Borítószöveg

A kötelékfóbiás egyszerre tettes és áldozat

Szinte mindenki hosszú és boldog párkapcsolatra vágyik –

mégis sokan vannak olyanok, akiknek ez sehogy sem akar
sikerülni. Egyesek látszólag mindig rosszul választanak, amikor
beleszeretnek valakibe. Másoknak akkor megy tönkre a
kapcsolata, amikor éppen szorosabbá válna. Vannak, akik
kapcsolatban élnek ugyan, mégis magányosak. Mi lehet ennek a
magyarázata?

Stefanie Stahl pszichoterapeuta szerint számos párkapcsolati

probléma mögött végső soron a kötelékfóbia rejlik. Életszerű
példákon keresztül mutatja be ennek különböző megjelenési
formáit. Elmagyarázza a kötelékfóbiások jellegzetes viselkedési
mintáit, kifejti, miféle félelem rejlik e fóbia mögött, elemzi a
lehetséges okokat, és megmutatja, hogyan lehet túljutni ezen az
állapoton. Ugyanakkor nem hallgatja el, hogy vannak esetek,
amikor az egyetlen lehetséges megoldás a végleges szakítás.
Könyvét a kötelékfóbiások és partnereik egyaránt haszonnal
forgathatják.

„Könyvem azokat a pusztító mechanizmusokat hivatott

felszínre hozni, amelyek mindig akkor lépnek működésbe,
amikor valaki tulajdonképpen közelségre vágyik, viszont
képtelen élni a kapcsolat nyújtotta közelséggel. Ezeken az
embereken és a partnereiken nem segítünk azzal, ha
mindenféle aranyszabályokat mondunk nekik, mint például azt,
hogyan kell építő jellegű beszélgetést folytatni vagy hogyan
lehet a legjobban megosztani egymás között a házimunka és a
gyereknevelés feladatait. Ezeknek az embereknek a problémái
nem is a nemek közti biológiai különbségekben gyökereznek.
Kapcsolataik egy mélyebb szinten buknak el. A lelkükben
lakozó és különféle félelmektől űzött »sötét szellemek«
gondoskodnak arról, hogy ne alakulhasson ki igazi közelség, és
hogy minden kapcsolatuk kudarccal végződjön.”
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Stefanie Stahl: Jein! Bindungsängste erkennen und bewältigen.
Hilfe für Betroffene und deren Partner.
Ellert & Richter Verlag, Hamburg, 2008

Fordította Csősz Róbert

A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette
Szalay Marianne

Copyright © Ellert & Richter Verlag GmbH, Hamburg 2008

Hungarian translation © 2019 Csősz Róbert
Magyar kiadás © 2019 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Féder Márta
Borítófotó © Swell Media/Getty Images
Szerzőfotó © privát

ISBN 978-963-355-586-6

A szöveget gondozta Markwarth Ágnes

Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
Before I fall in love
I’m preparing to leave her.
Robbie Williams
I. A kötelékfóbia különféle
megjelenési formái

Miért végződik olyan sok történet szomorúan?

Kérlek, ne hagyd, hogy szomorúan végződjön a történet,

olvasható Martin Suter egyik szerelmes regényében. Mégis
szomorúan végződik. Ugyanakkor reményteljesen, mivel a
szerelmi kapcsolat ugyan zátonyra fut, de a főhős ezáltal
érettebbé válik. A könyv azzal ér véget, hogy a főhős regényt
kezd írni a szomorú szerelméről.
Az életben sok szerelmi történet szomorúan végződik,
méghozzá anélkül, hogy a főhősök érettebbé válnának általa.
Ehelyett új történetet kezdenek, új szereplőkkel és csak apró
változtatásokkal a cselekményben. Maga a cselekmény, vagyis a
történet felépítése azonban nem változik. És a befejezés megint
szomorú lesz. Ez a könyv abban szeretne segíteni, hogy képes
legyél átalakítani a saját cselekményedet, és olyan új
történeteket tudj megélni, amelyeknél nagyobb az esély a happy
endre.
Rengeteg párkapcsolati tanácsadó könyv létezik, akár azt is
gondolhatnánk, hogy egy újabbra már tényleg semmi szükség.
Ezek a könyvek többnyire olyan pároknak adnak tanácsokat,
akiknek a kapcsolata valamiért megfeneklett. Olyanoknak, akik
már szót váltani sem tudnak egymással anélkül, hogy annak ne
veszekedés legyen a vége. Vagy olyanoknak, akik ugyan
egyáltalán nem veszekednek, de a kapcsolatuk már
megmerevedett és kiüresedett.
Ezek a könyvek hasznos ötleteket kínálnak azzal
kapcsolatban, hogyan lehet másként és jobban kommunikálni
egymással, hogyan képes valaki ismét tisztelettel tekinteni a
partnerére, és hogyan éleszthető fel újból a szenvedély.
Léteznek olyan tanácsadó könyvek is, amelyek a férfiak és nők
közötti, természettől adott különbségeket vizsgálják, és
elmagyarázzák, hogyan képes egy férfi és egy nő e különbségek
ellenére is elviselni egymást.
Ezek a könyvek egytől egyig ugyanarra a közös előfeltevésre
építenek: arra, hogy két olyan ember talált egymásra, akik
párkapcsolatban tudnak és akarnak élni. Vagyis azokhoz
szólnak, akik alapvetően képesek párkapcsolatban létezni. Erre
az alapvetésre épül azután minden további eszmefuttatásuk a
párkapcsolati problémák lehetséges okairól és megoldásairól.
Könyvem pontosan ebben különbözik a többitől. Egy lépéssel
korábban kapcsolódik be a történetbe: azokat a mélyben
megbúvó és többnyire tudat alatti félelmeket világítja meg,
amelyek a közeli és bizalmon alapuló szerelmi kapcsolatokat
kezdettől fogva bukásra ítélik. Ami nem jelenti azt, hogy az
érintettek nem létesítenek kapcsolatokat – többnyire ugyanis
ezt teszik. Utána viszont gondoskodnak róla – részben
tudatosan, részben pedig tudat alatt –, hogy a kapcsolat
tönkremenjen. Könyvem azokat a pusztító mechanizmusokat
hivatott felszínre hozni, amelyek mindig akkor lépnek
működésbe, amikor valaki tulajdonképpen közelségre vágyik,
viszont képtelen élni a kapcsolat nyújtotta közelséggel. Ezeken
az embereken és a partnereiken nem segítünk azzal, ha
mindenféle aranyszabályokat mondunk nekik, mint például azt,
hogyan kell építő jellegű beszélgetést folytatni, vagy hogyan
lehet a legjobban megosztani egymás között a házimunka és a
gyereknevelés feladatait. Ezeknek az embereknek a problémái
nem is a nemek közti biológiai különbségekben gyökereznek.
Kapcsolataik egy mélyebb szinten buknak el. A lelkükben
lakozó és különféle félelmektől űzött „sötét szellemek”
gondoskodnak arról, hogy ne alakulhasson ki igazi közelség, és
hogy minden kapcsolatuk kudarccal végződjön.
Kötelékfóbia. Egy sokat idézett és látszólag jól ismert jelenség.
Az érintettek sajátos módon általában nem érzik megszólítva
magukat. Ezt gyakran megfigyeltem már: a kötelékfóbiás
általában határozottan visszautasítja, hogy kötelékfóbiás lenne.
Az érintett partnerek pedig a vágyott férfi vagy nő
ellentmondásokkal, értelmetlenségekkel teli, zavaros
viselkedése miatt nem tudják nevén nevezni a jelenséget.
Ugyanígy vannak ezzel azok is, akik (mindenképpen!) egy
kötelékfóbiás emberrel szeretnének partnerkapcsolatot
létesíteni. Így aztán mi ismerjük ugyan a találó kötelékfóbia
kifejezést, az érintettek közül azonban csak kevesen. Valójában
sokan érintettek. A megfelelő diagnózist róluk azonban ritkán
állítják fel. Ennek megítélésem szerint az az oka, hogy a
kötelékfóbiának rengeteg megjelenési formája van. Ezért
szeretném bemutatni neked a kötelékfóbia különböző fajtáit,
ezért szeretném feltárni előtted ennek a fóbiának a
pszichológiai okait. Mert hogy az érintettek csak akkor tudnak
bármin is változtatni, ha felismerik és megértik a félelmeiket.
A kötelékfóbiások partnerei, vagy akik azokká szeretnének
válni, csak akkor tudnak bármit is változtatni a saját
viselkedésükön, ha megértik a jelenség okait, és ezáltal képesek
azt is megérteni, mi teszi annyira vonzóvá az ő szemükben
ezeket az embereket. Konkrét lépéseket is be fogok majd
mutatni, amelyekkel legyőzhető vagy legalábbis jobban
kezelhető a kötelékfóbia. Az utolsó részben pedig a
partnereknek szeretnék segítséget nyújtani ahhoz, hogyan
kezeljék a kötelékfóbiás emberrel meglévő kapcsolatukat.
Könyvemnek végső soron egyfajta iránytűt kellene az olvasók
kezébe adnia, amely megmutatja, hogyan lehet idejekorán
felismerni a kötődéskerülő személyt – lehetőség szerint még az
előtt, hogy az ember reménytelenül beleszeretne és ezáltal
szinte szükségszerűen a boldogtalanságba rohanna.
Könyvem laikusoknak és szakembereknek egyaránt szól.
Tudatosan azonban a laikusokra helyzetem a nagyobb
hangsúlyt, mert nagyon fontosnak tartom a pszichológiai tudás
olyasfajta közvetítését, amiből mindenki hasznot tud húzni.

Olyan, de olyan szerelmes vagyok!

Teljesen mindegy, hogy kötelékfóbiás vagy kötődésképes

emberek kezdenek kapcsolatot, a kezdet általában a szerelmes
lét izgalmas érzéséről szól. Ezért a könyvemet is a szerelmes lét
jelenségével szeretném kezdeni. Legtöbbünk már legalább
egyszer átélte ezt az érzést, de többnyire már többször is.
Legtöbbünk, de nem mindenki. Közismert tény, hogy a
romantikus szerelmi házasság a 20. század találmánya,
korábban az érdekházasság volt a jellemző. A muzulmán
világban még ma is az a mondás járja, hogy „a szerelem tíz év
után jön el”. Ez tulajdonképpen nagyon bölcs mondás, mivel a
szerelem és a párkapcsolat elsősorban kölcsönös felelősséget
jelent, azt, hogy a házastársak „jóban és rosszban” ott vannak
egymásnak. A vonzalom mély érzése akkor jelenik meg, amikor
együtt haladnak előre az életben, amikor megbízhatnak
egymásban, és érzik a másik fél gondoskodását és odafigyelését.
Ehhez az érzéshez nem feltétlenül szükséges, hogy valaki már a
kapcsolat elején szerelmes legyen. Ez az érzés a partnerükkel
együtt, hosszú évek alatt megélt valós tapasztalatokból születik.
A szerelmesség első pillanataiban ugyanakkor mindenekelőtt a
saját vágyainkat és álmainkat vetítjük rá a partnerünkre. Azt az
embert látjuk benne, aki valamennyi vágyunkat be fogja
teljesíteni. Ennek a mámoros állapotnak a kapcsolat kezdetén
általában nem sok köze van a szerelemhez. A mi nyugati
világunkban ez úgy működik, hogy az ember előbb szerelmes
lesz, majd – amennyiben a szerelme viszonzásra talál –
megpróbál kapcsolatot kialakítani a másikkal. Ha valaki
szerencsés, akkor a szerelmesség átalakul azzá a szerelemmé,
amely évekig, néha egészen a halálig kitart. De hogy ez a
szerelem tényleg kialakul-e, azt senki sem tudja garantálni.
Itt most azt a talán provokatív megállapítást teszem, hogy sok
szerelmi kapcsolat vélhetően jobban működne, ha a partnert a
szülők vagy a jóbarátok választanák ki. Ők ugyanis (már
amennyiben józan ésszel megáldott emberek) értelmesen és
kellő távolságtartással kezelnék a dolgot, és így jó esély lenne rá,
hogy olyan partnert találjanak, aki tényleg illik az adott
emberhez. A szerelmesség ugyanis nem feltétlenül a legjobb
tanácsadó partnerválasztási ügyekben. A szerelmes lét
állapotában különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy
imádottunkat ne csak rózsaszínben, hanem gyakran teljesen
torz fényben lássuk. Ahogy egyébként önmagunkat is. Mert
hogy azok a lelki tapasztalatok és minták, amelyek végső soron
meghatározzák, hogy kibe szeretünk bele és kibe nem,
általában nem tudatosak. Így tehát puszta szerencsejáték, hogy
beleszeretünk-e valakibe, s azzal vakon vagy legalábbis
elvakultan mindent egy lapra teszünk fel.
A szerelmes lét már önmagában is elég furcsa dolog. Egy
jóbarátom ezzel kapcsolatban azt az elég szokatlan kijelentést
tette, hogy ő ezt az állapotot rémesnek találja, és soha többé
nem szeretné elszenvedni. Ez a barátom házas, méghozzá, már
amennyire meg tudom ítélni, kifejezetten boldog házasságban
él, vagyis nem tartozik azon kötelékfóbiások közé, akikről
később még részletesen szó lesz. (Bár azt azért érdemes röviden
megjegyezni, hogy időnként még a kötelékfóbiások is hagyják
magukat belerángatni egy házasságba!) Ez a barátom a
következőket mondja a szerelmesség állapotáról: „Borzalmas
érzés, az embernek egyfolytában kavarog a gyomra, elmegy az
étvágya, minden gondolata csak az adott nő körül forog, az
ember tulajdonképpen meghülyül. Magánkívül van, és reszket.
Hogy kívánhat valaki ilyen állapotot magának?” Igaza van.
A szerelmes lét lelkileg ugyanolyan érzés, mint a
vizsgadrukk, amit normál esetben senki sem akar átélni. Ha
elképzeled, hogy a szerelmesség összes tünetével ott állsz
közvetlenül a vizsga előtt – a folyosón, úgymond, és mindjárt
nyílik az ajtó, téged pedig behívnak vizsgázni –, akkor gyorsan
megállapíthatod, hogy a szerelmes állapot és a vizsgadrukk
megdöbbentően hasonló érzéseket keltenek: izzad a tenyered,
bizsereg a gyomrod, képtelen vagy valami másra gondolni és
így tovább. A vizsgaterem előtt, nagyon helyesen, azt
gondolnád, hogy „vizsgadrukkom van”, nem pedig azt, hogy
„szerelmes vagyok”. De miért érzékel a test két, látszólag
ennyire különböző helyzetet ennyire egyformának? Azért, mert
okos: a szerelmesség olyan, mint a vizsgadrukk!
Összehasonlítható a lámpalázzal, amely a vizsgadrukk egyik
válfaja. A szerelmes létben ugyanis a szerelmes gondolatai csak
látszólag köröznek a szerelem vágyott tárgya körül. Valójában –
mint oly gyakran – önmaga körül forognak: Elég vonzó vagyok?
Elég menőnek talál? Érdekes vagyok? Az esete vagyok? Amikor
a kapcsolat már az első stádiumába jutott, új változatok jönnek
hozzá: Elég menő vagyok, hogy örökre velem maradj? Reggel
rögtön menekülőre fogod, ha meglátsz smink nélkül? Ha majd
rájössz, milyen is vagyok valójában, már nem foglak érdekelni?
Vagy ahogy az általam oly nagyra becsült pszichológus-író,
Elisabeth Lukas találóan megfogalmazta: „Az ember az
aprócska kis énjéért reszket.” Ugyanez érvényes egyébként arra
az esetre is, ha valakit elhagynak. Az emberben felmerül a
kérdés: Mit csináltam rosszul? Nem voltam elég
szép/intelligens/kedves/megértő? (A felsorolás tetszőlegesen
folytatható.) Az ember itt már nem reszket az „aprócska kis
énjéért”, hanem megsiratja. A lelki dráma akkor éri el a
csúcspontját, amikor valaki másért hagynak el bennünket: Mi
az, ami annyival jobb benne, mint bennem? Teljesen
értéktelennek és mélyen megbántottnak érzem magam, mivel
valaki ezek szerint menőbb nálam.
A „Meg tudlak szerezni?” és a „Velem maradsz?” kérdések
szorosan összefonódnak az önbecsüléssel. Úgy érzékeljük őket,
akár egy vizsgát. Méghozzá mint egy tulajdonképpen
egzisztenciális vizsgát, ahol a következő tananyagból kell
felelni: Szeretetre méltó lény vagyok? Olyan életem lesz majd,
amilyet akarok? Képes vagyok-e befolyásolni az életben azt, ami
igazán fontos nekem, vagyis meg tudom-e szerezni és meg
tudom-e tartani azt az egyetlen partnert? Ezért dől össze sokak
számára a világ, amikor elhagyják őket – legalábbis akkor, ha
nagyon fontosnak érezték az adott kapcsolatot. Ha valaki
tényleg „belement” egy kapcsolatba, ahogy azt manapság
mondani szokták. Ugyanakkor én azt állítom, hogy az emberek
szerelmi bánatukban kilencven százalékban önmagukat
siratják. A szerelemnek és a kapcsolatnak erős önbecsülés-
megtartó, ezáltal önmegtartó, valamint a szubjektív érzet
tekintetében „életmegtartó” funkciója van. Ezért alakultak ki az
olyan szófordulatok is, mint hogy „a részemmé váltál”, „nem
tudok nélküled élni”, vagy „a szerelmes társ elvesztése olyan,
mintha az ember meghalna”. Az önbecsülés jelentőségéhez,
amelyet a kapcsolatok jelentenek számunkra, hozzájön még a
kötődés egzisztenciális jelentősége. Mi, emberek genetikusan
arra vagyunk kitalálva, hogy kötelékben, csoportban éljünk. Így
egy kötelék elvesztése mélyebb, egzisztenciális síkon mindig
valamiféle fenyegetést is megtestesít.
Amíg azonban a „normális” emberek számításba veszik,
amikor kapcsolatba bocsátkoznak valakivel, hogy elhagyhatják
őket, illetőleg hogy egy kapcsolat mindig magában hordozza a
kudarc kockázatát, addig a kötelékfóbiások nem is hagyják
addig eljutni a dolgokat. A kötelékfóbiás mindig tart egy
bizonyos biztonsági távolságot, igazából nem nyit a partnere
felé, vagy éppen teljesen kerüli a kapcsolatokat. Az ő kapcsolati
módja így hangzik: „igen is, meg nem is”, vagy „nem”, és
sohasem úgy, hogy „igen”. Ennek egyik lényegi oka a
kötelékfóbiás embernek az a mély és többnyire tudat alatti
érzése, hogy valóban nem élné túl, ha elhagynák. A lelke
mélyén meg van győződve arról, hogy a szakítás a halálát
jelentené. Ezzel szemben azok, akik vállalják a tényleges
közelség kockázatát, a lelkük mélyén arról vannak
meggyőződve, hogy bár mélységesen szomorúak lennének, ha
nem járnának sikerrel, ugyanakkor biztosak benne, hogy túl
fogják élni. És hogy egyszer ismét jön majd valaki, akivel
sikerülni fog. Ez a belső önbizalom a feltétele annak, hogy bízni
tudjunk valaki másban. Ez egyszerűen így fogalmazható meg:
önbizalom nélkül másokban sem bízunk.
Egyébiránt a kudarctól való félelem, ami a kötelékfóbia
epicentruma, a kötelékfóbiások számára általában nem tudatos.
Egyszerűen csak teljesen korlátozva érzik magukat, ha egy
állandó kapcsolatra vagy akár egy házasságra gondolnak; úgy
érzik, mintha csapdába estek volna. Tudati szintjüket leginkább
a szabadság iránti erős vágy határozza meg, s úgy látják, hogy a
kapcsolat ezt erősen veszélyezteti. Ez a vágy elsősorban akkor
bukkan fel, ha tartós kapcsolatba kerülnek, vagy ha egy lazább
viszony kezd fenyegetően szorosabbá válni. Amíg nem kötelezik
el magukat tartósan, addig nagyon is teret tudnak adni a
szerelem és a kapcsolat utáni mély vágyuknak. Néhányan
közülük ezért menekülnek kapcsolatból kapcsolatba, mindig az
„igazit” keresve. Mások ugyan látszólag állandó kapcsolatban,
sőt akár házasságban élnek, mégsem tudnak a számtalan
manőver révén olyan nagy távolságot tartani a partnerüktől,
hogy képesek legyenek féken tartani a menekülésvágyukat.
Megint csak mások megrögzött agglegények vagy
vénkisasszonyok, akik egyáltalán nem mennek bele tartós
kapcsolatokba, és többé-kevésbé már megbékéltek az
egyedüllétükkel. A kötelékfóbiának sok arca van. Ezek a
legkülönbözőbb kapcsolati formák mögé rejtőzhetnek, és az
érintettek teljesen különböző viselkedési módjaiban
nyilvánulhatnak meg. Az alapjukat képező félelmek azonban
egy közös vörös fonal mentén futnak.

Védőbeszéd a választás szabadsága mellett

Most akkor teljesen jogos a kérdés: mindenképpen tartós

kapcsolatban kell élnünk? Hiszen olyan sok érdekes dolog, téma
és ember létezik a világban, amelyekkel foglalkozhatunk,
anélkül hogy állandó kapcsolatban, házasságban vagy
családban keresnénk a boldogságot. Teljes mértékig osztom ezt
a véleményt. Az ember teljes életet – vagy legalábbis teljes
életszakaszt – élhet anélkül, hogy közben társas kapcsolatban
lenne. Egyedül élni mindenesetre nagyobb beteljesülést jelent,
mint kitartani egy boldogtalan vagy megbetegítő kapcsolat
mellett. Ugyanakkor meggyőződéssel vallom, hogy az embernek
meg kellene tartania a lelki választás szabadságát.
Ez azokra a kötelékfóbiás természetűekre is vonatkozik, akik
igen erősen szenvednek a problémájuktól, és azokra is, akik
maguk ugyan kevésbé szenvednek, a partnerük viszont annál
jobban. Egyébként pedig azokra is érvényes, akikre a
kötelékfóbiának inkább az ellentéte jellemző, vagyis akik
belekapaszkodnak a kapcsolatukba, még akkor is, ha az
megbetegíti őket, mivel meg vannak győződve arról, hogy nem
tudnak partner nélkül élni.
A kötelékfóbiások egy része előszeretettel kovácsol erényt a
szükségből, amennyiben kapcsolati stílusát vagy többnyire futó
kalandokkal megszakított szingli létét művészi életformává
emeli. Mások a kapcsolataik tekintetében valahogy mindig
továbbevickélnek, anélkül hogy komolyabban
elgondolkodnának a helyzetükön. Megint mások sokat
gondolkoznak ugyan rajta, de nem tudják kideríteni, hogy mi a
problémájuk, vagy minden változtatási kísérletükkel kudarcot
vallanak.
A kötelékfóbiások mindenesetre sok fájdalmat okoznak a
partnereiknek vagy azoknak, akik a partnereikké szeretnének
válni. A kötelékfóbia nem kizárólag az ő problémájuk –
szükségszerűen a játszótársaik problémája is. Csakhogy sokan
arra a kényelmes álláspontra helyezkednek, hogy a másik végül
is bármikor elmehet, vagyis az ő felelőssége, ha részt vesz a
színjátékban, illetőleg kitart a kapcsolat mellett. Ez az álláspont
ugyan nem teljesen elhibázott, de túlságosan kiiktatja a saját
felelősséget, és túl nagy mértékben áthárítja azt a másik félre.
A kötelékfóbiás ugyanis gyakran maga is nagy szerepet játszik
abban, hogy partnerének nehezére esik végérvényesen
elhagynia őt. Egyébként az érintett partnernek is fel kellene
tennie néhány mélyreható kérdést a saját belső indítékairól,
hogy miért nem küldi el melegebb éghajlatra a közelség elől
menekülő személyt.
Szerintem mindenkinek feltétlenül azon kell dolgoznia –
függetlenül attól, hogy kötelékfóbiás-e vagy sem –, hogy
tudatosítsa magában a belső indítékait, félelmeit,
meggyőződéseit és igényeit. Ezért minden embernek törekednie
kellene a reflexióra. A pszichológusok előszeretettel használják
a „reflexió” és a „reflektálás” szavakat, és ennek megvan a
maga oka. Ezek a kifejezések azt jelentik, hogy az ember a
gondolatait, érzéseit és indítékait tudatosítja magában, vagy
fordítva: hogy nem áltatja magát. Aki reflektáltan cselekszik, az
megfontoltan cselekszik, vagyis átgondolja, hogy mit tesz. De
nemcsak átgondolja, hanem át is érzi a cselekvését, vagyis jó
viszonyban van a saját érzéseivel és így képes pszichológiai
kapcsolatot teremteni az érzései, a gondolatai és a cselekedetei
között. Ami egyáltalán nem könnyű, hiszen az is szükséges
hozzá, hogy minden érzelmet és minden rejtett belső
meggyőződést felkutassunk, amelyek a tudat számára
közvetlenül nem hozzáférhetők. Számítógépes nyelven így
fogalmazhatnánk: fel kell ismerni az operációs rendszert a
felhasználói felszín alatt. A pszichológiában előszeretettel
használjuk a jéghegy metaforáját is. Egy jéghegynek csak a
csúcsa emelkedik ki láthatóan a tengerből. A tengerszint alatt
azonban egy hatalmas jégtömb rejtőzik. A jéghegy csúcsa a
tudatunknak, a víz alatti része pedig a tudatalattinknak a
megfelelője. Cselekvéseinket, érzéseinket és gondolkodásunkat
túlnyomórészt tudat alatt irányítjuk, és ez hatalmas potenciális
hibaforrást jelent. Az állatoktól eltérően, amelyek általában
nem ismernek tudat alatti konfliktusokat, és ezért ösztönösen
helyesen cselekszenek, az emberek ösztönös cselekvése gyakran
hibás. Vagyis mi az állatoktól eltérően nem feltétlenül tudunk
az ösztöneinkre – a tudatalattinkra – hagyatkozni. A múltunk
alapján mindannyiunkra igaz, hogy részben tudatosan, részben
tudat alatt formálódtunk, és ez egyetlen ember esetében sem
kizárólag pozitív vagy egészséges formálódást jelent.
A bennünk meglévő tudat alatti, elfojtott lényegi részek,
amelyeket én előszeretettel szoktam úgy nevezni, hogy a lélek
sötét oldalai, „sötét szellemei”, óriási hatalommal rendelkeznek.
Viszont csak ritkán mutatkoznak meg, gyakran felfedezetlenül
ott maradnak a lélek altalaján és onnan irányítják a
történéseket, anélkül hogy ennek a „gazdájuk”, vagyis az
érintett ember tudatában lenne.
A lélek „sötét szellemeinek” és a tudatalatti hatalmának akár
külön könyvet is szentelhetnék, egyébként ebben a témában is
számtalan könyv létezik már. Ezért itt most csak egy rövid
összefoglalást szeretnék adni: az előzőekben már említettem,
hogy a kötelékfóbiások többnyire nincsenek tudatában a saját
félelmeiknek, ehelyett inkább egyfajta zavaros szabadságvágyat
éreznek, amely számtalan kitérő manőverre készteti őket.
Néhányan még különféle ideológiákra is hivatkoznak, hogy ne
kelljen szembenézniük a problémájukkal. Ez akár egy egyénileg
összetákolt, személyes ideológia is lehet; például ha valaki a
lelke mélyén meg van győződve arról, hogy „ő egy egészen
különleges lény, és amíg nem találkozik olyan valakivel, aki
tökéletesen illik hozzá, addig nem megy bele semmiféle
kompromisszumba”. Vagy ha egészen egyszerűen azt gondolja,
hogy ő „mindenféle szerelmi ügyek fölött áll”. Mások már létező
világnézetekhez, filozófiákhoz, vallásokhoz vagy ezoterikus
magatartásmódokhoz nyúlnak vissza, és azokat a
kötődésfóbiáik elleplezésére használják. Így például a
buddhisták által elérni szándékozott eszményi állapot,
amelyben az ember minden kötöttségétől megszabadul, teljesen
személyre szabott búvóhelyet nyújt a kötődésfóbiások számára.
Így az ember – mindenféle reflexió nélkül és mélyebb
belátásoktól nem zavartatva – erényt kovácsolhat a szükségből.
Illendőségből azért hadd jegyezzem meg, hogy Buddhának –
akiről feltételezem, hogy reflektált személy volt, és másokkal
szemben tisztelettel és megfontoltan viselkedett – eredetileg
nyilvánvalóan nem ez volt a célja.
A kötelékfóbia sok fájdalmat okoz. Azokon a
kötelékfóbiásokon kívül, akik tényleg következetesen kerülnek
mindenféle kapcsolatot (és ők vannak a legkevesebben), vagy
azokon kívül, akiknek a játszótársai fájdalom nélkül el tudják
fogadni a feltételeiket (ami nagyon ritkán fordul elő), a legtöbb
kötelékfóbiás kapcsolatait a szenvedés és a boldogtalanság
határozza meg. Aki kapcsolatot kezd egy kötelékfóbiással, vagy
egy kötelékfóbiás után koslat, az szinte garantáltan boldogtalan
lesz.
Mivel a kötelékfóbia olyan sok szenvedést és fájdalmat okoz,
éppen azért mondom el ezt a védőbeszédet a választás
szabadsága mellett: az ember szerelmi kapcsolatban és a nélkül
is megtalálhatja a boldogságot. Mindkét létforma mellett sok érv
hozható fel. Ugyanígy nagyon sok különböző kapcsolati modell
létezik, ezek közül is szabadon lehet választani, amíg
valamennyi érintett egyetért a döntéssel. Viszont minden
embernek viselnie kellene a felelősséget a tetteiért – egy
kapcsolatban is, vagy különösen egy kapcsolatban –, és egyszer
mindenkinek döntenie kellene, ahelyett hogy a partnere vagy a
folyamatosan egymást váltó partnerei és futó kapcsolatai
kárára berendezkedne egy örök „igen is, meg nem is”
állapotban. A partnerek számára is nagyon fontos lenne, hogy
maguk jöjjenek rá a dolog nyitjára, és megértsék, miért képesek
elfogadni, hogy olyan sok fájdalmat okoznak nekik, és miért
nem tudják felbontani a kapcsolatukat.
Ahhoz azonban, hogy egyáltalán bármin is változtatni
lehessen, az embernek – érintettként vagy partnerként egyaránt
– először is fel kell ismernie a kötelékfóbia problémáját – ami
ugye gyakran nem is olyan egyszerű. Ezért a következőkben
sorra veszem a kötelékfóbia különféle megjelenési formáit, a
későbbi fejezetekben pedig azoknak a problémáit is, akik
képtelenek kilépni a kötelékfóbiás kapcsolatokból.
Természetesen nem szorítkozom majd pusztán az említett
problémák leírására és az okok megnevezésére, hanem
megoldásokat és segítséget is kínálok.

A kötelékfóbia szeret bújócskázni:

a vadász, a hercegnő és a falépítő

A következőkben be szeretném mutatni a kötelékfóbia néhány

változatát. Felvázolok egypár jellegzetes kapcsolatalakulási
folyamatot, amelyekben legalább az egyik partner
kötelékfóbiában szenved. A szakemberek egy része úgy véli,
hogy kötelékfóbiások partnerei szükségszerűen szintén
kötelékfóbiás jegyekkel bírnak, mivel egyébként nem ilyen
társat választanának maguknak. Én ezt nem így látom – de erről
a IV. részben még bővebben lesz majd szó. Mivel a kötelékfóbia
sokféle köntösben megjelenhet, ezért a következő három példa
csak egy kis válogatás, amelyből remélhetőleg te is ráérzel majd
az alapvető problémákra.
A vadász: feltétlenül meg akarlak szerezni –
amíg még nem vagy az enyém!

Peter tulajdonképpen egyáltalán nem volt Sonja esete. Egy buliban ismerkedtek
meg, kellemesen elbeszélgettek, de a lányt különösebben nem érdekelte Peter.
Két nappal később a fiatalember felhívta Sonját, és megkérdezte tőle, nincs-e
kedve elmenni vele egy bár nyitóbulijára, ahova őt külön meghívták. Sonja
nagyon izgalmasnak találta a meghívást, mivel egy menő bárról volt szó, ahol
biztosan sok ismerőssel találkozhat majd, úgyhogy rögtön igent mondott.
Kellemesen töltötték az estét. Nyilvánvaló volt, hogy Peter érdeklődik Sonja
iránt, de egyáltalán nem vált tolakodóvá. Nem ült ott egész este a szoknyája
mellett, hanem néha magára hagyta a lányt, körbejárta a társaságot, és
másokkal is szóba elegyedett. Jókedvű volt, és semmiféle kellemetlenséget nem
okozott a lánynak.
Néhány napra rá Peter meghívta Sonját vacsorázni egy divatos étterembe.
Sonja tulajdonképpen egy kissé kellemetlenül érezte magát, amikor igent
mondott, mivel nem akart csalóka reményeket ébreszteni a férfiban. Másfelől
azonban csábítónak találta a meghívást, úgyhogy újfent elfogadta. Peter ismét
flörtölni kezdett vele, Sonja pedig óvatos utalásokat tett neki azzal kapcsolatban,
hogy az érdeklődését ő inkább csak „baráti” síkon tudja viszonozni. Úgy tűnt
azonban, hogy ez egyáltalán nem zavarta Petert, aki ennek ellenére megőrizte a
jókedvét, és tovább flörtölt vele. Ettől kezdve egyre gyakrabban kereste Sonját,
hogy randit beszéljen meg vele, miközben mindig nagyon vonzó programokat
javasolt. Peter ugyanis egy Michelin-csillagos étterem konyhafőnöke volt,
rengeteg embert ismert, gyakran meghívták különféle borkóstolókra és egyéb
gasztronómiai eseményekre. Mivel sokat tudott az ételekről és a borokról,
nagyon élvezetes volt együtt vacsorázni vele. Találkozásaikat mindig különös
csillogás jellemezte, még ha a férfi munkája miatt nem is volt könnyű
megszervezni őket. Sonjának különösen imponált, hogy Peter sohasem vette
zokon, ha ő véletlenül éppen nem ért rá, és még akkor sem sértődött meg,
amikor visszautasította a közeledési kísérleteit. Ezt a lány nagyon magabiztosnak
és lazának találta. Aztán egy este Sonja nem ellenkezett többé. Megittak egy
pohár bort a lány lakásán, majd együtt töltötték az éjszakát. Sonja másnap
teljesen fel volt dobva, és furcsa melegséget érzett – egy kicsit szerelmes lett.
A következő hetekben gyakrabban találkoztak, bár azért nem napi
rendszerességgel. Sonja közben még mindig azon vívódott magában, hogy ez így
valóban a legjobb-e a számára. Minthogy Peter bizonyos tekintetben egyáltalán
 nem felelt meg az elképzeléseinek, kétségei voltak, hogy hosszú távon jó vége
lesz-e a kapcsolatuknak. Ezért aztán semmit sem mondott az esetleges közös
jövőjükről. Úgy tűnt, hogy ez Petert nem zavarta, semmilyen módon nem akarta
megkötni a lány kezét. Aztán először mentek el egy közös hétvégére egy
romantikus kisvárosba. Csodálatos napokat töltöttek együtt, és Sonja végleg
félretette a maradék kétségeit. Az együtt töltött hétvége után határozottan
érezte, hogy igazán beleszeretett Peterbe, és hogy most már egy hosszabb
kapcsolatot is el tudna képzelni vele. Ezután már Sonja kereste Petert, ő érzett
gyakrabban vágyat a férfi iránt, és ő akart gyakrabban találkozni vele. Peternek
azonban egyre kevesebb ideje volt rá: rengeteg a munka az étteremben,
mondta, esküvők, céges rendezvények – nem, az egyetlen szabad estéjén egy
borkóstolóra hivatalos, amelyen sajnos csak férfiak lesznek jelen, nagyon
sajnálja, de így alakult –, „holnap majd kereslek”. Röviden, Peter egyre ritkábban
bukkant fel, és megbízhatatlanná is vált, ami korábban egyáltalán nem volt
jellemző rá. Sonja szenvedett. Vágyakozott, szerelmes volt. Mi történt?
A barátnőivel alaposan kivesézték a problémát: erre Peter azt mondta, erre
Peter azt csinálta… erre én azt mondtam, erre én azt csináltam. Te mit gondolsz,
hiszen Peter mégiscsak szerelmes – vagy talán mégsem…? Te hogyan
értelmeznéd a következő helyzetet, tehát… és így tovább. Kétségek gyötörték, és
egy este, amikor Peternek mégiscsak volt egy kis ideje rá, kérdőre vonta a férfit.
Feltette neki a kérdést, hogy mit akar tőle, és hogyan látja a kapcsolatuk jövőjét.
Peter megpróbálta kimagyarázni magát: „Most az étterem köti le minden
időmet…, valahogy még nem állok készen rá…, a veled töltött idő mindig
csodálatos, gyakran gondolok rád, még ha nem is hívlak fel…, adj nekem még
egy kis időt…, találkozzunk továbbra is így, kötetlenül.” A beszélgetés után Sonja
teljesen összezavarodva ment haza – mit is mondott neki tulajdonképpen a
férfi? Egyfolytában azon törte a fejét, hogyan hozhatná valamiféle közös
nevezőre Peter kijelentéseit, és hogyan érthetné meg, mi játszódik le a férfi
fejében.

Mi is történt? Peter az olyan kötődéskerülők közé tartozik,

akiket én klasszikus „vadászoknak” nevezek, bár nyomatékosan
meg kell jegyeznem, ez a jelenség nem kizárólag férfiakra
jellemző. A vadászok élete tele van kapcsolatokkal és futó
kalandokkal. Néhányan közülük már túl vannak egy – vagy
akár több – házasságon. A vadászt elsősorban a vadászat maga
érdekli. A vadász a hódítás vagy a kapcsolat első tíz méterén
többnyire verhetetlen. Tipikus jellemzője, hogy elbűvölő,
közvetlen és egyáltalán nem sértődékeny. Sonjának is ez tetszett
meg annyira Peterben: a férfi sohasem sértődött meg, ha
visszautasította. A visszautasítás általában nem nagyon érdekli
a vadászokat, amíg látnak valamennyi esélyt a későbbi sikerre.
Épp ellenkezőleg, az elutasítás, amíg nem végérvényes, csak
fokozza a vadászszenvedélyüket. De egy végleges kikosarazás
sem érinti őket különösebben mélyen, hiszen „vannak még más
nők / férfiak is a világon – új játék, új szerencse”. És a vadászok
meglepően kitartók is tudnak lenni, amikor a célpontjukat
üldözik. A másik félben ezáltal az a teljesen téves benyomás
alakulhat ki, hogy a vadásznak „tényleg nagyon komolyak
lehetnek a szándékai”. Közben a körüludvarolt személy
többnyire nem látja, hogy a vadásznak gyakran nem csak egy
„vad” van a célkeresztjében, mivel a vadászok általában nagyon
jó játékosok és nagyon ügyesen csinálják, amit csinálnak. Sonja
és Peter története teljesen tipikus: a vadász mindig pontosan
akkor veszíti el az érdeklődését, amikor a vadászat befejeződött.
Ez általában akkor történik meg, amikor a vadász megérzi, hogy
az űzött személy komolyan érdeklődni kezd a kapcsolat iránt, és
azt érzi, hogy „most már biztosan elkaptalak”. Így ez a játék
akár évekig is eltarthat, például akkor, ha a körüludvarolt
személy maga is kötelékfóbiás.

A hercegnő – senki sem elég jó nekem!

 Rita és Thomas első pillantásra egymásba szerettek. Először bevásárlás közben
találkoztak – a tekintetük szinte összeforrt, amikor először egymás szemébe
néztek. Amint Rita meglátta a pénztárnál várakozó Thomast, vadul kalapáló
szívvel odalépett hozzá, és átnyújtotta a telefonszámát. Másnap este már túl is
voltak az első randevújukon, és rögtön össze is jöttek. Rita fülig szerelmes lett.
Úgy gondolta, a találkozás Thomasszal a sors akarata volt, és egészen biztos volt
benne, hogy végre megtalálta az igazit. Thomas ugyanígy gondolta. Viharos
hónapokat töltöttek együtt. Amikor azonban az első szerelmes érzések
halványulni kezdtek, Ritát egyre több dolog zavarni kezdte a férfiban. Gyakran
úgy találta, hogy rosszul öltözködik. És olyan körülményesen fejezte ki magát,
mintha nem lett volna elég intelligens ahhoz, hogy kiemelje a lényeget. Az is
irritálta, hogy mennyire függött Thomas a főnöke dicséretétől. Egyre inkább úgy
találta, hogy Thomas túl görcsös, nincs benne semmi lazaság. És mivel Rita nem
olyan ember volt, aki lakatot tesz a szájára, nem fukarkodott a Thomasra
vonatkozó kritikával. Csak így van esély rá, gondolta magában, hogy a férfi
megváltozzon.
Thomas nem nagyon védekezett, és számos dologban igazat adott Ritának.
De a lányt valahogy még ez is nagyon idegesítette. Titkon arra vágyott, hogy a
férfi gyakrabban megálljt parancsoljon neki, az sokkal férfiasabb lett volna.
Ehelyett Thomas csak bámulta a szerelmes kutyaszemével, amit Rita egyszerűen
képtelen volt elviselni. Természetesen ő is hibásnak érezte magát, végül is
Thomas egyáltalán nem bántotta őt, de közben úgy gondolta, hogy a férfinak
többet kellene foglalkoznia magával. Végül is Rita arra az eredményre jutott,
hogy számára mégsem Thomas az igazi, és valamivel magabiztosabb,
gyakorlatias férfira lenne szüksége, aki két lábbal áll a földön. Véget vetett a
kapcsolatuknak, és utána teljesen felszabadultnak érezte magát. Thomasban
azonban egy világ omlott össze. Mégis, mit csinált rosszul?

Ebben az esetben Ritának van a kötődéssel problémája. Most

jöhetnél azzal, hogy végül is mindenkivel megtörténhet, hogy
rosszul választ. Ettől Rita még nem számít szükségszerűen
kötődéskerülőnek! Jogos az ellenvetés. Mint minden
kötelékfóbiás esetében – és más emberek esetében is –, a múlt
vizsgálata a döntő. Ritával egyfolytában ez történik: a
szerelmesség heves időszakát és a partner idealizálását a
második körben a partner leértékelése és szétszedése követi.
A kötelékfóbiásoknak ez a típusa erősen narcisztikus vonásokat
mutat (a narcizmusról lásd). Én Ritát „hercegnőnek”, a férfi
párját „hercegnek” nevezném. Rita képes hevesen beleszeretni
valakibe, méghozzá előszeretettel rögtön első látásra.
Azután a szerelmes lét felhőjében lebeg, és mámoros
állapotba kerül. Amire viszont már kevésbé képes, az az, hogy
a hétköznapokat megélje a partnerével, és elviselje annak
gyengeségeit. A hétköznapok már nem „dobják fel” annyira,
egyszerre olyan unalmasak, olyan megfeneklettek. Rita
nagykanállal szeretné habzsolni az életet, amelynek minden
percben izgalmasnak kell lennie; csak semmi nyugalom!
A nyugalom a Ritához hasonló emberekben olyan érzést kelt,
mint a „halál”. A tartós kapcsolatok is így hatnak rájuk. Ennek
azonban Rita nincs tudatában, ő egyfolytában arra vágyik, hogy
megtalálja az igazit, aki egy izgalmas, feszültségekkel teli életet
nyújt neki. Egy bizonyos „csillogást” is szeretne látni maga
mellett. Nem elég, hogy csak tetszik neki a társa, a férfinak Rita
önértékelését is erősítenie kell, valamiben különlegesnek kell
lennie. A teljesen normális „fazonok” emiatt azután soha nem is
izgatták. Közben egyfolytában azon töpreng, miért van
mindenki másnak szerencséje a szerelemben, és miért mindig ő
az, aki kudarcot vall. Az első példában bemutatott Petertől
eltérően, aki egyszerűen eltűnik, és inkább kerüli a konfliktust,
Rita a társa leértékelésével teremt távolságot. Összevissza
akadékoskodik és kritizálja a férfit, hogy valamiként mégiscsak
Mr. Tökéletessé formálja. Viszont mivel Thomas szinte alig
védekezik, Rita egyre kevesebb figyelemmel és tisztelettel van
iránta. Csalódottan elfordul álmai vélt hercegétől, és már azt
figyeli, mikor jön a következő sorsszerű találkozás.

A falépítő – én döntöm el, hogy mennyire vagyunk közel és mennyire

vagyunk távol egymástól!

Ira és Lukas hat éve élnek együtt. Lukas szabadúszó grafikus, Ira egy bankban
dolgozik. Ira tulajdonképpen szívesen vállalna gyereket, de Lukas azt mondja,
hogy ő erre még nem érzi késznek magát, először is a vállalkozását kell
pénzügyileg biztos lábakra állítania – és egyébként is van még az ilyesmire egy
kis idejük. Lukasnak a hétvégéken is gyakran be kell mennie az irodába.
Számára a munka és a hétvége alig válik el egymástól. Ira ugyanakkor hétvégén
mindig szabad és hat óra körül már hétköznapokon is többnyire otthon van,
miközben Lukas nemritkán csak este kilenckor ér haza. Ira szeretne több időt
együtt tölteni Lukasszal. A lányt az egészben leginkább az zavarja, hogy Lukas,
amikor nem dolgozik, sok időt tölt sportolással, és utána szívesen elmegy a
haverjaival sörözni. Lukas másik hobbija az újságolvasás. Hétvégente, ha éppen
nincs az irodában, órákon át napilapokat, politikai magazinokat és számítógépes
szaklapokat olvas. Irának egyfolytában az az érzése, hogy neki sokkal fontosabb,
hogy együtt töltsék az idejüket, mint a férfinak. Ira gyakran egyedül érzi magát.
Mert még ha Lukas testileg ott is van vele, gondolatban mintha valahol messze
járna. Ezért a lány gyakran akkor is magányosnak érzi magát, amikor Lukas ott
van mellette. Mindeközben Ira teljesen biztos abban, hogy a férfinak nincs
senkije, és hogy ő is akarja ezt a kapcsolatot. Lukas is mindig ezt mondja, ha a
lány felveti neki a témát. Jól érzi magát ebben a kapcsolatban, állítja, csak
szüksége van bizonyos szabadságra. Ira tapasztalatból tudja, hogy semmi
értelme kényszeríteni Lukast, hogy este elmenjen vele szórakozni, ha éppen
nincs kedve hozzá. Ilyenkor Lukas csak ül ott „lekapcsolva”, és ugyan megpróbál
beszélgetni vele, de Irának ilyenkor egész este az az érzése, hogy a férfi
legszívesebben valahol máshol lenne. Azután mindig vannak olyan esték és
napok, amikor Lukas „teljesen ott” van. Ezekben a pillanatokban Ira úgy
érzi,hogy Lukas egészen közel van hozzá, ilyenkor tényleg érzi,
hogy Lukas szereti őt, amiben egyébként gyakran kételkedik. Ilyenkor mindig
elhatározza, hogy lazábban kezeli a helyzetet és akkor is bízni fog a
kapcsolatukban, amikor a férfi legközelebb ismét eltávolodik tőle. De ez
legtöbbször mégse sikerül. Lukas ugyanis néha annyira „lekapcsol”, hogy Ira
ismét a „magány szakadékába” zuhan.
Lukas is a kötődéskerülők egyik jellegzetes képviselője. Az a
megrögzött „igen is, meg nem is”, amellyel ezek az emberek a
kapcsolataikat alakítják, Lukas viselkedésében is világosan
megmutatkozik. Látszólag ugyan belement egy tartós
kapcsolatba Irával, de közben a legváltozatosabb módokon
gondoskodik arról, hogy mindig távolság alakuljon ki közöttük.
Lukas „falakat épít”, ezért ennek a típusnak akár a „falépítő”
nevet is adhatnánk. Mindeközben a kötődéskerülők körében
legkedveltebbnek számító stratégiákat alkalmazza: a munkát és
a szenvedélyesen űzött hobbikat. Egy további jellegzetes
ismertetőjegynek tekinthető Lukas zavaros időbeosztása.
A kötődéskerülőkről ugyanis általában elmondható, hogy nem
szívesen kötik le magukat. Ami nemcsak a kapcsolataikra igaz,
hanem általában az élet összes területére. Mindig szükségük
van arra az érzésre, hogy szabadon dönthetnek, és a döntésüket
bármikor megváltoztathatják. Ezért aztán az ilyenek nemritkán
a munkájukban is inkább önállóvá válnak, mivel így kevésbé
írják nekik elő, hogy mit csináljanak. Az önállóság gyakran
ahhoz is tökéletes ürügyet kínál, hogy elbújjanak a munkájuk
mögé. Egy további jelenség is teljesen világosan megmutatkozik
Ira és Lukas kapcsolatában: a hatalom a kötődéskerülő kezében
van. Kapcsolatukban egyedül és kizárólag Lukas dönt a
távolságról és a közelségről. Ő határozza meg, hogy mikor akar
közel kerülni Irához, és mikor nem. A lány kérésére képtelen
közeledni hozzá, hiába kérleli Ira, Lukas távolságot tart tőle.
Csak akkor közeledik hozzá, amikor ő akarja. A magány, amit
Ira oly gyakran érez, egyben a tehetetlen bénultság érzése is,
mivel a férfi az együttléteiket minden tekintetben megrövidíti.
Így Ira semmit sem tud kezdeni azzal a vágyával, hogy közel
szeretne lenni a férfihoz. Miközben az egészséges kapcsolatokat
a kölcsönös adok-kapok és a kompromisszumok határozzák
meg, addig a kötelékfóbiás kapcsolatokban a hatalmi
viszonyokat egyoldalúan szabályozzák. A kötelékfóbiás jelöli ki
a határokat, a partnernek pedig az a dolga, hogy boldoguljon
velük.

A vadász, a hercegnő és a falépítő – a kötelékfóbiások

közös jellemzői

Amit a „falépítő” Lukas egészen drasztikusan csinál, az végső

soron minden kötelékfóbiásra jellemző: ő jelöli ki a kapcsolat
határait. Lukashoz hasonlóan mindig a kötelékfóbiás határozza
meg például, hogy éppen van-e kedve beszélgetni, vagy inkább
elbújik egy újság vagy a munkája mögé. Vagy mint Peter, a
vadász, ő határozza meg, hogy a partnerével éppen sűrűn vagy
akár egyáltalán nem találkoznak. A hercegnő is egyoldalúan
szabályozza a hatalmi viszonyokat, amennyiben ő dönti el, hogy
vele szemben a másik „helyesen” vagy „hibásan” viselkedik-e,
és közben a kritika minden formáját megengedi magának,
beleértve a kapcsolat befejezését is, mivel a társa nem felel meg
az elképzeléseinek.
A valóságban a kötelékfóbiás embereknél a vadász, a
hercegnő és a falépítő jellegzetes viselkedési módjai keverednek
egymással. Ha például Thomas, Ritának, a hercegnőnek a
partnere, független maradt volna, továbbra is csinálta volna a
„maga dolgát”, és a maga részéről újból és újból visszaállította
volna a közöttük meglévő távolságot, akkor nagy
valószínűséggel felébresztette volna Rita vadászösztönét. Akkor
Ritának vélhetően nem lett volna oka reklamálni, és teljesen
arra összpontosított volna, hogy meghódítsa és befogja
Thomast, „álmai hercegét”. Azzal a felkiáltással, hogy „nem
valami csinos, nincs is sok közös bennünk, ráadásul tényleg van
néhány ostoba szokása, mégis megőrülök érte!”. Hányszor
hallott már az ember ilyen mondatokat! Vagy milyen gyakran
feltettük már magunkban a kérdést, hogy az adott nő vagy férfi
vajon miért emészti magát egy ilyen pasas vagy nőszemély
miatt. „Azt szeretem, amit nem kaphatok meg” – számos
kötődéskerülő tudat alatti jelszava ez. Az a partner azonban, aki
már „biztosan az övék”, gyorsan érdektelenné válik.
Valamennyi kötődéskerülőre nagyon jellemző az a
beszélgetés, ami a vadász Peter és az általa körüludvarolt Sonja
között zajlott le a kapcsolatuk jövőjéről. Azt a mondatot, hogy
„még nem állok készen rá”, szerintem a világ valamennyi
kötelékfóbiása kimondta már, a világ összes országában, a világ
összes nyelvén. A kötődéskerülők nem kötelezik el magukat!
Mindig hagynak maguknak választási lehetőségeket, és ezzel
folyamatosan áltatják a társukat. A „még nem állok készen rá”
annyiban „zseniális”, hogy két további kijelentést is magában
foglal: MOST még nem állok készen rá, DE (talán) egyszer majd
fogok?! A címzett kiválaszthatja belőle, amit hallani SZERETNE:
vagy azt az üzenetet, hogy „nem akarok állandó kapcsolatot”
(ami nagyon okos dolog lenne a részéről), vagy azt hámozza ki
belőle – amint azt a legtöbben teszik –, hogy „ebből még lehet
valami”, és harcolni kezd. A kötelékfóbiások belső
meghasonlottsága – a közelség és a kapcsolat utáni vágyakozás,
és az azzal egyidejűleg felbukkanó félelem ezektől – egészen
világosan visszatükröződik a nyelvben: ez a megrögzött „igen is,
meg nem is” lesz az, ami a (lehetséges) partnert gyakran az
őrületbe kergeti.
Ez esetben a vadász különösen veszélyesnek számít, mivel a
vadászokat a hódításért folytatott küzdelem során nehéz
megkülönböztetni a kötődésképes emberektől. Éppen a
nyakasságuk az, ami komolyságként könnyedén
félreértelmezhető. És ennek gyakran pontosan az az oka, hogy a
vadászok eleinte tényleg nagyon komolyan gondolják a dolgot.
Mint már a bevezető fejezetben is említettem, a legtöbb
kötelékfóbiás határozottan tagadja, hogy ő kötelékfóbiás lenne.
Vagyis mindenkori imádottjukkal kapcsolatban gyakran tényleg
el is hiszik, hogy ezúttal valóban megtalálták „az igazit”.
De amint a vadász úgy érzi, hogy a másik fél ténylegesen
akarja őt, egyszeriben kezdi kellemetlenül érezni magát. Mivel
ettől a pillanattól fogva már nemcsak azt érzi, hogy ő maga akar
valamit, hanem azt is, hogy a másik fél is akar valamit tőle.
A vadász ilyenkor hirtelen elvárásokkal szembesül. Az
elvárások pedig minden kötelékfóbiásra halálos méregként
hatnak. Korlátozást, szabadságelvonást és elnyomást jelentenek
számukra. Mindenekelőtt azonban annak az eshetőségét – és ez
a többségben nem tudatosul –, hogy csalódást okozhatnak
másoknak. Ezzel a könyv III. részében (Kiutak a kötelékfóbiából
az érintettek számára. Foglalkozz az elvárásoktól való
félelmeiddel, lásd) részletesen is foglalkozom majd.
A házasság és a tartós kapcsolatok

Noha a fenti példákban szereplő párok közül egyik sem volt

házas, és nem is voltak közös gyerekeik, nem szabad elfelejteni,
hogy sem a gyerekek, sem a házasság nem jelent kizáró okot a
kötelékfóbiát illetően. Különösen nehéz átlátni a kötelékfóbiát
abban az esetben, ha az érintettek kötődési problémákkal bíró
társakkal akadnak össze. Például akkor, ha egy vadász egy
olyan nővel találkozik, aki folyamatosan eltűnik előle. Egyik
kliensem tizenöt éve házas volt, és összefoglalóan úgy
jellemezte a házasságát, hogy sohasem volt képes igazán közel
kerülni a feleségéhez. Tizenöt éven át küzdött a nő szerelméért.
A férfi szerint a felesége csak azért ment hozzá, mert teherbe
esett, és így akart biztos „anyagi alapot” teremteni önmagának.
A válás után (végül a feleség volt az, aki elhagyta a férjét)
kliensem megismerkedett az akkori barátnőjével, és ezúttal
minden épp fordítva történt: a nő többet akart tőle, mint
amennyit ő kész volt nyújtani neki. Korábbi kapcsolatainak,
házasságának és az éppen aktuális kapcsolatának mélyebbre
nyúló elemzése a felszínre hozta, hogy kliensem
tulajdonképpen csak akkor tud beleszeretni valakibe és
szenvedélyt érezni iránta, ha azt az adott nő nem vagy csak
nagyon kevéssé viszonozza. Amint a kliensem valakit „biztosan
birtokolt”, rögtön elveszítette az érdeklődését iránta. A minta
hasonló volt, mint Peter (a „vadász”) és Rita (a „hercegnő”)
esetében. Minthogy azonban a kliensem családot alapított és
tizenöt éven át mégiscsak házasságban élt, mélyben megbúvó
kötődésfóbiáját nagyon nehéz volt észrevenni.
Ugyanígy az is teljesen elképzelhető, hogy Ira és a „falépítő”
Lukas még évekig együtt maradnak, majd Ira egyszer csak
teherbe esik, Lukas pedig (még ha kelletlenül is, de) feleségül
veszi. Ezzel a külső szemlélőben egy működő kapcsolat képe
alakulna ki, a kapcsolat azonban belül kifejezetten
kötelékfóbiás szerkezetű lenne. Lehetséges, hogy a maga
részéről Ira is kötelékfóbiában szenved, és Lukas csak azért
érdekli annyira, mert a férfi valójában sohasem került közel
hozzá. Ebben az esetben Ira hasonló helyzetben lenne, mint az
a kliensem, aki tizenöt éven keresztül házasságban élt.
● Segítség az érintetteknek: Az első és legfontosabb lépés az
érintettek számára az önismeret. Egyrészt annak az
felismerése, hogy az ember nagyon fél egy kapcsolattól – és
ezért minden eszközzel meg is akadályozza. Másrészt
annak a felismerése, hogy a kapcsolatoktól és a másik
ember közelségétől való félelem a valóságban a függőségtől
való óriási félelmet jelenti, amelynek a gyökerei többnyire a
korai gyermekkorba nyúlnak vissza. Aki ezeket az
összefüggéseket tudatosítja magában, az el tudja kezdeni
tudatosan is átlátni önmaga viselkedését – és ezzel leteszi a
változás alapkövét. Hogy ez az önismeret és a
kapcsolatfóbiás ember kapcsolatképes emberré történő
átalakulása milyen konkrét lépésekben valósulhat meg, azt
könyvem Kiutak a kötelékfóbiából az érintettek számára
című, III. részéből tudhatod majd meg. Nyolc lépésben
ismerheted meg kapcsolatfóbiájuk okait, miközben
hozzáférhetnek eltemetett érzéseikhez, és gyakorlati
javaslatokat is kapnak majd ahhoz, hogyan tudnak újfajta
módon viszonyulni a közelséghez, a kapcsolatokhoz és a
párkapcsolatukhoz.
● Segítség a partnernek: Meglehet, paradoxnak hangzik, de
 a kapcsolatfóbiás emberek partnereinek meg kell tanulniuk
kellő mértékben függetleníteni magukat a társuktól.
A kapcsolatfóbiások partnerei gyakran felülnek egy
tévedésnek, amit az ember csak a távolból ismer fel: a
veszteségtől való félelem nagyságában szerelmük
nagyságának jelét látják. Mivel a kapcsolat olyan drámai, a
folyamatos hullámzásból táplálkozik és egy pillanatra sem
nyugszik meg, ezért a társak gyakran arra a téves
következtetésre jutnak, hogy ez a kapcsolat és ez az adott
ember valami egészen különleges, a kapcsolatuk pedig
egészen egyedülálló. A kötelékfóbiással kialakított
kapcsolatban zajló folyamatokat és ábrándképeket csak az
fogja átlátni, aki lelkileg egyet hátralépve a kapcsolati
dráma helyett képes önmagára és az érzéseire
összpontosítani – és ennek az újonnan nyert világosságnak
a révén ismét cselekvőképessé válni. A IV. részben (lásd) 9
segítő tanácsot találsz majd azzal kapcsolatban, hogyan
tudsz partnerként egy kötődészavaros kapcsolatban
önmagadra találni, miképpen tudod áttekinthetőbbé tenni a
kapcsolatodat, és hogyan tudsz a gyakorlatban is lépéseket
tenni.

Védekező stratégiák:
menekülés, támadás és hullareflex

Kérlek, tudatosítsd magadban, hogy a kötelékfóbia valójában

félelmet jelent. És hogy ezért az érintettek viselkedése is egy
„fenyegető” kötődésre adott jellegzetes válasz. Minden ember
így viselkedik, ha fél és fenyegetésnek van kitéve: támad,
menekül vagy halottnak tetteti magát. Agyunk alapvetően csak
ezt a három módot ismeri, ha reagálnia kell egy erős
fenyegetésre. A félelemre adott válaszok heves szívdobogás,
emésztőszervi panaszok, fulladásérzés vagy erőteljes izzadás
formájában egyaránt jelentkezhetnek. Nemritkán az is
előfordul, hogy a kötelékfóbiás nem érzékeli világosan a
félelmet, helyette valami zavaros rosszullétet, erős
szabadságvágyat vagy egyszerűen csak „valamit” érez, ami
miatt a kapcsolat számára kellemetlen.
A kötelékfóbia sok esetben (de nem mindig) a gyermeki
fejlődés egy egészen korai szakaszában alakul ki, nagyjából a
csecsemő megszületése és a második életév között. Vagyis egy
olyan időszakban, amikor a gyermek egzisztenciálisan a
vonatkoztatási személy gondoskodásától és odafigyelésétől
függ. Ha ekkor nem alakul ki jó kötődés a legfontosabb
vonatkoztatási személyekhez – például az anyához vagy az
apához –, ha például nem megfelelő mértékű a gondoskodás és
az odafigyelés, akkor a csecsemőben a kötődésekbe vetett
bizalom helyett az azoktól való félelem fejlődik ki.
A kötelékfóbia egy nagyon mély és többnyire tudat alatti síkon
tehát egzisztenciális félelmet jelent, amelynek az eredete a
nagyon korai gyermekkorba nyúlik vissza. És ez az érintett
személynek szubjektív módon valóban élet-halál kérdést jelent.
Könyvem A kötelékfóbia okai című, II. részében egészen
pontosan tárgyalom majd kialakulásának okait. Előbb azonban
a következő oldalakon azokat a stratégiákat kell bemutatnom,
amelyeket a kötelékfóbiás emberek alkalmaznak a félelmeik
legyőzésére. A legtöbb érintett legalább két stratégiával
rendelkezik. Ha a partneredben vagy alkalmi
barátodban/barátnődben ráismersz egyik-másik stratégiára,
akkor élhetsz a gyanúperrel, hogy kötelékfóbiás személlyel van
dolgod. Ha valamelyik stratégiát önmagadban ismered fel,
bizonyára te is azok közé tartozol, akik nehezen alakítanak ki
tartós kapcsolatot. Ebben az esetben különösen érdemes
továbbolvasnod ezt a könyvet.

A menekülés mint védekezési stratégia

A leggyakoribb és valamennyi kötelékfóbiás által alkalmazott

stratégia a menekülés. Ha menekülésről van szó, a
kötelékfóbiások szinte végtelen számú kiutat ismernek.
A legdurvábbnak az számít, ha egyáltalán nem is kezdenek
kapcsolatot a lehetséges partnerükkel – viszonyuk megmarad
futó kalandnak, flörtnek, vagy ami még extrémebb: a távolból
imádják a kiszemeltjüket. A másik ilyen extrém menekülési
mód, ha valaki a partnere számára teljesen váratlanul és
minden előzmény nélkül vet véget egy kapcsolatnak. E két
véglet között számtalan kisebb-nagyobb menekülési mód
létezik még.

I. Menekülés, mielőtt még bármi is elkezdődne

„Valahányszor találkozunk Joe-val, ő vadul flörtölni kezd velem.

De sohasem hív randevúra. Amikor legutóbb megkérdeztem,
nem lenne-e kedve megnézni velem egy olyan filmet, amiről
már beszélgettünk is, kitérő választ adott: pillanatnyilag nem
nagyon tud előre tervezni, mondta, mivel iszonyú sok dolga
van.” (Sabrina, 27 éves)

„Most már tényleg nem tudom, hogy mit tegyek: két éve fülig
szerelmes vagyok a főnökömbe. Tudom, hogy van felesége, de
hogy boldog-e vagy sem, arról fogalmam sincs, mert nem beszél
a magánéletéről. Néha, amikor olyan furcsán néz rám, azt
gondolom, hogy ő is érez valamit irántam. De nem vagyok
biztos benne. Alig tudok másra gondolni, egyfolytában azon
töröm a fejem, hogy akkor most érez-e irántam valamit vagy
nem. Tudom, teljesen őrülten hangzik, de jobb lenne, ha
kiverném a fejemből. De minden alkalommal hevesen dobogni
kezd a szívem, amikor meglátom. Azok a férfiak viszont, akikkel
egyébként találkozom, és akik érdeklődést mutatnak irántam,
teljesen hidegen hagynak.” (Michaela, 35 éves)

„Amikor találkozom Sarah-val, mindig minden elölről kezdődik.

Egyszerűen nem tudunk elválni egymástól. Előbb vagy utóbb
mindig az ágyban kötünk ki, bár én már előre tudom, hogy
utána hetekre ismét el fog tűnni, én meg szenvedhetek megint.
De valamiért mégis azt hiszem, hogy happy end lesz a vége.
Egyszer majd nem szalad el tőlem.” (Rolf, 41 éves)

Ez a három példa olyan párokról szól, akik közül legalább az

egyik félnek kötődési problémái vannak, és „elmenekül, mielőtt
még bármi is elkezdődne”, azaz tesz róla, hogy a közöttük
meglévő szenvedély, szerelem és vágyakozás ellenére se
alakulhasson ki semmiféle kapcsolatuk. Az első példában Joe
jellegzetes közeledő-kerülő viselkedést mutat. Egyszerre
zavaros és ígéretes flörtölő viselkedést tanúsít, amint azonban
Sabrina akár csak egyetlen lépést is tesz felé, rögtön lepattintja.
Joe a „csábítani és hárítani” jelszavát követi. Még ha kettejük
között csupán flörtről van is szó, példájuk a kötelékfóbiások
meghasonlottságát mutatja: „Gyere közel hozzám, és maradj
távol tőlem!”, így hangzik a minden változat esetében találó,
kettős üzenet.
A második példában vélhetőleg Michaela küzd kötődési
problémákkal. Egy reménytelen szerelembe lovalta bele magát.
Egyfelől a főnöke nem tesz neki konkrét ajánlatot, másfelől a
férfi a főnöke, és emellett házasember. Egy tartós kapcsolat már
csak ezen feltételek miatt is teljesen valószínűtlen. Eközben
feltűnő, hogy Michaela mindig olyan férfiakkal akad össze,
akiket tulajdonképpen nem kaphat meg. Saját véleménye
szerint ő nagyon peches a szerelemben, és ezt a barátnői is így
látják. Senkinek sem tűnik fel, hogy Michaela ezeket a
lehetetlen szerelmeket végső soron saját maga hozza létre, s
ezáltal hatékonyan megvédi magát egy tartós kapcsolattól.
A távoli személy imádatának – a távkapcsolathoz hasonlóan –
az az óriási előnye, hogy az ember szabad folyást engedhet az
érzéseinek, csodálatosan szerelmes lehet és csodálatosan
vágyakozhat, anélkül azonban, hogy közben az igazi közelség
veszélyét kockáztatná. Az érintettek tudatában azonban ez
teljesen más érzésként jelenik meg, számukra semmi sem
lehetne szebb egy happy endnél, és tényleg komolyan
szenvednek is ettől a helyzettől – pontosan úgy, mint Michaela.
A harmadik példában Rolf és Sarah egy jellegzetes
kötelékfóbiás futó kalandot mutatnak be. Közel vannak
egymáshoz, mégis távol egymástól – vélhetően mindketten így
érzik. Sarah és Rolf „kapcsolata” végtelen számú változatban
létezik, és az átélt „nagy szenvedély” valamennyi elemét
tartalmazza. A szenvedélyes találkozások természetesen éppen
attól olyan szenvedélyesek, hogy semmiféle biztosíték sincs rá,
hogy lesz majd következő alkalom. Mentesek a hétköznapoktól
és a kötöttségektől, és éppen ezért olyan értékesek, mivel már
eleve eldöntött tény, hogy véget érnek. Semmi sem olyan
kívánatos, mint az, ami nem biztos számunkra. Rolf meg is
fogalmazza azt a nagyszerű-tragikus érzést („egyszerűen nem
tudunk elválni egymástól”), amit az ilyen futó kalandokba
bonyolódó emberek olyan gyakran tapasztalnak. Minden
találkozás újbóli hódítás, újbóli aggódás és reszketés (Rolf
részéről legalábbis), hogy vajon szeretheti-e „legalább még
egyszer” az életben Sarah-t.
Az olyan embereknek, akik még azt sem hagyják, hogy
egyáltalán kialakuljon a kapcsolat, közös vonásuk, hogy
reménytelen szerelmükben van valami nagyon drámai és
nagyon izgató, a közelség és a távolság egyfajta játéka, mint
például az elérhetetlen vagy házasember imádata, vagy a
belebonyolódás egy bizonytalan, futó kalandba. Milyen
unalmas érzés ezzel szemben az, ha az ember biztos lehet
benne, hogy esténként ugyanazzal a partnerrel fekszik le és
másnap vele is kel majd fel.

II. Menekülés szakítással

Ha a kötelékfóbiás számára egyszer csak túl szűk lesz a tér, és a

félelmeit más stratégiával már képtelen kezelni, akkor véget vet
a kapcsolatnak. „Vége. Ennyi volt. Befejeztük!” Itt még egyszer
ki kell emelnünk, nem szükségszerű, hogy a kötődéskerülő
tudatában legyen a saját félelmeinek – sokuknak személyes
meggyőződése, hogy csupán túlságosan korlátok közé
szorították a „személyes szabad terét” (ez a kötelékfóbiások
egyik kedvenc kifejezése), vagy hogy a partnerük mégsem az
igazi a számukra.
A kifejlett kötelékfóbia egyik ismertetőjegye, hogy a
kapcsolatnak éppen akkor vetnek véget, amikor az „jól” megy.
A partnert ennek megfelelően derült égből villámcsapásként éri
a szakítás. Ezt gyakran hatalmas kegyetlenségként éli meg.
A kötelékfóbiás éppen akkor tör ki a kapcsolatból, amikor az a
legszebb, illetve amikor kezd igazán szorossá és elkötelezetté
válni. Az ok teljesen kézenfekvő: amikor a kapcsolat jól megy
és/vagy éppen egy átmeneti állapotban van egy nagyobb
elkötelezettséggel járó viszony felé, akkor a kötelékfóbiások
egyszeriben szorongani kezdenek, ha nem éppen kimondottan
félnek. A lélek „sötét szellemei” a legmagasabb fokú
riadókészültségben vannak, és azt suttogják, sőt üvöltik a
kötelékfóbiás fülébe, hogy nem szabad elköteleznie magát –
nem vállalhat semmiféle felelősséget, szüksége van a
szabadságára, a kapcsolat így is, úgy is zátonyra fut. Talán
„előbb vagy utóbb, de mindenképpen” zátonyra fut! Minél
szorosabbá és szebbé válik egy kapcsolat, annál inkább
befészkeli magát a kötelékfóbiás lelkébe a félelem, hogy ő
valójában nem is alkalmas a kapcsolatra, és minél jobban leköti
magát és minél jobban megbízik a kapcsolatában, annál
nagyobb lesz a csalódás, a bukás, az összeomlás. „Akkor már
inkább rögtön elhúzok!” – ez a kötelékfóbiás reflexe. Mert így
legalább a kapcsolat végét ő kontrollálja. Egyébként a kontroll is
a kötelékfóbiások kedvenc szavai közé tartozik (bár ezt gyakran
nem ismerik be). Kontrollra ugyanúgy szükségük van, mint
levegőre a levegővételhez. A túl sok érzés, legyen szó a
sajátjaikról vagy a partnerük érzéseiről, azt a benyomást kelti
bennük, hogy elveszítették a kontrollt, és ezt minden
körülmények között el akarják kerülni. Az erős kontrolligény
mögött rejlő, részben tudatos, részben tudat alatti félelmüket az
okozza, hogy a partner „teljesen rájuk telepszik”, vagy ami még
rosszabb, „teljesen elnyeli” őket. Ez a félelem ugyanolyan
irracionális, mint amennyire egzisztenciális.
A kötelékfóbiásokat egy közeli kapcsolatban énjük teljes
elvesztése fenyegeti, és ez valóban olyan lenne számukra, mint
a halál. Ez az aggodalom, amely egy kapcsolatképes ember
számára teljesen elfogadhatatlan, a kötelékfóbia egyik
legmélyebben fekvő és leginkább központi okával függ össze,
nevezetesen a kötelékfóbia tudat alatti programozásával: ha azt
akarom, hogy szeressenek, akkor száz százalékig
alkalmazkodnom kell a másik fél elvárásaihoz. Vagy még
durvábban kifejezve: szerelem = alávetettség. De ha az ember
teljesen aláveti magát egy másik embernek, akkor semmi sem
marad meg belőle. Vagyis a kötelékfóbiások bizonyos
értelemben „az életükért” futnak. Azután, ha már elég messzire
rohantak, és lassan ismét levegőt kapnak, nemritkán eszükbe
jut, hogy most szabadok ugyan, de közben valahogy
magányossá is váltak. A félelmük lecsillapul – hiszen
megmenekültek –, és a félelem nagy ellenfele, a közelség utáni
vágy, újra egyre nagyobb teret nyer. Ilyenkor gyakran
elkezdődik – újabb kiadásban – ugyanaz a történet: ismét
közeledni kezdenek az elhagyott partnerükhöz, és tesznek egy
újabb kísérletet. Ezek az újabb kiadások azután ugyancsak
megismétlődhetnek, és a kapcsolatkezdetek és az elválások
egyfajta végtelen történetévé válhatnak. Nem kevesen új
kapcsolatba vagy futó kalandba menekülnek. A kötődésfóbiások
esetében ugyanis gyakran az a különleges helyzet áll elő, hogy
sem kapcsolatban, sem pedig kapcsolat nélkül nem tudnak élni.
Ennek pedig az a bennük mélyen megbúvó dilemma az oka,
hogy ugyanolyan erősen vágynak a közelségre, mint amennyire
félnek tőle. Ez a konfliktus egy örök „igen is, meg nem is”
viszonyulásba torkollik, amit ők maguk hoznak létre.
A kötelékfóbia okai című, II. részben még egyszer alaposan
körüljárom majd ezt a konfliktust és annak pszichológiai okait.

Kitör a pánik, ha valami „örök érvényűnek” tűnik: a szakítás

általi menekülésre a kapcsolat legkülönbözőbb stádiumaiban
kerülhet sor. A kötelékfóbiás személy számára minden
stádiumban van valami közös: az, hogy a kapcsolatot
„életfogytiglaninak” érzi. Az attól való félelem, hogy örökre
tömlöcbe vetve és láncra verve kell élnie, a kifejlettség fokától
függően a „kapcsolat” korai vagy késői szakaszaiban is
jelentkezhet:
● Flörtölés közben: bár még javában folyik a flörtölés, mielőtt
„befognák”, a kötelékfóbiás gyorsan eliszkol.
● Az első (második, harmadik) éjszaka után: „Mindegy,
hogyan, csak valahogy eltűnjek innen”, gondolja a
kötelékfóbiás másnap reggel és eltűnik – hosszabb időre
vagy örökre.
● A szerelmesség első szakaszában, amikor a kapcsolat kezd
 elkötelezetté válni.
● Több éve tartó kapcsolat után, amikor a partner elkezd a
tartós kapcsolattal összefüggő terveket kovácsolni
(házasság, gyerekek, közös ház).
● Az esküvő után hirtelen felbukkan a megdöbbentő
felismerés: csapdába kerültem!
● Többévnyi házasság után: egy gyermek születése, egy
házvásárlás, egy élethosszig tartó biztosítás megkötése vagy
az ötvenedik születésnap egyaránt kiválthatja. Hirtelen
felbukkan a gondolat, hogy „ha most nem lépek le, akkor
örökre itt ragadok!”.

Tömören: az „életfogytiglaniság” félelmet kelt.

III. Menekülés a közelség kerülésével

Amíg a kötelékfóbia nem fejlődött ki végletesen, és az érintett

fél még elegendő más stratégiával is rendelkezik ahhoz, hogy a
kapcsolaton belül meg tudja őrizni a megfelelő távolságot, addig
sok kötelékfóbiás sokáig képes kapcsolatban élni anélkül, hogy
véget kellene vetnie neki. Néhányuknak e stratégiák
segítségével akár még egy házasságot is sikerül túlélnie.

Menekülés munkával: A közelség adagolásának egyik

legkedveltebb stratégiája a munkába való menekülés. Ennek az
az előnye is megvan, hogy a partner számára nehezen átlátható.
Ki tudja kívülállóként teljes biztonsággal megállapítani, hogy
mekkora objektív stressz alatt áll a partnere, mennyire fontos
ténylegesen az a befejezendő vagy éppen elkezdésre váró
projekt vagy az az ügyfél?
Gyakran még maga az érintett sem látja át a munka mögé
bújás taktikáját: Jürgen szabadúszó építész, és a második
házasságában él. Egyfolytában azon siránkozik, hogy majd
belefullad a munkába. A felesége panaszkodik, hogy Jürgen
sosincs otthon – a férfi első házassága is emiatt ment tönkre. De
ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, rögtön feltűnik,
mennyire meghatározó módon hiányzik a struktúra a férfi
munkanapjaiból. Az irodában valahogy mindig sikerül teljes
káoszt és mindig újabb problémákat teremtenie önmaga
számára. Egy kissé jobban átgondolt szervezéssel nemcsak a
munkájában lenne sikeresebb, de sokkal több szabad ideje is
maradna. Jürgen azonban tudat alatt folyamatosan mozgásban
tartja a rulettgolyót, amely így sohasem esik be középre,
sohasem állapodik meg valahol. Ha több ideje lenne, akkor
felszínre kerülne a tulajdonképpeni problémája, nevezetesen
az, hogy nem szeretne több időt tölteni a feleségével, és nem
szeretné hagyni, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.
A munka révén pontosan annyi távolságot épít be a
kapcsolatukba, amennyire szüksége van ahhoz, hogy „elviselje”
a házasságot, ami nem zárja ki, hogy Jürgen szereti a feleségét,
és tulajdonképpen ő is több együtt töltött időre vágyik. De hát
éppen ez az „igen is, meg nem is” lényege.
Nagyon gyakran találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy a
kötelékfóbiások nem igazán tudják elválasztani egymástól a
szabadidőt és a munkát. Emellett – úgymond a kapcsolatzavar
egyfajta „mellékhatásaként” – nagyon rosszul terveznek. Az
elköteleződéstől való félelmük az élet más területeire is kiterjed.
Ez pedig még nagyobb leterheltséghez vezet a munkában, mint
amennyire objektíve szükség lenne. Ehhez jön még, hogy a
szabadidő és a nyaralás tervezésénél is csak kevéssé tudnak
elkötelezettséggel járó döntéseket hozni.
A nyaralás sokuk számára egyébként is félelmetes téma,
mivel a kötelékfóbiás nyaralás közben sokkal nehezebben tud
kitérni a partnere elől, mint a hétköznapokban. Egy kliensem,
aki hosszú vita után végül hajlandó volt a barátnőjével tíz
napra elutazni Franciaországba, a következőkképpen
magyarázta el nekem a helyzetet: „Olyan volt, mintha az utazás
elején vettem volna egy nagy levegőt, hogy túléljek egy
örökkévalóságnak tűnő víz alatti merülést.”

Menekülés hobbikkal: A reggeli közben újságot olvasó férfi a

kapcsolatában lusta ember mára már közmondásossá vált
klasszikus alakja. A hobbik és különféle kedvtelések remek
ürügyet kínálnak arra, hogy kimeneküljön a kapcsolatból, és
távolságot teremtsen a partnerével szemben. Ezzel
természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden
szenvedélyes hobbizenész vagy sportoló kötelékfóbiában
szenvedne. De ha a kedvtelések és a hobbik annyira az előtérbe
kerülnek, hogy egyfolytában szabotálják a párkapcsolatban a
közelséget, akkor gyanakodhatunk, hogy itt többről van szó,
mint egyszerű hobbiról.
„Hobbi” lehet az a kifejezett igény is, ha valaki másokkal akar
találkozni. Az egyik kliensem így panaszkodott: „A feleségem
egyfolytában emberek között akar lenni. Óriási ismeretségi köre
van, és képtelen megülni a fenekén. Amikor már örülni
kezdenék, hogy végre kettesben tölthetünk egy estét, sokszor
előfordul, hogy az utolsó pillanatban kiböki, hogy spontán még
meghívott egy baráti házaspárt vacsorára. Gyakran az az
érzésem, hogy a feleségem kerüli az olyan helyzeteket, amikor
kettesben lenne velem.” És ebben a kliensemnek teljesen igaza
van.
Az önkéntes tevékenységek és a kifejlett jótékonysági
hajlandóság is briliáns ürügyként szolgálhat a kapcsolat előli
menekülésre. Azt a panaszt, hogy „mindenkire van ideje, csak
éppen rám és a családra nincs”, gyakrabban lehet hallani olyan
nőktől (férfiaktól ritkábban), akiknek a férje láthatóan képtelen
nemet mondani, ha éppen segíteni kell valakinek. Csak otthon
nem nagyon lehet megtalálni.
Végső soron a gyerekek is remek ürügyet kínálhatnak az
együttlét előli kitérésre. A gyerekek egy működő kapcsolaton
belül egyébként is csökkentik a szülők zavartalan közös
együttlétének lehetőségeit. De azok a szülők is fel tudják őket
használni ürügyként, amennyiben az aktuális kapcsolatukban
távolságot szeretnének teremteni, akik egy korábbi
kapcsolatukból vagy házasságukból hozták magukkal a
gyerekeket. Vagy úgy, hogy rájuk hivatkozva makacsul
elutasítják az összeköltözés lehetőségét, vagy úgy, hogy a
gyereket az előtérbe tolva lerövidítik a kapcsolatban közösen
eltöltött időt. Találkoztam már olyan esettel is, ahol az új
partnert kvázi teljesen kirekesztették a családi életből. Hosszú
ideig még csak be sem mutatták a gyerekeknek, bár erre
semmiféle elfogadható magyarázat nem volt. Csak a kötődéstől
félő férfi partner gondolta úgy, hogy a gyerekek „még nincsenek
felkészülve a dologra”, miközben valójában ő nem állt készen
egy ekkora mértékű közelségre.

Menekülés betegségekkel: Ahogy az újságolvasó férfi, úgy a

migréntől gyötört nő is közkedvelt klisé, amiben azonban a
legtöbb kliséhez hasonlóan szintén van valamennyi igazság.
A betegségbe való menekülés, hogy kibújjunk a kötelességeink
alól – amibe a „házastársi kötelesség”, vagyis a szexualitás is
beleszámít –, jól bevált és általában tudat alatt kiválasztott
eszköz arra a célra, hogy távol tartsuk magunktól a
partnerünket. Egy barátnőm mesélte, aki távkapcsolatban él
egy – megítélésem szerint nagyon kötődészavaros – férfival,
hogy a partnere gyakran megbetegedett, amikor találkoztak
egymással. A barátnőm lázas izgalommal várta a ritka
találkozásokat, és élvezettel képzelte el magának, milyen
szenvedélyesen töltik majd el az előttük álló napokat és
éjszakákat. De alig tette be a lábát a férfi Németországba, máris
megbetegedett. Megfázott, gyomorfertőzést szedett össze vagy
fájt a foga. Az illető egy Indiában működő német cégnél
dolgozik, és az eltérő klímával, az eltérő ételekkel és a stressz
csökkenésével – vagyis a szabadidő megjelenésével –
magyarázta a Németországban bekövetkező, gyakori
egészségügyi összeomlásait. A betegségben (a „munkahelyi
túlterheltséghez” hasonlóan) az az igazán alávaló, hogy a
partnernek tulajdonképpen semmi joga nincs hozzá, hogy
szemrehányást tegyen miatta a kötelékfóbiás személynek –
hiszen az végső soron egyáltalán nem tehet róla. A barátnőm
ennek ellenére mégis mindig nagyon csalódott és
tulajdonképpen piszokul mérges is, hogy a férfi olyan gyakran
beteg lesz, amikor végre újból találkoznak. És igaza is van, ha
dühös, mivel a betegség a munkához hasonlóan a
kötelékfóbiások egyik stratégiája lehet arra, hogy elhatárolják
magukat, anélkül hogy távolságtartó viselkedésükért nekik
maguknak kellene viselniük a felelősséget. Partnereikben az
ilyen helyzetek frusztrációt és csalódottságot váltanak ki, még
sincs joguk panaszkodni, sőt egyszerűen kényszerítve érzik
magukat, hogy megértően viszonyuljanak a beteghez,
vigasztalják és segítséget nyújtsanak neki.

Menekülés hűtlenséggel: Nem ritka és a partner számára

különösen fájdalmas menekülési forma az, amikor a
kötelékfóbiás szexuális kalandokba és/vagy második
kapcsolatba menekül. Ezeket általában megpróbálja eltitkolni.
Csak az igazán hétpróbásak kezdik a kapcsolatukat azzal a
kijelentéssel, amelyet azután úgymond feltétellé is emelnek: „Én
képtelen vagyok a hűségre!” A hűtlenség különösen hatékony
stratégia arra, hogy az embernek ne kelljen ténylegesen
elköteleznie magát. A futó kaland azt a célt szolgálja, hogy
távolságot teremtsen a fő kapcsolattól. A kötődészavaros
személy ezzel bizonyítja magának, hogy érzelmileg nem függ a
partnerétől, és hogy bármikor szabadon eldöntheti, kivel bújik
ágyba. Egy érintett férfi ezt így magyarázta meg: „A hűség
számomra mindig döntés kérdése.” Számára ez azt az érzést
jelenti, hogy teljességgel a fejében dől el, hű marad-e a
partnernőjéhez vagy sem, mivel semmiféle lelki kötődésérzést
nem ismer, illetőleg ezt az érzést minden eszközzel elfojtja
magában.
A kapcsolatképes emberek ezzel szemben ismerik az elvárt
hűség érzését, amely a partnerhez való kötődés mélyebb
érzéséből táplálkozik. Kötődészavarral nem küszködő nők és
férfiak közül sokak szájából hallottam azt a mondatot, hogy „ha
szerelmes vagyok, egyáltalán semmi kedvem mással lefeküdni”.
Ez az érzelmi kötődés jelenti a különbséget azzal a teljesen a
fejben meghozott döntéssel szemben, amely a kötelékfóbiásokra
jellemző – már ha egyáltalán jellemző rájuk.
A szexuális hűtlenséggel a háttérben különösen jól
felismerhető probléma a legtöbb kötelékfóbiásra érvényes
őszintétlenség. „Becsapni, trükközni és lelécelni”, így hangzik a
kötelékfóbiások kimondatlan, és gyakran még önmaguknak
sem bevallott hármas jelszava. Amilyen kevéssé hajlamosak
felelősséget vállalni valaki másért, ugyanúgy attól is
visszariadnak, hogy felelősséget vállaljanak saját
cselekedeteikért. Minden kapcsolati ügyben konfliktuskerülők,
ami miatt gyakorlatilag nem marad más választásuk, mint az,
hogy a céljaikat manipulációval és alakoskodással próbálják
elérni.

