűjtő kosara pedig a szomszéd kertjében hever.
– Kint vagy már? – sürgeti Saga hangosan.
– Igen, épp a…
– Siess már! – vág a szavába Saga. – Ülj be a kocsidba, és hajts el jó
messzire, senkinek se áruld el, hova! Válassz egy olyan helyet, amelyhez
semmi közöd, ahol sosem jártál még életedben, sőt, még csak nem is
beszéltél róla senkinek… Aztán hívj fel, vagy küldj egy sms-t, hogy
tudjam, biztonságban vagy!
Saga leteszi a telefont, Randy pedig rohanni kezd, végig az utcán, a
barackszínű házsor mentén. Por, avar és szemét repked a nyomában.
A szürke épületek közötti parkoló jóformán üres.
Randy odaszalad a Volvójához, lihegve megáll, előszedi a táskájából a
kocsikulcsot, de annyira reszket a keze, hogy elejti. Lehajol, és benéz a
kocsi alá.
Egy kis méretű, szőke játék baba feje hever az egyik kerék mellett.
Fogja a kulcsot, kinyitja az autót, sietve bepattan, beindítja a motort,
majd kihajt a parkolóból, jobbra kanyarodik a Vibyvägenen, és rálép a
gázra.
 85

Saga szíve hevesen ver a Randyvel folytatott beszélgetés után. Épp a

hatszáz méter hosszú Västerbro híd közepe felé jár. A jobb oldalon
gyalogol, hogy a járművek hátulról közelítsék meg.
Odalent habzó hullámok csapkodják a partot.
A heves szél próbálja letépni róla a kapucnit.
Ma belépett az NK áruház egyik üzletébe, ahol magával vitt néhány
ruhadarabot a próbafülkébe, majd kiválasztott egy mohazöld szélálló
dzsekit, letépte róla a lopásgátlót, és a pulóvere alá rejtve távozott vele.
Saga beállította a telefont, hogy ne kapcsoljon be a képernyőzár, így
azonban látja, hogy úgy egy óra múlva valahogy fel kell majd tölteni a
készüléket.
Hátulról egy rendőrautó közeledik felé, kék villogója be van
kapcsolva.
Saga úgy tesz, mint aki a telefonjába van merülve, miközben az autó
elhajt mellette. Erőt kell vennie magán, hogy ne nézzen a jármű után,
csak menjen előre leszegett fejjel.
Egy perc múlva megáll, háttal a forgalomnak, és elnéz a távolba, a
szigeteken szorosan egymás mellett sorakozó toronyházakra.
Hideg ujjaival beüti Joona telefonszámát, majd a készüléket a füléhez
teszi.
– Én vagyok… Csak azért hívlak, hogy elmondjam, Randy kapott egy
csomagot a saját lakcímére. Ő a következő áldozat… Én pedig azt
mondtam neki, üljön be a kocsijába, és hajtson el egy olyan helyre, ahol
sosem járt még, és amelyről soha nem beszélt senkinek.
– Jól van, jól tetted – feleli Joona.
– Azt hiszem, a figura és a csomagolás még ott van a lakásán, de én
nem tudok odamenni érte.
 – Saga, sajnálom…
Ám a nő leteszi a telefont. Joona visszahívja, de ő nem veszi fel, csak
megy tovább a hídon, Långholmen és Hornstull irányába.
Miközben Saga így bandukol, és a szél a kabátját tépkedi, magában azt
ismételgeti, hogy Randy megmenekül, ha azt teszi, amit ő tanácsolt neki,
ha elmegy Stockholmból, minél messzebbre, valahová, ahol elrejtőzhet,
amíg ennek az egésznek nincs vége.
Mert ezen a ponton legalább Mara terve léket kapott, és onnantól már
könnyen süllyed a hajó.
Biztos, hogy meg lehet állítani valahogyan.
Saga azzal fogja kezdeni, hogy követi a skärholmeni autópályát, és
megkeresi ezt a „Vmojávejáb” nevű helyet. Ahol minden elkezdődött.
Mara ugyanis azt tervezi, hogy odacsalja Joonát, és hátba lövi az utolsó
fehér tölténnyel.
 86

Joona beveszi a kanyart, és megáll az úton a sorház előtt, amelyben

Randy lakik. Kiszáll az autóból, és a bejárathoz siet. Becsenget, majd
kinyitja az ajtót, és belép.
A padlón egy fényképet talál, üvege összetört.
Körülnéz, végigrohan egy folyosón, majd a konyhában megáll.
Az asztal és a konyhapultok üresek. A szellőzőből süvít a szél hangja.
Joona kinyitja egy kis szoba ajtaját. Számlák és blokkok hevernek a
földön, az íróasztalon pedig egy felbontott csomag áll. Az ónszobor ott
fekszik az összegyűrt papírdarab mellett, amelybe be volt tekerve. Joona
látja rajta, hogy kétségtelenül Randyre hasonlít, azután a nagyobb papírt
is széthajtogatja.
Odakint közben letörik egy kisebb ág, és lezuhan az ablakpárkányra.
A nagyobbik papírlap egy úthálózati térkép kivágott részlete,
amilyeneket az emberek a GPS és az internet elterjedése előtt
használtak.
A hátulja fehér, az elején pedig egy áttekintő térkép van Stockholm és
Uppsala valamennyi nagyobb útjáról és közlekedési útvonaláról az
ötvenes évekből.
Joona alaposan tanulmányozza a térképet, próbálja kivenni, meg van-
e jelölve rajta egy hely. Felkapcsolja az íróasztali lámpát, a térképet a
fény felé tartja, és tűszúrásnyomok után kutat, ám semmi ilyesmit nem
talál.
A belső csomagolás egy darabka vékony papírlap, amelyre egy rövid
üzenetet írtak régies írással, töltőtollal:

A kérdés, melyet alább kitűnően megválaszolok: Ha a természet képes a ként és a

vasat arannyá alakítani, nem tudnánk-e ellesni tőle mi is e gondosan őrzött
titkát és hasonlóképp tenni?

Joona kétszer is elolvassa az idézetet, mire rájön, hogy August

Strindberg tollából származik, és a Párizsban töltött, alkímiai tárgyú
érdeklődésének időszakában keletkezett.
A ként és a vasat arannyá alakítani. Régi szerkesztésű szöveg. Ám a
„vasat” szót Mara húzta alá utólag, gondolja.
A vas alkímiai jele ugyanaz, mint a hímnemé és a háború római
istenéé, Marsé.
Megint megnézi a térképet.
Ha az Óvárosban levő Järntorgetre, azaz Vas térre célzott vele, akkor
Randy biztonságban van, hiszen kifelé tart Stockholmból.
A svéd naprendszermodellben a Mars bolygó Mörby központjában
található, amely azonban az ötvenes években még nem létezett, ezért
ezen a térképen nincs is rajta.
Ez így nem fog menni. Mara fejével kell gondolkodnia.
Alkímia, vas, Mars.
Joona leül, és ekkor vesz észre a földön egy levelet egy
biztosítótársaságtól egy Volvo gépjárművel kapcsolatban.
A Volvo jele is ugyanaz, mint a vasé!
Joonát kirázza a hideg.
Mara a kocsijában akarja meggyilkolni Randyt Stockholm valamelyik
útján.
A szomszédos kertből egy napozószéket fúj át a szél a kerítés fölött,
amely az ablak előtt, a pázsiton ér földet.
Joona felkel, és Randyt hívja. A készülék kicseng, azután bekapcsol az
üzenetrögzítő.
Megpróbálja még egyszer, és arra gondol, muszáj figyelmeztetnie
Randyt, nehogy megálljon, ha valaki megpróbálja leszorítani az útról,
vagy leinti az út szélén.
 87

Az autópálya csak úgy dübörög a jármű alatt. Jobboldalt elsuhan

mellette a zajfogó kerítés és a magas távvezetékoszlopok.
Randy pulzusa még mindig szapora, ám adrenalinszintjének
csúcspontja már azután lecsengett, hogy kiért az autópályára.
Gondolkodás nélkül azt tette, amit Saga tanácsolt neki: elhajtott az
autójával az egykori élesztőgyárhoz, majd a Coop felé, amelyet az apja
még mindig az egykori nevén, Obsként emleget.
Lehagy egy forgó betonkeverős autót.
Egy férfi narancssárga ruházatban áll egy fehér ipari épület tetején, és
telefonon beszél.
Randy megpróbálja felfogni azt a tényt, hogy Mara Makarov őt
választotta következő áldozatául. Hihetetlennek tűnik, és nem érti az
okát.
Legszívesebben egyenesen a rendőrségre hajtana, leparkolná a kocsit
közvetlenül az épület előtt, és beszaladna, de rájön, hogy ez olyan húzás
lenne, amit Mara megsejthetne.
Saga azt mondta, muszáj eltűnnie Stockholmból.
Kistához közeledve a kanyarodósávba hajt, majd az E18-as úton megy
tovább.
Azután a gondolataiba mélyed vezetés közben. Fejében a Lindával való
veszekedés és az ónfigurát tartalmazó csomag gondolata váltja egymást.
A csomagolásra egyáltalán nem is emlékszik.
Saga azt mondta neki, hajtson egy olyan helyre, amelyhez semmi
köze, ahol még soha nem járt, és nem is beszélt róla senkinek.
De lehet, hogy ez az út is túl nagy, túlságosan magától értetődő?
Tényleg nem tudja, de azt gondolja, jobban rá kellene bíznia az
útvonalat a véletlenre, ezért Bålstánál letér az autópályáról és az
Enköpingsvägenen eljut a 263-as útig.
Most már biztonságban van, csak vezetnie kell tovább. Testében kezd
szétáradni a nyugalom.
Követi a keskeny aszfaltút apró kanyarulatait a hatalmas
természetvédelmi területen. A réteket felváltja a nyírfaerdő, amely
később egyre sűrűsödik, amikor különféle fenyőfajok is elvegyülnek
köztük.
Egy kanyarban Randy lelassít, majd gázt ad, amikor kijön belőle.
Távolabb egy autó áll az út bal szélén. Sárga fény villog az aszfaltot és
a fenyők egyenes törzsét is megvilágítva. A motorháztető fel van nyitva.
Egy idősebb férfi gyűrött zakóban az útszéli árokban megy, kezében
egy elakadásjelző háromszöggel.
Randy lelassít, leengedi az ablakot, és megáll, közvetlenül a férfi előtt.
– Segítségre van szüksége? – kérdezi. – Rendőr vagyok.
A férfi megtorpan, és fél kézzel gyér, ősz hajtincseit próbálja
lesimítani.
– Lemerült az akkumulátor.
– Van indítókábele? – kérdi Randy.
– Hát persze, hogyne.
Randy átlendül a záróvonalon, odagurul, megáll a másik járművel
szemben, és kitámasztja a motorháztetőt.
A férfi kiteszi a háromszöget, majd visszamegy hozzá.
Az erős szél végigsüvít a fenyvesek koronájában. Tobozok potyognak
le a száraz földre. A férfi kinyitja a csomagtartót, hogy elővegye a
kábeleket.
Randy megpróbál benézni a szélvédőjén. De csak a fehér égbolt
tükröződik az üvegen, nem lehet átlátni rajta.
Lehet, hogy ül valaki az utasülésen?
A férfi a csomagtartójában kotorászik.
Randy kimegy az árokba, benéz az oldalsó ablakon is, és egy
jelentéktelen, szürke arcot vél látni a tükröződés ellenére.
A férfi közben visszatér, egy műanyag tokban hozva a kábeleket.
– Nagyon kedves magától – mondja.
Egy nagyobb autó közeledik az úton.
 Az idős férfi előveszi a piros kábelt, és Randy autójának motorja fölé
hajol.
– A pozitív pólust a pozitívhoz – motyogja, és felerősíti a kábelt.
A közeledő jármű egy fehér furgon, amelynek első lámpája betört.
Randynek valahogy kellemetlen érzése támad. A telefonja ott van a
táskában, az anyósülésen.
Az idős férfi a kábel másik végét a saját akkumulátorára köti, majd
előveszi a fekete kábelt is.
– A negatív pólus a motorblokkhoz – mondja az öreg, majd visszamegy
Randy kocsijához.
A furgon közben lelassít, és közelebb jön hozzájuk. Randy felmegy az
út szélére, és az autója mellé áll.
A szél az ég felé fújja az öregember fehér hajtincseit.
Az erdő szélén álló fenyők ágai éles, ropogó hang kíséretében érnek
egymáshoz.
A furgon lassan továbbgurul. A hátsó ülésen egy gyerek ül, aki az
ablakon keresztül filmezi az eseményeket a mobiljával.
– Most már beindíthatja – szólal meg a férfi.
Randy beül, látja, amint a furgon eltűnik, indít, és hagyja a motort
üresben járni.
A férfi az árokban áll, és kezét a magasra nőtt réti fűbe törli.
Az utasülésen ülő személy félig kinyitja az ajtaját, de nem száll ki a
járműből.
Öt perc múlva Randy leállítja a motort, és a férfi fordított sorrendben
leoldja a kábeleket.
Beül az autójába, minden gond nélkül beindítja, majd az ablakon át
feltartja a hüvelykujját.
Randy hátralép, ismét az út jobb oldalára hajt, és hallja, ahogy az öreg
vidáman dudál, miközben gázt ad.
Randy még mindig nem tudja, hová tart, de arra gondol, esetleg
vezethetne az Uppsala mellett vezető kis utakon, azután kereshetne egy
kis hotelt.
Amint kiér az erdőből, a körforgalomban jobbra kanyarodik, az 55-ös
sztrádára, azután rájön, hogy tankolnia kell.
 Négy kilométer megtétele után egy ipari területre ér, és szinte
azonnal meglát egy elhagyatott benzinkutat, amelynek teteje rikítóan
vörös.
 88

