2

Szikszai Béni

Ahogy én láttam
Zsolt. 48/13-15.

Ébredéstörténet 1890-1974.
Galata 1/20.
 Kiadta: Csekei Tibor

Tördelés és szekesztés Graffy-Soft Kft.

A Graffy-Soft Kft. tartalmi felelőséget nem vállal.
Borítóterv: Pálffy Emőke
Készült 3 példányban, B 5-ös formátumban
Kereskedelmi forgalomba nem hozható!
2010
 Szikszai Béni

Ahogy én láttam
 Tartalom

Elöljáró beszéd 7
Századforduló 9
Forradalom az egyházban 62
Patak megzendül 64
Sallay nem iszik exet 68
A szent egylet 71
Tiszta a jászol 75
Két falu, egy nóta 82
Ahogy Isten szórja a magot 93
Konrád megtérése 100
Iránytű nélkül a tengeren 105
Mi volt az oka a 11 évi visszaesésnek 109
A Bethánia képe 1925-1928 között 112
Szabolcsi ébredés 117
A szabolcsi ébredés mérlegen 119
Az 1928-1930. évek krónikája 121
Mi tőrtént a három év alatt a Bethániában 124
Ki a mélységből 125
Egy élet elindul 127
Bontakozó ifjúságom 137
Nehéz idők 143
A döntés 147
Felkészülés 150
Elhívás 156
Elindulás 160
Pásztor nélkül való nyáj 165
A sarjadzás évei (1931-1935) 171
Májusi fagyok 180

4
Borsodi ébredés 181
Világi kép 184
Bethánia és a R.Gy. E. B.T. 190
A debreceni ébredés 198
Stewart Magyarországon 199
Lelkiszolgálat Háza 201
A református egyház belmissziói” munkája 202
Pitymallás 206
Lőn este 210
Mérlegen 212
Egy izgalmas tél 216
Egy sivár tavasz 222
Rügyfakasztó nyár 225
A le nem fejtett bor 235
Az Úrért és Gedeonért 238
A nagy tragédia 243
Prológ 246
Kronológia 252
II. Felvonás 262
Húzd meg, ereszd meg 274
A vég 278
A „Testvéri izenet” 284
Epilógus 287

7
8
 Elöljáró beszéd
a szerző előszava

A z olvasó egy olyan írásművet vesz most a kezébe, melynek célja

feltárni Istennek nagyságos dolgait, melyeket a magyar református egyházban
1890-től 1951-ig, de kiváltképpen 1945-51-ben cselekedett.
A Szentlélek csodálatos kiáradása volt ez. A mű felöleli a XIX. század és a
századforduló egyházképét és próbál rámutatni arra a nagy tespedő mocsárra
és tócsára, mely minden jog szerint megszerezte az ítéletet, hogy ne gyó-
gyuljon meg, hanem só helyévé legyen. (Ezékiel 47/11.)
A leányzó azonban nem halt meg.
Jézus szavára újraéledt és sokak számára lett élővizek forrásává.
Sajnos, mikor a munkához hozzáfogtam (közel 20 évig készült, olykor évekre
is abbahagytam körülményeimnél fogva) nem tartottam szükségesnek az
idézetek forrásait megjelölni. Csupán az Engelssel kapcsolatos idézetekről
tudom, hogy Theun de Fries „Európa tavasza” című művéből valók. Sok évi
olvasmányaim és sok száz könyvem között utólag nem volt és nincs készségem
felderíteni a forrásokat.
A látás úgy van, hogy a helyzet amiből nézzük a képet mindig
meghatározza. Megpróbáltam a képeket a valóságnak híven úgy megrajzolni,
ahogy onnét ahonnét én láthattam, látni lehetett. Természetesen sok mindent
nem láthattam. Főleg nem az indítékokat, melyek a történéseket létrehozták.
A megítélésekért a száz százalékos objektivitást vállalni nagyképűség volna.
A történéseket azonban úgy mondtam el, ahogyan történtek. Az elmondottak
hitelképességét csak saját személyemben garantálhatom. Kezesem Istenen kívül
nincs, de előtte állok és nem hazudom. Előfordulhat azonban, hogy valamit
pártos füllel hallottam és a pártos szemmel láttam.
A szereplő személyek, akik kortársaim (voltak) csaknem kivétel nélkül barátaim is.
Azok nevét akiknek magatartása erkölcsileg kompromitáló lett volna,
megváltoztattam (Kullogó pl.). Egy sereg történést olvastam (nyomtatásban,
levelekben, kéziratokban), a másik nagy részét Sallay István, Nehézy Károly,
Rívó Károly, Szalay Lajos, Szűcs Margit, Olasz Sándor, Marton János és mások
beszélték el. 1927-től pedig a történéseknek hol pozitív, hol negatív szereplője
előre vagy hátramozdítója voltam.
A legújabb kori idézetek levelezésemből származnak.
Hogy a történések leginkább a Bethánia körül forognak érthető ha az
olvasó tudja, hogy egész igei szolgálatom idején ennek az Egyletnek voltam
az alkalmazottja.

9
 Az egyház jelenlegi helyzetét nem elemeztem, a konzekvenciákat nem von-
tam le. Ez a holnap feladata lesz.
Mindazokért, amik negatív történésnek látszanak az ébredére nézve,
mégis hálát kell adnunk, mert, hogy az ébredés tartalmilag és jórészt
külsőleg is a történelmi keretek között maradt a negatívumoknak köszönhető.
Azok nélkül könnyen önállón a maga útjára térhetett volna, hogy aztán az
idők folyamán azzá legyen, ami ellen tulajdonképpen Isten létrehozta.
Köszönetet mondok Kocsis István barátomnak, aki a munka befejezését
„kihajtotta” belőlem. A kéziratot átnézte, legépelte és hasznos észrevételeit
megtette, ezáltal sok helyütt nyújtott helyreigazító szolgálatot. (Különben az
ő kéziratát is felhasználtam). Ugyancsak köszönetet mondok itt feleségemnek,
aki szintén állandóan segített és azoknak, akik anyagi segítségükkel járultak
hozzá, hogy gondtalanul dolgozhassam.

1974. július

10
 Századforduló

Még az urak urak, de az új társadalmi rend filozófiai alapjait Marx, En-

gels és társaik már lerakták. Félévszázada elhangzott, hogy Feuerbach „befe-
jezte a vallás bírálatát, mint mindenféle bírálatnak az előfeltételét.”
„Az ember formálja a vallást, nem a vallás az embert.”
Kevesen tudták, még kevésbé hitték, hogy ezzel a keresztyén kultúra felett
megcsendült a lélekharang, pedig az emberiség születési arányszámát tekintve
is tudni kellett volna, hogy tértvesztőben van.
A tételt így állították fel. „A vallás elleni harc tehát közvetett harc azon
világ ellen, amelynek szellemi aromája a vallás. S így a történelem feladatává
válik, hogy az igazság túlvilágának letűnte után megvalósítsa a földi világ
igazságát. Ezáltal a mennyország kritikája a földi élet kritikájává, a vallás kri-
tikája a jog kritikájává és a teológia kritikája a politika kritikájává lesz.”
Ezt a harcot olyanok vezették, akik egyike (Engels) így ír: „Én naponként,
sőt - úgyszólván egész nap imádkozom az igazságért s megtettem, mihelyt
kételkedni kezdtem, de mégsem találok vissza a Ti hitetekhez…
Amikor ezt írom, elfutja a könny a szememet, teljesen fel vagyok dúlva, de
érzem, nem fogok elveszni, eljutok Istenhez, akit teljes szívemmel áhítok.”
Majd később, miután bevallotta teológus barátainak, hogy számára nincs
visszatérés, így nyilatkozik: „Egy valóságos racionalista a csodák természetes
magyarázatának keresése és sekélyes erkölcskórság után még visszabújhat az
ortodox kényszerzubbonyba, de a filozófiai spekuláció nem szállhat le “haj-
nalpírtól megvilágított bérceiről ismét az ortodoxia ködös völgyeibe.”
Ki vette komolyan Marx kritikáját a keresztyénségről: „A keresztyénység
szociális elvei igazolták az ókori rabszolgaságot, dicsőítették a középkori job-
bágyságot s szükség esetén értenek ahhoz is, hogy megvédjék - jóllehet kissé
kevés fintorral - a proletariátus elnyomását. A keresztyénség szociális elvei azt
prédikálják, hogy az uralkodó és elnyomott osztályok fennállása
szükségszerűség s az utóbbi javára, csak az a jámbor óhajuk van, hogy az előbbi
jótékonyságot gyakoroljon. A keresztyénség szociális elvei az elnyomóknak az
elnyomottakkal szemben elkövetett minden aljasságát az eredendő bűn és más
bűnök igazságos büntetésének nyilvánítják, vagy olyan megpróbáltatásnak te-
kintik, amelyet az Úr végtelen bölcsességében a megváltottakra kiszab.” (Mega
I.6.k.278.)

11
 Nem a politikai viszonyokat bírálták a vallásban, hanem inkább a politikai
bírálaton keresztül kritizálták a vallást. Nem jelent ez kevesebbet, minthogy
a valóban fennálló társadalmi deformáció végső okaként a vallást illetve azt
az idealista filozófia szemléletet tették meg, amelyből a vallás fakad.
Az idealista világnézet helyébe fokozatosan a materialista világnézet lép.
Ez azonban önmagában még csak ateizmus. Marxéknak azonban nem az
„ateizmus cégtáblájának fitogtatása” volt a céljuk, hanem „inkább a filozófiai
tartalmát” igyekeztek a nép közé vinni azt mondván, hogy a vallás „nem a
mennyországból, hanem a földről él.” Tehát ha megszűnik politikai tényező
lenni, önmagától összeomlik.
Ha a papok visszamennek a magánélet csendjébe, hogy elődeiknek, a
prófétáknak és apostoloknak példáját követve a hivők alamizsnájából éljenek,
a vallás elveszti társadalmi, politikai jelentőségét.
E kultúrharc (vallás képviselői szerint) nem számottevő jelenségein túl
azonban olyan gazdasági forradalom előestéjén állott a világ, amelyhez
foghatót az emberiség nem élt át. A születőben levő monopolkapitalizmussal
egy időben megjelenik egy új embertípus, a munkás, a proletár.
Hogyan viszonylik mindezekhez a keresztyén egyház?
Helyzete: állam és egyház egy.
Odakötötte magát az uralkodó társadalmi rendhez. A protestáns egyház az
örök reformáció hirdetője örökkévalóként kezeli a fejlődőt, a levésben lévőt,
az „árnyékot”. Az egyház, döntő súlyú társadalompolitikai tényező. Állam-
egyház, de legalábbis tekintélyét az államhatalom garantálja. Törvényeit az
államfő szentesíti, az egyházi adót adott esetben közadók módjára hajtja be.
Ez gyakorlatilag azt jelenthette és jelentette is, hogy az ige szerinti „jókedvű”
adakozásból végrehajtott adógaras lett.
Ennek ellenébe szolgai alázatossággal segíti az államot minden politikai el-
gondolásában. Megszavazza a védővámokat, a hadi hitelt, a hadüzenetet, a
sorkatona állítását. Mindent, minden meggondolás nélkül vagy éppen annak
ellenére. Valamilyen „bevett” felekezethez tartoznia kell minden állampolgár-
nak. Ha „felekezeten kívüli”, a főszolgabíróság vagy rendőrkapitányság nyil-
vántartásba veszi, mint politikai megbízhatatlant.
A gyermeknek hittanra kellett járni. Ha szülei felekezeten kívüliek voltak
vagy valamilyen nem bevett, csak „elismert” vagy „megtűrt “felekezet (szekta)
tagjai, gyermekük akkor is hittanköteles volt, a falu többségének hitében
nevelték az iskolában.
Egy vasutas elment a papjához és a következőket mondta neki:
„Nagytiszteletű úr, megkaptam az egyházi adó kivetéséről szóló értesítést.
Kifizetem. Ki, mert nagytiszteletű urat becsülöm. De engedjen meg egy
kérdést, tőlem, aki nem hiszek Istenben, hogyan van képe az egyháznak adót
kérni?” A lelkész igazat adott a kérdezőnek, de nem tehetett másként. Az egy-
házi adót nem hitbeli hovatartozás alapján, önként, hanem az anyakönyvi be-
jegyzés alapján kötelességszerűen kellett kivetni és fizetni.

12
 Ha nincs is hatalmának középkori „dicsőségében” az államhatalom mellett,
de nem egy esetben, az felett is uralkodik. Az állam nem fukarkodik elismerés-
ben. Egymásután születnek a kormányfőtanácsos, méltóságos papok, sőt a
valóságos belső titkos tanácsos a „kegyelmes” püspök is. A felekezeti hovatar-
tozás döntően befolyásolja, ki legyen a jegyző, a szolgabíró, a képviselő vagy
az alispán.
Nincs különbség alapjában véve a ref. és rk. egyház között. Miután a re-
formátus vallás is bevett vallássá lett, püspökei ott ülnek a főrendek között,
papjai kapják az állami fizetés kiegészítést, iskoláit az állam tartja fenn, már
csak súlybeli, de nem lényegi különbség van a két felekezet társadalompolitikai
helyzete és viszonyúlata között.
Szolgáló egyház? Nem! De kiszolgáló! Kiszolgálja a cselédeinek szemrevaló
lányával első nászéjszakát ellakó földesurat éppúgy, mint a proletár izzad-
mányából tőkét halmozó nagyiparost.
Amíg a „mi” kenyerünkért imádkozik, erkölcsi tekintélyével támogatja az
aratómunkásokat kiuzsorázó földesurat. De teheti másként? Mikor a pap is a
kiuzsorázó osztály egyik tagja? Volt olyan lelkész, akinek fizetése annyi volt,
mint a kormányzóé.
A pap és a jegyző fegyvertársak, akik csak a nőn és a kártyán vesznek össze.
Áll az írás kijelentése: „Ha lopót látsz, mellé adod magad, és ha paráznákat,
társalkodol velük.”
Nem csoda, mert ahol teheti, becsapja ágyastársát is. A lelkészi díjlevelet
1,200 koronára kerekítette ki az állam. Ehhez fel kellett értékelni a lelkész
helyi javadalmát. Hogy minél magasabb államsegélyt kapjanak, messze a
valódi érték alá értékelték a javadalmat.
Küldetését rég szem elől tévesztette. Nem Isten dicsőségére és a nép javára
van, hanem teljesen öncélúvá, s mivel céljának ez felel meg, maradivá lett.
Nemhogy így tudna szólni: „Örömest áldozom és esem áldozatul a ti
hitetek papi szolgálatánál”, hanem „az örök reformáció” egyháza a fennálló
társadalmi rend örökkévalóságára esküdött, miután az ő megmaradását is je-
lentette, ő pedig a szolgálatban nem elhalni, hanem az uralkodásban min-
denáron megmaradni akart. Ehhez kitűnő eszközök voltak a felekezeti
iskolák. Lényegükben az állam tartotta fenn őket. A személyi kiadások néhány
százalékát vállalta az egyház, a tantermek jó része legnagyobbrészt
államsegélyből épült. Ami hitvallási szintjüket illeti, nem egy esetben messze
alatta maradtak az állami iskolák hitoktatásának, de nem sokat jelentett
felekezeti voltuk egyéb tanulmányi eredmény szempontjából sem.
Iskoláihoz mégis ragaszkodott azzal a hamis teológiai állítással, hogy a
tanítás egyházi feladat. Nem beszélve arról, hogy az ige a tanításon a katekiz-
musnak igei oktatását érti, az indoklás hamis szempontból származik, az
iskolához való ragaszkodás egyszerűen hatalmi kérdés volt. Nem a hitben való
neveléshez ragaszkodott (ilyen nem is volt), hanem a fogantyúhoz, amely által
erőteljesen beleszólhat a társadalomba. Így lehetett a lelkek gondozója helyett
a lelkek csendőre.
13
 Társadalmi tényező volt, de nem tanult. Így nem volt megfelelő
valóságérzéke észlelni, mit jelent, hogy a „vörös nap” felkelőben van.
Egyrészt hamis teológiai biztonságérzettel úgy képzelte, Isten nem enged-
heti meg az ateizmus győzelmét a földön (nem ismerte az írást, hogy a törvény
és a prófécia megöletik a nagyváros utcáján), másrészt őszinte imádattal hitt
ágyastársa, az állam erejében, aki legyőzi a forrongásokat.
Papjaikat sokkal inkább érdekelte a stóla, az úrvacsorai maradék bor és a
disznóölési kóstoló, mint a társadalomfejlődés tudománya. Tagjaiban pedig
vagy babonás félelemmel tisztelte a papot, vagy éppen a boldoguláshoz (va-
gyonosodáshoz) remélt segítséget az egyház által hirdetett Istenben.
Anyagi létét tekintve nem szólhatott így: „Ezüstöm és aranyam nincsen
nékem.” Volt ugyan osztálykülönbség papok és gyülekezetek között, de a
legszegényebb is gondtalanságban élt, hacsak nem volt sok férjhez adó lánya.
Ami pedig a módos papokat illeti egyik-másik több száz hold földön
gazdálkodott és így előfordult, hogy a tanyáról templomba igyekvő hívek
szembetalálták magukat vasárnap a pappal, aki a tanyájára igyekezett, persze
a segédlelkész prédikált. De volt olyan gyülekezet, ahol az egyház volt a
község földesura és tőle bérelték a zsellérek a földet.
A püspököknek külön-külön 500-500 hold földet adott az állam. Nyilván
nem szerelemből, hanem paráznaságának fedezőjeként. (I.Móz.20:16)
Ezzel szemben, ha a gyülekezet valamelyik tagja elaggott, gondozó nélkül
maradt, legjobb esetben a községi ápoldában kapott helyet, ha volt ilyen.
Az árvát pedig átvette az állami gyermekmenhely és lett belőle „lelenc”.
Sem az egyetemes egyháznak, sem a gyülekezetnek nem volt anyagi
lehetősége felkarolni. De másra volt. Épültek szédületes katedrálisok, iszonyú
összegeken (igaz, hogy jórészt államsegélyből). Egy-egy kanonika vizitáció
vagy püspöki látogatás költségeiből sok könnyet lehetett volna törölni, de
hogy mit tettek ki a különböző „egyházi” funkciókban utazó egyházi szemé-
lyek útiszámlái és napidíjaik az csak az Úristennél van feljegyezve, mert hiszen
igen sok esetben csak neki tartoztak számadással.
Nem voltak az egyháznak szociális problémái. Legfeljebb évenként egyszer
ő is asszisztált a mindenki karácsonyfája körül és küldött 1 kg lisztet, néhány
dkg zsírt, meg 10 kg tüzelőre utalványt (a ref. fakereskedőhöz), hogy kará-
csony este ne legyen éhező és fázó ember. A januári -20 fokos hideg már nem
érdekelte.
Emberek százai, ezrei, tízezrei éheztek, fáztak keresztyén állam keresztyén
felekezetének köteles tagjaiként.
Ha tudott is valamit az agrárproletár nyomorról, hallgatott róla, mert
ágyastársa a feudális nagybirtokos, megyei, vagy kerületi főgondnok nem vette
volna jó néven, ha szó esik erről. De beszélhetett-e a lelkész, a presbitérium,
mikor az ő szennyük is ott volt ruhájuk szegélyén?

14
 Prédikálta az egyház, hogy a szegénységet és gazdagságot Isten szerzé, de
azt már nem, hogy az a bölcs, aki ezt kiokoskodta, más helyütt így szól:
„Szegénységet és gazdagságot ne adj nékem, táplálj engem hozzám illő eledel-
lel, hogy megelégedvén meg ne tagadjalak, se pedig megszegényedvén, ne lop-
jak.” (Példb. 30: 8-9.)
Az osztály a templomban is jelen volt, arról nem is beszélve, hogy a papok
között is óriási osztálykülönbségek voltak.
Némelyik két tehénkén hordta a trágyát, ha enni akart, a másik heti stólája
felért ennek egész évi fizetésével. A lépcsők láthatatlan, de alig megmászható
sora vezetett a „falufarka” paptól a kegyelmes úrig. És ha valami életbevágó
szükség úgy hozta magával, a szegény falusi papnak a püspök előszobájában
meg kellett várni, amíg az aranygyűrűsökkel végez.
Az osztálykülönbség nem szűnt meg az élettel, hanem megpróbálta még a
halálon túli uralkodást is. A temetőkben a gazdagabbnak előkelőbb hely jutott,
persze megfelelő pénzért. A szegény pedig a temető hátuljában kapott helyet.
Presbitereket, ha nem is virilis alapon, de mindenesetre a tekintélyesek
közül választottak. A tekintélyt pedig a telekkönyvi betét adta.
Szó sem eshetett arról, hogy „vagyonban, ha nő, ne bizakodjatok” vagy „ne
gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön”. Ellenben megdicsért, elismert tag-
jai voltak az egyháznak a vagyonosodó gazdák, iparosok, kereskedők. Ez az
egyházat is erősítette, mert növekvő vagyonuk növekvő adóalapot nyújtott.
De gyűjtött a pap, sőt az egyház, mint jogi személy is. Nem kevés volt a
gyülekezetek száma, melyek száz hold földön felüli birtokosok voltak, de
akadt nem egy, kettő, három, sőt még több száz holdas is.
Szomorú, hogy ezeken a helyeken az Úr kicsinyeinek a gondja ugyancsak
az állami gyermekmenhely vagy ápolda nyakába szakadt.
Sajnos, gyalázatos és tragikus, hogy az egyházon belül az agrár és ipari pro-
letár éppen úgy alárendelt osztály a feudális és kapitalista, földbirtokos és
kereskedő vagy nagyiparossal szemben, mint az állami életben.
Az egész keresztyén társadalom a tízparancsolat erkölcsi követelményeinek
alapján áll. Tanítják az iskolában, prédikálnak róla. A zsidó templom hom-
lokára van írva.
Arról nem is lehet beszélni, ahogyan a Hegyi-beszédben Jézus értelmezte a
tízparancsolatot. Ő annak tartalmát nyilván így határozta meg: „Legyetek
tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.”
Arról sem beszélhetünk tehát, hogy a keresztyének igazsága több lett volna
az írástudók és farizeusok igazságánál.
Nem isteni, vertikális, etikai minőségről, hanem humánus, horizontális,
etikai minőségről kívánok a következőkben beszélni.
Aminthogy meggyőződésem szerint etika és humanitás, dogmatika és deitás
függnek szorosan össze.

15
 Beszéljünk itt az etika és humanitás kérdéséről. A tízparancsolatnak az em-
beri egymás mellet való élés szabályozására vonatkozó kívánalmairól.
Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Azt jelenti ez, hogy Istenen
kívül minden embert csak az embernek járó tisztelet illet meg.
Mi ezzel szemben a helyzet? Az egyházban és a keresztyén társadalomban
az embertisztelet helyett emberfélelem uralkodik felfelé. Lefelé pedig ember-
tiprás. Jogai annak vannak, akié a hatalom. A születés jogtiprásra vagy
jogtiprottságra predesztinál.
Valahová a hercegprímást várták. Valaki tréfásan azt találta mondani, jön a
cigányprímás. Jó, hogy néhány évi börtönnel megúszta.
Amíg a bálványozás ellen prédikált, az alatt sorba állította az emberi
bálványokat. Ki mert volna a zsinati elnök főúrnak ellentmondani?
Egyszer merészeltem kiigazítani a tiszántúli püspököt valamiben. A jelenlevők
belesápadtak és utána rettegve óvtak, hogy haragját kihívtam magamra.
Faragott képek ugyan nem voltak templomainkban, de voltak felesleges
luxussal épített templomaink, ahol a gyülekezetnek az igéhez viszonyulása
egészen mellékes szempont volt.
A tornyon, a kelyheken, a terítőkön, harangokon, általában a külsőn, a
kegyszereken volt a hangsúly, nem a kegyességen.
Itt még azt is megjegyezhetjük, hogy még a papot is inkább, élő súlyra, mint
élő hitre választották.
Általában a forma volt a döntő és nem a tartalom. Szájjal közelgetett ez a
nép Istenhez, szíve pedig távol volt tőle. Úgyhogy az istentisztelet csak betaní-
tott emberi parancsolattá lett.
A papok pedig így szerették. A halott formák nem sok bajt okoztak, így
hangozhatott el a mondás a tiszakanyári pap szájából: „Jó foglalkozás ez a
papság, csak ez az egy vasárnap ne volna.”
Az istenkáromlás volt az egyik fő bűn, amely ellen az egyház nagy
igyekezettel küzdött. Rettenetes is a magyar káromkodás. Egy teológus pro-
fesszor Hollandiában járt. Híre volt ott is a magyar káromkodásnak. „Maguk
hogyan káromkodnak” faggatták a jó hollandusok. „Nem illik azt utánozni,” hárí-
totta el a kíváncsiságot a professzor. „Mégis! Most bántalom nélkül, csak mint
néprajzi adalékot, mondjon egy magyar káromkodást.” Izzadt a professzor, nem
akart, de azok nem engedtek. Végül kötélnek állott. Hát jó. Azzal nagy levegőt
vesz, ökölbe szorítja a kezét, szeme villámokat szór és elkiáltja: „Bútorraktár”.
Szörnyű volt a hatás és elsöprő a vélemény a káromkodós magyarokról.
Ami a hetedik nap kérdését illeti, formailag, úgy ahogy megünnepelte az
egyház. A gyülekezet templomba ment, prédikációt hallgatott, de ezzel az ün-
neplés is és az igehirdetés is le volt tudva.
Botránkozva emlegettek egy vásári tolvaj házaspárt, akikről kiderült, hogy
minden tolvajlás előtt misét hallgattak.
16
 De ki gondolt arra, hogy a hetedik nap megünneplésének lényege a „megszen-
teljed.”
Azzal, hogy templomba menet a férfiak kalapjuk bélését, az asszonyok az előttük
ülők helyit kellő ideig nézvén - mintha imádkoztak volna - végigszundikálták a
prédikálást, és plafonrepesztő hangon igyekeztek egymást túlénekelni, elégtétetett
az istentiszteletnek.
„Ünnepszentelésünk” egy perselybe dobott fületlen gombbal véget ért.
De hát mi az igazi istentisztelet? „Meglátogatni az elhagyottakat, szentül élni e
világon.” Erre már nem jutott idő és nem volt készség. Sőt ha netán valaki temp-
lomba menés helyett megkapálta volna az özvegyasszony tengerijét, főbenjáró bűnt
követett volna el, mivel a templom nagyobb tekintély, mint akiért építtetett.
Ami pedig a szentséget és megtartatást illeti, istentisztelet alatt ugyan bezárták
a kocsmát, de utána ugyancsak nyitva volt. Az egyház, amely szentségről, önmeg-
tartóztatásról prédikált és úrvacsorakor erre tétetett fogadalmat, a Református
Népkörben italt mért. Táncmulatságokat rendezett. Igaz, hogy nem a templomban,
hanem oda bezárta az Istenét.
Így történhetett, hogy Szatmárökörítón száznál többen lettek a tűz áldozatai a
bálteremmé alakított pajtában, amelynek ajtaját beszögezték, „hogy az Isten se
jöjjön be fizetés nélkül.”
Nem tudom, ennek megnyitására a papot meghívták-e, de amikor a
miskolci gyülekezeti termet hajóként feldíszítve táncolt benne a „református
egyház”, a segédlelkész volt a hajóskapitány és önfeledten kiáltozta: „süllyedés
kizárva.”
A hetedik nap megszenteléséhez tartozik az ünneplés általában. Főleg karácsony
és húsvét. Ki gondolt a megszületett Jézussal? Karácsonyfa, gyertyafény, mákos
kalács, eszem-iszom. Jók voltak a másodnapok arra, hogy a mértéktelenség un-
dorító orgiákat üljön.
Köztudomású, hogy a legátust leitatni szokás. Vigyázzon magára. A pataki legá-
tust is leitatta egy fiatal társaság. Körzeti legátus volt. Másnap a szomszéd gömöri
faluban kellett prédikálnia. De reggel ugyan nem ébredt, hiába költötte pénzügyi
fővigyázó barátja, akivel este együtt ivott. Nem akart bajt szerezni neki, hát
kiszedte zsebéből a pátenst, meg a prédikációt és elment helyette. Útközben a
prédikációt megtanulta. A pap őt sem, amazt sem ismerte. Jól sikerült minden.
A csalás később sem derült ki.
És ez a lényeg. Elhangzott az ünnepi beszéd, a gyülekezet áhítattal meghallgatta.
Hogy mögötte mi volt, azt nem firtatta senki. Vagy ha igen, jaj neki.
De menjünk tovább. Ami a szülői tisztelet kérdését illeti, a gyermekek általában
megadták a szülőket illető tiszteletet. Sőt nem egy esetben az apa egy törzsfőnök
tekintélyével uralkodott családja felett. Az asszony erősen második személy, a
gyereknek meg a nagyok dolgába beleszólni éppen kuss!
Tudvalevő azonban, hogy a keresztyén egyház - helyesen - a parancsolatba
nem csupán ennyit foglal össze, hanem a keresztyén család minden etikai kérdését.
17
 Ha a tételt például a gyermekek kötendő házassága felől nézzük, hamar kiderül,
hogy a házasságok sokkal inkább a telekkönyvben, mint a szívben vagy pláne a
mennyben köttetnek. Szerették egymást vagy nem, ha a telekkönyvi betét jól pasz-
szolt: könny, keserűség, szerelem ide vagy oda, össze kellett házasodniok. Az egy-
ház pedig mindezt tudta, tűrte, sőt esketéssel pecsételte.
Mennyi alapja volt az isteni parancson túl a szülők tiszteletének?
Legyen itt példának egy anekdota, de az igazságot drasztikus humorral
kifejező történet.
Nősülni kiván az ifjú és bejelenti apjának. Kérdezi az apa, kit akar elvenni?
Mikor a fiú kinyögi, az apa igen-igen nagy gondba esik. Nem lehet. De miért?
Elég ember vagy, megérted. Nincsen az ember fából és a leány anyja szem-
revaló asszony. Egyszóval vérfertőzés lenne.
Búsul a fiú, míg megkérdezi az anyja, mi baja. Elmondja. Az asszony meg-
nyugtatja. Egyet se búsulj, te sem vagy az apád fia.
Ugye, hogy ilyen apákat nehéz volt tisztelni? És ezek az apák és anyák alkot-
ták a keresztyén egyházközséget.
A „ne ölj” kérdésében a farizeusi igazságon belül nem volt nehéz különb-
séget tenni a gyilkos és nem gyilkos között. Itt legfeljebb a hadba vonuló
seregek zászlóinak megáldását helyteleníthetnénk, de erre nézve olyan bonyolult
dogmatikai magyarázata van az egyháznak, hogy nem érdemes vitatni.
Sokkal kirívóbb a „ne lopj” kérdése. Hogy a keresztyén egyház kárhoztatta
Hugó Viktor Jean Valjan-jait, - nem kétséges.
Nem vizsgálta a lopás okát, annál is inkább, mert a „tolvajok” az alsóbb
néprétegből kerültek ki. Ha valaki társadalmi lény létére lopott, az nem tolvaj,
hanem kleptomániás. Kellemetlen, de megbocsátható emberi gyöngeség, sőt
betegség.
De nem ebben van a kérdés legfőbb hamissága. Hanem abban, hogy tagjaitól
soha nem kérdezte, kinek a véres verejtékéből van földed, házad, gyárad, stb.
A meglopott, kiuzsorázott, megcsalt, becsapott cseléd, munkás együtt ült a templom-
ban a tolvajjal (persze az néhány paddal feljebb) és nem kiálthatott tolvajt.
De az is gyakori volt, hogy a fő tolvajok nem voltak ott a templomban, de
akiket megloptak, azoktól elvárták, hogy kellő bűnbánattal részt vegyenek az
úrvacsorában, de amikor az egyháznak valami főbenjáró ügyében dönteni kel-
lett, ők döntöttek.
Az egyház pedig ezt nemcsak tűrte, hanem helyeselte és megválasztotta
ezeket az embereket presbiternek, gondnoknak, ügyésznek, stb.
A hazugság kérdése olyan általános emberi vonás, amiről nincs is értelme
sokat beszélni.
Egy kis történet megvilágítja a kérdést. Két gyerek talált egy sajtot.
Kettőnek kicsi volt, megegyeztek tehát, hogy azé lesz, aki nagyobbat tud
hazudni. Amíg ezen vitáztak hozzájuk érkezett egy idős ember.
18
 Megkérdezte mi végre vitáznak.
Elmondták neki.
Ne, te, ne, gyerekek! Ilyet!? Micsoda bűn a hazugság! Nézzetek rám,
megőszültem, de nem hazudtam.
A kisebbik gyerek sírva fakadt.
„Add neki Tomi a sajtot!”
Nem kell kommentár. Hazudott, hazudik minden ember.

A századforduló protestáns egyháza azonban azáltal hazudott, a legnagyobbat,

amikor magát más felekezetekkel szemben Jézus Krisztus igaz egyházának tar-
totta és vallotta .
Add neki Tomi a sajtot!
Nem, ez nem cinizmus, ez keserűség.
Szándékosan hagytam utoljára a hetedik parancsolatot.
A többi parancsolat mind eltörpül mellette. Mintha a ne hazudj, nem ugyanarra
a kőtáblára lett volna írva és nem ugyanannak az Istennek a parancsa lett
volna. Megtette az egyház főbűnnek a hetedik parancsolatot, de csak ott és
azokon kérte számon, ahogy és akiken hatalmi pozíciója veszélyeztetése nélkül
tehette.
Elvben prédikációiban az egynejűséget követelte, de a mondás, hogy „hála
legyen a papnak, fia lett a kántornak” nem a közbenjáró imádságra, hanem a
közbenjáró férfira vonatkozott.
Köztudomású, hogy az úgynevezett kisvárosi intelligencia férjei és feleségei
ilyen bonyolult testi-lelki közösségben vannak.
Az egykés vidékeken az anyós kitiltotta az első gyerek után a lányától a
vejét (más férfit nem, mert ott megvolt a garancia arra, hogy nem lesz másik
gyerek), így aztán a férfiak össze-vissza jártak egymás feleségeihez.
Az uradalmakban, ha az intéző vagy pláne az uraság megkívánta valamelyik
cselédlányt vagy asszonyt, mi sem volt természetesebb, minthogy felhívta
éjszakára magához.
Köztudomású volt, hogy melyik úrnak ki a szeretője. És ezek az urak
tisztségviselői voltak az egyháznak. Közben pedig hangzott a dörgedelem: ne
paráználkodj!
Számtalan esetben a cselédet tartó úriasszony úgy választotta ki a leányt,
hogy szemrevaló, tiszta és egészséges legyen, nehogy megfertőzze a fiatalurat.
Sokszor ki is volt kötve, hogy adott esetben természetesen rendelkezésre kell
állnia.
Ha aztán beköszöntött a baj, a leghumánusabb elintézés egy mesterséges
abortusz volt, melyet az úr fizetett, az erkölcstelen leánynak pedig felmondtak
és kerítettek a helyére mást.

19
 Ha pedig féltek a mesterséges abortusz jogi következményeitől - vagy nem
volt megfelelő összeköttetés - akkor a leányanya megszülte gyermekét és a
keresztény társadalom (az egyház is) az anyát kiközösítette, a gyereket pedig
megbélyegezte. Fehérkeresztbe, lelencbe küldték, ahol éhezve-fázva, ütötten-
verten felnőtt, ha idejében el nem tették láb alól és egész életén át magán
hordta a bélyeget, hogy zabigyerek.
Ha a faluban történt meg, hogy egy ifjú és egy leány a házasság isteni
részét előbb lakták el, mint arra a keresztény társadalom ráütötte a bélyegét
és valami oknál fogva a gyerek „törvénytelenül” (már persze az emberi formák
szerint) született, még ha később valamilyen formában törvényesíttetett, akkor
is élete végéig szerelem gyerek maradt.
Persze, hogy más volt a helyzet a felsőbb osztályokban. Azok is kiléptek a
hámból és néhány abortusz után még szűzen lehetett férjhez menni. De ha
született is gyerek, segített a Fehér kereszt eltitkolni és eltenni láb alól a gyereket.
Névtelenül nevelőbe adták olyan nevelőszülőkhöz, akik gondoskodtak róla, ne
érje el a kort, amikor anyja után érdeklődik.
Az egyház pedig dörögte, hogy ne paráználkodj, még akkor is, ha a papról
„köztudomású volt”, hogy fiatal menyecskék által nem ajánlatos hozzá elküldeni
a párbért.
Mit mondjunk a kettős erkölcsről? Magától értetődő volt, hogy a férfi esetében
természetes, hogy nem a nászéjszakára tartogatja szüzességét, de jaj a nőnek,
ha folt éri a ruháját.
Ezt a célt szolgálta a prostitúció és a bordélyházak. Akik odajártak, akik
velük háltak, megbecsült tagjai lehettek az egyháznak, de akik a lejtőn
letaszítva vagy szükség által kényszerítve eladták magukat - talán átkozván
minden órát, amit így töltöttek, - ki voltak az egyházból közösítve.
Érdekes, hogy az egyházi adót azonban kirótták rájuk.
Még valamit a házasságokról. Már előbb szó volt róla, hogy falun nem egy
esetben a telekkönyvi betét döntötte el, ki kinek legyen az ágyastársa papír-
forma szerint.
Az is számtalan esetben tudvalevő volt, hogy az egyházi házasságkötés
pusztán tartozéka egy polgári szerződésnek, ahol a házasuló felek csak a
szerződés pontjainak megtartásáért vállaltak felelősséget.
Mégis „szent” esküvéssel pecsételtette meg az egyház ezeket az aktusokat.
A józan állami törvényhozás megértette, hogy a házasságkötés papírformába
foglalható része csupán jogi aktus. Sikerült is kivenni az egyház kezéből ennek
lényegét. Az egyház azonban továbbra is ragaszkodott az esketéshez.
Ragaszkodott még akkor is, ha a felek elváltak, majd újra házasságot kötöt-
tek, nem is egy mással, hanem egymással.
Ragaszkodott, pedig egyrészt nem tartja szentségnek a házasságot, másrészt
a szentírás kifejezetten tiltja ez esküt.

20
 De ragaszkodott annak ellenére, hogy az eskü szövegének a „vele szentül élek”
kifejezését maga sem értelmezte, vagy ha igen, nem egyértelműen értelmezte.
A vele szentül élek egyik állítás szerint azt jelentette, hogy a nemi élet csak
a gyermekért adatott, a másik értelmezés szerint a nemi élet a házasság külön
öröme és ajándéka. Ezen belül aztán a megengedhető variációk egész sora volt.
De dörgött anélkül, hogy maga is tudta volna, hogy mi hát a paráznaság és
mi nem. Dörgött és rendíthetetlen szentségtudattal tiport bele a millió meg-
foghatatlan körülmény miatt anyává lett lányok életébe és rúgta ki maga közül
a természet szerint legtörvényesebb körülmények között fogant és született
„törvénytelen” gyereket. Viszont nem egy esetben hajtotta meg az erkölcs
géniuszát megillető pálmát az angyalcsináló úrnő előtt, aki talán csak léha
szeretkezésből fogant és soha nem értette meg, nem élte át a férfi és a nő mí-
toszát, csupán a test kéjét.
Dörgött az egyház azok ellen, akik az utcasarkokon árulták magukat, de a
családi összejövetelek tiszta keresztyén alkalmak voltak. Pedig mi történt itt?
A lányos mamák nehéz, izgató ételekkel, nemi ingereket fokozó italokkal rakták
meg az asztalt. A meghívott fiatalemberek elé odarakták a kor ízlésének
megfelelően csomagolt lányaikat és amikor a felingerelt hímek körültapogatták „a
zene lágy hangjaira” a portékát, izgalmasan átélték saját ifjúságukat és boldog
szorongással várták hogy sikerül-e megfogni a gáláns ifjat? Ki mert volna arra gon-
dolni, hogy itt etikett szerint történik az, mai amott, praktikusan?
Amaz paráznaság, ez társadalmi illemkódex szerinti együttélés.
Ami a kívánás kérdését illeti, ez a tízparancsolat összefoglalása. Mintha ezt
mondaná egyszóval: ne kívánj! Itt szintén már messze felette vagyunk a
farizeusi igazságnak, valóban nem bocsátkozom bele a kérdés pneumatikus
tárgyalásába. E parancsolat ugyanis a horizontális vonalzót a vertikálisra
irányítja és valójában ezt mondja: légy tökéletes, mint Isten.
Itt már nem az etikai, hanem dogmatikai síkon járunk, mert ki lehetne
olyan, mint Ö? Az, aki Vele a testben megjelent Istennel egyesül, aki befogadja
a Fiút, hatalmat ad annak, hogy Isten fiává legyen.
Itt érkezünk az egyház tanításának kérdéséhez.
Református egyház, Isten kijelentésének fogadja el a Szentírást és
tanításában ennek alapján áll. Elvet minden egyebet a hitre és idvességre
nézve. Nem kétséges dolog, hogy szentírás értelmezésére nézve a dogmatizmus
és liberalizmus két halálos veszélyt jelentő sziklája között megtalálni a keskeny,
mély vizet, mely életre vezet, a legnehezebb feladat. A két szikla között rontás
nélkül az egyház csak a Szentlélek vezetése alatt járhat.
Hittanvizsgára készültek a gyerekek. A lelkész, aki oktatta őket, többet olvasta
az újságot az iskola kapuban, mint a nebulók fejébe verte volna a hitigazságokat.
Viszont fényes eredményt akart felmutatni. Elvégre nem a tudás a lényeges, hanem
a jól sikerült vizsga. Ennek elérése érdekében minden gyermeknek megmondta,
ki mit fog felelni a vizsgán. Baj nem lehetett, mert ő kérdez.
21
 Így is történt. Pompásan ment minden. Karácsony. Ragyogtak a csillagok,
a kis Jézus olyan picuri, bájos gyermekké lett, hogy csókolni való. Egy szó
sem arról, milyen mélyre lépett az Isten a királyi széktől a betlehemi jászolig.
Nagypéntek. Fekete gyász sötét ünnepe. Gondoljatok az aradi tizen-
háromra.
A nagycsütörtöki asztalnál is tizenhármán ültek. Nem volt arról szó, hogy
„Ó Krisztusfő te zúzott, te véres-szenvedő.”
Húsvét. Feltámadás. Nézzétek, hogyan kel ki a mag, miként sarjad a fű,
generációk hanyatlanak a sírba és újak sarjadnak helyettök. Nem esett szó
róla, hogy aki hisz a Fiúban, örök élete van annak. Hogy aki hisz Őbenne, az,
ha meghal is él, mert soha meg nem hal.
Amit tudni kellett, mindenki tudta. Minden elismerés a lelkész úré„ Pünkösd.
A segédlelkészt kiveri a hideg veríték. Néhány pillanatig dermesztő, kínos csend.
Végre nyögve megszólal. Nahát lássuk. Ki is tudná elmondani a pünkösd
történetét?
Fene egye meg a büdös kölykeit, akad tán köztük, aki magánszorgalomból meg-
tanulta, mert bizony a fiú, akinek kiosztotta, betegsége miatt nem jött a vizsgára.
Hogy éppen ilyenkor kell neki betegnek lenni.
De semmi baj. A tiszteletes megkönnyebbül. Egy kéz emelkedik a levegőbe.
Mint a fuldokló a szalmaszálba, kap hozzá. - Na fiam! mondjad.
A nebuló izgatottan hebegi.
- Tiszteletes úr kérem! Nincs itt, aki a pünkösdöt tudja. Süket csend.
„Nincs, aki a pünkösdöt tudja!”
Hiába minden nagyszerű ismeret karácsonyról, nagypéntekről, húsvétról,
pünkösd nélkül nincs vizsga, nincsen dicséret, minden elveszett. Pünkösd nélkül
nincs egyház.
A századforduló egyháza pedig nem tudta a pünkösdöt. Nem volt pünkösdje.
Azért nem tudta helyesen karácsonyt sem, nagypénteket sem, húsvétot sem.
Szentlélek nélkül racionalista bibliakritikával a liberalizmus sziklaköveire jutott.
Itt vergődött, mint Tompa Mihály „árva gólyá”-ja.
„Elrepülne, messze szállna, ámde el van metszve szárnya.” Menekülnie kel-
lene a pusztába, „hol Istentől készített helye van” ő azonban tehetetlenül
vergődik köteleiben és ahelyett, hogy a pusztába menekülne, még
szemérmetlenebbül bújik ágyastársa vackába.
Töviskorona helyett aranyláncot visel, ez a lánc azonban béklyó is. A liberaliz-
mus azt jelentette, hogy mindenki azt prédikálta, amit jónak látott. Miután pedig
a racionalizmus a természetfölöttit a teológiában is ledöntötte, a másrészt a
bibliakritika a Szentírást alapvetően kikezdte, nyugodtan prédikálhatott mindenki,
amit akart vagy amit tudott.
A kor egyik legkiemelkedőbb alakja Ballagi Mór, Krisztus feltámadását
egyszerűen szelleminek véli és hirdeti. A szabadgondolkodás „királyi nevében” -

22
mint írja - tagadja az egész keresztyénség alapvető igazságát. „Ha Krisztus fel nem
támadott, hiábavaló a ti hitetek” mondja ugyanis az ige. Kovács Albert budapesti
teológiai tanár szerint a vallásos ember az egész erkölcsi törvényt betöltötte, bármint
vélekedjék is a paradicsomi életről és Jézus személyéről. Peremartoni Nagy Gusztáv
pataki teológiai tanár kátéjában az ember a legfejlettebb állat.
Fábián József, akinek beszédei a Prédikátorok Tárházában jelentek meg,
sok egyéb zagyvaság mellett pl. beszél az álomról, mint Isten nagy
jótéteményéről, mert az álom megerősít, elfelejtet velünk minden nyughatat-
lanságot, emészteni segít s ha valaki nem alhatik vagy nem tud, engedjen
legalább másokat aludni. Az idvesség, a váltság nagy kérdéseiről sehol nem
beszél. Képzeljük el, hogy ezeket a prédikációkat országszerte prédikálták.
Tompa Mihály szerint Jézus csak példakép. Szükség a vallás kérdései felett
való vizsgálódás, de vigyázni kell, az ember kórságba ne essék, mert sem a
kegyesség álmodozásaiban, sem a kételkedés szőrszálhasogatásaiban nem áll
az igaz vallásosság, hanem a középutat kell választani.
Nem csoda tehát, ha a halállal szemben így vigasztaltak. Ne rettegj halandó.
Van óvszer a halál ellen, az igazság. Az igazságot tedd annak okáért sajátoddá
és leráztad tetemedről a mulandóságot. Öltözzétek fel az igazságot, mert az
igazság ragad ki a természeti halálból. (De nem Krisztus igazságáról van szó.)
Még gyakoribb volt a vigasztalás, mely szerint gyermekeinkben feltámadunk.
A budapesti teológia seniora kijelentette „természetfölötti tételeket nem
fogok tűrni a teológián.”
Egy hitoktató Jézus tengeren járását úgy magyarázta, hogy sós tengerről
lévén szó, a só a nagy hőségben olyan mértékben kristályosodott ki a víz
színén, hogy Jézust megbírta.
Milyen bizonyságtevő papok nőttek fel az ilyen tudományok emlőjén? És
milyen igehirdetések hangozhattak el az ellenőrizhetetlen falusi szószékeken?
Szabó Dezső szerint volt, aki így kezdte: „Kedves Atyámfiai! Az igazság és
hamisság ebben a világban állandó harcban vannak egymással. Ezután egy óra
hosszat harcban megindult a vetélkedés az igazság és hamisság között. A jámbor
hallgató előtt megjelent az igazság, mint egy pékinas, a hamisság, mint egy
kéményseprő és addig bokszolták egymást, míg a pékinas olyan fekete nem
lett, mint a kéményseprő, a kéményseprő pedig olyan fehér, mint a pékinas.
Vagy pedig így: Kedves Atyámfiai! Tudom, sok álmatlan éjszakát gondolkodta-
tok át, mint volt dolga a sórekbeli Delilának. Aztán jött a prédikáció, mely
nem volt egyéb, mint a zsidó nép történetének egy darabja.
A hallgatóknak viszont sejtelmük sem volt róla, mi az a Sórek és ki az a Delila.
De talán nem is volt fontos. Hiszen ismeretes a történet a falusi özvegyasz-
szonyról, aki könnyázott arccal jött ki húsvétkor a legátus prédikációjáról.
Mikor megkérdezték tőle, miről beszélt a legátus, hogy így meghatódott, így
felelt: „Nem tudom én lelkem, de mikor elkiáltotta magát, hogy Kajafás, úgy
meghatódtam, hogy csak sírtam - sírtam.”

23
 Tudta, nem tudta, ki volt Kajafás. Nem is volt lényeges. Ott volt a templomban,
alkotó sejtje volt az aktusnak, ő is alakította a formát a többivel.
Általában arról, ami történt, a részvevőknek igen kevés sejtelmük volt. Hát
még arról, aminek történnie kellett volna?
Zengett az ének: „Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett” és
ha valaki a templomajtóban utána megkérdezte a harsány éneklőt, hisz-e a
feltámadásban, elhangzott a legmagyarabb, kálvinistább válasz: nem jött még
onnan vissza senki.
De hogy hitte volna a gyülekezet, amikor a pap is így vélekedett: ezt
prédikáljuk, de ki tudja, hogy van.
Szabó Dezső a Feltámadás Makucskán c. művében leír egy Képzeletbeli
falut, ahova vissza akarnak menni a temetőből a halottak. Megindul a nagy
védekező háború. A lelkész a fővezér. Sok viszontagsággal, nagy zenebonával
sikerül is visszaverni a halottakat a temetőbe.
A történetnek persze híre megy egész a kormányzatig és ilyen hősi tettet
nem lehet jutalmazatlanul hagyni.
Szép is a kitüntetés, amely nem más, mint a püspök saját kezűleg dedikált
fényképe. A költői lelkű főpap az alábbi verssorral üdvözölte a hős lelkészt:
„Míg te Őrzöd az egyházat,
Ember abban fel nem támad.”

Nem is. Senki.

A lelkész személyi garancia.
Hozzák a csecsemőt keresztelni. A római katolikus bábaasszony, meg a
keresztanya. A gyülekezet egy része kifelé vonul a templomból, mások a padra
felhasalva kíváncsian lesik, fiú? leány? Kié?
- Kicsit mintha hamar született volna.
- Nem hiába jártak együtt a gyepűbe szénát gyűjteni.
- No de az vessen rájuk követ.
- De azért mégis.
Időközben végétért a szertartás. Nem nagyobb nekilendüléssel, mint amikor
hentes egy szép karajt vág a rendes vevőnek. A gyerek felnőtt. Az iskolában
tíz körmén keresztül beleverték a tízparancsolatot.
Nehezen várta a konfirmációt, mert attól kezdve járhatott bálba, kocsmába.

24
 Konfirmáció
- „Aztán nem falsz, mint a disznó, hanem a kenyeret szépen a hüvelyk, a
mutató és középső ujjaddal veszed el.” Mutatja.
- Lássam, hogy csináljátok. - A gyerekek begyakorolják. - Aztán szép nyu-
godtan megrágjátok, a pohárból egy kortyot isztok. Az egészből annyit értett
meg, hogy a hangsúly a három ujjamon van. Otthon megkérdezi az egyik az
édesanyját, miért kell három ujjal elvenni a kenyeret?
- Mert három szentség van, - feleli apja.
- Ugyan már, - csodálkozik az asszony.
- Hát persze. Bor, pénz, szerelem.
- Ne istentelenkedj már, szól, de ő is nevet.
A gyerek meg csak néz, hisz még, de már bizonytalan. Csak egyre ügyel, el
ne tévessze. Csak el ne tévessze, mert akkor semmis az egész.
A vizsga? Azt tudja. Hiszen megmondta a pap mindenkinek, mit fog felelni.
Ment is minden, mint a karikacsapás, Mindenki tudott mindent (már amit
kérdezett a pap).
A presbiterek gratulálnak.
Jól foglalatoskodott a nagytiszteleti úr. Tudtak a gyerekek, Mind, Még csak
a ... is. A pap pedig szerénykedett. Hát igyekeztem, nem volt pedig könnyű
munka.
Aztán beballagtak a lelkészi irodába. Néhány presbiter megszámolta a
perselypénzt. No meg kevés úrvacsorai bor is maradt.
Ők ugyan a templomban sem egy kortyot ittak, de ők már felnőttek, nekik
szabad.
A kurátor füle meg éppen meleg. Csak a becsület tartja még, hogy áll a
lábán. De hát ő segített megteríteni az Úr szent asztalát. Kicsit még eliszogat-
nak és hazadülöngélnek. Hamar bejön a tiszteletesné. Megemeli a demizsont.
A fene a torkukat, alig hagytak benne. Pedig remélte, hogy ami marad, elég lesz a
két ünnepre.
Hancúrozás, szeretkezés, szénagyűjtés, esküvő.
Ott az egész falu. De mégse. „Egy valaki otthon marad. Éppen az, aki nélkül
hamis eskü hangzik ma el itt.
„Szeretem” susog végig a templomon és szívébe markol a fájdalom. Tudja a pap
is, a gyülekezet is, sőt akinek a kezét fogja, az is. De a telekkönyv.
A boldog ifjú pár örömére reggelig mulat a nép.
Az asztal roskadozik az étkek alatt. A főhelyen ül a pap, a tiszteletes asszony,
meg két lánya. Nagy a tisztesség, eljött az egész család.

25
 A tiszteletes asszony szorong egy kicsit. Jaj, csak az ura megemberelje magát.
A majálisról úgy hozták haza a szekéren, hogy két legény fogta, le ne ugorjon.
De majdcsak megsegít a jó Isten.
Vacsora, étel-ételre. Az utcán pedig ott lesi a nép. Hány család élhetne belőle,
mit itt ma este megesznek és kirókáznak, mert mind többen keresik fel a szalmakazlak
környékét megkönnyebbülni.
Éjfél felé a pap randalírozni kezd. Kint feltűnően ölelgeti a menyecskéket. Tán-
col, a férfiak kurjongatnak.
Se mennyország, se pokol, hisz még a pap is táncol. Elveszi a hegedűt a cigánytól
és ő húzza. De nem sokáig. Már bírhatatlan. Mindjárt kitör a botrány.
A tiszteletesné arca ég. Felkél, az urához lép. Kérlelni kezdi. - Menjünk haza, édes.
- Édes? Ki az édes nekem, ezek az én drága barátaim, kedves jó cimboráim
az édesek. Én édes jó ... csuklik egyet. A leánya is hozzálép. Kérleli. A tánc
áll. Feszült a csend.
Az örömanya odasúgja a főzőasszonynak: „a ménkűnek gyütt ide, ha nem
tud magának parancsolni.”
A pap végre enged. Hazavezetik. Ágyba dugják.
A leány azonban vissza akar menni. Egyedül? Illetlen, itt hagyjuk apát, alszik.
Óvatosságból ruháját elteszik, az ajtót rázárják. A parókia domboldalra épült.
Ablaka magas. Azon nem tud kijönni, még ha felébredve valami gondolata tá-
madna is.
A papné és a papkisasszony jól érzik magukat. A botrányt mégis csak si-
került elkerülni. Sőt.
De milyen jól húzta a tiszteletes úr.
Én mondom, különbül, mint a cigány. Hiába, ilyen ez a mi papunk. Nem-
csak a szószéken áll helyt. Folyt a lagzi. Egyszer csak azonban ijedt sikongás
a pitvarban. A muzsika hirtelen elhallgat, És! Beállít ingbe- gatyába, kicsit
összekarmolt képpel a pap. Ahogy kiugrott az ablakon, valami ág felsebezte
az arcát. Más baja nem történt.
Ugyan ki indított volna fegyelmit ellene. Hiszen az esperest is úgy vitték
haza jó emberek, amikor a legutóbbi egyházmegyei gyűlés után befeküdt a
váróterembe és úgy elaludt, hogy nem tudták felkölteni. Igaz aztán, hogy a
két oldala mellett ülő atyafi ellen kemény harcot vívott, hol az egyiket, hol a
másikat akarván ellökni maga mellől és egyre kiáltozta: apage satanas.
Minden csoda harmadnapig tart. Feledésbe ment a lakodalom, csak a szív nem
felejt.

26
 Eskű
Igaz, hogy ennek esküdött. Meg is marad mellette, de amazt szereti. Az egyház
törvénye ideköti, a természet törvénye amoda, így aztán él a két törvény szerint.
Mikor gyermekei lettek, azokat is éppen úgy kényszeríti, hogy az egyház
törvénye által a telekkönyvi betéthez hívek maradjanak, mint őt kényszeríttették.
Hetven esztendő, Nagy idő. Régen volt, amikor keresztvíz alá tartották.
Fázós, elvénült tagjai dideregve húzódnak a dunyha alatt. A tiszta szobában
ágyaztak, ha jön az orvos, ott vizsgálja.
Aztán jön az úrvacsora. Ez már a halál jele. Érti, miről van szó? Nem. A kenyér
egy kicsit szikkadt, a bor meleg. Hiába, ha nem maga néz utána. Tönkremegy itt
minden.
A ravatal körül gyűlölséges szemmel néznek egymásra az örökösök. Csak azt
nézem, hogy az öreg még nincs elföldelve. Legyünk túl a temetésen, belét ontom.
Beszínlelte magát a vén marha kegyeibe, de ha az egész örökség az ügyvédé
lesz, akkor sem hagyom a jussomat.
A pap reszkető hangon „búcsúztatta a szerető gyermekeitől, akik fáj-
dalomtól megtört szívvel állnak a koporsó körül. Előkerülnek a zsebkendők.
Nagy temetés. Kétszáz koronás. Az mindig meglátszik a prédikáció milyen-
ségén, mennyit fizettek.
Most csak úgy zúg a pap mély basszusa. (Boros kupán edzi.)
„Hitetlenség! Lebocsájtom előtted fegyveremet, legyen igazad, hirdesd diadal-
mas arccal a világnak, hogy megcáfoltad az írást. Okaid erősek. Melletted szól
egészen nemcsak a természet, hanem a lelki élet eddig ismeretes törvénye is. És én
nem kelthetem fel sírjaikból tanúimat, nem idézhetem őket fel, hogy mondják el
még egyszer, hogyan történt, mint történt. Meg kell hódolnom és kifosztva érzem
szívemet egy édes csalódástól, fájdalommal bár, de el kell ismernem: győztél
kételkedés.”
Igen. Győzött a kételkedés.
Nem kell azonban megijedni. A református öntudatban nem volt hiba.
Vasárnap délelőtt van. A legények: a kocsmában ülnek. Egyszerre csak fel-
hangzik a református templom harangja.
No nem mégy? - löki oldalba egy római katolikus legény református cimboráját.
Nem! Ez az én templomom, ahol pohárral harangoznak.
Hát olyan templomba én sem mennék. Nincs abba semmi. Se kép, se oltár, csak
a négy meszelt fal.
Erre ám a legény felugrik. A vallásomat ne hántsd Te, Te pápista!
A vastagnyakú kálvinista anyád - üvölt a másik.
Ölre mennek, dulakodnak. A hit védelmében még a bicskák is kinyílnak.

27
 A békítő szándékra a református legény felüvölt. Tudjátok meg, hogy a vallá-
somért az Úr Istenen is átgázolok.
Gyűlölködő felekezeti öntudat, hit nélkül.
Vallás! Mi volt ez a vallás? Csigaház, melyből az élet régen kihalt. Meg-
merevedett szokások. Forma tartalom nélkül.
Hitt még úgy, ahogy a Teremtőben, mivel valakinek alkotnia kellett a világot.
A gondviselés helyett fatalizmus uralkodott. A Szentháromságot azonban
tagadta.
A testté lett igével, Jézussal nem tudott mit kezdeni. Szeplőtlen fogantatását el-
vetette és bezárta a karácsony és nagypéntek ünnepébe. Nemhogy hétköznapjainak
ura, de még vasárnapjainak igehirdetési témája sem volt, sőt nem is tűrte, hogy
legyen.
A Szentlélekről semmit nem tudott. Szó sem esett róla.
A prédikációk nem az ünnepek, hanem az évszakok szerint alakultak.
Így esett, hogy egy szombat délután csüggedten dünnyögött vendégének az
öreg pap. Ej, ej, de baj, olvad a hó.
Olvad! hát hiába, olvad az.
A vendég próbálta jobb oldalát megfogni a kérdésnek és így szólt: nem baj,
legalább enyhül az idő.
Ej, ej! baj! Nohát baj, no!
Szánkázni akart uram bátyám?
Ej, ej, dehogy. De prédikációm így kezdődik: „Te, ki hóval födted be a
háztetőket.” Holnapra elolvad, hogy mondom el?
Hát változtatunk rajta.
Hogy képzeled, már megtanultam.
Másikat tanulni, másként megtanulni nem lehet. Nem azért tanulta egyszer
nagy fáradsággal, hogy most újra kezdje.
Hiszen éppen az a papság terhe. Különben egészen jó foglalkozás volna,
csak ez az egy vasárnap ne volna.
A szószék szent hely. Csak a főtiszteletű teológiai kar kibocsátó levelével
ellátott egyén léphet föl oda.
Presbiter? Laikus? Szó sem lehet róla. Esetleg a tanító.
Van rá eset, hogy nincs is más megoldás.
Egy mozgalmas ivászat és kártyaparti után reggeli könyörgésre hívó ha-
rangszó vetette ki a kaszinóból a tanítót és a papot. A pap nehezen állt a lábán,
csak a tanító bajtársi jobbja segítette, hogy ne a járda mindkét szélén járjon.
„Fel tudsz menni?” - kérdezte a pap.
„Te nem.” - felelte kajánul a tanító
„Én nem igen. Szédülök.”

28
 „Nohát nehogy lerókázd Vera nénit, majd én felmegyek.”
Fel is ment. Nem is volt az első percekben semmi hiba. Az elő fohász. a Bib-
liából az aznapi lecke is ment simán. A könyörgés közben azonban baj történt.
Elkezdte pedig szépen: Világ fenséges ura, körülöttünk, fölöttünk, alattunk
... mi az? A szószék süllyedni kezd és Vera néni egyre közelebb emelkedik.
De a gyomra is ám. Mindjárt a szájában lesz. Azért hát nagy hirtelen befejezi,
Ámen.
Ennél már inkább a toronyból leesett harangozó imádsága lehetett rövidebb,
aki valószínűleg így imádkozott egyik teológus szerint: „Nyekk! Ámen.”
Akadtak gyülekezetek, melyek „nem voltak elrontva”. És csak vasárnap jártak
templomba, de a nagy rész hétköznap is járt. Járt! Dehogy járt, de eljárt néhány
öreg ember, meg asszony, akiket reggel elzavartak hazulról, hogy ne legyenek láb
alatt. Persze, azért ezek sem rendszeresen. Az volt aztán az ünnep, ha nem jött
senki. Micsoda szalmacséplés, egy öregasszonynak könyörgést tartani.
Hogyan lehetne segíteni a dolgon?
Mindig akadt találékony kántor. Elvégre neki is jobb, ha nem kell énekelni.
- Várjon tiszteletes úr, majd én megoldom.
- Hogyan?
- Azt csak bízza rám! - Legközelebbi reggelen a templomajtóban elfogta az
egyik asszonyt.
- Terka néni! Azt beszélik, maga szerelmes a papba.
- Én? Hogy én? Vén létemre?
- Hát igaz, de vén kecske is megnyalja a sót, így mondja a szólásmondás.
- Na, de hát hogy volnék én szerelmes és mire föl meri ezt valaki mondani !
- Csak éppen, hogy minden reggel itt van a templomban. Feltűnik, tudja. Nem
azért, de hát nézze, az emberek gonoszok, ott is találnak görcsöt, ahol nincs.
Az öregasszony elümmög. Másnap nem jön. Feltűnik a másiknak, hogyhogy. Hoz-
zámegy. Hátha beteg. De nem beteg.
Faggatja, miért nem volt. Az aztán végre kiteríti, amit takargat. Hát valamelyik
ringyó már azt híreli, szerelmes vagyok a papba. Ezek az üszők, biztos valamelyik
már félti tőlem.
Amaz elgondolkozik. Ha te, akkor én is. Aztán a többi is.
Vénségükre szóra nem teszik azért magukat. És elmarad a reggeli könyörgés.
Persze csak nyárba, mert a tanítási idő alatt az iskolás gyerekek bevezényeltetnek.
Hogy értenek belőle valamit vagy nem, az nem lényeges. Az a fontos, hogy megszokják.
Pedig dehogy szokják. Boldogok lesznek, ha egyszer nem kell menni.
Nem mindenütt akad azonban ügyes kántor, aki kiüríti hétköznap a templomot.
Kínosak ezek a nyári hétköznapok. Korán kelni kellemetlen, nyolc órakor meg már ki
jön, ha jönne is.

29
 Az a baj hogy jön. A pap kinéz az iroda ablakán. Feleségével együtt kémleli az utat.
Jönnek, fene enné meg! Adja lelkem a palástomat. Nyakába keríti és indul. Az ajtóból
még visszaszól. Megjegyezte a mai leckét a Bibliában? Nehogy ott kelljen keresgélnem.
Meg van oldva a kérdés, ha felsős gimnazista van a faluban. Pláne ha még református
gimnáziumba jár. Kereskedelmista nem jó. Állami gimnazista még elmegy.
Az ilyet be lehet osztani hetelni. Ez olyan ingyen káplán, aki legtöbbje teszi is
szívesen, tetszik nekik. Meg a paptól sok függ a további kedvezések terén. Jó vele
jóba lenni.
Harangoznak. A fiuk - éppen több is van - ott vannak az irodában. A pap nyaral
valahol vagy a tanyán van. Talán az aratásra felügyel.
Valami vita van. Két fiú veszekszik. Hétfő lévén, a sorrenden.
- Én következem.
- Hohó babám, már nálam az imádságos könyv.
- De én hetelek a héten, mert a jövő héten a nagymamámékhoz megyek.
- Menj most!
- Adod a könyvet?
- Menj a nagymamádba, nem adom. - A fiú megfogja a könyvet és ki akarja
csavarni a másik kezéből.
- Te, kapsz egy frászt!
- Mit? Talán tőled ijedek meg!
Közben vonulnak ki az irodából, már elhagyták a harangozást.
A többiek cukkolják,- hagyod magad?
Nem is kell sok. Ökölre, ölre mennek. Hemperegnek a papudvaron. A templom-
ban már hallatszik az ének. Kegyes lelkek, az Urat dicsérjétek.
Lemegy a vers. A fiuk nem jönnek.
A kántor morog, a fene a fajtájukat. Rekedtre énekeltetik itt az embert, de
mit tehet, rákezdi a második verset. „Lelkünk sebe már nem gyógyíthatatlan.”
De hát a sebek, amik a papudvaron ütődnek. Mert ütődnek.
Az egyiknek betört az orra. Az már persze nem hetelhet. Elvonul.
A másik lihegve feltápászkodik. Mégis sikerült megoltalmazni az egyházat.
Nála maradt az imádságos könyv.
Na, verjétek le a kabátomat. Leporolják és mire a harmadik versbe kez-
denének, mégis felvonul kellő méltósággal (ahogy a paptól látta) a szószékre.
Telnek a nyarak ilyen és hasonló vidámsággal. A jó nénik pedig mondogatják:
oh egyem a húsát, máris micsoda hangja van. Az Isten is papnak teremtette.
De hangzik ilyen is: Mit akar az a kölyök? Pap akar lenni? Lehet, de itt
nem. Azt aztán nem. Arról mi gondoskodunk.

30
 Érettségizett a fiú és jelentkezett a papnál. A pap kifaggatja. Hogy volt
mint volt. Ki volt az elnök, stb.
Hát aztán mi járatban jöttél, öcsém-uram? Most már kijár az uram is. Eddig
csak per Sándor.
Hetelni szeretnék nagytiszteletű uram!
Hetelni! no, jó. Igen. Hát aztán mi leszel?
Úgy gondoltam, hogy tanár leszek.
Tanár, hm, hm. Szép pálya. Ifjúságot nevelni. De hetelni azt nem lehet,
öcsém-uram.
A fiú meghökkent. De miért?
Hát mert nem pap leszel.
A fiú tágra nyitja szemét és úgy kérdezi. És tavaly, meg azelőtt...?
Hát igen. De akkor még úgy volt, hogy pap is lehettél volna.
Egyszóval szent hely volt a katedra.
De elmebeteg prédikálhatott benne.

Úgy szokták ezt, hogyha sok lánya volt a falusi papnak, segédlelkészt fo-
gadott, akinek aztán csak sikerült valamelyik papkisasszonyt a nevére íratni.
Kivált, ha az após esperes is volt, mert Katikával katedra is járt.
Igaz ugyan, hogy úgy szólt az intés a tiszteletesekhez, hogy előbb katedra,
azután Katika, de esperes törvényt bont. (Nemcsak a szükség.)
Szóval volt az esperes úrnak lánya sok. A növény is egyporzós, két porzós, meg
sok porzós. Tehát a három az már sok. Pláne lányból. Tizennyolc párna. Mennyi
ludas kását kell addig enni, amíg tizennyolc párnára való toll összejön.
De az hamarabb összejön, mint három vőlegény. Pedig három lánynak legalább
háromra van szüksége.
Váltogatták egymást a segédlelkészek. De egy sem állt kötélnek. A legidősebb
papkisasszony különösen nem kellett egynek sem.
A második még kellett volna, de az meg nem ment. Elkövette azt a nagy hibát,
amit egy falusi papkisasszonynak nem szabad általában elkövetni, hogy nem a
segédlelkészt szerette, hanem mást.
A tiszteletes meg úgy szívére vette a dolgot, hogy előbb búskomor, később meg
zavaros fejű lett. De csak úgy csendesen.
Kárpótlásul-e vagy mégis valami csendes reménykedéssel parókiához juttatta az
esperes. Prédikálgatott, ahogy tudott. Sok értelme nem volt Na, de hát az es-
peresének sem sok. Az a lényeg, hogy bajt nem csinált. Egy ideig.
Egyszer azonban mégiscsak meg történt a baleset. A derekas ének után szokás
szerint felment a pap a katedrára. Mindenki őt nézte. Figyelni illik, ha nem értik
is, mit mond.
31
 De mi ez? A pap lehajlik és eltűnik a katedrában. Leejtett valamit. De soká
motoz. Cipőmadzagját köti.
Mindig feszültebb a figyelem, sőt már izgalom. A hátul ülők felemelkednek.
Mi ez? Hosszú, kínos várakozás, míg egyszer csak a pap felpattan és elüvölti magát.
Kukk! Az apátokat, még most is itt vagytok? No nem sokáig. Egymás hegyén-
hátán rohant ki a nép. Egy-két hónapi idegszanatóriumi kezelés után folytatta ott,
ahol a kellemetlen epizód megszakította.
Miért nem nyugdíjazták? Antiszociális lett volna. Kevés szolgálati ideje lévén,
kevés lett volna a nyugdíj. Arra meg, hogy tekintettel a tekintendőkre, tisztességes
nyugdíjat kapott volna, nem volt alap. Elbírja a gyülekezet.
Az el is, de végül mégis az egyházi főhatóság nem tűrte tovább. No nem
erkölcsi vagy esztétikai szempontból, hanem egyszerűen azért, mert többszöri
felszólításra sem küldte be az év végi statisztikát.
Hát most már aztán tisztára bolond. Pedig talán csak nem akart hazudni és
éppen akkor nem volt bolond.
„Fennforog annak látszata, hogy a vád által felhozott bűncselekményeket
elkövette, de bizonyítékok hiányában a törvényszék kénytelen felmentő
ítéletet hozni.”
Egy pap törvényszéki ítélete. A vád szerint sertést vásárolt valakitől.
A sertés beteg lett. Ő állítása szerint azonnal expressz ajánlott levélben
értesítette az eladót, aki azonban a levelet későn kapta meg. A sertés elhullott
és vissza kellett fizetni a vételárat.
Háztartási alkalmazottján előrehaladott állapotban tiltott műtétet hajtottak
végre, a leány beteg lett. Kórházba került. A gyermek atyja a pap, állítja a vád
és ő intézte az angyalcsinálást is.
Arra, hogy annak idején az eladót értesítette, megesküdött. Postakönyvvel
igazolja, hogy a levelet mikor adta fel.
Hol a postakönyv? Megvan. De miután a gyerekek játszottak vele, éppen
az a lapja hiányzik.
A vád csalás, okirat hamisítás, hamis eskü, gyermekgyilkosság. Időközben
úrvacsora van a gyülekezetben. Természetesen a vád alá helyezett lelkipásztor
prédikál. Jézus szenvedéséről. Aktuális téma. Csak úgy hullanak a korbácsütések,
szúrósak a tövisek nagyon. „Ámde mindama szörnyű szenvedés micsoda ahhoz a
szenvedéshez mérten, amit én szenvedek e helyen. Bizony igaz az írás szava, hogy
„gyalázóidnak gyalázásai hullottak reám.”
Míg ő órákig, én évek óta szenvedem a kínt. Meddig bírom még. Egek,
meddig, míg leroskadok.
A jámbor gyülekezet pedig hallgatja.
Az is, akinek a kútgyűrűjét a réten ellopatta. Kocsisa, akit egyszer templomba
menet palástosan felpofozott.
Aztán szép renddel kijárulnak az Úr asztalához, konfirmandus koruk óta beta-
32
nult táncmozdulattal veszik a kenyeret, megkerülik az Úr asztalát, veszik a bort, a
lányok pukedlit csinálnak, az asszonyok kezet csókolnak.
Megy minden, mint a karikacsapás.
De nem. Valami vidéki legény lehet. A bor után - oh botrány - nem kerüli meg
még egyszer az asztalt.
Nem ér semmit az egész. Még az ízléstelen, kifakult papírvirág koszorú is megsá-
padt.
És egész nap erről beszélt a nép.
Mit beszélt a pap? Kit érdekelt, hát nekik beszélt.
Van fülük, de nem hallanak, van szemük, de nem látnak.
Zsíros parókiára nem mindenki juthat.
De kétféleképpen igen. Pénzzel vagy összeköttetéssel. Hát persze a gyülekezet
választ. A választásnak, a pályázatnak megvannak a maguk törvényes feltételei,
hogy ékesen és „jó rendben” menjenek.
Itt nincs is hiba.
A hiba akkor csúszik be, ha valamelyik pályázónak gazdag az apja vagy az
apósa. Kiváltképp, ha éppen annak a gyülekezetnek a gyülekezet fenntartó
eleme. Vagy pedig esperes vagy afölött valami egyházi személy ismét a papa
vagy az ipa.
Márpedig a zsíros parókiáknál másféle pályázó nem is igen jöhet szóba.
A jó képességű szegény papok a dunántúli és Tiszán inneni pici parókiára
jutnak. No persze ott sem mindig képességeik és hivatottságaik szerint.
De az alföldi nagy parókiák elnyeréséhez pénz vagy protekció kell.
A pénz megéri. Hogyne érné. Volt idő, amikor a kétszáz hold papi
javadalom évi bére nyolc vagon búza volt. Tessék kiszámítani 32 pengőjével.
Huszonötezerhatszáz pengő. Ekkor ezerkétszáz pengő volt egy kiváló fejős
tehén, kétezer ötszáz pengő egy hold föld, 2 fillér egy újság, 3 fillér egy ciga-
retta, 150 pengő egy öltöny ruha, 20 pengő egy pár cipő.
A föld adóját az egyház fizette. És a föld csak ráadás volt az egyéb fizetésre,
mert hiszen a díjlevél felsorolta, ettől függetlenül, mennyi gabonát, sót, fát,
stb. fizet papjának az egyházközség.
Stóla, megegyezés szerint. Aki többet fizet, szebb prédikációt kap.
Hangrezegtetés pengőmennyiség szerint.
Na tehát egyezzünk ki 40 ezer pengőbe. Csak megérte egy évi jövedelem
befektetését, - remélhetőleg egy emberöltőre szóló papi stallum.
Nem is volt hiba. Pénz beszélt, kutya ugatott.
A disznófejű nagyúr előtt térdet-fejet hajtott a gyülekezet.
Folyt az etetés, itatás. De isten ments még a látszatától is, hogy a pályázó
pap vagy rokonsága számlájára megy a dolog.

33
 Nem, mert az fellebbezési ok.
Kivált, ha a pénz meg a protekció találkozott, illetve összeütközött. Az volt
a hadd- el-hadd.
Alispán, főszolgabíró az egyik oldalon. A választáskor rend fenntartani ott
voltak a csendőrök.
Minden hiába. Hiába hivatta be a jegyző a zselléreket és fenyegette az
adóhátralék azonnali behajtásával.
Rettentő bajba volt ő is. Alulról a leendő pap zsíros rokonsága, felülről a
szolgabíró dirigál. De hát mégis fejétől kell inkább tartani.
Hiába járnak a csendőrök az utcán.
Tűzcsapó, tűzoltóveder eszükbe sem jut máskor. Nincs felöntözve a járda,
kifolyik a víz az udvarról, rozsdás a számtábla.
Minden baj most. De hát a pénz az pénz és győz is.
A beiktatási ebéd a gyülekezet néhány szegény családjának egy évig elég
volna. Ki köszönti legszívélyesebben az új papot? Persze, hogy a jegyző. Sok
jó vacsorát meg fog enni asztalánál.
Az esperes, beiktatásakor kedves fiának nevezi, pedig ő indította az el-
lenakciót. Jó cimbora lesz az új pap.
Mulatós, borissza ember. De úgy kell. A pap nemcsak a szószéken legyen
ember, hanem a kártya mellett is.
No ebben nincs hiba. Hamar híre megy. Nőtlen. Persze, hogy a falu valamennyi
lánya kivetette hálóját reá.
Ennyi lány még nem járt templomba, mint most. Egyik vacsora a másikat éri.
Reggelre a pezsgős üvegek garmadával állnak a sarokban.
Éjféltájt fáradtan hazafelé baktató emberek odaszólnak egymásnak.
- A víg házban megint mulatnak.
- Telik nekik. Kellene csak hajnali háromkor munkába állni, de ők dögölhetnek
délig.
Azok ott bent mit sem törődnek vele. Pedig hány édesanya hajlik beteg gyer-
meke fölé és hallgatja keserű szívvel az éjszakán átszűrődő muzsikát, ő pedig nem
tud orvost hívatni gyermekéhez. Nem, mert nincs rá pénze, különben is az orvos
is ott mulat velük.
Másnap iskolába menő gyermekek fel akarják szedni a paplak mellett az utcára
kiszórt narancshéjat. Nekik nem telik olyanra, de elkergetik őket. Szégyentelenek,
a szemétből szedegetnétek. De ha nincs másutt.
Így megy ez. Utóbb a falu már kicsi. Nem nyújt elég kielégülést. Igazi kiruccanást
a városba lehet csinálni.
Ezen az estén a papé a nagyvendéglő. Szól a zene, folyik a bor. Ki innen min-
denki mást, aki pedig itt marad, az, az én vendégem, de holnap is.
Tart a muri reggelig, másnap is. Harmadnap reggel a helyben székelő püspöknek
hírül viszik. Hát ami sok, az sok.
34
 Nem mintha a püspök nem szeretné a bort, meg a menyecskét, de nem olyan
feltűnően. Kicsit diszkrétebben. Elvégre mégis papok volnának vagy mifene.
Mit csináljon? Oda nem mehet. Óvatosan kell bánni ezzel a fiúval, neki is van,
bekötetlen fejű lánya, sohase lehet tudni, egy kis engedékenység mit eredményez.
Megvan. Saját kezűleg ír neki egy kis figyelmeztető levélkét.
„Édes fiam! Most már igazán hazamehetnél.”
- Tojok rá! Rikolt a pap és mulat harmadnap estig.
Mit tehetnek ellene azok, akik csak azért nem teszik ugyanezt, mert külső
körülményeik nem engedik?
Mikorra azért aztán egy nagy heti dorbézolás után úrvacsora reggelén a lovának
adott úrvacsorát, akkorra már annyira nőtt irigyeinek gyűlölsége, hogy soha
nem hallott büntetésre, palástvesztésre ítélték.
Kár érte! Igaz, hogy néha túlságba vitte, de ha kieresztette hangját, zengett az
egész templom, pedig ezt a mi templomunkat tele prédikálni, aztán ember legyen.
No, ez teleprédikálta, persze csak hanggal, nem gyülekezettel.
Miután a szószéken leginkább üres beszéd hangzott, még ha nagyszerű
szónoklat volt is az, a templomok lassanként kiürültek, az értelmesebb nép
lassanként lemorzsolódott.
Akik jártak, leginkább hagyományból jártak és édes-keveset érdekelte őket
a prédikáció.
Jártak templomba a fiatalok is, mert falun ez pótolta a korzót. A legények
ülőhelye, a karzat, rendszerint szembe volt a lányokéval. Jól meg lehetett
nézni egymást.
Rendszerint a szószékkel szemben ültek a vének, akiket legalábbis itt már
nem érdekelt az öreg asszonyok szépsége, de a prédikáció sem sokat.
Akkor még igehirdetés előtti ének sem volt. Kezdő ima után elkezdődhetett
a szunyókálás is, ami különösen nyári vasárnapon ebéd után közvetlenül a hűs
templomban jól is esett.
Így történt aztán egyszer, hogy a tiszakanyári pap felszólt a prédikáció
közben mocorgó fiatalokhoz: Ti fiatalok csendben legyetek ott fenn, ne zavar-
játok ott lenn apáitok álmát.
Így volt. A fiatalok mocorogtak. Nevetgéltek, nem érdekelte őket, amit a
pap mond, az öregek pedig aludtak.
Békén aludt az egész református egyház. Aludta halálos Csipkerózsika
álmát. Dehogy hallotta, hogy ímhol jő néked a te királyod, szegény és sza-
márháton ülő.
Azt gondolta, hatalma van a lelkeken. Hiszen az ifjúságot bevezényelte a
templomba. A tízparancsolatot a tíz körmünkön verte a fejünkbe. Arra azon-
ban nem volt képes, hogy figyelmüket az üres beszéddel lekösse. A textus el-
hangzása után (azt ugyanis számon kérték a hittanórán) a karzat padjai alatt
jókat kártyáztunk, bár velünk nem történt meg, ami az egyik evangélikus
35
lelkésszel, hogy átkártyázott éjszaka után az oltári szolgálat csendjében egyszer
csak így szólt: Makk az adutt.
Hitben azonban nem növekedett az új nemzedék. Az előzőnek még volt
öreg Szikszayja. A századforduló magyar reformátusa azonban csak az
Úristenről tudott.
Arról is csak annyit, hogy teremtett, fenntart és igazgat mindeneket. De ez
is inkább üres templomi beszéd volt az élettel való kapcsolat nélkül. Ha akadt
is imitt-amott, aki hitt a gondviselésben, a váltságról úgyszólván semmit sem
tudott.
A református keresztyén hitvallás annyiban nyilvánult, hogy nem vagyunk
pápisták. Magyar vallásúak vagyunk. A keresztyén öntudat pedig annyit je-
lentett, hogy nem vagyunk zsidók. Pogányokról akkoriban nem igen esett szó.
Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Keresz-
tyén Ifj. Egyesület alakulását a kormányzat első kísérletre nem engedélyezte,
mert a kifejezésen, hogy keresztyén, antiszemitizmust értett.
Igazat mondott Pokoly József, hogy „a protestantizmus, mint elv, az egy-
házon kívül ugyan világnézetté válott s diadalmas pályafutást végzett, de az
egyházon belül, alig egyéb, mint a római katolicizmusnak a XVI. században
lerombolt épületrészeiből összehordott kövek egybeforrasztó maltere.”
(P.Sz.1907.609.1.)
Joggal mondta erre a protestáns egyházra jóval később Barth Károly, hogy
a katolicizmusnak egy rosszul sikerült kiadása.
Nem mondhatnók, hogy kulturális téren nem alkotott változatlanul
maradandót. Bár az iskolák versenyében sem állta meg helyét mindenkor a
protestáns, illetve ref. felekezeti oktatás.
De a keresztyénség lényege nem a kulturális fejlődés munkálása. Amiként
a mozdonyt nem azért fűtik, hogy fűtetlen vagonok utasai az állomáson a moz-
dony mellett melegedjenek, ugyanúgy a keresztyénségnek is mellékkérdése a
világ kulturális fejlesztése.
„A többi dolgok vannak a keresztyénségért, nem pedig a keresztyénség a
többi dolgokért.” Ennek ellenére a keresztyénségnek, amely a vertikális deitás
vonalán helyesen áll, a horizontális etikai vonalon is új, az állandóan
fejlődésben lévő társadalom számára is szükséges gyümölcsöket kell teremnie.
Keresztyénség és forradalmiság elválaszthatatlan egymástól. Az igazi keresz-
tyénség állandóan mozgásban, sőt hullámzásban levő élet egy levésben lévő
világban.
De az a különös, hogy amint egyetlen célját a lelkeknek Jézus Krisztusban
Istennel való megbékéltetését elmellőzte, a mellékkérdések felismerésére és
megoldására is alkalmatlanná válik. Alkalmatlanná éppen lényegénél fogva,
miután csupán addig élet, amíg az élő Jézussal életközösségben van.
A századforduló ref. egyháza minden nyomorúságának éppen ez volt az alapja.
Az élő ige zörgetett az egyház kapuján. Az 1870-es években erőteljes baptista
36
misszió indul meg. Meyer Henrik, mint a Brit és Külföldi Bibliatársulat
bibliaterjesztője, Budapesten rendes baptista gyülekezetet szervezett és
hamarosan kiterjesztette munkáját vidékre is.
A baptista misszió főleg a ref. gyülekezetekben talált visszhangra annyira,
hogy a századfordulókor a baptisták száma 5000-re tehető.
A szám kicsiny, de ha egyrészt figyelembe vesszük, hogy ezek mind
felnőttek, másrészt hogy a ref. egyház ennyi öntudatos, hitre jutott tagját
vesztette el, a dolog jelentősége máris megnövekszik.
Hát még ha arra gondolunk, hogy ezek az emberek nagyrészt nem a felnőtt
keresztség, hanem az ige utáni vágyakozás miatt hagyták el ref. egyházat, tel-
jes egészében feltárul a ref. egyház lelki nyomorúsága.
Tagjait nem tudta igével táplálni. A bárányok számára nem volt képes akollá
lenni, hogy megvédje a világ farkasaival szemben.
A magyarországi baptista kérdés tehát a századfordulókor nem sakramen-
tális, még kevésbé dogmatikai kérdés, hanem egyszerűen ébredési kérdés volt.
Amikor egy asszony igehirdetés után felkereste lelkipásztorát és tanácsot
kért, mit tegyen, nyugtalanítják a bűnei, a lelkész így felelt; menjen mossa le
magát hideg vízzel.
Nem egy baptistával beszéltem, aki ezt mondta, ha én tudtam volna, hogy
mint református is olvashatom a Bibliát, nem lettem volna baptista.
De hát olvashatta-e ref. ember a Bibliát? Igen, de csak addig, amíg a Biblia
meg nem szólalt a szívében.
Előfordultak Biblia-elkobzások, csendőri atrocitások. A református lelkész
intenciói alapján megverték az igehirdető és hallgató atyafiakat.
Szégyenvallással meg kell mondanunk, hogy az üldözés nem a politikai,
hanem az egyházi szervek részéről indult meg és nem egy esetben súlyos bán-
talmazásokra vezetett.
Anélkül, hogy helyeselnénk, meg kell mondanunk, mit tehetett mást Kornya
Mihály, Seres Sámuel és a többiek Békésben, Szabolcsban, Hajdú-Biharban, mint-
hogy mentek oda, ahol az élet beszéde hangzott.
Oda, ahol Róla beszéltek, akit minden népek várnak. Megterhelt szívek,
békesség keresők, az Isten országát éhezve áhítók kimentek a pusztába, ahol
hirdettetett az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.
A lelkész pedig az első dührohamok után gúnyosan vette tudomásul, hogy
az „alja”, a „férgese” kihullott. Mert hiszen leginkább a szegény, nyomorult
és nyavalyás nép közül gyűjti az Úr az Ő népét.
Fájdalom, ezt az ébredést a magyarországi református egyház elvetélte és
megkönnyebbülten ment tovább megkezdett utján.
Nem akart anyává lenni, hogy fiakat szüljön, ezért elzárta méhét a
Szentlélek elől, de annál szemérmetlenebbül szeretkezett ágyastársával, aki
bőségesen is adta paráznasága bérét.
37
 Nem kellett Isten kegyelmére szorulnia, az Isten kegyelméből uralkodót éppoly
örökkévalónak hitte és annak kegyeiért hajladozott, ringatta derekát.
Sikeresen! Hatalom, dicsőség adatott neki. Nem! Nem volt szegény és sza-
márháton ülő, mint valóságos, hites Ura.
„A Tiszántúl bronzból öntött magyarja most is úgy áll a barázda mellett,
mint ezer éve, oldalán kard, kezében az eke szarva” írja Révész Imre. Valóban!
De nemcsak a Tiszántúl, hanem az egész magyarság.
Abban a pogányságban. Keresztyénsége festett máz. Istene ma is a Hadúr.
Hisz a jó és rossz szellemekben, babonákban, varázslatokban.
A pap pedig misézik a feje fölött. Pap és gyülekezet halálos hitetlenségben
alszik.
Éjszaka van. Csak a hatalom őrei vannak ébren és vigyáznak, hogy valaki a
halálos álmot meg ne szakassza.
Lesz-e valaki, aki felriad és gyertyát gyújt az éjféli sötétségben? Merészeli-
e valaki a halotti csendet megtörni az élet beszédével? Hol lesz az istálló, melyben
megszületik a Gyermek és a jászol, ahol fekhelyet adnak Neki, Aki jelül ada-
tott elvettetésre és megtartatásra?
A forrásról rendszerint csak ott tudunk, ahol felszínre bukkan. Pedig azt
megelőzőleg hosszú utat tesz meg ismeretlen mélységben.
Így van a lelki ébredéssel is. A gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak,
mintsem követni tudnók. A szél fú, ahová akar. Látod, hogy megmozgatja a
falevelet, felkavarja a port, felfrissíti az izzadó munkásokat. Honnan jő, hol
szűnik meg? Ki tudná, megállapítani?
Az ébredés kezdete Istenben van. Ha nem, akkor csak emberi zenebona az egész.
A magyar református egyház századforduló táján kibontakozó ébredése is
Istenben kezdődött. A mennyekben történt valami, amely történésnek vissz-
hangja támadt magyar földön. Hiszen az ébredés valójában nem egyéb, mint bűnös
emberek megtérése, a megtérés pedig tulajdonképpen a bűnös ember en-
gedelmes válasza Isten kiáradó szeretetére.
Az ország a millennium dicsőségében pompázik. A monarchia teljes
fényében tündököl. A fényből a bevett felekezetté emelkedett ref. egyház
számára is jut annyi, hogy szegénységében ne kelljen Istentől koldulnia.
Az egyház nagyjai egyben az ország nagyjai is.
Igen kevesen gondolták, mit hordoznak magukban azok az összejövetelek,
melyek Pesten a Hold utca 17. számú házban voltak.
Evangelizációra gyűltek itt egybe minden vasárnap este 1/2 7 órai kezdettel,
akik komolyabb lelki életre vágytak. Ez a Hold utcai ház a Skót Misszió helyisége
és iskolája volt. Ez volt az a jászol, ahol a XX. század magyar ref. egyháza
számára Gyermek született.
Mint mindig, ha Isten terveit véghez akarja vinni, kész az egész történelmet
átformálni, úgy keletkezett a skót misszió is.