Menekülés háromszögkapcsolatokkal: Itt az a konfliktus

számít klasszikusnak, hogy az ember „két szék között a pad alá
esik”. Például amikor egy férfi vagy egy nő a saját állítása
szerint képtelen választani két partner között. Az ilyen emberek
látszólag mindkét partnerükhöz egyformán vonzódnak, aminek
egy hosszú és valamennyi érintett számára végletesen
fájdalmas döntési szakasz lesz a következménye. Ennek a
szakasznak gyakran még csak nem is a kötődészavaros személy
vet véget, hanem valamelyik érintett partner, mivel a
kötelékfóbiás problémája éppen abban áll, hogy nem tudja
elkötelezni magát, nem tud választani. Jellegzetes történet
Hendrik esete, aki nem szeretne választani, és ezen a módon
tart távolságot a partnernőitől:

Nadja mesélt nekem a Hendrikhez fűződő kapcsolatáról. Vitorlázás közben

ismerte meg a férfit, aki kormányos volt egy hajón, amelynek a fedélzetén ő is
ott volt egy kéthetes vitorlástúrán. Nadja első pillantásra nagyon vonzónak
találta a férfit, nagyon lazának és függetlennek ismerte meg. Hendrik közölte
vele, hogy éppen szakítófélben vannak a barátnőjével. Nadja úgy gondolta, hogy
a kettejük kapcsolatának két hét után úgyis vége lesz. Mivel Hendrik éppen
szakítani készült a barátnőjével, Nadja túl problémásnak ítélte a helyzetet, és a
viszonyukat inkább a „futó nyári kaland” kategóriába igyekezett besorolni.
A nyaralás után azonban Hendrik aktivizálta magát, többször is kereste Nadját,
és érdeklődött, hogy meglátogathatná-e (Hendrik mintegy háromszáz
kilométerre lakott tőle). Nadjának ugyan voltak fenntartásai, de végül annyira
örült a férfi látszólag komoly érdeklődésének, hogy igent mondott. Az első
látogatást azután továbbiak követték, és Nadja komolyan beleszeretett a férfiba.
Hendrik azt mesélte neki, hogy szakított a barátnőjével, és éppen új lakást keres.
Egy este aztán a férfi „volt barátnője” felhívta Nadját, és arról tudakozódott,
hogy mi van kettejük között, és hogyan merészel Nadja belekavarni egy teljesen
jól működő kapcsolatba. Nadjában egy világ dőlt össze, és a másik nőben is,
amikor telefonon tovább beszélgettek egymással. A két nő – egyébiránt külön-
külön – kérdőre vonta Hendriket. Nadja így írta le a jelenetet: Hendrik sírva
fakadt; szörnyen érzi magát, magyarázta, és nagyon sajnálja a dolgot. Szereti
Nadját, folytatta, de nem akart fájdalmat okozni a barátnőjének. Mindig is
nehezére esett fájdalmat okozni másoknak. Ez a szülei válásával függ össze, akik
azt várták el tőle, hogy mindkettejükhöz hűséges legyen. Nadja Hendrik iránti
dühe részvétté és megértéssé változott. Ezután egy érzelmi hullámvasutazás
következett, melynek során Hendrik hol az egyik, hol a másik nő mellett döntött,
míg aztán Nadja már nem bírta tovább, és szakított vele. Bár Hendrik a
határozatlanságával jókora fájdalmat okozott neki, Nadja eleinte nagyon
szomorú volt a szakítás miatt, végül is a férfival átélt szenvedélyes és romantikus
pillanatok még nagyon elevenen éltek benne. És igazából nem is volt dühös rá,
végső soron Hendrik nem gazember volt, csak egy gyenge személyiség. Mivel
azonban Nadja az utolsó hónapokban csak szenvedett, ezért nem látott maga
előtt jobb megoldást, mint hogy véget vessen a kapcsolatnak. Aztán valamivel a
szakítás után, mesélte tovább Nadja, mégiscsak „baromi dühös” lett a férfira.
Ahogy lelkileg fokozatosan távolabb került tőle, úgy kezdte egyre tisztábban
látni, milyen ocsmány játékot űzött vele Hendrik. Lassan derengeni kezdett neki,
hogy a férfi bizonyára a másik nőt is ugyanilyen dumával tartotta maga mellett,
és valószínűleg mindkettejüket manipulálta. Amint az a Hendrik „aktuális
barátnőjével” folytatott telefonbeszélgetésből kiderült, Nadja jól sejtette a
dolgot. Hendriknek hazugságokkal és mindenféle trükkökkel sikerült elérnie,
hogy mindkét választási lehetőség nyitva maradjon előtte, és így ne kelljen a
 döntéseiért felelősséget vállalnia. És az egészben az volt a legrosszabb, hogy
eközben még áldozatnak is tekintette magát, aki mindkét nőt egyformán
szerette, és egyiküknek sem akart csalódást okozni! Nadja egy négyoldalas
dühös levelet írt a férfinak, amelyben pontról pontra szembesítette a
viselkedésével. Hendrik azóta egyszer sem kereste.

Menekülés szexuális önmegtartóztatással: A legerőteljesebb

eszköz a másik fél távol tartására a szexualitás megvonása.
A kötelékfóbiások hatalomigénye elsősorban ezen a területen
mutatkozik meg nagyon erősen. Emlékezzünk csak vissza a
„falépítőre”. Vele kapcsolatban leírtam azoknak a
kötelékfóbiásoknak a jellegzetes viselkedését, akik egyedül
akarnak dönteni a kapcsolat távolsággal-közelséggel összefüggő
valamennyi kérdésében. A szexuális intimitás a legnagyobb
közelség, ami két ember között kialakulhat, és a
kötelékfóbiásoknál természetszerűleg itt kerül felszínre a
legtöbb probléma. Ha a partnerhez való közelség érzése túl
nagy, akkor a távolságot a szexuális visszavonulás vagy a szex
megvonása révén szabályozzák. A fejlett kötelékfóbiával
rendelkező emberek tulajdonképpen csak jókora távolságból
képesek szexre. Például felszínes ismeretségek esetén,
amelyeket könnyen fel lehet oldani, vagy amiknél a kapcsolat
vége gyakorlatilag elkerülhetetlen. Néhány férfi úgy oldja meg
ezt a problémát, hogy (szinte) kizárólag prostituáltakhoz jár. Ott
aztán pontosan olyan feltételekkel találkoznak, amelyek a
legkevésbé fenyegetők számukra: a nő nem követel tőlük
érzelmet, a kapcsolatnak az aktus után azonnal vége, és a
fizetés révén a hatalmi és kötelmi viszonyok is világosan
szabályozva vannak („Semmivel sem tartozom neked.”)
A férfiak számára az ilyen találkozásoknál tragikus módon
elsősorban egyáltalán nem is a szex áll az előtérben, hanem a
nőhöz való közelség érzése, amit ezekben a pillanatokban
átélnek. Egy érintett kliensem mesélte: „Úgy vágytam rá, hogy
megérinthessek egy nőt. Ezért mentem a kuplerájba. Újból és
újból.” Nagyon szégyellte magát emiatt, és egyébként senki sem
tudott erről a szokásáról. Ezzel egy időben volt egy állandó
barátnője, akivel azonban egy rövid kezdeti időszakot
leszámítva nem volt szexuális kapcsolata. A munkájuk is
összekötötte őket, úgyhogy a külvilág felé a kapcsolatuk
tulajdonképpen inkább egy szoros szakmai barátságnak tűnt.
A barátnő iránt érzett lelki közelséget kliensemnek „a szex
lenullázásával” kellett szabályoznia. A testi gyengédség iránti
vágyát csak a prostituáltaknál tudta kiélni. Képtelen volt a lelki
és a testi közelséget összekapcsolni egymással.
Sok kötelékfóbiásnak már a „kapcsolat” szó hallatán is
gyöngyözni kezd a homloka. Néhányan közülük nagy hangsúlyt
fektetnek arra, hogy ne legyen állandó kapcsolatuk azzal a
nővel vagy férfival, akivel újból és újból intim viszonyba
lépnek. Bár többé-kevésbé rendszeresen találkoznak, és le is
fekszenek egymással, de legalább az egyikük nem győzi eleget
hangsúlyozni, hogy a kapcsolatuk nem számít „tartósnak”,
„nincs semmi kötelezettségük egymás iránt”, és hogy a
kapcsolatukban nincsenek „merev szabályok”.
Az olyan forró futó kalandok, mint a fenti példában Sarah és
Rolf kapcsolata, jellegzetes változatai a kötelékfóbiások
szexuális viselkedésének. A két ember között újból és újból
létrejövő szenvedélyes találkozások közti időszakban a két fél
egyáltalán nem érintkezik egymással. Ezek a találkozások
úgymond a „szenvedély szigetei”, semmiféle kapcsolati kötelék
nem köti meg őket. Éppen a találkozások pillanataiban rejlő
szenvedély és közelség teszi gyakran a szereplők számára olyan
nehézzé, hogy megszabaduljanak egy ilyen embertől. Rolf
szívesen vállalt volna több kötelezettséget és egy állandó
kapcsolatot Sarah-val, a nő azonban időről időre egészen közel
engedi magához, majd ismét messzire eltaszítja. Ez a minta
ugyanolyan jellemző a kötelékfóbiásokra, mint amennyire
elviselhetetlen azok számára, akiknek dolguk van velük. Az
engedélyezett közelség ezekben a pillanatokban őszinte és
autentikus; a példánkban ezt Rolf is így érezte. Ezért is olyan
felfoghatatlan és végletekig sértő számára az ezt követő durva
eltávolodás. De éppen a nagy közelség és szenvedély miatt,
amelyet Sarah megenged – méghozzá csak adott időpontokban
és kizárólag akkor, amikor ő ezt akarja –, Rolf nem adja fel a
reményt, hogy a nő talán mégiscsak szereti, csak hát ezt a
szerelmet e pillanatban még nem igazán tudja megosztani vele.
Abban reménykedik – mint olyan sokan az ő helyzetében –,
hogy Sarah egyszer mégiscsak eltalál majd hozzá, ha elég időt
hagy neki, megértően viseltetik iránta, és nem erőlteti a dolgot.
A mérsékelten kötelékfóbiás emberek esetében a közelség és
a távolság amplitúdója laposabb. Ők minden további nélkül
képesek fenntartani egy kapcsolatot vagy házasságot, miközben
ők is mindvégig uralják a közelséget és a távolságot, és
a félelemszint változásától függően hol elzárják, hol kinyitják a
szexcsapot. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy a
félelemnek nem feltétlenül kell felszínre törnie és tudatossá
válnia; tudat alatt is működhet. A tudatban ez akkor úgy jelenik
meg, hogy az illetőnek nincs kedve a szexhez. A kötelékfóbiás
embereknél gyakran előfordul, hogy a szexhez való kedv az első
szerelmesség időszaka után végleg alábbhagy, szinte a nullára
csökken, és ezt az állapotot később már csak ritkán szakítják
meg újabb fellángolások. Az érintett férfiak gyakran úgy vélik,
hogy most már csak a „friss hús” kelt bennük szexuális vágyat,
vagy hogy túl stresszes a munkájuk. Az érintett nők pedig
gyakran azt gondolják, hogy a szex egyébként sem olyan fontos
dolog számukra. Valójában ezekben az esetekben nemritkán
rejtett kötelékfóbiáról van szó. Itt természetesen nehéz
meghúzni a határt, amikor a vágy normális esetben is
alábbhagy; ez előbb vagy utóbb minden kapcsolatban
bekövetkezik. Nézetem szerint kötődési problémáról árulkodó
jelnek tekinthető, ha a vágy már a kapcsolat első néhány hete
vagy hónapja után drasztikusan csökken, és/vagy ha a szex már
kezdettől fogva különösen problémás dolog egy kapcsolatban.
Gyakran már a kapcsolat elején megjelenhet a vágy és a
visszautasítás egyensúlytalansága az egyik és a másik oldalon,
ami idővel sokszor, ördögi körhöz hasonlóan, csak fokozódik.
További probléma, hogy a kötelékfóbiások gyakran nem
akarják intenzíven megcsókolni a partnerüket. Egy kliensem
bevallotta, hogy még soha életében nem váltott „nyelves” csókot
egyetlen nővel sem – miközben már kétszer volt házas, és több,
évekig tartó kapcsolat volt a háta mögött. Mások ugyanazon
minta alapján adagolják a csókolózást, ahogy a közelség más
helyzeteit is kerülik – a kapcsolat fokozata és az adott
félelemérzet alapján csókolóznak többet vagy kevesebbet,
illetőleg semennyit. Sabine így írta le ezt a helyzetet: „Ha
hosszabb ideig nem találkozunk, vagy egy szörnyű veszekedés
után ismét kibékülünk egymással, Marco mindig
szenvedélyesen megcsókol. Amint azonban ismét gyakrabban
találkozunk és a kapcsolat tulajdonképpen visszazökken a
normális kerékvágásba, Marco csak akkor csókol meg, amikor
külön megkérem rá, már ha egyáltalán megcsókol. Ilyenkor azt
is észreveszem, hogy a csókolózás tulajdonképpen semmiféle
örömet nem jelent neki, és éppen csak annyit csókolózik velem,
amennyit az udvariasság megkövetel tőle.”
Igen jellegzetes távolságtartási technikának számít az is, ha
valaki a szex után elmenekül. Erre egy néhány perces, esetleg
egyórás és csak nagy nehézségek árán betartott udvariassági
szünet után még aznap vagy másnap – legkésőbb a reggeli után
– sor kerülhet. Michael így jellemezte ezt a helyzetet:
„Egyszerűen sohasem sikerült Alinával együtt töltenünk egy
nyugodt hétvégét. Egy csodálatos este és egy szenvedélyes
éjszaka után mindig el kellett mennie. Legkésőbb a reggeli után,
gyakran egyből ébredés után. Mindig volt valami dolga – valami
elmaradt munkát mindenképpen be kellett fejeznie a cégnél,
vagy az egyik barátnőjével már korábban megbeszélték, hogy
kora reggel elmennek futni, vagy valamit »nagyon sürgősen« el
kellett intéznie, amire állítólag csak hétvégén jutott ideje.
Egyszerűen képtelenség volt egy esténél és egy éjszakánál több
időt feloldódva együtt tölteni vele.”

Menekülés távkapcsolat segítségével: A távkapcsolatokba a

partnerrel szembeni távolság már „sorsszerűen” bele van
építve. Ha a szeretett személy nincs ott, akkor az ember
szenvedélyesen hiányolhatja, és minden érzelmének veszély
nélkül szabad teret engedhet. A találkozások – mivel a végük
természettől fogva adott – előre körülhatároltak, úgyhogy
teljesen ki lehet élvezni őket, anélkül hogy feltétlenül szükség
lenne a távolságtartás más stratégiáira. Ugyanakkor itt is a fóbia
mértékétől függ, hogy az illető még ezekbe a ritka
találkozásokba is beépít-e bizonyos távolságot.

Claudia így élt meg egy kapcsolatot: „Achim mellett egyfolytában az volt az
érzésem, hogy nem kapom meg, ami nekem járna. Egyébként is havonta csak
két hétvégét töltöttünk együtt, mivel Achim külföldön dolgozott, és anyagilag
nem bírtuk volna el, hogy gyakrabban találkozzunk. Én minden alkalommal
vágtam a centit, hogy mikor jön már vissza, és mindig nagyon örültem, hogy
végre viszontláthatom. De minden alkalom ugyanolyan volt: az élethez túl kevés,
a meghaláshoz túl sok. Achimnak mindig rengeteg elintéznivalója volt.
A maradék kis időben pedig meg akarta látogatni a szüleit és a barátait.
Nemritkán mind a két estét mások társaságában töltöttük. Ha megkértem, hogy
töltsön velem több időt, annak mindig veszekedés lett a vége. Aztán a szememre
vetette, hogy ráakaszkodom, és kisajátítom magamnak. Neki igenis fontosak a
barátai és a szülei, magyarázta, nem rázza le őket csak azért, mert mi együtt
vagyunk és így tovább. Végül valahogy mindig elérte, hogy megértő legyek vele.
Hiszen én eleget láthattam a családomat és a barátaimat, amikor ő nem volt ott.
Nem akartam veszekedéssel tölteni azt a kevés időt, amikor együtt voltunk,
többnyire már csak ezért is engedtem neki.”
Hogy Achim barát- és családlátogatásai mögött valójában kötődési probléma
rejlik, az csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a férfit a munkája miatt ismét
visszahelyezték abba a városba, ahol Claudia élt. „Iszonyúan boldog voltam,
amikor Achim végre visszajött. Kétévnyi távkapcsolat után azt gondoltam, most
igazán elkezdődhet a közös életünk. De amikor nekiláttunk, hogy megkeressük
az első lakásunkat, Achim egyszerre nagyon furcsa lett. Bármilyen lakást
néztünk is meg, ő mindig talált benne valami kivetnivalót. Pedig igazán szuper
lakások is voltak közöttük, de ő még a kákán is csomót keresett. Amikor a
szemébe mondtam, hogy szerintem nem is szeretne közös lakásba költözni,
hímezni-hámozni kezdett, majd végül kijelentette, hogy „valahogy még nem érzi
késznek magát a dologra, szüksége van még bizonyos szabadságra”. Korábban
még sohasem lakott együtt nővel, és szörnyen nyomasztotta a tudat, hogy
ezentúl mindig ott gubbaszt majd valaki mellette. Claudia végül nehéz szívvel
belement, hogy továbbra is külön lakjanak. Azzal vigasztalta magát, hogy így
még gyakrabban is láthatja a férfit. De kapcsolatuk egy szemernyit sem javult.
Egyre gyakrabban veszekedtek, mivel Claudia krónikussá vált érzése, hogy „nem
 kapja meg, ami neki járna”, csak intenzívebbé vált azáltal, hogy annak okát már
nem lehetett a távkapcsolatnak tulajdonítani. Csak most tűnt fel neki, amikor
Achim tényleg ott volt a közelében, hogy mennyire nem vágyik a férfi a közös
együttlétekre. Achim egyfolytában a barátaival lógott. Bár néha Claudiát is
megkérte, hogy tartson vele, ennél tovább nem ment. A lány által javasolt
kompromisszumokba pedig nem volt hajlandó belemenni. Végül aztán Achim
teljesen váratlanul, alig néhány hónappal a visszatérése után, véget vetett a
kapcsolatuknak. Döntését azzal indokolta, hogy Claudia elszívja előle a levegőt,
és teljesen kikészíti az állandó nyavalygásával.

Claudiának nem kevés időre volt szüksége ahhoz, hogy túl

tudjon lépni ezen a szerelmen. Mivel folyamatos
vágyakozásban – vagyis Achim közelségének hiányától
szenvedve – élt, és sohasem „lakott jól”, ahogy ő maga
fogalmazott, a szerelmességnek és a szenvedélynek nem volt
alkalma lecsillapodni benne. A szerelem érzése az állandó
távolság miatt sohasem alakult át a bizalmas összetartozás
nyugodt érzésévé. Ez egyébként a kötelékfóbiás kapcsolatok
egyik alattomos kísérőjelensége: mivel a kötelékfóbiások
ténylegesen sohasem lépnek be egy kapcsolatba, a kialakult
állapot a partner vágyakozását hihetetlenül fel tudja fokozni.
Olyan ez, mintha mindig csak előételt szolgálnának fel, a
főfogás azonban elmaradna. Az ember kap egy kicsit enni, de
sohasem „lakik jól”. Ez pedig állandó vágyakozást kelt, a
partner mindig többet akar, és mindig szereleméhes marad. Ez
az egyik leglényegesebb oka annak, hogy a partnerek olyan
nehezen tudnak elszakadni egy ilyen kapcsolattól: a
szerelmesség tartós érzése párosul a reménnyel, hogy egyszer
majd mégiscsak jóllakhat az ember – ez pedig olyan keveréket
alkot, amiből függőség alakulhat ki.
Menekülés a beszélgetés kerülésével: A kötelékfóbiások
általában nehezen tudnak beszélni az érzéseikről és a
kapcsolatukról. Ez a jelenség különösen a kötelékfóbiás
férfiakra jellemző, mivel a nők természetükből adódóan
könnyebben beszélnek ilyesmiről. De azért a kötelékfóbiás
nőknek is nehezükre esik bensőséges beszélgetést folytatni a
partnerükkel.
A megrögzött „igen is, meg nem is”, amellyel a
kötelékfóbiások a kapcsolataikat alakítják, a partnerekkel
folytatott beszélgetéseikben is megmutatkozik. Szinte mindig a
partner kezdeményezi a beszélgetést, nagyon ritka, hogy ezt
maga a kötelékfóbiás tenné. Ő ugyanis retteg az ilyen
helyzetektől, hiszen azok vélhetően konfliktusokkal járnak, és
egyébként is nagyon veszélyesek, hiszen a másik világos
állásfoglalást vár tőlük, és azt lehetőség szerint minden
kötelékfóbiás el akarja kerülni. Mivel a kötelékfóbiások nem
nagyon tudnak megbízni a partnerükben, így alapvetően
őszintén beszélni is csak nehezen képesek velük. Ehhez jön
még, hogy gyakran ők maguk sem tudják, hogy mit akarnak.
Mivel nem igazán tudnak dönteni, és nem akarják magukat
ténylegesen elkötelezni, ezért az ő esetükben nemcsak a külső,
hanem a belső világosság is hiányzik. Többnyire nagyon rossz
önismerettel rendelkeznek, és nincsen kapcsolatuk a saját
érzéseikkel és félelmeikkel. Ezeket legtöbbször az elfojtás vastag
szőnyege takarja. A kötelékfóbiás tudat alatt sejti is, hogy az
lenne a legjobb, ha ott is maradnának. Sokan közülük
egyenesen rettegnek attól, hogy igazán megismerjék
önmagukat. A velük folytatott személyes beszélgetés ezért
szinte mindig kifejezetten frusztrálja a partnert. Amúgy
többféle beszélgetéskerülő létezik. Először is ott van a
legdurvább beszélgetésbojkottáló, akit korábban „falépítő”
néven mutattam be. Ha valaki beszélgetést szeretne
kezdeményezni egy ilyen személlyel, rögtön falakba ütközik.
A „falépítők” teljesen bezárkóznak. Semmit sem lehet kezdeni
velük – olyanok, mintha jéggé fagytak volna. Egy barátnőm
egyszer elmesélte, hogy a barátja „kőszoborrá” dermed, ha
személyes jellegű beszélgetést szeretne folytatni vele.
Egyszerűen nem válaszol neki, ehelyett álarcszerű, elutasító
képet vág, és teljesen magába fordul. Egyik kliensem a férje
hasonló viselkedését úgy jellemezte, hogy „visszavonul a
csigaházába”. Szélsőséges, de különösen a férfiak körében
egyáltalán nem ritka formája ez a beszélgetés bojkottálásának,
a párkapcsolatról folytatott bármiféle eszmecserét lehetetlenné
tesz. Ez a passzív agresszió, vagyis a hideg düh (amely éppen
ellentéte a forró dühnek, lásd még) egyik szélsőséges
megnyilatkozási módja. Ez az agresszió nem jelenik meg
nyíltan, hanem a beszélgetés elszabotálásába torkollik. Aminek
aztán az a következménye, hogy az ember egy lépéssel sem jut
előbbre, semmit sem sikerül tisztázni, semmit sem sikerül
kijavítani, és mindenekelőtt semmivel sem sikerül közelebb
kerülni egymáshoz. A partnernek pedig, mint oly sokszor, most
sem marad más választása, mint elfogadni ezt a viselkedést és a
kapcsolat elégtelen jellegét, vagy véget vetni a kapcsolatnak.
A kötelékfóbiások radikálisan kompromisszumképtelenek.
A partner alkalmazkodhat hozzájuk – vagy lemondhat a
kapcsolatról.
A beszélgetéskerülő másik típusa első pillantásra
beszélgetésbe bocsátkozik ugyan, hetet-havat összehord, de ha
valaki megkérdezi, hogy akkor tulajdonképpen most mit is
mondott, arra már nagyon nehéz komoly választ kapni tőle.
A megrögzött „igen is, meg nem is” választ úgy is le lehetne
fordítani, hogy „igen, de…”. „Igen, szívesen együtt vagyok veled,
de nagyobb szabadságra van szükségem.” „Igen, természetesen
fontos vagy nekem, de tudod, mennyire komolyan veszem a
munkámat.” „Igen, persze, mindenben teljesen igazad van, de
biztos vagyok benne, hogy változtatni tudok a dolgokon.” „Azt
akarom, hogy a lehető legközelebb legyél hozzám, de tudod,
milyen kevés időm van.” „Természetesen én is szeretnék
gyerekeket, de pillanatnyilag más dolgok fontosabbak
számomra.” Vagy a felülmúlhatatlan klasszikus: „Szeretlek, de
nem akarok állandó kapcsolatot!” Ha az ember indoklást is
szeretne hallani ezekhez az ellentmondásos kijelentésekhez,
akkor a beszélgetés többnyire megfeneklik. Ilyenkor hosszas
hímezés-hámozás és csűrés-csavarás kezdődik, és egy ilyen
„tisztázó” beszélgetés végére a partner többnyire csak még
jobban összezavarodik. A kötelékfóbiások a ködösítés
nagymesterei. Nem tudják, hogy mit éreznek, és azt sem tudják,
hogy mit akarnak, de a hátsó kijáratokat nyitva kell tartaniuk.
Igazából nem akarnak igent mondani, de azt sem szeretnék
megkockáztatni, hogy a partnerük elhagyja őket. Vagy éppen be
szeretnék fejezni a kapcsolatot, de nincs hozzá elég bátorságuk,
hogy vállalják érte a felelősséget, ezért megpróbálják valahogy
a partnerüket rávenni, hogy szakítson velük. Néha éppen ez a
célja zavaros magyarázkodásuknak. Végső soron mindig
ugyanaz a probléma: AZ EMBER NEM TUDJA, HÁNYADÁN ÁLL VELÜK!
Minél inkább magához próbál kötni valaki egy kötelékfóbiást,
az annál jobban kapálódzik és annál inkább szabadulni akar a
kapcsolatból. Szinte kilátástalan küzdelemre kell számítani, ha
az ember ki akar csikarni belőle egy egyértelmű kijelentést. És
ha sikerül is, az egy negatív kijelentés lesz, minthogy a
kötelékfóbiás a sarokba szorítva érzi magát. Kétes helyzetekben
egy egyértelmű „nemet” sokkal könnyebben kimond, mint egy
egyértelmű „igent”. Ezt egyébként a partnere is sejti, ezért
nagyon óvatosan bánik a kötelékfóbiással. Egyesek már
napokkal korábban és egész pontosan átgondolják, hogyan,
mikor és milyen szavakkal vetnek, vethetnének fel, illetve
kellene felvetniük egy problémát… Vagy ők maguk is
elkezdenek rébuszokban beszélni. Hozzáidomulnak a
partnerük neurózisához, attól félve, hogy máskülönben
elijesztik őket.

Menekülés eltűnéssel: A kötelékfóbiások általános

ismertetőjelének tekinthető, hogy egyszerűen nincsenek jelen.
Főleg akkor, amikor szükség van rájuk. A probléma gyakran
már abban megmutatkozik, hogy csak nehezen lehet elérni őket
– a mobiltelefonjuk ki van kapcsolva, vagy az autóban maradt.
Vagy felhívja őket az ember, és azt hallja, hogy „mindjárt
visszahívlak”. A „mindjárt” pedig azt jelenti, hogy órákkal
később, másnap vagy éppen sohanapján. A legtöbb
kötelékfóbiás hihetetlen tehetségről tesz tanúbizonyságot, ha
eltűnésről van szó, és csak ritkán fogy ki a magyarázatokból.
Találóan így is fogalmazhatnánk: ha valaki rájuk szeretne
támaszkodni, akkor előbb nem árt körülnéznie, hogy egyáltalán
ott vannak-e még. A kötelékfóbiás megragadhatatlansága
nemcsak a beszélgetésben, hanem a jelenlét hiányában is
észlelhető. Az ilyesmi akkor is gyakran előfordul, amikor a
kötelékfóbiásnak ünnepségeken, ünnepélyeken vagy
vendégségben kellene támogatnia a partnerét. Az előbbiekben
leírt stratégiák segítségével gondoskodik róla, hogy tényleg
időzavarba kerüljön, ami miatt egyszerűen nem lesz ott. Vagy
késve érkezik meg. Ez is egyfajta trükk, hogy ne kelljen
ténylegesen színt vallania a kapcsolatban. A kötelékfóbiás
tulajdonképpen azért hiányzik a partnere mellől, mert lelkileg
valóban nincs is mellette. Mindig megpróbál ellógni mellőle,
amikor csak lehet. Főként a családi ünnepekkel szemben érez a
lelke mélyén egyfajta csökönyös ellenállást. Egyrészt a saját
családjában szerzett rossz tapasztalatai miatt, másrészt azért,
mert nem akar a családhoz tartozni – az ugyanis már-már
felérne egy házassági ígérettel. Nem, ő a jelenlétét többnyire
patikamérlegen méri ki: éppen annyit ad magából, hogy a
partnerét ne bosszantsa fel túlságosan, mert az ugyebár
kellemetlen konfliktust vonna maga után, de túl sokat sem ad
magából, nehogy abból a partnere vagy a külvilág téves
következtetéseket vonhasson le.
Még kellemetlenebb, ha az ember egy kötelékfóbiás
segítségére van utalva. Az ugyanis szépen megígér bármit, ha
kell. De amikor elérkezik a tényleges segítségnyújtás ideje, „egy
pár euróval mindig kevesebb van nála, néhány utcával mindig
odébb van, néhány órával mindig később jön”.
A kötelékfóbiások meglehetősen „feledékenyek”, ha egy
ígéretről vagy egy vállalt feladat teljesítéséről van szó. „Annyira,
de annyira sajnálom, bocsánat, teljesen kiment a fejemből!”,
hangzik a kedvenc mentegetőzésük.
Léteznek olyan kötelékfóbiások is, akiket egyáltalán nem
feszélyez, hogy nem hajlandók segíteni másoknak. Egy barátom
valóban kénytelen volt végighallgatni, ahogy akkori nagy
szerelme egy elszalasztott segítségnyújtás után a következő
magyarázattal állt elő: „Tudod, ha már tegnap idejöttem volna,
amikor te rosszul érezted magad, akkor talán most újra meg
újra rosszul éreznéd magad. Az én felelősségem egyértelműen
jelezni neked, hogy nem leszek ott melletted, ha rosszul érzed
magad.” A jelenlét hiányában különösen fájdalmasan
mutatkozik meg a partner számára a kötelékfóbiás vonakodása
a felelősségvállalástól és attól, hogy ott legyen a partnere
mellett, amikor annak szüksége van rá.

Menekülés a romantikus gesztusok elhagyásával:

A kötelékfóbiások további ismertetőjele a romantikus gesztusok
és tettek elhagyása. Ők igencsak takarékosan bánnak a
figyelmességgel: nincs virág, nincs kis szerelmes levél,
nincsenek apró ajándékok, nincs kézen fogva andalgás, nincs
gyertyafényes vacsora. Az intimitás és a szerelem finom kis
kifejezésmódjait csak rendkívül ritkán és nagyon kelletlenül
alkalmazzák. Komoly problémáik vannak az elköteleződéssel.
Az apró figyelmességek formájában megjelenő finom
közeledések hamar olyan érzést keltenek bennük, mintha
feladnának magukból egy darabot. Az elvárások zavart kezelése
ezúttal is meghatározó szerepet játszik. A kötelékfóbiást
egyrészt idegesíti, hogy meg kell felelnie a partnere
elvárásainak, és például emiatt virágot kell vinnie magával,
mivel a partnere ezt várja el tőle. Másfelől azonban a partner az
ilyen gesztusok láttán még magasabb igényeket fogalmazhat
meg, „még többet” akarhat tőle, és az ilyesfajta igényeknek a
kötelékfóbiás még a felbukkanásuk előtt elejét akarja venni.
Itt is nagyon jellemző a kötelékfóbiás nyilvános viselkedése.
Ő nem szívesen vállalja fel a kapcsolatát. A partikon
nagyszerűen meg lehet figyelni, mennyire kerüli a testi
érintkezést a partnerével. Nem fogja meg a kezét, nem karolja
át. Ha a partnere kezdeményezi a testi kontaktust, akkor a
kötelékfóbiás egy darabig némán tűri azt, de éppen csak addig,
hogy megőrizze a többi vendég előtt a méltóságát, majd az első
adandó alkalommal visszaállítja a korábbi fizikai távolságot.
A kötelékfóbiás a kizárólagos kettesben lét minden
demonstratív megjelenési formájától irtózik. Igaz, ez a
kapcsolat elején még nem lehet nyilvánvaló. Egy új szerelem
első tíz méterén még az is előfordulhat, hogy a vonzalma
nyilvános kimutatására ragadtatja magát, ebben a fázisban
talán még azt is gondolja, hogy ezúttal tényleg megtalálta az
igazit. De amint a régi problémája újból a felszínre tör, a
kötelékfóbiás rögtön visszavonulót fúj.

A támadás mint védekezési stratégia

A menekülésen mint a közelséggel szembeni védekezésen kívül

a támadás is lehetőséget jelent a távolságteremtésre. Itt most
lényegében a verbális támadásokról szeretnék beszélni, bár az
agresszió körébe természetesen a fizikai agresszió is
beletartozik. Utóbbit azonban itt most nem tárgyalom. Azok a
támadások, amelyekről itt szólnom kell, kis szurkapiszkák,
„cikiző” megjegyzések vagy akár nyílt veszekedések képében
jelennek meg. A szükségszerű veszekedésektől eltérően,
amelyek egy-egy vita közben nagyon is kirobbanhatnak, a
közelség elhárítására irányuló támadásokat romboló indíték
motiválja. A nem kötelékfóbiás kapcsolatokban kialakuló
vitákkal szemben, amelyeknek rendszerint azt a célt kellene
szolgálniuk, hogy jobbá tegyék a kapcsolatot, a támadásnak ez
esetben az az indítéka, hogy a kötelékfóbiás távolságot
teremtsen a partnerével szemben. E mögött akár az a tudatos
vagy tudat alatti indíték is megbújhat, hogy olyan messzire
akarja űzni maga mellől a partnerét, hogy az véget vessen a
kapcsolatnak. Alapvetően tudatában kell lennünk annak, hogy a
partner, illetőleg az a személy, aki szívesen partnerré válna,
agressziót vált ki a kötelékfóbiásból. Ő fenyegetve érzi magát a
partner vele szemben támasztott (feltételezett) elvárásai miatt.
Ez a fenyegetés pedig rendszerint agresszióban nyilvánul meg.
Ehhez jön még, hogy a kötelékfóbiásban már eleve van egy
jókora adag agresszió, amelyet a gyermekkorából hozott
magával. A kötelékfóbiások kivétel nélkül hatalmas düh- és
dackészletekkel rendelkeznek. Ezt a dühöt az aktuális kapcsolat
csupán mozgósítja, de ennek a dühnek nem maga az aktuális
kapcsolat az oka, az csupán a kiváltója. A kötelékfóbiás
agressziójának az oka mélyebben húzódik, azokban a
mélységesen elbizonytalanító tapasztalatokban, amelyeket a
kötelékfóbiás kisgyermekként a fő vonatkoztatási személlyel,
illetve személyekkel kapcsolatban szerzett. Ez az érintettben
azonban többnyire nem tudatosul. Ehelyett átviszi, rávetíti
gyermekkori tapasztalatait a jelenlegi kapcsolatára. Amint azt
már többször említettem, a kötelékfóbia okait a későbbi
fejezetekben világítom majd meg. De előbb még vegyük sorra a
hatásait.

Aktív és passzív agresszió: Pszichológiai szempontból

különbséget lehet tenni aktív és passzív agresszió között. Aktív
agresszió alatt azt az agressziót értjük, amelyet a kívülállók is
egyértelműen agresszióként érzékelnek. Vagyis ez nyíltan
kiadott düh, legyen szó verbális támadásokról, sértésekről,
veszekedésekről vagy akár testi erőszakról. Akár „forró
dühnek” is nevezhetnénk. A passzív agresszió ezzel szemben
nem mutatkozik meg nyíltan, hanem elrejtőzik, ez az
úgynevezett „hideg düh”. A passzív agresszió kategóriájába
sorolhatók a már leírt menekülési módok. A „falépítés” szó
találóan írja le a passzív agresszió lényegét. A kötelékfóbiások
„félelmükben harapnak”. Egyébként ez a fogalom kissé még
meg is szépíti azt a hatalmas agressziót, amelyet a
kötelékfóbiások magukban hordoznak, és amely rejtetten-
passzívan vagy nyíltan-agresszívan tör a felszínre. A passzív
agresszió viszont mindig a hátsó kijáraton át keresi a kiutat, és
az ilyen agressziót maguk a kötelékfóbiás személyek gyakran
nem is tartják agressziónak. Számukra ebből az a
következmény és az az előny adódik, hogy – a menekülő
kötelékfóbiásokhoz hasonlóan – nem kell felelősséget vállalniuk
a tetteikért.

Veszekedés kezdeményezése: A passzív agresszió mellett a

kötelékfóbiások az aktív agresszió technikájával is képesek
távolságot teremteni. Az agresszió mindig akkor tör elő belőlük,
amikor a partnerük valamilyen formában túl közel kerül
hozzájuk. Egy nem kötelékfóbiás ember normál esetben el sem
tudja képzelni, milyen kevés elég ahhoz, hogy valaki túl közel
kerüljön egy kötelékfóbiáshoz. Gyakran már annyi is elég, ha
egyszerűen a közelében vagyunk. Vagy csak felhívjuk.
A probléma abból adódik, hogy az ember nem tud nem túl közel
kerülni a kötelékfóbiáshoz. Teljesen mindegy, mennyire
visszafogottan viselkedik valaki, ha kapcsolatot akar kialakítani
egy ilyen személlyel, valahogy mindenképpen túl közel kerül
majd hozzá. Michael példája világosan megmutatja, hogyan
tartanak távolságot a kötelékfóbiások – a passzív és az aktív
agresszió egyfajta keverékét használva – a másik féllel
szemben, és hogy jellemzően hogyan reagálnak erre a
partnereik:

A 46 éves Michael független bútorkereskedő és tulajdonképpen meggyőződéses

szingli. Ez ugyanakkor nem akadályozza meg abban, hogy újabb és újabb futó
kalandokba bonyolódjon, sőt néha maga is kapcsolatot kezdeményezzen. Mint
már említettem, a legtöbb kötelékfóbiás sem kapcsolatban, sem kapcsolat
nélkül nem tud élni. Michael azon kötelékfóbiások közé tartozik, akik az
agressziójukat nyíltan kiadják magukból, miközben a passzív agresszió
stratégiájával is rendelkezik, ami az ő esetében a közvetlenség teljes hiányában
és a végletes megbízhatatlanságban jut kifejezésre. Gyakran előfordul, hogy
nem jelentkezik, annak ellenére sem, hogy határozottan megígérte, továbbá
képtelen elmenni az előre megbeszélt randevúkra („Kérlek, csak spontán módon
találkozzunk!”); mindezek a tulajdonságai ráadásul durva dühkitörésekkel
párosulnak. Ha mindenkori barátnője túl közel kerül hozzá, amihez – mint azt
már említettem –nem kell túl sokat tennie, Michael rögtön „dühbe jön”. Ehhez
tulajdonképpen annyi is elég, ha a barátnő egy alkalmatlan pillanatban bukkan
fel Michael üzletében, ugyanakkor a férfi számára lényegében minden pillanat
alkalmatlan. Az egyetlen kivétel, ha a barátnő olyan sokáig nem mutatkozik,
hogy Michael már attól tart, a legutóbb végleg túlfeszítette a húrt, és a nő többé
már felé sem néz.
Michael ugyanis tisztában van a problémájával, legalábbis nagy vonalakban,
de ezzel együtt is képtelen úrrá lenni rajta. Szinte képtelen irányítani a dühét. Ha
az aktuális barátnője vagy futó kapcsolata belép az üzletbe, ő pedig éppen
„távolsági” üzemmódban van, akkor szinte minden zavarja a nőben. Meg kell
jegyeznünk, hogy Michael kiváló érzékkel találja meg a másik fél gyenge pontjait
– teljesen mindegy, hogy éppen kiről van szó. Ha azonban Judithról van szó,
akivel néhány hónapja alkalmanként le szokott feküdni, akkor Michael
szemében a nő gyengéi rögtön hatalmassá nőnek, amint a puszta jelenlétével
bosszantani kezdi. Tehát Judith belép Michael üzletébe: Michael éppen az egyik
ügyfelével beszélget, és a társalgást végletesen elnyújtja (passzív agresszió: a
másikat egy időre semmibe venni). Miután az ügyfél végre távozik az üzletből,
 Michael üdvözli Judithot, miközben testileg távolságot tart tőle: „Szia, Judith,
hogy vagy? Elég nyúzottnak tűnsz, tegnap megint buliztál?” Miután Judith
nemmel válaszol, Michael folytatja: előző nap találkozott valami ismerőssel, és a
beszélgetésük során Judith is szóba került, „mivel az utóbbi időben olyan
nyúzottnak nézel ki”. Judith megpróbál védekezni, és azt válaszolja: „Talán azért
nézek ki olyan nyúzottnak, mert szemét vagy velem.” Ezt a megjegyzést azonban
Michael elengedi a füle mellett, és így folytatja: „Tudod, Judith, tényleg aggódom
miattad. Csak gyorsételeket eszel, magasról teszel a táplálkozásodra, és azt a
szaros cigit is tényleg le kellene már tenned. Teljesen tönkreteszi a bőrödet.
Nem, tényleg aggódom miattad. Már megint olyan nyúzottnak tűnsz. Ne áltasd
magad, alapvetően elégedetlen vagy a helyzeteddel, és ahelyett, hogy végre
belátnád, mindig rossz férfiakkal kezdesz – miközben Michael saját magát
természetesen nem számítja a rossz férfiak közé – és alapvetően változtatnál
valamit a helyzeteden, túl sokat cigarettázol, literszámra vedeled a kávét és szar
kajákkal tömöd magad. Ebből egyszer még nagy baj lesz. Tényleg komolyan
aggódom, hogy teljesen kicsinálod magad.” Judith, aki most Michael szavaitól
szükségszerűen maga is „dühbe jött”, ellentámadásba megy át, és a férfi
szemére veti, hogy inkább a saját dolgaival kellene foglalkoznia, hiszen
egyfolytában anyagi problémái vannak. Michaelhez képest, folytatja Judith, ő
nagyon is kézben tartja az életét. „Ne beszélj már marhaságokat! Tegnap megint
kétezer eurós forgalmat csináltam. Tudod, én nem elégszem meg egy olyan
szürke alkalmazotti léttel, mint te, ami megint csak annak a jele, hogy félsz a
saját kezedbe venni az életedet” – és így tovább.

Michael nem igazán kedves monológját nem szeretném itt

hosszabban tovább folytatni: néhány perc után Judithnak elege
lesz az egészből, dühösen és csalódottan távozik Michael
üzletéből – de az életéből még nem, ahhoz még szükség lesz
néhány menetre. Michael viselkedése attól lesz igazán aljas,
hogy a férfi kiszimatolja a másik fél gyenge pontjait, mint
valami „kopó”. Judithnak mostanában tényleg nem túl hamvas
a bőre, valóban túl sokat is dohányzik, és az étkezésére sem
nagyon figyel oda. Abban a megjegyzésben is van némi igazság,
hogy a nő a múltban mindig a rossz férfiakat szúrta ki
magának, és a munkájában nagyon fontosnak tartja a
biztonságot. De ezek tulajdonképpen meglehetősen hétköznapi
gyengeségek; voltaképpen mindenkinek vannak ilyen és ehhez
hasonló gyenge pontjai. Michaelnek azonban mindig sikerül a
másik szemében talált szálkából egész erdőt csinálnia.
Mérhetetlenül eltúlozza a dolgokat. Mivel azonban az ő
állítólagos aggodalmai – ezt a megfogalmazást gyakran
használja, hogy leplezze vele az agresszióját – mégsem teljesen
légből kapottak, ezért pontosan telibe is találják Judit gyenge
pontjait, amitől a nő mindig iszonyúan elbizonytalanodik. És
Judith még nem látja át, hogy Michael minden nővel így bánik.
Minden embernek megvannak a maga gyenge pontjai, és
Michael nem csinál mást, mint hogy az érintett nyakába zúdítja
a gyengeségeit, hogy ily módon „oldja meg” a maga kötődési
problémáit: agressziójával szabályozza a közelséget és a
távolságot.
Judith ezzel szemben túlságosan is magára veszi a férfi bíráló
megjegyzéseit, és egyre inkább veszít a magabiztosságából. És
minél gyengébbnek érzi magát, annál inkább kialakul benne az
igény, hogy megfeleljen Michaelnek – hogy kivívja a
jóváhagyását. Mivel azonban Michael nem mindig „dühös”,
hanem kifejezetten kedves és figyelmes is tud lenni, ezért Judith
számára a közelségnek (amikor Michael közelségre vágyik) és a
durva visszautasításnak (amikor Michaelnek távolságra van
szüksége) egy nagyon egészségtelen kapcsolati mintázata alakul
ki. Ahelyett, hogy Judith észrevenné, hogy a probléma Michael
készülékében van, úgy gondolja, hogy egyszerűen „jobbnak”
kellene lennie, és akkor a férfi is másként viselkedik majd vele.
Ezzel besétált a személyes ego-sértettség csapdájába, amelyre
később (lásd IV. rész, A kötelékfóbiások partnerei. Kiutak a
függőségből) még részletesen ki fogok térni.
A kötelékfóbiásoknak jó érzékük van ahhoz, hogy
veszekedéssel vagy sértő megjegyzésekkel tönkretegyenek egy
harmonikus helyzetet. A távolságteremtés a másik felet gyakran
derült égből villámcsapásként éri. Marion a következőket
mesélte: „Haralddal még csak néhány napja jártunk együtt,
amikor meghívtam magamhoz vacsorára. Szépen
megterítettem, gyertyát gyújtottam, feltettem egy romantikus
lemezt és így tovább. Erre Harald hirtelen fagyos hangon
bejelentette: »Nem bírom ezt a romantikus maszlagot.
Bekapcsolom a rádiót, meghallgatom a híreket.« Aztán elővett
egy újságot, és leült olvasni. Én akkor még az utolsó simításokat
végeztem. Teljesen kiakadtam a viselkedésén – hiszen alig
néhány napja jártunk együtt –, és megkérdeztem tőle, hogy
akkor ő most tényleg újságot akar olvasni? Erre Harald az
előbbi fagyos hangon azt válaszolta, hogy »Marion, nekem még
soha senki sem írta elő, mikor olvashatok újságot és mikor
nem!« Mire én ott helyben elsírtam magam, pedig amúgy nem
vagyok egy bőgőmasina. De ez a távolságteremtés olyan durva
és olyan váratlan volt. Az este végül azért jól sikerült, mivel
Harald nem sokkal később mégiscsak összeszedte magát.
Egyébként ez csak a jéghegy csúcsa volt. Én sokáig – túl sokáig –
harcoltam a kapcsolatunkért, ami végül Harald
kötődésképtelensége miatt zátonyra futott.”
A túlzásba vitt harmónia azért jelent problémát a
kötelékfóbiások számára, mert ők az ilyen állapotokat úgy
tekintik, hogy azok „túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek”.
Emlékeztetni szeretnék rá, hogy a kötelékfóbia mögött mély
bizalmatlanság rejlik arra vonatkozóan, hogy az adott kapcsolat
egyáltalán működhet-e. Vagy pontosabban: mély
bizalmatlanság azzal kapcsolatban, hogy bármilyen kapcsolat
működhet-e vele. A kötelékfóbiások tudatosan vagy tudat alatt
arra számítanak, hogy a kapcsolatuk zátonyra fog futni. És hogy
ne legyenek tehetetlenül kiszolgáltatva ennek a katasztrófának,
aktívan gondoskodnak róla (a kulcsszó itt a „kontroll”), hogy ezt
a katasztrófát ők maguk idézzék elő. Vagyis az egész egyfajta
„önbeteljesítő jóslatként” működik. Csípős megjegyzésekkel,
bántó kommentárokkal és nyílt veszekedésekkel szabályozzák a
közelséget, amely olyan fenyegető érzéseket vált ki belőlük.
Ezzel eltávolítják maguktól a partnerüket, aki erre hol
szomorúan, hol pedig csalódottan és/vagy dühösen reagál. Ezzel
a taktikával folyamatosan próbára teszik a kapcsolatot. Mindez
attól függően, hogy mennyire bírja a gyűrődést a másik fél,
folyamatos hatalmi harcokhoz és értelmetlen veszekedésekhez,
vagy éppen a kapcsolat befejezéséhez vezethet. Így vagy úgy, de
a kötődészavaros személy végül mégiscsak bebizonyítja
magának azt, amit már egyébként is tudott: hogy a kapcsolatok
nem működnek. E mögött nemritkán az az indíték rejlik, hogy
kitapasztalja a partner határait, méghozzá a következő
mottóval: „Lássuk csak, hogy még mindig szeretsz-e?” Mivel a
kötelékfóbiások egyébként sincsenek meggyőződve a saját
szerethetőségükről, újból és újból megpróbálják kitapogatni azt.
A bennük lakozó „rossz kislány” vagy „rossz kisfiú” teszi
mindezt, aki már eleve arra számít, hogy a szülei elutasítják,
ezért aztán mindent megtesz azért, hogy ő maga provokálja ki
ezt az elutasítást. Ez kevésbé fájdalmas, mint ha igyekeznének
jól viselkedni és „nagyon cukinak” lenni, végül azután mégis
elutasítanák őket. Kinek van kedve harcolni, amikor úgyis arra
számít, hogy végül veszíteni fog?

A hullareflex mint védekezési stratégia

A „hullareflex” olyan védekezési stratégia, amely csak erősen

kifejlett kötelékfóbia esetén lép fel. Ez valóban egy reflex,
vagyis az érintett személy nem képes aktívan befolyásolni, ez a
reflex mintegy magától megy végbe. Emlékezz csak vissza
Lukasra, a jellegzetes falépítőre. Az élettársának, Irának
gyakran az az érzése, mintha Lukas „lekapcsolna”, még akkor
„sincs ott”, amikor egyébként fizikailag jelen van.
A hullareflexet előszeretettel szoktam úgy emlegetni, mint
„offline üzemmódba kapcsolást”. „Ezen a számon előfizető nem
kapcsolható.” „Az előfizető jelenleg nem kapcsolható.” Még ha
az érintett fizikailag jelen van is, lelkileg teljesen ki van
kapcsolva. Egyszerűen „nincs térerő”, ami a partnerben
rendszerint az egyedüllét fájdalmas érzetét váltja ki.
Ebben a vonatkozásban érezhető különbség van a
kötődésképes és a kötődésképtelen emberek között. Ha egy
kötődésre képes ember például elmélyed egy könyvben, attól a
partnerének még megmarad az az érzése, hogy valamiképpen
„ott” van, még ha az adott pillanatban az olvasásra összpontosít
is, és emiatt tulajdonképpen „ki van kapcsolva”.
A kötődésképtelen esetében ezzel szemben a partner
magányosnak érzi magát, még akkor is, ha éppen az adott
személlyel beszélget. Ennek az az oka, hogy a kötődésre
képtelen emberek lelkileg újból és újból elveszítik a kapcsolatot
az érzéseikkel, vagy egészen konkrétan: elveszítik a partnerük
iránti szeretet érzését. Vagyis a partnerük iránti vonzalmukat
kisebb-nagyobb „térerőmentes időszakok” szakítják meg.
A partnerek ezt energetikai síkon határozottan érzik is, még ha
nem is akarják észrevenni, de pontosan ez az „offline
üzemmódba kapcsolás” az, ami újra meg újra erőteljesen
elbizonytalanítja őket. A kötődésképes partner ugyanakkor, aki
éppen elmerül egy könyv olvasásában, bármikor képes a meleg
érzéseit (vagyis a lelki kötődését) tudatossá tenni a partnere
számára, amikor csak szeretné, például úgy, hogy egy pillanatra
őrá gondol. A kötődésképes és a kötődészavaros emberek közti
különbséget pontosan a partnerrel kialakított kapcsolat
érzésének ez a könnyed és magától értetődő jelenléte, illetőleg a
partnerrel kialakított mindenféle kapcsolat kontrollálhatatlan
és öntudatlan félbeszakítása jelenti. Egy érintett egyszer
elmagyarázta nekem, hogy amikor külföldön tartózkodik, néha
akár egy hétre is simán megfeledkezik a barátnőjéről. Amit nem
látok, az nem is létezik. A kötelékfóbiások szerelmi kapcsolata
sok helyen megszakad. Egy kliensem ezt a következőképpen
fogalmazta meg: „A barátnőm iránt érzett szerelmem nem
folytonos egyenes vonal, hanem egymással össze nem kötött
pontok halmaza a térben.” A szerelem természetesen a
kapcsolatképes emberek esetében sem mindig egyforma
erősségű. De ők mégiscsak egyfajta folytonosságot éreznek a
párkapcsolatukat illetően. A lelki kötődés hol erősebb, hol
gyengébb ugyan, de nem szakad el csak úgy, minden előzmény
nélkül.
De mi is rejtőzik a kapcsolatfóbiások „térerőmentessége”
mögött, amit a pszichológiai szakzsargonban „disszociációként”
emlegetnek? Abban a pillanatban, amikor a kapcsolati
fenyegetés túl erős lesz, a „rendszer” lekapcsol – éppúgy, mint
egy túlmelegedett elektronikai berendezés esetében. Az érintett
teljesen megmerevedik. A fenyegetést különböző helyzetek is
kiválthatják. Egyfelől a már sokszor említett közelségcunami.
Vagy hogy túl hosszú lett a partnerrel közösen eltöltött idő, túl
intenzívvé válnak a partnerrel szemben táplált érzelmek, vagy
éppen azok, amelyekkel a partner a kötelékfóbiás felé fordul.
A fenyegetést akár egy szakítási helyzet is kiválthatja, amin én
most ezúttal nem végleges szakítást, hanem csak egy átmeneti
elválást értek. Például mivel reggel el kell menniük dolgozni,
vagy el kell menniük egy hétvégi továbbképzésre vagy egy
üzleti útra. Ez az elválási helyzet – észrevétlenül – végletes
félelmet vált ki belőlük, amit azonban tudat alatt rögtön
elnyomnak és blokkolnak. A rendszer lekapcsol, a partner pedig
kikerül „az észlelés fénygúlájából”, eltűnik a tudatból. Ezáltal a
kötelékfóbiásnak tudat alatt sikerül elkerülnie, hogy a félelme
annyira erős legyen, hogy teljesen maga alá gyűrhesse.
Ugyanakkor automatikusan azt is sikerül elkerülnie, hogy a
partnere olyan fontos legyen a számára, hogy fenyegetni tudja
személyes autonómiáját és függetlenségét. Azok, akik
elsajátították a „hullareflexet” mint védekezési stratégiát,
normál esetben nem ismerik, milyen érzés az, amikor mások
hiányoznak nekik. A vágyakozás és a másik hiánya – vagyis a
szerelmi kapcsolatok két legerősebb „köteléke” – számukra üres
szavak csupán, vagy ahogy az egyik érintett megfogalmazta:
„üres szemantikai helyek”. A „rendszer” lekapcsol, mielőtt még
ezek az érzések megjelenhetnének. A kevésbé erőteljes
kötelékfóbiával rendelkező emberek ezzel szemben képesek
nagyon erősen hiányolni a partnerüket vagy a vágyott személyt.
Számukra a másik fél távolléte elégséges biztonsági távolságot
kínál arra, hogy szabad folyást engedhessenek az érzelmeiknek.
Ha a kötelékfóbiás a partnere jelenlétében „offline”
üzemmódba kapcsol, akkor ugyan „stand-by módban” még
tovább működik, de a partnere rendszerint nagyon is világosan
érzi, hogy legszívesebben valahol egész másutt lenne, távol tőle,
és lélekben ekkor tényleg ott is van. A kötelékfóbiás „lefagy”;
képes még ugyan tovább beszélni, ott marad a terített asztalnál,
vagy tovább sétál valaki mellett, ha nagyon muszáj, de az
odafigyelés vagy odafordulás gesztusait reflexszerűen
visszafogja: csak kevés vagy semmiféle szemkontaktust,
semmilyen testi érintkezést nem kezdeményeznek. Ha ilyenkor
a partnere megérinti, a kötelékfóbiás dermedten eltűri ugyan az
érintést, de amint a partnere elfordul tőle, vagy elengedi a
kezét, rögtön megpróbálja helyreállítani a fizikai távolságot.
Azonnal kivonja magát a testi érintkezésből. Ha módja van rá, a
kötelékfóbiás az első adandó pillanatban fizikailag is eltűnik,
amennyiben visszanyúl az általa előnyben részesített
menekülési stratégiához (újságolvasás, hobbi, munka stb.). Ha
az ember egy ilyen pillanatban figyelmen kívül hagyja a
különféle figyelmeztető és távolságteremtő jelzéseket, és szóval
vagy tettel túl sok közelséget követel magának, akkor a
kötelékfóbiásból – aki éppen „hullareflexben” van – erős
agressziót válthat ki. Ilyenkor a kötelékfóbiás sarokba szorított
vadállatként támad – ténylegesen vagy verbálisan. Majd pedig a
lehető leggyorsabban eltűnik a színről.

Egy kapcsolatfóbiás kapcsolat három szakasza

A kapcsolatfóbiás kapcsolatok jellegzetes szakaszokban
zajlanak. A különböző szakaszok teljesen különböző
hosszúságúak lehetnek, és egy kapcsolaton belül akár meg is
ismétlődhetnek. Ennyiben az alábbiakban olvasható leírás
csupán egy lehetséges mintapélda.

A kezdet: Jan 38 éves berlini építész, aki egy könyvesboltban ismerkedett meg a
33 éves Sylviával. A nő segített neki a könyvek kiválasztásában, amikor a férfi
ajándékot keresett az egyik barátjának. Sylvia nagyon csinos volt, és nagyon
tetszett a férfinak, ahogy a könyvekről beszélt. Másnap Jan visszament a
könyvesboltba, és megkérdezte tőle, elmenne-e vele ebédelni. Sylvia
visszautasította. Jan azonban nem adta fel ilyen könnyen. Mindennap
virágcsokrot és üdvözlőkártyát küldött a nőnek a könyvesboltba, és egy héttel
később ismét felkereste. Sylvia kíváncsiságát közben felkeltette Jan makacssága,
és addigra már az ellenállása is alábbhagyott. Ezúttal elfogadta az
ebédmeghívást. Jan sokat mesélt önmagáról és az életéről. Sylvia érdekesnek és
vonzónak találta a férfit. Ezután még többször elmentek szórakozni, és Jan
nagyon igyekezett jó benyomást tenni Sylviára. A nőnek az volt az érzése, hogy
Jan nagyon érzékeny és megbízik benne. Ez hízelgett neki. Ugyanakkor
megállapította magában, hogy a férfi egy kicsit sokat iszik. De tetszett neki, hogy
ismét ott volt mellette egy férfi, hiszen már egy éve magányos volt, és nagyon
vágyott egy újabb kapcsolatra. Beleszeretett a férfiba. Hónapokig nagyon
boldogok voltak együtt. Kapcsolatuk első évében olyan gyakran találkoztak,
ahogy csak tudtak. Mivel azonban Jan külföldi projekteket irányított, sokszor
csak a hétvégéken láthatták egymást. De telefonon naponta többször is
beszéltek. Teljesen belezúgtak egymásba. Jan egyfolytában erősködött, hogy
Sylvia költözzön oda hozzá. Akkor mindig egymás közelében lennének, és
megspórolnák a nő lakásának albérleti díját. Sylvia végül igent mondott.

A középső szakasz: Amikor Sylvia odaköltözött Janhoz, a férfi viselkedése

egyszerre megváltozott. A változás apróságokkal kezdődött. Napközben gyakran
elfelejtette felhívni, pedig korábban ez sohasem fordult elő. Egyszeriben már
nem sietett annyira haza a munkából. És már a szex sem érdekelte annyira.
Panaszkodott, hogy nagyon feszült az egyik építési projekt miatt, és mással nem
is tud foglalkozni. Sylvia eleinte megértő volt vele. De azután egyre gyakrabban
előfordult, hogy Jan nagyon későn ért haza. Néha részeg is volt, mivel néhány
kollégájával vagy ügyfelével „kicsit még kirúgott a hámból”. Hétvégente gyakran
elcsigázott volt, és fejben is valahol másutt járt. Mindezt a munkájára fogta.
Sylvia azonban érezte, hogy Janban valami alapvetően megváltozott. Gyanította,
hogy férfi a munkát csak ürügyként használja. Amikor szembesítette őt ezzel a
benyomásával, Jan hímezni-hámozni kezdett. Elmagyarázta, hogy az egésznek
semmi köze Sylviához, és hogy ő most is ugyanúgy szereti őt, mint korábban,
csak rájött, hogy nagyobb szabadságra van szüksége. Ezért aztán
megállapodtak, hogy hetente csak négy előre kijelölt estét töltenek majd együtt,
a további hármon Jan „szabad” lesz. Hetente legfeljebb már csak egyszer
feküdtek le egymással. Jan legtöbbször „teljesen ki volt purcanva”, és egyre
többet ivott.
Egy hónappal később a férfi azzal állt elő, hogy kezeljék még lazábban az
estéket. Úgy érzi, fejtegette, hogy ez a szabályozás teljesen gúzsba köti. Félre ne
értse Sylvia, magyarázta, ő mindig nagyon örül, amikor találkoznak, de ez az
előre meghatározott találkozási menetrend igencsak mérsékli az örömét. Így
aztán visszatértek a spontán találkozásokhoz. Jan gyakran ismét csak későn ért
haza, vagy otthon is leült az íróasztala elé, ennek következtében hetente néha
csak két estét töltöttek együtt, már ha a férfi nem volt amúgy is éppen szolgálati
úton. Ha Jan a külföldi projektjei miatt nem utazott el, Sylvia mindig szabaddá
tette az estéit a férfi számára. Sohasem tudta előre megjósolni, melyik este jön
hamarabb haza Jan. Sokszor egyedül érezte magát. Egyre gyakrabban
vitatkoztak. Sylvia frusztrált volt, teljesen elbizonytalanodott. Egészen másként
képzelte el az együttélésüket. Szemére vetette Jannak, hogy odacsábította a
lakásába, majd pedig eltaszította magától. Panaszkodott, hogy a férfi túl sokat
iszik, és elhanyagolja őt.
Az ilyen veszekedések után többnyire javult egy kicsit a helyzet. Néha Jan
ismét a régi volt, ilyenkor virágot vitt Sylviának, főzött neki valamit, és a régi
szenvedély ismét fellobbant. Sylvia ezekbe a szép pillanatokba kapaszkodott, és
reménykedett, hogy ez az egész csak egy átmeneti válság a kapcsolatukban,
mivel meg kell szokniuk az együttélést. De semmi sem lett jobb. Sylviának az volt
az érzése, hogy Jan kicsúszik a kezei közül. Nagyon igyekezett, hogy ismét
közelebb kerüljön hozzá. Csinosan öltözködött, kis figyelmességekkel
kényeztette a férfit, és nagyon iparkodott, hogy igazán tapintatos és megértő
legyen. De bármit csinált, valahogy semmi sem vezetett eredményre. Amikor
beszélgetni akart a kapcsolatukról, Jan egyre idegesebb lett, és egyfolytában azt
hajtogatta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Azzal vádolta Sylviát, hogy
elefántot csinál a bolhából.
 A vég: Sylvia és Jan egy nagyon szép hétvégét töltöttek el Hamburgban, Sylvia
szüleinél. Végre ugyanolyan volt a kapcsolatuk, mint régen: harmonikus és
szenvedélyes. Amikor vasárnap este visszaértek a berlini lakásukba, Jan
kijelentette, hogy beszélniük kell. Ő így nem tudja folytatni ezt a kapcsolatot,
mondta. Szereti Sylviát, de úgy érzi, túlságosan korlátok közé van szorítva.
Egyszerűen megfojtja ez az együttélés. Azután sírva bevallotta, hogy ő az összes
eddigi barátnőjét megbántotta. De Sylvia esetében mindent másként akart
csinálni. Biztos volt benne, hogy ő az igazi és hogy ezúttal ki fogja bírni. De
képtelen rá, meg kell kérnie Sylviát, hogy költözzön el tőle. Borzasztóan sajnálja,
hogy ilyen fájdalmat kell okoznia neki.
Sylvia semmit se nem értett. Hiszen éppen csak hogy elkezdődött a
kapcsolatuk. És olyan jól kijöttek egymással. Olyan sok dologban azonos volt a
véleményük, teljesen egyforma volt az ízlésük. Ez egyszerűen nem lehet igaz!?
Sylvia teljesen kétségbeesett. Azt javasolta, hogy kössenek kompromisszumot,
és könyörgött Jannak, hogy kezdjék újból az egészet. Jan azonban hajthatatlan
maradt. Nem, ő most már teljesen biztos a dologban, most már kénytelen
beismerni, amit korábban nem akart észrevenni: nem tud tartós kapcsolatban
élni. Sylvia egyszerűen agyonnyomja. A halálosan boldogtalan Sylvia gyorsan
elköltözött az egyik barátnőjéhez.

Az utójáték: Két héttel később Jan felhívta Sylviát. Borzalmasan érzi magát,
mondta. Még mindig szereti, nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rá.
Találkozhatnának? Újból találkoztak és újrakezdték a kapcsolatot. Amit azután
három újabb szakítás és három újabb kibékülés követett, majd Sylvia
végérvényesen és mindörökre szakított Jannal. Sokáig tartott, mire a lelki sebei
begyógyultak.

Mi is történt?

A kezdet: A kötelékfóbiás kapcsolatok gyakran nagyon

szenvedélyesen és romantikusan kezdődnek. A friss
szerelmesség és az újrakezdés állapotában a kötődéskerülő nem
érzékeli a félelmeit. Amíg egy kötelékfóbiás nem érzi úgy, hogy
teljesen le van láncolva, addig képes mindent beleadni. Egy
kapcsolat kezdetén mindkét fél tele van bizonytalansággal.
Amíg tehát a kötelékfóbiásban nem alakul ki az az érzés, hogy a
kapcsolat biztos és tartós lesz, addig szabad folyást engedhet az
érzéseinek. Mindaddig csak egyetlen célja van: megszerezni a
hőn áhított tárgyat. Jan a következőképpen fogalmazott:
„Megszállottan vágytam rá, hogy meghódítsam Sylviát. Habár a
korábbi kapcsolataimból tudtam, hogy az érdeklődésem
többnyire rögvest alábbhagy, ha a kapcsolat átlép a hétköznapi
szakaszba, de úgy gondoltam, Sylviával ezúttal minden
másképp lesz. Az ő meghódítása tovább tartott, mint más nőké.
Ez aztán a végletekig fokozta a szerelmemet. Azt gondoltam,
ezúttal tényleg megtaláltam az igazit.”

A középső szakasz: A kapcsolattal szembeni kétségek akkor

merülnek fel, amikor a partner világosan hitet tesz a kapcsolat
mellett, és ezzel az az elkötelezettség következő fokozatába lép.
Ez történt akkor is, amikor Sylvia odaköltözött Janhoz. Habár
Jan beszélte rá a nőt erre a lépésre, hirtelen mégis az az érzése
támadt, hogy a nő benyomul az ő felségterületére. A hódítási
fázis ezzel Jan számára lezárult, a kapcsolat hatalmi viszonyai
megváltoztak. Ekkor bukkantak fel benne az első kétségek.
Egyre gyakrabban gondolkozott el azon, vajon mi zavarja
annyira a nőben. És fokozatosan úrrá lett rajta az érzés, hogy
elveszítette a szabadságát. Egyszeriben újból feltűnt neki,
mennyi szép nő szaladgál körülötte, akiket a hódítás
szakaszában még csak észre sem vett. Tényleg egyetlen nő
mellett kellene leélnie az életét? Örökre vele kellene maradnia?
De Sylviával nem beszélt a szorongásairól, végső soron őt sem
akarta elveszíteni. Ehelyett inkább egyre jobban magába
fordult. Újból ki akarta jelölni a felségterületét. A Sylviával
kapcsolatos érzései is megváltoztak. Már nem volt annyira
biztos benne, hogy tényleg szereti őt. A vágya is alábbhagyott.
Mindezek a változások aggodalommal és bűntudattal töltötték
el. Megpróbálta elrejteni a kétségeit Sylvia elől. Mindent a
munkára fogott, és igyekezett kerülni Sylviát, nehogy a nő
rájöjjön, miről is van szó valójában, és hogy egy kissé legalább
szabadabbnak érezhesse magát. Másfelől azonban időnként
ismét teljesen világosan érezte, hogy szereti Sylviát, és együtt
szeretne lenni vele. Jan viselkedése és a Sylviának küldött
üzenetei ebben az időszakban végletesen ellentmondásosak
voltak.
Jan: „Akkoriban lelkileg teljesen össze voltam zavarodva.
Egyfelől akartam ezt a kapcsolatot Sylviával. Már egyáltalán
nem is emlékszem rá, hogy mi zavart annyira benne.
Tulajdonképpen egész jól összeillettünk. Ennek ellenére
hirtelen mindenféle apróságai az idegeimre mentek, olyan kis
szokásai, amelyeket korábban észre sem vettem. Például a
rögeszmés rendszeretete. Semmi sem heverhetett csak úgy
szanaszét, Sylvia azonnal mindent visszatett a helyére. Az volt
az érzésem, hogy kiszorít a saját felségterületemről. Ezenkívül
azzal sem tudtam semmit sem kezdeni, hogy esténként
megvárta, amíg hazaérek. Mindig úgy örült, amikor
találkoztunk, nekem pedig ahelyett, hogy én is ugyanúgy
örültem volna, az volt az érzésem, hogy már nem tudok
szabadon dönteni. Egyszerre kötelességnek éreztem, hogy este
hazamenjek. Ami nagyon feldühített, ezért esténként gyakran
szándékosan túl későn értem haza, hogy bebizonyítsam
önmagamnak és Sylviának is, hogy azért még szabad ember
vagyok. Nem éreztem mást, csak hatalmas nyomást. Egyre
többet ittam, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől. Másfelől
újból és újból akadtak olyan pillanatok, amikor ismét szerelmes
lettem Sylviába, ilyenkor virágot vittem neki és újból
lefeküdtem vele. Utána aztán borzalmasan szégyelltem magam
a kételkedésem és a viselkedésem miatt, és mindent jóvá
akartam tenni. Mindez nagyon összezavarhatta Sylviát – ahogy
engem is nagyon összezavart.”

A vég: A kétségek, elvárások és követelések miatt, amelyeket a

kapcsolat elköteleződéssel járó szakaszában önmaga előtt lát, a
kötelékfóbiást egyre inkább hatalmába keríti az érzés, hogy
csapdába esett, és hogy vissza kell hódítania elveszített
szabadságát. Ilyenkor megerősödik benne az érzés, hogy
érzelmileg és területileg is rátelepedtek. Egyre inkább azon töri
a fejét, hogyan vonhatná ki magát a kapcsolatból, és hogyan
védhetné meg a saját felségterületét. A viselkedése fokozatosan
ellenségessé, agresszívvé és önzővé válik. Néha szélsőségesen
provokatív magatartással próbálja rábírni a partnerét a
szakításra. Közben egyre makacsabban befészkeli magát a
tudatába az a meggyőződés, hogy csak akkor mentheti az
irháját, ha véget vet a kapcsolatnak. A középső szakasz
ambivalenciája egyre erőteljesebben a meneküléssel
kapcsolatos gondolatok felé billen el. Ilyenkor a kötelékfóbiás
nemritkán újabb futó kapcsolatba kezd, hogy megkönnyítse
magának a lelépést.
Jan: „Már a hamburgi kirándulás előtt világos volt számomra,
hogy szakítanom kell Sylviával. Ettől a döntéstől aztán úgy
megkönnyebbültem, hogy még a hamburgi hétvégét is élvezni
tudtam, ami egy kicsit el is bizonytalanított. Néhány nappal
korábban azonban megismerkedtem valakivel, aki nagyon
érdekelt, már meg is beszéltem vele egy találkozót a következő
hétre, és mivel Sylviával szemben sem akartam tisztességtelen
lenni, ezért még vasárnap este megtettem, amit elhatároztam.
Igaz, nekem is fájt a szakítás, de nem láttam más kiutat.”

Az utójáték: Amikor azután a szakítás megtörtént, a

kötelékfóbiás kétségei és félelmei is sokszor egy csapásra
szertefoszlanak. Megszűnik a nyomás, nincs többé ellenség. És
ekkor hirtelen sokuknak feltűnik, hogy hiányzik nekik a volt
partnerük, akit még mindig szeretnek. A szabaddá válás
pillanatában a szabadság rengeteget veszít a csillogásából.
A kötelékfóbiás megállapítja, hogy hibás döntést hozott, és
vissza akarja szerezni a partnerét. Egy kötelékfóbiás kapcsolat
vége gyakran nem jelent ténylegesen véget. Valahogy mégis
tovább folytatódik a dolog. Az ilyen kapcsolatoknál nemritkán
megfigyelhető, hogy szakítások és újrakezdések követik
egymást – bár egyre rövidebb szakaszokban.
Jan: „Amikor Sylvia elköltözött, hirtelen borzalmasan
magányosnak éreztem magam. Más nők egyáltalán nem
érdekeltek. Már azt sem nagyon értettem, hogy tulajdonképpen
mi is zavart annyira az utolsó hónapokban Sylviában. Az iránta
érzett szerelmem teljesen megújult és nagyon erős volt.
Egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy valahogy vissza kell
szereznem.”
Ilyen egy kötelékfóbiás kapcsolat jellegzetes lefolyása
gyorsított felvételen. Mint már mondtam, az egyes szakaszok
nagyon különböző hosszúságúak lehetnek. A középső szakasz
néhány hétig is tarthat, de akár több évig is elhúzódhat. Egyes
rendkívül érzékeny személyek esetében a középső szakasz
csupán pár napig, illetve csak egy éjszakáig tart, azután a
kötelékfóbiás már úgy érzi, hogy csapdába került. De, mint
hangsúlyoztam, egyáltalán nem kizárt, hogy valaki házasságot
köt egy kötelékfóbiással. Az esküvő után azonban a fóbia
gyakran rendkívüli erővel tör utat magának. A partner
egyszeriben használni kezdi az összes menekülési és agressziós
stratégiáját, hogy a kapcsolatot továbbra is megfelelő
távolságban tartsa magától. A remény, hogy „ha egyszer majd
végre bekötöm a fejedet…”, egészen biztosan nem fog teljesülni.
A kötelékfóbiások szinte kimeríthetetlen mennyiségben
fejlesztenek ki maguknak különféle stratégiákat, hogy
meneküléssel, harccal vagy „halottnak tettetéssel” a szó szoros
értelmében kivonják magukat a kapcsolataikból. A partnerek
számára végső soron mindegyik módszer fájdalmas. És gyakran
jellegzetes pingpongjátszmát kezdenek egymással: az egyik
elrohan, a másik meg utána. Az egyik egyfolytában veszekedést
robbant ki, a másik mindent még jobban akar csinálni, hogy
elkerülje a veszekedést (ami természetesen nem sikerül). Ha az
előző oldalakon magadra ismertél, mert tartós vagy futó
kapcsolataidban egyik vagy másik stratégiát te is alkalmazod,
hogy a partneredet távol tartsd magadtól, akkor újfent biztatni
szeretnélek, hogy tudatosítsd magadban ezeket a
mechanizmusokat – és lehetőleg nem éld ki őket csak úgy
reflektálatlanul a kapcsolataidban. Könyvem ezen a –
bevallottan nem éppen legegyszerűbb – módon kíván
támogatást nyújtani és tanácsokat adni neked.
Ha viszont a partneredben ismertél rá ezekre a menekülési
és védekezési stratégiákra, akkor csak egyetlen dolgot
tanácsolhatok: ne összpontosítsd minden erődet a
kapcsolatodra. Keresd fel ismét a barátaidat, foglalkozz a
hobbijaiddal. Csökkentsd a nyomást a párkapcsolatodban.
Magad és a partnered számára egyaránt. A kötelékfóbiás
emberekkel kialakított kapcsolatok szörnyű szívóerővel bírnak,
a partnerek hajlamosak rá, hogy minden energiájukat a
kapcsolatba, a partnerük megértésébe stb. fektessék. Állj ellen
ennek a szívóerőnek, foglalkozz többet magaddal: a
kötelékfóbiás partner problémái helyett inkább a saját
problémáiddal, a közeli pillanatok illúziói helyett a kapcsolat
valóságával törődj. Itt konkrét javaslatokat találsz majd azzal
kapcsolatban, hogyan tudsz lépésről lépésre végigmenni ezen
az úton.

A kötelékfóbia mellékhatásai –
nehézségek a hétköznapi életben

A kötelékfóbia, amennyiben kora gyermekkori tapasztalatok,

nem pedig későbbi csalódások eredménye, mélyen rögzült az
érintettek személyiségében, ezért életük más területeire is
ugyanúgy kihatással van.
Ennélfogva a kötelékfóbiások szakmai előmenetelét is
gyakran áthatja az erős szabadságvágy és az elköteleződéssel
szembeni félelem. Vagy önállóvá válnak, hogy ne kelljen
kitenniük magukat mások gyámkodásának, vagy olyan
munkahelyeket keresnek, ahol a szabadságvágyukat lehetőség
szerint csak kismértékben korlátozzák. Gyakran nagymértékű
mobilitást és flexibilitást igénylő munkakörökben
találkozhatunk velük. A gyakori üzleti utak például teljesen
megfelelnek a menekülési impulzusaiknak és az állandó
tevékenykedésüknek. Amikor határozatlan idejű állásuk van,
olyan pozíciók elérésére törekszenek, ahol lehetőség szerint
nincs közvetlen felettesük. A munkában is azt a fülkelétet
kedvelik, amelynek révén – egy határozatlan idejű állás
esetében is – lehetőség szerint ellenőrizetlenül mozoghatnak.
Ezúttal is szeretnék emlékeztetni rá, hogy a kötelékfóbiásokat
nagyfokú kontrolligény jellemzi. Ennek megfelelően minden
olyan tevékenység csábító lehet számukra, amelyben
valamilyen hatalmi pozícióban vannak, vagy lehetőség szerint
csak kevéssé érzik úgy, hogy figyelik őket. A véglegességtől való
félelmük azonban nemritkán törésekhez vezet a pályájukon,
legyen szó szakmai képzésről, egyetemi tanulmányokról vagy
doktori munkáról. A kötelékfóbiások a munkahelyüket is
feltűnően gyakran váltogatják.
Néhány kötelékfóbiás éppen a személyiségmintázata miatt
olyan sikeres a szakmájában. Mások viszont pontosan emiatt
vallanak kudarcot. Az első esetben kapóra jön nekik, hogy
gyakran a munkájukba menekülnek, és nem hagyják, hogy
karrierépítésüket megzavarják a magánéleti kötöttségeik.
A második esetben újból és újból belebuknak abba a
tulajdonságukba, hogy nem akarják lekötni és alárendelni
magukat. Szabadságvágyuk és kompromisszumkészségük
hiánya azután ismételt újrakezdésekhez és törésekhez vezet, és
éveik számával egyenes arányban nőnek sikertelen munkahelyi
projektjeik papírkupacai és kudarccal végződött kapcsolataik
száma.
A kötelékfóbiások további ismertetőjegye a személyes
lakókörnyezetük. Nomád mentalitásuk gyakran ezen a téren is
megmutatkozik. Előszeretettel rendezkednek be úgy, hogy
bármikor szedni tudják a sátorfájukat. Lakásaik sokszor
átmenetinek tűnnek, illetőleg a lakásuk vagy a házuk sohasem
készül el teljesen – a vége nyitott marad. Az utolsó métereken itt
is visszarettennek attól, hogy elkötelezzék magukat. Vagy
nagyon szerény körülmények között élnek. Mindenekelőtt a
férfiak, akik általában egyébként is kisebb hangsúlyt fektetnek
a meghittségre és a dekorációra, mint a nők, gyakran messze
szerényebb körülmények között élnek, mint amit
megengedhetnének maguknak. Az átmeneti jelleg, valamint a
szerényen berendezett lakás sajátos kontrasztban áll a
bevételeikkel. Vagy a zátonyra futott szakmai előmenetelük és
az azzal együtt járó alacsony keresetük jár kéz a kézben szerény
lakáskörülményeikkel. De nemcsak az életérzésük az oka, hogy
ezek az emberek folyamatosan készen állnak a menekülésre,
sehol sem vernek gyökeret, és a lakásukat „továbbköltözésre
kész” módon rendezik be, hanem a kötődéssel szembeni
mélységes idegenkedésük is. Nemcsak az emberekhez fűződő
kapcsolataik olyan lazák, hanem a tárgyakhoz fűződő
kapcsolataik is. Udo Lindenberg német rockénekes, aki maga is
bevallottan kötődéskerülő, a saját pénzügyi lehetőségeivel élve
a végletekig fokozza ezt a filozófiát, amennyiben már hosszú
évek óta egy hamburgi luxushotelbe kvártélyozta be magát.
A kötelékfóbiások a rideg bútorzatot részesítik előnyben.
Szeretik a tárgyilagos funkcionalitást, ami ugyan kifejezetten
ízléses is lehet, de meglehetősen kevés kedélyességet áraszt
magából. Az életvezetésükben megjelenő racionális, tudatos
elfordulás az érzelmektől az ízlésükben is kifejezésre jut.
 Barátságaikra ugyanaz a szabály érvényes, mint a
párkapcsolataikra: „Csak ne várj túl sokat tőlem!”
A barátságaikban sem nagyon szeretik a kötöttségeket.
A legkellemesebben akkor érzik magukat, ha „feltételesen”
beszélhetnek meg találkozókat. Az a legjobb, ha a barátjuk
akkor sem sértődik meg, ha azt az utolsó pillanatban
lemondják, vagy a lehető legtovább függőben tartják. Egy
érintett mesélte, hogy már a találkozó megbeszélésének
pillanatában elmegy a kedve az egésztől, mivel abból a
kívánságból, hogy találkozzon az adott személlyel, a
megbeszélés pillanatában rögtön kötelezettség lesz.
A találkozókkal kapcsolatos gondok megoldására nem kevés
kötelékfóbiás keres magának kapcsolatot egy baráti családdal.
Ezért szoros viszonyt alakítanak ki legalább egy olyan
családdal, amelynél kedvükre ki-be járhatnak. A családok
annyiban jelentenek előnyt a kötelékfóbiások számára, hogy
gyakran otthon lehet találni őket, és többnyire szabályozott
napirend szerint élnek. A kötődéstől félő barát így spontán
módon kiélheti a kapcsolat iránti vágyait, és számára úgyis ez a
legfontosabb. Emellett a baráti család megadja a fészek melegét,
amely a kötelékfóbiásnak egyébként hiányzik. Jelen lehet a
családban, anélkül azonban, hogy felelősséget kellene vállalnia.
Az, hogy valaki hagyatkozhat-e egy kötelékfóbiás emberre
egy barátságban, az a kötelékfóbia mértékétől és az érintett
személy jellemétől függ. Néhányukat barátként ugyanolyan
nehéz elviselni, mint egy párkapcsolatban társként, mivel itt is
visszariadnak mindenféle felelősségtől, és simán cserben
hagyják az embert, amikor szüksége lenne rájuk. Mások
barátként kifejezetten megbízhatók; a közelségből adódó
problémáik csak a szerelmi kapcsolatokban válnak virulenssé.
A legtöbben közülük egyfajta keverékmodellként gyakorolják a
barátságot. Barátokként messze nem olyan bonyolultak, mint a
párkapcsolatokban, ugyanakkor mégsem szabad túl sok
elvárást támasztani velük szemben. Végül pedig léteznek még a
végletesen introvertált, kötődéstől félő, magányos farkasok,
akik alapvetően kerülik a barátságot, és legföljebb laza
ismeretségeket ápolnak. Az ő esetükben az elhatárolódási
ösztön olyan messzire megy, hogy senkit sem engednek közel
magukhoz, és senkinek sem engedik meg, hogy betegye a lábát
a lakásukba, a felségterületükre.
A kötelékfóbiások még a barátaikkal sem szívesen beszélnek
az érzéseikről. Többnyire remekül értik a módját, hogyan kell
erről a témáról elterelni a szót. Feltűnő előszeretettel beszélnek
inkább mindenféle szakmai kérdésről. A nők a barátnőikkel
többnyire még hajlandók megvitatni valódi érzelmeiket és
félelmeiket. A kötelékfóbiások azonban nemritkán a
megközelíthetetlenség auráját alakítják ki maguk körül,
úgyhogy a barátaik szinte alig mernek személyes kérdésekben
közeledni hozzájuk.
A kötelékfóbia további gyakori mellékhatása az a törekvés,
hogy az illető láthatatlan, vagyis anonim maradjon. Egy érintett
nő mesélte el nekem egyszer, hogy akkor a legboldogabb,
amikor valahol külföldön tartózkodik és erről egyetlen
ismerőse sem tud. Ilyenkor mámorító szabadságérzet keríti
hatalmába. Egy kötelékfóbiás férfi kifejtette nekem, hogy imád
„a második sorban állni”. Ki nem állhatja, ha bármiféle figyelem
irányul a személyére. Az érintettek közül sokan legszívesebben
láthatatlanná válnának, és szeretnék, ha tudomást sem
vennének róluk. Sehova sem akarnak tartozni. Ezért nem
lépnek be olyan egyesületekbe vagy intézményekbe, amelyek
állandó tagságot követelnek meg tőlük. Némelyek esetében az
anonimitás iránti vágy odáig is elmehet, hogy még a
névtáblájukat sem teszik ki a lakásuk ajtajára. Nem akarnak
elérhetővé válni. Bár az eltűnés vágyát a szerelmi
kapcsolatokban érzik a legsürgetőbbnek, egyeseknél ez a vágy
jelenti az élet vezérmotívumát: ha senki sem lát, akkor senki
sem akarhat semmit sem tőlem! Ez esetben kivételt jelentenek a
narcisztikus vonásokkal rendelkező kötelékfóbiások, akik
előszeretettel állnak a rivaldafényben (lásd) – de ha lehet,
inkább egyedül.
II. A kötelékfóbia okai

A kötelékfóbia okai a legtöbb esetben az érintettek korai

gyermekkorába nyúlnak vissza. A kötődés életünk kezdetén
egzisztenciális, a túlélés szempontjából létfontosságú szerepet
játszik. A köldökzsinórhoz kötve jövünk a világra, és azután
választanak le bennünket róla. A kötődés és az elválás témája
egész életünkön végighúzódik, egészen a halálunkig.
A csecsemő teljesen a legközelebbi vonatkoztatási személy
gondoskodásától és törődésétől függ. Ha az nem törődik vele, a
csecsemő elpusztul. A legtöbb esetben az anya az, aki az első
években magára vállalja a fő felelősséget. De lehet az apa, a
nagymama vagy akár egy másik vonatkoztatási személy is –
nem az a lényeg, hogy ki gondoskodik, hanem az, hogy valaki
gondoskodjon róla. A legtöbb gyerek több vonatkoztatási
személlyel nő fel, de legalábbis egy apával és egy anyával, akik
a gondját viselik. Én a továbbiakban az anyára fogok
hivatkozni, mivel nyelvileg túl körülményes lenne, ha az
egyenjogúság kedvéért minden esetben hozzátenném, hogy a
gyerek számára az apa vagy egy másik vonatkoztatási személy
is betölthet hasonló szerepet. Ez a következőkben magától
értetődőnek tekintendő.