Randy lelassít, és odagördül a benzinkúthoz, amikor rájön, hogy nem

biztos benne, magával vitte-e a pénztárcáját.
Tíz méterre a kutaktól megáll.
Távolabb, az elhagyatott aszfalton egy apró faépület áll, ablakai
sötétek. Az üres terasz kerítésén szalag hirdeti: „Pizza, kebab,
hamburger”.
Randy elveszi az anyósülésen hagyott táskáját, és megkönnyebbül,
amikor megtalálja benne a pénztárcáját. A mozdulattól a telefon
kijelzője bekapcsol, ekkor látja, hogy öt nem fogadott hívása volt Joona
Linnától.
Épp akkor veszi a kezébe a készüléket, amikor valami alig
észlelhetően elrepül az autó mögött.
Belenéz a visszapillantó tükörbe. Egy varjú áll az aszfalton, és egy
nejlonzacskót csipeget. Feje búbján a tollpelyheket felborzolja a szél.
A madár felrebben, amikor egy kamion elhalad a széles úton.
Randy előrenéz a szélvédőn át. A benzinkút előtt egy tábla, áthúzott
cigarettával. Az aszfalt fölött szemét és por kavarog.
Az autó meginog.
Ismét belenéz a tükörbe: a varjú visszaszállt a zacskó elé. Mintha az
egész talaj beleremegett volna, amikor földet ért.
Randy feloldja a telefont, hogy visszahívja Joonát, amikor az autó
ismét megbillen.
Belenéz a tükörbe. Egy újabb varjú szállt le az aszfaltra.
Randy kioldja a biztonsági övét, és megfordul, hogy kinézzen a hátsó
ablakon. Egyenesen egy arcba bámul.
Levegő után kapkod.
Egy fiatal nő ül a hátsó ülésen. A szeme fekete és poros az arca.
 Rájött, hogy ez csakis Mara Makarov lehet.
Randy a kilinccsel babrál, amikor egy éles csattanás minden más
hangot túlszárnyal, és az ülés hátba vágja.
Az első szélvédőn fekete lyuk tátong, apró üvegszilánkok borítják a
motorháztetőt.
Randy bal oldalán meleg vér folyik végig, és cseng a füle.
Az autó ajtaja lassan nyílik, ő pedig kizuhan az ülésből, vállát beveri
az aszfaltba, egyik lába pedig beakad az ülés alá.
A telefon hangtalanul ér földet.
Randy kiszabadítja a lábát, közben leesik róla a cipő, kimászik, és
talpra áll.
A golyó átlósan szelte át a testét. Úgy érzi, mintha megégette volna
magát. Kezét a golyó kimeneti nyílására szorítja, futásnak ered,
miközben az egyik hátsó ajtó kinyílik.
A fájdalom akkor hasít belé igazán, amikor a bezárt vendéglő terasza
felé szalad. Minden lépéssel feljebb hatol az arcába, orrlyukai
kitágulnak, és a szeme könnybe lábad.
A szeme sarkából látja, hogy Mara követi őt, rá szegezve a vörös
pisztolyát.
A hangokat egyre tompábban hallja. Zihálva botorkál be az épület
oldalában levő vécébe, és magára zárja az ajtót.
Ez nem lehet igaz, ismételgeti magában.
A csengő hang megszűnik a fülében, és a hullámzó vízének adja át a
helyét.
A zászlók lobognak a szélben, a léptek odakint abbamaradnak.
– Mit akar? – kiáltja ki Randy, szaporán kapkodva a levegőt. – Mit
ártottam én magának?
A kilincs lenyomódik, és kattan a zár, ahogy a nő megrángatja az ajtót.
– Mara, tudom, hogy bosszút akar állni valamiért, és szívesen
meghallgatom, ha…
Majd közeledő motorhangot hall, azután autógumik csikorgását,
amikor egy kocsi begördül a benzinkútra.
– Értse meg, talán tudok segíteni…
 Mara léptei eltávolodnak, Randy pedig nyöszörögve mászik fel a
vécéülőkére, és kinéz az apró ablakon.
Egy sárga személyautó áll meg az egyik kútnál. Két ajtaja nyitva.
Egy fiatal nő áll a lapos esővédő tető fehér fényében, kék
farmernadrágban és barna bőrdzsekiben, egy rózsaszín ruhás kislánnyal.
Mara a jobb kezében lóbálja a pisztolyát, úgy közelít hozzájuk.
A kislánynak pisilnie kell, ezért türelmetlenül toporog.
Mara megáll előttük, és mond nekik valamit.
A nő rémültnek látszik, a táskájában kotorászik, Marának adja a
mobilját, azután mond valamit a kislánynak, és visszaülteti az autóba.
Randy lekúszik az ülőkéről, bal cipőjére vér spriccel, kinyitja az ajtót,
és kimegy.
Az étterem hátuljához oson, és látja, amint a sárga autó eltűnik az
úton.
Marának nyoma veszett.
A kerítésen függő reklámszalag lobog a szélben, az egyik piros
napernyő a földön hever az asztalok között.
Randy vércsíkot húz maga után az aszfalton, miközben az autójához
rohan. Beül a sofőrülésbe, és nagyokat nyög a fájdalomtól.
Mara óriás léptekkel kerüli meg a házat.
Randy be sem csukja az autó ajtaját, úgy indítja el, remegő kézzel.
Mara ráemeli a fegyvert. Randy sebességbe teszi a járművet, gázt ad,
közben az ajtó nekicsapódik egy lámpaoszlopnak, és becsukódik.
Mara lő.
A szélvédő süvítő hanggal átlyukad.
A golyó átfúrja Randy mellkasát, és ő egyenesen belehajt a
benzinkútba. Beveri a homlokát a kormányba, és amikor kinyitja a
szemét, vért köhög fel a műszerfalra.
Mara egyre közeledik hozzá.
Randy megpróbál tolatni, ám a motor csak fémesen csikorgó hangot
ad ki, akár egy konyhai darálóba esett teáskanál. Az aszfalton benzin
folyik szét.
Mara sötét, kifürkészhetetlen pillantással néz a férfira.
Randy teljes erejéből nyomja a dudát, ameddig csak bírja.
 Mara kinyitja a hátsó ajtót, és Randy a tükörben látja, ahogy kivesz
onnan egy műanyag kannát, majd odamegy hozzá, és kinyitja a sofőrülés
ajtaját.
Randy már fulladozik, és még több vért köhög fel. Mara megemeli a
súlyos kannát, és valami zavaros folyadékot önt a mellkasára.
Szúrós szag tölti meg a kocsit. Randy hasát égeti a folyadék, és lefolyik
a lába közé is.
Mindjárt elájul, de végül sikerül kinyújtania a kezét, és újra beindítja a
motort.
Mara a földre hajítja az üres kannát, és kicsit odébb lép.
Randy a sebváltóra teszi a kezét, és erőtlenül meghúzza. A motor leáll.
Mara ránéz a férfira, hátrébb lép, felemeli a pisztolyát, és harmadszor
is belelő a törzsébe.
A töltény áthatol Randy testén, és az autó egyik fém alkatrészében áll
meg.
Ez az aprócska szikra pedig elegendő ahhoz, hogy lángra lobbantsa a
benzingőzt.
A hangja olyan, mint amikor egy ejtőernyő kinyílik, s közben egy kék
tűzgömb borítja be az autót és a töltőállomást.
Azokban az utolsó másodpercekben, mielőtt Randy elveszítené az
eszméletét, újra együtt van Sagával. Ám az egész, régi stúdió egy
filmnegatívon van csupán, amelyen a fények és az árnyak helyet
cserélnek egymással.
– Életem szerelme – suttogja.
A stúdiólámpák fekete fényében Saga ajka és mellbimbója fehéren
világít. A nő lovaglóülésben ráül, és hagyja, hogy Randy szerszáma a
testébe csússzon, ő pedig körülöleli a testével, odahajol hozzá, a férfi
mellkasára támaszkodik, és megcsókolja.
Arcának körvonalai ragyogó fehérek, ahogy a szemét behunyva
nyögdécsel.
Randy a fenekénél fogva tartja őt két kézzel, és észre sem veszi,
amikor a töltőállomás alatti jókora tartály felrobban.
Üveg- és bádogdarabkák repülnek szét minden irányban az óriási
lökés hatására, amely a lapostető nagy részét is leviszi. Úgy tizenöt
méter magas tűzfelhő csap fel, vakítóan sárga színű, és sebesen kavarog
önmaga körül.
Acél tartóoszlopok zuhannak a földre. Az étterem előtt ér földet egy
vörös alumíniumlemez.
Olajfekete füstoszlop tör az ég felé, majd a szél visszafordítja.
Az autó és a benzinkút maradványai lángokban állnak.
A tüzet folyamatosan táplálja az üzemanyag, míg végül őrült
sebességgel fellövell a fekete, gomolygó felhőből az ég felé.
 89

Saga leül az årstai könyvtár egyik számítógépe elé, háttal a bejáratnak.

Áttanulmányozta már az épület menekülési útvonalait, és egy ablak
tükrében szemmel tartja az ajtónyílást.
Randy azóta sem jelentkezett. Saga abban reménykedik, hogy ez jó jel,
ám percről percre jobban aggódik.
Joona már háromszor kereste.
Saga bejelentkezik az e-mail-fiókjába, és látja, hogy Randy még reggel
küldött neki egy levelet.
Felpillant, amikor hallja, hogy nyílik az ajtó. Egy idősebb férfi lép be
mankóval.
Gyorsan megnyitja Randy levelét, és látja, hogy a Mara képeslapjáról
készült fotók vannak benne. Saga megállapítja, hogy a kép – ahogy
Randy is megmondta – egy fekete-fehér fotó a szétbombázott
Königsbergről. Rákattint a másik oldalára is, ahol a következő szöveget
látja:

Saga Bauer
Már csak két fehér töltény maradt. Joona hamarosan találkozik a
családommal.

Mark av Omaar

Saga betűről betűre beírja a szöveget a Google fordítójába, átváltva cirill

ábécére, bár tulajdonképpen már érti, miről van szó.
Kék fény árasztja el a könyvtár ívelt betontetejét – egy rendőrautó állt
meg a téren.
 Saga gyorsan megnyomja az egér mutatóját, és azonnal megkapja a
fordítást:

MENJEN MOJÁVEJÁBBA!

Saga leveszi a számítógép hangerejét, amennyire csak lehet, rákattint a

kis hangszóró ikonra, közelebb hajol, és hallja, ahogy egy nő ezt mondja:
– Igyí vmojávejáb!
A háta mögött kitárul az ajtó, és az ablak tükrében látja, hogy egy
egyenruhás rendőr lép be a könyvtárba. Gyorsan kilép a gépből, törli a
keresés előzményeit, és a tekintetével követi a rendőrt. Amikor a férfi
elindul felfelé a lépcsőn, ő szép nyugodtan feláll, és a bejárat felé fordul.
Ott azonban egy másik rendőr áll.
Saga beáll egy könyvespolc takarásába, és végigmegy mögötte, majd
átnyomakszik egy iskoláscsoport mellett, feltöri a vészkijárat pecsétjét,
és kinyitja az ajtót.
A riasztó vijjogni kezd mögötte, amikor kirohan Årsta központjából,
át a síneken, majd a forgalmi sávokon.
Csak akkor lassít le, amikor már kiér a fák mögé. Kézfejével megtörli
az ajkát, erőt vesz magán, hogy lassan menjen, és próbálja összeszedni a
gondolatait.
Valószínűleg Mara, miután megszökött a fogságból, egy „MORABERG”
feliratú táblát látott.
Zavarodottságában a latin betűket cirilleknek nézte: az R-t -nak, a G-
t pedig -nek, így a helység nevét -nak olvasta.
Valójában azt hajtogatta oroszul: „Menjen Morabergbe!”
De mivel ezeket a cirill betűket úgy kell kiejteni, hogy „Igyí
vmojávejáb”, mindenki számára teljesen érthetetlen volt, mit akart
mondani.
Moraberg egy közlekedési csomópont egy nagy bevásárlóközponttal
az E20-as autópálya mellett, Södertäljétől kicsit keletre.
Ez pedig nyilván az egyetlen olyan helyre utal Jurek rendszerében,
ahol nem találták a férfinak semmi nyomát, sem emberi maradványokat.
 Saga ismét a telefonjára pillant. Még mindig semmi üzenet Randytől.
Szorongó szívvel leül egy padra a parkban, és felhívja.
Öt csengés után egy nő veszi fel.
– Halló?
Saga először azt hiszi, Randy barátnője, Linda az, mielőtt
beazonosítaná a hangot. Greta az, a bűnüldözési osztályról!
– Halló! Kivel beszélek? – tudakolja Greta.
Saga leteszi a telefont, feláll, és Joonát hívja.
– Mi történt? Hol van Randy? – kérdi, és hallja a hangján átütő
rémületet.
– Sajnálom. – Joona csak ennyit mond.
– Ne… nem értem… Greta vette fel a mobilját és…
– A helyszínen van, egy benzinkútnál, egy ipari negyedben, kicsivel
Enköpingtől északra.
Saga torkát szorongatja a pánik, és alig lát a könnyeitől.
– Meghalt?
– Saga, szeretném, ha…
– Csak válaszolj! – vág a szavába a nő.
– Még mindig lángol itt minden, az autója teljesen kiégett, és egy
elszenesedett holttestet találtak benne.
– Nem értem. Hogyhogy Enköpingben?
– Mara bizonyára kezdettől fogva ott rejtőzött a kocsijában.
– Hát persze – suttogja Saga.
– Saga, nem tudom, mit tettél, de ez a helyzet kezd veszélyes lenni a
számodra és…
– Tudom. Már nem bírom tovább… Megadom magam, bűnös vagyok,
én öltem meg mindenkit…
– Ne mondj ilyet!
– Pedig így igaz, én öltem meg mindenkit, és már csak te maradtál…
– Saga, ismerlek.
– Nem, nem ismersz! – feleli Saga, és lecsapja a telefont.
Kezébe temeti az arcát, próbálja összeszedni magát, letörli a könnyeit,
és sietős léptekkel megindul a parkon át.
 Megpróbálta, harcolt, de mindent elrontott. Az ő feladata lett volna
megmenteni kilenc ember életét. Ám Mara egyetlen feladványát sem
sikerült időben megfejtenie, és most Randy, Verner és Margot is halott.
Szinte módosult tudatállapotban megy végig az Årstafältet park
keskeny gyalogútján. A nagy füves területek álomszerűen suhannak el
mellette. A kavicsok úgy ropognak a talpa alatt, mintha egy másik
világhoz tartoznának.
Saga kiér egy autóútra a magas házak árnyékában, és dél felé folytatja
útját a járdán.
Minden, amihez hozzáér, beszennyeződik és elpusztul.
Saga szándékosan leejti a mobilt egy szennyvízelvezető csatorna
nyílásába, majd átmegy az úton, megáll a parkolóban, és a hägersteni
rendőrőrs épületére mered.
A bejárati üvegajtót kiékelték.
Két egyenruhás rendőr áll odakint, és egy focilabdát rugdosnak neki a
sivár falnak.
Saga arra gondol, hogy azt sem bánja, ha lelövik, amikor besétál, és
leteszi a pisztolyát a pultra.
Ez az egész az ő hibája.
Hogy történhetett, hogy nem sikerült megmentenie Randyt?
Gondolatai ismét kétségbeesetten köröznek a feladványok körül.
A képeslapra, amelyet Mara Randyn keresztül küldött neki, azt írta,
Joona hamarosan találkozni fog az ő családjával.
Majd ezzel a felszólítással ér véget a szöveg: „Menjen Morabergbe!”
Mara kétségtelenül ismét Jurek rendszerére utal, a koordinátákra,
amelyek egy autópályához vezetnek, Södertäljétől keletre.
Ám azon a helyen Jureknek semmi nyomát nem találták.
Na, akkor kezdhetem az egészet elölről, gondolja Saga. Mindabból,
amit tettem, mióta megkaptam az első képeslapot, három évvel ezelőtt,
semmi nem vezetett közelebb Marához.
Minden, amit tettem, teljesen értelmetlen volt. Csak azt értem el vele,
hogy azzal gyanúsítanak, szerepem volt a gyilkosságokban.
Így már csak annyit tehetek, hogy feladom magam a rendőrségen, és
abban reménykedem, hogy sikerül tisztára mosni a nevemet.
 Saga megpróbál felkészülni mindarra, ami rá vár: az üvöltözésre, a
fegyverekre, a bilincsekre.
Lesütött szemmel hallgatja a labda puffanásait, a rendőrök gyors
lépteit és a lélegzetvételüket.
Megindul a bejárat felé.
A labda felé gurul, ő pedig visszarúgja. A rendőrök mosolyogva
intenek neki.
Talán soha nem is volt esélye legyőzni Marát, gondolja Saga,
miközben közeledik a két férfihoz.
Talán Mara feladványát éppoly lehetetlen lett volna megoldani, mint
a königsbergi hidak problémáját. Amit be is bizonyítottak a gráfelmélet
segítségével.
Majd megtorpan, amikor eszébe ötlik, hogy elméletben talán nem
oldható meg a feladvány, de a háromdimenziós valóságban igen. Mert
valójában az ember úszhat is vagy akár átmehet a hidak alatt.
Saga pulzusa felszökik.
Mara valódi feladványának megfejtése az, hogy a családja Jurek utolsó
rejtekhelyén volt.
Nem az autópályán – hanem alatta.
De Saga tudja, hogy a rendőrség és a kutyás keresők végigmentek az
autópálya mindkét oldalán. És ott nem volt semmiféle nyílás, bejárat
vagy szellőzőcsatorna.
Saga maga is elővette a városfejlesztési térképeket, és alaposan
tanulmányozta a részletes rajzokat abból az időszakból, amikor az
autópályát építették, és a robbantásokat és aknamunkát végezték.
Mégiscsak kellett ott lennie kijáratnak.
Ez a feladvány megoldása.
Marának már csak egyetlen fehér tölténye van a Makarovjában.
Saga az egyetlen, aki megmentheti Joonát.
Ha elhibázom, akkor mindennek vége. De csak akkor, gondolja.
Hátat fordít a rendőrőrsnek, és elindul az ellentétes irányba. Már
pontosan tudja, kivel kell beszélnie: Jackie Molanderrel.
 90

