ALEXIS CAREL

Betegségekről

Mikor írásomban e fejezet címét kell leírnom, mély düh és szomorúság tölti meg szívemet. Lelki szemeim előtt
látom azt a rengeteg beteg embert, köztük a már rég elhunyt végtelenül szeretett Apámat és Anyámat, kik
reménytelenül és kilátástalanul tűrték gyógyíthatatlan izületi betegségük szörnyű kínjait.

E kijelentésemmel nem azokra a betegekre gondoltam elsősorban, kiket a gyógyító orvostudomány rutinszerűen
meggyógyít.

Félreértések elkerülése végett: én nem az egész kutató orvostársadalom ellen emelem fel szavam, hisz a
későbbiekben egy Nobel - díjas kutató- orvost kívánok idézni saját állításom megerősítésére. Nem kérdőjelezve
meg azt a sok orvosi felfedezést: - penicillin, inzulin, a rengeteg gyógyszert, melyeknek kutatásában és fizikai
testünk gyógyításában elévülhetetlen érdemük van. Elismerem a gyakorlati orvoslásban végzett sikeres
gyógyításai sokaságát.

Nagy többségében jó és lelkiismeretes munkát végeznek ők a jelenlegi lehetőségeiknek és tudásszintjüknek

megfelelően.

Nem elég azonban valamit jól csinálni, mert az rég bevált, ha erre való hivatkozással minden újtól elzárkóznak,
mint Semmelweis korában.

Először a betegek hozzáállását szeretném elemezni: megtesznek-e mindent a mielőbbi gyógyulás érdekében?
Tapasztalatom és meggyőződésem szerint, legtöbb betegnek igencsak téves nézete van gyógyulása
lehetőségeinek mikéntjéről.

Biztos hallották már Önök azt a szokványos helyzetet a "lerobbant" autósról… ki keresve a hibát, félig már
szétszerelte a motort, mikor az egyik arrajáró megkérdezte tőle, - megnézte-e már, hogy a tankban van-e
benzin… mert ha nincs - és nem volt - bajosan fog elindulni, akármit is csinál a szétszedett motorral. Így vannak
nagyon sokan saját betegségükkel is.

A legnagyobb akadály tehát gyógyulásunk útjában saját tudatlanságunk és kényelemszeretetünk.

A tudatlanságunk konzerválását, igencsak "érthető" anyagi okokból az orvostudomány is sugalmazza felénk: "mi
orvosok meggyógyítjuk a betegeket". E kijelentésük téves állítása akadályozza a betegek gyógyulását! Hitem és
nézetem szerint a betegnek saját magát kell meggyógyítani, az orvos és más "gyógyítók" ebben csak segíteni
tudnak. De ez a segítség sokszor nélkülözhetetlen!

A kényelemszeretetünk pedig lustaságunkból fakad, aminek súlyos ára van!

Ha betegségünkkel felkeressük orvosunkat, lehetünk: kétkedők, passzívak, és aktívak - azaz teljes bizalommal
orvosunk iránt.

"Elnyúlva fotelünkben" kissé talán el is szundítva, ráhagyjuk gyógyítónkra: ő csak tegye a dolgát
betegségünkkel; hogy, mire a szunyókálásból magunkhoz térünk, bajainkat el is feledve, teljesen gyógyultak
legyünk. Ha ez mégsem történik meg, akkor az orvost hibáztatjuk nem megfelelő "szaktudásáért".

Ekkor ezen felháborodva keressük meg a minél magasabb rangú kórházi, majd klinikai orvosokat, végül a
professzorokat. Ha ők sem tudnak hatékonyan segíteni, akkor a természetgyógyászok sora következik, majd
végül a csodagyógyítók között próbáljuk megkeresni azt, aki a mi legkisebb erőfeszítésünk nélkül is
meggyógyítana.

Ha azt az energiát, melyet e hiábavaló keresgélésekre fordítunk, "tudatosan" betegségünk felszámolására

fordítottunk volna, az orvosi igyekezetet segítve: rég gyógyultak lennénk.

Ez a hozzáállásunk az, amivel igazán lerombolhatjuk orvosunk minden igyekezetét, melyet betegségünk
leküzdésére tesz. Hiába vonultatja ő fel a mai orvostudomány minden jelenleg ismert vívmányát, ha mi nem
vagyunk aktív partnerei a gyógyulásunkban.

Mit jelent ez a partnerség? Semmiesetre sem azt, hogy tanácsokat adjunk orvosunknak betegségünk kezelését
illetően. Azt sem várhatjuk el, hogy megkérdezzen bennünket: milyen terápiát és gyógyszereket írjon ő fel
nekünk. Tudatosan - akarjunk - meggyógyulni, hisz a gyógyulásunk "kulcsa" nálunk van!