Az anya szerepe
Hogy későbbi életünkben kötődésképesek vagyunk-e vagy sem,
az nagymértékben attól függ, milyen tapasztalatokat szereztünk
édesanyánkkal életünk első éveiben. Ez dönti el, hogy agyunk a
legkorábbi gyermekévek alapján a kötődést „a biztonsággal, a
melegséggel és a védettséggel”, vagy a „magárahagyatottsággal,
magányossággal és félelemmel” kapcsolja majd össze. Mivel az
első két-három életévet a kora gyermekkori amnézia jellemzi –
vagyis erre az időszakra nem tudunk visszaemlékezni –, így az
ebben az időszakban szerzett tapasztalatok normális esetben
nem hozzáférhetők a tudatunk számára. Ezért játszik a
tudatalatti olyan fontos szerepet nagy hatalmú „irányító
hatóságként” a kötelékfóbiákban.
Egy kis csecsemő teljesen az anyjától függ. Élete első néhány
hónapjában még azt sem tudja, hogy ő és az anyja két külön
élőlény. Teljes mértékben ki van szolgáltatva az igényeinek és
az érzéseinek. Érzelmi élete két részre osztható: az öröm és az
örömtelenség érzetére. Az örömtelenség érzetét az éhség, a
szomjúság, a hideg, a meleg és a testi panaszok egyaránt
kiválthatják. Túl sok örömtelenséggel a csecsemő egyedül
képtelen megbirkózni, az ugyanis heves stresszt vált ki belőle,
amitől üvölteni kezd. Az anya feladata az, hogy lehetőség
szerint megfékezze ezt a stresszt, megnyugtassa a gyereket,
táplálékot adjon neki, megmelegítse és megvigasztalja a
kisbabáját. Az örömtelenség megszüntetésének igénye mellett a
csecsemőnek veleszületett képességei vannak a szociális
kapcsolatokra és az emberi törődésre. Vagyis az anyának nem
csupán az a feladata, hogy megszabadítsa csecsemőjét az
örömtelenség okozta stressztől, hanem az is, hogy az emberi
vonzalom és a beszéd kellemes érzésében részesítse.
 Élete első évében a gyermek egyre inkább megtanulja
irányítani a mozdulatait, a kezével egyre biztosabban fog, a
hátáról a hasára tud fordulni, megtanul mászni, és első életéve
vége felé megteszi az első lépéseit. A törődés és a táplálék iránti
vágyát ezáltal egyre jobban képes önállóan irányítani,
amennyiben a mamája vagy a cumisüvege után nyúl,
odamászik az anyához, elfordul tőle, vagy éppen odafordul
hozzá. Jó esetben az anya és a gyerek egy hullámhosszra
kerülnek. Az anya egyre jobban megérti a gyermeke jelzéseit, és
válaszol is rájuk. A gyerek megtanulja, hogy megértik, és hogy ő
is hatással lehet igényei kielégítésére. Megtanulja, hogy
cselekvő módon is elősegítheti az anya általa elvárt reakcióját.
Ebbe pedig nemcsak a törődés iránti vágya tartozik bele, hanem
az önállóságra való vágya is. Minél jobban mozog, annál inkább
önállóan akarja felfedezni a környezetét. A törődés iránti éhség
csillapítása a csecsemőknél ugyanolyan fontos, mint az, hogy
szabadon engedjék és hagyják, hadd fedezze fel magának a
világot. Az, hogy az anya átérezze a gyermeke igényeit, egyik
alapvető feltétele annak, hogy a gyermek teherbíró kötődést
tudjon kialakítani az anyjával.
Ha a gyerek ebben az időszakban azt tapasztalta, hogy az
anyja ott van mellette, amikor szüksége van rá, ugyanakkor
békén hagyja, amikor egyedül akar lenni, akkor megtanulja,
hogy számíthat az anyjára. Az anya a vigasz és a védettség
megbízható forrásává válik. Olyan biztos alappá, amelyről a
gyermek az önállóság iránti vágyát is kielégítheti, amennyiben
a környezetében található más érdekes emberekkel és
dolgokkal is kedvére foglalkozhat. Az anya empatikus
cselekvéséből a gyermek megtanulja, hogy bízhat a
kapcsolatokban; ez az úgynevezett ősbizalom. Ez az ősbizalom
úgy értendő, hogy az ember azt érzi, szívesen látják és
elfogadják a világban. Ez az érzés az egész testet érintő
tapasztalat – a gyermek a testében „regisztrálja”, hogy
elfogadják és szeretik, vagy sem. Vagyis az elfogadottság és a
bizalom érzését az egész testével érzékeli, mint valami kellemes
érzést, és ezt életérzésként a felnőttkori létébe is továbbviszi
majd. Ennek az időszaknak az emléknyomai tehát mélyen el
vannak ásva bennünk, noha ezek a nyomok az emlékezet,
vagyis a tudat számára már nem hozzáférhetők.
Az ősbizalomhoz az a bizonyosság is szorosan
hozzákapcsolódik, hogy a gyermek befolyással lehet a
kapcsolatokra, nem egyszerűen csak ki van szolgáltatva nekik.
Megtanulja tehát, hogy alapvetően megbízhat a kapcsolatokban,
valamint szabályozhatja és alakíthatja azokat.
Ha ez az összjáték és ez a kölcsönhatás anya és gyermeke
között sikeres, akkor a gyermek nagyjából első életévének
második felétől kezdve „lelki kötődést” alakít ki az anyjával.
Megtanulja megkülönböztetni az anyját a többi embertől és a
többi tárgytól; az anya összetéveszthetetlenné válik számára.
Ebből a fejlődési lépésből következik a kisgyermek azon
félénksége, amit „nyolc hónapos félelemnek” is szoktak
nevezni: mivel az anya kizárólagos bizalmi személlyé vált, és a
gyerek az anyát ekkorra már biztonsággal meg tudja
különböztetni más személyektől, ezért félni kezd az
idegenektől.
A belső, lelki kapcsolat kialakulására jellemző folyamatot a
pszichológusok „objektumállandóságnak” nevezik. Az
objektumállandóság azt jelenti, hogy egy gyerek megtanulja,
hogy az anyja akkor is ott van, amikor ő éppen nem láthatja,
például azért, mert az anya egy másik helyiségben tartózkodik.
A gyerek úgymond belsővé teszi az anya képét, ezáltal már nem
egyedül és kizárólag a testi és vizuális jelenlétére van ráutalva,
és a vizuális jelenléte nélkül is tudja, hogy az anyja létezik.
A gyermek bizonyos módon belsőleg birtokba vette, és a
szívében hordja az anyját. Mindenekelőtt ez az az érzés,
amelyet belső kötődésként élünk meg. Ez az a meleg és
többnyire előhívható érzés, amelyet az ember felnőttként a
szerettei iránt is érez. Ezzel a belső kötődéssel ugyanakkor
együtt szokott járni a fizikai és érzelmi biztonság mély érzése.
A legújabb neurobiológiai kutatások bebizonyították, hogy
minden emberi motivációnak az a célja, hogy vonzalmat és
megbecsülést akarunk találni és adni. A kötődés iránti igény
tehát biológiailag adott bennünk. Az emberi motivációs
rendszer, amelyet lényegében kémiai hírvivő anyagok, például
a dopamin és az oxitocin vezérelnek, akkor indul be a
legjobban, ha a játékban az odafigyelés, az elismerés és a
szeretet egyaránt részt vesz. Az elszigetelődés és a magány
ugyanakkor megbéníthatják a motivációs rendszert. Az embert
ilyenkor a teljes értelmetlenség érzése kínozza, nincs benne
semmiféle hajtóerő, mint például a súlyos depresszió esetében.
Az agyban a motivációs és kötődési rendszer idegi szintű
kapcsolódásai az első két-három életévben alakulnak ki, vagyis
éppen abban az időszakban, amikor az ősbizalom és az anya
iránti lelki kötődés is létrejön. Ha a gyermek ilyenkor nem kap
elég szeretetteljes odafordulást, akkor agyában ezeknek a
hírvivő anyagoknak az idegi kapcsolódásai jóval gyengébben
alakulnak ki, mint egy olyannál, aki elegendő szeretetet kap.
Mindez idegélettani szempontból azt jelenti, hogy egy olyan
gyermeknek, aki az első életéveiben nem részesül elegendő
szeretetben és odafigyelésben, annak a pszichológiai
meghatározottság értelmében nemcsak „szoftverkárosodása”
lesz, hanem ténylegesen „hardverkárosodása” is, mivel az
agyában kevesebb kapcsolódási hely (szinapszis) alakul ki a
motivációs és a kötődési rendszer idegsejtjei között. Az ilyen
gyermek és a későbbi felnőtt agya nem képes olyan sok
dopamint és oxitocint termelni, mint egy olyan emberé, aki az
első életévében elegendő szeretetben és odafigyelésben
részesült. (Azoknak, akik többet szeretnének tudni a
neurobiológiai nézőpontról, Joachim Bauer Prinzip
Menschlichkeit című, rendkívül érdekes könyvét ajánlom.) Az ő
esetükben a lelki motivációs és jutalmazási rendszer, valamint
a kívülről kapott odafigyelés, szeretet és elismerés közötti
kölcsönhatás csak korlátozottan működik. Szélsőséges esetben
ezek a „hardverkárosodások” a későbbi életévekben fontos okai
lehetnek a kapcsolatfóbiának és a kötődési nehézségeknek.
Az első két életév tehát meghatározó jelentőségű egy ember
kötődési képességét illetően. De mégsem csak ez dönt a későbbi
fejlődéséről. A rá következő évek alatti fejlődés is jelentős
hatással van későbbi kötődési képességére. Az anyai, illetőleg
szülői viselkedés ugyanis gyakran a későbbi nevelés során sem
változik. Egy anya, akinek már eleve nehezére esett
empatikusan bánni a kisbabájával, általában később sem lesz
képes megérteni gyermeke igényeit. Természetesen itt is
vannak kivételek, amiket például a különleges
életkörülményekre lehet visszavezetni. Például ha az anyát és a
gyermekét az érzékeny kötődési szakaszban elválasztják
egymástól, esetleg az anya kórházi tartózkodása miatt.
A gyermeket ez súlyosan megzavarhatja a kötődésépítésben,
bár ebben az esetben nem az anya a „bűnös”. Ilyenkor mindezt
némiképpen még kompenzálni is lehet, ha az anya az együttlét
időszakában és a későbbi években is nagyon empatikusan és
szeretetteljesen viselkedik. Azok az anyák/szülők, akik nehéz
anyagi viszonyok között élnek és emiatt korán kénytelenek
idegen gondozókra bízni a gyereküket, nagyon sok mindent
jóvátehetnek, ha a fennmaradó időt a gyermekükkel
szeretetteljesen és empatikusan alakítják.
Sok oka van annak, miért lehet nagyon túlterhelt egy anya a
gyermeke első életéveiben, ami miatt nem tud olyan jól törődni
vele vagy velük, mint ahogy azt jobb életkörülmények között
megtenné. Ezek a szülők a mulasztásaikat valamelyest
pótolhatják, amikor az életkörülményeik megjavulnak és
túljutottak a válságon. Ugyanígy egy olyan gyerek, aki életének
első éveiben drámai fejlődési körülmények között nőtt fel, ha
utána szeretetteljes nevelőcsaládba kerül, be tudja hozni az
elmulasztott kötődésépítést. Egyébiránt a neurobiológiai
kutatások itt is kimutatták, hogy egy bizonyos
„hardverkárosodás” azért ilyenkor is megmarad.
De a neurobiológiai nézőponttal szemben fel szeretném
vetni, hogy még a kései életévekben is messzemenően felül
lehet írni az ember pszichológiai programját. Olyan kliensek
fejlődését is végigkísértem, akik „hardverkárosodásaik”
ellenére jelentős változásokon mentek keresztül, és
nagymértékű kapcsolatképességet fejlesztettek ki magukban.
Vitás esetekben a szellem győzedelmeskedik az anyag fölött.
A gyermeket illetően is meglehetősen különböző feltételek
játszanak szerepet abban, hogy sikerül-e a lelki kötődés
kialakítása. A gyermekek különböző vérmérséklettel és lelki
adottságokkal jönnek a világra, és ezáltal megkönnyítik vagy
megnehezítik az anyáknak, hogy támogassák őket és kötődést
alakítsanak ki velük. Az úgynevezett bőgőmasinák például
kétségbeesésbe kergethetik az anyjukat, és egy olyan anya, aki
egy „normális” gyermek esetében szeretetteljes gondoskodás
révén a biztonságos kötődés érzését alakította volna ki, ennél a
gyereknél képtelen ugyanezt megvalósítani. Időközben az is
bizonyosságot nyert, hogy a gyermekek a közelség és távolság
szempontjából különböző hajlamokkal jönnek a világra.
Vannak úgynevezett „odabújós gyerekek”, és olyanok is,
akiknek viszonylag csekély az igényük az anyai odafigyelésre.
Ezek a gyerekek már eleve jobban hajlanak a függetlenségre,
ami a többieknél hajlamosabbá teszi őket arra, hogy később
kötődészavarok alakuljanak ki náluk. A gyermek távolságtartó
viselkedése bántó lehet az anya számára, aki gyakran úgy érzi,
hogy a gyermeke elutasítja, s ez az ő részéről fokozott
visszahúzódáshoz és/vagy azoknak a testvéreknek az előnyben
részesítéséhez vezethet, akik jobban igénylik, hogy
foglalkozzanak velük. Így a problémák kölcsönösen erősíthetik
egymást. Nagyon fontos tehát szem előtt tartanunk, hogy
alapvetően nem mindenben az anya „a hibás”. Nagyon sok
mindentől függ a fejlődés, s anya és gyermeke összjátékára a
gyermek is befolyással van. Ezen a ponton azt is meg kell
említenem, hogy az anyai, illetőleg az apai tapintat és a
gyermek kötődése nem feleltethető meg egy az egyben
egymásnak. Vannak gyermekek, akik annak ellenére sem
alakítanak ki biztos kötődést az anyjukkal, hogy az nagyon
tapintatosan bánt velük. Ez például a gyermek nagyon érzékeny
és félénk érzelmi beállítottságán is múlhat, amitől ő alapvetően
nagyon bizalmatlanná válik az emberi kapcsolatokkal szemben.
A fejlődés alakulásában ugyanakkor más hatásokat sem
szabad alábecsülni, például a más vonatkoztatási személyekkel,
így a nagyszülőkkel, testvérekkel vagy a kortárs csoportba
tartozókkal kialakított kapcsolatokat. Nem kevés olyan
élettörténet van, amelyben gyermekkorban a nagymama
biztosította a melegséget, és ezzel sok mindent ellensúlyozni
tudott abból, amire a túlterhelt anya nem volt képes.
Itt és most egyszerűen képtelenség valamennyi
fejlődésalakító tényezőt számba venni. Az előzőekben a
legfontosabbakra kitértem. Végső soron az a fontos, hogy
megértsd a kötődéselmélet lényegét. Ez pedig a
következőképpen hangzik: ha a gyermeknek az első két
életévben nem sikerül kötődést kialakítania az anyával vagy
egy másik vonatkoztatási személlyel, akkor az kihatással lesz a
további életére. Mindenekelőtt akkor, ha a vonatkoztatási
személyhez fűződő kapcsolatban a nehézségek a következő
életévekben sem szűnnek meg. Ha a gyermek ezzel szemben az
első két életévét követően új és sokkal pozitívabb
tapasztalatokra tesz szert a szüleivel vagy más vonatkoztatási
személyekkel kapcsolatban, akkor az valamelyest még képes
tompítani vagy ellensúlyozni a korábbi hatásokat. Gyakran
azonban nem ez történik, mivel az az anya vagy apa, akinek az
első két életévben nehezére esett empatikusan viselkedni a
gyermekével, általában később sem lesz erre képes.
Az apa szerepe

Mivel a gyermekek többsége apával és anyával nő fel –

legalábbis néhány évig –, ezért most ki szeretnék térni arra a
kérdésre, hogy milyen különleges szerepet játszik az apa a
szülők és a gyermek közötti stabil kötődés kialakulásában. Az
apa szerepe jól kutatott területnek számít, különleges
érdemeket szerzett ezen a téren a Bielefeldi Egyetemen dolgozó
házaspár, Karin és Klaus Grossmann, akik több mint huszonkét
év alatt száz gyermek fejlődését követték végig.
Nemcsak az ő vizsgálataikból, hanem más kutatásokból is
egyértelműen kiderült, hogy a gyermeknevelésben az apák
általában más szerepet és feladatokat vállalnak magukra, mint
az anyák. A legtöbb családban az apa kevésbé veszi ki a részét a
gyerek ellátásával összefüggő feladatokból. A közte és gyermeke
közti kapcsolat inkább játékos együttlétekben jön létre. Miként
az anya a biztos ellátó- és babusgatóközpont, úgy az apa egy
érdekes játszótárs. Az apák nagyobb kihívások elé állítják a
gyermekeiket azon a téren, hogy izgalmas és új dolgokat
csináljanak, olyanokat, amelyekbe az apa segítsége nélkül nem
mernének belevágni. Az anyák ugyanakkor hajlamosabbak
kissé félteni, óvni és védelmezni a gyermekeiket. Ez a
védelmező hajlam néha olyan erős, hogy az anya aggódva
figyeli az apa és a gyermek közös vállalkozásait. Sőt egyes
esetekben odáig is elmegy, hogy nem hagyja magára a
gyermeket az apával, mert megítélése szerint a gyermek túlzott
veszélyeknek lenne kitéve. Hagyományosan és a legtöbb
kultúrában az apák azok, akik a gyermeküket új kihívásokra
bátorítják. Előszeretettel adnak át gyermekeiknek különféle
ismereteket, és megmutatják nekik a világ dolgait. Gyakran ők
azok, akik megtanítják a gyereket biciklizni vagy úszni, fára
másznak velük, először rakják fel őket egy póniló hátára,
felfedezik velük az erdőt, megtanítják őket a szerszámokkal
bánni, vagy az anyák rosszallását kiváltva szilveszterkor
petárdáznak velük. Ezt ugyan az elkötelezett egyedülálló anyák
is megteszik, de ha ott van az apa, akkor mindez többnyire az ő
feladatai közé tartozik. Ez tehermentesíti az anyát, ugyanakkor
gazdagítja a gyermeket.
Az apa-gyermek kötődést lényegében az apa beleérző játékos
viselkedése határozza meg. A beleérző itt annyit jelent, hogy az
apa jól fel tudja mérni gyermeke vágyait, képességeit, és
kihívások – méghozzá teljesíthető kihívások – elé állítja őt.
A Grossmann házaspár tanulmányaiból kiderült, hogy az
apának nagyon fontos hatása van a gyermek későbbi
kötődésképességére és a barátságokhoz való viszonyulására.
Azok a felnőttek, akiknek jó kapcsolatuk volt az apjukkal,
átlagosan erősebb önbecsüléssel rendelkeznek, jobban bíznak a
barátságokban és a szerelmi kapcsolatokban, mint az ilyen
tapasztalatokkal nem rendelkezők. Minél szeretetteljesebb volt
az apa a gyermekeivel folytatott játékok során, annál jobban
meg tudták osztani vágyaikat a gyerekeik – legyen szó lányokról
vagy fiúkról – felnőttként a partnereikkel, és a gyengeségeiket is
jobban tudták kezelni. Egy biztos párkapcsolat közös célokkal
nagyon fontos életcélt jelent a számukra. Ezzel szemben azok a
gyermekek, akiknek az apja túl követelődző és nagyon
tekintélyelvű volt, vagy éppen közömbösen viszonyult
hozzájuk, lényegesen távolságtartóbban és lekicsinylően
viszonyulnak a párkapcsolathoz és a barátsághoz.
Biztos vagy bizonytalan –
a különféle kötődési stílusok

Az eddigiekben leírtam, hogyan alakul ki és át egy gyermek

kötődése, ha bizonyos mértékig minden rendben megy. Azok a
gyermekek, akiknek ebben a szerencsében volt részük, biztosan
kötődnek az anyjukhoz, illetve a szüleikhez, és amint azt a
kutatások időközben bebizonyították, ezt a kötődési stílust a
legtöbb esetben egész életükre meg is tartják. Ha az első
életévekben valami félresikerül, ezért a gyermek és a szülők
között nem alakul ki semmiféle biztos kötődés, akkor abból
három további kötődési stílus jöhet létre, amelyeket
összefoglalóan bizonytalan kötődésnek neveznek, és amelyek
szintén meghatározzák az érintettek további életét. Ezek a
következők:
● ragaszkodó kötődés
● félénk-kerülő kötődés
● közömbös-kerülő kötődés.

(A könyvemet olvasó szakembereknek szeretném

megjegyezni, hogy ezek a szakkifejezések nem John Bowlby,
Mary Ainsworth és a többiek kutatásaira, hanem Kim
Bartholomew munkáira támaszkodnak.)
A következőkben mindhárom kötődési stílusra és a
felnőttkori szerelmi kapcsolatokra gyakorolt hatásaikra is
kitérek majd. A kötődési stílus kvázi az a pszichikai program,
amelyet egy ember a kötődések vonatkozásában már
gyermekkorában megszerzett. Már most előrebocsátom, hogy a
félénk-kerülő és a közömbös-kerülő kötődés súlyos
kötelékfóbiával kapcsolódik össze.

A biztos kötődés –
„Én rendben vagyok, és te is rendben vagy!”

Azok a gyermekek, akik az anyjuk mellett biztos kötődésre

tettek szert, megtanulták, hogy bízhatnak az anyában, és
alapvetően számíthatnak rá. Ha fáradtak, stresszesek, félnek
vagy szomorúak, akkor az anyjuk közelségét keresik, hogy
vigaszra találjanak nála. Az anyjuk támogatásán és
szeretetteljes jelenlétén keresztül önbizalomra tesznek szert.
A biztosan kötődő felnőttekre két alapvető tulajdonság jellemző:
rendben van az önbizalmuk, és alapvetően készek megbízni
másokban. Alapbeállítottságukat úgy lehetne megfogalmazni,
hogy „én rendben vagyok, és te is rendben vagy!”. Ennek pedig
az élet minden területére pozitív hatása van – különösen a
szerelmi kapcsolatokra: az ilyen emberek jól tudják szabályozni
a partnereikkel kapcsolatos közelséget és távolságot. A közelség
nem jelent fenyegetést számukra, épp ellenkezőleg, bizalmat és
érzelmi biztonságot társítanak hozzá. A másik közelsége nem
temeti maga alá őket, hanem lubickolnak a közelségben.
Bennük megvan az ősbizalom.
A másik ok, ami miatt képesek kötődni, az, hogy jól el tudják
határolni magukat másoktól, tudnak nemet mondani anélkül,
hogy emiatt mindjárt bűntudatot vagy félelmet éreznének.
Gyermekkorukban azt az üzenetet kapták, hogy olyannak
szeretik őket, amilyenek. Nem kellett túlzottan meghajolniuk
ahhoz, hogy elnyerjék az anya vagy a szülők tetszését. Nem
kellett az önfeladásig alkalmazkodniuk másokhoz, hogy
elkerüljék a szülői büntetést. A szülők természetesen nem
engedtek meg nekik mindent, nekik is be kellett tartaniuk
bizonyos szabályokat, meg kellett tanulniuk elfogadni a szülői
tiltásokat. De gyermekkorukban elvárták és megkívánták tőlük,
hogy legyen saját akaratuk. A szülők készek voltak tárgyalni
velük, a biztosan kötődő embereknek már gyermekként is
szabad volt nemet mondaniuk anélkül, hogy félniük kellett
volna a szeretetmegvonástól vagy más félelemkeltő szülői
reakciótól. Ezért aztán a partner közelsége nem a saját
identitásukra vonatkozó fenyegetésként jelenik meg számukra –
a közelségben is megőrzik autentikus és biztos éntudatukat.
Ezen okból a partnerük elvárásait is képesek kezelni, mivel nem
úgy vannak programozva, hogy mindenképpen teljesíteniük
kell, amit mások várnak tőlük. Szívesen teljesítik, ha képesek rá.
Ezért aztán az elvárások nem váltanak ki belőlük reflexszerű
ellenállást (dacot). Ha teljesítenek egy elvárást, önként teszik, és
ez megkönnyíti a dolgukat. És ha egy elvárással nem tudnak mit
kezdeni – bármi legyen is az ok –, akkor nemet mondanak,
méghozzá anélkül, hogy ezzel a félelem, a bűnösség vagy a
kudarc érzéseinek lelki örvényébe kerülnének. Ez nem azt
jelenti, hogy mindig örömmel mondanak nemet, de kibírják, ha
el kell határolódniuk másoktól.
Mivel a biztosan kötődő emberek a partner elvárásait
önállóan tudják kezelni, ezért a felelősségvállalástól sem
riadnak túlságosan vissza. A felelősség ugyanis az elvárás
nagytestvére, ezért ezt a két viszonyulást mindig együtt kell
kezelnünk. A felelősség rengeteg elvárást fog össze egy
csokorba, és elköteleződéshez vezet. Pszichológia szempontból
az a döntő, hogy a biztosan kötődő emberek egyfajta belső
szabadságot éreznek, mivel bizonyos határok között már
gyermekként is szabadon fejlődhettek. Ezáltal önszántukból
vállalnak felelősséget.
Végső soron a biztosan kötődő emberek azért is képesek
közeli és kötelezettségekkel járó kapcsolatot kialakítani, mivel
magukban hordozzák azt a meggyőződést, hogy akkor sem
fognak tönkremenni, ha a kapcsolat zátonyra futna – vállalják a
kudarc kockázatát. Ha egy kapcsolat széthullik, akkor persze
nagyon-nagyon szomorúak lehetnek, de előbb vagy utóbb
összeszedik magukat, és ismét visszatalálnak a normális
életükhöz. Önbizalmuk és a világba vetett bizalmuk optimistává
teszi őket abban a tekintetben, hogy egyszer majd találkozni
fognak valakivel, akivel szeretnének kapcsolatot kialakítani.
A bizonytalan kötődésű emberekben ugyanakkor a szakítás
újból felébreszti elhagyatottságuk és a magány kora
gyermekkori traumáját. Ők kevesebb olyan belső forrással
rendelkeznek, ami segíthetne nekik elviselni a veszteségeket.
Többek között ezért is kerülik inkább teljesen a kapcsolatokat,
ahelyett hogy megkockáztatnák a szakítás fájdalmát.

A bizonytalan kötődés

Még ha a bizonytalan kötődésnek különböző stílusai vannak is,

a bizonytalan kötődésű embereket – akiket én
kötelékfóbiásoknak nevezek – a kapcsolatoktól való félelmeiket
és a partneri, baráti kapcsolatokra és az emberi közelségre
vonatkozó nehézségeiket illetően bizonyos hasonlóságok
jellemzik: például problémásan viszonyulnak az elvárásokhoz,
mivel lelkileg azt feltételezik, hogy ha nem akarják
veszélyeztetni a kapcsolatukat, akkor teljesíteniük kell ezeket az
elvárásokat. Ez vagy ahhoz vezet, hogy igent mondanak,
miközben nemre gondolnak, és az az érzésük, hogy meg kell
hajolniuk a másik fél előtt. Vagy egy alapvető „antiviszonyulást”
alakítanak ki minden elvárással szemben, úgyhogy már az
elvárás gondolata is elegendő ahhoz, hogy passzív vagy aktív
ellenállásba hajszolja őket. Néhány bizonytalanul kötődő ember
lelkileg ingázik az ellenálló alkalmazkodás és a dacos ellenkezés
között. A legtöbb helyzetben – legalábbis akkor, ha fontos
döntésekről van szó – jó szívvel se igent, se nemet nem tudnak
mondani. Többször vissza fogok térni még arra a kérdésre, hogy
miért is van ez így. E helyütt megelégszem annyival, hogy az
elvárások kezelése a kötelékfóbiás kapcsolatok egyik központi
problémája.
Egy másik központi elem, amely minden bizonytalanul
kötődő embernél megfigyelhető, az ódzkodás a felelősségtől.
Miközben a biztosan kötődő emberek örömmel vállalják a
felelősséget, mivel önként teszik, addig a kötelékfóbiások korai
gyermekkori tapasztalataik alapján mindig külső nyomásként
érzékelik, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy felelősséget vagy
kötelezettséget kell vállalniuk. Ezért aztán sokan közülük
önkéntelenül is az ellenkezőjét teszik, azaz következetesen
elutasítanak minden felelősséget. Ez a szerelmi kapcsolatokra
biztosan igaz, de nemritkán a többi kapcsolatra és életterületre
is.
Az ő esetükben ugyanilyen feltűnő és nagyon jellemző az,
hogy egyáltalán nem magabiztosak, és nagy nehézségeket okoz
nekik, hogy egy kapcsolatban cselekvően megtalálják a
megfelelő egyensúlyt a partnerrel való közelség és távolság
között. Ezek a nehézségek a bizonytalan kötődés különféle
típusai esetében különböző módokon jelennek meg.

A ragaszkodó kötődés –
„Én nem vagyok rendben, de te rendben vagy!”

Azok a gyermekek, akik a szüleikkel kapcsolatban igen

változékony tapasztalatokra tettek szert, gyakran ragaszkodó
kötődési stílust alakítanak ki. Az anya viselkedése a gyermek
szempontjából nem előre látható, és az anya mindenkori
hangulatától függ. Néha kedvesen és empatikusan viselkedik,
majd visszautasító, hűvös és dühös. A gyerek csak nehezen
tudja megbecsülni, hogyan fog majd az anyja viselkedni
bizonyos helyzetekben. Egy érintett gyermek mesélte nekem,
hogy mindig páni félelem fogta el, amikor egy rossz jeggyel az
ellenőrzőjében kellett hazamennie az iskolából – az anyja az
éppen aktuális kedvétől függően vagy megvigasztalta, vagy
lekevert neki egy pofont, és a nap hátralévő részében szóba sem
állt vele.
A gyerekek ezért egyfolytában azzal foglalkoznak, hogy
felmérjék, milyen kedve van az anyjuknak, és kitapogassák, mit
vár el tőlük, mire van szüksége ahhoz, hogy „kedves” legyen
hozzájuk, vagy legalábbis ne büntesse meg őket. Az anya
minden rezdülését figyelik, és teljesen alárendelik magukat az ő
elvárásainak. A környezet iránti érdeklődésük nagyon
korlátozott – a biztosan kötődő gyerekektől eltérően az anya az
ő esetükben nem a biztos bázist jelenti, akitől nyugodtan
eltávolodhatnak. Inkább folyamatosan rajta tartják a szemüket,
hogy ellenőrizhessék, milyen hangulatban van éppen. Ezeknek
a gyerekeknek az autonómiával és az önállósággal kapcsolatos
képességeik ezért igen fejletlenek, ugyanakkor erőteljes
függőségérzettel rendelkeznek.
Az önértékelésük is alacsony, mivel magukat okolják az anya
hangulatingadozásaiért. Minden gyermek hajlamos rá, hogy
önmagát hibáztassa, ha a szülei dühösek rá – végül is a
felnőttek az ő nézőpontjából nagyok és tévedhetetlenek.
A ragaszkodó kötődésű gyerekek azt a belső, lelki meggyőződést
alakítják ki magukban, amikor az anyjuk ismételten rajtuk tölti
ki a szeszélyeit, hogy egyszerűen nem elég jók. Az anya roppant
ambivalens viselkedését saját kudarcukra vezetik vissza.
Anyjukat ugyanakkor piedesztálra emelik. Ezt az imádatot
gyakran maga az anya vagy akár mindkét szülő is tovább
erősíti, amennyiben jelzik a gyermeknek, hogy ők, a szülők,
tévedhetetlenek, a gyereknek azonban még nagyon sokat kell
tanulnia. Ezáltal a gyerek egy belső lelki programot alakít ki
magában, amelyet röviden az „én nem vagyok rendben, de te
rendben vagy!” kijelentésben lehet összefoglalni.
Ez a programozás a felnőttkori szerelmi kapcsolatokban
tovább hat. Az ilyen emberek felnőttként is egyfolytában azzal
foglalkoznak, hogy megszerezzék a partnerük jóváhagyását és
elismerését. A készülékük szünet nélkül vételre van állítva, és
végletesen érzékenyek a partner kimondatlan elvárásaival
szemben. Ha megéreznek valamiféle elvárást, azt szó nélkül
rögtön teljesítik is. És számukra katasztrófa, ha elhagyják őket –
hiszen az is csak azt a mélyen gyökerező meggyőződésüket
igazolja, hogy nem elég jók. Itt meg kell jegyeznem, hogy persze
a biztosan kötődő emberek sem mentesek az önmarcangolástól,
amikor egy kapcsolatuk zátonyra fut, ők is elgondolkodnak,
hogy vajon miben nem felelhettek meg a partnerük igényeinek.
Természetesen a biztosan kötődő emberek önérzetét is súlyosan
meg lehet sérteni. Inkább a kétségek és az önérzet
megsértettségének mértéke és intenzitása az, ami ezt a két
kötődési stílust megkülönbözteti egymástól.
Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hogy a
ragaszkodó kötődésű emberek igen könnyen beleragadnak egy
ártó kapcsolatba. Ha a partner kiszeret belőlük, azt már
megszokásból is a saját kudarcukként élik meg, és mivel úgy
érzik, függenek társuk jóváhagyásától, csak roppant nehezen
képesek őt elengedni. Fejletlen autonómiájuk és önállóságuk
pedig tovább nehezíti ezt az eloldódást – a többiektől eltérően
ez ilyen kötődéstípusú ember gyakran teljesen meg van
győződve arról, hogy nem képes a partnere, illetőleg általában
partnerkapcsolat nélkül élni.
Azoknak az embereknek a problémáit, akik hajlamosak túl
erősen ragaszkodni egy ártó kapcsolathoz, a Miért mindig a
rossz emberrel akadok össze? Kötődésvágy és kötődéskényszer
(lásd) című kitérőben külön tárgyalom majd.

A félénk-kerülő kötődés –
„Én nem vagyok rendben, és te sem vagy rendben!”

Azokat, akik felnőttként félénk-kerülő kötődési mintát

mutatnak, a bizalom és a kötődés iránti igényüket illetően
gyermekként jelentős frusztrációk érték. Ehhez jön még
bizonyára egyfajta lelki adottság is, amely miatt az átélt
frusztráció mély nyomot hagyott a gyermekben. Kijelenthetjük,
hogy a félénk-kerülő embereket vélhetően bizonyos lelki
érzékenység jellemzi, amely különösen sérülékennyé teszi őket
a visszautasításokkal és a bírálatokkal szemben.
Az ilyenek esetében az anya többnyire hűvös és tartózkodó
volt, egyesek akár szarkasztikusan is viszonyulhattak a
gyerekükhöz, esetleg megalázhatták, vagy erőszakosan
bánhattak vele. Korai gyermekkorukat az üresség, a
visszautasítás, továbbá a melegség és megértés mély nyomokat
hagyó hiányának tapasztalata határozhatta meg. Esetükben az
anyából hiányzott az a képesség, hogy át tudja érezni, mire
lenne szüksége a gyerekének. Gyakran előfordul, hogy ezeket az
anyákat gyermekként saját kötődési igényeikben erős
frusztráció érte. Így az anya nem látott jó példát, gyakran ő
maga is kötődészavaros. Az ilyen anyáknak nehezükre esik testi
és lelki közelséget érezni vagy testi és lelki közelséget teremteni
a gyermekeikkel.
Néha egyfajta programszerű és kényszeres anyai viselkedés
is megfigyelhető, amely nincs tekintettel a gyermek egyéni
igényeire. Az 1960-as években például elterjedt az a téves
nevelési nézet, amely szerint helyes dolog sírni hagyni és csak
az előre megadott időpontokban megetetni vagy kivenni az
ágyból a csecsemőket. Egyes anyák szigorúan tartották magukat
ezekhez az előírásokhoz. A gyermekeik ennélfogva nem
tapasztalták meg, hogy valaki a segítségükre siet, ha sírnak, ha
félnek vagy ha éhesek.
 A félénk-kerülő kötődéssel rendelkező gyermekeknél az anya
többnyire erősen ambivalens érzelmekkel vagy egyértelmű
elutasítással viszonyul a gyermekéhez, amit az már nagyon
korán megérez. Néha külső körülmények – például betegség
vagy sok testvér – is akadályozzák az anyát abban, hogy kellő
figyelmet szenteljen a gyermekének. Ugyanakkor teljesen
mindegy, mi az odafordulás vagy odafigyelés hiányának az oka,
a hatás ugyanaz: a gyerekek nem érzik úgy, hogy szívesen
látnák és elfogadnák őket. És nagyon hamar megtapasztalják,
hogy nincsenek hatással az anyjuk viselkedésére. Bármit
csinálnak, az nem lesz jó az anyjuknak. Nem tudnak közel
kerülni hozzá, mivel távolságot tart tőlük és eltaszítja magától
őket. Ezek a gyerekek a gyermekkoruk további időszakában is
gyakran úgy tapasztalják, hogy nagyon sokat kritizálják, és csak
kevéssé becsülik meg őket. Ezért aztán nagyon félnek az
elutasítástól. Szenvednek attól, hogy alacsony az önértékelésük,
egyben mélységesen bizalmatlanok is az emberek közti
kapcsolatokkal szemben. Az ő belső, lelki programjuk így
hangzik: „Én nem vagyok rendben, és te sem vagy rendben!”
Ugyanakkor mégiscsak ott dolgozik bennük a kötődés és a
közelség iránti vágy. Magukban hordozzák a szeretet,
felnőttként pedig a társas kapcsolat iránti be nem teljesült
vágyat. Mivel azonban mélységesen meg vannak győződve
arról, hogy előbb vagy utóbb úgyis elhagyják őket, ezért nem
mernek ténylegesen belemenni egy közeli kapcsolatba. Mindez
folyamatos közeledési és kerülési konfliktusokhoz vezet, amint
összetalálkoznak valakivel, akibe beleszerethetnek: közelednek
hozzá, majd lelkileg teljesen meghasonulva visszatáncolnak,
egyszerre reménykednek a happy endben, miközben biztosak
abban, hogy soha nem lehetnek boldogok.
A közömbös kötődéskerülő személyektől eltérően az ilyen
típusú ember félelmet érez, és ezt a nagyon intenzív félelmet az
emberek közti közelség váltja ki belőle. Mivel azonban mélyebb
kötődésre vágyik, egyedül sem nagyon tud élni. Sem partnerrel,
sem partner nélkül nem boldogul. A partner közelsége által
kiváltott intenzív félelem miatt sokkal jobban szenved, mint a
közömbös kötődéskerülők. Az ő esetükben többnyire csak a
partnerek szenvednek; róluk a következő alfejezetben (lásd)
még lesz szó.
A félénk kötődéskerülők kitérő manővereit az motiválja,
hogy védjék szélsőségesen labilis önbecsülésüket. A kapcsolat
végül is zátonyra futhat, és ez a sértés elviselhetetlen lenne
számukra. Az egyik érintett ezt némi öniróniával így fogalmazta
meg: „Már attól is megsértődöm, ha megfúj a szél!” A félénk
kötődéskerülő elutasítással kapcsolatos félelme ugyanakkor
nemcsak a szerelmi kapcsolatokra vonatkozik, hanem általában
a más emberekhez fűződő kapcsolatokra is. Egyfolytában
félelemmel teli feszültségben él, és szüntelenül attól retteg,
hogy elutasítják és megbírálják.
Ha ez a félelem nagyon erős, akár szociális fóbiához is
vezethet. Az érintett ekkor megpróbál kerülni minden
kapcsolatot másokkal, amennyire az csak lehetséges. Sokaknak
mégis sikerül a félelmeiket nagyjából elleplezni, és bizonyos
mértékben a munkahelyükön és a magánéletben is el tudnak
boldogulni. Csak ott nem képesek úrrá lenni a félelmeiken, ahol
a „kudarc” a legrosszabbul érintené őket: a szerelmi
kapcsolataikban.
KITÉRŐ: Egy nem igazán szerencsés párosítás. Kötelékfóbia és narcizmus

A visszautasítás szerelmi ügyekben még egy nem kötelékfóbiás ember számára

sem hat igazán építőleg – egy félelemkerülőben azonban megsemmisítő
érzéseket kelt. Az alacsony fokú önbecsülés miatt az ilyen ember rettenetesen
megbántva érzi magát. Néhányuk (de nem mindegyik!) azonban már
gyermekként kifejlesztett magának egy stratégiát, hogy gyenge önbecsülését
elhallgattassa: maximalizmussal kompenzálja kisebbségi komplexusait.
Szemléletesen fogalmazva torkon ragadják az önbecsülésüket, minden erejüket
összeszedve leteperik a földre, majd kicserélik egy jó énre, egy már-már
tökéletes „óriás-énre”. Ez a lelki erőkifejtés azonban rendkívüli energiákat
igényel. Az „óriás-én” mögött ugyanis ugrásra készen ott leselkedik a „törpe-én”.
Ez utóbbi folyamatos sakkban tartásához a támadható óriás-énnek állandóan
csúcsteljesítményt kell nyújtania. Ez kétféleképpen lehetséges: egyrészt, ha az
ember nem fárad bele, hogy a képességeit és gyakran a külső megjelenését is
egészen a tökéletességig csiszolja. Másrészt, ha leértékeli a vele szemben állók
képességeit. Ezt a szakzsargonban narcisztikusnak nevezett személyiséget tehát
az önbecsülése tekintetében kettős könyvelés jellemzi: a lelke mélyén
értéktelennek érzi magát. Ezt az érzést elkerülendő ugyanakkor nagyon erősen
törekszik rá, hogy személyes teljesítménye és attraktív megjelenése révén
bebizonyítsa önmagának és másoknak, hogy mégiscsak értékes. A jó énkép
fenntartásához azonban nemcsak állandó csúcsteljesítményről kell
gondoskodnia, hanem lelkileg is egyfolytában ünnepeltetnie kell magát. Ezért
aztán nem megfelelően és nem valóságosan észleli magát értékes emberként,
hanem rendszerint túlértékeli a saját jelentőségét. Amíg elegendő elismerést és
sikert gyűjt be, vagyis amíg a stratégiája működik, a narcisztikus személy jól érzi
magát. Amikor azonban a sikerek elmaradnak, visszautasítják őt egy
párkapcsolatban, vagy valamilyen szakmai kudarc éri, akkor törpe-énjük teljes
erővel a felszínre tör, az illető minden magabiztosságát elveszíti, ahogy a talajt is
a lába alól. A törpe-én gúnyolódni kezd vele: „Nem vagy elég jó; senki sem
szeret; mindig is tudtam, hogy egy senki vagy; sohasem viszed semmire” és így
tovább. A törpe-én e támadását egy mélyebb pszichés levertség vagy akár
depresszió követi. Ez addig tart, amíg az érintett a régi stratégiáival újból fel nem
építi magát. Mivel azonban a narcisztikus személy ilyen hullámvasúton éli az
életét, teljességgel alkalmatlan az átlagos, hétköznapi életre. Egyrészt hiányzik
hozzá a valós, megfelelő önbecsülés, amely se túl nagyszerűnek, se túl
parányinak nem érzékeli magát. Másfelől a narcisztikus személy irtózik
mindentől, ami középszerű, ő maga semmiképpen sem szeretne középszerű
lenni, és a középszerűség más embereknél is taszítja.
Ezért azután a narcisztikus emberek szerelmi kapcsolatait nem nagyon lehet
elviselni. A szélsőségesen narcisztikus személyek kerülik a szerelmi
kapcsolatokat, mivel egyetlen lehetséges partner sem felel meg maximalista
igényeiknek, vagy a partner idealizálásával járó gyors és viharos szakasz után
véget vetnek a viszonynak, amennyiben előbb leértékelik és szétszedik a
partnerüket, majd kiszállnak a kapcsolatból. Ahogy önészlelésük az idealizálás és
a teljes elutasítás között ingadozik, a partnerüket is ezen végletek között észlelik.
Rita, a könyvem elején említett hercegnő vagy Michael, a bútorkereskedő (lásd),
aki a bútorboltban már rögtön a köszönés után közölte a barátnőjével, hogy
pocsékul néz ki, a narcisztikus típus jellegzetes képviselőinek számítanak. Az
igazán narcisztikus személyek ritkán rejtik véka alá a véleményüket, és általában
nem finomkodnak. A partner – a narcisztikus személy mindenkori hangulatától
függően – ki van szolgáltatva szerelmes ömlengéseiknek vagy bíráló
megjegyzéseik pergőtüzének. A narcisztikus személy minden erővel
megpróbálja partnerét a saját eszményi elképzeléseinek megfelelően formálni.
Meglátása szerint ugyanis partnerének a gyengeségei visszahullanak az ő fejére,
és veszélyt jelentenek a tekintélyére. Ugyanazzal a keménységgel harcol a
partnere gyengéi ellen, mint amellyel a maximalizmusa révén a saját
gyengeségeit is le akarja győzni.
A partner a narcisztikus személy énjének kiterjesztéseként szolgál, azaz
fokoznia kell a narcisztikus személy ragyogását, semmiképpen sem szabad
veszélyeztetnie azt. Emiatt azután két lehetséges partnertípus jöhet szóba: 1.
Egy olyan, aki legalább annyira attraktív és mutogatható, mint amilyennek a
narcisztikus személy önmagát gondolja – és ez nem csupán a külsőségekre
vonatkozik, hanem a foglalkozási státuszra és más különös képességeire is.
Ebből a kombinációból adódnak azután azok a „szép párok”, amelyeket
kiteljesült formájukban a pletykalapok sztárokról és sztárocskákról szóló
tudósításaiban csodálhatunk meg. 2. Néhány narcisztikus személy ugyanakkor
mintegy ellenpárjaként inkább a szürke egérkéket részesíti előnyben. A szürke
egérkének az a funkciója, hogy szürkesége révén még inkább érvényre juttassa a
narcisztikus személy csillogását. Az az előnye is megvan, hogy ő maga
meglehetősen igénytelen, és így minden energiáját a narcisztikus személy
csodálatára tudja fordítani. Annak a mottónak megfelelően, hogy „a
feleségemmel mi mindketten szenvedélyesen imádjuk magamat”.
A narcisztikus hajlamnak természetesen nem feltétlenül kell olyan durván
kifejlettnek lennie, ahogy azt az előzőekben leírtam. Enyhébb narcisztikus
jellemvonások is okozhatnak kötődési problémákat. Többé-kevésbé egyébként
mindannyian rendelkezünk bizonyos narcisztikus hajlamokkal. Már a
társadalmunk is ezt sugallja a maga tökéletességigényeivel. Főleg a nők – de a
férfiak közül is egyre többen – nem igazán képesek megszabadulni azoktól a
szépségideáloktól, amelyeket a magazinok és a tévéműsorok nap mint nap rájuk
kényszerítenek. Arra treníroznak bennünket, hogy a tökéletességre törekedjünk.
Ezért a narcizmusunk sokkal több egyszerű személyes hiúságnál, inkább egyfajta
mély aggodalom azzal kapcsolatban, hogy nem tudunk megfelelni a társadalom
elvárásainak. Ez az aggodalom az egyénre és lehetséges partnerére egyaránt
vonatkozik. Ki ne érezné úgy, hogy felértékelődik, amikor egy igazán „mutatós”
partnerrel az oldalán jelenik meg? Hogy ez a partner külső megjelenéséből vagy
a foglalkozási státuszából adódik-e, az mindegy. És ki ne szégyellné magát, ha a
partnere nem helyénvalóan viselkedik, vagy „kínosan” van felöltözve? És ki az,
akit egyáltalán nem foglalkoztat az a kérdés, vajon megfelel-e másoknak? Ki ne
álmodozott volna még soha arról, hogy elképesztően gyönyörű és/vagy egészen
különleges képességekkel rendelkezik? Végül is bizonyos értelemben mindenki
foglalkozik a saját maga és partnere „imidzsével”.
A narcisztikus emberekkel az a probléma, hogy ők egyfolytában az általuk
mutatott külső képpel foglalkoznak, nem pedig azzal, hogy milyenek, és mit is
akarnak valójában. A külvilág felé mutatott kép végletesen fontos szerepet
játszik az életükben, mivel személyük értékes volta nagyon erősen a többiek
értékelésétől függ. Ez megerőltetővé teszi az életüket, minthogy sokat
fáradoznak azon, hogy magas szinten alakítsák ki és azon a szinten is tartsák a
külvilág felé önmagukról mutatott képet
A narcisztikusan motivált emberek számára az is mindig egy lehetséges
választásnak számít – mivel erősen a saját imidzsükhöz igazodnak –, hogy
„szabadon és kötetlenül” éljenek. A partnerüknek egészen „különlegesnek” kell
lennie, különben inkább szinglik maradnak. Tárgyilagosan teljesen megfelelő
jelöltek esnek ki így a szűrőn csak azért, mert a narcisztikus személy szerint
olyan gyengeségekkel rendelkeznek, amelyeket ő nem képes elfogadni. Legyen
szó arról, hogy a jelölt nem a megfelelő szakmával rendelkezik, nem szerzett
diplomát, vagy a munkahelyén nem jutott fel elég magasra. Vagy túl kevés a
pénze, kinézetében nem felel meg a narcisztikus elképzeléseinek, vagy gyakran
tesz bizonyságot rossz ízlésről. Még az is előfordulhat, hogy egy narcisztikus
azért távolodik el a partnerétől, mert a környezete bíráló megjegyzéseket tett rá.
A kívülállók által a partnerére tett kritikus megjegyzéseket a narcisztikusok
nagyon rosszul tudják kezelni. Az ilyesmi az elevenükbe vág, hiszen a
partnerüknek mégiscsak olyannak kell lennie, akivel dicsekedni lehet. A partner
iránt érzett szerelmüket az ilyesmi egy csapásra szétrombolhatja. De végső
soron mindegy, hogy a bíráló megjegyzés kívülállóktól vagy magától a
narcisztikus személytől érkezik-e, a partner gyengeségei a narcisztikus személyt
teljesen lehangolják.
A párválasztásnál ugyanezen okból lelkileg mindig nyitva hagy egy kiskaput.
Végül is senki sem tökéletes. És az is előfordulhat, hogy az ember mégiscsak
talál valaki jobbat. A narcisztikus ember igazából akkor dől hátra és gondolkozik
el rajta, hogy mi nem tetszik neki a partnerében, és hogy tényleg ő lesz-e az igazi
a számára, amikor a partner teljes mellszélességgel kiáll a kapcsolatuk mellett,
és az elköteleződéssé válik. Ha azonban a partner kissé bizonytalan, a
narcisztikus személy jórészt azzal van elfoglalva, hogy elfogja – lelkes „vadásszá”
válik, aki be akarja bizonyítani önmagának, hogy képes elejteni a „zsákmányát”.
Ebben a szakaszban a narcisztikus személynek a hódítással kell bebizonyítania
tulajdon értékességét. Csak akkor gondolkodik el rajta, hogy tényleg akarja-e azt
az adott partnert, amikor a hódítás már lezárult. Ez a mechanizmus saját
önértékelésének kettős könyvelésével függ össze: egy kapcsolat hódítási
szakaszában a kudarc és a visszautasítás miatti félelmek állnak az előtérben,
noha ennek a narcisztikus személyben egyáltalán nem kell tudatosulnia.
Tudatosan ő gyakran csak a vadászat izgalmát és a tomboló szerelmet érzi.
Amikor viszont „meghódította” a partnerét, a „trófea” rögtön veszít a
vonzerejéből.
A narcisztikus személyek elismerés iránti vágyát gyermekkorukban túl erős
frusztráció érte, ezért mindenképpen el akarják kerülni a további elutasítást és a
bírálatokat. Néhányuk esetében az is előfordul, hogy gyermekként túl sok
megerősítést kaptak a szüleiktől. A szülők egyfolytában dicsérték őket,
méghozzá viszonylag kis erőfeszítéssel járó, teljesen hétköznapi
teljesítményekért is. Ezáltal ezekben a gyermekekben bizonytalan önbecsülés
alakulhat ki, mivel érzik, hogy a szüleik túloznak, és így nem kapnak reális
mércét a „jó” és a „rossz”, a „siker” és a „kudarc” megítéléséhez. Hiányzik nekik a
megfelelő mérce, amivel megmérhetnék teljesítményeiket és képességeiket.
A szüleik túlzásba vitt, következésképp érdemtelen dicsérete miatt egyfelől
gyakran hajlamosak rá, hogy nagyszerűnek találják magukat, másfelől azonban
azt is érzik, hogy ez a vélemény nem reális, azt azonban nem tudják, mi is lenne
tulajdonképpen reális. Mindennek az lesz a következménye, hogy az
önbecsülésük szüleik magatartásának megfelelően önmaguk túlértékelése és –
a szülőktől való elhatárolódással együtt – önmaguk alulértékelése között
ingadozik.
Végezetül említsük még meg, hogy a narcisztikus emberek gyakran a
szakmájukban és a magánéletükben is sikeresek. És azt is hozzá kell tenni,
nehogy téves kép alakuljon ki róluk, hogy ők alapjában véve nem rosszak,
 egyszerűen csak nagyon érzékenyek a dicséretre és a kritikára. Sokszor nagyon
szeretetreméltók, sármosak és szórakoztatóak. Baráti társaságokban ezért
gyakran kifejezetten szívesen látják őket. És nemritkán ők maguk is nagyon
szenvednek a rengeteg zátonyra futott kapcsolatuk miatt. Mivel azonban a
narcisztikus vonások széles körben elterjedtek, továbbá a kapcsolatokra és a
partnerekre vonatkozó túlzó igényeiket mások sokszor normálisnak tekintik, egy
narcisztikus embernek nem olyan egyszerű rájönnie arra, hogy mi a baj vele.

A közömbös-kerülő kötődés – „Nekem mindegy, hogy mi

van velem, és az is, hogy veled mi van!”

A közömbös-kerülő kötődésűek – a félénk kötődéskerülőkhöz

hasonlóan – gyermekkorukban nagyon szomorú
tapasztalatokra tettek szert az anyjukkal kapcsolatban. Nekik is
sok visszautasításban és ridegségben volt részük. Legkorábbi
élettapasztalataik ezen a téren nagyon hasonlóak egymáshoz. E
két kötődéskerülő típus útja valamivel később ágazik majd el.
Így azokban a szülői házakban, amelyekből közömbös-kerülő
kötődésűek kerülnek ki, egy egyébként érzelemszegény
környezetben nagy fontosságot tulajdonítanak a
teljesítménynek. Ha a gyermek teljesíti a vele szemben
támasztott magas követelményeket, akkor saját jó képességeire
építve érzelmi alultápláltsága ellenére is kifejezetten pozitív
önbecsülést alakíthat ki magában.
Gyakran tényleg az a helyzet, hogy az ilyen kötődési mintát
kialakító gyerekek nagyszerű velük született képességekkel,
például átlagon felüli intelligenciával rendelkeznek. Ezáltal
nemcsak szüleik elismerését vívják ki, hanem más gyermekek
és tanáraik elismerését is. Ez az elismerés legalább részben
képes ellensúlyozni az anyai melegség hiányát, amely normál
esetben alacsony önértékeléshez vezetett volna – a többit meg
elintézi egy jókora adag elfojtás. Az a tapasztalat, hogy nem
számíthatnak az anyjukra, de a saját képességeik alapján
egyedül is tudnak boldogulni, a közömbös kötődésű
személyeknél végletes önmagukra vonatkoztatáshoz vezet. Az ő
jelmondatuk így hangzik: „Én rendben vagyok, te azonban nem
vagy rendben!” Ebből következően kifejezett önállóságigényt
alakítanak ki magukban. Látszólag nincs szükségük más
emberekre, legalábbis ami a közeli kapcsolatokat illeti.
A közömbös-kerülő kötődésűek nagyon korán megtanulták,
hogyan kell minden olyan belső érzelmi impulzust leválasztani
a tudatukról, amely kiválthatná bennük a teljes elszigeteltség és
elhagyatottság kora gyermekkori ősfélelmeit. A magány és a
félelem, amelyek tartósan befészkelték magukat a
tudatalattijukba, már nem jutnak át pszichikai védvonaluk
zárótüzén, és így nem tudnak benyomulni a tudatos észlelés
zónájába. Neurológiai tanulmányok kimutatták, hogy az ilyen
kötődési mintával rendelkező gyermekek és felnőttek, ha
emocionális stresszhelyzetekbe kerülnek – például el kell
válniuk egy fontos embertől –, nagyon magas lelki izgatottsági
mintázattal rendelkeznek, ami erős érzelmekre utal. Ezt az
izgatottságot azonban rögtön blokkolják, méghozzá az előtt,
hogy az eljuthatna a tudatos észlelés agyi területeire. Olyan jól
megtanulták elfojtani a félelmeiket, hogy már nem is érzékelik
őket. Többé-kevésbé sebezhetetlennek érzik magukat.
Csecsemőként ez a túlélési stratégia volt a lehető legmegfelelőbb
számukra – valószínűleg minden más stratégia halálos lett
volna rájuk nézve. Azonban, mint minden kora gyermekkori
mintát, ezt is magukkal viszik a felnőttkorukba: a közömbös-
kerülő kötődésű emberek úgy gondolják, hogy minden szerelmi
ügy fölött állnak.
Ugyanakkor ők sincsenek teljesen felvértezve a szerelem
ellen. Még ha a közelség iránti igényük meglehetősen
csökevényes is, azért a legtöbbjükből mégsem halt ki teljesen.
Ha belekerülnek egy szerelmi kapcsolatba, a lelkialkatukból
adódóan egy nagyon keskeny ösvényen kell végigmenniük.
Amikor ugyanis a közelség egy kapcsolatban nagyon intenzívvé
válik, elfojtott kötődésvágyaik felerősödnek, és előcsalogatják a
gyermekkorból származó régi, szörnyűséges félelmeiket,
amelyek azután itt-ott mégiscsak átjutnak a lelki védvonalak
zárótüzén. Az elűzött félelem áttör és óriási erővel idézi fel a
kapcsolatokra vonatkozó korai, vigasztalan tapasztalatokat.
Ezért aztán le kell gyűrniük a kötődés iránti veszélyes vágyat.
Erre szolgálnak számukra – ahogy a félelemkerülők számára is
– azok a különféle védekezési stratégiák, amelyeket könyvem
első részében részletesen bemutattam: a menekülés, a támadás
és a hullareflex. Ez a félelemkerülőhöz hasonlóan az ő
esetükben is gyakran a közelség és a távolság – a partnerek
számára nehezen elviselhető – hullámzásába torkollik.
A félénk és a közömbös kötődéskerülőknél egyaránt
figyelemre méltó, hogy összességében nagyon kevés energiát
kívánnak fektetni a kapcsolat fenntartásába. Számukra a
személyes függetlenségük a legfontosabb, és a kapcsolat
normális esetben nem elég értékes ahhoz, hogy bármit is
változtassanak magukon vagy a helyzeten. Egy érintett barátnő
mesélte nekem: „Engem a legjobban az bántott, hogy Achim
sohasem mondott olyasmiket, hogy meg fogjuk oldani, vagy
hogy igyekezni fogok. Pedig még csak nem is kértem
különösebben nagy dolgokat tőle, mivel kész voltam szinte
teljesen elfogadni, hogy ő olyan, amilyen. De még azt a keveset,
amit kértem tőle, még azt sem volt hajlandó feláldozni a
kapcsolatunkért. Végtelenül bántott, hogy egyszerűen csak úgy,
minden kompromisszum és erőlködés nélkül, eldobta a
szerelmünket.”
A félénk és a közömbös kötődéskerülő közti lényegi
különbség a motivációs szinten található: a „gyáva nyúl”
félelmében elszalad. A közömbös ezzel szemben jól kontrollálja
a félelmét. Éber öntudata egyszerűen csak nem érez semmiféle
szükségletet arra, hogy szorosabban kötődjön valakihez, vagy
hogy energiát fektessen egy kapcsolatba. Ezért ő a legritkább
esetekben köt ki végül egy pszichoterápián, mert végletes
védelmi stratégiái miatt kevés szenvedést kell csak elviselnie.
Az ilyen embereknek sokkal inkább a depresszív partnerei
jönnek el a terápiás ülésre, mivel érzelmileg ki vannak éhezve,
és eddig még egyetlen „pedagógiai intézkedéssel” sem sikerült
rávenniük az érintetteket, hogy változtassanak a
magatartásukon.
A közömbös kötődéskerülők esetében ehhez még hozzájön
valami, ami miatt kitartanak a helyzetükben: csekély késztetést
éreznek csupán arra, hogy javítsanak az életükön. Amilyen
kevés lelki kapcsolatuk van más emberekkel, ugyanolyan kevés
kapcsolatuk van önmagukkal is. Számukra valahogy nem éri
meg fáradozni azért, hogy a kötődésképességük tekintetében
javítsanak az életminőségükön. Mivel erősen elfojtják az
érzéseiket, önmaguk iránt is kevés érzelmet mutatnak.
Döntéseiket többnyire fejben hozzák meg, és nagyon racionális
életet élnek. Ahhoz, hogy változtassanak a viselkedésükön,
hiányzik belőlük az érzelmi lendület. Ezen sem a mély gyász,
sem a várakozásteljes öröm nem képes változtatni. Ezért a
közömbös kötelékkerülő jelmondatát a következőképpen
lehetne megfogalmazni: „Nekem mindegy, hogy mi van velem,
és az is, hogy veled mi van!”
Mint bizonyára emlékszel még rá, A hullareflex mint
védekezési stratégia című fejezetben azt írtam, hogy a
kifejezetten kötődészavaros emberek lelkileg elveszítik a
partnereiket, mindenekelőtt akkor, ha térben is elszakadnak
egymástól („Ha nem látlak, akkor nem létezel.”). Ez a viselkedés
elsősorban a közömbös kötődéskerülőket jellemzi. Az ő
pszichikai védelmük az „eltávolításra” van kiképezve, hogy
veszélyes kötődési vágyukat meg tudják fosztani a hatalmuktól,
amely ellentétes szélsőséges anatómiaigényükkel. Itt még
egyszer szeretném kiemelni, hogy ezek a folyamatok nem
tudatosak, és ebben az értelemben nem is begyakoroltak,
hanem egyfajta túlélési reflexet jelentenek a korai
gyermekévekből. Ehhez társul még, hogy azok, akik nagyon
korai és nagyon súlyos kötődési zavarral rendelkeznek, nem
tettek szert a már leírt „tárgyállandóságra”. Nem képesek
belsővé tenni önmaguk számára a szerető anya stabil képét, és
így az ősbizalom és a kötődésre való képesség sem alakul ki
bennük. Ez olyan tragikus mulasztás, amely felnőttkori szerelmi
kapcsolataikban is megismétlődik: újból és újból elveszítik a
partnerüket a szívükből, a partner eltűnik a lelkükből.
A végletes autonómiaigény, valamint az a képességük, hogy a
fenyegető és kellemetlen érzelmeket le tudják választani
önmagukról, a közömbös kötődéskerülők esetében – bármilyen
paradoxnak tűnik is – pszichikai stabilitáshoz vezet. Külsőleg ez
úgy jelenik meg, hogy többnyire ugyanolyan a hangulatuk. Sem
túlzott magasságokat, sem túlzott mélységeket nem ismernek –
érzelmi amplitúdójuk nagyon lapos. Legalábbis addig, amíg a
védvonalaik nem omlanak össze, ami egyébként komoly
pszichés válságokhoz vezethet. Erre azonban viszonylag ritkán
kerül sor, inkább pszichoszomatikus fájdalmak vagy
szenvedélybetegség alakul ki náluk, ami azután közvetett
módon lelki válságokhoz vezet.

A közömbös kötődéskerülő különleges esetei: csendes

narcisztikusok és magányos cowboyok

Néhány (de nem minden!) közömbös kötődéskerülő

öntudatlanul kifejleszt magának egy stratégiát, amelyet én
„csendes narcizmusnak” nevezek, mivel a korábban bemutatott
„hangos narcisztikusoktól” eltérően ezek az emberek kisebb
felhajtást csapnak saját személyük és érzékenységük körül.
Külsőleg ugyan többnyire egészen jól kontrollált képet
mutatnak, de a lelkük mélyén hajlamosak arról fantáziálni,
hogy minden hatalom az ő kezükben van, ami a végletes
autonómiaélményükből táplálkozik. Remek képességekkel
megáldottan és a háttérből mozgatják a szálakat. A „hangos
narcisztikusoktól” eltérően, akik csak ritkán tartják magukban
a véleményüket és a kritikus megjegyzéseiket, a csendes
narcisztikusok rébuszokban beszélnek. Nehezen lehet megfogni
őket, a háttérben meghúzódva manipulálnak. A csendes
narcisztikusokra jellemző, hogy nagyon magas szinten képesek
kontrollálni a viselkedésüket. Ritkán esik meg velük, hogy
dühkitörésre ragadtatnák magukat, vagy mindennek
lehordanák a másik embert. Nem kevesen közülük igen
udvariasan, barátságosan, sőt kifejezetten kedvesen
viselkednek.
Nehéz felismerni, hogy lélekben senkihez sem kötődnek, és a
kapcsolataikban teljesen közömbösek. Ez azzal is összefügg,
hogy az ilyen emberek közvetlen kapcsolatot teremtve nagyon
is képesek rokonszenvet és bizonyos melegséget érezni a másik
iránt, amit az illető is rögtön érzékel. Az a veszélyes ebben, és
ezt normális esetben rajtuk kívül senki sem tudja, hogy a
„csendes narcisztikusok” nem éreznek semmiféle lelki kötődést.
A lelki kötelék rögtön megszakad, amint kilépnek az ajtón.
A meghatározó életérzésük a többi emberrel kapcsolatban a
közömbösség és az üresség. Intelligenciájuk és nagyszerű
képességeik révén jól tudnak alkalmazkodni. Egy érintett
elmesélte nekem, annak érdekében, hogy ne keltsen feltűnést,
hogyan leste el mindig a többi gyerektől, hogy mikor hogyan
kell viselkedni. „Amikor a többi gyerek nevetett, én is velük
nevettem. Amikor valamelyik gyerek születésnapján voltunk és
választhattam magamnak egy kis ajándékot, mindig
rámutattam valamire, és úgy tettem, mintha szeretnék kapni
valamit – de közben egyáltalán nem akartam semmit. Én csak
azt akartam, hogy ne tűnjek ki a többiek közül.” Ez az ember
felnőttként is megőrizte ezt a szinte tökéletes maszkot, amely
mögött csak nagyon kevesen fedezték fel az
érzelemmentességét. A „lebukás” félelme azonban végig
megmaradt benne.
Mivel az ilyen emberek gyermekkorukban szörnyű
tapasztalatokat szereztek a tehetetlenséggel és a
kiszolgáltatottsággal kapcsolatban, ellenhatásként végletes
hatalomigény alakult ki bennük. Minthogy azonban nem
akarnak kellemetlenül kitűnni, és szeretnének egyről a kettőre
jutni, ezért mintegy lábujjhegyen teszik mindezt, főként ügyes
manipulációkkal és jelentős mértékű passzív agresszióval.
Magas szintű viselkedéskontrolljuk, nagyszerű képességeikkel
társulva, a munkájukban gyakran igen sikeressé teszi őket,
különösen azért, mert a családjukat és a magánéletüket
természetszerűleg kevéssé tartják fontosnak. Magas
pozíciókban találkozhatunk velük, legyen szó politikáról vagy a
gazdasági életről. Dörzsölten mozgatják a szálakat a háttérből,
egyik-másik embert szépen félreállítják, és gyakran még azt is
sikerül elérniük, hogy a külvilág eközben jó, vagy legalábbis
nem túl rossz véleménnyel legyen róluk.
Szerelmi ügyekben hasonlóan járnak el. Ha van partnerük,
akkor nem engedik túl közel magukhoz, és a lehető legjobb
feltételekkel rendelkeznek ahhoz, hogy kettős vagy akár többes
életet éljenek. Az a menedzser, aki gyakori üzleti útjain
luxusprostituáltakkal múlatja az idejét, miközben a családjával
töltött rövid időszakokban eljátssza a figyelmes családapa
szerepét, e csoport jellegzetes képviselőjének számít. Ha aztán a
partnerük mindenre rájön, és a rengeteg hazugság és csalás a
maga teljességében napvilágra kerül, akkor világok omlanak
össze. Egyik kliensem, egy hölgy egyszer elmondta nekem, hogy
nyolc évig egy tökéletes férj mellett élte az életét, míg egy ostoba
véletlen folytán felfedezte, hogy a „tökéletes” férje négy éve
csalja az egyik „legjobb” barátnőjével. Ő erre olyan súlyos
depresszióba esett, hogy nyolc hónapra önként bevonult a
pszichiátriára.
A csendes narcisztikusok másik típusa a „hallgatag hős” vagy
a „magányos cowboy”, akit néha „magányos farkasként” is
szoktak emlegetni. Ennek a női megfelelője a „titokzatos
idegen”. Ezt a típust szintén végletes zárkózottság, illetőleg a
nyitottság hiánya jellemzi. Ők is rébuszokban beszélnek, és
rejtvényes feladvánnyá teszik a lelki életüket. Munkájukat
illetően általában nincsenek annyira rivaldafényben (vagy nem
annyira alkalmazkodók), mint az előbbiekben bemutatott
simulékony narcisztikusok, és némiképp különc életmódot
folytatnak. A magába fordult festőnő, aki keleti kendőket hord
és nagyon titokzatosnak, megközelíthetetlennek tűnik, vagy a
tetovált férfi, aki szótlanul kortyolgatja a sörét a bárpultnál,
óriási vonzerőt gyakorol néhány emberre. Keveset árulnak el
magukból, és rejtélyesnek tűnnek. Az a titokzatos légkör, ami
körüllengi őket, széles projekciós felületet biztosít az olyan
emberek fantáziáinak, akik különösen vonzónak találják az
ilyen viselkedést: a távolság mögött különös mélyértelműséget
és letisztult életbölcsességet sejtenek. Vagy legalábbis valami
egészen szokatlan dolgot. Amikor azután már elég sokáig
erőlködtek, és végül mégis beletört a bicskájuk a csendes
narcisztikus személyekbe, mégis belátják, hogy a hallgatagság
és a mélyértelműség nem feltétlenül ugyanaz. Ezt igazolja a
következő példa is, egy olyan férfi élettörténete, aki élete nagy
részét magányos cowboyként töltötte.
A következő oldalakon egy olyan érintettnek szeretném
átadni a szót, aki 60 évesen döntötte el, hogy megváltoztatja az
életét. A korából adódóan tehát igencsak messzire tud
visszatekinteni. Az ő élettörténete igen szemléletesen mutatja
be, hogyan élte meg egy kötelékfóbiás a gyermekkorát, hogyan
alakult ki benne ez a fóbia, és miképpen nyomta rá a bélyegét
egész későbbi életére. A története ugyanakkor azt is
megmutatja, hogy az intenzív és őszinte szembenézés saját
kapcsolati félelmeinkkel és viselkedésmódjainkkal nagyon
komoly pozitív változásokat hozhat – teljesen függetlenül attól,
milyen életkorban kerül rá sor. Abból a „magányos cowboyból”,
aki itt most elmeséli az életét, csak 60 éves korára lett olyan
ember, aki képes közelséget és bizalmat érezni mások iránt, és
valódi kapcsolatokat tud kialakítani.

Jelenetek egy magányos cowboy életéből –

egy közömbös kötődéskerülő élettörténete

Gyermekként és részben még tizenévesként sem tudatosult bennem

édesanyám különös helyzete. És ez nem is lehetett másként. Talán más lett
volna a helyzet, ha a környezetemben élő emberek kicsit beszédesebbek, de
Kelet-Vesztfáliát igencsak szófukar népség lakja.
Amikor véget ért a második világháború, anyám 25 éves volt, én egy. Apám
elesett a háborúban. A nagymamámnál éltünk, mivel anyám kénytelen volt
hetente negyvennyolc órát dolgozni, hogy női munkásként megkeresse a
kenyérrevalót. Gyakran képzeltem úgy, hogy anyám a háborúból rajta maradt
koloncként tekint rám, akit szoptatás helyett jobb lett volna annak idején
bedobni egy szemeteskukába. Valójában inkább a nagymamám az, akit
gyermekkori emlékeimben összekapcsolok a törődéssel és a szeretetteljes
odafigyeléssel.
Van néhány gyermekkori emlékem, amelyek szinte egész életemen át
elkísértek. Ezek természetesen nem a korai gyermekkorba nyúlnak vissza. Nincs
is hozzá elég bátorságom, hogy elképzeljem, mi minden történhetett még
velem. A legélesebben egy olyan élményt látok magam előtt, amikor úgy
négyéves lehettem. A távolból visszatekintve azt mondom, hogy egy
szólásmondás gyakorlati megvalósításáról volt szó: „Ha nem tetszik, akkor lehet
csomagolni!” Ezt a mondást anyám egész életében előszeretettel használta.
Velem szemben – bizonyos mértékben – tényleg meg is valósította. Emlékszem
rá, hogy gyerekként volt egy kis szürke kartonpapír bőröndöm. Ezt a bőröndöt
anyám felügyelete mellett tele kellett pakolnom – még mindig látom magam
előtt a nyitott ruhásszekrényt – zoknikkal, fehérneműkkel és egyéb
ruhadarabokkal. Aztán kint találtam magam a degeszre tömött bőrönddel az
utcán, a bezárt bejárati ajtó előtt, és fogalmam sem volt, mit csináljak és hová
menjek. Azt hiszem, nagyjából két órát tölthettem az utcán. Még most is teljesen
úrrá lesz rajtam az elszakítottság érzése – már ha hagyom feltörni az emlékeket.
Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi történt, amikor újból beengedtek
a házba. Rémlik, hogy egy fél napot egyedül az ágyban töltöttem.
Gyerekkoromban gyakran előfordult, hogy egy fél napot (vagy még több időt) az
ágyban kellett töltenem, és meg sem „mukkanhattam”.
Egy másik élményem, amely mind a mai napig kísért, a harisnyás eset volt.
A háborút követő években hosszú, durva gyapjúból kötött harisnyát kellett
hordanom. Nagyon érzékeny volt a bőröm; még ma is libabőrös leszek, ha
visszagondolok a kivörösödött, fájdalmasan égő combomra. Amikor az anyám
egy kicsit ki akart vonni a forgalomból, mondjuk azért, hogy fel tudja akasztani a
függönyöket a helyükre, akkor egy forró fürdő után felvetette velem a
gyapjúharisnyát, és én órákon át álltam mereven, nagy terpeszben a
konyhában. Erről az „eljárásról” anyám később gyakran mesélt az ismerősöknek,
méghozzá egyáltalán nem bűnbánóan vagy szabadkozva, hanem kifejezetten
büszkén, utalva a „háború utáni nehéz időkre”.
Gyerekkoromban nemcsak ellenállás és dac alakult ki bennem az anyámmal
szemben, hanem kifejezett ellenségesség is. Nem akartam, hogy megfogjon;
nem akartam, hogy hozzám érjen; semlegesíteni akartam – ahogy azt ma, a
távolból visszatekintve mondanám. Mindenben anyámtól függtem; végül is ő
biztosította a létfenntartásomhoz szükséges dolgokat. De valahányszor
segítségre volt szükségem, akár apró, hétköznapi dolgokban is, akkor a
nagymamámhoz fordultam. Anyám társaságban, a barátok és a szomszédok
között nagyon szórakoztatóan, viccesen és lazán tudott viselkedni – és ez
tényleg népszerűvé is tette, szívesen hallgatták a szavait, szerettek együtt lenni
vele. Én viszont gyűlöltem emiatt. Undorítónak és kínosnak találtam, hogy így
produkálja magát. Szégyelltem magam, hogy így megjátssza magát.
Bárhogy erőlködöm, a legnagyobb jóindulattal sem tudok visszaemlékezni
arra, hogy az anyám valaha is megpuszilt vagy kedvesen megsimogatott volna.
Annál inkább emlékszem az ütésekre – a fenekemre, a testemre mért ütésekre –
és a pofonokra. Megtanultam, hogy a testi érintkezést kerülni kell – mindig és
minden körülmények között. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy egész
életemben csak egyetlenegy alkalommal fogtam és szorítottam meg tudatosan a
kezét – bizalmasan, sőt talán szeretettel. Mindez 2006 nyarán történt, néhány
héttel a halála előtt.
Ezek az élmények és tapasztalatok teljes mértékig meghatározzák a nőkkel
való viselkedésemet – mind a mai napig. Emlékszem az egyik korai élményemre,
amely máig nem megy ki a fejemből. Egy lakodalomban történt, a falu
vendéglőjének nagytermében. Tizenkét éves voltam. Egy nagyjából velem
egykorú kislány mindenképpen szájon akart csókolni. Julianénak hívták – nem
véletlenül emlékszem a nevére. Még azt is mondta, hogy szeret. Minthogy én
mereven tiltakoztam és vadul ellenkeztem, ő pedig továbbra is makacsul
próbálkozott, az „összetűzésünk” végül a többiek figyelmét is felkeltette, és
heves vita alakult ki a „mulyaságomról” és merev elzárkózásomról. Ezt én
mélyen visszataszítónak találtam; szégyelltem magam; legszívesebben a föld alá
süllyedtem volna szégyenemben.
A nők érintése a mai napig problémát jelent számomra. Csak a terápiák után
jöttem rá, hogy nyilvánvalóan elutasítóan és természetellenesen viselkedek:
visszahőkölök, ha hozzám ér egy nő, lelkileg megdermedek, ha megérint egy női
test. A gyomrom görcsbe rándul, a hasfalam megfeszül, a kar- és lábizmaim
pattanásig feszülnek. Szeretkezés közben gyakran arról fantáziáltam, hogy
beszippantanak és elnyelnek: hogy a létezésemet fenyegetik. A második
feleségem, Claudia tette szóvá először, hogy milyen „viccesen” viselkedek. De
akkor én még nem voltam abban a helyzetben, hogy belemenjek és elmélyedjek
ebbe a témába. Ma már biztos vagyok benne, hogy a kapcsolataim kudarcában
döntő szerepet játszott, hogy képtelen voltam elviselni a testi közelséget.
Egyszerűen nem tanultam meg, amit az embernek tizenévesen meg kell
tanulnia.
Az alkohol és a kötelékfóbia arra kényszerítettek, hogy évtizedeken át
bújócskát játsszak a partnereimmel, a barátnőimmel és a barátaimmal.
Vonzódást és szerelmet ígértem, és közben éreztem, hogy nem tudom betartani
az ígéretemet. Szóban bizalmat fogadtam, de tudtam, hogy csak saját
magamban mint „magányos harcosban” hiszek. Ha a párkapcsolatban világos
döntést kellett hoznom, akkor vonakodtam, és mindig hagytam magamnak
lehetőséget a visszavonulásra. Ha a partneremnek nem tetszett a
határozatlanságom, szépen megnyugtattam. Sohasem beszéltem a
félelmeimről; megpróbáltam normális emberi állapotként tekinteni rájuk. Az
álmaimban ugyanakkor üldöztek: gyermekkorom óta kínoznak az üldözéses
álmok. Mindig ugyanazok: kint vagyok egyedül a sivatagban, és oroszlánok
üldöznek. Vagy szabadesésben zuhanok egy toronyházból. Vagy összeégek egy
közlekedési balesetben. Valamennyi partnerem panaszkodott rá, hogy éjjelente
álmomban természetellenesen nyöszörgök és sikoltozok. Amióta részt veszek
ezen a terápián, azóta ezek megszűntek.
A „szellemi szocializációm” alatt – a gimnáziumban, az egyetemen és még a
kollégiumokban is – könnyedén meg tudtam őrizni a „magányos harcos”
énképét, akinek nincs szüksége semmiféle kötődésre, és akit „félreismernek”
ugyan, de valahogy mégis elboldogul az életben.
A kedvenc filmjeim azok a westernfilmek voltak, amelyekben a
megközelíthetetlen főhősnek önmagán kívül senkire sem volt szüksége. Nem
olyan régen ismét megnéztem a Cowboyháború (1959) című amerikai westernt.
Henry Fonda játssza a kíméletlen rendőrbírót, aki egymás után „tisztítja meg” a
városokat a bűnözőktől. Az egyik városkában, Warlockban aztán beleszeret egy
nőbe – és a nő viszonozza az érzelmeit. Könyörögve kéri, hogy maradjon ott
vele. A rendőrbíró sokáig vívódik, míg végül mégiscsak a „magányos cowboy”
győzedelmeskedik benne, és elutasítja a kapcsolatot. Az ilyesmi korábban
mindig nagyon tetszett nekem. Most, amikor újból megnéztem ezt a filmet,
szégyelltem magam a korábbi érzéseimért. Valamelyest megértettem, miért
nem ismerek egyetlen olyan nőt sem, akinek tetszenek a westernfilmek és a
„westernhősök”, és szereti őket.
Sejtettem persze, hogy valami nincs rendben velem, és hogy a feleségeimnek
igazuk volt, amikor kritizáltak, hogy határozatlan és a megközelíthetetlen
vagyok. De ezt a sejtést reflexből elnyomtam. Akkoriban szóba sem jött
számomra az a lehetőség, hogy szembenézzek a „hiányosságaimmal”, az meg
végképp nem, hogy beszéljek is róluk. Abban a faluban, ahol felnőttem, a férfiak
ilyeneket mondtak: „Mégis mit akarnak a nők tőlünk? Jobb lenne, ha békén
hagynának bennünket.” Ezekkel a megjegyzésekkel igazoltam magam számára a
viselkedésemet.
Világosan emlékszem arra a helyzetre, amikor az utolsó intim együttlétünk
volt Brigittével, az első feleségemmel. Brigitte nagyon határozottan, sőt kissé
már ingerültem rám szólt, hogy „Na, essél már nekem!” Én erre az akkoriban
szokásos módon visszarettentem. Az ilyen emlékekkel kapcsolatban két
kérdésen töprengtem sokat: 1. Miért éppen az ilyen emlékek törnek felszínre
bennem az életem folyamán? 2. Miért nem tudtam évtizedeken át kilépni a
megszokott viselkedési mintáimból?
Ezekben az emlékekben – amelyeket mindig nagyon világosan látok magam
előtt, és a számuk könnyedén növelhető – az a közös, hogy a hozzám egészen
közel álló emberekhez fűződő, legszorosabb viszonyokat érintik. Mindig a testi
érintéssel, két test közvetlen érintkezésével, öleléssel, intim érintkezésekkel
kapcsolatosak. Soha életemben egyetlen nővel sem csókolóztam igazán.
Mindig megmagyaráztam magamnak, miért úgy reagálok az érintésekre,
ahogy. Mindig azt mondtam, nem adhatom fel magam. Meg kell védenem
magam. Nem hagyhatom, hogy elcsábítsanak. Ha megnyílok, elvesztem. Nem
adhatom oda az életem másvalakinek a kezébe. Végül aztán így is, úgy is
egyedül maradsz. Ezzel meg kell megbirkóznod. És meg is fogod csinálni.
A magányosság érzése ellen gyakran segített az alkohol. Amikor néha felmerült
bennem valami halvány kétely, akkor azt mondtam magamnak: de hát a
létezésnek különböző lehetőségei vannak. Nem kell az életben mindent
kipróbálni. Az önvédelem a legfontosabb.
Egyébiránt néha azért észrevettem, hogy a partnereim megsértődtek, igazán
megsértődtek – megütköztek rajtam. Ezt néha ki is mondták. Ilyenkor azt
gondoltam: Miért legyen jobb nekik, mint nekem? Harcolnom kell. Miért ne
érezzenek semmit se a harcból, miért ne tapasztalják meg azt a saját bőrükön
is? Egyszerűen ilyen az élet.
Akár azt is mondhatjuk – és én gyakran ezt is gondoltam –, hogy a magányos
harcos élethelyzete az alapvető állapot, amelyben élünk. Ha elismerjük és
elfogadjuk ezt, az még messze nem jelenti azt, hogy az ember egyébként nem él
normális életet. Ma ezt másként látom: a közelséggel kapcsolatos defektusom
minden viszonyomban megjelent, mindenkihez fenntartással, bizalmatlansággal
és kétségekkel viszonyultam. Gyakran színészkedtem, alakoskodtam.
A barátnőimnek és a feleségeimnek eljátszottam, hogy közel kerültünk
egymáshoz, miközben egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán éreztem
ilyesmit. A közelség agresszívvá tett, ahogy az alakoskodás is.
Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért nem maradtam egyedül? Végül is
senki sem kényszerített rá, hogy párkapcsolatban éljek: habár ezt mások előtt
még sohasem ismertem el, és magamban sem igazán akartam észrevenni,
valamiféle boldogságot és elégedettséget éreztem, amikor valaki törődött
velem. És tényleg szerelmes is voltam a mindenkori partnereimbe, legalábbis a
kapcsolat elején. Ezt a szót egyébként sohasem vettem a számra. Olyanokat
mondtam, hogy „nagyon kedvelem”, és hogy „jól érzem magam vele”. Ezen a
barátaim mindig nagyon jókat szórakoztak: „Egyszerűen szerelmes vagy, és kész.
Ismerd már el!”, mondták. Én azonban sohasem akartam beismerni, hogy
tényleg közelségre vágytam. A közelség és a szex iránti vágy miatt engedtem a
nők közeledésének. Én magam sohasem kezdeményeztem egyetlen nőnél sem.
Tulajdonképpen csak hagytam, hogy „felcsípjenek”. A kapcsolataim mindig akkor
váltak problémássá, amikor uralni kezdték a hétköznapjaimat. Vagyis amikor a
nő túl sok időt töltött a közelemben, és elvárta tőlem, hogy mindent
megbeszéljünk és közösen tervezzünk. Ettől fenyegetve éreztem magam,
komolyan az volt az érzésem, hogy a nő túl sokat akar tőlem, és ez odáig
fokozódott, hogy kezdtem veszélyben érezni magam. A párkapcsolataimhoz a
lelkem mélyén mindig hozzátartozott egy lábjegyzet: „Légy óvatos! Vigyázz
magadra!” Amikor a kapcsolat a hétköznapi szakaszába lépett, egyszerre
rengeteg kétség tört fel bennem, és elkezdtem kitérni, alakoskodni, hazudozni.
„Belső emigrációba” vonultam, és közben kifelé közelséget mímeltem, amit
viszont (ekkor már) egyáltalán nem éreztem. Ebbe a lelki ellenállásba minden
nőnek beletört a bicskája. Akkoriban én büszke voltam rá, hogy nem gyengültem
el. Ezen az a tény sem változtatott, hogy kétszer is megnősültem. Előbb vagy
utóbb minden nő bedobta a törülközőt. A kapcsolatoknak sohasem én vetettem
véget. Egészen az utolsó pillanatig, a félelmeim és a kétségeim ellenére is mindig
úgy éreztem, hogy szükségem van a kapcsolatokra. A lelki meghasonlottságom
sohasem oldódott fel egy egyértelmű „nem”-ben, egy egyértelmű „igen”-ről nem
is beszélve. Ennek megfelelően egyszerre voltam megkönnyebbült és szomorú,
amikor egy nő szakított velem.
Engem az foglalkoztat, hogy miért nem tudtam sokáig megváltozni. És hogy
miért nem tudtam ezt a saját erőmből megtenni, miért csak pszichoterapeuták
segítségével sikerült. Igazán nyomasztóvá a szenvedés akkor vált, amikor
alkoholista lettem. Hatvanévesen ismertem fel, el kell döntenem, hogy tovább
akarok-e élni. A piálás nagyon megviselte a testemet. A munkahelyemen is egyre
több gondom akadt.
Gyakran feltettem magamnak a kérdést, hogy helyes-e, és az én koromban
van-e még értelme annak az útnak, amelyet a terapeuták segítségével
végigjártam. Két okból vagyok meggyőződve arról, hogy ez az út helyes. Először
is a terápiás erőfeszítések megmentették az életemet. Biztos vagyok abban,
hogy nélkülük sem lelkileg, sem testileg nem maradtam volna életben. Az egyik
betegtársam (később barátom) mondta mindig a kórházban az elvonókúrán:
„Gondolj arra, hogy az is egy lehetőség, ha halálra iszod magad.” Tényleg: valami
ilyesmi is megtörténhetett volna. Ezt a lehetőséget csak úgy tudtam kizárni, hogy
szembenéztem a kötődésfóbiámmal, és annak minden következményével az
összes társas és munkahelyi kapcsolatomban. Ettől egész életérzésem
alapvetően megváltozott. Újra bizalommal tekintettem másokra – vagy talán ez
volt az első alkalom, hogy bizalommal kezdtem tekinteni másokra, bízni
kezdtem a közeli kapcsolat lehetőségében és biztonságában, elsősorban az
élettársammal, azután a barátaimmal kapcsolatban. Már nem mindennap
nyomasztanak a félelmek és a görcsösség. Többnyire jól vagyok, és tetterősnek
érzem magam. A partnerem és a barátaim visszajelzései megerősítést
jelentenek számomra. Jó érzéssel tekintek a jövőbe, habár világos számomra,
hogy a hosszú és terhes múlton végzett munka folytatódik.
Kötődés nélkül nincs empátia

Egy gyerek a szülei empatikus viselkedésén keresztül tanulja

meg megérteni és megnevezni a saját érzéseit. Minél nagyobb
megértést tanúsítanak iránta, annál jobban képes lesz
megérteni másokat is. Ez az úgynevezett tüköridegsejtekkel vagy
tükörneuronokkal függ össze, amelyek az első három életév
során alakulnak ki az agyban. Minél több tükörneuront alakít ki
az agy, annál magasabb szintű lesz az adott ember képessége
arra, hogy bele tudja élni magát embertársai helyzetébe.
A tükörneuron kifejezés a neuronok (idegsejtek) azon
képességére utal, hogy visszatükrözik a másik fél viselkedését.
Ezek az idegsejtek akkor fejlődnek ki, amikor a kisgyermek
szeretetteljes együttlétben van a vonatkoztatási személyével.
Videófelvételek segítségével pontosan meg tudták figyelni,
hogyan tükröződik vissza az empatikus anyák mimikájában
gyermekük érzelmi állapota. Ha a gyermek mosolyog, akkor az
anya is visszamosolyog rá. Ha a gyerek boldogtalan, akkor az
anya is aggodalmas arcot vág. Az anya arckifejezésén keresztül
a gyermek kapcsolatot talál a saját érzéseihez, és megérzi, hogy
elfogadják és megértik. Minél finomabban tükrözi vissza az
anya a gyermeke lelkiállapotát, minél megértőbben reagál az
igényeire, annál több tükörsejt képződik a gyermek agyában. És
minél több a tükörsejt, annál jobban együtt tud érezni az adott
gyermek később másokkal. Több tanulmány is igazolta, hogy
még az egyéves gyerekek is, amennyiben biztos kötődést
alakítottak ki az anyjukkal és úgy érzik, hogy megérti őket,
sokkal együttérzőbben reagálnak embertársaik érzéseire, mint
a bizonytalanul kötődő gyermekek. Így az egyéves gyermekeket
jól láthatóan megérintette egy idegen ember sírása; ilyenkor ők
is szomorú arcot vágtak. A megérzett megértést, amelyet velük
szemben tanúsítottak, képesek voltak továbbadni másoknak.
A gyermekkor későbbi szakaszában, amikor a szülő és a
gyermek közti kommunikáció egyre inkább nyelvi síkon zajlik,
a gyerek rögzíti, hogy érti a saját érzéseit és az embertársaiét.
A vonatkoztatási személyein keresztül megtanulja megnevezni
az érzéseit, és megtanul bánni is velük. Ha például lehangoltan
megy haza, mivel az óvodában a legjobb barátja nem akart
játszani vele, akkor az empatikus anya szavakba foglalja ezt,
amikor például azt mondja: „Ó, igen, megértem, hogy olyan
szomorú vagy…” A gyermek az anya ilyen együttérző
megjegyzésein keresztül tanulja meg, hogy azt, amit ő a lelke
mélyén érez, „szomorúságnak” hívják. Ezenfelül azt is
megtanulja, hogy ő ebben a helyzetben szomorú lehet, és a
legtöbb esetben még valami magyarázatot, egyfajta
helyzetértelmezést is kap az érzéséhez, amennyiben az anya
például azt mondja, hogy a barátjának talán rossz kedve volt, és
másnap valószínűleg már újra szívesen játszik majd vele. Ezzel
a gyermek három dolgot tanul meg. Először is képes lesz
helyesen besorolni és megnevezni az érzéseit. Másodszor azt az
üzenetet kapja, hogy rendben van, ha így érez. Harmadrészt
pedig értelmezési lehetőségeket kap kézhez a mindenkori
helyzettel és az azzal együtt járó megoldásokkal kapcsolatban.
A saját érzéseinkkel kialakított jó kapcsolat az alapja annak,
hogy megértsük az embertársainkban létrejött érzéseket.
Hiszen csak akkor tudunk együttérezni egy szomorú emberrel,
ha hozzáférünk saját szomorúságérzésünkhöz. Ez minden más
érzésre is érvényes. Csak akkor tudom megérteni, hogy miért
szomorú egy másik ember egy adott helyzetben, ha egy hasonló
helyzetben én is szomorú vagyok. Az együttérzés képessége a
társas kompetenciák kulcsa. Csak akkor tudok ugyanis
megfelelően reagálni az embertársaimra, ha helyesen be tudom
sorolni és meg tudom érteni hangulataikat és érzéseiket.
A bizonytalanul kötődő gyerekek az együttérzés terén
tapasztalataikból adódóan többnyire zavartak. Az anya és az
apa elégtelen együttérzése károsítja a saját érzéseikhez, és
ennek következtében az embertársaik érzéseihez való
kapcsolatukat. Ez a zavart beleérzési képesség ahhoz a
jellegzetes én-vonatkoztatáshoz vezet, amely normál esetben a
kötelékfóbiásokat jellemzi, és ami tönkreteszi a partnerek
idegeit. A kötődéskerülők gyakran nem képesek átérezni
partnereik érzéseit és vágyait, sőt gyakran még megérteni sem
képesek azokat. Ez azután jellegzetes, parttalan vitákhoz vezet,
mivel a partner egyszerűen képtelen megértetni szándékait a
kötelékfóbiással. Amint az elmondottakból világosan kitűnhet, a
kötődéskerülők mindenekelőtt nem igazán férnek hozzá a
közelség, a bizalom és a védettség iránti igényeikhez. Hiszen
éppen ezek az igények azok, amelyek gyermekkorukban óriási
frusztrációt okoztak nekik, és amelyeket éppen ezért elfojtanak,
amelyekkel szemben védekeznek. Egy szerelmi kapcsolatban
viszont a partnerek éppen azt várják el a kapcsolatfóbiás
emberektől, amiben azok a legrosszabbak: a bizalmat. Mivel a
kapcsolatfóbiásoknak maguknak is nagyon bizonytalan az
ehhez az érzéshez fűződő viszonyuk, nem igazán tudják
megérteni, hogy miről beszél vagy tulajdonképpen mit is akar
tőlük a partnerük. Ugyanilyen nehezen képesek azt is átérezni,
mennyire megbántják a partnerüket elutasító viselkedésükkel.
Nem képesek rendesen felmérni a szavaik és tetteik súlyát.
Gyakran meglepődnek partnereik érzelmi reakcióin, és nem
képesek helyesen értelmezni azokat. Kemény elhatárolódási
intézkedéseik önvédelemből születnek, mivel azonban
nehezükre esik igazán átérezni a másik fél helyzetét, gyakran
egyáltalán észre sem veszik, milyen mélyen megbántják a
másikat.