Miközben Joona kilép Randy lakásából, a Sagával folytatott beszélgetésre

gondol. Reméli, hogy a nő önként feladja magát, máskülönben kénytelen
lesz hajtóvadászatot folytatni utána.
Ám ahhoz, hogy útját állja a nő terveinek, először meg kell értenie
pontosan, mi a kapcsolat Saga és Mara között. Ez a leglényegesebb pont.
Beül az autójába, és ismét felhívja Gretát, hogy megtudja tőle, van-e
valami újabb fejlemény.
– Téged felmentettek a szolgálat alól – feleli a nő ridegen. – Nem
adhatok ki neked egy csomó adatot egy folyamatban levő nyomozással
kapcsolatban!
– Nincs most időm ilyen hülyeségekre – feleli Joona nyugodtan.
– Te döntöttél úgy, hogy elmész…
– Greta! – vág a szavába Joona. – Megértem, hogy mindenki ideges és
elkeseredett. De Mara engem nézett ki a kilencedik áldozatául, és meg
kell próbálnom megállítani, amíg még nem késő.
– Jó, de ez az utolsó alkalom. Van egy fehér töltényhüvelyünk és két
átlagos. A technikusok épp az imént kezdték meg a munkát, de minden
jel arra utal, hogy az áldozat Randy. Abból, amit a helyszínen láttam,
arra következtetek, hogy a tüzet nem szándékosan okozták. Miközben
Randy menekülni próbált, belerohant egy töltőtartályba, a benzingőzök
pedig öngyulladást produkáltak… Marának és Sagának ezúttal nem
sikerült szétmaratniuk a testet. Randy feltehetőleg élve elégett – fejezi
be a nő elcsukló hangon.
– Találtak bármilyen, Sagára utaló nyomot? – kérdi Joona.
– Igen, és keményen fellépünk majd, mindkettőt ártalmatlanná
tesszük, ha szükséges, ezt csak megérted, nem? Te pedig…
 – A főnököd tett nekem egy ígéretet – magyarázza Joona. – Mégpedig
hogy én vihetem be Sagát a börtönbe, hogy kapjon egy esélyt a
magyarázatra, mi szerepe volt ebben az egészben.
– Ne hívj többet! – feleli Greta, majd leteszi a telefont.
Joona elindul a kocsival, egy gyalogátkelőhelynél lassít, és átenged
két, egymás vállát átölelő fiút, majd továbbmegy, és bekanyarodik a
következő sarkon.
Ha igaz, hogy Mara már itt elrejtőzött Randy autójában, a pick-upja
feltehetőleg itt lesz valahol a környéken.
Végighajt a barackszínű házsoron, ahol apró kerteket lát, kerti
bútorokkal és üres vendégparkolókkal.
Joona azon töpreng, hogy Jurek sosem csinált semmi felesleges dolgot.
Csak azért dolgozta ki a saját módszerét, hogy rendszerezze az emlékeit,
amolyan gondolattérképként. Sosem a rendőrséggel folytatott
kommunikáció volt a lényeg, sem pedig maga a játék vagy a rejtvények.
Lehet, hogy Marával is ugyanez a helyzet? Az ő rejtvényei alighanem
csupán fonalak a pókhálóban, amelyeket úgy fon, ahogy akar.
Joona továbbhajt a Lantgårdsvägen felé, és útközben végiggurul egy
városrészen, amelynek sorházai szürke-fehér színűek.
Egy parkolóban egy lakókocsi áll, és egy ponyvával lefedett
személyautó.
Egy szakállas férfi a sétányon egy babát cipel a hasán, hordozóban.
Joona szisztematikusan átkutatja Randy lakásának környékét.
Kissé felgyorsít a Mäster Henrik fasoron. Előbbre egy alacsony kerítést
lát, melyről pereg a fehér festék a gondozott pázsitra, a magas, lombos
fák közé.
Lelassít, majd balra kanyarodik, elhalad egy rollátorral közlekedő nő
mellett, és a parkoló felé tart.
Egy erős, elektromos csörlővel ellátott pick-up áll a távolban, az
árnyékban, egy dús lombozatú tölgyfa alatt.
Joona leparkol, elállva ezzel a kiutat, előhúzza a pisztolyát, majd
kiszáll az autóból.
Mara pick-upjának gumijaira és sárhányóira rászáradt a sár. A fehér
égbolt miatt nem látszanak át az ablakok.
 Joona átlósan hátulról közelíti meg az autót.
Két műanyag kanna, hevederek és egy szorosan összetekert ponyva
hever a platón. A csörlő kábeléről lecsüngő hurok himbálózik a szélben.
A hátsó ablakot ezüst ragasztószalaggal javították meg.
Joona látja magát a sofőrüléshez tartozó piszkos oldalablakban
tükröződni.
Meghúzza a kilincset, de az ajtó zárva van.
Saját tükörképén keresztül látja a volán körvonalait, az ülés ívét, a
sebváltót és a rögzítőféket.
A pisztoly markolata megcsikordul az üvegen, amikor előrehajol, és
kezével leárnyékolja.
A sofőrülésen már ott várakozik az utolsó csomag.
Hátralép egyet, és a fegyverrel betöri az üveget. Apró, négyzet alakú
üvegszilánkok záporoznak az ülésre.
A rollátoros nő csak bámul rá, és igyekszik széles ívben visszafordulni.
Joona benyúl a betört ablakon, belülről kinyitja az ajtót, és kiveszi az
ülésről a csomagot, amely most nehezebb a megszokottnál.
Odarohan az autójához, felnyitja a csomagtartót, beteszi a dobozt, és
már tépné le a ragasztószalagot, amikor hirtelen az a gondolata támad,
hogy ezúttal nem árt óvatosnak lennie.
A kesztyűtartóból előveszi a bicskáját, vág egy kis lyukat a csomag
aljára, és benéz rajta.
A dobozt földdel tömték tele.
Levágja a doboz teljes alsó részét, és óvatosan kiönti belőle a földet
egy nejlonzacskóba.
Megtalálja az apró ónfigurát, amely ezüstösen csillog a fekete földben.
Kiveszi, lefújja róla a földet, és hirtelen mindent megért.
 91

Joona száznegyven kilométer per órás sebességgel halad az E20-as úton,

Södertälje felé, mindössze egy rövid pihenővel a Hågelbyparkban.
Muszáj beszélnie Bo F. Wrangellel.
Joona most már biztos benne, hogy az utolsó gyilkossági helyszín
egyben az utolsó pont is Mara hatalmas M betűjében. Az autópálya
közepén helyezkedik el, Södertäljétől keletre.
Ez a pont Jurek koordináta-rendszerében is szerepelt, és ez az
egyetlen hely, ahol sem emberi maradványokat, sem semmilyen, a
tevékenységére utaló jelet nem találtak.
Jókora területet kutattak át, lezárták az autópályát is, és akusztikai
mélységmérővel is kerestek valami üreget a földfelszín alatt, de minden
eredmény nélkül. És nincs semmiféle rajz vagy térkép, amely arra
utalna, hogy létezhet a mélyben egy föld alatti üreg.
Ám most, amikor a kilencedik dobozban csak föld volt az ónszobron
kívül, Joona mégis úgy gondolja, hogy annak ott kell lennie.
Joonának Bo F. Wrangel volt a parancsnoka a katonai alapkiképzése
során, amely a karlsborgi erődben történt. Wrangel a nagy, földdel
borított téren tartotta a gyakorlatokat, amely porzott rendesen.
Szélsőségesen tekintélyelvű ember, aki kiválasztotta magának a
kedvenceit és azokat is, akikre folyton rászállt.
Joonával úgy tett, mintha nem értené, mit mond a finn akcentusa
miatt, ezért valahányszor felsorakoztak előtte, száz fekvőtámaszt kellett
csinálnia a többiek előtt. Ezenkívül is állandóan gúnyolódott vele a
származása miatt, olyanokat mondott, hogy vodkaszaga van, a téli
háborúval is poénkodott, meg a háború idején Svédországba küldött finn
gyerekekkel.
 Wrangel most már tizenegy éve a Svéd Katonai Hírszerzési és
Biztonsági Szolgálatnak dolgozik, és ő felel a Védelmi Erők valamennyi
titkos létesítményéért.
Jurek halála után Joona nem vett részt személyesen az esetlegesen
életben maradt áldozatok, a holttestek, nyomok, személyes tárgyak és
raktárak felkutatásában. Őt ugyanis felmentették a szolgálat alól,
miközben a hollandiai erőszakos cselekményekben való szerepét
vizsgálták ki.
Joona csak utólag nézhette át az összes dokumentációt a nagy erőkkel
történő kereséstől az alapos bűnügyi technikai munkáig.
Tudja, hogy akkor is ugyanazt gondolta, amit most, ezért lépett
kapcsolatba a szervezettel. Amennyiben létezik az autópálya alatt
bármilyen helyiség, az csakis katonai lehet.
Wrangel akkor végighallgatta őt, és azután kis mosollyal a hangjában
azt felelte, hogy ezt a kérdést a titkosszolgálat már feltette neki.
Joonának nem állt hatalmában kikérni bármiféle anyagot, és nem
vihette felsőbb hatóságok elé az ügyet, de az akkori főnökével azért
megosztotta a gondolatait.
Svédországban a titkossá nyilvánítás legmagasabb foka a „minősített
titkosítás”, és ilyen jelzést az az ügy kap, amely az állambiztonság
szempontjából különösen fontosnak minősül.
Joona erre azt mondta, hogy vagy van egy ennél jóval magasabb
titkosítási szint is, tekintve, hogy még a titkosszolgálat sem férhetett
hozzá az információhoz, vagy Wrangel egész egyszerűen nem akart neki
segíteni. De igazából az sem lepte volna meg, ha egykori parancsnokáról
kiderül, hogy a beosztásával visszaélve magánjellegű hatalmi játszmát
folytat.
Joonának arról sincs tudomása, hogy a bűnüldözés vagy a
titkosszolgálat egyáltalán feltette-e a kérdést a Svéd Honvédelmi
Minisztérium első emberének.
Annyit tud csupán, hogy soha nem folytatták a keresést.
A kilencedik ónfigurának köszönhetően azonban Joona teljesen biztos
benne, hogy bárki bármit mond, az az üreg ott kell legyen a felszín alatt
Morabergnél.
 Lelassít, majd felhajt egy keskeny, egyenetlen felszínű aszfaltútra egy
repcemező mentén, amikor egy erőteljes migrénroham első jelét kezdi
érezni.
Mint amikor egy csepp tintát belecsöppentenek egy pohár vízbe, és az
szétterül benne, akár egy fekete csillag.
Csak ne most, gondolja, és két ujjbegyét a bal szemhéjára szorítja.
Az autó elgurul egy teli parkoló mellett, behajt a kerítésoszlopok
között, a fasoron át megy tovább, míg végül megáll a sárga színű kúria
épülete előtt a murvás részen.
Épp egy nagy harcművészeti tábor második napja zajlik, amelynek
résztvevői, a különféle japán küzdősportok hívei szerte Európából
gyűltek itt össze, hogy együtt eddzenek, és versenyezzenek egymással.
Joona beszélt egykori kollégájával, Anja Larssonnal, aki mostanság a
hadsereg főparancsnokának hivatalában dolgozik, és tőle tudta meg,
hogy itt találja Wrangelt a szabadsága utolsó hetében.
A férfi feketeöves, tízdanos mester. A hivatalos állása mellett ő vezeti
a Bujinkan Danderyd Dojót, és már sok éve oktatja magas szinten a
ninjutsut.
A birtok kapuja felett szalagplakát lobog a szélben, rajta japán felirat.
A gyalogösvényeken és a fűvel borított területeken is mindenütt
emberek, többnyire fehér ruhába öltözve, nyújtanak, a rúgásokat
gyakorolják, vagy csak álldogálnak, és beszélgetnek egymással.
Joona megáll a széles kőlépcső előtt, leállítja a motort, behunyja a
szemét, és érzi, hogy a fájdalom ismét belenyilall a fejébe.
Felteszi a napszemüvegét, kiszáll az autóból, és odaszalad egy fekete
ruhás, középkorú férfihoz, aki egy láncon függő régimódi fegyvert
mutogat egy fiatalabbnak.
– Tudja, hol van Wrangel? – kérdi Joona, és remegő kézzel begombolja
a zakóját.
– Már elkezdték – mondja az idősebb, és átlósan a park túlsó vége felé
mutat.
Joona a murvás úton megkerüli a kúriát, és közben érzi, hogy a
fájdalom kezd kiterjedni a fejében. Ezért lelassít, sőt, sétatempóra vált,
amikor a fejfájás hirtelen úgy felerősödik, hogy semmit sem lát.
 Tapogatózik, hátha talál valamit, amiben megkapaszkodhat,
megszédül és megbotlik, laza talajra lép, és amikor összekarcolja pár
rózsabokor, inkább megáll.
Mint amikor vihar söpör végig egy kihalt tájon.
Mozdulatlanul áll, az ajkát törölgeti, és saját, ziháló légzését hallgatja,
míg fokozatosan visszatér a látása.
A hangszórón keresztül újabb programra hívják fel a figyelmet. Egy
nyitott ablakon át izgatott hangok és nevetés árad kifelé.
Joona ismét kimegy a sétányra, letopogja a sarat a cipője talpáról,
majd továbbsiet, és minden lépéssel érzi, hogy a szeméből kisugárzik a
fájdalom.
Elhalad egy fakardos női csoport mellett, akik igen komoran néznek,
majd a lombos fák között folytatja útját.
Távolabb, egy füves részen egy csapat fekete ruhás férfi ül a sarkán
nagy körben, kezüket a combjukra ejtve.
Joona az utolsó útszakaszt határozott léptekkel teszi meg.
A fejfájás úgy elvakítja, hogy fehér fénykört lát az emberek előtt.
A kör közepén ott áll Wrangel fekete ruhában, fekete öve megkötve a
derekán, nadrágja fűzős a vádlijánál, és magas szárú, puha cipőt visel,
amely a nagylábujját külön választja a többitől. Ősz haja tüsire nyírva,
arcán szemölcsök.
Egy húszas éveiben járó fiatalember áll vele szemben, mindkét
tenyerét az égbe emelve.
Joona nem hallja, mit mond neki Wrangel, aki egyszer csak előrelép,
és villámgyorsan nyakon vágja az ifjút. Az felüvölt, és könnyekkel a
szemében botladozik odébb, majd kiengedik a körből, és lefekszik a fűbe.
– Wrangel, beszélnünk kell! – kiáltja oda neki Joona, és megáll a körön
kívül.
Ekkor feláll a következő férfi, akinek kopaszra van borotválva a feje,
és egyik füle alatt rózsaszín sebhely látszik. Vállkörzéseket végez, s
közben rémültnek és zavartnak tűnik.
– Emlékszel még, mit kérdeztem azzal az autópályával kapcsolatban,
Morabergnél? – kérdi Joona, majd tovább közelít, és belép a körbe, ott,
ahol egy rést talál rajta.
 – Nocsak, egy önkéntes – jegyzi meg Wrangel.
– Hazudtál nekem akkor – folytatja Joona, és megáll Wrangel előtt. –
Most viszont…
Ám ekkor újabb fájdalomhullám éri el. Két ujját ismét a szemhéjára
teszi, próbál nyugodtan lélegezni, mivel tudatában van annak, hogy
most épp egy sötét szobában kellene pihennie teljes nyugalomban.
A kopaszra borotvált fiatalember visszamegy a körben elfoglalt
helyére, Wrangel pedig sietve megköszörüli a torkát.
– Most bemutatom a Mawashi geri egyik változatát – jelenti be.
– Adnál nekem egy percet? – kérdi Joona, azután nem bírja megállni,
hogy el ne nevesse magát a helyzet abszurditásán.
Wrangel egyenesen odasétál hozzá, és bepróbálkozik jobbról egy
rúgással. Joonának sikerül feltartania a jobb kezét, hogy kivédje, amikor
a rúgás váratlanul irányt vált, és ostorcsapásszerűen éri a másik arcát,
úgy, hogy a napszemüvege a földre esik.
A tanítványok tapsolnak.
Wrangel finoman hátrál, majd lehajol egy különös pozícióba, egyik
kezét a nyakára szorítva, a másikat egyenesen előrenyújtva, mintha
célozna vele.
 92

