A fény és az ember.

A legkorábbi időktől lenyűgözte az emberiséget a fény és a színek természete. Évszázadokig a csodák forrását
jelentette az égen feltűnő szivárvány. Sokan elmélkedtek arról, vajon miért jelennek meg a színek mindig ugyanabba
a sorrendben.
A történelem során számtalan módon használták a fényt és a színeket terápiás célokra.
A színterápia története
A fény a naptól származik, amelynek melege és fénye minden létező egyed fennmaradásához nélkülözhetetlen.
Éppen ezért a napot és a hozzá kapcsolódó isteneket minden korban mélységesen tisztelte az emberiség. Az ősi
Egyiptomban a tetőpontján delelő napot Ré isten megtestesülésének tartották, a felkelő napot Hórusz sajátjának, a
lenyugvót pedig Oziriszének tulajdonították. Az ősi görögöknél Apollóhoz kapcsolódik a nap, valamint Zeusz
szeméhez, míg a világ másik felén, az inkák emberi alakban festették meg, sugárzó aranykoronggal az arc helyén. A
maják napistene Ahau Kin volt, aki fiatal és öreg alakban egyaránt meg tudott jelenni, és úgy tartották, napkelte és
napnyugta között az alvilágban utazgat, jaguár istenként.
A hinduizmusban a nap "az éltető", a keresztényeknél pedig ő szimbolizálja a Szentatyát, az univerzum irányítóját,
aki szeretet és fényt sugároz.
A fény és a színek első felhasználási módjai
Az archeológusok felfedezték, hogy az egyiptomiak az atlantisziakhoz hasonlóan külön gyógyító termeket tartottak
fenn pazarul díszített templomaikban. Ezek a termek úgy voltak megépítve, hogy a beérkező napsugarak a
színspektrumra bomlottak. A páciensek először átestek egy "színdiagnózison", majd abba a terembe kerültek,
amelyik a kívánt színt sugározta.
A mágia, a színek és a gyógyítás Indiában is szoros kapcsolatban állt egymással. India egy színektől pezsgő ország.
A hinduizmus az egyik legrégebbi, ma is élő vallás, több mint négyezer éves múltra tekint vissza, és ősi tanításai
hozták létre a hagyományos indiai ajurvédikus (az élet ismerete) gyógyítás alapjait. A terápia során használtak
ásványokat és drágaköveket, amelyeket a hét kozmikus sugár koncentrációjának tartottak. Az ajurvedikus
gyógyászat mind a mai napig használ drágaköveket: az ónix az ultraviola fény megfelelője, a macskaszem az
infravörösé, a rubint a vörösé, az igazgyöngy a narancssárgáé, a korall a sárgáé, a smaragd a zöldé, a topáz a kéké, a
gyémánt az indigókéké, a zafír pedig a lila fényé. Ezeket a drágaköveket mindig prizmán keresztül használták, ami
felerősíti valódi kozmikus színüket, mivel úgy tartották, hogy külső színük nem minden esetben azonos a kő valódi
lényegével.
A klasszikus kínai gyógyászat elsősorban azokon a munkákon alapszik, amelyeket a három legendás császárnak
tulajdonítanak: Fu Hs-nak, az ő nevéhez fűződik a yang és yin vonalak megalkotása; She Nung-nak, a Vörös
császárnak, aki összeállította az első orvosi gyógyfűfüzetet; valamint Yi Hsiung-nak, a Sárga császárnak, aki
elkészítette a nagy gyógyászati kézikönyvet, a Nei Ching-et (Az orvoslás szabályai). Ez utóbbi szerint öt típusú
terápia létezett: a lélek gyógyítása, a test táplálása, gyógyszerek alkalmazása, az egész test kezelése, valamint
akupunktúra és égetés. A színeket gyógynövények, ásványok és balzsamok formájában használták. A színek
használata mellett a napfénykezelés (helioterápia) is bevett szokás volt a görögök és a rómaiak körében, akik a
kutatások szerint elsőként jegyezték le ennek elméletét és gyakorlatát. A görög város, Heliopolisz gyógyító
templomairól vált híressé, amelyeket úgy építettek, hogy a napfényt a spektrum színeire törje meg az atlantiszi és
egyiptomi templomokhoz hasonlóan.