Jellemhiba-e a kötelékfóbia?

Régóta foglalkoztat egy kérdés, amelyre eddig még nem

találtam kielégítő választ: hogyan lehetséges, hogy egyes
emberek sanyarú gyermekkor után pocsék jellemmé válnak,
míg mások nem? Ennek bizonyára az az oka, hogy a nehéz
gyermekkor a legjobb táptalaj a jellemtorzuláshoz. Ami
egyszerűen a lelki ínségből és abból az alapvető
bizalmatlanságból adódik, amelyet már olyan korán elültetnek
az ilyen emberek szívében. De az azért mégsem igaz, hogy
minden kötelékfóbiás „gyáva és sunyi”, és minden kötődésképes
személy „jó ember”. Habár a kötelékfóbiások súlyos félelmei
különféle manőverekhez és védekezési stratégiákhoz vezetnek,
mégis akadnak közöttük olyanok, akik képesek tisztességes
módon és őszintén élni az életüket. Szeretném világosan
leszögezni, hogy a közömbös vagy félénk kötődéskerülők közül
nem mindenki válik megrögzött titkolódzóvá vagy ízig-vérig
narcisztikussá. Noha igen nagy a valószínűsége annak, hogy
ilyen fejlődési feltételek között valaki bonyolult, alakoskodásra
hajlamos személyiséggé fejlődik, senkinek sem kell
szükségszerűen ilyenné válnia. Vannak olyan kapcsolatzavaros
emberek, akik őszintén igyekeznek félelmeiket lehetőség szerint
nem a mások kárára kiélni. Azután ott vannak azok a
csodagyerekek, akik nyomorúságos gyermekkoruk ellenére
később egyfelől kötődésre képes, másfelől tényleg nagyon
kedves emberekké válnak. Ugyanígy olyanok is vannak, akik jó
gyermekkoruk ellenére igen kellemetlen emberek. Életünk
során rengeteg olyan befolyásoló tényezővel találkozunk,
amelyek a szüleinkkel kialakított kapcsolatunkon kívül
eldöntik, milyen személyéggé formálódunk. Személyes
meggyőződésem, hogy vannak olyan velünk született
személyiségjegyek és genetikai tényezők, amelyek mások
mellett felelősek „jó”, illetve „rossz” jellemünk kialakulásáért.
Az Én ilyen vagyok, és kész! (So bin ich eben!) című könyvemben
szerzőtársammal, Melanie Alttal bemutattuk, hogyan
mutatkoznak meg és hatnak ki életünkre a velünk született
személyiségjegyek.
A kötelékfóbia kiélésének módjában mindenesetre lényeges
szerepet játszik, hogy mennyire reflektáltan kezeli problémáit
az érintett. Egy olyan ember, aki foglalkozik a nehézségeivel,
sokkal nagyobb valószínűséggel lesz képes tudatosan megítélni,
hogy mi tisztességes és mi nem az embertársaival, illetve a
partnereivel szemben, mint az, aki elmenekül önmaga elől. Aki
tudatosan foglalkozik a problémáival, arra az eredményre
juthat, hogy a partnere számára nincs rendben, ha ő
egyszerűen csak úgy eltűnik, hazudozik, vagy nem hajlandó
nyíltan beszélni vele. Az ilyen ember tudatosan felhagyhat a
tisztességtelen stratégiákkal.
A barátaim között akad néhány, a kötődés vonatkozásában
félénk személy. Könyvemben eddig elég sokat kaptak a fejükre –
keményen bánok velük, amikor egyfolytában arról papolok,
milyen kegyetlenek, sunyik és gyávák is a kötelékfóbiás
emberek. Szeretném most ezért kissé árnyalni ezt a képet: a
kötelékfóbiát az érintettek mindenkori személyes
beállítottságuktól és a kötelékfóbia fejlettségétől függően
nagyon különbözőképpen élik ki. Alapvetően hajlanak a
bemutatott stratégiákra és viselkedési módokra, néhányan
mégis képesek roppant rokonszenves és barátként is teljesen
megbízható emberekké válni. Az egyik barátom erősen érintett,
szerintem mégis az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha
találkoztam, és a felesége sem mondana mást róla. Mégis
nagyon boldogtalan mellette, a barátom pedig nem érti, hogy mi
hiányzik a feleségének. Véleménye szerint ő felelősségteljes,
szerető férj és apa. És ez így is van. De ha a felesége egy reggel
azzal állna oda elé, hogy beleszeretett valaki másba, és ezért el
akar válni tőle, a barátom a lehető legőszintébben sok
boldogságot kívánna neki, és azután jóbarátként továbbra a
rendelkezésére (és az új barát rendelkezésére) állna. És
pontosan ez az, ami annyira bántja a feleségét. A barátom nem
képes többet nyújtani egy mély barátság érzésénél. A szerelem a
maga mellékhatásaival (vágyakozás, féltékenység, birtoklási
vágy és hiányérzet) teljesen idegen a számára: ő egy közömbös
kötelékkerülő. És mivel ezeket az érzéseket egyáltalán nem
ismeri, soha nem is volt gondja azzal, ha lefeküdt egy másik
nővel. Ahogy azt is elnézte volna a feleségének, ha lett volna
valami futó kalandja. A féltékenységet hírből sem ismeri.
A felesége azonban nem egy jóbaráttal akar együtt élni, hanem
egy férjjel, aki szereti őt, és aki mellett egészen különlegesnek
érezheti magát. Nagyon bántja a tudat, hogy a férje nélküle is
ugyanolyan jól érezné magát. Ezt a barátom megérti ugyan,
átérezni azonban nem képes. És változtatni sem tud rajta.

Egy apró különbség:

a kötelékfóbia nőknél és férfiaknál

Újból és újból feltűnik nekem, hogy a kötelékfóbiás nők gyakran

tapintatosabban és valamivel megfontoltabban viselkednek,
mint férfi sorstársaik. Ennek az lehet az oka, hogy a nők
általában is hajlamosabbak foglalkozni az érzéseikkel és
beszélni a félelmeikről, mint a férfiak. Gyakran jobban
tudatában vannak a kötelékfóbiájuknak, és a férfiaknál
komolyabban igyekeznek szembenézni a félelmeikkel.
Természetesen e szabály alól is vannak kivételek.
A gyakoriságot tekintve is kijelenthető, hogy a kötelékfóbia
összességében több férfit érint, mint ahány nőt. Ez egyfelől
vélhetően a genetikai alapokból adódik, amelynek alapján a
kötődésképesség terén a nők kedvezőbb helyzetben vannak,
mint a férfiak. Ők már génjeik révén is a csecsemők és a
gyerekek gondozására vannak beállítva, ami természetszerűleg
nagyon erős kötődést vált ki és követel meg. A nőkben sokkal
erősebb a velünk született érdeklődés az emberi kapcsolatok
iránt. Ebben a témában végeztek egy nagyon érdekes
pszichológiai kísérletet: emberek arcképeit mutatták egynapos
csecsemőknek. A lányok átlagosan jóval hosszabb ideig nézték a
képeket, mint a fiúk. Őket jobban érdekelték az emberek.
Másfelől a nőknél jóval kevésbé okoz zavart férfi partnereik
kiválasztásában az, ha gyermekként rossz volt a viszonyuk az
anyjukkal. Ha egy nő az első néhány életévében túl kevés
odafigyelést kap az anyjától, ő ezt a tapasztalatát nem vetíti rá
szükségszerűen egy férfira, illetve a férfiakkal való
kapcsolatára. Bár a kötődésre való képessége korlátozott lesz, de
ezt a hiányosságát nem fogja még tovább erősíteni azzal, hogy a
benne élő anyaképet tudat alatt rávetíti a partnerére (már ha
nem homoszexuális). Az anya átvitele a későbbi partnerre tehát
nem olyan kézenfekvő, mint a férfiak és későbbi barátnőik
esetében (itt a homoszexuális férfiak jelentik a kivételt).
A párválasztás tekintetében a nőkre inkább az apa van nagy
hatással. Mivel azonban az igazán meghatározó első két
életévben többnyire nem az apa a fő vonatkoztatási személy a
gyermek számára, ezért a zavart apaviszonnyal rendelkező nők
tapasztalatai nem nyúlnak bele olyan mélyen az első fejlődési
évekbe, inkább egy későbbi fejlődési szakaszban fejtik ki
hatásukat. Amennyiben az anya az első két évben (és a további
években) fő vonatkoztatási személyként szeretetteli
gondoskodással viszonyult hozzá, akkor az ilyen nőben még
megmarad az emberi kapcsolatok iránti alapvető bizalom.
Ennélfogva egy problémás apakapcsolat egy ugyanakkor pozitív
anyakapcsolattal egy nő számára még viszonylag elfogadható
alapot kínál a későbbi kapcsolatképességhez. Az ilyen nők
kapcsolatképessége ezáltal nem lesz annyira problémás, mint
azoké a férfiaké, akiknek zavart volt a kapcsolatuk az
anyjukkal. De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: a
kötelékfóbia természetesen a nőket is érinti.
Kötelékfóbia és agresszió: kötődés nélkül nem kezelhetők
jól az agresszió, a düh és a konfliktusok

A szülők viselkedése minden gyerekben rengeteg dühöt vált ki.

Ha a gyerek nem kapja meg a cumiját, ha várnia kell, amíg az
anya végre odamegy hozzá, vagy általában, ha el kell fogadnia
bármiféle tiltást – ezek mind elegendőek ahhoz, hogy dacos
dührohamot kapjon. A szülők azonban nagyon különbözően
reagálnak gyermekeik agressziójára. A biztosan kötődő
gyerekek szülei az adott helyzettől függően kompromisszumot
kötnek a gyerekkel, világos határokat húznak, vagy éppen
engednek neki. Vagyis nagyjából-egészéből megértik, hogy
miért is olyan dühös a gyerekük, és nem veszik személyes
sértésnek a dolgot. A gyerekek megtanulják, hogy a düh
önmagában nem valami rossz dolog, viszont az embernek
megfelelően kell kezelnie. Minél idősebbek lesznek, annál
jobban sikerül úgy kifejezniük a bosszúságukat, hogy az anya, a
játszótárs vagy a tanár néni megértse, mi is a problémájuk.
A gyermek ilyenkor például azt mondhatja a szüleinek, hogy
„elég nagy hülyeségnek tartom, ha ti elvárjátok tőlem, hogy
rendet rakjak a szobámban, amikor apa mindig mindent
szanaszét hagy”, és közben nem kell attól félnie, mit szólnak
hozzá. A gyerekek a szüleik viselkedésén keresztül tanulják
meg, hogy hatással lehetnek a dolgokra. Már életük első
hónapjaiban megtapasztalják, hogy el tudnak érni bizonyos
dolgokat, és ez a tapasztalat további fejlődésük során rögzül
bennük. Az, hogy el tudnak érni valamit, hogy nemet
mondhatnak, hogy a szüleik hajlandóak tárgyalni velük és
megértik őket, hatalmas jelentőséggel bír későbbi
kötődésképességük vonatkozásában. A gyerekek ezáltal a
következőket tanulják meg:
● Nem vagyok tehetetlenül kiszolgáltatva neked.
● Akkor is szeretni fogsz, ha nem ugyanaz a véleményem,
mint neked.
● Egy veszekedés nem a világ vége, utána ismét jól kijövünk
egymással.
● Olyannak szeretsz, amilyen vagyok, és nem olyannak,
amilyennek látni szeretnél.

A gyerekek megtanulják, hogy önálló lények lehetnek, és

közben mégis szeretik őket. Ez nagyon jó hatással van az
önbecsülésükre. Ez a tapasztalat határozza meg, hogyan állnak
majd hozzá később a szerelmi kapcsolataikhoz: önmagam
maradhatok, és közben együtt lehetek veled. Ez a meggyőződés
egzisztenciális jelentőséggel bír a közelség és az intimitás
megéléséhez.
A gyerekek azonban egy másik döntő fontosságú dolgot is
megtanulnak: a konfliktusok kezelését. Megtanulják, hogy a düh
és az agresszió nem olyan érzések, amelyeket el kell fojtani
vagy le kell választani a tudatról, hanem olyanok, amelyeket
szabad érezniük, és amelyek azután (többnyire) a megfelelő
formában kifejezésre is jutnak. Ha kialakul egy konfliktus,
akkor ezek az emberek képesek arra reagálni és a másik féllel
konstruktívan tárgyalni. Nincs szükségük a passzív agresszió
játékmódjaira. Rendszerint ugyanígy nem jellemzőek rájuk az
aktív agresszió hirtelen dühkitörései sem. Habár nagyon be
tudnak gurulni, a dühük nagyjából-egészéből megfelel a kiváltó
oknak. Vagy: a vérmérsékletükből adódóan kissé
lobbanékonyak, de gyorsan lecsillapodnak.
A konfliktusok tisztázásának képessége elengedhetetlen
feltétele a strapabíró szerelmi kapcsolatok kialakulásának. Csak
így tud az ember egy szoros kapcsolaton belül egészséges
viszonyt kialakítani a saját maga és a partnere igényei között –
egy megfelelő egyensúlyt az önérvényesítés és az
alkalmazkodás között. Elengedhetetlen előfeltétel, hogy
egyáltalán ki merjük mondani kívánságainkat és igényeinket.
A konfliktustól tartó embereknek már ez is nehezen megy.
Márpedig a saját szándékait megfogalmazni és a partnerével
tárgyalni csak az képes, aki kinyitja a száját.
Az egészséges párkapcsolatokban következésképp mindig
megfelelő az egyensúly az önérvényesítés és a
kompromisszumkész alkalmazkodás között. A partnerek
kölcsönösen személyes fejlődési lehetőséget és szabad teret
biztosítanak egymásnak, és ezzel együtt nagy hangsúlyt
fektetnek a közös ügyekre és az együttműködésre. Ez a
kölcsönös tisztelet ugyanakkor nem feltétlenül hull csak úgy az
ölükbe, néha szívós tárgyalásokra, alkudozásokra van szükség,
hogy sikerüljön kompromisszumot kötni. Ha ez elmarad, akkor
a kapcsolat egyensúlya megbillen, mivel legalább az egyik
partner, ha nem mindkettő, úgy érzi, hogy egyfolytában ő húzza
a rövidebbet.
De milyen módon kezelik a bizonytalanul kötődő gyermekek
a konfliktusokat és a különféle elvárásokat? Minden
bizonytalan kötődési típus, vagyis a ragaszkodó, a félénk
kötődéskerülő és a közömbös kötődéskerülő is már nagyon
korán és folyamatosan megtapasztalja, hogy nem, vagy csak alig
képes hatással lenni az anyára (vagyis a kapcsolatokra).
Legkorábbi tapasztalatai ebben a világban vigasztalanok.
Főként a kötődéskerülő típusok esetében nem ritka, hogy már
csecsemőként érzik és sejtik, hogy nem látják őket szívesen.
Vagyis – hogy világosan kimondjuk – semmi sem igazolja a
létüket. Az egyik érintett ezt így fogalmazta meg: „Útjában
voltam anyámnak, és ezt már egész korán megéreztem. Csak
egyetlen módon lehetett létezni a közelében: ha az ember
teljesen alárendelte magát az igényeinek. Olyasmit, hogy saját
akarat, nem engedhettem meg magamnak, ez teljesen
elképzelhetetlen lett volna.”
Az ilyen légkörben élő gyerekek éppen az ellenkezőjét
tanulják meg annak, amit a biztosan kötődő gyermekek
megtanulnak. Érzik, hogy magatehetetlenül ki vannak
szolgáltatva a felnőtteknek, hogy nem szeretik őket, ha nem
alkalmazkodnak hozzájuk, és minden veszekedés és minden
konfliktus egzisztenciális fenyegetést jelent a számukra. Erre a
helyzetre úgy reagálnak, hogy minden agressziójukat és
sajátosságukat elfojtják, nehogy még jobban veszélyeztessék az
anyai gondoskodást. Éppen ezért azt sem tudják megtanulni,
hogyan kell egészségesen kezelniük az agresszió, a düh és a
saját érdekek természetes impulzusait. Későbbi életükben ezért
nagy nehézségeik lesznek azzal, hogyan kezeljék az
agressziójukat, a dühkitöréseiket és általában a konfliktusokat.

A gyermeki alávetettségtől
a felnőttkori passzív agresszióig

Ezek a „nem kívánt” gyermekek már csecsemőként

megtanulnak alkalmazkodni az anyjuk elvárásaihoz, hogy
túléljék a helyzetet. A túlélés ebben a korai szakaszban
mindenekelőtt a fizikai túlélést jelenti. Itt most nem szeretnék
közelebbről kitérni arra a szomorú tényre, hogy tényleg vannak
olyan csecsemők, akik hanyagság vagy tevőleges gyilkosság
miatt életüket vesztik – de legalább arra emlékeztetni szeretnék,
hogy itt tényleg életről és halálról van szó.
Amikor az anya fizikailag ugyan ellátja a gyermeket annyira,
hogy az életben maradjon, a lelke mélyén azonban azt kívánja,
bárcsak meg sem született volna, akkor ez megfelel azoknak a
lelki gyilkossági impulzusoknak, amelyeket a gyermek tudat
alatt megérez. Észreveszi, hogy a létezése nem okoz örömet. Ha
tudatosan észlelné az anya megsemmisítés iránti vágyait, akkor
állandó halálfélelemben kellene élnie. Ha ezek a gyerekek sokat
sírnak, és ezáltal „bosszúságot okoznak”, akkor fokozzák az
életveszélyt. Ezért általában gyorsan leszoknak a sírásról mint a
túlélési igények létfontosságú kifejezéséről, ahogy valamennyi
olyan jelzésről is, amelyek az anyát felingerelhetik. Ez egyben
azt is jelenti, hogy a gyerek kiiktatja a túlélési vágyát.
A túléléshez paradox módon nem fejleszt ki magában túlélési
akaratot. Az „élni akarok” genetikai alapját nem tölti meg
tapasztalatokkal. Az elfogadás és az emberi melegség iránti
igény is kiiktatódik – mivel ugyanolyan veszélyes sírást és
kiabálást válthat ki a gyerekből. A gyermek testi emlékezetében
emiatt nem „tárolódik el” az életöröm. A követelőző és agresszív
impulzusokat, amelyek a gondoskodás és az ellátás iránti
vágynak adnak hangot, kikapcsolja. Ami egyébként nem jelenti
azt, hogy az ilyen ember később ne érezne dühöt és agressziót.
Nagyon is érez, csak nincs lehetősége rá, hogy egészségesen
kezelje.
Az életöröm hiánya felnőttkorban is megmarad. Az ilyen
emberek nem különösebben szeretnek élni. Ezt ugyan nem
feltétlenül lehet észrevenni rajtuk, mert a külsőségeket tekintve
„ugyanazt teszik, mint mások”. A munkájukban akár még
kifejezetten sikeresek is lehetnek, szívesen mennek emberek
közé és vannak hobbijaik – eszünkbe se jutna róluk, hogy élni
akarásuk mélységesen zavart. Ezek az emberek már nagyon
korán megtanultak úgy működni, hogy senki vagy szinte senki
ne vegyen észre rajtuk semmit. Az egyik ismerősömnél teljesen
véletlenül fedeztem fel ezt a maszkot, amikor egyszer
meglátogattam a kórházban. Az orvosok tanácstalanul álltak a
tüneteivel szemben, és már azt latolgatták, vajon nem halálos
beteg-e. Miközben ő a vizsgálat eredményét várta, olvasással és
tévénézéssel ütötte el az időt. Elképedve figyeltem, milyen lazán
viselkedik egy ilyen helyzetben. Megkérdeztem tőle, hogy tud
ennyire higgadt maradni, mire elmagyarázta nekem, hogy
„bármi történik is, minden jobb lesz, mint úgy tovább élni, mint
eddig”. Pedig egy fiatal, jóképű és sikeres férfi volt, sok minden
érdekelte, és a beszélgetés közben nagyon eleven benyomást
keltett. Valójában azonban mélységesen zavart volt, ahogy azt
ebben a helyzetben most először megállapítottam.
Videóelemzések segítségével igazolható, hogy már a
csecsemők is érzékelik, hogyan felelhetnének meg az
anyjuknak. Így a kötődészavaros anya-gyerek kapcsolatoknál
megfigyelhető, hogy a csecsemők (hathetes kortól)
elmosolyodtak, amikor az anya rájuk nézett. De amint az anya
elfordította a tekintetét, a csecsemők rögtön teljesen dermedt és
tanácstalan arcot vágtak. Csak akkor fejeztek ki negatív
érzéseket, amikor az anyjuk nem nézett oda. Ezek a vizsgálatok
bebizonyították, hogy az ilyen gyerekek már újszülöttkorban is
úgy alakítják a mimikájukat, hogy a lehető legkevesebb
agressziót váltsák ki az anyjukból.
A gyermekeket tulajdonképpen örömmel fogadó családokban
is nagymértékű alkalmazkodási kényszer uralkodhat, ha az
anya és az apa túlhajszolt, vagy ők maguk is erős
alkalmazkodási kényszerben nőttek fel, ami igen gyakran
jellemző. Ha egy gyerek egyfolytában azt az üzenetet kapja,
„Hogy csak akkor szeretlek, ha olyan vagy, amilyennek én látni
akarlak!”, akkor ez egyébként viszonylag „normális” szülők
esetén is elegendő ahhoz, hogy az elvárással szemben zavaros
viszonyulás és agresszió fejlődjön ki benne. Ezt az üzenetet
ugyanis gyakran nagyon kifinomultan közvetítik. Petra erről így
számolt be: „Anyám soha nem volt mérges, ha valamit rosszul
csináltam – inkább csalódott volt. Aztán nagyon elszomorodott
és irtó lehangoltnak tűnt, végül pedig egyszerűen magamra
hagyott, én meg szörnyen hibásnak éreztem magam.” Petra
megtanulta messzemenően elnyomni a saját igényeit, megtanult
alkalmazkodni. A dühét egyáltalán nem képes nyíltan
kimutatni. Leginkább egyedül szeret lenni, csak ilyenkor érzi
magát szabad embernek.
Azok a gyerekek, akik korán megtanulták elfojtani az anyjuk,
illetve a szüleik iránti dühüket, felnőttként előszeretettel élnek
a passzív agresszió stratégiáival. Vagyis azokkal a vonakodási
taktikákkal, amelyek első pillantásra nem is tűnnek
agressziónak, és amelyeket könyvem első részében Aktív és
passzív agresszió címszó alatt (lásd) mutattam be.
A veszekedés mint közelségpótlék

De az sem szükségszerű, hogy a kötődéskerülő gyerekek –

legyen szó félénk vagy közömbös kötődéskerülőkről –
mindenképpen elfojtsák az agressziójukat. Hogy miként kezeli
az ember az agresszióját, azt számos fejlődési hatás összjátéka
dönti el: a gyermek veleszületett vérmérséklete, a családban
uralkodó vitatkozási szokások és a későbbi fejlődés során a
barátok és más személyek hatásai. Egy félénk-kerülő kötődési
típusú férfi kliensem mesélte, hogy ők az anyjával egyfolytában
veszekedtek, miközben az apa mindenből kivonta magát. Az
anya nagyon parancsolgató volt, és gyorsan dühbe gurult.
A kliensem így magyarázta: „Én mindig nagyon dühös voltam.
A düh gyermekkorom legmeghatározóbb érzése. Amikor az
anyám üvölteni kezdett, én visszaüvöltöttem. Borzalmas
jelenetek játszódtak le közöttünk. Én a vitatkozásnak csak ezt a
módját ismertem. Ma, felnőttként elbizonytalanodom és
kellemetlenül érzem magam, ha túl nagy a harmónia köztem és
a barátnőm között. Ilyenkor veszekedni kezdek vele.
A veszekedés az a közelség, amit gyermekkoromból ismerek. Az
igazi, szerető közelséget szinte nem is ismerem, és ha mégis
találkozom vele, megijedek tőle. Félek, hogy rögtön újból
elveszítem – túl szép, hogy igaz legyen. Ezért aztán inkább én
magam teszem tönkre azzal, hogy piszkálni kezdem a
barátnőmet. Aztán ha elhagyna, akkor legalább elmondhatom,
hogy én kezdeményeztem a szakítást.” Ebben a leírásban ott
látjuk a cselekvő agresszió egyik központi indítékát,
nevezetesen a kontroll megőrzését. Méghozzá a következő
logika alapján: „Ha elhagysz, akkor legalább tudom, hogy miért
tetted. Azért, mert olyan gonosz voltam hozzád, hogy
tulajdonképpen nem is volt más választásod. De ezt jobban el
tudom viselni, mintha azon erőlködnék, hogy kedves legyek
hozzád, és te mégis elhagynál.”
Az agresszív viselkedés másik, itt ugyancsak felbukkanó
gondolata az, hogy az agresszív vitatkozás a közelség egyik
formája, ahogy azt a kliensem gyermekkorában megtapasztalta.
Az agresszív viselkedési formákat kialakító gyermekek gyakran
ezért teszik, amit tesznek, mivel jobb érzés nekik veszekedni az
anyjukkal, mintha senki sem figyelne oda rájuk.
Azoknál a gyermekeknél, akik úgy döntenek, hogy kiadják
magukból az anyjukkal vagy a szüleikkel szemben érzett
dühüket, az indíték az lehet, hogy ők még nem törődtek bele a
helyzetükbe. Még harcolnak az odafordulásért.
Vérmérsékletükből adódóan tovább aktívak tudnak maradni,
újból és újból kimerészkednek az anyai frontvonalra, még
akkor is, ha közben mindig elzavarják őket onnan. Itt bizonyára
fontos szerepet játszik az anya részéről tapasztalható
fenyegetés nagysága is. Az a kliensem például, aki azt mondta,
hogy egyáltalán semmiféle saját akaratot nem engedhetett meg
magának, az anyját végletesen hidegnek és fenyegetőnek
érzékelte. Hiányzott neki az apa is, akinél az anyával folytatott
veszekedések közben menedékre lelhetett volna. Jobban rá volt
utalva az anyjára, mint azok a gyerekek, akik két szülővel vagy
egy nagyobb családban nőnek fel. A testvérekkel kialakult
kapcsolat is lényeges hatást jelent. Az egykék még erősebben
függenek az anyai jóindulattól, mint a testvérek. Utóbbiak
ugyanis támaszt és vigaszt találhatnak a testvéreikben, akikkel
közös a sorsuk. Ráadásul a testvérek gyakran különböző
szerepeket töltenek be a családban. Miközben egyikük az
„alkalmazkodó” szerepét alakítja, és arra törekszik, hogy ne
dühítse fel a szüleit és megfeleljen az elvárásaiknak, addig a
másik a fivérétől vagy nővérétől elhatárololódva a „lázadó”
szerepét választja, és dacolni kezd a szülői elvárásokkal.
Mindegy, hogy az agressziót túlnyomórészt passzívan,
aktívan vagy ezeket keverve élik ki, a kötelékfóbiás emberek
mindig problémásan kezelik az agressziójukat.
A kapcsolataikban általában azért kerülik a konfliktusokat,
mert egzisztenciális fenyegetést látnak bennük. Néhányan
közülük még a vágyaikról és a szándékaikról sem képesek
nyíltan beszélni. Mások manipulálni kezdenek, vagy passzív
agresszióval reagálnak. Megint másokra az a jellemző, hogy
olykor teljesen váratlanul egyszer csak „felrobbannak”.
A kötelékfóbiások passzív és aktív agressziói a partnereikben
ugyancsak agressziót és dühöt, valamint depressziót és
tehetetlenségérzést váltanak ki.

Összegzés: A kötelékfóbiának sok oka és számtalan megjelenési

formája van. A csecsemő számára az első vonatkoztatási
személy játssza a legfontosabb szerepet abból a szempontból,
hogy a biztos kötődés érzése és ezzel a kapcsolatokba vetett
bizalom fejlődik-e ki benne, vagy pedig a bizonytalan kötődés,
ami később minden kötődéssel szemben bizalmatlanná és
félénkké teszi. A túl kevés szeretet, a csecsemő elszakítása az
anyától (vagy egy másik biztos vonatkoztatási személytől), de
akár egy lelkileg távolságtartó anya is okozója lehet a
bizonytalan kötődésnek és ezzel az erős kötődésfóbiának.
A korai fejlődési szakaszban a fő felelősség természetesen a
felnőtteket terheli, de azért vannak olyan személyiségjegyek is,
amelyekkel a kisbabák a világra jönnek, és amelyek különösen
hajlamossá teszik őket a kötelékfóbiára. Ugyanígy alapvetően az
első két év számít döntőnek egy ember kötődés- és
kapcsolatképessége tekintetében, de azért a későbbiekben is
lehet pozitívan befolyásolni egy gyermek, sőt akár egy felnőtt
kötődési képességét is. Egy gyermek esetében például azáltal,
hogy megváltozik az élethelyzete, vagy feltűnik egy új
vonatkoztatási személy. Egy felnőttnél pedig például azzal, hogy
egy terápia során foglalkozni kezd a félelmeivel és a múltjával.
A kapcsolatfóbiások közül sokakban csak egy terápián
tudatosul, milyen mélyen rányomja a bélyegét a kapcsolatfóbia
az egész életükre. A kötelékfóbia messze nem csak az érintettek
szerelmi életét érinti. A kihatások a korlátozott életörömtől a
saját szándékok, vágyak és vélemények kifejezésének
nehézségein át a konfliktuskezelésre való képtelenségig és az
erősen csökkent önbizalomig terjednek. E fejezet elején azt
mondtam, hogy a kötődés az életünk kezdetén egzisztenciális,
létfontosságú szerepet játszik. A fejezet végén kijelenthetjük,
hogy a kötelékfóbia egy ember életében egzisztenciális
nehézségeket jelent.

Nevelés, csalódás és társadalom –

okok, amelyek későbbi életünk folyamán
kedveznek a kapcsolatfóbiának

A kötelékfóbia ugyan a legtöbb esetben abból az

elhanyagoltságból és azokból a mély sérülésekből keletkezik,
amelyeket az ember az első két életévében él át, de azért az is
előfordul, hogy valaki a kötődéskerülő magatartását csak a
későbbi években alakítja ki. Súlyos érzelmi sérülések például
tizenévesek vagy felnőttek esetében is kötelékfóbia létrejöttéhez
vezethetnek. Ahogy a magánakvalóság veleszületett hajlama
erős függetlenségvággyal összekapcsolódva ugyancsak oda
vezethet, hogy egy ember kerülni fogja az erős érzelmi kötődést
másokhoz.

Egy gyereknek túlzottan is alkalmazkodnia kell

Még ha az első két életévben tulajdonképpen minden jól is

alakult, egy gyermek további nevelése során olyan problémák is
felmerülhetnek, amelyek felnőttkorban kötelékfóbia
kialakulásához vezethetnek. Különösen érzékeny időszak
például az a fejlődési szakasz, amikor a gyermek egyre inkább
önállóvá válik. Hozzávetőleges időpontként a második életévtől
kezdődő időszakot nevezhetnénk meg. Éppen ebben szakaszban
van szüksége a gyereknek arra az érzésre, hogy a szülei
megbíznak benne, és elhiszik, hogy képes lesz majd a saját útját
járni – szó szerint és átvitt értelemben is. A gyerek csak így tud
jó érzéssel gondolni a saját vágyaira, csak így tudja megtanulni,
hogy hatással van a saját élethelyzetére – ezek közül mindkettő
fontos alapot jelent a későbbi kötődésképességhez. A kötődéssel
szemben félénk emberek közül sokan arra panaszkodnak, hogy
gyermekkorukban az egyik vagy mindkét szülő részéről
rengeteg parancsolgatásnak és utasítgatásnak voltak kitéve. Ha
nem azt csinálták, amit a szüleik vagy az egyik szülőjük elvárt
tőlük, abból rögtön feszültség lett. Legyen az szeretetmegvonás,
egyértelműen kifejezett csalódottság, semmibevétel, szövegelés,
megalázás, tiltás, verés vagy bármilyen, a szülők által éppen
előnyben részesített „pedagógiai intézkedés”. Az érintettek
szinte kivétel nélkül arra panaszkodnak, hogy
gyermekkorukban a szüleik nem vették tekintetbe az igényeiket
és a kívánságaikat, és sohasem érezték úgy, hogy megértenék
őket. Szüleik korán belekényszerítették őket az általuk előre
elkészített sablonokba. Az ilyen emberek lelki programja a
következőképpen hangzik: „Ha azt akarom, hogy szeress, akkor
úgy kell viselkednem, ahogy te engem látni szeretnél.” Ez sok
hasonlóságot mutat a bizonytalanul kötődő gyermekek
problémáival, csakhogy a dráma ezeknek az embereknek az
esetében egy későbbi időpontban kezdődik el. Nevezetesen
éppen akkor, amikor a gyermek elkezdi kialakítani a saját
akaratát, és egyre inkább lehetőségekkel is rendelkezik ahhoz,
hogy érvényesítse is azt.
Az ilyen gyerekek szülei a gyerekük függőség iránti igényeit
kezelni tudják ugyan, a függetlenség és önmeghatározás iránti
igényeiket viszont már nem. Képesek nagy szeretettel,
megértően és türelmesen bánni velük, amikor még kisbabák.
De minél jobban megtanul a gyermek beszélni, és ezzel megérti
a szülők utasításait és figyelmeztetéseit, annál inkább elvárják
tőle, hogy igazodjon hozzájuk. A gyermeki tapasztalat
szempontjából ez a nevelési stílus azt jelenti, hogy a kezdeti jó
kapcsolat a szülőkkel hirtelen börtönné változik.
Az előző fejezetben már írtam róla, hogy azok a gyerekek,
akik csecsemőként nem tudtak biztos kötődést kialakítani egy
vonatkoztatási személlyel, gyakran gyermekkoruk későbbi
éveiben sem tesznek szert jobb tapasztalatokra. Ők a
csecsemőkorukban a legnagyobb és egzisztenciális
fenyegetésként megélt elbizonytalanodás mellett a későbbi
gyermekéveikben számos további sérülést és károsodást is
elszenvednek, és ennek megfelelően felnőttként gyakran több
szinten is kötődészavarossá válnak.
Vagyis azok a gyerekek, akiket az önmeghatározásra való
igényükben nagyon korlátoznak, kifejezett averziót
alakíthatnak ki magukban a szoros kapcsolatokkal szemben,
mivel azokat tudat alatt a régi, gyerekkorból ismert
parancsolgatással azonosítják. Emellett erősen sérült azon
emberi igényük is, hogy egész emberként, „tokkal-vonóval”
szeressék őket, mivel a szüleik tudat alatt azt az üzenetet
közvetítették feléjük, hogy „csak akkor szeretlek, ha úgy
viselkedsz, ahogy én azt elvárom tőled”. Ennyiben ezek a
gyerekek felnőttként sem számítanak arra, hogy úgy szeretik
őket, amilyenek „ők valójában”.
A Nadine által elmeséltek jellegzetes példáját adják egy olyan
nevelési stílus következményeinek, melyek a későbbiekben
kötelékfóbiához vezethetnek: „Az anyám olyan anya volt, akit
»szuperanyának« neveznek. Azt hiszem, igazán boldog csak
akkor volt velem, amikor kisbaba voltam. Minél idősebb lettem,
annál inkább úgy kellett táncolnom, ahogy ő fütyült. Szörnyen
határozott elképzelései voltak arról, hogy mi a jó és mi a rossz.
Ez a ruháimmal kezdődött és a barátaim kiválasztásával
végződött. Ő határozta meg, hogyan hordjam a hajamat, milyen
holmikban járjak, milyen barátok illenek hozzám és így tovább.
Ha más volt a véleményem, abból mindig óriási hiszti lett. Hogy
ezt elkerüljem, gyakran megtettem, amit akart. Gyerekként az
volt az érzésem, hogy megfulladok az anyám közelében. Az
iskolában és később a szakmunkásképző intézetben majd
szétvetett a dac és az ellenállás.” Nadine a gyermekkorából
adódóan később is mély ellenszenvvel fogadta, ha valaki
beleszólt a dolgaiba és elvárásokat fogalmazott meg vele
szemben: minden szerelmi kapcsolatot megszakít, amely azzal
fenyeget, hogy túl szorossá válik. Elegendő, ha egy férfi részéről
az elvárásnak csak a gondolata felmerül, Nadine máris dacosan
és makacsul reagál. A közeli kapcsolatok légszomjat váltanak ki
belőle.
Mint sok ember, aki ki volt szolgáltatva legalább az egyik
szülője túlzásba vitt kényszerének és gyámkodásának, Nadine-
ban olyan belső meggyőződések alakultak ki, amelyek a
gyermekkorában ugyan helyénvalók voltak, de felnőttkorban
már nem érvényesek, és így önbojkotthoz vezetnek.
Gyermekként nem tudta belsővé tenni (internalizálni), hogy
saját énje lehet. Ezért az az érzés alakult ki benne, hogy az én és
a te nem egyeztethetők össze. Egy saját ént csak akkor
„engedhet meg magának”, amikor egyedül van, és egyetlen
potenciális elvárásforrás sincs a közelében. Amint azonban egy
másik ember is jelen van, bekapcsol a belé nevelt program: meg
akar felelni másoknak, miközben semmi mást nem gyűlöl
jobban, mint a megfelelést. Nadine előtt ebben a helyzetben
csak két döntési lehetőség áll: vagy aláveti magát a másik
vélelmezett elvárásainak, vagy fellázad ellenük. Ha teljesíti a
másik fél elvárásait, akkor ismét feltör benne az a régi
gyermekkori érzés, hogy idomulnia kell, és hogy uralkodnak
fölötte. Ha az elvárások ellenében cselekszik, akkor abból indul
ki, hogy a másik fél legalábbis rossz néven veszi a lázadását,
esetleg még el is taszítja önmagától. Ezért Nadine többnyire
előremenekül és elhagyja a partnerét, mondván: „Úgysem
akarlak téged!” Ez egy dilemma. Nadine, miközben nevelkedett,
nem tanulta meg egészséges módon kezelni a konfliktusokat.
Számára egy egyszerű „nem” már egyenlő egy konfliktussal
(lásd még Kötelékfóbia és agresszió).
Nadine példáján jól látszik, hogy a későbbi évek
kapcsolataiban bekövetkező, a bizalmat érintő károsodásoknak
hasonló következményeik lehetnek, mint a korai sérüléseknek.
A különbség az, hogy a később sérült személyek esetében a
félelmek nem rögzülnek olyan mélyen a tudatalattiban, mint a
korán károsodottak esetében. Előbbieknek többnyire sok
tudatos emlékük van a szülői házban átéltekkel kapcsolatban,
és pszichéjük alapjait nem gyötörték meg olyan erősen, mint
azokét, akiknek már csecsemőként sem adatott meg megélni a
biztos kötődést. Egy terápia során viszonylag gyorsan pozitív
változásokat érhetnek el. Ezzel szemben az olyan embereknek,
akiknek a kapcsolatokba vetett bizalmát már korán
tönkretették, sokkal nagyobb félelmeket és akadályokat kell
legyőzniük, mielőtt a hétköznapi életben képesek lennének
kötődéseket kialakítani. Számukra az én elvesztésétől és a
totális kisajátítástól való félelem egzisztenciálisabb jellegű –
jobban fenyegeti a létüket. De itt is van lehetőség a változásra.

Az anya túl sok közelséget akart

A túl kevés mellett a túl sok figyelem is káros lehet egy gyerek
számára. Olyan anyákról van itt szó, akik agyonnyomják
gyerekeiket a szeretetükkel. Ezek az anyák félnek – részben
tudatosan, részben tudat alatt –, hogy a gyerekük túlságosan
eltávolodhat tőlük. Nagyon tartanak a veszteségtől, amit a
gyermekük révén akarnak „meggyógyítani”. Szükségük van a
gyermekükre, hogy csillapítsák a közelség, az odafordulás és a
kötődés iránti vágyaikat. A gyermek önállóság és önálló élet
iránti törekvéseit az anya személyes visszautasításként éli meg.
Az ilyen anya erre nagyon kifinomultan reagál. Csalódott és
szomorú, ha a gyereke eltávolodik tőle. Ez ismét csak erős
bűntudatot vált ki a gyerekből, ezért „önként” visszatér az
anyjához. Más anyák gyakran nyíltan követelőznek és tiltásokat
fogalmaznak meg, amelyek belekényszerítik a gyereket kettejük
páros magányába. Néhányuk e két módszer egyfajta keverékét
alkalmazza. A gyerek ezzel így vagy úgy megtanulja, hogy nem
távolodhat el úgy az anyjától, hogy az erre ne csalódottsággal
vagy dühvel reagáljon. Ezeknél a gyerekeknél az önálló, az
anyától függetlenül létezni akaró énre vonatkozó igényeket erős
frusztráció éri. Autonómiájuk fejlődése erőteljesen korlátozott.
Ennek az lesz a következménye, hogy csak töredékesen tanulják
meg érzékelni és kifejezni a saját igényeiket. Önállóság iránti
igényeik ugyanis ellentétesek az anya igényeivel, így
nemkívánatosak és megterhelik az szülővel kialakult
kapcsolatot. Következésképpen ezek a gyerekek nagyon korán
megtanulják elfojtani veszélyes éntörekvéseiket, amelyek az
anyától való elhatárolódást követelik. Hiszen minél kevésbé érzi
az ember a saját igényeit, annál kevésbé lesz fájdalmas az
alkalmazkodás. Az adott gyermek jellemétől és az anyai
szankciók mértékétől függően a gyerek a teljes alkalmazkodás
helyett komoly dac-viszonyulást is kialakíthat magában,
amellyel szembeszegülhet az elvárásokkal, és a lehető
legkorábban radikálisan eltávolodhat az anyjától.
Egy ilyen helyzetben a gyerek fejlődése szempontjából
lényeges szerepet játszhat más vonatkoztatási személyek
hatása. Ha a gyermeknek van olyan kitérési lehetősége, például
az apa személyében, aki támogatja őt önálló fejlődésében, akkor
az anyai parancsolgatásnak kisebb lesz a hatósugara.
Még ha akadnak is olyan apák, akik a lányaikat túl szorosan
magukhoz láncolják, és olyan anyák, akik nem akarják
elereszteni a lányukat, klasszikusnak továbbra is az anya és a
fiú közötti túl erős kötődés, a gyakran megmosolygott „anyuci
kisfia” kapcsolat számít. Szélsőséges esetben a fiú az anyjával
egy házassághoz hasonló közösségben él, míg az anya meg nem
hal, de a fiú a halál után is hűséges marad hozzá. Kevésbé
végletes esetekben a fiú megházasodik ugyan, de az anya
valahogy mindig a házastársak közé áll. Néha oly mértékben,
hogy az a kapcsolatban veszekedésekhez vagy akár szakításhoz
vezet. Mivel én nemcsak pszichoterapeutaként dolgozom,
hanem családügyi és gyámügyi bírósági szakértőként is, ezért a
munkám során szinte mindennap találkozom azzal a kérdéssel,
hogy mi miatt ment tönkre egy házasság vagy egy kapcsolat.
Személyes megítélésem szerint ebben az esetek 20–30
százalékában kulcsszerepet játszik a saját szülőkhöz és
különösen az anyához fűződő túl szoros kapcsolat.
A házastársak gyakrabban intéznek ilyen jellegű ultimátumot
egymáshoz („Válassz: én vagy az anyád!”), mint azt általában
gondolnánk.
Az anya nyomasztó szeretete azonban szabályszerű
„fulladásos rohamokhoz” és kifejezett kötelékfóbiához is
vezethet. Az ilyen háttérrel rendelkező, a kötelékkel szemben
félénk emberek tudatába beleégett a tapasztalat, hogy a
szerelem egyenlő a béklyókkal, ezért aztán el se tudják
képzelni, hogy egy illető élhet úgy egy szerelmi kapcsolatban,
hogy közben önálló ember marad. Amint valaki túl közel kerül
hozzájuk és „ott liheg a nyakukban”, régi gyerekkori közelség-
és fulladásérzésük rögtön rátelepszik a mellkasukra, és ezt az
érzést csak a közelség előli fejvesztett meneküléssel lehet
elűzni.

A szülők szörnyű házasságban éltek

A kötelékfóbia további oka lehet a szülők közötti rossz viszony.

A válással kapcsolatos kutatások igazolták, hogy azok a
gyerekek, akik nagyon veszekedős családban nőttek fel, vagy
olyanban, ahol a szülők ridegen viselkedtek egymással,
felnőttként gyakran párkapcsolati problémákkal és
kötődésfóbiával küszködnek. Még ha a szülő és a gyermek
viszonya kellően szeretetteljes is, a gyerek akkor is
folyamatosan a szülők közötti harcok frontvonalában nőhet fel,
és bensőleg tényként fogadhatja el, hogy a szerelmi kapcsolatok
nem túl örömteli dolgok. A szülők közti állandósult veszekedés
még elviselhetetlenebb lesz, ha a szülők elválnak. A válás
viszont, még ha eleinte fájdalmas is, végül akár még happy
enddel is zárulhat a gyerek számára. Méghozzá akkor, ha a
szülőknek sikerül mindent úgy elrendezniük, hogy a gyerekeket
nem vonják be a vitáikba, és a kapcsolat mindkét szülővel a
válást követően is jó marad. A gyerekek ekkor megtanulják,
hogy súlyos válságokat is meg lehet oldani. Például ha
megtapasztalják, hogy anya és apa a válás után békésebb és
elégedettebb lett, mint amilyen korábban volt, és hogy
számukra a válás ellenére mindketten megmaradtak szülőnek.
Ha azonban a szülők sokáig benne maradnak egy
javíthatatlannak bizonyuló, rossz házasságban, ez a
gyerekekben azt a meggyőződést alakíthatja ki, hogy a
konfliktusok nem kezelhetők, nincs miben reménykedni, a
veszekedések csak további károkat okoznak, de nem vezetnek
jó megoldásokhoz. Az ilyen szülők nagyon rossz példát
mutatnak a párkapcsolatok és a konfliktuskezelés terén. Ily
módon a gyerekek maguk is konfliktuskerülővé vagy túl
agresszívvé válnak. Hogy melyikké, az attól függ, hogy a
szülőktől elhatárolódva mindenáron harmonikus viszonyokat
szeretnének-e kialakítani, vagy követik a szüleik példáját. Ezek
a gyerekek mindenképpen „megégették magukat”, gyakran
mélységesen bizalmatlanok a szerelmi kapcsolatokkal szemben,
és ezért kötelékfóbiásokká válhatnak.

A szülők elválnak

Természetesen a szülők szakítása vagy válása következtében is

kötelékfóbia alakulhat ki, mindenekelőtt akkor, ha a történtek a
gyerekre nézve nagyon terhes következményekkel járnak. Az
egyik szülő hirtelen elvesztése azt a meggyőződést ültetheti el a
gyerekekben, hogy a kapcsolatokban nem lehet megbíznia. Ez a
veszély mindenekelőtt akkor nő meg, ha az egyik szülő
váratlanul teljesen eltűnik a gyermeke életéből – vagy azért,
mert a másik szülő semmiféle kapcsolatot nem engedélyez vele,
vagy mert valamelyikük a szakítás után egyáltalán nem vagy
csak nagyon ritkán mutatkozik. Ez egy gyermek számára
traumatikus tapasztalat, és tartós bizalmatlanságot alakíthat ki
benne az emberi kapcsolatok megbízhatóságát illetően. Még
drámaibb a helyzet akkor, ha ez a tapasztalat megismétlődik,
ahogy például Elfie esetében történt: „Amikor ötéves voltam, a
szüleim elváltak. Apám egy másik nő miatt hagyta el az
anyámat, aki ezt sohasem tudta megbocsátani neki. Nem
akarta, hogy bármiféle kapcsolatban is legyek apámmal.
Egyrészt azért, hogy így büntesse őt, másrészt elviselhetetlen
lett volna számára a tudat, hogy én megismerkedhetnék azzal a
nővel. Egy évvel a válásuk után anyámnak lett egy barátja,
Kalle. Hihetetlenül kedves volt hozzám, én pedig nagyon boldog
voltam, hogy valamilyen módon ismét van apám. De az
örömöm nem tartott sokáig. Anyám és Kalle egyfolytában
veszekedtek, aztán Kalle egyszer csak nem jött többé.
Emlékszem, milyen végtelenül szomorú voltam, és mennyire
irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek anyjuk és apjuk is van.
Aztán jött Wolfgang. Végre, gondoltam, most minden rendbe
jön. Anya igazán boldog és elégedett volt, Wolfgang pedig
nagyon kedvesen bánt velem. Amikor anya és Wolfgang
összeházasodtak, a boldogságom tökéletesnek tűnt. Kilencéves
voltam akkor. Apának hívtam Wolfgangot, és ő tényleg úgy is
viselkedett velem, mint egy igazi apa. Tizenhárom éves
koromban a világom – és a mama világa is – hirtelen
összeomlott. Wolfgang útban a munkahelyére halálos balesetet
szenvedett. Akkor elhatároztam, hogy soha többé nem fogok
annyira kötődni egy emberhez, hogy az össze tudja törni a
szívemet.” Elfie 35 évesen jött el hozzám pszichoterápiára;
néhány rövidebb párkapcsolaton kívül egyetlen férfit sem
engedett közel magához. Ha megérezte, hogy kezd igazán
beleszeretni valakibe, véget vetett a kapcsolatnak. Még mindig
az anyjával élt, aki többé szintén nem kötötte le magát.
Mindketten meg voltak győződve róla, hogy a szerelmi
kapcsolatok, így vagy úgy, mindig tragikusan végződnek, és
ezért az ember jobban teszi, ha távol tartja magát tőlük.

Rossz példaképek

További hatást jelentenek a szülők – elsősorban a gyermekkel

azonos nemű szülők – által nyújtott példaképek, melyek a korai
zavart anya-gyermek kapcsolaton kívül szintén kötődésfóbiát
okozhatnak. Julius példája rávilágít ezekre az összefüggésekre:
neki nagyon kedves édesanyja volt. Gyermekkorában az apja
jelentette a gondot. Julius apja egy zsarnok volt, az egész család
rettegett tőle. Úgy jött és ment, ahogy neki tetszett, mindenféle
nőügyei voltak, és úgy bánt Julius anyjával, mint valami
cseléddel. Az anya nem védekezett, anyagilag és érzelmileg is a
férjétől függött. Abban a csökönyös reményben élte az életét,
hogy a férje egyszer úgyis megváltozik, és görcsösen
kapaszkodott a lelki meggyőződésébe, hogy a férfi valójában
csak őt szereti. Julius, bármennyire szerette is az anyját,
megvetette a gyengesége miatt, amiért hagyta ugráltatni magát.
Az apját is megvetette, ugyanakkor erősnek és hatalmasnak
látta. Julius egy nagyon ambivalens nőképet tett bensővé
magában, amelyhez hol szeretettel, hol megvetéssel viszonyult,
és tudat alatt átvette az apja magatartását, akit egyrészt
elutasított, másrészt csodált a függetlensége és a látszólagos
erőssége miatt. Az apja minden adandó alkalommal
elmagyarázta neki, hogy a nőkkel csakis úgy lehet bánni,
ahogyan ő teszi. Ezt azzal indokolta, hogy „végső soron minden
nő lotyó”. Felnőttként Julius ugyanolyan tiszteletlenül bánt a
barátnőivel, ahogy annak idején az apja az anyjával. Boldognak
azonban nem volt boldog. Pedig a története másként is
végződhetett volna. Elképzelhető, hogy Julius helyzetében egy
gyerek megfogadja magának, hogy sohasem válik olyan szemét
alakká, mint az apja – és azután tényleg nem is válik azzá. Ilyen
a pszichológia természete: itt nincsenek matematikai
egyenletek, amelyekből biztonsággal meg lehetne jósolni egy
ember személyiségfejlődését.
Egy másik példa azt a jelenséget magyarázza meg, amely sok
olyan ember számára ismerős, aki csak nehezen talál magának
partnert: az ilyenek „túl rondának” vagy „túl érdektelennek”
tartják magukat ahhoz, hogy valakit tartósan magukhoz
köthessenek. Ezek az érzések gyakran a gyermekkorból
erednek. Nicola az anyjával nőtt fel egy kis faluban az Eifel
hegységben. Az apja már a terhesség idején elhagyta az anyját,
és így Nicola sohasem találkozott vele. Az anya félénk nő volt,
nagyon visszahúzódó életet élt. Nicola természettől fogva
szégyellős volt, az anyja pedig, aki kerülte a kapcsolatokat, nem
bátorította, hogy keresse az emberek társaságát. Az iskolában
Nicola magának való gyerek volt. Nem mintha nem kedvelték
volna, de nagyfokú zárkózottsága miatt kevés lehetősége nyílt a
barátkozásra. Odahaza Nicola az édesanyja kissé elvarázsolt
világában nőtt fel: az anyja egész nap a macskáival foglalkozott,
és órákon át zongorázott. Nicola kedvesnek, ugyanakkor
életidegennek írta le az anyját, aki sohasem mesélt neki az
apjáról. Már nagyon korán ösztönösen megérezte, hogy jobban
teszi, ha nem faggatózik. Az anyjából mindig egyfajta
búskomorság áradt, Nicolának mindig az volt az érzése, hogy ez
valamiképpen összefügg az apjával.
A lány egy olyan világban nőtt fel, amelyből tulajdonképpen
hiányoztak a férfiak, mivel egyébként is alig voltak férfi
rokonaik. Tizenévesen, mesélte, még inkább visszahúzódott a
kortársaitól. Nem hívták meg bulikba, egyetlen fiú sem
érdeklődött iránta. Alapvetően nem számított különösebben
csinosnak, és nem is nagyon tett érte, hogy az legyen. Az
anyjának sem volt fontos sohasem, hogy hogy néz ki. Nicolát
szerette az édesanyja, odafigyelt rá, de magabiztosságot nem
kapott tőle. Nem találta vonzónak magát, és úgy gondolta, túl
gátlásos. Mivel úgy vélte, semmi esélye, messziről elkerülte a
férfiakat. A szakmájában ugyanakkor egészen sikeres volt.
Kifejezett tehetséget tanúsított matematikából, matematikai
közgazdaságtanból diplomázott, és az egyik banknál talált
magának egy jól fizető állást. A magánélete azonban nagyon
magányos volt. Amikor aztán az anyja egészen fiatalon meghalt,
Nicola – aki akkor a húszas évei vége felé járt – eljött hozzám,
mert attól félt, ahogy ő megfogalmazta, hogy „belefullad a
magányba”. Ő is jó példa arra, hogy szerető anya-gyermek
kapcsolat ellenére hogyan alakulhat ki kötelékfóbia.

Csalódások a korai szerelmi kapcsolatokban

A későbbi életszakaszokban elszenvedett komoly érzelmi

sérülések is elősegíthetik a kapcsolatfóbia kialakulását:

Inga 47 éves volt, amikor pszichoterápiára jött hozzám. Nagyon vonzó nő volt, a
munkája révén anyagilag független, és rengeteg minden érdekelte. Emellett
rendkívül élvezetesen, kifejezetten humorosan és szórakoztatóan tudott
mesélni. Tulajdonképpen minden előfeltétel adott volt hozzá, hogy találjon
magának egy férfit, aki a tenyerén hordozza, és akivel hosszú ideig boldog lehet.
 Ingának azonban egyvalami hiányzott: a boldogság. Három többéves kapcsolata
és egy házasság volt már mögötte; minden alkalommal egy másik nő miatt
hagyták el. Minden csalódás után újból összeszedte magát, és kis idő elteltével
új kapcsolatot kezdett. Amikor már nem maradt ereje és bátorsága az
újrakezdéshez, eljött hozzám. Lelkileg tulajdonképpen már beletörődött, hogy
egyedül marad, és állandó társ nélkül kell majd egy érdekes és sok tekintetben
elégedettséget nyújtó életet leélnie.
De akkor találkozott Jürgennel, és akarata, illetve mindenféle óvintézkedése
ellenére beleszeretett a férfiba. Jürgen szívesen kezdett volna vele tartós
kapcsolatot, és minden tekintetben jól illett hozzá. Jürgen, aki ugyancsak eljött
hozzám, hogy beszéljünk az Ingával kapcsolatos problémáról, vonzó és
együttérző férfi volt. Húszévnyi kifejezetten boldog házasság után özvegyült
meg, és nagyon is kötődésképes társjelölt volt. Inga viszont nagyon félt, hogy
ismét csalódnia kell majd. „Nem fogom kibírni, ha Jürgen is elhagy!”, mondta.
Nem volt könnyű rábeszélni, hogy tegyen egy újabb kísérletet. Az élettörténetén
nem húzódott végig olyan vörös fonal, amelyből az ember levezethette volna,
mit rontott el korábban, és hogy miként tudná ezáltal a jövőben jobban
megvédeni magát a csalódásoktól. Inga tulajdonképpen semmit sem rontott el.
És nem is arról volt szó, hogy mindenféle „lókötőket” szedett volna fel, akiknél
még a vak is előre láthatta volna, hogy ennek nem lesz jó vége. A férfiak sem
mutattak semmiféle beazonosítható mintát, amelytől Inga megvédhette volna
magát. Egyszerűen csak szerencsétlenül alakultak a dolgok. Kifejezetten pozitív
gyermekkorának köszönhetően, amely erőteljes pszichikai alapokat adott neki,
valamint a Jürgennel és velem folytatott beszélgetések hatására végül mégiscsak
hajlandó volt tenni egy újabb kísérletet. Néhány évvel később kaptam tőle az
egyik nyaralásáról egy képeslapot, amelyen megírta, hogy helyesen döntött.

A korábbi csalódások, főként ha egészen mély sérüléseket

hagynak maguk után, voltaképpen még bizalommal
felvértezett, öntudatos embereket is tartósan
elbizonytalaníthatnak. A csalódásokban a bennük rejlő csalás
jelenti a problémát. Az ember erősen kételkedni kezd önmaga
ítélőképességében. Különösen azok rendülnek meg tartósan,
akik egyszer csak szembesülnek vele, hogy a partnerük hosszú
időn át megcsalta őket. Mély szakadás keletkezik az embernek
azon a hitén, hogy megbízhat a jelenlegi és ezzel együtt a
jövőbeli partnereiben.
Peterrel is ez történt: a férfi a húszas évei közepén járt,
amikor megismerkedett későbbi feleségével, Sabinéval. Ő volt a
férfi nagy szerelme, egy évvel később össze is házasodtak. Peter
a harmincas évei elején járt, amikor várva várt ikreik, Lara és
Hanna megszülettek. Sabine, aki két évvel fiatalabb volt
Peternél, átmenetileg feladta fogtechnikusi állását, hogy a
gyerekekkel tudjon foglalkozni. Peter gondoskodott a család
megélhetéséről. Így telt el három év, és Peter nagyon jól érezte
magát a családjában. Szép kertes házuk volt, kedves barátaik és
ismerőseik, közös érdeklődési körük és gyerekeik, akik rengeteg
örömöt szereztek nekik. Sabine és Peter jól megértették
egymást, ritkán veszekedtek; egymás iránti szenvedélyük
természetesen alábbhagyott, de nem aludt ki. Peter világa
teljesen rendben volt, míg egy napon a barátja, Hermann
felhívta, hogy szeretne négyszemközt beszélni vele. Hermann,
láthatóan megütközve, elmesélte neki, hogy nem sokkal
korábban egy közeli kisvárosban látta Sabinét egy másik
férfival ölelkezni egy autóban. Egy ostoba véletlen úgy hozta,
hogy Hermann-nak egy piros lámpánál éppen a mellett az autó
mellett kellett megállnia. Pontosan nem tudta felismerni a férfit,
de úgy gondolja, folytatta Hermann, hogy Johann volt az,
Brigitte férje – ők ugyanabban a faluban laktak, mint Peter és
Sabine. Hermann nem volt biztos benne, hogy tényleg Sabinét
látta, Peter azonban nem kételkedett abban, hogy Hermann
igazat mondott neki. „Úgy éreztem magam, mintha ezer kést
döftek volna a szívembe”, mesélte nekem később. Rögtön
szembesítette a feleségét Hermann kijelentéseivel, aki erre
sírva bevallotta, hogy már egy éve tart a dolog, és hogy
borzalmasan érzi magát tőle; a másik férfi – tényleg Johannes
volt – iránt érzett szenvedélye azonban olyan erős, hogy nem
tud szabadulni tőle. Peter korábban tűzbe tette volna a kezét a
feleségéért. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy semmit sem
vett észre, és emiatt visszatekintve az a szörnyű érzés alakult ki
benne, hogy egy látszatvilágban élt, „egy párhuzamos
valóságban”, ahogy ő fogalmazott. „A csalódás teljesen
kirántotta a talajt a lábam alól.”
De a történet folytatása még fájdalmasabb volt: miután
kiderült a viszonyuk, Brigitte, Johannes felesége azonnal elvált
a férjétől. Magával vitte a közös gyereküket, és minden
kapcsolatot megszakított a férfival. Az elhagyott, kétségbeesett,
ráadásul fülig szerelmes Johannes erre harcolni kezdett a
szerelméért. Peter teljesen össze volt törve, máskülönben
teljesen egészséges önbizalma súlyos csapásokat szenvedett el.
Így viszont éppen abban az időben, amikor Sabine két szék
között a padlóra került, nem az az erős férfi volt, akinek a
felesége annak idején megismerte és megszerette. Hosszú és
fájdalmas tépelődés után Sabine végül úgy döntött, hogy
Johannesszel szeretné tovább élni az életét. Peternek és
Sabinének legalább annyit sikerült elérnie, hogy a gyerekek a
válás után is láthatták az apjukat, és az anyagiakban is
tisztességesen meg tudtak állapodni egymással. Petert teljesen
lesújtották a történtek. A bizalma úgy összetört, hogy hosszú
évekre még a lehetőségét is kizárta annak, hogy új kapcsolatot
kezdjen.
A bizalomtörésekben az a rossz, hogy óriási
elbizonytalanodást és a jövővel kapcsolatos félelmeket váltanak
ki. Az ember megtapasztalja, hogy nem hagyatkozhat az öt
érzékére vagy a megérzéseire, és ezáltal erős
kontrollveszteséggel szembesül. A kontroll elvesztése, végső
soron annak a bizalomnak az elvesztése, hogy képesek vagyunk
helyesen észlelni és megítélni a partnerünket, a tehetetlenség
hatalmas érzését váltja ki bennünk. Ehhez jön még az
önbecsülés súlyos sérülése, amelyet a megcsalás hagy maga
után. A sebek általában igen lassan gyógyulnak be.

A kötelékfóbiásokat korunk társadalma termeli ki?

Ha baráti körben elmesélem, hogy éppen a kötelékfóbiáról írok

könyvet, gyakran hallok ilyen megjegyzéseket: „Ó, igen, ez
tényleg nagy gondot jelent a mai társadalomban, amely ugyebár
egyre több kötődészavaros embert termel ki.” Ezek a
megjegyzések késztettek arra, hogy többet foglalkozzak azzal a
kérdéssel, mennyiben járul hozzá a társadalmunk sok ember
kötődésképtelenségéhez. Mivel számos olyan társadalmi hatás
van, amelynek a következményei a jövőre nézve még
tisztázatlanok, így például a tömegkommunikációs eszközök és
a számítógép-használat gyors előretörése, ezért ezt a kérdést
nem is olyan egyszerű megvilágítani.
Nézzük először a pedagógiai szempontokat. A szülők ma
sokkal többet tudnak a gyereknevelésről, mint korábban
bármikor. A legtöbb gyereknek ma jóval nagyobb figyelmet
szentelnek, és jobban tekintettel vannak az igényeikre, mint
ötven évvel ezelőtt. A mai harminc-negyven évesek ebben a
tekintetben már jobb helyzetben vannak, mint a szüleik és a
nagyszüleik nemzedéke volt. Annyi nevelési tanácsadó könyv és
szaktanácsadó van, mint égen a csillag. Ennyiben tehát
mindenki hozzáférhet segítséghez és információhoz, még ha
azokkal nem is mindig él, illetőleg a személyiségzavaros szülők
az ilyesmivel általában nem igazán tudnak mit kezdeni.
Egyszerűen azért nem, mert a nevelés során elkövetett hibák,
amelyek a gyerekekkel kialakított zavart viszonyhoz vezetnek,
mélyen ülő problémákból fakadnak, és olvasással nem oldhatók
meg (pszichológiai és pedagógiai tanácsadással annál inkább).
Másrészt tekintetbe kell vennünk, hogy több a stresszes szülő,
mivel a társadalmi elvárások – nem utolsósorban az anyák
munkába állásával összefüggésben – megnőttek. Egyre
kevesebb nő szeretne „csak” anyaként és háziasszonyként élni.
Bár az emancipáció nagy léptekkel halad előre, kevés az olyan
férfi, aki kész otthon maradni, és a munkavállalás terén
átengedni az elsőbbséget a feleségének. Végső soron ezért
kényszerülnek a szülők arra, hogy már korán idegenekre bízzák
a gyermekük nevelését, ami a gyermekek számára azt jelenti,
hogy a vonatkoztatási személyek megváltoznak körülöttük.
A munka és a család jelentette kettős terhelés nem feltétlenül
teszi kiegyensúlyozottabbá a szülőket. Bár néhányan azt
állítják, hogy kiegyensúlyozottabbak, méghozzá éppen azért,
mert dolgoznak, én ezt az állítást fenntartásokkal kezelném.
Gazdasági okok ugyancsak gyakran megkövetelik, hogy a
gyermek születése után mindkét szülő mihamarabb munkába
álljon. Azt is egyre gyakrabban szóvá teszik, hogy az anyagi
jóléttel kapcsolatos igények is jelentősen emelkedtek. Mindent
egybevéve világos tendenciaként figyelhető meg, hogy a
gyerekeket egyre korábban bízzák idegenek felügyeletére. Amíg
az óvodába/bölcsődébe kerüléskor az átlagéletkor a hatvanas-
hetvenes években négy év volt, addig ez mára három évre vagy
az alá süllyedt. A kötődéskutatással foglalkozó szakemberek
szerint azonban fontos, hogy a kötődés felépítését az első
életévben ne zavarja meg túl sok vonatkoztatási személy
jelenléte. Ezen érvelés ellenzői erre azt válaszolják, hogy a
német nők hajlamosak „tyúkanyóként” viselkedni, miközben
például Franciaországban teljesen elfogadottnak számít, hogy a
nők korán bölcsődébe adják a gyereküket, és visszamennek
dolgozni. Az biztos, hogy az anya-gyerek kapcsolat minősége
sokkal fontosabb, mint a közösen eltöltött idő mennyisége,
feltéve, hogy az nem süllyed egy bizony határérték alá.
Legalább a kötődés kiépülésének időszakában, vagyis a
gyermek másfél éves koráig a vonatkoztatási személynek
állandónak kellene maradnia.
A korai idegen felügyeleten és a ma esetleg tényleg
stresszesebb szülőkön kívül a magas válási rátát is fel szokták
hozni a társadalmunkban tapasztalható növekvő
kötelékképtelenség okaként. Ezt az érvet nem lehet csak úgy
félresöpörni, hiszen a szülők válása komolyan megrendítheti a
gyerek állandó kapcsolatokba vetett bizalmát. De ezzel szemben
is felhozható, hogy a szülők többsége azért a korábbiakhoz
hasonlóan most sem szórakozásból válik el – és hogy a szülők
szüntelen veszekedése rosszabb hatással lehet a gyerekekre,
mint egy válás. Ennyiben szem előtt kell tartanunk, hogy a
korábbi alacsony válási rátának nem feltétlenül voltak pozitív
kihatásai az emberek kötődésképességére.
Megítélésem szerint a helyzet a gyermekek számára az
utóbbi években inkább javult, mintsem romlott. A drákói
szigorra és a végletes „fegyelemre és rendre” épülő középkori
nevelési módszerek mára meglehetősen népszerűtlenné váltak.
Még a nem igazán iskolázott rétegekhez is eljutott az a
vélemény, hogy nem jó dolog verni a gyerekeket, és hogy inkább
el kell magyarázni nekik, mit miért tiltunk meg. Világosan
érzékelhető az a trend, hogy több tisztelettel és szeretettel
bánnak a gyerekekkel, mint ötven évvel ezelőtt. Mostanában
inkább azt szokták bírálni, hogy túl sok figyelmet fordítunk
rájuk, és nagyon elkényeztetjük őket. Gyakran úgy tekintenek a
következő nemzedékekre, mint „önző narcisztikusokra”. Itt
tényleg lehet összefüggés a modern társadalom és a
kötelékfóbia között: a túlzott kényeztetés normál esetben az
alkalmazkodási képességek hiányosságához és irreális
elvárásokhoz vezet. Ez azután ismét csak jelentősen
megnehezítheti egy kapcsolat kialakítását, aminek az lesz az
eredménye, hogy az érintettek hajlamossá válnak gyorsan
cserélgetni a partnereiket, mivel csak kevéssé bírják a
frusztrációt.
Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a gyermekek többsége az
elmúlt néhány évtizedben nem nőtt fel problémásabb
körülmények között, mint a korábbi nemzedékek. Napjaink
társadalma mindenesetre toleránsabban viseli, ha valaki
leplezetlenül kinyilvánítja kötődési problémáit. Az a társadalmi
nyomás, vagy azt is mondhatnánk, társadalmi érték, hogy az
embernek felelősséget kell vállalnia a partneréért, a családjáért
és el kell köteleződnie, sokat veszített a jelentőségéből. Azoknak
a kötelékfóbiásoknak a százalékos aránya, akik a problémáik
ellenére mégis tartós házasságot létesítenek, jelentősen
csökkent. Korábban az ilyen embereknek nagyon gyakran
„bekötötték a fejét”, még ha ez sokszor akaratuk ellenére történt
is, és ritkábban váltak el. A válás régen inkább váltott ki
helytelenítést, mint ma, és azokat, akiknek nem volt partnerük,
és akik nem alapítottak családot, a társadalom kevésbé fogadta
el. A mai társadalmakban ezzel szemben jóval kevésbé vált ki
nemtetszést az, ha valaki nyíltan megvallja, hogy nem akar
párkapcsolati felelősséget vállalni.
Számtalan olyan csábító lehetőség kínálkozik, amely a
kötetlen életmódot vonzóvá, a kötetlen szexet pedig könnyen
elérhetővé teszi. Az internetnek köszönhetően még csak a
lakásunkból se kell kilépnünk ahhoz, hogy megismerkedjünk
valakivel. Társadalmunk tág teret kínál a kötődéstől félő
személyeknek problémáik kiélésére. A válás már rég
hétköznapi jelenséggé vált. Ugyanígy a gyorsan cserélődő
partnerek is a párkapcsolatban. Az újságok és a televíziós
magazinműsorok tele vannak a színészek, zenészek, sportolók
és politikusok válásokról, szakításokról és futó kalandokról
szóló sztorijaival. Bár mindig is voltak nyilvános botrányoktól
kísért kapcsolatok, mint például Richard Burton és Elizabeth
Taylor szerelme, akik derekas kötelékfóbiások módjára százszor
szakítottak, és százszor békültek ki egymással. Ma azonban,
legalábbis a hírességek világában, már nem kivétel, inkább
szabály, hogy az emberek elválnak egymástól. Azt a politikust,
aki már az ötödik feleségjelöltjét mutatja be, némi fejcsóválással
fogadják ugyan, de ez minden. Egyébként bárki nyíltan
megvallhatja, hogy örömmel és szándékosan marad szingli, a
„meggyőződéses szingli” szókombináció pedig már szinte
elcsépeltnek tűnik. A félreértések elkerülése végett: én nem a
„régi szép időket” akarom visszasírni. Megítélésem szerint sem
a kötelékfóbiáson, sem a lehetséges partnerein nem segítenénk
azzal, ha kényszerházasságokba dugnánk őket. Ezekkel a
példákkal csupán azt kívántam bemutatni, hogy társadalmunk
sokat kritizált értékvesztése oda vezet, hogy egyre több
kötelékfóbiás fejezi ki nyilvánosan, hogy nem akar szoros,
monogám kapcsolatban élni. Jelenlegi társadalmunk
megítélésem szerint nem „termel ki” több kötelékfóbiást,
csupán nagyobb teret ad nekik, és jobban láthatóvá teszi őket.
III. Kiutak a kötelékfóbiából
az érintettek számára

Mint minden problémára, a kötelékfóbiára is érvényes, hogy

ismerni kell az okokat ahhoz, hogy a megoldáshoz meg tudjuk
nyomni a megfelelő gombot. Mivel egy könyvben nem lehet
minden egyes olvasóra külön kitérni, a következőkben azokkal
a témákkal foglalkozom, amelyek többé-kevésbé minden
kötelékfóbiás kapcsolatban fontos szerepet játszanak.
A függőségtől és az elvárásoktól való félelemről van szó,
amelyek olyannyira jellemzőek a kötelékfóbiás emberekre. Az
elutasítástól és az odaadástól való félelemről van szó. Meg az
áldozatszerepről, amelyben sok kapcsolatfóbiás ember él, és az
ő bűntudatból fakadó érzéseikről. Összességében nyolc
központi témát dolgoztam ki, ezeket külön kis fejezetekben
tárgyalom majd. Mind a nyolc fejezetben konkrét javaslatokat is
találsz majd azzal kapcsolatban, hogyan tudsz kilépni a
kötelékfóbiás mintázatokból, és miképpen vagy képes azt
lépésről lépésre levetkőzni – vagy legalábbis hogyan lehetsz
képes tudatosabban kezelni.
A kötelékfóbiából kivezető királyi út az önismereten át vezet.
Amíg én magam nem vagyok tisztában azzal, hogy hogyan és
miért cselekszem mindig ugyanúgy, és nem másként, amíg nem
ismerem személyes viselkedési mintáimat, addig nem fogok
hozzáférni a bennem működő tudat alatti mechanizmusokhoz
sem. Könyvem és az elkövetkező fejezetek fő célkitűzése, hogy
feltárja, felismerhetővé és ezáltal bizonyos mértékig
kezelhetővé tegye ezeket a tudat alatti mechanizmusokat.
A következő oldalakon szereplő gyakorlati javaslatokat
többnyire két lépésre bontom szét: az első lépésben egyszerűen
arról lesz szó, hogyan ismerjük fel a személyes mintákat. Mivel
az önismeret szinte már fél siker, olykor már maga a teljes
gyógyulás. Az önismereten túl egy második lépésben konkrét
pszichológiai eljárásokat is bemutatok majd, amelyek nagyban
segíthetnek a kötelékfóbia mérséklésében. Ezeknek a
pszichológiai eljárásoknak az elmélyítéséhez azt ajánlom, hogy
tanulmányozd a könyv végén található kitekintő szakirodalmat.
A Fókuszolás – így férsz hozzá az érzéseidhez című kitérőben
(lásd) ezenfelül elmagyarázom, hogyan tudsz könnyen és
nagyon hatékonyan kapcsolatot teremteni az érzéseiddel.
A gyakorlatok segíthetnek neked abban, hogy kiléphess abból a
zavaros érzelmi káoszból, amely vélhetően gyakran
meghatározza az életedet.
Az általam ajánlott önsegítésen túl természetesen egy
pszichoterapeuta is nagy segítséget jelenthet neked ezen az
úton.

Miért éri meg elindulni ezen az úton

Lehetséges, hogy nem is vagy annyira biztos abban, hogy meg

szeretnél változni. Az út hosszúnak és fáradságosnak tűnik, és
mindent összevetve eddig mégiscsak egész jól elboldogultál. Én
itt csak megismételhetem, amit azoktól az emberektől
hallottam, akik már kiszabadultak ebből a mintából. Ők kivétel
nélkül arról számolnak be, hogy sokkal biztosabban állnak
a lábukon, mint korábban. Sokkal tisztábban és
kiegyensúlyozottabban élik meg önmagukat. Nem kell többé
bújócskázniuk. Ezzel rengeteg energiát megspórolnak.
Nyugodtabbnak, összeszedettebbnek és elégedettebbnek érzik
magukat. A kapcsolataik biztosabbá váltak – a barátaikhoz
fűződő és a munkahelyi kapcsolataik is strapabíróbbak lettek.
Már nem érzik olyan hajszoltnak magukat, és a korábbiakhoz
képest jóval könnyebben hoznak döntéseket és állnak ki a
döntéseik mellett. Előzékenyebbé váltak, és ezért az
embertársaik nagyon hálásak nekik. Sok pozitív visszajelzést
kapnak a környezetüktől, ezáltal biztonságosabban érzik
magukat a világban, amely már nem olyan ellenséges és
fenyegető, mint amilyennek korábban megélték.
Szerelmi kapcsolataikban most először egyfajta lelki
biztonságot éreznek – valamiféle jótékony tartást és védettséget.
Ha gondjaik és félelmeik vannak, azokkal már nem egyedül kell
megbirkózniuk, ha egyszer csak ott van valaki mellettük, akire
rábízhatják magukat. Ez borzasztóan jó érzés. Elevenebbnek,
„egész embernek” érzik magukat, már nincs olyan érzésük,
hogy el lennének szigetelve a többiektől. Ahelyett, hogy
kibicként figyelnék mások életét, hirtelen részt vesznek abban.
Olyan ez, mintha végre megérkeztek volna az életükbe. És ez
boldoggá teszi őket.

Nyolc lépés kifelé a kötelékfóbiából –

útmutató az önismerethez és a változáshoz
1. Nézz szembe a függőségtől való félelmeddel!