Hogy mindezen - aktív vagy passzív - hozzáállásunk bármelyike, milyen mértékben befolyásolja gyógyulásukat,
azt Önök el sem tudják képzelni!

Még mindig a gyógyító orvosok által felügyelt "fél almánál" maradva a placebo-hatásról és agyunk pozitív
átprogramozásának fontosságáról kell pár szót mondanom.

Az egyik orvosi kísérlet alkalmával tíz embernek, kiknek nagyon fájt a fejük, fejfájás elleni tablettákat osztottak
ki. Fél óra elteltével mind a tíz embernek megszűnt a fejfájása. Ez azért érdekes, mert közülük öt betegnek
tudatosan olyan tablettát adtak amiben nem volt semmi hatóanyag. Ők erről NEM tudtak, "tudatuk" azonban
"hitte" e pirula hatását, és ez éppen elég segítség volt a szervezet számára, hogy a gyógyszerben lévő
"hatóanyagot" pótolni tudja.

E kísérletnek, ha nem is ilyen hatékonyságban, de az ellenkezője is igaz. Ha nem hiszünk a bevett gyógyszerek
hatásában, az valóban sokkal kisebb lesz, mint egyébként lenne.

Minden szervezetnek önálló védekező immunmechanizmusa van a betegségekkel szemben. De ez csak akkor
működik hatékonyan, ha feltétel nélkül hiszünk az általunk kiválasztott orvosok tudásában, segíteni akarásában
és az általuk felírt gyógyszerekben.

Mert ez a "hit" a gyógyító orvosunk iránt, alapozza meg azt a hatalmas munkát az agyunkban, melyet neki el kell
végeznie, hogy a szervezetünkben elegendő ellenanyag termelődjön, hogy a kórokozókat gyógyszerek
segítségével legyőzze.

Hinni kell szervezetünk hatalmas erejében! Hagyni kell a szervezetünket dolgozni! Tudja ő, mit kell tenni!

Szeretnék egy példát elmondani erre: Minden évben szinte menetrendszerűen "végig vonul" a világon az
"influenza" járvány, melyet nem baktériumok, hanem vírusok okoznak. Szedi is áldozatait, főleg az idősebbek
körében szép számmal.

Az elmúlt századokban a "pestis" nem szedett annyi áldozatot, mint jelen korunkban egy - egy "influenza"
járvány. Mint azt mindenki tudja, ez ellen a "járvány" ellen az orvostudomány még nem találta meg az ellenszert,
mint a rákét és sok más betegségét sem. Néhány vírustörzset ugyan ismer az orvostudomány, és ahhoz megvan
az ellenszer meg a védőoltás is, de a vírustörzsek szinte évente képesek immunrendszerüket és egyben
önmagukat is úgy változtatni, hogy a kifejlesztett ellenszérumokat néhány "lépéssel" mindig megelőzik.

Mit javasol ilyenkor az orvos - igen helyesen-, ha már orvosságot nem tud adni "influenza" néven ismert
betegségünkre?

Pihenjünk sokat, táplálkozzunk egészségesen, s főleg: sok vitamint! Mi is történik ilyenkor szervezetünkben?

Szervezetünk agyunkon és lelkünkön keresztül pontosan tudja, hogy mindaz a segítség, melyet más
betegségeknél orvosságok formájában kap a szervezet, e betegségnél elmarad. Szervezetünk tehát magára
maradt. Neki kell megküzdeni ezzel a "vírussal", mint régen a gladiátorok az arénában életre - halálra.
Megkezdődik az öldöklő, kegyetlen küzdelem a vírusokkal szemben. A vírusoknak rögtön helyzeti előnyük van,
hisz nekik már a szervezetünkbe jutás pillanatában kész térképük van "önmaguk által kifejlesztett génjükben",
hogy mit kell elpusztítani. A hihetetlen szaporodási készségükről már nem is beszélve.

Igen rövid idő áll szervezetünk rendelkezésére, hogy a saját "vírusfelismerő" rendszerében pontosan
meghatározza a vírus fajtáját és elrendelje a csak e vírusfajtára kifejlesztett antitestek termelését.

Nincs még egy ilyen gyors kutató laboratórium a világon és gyógyszergyártó sem lesz soha, amelyek ily rövid
idő alatt képesek megfejteni a vírustörzs halálpontos genetikai felépítését és annak ellenszerét.

Ez az élet - halál harc sokszor órák alatt dől el. Mint egy csatajelenetet "figyelhetjük"! A fertőzés első
"perceiben" mutatkozik is szervezetünkben a vírusok azonnali térnyerése, magas "láz" formájában. Ezért fontos
hát az orvos tanácsát megfogadni, hogy csak pihenni és pihenni.