A kereszténység korának első öt évszázadában a színeket, ráolvasásokat és a különböző istenekhez való fohászokat
használó gyógyászati eljárásokat pogány technikának ítélték. Így az ilyen tevékenységeket titokban végezték,
melynek következtében az ősi tudás és a holisztikus gyógyászati eljárásokról szóló görög és római feljegyzések nagy
része elveszett.
A tizenhetedik század, a "tudományos forradalom kora" nagyobb fordulópontot jelent a tudomány történetében. A
tudósok már nem azt kérdezik többé, hogy miért történnek a dolgok, hanem azt: hogyan történnek.
A tizenkilencedik század közepe felé Jakob Lorber 1851-ben A napfény gyógyító ereje című könyvében újra
élesztette a napfénnyel való kezelés módszerét. A könyvében szót ejt arról is, hogy a bárány vagy egészséges borjú
vérének szolarizálásakor kapott vörösesbarna por kitűnő gyógyszer a tüdő betegségei és a vérzések kezelésére. A
könyv vége felé napfénykezeléseket mutat be bizonyos betegségek, például a rosszindulatú daganat ellen, valamint
leírja, hogyan készítsünk napfénytinktúrát. A napfényterápia egy másik úttörője talán a legjelentősebb, egy dán
orvos volt, Niels Ryberg Finsen (1860-1904). Ő volt az első, aki tudományosan kidolgozta a fényterápiát,
mesterséges fényt használva, főként szénívet. 1892-ben kezdett szénívvel dolgozni a bőrtuberkolózis (lupus
vulgaris) kezelésére. Megfigyelte, hogy ez az állapot erősen romlik télen, és arra a következtetésre jutott, hogy a
napfény fontos szerepet játszik ebben a betegségben. E területen végzett több éves munkája, és számos páciense
csodával határos felgyógyulása eredményeképpen 1903-ban Nobel-díjat kapott, és a "fotóbiológia atyjaként" vált
közismertté.
A huszadik század elején a színek vizsgálatába kezdett az okkultista, filozófus, tanár és vallási vezető Rudolf Steiner
is, akinek meggyőződése volt, hogy a szín egy létező entitás, és hogy minden színnek speciális spirituális
jelentősége van. Steiner azt állította, hogy a színek rendkívül fontos szerepet fognak játszani a húsznegyedik század
orvostudományában.
Világszerte számos tudós, professzor, biológus, fizikus és orvos foglalkozott és a mai napig rendszeres kutatások
folynak a fény és színterápia alkalmazásának lehetőségeiről a minden napi gyógyászatban.
A koncentrált fénysugár, ismertebb nevén a lézer, jelentős előnye a nagy teljesítmény, a gyorsaság, és az a képesség,
hogy rendkívül kicsi területre is összpontosítható. E három tulajdonságnak köszönhetően előnyt jelent a sebészet
valamint a szemészet és a bőrgyógyászat terén.
A terápia úttörője Mester Endre, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem professzora volt, aki elsőként
használta a lágylézer fényt égési sérültek fájdalmainak csökkentésére, és a sebek gyógyulásának meggyorsítására.
Bebizonyosodott, hogy a lágylézer fény lerövidíti a gyógyulási időt, és csökkenti a hegesedést.
A polarizált fényterápiát dr. Fenyő Márta dolgozta ki Budapesten. Fenyő doktornő biofizikus, lézerspecialista és
feltaláló. Fenyő Márta kezdetben Mester Endre professzor mellett dolgozott. Azt vizsgálta, hogy milyen hatással van
a lágylézer a lábfekélyre, felfekvésre és visszérre. A kapott eredmények rendkívüliek voltak. Fenyő doktornő
kísérletekbe fogott, hogy megtalálja, hogy a lézerfény melyik komponense felelős a gyógyulási folyamatért. A
választ a polarizált fény jelentette. Ezek után minden forrást felhasznált, hogy bebizonyítsa elméletét. Arra a
következtetésre jutott, hogy akkor a legjótékonyabb hatású a fény, ha polarizált és teljes sprektrumú. E vizsgálódása
során egy egészségügyi kiállításon John Stephenson kezébe került egy kiadvány fenyő munkájáról - ennek
köszönhető az ismeretségük. E két tudós kutatása vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy a polarizált fény erősíti az
immunrendszert, és jelentős javulást eredményez visszérbántalmak és bőrbetegségek esetén.
Vegye igénybe a kötelezettség mentes referencia szolgáltatásunkat, amelyet a kapcsolatfelvétel oldalon rendelhet
meg.