A függőség és a függetlenség érzése minden ember számára és

majdnem minden élethelyzetben fontos szerepet játszik.
A szerelmi kapcsolatokban elkerülhetetlen a függőség megélése,
ha közeli és teherbíró kapcsolatot szeretnénk kialakítani.
A függőség iránti vágy rögtön több igényt is magában foglal: a
kötődés, a védettség és a gondoskodás utáni vágyat.
A függetlenség utáni vágy ugyanakkor az önállóságra,
autonómiára és szabad cselekvésre vonatkozó emberi igényt
fogja össze.
A függésre irányuló és a független törekvések egészséges
kilengése minden párkapcsolatban fontos feladatot és kvázi
állandó témát jelent. Más összefüggésekben is mindig arról van
szó, hogy egyensúlyt találjunk a függetlenség és a függőség
iránti igényeink között, és lelki tartásunkat, valamint
cselekvésünket egyaránt hozzáigazítsuk a külső feltételekhez.
Legyen szó a magánéletről, a munkahelyi életünkről vagy a
függőséget okozó szerek és az élelmiszerek használatáról – a
saját testünk sérülékenységével szembeni
kiszolgáltatottságunkat már nem is említve, hiszen alapvetően
és egzisztenciálisan függők és sérülékenyek vagyunk: a
betegség, a testi korlátozottság és a halál felett nincs hatalmunk.
A kötelékzavaros emberek azonban kisbabaként és
kisgyermekként a függőségük megélésekor mélyen
összezavarodtak. Az az érzés alakult ki bennük, hogy a
„függésben levés és szeretetteli gondoskodás állapota” nem
kellemes, ellenkezőleg: ők kifejezetten kellemetlen módon
„függésben vannak, és ki vannak szolgáltatva” a legközelebbi
vonatkoztatási személynek. Ez a rendkívül fájdalmas
tapasztalat az érintettekben olyan mélyre hatolt, hogy soha
többé nem szeretnének függő helyzetbe kerülni. A függőségüket
fájdalmasan megtapasztaló, szerelmi kapcsolataikban újból és
újból csalódó felnőttekben is erős törekvés alakul ki arra, hogy
függetlenek legyenek, és ezáltal egyedül maradjanak.
A kötelékfóbiások szemében egyetlen ellenszer tűnik
hatásosnak: ha minden lehetséges eszközzel függetlenek
maradnak. A közelségre, gondoskodásra és védettségre irányuló
emberi igényt nem, vagy csak ritkán élik meg.
A kapcsolatokban ezek az emberek ugyanúgy érzik magukat,
mint csecsemőként a szüleikkel kapcsolatban: erőtlennek,
védtelennek, kiszolgáltatottnak, reménytelennek,
kétségbeesettnek, és meggyőződésük, hogy az embernek egy
kapcsolatban teljesen alá kell vetnie magát a másiknak. Nem
hisznek abban, hogy bárki is szereti őket – legalábbis nem
tartósan, és pláne nem olyannak, amilyenek ők „valójában”.
Röviden: minden, kapcsolattal összefüggő érzés, akár a sajátjuk,
akár a másik emberé, tudat alatt a kiszolgáltatottság, a magány
és a végletes alkalmazkodási kényszer korai
élettapasztalatainak emlékeit váltja ki belőlük.
Ezek az érzelmek és összefüggések azonban a legtöbb
kötődésfóbiás ember számára nem egyértelműen tudatosak –
ebben rejlik az egyik lényegi nehézség, amely gyakran
megakadályozza a tulajdonképpeni probléma felismerését.
Tudatosan a legtöbben csak a levertség, a nyomott hangulat, a
félelem és az idegesség zavaros érzéseit érzékelik, s ezek
menekülési impulzust váltanak ki belőlük. Egyik kliensem így
írta le ezt a nagyon jellegzetes viselkedést: „Valahányszor egy
szép vasárnapot töltök el a barátnőmmel, estefelé mindig ideges
nyugtalanság tör rám, és ilyenkor mindenképpen vissza kell
mennem a lakásomba. Ahelyett, hogy vele tölteném az estét
vagy akár az éjszakát is, hajszolni kezd valami téves
kötelességérzet. Ilyenkor arra gondolok, hogy még fel kell
készülnöm a következő munkahétre, ki kell mosnom a szennyes
ruháimat, és el kell végeznem mindenféle hülyeséget.” Csak a
terápiás beszélgetések révén tudatosult benne szép lassan,
milyen óriási félelmek rejlenek az „ideges nyugtalansága”
mögött, ami őt visszavonulásra kényszeríti.
A mély kötelékfóbiával rendelkező emberek akkor érzik a
legbiztosabban magukat, amikor a partnerük nincs a
közelükben. Bár képesek élvezni a közelséget, de csak
korlátozott ideig. Gyorsan úrrá lesz rajtuk az az érzés, hogy a
közelség maga alá temeti őket, hogy a partnerük teljesen rájuk
telepszik, valósággal elnyeli őket, és visszamenekülnek a
magányukba, a munkájukba vagy bárhova máshova. Tudat
alatt mindent megtesznek azért, hogy a félelemmel szembeni
védelmüket fenntartsák. Szélsőséges esetekben megtanulták
leválasztani az érzelmeiket, vagyis még az előtt blokkolják őket,
mielőtt azok benyomulnának a tudatos észlelés agyi területeire.
Ezt a mechanizmust mára már neurológiai tanulmányok is
igazolták. Másoknál ugyanakkor a félelemmel szembeni
védekezés rosszul működik. Ők úgy érzik, hogy zavaros
félelmeik – amelyek számukra is érthetetlennek és túlzottnak
tűnnek, csakhogy képtelenek azokat kézben tartani – teljesen
maguk alá temetik őket.
Mindezt tovább nehezíti, hogy a kötelékfóbiás emberek még
stabil érzésekkel sem rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy a
partnerük egyáltalán szereti-e őket, és együtt akar-e lenni velük.
Jóval gyakrabban észlelik azt, hogy kevés érzelemmel
viseltetnek a partnerük iránt, vagy hogy az érzéseik újra meg
újra megszakadnak. A szerelem érzésének rövid pillanatait
megint az üresség vagy a félelem érzése követi. Ritkán hiányzik
nekik a partnerük, már ha egyáltalán hiányzik, és stresszként
élik meg, ha ők viszont hiányoznak a partnerüknek, mivel nem
tudják ugyanolyan mértékben viszonozni az érzelmeit, mint
ahogyan azok viszonyulnak hozzájuk. Sokan nemritkán
megdöbbennek azon, milyen kevés érzelmet váltanak ki
belőlük a partnereik. Másoknak nagyon is hiányzik a partnerük
– már ha nincs ott mellettük. Így vagy úgy, a kötelékfóbiás
embereknél a kapcsolatok és a párkapcsolatok körül valahogy
minden nagyon zavaros, kevésbé megragadható, és emiatt alig
érthető még önmaguk számára is, a partnereikről nem is szólva.
Az első lépés tehát, amely kivezethet a kötelékfóbiából,
annak a felismerése, hogy a látszólagos közömbösség, idegesség,
rémisztő levertség és zavaros félelem mögött a függőségről és a
kiszolgáltatottságról szerzett, nagyon fájdalmas gyermekkori
tapasztalatok rejlenek. Ennek a tudatosítása sok érintett
számára már azért is üdvös, mert némi fényt hoz a kötelékfóbia
sötétjébe. Ezenkívül abban a pillanatban, amikor észrevesszük,
hogy nekünk magunknak van valami problémánk a
kapcsolatokkal, felhagyunk azzal, hogy az okokat a
partnerünkben keressük. Ha egyre-másra azt tapasztalod, hogy
szerelmi kapcsolataidban hamar ideges leszel, csak nyomokban
érzel szenvedélyt, nagyon nagy szabadságra van szükséged és
újból és újból okokat találsz, hogy miért nem akarsz együtt
lenni a partnereddel, akkor ennek nem az az oka, hogy még
nem találtad meg az igazit. Az „igazi” keresése egy tapodtat se
visz téged előrébb.
A te tulajdonképpeni problémád a bénultság és a
kiszolgáltatottság érzése, amelyet korai gyermekkorod óta egy
szoros kapcsolat képzetével társítasz, és amely számos
kötelékfóbiás ember esetében az alapoknál fejti ki hatását.
Ellenreakcióként és önvédelemből azután te tudat alatt a lehető
legnagyobb függetlenségre törekszel. A partneredre vonatkozó
bírálataid, az ő szerelmével kapcsolatos kétségeid nagy része
végső soron a függetlenség és a szabadság utáni eltúlzott
vágyadon alapul – meg a közelséggel és a függőséggel
kapcsolatos félelmeiden. Ezt a függőséggel szembeni elutasítást
alighanem nemcsak a szerelmi kapcsolatokból ismered, hanem
valamennyi élethelyzetedből.
Mielőtt lehetőség nyílna a változásra, neked érintettként első
lépésben világosan látnod kell, hogy látszólagos közömbösséged
és függetlenséged mögé valójában a függőségtől való
egzisztenciális félelem fészkelte be magát. Ennek
beismeréséhez erős önmagadra irányuló figyelemre és
bátorságra van szükséged. Ennek belátása minden további
változás előfeltétele.
A második lépésben nagyon fontos felismerned, hogy ma
már felnőtt vagy, se nem tehetetlen, se nem teljesen függő.
A régi kisgyerekkori érzések, amelyek annak idején érvényesek
voltak, ma már nem azok. Nagy segítséget jelenthet, ha e cél
elérése érdekében egyfajta „tudathasadást” idézel elő:
1. Itt van bennem az a kisgyerek vagy kisbaba, aki ezeket a
függőséggel kapcsolatos szörnyű tapasztalatokat szerezte, és
még mindig annyira fél, hogy minden szerelmi kapcsolattól meg
szeretné védeni magát, mivel azokat egzisztenciálisan
fenyegetőnek találja.
2. Itt van bennem az a felnőtt ember, aki képes védekezni, és
aki mindent túl fog élni. Ez a bennem lévő felnőtt, racionális
rész azt is tudja, hogy a kapcsolatok nem jelentenek
egzisztenciális fenyegetést, hanem olyan szép dolgok, amelyeket
meg szeretne élni.
A belső, lelki részt (a kisbabát), amely szüntelenül fél,
világosan el kell választani a felnőttként megélt jelenlegi
valóságodtól. Ha ez a két rész tudat alatt mindig összemosódik,
akkor a kisbabáé lesz minden hatalom, ő fog uralkodni a felnőtt
fölött. A belső gyermek vagy a belső kisbaba ugyanis meg van
győződve arról, hogy a szerelmi kapcsolatok roppant
fenyegetést jelentenek, és erre megfelelőképpen hatalmas
függetlenségvággyal reagál. Hogy ez a gyermek megnyugodjon,
szükség van egy kedves, szerető felnőttre, aki megvigasztalja és
bátorságot önt belé. Ez a felnőtt nem egy külső személy; neked
magadnak kell ilyen magatartással viszonyulnod a belső
gyermekedhez. A felnőttnek, vagyis a benned lévő racionális
résznek tudnia kellene, hogy lehetőségében áll alakítani az
adott helyzeteket, hogy hatással lehet rájuk, és védekezhet is.
A felnőtt rész azt is tudja, hogy bár szomorú lesz, ha a kapcsolat
zátonyra fut, de ez a szomorúság idővel alábbhagy majd, a
felnőtt rész ismét vissza fog találni a régi életéhez, és egyszer
egy új szerelem esélye is megadatik majd a számára. Ha a
benned lévő felnőtt erről nem lenne meggyőződve, akkor az
nem a felnőtt, hanem a belső gyermeked, aki megnehezíti, hogy
a felnőtt tisztán lásson.
A belső gyermekeddel folytatott beszélgetést képzeld el úgy,
mintha egy olyan gyerekkel beszélnél, aki például fél kimenni a
játszótérre, és elvegyülni a többi gyerek között. Kedvesen
bátorítanád, amennyiben például biztosítanád a következőkről:
„Menj csak oda nyugodtan játszani a többi gyerekhez, ők nem
akarnak neked semmi rosszat. Épp ellenkezőleg, valószínűleg
örülnek, ha még egy gyerek játszik velük. Ezenkívül én is ott
leszek veled, és figyellek. Ha valami történik, ami megijeszt
vagy elszomorít, én majd segítek neked.” Így vagy valami
hasonló módon vigasztalnál meg egy gyereket. A belső
gyermeked és ezáltal a személyiséged kötelékfóbiás része
hasonlóképpen gondolkodik, mint egy félős kisgyermek. Inkább
egyedül játszik és távolságot tart a többi gyerektől, mintsem
hogy kitegye magát annak a veszélynek, hogy visszautasítják.
Nagyon fontos, hogy a belső gyermekednek kedvesen
megfogd a kezét vagy a karját, és úgymond elmagyarázd neki,
hogy milyen a világ. Például így: „Értem, hogy félsz, annak
idején nagyon rossz volt neked anya mellett. De ma én (a
kedves, szerető felnőtt) vagyok itt veled, és megígérhetem
neked, hogy segítek és megvédelek. Védekezhetsz, nem vagy
kiszolgáltatva. Nyugodtan bízd csak rá magad (itt következhet
az adott személy neve), ő szeret téged, és együtt akar lenni
veled.” Ez a belső rész ugyanis csak így érzi meg, hogy megértik
és megnyugodhat. Végső soron tényleges tapasztalatokról van
szó – a benned lévő belső gyermeknek jó okai vannak rá, hogy
ilyen bizalmatlan legyen. Többnyire meglehetősen érzéketlenül
bánunk a belső gyermekünkkel, vagyis olyanokat mondunk
neki, hogy „Ne játszd már meg magad, te kis beszari.
Egyszerűen nevetséges, ahogy viselkedsz…” Ha azonban
elkezdünk veszekedni a belső gyermekünkkel és leszidjuk,
akkor ugyanazt a szülői viselkedést ismételjük meg, amely
egykor annyira traumatizálta, és csak a régi félelmeit tápláljuk
tovább.
A belső gyermekkel folytatott munka nagy segítséget jelent,
mivel a jelenlegi helyzet megfelelő és reális értékeléséhez vezet;
ez teljességgel különbözik attól a traumatikus helyzettől,
amelyet a kisgyermek élt át. Az ilyen gyermekkori
tapasztalatokkal az a gond, hogy felnőttkorban is tovább
hatnak, noha a felnőttek számára már egyáltalán nem
relevánsak. Ezért azután önbojkotthoz vezetnek, mivel
megakadályozzák, hogy a kapcsolatok terén felnőttként új
tapasztalatokat szerezzünk. A bennünk élő gyermek nem érti
meg, hogy az egykori helyzet már elmúlt, és a feltételek
megváltoztak. Erről nagy türelemmel meg kell őt győzni.
A belső gyermekkel folytatott beszélgetés, amelyre a
következőkben még többször vissza fogok térni, a problémákkal
való megküzdés egyik legjobb módszere. A belső beszélgetésnek
ezt a formáját azonban itt most terjedelmi okokból csak vázolni
tudom. Ebben a témában az ismeretek elmélyítéséhez ajánlom
Chopich – a Függelékben is megtalálható – könyvét.

2. Foglalkozz az elvárásoktól való félelmeiddel!

Az elvárások kezelése a kötelékfóbiás kapcsolatok és a

kötődésfóbiás emberek egyik legfájdalmasabb pontja; a
kötődésfóbiásokat akár „elvárásfóbiásoknak” is nevezhetnénk.
Ők a másik fél minden tényleges vagy vélelmezett elvárására
heves védekezéssel reagálnak.
Az elvárások kezelése, a csalódás okozásától, az elégtelenség
érzésétől és az elutasítástól való félelem olyan témák, amelyek
végső soron mindenkit érintenek. Sok olyan ember van, akinek
ezen a téren akadnak ugyan gondjai, de valahogy mégis képes
legalább többé-kevésbé kielégítően párkapcsolatban élni. A nem
kötelékfóbiás embereknek – kötelékfóbiás társaikkal
ellentétben – nagyobb tér áll a rendelkezésükre, amelyben az
„igen” és a „nem” között döntve mozoghatnak. Rugalmasabbak,
tudnak alkalmazkodni a mindenkori adott helyzethez, és
képesek érvényesülni. A partner elvárásai és igényei nem
váltanak ki belőlük reflexszerű ellenállást.
A kötelékfóbiásokban ezzel szemben a másik fél vélelmezett
elvárásai heves védekezési reakciókat keltenek.
A kötelékfóbiások nem akarnak meghajolni. Már a partner apró
elvárásai és igényei is ellenállást és dacot váltanak ki belőlük.
Hadd emlékeztessek a „passzív agresszió” számtalan
játékmódjára, amelyeket a Menekülés a közelség kerülésével
című részben mutattam be.
Mivel a kötelékfóbiások gyakran nem fejezik ki nyíltan az
ellenállásukat, ennek gyakran még ők maguk sincsenek
tudatában, és sokszor inkább észrevétlenül távoznak a hátsó
ajtón, és passzív ellenállást tanúsítva megtagadják az
együttműködést – ezt a másik félnek nem könnyű átlátnia (csak
emlékeztetőül: menekülés a munkába, a hobbikba és a
betegségekbe).
Miért viszonyulnak olyan zavarosan a kötelékfóbiások az
elvárásokhoz? Ennek lényegében két oka van:
1. Az elvárások az ő szemükben egyet jelentenek a
kisajátítással és a leigázással. Valószínűleg túl korán és túl
erősen kellett alkalmazkodniuk a vonatkoztatási személy
elvárásaihoz, vagy azért, hogy biztosítsák a túlélésüket (mint az
egészen korai kötődésfóbiások esetében), és/vagy hogy
biztosítsák maguknak a szüleik szerető gondoskodását (amint
az a túlzásba vitt parancsolgatás vagy szülői meg nem értés
esetén akár a későbbi fejlődési szakaszokban is megtörténhet).
Testi és/vagy pszichikai túlélésük attól a képességüktől függött,
hogy teljesítik-e az anya vagy akár mindkét szülő elvárásait.
Egyetlen gyerek sem képes elboldogulni szülői gondoskodás
nélkül. Ha ez túl erősen függ a szülők által szabott feltételektől,
akkor a gyerekeknek korán meg kell tanulniuk megtagadni a
saját igényeiket. Ez pedig erős, egyenesen már fóbikus
ellenreakciókhoz vezethet. Ilyenkor óriási dac fortyog bennük,
és már egészen korán kifejlesztenek különféle stratégiákat,
amelyekkel megszabadulhatnak az elvárásoktól. Soha többé
nem akarják megtapasztalni a bénultságnak azt az érzését, hogy
ilyen módon ki vannak szolgáltatva egy embernek (ahogy
annak idején az anyjuknak vagy a szüleiknek).
Tudat alatt erős hatalomra és kontrollra törő ösztönt
fejlesztenek ki magukban. Hatalmas agresszió kavarog bennük
minden „betolakodóval” szemben, mindenkivel szemben, aki
előírásokat akar megfogalmazni nekik, túlságosan „ott liheg a
nyakukban”, meg akarja fosztani őket a szabadságuktól és a
függetlenségüktől. Ezt a dacot már a másik fél legkisebb
elvárásai is kiválthatják. A szabadságukért, az életükért, a
személyes integritásukért harcolnak. „Ne merészelj közelebb
jönni hozzám!”, hangzik az ilyen emberek tudat alatti
csatakiáltása. Minden erővel megvédik az én-határaikat.
A projekciójuk miatt nem látják, hogy egy szellem ellen
harcolnak.
2. Az ilyen személyek nehezen viselik a konfliktusokat.
A kötelékfóbiás emberek meg akarják akadályozni, hogy mások
elvárásai leigázzák őket – és közben a fürdővízzel együtt a
gyereket is kiöntik. Mivel gyermekkorukban többnyire eleve
esélytelennek tűnt, hogy érvényesítsék az érdekeiket, később
sem számítanak sikerre. Ritkán tapasztalták meg, hogy megéri
megvédeni a saját álláspontjukat, ezért mindig korán feladják a
küzdelmet. Legalábbis ha az emberek közötti kapcsolatokban
megjelenő kívánságokról és igényekről van szó. Szaktémákban,
például a politikai vélemények esetében, amelyek nem érintik
közvetlenül a kapcsolatok szintjét, nagyon jól tudnak vitatkozni
és érvelni. Amikor azonban az én és a te közötti szerelmi
kapcsolat személyes érdekeivel összefüggő tárgyalásokról van
szó, kevés gyakorlatuk és kevés önbizalmuk van ahhoz, hogy
szándékaik meghallgatásra vagy éppen megértésre találjanak.
Többnyire nem értik a finom különbségtételeket, nem ismerik a
kompromisszumkötés gyakorlatát. Néhányuk esetében –
mindenekelőtt a férfiaknál – ez szabályszerű hallgatagsághoz
vezethet; egy szót se képesek kibökni, amikor a párjuk
személyes beszélgetést szeretne kezdeményezni velük. Vagy
végletesen elhatárolódnak, vagy azonnal feladják az
ellenállásukat. E kettő között hiányzik a tárgyalási játéktér.
A lelkük mélyén meg vannak győződve arról, hogy nem
mondhatnak nemet, ha nem akarják kockára tenni a
kapcsolatukat. Ez a meggyőződés olyan banális döntésekre is
kiterjedhet, mint hogy melyik filmet kellene megnézni. Áthatja
őket az az érzés, hogy alárendelt helyzetből cselekszenek, és
bármikor „kilőhetik”, azaz elhagyhatják őket. Ez paradox
módon egyfajta tartós lelki ellenálláshoz vezet. Elhatárolódási
stratégiájuk segítségével kezdettől fogva annyi biztonsági
távolságot tartanak, hogy lehetőség szerint ne sérüljenek. Ha a
partnerük aztán tényleg elhagyja őket, akkor az nem érinti őket
olyan mélyen, mint ha közelebb engedték volna magukhoz. Az a
lelki meggyőződésük, hogy tulajdonképpen nem szabad nemet
mondaniuk, önvédelemből paradox módon krónikus elutasító
viselkedéshez vezet.
Az előbbi fejtegetésekből tulajdonképpen egyértelművé
válhatott, hogy az elvárások lazább kezelésének a kulcsa a
konfliktuskezelés képességének javításában rejlik. Ehhez
azonban bizonyosnak kell lennem abban, hogy hangot adhatok
a vágyaimnak, és beleszólhatok a dolgokba. A korábbi, a
függőségtől való félelemről szóló részben javasolt munka a
„belső gyermekkel” ezért jelent olyan nagy segítséget a
konfliktuskezelés képességének tekintetében. A probléma nem
a nyelvi képességek, hanem az önbizalom hiányából adódik, és
abból a hibás, szubjektív meggyőződésből, hogy úgysincs
értelme leállni vitatkozni másokkal.
Első lépésként azt ajánlom neked, hogy tudatosítsd
magadban az elvárásokkal kapcsolatos allergiás reakcióidat.
A védekezés ugyanis többnyire reflexszerűen történik, anélkül
hogy az érintett maga tisztában lenne vele, miért „tűnik el”,
vagy miért kezd ismét „falat építeni”. Ez gyakran csak a
sarokbaszorítottság zavaros érzése, amely valahogy helyet talál
magának, és a közelségtől való menekülésre sarkallja. Éppen
ezért szükséges, hogy ilyenkor magunkba szálljunk, és annak a
potyautasnak, az elvárásoktól való félelemnek megragadjuk a
grabancát, és kiszabadítsuk az ijesztő érzések zavaros ködéből.
Ez a legjobban a belső figyelem és a reflexió révén sikerül.
Tisztáznunk kell magunkban, mi az, ami szubjektíven újból és
újból sarokba szorít bennünket. Ezzel kapcsolatban érdemes
felírni magadnak, ami az eszedbe jut. Milyen elvárásokat
fogalmaznak meg objektívan veled szemben, vagyis ténylegesen
és világosan milyen elvárásokat fogalmaz meg a partnered? És
melyek azok az elvárások, amelyeket pusztán csak sejtesz? Tedd
fel magadnak a kérdést, hogy milyen gondolatokat és érzéseket
váltanak ki belőled a tényleges és a csak sejtett elvárások.
Irányítsd figyelmedet egészen tudatosan a testi érzéseidre.
Hogyan érzékeli a tested az elvárások által kialakult nyomást –
nyomást, húzást vagy égető érzést tapasztalsz a gyomrodban
vagy a mellkasodban? Ez az érzés valószínűleg „régi ismerős”,
egész eddigi életedben ismerted. Üdvözöld barátságosan, ennek
az érzésnek sok mesélnivalója van számodra, mert azt fejezi ki,
amit a belső gyermeked érez, aki képtelen elhinni, hogy igaza
van, vagy hogy nemet mondhat. Nem tudja elhinni, hogy akkor
is szerethetik, ha nem mindig helyesel, következésképp dacosan
tiltakozik az ellen, hogy bármiféle tárgyalásba bocsátkozzék.
Második lépésben nyugtasd meg a belső gyermeked, aki a
legszívesebben minden konfliktus elől elmenekülne, vagy
dacosan és makacsul beleüvöltené a másik fél arcába, hogy:
Nem! Kíséreld meg a helyzetet a „jó felnőtt” szempontjából
szemügyre venni. Valóban olyan szörnyű, ha az ember olykor
enged? Tényleg túl sokat követelnek tőlem? Ha igen, akkor nem
lehetne ezt az egészet egy nyugodt beszélgetés során tisztázni?
Tényleg valami szörnyű dolog történik, ha barátságosan nemet
mondok? A jó felnőttnek meg kellene értetnie a belső
gyermekkel, hogy nyugodtan tárgyalhat és hatással lehet a
másik félre. Meg kellene értetnie vele, hogy léteznek
kompromisszumok, és hogy nem szükséges egyből konokul
bekuporogni a sarokba, és ott duzzogni. A belső gyermeknek
meg kell tanulnia, hogy a meghajlás és a teljes önfeladás, illetve
a radikális kompromisszumnélküliség között óriási tárgyalási
játéktér húzódik.
Előfordulhat, hogy felnőttként sincsenek jó válaszaid
bizonyos kérdésekre a konfliktusokkal kapcsolatban. Itt segíthet
az olyan barátokkal folytatott beszélgetés, akik jól tudják
kezelni a konfliktusokat, A tanácsadó könyvekben is hasznos
javaslatokat találhatsz.
Egyeseknek valószínűleg már feltűnt, hogy nem csak a
szerelmi kapcsolataikban cselekszenek konfliktuskerülő
módon. Tekintsék ezt pozitívumnak: ily módon a
hétköznapjaikban is jó gyakorlási lehetőséget találnak arra,
hogy konfliktuskezelő képességüket felnőttként is fejlesszék.
Fogalmazd meg gyakrabban a saját álláspontodat, avatkozz
közbe, tárgyalj. Biztosíthatom, hogy pozitívabb tapasztalatokra
teszel majd szert, mint amire számítasz. A többiek számára
egyre világosabb és érthetőbb leszel majd. És ez a
magabiztosságodra és a kapcsolataidra is pozitív hatással lesz.

3. Kutasd fel az elutasítástól való félelmeidet!

Az elvárásoktól való félelemmel szorosan összefonódik az

elutasítástól való félelem. A legtöbb kötelékfóbiás „savanyú a
szőlő politikát” folytat. Vagyis ha a szőlőfürtök túl magasan
vannak, akkor a mesebeli rókához hasonlóan úgy döntenek,
hogy azok túl savanyúak, ezért nem is szeretnék leszedni őket.
Az elutasítástól való félelem mélyen ül az emberben. Olyan
mélyen, hogy sokan nem is észlelik tudatosan. Elsősorban a
közömbös kötelékkerülő típus választja le olyan jól magában,
hogy a tudatában csak töredékesen érzi a közelséggel és a
kötődéssel kapcsolatos vágyakat. Emögött mélységes rezignáció
rejlik. A bizonyosság, hogy az ember úgyse kapja meg, amit
akar. Ez az érzés azonban elviselhetetlen, úgyhogy a psziché
átfordítja egy „nem akarommá”. E gondolati trükk révén az én
ismét helyreállítja a kontrollt, hiszen mégiscsak jóval
elviselhetőbb elutasítani, mint elutasítva lenni. A „függetlenség”
pszichológiai indítéka itt is irányító helyzetbe kerül. Ha
független maradok, ha senkit sem engedek túl közel magamhoz,
akkor elutasítástól sem kell félnem – egyrészt mert az esetleges
veszteséget könnyebb lesz majd kihevernem, másrészt mert
kétséges esetben mindig én vagyok az, aki elmegy.
A kötelékfóbiások közül csak kevesen akarnak vagy tudnak
teljes egészében lemondani minden emberi kapcsolatról.
A függetlenségüknek ezért van egy nagyon veszélyes ellenfele: a
közelség utáni vágy. A függetlenség utáni vágyat és ezzel
egyidejűleg a közelség iránti igényt azonban nem lehet közös
nevezőre hozni. Ebből a meghasonlottságból ered a közelség és
a távolság közötti örök tánc, amelyet a legtöbb kötelékfóbiás és
partnerei nagyon is jól ismernek. A pszichológiában ennek neve
is van: közeledés-elkerülés konfliktus. A közelség utáni vágyat és
a reményt, hogy egyszer talán mégiscsak minden jó lesz, csak
nagyon kevesek temetik el teljesen magukban. Emiatt az
érintettek hagyják, hogy közeledjenek hozzájuk. Idővel aztán az
elutasítástól való félelem mégis riadót fúj, és az érintettek újra
visszarettennek.
Az elutasítástól való félelem fő oka a kötelékfóbiás emberek
alacsony fokú önbecsülése. Ez a közömbös kapcsolatkerülőkre
is érvényes. Ők ugyan éber tudatukban tulajdonképpen egészen
jó önbecsüléssel rendelkeznek, de a színfalak mögött ott
leselkedik a félelem, hogy esetleg nem felelnek meg a
partnerüknek, és elutasítják őket. Egy nem kellő önbecsüléssel
bíró embert sokkal fájdalmasabban érint egy elutasítás, mint
azt, akinek erős, egészséges önbecsülése van. A csekély
önértékelésű emberek egyenesen megsemmisítőnek érzik, ha
elutasítják őket, ezt inkább meg se kockáztatják. Mint már
többször is leírtam, az alacsony önértékelésű embereknek
alapvetően két választási lehetőségük van: (szinte) mindent
megtesznek, hogy ne utasítsák el őket, megpróbálnak mindent
jól csinálni, hogy a másiknak még csak ürügyet se adjanak az
elutasításra (a kulcsszó: ragaszkodó kötődési típus). Vagy
inkább rögtön le is mondanak mindenről, és makacs módon
elbarikádozzák magukat minden olyan betolakodóval szemben,
aki veszélyt jelenthetne az önértékelésükre (a kulcsszó: kerülő
kötődési típus).
Végül is kijelenthetjük, hogy az egész kötelékfóbia
epicentruma az alacsony önbecsülés. Az önbecsülés ugyanis,
legyen jó vagy rossz, az emberi lélek központi vezérlője.
Teljesen mindegy, hogy a kötelékfóbiások mire vállalkoznak
annak érdekében, hogy a partnerükhöz fűződő kapcsolatukat
önmaguk számára elviselhetővé tegyék, ezt azért teszik, hogy
bizonytalan és sérülékeny önbecsülésüket megvédjék.
A megfelelő önértékelés viszonylag szerény védőtüzérséggel is
elboldogul, hiszen önmagában is erős, ezért nem annyira
sérülékeny. A csekély önbecsülésnek ugyanakkor komoly
erődítményre és erős hadseregre van szüksége ahhoz, hogy
megvédje magát a sebesülésektől. A gyermekkorból származó
észlelési torzulások miatt a kötelékfóbiások mindenkit, aki be
akar nyomulni az „erődjükbe”, ellenségként azonosítanak.
Vigyázni kell, mert az erődön belül az ellenséget már nem lehet
tovább ellenőrzés alatt tartani. Még átvenné az irányítást. Az
„ellenség hatalomátvétele”, a teljes elfoglalás, én-vesztés,
megsemmisülés fenyeget. Így élték meg ők ezt gyermekként –
még ha ezek az emlékeik részben el is vannak temetve. Csak a
menekülés, a támadás és a hullareflex védekező hadműveletei
maradnak működőképesek, ezekkel védhető meg az önértékelés
és az én a megsemmisítendő behatolás következményeitől.
Ennek viszont – mindkét oldalon – sok sérülés és magányosság
az ára.
Mit tehet az ember, hogy az önbecsülését ne radikális
árokásással, hanem valamilyen más módon védje meg? Hogyan
tudom az önbecsülésemet annyira megerősíteni, hogy szembe
tudjak nézni az elutasítás és a kudarc kockázatával? A további
gyógyulás alapja, mint mindig, ezúttal is az önismeret; az
önismeret többnyire már önmagában fél siker.
Első lépésként ismerd be magadnak: félsz, hogy az
önbecsülésed megsérül, ezért egyfolytában arra törekszel, hogy
megvédd azáltal, hogy minden embert távol tartasz magadtól.
Második lépésként fogadd el ezt a félelmet. Bánj
barátságosan vele. A belső gyermek az, aki ott kuporog az
erődjében, és senkit sem akar beengedni. A belső gyermeknek
mindig vigasztalásra és engesztelésre van szüksége, nem arra,
hogy összeszidják és lehordják. Senki sem születik gonosz vagy
rossz emberként a világra. Ezt a kijelentés – remélhetőleg –
sokan elfogadják. Ha te alapvetően kész vagy üdvözölni egy
gyereket, aki éppen most jött a világra, akkor önmagaddal se
kellene kivételt tenned. A belső gyermekednek minden oka
megvan rá, hogy rosszul érezze magát. Igazságtalanul bántak
vele, még akkor is, ha a szülei puszta jó szándékból voltak
igazságtalanok hozzá. Ne folytasd te is ezt az igazságtalanságot,
ne gázolj bele a belső gyermekedbe, azt meg végképp ne tedd,
hogy magára hagyod a várában. A jó felnőttnek türelmesen el
kell magyaráznia a belső gyermeknek, hogy nagyon értékes, és
az értéke nem attól függ, hogy egy másik ember szereti-e őt.
Aki megtanulja legyőzni a félelmeit, az eközben nemcsak
önmagához kerül közelebb, hanem a többi emberhez is. Az
önvédelem körüli keringés ugyanis egocentrikussá tesz.
A védekezéssel való foglalatoskodás miatt az ember nagyon
könnyen figyelmen kívül hagyja a másik fél igényeit és érdekeit.
Egy érintett mesélte nekem, hogy még csak eszébe sem jutott,
hogy a barátnője szomorú lehetne, amiért ő olyan ritkán van ott
nála. El nem tudta képzelni, hogy valaki szomorkodhat miatta,
és ebből az önző nézőpontból nem vette észre, hogy a barátnője
bánatos, nem hitt neki.
Ha az ember mindig békaperspektívából nézi – vagyis
hatalmasnak és túlerőben lévőnek látja – a partnerét, akkor
ebből a belső nézőpontból teljesen legitim dolog a védekezés.
Márpedig a legtöbb kötelékfóbiás pontosan így érez. Azt
azonban már nem veszik észre, hogy az ellenségképüket vetítik
rá a másik személyre. A félelmük önmagukban lakozik – a
másik fél tényleges szándékainak semmi közük az ő
félelmeikhez. Vagyis szellemekkel csatáznak. És nem csupán
erről van szó. A kötelékfóbiás emberek észlelésében a nagyfokú
önmagukra vonatkoztatás miatt többnyire elsikkad az a tény,
hogy a szellem mögött egy másik, érzelmileg sérülékeny ember
rejtőzik. A másik személy érzéseihez való tudatos odafordulás
és ezzel együtt a saját félelmektől való elfordulás sokat segíthet
ezen a helyzeten.
Tudatosítsd magadban, hogy a másik fél nem tart téged a
kezében. Nem élsz szolgaságban. Nem vagy alárendelt
helyzetben. Mindez csupán gyermekkorodnak a kivetítése (a
pszichológiában ezt projekciónak nevezik). Ezek a kivetítések
azonban gondoskodnak arról, hogy tettessé válj, miközben
alapvetően áldozatnak érzed magad. Az óvintézkedéseid miatt
lesz belőled tettes: a menekülés, a támadás és a hullareflex
szörnyen sértő azok számára, akik együtt vannak, vagy együtt
szeretnének lenni veled. Igen, hajlamos vagy, méghozzá
komolyan, túllépni a hatáskörödet. Hiszen te nem senki vagy,
hanem „valaki”. Tényleg sokat jelentesz a másik embernek –
vagy azt hiszed, egyébként végigcsinálná ezt az egész cirkuszt?
Ha a lövöldözéseddel újra sikerült is távol tartanod magadtól
valakit, akkor is lövöldöztél. Nem számít, hogy csak saját
magadat látod, és azt, hogy egy rövid időre ismét sikerült
megúsznod a dolgot, és közben az egód sértetlen maradt.
Próbálj meg egyszer átkukucskálni a várfalad fölött, és látni
fogod, hogy legalább egy sérült van odakint.
Egy kliensem, aki a kötelékfóbiája miatt alkoholistává vált,
komolyan kételkedett abban, hogy az élettársa, aki éveken át
elviselte az alkoholizmusából és a kötelékfóbiájából adódó
manővereit, tényleg kiáll mellette. Miután sikerült úrrá lennie
az alkoholizmusán, és józanul reflektálni kezdett a múltjára,
lassan ráébredt, milyen észlelési torzulások uralták éveken át a
cselekvését. Makacsul kételkedett ugyanakkor továbbra is
abban, hogy az élettársa akkor is kitartana-e mellette, ha ő
esetleg közeledne felé, vagy ez inkább elriasztaná a nőt. Az
élettársa természetesen másra sem vágyott jobban, mint erre.
A kliensem (először) csak azt látta, hogy ő maga fél, hogy esetleg
elutasítják. Csak nagyon lassan ismerte fel, hogy a barátnője a
számtalan elutasítás ellenére, amelyet évekig tűrnie kellett, ott
maradt mellette, és hogy az iszákossága miatt a poklok poklát
élte át.
Tedd világossá önmagad számára: gyermekkorodban áldozat
voltál. Ma gyakran tettes vagy. Az elutasítástól való, mélyről
fakadó félelmeid olyan fájdalmakat okoznak a partnerednek,
amelyektől te önmagadat szeretnéd megvédeni.

4. Lépj ki az áldozat szerepéből!

Egy film, a címét sajnos elfelejtettem, a következő történetet

meséli el: egy férfi szenvedélyesen szeret egy nőt, aki
nyilvánvalóan viszonozza a szerelmét. Egy nap azonban a nő
eltűnik, a férfi pedig keresni kezdi. Végül egy pompás villában
talál rá, olyan emberekkel körülvéve, akik a tomboló
dekadenciájukban és gazdagságukban már nem tudnak mit
kezdeni magukkal. Bizarr, üres alakok, unottan kortyolgatják az
italukat. Amikor a kétségbeesett férfi belép ide, egy másik férfi
karjaiban látja viszont a barátnőjét. Elképedve kéri rajta
számon a szerelmét. De a nő és a barátai kinevetik őt: „Te
tényleg hittél neki?” A férfi halálosan megalázva igennel
válaszol. Erre a többiek gúnyosan azt felelik: „Látod, korábban
velünk is ez történt!”
A benned lakó gyermek, aki áldozat volt, és még mindig
áldozatnak érzi magát, ma már egy felnőtt fegyvereivel
rendelkezik. Mivel a gyermek nem veszi tudomásul, hogy
megváltoztak a körülmények, minden erejével védekezik. És
úgy érzi, jogosan. A megalázott, megsértett gyerek borzalmas
bosszút áll a tetteseken. De közben nem ismeri fel, hogy az
akkori tettesek nem azonosak a mai emberekkel. A projekció és
a pszichés védekezési mechanizmusok révén, amelyek a saját
érzéseket és tapasztalatokat távol tartják az éber tudattól, a
legtöbb kötelékfóbiás a felettes én (vagyis a bennünk lévő
morális instancia) figyelmeztetése, azaz bármiféle lelkiismereti
kényszer nélkül cselekszik. Minél korábban történik életében a
zavar, annál inkább le van választva a tudatos reflexiójáról – és
többnyire annál kegyetlenebb az eljárásmódja, annál kevésbé
van tekintettel másokra. Bármilyen mély megértéssel és
együttérzéssel viseltetünk is korábbi, borzalmas sérüléseik
miatt a kötelékfóbiás emberek iránt, semmiképpen sem szabad
szemet hunynunk a felnőtt fejjel elkövetett bűneik fölött. Ez
elsősorban a közömbös kötődéskerülőkre érvényes. Mint azt
már a „narcisztikusokról” szólva bemutattam (lásd), az ilyen
emberek napjainkban versenyelőnyben vannak, mivel
döntéseiket érzelemmentesen hozhatják meg. Tevékenységük
gyakran nem korlátozódik csupán a szerelmi kapcsolatokra,
hanem az élet valamennyi területét érinti. Minden hatalmi
pozícióban ott vannak, és rengeteg kárt okoznak a világban.
A döntéshozók között is megtalálhatók, a nagypolitika
színpadán éppúgy, mint a hitelkihelyezési részlegek ügyintézői
között. (Fordítva viszont ez nem igaz: nem minden döntéshozó
közömbös kötelékkerülő.)
A személyes reflektálás, vagyis a saját érzésekkel, önnön
cselekvésünk rejtett indítékaival és személyes
élettörténetünkkel való foglalkozás jelenti azt az utat, amely
kivezet ebből az ördögi körből. A reflexió ennek következtében
nem tekinthető a pszichológia iránt érdeklődő értelmiségiek
hobbijának, hiszen politikai és gazdasági szempontból
rendkívüli a hordereje. Ugyanakkor éppen az érzéseiktől
igencsak eltávolodott és az egyéni szenvedéstől legkevésbé
sújtott személyek azok, akik pszichikailag stabilan és nagyon
eredményesen képesek előrejutni az életben. Sokszor
megvetően tekintenek a „pszichológiára” és a
„pszichológusokra”, akik egyenesen agressziót váltanak ki
belőlük. Kivéve, ha a pszichológiai ismereteket arra tudják
használni, hogy kiépítsék hatalmi helyzetüket.
A lelkileg reflektált ember bölcs. Stabil, etikus és morális
értékeken nyugvó alapon állva megfontoltan cselekszik.
Tudatában van gyöngeségeinek, hiúságának, irigységre és
kudarcérzésre való hajlamának. Tudatában van önmagának.
Mert csak így képes irányítani és kordában tartani ezeket az
érzéseket, ha felbukkannak. Szembe tud nézni a félelmével, ami
ily módon nem jelent majd veszélyt mások számára. A saját én
miatti félelem ugyanis az agresszió, a testi és pszichikai erőszak
mozgatórugója. Ha szembenézek a félelmeimmel, akkor nagy
valószínűséggel nem torzítom el és nem fordítom az
ellenkezőjébe őket. Annak a veszélye, hogy a tehetetlen
bénultság mélységes érzése tudat alatt és a felettes én által nem
felismerve erős hatalmi indítékká alakul át, lényegesen kisebb,
ha a félelmet mint a személyes fenyegetettség érzését
tudatosítják és reflektálnak rá.
Egy olyan ember, aki nagyon tart a betörőktől, esetleg
beszerez magának egy fegyvert. A betörőktől való félelem
azonban gyorsan felriaszthatja, és esetleg olyasvalakire is
rálőhet, aki csak véletlenül tévedt be a telkére. Ez az
eszmefuttatás a német viszonyokat illetően talán nem a
legéletszerűbb. Az Amerikai Egyesült Államok vonatkozásában
azonban nem teljesen abszurd. Amint azt Michael Moore Kóla,
puska, sültkrumpli című, figyelemre méltó
dokumentumfilmjében bemutatta, az amerikaiakat elsősorban
a félelem viszi rá arra, hogy olyan nagy számban birtokoljanak
lőfegyvereket, és használják is azokat. Ez egy zavaros félelem
attól, hogy az ember személyesen kudarcot vall, hogy nem szép,
nem egészséges, nem képes megfelelően teljesíteni, és nem
eléggé sikeres. Ez a félelem az egész emberen úrrá lesz, aki
támadható, megsebezhető és halandó. Ezeket a zavaros
félelmeket egyesek a kívülről érkező támadóra vetítik rá, és
lőfegyvereik birtokában egy törékeny biztonságot teremtenek
meg, ami meg tudja védeni az adott személyt a
megsemmisítéstől. A fegyverbirtoklást szabályozó törvény
értelmében az Egyesült Államokban elméletileg bárkinek,
akivel csak találkozunk, lehet fegyvere, ami aztán csak még
tovább táplálja a félelmeket. A félelem és a félelem
elhárításának effajta pszichológiai soros kapcsolása, amely
ismételten még több félelemhez vezet, egy globális érvényű
pszichikai mechanizmus, csak éppen az amerikai példán
keresztül mutattam be. Közismert, hogy az egykori áldozatok
maguk is tettessé válnak. Ennek ellenére szeretném újból
felhívni a figyelmet arra, hogy mindez a reflektálatlan
kötelékfóbiára is érvényes. Ebből az ördögi körből az egyetlen
kiút a reflexió.
A kötelékfóbiások legmélyebb életérzése egy olyan áldozaté,
akinek meg kell védenie magát a támadóival szemben. Az
ellenfelet nagyjából a következőképpen észlelik: mint lehetséges
betolakodót, mint támadót, mint nagy hatalmú, manipulatív,
nem megbízható, erőszakoskodó, erős és minimum önző, már
ha nem egyenesen rosszindulatú személyt. A kötődésfóbiások
olyan embernek érzékelik a partnerüket, aki át akarja nevelni
őket, parancsolgatni akar nekik, meg akarja szerezni, meg
akarja kötözni, le akarja igázni, be akarja zárni, le akarja
láncolni és meg akarja semmisíteni őket. A partner ugyanakkor
függőséget okozó tényező is, egyfajta kábítószer, aki függő
helyzetbe és saját akaratának feladásába akarja
belekényszeríteni, minden erejétől és önállóságától meg kívánja
fosztani a kötelékfóbiás személyt. A kevésbé súlyos esetekben
egy zavaros fenyegetés, mivel előbb vagy utóbb el fogja árulni
és ejteni fogja a kötelékfóbiást.
Ezek a projekciók a kötelékfóbiások számára a realitást
jelentik. És természetesen teljesen jogos, ha valaki a támadókkal
és a kábítószerekkel szemben meg akarja védeni magát. Ha
egyfolytában számítanom kell rá, hogy megtámadnak, akkor
teljes joggal alszom pisztollyal a párnám alatt. Amennyiben az a
veszély fenyeget, hogy függő leszek és elveszítem a kontrollt
önmagam fölött, akkor le kellene jönnöm a drogokról, vagy
teljesen ellenőrizhető körülmények között kellene élnem velük.
A kivetítések miatt az érintettekben nem alakul ki az az érzés,
mintha jogtalanul cselekednének. De a valóságban ezek a
védelmi intézkedések nem csupán túlzottak, de gyakran
iszonyúan kegyetlenek is. A kötelékfóbiás hazudik, csal,
sérteget, megaláz, falakat épít, elhagy, és néha még verekszik is.
Önmaga megvédésére összpontosító tevékenysége miatt
hiányzik belőle az empátia arra vonatkozóan, hogy milyen
hatást váltanak ki szavai és tettei a másik félből.
Ha az elmondottakban akár csak néhány ponton úgy találtad,
hogy ez rád is igaz, akkor kezdd el tudatosan szemlélni
önmagad. Hagyj fel az elfojtással, ne csináld úgy, mint eddig.
Szállj magadba, gondolkozz el, és éld bele magad a helyzetedbe!
Próbálj meg kapcsolatba lépni a belső érzéseiddel, a belső
gyermekeddel. Semmit se bagatellizálj el, nézz szembe a
tényekkel! Az áldozati szerepből, ezzel együtt a tettes
szerepéből a kiutat az jelenti, ha felismered a projekcióidat és
azok következményeit.

5. Foglalkozz az odaadástól
és a közelségtől való félelmeddel!

Ebben a részben arról a félelemről lesz szó, hogy az ember

túlzottan elveszíti önmagát, függővé válik, és megszűnik
minden tartása. Az effajta félelem számos ponton rokonságot
mutat a függőségtől és az elutasítástól való félelemmel, amelyet
már tárgyaltam. Ezúttal azonban inkább azokra az érzésekre
szeretném ráirányítani a figyelmet, amelyek boldoggá tehetnek
bennünket, és ezért a kötelékfóbiásokban félelmet váltanak ki.
A legtöbb kötelékfóbiás ismeri a mindent elsöprő boldogság
pillanatait. Az odaadás pillanatait, amikor a félelem elnémul.
A védettség pillanatait, amikor minden kétség elhallgat.
A tudatalattijuk őrei, amelyek normál esetben nem engednének
át ennyi érzelmet a határon, valahogy elaludtak,
lecsendesítették őket, és rövid időre letették a szolgálatot. Így
jutnak el a kötelékfóbiások újból és újból a közelség szigeteire,
amelyeken rövid időre kipihenik magukat, mielőtt ismét
menekülőre fognák, és vitorlát bontanának.
A nem kötelékfóbiások ott szeretnének maradni a közelség
szigetein. A kötelékfóbiásokban ugyanezek a szigetek azt a
félelmet váltják ki, hogy soha többé nem lesznek képesek
elszabadulni onnan. A közelség élménye félelmet ébreszt
bennük, hogy nem akarnak majd többé a partnerük nélkül
létezni, hogy képtelenek lesznek valaha is elengedni őt. Mivel az
ilyen emberek közelség és védettség iránti vágyait
gyermekkorukban nem elégítették ki, ezért egyszeriben
mindent maga alá gyűrő éhség vesz rajtuk erőt, „többet
akarnak, mindig és örökké”. Egyébként gondosan elfojtott
közelségigényük olyan erővel tör fel bennük, hogy már nem
tudják kezelni, és azzal fenyeget, hogy teljesen maga alá temeti
őket. Egész életükben azt gyakorolták, hogy ne vegyenek
tudomást erről az éhségről, egyáltalán nem vagy csak egy kicsit
érezzék. Erre a fajta éhségükre elkeseredett választ adtak: „nem
is akarok enni”, mondták, önkéntes aszkézist gyakoroltak, hogy
elhallgattassák az éhségüket. Ők kontrollálták az éhségüket,
nem az őket. Erre most a következő történik velük: a közelség
íze úgy hat rájuk, mintha étvágygerjesztő falatka lenne, s ettől
farkasétvágyuk támad. A szeretetről és a védettségről való,
évekig tartó „önkéntes” lemondás, amit a kötelékfóbiások
öntudatlanul magukra kényszerítenek, hogy elkerüljék a
csalódást, óriási erővel az ellentettjébe fordulhat, ha az
érintettek bekukucskálnak a „mennyország kapuján”. Ahelyett
azonban, hogy bemennének rajta, inkább gyorsan becsapják és
bereteszelik az ajtót.
Miért? Mert a bennük élő gyermek úgy tudja, hogy ez az
egész csak illúzió. Meg van győződve arról, hogy soha nem fog
jóllakni, s végül csalódott lesz, és teljesen magára marad. Ezért
követi a kötelékfóbiás emberek kapcsolataiban a legnagyobb
boldogság pillanatait minden esetben elkerülhetetlenül a
rombolás. Az egyik érintett férfi ezt írta barátnőjének: „Ha
találkozom valamivel, ami boldoggá tehetne, akkor szakítok
vele – teljesen és olyan kegyetlenül, amennyire csak
lehetséges…” Majd ugyanez a férfi így folytatta: „Minél tovább
merészkedek, annál magasabbról zuhanok majd a mélybe,
annál nagyobb lesz majd a csalódásom. Elméletileg persze
tudom, hogy ez teljes ostobaság, de képtelen vagyok másként
érezni.”
Pontosan ez az oka annak, miért éppen a szép pillanatok
után távolodik el a kötelékfóbiás a partnerétől, vagy miért
éppen akkor fejeződik be a kapcsolat, amikor minden a
legnagyobb rendben van. Félelemről van szó, az attól való
félelemről, hogy az ember merje átadni magát a boldogságnak;
s ez a félelem abból a rendíthetetlen bizonyosságból
táplálkozik, hogy az odaadás és a bizalom halálos zuhanásban
végződik majd. Az embernek sohasem szabad másra bíznia az
életét. Az illető ugyanis előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de
mindenképpen el fogja dobni. Ez a bizonyosság egy
kötelékfóbiás emberben már bensővé vált. Saját függetlensége
ezzel szemben biztos pont, a függőség halálos. A gyermek
pontosan így élte meg a kapcsolatait. Az anyja rendelkezett
ezzel a hatalommal. Egyszerűen a kukába is dobhatta volna a
gyerekét, ha úgy tartja a kedve. A gyermek maga ezt úgy
érzékelte, hogy csakis a szerencse és az alkalmazkodási
készsége miatt sikerült életben maradnia. Ennyin múlt! Nem
akarja, hogy ez a dráma újra megismétlődjön. Mostantól
minden kötődést, minden függőséget el akar kerülni.
A felnőtt személy számára az odaadás természetesen nem
jelent ehhez fogható fenyegetést. De mint oly gyakran, a
kötelékfóbiás ember ebben többnyire nem tesz különbséget a
belső gyermek és a valóság között. Minden új kapcsolatra
rávetíti a régi félelmeit, ahelyett hogy azt nézné, hogy felnőtt és
maga képes alakítani az életét és a szerelmét.
A kötelékfóbiások kevés tapasztalattal rendelkeznek a
boldogító, intenzív érzések terén. Nincs gyakorlatuk abban,
hogyan kell bánni a szerelemmel. Ahogy az elvárások területén,
úgy itt sem találják a középutat. Ha kiéhezett közelségvágyuk
átszakítja a gátat, óriási erővel teszi – mint egy
szenvedélybetegnél, akinek bizonyos ideig sikerült szer nélkül
léteznie, mígnem a kábítószer utáni vágyódása annyira a
hatalmába kerítette, hogy végül az egész mértéktelen
drogozásba (vagy éppen féktelen zabálásba) torkollik.
A kötelékfóbiások úgy érzik, hogy „vagy teljesen, vagy sehogy”.
Függetlenségigényük teljes függőségigénybe fordulhat át.
Pszichológiailag ez az extrém függetlenségből az extrém
függőségbe történő zuhanás a kötődésfóbiások esetében a
következőképpen magyarázható: a bennük lévő belső gyermek
egy olyan kisbaba fejlődési szintjén van, aki még nem kötődik
biztosan az anyjához. A kisbabák sírva követelik az anyjukat, ha
az nincs ott. Még nem tanulták meg, hogy az anyukájuk akkor is
ott van, ha ők nem láthatják. Fejlődésük későbbi szakaszában
tesznek szert az úgynevezett tárgyállandóságra, és ezzel a
(biztos) lelki kötődésre az anyjuk, az apjuk vagy egy másik
nagyon közeli vonatkoztatási személy iránt. Ezzel a
tárgyállandósággal együtt megszerzik az ebbe a kapcsolatba és
életük minden más kapcsolatába vetett bizalmat is.
A kötődésfóbiásokat ennek a folyamatnak a során erősen
megzavarják, ezért ez a fázis náluk nem zárul le. Az ősbizalom
hiánya és az anyával (illetve a partnerrel) kialakított szimbiózis
és összeolvadás igénye éppen azokban a helyzetekben,
amelyekben ők intenzív közelséget élnek meg, lezáratlan
fejlődési lépés formájában tör elő, és pótlás, illetve kielégítés
után kiált.
Ha engednének ezeknek az impulzusoknak, akkor ugyanúgy
viselkednének, mint egy csecsemő: soha többé nem engednék el
újból a szeretett személyt, akit teljes egészében birtokolni
akarnak. A bennük lévő kisgyermek már a mindennapi életben
elkerülhetetlen, apró, átmeneti szakításokat sem tudná kezelni,
ezek szinte elviselhetetlenek lennének a számára. És a szerelem
legádázabb bilincse, a féltékenység azzal fenyegetne, hogy
kíméletlenül megfojtja őket. Egy érintett, aki az egyik
kapcsolatában egyszer teret adott a közelség utáni vágyának, a
következőket mesélte: „Az akkori barátnőmmel egy hétvégét a
barátainkkal töltöttünk vidéken. Délután a barátnőm és a
társaság néhány tagja úgy döntött, hogy zsíroznak egyet. Én
viszont nem tudtam zsírozni, úgyhogy más elfoglaltság után
kellett nézzek. Csakhogy képtelen voltam rá. Ahelyett, hogy
olvastam volna vagy elmentem volna sétálni, teljesen
megbénultam a dühtől és a szomorúságtól, annyira kizárva
éreztem magam. Nem tudtam elviselni, hogy két órán át nem
csak énrám figyelt.”
Hogyan engedhet az ember a közelség iránti vágyának
anélkül, hogy rögtön belefulladna?
 Első lépés: Egyszerűen hagyd, hogy ez az érzés tudatosuljon
benned. Összpontosíts úgy, ahogy a következő kitérőben leírom.
Engedj neki most az egyszer akkora teret, amekkorát szeretne,
és szenteld neki a belső figyelmedet. Többnyire már ettől
megkönnyebbülést tapasztalhatsz. Az elfojtott érzések ugyanis
mindig újból kopogtatnak, mivel meghallgatásra szeretnének
találni. Akárcsak a kisgyermekek. Ha az ember egyszer
figyelmesen meghallgatja őket, elégedettek lesznek, és egy
darabig újból képesek lekötni magukat. Ha azonban mindig
elküldjük őket, vagy csak félig-meddig figyelünk oda rájuk,
akkor addig idegesítenek, míg végül elegendő figyelmet
szentelünk nekik.
Abban a pillanatban, amikor ezt az érzést – a közelség iránti
vágyadat és az azt kísérő egyéb érzéseket – tudomásul veszed és
megérted, az egyszeriben a hatalmát is elveszíti. Ahogy a
kisgyerek, akit végre meghallgattak, most már ő is
visszavonulhat. Amennyiben mégis aggódsz, hogy ez az érzés
teljesen elboríthat és elsodorhat téged, akkor vedd szemügyre
kissé távolabbról. Ez egy aprócska trükk, amelyet a
fókuszolásnál szívesen alkalmaznak abban az esetben, ha félő,
hogy az érzelmek túl erőssé válnak: vetítsd ki magadból lelki
szemeid elé képszerűen ezt az érzést, méghozzá olyan távolra,
hogy nyugodtan szemügyre vehesd, de mégis „átélt érzetet” (a
fókuszolásban: felt sense) váltson ki belőled. Összpontosíts tehát
egyfajta belső távolsággal. Képes vagy rá.
Ha eléggé összpontosítottál, akkor barátságosan told félre az
érzést, és ígérd meg neki, hogy vissza fogsz térni hozzá és
gondoskodni fogsz róla. Ez megnyugtatja az érzést, a benned
rejlő belső gyermeket. Ez esetben is a jó felnőtt szerepét kell
magadra venned, aki ezt a benned lévő gyermeki részt megvédi,
és elmagyarázza neki, miért érzi most így magát, és hogy ez
teljesen rendben van így.
Egy további, ugyancsak nagyon hasznos intézkedés lenne, ha
beszélnél a problémáidról a partnereddel vagy a lehetséges
partnereddel. Ezt néha nem olyan könnyű elérni, mivel aki nem
bízik a partnerében, az a problémáiról sem mer mesélni neki.
Ezzel kapcsolatban azt javaslom, hogy újból és újból próbálj a
józan eszedre mint egyfajta lelki forrásra hagyatkozni: tedd
világossá önmagad számára, hogy most már semmi különös
nem történhet veled. Legrosszabb esetben elhagy a partnered.
Lásd be, hogy a partnered akkor fog valóban elhagyni, ha
továbbra is mindent úgy csinálsz, ahogy eddig.

KITÉRŐ: Fókuszolás – így férsz hozzá az érzéseidhez

A kötődésfóbia pszichológiai kezelésénél az egyik probléma az, hogy a saját

érzésekhez való hozzáférés el van zárva. A szülői viselkedés által kiváltott
fájdalom, félelem és düh többnyire az elfojtás vastag szőnyege alá van temetve.
Ha a lelki sérülésekre nagyon korán került sor, és mélyre hatoltak, akkor az
érintettek többnyire még ha akarják, se tudják aktiválni elzárt érzéseiket, azok
ugyanis be vannak zárva a pinceszint egyik börtöncellájába. Amint azt már a
Kötődés nélkül nincs empátia című szakaszban leírtam, ez a blokád az oka az
együttérzés hiányának, az empátiazavarnak, amelyet sok érintett az
embertársaival szemben megél.
A tudatalatti őrei, akik a fájdalmas érzésektől megóvják az embert, igencsak
faragatlan alakok. Nem igazán tudnak különbséget tenni „jó” és „rossz” érzések
között. Minden olyan érzést feltartóztatnak, amely azzal fenyeget, hogy
intenzívvé válik. Ahol sok fény van, ott sok az árnyék is. Aki intenzíven örömöt és
boldogságot tud érezni, az intenzíven tud gyászolni is. Az érzés képessége
valamennyi érzelmet magába foglalja. Ahogy a blokád is. Ezért panaszkodnak a
kötelékfóbiások gyakran az érzelmek alapvető hiányára. Érzelmeik gyengék,
halkak, törékenyek és tompák, mintha hangtompító lenne rajtuk. Hiányoznak a
kontrasztok, kevés a fény – kevés az árnyék, az eredmény pedig valamiféle
szürkés árnyalat. A korai zavarokat elszenvedők közül sokan egyfajta tompa,
szomorúan zúgó alapzajt éreznek, ez úgymond az életérzésük háttérzaja –
legalábbis a csend pillanataiban, amikor ez a zúgás hallhatóvá válik.
Sok kötelékfóbiásnál feltűnő az állandó idegesség: nem nagyon tudnak egy
helyben megülni, egyfolytában le kell kötniük magukat valamivel, és folyamatos
izgágaságukkal nemritkán a környezetük idegeire mennek. Állandó
aktivitásukkal olyan magasan tartják a zajszintjüket, hogy ne kelljen a depresszív
alapzúgást hallgatniuk. Megrögzött önmaguktól elfordulók, nemcsak mások elől
menekülnek, hanem önmaguk elől is. A bennük rejlő láthatatlan potyautas, a
fájdalom, a félelem és a düh azonban mindig ott van velük. Ez a meneküléssel
töltött élet rengeteg energiát felemészt, egyfolytában sakkban kell tartaniuk a
szellemeket, önmagukat kontrollálniuk kell, a többi embert pedig távol tartaniuk
maguktól. Mindez temérdek szervezőerőt igényel, ami sok energiával jár.
Fiatalon és az életük középső szakaszában ez az erőfeszítés többnyire még
sikerül nekik, az összeomlás az életkor előrehaladtával következik be, amikor az
energia fogyni kezd. De a tulajdonképpeni probléma időskorban sem
mutatkozik meg teljesen tisztán, mindig valahogy ködösen, eltorzulva,
elmosódott körvonalakkal jelenik meg. Szenvedélybetegség, pszichoszomatikus
zavarok és depresszió a leggyakoribb következményei ennek a végtelen
maratonnak – vagyis a fáradhatatlan menekülésnek önmaguk és mások elől.
A klienseimnek mindig azt mondom, hogy az elfojtás és a menekülés jóval
több életenergiát emészt fel, mint a megállás és a szembenézés. Utóbbi ugyan
rövid távon sokkal fájdalmasabb, hosszú távon azonban lényegesen
megnyugtatóbb. Elkapni a bika szarvát sokkal energiatakarékosabb megoldás,
mint egy egész életen át menekülni előle. Ebben a hasonlatban az a szép, hogy
sántít. A bikával folytatott küzdelem halállal is végződhet, míg a saját érzésekkel
való szembesülés nem.
Fókuszolás – egy út önmagunkhoz: a kérdés csak az, hogyan találja meg az
ember annak a cellának a kulcsát, amelybe a fájdalom és a düh van bezárva. Az
oda vezető utat a következőkben végig fogom járni veled. Ezt az utat úgy hívják,
hogy fókuszolás (angolul focusing). Eugene Gendlin amerikai filozófus és
pszichoterapeuta fejlesztette ki. Aki szeretne elmélyedni a témában, annak
ajánlom Eugene Gendlin könyvét (lásd Függelék) és/vagy egy fókuszolással
összekapcsolt támogató pszichoterápiát.
Gendlin a beszélgetés-központú pszichoterápia atyjának, Carl Rogersnek volt
a közeli munkatársa. Gendlin azt a kérdést tette fel magának, hogy miért sikeres
néhány pszichoterápia, és miért nem sikeresek mások. A problémát több száz
terápiás megbeszélésen rögzített magnófelvétel alapján vizsgálta meg. És talált
is egy választ: azok a kliensek, akik egy pszichoterápia során eredményesen
továbbfejlődtek, a beszélgetések révén jó kapcsolatot alakítottak ki az
érzéseikkel. Vagyis a terápia nem egyszerűen csak fejben megy végbe. Gendlin
töprengeni kezdett azon, hogyan lehet ezt a kapcsolatot aktívan és célzottan
fejleszteni, s ebből fejlődött ki új módszere, a fókuszolás.
A fókuszolás esetében arról van szó, hogy az ember azokra a testi érzeteire
összpontosít és azokkal kezdeményez belső párbeszédet, amelyek a test
középső területén, vagyis a hasban és a mellkasban keletkeznek. Egy olyan
érzékelési szintre kell gondolni, amely például „bizsergésként”, „szorító mellkasi
érzésként”, „gyomortáji feszülésként” vagy „nyomásként” válik érzékelhetővé.
Olyan, látszólag apró érzésekről van szó, amelyeket az ember gyakran
egyáltalán nem is vesz észre, és ha érzékel, akkor gyakran nem tudja
pontosabban besorolni vagy megnevezni. A fókuszolás szempontjából éppen
ezek a nem egészen egyértelmű „hastáji megérzések” az érdekesek. Ezek
gyakran elkísérnek bennünket anélkül, hogy további figyelmet szentelnénk
nekik. Néha azonban mégis észleljük őket. Például amikor otthonról elindulva
olyan „furcsa érzésünk” van, mintha valamit elfelejtettünk volna. Az értelem erre
működésbe lép, és hirtelen beugrik neki: a bevásárlólista! A gyomor tájékán vagy
a mellkasunkban azonnal megváltozik valami, ellazulunk, és a testünk tudja,
hogy ez a helyes válasz. „Megkönnyebbülést” érzünk. Ezek az aprócska testi
érzetek, amelyeket néha az „ösztön” szóval írnak le, a tudattalantól érkező
üzeneteket tartalmaznak, és meg lehet fejteni őket, ha az ember „odafigyel”
rájuk.
Amit Gendlin annak idején puszta gondolkodás és próbálgatás révén kitalált,
azt időközben, évtizedekkel később már neurobiológiai kutatások is
megerősítették. Úgy tűnik, az ember tudat alatti tudása ezekben az apró
érzetekben gyakran ténylegesen utat talál magának a tudathoz, és odaérve
úgymond bekopog hozzá. Az, amit mi általában ösztönnek vagy megérzésnek
nevezünk, az, ezek szerint, egyszerűen egy információs adatcsomag, amely
valahol el van mentve a memóriánkban. Ezekhez az információkhoz normál
esetben nincs közvetlen hozzáférésünk, mivel a tudatunk csak korlátozott
mennyiségű adatot képes kezelni. Ez az adatcsomag tapasztalati tudásból és
tanult tudásból áll. A hatékony munkavégzés érdekében az agyunk egy adott
időpontban mindig csak egy korlátozott információmennyiséget tud kezelni.
Például ha autóvezetés közben minden megjelenne előttünk, amit tudunk és
amit valaha is átéltünk, akkor képtelenek lennénk emellett még a forgalmat is
áttekinteni. Következésképpen a tudatunk számára mindig csak egy minimális
rész áll rendelkezésre abból, amit ténylegesen tudunk. Ez azokra a
tapasztalatokra is érvényes, amelyek a nyelvi tudatunk számára nem
hozzáférhetők, mivel egy olyan időpontban keletkeztek, amikor még nem
tudtunk beszélni. Azok a tapasztalatok, amelyeket az első két évben szereztünk,
többnyire testi érzetként mutatkoznak meg.
Ezek a tudat alatti információk aztán néha „megérzett egészként”
megjelennek a tudatunkban, és a fókuszolás lényege pontosan az, hogy az
ember megfejtse és megértse azokat.
Az a lelki folyamat, amelyet a következőkben végig akarok járni veled, a
könnyebb tanulhatóság kedvéért különálló lépésekre van bontva. Minél
gyakorlottabb leszel, annál inkább egészként fogod érzékelni ezt a folyamatot,
az egyes lépések (Gendlin kifejezésével „mozgások”) pedig azután már nem
határolódnak el egymástól olyan gépiesen.

● Alakíts ki szabad teret

Lazulj el. Próbálj meg egészen nyugodt maradni. Irányítsd a figyelmedet a belső
folyamataidra. Észleld, hogy hogyan lélegzel, milyen mélyre hatol le a légzésed,
megakad-e valahol. Ezt mindenféle szándék és értékelés nélkül tedd, egyszerűen
csak észleld a dolgokat.
Most valószínűleg mindenféle gondolatok vagy problémák kergetik egymást a
fejedben, észleld, de azért ne vedd komolyan őket. Próbálj meg valamiféle
belső/lelki távolságot kialakítani önmagad, valamint ezen gondolatok és
problémák között. Sorold fel őket, majd lélekben lépj hátra egy lépést. Gendlin
szavaival: „Tarts tőlük olyan éberen távolságot, amennyire csak lehetséges”, és
mondd azt magadnak, hogy „ettől eltekintve teljesen jól vagyok!”.
Azzal is megpróbálkozhatsz, hogy lelki szemeid előtt egyszerűen kiállítod
valahová a problémáidat, például annak a helyiségnek az egyik távoli sarkába,
ahol éppen tartózkodsz. Ott azután rakd halomba őket, és maradj távol tőlük.
Ezt mondhatod magadnak: „Á, igen, ott van megint a problémám a
főnökömmel. És ott ismét felbukkan az a régről ismert ideges érzés; aztán ott
van még a ma reggeli veszekedés a fiammal…, de ezektől eltekintve teljesen jól
vagyok.”
Egészen hétköznapi dolgok is megzavarhatják a figyelmedet. Egyszerűen
próbálj meg lélekben kissé eltávolodni e zavaró tényezőktől, hogy így egy belső
szabad tér maradjon a következő lépésekhez.

● Hagyd előjönni az érzetet – a felt sense

Hogy egyfajta ösztönös megérzésed alakuljon ki azzal kapcsolatban, hogy melyik
síkon mozogsz éppen, arra szeretnélek kérni, hogy még egyszer képzelj el egy
helyet, ahol nagyon szívesen tartózkodsz. Érzed odabent, hogyan reagál a tested
középső régiója erre a képzetre – hogy milyen érzetek bukkannak fel benned?
Ha megérezted, akkor most gondolj egy olyan helyre, amelyet egyáltalán nem
szeretsz, és érezd újból, milyen érzeteket kelt most a testedben. A legtöbben
észlelik ezt a különbséget. Ha egyáltalán semmit sem érzel, annak egyrészt az
lehet az oka, hogy ebben a pillanatban nem tudtál megfelelően ellazulni és
összpontosítani, vagy az, hogy csak nagyon korlátozottan férsz hozzá ehhez az
érzetszinthez. Utóbbi esetben fontos, hogy egy kicsit trenírozd ezt a
képességedet a következő lépések segítségével a hétköznapokban is.
Azt javaslom, hogy a hétköznapokban is tedd fel magadnak újból és újból a
kérdést: „Mit érzek ebben a helyzetben itt, belül?”, és irányítsd figyelmedet rövid
időre a benső érzeteidre. Közülük az egészen aprókat is vedd komolyan. Ezek az
érzetek – Gendlin erre a jelenségre a felt sense, vagyis az „átélt érzet” kifejezést
használja – mindig jelenteni akarnak valamit. Úgy képzeld el őket, mint a jéghegy
csúcsát: egy kis érzetcsúcs eléri a tudatos érzékelésedet, miközben mögötte egy
hatalmas, rengeteg információt tartalmazó adatcsomag rejlik, amely rengeteg
mindent elárulhat neked önmagadról. Ha csak ürességet érzel, akkor irányítsd
erre a figyelmedet: mi lehet ezzel az ürességgel? Fogadd el az ürességet, észleld
és érezd, milyen ezt az ürességet ott érzékelni magadban.
Ezután egy kis előgyakorlatot követően irányítsd figyelmedet arra a
problémára, amellyel foglalkozni szeretnél. Ehhez tedd fel magadnak a
következő kérdést: Milyen érzést vált ki belőlem ez az egész (itt nevezd meg a
konkrét problémádat)? Ezt is megkérdezheted: Milyen érzést vált ki belőlem ez
az egész dolog a szoros párkapcsolatokkal? Vagy: Milyen érzést vált ki belőlem
az, hogy megbízom a barátnőmben? Vagy: Milyen érzést vált ki belőlem ez az
egész dolog az édesanyámmal? Vagy: Milyen érzést vált ki belőlem az, ha nemet
mondok? Vagy: Milyen érzést vált ki belőlem az, hogy kézen fogva sétálok a
barátnőmmel a városban? Bármilyen tetszőleges kérdést beilleszthetsz ide, ami
érdekel, és amihez közelebb szeretnél kerülni.
A tested középső részéhez intézd a kérdést, és várd meg, milyen érzés követi.
Észleld ezt az érzést. Ne próbáld meg azonban elemezni a problémádat, ahogy
azt bizonyára tennéd. Ebben a részben egy csomó gondolat zúdul majd rád,
pszichológiai elméletek, önmagadnak tett szemrehányások és idegesítő, régről
ismert megjegyzések. Tedd ezeket félre. Kizárólag a felmerülő testi érzetekre
(felt sense) összpontosíts. Mondd azt az egyfolytában közbeszóló, belső
hangoknak, hogy „igen, igen, tudom, később majd még visszatérek rátok, de
most csak az érdekel, hogy milyen érzést váltotok ki belőlem”.
A fejünkben felbukkanó hangok kordában tartása némi gyakorlatot és
türelmet igényel. Végül is hozzá vagyunk szokva, hogy elemezzük a
problémáinkat. A probléma megközelítése a felt sense módszerével szokatlan
ugyan, de nagyon kifizetődő. Amit meg kell keresned, az a probléma érzékelt
„kisugárzása”, úgymond aurája. Az egyes aspektusok, amelyek bizonyára
összetettek és szerteágazók, most nem érdekesek. Próbáld meg a probléma
dallamát meghallani, illetőleg megérezni ahelyett, hogy az egyes hangokra
összpontosítanál.
Íme egy példa: amikor megkértem az egyik női kliensemet, hogy érezze,
milyen testi érzetet vált ki belőle az, amikor a barátja magához öleli, ő azt
válaszolta: „Olyan égető érzés a gyomromban.” Erre a szintre gondolok, ezt a
szintet kell neked is megkeresned. Hadd idézzem ismét Gendlint: „A felt sense az
az átfogó, homályos érzet, amelyet bennünk az egész probléma kivált.
A legtöbben figyelembe sem veszik, mivel sötét, zavaros, elmosódott. Amikor
először észleled, talán azt mondod majd: »Á, ez lenne az? Ezzel kellene nekem
foglalkoznom? De hát ez csak egy kellemetlen kis semmiség!« Igen, a tested
pontosan így érzékeli ezt a problémát, és ez az érzet első pillantásra homályos.”
Ebben a stádiumban megtörténhet, hogy felmerül benned egy régi emlék. Így
például feltetted magadnak a kérdést, hogy „Milyen érzést vált ki belőlem
egészében véve az, ha a barátnőm megkér, hogy maradjak még egy napot?”, és
bumm, egyszer csak hirtelen ott van egy régi gyermekkori emlék: látod magad
előtt az édesanyád szomorú tekintetét, amikor el szerettél volna menni
meglátogatni az egyik barátodat ahelyett, hogy otthon maradtál volna. Ekkor
próbáld megérezni, hogy a barátnőddel és az édesanyáddal történtek hasonló
érzéseket váltanak-e ki belőled. Ha igen, akkor az a legjobb, ha egyből tovább
dolgozol az édesanyáddal kapcsolatosan, mert a problémád ebben az esetben
már a feldolgozás folyamatának egy következő szintjére került. Dolgozz tovább
ennek az emléknek a felt sense-ével. Ha a kiváltott érzetek nem hasonlók, akkor
próbáld megérezni, melyik probléma a sürgetőbb, a barátnődhöz, vagy az
édesanyádhoz kapcsolódó-e, és aztán döntsd el, melyiken szeretnél
továbbdolgozni.

● A felt sense leírása és a „kapaszkodó” megkeresése

Ha megjelent a felt sense, próbálj meg jelzőt találni neki. Hagyd, hogy
felbukkanjon egy hozzá illő szó vagy mondat (Gendlin ezt úgy hívja, hogy
„kapaszkodót” vagy „fogást” találni). Itt is érvényes, hogy ne a fejeddel keresd,
hanem hagyd, hogy a szó vagy a mondat a tested belsejéből szülessen meg.
Ilyen melléknevek jöhetnek például szóba: kellemetlen, ideges, szúrós, bizsergő,
nehéz. De akár az olyan szópárok is megfelelnek, mint, mondjuk, a gyászos-
félénk, a sötét-magányos vagy a rövid-szúrós. Egész mondatok is: „Olyan ez,
mintha be lennék zárva egy kis cellába. Mintha nem kapnék levegőt. Mintha
nem lenne bőröm.” És így tovább. Egy szó vagy mondat helyett egy kép is
felbukkanhat, például jégtáblák, tűz, egy sötét kamra. Próbálj meg magadban
nem érvelni és nem elemezni, csak fogadd el, ami odabent keletkezik.
Ha megvan a megfelelő szó, mondat vagy kép, akkor benned már történt egy
kis változás. Ahogy a tested ellazul és a megkönnyebbültség egyfajta érzése
jelentkezik benned, amikor eszedbe jut a „bevásárlólista”. Talán a
beszélgetésekből is ismered ezt az érzést: keresel egy találó szót, és hirtelen
eszedbe jut a megfelelő. Ilyenkor az ember úgy érzi, mintha egy kicsit
kiengedne: „Igen, pontosan ezt kerestem!”
Gendlin ezt a kis elmozdulást a megkönnyebbülés felé shiftnek, vagyis
váltásnak, változásnak nevezi. Ezek a shiftek mindig a megérzett megértés
változását mutatják. Vélhetően ezt is ismered a beszélgetésekből: elmesélsz
valakinek egy problémát (teljesen mindegy, hogy miről van szó, akár egy
technikai jellegű probléma is lehet), de valahogy nehezedre esik a dolog
lényegét megragadni, mivel még számodra sem egészen világos a helyzet. És
akkor a beszélgetőtársad hirtelen fején találja a szöget, megtalálja a pontosan
odaillő szavakat, az odaillő mondatot. Váratlanul egy ilyen megkönnyebbülés-
shift keletkezik, az ember egyszeriben úgy érzi, hogy megértették, hogy sikerült
egy kicsit előrelépnie. Ebben az az érdekes, hogy a megértettség érzése
önmagában még akkor is megkönnyebbülést okoz, ha a beszélgetőtársad által
megfogalmazott mondat éppenséggel azt tudatosítja benned, mennyire rossz
helyzetben is vagy valójában.

● A kapaszkodó és a felt sense összehasonlítása

Ha találtál egy szót, képet vagy mondatot, akkor ezt újból hasonlítsd össze a
testi érzeteiddel, a felt sense-eiddel. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy ismét érezd
a felt sense-t. Az ugyanis a megfelelő szó megtalálásakor olykor elvész. Érezd
tehát újból a felt sense-t, és kérdezd meg tőle (ne a fejedtől!), hogy ő az igazi-e.
Ha a megjelent szó például a „félelem”, akkor tedd fel magadban a kérdést:
„Amit most érzek, az a félelem?” Amennyiben igen, akkor a megfelelő hatást
váltja ki belőled, akkor valahogyan megkönnyebbülsz. Ha ez a jóváhagyó érzet
elmarad, akkor merülj el ismét önmagadban. Várd meg, hogy mi történik, ne
kényszerítsd rá a válaszokat az érzetedre. Mert azzal blokkolnád a belső
igazságot. Valószínűleg ugyanis egy sor régi válasz van elmentve a fejedben, de
ezeknek a válaszoknak nem kell feltétlenül helyesnek lenniük. Ha a fejedtől
kapott választ ragadod meg, akkor elvágod magad attól a lehetőségtől, hogy
mély bejáratot találj a tudat alatti tudásodhoz. Légy türelmes, és fülelj befelé.
Megtörténhet, hogy a folyamat során megváltoznak a szavak és az érzetek.
Lehet, hogy a felt sense-ed már nem is ugyanaz? Ez gyakran annak a jele, hogy
egy lépéssel mélyebbre hatoltál a problémádba. Hagyd, hogy ez megtörténjen.
Óvatosan ismételgesd a szavakat, és érezd a felt sense-edet. Hagyd, hogy a felt
sense és a szavak is azt tegyék, amit akarnak. Ne próbáld a fejeddel irányítani a
történéseket.
Íme egy példa: egy kliensem az egyik terápiás ülés során elmondta nekem,
hogy mi a problémája a feleségével. Úgy érezte, a felesége gyámkodik fölötte, és
gyakran nem igazán tud védekezni ez ellen. Ekkor megkértem, hogy érezze át,
milyen belső érzeteket vált ki belőle ez az egész dolog a feleségével.
A kliensem így válaszolt: „Olyan, mintha egy kő feküdne a mellkasomon.”
Mire én: „Ó, igen, mint egy kő a mellkasán…” (A hasonlat és a felt sense
összevetése.)
A kliens erre: „Nem, tulajdonképpen inkább olyan, mintha valami egészen
mélyre lehúzna.” (Vagyis a kliensem újra átérezte, majd módosította a
kijelentését.)
Nagyon fontos, hogy folyamatosan kapcsolatban légy az érzeteiddel, a felt
sense-eiddel, mivel azok könnyen újra elveszhetnek. Ha észreveszed, hogy a felt
sense eltűnt, akkor állj meg, mondd ki újra a problémádat vagy a hozzá tartozó
jelzőt, és várd meg, hogy ismét felbukkanjon. Ha ezen a módon nem térne
vissza, arra van egy kis trükk: gondolj a problémádra, és mondd azt magadnak,
hogy „Ó, igen, akkor úgy tűnik, ismét minden rendben van!”. A felt sense ilyenkor
a legtöbb esetben visszatér, hogy ellentmondjon ennek a kijelentésnek.

● Kérdéseket feltenni a felt sense-nek

Ha most már van egy felt sense-ed a problémádhoz és a megfelelő kapaszkodó
is megvan hozzá, akkor még egy lépéssel továbbmehetsz, amennyiben
kérdéseket teszel fel a felt sense-ednek. Az előbbi példában azt kérdeztem a
kliensemtől, hogy „mégis mitől lesz ez a probléma a feleségével olyan mélybe
lehúzó”. Használd tehát a kapaszkodót, pontosan azt a szót, azt a mondatot,
annak a képnek a tartalmát, és kérdezd meg közvetlenül a felt sense-edtől, hogy
miről van szó. Ha a kapaszkodód például az, hogy „bizsergető”, akkor kérdezd
meg a felt sense-edtől, hogy „mi teszi ezt az egész problémát olyan
bizsergetővé”. Attól függően, hogy éppen melyik kapaszkodót használod, a
kérdések akár kissé szokatlan megfogalmazásban is megszülethetnek, mint a
fenti példában, hiszen általában senki sem tesz fel olyan kérdést, hogy „mitől
lesz ez olyan mélybe lehúzó”. De ne zavartasd magad, mert minél pontosabban
adja vissza a kapaszkodód a felt sense-et, annál jobban tud az válaszolni.
Apropó válaszadás: nagyon fontos, hogy ne hagyd, hogy a válaszok a fejedből
jöjjenek. A fejednek valószínűleg lesznek kész válaszai, és ezeket rád is akarja
majd erőltetni. Ezek többnyire régi problémaelemzések, válaszok, amelyeket
már régóta ismersz. Tedd félre ezeket a válaszokat, és hallgasd meg a felt sense
válaszát. Úgy kérdezd a felt sense-edet, mintha egy barátodat vagy barátnődet
kérdeznéd: tedd fel a kérdést, és várd meg a választ.
Erre a fázisra különösen jellemző, hogy válaszokként régi képek és emlékek
bukkannak fel. Néhányan hajlamosak ezeket „túl abszurdként” vagy „ide nem
tartozóként” egyszerűen félretolni. Kérlek, vedd komolyan a belső felt sense-
edtől kapott válaszokat. Pontosan ebben áll a fókuszolás varázsa, nevezetesen,
hogy olyan válaszokba ütközöl, amelyeket az értelmed ebben a formában nem
tudott volna előhozni, és egyelőre talán egyáltalán nem is akar tudomásul venni.
A fej által adott válaszok és a felt sense-től érkező válaszok közötti különbség
arról ismerhető fel, hogy az előbbiek többnyire gyors elemzések, amelyeket az
értelmed hoz létre. Ezek többé nem hagynak teret annak, hogy közvetlen
kapcsolatod legyen a felt sense-eddel.
Ha választ kaptál, akkor próbáld ismét érezni, milyen ez a testi érzet, ez a felt
sense. Általában megváltozik, mivel egy lépéssel közelebb kerültél a
problémádhoz, és a felt sense-ed úgy érzi, hogy megértették.
Az imént említett kliensem esetében a válasz úgy hangzott, hogy „Azért, mert
nem tudok védekezni!”, és közben felbukkant egy sor gyermekkori emléke.
Ezáltal megváltozott kliensem felt sense-e, a „mélybe lehúzóból” „magányos”
lett. A férfinak egyszerre eszébe jutott, hogy az apja, ha ő ellenkezett, gyakran a
szobájába küldte és kizárta a közös étkezésekből. Ezután megkértem a
kliensemet, hogy egy kicsit időzzön el ennél a magányos érzésnél. Ekkor ő
nagyon világosan érzékelte, hogy a lelke mélyén egyenlőségjelet tett a
„védekezés” és a „magányosság” közé.
 Amennyiben semmiféle választ nem kapsz, illetőleg a kapott válasz nagyon
homályos, akkor ne erőltesd túlzottan a dolgot. Próbálkozz azzal a kérdéssel,
hogy „Mi a legrosszabb ebben?” vagy „Mi a legszomorúbb ebben?” Már
amennyiben a kapaszkodód az a szó, hogy „szomorú”. Gendlin még a következő
kérdés feltevését is javasolja: „Mire lenne szükség ahhoz, hogy jól érezzem
magam?” Amennyiben erre a kérdésre sem kapnál választ, akkor hagyd az
egészet, és próbálkozz egy másik alkalommal. A fókuszolás nem lehet stresszes,
az inkább egy kellemes időtöltés önmagunkkal.