Miért kell ezt tennünk? - ha már segítséget nem tudunk nyújtani szervezetünknek gyógyszerek formájában a
"vírusok" legyőzéséhez, legalább engedjük őt "dolgozni". Minden embernek különböző: egy órában egy adott
mennyiségű energia áll rendelkezésére a mindennapi életviteléhez. Ilyenek például: életfunkciók fenntartása,
jövés-menésünk, munkavégzésünk stb.

Egy jelképes példán keresztül szeretném megvilágítani, miért is kell pihennünk, ahogy azt az orvos javasolja!

Egy városba valaki ismeretlen kórokozót hozott be egy ismeretlen országból. A város vezetői megkérik a
városukban található egyetlen kutató gyógyszergyárat, hogy néhány óra alatt a járványt előidéző korokozót
azonosítsa, az ellengyógyszert találja fel és kezdje meg a tömeges gyógyszerkészítést.

Igen ám, de a gyógyszergyárnak van egy minden napra beosztott hasonlóan fontos és sürgős feladata a rutinszerű
betegségek ellen, és ehhez egy meghatározott elektromos energia áll rendelkezésére. A gyárnak, hogy a kérést
teljesíteni tudja, éjjel - nappal dolgoznia kell, mivel a kutatáshoz és gyógyszertermeléshez rengeteg plusz
elektromos energiára van szüksége.

A város vezetői a városban minden nélkülözhető energia- igényhez kötött tevékenységet abbahagyatnak. Több
gyárat leállítanak, hogy a gyógyszergyár által igényelt energiamennyiséget biztosíthassák.

Ugyanez a folyamat játszódik le szervezetünkben is. A szervezetünknek minden nélkülözhető energiára szüksége
van a vírusokkal vívott élet - halál harcának megnyeréséhez. Először abban segítjük szervezetünket, hogy nem
vonunk el tőle energiát. Ezt úgy érjük el, hogy minden munkát és mozgást kerülünk.

Az energia növelését pedig a vitaminok és az egészséges táplálkozás révén biztosítjuk.

A bevitt energiákat az antitestek gyártásához igényli szervezetünk. Hisz neki először el kell érnie a "kórokozók"
egyre növekvő szaporodási számát, majd azt felülmúlva biztosítani kell a kórokozók feletti biztos győzelmet.

Ez a folyamat nemcsak az "influenzánál", de mindig lejátszódik, amikor más kórokozók jutnak szervezetünkbe.
Az orvosságokkal segítjük betegségünk felszámolását.

Mit is mond nekünk az orvos: - kéri, hogy "betegségünket feküdjük ki". Mi történik ekkor szervezetünkben: -
ha a vírusokkal vívott csata befejezése előtt a pihenés megszakításával energiát vonunk el tőle, - mely
lényegében nélkülözhetetlen az antitestek gyártásához, - akkor ismét erőre kap a vírus. Ekkor azonban már tudja,
ezt a csatát elvesztette, de még van annyi ideje balgaságunk következtében, hogy a még megmaradt vírusok egy
része "eltűnjön" szervezetünk valamelyik "zugos-szegletében" és ott "hibernálja" magát, ha kell, évekig.

Hogy meddig? Míg ismét nem érzékeli szervezetünk olymértékű legyengülését, hogy érdemesnek tartja az
ismételt harcot szervezetünk elpusztításáért. Most azonban már okosabbak: a legközelebbi támadásban már nem
minden vírus vesz részt. Egy részük a rejtekhelyen marad, hogy ha ismét elvétik a támadás időpontját, akkor
tovább várjon mindaddig, míg ismét el nem jön az alkalmas pillanat a végérvényes győzelemhez. Ezt a vírus
megszámlálhatatlan esetben eljátszhatja velünk. Az ilyen betegséget nevezi krónikusnak az orvostudomány. Ez
ellen csak szervezetünk megfelelő "karbantartásával" tudunk védekezni úgy - ahogy.
E küzdelemben lenne igazán fontos a gyakorló orvostudománynak azt a hatalmas - Lelki - energiatartalékot
segítségül küldeni, mely szervezetünk rendelkezésére áll. Ők azonban tudatlanságuk következtében nem
használják, másnak pedig nem engedik használni. Ezért állítom én a kutató orvostudomány irányítóiról, hogy
tudatlanságuk és hiúságuk következtében, ha nem is előre megfontolt szándékkal, de: gyilkosságok bűnrészesei!

Mint ismeretes, minden szervünk "motorja" az agyunk. Szándékosan nem kapcsolom itt össze a lelkünkkel, mert
akkor túlbonyolítom a mondanivalóm, és akkor az minden lesz, csak nem érthető. A lelkünk hatását a
betegségekre később részletezem.

Sokszor mi tesszük magunkat beteggé! Amikor mindig csak a vélt vagy valós betegségünkről beszélünk és
beszéltetünk környezetünkkel.