38
 Hogy Jézus Betlehembe szülessen, mert így írta meg az írás, az egész római
birodalomban népszámlálásnak kellett lenni.
Hogy Magyarországon a ref. egyházban lelki ébredés legyen, erre Isten a
rk. Habsburg hercegek családi politikáját is felhasználta. Mennyire kevéssé
sejtik e világ szerinti nagyok, hogy a sakktáblán, melyen Isten az egyháza
győzelméért játszik, mellékfigurák.
Palatínus József (József Nádor) 1819-ben feleségül vette Mária Dorottya
würtenbergi hercegnőt. Huszonnyolc évig tartó magyarországi tartózkodása
idején az általa ismert Jézust szerette volna a magyarokkal is megismertetni.
Imádkozott a magyar lelki ébredésért.
1938-ban a Skót Presbiteri egyház négy misszionáriust küldött Palesztinába.
Ezek közül Dr. Black megbetegedett és Keith kíséretében haza akartak térni
Skóciába. Pesten utaztak át, ahol az éjszakát akarták csak tölteni, de mindket-
ten megbetegedtek.
Dorottya főhercegnő értesült a dologról, gondoskodott ápoltatásukról,
egyszersmind kérte őket, maradjanak Pesten és kezdjenek ott missziói munkát.
Engedtek a kérésnek és megindult Pesten a Skót Misszió munkája.
Munkájának gyümölcse inkább a német ref. egyházban mutatkozott.
Ebben nincs is semmi különös, mert az igehirdetés német nyelven történt.
Magyar református gyülekezet Budapesten csak Óbudán volt ekkor még
1840-es évektől a Kálvin-téri (akkor Széna téri) templomban, de ugyanitt tar-
tották a német nyelvű istentiszteletet is a XIX. század második feléig. A Kálvin
téri gyülekezet anyakönyvei szerint a XIX. század első felében a megkeresztel-
tek száma évenként a százat is alig érte el.
Nem csoda, hogy közel száz esztendőnek kellett eltelnie, amíg a parányi
mag, mely magyar földbe hullott, gyökeret vert és lombot eresztett.
Közbe átszáguldott rajta a 48-as forradalom, a Bach korszak szörnyű elnyomása.
A felfejlődő feudálkapitalizmus sokkal inkább a materializmusnak és ateiz-
musnak volt a melegágya, mint az ébredésnek, a ref. egyház pedig, mint láttuk,
a baptistára fordult ébredésben, nem szülni hanem fajtalankodni akart.
A halvány gyertyácska csak kézből-kézbe adatott.

Dorottya főhercegasszony 1847-ben elköltözik Magyarországról. 1860-ig

úgy látszik, nincsen semmi. A hallgatásnak olyan 13 esztendeje ez, mint
Ábrahám életében Ismael születésétől az ígéret szövetségéig.
Isten azonban akkor is dolgozik, amikor hallgat. Az -1860-as években kerül
a Skót Misszió élére Moódi András lelkész, aki Biberauer Tivadar vasúti
főfelügyelővel a piciny tűz továbbhordozói voltak.
Biberauer Tivadar régi magyar családból származik, atyja gráci református
lelkész volt.

39
 Ebből szinte következésszerűen németté, ill. osztrákká kellett volna lennie,
ö azonban magyar volt és az maradt. Élő hite azonban ennél is többet jelentett.
Mint református presbiter, igyekezett minél többet tenni a lelkek idvességéért.
Ő hordozta szívében az evangéliumi ébredés parányi tüzét. Voltak ugyan
protestáns, illetve református szeretetintézmények, mint a „Protestáns Árvaház”
és a „Bethesda kórház” (utóbbi diakonissza intézettel), de a lelkek idvességéért
kevesen szorongattattak. A Hold utcai igehirdetéseken kívül megtérésre
ébredésre hívó szó nem hangzott. Ezekre az összejövetelekre hűségesen eljárt
Szilassy Aladár, akkor még ügyvéd, később közigazgatási bíróság alelnöke, aki
későbbi időkben szintén engedelmes eszköznek bizonyult a magyar lelki
ébredés kibontakozásában.
Az 1880-81-es tanévre Budapestre a teológiára került Szabó Aladár, aki
1862-ben Tácon, Fejér megyében született és pap fiú volt. „Erős református
voltam” írja, de neki is, mint minden élőnek, aki idvességre választatott, el
kellett jutnia a Jézus Krisztus melletti döntésig.
Révész Imre Kálvinról irt könyvét olvasva megkapta lelke legfontosabb
kérdésére a választ, „És hallgattam Istennek emberek által hirdetett igéjére.”
Íme minden megtérés titka. Hallgatni Istennek emberek által hirdetett
igéjére. Nem valami érzékfölöttire várni, hanem úgy állani előtte: Szólj Uram,
mert hallja a Te szolgád.
„És az a vágy, hogy én is ilyen életet éljek, mint amilyet a kegyelem és Jézus
Krisztusban való hit által a genfi református keresztyének éltek, nemcsak feltá-
madt lelkemben, hanem folyton erősödött.”
Amit Isten elkezd, be is végzi. Így volt Szabó Aladárral is. Noha hite ekkor
még pusztán etikai síkon terem gyümölcsöt, mégis gúnyolódás tárgyává lesz,
mert nem vesz részt a mulatozó diákok mulatozásában.
Ahhoz azonban, hogy valakinek a hite igazán élő hit legyen, a mit nem
teszel-ből a mit teszel-be kell átmennie. Amit nem teszel, előbb- utóbb vege-
tatív életformává válik. Aki pedig vegetál, eljegyezte magát a halállal. Ezért
mondja az írás az élő, de halott gyülekezetnek: erősítsd meg azokat, akik haló
félben vannak.
Szabó Aladár nem maradt meg a mit nem teszel passzivitásában. Megismerkedik
Moody Andrással, aki felismerte benne a jövendő emberét. A látogatás meleg,
testvéri közösséggé állandósult és ennek eredményeként a „sajnálkozás afölött,
hogy mi teológusok el voltunk hagyatva, helyt adott annak a fájdalomnak és
kesergésnek, melyet a budapesti reformátusok szomorú helyzete keltett
szívemben s mind gyötrőbbé növelte azt a vágyat, hogy valaha én is tegyek
meg mindent, amit csak tehetek az evangélium által a budapesti reformátusok
lelki élete Istennek tetszővé tételére.” Ez volt Szabó Aladár missziói küldetése
és missziói programja. Az a „mit teszel”, mely életét élővé és hatóvá tette.
Ez, csak ez lehet minden keresztyén élet programja. Mindent megtenni,
amire lehetőség adatik az evangélium által mások idvességre vezetésére. Ez az
ébredés és a felébredt ember feladata.

40
 Moodyn keresztül ismerkedett meg Szabó Aladár Biberauer Tivadarral, ál-
tala Szilassy Aladárral; megismerkedett Victor Bernáttal, aki a Brit és Külföldi
Bibliatársulat akkori vezetője volt.
Moody, Szilassy, Biberauer és Szabó Aladár voltak azok, akik ott állottak a
századforduló református egyházának bástyáján.
A sötét magyar éjszakából egyházakból kivert és szektába űzött vagy halálos
ágyukon a reménytelen sír kétségével küszködő református magyarok
kérdezték kiáltva: Vigyázó, meddig még az éjszaka, meddig még az éj?
Még csak így felelhettek: Eljött a reggel, mégis éjszaka van, ha többet akar-
tok tudni, máskor jertek el. (Ézsaiás 21:11-12)
Igen, eljött a reggel. Isten megjelent testben, megszaggatta az egeket és
alászállott (Ézsaiás 64:1) a magyar pusztára, a magyar szívekre mégis sötétség
borult.
Elkezdődtek ugyan a Hold utcai missziói helyiségben a magyar evangelizá-
ciós istentiszteletek, de alacsony volt még a szószék, hogy messze látsszék és
még mindig parányi a fény, hogy kiragyogjon és a távoli magyar puszta utat
vesztett tévelygőinek is utat mutasson.
Isten azonban gyöngéd szeretettel táplálta az éledő, de sok oltótól szenvedő
tüzet. 1883-ban Magyarországra jött Ferraud Károly, a KIE genfi központi bi-
zottságának titkára. Beszédének meghallgatására ugyancsak mintegy százan
jöttek össze, de ezek nagy része már vasárnapi iskolai tanító volt és nagy
lelkesedéssel voltak benne, hogy Keresztyén Ifjúsági Egyesületet alakítsanak.
Az Ifjúsági Egyesület meg is alakult, de hivatalosan nem működhetett, mert
alapszabályát, a keresztyén kifejezés mögött antiszemitizmust sejtvén, az állam
nem hagyta jóvá.
Ebben az időben történt ugyanis, hogy Tiszaeszláron eltűnt egy Solymossi
Eszter nevű leány és az esetnek olyan híre támadt, hogy a zsidók ölték meg és
vérét beledagasztották a páskába. Ez a körülmény országszerte éles antiszemita
hangulatot támasztott. Működött tehát az ifjúsági egyesület, a vasárnapi iskola
Budapesten széles tért hódított.
Az 1882 Őszén a Mester utcai iskolában elkezdődött vasárnapi bibliaiskolai
tanítások oda fejlődtek, hogy 1883 karácsonya előtt néhány nappal a bu-
dapesti tornacsarnokban látványos karácsonyfa ünnepélyt rendeztek, ahova
az egyes vasárnapi iskolai csoportok zászlócskákkal vonultak fel. A meghívott
teológiák közül a pápain kívül mások nem vettek részt.
Hogy Patakon, Pápán és Debrecenben a bibliakritika eredményesen irtotta
a hitet, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1884 végére összehívott teoló-
gus ifjúsági nagygyűlésen, melynek a vasárnapi iskola országos kiterjesztése
lett volna a célja, csak a „pápaiak” vettek részt (a pestiek mellett), de azok
vezetője is, Antal Géza (később dunántúli püspök) reá egész életére jellemző
ügyes mellébeszéléssel kitért a lényeg elől. Nem csoda, ha a templomi
szószéken Istent prédikálták ugyan, de kevesen tudták, melyiket.

41
 Ez a tudat szorongatta Szabó Aladárt, amikor elhatározta, hogy 1884-85-
ös tanév második félévére átiratkozik Patakra.
Sárospatak a reformáció, az élő hit fellegvára. Ott élt II. Rákóczi György
és Lorántffy Zsuzsanna, árnyékában fordította Károli Gáspár a vizsolyi Bibliát.
Innét áradt ki az erő, mely Szenci Molnár Albertet zsoltárfordítóvá tette.
Az igének mennyi éltető ereje érintette az ősi falakat. Emberek, akik innét
kikerültek, életüket tették Isten igéjére. Tűzzel-vassal. Nem alkudoztak,
hanem meghaltak, ha kellett.
A XIX. század vége felé azonban Lorántffy Zsuzsanna, Kopócsi István és
hitből élő társaik kegyességét a liberális hitetlenség és részegeskedés váltotta
fel. Mutogatták ugyan Rákóczi György Bibliáját és sajátkezű bejegyzéseit a
gyakran olvasott fejezeteknél, de a Lélek, mely Rákóczi Györgyöt vezette, nem
volt már. Ha akadtak is, akik nem értettek ezzel egyet, szavukat nem hallatták.
Patak erősen el és bezárkózott az ébredéssel szemben.
1885 februárjában az ellen a bezárkózott vár ellen kezdett ostromot Szabó
Aladár. Ide iratkozott be tanulmányai folytatására.
Budapestről nehezen engedték el barátai, Patakon pedig szívesen fogadták.
Különös szívélyességgel fogadta Radácsi György teológiai tanár. Hamarosan
megkezdte a vasárnapi iskolát itt is. A teológusok közül némelyek kedvelték,
mások csúfolták.
Ekkoriban jelent meg az első vasárnapi iskolai énekeskönyv, a zsoltároskönyvön
kívül az első evangéliumi énekgyűjtemény. „Gyermeklant” volt a címe és 60 ének
kottája és szövege volt benne.
A pataki gyerekek is vidáman énekelték, hogy „az áldott Orvos közeleg, a drága
Főpap, Jézus.” Mielőtt azonban szavai igazán megenyhíthették volna a bűnmarta
szívek sebeit, a presbitérium a vasárnapi iskolát betilttatta.
A határozat értelmi szerzője Radácsi György volt, országos nevű professzor,
aki Szabó Aladárt feltűnő kedvességgel fogadta.
A presbitérium, melyet Isten a nyájban vigyázóvá tett, vigyázott de nem
arra, hogy a bárányok jó legelőre kerüljenek, hanem hogy életre ne jussanak.
Pásztorok ők, de önmagukat legeltetik. A tejet megitták, a gyapjúval
ruházkodtak. Éltek a gyülekezetből, de a nyájat nem legeltették, a gyöngét
nem erősítették, a megtöröttet nem kötözgették, az elűzöttet vissza nem
hozták. (Jer.34:2-4.)
Pedig morajlott a föld. A Munkásegylet 1869-ben tartott első
tömeggyűlésén elfogadott programjában az állam és egyház elkülönülése és az
egyházi javak államosítása is szerepelt. Komoly figyelmeztetés kellett volna,
hogy legyen ez az egyház számára. Ha nem értette az ige tanítását, meg kellett
volna értenie a történelemben az Isten szavát.
Az egyház azonban a földi hatalomra tört és csak a hatalom csorbítat-
lanságát tartotta szem előtt.

42
 Ők azonban minderről nem vettek tudomást, csak magukat hizlalták és úgy
építették az egyházat, hogy az egyház fundamentumát, Jézus Krisztust illetőleg
mindent kétségbe vontak, ami Őt igazán az egyház fundamentumává tette.
Szabó Aladár otthagyta Patakot. Mindössze 4-5 hétig volt pataki diák.
„Nem azért mentem oda, hogy Nagy Gusztávot, meg a gúnyolódással
különösen telt, hitetlen széniort hallgassam” - írja.
Budapesten tovább munkálkodott, de „mélyen lelkembe szomorúság
költözött, mint valami gyógyíthatatlan fájdalom, mely enyhült valamit, de
azóta soha el nem tűnt. Mint nehéz súly nehezedett rám a gondolat, hogy a
magyar protestáns egyházat nehéz lesz meggyógyítani.”
Igaz lett. A fáradozókat kifárasztotta, tűzbe hát rozsdájával, így szól az Úr.
Hány égésen kellett keresztülmennie, állott a lét vagy nemlét szélén és maradt,
aki volt, szilaj üsző, mely ledobja magáról Isten igáját.
Patak kiköpte az igét.
Szabó Aladár a következő évet Skóciában, Edinburgban akarta hallgatni.
Oda is utazott. Mikor azonban arról értesült, hogy idehaza a vasárnapi iskolai
munka nem akar megindulni, a teológusok huzavonája miatt, a tanévnyitás előtt
hazautazott. Ahogy hazaérkezett, a vasárnapi iskola ügye azonnal eligazodott.
A teológusok nem huzakodtak tovább.
Miért? Szabó Aladár volt a vasárnapi iskolák éltető szelleme? Nem a Szentlélek?
Ha igen, akkor mi értelme volt az egésznek?
Vagy az ébredés és ébresztés személyhez kötött?
Minden idők kérdései ezek.
Tény, hogy a legtöbb ébredés személyhez kötött. A bibliai ébredések is.
Egy valaki engedelmes igehallgatása nyomán ébrednek százak, ezrek, tízezrek.
De az is tény, hogy nem függ mindig össze az igehirdető engedelmességével az
ébredés. Jónás engedetlenségének is ébredés volt a gyümölcse a hajón. Igehirdetése
azonban leplezetlen, nyílt beszéd volt.
Másrészt nem minden engedelmes igehirdetés nyomán támad ébredés. Ezt mu-
tatja Jeremiás élete vagy Keresztelő Jánosé.
Mi hát a helyzet az ébredés személyhez kötöttségének kérdésével? Az ébredés
általában egy ember életén keresztül bontakozik ki, aki engedelmesen, eszközként
adja magát Istennek. Hordozójává lesz az élő igének, mint Mária, ha úgy tud
szólni, mint Ő: „Imé az Urnak szolgálója, legyen nékem a te beszéded szerint.”
Alázatos odaszánás az alkalmassá létel egyetlen titka. Akit Isten az ébredés
hordozójává tett, feszítő dialektikában így gondolkodik. Miért éppen engem,
aki alkalmatlan vagyok? Nálam nélkül Isten sokkal többre menne.
Másrészt pedig így szól: Ki tenné, ha nem én? Miért vállalná más a
kockázatot?

43
 Aki a Lélek által támasztott eme kettősségben él, azt Isten teszi alkalmassá
és nélkülözhetetlenné.
Ahogy Áronnak Isten Mózest „Isten gyanánt” adta, úgy adja engedelmes
eszközeit azóta is és ezen túl is „Isten gyanánt.” Ez az eszköz mindaddig e
pozícióban marad, amíg valamit magának nem vesz abból, amit Isten magának
tartott fenn.
Így volt Szabó Aladár életében is. Engedelmes eszköz volt Isten kezében,
aki így szólt: Miért én? Ki menne más?
1885-ben iktatták be a Dunamelléki egyházkerület püspöki tisztébe Szász
Károlyt, őróla Szabó Aladár ezt írja: „Nem tündökölni, hanem segíteni akart
a híveknek és a lelkipásztoroknak,” hogy Budapesten az ébredést nem tiporták
el, hanem tovább terjedhetett, ebben az Ő magatartásának nyilván nem kevés
része van.
Egy évig tartó kőbányai gyülekezetszervező munka után Szabó Aladár a
filozófia tanára lesz 1887 őszén a teológián, ugyanekkor a gimnáziumban is
lélektant és logikát tanított.
Voltak, akik kifogásolták a „pietista” tanár alkalmazását. Ez az indulat és a
belőle származó magatartás nem volt újkeletü a református egyházban.
Az ellenszenv, mely „vele” szemben megnyilvánult, a XVII. század közepére
vezethető vissza.
Tolnai Deli János, aki holland egyetemeken is tanult, Londonban 1638
február 9-én néhány magyar teológus társával aláirt egy nyilatkozatot, mely-
ben fogadalmat tettek, hogy ők egyedül Istent kívánják szolgálni, mert az Úr
nagyságos dolgokat cselekedett velük Angliában és amíg élnek, egymás lelke
idvességére vigyáznak.
Idehaza az elkötelezésnek legfantasztikusabb hírei érkeztek. Hogy el akarják
törölni az esperesi, meg püspöki hivatalt, (mintha nagy kár lett volna értük),
egyszóval felforgatók.
Évekig tartó huzavona után, mialatt ő is kétségkívül, némely esetben emberi
módon vitézkedett, állásából is elmozdították, majd újra visszahelyezték.
Lényegében Tolnai látásaival megegyezően tanított Medgyesi Pál is.
Az ige kijelentéséhez való pozitív viszonyuláson túl, helyesebben annak
következményeként valójában az egyház tovább reformálását, illetve az egy-
házi életben törvényes alapot nyert emberi ferdítések megszüntetését sürget-
ték. „Templomban, gyülekezetben, családban, iskolában és magában a papi
karban élő bibliás kegyességet és szent fegyelmet akartak meghonosítani” -
írja Révész Imre.
Ki volt az ellenfelük? Nem más, mint Geleji Katona István. A szatmárnémeti
zsinaton, ahol Tolnaiékat elmarasztalták, ő elnökölt. Református hite felől
nem lehet semmi kétségünk, de - és ebben volt és van az Ő és hasonló gondol-
kodású utódainak a tragédiája - nem látta a levésben lévőt és ragaszkodott a
meglevőkhöz. Művelt volt, de nem tudós. Ismerte a múltat, de nem látta a jövőt.

44
 A puritanizmus megvívta harcát, áldásait szertehintette a református egy-
házban, de mint ébredés, megbélyegzetté lett. Évszázadok múlva, amikor a
Szentlélek Isten újra zörgetett a református egyház ajtaján, ugyanazzal az in-
dulattal találta szembe magát.
És ami megdöbbentő, éppen az, hogy évtizedek múlva a református egyház
egyébként legjobbjai bélyegezték meg beszédben, írásban, fegyelmezésben az
ébredés legengedelmesebb eszközeit és adták oda szidalomnak, csúfságnak,
sőt sok esetben ők adták Pilátus kezébe is. Igen sok esetben ezzel a hamis egy-
házféltéssel, hogy „eljönnek a rómaiak és elveszik az országot.”
Ne kérdezzük most, hogy az országot féltették-e jobban, mint a püspök-
séget, mely dicsőséget és gazdagságot adott. Annál is inkább ne, mert két-
ségkívül voltak esetek, amikor becsületes egyházféltésből féltették Urától az
egyházat. De éppen ez a Geleji Katonák nagy tragédiája.
A puritanizmus hullámai elültek és a magyar egyházi életre újabb ébresztő
hatást a németországi és angliai ébredések gyakoroltak. A puritanizmussal egy
időben és annak hatása alatt Spener Fülöp, Franké Ágoston, Zinzendorf Mik-
lós németajkú felébredtek munkája nyomán Németországban széles medrű
ébredés támadt.
Nem kétséges az ébredés Szentlélektől való eredete, de az sem, hogy mu-
tatkoztak az ébredésnek erősen pszichikai vonásai is. A hit helyére az érzelem,
a belső meggyőződés helyére a külső testtartás lépett sokak életében.
Sok tekintetben ezzel magyarázható, hogy a „pietizmus”, a „pietista”
gúnynévvé vált. Holott a szó igazi értelmében pietista (kegyeskedő) volt Pál,
Kálvin és az összes egyházi atyák.
Kálvin a keresztyén élet lényegéről, önmagunk megtagadásáról így ír: Róma
12/1. Ebből van véve annak az intésnek az anyaga, hogy ne alkalmazkodjanak
a hívők ennek a világnak a képéhez, hanem értelmük megújhodása folytán
alakuljanak át, hogy kitapasztalhassák, mi az Úr akarata. Már az is nagy dolog,
hogy mi Istennek vagyunk szentelve és ajánlva, hogy ezentúl mindent az Ő
dicsőségére gondoljunk, tervezzünk, beszéljünk, tegyünk. Szent dolgot ugyanis
nem lehet az Isten ellenében elkövetett különös sérelem nélkül istentelen célra
használni. Ha mi nem a magunkéi, hanem Istenéi vagyunk, az is világos, hogy
minő hibától kell tartózkodnunk és mire kell irányítani életünknek összes cse-
lekedeteit. Nem vagyunk a magunkéi, tehát ne azt tűzzük ki magunk elé célul,
hogy keressük azt ami nekünk test szerint jól esik. Viszont Istenéi vagyunk,
tehát neki éljünk és haljunk meg.
Mi volt Szabó Aladárék és „pietista” utódaik programja? Később így
foglalták össze: Mit tenne Jézus?
„Nagy tisztelet, nagy dicsőség neked szolgálni és teéretted mindent
megvetni. Mert nagy kegyelmet nyernek akik magukat szent akaratodnak
önként alávetik. Megtalálják a Szentlélek édes vigasztalását, kik irántad való
szeretetből minden testi gyönyörűségről lemondanak. Nagy lelki szabadságra
45
tesznek szert, akik a Te nevedért a keskeny útra lépnek és minden világi gon-
dot félretesznek.” Így ír Kempis Tamás.
Mit értettek akkor a pietizmuson és mit értenek ma, akik ezt a vádat han-
goztatják? A szó közhasználatú értelmezése szerint olyan keresztyént értettek
rajta, aki a keresztyén etika egyik-másik nem lényeges tételét kihangsúlyozza
a lényeg rovására, sőt a lényeg el is veszhet.
Megtartja a külsőségeket, de tagadja, negligálja az erőt. Naponta olvassa a
Bibliát, de az Igével nincs közösségben. Külső magatartásában elszakad a
világtól, de a világ lelke az önzés, az én központúság továbbra is uralja.
Kegyessége formai, csigahéj tartalom nélkül, Tehát nem kegyes, hanem
kegyeskedő.
Mennyiben érhette ez a vád Szabó Aladárt és mennyiben az ébredést, annak
hordozóit a későbbi időben? Mindenek előtt szögezzük le, hogy a vád minden
esetben a liberális oldalról támadott.
Ez a vád értékét kétségessé teszi ugyan, de nagy hiba volna az ellenség kri-
tikáját, mert ő mondja, meggondolás nélkül elvetni.
Sajnos volt és van rá példa az ébredés történetében.
Legyünk ugyanis nagyon tisztában vele, hogy minden ébredés magában
hordja a belső elerőtlenedés csiráját, mivel szükségképpen az ember is benne
van tudásával, bölcsességével, tettrekészségével, önzésével, hiúságával, minden
bűnre való hajlandóságával.
De ha az emberi erőtlenség ütközik ki, az csakhamar kiderül.
Ennél sokkal kritikusabb eset, amikor az ébredés már megszűnt, a közhe-
lyek azonban még érintetlen tisztaságban megvannak.
Isten már továbbment, a nép pedig áll és nem mozdul. Ilyen esetben az
ébredés feltétlen pietizmussá korcsosul.
Nem segít más, mint összetörni az érckígyót, amely pedig ezrek számára
szolgált a gyógyulás eszközeként. Ilyenkor nem segít más, mint utolsó darabig
lerontani az oltár köveit és új oltárt építeni.
Amikor az ébredés pietizmusba enyészett, mindig az volt a baj, hogy a levésben
lévő világban hajlékot akartak építeni, hogy az áldásokat rögzítsék.
Érhette-e a pietizmus vádja Szabó Aladárékat, ez volt, illetve ez a kérdésünk.
Ott és akkor nem. Kétségtelenül lehettek, sőt bizonyosan voltak is az
ébredésnek olyan megnyilatkozásai, melyeket később helyteleníteni kellett
vagy kellett volna. (Sajnos a magyar ébredés kritikáját eddig még felébredt
ember nem írta meg.) Ezek a tévedések, esetleg kilengések azonban eseti dol-
gok voltak. Maga az ébredés a lényegre ment. Tagadhatatlan, hogy sok esetben
agresszíven, de mindig arról volt szó: Jézus Krisztus Úr az Atya Isten
dicsőségére és ő nekem személyes Megváltóm, sőt annak felette Uram.
Életemet neki szentelem. Ezen volt a hangsúly és ez volt a lényeg.
Joggal mondta Szabó Aladár, hogy „ha én kegyeskedő voltam, Pál apostol
is az volt, meg Kálvin János is.”

46
 Miért emelte hát a református egyház sokszor hivatalosan, sőt némely eset-
ben fegyelmi súllyal évtizedek folyamán a pietizmus vádját az ébredés ellen?
A református egyház nem akart ébredést, minden időben ébredés-ellenes
volt. Későbbi időben voltak teológiai reformok, a hitvallások és az írás tekin-
télyének némi helyreállítása, de ébredésről nem akart tudni.
Nem, mert az ébredő gyülekezet a lelkésszel szemben olyan kívánalmakkal
lép fel, amelyeknek csak akkor tehet eleget, ha maga is felébred.
Az ébredés megszüntette volna az egyház és persze a papság kiváltságos
rendi helyzetét, olyan eszméknek és elemeknek adott volna tért, az egyházban,
melyet az uralmon levő papság nem vett volna jó néven.
Valami teológus összejövetelen részt vett Baksay Sándor püspök is, aki
mikor Szabó Aladárt belépni látta, tréfásan így szólt; ímhol jő az álomlátó,
jertek, öljük meg őt.
Tréfa, de félelmesen találó az ekkori egyházi helyzetre. Álmodozóknak te-
kintették a felébredteket és gyűlölték őket, mert sejtették, ha álmaik valóra válnak,
tisztelni lesznek kénytelenek.
Féltették tőlük az egyházat, mert jól tudták, hogy ha az ő eszméik győznek
a kártyacsatás életnek vége lesz, de vége lesz annak is, hogy az egyház
ugródeszka legyen a politikai érvényesülés terén.
Találni kellett tehát valamit, ami által a felébredt embereket hitelképtelenné
lehet termi. Ez a bélyegző volt a pietista elnevezés.
Szabó Aladár nem volt pietista, de radikális keresztyénséget képviselt és
követelt meg munkatársaitól.
Skóciából 1884 őszén hazatérve egy elsőéves teológus különös figyelemmel
és odaadással kezdett részt venni az evangéliumi szolgálatokban. Kecskeméthy
Istvánnak hívták.
Közte és Szabó Aladár között évek során testvéri közösség alakult ki.
Kecskeméthy 1888-ban elvégezte a teológiát s lelkész lett Budapesten, majd
ugyanott püspöki titkár.
Az ő munkája gyümölcse volt a Nagypénteki Református Társaság, mely elha-
gyott református gyermekek nevelését tűzte ki céljául. Ezt később kelenföldi ár-
vaházában l950 körüli megszűnéséig csendesen végezte is. Ugyancsak ő szerkesztette
a „Kis Tükör” c. folyóiratot, mely 16 éven át szolgálta az ébredés ügyét.
Szabó Aladárral együtt tagja lett a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak,
mely 1888-ban történt alakulása után egy ideig csak éppen „létezett” és
ezidőtájt halódásából életre kelve újra munkálkodni kezdett.
Célja főleg építő, szórakoztató füzetek, hiterősítő életrajzok kiadása volt.
Miután azonban a célt nehezen tudta betölteni, Szabó és Kecskeméthy nem
vártak, hanem „Koszorú” összefoglaló cím alatt megindították az evangéliumi
sajtótermékek kiadását.
Az első füzetet Kecskeméthy írta, Kék meg a piros címen. A másodikat
Szabó. A vállalkozás beütött, sőt nagy sikert aratott. Maga a Protestáns Iro-
47
dalmi Társaság is tettre eszmélt, átvette a Koszorú sorozat kiadását. Évek során
száznál jóval többféle Koszorú-füzet jelent meg sok százezer példányban.
Sikerük azt is eredményezte, hogy több megbecsüléssel kezelték őket az egyházi
vezetők. Így volt lehetséges, hogy a gimnázium protestáns növendékei számára
későbbi hatásaiban igen áldott ifjúsági istentiszteletet kezdeményezhettek.
Kecskeméthy István irodalmi téren igen sokat alkotott. Szerkesztette a határo-
zott evangéliumi irányú Kis Tükör című néplapot 1909-ig. Ő alapította a Napsugár
című gyermeklapot, mely később sok éven át a Mustármag mellékleteként jelent
meg, míg végül az „Örömhír” című vasárnapi iskolai gyermeklap kedvéért
megszűnt.
Kecskéméthy István magyarra fordította a teljes szentírást, az „Újszövetség” a
Skót Nemzeti Bibliatársulat kiadásában meg is jelent.
1894-ben indult Szabó A. szerkesztésében a „Hajnal” című evangéliumi lap,
mely két éven át jelent csak meg. (Nem azonos a később ugyanolyan cím alatt meg-
jelent külmissziói folyóirattal.) A Hajnal bemutatkozó vezércikkében így ír: Be
akarjuk oltani a szívekbe azt az égő vágyat, amelyet Krisztus mibennünk támasz-
tott, amely nem engedi, hogy megnyugodjunk, amíg meg nem érjük, hogy a
protestáns egyház minden tagja az evangéliumi világosságot és szabadságot min-
dennél a világon többre becsüli.
Íme a csontokba rekesztett tűz, mely minden ébredés kezdeti ismeri tető jele.
„Megköveteljük a protestánsoktól, hogy a krisztusi világosságot véka alá ne
tegyék.”
Íme a radikalizmus, ha még ki nem mondottan is, keresztyénnek csak azt ismeri
el, aki vallást tesz a benne lévő reménységről.
„Mi a békét csak a gonosz, ellen vívott nemes harc jutalmaként ígérjük”
Ez is ébredési jel. Amikor a keresztyén ember defenzívába húzódik, az mindig
a Lélek áradatának apadását, amikor támadásra indul a bűn ellen, a Lélek
kiáradását jelenti.
Szabó Aladárék a Szentlélek kiáradásának idejét élték ezekben az időkben.
Nem voltak ugyan még az ébredésnek olyan jelei, amikor gyermek támadt az
apa ellen és meny a napa ellen, de a tűz már gerjedezni kezdett. A forradalom
tünetei az egyházban mutatkozni kezdtek.
Sokkal inkább papi jellegű volt még az ébredés, mint népi, de a hajnal már
derengett a kertek alatt. Isten elindította az evangéliumát, hogy miként fogadta az
egyház? - azt az évtizedek történéséi mutatják meg némi részben, a maga tel-
jességében pedig akkor lesz nyilvánvalóvá, amikor Isten minden titkos munkája
kitárul előttünk.
Hiszen az ébredésben csak a folyamatot látjuk, medrének mélységét nem
vagyunk képesek feltárni, még ha tudunk is valamit róla. Mennyi zátony, mennyi
örvény - állandó vagy alkalmi - lehet benne.
Így lehet az ébredéssel is. Mennyi sekélyes emberi hiúság, milyen sok félelmes
48
emberi sőt, démoni örvény szakad, suhog, kavarog, mennyi iszapot felhány
az élet vize. Mi csak csodáljuk és a szépségét látjuk, de a szíveket vizsgáló Isten
lát számtalan olyan történést, mely láttára mi megdermednénk.
Mi minden történik a mennyei és a démoni világban, míg mondjuk megindul a
„Hajnal”. De ezentúl is még mindig kísért a szűkkeblűség és a kizárólagosság.
Hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az ébredés csak az és csak annyi, ami és amennyi
általunk történik. Vagy amit mi látunk belőle.
A folyóból pedig az éjszaka csendjében is szomjukat oltják a szomjas szarvasok.
Jézusból erő árad és nyomán gyógyulás támad úgy, hogy csak Ő és a vérfolyásos
asszony tudja.
A folyam partján fák nőnek, melyek gyökerei a folyó vizéből táplálkoznak.
Az ébredés nemcsak annyi, hogy valahol megtért valaki és öröm van a mennyekben
egy bűnös ember megtérésén. De a bűnös, de a megtért embernek kutyája is van,
amely azon túl nem kap annyi rúgást, gyümölcsfája is van, mely viszont több és
okszerűbb gondozást kap, szomszédja is van, aki lehet, hogy meg nem tér, de em-
berebb emberré lesz.
Amíg az ébredést csak abban mérjük le, hogy hányan térnek meg a mi
mértékünk szerint, legfeljebb úgy járunk, mint az aranyásó, aki arany telérre
bukkanva a súlyos rögöket elragadja és továbbáll, holott a por amit otthagyott
sokszorosát teszi annak, amit elvitt.
Van a magyar ébredésnek egy jellegzetes alakja, Torró Miklós. Nevéhez nem
sok megtérés fűződik. Kikerült a bukovinai magyarok közé. Miután éveket töltött
ott, felkereste a szolgabíró és azt kérdezte tőle, mit csinált ezzel a néppel. Évek
óta nem járt itt, mert úgy látta, semmire se megy velük. Hiába volt minden, szép
szó, fenyegetés, bírság, merő trágyadomb volt az egész falu. Most pedig tiszta ud-
varok, felsepert utca, virág, rend, szépség.
Beszéltem nekik Jézus Krisztusról, aki emberré lett érettünk, felelte Torró.
Megtértek? Bizonyára némelyek, de az ébredés Pókafalván ennél sokkal több
volt.
Azt se felejtsük el, hogy a megtérésnek igazi értéke évek múlva derül ki. A pia-
con sok arany megtérés fedezetlen papírbankónak bizonyult. Ezzel szemben sokan,
akikről más volt a véleményünk, a viharvert hajón, amikor mások fejüket vesztet-
ték, világosan látták a Csillagot, jól forgatták a kormánykereket.
A felébredteknek minden időben nagy kísértése volt a kizárólagosság, mely szerint
csak az idvezül, aki abban a testtartásban imádja az Urat, amelyben én imádom.
1892-ben az addig alapszabályok nélkül mozgolódó ifjúsági egyesület szervezkedni
kezdett. Okulva az előző eseten, most már Református Ifjúsági Egyesület néven
alakult meg és így alapszabályait is a kormányzat hamarosan jóváhagyta.
Szász Károly akkori Dunamelléki püspök tb. elnöklete mellett Szilassy Aladár
lett az elnök, Szabó Aladár a titkár.
Bár még az 1895 évről kiadott titkári jelentés is a „nem szégyelljük a Krisztus
evangéliumát” jegyeit hordozza magán, az egész egyesület későbbi útjára már itt

49
jellemző, hogy pártoló tagokat is gyűjt és ezek között szerepel Darányi Ignác, Tisza
Lajos, akik nem evangéliumi hitüknél, hanem politikai tekintélyüknél fogva
jelentettek súlyt az egylet mérlegén. Darányi Ignác későbbi miniszterelnöksége
idején vérbe fojtotta a dunántúli aratósztrájkot és az 1898. évi II. törvénycikk,
a „rabszolgatörvény” hírhedtté tette a nevét a magyar történelemben. Eközben
a Dunamelléki egyházkerület igen felmagasztalt főgondnoka volt.
Nem sokkal több, mint egy évtized kellett hozzá, hogy 1906-ban már
tagrevíziót hajtsanak végre, amikor a tagok száma l00-ról 40-re csökkent.
De jellemző az ifjúsági egylet programja is. A heti csütörtöki bibliaórák mel-
lett minden hétfőn ismeretterjesztő előadásokat tartanak és ezeken „az akkori
protestáns társadalom legkiválóbbjait be tudta vonni.” Ennek a belső elhajlás-
nak egyenes következménye, hogy 1903 őszén az egylet „kebelében formálisan
is megalakult a labdarugó egylet két csapattal.”
Nem volt tehát már akkor sem egyetlen eszköz az ige és egyetlen szempont
a lelkek üdvössége.
Ezzel a kérdéssel az ébredésnek a későbbi idők folyamán is újólag meg kel-
lett harcolnia. De amíg magától értetődően előkerül az a kérdés a hanyatlás
idején, éppen nem ébredésszerű, hogy itt már az induláskor jelentkezik.
Ezt a születési hibát a KIE végig magán hordozta, mígnem feloszlása előtti
közvetlen években sokkal inkább a keresztyén kultúra, mint a Jézus Krisztus
evangéliuma képviselője volt.
1900-ban a KIE megindítja önálló lapját, az Ébresztőt, mely 17 éven át volt
az egyesület hivatalos lapja. A lapot ekkor Csűrös István szerkesztette, aki re-
formátus vallástanár és több evangéliumi történelmi elbeszélés írója volt.
A református ifjúsági egyesület titkára 1903-ig dr. Szabó Aladár volt az ő
lemondása után Forgách Gyula, akinek nevéhez fűződik a diákmozgalom
megindulása, melyből később a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövet-
ség (MEKDESZ) fejlődött ki.
1889-ben Szabó Aladár megnősült. Feleségül vette Biberauer Irmát, aki
szülei lakásán csavargó gyermekek számára tartott bibliaórát.
Otthonuk keresztyén otthon volt. Mindenki számára nyitva és az Ige
levegőjével telítve. Varróórát tartottak, énekkart szerveztek. Mind többen lettek,
amíg aztán ebből a közösségből megalakult 1894-ben a Lórántffy Zsuzsanna
Egylet.
Ezt megelőzőleg a Hold utcai imateremben Szabó Aladár már rendszeresen
evangelizált.
Az evangelizációkon sok fiatal lány megfordult. Ezek között volt Pauer
Irma, aki akkor könyvelő volt a Singer és Wolfner könyvkiadó vállalatánál és
Kunst Irén, későbbi kínai misszionárius. 1904-ben kezdte külmissziói tanul-
mányait Würtenbergben, a Kínai belföldi missziói intézet iskolájában. Onnét
Hunan tartomány fővárosába, Csongcsuba ment ki misszióba. Faladata a
kitett, elhagyott gyermekek gondozása volt.

50
 A Lórántffy Zsuzsanna Egylet tagjai eleinte Szabó Aladárék lakásán jöttek
össze hetenként egyszer varróórára. Később onnét a teológia Baldácsy ter-
mében tartották összejöveteleiket, mely rendszeresen igemagyarázattal
végződött.
Az egylet elnöke Szilassy Aladárné volt, de jelentős szerepet játszottak az
egylet életében Szőts Farkasné, teológiai tanár felesége és más előkelő tár-
saságbeli hölgyek is.
Hangsúlyozni kell, hogy előkelő és társaságbeli, mert a Lórántffy Zs.
egyletről hamarosan kiderült, hogy tagjai között sokan vannak olyanok, akik
mint a fogságból visszatért nép előkelői, nem voltak hajlandók derekukat
igazán meghajtani az Úr előtt.
Az egylet a leghatározottabb evangéliumi célkitűzéssel alakult, de a tagok
felvételénél nem tették komoly vizsgálat tárgyává, hogy a belépni szándékozó
igazán odaszánta-e magát Jézus követésére, így aztán mind többen színlelték
be magukat, meg nem tért szívvel, míg aztán többségre jutottak.
Időközben a Hold utcai összejöveteleken hangzott a komoly ige. Isten Lelke
radikális döntéseket vitt véghez. Különösen Pauer Irma volt az, aki radikálisan
vonta le életében a felismert ige tanítását. Így lett lehetett belőle később „magyar
evangéliumi mozgalom egyik legmarkánsabb egyénisége.”
Szemben azokkal, akik a Lórántffy Zs. egyletben csupán keresztyén tár-
sadalmi együttélést kerestek és többre nem is vágytak, Pauer Irma több
leánytársával, Jézussal és egymással élő közösségre vágytak.
Szabó Aladárné már 1900-ban megalakította az első CE szövetséget azokból
az ifjakból és leányokból, akik a vasárnapi iskolában buzgóknak bizonyultak.
Édesapja Biberauer Tivadar ugyanis jó barátságban volt a pár évvel azelőtt
megindult német CE munka titkárával, Blecher Frigyessel. A vele való is-
meretség folytán Szabó Aladárné 1897-ben Wierbadenben látott egy CE
szövetséget, mely egy csűrben tartotta összejöveteleit. A szövetség vezetője
biztatta, alakítson ő is Magyarországon CE szövetséget. Szabó Aladárné en-
gedett a biztatásnak és így alakult meg aztán az első magyar CE szövetség.
A szövetség tagjai bibliaolvasó kalauz szerint naponta olvasták a Szentírást,
kórházban betegeket látogattak, hívogattak, énekeskönyvük a „Gyermeklant”
című énekgyűjtemény volt. Minden szövetséges szobája falán ott függött a
mondás: Hát Jézus mit szól hozzá?
Mi volt a CE szövetség célja és lényege?
Az első CE szövetséget Clark Ferenc amerikai református lelkész alakította.
Portland nevű városban 1880. év végén ébredés támadt a gyülekezetben és
nem tudta, hogyan tartsa meg a gyülekezet számára a 25-3o ifjút, akik elin-
dultak.
Megvilágosodott előtte, hogy a gyermekkorban elmondott konfirmációi fo-
gadalom a semmivel egyenlő, úgy határozott tehát, hogy „újrakonfirmálja”
ezeket az ifjakat.
51
 Megszövegezte tehát a szövetséges tagság fogadalmát, mely így hangzott:
Mivel a Megváltó engemet annyira szeretett, hogy a keresztfán meghalt éret-
tem, én is szeretni akarom Őt és életemet neki szentelem. Bízva az Ő erejében,
igyekszem mindig azt cselekedni, ami őneki, az én Uramnak és Megváltómnak
kedvére van. Igyekszem valódi keresztyén életet élni elsősorban abban a
környezetben és helyzetben, melybe Ő állított. Isten országa előmenetelén
munkálkodom. Az igét minden nap olvasom, minden nap imádkozom, az is-
tentiszteleteket látogatom. A szövetséggel szemben vállalt kötelezettségemnek
eleget teszek.”
A szövetséges fogadalomból minden kétséget kizáróan kitűnik, hogy tag-
jaitól megtért és Jézus Krisztus szolgálatára odaszánt életet kíván.
Ez a fogadalom lényege. Az igeolvasás és imádkozás a cél megvalósítására
szolgáló eszközök. A hangsúly az odaszentelésen volt, amint hogy minden idők
keresztyénei számára ezen volt és lesz.
Nem akarom a kegyelmi eszközök fontosságát kicsinyíteni, mégis hangsúlyoznom
kell a kísértést, hogy a kegyelmi eszközök gyakorlása nagyobb hangsúlyt kap, mint
az odaszánás. Ismételten voltak és lesznek idők, amikor nem a valódi keresztyén
életen van a hangsúly, hanem a mindennapi igetanulmányon. Az ébredés
későbbi ideiben gyakran kellett innét visszatéríteni övéit az Úrnak.
Az első CE szövetség alakulásának körülményeiből és a fogadalomból minden
kétséget kizáróan kitűnik, hogy a CE szövetség egyházi szervezet kívánt lenni.
A békésbánáti egyházmegye 1904. május 3-án, Hódmezővásárhelyen tartott
gyűlésén dr. Szabó Aladár előadást tartott „az egyház és az egyház munkája” címen.
Előadásában hangsúlyozta, hogy a földi egyház csak abban az esetben jogosult
viselni az egyház nevet, ha a láthatatlan egyház ereje benne él.
Ehhez arra van szükség, fejtette ki a továbbiakban, hogy mind a lelkipásztor,
mind a tagok munkálkodó tagjai legyenek az egyháznak. Annak elérésére, hogy a
tagok elevenen beépüljenek a gyülekezetbe, a konfirmációra kell komoly figyel-
met fordítani.
A konfirmációi oktatás eredményeinek összefogására a CE szövetséget
ajánlja: Itt a konfirmálás fontos, szinte elhatározó idejében kellene az ifjúság
körében a belmissziói munkát megkezdenünk és nekünk is a keresztyén szövet-
ségeket megalkotnunk.
Ha semmi egyéb, ez az előadás felajánlkozás és felajánlás a szolgálatra.
Hosszú évtizedek alatt számtalanszor történt hasonló felajánlkozás. Az egy-
ház hivatalosai azonban szívesebben tudták az ébredést legalább szervezetileg
az egyház kerítésén kívül.
Amíg tehát születése helyén egyházi szervezet volt, (úgyszintén Német-
országban is) Magyarországon az első lélegzetvételtől kezdve mozgalmi
jellegű.
Adódott ez a magyarországi protestáns egyházak államjogi helyzeteből és

52
ébredésellenességéből. Az államegyházi jelleg, a kötelező egyháztagság olyan
anyagi és társadalmi biztosítékot nyújtott az egyháznak, hogy nem kellett
nyugtalankodni, ha tagjai hideg szívvel, ölbe tett kézzel hallgatják is az igét.
Az ébredésellenesség miatt pedig egyenesen jól jött, ha a hitre ébredt egyház-
tagot baptista vagy a későbbi időben bethánista jelzővel az egyházközség lelki
határán túl lehetett toloncolni.
Mind a lelkész, mind a gyülekezet megnyugtatta lelkiismeretét. Ránk nem
vonatkozik, ami rájuk, mert ők kiszakadtak az egyházból. Ezt hamarosan
hangoztatták és mindvégig igazolni igyekeztek. Egyháziatlansággal, szektássággal
vádolták azokat, akik Krisztusért és az egyházért jelszóval indultak harcba.
A második magyar CE szövetség ugyancsak 1900-ban, december 1-én
alakult a Lórántffy egylet budai fiókegyletében. Ez a fiókegylet a Batthyányi
utcában volt. Bethániának nevezték azzal az óhajtással, hogy Jézus itt is úgy
találja magát mindenkor otthon, mint Bethániában annak idején.
Az otthonban állandóan bent lakott Pauer Irma és Fülöp Piroska.
Egy év múlva, 190l. december 1-én az évi jelentést Pauer Irma olvasta fel.
Többek között ezeket: Midőn egy évvel ezelőtt nagytiszteletű dr. Szabó Aladár
igazgató úr összehívott bennünket oly célból, hogy a Lórántffy Zs. Egylet
budai fiókegyletében egy kis szövetséget alapítsunk, még mindannyian kereső
lelkek voltunk és most már többen vagyunk, akik boldogsággal és örömmel
tehetünk bizonyságot arról, hogy lelkünk feltalálta az Úrban mindazt „amit
csak valaha kívánhatott magának”.
Itt meg kell állanunk. Íme már az első jelentés olyan kijelentést tartalmaz,
mely véleményem szerint sok későbbi különbözőségnek volt a forrása.
Lelkünk feltalálta mindazt, amit csak valaha kívánhatott magának.
„Téged meglelve mindent megtaláltam.”
„Csupa napsugár a szív, hol Jézus a Király.”
„Jézussal élve mi szép életed, Járod a napsugaras hegyeket.” Idézhetnénk
az evangéliumi énekek végtelen sorát. Mennyi idő kellett, míg eljutott az
ébredés idáig:

Lásd Uram leroskadok

Lábam már nem bírja,
Oszlassa a bánatot,
Kegyelmednek írja, -
hogy
Ha Te nem fogod kezem,
Egyre csetlem, botlom.

53
 Kétségtelen, hogy a Jézusra találás első szerelmében minden napfénybe
borul. Nem is ez a baj. Sőt így van jól. A lélek, akiről az Úr elvette bűneinek
terhét, kétségtelenül így énekel: Vége a rabságnak, száll a madár.
Olyan, mint a kézből röppent fecskemadár a fényes napsütésben. A baj
gyökere másutt van. Mégpedig abban, hogy sokan úgy gondolják, és gondolták,
hogy ez a repdeső állapot végleges. Az egyszeri csodálatos élményt állandósították.
Azt mondták, ha keresztyén vagy, így kell lenned.
Így következett be, hogy sokan a hívők közösségén belül nem mertek
beszélni nehézségeikről, kísértéseikről, hanem mindig ragyogó arccal feleltek
a kérdésre: „hogy vagy?” - „Jobban, mint megérdemlem.”
Ilyen válasz, hogy „lehetnék jobban is”, „küszködöm az élet árján, mint
csónak a habon” - már azt a gyanút támasztotta a kérdezőben, hogy X vagy Y
testvér rossz lelkiállapotban van.
Már az első CE szövetség állást foglalt a divat és szórakozások kérdésében.
Ez is igen nehéz terület. Joggal és jogtalanul igen sok támadás érte amiatt a
CE szövetségeket félévszázadon át Magyarországon.
Abban a liberális keresztyén társadalomban, amelyben a Dunamelléki Egy-
házkerület főgondnoka, Tisza István „sajnálta” a lelkészeket, hogy húsvétkor
hazudniok kell (már t.i. Krisztus feltámadását), Jézus Krisztus puszta megval-
lása semmi konzekvenciát nem vont maga után. Továbbra is bájos kislány és
társaságbeli fiatalember maradt a hitvalló hős.
Természetes, hogy keresztyén, hiszen nem zsidó. Amikor azonban a lány
visszautasította a báli meghívót, a fiatalember nem ivott együtt a cimborákkal,
ez már konzekvens hitvallás volt Jézusról. Amikor a leány szembefordult a
világ divatjával, nem komikus maradisággal, hanem kedves egyszerűséggel
vagy a fiatalember nem nevetett azon, amin mások szennyes képzeletüket
kielégítve nevettek, - ez feltűnt.
Sokkal később beszélte el nekem egy CE szövetséges leány, hogy munkahe-
lyére rendszeresen minden héten, minden munkatársának hordta az iratmissziói
lapokat. Mint kedves, együgyű, vallásos leányt kezelték. Mikor azonban egy reggel
„befont hajjal betámolyogtam”, a megdöbbenés akkora volt, hogy minden arc
elárulta, velem valóban történt valami.
Nem kétséges, hogy igaz a mondás: „külcsín, belbecs”, de az sem, hogy mint
minden, ami megnyilatkozási forma, adott esetben a lélek koporsója lehet.
Erre is találunk példát az ébredésben.
Megalakult tehát a második CE szövetség a Budai Bethániában. Az örömbe
azonban csakhamar üröm vegyült.
Az „Olajág” II.évf.6. számában (ez volt a Lórántffy Zs. Egylet lapja, Vargha
Gyuláné szerkesztette) a febr.16-án tartott közgyűlésről így tudósit:
„Szilassy Aladárné elnöki megnyitójában fájdalmasan emlékezik meg arról

54
a nézeteltérésről, melyet a budai fiókegylet tagjai által kezdeményezett
leányszövetség munkája okozott. A leányszövetség elismerésre méltó célért
aggodalmat okozó eszközökkel küzd.” A vita addig mérgesedett, míg az Egylet
budai tagjait kizárták a L. Zs. egyletből. Lemondott az alelnökségről Vargha
Gyuláné, ö Szász Károly püspök leánya volt. Szász Polysena „Póla néni” néven
ismert egyik oszlopa az ébredésnek. A L. Zs. Egyletben 3 évig szerkesztette
az Olajágat. Kiléptek még Szabó Aladárné, dr. Kecskéméthy István, Antal
Gézáné és maga Szabó Aladár is, aki alapítója volt az Egyletnek.
Mi volt a szakadás oka?
Nem kétséges, hogy az Egyletet, min fentebb említettem, elözönlötték
olyanok, akik nem szolgálták egész szívükkel az Urat. Az „elegy nép” végül
romlása lett a határozott céllal alakult Egyletnek.
Jellemző az idézett elnöki megnyitónak két kitétele: „Elismerésre méltó cél,
aggodalmat okozó eszközök.”
Elismerésre méltó célért nem érdemes aggodalmat okozó eszközökkel küzdeni.
Ha azonban a cél, melyről a L. Zs. Egylet elnöksége is tudott nem csupán elis-
merésre méltó, hanem érte mindent feláldozni érdemes, akkor az eszközök sem
okoznak aggodalmat. Mert hiszen mik voltak azok az eszközök? Azok, amelyek a
CE szövetség alapelveiből, de igazában az igéből fakadtak.
Pauer Irmáék az olvasott igét engedték életükben valósággá válni, míg a L. Zs.
Egylet tagjainak többséget szalonkeresztyénség jellemezte.
De jellemezte a későbbi idők sok keresztyén áramlatát, sőt nagymértékben az
évtizedek alatt a múlthoz mérten felvilágosult egyházi vezetőket is.
A századfordulókor és az 1910-es években nemcsak Tisza István és Baksay Sán-
dor nem hitt a feltámadásban, a szeplőtlen fogantatásban, hanem ez a kételkedés
általános volt. Később azonban kétségtelenül az ébredés eredményeként széles egy-
házi berkekben is több-kevesebb dogmatikai és etikai jobbulás következett be. Erre
a színváltozásra azonban igen jellemző, hogy Jézus követését sohasem tudta az em-
beri élet egyetlen céljaként odaállítani, hanem fanyalogva csupán elismerésre méltó
célként emlegette.
Nem kétséges, hogy éppen ezért eszközeiben is nagyon óvatos és válogatós volt.
Mi sem helyeseljük a bizonyságtevésnek azt a módját, ahogyan egy frissen
megtért mészárossegéd cselekedte. Ez reggel az első vevőnek, aki éppen egy asz-
szony volt, miközben a hússzeletelő kést idegesen fenegette, így tett bizonyságot:
„Mondja asszonyom, el van ön készülve a halálra?” - mire az asszony sikítva
menekült ki az üzletből.
De egyetértünk azzal az atyánkfiával, aki mikor Podmaniczky Pálné egy alkalommal
arról mentegetőzött, hogy nem ronthat ajtóstól a házba, hanem tapintatosan kell
közelíteni, így szólt: az a baja az úri hívőknek, addig tapintatosodnak, míg eltapintják
az igazságot.
Senki sem volt tapintatosabb a bűnössel szemben Jézusnál. De amikor kép-
mutatásról, hamisságról volt szó, nem kerülgette az igazságot. Igaz, így szólt:

55
Ne tiltsátok el, mert lehetetlen, hogy aki most nevünkben jót tesz, holnap
kárunkra legyen, aki ellenünk nincs, velünk van. Az ő követőitől azonban tel-
jes odaszánást követelt. Aki engem követ, az önnön lelkét is gyűlölje meg.
Nos, ez volt Pauer Irmáék radikalizmusa, illetve az aggodalmat okozó eszközök
forrása. Ez volt az, amit az egyház félévszázad multán sem fogadott be.
Nem csoda, hiszen az egyház a Bánffy Dezsők, a Darányi Ignácok, Tisza
Istvánok, de a Révész Kálmánok, Antal Gézák, Kenessey Bélák egyháza volt,
hogy csak azok közül említsünk néhányat, akik az egyház és az állam
történetébe úgy írták be nevüket, mint minden fejlődésnek ellenségei.
Isten magát az ő népének három formában jelenti ki. A természetben, mint
Teremtő, a történelemben, mint Fenntartó (kormányzó), az igében mint
Megváltó. A Megváltó Istenig az egyház még az istentiszteleti rítusban sem
jutott el ebben az időben. Csak a „teremtett, fenntart és igazgat”-ig. Jézusról
valójában annyira nem tudott, hogy a római katolikusok joggal hihették - hit-
ték is sok helyütt, hogy a reformátusoknak még akkora Jézusuk sincs, mint
nekik a nagy Mária mellett. Tisza István szerint Krisztus a szereteten kívül
nem tanított nekünk semmi egyebet. De ez nemcsak az ő hitvallása volt.
Jézusról az én időmben nem hallottunk, legfeljebb karácsonykor, mondotta
Patkós Bálint makói felébredt atyánkfia. És ez valóban így is volt.
De keveset tudott az egyház a Fenntartóról is. Ha beszélt is Isten világkor-
mányzatáról, ez vagy általános szólam volt, vagy saját társadalompolitikai
helyzetét és állásfoglalását igyekezett ezzel is bizonyítani.
Szeme nem volt látni és füle sem hallani. Nem csoda, mert hiszen a vakok
szemeit és füleit csak Jézus gyógyíthatja meg. Róla pedig nem tudott, de nem
is akart tudni.
1870-ben Magyarországon a nincstelen földmunkások száma 3 millió,
1900-ban 4 millió volt. Évi átlagkeresetük 140 forint körüli. Mit ért ez a
pénz?
Ugyanakkor az Eszterházyak kezén 686.000, a Pálffyakén 112.000, az Andrássy
grófokén 122.000 hold föld volt. A hitbizományi birtokok nagysága pedig
463 ezer holdról 1870-1900-ig 2 millió 400 ezerre emelkedett. Ezen a földön,
illetve részint ebből a földből élt 12.000 pap, 280 ezer törpebirtokos pedig, akik
családtagjaikkal együtt 4 milliót tettek ki, összesen 2 millió 150 ezer hold földet mond-
hatott magáénak. Mígtehát a papoknak fejenként mellékjövedelem forrásaként 200
hold jutott, addig a törpebirtokosoknak családtagjaikat is figyelembe véve
kereken 350 négyszögöl.
Ugyanekkor a szakszervezeti tagok száma ugrásszerűen emelkedett (1900-
ban 10.000; 1905-ben 71.000). Egymást érik a sztrájkok, köztük Dunántúlon
nagyméretű aratósztrájk is.
1869-ben a munkásegylet első tömeggyűlésén az elfogadott programpontok

56
között szerepelt az egyházi javak államosítása is. 1890-ben megalakult a Szoc.
Dem. párt és május 1-én 60.000 munkás léptei alatt döngött Pest utcája. 1891-
ben a földnélküli parasztok orosházi sztrájkja csendőrsortűzzel végződik.
1895-ben Szántó Kovács Jánost és 64 társát bíróság elé állították. „Amiért
küzdök, én nem fogom elérni, de fát akarok ültetni, mely a jövőnek hajtja
gyümölcsét.” Így prófétál Szántó Kovács János védőbeszédében. Az egyháznak
azonban nem volt szeme meglátni, hogy inog a Habsburg dinasztia örökös
trónja. Sőt a nagy Bánffy Dezső, a konvent világi elnöke Kossuth Lajos
temetéséről tüntetően távolmaradt. És ezt a Bánffy Dezsőt Kenessey püspök
Isten kiválasztottjának nevezi. De ennél is megdöbbentőbb, hogy Kálvin
születésének 400. évfordulóján a konvent hódoló feliratot fogad el és ad át I.
Ferenc Józsefnek.
A küldöttségben a püspökök és főgondnokok vesznek részt. Bánffy beszédében
kifejezi a Felség és uralkodó háza „iránti törhetetlen hűségünket” és kéri, hogy
„egyházunkat legmagasabb oltalmában megtartani kegyeskedjék.“
Ki az egyház oltalma? Az egyházé tagadhatatlanul Jézus Krisztus. Annak a
társadalmi tömegszervezetnek azonban, mely református uraink számára igen
sok esetben csupán ugródeszka volt a politikai érvényesülésre, kétségtelenül
a felséges, örök császár.
Nem lehetett szemük felismerni Isten kormányzó kezét a történelemben.
Nem, mert nem szóltak így Dániellel: „Ajándékaid a tieid legyenek és
adományaidat másnak adjad, mindazáltal az írást elolvasom a királynak és je-
lentését megmondom neki.”
Ajándékoktól elvakult szemük nem látta, hogy a társadalmi rend alatt,
melyben éltek megindult a föld.
Baltazár Dezső ugyan a Lelkészegyesületben az ORLE lapjában ír eszméltető
cikket. Egyik cikkében így ír: Azt is látjuk, hogy a proletariátus, melynek
felvilágosult vezérei a történelmi materializmus tanait írták „vörös zászlóikra,
nem hiába küzd, mert győzni fog,” íme voltak, akik láttak. Talán csak úgy,
mint az a vak, akit Jézus meggyógyított és az első illetés után csak úgy látta az
embereket, mint valami járkáló fákat. Miután azonban Jézus újra illette, látott
messze és világosan.
Őket is még egyszer kellett volna Jézusnak illetnie. Miután azonban ez a
második érintés elmaradt, félbemaradtak és nem láttak tisztán, aminek ki-
kerülhetetlen vége, hogy utóbb még nagyobb sötétségbe merülnek. Baltazár
Dezső is feledte egész ellenzéki múltját, mihelyt tiszántúli püspök lett.
Ha végső fokon ilyen hamis logika eredményeként bár, hogy valakinek kel-
lett teremtenie a világot, elfogadta is az egyház a Teremtésről szóló kijelentést,
ezt a tételt nem tanította igeszerűen. Miután Istent meg és felismerni mind a
természetben, mind az igében csak Jézus Krisztus által lehetséges, a Teremtőről
kialakult gondolata végül természetimádóvá tette úgy, hogy az egyház tanítása

57
és a materializmus között lényegében nem volt különbség. Csak míg a mate-
rialisták becsületesen a természetről beszéltek, addig az egyház Istenről
prédikált.
A lényeget azonban éppen úgy nem hitte és megkerülte, mint amazok.
A keletkezés kérdésével szembenézni becsületesen egyik sem mert, mert a
kérdés előtt csak a hit szemeivel állhat minden ember.

Így történt aztán, hogy az egyháznak „jobb sorsra érdemes” tagjai is, akik
elindultak az ébredés felé, ha nem is váltak sem Júdásokká, sem Démásokká,
miután a keresztyén társadalom közvéleményével nem akartak ellenkezésbe
kerülni, csak úgy botránkozás nélkül akarták követni az Urat.
Nemhogy önnön lelküket, de társadalmi tekintélyüket sem akarták koc-
káztatni. Ezért kellett Szabó Aladáréknak, Lórántffy Egyletből kiválniok.
Ugyanebben az időben a KIE-ben is mutatkozott annak gyümölcse, hogy a
társadalmi tekintélyt igen fontosnak tartották.
Így aztán a L. Zs.-ból kirekesztettek és a KIE evangéliumi szellemével
elégedetlenek közösen megalapították 1903. május 19-én a Bethánia Egyletet.
Szükségessé tette azonban az egylet megalapítását egy olyan igei szempont
is, mely az egészségesen fejlődő keresztyén életnek elengedhetetlen feltétele.
Hogy a keresztyén élet egészségesen fejlődhessen, nem lehet frakciókban
élni az ige közösségét. Az Ur megjelenésének, kijelentésének helye a
gyülekezet. A gyülekezetben első pünkösdtől kezdve voltak férfiak és nők,
öregek és fiatalok. Minden keresztyén egyesülés, mely ezt szem elől téveszti,
még ha egyébként valóban igeszerű is, olyan áldásoktól fosztja meg magát,
mely elkorcsosulásra vezet. Viszont olyan kísértések melegágyát veti meg,
mely a legkétségbeejtőbb lelki szakadékokat rejtegeti.
Gondoljunk itt a diakonissza intézetekre, melyek nagy lelki odaszánással indul-
tak, később pedig az egyoldalú együttélés következtében igen nagy nyomorúságok
melegágyává lettek.
A Bethánia egylet alakulását tehát tulajdonképpen a gyülekezetszerűség
igénye tette szükségessé.
A Bethánia valójában a CE szövetség jogi megtestesülése volt. A CE szövet-
ség pedig, mint fentebb említettem, kifejezetten egyházi, sőt gyülekezeti
jellegű egyesülés.
A nem sokat érő hitoktatást és a még kevesebbet érő konfirmációi oktatást
lett volna hivatott pótolni. A Bethániának azonban kezdettől fogva voltak
idősebb tagjai is. Egyrészt ebből, másrészt az egyház hivatalosainak rideg
elzárkózásából következett, hogy közösségi mozgalommá vált.
A közösség vád a gyülekezet ellen, mondja Thinne német teológus. Ha a
gyülekezet élne, ha befogadná az igét, nem volna szükség közösségre. Nagyon

58
durva volt az adjonisten, nem kevésbé a fogadjisten, de találó, amikor valaki
a „bethánistákat” paptetűknek nevezvén, azt a választ kapta: tetű csak piszkos
papokban van.
Azért létezhetett a Bethánia, mint közösségi mozgalom, mert az igének nem
volt létezési területe az egyházban máshol. És éppen ezért is kellett léteznie.
A Bethánia egyházhűségét ma már egy ember előtt sem kell bizonygatni annak
ellenére, hogy voltak időszakok, amikor igen éles ellentét volt a Bethánia tag-
jai és az egyház hivatalosai között.
1903. május 19-én Budán a Batthyányi u. 51. fszt. 7. alatt megalakult tehát
a Bethánia Egylet. Az alapszabályokat a belügyminiszter megerősítette.
Az egylet célja a keresztyén könyörülő szeretet gyakorlása.
Az alakuló gyűlésen Szabó Aladár elnök hangsúlyozta, ne az legyen az egylet
tagjainak fő törekvése, hogy tagokat gyűjtsenek a Bethániának, hanem, hogy minél
több lélekkel megismertessék Jézus Krisztus evangéliumát.
A Bethánia négy évtizedére visszatekintve nyugodtan mondhatjuk, ezt az
útravalót megtartotta. Volt ugyan időszak a legmozgalmasabb ébredési korban,
amikor a közösség nagyobbnak tetszett, mint Krisztus, de az üzenet, a misszió
mindig félreérthetetlen maradt. Az egyletnek alakulásakor 16 rendes 20 rendkívüli
és 3 segítő tagja volt.
A tagság az Egyletben nincs megtéréshez kötve. Ez a kérdés csak 1930 táján
tisztázódott, amikor egy közgyűlési határozat a CE szövetséges tagságot azonossá
tette az Egyleti tagsággal.
Az Egylet tisztikara a következő: Elnök: dr. Szabó Aladár, alelnök: dr.
Kecskeméthy István. Titkárok: Pauer Irma és Forgách Gyula.
Forgách Gyula azonban nem lehetett sokáig a Bethánia titkára, mert Szabó
Aladár lemondott és a megüresedett KIE titkári posztot Forgách töltötte be.
Itt sem maradt azonban sokáig, hanem hamarosan a Skót Misszió és az ekkor
már alakuló MEKDESZ foglalta le.
Annak ellenére, hogy Szabó Aladárék a Lórántffy Egyletben már keserves
tapasztalatokat szereztek, mégsem vonták szűkre a Bethánia kapuját, így történ-
hetett, hogy az első tagok között már szerepelnek olyanok, akikről későbbi idő
folyamán kiderült, hogy odaszánásuk olyan volt, mint a Gedeon l0 ezréé és nem
mint a 300-é.
Ezzel a kérdéssel is mindig szembe kell nézni az ébredésnek. Síkos úton csak
szárba fogott lovakkal lehet borulás nélkül hajtani, Amikor az ébredés a szolgálat
hordozóival szemben az odaszánás és engedelmesség kérdésében liberális, annak
mindig csúszás a következménye. Hogy a patak vize malmot hajtson, össze kell
szorítani.
A Bethánia első ideiben nem éreztette különösebben hatását ez a könnyelműség.
Egyszerűen azért nem, mert a tulajdonképpeni vezetés olyanok kezében volt,
akiknek autoritásuk volt a lelkek felett. És ezt a hatalmat kétségtelenül Istentől
kapták.

59
 Nem hiszem, hogy a Bethánia alakulása a maga idejében olyan történelmi
esemény lett volna, melyről a történetírók megemlékeznek. De nem volt ilyen
történelmi esemény Jézus születése sem.
Ahogy a nagy római birodalomban lényegtelennek látszott az ifjú zsidó
házaspár még bölcsőt sem kapott gyermeke, ugyanúgy lényegtelennek látszott
1903-ban a Bethánia.
I. Ferenc József úri Magyarországa a millennium után okkupálta Bosznia
Hercegovinát. A feudál-kapitalizmus mindig erőteljesebb felfejlődésben volt,
noha az osztrák gyarmati sorban sínylődő országot fejlődésében a perszonális
unió erősen gátolta.
De a Bánffy Dezső és Tisza István ref. egyházát ez nem érdekelte. Nem
érdekelte az sem, hogy ugyanebben az évben a Lenin által alapított bolsevik
párt elfogadta, hogy a munkásságnak forradalom által kell magához ragadnia
a hatalmat; miként izgatta volna különösebben, hogy a sok egyesület mellé
most egy újabb is született.
Nem is csoda. Húszmilliós ország 3 millió protestánsa között akadt tízegy-
néhány ember, akik elindultak, hogy megváltoztassák az egész egyház, a 3 millió
ember vélekedését Jézusról.
Merészeltek a sivatagban forrássá fakadni, hogy megöntözzék és termővé
tegyék. Merészeltek, mert késztette őket a Szentlélek.
A KIE ekkor már elmúlt tízéves, Szabó Aladár, Csűrös István, Forgách
Gyula voltak a titkárai. Forgách Gyula után Kónya Gábor. Igazi élet azonban
itt csak Megyercsy Béla titkársága alatt volt 1909-1917-ig.
1903. július elsején Vargha Gyuláné szerkesztő elbúcsúzott az Olajágtól, a
L.Zs, egylet lapjától. 1903. októberben pedig az ő szerkesztésében megjelent
a „Mustármag” (magyar keresztyén nők lapja) első száma.
A Mustármaggal veszi tulajdonképpen kezdetét a most már megszakítás
nélkül mindig erőteljesebben fejlődő ébredési (közösségi) irodalom. A Koszorú
füzetek népi jelleggel vallásos tárgyú irodalommal szolgáltak. A különböző
címeken már imitt-amott megjelenő egyházi sajtótermékek igen „mérsékelten”
beszéltek a kegyes és szent életről. És ez így ment egy fél évszázadon át.
A Mustármag volt az egyetlen magyar evangéliumi lap, mely eredeti
célkitűzését soha nem tévesztette szem elől. Megmaradt az ébredés, az ébresztés
vonalán.
Voltak történetében kihagyásos számok, amikor nagyon megérzett, hogy úgy
van összekalapálva. De ezek a számok sem mellőzik el, az egy szükséges dolgot.
Előfordult, hogy a pietizmus csábító homokzátonyát súrolta, de a liberális elvilá-
giasodás sohasem kísértette.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy alkalmas eszköz volt Isten kezében. És Isten
végighordozta. Rajta tartotta kezét.
Előzőleg és később is voltak hasonló célú próbálkozások, de legfeljebb néhány
évig világoltak és hamar kihunytak.

60
 Annak ellenére, hogy a Mustármag kétségtelenül Isten eszköze volt, ál-
landóan a lét-nemlét kérdésével kellett küzdenie.
Úgy tudom, előfizetőinek száma csak a legutolsó években érte el az ezret.
Volt idő, amikor a laptulajdonos Bethánia Egylet ezreket fizetett rá évente.
De hűségesen megjelent.
A lap alapítói abban reménykedtek, úgy is harangozták be a lapot, hogy
„összes tiszta jövedelme belmissziós célokra fog fordíttatni.”
Nos, erre a jövedelemre soha nem került sor. Ez eleinte érthető is. A Bethánia
Egyletnek, mint láttuk, az alakuláskor mindössze 39 tagja volt, a tagok száma
évtizedekig nem érte el az ezret. A feloszláskor legfeljebb 2000 CE szövetséges
lehetett az országban.
A lap pedig kifejezetten hitmélyítő jellegű. Hitmélyítésről pedig csak ott
lehet beszélni, ahol van mit mélyíteni.
Ne legyünk nagyképűek, még kevésbé kizárólagosak, nem azt jelenti ez,
hogy Magyarországon csak annak az ezer vagy kétezer „bethánistának” volt
élő hite. De olyanfajta irodalomra, olyan fajta keresztyén sajtóra csak az efféle
hitűeknek volt szüksége.
Nehéz volna ma eldönteni, hogy ha a Mustármag cikkei és az egész ébredési
irodalom filozófiailag tisztultabb, teológiailag megfogalmazottabb és nem
csupán rendszertelen, ad hoc jellegű lett volna, nagyobb tért hódított volna-e?
Nem hiszem, mert ami a Bethániából jött, azt mindig eleve ellenérzéssel fo-
gadta a másik oldal.
Nem jelenti ez azt, hogy most ne valljuk meg szégyennel, hogy keresztyén
irodalmunk sokszor mind irodalmi, mind teológiai szempontból igen gyönge
lábon állott.
Ma szégyenkezve olvasom első cikkeimet, melyeket pedig annak idején a
világ legkülönb írásainak tartottam.
Hangsúlyozom, hogy nem a mondanivaló tartalmát, hanem az elmondás
hogyanját értve.
Isten azonban úgy látszik itt is alkalmazta, hogy oltára faragatlan kövekből
legyen építve, mert megáldotta ezeket az írásokat. Meg, mert íróik szívét ha nyil-
ván kísértette is az emberi hiúság, mégis inkább a szolgálni vágyás töltötte be.
A lap első száma vezércikkének ez a címe: Néhány komoly kérdés a magyar
nőkhöz. Magyar nők, hisztek-e Jézus Krisztusban? Ez az első kérdés. A lényeg-
re megy azonnal és kiemeli, hogy „de nemcsak úgy, hogy ismeritek a nevét,
megtanultátok a Kátéból, milyen volt élete folyása, halála és mit tanítanak
róla a mi református hitcikkeink, hanem úgy, hogy az ő életéből kiragyogó
igazságok, az ő halálából kisugárzó erő, az ő lényéből kiáradó szeretet már
megérintette szíveteket és bennetek is szeretet támadt iránta?”
2. Ha még így nem ismeritek őt, óhajtjátok-e megismerni?
3. Vagy ha már hisztek benne, de még sok küzdelmetek van, a magatok

61
gyöngeségével, nem vágytok-e még jobban megismerni, hogy magatokat tel-
jesebben az ő megsegítő, erőt adó kegyelmére tudjátok bízni?
4. Bár mindenkinek személyesen kell őt megtalálni és Vele lelki közösségbe
lépni, ne keressük-e őt együtt és ne nyújtanánk-e egymásnak segédkezet, hogy
hozzá közelebb juthassunk, tőle több erőt, több kegyelmet vehessünk?”
Íme a kérdéseket föltették s velük együtt azt az irányt is kimutatták, melyet
e kis lap követni szándékozik, azt a célt is, amely felé törekszik.
A lap célja tehát világos. Evangelizáló, hitmélyítő, közösségképző lap akar lenni.
Erre a szolgálatra hívott a szerkesztő segítő társakat. Jellemző a vezércikkre,
ami később a lapra is, hogy telve van bibliai idézetekkel.
Mondanivalója mindig az Íráson alapult. Ilyen volt az egész ébredési iro-
dalom is. Sok esetben ez volt a gyöngéje, nem igen merte a mai élet felől
megközelíteni az igazságot, csak az Írás felől. Így viszont sokszor nem jutott
el a ma emberéig, hanem csupán nagyszerű eszmefuttatás volt.