Joona homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. A fájdalom hamar

felcsap a csúcsra, majd szétterjed az arcára és az állára is.
– Nekem… erre nincs időm – magyarázza, amikor szinte teljesen
elhomályosul a látása.
Valami megreccsen a fejében, ő pedig nyugtatólag feltartja a kezét,
nagyokat pislog, és a világos színű égboltot csupán sejti a fák lombozata
felett.
Wrangel megszólal, mire egy árny vetül a gyepre. Olyan, mint amikor
egy szeles napon egy felhő hirtelen eltakarja a napot.
Az árnyék előlép, és Joonát egy erős rúgás találja mellkason, pár
lépést hátratántorodik, majd megáll.
Egy pillanatra elveszíti az eszméletét az erős fájdalomtól. Akkor tér
magához, amikor térdre esik a fűben, és ugyanekkor hallja meg a körben
állók tapsviharát is.
– Istenem…
Joona előrehajol, a kezére támaszkodik, és feláll.
Remeg a lába. Szétnyitja a tenyerét, majd ökölbe szorítja, és érzi,
ahogy bizseregnek az ujjbegyei.
– Erre semmi szükség…
Nyög egy nagyot a fájdalomtól, és ebben a pillanatban az agyában
megáll a fekete csillag, és kezd összehúzódni.
– Tobi geri taihen – nevezi meg a következő mozdulatot Wrangel,
nyugodt hangon.
Előreront, és felfelé rúg a bal térdével, a lépésből erőt merít, felugrik,
és jobb lábbal rúg. Még a fűszálak is kiszakadnak a nyomában.
Joona azonban még mindig ott áll, megcsavarja a testét, és
megpróbálja eltéríteni Wrangel lábfejét, amikor a férfi kinyújtja a térdét.
 A cipője talpával felsérti Joona arcát, ahogy elsuhan mellette, ő pedig
vakon megindít egy jobbegyenest. Bütykeivel épp Wrangel mellkasát
találja el.
A férfi nagyot nyög, amikor tüdeje összeszorul.
Az ütés erős, és Wrangel hanyatt vágódik tőle, tarkóját beveri a
földbe, majd kimeredt szemmel gyorsan odébb kúszik, és szédelegve áll
talpra.
Joona fejfájása ismét fekete gyöngyszemmé húzódik össze egyik
szeme mögött. Próbálja kipislogni a maradék látászavarát, majd lehajol,
és felteszi a napszemüvegét.
A nézők aggodalmasan felállnak.
– Abbahagyhatnánk végre a játékot? – kérdi Joona.
– Omote shuto.
Wrangel rohamléptekkel közeledik, előrenyújtott karral, mintha
Joonára mutatna vele.
Kicselez egy alacsony rúgást, majd fentről sújt le kézzel.
Ezúttal azonban Joona már tud összpontosítani arra, ami történik.
Valamennyi katonai kiképzésen szerzett tapasztalata és a krav maga
gyakorlásával töltött évek hatására izmai már maguktól reagálnak.
Joona lágyan mozdul, egy lépést tesz előre, hogy Wrangel ütésének
ereje a semmibe vesszen, majd megpördül, és a könyökét egyenesen a
férfi arcába vágja, erős forgatónyomatékkal.
Wrangel feje oldalra csavarodik. Az ütés irányába izzadság fröccsen.
Wrangel lehajol, és megragadja Joona zakóját, hogy megőrizze az
egyensúlyát. Véres fogazatával mosolyog, bevisz egy gyenge horgot,
amely Joona torkát találja el.
Joona látja, ahogy Wrangel pupillái összeszűkülnek, amikor a
látómezeje is ezt teszi, a térdei pedig rogyadoznak alatta. Nem
szándékozik újból ütni, csupán leszedi magáról Wrangel kezét, és hagyja
őt a földre zuhanni.
A férfi nagy puffanással az oldalára esik, és épp megpróbál
felkecmeregni, amikor Joona kioldja a derekán levő fekete övet, a férfi
egyik lábfejére köti, így vonszolja maga után.
 A nézőközönség odébb húzódik, amikor Joona végighúzza őt a
pázsiton, majd be az árnyékba, a fa alá. Wrangel két kézzel hadonászik,
közben felcsúszik a felsője, ő pedig a csupasz hasára fordul.
– A kurva életbe! – zihálja zavartan.
Joona megáll, és leoldja az övet a lábáról. A fájdalom utózöngéi lassan
elülnek a szeme mögött, és csupán apró, szikrázó pelyhekkel terítik be a
látóterét.
Wrangel még mindig nincs egészen magánál, amikor megfordul, hogy
a tarkóját a fűben pihentesse. Az állán és hófehér hasán fűfoltok
éktelenkednek.
– Válaszokat akarok! Mégpedig most! – utasítja Joona.
Wrangel félig ülőhelyzetbe emelkedik, vért köp a fűbe, majd
megigazítja a felsőjét, és felnéz.
– Ki a fasznak képzeled te magad? – kérdi.
A szél szétfúj néhány pitypangot, melyeknek repülő magjai kettejük
közt szállnak a levegőben.
– Tudod te, miről beszélek! Amikor előzőleg megkérdeztelek, hazudtál
róla – magyarázza Joona.
– Ez van, ha valaki titkossá nyilvánított dolgokról kérdezősködik –
feleli Wrangel.
– Akkor megkérlek rá. Hihetetlenül fontos! Emberéletek múlnak ezen,
de…
– Engem nem érdekel.
– De ha nem érdekel, öt percen belül lesz két törött lábad – fejezi be a
mondatát Joona.
– Most fenyegetsz?
– Természetesen – feleli Joona.
Néhány növendék óvatosan közeledik feléjük. Wrangel rájuk néz,
rendesen felül, és megnedvesíti az ajkát.
– Nincs ott semmiféle hadi létesítmény, de ha lenne, akkor sem
beszélnék róla.
– Épp ellenkezőleg. Van ott egy hadi létesítmény, és te beszélni fogsz
róla – jelenti ki Joona.
– Felhívom a parancsnokodat, ha…
 – Miféle parancsnokomat? – vág a szavába Joona. – Magánügyben
jöttem, és nem érdekel, mi lesz ennek a következménye. Állj fel, és
folytassuk a meccset…!
A pitypang egyik apró ejtőernyője fennakad Wrangel egyik
szemöldökén.
– Nem tartozom neked semmivel – feleli vigyorogva.
– A bemutató négy perc múlva folytatódik – szól oda Joona a
legközelebb álló kíváncsiskodó tanítványoknak.
– Mégis mit képzelsz, ki vagy te?
Joona odalép hozzá, megfogja az egyik lábánál, és nekilát, hogy
visszahúzza.
– Hagyd már abba, a kurva életbe!
– Utolsó esély – mondja Joona, és elengedi.
– Oké, a fene vigyen el, ennyit nem ér az egész – adja meg magát
Wrangel, majd ismét felül. – Elmondom, ha a jövőben leszállsz rólam.
– Beszélj!
– Az a hely, amire gondolsz, a déli front része – kezdi Wrangel véres
nyálat köpve. – Mint tudod, a front egy katonai erődítményvonal, amely
azt a célt szolgálja, hogy ha déli irányból támadás érné Stockholmot,
megvédje.
– Ezt én is tudom – feleli Joona.
– Igen, de ismered John Bratt ezredest? – kérdi Wrangel, és halkan
böffent egyet.
– Sietek.
– Valójában hivatalnokként kezdte Karlsborgban, bár ezer évvel a te
meg az én időm előtt. Egy szó, mint száz, Bratt állt a Stockholmi
Szárazföldi Védelmi Szövetség élén… és védfalakat, erődítményeket,
lövészárkokat meg ilyesmiket építtetett. Az első világháború kezdetén a
déli front Tullingétől egészen Erstavikig nyúlt keleten, és negyvenezer
katona volt a befogadóképessége.
– De Moraberg délebbre fekszik a déli frontnál.
– Na most jön a dolog titkos része, Linna… Bratt ugyanis elismert
stratéga volt, és sikerült elérnie, hogy építsenek egy föld alatti
erődítményt a déli fronttól délebbre… hogy egy lövészárok-háború
esetén hátba tudják támadni az ellenséget.
– És hol van ez pontosan?
– Mostanra már a déli és az északi front is elveszítette katonai
jelentőségét, mégis úgy határoztak, hogy ezt az erődítményt titokban
tartják, ezért nem szerepel egyetlen térképen sem… kivéve persze a
mieinket.
– És hogy lehet oda bejutni?
 93

Saga egészen Årstabergig futott, majd a 41-es számú HÉV-vel a Tullinge

állomásig ment.
Most épp az Alice Tegnérs vägen halad a jókora telkeken álló villák
között. A kerítések és a gondosan nyírt sövény fölött trambulinok,
focikapuk és hintaállványok látszanak. A kikövezett felhajtókon új autók
állnak.
Négy évvel ezelőtt, amikor Jackie Molander tizenhat éves volt, őt és
két barátját az otthonukban kapta el a titkosszolgálat, mert behatoltak
egy muskői katonai létesítménybe.
Saga tartotta az előzetes meghallgatást, mielőtt az egyik kollégája
átvette volna az ügyet.
Jackie anyja öt évvel azelőtt halt meg, az apja pedig újból családot
alapított. Saga önmagát látta a lázadó lányban, és nem tekintette
többnek a behatolást, mint meggondolatlan városi felfedezőtúrának.
Az előzetes nyomozást, kémkedés vádjával, már épp át akarták adni
az ügyésznek, amikor Sagának sikerült letörölnie a muskői biztonsági
kamera felvételét.
Saga most egy fehér kerítés mellett gyalogol, és visszanéz egy nagy
vörös házra, amelynek sarkait és ablakkereteit fehérre festették. A
pázsiton egy felfújható gyerekmedence áll egy almafa alatt. Néhány
ruhadarab lerepült a szárítókötélről, és a szél befújta őket a bokrok alá.
Saga kinyitja a kerítés ajtaját, és a kikövezett úton végigmenve átlép
egy felborult triciklin, majd tovább kerüli a házat, és végül becsenget az
ajtón.
Apró gyereklábak szaladnak végig a padlón, majd izgatott sikoltozás
hallatszik odabentről, míg végül egy középkorú nő nyit ajtót
agyonmosott pólóban és tréningnadrágban.
 – Jackie itthon van? – kérdi Saga.
– Ki keresi? – kérdez vissza a nő, és érdeklődve néz rá.
– Saga Bauer.
Frissen sült sütemény illata terjeng a házban, megy a tévé, és két
gyerek rohangál körbe-körbe, párnával a kezükben. A ház berendezése
szőnyegekből, garázsvásárokon szerzett rusztikus fabútorokból,
agyagszobrokból és művészi textíliákból áll.
A nő épp csak megfordul az emeletre vezető lépcső felé, amikor a
legfelső lépcsőfokon megjelenik Jackie. Fekete felsőben van, melyen az
„Antifasiszta mozgalom” felirat látható, fehér sportnadrágban, feje
kopaszra borotvált, karja tele tetoválásokkal.
– Saga? – kérdi meglepetten.
– Beszélhetnénk?
– Persze. Jöjjön fel!
Saga leveti a cipőjét, majd felmegy a lépcsőn.
Jackie szobájának falait és padlóját mészfestékkel kenték le, és úgy
néz ki, akár a csupasz beton. A szoba szinte üres, csupán egy bevetetlen
ágy és két, tárva-nyitva hagyott ajtajú, telepakolt gardróbszekrény áll
benne.
– Hát így él egy kis hercegnő – mutat körbe a helyiségen.
– Hogy s mint van?
– Jól – feleli Jackie, és rágyújt egy szál cigarettára.
– Segítségre lenne szükségem valamiben – magyarázza Saga.
– Bármiben szívesen segítek – feleli a lány.
– Södertäljében olyan föld alatti létesítmények vannak, amelyeket
muszáj megtalálnom – magyarázza Saga.
– Oké – bólint Jackie, és egy mélyet szippant a cigijéből.
– Az ugyebár elég közel van ide.
– Abszolút.
– Van egy térképe?
Jackie felül az ágyban, cigarettáját a csészealjra teszi, majd felvesz egy
mocskos laptopot a padlóról, megnyitja rajta a Google Mapset, és a
keresőmezőbe beírja Södertälje nevét. Saga odaül mellé, és az
autópályára mutat. Jackie felnagyítja a térképet, majd Saga ismét
rámutat a pontos helyre.
– Itt az út közepén, a föld alatt.
Jackie kissé meghúzza az alsó ajkában levő karikapiercinget, és
hosszasan nézi a térképet.
– Nem, nem hiszem, hogy lenne ott bármi – mondja végül.
– Pedig ott kell lennie, tudom, hogy ott van.
– Katonai létesítmény?
– Fogalmam sincs róla, de feltehetőleg igen.
– Feltehetőleg – ismétli meg Jackie, majd megnyitja a laptopján a VPN-
programot.
– Nos, mi a véleménye?
– Felmegyek egy fórumra, és megnézem, el tudom-e érni az egyik
barátomat – feleli a lány, majd valamit pötyög a hangosan csattogó
billentyűzeten.
– Eléggé sürgős – teszi hozzá Saga.
– Azt látom…
Jackie vár egy kicsit, kezébe veszi a cigarettát és az ajkai közé helyezi,
majd beír még valamit.
– Más módja nincs? – idegeskedik Saga.
– De, talán – feleli Jackie némi habozás után gépelés közben.
– Akkor megpróbálhatnánk…?
– Várjon, összejött a kapcsolat! – vág a szavába Jackie.
– Kérdezze őt a morabergi autópályáról!
Jackie gépel, vár, majd hozzátesz még valamit. Arcán látszik, hogy a
képernyő színt vált.
– Rendben, igaza van. Úgy tűnik, My biztos benne, hogy elég nagy
terek vannak odalent… de a bejárat nagyon távol van…
– Kérdezze meg tőle a koordinátákat!
Jackie ismét beír valamit, majd azonnal választ is kap.
– Nincsenek koordináták…
– Gyerünk már! – suttogja Saga.
Jackie most egy hosszabb válaszra vár.
– Meglesz – mondja azután. – Myben bízhat.
 Saga szíve egyre hevesebben ver. Iszonyúan kell sietnie. Tudja, hogy a
Pók utolsó csomagja még nincs meg. De talán Joona már meg is kapta, és
épp most csalja oda őt a föld alatti üregekbe.
– Kölcsönkérhetném a telefonját, hogy megírjak egy üzenetet? – kérdi
Saga.
– Persze…
Jackie, le sem véve a szemét a képernyőről, feloldja a telefont, és
átnyújtja Sagának. Ő beírja Joona számát, és ezt írja neki: „Ne utazz
Morabergbe! Ez csapda!”
 94