● A válaszok elfogadása és megőrzése

Bármit mondott is neked a felt sense-ed, fogadd el. Nem kell elhinned vagy
tettekké alakítanod, elég, ha csupán üzenetként/válaszként elfogadod. És nem is
ez az utolsó szava. A következő fókuszolási folyamatok során további válaszokat
fogsz majd kapni. Egy shift, egy váltás is képes olyan megoldást javasolni neked,
amelyet az adott pillanatban egyáltalán nem tudsz elfogadni, így például azt,
hogy hagyd ott az eddigi munkádat. Fogadd ezt az üzenetet egyszerű irányadó
javaslatként, például hogy valamiféle munkahelyi váltásra van szükséged. Hogy
ez a változás részleteiben hogyan néz ki, az majd később tisztázódhat. Védd meg
a megélt váltást a kritikus, negatív hangoktól, amelyek felbukkanhatnak, mint
például: „Ennek tényleg van realitása?” Vagy: „Mi hasznom van nekem ebből az
egészből, amikor úgysem tudok megváltozni?” Lehet, hogy igazad van, de most
nem annak van itt az ideje, hogy vitatkozz ezekkel a hangokkal. Gendlin azt
mondja: „Ne önts betont a bimbózó, törékeny kis virágokra.”
Hagyj teret a felt sense-ednek, ahol az önmaga lehet. Tarts itt is némi
távolságot, ne menj bele teljesen ebbe az érzésbe. Ígérd meg neki, hogy ha
befejezed a fókuszolást, egy későbbi időpontban majd visszatérsz hozzá.
A fókuszolás nagyon jó módszer arra, hogy jobb kapcsolatot alakíts ki
önmagaddal. Még ha segítséggel könnyebb is végigcsinálni egy fókuszolási
folyamatot, ez egy nagyon jól használható önsegítő módszer. És nemcsak a
kötelékfóbiásoknak, hanem tulajdonképpen bárkinek, aki személyesen tovább
szeretne fejlődni.

6. Vedd komolyan a bűntudatodat

A bűntudat érzése a kötelékfóbiás kapcsolatokban gyakran
fontos, ugyanakkor rejtett szerepet játszanak. A bűntudat két
szempontból foglalkoztatja a kötelékfóbiásokat:

1. Nem tudnak úgy megfelelni a partnerük szeretetének és

elvárásainak, ahogy ő azt megkívánja.
2. Egyfajta „alapvető egzisztenciális bűnösséget” éreznek, amely
szorosan összekapcsolódik alacsony fokú önbecsülésükkel.

Az 1. ponthoz: A kötelékfóbiások ugyan meglehetősen

gátlástalanok azoknak az eszközöknek a megválasztásában,
amelyekkel távol tartják maguktól a partnerüket, de azért
bizonyos mértékű szorongást, sőt lelkiismeret-furdalást
éreznek, mielőtt elkezdik védekező manővereiket. Sőt néha
paradox módon éppen ezen bűntudat miatt viselkednek olyan
durván. Nagyon is érzik, hogy valamivel adósak maradnak a
partnerüknek. A lelkük mélyén ugyanis teljesíteni akarják a
partnereik elvárásait és kívánságait. Mivel azonban nem tudják
beváltani az elvárásokat anélkül, hogy szubjektív
meggyőződésük szerint „bele ne szaladnának a késbe”, egy
dilemmával találják szemben magukat. Szükségük van a
függetlenségükre, ugyanakkor tudják, vagy legalábbis sejtik,
hogy a partnerük igényeinek nagyon is van jogosultsága.
Bűntudat halmozódik fel bennük. Ez azután ismét oda vezet,
hogy még inkább nyomasztónak és kellemetlennek érzékelik a
partnerek igényeit. Az ördögi körbe záródva az érintett a
bűntudat hatására „véget vethet az egésznek”, hogy ezáltal
megszabaduljon az ördögi körtől, beleértve a partnerét is.
Mielőtt azonban odáig jutnának, még sokáig folyik a közeledés
és a távolodás jól ismert tánca: egy lépés előre, kettő hátra,
aztán forgás, majd újabb lépés előre.

A 2. ponthoz: Egy további probléma, amely a kötelékfóbiások

nagy részét igencsak próbára teszi, az „alapvető egzisztenciális
bűnösség” érzete. Azok a gyerekek, akik nem érzik, hogy
szeretik őket, akiknek túl sokat parancsolgatnak, akiknek a
szülei egyfolytában veszekszenek, vagy elváltak, szinte kivétel
nélkül hajlamosak önmagukat hibáztatni a történtekért. „Ha
anya és apa nem szeretnek, akkor az azért van, mert én rossz
vagyok. Ha anya és apa mindig magyaráznak, akkor az azért
van, mert nem vagyok elég jó. Ha anya és apa mindig
veszekszenek, akkor az azért van, mert nem pakoltam össze a
szobámban” és így tovább. A korábbi élettapasztalatokból
adódó alacsony fokú önbecsülés szorosan összekapcsolódik a
bűnösség megélésével. Különösen súlyos esetekben ez egészen a
bűn érzésének megéléséig fokozódhat, vagyis valami azért
történik, mert ő „egyáltalán a világon van”. Hadd emlékeztessek
ismételten a félénk és közömbös kötelékkerülők korai
élettapasztalatára, nevezetesen arra az érzésre, hogy nem látják
szívesen őket ezen a világon. Aki ekkora bűntudattal és azzal a
mély, bár nem feltétlenül tudatos meggyőződéssel megy bele
egy szerelmi kapcsolatba, hogy „nem vagyok elég jó”, annak
nehezére esik elhinnie, hogy szeretik, és elég nehezen képes
egyáltalán kibírni valahogy ezt a vonzódást. „Nem érdemlem
meg”, hangzik az egyszerű meggyőződés. Az érintettek számára
a partner vonzódása olyan, akár egy iszonyúan nagyvonalú, a
saját pénzügyi lehetőségeiket messze meghaladó ajándék. Az
érintettekben ezáltal az a kellemetlen benyomás keletkezhet,
hogy valamivel adósai maradtak a partnerüknek, és hogy nem
tudják megfelelően viszonozni ezt az ajándékot. Még sokkal,
sokkal kellemetlenebb, sokkal „bűnösebb” ez az érzés, ha ezt az
ajándékot érdemtelenül kapott (!) szerelemnek hívják. Ezért
aztán néha csak egyetlen választás marad: vissza kell utasítani
az ajándékot. Ez még mindig sokkal jobb, mint ha az
ajándékozó egyszer majd saját magától jönne rá, hogy a
szerelmét nem a megfelelő embernek ajándékozta.
A bűntudatból kivezető út megtalálásához első lépésként az a
fontos, hogy tudomásul vegyük és elfogadjuk azt. A bűntudat
szinte mindig az ellen fordul, akire irányul. Ez a csalóka benne:
az ember hajlamos rossz néven venni a másik féltől, hogy
bűntudatot keltett benne, ezért agresszívvé válik az érintett
személlyel szemben. Próbálj meg az általam a későbbiekben
javasoltak segítségével (itt külön fel szeretném hívni a figyelmet
az Ügyelj arra, hogy mit mondasz című, 8. szakaszra, lásd itt)
egyszerűen kevésbé adósa maradni a partnerednek, mert azzal
a bűntudatát is csökkented. Teljesen elhibázott lenne, ha puszta
bűntudatból még ritkábban találkoznál a partnereddel, vagy
akár véget vetnél a kapcsolatnak. Ha szembenézel a
félelmeiddel, akkor automatikusan a bűntudatoddal is
szembenézel, mivel minél többet dolgozol a viselkedési
mintáidon, annál kapcsolatképesebbé fogsz válni, és annál
kevésbé lesz majd lelkiismeret-furdalásod amiatt, hogy
megrövidíted a partneredet, vagy tisztességtelenül bánsz vele.
Ha valamiféle „alapvető egzisztenciális bűnösséget” érzel
amiatt, hogy a partnered olyan nagy vonzalommal viseltetik
irántad, akkor ismételten nyugtasd meg a belső gyermekedet:
tévesen gondolja úgy, hogy egyáltalán nem is szolgált rá erre a
vonzódásra. Amint azt az előzőekben már kifejtettem, nagyon
fontos, hogy megtanulj barátságot kötni önmagaddal. Minél
inkább meg van győződve önmagadban arról, hogy „rendben
vagy”, annál könnyebb elfogadnia, hogy a partnere ugyanígy
látja. Azok, akik szeretik önmagukat, nagyon jól el tudják
viselni, ha szeretik őket. „Hát persze, miért is ne szeretnének?”,
gondolják magukban. Ugyanakkor azok, akik nem kedvelik
magukat, alig képesek megérteni és csak nagy nehezen tudják
elviselni, ha másvalaki sokkal többre becsüli őket, mint ők saját
magukat. Azt ők valahogy érdemtelennek és tévesnek érzik.
Mint már korábban leírtam, a kötelékfóbia epicentrumában a
csekély önbecsülés áll. Ezért a bűntudat kezelésénél ugyanazok
a javaslatok használhatók, mint az önbecsülési problémáknál.
A belső felnőttjének itt még egyszer „komolyan munkához kell
látnia”.
A kötelékfóbiások bűntudatra adott egyik lehetséges válasza
a rájuk jellemző dacreakció. A bennük rejlő gyermek dacol,
durcáskodik és visszavonul magányos rejtekhelyére: „Csak ne
gyere a közelembe a hülye érzéseiddel, nem akarom őket!”
A már említett „savanyú a szőlő politika” a bűntudat esetében is
működik: „Nem akarom. Nem tudom. Úgysem érek el vele
semmit. Hagyj már békén. Menj máshová!” A védekezés álarca
mögött a gyermek természetesen éppen az ellenkezőjét akarja:
titokban azt kívánja, bárcsak odamenne hozzá az a másik, és a
kardjával szabaddá tenné a hozzá vezető utat a várfalon és a
bozótrengetegen át. Ez a titkos reménykedés azzal a végletes
kétellyel párosulva, hogy soha senki sem fogja magát átküzdeni
hozzá, igen durva védelmi manőverekhez vezet, amelyeket a
következőkben fogok majd alaposabban megvizsgálni.
7. Ne tedd egyfolytában próbára a partneredet

Mindazon pszichológiai indítékokon kívül, amelyek – részben

tudatosan, részben öntudatlanul – a kötelékfóbiások védekezési
manőverei mögött rejlenek, van még egy további indíték is,
amelyet eddig nem említettem: a kötelékfóbiások hajlamosak
folyamatosan próbára tenni a kapcsolatot és a partnerüket.
A jelszavuk itt ez: „Lássuk csak, tényleg akarsz-e még engem.”
Annyit máris elárulhatok, hogy a partner sohasem fogja kiállni
a próbát. Egyszerűen azért nem, mert a kötelékfóbia a
kötelékfóbiásban gyökerezik, nem a partnerében. Ha a partner
kiállt egy próbát, akkor a kötelékfóbiás ugyan rövid időre
fellélegezhet, de ki biztosítja arról, hogy a másik másnap is még
mindig szeretni fogja? És mivel mindig van másnap, ezért a
partnereket újból és újból próbára fogják tenni, ezek a próbák
pedig nemritkán egyre keményebbek lesznek. A játszadozás
addig folytatódik, amíg a partner egyszer tényleg bedobja a
törülközőt, ami aztán a kötelékfóbiásnak bizonyítja azt, amit
már addig is tudott: „Engem mindenki elhagy.” Vagy ez a
hullámvasútszerű kapcsolat, a gyűlölet és a szeretet váltakozása
addig folytatódik, amíg a kötelékfóbiás azzal a bizonyossággal
hajtja végső nyugalomra a fejét, hogy a partnere valójában
sohasem szerette.
Sonja mutatott nekem egy e-mailt, amelyet a barátjától,
Andytől kapott. Három éven át küzdött azért, hogy Andy
hajlandó legyen tartós kapcsolatot létesíteni vele. Ez Sonja
számára három szenvedéssel teli évet jelentett. Az intenzív
szenvedélytől és szerelemtől áthatott találkozásokat egyre-
másra megszakították Andy bejelentései, hogy ő képtelen
hűséges maradni és képtelen állandó kapcsolatban élni. Amikor
találkoznak, írta a férfi, minden alkalommal újból szerelmes
lesz Sonjába, „de ha nem látlak, akkor valahogy mindig
elfeledkezem rólad”. Két találkozás között nincs semmiféle
érzelmi kötődés, magyarázta Andy az e-mailben. A közelség jó
pillanataiban ugyanakkor mindig azt mondta Sonjának, hogy
még sohasem szeretett annyira senkit, mint őt, és hogy ő a
legfontosabb ember az életében. Egy hároméves dráma volt a
kapcsolatuk: intenzív közelség, majd utána „a természeti
törvények bizonyosságával bekövetkező, iszonyú kegyetlen
szakítás”, ahogy azt Sonja megfogalmazta. Háromévnyi
szenvedés és szenvedély után Sonja kifulladt. Feladta a
reményt, hogy Andy valaha is megváltozik, és úgy döntött, nem
foglalkozik többet a férfival. Néhány héttel később a következő
e-mailt kapta Andytől: „Egyszer azt mondtad, hogy jelentek
valamit neked – hogy elfoglaltam a helyemet az életedben, és ez
engem nagyon megérintett. Tudom, hogy ez tulajdonképpen
magától értetődő, de nekem csak most esett le. Egyrészt el kell
kezdenem élvezni ezt a helyzetet, másrészt el is kell fogadnom.
Arról van szó ugyanis, hogy nagyon örülök neki, de nem
fogadom el. Mindig tesztelem, próbára teszem, ellehetetlenítem,
gyötröm és kínozom… és közben figyelem, hogy mindig ott van-
e még.” Sonja három hétig őrlődött, hogy ez után az e-mail után
még egyszer szóba álljon-e Andyvel. Végül a remény győzött, és
egy bisztróban találkozott a férfival. „Hevesen vert a szívem,
amikor ott ültem vele szemben. Kezdetben mindenféle
jelentéktelen dologról beszélgettünk, Andy meg sem említette
az e-mailt. Végül mégiscsak szóba hozta. Azt mondta, már nem
is igazán tudja, mit írt benne. Majd elmesélte nekem, hogy ismét
felvette a kapcsolatot egyik korábbi szeretőjével. Mintha kést
döftek volna a szívembe – erre nem voltam felkészülve. Minden
erőmet összeszedtem és valahogy kitámolyogtam a bisztróból
anélkül, hogy elbőgtem volna magam.”
„Csábítani és hárítani”, könyvem címe akár ez is lehetett
volna. Azok az indítékok, amelyek miatt a kötelékfóbiások újból
és újból próbára teszik és visszautasítják a partnereiket, nagyon
szorosan összefonódnak egymással. Nehéz kielemezni, mekkora
része van ebben a „próbának” és az „visszautasításnak”. Vajon
Andy azzal a bejelentésével, hogy ismét lefekszik az egyik
korábbi szeretőjével, tesztelni akarta Sonját, vagy „el akarta
takarítani a közeléből”, mivel addigra már megbánta, hogy
egyáltalán megírta neki azt az e-mailt? Gyakran mindkét
indítéknak van szerepe. Ugyanakkor, mint oly sokszor,
többnyire maga az érintett sem tudja pontosan megmondani,
miért tette, amit tett.
Andy és Sonja példája megmutatja, milyen keményen
tárgyalnak és tesztelnek a kötelékfóbiások, és milyen kevés
esélye van a partnernek vagy a partnerré válni akaró
személynek arra, hogy ebbe beleszóljon.
A párkapcsolat próbára tétele mögött súlyos, daccal telített
agresszió rejtőzik. A belső gyermek dühös és gonoszul
viselkedik, mivel úgysem kaphatja meg, amit szeretne. Közben
azt gondolja: „Én majd megmutatom neked, milyen gonosz
vagyok valójában, akkor majd meglátod, hányadán állsz
velem!” Harcias kedvében van, provokálni és bosszantani akar.
És hatalmat akar, hogy fájdalmat okozhasson másoknak. Ahogy
neki is mindig fájdalmat okoztak és a jövőben is fájdalmat
fognak okozni. A másik fél tekintetéből tükröződő fájdalom
bizonyosfajta elégtételt jelent. Rejtett hatalmi indíték irányítja a
dolgokat, ez a kötelékfóbiások esetében mindig fontos szerepet
játszik.
A másik fél által érzett fájdalom azonban a kötelékfóbiásban
önmagával szemben empátiát is kiválthat. A másik fájdalma
aktiválja az önmaga iránti együttérzést, és ezzel még jobban
meg tudja érteni a saját sérüléseit. A kötelékfóbiás, akinek
általában nagyon kevés kapcsolata van a saját érzéseivel, ily
módon valamivel közelebb jut önmagához. Egy érintett ezt így
mesélte el nekem: „Újból és újból olyan szemét módon
viselkedem Jochennel. Ilyenkor valami megszáll engem, amit
alig tudok kontrollálni. Olyan dolgokat mondok neki,
amelyekről pontosan tudom, hogy nagyon bántani fogják. Aztán
majd meghasad a szívem, amikor olyan szomorúan néz, de nem
tudom abbahagyni. Újból és újból odaszúrok neki. És az
egészben az a legrosszabb, hogy egyfajta elégtételt szerez,
amikor így szenvedni látom. Ilyenkor nagyon intenzíven tudok
érezni, érzem a saját fájdalmamat és igen, a Jochen iránti
szerelmemet is.”
Az első lépés: Amennyiben beismered magadnak, hogy újból
és újból próbára teszed a partnered, akkor próbáld meg
tudatosítani magadban ennek indítékait. Lépj kapcsolatba a
mélyebben lévő érzéseiddel és a benned lakozó belső
gyermekkel. Figyelj oda rá és próbáld megérteni, mi készteti
újra meg újra arra, hogy a másikat a legvégsőkig provokálja és
tesztelje. A dühét akarja kitölteni rajta? Látni akarja, ahogy
szenved? Megerősítést és bizonyosságot akar azzal
kapcsolatban, hogy a másik fél, bárhogy viselkedjen is ő, ott
marad vele? Azt akarja, hogy a másik megmutassa, meddig
mehet el, és hogyan nem viselkedhet? Azt akarja, hogy a másik
szakítson vele? A félelmén szeretne úrrá lenni? Ha már választ
kaptál a kérdésre, hogy mit akar elérni a belső gyermeked a
viselkedésével, akkor kérdezd meg, mire lenne szüksége ahhoz,
hogy másként viselkedjen. Mit adhat neki a jó felnőtt, hogy
nagyobb biztonságban, kevésbé dühösnek, kevésbé
megbántottnak és kevésbé félénknek érezze magát?
Fogd kézen a belső gyermeked, és magyarázd el neki, hogy
azt a bizonyosságot és bizalmat, amelyre szüksége van, ilyen
eszközökkel nem fogja megkapni. A felnőtt segítségével meg kell
tanulnia uralkodni magán, amikor a dühe, mint egy tornádó,
elszabadul benne és azzal fenyeget, hogy átveszi az irányítást.
A jó felnőttnek a belső gyermekkel folytatott beszélgetésben
érettebb, felnőttesebb kifejezési formákat kellene használnia,
hogy kezelni tudja a félelmeit és a kétségeit. A jó felnőttnek meg
kellene értenie a gyereket, de nem szabadna átadnia neki az
irányítást a viselkedése felett. Mivel az érintett intenzív dühét a
megjelenése pillanatában már nehezen képes kontrollálni,
pontosan tudatában kellene lennie a kiváltó okának, és amikor
lenyugodott, alternatív módszereket kellene kigondolnia,
melyekkel másképp kezelhetné a dühét, mint eddig tette.
Gyakran már az is nagy segítséget jelent, ha beazonosítjuk a
jellegzetes kiváltó okokat, majd abban a pillanatban, amikor
ismét kirobbanna a düh, tudatosan belső párbeszédbe lépünk a
belső gyermekkel. A legtöbb ember hamarabb érzi a dühöt a
hasában, mint ahogy ésszel fel tudná fogni.
A második lépés: Ha az első lépésben több kapcsolatot
teremtettél az érzéseiddel, akkor a gyakorlatban is
változtathatsz valamin: amikor a partnereddel beszélgetve
érzed, hogy ismét növekedni kezd benned a belső gyermek
dühe, akkor próbálj egy kicsit megállni, próbáld a figyelmedet
befelé irányítani, ahelyett, hogy a dühödet féktelenül a
partneredre zúdítanád. Tudatosan lépj hátra egy lépést
ahelyett, hogy előrelépnél, és lélekben próbálj távolságot
teremteni önmagad és sértett, dühöngő érzésed között. Fogd
kézen a belső gyermekedet, és magyarázd el neki, hogy te, a
felnőtt, majd megoldod a helyzetet. Mint már említettem, nagy
segítséget jelenthet, már ha van időd ilyesmire és egyedül vagy,
ha felírod magadnak viselkedésed lehetséges kiváltó okait, és
más lehetőségeket keresel a dühöd kezelésére. Ugyanezek a
lépések ajánlhatók akkor is, ha a félelem a legmeghatározóbb
érzelmed, amely újból és újból arra sarkall, hogy a végletes
terhelési próbáknak vesd alá a partneredet vagy azt a személyt,
aki a partnereddé szeretne válni.
Természetesen itt is érvényesek azok a tanácsok, amelyeket
az előzőekben már megosztottam veled. Ebben az esetben is
tudatosítsd tehát magadban, hogy nemcsak áldozat vagy,
hanem tettes is. Ezért igyekezz ne csak a saját érzéseidet és
igényeidet szem előtt tartani, hanem a másikét is.

8. Ügyelj arra, hogy mit mondasz –

és hagyd abba a hazudozást

A kiutakról szóló utolsó részben végül ki szeretnék térni a

kötődéskerülők nyelvi mintáira. Amennyire zavarosak az
érzelmeik és a gondolataik, annyira homályos a nyelv is, amit
használnak. Kitérnek, alakoskodnak, és ha kell, hazudoznak,
vagy ahogy az egyik érintett megfogalmazta: „Az ember egy
kicsit mindig mellébeszél.” Az egyik kliensem, aki éppen
megszabadulóban volt a kötelékfóbiájától, elmagyarázta nekem,
hogy személyes fejlődésének következményeként teljesen újra
kellett tanulnia a nyelvet.
A kötelékfóbiásokkal kialakított kapcsolatban az a probléma
merül fel, hogy az érintettek kijelentései legfeljebb a kapcsolat
elején fedik az érzéseiket és a gondolataikat. Mivel kezdetben
sokan még tényleg komolyan gondolják a dolgot. Néhányuknál
egyébiránt már a kapcsolat kezdetén eltérések figyelhetők meg
a belső valóságuk és az általuk előadottak között.
A kötelékfóbiás nyelvhasználata azonban legkésőbb az első
szorongások és az első, meneküléssel kapcsolatos gondolatok
felbukkanása után nagyon zavarossá, ha nem egyenesen
hazuggá válik.
Mivel lelkileg megrekednek az „igen is, meg nem is” szintjén,
ezért nyelvileg egyfolytában egyensúlyozniuk kell: egyrészt le
kell választaniuk magukat a partnerükről, másrészt ügyelniük
kell, hogy a partner azért megőrizzen magában irántuk némi
melegséget. Ennek megfelelően nyelvileg köntörfalaznak,
elhallgatnak és trükköznek. A partnerük ott áll zűrzavaros
kijelentéseik halmaza előtt, és egyre inkább pánikba esik. Minél
bizonytalanabbnak érzi magát a partner a kapcsolatban, annál
inkább erőfeszítéseket tesz, hogy minden ismét ugyanolyan
legyen, mint amilyen a kapcsolat elején volt. Vagy ha a
kapcsolat még el se kezdődött, akkor fokozott erőbedobással
küzd majd azért, hogy meggyőzze a kötődéstől félő személyt
arról, hogy számára ő az igazi. Mindenesetre a kötelékfóbiás
verbális visszavonulása, miközben a szerelem első időszaka
után inkább ismét leválasztja a saját körzetét/területét és
szabad teret akar teremteni magának, éppen az ellenkező
hatást éri el: a partnere nem hagyja rá a dolgot, nem hagyja
visszavonulni, hanem félve és elbizonytalanodva reagál, nem
kevesebbet akar, hanem többet. És minél többet követel a
kötelékfóbiástól a partnere, annál nagyobb nyomás alá kerül,
annál élesebbé és merevebbé válnak védelmi intézkedései.
Ezzel kialakul egy ördögi kör, amely a partnerből félelmet és
kétségbeesést vált ki, a kötelékkerülőt pedig egyre szorultabb
helyzetbe juttatja.
Ez a helyzet elsősorban a partner számára igen
tisztességtelen és sértő. Mindez elkerülhető, ha a kötelékfóbiás
világosabb nyelvhasználatra és ezzel együtt a partnerével
szemben tisztességesebb hozzáállásra törekszik.
A következőkben ezért kitérek néhány jellegzetes
kommunikációs csapdára. Ha ezekben magadra ismersz, akkor
vedd ezt arra való biztatásnak, hogy a jövőben világosabban
foglalj állást, és vállald a felelősséget az érzéseidért és a
szavaidért.

Nyelvi tanácsok kötelékfóbiás embereknek

A főbb irányok már egy kapcsolat kezdetén ki vannak jelölve.

Kezdetben csak egyetlen dolgot akartál: meggyőzni a
partneredet saját magadról, és becserkészni őt. Vagy úgy
intézted az egészet, hogy a partnered csípett fel téged, mivel te
már a kezdet kezdetén sem akartál egyértelműen felelősséget
vállalni a kapcsolatodért. Így vagy úgy, nagy valószínűséggel
minden egyes kapcsolatod kezdetén olyan dolgokat fogsz majd
mondani és tenni, amelyek a partneredben azt a reményt keltik,
hogy képes lehet majd egy kötődéssel járó és tartós kapcsolatot
fenntartani veled. De az is elképzelhető, hogy te ugyan közlöd a
partnereddel, hogy nem akarsz állandó kapcsolatot, és hogy
„még nem állsz készen rá”, de közben nagyon szerelmesen és
szenvedélyesen viselkedsz, úgyhogy a lehetséges partnered nem
igazán tud hinni a szavaidnak. Mindenesetre egy kapcsolat
kezdetén olyan jeleket küldesz, amelyek a partneredet a
karjaidba terelik, és azt a reményt keltik benne, hogy hosszabb
ideig ott is maradhat.
Ezért aztán egy kapcsolat kezdetén mindig próbáld meg
elkerülni az olyan ígéreteket, amelyeket valószínűleg nem leszel
képes beváltani. Még ha esetleg úgy is érzed, mintha ezúttal
tényleg lenne valami a dologból, maradj óvatos és adj időt
magadnak. Jól gondold meg, hogy mit mondasz. Ne áltasd a
partneredet semmiféle közös jövővel, ha pontosan tudod, hogy
eddig mindig elmenekültél, amikor a kapcsolat elkötelezettebbé
kezdett válni. Ne szédítsd a partneredet olyasmivel, hogy
mennyire különleges, egyszeri, mennyire elragadó és kívánatos.
Az ilyen bókokból a partnered komoly érdeklődésre
következtet. Reménykedni kezd, hogy nagy szerelemről lehet
szó. Ahogy a bókokkal nem lenne szabad elaltatnod a
partneredet, úgy a titokzatos utalásokról is le kellene
mondanod. Néhány kötelékfóbiás elképesztően érti a módját
annak, hogyan kell szédítő kijelentésekkel elhalmozni a
partnerét anélkül, hogy közben nyelvileg elkötelezné magát. Ha
te ebbe a csoportba tartozol, akkor talán egy mély pillantás
kíséretében mondd azt a „célszemélyednek”, hogy mindig
„meghatott”, amikor vele beszéltél.
A kötelékfóbiások romantikus utalásokat tesznek a
partnerüknek, kis ajándékokat adnak neki és figyelmes
gesztusokat tesznek, amelyek a másik szemében egyértelmű
érdeklődésről tanúskodnak, ugyanakkor vigyáznak arra, hogy
közben bármi olyat is kiadjanak magukból, amivel később
megfoghatnák őket. Vagy valamilyen lelki témájú beszélgetés
révén olyan kizárólagos közelséget és intimitást alakítanak ki,
amelyből a célszemély arra következtet, hogy tényleg
különlegesen mély érdeklődéssel viseltetnek iránta. Nagyon
bizalmas és személyes témákra terelik a beszélgetést, miközben
a „meghitt kettesben” romantikus selyemgubóját szövik
önmaguk és a másik fél köré. A női lélek úgynevezett
„szakértői” nagyon ügyesen bánnak ezzel a lélektani hálóval.
Értenek hozzá, hogyan kell a beszélgetés folyamán az intimitás
és a személyesség atmoszféráját megteremteni, amely azt az
érzést kelti a nőkben, hogy különösen érdekesek és fontosak.
A nők ezzel szemben viszont nagyon tehetségesek abban,
hogyan tudják imádottjukat a beszélgetésben megértést
színlelve lépre csalni. A kötelékfóbiás ahhoz is ért, hogy kicsit
kozmetikázza az életrajzát. Általában úgy állítja be magát mint
zátonyra futott kapcsolatainak áldozatát. Mintha a legnagyobb
örömmel megöregedett volna egyik vagy másik partnere
mellett, ha annak nem lettek volna olyan elviselhetetlen hibái,
vagy ha nem hagyta volna el őt – miközben igazából nem is volt
rá oka.
Kezdettől fogva igyekezz tehát egyenes és őszinte lenni,
amennyire csak lehetséges, és ne próbáld úgy lépre csalni a
partneredet, hogy az reménytelenül a raboddá váljon,
miközben te már kezdettől fogva sejted, vagy a múltadból
kiindulva szinte tudod, hogy előbb vagy utóbb csalódást fogsz
okozni neki. Ne ébressz olyan elvárásokat, amelyeket nem tudsz
teljesíteni. Pontosan fejezd ki magad. Ha attól félsz, hogy a
partnered vagy a lehetséges partnered később komoly
elköteleződést fog tőled elvárni, amikor már rendszeresen
ágyba bújtok együtt, akkor ezt közöld is vele, és ne azt mondd,
hogy „Nem tudom, hogyan kezeljem az irántad érzett elsöprő
érzéseimet”. Az ilyen kitekert mondatokkal tévútra viszed a
kapcsolatotokat. A partnered téves következtetéseket von le
belőlük. Ha azt mondod, hogy „Te annyira más vagy, mint a
többiek. Veled boldog lehetnék”, akkor az ugyancsak egy kis
mellébeszélés, mert a kijelentésednek valójában így kellene
szólnia: „Tényleg nagyszerűnek talállak, de nem tudom, elég-e
ez ahhoz, hogy ezúttal úrrá tudjak lenni az érzelmeimen.”
Gondolj arra, hogy a partnered nagyon várja, hogy
reménykedhessen, és biztató szavakat hallhasson tőled.
Ha már kezdetben nyílt kártyákkal szeretnél játszani, és be
szeretnéd vallani a partnerednek, milyen gondjaid vannak a
tartós párkapcsolatokkal, akkor előbb gondold át, valóban
komolyan tervezed-e, hogy ezen változtatni fogsz. Mivel ha csak
annyit mondasz, hogy „Gondjaim vannak a kötelékfóbiával”,
akkor a felelősséget a partneredre tolod át, valahogy így: „De
hát én figyelmeztettelek. Magadra vess, ha mégis belevágsz
ebbe a kapcsolatba.” Amennyiben sokat beszélsz a partnereddel
a problémáidról, akkor ez számára azt jelzi, hogy valamin
változtatni szeretnél. Partnered a szövetségesednek érzi magát,
aki segít, megért, esetleg akár meg is gyógyít. Ha azonban te
még teljesen bizonytalan vagy afelől, tényleg akarod-e az adott
partnert és a párkapcsolatot, és ezért komolyan kész lennél-e
arra, hogy változtass, akkor az ilyen beszélgetésekkel becsapod
a partnered. Különösen érvényes ez a viszonyotok valamely
későbbi szakaszára, amikor lelkileg meginogsz és húzódozni
kezdesz a kapcsolattól. Ha ilyenkor megosztod a partnereddel a
kötődéssel kapcsolatos problémáidat, és kisírod magad a vállán,
azzal reményt keltesz benne. Azt fogja gondolni, hogy „együtt
majd megoldjuk a dolgot”. Az ilyen vallomások kitartásra
ösztönzik őt, miközben te esetleg már a következő hátsó
kijáratot keresed.
Ha már eljutottál a belső kétkedés és az ambivalencia
szakaszába, erős késztetést fogsz érezni arra, hogy kivond
magad a kapcsolatból. A kezdetben tett ígéreteidet most már
ideje lenne beváltanod. A partnered elvárásokat fogalmaz meg
veled szemben. Sikerült behálóznod őt, ő most már a tiéd. Ekkor
valami teljesen átbillen benned: míg korábban elhallgattattad
vagy sakkban tartottad a félelmeidet, most áttörnek a kapcsolat
valóságszakaszába. Most felelősséget kell vállalnod, támogatnod
kell a partneredet, be kell tartanod bizonyos szabályokat,
teljesítened kell bizonyos elvárásokat. Te pedig erős késztetést
érzel arra, hogy megszabadulj ezektől a kívánalmaktól. Újra ki
akarod jelölni magadnak azt a területet, ahol szabad lehetsz.
Mostanra már megbántál néhány dolgot, amit a kezdeti
szenvedély lendületéből ígértél vagy mondtál. Eljött a
manőverezés ideje. Eddigi manővereid mind
kontraproduktívak voltak, legyen szó a számtalan
menekülőútról, melyeket könyvem első részében már
bemutattam, vagy éppen a mellébeszélésről. A partneredet
érzékenyen érinti megváltozott magatartásod, és emiatt
megkísérli majd, hogy csökkentse a távolságot kettőtök között.
Mivel te szeretnél eltávolodni tőle, ő szükségszerűen közelebb
akar majd kerülni hozzád – a távolságteremtő manővereid
visszafelé sülnek el.
Nyelvhasználatod ebben a fázisban a kétértelműség és
tisztességtelenség csúcspontjait ostromolja. Csak úgy sorjáznak
az „Igen, de…” kezdetű mondatok, kifogásokat motyogsz,
tényeket forgatsz ki vagy hallgatsz el, meg nem történt
eseményeket találsz ki. Talán még azzal is megpróbálkozol,
hogy ellentámadásba menj át, és alaposan megvizsgáld a
partnered, méghozzá roppant kritikusan, és végül arra a
következtetésre jutsz, hogy az ő hibái és gyengeségei teszik
tönkre a kapcsolatotokat. Dühös leszel rá, mert miatta kerültél
ebbe a kutyaszorítóba. Rengeteg olyan problémát fedezel fel,
amik miatt rögtön kételkedni is kezdesz abban, van-e értelme
egyáltalán folytatni a kapcsolatot. Fokozódó agressziódat egyre
gyakrabban a partnereden töltöd ki.
De az is lehet, hogy inkább a passzív agressziót létesíted
előnyben, falakat építesz, és hagyod, hogy a partnered beléjük
ütközzön. Alig teszi be a lábát az ajtón, máris sorra kapja a
pofonokat. Ez nem tisztességes. És biztos lehetsz benne, hogy
borzalmasan szenved a viselkedésed miatt. Ha vissza akarsz
vonulni, légy szíves használd a főbejáratot. Mondd el őszintén a
partnerednek, mi játszódik le benned. Ne told át rá a hibákat,
ne keress kifogásokat, ne szépítsd a dolgokat. Óvakodj a
kétértelmű kijelentésektől. Az olyan mondatok, mint hogy
„Szörnyen közel vagy hozzám, de még szükségem van egy kis
időre”, gumimondatok. Mi számít kis időnek? A lelked mélyén
talán már tudod, hogy ez az idő sosem fog eljönni, mégis
kitartásra akarod ösztönözni a partneredet. Szép kis mondat ez
is: „Szeretlek, de már nem vagyok szerelmes beléd.” Mihez
kezdjen a partnered ezzel? Persze, gondolja magában, a
szerelem érzése elhalványul, és szeretet lesz belőle. Mi ezzel a
gond? A gond az, hogy neked tulajdonképpen ezt kellett volna
mondanod: „A veled kapcsolatos érzelmeim megváltoztak, már
nem vagyok biztos benne, hogy még mindig eléggé (vagy
egyáltalán még) szeretlek.” De ezt se mondd: „Ennek semmi
köze hozzád”, miközben magadban részletes hibalistát vezetsz
róla.
Igyekezz őszintén beszámolni a partnerednek a lelki
életedről. Ez annyit jelent, hogy vállalnod kell a kockázatot,
hogy esetleg elveszíted őt. Végső soron minden manővered a
határozatlanságodból fakad. Világosabban és őszintébben is
tudnál beszélni. Nem a nyelvi képességeiddel van baj, hanem a
lelki meghasonlottságoddal. Ezen nem is tudsz majd olyan
gyorsan úrrá lenni. Mégis nagyon tisztességes lenne tőled, ha
valódi esélyt adnál a partnerednek azzal kapcsolatban, hogy
eldöntse, folytatni kívánja-e ebben a formában a kapcsolatot.
Biztosra veheted, ő folyamatosan abban a reményben él, hogy
egy nap majd minden jobb lesz. Ezeket a reményeket táplálod
benne homályos kijelentéseiddel. De a partnerednek csak akkor
van módja valós képet alkotni a kettőtök kapcsolatában rejlő
lehetőségekről, ha te mindent őszintén elmondasz neki.
A lényeg tehát ebben az, hogy te mindig csak a féligazságot
mondod el, és nem vagy őszinte a partneredhez, aki így teljesen
összezavarodik, és minden szalmaszálba belekapaszkodik. Fél,
hogy elveszít, ezért hajlamos mindig a legjobbat kiszedegetni a
kijelentéseidből. Később, amikor számon akarna kérni, talán
még a szemére is vetheted: „Te mindig csak azt hallod meg, amit
meg akarsz hallani! Ilyet én sohasem mondtam, és azt is
megmondtam neked…” Tessék, már megint a partnered húzza a
rövidebbet. Ezért kérlek, hogy vállald a felelősséget az
érzéseidért és a szavaidért. És légy megbízható. Tartsd magad a
megbeszéltekhez, ne tűnj csak úgy el, és ne mondd le a
találkozókat öt perccel a megbeszélt időpont előtt.
A megbízhatatlanság óriási csalódást tud okozni, és nagyon
bosszantó. Ezektől a hirtelen menekülési manőverektől
egyébként te sem fogsz megkönnyebbülni, csak még
stresszesebbé válik tőlük a kapcsolat.
Még ha eleinte nehezedre esik is nyíltan beszélni a
partnereddel, hamarosan észre fogod venni, hogy ezzel nem
megnehezíted, hanem nagyban megkönnyíted kettőtök életét.
A lehető legtöbb opciót nyitva hagyó stratégiád oda fog vezetni,
hogy a partnered, mint már kifejtettem, nem kisebb, hanem
inkább nagyobb nyomást helyez majd rád. Vagyis épp az
ellenkezője történik annak, amit te a taktikáddal el szeretnél
érni. Az őszinte beszédtől való félelem sok kötelékfóbiás
esetében nem is korlátozódik a párkapcsolatra, hanem a
munkahelyi és a baráti kapcsolatokat is teljesen áthatja. Itt is
érzékeled majd, hogy a kapcsolataid sokkal stresszmentesebben
alakulnak, ha világosan fejezed ki magad, és megbízhatóbbá
válsz. Mindig gondolj arra, hogy egy hirtelen csalódás a
partneredben, már ha őszinte vagy hozzá, az adott pillanatban
sokkal kevesebb keserűséget vált ki, mintha később kiderülne,
hogy te teljesen a levegőbe beszéltél. Ha egyenes vagy és
őszinte, akkor a beszélgetőpartnered talán – de nem feltétlenül
– csalódott és bosszús lesz. De ha csak később jön rá a
turpisságra, vagy arra, hogy te becsaptad, akkor „átverve” érzi
magát, és tényleg dühös lesz rád.
 Természetesen nem könnyű kilépni azokból a mintákból és
viselkedési módokból, amelyeket az ember gyermekkora óta
magában hordoz. Aki azonban meg meri tenni az első lépést, és
egyáltalán kész megvizsgálni, hogyan viselkedik egy
kapcsolatban, hogyan kerüli a kötődést, hogyan tartja távol
magától a partnerét, hogyan hárítja el távolságteremtéssel az
elvárásokat, hogyan játssza az áldozat szerepét, és nyelvileg
miképpen siklik ki angolna módjára minden kötelezettség alól,
az már egy nagy lépést tett előre. Elképzelhető azonban, hogy az
ezt követő gyakorlati lépésekhez, amelyekkel kapcsolatban már
több javaslatot is tettem neked, még szükséged lesz némi időre
és munkára önmagadon. Mégis megéri ezt az utat választanod.
Legalábbis ezt bizonyítják a kötelékfóbiájukkal szembenéző és
azt részben vagy teljesen leküzdő emberek beszámolói. Mert
legkésőbb akkor, amikor átláttad a félelmeidet és talán
valamelyest meg is szabadultál tőlük, egyszerre láthatóvá válik,
mennyi energiát emésztett fel a folyamatos elfojtás és
menekülés. Ez az energia pedig hiányzott az életedből. Hirtelen
más szemmel fogsz nézni a másik emberre, és valóban
megélhetsz valami olyat, amit kötelékfóbiás emberként
sohasem éltél meg: valódi összetartozást egy másik emberrel.
Az önsegítésnek természetesen megvannak a maga korlátai,
különösen az olyan mélyen rejlő lelki problémák esetében, mint
a kötelékfóbia. Ezért csak bátorítani tudlak, hogy egy jó
pszichoterapeuta támogató segítségével folytasd az utadat, ha
úgy érzed, egyedül tényleg nem jutsz előbbre.
IV. A kötelékfóbiások partnerei.
Kiutak a függőségből

Ájult másodpilóták –
a kötelékfóbiások partnerei

Szeretnék most egy kicsit a másik oldallal foglalkozni, vagyis

azokkal, akik egy kapcsolatfóbiással akarnak – legalábbis
kívülről szemlélve – „tartós kapcsolatban” élni, vagy mindent
megtesznek azért, hogy belemanőverezzenek egy kötelékfóbiást
egy tartós kapcsolatba. A kötelékfóbiások minden partnerében
és lehetséges partnerében közös, hogy úgy érzik, bármit
csinálnak, képtelenek kiszabadulni az érzelmek folyamatos
hullámzásából és ellenőrzésük alá vonni a kapcsolatuk érzelmi
hullámvasútját. Nem tudják kontrollálni saját érzelmeiket,
amelyek általában a viharos szerelmesség, a kétségbeesés és a
düh között ingáznak, szerelmük tárgyának az érzelmeit meg
aztán végképp nem, mivel a másik folyton eltűnik a színről.
A kötelékfóbiások partnerei kiszolgáltatottnak, tehetetlennek,
függőnek és bénultnak érzik magukat.
Ez a fejezet bemutatja, mit jelent a partner számára egy
kötelékfóbiással kialakított kapcsolat. El fogom magyarázni,
miért éppen a partnerek érzelmi kontrollvesztése játszik olyan
központi szerepet a kapcsolat dinamikájában, és hogy milyen
jellegzetes következményekkel jár ez a kontrollvesztés a
viselkedés és az érzelmek területén. Majdnem biztos vagyok
abban, hogy egyik vagy másik viselkedési módban többen
magukra ismernek majd, és hogy sokan eddig vélhetőleg nem is
tudták, hogy a reakciójuk nagyon jellemző arra a
kölcsönhatásra, amely egy kapcsolatoktól félő személy és egy
éppen egy ilyen személlyel kapcsolatot kialakítani vágyó ember
között jön létre. Ebben a fejezetben arról lesz majd szó,
mekkora része van a partnernek az ilyen kapcsolatok állandó,
végtelen és gyakran drámai hullámzásában, és miképpen lehet
kiszabadulni ezekből a kapcsolati dinamikákból – a
kapcsolatfóbiás partnerrel együtt, vagy akár nélküle.
A partnerek számára is kidolgoztam nyolc lépést, amelyek
segítenek felismerni és megváltoztatni magukban azokat a
mintákat és viselkedési módokat, amelyek újból és újból
hozzájárulnak ahhoz, hogy szomorú kimenetelű, boldogtalan
kapcsolatokba bonyolódnak (lásd).
Először Petra történetét szeretném elmesélni, aki egy
kötelékfóbiással kialakított kapcsolat jellegzetes lefolyását
mutatja be a partner nézőpontjából, beleértve annak érzéseit és
reakcióit is:

Azt hiszem, soha senkibe nem voltam annyira szerelmes, mint Markusba. Egy
szemináriumon ismerkedtünk meg. Első pillantásra nagyon vonzónak találtam.
Jóképű volt, tetszett, amit mondott, és az is tetszett, ahogyan mondta.
Szemlátomást ő is érdeklődött irántam, úgyhogy olyan volt ez, mintha valami
mágneses erő vonzana bennünket egymáshoz.
Minthogy én Kölnben éltem, Markus pedig Münchenben, csak hétvégenként
tudtunk találkozni. Hétközben mindennap beszéltünk telefonon, és e-maileket
írtunk egymásnak. Biztos voltam benne, hogy megtaláltam életem férfiját, és ő is
biztosított arról, hogy mindig is olyan nőt keresett, mint amilyen én vagyok. Úgy
éreztem, végre révbe értem.
Mindketten informatikai területen dolgoztunk, mindketten szoftverfejlesztők
voltunk. Fél év után tervezgetni kezdtük, hogy keresek magamnak állást
Münchenben, és összeköltözünk. Nem telt bele sok idő, és kaptam is egy
kecsegtető állásajánlatot. Amikor közöltem Markusszal az örömteli hírt,
legnagyobb meglepetésemre ő nem örült neki annyira, mint ahogy vártam.
Kimondottan tartózkodóan viselkedett, amikor beszélni kezdtem a költözéssel
kapcsolatos terveimről. Habár egyetértett az ötleteimmel és a terveimmel, az
egészben valahogy nem vett részt, mintha mindezt csak én kezdeményeztem
volna. Megbántódtam, és nagyon összezavarodtam. Amikor ezt szóvá tettem
neki, Markus az állandó stresszel és a sok munka miatti kimerültséggel
magyarázta visszafogott viselkedését. Ez a magyarázat ugyan kissé lecsillapított,
de valami furcsa megérzés azért maradt bennem.
Minél közelebb kerültünk a költözés napjához – úgy terveztük, hogy egyből
odaköltözöm hozzá –, annál különösebben viselkedett. Még az egyik hétvégi
látogatását is lemondta, arra hivatkozva, hogy szeretne egy kicsit újból
önmagával foglalkozni. Egyfajta egyensúlyvesztés is kialakult abban a
vonatkozásban, hogy én gyakrabban hívtam és gyakrabban írtam neki, mint ő
nekem. Valahogy az volt az érzésem, hogy képtelen vagyok kezelni a helyzetet.
Nagyon zavaros volt az egész: egyrészt Markus kivonta magát az életemből,
másrészt újból és újból nagyon szenvedélyes, bensőséges
telefonbeszélgetéseink és találkozásaink voltak. Ezek után mindig azt mondtam
magamnak, hogy „kísérteteket látsz, bízz meg benne”. De aztán ismét elfelejtett
visszahívni, hiába kértem rá, és egész nap nem jelentkezett. Ilyesmi korábban
sohasem történt, most viszont egyre gyakrabban megesett.
Szokásommá vált, hogy arra várok, hívjon fel, és gyanakvóan számontartom,
milyen gyakran hív fel önszántából. Ebben az időszakban még szerelmesebbnek
éreztem magam, a szenvedélyem egyenesen mániává fokozódott.
A gondolataim kényszeresen Markus megváltozott viselkedése körül forogtak.
Ha ezt szóba hoztam előtte, akkor ő mindig megnyugtatott, hogy minden a
legnagyobb rendben van. Három héttel a költözésem előtt kaptam tőle egy e-
mailt, amelyben többek között kifejtette: „Szeretlek, Petra, de az összeköltözés
gondolatától valahogy émelyegni kezd a gyomrom. Ebből látom, hogy még nem
állok készen rá. Szörnyen sajnálom, hogy ilyen röviddel a költözésed előtt
mondom el ezt neked, de úgy érzem, hiba lenne semmibe vennem ezt a
kellemetlen érzést. Kérlek, érts meg, maradjunk így együtt, nem akarlak
elveszíteni…” Sokkolt a dolog. Az a furcsa érzés, amely egész idő alatt ott lapult
bennem, egyszerre teljes egészében megerősítést nyert. Pánikba estem, de nem
annyira az újonnan adódó logisztikai problémák miatt, sokkal inkább attól, hogy
Markus eltávolodott tőlem. Kivettem egy szabad délutánt, és Münchenbe
rohantam, hogy beszéljek vele. Ő is sírt, én is sírtam. Elmondta, hogy nagyon
szeret, de szinte megfullad a gondolattól, hogy egy lakásban kell élnie velem.
Annyira féltem, hogy elveszítem, annyira boldog voltam, hogy még mindig
szeret, és hogy csak az összeköltözéssel van baja, hogy megígértem neki, nem
erőltetem a dolgot, és egyelőre keresek magamnak egy külön lakást
Münchenben. Magam is meglepődtem kissé a viselkedésemen. Korábban egy
férfinak, aki egyik pillanatról a másikra dobott volna, valószínűleg csak annyit
mondok, hogy tehet nekem egy szívességet.
Így aztán beköltöztem egy kicsi és szörnyen drága lakásba München
belvárosában. Olcsóbbat ilyen rövid idő alatt nem találtam. Markusra sem
akartam rátukmálni magamat, szállodához meg végképp nem volt kedvem.
Borzasztóan éreztem magamat egy városban a barátommal. Átlagban négyszer-
ötször találkoztunk hetente, és az éjszakát is gyakran együtt töltöttük
valamelyikünknél. Markus azonban néha külön akart aludni – én soha. Nem
igazán tudtam kezelni a távolságigényét, sokszor sírtam, és ilyenkor
egyfolytában azt kérdezgettem tőle, hogy mi ütött belé. Gyakran veszekedtünk.
Markus a szememre vetette, hogy túlságosan is ráakaszkodom, én pedig a
fejéhez vágtam, hogy miatta költöztem Münchenbe, erre most ott kuksolok
egyedül egy rémesen drága lakásban. Közben azonban újból és újból voltak
szép időszakaink is, tele bensőségességgel és gyengédséggel. Fogalmam sem
volt, hányadán állok vele. Érzelmileg képtelen voltam elszakadni tőle, miközben
a józan eszem azt mondta, hogy ebből hosszú távon semmi jó nem sülhet ki.
Egyszer majd gyerekeket és családot szerettem volna, és nem egy olyan férfit,
akinek már az is túl sok, ha egy fedél alatt kell élnie velem.
Egyfolytában Markus járt a fejemben, és az, hogyan érhetném el, hogy még
szerelmesebb legyen belém. Rengeteget költöttem ruhákra és kozmetikumokra,
nagyon igyekeztem, hogy csinos legyek, amikor találkozunk. Próbáltam kedves
és megértő lenni, teret adni neki és nem rátelepedni. De valahogy mindig
sikerült annyira megsértenie, hogy önkéntelenül dühbe gurultam. Egyrészt attól,
amiket mondott, másrészt attól, amiket csinált, de egyre nyilvánvalóbbá vált
számomra, mennyire függetlennek érezte magát hozzám képest. Például amikor
én egész nap arra készültem, hogy kettesben töltjük majd az estét, ő nem sokkal
a megbeszélt találkozó előtt felhívott és megkért, hogy menjek el egy kocsmába,
ahol munka után „leragadt” néhány kollégájával. Vagy egy romantikus vacsora
kellős közepén egyszer csak arról kezdett elmélkedni, hogy a jobb munkahelyi
előmenetele reményében nem kellene-e külföldre helyeztetnie magát. Vagy
amikor vasárnap reggel boldogan vártam, hogy együtt töltsem vele az egész
napot, ő meg váratlanul felhívott és közölte, hogy megígérte az egyik barátjának,
hogy segít neki feltelepíteni a számítógépére egy új programot. Számtalan ehhez
hasonló példát tudnék még sorolni. Összességében az egész odáig fajult, hogy
nekem egyfolytában az volt az érzésem, sokkal több időt akarok eltölteni vele és
a közelében, mint fordítva. A szex terén is kialakult közöttünk ugyanez az
egyenlőtlenség. Én újból és újból azon fáradoztam, hogy elcsábítsam. Ő sokkal
ritkábban kezdeményezett. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy kicsúszik a
kezeim közül, és fogalmam sem volt, mit tehetnék ellene.
Bármit csináltam, sehogy sem sikerült elérnem, hogy magától ismét
közeledjen hozzám. Ha ritkábban kerestem és teljesen tudatosan sok önálló
programot szerveztem magamnak, ő akkor sem lett kezdeményezőbb. Ha ezzel
szemben egyszerűen olyan gyakran kerestem, ahogy az az igényeimnek
megfelelt, akkor sem találkoztunk többször. És amikor találkoztunk is, egyre
nehezebb volt megteremteni vele a korábbi, bizalmas közelséget. Valahogy
bezárult előttem, egyre ritkábban tudtam eljutni hozzá. Úgy tűnt, mintha őt
egyre jobban szeretném, magamat pedig egyre kevésbé. Féltékennyé,
bizalmatlanná és hisztissé váltam. Kizökkentem a kerékvágásból. Valami már
egyáltalán nem stimmelt közöttünk, és nem tudtam, mit kellene csinálnom.
A beszélgetéseink körbe-körbe forogtak, sehová sem vezettek. Markus
százféleképpen elmagyarázta, hogy szeret, de szabadságra van szüksége. Azt
viszont nem akarta beismerni, hogy a közelség és a meghittség erőteljesen
megváltozott kettőnk között. Azt mondta, szerinte nagyon rágörcsölök ezekre a
dolgokra.
Aztán egy éjjel felébresztett a mobiltelefonja. Sms-t kapott. Rögtön kipattant a
szemem, a szívem vadul kalapálni kezdett. Markus mélyen aludt. Görcsbe
rándult a gyomrom – ki ír Markusnak sms-t az éjszaka kellős közepén? Képtelen
voltam uralkodni magamon, felkaptam a mobilját és bezárkóztam vele a
fürdőszobába. Elolvastam az sms-t: „Épp most értem vissza a partiról, hiányzol,
Sandra.” A szívverésem is elállt, miközben teljes révületben átkutattam a régebbi
sms-eit, és még az általa küldötteket is elolvastam. Az elmentett sms-ek mintegy
három hétre nyúltak vissza. Ebben a három hétben heves üzenetváltás zajlott
Markus és e között a Sandra között, amiből egyértelműen kiderült, hogy van
közöttük valami. Markus többször is találkozott a nővel, és az időpontokból
vissza tudtam következtetni, mikor milyen hazugsággal állt elő nekem.
Őrületesen fájt a dolog. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy üvöltsek.
Felébresztettem és számonkértem rajta a dolgot, egyáltalán nem érdekelt, hogy
kutakodtam a mobiltelefonjában. Borzalmas veszekedés lett belőle, Markus a
szememre vetette, hogy nem foglalkoztam a figyelmeztető jelzésekkel, amiket
küldött nekem, ráakaszkodtam és parancsolgattam neki. Erre az a legjobb
bizonyíték, hogy még a mobiltelefonját is átkutattam. Rég mesélt volna már
nekem Sandráról, ha nem lennék ennyire depresszív. Nyilvánvalóan úgy érezte,
hogy még neki van igaza!
Egy világ omlott össze bennem, teljesen kétségbeestem. Bőgve rohantam el a
lakásomra. Másnap, egy pénteki nap volt, beteget jelentettem a
munkahelyemen. A hétvégén nagyon rosszul voltam, de azt világosan tudtam,
hogy Markus soha többé nem teszi be a lábát a lakásomba, és hogy köztünk
mindennek vége. Elképzeltem, ahogyan ezt hűvösen és tárgyilagosan közlöm
vele, amikor jelentkezik. De Markus nem jelentkezett. Csakhogy minél hosszabb
ideig nem jelentkezett, annál inkább elbizonytalanodtam. Törtem a fejem, hogy
vajon mi játszódhat le benne, vajon szeret-e még, és hogy mit akar jelenteni ez
az egész azzal a Sandrával. Nem telefonált. Vasárnap este azután már nem
bírtam tovább, és elmentem hozzá. Beszélni akartam vele, meg akartam érteni,
miért tette, amit tett, és hogy mi történt. Markus nem volt otthon,
megpróbáltam mobilon elérni, de a mobilja ki volt kapcsolva. Majd beleőrültem
ebbe a helyzetbe, magam elé képzeltem, ahogy éppen ágyban van azzal a
Sandrával. Az autómban vártam rá a kapuja előtt. Közben többször is próbáltam
elérni a mobilján. Tudtam, hogy hiba így futni utána, de képtelen voltam
másként viselkedni. Tudnom kellett, hogy mi történt! Éjjel egy körül ért haza –
nagyon megkönnyebbültem, hogy egyedül láttam, és hogy nem annál a
Sandránál töltötte az éjszakát. A kapu előtt kaptam el. Markus meglepődött, és
nyilvánvalóan nem nagyon örült a viszontlátásnak. De hajlandó volt beszélni
velem.
A lakásában még szörnyebben éreztem magam. Abban a lakásban, amelynek
néhány hónapja még úgy örültem. Itt kezdődhetett volna el a közös életünk – és
mi lett végül belőle? A dühöm már elpárolgott, most már csak szomorú voltam.
Ahelyett, hogy magyarázatot kértem volna a történtekre, könyörögni kezdtem
neki, hogy ne szakítsunk, és kezdjük elölről az egészet. De Markus hűvösen és
távolságtartóan viselkedett. Kifejtette nekem, hogy távolságra van szüksége,
nem jelenetekre. Egy kapcsolat szép dolog ugyan, fejtegette, de számára
fontosabb dolgok is vannak az életben, és ő most a munkájával és a karrierjével
akar foglalkozni. Már beszélt is a főnökével, és úgy néz ki, folytatta, hogy
körülbelül két hónap múlva hosszabb időre az Egyesült Államokba megy.
Teljesen ledöbbentem. Markus elhajította a szerelmünket, mint valami ócska
cipőt. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit mondott, és megkérdeztem tőle,
hogy akkor most már nem szeret? Erre azt válaszolta, hogy a velem kapcsolatos
érzései megváltoztak, most már nem olyan szenvedélyesek, és képtelen azokhoz
igazítani az életét. Ez a kapcsolat nem ér neki annyit, hogy elviselje az utolsó
néhány hónap stresszét. És mi van azzal a Sandrával?, kérdeztem. Hébe-hóba
találkoznak és „kefélnek egyet”, válaszolta kertelés nélkül. És szerelmes belé?
 A szerelem nagy szó, válaszolta Markus, végül is mi a szerelem? Nagyon kedveli
Sandrát, és Sandra nem szokott hisztizni. De ez egyébként se tartozik rám, ez az
ő magánügye. Egész idő alatt azt gondoltam, hogy ez valami rossz álom. Mi lett
az én szerelmes és gyengéd Markusomból? Pár hónap alatt ilyen szívtelen
szörnyeteggé vált? Csak bőgtem és bőgtem, ő pedig egy ideig egy szót sem szólt.
Majd az órájára nézett és megkért, hogy hagyjam el a lakását, mivel holnap
hosszú nap vár rá. Erre én közöltem vele, hogy ott akarok aludni nála, az
ágyában, a karjában – még mindig nem akartam elhinni, ami történt. Még
mindig nem fogom fel?, kérdezte Markus. Szakítottunk, „ennyi volt, vége!”,
üvöltötte a képembe. Ekkor már tudtam, hogy elvesztem. Összeszedtem
maradék büszkeségemet, és szó nélkül távoztam a lakásából.

Érzelmi kontrollvesztés – „Vess véget ennek!”, mondja a

józan ész. „Maradj!”, mondja a szív

Petra történetéből újra világossá válik, hogy egy ilyen kapcsolat

a partner számára tulajdonképpen mindig egy hosszú,
szenvedésteli út, amely nagyon fájdalmas és keserű csalódást
okozó befejezéssel végződik. Egy kötelékfóbiás kapcsolatban
szinte mindig megtalálható az a három szakasz, amelyet már
könyvem első részében (lásd) bemutattam: a kiegyenlítettség
kezdeti szakasza után a hatalmi viszonyok olyan módon
borulnak fel, hogy a kötelékkerülő egyre függetlenebbé, a
partnere pedig egyre inkább függővé válik. Végül a
kapcsolatfóbiás fél elhagyja a partnerét, akit addigra már
érzelmileg teljesen elbizonytalanított azzal, hogy semmibe
vette, és beleszeretett valaki másba. A felvázolt dinamika
mögött egy egyszerű pszichológiai mechanizmus rejlik: a
partner elveszítette az érzelmi kontrollt – amivel néhány
esetben már a kapcsolat kezdetén sem rendelkezett.
A szerelmesség érzése – ami „vad szívdobogásban” és „hastáji
bizsergésben” jelentkezik – szorosan összekapcsolódik annak a
megélésével, hogy az illető nem, illetőleg alig rendelkezik
kontrollal a történések felett. Amint azt már könyvem elején
leírtam (lásd), a szerelmesség érzése erőteljesen hasonlít a
vizsgadrukkra vagy a körhintázásra. Egy kiegyensúlyozott
kapcsolatban a partnerek idővel megtanulnak bízni
egymásban, így kialakul egyfajta biztonságérzet. Az ember
biztos benne, hogy a másik szereti, és hogy alapvetően
számíthat rá. Ezáltal eltűnnek a szerelmesség tünetei, s
helyükbe a melegség és meghittség nyugodt érzése lép. Mivel a
kötelékfóbiások egyfajta „igen is, meg nem is” üzemmódban
tartják a kapcsolatokat, ezért ez a biztonságérzet a
partnereikben valójában soha nem alakul ki. Miután kezdetben
biztonságban érezték magukat, a kontrollvesztés stádiumába
ragadnak, vagy – amint az Petra esetében is történt – a kontroll
elveszítésébe csúsznak át.
Alapvető egzisztenciális, pszichológiai igény, hogy életünket a
kezünkben tartsuk, és valamelyest biztonságban érezzük
magunkat. Ez az egzisztenciális igény összekapcsolódik a
kötődés iránti igénnyel, amely szintén egzisztenciálisnak
számít. Bárki, aki szerelmi kapcsolatot létesít és ezáltal a
kötődés iránti igényét kívánja kielégíteni, bizonyos mértékű
biztonságot szeretne, és azt az érzést, hogy számíthat a
partnerére. Ha nincs meg ez a biztonság, az roppant félelmetes
érzés. A kontrollvesztés, vagyis a másik elveszítésétől való
félelem azonban végzetes módon roppant erősen felszítja a
szenvedélyt. Ahelyett, hogy az ember elengedné magát és azt
mondaná, „Ha nem, hát nem!”, a bizonytalanság a legtöbb
partnerben épp ezzel ellentétes impulzust vált ki, nevezetesen
azt, hogy most akarja csak igazán meghódítani a másikat. E
mögött az a mélységesen emberi igény rejtőzik, hogy meg
(illetve vissza) akarjuk szerezni a kontrollt. Az, hogy az ember a
másikat tartósan magához akarja kötni, végső soron azt a célt
testesíti meg, hogy mégiscsak helyre szeretné állítani a
kontrollt. A kontrollra való igény azért is olyan különleges
késztetés, mert hatalmas a tét. Ki akar elveszíteni valakit, akit
szeret, és ki akarja, hogy elhagyják? Ezek a gondolatok félelmet
és fájdalmat ébresztenek. A félelem és a fájdalom azonban
olyan érzések, amelyek hihetetlen erősen fűtik a nagy
szenvedélyeket – vágyakozást, akár azt is mondhatnánk,
„szenvedélyes epekedést” váltanak ki az emberből.
A kötelékfóbiások partnerei által elszenvedett kontrollvesztés
tehát gyakran oda vezet, hogy a szerelmesség érzése rendkívüli
mértékben felfokozódik. Ezt az egyszerű, ugyanakkor roppant
nagy hatású mechanizmust a legtöbb ember már többször is
megélte az életében. A lábaink előtt heverő partnereket nem
találjuk különösen izgalmasnak. Az az érzés, hogy a másikat
esetleg elveszíthetjük, hirtelen akár még egy viszonylag
ellaposodott párkapcsolatnak is új lendületet adhat. Nem
minden ok nélkül szokták mondani, hogy egy kis féltékenység
senkinek sem árt. A kontrollvesztés érzése fokozza a
vágyakozást.
A közelség és távolság, függés és függetlenség, biztonság és
kontrollvesztés témái minden párkapcsolatban fontos szerepet
játszanak. Még egy jól működő kapcsolatban is előfordul, hogy
az egyik fél több közelségre vagy távolságra vágyik, mint a
másik, vagy hogy egyikük függetlenebbnek vagy inkább függő
helyzetben lévőnek érzi magát – a mindenkori személyes
adottságok és a konkrét élethelyzet függvényében. A különbség
csupán annyi, hogy az egészséges kapcsolatokban nem olyan
nagy a kilengés, és a szerepek sincsenek olyan durván
egyoldalúan leosztva. (Azoknak, akiket érdekel, hogy miképpen
jelenik meg az érzelmi kontrollvesztés a nem kötődészavaros
kapcsolatokban, Dean C. Delis és Cassandra Phillips Ich lieb’
Dich nicht, wenn Du mich liebst – Nem szeretlek, ha te szeretsz –
című könyvét ajánlom.) A kötődészavaros kapcsolatokban
azonban a szerepek egyértelműen fel vannak osztva: a
kötelékfóbiás kezében van a kontroll és azzal együtt a hatalom
(még ha ezt ő lélekben egészen másként éli is meg), és a partner
kontrollvesztéstől és bénultságtól szenved.

Bárki megőrülhet

Szakmai és laikus körökben ismételten megállapítják, hogy azok

a partnerek, akik egy kötelékfóbiás kapcsolatból csak nehezen
tudnak kiszabadulni, és hagyják, hogy a partnerük hosszú időn
át rosszul bánjon velük és frusztrálja őket, a saját
gyermekkorukból egy olyan mintát hoznak magukkal, amely
különösen megfelel az ilyesfajta kapcsolatoknak.
Párkapcsolatukban bizonyos módon újra meg újra megismétlik
régi gyermekkori tapasztalataikat. Ez a jelenség a
pszichológiában ismétlési kényszer néven ismert, és gyakran
egyedüli magyarázó modellként szolgál a kötelékfóbiások
partnereinek viselkedésére. Így például, mondják, egy olyan nő,
aki sohasem érezte úgy, hogy az apja elfogadja és megerősíti,
később is mindig olyan férfiakat választ majd, akik az apjához
hasonlóan bánnak vele. Az ilyen viselkedés mögött
pszichológiai nézőpontból számos szakember szerint a nő azon
tudat alatti vágya rejlik, hogy megismételje az apjával
kialakított boldogtalan kapcsolatát, ezúttal azonban kontrollt is
szerezzen az „apja” (vagyis a partnere) fölött, és a történet
happy enddel végződjön. A happy end az lenne, ha az „apa” a
partner alakjában végül mégiscsak odafordulna a kislányhoz,
akit a nő belső gyermekként magában hord, és megadná neki
mindazt a szeretetet és elismerést, amelyet régen nélkülöznie
kellett. Ugyanez érvényes természetesen a zavart
anyakapcsolatban felnőtt férfiakra is.
A gyermekkori tapasztalatok átvitele a felnőttkori szerelmi
kapcsolatokra kétségkívül gyakran megfigyelhető pszichológiai
mechanizmus, amelyet a későbbiekben mélyebben tárgyalok.
De ennek nem kell szükségszerűen így történnie. Elég sok olyan
férfit és nőt ismertem, akik hiába kutakodtak a múltjukban,
hogy magyarázatot találjanak a viselkedésükre. Azok, akik nem
képesek elszakadni egy kötődni nem tudó embertől, gyakran
problémásnak találják a saját viselkedésüket. Önmaguk
legszigorúbb kritikusai. A józan eszük többnyire világosan
megmondja nekik, hogy a kapcsolat nagyon egészségtelen és
káros a számukra, és ami még ennél is rosszabb, teljesen
„hülyét csinálnak magukból”, miközben a manővereik,
amelyekkel be akarják cserkészni a másikat, többnyire
kontraproduktívak. Ahogy Petra, a szoftverfejlesztő sem
gondolta volna soha, hogy egy olyan férfinak, mint Markus, aki
alig néhány nappal az összeköltözésük előtt faképnél hagyja,
nem vágja oda, hogy „Tehetsz nekem egy szívességet!”.
Világosan látta, hogy nem okos dolog futni Markus után.
A kötelékfóbiás párkapcsolatba bonyolódott emberek általában
túl sok időt töltenek azzal, hogy patologizálják a saját
viselkedésüket, és pörölnek magukkal, amiért olyan „gyengék”.
Gyakran elhangzanak a szájukból olyan kijelentések, mint hogy
„Nem ismerek magamra!”, vagy „Ezt nem gondoltam volna
magamról!”. A kötelékfóbiás ambivalens viselkedése miatt
bennük is erős ambivalencia alakul ki: a józan eszük azt
mondja, „Vess véget az egésznek!”, míg a szívük azt, hogy
„Maradj!”. A józan eszük arra ösztökéli őket, hogy többet
foglalkozzanak saját „beteges” részükkel, ami miatt annyira
ragaszkodnak az adott kapcsolathoz. Azt remélik, hogy
önismerettel majd képesek lesznek „meggyógyítani”
önmagukat, hogy végre kiutat találjanak a kapcsolatból.
Pszichológiai magyarázatokat keresnek a függésükre.
Lázasan átvilágítják a szüleikhez fűződő viszonyukat, abban
a reményben, hogy képesek lesznek megszabadulni kényszeres
viselkedésüktől, ha megtalálják és megértik a sötét pontot az
életükben. Néhány esetben a gyermekkorba tett utazás
egyáltalán nem vezet eredményre. Az apa és az anya
gondoskodó, odafigyelő és szerető szülők voltak. Az érintettek
nem képesek egyetlen igazán rossz gyermekkori emléket sem
előbányászni – azon kívül, hogy amikor 18 évesek voltak, kimúlt
az aranyhörcsögük. De valaminek csak félre kellett csúsznia,
különben most nem viselkednének így. Sokan mégse találnak
semmiféle magyarázatot. Végül is nincs tökéletes gyermekkor,
és minden szülőnek vannak bizonyos gyengeségei. Ezek az
emberek mégis hiába dolgoznak újonnan nyert ismereteikkel a
gyermekkori tapasztalataikon, valahogy mégsem tudnak
megszabadulni kínzó kapcsolatuktól, és egyre rosszabbul, egyre
betegebbnek érzik magukat. Ezért érzem nagyon fontosnak
hangsúlyozni, hogy a szülőkhöz fűződő viszony ugyan
hozzájárulhat egy kötelékfóbiással kiépített bonyolult
kapcsolathoz, de nem feltétlenül. Egy egészséges öntudattal
rendelkező, boldog gyermekkort magáénak tudó ember
ugyanúgy beleeshet egy ilyen kapcsolati csapdába, mint az,
akinek traumatikus gyermekkori tapasztalatai voltak.
A kontrollvesztés előzőekben leírt mechanizmusa bőven
elegendő lehet ahhoz, hogy egy teljesen értelmes embert szinte
az „őrületbe” hajszoljon. Ezzel a megállapítással persze nem
kívánom kisebbíteni a tényt, hogy a kötelékfóbiások
partnereinél viselkedésük okaiként néhány esetben ténylegesen
életrajzi tények rejlenek a háttérben. Ismétlem: mindkét eset
lehetséges. A kontrollvesztés azonban mindkét esetben jelentős
szerepet játszik, függetlenül attól, hogy az érintett ráadásul még
valami kedvezőtlen gyermekkori mintát is magával hoz-e, vagy
sem. Ezért a következő oldalakon az érzelmi kontrollvesztés
mechanizmusairól lesz szó – és a jellegzetes
következményekről, amelyekkel ez a kontrollvesztés az érintett
partner számára jár.

Az érzelmi kontrollvesztés és következményei

a partner számára

Kijelenthetjük, hogy az érzelmi kontrollvesztés a kötelékfóbiás

kapcsolatok egyik vezérmotívuma. Ez a kontrollvesztés mindig
együtt jár a hatalom és a bénultság aránytalan eloszlásával.
A kötelékfóbiától mentes partner általában lényegesen nagyobb
mértékben függ a kötelékfóbiás féltől, mint az tőle. Az
egyenlőtlen erőviszonyok kisebb mértékben a nem
kötelékfóbiás kapcsolatokban is előfordulnak. Különösen
azokban, ahol az egyik partner kevésbé szereti a másikat.
Ennyiben a következő eszmefuttatások végső soron bizonyos
mértékig minden olyan kapcsolatra érvényesek, amelyek
kibillentek egyensúlyi helyzetükből.
A kötődészavaros kapcsolatokban azonban a hatalom és a
kontroll egyenlőtlen eloszlása különösen durva és jellegzetes.
Még ha mindkét partner kötelékfóbiás is, az egyikük valamivel
akkor is nagyobb mértékben az, így ő lesz majd a függetlenebb,
míg az inkább függő, bénult személy szerepe a másik félnek jut,
miközben a kapcsolatot a súlyosabban kötelékfóbiás
kontrollálja. Bizonyára olyan eset is elképzelhető, hogy a két
kötelékfóbiás ember úgymond egy szinten van, mindketten
ugyanolyan mértékben vágynak közelségre és távolságra, de én
a praxisomban ilyennel még nem találkoztam. Ami azzal is
összefügghet, hogy sok kötelékfóbiás nem igazán vonzódik
hasonló problémákkal küzdő partnerekhez.

Így ismerd fel az érzelmi kontrollvesztést

Azok a partnerek, akik nem rendelkeznek érzelmi kontrollal és

ily módon alárendelt helyzetben vannak, szinte automatikusan
elkezdenek egyre erősebben harcolni a kapcsolatért, mint azt az
előző oldalakon már elmagyaráztam. Ez a mechanizmus
jellegzetes „tünetekhez” vezet; mindenki jól ismeri ezeket,
akinek már volt viszonya kötelékfóbiás emberrel, vagy
beleszeretett egy ilyenbe:

● kényszeres foglalkozás a kapcsolattal és a partnerrel –

„Csak rád gondolok.”
● érzelmi instabilitás – „A kapcsolatunk egy hullámvasút!”
● nagy szerelem és óriási szenvedély érzése – „Még sohasem
voltam ennyire szerelmes!”
● határozott törekvés a saját vonzerő fokozására – „Mindent
meg akarok tenni érted.”
● féltékenység – „Hűséges vagy hozzám?”
● kérdezés, panaszkodás, siránkozás – „Beszélj már velem, a
francba is, és döntsd el végre, hogy mit akarsz!”
● önleértékelés – „De mit csinálok rosszul?”
● saját érdeklődési területek elhanyagolása és önkárosító
viselkedés – „Ez engem teljesen kicsinál.”

A kötelékfóbiások partnereinek 8 tünete

és hatásmechanizmusuk

A következőkben szeretném részletesen bemutatni a partnerek

tüneteit és a mögöttük meghúzódó hatásmechanizmusokat.

1. „Csak rád gondolok.” – Kényszeres foglalkozás

a kapcsolattal és a partnerrel

A kötelékfóbiás partnerei nem éreznek biztos talajt a lábuk

alatt. Érzelmileg a levegőben lógnak. A kötelékfóbiás
viselkedése kiszámíthatatlan és rendkívül ellentmondásos.
A partnert szüntelenül egymást kizáró üzenetek bombázzák:
„Gyere közelebb hozzám!”, „Maradj távol tőlem!”. Így sohasem
képesek nyugodtan hátradőlni. Állandóan rettegnek, hogy
elhagyják vagy becsapják őket, vagy egy olyan párkapcsolatban
élnek, amely ugyan kívülről nézve roppant biztonságot nyújt
nekik, ők lelkileg mégis magányosnak érzik magukat. Nem
igazán találnak magyarázatot partnerük viselkedésére. Ez a
bizonytalanság és zavarosság oda vezet, hogy túl sokat
töprengenek a partnerük viselkedésén. Igyekeznek
valamiképpen tisztán látni, ebben a partnerük ugyanis nem
segít nekik. Megpróbálnak valamiféle rendszert, rendet,
egyértelműséget találni az ellentmondások zűrzavarában.
Gondolataik mindig ugyanazon kérdés körül forognak: „Hogyan
viszonyul a partnerem hozzám?”, „Szeret, vagy nem szeret?”,
„Mennyire szeret?”, „Miért viselkedik mindig így?”, „Mennyiben
vagyok ennek én az oka?”, „Vajon másvalakivel is ugyanígy
viselkedne?”, „Hogy gondolta ezt, hogy gondolta azt?”,
„Megbízhatok benne?”. Ezeknek a kérdéseknek a
megválaszolásához lassított felvételként gondolatban újra meg
újra lejátszanak bizonyos élményeket, és részletesen elemzik
őket. Főként nők beszélgetnek órákon át ilyesmiről a
barátnőikkel. A kötelékfóbiás kapcsolatoknak ezért gyakori
velejárója, hogy a partnernek már alig akad más témája, és egy
idő után a baráti körét is idegesíteni kezdi.
Ez az egész tépelődés azt célozza, hogy az ember biztonságot
és kiszámíthatóságot vigyen az életébe. Hogy ezt elérje, meg kell
értenie kötődéskerülő partnerét. Elkeseredetten töri a fejét
azon, miképpen értelmezze a kötelékfóbiás viselkedési mintáját,
a titkos kódját. Ez egy már-már lehetetlen vállalás, mivel a
kötelékfóbiás végletesen ellentmondásos viselkedését és a
kijelentéseit egyszerűen nem lehet közös nevezőre hozni.
A kapcsolattal való kényszeres foglalkozást ráadásul olyan
erős érzelmek hajtják, amelyeket a kötelékfóbiások váltanak ki
a partnereikben. Mivel a partnerek mindig csak egy kevés
szeretetet kapnak, de azzal soha nem tudnak betelni,
tulajdonképpen folyamatosan egyfajta állandó
vonzaloméhségben élnek. Vágyakozásukat soha nem csillapítják
teljesen, viszont alkalmankénti juttatásokkal (a kulcsszó: „a
közelség szigetei”) folyamatosan életben tartják.
„A meghaláshoz sok, az élethez kevés”, így jellemezte az egyik
érintett a kapcsolatát. Az érzelmi kontrollvesztés a szerelem
tartós érzését eredményezi – és tartós fájdalmat. Így hát
fölöttébb erős a belső késztetés, hogy az érintett egyfolytában a
kötődéstől tartó partnerére gondoljon. Az érintettek idegileg
többnyire teljesen kimerülnek, mivel képtelenek kikapcsolni.
Úgy érzik, „beleőrültek” a kapcsolatba, és azt kívánják, bárcsak
lenne rajtuk egy kikapcsológomb, hogy le tudják állítani a
gondolataikat.
A szerelem tárgyára vonatkozó tépelődés tévútja mellett van
egy másik gondolati út is, amelyen a kötelékfóbiások partnerei
közül ugyancsak sokan botladoznak. A kötelékfóbiás emberek
viselkedése erősen piszkálja a partnereik öntudatát, és
megmagyarázhatatlan a számukra. A legtöbben ilyenkor
felteszik maguknak a kérdést: „Mit csinálok rosszul?”
Önmagukat okolják, és erőteljesen keresik magukban a hibákat
– s persze találnak is néhányat –, és ettől még rosszabbul érzik
magukat. A bizonytalanság és az óriási feszültség egyfajta
ördögi köre részükről idővel heves érzelemkitörésekben
nyilvánul meg, ami a párkapcsolatnak sem igazán tesz jót.
A kötelékfóbiások hezitálása egyfajta tápsóként hat a partner
gyengeségeire. Ha az illető már eleve hajlamos volt a
féltékenységre, akkor egy kötelékfóbiás kapcsolatban
végletesen gyanakvóvá válik. Ha egyébként is robbanékony,
akkor most egyfolytában „eldurran az agya”. Ha hajlik a
melankóliára, akkor depresszívvé válik és így tovább. Azoknál,
akik már eleve csekély önbizalommal rendelkezve vágnak bele
egy kötelékfóbiással létesítendő kapcsolatba, különösen nagy a
veszélye annak, hogy kételkedni kezdenek magukban, és az
önhibáztatás csapdájába esnek.

2. „A kapcsolatunk egy hullámvasút!” –

Érzelmi instabilitás

A partnerek ájult másodpilótaként a kötelékfóbiás fél közelségi

és távolsági manővereitől függenek. Nem képesek megragadni a
kormányt. Az érzelmek hullámvasútján élik az életüket. Amikor
a kötelékfóbiás éppen közeledik hozzájuk, akkor boldogok,
amikor ismét elvitorlázik tőlük, akkor szomorúak.
A közelségigényüket ért gyakori frusztráció dühössé teszi őket.
Boldog szerelem érzése váltakozik bennük a kétségbeesés és a
düh állapotával. Tehetetlenségük kibillenti őket az
egyensúlyukból. Szörnyen elbizonytalanodnak. A szeretett
személlyel szemben érzett emésztő kétkedés bizalmatlanná,
féltékennyé, indulatossá és depresszívvé teszi őket. Valahogy
már nem önmaguk. Ily módon azonban csak tovább erősítik az
ördögi kört, s ezzel a legtöbben tisztában is vannak. Egy 37 éves
ügyvéd, Frank, így jellemezte a helyzetét: „Valahányszor
találkoztam Janával, előre elhatároztam, hogy nagyon lezser és
magabiztos leszek. Tudtam, hogy csak így »kaphatom meg«.
Mindenképpen a saját fegyverével akartam legyőzni, azt
akartam, hogy ezúttal ő jöjjön oda hozzám. De egy óránál
tovább nemigen bírtam ki vele, annyira bántott már a
közömbös viselkedése, hogy dühbe jöttem. Ilyenkor már nem az
a Frank voltam, akibe annak idején Jana beleszeretett, csakhogy
egyszerűen képtelen voltam kezelni a távolságtartását.”
Brigitte, a 42 éves irodai alkalmazott pedig a
következőképpen írta le a kapcsolatát: „Korábban még sohasem
éltem át olyan érzelmi pokoljárást, mint amilyenben Martin
mellett van részem. Amikor két napig nem jelentkezik, teljesen
kétségbeesek és depresszívvé válok. Semmi másra nem tudok
gondolni, semmilyen tevékenység nem tud lekötni. Amikor
aztán végre felhív, egy pillanat alatt a hetedik mennyországban
érzem magam. A hangulatom teljesen Martin viselkedésétől
függ. Én nem ilyennek ismerem magam – ki akarok szabadulni
ebből a helyzetből.”

3. „Még sohasem voltam ennyire szerelmes!” – Nagy

szerelem és óriási szenvedély érzése

Az érzelmi kontrollvesztés olyan, mint a szerelmi bájital: a

kötelékfóbiásokban van valami, ami ellenállhatatlanná teszi
őket. Akár a szamár, amelynek folyamatosan ott lóg az orra
előtt egy répa, a partner is mindig a következő „jutalomfalat”
után lohol. A másik elveszítése miatti félelemtől a szerelmes
érzések óriási erővel törnek fel benne. Gyakran a hatalmasnak
érzett szerelmek a legboldogtalanabbak. „Azt szeretem, akit
nem kaphatok meg”, panaszolja Don José a Carmen című
operában. A képzőművészetben és az irodalomban számtalan
mintát találunk erre a drámai konstellációra. A kötelékfóbiások
partnerei is egy szerelemről, fájdalomról és szenvedélyről szóló
dráma szereplőjének érzik magukat. Miközben magas
adrenalinszintjük téves biokémiai következtetésekhez vezet.
Egyszerűen arról van szó, hogy összekeverik a biztonság és a
kiszámíthatóság hiányát, vagyis a puszta félelmet a „nagy
szerelem” érzésével. Ezáltal rendkívüli módon túlértékelik a
partner és vele együtt a kapcsolat jelentőségét. Mivel a
szerelmesség érzése a magas adrenalinszint miatt hosszú időre
konzerválódik, az érintett partnerek tévesen azt feltételezik,
hogy a kapcsolatuknak valami egészen különleges, egyszeri, sőt
egyenesen irodalmian tragikus és hatalmas szerelemnek kell
lennie. Ez a téves értékelés szorosan összekapcsolódik azzal a
szinte már megingathatatlan reményükkel, hogy végül mégis
minden jóra fordul majd. A nagy szerelem illúziója a
gyomnövényként burjánzó reménykedéssel együtt nem engedi,
hogy a partner feladja a harcot. Ezáltal egy újabb ördögi kör
alakul ki, akárcsak egy gyenge részvény esetében, amelytől a
megfelelő pillanatban nem szabadultak meg, és csak tovább
invesztálnak bele, ahelyett hogy veszteséggel kiszállnának
belőle. Minél hosszabb ideig invesztál az ember egy boldogtalan
szerelembe, annál nehezebb lesz belátnia, hogy tévedett. Ez
dráma a drámában. Mert az idő drága, az emberéleté
különösen. És sokkal jobban fáj, ha tíz év után vagyunk
kénytelenek bevallani, hogy teljesen hiábavaló volt minden
szenvedés, mint ha a veszteséget már egy év után felismertük
volna.
A kötelékfóbiások partnerei éppen ezt a szerelmet érzékelik
gyakran úgy, mintha valami egyszeri és különleges lenne. Olyan
drámai, gondolják magukban, olyan bonyolult, olyan
romantikus – össze sem hasonlítható azokkal az érdektelen,
kissé unalmas kapcsolatokkal, amelyek egyszerűen csak úgy
működnek a hétköznapi életben. A mámoros szenvedélyt és a
kétségbeesett kudarcokat pedig sok partner egyenesen a
„szerelmük misztériumává” magasztosítja. Ezt az idealizálást
tovább erősíti a rossz memória – a kötelékfóbiások
partnereinek rendszerint rossz az emlékezetük. A szenvedés
időszakai, a rengeteg frusztráció, társuk minden tiszteletet
nélkülöző viselkedése jóval kevesebb emléknyomot hagy maga
után, mint a szenvedély viszonylag kisszámú csúcspontjai.