Sokszor felnagyítva a "sima" betegség hangoztatását, - törekedve a részvét és sajnálat elnyerésére - azt
"tragikusnak" és visszafordíthatatlannak állítva be.

Arról már nem is beszélve, hogy hagyjuk magunkat elhalmozni minden földi jóval és széppel, - sokszor
egészségtelen, nehéz, zsíros ételekkel.

Ezt követően "elhagyjuk" magunkat, "beletörődünk" sorsunkba, hadd lássa családunk, környezetünk; mi már
"mindenre" felkészültünk!

Nem rossz, szoktuk mondani, csak ezt követően az agyunk mindezeket az örökös siránkozásokat hajlamos
parancsként regisztrálni, és egy idő után valóban olyan betegek leszünk, mint ahogyan híreszteljük magunkról…

Ennek azonban a fordítottja is többnyire igaz!

A tv egy idős nénit mutatott be, ki - három, lánya által elhagyott kiskorú gyermeket nevelt egy tanyán. A néni
tizenöt éve súlyos rákos beteg volt. Az orvosok szerint már tíz éve halottnak kellett volna lennie, de ő még
mindig úgy serénykedett a gyerekek körül, mint egy fiatal, egészséges anya.

Hogy tudta ő legyőzni a biztosnak ígérkező halált? Mi tette őt erre alkalmassá? - a lelkéből kiáradó végtelen
szeretet, mely a gyerekek felé és e gyerekekből felé áradt. A másik "gyógyszer" az agyának adott "parancs" volt,
hisz neki még "nem szabad" meghalni, de még beteg sem lehet soha, hisz akkor ki fogja ellátni unokáit. Ilyen
hatalma van az agyunk "pozitív" irányú programozásának. Ő ugyan ezt nem tudatosan tette, de mély hite és
vasakarata előtt meghátrált betegsége!

Amit példaként elmondtam, ne feledjük, még mindig az "alma" fele, mely az orvostudomány hatókörébe
tartozik. Ehhez a csodához azonban valószínűleg az "alma" másik felének "kegyelmére" is szükség volt, vagyis
egy mondatban összefoglalva: Segíts magadon és Isten is megsegít!

Sokszor nincs összhangban lelki és fizikai teherbírásunk kitűzött céljainkkal, s ezeket különböző betegségekkel
tudatja velünk szervezetünk.

Vágyainknak, céljainknak mindig reális alappal kell rendelkezni:

"Istenem, ajándékozz meg annak felismerésével, hogy amin nem tudok változtatni, azt elfogadjam, - adj erőt,
hogy amit meg tudok változtatni, azt megváltoztassam, és adj bölcsességet ahhoz, hogy az egyiket a másiktól
megkülönböztethessem".

A betegségek egy részét mi okozzuk sajátmagunknak, azzal, hogy olyan élethelyzeteket és tempót diktálunk
magunknak, melynek lassítását, megváltoztatását - más eszköz nem lévén - betegség formájában próbálja elérni,
"kiprovokálni" szervezetünk.

Ez vonatkozhat fizikai testünkre és lelkünkre egyaránt. Először csak szépen "halkan" szól szervezetünk,
figyelmeztetve bennünket apróbb alkalmi rosszullétekkel arra, hogy túlmentünk azon a határon, ami a normális
életvitelhez, munkavégzéshez elegendő. Mi erre oda sem figyelünk, hisz minél több és több pénzt kell
keresnünk.
Majd hangosabban és hangosabban figyelmeztet egyre erősödő fájdalmak kíséretében. Majd kétségbeesett
kiáltásokat, szinte elviselhetetlen fájdalmakat küld részünkre. Amennyiben nem hagyjuk abba károsító
szokásainkat - cigaretta, ital, vagy az emberfeletti munkánkat, valamely szervünk felmondhatja
"munkavégzését", de lehet, hogy nemcsak azt, hanem egész életünket is.

Minden anyagnak, legyen az élő vagy élettelen, mind a szakítás, mind a törés viszonylatában van egy tűrési
határa. Bármilyen anyagot szét lehet szakítani, ha nagyobb erővel feszítjük, mint amennyit kibír. A törésre
ugyanez vonatkozik. A következmény: a szép ruhából ruhafoszlányok lesznek, míg az üvegvázából cserepek.

Ugyanez vonatkozik az emberek fizikai testére és lelki világára is. Minden embernek más és más a teherbírása.
Ezt azonban kevesen ismerik el és kevesen figyelik azt a kritikus pontot, ahol szervezetüknek már a "kiáltáshoz"
sincs ereje - és így a kíméletlen munkavégzés következtében "szakadni" kénytelen. Sokan ezt kényszerűségből
csinálják, mert a családot el kell tartani és a családért helyt kell állni.