Saga iránytűt, ívfűrészlapot, egy vizesflakont és egy kis hátizsákot kért

kölcsön Jackie-től, majd visszafutott az állomásra, a HÉV-vel
Södertäljébe ment, és a sárga állomásépület elől ellopott egy kerékpárt.
Jackie azt mondta, alighanem van másik bejárat is, amelyet My nem
ismer, ez viszont egy piszkosul hosszú lépcsővel kezdődik, majd egy
keskeny átjáróval folytatódik déli irányba.
Saga most kanyarodik be az Österhöjdsvägenre, majd megy tovább
egyenesen a nagy, lombos erdőbe. Olyan gyorsan teker, ahogy csak a
lába bírja, mégis túl sokáig tart minden.
Odafent, a dombtetőn egy henger alakú, hatalmas víztorony áll,
körben szögletes betonoszlopokkal megtámasztva.
Saga megáll, a kerékpárt egy bokorba vezeti, és beledönti. Combizma
feszül a sok emelkedőn való tekeréstől.
Visszarohan a víztoronyhoz, és lelassít, amikor észrevesz egy alacsony
embert fehér tréningruhában, aki a körön belül áll.
– My? – kérdezi, majd lassan továbbmegy. – Saga vagyok.
A lány közömbös arccal nézi. Nem tűnik többnek tizenöt évesnél.
Sápadt arca sovány, orra görbe, a szeme jégkék.
– Én vagyok az, aki le akar menni az alagútrendszerbe – magyarázza
Saga.
Valamennyi oszlopot az alapoktól úgy háromméteres magasságig
befújtak festékszóróval.
– A barátom, Jackie azt mondta, maga tud nekem segíteni –
próbálkozik tovább.
My jókora kezét lapos mellkasára helyezi, kissé tétovázik, majd egy
hanyag mozdulatot tesz az erdő felé.
– Arra van? – kérdi Saga. – Arra menjek? Nagyjából milyen messze?
 My szórakozottan elmegy a tartóoszlopok mellett, lelép a talapzatról,
és a fák között folytatja útját úgy ötven méteren át egyenesen, Saga
pedig követi. Lemásznak egy sziklán, jobbra fordulnak, és megállnak egy
betontalapzaton álló rozsdás fémajtó előtt. Mellettük, az áfonyabokrok
között egy lakat maradványai hevernek.
– Ez itt a bejárat? – kérdi Saga, és előrelép.
Kinyitja a nehéz ajtót, és egy létrát lát mögötte, amely egyenesen
levezet a hegy gyomrába. Az áporodott levegőben apró szürke molyok
reppennek fel.
– Maga maradjon itt, és csukja be az ajtót, ha már lent vagyok! – szól
Mynek Saga.
My ferde fogaival rámosolyog.
– Meg tudja csinálni?
My tekintete ismét a semmibe réved.
– Csak hogy lássam a létrát, amikor…
Saga elhallgat, amikor My elfordul, és megindul vissza, a víztorony
irányába. Csak néz a vézna alak után, majd leveszi a hátizsákját, lerakja
a földre, felteszi a homlokára a bányász fejlámpát, és levilágít vele az
aknába. Úgy húszméteres mélységben ezernyi, egymást keresztező
pókháló csillog, azután már csak a sötétséget látja.
Ismét felveszi a hátizsákját, a lámpa fényerejét a legkisebbre veszi, és
meghúzza a feszítőpántot a tarkóján.
Óvatosan bemászik.
Apró kövek potyognak le a falról, nekiütődnek a létrának, majd
eltűnnek a mélyben.
Saga a betonalapozásba kapaszkodik, és megpróbálja egy létrafokra
helyezni a súlypontját, majd a nehéz ajtó után nyúl, és magára húzza.
Hirtelen sötét lesz.
A fejlámpa egy tányér nagyságú körben világít a falra. Fekete pókok
menekülnek a sarokba.
Saga elkezd lefelé mászni, közben erősen markolja a recés
létrafokokat, próbál stabilan maradni, és számolja a lépéseket. A hátán
izzadság folyik végig.
 Az akusztika folyamatosan változik, minél mélyebbre ereszkedik,
annál nyomasztóbban csendes.
Amikor már nagyobb biztonságban érzi magát, gyorsít a tempón.
Nyolcvanhárom, nyolcvannégy, nyolcvanöt.
Egyszer csak hiányzik egy létrafok, és a bal lába lecsúszik a
következőre, majd azon is túl.
Saga erősen kapaszkodik, és ahogy ott lóg, a vállaiban reccsenést érez.
Ajkát beveri egy támasztórúdba, egyik térdét pedig egy másik rúdba.
A pulzusa a fülében dübörög.
Újabb kapaszkodót talál, ahol elidőzik egy kicsit, mielőtt
továbbmenne lefelé, ezúttal óvatosabban.
Egyre hidegebb és hidegebb lesz.
Mászás közben sikerül kilapítania egy pókot a tenyerével.
A csend most már annyira nyomasztó, hogy úgy érzi, megsüketül.
Csak a saját lélegzetvételének hangját, a pókhálók szakadását és azt a
halk hangot hallja, amelyet a fémet markoló keze ad ki.
Kétszáz lépés után Saga megáll, a könyökhajlatával kapaszkodik, és
feltekeri a lámpa fényerejét, majd lepillant a mélybe.
Már csak tízméternyire jár az alagút aljától.
Sietve lemászik az utolsó szakaszon, és váratlanul betontalapzaton áll,
ahová némi föld és régi avar is hullott. A fejlámpa fényében fehér
porszemek kavarognak.
Saga ujjai hidegek és merevek, amikor lesöpri a pókhálókat a hajáról
és a ruhájáról.
Egyetlen út vezet odalent, egy egyenes folyosó, két és fél méter széles
és ugyanilyen magas.
Mindenütt síri csend.
Saga ismét visszavesz a lámpa fényerejéből, nehogy túl korán
leleplezze a jövetelét, majd előhúzza a pisztolyát, és elindul az egyenes
alagútban. A lámpa fénye csupán három méterre világít, ami távolabb
van, teljesen sötét.
Saga a süteményes dobozban talált papírlapra gondol, amelyre
koponyák és csontok voltak rajzolva.
„A családom” – ezt írta rá Mara.
 És a harmadik képeslapra, amelyet Mara egy, a saját neve betűiből
képzett anagrammával szignózott, ezt írta: „Joona hamarosan találkozik
a családommal.”
Idelent nyugszanak.
Most így utólag már érthető, hogy mivel Joona volt az egyetlen, aki
megállíthatta Jureket, mielőtt megtette volna, mindenki mást
feláldozott azért, hogy a lányát biztonságban tudhassa.
És ezért halt meg Mara családja.
Saga bizonyos benne, hogy Mara valahogy megpróbálja idecsalni
Joonát, aki feltehetőleg már meg is kapta az utolsó csomagot,
megoldotta a feladványt, és elindult idefelé.
Remélhetőleg megkapta Saga figyelmeztetését, mielőtt még túl késő
lenne.
Máskülönben lehet, hogy már idelent van.
Mara úgy tervezi, hogy hátba lövi Joonát, azután a zsákot, amelybe
beleteszi, az autópálya alá akasztja fel, arra a helyre, amely eredetileg
Jureké volt.
A nő a rejtélyek és bevett szokások rabja, és úgy érzi, a saját és Jurek
mintázata ezen a föld alatti ponton érnek össze, mint egyfajta átjáróban
Hádész alvilágába.
Jurek még a síron túlról is bosszút áll, Joona pedig találkozik Mara
családjával.
Úgy háromszáz méter megtétele után elér egy erős acélkapuig, amely
a jelek szerint kézzel emelhető fel egy fogaskerékhez kapcsolt kereszt
alakú tekerőkar segítségével.
A kapu húsz centiméterrel a talapzat szintje fölött megállt.
Saga odalép a forgókarhoz, de meg sem tudja mozdítani.A
fogaskereket biztosan megette már a rozsda.
A kapu legalább fél tonnát nyom.
Saga leveszi a fejéről a lámpát, és lekapcsolja.
Vaksötét van.
Kinyújtja a kezét, és a vastag pókhálóréteg alatt eléri az ajtót.
Letérdel, leveszi a hátizsákját, majd a földre fekszik. Lélegzet-
visszafojtva fülel a nyíláson át.
 Odalentről mintha tompa puffanásokat hallana. Majdnem úgy
hangzik, mint amikor a tenger csapkodja a hajógerincet. Talán csak az
őskőzet mozgása.
Saga pisztolyát a nyílás felé tartja, odairányítja a lámpát is, és
felkapcsolja.
A fény behatol az ajtó alá, és mindössze egyméteres mélységben máris
megvilágít két lábat.
Saga keze megremeg a pisztoly ravaszán, amikor rájön, hogy ez
csupán egy pár rossz gumicsizma.
A szíve hevesen ver.
Öt méterrel a csizmák mögött két régi olajoshordó áll a
betontalapzaton.
Saga a pisztolyával odébb söpör néhány óriási pókot, majd lekapcsolja
a lámpát, és érzi, hogy a pulzusa ismét lassul. Hanyatt fekszik, a fejét
oldalra fordítja, és megpróbál bekúszni a nyíláson át.
Az acélkapu hideg alja nyomja a halántékát. Amikor pontosan a fülén
helyezkedik el az ajtó, valami roppanást hall a fémben.
Ha a kapu lesüllyed öt centiméternyit, ripityára töri Saga fejét.
Óvatosan tolja el magát a lábával, próbálja minél vékonyabbra
nyújtani magát. Mellkasa összeszorul, a dzsekijén levő gombok pedig az
ajtó aljához érve csikorognak.
Átpréseli magát, majd visszanyúl, és a padlón kotorászva megtalálja a
hátizsákot, magával viszi, és begördül a nyílásba.
Gyorsan felpattan, pisztolyát előreszegezi, és ismét felkapcsolja a
lámpát.
A folyosó üres.
A sarkokban szürke árnyak nőnek.
Az olajoshordók fölé céloz, és egy darabig teljes csendben marad,
majd odasiet, és körbenéz, de senki sincs ott. A padlón egy rozsdás
festékszóró flakon hever, fehér pókhálóval beszőve.
Visszateszi a fejére a lámpát, majd továbbmegy. Színtelen molylepkék
repdesnek át a fénypászmán, pókhálók csiklandozzák az arcát.
Ismét hallja azt a morajt a hegy gyomrából, erre megszaporázza
lépteit a sötétben. A pisztoly csöve most a padlóra mutat. A keskeny
fénypászma mindössze ötlépésnyire világítja meg az utat.
Elérkezik egy szellőzőcső-kereszteződéshez, megáll a jobb oldali fal
mellett, leveszi a fejéről a lámpát, lekapcsolja, azután csak áll ott a
sötétben, és hallgatózik.
Az jut az eszébe, hogy feltekeri a lámpa fényerejét a legmagasabb
fokozatra, mielőtt bekapcsolná, azután célzófényként használhatná, úgy,
hogy a pisztolyához fogja, és így a fénycsík követi a lővonalat, amikor az
alagút járatait végigpásztázza a csővel.
Szeme egyre jobban kezd hozzászokni a sűrű sötétséghez, és
valahonnan bal felől észrevesz egy halványan pulzáló fényt.
Először nem is biztos benne, hogy jól látja.
Ám a fény továbbra is lágyan ringatózik a betonfal felett.
Egyre távolodik a szellőzőnyílásban bal felé, majd a sarkon túlra libeg,
és egyenesen bevilágít az alagútba.
Saga rájön, hogy maga a fényforrás jobbra lehet, és egy kicsit ide-oda
mozog, a sarkon túl és vissza.
A nadrágjába törli a kezét, majd ismét marokra fogja a pisztolyát.
Most fog megtörténni.
Feltartott csövű pisztolyával óvatosan végignézi a sarkot.
Az alagút úgy tízméternyire beletorkollik egy tágasabb helyiségbe,
ahol egy borosüvegbe égő gyertyát tett valaki.
Saga olyan halkan lépdel, ahogy csak tud, és minden lépéssel egy
kicsivel többet lát a helyiségből.
A fény megvilágít egy csillogó vértócsát a betontalapzaton. Balra
vonszolásnyomok láthatók.
Valaki van a helyiségben.
A légáramlatok hatására a gyertya fénye minden irányba lobog. A
váltakozó fényben úgy tűnik, mintha a falak hol kidudorodnának, hol
behorpadnának.
Jóval közelebb kell mennie a folyosó torkolatához, hogy áttekinthesse
a helyiséget.
Mezítlábas léptek hangját hallja.
Saga mozdulatlanul figyel, de képtelen megállapítani a hang
forrásának helyét. Éppúgy jöhet hátulról, mint szemből is.
 Lassan megy tovább.
Tekintetével a szétkent vérnyomot keresi, majd követi azt
oldalirányba, amíg a padló többi részét el nem takarja a sarok.
Amikor Saga egy újabb lépést tesz előre, a cipője alatt megreccsen egy
üvegszilánk.
Megáll, a lélegzetét is visszafojtja.
Minden csendes.
A másik személy is visszatartja a lélegzetét, és figyel. Saga nagyon
halkan levegővel szívja tele a tüdejét.
Egy potrohos pók odébb sétál a hálójában, amely lengedezni kezd.
A gyertyafény meglebben. Az üveg zöldes színű árnyéka jókora kört
vetít a padlóra.
Valami gyors mozgást végez. Úgy hangzik, mintha a léptek a fal
tetejéről hallatszanának. Majd visszatérnek a földre.
Valaki fáradtan felnyög a fájdalomtól.
Saga a folyosó végére ér, és benéz a négyzet alakú tágas helyiségbe,
amelynek minden falán egy-egy ajtó van. A gyertyalángtól úgy pulzál az
egész, akár egy szív.
Feltehetőleg most pontosan az autópálya alatt vannak.
Balra a földön egy nagy csomag hever egy vértócsában. Joona
karórája, amelyet a lányától kapott, szét van taposva.
Saga szíve hevesebben ver.
A legközelebbi ajtónyílás sötétjében Saga óvatos mozgásra lesz
figyelmes. A kiszivárgó fény egy kis részét szürke karok és lábak fogják
fel. Mara Makarov lassan előlép, vörös színű pisztolyát a földön fekvő
testre irányítva. Ujját már a ravaszon tartja.
Saga tisztában van azzal, hogy ha ő elsüti a fegyverét, Marának még
lesz ideje megölni Joonát, kilőheti a töltényét, mielőtt Sagáé kárt
tehetne benne.
Saga remegő kézzel céloz Mara mellkasának kellős közepére, majd
ujját a ravaszra helyezi, és az első kattanásig meghúzza.
 95