4. „Mindent meg akarok tenni érted!” –

Határozott törekvés a saját vonzerő fokozására

Ha egy partnernek olyan érzése van, hogy a másik fél egyre

jobban vagy újból és újból eltávolodik tőle, akkor erre a
leggyakoribb reakció az udvarlás rituáléjának felerősítése.
A kapcsolat feletti érzelmi kontroll visszaszerzése érdekében a
saját vonzerején dolgozik. Mind külsőleg, mind lelkileg a
legjobb oldalát akarja mutatni, és megpróbálja a partnerét ezen
az úton még szorosabban és biztosabban magához kötni.
Tükröm, tükröm…: A kötelékfóbiás kapcsolatokban a nők és a
férfiak esetében egyaránt gyakorinak számít, hogy rengeteget
foglalkoznak a külső megjelenésükkel. Az egyik női kliensem
mesélte nekem: „Azt hiszem, nem sokszor néztem ki olyan jól
életemben, mint abban az időben, amikor Julianért harcoltam,
miközben nagyon boldogtalan voltam. Habár mindig is hiú
voltam, a hiúságom ekkor a végletekig fokozódott. Kétnaponta
jártam fitneszterembe, csak csipegettem, mint egy veréb,
nehogy egyetlen gramm háj is legyen rajtam, mivel tudtam,
hogy Juliannak a hipervékony nők az esetei. Ezenkívül
felfogadtam egy stílustanácsadót, aki eljött velem ruhákat
vásárolni. Tökéletesre csinált haj, manikűr, pedikűr – szóval
minden, amit csak lehet. Amikor találkoztunk Juliannal, mindig
kifogástalanul néztem ki – legalábbis kihoztam magamból a
maximumot. Az utcán rengetegen megfordultak utánam,
férfiak és nők vegyesen. Én pedig azt gondoltam, hogy
egyszerűen még vonzóbbnak, még mutatósabbnak kell lennem
– a legszebbnek az összes nő közül, és akkor végre majd Julian
is örökre belém esik.”

Megértelek: A másik fél szorosabb magunkhoz kötésének

további eszköze, ha nagy megértéssel viszonyulunk hozzá.
A partnerek gyakran végtelen türelemmel osztoznak a
kötelékfóbiások problémáiban. Amikor az beszélni kezd a
munkahelyén, a családjában vagy a barátaival kapcsolatban
felmerült nehézségeiről, a partnere órákon át hallgatja, és
megpróbál segíteni neki. A megértés összeköt, a partner pedig
meg akarja mutatni, mennyire fontos neki a kötelékfóbiás –
meg ő is a kötelékfóbiás számára. Élvezi az ilyen társalgásokat,
mivel a gondokról beszélgetve közelebb kerül a partneréhez.
 A kötelékfóbiások partnerei megértik és újra meg újra meg is
bocsátják, ha a kötelékfóbiás elkésik, nem jelentkezik, nem
kedves hozzájuk, vagy megcsalja őket. Mivel a köztük lévő
kapcsolati kötelék annyira törékeny, sokan nem is mernek úgy
istenigazából az asztalra csapni. Vagy ha meg is teszik, végül
mégis megbocsátanak – újból és újból.
A kötelékfóbiások nemritkán arról is beszélnek, milyen
problémáik vannak az aktuális kapcsolatukkal vagy a
kapcsolatokkal úgy általában. Szóba hozzák a
szabadságvágyukat, az ambivalenciájukat, a romboló
hajlamaikat és így tovább. A partnerek igyekeznek megérteni
őket, segíteni nekik kezelni a problémáikat. Néhányan közülük
egyenesen szakértőivé válnak a kötelékfóbiások problémáinak.
Ez különösen akkor van így, ha a tulajdonképpeni problémát,
vagyis a kötelékfóbiát a partner vagy a kötelékfóbiás maga
felismeri. Gyakran a partner az, aki olvasni kezdi a megfelelő
tanácsadó szakirodalmat, és internetes kutatásokba kezd.
Lelkesen megosztja kötelékfóbiás párjával a felismeréseit, azt
akarja, hogy ő is részesüljön a tudásából, és elolvassa ezt vagy
azt a könyvet. A partner ezt abban a reményben teszi, hogy a
kötelékfóbiás dolgozni kezd a problémáján, és utána minden
jóra fordul. A legtöbb kötelékfóbiás azonban csökönyösnek
bizonyul. Nem akarnak „páciensek” lenni a kapcsolatban.
Ezenfelül a szabadságigényüket jogosnak, a kapcsolatokra
vonatkozó nézeteiket pedig igaznak érzik. Ehhez jön még, hogy
a kígyó itt gyakran a saját farkába harap: a partnernek az a
kívánsága, hogy a kötelékfóbiásnak dolgoznia kellene önmagán,
hogy így végső soron szorosabban tudjon majd kötődni, csak
tovább erősíti az érintett fóbiáját. A kötődésfóbiás ugyanis
éppen az ellenkezőjére törekszik: több szabadságot akar, nem
pedig több kötődést. A partner vágyát nem segítségnyújtásként
érzékeli, hanem épp ellenkezőleg, követelésként, a neki szánt
láncok odacipeléseként.

Osztozni az érdeklődésben: a kötelékfóbiások partnerei közül

sokan új hobbikat és érdeklődési területeket fedeznek fel
maguknak. Egyszeriben lázas érdeklődést tanúsítanak olyan
dolgok iránt, amelyekre korábban egy fáradt ásítás kíséretében
csak legyintettek. A 32 éves pincérnő, Sybille egy kávézóban
volt felszolgáló, ahol gyakran megfordult Manfred, a 48 éves
irodalomkritikus. Sybille elvarázsolta a férfit a vonzerejével és
a szépségével, miközben nagyon hízelgett neki, hogy a művelt
és vonzó külsejű Manfred érdeklődést mutat iránta. Bár
Manfrednak kezdetben voltak bizonyos fenntartásai azzal
kapcsolatban, hogy a köztük lévő műveltségbeli különbség nem
fog-e hosszú távon gondokat okozni, nem tudott ellenállni
Sybille bájainak, és viszonyt kezdett vele, amely később tartós
kapcsolattá fejlődött. A romantikus szerelmesség viharos
szakaszát követően azonban ismét felerősödtek benne azok a
kétségek, amelyek már a kapcsolatuk kezdetén is marcangolták.
Egyre inkább untatták a beszélgetések Sybillével, aki nem
ismerte ki magát „az ő világában”. Sybille érezte, hogy Manfred
fokozatosan eltávolodik tőle. Erre igyekezni kezdett, hogy még
csábítóbban hasson a férfira: egy vagyont költött
fehérneműkre, és minden szabadidejét az interneten töltötte,
hogy továbbképezze magát. Mivel nem sok esélyt látott rá, hogy
ilyen rövid idő alatt tényleg mindent elolvasson a világirodalom
remekei közül, amit eddig elmulasztott, ezért az olyan
könyvkritikákra korlátozta az érdeklődését, amelyek az adott
könyv tartalmát is tömören összefoglalták. A Manfreddal
folytatott beszélgetésekbe aztán szépen beleszőtte újonnan
megszerzett ismereteit. Manfred ugyan meghatónak találta a
dolgot, ez ugyanakkor azt is elárulta neki, mennyire függ tőle
Sybille, ezért az iránta mutatott érdeklődése lassan lankadni
kezdett. A kapcsolat nagy kínlódva tovább folytatódott.
Sybillének szerelmi bánata volt és az érzelmi kontrollvesztés
tüneteit mutatta, míg Manfrednek bűntudata támadt, mivel
tisztában volt vele, hogy csak áltatta a nőt, miközben nem akart
hosszú távú perspektívát nyújtani neki.
Mivel a kötelékfóbiások többnyire nagyon önző módon
követik a saját érdeklődésüket, ezért a partnereik közül sokan
ugyanazon dolgok iránt kezdenek el érdeklődni, mint a párjuk,
hogy a sarkában maradjanak a közelség elől menekülőnek.
A „közös” hobbi közelebb hozza az embereket egymáshoz.
Különösen a nők hajlamosak arra, hogy saját érdeklődésüket
alárendeljék partnerük hobbijainak. Egy focimeccs vagy
autóverseny hihetetlenül vonzóvá tud válni, amíg a pálya
szélén kéz a kézben lehet sétálgatni. Baráti körüket lecserélik a
partner baráti társaságára – a lényeg, hogy együtt lehessenek.
Ennek a külső szemlélő számára már-már abszurdnak tűnő
viselkedésnek a hajtóereje az érzelmi kontrollvesztés, mely az
érintettekből az erőfeszítésre való elképesztő hajlandóságot vált
ki. Hogy a kötődéstől félő partnert elbűvöljék, megpróbálják a
legjobbat kihozni magukból. Szorgalmasan csiszolgatják az
önmegjelenítésüket. A legcsinosabb ruhát veszik fel, a
legdrágább ételsort készítik el, már előre törik a fejüket, milyen
humoros és szellemes megjegyzéseket tudnának elsütni.
Találkozásaikhoz valóságos forgatókönyveket állítanak össze.
Önfeladás: Attól félve, hogy elveszítik a másikat, a partnerek
közül puszta félelemből sokan egyre inkább feladják magukat.
Megtagadják saját vágyaikat, igényeiket, gondolataikat és
érdeklődési körüket, és túlzottan is alkalmazkodnak a
partnerükhöz. Rettentően igyekeznek mindent a kötelékfóbiás
partner elvárásai szerint csinálni, csak hogy megőrizzék a
törékeny harmóniát. Hadd emlékeztessek itt arra, hogy a
kötelékfóbiások általában kevéssé hajlanak a
kompromisszumra, és elenyésző energiát fektetnek abba, hogy
megértsék a partnerüket. Hajthatatlanságuk néhány partnert
arra csábít, hogy ők maguk túl sok mindenben engedjenek, s így
valamiképpen mégiscsak működőképes maradjon a
kapcsolatuk. Nem kockáztatnak meg egy veszekedést, inkább
lenyelik a bosszúságukat. Félnek, hogy még jobban elriasztják a
kötelékfóbiást, ha hangosan és egyértelműen képviselik jogos
igényeiket. Nagyon alárendeltnek és sebezhetőnek érzik
magukat, és csupán egyetlen óhajuk van: biztosítani maguknak
a partnerük szerelmét. Az elfojtott düh azonban felgyülemlik az
alárendelt félben, és tekervényes kerülőutakon, de mégiscsak
kiszabadul. Mivel a düh és az agresszió tiszta formájukban
fenyegetőnek tűnnek, és megterhelhetik a törékeny kapcsolati
köteléket, ezért a partnerek elnyomják őket; ezek az érzelmek
tudat alatt változáson mennek át. Az elfojtott dühből gyakran
szomorúság, depresszió és siránkozás válik. A partnerek nem
veszekednek, csak siratják nyomorúságos sorsukat. Az
alávetettek siránkozása a kötelékfóbiásban pontosan a
„megfelelő gombot” nyomja meg, hiszen ő mégiscsak viszolyog
attól, hogy felelősnek érezze magát partnere boldogságáért. Az
ugyanis korlátozza őt, ezért annál erősebb visszavonulásra
készteti. Így aztán megtörténhet, hogy a kétségbeesett
alárendelt személy belecsimpaszkodik a partnerébe. Szinte
mindent kész önmagából feláldozni azért, hogy megtartsa
kötődésfóbiás partnerét. Félelme, hogy elhagyják, akár pánikká
is fokozódhat, ami tovább erősíti alkalmazkodási kényszerét.
Egy 42 éves banki alkalmazott, Angela nagyon szemléletesen
ábrázolta ezt az állapotot: „Már három éve együtt járok
Sebastiannal. Bármilyen hülyén is hangzik, de három éve
rettegésben élek. Sebastiannak egyszerűen nincs rám szüksége.
Őt csak a munkája teszi boldoggá. Amikor találkozunk,
megpróbálok tökéletes lenni, hogy jobban szeressen. Olyan
könnyen fel lehet idegesíteni. Ha panaszkodni kezdek, hogy
kevés ideje van számomra, akkor ingerültté válik, és bezárul
előttem. Ezt a témát már fel sem hozom neki. Amikor váratlanul
ismét lemond egy randevút a munkája miatt, én inkább
leharapom a nyelvemet, de nem kezdek panaszkodni neki.
Sebastian gyűlöli, ha korlátozzák, ezért aztán én megadom neki
azt a szabadságot, amire szüksége van. Tulajdonképpen
megteszem, amit kér tőlem, hogy boldog és elégedett legyen
velem. Annyira alkalmazkodtam hozzá, hogy közben
valahogyan elveszítettem önmagamat.” A kérdésemre, hogy
miért teszi ezt, Angela a következőket válaszolta: „A puszta
gondolatra, hogy elveszítem Sebastiant, lelkileg lángra
lobbanok – akkora fájdalmat okoz. Úgy érzem, nélküle képtelen
lennék tovább élni. És azt sem tudom elképzelni, hogy valaha is
érdekelnének majd más férfiak. Ha belegondolok, hogy elhagy,
az olyan, mintha meghalnék.”
5. „Hűséges vagy hozzám?” – Féltékenység

Az érzelmi kontrollvesztés, amelyet a kötelékfóbiások partnerei

a kapcsolat során éreznek, sokakban a szerelem egyik
különösen gyötrelmes velejáróját, a féltékenységet váltja ki.
Kivételt képeznek azoknak a kötelékfóbiásoknak a partnerei,
akik ugyan kevés érzelmet invesztálnak a kapcsolatba, de
akiket más férfiak és nők sem tudnak előcsalogatni a
fedezékükből. Az ő érzelmi hőmérsékletük tartósan alacsony
marad, ami nyugtatóan hat a partnereikre. Ilyenkor a partner
csak magányos, de nem féltékeny. Ehhez jön még, hogy nem
minden kötelékfóbiás szokott félrelépni. Mindenképpen vannak
köztük szép számmal olyanok, akik komolyan veszik, hogy
hűségesek maradnak, és akikben a partnereik megbízhatnak.
Ezektől az esetektől eltekintve azonban egy kötelékfóbiás
partner a legjobb eszköz arra, hogy az ember felfedezze a saját
féltékenységi potenciálját. Azon az ingoványos talajon, amelyre
a kötelékfóbiás kapcsolat épült, mindenféle színben és alakban
burjánzik a féltékenység. Katrin ezt öniróniával így írta le:
„Amikor még együtt jártam Fabiannal, hobbikémmé váltam.
A Moszad (az izraeli titkosszolgálat) fedőnevet adtam
magamnak, és ezen a néven hajtottam végre az akcióimat,
melyek közé a következők tartoztak: táskák átkutatása,
mobiltelefonos kémkedés, autók és telefonok ellenőrzése.
Amikor egy nap azon kaptam magam, hogy még az alsóneműjét
is szemrevételezem, belém hasított, hogy lassan megértem a
diliházra, de furcsa módon nem éreztem úgy, hogy
igazságtalanságot követnék el. A tetteimet Fabian teljesen
kiismerhetetlen viselkedésével és a furcsa megérzésemmel
igazoltam.”
 Per pedig ezt mesélte: „Valahogy egyfolytában ideges vagyok.
Amelie olyan csinos, és nagyon szívesen flörtöl másokkal.
Amikor elmegyünk egy buliba, én egyáltalán nem szórakozok,
hanem azzal vagyok elfoglalva, hogy lehetőleg feltűnés nélkül
regisztráljam, kivel beszél és hogyan viselkedik. Egyfolytában
olyan jeleket keresek, amelyekből kiderül, hogy érdeklődik
valaki más iránt. Amikor megcsörren a telefonja, rögtön fülelni
kezdek, hogy kivel beszél. Ha átmegy egy másik helyiségbe
telefonálni, utánalopakodom és megpróbálom kihallgatni a
beszélgetést. Valahányszor nélkülem megy el valahova, rettegve
elképzelem, hogy megismerkedik valakivel. Egyfolytában az az
érzésem, hogy Amelie éppen elhagyni készül, és hogy bármelyik
pillanatban elveszíthetem.”
A féltékenység teljesen nyilvánvaló jelenség a kötődésfóbiás
kapcsolatokban, hiszen a kötelékfóbiás mindig nyitva hagy egy
hátsó kijáratot, és sohasem köteleződik el teljesen a partnere
mellett. Így aztán mindig marad tere a betolakodóknak. Ezt
a legtöbb partner fájdalmasan meg is érzi. A kötelékfóbiások
pedig tényleg hajlamosak félrelépni és szeretőket tartani, amint
azt A menekülés mint védekezési stratégia (lásd) című részben
már bemutattam. A partner féltékenysége tehát sok esetben
nem üres rögeszme, hanem nagyon is jogos érzés.
Olyan partnerek is akadnak, akik kiadós elfojtással oldják
meg a problémát. Gyakran találkoztam nőkkel és férfiakkal,
akiknél már a verebek is azt csiripelték, hogy a partnerük
egyfolytában csalja őket, ők azonban az elfojtás valóságbiztos
fátylába burkolództak, és a szó legszorosabb értelmében vakon
megbíztak a párjukban. Aminek nem szabad megtörténnie, az
nincs is. Annál nagyobb robajjal omlik össze azután a világ,
amikor az egész szélhámosságra fény derül.

6. „Beszélj már velem, a francba is,

és döntsd el végre, hogy mit akarsz!” –
Kérdezés, panaszkodás, siránkozás

Korábban már részletesen bemutattam, hogy a kötelékfóbiások

többnyire nagyon zavarosan és ellentmondásosan fejezik ki
magukat. Ugyanakkor sokszor a partnereik kommunikációja is
zavart. Ők valahogy kézben akarják tartani a kapcsolatot, s
kontrollvesztésük miatt minden törekvésük a nagyobb
biztonság megteremtésére irányul. Ezért aztán kézenfekvő,
hogy beszélni akarnak kötelékfóbiás partnerükkel a
kapcsolatukról. A kötelékfóbiásnak az elbizonytalanodott
partnert kínzó valamennyi kérdésre válaszolnia kell. Mivel a
boldogtalan kapcsolat az elbizonytalanodott partner minden
gondolatát leköti, ezért neki különösen nehezére esik a
kapcsolattól független, semleges témákról beszélgetni. Ezek
másodlagos dolgok, először a kapcsolattal összefüggő dolgokat
kell tisztázni. A tisztázás azonban a kötelékfóbiásnak
természetéből adódóan nem igazán megy. Ő ezeket a
beszélgetéseket inkább fenyegetőnek és terhesnek érzi.
A partnere viszont szeretne tisztán látni. Ezért nem hagyja
lerázni magát. A kérdések halmaza nagy, a kapcsolattal
összefüggő általános kérdések és egészen speciális helyzetekre
vonatkozók egyaránt szerepelnek köztük. Az általános kérdések
például ilyenek: „Hogyan képzeled a jövőt, mennyire vagyok
fontos neked?”, „Hűséges vagy hozzám?”, „Szeretnél családot
alapítani?”. És természetesen ez is: „Szeretsz te engem?”
A speciális kérdések végeredményben az általános kérdésekből
következnek, és bizonyos konkrét helyzetekhez kapcsolódnak.
Így például: „Miért fontosabb neked a barátaiddal találkozni,
mint az, hogy velem legyél?”, „Nem tudnánk a következő
vasárnapot kizárólag kettesben tölteni?”, „Nem tudnál beszélni
a főnököddel a rengeteg túlóra miatt?”, „Miért jöttél tegnap
olyan későn haza?”, „Tetszik neked az a nő/férfi?” A sort
kedvünkre folytathatnánk. A kötelékfóbiás úgy szembesül
ezekkel a kérdésekkel, mint holmi kihallgatáson, és
egyfolytában az az érzése, hogy magyarázkodnia és
mentegetőznie kell, amihez egyáltalán nem fűlik a foga, és ami
csak tovább fokozza az ellenállását.
De természetesen nem csak kérdésekről van szó.
A szemrehányások és vádaskodások ugyanígy napirenden
vannak a kötelékfóbiás kapcsolatokban. A frusztráció és a düh,
amelyet a kötelékfóbiások partnereikből kiprovokálnak,
verbális (és olykor fizikai) agresszióban robbannak ki. Az adott
egyén vérmérsékletétől függ, hogy milyen módon fogalmazza
meg a vádjait. Egyesek megelégszenek néhány csípős
megjegyzéssel, mások alaposan leteremtik a másik felet, ami
akár üvöltözéssé is fajulhat. A félénk és konfliktuskerülő
személyek némán, önmagukban dolgozzák fel bánatukat és
dühüket. Nem akarják megkockáztatni, hogy elutasításba
ütközzenek, és egyébként is hozzá vannak szokva, hogy nem
adnak hangot nyíltan a problémáiknak. Ez a viselkedés
elsősorban férfiakra jellemző. A szemrehányás néma marad.
Mivel azonban a dühnek valamiféle szelepre szüksége van,
ezért az gyakran mellékszíntereken robban ki. A némán
szenvedők nemritkán ezért reagálnak túl hevesen egy-egy
apróságot: már attól is eldurran az agyuk, ha kiömlik egy pohár
tej. Amint azt az Önfeladás című szakaszban (lásd) már
említettem, az elfojtott düh depresszióban és siránkozásban tör
utat magának. Néhány partnernek még a teljes alkalmazkodás
is sikerülhet, és alig hallható bármiféle panasz tőlük. A krónikus
konfliktuskerülők azonban a bosszúságukat gyakran
pszichoszomatikusan dolgozzák fel: megbetegszenek. (Ebben a
könyvben egyébiránt csak röviden utalok az elfojtott agresszió
és a pszichoszomatikus megbetegedések közti összefüggésekre,
mivel ez egy nagyon nagy téma, amelybe itt most nem
szeretnék belemenni.)
A kötelékfóbiás kapcsolatban élő partnerek panaszait a
következőképpen lehetne egyetlen mondatban összefoglalni:
„Te vagy a hibás, amiért a kapcsolatunk nem működik, és hogy
én olyan rosszul érzem magam.”
A partnerek áldozatnak tekintik magukat, és azt az
üzenetüket, hogy „Változz meg, hogy jobb legyen”, mindenféle
formában – verbálisan és nonverbálisan is – te-üzenetként
fogalmazzák meg. Siránkozás, panaszkodás, szájalás,
nyavalygás, szövegelés, üvöltözés, bőgés, hallgatás, hisztizés és
újból és újból kérdezés, kérdezés és kérdezés. Kézenfekvő, hogy
az ilyesfajta vádaskodások nem maradnak hatás nélkül, de nem
úgy, ahogyan arra a partner számít. A kötelékfóbiás
megerősítve érzi magát abban a hitében, hogy a kapcsolatok
alapvetően stresszesek, korlátozók és terhesek, és a tőle
megszokott módon meneküléssel, támadással vagy
hullareflexszel reagál. Mivel a beszélgetés többnyire nem vezet
eredményre, a kétségbeesett partnerek közül sokan előbb-utóbb
egy másik médiumhoz nyúlnak – a levélhez. Ott kiírhatják
magukból minden keserűségüket és bánatukat, de akár a nagy
érzelmeiket is, reménykedve abban, hátha ezáltal sikerül többet
elérniük.
De én-üzenetekből sincs hiány. Ezek előszeretettel köröznek a
partner nagy érzelmei körül. Az a mondat, hogy „szeretlek”,
igen gyakran előfordul ezekben a szövegekben. A partnerek
nem győzik bizonygatni, mennyire szerelmesek, mennyire
vágyakoznak a másik után, milyen mélyen és őszintén óhajtják,
hogy minden rendbe jöjjön. A legtöbb kötődéskerülő
személynek ez ugyanúgy az idegeire megy, mint a folytonos
vádaskodás. Mindenekelőtt akkor, ha ezeket a vallomásokat a
kézenfekvő „Szeretsz te engem?” visszakérdezéssel együtt teszik
fel. Sarokba szorítva érzik magukat. Vétkesnek, szorult
helyzetben lévőnek és tehetetlennek élik meg magukat, vesznek
egy nagy levegőt, és kereket oldanak – legalábbis egy rövid
időre.

Saját függetlenség – megoldás? Ha egyetlen intézkedés sem

segít a makacs partner biztos behálózásában, akkor sokan az
„ellenméreggel” próbálkoznak. Megpróbálnak maguk is
függetlenné és fölényessé válni, amennyire csak lehetséges.
Ezen a helyen szeretnék egy olyan problémát szóba hozni,
amely nem ritka a kötelékfóbiás kapcsolatokban, nevezetesen a
kötődéstől félő partner vonakodása attól, hogy időben megkösse
magát. A kötöttség ugyanis vörös posztó a kötelékfóbiások
szemében, többségük nem is szívesen tervez előre. Ez gyakran
oda vezet, hogy a partnerüknek szinte állandóan
riadókészültségben kell állniuk. A kötelékfóbiás például
vonakodik már szerdán eldönteni, hogy ráér-e majd pénteken
este. A partnere nagyon szeretné, ha együtt töltenék a péntek
estét, de saját tapasztalatából tudja, hogy a kötelékfóbiásnál
nem szabad követelőznie, mert az attól azután végképp
megmakacsolja magát. Vagyis a partner szabaddá teszi a péntek
estéjét, és szorongva reménykedik, hogy a kötelékfóbiás az ő
számára kedvező döntést hoz majd. Ez nagyon idegesítő és
bosszantó. A kötelékfóbiás ilyenkor fölényes helyzetben van,
mivel számára nem jelent különösebb problémát lemondani
egy közösen töltött estéről, ha a partnere esetleg valami mást
tervezne. Ezért ő nyugodtan függőben hagyhatja a döntést.
A partner ezzel szemben függő helyzetben van, számára az, ha
másvalakivel vagy egyedül töltené az estét, mindenképpen
nemkívánatos eredménynek számítana. A kötelékfóbiás
személy tervezéssel kapcsolatos ellenérzései miatt a partner a
maga terveivel gyakran hátrányos helyzetbe kerül. Ha ugyanis
úgy határozna, hogy nem teszi függővé magát a kötelékfóbiás
fél spontán döntéseitől, és már szerdán megbeszél valaki
mással egy találkozót péntek estére, azzal a kapcsolat
szempontjából máris blokkolta a péntek estét. Ha viszont az
utolsó pillanatig készenlétben áll, és várja a partnere
telefonhívását, akkor megeshet, hogy egész este egyedül fog
otthon gubbasztani. Még ha általában nincs is kifogása az ellen,
ha egy péntek estét egyedül kell töltenie, ebben a helyzetben
még a legintrovertáltabbak is bizonyos mértékig magányosnak
érzik magukat, mivel a kötelékfóbiás partner nem a páros
magányt választotta.
Az időbeli kötöttségtől való vonakodás természetesen a már
együtt lakó pároknál is problémát jelent, vagyis azoknál,
akiknek voltaképpen nem kellene külön időpontot
megbeszélniük ahhoz, hogy találkozzanak egymással. A fenti
példánál maradva semmi jelentősége sincs annak, hogy az
ember együtt lakik-e a partnerével vagy sem, ha a kötelékfóbiás
a hétvégéjét úgyis többé vagy kevésbé egyedül tervezi meg.
A kötelékfóbiások önző és zsarnoki döntései a közelséget és
távolságot illetően sok partnernél ahhoz a szilárd
elhatározáshoz vezetnek, hogy nem szolgáltatják ki magukat
tovább a másiknak, hanem ők is elkezdik csinálni a „maguk
dolgát”. Sokan elhatározzák továbbá, hogy a jövőben nagyon
lazák és higgadtak maradnak majd, amikor a kötelékfóbiás
újabb távolságteremtő manőverbe kezd. Ilyenkor Frankhoz, a
37 éves ügyvédhez hasonlóan megpróbálnak magabiztosságot
erőltetni magukra. De, akárcsak Frank, a többség is képtelen
betartani az önmagának tett ígéreteket. Teljesen mindegy,
mennyire önállónak mutatják magukat kifelé, a kötelékfóbiás a
gyorsítósávban elhúz mellettük. A színlelt függetlenség a
legtöbb esetben bumerángként üt vissza. A kötelékfóbiásnak
mindig megvan az az előnye, hogy ő úgy is gondolja a dolgot.
A partner azonban csak reagál. Önmaga számára előírt „új
függetlensége” csupán egyfajta stratégia, hogy egyrészt kevésbé
legyen sebezhető, másrészt, hogy manipulálja a kötelékfóbiást.
De az utóbbi nem ilyesmire vágyik. A partner több közelséget
akar, nem nagyobb függetlenséget. Vagyis önmaga ellen harcol,
ami viszont többnyire nem sokáig működik. Így a partnerek
abban reménykednek, hogy ha többször nemet mondanak, ha
nehezebben lesznek elérhetők és kimutatják újfajta
lezserségüket, akkor a kötelékfóbiás zavarba jön, és jobban
közeledni fog hozzájuk. A saját fegyverükkel akarják legyőzni
őket. A kötelékfóbiások azonban rögtön megérzik, ha valaki
manipulálni akarja őket. Kiszimatolják, hogy a partnerük
pusztán csak horogra szeretné kapni őket.
Hadd emlékeztessek rá, hogy a kötelékfóbiások a lelkük
mélyén mindig nagyon gyengének és ezért könnyen
manipulálhatónak érzik magukat. Drasztikus elhatárolódási
manővereik puszta önvédelmi intézkedések, hogy ne kerüljenek
alárendelt pozícióba. A kötelékfóbiások természettől fogva
végletesen bizalmatlanok. Ezért nem veszik be, hogy
megváltozott volna a partnerük viselkedése, méghozzá ezúttal
teljes joggal, és inkább próbára teszik őket.
A távolságtűrés vonatkozásában főként a közömbös
kötődéskerülők számítanak nagyon keménynek; ők egyetlen
centimétert sem közelednek a partnereik felé. Egyrészt úgysem
hiszik el, hogy a partnerük viselkedése megváltozott volna,
másrészt nekik épp kapóra jön a változás. Vagyis a partner
lyukra fut – és bosszankodhat. Nem telik bele sok idő, és az új
„lezserség” jelenetekben, bőgésben és szemrehányásokban
végződik.
A kevésbé makacs kötődéskerülők esetében a művi távolság
akár még el is érheti a kívánt hatást. Az érintettek rákérdeznek,
hogy mi ez a „kezelés”, és közvetlenebbé válnak. Partnereik
iszonyúan örülnek, hogy a kötelékfóbiás hirtelen kezdeményező
lett, és több közelséget akar. E feletti örömükben apránként
elfelejtik a fogadalmaikat, és óvatlanná válnak. De minél inkább
lankad a partner, annál erősebben tör felszínre ismét a
kötelékfóbiás elhatárolódásvágya. És az egész játék kezdődhet
elölről.

7. „De mit csinálok rosszul?” – Önleértékelés

A partnerek önbecsülését szörnyen sérti az, ahogy a
kötelékfóbiások a kapcsolataikat alakítják. Nagyon sok
visszautasítást kell elviselniük. Még ha a józan eszük azt
mondja is, hogy a probléma a másik fél készülékében van, nem
pedig az övékben, érzéseik a személyes visszautasítás fájdalmát
jelzik nekik. A psziché pedig az érzelem üzenetére hallgat,
amely úgy szól, hogy „nem látnak szívesen”, és nem a józan
észére, amely azt mondja, hogy „nem a te hibád”. A psziché
nem tudja jól kezelni az ambivalens üzeneteket. Kétség esetén
mindig az érzelem győz. Bármilyen precízen dolgozzon is az
értelem, bármennyit ismételgesse is az érzelemnek, hogy „nem
rajtad múlott a dolog”, az érzelem csak annyit hall az egészből,
hogy „jaj, nem akar engem”. Ezért az érzelem mantraszerűen
mindig visszairányítja az értelemhez a kérdést: „Mit
csinálhatnék jobban?” A kérdés magában foglalja, hogy valamit
elrontottam, és ezáltal megnyitja az önmagunkban való
kétkedés tágas birodalmának kapuit. Közben a partnerek
hibakereső rendszere főleg két irányban dolgozik. Először is:
„Mit csinálok rosszul? Vagy mit kell tennem, hogy teljesen
kötődj hozzám?” Másodszor pedig: „Miért nem tudok
elszakadni tőled, amikor pedig mindig csalódást és frusztrációt
okozol nekem?” Az érintettek mindkét kérdés hatására
intenzíven foglalkozni kezdenek saját valós vagy vélt
gyengeségeikkel. Hogy a hibakeresés és az elbizonytalanodás
milyen mértékű, az természetesen az alapvető önértékeléstől is
függ, amelyet a partner magával hoz a kapcsolatba. Minél
hajlamosabb valaki arra, hogy kétkedve szemlélje önmagát,
annál inkább felerősítik majd az ambivalens jelzések ezeket a
kétségeket. De még a meglehetősen ép önértékeléssel bíró
emberek sem tudnak ellenállni annak, hogy gyengeségeik után
kutatva alapos önvizsgálatot végezzenek.
A problémát azonban a másik oldalról is meg lehet
közelíteni: azt a törekvésüket, hogy lehetőleg mindenben
megfeleljenek a partnerüknek és a legjobb oldalukat mutassák
neki, ez a megfontolás táplálja: „Jobbá kell válnom, hogy
folyamatosan elhitessem veled, számodra én vagyok az igazi.”
Egy női kliensem, aki egy kötődéskerülővel hosszú éveken át
folytatott, boldogtalan kapcsolaton jutott túl, a kérdésemre azt
válaszolta, hogy ő sohasem kételkedett önmagában. Mindig
csupán azt a kérdést tette fel, hogy „miért csinálja ezt velem?”.
Újra meg újra elemezni próbálta, miért fél annyira a partnere
belemenni a kapcsolatba, és miért menekül el egyfolytában tőle.
Amikor aztán megkérdeztem, hogy törekedett-e rá, hogy a párja
vonzónak találja, így felelt: „De még mennyire! Mindent
megtettem, hogy vágyakozzon utánam!” Itt rejtőzik az
önmagával kapcsolatos kételkedés, méghozzá a tökéletesség
álruhájában. Miért törekedett volna erre annyira a kliensem, ha
tényleg meg van győződve arról, hogy egyébként is elég jó a
partnerének?
Az önmagunkban való kételkedés nem csupán
következménye a kötelékfóbiás kapcsolatnak, hanem
egyidejűleg megoldási kísérlet is. A partnerek első lépésben
azonosítják saját hibáikat és gyengeségeiket, hogy a
kötelékfóbiás fél „igen is, meg nem is” válaszát azután „igen”
válaszra változtassák át.
Amikor az első kérdésre adandó válaszon már eleget
őrlődtek, többnyire a kapcsolat későbbi szakaszában felmerül a
második számú kérdés: „Miért nem tudok elszakadni tőle?”
Kínzó kérdés ez, amely pontosan ugyanúgy válasz nélkül
marad, mint az első. Sokan teljesen kétségbeesve emésztik
magukat azon, hogy függésük vajon valamilyen lelki defektusra
vezethető-e vissza, vagy egyszerűen csak „a nagy szerelem”
bűvölte-e így el őket.
A partnerek közül néhányan azonban leragadnak az első
kérdésnél, és eszükbe sem jut, hogy valami esetleg ne
stimmelne a másik féllel. Ők többnyire azok, akik
kisgyermekkoruk óta hozzászoktak, hogy vélelmezett
gyengeségeik miatt egyébként sem számíthatnak senkitől sem
tartósan vonzódásra. Különösen azok a partnerek érzékenyek
tehát az ilyesmire, akik annak idején a félénk-ragaszkodó
kötődési stílust sajátították el, illetőleg akik hajlamosak a
függőségre. A partnerek többségét azonban mindkét kérdés
egyszerre gyötri. A józan eszük egyrészt teljesen egyértelműen
kimondja, hogy ennek az egésznek nem ő, hanem a másik fél az
oka. Másfelől kétségeket fogalmaznak meg önmagukkal
szemben – vajon egy másik partnernek sikerülne boldog
kapcsolatot kialakítani a másikkal, neki vajon sikerülne
úgymond meggyógyítani őt? Téged, aki a könyvemet olvassa –
és valószínűleg még sokakat – éppen az a kérdés gyötör, hogy
vajon a partnered tényleg kötelékfóbiás-e, vagy csak nem szeret
téged eléggé.
A megbántott és mélységesen elbizonytalanodott ego,
amelyet az önmaga iránti kétely és a perfekcionizmus gyötör,
azt akarja, hogy meggyógyítsák. De hogyan? Úgy, hogy
bebizonyosodik, a partnere mégiscsak szereti. A kötelékfóbiás
eltűnési manőverei miatt ugyanakkor a szerelem bizonyítékáért
neki mindig újból és újból meg kell küzdenie. A megbántott ego
mindenáron győzni akar, ezért újból és újból „ringbe száll”.
Méghozzá azért, mert neki ez egy szörnyen fontos kérdés.
A felszínen a legtöbb partner ugyanakkor csak a „nagy
szerelmet” érzi, és a félelmet, hogy elhagyják. Emögött azonban
egy jókora adag sértett önbecsülés rejlik, amelyet meg kell
gyógyítani. Nyilvánvaló, hogy a narcisztikus
személyiségszerkezetű emberek (lásd) különösen érzékenyek
arra, hogy ezeket a szerelmi bizonyítékokat újból és újból
kiharcolják, és szabályos vadászláz lesz úrrá rajtuk, amikor a
partnerük megint eltűnik előlük. Csakhogy ezzel a megoldási
kísérlettel az érintett partnere már horogra is akadt. Sérült
egójának a gyógyulását rávetíti a kötelékfóbiás partnerre. Neki
kell bekötöznie a sebeit. Vagyis fáradhatatlanul harcol tovább a
kapcsolat frontján – hogy onnan aztán újból és újból vérző orral
távozzék.

Boldogtalan kapcsolat. Önbecsülés és szerelem: Ennek a

viselkedésnek az alapja az a feltételezés, hogy az ember maga
hatással lehet arra, hogy szeretik-e vagy sem. Ez a feltevés
téves, és a szerelemmel kapcsolatban gyakran megfigyelhető,
alapvető gondolkodási hiba. A legtöbben, amikor valaki beléjük
szeret, úgy érzik, felértékelődtek, mivel hajlamosak ezt az
„eredményt” önmaguknak tulajdonítani. Az öntudatos emberek
megerősítve érzik magukat. A kevésbé öntudatos emberek így
gondolkodnak: „Valami azért mégiscsak lehet bennem, ha ő
belém szeretett.” Az effajta gondolkodás pszichológiai
következménye az, hogy egy másik ember szerelme stabilizálja
az egyén önbecsülését – és hogy a szerelem elvesztése
alapjaiban rendíti meg az önbecsülést, mivel a sikertelenséget
az illető személyes kudarcként éli meg. Ezért az önbecsülés
sokaknál a partner vonzalmával együtt ingadozik.
Pedig valójában inkább a következőről van szó: ha valaki
beleszeret egy másik emberbe, és ez a szerelem hosszú időn át
megmarad, akkor annak az az oka, hogy az adott személy
alapvetően képes a szerelemre. Ez a személy valamilyen, a
józan ész számára nehezen meghatározható okból (véletlenül)
éppen belém lett szerelmes. Ha nem találkozott volna velem,
akkor valaki másba szeretett volna bele. Ha azonban valaki
nem lesz szerelmes belém, akkor annak nem az az oka, hogy én
ne lennék szerethető, és nem is feltétlenül az, hogy ő ne lenne
képes beleszeretni valakibe, hanem csupán az, hogy ez a valaki
valamiért nem belém lett szerelmes – de ettől másvalaki még
bizonyára belém fog majd szeretni. Ha azonban egy olyan
ember, akinek komolyan veendő kötődési problémája van, nem
képes egyértelműen színt vallani, akkor én a tökéletességig
csiszolhatom magamat, a másik kötelékfóbiája attól nem fog
megoldódni. Végső soron nem annyira az egyéntől magától
függ, hogy valaki beleszeret-e vagy sem, ahogy azt gyakran
gondolják, hanem a másik fél vonzalmaitól, gyengeségeitől,
erősségeitől és pszichológiai defektusaitól.
Azt persze senki sem akarja elvitatni, hogy bizonyos
hatásunk van arra, hogy egy másik ember érdeklődik-e
irántunk, vagy sem. A megfelelő külső, bizonyos kellemes
tulajdonságok és adott képességek természetesen vonzóvá
tesznek egy embert. De képzeljünk el, mondjuk, egy 37 éves
férfit, aki a foglalkozását tekintve zenész. Átlagosan vonzó férfi,
törekszik a kellemes megjelenésre. Ezért aztán rendszeresen
sportol, mindennap tisztálkodik és borotválkozik, és ad az
öltözködésére. Ezenfelül mindennap négy órát csellózik, hogy jó
zenész maradjon. Mivel érdekli a politika, rendszeresen olvas
újságot. Fontos neki, hogy morálisan felelősségteljesen
cselekedjen, ezért lelkileg is foglalkozik magával. Mindezt azért
teszi, hogy a létének értelmet, méltóságot és önmagának
bizonyos életszínvonalat teremtsen. Nagyjából elégedett
önmagával, ami egyébiránt nem tartja vissza attól, hogy
zeneileg, politikailag és morálisan továbbképezze magát.
Mindezt önmagáért teszi, mert fontos a számára.
Nos, ez a férfi beleszeret egy nőbe, aki hol akarja a férfit, hol
meg nem. Ettől a férfi ideges lesz. Felteszi magának a kérdést,
hogy mit csinálhatna jobban azért, hogy a nő teljesen és örökre
akarja őt. Igyekszik viccesebbé, szenvedélyesebbé,
nagyvonalúbbá és még sportosabbá válni. Vesz magának egy
nagyobb autót. Csiszolni kezdi a főzőtudományát. Ajándékokat
ad a nőnek. Mindezt érte teszi, hogy teljesen belezúgjon. (Vagyis
tulajdonképpen mégiscsak önmagáért teszi, hogy jól érezhesse
magát.) A fáradozásai azonban nem hozzák meg a várt
eredményt – a nő ambivalens marad. A kérdés: Akkor ez most a
férfi hibája? Mit csinált rosszul? Nem kellett volna ennyire
erőlködnie, úgysincs semmi értelme. És mi a tanulság
mindebből? Jó dolog, ha az ember odafigyel magára, fejleszti a
képességeit, elgondolkozik a saját dolgain, és megpróbál
személyesen továbbfejlődni. De ezt így is, úgy is meg kellene
tennie, méghozzá függetlenül attól, hogy egy másik ember ezért
nagyszerűnek találja-e őt, vagy sem. Egy ember értéke nem attól
függ, hogy elismeri-e azt a másik.

8. „Ez engem teljesen kicsinál.” – Saját érdeklődési

területek elhanyagolása és önkárosító viselkedés

Az emberi életminőség alapelemei közé tartozik az egészség és

a munka mellett a boldog párkapcsolat is. Ha válságba kerül, az
többnyire a többi életterületet is beárnyékolja. Aki éppen
párkapcsolati válságban van, az elégedetlen és boldogtalan,
méghozzá általában nemcsak napi egy órában, hanem többé-
kevésbé egyfolytában. Különösen a kötelékfóbiás kapcsolatok
rántják könnyen magukkal a partnereket a boldogtalanságba,
mivel már kezdettől fogva futóhomokra épülnek. A partnerek
krónikusan elbizonytalanodtak. Azok, akik egy nem
kötelékfóbiás kapcsolatban élnek át válságot, többnyire vissza
tudnak tekinteni olyan boldog időszakokra, amelyek a jelenlegi
válságot illetően a bizalom egyfajta alapjaként szolgálhatnak.
Van egy bizonyos közös múltjuk, amely boldog, biztos és
elkötelezett volt. Ebből a múltból meríthetnek, mivel szert tettek
arra a tapasztalatra, hogy képesek közösen boldogok lenni.
Azoknál viszont, akik kötelékfóbiás kapcsolatban élnek,
általában hiányzik ez a biztos alap. Náluk a legtöbb esetben már
eleve nem stimmelt valami. A partnereknek sohasem volt az az
érzésük, hogy valóban megbízhatnak egymásban. Kapcsolatuk
már a gyökerénél rohadt. Hiányzik a közös alap. Állandó
válságban élnek. A partnerek botladoznak és támolyognak, se
előre nem tudnak lépni, se hátra. A kötelékfóbiások dilemmája
az ő dilemmájukká válik. A harc, amivel a saját javukra akarják
fordítani a történetet, elképesztő mennyiségű életerőt emészt
fel. Az idegességet, a félelmet és a szomorúságot, amelyet a
kapcsolatban elszenvednek, csillapítani kell. A biztonság és a
védettség hiányát valahogyan muszáj ellensúlyozni, az
embernek hébe-hóba szüksége van egy kis érzelmi szünetre,
hogy kipihenje magát.
A kötelékfóbiás kapcsolatok gyakori mellékhatásaként a
partnerek fokozottan nyúlnak vigasznyújtó szerekhez.
A vonzódás iránti éhség, amelytől az érintett partnerek olyan
notóriusan szenvednek, gyakran felerősíti a
szenvedélybetegségeket, amelyekre a partnerek egyébként is
hajlamosak. Cigarettáznak, alkoholizálnak, esznek, vásárolnak,
játszanak (akár számítógépen is), vagy munkamániásak
lesznek. Gyakran már azokra a dolgokra sem tudnak
kellőképpen odafigyelni, amelyek korábban örömet okoztak
nekik, legyen szó egy jó könyv elolvasásáról vagy filmnézésről.
A kontrollvesztés miatt állandóan idegesek. Az egyik érintett a
következőket mesélte: „Korábban imádtam hétvégente órák
hosszat olvasgatni, vásárolni, vagy éppen beülni egy filmre
valamelyik moziba. De amióta beleragadtam ebbe a
boldogtalan kapcsolatba, képtelen vagyok rendesen
összpontosítani, és már nem találok örömöt ezekben a
dolgokban. Ehelyett gyakran fel-alá járkálok a lakásban,
literszámra iszom a kávét és rengeteget cigarettázok. Olvasás
helyett inkább felhívom a barátnőimet, vagy minden indok
nélkül takarítani kezdek a lakásban, hátha valahogy meg tudok
szabadulni az idegességemtől. Esténként mindig megiszom
néhány pohár bort, ez újabban egyfajta szokásommá vált. De
őszintén szólva a bor az egyetlen olyan dolog, amely legalább
néhány órára elűzi ezt az idegességet.”
Egy másik érintetten mindig vásárlási láz lett úrrá, amikor a
barátja lerázta. Egy férfi kliensem ugyanakkor egyre
gyakrabban nézett a pohár fenekére. Ezért is jött el hozzám.
Gyorsan kiderült, hogy nem tud megszabadulni egy nőtől, aki
évek óta lebegteti előtte a házasságot és a családalapítást, amire
a férfi annyira vágyik. A különféle formákban megjelenő
szenvedélybetegségeknek az a nagy „előnyük”, hogy nagyon
rövid időre ugyan, de segítséget nyújtanak. A kötelékfóbiások
partnerei csak nehezen tudják elviselni az állandó tehetetlenség
érzését, és lelki kényszert éreznek arra, hogy tegyenek ellene
„valamit”. A cigaretta és az alkohol, a bevásárlóközpontok
felkeresése, a munka vagy a számítógépes játékok pillanatnyi
cselekvési lehetőségeket, gyors vigaszt nyújtanak.

Házasságban egy kötelékfóbiással –

a beletörődők és az álmodozók

Nem minden partner jut el egy kötelékfóbiás kapcsolatban oda,

hogy a kontrollvesztés tüneteit mutassa. Olyanok is vannak,
akik berendezkedtek egy kötődészavaros kapcsolatban. Ők vagy
beletörődtek a dolgokba, vagy álmodoznak. A beletörődésre
vagy az álmodozásra gyakran egy házasság vagy egy tartós
párkapcsolat kínál megfelelő alapokat. A klasszikus eset
nagyjából olyan, mint a 44 éves Annáé, aki húsz éve él
házasságban az 51 éves Wolfganggal. A kapcsolat kezdetén
Wolfgang szenvedélyes és gyengéd volt, mindent megtett, hogy
levegye Annát a lábáról. Miután összeházasodtak, a férfi
szenvedélye erősen megcsappant, és ismét a kimért,
távolságtartó viselkedése került előtérbe. Wolfgang nem az a
„babusgatós” alkat, nem nagyon igényli a közelséget. Másfél év
különbséggel jöttek a világra a gyermekeik, Britta és Melanie,
akik megadták Annának azt a melegséget és törődést, ami a
házasságából annyira hiányzott neki. Magányosnak érezte
magát, de a gyerekek lekötötték a figyelmét. Minden energiáját
igénybe vette az anyaszerep. Wolfgang hétközben gyakran van
üzleti úton, és Anna úgy sejti, nem hűséges hozzá, de igazából
ezt inkább nem is akarja tudni. A férfi anyagilag nagyszerűen
gondoskodik a családról, Anna még bizonyos mértékű fényűzést
is megengedhet magának. Wolfgang a gyerekekkel is szerető
apaként bánik, amikor hétvégente otthon van. Anna ezt nagyra
becsüli, és a gyerekek miatt fenn akarja tartani a családot.
Vagyis kitart Wolfgang mellett, és megelégszik azzal, ami jutott
neki. Beletörődött.
Az álmodozók olyan partnerek, akik a kapcsolatukról alkotott
képükből többé-kevésbé teljesen kiiktatják a szomorú valóságot.
Ha Anna álmodozó lenne, akkor Wolfgang stabilitásáról és
megbízhatóságáról, a szakmai sikereiről és a gyerekekkel
kialakult szeretetteljes viszonyukról áradozna. Eszébe sem
jutna, hogy Wolfgang az üzleti útjain más nőkkel megcsalja:
„A megbízható Wolfgang egész biztosan nem tesz ilyet!”
Elfojtási mechanizmusaik miatt az álmodozók boldogok a saját
világukban – még ha a barátok és az ismerősök részben
csodálkoznak is, milyen kevéssé fedik egymást az álmodozó
leírásai az ő megfigyeléseikkel. De ki akarja magára vállalni azt
a kényelmetlen szerepet, hogy felébresszen egy álmodozót?
Mindeközben az álmodozók és a beletörődők kapcsolati
konstellációja nagyon hasonlít egymáshoz. Állandó
kapcsolatban, például házasságban élnek, amelyet a
kötelékkerülő személy sem kérdőjelez meg (legalábbis nem
hangosan teszi), és ennek következtében bizonyos mértékig
biztonságban érzik magukat. De a kötelékkerülő a gyakori
távolléteivel – amelyek munkahelyi kötelezettségből, hobbikból
és egyesületi elfoglaltságokból egyaránt adódhatnak –
távolságot tart tőlük. Amennyiben lehetősége adódik rá, a
hűséget sem veszi annyira komolyan, de azért többé-kevésbé
„működik”, amikor együtt van a partnerével. Wolfgang például
sohasem keresi ugyan a közelséget Annával, de nem is
szeszélyes, hanem mindig barátságosan viselkedik vele.
Ennyiben a viselkedésével bizonyos stabilitást nyújt a
feleségének.
A kötelékfóbiások gyakran egyáltalán nem rossz szülők – már
amennyiben egyáltalán születnek gyerekeik. A gyermekek
esetében könnyebben engednek saját közelségigényüknek, mint
a partnerüknél. A gyerekek jóval kevésbé fenyegetők számukra,
mivel ők már eleve függő helyzetben vannak, és így nem
keltenek olyan könnyen félelmet a kötelékfóbiásokban attól,
hogy elveszíthetnek valakit, vagy alárendelt helyzetbe
kerülhetnek. A gyerekek gyakran egyfajta ragasztóanyagot
jelentenek az egyébként érzelemszegény párkapcsolatokban.
Egyébként azt is meg kell említeni, hogy sok olyan szülő van,
aki a kötelékfóbiájából adódóan nem tud igazi lelki kötődést
kialakítani a gyermekeivel, és ennyiben „továbbörökíti” a
problémáját. Ez a téma egyébként nagyon összetett, ezért itt
most nem is fogok belemenni, mivel túlságosan terjedelmes
kitérőre lenne szükség ahhoz, hogy érdemben lehessen
tárgyalni.

Felőrlődve a kapcsolatban –
zuhanás a félelembe és a depresszióba
Azok a partnerek, akik nem törődnek bele a sorsukba és nem is
fojtják el, hogy mennyire elbizonytalanította és megsértette őket
a partnerük viselkedése, gyakran úgy érzik, képtelenek
kiszabadulni a kontrollvesztés karmai közül. Sokszor annyira
lefoglalja őket a sürgető vágy, hogy feltartóztassák menekülő
partnerüket, hogy teljesen elveszítik a mértéket partnerük
gyengeségeivel kapcsolatban. Függővé, szinte már
szenvedélybeteggé válnak. Gondolataik és érzéseik szinte
kizárólag a „kábítószer” megszerzése körül forognak.
A tényleges kábítószerfüggőkhöz képest azonban nem egyre
több anyagra van szükségük, hanem túlélőművészként arra
rendezkednek be, hogy minél kevesebbel beérjék. Egyik
engedményt teszik a másik után, csak hogy egy kis közelséghez
jussanak. A zavart kapcsolati dinamika miatt a partner egyre
függőbbé, a kötelékkerülő egyre függetlenebbé válik. Minél
jobban harcol ugyanis a partner a közelségért és a
lekötöttségért, annál erősebben küzd a kötelékkerülő is a maga
szabadságáért. A legjobbat, amit adhatott, már a kapcsolat
kezdeti szakaszában kiadta magából, amikor friss szerelmes
volt, és még sakkban tudta tartani a félelmeit. Attól kezdve
azonban, eltekintve néhány átmeneti csúcsponttól,
egyfolytában lejtmenetben van a kapcsolat. A kötelékfóbiás
lépésről lépésre hátrál. A partner egyre inkább pánikba esik,
egyre jobban fél, hogy elveszíti a párját. Apránként csőlátása
lesz, most már csak a kapcsolat megtartására összpontosít. Más
élettartalmakat már csak elmosódva észlel. A félelem
összemosódik a szomorú kétségbeeséssel, a partner életérzése
egyre depresszívebbé válik. És amikor teljesen úrrá lesz rajta a
depresszió, már teljesen meg van győződve arról, hogy nem
élné túl a kapcsolat széthullását.
Az a szomorú-félénk alaphangulat, amelytől olyan sok
partner szenved, az érzelmi kontrollvesztés, illetőleg a nagyon
boldogtalan kapcsolat természetes következménye. A félős-
depresszív érzések eltorzítják a valós helyzetről kialakított
képet. Ebben a hangulatban megrekedve sokan el sem tudják
képzelni, hogy az adott partnerük nélkül még egyszer boldogok
lehetnének az életben. Azt sem tudják elképzelni, hogy újból
képesek lennének beleszeretni valaki másba. Kimondhatatlan
szomorúság és kétségbeesés keríti a hatalmába őket. Az imádott
kötelékfóbiás elvesztése valahol olyan, mintha meghalnának,
sokan legalábbis így érzik. Nem kevesen közülük még az
öngyilkosságot is fontolóra veszik. Szerencsére nagyon kevesen
tervezik komolyan, hogy meg is teszik. Az öngyilkosság
elképzelése a kétségbeesésből születik, és egyfajta
tehermentesítési fantáziának tekinthető. Mivel a partner az
adott helyzetben teljesen tehetetlen, ezért számára az
öngyilkosság tűnik a legvégső cselekvési lehetőségnek, amely
megszabadíthatja a kínjaitól. Fantáziáiban még azt is elképzeli,
hogy kötelékfóbiás akkor majd végre felfogja, mennyire
szenvedett ő, és hogy mi mindent művelt vele. Petra, aki
Markus miatt Münchenbe költözött, ahol aztán a férfi gyorsan
ki is adta az útját, mesélte, hogy a szakítás utáni első hetekben
gondolatban gyakran írt búcsúlevelet a férfinak: „Mivel a
földön hiába várok rád, megvárlak majd a mennyben” és ehhez
hasonló „hülyeségeket” (ma már legalábbis így látja) hordott
össze magában. Ha a mából visszatekint a kapcsolat utolsó
szakaszára és az azt követő időszakra, szinte fel sem tudja fogni,
milyen mélyen a kontrollvesztés és a kétségbeesés hatása alá
került. Visszatekintve felismeri, hogy a kelleténél sokkal
nagyobb mértékben elveszítette önmagát, és mértéktelenül
túlbecsülte annak a jelentőségét, hogy mennyire fontos Markus
az ő életében. Utólag persze az ember mindent tisztábban lát.
A Petra által átéltek azonban jellemzően megmutatják, milyen
hatalmas erejű áramlatok sodorhatják el önmagától azt az
embert, aki beleragadt egy kötelékfóbiás kapcsolatba. Petra
utólagos értékelése nagyon jellemző egy olyan partnerre, aki
végigszenvedte az érzelmi kontrollvesztést, de érzelmileg már
távol került a kapcsolattól. Még egyetlen volt partnerrel sem
találkoztam, akit utólag ne foglalkoztatott volna az a kérdés,
hogy annak idején miféle „idegen erő” kerítette a hatalmába, és
hogy „süllyedhetett ilyen mélyre” miatta.
Kézenfekvő, hogy azok, akik megfelelő gyermeki mintát
hoznak magukkal és egyébként is hajlamosak a kapcsolatokban
függővé válni, még erősebben és hosszabban el tudnak merülni
a kontrollvesztés örvényében. De, mint már mondtam, ez végső
soron bárkivel megtörténhet. Az ilyesfajta dinamikának
borzalmas ereje van. Akár még kifejezetten akaraterős
emberek, született harcosok is súlyosan érintettek lehetnek. Az
ilyen emberek öntudatosak és sikerorientáltak. Megszokták,
hogy mindent megkapnak az életben, amit csak akarnak.
A veszteségek és a kudarcok elviselésében viszont nincs túl
nagy gyakorlatuk. Ahelyett, hogy elfogadnák a veszteséget vagy
a kudarcot, inkább fejjel mennek a falnak, mert nem bírják
elviselni, ha nem kapják meg, amit akarnak. Erről eszembe jut a
következő szép gondolat: „Uram, adj erőt, hogy küzdeni tudjak
azokért a dolgokért, amelyeket meg tudok változtatni. És adj
erőt, hogy el tudjam fogadni azokat, amelyeken nem tudok
változtatni. Meg bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam
különböztetni egymástól.”

Negatív megerősítés – a kapcsolat olyan,

mint egy szenvedélybetegség

Sok esetben arról van szó, hogy a partner szabadulni próbál az

őt boldogtalanná tévő kötelékfóbiástól, de ez sehogy sem sikerül
neki. A kötelékfóbiás partnerről való leválás olyan, mint egy
elvonókúra. Ezért is olyan nehéz. A legfőbb tünetek az
elvonással járó fájdalmak.
Híres pszichológusok, nevezetesen Ivan Petrovics Pavlov és
Frederic Skinner kutatásokat végeztek a kondicionálás
törvényeivel kapcsolatban; kutyákon és patkányokon végzett
kísérletek segítségével az emberi szenvedélybetegségek alapjait
is kutatták. Egy élőlényt egyrészt lehet pozitívan kondicionálni.
„Pavlov kutyája” megtanulta, hogy ha ennivalót akar kapni,
amikor megszólal egy hangjelzés, meg kell nyomnia egy adott
gombot. Nem sokkal később már olyan szorosan összekapcsolta
a táplálékot a hangjelzéssel, hogy elég volt csak meghallania azt,
máris nyáladzani kezdett. Másrészt Skinner felismerte, hogy az
élőlényeket negatív megerősítéssel is lehet kondicionálni.
A patkányai megtanulták, hogy a fájdalmas elektrosokk
elmarad, ha megnyomnak egy meghatározott gombot.
Ha a kondicionálás törvényeit egy szakítási helyzetre
alkalmazzuk, akkor az annyit jelent, hogy a fájdalom (a
szakításé, illetőleg az, ami az elvonással jár) megszűnik, ha az
ember újra kapcsolatot teremt a partnerével. Képzeljük el, hogy
egy partner akut dühében és a helyzetet világosan belátva úgy
dönt, hogy ez így nem mehet tovább. Miután minden kísérlete
kudarcot vallott, amellyel viselkedése megváltoztatására akarta
rábírni a kötelékfóbiást, nem lát más választási lehetőséget,
mint véget vetni a kapcsolatnak, hogy visszanyerje a lelki
egyensúlyát.
A düh erőssé teszi az embert – elég erőssé ahhoz, hogy ki
tudja mondani: szakítok. Mi, pszichológusok ezt szakítási
agressziónak hívjuk. Ha a dühös partner egy munkanapon
szakít, különösen jó esélye van arra, hogy stabil maradjon,
mivel a hétköznapok rendje megakadályozza, hogy teljesen
összezuhanjon. A napi rutin egészen jól le tudja gyűrni az
elvonással járó fájdalmakat. De jön a hétvége. Vagy ami még
rosszabb: a vasárnap. A partner borzasztóan magányosnak és
elhagyatottnak érzi magát, a düh helyét átveszi a mély gyász.
A gyász miatt gyengeség fogja el. A közösen töltött időszak szép
emlékei a felszínre kerülnek benne, míg a rossz emlékek
megfakulnak és erőtlenné válnak. Nyomorultul érzi magát.
A barátaihoz nem fordulhat, azok a párjukkal töltik a
vasárnapot. Valahogy végigkínlódja a napot, nagyon levert.
Egyre kevesebb ereje marad a védekezésre, már a telefon körül
sündörög. Egyetlen hívás elég lenne, gondolja magában, és
újból hallhatnám azt az imádott hangot, talán ma este még
találkozhatnák is, és akkor minden rendbe jönne. Aztán
egyszeriben nem bírja tovább, nagyon fáj már a szakítás. És
miközben pár napja még egészen egyértelműen azt gondolta,
hogy a szakítás által okozott korlátozott szenvedés még mindig
jobb, mint az a folyamatos szenvedés, amellyel a kapcsolat
folytatása járna, most hirtelen már nem is annyira biztos
abban, hogy ez a jó megoldás. Ezek a gondolatok szövetkeznek a
depresszióval, és arról pusmognak a fülébe, hogy mégsem volt
minden olyan rossz, és hogy annyi szép pillanatot éltek meg
közösen. És nagyon fontos: „XY mégiscsak szeret engem, még ha
nem igazán tudja is úgy kimutatni, ahogyan én azt szeretném.
Szakítani később is lehet, és legalább még egyszer látni
szeretném, beszélni szeretnék vele, meg szeretném érinteni.
Vajon mi lehet vele? Valószínűleg nem érzi valami jól magát.
Hiszen szeretjük egymást, még ha minden olyan bonyolult és
nehéz is.”
Így küzdi át magát a megváltás reménysugara a feneketlen
szomorúságon, és lassan alakot ölt a következő gondolat:
„Látnom kell. Legalább annyit muszáj megtudnom, hogy ő is
ennyire szenved-e.” Egyik gondolat követi a másikat, s ezek szép
lassan meggyőzik a kétségbeesett személyt arról, hogy a
szakítás mégiscsak kissé elsietett dolog volt, és legalábbis az
adott pillanatban nem a megfelelő megoldást jelenti. Már az is
feldobja a partner hangulatát, ha csak elképzeli, hogy még
egyszer láthatná a szeretett férfit vagy nőt. És végül megnyomja
a „gombot”, felveszi a kapcsolatot a másik féllel. A fájdalom
pedig, amely az imént még oly feneketlen volt, egyszerre
eltűnik, vagy legalábbis elviselhetőbbé válik. A negatív
megerősítés működött. A legtöbb esetben ugyanis a
kötelékfóbiás is boldog, hogy a partnere újra megjelent. Vagy
épp maga harcolt a partneréért, mivel annak az elvesztése az ő
„igen is, meg nem is” válaszát „igenné” változtatta. Hadd
emlékeztessek arra, hogy a távolból sok kötelékfóbiás nagyon is
képes vágyakozni, félelmei és kétségei a közelséggel és az
elköteleződéssel erősödnek fel. Amikor a kötelékfóbiás újra
keresi a kapcsolatot a partnerrel, miután az szakított vele, a
legtöbb partner előbb vagy utóbb ugyanúgy elgyengül, mintha
nem keresné. A szakításnál, ha az a partner érzelmei ellenére
történt, ugyanaz a helyzet, mint a drogmegvonásnál. Az
elvonási tüneteket nagyon nehéz kibírni, és nem megszüntetni
azzal, hogy az illető újból a drogokhoz nyúl.
Egy kötelékfóbiással fenntartott kapcsolat a partner
szempontjából a mélyreható következményekkel járó érzelmi
kontrollvesztéstől a depresszióig és a pszichológiai
belebonyolódásig egész sor veszélyt rejt magában, amelyek a
szenvedélybetegségekre emlékeztetnek, és igen megnehezítik a
számára, hogy kiszabaduljon ebből a kilátástalan helyzetből.
Még akkor is, ha a józan eszével már rég belátta, hogy a
partnere valójában nem száll be ebbe a kapcsolatba, így az
sohasem lesz boldog és kiegyensúlyozott.
A következő fejezetben ezért hangsúlyosan a gyakorlatban is
alkalmazható javaslatokat és gyakorlatokat mutatok majd be,
amelyek segíthetnek a partnereknek kiszabadulni a
kötelékfóbiás kapcsolatok hálójából. Mert csak tiszta fejjel
vagyunk képesek újra világosan szemlélni önmagunkat és a
partnerünket – és dönteni arról, hogy tényleg szeretnénk-e az
adott kapcsolatot, vagy sem.

Kiutak a kontrollvesztésből –
találj vissza önmagadhoz

Sok érintett partner számára az a kérdés vetődik majd fel, hogy

akarnak-e még egy esélyt adni a kapcsolatnak, vagy inkább
összeszedik magukat és végleg szakítanak. Ezt a döntést,
amennyiben érintett vagy, én nem tudom meghozni helyetted.
Döntésed többek között a partnered kötelékfóbiájának
mértékétől, egyéni fájdalmad elviselhetőségétől és személyes
fájdalomtűrő képességedtől függ. Egyesek számára a közös
gyermekek és a család fenntartása is fontos szempont lehet. És
a döntés attól is függ, hogy a partner mennyire hajlandó
foglalkozni a problémáival, mennyire akar megváltozni.
Általában azonban az a helyzet, hogy a kötelékfóbiás nem fog
csak azért megváltozni, mert a partnere így akarja. Ez a dolog
természetéből adódik. Amennyiben tehát eldöntötted volna,
hogy a partnered mellett maradsz, akkor vélhetően meg kell
barátkoznod a gondolattal, hogy ő olyan marad, amilyen volt,
neked pedig be kell érned azzal, amit eddig is kaptál.
Akár úgy döntesz, hogy folytatod a kapcsolatot, akár úgy,
hogy szakítasz, mindkét esetben vissza kell találnod
önmagadhoz, és az eddigieknél jóval függetlenebbé kell válnod.
De ezzel valószínűleg már régóta tisztában vagy. A kérdés csak
az, hogy hogyan tedd. Megelőlegezve a választ azt mondhatjuk,
hogy nem könnyű, de nem is lehetetlen. A legfőbb probléma az,
hogy te pillanatnyilag odalent ragadtál a siralmak völgyében, és
nem látod a felfelé vezető utat – a hegycsúcs nagyon távolinak
tűnik, az odáig vezető út pedig szinte teljesíthetetlen. Ha a
kontrollvesztés teljesen eluralkodott rajtad, akkor az az
érzéseidet és ezáltal a félelemmel kapcsolatos gondolataidat
meg a depressziódat is uralja. A félelem és a depresszió
hatására a partneredet, a kapcsolatodat és a jövődet is erősen
eltorzult alakban észleled. Minden olyan nehéznek, minden
olyan tragikusnak tűnik.
A partner elvesztésétől való félelem
szerelemként is érzékelhető

A kötődészavaros kapcsolatokban az érzelmi kontrollvesztés

egyik legalattomosabb mellékhatása az, hogy az ember a
partner elvesztésétől való félelmét összekeveri a „nagy
szerelem” érzésével. Mivel a kötődészavaros kapcsolatok
hullámvasút jellegük miatt olyan izgatóak, olyan
szenvedélyesek és olyan drámaiak, ezért az érintettek közül
sokan arra a téves következtetésre jutnak, hogy az adott
kapcsolat valami egészen egyszeri és különleges. Mivel nagyon
intenzív érzéseik vannak, és képtelenek elszabadulni a
partnerüktől, úgy vélik, csakis a nagy szerelemről lehet szó.
Mintha hipnózisban lennének. Kapcsolatukat és kötelékfóbiás
párjukat misztifikálják, és mértéktelenül romantikusnak állítják
be. Ezért reagál sok partner olyan csökönyösen, ha a jóbarátai
azt tanácsolják, hogy szakítson, és ne vegyen tovább részt
ebben a színjátékban. Az érintettek szerelmi révületükben azt
gondolják, hogy rajtuk kívül senki sem érti meg ennek az
egyszeri és egyedülálló szerelemnek a mélységeit és az
összetettségét. Úgy találják, hogy a kívülállók hétköznapinak
gondolják ezt a bevallottan nehéz, ugyanakkor rendkívül
bonyolult kapcsolatot, pedig az természetesen egyszeri és
egyedülálló. A minta viszont, amelyben megrekedtek, már nem
az. Ez a kapcsolati minta rengetegféle változatban létezik. Ne
áltasd tovább magad, és ne misztifikáld a kapcsolatodat. Az lesz
a legjobb, ha egy papírcetlire felírod a következő gondolatokat:
„Érzelmed intenzitása nem szerelmed erősségét mutatja,
hanem a függőséged mértékét.”
Ugyanakkor nagyon is lehetséges, hogy a partnered, a
kötelékfóbiájától eltekintve, roppant vonzó tulajdonságokkal
rendelkezik, és a kapcsolatotokban tényleg hatalmas
lehetőségek rejlenének, ha nem lenne ez a defektus. Ez tényleg
nagyon szomorú, sőt tragikus. Bármennyire nehezedre esik is
elfogadni a dolgot, ez a defektus a legtöbb esetben valóban
olyan jelentős, az érintett változásra való készsége pedig
annyira csekély, hogy a kapcsolatodban rejlő lehetőségek
sohasem tudnak kibontakozni. Ha a partnerednek nem lenne
karja, akkor látható lenne a számodra, hogy nem tud téged
átölelni. A kötelékfóbia azonban kívülről nem ismerhető fel,
ezért a legtöbb embernek borzasztó nehezére esik elfogadni,
hogy tényleg a partnere mélyre nyúló érzelmi zavaráról van
szó.
Ha ki akarsz szállni ebből a drámából, ha eleged van a
szenvedésből és a megaláztatásokból, akkor első lépésként
tudatosítanod kell magadban, hogy az érzéseid félrevezetnek,
hogy most nem hagyatkozhatsz rájuk. Ez nagyon nehéz lesz,
mivel az érzelmeidet igazinak érzed. Persze azok is, csakhogy te
félreértelmezed őket. Az a nagyon intenzív érzés nem szerelem,
hanem félelem. Vagy pontosabban: a szerelem a félelem miatt
tűnik olyan hatalmasnak. Most a józan eszedre van szükséged,
hogy képes légy a következő különbségtételre:

1. Az érzelmeim egy része (mekkora része?) vélhetően

valóságos.
2. Az érzelmeim nagyobbik része a veszteségtől való félelem, a
kétségbeesés, a sértett hiúság, a vonzódásra való éhség és a
kontrolligény terméke.

Nagyon fontos, hogy átlássunk az illúziókon, és megtörjük a

varázst. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy felismerjük az
érzelmi kontrollvesztés hatásait arra a valamire, amit
szerelemnek érzünk. Próbáld meg százalékban megadni a
félelmed mértékét. Ahhoz, hogy el tudj engedni dolgokat – akár
azzal a céllal, hogy tényleg szakíts a partnereddel, vagy hogy az
eddigiektől eltérő módon folytassátok a kapcsolatot –, az
elvesztéstől való félelem nem uralkodhat rajtad tovább. Ez
ugyanis a szenvedéseid legfőbb oka. Mostantól minden
energiádat e félelem legyőzésére kell fordítanod, nem pedig a
partnered „elejtésére” vagy megtartására.
Akár folytatni akarod a kapcsolatot, akár befejezni, mindkét
esetben számolnod kell a kapcsolat végével. Teljesen tisztában
vagyok azzal, hogy sokan éppen ezt nem akarják hallani. Abban
reménykednek, hogy meg tudom mondani, milyen eszközökkel
menthetik meg a kapcsolatukat és győzhetik meg a partnerüket.
De éppen ebben áll a kötődészavaros kapcsolatok paradox
jellege: minél jobban fáradozol, annál nagyobb a valószínűsége,
hogy kudarcot vallasz. Hadd emlékeztesselek még egyszer arra,
hogy a kötelékfóbiások pánikba esnek, ha úgy érzik, csapdába
akarják csalni, magukhoz akarják kötözni és beleegyezésre
akarják kényszeríteni őket. El sem tudod képzelni, milyen erős a
lelki ellenállás a partneredben az állandó és lekötelező
kapcsolatokkal szemben. Egyetlen esélyed van: ha elengeded őt.
Bármilyen szörnyen is hangozzék ez. Az elengedés ez esetben
kettős funkciót tölt be: ha neked sikerül újból az ellenőrzésed
alá vonni a saját életedet, és ezáltal megszüntetni vagy
legalábbis mérsékelni a függőségedet és a szenvedésedet, akkor
el kell engedned. Ha pedig a kapcsolatnak van még egyáltalán
bármi esélye, akkor az csakis úgy lehetséges, ha a továbbiakban
nem ragaszkodsz annyira hozzá.
Neked többnyire az az alapvető problémád, hogy annyira
beleragadtál egy kapcsolatba, hogy el sem tudod képzelni,
egyáltalán hogyan mondhatnál le róla. A legrosszabb az lenne,
ha a partnered elhagyna téged. És ami még ennél is rosszabb
lenne: ha ezt egy másik nőért/férfiért tenné! Erre a gondolatra
teljesen görcsbe rándul a gyomrod. Még egy lépéssel
továbbmegyek (kérlek, ne tedd le a könyvet, nemsokára ismét
jobb lesz a helyzet!): a félelmed nem teljesen alaptalan.
Kötelékfóbiás partnerednek borzasztóan „tele van a nadrágja”,
és fél kézzel már a kilincset markolja. Mivel a kötelékfóbiások
normál esetben ugyanannyira félnek a páros magánytól, mint
az egyedülléttől, ezért sokan hajlamosak rá, hogy a fő
kapcsolatukból a lelépést megkönnyítendő, egyből a következő
kalandba meneküljenek. Ne ess a féltékenység csapdájába!
Biztosíthatlak – és itt is jobb lesz majd a helyzet –, hogy
legeslegszörnyűbb rémálmod nem fog valóra válni: a partnered
a következő kapcsolatában sem lesz boldogabb. Ennek nem te
vagy az oka! A kötelékfóbia az érintettben van, ezt a csomót
csak és kizárólag ő maga tudja kibogozni. Nincs a világon olyan
partner, aki ezt megoldaná helyette. Tudatosítsd magadban a
következő egyenletet: minél komolyabb érzésekkel viseltet
irántad a partnered, annál erősebb benne a késztetés a
menekülésre. Ha tehát a partnered hosszabb ideig kitart egy
másik kapcsolatban, mint korábban veled, akkor annak az az
oka, hogy új kapcsolatában kevesebb a részéről az érzelem, és
ezáltal jobban úrrá tud lenni a félelmén.
Elsősegély a partnereknek –
beszélgetés a belső gyermekkel

Amikor a félelem „legyőzéséről” beszélek, akkor azért ebbe azt

is beleértem, hogy neked szabad és kell is megértéssel és
együttérzéssel viszonyulnod ehhez a félelemhez, vagyis
önmagadhoz. Ahogy a kötelékfóbiásoknak azt ajánlottam, hogy
amikor a félelmükkel foglalkoznak, beszélgessenek el a belső
gyermekükkel, most ugyanezt szeretném tanácsolni az
érintettek partnereinek is. Próbálj meg teljesen tudatosan
„tudathasadást” előidézni magadban: az egyik oldalon ott van a
benned lévő „belső gyermek”, aki szörnyen fél, hogy elhagyják,
és úgy gondolja, nem élné túl ezt a veszteséget. A partner
elvesztésének gondolata mélységesen szomorú, egyenesen
kétségbeesett érzés. Miért kell annak egy bennem rejlő „belső
gyermeknek” lennie?, teszed fel esetleg most a kérdést. Hiszen
én vagyok az, aki szomorú! Szerintem a „belső gyermek”
metaforája azért jelent segítséget, mert szemlélteti, hogy a
személyiségünk sok részből tevődik össze. És minden olyan rész
benned, amelyik azt hiszi, hogy nem tud élni a partnere nélkül,
egy gyermeki rész, s egy mély emberi vágyból táplálkozik.
Nevezetesen abból, hogy még egyszer olyan meghittséget és
gondoskodást érezzen, mint amilyet egykor az anyjától kapott.
Az anyával kialakult egyoldalú szimbiózisból csak a függőség
utáni vágy maradt meg, amely különböző erősségűvé kifejlett
formában mindannyiunkban tovább él, és a szerelmi
kapcsolatokban ismét aktivizálódik. A függetlenség mindig
egyben megerőltető is. A partnerében minden ember egy
darabot keres a szüleiből is, és arra vágyik, hogy
gondoskodjanak róla és átadhassa másnak a felelősséget.
 Ez az igény biológiailag mélyen rögzült bennünk. Erről a
mély szintről tápláljuk tudat alatt azokat a félelmeket, hogy
elhagynak bennünket, vagy egyedül maradunk. (Azoknak az
embereknek a problémáira, akik egy egészséges mértéken felül
hajlamosak függővé tenni magukat egy kapcsolatban, később
még részletesebben kitérek.) A bennünk lévő gyermeki rész úgy
érzi, aligha tudná túlélni a szakítást, mivel az anyával való
szakítás valóban egy óriási szakadékba taszított volna
bennünket, és akár halálosan is végződhetett volna. Segítséget
jelent, ha tudatosítod magadban, hogy a veszteségtől való
félelmedet nem lehet a te egész személyeddel azonosítani, az
ugyanis csak az egyik részed. Ezt azért hangsúlyozom, mert a
legtöbb partner, ha beleragad egy kötelékfóbiás kapcsolatba,
úgy érzi, az érzelmei teljesen rátelepszenek. Ezért nagyon
fontos, hogy némi távolságból szemléljük a saját érzéseinket.
Ezt a távolságot a benned rejtőző felnőtt rész teremtheti meg. Ez
a felnőtt rész a benned élő gyermeki rész párja. Másutt már
említettem, hogy a függőség, illetve a függetlenség és önállóság
iránti igényeket egyaránt magunkban hordozzuk (lásd).
A bennünk lévő felnőtt rész jeleníti meg az önállóság iránti
vágyat. A felnőtt rész túlélése és életöröme nem a partner
törődésétől függ. Válaszd szét személyiségedben ezt a két részt.
Ne hagyd, hogy egyfolytában a belső gyermeked vezesse a
felnőttet.
A benned lévő „belső felnőttnek” magára kell vállalnia a
feladatot, hogy megvigasztalja a benned élő „belső gyermeket”.
Úgy vigasztalja meg, ahogy egy igazi gyereket vigasztalna, akit
valami szörnyű veszteség fenyeget. Légy jó „anyukája” vagy
„apukája” ennek a gyereknek, és magyarázd el neki, hogy bár
nagyon szomorú lesz, ha ez a kapcsolat tényleg széthullik, de ez
a szomorúság nem fog örökké tartani. Magyarázd el neki, hogy
jobb valakit elengedni, mint belekapaszkodni egy olyan
emberbe, aki csak fájdalmat okoz neked és mindig félelmet kelt
benned. Add értésére, hogy sokkal hosszabb ideig lesz majd
boldogtalan, ha továbbra is ennyire függeni fog ettől az
embertől, mint ha elfogadja a tényt, hogy ez az ember nem
tudja megadni neki azt, amire szüksége van, amire vágyik.
Ígérd meg újból és újból a belső gyermekednek, hogy te, a jó
felnőtt, nem fogod cserben hagyni, és mindig ott leszel mellette.
Eddig nem törődtél eléggé a belső gyermekeddel. Hagytad,
hogy fájdalmat okozzanak neki, és összetörjék a szívét. Most el
kell magyaráznod, hogy vannak olyan emberek, akik nem
tudnak úgy szeretni, ahogy a gyerek azt szeretné. El kell
mondanod neki, hogy az ő boldogsága nem függhet kizárólag
attól az egy embertől.
Amennyiben együtt szeretnél maradni a kötelékfóbiás
partnereddel, mivel felnőtt emberként a kötelékfóbiája ellenére
is szívesen együtt vagy vele, el kell magyaráznod a belső
gyerekednek, hogy meg kell elégednie annyival, amennyit ettől
az embertől kap, mivel az ember nem tud és nem is akar ennél
többet adni neki. Ha végső szakításra szánod el magad, akkor
meg kell értetned a belső gyermekeddel, hogy jobb neki, ha
rövid ideig nagyon szomorú, mint ha hosszú ideig lenne az. Meg
kell ígérned neki, hogy egészen biztosan találni fog majd olyan
valakit, aki jobban fogja szeretni őt, aki több szeretetre képes.
Azt viszont nagyon nyomatékosan világossá kell tenned a
belső gyermeked számára, hogy nem az ő hibája, ha a
kapcsolatod tönkremegy. És hogy az ő személyes értéke nem
ettől a szerelemtől függ.

Kiutak a függőségből: 9 segítő tanács

a benned lakozó felnőtt erősítésére

Tényleg nem könnyű racionálisan kézben tartani azokat az erős

érzelmeket, amelyek a kötődészavaros kapcsolatokra jellemzők.
Márpedig erre szükség van, függetlenül attól, hogy szakítani
akarsz vagy továbbra is együtt kívánsz maradni a partnereddel.
Összeállítottam neked 9 új javaslatot, amelyet közvetlenül át is
ültethetsz a gyakorlatba.

1. Teremts ellensúlyokat a „kapcsolat” témájával szemben

A többé-kevésbé folyamatos szenvedés következményeként,

amelyet a partner egy kötődészavaros kapcsolatban érez, maga
a kapcsolat könnyen az élet középpontjává és fő tartalmává
válhat. Az érintettek többi érdeklődési területeiket
elhanyagolják, mivel nem jut elég energiájuk rá, és lelkileg sem
marad számukra szabad tér ahhoz, hogy valami másra
összpontosítsanak, a rajongásról már nem is szólva. Ehhez jön
még az arra való nagyfokú készség, hogy az ember
alkalmazkodjon a partneréhez. Sokan még a partnerük baráti
körét és hobbijait is átveszik, hogy a lehető legtöbb időt
tölthessék el a közelében, hogy ezzel is demonstrálják,
mennyire összeillenek ők, és hogy elkerüljék a konfliktusokat.
Önmagad függetlenebbé tételéhez döntő jelentőségű, hogy
ismét képes légy olyan életterületeket meghódítani és olyan
sikerélményeket biztosítani, amelyek kizárólag tőled függenek.
Sürgősen szükséged van szilárd talajra a lábad alatt. Szánj rá
időt, és gondold át alaposan, hogy az élet mely területei
elégítenek ki és tesznek boldoggá téged – a meglévő
kapcsolatodon túl. Készíts valamiféle leltárt. Gondolkozz el
például a munkahelyi helyzeteden, a szabadidős
tevékenységeiden, a gyerekekkel közös programjaidon vagy
valamelyik barátoddal kapcsolatos problémáidon. Közben talán
feltűnik majd neked, hogy nem vagy teljesen betáblázva, hogy
esetleg kevés hobbid és csak kisszámú barátod van – túl kevés
az ellensúly a „kapcsolat” témájához. Ebben a segítségedre
lehet, ha fontolóra veszed, mivel töltenéd az idődet, ha nem
élnél kapcsolatban. Gondolkozz el rajta, hogyan tudnál a
kapcsolattól függetlenül javítani az életminőségeden. Ez a
legalkalmasabb időpont a változtatáshoz a munkahelyeden is,
legyen szó egy érdekes továbbképzésről, amely a figyelmedet
erőteljesen a munkádra, tehát egy, a kapcsolattól különböző
témára irányítja. Talán késztetést fedezel fel magadban valami
olyasmi iránt, amit eddig sohasem sikerült megvalósítanod.
Esetleg gyerekkorodtól kezdve meg akartál tanulni játszani
valamilyen hangszeren, de eddig sohasem jutott rá időd. De
lehet ez valamilyen sport is, valamiféle önkéntes tevékenység,
de akár az is, hogy megfogadod, mostantól többet jársz majd
moziba és színházba. Végtelenül sok érdekes dolog és
tevékenység van a világon, biztosan találni fogsz néhány olyat,
amibe szívesen belevágnál, vagy amiben szívesen elmélyednél.
Ez a legjobb alkalom arra, hogy megvalósítsd az életedben
eddig jegelt vágyaidat és változtatási terveidet. Tudatosítsd
magadban, hogy az életed és a boldogságod nem kizárólag a
meglévő kapcsolatodtól függ.
Egy női kliensem ebből a megfontolásból kezdett el
klarinétozni. Akkora örömöt szerzett neki, annyi sikerélményt
adott és olyan értelmesen kitöltötte a szabadidejét, hogy
egyszerűen már nem volt olyan fontos számára a kapcsolata,
mint korábban. Ezt mesélte: „Korábban a hétvégék gyakran
rendkívül nyomasztóak voltak. Csak vártam, hogy Uwe
felhívjon, és szorongva reménykedtem, hogy csinálunk majd
valamit közösen. A várakozás helyett most előveszem a
klarinétomat, és elkezdek gyakorolni. A múltkor már azon
kaptam magam, hogy órák óta egyáltalán nem is gondoltam rá.
Korábban ez elképzelhetetlen lett volna.” Ez a nő a zenében
talált magának valamit, ami a partnerétől teljesen függetlenül
boldoggá teszi. A zene révén tudatosul benne, hogy mekkora
befolyással lehet ő maga saját személyes elégedettségére,
függetlenül attól, hogyan viselkedik a partnere. Ez azután
annyira feldobta, hogy a munkájában is keresztülvitt egy fontos
változást, ami tovább fokozta a személyes elégedettségét.
Ezekkel az intézkedésekkel újra a maga kezébe vette az életét.
És pontosan erről van szó: nem szabad tehetetlenül és minden
érzéseddel kiszolgáltatnod magad a partnered manővereinek.
Kontrolláld ismét te azokat a dolgokat, amelyek elégedetté
tesznek az életben.
Az értelmes és örömet adó tevékenységekre történő
összpontosításnak számos olyan velejárója van, amelyek a
kötelékfóbiás kapcsolatban élő partnert meg tudják menteni:

● Eltereli a figyelmet a kapcsolati problémákról, és ezzel

egészséges érzelmi távolságot teremt. Bizonyára fel tudsz
idézni olyan pillanatokat, amelyekben annyira lekötöttek
 más dolgok, hogy egy időre megfeledkeztél a
kapcsolatodról. Bizonyára neked is feltűnt, mennyire
pihentetőek és egészségesek ezek a pillanatok.
● A kapcsolat lényegesen nagyobb mértékű frusztrációt okoz
neked, mint amennyi sikerélményt. Ezért az érzelmi
mérleged miatt nagyon fontos, hogy más területeken
sikerélményhez juss. Így jelentősen csökken függőséged a
„kapcsolati sikerektől”. A más területeken szerzett
sikerélmény erősíti az öntudatodat. Ismét egy szintre
kerülsz a partnereddel. A partner jelentősége az életedben
egészséges szintre csökken.
● Mivel fokozottan megtapasztaltad, hogy magad is hatással
tudsz lenni személyes sikereidre és elégedettségedre, ezért
a függőség érzése gyengül. Önállóbbnak és lényegesen
szabadabbnak fogod érezni magad.