Az első szám tartalma egyebekben:

„Egy morzsácskát a Jézus asztaláról” Szabó Aladár eszméltető cikke a
pogányok iránti felelősségről. Ne félj kicsiny sereg: Elmélkedés Csel.9:23-25
alapján. „A szomjazó virágok vagy csak üres cserép” angolból fordított vers.
„Magyar diakonisszaügy” Biberauer Richárd cikke a Filadelfia Diakonissza
Otthon kezdődő munkájáról. „Károlyi Zsuzsanna” Bethlen Gábor feleségének
életrajza Csűrös Istvántól. Kecskeméthy István rövid elbeszélése: Napsugár
kisasszony címmel. Azután néhány sztori és végül bőséges híranyag olyan
történésekről, melyek akkor rendkívüli horderejűek voltak, később azonban
mindennapivá váltak.
Rendkívüli jelentőségű volt a Mustármag megjelenése azért is, mert mint
Révész Imre írja: A Filó-Ballagi féle vitairodalommal kapcsolatosan „eleitől
végig csak a teológusok ügye maradt, a művei a magyar protestáns közönség-
ben nem tudtak igazi érdeklődést támasztani.”
A magyar református népnek egyházi vallásos irodalmi érdeklődése alig volt.
Egyházi hivatalos lapot járattak a papok, de a nép elenyésző, öreg Szikszayt
olvasgató töredékén kívül nem olvasott rendszeresen egyházi irodalmat.
A KIE lapja az Ébresztő után a Mustármag volt az egyetlen sajtótermék,
melyet rendszeresen olvasott néhány száz ember.
Meg kell jegyeznem, hogy 1903-ban az Ébresztőnek mindössze 300
előfizetője volt, szemben a Mustármag 500 előfizetőjével.
Egymás mellé téve az Ébresztő 1903. októberi (IV. évfolyam 1. számát) és
a Mustármag 1903. októberi számát (I.évf.l.sz.), az evangelizáció és hitmé-
lyítés javára lényeges szintkülönbség van a Mustármag cikkeiben.
Hogy a két lap testvéri egyetértésben volt, mi sem mutatja jobban, minthogy az

62
„Ébresztő” egész oldalas előfizetési felhívást közöl a Mustármagra. Érdekes, hogy
a hirdetés helyén addig az „Olajág”-at, a L.Zs. Egylet lapját hirdette, ettől
kezdve az „Olajág” hirdetése a hátsó lapra szorult.
Érthető, a Bethánia tagjainak jó része a KIE-nek is tagja volt.
Már a Mustármag első számában hírül adja a Bethánia, hogy 1903 szeptem-
ber 8-án Csűrös Sándort iratterjesztő szolgálatba állítja. Ezt az első
kezdeményezést évtizedek során sok kísérlet követte, de tartós eredmény nem
született soha.
Ezzel szemben a kezdeti „Belmissziói értekezletek” az idők folyamán
csodálatos gazdagságú, igen sok esetben megrendítő élményekben gazdag kon-
ferenciákká fejlődtek ki.
Hitte-e valaki, hogy az 1903. aug. 20-án a Bethánia Egylet helyiségében
tartott belmissziói értekezlet néhány évtized múlva többezres konferenciára
dagad Alcsuton, a platánok alatt?
Bájos egyszerűség, ha elmosolyodunk fölötte, hogy Bussay Ilonka és Csider
Esztike párbeszédes költeményt szavaltak. Hosszú volt az út odáig a
Bethániában is, míg elhittük, hogy az Ige maga elég, nem kell körítés. Minő
hosszú utat kellett az ébredésnek megjárnia, míg a párbeszédes, színdarabos,
sőt játékos műsor után elérkezett oda, ahol az egyszerű, evangélium hallására
százak roskadtak Jézus Krisztus lábaihoz.
De elkezdődött.
Megalakult a Bethánia, megindult a Mustármag.
Nem szeretnék a kizárólagosság magam által is helytelenített, sőt megítélt
tévedésébe esni, mégis úgy gondolom, történelmileg kimutathatóan is kevés
olyan ébredés jellegű megmozdulás volt a ref. egyházban, melyhez e két eszköznek
valami köze ne lett volna.
Jól tudom, hogy Isten nélkülük, sőt ellenükre is munkálkodott, a
folyammederben mégis ezek voltak a mély víz, melyekben a legforróbb nyár-
ban, a legnagyobb szárazságban is volt valamelyes víz.
Voltak a Bethánia életében is aszályos idők, amikor élő vize elsekélyesedett.
Vannak a Mustármagnak is példányai, melyekben csak kérdezhetünk a Lélek
után, de a célt szem elől sohasem tévesztették, hamis ösvényre nem tértek.
Sok mindent nem láttak, amit látni kellett volna, sok dologról nem tudtak,
amit tudni illett volna, de látták a Csillagot és hol több, hol kevesebb expan-
zitással, de mindig vallották, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

63
 Forradalom az egyházban

A föld 1500 millió lakójából 530 millió tartozott valamilyen keresztyén

felekezethez. A keresztyének és nem keresztyének aránya tehát nagyjából 1:3-hoz.
A föld urai azonban még az úgynevezett keresztyén államok. De hogy néz
ki a keresztyén uralom? Celebesz szigetén a református Hollandia vérébe fojtja a
forradalmat. Indiában is viszik a panditok a kenyeret a forradalom jeladásaként.
Az az Anglia, mely misszionáriusokat küldött Kínába, az ópiumháború
kapcsán gúzsba kötözte mind politikailag, mind gazdaságilag Kínát és
rákényszerítette az ópiumot. Megtörtént, hogy az ópiumzárlat idején bib-
liaszállítmány név alatt vitték be az ópiumot. A dobozok külsőleg bibliafor-
májuak is voltak.
Belgium kaucsuk szürete Belga-Kongóban 3.000.000 ember életébe került.
Örményországban válogatott kegyetlenséggel gyilkolták a keresztyén férfiakat,
meggyalázták a nőket, felégették az örmény falvakat és a keresztyén nyugat
ölbe tett kézzel szemlélte.
Franciaország hódit a Földközi tenger mentén. A tőke világjelenség. A keresztyén
missziók nyomán azonnal megjelenik az éppen nem keresztyén tőke.
Mott János kimondja a nagy tételt a „keresztyén misszió döntő órájáról.”
Minden harmadik ember keresztyén még ekkor a földön (ma kb. minden hatodik.)
„A vallásosság azonban csak ékszer, melyet őnagysága templomba menet fülébe
akaszt és hazajövet, miután már csillogott vele, visszateszi a kis bársonytokba.”
1800-ban 300 ezer Koronát költöttek misszióra, 1900-ban 30 milliót, 1800-
ban 100 misszionárius volt, 1900-ban 1600.
Ha ekkor az egyházak jövedelmüknek 2 %-át misszióra adták volna, az egész
föld kerekén minden néphez eljutott volna az evangélium. Az egyházak azonban
a keresztyén missziók döntő óráját nem használták ki. A magyar ref. egyház ezen-
felül a világ egyházai között az egyetlen, melynek nem volt misszionáriusa.
Böhm Sámuel és Kunst Irén nem magyar pénzen és küldetésben voltak misszióba.
Róluk a magyar protestáns egyházak nem is sokat tudtak. Mi volt hát a helyzet
Magyarországon?
A zsinat elutasítja a javaslatot, hogy a magyar református egyház is csat-
lakozzék az alliansz imahét megtartásához, hiszen már a néger protestáns egy-
házak is megtartják.
Ezt pietista tévelygésnek nevezi, de sürgősen hódoló küldöttséget meneszt
a királyhoz.
Kun Bertalan, Kiss Áron, Kenessey Béla, Antal Gábor, Szász Károly a
püspökök. Bánffy Dezső zsinati elnök, Tisza István dunántúli főgondnok.

64
 Dunántúlon nagy szervezettel, fényes püspöki és esperesi segédletettel
megalakul a KIE. Kilenc t.b. elnöke, vagy negyven t.b. tagja van, de rendes
tagja talán még egy se.
Különben mind a KIE, mind a CE körül tömörülnek az opportunista ele-
mek. Különösen a KIE-ben láttak fantáziát arra nézve, hogy jövőjüket ott
alapozzák meg.
Sokaknak sikerült, akik aztán később az ébredésnek ellenségei lettek.
De akadt ilyen nem egy a CE-ben is.
A dunántúli KIE-t alakulása alkalmából Gyuratz evangélikus püspök egy
l02 szóból álló mondattal üdvözölte. (Nem vettem fáradságot magamnak,
hogy megfejtsem mit tartalmaz.)
Az egyházi élet maradi. Reakciós. Ahol pedig haladó, ott nacionalista. Nem
maga a tény a baj. Az álmisztikumból és az irreális vakhitből ki kell az egy-
háznak jönnie. A megmerevedett ortodoxia éppen olyan halálos öleléssel fojtja
meg az életet, mint a racionalizmus, ha az élet ellen támad.
Viszont az ősök hitén tovább épülni szándékozó ortodoxia áldott bölcsője
lehet az új életnek, aminthogy a hit realizálására irányuló racionalizmus józan,
hasznos segítség lehet a növekedő hit számára.
A XX. század első évtizedének ortodoxiája azonban merev, rideg, halott és
gyilkos. A racionalizmus pedig nem segíteni, hanem alapjaiban megrendíteni
igyekezett a hitet. Nem azért lett, hogy legyen, hanem azért, hogy ne legyen.
Nem az a baj az ortodoxiában, hogy ragaszkodik a régiekhez, hanem az, ha
azt képzeli, nincsen semmi új. Ha szem elől téveszti vagy éppen nincs is szeme
látni, hogy a levésben lévő világban életesen csak levésben lévő egyház
létezhet. Egy dogmatizmusba merevedett egyház fölöslegessé teszi magát. Ha
fél halálra szántan belépni az új körülmények közé, melyeket számára a
történelemben Isten teremt, ez a félelem halálát hozza.
A racionalizmusnak sem az a baja, hogy megmagyarázza azokat a
történéseket, melyek pszichikailag vagy bármiféleképpen magyarázhatók és a
csodáknál a Csodálatosra irányítja a figyelmet, hanem az, hogy a ter-
mészetfölöttit is magyarázni, megértetni igyekszik. Elfelejti, hogy a hit a nem
látott dolgokról való meggyőződés: számára tehát nincs is hit.
Szükséges látnunk ezeket, mert a XIX. század végén íródtak ( Ballagi és
Filó). A XX század első évtizedeiben még nagyon éreztette hatását, kivált a
teológiai oktatásban.
Ballagi 1855-1877-ig a pesti teológia tanára. Filó nagykőrösi lelkipásztor.
Ballagi haladó, racionalista. Nem ez a baj, hanem, hogy racionalizmusában
végül Jézus testi feltámadását is tagadja.
Filó viszont ragaszkodik a Szentírás tételeihez. A megdöbbentő, hogy Révész
Imre szerint nincs a református papság olyan magas tudományos szinten, hogy a
kérdést érdemben megvitathatnák. Tehát befejezetlenül kerül le a napirendről.

65
 De lekerül? Szó sincs róla. Patakon Ballagi szellemében, Debrecenben
Révész szellemében folyik a teológiai oktatás. Patakon mindent megmagyaráz-
nak, elhinni való semmi sem marad, Debrecenben pedig semmi újat nem
tűrnek, így nincs mit hinni.
Budapesten az ébredési irányzat erősen rányomja bélyegét mind az egyházi
életre, mind a teológiai oktatásra. Pápán nem mondanak se igent, se nemet.
Tiszteletreméltó igyekezetként kezelik Szabó Aladárék törekvéseit.
A keresztyén missziók döntő órájában ez nagyjából a magyarországi helyzet.

Patak megzendül

1884 óta, amikor Patak Szabó Aladárt kivetette, kerek 20 esztendő telt el.
1904-et írtak. Ekkor már Pesten, a teológián, Erdélyben, a nagy alföldi
parasztvárosokban, Horvátországban is felzendült az ige.
Forgách Gyula az 1904-1907-es években több külföldi bizonyságtevőt
hívott Magyarországra. Ezek sok helyre eljutottak, Patak azonban elzárkózott.
Victor János tanúsága szerint főleg a tanári kar idegenkedett az effajta moz-
golódástól.
Nem is passzolt a bizonyságtevők mondanivalója a pataki szellemhez.
Ott Ballagi szellemében tanítottak, aki Jézust is megfosztotta istenségétől.
Megtérésről, újjászületésről nem tanítottak. A diákság három szentséget ismert:
bor, pénz, szerelem. És ha a középső megkerült, két karján jött a másik kettő.
A derék tanári kar Rohaska, Radácsi, Nagy Gusztáv, a fiatal Marton János, Csiz-
madia Lajos nem tettek vagy nem voltak maguk sem képesek tenni.
Racionalista szemlélettel kerülgették az élő Jézust. És ha egyik-másik tudott
is róla valamit, erejük vallást tenni nem volt.
Nem, mert a Lélek erejével nem bírtak, a közszellem pedig hitetlen, sőt is-
tentelen volt.
Amikor Deme László 1910 karácsonyán már, mint hívő teológus legációba
ment Ózdra, az ózdi pap három kérdést tett fel. Bírja-e az italt? Tud-e kár-
tyázni? Ért-e a nőkhöz? Amikor Deme mind a három kérdésre nemmel felelt,
az öreg pap így kiáltott fel: „Mi az Istenre tanítják most magukat Patakon?”
Ez volt az egyházi közvélemény. Aki nem szereti a bort, a kártyát és a szép
asszonyt, az nem rendes ember. Ki mert volna szembeszállni vele? Erre csak a
Szentlélek képesít. Ö pedig Patakról ki volt tiltva, de ennek ellenére ott
lebegett a sötétség felett.
Forgách próbálkozásai ugyan eredménytelenek voltak, de Isten már láto-
gatásra készült Patakra. Éppen ezért tombolt a sötétség.
66
 A „Vadászkürt”-be járt a teológus ifjúság inni. A korcsmáros a legációra
előlegezte a hitvány italt. Kártyáznak. Rossz vicceket mondnak a tanárokra,
végül az egyik kezében kártyalapokkal feláll egy székre, és mintha Bibliából
olvasna, így szól:
Boldogok a hitetlenek, mert ők teológusoknak mondatnak. Boldogok
lesztek ti is, amikor párbért fizetnek nálatok a ti hazugságaitokért és senkinek
sem jut eszébe, hogy bottal verne feneketekre.
A többiek dülöngélve, harsogva kacagnak. Halljuk! Halljuk!
Folytatja. Jaj lesz néktek képmutató igazak, mert ugyan ki a csoda hisz ma
azoknak, akik igazat beszélnek. Atyámfiai óvakodjatok a kutyáktól és a többi
szónokoktól.
Váratlanul nyílik az ajtó. Belép a korcsmáros: Urak, gyorsan a konyhába,
jön az iskolaszolga.
Ekkor még nem volt kollégium. A diákok a városban laktak. Éjféltájban az
iskolaszolga végigjárta a korcsmákat ellenőrizni, kik mulatnak. A diákok
eltűntek, mikor aztán a légiveszély elmúlt, folytatták ott, ahol abbahagyták.
Hajnal felé aztán akadt, aki így kiabált: „Melyik ez a részeg disznó, amelyik
a kezemen tapos?”
Hiba azonban így sem történhetett, mert a korcsma ajtóban éjfél után már
ott álldogált az élelmes hordár talicskával, hogy hazataszítsa az esendő és
esedékes tiszteletes urat. Másnap aztán éppen az volt a vitézi tett, hogy a töb-
biek mondták el azokat, amikre nem emlékezett. A korcsma után olykor
kikötöttek ott is, ahol olcsó pénzért a szerelem oltárán lehetett áldozni.
Megtörtént, hogy a helyet zsoltárének verte fel, nem azért, hogy
megszentelődjék, hanem hogy a zsoltár meggyalázódjon.
Rohaska pedig tanított: Tiszteletes urak! Értelemmel kell felfogni a
kérdéseket. Nincs kérem misztikum. Félreteszünk minden természetfelettit.
A természetfeletti magyarázható, a megfogható, sőt természetes és kézenfekvő
történések hallucinációs elképzelése.
Értik kérem, hallucináció. Hallucináció, önök kérem, olvassák az akta 1.
fejezet 9. versében „mikor ezeket mondotta, az ő láttukra felemelteték és felhő
fogja el őt szemeik elől”.
Ne gondoljanak, kérem semmi misztikus, természetfeletti dologra. A dolog
egyszerű. A hegy félmagosságában köd volt. Jézus bement a ködbe, a hegy
túlsó felén pedig lefutott.
Így kell a kérdésekkel szembeállni. Mindenkinek nagyon tetszett, aki a tegnapi
dorbézolás után még oda tudott figyelni.
Torró azonban kicsit túlzott, talán ízetlen tréfának vette a dolgot, de nem szólt.
Nem is tudott volna mit mondani, de jobb is volt hallgatnia, mert volt úgyis
elég baja a stúdiumokkal.
Erdélyből jött Patakra. Maga sem tudja, miért. A tanulással nehezen birkó-
zott. Meg kellett tehát húznia magát.

67
 A mulatozással nem értett egyet, amióta meg Pápai a bordélyházban
zsoltárokat énekelt, forgott a gyomra, ha csak rájuk gondolt.
Sokat töprengett. 1907-ben Kirner, csak úgy kíváncsiságból elment Viseg-
rádra valami MEKDESZ konferenciára. Visszajőve szállásán bibliaórát
kezdeményezett, nem sok sikerrel, nem hosszú léttel. De Torrót azért meg-
fogta valami.
Elhatározta, hogy ha megint lesz ilyen konferencia, elmegy. Valami szoron-
gott a szívében. Nem tudta volna megnevezni nyugtalanságait, csak úgy érezte,
hiányzik valami. Elvesztett valamit. Mintha hívnák. Mintha este a fejénél
megállna valaki.
Szorongott. Hát valóban ez volna az élet? A papi szolgálat? Igaza van Ro-
haskának? Hallucináció?
Hallucináció! Tiszteletes urak! Csendült a fülébe, de belül valami azt
mondta, nem igaz.
Nem volt képes bevenni Rohaska stúdiumát. Volt a szívében valami titkos
vágy, amit pontosan megnevezni nem tudott. Nem úgy szeretett volna vissza-
térni árva szétszórtságban lévő erdélyi népéhez, ahogyan idejött. De mikor
már hatodik esztendeje van itt, és semmit nem tud. Semmivel többet, mint
amikor idejött.
Nehezen telt az esztendő. A kollokviumokon, úgy ahogy átlábalt.
1908 nyarára, Balatonalmádira hívta össze Forgách a MEKDESZ konferenciát.
Torrót itt elragadta, betöltötte az ige. Úgy tért vissza Patakra. Íme a Szentlélek,
aki ott kotlott a pataki sötét vizek felett, már életre csókolt egyet a vergődő
szívek közül,
1908 őszétől kezdve a lakásán bibliaórát kezdett. Evangéliumi iratokat ter-
jesztett. Imádkozott és beszélt. Beszélt mindenkinek, akit csak elfoghatott,
Jézusról, aki szívét olyan csodálatos békességgel betöltötte, értelmét olyan
megrendítően megvilágosította.
Most már értette, mit jelent, hogy változzatok el a ti elmétek megújulása
szerint. Hallucináció! Most már tudta, hogy csak a hitetlen, istentelen értelem
számára hallucináció a nem látott dolgokról való meggyőződés, a hit számára
valóság.
Megújult minden körülötte. Nagy hitelre ugyan nem talált. Sőt csúfság,
gúny volt bizonyságtételeire a felelet. Volt, aki homlokát megtapogatta s így
szólt hozzá: Boldogok a lelki szegények, s ezt úgy értette, hogy ilyen
együgyűeknek, mint Torró, jó az evangélium.
De aztán láttak ám csodát. Torró nagy akaraterővel elkezdett harmóniu-
mozni és annyira vitte, hogy hamarosan másokat is tanított. De még nagyobb
csodálkozást váltott ki, hogy az addig csak éppen hogy vizsgák immár nem
hagytak kívánnivalót.
Szinte úgy élt, mint Lót Sodomában: Gyötri vala az ő igaz lelkét.
A „Vadászkürt” továbbra is népes volt a mulatóktól, Rohaska tovább tanított és a

68
teológusok inkább hittek az ő meséinek, mint neki.
A harmónium tanítással közelebb került néhány fiúhoz, de aki szívét az ige
előtt megnyitotta volna úgyszólván, mint Mária, hogy - legyen nekem a Te
beszéded szerint - nem akadt.
Nehéz esztendő telt el ismét tusakodva, reménykedve. Nem volt egyedül,
mert testvérei voltak az országban. Forgáchon keresztül hamar megismerte a
Bethánia Egyletet. Konferenciákon vett részt. Élt, de szenvedett, hogy nem
fakad körülötte élet.
Szepesi Pali híres mulatós diák volt. Bezzeg értett ő a kártyához, meg a
nőkhöz. Reá elég gyakran nem hiába várt a taligás.
De tehette. Esze vágott, vizsgái mindig fényesen sikerültek. Tombolt benne
a hitetlenség. Torró? Ugyan! Hisz az egy gügye.
Reménytelen esetnek látszott. Torró számára azonban nem volt reményte-
len eset. Hűségesen járt utána és járult érette az Úr elé.
Az egész teológus ifjúság megdöbbenésére nem eredménytelenül. Szepesi
megtért.
Ebben az esztendőben 1909-ben várta Patak Mott Jánost. Nem térhettek
ki előle. A magyar ébredési mozgalomnak megvoltak a külföldi kapcsolatai.
Többen jártak kinn Edenbergben, Londonban. Mott, aki legvilágosabban látta
és fogalmazta meg a keresztyén missziók döntő óráit, Magyarországra jött.
Sopron, Budapest, Kolozsvár, Debrecen és hát Patak. Nem lehetett kitérni,
fogadni kellett. Mondanivalója ugyan éppen nem passzolt a pataki szellemhez,
de éppen az volt a cél, hogy a világosság oszlassa a sötétséget.
Torró és Szepesi boldogan készültek meghallgatni, épülni, mélyülni. Akad-
tak, akik csendes vágyakozással, talán inkább várakozással néztek előadásai
elé. A tömeget nem érdekelte.
Elérkezett a várva-várt május 29-30. Az elhangzott előadások, az esti beszél-
getések sokak szívében, mély nyomot hagytak, Torró által vezetett bibliaórák
megelevenedtek. De nem mindenkinek jelentett Mott igehirdetése valami újat.
Sallay István, aki csak azért nem lett mérnök, mert az erdőhorváti parókia
jövedelméből nem futotta más, csak a pataki főiskola, - például úgy szólt: No
ezért kár volt az öregnek annyit utazni. Exet igyunk, és fenékig ürítette a
kupát. Ki csinálja utána? Lindánk! Hallgatott. Tudták nem érdemes kezdeni
vele, úgyis ő lesz a győztes. Nincs már Szepesi Pál.
Általános volt azonban a meglepetés, amikor a nyári tatabányai konferen-
ciára Sallay is benevezett.
De benevezett Deme László is, aki jogra indult annak idején és csak azért
lett teológus, mert a jogi beiratkozásra szánt 80 koronából 4o-et elmulatván,
a teológiára a másik negyven is futotta.

69
 Sallay nem iszik exet

A tatabányai konferencia 1910-ben volt. Június 28-tól július 6-ig.

A konferencia lelke emberileg Victor János végzett teológus volt.
Tárgya a Jézusban maradás és lélekmentés kérdései. A résztvevők száma
90-60 között mozgott.
Nincs módomban leírni az egész konferencia menetét, de hogy Jézus ott
járt a hallgatók között, az bizonyos.
Deme és Gombos Ferenc is foglyaivá lettek. Az Ige hatalmába ejtette Őket.
Torró, Szepesi ujjongtak. Nagy az Isten és csodálatosak az ő utjai. A meg és a
hazatalálás örömével érkeztek ősszel Patakra. Hírük megelőzte őket.
A hívők serege, íme gyarapodott, de mi volt a maroknyi nép a sötétben
hömpölygő áradattal szemben.
Ősszel mindenki várt valamire. Az alkalom eljött. Imaversenyt hirdettek.
Aki legszebben imádkozott, jutalmat kapott és volt mit elinni a Vadászkürt-
ben.
Egy reggelre a versenyeredmény hirdetése fölé ez volt odaírva: Részegesek
és paráznák nem örökölhetik Isten országát.
A felírás nagy felháborodást váltott ki az ifjúság körében.
Deme döntött ugyan Tatabányán, de a végső lökést ez adta meg neki:
örökös kívánt lenni Isten országában. Sallay ingadozott. Tatabányán úgy
érezte, mintha rátalált volna az Úrra és az őreá. Patakon azonban szembe-
találta magát a közvéleménnyel. Nem tudott áttörni. Vonzotta is a régi.
A Vadászkürtben ugyan még nem volt, de Torró bibliaóráján sem.
Vergődött. Ha a múltra nézett vissza, valami undorfélét érzett, hogy ott foly-
tassa, ahol a múlt évben abbahagyta.
A holnaptól félt. Vonzotta az új élet, de nem mert beleugorni. Úgy volt,
mint aki szeretne fürödni, de fél a víztől. Lábujjait ütögeti bele és hideg bor-
zongatja. Irigyelte Gombost. Az egy merész lendülettel megcsinálta a halál-
szaltót.
Őt is biztatgatta. Fél éjszakákat átbeszélgettek, de az örökös kételyek! Úgy
volt, mint Tamás: ha érinthetné a sebek helyét. Bizonyosságot, bizonyosságot!
- kiáltott benne a lélek. Nem kapott! A többiek olyan egyszerűen kaptak.
Higgyél Pista!
Nézd Feri, látom én, hogy nem Rohaskának van igaza. Torró, Szepesi Te és
a többiek meggyőztetek erről. De hátha nekem nem adatott. Hátha nem
vagyok kiválasztva.
Higgy!

70
 Higgy! Hiszek én. Tatabánya óta hiszek. De valahogy ez a hit van és még
sincs. Úgy vagyok, mint aki át akar mászni a palánkon, és a tetején megakad.
Vissza, oda, ahonnét jöttem, nem kívánkozom, átlendülni meg nem tudok.
Higgy!
Higgy! Higgy! Örökös egy nóta. De ha mit sem ér. Hiába hiszek. Az vagyok,
aki voltam. Minden csak a régi bennem.
Hát miért feszíttetett és halt meg Jézus? Kiért támadt fel? Kiért van a mennyek-
ben az Atya Isten jobbján? Kiért? A bűnösökért!
Bűnös vagy? Részeges, parázna, istenkáromló vagy? Sallay lehajtott fejjel
felel: Jól tudod, Ferenc. Tudom, mert én is az vagyok. Veled együtt jártuk az
utat. És látod, Jézus Krisztusnak az Isten Fiának vére megtisztít minden
bűntől. Hidd el, fogadd el végre, hogy a Te bűneidtől is.
-Imádkozzatok értem.
-Ma lejössz közénk!
-Elmegyek.
Ahogy kilépett a folyosóra, az ő szeme is megakadt a hirdetőtáblán.
Meghökkent, majd elöntötte a méreg. Azért ez disznóság.
Este Szepesi, Gombos, Torró együtt voltak imádkozni. Később csendesen
benyitott Deme. Én is döntöttem. Részese akarok lenni az Isten országának.
Csendes öröm szállt a szívekbe. Istennek békessége, mely minden értelmet
felül halad.
Sallay? - kérdezte Deme.
Azt mondta, jön - felelt Gombos.
Deme egy kicsit felhúzta szemöldökét. Gombos észrevette. Miért húzod a
szemed?
Ma beszélgettem vele. Nem tud dönteni, de ma este idejön. Nem tud, nem
tud. Nem akar. Fél a régi cimboráktól, meg sajnálja őket - dohogott Szepesi.
Ugyan Pali, légy egy kis türelemmel.
Valami igaza van Palinak - szólott Deme, - mert Pista ugyan fel volt paprikázva a
kiírás miatt. Bennem pedig éppen ez döntötte el a kérdést.
Hát igen. Kinek életnek illatja életre, kinek halálnak illatja halálra.
Ne ítéljetek - szólt Gombos - inkább imádkozzunk Pistáért.
Sallayt egész nap hányta a hab. Megbánta, hogy megígérte Gombosnak az esti
elmenetelt. Nem kellett volna.
Estefelé sétálni indult. Késő este lett, mire a Bodrog-gáton visszafelé indult.
Nem szándékosan, inkább reflexszerűen egyszer csak a Vadászkürt előtt állott. De
csak mikor belépett, akkor jutott teljes tudatára, hol van.
A társaság már túl volt a rendes légköri nyomáson. Ahogy a belépő Sallayt
meglátták, egymás után ugráltak fel. Vivát Sallay! Sallay Pista! Megtért Sallay.

71
 Korcsmáros! Bort! Bort a nagy kupába! Ma szenteket avatunk. Hozzad a Krisz-
tus vérét. Ez az igazi bűntörlő. Aki issza, minden bűnéről megfeledkezik.
Szinte rángatták maguk közé. Sallay egy kicsit undorgott, de azért leült az asz-
talhoz. A kupát teli töltötték és eléje tolták. Exet Pista!
Sallay megragadta a kupát. Amikor azonban szájához akarta emelni, lángolni
kezdtek előtte a betűk. „Részegesek és paráznák nem örökölhetik Isten
országát!”
Nem örökölhetik. Nem! Nem! Előbb csak dobolta, aztán tombolta a
szívében valami. Valami? Nem! Valaki!
Sallay visszatette a kupát, körülnézett, csendesen felállott és így szólt: „Nem
iszom többet. Részegesek és paráznák nem örökölhetik Isten országát.
Részegeskedtem, paráználkodtam veletek. Nem teszem többet. Örököse
akarok lenni Istennek, örököstársa Krisztusnak.”
Döbbent csend volt. Csak amikor betette maga után az ajtót, üvöltött fel
valaki: Ez is megbolondult.
A zaj elhalt mögötte. Csend vette körül. A félhold erősen felfelé ka-
paszkodott az égen. A csillagok szégyenkedve pislogtak. A kisváros csendjét
csak egy-egy házőrző eb ugatása törte meg imitt-amott. Csend volt a szívében
is. Tudta, hogy ma este jól cselekedett. Azt is sejtette, hogy nincs út visszafelé.
De valami még hiányzott. Nagyon, nagyon egyedül érezte magát. Jó volt az
éjszakai csend, de szíve mélyén társak után vágyott.
Most menjen Gombos Ferihez? Késő van. Lefeküdtek. Este kellett volna
odamennie, de nem, jobb volt így. Így felégette maga mögött a hidat, de mégis
elmegy, felkölti Ferit. Elmond neki most melegiben mindent. Meglódult, hirte-
len sürgős lett a mondanivaló. Hogy fog örülni Feri! A többiek már csak hol-
nap tudják meg.
Gombos lakásához érve meglepetve észlelte, hogy még mindig világosság
van nála. Furcsa döbbenet vonult át a szívén. Hogyan? Még itt volnának?
De mit csinálnak ilyen későig? Imádkoznak, suhant át az elméjén.
Halkan benyitott az előszobának csúfolt konyhába, A szoba üvegablakát
takaró függönyön keresztül annyit látott, hogy valóban többen vannak benn
és térdelnek. Csendesen nyitott ajtót és megrendítő kép tárult szemei elé.
Pápay a padlón térdelt, homlokát a padlóhoz verve könyörgött. Ne engedd
elveszni! Térítsd vissza! Hozd közénk! Mentsd ki a kárhozatból! Engem is
megmentettél, őt is megmentheted. Hozd ide közibénk!
Sallay megrendülten ennyit mondott: Ámen. Ekkor vették észre, hogy ott
áll és csak percek múlva ocsúdtak rá, hogy imádságuk meghallgattatott.
Pista! - kiáltott fel és ugrott talpra Gombos Feri. A többiek is körül ajnározták.
Miért álltatok fel? Kérdezte Sallay. Inkább most én is közétek térdelek és
együtt adunk hálát. Fiuk, tudjátok mi újság? Nem iszom többé exet!
Hajnal felé tértek haza. Az iskolaszolga azzal még nem volt megbízva, hogy
akit szállásán éjfél után imádkozva talál, felírassa a fekete könyvbe.
De csak idő kérdése minden.
72
 A szent egylet
A felébredtek mind többen voltak. A „Fellegvárban”, Torró lakásán rend-
szeres imaórát tartottak, melyen csak azok vehettek részt, akik megtértek. Közülük
többen tagjai voltak a Bethániának. (Torró, Sallay, Nehézy, Nagy László, Szepesi.)
A felébredtek zöme azonban a Mekdeszbe tartozott. Olvasták a „Diákvilágot”, a
„Mustármagot”. Konferenciákra jártak. Térültek és térítettek.
Az Ige két részre osztotta az ifjúságot. Kecskékre és juhokra. Nem volt
ugyan ez a megoszlás örök hitelű, de most fennállott.
Ahogy nőtt a felébredtek serege, úgy nőtt a feszültség is. Ez rendszerint így
van. A sötétség félti érdekterületeit és minél több helyről kényszerítették vissza,
annál fékevesztettebben tombolt.
A gyűlölet parazsa izzott, csak alkalmas idő kellett, hogy lángra lobbanjon.
Egyelőre még csak csúfolódás és gúny, olykor durva sértegetés formáiban iz-
zott fel imitt-amott.
A „Közlönyt” Szepesi szerkesztette.
1910. november 15-i számban irt egy cikket, melynek ez volt a címe:
„A kegyelem ideje főiskolánkon.” „Kérem az olvasót, hogy a legőszintébbnek
vegye szavaimat és gondoljon arra, hogy a következő sorokban csak azokat jelen-
tem ki, amiket a legkomolyabb s egyúttal a legjózanabb igazságnak látok.”
Ezek a bevezető szavak:
„Ismerek diákokat, akik úgy beszélnek diákéletükről, mint valami
ellenségről, amelyik megfosztotta őket vallásos hitüktől, idealizmusuktól,
életkedvüktől, céljaiktól. Koldusoknak is nevezik néha magukat és azok is, és
ezt a megavult diák társadalmunk állapotainak köszönhetik.
„A liberalizmus, a bál”, az éjjeli mulatóhelyek, a könyvtár és a diák törzsasz-
talunk más foglalkozásai nem mindenkit elégítenek ki.”
Azután ír azokról, akik a keresés szomjúságában vagy a megtalálás
örömében viszonyulnak Jézushoz.
Jézushoz, aki diadalmasan vonul végig az országon és hódítja meg Budapestet,
Makót, Sopront, Erdélyt, Horvátországot, Debrecent. Diadalmasan halad előre
Patakon is. „Kénytelen vagyok bizonyságot tenni, hogy erős az én Jézus Krisztusom
és diadalmat vesz egykor minden ellenségén és minden hívén.”
A cikk végső konklúziója: „Csak ez a kérdés, hogy te szereted-e Jézust vagy
gyűlölöd? Harmadik lehetőség nincsen. Ha nem szereted, gyűlölöd. E második
esetben kiüti kezünkből a fegyvert, amelyet az ő fiai ellen emeltünk, elsöpör
és összezúz bennünket. Aki mellettünk nincs, ellenünk van.”
73
 Már itt láthatunk valamit, ami később kirobbant szakadásnak a magvát hor-
dozta a felébredtek részéről.
A hívő ember sohasem mehet támadásba a hitetlennel szemben. Ha a
prédikáció nem bizonyságtétel Istennek a Jézus Krisztusban megjelent
szeretetéről, hanem fenyegetőzés Isten haragjával, már testi indulat van benne.
Sajnos, ez a testi indulat megvolt különösen Szepesiben. De rámenősek
voltak a többiek is.
A cikk botrányt okozott. Az Ifjúsági Egylet zajos ülésén innen is, onnan is
kiáltoztak; Ki kell hajítani őket! Botránykeltők! Rendbontók!
Az elnökség közvetíteni akart.
Vonja vissza Szepesi úr a cikket. Vagy fejezze ki sajnálkozását, hogy imitt-
amott keményebben írt, mint az az igazságnak megfelel.
Szepesi nem hátrált. Végül is a közgyűlés abszolút (nagy) többsége úgy dön-
tött, hogy megfosztják szerkesztői tisztétől.
Két kérdést kell tisztáznunk. Igazságokat tartalmazott-e Szepesi cikke?
Sajnálkozhatott volna-e azon, hogy keményen írt?
Az első válasz a cikket végigolvasva kétségtelenül igen. A pataki ifjúság (az
ember) keményszívűsége, értetlen hitetlensége, mely ezt mindenkor tagadja.
A világban igen sokan harmadik utasnak képzelik magukat. Az úgynevezett
arany középutat járják. Addig, amíg le nem lepleződnek, hogy valójában Isten
ellenségei „tiszteletreméltó törekvésnek” tartják a valódi keresztyén életet.
Amikor azonban lelepleződnek, azonnal előkerülnek a túlzó pietista jelszavak,
amelyekkel ütni lehet. Nem egy esetben pedig úgy szólnak, ha futni hagyjuk
ezeket, eljönnek a rómaiak és elveszik az országot. Másszóva1 megdől a nagy,
szent birodalom. Ekkor aztán megkezdődik a kálvária, melynek a végén a Gol-
gota vár.
A másik kérdésre a felelet nem egyszerű. Ha Szepesi igent mond, úgy tűnik
fel, hogy meghátrál. Aki pedig meghátrál, abban nem gyönyörködik Isten.
Meg ne riadj tőlük, mert én riasztalak meg téged - mondja Jeremiásnak.
Viszont a józanság lelkével mérlegelve a dolgot nem kétséges, hogy az
igazságot agresszív formában juttatta kifejezésre.
Mi volt hát a helyes? Semmi kétségünk nem lehet felőle, hogy hitből cse-
lekedett. Ami pedig hitből van, az nem bűn. Senki ne kárhoztassa magát
abban, amit helyesel.
Másrészt az sem kétséges, hogy magatartása egyéni adottságaival is szorosan
összefüggött. Egyéni adottságainkból származó tévedéseinkért Isten az Ő
mértéke szerint ítél meg, amely pedig más, mint a mi mértékünk.
Az sem kétséges azonban, hogy az igazi nagyság egyik szinte döntő ismérve,
hogy tévedéseinket be tudjuk-e ismerni?
Szepesi ezt a mértéket nem érte el. Okos volt, de nem bölcs.

74
 Szükséges ezt a kérdést ennyire részletesen megtárgyalni, mert kihatásaiban
Szepesi eme döntése kihatással volt az egész ébredésre.
A pataki diákok zöme (éppen talán Szepesi hatására) agresszív hívő volt.
Rámenős. Vitatkoztak a tanárokkal és a szó szoros értelmében üldözték a
hitetleneket. Rájuk mentek, beléjük csimpaszkodtak és beszéltek, beszéltek.
Nem kétséges, hogy életük megváltozott, de a lemaradottakkal szemben
ítélkező, kárhoztató magatartást tanúsítottak.
Ha Szepesi ezután a nevezetes közlöny után bölcsen azt tudta volna mon-
dani, hogy nem bántani, hanem segíteni akartak, bocsássatok meg, ha valakit
megbántottam, kétségtelenül a jézusi indulatnak olyan felbuggyanása lett
volna ez, amely sokak számára lehetett volna felüdülés forrásává.
Minden idők ébredési mozdulásának nagy kérdése ez. Megtalálni a
helyzethez, a szívekhez a kulcsot.
Ha Roboám nem keménykedik, Jeroboám nem jut élettérhez. Sok radikális
akció szült már olyan reakciót, mely számtalan keserves következménnyel
fizetett. Kissé szelídebb hang pedig talán az ellenséget is jóakaróvá tette volna.
Nem arról van szó, hogy hit és hitetlenség valaha is egy ágyban hálhatnának
és ebből születne valami jó. De arról igenis, hogy környezetünk hozzávi-
szonyulásunkban ezt érezhesse, tapasztalhassa, hogy a megértő irgalom közelít
bennünk hozzá. Nem szánalom, még kevésbé lenézés és jaj, ha kárhoztatás,
hanem az ugyanazon pozícióban ülő testvér féltése.
Ítéljenek a tetteink, ne a tagadásunk.
Szepesit tehát megfosztották szerkesztői megbízatásától és bizonyos
Keresztesi Károlyt bízták meg a „Közlöny” szerkesztésével. Íme így kerülnek
be emberek az élő egyház történetébe.
A kirekesztés magától értetődőleg még inkább összekovácsolta a „szent
egyletet”. Rendszeresen tartották a bibliaórákat a Fellegvárban. Volt azonban
a közösségben is valami emberfölötti.
Egyrészt nagyszerű volt az odaszánás. Pápay, hogy a külmisszióra pénzt szerezzen,
borotválni járt. Böjtölt és nem egy esetben szinte transzban imádkozott. De
éppen ebben volt más oldalról az emberi, hogy emberfölöttivé akartak lenni.
Abba a tévedésbe estek mint azóta sokan, hogy elváltoztathatja a párduc
foltosságát. Lehet az ember szent és nem csupán megszentelt. Ez volt a magyarázata,
hogy a szerelmet bűnnek bélyegezték. Nem értették meg, hogy nem az a baj,
hogy vannak ösztöneink, hanem az, ha az ösztönök uralkodnak rajtunk.
Beleestek abba a tőrbe, hogy képesek többek, jobbak, különbek, szentebbek
lenni, mint a többiek. Ez a megkegyesedett énnek egy olyan ravasz megnyi-
latkozása, hogy csapdájába ejti a legkülönbeket is.
Mekkora utat tett meg Illés, míg megértette, hogy nem különb atyáinál.
Modersohn lelkész sok drága ismerettel a háta mögött élete végén, szinte
mikor már a sírba hanyatlott, értette meg, hogy a keresztyén ember soha nem

75
megy át e földön a Róma hétből a Róma nyolcba, hanem mindvégig a kettő
között hányódik.
Ne csodálkozzunk tehát, ha Szepesi és társai hittek a szentté létel egy olyan
lehetőségében, amikor megfeszített ó-emberrel, megöldökölt földi tagokkal,
elszakadva a világtól, szentekként járhatnak.
Ne csodálkozzunk, mert a bölcs öregeknek, a teológia főtiszteletű tanári
karának, az országos hírű Kun Bertalan püspöknek, a tiszteletreméltó és
nagytiszteletű (akkor még nem méltóságos) esperesi karnak kellett volna tud-
nia, hogy a fenti igazságok állandósult jelenben vannak megírva.
Ó-emberemet állandóan tuszkolnom kell a keresztre, földi tagjaimat ál-
landóan harcban öldökölnöm kell anélkül, hogy valaha is mondhatnám, hogy
legyőztem. Ezt nekik senki nem mondta, sőt azok a hívő körök, amelyekkel
kapcsolatot tartottak fenn, éppen ellenkezőleg, a keresztyén életnek csak
azokat az oldalait tártak föl, ahol fényes napsugár volt minden.
Az „Oh én nyomorult ember!” felkiáltást áttolták a Róma hétbe, ahonnét
minden igazán hívő „valódi keresztyén” át kell jusson a Róma nyolcba.
Látszólag megy is a dolog, de közben az etika, a humanitás vonalából
egyre inkább az embertelenség sértő, bántó gőgjébe megy át.

Így történt ez Patakon is. Bizonyságtételeik fölényessé, sértegetővé vál-

tak. Goromba összecsapások is voltak, melyek végén az Isten szeretete helyett
az Isten haragjára történt hivatkozás.
1910 őszén Torró és Sallay nem voltak már Patakon. Segédlelkészként szol-
gáltak egyik Újcsanáloson, a másik Erdőhorvátiban.
Talán ez is egyik oka a helyzet kiéleződésének, bár nem valószínű, hogy ők
más álláspontra helyezkedtek volna, noha Sallay inkább az imádság fegyvereivel
harcolt a hitetlenség ellen.
Imádkozni kezdett emberek megtéréséért és nem eredménytelenül. Tulaj-
donképpen ő is úgy tért meg igazában.
Azt, hogy kik tartoztak a szent egylethez, csak a tagok tudták. Imaóráikat
zárt ajtók mögött tartották. Munkájuk távolról sem szorítkozott a személyes
misszióra. Tevékenységük kiterjedt a városra is. Gyermekmissziót végeztek.
Iratterjesztéssel foglalkoztak.
Külföldi látogatójuk is volt Wilder Róbert személyében, akinek szelíd
egyénisége igen nagy hatást tett az ifjúságra.
Addig a teológusok prédikációs köteteken kívül alig olvastak teológiai
művet. Az ébredés eredményeként a nem „hívők” is érdeklődést mutattak a
teológiai irodalom iránt. Bibliaköreik voltak a tanítóképzőben, a gimnázium-
ban és a jogakadémián, mely még ekkor Patakon volt és később került
Kecskemétre.

76
 1912-ben Szepesi elvégezte a teológiát és az irányítást Gombos vette át.
Nem volt olyan agresszív, mint Szepesi, de a szellem már nem változott. A
tanári kar, mely egyébként is liberális szellemben tanított, élesen elítélte a
pietista ébredést. Viszont a hívő teológusok szemét már nem lehetett
meghomályosítani racionalista magyarázatokkal, mert olvasták a Szentírást,
az ébredési irodalmat és eljártak konferenciákra. A tanári kar kárhoztatása
azonban olaj volt a tűzre az ellenfél számára. De nem nyugodott az ébredő
sereg sem. Az ifjúság gyűlésein vitákat provokáltak.
A tanárok közül Nagy Béla mutatott megértést és Marton János. Egyrészt
azonban ezek önmagukban nem voltak ébredési emberek, másrészt nem érthettek
egyet az ébredési oldal emberi, testi lendületével.
1912 őszén a húr pattanásig feszült, A megtéretlen ifjúság nem tűrte már a
harcot. Sajnos a harcban nem Babilon ostromolta Jeruzsálemet, hanem
Jeruzsálem Babilont. Nem látszott semmi lehetőség, hogy a békességet meg
lehessen menteni. A harc már az utcára is kijutott. Ha a kisdiákok a szent-
egylet tagjai közül megláttak valakit, csúfolódó nótába kezdtek.
A helyzet tarthatatlanná vált. Ezért a tanári kar döntő lépésre határozta el
magát.

Tiszta a jászol

A
„ hol nincsenek ökrök, tiszta a jászol.”
Sötétedett. Közelgett a téli este. A nap már eltűnt a hegyek mögött, a házak
fázósan húzódtak mind beljebb az éjszakába. A kémények füsttakarót bocsá-
tottak ki. Hörcsög kilépett a kapun. Kissé megigazgatta vállán a felsőt. Szét-
nézett. Várt egy ideig. Úrfi ígérte, hogy jön, de lehet, hogy egyenesen a
Vadászkürtben várja őt, egyenesen odament. Odaindult tehát.
Forrt benne a gyűlölet. Egyik gondolat a másik után száguldott végig az
agyán, hogyan lehetne megbosszulni. Megbosszulni. Még már neki sem hagynak
békét. Képmutatónak nevezte valamelyik. Mi az, hogy képmutató? Elvégre
papnak készül. Adnia kell a külsőre. Igaz, hogy vannak – persze vannak, akik
nem törődnek ezzel. Pápay. No, éppen ő. Pont ő beszél. Neki ugyan volt miből
megtérni. Félhangosan elneveti magát. Megtérni?! No szeretném én látni a
szent- egyleti tagokat. Csak legalább tudnám, kik azok? De titokban tartják.
Titkolóznak, ki tudja, mi rejtegetnivalójuk van.
Mire a Vadászkürthöz ért, egészen leszállt az este. Ködös, nyomasztó, téli
este. A sötétség fiainak cselekvésre alkalmas idő. Benyomta az ajtót, s ahogy
pár pillanatnyi hunyorgás után látni kezdett, az egyik félhomályos sarokban

77
valóban felfedezte Úrfit. Az cinkosan intett neki. Odament és éppen kezdeni
akarta a szemrehányást, hogy megvárakoztatta, Úrfi azonban leintette.
- Csitt! Ma olyan fogást csinálunk, hogy megér egy litert. Hej Náci, Ide! -
A korcsmáros odacsoszogott.
- Parancsoljon tiszteletes Úrfi.
- Egy liter jót! Fizetem. Ma fizetem.
- Oh, semmi kétségem - hajlongott a korcsmáros. Úrfi rendel - Úrfi fizet.
Ez mindig így volt.
Hörcsög türelmetlenül böködött a fejével: „No mi van? Hamar.”
- Hej babám, ma alátesszük a szent egyletnek a gyutacsot, aztán: Bumm! -
Röhögött a Hörcsög is vele, bár még nem tudta, min. -Na, gyere közelebb.-
Úrfi kaján vigyorral suttogott a fülébe.
- Egyszóval idejön?
- Igen, ma idejön. Elege van a szenteskedésből.
- Te, aztán ő tudja, kik és mikor?
- Persze, hiszen ő is szokott odajárni.
- Remek. Most még csak az kellene, hogy sikerüljön rávenni, ő tegyen je-
lentést.
- Bízd rám, és ha kell, nyomd az ajtót te is. Pszt! Jön.
A keskenyre nyitott ajtóban félszegen, mint aki tilosban jár, Kullogó jelent
meg. Kissé bizonytalanul tájékozódott, de hamar felismerve Úrfiékat intésükre
asztalukhoz telepedett.
- Nahogy mégis! - kezdi Úrfi. Igyál. Tölt. Kullogó kicsit feszeleg. Hát tulaj-
donképpen hogy is, én inkább nem innék. Csakhogy megígértem, hogy
eljövök. Valójában persze nem helyes, hogy idejöttem. Ti sem. De hát mi az a
fontos beszélnivalód velem?
- Igyál, na. Igyál. Elvégre itt nem Pápay parancsol. Vagy ezt is meggyónod?
- Nem, de ...
- Igyál! - löki elé Hörcsög a poharat. Kullogónak jár a nyeldeklője. Jó bor.
Illatos. Régen nem ivott. Küszködik magával. Elvégre egy pohárral. És hát
Úrfi. Most is szüksége volna egy koronára. Inkább ő, mint Náci. Az igen magas
kamatra ad.
- Rád öntsem? - erőszakoskodik Hörcsög.
- Valójában miért is hívtál, Úrfi?
- Kicsit szorít a gatyamadzag. Abból a tíz koronából kellene valamennyi.
Nem akarok az öregemtől kérni.
Kullogó hátán fut a verejték. Meleg is van idebenn. Keze kissé rezeg, ahogy
kinyújtja a pohár felé. Szeme előtt fekete ördögöcskék táncolnak. Egy hajtásra
kiissza a bort.

78
 - Remek! Micsoda huzatod van, üti hátba Hörcsög. - Na még eggyel.
- Nem, nem,- igazán, tiltakozik, de érzi, hogy a bor kezd fejébe szállni.
Hiába, régen nem ivott. De hát miért is nem ivott? Pápay, persze Pápay. Hogy
is van azzal a tíz koronával? Nácitól kell kérni. Rámegy a legátum. Hátha csak
viccel az Úrfi? Már kínálás nélkül veszi fel a második poharat.
- Hogy megy a szent egylet? - csap hirtelen a vállára Hörcsög. Riadtan néz rá.
Valami szorítja a torkát, a bor miatt-e vagy másért hányingere van. Szédül is.
- Hogy mit kérdeztél?
- Mi újság a szent-egyletben?
- Hát semmi.
- Semmi? - húzta fel a szemét Úrfi. Te nem tudod?
- Mit? Mit kellene tudnom?
- Megmondjuk neki Hörcsög? Valóban nem tudod?
Kullogó szorong. Mi lehet? Mit kellene tudnia? Igaz, hogy forró a levegő.
Az ifjúság lázong. Mi történhetett?
- Hát idefigyelj. A tíz koronára azért van szükségem most, mert a legátum-
ból te aligha adod meg.
Kullogó elfehéredik.
- Hogy értsem ezt? Mindig megadtam még.
-De most nem fogod. Nem tudod megadni, mert nem lesz legátum. Akik a
szent egyletbe járnak, legátumot nem kapnak. Érted?
Hörcsög röhög befelé. No Úrfi, ezt jól megjátszottad!
- Dehát hogyan? Mi lesz velem? Nekem életkérdés a legátum. Ej vicceltek.
Rossz vicc az egész.
- Nem „vicc!” Halálosan komoly dolog! Az ifjúság egy titkos gyűlésen -
ahova titeket perszehogy nem hívtak meg - úgy határozott, hogy a szent-egylet
tagjait kizárja a legátumból.
- Tönkretettek.
- Nos én a 10 koronámat sajnálom, persze téged is. Igazán kár érted.
- Szerintem még lehetne segíteni a dolgon, szólt bele Hörcsög.
- Segíteni? Hogy képzeled?
- Hát, ha Kullogó barátunk esetleg kifejezésre juttatná valahogyan, hogy ő
nem tartozik a szent-egyletbe. Kijózanodott. Jobb belátásra tért. Csak persze
ennek valami kézzelfogható jelét is kellene adnia.
- Mire gondolsz?
- Hát, mondjuk elmenne Szabó közigazgató úrhoz és elmondaná, amit szük-
ségesnek lát a maga érdekében.
Kullogó szívében jéggé dermedt. Rémület szakadt rá. Úgy érezte, sötét,
feneketlen mélység szélén áll és lépnie kell.
79
 Lépnie kell, de hová? Csak előre léphet. Csak tovább. Szinte taszították a
sötét kezek. Ahogy ereszkedett künn az éjszaka, úgy szállta meg az ő lelkét is
a sötétség.
- Na persze ez a te dolgod. Mi nem erőszakoljuk, de gondolom, ezzel meg-
menthetnéd magadat. A többieken pedig úgysem segítesz. Az ifjúság döntött.
Nem fognak a bethánisták dirigálni Patakon. Majd ha kidobáljuk őket
egyenként, megértik, hogy nem kell a töviskoronás Krisztusuk. Hordják ők a
töviskoronát, ha annyira odavannak érte. Nekünk nem kell.
Kullogóval megfordult a korcsma. Hirtelen az is eszébe jutott, hogy neki
tulajdonképpen ma a „fellegvárba” kellene mennie. A többiek ott lesznek.
Hörcsög hirtelen felkapta a poharat: igyál. Szédült és ivott. Aztán újra ivott
és szédült. Maga sem tudta, hogyan került ki a Vadászkürtből. Annyira em-
lékezett másnap reggel, hogy elküldték.
- Eridj, aludd ki magad és gondold meg, mit teszel. Vagy lesz legátumod
vagy holnap este hozod a tíz koronámat.
A fogás sikerült. Sokat hányta a hab. Gondolta, el kellene mindent mondani
Gombosnak vagy Pápaynak. De mit segíthetnek. Ő sem azokon. Végül sem
szól nekik, ha beszél Szabóval. De nem is állnak azok már vele szóba. Hiszen
talán már mindenki tudja, hogy hol volt az este.
Döntött. Beszél Szabóval még ma.
Amikor átlépett a kollégium kapuján úgy érezte, mindenki őt nézi. De már
nem volt út visszafelé. Úgy volt, mint mikor a száraz falevelet elkapja az ár.
Ragadja magával. Egy darabig még a felszínen hányódik, aztán elmerül. Min-
denkinek ez az útja, aki meghátrál. Az elesés, a lecsúszás ellen csak egy
védekezés van: szembe az árral. Aki szél alá kapja a vitorlát, azt elsöpri a vihar.
Így járt Kullogó barátunk is. Nem a szándékaiban, hanem a döntéseiben
tévedett.
Most azonnal. Végigsietett a boltívek alatt és bekopogott a közigazgató
irodája ajtaján. Még egy mély lélegzet és benn van.
Az igazgató gyanakodva, kicsit gúnyosan üdvözölte.
- Jó reggelt, tiszteletes úr. Na mi újság a Bethániában?
Kullogó ijedten kapkodta a levegőt és hebegve felelte:
- Éppen ez ügyben jöttem.
- Na! Ez érdekes. Hát üljön le, kérem, aztán halljuk.
- Kérem Igazgató úr! Én tulajdonképpen csak azt szeretném mondani, hogy belát-
tam, nem helyes úton járok. Szeretnék hű maradni a kollégiumi hagyományokhoz.
- Kérem, Ön tagja annak a hogy is mondjam csak ... szektának vagy nem is,
hanem a Bethániának?
- Nem, még csak ezután lettem volna.
- Na szóval még nem, de azért már mégis.
Kullogót elöntötte az izgalom és félelem.

80
 - Nem kérem szépen, én éppen azért jöttem, hogy én megláttam, nem
helyes és én nem akarok...
- De eddig akart! Eddig Ön is ott piszmogott valamelyik gárdában. Mit
szoktak ott csinálni? Valami fétist imádnak? Hengergőznek, tajtékot hánynak?
Csúfot űznek szép, református hitünkből? Gondolnak Önök a mi hitvalló
őseinkre? Forognának, érti kérem, forognának a sírjukban, ha tudnának róla,
mivé teszik az ősi örökséget.
Kullogó végre megint nyöghetett valamit, míg az igazgató fújt egyet.
- Én kérem szépen éppen azért jöttem, mert én is beláttam.
- Beláttam, beláttam! Mit látott be?
- Igen, hogy nem volt helyes, illetve nem helyes, hogy úgy külön vagyunk,
magunk imádkozunk.
- Mire való a templom? dörgött közbe az igazgató. Utóbb már még a ganaj-
dombon is imádkoznak. Van ott rendes, tisztességes környezet, talán még a
száradó gatyák is ott vannak az ágyvégen és önök ott imádkoznak. Mivé lett
már az Úristen, hogy csak úgy a plundráson megyünk eléje. Különben ezt
önnek jobban kell tudnia. Ön akar, illetve szeretne lelkész lenni?
- Kérem igazgató Úr! Én valóban, én igazán beláttam ... nem volt helyes és
én ezentúl szeretnék ...
- Mit szeretne? Ne szeressen kérem semmit, hanem mondja meg, kik és hol
szoktak összejönni.
Kullogó rettenetesen izzadni kezdett. Nem, ő nem akar senkinek rosszat.
Árulja el barátait? De hiszen valójában mindenki tudja, kik járnak a fel-
legvárba! Szabó látván tétovázását, rosszalt.
- Na kérem, ki vele. Ha igazán „megtért”, itt jól elhúzta a száját, akkor segít
nekünk megtéríteni a többieket is.
- De kérem Igazgató Úr! Én nem szeretnék, nem akarnék ...
- No jó elmehet - az igazgató felállt, jelezvén, hogy vége a kihallgatásnak.
Kullogó rettenetesen megijedt. Mindennek vége. Fordult vele egyet az
iroda, úgy érezte, elmerül. És elmerült.
- Kérem, én nem szeretnék ártani senkinek, de belátom, csak ez segít.
- Na kérem látja. Ez már férfias beszéd. Tévedéseinket beismerni a legfér-
fiasabb cselekédet. - Nem, nem illik bölcs mondás a bolond szájába.
Nem illett ez sem az igazgató úr szájába. Mert valóban a legférfiasabb dolog
tévedéseink beismerése, de a nehézségek láttára elveinket megtagadni gyá-
vaság, barátainkat az ellenségnek kiadni árulás. Kullogó elmerült. Elmondott
mindent, Kik, hol, mikor jönnek össze. Mit csinálnak.
- Egyszóval imádkoznak. Talán még értem is - kérdezte gúnyosan.
- Igen, igazgató úrért is - hebegte Kullogó.
- Na, kérem! És ezek az urak mind tagjai a Bethániának?
- Nagyobbrészt igen.
81
 - Na! Elmehet kérem. Köszönöm ősi kollégiumunk nevében, hogy mert -
itt egy kicsit maga is zavarba jött, mit mondjon, hát nevén nevezte a gyereket
- jelentést tenni,
Kullogó kitámolygott az ajtón. Egyszóval tulajdonképpen ő most feljelentő.
Besúgó. Sötétség szállt a lelkére. Miért nem adta volna, ha nem így történik!?
De késő volt. Nem volt már út többé visszafelé. A csábítás egyik legjellemzőbb
sajátsága, hogy a tett elkövetése előtt nemes színben tünteti fel a cselekvést,
ha pedig megtörtént, fülünkbe súgja, hogy áruló vagy. Ez történt Kullogóval
is. A történésen azonban már az ő lelkiismeret-mardosása mit sem segített.
Vannak kijavíthatatlan hibák, melyek felismerése, sőt megbánása az események
alakulásán már nem változtat.
Szabó még aznap egybehívta a tanári kart. Hiábavaló volt a teológiai
tanárok állásfoglalása, hogy kezeljük az ügyet a teológia belügyeként.
Hiába volt Nagy Béla személyes igyekezete is, hogy Szabót meggyőzze.
Szabó jogi kérdést csinált az ügyből. Tehette, mert „a teológia mellett
működött a jogakadémia.” A kettő közvetlen alkotta az akadémiát és ügyeiben
az akadémiai szék intézkedett.
Így lett itt is, mint azóta számtalanszor a tulajdonképpeni lényegre nézve
nem Egyházi - mindenesetre nem igei - intézmény az egyház sírásójává. Hi-
vatkozhattak a teológiai tanárok az írásra, a testvéri türelemre, az elhordozó
szeretetre, a törvény, a betű ellen nem volt, nem lehetett érv.
Noha az ifjúsági egylet útján megdőltek a vádak, melyek szerint megrontják
a főiskola hagyományos szellemét, gyűlölséget terjesztenek és meghasonlást,
beteges irányba befolyásolják az ifjúságot, titkos összejöveteleket tartanak,
Szabó kiforszírozta, hogy ügyükben az akadémiai szék döntsön.
Az akadémiai szék összeült és Kullogó feljelentése alapján egyenként idézték
meg a fellegvári közösség tagjait.
Sem vita, sem kétség nem volt semmi formában. Senki nem tagadta, hogy
tagja a Mekdesz-nek vagy a Bethániának és ez elég alap volt Szabó Sándor úr
szerint, hogy az akadémia falai közül való eltanácsolásra ítéltessenek. Felkap-
ták ugyan a tételt, hogy hagyják el addigi útjaikat, többé ne jöjjenek össze, ők
azonban erre nem voltak hajlandók. Helyesen és igazán. A IV. éveseknek külön
kegyként megengedték, hogy a teológiát ott befejezhessék, de nekik is szigorú
meghagyással, hogy nem tartanak imaórát.
Hiába volt tanítóképző intézeti, gimnáziumi tanárok tájékozódása, ez ügy-
ben a válasz csak annyi volt; „orrod tőle fokhagymás.”
No, lett szaga a dolognak. Szabó úr beírta nevét az egyháztörténelembe
még akkor is, ha Zoványi és mások mélyen hallgattak róla. Egyikévé lett azok-
nak a nagyszerű eszközöknek az ördög kezében, aki által sikerült jó időre
száműzni Patakról minden igazi lelki megmozdulást. Olyan alapos temetést
rendezett, hogy szinte évtizedekig síri csend támadt munkája nyomán.
De igaza volt. Ezek a fiatalemberek valóban hadat üzentek a kollégiumi
82
hagyományok ellen, életet hirdettek a halott helyett, meghasonlást támasztot-
tak, mert elválasztották a világosságot a sötétségtől. Tűrhette-e ezt a sötétség
fejedelme? Önmagával kellett volna meghasonulnia, hogy tűrje. Ami tehát
történt, megtörtént, ahogy történés szerint történnie kellett.
Az eltanácsoltak elszéledtek az ország más teológiáira, Pestre, Pápára,
Kolozsvárra. A három negyedéves maradt.
Meg tudtak lenni közös imádkozás nélkül? Nem! Nem is ígérték meg, de tilos
volt. Egy alkalommal is együtt voltak. Este. Éjszaka borult Patakra és a szívekre.
Az Ő szívükben pislákolt halvány mécsesként a jövendő Ígérete,
Csend volt. Talán a csüggedés csendje. Hiszen hajlandók vagyunk hinni, hogy
mikor a rakáson levő parazsat szétverik, a tűz halálát jelenti, holott Isten kezében
minden szerteszálló szikra új tűzlángra lobbanások ígérete.
De kevesen maradtak és a maroknyiság tudata is félsszel szorongatta szívűket.
Zörögtek az ajtón. Riadtan néztek össze, talán a kollégiumi szolga jön
ellenőrizni, kik és mit csinálnak?
Nem tesszük el a Bibliát - menj, nyiss ajtót! - Nem sokkal később a tavaszi
éjszaka csendjéből Nagy Béla professzor lépett be. Nem tudták mire véljék a láto-
gatást, míg a riadt csendben megnyugtatólag, meg nem magyarázta jöttét.
„Nem tudtam megmenteni önöket”. Olyan közvéleménnyel álltunk szemben,
hogy engednünk kellett. Lehet, hogy Önökkel kellett volna buknom nekem is, de
talán így jobb, a holnap szempontjából.
Nem tudjuk, de Mózes nagysága ott kezdődött, hogy az Úr népével való együtt-
nyomorgást választotta és nem kétséges, hogy sok ígéretes kalászból nem lett kenyér,
mert elkerülte a cséphadaró verését, a kő morzsolását és a kemence forró lángját.
Ahhoz, hogy valaki kenyér lehessen Isten asztalán, mely éhezők szájat tölti be, az
egész utat végig kell járni. Nagy Béla elment. Mégis talán egy pohár víz volt a szol-
gálat, mely fel van jegyezve Jézus emlékkönyvében. Telt a tanév. Lassanként
már az utcán is elhallgatott a mondóka hang; leégett a szent-egylet. A három
teológus is eltávozott. 1913 nyara következett. A történelem malmában már
megmozdult az első világháború. Patakra pedig csend borult.
Igaz volt az ének:
A szorosban fenn minden csendes, csendes.
Ámde rejt az éj csalfa ellenséget.
Gyilkos tőre les ifjú élet téged.

Igen! Elmentek az ökrök tiszta lett a jászol. Csakhogy a föld kövérje, a

gazda gazdagsága az ökrök erejétől van!

83
 Két falu, egy nóta

Sallaynak a kápláni vizsga után szülőfalujába vezetett az útja. Apja öreg

volt már, anyja ágyhoz kötött beteg, akit leány nem lévén a családban, neki
kellett ápolnia.
A falunak nem tetszett ugyan a „bethánista” káplán, akit híre megelőzött,
de egyrészt beleszólásuk se sok volt, másrészt mégis csak az öreg pap fia volt.
Azé, akivel nem sok vitájuk akadt évtizedeken át. Aludt maga is és hagyta
aludni nyáját is. Nem volt probléma, mert hiszen problémája csak az életnek
van, a halálnak nincs.
Unghváry Gerzson urammal, meg a többiekkel vasárnap délelőtti templo-
mozás után kijövet megbeszélték az időjárást, évszakok szerint a gazdasági
tennivalót és szent volt a béke. Az Istent bezárták a templomba, hétköznapi
életükhöz nem igen volt köze. Ha volt materializmus, az a magyar paraszt
lelkén uralkodott leginkább. Az ő istentisztelése nem jutott túl a templom
küszöbén, de tán még addig se. Az öreg Sallay nem zavarta ebben őket.
A vonat köhögve indult Szerencs fele. A fiatal tiszteletes pedig ugyancsak
szorongó szívvel vágott neki a hét kilométeres útnak Erdőhorvátiba. Tolcsvát
hamar maga mögött hagyta. Átvágta a szekérútkanyart és a gyalogösvényen
ballagott a hegy alatt, a falu behúzódott a zempléni hegyek lábához. Háta
mögött a Regéci vár hegyei magasodtak. Zsúpfödeles kesze-kusza házaiban
legfőbb úr volt a bor. Hegyaljai. Ittak és fogta őket.
Tudta, az lesz az első, hogy kínálni fogják és ő nemet mond. Nem iszik.
Tudták róla, hogy ivott. Hányszor a pincékben. Most meg kell mondania,
hogy nem iszik többet. Azt is, miért. Apja sem vette be. Mit mond Unghváry
Gerzson, meg Jósfai, meg a többi nyakas paraszt. Az ő poharukat még nem
utasította vissza emberfia. Mit szólnak majd a prédikációhoz! Már megvan a
textusa: „Azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami
elveszett.”
Végigfutott szívén az öröm. Engem is megtalált. Én is elveszett voltam.
Felcsendült szívében az ének: „Hogy megtalált a Pásztor, nyájához vezetett.
Kéz, amely kerestél, szív, amely szerettél, Vér, mely eltörölted bűnömet,
mindörökre áldva legyetek.”
Már zengett is az ének és az új élet hírét hordozva futott végig a patak mellett,
mely a falu felől jött. Alkonyba hajlott a nap. A hegyek kezdtek megfeketedni.
A konda most jött hazafele. Itt-ott a kisajtóban asszonyok álltak kötény alá dugott
kézzel. Várták a malacokat. A tiszteletes elhaladt mellettük. Ismerték,
ráköszöntek.

84
 Otthon hamar túl voltak a viszontlátáson, mert hiszen Patak itt volt a szom-
szédban és gyakran hazajárt.
- Vasárnap már prédikálhatsz is.
- Gondoltam is rá, Édesapám! Van is már textusom.
- Hát csak megfontoltan. Híred nem valami jól jött. Azért csak okosan,
hogy megszeressenek. Ez a fontos, hogy megszeressenek.
Felelni akart. El akarta mondani, hogy nem szólhat másként, mint ahogy
vette az igazságot. Nem kendőzheti a bűnt. Nem nézheti a halálos álmot,
melyet a kárhozat szélén alszik a gyülekezet. Jaj, ha kiönthetné a szívét. Ha
elmondhatná, mennyire terheli faluja nyomorúsága, bűne, aluszékonysága,
hamis jegyessége.
De nem teheti. Apja nem érti őt. Csak veszekedés lenne belőle. Majd az ige
elvégzi. De elvégzi-e? Vajon nem pattog-e vissza a kemény szívekről?
Unghváry Gerzson robusztus alakja emelkedett szemei elé, meg Jósfai róka
képe. Tudta, hogy ezekkel fog legelőször összeütközni.
- Majd ahogy az Úr szól, Édesapám.
- Hát jó! Jó, csak módjával! Mert, aki ostorral indít, könnyen a lovak közé
zuhan.
Érezte, hogy ebben igen nagy bölcsesség van. Nem szabad ostorral kezde-
nie, hanem a szelíd Jézus gyöngéd szeretetével.
Az ige megzendült. Voltak ugyan változatlanul, akik csak az Ámenre ütötték fel
a fejüket, de azért nem tért vissza üresen. Hamarosan összegyűjtötte a gyerekeket
vasárnapi iskolába. Tetszett nekik a sok szép új ének, de újak voltak a bibliai
történetek is és nem a tíz körmükön verte beléjük a tiszteletes. Nem úgy, mint
az öreg tanító.
Egyesek hümmögtek, mások morogtak, némelyek pedig a fogukat csikor-
gatták. Mint mindig, ha valahol megzendül az ige. Vannak közömbösök,
mások csak az újat látják benne és félve ragaszkodnak az óhoz, de a megmoz-
gatott kövek közül a mérges kígyók is előjönnek és marással fenyegetik, aki
sötét odújukban megháborította őket.
Van, aki hunyorgat a fényre, de van, akit bűnös útjain leleplez és az ilyen
gyűlölettel fordul a világosság felé.
Mindig kevés a választottak száma, Horvátiban is szórványosan voltak, akik
felfigyeltek a próféciára, mint sötétben világító szövétnekre. Inkább asszonyok
és lányok.
Átesett Sallay a borkóstoló tűzkeresztségein is. Nem ivott. Ez még csak
fokozta az ellenszenvet azok részéről, akik szerették volna, ha velük iszik és
nem leleplezi, hanem fedezi bűneiket.
Nem mindig a prédikáció kárhoztató a világra, hanem sokkal inkább az
élet. Ahogy Noé is a bárka által kárhoztatta a világot, a valódi keresztyén élet
magában kárhoztatja környezetét. Nem kell mondogatni, hogy hiszek, a tény
maga kárhoztatás, ha következetes élet jár vele.

85
 Sallayt nem lehetett látni a pincesoron. Annál inkább látogatta a családokat
otthonukban. Itt is, ott is megjelent. Alkalom adtán megkérdezte , mit je-
gyeztek meg a vasárnapi prédikációból.
Unghváryékhoz gyakran járt. Unghváry Gerzson ugyan nehezen nyelte le a
visszautasított poharat, de egyelőre a várakozás álláspontjára helyezkedett.
Ha nem volt több nyomás a fejében, jól lehetett beszélgetni vele. Nyiladozott
a füle és a szeme, Isten szeretete vágyat támasztott szívében az új élet után.
Estefelé volt. Vasárnap délután. Unghváry Erzsébet apja helyett látta el a
jószágokat. Az ökrökkel különben is ő járt, mert a fiú kicsi volt még. Ő volt
a nagylány a családban. Szép is, gazdag is, huncut is. Olyan, amilyet a
parasztlegény a javából, csak kívánhat magának.
Dolgos, nótás, szemrevaló.
Ahogy odabenn beszélgetnek, egyszer csak a leszálló alkonyba belecsendült
az üde leányhang. De nem nótára kerekedik a dallam, hanem felzendült az új
ének, amit a tiszteletes tanított:„Szent érzelem tölti keblem, Hozzád vágyom
Istenem!”
A tiszteletes felfigyelt az énekre. Szívét forró szorongás töltötte be. Bár igaz
lenne az ének ennek a leánynak az ajkán.
Mielőtt eltávozott, alkalmat kerített rá, hogy beszéljen vele. Megkérdezte
tőle, komolyan gondolja-e, amit énekelt, vagy csak éppen a szép dallamért
énekelte.
Unghváry Erzsébet maga sem tudta, mi az igazság. Tetszett is az ének szép
dallama, de a szövegben is volt valami, ami megmozgatta a szívét.
Nyugtalan napjai voltak. Hétközbe Sallay bibliaórát is tartott. Ez persze
még inkább dühítette az ellenségeit. A templom már nem is elég. A
legközelebbi alkalommal az ige csak neki szólt. Mindent megértett, és a szívét
eltöltötte a megtalálás és megtaláltatás öröme. Úgy érezte szárnyakon jár és
nem megy, hanem repül hazafelé, Ahogy belépett a szobába, első lépése a
mestergerendához vezetett. Ott volt feltéve a nagy családi biblia. Ünnepenként
megtörölgették, aztán másik ünnepig megint lepte a por.
Levette. Megtörölgette. Szívéhez szorította és így szólt: Drága könyv, téged
sem fog többé lepni a por.
Anyja lépett be. Nyakába borult. Édesanyám! Megtaláltam. Jézusé vagyok.
Unghváryné maga sem tudta, mi történik vele. Csak a könnyei hullottak és
simogatta Erzsébet aranyszőke haját, aztán egyszeresek úgy érezte átszaladt
valami a szívén. Forróság öntötte és látott, látott mindent.
Látta a mélységet, a szakadékot, mely elnyeléssel fenyegette. Látta a bűnt,
melyben eddig élt. De mindenekfölött látott Valakit, aki szelíd töviskoronás
fejével hozzá is lehajolt és őt is megtalálta.
Unghváry Gerzson nem túlságosan örült ennek, ami történt. Különösen
nem, mikor leánya a legközelebbi táncba nem ment el és presbitertársai ezért
ugyan kifigurázták. Már csak rajtad a sor, hogy megszentülj.

86
 Talán ki is ütött volna a botrány, ha a csúz a derekába nem áll és nem a
tiszteletes orvosolgatja. Így azonban éppen fordítva lett a dolog. Egy napon ő
is elment a bibliaórára. Sőt, Sallay már régebben emlegette, hogy háznál,
családnál lenne jó tartani az órát.
Unghváryék meghívták magukhoz, Sallay nagy örömmel készült. A templomban
is kihirdette. Nem tetszett. A parázs már izzott, csak levegő kellett, hogy lángra
lobbanjon. A vének már pusmogtak és csak az ujjuk hegyét nyújtották a fiatal
papnak, amikor istentisztelet után megvárták az ajtóban.
Sötét este volt. Szépen feldíszítették az asztalt. Körbe rakták a székeket.
A család ünneplőt öltött. Gyülekeztek. Megjött a tiszteletes is. Az ajtóval
szemben, az ablak alatt készítettek helyet neki. Megzendült az ének. Ám alig
kezdték a második verset, zuhanás, üvegcsörömpölés. Az asszonyok felsikí-
tanak. Unghváry Gerzson kiszalad. Hall még szaladó lépteket, de nem lát sem-
mit. Odamegy az ablak alá talál egy emberfej nagyságú követ. Felveszi és
beviszi: „Ezt a tiszteletes úrnak szánták.”
„Isten megőrzött” - szól csendesen Sallay és folytatja az éneket. Jósfai nem
nyugodott bele a dolgok változásába. Szorította az új. Gyűlölte a világosságot.
Félt. Tudta, ha az új élet győz, ő sem maradhat a régi. Már még Unghváry
Gerzson is!
Mikor aztán arról került szó, hogy a vasárnapi iskolában a megtért leányok
segítenek, nem hallgatott tovább.
„Még mit nem? Hétköznap a marhaganajt tapossák, vasárnap meg mi-
sézzenek! Mit akar már a tiszteletes!” Kitört belőle a gyűlölet egész heve.
Vallásunkat nem hagyjuk. Nem leszünk „bethánisták”! „Bethánisták„. Meg
kell állanunk e szónál. Közel öt évtizeden át hangzott ez a vád egyházunk
legjobbjai ellen.
VÁD! Úgy, ahogy írom. Súlyosabban, bántóbban, terhelőbben, mintha azt
mondták volna: paráznák, istenkáromlók, szentháromság tagadók. Míg az
unitáriusokkal közös reformációi ünnepélyt rendeztek, a “bethánisták„
gyűlölet tárgyai voltak. De hát mi ez, hogy bethánista? Szekta? Nem! Év-
tizedeken át szerették volna bebizonyítani némelyek, de nem sikerült, mert
alaptalan.
Egyszerűen arról van szó, hogy a bethánisták igyekeztek komolyan venni
azt, amit az igéből és a hitvallásokból tanultak.
Ez a pap nem református. Ha református volna, nem jézusozna, annyit. Ez volt a
közvélemény és mert vallásukhoz ragaszkodtak, előfordult, hogy kereszteléskor, mikor
meglátták, hogy a fiatal tiszteletes van a katedrán, visszafordultak a gyerekkel.
Nem. Erre az új hitre aztán igazán nem kereszteltetik. Elég baj, hogy van-
nak, akik megtántorodtak. Azokat is vele együtt kellene kihordani. Jósfay szí-
totta a tüzet. Nem tudta megbocsátani Sallaynak, hogy az ige leleplezte.
Dúlt benne a harag. Bosszúra készült.

87
 Egy napon Sallay a vasútállomásról ballagott hazafelé. Háta mögött volt
egy esztendő. Csendes számvetést tett magában. Hálával telt meg a szíve
azokért, akik befogadták az igét. De talán még forróbban szorongatta a Lélek
azokért, akik ellenségei lettek. Különösen Jósfaira gondolt. Igen szerette volna
ezt a hét fallal körülvett pogány várat bevenni. Mit tehet? Csak imádkozhat
érte. Milyen tehetetlen is az ember a hitetlenséggel szemben. Nincs érv, bi-
zonyíték, mellyel meg lehetne győzni. Nem tiporhatja meg erőszakkal. Nem
kényszerítheti. Csak egyet tehet, ami nagyobb minden emberi hatalomnál,
döntőbb minden érvnél. Imádkozhat!
Ezt tette ő is. Felkelt szívében a vágy, ha valami módon megmutathatná,
bebizonyíthatná, hogy gyűlölködésre szeretettel válaszol. Érezzen meg ez a
kemény, elvadult ember valamit a szeretetből, mely ellen gyűlölködve harcol.
Szekér zördült a háta mögött. A vágtató lovak porfelhőt vertek, de a szíve
megdobbant. Jósfai. Félrehúzódott a gyalogösvényre, csendesített, míg a
szekér beérte. Jósfai hajtott vadul. Mikor Sallay ráköszönt, vadul végigvágott
a lovakon és mint az őrült, hajtott tovább. Hamarosan eltűnt a kanyarban.
Szegény ember. Úristen, könyörülj meg rajta. A közelgő őszi táj elvonta fi-
gyelmét. A természet nyitott kijelentése mély hálával töltötte el szívét a
Teremtő iránt. Ott zsongott szívében az ének: “Nagy vagy Te Isten, nagy a Te
hatalmad, Világteremtő a Te szózatod.„
Hol a festő, a zenész, az író, aki le tudná írni, festeni vagy megszólaltatni
azt a szimfóniát, melyet a színek összhatása a lélegzet-állító pianóval alkot,
hogy a Lélek szárnyain emelve az embert minden emberi elképzelést túlhaladó
crescendóval fejezze be. Micsoda összhang! Milyen magasság és mélység.
Elkésett őszi virág pompázik az útfélen és köröskörül komoran kéklenek a
hegyek.
Ahogy belefeledkezve a Csodába haladt az úton, váratlan kép döbbentette
meg. Már nem ballagott, hanem futott. Futott. Odafutott a földön hánykódó
poros, tépett, összetört alakhoz, aki előtte fetrengett az úton. Mire odaért,
félarcán ájultan feküdt. Feje összetörve, arca lemarva, kezei tele horzsolással.
Jósfai volt.
Közel senki. Egyetlen ünneplő ruháját nem kimélvé az árokpartra vonszolta
és kényelmesen lefektette. Öntudata vissza-visszatért, de megint csak
elvesztette. Kabátját feje alá tette, a közeli patakba zsebkendőjét bemártva
arcát úgy ahogy lemosta.
És futott! Futott, ahogy a lábai bírták. Nem volt már messze a falu, de még
vagy 2 kilométer. Szerencsére szekér fordult ki a dűlők közül.
Felrakták és bevitték a lakására. A megdöbbenés általános volt.
Hogy éppen a tiszteletes talált rá. Mint az irgalmas szamaritánus. A család
hallgatott. De nem a megbánás hallgatásával. Dühösek voltak. Akkor hirte-
lenében, míg orvost hívtak, bekötözte a sebesültet. Foguk közt megköszönték,
de mikor másnap látogatni ment, értésére adták, hogy nincs szükség papra,
megépül anélkül is.

88
 Van, akit a szeretete megtör, másokat megkeményít. Jósfai az utóbbi cso-
porthoz tartozott. Hamarosan lábra állt. Új-borra már úrvacsorázott volna,
ha nem Sallay osztotta volna az úrvacsorát.
„Azokból a kezekből azonban, melyeket a sáros sebekkel befertőzött” nem
volt hajlandó elvenni a kenyeret. Íme, így ül diadalt a jótét felett a gonoszság,
a szeretet felett a gyűlölet. A világosság a világra jött, az emberek azonban
inkább szerették a sötétségét és a sötétséghez való ragaszkodást a legnagyobb
szeretet sem tudta legyőzni. Nem, mert meghódolni a szeretet előtt önma-
gunk, bűneink feladását jelenti.
Jósfai erre nem volt hajlandó. A szeretet még csak szította szívében a
gyűlölet lángját. Kiirtani, elűzni, megölni ezt embert! Mi oka volt rá? Ártott
neki? Bántotta? - kérdezhetné valaki.
És mit felelhetünk reá? Akkor és azóta kinek ártottak, akik hittek? Kinek
árt, aki hiszi, hogy Isten világosság és nincsen benne semmi sötétség?
A történetek mögött a gyűlölet lángját az embergyilkos, a sötétség fejedelme
szítja. Az emberek, akik vadul tagadják és tagadtatják a VAN-t, elvakult indu-
lataikban gyámoltalan eszközei a sötétség fejedelmének.
Beköszöntöttek az adventi esték. Unghváryéknál változatlanul megvolt min-
den héten a bibliaóra. Unghváry uramon ugyan némelykor erőt vett az alko-
holmámor és ilyenkor éjszakai öltözetben kellett a „kutya bethánisták”-nak,
feleségének és leányának menekülni a szilváskertbe.
Házuk a falun kívül esett, széles kertek között vezetett oda a bozót szegte
út. Egy este, amikor óra végeztével Sallay hazafelé tartott, hirtelen egy legény
lépett mellé a sötétből. Sallay barátságosan ráköszönt, majd belekarolt és
beszélgetve mentek a parókia felé. A legény eleinte kelletlenül felelgetett, majd
lassanként felengedett. Amikor elbúcsúztak, így szólt: „Tiszteletes úr, engem
a többiek azért küldtek előre, hogy füttyszóval jelezzem, ha jönni tetszik és
ők alkalmas helyen leütik a tiszteletes urat. De valami befogta a számat és
most nem bánom.”
Folyt volna a nóta tovább, de Sallaynak hamarosan menni kellett az
egyházmegyéből. Az történt ugyanis, hogy egy egyházmegyei gyűlésen a közös
ebédnél merészelte javasolni, hogy mielőtt megkezdenék, imádkozzanak. Ez
már sok volt! Azt is nehezen vették be, hogy ha valahova helyettesíteni hívták,
Bibliát vitt magával, („Azt gondolja, nekünk nincsen.”) De hogy az egyházmegyei
közgyűlés tisztességben megőszült vezető tagjait egy kölyök, egy „bethánista” kö-
lyök figyelmeztesse, hogy étel előtt a papoknak is illik imádkozni, ez már több volt
a soknál. Ki vele.
Nem sokat váratott magára. Pécsre került a hívő, szintén „bethánista”
Nyáry Pál mellé. Nem sokáig. Szarajevóban eldördült egy lövés, mely az em-
beriség történetében új fejezetet nyitott meg. Az első kis kavicsa volt annak
az iszonyatos lavinának, mely milliókat temetett maga alá. Nemcsak életeket,
családokat, de országokat törölt el a térképről és támasztott újakat.