Joona szinte hangtalanul rohan a sötétben. A fejfájása már tíz perce

teljesen megszűnt, és csupán egyfajta jeges utózöngéje maradt a fejében.
Végighalad a pókhálók tömkelegén, majd halkan tovább a
szellőzőrendszerben a távolabb lévő helyiségben lobogó láng felé.
A láng egy vértócsában nagy halomba pakolt pokrócra esik. A három
héttel ezelőtt eltűnt karórája a padlón hever.
Joona kibiztosítja Colt Combatját, majd átlósan lefelé irányítja. Amikor
városi harcra képezték ki, megtanulta, hogyan kell hangtalanul
mozogni.
Épp akkor ér a járat szájához, amikor Mara kilép egy ajtón, vörös
Makarovját a csomagra irányítva.
Joona a pisztolyával félreáll.
Saga a másik ajtóban áll, úgy markolja a Glockját az első kattanás
után.
– Mara – szólal meg.
Joona lép egyet előre, és így épp tökéletes lővonalba kerül, amikor
Mara megmozdul. Haja az arcába hull, amikor Sagát megcélozza, ám
Joonának addigra sikerül elsütnie a pisztolyát.
Az éles csattanás és a vállában érzett lökés, amikor a fegyver
visszarúg, olyan, akár egy villámgyors dugattyúmozgás.
Fegyvere kilöki az üres töltényhüvelyt, amely csörömpölve ér földet.
A lövés talált. Saga mögött vér fröccsen a falra.
Joona Marára emeli a pisztolyát, ám a nőnek már nyoma veszett a
szellőzőrendszer sötétjében.
A csattanás végigvisszhangzik a föld alatti járatokon.
Joona odaszalad a lőporfüst felhőjén keresztül.
 A láng kitér oldalirányba, majd elkékül. A helyiség jeges üveggömbbé
változik.
Saga elesik, fejét beveri a falba, és tehetetlenül zuhan a földre.

Három fekete helikopter érkezik sorban a Södertäljei-öböl ezüstszürke,

kardpenge alakú vizéhez. A főrotorok éles csattogása visszhangzik a
meredek partok között.
A bevetési egység hat munkatársa függ az utolsó helikopterből lelógó
kötélen. Valamennyien sisakot viselnek, kerámiabetétes golyóálló
mellényt és célzófénnyel ellátott automata karabélyt.
Amikor a kiholmssundeti világítótoronyhoz érnek, a helikopterek úgy
ereszkednek le, mintha egymáshoz lennének láncolva. Átrepülnek az
elektromos vezetékek felett, majd balra manővereznek, azután a
sötétzöld fenyőerdő határvonalát követik.
Megkerülik Södertälje északi szélét, és amint az autópályához érnek,
szétválnak.
Az első Torekällberget felé lendül, lecsökkentve a rotor
propellereinek beesési szögét, majd lassan himbálózva a víztorony fölé
ereszkedik. Egy erőteljes oldalszél ugyan balra kényszeríti a gépet, ám a
pedál segítségével a pilótának sikerül kompenzálnia a mozgást.
A kereső fényszórók fénye aggasztóan kering ide-oda a betonon.
A pilóta manőverez a toronyra szerelt antennák fölött, míg a torony
lapos tetejére leeresztenek hat kommandóst.
Gyorsan odakötik magukat a kötelekkel, majd hátraugranak, át a
peremen. Úgy ereszkednek le a talajszintre, mint a lassú hullócsillagok,
majd leoldják a hevedereket a kötélfékről, és fedezékbe vonulnak.
A másik helikopter közvetlenül az autópályán áll meg, és lassú
manőverbe kezd. A fülke külső oldalához félig ülő helyzetben egy
mesterlövész van odarögzítve, lábával a földön támaszkodik.
A harmadik helikopter széles kört tesz a Fornhöjden felett. A kötél és
a rájuk kötött kommandósok erősen kilengnek. A fedélzeti mérnök a
kötélre lépve csökkenti a mozgásukat.
Ahogyan a fordulatszám csökken, a főrotor csattogása egyre mélyebb
hangú.
 A pilóta a szögesdrót kerítés előtt száll le, az Alpvägen végében.
Az erős szélben fák és bokrok hajladoznak remegve.
Az elkordonozott ház felhajtója előtt szállnak ki.
Amikor a legalul elhelyezkedő kommandós földet ér, kioldja a
hevedert, és stabilan tartja a kötelet.
A farokrotor ebben a pillanatban beleakad egy nyírfa lombjába, és
recsegni-ropogni kezd.
A kötél kiszakad a kezéből, ő pedig az oldalára zuhan.
A lomb ledarált darabkái csak úgy záporoznak lefelé.
A helikopter meginog, ám végül sikerül kiegyensúlyozni.
A kommandósok egymás után érnek földet, megszabadulnak a
kötéltől, majd szétfutnak, és elfoglalják a helyüket.
Ezt a területet, amely a Védelmi Erők birtokában van, a
hidegháborúban úgy alakították át, hogy alkalmas legyen a
csapatszállító járművek fogadására, ám azután sosem vették használatba
a föld alatti rendszert.
A bejáratát egy jókora garázs rejti el, amelynek magas acél tolóajtói
vannak.
A hat kommandós párosával rohan előre.
Az átjáró ajtaját felfúrták, és a csapat parancsnoka azt mutatja a
többieknek, hogy széledjenek szét oldalirányba.

A gyertya lángja megremeg, hosszúra nyúlik, majd ismét sárga színt ölt.
A helyiség kitágul, a betonfalak megint szilárdakká válnak.
Saga teste alatt egyre nő a vértócsa. Glockja a padlón hever, úgy egy
méterre tőle.
Mara szapora léptei elhalkulnak a sötét szellőzőrendszerben.
Saga szemöldöke megremeg.
Joona felkapja a tőrét, és térdre rogy előtte. Arca verejtékben úszik.
Saga kinyitja a szemét, zihálva lélegzik, és zavartan néz rá.
Joona felvágja a nő dzsekijét, hogy szabaddá tegye a lőtt sebet a
vállán. A vér gyorsan és lüktetve spriccel belőle.
– Joona, a francba is! Nekem semmi közöm ehhez az egészhez – lihegi
Saga.
 – Tudom.
Joona a nő pólóját is felvágja, és a pamutból két kemény gombócot
formáz. A fejlámpa szorítópántját használja egy átmeneti
szorítókötéshez. Saga felnyög a fájdalomtól, majd a férfira néz.
– De miért… miért lőttél le, ha…?
– Visszajövök – szól a férfi, és felegyenesedik.
– Légy óvatos! Ha követed őt egy helyiségbe, hátulról fog támadni.
Joona Mara után fut a sötét szellőzőrendszerben, egy távolabbi,
halvány fényt követve. A fény végigvilágítja az egyik falat, és nedvesnek
láttatja a betont.
A nő meztelen talpainak csattogása elhalkul.
Joona azon gondolkodik, hogy egy kilenc gyilkosságból álló sorozat
utolsó áldozatául lett kiválasztva. Ám ez csapda volt csupán, akár egy
ragacsos pókháló.
A pszichológus által filmre vett beszélgetések alkalmával Mara újra
meg újra visszatér Sagára, Joonát azonban sosem említi.
Egyetlenegyszer sem.
Ebből értette meg Joona, hogy nem lehet ő a végső célpont, bármi is
állt azokon a képeslapokon.
Ez az egész nem róla szól. Csakis Sagáról.
 96