Ki saját magát hajtja, kit a felesége, kit a sok pénz megszerzése hajt kíméletlenül, minél több emberfeletti
munkára. Sok évig is lehet a szervezet által még normálisnak tartott nyolc óra helyett tizenhat órát is dolgozni:
mindaddig, míg a "ruha" el nem szakad.

Ezt követően válthatunk "bérletet" az orvosunkhoz! Ekkor esik "össze" fizikai testünk. Súlyunk a felére
csökkenhet, a belső szerveink egyike- másika elfelejti, mi is a funkciója, és így tovább.

Ugyanez elmondható a Lélek teherbírásáról is. Ezt azonban kevesen veszik tragikusan, hisz ha nincs lelkünk,
nincs is mit megterhelni. Pedig a lélek állapota ugyanúgy mérhető, mint a fizikai testünk állapota. Minden ember
"lelkivilága" csak egy bizonyos mennyiségű és minőségű konfliktust képes elviselni.

Hogyan is terhelhetjük túl lelkünket? Nem elég a saját problémánk megoldásának nem könnyű keresztje, de
ehhez még magunkra vesszük a gyermekeinkét, rokonainkét, az összes ismerősök megoldhatatlan problémáit is.
Hiába tesszük ezt! Azt az életminőséget, melyet gyermekünknek meg kell élnie, azt úgy is meg fogja élni, bármit
is teszünk ellene, bárhogy is aggódunk érte.

Azzal a problémával, mellyel ő szembe került, születése előtt elvállalt, tanulásból fakadó tudást kellett volna
megszereznie. Mi nagy nehézségek árán a gyermekünk feladatait átvállaltuk és megoldottuk. Feltételezve azt,
hogy ezzel milyen sokat segítettünk neki.

Semmit nem segítettünk, inkább ártottunk neki, mivel a feladat megoldásának lehetőségét elvettük gyermekünk
elől. Így azt a tapasztalati tudást nem tudta megszerezni, melyet ez a problémamegoldás jelentett volna számára.
Mindaddig újra fog jelentkezni az a probléma, míg annak megoldásával a megfelelő tudáshoz nem jut
gyermekünk.

Az a gyermek nem a miénk, mi csak megszültük és felneveltük. Ő Istené és mindazt a keresztet, melyet neki
vinnie kell jelen életében, sem a szülő, sem bárki más nem tudja róla levenni!

Az így feleslegesen túlterhelt "lélek" lesz aztán depressziós, ingerlékeny és nem tudja teljes precizitással
összehangolni fizikai teste tevékenységét.

Az igazi baj csak ezután következik, mert még a fizikai testünket úgy, ahogy tudja gyógyítani az orvostudomány.
A Lélek gyógyítása azonban igencsak bonyolult, hisz ha az orvostudomány szerint nincs lelkünk, akkor azt nem
is lehet gyógyítani. Amit pedig annak hisz, az nem a lelkünk!

Az mindenki számára érthető, hogy minden betegségnek van valami kiváltó oka!

A betegségek gyógyítását megkezdeni bárkinek is, a kiváltó ok feltárása és megszüntetése nélkül, olyan, mint
egy feneketlen pohár telitöltésének igyekezete.

Nézzünk erre egy egyszerű példát: - mely lényegileg minden súlyos betegségre hasonlóan érvényes.
A szemünk begyulladt, és elmegyünk vele az orvoshoz. Az orvos a begyulladt szemünket kezelni kezdi, s ez
sikerrel is jár. Néhány nap múlva ismét begyullad szemünk és újra és újra ismétlődik a kezelés…Ilyenkor meg
kellene keresni a szemgyulladás előidézésének kiváltó okát.

Legyen az a munkahely vagy az otthonunk egy huzatos szeglete, melyben sokat és rendszeresen tartózkodunk.
Mindaddig, míg ezt a huzatos helyet meg nem találjuk és meg nem szüntetjük, szemünk begyulladása
rendszeresen vissza fog térni.

A betegségek okainak megszüntetését olyan fontosnak tartom, mint magát a betegségek kezelését.

Hogy is keletkezik, nagyon leegyszerűsítve, szembetegségünk: a szemet megtámadja egy egységnyi kórokozó.
Szervezetünk immunrendszere rögtön megkezdi a kórokozókkal szembeni antitestek termelését. Ezt a harcot
azonban az immunrendszer a folyamatos huzatban tartózkodásunk hatására elveszti a kórokozókkal szemben. E
csatavesztésnek hatása mutatkozik is a begyulladt szemünkben.

Felkeressük az orvost, aki kiírja a megfelelő gyógyszereket és azt elkezdjük szedni. Az immunrendszerünk, mely
azért folyamatosan termeli az ellenanyagot a gyulladást okozó kórokozókkal szemben, hirtelen segítséget kap az
orvosságok által. A harcot most a kórokozókkal szemben átmenetileg meg is nyeri, mindaddig, míg a
gyógyszereket szedjük és még néhány napig. Majd minden kezdődik elölről… míg csak fel nem derítjük a
betegség kiváltó okát!