89
Megrepesztette az avulóban lévő társadalom alapjait.
Nem hitte volna senki. Illetve akik hitték, akik láttak, egyelőre a társadalom
kivetettjeiként bujdokoltak és ha imitt-amott felemelték szavukat, az minden
esetben életkockázatukat jelentette. A király ugyan így kezdi a mozgósítási
parancsot, hogy „mindent megfontoltam, mindent meggondoltam”, - de mi a
minden a mi semmi tudásunkhoz és ismeretünkhöz képest. Alig van
nagyképűbb, életveszélyesebb játék, mint amikor valaki, még ha olyan hatal-
mas is, mint egy király, így szól: „mindent”.
A minden, amit mi tudunk, amivel mi rendelkezünk, porszem a
teremtettség anyagához mérten és egy pillanat töredéke az örökkévalóságban.
Az egyház egészében és töredékeiben hallgatott, illetve helyeselt. Éltette,
élre állította Tisza Istvánt, aki párbajozott Pallavicini őrgróffal. Elvégre az ő
nagyszerű reformátusságával ez is igazán összefért. A zempléni kis faluban
pedig csak a szívek mélyén és imitt-amott, a zsupfedeles házakban hangzott
az ének: „Szent érzelem tölti keblem, Hozzád vágyom Istenem.”
A templomban elhallgatott az ige. Megülte a süket csend, eluralkodott a
minden áhítat szárnyát szegő, nyekergő éneklés. Hiábavaló volt Sallay ige-
hirdetése? Nem! Az igéből sarjadék nőtt, melyet felkapott a Lélek szele és el-
sodorta messze.
Miskolcon fakadt az Erdőhorvátiban hirdetett igéből élet. A falu lassanként
kivetette magából az igét. Későbbi részeges papja ország világ csúfsága lett.
Sötétség borult a tájra. Elhallgatott az ének, csak a régi nóta járta.
Torró Miklós Újcsanálosra került, segédlelkésznek. A Hernád völgyébe
húzódó falu népe olyan volt, mint a többi. Papja olyan, amilyet a nép érdemelt
vagy mondjuk a nép olyan, amilyet a pap érdemelt. Nem volt mit egymás
szemére vetni. A világosságot egyik sem akarta, kellett a népnek az Isten,
hogyha baj van, legyen kit okolni vagy éppen ha nagyon szorít a csizma, imád-
kozni. De ez utóbbi kevesebb lélekkel történt, mint az előbbi. Káromkodni
tud a magyar református ember szívből, de imádkozni már inkább csak
színből.
Baj is van eszel a gondviseléssel. Úgy megtanították rá, hogy minden
dolog vége az Isten, hogy a saját vigyázatlansága, ügyetlensége miatt is az
Istent szidja. Vagy hát ki az oka, ha bevágom a fejem a szemöldökfába?
Nem az én nagyratartiságom? Nem én hordom magasan a kalapot? Igaz,
ezzel szemben, ha sikerült valami, ott aztán ritkán került szó róla, hogy
megsegített az Isten, hanem csak hát aki tud, az tud. Így volt és lényegileg
így is van. És ha baj van, hiba esik, bűnbakot keres az ember, ha meg siker
van valahol, hát a potyára gyűlik az is, akinek semmi köze hozzá. Egyszó-
val a baj oka az Isten, a jót azt én csinálom.
Na nem kell azt gondolni, hogy az ember ezt így kiteológizálja. Szó
sincs róla. De így éli, cselekszi.
Templomba ott ült a nép. Úgy is tett, mintha érdekelné amit hall, de

90
fel legfeljebb akkor figyelt, ha a pap valahol eltért a szokástól. Torró
prédikációjára nem sok figyelni való volt. Nem mintha nem lett volna
színtiszta evangélium, amit hirdetett, de nem tudta úgy elmondani, hogy
érdekelte volna a hallgatókat.
Nem volt igehirdető, evangélista, hanem pásztor. De az aztán igen. (Ez
a pásztori lélek vitte később Bukovinába, hogy ott az idegenbe szakadt
székelység pásztora legyen. Ő maga is székely származású volt.) Pásztor,
aki keresi az elveszettet és megy utána, míg meg nem találja.
Vasárnap reggel volt. Kora nyári hajnal,a falu még alig ébredezett.
Torró azonban már az utcaajtóban álldogált. Nézte az ébredező falut.
Néhány hónapot volt már itt, de látszólag hiába. Nem tudta tulajdonkép-
pen, mihez kezdjen. Az ige mintha üres templomnak hangzott volna. Pedig
lennie kell itt is elveszett báránynak. Vagy rázza ki a ruháit és menjen
tovább?
Ugyan Jézusnak ez az utasítása elveszett az egyházkultuszban, de ő el-
határozta, ha nem fogadja be senki az igét, egyszer felmegy a szószékre,
megmondja a végső szót és tovább megy innét.
Nem, ő nem prédikál süket falaknak és süket füleknek. Nem a hiúságát
sértette a be nem fogadott beszéd. Az igét tartotta szentebb, drágább kincsnek,
mintsem lötyölje olyanoknak, akik nem akarják. Hiszen éppen ez az egyház
egyik nagy nyomorúsága. Prédikál a pap, akár van üzenete felülről, akár nincs.
Prédikál, akár hallgatja a gyülekezet, akár nem. Nem merészeli tenni a Mester
parancsát, ha nem fogadnak be, menjetek tovább. Eljön vajon az ideje, amikor
az egyház visszatér az ige igazi alapjaira? Úrvacsora? Keresztség? Konfirmáció?
Emésztették e dolgok. Egyház még az egyház? Van még köze az igéhez és a
Szentlélekhez?
Forrongott. Egyszer csak azonban az utca felől danászó legények tűntek fel.
Kicsit többet ittak a kelleténél. Belépett a kapu mögé. Meg akarta figyelni,
kik. Egyet felismert közülük, a Rivó csizmadia fiát, Károlyt. Pedig egyik rendes
templomjáró legény volt. Szépen énekelt. Eljön-e vajon ma istentiszteletre?
A templomban kereste. Ott volt. Látszott rajta, a másnapos hangulat, de fi-
gyelt. Torró szívét forró szeretet öntötte el. Ő lesz az elveszett bárány, akiért
ide kellett jönnie. Délutáni istentisztelet után meglátogatta. Beszélgettek egy
keveset, de Károly menekült. Valami ürüggyel hamarosan eltágított hazulról.
Torrót azonban éppen az jellemezte, hogy amit egyszer feladatként megismert,
ahhoz szívósan ragaszkodott. Ahogy zenei hallás nélkül megtanult szépen har-
móniumozni, mert úgy látta, meg kell tanulnia, úgy ismerte most fel, hogy
Rivó Károly megtérését általa munkálja Isten.
A dolog nem ment könnyen. Károly kerülte a találkozást. Vész-érzete volt.
Sejtette, hogy a pap kitette rá a célt. Torró megkezdte a hadjáratot. Napról-
napra, sőt naponta többször térdelt az Úr előtt, hogy készítse elő a találkozást
Károllyal.

91
 Egy nap úgy látta, elérkezett a döntő beszélgetés ideje. Elment Rivóékhoz.
Ahogy nyílt az utcaajtó, Károly megpillantotta a papot. „Apám, ez a pap
engem keres, de én nem akarok vele találkozni, mondja neki, hogy nem
vagyok itthon.” Ezzel már ugrott is fel a padlásra, ahol belapult az eresz alá.
Torró belépett. Csodálkozva nézett széjjel. Nem lehet, ő bizonyosra jött.
Károlynak itt kell lennie. Az öreg Rivó mondta a leckét: „Károly? Elment vala-
hova!”
„Ugyan Rivó bácsi, mért mond valótlant? Károly itt van, itt kell lennie! “
Az öreg Rivó izzadni kezdett, „Na mondja Rivó bácsi, hova ment?” Szeme
azonban ekkor már megakadt a padlásfeljárón. „Ugye odament?” fejével a
padlás felé intett. Az öreg Rivó rábiccentett.
Felment a padlásra és azonnal meglátta a lapuló Károlyt. Mellélépett, kezét
megfogta. Az reszketett, félt, mint a tüskébe akadt bárány, mikor rátalál gon-
dozója keze. Annyit szenvedett már, annyit tépte a tövis, hogy újabb fájdal-
makat sejt. Elég volt a gyötrelemből, nem akar újabb keserűségeket.
„Károly! Miért menekülsz Isten elől? Ő jött utánad! Jézus haza akar vinni
téged, az elveszett bárányt a nyájhoz.”
Rivó Károly irult-pirult. De igent nem mondott, se nemet, de szívében még
gondolta, kerülni fog ezzel a pappal minden beszélgetési alkalmat.
Néhány nap múlva Torró újból kereste. Ekkor a kert végében tett-vett
valamit. Meglátta a kerítésen, hogy jön, hamarosan átugrott a szomszéd ud-
varba. Szerencsétlenül, mert kificamodott a bokája. Csak később értette meg,
hogy Isten mentő szeretete ütötte le a lábáról, mert meg akarta menteni az id-
vességre.
Sokszor ver le Isten lábról, hogy megtartson. A nehézségek által ugyan
leginkább az ördög gátol, hogy ne haladjunk baj nélkül, de az is előfordul,
hogy az engedetlenség utján Isten angyala miatt szorítja lábunkat a garádhoz
a szamár. Betegség, balszerencse nem egyszer Isten kezéből jő, hogy az úton,
melyre indultunk, megállítson. Csak a hivő engedelmesség döntheti el, hogy
a nehézség azért van-e, hogy legyőzzük, vagy azért, hogy megállítson.
Rivó Károlyt a bokaficam megállította. A szó fizikai értelmében is nyomnia
kellett egy darabig az ágyat, de amíg betegágyában Torró látogatta, megértette,
hogy nem futhat Isten elől, de ami még ennél sokkal drágább felismerés volt,
nincs is miért futnia, mert Istennek engedelmeskedni csak látszólag veszteség,
valójában kimeríthetetlen nyereség.
Igaz, elveszítette a bort, a kártyát, a korcsmát, de megtalálta Isten kimeríthetetlen
gazdagságát. Az elveszett cimborák helyett Jézus barátságát nyerte meg és vele együtt
azokét, akik őt megváltójukként tisztelték és szerették.
Torróval hamarosan igen meleg közösségbe kerültek. A segédlelkészi
szobában nem volt már egyedül az Úr előtt. Igen gyakran emelték fel szavukat
és szívüket közös imádságban Jézushoz. Torró szíve tele volt hálával és öröm-
mel, hogy munkája, imádsága nem maradt gyümölcstelen. Rivó Károly pedig

92
az újonnan megtértek „első szerelmével”magasztalta az Urat.
A falu pedig aludt, hánykódott a bűneiben. A presbiterek között is dívott a
többnejűség, csak éppen nem törvényes formák között. Senkit sem zavart,
hogy részegesek és házasságtörők, zavartalanul ették a kenyeret és itták a bort
úrvacsora osztáskor.
Hova lettek már az ige szavai, hogy „próbálja meg minden ember magát.”
Nem hajtották ugyan még karhatalommal úrvacsorázni az ifjúságot, mint
későbbi évtizedek leventés korszakában, de úrvacsorát illett venni minden
konfirmált reformátusnak.
Vettek is. Ki így, ki úgy.
Torrót égette a tűz. Kínlódott. Lábbal tiporják az Úrnak testét és vérét.
Különösen egy eset nyomta a szívét. Volt egy Kormos nevű presbiter, aki köz-
tudomásúlag házasságtörő volt.
Elhatározta, hogy nem ad neki úrvacsorát. Sok tusakodás előzte mega dön-
tést. Helyes volt? Nem volt?
Évtizedek távlatából könnyű mondani, hogy elibe futott a rúdnak és
elütötte. Akit azonban szorongat a Krisztus szerelme és gyötri a Krisztus
menyasszonyának tisztátalansága, az nem kérdez,hanem cselekszik.
A történelem ugyan igen sokszor nem igazolja a forró fejjel történt döntéseket,
de csaknem bizonyos, hogy Jézus az indítékot és szándékot nézvén a
történelemmel szemben a forró szívű fiatalokat veszi oltalmába.
Valóban tékozlás volt a nárdus olaj kitöltése. Nem is voltak Jézusnak ilyen
igényei. A higgadt bölcsekkel szemben mégis az asszonyt igazolta Jézus. Torrót
nem igazolta a történelem. Sőt idők folyamán nyilvánvalóvá lett, hogy nem
az egyházi vagy szakramentális reformok az új élet jelei, hanem a szívbeli
megújulások. De ezenfelül még az is világossá lett, hogy akik ezekben a
kérdésekben akadtak fel, rendszerint előbb-utóbb mellékvágányra futottak
vagy új szektát alapítottak.
Elérkezett az úrvacsora napja. Torró úgy tett, amint eldöntötte magában.
Prédikációjában élesen kiemelte, ne gyalázza meg senki a Krisztus testét, mél-
tatlanul járulván a szent asztalhoz.
De hát ki lett volna méltatlan? Bizonyosan nem a Kormosok, Unghváryak,
Jósfaiak, akiknek mesgyéi messze állottak egymástól, kinek-kinek széles földet
hagyván. Méltatlanok esetleg a faluvégi nincstelenek, a leányanyák, a máséra
ácsingózók.
Hogy náluk fizetetlen maradt a munkás bére, hogy az ő fiuk, esetleg ők
maguk a leányanyák megejtői, hogy az ő ágyékuk féktelenségének gyümölcsét
az éj leple alatt eltünteti a falusi „vénasszony”, mindez nem számított, ők az
egyházfenntartók, nekik jár az első szék.
Lehet, hogy valahol a karzat alatti homályban akadt valaki, aki méltat-
lannak érezvén magát, nem merte illetni az Urának testét.

93
 De nem Kormos. Dölyfösen feszített az úrasztalát körülállók körében. Mint
illik, a presbiterek úrvacsoráztak először.
Ám döbbenet! Az asszonyok lökdösni kezdik egymást. A pap eltévesztette.
Kormosnak nem adott kenyeret. Az csak nyelt egyet. Valami végigfutott rajta:
„Csak nem tán! Ejh, nem lehet! Velem ugyan nem mer packázni!”
A pohárra került sor. Most már félreérthetetlen volt a szándékosság. A pap
nem adta oda a poharat, pedig ő nyúlt is érte.
„Megszégyenített! Meggyalázott! Megcsúfolt az egész falu előtt! Ezt megke-
serüli!”
A dologról istentisztelet végével nem esett szó. Torró is hallgatott. Kormos
is, de mikor a templomajtóban elköszöntek, Kormos a pappal nem fogott
kezet. Annál több szó esett a faluban.
Minek magyarázzam, miként teregették Kormos szennyesét. Ki mellette
volt, ki ellene. Akik ellene fogtak azoknak is lett volna mit mosni, akik mel-
lette, azoknak nyilván még több.
Mindenesetre az volt a közvélemény, ezt azért nem lett volna szabad
megtenni.
Torró is érezte, hogy a levegő túl forró. Szorongva menekült az Úrhoz.
Délután Rivó Károllyal együtt imádkoztak. A segédlelkész szobája egy betonos
folyosóról nyílt. Ők térdelve könyörögtek az Úrhoz, lágyítsa meg Kormos
szívét, világosítsa meg a szemeit. Abban, ami ma történt, ismerje fel Istennek
iránta való nagy szerelmét. Értse meg, hogy az Úr Jézus meg akarja menteni a
kárhozattól.
Egymást felváltva forrón könyörögtek. Nem vették észre, hogy nyílik az
ajtó. Csak arra riadtak fel, hogy valami éles csörrenéssel a betonpadlóra esik.
Mindketten felugrottak és ijedten látták, hogy a félig nyitott ajtóban ott áll
Kormos és lába előtt a földön egy hosszú disznóölő kés.
Reszketett. „Tiszteletes úr, én azért jöttem ide, hogy megöljem magát.
De éppen értem imádkozott, ahogy az ajtót megnyitottam. Nem tudtam, nem
tudom,..” Elfutott.
Torró forró szívvel adott hálát Isten oltalmáért. Megértette, hogy Isten
szárnyai alá vette, de hamar megértette azt is, hogy amit tett, mégis emberi
cselekedet volt.
Rövid úton el kellett hagynia Újcsanálost, sőt cselekedetének híre az akkor
még Patakon tanuló hívő teológusok helyzetét is erősen megrontotta. Jórészt
hozzájárult ahhoz, hogy azoknak Patakról menniük kellett.
Nem mindig bizonyos, hogy megtartatásunk egy-egy nehéz helyzetben az
előzményeket igazolja. Lehet, hogy így szól az Úr: Elismerem szíved jóindu-
latát, tudom, hogy nekem akartál segíteni, éppen ezért oltalmamba veszlek,
de jegyezd meg a jövőre nézve, hogy aki csak a lábával siet, hibázik.
Torró elkerült Csanálosról. Bukovinába kérte magát a szétszórtságban lévő
94
székelyek közé. Ott élt, pásztorolt. Kapcsolatban maradt a magyarországi
ébredéssel amíg élt. Fiatalon halt meg, nem tudni, mennyi örökség maradt
utána.
Hamarosan elkerült Ujcsanálosról Rivó Károly is és a falu énekelte tovább
duhaj nótáit. Kormosok és Jósfaiak nótáját, akiknek sikerült kiverni a falu-
jukból a „kutya bethánistákat”.

Ahogy Isten szórja a magot

Ha a tavaszi szél belevág a nyárfák magkoszorújába, az összebújó pihés

magvak ijedten szakadnak széjjel a világ minden tája felé. Milyen jó volt együtt
a puha meleg fészekben s milyen tétova bizonytalansággal repülnek a nagy is-
meretlen felé.
A holnap mindig ismeretlen és sohasem kellemes odahagyni a ma kedves
alkalmait, a holnap nem tudni milyen lehetőségeiért. Mi magunk is úgy
vagyunk, hogy szívesen időznénk a megdicsőülés hegyén. Isten azonban
leszólít onnét a hegy alá, ahol szükségben szorongó szívek várják a szeretet
szolgálatát.
Másrészt az ítéletben mindig kegyelem is van. Isten sohasem cselekszik
öncélúan. Mindent az ő megváltottaiért tesz. Sokszor nem látjuk ugyan a ma
ítéletében a holnap kegyelmi fényét és nem egyszer csüggedten, keseregve,
ajkunkon a „miértek” sorozatával indultunk vagy sodortatunk tova, mert
elfelejtjük, hogy nem a pihés fészek, hanem a holnap magvetése számára
teremtett az Isten.
Patakon örültek. Úgy képzelték, sikerült eloltani a tüzet. A maguk részéről
pontot tettek a „baptistáskodás”-ra. Isten azonban nem tett pontot.
A száműzött pataki teológusok tartottak egy búcsú-összejövetelt Miskolcon
Nehézy Sándorék házánál, akiknek Károly fiukat szintén menesztették
Patakról. Aztán ment ki-ki a maga útján. Voltak, akik búcsút vettek a lelkészi
pályától, de nem az Úrtól, mások, így Nehézy Károly is, Pápára vette az irányt.
Pápa befogadta. Emberileg érthetetlen, miért, de Istennél nyilván van. Ő,
aki a történtek mögött az eseményeket intézi. Amit mi itt látunk, az a mennyei
történés kivetülése.

95
 Nem volt ekkor már Pápán sem idegen az evangélium. Sőt Pongrácz József
személyében még a tanári karban is teret nyert. Nem volt ugyan Pongrácz úgy-
nevezett aktív vagy missziói lélek, de hitt és szerette azokat, akik hisznek.
A felsőszeli-i diákkonferencián Pápáról is voltak néhányán. Ott volt többek
között Tildy Zoltán is. Ezek közül különösképpen Bereczky Albert életében
hozott nagy változást a konferencia. A konferencia? Nem. Jézus.
Hogy ott találkozott-e vele először, nem tudni, de hogy ott elkötelezte
magát a követésére, az bizonyos. Addig előkelő eleganciájával tűnt ki. Min-
dennapos fizetővendége volt a nagy kávéháznak. Kívánatos partnere a
prepakorzónak, ahol leendő tanítónők (és papnék) ajánlgatták szerényen
magukat. Szeli után megváltozott a dolog. Bereczkyt érdekelni kezdte az em-
berek lelke. Az úri fiúból pap lett. A papból misszionárius, ő is megértette,
hogy nem az a kérdés, mit nem teszel, hanem hogy mit teszel.
Ez történik mindenki életében, aki egyszer igazán találkozik Jézussal és a
találkozásnak pozitív következményeit vonja le.
Bereczky elmaradt a kávéházból, de volt ideje és nem szégyellte a korzó
közepén egy rakás összesöpört lótrágya mellett lelki dolgokról beszélgetni az
utcaseprővel. Hogy a korzóról kacér, gúnyos szemek néznek rá, nem zavarta.
Az ő barátai a szegény, nyomorult, megtört lelkűek voltak ez időtől fogva.
Mint mindenütt az országban, Pápán is akadtak, akiknek nem volt éjszakára
fejüket hova lehajtani. Épültek a díszes templomok, palotaparókiák, de ki gondolt
Jézusra, kivel csak egy parányi töredék énekelte: „De nincs hová lehajtaná fejét
Isten Fia”. Pedig az éhező azért éhes, hogy te akinek van, megszegd a kenyeredet,
a hajléktalan azért hajléktalan, hogy megnyisd előttem otthonodat.
Nem értette azonban ezt az egyház. Nem, noha szocializmus vörös tüze ott
parázslott már a falu alatt. Úgy gondolta, nagy összefogással az állam meggá-
tolja azt a tüzet. Nem ismerte szociális feladatait, mert nem ismerte az igét,
nem ismerte az igét, mert nem ismerte az ige Urát és mert nem ismerte, nem
is szolgálta. Aki megismerte, az szolgálja. Ezt tette Bereczky is. De egyedül
volt, akik vele voltak Szeliben, félúton maradtak. Jókor jött tehát a pataki
„menekült” Nehézy Károly.
Kibéreltek egy pajtát, hogy ott missziói otthont rendezzenek be. Otthont,
éjszakai szállást adjanak olyanoknak ott, akiknek nincs hol aludni. Tervüket
meg is valósították. A nagyvendéglő kimustrált bútoraiból Bereczky néhányat
megvett. Mikor elment érte, a főpincér kérdezte: Ki fogja elfuvarozni a bú-
torokat, tiszteletes Úr? - Van itt egy kis kocsi, majd rárakjuk és én elhúzom -
felelte Bereczky.
A pincér ámult-bámult. De bizonyára ámultak az angyalok is a mennyben,
mert alig van nagyobb csoda, mint amikor valaki megalázza magát embertár-
saiért. Hiszen ezt tette Ő is, „megalázta magát halálig, mégpedig a keresztfá-
nak haláláig.”
Az otthon elkészült. Lakói is akadtak. Ezzel egyidejűleg korcsma- missziót

96
is kezdtek és az értelem lábairól leesett emberek között nem egy volt, akinek
nem volt helye...
Persze, hogy nem maradtak ott, akik megértették a hívó szót. A szeretet
melegére kiengedtek a fagyos szívek, a tavaszi napsugárra előkerült néhány
bűn-odúban didergő lélek.
Pongrácz József rendszeresen tartott a teológián bibliaórát. Eljártak oda,
de hiányzott a lélek ereje. Csiraképtelen volt az ige. Nem elégítette ki őket,
de szerették volna azt is, ha az igét mások is, a nép is hallja.
Elhatározták hát, hogy az „otthon”-ban bibliaórákat kezdenek. Úgy is lett.
Azontúl vasárnaponként bibliaórát tartottak. A hallgatókat úgy fogták össze
az úton. Eleinte maguk, később akadtak munkatársaik is.
Így történt aztán, hogy egy napon Virág bácsi elfogott két úriembert, akik
mikor meghallották, miről van szó, készségesnek mutatkoztak, hogy részt ve-
gyenek a bibliaórán. Persze, hogy lett megdöbbenés Bereczkyék részéről mikor
kiderült, hogy a két beterelt delikvens nem más, mint két teológiai professzor.
Az egyik éppen Pongrácz József, aki mit sem tudott róla, hogy Bereczkyék az
ő bibliaórája mellett „pótbibliaórát” tartanak.
Nem értette, nem érthette a dolgot. Utána volt ugyan valaminek, de még
előtte is egy másnak. Hivatott, de nem küldetett. Hogy hivatott abból látszik,
hogy nem volt Bereczkyékkel szemben ellenséges érzületű. Nem háborodott
fel, nem botránkozott. Nem értette, de nem kárhoztatta. Nem érte föl a ki-
lincset, hogy kitárja az ajtót, de nem ütött más kezére sem, aki nyitogatni
próbálta. Bár lettek volna az egyház elöljárói minden esetben ilyen indulatúak.
Sajnos, a nagyobb részük inkább irigy gyűlölséggel gátolta a mások kapunyi-
togatását. Maguk, nem mentek be, akik be akartak menni, azokat gátolták.
Az ország számtalan helyén kemény ellenállásnak, sőt üldözésnek voltak
kitéve, akik az új élet sodrába kerültek. Az alvók nehezen vagy éppen nem
tűrték, hogy álmukat felébredt emberek nyugtalanítsák.
Nem voltak ugyanis Bereczkyék egyedül. Ekkor még mind a KIE, mind a
Diákszövetség félreérthetetlen bizonyságtevője volt a megfeszített, de feltá-
madott Krisztusnak.
A Bethánia pedig Pécsett, Debrecenben, Makón, Zilahon, Poroszlón,
Kolozsvárott és sok más helyen fiókegylettel, illetve CE csoportokkal ren-
delkezett.
De míg Pécsett az akkor még ifjú Nyáry Pál szívének egész melegével szol-
gálta az Urat és így a CE a gyülekezet belső magjává lehetett, addig Makón
kényszerült fiókegyletté alakulni, mert az ottani egyházi vezetők az egyházi
hatóságok előtt való meghurcoltatástól sem riadtak vissza.
Nem csoda. A makói templomban Jézusról csak nagypénteken hallottak,
de akkor sem, mint Megváltóról, hanem mint mártírról.
1911-ben a Bethánia kiadásában 11.000 könyv és 25.000 füzet jelent meg.

97
10.000 példányban nyomtatta ki a „Magyar Keresztyének Naptárát”. (Ennek
utóda volt később a leszakítós naptár.) Ez népies kalendárium volt, de tiszta
evangéliumi tartalommal. Már ekkor magjelent a „Jer velünk” című evange-
lizációs röplap és 1200 példányban a Mustármag.
1914-ben Nehézy Károly Cudarra került káplánnak. Olykor helyettesített
a szomszédos Csetényben is, ahol igen komoly vágy támadt a szívekben az ige
után. Az ellenséges indulatú papság azonban hamar észbekapott. Nehézynek
mennie kellett és a tüzet látszólag eloltották. (Figyelemreméltó, hogy csaknem
30 év múlva igen széleskörű pünkösdista ébredés támadt Csetényben.) Hiába
tettek követ a magra, mégis kikelt.
Miskolcon a „nagy” Révész Kálmán püspökölt. Igehirdetés nem volt, csak
prédikáció, Benke József beszélte el, hogy káplánsága idején Miskolcon is volt.
Amikor bekerült, hamarosan temetni küldték a kórházba. Falusi szokáshoz
szokott. Úgy vélte, nagy sirató tömeg előtt kell beszélnie. Jól felkészült első
városi temetési beszédére. Elindultak a kántorral. Az azonban útközben még
betért valahova, úgyhogy ő egyedül érkezett a kórházba. Jelentkezett, mi cél-
ból érkezett, mire, mellészegődött egy portásforma ember, elvezette valahova a
hátsó bejárat felé. Ott kinyitott egy kamrát, aztán rámutatva az ott felravatalozott
halottak egyikére, magára hagyta.
Egyedül a halottal. Nem volt kinek prédikálnia. Ha halottat tudott volna
támasztani, talán szólhatott volna. De nem tudott.
Nem tudott a református papság. Állott tehetetlenül a halottal szemben.
Az ige nem volt az egykori életre hívó szó.
Ha pedig valaki mégiscsak kihívta Lázárt a halálból, elhatározta, hogy
mindkettőt megöli. Miskolcon, a püspöki városban a halott püspök halott
papi segédlettel misézett a halott gyülekezet fölött.
De halott-e, vagy csak alszik?
A konferenciák a megtérés és megújulás alkalmai. De nemcsak. Ne vegye
szentségtörésnek senki, ha megmondjuk őszintén, alkalmak arra is, hogy hívő
fiatalemberek találkozzanak hívő leányokkal és egy-egy ilyen találkozásból
később házasság szülessen. Így volt kezdettől fogva.
Ábrahám ugyan nem így házasította meg Izsákot, de nem is tekinthető az a
mód az igei házasságkötés sémájának. Nem is azért íratott meg.
Egyszóval ha nem is azért, de azért is jöttek-mentek konferenciára a fiatalok.
Kérdezem én, hol van az a hely, amely nem alkalmas arra, hogy két szív megtalálja
egymást. Kivált, ha keresik. Pedig keresik. Ha pedig Isten közelében találják
meg egymást, az éppen nem baj.
1913-ban a Bethánia konferenciáján részt vett Rivó Károly is Ujcsanálosról,
meg Unghváry Erzsike is Erdőhorvátiból. Na meg Sallay István is, aki körül
kummogta már mindkettőt és úgy látta, hogy jók lennének egymásnak.
Nem sok biztatás kellett. Hamar felismerték, hogy közös a szándékuk.
A horváti legények ugyan néhányszor halálra szánták Rivó Károlyt, de baj nem
történt. 1914-ben egybekeltek. Úgy volt, hogy Újcsanáloson laknak. Oda is
98
költöztek. A nászágy azonban hamarosan a nyitott verandára került. Értésükre
adták, hogy nem szívesen látott lakói a háznak.
Tél jött. Folyt a háború. Ekkor ugyan még úgy, hogy egy-kettőre vége lesz.
Hiszen a felvirágozott katonavonatok „hat hétre” vitték a nótázó katonákat.
Úgy képzelték, Szerbiát egy kardcsapással elintézik. De az ügyben mind többen
belebonyolódtak és a hat hétből hat esztendő lett.
A Rivó házaspárnak ilyen körülmények között kellett nekivágnia az is-
meretlen jövendőnek. Tudták, hogy az Úr, aki megváltotta őket a tegnaptól,
Ura a holnapnak is. Mégis. Hitbeli döntések nem meggondolás nélküli vak
nekifutások. Téved, aki azt képzeli, hogy a hithősök tettei mögött nem
szorongó, sokszor rettegő szív húzódott meg. Éppen ebben voltak nagyok,
hogy noha féltek a követező lépéstől, mentek,mert aki vitte őket, attól még
jobban féltek. Abban sem voltak mindig bizonyosak,hogy útjukat siker ko-
ronázza, de így szóltak; „Ha nem tenné is...”
Hitbeli vezettetésünk leggyakoribb útja azonban egyszerűen a körülmények
által való vezettetés. Nincs más út és bár keserves, ezen kell menni és ezt kell
azzal a hittel járni, hogy „minden te utadban megismered őt”.
Így voltak Rivóék is. Nem missziói küldetésben keltek útra, hanem útra kel-
tek, mert Újcsanáloson nem maradhattak. Onnét menni kellett. Keserves volt
az út, félelmes a holnap, de szorongások között szívük mégis az Úrban nyu-
godott.
Miskolcra kerültek. Ide küldettek? Ha Isten felől a későbbi történések során
nézzük a dolgot, azt kell mondanunk: igen. Ha csak azt nézzük ami bennük
volt, azt kell mondanunk: nem. Isten vitte őket, mert tudta, mit akar velük és
általuk. Ők mentek, mert ez a lehetőség mutatkozott az életre, a munkára.
Az utat, melyen járunk, csak visszanézve látjuk maradék nélkül az Isten útjá-
nak, amíg előttünk van, megyünk, mert mennünk kell. Miskolcon volt már
valami kis kezdeményezés, mikor ők odamentek. Hiszen a pataki teológusok
is ott tartották búcsú összejövetelüket Nehézy Károly szüleinél.
A kezdeményezés azonban igen jelentéktelen volt, nem is rendszeres.
Miután ők odamentek, elkezdték a bibliaórákat. Házaiknál jöttek össze.
A nagy város lakosságához mérten elenyésző kevesen. Tizenöt-húsz volt a
resztvevők száma.
Az egyház papjai hamar hírt vettek a dologról. Sokkal jobban tudták, kik
és hányan járnak bibliaórára, minthogy hányan isszák vasárnaponként részegre
magukat vagy, hogy hány győri munkáscsaládnak nincs meg a mindennapi
kenyere. Míg a hitetlen, munkásnyúzó igazgatók, trösztvezérek rendes, meg-
bízható tagjai voltak a gyülekezetnek, azok ellen, akik megpróbáltak igei en-
gedelmességben élni, ádáz harcot indítottak.
Mindent megkíséreltek, hogy Rivót lehetetlenné tegyék. Azzal is kísér-
leteztek, hogy elbocsáttatják állásából, így űzik ki Miskolcról. Hiszen szörnyű
volt, hogy ez a „bethánista” fekély éppen a püspöki gyülekezetben ütötte föl

99
a fejét. Nem tudtak azonban hozzáférni. Részint mert a háború idején drága
volt a munkáskéz és a Villamos tröszt nem szívesen mondott volna le egy meg-
bízható, jó munkásról, de meg a vállalat zsidó igazgatója igen szerette Rivót
és minden megkörnyékezésre azt felelte, miután munkahelyén a feladatát meg-
bízhatóan elvégzi, szabad idejében azt csinál, amit jónak lát.
Íme, amikor Isten igéjének utat készít, így gondoskodik az elvetett mag
megőrzéséről is. Különféle zaklatásnak azért ki voltak téve az egyház vezetői
részéről. Végül is felkeresték Révész Kálmán püspököt, hogy megértessék vele,
nem az egyház ellen, hanem az egyházért mozgolódnak. A püspök dühösen,
türelmetlenül fogadta őket. Már a belépésükkor rájuk förmedt, szektásoknak
nevezve őket, akik megbontják az egyház kerítését.
Nem sokat tárgyaltak. Mikor elmondták, hogy nem akarnak mást, csak a
Bibliát olvasni, kirobbant: „Nem engedem, értik, nem engedem! Mi lesz ha
minden csizmadia Bibliát olvas?”
„Engedje meg Főtiszteletű Úr, hogy a Heidelbergi Kátét tanulmányozhassuk.”
„Nem engedem. Mit képzelnek, miért jártak a papok eddig teológiára?”
„Főtiszteletű Úr...”
„Mars ki! Nincs mit tárgyalni! Kifelé!”
Csüggedten hagyták el a püspöki hivatalt. Isten azonban nem hagyta el
őket. Sőt az igére szomjas szívek lassanként nem fértek el magánháznál, ezért
engedélyt kértek az állami iskola igazgatójától, hogy az egyik tanteremben
tarthassák a bibliaórát.
Meg is kapták és ettől kezdve ott jöttek össze. Később, amikor Enyedy
Andor miskolci lelkész lett, behívatta Rivóékat magához. „Szívesen” beszélt
velük, úgy tett, mint aki megérti őket és rávette, hogy ne az állami iskolában
jöjjenek össze. És hogy nyilvánvalóvá legyen az összejövetel egyházi jellege,
jelen lesz minden alkalommal a gyülekezet egyik lelkésze palástosan és ő kezdi
meg az órát.
Ebben megegyeztek. Így is ment a dolog. De mi történt valójában? Mint
Benke József akkori segédlelkész elbeszélte, terhes volt az istentisztelet után
még egy prédikáció, hát legtöbbször elmondta azt ott is, amit a templomban
már elmondott.
Erre az összegyűlt, igére vágyó szívek megvárták türelemmel, míg ő el-
mondta és elment és azután, mintha semmi előzmény nem lett volna, rátértek
összejövetelük tulajdonképpeni tárgyára. Énekeltek, valaki igét olvasott,
megbeszélték és imádkoztak.
Persze, hogy kiváltotta az egyház rosszallását. „Ugye, hogy viszket a fülük!
Nem elég nekik az a prédikáció, amit mi mondunk, csak az az igaz, amit Rivó
prédikál.”
Mi volt és mi hát e kérdésben az igazság? Addig nincs mit vitatni, amíg az
egyház nem az igét szólja, illetve szólta.

100
 De előállott egy különös helyzet. Azok is az igét szólták sok esetben, akik
a szószéken prédikáltak, mégis visszautasításra találtak az igére vágyó szívek
részéről.
Miért? A kérdés jogos volt minden időben.
Könnyen elintézhetnénk a választ ezzel az igével: „Az én juhaim hallják a
szómat és követnek engem.” Vagyis csak az az élő ige, mely a Szentlélekkel
való közösségből származik. Igen, de Jézus más helyütt így szólt: „Amire taní-
tanak, azokat cselekedjétek, de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek.”
Eszerint tehát minden ige, ami a „Mózes székéből” származik, Isten igéje.
A kérdésre a válasz nem egyszerű.
Amikor már az általános, nagy ébredési időt éltük, mondta el nekem
Gönczy Béla, akkor Békési-Bánáti esperes a következőket. „Én megtértem.
Ne nézz rám kételkedve. Megtértem úgy, ahogy ti mondjátok, hogy meg kell
térni. Úgy, mint Pál a római levélben mondja,“ az Ő vére által. „És most látom mi
a különbség. Addig is tudtam a formulákat. Pontosan tanítottam az igét, de baj
volt a passzítással. Nem passzoltak egybe a dolgok. Ma minden egyezik.”
Ehhez tudni kell, hogy Gönczy Béla korát évtizedekkel megelőzve „Téli
újság”-ot szerkesztett és adott ki és az az újság népies hangja mellett evangéli-
umi szellemet is igyekezett a már ismertetett egyházi életbe vinni. Későbbi
idők folyamán pedig a „haladó szellemű” papok közé tartozott.
Íme mégis, amikor Isten megnyitja a szívét, arról szól, hogy amit eddig hirdetett,
nem passzolt. Egybehangzóvá a hirdetett igét csak a Szentlélek teszi, erre
nézve minden, emberi lánglelkűség tehetetlen.
Úgy gondolom, meg is kaptuk a válasz lényégét. Elhivatás és elküldetés
kérdése ez.
Akit Isten nem hívott, nem is küldi, tehát a maga nevében szól, még ha
Isten igéjét szólja is. Volt idő és még lehet, amikor ezt az „igét” kar és kard-
hatalommal próbálták és próbálják hathatóssá tenni, de élet belőle így nem
származik, sőt nem egyszer éppen az élet akadályává lett.
Hívás pedig Isten iránti belső engedelmesség nélkül nincs. Csak aki en-
gedelemmel a Bárány fejére tette kezét és így szólott: Helyettem, ahhoz szól
az Isten és így: helyettem.
Ez volt az, ami hiányzott és hiányzik a „jó” prédikációkból is. Megtörtént,
hogy valaki Spurgeon olyan prédikációját mondta el, melynek hallgatása
közben sok százan megtértek, most mégis hatástalan maradt.
Íme! Spurgeon küldetett, aki utánozta, csak a szöveget tudta, a hangot nem.
Igaz tehát, ám cselekedjétek, amit tanítanak, Tehát a hamis életű tanítók
tanítását sem kell megvetni, ha az igét tanítják, de idegent nem követnek Jézus
bárányai, mert nem ismerik az idegen hangját.
Ez történt Miskolcon és évtizedeken keresztül a magyar föld számtalan
városában és falujában.

101
 Az egyházi megújulás folytán javultak, igeszerűbbek lettek a prédikációk,
de nem volt mögötte a küldő Isten, aki így szólt: Helyettem.
Ezt érezték meg Rivóék is, amikor egy idő után búcsút vettek a Pallócy úti
iskolától és megint családnál jöttek össze. Mivel pedig a tekintélyüket féltő
papok nem nyughattak és rajtuk keresztül a rendőrség zaklatásának is ki voltak
téve, végül a Bethánia-Egylet alapszabályai értelmében rendőrhatósági engedélyt
is szereztek és mint a Bethánia-Egylet miskolci csoportja munkálkodtak.
A parányi kezdet terebélyes fává növekedett. Kizendült az élő ige egész Bor-
sod, Zemplén, Heves és Abaúj megyékre.

Konrád megtérése

A tűz, melynek felszításában Isten a Bethánia-Egyletet kegyelmesen

használta, szinte az egész országra kiterjedt. A Jézus Krisztus váltságáról szóló
híradás általános volt, Horvátországtól fel egészen Eperjesig, Pozsonytól Zi-
lahig és le a Székelyföldre is hatott az evangélium. Erdélyi kivirágzásában Isten
nyilván felhasználta dr.Kecskeméthy Istvánt, aki időközben az Erdélyi Egy-
házkerület kolozsvári teológiájának tanára lett.
Voltak az erdélyi egyházkerületnek jó szándékú, jó képességű papjai, de
inkább szónokok, mint igehirdetők, inkább egyháznagyok, mint lelkipásztorok
és sokkal inkább a napi politika aktivistái, mint próféták.
A tűz azonban mégiscsak feltámadt. A marosvásárhelyi ébredés kezdetét
Konrád György (Benkő későbbi utóda) így írja le: „A marosvásárhelyi ébredés
a mindenütt doboló és mindenkit fellármázó Benkő Victor segédlelkész éve
alatt kezdődött. Egy kis imádkozó sereg támadt és szerte a városban házi-bib-
liaórák. A - különben kiváló - nagy papok nehézkes mozgása és pátosza,
előadásmódja után Benkő „közvetlen”igehirdetése mindenkit megragadott és
megmozgatott. Bizonyságtételre mindenkor és mindenkivel szemben kész volt,
bár egy és más különcség is volt viselkedésében.
Benkő Victor volt az egyetlen református lelkész, aki a trianoni béke után
valamennyi volt magyar országrészben volt lelkipásztor. Szlovákiában, Erdély-
ben, Jugoszláviában egyaránt. Idős korban Budapesten halt meg, mint nyugal-
mazott kunszentmártoni lelkész, de azt megelőzően Dögén és Tiszanagyréven
is szolgált.
Jellemző szolgálatára, hogy a dögeiek a szomszéd falu szószékén egyszer
102
hallották beszélni és az akkori esperes testvére érdekében felvonult alispáni,
főszolgabírói apparátussal (csendőrség) szemben is megválasztották, mert,
mint mondták „úgy beszélt, mintha maga az Úr Jézus lett volna.”
Ezzel szemben megválasztása után alig néhány hónap múlva teljesen ellen-
tétbe került a gyülekezettel. Kiváló evangélista, de a lehető legrosszabb kor-
mányzó volt. Ezért kellett az egész országot bejárnia és számtalan helyen
lelkipásztorkodnia.
Mi lett volna, ha a református egyház felismeri képességeit és a missziói
szolgálatba állítja? Ilyet azonban a református egyház nem tett, sőt az ébredés
sem az első dolgokat tette az első helyre, hanem a keresztyén missziók döntő
óráiban tízezreket áldozott a diakonisszaügyre.
Marosvásárhelyen tehát Benkő volt az „élő keresztyénség úttörője”. Miután
azonban segédlelkészi ideje letelt, mennie kellett onnét. (A segédlelkészek ál-
talában egy évig voltak egy gyülekezetben.)
Mikor Vásárhelyről eltávozott, nem ment el, míg utódját fel nem kereste.
Ez egy vézna, diákos kinézésű, Petőfi-frizurás, kolozsvári teológiát végzett ifjú
volt. Fejében a kolozsvári teológia különböző hatásai még lötyögtek, mint
tavasszal a hordóban visszamaradt káposztalé. Csak a ruha mutatott valamit
rajta. Fekete szmoking pepita nadrággal. (Innét ragadt rá a kifejezés: „Bará-
tom, az még pepita koromban volt.”)
Benkő egy borostyánkő szipkát tartott a szájában a cigarettáról való
leszokás szándékával.
„Aztán kolléga, mindennap Bibliát olvasson. Reggel egy fejezetet. De min-
den reggel!”
„Akkor is, ha az ember reggel jön haza a mulatságból?” - döbbent rá a
legényke.
„Akkor is kolléga! Akkor is” - fejezte be bemutatkozó látogatását Benkő.
Benkő elment, Konrád ott maradt. Hol olvasott Bibliát, hol nem, de inkább
nem. Az igére szomjas szívek várták a folytatást, de ő nem tudott azon a nyel-
ven, melyen Benkő beszélt. Vagy ha tudott is, nem tudott passzítani.
Kínlódott. Érezte, hogy az olvasott ige, de kiváltképpen a hirdetett ige nincs
összhangban azzal az élettel, amit folytat.
Hány este feküdt le azzal, hogy holnap újat kezd. De hiába volt minden
nagyszerű emberi elhatározás. Hiába volt minden belső vergődés. Amíg valakit a
naptámadat meg nem látogat a magasságból, hasztalan minden emberi kinlódás.
Nem volt senki, aki segítsége lett volna hitbeli vergődéseiben. Csak azt
érezte, hogy az igére szomjas szívek nem elégednek meg, mert az ő bensőjéből,
nem ömlenek az élő vizek folyamai.
Szíve mélyén sejtette, hogy valami teljes, becsületes döntésre, odaszánásra volna
szüksége. De nem volt senki aki segíteni tudott volna a vergődő ifjúnak.
De tudott Isten. Szép téli napok voltak. A bibliaórák vágyakozó közönség előtt
folytak tovább a nagytemplomban, melynek Tóthfalusi József volt a lelkésze.
103
Az ő szerkesztésében jelent meg 1909-ben az első és azóta is páratlan szépségű
képes Biblia.
Egy alkalommal, honnan, honnan nem, csak megjelent Benkő Victor.
Ő szolgált. Benső megindultsággal, de nem minden titkos irigység nélkül hall-
gatta Konrád a szolgálatát.
Így fogok beszélni én is, erősítgette magát, ha nem is vagyok „pietista”. Szívében
már csitult Benkővel szemben az ellenszenv.
A döntő hatást azonban az tette rá, mikor Benkő későbbi beszélgetésük
során többször kijelentette: „Barátom, neked fel kell jönnöd a tavaszi Bethánia
konferenciára Budapestre.”
Két hónap volt még odáig, de Konrádot nem hagyta nyugodni a hívás. Amikor
pedig a konferencia meghívóját is megkapta, sürgetőleg hallotta újra a hívást:
Neked föl kell jönnöd a konferenciára.
„Jer és lásd meg!” Jó Filep volt, aki hívta és ő Natanaelként engedett.
Milyen is volt egy ilyen Bethánia konferencia a magyar ébredésnek abban az
idejében. Mert akkor „tettünk, akárki mérje - rója” bizony a Bethánia és a magyar
ébredés kétségtelenül egy volt. A KIE már ott nyugodott a Bethánia kebelén, a
Mekdesz, a Pro Christo még ott szunnyadt a Bethánia méhében.
Pécsett már két évvel előbb széles körű mozgató konferencia volt, sőt megvolt
már az első erdélyi CE konferencia is Kolozsvárt ez évben, 1909-ben.
Nyíregyháza, Debrecen, Poroszló, Karcag, Zilah, Makó és sok kisebb hely már
képviseltette magát küldötteivel. A pécsi református lelkészi hivatal falon függő
Magyarország térképén sok-sok kis gombostűre tűzött zászlócska hirdette, hol
vannak CE szövetségesek és bibliakörök.
Az ébredés zászlóvivői ebben az időben Szabó Aladár mellett Vargha
Gyuláné. Nyáry Pál, Kádár Géza, Kovács Lajos, dr. Csűrös István, dr. Thaly
Lóránt, Radnóthfay tábornokné, Kerekes Józsefné, esperes özvegye, Victor
János, Urbán Rheinold az első evangéliumi könyvkereskedés megalapítója
Eperjesen.
Azután Pauer Irma, Csia Lajos, Csia Sándor, Gráf Elemér, dr. Molnár Gyula.
Nem sorolhatunk fel mindenkit, de ott és akkor valóban az első keresztyének
szelleme uralkodott.
Csodálatos volt az éneklés. Laub Adolfné és Gergely Dezsőné duettje, de ezen
felül a négyszólamú énekkar dr. Kovács Lajos vezetésével. Ezen a konferencián
került először előadásra a „Tehozzád szól énekem Én jó magyar népem” című ének,
melyet Kovács Lajos szerzett. Konrád csak ámuldozott. Szerette a költészetet,
költői lélek volt maga is. Szerette népét. Ő, aki eddig csak vagy olyan darabokat
hallott, ahol művészet volt hit nélkül vagy hit volt ugyan, de művészet nem,
megrendülve élvezte a hit és művészet csodálatos szimfóniáját. Jól tudjuk, hogy a
hit az első. Azt is, hogy a művészet könnyen megfojthatja a hitet.
Esetleg lesznek, akiket nem hit, hanem a művészet visz magával. Mindez azonban
nem zárja ki, hogy Isten szolgálatához mindenben a legtökéletesebbet adjuk, ami
tőlünk telik.
104
 Sőt számtalanszor éppen ez volt a baj, mondanivalók, írások plundrásan jelentek
meg ahelyett, hogy a tartalmat megillető köntösbe igyekeztünk volna öltöztetni őket.
Lehet olyan reformátor korszak, mikor ki kell dobálni a templomból az orgonát és
jaj is, ha nem a gyülekezet énekel, hanem az orgona bömböl, de miután a templomból
nagytakarításkor mindent kihordtunk, el kell jönnie az időnek, amikor ennek
felékesítése ismét megkezdődik.
Ugyanez áll szívünk templomára is. A megtérés, a bűnbánat idején Isten Lelke
mindent kitakarít, de nem feltétlen az elhanyatlás jele, ha most már az Ő
dicsőségére hasznosítjuk.
Szálláson Konrád a Bethesdában volt. Szép, fehér szoba, Krisztus jó illatát mu-
tatta minden. Reggeli és családi áhítat Biberauerék ebédlőjében volt, ahol, mint
valaki kifejezte, még a kanalakra is ez volt írva, hogy „itt boldog emberek laknak.”
Egyik áhítaton a házigazda arra kérte a jelenlévőket, hogy ki-ki mondja el rö-
viden élettörténetét. Erre mindenki elmondta megtérése történetét.
Konrád szorongott egy kicsit, de mikor rákerült a sor, becsületesen megmondta:
„Nekem még nincs történetem, azért jöttem, hogy legyen.” A konferencián
megtörtént az első lépés. Hogy mi történt ezután, arról köteteket lehetne írni, de
„egyet mondhatok” - vallotta 43 év után - „Hű az Isten!”
A konferencia ekkor még a Kazinczy utcai helyiségben folyt, zárt ajtók mögött, a
résztvevőket csöngetésre bocsátották be. Csak a szeretetvendégség volt a Lónyai utcai
református gimnázium dísztermében és egy ünnepség a Kálvin-téri templomban.
Fényképezés is volt a gimnázium udvarán. Igen érdekes végignézni egy ilyen
fényképet. Sokak arca már az örökkévalóságban fénylik, mások deres fejjel
vívják a hit harcát és vannak akik eltűntek a kísértések éjszakájában. Hogy
előkerülnek-e még, - Isten titka.
Emlékek! Egyszer mind emlékké válunk, csak az a kérdés, milyen emlékké.
Konrádot a konferencián résztvevők kivétel nélkül meleg szeretettel fogadták.
Már maga ez nagy hatást tett rá. Azután jöttek az előadások. Csia Lajos, Victor János
szavai megmozgatták, majd az Antal Gézáné egyetemi tanár felesége otthonában tartott
imaórán hozzá is lehajolt a kegyelem. Az Úr, aki magát megalázva tekint szét a földön
őt is felismerte és szolgájává tette.
Konferencia végeztével hazafelé a vonat kúszott, ő pedig repült. A meg-
találás és megtaláltatás öröme szorongatta, repesztette szívét.
Otthon, csakhamar kialakult róla a közvélemény. Szegény „tiszink”, olyan
jó fiú volt, vidám társaságbeli cimbora. Most nem lehet beszélni vele, min-
denre csak ezt feleli: Jézus! Jézus! Ez már vallási őrültség, elmezavar.
Addigi társasága részben lenézte, részben csalogatta a régi ösvényekre.
De ez Úr kegyelmesen megtartotta.
Lakása a Szentgyörgy utcában volt. Damaszkuszi útnak hívták, mert a fiuk,
akik jöttek hozzá, többen új életet nyerve távoztak onnét. Hamarosan megújult
életű ifjú sereg dalos bizonyságtétele hangzott át a városon. Templomi ünnepély,
szeretetvendégség, kirándulások tették gazdagabbá az életet.

105
 Nem maradt gyümölcstelen az ige az idős asszonyok között sem.
Hamarosan imádkozó kis sereg gyűlt ezekből is össze. Pedig nem nagy
reménységgel indult. Néhányszor meglátogatta őket Csűrös Sándor
iratterjesztő, aki miután egy imaórán részt vett, az előimádkozó Gy.nénivel
kapcsolatban a végén megjegyezte: Barátom, ha ezt az asszonyt el nem hall-
gattatod, előbb-utóbb a többiek mind elhallgatnak. Ez elimádkozza tőletek az
időt és a Szentlelket.
Nem kétséges, hogy az ébredés kezdetén az ördög azzal akarja megakadályozni
az egészséges imaközösség kialakulását, hogy ilyen élősdi lelkeket telepít be a
közösségbe. Ha aztán a vezetőnek nincsen elég határozottsága az ördögnek eme
„kegyes” csalásaira nemet mondani, a szépen induló élet elsorvad.
Konrádon az Isten könyörül, ő ugyan nem mert nemet mondani, de Gy.
nénit valamiféle szekta felszívta. Kegyelem volt ez a közösség számára, mely
a kegyelem által növekedve mind szélesebb körben hordozójává lett Erdélyben
a lelki ébredésnek.
A parókus lelkész, Tóthfalusi József nemcsak tűrte, de szerette őket. Sőt a
későbbi években egyszer magához hívatta Herbeth István vármegyei iro-
datisztet, a szövetség akkori vezetőjét és így szólt hozzá: „Pista fiam, szeretném,
ha engem is felvennétek a Szövetségbe, de maradjon titokban, a papok csú-
folkodnának.” Herbeth azonban szelíden, de határozottan kijelentette, hogy
az ilyen - csak titokban - eljárásnak haszna nincs, de helye sincs a szövetség
munkájában.
Íme! Ilyen, éles ellenállás volt az ébredéssel szemben a református egyház
papjai között, hogy még az olyan nagy tekintélyű és országos nevű lelkész,
mint Tóthfalusi József, sem mert szembeszállni vele.
Ebből látjuk, milyen hősök voltak csak a kevesek, akik mertek szemben ál-
lani. De azt is, hogy nyilván nem tehették ezt a maguk erejéből.
Nem kétséges, hogy volt számtalan, sőt nem egy bántó emberi vonás az
ébredésben, aki azonban ismeri egy kissé a körülményeket, az tudja, mivel kel-
lett egy hívő lelkipásztornak megharcolnia és mennyiszer éppen nagy tudású
és tekintélyű papjával szemben kellett egy-egy egyszerű léleknek hitét
védelmeznie? Annak nem lehet kétsége felőle, hogy a kezdeményező és a meg-
tartó, az Isten maga volt.
Tudatában vagyunk minden emberi nyomorúságunknak. És éppen, mert is-
merjük magunkat, valljuk határozottan, hogy ami általunk történt, nem tőlünk
van, mert mi magunkban erre soha nem lettünk volna alkalmasak.
Ő tette alkalmassá azokban az időkben Sallayt, Torrót, Rivót, Nehézyt,
Konrádot, Benkőt és a többieket, ő tartotta meg őket és ö támasztott mellettük
másokat, hogy amit hittek, azok is higgyék és mások tanítására is alkalmasak
legyenek.
Jól tudjuk, méltán éri vád az ébredés embereit, hogy nem úgy kellett volna
egy-egy esetben eljárniok. Nem volt mindig szabályos a harc, sokszor vegyült
emberi indulat magatartásukba, aki azonban a történéseket kívülről szemléli,
106
sohasem mondhat ítéletet azok magatartásáról akik a harcban tevőlegesen
részt vettek.
Lettél volna te is ott. Utáltak volna téged is. Kellett volna hallgatnod vasár-
napról-vasárnapra, hogy veszett kutyák, bolond gombák, melyektől meg kell
szabadítani a gyülekezetet.
Volt eset, mikor a gyülekezet lelkésze megtudván, hogy a gyülekezetben
valaki „bethánista” lett, fejét fogva futkosott a lelkészi hivatalban fel és alá és
jajveszékelt: „Oh én szerencsétlen, oh én szerencsétlen.”
Könnyű a páholyból bírálni a gladiátorok ütését, de állj ki a porondra életre,
halálra. Ha majd téged is arcul köptek, ha majd téged is kirekesztettek a
családból, akkor tanácsolhatsz. Addig hallgass és magad megalázva szólj. Isten
hősei ők, akik előttünk jártak, de nem volt bátorságunk nyomdokukba lépni.

Iránytű nélkül a tengeren

1910-et írunk. Az első világháború előszobájában vagyunk. Diplomáciai

futkosások, „fegyverpróbák” jellemzik ezeket az éveket. Hol itt, hol ott feszül
robbanásig a helyzet és már-már úgy látszik, nem lehet megmenteni a békét.
Egyik teológiai tanár így jellemzi ebben az időben az egyházat: „A protestáns
egyház mint intézmény, tehetetlenül áll a kor ellentétes arculatával szemben.
Egy négyszáz esztendős talán tiszteletreméltó hulla, körülbástyázva sírem-
lékekkel, templomokkal és iskolákkal. De templomaiban nem fakad az Ezékiel
látta élővíznek forrása és iskolái sok esetben saját ellenségeinek új és új légióit
bocsátják ki. Az intézmények, a „lélek alkotásai” üres csigahéjak csupán,
hiszen a lélek kipusztult belőlük.”
Így nézett ki az egyház a nagy ellentétek áradatában. - Nem csoda, ha nem
volt képes megálljt kiáltani sem a zuhanó erkölcsök, sem a háború réme elé.
Voltak vidékek, ahol az asszonyok 12 éves fiukkal adták magukat össze.
Erdélyben a városokhoz közel lévő faluk lányainak nagy többsége nemi-
betegségen esett át. Volt olyan falu, ahol nem lehetett vasárnap istentiszteletet
tartani, mert részeg volt az egész falu.
A nyilvántartott és titkos prostituáltak száma 1915-ben elérte a fél milliót.
Az egyház pedig ül magas katedráján és jobb híján egyházellenességgel vádolja
a Bethániát. - Úgy gondolja, hogy kitartója elég erős talán még arra is , hogy
igazi Férjével szemben megvédje.
Pedig így szól az Úr: „Ültél pompás kerevetre, a terített asztal volt előtted
és az én füstölőszereimet és olajomat arra tevéd. És lőn ott örvendő sokaság

107
zaja és hozatának evőtársakat a pusztából és ezek adának karpereceket ő
kezeikre és koronát fejökre.”
Ezért: „Megmutatom rajtad féltő szerelmemet, kegyetlenül cselekszem
veled. Füleidet, orrodat elmetélik. Megfosztanak ruháidtól, elveszik
ékességedet. Véget vetek fajtalanságodnak. Azok kezébe adlak, akiket
gyűlölsz.”
Mit tett az egyház: kellette magát szeretőjének, nem volt látása a holnap
felől, megfeneklett a ma pillanatnyi előnyében.
Pedig a világban nincsenek elszigetelt jelenségek.
Ahogy tollam fut a papíron, izgalmas mozgásba hozza az egész
teremtettséget. Ezt tanítja a természeti törvény. Ezt tanítja az ige és ezt tanítja
a marxizmus is. Csak míg a marxizmus „alulról felfelé”, addig az ige felülről
lefelé szemléli a történéseket. - Éppen ebben van a döntő különbség a hívő és
a kommunista ember között. A kommunista ember benne vergődik a változá-
sokban, mint az úszó az uszodában. Éppen ezért minden tiszta látása, emberi
jó szándéka ellenére sem képes minőségi változtatásra.
A hívő ember viszont látja a jelenségeket és miután kősziklán áll, a maga
lehetőségei között képes a minőségi változtatásra.
Ezt kellett volna látnia az egyháznak, hogy az új társadalmi rend kétségkívül
jó és minőségileg annyival lesz jobb, mint a régi, amennyivel több evangéliu-
mot sugároz belé.
Igen. A világ szakadatlan mozgásban, fejlődésben van. Az idők végére ígért
csodák messze felülmúlják a mai ember tudását. - A régit mindig felváltja az
új. A marxizmus szerint „tehát nem azokra a társadalmi rétegekre kell orien-
tálódni, amelyek már nem fejlődnek, noha e pillanatban övék a túlnyomó erő,
hanem azokra a rétegekre, amelyek fejlődnek, amelyeknek jövőjük van, noha
e pillanatban a túlnyomó erő nem az övéké.”
Mit jelent ez más szóval? Jusson eszünkbe a hamis sáfárról szóló példázat.
Ez az ember számot vetett a holnapjával. Nem merült el a ma pillanatnyi
örömeibe. Nem gondolkozott így: Majd aki hátramarad, becsukja az ajtót.
Ezzel szemben az egyház ült a ma fényes főpásztori székében és nem vette
észre, hogy a juhok már nem az ő juhai, csak éppen még nincsen új gazdájuk.
A nép a senki földjén élt. A vallás már nem elégítette ki, de újat még nem
talált helyette. - Az egyház nem hozta az újat, sőt támadta az ébredést, mert
az megkísérelte a megürült házat megtölteni, nehogy a gonosz visszatérvén,
hetedmagával költözzön bele.
Sikerült?
Feleljen rá a holnap!
Milyen volt a világ missziói képe? - A világ minden országa nyitva volt a
misszió előtt.
Több, mint 12 milliót tett ki a pogányból lett keresztyének száma. Csaknem
22.000 misszionárius munkálkodott, a Bibliát lefordították már 500 nyelvre.
108
400 misszió kórház, 500 missziói árvaház, 93.000 bennszülött lelkész, illetve
evangélista munkálkodott. Csaknem 30.000 missziói iskola, 160 missziói nyomda,
400 missziói lap jelent meg. De a világ 1500 millió lakosa közül 1000 millió
még nem ismerte az evangéliumot.
Az elért eredmények mégis megcsalták a hivőket. Az egész világ evange-
lizálásáról, a föld minden népe megtérítéséről álmodtak. Elfelejtették, hogy
aki ezt mondta: menjetek a föld végső határáig, azt is mondta „az Embernek
Fia mikor vissza jő, talál-e hitet?”
Unos-untalan a győzelmes evangéliumról beszéltünk ahelyett, hogy a szol-
gáló életre helyeztük volna a hangsúlyt. Voltak, akik a kínai nép nagy gaz-
dasági és társadalmi problémáit az igében hitték megoldani. Éppen ezért, mert
nem látta az ébredés sem, hogy a „kicsiny nyáj” ígéretét bírja, ugyanabba a hibába
esett, mint az egyház. Nem vette eszébe, hogy a fejlődő világban, letűnő társadalmi
rendben él. Örökkévalónak tartotta a keresztyén kultúrát, sőt még azt képzelte,
hogy a föld egész népére rákényszerítheti. Noha hitte az egyházak csigaház ál-
lapotát, nem hitte, hogy Isten rátiporhat a csigahéjra és elvetheti.
Helyesen a csigahéjat akarta élettel megtölteni. Nem kezdett el új csigahéjat
termelni, tudván, hogy annak idővel úgyis ugyanaz lenne az állapota, mint
amelyiket otthagyott volna.
Nem is ez volt a baj, hanem hogy nem mert szakítani a polgári tradíciókkal,
nem fordult igazában a nép felé, hanem megmaradt a „polgári társadalom”
kereteiben. Ezért nem lehetett igazán népi ébredés, ha volt is imitt-amott népi
megmozdulás is, valójában azonban megmaradt a polgári társadalmi osztály
új színe gyanánt.
Noha, amint valaki mondotta, „mindenütt mindenki Jézusról beszélt” és
valóban Eperjestől Zágrábig, Lupénytől Pozsonyig az ország számtalan helyén
csendült fel az ige egyéni bizonyságtételben, a „Jer velünk” traktátus oszto-
gatásában, kisebb-nagyobb konferenciákon, a nép érintetlen maradt.
Itt járt Magyarországon Mott János, Modersohn 1910-ben. Fiókegylet
alakul Pécsett, Makón, „Napsugár” címen gyermeklap indul. A Mustármag
1910-től a „Magyar szövetségesek lapja”. Megalakul a Magyar Nők Missziói
Bizottsága, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, a Bethesda
kórház és vele együtt a Filadelfia - Diakonissza Intézet.
Ezek eleinte mind a Bethániában vagy a Bethánia tagjaiból alakultak.
Pauer Irma személyében magyar misszionáriusnő megy az egyiptomi Edfu-
ba (nem magyar pénzen).
Felvetődik az utazótitkár szüksége, egy budapesti házvétel gondolata.
A nép azonban csak áll és néz. Az ébredés orvosok, bírók, papok, tanárok
és polgári hölgyek ébredése marad. Esetleg csak alkalmazottaira terjed ki.
Az osztálykülönbség azonban fennmarad a „Nagyságos” vagy „Méltóságos” asz-
szony és a cselédlány között.

109
 A Bethánia 32 férfi tagja között 1911-ben 3 nem kvalifikált volt, de ezek
sem munkások, hanem önálló iparosok. - Nehéz volna a dolognak magyaráza-
tot találni, de az mindenesetre feltűnő, hogy mind a vezetők, mind a tagok
maguk sem a „nép”-ből származtak. Ahogy annakidején mondták, „mindenkinek
volt gyerekszobája.” Ha leereszkedtek is a néphez - mert kétségtelenül ezt tet-
ték-, nem voltak képesek néppé lenni.
Hogy Jézus meghalhasson a népért, testileg is a népből kellett származnia.
Így kereszthalála nem nagyvonalú, főúri áldozat, hanem önnön testének
megtörettetése volt.
E megállapításokkal távolról sem akarok levonni valamit az ébredés értékéből,
mert hiszen csodálatos hajnalhasadás volt az a magyar éjszakában, de annak, hogy
nem lehetett azzá, ami lennie kellett volna, ez volt az egyik oka.
Hogy 1918-ban nem találta meg a kellő igei hangot; és hogy létrejöhetett
a Bethánia és Fébé kettéválása, annak egyik fő oka, hogy nem tudott leszállni
a kispolgári, parlamentesdi, finomkodó vonaláról.
Ekkor igehirdetői, bizonyságtevői nagyszerű emberek voltak, csodálatos
ideáljaik voltak, nagyszerű elképzeléseik a holnap felől, de nem mertek szem-
benézni a holnappal és nem merték megérteni az embert, aki nem hisz, mert
nem látja értelmét.
Így nem lehetett egy szava sem a háborúhoz és nem volt képes kiértékelni
az 1919-es eseményeket. Csak átmeneti „rossz”-ként kezelte, amelytől „hála
Isten” megszabadultunk, s távolról se sejtette, hogy ez a holnap útja.
Mondhatjuk így, hogy fölfelé (vertikálisan) pontosan tudta, mit akar, de
vízszintesen (horizontálisan) nem volt programja, úgy volt, mint a
tanítványok, akik látván az éhező tömeget, azt a megoldást akarták, hogy men-
jetek és egyetek, Jézus pedig azt mondta: Adjatok nekik ti enni. - Ezért nem
volt képes gyökereit mélyen a nép közé bocsátani.
Ezért sodródott mindig a társadalom pillanatnyi hullámverése irányában.
Általában az egész ébredés ügyét tekintve 1915-24-ig noha szélesedni lát-
szott, nagy mértékben sekélyesedett.

110
 Mi volt az oka a 11 évi visszaesésnek?

H a a magyar lelki ébredést mérlegre tesszük, ezt kell látnunk, hogy

1913-ig mélységében, szélességében és hitbeli tartalmában növekedett. 1913-
tól azonban látszólag növekedett, valójában azonban csak szétterjedt, de sem
mélységében, sem hitbeli tartalmában nem fejlődött, sőt inkább visszaesett.
Ennek egyik gyökérbeli oka az volt, hogy már kezdetben frakciókra bomlott
a munka. Sőt szinte úgy is indult. A Lórántffy Zsuzsanna egylet „úri- nők”
egyesülete volt. A KIE ifjúsági egylet. Később aztán lettek minden féle
egyletek. Leányegylet, sőt intelligens lányok bibliaórája, háztartási alkalma-
zottak köre, középiskolás egyesület, legényegylet. Beállított a KIE később
csizmás, paraszt-titkárt. (A hangsúly a csizmán volt.)
Ez a ténykedés eleve föladta a bizalmat Isten igéjével és Lelkével szemben,
mely szerint mindenkinek mindenütt ugyanarra az egyszerű evangéliumra van
szüksége. A későbbi, nagy ébredési időkben ugyanarra az igehirdetésre, tért
meg a tanult mérnökember, amire az írástudatlan öregasszony, az öregedő
bácsi és a fiatal diák, sőt gyermek.
Minden emberi ügyeskedés és segíteni akarás kétségessé teszi az igazi lelki
ébredést. Isten eleve meg mondotta, hogy az oltárköveket nem szabad meg-
faragni, ne legyen tehát benne semmi emberi művészkedés.
A sokféle frakció magával hozta a sokféle egyesületet. Megindult az
egyesületek közötti versengés, ennek eredményeként némelyek olcsóbban
adták az üdvösséget. Előtérbe került a pénzkérdés, és a személyi viták. Voltak,
akik több egyesületnek voltak a tagjai. (Csia Sándor saját szavai szerint több
mint harmincnak.) Igaz szívvel aztán nem képviselhették egyiket sem.
Dizseri Sándor pécsi vallástanár robbant ki egyszer előttem. Hát ki az Isten?
Ha Dobos Károly jön, zaklat miért nincs KIE? Ha Fónyad Dezső jön, zaklat,
miért nincs SDG? Ha Sallay István jön, zaklat, miért nincs CE? Hát ki az Isten;
a KIE, az SDG, a CE vagy - az Isten?
Valójában ide jutott a dolog. Idáig süllyedt az ébredés ügye, hogy számtalan
esetben egyesületi üggyé vált. Megindult a verseny a hitoktatók megnyerésére.
A Bethániában is ez volt lényegében a helyzet. A Bethesdával való
közösködés már eleve hasadó felületet jelentett.
A 910-es évek körül óriási anyagi és lelki erőfeszítéseket tettek a Bethánia
tagjai, hogy a Bethesdát talpra állítsák. Ez sikerült is. Egy diakonissza anyaház

111
patronálása azonban nem ébredési cél. Intézmények létesítése semmiképpen
sem ébredési feladat. A diakóniát a gyülekezetnek kell megoldania. Minden
másfajta kísérletezés előbb-utóbb az üzleti vállalkozás útjára sodorja az in-
tézményt. (Ez történt a Bethesdával.)
Alighogy kistafírozta a Bethánia a Bethesdát, máris másik diakonissza in-
tézményt fogant, melyet még súlyosabb vérveszteséggel szült meg, a Fébét.
Arról nem is kell beszélni, mennyi belső, keserű harcot, sőt viszálykodást
jelentett egy-egy ilyen intézmény. Hol lehetett itt arról beszélni „ha közületek
ketten egy akaraton lesznek”. Ketten két akaratunk volt és ehhez jött a kísérő
zene. A többiek, akik vagy ide, vagy oda vagy mindkét helyre muzsikáltak.
Nyilván nem a Szentlélek által sugallt dallamokat.
Kifelé megvolt ugyan az egység, de belül többféle cél felé törtek a vezetők.
Nem kétséges, hogy egy Krisztusban hittek, egy Úrnak kötelezték el magukat,
de nem az Úrra, hanem a módszerre tettek hitet és ezen megoszlottak.
Nem kétséges, hogy szédítettek a nyugati minták és tapasztalatok, de nem
gondolt senki arra, hogy ezeket a nyugati intézményeket sem próbálta meg a
materializmus pergőtüze, melyet az egyházon kívül semmiféle intézmény nem
képes elszenvedni. Nem, mert minden intézmény emberi adminisztratív szervezet,
az egyház pedig a Szentlélek organizmusa.
De nem láthatták így, mert nem is próbáltak a „keresztyén kultúra” határ
mezsgyéjén túllátni. Éppen az ébredési embereket szédítette meg legjobban a
Krisztus világuralma. Pedig, nekik kellett volna legjobban tudniuk, hogy a
keresztyénség útja szűkülőben és nem tágulóban van.
Nem kétséges, hogy a háborús erőfeszítések is hozzájárultak az ébredés
elsekélyesedéséhez már csak azáltal is, hogy a vezetés jórészt női kezekbe
került. Sőt legfőképpen olyan kezekbe, amelyek soha nem vájkáltak piszok-
ban, a valóságos életről legfeljebb könyvekben olvashattak (de ezt meg egy jó
hívőnek nem volt szabad).
Jórészt a vezetők általános életszemlélete gátolta az ébredést, hogy
széleskörű, népi ébredéssé lehessen. Akik ebben az időben az ébredést
képviselték, nem voltak semmiféle vonatkozásban sorsközösségben a néppel.
Mi sem jellemzőbb, minthogy a Bethánián belül volt úrilányok és cselédlányok
szövetsége. A Lórántffy Zsuzsanna Egylet kifejezetten az úri középosztály
gyűjtőhelye volt.
Voltak úgynevezett missziói összejövetelek, ahol a méltóságok és méltósá-
gos asszonyok ütötték meg az alaphangot és más hangot megütni ildomtalan,
tehát igeellenes volt.
Általában igeellenes volt minden, ami a kor társadalmi etikettje szerint il-
domtalannak számított. Megengedték, hogy a templomban a bűnösökről és a
nyomorúságról szóljon a prédikáció, de a magam bőrén tapasztaltam, milyen
szemeket meresztett Misleyné és Deme Lászlóné, amikor igehirdetésem után
a gödöllői parókián a terített asztalnál is folytatni kívántam a templomban

112
meghallgatott témát. Ott legfeljebb a „kedves pogányokról” volt szabad
beszélni, de a saját pogányságunkról nem.
Nyilván nem munkálta a népi ébredést, hogy egyszer, amikor a diakonissza
testvér tisztelgő látogatásra beengedett Pauer Irmához néhány makói
hagymástestvért, ezek távoztukban meghallották, amikor „Irma nagysága” így
gorombította le a diakonisszát: „Minek hoztad ide ezeket a büdös parasz-
tokat!?”
Persze, ezek egészen szélsőséges, kirívó esetek. Nem ez volt a szellemi
irányzat, Misleyné, Deméné, Pauer Irma sem ezek voltak, de nem tudtak el-
szakadni attól a társadalmi osztálytól, amelyben éltek. Nem voltak a népből
valók, nem tudtak leszállani a néphez. A nép pedig nem volt képes
felemelkedni hozzájuk.
Így a szakadék fennmaradt és az erők, amellyel ezek az emberek feltétlenül
rendelkeztek, nem hathattak szélesebb körben.
Sekélyesítette, illetve tartalmilag a teljes írás szellemétől elsodorta az
ébredést és ezáltal elerőtlenítette a mindig kísértő két irányzat,a dogmatizmus
és a liberalizmus.
Ez a két szikla, amely között minden lelki motivációt hordozó megmoz-
dulásnak át kell haladnia.
Minden szellemi megmozdulást fenyeget az a veszély, sokkal inkább tehát
„keresztyén”, lelki ébredést, hogy a dogmatizmus Scylláján vagy a liberalizmus
Charybdisán összezúzza magát.
A Bethánia Egyletet pietizmus miatt köpte ki magából a Lórántffy Zsuzsanna
Egylet. A KIE-ből annak liberalizmusa miatt mentek át sokan a CE-be.
Későbbi idők folyamán mind a KIE, mind a Lórántffy Zsuzsanna Egylet
úgyszólván csak külső megjelenésében volt keresztyén igen csekély igei tar-
talommal.
A diakonissza szolgálat későbbi időkben legnagyobbrészt kenyérkereseti
kérdéssé vált. KIE- vezetők, tagokról nem is beszélve, hallani sem akartak
megtérésről, utóbb szívvel-lélekkel a fasizálódó állam szekértolóivá és eltar-
tottjaivá lettek.
Kovács Péter „csizmás” titkár mondta nekem: „Nem az a lényeg, hogy
hívők legyenek, hanem hogy KIE legyen. Majd aztán lesznek hívők is.
Így aztán számtalan KIE volt hívők nélkül.
Le kell szögeznem, hogy ezek az emberek önmagukra nézve eldöntötték ki
az Uruk, kinek szolgálnak, de az egyesület több lett életükben, mint Krisztus.
Ez a szellem uralkodott el aztán a legtöbb egyesületben. A Bethánia hordozta
magában mind a két életveszélyt. A háború kitöréséig a dogmatista „pietista”
irányzat kellően medrében tartva termékenyítette az egylet életét. A liberális
irányzat egészségesen fékezte.
Szabó Aladár fokozott kikapcsolódásával azonban nem volt más olyan tekintély
a Bethániában, aki a feltörő dogmatizmust kellő irányba tudta volna szorítani.

113
Mind szélesebb gátat tört és egészen a kiválásig fokozódott.
A háborúból visszatért Csia Sándor személyében ugyanis olyan ellenpartnerre
talált, akin megtörni vagy megszökni lehetett. A Fébé az utóbbit választotta.
Volt már szó róla, hogy mi lett az útja vége.
A Bethánia, ha megszenvedte is Csia liberalizmusát, nem pusztult bele.
Az ugyanis a különös, hogy míg a dogmatizmus útja kétség nélkül a meg-
merevedés és halál, a liberalizmusból van megtérés.
Ezek a belső feszültségek kétségtelenül az ébredés mélységének a rovására
mentek. A külső keretek nem változtak, sőt inkább növekedtek, de a tartalom
nem volt egységes. Nem forrt, hanem forrongott az élet. - A forrongás pedig,
ha idővel hoz is megújulást, a pillanatnyi helyzetben gátolja a kiteljesedést.
Ahhoz tehát, hogy ébredés visszatérhessen eredeti küldetéséhez, meg kellett
szabadulnia a dogmatizmustól és meg kellett térnie a liberalizmusból. A dog-
matizmustól a Fébé kiválásával lényegileg megszabadult.
Közel tíz esztendő kellett azonban, amíg liberalizmusából megtért.

Bethánia képe 1925-28 között

1928. júliusi Mustármag vezércikkének ez a címe: „Egyesületi üzem vagy

Istennel való közösség.” A cikket Csia Sándor írta. Többek között ezt írja:
„Az alapszabályok, egyesületi címek, jelmondatok, jelvények” nem varázsszerek,
nem amulettek, minden az egyes tagok, főleg a vezetők lelki milyenségein fordul
meg. - Aztán ír arról, hogy hiába van minden rendben, ha nincs Szentlélek.
Úgy gondolom, akkor érkezett a Bethánia erre a pontra, ahonnét már nem süllyedt
tovább. Eddig ugyanis süllyedt. Noha minden előre haladni látszott.
Mozgásban nem volt hiány, de életben igen. Egyik kezdeményezés a másikat
éri. Plakát missziót indítanak, de alig jutott az indulásnál tovább.
„Tűz” cím alatt hitébresztő röplapot indítanak, de ez is csakhamar hamvába
hull.
Illuzórikus nagyterem építési tervek születnek, nem valósul meg belőle semmi.
Üdülőt bérelnek Leányfalun, de súlyos anyagi ráfizetéssel abba kell hagyni.
Kiadják a leszakítós tömbnaptárt, de noha valósággal tukmálják a tagokra (kivetik,
hogy mindenki tíz darabot adjon el), mégis még sok esztendő múlva is a naptár-
nyomat, be nem kötött íveibe csomagol a könyvkereskedés.
114
 Cserkészeket avatnak.
Ifjúsági titkárt állítanak be. Budapesten a Mustármag külön ifjúsági rovatot
indít. Ferency Jenő vezeti, de ifjúság nincs.
Bejegyeztetik a „Bethánia irodalmi és Nyomdai Vállalat” nevű céget. Rengeteg
terhet, megkötöttséget jelent később.
Megrendezik az európai CE konferenciát. Iszonyatos nyomdai előkészülettel.
A megmaradt nyomtatványokat (képeslapokat) a Bethánia megszűnéséig használ-
tuk. Lefolyt a konferencia mérsékelt érdeklődés mellett kevés lelki haszonnal és
maradt vagy l0.000 pengő adósság.
Közben Szabó Miklósnak valami miatt el kellett jönnie a Bethesdából (ahol
lelkész volt) és átmeneti időre a Bethánia alkalmazta. Csupán mentőakció volt.
Szabó Miklós sohasem volt CE tag igazán.
Kapaszkodnak az egyházi magasságokba. Így kerül pl. Tildy Zoltán a kon-
ferenciai előadók közé.
Ebben az időben Hegedűs Lóránt volt a pénzügyminiszter, ott csúnyán
lebukván, nem tudni milyen belső okoknál fogva,„egy időre megtérni lát-
szott.” A Bethánia azonnal minisztert megillető ovációval fogadta. Szerepel-
tette az európai konferencián. Reklámozta. Hegedüs csakhamar letűnt
valamerre.
Annak, hogy belül kevés volt az élet, egyik bizonyossága az is, hogy a
Mustármag oldalakon át külföldi híreket közölt.
Ez volt az egyik oldal.
A másik oldalon azonban a kuszáltságban mégis történtek olyan dolgok,
melyek azt mutatták, hogy nem távozott el a Bethániából a Szentlélek.
Molnár Mária missziói iskolába megy és 1928-ban az európai konferencián
avatja fel Ravasz László a Kálvin téri templomban misszionáriussá.
A nyíregyháziak Vaján komoly evangéliumi munkát kezdenek, melyből
néhány év alatt népi jellegű ébredés keletkezik.
A Mustármag népszerűsíti először Barth Károlyt. Cikket közöl Barth és
Thurneysen tollából. Czmorek (később Czakó) Jenő hazatérve külföldről,
beállt a munkába.

Megrendezik az első ifjúsági konferenciát Budapesten.

Igaz, hogv csak 30-40 ifjúsági résztvevővel, de az volt a későbbi, igen nagy
jelentőségű ifjúsági konferenciák kezdete.
1928-ban Abonyban ifjúsági, Vaján általános konferencia volt. Mindkettő
rendkívüli hatással. Ekkor már megjelent Csia fent említett cikke.
Czmorek Jenő a makói Bethánia lelkésze lesz. Megindítja a Célegyenest
előre című lapot. Podmaniczky Pál soproni teológiai tanár lesz. Szabó Miklóst
megválasztják rákospalotai lelkésznek.

115
 Sallay István lesz a Bethánia lelkésze és a Mustármag szerkesztője. Csia még
ez évben lemondott és az Egylet főtitkára is Sallay lett.
Sallay a Mustármag vezércikkében azzal mutatkozott be. hogy kéri „én éret-
tem is” imádkozzatok. Az imádkozás volt az ő fegyvere. Arra tért meg annak
idején Patakon. Ez kísérte élete végéig. Imádkozzatok, mert magatoknak is
kárt okoztok, ha ezt elhanyagoljátok. Imádkozzatok „én érettem is.”
Ezzel indul a sok zökkenővel járó útjára. Egyszerre megváltozik a Mustár-
mag képe, eddig sok szervezkedő, adminisztratív cikk jelent meg benne,
mostantól fogva teljes egészét az Ige uralja.,
Elérkezett a Bethánia a kezdethez. Indulhatott ....... volna.
Ez alatt az idő alatt, míg a Bethánia megérkezett a holtponthoz, oda ahol
már csak Isten segíthet, (és Ő mindig csak ilyenkor avatkozik be segítőleg), a
belmisszió más területein igen széleskörű tevékenység bontakozott ki.
Mondtuk már, hogy ez a háború utáni idő az egyesületek kora volt. Meg-
alakul a Sylveszter Nyomda Rt. A Hit és Szolgálat mozgalma. Bereczky
lemond péceli lelkészi állásáról és ennek a mozgalomnak a lelkésze lesz.
Karácsony Sándor az „Erő” című diáklap körül ténykedik és általa fejt ki
széleskörű tevékenységet a diákok között.
A SDG széleskörű szervezkedésbe kezd. Négyféle tagságot szervez, újoncok,
katonák, diakónusok, presbiterek. A katonák csaknem ugyanazt a fogadalmat
teszik le, mint a CE tagok.
Az elköltözött Megyercsy Béla helyére a KIE a történelmi kálvinista, min-
den „pietizmust” halálosan utáló Töltéssy Zoltánt választotta.
Az egyházban kötelezővé teszik a belmissziói munkát. Belmissziói ügyrendet
szerkesztenek. (Jellemző, hogy belmisszió még nincs, de ügyrend már van.)
Megalakul a belmissziói bizottság, melynek előadója Forgách Gyula, a Bethá-
nia egykori titkára.
Megrendezik az első presbiter konferenciát és az első református
Nagygyűlést. Nagy lendületet nyer a vasárnapi iskolai munka.
A Külmissziói Szövetség pénzügyileg megszünteti szervezeti egységét a
Bethániával. Eddig egy csekkszámlán futottak a pénzek.
Míg a Bethánia a holtponton volt, addig a mozgalmak igen elénk
tevékenységet fejtettek ki. Tömegeket mozgattak, munkásaik serege járta az
országot. Óriási pénzekkel dolgoztak. Ők voltak a nagyáruház mindenféle
portékával, fényes kirakatokkal, a Bethánia pedig egy kis pékség, mely csak
kenyeret árult.
Szó szerint úgy, hogy „nem kiált és nem lármáz”. Mi volt az alapvető
különbség a Bethánia és más mozgalmak között? Miért maradt meg a Bethánia
végig az ébredés hordozója és miért sekélyesedtek el a többi mozgalmak?
Nem kétséges ugyanis, hogy a Bethánia végig a folyamág mély vize maradt,
melyen csak a kegyelem hajóján lehetett közlekedni, míg a többi mozgalmakon
az emberi tudás, bölcsesség lábán is lehetett járni.