Joona csendben rohan a sötét fal mellett, míg egy másik helyiségbe nem
ér, ahol fegyverével a sarkon túlra céloz, ám valami elvakítja.
Mara gyorsan mozgó teste elsuhan előtte, majd rögtön el is nyeli a
sötétség. Túl gyors volt, Joonának nem maradt ideje elsütni a fegyverét.
Továbbmegy.
A hegy belsejéből átható hideg árad.
Egy széken zseblámpa hever. A fénye rá irányul. A padlón
konzervdobozok, vizesflakonok és egy kempingkonyha, pókhálóval
beszőve.
Joona bemegy egy teljesen sötét átjáróba. Egyik kezének ujjaival a fal
mellett tapogatózik.
A nő lépteinek hangja elenyészik. Olyan, mintha a plafon hasadékaiba
is be tudna mászni.
Amikor Joona arca átszakítja a pókhálót, az aprót reccsen.
Elér egy ajtóhoz, kitapogatja a kilincset, és belöki az ajtót.
Jurek tette tönkre, majd teremtette újjá Mara Makarovot, aki csupa
gyakorlatias dolgot tanult a férfitól.
Mara végigolvasta az egész titkosított nyomozati anyagot, így találta
ki, hogyan álljon bosszút.
Fauster Mester pedig megmutatta neki, hogyan kell ölni, és hogyan
kerülheti el az ember, hogy nemkívánatos nyomokat hagyjon maga
után.
De Jurek volt a mentora, Mara pedig az ő tanítványa.
Jurek szellemiségét tekintve a feladványok és a rendőrséggel történő
kommunikáció sosem volt narcisztikus jellegű, mindig valamilyen célt
szolgált.
 Minden, amit Mara közölt – még az is, ami nem tűnt szándékosnak –,
próbálkozás volt, hogy valamennyi szereplőt arra irányítson, amerre
akarta.
Az ajtó kivágódik, Joona pedig bepillant egy kis helyiségbe, amelyben
egy gomba alakú lámpa áll. Vörös fénnyel árasztja el a falakat és a
padlót.
Joona hallgatózik, majd belép, biztosítja a bal oldalt, majd gyorsan
jobbra irányítja át a fegyvere csövét.
Egy páncélajtót talál, amely kissé nyitva van, és látja, ahogy Mara
bepréselődik a nyíláson.
Joona utánarohan, megáll az ajtónyílás mellett, majd meghallja a nő
sietős lépteit és egy száraz, recsegő hangot a padlón.
Még kijjebb húzza a nehéz ajtót, az pedig hangtalanul kitárul a
zsanérokon elfordulva.
A matt acélajtón megcsillan a bentről jövő halvány fény.
Joona megérti, hogy most pont ott van, ahol Mara M betűje kiegészül
majd.
Bemegy a nyíláson, és mindkét oldalt biztosítja.
Senki sincs itt.
A nőnek már sikerült meglépnie a következő helyiségbe.
Úgy öt méterre egy földön álló lámpából szinte alig észrevehető fény
pislákol.
Lassan továbbhalad előre, fegyverét a sötét helyiség másik oldalán
levő csukott acélajtóra szegezi, és megáll.
Kell egy kis idő, mire megérti, mi az, amit lát.
A négyszögletes helyiség kellős közepén, egy halom emberi koponya
tetején egy lámpás áll. Bár az elem már kifogyóban van, a halvány fény
nyolc ember több száz csontjára vetíti sápadtsárga fényét.
Szimmetrikusan vannak elrendezve.
Valamennyi csontváz a középen nyugvó koponyákból indul ki, akár a
kerék küllői.
Az alsó állkapcsot egy sor nyakcsigolya követi, majd a kulcscsontok és
lapockák.
 Az egész egy hópehelyre hasonlít, amelynek külső végeit
lábszárcsontok, lábfejcsontok és lábujjak alkotják.
Joona óvatosan megy el mellettük, miközben fegyverét az ajtóra
szegezi, és véletlenül belerúg egy combcsontba, amely odébb gurul, és
akár egy fadarab, nekicsapódik a csípőcsontnak.
Joona valami fémes csikorgásra lesz figyelmes, és előrenéz, az
ajtókilincsre.
Mióta Marát végleg kiengedték Ytterőből, elég sok anyaghoz
hozzáférhetett, amelyet az Országos Bűnüldözésnél őriztek Jurekről.
Mire azonban mindezekből kiindulva sikerült visszatalálnia ebbe a
létesítménybe, már az egész családja halott volt.
Ám mivel Saga már két évvel korábban – amikor Mara hozzá fordult a
pszichológuson keresztül – pontosan ugyanezt az anyagot tartotta a
kezében, ő is idetalált volna, ha megpróbálja.
Csak épp az volt a nagy különbség, hogy a család akkor még életben
volt.
Mara szemében ezért bűnös Saga a halálukban.
Nyolc ember halt meg azért, mert Saga nem tette meg, amit meg
kellett volna tennie, amíg a lány be volt zárva az Ytterőbe.
Ezért kezdte Mara kiirtani az embereket Saga környezetében, azokat,
akikkel valamilyen összetűzése támadt, hogy sikeresen gyanút
ébresszen vele szemben.
Mara mindenféle, Sagától származó nyomokat és DNS-t helyezett el a
bűntények helyszínén, vegyszereket a motorkerékpárján és lószőrt a
táskájában.
És ezt az egész, bonyolult hálót azért szőtte, hogy előidézze vele ezt a
helyzetet a föld alatti üregben.
A tervével azt akarta elérni, hogy Joona lelője, vagy legalább elfogja és
elítéltesse Sagát sorozatgyilkosságért.
A koponyahalom tetején álló lámpa tovább veszít a fényerejéből, és a
fénykör most már narancssárgán világítja meg a csontokat.
Ez a kilencedik lelőhely, és kétségtelenül ez is egy sírhely.
Mara összerakta a családja nyolc tagjának csontvázát a padlón.
 Joona arra gondol, muszáj felvennie a zseblámpáját, mielőtt még
teljesen sötét lesz.
A szemközti ajtóra céloz.
A gombalámpa vörös fénye jobban látszik most, hogy a másik lámpás
fénye kihunyóban van.
Joona árnyéka felkúszik az acélajtón.
Egy rozsdás csőből víz szivárog, végigkövetve a falon a
mészlerakódásokat, le egészen egy kis lefolyócsatornáig.
Joona félreáll, nehogy rálépjen egy apró szegycsontra, amely egy
gyereké volt.
Árnyéka odébb libben a falon, és hirtelen meglát egy pókhálót, ahogy
az acélajtó kilincse és az ajtófélfa között megvillan.
Jeges adrenalinlöket fut át Joona testén.
Az ajtó bezárul a háta mögött.
Megfordul, és visszafelé rohan. Cipője talpa alatt csontok törnek el
ropogva.
A pillanat valósággal megdermedt, és némán nehezedik rá.
Ahogy az ajtó csukódik, a kintről bejövő fénycsík egyre keskenyedik.
Joona pedig fut, előreveti magát, és sikerül a pisztolya csövét
bedugnia a résbe, épp abban a pillanatban, amikor az ajtó becsukódik. A
fegyver csöve összenyomódik, és fémdarabkái a földre potyognak, az
ajtó azonban nincs bezárva.
Azonnal talpra ugrik.
A feje majd szétrobban. Felsértette a könyökét, és a jobb térdéből is
dől a vér a nadrágja alatt.
Joona kilöki az ajtót.
Colt Combatjának maradványai csörömpölve potyognak le a
betonpadlóra.
Mara ott áll előtte, és vörös Makarovjával rá céloz.
Szeme tágra nyílt, az arca piszkos. Szaporán lélegzik, félig tátott
szájjal. Karcsú karján megfeszülnek és vérrel telítődnek az izmok.
– Vége a játszmának, Mara! – szólal meg Joona feltartott kézzel.
Lassan közeledik a nőhöz, ő pedig hátrálni kezd. Pisztolya csövét
azonban egyenesen Joona mellkasának szegezi.
 – Láttam az utolsó figurát – magyarázza Joona, óvatosan közeledve a
nőhöz.
A nő szeme megrebben, amikor önmaga ellen fordítja a fegyvert, és a
csövét a szájába dugja.
– Várjon, hallgasson végig! Jurek tette ezt magával és a családjával,
nem a maga hibája, érti? – mondja Joona, és nyugtatólag feltartja a
kezét.
Mara szeme megtelik könnyekkel, és a fegyver remegni kezd a fogai
közt.
– Jurek mindenkit megmérgezett, aki csak a közelébe került. Bevette
magát az agyukba, és ott is maradt… jóval a halála után is.
A nő ujja a ravaszon elfehéredik.
– Ne tegye ezt, Mara! Soha senkinek nem beszéltem arról, mit
mondott Jurek közvetlenül a halála előtt – meséli Joona, és látja, hogy a
nő szemében megcsillan az érdeklődés szikrája. – Börtönbe is
küldhettem volna, én mégis azt választottam, hogy megölöm… És
amikor már látta a szememben, mire készülök, suttogott nekem valamit,
ami azóta is nap mint nap visszhangzik a fejemben. Akarja tudni, mit…?
Ebben a pillanatban Joona megragadja a nő jobb alkarját, a másik
kezével pedig bevisz neki egy egyenes ütést.
A homlokát találja el a kéztőcsontjával, úgy, hogy a cső kicsúszik a nő
szájából, a tarkóját pedig beveri a falba. Nyál fröccsen szét az állán.
Joona visszarántja őt a karjánál fogva, kibillenti az egyensúlyából, és
kirúgja alóla a lábát. Nem engedi el Mara pisztolyt tartó kezét, annál
fogva rántja fel, amikor zuhanni kezd lefelé.
Mara csak nyög egyet, pedig valójában ordítania kellene a fájdalomtól,
amikor a vállízületi feje kiugrik a helyéből, ő pedig hanyatt esik a földön.
Joona kiveszi a fegyvert ernyedt kezéből, és gyorsan a vállán hordott
pisztolytokba teszi, átlöki a nőt hason fekvő helyzetbe, két karját hátul
összekötözi, majd a falhoz állítja.
– Jurek a halála előtti pillanatokban a szemembe nézett, és azt
suttogta: „Most lelket cserélünk – te zuhansz le, és én maradok állva” –
meséli Joona.
 Mara nagyot nyög, amikor egy fájdalomhullám söpör végig rajta. Vér
folyik a szájából, és sötéten néz Joonára.
– Jól tudta, mit csinál. Azt akarta ezzel mondani, hogy ha végzek vele,
megváltozom – magyarázza Joona. – Nem félt a haláltól, csak azt akarta,
hogy azt higgyem, olyanná váltam, mint ő… És a szavai folyton
kísértettek. A hatásukra elkezdtem kételkedni abban, hogy ki is
vagyok… De ha olyan lennék, mint ő, és csak a saját sötét oldalam
irányítana, itt és most megöltem volna magát.
Joona kiveszi a nő pisztolyát a tokból, kiszedi belőle az utolsó fehér
töltényt, majd átnyújtja neki.
 97

Saga az ágyában fekszik a huddingei Karolinska Kórházban. Vállát steril

kötés borítja.
Joona tölténye szétzúzta a felkarcsontjának ízületi fejét. A sebész
stabilizálta a törést, elállította a vérzést, és nyitva hagyta a sebet a
másodlagos sebgyógyulás érdekében.
A reggeli napfény besüt a halvány rózsaszín függönyök között, és
ferde szögben esik a guruló éjjeliszekrényre, amelyen egy könyv hever a
nagy Fermat-sejtésről, és Saga véraláfutásos lábszárát is megvilágítja.
Kopogtatnak az ajtón, és Joona lép be. Odamegy hozzá, és úgy néz rá,
mintha a beteg a kishúga lenne, majd megpaskolja az arcát.
– Hogy vagy? – kérdi.
– Gondolom, te is tudod, hogy fáj, amikor rálősz valakire.
– Ne haragudj, de tényleg nem volt idő másra az adott helyzetben.
– De mi történt tulajdonképpen?
Joona odaállítja Saga mellé az éjjeliszekrényre a kilencedik ónfigurát.
A nap megcsillan a sápadtszürke fémen.
A szobor egy fiatal nőt ábrázol, kócos hajjal. Terpeszben áll, karja
oldalt lelóg, és jobb kezében egy pisztolyt tart.
Kétségkívül Mara Makarov a kilencedik áldozat.
– Azt hittem, az utolsó szobor téged ábrázol majd – lepődik meg Saga.
– Hát, pedig ez az egész mindvégig rólad és róla szólt… senki másról –
magyarázza Joona.
– Na de a képeslapok… és amikor megfenyegetett téged – ezt nem
értem.
– Én csupán egy szál voltam a pókhálóban.
– Amelybe én beleragadtam – sóhajt fel Saga.
 – Mivel Marának sikerült megtalálnia a családját annak az anyagnak a
segítségével, amely neked is rendelkezésedre állt, neked is meg kellett
volna találnod őket, amíg még éltek.
– Igaz, tudom… Az én hibám, hogy…
– Nem, nem a te hibád, hanem Jureké, csak Mara téged tett felelőssé
érte… Azt akarta, hogy téged ítéljenek el a kilenc gyilkosságért.
– Meg is tudom érteni – teszi hozzá Saga halkan.
Joona odahúz egy széket, és leül. Saga kézbe veszi az apró ónszobrot,
és minden irányból alaposan megszemléli.
– Amikor az autópálya alatt álltunk, és Mara feléd fordult, nem akarta
elsütni a pisztolyát, csak át akart verni, hogy te tedd meg…
– Vagyis az egész egy kiterjesztett öngyilkosság akart lenni egy
rendőr keze által?
– Igen.
– Te pedig rám lőttél, hogy meg ne öljem – összegzi Saga, és
visszateszi a szobrot az asztalra.
– Máskülönben alighanem téged ítéltek volna el az összes többi
gyilkosságért is… De legalábbis az utolsóért. A takarók között volt egy
levél, amelyben leírta, hogy életveszélyesen megfenyegetted, nehogy a
médiához forduljon a történetével.
– Mindenre gondolt – állapítja meg Saga.
– Mara ugyan rád akarta ruházni a felelősséget, amiért nem
mentetted meg a családját, de önmagát ítélte el érte legmélyebben –
folytatja Joona. – Neki sikerült megszöknie a bunkerből, és feltehetőleg
az egész családja abban reménykedett, hogy ez számukra is a
szabadulást jelenti majd, mert hoz segítséget. Ő azonban annyira
legyengült a sötétben eltöltött hosszú idő alatt, hogy csak ment, ment,
és nem jegyezte meg a helységek nevét, amelyeket maga mögött
hagyott.
– Leszámítva Moraberget… Ezért ezt ismételgette folyton a
pszichológusának, csak ő nem értette, mit akar mondani – jegyzi meg
halkan Saga.
– És ha nem kapott volna idegösszeomlást, és nem küldték volna a
zárt osztályra, a család megmenekült volna…
 – Meglehetősen nagy bűntudata lehetett.
– Ezért érezhette úgy, hogy megérdemli, hogy vissza kelljen térnie
oda, és ott haljon meg, ahol a többiek.
– Hogyan találtad meg a föld alatti üreget? – érdeklődik Saga.
– A kilenc holttest lelőhelye együttesen egy hatalmas M vagy W betűt
formáz, amelynek alapja száz kilométer hosszú… És amint megláttam a
kilencedik figurát, rájöttem, hogy ebben az utolsó esetben a tetthely és
az áldozat megtalálásának helyszíne egy és ugyanaz lesz.
– Mivel Mara nem lesz képes elmozdítani a saját holttestét – bólint
Saga.
– Pontosan… És a korábbi mintázat alapján már tudtam, hol lesz az
utolsó lelőhely.
– Gyorsan tanulsz – mosolyodik el Saga.
Joona elmondja még neki, hogy Marát a Kronoberg börtönbe zárták, a
legszigorúbb őrizetben van. Úgy tudja, a nő egyetlen szót sem szólt az
ügyész bevezető kihallgatásán, de senki sem kételkedik benne, hogy el
fogják ítélni a gyilkosságokért.
Azután még hosszan beszélgetnek az áldozatokról, és Saga arca
elsápad, és a távolba réved, amikor Margot-ról és Vernerről esik szó. És
amikor Randy túlélésért való küzdelme kerül sorra, a nő ajka reszketni
kezd, és könnyek folynak végig az arcán.
– Miért kellett meghalniuk? – suttogja.
– Olykor úgy érezzük… túl magas árat kell fizetnünk a dolgokért.
– Igen.
– Tudom, hogy Jurek fertőzte meg a gondolataimat… és néha úgy
érzem, olyanná váltam, mint ő – panaszolja Joona.
– Pedig ez nem igaz.
– Csak épp egyre nehezebbnek érzem… Minden egyes eset után
mintha kénytelen lennék visszatérni arra a véres harcmezőre, és újra
látom magam előtt az egészet…
– Megértelek.
– Minden holttest előtt meg kell állnom, és újra át kell élnem azt a
rettegést és szenvedést… és a fájdalmat, amelyet maguk után hagynak.
– Én sem tudok szabadulni az áldozatoktól – suttogja Saga.
 Joona a szemébe néz.
– Már régóta úgy érzem, hogy csak rosszabb hellyé teszem ezt a
világot – ismeri be Joona.
– De hiszen te vagy a legjobb!
– Szerintem meg te – feleli Joona. – Sokkal többet kellene együtt
dolgoznunk.
– Valóban – mosolyodik el Saga, és letörli arcáról a könnyeket.
Ezután csak fekszik, és a plafont nézi, Joona pedig egyszer csak feláll,
és kimegy. Saga még hallja, amint pár szót vált az ajtó előtt őrt álló két
kollégájával, azután eltűnik a folyosón.
Saga behunyja a szemét, és arra gondol közben, amikor legyalogolt
azon a hosszú létrán a föld alá, és körülölelte a sötétség. Ezután elalszik,
ám kiabálásra ébred, amely a betegszoba ajtaján kívülről jön.
– Eresszenek be! Muszáj…
– Lépjen hátra egy lépést! – szólítja fel a férfit az egyik rendőr. – Előbb
egy érvényes igazolványt szeretnénk látni és…
– De jogomban áll meglátogatni a barátnőmet! Meg kell…
– Nyugodjon meg! – vág a szavába a másik rendőr. – Ha nem
viselkedik rendesen és lép hátra…
– Akkor mi lesz? Lelőnek?
– Senki nem fogja lelőni, de kezelésbe vesszük, ha nem teszi azt, amit
mondunk.
Kis idő múlva kattan az ajtó zárja, és az egyik rendőr zavart
arckifejezéssel belép.
– Egy bizonyos Karl Speler nevű személy szeretne találkozni önnel –
jelenti.
– Beengedhetik – mosolyodik el Saga. – De határozottan nem vagyok a
barátnője.
Karl belép, és úgy mosolyog, hogy kilátszanak hegyes szemfogai. Úgy
néz ki, mint Apollinaire, a költő, a vastag kötéssel a fején.
Fekete, „Tangerine Dream” feliratú pólót visel, és egy nagy csokor
rózsa van a kezében.
– Mondták már, hogy olyan szép vagy, akár egy hercegnő? – szólal
meg a férfi Saga elé állva.
 – Nem – feleli ő.
– A golyó lecsapott egy darabkát a halántékcsontomból – magyarázza
Karl hanyag mozdulattal a fejére mutatva.
– Hát ettől sem lett jobb a frizurád – feleli Saga egy visszafojtott
mosollyal.
– Egy próbát azért megért – feleli a férfi.
 98