A partnerek közül néhányan félnek, hogy még inkább elveszítik

a párjukat, ha újra többet foglalkoznak önmagukkal. Ez az
aggodalom alaptalan. Amennyiben a partnered tényleg
elfordulna tőled csak azért, mert visszataláltál magadhoz, akkor
ez csupán azt bizonyítaná, hogy ő számodra nem az igazi.
Normál esetben a nagyobb fokú függetlenség lehetőség arra,
hogy az ember kijusson a kapcsolat szorításából.
Kiegyensúlyozottabban fogod érezni magad. A kapcsolat körüli
mindent felőrlő viták megritkulnak, a partnered pedig, akinek
egyébként is gondot okoz, hogy felelősséget érezzen irántad, egy
kicsivel több levegőhöz jut, és emiatt ismét szívesebben
tartózkodik majd a közeledben.
Egyébiránt nyugodtan közölheted nyíltan is a partnereddel –
és ezt meg is kellene tenned –, hogy miért törődsz most
egyszerre többet önmagaddal, és miért fontos ez a
kapcsolatotok számára. Arról azonban nyomatékosan le
szeretnélek beszélni, hogy titkos akcióba kezdj ilyen jelszóval,
hogy „Na most majd jól megmutatom neked”. Ez nem szuverén
dolog, az ilyesmire semmi szükséged. Maradj átlátható és laza,
egyrészt hogy megmutasd a társadnak, hogy nem ellene, hanem
érte cselekszel. Másfelől ez jó példát mutat a partnerednek is,
akinek a maga részéről nehézségei vannak a világos
kommunikáció terén.

2. Állj ki nyíltan a jogaidért

A partnerek közül sokan félnek törékeny kapcsolati köteléküket

konfliktusokkal terhelni, ezért sokszor inkább akkor is igent
mondanak, amikor egyébként magukban nemet gondolnak.
Egyre jobban alkalmazkodnak a partnerük zavaros
kommunikációjához, és lehetőleg semmi olyat nem akarnak
csinálni, amivel még inkább elriaszthatnák őt. Amikor azonban
ismét betelik a pohár, jönnek a jelenetek, a kiabálás és a sírás.
Ezen a téren légy függetlenebb. Közöld világosan a
partnereddel, hogy mit akarsz, hogy mi elfogadható a
számodra, és mi nem. Mondd le azokat a közös programokat,
amelyeken kizárólag a partnered kedvéért vettél volna részt. Ha
el szeretnél menni egy buliba, de a partnered inkább otthon
akar maradni, akkor menj el egyedül. Vagy fordítva. Ha úgy
volt, hogy elmész a partnereddel egy egyébként teljesen
érdektelen rendezvényre csak azért, hogy együtt legyetek,
akkor inkább ne tedd. Találkozz inkább a barátnőddel vagy a
barátoddal, látogasd meg az édesanyádat, vagy foglalkozz
valamelyik (új) hobbiddal. A nagy alkalmazkodókészség
egyfelől boldogtalanná, másfelől érdektelenné tesz.
A legfontosabb egyébiránt az, hogy neked ezen a ponton is
vissza kell találnod az autonómiádhoz és az élettel való
elégedettségedhez. Mindegy, hogy a partnereddel maradsz vagy
szakítotok, meg kell tanulnod „érzelmileg önellátóvá” válni; ne
arra építs, hogy a partnered majd boldoggá tesz. És ezt a
viselkedésedben bekövetkező éles fordulatot is kedvesen és
őszintén közölnöd kellene vele.
Alapvetően szabadulj meg attól a tévképzettől, hogy
kapcsolatod sikere az alkalmazkodóképességedtől függ.
A partnered kapcsolati problémája teljesen független attól, hogy
te mennyire alkalmazkodsz hozzá, mennyire kerülöd a
konfliktusokat, és mennyire nyitsz a partnered felé. Ha azonban
ő dühösen fogadná újdonsült önállóságodat és az azzal együtt
járó hatalomvesztést, miközben te kedvesen és őszintén
elmagyarázod neki az okokat, akkor ezt értelmezd úgy, hogy a
partnerednek gondot okoz, ha elveszíti befolyását és
ellenőrzését feletted, ne pedig úgy, hogy a lépéseid hibásak
voltak. Alárendeltséged elfogadása nem menti meg a
kapcsolatodat, csak elnyújtja annak haláltusáját.

3. Ne gabalyodj bele a partnered problémáiba

A kötelékfóbiás kapcsolatok egyik legfőbb tünete, hogy az

ember túl sokat gondolkodik a kötődni nem akaró partner
problémáján. Az állandó ambivalencia, a makacs „igen is, meg
nem is” arra csábítja a kötelékfóbiás partnerét, hogy az utolsó
agytekervényéig meg akarja érteni a kötődéskerülő személyt.
Ennek a megérteni akarásnak az a vele összekapcsolódó
reménykedés a mozgatórugója, hogy valamit meg lehet
változtatni. A következő mottó szerint: ha sikerül megérteni,
hogy pontosan hol van és milyen okokból jött létre a probléma,
akkor meg is tudjuk oldani. Mint már írtam, néhány partner
ebből kiindulva valóságos kötelékfóbia-szakértővé képezi
magát. A megértéssel gyakran a másik fél iránti együttérzés is
összekapcsolódik. Hogyan is válhatott volna kötődésképessé ez
a szegény ember egy ilyen anya mellett? Nagyszerű dolog, ha
megértesz valakit, de ebben az esetben a megértés azzal a
súlyos hátránnyal jár, hogy túlságosan a partneredhez köt
téged. És arra csábít, hogy túl sok felelősséget vállalj a
kapcsolatért. A kötelékfóbiások közül sokan – tudatosan vagy
öntudatlanul – kihasználják a partnerük megértésben
megnyilvánuló gyenge pontját: ők maguk is sokat lovagolnak a
problémájukon, és sajnáltatják miatta magukat. A legtöbben
persze valójában nem akarják elveszíteni a partnerüket, csak
több szabadságot és egy lehetőség szerint elköteleződésmentes
kapcsolatot szeretnének. Ehhez kínálkozik az a lehetőség, hogy
újból és újból beszéljenek a partnerükkel a saját problémáikról.
Ily módon a megértő partnereket meg tudják tartani maguk
mellett, anélkül azonban, hogy nekik maguknak ténylegesen
meg kellene változniuk.
Én minden partnernek csak azt tanácsolhatom, hogy ne
nagyon merüljön alá a kötelékfóbia alvilágába, és ne menjen el
az utolsó kanyarig a párja érzelmi hullámvasútján. Aligha
tudod feloldani az ellentmondásokat, és közben belefájdul a
fejed. Ugyanakkor nagy a veszélye annak, hogy túlságosan is
belegabalyodsz ebbe a bonyolult helyzetbe, és végül már a saját
világos irányelveidet sem fogod átlátni. Pedig azokra szükséged
van egy ilyen kapcsolatban. Itt tartsd meg az egészséges
távolságot! Tudatosítsd magadban ugyanazt, amit a
partneredben is tudatosítanod kell: felnőtt, és ő maga a felelős a
problémáiért. Kérhet magának segítséget, változtathat a
dolgokon. Legjobb, ha felírod magadnak egy papírcetlire:
„Valami csak akkor lesz jó, ha úgy csináljuk, hogy jó legyen!”
A kötelékfóbiások specialistáknak számítanak abban a
tekintetben, hogy – részben legalábbis – felismerik a
problémáikat, de nem változtatnak rajtuk. Újból és újból tegyed
világossá a magad számára, hogy a partnered problémáit te
nem tudod megoldani. Elegendő feladatot jelent neked, hogy
kiszabadulj a függőségből és ismét visszaszerezd a kontrollt a
saját életed fölött.
Ebben az összefüggésben az is nagyon fontos, hogy tedd
világossá önmagad számára: egyáltalán nem vagy hibás abban,
hogyan alakul a kapcsolatotok. Mivel a kötelékfóbiások a
kapcsolat első tíz méterén gyakran verhetetlenek, ezért sok
partner hajlamos önmagát hibáztatni a későbbi visszaesésért.
Sokan így gondolkodnak: ha másként viselkedem, minden
másként történt volna. Mivel a kötelékfóbiás nagyon
ellentmondásosan és zavarosan viselkedik, ezért a partnerei
hajlamosak azt hinni, csak meg kellene találniuk a megfelelő
gombot, hogy őt ismét a kívánt irányba állítsák. Ez tévedés! Egy
működő kapcsolathoz mindig két ember kell.

4. Fogadd el a kudarcot
Ahhoz, hogy el tudd engedni a kapcsolatod, meg kell
szabadulnod attól a gondolattól, hogy „győzhetnél”. Fogadd el,
hogy ami a partnered viselkedésének megváltozását illeti, te
tehetetlen vagy. Különösen a harcias természetű személyeknek
esik nehezükre elfogadni a kudarcot. Ők eleve túlzott
elképzelésekkel rendelkeznek saját befolyásolási lehetőségeik
mértékéről. Az ilyen harcias természetek tekintsék az
„elengedés gyakorlását” személyes kihívásnak, a fejlődésüket
szolgáló feladatnak. A ragaszkodás az ő személyes gyengeségük.
Amíg lehet egy kicsit harcolni, intézkedni és pörögni, addig
valamennyire még jól érzik magukat. Drámaivá akkor válik a
helyzet, amikor az ember „már semmit sem tud tenni”. Ilyenkor
fenyeget a kétségbeesés és a depresszióba zuhanás. Reflektálj
rá, hogy miként viszonyulsz ehhez a tehetetlenségérzethez, a
feladásra és az elengedésre való képtelenség érzéséhez.
A feladás a megfelelő pillanatban erősség is lehet. Konkrétan a
bölcsesség, amikor felismerjük, hogy nincs értelme harcolni.
Bár ez az adott pillanatban nagyon fájdalmas, hosszú távon
lényegesen kevesebb fájdalommal jár, mint egy állóháború
elvesztése. Hogy ne süppedj bele teljesen a kétségbeesésbe,
változtass a dolgokon, és a harchoz szükséges energiáidat
irányítsd önmagadra. Tégy meg mindent azért, hogy jól érezd
magad. Ezért megéri dolgozni és harcolni. Írd fel egy darab
papírra: „Az egyetlen ember, akire hatással lehetek, én magam
vagyok!”

5. Űzd el sértett hiúságodat

A sértett hiúság szorosan összefügg az imént leírt

hatalomnélküliséggel. A kötődészavaros ember viselkedése
végletesen sértő a partnere egójára nézve. A partnernek
rengeteg visszautasítást kell eltűrnie, számos
kapcsolatmegszakítást kell elviselnie. A személyes megerősítés
nagyon töredékes. Ez felettébb bántó. Gyakran a személyes
sértettség az egyik oka annak, hogy a partner olyan nehezen
tudja otthagyni a kötelékfóbiást. Kevesen örülnek annak, ha
vereséggel kell elhagyniuk a pályát. Ezért aztán sokan hatalmi
harcokba bonyolódnak kötődészavaros partnerükkel. Egy 33
éves üzletember, Robert így írta le nagyon szemléletesen ezt a
dinamikát: „Miután Gabival néhány hónapig együtt jártunk,
hirtelen teljesen csapongóan és szeszélyesen kezdett viselkedni.
Egyszer nagyon kedves volt és aranyos, máskor nagyon hisztis
és elutasító. Kalács és korbács. A legjobban viszont az a szokása
frusztrált, hogy néha csak úgy, teljesen váratlanul lemondta a
megbeszélt találkozóinkat. Attól függően, hogy éppen milyen
kedve volt, hol királyfinak, hol kéregető koldusnak éreztem
magam. Az eddigi barátnőim mellett ilyesmihez nem voltam
hozzászokva. Épp ellenkezőleg, korábban mindig én voltam az,
aki egyszer csak távolságtartóbbá vált. Nem értettem Gabi
viselkedését, nem volt benne semmi logika, hogy mikor mire
hogyan reagál. Rettegtem, hogy visszautasít, és igyekeztem
mindig a kedvére tenni. Gyakran vittem neki virágot és kisebb
ajándékokat, és hogy lenyűgözzem, megpróbáltam nagyon laza
és nagyon könnyed lenni. Ennyit még soha egyetlen
kapcsolatomban sem pedáloztam. Végtelenül zavart, hogy nem
igazán akart horogra akadni, valahogy mindig elúszott előlem.
Egyfolytában meg voltam sértődve rá, még ha igyekeztem is ezt,
amennyire lehet, elrejteni. Ha rossz napja volt, akkor
egyfolytában szövegelt nekem. Ez nagyon elbizonytalanított.
Állandóan azon törtem a fejem, vajon mennyi igaz abból, amit
nekem mondott. Amikor azonban jó napot fogott ki, akkor
nagyon odaadóan és szenvedélyesen viselkedett, és a szex is
csodálatos volt vele. Minden energiámat arra fordítottam, hogy
megszelídítsem, ennél jobb szó nem jut az eszembe. Hosszú
időre meg akartam szerezni, és ezért minden eszközt
bevetettem. Be kellett bizonyítanom magamnak, hogy én
vagyok az erősebb. Nem hagyhattam annyiban, hogy annyiszor
elutasított és megbántott.”
Robert visszaemlékezése a szóhasználatát tekintve nagyon
„férfias”. Egy nő bizonyára valamivel finomabban, akár úgy is
mondhatnánk, „zavarosabban” fogalmazna. De éppen a
világossága miatt mutat rá Robert szövege a probléma
lényegére: a partner horogra akadt, mert alárendelt helyzetben
érzi magát, és nem akarja annyiban hagyni, hogy személyesen
megbántották. Minden frusztráció és minden visszautasítás
után újból be kell bizonyítania magának, hogy a közelség elől
menekülő partnere valójában mégiscsak szereti őt, és
szenvedélyesen vágyakozik utána. Be kell bizonyítania
magának, hogy a célszemély végül is csak félelemből és egyéb
„alantas indítékokból” menekül el tőle, nem azért, mert ő nem
elég jó a számára. A hiúság erős indíték, hogy loholni kezdjünk
a partnerünk után, még ha ezt sokan nem is akarják bevallani.
Tudatosítsd magadban, hogy mennyire játszik szerepet a
viselkedésedben megbántott önbecsülésed. És hagyatkozz arra,
amit már mondtam: a partnered nem fog tudni téged
meggyógyítani. Partneredet a kötelékfóbiája újból és újból arra
fogja majd késztetni, hogy eltaszítson magától és megbántson
téged. Még egyszer: nem tudsz hatni a partneredre – teljesen
mindegy, hogy mit teszel, vagy éppen milyen remek ember
vagy.

6. Nézz szembe a kapcsolatod valóságával

A kötelékfóbiások partnerei memóriazavarban szenvednek.

A kapcsolat „ragyogó pillanatai” háromszoros súllyal esnek
latba, és azokat gyakran fel is idézik magukban, míg a komor
pillanatokat és napokat félretolják és elfelejtik. Tulajdonképpen
egyfolytában arra várnak, hogy a kapcsolatuk ténylegesen is
elkezdődjön. A partnerek fejében a kapcsolat a jövőben
játszódik le, ők egy jövőbeli időpontba vetítik ki az álmaikat és a
vágyaikat. Holnapután, a jövő héten, jövőre majd végre tényleg
szerelmet vall nekem, és igazán közel enged magához.
A kötelékfóbiások közelség-távolság taktikája miatt a
kapcsolatnak nincs normális hétköznapi szakasza. Hétköznapi,
megbízható és „normális” együttlétre nem kerül sor.
A kapcsolat lényegében megreked a közeledési szakasz szintjén.
Ez is az egyik oka annak, hogy miért nem múlik el a
partnereknél olyan gyakran a friss szerelmesség érzése, hiszen
a kapcsolat sohasem jut el a biztonság és elkötelezettség
stádiumába. Mivel a kötődéskerülő személy bizonyos módon
elérhetetlen marad, ezért a partnere erősen idealizálva látja.
A két fél sohasem jut el abba az állapotba, amelyben végre
kényelmesen hátradőlhetne és megláthatná a másik gyengéit –
fő gyengeségétől, a kötelékfóbiától eltekintve. Ehhez túlságosan
is leköti őket a kötelékfóbiás személy elejtése.
Ezért azt javaslom neked, hogy ellenőrizd a valóságot.
Jegyezd fel magadnak egy papírlapra a kapcsolat jó és rossz
oldalait. Tudatosítsd magadban, milyen viszonyban állnak
egymással – mennyi időt töltesz el a rossz érzésekkel és
gondolatokkal, és mennyit foglalkozol ehhez képest a jó
dolgokkal. Alaposan gondold át, mi zavarna a partneredben, ha
már biztosan ott tudhatnád magad mellett. Vizsgáld meg a
rejtett ígéreteket, amelyeket a partnered tesz neked – és
tekintsd át, mi valósult meg ezekből ténylegesen. Tudatosítsd
magadban, hogy ebben a kapcsolatban az a realitás, amit eddig
átéltél, nem pedig az, amiről álmodozol. Készítsd el a „hiányzó
dolgok listáját”, és tartsd azt is szem előtt, hogy csalóka
emlékezeted ne tudjon félrevezetni. És ne akard megérteni,
igazolni vagy megmagyarázni a partnered viselkedését.
A megértés normális körülmények között nagyon dicséretes
tulajdonság, de ebben az esetben nem fogod látni tőle a
partnered és a kapcsolatotok tényleges gyengeségeit.

KITÉRŐ: Miért mindig a rossz emberrel akadok össze? Kötődésvágy és

kötődéskényszer

Az érzelmi kontrollvesztés dinamikája és a negatív megerősítés azért hat olyan

nagy erővel, mert kötődésigényünk nagyon egzisztenciális és mélyre ható.
Azoknál az embereknél, akik gyermekkorukban biztos kötődési stílusra tettek
szert, egészséges kötődésvágy alakul ki, amely kötődések keresésére és
fenntartására ösztönzi őket. Az erős motivációs rendszer miatt azért ők is
belekerülhetnek az érzelmi kontrollvesztés örvényébe. Mellesleg nem olyan
sokáig és általában nem is olyan mélyen, mint egy olyan valaki, akinek a
természetes kötődésvágyát a gyermekkori élmények kötődéskényszerré
fokozzák. A rossz gyermekkori tapasztalatok nemcsak a szoros kötődések
kerüléséhez vezethetnek – mint a kötelékfóbiások esetében –, hanem annak az
ellenkezőjét is kiválthatják: végletes kötődésfüggést, illetve végzetes függést a
mindenkori partnertől.

Szerelem és függés

Egyesek egy bizonyos személyiségminta alapján hajlamosak újból és újból

beteggé tévő kapcsolatokat kezdeni, és azok mellett a végletekig kitartani. Ők
tulajdonképpen az ellentétei a kötelékfóbiás természetűeknek. Míg az utóbbiak
arra törekszenek, hogy a távolság segítségével védjék meg magukat a
sérülésektől és az elfoglalástól, addig a függők olyan közel akarnak kerülni a
szeretett személyhez, amennyire csak lehetséges, mivel minden szakítás és
eltávolodás félelmet ébreszt bennük. Amíg a kötelékfóbiások az odaadástól
félnek, addig a függők az önállóságtól. Éber tudatukban egyébként csak a
veszteségtől való hatalmas félelmet érzik. Egy mélyebb szinten azonban e
mögött ott rejlik a saját lábra állástól és a független élettől való félelem.
Szükségük van a másikra ahhoz, hogy teljes értékűnek és életképesnek érezzék
magukat. A saját fejlődéstörténetükből nem tudnák elég erősen kifejleszteni a
személyes énjüket, ezért szükségük van egy erős külső énre, amely támaszt
nyújt nekik. Minél függetlenebbé válnak azonban a másiktól, annál gyengébbnek
érzik magukat. Ha azonban több önállóságot szeretnének, akkor nem lenne
szabad olyan szorosan kapaszkodniuk a másikba, tehát kissé el kellene
távolodniuk tőle. Mivel azonban a távolság a másik elveszítésétől való félelmet
váltja ki bennük, ezért ezt a fontos lépést nem képesek megtenni.
Ahhoz, hogy a lehető legközelebb kerüljenek a partnerükhöz, jelentős
alkalmazkodási készségre van szükségük, mivel az önállóság és az egyéniség
veszélyezteti a közelséget. Minél erősebbé formálja egy ember a személyiségét,
minél individuálisabb lesz, annál inkább különbözni fog a másiktól. Minél
élesebbek lesznek a saját személyiség körvonalai, annál egyértelműbbé válik a
választóvonal az én és a te között. Következésképp a függő személyek arra
törekszenek, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjanak a másik igényeihez,
vagy úgymond a másik „formájához”, annak érdekében, hogy a lehető
legközelebb legyenek hozzá. Ennek alapfeltétele az, hogy vágyaikat és
igényeiket, amennyire csak lehetséges, megtagadják, „ideális esetben” pedig
már egyáltalán nem is érzik. Minél erősebben érzek egy vágyat, annál több
energiát fektetek a megvalósításába. Ha azonban a saját vágyam ellentétes a
másik fél vágyával, akkor nekem meg kellene védenem a sajátomat a másikéval
szemben. Ez viszont összeütközésekhez vezethetne. Vagyis vitába kellene
szállnom, és ezzel – erre a pillanatra legalábbis – el kellene oldódnom a
másiktól. Az elválasztottság érzése azonban félelmet kelt, ezért a függők ezt
elkerülendő inkább elfojtják a saját vágyaikat, hogy a harmónia és a
partnerközelség biztosítva maradjon. Ők következésképp ugyanúgy félnek a
konfliktusoktól, mint a kötelékfóbiások, csak a konfliktuskerülésük nem krónikus
tagadó viselkedésbe, hanem krónikus alkalmazkodásba torkollik. Míg a
kötelékfóbiások a legmagasabb fokú ellenőrzésre törekszenek, addig a függő
személyiségek hajlamosak alávetni önmagukat. Ebből következően nem
dacolnak a partnerük elvárásaival, hanem serényen igyekeznek teljesíteni
azokat. Míg a kötelékfóbiás már elvárásokat szimatol, mielőtt még bárki is
kimondaná azokat, hogy rögtön szembe is szálljon velük, addig a függő személy
mindenhol elvárásokat sejt, hogy a lehető legjobban eleget is tegyen nekik.
Ahhoz azonban, hogy az alkalmazkodás sikeres legyen, egy további
szükségszerű pszichikai feltételnek is teljesülnie kell: a partner idealizálásának.
Amíg a kötelékfóbiások nagyon bizalmatlanok és mindig tartanak egy kritikus
távolságot, addig a függők észlelőapparátusába egyfajta lágyítófilter van
beépítve, mivel a szeretett személy kritikus szemlélése ismét csak távolságot
teremtene. Emellett a kép már csak a közelség miatt is nagyon elmosódott. Ha
egy képet egészen közelről nézel, akkor azt nem vagy képes olyan élesen látni,
mint ha karnyújtásnyira távol tartod magadtól.

A függő személyiségek gyermekkora

A függő személyiségek élettörténeti háttere mellett egyedi lényegi

jellemvonásaik is az okok közé számítanak. A függő személyiségeket különösen
meleg, érzékeny lelkület és erős empátia jellemzi. Ez alacsony agressziós
potenciállal és csekély harckészséggel párosul. Az ilyen emberek természetüktől
fogva békeszeretőek, jóindulatúak, és harmóniára vágynak. Ugyanakkor van
bennük némi veleszületett flegmaság és passzivitási hajlam is.
Gyermekkoruk gyakran nagyon hasonló a kötelékfóbiások gyermekkorához,
csakhogy ők tudat alatt más döntést hoztak problémáik megoldására. Korai
gyermekkori tapasztalataikat illetően jelentős átfedés van a kötelékfóbiások és a
függők között. Csakhogy a gyerekkoruk miatt egyesek jobbra, mások balra
kanyarodtak el. A szülői ház, ahogy azt a II. részben a „félénk-kerülő kötődés”
(lásd) és a „közömbös-kerülő kötődés” (lásd) címszavaknál már leírtam, függő
személyiségstílus kialakulását segítheti elő. Hogy egy gyermek a függőség vagy
inkább a függetlenség mellett „dönt”, az vélhetően nagyrészt a veleszületett
lelkületétől függ. A világos összefüggések tudományosan még nem igazolhatók.
A ragaszkodó kötődési stílus, amelyet az adott helyen (lásd) már bemutattam,
itt most a „függőség” szó szinonimájaként is használható. Ott leírtam, hogy az a
szülői nevelési viselkedésmód, amely erősen ingadozik a gondoskodás és a
visszautasítás között, kedvez a ragaszkodó kötődési stílus kialakulásának. De az
alkalmazkodás tekintetében túl nagy gyermekkori nyomás (lásd) vagy az anya és
a szülők túlzottan óvó viselkedése tovább erősíthetik a gyerekben a függőségi
hajlamokat. Ugyanaz a nevelési stílus tehát az adott gyermek lelkületi
beállítottsága szerint erősen függő személyiség kialakulásához, de erős
autonómiatörekvésekhez is vezethet, mint azt a kötelékfóbiások esetében
láttuk.
A függő hajlamokkal rendelkező gyerekek korán felvesznek egy olyan
viselkedési mintát, amely a lehető legközelebb hozza őket a szüleikhez:
kedvesek, szófogadók, engedelmesek és szorgalmasak. Buzgón teljesítik a szülői
elvárásokat, mert csak úgy tudnak egy kis darabka szeretetet biztosítani
maguknak – vagy legalábbis így tudják elkerülni a büntetést vagy a megvetést.
Vagyis a kötődéskerülőktől eltérően ők nem teljesen rezignáltak – még látnak
bizonyos lehetőséget szüleik viselkedésének befolyásolására. A gyerek
alkalmazkodása a szülői elvárásokhoz, azzal a tudat alatti céllal, hogy újból és
újból bebizonyítsa magának, hogy a szülei mégiscsak szeretik és hogy mégiscsak
ér valamit, saját igényeinek jelentős háttérbe szorítására kényszeríti őt. Mivel
tekintetét aggodalmasan a szüleire és azok kívánságaira szögezi, nem igazán
gyakorolja, hogyan irányítsa azt befelé – a saját igényeire és vágyaira. Ehelyett
környezete vágyainak megérzésére trenírozza magát. Önálló akarat nélkül
azonban túl gyenge „énérzés” fejlődik ki benne. Hiszen ha alig érzékelem a saját
igényeimet, akkor magamat is csak kevéssé érzem. Ha mindig csak azt csinálom,
amit mások akarnak, és már azt sem tudom, hogy én magam mit szeretnék,
akkor a külső meghatározottság alapéletérzése alakul ki bennem. Ritkán érzem
úgy, hogy én vagyok az, aki valamit akar és tesz. Ez az elégtelen kapcsolat a saját
vágyakkal egyfajta kifejezetten gyenge döntési képességhez vezet, amelytől az
érintettek felnőttként is gyakran szenvednek.
Az elismerésre és szeretetre való törekvése közben a gyerek függő
viszonyban marad a szüleitől. Tekintetét a szülők beleegyezésére függeszti,
aminek következtében azt éli meg, hogy a „te” túlértékelődik. Az ilyen gyerek a
szüleibe kapaszkodik, mivel tudat alatt egyfolytában attól fél, hogy ha
eltávolodik tőlük, akkor elveszíti a szeretetüket. Egyfolytában szemmel kell
tartania őket, mert nem bízik a szeretetükben. A szüleihez való közelsége és
alkalmazkodása révén bizonyos mértékű kontrollal rendelkezik a kapcsolat
felett. A velük kiépített szoros kötődés miatt azonban kevéssé gyakorolja magát
a „külvilág” felfedezésében és az önálló tapasztalatok gyűjtésében.
Az ilyen gyerekek közül még felnőttként is sokan vágynak arra, hogy a szüleik
elismerjék őket, és meggyőzően bebizonyítsák irántuk érzett szeretetüket. Nem
tanulták meg keresztülvinni saját dolgaikban az akaratukat, következésképp
nem tanultak meg önállóan cselekedni. Úgy érzik, rá vannak utalva egy másik
erős személyre, aki szereti és vezeti őket. Függésben tudják a legnagyobb
biztonságban magukat, a függetlenség félelmet kelt bennük. Túlhajtott
formájában ez a félelem pánikrohamokba torkollhat.
Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni, hogy előbbi fejtegetéseimből nem
feltétlenül következik, hogy az ilyen szülők valóban csak alig vagy egyáltalán nem
szeretik a gyerekeiket. A klienseim között akadtak olyanok, akik viszonylag ép
családból jöttek. A gyermek megfelelően „puha” lelkületi beállítottsága esetén
néha már az is elegendő, ha az anya vagy a szülők túl erősen igyekeznek a
gyermek életét a saját elképzeléseik szerint szabályozni, miközben ez a
szabályozás nagyon szeretetteli módon is történhet. A gyermeki beállítottság és
a nevelési stílus kedvezőtlen találkozása azonban néhány embernél már
elegendő ahhoz, hogy bennük függő személyiségstílus fejlődjék ki.
„Ha azt akarom, hogy szeress, akkor úgy kell viselkednem, amilyennek te látni
szeretnél” – így szól ezeknek a gyerekeknek a programja. Amit aztán később
átvisznek felnőttkori szerelmi kapcsolataikra. A függő felnőttnek azért van
szüksége a partnerére, hogy most már az erősítse meg, hogy ő tulajdonképpen
mégiscsak szeretetre méltó, és megvédje a túlzott önállóságtól. Ennek
eléréséhez a függő személyiség a már megtanult stratégiákhoz nyúl:
alkalmazkodás egészen az önmegtagadásig, konfliktuskerülés és gyámoltalan
ragaszkodás.
A 21 éves Rebecca beszámolójában a függő kapcsolat jellegzetes leírását adja:
„Amikor megismerkedtem Daviddal, olyan voltam, amilyen mindig is lenni
akartam: nagyon karcsú és nagyon öntudatos. Épp akkor érettségiztem le,
méghozzá egészen jól, és a vizsgadrukk miatt öt kilót fogytam. Az iskolában
inkább strébernek és kis nebáncsvirágnak számítottam. De a jó érettségi és az új
alakom igencsak feldobott. Merész holmikat vásároltam, és életemben először
kisminkeltem magamat. Most kezdődik az új életem, gondoltam, most majd
»újonnan kitalálhatom« magamat. Érettségi után elmentem dolgozni egy
reklámügynökséghez lóti-futinak, hogy csináljak valamit, míg az egyetem el nem
kezdődik. Az ügynökségnél dolgozó munkatáraim sohasem találkoztak a korábbi
kis nebáncsvirággal. Először flörtöltek velem férfiak, én voltam mindenki
kedvence. Annyi elismerésben és figyelemben még életemben nem volt részem.
David reklámgrafikusként dolgozott az ügynökségnél. Tíz évvel idősebb volt
nálam és nagyon jóképű volt. először azt gondoltam, hogy a többiekhez
hasonlóan ő is csak flörtölni akar. Amikor azonban meghívott vacsorázni és
szerelmet vallott nekem, majdnem elájultam. El sem akartam hinni, hogy
érdekes lehetek egy olyan nagyszerű pasinak, mint David. Addig alig volt
tapasztalatom férfiakkal, és szörnyen féltem, hogy a tapasztalatlanságom
esetleg elriasztja majd Davidot. De ennek épp az ellenkezője történt. David
vonzónak és szeretetre méltónak találta a naivitásomat és
tapasztalatlanságomat az élet és a szerelem területén, ő legalábbis ezt mondta.
Egyfajta apaszerepet alakított számomra. Gyakran elmagyarázta nekem a
dolgokat a politikából, a kollégákkal vagy éppen a spirituális nézeteivel
kapcsolatban, én pedig mindent mohón magamba szívtam. Tanácsokat adott
divattal kapcsolatos kérdésekben, és elmagyarázta a fodrászomnak, hogyan
vágja le a hajamat. Mindez nekem nagyon jól jött, mivel az ízléssel kapcsolatos
kérdésekben sohasem éreztem valami biztosnak magamat. Csak egy célom volt:
hogy tetsszek neki. Bár a kioktató stílusa néha az idegeimre ment, ahhoz
sohasem volt elég bátorságom, hogy ezt meg is mondjam neki. Tulajdonképpen
egyszerűen csak azt tettem, amit ő akart. Állandó félelemben éltem, hogy
elveszítem, mivel mindig azt gondoltam, hogy egy olyan férfit, mint David,
úgysem leszek képes soha hosszú távon is megtartani. Ahhoz túlságosan is
érdektelennek éreztem magamat.
Öt hónap után David kezdett megjegyzéseket tenni azzal kapcsolatban, hogy
túlságosan önállótlan vagyok, és túlzottan függök tőle. A szüleimmel is
kielemezte a kapcsolatomat, és kifejtette nekem, hogy jobban el kellene
szakadnom tőlük. Nagyobb önállóságra akart nevelni, és ezt ő tényleg így, szó
szerint ki is mondta. És pedig nem álltam neki ellenkezni, hogy már bizonyára
elég idős vagyok és nincs szükségem nevelésre, hanem igazat adtam neki.
A bírálata teljesen elbizonytalanított, és tovább szította a félelmeimet, hogy
elveszíthetem. Úgyhogy még inkább igyekeztem mindent jól csinálni. David rám
szólt, hogy képviseljem keményebben a véleményemet vele szemben. Hosszú
távon nagyon unalmas, mondta, ha mindig csak igazat adok neki. Én viszont
nem tudtam, hogy miben kellene ellentmondanom neki. Őszintén be kell
vallanom, hogy David kedvenc témái közül sokról nekem egyáltalán semmilyen
véleményem sem volt. Ráadásul nem akartam megkockáztatni, hogy
összeveszünk. A barátnőm arról győzködött, hogy ne tűrjem tovább David
kioktató tanári stílusát, de ezt egyszerűen nem mertem megmondani neki.
Észrevettem, hogy egyre inkább eltávolodik tőlem. Ő maga tanácsolta, hogy
néha mondjak neki nemet, mert akkor érdekesebb lennék a számára.
Részletesen kifejtette, hogy nem tesz jót a szenvedélynek, ha valaki a másik
»tenyeréből eszik«. De minél jobban kimutatta, hogy kezdi elveszíteni az
érdeklődését irántam, én annál jobban kapaszkodtam bele. Az eszemmel
tudtam, hogy tulajdonképpen nem jó, amit csinálok, de egyszerűen képtelen
voltam máshogy viselkedni. Gyengének, félénknek és szomorúnak éreztem
magam. Elviselhetetlen volt a tudat, hogy elveszítem Davidot. És minél
gyengébbnek és függőbbnek éreztem magam, annál kevésbé tudtam elviselni,
ha néha nem jutott ideje rám. Bőgtem és könyörögtem neki, hogy találkozzon
velem.
Egy nap aztán bejelentette, hogy szüksége van egy kis szünetre, mivel
túlságosan ráakaszkodtam, és már nem biztos benne, hogy még mindig szeret.
Egy hétig semmiféle kontaktust nem akart velem, majd a hét elteltével akarta
közölni, hogy folytatja-e a kapcsolatot vagy sem. Azon a héten szabadságon volt,
úgyhogy napközben még az irodában sem találkoztunk. Azok voltak életem
legborzalmasabb napjai. Úgy éreztem magam, mint egy halálraítélt, aki arra vár,
hogy megkegyelmezzenek neki, vagy végrehajtsák rajta az ítéletet. A barátnőm
jól leszidott. Azt mondta, hogy ezt nem lenne szabad eltűrnöm. Megpróbált
rábeszélni, hogy a saját fegyverével vágjak vissza Davidnak, és közöljem vele:
nekem is jót tenne némi távolság, és hogy én is azon gondolkozom, van-e még
egyáltalán értelme a kapcsolatunknak. Azt mondta, ez az egyetlen esélyem, hogy
kikergessem a nagyképű, elkényelmesedett helyzetéből. De én túlságosan
féltem, hogy David egyszerűen kiadja az utamat. És nem is bírtam ki, hogy egy
hétig ne lássam és ne tudjam, hogyan tovább. Három nap elteltével aztán este
elmentem a lakására. Idegesen fogadott, én pedig ismét bőgtem és
rimánkodtam neki, hogy maradjon velem. Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a
pohárban, David még aznap este szakított velem. Heteken át teljesen össze
voltam törve. Igazából csak akkor tettem túl magam a dolgon, amikor fél évvel
később megismerkedtem Peterrel…”

Amikor a szülők nem képesek elengedni a gyereket

Szeretnék még egyszer foglalkozni azoknak a gyerekeknek a problémáival,

akiket az anyjuk vagy a szüleik nem képesek elengedni. Erre a helyzetre Az anya
túl sok közelséget akart (lásd) címmel korábban már kitértem. Itt most a
nevelési stílust szeretném megvilágítani, tekintettel a függési hajlamokat mutató
gyerekekre. Nemcsak a gyermek szükségleteivel túl keveset foglalkozó anyák
tudnak függő személyiségmintát előidézni a gyermekükben, hanem azok is, akik
már a gyerekük szeméből kiolvassák annak minden kívánságát, és mindentől
megóvják őt. Ők többnyire olyan anyák, akik maguk is erős függési struktúrákat
mutatnak. Minden gonosz erőtől meg kívánják védeni a gyereküket, és ezzel
megakadályozzák, hogy a gyerek önálló tapasztalatokat gyűjtsön. A gyerek
önállóságra törekvését, de a normális frusztrációból vagy bosszúságból adódó
megnyilvánulásait is elfojtják mindent beborító gyengédségükkel. A gyereknek
így alig van lehetősége saját megoldásokat találni a saját életproblémáira. Az
anya egyfolytában gondoskodik róla, minden szenvedéstől meg akarja kímélni,
és megoldásokat akar kínálni neki. Így viszont nélkülözhetetlenné teszi magát a
gyerek számára azzal a többnyire tudat alatti szándékkal, hogy nagyon szorosan
magához kösse őt. A gyerek kevés önbizalomra tesz szert. Egyfolytában azt a ki
nem mondott üzenetet kapja, hogy „Nem nézem ki belőled, hogy ezt nélkülem is
meg tudnád csinálni!”. Ez a szoros ölelés természetesen feldühíti a gyereket,
csakhogy nem adhatja ki magából a dühét, hiszen anya olyan kedves hozzá,
mindent jó szándékból csinál, és feláldozza magát érte.
A gyerek nem akar fájdalmat okozni az anyjának. A csalódott anyai tekintet
vagy a könnyes anyai szemek látványa arra készteti, hogy minden egészséges
agressziót elnyomjon, és hibásnak érezze magát. Alig van esélye arra, hogy
önállóan fejlődjék, és bármit is az anyja beleegyezése nélkül tegyen. Ez pedig –
akár a szeretetlen házastársi kapcsolatokban – oda vezethet, hogy a gyerek
egyáltalán nem fog hozzáférni a saját igényeihez és vágyaihoz, és
gyámoltalannak érzi magát a világban. A szoros kapcsolat miatt amolyan gubó
képződik az anya és a gyerek körül, amely tompítja a kapcsolatot a külső
valósággal. A gyerek nem tanul meg önállóan döntéseket hozni, és nem tanulja
meg azokat keresztülvinni. Ezért aztán mindig van benne valamiféle bizonytalan
érzés, amikor a saját lábára kell állnia. Szüksége van az anyja, később pedig egy
másik személy kezére, amelyben megkapaszkodhat, hogy valahogy boldoguljon
az életben.

Párkapcsolat és függőség

A függő személyiségmintát hordozó emberek olyan függő helyzetbe hozzák

magukat a partnerüktől, ahogyan az anyjuktól függtek gyermekkorukban, vagy
függenek gyakran még felnőttként is. A szülőktől való lelki eloldódás ugyanis
rosszul sikerült, noha időközben már felnőtt párkapcsolatban élnek. Ez gyakran
lelki bonyodalmakat okoz az adott személy családja és a partnere, illetőleg a
saját és az új családja között. A függők tekintete egyfelől még mindig a szülői
házra és annak beleegyezésére irányul, másfelől a partnerük megerősítésére is
szükségük van. De végül is mindegy, hogy a szüleikre vagy a partnerükre
figyelnek-e, minthogy közben a legkevesebb figyelem önmaguknak és a saját
életükkel kapcsolatos elképzeléseiknek jut.
A problémák megoldását átruházzák a partnerükre, átadják neki annak a
felelősségét, hogy gondoskodjon kettejük boldogságáról. És mivel a partnerüket
nagyon szorosan magukhoz akarják kötni, elhalmozzák szeretetükkel és
rászorultságukkal. Ha a partner nem képes megfelelni ezeknek az igényeknek,
akkor agressziójukat többnyire nem nyíltan fejezik ki, inkább a csalódottságukat
éreztetik vele. Sértett pillantásokkal, önsajnáltatással vagy éppen siránkozással.
Várják, sőt elvárják a partnerüktől, hogy tegyen valamit, amivel megszabadítja
őket a szenvedésüktől. Rászorultságuk teljes súlyával belecsimpaszkodnak.
Gondolom, teljesen kézenfekvő, hogy ez a kötelékfóbiás partnerek esetében
vegytiszta méregként hat. Hiszen nekik egyébként is gondot jelent, hogyan
kezeljék a párjuk teljesen normális elvárásait. A függő személyiségek passzív
rászorultsága azonban még a kötődésképes partnereket is menekülésre
készteti. Egyfelől a függők kapaszkodásuk révén kevésbé vonzók, mivel
partnereik egyszerűen képtelenek saját kezdeményezésből közeledni hozzájuk,
hiszen már eleve állandóan ott lógnak rajtuk. A túlzott közelség a partnerben
szükségszerűen védelmi impulzusokat vált ki. Másrészt a függő személyiségek
túl sok bűntudatot gerjesztenek a partnereikben. Az általuk támasztott
igényeket még a legigyekvőbb partner sem tudja kielégíteni, ezért azzal a
lappangó önváddal kell együtt élnie, hogy nem felel meg a függő
személyiségnek. A függő ember által részben nyíltan, részben öntudatlanul
közvetített vád szükségszerűen feldühíti a partnert, mert úgy érzi, hogy
manipulálják és elnyomják. Csakhogy minél inkább elhatárolódik a függő
személyiség igényeitől, annál jobban felerősödnek annak félelmei a partnere
elvesztésétől. A függő személy ezért még szorosabban ragaszkodik a
partneréhez, és így könnyen kialakulhat egy ördögi kör.

Javaslatok függő személyiségszerkezetű embereknek

Ha rájöttél, hogy azok közé tartozol, akik kapcsolataikban végletesen függő

viszonyba kerülnek a partnerüktől, az már komoly előrelépésnek számít. Ebből a
problémából akkor sikerül a legkönnyebben kiutat találnod, ha lelkileg mélyen
foglalkozni kezdesz vele.
Kézenfekvő, hogy a függő személyiségszerkezetű embereknek dolgozniuk kell
azon, hogy önállóbbá váljanak. Ehhez jobban bízniuk kell a képességeikben, és
lelkileg távolságot kell teremteniük önmaguk és a gyermekkori tapasztalataik
között. A bennük rejlő belső gyermeknek vigasztalásra és nagyon erős
támogatásra van szüksége a belső felnőttől. Ugyanakkor a probléma jellegéből
adódik, hogy a függő személyiségű emberekben a belső felnőtt valamivel
gyengébben fejlett, minthogy annak idején nem nagyon támogatták abban,
hogy önállóan cselekedjék.
Időközben világossá válhatott, hogy a függő személyiségű emberek
problémája nem korlátozódik kizárólag a szerelmi kapcsolatokra, hiszen ők
általában igen erősen el vannak bizonytalanodva, s ez életük minden területére
kihat.
Ami a szerelmi kapcsolatokat illeti, a Kiutak a kontrollvesztésből című
részben (lásd) adott tanácsaim természetesen a függő természetű embereknek
is segítséget jelenthetnek. Az ő esetükben különösen tekintetbe kell venni, hogy
 szerelemérzésük más érzetekből is táplálkozik, például abból, hogy egyedül nem
képesek elboldogulni a világban. Vonzaloméhségük különösen erős, az
önbizalmuk pedig rendkívül alacsony.
Könyvem kereteit sajnos szétfeszítené, ha olyan terjedelemben foglalkoznék
ezzel a témával, ami ahhoz kellene, hogy tényleg segítséget tudjak nyújtani
nekik. Ezért itt most kénytelen vagyok csupán néhány megjegyzésre szorítkozni.
Az első megjegyzésem az, hogy ez a probléma általában nagyon jól megoldható,
ha dolgozol rajta. Igen jó eséllyel ki fogsz tudni lépni ebből a mintából, illetőleg
sokkal jobban tudod majd kezelni, mint korábban. Ezért mindenképpen arra
szeretnélek bátorítani, hogy foglalkozz a dologgal. Leggyorsabban és
leghatékonyabban egy pszichoterápia segít neked. A problémádat minden
pszichoterapeuta jól ismeri, mivel az többé vagy kevésbé kialakult formában
széles körben elterjedt. Számos önsegítő könyv is akad a témában. Önsegítő
módon is elég messzire eljuthatsz. Amennyiben többet szeretnél róla olvasni,
könyvem függelékében találsz olvasásra érdemes könyveket. A szakzsargonban
a te személyiségszerkezetedet „depresszívnek” nevezik. Azért hozom szóba ezt
neked, hogy hatékonyabban tudj majd utánanézni a témának az interneten vagy
a könyvesboltokban. Ne rémülj meg ettől a megnevezéstől, ez egyszerűen csak
annyit jelent, hogy olyan gyermekkori mintákra tettél szert, mint amilyeneket
fentebb leírtam. Bevezetésképpen különösen melegen ajánlom neked Fritz
Riemann A szorongás alapformái című művét. Ez a könyv nagyszerű áttekintést
nyújt erről a személyiségstruktúráról, méghozzá közérthető nyelven.
Az ilyen személyiségstruktúrával rendelkező embereket a szorongásos
zavarok, köztük az úgynevezett pánikrohamok is veszélyeztetik; ezek többnyire
akkor törnek rájuk, amikor egyedül kell autót vezetniük, egy buszban ülnek,
bevásárlóközpontokban vagy bármilyen más nyilvános helyen tartózkodnak.
Pánikrohamokat ugyanakkor az is kiválthat, ha valaki egyedül van otthon és
senki sincs a közelében. Az ilyesfajta pánikrohamok mélyén többnyire az az
alapvető félelem rejlik, hogy az érintettek „egyedül és védtelenül vannak a
világban”, ott tájékozódniuk kell, és nem tudnak segíteni önmagukon.
Amennyiben számodra is ismerősek ezek a félelmek, akkor a „szorongás”,
illetőleg a „pánikroham” címszavak segítségével kutathatsz tovább ebben a
témában az interneten.

7. Add fel a reményt

A kötődészavaros kapcsolatok egyik igen kényes hátulütője,
hogy az ember hisz és reménykedik a javulásban. Ez
lényegében azokkal a zavaros ígéretekkel függ össze, amelyeket
a legtöbb kötelékfóbiás a jövővel kapcsolatban helyez kilátásba.
Olyan jellegzetes „igen is, meg nem is” megfogalmazásokról van
szó, mint például, hogy „Szeretlek, de még nem állok készen rá”,
„Meg akarok változni, de előbb még…” vagy „Te vagy a
legfontosabb ember az életemben, még ha ezt nem is tudom
kimutatni”, és még folytatni lehetne a sort. A kapcsolat ígéretes
kezdeti szakasza és a szenvedélyes feltöltődési állomások
életben tartják azt az illúziót, hogy valami nagyszerű jön még.
Ezek a remények, még ha csak apró „szikrácskák” is, sok
partnert megakadályoznak a szakításban.
De nemcsak az „igen is, meg nem is” megfogalmazások,
hanem az „igen is, meg nem is” cselekedetek is segítenek
táplálni a reményt. Például az „átmeneti csúcspontok” és a
„közelség szigetei”, amelyekből a partnerek újból és újból
bizakodva kerülnek ki. Hiszen végül is minden „igen is, meg
nem is”-ben ott van az „igen”, és ők ebbe az igenbe
kapaszkodnak bele. Ehhez jön még, hogy egy nem kötelékfóbiás
ember nem képes beleélni magát a kötelékfóbiások
problémáiba, legfeljebb csak elképzelni tudja, hogy milyen
lehet. Ezáltal a vágyait és pozitív kapcsolati érzéseit rávetíti
kötelékfóbiás partnerére. Értsd: aki nem kötelékfóbiás, az
egyszerűen fel nem foghatja, mi lehet annyira nehéz megbízni
valakiben és elköteleződni mellette. Ezért aztán krónikusan
alábecsüli a probléma nagyságát, és annak a „nem”-nek az
erősségét is, amely az igen mellett ugyancsak ott rejlik minden
„igen is, meg nem is” válaszban. Amíg azonban él a remény,
addig a partner nem tudja elengedni a kapcsolatot.
Ha azonban a remény egyszer meghal, a legtöbben nagyon
gyorsan túllépnek a kapcsolaton. Újra és újra ezt tapasztaltam.
A remény az az anyag, amelyből a tartós szenvedés létrejöhet.
De ez egyben azt is jelenti, hogy a remény halálával sokan
megdöbbentően gyorsan elengedik, majd kiheverik a
kapcsolatot. Gyakran valami olyan meghatározó jelentőségű
eseménynek kell bekövetkeznie, amely a partner számára
messze túlmegy a tűrőképesség határán, ezért végérvényes
döntésre jut: „Ennyi volt, nincs tovább!” A remény egy csapásra
szertefoszlik, és vele a függőség is. Ide is idekívánkozik az
összehasonlítás a szenvedélybetegségekkel. A korábbi
dohányosok közül sokan beszámolnak arról, hogy egy adott
esemény juttatta őket egyetlen lökéssel arra a dühödt
elhatározásra, hogy „Ennyi volt, nincs tovább!”. Egyszeribe már
nem is volt olyan nehéz a dolog. A korábbi, ímmel-ámmal
elkezdett leszokási próbálkozások nagy kínokat okoztak ugyan,
de eredménytelenek maradtak. Csak az az elhatározás
könnyítette meg egyszeribe a dolgot, amely egy dühödt
pillanatukban fogant meg bennük. Ez a „szakítási agresszió”
abban is segít, hogy viszonylag gyorsan túllépjünk egy zátonyra
futott kapcsolaton.

8. Mégis van egy reménysugár

Minthogy ebben a könyvben sok tanácsot adtam már a

kötelékfóbiásoknak azzal kapcsolatban, hogyan tudnának
megszabadulni a problémáiktól, és mivel pszichoterapeutaként
többször is megtapasztaltam, hogy ez lehetséges (vagy
legalábbis jelentős javulást lehet elérni), ellentmondásos lenne,
ha most egyértelműen azt javasolnám az érintett partnereknek,
hogy ne reménykedjenek tovább. Ezért hát egyfajta
„reménykedés-valóság összehasonlítást” javasolok neked,
amellyel fel tudod mérni, mekkora a valószínűsége annak, hogy
a partnered változtat majd a viselkedésén. Ehhez a következő
kérdéseket kellene megválaszolnod:

● Mióta szenvedek már a partnerem kötelékfóbiájától?

(Minél hosszabb ideje, annál rosszabb.)
● Hányszor ígérte már meg, hogy valami változni fog,
miközben nem történt semmi?
● Tudatában van a partnerem a problémának, vagy
határozottan visszautasítja, hogy kötődésfóbiás lenne? Vagy
bár beismeri, hogy problémái vannak, de azt mondja, ő
nagyon jól elvan velük? Vagy újból és újból változásokat
ígér, de azokat végül sohasem valósítja meg?
● Mennyire ítélem komolynak a partnerem problémáit?
„Közömbös-kerülő kötődésűnek” számít (lásd), vagy „csak”
túl sokat parancsolgattak neki a szülei?

Tisztában vagyok azzal, hogy a partnernek és a laikusoknak

nehéz felmérniük a probléma mértékét. De e helyütt meg kell
említenem, hogy ezek a kritériumok jelentősen befolyásolják
annak a valószínűségét, hogy a kötelékfóbiás meg fog változni.
Minél mélyebbre nyúlik a zavar, annál nehezebb ez a változás.
Ezenfelül a nagyon mélyre nyúló kötődészavartól szenvedő
emberek, például egy közömbös kötődéskerülő, gyakran
kevésbé motiváltak arra, hogy változtassanak valamin. Egyrészt
azért, mert pszichikai védekezési stratégiáik jócskán
megszilárdultak, így az ilyen emberek gyakran nagyon kevés
fájdalmat éreznek. Másrészt pedig mert sejtik, hogy egy
változás messze ható következményekkel járna, sok elfojtott
félelmet a felszínre hozna, és ez megint csak félelmet ébreszt
bennük a változásokkal szemben.
Jelölj ki magadnak egy időbeli keretet, amelyen belül elvárod
a partneredtől, hogy látható erőfeszítéseket tegyen, és
megváltozzon. Kérdezd meg nyíltan tőle, hogy kész-e dolgozni
önmagán. Oszd meg vele a gondolataidat. Ha azt mondja, hogy
neki így is jó, és semmit sem akar változtatni önmagán és
kettőtök kapcsolatán, akkor hidd el neki. A kötelékfóbiások
rendszerint nem fukarkodnak a figyelmeztetésekkel. A te
felelősséged, hogy komolyan veszed-e kötelékfóbiás
partneredet, vagy elfojtod és bagatellizálod a kijelentéseit. Ha
azt szeretnéd például, hogy a partnered olvassa el ezt a könyvet,
akkor abból, hogy elolvassa vagy hozzá sem nyúl, már láthatod,
mennyire érdekelt igazából a változásban.
Még egyszer szeretném azonban kiemelni, hogy a partner
csak igen korlátozottan képes változásokat kezdeményezni.
A kötelékfóbiás emberek, akik pszichoterápiára jelentkeztek
nálam, kizárólag önszántukból jöttek el, nem pedig azért, mert
a partnereik ezt akarták.
Amennyiben tehát együtt akarsz maradni a partnereddel,
fogadd el őt olyannak, amilyen. Próbálj meg a tanácsaimat
követve egészséges távolságra helyezkedni vele szemben, és
elégedj meg azzal, amit tőle kapsz. Mint már említettem, ahhoz,
hogy erre képes légy, lényegesen függetlenebbé kell válnod, és
fokozott mértékben fel kell töltened az akkumulátoraidat az élet
más területein. Az egyetlen esélyed, ha megtanulsz elengedni.

9. Véget vetni a kapcsolatnak

Amennyiben oda lyukadsz ki, hogy nem vagy képes együtt élni
mindazzal, amit a partneredtől kapsz, és be akarod fejezni a
kapcsolatot, akkor, kérlek, szívleld meg az alábbi tanácsokat.
A kötődészavaros kapcsolatok speciális dinamikája több
olyan csapdát is rejt, amelyek nagyon megnehezítenek egy
végérvényes szakítást. A legrosszabbat, amely legalábbis
ragasztóként, legtöbbször azonban inkább cementként
működik, azok az erős érzések és az a kétségbeesés jelentik,
amelyek a párkapcsolat végérvényes befejezésének gondolatára
bukkannak fel. Ezért a visszaesést megelőzendő fel kell
vértezned magad az erős vágyakozás és a megvonási fájdalmak
pillanatai ellen, amennyiben tényleg szakítani akarsz a
partnereddel. A legjobb, ha úgy kezeled a problémádat, mint
egy szenvedélybetegséget. Ez a hasonlat talán túl erősnek tűnik,
pedig a kötődészavaros kapcsolathoz való ragaszkodás valóban
sok párhuzamot mutat a kábítószer-fogyasztó függőségével:

● A személyes boldogságérzet attól az embertől (a

kábítószertől) függ.
● A gondolatok folyton a drogok biztosítása és beszerzése
körül keringenek.
● Annak ellenére, hogy a drog árt a testnek és a léleknek,
mégis tovább kell fogyasztani.
 ● Súlyos veszteségeket is képesek elfogadni az élet más
területein (egyéb érdeklődési területek, munka, barátok
elhanyagolása, koncentrációs nehézségek, depresszió és
szorongásos állapotok, hangulatingadozás,
pszichoszomatikus betegségek) annak érdekében, hogy
tovább tudják fogyasztani a drogokat.
● Amikor leállnak a szerrel, rögtön erős elvonási tünetek
lépnek fel, mindenekelőtt depresszív állapotok alakjában.
● Sok hiábavaló kísérlet arra, hogy a drogoktól
megszabaduljanak, vagy azokkal kontrollált körülmények
között éljenek.

Szóval nyugodtan barátkozz meg a gondolattal, hogy függő

vagy, és a függőségből való kiszálláshoz hasonló
óvintézkedéseket kell tenned, mint egy kábítószeresnek, aki le
akar jönni a heroinról.
Ahogy egy szerfüggő esetében, a kiszállásnál neked is teljes
absztinenciára van szükséged. Vagyis teljes kapcsolattilalomra,
amíg a leszokási fázis le nem zárul. Az elvonás akkor zárul le,
amikor teljesen kiszerettél a partneredből. Semmiképpen se
hagyj nyitva hátsó kiskapukat, amennyiben korábbi párodnak
felkínálod a „barátságodat”. Ez nem működik. Az ilyesmi
csupán játék a tűzzel. Ha lezárult az elvonókúrád, és partnered
viselkedése nem bántott meg annyira, hogy a barátság
egyébként sem jöhetne szóba, akkor a barátsággal kapcsolatos
gondolataidat elhalaszthatod erre az időpontra. De egy nappal
se korábbra.
Kerüld a kísértéseket, például azokat a helyeket, ahol
valószínűleg találkoznál a volt partnereddel. Űzd el az olyan
kulcsingereket, mint például fényképek, ajándékok, közös
kedvenc zenék stb. Lehetőség szerint távolíts el mindent a
környezetedből, ami a partneredre emlékeztetne. Ne lépj
kapcsolatba a volt párod barátaival és családtagjaival. Ezek a
kapcsolatfelvételek többnyire csak arra szolgálnak, hogy
információkhoz juss, hogy megtudd, mit csinál és hogyan érzi
magát a volt partnered. Ezzel pedig megnő a visszaesés
veszélye. Ha érzésed szerint nagyon udvariatlan dolog lenne
megszakítani a kapcsolatot néhány emberrel a volt partnered
környezetéből, akkor egyszerűen magyarázd el nekik, miért így
jársz el, és közöld velük, hogy rögtön jelentkezni fogsz, ha az
elvonókúra lezárult.
Töröld ki volt partnered összes telefonszámát és e-mail-címét.
Ezzel egy hasznos akadályt illesztesz be a spontán visszaesések
ellen. Ezenkívül világosan jelzed magadnak is, hogy az adott
személyt „kitörölted” az életedből.
Állíts össze magadnak részletes „hiánylistát”, amelyre
mindent feljegyzel, ami a párkapcsolatodban boldogtalanná
tett, és a volt partneredben zavart téged. Ezt a listát azután
tartsd magadnál, és mindig nézz bele, valahányszor az
emlékezeted csődöt mondani látszik, amikor rajtakapod magad,
hogy éppen arról fantáziálsz, milyen szép is volt minden a
partnereddel. Különösen a szexuális fantáziákat űzd el a
fejedből. A közelség és a távolság állandó váltakozása a
kötődészavaros kapcsolatokban különösen szenvedélyes, és ez
megnehezíti az elválást. De bevethetsz egy apró, ugyanakkor
hatékony trükköt is: tegyél egy gumiszalagot a csuklódra.
Amikor azon kapod magad, hogy a volt partneredre gondolsz,
pöccintsd meg a gumiszalagot, hogy megállítsa a gondolataidat.
 Tervezd meg a napjaidat, különösen a hétvégéidet. És kérlek,
ne zuhanj mély gyászba. Ebben néhány kollégám nem értene
egyet velem, mivel ők úgy gondolják, hogy a gyászt „teljesen át
kellene élni”. Én személy szerint egyáltalán nem értek egyet
ezzel a „feldolgozási fundamentalizmussal” – legalábbis a
szakításokkal kapcsolatban. Haláleseteknél más a helyzet. Ha
túl nagy teret engedsz a gyászodnak és az azzal együtt járó
önsajnálatnak, azzal növeled a visszaesés veszélyét. Mindig arra
kell gondolnod, hogy az ember bele tudja lovalni magát az
érzésekbe. Ezt te a kapcsolatod alatt valószínűleg sokszor meg is
tetted. Most az a lényeg, hogy kiszállj az érzéseidből, a túlzottan
felfokozott érzéseidből. Itt az idő, hogy a jövőre összpontosíts!
Ezért, kérlek, legyen rengeteg terved. Találkozz a barátaiddal,
foglalkozz a hobbijaiddal, sportolj. A sport egyébként különösen
hatékony antidepresszáns, mivel bizonyított módon nagyon sok
boldogsághormont szabadít fel. Kényszerítsd magad, hogy
sportolj, még ha a fájdalmas veszteség miatt éppen nincs is
kedved mozogni. Látni fogod, hogy a testmozgás következtében
másmilyen állapotba kerülsz. Ez egyébként különösen jól
működik vidám zenével kombinálva. Az egyik barátom, aki
szerelmi bánattól szenvedett, kifejezetten durva
edzésprogramot írt elő magának: mindennap kiment az erdőbe,
ahol katonai módra, futás és fekvőtámaszok kombinációjával
kínozta magát. Azt mesélte, hogy az ilyen durva testmozgások
után teljesen „be volt lőve”. Az önmagára kiszabott
gyakorlatozás iszonyú sokat segített neki abban, hogy túl tudjon
lépni a szakításán.
Fordulj a barátaidhoz vagy akár a családtagjaidhoz, ha jó
kapcsolatban vagy velük. Ebben a szakaszban nagyon nagy
szükséged van olyan emberek támogatására, akik kedvelnek és
szeretnek téged, és teljesen a te oldaladon állnak. Ne szégyelld
elfogadni a barátaid segítségét. Ők lehetnek ebben az
időszakban a legértékesebb támaszaid. Amennyiben az az
érzésed, hogy a barátaid támogatása nem elég, ne szégyellj
szakszerű segítséget kérni. Mi, pszichológusok éppen az ilyen
esetekre vagyunk ott, nyugodtan vedd igénybe ezt a
szolgáltatást. Ha az embernek szerelmi bánata van, és
nehézségeket okoz neki megszabadulni egy függésből, akkor
igenis jó oka van arra, hogy pszichológushoz menjen. Ne
gondold azt, hogy a problémád túl kicsi lenne, vagy hogy csak a
pszichés betegek járnak pszichológushoz. Fogorvoshoz is akkor
mész, amikor kilyukad az egyik fogad, nem pedig akkor, amikor
már műfogsorra van szükséged. Mivel az állami
egészségügyben dolgozó pszichológusoknál általában hosszú
várólisták vannak, ezért azt javaslom, hogy inkább
magánrendelésre menj, ott többnyire hamar kapsz egy közeli
időpontot. Szánd rá a pénzt arra a néhány konzultációra, az
ilyesmi nagyon megéri. De nyilvános tanácsadó helyeket is
felkereshetsz, címeket az interneten találsz. Gyakran ott sem
kell várakozni, és vagy ingyenesek, vagy nagyon kedvező árúak
a szolgáltatásaik.
Flörtölj nyugodtan, és figyeld lehetséges új partnereidet.
A feldolgozás-fundamentalisták ezúttal is felkiáltanak: először
teljesen el kell szakadni valakitől, mielőtt az ember új
kapcsolatot kezd! Őszintén szólva én ezt kissé életidegennek
találom. A régi, boldogtalan szerelem legjobb ellenmérge egy új
szerelem. Csak arra ügyelj, nehogy egy hasonló példánnyal
akadj össze újból! Tartsd nyitva a füled és a szemed, figyelj és
vedd komolyan, amit az új kiszemelted mond. Próbáld meg
kitalálni, mitől mentek tönkre a korábbi párkapcsolatai. A múlt
rengeteg utalást kínál neked. Nem kell és nem is szabad
elkapkodnod semmit. Nyugodtan „vizsgáld meg” jó alaposan új
kiszemeltedet, mielőtt fülig szerelmes lennél bele. De már egy
lehetséges új célszemély puszta jelenléte is óriási
hangulatjavulást idézhet elő.
Szítsd fel a dühödet volt partnereddel szemben. A düh, az
úgynevezett szakítási agresszió nagyon fontos köztes lépés a
régi partnertől történő eloldódás folyamatában, amelyet nem
ugorhatsz át. Csak akkor tehető meg a következő lépés a lelki
megbékélés irányába, ha sikerült a dühödet a megfelelő
mértékben kiélned. Tartsd szem előtt, miben viselkedett
korábbi partnered végletesen megbízhatatlanul, önzően,
gátlástalanul, hazug és álnok módon, alattomosan, zavarosan és
felelőtlenül. Ne bocsásd meg neki ezt a viselkedést! Tisztázd
magadban, milyen ramatyul érezted magad miatta. Írj
búcsúlevelet, amelyben „leszámolsz” a volt partnereddel. De ne
küldd el, mert azzal ismét csak felvennéd a kapcsolatot vele, és
abba a veszélybe sodornád magad, hogy várni kezded a választ,
vagy olyan választ kapsz, amely ismét mozgásba hozhatja a
kapcsolatot. Hogy könnyebben ellenállhass a levélküldés
kísértésének, ejtheted is a levélformát, elég, ha csak feljegyzed
magadnak, mennyire feldühített korábban a volt partnered
viselkedése.
Csinálj olyasmit, ami jót tesz neked, és növeli az
önbecsülésedet. Adj az ápoltságra, öltözz csinosan. Kényeztesd
magad, amennyire csak az időd és a pénztárcád engedi. Ha
változtatni szeretnél magadon, azt ne a gyász akut időszakában
tedd. Most csak az számít, hogy a lehető leggyorsabban
megszabadulj a kapcsolattól, és olyan jól érezd magad,
amennyire csak lehet. Ebben a helyzetben ne terheld magad
önkritikával és változtatási tervekkel. Most az a legfontosabb,
hogy meggyógyulj – ez a cél (szinte) minden eszközt szentesít.
Ne menj lépre, ha a volt partnered újból közeledni próbál
hozzád. A kötődéskerülő személyek félnek a végérvényes
döntésektől. Ez azt jelenti, hogy a végleges szakítás valószínűleg
nem fog tetszeni neki. Mint azt már többször is hangsúlyoztam,
a kötelékfóbiások a távolból nagyon is képesek erősen
vágyakozni. Ezért számíts rá, hogy a volt partnered egyszerre
szörnyen erőlködni fog, hogy visszaszerezzen téged. Tartsd
szem előtt, hogy valószínűleg jó esélyt lát arra, hogy te ismét
beadod a derekad. Ő eddig mindig fölényben volt veled
szemben, és hozzászokott, hogy szinte bármit megengedhet
magának, anélkül hogy te (végleg) elhagynád. Emiatt aztán
igencsak harciassá válhat, ha te ezúttal nem mész vissza hozzá
olyan gyorsan. Tedd világossá önmagad számára, hogy az
újraegyesülés boldogságát csak rövid ideig élvezheted majd.
Amint a volt partnered úgy gondolja, hogy biztosan ül a
nyeregben, ismét megjelenik majd a távolságigénye. Gondolj
arra, hogy neki mélyreható problémája van, amelyet egy
átmeneti szakítással („Na, most végre rájött, mennyire fontos
vagyok neki!”) nem lehet megoldani. A volt partnerednek
hatalmas akaratra, erőre és állóképességre van szüksége ahhoz,
hogy lecsillapítsa a kötelékfóbiáját. A szakítás önmagában nem
fogja őt meggyógyítani. Ahhoz az ő részéről sokkal nagyobb
elszántságra, eltökéltségre van szükség.
Ne sértődj meg, ha partnered nem kezd el harcolni érted.
Nem minden kötelékfóbiás képes a távolból vágyakozni.
Különösen a közömbös kötődéskerülők rendelkeznek óriási
gyakorlattal a szakítás és a távolság elviselésében. Elképesztően
tehetségesek az elfojtásban is, és a kapcsolati dolgokban
egyáltalán nem harciasak. Ne ess bele abba a csapdába, hogy
puszta sértettségből, csak azért, mert a volt partnered
egyáltalán nem küzd érted, ismét keresed vele a kapcsolatot,
hogy kiderítsd, vajon tényleg közömbös-e irántad, vagy esetleg
még mindig szeret. Mindennapos mantrád legyen az
„elengedés”. Ha ismét közeledni kezdesz a partneredhez, az
egész dráma kezdődik elölről. Amennyiben mégis erős
késztetést éreznél, hogy még egyszer belépj személyes
„kudarcaid” és „hiúságaid” küzdőterére, akkor olvasd el, kérlek,
még egyszer a szakításra vonatkozó részeket, és frissítsd fel a
„közömbös kötődéskerülőkre” vonatkozó ismereteidet.
Alapvető igazság: a szerelmi bánatba az ember nem hal bele.
Az ilyesmi elmúlik. Méghozzá annál gyorsabban, minél inkább
elfogadod, hogy vége, és eltemeted a reményt. Büszkén húzd ki
magad – te ennél jobbat érdemelsz. És az a jobb el is fog jönni.
Erről biztosíthatlak, még ha pillanatnyilag el sem tudod
képzelni. És annál gyorsabban jön el, minél nyitottabbá válsz
rá. Akár még azt is megtapasztalhatod, hogy egyedül lényegesen
jobban érzed magad, mint egy boldogtalan kapcsolatban. Annyi
szép dolog van a világon – egy szerelmi kapcsolat ennek csak
egy része, de a te életed nem csak ebből áll. Ha már sikerült
túljutnod a boldogtalanságon, szabadnak, függetlennek,
önállónak, büszkének és elégedettnek fogod érezni magad.
Utólag nagyon fogsz csodálkozni azon, miért találtad egykor
annyira ellenállhatatlannak ezt az embert. Értetlenkedve
gondolsz vissza arra az időszakra az életedben, amikor teljesen
kétségbe voltál esve miatta. „Fenéken billented” magad, amiért
olyan sokáig részt vettél ebben a színjátékban. Eljön majd a
pillanat, amikor teljesen eloldódtál már tőle, és képes leszel
személyes történelemkönyvedet ezen a helyen is felütni. Akkor
majd meg kell bocsátanod magadnak ezt a kapcsolatot. Kevés
dolog képes bennünket olyan tartósan foglalkoztatni, mint a
tulajdon hibáink és az önmagunkkal szemben érzett dühünk.
Mindenekelőtt akkor fog majd önvád marcangolni, ha hosszú
ideig beleragadtál az adott kapcsolatba. Szemrehányást teszel
magadnak, hogy miért nem léptél már le sokkal korábban.
Ostorozod magad, amiért annyira megsértetted a saját
büszkeségedet. Naivnak és gyenge jellemnek tartod majd
magad. A megküzdésnek ebben a fázisában csak azt
tanácsolhatom neked, hogy nézd ennek az élettapasztalatnak a
jó oldalát: okosabb lettél – a kötelékfóbiás kapcsolatok avatott
szakértőjévé váltál. Ami a továbbiakban remélhetőleg megvéd
majd téged az ez irányú tapasztalatoktól. Ha korábban meg
voltál győződve arról, hogy veled ilyesmi nem történhet meg,
akkor a sors most némiképp alázatra tanított. Ez is jó dolog. Ha
komolyan vetted a tanácsaimat, akkor ennek a boldogtalan
kapcsolatnak a hatására egy új hobbival gazdagodtál, vagy
előbbre léptél a pályádon. Ehhez is csak gratulálni tudok neked.
Mindenesetre jóval érettebb és reflektáltabb lettél. Szóval,
spongyát rá. Ilyesmi, mint már mondtam, bárkivel
megtörténhet.
Végezetül: miután eloldódtál a korábbi partneredtől és
megbocsátottad magadnak a viselkedésedet, remélhetőleg már
csak egyetlen kérdés maradt, amely még mindig makacsul
foglalkoztat: „Tényleg szeretett, vagy az egészet csak
beképzeltem magamnak?” Még mindig fogva tart tehát az a
kérdés, amely a kapcsolatod alatt mindvégig kínzott. Most én
választ adok rá: igen, a partnered szeretett téged, úgy, ahogy
képes volt rá. Abból, amit neked mondott vagy mutatott, sok
mindent tényleg komolyan is gondolt. De a félelme újból és
újból tönkretette és maga alá gyűrte ezt a szerelmet.
Végeredményben, bármilyen keményen hangozzék is, a volt
partnered a félelmei miatt nem képes valódi szerelemre.
Búcsú az olvasótól

Remélem, sikerült némi bepillantást nyerned a témába, és ez

segítséget jelent neked. De mindenekelőtt azt remélem, hogy
egyáltalán sikerült idáig eljutnod az olvasásban. Az ember
ugyanis tulajdonképpen nem szívesen szembesül a
problémáival és gyengeségeivel. Abból indulok ki, hogy
útközben elfogyott nálad a szufla, és félretetted a könyvet.
Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy néhol nagyon
konfrontatív módon írtam. Azért választottam ezt, mert
véleményem szerint a konfrontáció erősebben felráz valakit,
mintha az ember egyfolytában nagyon együttérzően viselkedne
vele. És azt is gondolom, hogy megfelelőbben kezelhető a téma,
ha mindkét oldalról szemügyre veszed és belátod, hogy a
kötelékfóbiások egyszerre áldozatok és tettesek. Ezért
igyekeztem egyrészt empatikusan, másrészt konfrontálódóan
írni. Azt is gondolom, hogy egy túlnyomórészt empatikus leírás
olyan, mint a zsibbadt lábak. Éppen ezért vállaltam a
kockázatot, hogy néhány olvasó egyszerűen lelép, mert
valahogy kellemetlennek érzi a könyvet. Mindeközben szilárd
meggyőződésem, hogy könyvem az érintettek és a partnereik
számára is nagy segítséget jelenthet. És ugyanilyen
megingathatatlanul meg vagyok győződve arról is, hogy az
ember képes személyében megváltozni és továbbfejlődni. Ezért
remélem, hogy mégiscsak sokan eljutottak idáig, és hogy az
olvasottak jó ösztönzést tudtak nyújtani a további fejlődéshez.
Ebben az értelemben kívánok neked sok sikert további
életutadhoz, üdvözöl Stefanie Stahl.
Utószó pszichoterapeutáknak

A könyv fő témája, a kötelékfóbia a legutolsó részben leírt

depresszív személyiségszerkezettől eltérően nem számít
különösebben jól kutatott témának. A pszichológiai
kötődéskutatásnak mindeddig jóval több mondanivalója volt a
gyermekekkel, mint a felnőttekkel kapcsolatban. A legtöbben
önök közül olvasás közben bizonyára észrevették, hogy az
elemzéseimbe, különösen a „közömbös kötődéskerülők”
leírásánál, részben a „skizoid” személyiségszerkezetre
hivatkoztam – ugyanakkor magát a fogalmat nem használtam.
Tudatosan mondtam le a „skizoid” szó használatáról (még ha itt
most sajnos ismét elő is kellett vennem), mivel a laikusok ezt a
fogalmat teljesen tévesen nagyon szorosan összekapcsolják a
„skizofrén” szóval, amitől az nagyon rémisztővé válik. Éveken
át a témával foglalkozva észrevettem, hogy a skizoid
természeteket az általam olvasott szakpublikációkban mindig
nagyon introvertáltaknak, egyénieskedőknek és szociálisan
kevéssé kompetensnek írják le. Szerintem ez tévedés. Én
nagyon sok skizoid vonásokat mutató emberrel találkoztam,
akikre ez a szakmai leírás egyáltalán nem érvényes.
Szerintem az extroverzió és a skizoiditás két, egymástól
független személyiségjegy. A skizoid jelleggel bíró emberek
nagyon is képesek társasan és szociálisan kompetens módon
viselkedni. Megítélésem szerint e hiba miatt a pszichoterápia
során gyakran nem veszik észre a kliens skizoid jellegét. Az
extroverzió, illetőleg az introverzió esetén közismert módon
velünk született személyiségjegyekről van szó, amelyek
kilencven százalékban genetikusan meghatározottak. Úgy
vélem, az introverzió és a skizoiditás között nincs ok-okozati
összefüggés. Ennélfogva egy ember intorvertált és skizoid, vagy
extrovertált és skizoid is lehet. Valamelyest más a helyzet a
szociális kompetenciák vonatkozásában – itt inkább azt
feltételezhetjük, hogy a skizoid személy gyermekkora nem
igazán segítette a szociális kompetenciák kifejlődését, vagy hogy
a mélyen rögzült félelmek gyámoltalanná teszik az adott
személyt a szociális kapcsolatokban. Erre vonatkozóan az a
tapasztalatom, hogy néhány skizoid embernek a magas
intelligenciájával jól sikerül kompenzálni a problémáit.
A skizoid emberek közismerten gyakran nagyon tehetségesek.
Sőt akár fordítva is megfogalmazható ez: a nagyon tehetséges
embereket gyakran skizoid jellegű diszpozíció jellemzi. Újból és
újból megállapíthattam, hogy néhány skizoid embernek nagyon
jól sikerül az intelligenciája segítségével szociálisan
feltűnésmentesen viselkedni. Az ő tulajdonképpeni
problémájuk és az azzal együtt járó szociálisan zavart
interakciójuk először csak a közeli kapcsolatokban tűnik fel.
A skizoid emberek mélyre nyúló félelmét az intim
személyközi kapcsolatoktól megítélésem szerint nagyon könnyű
félreismerni, mivel ők extrovertáltak és szociálisan igen
kompetensek. Az extrovertált skizoidok nem szívesen vannak
egyedül. Ők felnőttként inkább azokra a kötődészavaros
gyerekekre emlékeztetnek, akiket „távolság nélkülieknek”
szoktak nevezni. Felnőttként ugyan már leszoktak erről a
feltűnő viselkedésről, de a látszólagos alkalmazkodás felszíne
alatt megmaradt a hajlamuk arra, hogy ahol csak lehet, kicsit
„cirógattatják” magukat, miközben ebben a viszonylatban a
tárgyak teljesen kicserélhetők: az adott személy és a tárgya
között ugyanis semmiféle lelki kötődés nem alakul ki. Ennek a
cirógatásnak nem kell feltétlenül erotikus természetűnek
lennie, egyszerűen törődés és elismerés is lehet a szociális
együttlétben. Több olyan skizoid embert is ismerek, akik
kifejezetten nem szeretnek egyedül lenni, mivel az
elhagyottságtól való ősfélelem abban az állapotban még
erősebben nyomul be a tudatukba, mint a társasági lét
szétszórtságában. A skizoid természetek rendszerint notóriusan
elfordulnak önmaguktól, tudat alatt nagyon sokat tesznek azért,
hogy ne tudjanak megnyugodni, mivel akkor a belső, magányos
alapzaj túlságosan hangossá válna. Ezekben az esetekben a
munkába menekülés is egy nagyon kedvelt módszer, mint azt
más fejezetekben már többször is említettem – ahogy a szociális
jellegű tevékenységek is.
Úgy gondolom, néhány pszichoterápia eredményesebb
lehetne, ha helyesen felismernénk a skizoid alapproblémát.
Azok a beavatkozások, amelyeket könyvem megfelelő részeiben
önsegítő technikákként az érintettek kezébe adtam, nagyon jól
beváltak a pszichoterápiás gyakorlatomban. Tehát jó szívvel
ajánlhatom őket. Amennyiben önök rendelkeznek olyan
terapeutikus segítő módszerekkel, amelyeket a munkájuk során
eredményesen alkalmaznak, akkor örömmel venném, ha e-
mailen vagy telefonon kapcsolatba lépnének velem. Ugyanígy
örülnék annak is, ha megosztanák velem az itt leírtakkal
kapcsolatos javaslataikat vagy ellenvetéseiket.
Szívélyes baráti üdvözlettel,

Stefanie Stahl
Köszönet

Köszönet illeti a szerkesztőmet, Carola Kleinschmidtet

nagyszerű javaslataiért és a harmonikus együttműködésért.
A szakmai lektorálásért és a kifejezetten bátorító
visszajelzésekért köszönetet szeretnék mondani dr. Anika
Knauer pszichológus asszonynak, kötődésszakértőnek. A korai
kötődészavaros gyermekek igen empatikus bemutatásáért és az
izgalmas beszélgetésekért külön hálával tartozom
barátnőmnek, Helena Muser pszichoterapeutának. Nagyon
hálás vagyok továbbá klienseimnek a bizalmukért, az őszinte
beszélgetésekért, és mindenkinek, aki esetleg magára ismert
ebben a könyvben.
Függelék

Tanácsadó könyvek

Bauer, J.: Prinzip Menschlichkeit. Warum wir von Natur aus

kooperieren. Hamburg, 2006.
Branden, N.: Die 6 Säulen des Selbstwertgefühls: Erfolgreich und
zufrieden durch ein starkes Selbst. München, 2005.
Carter, S. – Sokol, J.: Nah und doch so fern. Beziehungsangst und
ihre Folgen. Frankfurt am Main, 2000.
Chopich, E. J. – Paul, M.: Aussöhnung mit dem inneren Kind.
Freiburg, 2002.
Delis, D. C. – Phillips, C.: Ich lieb’ Dich nicht, wenn Du mich nicht
liebst. Nähe und Distanz in Liebesbeziehungen. Berlin, 2003.
Gendlin, E. T.: Focusing. Selbsthilfe bei der Lösung persönlicher
Probleme. Reinbek, 1998. (Magyarul: Fókuszolás.
Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)
Halpern, H. M.: Liebe und Abhängigkeit. Wie wir übergroße
Abhängigkeit in einer Beziehung beenden können. Salzhausen,
2007.
Lukas, E.: Weisheit als Medizin. Viktor E. Frankls Beitrag zur
Psychotherapie. Stuttgart, 1997.
Merkle, R.: So gewinnen Sie mehr Selbstvertrauen. Ein
praktischer Ratgeber zur Überwindung von
Minderwertigkeitsgefühlen und Selbstzweifeln. Mannheim,
 2001.
Riemann, F.: Grundformen der Angst. Eine tiefenpsychologische
Studie. München, Basel, 2006. (Magyarul: A szorongás
alapformái. Háttér, Budapest, 2011.)
Wetzler, S.: Warum Männer mauern. Wie Sie Ihren passiv-
aggressiven Mann besser verstehen und mit ihm glücklich
werden. München, 2003. (Magyarul: Élet a passzív-agresszív
férfival. Jaffa, Budapest, 2015.)

Szakirodalom

Bartholomew, K. – Horowitz, L. M.: Attachment styles among

young adults: A test of a four-category model. Journal of
Personality and Social Psychology, 61, 226–44, 1991.
Griffin, D. – Bartholomew, K.: Models of the self and other:
Fundamental dimensions underlying measures of adult
attachment. Journal of Personality and Social Psychology, 67,
430–45, 1994.
Grossmann, K. – Grossmann K. E.: Bindungen – das Gefüge
psychischer Sicherheit. Stuttgart, 2004.

Szépirodalom

Ebben a kis válogatásban olyan regények szerepelnek,

amelyekben legalább az egyik főszereplő kötelékfóbiában
szenved.
Adamsberg felügyelő Fred Vargas krimijeiben a közömbös
kötődéskerülő jellegzetes képviselője.
Michel Houellebecq Elemi részecskék című regénye két, erősen
kötődészavaros testvér kiváló portréja.
Max Frisch Homo Fabere egy kötődéskerülő klasszikus
ábrázolása.

Zene

A Basta nevű kölni a capella csoport Bindungsangst című dala (a

Basta című lemezükről) teljesen fején találja a szöget, és
zeneileg is remek élményt nyújt.
A Feel (I wanna contact the living) című sláger úgy illik a
kötelékfóbiás Robbie Williamshez, mint zsák a foltjához.

Cím:
Focusing Institut Köln
Brüsseler Platz 6
50672 Köln
Tel: 02 21/5 62 57 70
E-mail: Astrid.Schillings@gmx.de
Igazgató: Astrid Schillings
Tartalom

I. A kötelékfóbia különféle megjelenési formái

Miért végződik olyan sok történet szomorúan?
Olyan, de olyan szerelmes vagyok!
Védőbeszéd a választás szabadsága mellett
A kötelékfóbia szeret bújócskázni: a vadász, a hercegnő és a falépítő
A vadász, a hercegnő és a falépítő – a kötelékfóbiások közös jellemzői
Védekező stratégiák: menekülés, támadás és hullareflex
Egy kapcsolatfóbiás kapcsolat három szakasza
A kötelékfóbia mellékhatásai – nehézségek a hétköznapi életben

II. A kötelékfóbia okai

Az anya szerepe
Az apa szerepe
Biztos vagy bizonytalan – a különféle kötődési stílusok
A biztos kötődés – „Én rendben vagyok, és te is rendben vagy!”
A bizonytalan kötődés
A ragaszkodó kötődés – „Én nem vagyok rendben, de te rendben vagy!”
A félénk-kerülő kötődés – „Én nem vagyok rendben, és te sem vagy rendben!”
A közömbös-kerülő kötődés – „Nekem mindegy, hogy mi van velem, és az is, hogy
veled mi van!”
A közömbös kötődéskerülő különleges esetei: csendes narcisztikusok és magányos
cowboyok
Kötődés nélkül nincs empátia
Jellemhiba-e a kötelékfóbia?
Egy apró különbség: a kötelékfóbia nőknél és férfiaknál
Kötelékfóbia és agresszió: kötődés nélkül nem kezelhetők jól az agresszió, a düh és
a konfliktusok
Nevelés, csalódás és társadalom – okok, amelyek későbbi életünk folyamán
 kedveznek a kapcsolatfóbiának
A kötelékfóbiásokat korunk társadalma termeli ki?

III. Kiutak a kötelékfóbiából az érintettek számára

Miért éri meg elindulni ezen az úton
Nyolc lépés kifelé a kötelékfóbiából – útmutató az önismerethez és a változáshoz
Nyelvi tanácsok kötelékfóbiás embereknek

IV. A kötelékfóbiások partnerei. Kiutak a függőségből

Ájult másodpilóták – a kötelékfóbiások partnerei
Érzelmi kontrollvesztés – „Vess véget ennek!”, mondja a józan ész. „Maradj!”,
mondja a szív
Bárki megőrülhet
Az érzelmi kontrollvesztés és következményei a partner számára
Így ismerd fel az érzelmi kontrollvesztést
A kötelékfóbiások partnereinek 8 tünete és hatásmechanizmusuk
Házasságban egy kötelékfóbiással – a beletörődők és az álmodozók
Felőrlődve a kapcsolatban – zuhanás a félelembe és a depresszióba
Negatív megerősítés – a kapcsolat olyan, mint egy szenvedélybetegség
Kiutak a kontrollvesztésből – találj vissza önmagadhoz
Kiutak a függőségből: 9 segítő tanács a benned lakozó felnőtt erősítésére

Búcsú az olvasótól

Utószó pszichoterapeutáknak

Köszönet

Függelék
Tanácsadó könyvek
Szakirodalom
Szépirodalom
Zene