116
 Ezért volt szimpatikusabb a többi. Ott nem kellett az énnek saját
elképzeléseiről lemondani.
Feleljünk a feltett kérdésre!
A Bethánia küldetésének lényegéről soha nem feledkezett meg és soha nem
gondolt arra, hogy nagyobb sikerek eléréséért engedjen az Ige
követelményeiből. Nem volt ez mindig így gyakorlatban, de lélekben igen. Bi-
zonyság emellett, hogy igehirdetésében mindig krisztocentrikus volt. Mindig
középpontban állott a kereszt.
Bethánia konferencián másról, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről,
nem lehetett beszélni. Ezt még olyan előadók is tudták, akik nem mindig erről
beszéltek másutt.
Igehirdetései , alkalmai, konferenciái soha nem hagytak kétséget afelől,
hogy szükség néktek újjászületnetek és újjászületés nélkül senki, nem láthatja
meg Isten országát.
Irodalma, ha olykor nagyon szegényes, nívótlan volt is, de mindig az Igét
pertraktálta. Ha voltak is olykor melléfogások, ezek sohasem programszerűek
voltak.
Énekkultúrája szinte csak a Bethániának volt, legalábbis az első 30
esztendőben. Énekei a külföldi ébredési énekköltészet remekei voltak. Lehet,
hogy magyarsági szempontból sok kívánnivalót hagytak, de a Szentlélek szem-
pontjából nem sokat és ez a döntő.
Sohasem kacérkodott a szektákkal. Ha tagjai közül valaki megszakította a
történelmi egyházakkal valami oknál fogva a kapcsolatot, a Bethánia kizárta
tagjai közül. Még akkor is, ha olyan tekintélyes emberről volt szó, mint dr.
Kiss Ferenc, egyetemi professzor.
Mindig védelmébe vette minden adminisztratív intézkedéssel szemben a szabad-
egyházakat, de útjukat nem vállalta. Mindig a történelmi egyházak megújulása
lebegett szemei előtt.
Mindezek ellenére soha nem adta magát a hivatalos egyház halálosan ölelő
karjaiba. (Amikor végül ezt tette, az egyház meg is fojtotta.)
A külföldi hatások egészségesen szívódtak fel. Sem német, sem angol hatás
alá nem kerül. Egyrészt hatott a dogmatikus német és a liberálisabb angol, éppen
a kibontakozás idejében pedig az egészséges finn ébredés hatása.
Lényegileg azonban, főleg végső kibontakozásában népi és magyar volt az
ébredés.
Nem lehet elhallgatni, hogy a legkritikusabb időkben Podmaniczky volt az
egylet lelkésze, aki rendkívül egészséges, széles látókörű igehirdető és lelki ember
volt, aki nem tudott másról, csak Jézus Krisztusról, a királyok Királyáról.
Ami az államhoz való viszonyát illeti, egészséges igei függésben, de sohasem
szolgai viszonyban volt vele. Nem várt, nem kért, nem kapott koncot az államtól.
Ha szükségesnek látta, kért jogvédelmet hatalmaskodó papok, kiskirály szol-
gabírók ellen, de gyakran inkább tűrte a csendőr-értetlenséget is.
117
 Meg kell jegyezni azt is, hogy pénzt saját magyar hívő tagjain kívül soha senkitől
nem kapott.
Nem is lehet másként. Az ébredés anyagi ügyeinek a saját területen kell
megoldódnia.
Ezzel szemben a többi mozgalmak a tömegek elérése érdekében keverték az Igét
mindennel, ami célszerűnek látszott. Ha nem is mondták ki, de a cél szentesíti
(megszenteli) az eszközt álláspontján voltak. A tagság elé nem állították a megtérés,
újjászületés botlóját. A kapu szélesre volt tárva. - Nem az egy szükséges dolog volt
a középpontban. Jellemző erre, hogy amikor középiskolás diákkoromban egy zsen-
gés sütetű verssel az „Erő”-höz fordultam, Karácsony Sándoréknak eszükbe
sem jutott a lelkem után érdeklődni, pedig valójában az volt a probléma, de a
legelső CE-s ifjú erre terelte a beszélgetést és nem hiába.
A napi politika hatása, a nacionalizmus, az irredentizmus minden szolgálatukon
mély nyomot hagyott. A társadalom felé nem kritikailag, hanem sokkal inkább
szolgai módon fordultak. Ugyanez volt a helyzet az államhatalommal szemben is,
ahonnét legalábbis egyik-másik jelentős pénzügyi segítséget kapott. Ugyancsak szol-
gai módon viszonyultak az egyházi hatóságokhoz, úgyszólván pórázra adták magukat.
Egyik-másik egyesület munkását pl. az egyház fizette.
Irodalmuk, lapjaik hasábjain helyet kapott mindenféle írás, mint a nagy
áruházak polcain.
A külföldi hatások csak annyiban érvényesültek, amennyiben egy-egy
külföldi útról hazatért ifjú óriás itthon meg akarta csinálni azt, amit ott látott.
Nem sok eredménnyel rendszerint. Igehirdetőik, alapítóik egy része ugyan a
Bethániából került ki, de jórészt megszűnt minden kapcsolatuk a Bethániával
és vitettek a tömeg és az ifjabb nemzedék által, akik nem ismerték Mózest és
Áront. Így következhetett be, hogy éppen 1928-ban, mikor a Bethánia ifjúsági
munkáját szélesebb alapokra helyezte, a „testvéri” KIE vezetője, Töltéssy
Zoltán számonkérte, mi jogon végez a Bethánia ifjúsági munkát.
Ugye furcsa? Egyik evangéliumi munkás számonkéri a másikon, mi jogon
figyelmezteti az embereket, hogy elkárhoznak?
Tűz van. Ég a ház. Alusznak benn. Ugye milyen furcsa volna, ha az utcasarkon
két ember azon veszekedne, melyiknek van joga felkölteni az embereket. - Jaj, de
sokszor volt pedig így! Jaj de sokszor, jaj de sokszor vonták kétségbe a Bethánia
jogát, hogy szabad neki vízbefúltakat menteni, szabad elveszetteket megkeresni,
elűzötteket visszahozni, szomorodottakat vigasztalni.
Jó, hogy tudta, hogy ez nem joga, hanem kötelessége.

118
 Szabolcsi ébredés

1927-ben egy vajai leány bekerült a nyíregyházi kórházba. Ott szövetsége-

sek meglátogatták. A látogatás eredménye az lett, hogy meghívta őket Vajára,
ahová el is mentek, valahol háznál az összesereglettek előtt bizonyságot tettek,
„igét hirdettek”.
Ez ismétlődött, míg néhány fiatalabb, 30 év körüli szegényparaszt megtért.
A falu értelmesebbjei voltak, Vántus András, Kovács András, Nehéz Károly.
A lelkész jóindulattal viszonyult a dologhoz. Mint sok évvel később mondta
nekem: nem tettem semmit és ezzel tettem a legtöbbet, mert kezdhettem volna
kontramunkát.
Bence János azonban nemcsak beengedte, hanem lassanként minden szol-
gálatot ők végeztek a liturgikus szolgálatokon kívül.
Volt vasárnapi iskola, (falusi parasztlányok tartották) evangelizáló óra,
közösségi óra.
Eleinte az ügy körül elég sokat forgolódtak a nyíregyházi Veczán testvérek.
Közülük János elvégezte a szt.-andrei bibliaiskolát és az alvégi fiókegylet
vezetője lett. (A felvégi Soltész Gyuláné vezetésével a Fébé-hez csatlakozott.)
Vajára, majd a környékre különösen Veczán András építőmester járt ki, de
már ekkor tevékenyen részt vett a szolgálatban Jánószky Ilona.
Az 1910 körüli ébredéskor tért meg. Később a háború alatt ápolónő volt.
Nem lépett be a diakonisszaintézetbe, de az Úrtól elhívott diakonissza volt.
Alkalmi betegápolásból élt, majd a szabolcsi ébredésben talált hivatást és
küldetést.
A vajai tűz hamar szétterjedt. Rohod, Őr, Kántorjánosi, Nyirmada, Ófe-
hértó azok a helyek, ahová a vajaiak rendszeresen átjártak már az első
időkben.
1927-ben az abonyi ifjúsági konferenciával egy időben Vaján is konferenciát
rendeztek. A konferencia tárgya: „A tékozló fiú”. Ez a konferencia tekinthető
a szabolcsi ébredés megtestesülésének. Ébredés már nyilván előbb volt a szívek
mélyén, csak várták, honnan jön a világosság.
Amikor pár év múlva Mándokon megtért egy asszony, (idős volt már), el-
mondta, hogy ő már fiatalasszony korában vágyott a baptistákhoz, de várta,
mikor jő el az idő, amikor a református egyházban is olvashatja az igét testvéri
közösségben.

119
 És elérkezett az idő. A vajai konferencián a környék számtalan helyéről
voltak résztvevők, sokan lelkésziek is. Hiszen olyan tekintélyek vezették, mint
Csia Sándor, (ekkor már MÁV igazgató főorvos) és dr. Podmaniczky Pál,
akinek még bethánistaságát is megbocsátották, ha egy kicsit rámosolygott a
falusi papra. A konferencián mintegy ötszázan vettek részt, persze zömében
olyanok, akik maguk templomjáró nép voltak. A vajai konferenciák aztán
rendszeressé váltak. Minden esztendő szeptemberében tartották. A tűz lassanként
átjárta szinte az egész középszabolcsot, majd áthatolt felsőszabolcsba.
Nyírbátor, Nyírbogát, Mátészalka, Nyírkércs, Nyírtass, Ramocsaháza, Kék,
Gégény, Demecser, Kisvárda, Döge, Szabolcsveresmart. De talán nem is volt
már falu, ahol ne lett volna egy-két hivő, de legalább megérintett ember. Volt
olyan koldus, aki a vásárokon halleluja énekeket énekelt.
Előfordult, hogy a mezőről hazatérő vagy kinn kapáló leányok énekeltek
evangéliumi énekeket. A hivők imádsággal keltek, imádsággal feküdtek, az
imádság mellett azonban az igét is rendszeresen olvasták.
Szemtanúja voltam nem egy esetben, amikor házigazdám (hol ez, hol az) nyári
hajnalon már az ágya előtt térdelt, miután elolvasta az aznapi igét, imádkozott.
Nem volt olyan sürgős munkaidő, hogy a csütörtöki szövetségórát meg ne
tartották volna.
Nem volt velük lelkész, kvalifikált ember, A nép maga. Józanul, egészsége-
sen, becsületesen élték az életet.
Odáig menően, hogy mikor az egyik atyafi tehenét vitte a vásárra, a jó
kinézetű állatot nézegette egy vadidegen, messze vidékre való ember. A tehén
gazdája azonban rászólt: „Ne nézegesse maga ezt a tehenet. Nem magának
való az. Rúg, nem adja le a tejet.”
Az csodálkozva nézett rá.
„Micsoda ember maga?” - kérdezte. „Hívő ember vagyok”. - így indult meg
a bizonyságtétel és nem egy esetben ilyenképpen jutottak el a paraszt
„igehirdetők” más faluba.
Igen, mert megáll az ige; „Ki marad meg az Úr hegyén? Aki kárára esküszik
és megcselekszi.”
Voltak a szabolcsi ébredésnek neves és névtelen nagyjai. Szenvedői: ifjak és
leányok, akiket otthon vertek, szekíroztak, kicsúfoltak. De volt és van drága
népe, akik közül némelyek már előrementek, mások pedig várják, míg meg-
nyílik nekik a másik kapu.
Nagyon érdekes, de anélkül, hogy kifejezetten célja volna, az ébredés
kultúrát is vitt erre a vidékre. Nemcsak azáltal, hogy az emberek olvasni
kezdtek, megszokták, hogy mások előtt beszéljenek, hanem konferenciákon
120
rendszerint közös főzés volt. Láttak, kóstoltak másféle ételt. Vendégeket fo-
gadtak (városiakat is), láttak, tanultak tőlük. Az első W.C. például úgy épült,
hogy az egyik hívő atyafi átallotta, hogy városi vendégei is a szalmakazal
tövébe járjanak. Ezt aztán követte a többi.
A lelki növekedés mellett a kulturálódásban különösen Jánószky Ilonkának
köszönhetnek sokat. Ő köztük, velük élt. Ha kimentek a mezőre és ő otthon
maradt, rendbe tette a lakást, vacsorát főzött. Tanította őket és ők tanultak.
Így lett számukra az ige nemcsak felfelé való világosság, hanem horizontális
fényt is vetett az élet mindennapi dolgainak értelmesebben való végzéséről.
Hívő ember volt, aki először telepített a „nép közül” futóhomok földjébe al-
mafát. Az almafák magvát is maga vetette, szemezte. Akkor még nevetség tár-
gya volt, de ha a mai szabolcsi almakultúrát nézzük, nem sok nevetnivaló van
rajta. De nem ez a lényeges, hanem, hogy noha később értelmének és két keze
szorgalmának gyümölcsei miatt kuláknak minősült és mindenét elvesztette,
ma is egész szívvel dicséri az Urat, aki annakidején magának választotta őt.

A szabolcsi ébredés mérlegen

Minden rosszindulatú állítással szemben le kell szögezni, hogy a szabolcsi

ébredés lelki és népi ébredés volt. Nem emberi munka,hanem Isten
kezdeményezése. Ennek ellenkezőjét tudatlanságból vagy szándékos rosszin-
dulatból állíthatja bárki.
Ma évtizedek múlva is megvannak a kézzelfogható, megsemmisíthetetlen
jelei Isten munkájának.
Mint minden isteni történés, melyben az ember is részt vesz, természetszerűleg
magán hordozza az emberi sokféleség és fogyatkozás jegyeit is.
Szabolcsban az emberek megtértek. A megtérés jelei nyilvánvalókká lettek.
A pozitívumok az igeolvasás, az imádkozás, az egymás megbecsülése, a missziói
tűz mellett voltak olyan negatívumai is az ébredésnek melyeket Isten érthetetlen
módon pozitívan értékelt.
Ilyen volt például, hogy a megtérés ismérve férfiaknál a dohányzás abbahagyása
lett. Jól tudjuk, hogy voltak pipázó szentek, Szabolcsban azonban ilyenek nem
lehettek. Ne vitassuk most a lélek szabadságát, hanem álljunk meg a tény mellett.

121
 Aki a dohányzást nem hagyta el, előbb-utóbb mind kihullott a rostán. Ugyanez
volt a fiataloknál a helyzet a nótával és a tánccal. (Nem mintha a tánc ma is egyéb
volna, mint nemi szórakozás.)
Nyilván olyan törvényes külsőségek ezek, mint Korinthusban a férfiak rövid
haja vagy az asszonyok kendője.
De Isten Lelke ott és akkor megpecsételte ezt a törvényt.
A vasárnapot nyilván baptista és ortodox zsidó hatásra nemcsak megtartották:
hanem szent napként is kezelték. Soká jött el az idő, míg megértették, hogy a hívő
ember számra Isten minden napja egyforma.
Voltak az ébredésnek bohókás gyümölcsei is. Ismertem Kántorjánosiban egy
embert, akihez esténként lejártak az égről a csillagok és néha még a hold is lejött.
Voltak álmodozó, látomásokat látó asszonyok. És bizony előfordult, amikor a
test nem e világi nóták, hanem a halleluják némelykor erősen táncdallamára élvezte
ki magát.
Láttam szabolcsi legényeket ugyanazzal a lendülettel énekelni, mint a kocsmában
dalolni. De kérdezem, nem jobb-e, hogy az indulatok itt vezetődtek le és nem ott.
Igen, lelki ébredés volt.
Azt mondja az ige: „Ami a mélységben levő vizeket a magasságban levő vizektől
megkülönbözteti, égnek nevezzük.”
Isten forró szerelme, a naptámadat, drága lelkeket csókolt fel a földi posvány-
ból. „Helyezte őket a mennyekbe a Krisztusban” és mennytudattal ajándékozta
meg őket.
Ez a lényeg! Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életre. Egy példa legyen
itt a sok közül. Nehéz Károly megtért, de a falu közvéleménye visszanyomta. Szé-
gyellte vállalni a „Bethánista” bélyeget.
Évek teltek, Községi pénztárnok, tehát elöljáró lett. Beteg lett. Kórházba vitték,
de ott azonnal vissza is küldték haza meghalni. Este volt. Hangja erőteljesen csen-
gett, hogy a kint állók is hallhatták.
„Sohase tudtam elfelejteni, hogy Krisztusé vagyok. Amikor este a Kiss András
lányai mentek a gyülekezetbe, mindig elszorult a szívem. Ott a te helyed is. Nem
mentem. Most itt a halálos ágyamon bánom mulasztásomat és teszek bizonyágot
róla, hogy Jézus az én megváltóm is.”
Ott álltam az ágya mellett.
Rám nézett, aztán így szólt: „Testvér vigyázz, a létra legutolsó fokáról is
visszaeshet az ember.
Isten legyen kegyelmes hozzám.

122
 Az 1928-30 évek krónikája

Hihetetlenül nyomasztó volt a gazdasági válság és a munkanélküliség.

Nem tudja ezt elképzelni, aki nem próbálta, mit jelent, hogy elmenne az ember
követ törni vagy W.C.-t tisztítani, de még azt sem lehet.
Nincs munka, nincs pénz, nincs kenyér, nincs ruha. Az előző évek inflációs hul-
láma után a defláció jelei törnek elő.
A paraszti konjunktúra, az 50 pengős búzaárak helyett 6 pengős búzaárak vannak.
A parasztság nagy része eladósodott, a földek nagy része a banké. Volt olyan
gazda, aki 20 hold jó földjéből és házából örült volna, ha a hízó megmarad,
miután a bankkölcsönt kifizeti. Évekig a kamatot sem tudta fizetni. Úton-út-
félen, csavargó munkanélküliekkel találkozott az ember. Pesten a hidak alatt
és az óbudai téglakemencékben tanyáztak.
A föld népe a szó szoros értelmében nyomorgott. Fültanúja voltam a következő
jelenetnek: az asszony a férje kezébe ad 20 fillért: „Hozzál sót, petrót, gyufát,, de
vissza is hozzál, maradjon egy kis pénz a háznak.” Kapott pár deka sót, két deci
petróleumot, egy doboz gyufát. Megvolt a bevásárlás egy jó időre.
A falu felett pedig ott ült 3 jegyző a maga 3-500 pengő fizetésével, a szol-
gabíró és a csendőr, aki a papnak is bármikor rendelkezésére állott.
A „bethánisták” pedig éltek és dolgoztak.
De miért „bethánisták”? Mert nem baptisták, de nem is reformátusok, mert
református ember nem beszél Jézusról. Református ember nem imádkozik
ülve, sőt térdelve. Református ember legfeljebb a Szikszai keresztény tanítást
olvassa, de nem a Bibliát. Ez tehát egy új szekta, úgy is kezelték. Egyházi
vezetők, noha jól tudták, miről van szó, mégis tápot adtak a hamis elképzelés-
nek. Tudatosult. Nem lehetett lemosni. De ki is akarná? Nem voltam
„bethánista”, református keresztyén voltam és vagyok, de szégyelleni nem szé-
gyellem, hogy tudatlan vagy rosszindulatú emberek így neveznek.
A szektaveszély tagadhatatlanul fennállott. Főleg a pünkösdisták kezdtek
ebbe az időtájban mozogni.
Híresek voltak a kispesti összejövetelek, különösen egy Rároha Pál nevű
nyelveken szóló prédikátor munkálkodása.
Isten azonban nem igazolta a mozgolódásokat. Legnagyobb részt emberi, testi
dolognak bizonyultak.
Maradt vissza némi eredményük, de a nyelveken szólásból jórészt kijózanodtak,
és apró szabad gyülekezetekként éltek tovább.

123
 Az egyház élte a maga belmissziós, vallásos estés életét. Az első 20 esztendőhöz
mérten óriási haladás volt már.
Azért, amit akkor az egyház már hivatalból csinált, 20 évvel ezelőtt tüzet-
vizet kiáltottak volna. Mert hiszen akkor már az ifjúság „szerepelt” a vallásos
estéken. A KIE sok helyütt működött, persze főleg egyházi mulatság-rendező
társaság volt.
Tartottak műkedvelő előadást „teaestét” (nem szeretetvendégséget, de nem
is volt az). Utána pedig táncoltak.
Egymást érték a különböző konferenciák, melyeket mindenféle egyletek
rendeztek.
Az állam jó néven vette ezeket a „vallásos” megmozdulásokat mert a kom-
munizmus elleni ellenszert láttak bennük és sajnos még egészen komoly em-
berek is bedőltek ezeknek a hamis nézeteknek azt gondolván, hogy az
ateizmus és a marxizmus ugyanaz. Nem vették észre, hogy az istentelenség az
egyházak elesettségéből és a társadalom kulturális fejlődéséből származik.
Nem hitték, hogy a hit és tudás összeegyeztethetetlen. Inkább bizonygatták
(még hívő emberek is, Magyarországon Szűcs Ernő volt ennek az irányzatnak
a képviselője), hogy a tudomány Isten létezését bizonyítja.
Holott tudományosan Isten létezése nem bizonyítható. Azért, mert a mi
emberi tudásunk egyrészt bármilyen messzire menjen is az ismeretben, csak
annyi, mint egy gombostű szúrás a föld felszínén. Másrészt eleve az Isten elleni
lázadásból fakad, tehát célja nem Isten létezésének feltárása, hanem annak
tagadása. Megismerni, hogy nincs.
Éppen ebben állott az idealista filozófia hamissága és tarthatatlansága, hogy
olyat akart bizonyítani, ami csak a hit számára valóság. Ha az Istenről szóló
kijelentés akár tudományosan, akár filozófiailag bizonyítható volna, már
értelmét vesztené a hit és az egész üdvtörténet. Aki Istent meg akarja ismerni
„hinnie kell, hogy elé járuljon.”
Ezzel a ténnyel azonban sem az egyház, sem az ébredés nem számolt.
Az egyház ha másként nem, karhatalommal ráparancsolta az ifjúságra, hogy
van Isten, az ébredés pedig jóindulatulag bizonygatta, és magyarázgatta a Szen-
tírás nehéz helyeit.
Holott azt kellett volna mondania: „Nem mindenkié a hit.” Ha nem hiszed,
nincs veled mit tárgyalnom.
A hitetlenség szemszögéből ugyanis Isten kijelentése mindig képtelenség,
míg a hit számára a hitetlen szemlélet válik megfoghatatlanná. Nos, tehát kon-
ferenciáztak. A diákszövetség megszervezte tahii és szárszói nyári táborozási
helyeit. Ezek aztán egész nyáron zajosak voltak a konferenciáktól.
De nem a megtérésen, az újjászületésen volt a hangsúly, hanem világnézeti
viták, egyházi kérdések voltak napirenden.
Általában mondhatjuk, hogy ezeken a perifériális alkalmakon az egyház

124
került Krisztus helyébe. Nem az egyén üdvössége, hanem az egyház
megújulása volt a középpont.
Persze, hogy ennek ellenére is ébredési alkalmak voltak ezek. Számtalan
egy szempontú igehirdetés hangzott el ezeken. És sokan találták meg a sok
szempontúság útvesztőjében is az Egyet, aki meghalt értük és életet adott
nekik.
A Mekdesz, akkor még Victor Jánosék befolyása alatt nem távozott el a
lényegtől, leginkább ők azok, akik azzal csalják magukat, hogy a „művelt” em-
bernek intelligensebb, tudományos formában kell nyújtani az igét.
A kenyeret mindenféle ízesítővel zamatosítják és alig marad kenyér íze.
A KIE titkára, Töltéssy Zoltán rendkívül öntevékeny ember volt. Motorja
volt a KIE-nek, de ez ébredés szempontjából gát. Sok rossz emléket hagyott
az egy szükséges dolog területén.
Irányítása mellett a KIE teljesen társadalmi szervezetté züllött. Semmivel
sem volt több, mint pl. a Katholikus Legényegylet. Keresztyén nevezetű kul-
turális intézmény.
Az SDG-ről már szóltunk. Beletartozott hivatalból az egész tanuló ifjúság.
Pauer Irma meghalt. A Febében Trauschenfeld Elza főnökasszonysága alatt
valamivel enyhébb, szabadabb levegő támadt, de a régi kapcsolatokat már nem
lehetett felvenni. Még akik később a Fébéből kiváltak, az egy Soltész Gyulánén
kivűl senki sem találta meg vissza a Bethániába az utat. Ő Nyíregyházán egész
közösségével visszatért.
A Külmissziói Szövetség Hajnal című lapjával elég erőteljes munkát fejt ki.
Ekkor még jórészt lelki és anyagi háttere a Mánusz szigetén munkálkodó Mol-
nár Máriának. Külön a Bethániától, de a Bethánia házban leginkább a Bethánia
tagjai által hordozottan áldott munkásságot fejt ki.
A pogányság lényegéről és a „szegény pogányok” alapvető társadalmi és
gazdasági kérdéséiről azonban nem tudunk. Nem tudunk azért sem, mert
azokat feltárni lázítás volna a fennálló világgazdasági rend ellen.
A pogányok forrongását mindig a keresztyénség elleni ellenségeskedésként
kezelik a missziói lapok is. Arról mindenki hallgat, hogy a misszionáriusok
nyomán mindenütt megjelennek a gazdasági élet vámszedői is. Ahogy az állam
támogatta a belmissziót, mint a kommunizmus elleni védőoltást, ugyanúgy tá-
mogatták az imperialista hatalmak a missziót, mint amely gazdasági téren
végzett úttörő munkát nekik.
Sajnos, ezt az ébredés nem vette észre: Nem, mert nem volt kitekintése a
társadalmi-gazdasági kérdésekre. Ezeket érdekterületén kívülállóként kezelte.
Így aztán egy sereg vonatkozásban nem lehetett sóvá és kovásszá. Kovásztalan
kenyér maradt.

125
 Mi történt a három év alatt a Bethániában?

M int mondottuk, Sallay konszolidációs tevékenysége megkezdődött.

Vidéki utak által némileg közelebb került a vidék is a központhoz. Nem volt
még ez megoldás, de mégis valami.
A szabolcsi ébredésen kívül a leglényegesebb ez időkben az ifjúsági konfe-
renciák jelentősége. Az 1927-ben Budapesten elindult kezdeményezést követte
1928-ban az abonyi, 1929-ben a győri, 1930-ban a debreceni konferencia.
A resztvevők száma egyszer sem haladta meg a 350 főt. Micsoda maroknyi
csapat egy tízmilliónyi ország hitetlenségével szemben. Azt is meg kell mon-
dani, hogy évről-évre jórészt ugyanaz a társaság jött össze. Nagyrészt nem is
fiatalok, hanem igen nagy számmal fiatalságukat kereső idős leányok, egy-két
őskonferenciázó férfi. A kifejezetten fiatalok 200 körül lehettek és jórészt ezek
is konferenciázni jöttek. Kirándulni, utazni. Messze volt még az idő, amikor
a hívők azért jöttek, hogy a hitetlenség tömegeit, a megbocsátást kereső
bűnösök terhét magukra véve hordozói legyenek a Jézus Krisztust kereső
ezreknek.
Czmorek (most már Czakó Jenő) szerkesztette és Makón kiadta a „Céle-
gyenest Előre”-t. Szárazon szerkesztett szövetségórai vezérfonal volt tulaj-
donképpen. Minden heti szövetségóra anyagát más-más foglalta össze. Célja
lett volna az ifjúsági szövetségi órák egységes szellemének kialakítása, de
egyrészt nem igen voltak külön ilyen alkalmak (az egy-két fiatal szövetsé-
genként az idősebbekkel volt együtt), másrészt nem is igen használták.
A lap nem is ment. 80 előfizetője ha volt. Mindazáltal jelentett némi
mozgást. Vezércikke, hírei különösen hozzájárultak a kibontakozáshoz.
Átviharzott ebben az időben a Bethánia életén még egy rendkívüli érdekes
dolog.
Az „otthon misszió” . A Bethánia egyik tagjának, Kovács Józsefnek, aki
rendkívül finom üzleti érzékkel rendelkezett (kereskedő is lett később),
támadt a gondolata, hogy a munkanélküli fiatalokat össze kellene egy
helyre gyűjteni és ott munkaalkalmat teremteni nekik. Kibérelt Pesterzsé-
beten egy házat. Oda gyűjtött néhány munkanélküli fiatalembert. Ezek kis
kocsival járták a budapesti lakóházakat és ócskaságokat gyűjtöttek. Ami
jó, kijavítható lett volna (az volt a cél), azt a misszió műhelyeiben ki-
javítják és értékesítik. Be is indult a dolog, de Kovács József elkezdett
közben nyelveken szólni (erre az időre esik 3 budapesti pünkösdista hul-
lámzás), lejáratta magát és a misszió megszűnt.
Erre az időre esik az első munkásképző tanfolyam, a későbbi bibliaiskolák első
zsengéje is. Pesten a Bethánia épületében volt vagy 25 résztvevővel. Ki gondolta
volna, hogy ebből idővel több száz résztvevős tanfolyamok nőnek majd ki.
126
 A lelki munkások képzése különösen Sallay Istvánnak volt szívügye. Czakó
Jenő Ceglédre került hitoktató lelkésznek. Cegléden akkor már Ceglédi Sán-
dor a lelkész, akinek utóda Győrben Győry Elemér lett.
A makói Bethánia lelkésze Bánáthy (volt Pollmann) Péter lesz. Katholikus
papból lett reformátussá.
Sajnos, nem sok dicsőséget hozott az ébredésre. Makón igen dicstelenül fe-
jezte be pályafutását.
1930-ban volt a berlini CE világkonferencia. Ezen egy kb. 30 tagú magyar
csapat vett részt. A konferencia, mint élmény, igen érdekes volt, de kevés
gyakorlati haszonnal.
Újra kísért a nyaraló ügye. Ki is bérelnek egy villát Iszbégen. Ráfizetéssel
megy, nem lesz belőle semmi.
Meghal özvegy Kerekes Józsefné. Róla meg kell emlékezni, mert a min-
denkinek kedves „Erzsike néni” igen mély nyomokat hagyott a magyar lelki
ébredésben. Különösen debreceni szolgálatai idején, ahol a teológusok közül
tértek meg többen abban az időben. A poroszlói lelki ébredést általa hozta
létre Isten.

Ki a mélységből

Helyzetkép
Az eddig elmondottakat olvastam, hallottam. Kerestem és találtam, amit
ezután óhajtok elmondani, azoknak már szem és fültanúja, jórészt átélője
voltam.
Körülöttem zajlottak, bennük éltem az eseményekben. Könnyen érhet az a
gyanú, hogy az ébredés megfogható kezdőpontjává azért tettem az 1930-as
esztendőt, mert hivatalosan egész időmmel akkor kapcsolódtam be a
munkába.
Ebben van is annyi igazság, hogy miután innéttől kezdve a saját
élményeimként óhajtom elmondani a történteket, egyszerűbb volt a
kezdőpontot idetenni.
Más oldalról viszont tehettem volna évekkel későbbre vagy egy-két évvel
előbbre is. Nem lehet ezt így meghatározni, hogy ekkor vagy akkor kezdődött.
Valami történt már Csia távozásával és Sallay jövetelével. Kétségtelen, hogy
ezentúl nem zuhantak a dolgok, de még nem emelkedtek. Illetve volt már
némi jele a felemelkedésnek. Ilyen volt a világtörténelmi színtér is. Még benne
élt a világ a gazdasági válságban. A háború utáni erőviszonyok látszólag még
fennállottak. De Magyarországon már megalakult a Revíziós Liga. A magyar
127
miniszterek már Rómában, Londonban tárgyaltak. Vámunió van Ausztria és
Magyarország között. Japán bekebelezte Mandzsúriát. Hitler Németország-
ban, Mussolini Olaszországban szervezkedik. Csehszlovákia erődrendszert épít
a magyar határon, a franciák is megépítik a Maginot-vonalat.
Tehát noha mélyponton és látszólagos békességben van a világ, de készül
valami újra. Illetve még tragikusabban akarja megismételni a régit. Az egyházat
belsőleg a reverzális harc és az egykekérdés foglalja le, kifelé pedig teljes ere-
jével támogatja az állam antikommunista és revíziós céljait.
A lelkek idvessége igen másodlagos tényező, noha a belmisszió annyira hivatalos
helyet kap, hogy a Konventnek külön belmissziós előadója van országos hatalom-
mal felruházva, de van minden kerületnek és egyházmegyének is. Ezt a szerepet
Forgách Gyula után Enyedy Andor miskolci lelkész, majd Muraközy Gyula Bu-
dapest Kálvin-téri lelkész veszi át.
Mind a reverzális, mind az egyke hatalmi kérdés. Azzal, hogy az egyház
megszűnt missziói egyház lenni (elvesztette küldetését), hatalma a testből
született tagokon van. Azokból él. Minden eszközt megragadott tehát, hogy
születés útján minél több „lélekhez” jusson. A „lélek persze pusztán adóalanyt,
gyapjút jelentett a pásztornak.” Többet nem is igen akart, de hitéből, sőt sok-
szor ismereteiből többre nem is futotta.
Sem a reverzális, sem az egyke nem bibliai kérdés. Már maga az a tény igeellenes,
hogy a gyermek szülein kívül valaki beleszólhat, hogy milyen vallású legyen a gyer-
mek. A reverzálisban ugyanis törvény biztosította az egyház jogát a gyermekhez.
Igeileg az egyke elleni harc sem igazolható. Ezt ugyan még a hívők is nehezen
veszik be, de így van. Az ige kijelentéseiből és szelleméből az tetszik ki, hogy
teljesen a szülők hitbeli döntésétől függ, hogy egy vagy több vagy hány gyer-
meket akarnak. A házasság ugyanis nemcsak a gyermekért, hanem a paráz-
naság elkerüléséért is adatott.
Aki ezzel vitába száll, ismételten logikai ellentmondásba kerül önmagával.
De az egyház nem is próbálta vitatni ezt. Különösen nem egy olyan állam-
rendszerben, melynek revansista törekvései voltak. Katonára volt szüksége.
Ágyútöltelékre, de hogy az ágyútöltelék hogyan nő fel, azért ugyan keveset tett.
Az egyház hasonlóképpen. Létrehozta ugyan az Országos Szeretetszövetség in-
tézményét. Gomba módra nőttek az árvaházak, de ezek valóban árva házak voltak.
Akkor is sokkal inkább telt püspöki, konventi adminisztrációra, mint árvák és
özvegyek megsegítésére. A feszültség az egyház hivatalos vezetői és a Bethánia
között változatlanul fennállott. Pedig Sallay saját személyében is igen egyházias
volt és minden igyekezetével azon volt, hogy a Bethánia egyházhű voltát kihangsú-
lyozza. Ennek jegyében történt, hogy a Bethánia évi jelentését minden évben mind
a református, mind az evangélikus egyháznak megküldte és mindkét egyház
részéről felügyelő püspököt kért maga fölé rendelni.
Ezek Ravasz László és Kapi Béla voltak. Mindez azonban az egyházi vezetők,

128
főleg vidéki papok fenekedését nem gátolta.
Tehát részint régi csődtömeg maradványok, részint különösen vidéken megújuló
reménység jellemezte az ébredést, mikor engem 1930 október elsején a Bethánia
választmánya mint utazó evangélistát félévi próbaidőre elindított.

Egy élet elindul

Gyermekkor
Nincs szándékomban magamnak állítani emlékoszlopot. Mindazzal, amit
elmondok, annak szeretnék szolgálni aki engem anyám méhétől elválasztott,
az ő szolgálatára rendelt. Hosszú volt az út, amelyen idáig jutottam és anélkül,
hogy én tudtam volna, mindig Ő volt velem. Én úgy gondoltam, hogy Isten
nélkül élek, szabadon, pedig már akkor is Ő rakosgatta le életutam kockáit.
Csaknem 50 éve már, hogy a szolgálatába fogadott, ezalatt az idő alatt az
Úr Istennek nagy tetteit láttam és éltem át magyar földön. Szükséges hát, hogy
erről bizonyságot tegyek. Beszélnem kell azokról, amiket láttam, hallottam,
amiknek örültem és amiken bosszankodtam.
Szükséges elmondanom születésemet. Beszélnem kell apámról, anyámról,
mert későbbi magatartásomat, tetteimet származásom, neveltetésem sok
vonatkozásban meghatározták.
Mondhatnám úgy is, hogy abban az izgalmas társadalmi átalakulásban
melyen 1945-től kezdve az egész magyar társadalom átment, számomra az
eligazodás nem volt nehéz. Igaz viszont, hogy az azt megelőző dzsentlemen
korban nem egy esetben összeütközést jelentett.
Édesanyám úgy mondta, hogy 1908 pünkösdjén kereszteltek, és föl is aján-
lott a halálnak, illetve belenyugodott, hogy rövidesen követni fogom szintén
néhány hetet élt nővéremet.
Pedig Isten már kézzelfogható jelét adta, hogy van valami távolabbi terve
velem. Születésem délutánján miután a bábaasszony bepólyált, szigorúan
meghagyta, hogy ha ordítanék, akkor sem szabad kibontani, majd ő jön reggel
és tisztába tesz.
Elment és én hamarosan rázendítettem, annyira, hogy ott levő ángyikám
nem tűrhette és így szólt; „bábaasszony ide vagy oda, én megnézem, mi van
ezzel a gyerekkel.”
Vérbe fetrengve talált. Pár óra múlva a rosszul elkötött köldökzsinóron
elvéreztem volna.

129
 Megmaradtam. Ki tartott meg? És mire?
Sok orvostól sokat szenvedtem, egyik betegségből ki nem jöttem, jött a
másik. 1 éves koromig minden nap a halálomat várták. Fejemet nem tudtam
tartani, csak feküdtem tehetetlenül.
Megmaradtam. Ki akart elveszejteni és miért? Félénk, gyáva gyerek voltam.
Tanyán laktunk, a szomszéd lakatlan tanyát apám használta, nagybátyámé volt.
Előfordult, hogy bennmaradt az ajtóban a kulcs és este érte kellett menni. Fél-
tem, de apámtól még jobban féltem és mentem. Az erősebbtől való félelem
mindig legyőzi a gyengébbekkel szembeni félelmet. Apám szava keltette ben-
nem a konkrét félelmet (engedelmeskedni tartoztam) és a bennem lévő nem
konkrét félelem meghátrált. Akiknek életében Isten ilyen konkrét valóság, az
legyőzi bennük az egyéb félelmet, mert Isten nagyobb, mint a szívük.
Szívesen botorkáltam apám körül. Egyszer kutat csináltak és én segítettem
rakni neki a téglát. Nehéz volt. Apám mondta, hogy tedd le kisfiam, én azon-
ban így feleltem: „bíjom én!”
Hányszor hordtam azóta nehéz terheket, melyeket csak alig „bíjtam” és
nem tettem le. Nem hiszem, hogy aki terhét első nehézségre leteszi, valaha
teherbíró lesz. Ahhoz, hogy „lelki izmaink” igazán megerősödjenek, gyakran
kell erőnkön felüli edzést tartanunk. Aki az elől kitér, aki mindig a könnyebb
részt választja, enerválódik.

Az évek futottak.
Iskolába kellett mennem. Kellett. Sohasem szerettem tanulni. Mindig csak
a szükség kényszerített. Tanyánk, ahol laktunk, vályogfalú, szalmatetős, agyag-
padlós épület volt. Magas kerítés vette körül. Szobánkban búbos kemence, a
mennyezet olyan alacsony volt, hogy nagykoromban tenyeremet ráfektethet-
tem. A városba 3 és fél kilométeres földúton jutottunk. Télen, vagy nyári be-
takarítás után szántásokon, mezőkön rövidítettünk. Innen jártam 12 éven át
iskolába. Tulajdonképpen nem tudom, milyen tanuló voltam. Bizonyítványaim
általában jók, sőt jelesek voltak, de a bizonyítvány távolról sem méri le az
ember tudását. Mennyi mindent tudtam, amiről tanáraimnak fogalma sem
volt, hogy tudom, és mennyi mindent nem tudtam, amiről azt hitték, hogy
tudom.
Az első „kisvizsgám” 1914 karácsonyán volt. Este apámmal mentünk hazafelé.
Sötét volt, és hideg. Rövidítettük az utat, így közbe egy vizes árkon kellett
átkelni, ő előre ugrott, aztán a túlsó part szelére ereszkedve kezét átnyújtotta:
„Fogd meg és ugorj!” Alattam sötéten hömpölygött a víz. Hideg, jeges. Ahhoz,
hogy átugorjam, nekem széles is. Én azonban csak a kezet néztem és ugrottam.
A kéz megtartott. Még azután is sokszor és sokáig, egészen addig, míg bele
nem szakadt.
Akkor még sejtelmem sem volt a másik kézről, amely ki van nyújtva felém,
hogy a bűn, a kétség, a romlás szakadéka fölött átemeljen. Azt még csak sokára
tanultam megismerni. Miután azonban egyszer mégiscsak megértettem, hogy
130
„Megtartó” született nékem, azóta csak a kezet nézem, mert ha nem azt
nézném, és néztem volna, beleszédülnék az alattam zúgó sötét, szennyes ára-
datba.
Kitört az első világháború. Én eleinte ebből csak annyit értettem, hogy
apám nincs otthon. Igaz, hogy nem volt katona, hanem egy uradalomban szol-
gált. Ott egy hatalmas magtár, egy még nagyobb raktár, s sokszáz tehén és ló
abrakja volt rábízva, de úgy, hogy hajnalonként ő „pitlizte” ki az abrakot a
jószágnak és a szeme előtt kellett odatenni eléjük.
Vagonszámra állt a zsír, a szalonna és ugyanakkor előfordult, hogy anyám-
nak probléma volt főzni, mert nem volt zsír a háznál, apám azonban inkább
meghalt volna, minthogy a rábízottból elvegyen.
Harmadik elemista koromban zsidó iskolába írattak be, azzal a tudattal,
hogy ott jobban tanulnak és tanítanak. Szegény gyerek voltam. Pénzem nem
volt soha, míg a többiek gazdag kereskedők, malmosok, bankárok gyerekei
voltak. Vehettek ha akartak medvecukrot, vagy Kossuth-pálca cukrot. Én nem.
Ezen aztán úgy segítettem, hogy „loptam”. A nagynéném kártyavető javasasszony
volt, aki engem otthonról lopásra ösztökélt. (Vigyek a tyúkjainak kukoricát, hogy
anyám ne lássa.) Néha adott is egy-egy krajcárt. Én meg kilestem, hogy hol
tartja a pénzét és rendszeresen megloptam.
Rászoktam a lopásra és a hazudozásra. Loptam egészen addig, míg egyszer
édesanyám ruhám kefélése közben ráakadt zsebemben valami pénzre, melynek
eredetéről nem tudtam számot adni. Illetve be kellett volna vallanom, hogy
Tőle loptam. Magához ölelt és sírva fakadt. „Ugye kisfiam, nehéz neked, hogy
a többieknek mindeniknek van pénze, neked meg nincs?”
Nem tudom, mi történt velem, de anyámat nem loptam meg soha többé.
Harmadik osztályos voltam, amikor megjelent az iskolában apai nagybá-
tyám és suttogva elkért, hogy mehessek haza. A tanítónő elengedet. Útközben
megmondta, hogy meghalt a „Marika” aki nálam 6 évvel idősebb nővérem
volt. Felakasztotta magát. Sohasem kérdeztem szüleimtől, hogyan történt, csak
sejtem, hogy valami „Radics” nevű katona megrontotta és ezért lett öngyilkos.
Egyébként az előbb említett nagynéném kártyát is vetett neki és abban meg-
mondta a kártya neki, hogy rövidesen meg fog halni. Bizonyos, hogy ez is
közrejátszott.
Este apámmal ketten voltunk a tanyán. Nővérem az ágyon feküdt holtan.
Meg nem volt koporsó, talán éppen koporsószállítás végett apám átment a
szomszéd tanyára, mely vagy fél kilométerre volt tőlünk. Kérdezte, félek-e?
Nem féltem. Kiálltam az ajtó elé. Fényesen ragyogtak a csillagok és az én
szívemben az élt, hogy nővérem már ott van a csillagokon túl. Ő is egy a csil-
lagok közül.
Iskolából hittanra hetenként kétszer jártunk, egy másik református fiúval.
A leckét rendszerint nem tudtam. Egy iszákos tanító tanított. A leckét
leginkább padonként mondatta. Ilyenkor nem volt baj, de ha egyedül kellett
131
folytatnom, akkor jött a fenekes. Elmondhatom, hogy a fenekemen verte
belém a tízparancsolatot. Mégis volt még ennek is komoly erkölcsi értéke.
Valamelyik ősöm, aki nemesi levelet kapott, „agilis” Szikszai István volt.
Ez azt jelentette, hogy félnemesi származású volt, tehát a jobbágy sorból
törekedett fölfelé. Apám is agilis ember volt. Azt akarta, többet tudjak és több
legyek, mint ő. Ezért beírattak a polgári iskolába, ahová hasonszőrű paraszt-
gyerekek nem igen jártak.
Erre az iskolai évre esett az Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság,
román megszállás. Izgalmas idők voltak. Láttam, sőt hallottam beszélni Kun
Bélát. Nagybátyám tagja volt a direktóriumnak. Nagy „forradalmár” voltam
én is. Úgy beszélt rólam és velem, hogy amit az ő nemzedéke nem ért, azt majd
mi megértjük.
Iskolába hol jártunk, hol nem. Inkább csak hetenként egyszer, lecke feladásra,
mert fűteni nem lehetett. 1919 május elsejét nagy felvonulással ünnepeltük.
A városháza előtti piactéren volt egy nagyszabású népünnepély szónoklatokkal.
A frontról azonban már odahallatszott az ágyúdörgés.
Másodikán a direktórium elmenekült. Úgy volt, hogy a románok átjöttek a
Tiszán. Néhány ember hirtelenében átvette a község vezetését. Két nap múlva
visszajöttek a direktóriumi tagok és azokat, akik addig vezetők voltak, felakasz-
tották. Mikor később Horthyék bejöttek, ők is akasztottak, emezekből pedig
mártírt csináltak. Még szobrot is emeltek nekik. Mártírok voltak? Ki tudná
megmondani? A történelem igen gyakran elfeledkezik a becsületesen helytálló
emberekről és szobrot emel olyanoknak, akik menekülni is gyávák voltak és
áldozatul estek a politikai változásnak. Hányszor kerülnek Claudiusok a
császári trónra, maguk sem tudják, hogyan és a későbbi történelem sem iga-
zolja, hogy minek.
Erre az időre esett a spanyol influenza járvány. Volt olyan család: ahol
egyszerre hárman feküdtek holtan. Engem is elkapott, de mert anyám azt
ígérte, hogy Törtelre megyünk piacra, ahol én még nem voltam, nem vallot-
tam be. A hosszú gyaloglás kiverte belőlem a ragályt. Vagy talán Valaki más?
Az iskolát valahogyan átvészeltük. Azért mondom így, mert állandó
szorongás között tanítottak és tanultunk, mert a helyzet mindig ingadozott és
igen nagy volt a szegénység. Akkor volt papírruhám is.
Év végén nem osztályoztak csak annyit írtak be a bizonyítványba, hogy a
„tantestület határozata értelmében megfelelt.”
Nyár jött, gabonát hordtunk. Július vége lehetett. Egyszer csak a szán-
tóföldeken, országutakon mindenütt zúdult a menekülő sereg. Ágyuk, lőszeres
kocsik felborogatva. Egy huszár szakasz egyenesen a tanyának tartott. Tőlük
tudtuk meg, hogy a románok átjöttek a Tiszán. Mikor megérkeztek, 24 órai
szabadrablást engedélyeztek nekik. Városunk „kommunista fészek” volt. Jöttek
a „győztesek”. Feltúrták az ágyat, a szekrényt. Mindenütt „bolsevikokat” kerestek.
Miután azonban apám jó idejében elrejtett mindent, anyám pedig a pelyvakazal
132
előtti szabad térben rejtőzött, nálunk nem volt semmi botrány. Később pedig a
tanyákra nem nagyon mertek jönni, mert „eltették” őket láb alól.
Másodikos voltam, amikor bejöttek Horthyék. Igen nagy ünnepség volt.
Akkor avatták a mártírok szobrát. Csak arra emlékszem, hogy leszakadt a
tribün. Mindenesetre néhány embert elkapott a gépszíj. Kommunisták voltak?
Lehet, de az is lehet, hogy éppen ők kerültek a pofozógép közelébe. Héjjas
Iván „vaskalaposai” nem kímélték az embereket. Szomorú, de ismertem em-
bereket, akik mindkét rendcsinálásban részt vettek és később nyilas pártszol-
gálatosok voltak. A legtöbb ember politikai állásfoglalását anyagi hogyléte
határozza meg. Elvhű ember alig akad.
Ezen a nyáron, mint máskor is tehenet legeltettem az országút mentén. Találtam
egy szép rézkupaku srapnellt. Tudtam, hogy a rezet jól el lehet adni, elhatároztam,
hogy leverem a kupakot. El is kezdtem botommal ütögetni, mert úgy láttam,
menetre jár, hogy meglazuljon. Egyszeresek belülről hangot hallottam: Dobd
el! Dobd el! Fölálltam és bedobtam a közeli csatorna iszapos medrébe, ahol
elmerült. Néhány nap múlva, pár kilométerrel odébb egy másik pásztorgyereket
hasonló módon széttépett egy olyan srapnell. Amaz angyal, aki pár órás koromban
kézzelfoghatóan közbelépett, most újra segítségemre volt, és azóta hányszor. Nem,
nem lehet befejezni a földi pályát a kimért szakaszon belül.
Szegények voltunk. Apám csak a forradalom után jött haza. A földek
műveletlenek. Igavonó nem volt. Így aztán csak 1920-21-ben lendülhetett neki
a gazdálkodás. Viszont ez azt jelentette, hogy a „pótlás” minden egyebet
felemésztett. Ruhánk, kenyerünk alig volt. Éppen ezért apám ekkor már job-
ban szerette volna, ha nem járok iskolába. Második polgárista koromban
betöltöttem a 12 évet, nem voltam tovább iskolaköteles. Anyám és tanáraim
azonban ragaszkodtak hozzá, hogy tanuljak.
Erre az időre esik a konfirmációm. Csak két dologra emlékszem. A helyre
is, ahol az Úrasztalánál állottam, egyedül fatalpú szandálban. Összes
„ünneplőm” egy nyári trikó volt, melyet ez alkalomra kaptam. A másik amire
emlékszem, hogy a fogadalmat nem mondtam, azzal, hogy úgy sem akarom
megtartani.
Azután gyűrtem a harmadik osztályt. Nehéz esztendő volt. Két tanáromról
kívánok megemlékezni. Az egyikről azért, hogyan kell, a másikról azért,
hogyan nem kell tanítani.
Bogáromy Zoltán irodalmat tanított. Egyszer valami tartalmat kellett
emlékezetből leírni. Ezt én leírtam a könyv szavaival és idézeteivel. Mikor
végigolvasta, így szólt: „most mondd el saját szavaiddal.” Elmondtam. „Na
látod, máskor ezt így kell leírni.” Bennem akkor mozdult meg valami ami az
írás felé hajtott. Attól kezdve soha többé nem volt probléma az írásbeli dol-
gaimmal.
Györke Ilona számtant tanított, méghozzá algebrát. Úgy emlékszem, a má-
sodik órán akarta megtanítani az algebrai kivonást. Hát megtanította úgy,

133
hogy harmadik kereskedelmista voltam, amikor ennyit megértettem az algebrából,
persze volt ott logika 53-ik hatványon, stb. csak éppen nem értettük. Azon
túl sem soha.
Harmadik polgári után apám kijelentette, hogy szükség van rám otthon.
Nem jártam iskolába , nem mehettem és miután tanulni nem szerettem és nem
is voltak messzemenő álmaim, nyugodtan maradtam otthon. Paraszt leszek,
mint a többiek.
1921. június végén elkezdődött életem legnehezebb de legeredményesebb
14 hónapja. Az eredményességet fizikai értelemben értem. Ekkor már lovaink,
teheneink, apró jószágaink voltak. Szántás, vetés, aratás, kapálás, jószággon-
dozás. Minden ami egy úgynevezett dolgozó parasztgazdaságban előfordul.
Hol vannak már, akik erre emlékeznek? Fizikailag igen megerősödtem.
Helytállás szempontjából igen megkeményedtem. Tizenhárom éves voltam
ekkor, de ami vállalást, felelősséget, helytállást illeti, ekkor értem férfiúvá.
Nekem nem volt kirobbanásokkal teli serdülőkorom. Húznom kellett apám
helyett teljes erővel és idővel.
Apám nem tűrte el, ha egy szál szalma volt az udvaron elesve. Az istálló
placcán akár kenyeret is leejthettünk volna olyan tisztának kellett mindig
lennie. A nyár és az ősz kegyetlenül kemény volt. A tél már csendes és hangu-
latos. Belepett mindent a hó. A hómezőn négy kilométernyire magaslott a
város tornya. Közbe pöfögve húzott a vonat. Nyúl ágaskodott kilométerre a
hómezőn és a kutyák vakkantgattak egymásnak. Szép vagy Alföld, legalább
nekem szép.
Este 6 órakor végeztünk az etetéssel. Olvastunk otthon vagy átmentünk a
szomszéd tanyák valamelyikére. De reggel 5-kor már kelni kellett. Reggel 7-
re tisztába kellett lennie mindennek. Ló megpucolva, tehén megvakarva, ganéj
kitakarítva.
Én az istállóban aludtam. Volt eset, hogy takarómat a tehén reggelre
letisztelte. Nyolc, kilenc óra tájt küldtek aludni. Engem azonban igen izgatott,
hogy mi lesz a „Zöldszemű szörnyeteg” vagy „Vérnyomok a hóban” című
ponyva vége. Így aztán füstölgő olajmécshez bújva éjfélig is elolvasgattam. Per-
sze néha alig mertem megmozdulni a priccsen, mert úgy képzeltem, ott a gyilkos
az ágyam alatt. Ment is, ez míg egyszer apám észre nem vette, hogy kormos a
homlokom. Kiderült az éjszakai olvasás és attól kezdve megszüntették.
Egyszerűen úgy, hogy apám eloltotta a mécset, nekem meg nem volt gyufám
meggyújtani, de nem is mertem volna. Ez nem jelentette azt, hogy nem olvas-
tam. Apám a „Függetlenségi 48-as kör” pénztárosa volt és onnét a könyvtárból
hordta a könyveket. Anyám is nagy olvasó volt és anélkül, hogy erről „politikai”
sejtelmünk lett volna, igen sok „haladó” irodalmat elolvastunk.
Ez volt az olcsóbb és ehhez könnyebben jutottunk hozzá. Háború alatt
rendszeresen olvastunk az „Érdekes újság”-ból és abban írtak azok, akiket
később mint „nyugatosokat” ismertem meg. Olvastam mindent. Jobb híján
egyszer egy több oldalas szerszám-árjegyzéket böngésztem át.
134
 Ez volt az oka, hogy sok minden mást tudtam, amit a velem egykorú, mesén
élő gyerekek nem tudtak. Különösképpen azonban nemileg kb. 15 éves ko-
romig teljesen tájékozatlan voltam, noha az állatok nemi aktusa szemem előtt
bonyolódott. (Az emberek akkor még nem csinálták nyíltan.)
Szerelmes voltam azonban számtalanszor. A legemlékezetesebb az a vásárdal
könyv-árus lány volt, akinek éneke ma is a fülembe cseng és alakja a szemem
előtt van: „Hajdanában régen ezen a vidéken, nem volt nálam úr nagyobb.
Most koldus vagyok”. A dallamát sem felejtettem el mai napig.
A dal utolsó sora egész életemen végigkísért. Koldus vagyok ráutalva ál-
landóan a gazdag Isten könyörületére.
Az év alatt, míg otthon voltam, gazdaságunk egészen beállt. Apám mintegy
30 hold földön gazdálkodott. Nekünk magunknak csak 7 hold volt. Aratónk
volt, aki kevesebb munkával jobban élt mint mi. Neki nem kellett adót fizetni,
felszerelést invesztálni. Amit keresett, felették és felruházkodták.
A ruházkodás tanyai viszonylatban igen primitív volt. Télre egy pár bakancs
vagy csizma, nyáron nem kellett lábbeli, legfeljebb vasárnap, ha az ember el-
ment „valahová”. Hétköznap lábbeliben csak az „urak” jártak.
Kora nyári reggelen kicsípte lábunk fejét a harmat, összerepedezett, azt
belepte a por meg a sár. Beleette magát a piszok. „Elretkesedett”. Jajvolt
aztán anyánk kezébe kerülni ilyen lábbal. Nekiállt gyökérkefével, addig sikálta
míg tiszta lett, hogy közben kiserkedt a vér, arra senki sem adott. Levert
lábunkat beleraktuk a porba, az a vérzést elállította. Különösképpen mégsem
hallottam egész ifjúkoromban, hogy valaki tetanusz mérgezésben meghalt
volna.
Eltelt a 14 hónap, egy tél és két nyár. 1922 augusztus végén anyám azzal
jött haza, hogy tanáraim, elfogták a piacon és rávették, hegy írasson be ne-
gyedik osztályba. Apám eleinte hallani sem akart róla, de aztán mégis ráállt.
A „Veni-sancte”, az évnyitó szeptember elején volt. Jobb híján, mezítláb
mentem el. Az egyik tanár (valami erdélyi menekült), akinek sohasem voltam
szimpatikus, hazazavart azzal, hogy tanuljam meg, ünnepélyre nem illik
mezítláb menni. Hiszen csak lett volna legalább egy ócska fatalpú szandálom,
vagy vászoncipőm. De nem volt. Hogy tanulhattam volna meg az „illemet”.
Apám mikor hazaértem, szántott. Ott találtam a szántáson. Mikor elsírtam,
mi történt, az eke szarvára ülve ölébe vett és vigasztalgatott: „Veszünk fiam
cipőt, veszünk!” De bizony csak ősz lett, mire volt miből. Anyám talán a
tejpénzből rakta össze a lábbeli árát.
Mindenesetre én jártam iskolába és tanultam. Ebben az egy esztendőben
becsületesen. Közrejátszottak serkentő esetek is. Egyszer közgazdaságtan óra
volt. Bejött Bogáromy Zoltán és rajtam valami félelmes tudat vett erőt, hogy
felelni fogok. Míg ő beirt az osztálykönyvbe, kétségbeesve elolvastam az első
szakaszt, a munka megosztásról volt valami bonyolult meghatározás. Kihívott
felelni.

135
 Mielőtt kimaradtam az iskolából, ő volt az osztályfőnökünk. Szeretett, de
az volt a véleménye, hogy sokkal több telne belőlem. Igaza volt. Most, ahogy
elkezdtem a pontos és precíz meghatározást, meglepetten nézett rám. „Elég.”
„Ez Béni jeles”. Jelest kaptam. Hej, ha tudta volna, hogy,a továbbiakról sejtelmem
sincs. De utána megtanultam, úgy megtanultam, hogy később, kereskedelmista
koromban is kihúzott egyszer a csávából. Hamarosan, év elején volt egy igen
csúnya esetem. Most is állítom, hogy teljesen büntetlenül kerültem, kerültünk
bele. Szabó Ferenc nevű tanárunk igen indulatos ember volt. Olykor szinte
dühöngött. Megtörtént, hogy egyszer a számtan tanárunk később jött be órára,
ő pedig zajt sejtvén átjött a másik tanteremből, ordítozott, majd kirohant és
bevágta az ajtót. Döngött bele az egész folyosó. Alig pár perc múlva bejött a
számtan tanárunk. Higgadt, nyugodt, kimért ember volt. Fellépett a katedrára,
ránézett az osztályra és így szólt: „Melyik volt az a vadszamár, aki bevágta az
ajtót?” Az osztály mint egy ember felelt: „Szabó tanár úr!” Több szó nem esett
a dologról.
Nos, ez a férfiú növénytant tanított. Magyarázott. Nagy Sándor padtársam-
mal valahogyan nem nézhettünk a szeme közé vagy nem tudom, mi ütött
hozzá. Odarohant a padunkhoz és ordítani kezdett: „Mit néztek a padlón?”
Mi nem láttunk a padon semmit, ő azonban felfedezett valami elmosódott
írást, ami valami szerelmi vallomásnak lehetett a maradványa, talán még abból
az időből, amikor szénhiány miatt délután lányok jártak abba a terembe.
Kirángatott a padból. Hívatta az igazgatót és minket, az erkölcsileg züllöt-
teket, kitérdeltettek a WC küszöbére. És fülünk hallatára tárgyalták (talán
csak ijesztésünkre), hogy legjobb lenne ezeket kicsapni. Később az igazgatóval
igen jó viszonyba kerültem, fia egyik legjobb barátom volt évekig.
Csak összehasonlításképpen mondom el, hogy volt egy másik fegyelmi esetem
is. Egyszer Bogáromy Zoltán, amikor jött be órára, engem Hollender Jóska
osztálytársam hegyibe talált, amint éppen bunyóztam. Nem szólt egy szót sem,
de jelentette az osztályfőnökünknek. Az közölte, hogy mikor mindenki haza-
megy , mi maradjunk ott. Hát szurkolva ott maradtunk.
Bejött. Mondott valamit, arra nem emlékszem, hogy mit. Egy jó erős pálca
volt a kezében, suhintott vele valamelyikünk felé, a pálca azonban középen
eltörött (nyilván előre eltörte) és elrepült. „Na, mars haza.” Ennyi volt. Persze,
hogy gyorsan lekoptunk.
Számtanból negyedikben már nem algebrás, hanem kamatszámítás és
könyvviteli témák voltak. Ez nekem nagyon jól feküdt. Ugyanannyira, hogy
félév után nekem már nem kellett házi feladatot csinálni. Általában mire a
tanár a példát fölírta, én már kiszámítottam az eredményt. Az algebra sohasem
ment a fejembe.
Irodalomból képességeim messzi felülhaladták osztálytársaim ismereteit.
Mögöttem volt egy olvasással teli év. De ehhez az is hozzájárult, hogy ezt az
osztályt, melybe belekerültem, előző évben egy gyenge képességű öreg ember
tanította, engem pedig ennek idején Bogáromy Zoltán, aki most is tanított
minket. Az, aki lényeg látásra rávezetett.
136
 Működött az iskolában egy „Petőfi” önképzőkör. Ott szavalgattam, első al-
kalommal valami Petőfi verset. (Azon nőttem fel.) Van benne egy sor, már csak
erre a kritikus sorra emlékszem „Foglalod a kurva anyádat, De nem ám a mi
hazánkat.” A második szakasznál elsötétült előttem a világ. Tanárom kedvesen
le akart léptetni, én azonban megkötöttem magam, míg aztán eszembe jutott;
a folytatás. Fergeteges volt a siker. Tanárom kedvesen figyelmeztetett, hogy
azért nem minden vers önképzőkörre való.
Még elsöprőbb siker volt az, amikor Petőfi születésének l00 éves évfor-
dulójára az iskola emlékünnepélyt rendezett. Irodalom tanárom tartott
előadást, Petőfi életéről, szerelmi lírájáról, hazafiságáról, családi életéről. Az
előadás megfelelő szakaszánál mindig szavalt valaki egy verset. Nekem az
„István öcsémhez” címűt kellett volna szavalnom. Nekem azonban az a vers
nem tetszett. Választottam egy másikat. Tanárom annyira megbízott szavaló
készségemben, hogy ki sem kérdezte a verset. Csinált mindent gyanútlanul.
Mikor rám került a sor, kiálltam és elkezdtem szavalni: „A Kárpátoktól le az
Aldunáig, egy bősz üvöltés, egy vad zivatar, Szétszórt hajával, véres homloká-
val áll a viharban maga a magyar!”
Valószínűnek tartom, hogy a hallgatók közül a legtöbben nem vették észre
a vers és az előadás közötti disszonanciát. Annyi azonban bizonyos, hogy az
arcok egyre jobban kipirultak és egyre jobban belemelegedtem és a végén nem
tapsvihar, hanem tapsorkán tört ki. Utána az előadásról nem sok szó esett, de
a szavalatról annál több. Apám nem győzte fogadni a gratulációkat.
Másnap Bogáromy tanár úr csak annyit mondott: „Béni! Béni azért máskor
ahhoz tartsd magad, amit mondtam.” Szemében megbocsátás volt és öröm az
elért siker fölött. Átadta nekem a babért. Sose volt módom megköszönni neki.
Most szívesen szorítanám talán és csókolnám meg a kezét. Mennyi örömtől
fosztjuk meg magunkat és azokat, akik életünk körül bábáskodtak, ha nem
köszönjük meg idejében velünk tett jó szolgálataikat.
Elérkezett 1923 tavasza és a nyár. Gyakran reggel már 6-kor lovat vezettem
az ekekapában és onnét mentem iskolába. Délben kieresztettem a jószágot és
mellette tanultam.
Meg kell még emlékeznem az iskolai hitoktatásról. Hitoktatóim váltogatták
egymást. Rendszerint a segédlelkészek tiszte volt ez, azok pedig aszerint vál-
toztak, hogy mennyi hajlandóságot mutattak a papkisasszonyok irányában.
Prédikálni általában az esperes szokott, ha mégis a káplán prédikált délelőtt,
azt neki csak a templomajtóban mondta meg.
Nekünk kötelező volt részt venni az istentiszteleten. Ott voltunk. Egy felje-
gyezte a textust, a többi pedig elfoglalta magát. Az esperes úr még annyi fárad-
ságot sem vett, hogy megnézze, mit csinálunk a kóruslépcső alatt.
Nem is emlékszem prédikációira. Mások sem igen tudták volna megmon-
dani, miről volt szó. Nyilván rosszul filozofált. Egy prédikációra azonban
mégis emlékszem. Ekkor az ördög jól kinyitotta a fülemet. „Isten a bennünk
levő jó, az ördög a bennünk levő rossz.” - No persze nem volt ez semmivel

137
sem rosszabb, mint a mai úgynevezett modern teológia, mely szerint „Isten az
a történés, mellyel embertársamhoz szeretettel közelítek.” Ez nekem jó előleg
volt későbbi hittagadásomra.
Volt már ebben az időben Abonyban vasárnapi iskola. Szűcs Margit
tanítónő vezette, sokkal több szívvel és kedvességgel, mint adottsággal.
Egyszer én is voltam vasárnapi iskolában, de rájöttem, hogy én már nagy
vagyok oda. Nem mentem többet.
Viszont olvasási szenvedélyem folytán akkor már sok evangéliumi könyvet
elolvastam, melyek úgy kerültek hozzánk, hogy anyám járt bibliaórára, amit
szintén Szűcs Margit tartott és ott vett olyan könyveket.
Június 19-én volt az évzáró ünnepély. Zsúfolt tornateremben. A 15 ezer
lakosú község minden előkelősége ott volt. A vizsgai verset nem én szavaltam,
hanem, a MÁV raktárnok fia, (aki szintén jól szavalt), még sem egy paraszt-
gyerek.
Mikor azonban az igazgató a jutalmakat osztotta (bank alapítványok ka-
matát, cél adományokat stb.) a nép a vége felé már előre bemondta, hogy Szik-
szai Béni IV. osztályos tanuló. Alig mentem a helyemre, újra ki kellett mennem
átvenni a következő jutalmat. Persze voltak nagy összegű kamatok,
céladományok, azokat megosztották több tanuló között. Nekem azonban
csaknem mindenikből jutott. Két jutalmat nem kaptam meg.
Német nyelvből elért eredményeimért más kapott jutalmat.
Pedig most is állítom, hogy mindenkinél többet tudtam, de nem tudtam,
biflázni soha. Aztán a kézimunka díjat is más kapta, pedig fúrni, faragni min-
denkinél jobban tudtam, de nekem nem volt asztalos az apám, aki a
mintadarabokat elkészítette volna. Így ezekről lecsúsztam.
Nyár volt. Gyönyörű júniusi dél. Konyhánkban közvetlen az ajtó mellett a
fakanapé. Apám az ajtó melletti végén ült. „Fiam, gyere idei” - szólt. Térde
közé vett, aztán így szólt: „Az apai áldás és átok kettő. Én most téged megál-
dalak.” - Kezét fejemre tette. Azóta rajta nyugszik ez az áldó kéz. Sohasem
került le róla. Isten áldását rakta homlokomra és az azóta is kísér.
Mindjárt másnap, vagy harmadnap beutaztunk Szolnokra, hogy az ottani
Felsőkereskedelmi iskolában tovább tanuljak. Több végzett osztálytársam
készült oda. Abonyból vagy harmincan jártunk át. Az iskola tulajdonképpen
magániskola volt. A szolnoki „Kereskedelmi Egylet”, egy zsidó szövetkezés
tartotta fenn, de az infláció miatt a tanárokat az állam fizette.
Ócska földszintes épület. Elég tágas udvarral. Mikor odakerültem, csak
A osztályok voltak, később lettek B osztályok is.
Évi 4 mázsa búza (160- pengő) volt a tandíj. Óriási összeg. Az igazgató
(kedves Goóts Mihály) beszélt apámmal és kérte a bizonyítványt.
Hát azt bizony mi nem vittünk. „Pénzt hoztak?” - kérdezte. „Azt igen.” - felelte
apám. „No, az a lényeges, a bizonyítványt majd behozza a gyerek.” Fel voltam
véve.
138
 Előttem volt még egy hosszú nyár. Aratók után markot szedtem, gabonát
hordtunk, előfordult, hogy este 11 órakor még a kazal tetején vártam az utolsó
fordulót. Apám ha bevetett egy darab földet, levette a kalapját és úgy kérte a
vetésre Isten áldását. Nem kétséges, hogy apám nem szántott, hanem a szom-
szédok szerint „árkolt”, trágyázott, kapált és nekünk mindig jobb termésünk
volt, mint másoknak, nyilván nem csak a jó munka miatt. Jaj, pedig az abonyi
szik. De szalonnás. Itt említem meg, hogy apám nem Úrvacsorázott, azt mond-
ván, hogy ő erre nem méltó. Nem járt templomba sem, mert nem hallgatott
olyan papot, aki politizált. Papunk ugyanis kormányprogrammal fellépett
képviselőnek, de a jelöltségig sem vitte.
Voltak azonban nagy ünnepeken még nálunk házi áhítatok. Apám olvasott
imádságot, anyámmal énekeltek és én elmondtam az Úri imát. Apai nagyapám
már rendszeresen olvasta a Bibliát. Egyszer egyik nagynéném jelenlétemben
perválta ezért. Mire ő így szólt: „Ti ezt nem értitek, de ez a gyerek ha felnő,
majd megérti.” Isten Lelke szólt belőle. Semmi egyéb szavára nem emlékezem,
erre azonban világosan.
Anyai nagyapám fiatalabb korában tagja volt a Földmunkás Szakszervezetnek
és résztvevője az első termelőszövetkezeti próbálkozásnak, mely Cegléd
határában, Homok pusztán volt. Az első világháború elején még működött.

Bontakozó ifjúságom

1925 szeptemberétől a szolnoki kereskedelmi iskola tanulója voltam. Tizenöt

éves voltam ekkor. Nemileg teljesen felvilágosulatlan. A férfi és nő nemi aktusáról
alig volt sejtelmem. Már harmadikos voltam, amikor kezembe került egy Maupas-
sant könyv. Elég naturálisan tárgyalta ezt a problémát. Ez engem ugyan igen nagy
izgalomba hozott, de inkább utáltam, mint kívántam. Viszont idült önfertőző
voltam. De rettenetesen szégyelltem ezt és mindig féltem, hogy valaki megtudja.
Utána azonban mindig beszennyezettnek éreztem magam. Később értettem meg,
hogy miért írja az Ószövetség az éjszakai véletlenség után a mosakodás szük-
ségességét. Azt is meg kell itt jegyeznem, hogy Maupassant és társai tisztátalan
nemi vágyat gerjesztettek bennem, ezzel szemben a Biblia olykor sokkal
naturálisabb történetei soha. Persze az sokkal későbbi dolog.
Évfolyamunkban 45-en voltunk. Köztük én voltam ahogy ma mondják az
egyetlen „dolgozó paraszti” származású. A többiek kivétel nélküli úri fiuk
voltak. Alispán, törvényszéki bíró, nagykereskedők, földbirtokosok, kato-
natisztek, stb. fiai. Egy fiú volt még, akinek az apja vasúti kalauz volt, de az
is úr volt hozzám képest.
139
 Miben látszott ez meg? Először is a ruházatban. Én apám „lajbijá- ban” jár-
tam, melynek anyám elszegte az ujját, hogy ne lógjon a kezem fejére. Hossza
a térdemet verte. Volt egy bakancsom, arra régi csizmaszárat húztam. A töb-
biek ették tízóraira, meg ebédre (bejáró diák voltam és az ebédet még ott ettük
meg) a libazsíros kenyeret, meg zsíros kenyeret, én ettem az avas szalonnát.
Tizenhét éves koromtól a mai napig főtáplálékom. Nekünk nem telt zsíros
kenyérre. Akik ezt ették, azok urak voltak. Nekem nem volt táskám, csak egy
ócska nadrágszíjam, könyveimet azzal kötöttem össze.
Mint bejáró diák, reggel ötkor keltem, mentem a téli fagyban, hóviharban
a vonathoz. Az állomás közel, 4 kilométerre volt. Sokszor sárban és sötétben.
Előfordult, hogy a sötétben összeütköztem a szembejövő pályaőrrel. Egyszer
a ködben eltévedtem úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hol vagyok, csak fu-
tottam eszeveszetten, míg aztán szembe jött valaki és megmondta, hogy
ellenkező irányba futok. Egy réten vitt át az ösvény és én nem „vigyáztam az
útra”. Nagyon jól értem az igét, hogy aki az útra vigyáz, annak mutatom meg
a szabadítást.
Ebben az időben a sötétben rettenetesen féltem. Előfordult, hogy mikor
tehervonat húzott el mellettem (az út vagy másfél kilométer hosszan a vasúti
töltés mellett vezetett), őrületes futásba kezdtem. Egy ilyen alkalommal
beleestem egy gödörbe, azt hittem, ott halok. Hátranézni soha nem mertem,
mert ha néztem, képzeletem szörnyet látott, aki üldöz.
Rettenetesen féltem az égzengéstől. Ha borult az ég, már bújtam valahova,
ahol fejemet is eldughattam, hogy ha csak lehet, ne halljam. Igaz, hogy kicsi
fiú voltam, amikor egyszer istállónkba becsapott a villám és én akkor nagyon
megijedtem. A lovakat csak úgy tudták az égő istállóból kivezetni, hogy zsákot
húztak a fejükre. (Hányszor húzott Isten az én fejemre is!) hogy ne lássam,
mi vész fenyeget.)
Az iskolában az első hónapok tájékozódó jellegűek voltak. Németből,
magaviseletből rosszul indultam. Dolgozatot irtunk. Valamit emlékezetből kel-
lett leírni. Én hamar készen voltam, de furdalt a kíváncsiság, nem csináltam-
e hibát. Nem volt szándékom kijavítani, csak tudni akartam. Noha dolgozatom
már ki volt téve a pad sarkára, hogy kész, a tanárom észrevette, hogy a
könyvet nézem és lerohant. Kérdezés nélkül kidobott az osztályból. A jó öreg
Pancrazt joggal hitte, hogy csalni akartam, pedig soha nem fordult elő.
Negyedévkor németből rovó, magatartásból intő. Félévkor már jóm volt az
irodalomból, amit szintén ő tanított. Három éven át egyszer sem feleltem nála.
Jelesem volt végig. Az évet hármas nélkül zártam.
Nem tudtam, nem is tudok úszni. Mindig azt mondom, azért kicsi a
valószínűsége, hogy vízbe fulladok. Térden felül érő vízbe én nem megyek
bele. 1923 őszén azonban nem bele, hanem rámentem. Lélekvesztővel egész
délutánokat töltöttem a Tiszán. Eszembe se jutott, hogy a lélekvesztő felborul-
hat. Megint csak kérdezem, ki vigyázott rám? De nem is kérdem, hanem mon-
dom, hogy Amaz Angyal.

140
 Beiratkoztam egy magánkönyvtárba. Iskolaszüneti napokon is bejártam
(vasárnapot kivéve) és egész napokat elolvasgattam a Tisza-parton, vagy a
pályaudvaron. Ateista „világnézetem” alakult ki. Azért teszem idézőjelbe, mert
15 éves koromban még komolytalan dolog világnézetről beszélni. Később is
zavaros ez az egész kérdés. Olykor materialisták tesznek ámulatba ejtő ideal-
ista kijelentéseket, máskor idealisták bizonyulnak materialistáknak. (Kivált ha
pénzről van szó.) Annyi tény, hogy nem hittem, sőt adott esetben tagadtam
is. Anyám ekkor már „hívő” volt, sőt CE szövetséges. Volt Abonyban, ahol
születtem és éltem egy CE szövetség. Tulajdonképpen hívő közösség ez az egy-
házon belül, a két betű ezt jelenti, hogy pro Christo et Eclésia. Krisztusért és
egyházáért.
Anyámmal többször megfordultam a bibliaórákon, de a szolnoki diákélet
sodra hamarosan másfelé vitt.
Iskolaév elteltével megint kezdődött a nyári munka. Ekkor történt, hogy
kutyával játszva a nagy beste dög elkapta a bal karomat, alsó és fölső kariz-
maimat feltépte. Lógtak az izomvégek. Nem mertem szólni senkinek, magam
lévén otthon, bekötöztem ahogy tudtam és másnap mentem markot szedni.
Marokszedés közben a bal kar állandóan gyújtva van. A seb őrültül fájt, azt
hittem, megmeredt a karom. Tanyánktól messze, a másik határon arattunk.
Mikor reggelikor kijött a sógorom megnézni mi van, rémületemre közölte,
hogy amibe beálltunk az nem a mi búzánk, hanem a szomszédé. Szörnyű volt
ezt rendbe tenni és beállni a miénkbe, és behozni az időt mert aznap végezni
akartunk és végeztünk is.
A következő évben futballcsapatot alakítottak osztályonként az iskolában.
Engem nem vettek be. Itt érvényesült az úri klikk (másban nem is tapasztaltam
soha). Később mikor kiderült, hogy tévedtek és hívtak, már én nem mentem,
mert más sportot „választottam.”
Egyébként ez az év volt a minden délután újrakezdett kézilabda harcok
ideje. Ahogy bekaptuk az ebédet az iskolaudvaron kezdődött a csata. Más lab-
dánk nem volt, csak amit magunk kötöttünk papírból. A csapat, amelyikben
játszottam, ritkán vesztett. Előfordult egy-egy izgalmas „meccs” alkalmával,
hogy még a szokásos vonatról is lemaradtunk.
Persze nehezen képzelhető el ez a mai „tanulószobás” korrepetáló világban,
hogy vidéki tanulók kijönnek az iskolából délben egy órakor. Utána az ud-
varon játszanak 4-5 óráig. Azután hazautaznak, este otthon elkészítik a házi
feladatot és kész. Hangsúlyozom, hogy nekünk a tanáraink magyaráztak, min-
ket a tanáraink kikérdeztek, beszéltettek és a helyesírási hibát a számtan dol-
gozatban is kijavították. Minden órán számon kérték az előző óra anyagát,
aki nem felelt, az ismételt. Ez a magyarázata annak, hogy mi megtanultunk
beszélni. Otthon közülünk sokan dolgoztak, az úri fiuk pedig szórakoztak.
Azt is el kell mondanom, hogy mi magas tandíjat fizettünk, de azon kívül
semmit. Nem volt semmiféle rendezvény. Nem volt szalagavató, nem volt bal-
lagási öltözet, és semmi egyéb sallang, ami ma van. Egyensapkát viseltünk és
141
mindig boldogan varrtuk fel a következő sávot. A sapkát hordani nem bün-
tetés, hanem kitüntetés volt.
Fizika és algebra nem nagyon feküdt nekem, A kereskedelmi szaktárgyak
voltak az eseteim és az irodalom, történelem. Könyvvitel és kereskedelmi
számtan igen jól ment.
Persze meg kell mondanom, hogy amikor kémia tanárunk levezette a kén-
savgyártás vegyi folyamatát, bekarikázta az eredményt, majd a többit letörölve
így szólt: „Kérem, a többit felejtsék el, de azt, hogy a kénsav a H2S04, álmuk-
ból felriasztva is tudják, és mi tudtuk. Nem történt meg közülünk nyilván
senkivel, ami az egyik kémia szakos tanárral a közeli időben, hogy kartársától
az iskolai szertárból egy kis kalcium hidrokarbonátot kért, mert az ő szertáruk-
ban éppen elfogyott és az iskolaudvaron egy gödörre való „mész volt beoltva”.
De hogy a kettő ugyanaz! Minek ezt tudni? Le kell vezetni a képletet és jeles.
Gimnazista lányom is azt kérdezte tőlem, mire használják a kalcium hidrokar-
bonátot? Hát nem tudod mi az? Nem mondta meg senki. Hát oltott mész.
Tanárnője kiváló kémikus. Nagyszerű biológus is, mégsem vette észre, milyen
képtelenség van a tankönyvben. A könyv szerint ugyanis a mákot és a petrezsely-
met keverve vetik, de hogy homokkal keverve az kimaradt. Talán még ma is így
tanítja.
A hittant Barsy Lajos (később bokodi lelkész) tanította. Nagyszerű ember
volt, aki merte még az alispán lányát is megbuktatni hittanból, mert az pi-
maszul viselkedett vele szemben. Egyébként pedig miután előbb abonyi
segédlelkész is volt, jó barátja volt családunknak is. De nem volt pozitív
ember. Keménynyakú kálvinista, de a hit igazságait soha nem tárta úgy fel,
hogy közülünk bárkinek személyessé lehetett volna.
Nem szerettem a hittant. Az egyháztörténelmet még csak-csak, de a dog-
matikát? Oh micsoda balgaság dogmatikát tanítani hitetlen 16-18 éves fiuknak.
Utáltuk annál is inkább, mert nem értettünk belőle semmit. Predesztináció?
Fogalmunk sem volt róla. Nem értettük, nem is érdekelt, de meg kellett tanulni.
Hasznát nem vettem az iskolai hitoktatásnak soha. A rendes hitoktatók azonban
jó hatással voltak rám és ha nemcsak hit oktatni, hanem hitre vezetni is igyekeztek
volna, talán sokkal előbb oda találok Ahhoz, aki immár egy napos koromban kere-
sett. Addig azonban még hosszú volt az út.
Rajta keresztül ismertem meg az „Erő” című diáklapot, melyet akkor
Karácsony Sándor szerkesztett. Nem sok haszonnal olvastam, mert túlságosan
spekulatív okoskodó cikkecskék voltak benne. Volt mégis valami hatása rám.
Inkább azonban irredenta hatása. Hiszen mind azok voltunk neveltetésünknél
fogva.
Írtam néhány verset, (ki nem írt ebben a korban?). Egyet elküldtem az
Erőnek. Nem felelt meg. Persze, hogy nem. Nem is ez volt a baj, hanem az,
hogy „Kacagó sirály” ekkor már belső feszültségben volt és ők nem lelki,
hanem irodalmi tanácsot adtak nekem. Nem hitemhez, vagy hitetlenségemhez

142
szóltak, hanem az eszemhez. Pedig talán sok hiábavalóságtól megkíméltek
volna, ha felteszik a kérdést: „Te kacagó sirály! Kacagsz vagy sírsz?”
Ebben az időben ugyanis ugyancsak az ő kiadásukban megjelent egy füzet,
az volt a címe; „Mens sana in corpore sano” (lehet, hogy rosszul írom).
Ép testben ép lélek. Ennek a brosúrának a hatása alatt mi egy barátommal el-
határoztuk, hogy elhagyjuk az önfertőzést. Adtak ők ki valami „Velem járó”-t
is, amibe naponta bele lehetett írni a győzelmeket meg a bukásokat.
Ment egy darabig, aztán visszatért minden a régiben. Emberi erőfeszítéssel
emberi indulatok fölött győzni nem lehet. Az csak arra jó, hogy még hevesebb
lánggal lobbanjon fel. Velünk is ez történt.
Ugyancsak az előbb említett barátommal, Homoki Istvánnal határoztuk el,
hogy mi nem szokunk rá a dohányzásra. Följogosítottuk egymást, hogy aki a
másikat dohányozni látja, lekenhet neki egy tetszés szerinti pofont.
Egyszer a vonatban ültünk, én háttal az ajtónak. A velem szemben ülő
megkínált cigarettával. (Ez lett volna az első.) Rágyújtottam. Hátam mögött
nyílt az ajtó, én oda se néztem. A következő pillanatban kaptam egy olyan po-
font, hogy az orromból elindult a vér, a cigaretta meg a számhoz égett.
„Kitörölte” számból a cigarettát olyan radikálisan, hogy soha nem szoktam rá
és úgy tudom, ő sem.
Szerelem. Sokszor voltam szerelmes rendszerint nálam idősebb lányba. Ide-
alista voltam ebben a szó legszorosabb értelmében. Amikor a regényben a
főhős „rátapasztotta száját Molly meleg szájára”, olyan pszichikai élményt je-
lentett számomra, hogy ezt később házasságom idején a nemi aktus soha többé
nem tudta felidézni. Sőt míg az előbbi után mindig bennem volt a vágy, hogy
azonnal és újra, az utóbbi után mindig utáltam magam.
Nem hiszem, hogy az édeni „almaszüret” előtt is így lett volna. Helyesebben,
az a meggyőződésem, hogy az „alma” nélkül nem volna perverzitás, de annak
semminemű feltételezése sem. A nemi aktus így, ebben a formában, ahogyan azt a
legtisztább ige szerinti házasságban is éljük, az ember édeni engedetlenségének a
következménye. De ez már teológia.
1925-ben harmadikos kereskedelmista lettem. Ahogy akkor mondtuk, felsős.
Sapkámon már három, arany stráf volt. Aranystráfos sapkában, apám ócska csiz-
maszárában és bakancsban baktattam „tűznek-víznek, éhen-szomjan.”
Ebben az időben kezdtünk jogi és közgazdasági ismereteket tanulni. Egy Világhy
nevű járásbíró tanított. Miután kis ügyek bírája volt, „bagatell”-nek hívtuk. Az volt
a szokása, hogy a felelőt mindig csak egyik tárgyból kérdezte, a másikból felelet
nélkül beírta az osztályzatot, amit a másikból kiérdemelt.
Első felésem alkalmával valami nyúlfarknyi gazdasági kérdésről kellett volna
beszélnem. Én ezt egy mondattal meghatároztam és nem volt több mondanivalóm.
Ő pedig valószínűleg valami szélesebb körű fejtegetést várt. -„Nem készült, kérem?
- De igen, én tudom az anyagot. - Hát akkor válasszon, miről szeretne beszélni? -
Tessék kérdezni bármit.” Ingerült lett. Egy darabig lapozott, aztán kiszúrta a leg-

143
nehezebb kérdést. Beszéljen a Munkamegosztásról. Én azonban erről nem csak azt
tudtam, ami a könyvben volt, hanem azt is, amit annak idején még polgárista ko-
romban, a már elmondott oknál fogva alaposan megtanultam. Egyre növekvő fi-
gyelemmel hallgatott és szokásától eltérően jogból is kikérdezett. Én kérdéseire
megint nem a könyv szavaival feleltem, hanem saját magyarázata szavaival. Ebből
a két tárgyból jelesem volt végig, érettségin is.
Egy kora őszi estén apám későn jött haza kocsival. Fáradt volt, beszólt
nekem a lakásba, hogy menjek segíteni kifogni a lovakat. Nem tetszett, de
mentem. (Próbáltam volna nem menni.) Mikor azonban végeztünk, egy kicsit
„erélyesebben” csaptam be a kaput. Nem szólt apám egy szót sem. De vacsoránál
sem. Lefeküdt anélkül, hogy megkérdezte volna, mi újság? Szorongtam. Annál
is inkább, mert iskolai kirándulásra szerettem volna pénzt kérni és kapni. Más-
nap hajnalban úgy jött, hogy neki kocsival a vasútállomás felé volt dolga és
én a kocsin mellette ülve vele mentem az állomásig. Sokáig hallgattunk. Végre
kinyögtem:
„Ne tessék haragudni.” - „Ezért nevellek” - hangzott a válasza, de már fél
kézzel átölelt és megcsókolt.
Itt említem meg, hogy valamikor kisebb koromban egyszer Apám valamiért
igen megharagudott rám. Alig múltam l0 éves. Este volt és ő rám förmedt!
„Pakolj és menj!”
Künn zuhogott az eső. Hideg és sötét. Hová? Gondoltam, reggelig még ki-
húzom valami tengeriszár kúpban, de azután? Rongyaimmal kezemben álltam
az ajtó előtt. Félelmes sötét volt kívül, belül pedig barátságosan ropogott a
tűz. Világított a szelíd lámpafény. Szorongó szívvel tettem a kezemet a kilincsre.
Indulni akartam sehova. Ekkor apám rám szólt; „Szerencsétlen hova mennél?
Gyere ide hozzám! Átölelt és én éreztem, hogy az ő szíve jobban fájt, mint az
enyém.
Milyen lehetett az édeni kiűzetés. Isten fényes közösségéből a sötét egyedül-
valóságba. Mert Édenen kívül a legmagasabb rendű társadalomban is egyedül
marad az ember. Félelmeivel, a sötét holnappal a „sehovával”.