Hiába megyünk hát mi bárhová és bárkivel gyógyíttatni betegségünket, ha mi vagyunk kerékkötői saját
gyógyulásunknak. Mert hiába "varrja" össze jelképesen a betegségünket bárki, ha mi "gondolatunkkal és
életvitelünkkel" szisztematikusan "széttépjük" a gyógyítónk erőlködését.

Ne csodálkozzunk hát azon, hogy nem létezik sem orvos, sem gyógyító, ki ilyen közömbös hozzáállás mellett
eredményes tudna lenni.

A betegségünk gyógykezelésének a természetgyógyászat kínálja az egyik kiegészítő lehetőségét. Itt

elsősorban a gyógyteák, masszázsok, gyógytornák alkalmazására gondolok.

A természetgyógyászat azonban még mindig az "alma" fele, mely az orvostudomány gyakorlati tudása és
ellenőrzési körébe tartozik, s melyet csak helyeselni tudok. A probléma ezzel a "felügyelettel" csak az, hogy már
nem csak felügyeli az orvostudomány, de igyekszik saját maga is művelni. Az természetesen nem baj, ha ők is
értenek a természetgyógyászathoz.

A baj csupán az, ha a hatalommal karöltve olyan elvárásaik és feltételeik vannak a leendő
természetgyógyászokkal szemben, hogy azoknak csak "kikalkuláltan" az orvosok felelhetnek meg.

Mert ugye kár lenne a betegek által kényszerűségből felkínált "lehetőségekhez" a "kenyérharc" okán azt is
odaengedni, aki tényleg ért is a természetgyógyászathoz, mert már az üknagyanyja is ezzel foglalkozott, mint
"füvesasszony", és minden titkát a családtagjai örökölték.

Mi is tulajdonképpen a természetgyógyászat:

Az egyik ága, melyet mindig azon emberek műveltek, kik apáról - fiúra adták tovább a természetben fellelhető
különböző gyógynövények és ásványok gyógyhatásának titkait. Vagy olyan évszázados ismereteket örökítettek
utódaikra, melyekkel különböző ficamokat, csontelváltozásokat tudtak kezelni; őket hívta a népnyelv
csontkovácsoknak. Mi is e természetgyógyítás közös eredője: az, hogy bárki megtanulhatja, ha lehetősége van
rá, és bárkinél alkalmazható megközelítőleg azonos eredménnyel. Ilyen például a kamillavirág
gyulladáscsökkentő hatása.

Az afrikai törzsek egyikénél ugyan még nem ismerik a fogamzásgátló tablettát, de egy bizonyos fának a levelét
rágcsálva, ugyanazon hatást érik el. Ők az erdők és hegyek növényeiben és ásványaiban szinte mindazon
orvosságokat megtalálják, amit mi a gyógyszertárainkban, a tudásuk évszázadok óta apáról - fiúra száll.
E példákat azért említem, mert a gyógynövények különböző gyógyhatásait szinte mindenki ismeri. E felsorolást
kötetekkel lehetne még megtoldani, mindazoknak igencsak kevés köze lenne a klasszikus orvostudományhoz.

Ezen ismeretek nélkülözhetetlenségét felismerve, néhány orvosi egyetemen már tanítják.

Van azonban a természetgyógyításnak egy másik ága is, melyről az orvostudomány úgy hallgat, mintha
megnémult volna.

Ezt úgy hívják, vagy talán hívnák, ha a hatalom és a konzervatív orvostudomány irányítói minden eszközzel el
nem hallgattatnák: - hogy szellemgyógyászat, lélekgyógyászat, vagy, összegezve: spirituális gyógyítás! Ezt ők
úgy hárítják el maguktól, hogy mindez csak a betegek hülyítésére kitalált képtelenség, "félkegyelműek"
agyszüleménye. Az ő állításuk szerint Isten léte és Lelkünk is fantazmagória csupán. Mit lehet erre mondani? A
legközelebbi kongresszusokon meg fogják szavazni ezen tudósok számára a "glória" kötelező viseletét…?

Az ilyen gyógyításoknál azonban igencsak bajban vannak a professzor urak. Itt már a gyógyítók csak egyes
személyek lehetnek, ezt már nem lehet megtanulni. E különleges gyógyító adottsága legtöbbjüknek már
születése pillanatában megvan. E képességek egyikét - másikát a fáraók korában is ismerték, és használták is az
orvosok.