Joona és Valeria a Wedholms Fiskben ülnek, és grillezett rombuszhalat

esznek. Az éttermet visszafogott elegancia jellemzi, fehér abroszok és
égő gyertyák vannak mindenütt. Ilyen kései órán már csak néhány
vendég üldögél odabent, és a személyzet szinte hangtalanul járkál a
helyiségben.
– Azon kezdtem gondolkodni – magyarázza Joona –, hogy minden,
amit tesz az ember, de az is, amit nem, mérlegre kerül egyszer, és végül
ezek döntik el, ki is az illető valójában – magyarázza.
– Így van.
– És hogy semmi ezen a világon nem tűnik el egészen, még akkor sem,
ha az ember olykor szeretné.
Joona a nyomozások végeztével szokott mesélni Valeriának azokról az
esetekről, amelyek megviselik, és elég bonyolultak is. Ez egy ki nem
mondott megállapodás köztük. Valeria hagyja, hogy Joona teljesen
belemerüljön a munkájába, és nem kérdezősködik, ám amikor már az
utórezgések zajlanak, szeretne ő is a részesévé válni az eseményeknek.
Az előétel elfogyasztása közben Joona mesélt neki az ónfigurákról, a
rejtvényekről, arról, mennyire szorította őket az idő, és hogyan eredtek
a gyilkos nyomába. A főétel közben a csapdákat ecsetelte, a megoldást,
és hogy hogy nézett ki odalent a föld alatti járat.
– Marát igazságügyi pszichiátriai vizsgálatnak fogják alávetni… De
nem is tudom, én sosem tekintettem őt pszichésen betegnek. Azt
hiszem, még akkor sem volt az, amikor kényszergyógykezelték –
magyarázza Joona, majd leteszi a kezéből az evőeszközöket. – Csak
kimerült volt, alultáplált, traumatizált és kétségbeesett…
– És nehéz volt elhinni a történetét.
 – Mara abban reménykedett, hogy Saga majd megmenti a családját…
És meg is tudta volna tenni az alapján, amit a pszichológus megosztott
vele, és ami anyagunk volt Jurekről… Saga megtudta, hogy a beteg
közvetlenül a szökése után látott egy táblát, amelyen a Mojávejáb
helységnév állt… Ha belegondolt volna, hogy ez cirill betűkkel lehet írva,
és kiderítette volna a jelek kiejtésének módját, megkapta volna
Moraberg nevét… És mivel már tudta, hogy Jurek belső rendszere épp
ebbe az irányba mutatott…
– Jól van, értem… Meg lett volna rá az esély – helyesel Valeria. – De,
hogy is mondjam? Az, hogy valakinek nem sikerül megoldania egy
rejtélyt, még önmagában nem bűn.
– Nem, persze, csak amikor Marának sikerült, miután végre kijutott az
intézetből, úgy döntött, megfordítja a játékot… Hogy meglássa, sikerül-e
Sagának a megfejtés úgy, ha a saját életéről van szó – feleli Joona.
– Vagyis az egész ügy olyan volt, akár egy bírósági per… Ha Sagának
sikerül megtalálnia a bunkert, amikor a saját bőrét próbálja menteni,
akkor bűnös Mara családjának halálában.
Joona belekortyol a borba, és arra gondol, Mara kénytelen volt
mindenkit maga után csalni, akár a hamelni patkányfogó a zenéjével,
addig a döntő pillanatig, amikor egyesülhet végre a családjával, és
egyben igazságot is szolgáltathat nekik.
– Mara mindenféle fejtörőket talált ki, hamis indítékokat,
bizonyítékokat és nyomokat gyártott, hogy engem és Sagát előnyhöz
juttasson a többi rendőrhöz és más bevetési erőkhöz képest – folytatja
Joona. – Azt akarta, hogy szorosan mögötte álljunk mindketten, de
mégis külön-külön, ki-ki a maga megoldandó rejtvényével.
– Mert meg volt róla győződve, hogy a végső megmérettetésnél Saga
le fogja lőni őt, hogy megmentsen téged.
– Senki sem tudhatja még önmagáról sem, hogyan reagál majd
szélsőséges helyzetben. Ilyenkor minden olyan gyorsan történik, nincs
idő gondolkodni – magyarázza Joona.
– De te mégis hősként viselkedtél – állapítja meg Valeria.
– Á, távolról sem.
Joona elcsendesedik, a tekintete elsötétül.
 – Most arra gondolsz, amit Jurek suttogott a füledbe? – kérdi halkan
Valeria.
– Nem is tudom... Lehet, hogy ez megbocsáthatatlan. Megöltem
Jureket, átlöktem a tető peremén… Ezzel együtt kell élnem. Egy részem
vele zuhant le a tetőről, és egy része bennem maradt, de nem cseréltünk
helyet, én nem váltam Jurekké.
– Nem. Te te vagy, és én napról napra jobban szeretlek.
– Ezt el sem tudom hinni.
Valeria Joona kezére teszi a sajátját az asztalon, és mélyen a szemébe
néz.
– Ne félj! – mondja komolyan.
– Mitől?
– Igent fogok mondani.
– Igent fogsz mondani?
– Már ha felteszed nekem a kérdést – feleli a nő, és olyan erősen
igyekszik visszafojtani a nevetését, hogy az álla hegye egészen ráncos
lesz tőle.
Joona felegyenesedik, kezét a bal belső zsebébe dugja, előveszi a
gyűrűt, és térdre ereszkedik Valeria előtt.
 Utószó
Tizenhárom hónappal később

Nagy magasságból nézve a méretes épületegyüttes két andráskeresztre

hasonlít, körülötte erdőség, amely épp őszi pompájában díszeleg.
A Helix egy modern létesítmény a maga harmincezer négyzetméteres
területével, ahol egészen különleges igazságügyi pszichiátriai
kezeléseket alkalmaznak.
Saga Bauer vöröslő juharfák és sárga nyírfák közt vezeti a motorját,
végül megáll a felső parkolóban, és bukósisakját a kormányra akasztja.
A főépület nyers szürke fala meleg bronzárnyalatot kap, amikor a
napfény ferdén esik rá a fák koronája fölül.
Szemből nem is látszik az a hat méter magas fal és az elektromos
kerítés, amely körbeveszi a területet.
Saga belép az épületbe, és bejelentkezik a recepción. A berendezés
olyan világos színű és előkelő, hogy úgy érzi, mintha egy luxushotelbe
érkezett volna. Miután a recepciós ellenőrzi, hogy a főorvos jóváhagyta
a látogatását, visszaadja az igazolványát.
A belépési és biztonsági ellenőrzést követően igazolást kap arról, hogy
leadta a telefonját, a táskáját és valamennyi nála levő tárgyat.
Egy magas, szomorú szemű ápoló, akinek személyi segélyhívó lóg a
nyakában, beviszi Sagát a váróba.
Végigmutogatja neki a hosszú folyosókat, majd lehúzza a
belépőkártyáját, és kódokat ír be útközben a H1-es osztályra tartva,
amely az ország legmagasabb biztonsági fokozattal rendelkező, ilyen
jellegű kezelője.
Pár évvel ezelőtt elvégeztek egy úgynevezett Opcat-vizsgálatot, amely
az alapvető emberi jogok betartását hivatott ellenőrizni, mivel olyan
híresztelések kaptak szárnyra, hogy a Helix betegeivel szemben
embertelen bánásmódot, illetve kínzásszerű kezeléseket alkalmaztak.
– A látogatóknak négy méter távolságot kell tartaniuk a betegektől,
ami azt jelenti, hogy mindenféle testi érintkezés tilos. Sem adni, sem
kapni nem lehet semmit, és a beszélgetéseket oktatási célból felveszik.
Egy női őr gyors motozást végez Sagán, majd a központi őr átengedi
őket egy zsilipen.
Végigmennek a személyzeti osztályon, amelyet páncélüveg választ el
a betegszobáktól. Az ápoltak többsége csak fekszik az ágyán, és a
plafonra mered.
– A diagnózisuk többnyire a skizofrénia különböző fajtáit öleli fel –
suttogja a testes ápoló. –És valamennyiüket az igazságügyi pszichiátriai
ápolásról szóló törvény szerint kezelünk, csak különleges esetekben
engedhetjük ki őket rövidebb időre, és elég szigorú és átfogó
korlátozások vonatkoznak rájuk.
– Miért suttog? – tudakolja Saga.
– Egyes átjárók hangszigetelése nagyon rossz – magyarázza a férfi.
Elhaladnak az elkülönítő részleg mellett, majd át egy újabb zsilipen,
végül megállnak egy páncélajtó előtt, amelyen a „Helix Omega” felirat
áll.
– Itt kísértetek járnak, esküszöm – suttogja az ápoló. – Bár a
személyzet számos tagja azt állítja, a nő maga az, aki átmászik a falak
repedésein.
Éles zümmögő hang hallatszik a zár felől, amikor a központi őr
megkapja a jóváhagyást, majd a zár kattan egyet, és a súlyos ajtó kitárul.
– Én nem megyek beljebb, de a hármas számú szobában van – mondja
a férfi halkan, és megpróbál mosolyt erőltetni az ábrázatára. – Minden
rendben lesz. Vannak segélyhívó gombok, és folyamatosan szemmel
tartjuk magát.
Saga belép a helyiségbe, majd megáll a biztonsági előírásokat
tartalmazó tábla előtt, és hallja, amint az ajtó bezárul a háta mögött.
Visszhangja lassan hal el a folyosón, majd csend támad.
Ezt az osztályt a hosszabb távra elkülönített, különösen veszélyes
betegek számára tartják fenn, akiket a felülvizsgálati jelentésben meg
sem említenek.
Ezeket a betegeket állandóan kamerákkal figyelik, akár alszanak, akár
a vécén ülnek, akár zuhanyoznak.
A folyosóról három szoba nyílik, melyeken acélajtó és négyrétegű
páncélüveg van.
Saga odalép, és gyorsan bepillant az első cellába, ahol egy túlsúlyos
férfi fekszik hanyatt a padlóhoz rögzített ágyban, és katatón állapotban
önkielégítést végez.
A vasbeton falba egy zsilip van beépítve, ezen keresztül lehet beadni
az ételt és a gyógyszereket. A két kis ajtó automatikusan nyílik, de sosem
egyszerre.
Csak Saga lépteit hallani, leszámítva a szellőzőberendezés zúgását.
A másik beteg egy fiatal férfi, aki szétharapdálta a kezét. Guggoló
helyzetben ül, szorosan az üveghez lapulva, és ajkát széles vigyorra
húzva bámulja Sagát.
A cellában lévő néhány bútordarab is a betonpadlóhoz van rögzítve. A
helyiség közepén álló ágynak sem fej-, sem lábvége nincs, és lepedő sincs
rajta. Az önakasztás lehetőségének minimalizálása érdekében a vécének
sem fedele, sem ülőkéje nincs.
Egy apró, rácsos ablakon, amelynek szilárdan rögzített felhúzható
redőnye is van, átsejlik az árnyas belső kert.
Saga megáll, hogy összeszedje magát, mielőtt az utolsó cellához
menne.
Mara Makarov egy széken ül az intézmény tréningnadrágjában,
meztelen felsőtesttel. Háta mögött a falat mindenféle bonyolult
matematikai számítások borítják.
Átlósan lefelé néz, a padlóra. Haja le van borotválva, és egész törzsét,
a nyakát, apró melleit és besüppedt hasát régi hegek és újabb sebek
borítják.
Saga vár egy kicsit, majd nagyot nyel, azután átlépi a vörös vonalat,
szorosan a páncélüveg mellé áll, és a mikrofonba beszél.
– Mara, az orvosa már tájékoztatta a látogatásomról.
– A matematikában nincsenek istenek. Csak a sötétség – motyogja
Mara alig hallhatóan.
 – Tudja, ki vagyok?
Mara felpillant, és az üvegen keresztül Saga szemébe néz.
– Minden rendszer legmélyén ott van egy hófehér töltény
mindegyikünk számára, amely a fénysebesség négyzetével süvít felénk…
és az időtágulásnak köszönhetően valamennyiünket előbb ér el,
mintsem készen állnánk rá.
Válla és karja még mindig izmos, felfelé fordított tenyere sötétszürke.
– Ami a családjával történt, nem az én hibám, ezt valójában maga is
tudja – jelenti ki Saga. – Az egész Jurek Walter műve volt. Ő vitte
magával őket a bunkerébe. És ha valaki meg nem állítja, élve ásta volna
el őket egyenként. De abban egyetértek magával, hogy meg kellett volna
találnom őket. Ám nem én voltam a gyilkosuk.
Mara magányos tekintetével Sagára néz.
– Most azt akarja, hogy bocsássak meg magának? – kérdi lassan.
– Nem számít, hogy én mit akarok. Nekem is nehezemre esett
megbocsátanom saját magamnak, de most már kezdem elhinni, hogy ez
lehetséges… még a maga számára is.
– Valóban? – kérdi Mara, le sem véve róla a szemét.
– Igen, de ez egy folyamat, amely talán sosem zárul le teljesen, és nem
is biztos, hogy le kell zárulnia. Csak azért jöttem, hogy elmondjam,
mindannyian követünk el hibákat, és mindannyian felelősök vagyunk
egymás életéért is, és ennek gondolata egyszerre teszi könnyebbé és
nehezebbé is a létezésünket.
A zuhanyfülke süllyesztett lefolyójába lassan csöpög a víz. Az egyik
sarokban durva szövésű pokróc hever, amelyet sem széttépni nem lehet,
sem csomót kötni rá.
– Elmebeteg vagyok? – kérdi Mara, majd ismét Sagára néz.
– Az én véleményem nem számít.
– De nekem igen.
– Súlyos pszichés zavar miatt került be ide. Ez egy jogi kifejezés, nem
pedig diagnózis – feleli Saga. – A pszichiátere szerint hullámzó a
valóságérzékelése, időnként téveszméi vannak, és zavarodott.
Kimondottan kényszeres, és alacsony a társadalmi beilleszkedési
képessége.
 – Az – sóhajt fel a nő.
– Mara, sosem fogom helyesnek tartani, amit tett, de megértem a
fájdalmát, és értem a logikáját is. Továbbá tudom, hogy kiemelkedően
intelligens.
Mara a hüvelykujja körömágybőrébe harap, majd Sagára néz.
– Maga pedig megint zsaru – állapítja meg.
– Igen, visszatértem a szolgálatba – feleli Saga meglepetten.
– Operatív felügyelő az Országos Bűnüldözésnél?
– Kitalálta.
Mara a háta mögött látható számításokra mutat.
– És mi mindent számolt ki még?
– Azt, hogy randizni kezdett egy Rick Santos nevű bokszolóval – feleli
a nő.
– Ezt meg honnan tudja?
– Egyszerű matematika.
Saga a számításokra mered. Az apró jelek olyan sűrűn állnak egymás
mellett, hogy a fehér fal feketének látszik tőlük.
– Meddig marad itt? – kérdi Saga.
De Mara csak elmosolyodik válaszképpen, majd feláll, hátat fordít az
üvegnek, és leül a fal elé, a matematikai képleteihez.
Saga figyeli a nő meztelen hátán a sebeket és az izmai játékát, ahogy
felemeli a kezét, és szinte végigsimít vele a számokon és jeleken.
– Kiszámolt még valamit? – tudakolja Saga halkan.
– Igen.
– És mit?
– Azt, hogy hamarosan el fogja veszíteni a küzdelmet a saját sötét
oldalával szemben – feleli Mara, s még csak hátra sem fordul.