144
 Nehéz idők

1925. október 20-án arra érkeztem haza, hogy apám beteg. Sérve kizáró-
dott és hányt. Én fogtam a fejét. Utoljára. Másnap mire hazaérkeztem, már
Pesten volt a kórházban. Megoperálták és október 25-én meghalt. Felmentünk
Édesanyámmal a kórházba. Levittek a hullaházba, ott feküdt mezítelen teste
egy lepedővel letakarva. Noha rémületes látvány volt, nem jött közel hozzám
a halál tudata.
Sok huzavona, engedély, bádogkoporsó, külön vagon, stb, árán rengeteg
költséggel hazaszállították. Abonyban temettük el. Temetése napján unoka só-
gorom odajött hozzám, miután én a kutyával hancúroztam:
-Meghalt apád. Mi lesz veled?” - Cinikusan vállat vonva így feleltem:
„Legalább most már nem veszekszik velem!” Valószínűleg ez volt a szívemben,
de ezzel takartam azt, ami belül volt.
Iskolában osztályfőnököm nem tudva, hogy meghalt, megkérdezte: hogy
van az édesapja?„ Most már jól, meghalt.” A két mondás összevetéséből eléggé
kitűnik, hogy nem a hit, hanem a cinizmus beszélt belőlem. Már akkor hajlamos
voltam mindent, mindenkit kigúnyolni, kicsúfolni, leminősíteni. Magamat
elsősorban. Szavak, mondatok értelmét kicsavartam, kényes helyzetekbe, zavarba
hoztam embereket, magam és mások érzelmeiből csúfot űztem.
Gyerekkoromban mindjárt sírtam, ha valami nem sikerült, ha legyőztek.
Előfordult, hogy ájultnak tetettem magam. Nagyobb koromban utáltam a könnyet.
Mások könnye is dühbe gurított. Törtem, zúztam és ordítottam, ha elvágtam vagy
leütöttem valamimet és vérzett. Indulataim veszettek voltak. A lovak, ha elordí-
tottam magamat, beálltak a jászolba. Diákkoromban két alkalommal csaknem
gyilkosságba estem.
Egy alkalommal az iskolaudvaron csak úgy játékból Dobozy Gyula év-
folyamtársam csavargatni kezdte a kezemet. Én hiába noszogattam, hogy
hagyjon békét. Nem tette, hanem folytatta. Erre én elordítottam magam,
kezemet kirántva felkaptam egy terméskövet legalább 15 kg súlyút és hoz-
závágtam. Szerencsénkre, azonban ő már akkorra „lőtávolon” kívül volt, a kő
csak a sarkához zuhant. Nem esett semmi baja azon kívül, hogy mint az őrült
vágtatott be a tanterembe.
Egy másik alkalomnál a római katolikus pap azzal remekelt, (úgy látszik,
valami korlátolt alak), hogy a hittanórán leadta, hogyan ugratta meg Luther
a Katáját a zárdából. Ezt nem éppen békéltető módon az egyik osztálytársam
velünk is közölte. Vita támadt. A vita hevében úgy éreztem, valami szörnyű
hitbeli sérelem ért, felkaptam egy karszéket és teljes erővel osztálytársam fe-
jére sújtottam. Ismét szerencsénkre ő idejében félreugrott, a szék csak a padot
érte, ahol az ütés nyomán jó mély horpadás támadt.
145
 Bizony igaz az ige, hogy aki haragszik, az már gyilkos. Nem rajtam múlott
a két konkrét esetben, hogy nem esett emberélet. Sajnos azóta is előfordult,
hogy haragom úrrá lett rajtam. Amikor Gőböljárásra kerültem, először
gabonát hordtunk. Én szedtem el a kévéket a kocsiról és adtam az asztagon
tovább. A kocsis azonban csak mímelte a munkát. Hiába bíztattam, csak lazsukált.
Én erre dühbe gurultam, belevágtam a villát a felém nyújtott kévébe és tovább
vágtam, (nem dobtam vagy adtam) . Miután azonban ő csak úgy fogta a villája
nyelét, mint egy rongydarabot, villáját a kévével együtt felvágtam az asztagra.
Úgy repült hegyével az asztagon álló másik ember felé, mint a dárda. Szerencsénkre
azonban ő saját villájával idejében félreütötte.
„Szerencsénkre.” Immár harmadszor használom ezt a kifejezést. A szerencse
a magyar nyelvben nem egyértelmű. Az is szerencse, ha valaki a lottón nyer
és az is, ha valaki elesik és nem törik el a lába, vagy éppen úgy törik, hogy
könnyen gyógyul.
Nem minden esetben a vak véletlenre való utalás tehát. Én úgy vélem, hogy
a cizellálást Isten ránk hagyja. (Neki talán mindegy, hogy a húst késsel villával
eszem-e vagy kézbe veszem.) Az életünkre nézve döntő eseményeket azonban
Ő határozza meg.
Itt van pl. apám halála. Visszatekintve bizonyos, hogy életem útirányába
Isten az ő halálát belekalkulálta. Halála ugyanis életemnek egészen más irányt
adott. Ha életben marad, lett volna belőlem kétségtelenül falusi jegyző, kulákfi
és mit tudom még mi. Halála által Isten ezt az utat elzárta előttem. Nem
mintha szégyenkeznem kellett volna amiatt, hogy apám nincstelen arató-
munkásból saját szorgalma és verítéke árán 80-100 holdas paraszt lett.
(A kulákok tömege ilyen volt és az apám típusú emberek mindig megvetették
azokat, akik „nyakkal estek a vagyonba.”) Volt idő, amikor az effajta em-
bereket halálra hajszolták.
Tudom, hogy jó jegyző lett volna belőlem. Erre, mint majd később látni
fogjuk, gyakorlat is volt. Mégis megkíméltettem attól, hogy ellentétes politikai
pályát kelljen futnom. (A feudál-kapitalista társadalommal nem tudtam
közösségre jutni.)
Az úri allűrök mindig idegenek voltak tőlem, sőt utáltam őket. Megvetet-
tem kortársaim felvágó úrhatnámságát, de ugyanúgy utálom a mai nemzedék
semmibe bámulását.
Itt mondom el diákságom egyik bájos epizódját. Mint említettem, Barsy
Lajos hitoktatóhoz barátság fűzött minket. Éppen ezért ők engem több alka-
lommal meghívtak magukhoz. (Ez olyan szoktatás volt a hithez.) Olykor ebédre
is. Egy ilyen ebéd alkalmával kirántott borjúhús (hol van) volt az ebéd. Késsel,
villával kínlódtam. Azelőtt villát inkább az istállóban meg a szalmakazalban
láttam. Azért ment a dolog egészen addig, míg valahogyan egy csont számba
került. Mi legyen vele? Lenyelni nem tudtam, annál nagyobb volt. Kutya nincs
az asztal alatt, mint otthon, hogy ledobjam neki. Visszaköpni a tányérba? Ezért

146
apámtól kaptam volna egy olyan pofont, hogy ... No milyet? Végre elővettem
a zsebkendőmet. Megtöröltem az orromat és közben kivettem a számból a
csontot és a zsebkendővel együtt zsebre vágtam. Akkor még nem tudtam, hogy
az úri szokás, hogy az ember beleköp a tányérjába, melyből étkezett. Most
már így csinálom. De ha egyszer így illik.
Apám halála tanulmányaimat nem befolyásolta, csak anyagilag volt lényege-
sen nehezebb. Húgom ekkor polgárista volt, tehát ő is iskolába járt. Meg kel-
lett találnom a pénzszerzés módját.
Erre találtam egy tisztességes, meg egy becstelen módot. Földrajzból
rengeteg térképet kellett rajzolnunk. Volt, aki nem szívesen csinálta. Ezektől
én „felvállaltam”. Pénzt is kaptam érte, meg az a hasznom is lett, hogy mire a
sajátomra került a sor, már ki volt kísérletezve és mindig szépen sikerült.
A másik pénzszerzési mód rendszeres sikkasztás volt. Német tanárunk
külön német órákat tartott és a tandíj beszedését rám bízta. Miután azonban
tőzsdeügyletei miatt állandó pénzzavarban volt (akkor volt a tőzsdés világ) én
is tőzsdeügynöknek készültem. (No meg volt egy csinos kikapós felesége is),
hol így, hol úgy adtam neki a beszedett pénzt. Soha el nem számoltunk.
Előfordult, hogy másik tanár órájáról hívott ki és kérdezte „Bénike, nem volna
egy kis pénze?” A tagok is rendetlenül fizettek. Volt aki 3-4 hónappal is tar-
tozott. Az el nem számolás teljes zűrzavart okozott, magam sem tudtam volna
megmondani, hogy állunk. Nekem meg előfordult, hogy nem volt pénzem egy
ív papírra sem. Tehát hozzá nyúltam a rám bízott pénzhez. Emlékezetem szerint
csak iskolaszerekre. Másra nem is kellett, mert az említett könyvtárból fillérekért
kielégíthettem olvasási szenvedélyemet. Hogy mennyit sikkasztottam el?
Fogalmam sem volt és nincsen róla. Az egész csak egy évig tartott, mert IV-es
korunkra tanárunkat elvitték Békéscsabára igazgatónak. 1944-ben pedig nagy
német lévén kiment Németországba.
Ebben az időben (1925) már erősen sportoltam. Futottam hosszútávon.
A Piros-Virág-Szikszai trió elég széles körben ismert volt. Nyertünk egy-két
bajnokságot. Országos szinten is egyszer. Később betegségem miatt kiestem a
csapatból, pedig akkor kezdtem felfutni. Előfordult, hogy Szolnokról
tanyánkig csak úgy hazafutottam. A távolság 16 kilométer.
Sportideálunk Nurmi volt. Tőle pedig azt tanultuk, hogy az eredményes
sportolás alapfeltétele a sportszerű élet. Nő, dohány, szesz tilos. Ehhez tartot-
tuk magunkat. „Sportkarrieremet” későbbi betegségem kettétörte. Isten nem
sportembert akart csinálni belőlem. Nekem más pályán kellett futnom.
Volt az iskolában egy önképzőkör, mely „Hyerenomi” névre hallgatott.
Egyetlen egyszer szerepeltem valami bírálattal, az azonban olyan vitát váltott
ki, hogy majdnem közbotrány lett belőle. Akkor még bíráltam a nyugatosokat,
ma némileg változott a véleményem.
Úgy illett volna, hogy én legyek IV-ben az önképzőkör elnöke. III- os ko-
romban fel is ajánlották nekem az alelnökséget, én azonban hülye
147
szerénykedésből visszautasítottam. Akik felajánlották viszont, kaptak rajta és
nem erőszakoltak, mint én reméltem, hanem egy a közepesnél is kisebb
képességű fiút választottak meg. Az eminens tanuló ugyanis nem lehetett, mert
zsidó volt (zsidó felsőkereskedelmi iskolában). A következő pedig az
önsegélyező elnöke volt, különben is korlátolt magológép, aki egyszer meg-
tanulta a történelmet úgy, hogy nem vette észre, hogy egy oldal hiányzik.
Viszont négy év alatt jelesnél rosszabbra nem felelt. Közepes képességű MÁV
főtiszt lett belőle.
Önképzőköri esélyemet az is csökkentette, hogy - mondjuk ez volt a vi-
gaszdíj - hogy engem a „Szolnoki Protestáns Diákegylet” elnökévé választot-
tak. Ez időtájt már körülöttem lebegett a Szentlélek. Én ugyan be-és
elzárkóztam mint Jerichó, Isten angyalai azonban már fújták a kürtöt. Elnöki
székfoglalómat valami Biblia vers alapján tartottam, más elődeim irodalmi
tájékoztatót tartottak ilyenkor.
Részt vettem az „Erő” pályázatán ilyen címmel „Mi valósult meg Jókai Jövő
század regénye című regényének a jóslataiból.” A pályázatot megnyertem.
Bibliám is volt már akkor. 1926-ban, 13. születésnapomra kaptam Édesanyámtól.
Nem olvastam. Nagyon szerettem olvasni este, de inkább lefeküdtem, mert
anyám húgommal esténként Bibliát olvasott és ezen én nem akartam részt
vetni.
Mint már említettem, alapjában ateista voltam, illetve lettem volna, ha
volna ilyen. Az ateistának azonban anti hitűnek kellene lennie. Mert miképpen
a hívő, a hitetlen is éppúgy gondolkodik, éppen úgy szembetalálja magát az idő,
a tér, a véletlenek olyan tényével, amiket sem felfogni, sem megmagyarázni nem
tud soha.
Az ember nem születik ateistának, materialistának, csak a körülményei
(környezete) teszi azzá. Mikor aztán a megalapozott körülmények inogni kez-
denek, (belép pl. a halál), rendszerint kiderül, hogy a nagy „bizonyosságot” a
félelmes „hátha van” váltja föl.
1945 nyarán beszélgettem egy magát ateistának valló ismerősömmel, aki szinte
barátom volt. Hívogatott maguk közé a Kommunista Pártba. Vezető kommunista
volt. „Én hívő vagyok” vallottam. Mire ő így felelt: „Tudja én nem hiszek, de mikor
ott a Don kanyarban hullottak mellettem az emberek, akkor azért nagyon jó lett
volna valamiben hinnem. Ez a valóság. Az ateista tehát egyszerűen gondolatkörén
kívül helyezi ezt a kérdést. Ha mégis előfordult, hogy szó került a megtérésről,
azt feleltem „Ha van Isten és meg akar téríteni, majd megtérít.” Magam sem
tudtam, milyen igazán prófétáltam.
Ment ez így egy darabig. 1926 szeptemberében érettségiző diákok lettünk.
Simán ment minden. Az év nagyszerűen indult. Minden tárgy játéknak tűnt.
Folytak a kézilabda csaták. Az iskola legerősebb, legalábbis legfélelmetesebb
alakja voltam. Kétszer ütöttem, mindkét esetben vér fakadt ütésem nyomán.
Még jobban féltek azonban a nyelvemtől. A szópárbajban legyőzhetetlen
148
voltam. Az öngúnyt olyan sikeresen alkalmaztam, hogy az ellenfél rendszerint
megfutott. Később mikor evangélista lettem, egy hétig Ózdon szolgáltam úgy-
nevezett „intelligens” emberek között. Negyedik nap egy mérnök felesége azt
mondta az evangélikus lelkésznének: „Ez a fiatalember egész este magáról
beszél és az embert lelkileg olyan meztelenre vetkőzteti, hogy majd elsüllyed,
mert érzi egész idő alatt, hogy róla van szó.”
Bár anyagi helyzetünk egyre szűkült, úgy látszott, megy minden mint a
karikacsapás. Édesanyám egymás után adta el a felszerelési tárgyakat. Tandíjat
nem fizetett. Nem is kérték soha.

A döntés

E lérkezett a karácsonyi szünet. Beteg lettem. TBC. Családom anyai ágon

visszamenőleg TBC-s volt. A fiatalok 13-20 éves korukban haltak sorra, Édes-
anyám is átesett rajta. Esetemet a reménytelenek közé sorolták. (Ezt valaki bu-
taságból vagy szándékosan elköpte nekem.) Érettségi előtt fél évvel. De 19 éves
fejjel leszámolni az élettel? Akkor a TBC még virulens betegség volt.
Otthon kellett maradnom. Elhatároztam, hogy elolvasom a Bibliát. (Elolvasom
úgy, ahogy mondom). Túl akartam lenni rajta. 1927 január 3-án kezdtem el. Nem
hagytam ki semmit. Haladtam könyvről könyvre.
Ahogy engedett a tél, bejárogattam iskolába, feleltettek is. Rendszerint jól
feleltem. Nem látszott semmi probléma. A bibliaolvasással pedig haladtam.
Eleinte érdekes volt, néhol unalmas, keservesen nehéz, de elolvastam még a
nemzetségi táblázatokat is. Közben édesanyám énekelgette az ébredési
énekeket, a hallelujákat is. Dallamuk a fülembe maradt. Sokat közülük meg-
tanultam anélkül, hogy észrevettem volna. Volt rá eset, hogy dühösen abba-
hagytam, amikor rájöttem, hogy énekdallamot dúdolok.
Elkövetkezett a tavasz. A döntő tavasz. 1927 április 17-én délelőtt 9 óra
tájban fejeztem be a bibliát. Szobánk ablaka délre nézett. Egyetlen kis ablak.
Ragyogó áprilisi nap volt. Egy darabig tűnődve ültem az asztal mellett az
ablakkal szemben.
Azután, felkeltem, megfordítottam a széket, amelyen ültem és valami ilyen
volt a szívemben: „ Ami ebben a könyvben van, igaz és én erre ráteszem az
életemet.” Döntöttem és ezt sosem bántam meg.
Megtérésem közvetlen gyümölcse volt, hogy az önfertőzést olyan
radikálisan abbahagytam, hogy még az „éjszakai véletlenség” előtt is mindig
fölébredtem. Kár viszont, hogy pietista tanácsadóim tanácsara elégettem az
összes képzelt szerelmemhez írott verseimet és egyéb vajúdásaimat kifejező jegyze-
teimet. Sőt „világi” könyvtáramat is.
149
 Ezidőtájt járt Abonyban Molnár Mária a későbbi (mánuszi) indonéziai
misszionáriusnő. Amikor reggel elutazott, én is a vasútállomáson voltam isko-
lai vonatunkra várván. Beszélgetett velem és elmondta, hogy Pesten ifjúsági
konferencia lesz. Megígértette velem, hogy felmegyek május elsején.
Nem szívesen, de megígértem. A Bethánia idegen volt tőlem. Nem sokkal
előbb szakadt ki a Fébé (1922) és kárörültem, hogy a hivők „szeretkeznek”.
Az a kegyesség is idegen volt számomra, amit magam körül tapasztaltam.
Molnár Mária azonban úgy tudott rábeszélni, hogy nem voltam képes ellent-
mondani. Az meg adottságaim és neveltetésem következménye volt, hogy amit
megígér az ember, azt tartsa is meg. Apám is ilyen volt.
Május elsejére tehát fölutaztam Budapestre. A konferencián kérésére én is
felszólaltam. Elmondtam, hogy noha én testileg halálraítélt voltam, Isten nem-
csak a testi halálból, hanem a lelkiből is kiemelt.
Este szövetségi óra volt. Engem nem engedtek be, mert nem voltam CE
szövetséges. Csodáltam, hogy szolgálatra felkérnek, a közösségi órán pedig,
nem vehetek részt. Ezt már akkor összeegyeztethetetlennek tartottam és
későbbi idők folyamán ki is küszöböltük. Szolgálatokra konferenciáinkon csak
CE szövetségeseket kértünk fel.
Már korábban megismerkedtem Koczor Dezső és Borcsiczky Károly ifjúsági
szövetségesekkel. Otthonomban is többször fölkerestek. Különösen Koczor
Dezsővel fejlődött ki mély barátság, ő volt az, aki lépteimet a közösség és a
szolgáló élet felé irányította.
Hogy a hit utján megmaradjak, arra pedig egy másik fiút használt fel Isten.
Régebben tért meg,mint én, és amikor én közeledőben voltam, ő távolodóban
volt. Láttam, mit jelent, amikor valakinek lábai hitben eliszamodnak.
Elrettentő példa volt.
A konferencia véget ért. Én úgy elfeledkeztem az idő múlásáról, hogy csak
amikor az iskolából hazafelé utaztam, akkor döbbentem rá, hogy a vasúti bér-
letemet is elfelejtettem megváltani. Reggel ugyanis nem kellett, mert
tehervonattal jártunk be. Nem lett belőle semmi, de akkor érzékeltem először,
hogy mit jelent kilépni az időből.
Azóta már sok drága alkalmat adott Uram, milyen lesz az, amikor „idő már
nem lészen”. Igaz, hogy arról is adott megtapasztalást, milyen hosszú lehet
egy perc, vagy egy óra.
Az a meggyőződésem, hogy a keresztyén ember egyik legdrágább ajándéka
Istentől, hogy nem szorongattatik az idő által. „Aki hiszen, nem fut.”
Május vége felé nekünk IV. éveseknek befejeződött a tanítás. Június első
hetében megkezdődött az írásbeli vizsga.
Számomra csak a német nyelvből volt izgalmas az írásbeli. Igaz, hogy a
legjobb németesek közé tartoztam, de arra, hogy egy fogalmazást önállóan
megcsináljak, nem voltam képes. A többiek ezt úgy oldották meg, hogy a sejtett

150
tételeket kidolgozták vagy kidolgoztatták otthon. Puskára írták és egyszerűen
bemásolták. Ez volt a „sok évi” gyakorlat.
Erre én korábban sem, de megtérésem után még kevésbé voltam hajlandó.
Egy tételt én is kidolgoztam otthon. Azt bifláztam. Ha az lesz jó, ha nem,
akkor nem írok egy sort sem.
Túl voltunk a magyar írásbelin. Egyedül az enyém lett jeles. A könyvvitelt
megint csak én fejeztem be, senki más. Következett a német írásbeli. Reggel
feszült izgalommal vártuk a kezdést. Én is. Minden osztálytársam tudta, mi
van. A német tanár felállt a katedrára. Felvágta a borítékot. (Addig ő sem
tudta, mi a tétel.) És így szólt: „Kérem, az érettségi tétel egy név: Gábriel von
Baross.”
Az osztály fele felém rándult, lángvörös arccal. Ültem a helyemen. Erre a
tételre készültem. Minden simán ment. Hármasra sikerült, de nem is akartam
jobbat.
Az írásbeli vizsga eredményhirdetésekor közölték, hogy kit engednek szóbeli
vizsgára. Három hét tanulmányi szabadság. Megkaptuk a 180 tételt. Minden
tárgyból 30-30 és a és b tétel. Ekkor tudtuk meg azt is, hogy ki melyik csoportból
megy, két csoport volt. Magyar, közgazdaságtan és földrajz. Jog, kémia és
történelem. Én az első csoportból mentem. Három hétig naponta elővettem a
könyvet és naponta nem tanultam. Egyrészt nem volt erőm, másrészt éreztem,
hogy a tételek mindenikéhez hozzá tudok szólni.
Eljött a nap. Magyarból minden olyan tételt lefeleltek, ami nekem passzolt.
Végül is Tompa Mihály és költészete jutott nekem. Azon kívül, hogy a „hamvai
pap hamvai Hamván nyugosztnak” életkörülményeiről nem tudtam semmit.
Pedig mindig az életrajz volt a bevezetés, szinte olyan szamárhíd féle, mert
ennyit áltálában mindenki tanult. Ez esetben én nem tudtam. Úgy éreztem,
erről a hídról lebukom. Mikor megszólalásra került sor, tanárom így szólt:
„Hagyja kérem az életrajzot, jellemezze a költészetet.”
Így nem buktam le, sőt. Két három jól sikerült mondat után az elnök így
szólt: „Köszönöm, elég!” Tanárom azonban forszírozta „Na, lássuk a b tételt”
(Az csak kiegészítő tétel volt, arra az esetre, ha az a nem menne.) Az elnök
leintette, elég, kérem. A tanár nem nyugodott. „Melyik versét ismeri?” Fel-
soroltam néhányat, mire ő „A gólyához” címűt kiszúrva kérte, mondjam el.
Elkezdtem mondani, de ezt már korrigálva. Verset pontosan megtanulni so-
hasem tudtam. Végül az elnök határozottan leállította a menetet. A másik két
tárgy ment.
Tanárom azért akadékoskodott velem, mert bigott rk. ember volt. Én meg
„öntudatos” kálvinista. Egyszer valami olyat mondott, hogy a kálvinizmusban
nincsen művészet, mire én a következő alkalommal kezébe adtam „Művészet
és érzelem Kálvinnál” (Doumerg) című könyvet. Máskor valamivel kapcso-
latosan kijelentette, hogy csak a római pápa csalhatatlan és én ezt is kétségbe
vontam. Ezért akart megtáncoltatni az érettségin. De ha egyszer Isten

151
valakinek az útjához jóakarattal van, akkor annak ellenségét is jóakaróvá teszi.
Éppen az ő akadékoskodása folytán nem estem le a szamárhídról.
Nahát aztán megvolt az érettségi, Kibocsátás az életbe. Mikor a záróün-
nepélyen utoljára állottam az udvaron (hej, de sok izgalmas kézilabdameccs
színhelye volt) megéreztem, hogy eddig diák voltam, most nem vagyok.
Érettségizett senki. A helyzet azóta sem változott. Illetve lényegesen annyit,
hogy ma, aki dolgozni akar, dolgozhat. Előttem a munkának semmi lehetősége
nem volt. Pedig vállaltam, volna bármiféle munkát. Vasút, bank, közgazdaság,
minden út zárva. A piac telitett volt.

Felkészülés

A nyarat otthon töltöttem. Erre részben betegségem miatt is szükségem

volt. Tanyánkat ringó gabonatáblák, zöldellő tengeri vette körül. Naphosszat
feküdtem a búza között a napon és olvastam a Bibliát. Később dinnyeéréskor
a nagyapám által készített kunyhóban, ahol táplálékom jórészt sárgadinnye
volt, olvastam a Bibliát, az évben még egyszer újra.
Eltelt a nyár. Őszre valahogyan bekerültem a községházára ingyenes
kisegítő gyakornoknak. Ekkor még egyedül voltam, de csakhamar lettünk nyol-
can. Zöldfülűként, érettségi bizonyítvánnyal, semmit sem tudva. Izgalmasak voltak
ez első hetek. Pár hónap múlva, mint egyik főnököm mondta, kellő „közigaz-
gatási érzékkel” javítottam ki olyan hibákat, amik miatt az első hetekben a
kétségbeesés szélén voltam. Akkor még hittem a szakmai csodában, ma már
tudom, hogy a szakmai csoda csak nagyképűség. Mindenki tudhat mindent,
amit tudni akar és megfelelő módon áll hozzá. Viszont kellő tapasztalat nélkül
minden szakmai tudás, kitűnő oklevél stb. smonca. Mindenkinek végigcsorog
könyökén a tej, aki először fej tehenet. Mesterré csak a gyakorlat tesz és
semmi más.
Az első hetek szoktatása után a kollégák hamarosan kiismertek. Hírem
különben is megelőzött. Bibliámat mindig magammal hordtam, mert az volt
akkor a mondás, hogy „katona nem hagyja el a fegyverét.” Eleinte csak
csipkelődtek velem. Egyszer aztán megvolt a nagy ütközet. A „Baleknyúzás”.
Ők legalábbis annak szánták. A prímet egy sánta leszázalékolt főhadnagy vitte.
Minden vonatkozásban igen sötét alak. Később sikkasztás miatt eltűnt a
süllyesztőben.
Körülültek. Ki az asztalomon, ki széken, ki állva. Eleinte csak kérdezgettek.
Csakhamar rájöttem, mire megy ki a játék és „felelj meg a bolondnak az ő
152
bolondsága szerint” ige utasítása szerint jártam el velük. Válaszaim egyre
metszőbbek lettek. Egyszer aztán főhadnagy úr így szólt: „Bénike, maga
akkora szent, hogy magát ki kellene ide a piacra tenni a kirakatba, hogy ott
csodálják.”
„Kevés” - feleltem - a dolog csak úgy lesz tökéletes, ha közben főhadnagy úr
csókolgatja a papucsomat. Válaszom lehűtötte a kedélyeket. Elmentek és soha töb-
bet csúfolódás nem ért. Megbecsülés igen.
Még ugyanabban az évben vettünk egy házat benn a községben. Volt egy hold
földünk magában, azt adtuk el érte. A többi 7 hold a kiskorú gyerekek nevén állott,
azt nem lehetett volna eladni. Én meg még csak 20 éves voltam. Az 1 hold édesanyámé
volt. Onnét a Berzsenyi utcából jártam aztán én 2 és 3/4- évig a községházára dol-
gozni. Ezalatt minden közigazgatási munkakörben dolgoztam.
Egyszer statisztikát csináltunk. Olyanformán mint Mikszáth Kálmán al-
ispánja és általában minden ember. Ugyan ki vallja be őszintén az adatokat?
Addig a községi végrehajtó csinálta az évi mezőgazdasági statisztikát és nem
lévén elég közigazgatási érzéke, rengeteg kínlódással. Megoldhatatlan is volt.
A földtulajdonosok nagy része több kilométer távolságra lakott a községtől.
Volt, aki l0 kilométerre. Télen az utak járhatatlanok. Én úgy oldottam meg a
dolgot, hogy beidéztem őket. Persze jó részének volt esze és rá se bagózott
az idézésre, hiszen rá kellett írni, hogy milyen ügyben. No aki aztán nem jött
be annak a földjét kiírván a kataszteri nyilvántartóból, a többiekéhez vi-
szonyítva bevetettük. Még gazdasági felszerelést is szereztünk nekik hozzá.
Jött az összesítés. A végén egyeznie kellett az egésznek a község területével.
Persze, hogy a főösszegnél mutatkozott néhány hold differencia. Este volt, a
kollega sápadozott. Így volt ez tavaly is, három fél éjszakát töltöttem mellette,
végül mégis visszaküldték és elölről kellett kezdeni az összesítést.
„Menjen csak haza, feküdjön le nyugodtan, majd én megcsinálom. Nem
fogják visszaküldeni.” Nem igen ért még haza, fél órányira lakhatott, mikor
én a hiányzó oldalakat az alíveken beírtam, kiigazítottam a főívet is. Úgy
voltam vele, hogy ha az alíveket is összeadják és rájönnek a hibára, megérdem-
lik. Iszonyatos munka lett volna. Tudomásom szerint a nagyérdemű Sta-
tisztikai Hivatal a mai napig sem küldte vissza. És nem tudja, hogy Mészáros
István l0 szilvafáját én ültettem. (Persze, csak a kérdőíven). Nem is kell nekik
megmondani, hadd higgyék, hogy amit csinálnak, fedi a valóságot.
Járogattam közben szorgalmasan bibliaórákra. 1927 novemberében engem
is fölvettek a Szövetségbe. A CE szövetség egy amerikai eredetű egyházi moz-
galom volt. Magyarországra Németországból került, itt inkább közösségi jel-
lege volt. Zsúfolt volt a heti program. Csütörtökön közösségi óra, pénteken
bibliaóra. Vasárnap reggel imaóra. Istentisztelet, délután 2-kor imaóra, isten-
tisztelet, utána bibliaóra, azután pedig ifjúsági óra. A szövetségben egyedül
voltam fiatal ember. Néhány lány és egy sereg javakorabeli asszony volt még.
A szövetséget Szűcs Margit tanítónő vezette.

153
 Az ifjúsági órát én kezdeményeztem. Eleinte ketten voltunk és legtöbbször
mindig más, mint az előző alkalommal. Csak igét olvastunk és arról beszél-
gettünk. Később felment a látogatók száma 13-20-ra.
A hivatali idő 8-tól délután kettőig volt. Attól kezdve másnap reggelig szabad
voltam. Ezt az időt jórészt énektanulásra használtam. Nem ismertem a kottát,
még kevésbé a harmóniumot. Szűcs Margit néni egy ismert éneknél megmu-
tatta, hogy a kottás hallelujában az „a” hang a harmóniumon melyik és én
elkezdtem sillabizálni. Így jöttem rá a békre, a keresztekre stb. Végül a két év
alatt 8-l0 szerintem gyakorlatilag értéktelen éneken kívül, a halleluja minden
énekét (400) megtanultam. Leveleztem az ország minden részébe fiúkkal,
idősebbekkel.
Ruhám, cipőm alig-alig. Egy ruhámat három évig hordtam. Télen-nyáron
abban jártam (nem műrostból készült). Csináltattam 1923-ban egy pár cipőt.
Nem tudom, hány évig hordtam. De tény, hogy házasságkötésemkor megfe-
jeltetve abban mentem a templomba. Közben valószínű, hogy néhány évig
„rongyosan” hevert valahol.
Woltersdorfban volt a német szövetségi központ. 1923 tavaszán írtam oda
egy levelet. Küldtek egy halom brosúrát és levélkapcsolatba léptem Ottó
Schüttler nevű ifjúval, akit egyszer láttam a berlini konferenciakor néhány
percre és levelezésünk a mai napig tart. Közel 50 éve. A kapott brosúrákat
elkezdtem lefordítani. Rettentő kínosan ment, de a „két évi vakáció” ideje
alatt a német teológiai nyelvben elég tájékozottságra tettem szert. Olvasni elég
jól olvasok, hallás után mai napig sem értek.
1928-ban volt Budapesten az európai CE konferencia. Jelentkeztem a
rendezőgárdába, miután a szétküldött értesítésekből úgy értettem, hogy szük-
ség van rá.
Czakó, akkor még Czmorek Jenő ezt írta: „egy Szikszai Bénire mindig szük-
ség van.” Persze, hogy persze. Azt gondoltam, az én munkám fogja eldönteni
a rendezés összes problémáját. Felutaztam Budapestre. Szücs Margit sógora,
Fekete Géza, Fébé nyomdavezető kíséretében, azzal, hogy majd ő eligazít
Pesten, ahol én még egyedül soha nem jártam. Nem is volt semmi probléma a
nyugati pályaudvarig. Ott azonban Géza bácsit Fébé diakonisszák várták, és
félvén, hogy a „bethánista” fiatalemberrel való barátkozásról számot kell
adnia Pauer Irmának, engem egyszerűen otthagyott a pályaudvari zűrzavarban.
Szerencsére az állomáson Koczor Dezső barátom várt, akivel nagy nehezen
összetalálkoztunk. Addig azonban én a tömegben rémüldöztem, mint Dániel
a Hiddekel partján. Dezső elkísért szállására, onnét mentem be másnap a Gyu-
lai Pál utcába és jelentkeztem szolgálatra. Itt volt a konferenciai iroda.
Kiderült azonban, hogy munkát adni nem igen tudnak. Ekkorára már az ügyes
emberek az utazással, autózással, reprezentálással járó rendezői munkaköröket
mind megnyergelték. (Sajnos, a rendező Csia Sándor nem igen válogatott a
munkatársakban, akinek nagyobb volt a szája, azt bízta meg, nem volt döntő,
hogy van-e valami köze az ügyhöz.)

154
 Délig ott lebzseltem. Kezembe adtak vagy 50 db kartotékot, hogy szedjem
őket betűrendbe. Nem tartott semeddig. Délután valaki azt ajánlotta, menjek
át a konferencia kiállítására, ott talán tudom magamat hasznosítani.
Átmentem oda, de valójában ott sem volt rám szükség.
Viszont a kiállításhoz asztalok kellettek, amiket különböző iskolákból hord-
tak össze a MÁV tömör gumikerekű autóival. Nem volt azonban rakodó (már
akkor sem). Így lett belőlem „egy Szikszai Béniből” rakodómunkás. Emeletről
le, autóra fel, autóról le, emeletre föl. Cipőmet hamarosan „kinőttem”.
Lábaim égtek, megdagadtak a pesti aszfalton. Nyár is volt, meleg is volt.
Ez volt az első találkozásom a „lelki szolgálattal.”
Mikor aztán a konferencia megnyílt, én egy héten át levelezőlap árus lettem.
Mindenki üdvözletet akart küldeni a konferenciáról, és rengeteg lap kelt el.
Emlékezetem szerint azon a nyáron írtam levelet Szabó Miklósnak, aki
ekkor átmenetileg a Bethánia lelkésze volt (később rákospalotai pap lett).
Feltártam előtte, hogy szeretnék külmisszióba menni. Levélben már akkor elvi-
leg el volt intézve, hogy felvesznek a svájci St. Chrisonai missziói iskolába.
Szabó Miklós azonban válaszában kifejtette, hogy minden ember veszteség a
magyar református egyház számára, aki elhagyja és külföldre megy. Van itt
pogányság, lássak neki. Kezdjek el iratterjesztést, áruljak Bibliát. Bekapcsolód-
tam a „Minden héten egy Bibliát eladni” mozgalomba. Talán rajtam kívül nem
is volt más, aki ezt vállalta. A Brit és Külföldi Bibliatársulat kezdeményezése
volt ez. Kaptam Szabó Miklóstól egy „instrukciót”, melyben többek között az
állott: „Az evangélium Isten hatalma magyarnak először, azután másnak.”
Ez a mondás egész későbbi szolgálatom horizontális irányát megszabta.
Ugyanebben az évben a németektől is kaptam egy instrukciót, melyből
pedig ennyire emlékszem; „hadjárat folyik a bűn ellen, melyben eredményesen
csak azok vehetnek részt, akik nem kímélik a ruhájukat.” Ez volt - mondjuk -
vertikális meghatározása szolgálatomnak.
Házaltam iratterjesztési csomaggal. Szégyenletes munka volt. Nappal „tekin-
tetes úr” a községházán, estefelé pedig házaló. Később szalmát hordtam közös
szállásokra, szalmazsákokat tömtem, gyalogoltam, aludtam fűtetlen szobákban
nyirkos szalmán. Ettem vasoxidos ételt, aludtam egy ágyban ótvaras gyerekkel,
sok kilométert gyalogoltam téli hóviharban, aztán vittek luxusautón. Prédikáltam
egy asszonynak és ezreknek. Volt így is meg úgy is, sőt még amúgy is.
Ebben az évben indult meg Czabó Jenő szerkesztésében a Célegyenest Előre
című ifjúsági lap, melynek első számától munkatársa voltam.
1929-ben az ifjúsági konferenciát meghívtuk Abonyba. Legfeljebb 60-80
résztvevőre számítottunk és jelentkezett kb. 200. Persze elég sok „aggódó”
lány és örök konferenciázó férfi.
A konferencia volt számomra életem egyik legnagyszerűbb élménye.
Rendező lévén nem meneteltem a többiekkel a sorban, hanem a szélen. Mikor
az éneklő tömeg a posta előtti kanyarban elhaladt előttem, akkor járta át
szívemet az élő gyülekezet hite. Addig valójában egyedül jártam, legfeljebb
155
szűk baráti körben. Isten országa nagy horizontja akkor tárult ki előttem.
Ahogy néztem őket, elöntött valami nagyszerű odaszánás, mely így talált a
szívemben visszhangot: „A szívem a tiétek!” A horizontális és vertikális viszonyulás
mellett ez volt a harmadik, ami szolgálatomat meghatározta.
Augusztus végén átvittek engem a Járási Főszolgabíró Hivatalba azzal, hogy
ott jobban szem előtt leszek és hamarabb kialakul a jövőm, így aztán hetenként
kétszer kedden és pénteken a községházán, a többi napokon a főszolgabíró
hivatalban dolgoztam. Nagyon jó viszony alakult ki köztem és az evangélikus
szolgabíró között. Vele még lelki dolgokról is beszélgettünk.
Szinte nélkülözhetetlen munkaerővé váltam. Se tisztségem, se fizetésem, de
ha valami rendkívül felelős munkát kellett megcsinálni, mindig engem kértek
meg. Különösen, ha önálló feladatról volt szó.
Szerettek és féltek tőlem. Egyszer pl, a főjegyző kíséretével szokás szerint
12 óra tájban átmentek a Kossuth szállodába sörözni. Nem sok idő múlva tele-
fonon kereste a főszolgabíró. Kérdezte, hol van a főjegyző, én meg bemond-
tam, hogy „átmentek, a Kossuth szállodába sörözni”. Nem a szokásos házon
kívült mondtam be. Ettől kezdve ha elmentek, nekem, mindig beszólt:
„Kis Szikszai, kiszállásra megyek.”
Ebben az esztendőben szerelmes lettem, az egyik helybeli szövetséges
leányba. Anyáink barátnők, közösségi testvérek voltak. Húgomnak osztálytársa
volt. Ugyanabból a „kaszt”-ból származtunk. Rendben látszott minden, csak
egy nem.
Nem volt a dolog időszerű. Anyám elém hozta az ügyet. Elmondta, hogy
szép is jó is a dolog, neki semmi kifogása nincsen ellene, de várjunk. Aznap
este letérdeltem ágyam elé nedvesre sírtam a lepedőt és szerelmemet eltemet-
tem. Nagyon jó testvérek maradtunk, de nem lettünk volna jó házastársak.
„Fiaimmal” közbe járogattunk kirándulni és a bibliaórákat az erdőben tar-
tottuk. Számuk szépen felszaporodott. Volt persze olyan is, egy előkelő pesti
kereskedő segéd távoli rokonom, aki kijelentette, hogy ő ezekkel a „koszos”
inasokkal kirándulni nem jön. Ő elszaladt, én meg sétálgattam velük az utcán.
Érdekes, hogy akik „Tekintetes uraztak” ha délután ezekkel a szurtos fiukkal
találtak együtt, éppen olyan tisztelettel voltak irányomban, mint délelőtt. So-
hasem tapasztaltam, hogy mert igyekeztem egy lépcsőfokkal mindig lejjebb
állni az engem megillető helynél, amiatt tekintélyemen valaha csorba esett
volna. Hangsúlyozom, hogy a Bethánia egylet, a CE ebben az időben erősen
a német ultrapietizmus hatása alatt állott. Ami benne hit volt, az erősen olyan
hangolású.
Én Abonyban az egészen pietás Szűcs Margit hatása alatt voltam, illetve
kellett volna, hogy legyek. Félreérthetetlenül meg kell azonban mondanom,
hogy valóságosabb keresztyénnel azóta sem találkoztam, de olyannal is alig,
amilyen ő volt. De aki, mint ő lányként (akkor már 45 éves volt) az élet min-
den mocskától távol állt, nem ítélheti meg a kísértések igazi mértékét. Szerinte

156
ha valakinek lelki harcai voltak, az már „rossz lelkiállapotban” volt. Nekem
pedig voltak. Igazán nem mondhattam, hogy csupa napsugár a szív, hol Jézus
a Király. Sőt már akkor átéltem azt, amit azóta állandóan, hogy „lőn este és
lőn reggel”. Ez persze nem egyszer vitára adott alkalmat. Másrészt éppen az
írás alapján feltétlenül hiszek abban, hogy a Mindenhatót cselekvéseiben sem
könnyek, sem dicsekedésünk nem befolyásolja. Hittem és hiszem, hogy „Bi-
zony véghez viszi, amit felőlem elgondolt.” Ez adott és ad nekem minden
körülmények között mozdíthatatlan bizonyosságot. Ezzel szemben ők
ilyesféleképpen gondolkodtak „Isten se tehet semmit, ha én nem akarom.”
„Isten karjait a mi imádságaink mozgatják.”
Odáig jutottunk, hogy én kijelentettem, vasárnap este ifjúsági óra után csak
úgy vagyok hajlandó bemenni a lakásba, ha már nem olvasunk bibliát. Fentebb
már leírtam a vasárnapi programot. Utána ha bementem mindig olvastuk a
napi igét. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy vagy az igét taglaltuk és nem
beszéltünk arról ami van, vagy arról beszéltünk ami van és az ige csak éppen
elhangzott. Tényleges problémáink ugyanis a „napi igével” vajmi ritkán
egyeznek.
Na volt ezen egy kis huza-vona, de igazi keresztyén megértéssel oldódott
meg a dolog. „Béni ilyen, így kell őt elfogadni” és teljes szívükből elfogadtak.
Hordoztak szeretettel, anyagilag támogattak.
Közösségünk egyik tagja munkanélküli volt. Kereskedő levén arra gondoltam,
elindítjuk a község területén Bibliát árulni. (Én már akkor nem jártam.) 15.000
lelkes község volt. Ehhez csak a helybeli lelkész (kormányfőtanácsos esperes)
engedélye kellett. (Nekem annak idején az sem, mert mindenki személyesen
ismert és védett községi alkalmazott voltam.)
Bementem Kiss Zsigmond esperes úrhoz. Mikor kérésemet előadtam, rám
förmedt. „Mit gondol minden suszter lehet bibliaárus?” (Nyilván nem tudta,
hogy India egyik legnagyobb misszionáriusa Carey Vilmos eredeti
foglalkozására nézve cipész volt.) Arra nem emlékszem, mit feleltem, de arra
igen, hogy rám ordított: „Ilyen bolonddal nem tárgyalok! Én erre csendesen
így feleltem „Isten bolondjai többek, mint a világ bölcsei.” - Még dühösebb
lett és kidobott.
Az eset után szükségesnek láttam bocsánatot kérni tőle. Keresztelő, konfirmáló
lelkészem volt. Levelemre nem választolt, sőt amikor községi irodatiszti állásra pá-
lyáztam, azzal a megjegyzéssel, hogy mi lenne, ha minden paraszt úr lenne, nem
szavazott rám. Az irodatisztet ugyanis a községi képviselőtestület választotta.
Telt az idő. Ősszel a református egyházközség kimutatta a református egy-
házadó hátralékosokat behajtásra. Mint jó „vallásos„ emberre rám bízták a
behajtást. Nem csináltam ugyan belőle nagy ügyet, de felszólításra valamennyi
pénz mégis csak befolyt. Személyesen vittem le a lelkészi hivatalba. Amikor
beléptem az ajtón, rámförmedt: „Mit akar kérem?” Nyugodt mosollyal felel-
tem: „Beszedtem egy kis adóhátralékot, azt hoztam el...” - Arca mosolyra

157
derült és így szólt: „Ülj le Béni fiam! Ülj le!” Hát leültem az ámulattól is. Igaz,
hogy nem vittem több pénzt, de attól kezdve igen rendes ember lettem. De
hát aki pénzt hoz, az mindig okos ember.
Eltelt az 1928-as esztendő. Anyagi helyzetünk egyre siralmasabb lett. Sok-
szor láttam anyám gondterhelt arcát. Nem volt mit főzni, hitel se nagyon a
boltban. Még meglévő hét hold földünkért kaptunk ugyan haszonbért, de a
búza ára annyira lement, hogy pengőben alig ért valamit (5 pengő volt
mázsája). Ott volt felnövő húgom is. Elmentem volna WC-t tisztítani is, de
arra is akadt más.

Elhívás

I lyen körülmények között írtam le 1929 márciusában a következő

sorokat: „Nem tudom mit akar velem az Úr, de egyet tudok, szeretnék az Ő
szolgája lenni. Véle győzedelmeskedni. Lehet, hogy gyalog kellene bejárnom
ezt a csonka országot, hogy üzenetét elvigyem ennek az én népemnek. Lehet,
hogy ad nekem kegyelmet az írott ige, a nyomtatott kiáltó szó által eljuttatni
a nagy város, a falu, a tanya bűnben járó népéhez. Nem tudom még hogyan
lesz, de egyet tudok, nem akarok másként cselekedni, mint ahogyan neki ked-
vére van.”
Ez az elhívás tudat indított arra, hogy levelet írjak Szőnyi Sándor ceglédi
gimnáziumi igazgatónak. Kereskedelmit végeztem. Lehetséges volna-e gim-
náziumi érettségi különbözetit tenni és teológiára menni? A válasz kategorikus
nem volt.
Tudomásul vettem, közben azonban tudtam, hogy mennem kell szólni az
igét és menni fogok.
1929-ben Győrben volt ifjúsági konferencia. Oda szép csapattal mentünk.
Zászlónkat ott avatták fel. Ez volt rajta a felírás: „Jézus győz!” Ugyanez évben
részt vettem egy munkásképző tanfolyamon. Nem emlékszem már rá, mi
történt ott, arra azonban igen, hogy megjelent egy fiatalember, aki elmondta,
hogy ő pünkösdista igehirdető volt Tiszakanyáron. Kérdésemre, hogy hogy s
mint volt ez, elmondta, hogy ő tulajdonképpen baptista volt. Oda azért lépett
be, mert azt remélte, elküldik prédikátorképző iskolába. Mikor látta, hogy ez
nem megy, akkor pünkösdista lett. Ott képzetlenül is prédikálhatott. Tisza-
kanyáron eljárt az igehirdetésre az egyik falu szépe. Az is tetszett neki, ő is
annak, mire ő mind nagyobb lendülettel „hirdette az igét.” Még a

158
csendőrökkel is majd megütköztek egyszer. Aztán vége lett a nagy szerelemnek
és vége lett a pünkösdista pályafutásnak is. Közénk is azért jött, mert azt
remélte, hogy a Bethániában majd viheti valamire. Miután erre nem volt sok
reménye, rövidesen eltűnt az éji homályban.
Ebben az évben volt Püspökladányon konferencia. Ekkor már Sallay István
volt a Bethánia lelkésze és főtitkára. Elhívott engem erre a konferenciára, hogy
tartsak meg ott egy délutáni áhítatot. Ez volt az első nyilvános „szereplésem”.
Mikor délután a gyülekezeti terembe bementem, megkönnyebbülve láttam,
hogy a papok nincsenek ott. Beszéd közben azonban egyszercsak bevonultak.
Rémületes volt. Nem is tudom, hogy úsztam meg botrány nélkül. A záró össze-
jövetelen viszont sokan hivatkoztak az általam mondottakra.
Ugyanebben az évben Sallay István Makóra is elvitt. A makói Bethánia őszi
konferenciájára. Csak később tudtam meg, hogy azzal a szándékkal, hogy a
Ceglédre távozó Czakó Jenő helyett engem ajánljon a makóiaknak,
válasszanak meg az ottani fiókegylet vezetőjévé. A makóiaknak azonban pap
kellett. Ezért engem eleve elvetettek. Ezt is Isten rendelte, mert nem akarta,
hogy Makón fenekeljek meg.
Közelgett az év vége. Köd mindenütt. Nem történt semmi. Jaj de nehéz
megtanulni, hogy a ködben Isten lakozik. Én sem tudtam, vagy ha tudtam,
elfelejtettem. Elsötétült minden. A hitnek egy parányi csillaga sem világított
bele lelkem reménytelenségébe. Nyoma sem volt szívemben a hitnek. Csak
jártam mint élettelen csigaház. Nem tudta senki, hogy nem hiszek. Nem tudta
senki, hogy elveszett előttem az út, és semmi reménysége nincsen a holnapnak.
Karácsony volt. Én is ott állottam a többiekkel a fa alatt. Velük énekelt a szám.
Szívem pedig olyan volt, mint a reves fa. Se tűzre se gerendának nem jó.
Hitben voltam és az elveszett hit világossága után még rémítőbb volt a
sötétség. Úgy voltam, mint Pál a damaszkuszi út után. Sötéten, vakon ültem
magamban.
Vasárnap 27-e következett. Az ifjúsági órát nekem kellett bevezetnem.
Mit mondjak? Hazugság lesz minden szavam. Az igazat nem mondhatom.
A délutáni vonattal megérkezett Borcsiczky Károly barátom Pestről. Kap-
tam az alkalmon, megkértem tartsa meg az órát. Szívesen tette. Mikor min-
denki elment és ketten maradtunk így szólt. „Hozzád jöttem! Mi van veled?”
Megdöbbentem, megrémültem. Felujjongtam. Elmondtam neki mi van velem.
Egész nyíltan, hogy vagyok. Rám mosolygott. Kezét vállamra tette és annyit
mondott. „Te változhatsz, Isten nem változik.”
Elég volt. A fény újra felragyogott a kereszten. Oh milyen csoda. Mi vál-
tozhatunk. Mi hitetlenkedhetünk. Ő hű marad. Magát meg nem tagadhatja.
1929 decemberében történt ez. Most, amikor e sorokat írom 1974 februárja
van. Tehát 45 évvel azután. Milyen sokszor, számtalanszor volt ez igaz. És igaz
most is.
Amit eddig írtam az a bevezetés. Ami történt ezután következik.
159
 Isten egész életemre szóló döntései 1930-ban lettek nyilvánvalóvá. A ko-
rábbi történések mind ennek előkészítői voltak. Március elején meglátogatott
minket Sallay István. Amikor eltávozóban volt, kikísértem a vasútállomásra.
Ráterelte a szót, nem gondoltam-e, hogy evangéliumi szolgálatba álljak?
Hallgattam. Szívem a torkomban dobogott, de néhány pillanat múlva
elkezdtem másról beszélni. Ekkor már megírtam az Otthonmisszió
vezetőjének, hogy csatlakozom hozzájuk.
Ezt a munkát Kovács József jobb sorsra érdemes atyafi kezdeményezte.
Kibéreltek Pesterzsébeten egy üres házat. Azt berendezték, munka és szállás
nélküli fiatalemberekkel akarták betelepíteni. Az volt a cél, hogy azok
összegyűjtik rendszeres munkával a pesti pincékben és padlásokon összegyűlt
ócskaságokat, azt saját maguk megjavítják, forgalomba hozzák és ebből élnek.
Kiki addig marad ott, amíg megfelelő munkához nem jut.
Ide hívtak engem is. Pár napi ottlét után azonban láttam, ez nem az én
helyem. Nem tetszett a légkör sem. Sajnos később óvakodásom igaznak bi-
zonyult, Kovács József pünkösdista lett, majd később levitézlett. Az Otthon-
misszió tehát megszűnt mielőtt létezett volna.
Ez az út bezárult előttem.
Naplómba április 6-án ezt írtam: „Újra a maga nagyságában és erejében ál-
lott elém a kérdés: Ne szenteljem-e életemet egészen Krisztus szolgálatára?
A CE szövetség utazótitkárt akar beállítani, nem felelnék-e meg én arra? Kész
volnék az Úr szolgálatába állani csak volna erőm és bátorságom.”
A kérdés tehát szorongatott. Augusztusban megjártam a berlini CE
világkonferenciát. Rendkívüli élmény volt. Utána következett a debreceni
ifjúsági konferencia.
Szeptember elején néhány napot Farmoson töltöttem a Vakok Világossága
nyomdájában. Matolcsy Miklósné saját költségén tartotta fenn ezt a parányi
üzemet. A gépeket is ő szerezte be. Szép kis házat építtetett. Ott volt a nyomógép,
a papírraktár és a kész ívek. Férje Matolcsy Miklós gyógyszerész szakos
egyetemei tanár volt. Teljesen hitetlen ember. A faluban kosztoltam, ott is lak-
tam. Egyszer azonban meghívott a Méltóságos asszony ebédre. Nagy izgalom-
ban volt, mert férje minden hívő embert ki szokott gúnyolni. Mondta, hogy
ez a sors vár rám is, készüljék fel rá. Folyt az ebéd, az öregúr mustrálgatott.
(Nyakkendő nélküli parasztgyerek voltam).
Tett egy-egy oldalvágást. Én nyugodtan felelgettem, sehol nem tettem
célzást a Bibliára, az Úrra . Voltak dolgok, amiket nem tudtam, ezekre nyu-
godtan feleltem, hogy erről még nem hallottam. Például nemi betegségekről
próbált velem beszélgetni. A dolog vége az lett, hogy felesége szerint férje így
hívő embert még nem fogadott. Mondhatom, hogy a végén jó barátok lettünk.
Hamarosan kitelt azonban az időm. A zsoltárokat nyomtam. Gyorsabban
mint Matolcsyné képzelte. Megtakarítottam néhány fölösleges mozdulatot, és

160
így hamarabb elkészült, mint úgy, ahogyan ő mutatta. Féltette tőlem a gépet,
mert én fél karral dolgoztam ott, ahol ő (öreg asszony volt) kettővel is nehezen
boldogult. Így aztán egy heti munka után nem mentem vissza.
Megvolt azonban ott-tartózkodásom eredménye. Hazamenvén tovább dol-
goztam a Főszolgabírói hivatalban. Pár nap múlva behívott a főszolgabíró.
Közölte velem, úgy döntött, hogy októbertől kezdve kirendel havi l00 pengő
(!!) fizetéssel jegyzőgyakornoknak, de köteleznem kell magam, hogy egy év
után elmegyek jegyzőtanfolyamra. Egy évvel azelőtt álomnak is szép lett volna.
Bennem azonban már annyira forrtak a dolgok, hogy valami benső kényszer
hatása alatt nemet mondtam. Senki nem értette. Én sem. Isten útai ugyanis
igen gyakran csak a végén lesznek nyilvánvalóvá.
Ugyanebben az évben volt az első világháború utáni első sorozás. Toborzás-
nak hívták ugyan és félig meddig titokban csinálták, de kötelező volt megje-
lenni és akit besoroztak, elmenni.
Mikor az idézést megkaptam csodálkoztam. Attól a hivataltól jött, ahol én
is dolgoztam. Mikor megtudtam, miről van szó, kiborultam: „Ezzel készítik a
másik háborút!” A katonai nyilvántartó dühösen rámförmedt: „Na látja nem
az ellenség, hanem az ilyen hitvány alakok előtt kell ezt titkolni!”
Sorozás előtt néhány nappal hivatali szobámba bejött a főjegyző. „Hallom,
hogy maga mindenáron katona akar lenni.” -„Semmi áron sem szeretnék.” -
feleltem, erre kiment.
A sorozás napján ajtóm előtt hosszú ügyfél-sor állt. Bementem a
főjegyzőhöz, hogy küldjön oda valakit, mert nekem sorozásra kell mennem.
„Maradjon csak a helyén, majd ha magára kerül a sor, szólunk.” Úgy is volt.
Mikor mindenkivel végeztek, engem külön hívtak be. Ott volt az egész hivatal.
A katonaorvos vizsgálgatott, majd így szólt: „Szeretném bevenni, tisztekre
szükség van, de rossz a szíve.” Sorozási jegyzőkönyvembe, mint később meg-
tudtam az volt beírva, „minden katonai szolgálatra egyszer s mindenkorra al-
kalmatlan.”
A velem egykorúak zászlósként hullottak el a Donnál. Én megtartattam.
Sűrűsödtek az események. Még augusztus végén Czakó Jenő ceglédi hitok-
tató közölte velem, hogy a ceglédi gyülekezet az óriási tanyavilág lelki gon-
dozására lóhátas diakónust akar beállítani. Rám gondoltak. Vállalom-e? Egész
szívemmel mondtam igent. Hiszen a tanya volt az én világom.
Ezt megbeszélendő, átmentem Ceglédre. Éppen bibliaóra volt, melyet a
nagynevű Czeglédy Sándor tartott. Ő volt a ceglédi pap. Voltak, voltunk vagy
15-en. A gyülekezet 18 ezer lélek volt. Főleg öregasszonyok voltak és egy
előénekes férfi. A végén Czeglédy megmondta, melyik éneknek énekeljük az
első két versét. Mikor a második vers végére értünk, Czeglédy felállt, hogy
imádkozzék. Az énekes atyafi azonban rázendített a harmadik versre. Annak
végén Czeglédy újra fölállt, hogy imádkozzék. Az atyafi azonban nem hagyta

161
magát. Rákezdett a negyedik versre is. Egyedül kántálta aztán végig mind a
nyolc verset. Mások nem énekeltek, mert nem ismerték a többi verset.
Általában csak az első két verset szoktuk énekelni. Így történhetett meg nem
egyszer, hogy mire az éneklésben a jó Istenhez értünk volna, abbahagytuk.
Az első két versben ugyanis nem egy esetben csak a nagy természet szépségéről
van szó.
Ebben az időben fordítottam magam számára Modersohn „Durch den
Glauben” című könyvét (Hit által). A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének a
magyarázata ez. Október legelső napjaiban Bárák története volt soron. Mint
a mennydörgés zengett fülembe: „Barak auf ” Barak föl! Tudtam, hogy itt az
indulás órája. Nincs tovább mire várni. És úgy láttam, Isten mindent elintézett.
Ceglédre.
Úgy is volt csak nem úgy, ahogyan én gondoltam. 1930 október 2-án távi-
ratot kaptam Budapestről: „Kedves Béni! A Bethánia utazómunkásként alkalmazta.
Harmadikán induljon Ófehértóra és keresse Orosz József kovácsot.”
Megrémültem! Én már beszegődtem Ceglédre. Pedig én ezt akarom, én erre
vártam. Szorongásomnak azonban csakhamar vége lett, mert még aznap este meg-
tudtam, hogy Cegléd éppen a Bethánia megbízása miatt nem tart igényt szol-
gálatomra. Czakó Jenő mint ceglédi vallástanár, mint a Bethánia választmány
tagja így informálta a választmányt.

Elindulás

1930 október 3-án útra keltem és utaztam 1951 júniusig. Húsz esztendeig.
Húsz esztendő. Nincs szándékomban naplószerűen leírni ennek a húsz
esztendőnek a történetét. Pedig más és más volt minden napja. Inkább csak
képeket ragadok ki belőle.
Kezdjük mindjárt október 5-én. Ekkor érkeztem Ófehértóról Vajára.
Keserves éjszaka után. Az előző éjszakát vonaton töltöttem, a következőt
Oroszék díványnak nevezett fekhelyén. A fekhely rövid volt, vége az ajtóhoz
ért. Az ajtó rosszul zárt. Lábam kilógott és egész éjszaka fáztam. Viszont az
előző estét életem legforróbb közösségében töltöttem. Oroszék pedig azt
adták, amijük volt. Ami tőlük telt, azt tevék, ők ketten szorongtak egy fekhe-
lyen, hogy nekem is legyen helyem.
Mikor Vajára megérkeztem, akik elém jöttek az állomásra - mint ezt nekem
később elmondták - összedöbbentek. „Te hiszen ez az a paskorta fiú, akit mi
Debrecenben rendre utasítottunk.”
162
 Azon a nyáron volt a debreceni ifjúsági konferencia. Mi abonyi fiatalok a
vajaiakkal voltunk egy szálláson. Este valami ricsajt csináltunk, mire
megszólalt az egyik atyafi: „Mondják testvérek, maguk már imádkoztak?”
Azt mi valóban nem tettük. Viszont én később Vaján láttam, hogy az imád-
kozás keresztyén életük nagyon komoly aktusa volt. Mi megütközve néztünk
rájuk és elcsendesedtünk.
Bemutatkozásom Vaján tehát nem volt valami kedvező.
Ugyanazon az esztendőben történt, hogy Rohodon meghívott szállásra egy
asszony. Körülményeiről mit se tudva a meghívást elfogadtam. Mások sem fi-
gyelmeztettek. Szokás szerint egy szoba volt. Vacsorát adott, lefeküdtem az
egyik ágyra. Azt csak reggel felkeléskor tudtam, meg, hogy hitetlen és nagyon
féltékeny férje éjszaka nem volt otthon, csak reggel érkezett haza. Ha rágon-
dolok az esetre, akkor ma is rémület vesz rajtam erőt, pedig Isten vigyázott
rám ott, is akkor is. Így nem lehetett botrány.
Az éjszakai szállásról jut eszembe, hogy egyszer meghívtak valahová.
Egy szoba volt és egy csomó apró gyerek. Megmutatták a fekhelyemet. Rövid
kis ágyacska volt, de ez még hagyján, noha értem Ézsaiást, amikor azzal
fenyegeti népét, hogy rövid lesz az ágy, hanem lábamhoz odatettek két ótvaras
gyereket. Ők is azt adták, amijük volt. A férfi a földön aludt, valami szalmán.
Különösen figyelemreméltó Isten kényszerítése. Meghívtak engem Rohodra sze-
retetvendégségre én azonban nem oda akartam menni, hanem Kisvárdára. Valahol
Mátészalka körül voltam és Nyíregyházán át lehetett Rohodra menni. Ugyanonnét
Kisvárdára is. Mire azonban Nyíregyházára értem vonatom annyit késett, hogy
már csak Rohod felé volt vonat. Oda kellett mennem. Nem nyelt le a cet, mint
Jónást, de Isten odavitt, ahol látni akart.
Alkalmaztatásommal kapcsolatosan érdekes, hogy Bereczky Albert, aki
akkor a Bethánia választmányi tagja (!!!) volt, nagyon határozottan kijelen-
tette, hogy engem erre a szolgálatra teljesen alkalmatlanak tart. (Úgy látszik
már akkor „megprófétálta”, hogy később sok baja lesz velem.) Megbízatásom
talán éppen az ő akadékoskodása miatt csak három hónapra szólt. Ezt de jure
nem is hosszabbították meg soha, de facto 21 évig szolgáltam a Bethániában.
Azt is értésemre adták, hogy az utazótitkár címet nem használhatom. Annál
érdekesebb, hogy évek múlva, amikor mindenkinek csak „Béni testvér”
voltam, volt aki ezt olcsó népszerűség hajhászásnak minősítette. Pedig csak az
történt, hogy nem voltam kezdettől fogva és később sem lettem „Titkár úr”.
Évekkel később legfeljebb „Béni bácsi” lettem.
Nem is úgy ment az. Ha házigazdáim trágyás szekéren mentek a határba,
mentem én is velük, vagy otthon hagytak és rendbe tettem az istállót.
1930 őszén megfáztam. Száraz mellhártyagyulladással szolgáltam végig az
egész telet. Alig fordult elő, hogy fűtött szobában aludtam volna. Később
ugyanis rendszerint felajánlották a „Tiszta szobát” éjszakai szállásra (már per-

163
sze ahol volt). Az pedig fűtetlen. Az ágyban csak szalma, amire lepedőt terítet-
tek, az rendszerint beizzadt alattam. Reggelre azonban azért bemelegedett és
meg is száradt.
Így szolgáltam egész télen. Reggelenként cipőfűzéskor rendszerint
megszédültem és alig bírtam kiegyenesedni, annyira szúrt a mellhártyám.
Ennek ellenére prédikáltam, volt olyan vasárnap, hogy ötször is. És csak míg
egyik városrészből a másikba mentünk, addig volt időm egy kicsit gondo-
lataimat rendezni, a textust emlékezetből megtalálni. Közbe pedig beszélgettek
is velem. Olyat, hogy igehírdetés előtti csendesség, ők nem ismertek. Min-
dezek ellenére eljött a tavasz és a nyár és elvitte a mellhártyagyulladást.
Egyszer evangelizációra készültem. Otthon voltam lázasan. Indulás előtti
este 38.8-39.2 volt a lázam. Készültem, hogy táviratozok. Betegség miatt nem
mehetek. Aztán eszembe jutott az ige: „Mindenre van erőm a Krisztusban!”
Megértettem, hogy Istennek van hatalma a betegség fölött. Elindultam. Az ál-
lomástól még 12 kilométer volt a falu. Döcögő kis lovacska vitt. Hideg volt.
Este a templom is. Szédelegve beszéltem. Harmadnap nem volt semmi bajom.
Az evangelizációt pedig Isten igen megáldotta.
Volt eset, hogy egész nap lázasan ágyban feküdtem csak estére keltem fel
és Isten megsegített és megáldott. Folytathatnám, hosszú sor lenne belőle.
Szabolcsban forró volt a levegő. A „bethanizmus” ahogy rosszindulatú tu-
datlansággal nevezték és nevezik ma is sokan, erősen terjedt. Az ébredés ter-
mészeténél fogva erősen gyermekcipőben járt. Nevetés, játék, tréfálkozás? Szó
sem lehetett róla. Erre engem Vaján első este figyelmeztettek. Sikerült
odasimulnom hozzájuk, befogadtak maguk közé, és eljött az idő, amikor már
ők is jóízűen nevettek. Volt olyan eset, hogy Németh István vajai barátom egy
kirándulás alkalmával fél csizmában kergetett valamiért.
Hosszú, nehéz volt az út idáig. Nemcsak azért, mert évente 20-22 ezer kilo-
métert utaztam és ennek jelentős részét gyalogszerrel. Voltak külső nehézségek
is, ennél azonban sokkal nehezebb volt az emberi értelmetlenség és rosszin-
dulat. Nem az ige után éhes nyájjal, hanem a tekintélyét féltő papsággal volt
vita. Általában ugyan nem voltak nehézségeim, de voltak nehéz esetek.
Kommunista csavargó, néplázító voltam sokak szemében. Nem egyszer kel-
lett csendőrrel szembenéznem, és noha minden különösebb gorombaságtól
megőrzött Isten, mégis elmondhattam Pállal „veszedelemben népem között.”
Pedig különösen vigyáztam arra, hogy ahol a lelkész nem adott engedélyt,
ott ne szolgáljak. Egyetlen kivétel volt: Nagyecsed. Ott a lelkész ellenére en-
gedélyt kértem az állami iskola használatára, de talán csak egyszer beszéltem
ott. Különös, hogy abban a faluban későbbi szolgálatom nyomán sem támadt
élet. Igazzá lett Isten igéje, hogy nem erővel és hatalommal, hanem az én
Lelkem által.
Arra, hogy sokféle nehézség között mindig készséggel szolgáljak, elhivatá-
som bizonyossága tett erőssé.
164
 Valamikor 1950-ben Bibliám ötödszöri elolvasása után mint az égzengés
úgy hatolt szívembe az ige: „Te azért övezd fel derekadat és kelj fel és mondd
meg nekik mindazt, amit én parancsolok néked, meg ne riadj tőlük, különben
én riasztalak meg téged” (Jer.1/17).
Ezt az elhívást többször megújította az Úr. Ebben a bizonyosságban jártam,
keltem. Ez kényszerített, ez erősített, mert hozzátartozott az is, hogy „ ímé
én erősített bástyává, vasoszloppá, és ércbástyává teszlek téged.” Az igének a
további mondanivalója csak 1950-ben teljesedett be. „Viaskodni fognak ugyan
ellened, de nem győznek meg téged, mert én veled vagyok” Jer. 1/19.
1931-ben szerelembe estem. Nem volt Istentől való. Testi dolog volt, noha az
illető lelki szolgálatban munkatársnőm sőt partnerem volt. „Igét” is kaptam. „Ami
a szívedben van vidd véghez, mert az Úr veled van.” II.Sám.7/3. Napnál világosabb
útmutatás. Csak éppen egy igen nagy szépséghibája van. Náthán tévedett, amikor
Dávidnak ezt mondta. Az ige tehát helyén nem azt jelenti, mint onnét kiragadva.
Én azonban „igét” kaptam és ragaszkodtam hozzá.
Egy éjszaka a szolnoki állomáson várakoztam,. A váróteremben egyedül.
Aztán valami olyan történt velem, mint amikor az eltévedett ember előtt hirte-
len felszakad a köd és lát mindent világosan. Egy szempillantás alatt kitisztult
bennem, milyen veszedelemben forgok. Még ott megírtam, hogy szakítottam.
Hajlandó vagyok szégyenteljes eljárásomat ország világ előtt kijelenteni, ha
kívánja, de ez úton tovább nem mehetek.
A másik fél azt állította, olyan bizonyos a dolgában, mint az idvességében.
Nem hittem és nem engedtem, ő is megmaradt a hitben és később férjhez ment
máshoz tisztességben.
Tévedésemnek azonban volt két következménye. Az egyik negatív.
önfertőzésembe újra visszaestem. Annak idején igen radikálisan megszabadí-
tott az Úr, de ettől az időtől kezdve kisebb-nagyobb időközökben elbuktam
és házasságomig kínlódtam benne. (Pedig nem volt kettőnk között semmi, ami
nem lett volna „megengedhető” az akkori erkölcsi mérték szerint.) Keserves
bukás volt. Volt eset, amikor fejemet a padlóba verve könyörögtem Istennek
vegye el és nem vette el. Ettem a fürjet, míg az orromon jött ki(II.Móz.16).
A másik következménye viszont pozitív volt. Elmaradt a németországi
utam. Felvettek ugyanis valami bibliaiskolába Németországba. A neve se jut
már eszembe, hova. Én azonban az „eset” miatt lemondtam.
Istentől való dolog volt ez. Én ugyanis a német pietizmus emlőjén nőttem
föl, mint erről már bizonyságot tettem. Ott teológiai látásaim helytelen
irányba fejlődtek volna. 1945 után pedig az orosz katonai hatóságok szár-
mazásom mellett abban is látták politikai megbízhatóságomat, hogy Néme-
tországban nem is jártam. És nem volt semminemű kapcsolatom a Nyugattal.
Evangéliumot a magyaroknak magyarok által - ez volt a jelszavam.
Teológiai látásomat három oldalról érte befolyás. Első a finn ébredés
története „A parasztpróféta.” Majd Kálvin „Institutiója” és Kroeker „Egyedül

165
a Mesterrel” című könyve.
Az Institutió elolvasása után felujjongtam. Ez az. Ezt hiszem én is, így
hiszem én is. A Parasztpróféta a földre vert. Nyöszörgő bűnösként sírtam Isten
lábainál. Kroeker írása megnyitotta szemeimet látni Jézust az Ószövetségben
is. Megértettem, hogy az ószövetségben mindenütt benne van az új, csak meg
kell találni benne. A lélek már ott is Jézusról és az újszövetségi gyülekezetről
beszél.
Prédikáltam. Évente legalább háromszázszor. Szalmatetős kunyhókban,
pompás templomokban. Százaknak vagy egynek. Mint Filepet, olykor engem
is olyan útra küldött Isten, ahol csak egy ember járt.
Hol sírtak bűneik miatt, hol meg a foglalkozásról hazatérő leventék szedték
csúf énekbe az előző esti igehirdetést.
Volt eset, amikor a gyülekezet rendült meg, máskor meg csak én kiabáltam.
Egy vajai konferencián előadásom közben észrevettem, hogy az asszonyok
egymás után mennek ki a templomból. Rázendítettem „Hiába futtok Isten
elől, úgyis utolér”. Előadás után kedves Sallay Pista bátyám így szólt hozzám:
„Amit a Szentlélek nem végzett el, azt Maga a hangjával akarta elvégezni.
Később pedig az is kiderült, hogy a konda tért haza és az asszonyok azért
mentek ki. Nem Isten elől futottak, legfeljebb a sertések után.
Ma már tudom, hogy ha egy igehirdető elkezd kiabálni, azért kiabál, mert
magát ismétli. Nincs mondanivalója, Ő nem kiált és nem lármáz.
1932 mind az én életem, mind a magyar ébredés szempontjából jelentős volt.
Ebben az évben indult meg a módszeres evangelizáció. Ez a szolgálat két évtized
múlva az egész magyar református egyházban szélesrendű ébredést vágott.
Az első evangelizációt Józan László, akkor alcsúti református lelkész
meghívására 1932. január 2-től végeztem Alcsúton. Nyolc napon át. Hasonló
szolgálatot végeztem azelőtt már egyszer Kisvárdán és ott is tapasztaltam a
hosszabb ideig tartó szolgálat sorozat igen hasznos voltát.
A „módszert” Józan László hozta Németországból. Nagyratörő ember volt.
És voltak különböző színeváltozásai, (pillanatnyilag nyelveken szól). Abban
az időben a stockmayeri hatások alatt állott. Ez lényegében azt jelentette, hogy
a megszentelődés és győzelmes keresztyén élet alaphangját, az emberi hozzáál-
lás adja meg. Nekem ezen a téren a kezdeti pietista hatások alól felszabadulva
az volt és az az álláspontom, hogy a megszentelődés Isten munkája. Nekünk
nem a kegyes hozzáállásban kell magunkat megfeszítenünk, hanem fizikai és
pszichikai énünk megtagadásában.
Az evangelizáció alatt sok szabad időm volt. Elkezdtem olvasni Szabó Dezső
„Elsodort falu” című könyvét. Addig semmit nem olvastam Szabó Dezsőtől.
Különben is, mint már említettem, a Biblián kívül nem igen olvastam egyebet.
Itt is csak unalomból vettem elő ezt a könyvet. Józan alaposan lerámolt. „Aki
a szolgálatban eredményt akar elérni, az ilyenkor nem Szabó Dezső könyvet
olvas, hanem imádkozik és böjtöl.” Letettem a könyvet, soha nem fejeztem
be, de sem imádkozni, sem böjtölni nem tudtam.

166
 Régen megtanultam, hogy az imádkozás teljes ráhagyatkozás Istenre és tel-
jes bizalommal való várakozás az Úrra. Nem akarok semmit, legyen egészen
úgy, ahogyan Ő akarja. És az bármi legyen, alázattal elfogadom az Ő kezéből.
Zárójelben annyit, hogy Alcsúton nem történt semmi. Csak egy szomszéd
falubeli sváb fiú tért meg. Igaz, hogy a későbbi időkben sem nyitották ki az
alcsútiak szívüket az ige előtt.
Az ébredés melyről a továbbiakban beszélni kívánok, felülről jött. Nem volt
módszerhez kötve. Jött volna módszeres evangelizáció nélkül is. Jött, mint a
szél, melynek zúgását hallod, de nem tudod honnét jő, és hová megy. Egyszer
csak zúgni kezdett az erdő, megáradtak a folyamok, ugráltak a vizek, felfakad-
tak a források és mi „Csodálva imádva” tekintettünk a kegyelem tengerébe.
A folytatás erről a kegyelem tengerről szól.

Pásztor nélkül való nyáj

Ahogy elhangzott a második harangozás, a pap vállára kanyarította a

palástot. Felesége a papi föveget fejére illesztette, kezébe adta a Bibliát.
„Ahol a fehér jelzés van, ott a lectio, ahol a rózsaszín, ott a textus.”
Kilépett a verandára. Egyedül. Családja nem „járt” templomba. Különösen
húsvétkor nem. Úrvacsoraosztás van és ebédet kell készíteni.
Ahogy lelépett az udvarra, látja ám, hogy a kocsis legény egy doronggal oldalba
ütött egy malacot. Elfutotta a méreg.
„János! - ordította - ide.” A szolgalegény kelletlenül odaballagott. „Mi ez? így
sántulnak, döglenek a malacok!”
„Tiszteletes úr!”
„Még pofázol? Pofázol, te disznó! Még neked van pofád? Nesze a pofádba.
Az én malacaimat vered te agyon? Kell még?”
Miután a pofozás hevét kifújta, átballagott az úttesten és felkapaszkodott a temp-
lomdombra.
Kegyesen végigbókolt a templomon a tiszteletére felálló gyülekezetnek.
Sokan voltak. Rikított a lányok padja, feketéllett a férfiaké, meg a legényeké.
A legények szeme a „kakasülőn”, hogy ki-ki kiválaszthassa a párját. A leányok
szerénykedve vetettek egy-egy pillantást a vizsla legényszemek felé.

167
 Felzendült az ének. A fennállót még mindenki tudja: „Szent Isten noha neked...”
Aztán felcsendül a diktáló gyerekhang: „Jézus ki a sírban valál... “ Ki harsogja,
ki tekeri, ki sipítja. Nyúlik, mint a rétestészta. „Általad meghalt a halál...” és így
végig. Egy sor diktálás, egy sor ének.
A pap Jézus szenvedéseiről beszél. Hamar kiderül, miért. Sok most a nép, itt
az alkalom tisztára mosni magát.
Mossa is. „Krisztus nem szenvedett annyit a keresztfán, mint én itt ebben a
gyülekezetben” - „Gyűlölnek, irigyelnek, rágalmaznak! Ki az, aki nem tartozik
közületek egyházi adóval? Mi lenne velem, ha abból kellene élnem?”
Egyik presbiter odasúgja a másinak: „Azért lopta el a kútgyűrűket a községi
legelőről!”
De van más is. Okirat hamisítás, magzatelhajtás.
Joggal irigyli a nép. A papréten gulyája van, terményét nem győzi hazaszállí-
tani.
De a nép csak vár és néz. Bede Péter a faluvégén ásott veremre gondol, melyet
tengeri meg napraforgó szárral fedett be az őszön. Abban telelt ki családjával. Háza
nincs, nem is telik.
A kolompir egy része ott fagyott meg a tagon, 50 fillérért nem volt érdemes
hazaszállítani, de még azért sem kellett.
A gyerekek utálják már a tengeri kását. Olaj se jut rá mindig. Ma az asszony
töltött káposztát főz, meg tyúklevest. Igaz, a káposztalevélben is tengeri kása van,
de a kása közepébe egy csipetnyi szalonna is jutott. Tyúkhúsleves, sóba-vízbe főtt
tyúk. A levesben ezenkívül csak tészta van. Az bőven, igaz, tojás nélkül. Tojás az
nincs. Ha van, párját 3 fillérért szedi a tojáskereskedő.
Deli János a csizmáját nézegeti. Régen volt új, ünneplő. Tulajdonképpen nincs
is másik, mert a hétköznapit megette a tél. De hétköznap jó már mezítláb is. Igaz,
a nadrágja is rongyos. Az asszony vászonnal fódta meg a posztót. Ujjas nem kell
már. Nyár jön. Hát ősszel? Arra nem érdemes még gondolni.
Fehér Piri fel-felveti szemét a kakasülőre, de Dani Laci csak nem őrá néz. Hiába,
pedig ólmot is öntött, rostát is vettetett. Csak egy hajszálát meg tudná szerezni
vagy valami alsóneműjét, azt mondja Szennyes ángyi, akkor úgy hozzáköti,
hogy soha senki el nem veszi többé tőle.
A pap ugyancsak mennydörög: „Mit zúgolódtok? Alázkodjatok meg Isten
előtt és feddő szavára így szóljatok: Ámen.” Az első sor leány hirtelen felugrott.
Azt gondolták, vége a prédikációnak. Aztán szégyenkezve leültek.
Úrvacsorára mindenki maradt. Kimenni szégyen. Ment minden simán.
A legények haptákkal, a lányok pukkedlivel köszönték a kenyeret és bort. A gond-
nok egy kicsit botladozva segített. Ártott neki az úrvacsorai bor.
Történt egy kis baj. Valami más faluból való legény, ahogy felvette az úrvacsorát,
megfordult és felment a helyére. A fekete kendős fejek felszisszentek. „Nem kerülte
meg az úrasztalát”.

