2Sám 7,4-17

(...) Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem: ha valami gonoszat cselekszik, megfenyítem őt az
emberek vesszejével, s az emberek fiainak csapásaival. De irgalmasságomat meg nem vonom
tőle, mint ahogy megvontam Saultól, akit eltávolítottam színem elől, hanem állandó lesz házad és
királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.” Így, egészen e szavak
szerint, s egészen e látomás szerint mondta el Nátán mindezt Dávidnak.

Sajnos, minket is meg-megkísért a manicheizmus ősi tévedése, mely a bűnbeesett

embernek úgy próbál magyarázatot adni a szenvedésre, hogy azt a jó istennel
szembenálló gonosz istenségtől eredezteti. Vagy talán nem ez mutatkozik meg abban,
hogy amikor valami érthetetlen szenvedés ér, máris kétségbe vonjuk Isten
mindenhatóságát és irántunk való szeretetét? Pedig a szenvedés, a fenyítés időszaka
éppen arra való, hogy megerősödjünk az Istenbe vetett bizalomban, hogy ne érzéseinkre,
hanem hitünk tudására építsünk. Hiszen a Dávidnak adott ígéret nekünk is szól, és Jézus
Krisztusban már meg is valósult: az Úr akkor sem vonta meg irgalmasságát tőlünk, amikor
bűneink miatt ellenségei voltunk, és elfordultunk tőle, hanem éppenséggel ebben az
állapotunkban nyilatkoztatta ki a legteljesebben kifogyhatatlan szeretetét, s az isteni
irgalom örök forrását nyitotta meg számunkra.

Ha nem megy végbe bennünk az a csöndes, de igen jelentős fordulat, hogy többé nem pillanatnyi
érzéseinken mérjük le Isten szeretetét, hanem az ő szeretetének fényében ítéljük meg saját
érzéseinket, akkor a hitünk, a reményünk és a szeretetünk pusztán evilági üzletelés marad, és nem
találunk rá a szentség útjára, amely nem más, mint hogy feltétel nélkül megbízunk Isten gondviselő
szeretetében, és Abbának, Atyának tartjuk őt akkor is, amikor fenyíték alatt állunk.

Urunk Jézus, a Te kereszthalálod és dicsőséges feltámadásod egyértelműen és világosan

megmutatta nekünk, hogy Atyád nem vonja vissza, hanem mindörökké megőrzi irántunk való
szeretetét. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy beletekintve az isteni irgalmasság mélységeibe
legyen erőnk fordulatot venni, szakítani a bűnnel, s bár a szenvedés mélysége titok marad
számunkra, a megpróbáltatás idején bizalommal tudjuk Veled együtt mondani: „Atyám, ne az én
akaratom legyen meg, hanem a tiéd.”