A korabeli történetírás szerint az egyik fáraó vérzékenységben szenvedett. Az akkori udvari orvos csak úgy
kezdett a műtéthez a fáraónál, ha egy ilyen különleges adottságú pásztorfiú a fáraó fejénél állt, mert akkor a nem
kívánt vérzés rögtön elállt. E pásztorfiúnak egyébként fogalma sem volt adottsága miértjéről, mivel ő így
született.

Ilyen gyógyító lehet egy nagyon szegény falusi néni vagy bácsi, de az sem kizárt, hogy egy kezdő orvos az illető.
A bácsi esetleg még a nevét is alig tudja leírni. El tudják önök képzelni a professzor úr hozzáállását,
viselkedését, irigységét e szerény emberrel szemben? Hová lenne így az a saját maguk köré vont, majdnem isteni
fenségük? Hogy tudnák ők pirulás nélkül tartani markukat a mindig elvárt hálapénzért, ha nem csak nekik
kellene hálálkodni a felgyógyulásért.

Miért is harcol ez ellen a kisegítő gyógyítási lehetőség ellen a konzervatív orvostudomány minden eszközt
felhasználva? Még akkor is, ha az ő ellenőrzése alatt történik mindez? Mert veszélyezteti azt a feudális
hierarchiát, melyet maguk képviselnek a társadalomban, mi több, egymással szemben is. Az indiai "kasztok"
kutatói érdekes megállapításokra- juthatnának az orvostársadalom "vizsgálódásainál".

De, azt hiszem, mégsem ezek a legfontosabb félelmeik a spirituális gyógyítással szemben. Talán az, hogy
kiderülhet a magasabbrendű igazság: ők csak szerény mesterei lehetnek a gyógyításnak, a spirituális
gyógyítókkal szemben.

Spirituális gyógyításról

Az elmúlt századokban és még manapság is több afrikai törzsnél és eszkimó közösségben a spirituális gyógyítást
mindig az égiek által elfogadott "beavatottak" - sámánok és varázslók - végezték.

Ma is sokan élnek ilyen adottságokkal köztünk, csak kevesen tudják, hogy milyen hatalmas képességek
birtokában is vannak.

A spirituális gyógyítás a Lélek problémáinak feltárását, gyógyítását jelenti. Ez azonban így nem teljesen pontos,
mert a Lélek állapota igenis közvetlenül kihat a fizikai testünk állapotára, mi több: meghatározója annak.

Az "alma" másik felénél, ahol az isteni lényegünk a - Lélek - található, minden gyógyító beavatkozás isteni
eredetű kegyelem, és ezt csak a "beavatottak" közvetíthetik. Ez azonban már a Hit fogalomkörébe tartozik.
Ez a Hit pedig nem azonos a korábbi részekben említett - hiszem - fogalmával.

Vasakarattal hinni: az orvosban, gyógyszerekben, önmagunkban kell, mert mint említettem, ez is

nélkülözhetetlen a gyors gyógyuláshoz.
A Hit azonban Istenhez kapcsolódik, már akinek van Hite és van Istene!

A HIT és a hiszem között, bizony nagy szakadék tátong. A HIT ISTEN ADOMÁNYA, a hiszem … út a
HIT felé, mely sok küzdés, megpróbáltatás következtében érlelődik ISTEN akaratának megfelelően
HITTÉ.

A lelkünk külön él testünkben, e rövid földi életünkre összekapcsolódva vele. Halálunk után úgy válik el
testünktől, ahogy születésünkkor összekapcsolódott.

Mi is a Lélek nem materialista felfogás szerint? A lélek manifesztálódik a tudatunkban. A tudatunk tehát nem
csak az agyunk önálló terméke.

A lélek az az instancia, mely a test anyagi építőköveit egységgé fogja össze és koordinálja. Az
orvostudomány azt a látszatot kelti, mintha ismerné a lélek természetét, mélységét, rétegeit, azonban többnyire
még távoli érintkezésben sincsenek a Lélekkel.

Ha tehát a Lélekről vagy tudatról beszélünk, ezen olyan önálló, nem anyagi instanciát értünk, amely sem nem
terméke az agynak, sem nem függ ezektől. Ennek a léleknek a létéről a vallások, a beavatottak, az okkultisták
mindig is tudtak, s azt is tudták, hogy ez a "lét" a halálon túl is folytatódik.

Ha az orvostudomány hivatalos beállítása szerint tudatunk lenne csak, mely a fizikai agyunkat jelenti, akkor ettől
a tudattól mindig jogosan elvárható lenne a logikai döntések sorozata. Ezzel szemben sokszor a fordítottja igaz.
Sokszor döntünk a józan ész által adott tanácsok ellenére.