168
 Az evangélista hátul ült a férfiak sorában. Későn érkezett, nem volt módja
előzőleg még a parókiára se bemenni. Késett egy keveset a vonat. Mire a 4 kilo-
méternyire levő állomásról beballagott, jól beharangoztak.
Kíváncsi szemek méregették ki lehet, mit árul, mire gyűjt, minek jött.
A pap meglátta és kihirdette, hogy délután ő fog prédikálni.
Kimenőre az evangélista egy ezüstpengőt tett a nyitott perselybe.
Bementek a lelkészi hivatalba. A gondnok és egy presbiter hozta a perselyt.
Megszámolták akkurátusan. Az ezüst pengő azonban nem volt benne. Csupa
rézkrajcár. Fehér pénz egy se.
Délután tömve volt a templom. Az elveszett drachma volt az ige. Ahogy az asz-
szony kisöpri a házat, megmozgatja a bútorokat, úgy mozgat meg érted Isten mindent,
hogy végre megtaláljon.
Szomjas, szájtátó csend. A nép várt.
Keres téged az Isten. Keres, mert szeret. Előzőleg megbeszélték a pappal,
hogy estére vallásos estet hirdessenek.
A pap ellenezte - úgy se jön senki.
Próbáljuk meg, hátha - mondta az evangélista.
Istentisztelet végén meghirdette a vallásos estet. Hazamentek.
Kár, hogy nem beszélt nekik egy kicsit arról, hogy fizessék az adót. Úgy hall-
gatták magát, hogy még azt is meghallották volna. Persze, az adó. Akár a
jeruzsálemi papok. Azok sem láttak Jézusban többet, mint adógarast. A pénz volt
az istenük.
Este lett. Az evangélista emlegette a vallásos estét. „Nem lesz senki:” -
nyugtatta a pap. „Nézzük meg” - mondogatta az evangélista.
Sok sürgetésre végre átküldték a harangozót az iskolába, nézze meg, van-e
valaki?
Jön vissza lelkendezve: „Annyian vannak, mint a csillag az égen, nem férnek be!”
„No ezek biztosan azt hiszik, pénzt osztogat nekik.”
Az iskolában egy 11-es lámpa füstölgött, A levegő elhasznált. Látni csak az első
sorban lehetett valamit, hogy hátul ki van, mi van, még csak sejteni sem.
Éneklés alatt az evangélista felsóhajtott: „Adj Uram egy lelket, akivel beszélni
lehet az idvességről!”
Amint a vallásos est véget ért, egy férfi nem ment el a többiekkel. Beszélni
szeretnék magával ma este - mondta.
A pap kelletlenül, de beleegyezett, hogy ne náluk töltsem az estét és az éjszakát.
A férfi a faluvégen lakott. Vacsora sült krumpli. Kenyér nincs. Zsír nincs. A ház
sem az övék. A beszélgetés benyúlik az éjszakába.
A család lefekszik. Nem marad üres ágy. Az egy szobában négy ágy van, de min-
denikben alusznak ketten.

169
 Rövid kis ágyban alszik a két kicsi. Az egyik ótvaras. Az evangélistának ott jut
hely, de a házigazda helyet adott szívében Jézusnak.
Alföldi ember volt, lábai még nem tapostak hegyet. Ahogy kiszállt a zemp-
léni állomáson a vonatból, szeme előtt szöktek a magasba. Gyalog indult, a
falu jó messze volt.
Félúton egy dombtetőn letelepedett. Gyönyörködött az őszi tájban. Hirte-
len megváltozott az addig jó idő, cseperegni kezdett az eső. Gyorsan
felszedelőzködött és útra kelt. Fáradtan, éhesen érkezett a megadott címre.
Ahogy belépett a pitvarba, egy öreg asszonyt látott, aki kemencét fűtött.
A köszönésre fel se nézett, a kérdésre csak annyit felelt; „Piroska? Elment
a szőlőbe, majd jön mindjárt.”
Az evangélista állt és várt. Leülni nem volt hova. Csak a táskáját rakta le.
Félórányi idő múlva hátikosárral megérkezett, akit keresett. Az persze örven-
dezve fogadta. „Hamar egyen egy kis szőlőt - aztán elmegyünk a szállására.”
A falu sötéten húzódott a hegyek között. Megrémült, eliramodott. Nem
kellett neki az ige. Az a néhány, aki megmaradt, fáradtan őrködött a halál
fölött. Nem sarjadt élet, elvetélte az ébredést.
Másnap továbbutazott. Hamarosan kibontakozott a füstből, ködből a város.
Felkereste az esperest. “Bethánia! Bethánia! - Annyi izmus van már, de hát
legyen, én nem bánom, tartsanak bibliaórát, csak valami Szentlelket be ne
csempésszenek.”
A bibliaóra háznál volt. Künn a város szélén. Sokan voltak, még az ablak
alatt is álltak. Levették a szobaajtót, hogy jobban férjenek.
Megjelent a segédlelkész is. A bibliaóra végén az evangélista megkérte a
segédlelkészt, hogy imádkozzék. Az zavartan így szólt: „Kérem szívesen, de
én csak állva tudok imádkozni”. Állva imádkozott. Milyen különös is - az
ébredést vádolták formalizmussal és íme az egyház ragaszkodik a testtartáshoz.
Nem kell úgy tekinteni az esetet, mintha egyedülálló volna. Előfordult
egészen komoly papi körökben az, hogy vita tárgyát képezte: református
ember imádkozhat-e ülve, térdeplésről beszélni sem lehetett.
Bibliaóra végeztével szétszéledt a nép. Hallgatott és várt. Meghallgatta az
idvesség üzenetét és továbbment. Várta a Pásztort.
Várta, hogy meglátogatja a naptámadat a magasságból. Eljön-e a világ Vilá-
gossága, akire a sötétségben ülő nép vár?
Eljön-e a Pásztor, aki legelőre és élő vizekre tereli az étlen- szomjan kó-
dorgó nyájat? Eljön-e a Pásztor, aki kiszabadítja az oroszlán szájából?
A szekér nyekereg. A fáradt lovak alig lépnek. Üresen is nehéz a feltört
homokban. A kocsin a lehajtó mellett egy leány ül.
Nyíregyházáról Vajára mennek. A férfi kolompért vitt a nyíregyházi piacra,
Jánoszky Ilona, hogy ne kelljen vonatot fizetni, vele szekerezik ki a faluba.
Egy pengő 50 fillér 3 mázsa burgonya ára. Vagy három napi napszám. Ennyibe

170
kerül a jegy Nyíregyházától Vajáig.
Szekéren az út hosszú, de jó alkalom a beszélgetésre. Akad is téma. Az igére
szomjas szív kérdez. Kérdez és vitatkozik még. Védi magát. Az ént nehéz
keresztre feszíteni.
Pedig erről van szó. „Meg akar szabadulni bűnei terhétől? Jézus éppen ezért
halt meg a kereszten. Lépjen lélekben, hitben a kereszt alá és szóljon így:
Uram, helyettem feszítettek meg téged, engedd, hogy helyedet most én foglal-
jam el.”
„Azt jelenti ez, én meghaltam a kereszten. Nem élek többé. Halotton nincs
a törvénynek mit keresnie.”
Peregnek az egyszerű szavak. Fogy a távolság. Közeledik a falu és mire
beérnek, a nehéz megterhelt férfiszív megkönnyebbül. A teher leszakadt a
kereszt alatt. Estefelé, mire a faluba érnek.
Egyszerű, szalmafödeles ház, ahol éjszakára szállásra fogadják. Télen az
ablakon befütyül a szél. Nyáron hűvös, szellős a szoba. A ház másik végében
a másik fiú lakik az öregekkel.
A vacsora egyszerű. Kolompér vagy tésztaleves. Tojás nélkül, kevés zsírral.
A bibliaóra az iskolában van. Az itteni lelkész ama sáfárok egyike, aki nem
ásta el a rábízott talentumot, hanem mivel úgy látta, hogy a „pénzváltók”
eredményesebben forgatják, rájuk bízta.
Az egyházmegye papjai közül egyik-másik emiatt, hogy beengedte a
„bethánistákat”, még kezet sem fogott vele.
Hadd legyen itt a neve Bence Jánosnak. Egész lelkipásztorsága idején
hűséges házigazdája volt a szabolcsi konferenciáknak, ő maga nem csinálta,
de azzal tett legtöbbet, mert hagyta, hogy mások tegyék.
Az iskolaterem zsúfolásig telt. Idősek, fiatalok egyaránt éhezik és
szomjúhozzák az igazságot.
Ilonka testvér alacsony, 55 év körüli, kissé gömbölyű nő. A felülről kapott
ige a szívek mélyéig hat. „Az Úr Jézus nevében kérlek, békülj meg az Istennel!
Miért feküdnél le ma este úgy, hogy nem rendezted idvességedet. Kérve kér-
lek, ne keményítsd meg szívedet. A Golgotán Jézus karjaiban Isten hazaváró
atyai karjai tárulnak feléd.”
Isten szeretete a Szentlélek által ott árad a szívek körül. A kérges paraszt-
szívek oldódnak a szeretetben.
Aztán minden elcsendesedik. A petróleumlámpa fuldoklik. Kevés a levegő.
A gyenge fény csak Ilonka testvér fekete hajjal kerített fehér arcvonásait
világítja meg.
És halkan, kérőn, mégis szívet sodrón felcsendül az ének:
„A szívem békességre lelt,
Isten kegyelme felemelt,
Megbékéltem az Istennel!”

171
 A szívek csordultig telnek, a könnyek kicsordulnak.
Szétoszlik a nép az éjszakában. Itt a Pásztor keresi nyáját. Áll a szalmaföde-
les viskók előtt némán, bebocsátásra vár.
És az ajtók nyílnak. Vántus, Kovács. Nehéz, Sólyom, Ozsváth és a többiek.
Sorra nyílnak a szívek és az ajtók.
Másnap reggel új napra, új életre kel a fáradt szív. Örökös öröm fejükön,
megszűnt a fájdalom és sóhaj.
Ilonka testvér pedig reggel rendbe teszi a szobát, az udvart. Aztán ide is,
oda is benéz. Tanácsot ad a kézimunkázó leányoknak, vagy a főző asszonyok-
nak. Segít, ahol szükséges.
Mire a házigazdái hazajönnek, estebéd várja őket és tiszta otthon.
Odaadott életén keresztül lépett be Jézus sokak életébe. A gyalogutak, a
téli szekerezések, a szüntelen való szolgálat az ő szívét is elkoptatták, de
betegágyon, ahol sok esztendeig feküdt, százakat hordozott Isten trónja előtt
a megviselt szív.
Szolgálata nyomán mind több faluban nyílt ajtó. Lassanként Szabolcsban az
ébredés széles medret vágott.
Nem ment ez persze úgy, mint a futó tűz. Igen emlékezetes az a virágvasárnap,
mikor dermesztő hóviharban mentünk át Nyírmadára Vajáról gyalog.
Kísérőm, Imre Albert lábán rongyos csizma volt. Beázott. A faluvégen egy
háznál tartották az „órát”, (a szabolcsiak mindig „órára” mentek) egy özvegyasz-
szony szobájában. Rajta kívül csak mi voltunk ketten. Később betévedt egy fiatal
pár, fiú és leány, akiken azonban látszott, hogy csak melegedni jöttek.
Ebből a kezdeményezésből Nyírmadán igen komoly ébredés támadt később.
Hazafelé vonatra ültünk, annyira átfagytunk odamenet a gyaloglásban.
Későbbi több ezres konferenciák idején nem igen emlékeztek vissza már a
kezdeti lépések nehézségeire.
A konferenciákon országos nevű igehirdetők szolgáltak, püspökök és es-
peresek. Autó hozta őket vagy gyorsvonat II. osztályán utaztak, a sorok között
azonban ott voltak a névtelenek, akik hétköznap kapáltak, arattak, vasárnap
pedig 8-l0-20 kilométereket gyalogoltak, hogy elvigyék az örömhírt.
Leányok vasárnapi iskolát tartottak, házanként gyerekek százai jöttek össze
és épültek, tanultak és elindultak az Ige ösvényén.
Névtelenül szolgáltak Sólyom Juliska, Deme Irma, Kun Ilonka, öreg Nagy
Balázs és Balku Sándor, Birta Sándor. Kifogynék az időből, ha mind sorolni
akarnám. A nevük fel van írva az életnek könyvében és fénylenek, mint csil-
lagok a világon, mert másokat is idvességre vezettek.

172
 A sarjadzás évei (1931-1935)

Az egyházkerületek élén Ravasz László, Révész Kálmán, majd Farkas

István, Balthazár Dezső és Antal Géza állanak.
Révész Kálmán személyében Tiszán innen egy begyepesedett ember tűnik
el, de utóda, Farkas István „liliomos Krisztus”, a „vértanú magyarság” virágos
nyelvű, de tartalom nélküli hirdetője sem hozott többet vagy újat a református
egyháznak.
Balthazár Dezső félelmes nagy volt. Nagyvonalú is. Jóindulatú óriás, aki
azonban saját nagyságában megrekedt. Mondott olyan prédikációt, melyben
csak e magánhangzók voltak és saját nevét úgy fordította le, hogy Fejszeretesz
- Baltazár.
Antal Géza tehetetlenül ült a nagy dunántúli mocsár szélén. A dunántúli
gyülekezetek sok jószándékú, jóindulatú papja tehetetlen az egyke és a bor
marcangoló hatásával szemben. Volt olyan dunántúli gyülekezet ahol 9 gyerek
járt iskolába és ebből négy a papé.
A hírhedtté vált hidasi harangot árverésre kínálták. Kihalt a gyülekezet.
Szabó Pál „Papok, vasárnapok” című könyve félelmes képet fest a dunántúli
kis falu református papjáról és gyülekezetéről. Az egyházi sajtó felháborodva
utasította vissza, csak az a baj, hogy lényegében igaz.
Dunamelléken Ravasz László személyében és „égisze alatt” bizonyos
mértékű egyházi reneszánsz fejlődött. Sajnos, Ravasz is beleveszett saját
nagyságába és nem igehirdető már, hanem művésze a szónak. „Csodaszépen”
prédikált. Mondanivalója igei. Dogmatikailag igaz, de olyan művészien szép,
hogy a nagyszerű stilizációban elvész a Krisztus-kép.
Amellett nagy. Igen nagy. Olyan nagy, hogy az „alsó papságnak„ órákig kel-
lett előszobájában várakoznia, míg bejutott hozzá. Nem is nagyon keresték.
Saját keserű év végi számadása szerint rengetegen keresik protekcióért, de
lelki kérdésben alig.
Mindazonáltal a valójában mégis csak tiszta igehirdetés rányomta bélyegét
a kerület képére. Egyre inkább háttérbe szorulnak a Kiss Zsigmondok (abonyi
esperes), a régi okoskodó iskola kerülőutas, sehova meg nem érkező
igehirdetői és a Benkő István, Szabó Imre, Nyáry Pál, ifj. és idős Szabó Aladár,
Victor János ifj., Bereczky Albert, Ecsedy Aladár, Ceglédy Sándor, Muraközy
Gyula, Patay Pál veszik át a vezetést. Nem ébredési emberek, nem is ébresztő
igehirdetők. Ebben az időben még Nyáry Pál és Szabó Aladár sem. De a korábbi
idők zűrzavaros, tisztázatlan papolásával szemben a tiszta igét hirdették.
173
 A teológiákon lényegében nincs új, de a réginek sincs már ereje. Debrecen-
ben Csikesz Sándor igeismeretet követel, ami új és jó. Pesten Sebestyén Jenő
történelmi kálvinizmusa ugyan erősen ébredésellenesen lép fel, valójában
azonban a későbbi nagy ébredés előkészítője volt. (Csikesz is.)
Ugyanez a helyzet Sárospatakon, fiatal, új tanári nemzedék kerül a régiek
helyére, akik ugyan nehezen és későn találják az egyetlen utat, de keresésük,
becsületes gyülekezet-mentési vágyuk ugyancsak az ébredés előkészítője volt.
Nem lehet meg nem emlékezni Karácsony Sándorról, aki a Diákszövetség-
ben nőtt fel, annak keretei között munkálkodott, de volt életének egy kitel-
jesedése, amikor mindenkinek mindenütt prédikált.
Rendkívüli egyéniség volt. De miután saját maga szabta törvényét és útját,
százféle kanyart véve, végül az „alexandrianizmusba” veszett. Ezt talán
leginkább úgy határozhatnók meg, hogy keresztyén-nacionalista kommunista.
Egészen zűrzavaros keveréke volt az ellentéteknek.
Itt kell megemlékezni egy másik tanárról, Szűcs Ernőről, ő is rendkívüli
adottságokkal rendelkező egyéniség volt. De miután ő is megszabta saját
törvényét, zavaros és könnyen félreérthető miszticizmusba tévedt.
Mindketten sokkal többre hivatott, útfélre sodródott emberek lettek, mert
nem vállalták a közösség igáját.
Igen jelentős a további szolgálatok szempontjából, hogy a Hit és Szolgálat
nagy irodalmi vállalkozás megbukott. A nyomdát Tahitótfaluból Budapestre,
a Bethesdába költöztették. Tildy Zoltán szeghalmi lelkész, kisgazdapárti poli-
tikus, később országgyűlési képviselő lett. Utóda Tahitótfalun Ecsedy Aladár.
Bereczky Albert pedig Pécelről Budapestre került a Tutaj utcába, mai pozsonyi
úti gyülekezetbe.
A Hit és Szolgálat mozgalom volt Bereczky első nagy vállalkozása, mely ku-
darcba fulladt.
Jellemző a korra, hogy a „Kálvinista Szemle”, a legreakciósabb egyházi lap is
felveti a népegyház és hitvalló egyház kérdését. Aki egy kicsit is lát, látja, hogy a
tömegeket már a tradíció is csak vékony szálakkal tartja az egyház mellett.
A vasárnapi iskolai munka országos méreteket öltött, de jellemző, hogy Bu-
dapesten, ebben az időben különböző fővárosi iskolákban a Bethánia tagjai
vezetnek vasárnapi iskolát, mások igen kevesen. Sajnos, minden szépsége mellett
alig lemérhető haszonnal.
Ami az evangélikus egyház helyzetét illeti, Turóczy Zoltán győri lelkész megrázó
igehirdetése messzi hangzik. Podmaniczky Pál soproni teológiai tanár. Rajtuk kívül
alig akad, aki az igehirdetés terén jelentős szolgálatot végezne. Gáncs Aladár
beleveszett és csak ezekben az időkben kezdett kilábalni az egyre inkább di-
akonissza intézet jelleget felvevő Fébéből. Gáncs Aladár a Fébé kiválásakor a
Fébével ment, később a diakonissza intézet lelkésze lett. Egy idő után azonban
kegyvesztett lett Pauer Irma „lelki gyermeke”, Zulauf Henrikkel szemben.
Sok vergődés után kivált a Fébéből. Ott pedig végbement a református di-

174
akonisszák „evangelizálása”. A kiváláskor a 44 testvér közül 40 volt reformá-
tus és ezekből 33-at áttérítettek. A többi reformátusok kiváltak a Fébéből.
Nagyon különös, hogy mind a Bethesda, mind a Fébé a Bethániából váltak
ki és évtizedek folyamán megszűntek az ébredés eszközei lenni, ellenben rideg
diakonissza intézménnyé merevedtek.
Annak, hogy az evangélikus egyházban sem Turóczy, sem Podmaniczky két-
ségkívül rendkívül erőteljes Krisztus prédikálása nem hozott látható gyümölcsöt,
kétségtelen oka, hogy nem is fordítottak igazi gondot a megtértek „betakarítására”.
Nem szedték kosárba a lehullott gyümölcsöt. Ahol ugyanis az igehirdetést nem
követi igen intenzív lelkigondozás, ott a legáldottabb igehirdetés is pusztába vesző
kiáltássá törpül. Ezzel szemben a „gyenge” igehirdető is sokkal eredményesebb
munkát végez, ha „begyűjti” a lelkeket.
Gondoljunk Torró Miklósra.
A 31-35-ös esztendőket politikai téren is sarjadzás jellemzi. Sarjadzani kezdett
valami, amiből aztán a félelmes és gyalázatos II. világháború nőtt ki.
Nehéz volna meghatározni, hol kezdődött.
Ha a világ gazdasági helyzetét nézzük, a gazdasági válság világjelenség.
1933-ban 2.400.000 emberhalt meg éhen, 1.200.00 ember lett öngyilkos.
568.000 vagon gabonát és 144.000 vagon rizst, 267.000 vagon mákot, 2 és fél
millió kg cukrot égettek el.
A munkanélküliek száma 30 millió, ami mintegy l00 millió ellátatlant jelent.
Bankkonszernek bukása, bankzárlatok, politikai gyilkosságok sorozata.
Keresztül-kasul való meg nem támadási szerződések és szövetségkötések jellemzik
a kort.
Megölik Doumer francia köztársasági elnököt, Inokai japán miniszterelnököt,
Duca román miniszterelnököt, Dolfuss osztrák kancellárt, Sándor szerb királyt.
Németország fegyverkezik. Hitler találkozik Mussolinival. Gömbös tiszteleg
Hitlernél.
„A Führer” átveszi a hatalmat. Szabad kezet kér és kap kelet felé.
Küszöbön áll az osztrák Anschluss. A náci fenevad éhes gyomorral tátog kelet
felé. Megszületik a német vérvédelmi törvény.
A föld pedig morajlik. Hiába semmisítik meg Bulgáriában 29 kommunista
képviselő mandátumát, hiába a provokatív „Reichstag” per, a holnap társadalmi
formája érik a mélyben.
A hatalom még az uralmon levők kezében van. Halálos ítéletek, sortüzek még
halogathatják a holnapot, de ott van a küszöb előtt.
Mindig elfelejtik az élen járók, hogy levésben lévő világban élnek. Nem gon-
dolnak azzal, hogy ami van, az tulajdonképpen nincs, ami pedig nincs, az már
van. (Jel.17:8.)
Mert noha a hatalmon levő rend a hatalom birtokában még ura a helyzetnek,
a holnap várományosa az, melyet elnyomásban tart.
175
 A szabadság e világban mindig relatív fogalom. Mindig a hatalmon levők
szabadsága, de a hatalmon levők éppen azért halálraítéltek, mert az elnyomot-
tak mindig életre sarjadzanak és előbb-utóbb az elnyomók fölibe kerekednek.
Sajnos, nem látta ezt a politikai hatalom, de nem látta az egyház sem.
Ami pedig ennél is nagyobb hiba, nem látták az úgynevezett „missziói moz-
galmak” sem.
Ebben az időben a Diákszövetség, „Pro Christo”, az SDG, a KIE a jelentős
belmissziói egyesületek. A Bethlen Gábor Szövetség, a Kálvin Szövetség, a
Lorántffy Zsuzsanna Egylet stb. nem fejtenek ki semminemű „mozgalmat”.
Diakóniai vonalon az Országos Református Szeretetszövetség fejt ki
lényeges és tartalmas munkát.
A Külmissziói Szövetség is terebélyesedik.
Vegyük sorba őket.
A Diákszövetség a „Fiatal magyarság” konferenciájával félreérthetetlenül
kifejezte, hogy társadalompolitikai útra tévedt. Voltak ugyan tagok, akik
hangsúlyozták az igei vonalat, ezeket azonban a későbbi idők folyamán az
„alexandristák” (Karácsony Sándor követői) kizárták maguk közül.
A társadalompolitikai tájékozódásban volt ugyan valami egészséges „kelet
felé” tájékozódás, de mind igeileg, mind politikailag a félúton maradtak.
Közülük némelyek később a szélsőjobboldalon kötöttek ki. Ezzel a további
ébredési szolgálat szempontjából a Pro Christo-t le is vehetjük a napirendről.
Az SDG a református egyház hivatalos diákmunkája lett. A hitoktatók
jórészt hivatalból csinálták és a diákok jó része hivatalból lett tagja az SDG
„kollégiumoknak”.
Jelvényük az ég felé emelt égő szív, Kálvin mondását példázta: „Égő
szívemet áldozom.” Sajnos, a jelvényt rengetegen hordták ugyan, de igen
csekély, elenyésző volt azok száma, akik égő szívvel voltak Krisztus iránt. Sőt
számtalan SDG kollégista a jelentését sem tudta.
Teljesen tömegmunka volt, lelki elmélyülés nélkül. A nagy létszámú virág-
vasárnapi konferenciák inkább diákos kirándulások voltak, mint a lelki épülés
vagy ébredés alkalmai.
Az SDG vezetők jóakaratában nem lehet kételkedni, de indulataik az ébredő
egyház felé igen testiek voltak.
Programjuk középpontjában sokkal inkább az egyház, mint Krisztus volt,
ami nem lett volna olyan végzetes baj, ha az egyházon az egyházat értették
volna.
A KIE titkára Töltéssy Zoltán. Egyéniségének bélyegét teljesen rányomta a
KIE-re. Mind az igei látás, mind az igei indulat hiányzott belőle.
Teljes emberi rosszindulattal támadta a CE-t. A CE például jó előre (mindig
egy évvel előbb) lekötötte, hogy 1931-ben Cegléden rendezi ifjúsági konferen-
ciáját. A KIE Kecskeméten akart l000 ifjút összetoborozni egy későbbi határozat

176
alapján. Ennek ellenére nyilvános cikkben támadta a Bethániát, hogy kontrázik
az ő konferenciájukra és csak azért megy Ceglédre, hogy a KIE-nek ártson.
Ugyanakkor Podmaniczky Pált, aki a Bethánia elnöke volt meghívta kon-
ferenciájára előadónak. A nagy arcátlanság az egyébként igen szelíd Podman-
iczkyt is annyira felingerelte, hogy nyílt levélben utasította vissza a vádakat
és az előadást lemondta.
A KIE titkára volt ekkor Kovács Péter hajdúböszörményi „kisgazda.”
Csizmás titkár. Könnyű ember. Csizmáján, pörge bajuszán kívül többet alig
tudott nyújtani a paraszt ifjúságnak.
A KIE még nem politizált, de a négyes programot vallotta. A négy pont
közül leginkább a testben való erősödésen volt a hangsúly.
Számtalan KIE volt, ahol a vasárnap délutáni program: vágható füstben
kártyacsata.
A KIE titkára volt még Dobos Károly is, aki kétségtelenül az evangéliumi
vonalat képviselte, de egyrészt az amerikai stílus után (onnét jött haza) nehezen
találta meg az igazi hangot, másrészt beleveszett a KIE hivatalos programjába.
Ő pontosan tudta, mi volna a cél, de ereje nem volt hozzá, hogy az ügyet
célba vigye.
Így lett a KIE az egyház hivatalos ifjúsági munkája (lelkészeit az egyetemes
konvent fizette). Lelkileg azonos volt a némi reneszánszot élő egyházzal,
lényegében azonban kulturális tevékenységgé vált.
Ezen az úton a Töltéssy halála után következő titkár Pógyor István sem
tudta megállítani. Hála, a Töltéssy-féle emberi, testi indulat megszűnt, de nem
hatotta át a KIE munkáját a Szentlélek. Mondhatjuk így: a KIE-ben nem volt
ébredés.
A diakóniai vonalat az Országos Református Szeretetszövetség hordozta.
Alapítója Dr. Kiss Ferenc debreceni teológiai tanár. (Nem azonos a Bethániából
sértődötten kivált és új egyházat alapító Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszorral.)
A Szeretetszövetség diakóniai munkája tulajdonképpen Hejőpapiban
kezdődött. Ott volt egy hívő leány, aki házában árvaházat létesített hitből.
Az ő munkáját vette át, másította meg a Szeretetszövetség.
Néhány jellemző dolog:
Csak elhagyottnak nyilvánított gyermeket vettek föl, mert az állam ezért
fizetett.
Az árvaanyákat éhbéren tartották, úgy hogy a lelkiismeretesebbek saját
fizetésüket is a gyermekekre költötték, ha azt akarták, hogy legyen pl.
cipőfűzőjük. Azt ugyanis csak katonamódra, bizonyos „kihordás” után kaphat-
tak az árvák. Ugyanez volt a helyzet minden apró használati cikkel.
A tagdíjat 25% részkeresetre alkalmazott „diakónusok” szedték össze.
Az árvaházi ingatlanokat gyermektelen emberek adták, ajándékozták holtig
való eltartás ellenében. Ezek fényképeit hozta a naptár propagandaírás

177
keretében és igen sok öreg úgy ugrott be az írásoknak, hogy később keservesen
fogta a fejét.
Annyival mégis jobb volt, hogy az elhagyott gyermekek nem „lelencek”
voltak, de a lelencek szabadsága nélkül.
A Külmissziói Szövetségnek Molnár Mária mellett önálló magyar misszionáriusa
volt Döbrössy Lajos református lelkész személyében. Bulgáriában, Sumenben élt.
Feladata a mohamedán misszió lett volna.
Sajnos sem Döbrössy, sem a Külmissziói Szövetség vezetői (Virágh Sándor,
Draskóczy László) nem voltak lelkileg felkészültek és készek egy ilyen óriási feladat
hordozására.
A külmissziói Szövetségnek családi rt. jellege lett. A korábban ott dolgozó Pócs
Lajos a teológia elvégzése után elment onnét. Virágh és Draskóczy szabad kezet
nyertek. Kocogh András és Major László nem voltak alkalmasak arra, hogy a „só-
gorok” egészen egyéni és nem mindig igei elképzeléseinek gátat vessenek.
Volt ugyan a Külmissziói Szövetségnek választmánya, de kényes esetek tár-
gyalására azokat, aki ellenkező véleményen lettek volna, egyszerűen nem hívták
meg. Velem is ismételten ez történt, míg aztán lemondtam. Az elnöklő Csia Sándor
így aztán mindig alul maradt.
Persze, ez az ügynek igen keveset használt. Mikor Molnár Mária 1935-ben lá-
togatóba hazajött, látta a helyzetet és igen keserű szívvel ment vissza Mánusz
szigetére.
Sajnos, ezt a nyomorúságot a Külmissziói Szövetség később sem heverte ki.
Tisztultabb volt a levegő később, de hivatását valójában nem töltötte be.
Ebben az időben kezdte kiadni a Külmissziói Szövetség a „Külmissziói füzetek”
sorozatot. Eleinte élénk, valóban külmissziói tartalommal és szellemmel, később
azonban ezek az írások mind irodalmi, mind tartalmi szempontból ellaposodtak.
Viszont a sarjadzás jele volt, hogy Népmisszió címen „Kocsimisszió” indult.
Azt jelentette ez, hogy valaki megvett egy kimustrált fővárosi omnibuszt és azzal
járta a falut. Mint a cirkuszok, egy-egy faluban megállt, este prédikált.
Elég élénkítő hatással volt a magyar lelki életre az oxfordi mozgalom. Angliában
Oxford egyetemi városban támadt lelki ébredést nevezték így. Sokakat megújított
ez időben a Szentlélek és néhány ébredésellenes egyházi embert az ébredés mellé
állított. Így például Kovács J. István budapesti teológiai tanárt. Megjelent a „Csak
bűnösöknek” című könyv is.
Ez a könyv a magyar előszó szerint az úgynevezett „Csoportmozgalomnak” a
vezérkönyve. Magyar nyelvre ifj. Biberauer Richárd és ifj . Ceglédi Sándor, későbbi
debreceni teológiai tanár fordította.
Sajnos, a mozgalom áldása erősen csökkent azáltal, hogy szorgalmazták a
„vezetés”, a „bűnvallás” kérdését. Emiatt aztán nem a lelki ébredésre, hanem a
mellékkérdésekre siklott a dolog és maradandó eredmény nem következett.
Én magam komoly áldását nyertem.

178
 Evangélikus vonalon a Fébé ekkor már erősen diakonissza egylet jelleget öltött.
Missziói feladatot nem végzett, úgyszintén a KIE úgynevezett evangélikus ága sem.
Mint már szó volt róla, a CE, a Bethánia nem hagyta el a mély vizeket, de
meg kell mondani, hogy különösen Budapesten kísérleteztek enyhébb KIE
módszerekkel.
Sakk, ping-pong és más egyéb szelíd játék várta az ifjúságot. Utána mindig
ige, de nem egyszer, mire igére került a sor, a nép zöme lelépett. Akik jöttek,
tehát nem az igéért jöttek, hanem a potya játék lehetőségéért, mert másutt
fizetni kellett pl. a ping-pongozásért.
Ennek ellenére, noha magában a Központban igen megmerevedett állapo-
tok voltak a Bethánia vizein, igen komoly lelki megújulás jelei mutatkoztak,
sőt szórványosan komoly megtérések is.
Nagyon lényeges tétele ezeknek az időknek az évi ifjúsági konferenciák.
Augusztus 15-20 körül mindig úgy, hogy vagy augusztus 20. István király ün-
nepe, vagy augusztus 15-e, Nagyboldogasszony ünnepe beleessék.
A konferenciák: 1931-ben Cegléd, 1932 Miskolc, 1933 Tahitótfalu, 1934
Gödöllő.
Rendszerint iskolatermekben volt a közös szállás, ahol „szalmán kívül
egyéb” nem volt. Ezt mindig így közöltük a jelentkezőkkel.
Rengeteg izgalommal járt egy-egy konferencia előkészítése. A tantermeket
rendszerint ezidőtájbán meszelték és vagy benne voltak a kőművesek vagy
kinézték onnét a programot.
Szalmát szerezni, tejet reggelire, ebéd, vacsora kérdés 4-500 embernek nem
volt valami egyszerű. És persze minden fizikai munkát önkéntes „rendezők”
végeztek. Szalmát le és felhordani pl. az emeletről nem volt egyszerű.
Mosakodás kérdése is igen nehezen volt megoldható.
Mindig igen nagy gondot fordítottunk a bibliaköri vezetők személyére.
Tulajdonképpen az igazi munka a bibliakörben történt. Az előadók a meglazult
köveket mozgatták.
Ebben az időben indult meg az evangelizációs szolgálat. 1930 telén egy
hétig egyfolytában szolgáltam estéről-estére Kisvárdán. Meglepő eredménnyel.
Utána hasonló szolgálatot mégis csak Alcsúton végeztem Józan László, akkor
alcsuti lelkész, hívására. Nyolc napot töltöttem ott. A tömeg elég nagy volt,
de a megfogható eredmény nem sok.
Már itt látnom kellett, hogy a módszer valójában nem döntő jelentőségű.
Ha nincs Lélek, hiába minden nagyszerű emberi eszköz.
A szív, a szentek szentje csak a Főpap Jézus előtt nyílik meg, ha zúg a
Szentlélek. Különben hiábavaló minden emberi fogás, minden jó rendezés.
Az evangelizációk hamarosan egymást érték. Ezen olyan módszeres szol-
gálatot értünk, amikor egyugyanazon személy 8-l0 napon át ugyanabban a

179
gyülekezetben evangelizáló, megtérésre hívó előadásokat tart. Utána a keresz-
tyén élet gyakorlati kérdéseinek megbeszélése, délután bibliaóra, reggel
imaóra. Azt jelenti ez, hogy az evangélista napi 4-5 alkalommal szolgál.
Az evangelizációba hamarosan bekapcsolódott Józan László személyesen is.
Magát a módszeres evangelizáló szolgálatot ő honosította meg Magyarorszá-
gon német mintára.
Ugyancsak az evangelizáció vonalán futott hamarosan Békefi Benő, akkor
még állásnélküli segédlelkész. Ő 1934-ben a gödöllői konferencián tűnt fel.
„Kerestem, nem találtam” címen tartott előadást. Sallay István hívta meg, is-
mervén őt, miután sógornőjének, Vajda Margit akkor még orvostanhallgató
debreceni diákszövetséges leánynak volt a vőlegénye.
Idők folyamán számtalanszor hallottam Békefit beszélni, de sem a gödöllői
primőr, sem a későbbi igehirdetései nem tették rám az elhívott és elküldött
ember benyomását.
Mind Józan, mind Békefi egykettőre cikkeket írtak a Mustármagban. Igen
lendületes, harcra, munkára serkentő írásokat. Józan például a „Lélekmentő
keresztyénségről”, Békefi pedig többek között a „Győztes Jézus” címen.
Érdekes, hogy ugyancsak a gödöllői konferencián jelent meg először Bor-
bély Béla, akkor még hatvani gimnázium VII. osztályos tanulója. Később
Békefi sógora, sok áldott szolgálat eszközlője.
Jellemző még e korra, hogy ekkor kezdődik a színdarabok korszaka is.
A bethániai első színdarabok, párbeszédek (Szerb Anna szülte őket) gyenge
eresztésű, happy and-es, kis giccsek voltak.
A KIE nem válogatott, ünnepélyein jöttek a giccsek, nem giccsek, művészi
darabok is, de evangéliumi tartalom nélkül.
A Bethánia evangéliumot akart adni a színpadon is. De nem volt evangéli-
umi színdarab.
1931 október 31-re a Szabolcsveresmarti ifjúság ünnepélyt tervezett. CE
ifjúság volt, persze, hogy evangéliumi tárgyút. Ígértem, hogy majd én viszek.
Elfelejtettem. Amikor megérkeztem, Győrffy József tanító kérte a darabot.
Nincs - mondtam. Akkor írsz egyet, mert az ifjúság holnap próbálni akar.
Írtam. Így született meg az „Új zsoltár” című színdarab, mely nem szakított
még ugyan happy and-es hagyományokkal, de már adott valamit az életből is.
Később hasonlóképpen született Olasz Sándor apostagi lelkész szorítására
a „Tékozló fiú”. Reggel így szólt hozzám: „Most bemégy az irodába, rád
zárom az ajtót és míg el nem készül a Tékozló fiú, csak enni jössz ki. Ezek
után még jó néhányat írtam.
Csak egyszer engedtek ki ebédelni, vacsora előtt már készen voltam vele.
Későbbi időkben különösen Ecsedy Aladár kultiválta erősen a színdarabírást.
Csekély dramaturgiai érzékkel megírt darabjai mégis sok áldással voltak.
A színdarabok annyira vonzották a népet, hogy előfordult Kántorjánosiban,
hogy ugyanabban az iskola teremben egymás után három előadást tartottunk.
180
A kívül maradt nép azalatt a másik teremben várt, míg rákerült a sor.
Erősen szorongatta az ébredés hordozóit, hogy a paraszti származású
munkásaik bizonyságtevői igeileg igen képzetlenek voltak.
A laikus ébredési emberek igeszolgálata igen primitív, számtalan esetben
mind exegetikai, mind dogmatikai szempontból kifogásolható volt.
Megtörtént, hogy valahol megjelentek ezek az egyszerű emberek és amikor
a lelkész megkérdezte tőlük, mit akarnak, milyen céllal hirdetik az igét azt
felelték, „hogy az emberek behunyt szemmel imádkozzanak.”
Kirívó eset, de eset. Ezek és ennél lényegesen szelídebb melléfogások indí-
tották arra a CE vezetőit, hogy vezetőképző tanfolyamokat rendezzenek.
Főleg Szabolcsban, itt is Vaján voltak ilyenek. Nagyon találóan mondta Spur-
geon: „Istennek nincs szüksége a mi tudásunkra, de tudatlanságunkra még
kevésbé.”
Igen lényeges jele a sarjadzásnak, hogy magyar eredetű evangéliumi irodalom
fejlődik. Eddig voltak magyar nyelvű énekek, de az evangéliumi irodalom
leginkább idegen forrásokból táplálkozott. Főleg Modersohn írásokat fordítgat-
tak. A Mustármag cikkei ez időtől kezdve magyar írások. Nyáry Pál, Vargha
Tamás, Turóczy Zoltán, Sallay István, Ecsedy Aladár, Józan László, Gáncs Aladár
voltak a szerzők.
A Bethániában sarjadtak az élet jelei, Dunántúlon is volt valami zendülés.
Hajmáskéren, Szilasbolháson (ma Mezőszilas), Pápán, Győrben, Neszmélyen.
Igen lényeges a finn hatás. A finn ébredés énekei, a Podmaniczky Pál által
magyarra fordított „Parasztpróféta”, igen mély lelki hatásokat hozott.
Töltéssy meghalt. Vele az ébredésnek igen nagy gátja szakadt át.
Igen nagy erőfeszítést jelentett még az 1935 évi CE világkonferencia. Sok
erőt, energiát vett el, de azt, amit Isten már elkezdett, nem ronthatta meg.
A konferencia jelszava, mondanivalója a mindig, de azokban az időkben
különösen időszerű kérdés volt: Jöjjön el a Te országod. Plakátját Pólya Tibor
tervezte. Magyar ruhás ifjú ég felé tárt karokkal kéri: Jöjjön el a Te országod.
Elég szégyen, hogy amit a magyar keresztyénség nem igen értett meg a kon-
ferencia lényegéből, azt a napi sajtó elég világosan megírta: „a keresztyén
világmozgalom nem ismer határt színek és fajok között.”
Ez volt a konferencia tulajdonképpeni mondanivalója. Hiszen ezt jelenti a:
Jöjjön el a Te országod! Azt, hogy ne támadjon nemzet, nemzet ellen, faj, faj
ellen. Azt, hogy az erősebb ne nyomja el a gyengét.
Értette ezt akkor a kor kegyessége? Bizonyára igen, de annyira magának
örült Krisztusban, hogy nem jutott tudatáig a fajelmélet, az osztályosodás
ténye és következménye.
Sajnos, noha ez a konferencia eléggé központi mondanivalója volt, mi meg-
maradtunk a templomon belül és nem vettük észre, hogy a templomon kívül
mekkora a nyomorúság.

181
 Májusi fagyok

A z egyszeri éjjeliőrtől megkérdezték, hogy időzik olyan nyugodtan,

órákig a kocsmában. Nem fél, hogy valahol elvisznek valamit?
Az széjjelnézve így felelt: „Hogy félnék, amikor mindenki itt van.”
A sötétség fejedelme is nyugton van, míg mindenki nyugodtan alszik. Amint
azonban valaki ébredezik, azonnal vége a jó békességnek.
Így volt a sarjadzás éveiben is. Amilyen mértékben pitymallani kezdett a
hajnal, olyan erővel tett meg az ördög mindent, hogy ártson. Erre pedig a
legalkalmasabb, ha a vezetők, az elöljárók között támaszt egyenetlenséget.
Eleinte az erősen, erőszakosan és diplomatikusan feltörő Békefi Benővel
szemben bizalmatlan voltam, sikereiért lelkesülni nem tudtam. Szüntelen sej-
tettem valami hátmögöttit. Sallay viszont teljes szívével támogatta és nyito-
gatta előtte a kapukat.
Békefi kibérelte Sződligeten a Bethánia által korábbi években már ráfizetés-
sel üzemeltetett nyaralót a Duna-parton. Az általa végzett evangelizációk
ekkor már egymást érték. Az ott megmozdult emberek nagy sereggel lepték
el a nyaralót.
Felvette a „Megbékélés Háza” nevet. A falakon ilyen mondások voltak „Is-
tenünk a gazdag Isten. Urunk a győztes Jézus.”
A résztvevők szinte teljes létszámmal a Bethánia területeiről kerültek ki.
Igen sok lelki áldás mellett mégis volt az egésznek valami üzleti szaga. Békefi
ügyesen a zsebekre tudta terelni a figyelmet. Amellett személyét hamarosan
hódolat övezte. Különösen a nők részéről.
A sződligeti kurzusokon (általában 8 napig tartott egy) gyakran részt vettem
én is és látva a megfogható eredményt, elhallgattattam szívemben az el-
lenkezést. Káini lelkületnek bélyegeztem és becsületesen Békefi szolgálata
mellé álltam.
Minden emberi tekintélyemet latba vetve készítettem elő Békefi számára a
nyíregyházi evangelizációt. Bartók Jenő akkori lelkész előtt Békefi becsületes
szándékai felől (hogy nem akar nyíregyházi pap lenni, Bartók tudniillik idős
ember volt) kezességet vállaltam. Úgyszintén a „szövetségesek” előtt is, akik
igen bizalmatlanok voltak vele szemben.
Anyagi vonalon is komolyan támogattam Békefi Benőt, de különös, hogy
minden becsületes hozzáállásom ellenére igazi, őszinte barátság nem fejlődött
ki közöttünk. Békefin mindig érezhető volt, hogy távolabbi céljai vannak.
182
 Nem használt tehát a sarjadzásnak, hogy főleg a négy élenjáró: Sallay,
Józan, Békefi és én nem voltunk teljes lelki egységben.
Sallay becsületesen akarta az ébredést, de elerőtlenült, mint nem sokkal
később kiderült, agytumort hordozó ember volt. A tegnapé, aki félt az új hajlék
építésétől és csak később volt hajlandó elmenni a fiatalokkal, mint Elizeus.
Józan óriási energiával, sok készséggel és felkészültséggel csinálta, csinálni
akarta, amit Németországban látott. Az a típus, aki a vetéskor már a kaszát is
vitte, hogy arasson. Nem kétséges, „hogy mindent a Szentléleknek tulajdoní-
tott”. Tőle várt, de megigézett rabja volt az „ordnungnak”, a módszereknek.
Az ébredés múltjával nem volt semmi kapcsolata, éppen ezért a meglévőt neg-
ligálni akarta, vagy legfeljebb ugródeszkának tekintette egy új szervezet
érdekében. Inkább a lerohanás, mint a kivárás embere volt.
Békefi ifjúsága, megtérése mindenki előtt ismeretlen volt. Sohasem beszélt
róla. Az ébredéssel neki sem volt kapcsolata. Úgy állt be közénk, azonnal nagy
emberként. Sohasem ült a kis széken. (Józan sem.) Célja, mint idők folyamán
kiderült, valakivé lenni. Ügyes igehirdető, még ügyesebb szervező, jó pedagó-
gus, „nagyszerű ember” egyszerű szív nélkül. Egészen közelről ismertem, de
kicsinynek sohasem láttam őt. Ami még nem hallgatható el, igen ügyesen fonta
hálóját mindenki körül, hogy adott esetben leghívebb barátait is lerántsa, diszkre-
ditálja.
Én bűneimmel, kísértéseimmel tusakodó ember vagyok. Ember a szó legtel-
jesebb értelmében. Testemben szenvedő, lelkemben megterhelt. Tudásom
tökéletlen, csak egyben becsületes. „Inkább ölj meg, de utadat eltévesztenem
ne engedd. Én magam meg nem találom azt.” Szívem egy az ébredéssel, a
megtérővel és tudom, hogy Isten ezt akarja, és fogja megáldani.

Borsodi ébredés

Miskolcon megtért Gretzár Andor villamos telepi főgépész. Rabiátus,

erőszakos, istentelen ember volt. Óriási énnel és pöffeszkedő gőggel.
Isten összetörte és szolgálatába állította. Ki tudja, hány gyermeke közül,
egyről tudott, magához vette és nevelte. Megtért a leány is és amikor Gretzár
nyugdíjba ment, együtt mentek Edelénybe, ahol szép házat vettek.
Egy szobát imateremmé alakíttatott szószékkel, ülőhelyekkel, harmónium-
mal. Leánya jól harmóniumozott és ketten igen szépen énekeltek.
Itt elkezdett prédikálni. Rendkívüli hatással. Prédikációi mindenféle teoló-
giai mértéknek alatta maradtak, de személyes bizonyságtétele rendkívüli volt.
183
 Igehirdetési alkalmai tömegmozgalommá váltak. Mint általában mindig, itt
is közrejátszottak az emberi szempontok is. Amikor Isten ébredést ad, a mi
emberi fogyatkozásainkat is serkentőleg építi bele a történésekbe.
Gretzár gazdag ember hírében állott. Az is volt. Sokakat csábított a gondo-
lat, hogy hátha húzhatnak ebből valami hasznot. Igen elterjedt elképzelés volt,
hogy az „áttérők” pénzt kaptak. Alig akadt valaki, aki elhitte, hogy a hívő
parasztok ingyen járnak egyik faluból a másikba.
Egyszer Lipták Mihály hangácsi hívő atyafi és közösségvezető lakásán
valami ügyben betoppant két falusi ember. Elbeszélgettünk és megkérdezget-
tem őket idvességük felől.
Hazafelé menet így szól az egyik: „No komám, itt megszorongatják az em-
bert.” Mire a másik; „Légy nyugodtan, meg is veszi Lipták Miska a Szanyós
birtokot”. Tudniillik a pénzből, amit ezért kap.
Ez a gondolat sokak szívében ott volt és ott van. A világ tűrést, fáradságot
ingyen nem vállal. Nem képes tehát feltételezni, hogy legyen olyan bolond,
aki ezt teszi.
Nos voltak és vannak Istennek ilyen bolondjai. Ilyen volt Gretzár Andor is.
A tömegmozgolódás kihatott az egész környékre. A kis felsőborsodi falukból
alig volt olyan, amelyikből többen vagy sokan ne jártak volna „Gretzárhoz”.
Damak, Hangács, Ziliz, Borsod stb. népe mind megfordult ott. Néha kocsi
tábor állott háza körül. Ö pedig prédikált a nap minden órájában. Előfordult
ugyanis, hogy a délelőtti piacos nép kereste fel.
Hamarosan hírét vette a dolognak Lipták Mihály hangácsi gazda és pres-
biter is. Ő már 1917-ben orosz fogságban hallott evangéliumot. Eddig azon-
ban nem csirázott szívében az odaesett mag. Gretzárral való találkozása
azonban döntő volt számára.
Ő is megkezdte otthon lakásán az igei alkalmakat. Ott is többen megtértek.
Később Zilizen, Dusnokon, Szendrőládon is támadt ébredés.
A tűz természetesen Edelényben és a vele csaknem összenőtt Borsodon volt
a legnagyobb.
Szentmártony Dániel borsodi református esperesben és Gyülvészy István
edelényi református lelkészben feltámadt az irigység. Az akció katholika hely-
beli képviselője, egy levente százados, összefogott velük és különböző hamis
vádakkal a szolgabíró elé citálták.
Kémkedéssel próbálták vádolni. Erre alapot nyújtott, hogy elég gyakran
járt át Szlovákiába, ott élő öccséhez, ahol szolgálatai nyomán szintén ébredés
támadt. Meg hogy sok pénzt kap postán. Annak már nem néztek utána, hogy
igen tekintélyes nyugdíját kapja rendszeresen.
A tárgyalás eredménytelenül végetért. A főszolgabíró betilttatta az össze-
jöveteleket, de a Bethánia központ fellebbezésére a borsod megyei alispáni hi-
vatal engedélyezte.

184
 Tűrni kellett tehát az egyházaknak. Hivatalos állami retorzióval nem élhettek.
Más eszközökhöz folyamodtak. Ráverték Gretzárra az ablakot. Kis és nagy dol-
gukat az ablak alatt végezték a legények.
Gretzárék örökbe fogadtak egy fiút, akit Nyíregyházán a vasútállomás mel-
lett, akkor még létező berekben találtak.
Megindult a suttogó propaganda. „No ugye, agglegény és leánya van. Most
meg már gyerek is van!” Íme a gonosz, amely nem képes jót feltételezni. Hiába
közeledik Isten gyermeke a világhoz tisztaságával, ők ezt a föld porába rántják,
maguk mellé. És ami szégyenteljesebb, ennek értelmi szerzői a papok voltak.
Le kell pedig szögezni, hogy különösen Gyülvészy István részéről a meg
nem értés, a környezet hatása volt csupán a történések intonálója. Később,
amikor szemei megtisztultak, egészében másként viszonyult a dolgokhoz.
Azt sem hallgathatjuk el, hogy Gretzár Andor eljárásaiban, magatartásában
is volt egy sereg vonás a régi emberből. Nem viszonyult embertársaihoz alázat-
tal, ő sem ült a kis széken, hanem „új ember”-ként azonnal prédikálni kezdett.
Csendesebb sepréssel kisebb port vert volna fel és lehet, hogy több eredményt
ért volna el.
Igen sok botránkozást elkerülhetnének Isten gyermekei, ha környezetükhöz
nem a megtért ember felsőbbrendűségével (sokszor gőgjével), hanem a bűnös
alázatával közelítenének.
Sajnos, ez az indulat Gretzár Andornál ellenségeivel szemben különösen
hiányzott. Igen gyakran hiányzott igehirdetéséből is. Mindig könnyekre indí-
totta bár a kereszt, a Golgota , de emberi énje hamar felülkerült.
De éppen mert alázatos és bűnbánó volt az Úr előtt, Isten vállalta és későbbi
idők folyamán igazolta.
Szentmártony Dániel súlyos betegségében magához hívatta és bocsánatot
kért tőle. Gyülvészy István pedig hallgatói közé telepedett és amikor Isten
Gretzárt hazahívta, mint drága testvért búcsúztatta a temetésen, akin keresztül
Isten vele is sok áldást közölt.
Van-e a földön a megbocsátásnak ilyen ismerete, amikor ellenségek
testvérekké lesznek? Csak Jézus Krisztusban, az ő keresztjében.
Ezeket megelőzően volt egy olyan epizódja is a dolgoknak, hogy Gretzár
Andor lakásán bibliaiskolán együttlevő társaságot, köztük Sallay István, Benke
József református lelkészeket a csendőrjárőr be akarta kísérni a főszolgabírói
hivatalba.
Törvénytelen, önkényes eljárás volt. Hamar kitűnt az abból, hogy amint
mentek az úton, összetalálkoztak egy jól ismert ügyvéddel, aki Benke József
jó barátja volt. Megkérdezte, hová mennek, mire Benke megmondta , hogy
az egész társaság le van tartóztatva. Az ügyvéd kiverte a balhét: „Tudják
maguk, kiket és miért tartóztattak le?”
A csendőrök lógó orral, kelletlenül elvonultak. Nem merték folytatni az
akadékoskodást.

185
 Nem nyugodott azonban az egyházi hatóság sem. Lipták Mihály ellen, mert
házánál bibliaórákat tart és az embereket „baptista” hitre téríti, fegyelmit in-
dítottak.
Presbiterségétől az egyházmegyei bíróság megfosztotta. Fellebbezett az egy-
házkerülethez, onnét azonban sohasem kapott semmiféle választ. Az akta mai
napig elintézetlen.
Kényes dolog volt. Az egyházkerület hivatalos lapjában ugyanis cikkek je-
lentek meg az ügyben, melyek lényegében végül is Lipták Mihályt igazolták.
Viszont mégis csak kínos dolog lett volna egy „parasztot”, aki méghozzá
bethánista is, az egyházmegye tisztes papjaival szemben rehabilitálni.
Erre az egyház soha nem volt képes. Vagy ha beismerte is a tévedését, csak
akkor, amikor nem éltek már, akik sértettek és akit sértettek.

Világi kép
M ondhatnánk úgy is, tartalomjegyzék egy történelemkönyvhöz.
Az óriási fortyogó üstből, ahogy 1935-ben a világ már fortyogott, csak
időrendi sorrendben kiragadunk egy-egy jellemző eseményt. Azért, hogy lás-
suk, az emberi hazugságok halmazán hogyan „épül” az „új világ”. A valóság
szerint pedig miként rohant a szörnyű kezdet a II. világháború felé.
Ami igen szomorú, az egyháznak és ébredésnek ezekben az igazán
történelmi jelentőségű időkben nem volt látása, nem volt mondanivalója.
Még fokozottabban igaz ez a magyarországi református egyházra és a magyarságra
nézve. Mi itt mind a porba dugtuk fejünket és valahogyan úgy gondolkoztunk,
csak minket ne érjen semmi baj.
Vívta az egyház a maga reverzális harcát, kitermelt ekkorára valamiféle
keresztyén kín tusát és a legtöbb helyen ige helyett ezt szolgálta fel.
A Mustármag 1936-ban „Ártalmas termelés” címen Sallay Istvántól cikket
is közölt erről. Valóban az történik, hogy a hivatalos belmisszió által számtalan
helyen beoltják a lelkeket az igazi megtérés ellen. A képmutató kegyesség fülledt
levegőjű búvóhelyei számtalanszor az egyházmegyei és egyéb konferenciák.
A hivatalos belmisszió kitermelte a maga éneklő és előimádkozó parazitáit.
Ezek lecsaptak, ha közös imádkozás volt és hosszú lére eresztett semmit mondá-
saikkal minden igazán imádkozni vágyó kedvét elvették. Megoltották a lelkeket.
Ébredési alkalmakon nem létezhettek ezek, mert ott megtörtént, hogy egy ilyen
távimádkozóra az imaóra vezetője rászólt: „Hagyja már abba ezt a locsogást.”
Az ébredési alkalmakkal ellentétben az úgynevezett „hivatalos” belmissziói
alkalmakon ugyanis alig volt fegyelem. Nem hangsúlyozták az egy szükséges
dolgot.
186
 Előfordult egy KIE vezetőképzőn, hogy az egyik pálinka és dohány szagú
dunántúli egykés parasztfiú kivágta, „majd én megcsinálom a KIE-t ha haza-
megyek.”
A tábor vezetője - egyébként komoly lelki ember - vállára csapott: „látod,
ilyenekre van nekünk szükségünk.”
Mi volt ezzel szemben a helyzet az ébredési területen? Egy fiatal mérnök
lelkesen „misszionált” egy nyomortelepen. Szervezésben segítségül hívni felkereste
az egyik ébredési embert. Mikor munkájáról lelkesen beszámolt, az evangélista
megkérdezte tőle: „No és a te megtéréseddel mi van?” Megütközött az ifjú:
„Hogy-hogy mi van?” - „Hogyan akarsz te másokat misszionálni, amikor
magad sem tértél meg? Lelkileg te talán rongyosabb vagy, mint akiket térít-
getsz!”
Az ilyen hang azonban azt eredményezhette, hogy a „lelkes missziói
munkás” sértődötten félreáll. Esetleg elmegy a szektához, ahol mindig szívesen
fogadták az efféle lelkeket.
Ezt a kockázatot ez egyház nem vállalta. Így aztán a belmissziói össze-
jövetelek, a „vallásos esték” tenyészhelyeivé lettek lelki parazitáknak. Legjobb
esetben jobb híján falusi fiuk, de főleg leányok dobogójává lettek, ahol szaval-
hattak és nevüket legközelebb hozta a „Keresztyén Család” nevű újság.
Voltak aztán nevezetes paraziták is. Ilyen volt többek között Cz. bácsi. Járta
az országot. Hordta a pletykát. Ha valaki megsértette, keresztyén módon
lejáratta. „Igen kedves, drága gyermeke az Úrnak, csak nagy kár, hogy...”
akkor aztán jött a pletyka.
Egyszer valahol megtelepedett. Mikor a józan háziasszony látta, hogy kicsoda,
így szólt hozzá: „Cz. bácsi, holnap kimegyünk a szőlőbe, kapálni, maga is segít
egy kicsit. Egész nap úgyis ráér.”
A bácsi másnap reggel így szólt: ma reggel kijelentette az Úr, hogy tovább
kell mennem.
Nem kell bizonyítani, mennyit ártottak ezek az emberek az evangélium
ügyének. Hányszor hivatkoztak rájuk: Te is olyan vagy, mint X vagy Y, te is
csak kegyeskedsz.
Az egyház pedig tűrte, sőt szerepeltette őket. A hivatalos belmisszió telítve
volt ilyen emberekkel.
Arról is meg kell emlékezni, hogy számtalan esetben a lelkész kontraként
„csinálta” a belmissziót. Előfordult, hogy a hívő atyafiak mondjuk szerdán
háznál összejöttek imádkozni, igét olvasni lelki épülésre. A lelkész erre szerdára
hivatalos bibliaórát hirdetett és belmissziói jelentésében jelentette, hogy
szépen menne a belmisszió, de a „bethánisták” pontosan akkor tartják össze-
jövetelüket, amikor a hivatalos egyházi vallásos este van. Ha kitértek, ő is át-
tette a bibliaórát.
Rendszeres dolog volt, hogy egy gyülekezeti nap vagy körzeti konferencia

187
után a szolgáló igehirdető lelkészek, vagy nem lelkészek összeültek egy kis id-
dogálásra, ha aztán valamelyik többet ivott a kelleténél ez is a belmisszió szám-
lájára ment.
Az egyházmegyék hivatalból megválasztott „belmissziói előadói” számtalan
esetben nemcsak teológiailag képzetlen, hanem erkölcsileg sem makulátlan
lelkészek voltak. Megtérés, újjászületés teljesen ismeretlen, de még inkább is-
mert és gyűlölt fogalom volt a számukra.
Joggal nevezte Sallay ártalmas termelésnek az ilyen vagy efféle magatartást.
Ezek aztán igen sok kárt tettek az ébredési területen is, ha nem találtak
kellő metszőkésre, mely lemetszette őket.
Mint mondottam, az egyház nem merte ezt tenni, mert kezdte már érezni,
hogy elvesztette hatalmát a lelkek fölött. Legalább látszat szerint azokat akarta
megtartani, akik alapul szolgálhattak az év végi belmissziói statisztikához.
Ugyanez volt a helyzet irodalmi téren. Gomba módra jöttek a különböző hiva-
talos és félhivatalos egyházi és gyülekezeti lapok.
A bennük megjelent írások igen sok esetben még unitáriusnak sem voltak
nevezhetők. Híranyaguk pedig, mint már említettem, a félhomályos falusi iskolák
dobogóján elhangzott szavalatokról való beszámoló volt.
Hamis lenne a kép, ha elhallgatnám az úgynevezett „nagy” egyházi lapok írásait,
komoly kísérletezéseit arra, hogy ébresszék a keresztyén nemzeti öntudatot.
Ezeknek a lapoknak viszont az volt a bajuk, hogy akik szerkesztették, egyrészt
nem voltak újságírók, másrészt összekeverték a tüzet a vízzel.
Ezek is kihaltak. Pedig sok jóakarattal, becsületes szándékkal szerkesztették őket
szerkesztőik. Igen nagy, sőt alapvető hiány volt az egész, egyébként lényeges
részében igen komoly teológiai irányzatnak, hogy nem Christo, hanem Eccle-
sia-centrikus volt.
A múlt századvégi Deocentralizmussal szemben, ahol csak Istenről tudtak
(legfeljebb), aki teremtett, megtart és igazgat mindeneket, átlépve Jézust és a
Szentlelket, az Egyházat tette meg középponttá.
Becsületes egyházmentési szándék vezette őket. Szabó Imre esperes egymás
után építtette Budapesten a templomokat. Ravasz László, Enyedy Andor, Balt-
hazár Dezső, majd Révész Imre, Győry Elemér egy sereg esperes és becsületes
szándékú kispap. A teológiában is egyházat akartak. Sebestyén Jenő történelmi
kálvinizmusa a legbecsületesebb egyházmentési szándékból fakadt.
Sorolhatnám itt azon idők „mamelukjait” is. Becsületes egyház-akarásuk
felől semmi kétségünk nem lehet. Csak egyet, de a lényeget mellőzték el, vagy
nem tették életük egyetlen kérdésévé.
A „Kő”-ről felejtkeztek meg. Azt felejtették el, hogy az egyház sem Deo,
sem Pneuma, sem Ecclesiacentrikus nem lehet, hanem csak Christo- centrikus.
Ha nem az, vagy elsekélyesedik, mocsárrá lesz vagy eltévelyedik. Az elsőre
példa a hivatalos belmisszió, a másikra a pünkösdi mozgalmak.

188
 Jellemző a becsületes akarásra, hogy a „Fecske”, a vasárnapi iskolai vezetők
lapja szerkesztését Ecsedy Aladárra bízzák. A fasori lelkészi állásra Dobos
Károly, volt KIE titkárt hívják meg.
A tehetetlen és tehetségtelen Makláry Károly tiszántúli püspök halála után
a tudós és keménykezű Révész Imre kerül a püspöki székbe. Farkas István
helyére Tiszán innen Enyedy Andor kerül.
Meghívják Barth Károlyt Magyarországra. Határozott teológiai megújulás-
ról lehet beszélni, az azonban még csak a „felsőbb rendeket” érinti.
A vidéki papok a megtérésről még mindig, mint bolondgombáról beszélnek,
a megtérteket pedig farkasként aposztrofálják, akik háborgatják a békés nyájat.
(A nyáj bizony békésen alszik a kárhozat küszöbén.)
Az edelényi presbitérium lemond, mert a lelkész korábbi magatartását
megváltoztatta és vállalja a felébredtekkel a közösséget.
A szabolcsveresmarti presbitérium határozatot hoz, mely szerint az odajáró
evangélista nem prédikálhat többé a templomban. Vajon miért? Mert egyszer
korcsmai tivornyázásukat és nemi félrelépéseiket merte szóvá tenni.
A bűnről, mint konkrétumról, nem volt még szabad beszélni.
A Felvidék, Kárpátalja, majd Észak-Erdély erőszakos idecsatolása az egyház
életében is élénk mozgást támasztott.
De olyan mozgás volt ez csak, mint Stanley Jones mondja: „Krisztus a világ
országútján” című könyvében, hogy nem megy a motor és beiktatunk egy
csavart. Ez hoz egy kis mozgást, de ez nem maga az élet.
Volt az egyházban KIE otthon építés, október 31. ünnepély, kerületi kon-
ferencia, presbiter - konferencia. Hiszen megindult a Református Presbiter-
szövetség szolgálata is.
Volt O.R.L.E. Országos Református Lelkész Egyesület, leánymunka, fiúmunka,
vasárnapi iskola, nőszövetség. Ravasz László Zsindely Ferenc miniszter feleségét
kérte fel erre a munkára.
Volt külmissziói vasárnap, diakóniai vasárnap, sajtónap.
De nem volt még mindig Szentlélek. Azok a kevesek, akik tudták, hogy van
Szentlélek, egyelőre még egészen a perifériára szorultak. Annyira, hogy voltak
idők, amikor kételkedtek, valóban csak aluszik-e a leányka, hátha megholt.
Mindenekfölött volt az egyháznak egy mindennél nagyobb szakadás a ha-
jóján. Emiatt joggal mondhatta volna rá a próféta, hogy „lyukas zacskóra
bérel”.
Házasság az állammal. Nem tartotta ezt rossznak. Ha olykor felmerült is
ez állapot helytelensége, el és kitartójától elszakadni - még a gondolata is
képtelennek tűnt.
A gyerekek hitoktatását az állam még a középiskolákon is garantálta. Temp-
lomba még a katonák is kötelesek voltak menni. „Idáig katolikus, innét refor-
mátus” módon igaz, de ment a dolog.

189
 Debrecenben leventék úrvacsora előkészítő istentiszteletén történt, hogy
az egyik leventét a leventeoktató megpofozta, mert „lelki” gátlásai voltak az
úrvacsorával szemben és nem akart úrvacsorázni.
Persze, hogy igen sokan nem értettek ezzel egyet. Sőt. Aminthogy nyilván
azzal sem, ha a pap a csendőrség segítségét vette igénybe, hogy a „farkasokat”,
melyek a bárányok békéjét fel akarják dúlni, kísérjék ki a faluból.
Sőt olyan eset is akadt, amikor a lelkész maga védte meg az ébredés em-
bereit a brutális és buta csendőrőrmesterrel szemben. Kész volt értük az il-
letékes törvényszék elé állni, ahol (valószínűleg ezért, mert a vizsgálóbíró
írnoka is ébredési ember volt) végül is a csendőrt marasztalták el. (Nyírkércs)
Az persze más kérdés, hogy amikor Szabó István miskolci hitoktató
„A szent jobb kalandos története” címmel leleplezte azt a csalást, ami a szent
jobb legenda körül volt, a törvényszék Szabó Istvánt marasztalta el.
Mert hiszen számottevő volt a református egyház. Kellettek „szűzi keblei”
Oholának is, de mégis Oholiábé volt a hatalom, lévén ő hitesebb felesége az
eltartónak.
Ne csodálkozzunk tehát, ha ilyen állapotban és ilyen viszonyban semmit
sem mondott, semmit sem mondhatott. Nem is igen volt mondanivalója, mert
nem látott. Nem láthatott, mert csak magát nézte, a maga megmaradását
akarta mindenáron, a becsülete árán is!?
Ezt tagadnunk kell. Amit tett, lényegében becsületesnek hitte.
Környezetéhez, a jelenvaló világhoz helyesen viszonyulni azonban az egy-
ház csak akkor képes, ha Urához helyesen viszonyul.
Míg azonban a környezethez való viszonyulást mindig a történelmi
körülmények szabják meg, a Krisztushoz viszonyulás azóta, mióta testben
megjelent közöttünk, mindig ugyanaz.
Itt tévedett az egyház. Úgy képzelte, új körülmények között más módon
viszonyulhat Krisztushoz. Nem kereste a megtérés és újjászületés útját.
Éppen ezért nem lehetett mondanivalója a világ számára. Jeremiás csak
azért mondhatta meg Nabukodonozornak, hogy „Te is”, mert ő egyszer átadta
életét Istennek.
Miután ezt az egyház nem tette, hanem meg akarta és megtartotta magának,
a világ történéseivel szemben néma volt. Nem igaz, hogy bárki ilyen irányban
megnyitotta volna a száját. Senki sem volt.
Pedig megindult a föld. Az ős teutonok, Európa örök izgalomban tartói
megindultak.
Bevonult a német hadsereg a demilitarizált rajnai övezetbe. Franciaország
háborút kiált, de kiderül, hogy a szövetségesek még nincsenek készen. Olasz-
ország legázolja és protektorátussá teszi Abesszíniát.
Megalakul, illetve létrejön a Berlin-római tengely, melyhez Magyarország
is vonzódik. Hómann kultuszminiszter hivatalos látogatásra megy Hitlerhez.

190
 Darányi Kálmán bejelenti a milliárdos beruházást, hadi célokra.
Megtörténik az osztrák Anschluss. „A germán óriás álmából felébredve a
magyar határon tette le öklét.” (Turóczy)
Közben minden szem a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus felé
irányult. Ilyen prédikáció hangzik el r.k. részről: „Ha a Gellérthegyen épülne
egy r.k, templom és ott a nap minden órájában elhangzana „Ave Maria, Pa-
trona Hungariae” és ezt Budapest minden utcáján hangszóró közvetítené,
megmenekülne Magyarország a romlástól.”
A missziói mozgalmak közül a KIE sodortatik gátlás nélkül a napi politikai
csemegék sodrában. Az SDG-n ébredési hullám fut át, de csak átmeneti időre.
A Pro Christo ellentétes előjellel politizál, de sokkal inkább tétova botladozás
az is, mint céltudatos cselekvés.
Ilyen az egész magyar élet.
A Bethánián belül és a Bethánia körül, de az egylet gyökereiből táplálkozva,
erőteljes evangelizációs mozgalom fejlődik.
Annyira csak ez és az ennek kapcsán sajnálatosan felmerült személyi és szer-
vezeti ellentétek foglalják le vezetőit és tagjait, hogy semmi más nem érdekli őket.
De csak ezért?
Nem lennénk őszinték önmagunkhoz, ha igennel felelnénk. Nem csak ezért.
Egyszerűen így fogalmazhatnánk meg a tételt: nem volt az ébredés népének
kitekintése a világba. Nem azért, mert elszakadt a világtól. Sokszor ezzel vá-
dolták. Pedig nem. Hiszen aki nincs benne az áradatban, sokkal inkább szem-
lélheti, mi megy ott végbe.
Az ébredés embereit azonban általában nem érdekelte az, ami körülöttük
történt. Hiszen voltak, akik még abban is megbotránkoztak, hogy Jeney László
ifjúsági titkárt újságot olvasni látták. Volt olyan elemi iskolai tanító, aki
nagyszerű pedagógus volt ugyan, de nem tudta, ki a magyar kormány elnöke.
Hívő ember nem politizál, ez volt a mondás és ehhez tartotta magát a
tömeg. De kérdezem, politizálás az, ha valaki számon tartja, figyelemmel kíséri
a történelmi események folyamatosságát és levonja azokból magára és
környezetére nézve a tanulságot?
A hívő embernek véleménye kell, hogy legyen mindenről, ami körülötte
történik annál is inkább, mert hite szerint nem magától, véletlenül történik,
hanem Isten történelemformáló keze nyomán.
Az volt a baj, hogy minket valójában nem érdekeltek azok, amik körülöt-
tünk, csak amik bennünk történtek.
Igaz, hogy a második a döntő. Mit cselekszik Isten az életemben? Megtettük
a kővetkező lépést is. Mit cselekszem én mások életében? A mulasztás csak
annyi volt, elfelejtettük, tudatosan mellőztük, hogy a másiknak teste is van.
Elfelejtkeztünk a mi kenyerünkről, a mi bűneinkről, a mi kísértéseinkről, a
gonoszról, mely minket támad.

191
 Beszéltünk démonokról, démoni világról és nem gondoltunk vele, hogy a
930-as években démonok szabadultak Európára. Elintéztük legfeljebb azzal,
hogy az állam ügye, de nem tartottuk észbe, hogy „az állam én vagyok”, -
hanem ezt a kérdést mindig átengedtük annak, aki éppen hatalmon volt.
Mindezek alázatos elismerése mellett hangsúlyoznunk kell, hogy az ébredés
ezekben az években a kibontakozás idejét élvén, az maga minden energiáját
igénybe vette, de még olyan belső harcokat élt át, melyek között kétségkívül
csak Isten kegyelme őrizhette meg lényegét.
És az Isten kegyelmének drága bizonyítéka, hogy minden emberi vissza-
vonás, énközpontúság, és féltékenykedés ellenére is csodálatosan bontakoz-
tatta ki azt, amiről így beszélhetünk: „Meglátogatott a naptámadat a
magasságból.”
1935-től 1940-ig, tehát a II. világháború első esztendejéig leginkább Józan
László evangelizációs szolgálata, az általa létrehozott Evangelizáció Baráti Tár-
sasága, majd az e nyomokon erőre kapott és Békefi Benő által létrehozott Re-
formátus Gyülekezeti Evangélizáció Baráti Társasága szorongatta a Bethániát.
Erre a ciklusra esik újabb diakonissza egylet nehéz szülése után a Lelkiszol-
gálat Háza missziói telep megvétele és elindulása.

Bethánia és R.Gy.E.B.T.

I sten országa szolgálatába Isten mindig belekalkulálja a mi emberi

adottságainkat is. A tehetséget éppen úgy, mint a jellembeli fogyatkozást.
Minden időben voltak egyéniségek, akik átmenetileg igen nagy lendülettel
és eredménnyel szolgáltak. Nagyoknak látszottak és egy ideig azok is voltak,
de énjük hamarosan előtört, és kiderült, hogy életükben nem az Én van a
kereszten, hanem Krisztus.
Az ilyen Saulok nagy győzelmeket arattak, sok szép vonás volt életükben,
néha „nagyszerű emberek” voltak, de előbb-utóbb kiderült, hogy „hitre nézve
nem becsületesek”.
Egy másik típusa a szolgáknak azok, akik sok képességgel megáldva, ha nem
tapasztalják azonnal a „jöttem, láttam, győztem” lehetőségét, sértődötten áll-
nak félre és még jobban megbántódnak ha kiderül, hogy az ügy nélkülük is
megy előre.
Később újra előkullognak, de miután korábbi sértődésüket nem rendezik,
eljön az idő, amikor megint csak félreállnak. Ezek a hitre nézve nem meg-
bízható emberek.
192
 Isten országában eredményesen azok szolgálhatnak, akik énjüket
következetesen halálba adják. Akik jól tudják, hogy az én mindennap újra
előlép a maga jogaival és csak az állandó, tudatos megszégyenítés útján
tartható azon a helyen, ahol nem árt.
Hányak szívét foglalja el a kegyes én és már nem igaz, hogy: élek többé nem
én... Hanem igenis az én van felcicomázva a kegyes formákkal, szólamokkal.
A Bethániának, az ébredésnek minden időben harcolnia kellett ezekkel a
típusokkal. Ezek a harcok ismételten szakadásokra vezettek.
Nem volna értelme analizálni a szakadásokat - a Fébét kiértékeltük.
Az a szakadás, amely az R.Gy.E.B.T. és a Bethánia között történt, alapjában
két egyéniség: Józan László és Békefi Benő törekvéseinek a gyümölcse volt.
Józan csak akaratlan előkészítője volt a szakadásnak - elindított valamit,
amelyről maga sem tudta, hova vezet. Mikor aztán a szakadás megtörtént,
később észre tért ugyan, de ez már későn volt. Bár az is lehet, hogy az
R.Gy.E.B.T.-ben sem találta meg elképzeléseit.
Átjátszotta az ügyet Békefinek, akinek egyrészt nem volt vesztenivalója,
másrészt sokkal tágabb volt a lelkiismerete.
Nem valószínű, hogy Békefi a szakadás gondolatával indult. Sőt nyilván Ő
akart lenni a Betháhia, mint később Ő lett a R.Gy.E.B.T.
Csak amikor látta, hogy ez az elgondolás falba ütközik, keresett és talált új
utakat, amelyek nem voltak egészen újak, mert Józan már részint megtiporta.
Békefi egyik levele szerint, ha Józanra hallgatott volna „régen feladta volna a
Bethániához kapcsolódást.”
Az is lehet, hogy voltak Békefinek egészen pneumatikus elgondolásai a hol-
napot illetően is. Csak azt hagyta ki a számításból, hogy Geld és Geist egy
szívben nem fér meg. Ahol a pénz életteret nyer, onnan a Szentlélek kivonul.
Az „ökörbőgés” felingerli Istent. És Saul nem lehet „király”. Márpedig
Békefinek élete végéig igen lényeges volt a „juhok és barmok java”.
Éppen ezért, noha sok mindent elért, amit egy okos, ügyes, hiú ember
elérhet, az ébredés kivetette őt.
Le kellett ezeket írni, mielőtt a történtek részletezésébe kezdenék.
Azt is meg kell mondanom, hogy rajtam kívül Békefi Benőt abból az időből
jobban nem ismerte senki. Hiszen a „Benjáminokat” együtt emlegették és
valóban volt idő, amikor szívem egész akarásával szívesen lettem volna mellete
második. Voltam is egészen addig, amíg meg nem győződtem róla, hogy mint
ember pénzsóvár, mint igehirdető színész és mint barát becstelen.
Tudom, hogy igen kemény sorok ezek, de személyesen győződtem meg róluk
Békefivel való közel 5 éves egészen szoros együttmunkálkodásom idején.
Békefi Benő 1934-ben a gödöllői ifjúsági konferencián tűnt fel. „Kerestem, nem
találtam” címen sokak számára megrendítő előadást tartott.
Előadása után felkeresett egy régi hívő testvér és azt kérdezte: „Ismerik maguk
193
ezt az embert?” Tudják, mit hagyott előző szolgálati helyén?„ Nem tudtam
semmit mondani. Kissé pletykaszerűnek vettem a dolgot, soha nem em-
lékeztem reá, csak most, hogy leírom.
Annyi tény, hogy Békefi múltját nem kérdezte senki, senki nem tudta
hogyan, hol, milyen körülmények között lett hívővé.
Józan László már ekkor élénk részt vett a szolgálatban. Németországból
hazatérve a Gemeinschaftsbewegung (közösségi mozgalom) mintájára akarta
a magyar evangéliumi szolgálatot megreformálni.
Cikkeket irt, utazott, szervezett. Először Szentendrén, aztán Hejőcsabán,
majd Cegléden összehívott néhány, majd egy sereg lelkészt és megalakult az
Evangélizáció Baráti Társasága.
Akart valamit. Bizonyosan nagyszerűt, úgy gondolta. Isten szerint valót.
Nem vetett számot az örök ténnyel, hogy Isten minden alkalommal és minden
helyen Maga szabja meg a mikéntet.
Több helyütt végzett evangelizációt. Így Debrecenben, ahol a lelkészi kar
nem fogadta és a Kereskedelmi Társulat helyiségeiben szolgált. Nem kapott
az ige templomot a kálvinista Rómában.
Elindította, megszervezte (nagyszerűen) az iratmissziót. Laptulajdonosként
saját magát jelentette be a Belügyminisztériumban, de ez nem nyugtalanított
senkit, hiszen a Bethánia választmányi tagja volt, a munkát a Bethánia tagjai
végezték.
Sallay István részint személyi presztízs, de sokkal inkább a holnap helyes
megítélésének látásából némi ellenállást fejtett ki Józan rohamszerű
feltörésével szemben.
Nem látta Józan céljait tisztázottnak semmi irányban. Annyi látszott, hogy
Józan a Bethániát nem tartotta alkalmasnak az új hordozására.
Emberileg erre meg is volt minden oka. A Bethánia, mint jogi testület, olyan
anyagi és kormányzati terheket hordott, hogy nehéz volt elképzelni az
eljövendő folyam ágyaként. Főleg olyan valakinek, aki nem is volt valójában
soha benne. Akik viszont benne éltünk, láttuk már a tenyérnyi felhőt, melyből
Isten nagy záport fakaszt.
Ahogy az ellentét éleződött, helyesebben; amint Józan látta, hogy nem si-
kerül lerohanással, “Blitzkrieggel„ győzni, félreállt. Nem mutatta a sértődés
semmi jelét, de szívében keserűség volt.
Békefi ekkor már szintén a színen volt. Hiszen városról-városra járva evan-
gelizált. Szolgálata tömegeket mozgatott. Érdekes, hogy a népet nem érte el,
főleg értelmiségiek voltak lelkes hívei.
Kétségtelenül ügyes evangelizátor volt. Persze területei csaknem teljesen
azonosak voltak a Bethánia ébredési területeivel.
Szegény segédlelkész még ekkor, az evangelizáció perselypénzei az Evange-
lizáció Baráti Társasága kezelésében voltak.
Csak a két filléreseket tartotta meg magának. Ez hamar kiderült és a tömeg
két filléreseket ontott a perselybe.
194
 Az Evangelizáció Baráti Társasága hamarosan felvette a Református
Gyülekezeti Evangelizáció Baráti Társasága (R.Gy.E.B.T.) nevet. Később ezt
R.Gy.B.Sz.-re változtatták.
Református és gyülekezeti - ezen a hangsúly. A Bethánia pedig felekezetközi
és közösségi. A kettő tehát ugyanaz.
De valóban? Mint kiderült, később a R.Gy.E.B.T. is tagokat gyűjt, külön
lelkigondozza a megtérteket és tagjaitól egyáltalán nem kérdi, milyen val-
lásúak.
Külön szervezet, külön pásztor. Lényegében tehát csak a névben volt a
különbség?
Nem, ők nem mást, hanem másikat akartak. Újat, melyhez az öreg,
elöregedett Bethániának nem lesz köze. Később Békefi ki is jelentette: „Nem
bolondok a Bethánia adósságait átvenni.”
Az eseményeket komplikálta, hogy elengedhetetlen feladatnak, illetve esz-
köznek látták a diakonissza munkát. A Bethánia pedig már két diakonissza
egyletet adott le nagy vérveszteség árán.
A vélemények megoszlottak a Bethánián belül is. Végül megszületett a dön-
tés: legyen diakonissza munka. Az 1936 márciusában szerkesztett beadványt
több, mint egy évig tárgyalta a Bethánia választmánya. De ki legyen az igaz-
gató? A tényleges helyzet szerint Békefi, de viszont ezzel minden hatalom a
kezébe jut, mert az volt az elképzelés, hogy a közösségeket helyenként majd
a diakonisszák vezetik (jaj, de beteg ügy). Éppen ezért Sallay István joggal és
bölcsen ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az igazgató.
Eleinte vagy másfél éven át igen fenntartással fogadtam Békefit. Sallay
pedig már mint leendő sógorát is (Vajda Margit, Sallay Istvánné, Vajda Katalin
húga volt Békefi menyasszonya) igen szívébe fogadta, de egyik hozzám ez ügy-
ben intézett levele szerint nem a rokoni kapcsolat volt a döntő.
Később fordult a helyzet. Jórészt a káini lelkülettől félve legyűrtem ma-
gamban az ellentmondást és egész akarásommal támogattam Békefit. Az egész
R.Gy.E.B.T-t diakonisszástól, mindenestől.
Józan László hátrahúzódott. A prímet a R.Gy.E.B.T-ben most már Békefi
Benő vitte. Ez pozícióját igen megerősítette.
1936-ban megnyitotta Sződligeten a Megbékélés Házát. A Bethánia több
éven át kísérletezett itt, nem sok lelki haszonnal, de anyagi ráfizetéssel. Békefi
nagy, szent eredményt ért el. Hamarosan, talán még az évben a meglévő
kőépületek mellé fabarakk épült.
Egész nyáron át telt, sőt olykor zsúfolt ház volt. Megmozdult a pénz.
A szolgálatot már néhány diakonissza látta el, akik régebben kiléptek (refor-
mátusok akartak maradni) a Fébéből és anyaház nélküli diakonisszaként szolgáltak.
Ezek hamar Békefihez csapódtak. Ekkor még nem alakult meg a R.Gy.E.B.T.
anyaháza.