Tehát akkor lennie kell "valaminek", mely még a tudatunkat is uralja. A párválasztás többségében ilyen. Sokszor
nem az eszünkkel döntünk, hanem, ahogy mondani szoktuk: a "lelkünkkel és szívünkkel" hozzuk meg
döntésünket, minden józan érvelés ellenére. Hisz az eszünk tudja, hogy a másik leány szebb, jobb, gazdagabb,
diplomája van és minden észérv ellenére azt a csúnyácska, szegény, egyszerű leányt választjuk.

Mert ahogy azt a "szívünk" megindokolja: árad e leányzóból a melegség, szeretet és az a mágnesszerű vonzalom,
amit még a mai napig sem tudott megmagyarázni észérvekkel egyik tudományág sem. S e vonzalom neve a

- szerelem -, mely sugárzik a leányzó egész "lényéből".

Példák sokaságát lehetne felhozni, de azt hiszem, mindenki szembesül azzal a "belső" harccal, ami sokszor
lelkünk és eszünk között zajlik különböző témákban nap mint nap.

Hogyan is függ össze a gyógyítás ténye Istennel, az imával, a Hittel és Lelkünkkel - kérdezhetnék Önök?

Hát bizony összefügg, de még mennyire, hogy összefügg!

Nem hitfilozófiai eszmefuttatásokkal kívánom az Önök türelmét próbára tenni, hisz ebben ugyancsak részük van
a mindennapi életük számtalan területén. Amit állítok, azt a konkrétan megtapasztalható tényszerűségre
alapozom. Az alábbi idézetek ezeket a megtapasztalásaimat támasztják alá.

Az Internetről idézek szó szerint, egy fent lévő írásból: Igaza lett Alexis Carel Nobel-díjas orvosnak, aki azt
állította: az Ima az előállítható energiák legerősebb formája.

N. I. Stowel neves amerikai atomkutató műszerrel kimérte egy imádkozó haldokló asszony pozitív energiáját. A
kisugárzása hatvankétszer erősebb volt, mint a világot besugárzó rádióállomás erőssége.

Néhány olyan súlyos, akaratunktól független, betegségeket kiváltó okra szeretném felhívni a figyelmet, melyet a
modern orvostudomány tagad, a spirituális szakirodalom azonban hosszú évszázadok óta ismer.

Az mindenki előtt ismert, hogy bizonyos anyagoknak milyen ártalmas kisugárzása lehet szervezetünkre. Hogy
mást ne említsek, például a rádióaktív anyagoknak.
Ezen anyagok némelyike természetes állapotában is megtalálható a föld mélyén, mint például az uránérc. Az
uránbányában dolgozók közül elvétve akad néhány, kinél nem váltott ki az uránsugárzás valamilyen
gyógyíthatatlan betegséget. A legtöbbjüknél rákot, és más szervi elroncsolódásokat okozott.

Vannak azonban ennél enyhébb, kevésbé sugárzó anyagok is, melyek hatásukban nem sokkal maradnak el a
rádióaktív anyagokétól. A különbség csak az, ami a gyorsan ölő és lassan ölő mérgek közt van.

Ilyenek a földben, rétegekben található vízerek, melyek igencsak káros sugárzásokat bocsátanak ki
magukból. A romboló hatása kisebb, mint az uránércnek, a végeredmény azonban ugyanaz. Csak több idő kell
ugyanazon betegségek kialakulásához. A másik igen káros sugárzást Hartmann néven tartja számon a
szakirodalom. Ami, hasonlóan a vízér sugárzáshoz, igen sok betegség forrása. E két káros sugárzásnak egész
szakirodalma van, amellyel a radiesztézia részletesen foglalkozik. (Lásd: Czeslaw Spychalski: Varázsvessző
tudománya.)

Az emberek betegségének több mint felét ezek a káros sugárzások okozzák, de ezt az orvostudomány tagadja,
mint Semmelweis korában a kórokozó baktériumokat.

E kétfajta káros sugárzás majdnem minden lakásban és munkahelyen fellelhető. A vízér - sugárzás a föld
mélyéből tör a felszínre, míg a másik a földünket körülvevő térben található. Ennek szélessége megközelítőleg
tíz és harminc centi között van.

Minden beteg személynél, szinte kivétel nélkül megtalálhatjuk a testükre tapadt káros vízér- vagy Hartmann-
sugárzást, melyek betegségük kialakulását előidézték.

A betegség eredetét keresve, mérések által az is kimutatható, hogy hol és hogyan került a káros sugárzás
testükre. Itt legtöbbször két helyszín jöhet számításba: az otthoni "ágy" és a munkahelyi "szék", mivel e helyeken
tartózkodunk a legtöbbet.

A vízér - és Hartmann - sugárzások is ugyanúgy fejtik ki hatásukat, mint a vasat is szétmaró "rozsda".
Első lépésben a vas felületén kapaszkodik meg egy kis barna folt képében. Ekkor még a vasat nem támadja meg,
csak az odatapadását stabilizálja.

&qu0