195
 Békefi szinte aszkéta módra élt a M.H-ban. Ebédnél egy csöpp levest, egy
kanál főzeléket evett. Később derült ki, hogy 10 óra után mindig igen gazdag
tízórait „ebédelt”.
Ha valamit el akart érni, „böjtölt”. Ilyenkor mindenki rémülten kereste:
„csak nem én”. Persze a tettes mindig megkerült, aki megbántotta engedetlen-
ségével a (no nem az Urat) tiszteletes urat.
De ha Isten áldani akar, áld minden emberi hitványságunk ellenére.
Arról nem is beszélve, hogy akkor még bizonyára maga Békefi is hitte, hogy
„a mi Istenünk gazdag Isten, Urunk pedig a győztes Jézus”.
Állítása szerint nem ismerte Stockmayert (én ezt nem hiszem), a kegyesség
gyakorlásának mégis egészen a stockmayeri formáját igényelte. Csend, semmi
léha beszéd, hiábavaló nevetgélés, stb. Ennek ellenére: maga is jót nevetett
sokszor sületlen tréfáinkon. Utána azonban rendszerint jött az igében a tanítás,
mely fejmosásnak is jól megfelelt.
A Bethánia és R.Gy.E.B.T. menetrendje nagyjából a következő volt:
1937. áprilisában a R.Gy.E.B.T, beadványt szerkesztett a Bethánia választ-
mányához, melyben a Bethánia református ágaként kíván munkálkodni.
A beadványt Sallay István, Józan László, Ecsedy Aladár és Békefi Benő írták alá.
A 3. pont szerint „a református ág megszervezése kizárólag munkaközösség,
tehát célja nem saját maga számára való taggyűjtés vagy csoportok áta-
lakítása.”
A 7. pont szerint „őrizni és szolgálni kívánja az országos munka keretében
a testvéri egységet.”
A beadvány alapján a Bethánia választmánya kiküldött egy bizottságot a
kérdés megtárgyalására.
Sallay István a nyáron Angliában volt baráti meghívás alapján. A tárgyalá-
sokat a Bethánia nevében én vezettem.
Nyár folyamán Sződligeten több tárgyalás volt. Ezek ugyan Nyáry Pál
betegsége miatt - aki a bizottság elnöke volt - nem voltak egészen hivatalos
jellegűek, de a hivatalos jellegnél is többet jelentett, hogy a Bethánia vezetői
és főleg vidéki tagjai a szervezeti egység mellett voltak.
Egy alkalommal Békefi Benő kifejezte előttem abbéli szorongását, hogy csak
a Bethánia választmányával való huzakodásától fél.
(A Bethánia választmánya akkoriban valóban elég „öreguras” tempóban
dolgozott.) Ha volna azonban a vezetők között legalább egy, akit egész szívvel
maga mellett tudhatna, minden aggodalma eloszlana a szervezeti egységet
illetően.
„Ez esetben soha nem lépnék ki.”
„Én melletted vagyok és leszek végig, míg a Bethániában maradsz” - felel-
tem. A Dunaparton sétáltunk. Fényes nyári este. Békefi megragadta a kezemet
és így szólt: „Itt az Isten előtt mondom, soha nem lépek ki.”
196
 A további tárgyalások és történések során ez a baráti elkötelezés vezetett.
Hittem Békefinek.
Nem tudtam róla semmit, még csak nem is sejtettem, hogy a tárgyalások
idejét Békefi szervezkedésre használta fel.
1937 október 28-án szabolcsi utamról hazafelé jövet benéztem Debrecenbe
Vajdáékhoz. Vajda Istvánné, „Mária néni” a „másik Béni” fiaként kezelt.
Békefi Benő (nem Béni) a veje volt.
Éppen ott találtam. Gépelt valamit, amit sietve elpakolt. Ahogy a szemem
ráesett, valami alapszabályfélének néztem. (Ismertem az effajta írásokat, mert
annak idején, közigazgatási gyakornok koromban sokat foglalkoztam ilyen-
nel.) Nem sejtettem azonban semmit.
Békefi kérdezte, nem megyek-e fel a ma esti (választmányi) gyűlésre.
A R.Gy.E.B.T. ügyét tárgyalják.
Nem tartottam szükségesnek. Álláspontomat ismerik. A Bethánia választ-
mánya is megegyezést akar.
„Menj csak fel, ha késve is, mert a Bethánia választmánya szakadásról akar
tárgyalni, légy ott, hogy ezt megakadályozd.”
Felmentem. A választmányi gyűlés már határozott, mire odaértem. El-
mondták, miről van szó. A R.Gy.E.B.T. alakuló gyűlést hívott össze Dévaványán
november 8-ára. A választmány körlevelet bocsátott ki, melyben felszólítja a Bethá-
nia tagjait, hogy az alakulásban ne vegyenek részt.
„Ezzel Békefi Benő testvérünk a leghatározottabb különválás útjára lépett és
Bethánia Egyletünk munkájával majdnem teljesen egyenlő célu munkát kezdett.”
A választmány Gráf Elemér elnök és Csia Sándor alelnök, Sallay István országos
lelkész vezetésével 11 taggal volt képviselve. Nem volt azonban közöttük egy
vidéki sem.
Egyrészt a tényről, hogy Békefiék már meg is hirdették az alakuló gyűlést, itt
értesültem.
Másrészt a választmány abban az összetételben nem volt garancia számomra a
jól tájékozottság tekintetében. (Sallay egész nyáron át Angliában volt. Gráf Elemér
jóindulatú, de kevés gyakorlati érzékkel rendelkező ember volt. Csia Sándor pedig
szertelen. A jelenlevő tagoknak gyakorlatilag az országos munkával semmi kap-
csolatuk nem volt.)
A vidék velem együtt a szervezeti egységet akarta.
A már kimondott határozatnak ellentmondtam ezzel az indoklással:
A vidéki közösségek nem értenek vele egyet, de én sem.
Erre a választmány Sallay István javaslatára minden szolgálattól, utazástól eltil-
tott, míg az ügy lezajlik.
A R.Gy.E.B.T. alakuló gyűlésére szóló meghívót Ecsedy Aladár, Józan László,
Békefi Benő és Ikafalvy Farkas Béla, akkor még dévaványai lelkész írták alá.
„Bár mindent elkövettünk arra nézve, hogy munkánkat a Bethánia Egylet re-
197
formátus ágaként szervezhessük meg és folytathassuk, nem rajtunk álló okokból
ez nem sikerült.”
„Célunk nem új egyesület alapítása” (a közgyűlés az új egylet alapszabályainak
a Belügyminiszterhez leendő felterjesztéséről is határozott.)
Szétment a Bethánia fentebb említett körlevele, de Csia Sándor magán-
kezdeményezésként is küldött egy körlevelet „Elég volt a szakadásból” címen.
Ebben nagyon igazán azt állítja, hogy a R.Gy.E.B.T. körlevél alapindoklása nem
felel meg a valóságnak.
„Sem az nem áll, hogy az aláíró testvérek mindent elkövettek volna, sem az nem
áll, hogy ez nem sikerült. Ilyen kérdésekben végérvényesen szót a Bethánia választ-
mánya és a Bethánia közgyűlése mondhatott” ki, én, mint a Bethánia alelnöke,
ilyen elutasító határozatról nem tudok.„
Nem is volt. Nem kétséges, hogy voltak, akikben volt a közös szervezettel szem-
ben fenntartás. Ekkor már főleg Sallay Istvánban, de ő sem volt mentes ekkor a
“két dudás egy csárdában„ gondolat félelmétől, másrészt pedig beteg volt.
Békefi velem való beszélgetéseiben mindig Sallay öreges exisztencia féltését
emlegette. Nem kétséges azonban, hogy Sallay Istvánt objektív, belső indula-
tok is vezették.
Ezzel szemben én az objektív aggodalmakat a káini dossziéba utaltam, nem
adtam nekik helyet. Szubjektíve pedig Békefi hűségnyilatkozata részint
kötelezett, részint megnyugtatott.
1937. november 8-án megalakult tehát a R.Gy.E.B.Sz. (most már így
nevezte magát, Társaság helyett Szövetség) Dévaványán 225 taggal.
Az alakuló gyűlés azonban Csia Sándor javaslatára azonnal rendkívüli
gyűléssé alakult és elhatározta, hogy felveszi s tárgyalás fonalát még egyszer
a Bethániával a csatlakozás ügyében.
A Bethánia választmánya november 17-én a csatlakozás feltételeit megál-
lapította és november 21-én az évi rendes közgyűlés a R.Gy.E.B.Sz. csat-
lakozását meleg egyhangúsággal elfogadta.
Ugyanakkor Békefi Benőt az Egylet lelkészévé megválasztotta és megbízta
a R.Gy.E.B.Sz. Intéző Bizottságát, a díjlevelet készítse el és terjessze fel
jóváhagyás céljából az egyházmegyéhez.
A csatlakozás tehát megtörtént. A Bethánia vidéki tagjai osztatlan egységgel
és örömmel fogadták a történteket. A R.Gy.E.B.Sz. elnöke Józan László lett.
Az osztatlan örömet csak egy dolog zavarta meg. Békefi Benő előadást tar-
tott a közgyűléssel kapcsolatos konferencián. Előadása végén hisztériás
kitöréssel térdre rogyott az előadói asztal mögött és sírástól eltorzult hangon
adott hálát az egységért, melyet a Szentlélek munkált.
Ez a jelenet sokakban és bennem is összetört valamit.
És valóban, alig telt el egy év, a R.Gy.E.B.Sz. Nyíregyházán 1938. november

198
13-án tartott közgyűlés 15. számú határozatával a Bethánia Egylettel való szer-
vezeti egységet felbontja. (Időközben Nyíregyházára helyezte központját, mi-
után Farkas Béla elment kaposvári lelkésznek.)
És volt orcája kérni, hogy „míg az önállóvá alakulás törvényesen be nem
fejeződik, Baráti Szövetségünk a már megindított munkáit továbbra is a Bethá-
nia alosztályaként végezhesse.”
A Bethánia erre így felelt: „Nem kívánja a R.Gy.B.B.Sz.-et az elé a kínos
helyzet elé állítani, hogy önálló szervezkedésének befejezéséig megkezdett
munkáit szüneteltetni legyen kénytelen. Ezért az Alosztályt addig nem oszlatja
fel.”
Ekkor a R.Gy.E.B.Sz. elnöke ifj. Szabó Aladár és Józan László, ügyvezető
lelkésze Békefi Benő. A széleskörű intézőbizottságban csupán két Bethánia tag
van: Czakó Jenő és Pogrányi Géza.
Pogrányi Géza ügyvéd, de ügyetlen, Czakó Jenő pedig sohasem rendelkezett
a dolgok kétoldalú mérlegelésének képességével.
A R.Gy.E.B.Sz. tehát a maga útjára tért. A háborús évek jöttéig vitte a
lendület sebessége, valamint a Békefit egyéni törekvéseiben naivan támogató
nagyszerű emberek tekintélye és hite.
Bakó László, Farkas Béla, Ecsedy Aladár, Czakó Jenő, egy sereg nő igen
nagy odaszánással pótolták a folyamágy mély vizét. Évek múlva derült ki, hogy
a R.Gy.B.B.Sz. elhagyta az ébredés medrét, hogy idővel igen „sikeresen” nyergelje
meg az új egyházpolitikai lehetőségeket.
Mikor pedig Békefi benn volt már az egyházpolitika számára megfelelő
vizein, a R.Gy.E.B.Sz. egyszerűen megszűnt. Nem volt rá szüksége többé.
A Bethánia tagjai közül egyesek hosszabb-rövidebb ideig még együtt futot-
tak velük, de sorra belátták, hogy nem mérnek ott a bajtársiasságnak azzal a
tisztességével, amivel Pál nyújtott kezet Péternek.
Történt olyan eset, hogy a Békefi által önkényes kezdeményezés alapján
összehívott alliansz konferencián a Bethánia nem képviseltette magát. Sallay
László, Békefiné unokaöccse azonban éppen ez alkalommal vitte el bemutatni
menyasszonyát. Hirtelen megkérték, tartsa meg az esti áhítatot és lapjuk már
legközelebb úgy hozta, hogy az „esti áhítatot Sallay László, a Bethánia választ-
mányi tagja tartotta.Utána már hasztalan volt Sallay László tiltakozása, hogy
ő ott nem mint a Bethánia választmányi tagja vett részt.
Ilyen apró, nem egészen igaz hírecskék, körlevélbeli elszólások, statisztikák
előbb-utóbb mocsarassá teszik Noé galambja számára a terepet és visszarepül
a bárkába.
Ez történt a R.Gy.B.B.Sz.-el is.

199
 A debreceni ébredés

K ülön fejezetben kell foglalkozni vele. Debrecen szinte a világ

legkálvinistább városa volt. De nem keresztyén. A debreceni civissel kapcso-
latos mondás, hogy „kálvinista hitemért még az Úristenen is átgázolok”. Lehet,
hogy nem hangzott el így sehol, de kifejezi azt az unitárius, de még inkább
pogány Hadúrba vetett hiedelmet, ami a magyar református embert, kivált,
ha debreceni volt, jellemezte.
Volt Debrecenben korábban egy ébredés, Kerekes Józsefné házánál tartott
bibliaórákon különösen teológusok tértek meg többen.
Ezek egyike volt Nagy István, aki a 1930-as években már a Tiszántúli Egy-
házkerület Diakonissza Intézetének volt az igazgatója. Noha kétségtelenül
tiszta evangéliumot hirdetett, magatartása, esetenkénti hozzáállásai
következtében a hirdetett ige nem hozta meg igazi lelki gyümölcsét.
Volt CE szövetség is, melyet ő vezetett. Nem volt azonban rendben az ajtó.
A szövetségbe ki-bejártak a „tagok”, ami Lélek nélküli, lelki kaszinóvá
züllesztette az úgynevezett szövetségi órát.
Kegyes öregek végnélküli imádságai, mellébeszélő vagy magukat magasztaló
bizonyságtételei töltötték meg az alkalmat.
1935-ben Vajdáék beköltöztek Debrecenbe: özv. Vajda Istvánné, Mária,
Margit és Erzsébet. Vajda Mária hűségesen járogatott a szövetségi órákra, de
a benne levő Szentlélek nem talált ott magának helyet.
Később, talán 1937-ben megépült a palotának illő Diakonissza Anyaház a
Nagyerdőn. Az addig az Ispotályban tartott szövetségi órák megszűntek és
Nagy István nem emelt kifogást ellene, hogy Vajdáék lakásán Monostori utca
l. sz. alatt tovább folytassák.
Itt a Szövetség hamarosan megszabadult az „elegy nép”-től. Rendszeres
evangelizációt is tartottak. A város több részén iratmissziói munkát végeztek.
A városszéli telepeken fiók-bibliaórákat is kezdeményeztek.
Előbb Józan László, később Szikszai Béni végeztek evangelizációt. Ezeken
is szaporította Isten a „gyülekezetet” az idvezülőkkel.
Borbély Béla ez időtájt volt teológus, az Ő élete és bizonyságtétele nyomán
néhány teológus is megindult.
Ott volt az ébredés a mélyben, sőt a felszín alatt, mint a tavaszi virághajtás,
csak a napra várt, míg felcsókolja a sötétségből.
1938-ban Stewart Jakab is megfordult Debrecenben. Az ő szolgálatairól
külön lesz szó.
Ugyancsak 1938-ban költözött Szegedről Debrecenbe Dr. Szabó Mihály

200
törvényszéki bíró. Ekkor még nem volt aktív ébredési ember.
Egyszerű tagként eljárogatott Vajdáékhoz a szövetségi órákra. Majd fokozatosan
bekapcsolódott a szolgálatokba is. A munka terebélyesedett. Vajdáéknál nem
fértek, így a Bábaképző előadó helyiségében jöttek össze. A résztvevők száma több
száz körül volt.
Később a Kollégiumban tartotta Szabó Mihály az előadásait. Mind szélesebb
körben kapcsolódtak be a megtért teológusok is a szolgálatba míg a szolgálat szinte
egész Hajdu megyére kiterjedt. Vasárnaponként a hívő teológusok és más nem
lelkész jellegű bizonyságtevők csapata indult a környékbeli falukba, városokba
szívükben szent odaszánással, ajkukon a békességre, idvességre hívó evangélium-
mal. A szolgálat a háború utáni időben teljesedett ki, aminthogy az egész magyar
földön ekkor ragyogott legfényesebben a kereszt.

Stewart Magyarországon

A múlt század nyolcvanas éveiben Magyarországon járt egy skót

evangélista, Sommersville. Megfordult a Tiszántúl nagy református váro-
saiban. Mezőtúron 20 fokos hidegben, bundában sapkában hallgatta őt a templo-
mot egészen betöltő sereg.
Nyilván a sziklarepesztés első ütései voltak ezek is, alig kimutatható eredménnyel.
Révész Imre szerint a másik skót evangélista Stewart Jakab, aki 1938-ban járt
Magyarországon és a Magyar Evangéliumi Szövetség rendezésében tartott Bu-
dapesten, Debrecenben, Miskolcon nagyszabású evangelizációkat, melyek már
mély nyomokat hagytak.
Két dolgot azonban nem szabad a kérdés megítélésénél figyelmen kívül hagyni.
Az egyik - a döntőbb, hogy Stewart már előkészített talajba vetett. A másik,
hogy Sommersville szolgálatának gyümölcseit csak egy fél évszázad múlva kezdtük
keresni.
Fél évszázad Stewart szolgálatának gyümölcseit is jól megritkítja.
Nem akarok feltétlenül Stewart ellenes látszatba esni. Ám nem csinálok és nem
csináltam belőle titkot, hogy meggyőződésem szerint az evangéliumot a magyarok,
magyarok által kapták és kell kapják minden időben.
De éppen miután sohasem kísértett az idegen, főleg nyugatimádat, hiszem, hogy
az egész Stewart kérdést is eredeti értékében tudom tárgyalni.
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Stewart minden kétséget kizáróan evangéli-
umot hirdetett.

201
 Sokan hallgatták, sokakat megmozgatott.
Az ébredést feltétlenül előkészítette, különösen Debrecenben.
Akadtak, akik életében igehirdetése döntést eredményezett Jézus mellett. Szol-
gálatai nyomán nem támadt ébredés, még valami olyan sem, amit össze lehetne
téveszteni ébredéssel.
Az érdeklődés sokkal inkább személyének, a „világhírű labdarugónak”, mint az
általa hirdetett Jézusnak szólt.
A nagy propaganda, amit a MESZ, illetve főleg Csia Sándor az érdekében kifej-
tett, sokkal hangosabbá, nagystílübbé tette az egész ügyet, minthogy az alázatos
Jézus bevonulhatott volna.
Nem kétséges, hogy mint mindent, úgy ezt is felhasználta Isten arra, hogy magyar
földön ébredést készítsen. Hiszen mint fentebb mondottam, Ő még a mi emberi
hitványságunkat is belekalkulálja ügyének előrehaladásába.
Azonban a Stewart legendák hívei nem tudnak arról, hogy míg ő a legfényesebb
életkörülmények között pompás körítéssel szolgált, addig sokan a heti veríték
fáradságától roskadozva gyalogoltak l0-20 km-eket, hogy igazán kereső szívnek
Jézusról szóljanak.
Nem vagyok benne biztos, hogy ha ezt az anyagi, szellemi és fizikai energiát
emígy kamatoztatták volna, több haszonnal végződő munkát végezhettek volna.
Persze tudom, így beszélni, mi lett volna, ha-, nem úgy, hanem így lett volna,-
badarság. Így volt és nekünk ezzel a ténnyel kell számolnunk. Az igazság azonban
csak akkor igazság, ha kísérő sleppjétől megszabadítjuk.
A Stewart-féle evangelizáció kóstolót adott a tipikus nyugati evangéliumi propa-
ganda hadjáratokból, amelyek „lezajlanak” és nem igen marad utánuk semmi.
Meg kell mondanom, nem hallottam beszélni Stewartot egyszer sem. Nyomta-
tott beszédei sem tartalmaznak semmi rendkívülit.
A „labdarugó” nimbusz, a skót nemzetiség, a nagyszerű sváda, a széleskörű
propaganda azonban önmagában elég arra, hogy tömeget vonzzon. Ha ehhez azt
is hozzátesszük, amit első helyen kellett volna említeni, hogy nyilván Istennek is
terve volt vele, akkor teljes a kép.
Ezrek hallgatták, sokak életében támasztott vágyat valami új után, némelyek ezt
meg is találták. Felüdülést hozott, mint a nyári zápor, de nem jelentett harmadna-
pos májusi esőt. Mindezek együttvéve sem menthetik azt a konkrét szűkkeblűséget,
mellyel Farkas István püspök Stewart második miskolci látogatását visszautasí-
totta.
Le kell szögeznem, hogy amiket elmondtam, csak Stewart Jakabra
vonatkozik. Később öccse is megjelent a színen.
Vele szerencsétlenségem is volt találkozni, egy pillanatra. Ő dragee-vel
tömte magát, én azon töprengtem, lesz-e 16 fillérem villamosra? Ő a
hejőcsabai parókia ámbitusán állt, én előtte álltam és a magasból „lekezelt”
velem. Ennyi volt az egész. Nem is volt többre szükségem. Hamar eltűntem,
ő volt a sztár.
Évek távlatából nézve, nem maradt utána jó hír.
202
 Lelkiszolgálat Háza

N oha a sződligeti Megbékélés Háza a R.Gy.E.B.Sz. kezelésében

működött, a Bethánia tagjai közül sokan nem szívesen mentek oda.
Ennek oka részint a szervezkedés körüli kavarokban, másrészt a M.H. lelki
levegőjében volt. Nagyon „lélekre” mentek ott. Ez gyakorlatilag azt jelentette,
hogy magam is ettem vacsorára 3 szem diónyi újburgonyát. Nem volt semmi
más. Valóságos lelki “szorítóban” volt ott az ember. Ez különösen az ifjúság
számára volt terhes.
Nagyjából ezek a külső körülmények szorgalmazták, hogy a CE ifjúságnak
is legyen egy külön táborhelye. Régen volt már a KIE-nek, az SDG-nek, a
Diákszövetségnek.
Valójában azonban a vágy abból a belső sóvárgásból fakadt, mely az ifjú
szívekben az ébredés előestéjének a jele volt.
A történés úgy indult el, hogy egyszer Székely József, Horváth János és
Zergi János együtt voltak. Beszélgettek a szükségről és a vágyakozásról. Aztán
mindjárt összeadtak 22 fillért.
“Gyalogjáró jegyeket” nyomtattak és 24 fillérért árulták. Beszervezték az
ifjakat a Leszakítós Naptár terjesztésbe és ennek jutalékát is a táboralaphoz
csatolták.
Évek alatt 1400 pengő jött össze.
A táborozás izét az ifjúság megkóstolta már Makón. 1939-ben. Az ifjúsági
konferencia után egy hetes sátortábort lelkesedett végig így 80 fiú és lány,
méghozzá nagy izgalmak között, mert ez az idő volt az, amikor Magyarország
és Románia között feszültté vált a helyzet a revíziós törekvések miatt. Az egy
hét alatt a Maros parton, a határtól néhány kilométerre állandóan a háború
izgalmában, de igazi lelki örömben éltünk.
Időközben a R.Gy.E.B.Sz. ténylegesen is elszakadt a Bethániától, magával
vitte a M.H, erkölcsi és anyagi tőkéjét. Szinte ugy látszott, hogy az öreg Bethá-
nia megfosztottan halálra van ítélve, hogy a régi folyó új medret kap és új
mederben folyik tovább.
Isten azonban másként akarta a dolgot. A Bethánia vezetői úgy látták, nem
kell elhagyniuk a régi ösvényt az új kétes kimenetelű vállalkozásáért.
Noha 1940-ben az egylet főtitkára, Sallay István is meghalt és szinte úgy lát-
szott, hogy vele az Egylet is befejezi amúgy is megtépázott életét, ellenkezőleg
történt.
203
 1940 nyarán Józan László, aki akkor már kivált a R.Gy.E.B.Sz.-ből, felkeresett
mint az ügyek vitelével megbízott utazótitkárt. Elmondta, hogy Alcsúton megfelelő
terület és objektum van, ami eladó és alkalmas lenne ifjúsági tábor, illetve missziói
otthon céljaira.
Kimentem megnézni Alcsut-Máriavölgybe a “Tejivót”. Az eredetileg vadászlak
volt átalakítva tehénistállónak. Az úgynevezett "hall" volt az egyetlen része, ami
valami vonzót mutatott. Ki-bedűlt ajtajú, mállott vakolatú melléképületek,
összeszakadt pince, nyekergő kerekes- kút. Egy óriási trágyagödör. Bozót, elha-
gyottság mindenütt...
Vételár: 13.400 pengő, a CE tábornak 1500 pengője volt. De hol van még a
felszerelés?
Mindezek ellenére láttam a lehetőséget. Így szóltam: a terület megvásárlásának
van egy feltétele: vállalja Nagytiszteletű úr a létesítendő missziói otthon lelki
vezetését?
Józan László: Boldog örömmel!
Volt még néhány olyan akadály a pénzen kívül is, ami megoldhatatlannak lát-
szott. Isten azonban akarta, és ha Ő akar valamit, Előtte nincs akadály.
Sikerült a szerződést még az esztendőben megkötni és 1941. július 1-én megnyílt
a Lelki szolgálat Háza.
Az első alkalommal a CE zászlót Borbély Béla húzta f el az árbocra.
Megindult a lelki szolgálat, hogy nevét aranybetűkkel vésse be a magyar ébredés
történetébe és legyen százak számára az a hely, ahol életűket átadták az élő Jézus-
nak, aki a Krisztus.

A református egyház “belmissziói” munkája

Tisztázzuk először is a kifejezést: belmisszió. Meggyőződésem szerint ez

a kifejezés ennek a hazug kornak a szüleménye, amikor magával és másokkal
is el akarta hitetni az egyház, hogy vannak tömegei. Holott nem voltak. Már
régen nem voltak.
Ahelyett, hogy becsületesen leadta volna ezt a csődtömeget, azzal áltatta
magát, hogy ezeknek tulajdonképpen csak egy kis helyreigazításra, öntu-
datébresztésre van szükségük és minden rendben lesz. Tagadta, gyűlölködve
tagadta, hogy megtérésre van szükség.
Nem pogányok ezek. Nem kell ezeknek megtérni. Ezek keresztyének.

204
 Éppen a "pogánymisszióval" szemben találták fel a "belmisszió" kétértelmű
kifejezését. Amelyben ugyanis misszió célja a lélek idvességre való megnyerése
és tartalma a Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről szóló bizonyságtétel.
Az egyháznak missziója van. A ref. egyház azonban régen megszűnt missziói
egyház lenni. A XX. század lelki mozgolódásainak eredményeként önmagát
misszionálgatta.
Volt ebben sok jó, de volt számtalan mellékút és torz szülemény. Missziói
munka címén némelykor olyan valami mutogatta magát, amit sokkal inkább
úgy lehetne jellemezni, “hogyan hihettek ti, mikor egymásnak adjátok a
dicsőséget” - mint így: “Én nem kárhoztatlak, eredj el és többé ne vétkezzél.”
A Bethánia Egylet, az ébredés nem azonosíthatta magát a hivatalos belmisszió-
val. Gyakori időközönként hangzottak hűségnyilatkozatok. Az egyház magáé-
nak vallotta a Bethániát, de mégse vállalta. A Bethánia becsületesen az
egyházban az egyházért akart munkálkodni, de untalan visszautasításra, sőt
durva ellenállásra, sőt támadásra talált.
Amikor 1938-ban Stewart Jakab másodszor is el akart menni Miskolcra,
Farkas István püspök ilyenforma hangnemben utasította vissza: „Istennek
hála, Miskolcon telt templomok vannak. Folyik a munka minden vonalon
megnyugtatásra. Úgy érezzük, hogy a gyülekezeti munka nálunk mindeneket
megnyugtató módon folyik. Az a néhány bethánista nyugtalankodik csupán,
akiknek száma nálunk legfeljebb 150-200. (Ezidőben mintegy 30 szövetséges
volt Miskolcon (tőlem). Ha eljön Stewart úr Miskolcra, a football téren tarthat
előadást, de ünnepélyesen kijelentjük, hogy a miskolci református templom ren-
delkezésére nem fog állani.
Nagyjából ez volt a hivatalos hang. Legfeljebb mások diplomatikusabban
fejezték ki magukat.
Volt azonban az egyháznak hivatalos belmissziója. Annyira volt, hogy minden
lelkésznek jelentést kellett tenni egy sokrovatos íven a gyülekezeti belmissziós
munkáról.
Megtörtént aztán olyan eset, hogy az abonyi kormányfőtanácsos-esperes,
Kiss Zsigmond a kerületi gyűlésen beszámolt: „Vasárnapi iskola, legénykör,
ifjúsági munka, bibliaóra, beteglátogatás.” - „Nevelni kell kérem a gyülekezeti
munkásokat.”
A valóság pedig az volt, hogy gúnnyal, - csípős megjegyzéseivel úton- út-
félen akadályozta a Bethánia munkások által végzett fent említett munkákat.
Egyik lelkipásztor így számol be a hivatalos belmisszióról: Papíron van
minden, vallásos este, vasárnapi iskola, ifjúsági összejövetel, leányegyleti
munka. De mindenik csak tengődik.
Egy húsvétkor betévedtem a kunmadarasi KIE helyiségbe. Vágható füstben
kártyáztak a fiatalemberek. Utána említettem a lelkésznek, hogy jártam a KIE-
ben. A jelenlevő legátus felvillanyozva kérdezte: Keresztyén Ifjúsági
„Egyesület?”

205
 „Igen - feleltem-, mert kártyáztak,” kérdően néztek rám. Egyszer két ha-
jótörött ismeretlen földön rettegve bujkált a bokrok között. Emberevőktől fél-
tek. Egyszercsak hangokat hallottak. Megrémülten füleltek, míg megszólalt
egy borízű hang: Makkod add ki.”
„Hála Istennek, ezek keresztények, mert kártyáznak - kiáltott fel megkönnyeb-
bülten.”
Elmondtam ezt a sületlen viccet. A lelkész rábólintott. „Igen, az megnyugtató
lehetett.”
Hogy miért mondtam el, azt nem értette meg, talán szerencsém is, mert
így jó békességben váltunk el.
Nem jelentette ez persze, hogy nem volt az egyházban mozgás.
Sőt. A KIE ezres létszámú konferenciát rendezett Kecskeméten, majd
később Losoncon.
A Bethlen Gábor Szövetség október 31-én Budapesten ezreket mozgatott
és a konferencia eredményeként tízezreket szedett be, amiből pompás palotát
épített magának.
A KIE szárszói, dunaapostagi táborai, az SDG, a Diákszövetség konferenciái,
lelkészgyűlések, a Tiszántúli Egyházkerület görömbölytapolcai konferenciái mind
tömegeket mozgattak.
De nem volt Szentlélek.
Az ezeken résztvevő emberek százai úgy szóltak, mint a görögök a
jeruzsálemi húsvét véres pompájában: Jézust szeretnénk látni.
Jézus azonban alig volt ezeken az ünnepeken.
Ahogy az evangelizáció magyar földön tért nyert, a hivatalosok is elkezdtek
evangelizálni. Gondolja el bárki, milyen lehetett, amikor Farkas István
propagálta a liliomos Krisztust, de a töviskoronás Jézushoz nem volt semmi
köze.
És hány volt ilyen.

Körülöttünk lángban állott a világ. 1939 szeptemberében a náci had-

sereg átlépte a lengyel határt, őrületes tűz volt kitörőben és az Egyetemes Kon-
vent Missziós Bizottsága a Bethánia jelentését tárgyalta. Anélkül, hogy az
esetet kivizsgálta volna, elmarasztalta a Bethániát, mert „tagjai nem vesznek
részt a lelkész által vezetett gyülekezeti bibliaórán, sőt ugyanakkor háznál
közösségi órát tartanak.”
Nem kérdezte a lelkésztől senki, milyen módszert alkalmazott, amivel a
gyülekezeti bibliaóráról elriasztotta őket.
Pedig könnyű lett volna megtudni, hogy a „nyáj körül ólálkodó farkasok”,
„a bolondgombák” miért maradtak el. Elmaradtak, mert nem akartak „orcát-
lanul oda is beszemtelenkedni.”
A felső vezetés elvileg vállalta az ébredést, de gyakorlatilag a gyülekezetben

206
igen sok esetben rideg, sőt ellenséges visszautasításra talált és adott esetben a
felső szervek szinte kivétel nélkül a hivatalos vonalnak adtak igazat. Papot
egyszerű gyülekezeti taggal szemben, különösen missziói ügyben sohasem
marasztaltak el.
Lényegében az volt a helyzet, tehát hogy a hivatalos belmisszió által sikerült
jórészt immunissá tenni a gyülekezetet az igével szemben. Sikerült, mert még
nem volt a ébredés nagy időszaka.
A kérdést nehezen elemezhetővé az tette, hogy igen sok esetben az egyház
hivatalos missziói munkásai is tiszta igét hirdettek.
A hang Jákób hangja volt, de a kezek Ézsau kezei. Csodálkoztak aztán, hogy
a juhok nem mentek utánuk. Pedig egyszerű lett volna megérteni, hogy „az
én juhaim hallják az én szómat és követnek engem... idegent nem követnek,
mert nem ismerik az idegen hangját.”
A hangsúly nem a szövegen, hanem a hangon van. Ezt nem értették.
Czeglédy Sándor komoly hittudós, igehirdető, ceglédi lelkész korában
panaszkodott, hogy „az igét hirdetjük, mindent megteszünk, hogy hamisítat-
lanul szóljon és nem tér meg senki. A város szélén pedig előáll egy tanulatlan
szobafestő és megtérnek az emberek.”
Nem látta az egyház, mert vak volt, hogy noha missziói mozgalmak hatására
igehírdetése a századforduló racionalista, sokszor természetimádó
tévelygéséből jórészt krisztocenbrikussá vált, csak szövegében változott,
szellemében nem.
Értelmi megújuláson ment át elváltozás nélkül, az ige pedig így szól: „Változza-
tok el a ti elmétek megújulása által.”
Maga tért meg, nem engedte, hogy Ura térítse meg őt. Ez volt minden vissza-
vonás gyökere. Ennek következménye lett, hogy gyakran úgy kellett szólnia, nem
jó ezeknek semmi. És valóban a semmi volt amivel táplálni akarták az életre kel-
teket, Szentlélek nélkül.
Szentlélek pedig még nem volt. Ott kotlott a mélység vizei fölött, mint tyúk a
tojáson. Imitt-amott egy-egy korábban kelő tojás héja felrepedt már és ijedt csibék
csipogtak sokszor riadtan. De nem volt, aki melengette volna őket, mert az egyház
az „anya” szeretete helyett a mostoha gyűlöletével kergette őket.
Így a korán kelt csibék a közösségekbe kényszerültek, hogy az egyház
hiányzó melegét pótolják. Ezek a közösségek lettek aztán egyrészt az ébredés
horizontális fészkei és az erők csatornái, melyeken át az ébredés nagy
időszakában kiáradt a Szentlélek.
Az egyház tehát azáltal, hogy az ébredéssel szemben kitermelte a maga
belmisszióját, egyrészt kárt tett, mert ezzel kiközösítette magából az ébredést
és közösségekbe szorította. Másrészt noha a közösségek vád voltak az egyház
ellen, mégis ezek lettek, lehettek idők folyamán a nagy ébredési idő
előkészítői, majd hordozói.

207
 Pitymallás

Sötét volt. 1939. szeptember 1-én. 4- óra 45-kor kitört a világháború.

A német hadigépezet megindult és nem egészen egy hónap alatt megőrölte
Lengyelországot.
Sötét volt. l940. márciusában meghalt Sallay István. A Bethánia fojtogató
pénzügyi nehézségekkel küzd.
A R.Gy.E.B.Sz. nagy lendülettel evezett és úgy látszott, átveszi a
prímhegedűs szerepét. Erőteljes evangelizációt végzett. Megnyitotta Nyíregy-
házán a bukott nők otthonát „Magdalénum” néven. A sződligeti telepet sok
százan látogatták.
Sallay István halálával megüresedett a Bethánia lelkészi állása és főtitkári
tiszte. Az utódlás kérdése nem volt könnyű feladat.
Nem, mert Békefi későbbi állításával szemben („Mindenki főtitkár akart
lenni”) az volt a helyzet, hogy senki sem akart. (ő talán igen.) Mindenki félt,
hogy csődbe viszi az Egyletet.
Budapesten szinte elfáradt a munka. Keddi bibliaórákon 15-20-an, vasárnap
esti evangelizációkon 70-80-an vettek részt.
Szövetségi órákat a tagok rendszertelenül látogatták. Volt, aki félévenként
egyszer. A központi alkalmazottak között nem volt egység.
Az ifjúságnak - alig néhányan, húszan, ha voltak - nem volt keresztyén prog-
ramja. Csak alkalomszerűen jártak be.
Sötét volt, de mindenek ellenére nem sötétedett, hanem pitymallott. Itt-ott
árnyékszerűen, de megmozdult az élet.
Sallay István betegágya körül alakult ki egy kis imaközösség. Néhány ifjú
és leány. Felvetődött a kérdés: mozi, szórakozás vagy lelki szolgálat. Döntésre
vitték a dolgot. Vagy-vagy!
Előkerült a régi dicséret mondása:
„Vagyon három ellenségem: ördög, világ, saját testem.”
Mi így fogalmaztuk meg: El a világtól, el az ördögtől, el a testtől.
Végig az ébredés nagy idején is sokat vitatott volt, különösen az első tétel.
El a világtól! „Köldöknézők.” „Maguk idvességével törődök.” „Ítélkezők.” -
voltak a felébredtek mindenütt. Miért?
Mert merték vallani és vállalni, hogy „minden, ami világban van, a test
kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kérkedése.”
Mert nem futottak a kicsapongás áradatába.

208
 Mert vállalták, hogy „én választottalak titeket magamnak, azért gyűlöl a
világ.”
Nem igaz, hogy felülről kezelték a bűnösöket. Nem igaz, hogy szektás el-
hajlásban tévelyegtek.
Valójában nem is a világi szórakozásokra és társaságra mondtak nemet,
hanem az igei szolgálatra mondtak igent. És az, ha kétannyi idejük lett volna,
azt is igénybe vette volna.
A döntés nyomán az ifjúság elevenedni kezdett.
Sallay István helyét ideiglenes jelleggel velem töltötték be. Az Egylet anyagi
helyzetére való tekintettel a lelkészi állást szüneteltetik.
Nem akartam főtitkár lenni. Nem akartam Pestre menni. Vidéken élet volt.
Sarjadó élet. Sok új kezdeményezés, melyben részt vettem. Pesten aszály volt.
Régi szövetségesek igehirdetésemet számon kérték. Volt, aki Nyáry Pál el-
nöknél tett panaszt, mert azt mertem mondani, hogy a Szentlélek kotlott a
sötét vizek felett.
A központi előadóterem üres. A pénztár 1700 pengő hiánnyal zár. (Ennyit
nem tudtak kifizetni.)
Minden csendes és sötét. Éjszaka volt. Egyedül ültem a nagyteremben, majd
letérdeltem, arcomat a padlóra,téve szóltam: „Ha eltűnik a pénztárhiány és
megtelik a nagyterem, vállalom.”
1939 őszi közgyűlésén főtitkárrá választottak és vállaltam, mert. „a
pénztárhiány régen megszűnt, a terem pedig megtelt.” Egyelőre csak hall-
gatókkal.
Azt a feltételt szabtam, hogy csak úgy vállalom a főtitkárságot, ha Csia Sán-
dor nem lesz benne az elnökségben. Sok huzavona után Turóczy Zoltán taná-
csára mégiscsak beleegyeztem, hogy Csia Sándor alelnök legyen. Turóczy
megígérte, hogy Csia esetleges akadékoskodásával szemben védelmet nyújt.
Csia szíves viszonyban volt velem, de ellenzékben és alkalomra várt amikor
visszaüthet. Ezt egy alkalommal ki is fejezte. Többször kifogásolta, hogy
„önkényuralmat” vezettem be a Bethániában. Nem tartok választmányi
gyűlést, stb. A helyzet az volt, hogy Sallay idejében még a konferenciák prog-
ramját is megvitatta a választmány és l00 pengős kiadást is a választmány elé
kellett vinni.
Én azonban hozattam egy választmányi határozatot, mely szerint a Mustár-
mag szerkesztése, a konferenciák rendezése, a pénzügyek vitele a költségvetési
keretek között, a szövetség ügyeinek intézése az én feladatköröm.
A választmány ezzel tulajdonképpen lemondott a dolgok intézéséről, tehát
nem igen volt miért összehívni.
A valódi terheket úgyis a hétfői imaközösség hordozta.
1940. áprilisában egy délután néhány fiatalemberrel és leánnyal olvastuk

209
az igét, utána letérdeltünk imádkozni, öt óra lehetett. Mikor az imádkozást
befejeztük, megdöbbenve vettük észre, hogy este tíz óra van. Nem volt hosszú
az idő. Az imádságok rövidek voltak, de állandóan váltották egymást.
Ebből a tapasztalásból indult ki a későbbi hétfői imaközösség.
A budapesti szövetség tagjait körlevélben szólítottam fel, mint a közösség
vezetője, hogy aki távolmaradását a közösségi alkalmakról nem igazolja,
háromszori mulasztás után, kilépettnek tekintjük.
Ezt a legtöbben csak akkor vették komolyan, amikor a háromszori mu-
lasztás után megkapták a levelet, hogy kilépésüket fájó szívvel tudomásul vet-
tük. Ez hatott. Hamar rendbe szedték magukat a legnagyobbrészt és attól
kezdve alig maradt el valaki.
1940 tavaszán Józan László nagyszerű evangelizációt tartott a Bethániában.
Igen sokan megtértek. Ugyanakkor én Pécsett evangelizáltam.
Visszatért Erdély és hamarosan jelentkeztek az erdélyi felébredtek,
különösen Marosvásárhelyről.
A R.Gy.E.B.Sz. egy provokatív jellegű „Évi jelentést” adott ki „Mi mégis
harangozunk” címen. A cím és a tartalom a Bethánia ellen volt kiélezve.
A Bethánia azt felelte rá: nem érünk rá vitatkozni. Megszűnnék a munka, ha
ezzel töltenénk az időt.
1941-ben a Mustármag első cikke „Szántsatok új ugart! Tele van életed
tüskével. Tele van bozóttal, hasztalan hull bele az ige drága, áldott magva,
nem tud felnövekedni.
Az elgyomosodott vetéssel csak egy tennivaló van, ki kell szántani.
Szánts magadnak új szántást. Ismereted, keresztyén múltad, áldott szol-
gálataid, elért eredményeid mind hadd kerüljenek a hant alá. Ne maradjon
felül semmi, csak igére éhes életed.
Ezzel indult az esztendő.
Az alcsúti missziói telep megkezdte működését. Pünkösdkor nyílt meg.
Ettől kezdve mind látogatottabb lett.
1943-ban nagy építési tervek voltak. Erdélyből hozattunk egy vagon fát,
hogy faházakat építsünk.
Borbély Béla utazó titkárként járta az országot, sok lelki áldással.
Marosvásárhelyen konferencia volt, de inkább a fiatalok mozdultak meg.
Az öregek - öregek.
Mustármag előfizetőinek száma újra elérte az ezret, közel 40 év után.
A budapesti nagytermet bővíteni kellett.
Az iratmissziót heti 20.000 példányban 135 helyen osztogatták.
Farkas János Borsodban látogatta a közösségeket.
1940-ben Nyíregyházán volt az ifjúsági konferencia és tábor. Ébredési
jellegű volt. Azon túl mindig Alcsúton volt.
210
 Gellért Margit leánytitkárként szolgált, főleg Budapesten.
Bibliaórákat indítanak diákok között, főleg a Kertészeti Főiskolán.
1941 szilveszterén a régi, vidám szilvesztertől eltérően a budapesti ifjúság
felkereste a szórakozóhelyeket (kocsmákat) és egy külön erre a célra nyomta-
tott röplapot osztogatott.
Egyik oldalon egy kérdőjel: “Hová?„ A másik oldalon rövid felhívás az id-
vességre. A város kerületei fel voltak osztva, kettesével mentek a fiuk és
lányok. Tíz órára mindenki visszatért. Beszámoltak, imádkoztunk és folytattuk
éjfél utánig.
Élénk utcamissziói szolgálat volt, az un. Pace képeket osztogatták. Volt a
sok között pl., egy, amelyiken az ördög a kárhozat kardjával kerget valakit,
aki a keresztbe (nyitott kapuként áll előtte) menekül.
Ezekből több, mint egy millió darabot osztogattak széjjel.
Az SDG-n megújulási hullám csapott át. Lapját a Bethánia ifjúsága írta név
nélkül. Utolsó fellángolása volt ez az SDG-nek. A KIE nagy lendülettel futott
a „felszabadult részek után. A Vas utcában hatalmas palotát épít”, a háborús
hatások alatt kissé jobbra tolódott. A Keresztyén Leányszövetség komoly
munkát végzett főleg Kiss B. Júlia személyében. A Külmissziós Szövetség Missziós
iskolát indított. Ez egy kis mozgást hozott, de kivált a hadi események miatt
külmissziót nemigen végzett. Egyetlen misszionáriusát, Molnár Máriát a
japánok megölték.
Igen élénk ébresztő munkát végzett az Evangélikus Testvér Szolgálat. Gye-
nesdiáson volt missziói telepük. Lapjuk az „Élő Víz” Sréter Ferenc szerkesztésében
jelent meg, havonta igen komoly lelki tartalommal.
1943 tavaszán egy heti felekezetközi esténkénti imádkozás után születik
egy határozat, hogy Budapest minden templomában evangelizáció legyen.
Május 21-én kezdődött, pünkösdkor ért véget. Nagy alkalom volt. A befejezés
után azonban mind a Mustármag, mind az Élő Víz lényegében ugyanazt ál-
lapította meg; nem lett az, amivé válhatott volna.
Tömöry Lajos és felesége Kőszegremetére kerültek pedagógusnak. A spiri-
tiszta papné gyűlölettel látta az életet, ami körülöttük támadt. Csendőrt
küldött rájuk. Tömörynének még a Bibliáját is lefoglalták bűnjelként.
Egyházi per lett belőle. Miután a Bethániáról volt szó, tévedésből a Konvent
nekem küldte el az iratokat. Itt volt módom látni a magas egyházi vezetőség
valódi elképzeléseit rólunk. Révész Imre püspök éppen nem az ébredés mel-
lett, hanem ellene nyilatkozott.
1944-ben sikerül Alcsuton megtartani minden konferenciát.
A leszakítós naptár azonban már csak fele részben jelenhet meg.
1944 őszétől 1945 kora tavaszig „frontátvonulás” volt.

211
 Lőn este!

Úgy látszott, szélesedik a látóhatár. A II. világháború eseményei között

nem volt könnyű az eligazodás. Utólag megírt riportregények dokumentációs
anyag birtokában könnyen vélekedhetnek így: „Látható volt”,„Előre lehetett
tudni.”
Nem. A nagy érdekellentétek zűrzavarában csak két dolog volt kétségtelen.
Németország világuralomra törése és a zsidókérdés.
A magyar közvéleményt a német kérdésben könnyű volt befolyásolni.
Egyrészt a németek sajnos, itt voltak. Benn ültek mindenütt, másrészt a józa-
nabb érzelmű tömeg is revizionista, revansista volt. A német barátság pedig
ezeknek a törekvéseknek a beteljesedését ígérte.
Amikor meg már rajta voltunk a német madzagon, könnyű volt a
zsidókérdésben is megvalósítani a német álláspontot.
A háborús gondok amúgy is még önzőbbé tették a szíveket. Ki-ki csak a
saját kis gesztenyéjére gondolt.
Az is tény, hogy a tömeg sem a német, sem a zsidókérdésben nem fogta meg
a lényeget és nem is foglalt állást.
Ahogy sodródtunk a háborúba, úgy nőttek kinek-kinek az egyéni gondjai,
míg eljutottunk odáig, hogy mikor egy reggel irodám ablakán kitekintve egy
férfi holttestét láttam az utcán, meg sem döbbentem. Hónapokkal vagy egy
évvel azelőtt ez elképzelhetetlen volt.
Mikor pedig még később halottak százait láttam egymásra dobálva, mint a
felborult szekérről keresztül-kasul esett kévéket, nem volt megrendítőbb
látvány, mint a lógó lépcsőházak, beszakadt mennyezetek vagy a kiégett
üzletek.
Ha hónapokat vagy éppen éveket átlépve láttuk volna, ami lesz, nehezen
képzelhető el, hogy belementünk volna.
De eleinte úgy nézett ki a dolog, hogy a horizont tágul és igen kevesen
lehettek azok, akik a látszólagos naptámadatban sejtették az éjszakát.
Mind a német, mind a zsidókérdésben olyan ködösítés folyt, hogy csak pil-
lanatnyi helyzetet lehetett látni, viszont olyan volt az események sodra, hogy
összefüggésében visszafelé is nehéz lett volna értékelni.
A politikai vezetők, ha sejtették, ha tudták is a végső célt, csak az ország
gyarapításáról beszéltek és a pillanatnyilag lendülő gazdasági élet a tömeget
megvakította. Csak amikor a háború húsúnkba vágott, akkor kezdtünk gon-
dolkozni. Eleinte örültünk Erdélynek, Délvidéknek. Volt itt-ott keserű íze a
212
dolognak, amikor egy hívő zászlós elmondta például, hogy szeme láttára lök-
tek a Duna jegén vágott lékbe anyát kicsiny gyermekével.
Vagy beszámolt valaki arról, hogyan szabadították rá a megszálló sereget
egy város női lakosságára, mert egy férfi megvédte az úton szemtelenkedő
németekkel szemben a feleségét.
Igen drasztikus kép volt a többi között, hogy egy magyar ezredes, miután
megerőszakolt egy ukrán tanítónőt, utána megkérdezte tőle, no mit gondol,
most hol volt az Isten? Szórványjelenségeknek vettük.
Annál is inkább nehéz volt a dolgok lényegébe belelátni, mert a politikai
tényezők mellett az egyházi vezetők is teljes apparátussal állottak a háború
mellett. Az egyház minden kétséget kizáróan helyeselte a háborút a németek
oldalán. Senki nem mondott ellent. Bereczky sem.
Az ébredés pedig örült a kitáruló lehetőségeknek és nem vett tudomást a
háborúról. Az innen-onnan szóba került durvaságokat betudta az ember és a
háború brutalitásának. Tovább nem gondolt.
Nehéz volna megítélni, mi lett volna, ha gondolkozott volna. Hiszen akik
gondolkoztak, azok is teljes tehetetlenül álltak szemben az eseményekkel.
Lassan azonban alkonyodott.
A hitre jutottak közül is mind többen kerültek a frontra. Közülük többen
elestek, eltűntek.
Az itthoniakat nyomta a hadiüzemi szolgálat. A missziói szolgálat papír-ne-
hézségekkel küzdött.
A nagy nekilendülés után mind összébb szorultunk. Erősödött a német nyomás,
zsidókérdés, német megszállás.
A Mustármag felteszi a kérdést: Krisztusibb Magyarország vagy magyarabb
Krisztus?
A nyilasok lapja kikezdi a Bethániát, mert ötágú csillag van az áhítatos könyvön,
mert a Bethánia nyomda nyomja a „Bajcsy-Zsilinszky” - lapját és Szabó Dezső
könyveit.
A Don kanyarból visszatértek elmondták, milyen gyalázatosan cserben-
hagyták a németek a magyarokat.
Megtudtuk, hogy Urbán Ernő evangélikus lelkészt német tankok gázolták el,
mert irányítóként magyar menekülő osztagnak is nyitott utat.
A Bethánia tavaszi konferenciája a német megszállás izgalmai között folyt.
Sötétedett.
Alcsuton még minden konferenciát megtartottunk, egyre szűkülő keretek
között.
Elérkezett az ősz. A tragikus október 15-e. A nyilas terror vette át a hatalmat.
Szorongatott, légós, óvóhelyes idők voltak ezek. Egyre szorongatóbb volt a
kérdés: menekülni.
213
 Nem. A felébredtek alig egy-két kivétellel Budapesten maradtak.
Tudtuk, hogy itt a helyünk és hittük, hogy Isten a viharban is Isten. A szilvesztert
még együtt tartottuk.
Január 3-án irodámban diktáltam gépbe. Közeli robbanás. Ahogy kinéztem az
ablakon, a szemben lévő ház udvaráról fel a magasba papírfoszlány tömeg csapott,
mint amikor a fazékból fut a leves.
Bomba találta az ott lévő papírraktárt.
Azonnal az óvóhelyre vonultunk. Akkor tudtuk meg, hogy napok óta tart Bu-
dapest bombázása.
Este lett. Hetekig csak be-befutó atyafiakkal találkoztunk.
A ház lakói esténként áhítatra ültek az óvóhelyen.
És naponta szorongva vártuk, mi lesz velünk? Megtartatunk-e?
Szerzett sötétséget, amikor szertejárnak az éjszakának vadjai...„ De hatal-
muk, csak az Ő kezének intéséig terjed.”
Az utcákon a nyilas őrjárat fogdosta össze a férfiakat. Budavári
gyülekezetben kellett szolgálnom. Úgy terveztem, villamosra szállok, ott nem
igazoltatnak.
Alig értünk át a hídon, villamos-forgalom leállt. Gyalog kellett mennem
végig és senki nem kérdezett tőlem semmit.
Isten az éjszakának is Ura. Így szól a tenger megvadult hullámainak „Eddig
és ne tovább, ez itt ellene áll kevély habjaidnak.”
Lőn este. Az estére azonban mindig reggel virrad.
A legsötétebb éjszakában is új hajnalra munkálkodik a Szentlélek Isten.

Mérlegen

1944-ben gazdasági és társadalmi téren lezárult egy korszak. Nem fe-

ladatom e helyen kiértékelni a korszak értékét és mulasztásait.
Sokkal inkább az érdekel: lezárult-e egyházi és ébredési vonalon is a régi
és támadt-e új? Ezt a maga helyén, idejében való lesz lemérni.
Miután azonban, ha nem is szakadt meg az ébredés fonala, csupán csak „lőn
este” - melyre az Igében mindig következik a „lőn reggel” is - a korszakalkotó
történések annyira új helyzetet hoztak létre, hogy az ébredés addigi idejét
lezártnak tekinthetjük és mérlegre tehetjük.
Ami ezután jött, annyira a semmiből lett és annyira új volt, hogy csak akik
tudták, azok tudhatták, hogy ez az, ami már volt és most meglett.

214
 Nézzük meg először, mi történt.
1.) Kétségtelenül az ébredés által intonálva az egyház hivatalos úton is
ébredéssel, ébresztéssel próbálkozott. Ez eredetileg jó szándékból fakadt. Mint
azonban láttuk, végeredményben az esetek többségében ellentűzzé, ébredésel-
lenes „belmisszióvá” vált.
Legvégső fokon vak vágányra futott. Minden belmissziós erőfeszítés el-
lenére a tömegek kicsúsztak az egyház kezéből, az egyházzal csak adminiszt-
ratív kapcsolatuk volt.
A századfordulóhoz mérten mégis lényeges plusz volt az egyházban.
Különösen igehirdetésében. Ha nem is vált egészen Christo-centrikussá,
mégsem volt már megközelítőleg sem unitárius. Az átlag igehirdetés is messze
fölötte volt az évtizedek előttinek.
2.) Az úgynevezett belmissziós egyesületek, melyek az I. világháború után
igen sok levegőhöz jutottak, különböző utakon jártak.
Némelyek öncélúvá lettek. „Filadelfia”, Külmissziós Szövetség. Mások
elsekélyesedtek, SDG, Lorántffy Zsuzsanna „Egylet, Bethlen Gábor Szövetség.
A Nőszövetségről, és Leányszövetségről külön lesz szó.
Ismét mások a napi politika hatása alá kerültek, KIE, Diákszövetség.
A Fébé formalizmusba maradt.
A R.Gy.E.B.Sz.-ről még ekkor nem volt nyilvánvaló mivé lesz. Ébredést
töretlenül csupán a Bethánia, az Evangélikus Testvér szolgálat és a Vasárnapi
Iskolai Szövetség hordozott.
3.) Az ébredés közel 50 éves múltra tekinthetett vissza. Voltak ezen belül
periódusok, de valójában ennek az 50 esztendőnek a történései annyira
egymásból folytak, hogy egy nagy egésznek tekinthető.
Óriási volt a különbség 1890 és 1944 között. A már természetessé vált
dolgok 50 év előtt még halálos botrányt okoztak volna. (Ne mondjunk mást
most, minthogy egészen természetessé vált, hogy bibliaórák voltak és ezeken
ülve imádkoztak.)
Ha az ébredési irodalom 50 év előtti írásait az 1944-ben már gyengének
számító belmissziói írásokkal összehasonlítjuk, ezekhez viszonyítva is gyengécskék.
(A maguk idejében igen erősek voltak.)
4.) Az ébredés felekezeten felüli volt, de nem egyházi jellegű. Hasztalan volt a
Bethániának református és evangélikus ága, református és evangélikus felügyelő
püspöke, református és evangélikus elnöke.
Mindezek ellenére szervezetileg az egyházon kívül maradt.
Az egyház legfeljebb tűrte, de nem vette be.
Hivatalosan mindig magáénak vallotta, de gyakorlatilag leginkább szektaként
kezelte. Nem tehetett ellene semmit, mert állami védelem alatt állott, de mindig
drei Schritt von Leib tartotta. Nehogy testvériség látszatába essék.

215
 Hogy mi volt ennek az oka, már letárgyaltuk. Az ébredés mindig különbet akart
és ezt az egyház mindig C dúrban értette. Különcnek mondta.
Mi volt az, ami ahhoz, hogy az ébredés igazán ható tényező lehessen, hiány-
zott?
1. A papok között nem volt ébredés. Volt tanításbeli megújulás. Úgy volt, amint
Jézus mondotta: „Tudakozzátok (ugyan) az Írásokat, de nem akartok Hozzám
jönni.” Sok pap volt, aki meg tudta volna mondani a keleti bölcseknek, hol kell
Jézusnak megszületnie, de a bölcső előtt nem roskadt térdre imádni Isten Fiát.
A teológiákon volt tanbeli megújulás. Elképzelhetetlen volt már a 40 év
előtti mindent tagadó racionalizmus. De megtérés nem volt. Papok csak igen
szórványosan tértek meg és a megtérés konzekvenciáit ezek közül is kevesen
vállalták. Nem mentek a táboron kívül az ő gyalázatát hordozván.
2. Ami leginkább hiányzott, a széleskörű ébredés. Folytak az evangelizációk
falun, városon. A beszámolók ennyi meg annyi megtérésről szóltak, hetek, hó-
napok múlva azonban alig volt ott valami vagy éppen semmi. Igen gyakran
éppen azért,mert a pap nem tért meg és hamarosan sikerült neki a moz-
golódást elcsitítani.
3. A nép még mindig várt. Amikor pedig este lőn, ki-ki testi meg-
maradásáért futott. Alig akadtak néhányan, akik gondoltak rá, hogy a tűz égve
maradjon az oltáron. Megveretett a pásztor és szétfutottak a juhok, Isten
kegyelméből nem úgy ugyan, hogy közülük kettő sem maradt együtt, mégis
szétszórattunk.
4. Leginkább az előző oknál fogva, de történelmi ismeret hiánya miatt sem
tudott az ébredés társadalmi jellegűvé válni.
Nem volt horizontális látása, csak vertikális. Ismerte az igét, hogy aki nem
szereti az ő atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát, de nem
alkalmazta.
Nem, mert úgy elfordult a világtól, hogy elfelejtett visszanézni és nem látta
vérző atyjafiát vagy ha látta is, nem ismerte fel.
„Ennek fő oka abban van, hogy eleve félt mindentől, ami politikának lát-
szott, mivel egyrészt társadalomellenes bűn volt politizálni, illetve csak
egyféleképpen politizálhatott volna szabadon, ha élteti azt, amit szívében
mégiscsak kárhoztatott.”
Másrészt a politizáló egyház mindig az állam kitartott ágyasaként hatott,
tehát eleve irtózott attól, hogy ebbe a látszatba essék. Mulasztása volt az
ébredésnek, hogy nem volt horizontális látása és üzenete.
Igen.
Mert ha lett volna horizontális látása és üzenete, felkészíthette volna tagjait
az elkövetkezendő időre és sok haszontalan megütközésnek elejét vehette
volna.
Sajnos azonban abban a furcsa két ősségben leledzett, hogy bár látta: az
216
egyháznak nincs életképes vertikális kapcsolata- ebben szembe is fordult vele,
horizontális elképzeléséit mégis magáévá tette.
Mind a polgári társadalom, mind a család kérdésében teljesen az elavult
normákat követte.
Nem tudta elképzelni a társadalom felépítését másként, mint amiben élt.
Nem volt fejlődéstörténeti ismerete, de szeme sem a feltörő erők meglátására.
De félt is tőle. Az ébredés elöljárói mégiscsak értelmiségiek voltak és ha je-
lentkeztek is hellyel-közzel már a népi erők, nem domináltak.
A család kérdésében pedig teljesen az egyház képmutató erkölcse és hatalmi
törekvése volt a norma.
Noha a „vámszedők és parázna nők” számára is éppen olyan készséggel
hirdette az evangéliumot, jobban örült egy „tekintélyes” megtérésének és nem
tartotta szem előtt, hogy amazok esetleg megelőzik emezeket a mennyek
országában. Jobban örült mondjuk a községi orvos megtérésének, mintha a
gyepmester tért volna meg. A család kérdésében miután az egyháznak a férfi
és nő nemi kapcsolatára nézve nem volt - ma sincs - határozott álláspontja, a
formai házasság nélkül nemzett gyermeket ő is „törvénytelennek” tartotta és
jutalomként kezelte „házasságon belül” a gyermeket, akiknek úgy kell sar-
jadni, mint az olajfűz ágainak.
Azt nem látta, hogy mindkét ótestamentumi kifejezés a zsidó nacionalizmus
szülötte, aminthogy nacionalizmusból, illetve hatalmi kérdésből hangoztatta
ezt a kérdést az egyház is.
Továbbmenőleg sokkal többet izgult a messze idegenbe szakadt „tékozló
fiú” megtéréséért, akinek üdvösségéért nem tehetett semmit, mint a szom-
szédja megtéréséért, amiért tehetett volna.
Ringatta magát a hamis illúzióban: higyj és üdvözülsz mind te, mind a te
házad népe. Dogmát csinált az Ige egy alkalmi kijelentéséből. Pedig ha lett
volna horizontális látása, látnia kellett volna, milyen következetesen cáfol rá
erre a valóságos élet.
Arról meg éppen szó sem lehetett, hogy aki jobban szereti apját, anyját, fe-
leségét, gyermekeit, mint Engem, nem méltó Hozzám.
Voltak rá példák, hogy a család egy-egy tagja elszakadt az Úrért a többitől,
de itt nemcsak arról van szó, hanem arról, hogy Jézus uralmának a családi
közösség legnemesebb kapcsolatai is alá vannak rendelve.
Nagyon messze volt az ébredés attól, hogy így szólt volna: „íme az én
anyám és testvéreim.” A vérrokonság erős versenytársa volt a vérváltságnak.
A legsúlyosabb baj azonban az volt, hogy anyagi téren nem volt horizontális
látása az ébredésnek.
Nem jutott el a mi kenyerünkig. Nem juthatott el a mi földünkig, a mi
gyárunkig sem. Nem akarok rácáfolni az Ige kijelentésére, mely szerint
szegény és gazdag mindig lesz. Ez vitathatatlan.
217
 De a gazdagságnak ezek a distanciái, melyek a társadalom egy-egy fejlődési
fokán mutatkoznak, igeileg már nem igazolhatók. Ezt az ébredésnek látnia kellett
volna. De látnia kellett volna azt is hogy, hívő ember számára egy norma van az
Írásban: „Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”
Bizony, ez nem így volt. Hiszen a gyűjtés megengedett, tisztelt dolog volt.
Így történhetett meg, hogy amikor valahol a tized kérdéséről volt szó,
valaki azt jelentette ki, neki nincsen jövedelme és mikor rábizonyították, hogy
az évben is vett két hold földet, azt válaszolta: azt nem a jövedelméből vette,
mert neki arra szüksége van.
Általában a szükség határa az, ami e kérdésben nehezen meghatározható.
Amikor Isten országa szükségéről volt szó, sajnos azt minden egyéb szükség
megelőzte.
Mikor aztán „lőn reggel” és új nap virradt, ezzel a megoldatlan teherrel kellett
az ébredésnek továbbmennie.
Adódott ezekből végtelen sok nyomorúság, keserűség, megkeseredés és vissza-
vonás.
De ne ez legyen a korszak utolsó akkordja. Hálaadással mondhatjuk, hogy a
háborús események hónapjai alatt a leányzó nem halt meg, hanem csak aludt.
A sirató házban sokan holtnak hitték, de lőn este és lőn reggel, sőt eljött a nap-
támadat a magasságból.

Egy izgalmas tél

N agyon szép ősz volt. A haldokló fák halotti díszben pompáztak.

A környező erdő csodás színeivel nyűgözte le a szemlélőt. Molnár bácsival, a
Máriavölgyi „gondnokkal” éppen az úgynevezett műhely tetejét cserepeztük,
amikor lelkendezve, nagy izgalommal megérkezett Budapestről Szamosközy
Zoltán.
„Gyere azonnal Pestre, mindenki izgatottan vár.”
„Már előbb csak befejezzük ezt a tetőt.”
„Képtelenség! Az oroszok Szolnoknál vannak és ez most itt műhelytetőt épít!”
Leszálltam és elmondtam neki, hogy mi már megkíséreltük a hazautazást, egy
napot ültünk a bicskei állomáson és este kénytelenek voltunk egy alkalmi ka-
tonaszekérrel visszajönni.
Az összeomló német front miatt Pest felé vonat egyáltalán nem ment.
Máriavölgyben, az alcsuti missziói otthonban töltöttem ezt a nyarat. Minden
konferencia zavartalanul zajlott le. Néhány hétig voltak német „vendégeink”, de
aztán azok is továbbmentek. Az újság nap mint nap hozta a közeledő és egyre
szűkülő frontvonalat. Ekkorra az orosz előnyomulás valóban elérte Szolnokot.
218
 Vonat még mindig nem ment. Értettem, hogy haza kell mennünk, de
hogyan? Zoltán végre fogadott egy kocsit. Arra felpakoltunk, feleségem és 5
éves leányom a poggyász tetején, mi pedig gyalog elindultunk Pestre 1944.
október 15-én, reggel 7 órakor. Igen lassan haladtunk. A ló nehezen vonszolta
a megterhelt szekeret.
A torbágyi híd előtt utolért egy német katonai autó. Zoltán ígért nekik
valamit, mire mi átpakoltunk az autóra, miután megígérték, hogy bevisznek
Pestre, a Gyulai Pál utcába.
A sofőr mellett ültem. Budaörsnél a német katonai, őrség nem akart
átengedni. Végre egy kis vita után tovább indultunk.
Déli 12 óra volt, amikor csomagokkal megrakodva felfelé mentem a
lépcsőn lakásunkba. A II. emeleten nyitva volt a rádió, hallottam még Horthy
utolsó szavait. Mindenki rohangált. Vége a háborúnak.
Örültünk.
Este ezzel a tudattal mentem Pesthidegkútra evangelizálni. Már kifelé menet
tapasztaltam valami izgalmat. Az evangelizáción alig voltak. Mikor visszafelé
jöttünk, Pest határában megállt a villamos. Egy fegyveres végigfutott a villa-
moson, az ablakon kinézve pedig láttam, hogy egy másik utána lőtt egy autó-
nak, mely nem akart megállni.
Beérve Pestre azzal fogadtak, hogy a hidakat lezárták, mert az oroszok már
Pesten vannak. Izgalom fogott el. Családomtól elszakadva végig kell élnem
Buda ostromát. Valaki mondta, hogy a Margit-hídnál még van egy csónak,
amelyik átviszi az utasokat. Rohantunk a hídhoz, a csónak még ott volt. Baj
nélkül hazaértünk és otthon fogadott a hír, hogy a nyilas-kormány átvette a
hatalmat.
Ezzel megkezdődött életem legizgalmasabb három hónapja. Miután valóban
a megkezdett „lelki ébredés történetét” kívánom folytatni - noha Isten
nagyságának és kegyelmének nagyszerű bizonyságait tapasztaltam - csak
azokra térek ki, melyek szorosan a tárgyhoz tartoznak.
Az ostromgyűrű Pest körül egyre szorult. Megkezdődött Pest kiürítése.
Sokan menekültek. Én mindenkinek azt tanácsoltam, maradjon. Mi is marad-
tunk, bibliaóráink, közösségi alkalmaink zavartalanul folyhattak.
Néhányan, éspedig dr. Victor János pesti teológia tanár, Szabó Zoltán
pataki teológia tanár, Pógyor István KIE titkár, Szécsey János methodista
prédikátor, Somogyi Imre baptista prédikátor és én hetenként összejöttünk a
KIE-ben. Álmodozások, töprengések voltak, ezek arról, hogy hogyan tovább.
Nem volt kétséges, hogy hamarosan elesik a város. Noha a nyilas híradás
mindig a felszabadításról beszélt.
November elején egy orosz ék megközelítette Pestet. Egynéhány vidéki katona
(atyafi) a meglazult frontról hozzánk menekült és civilre vetkőzve ott lapult. Ekkor
már voltak ott Debrecenből menekült leányok, akik a rémhírek hallatára

219
hagyták ott otthonukat. Vagy 30-40 menekült, köztük két gettóból szökött
zsidó volt a házban.
Közben jöttek a hírek, hogy átfésülik a Bethániát, mert gyanús fészek.
Izgalmas éjszakák, gyötrelmes nappalok. Lőtték, bombázták Pestet.
November elején sok száz másokkal kaptam katonai behívómat. Nem
tudtam, eldönteni, mit tegyek. A katonaszökevényekre halál várt. Dr. Kárpát
Géza erősen baloldali gondolkodású törvényszéki bíró barátomtól kérdeztem,
mit tegyek, ő azt mondta, ne menjek sehová. „Ha két vasárnap még prédikálsz
és utána agyonlőnek, akkor is maradnod kell.”
Sokáig ültünk gyötrő csendben. Végre megkérdezte, nos mit döntöttél?
Holnap bevonulok - feleltem.
Mivel és hova? Ezt én nem adom vissza - válaszolta. Ekkor eszméltem rá,
hogy behívójegyemet elvette közben. Döntöttem, maradok.
Ő elment ... Nem látta többet barátai közül senki. Nem tudjuk mi történt
vele. Egyike volt amaz angyaloknak, akiket Isten életem folyamán utamba
vezérelt, hogy amikor oktalan szívem nem tudja, mit tegyen, eligazítson.
Pesten maradtam. A sok izgalmas eset közül csak egyet említek. Egy napon
egy német őrmester igazoltatta a ház lakóit. (Persze, csak azok jöttek elő, akik
legálisán laktak ott.) Mindig dühösebb lett, mert mindenkinek volt valami pa-
pírja. Szorongva álltam előtte és tolmácsoltam. Nekem semmi papírom nincs.
Szökésben vagyok. Mindig nagyobb méregbe jött. Egyszer csak dühösen
fenyegetőzve elrohant és tőlem nem kérdezett semmit. Nem látott engem.
Isten eltakart szemei elől.
Karácsony este bezárult a gyűrű Budapest körül és megkezdődött az ostrom.
A közösségi alkalmak karácsony előtt megszűntek, csak személyes kapcso-
latunk volt be-befutó atyafiakkal. Levonultunk az óvóhelyre.
Nappal sírt ástunk. A Vas utcai kereskedelmi iskola folyosóján a hideg
betonon sebesültek hosszú sora feküdt. Csak úgy, a csupasz kövön. Civilek és
katonák vegyesen. Egyesek már nem is éltek. A Stáhly utcában ástunk hosszú
tömegsírt. Több sorban több száz halottat fektettünk bele.
Oh, hogy féltek az emberek! Ha megjelent a levegőben egy repülőgép, csak
ketten Fodor bácsival maradtunk a gödörben. Mindenki elfutott.
Féltem-e?
Igen. Sokszor nagyon szorongtam, de sokkal inkább a megoldatlan
helyzettől, mint az aknától vagy repülő bombától.
Láttam a Gyulai Pál utca 12-ben egy asszonyt, akinek a varrógép a szó
szoros értelmében a hasában volt. Bomba esett az udvarra és ő a gép mellett
dolgozott és a légnyomás hatására történt. Ugyanitt amikor a becsapódás után
elsőnek lementem az óvóhelyre, láttam milyen lehet a pokol. A túlzsúfolt
óvóhelyen mindenki talpon volt. Ki sírt, ki nevezett, volt, aki táncolt, ruháját
tépte vagy másét és üvöltött mindenki.

220
 Ahogy a torkomon kifért, beleordítottam a zsivalyba. Csend legyen. Sen-
kinek sincsen semmi baja.
Csend lett. Az emberek akkor értették meg, hogy senkinek sem történt
semmi baja, csak a föld mozdult meg. A mi óvóhelyünk is úgy járt velünk,
mint a csónak a vízen.
Mi lesz, ha majd az elemek ropogva megégnek és úgy inog ez a föld, mint
rozzant bárka a tengeren? Mi lesz ha a világűrben törvényüket veszthetik a
makrokozmosz erői és a csillagok megszabott útjukról a maguk útjára térnek.
Mi lesz, ha Isten nem szól így többé: Eddig és ne tovább.
Isten benne van a világban és a világ benne van Istenben. Benne élünk, moz-
gunk és vagyunk. Ebben az Őt megtagadó világban is Ő tartja fenn a rendet.
Törvényei a rend törvényei. Amint Ő magára hagyja a világot megszűnik a
rend, bomlás és káosz támad. A természeti törvényeket Isten garantálja,
aminthogy az erkölcsi törvényeket is. Annyi a világban az erkölcsi erő, amennyi
Istenből van a szellemi világban. Minél inkább a materiális erők foglalják el a
Szentlélek helyét, annál inkább „kietlenebbé” válik a Föld. És amíg a teremtés előtt
a Szentlélek az éltre melengetés szerelmével „kotlott” a vizek fölött, a vég felé
haladva eltávozóban van innét.
Pedig ebben a világban annyi a szabadság, a világosság, az igazság, az élet,
amennyire a Szentlélek uralma alatt van. Ha nincsen Szentlélek, ezek a kife-
jezések üres csigahéjak csupán.
Ránk nézve az ostrom karácsonytól január 17-ig tartott. Ez alatt az idő alatt
a ház lakóin és a besurranó tolvajokon kívül nem volt kapcsolatunk senkivel.
Élelmiszerrel szűkösen el voltunk látva, igaz, hogy annak jó részét száraz
bab és tengeri képezte. Rendkívüli ajándék volt, hogy egész idő alatt nem
nélkülöztük a vizet. Igaz, hogy egyetlen csapunk csak éppen hogy folydogált
az óvóhelyen, de megszakítás nélkül és így elég volt.
A nappalt rendszerint a kapuboltozat alatt töltöttem. Ekkor már megjelen-
tek a háború vámszedői, vigyázni kellett, ki jön be és mit akar. Egy napon a
szomszéd utcából jött valaki edénnyel. Elfogyott, illetve elapadt a vizük és
vizet akart vinni tőlünk. Nem annyira a vizet féltve, mint inkább attól félve,
hogy esetleg leskelődni akar, elutasítottam. Alighogy elment, valaki fölszaladt
és közölte velem, hogy megszűnt folyni a csap. Az illető nem tudott semmit
arról, ami fenn történt.
Igen megnehezedett a szívem. Tudtam, hogy ez Isten válasza. Felmentem
az irodámba, arcomat a padlóra ejtve kértem Istent, ne büntesse a népet az
én keményszívűségem miatt. Imádságom végére sem értem, amikor újra
hírnök jött, folyik a víz. Nem is szűnt meg többé!
Mint ez esetben is, számtalanszor tapasztaltam, hogy az őszinte bűnbánatra
Isten azonnal kegyelemmel felel. A megtérő bűnöst egy percig sem hagyja
várakozni ajtaja előtt.

221
 Az ostrom izgalmairól sokan és sokat írtak. Írhatnék én is. Csak annyit,
hogy az utcán autókaravánok álltak és a bennük érkezett katonák hamarosan
mind eltűntek.
1945. január 17-én reggel Dizseri Sándor egyik földszinti ablaknál
borotválkozott. Az ablak alatt lövésre tartott géppisztollyal megjelent egy
orosz lövész. Sándor intett neki, hogy jöjjön be. Beugrott az ablakon. A kapu
ugyanis zárva volt.
Hamarosan előkerültek a ház férfi lakói. Jórészt szakállt eresztett ka-
tonaszökevények. Persze, civilben. Az orosz körülnézett, aztán egyenként rá-
mutatva a katonákra így szólt: „Ti soldat, ti soldat. Megtapogatta saját
szakállát, jelezve, hogy borotválkozzanak meg és aztán: pasli.
Szót fogadtak, azonnal útra keltek és valamennyien baj nélkül haza is kerül-
tek az ország különböző részeibe.
Az oroszokkal az első izgalmas éjszaka után megbarátkoztunk. De az az
éjszaka életem egyik legkeservesebb éjszakája volt. Különben az ostrom idején
is a „véletlenek” sorozata mutatta meg, hogy Isten a tenyerén hord. Ezen az
éjszakán is.
Amint az orosz lövész elment, jött egy másik, aki már megszállóként ott is
maradt. Kiléptem a kapun. A Rókus kórház előtt egy gazdáját vesztett szürke
ló galoppozott föl és alá vadul. Föl-fölnyerített. A kórházból kézigránátokat
dobáltak a szemben lévő Bástya étteremre, onnét géppisztollyal lőttek vissza,
önfeledten néztem a harcot, Egyszer csak egy kéz érintette a vállamat hátulról:
„Papap pu-pu” és visszahúzott a kapuboltozat alá. Az orosz őr volt.
Déltájban elterjedt a híre, hogy kiürítik a háztömböt. Kétségbeestem.
Feleségem, Édesanyám, a 6 éves lányom és keresztlányom. Hova mennénk?
Szűköltem, vinnyogtam Isten előtt. Nem, nem. Segíts.
Maradhattunk.
Esteledett. Akkor már 15-20 lépésenként öreg orosz katonák álltak az
utcán, gyalogsági fegyverrel a vállukon. Vállamra vettem egy csákányt és elin-
dultam, hogy körüljárom a háztömböt. Az idős katonák egymás után
köszöngettek: „Drasz.” Az utcával szemben földszinttől tetőig lángban állt egy
5 emeletes ház. A téli alkonyban ritkuló lövések hallatszottak. A szürke ló már
döglötten feküdt az út közepén. Itt-ott egy-egy hulla.
Ballagtam s egyszer csak lihegő hangon megszólal valaki mögöttem: „Mit
csinál? Hova megy? Hiszen ez még front. Azonnal jöjjön vissza!”
Fodor Károly bátyám, a házfelügyelőnk, oroszul tudó, frontot járt ember
kapaszkodott belém és vitt vissza magával a házba.
A házba egy tiszti konyha érkezett. Nekik dolgoztunk. Megvoltunk
lényegében békességgel egymással. Nem zaklatott senki. A nyilas idők izgalmai
megszűntek. Hetenként áhítatot tartottunk az óvóhelyen, ahová olykor az
oroszok is lejöttek.

222
 A ház lakói számára ezek az áhítatok olyan varázsszer félék voltak.
Nos, megtarttattunk. A környező házak bombát, aknát kaptak. A mi
házunk is kapott két aknát. Egyik a kéménybe fúródott a padláson és nem
robbant, a másik a nyomda ablaka alá esett, éppen a szedőgép elé. Ha robban,
szétroncsolta volna a szedőgépet. Nem tudtuk volna később pótolni, viszont
Istennek még szüksége volt rá. A házból nem került fogságba senki,nem halt
meg senki. Pedig sokszor keringett köröttünk a halál. Még csak beteg sem lett
senki. Mindenki lakása épen maradt, bútorai, értékei megmaradtak.
Nyomdánk, papírraktárunk, könyvkereskedésünk, imatermünk, írógépeink
mind megmaradtak.
Azért, mert imádkoztunk? Azért, mert áhítatokat tartottunk? Nem. Meg-
tarttattunk volna anélkül is, mert Istennek még terve volt velünk a jelenvaló
világban. Nagyképűség volna azt mondani: imádkoztunk, meg is tarttattunk.
Jézus is imádkozott és megfeszíttetett.
Sokan kérdezik, sokan vitatják, van-e az imádságnak megváltoztató ereje,
vagy legalább halasztó hatálya?
Az én hitbeli meggyőződésem szerint nincs.
Mi hát az imádság értelme?
Igen-igen nagy értelme van. Több, mintha „Isten kezét a mi imádságaink
mozgatnák” - ahogy szeretik mondogatni némelyek.
Sokkal több ennél, hogy imádságban megkereshetem és megtalálhatom
Isten kormányzó gondolatát és ebbe a gondolatba én is belemerülhetek.
Aki benne van, az párhuzamba kerül Isten gondolatmenetével. „Látja cse-
lekedni az Atyát és amit az Atya cselekszik, ő is cselekszi.”
Szüntelen imádkozzatok. Állandó „forró drót” legyen köztem és Isten
között. Mindig tudjam, hogy ami történt, Tőle és Általa van. Amikor pedig
nehéz megértenem, tudomásul vennem, hogy a kötél a húsba vág, a tövis a
csontig szúr, a gúny lelkem mélyéig felzaklat - ennyit mondhatok: most még
nem értem, de eljön az idő, amikor majd megértem.
Hálát adok Istennek, hogy kigyógyított az „imameghallgatás” kicsinyes
nagyképűségéből és imitt-amott bepillantást engedett az imádkozás akaratát,
terveit kereső tapogatózásával gondolatainak megismerésébe.
Nincs drágább élmény, mint cselekedni látni Istent.
Tőle van a nap támadat és ha nyári reggelen a széles távlatú alföldön szédül-
ten csodálhatom a kelő napot, ugyanilyen ámulat fog el, ha imádságom kéré-
seim közben imitt-amott kicsiny vagy nagy történésekben látom Isten teremtő,
formáló, kormányzó kezét.
Ahogy a front megszűnt, egy este felkereste házunkat a kommunista párt meg-
bízottja és megszervezte a házmegbízotti munkakört. Szándékosan használom a
munkakör kifejezést, mert akkor még csakugyan az volt. Mindenki húzódozott,
én meg elvállaltam. Később pedig ugyanígy háztömb megbízott lettem.

223
 Eltakarítottuk a halottakat, autóroncsokat, az utcáról a havat és a szemetet.
Január vége felé utcánk úgy nézett ki, mintha ott nem is lett volna ostrom.
Két hét múlva elmentek az orosz katonák. A lakók visszatértek lakásaikba, de
az esti áhítat még egy ideig tartott. Egy este azonban azt mondtam, most
ezeket az áhítatokat befejezzük, de hálaadó emlékezésként egy év múlva az
óvóhelyen találkozunk. Amikor eljött az évforduló, egyedül voltam. Senkinek
sem jutott eszébe hálát adni, lehet, hogy engem sem a hálaadás vitt oda, hanem
a megszégyenüléstől való félelem, hogy mások esetleg ott lesznek, én meg
nem.
Íme. mennyiszer játszik közre hiúságunk, mint nagyszerű tetteink rugója!

Egy sivár tavasz

Ahogy a front elvonult, egymás után jelentkeztek testvéreink. Sokan

közülük meggyötörve, meggyalázva, de hitben kivétel nélkül épen.
Február első hetében megtartottuk első közösségi óránkat és attól kezdve
minden keddi, csütörtöki és vasárnapi alkalmat. Az első szövetségi órán pa-
pírral beragasztott ablakok mellett a hideg teremben mindenki sírt. A megtar-
tatás, az újra találkozás érzelmes könnyei voltak ezek. Sírtunk, miként Ézsau
és Jákób sírtak a sok évi találkozás után, de miként az ő könnyeiket sem, úgy
a miénket sem a Szentlélek fakasztotta, hanem a testi érzelem.
A későbbiek során kiderült, hogy ezek a könnyek nem a bűnbánat, a lelki
hálaadás, nem az Istenre találás, hanem az egymásra találás könnyei voltak.
Hányszor, hányakat tévesztettek meg a könnyek! A könny pedig leginkább az
indulat, az érzelem kifejezője, nem a tudaté és az akaraté.
Jákob sírt Ézsau nyakába borulva és közben Isten orcájaként szemlélte báty-
ja arcát, szívében tehát istenfélelem helyett emberfélelem volt.
Ezzel szemben gondoljunk a tehenekre, melyek borjaik után bőgve vitték a
szövetségi ládát borjaiktól ellenkező irányba, Beth-Semes felé. Ezeken az ál-
latokon nem indulataik uralkodtak, hanem Istennek ereje. Nem bizonyos,
hogy amikor könnyeink legyőznek, Isten, győzött le. Talán félelmünk, szerelmünk
vagy más indulatok. Sohasem a könnyek, hanem mindig a tettek a döntőek.
E közösségi óra könnyei nem a sírva vetés könnyei voltak, mert nem hoztak
vidám aratást, sőt gyötrő lelki sivárság idői jöttek. Úrrá lett rajtunk a test, a
gyomor.
A legelső postával érkezett vidéki atyánkfiaitól a kérdés: nem éheznek? Erre
válaszként néhány leányt néhány hónapra kitelepítettünk vidékre. Sokan
mások pedig útra keltek, hogy élelmiszert batyuzzanak föl. Ezek az utak sok-
szor a fantasztikum határát súrolták. Utaztam Debrecentől Budapestig úgy,
224
hogy egyik lábam az egyik vasúti kocsi hágcsóján volt, a másik meg a másikon.
Közbe vágott a jeges, havas szél. Egy- egy állomáson futottunk melegedni a
mozdonyhoz.
A leányok kitelepítésének volt missziói célja is. Hejőcsabán és Mátészalkán
missziói állomást létesítettünk. Hejőcsabán Zsombók Margit volt és ott is
maradt férjhezmeneteléig. Mátészalkára Sollich Júlia került. Addig a könyv-
kereskedésben dolgozott. Szerettük volna, ha ott is sikerül könyvkereskedést
létesíteni. Ez azonban nem sikerült. Később Sollich Júlia is férjhez ment Visky
Ferenc református lelkészhez és miután ő északerdélyi (román) illetőségű volt,
Romániába kerültek. Ott élnek ma is.
Kedden, csütörtökön és vasárnap prédikáltam, más napokon jártam csere-
berélni a Teleky piacra. Fodor Károly ugyanis kiváltotta a lakatos iparra az
engedélyt és szabad időmben ott is dolgoztam és miután anyagot szerezni
leginkább az ócskapiacon lehetett, odajártam. Közben végeztem háztömb meg-
bízotti teendőimet is.
Mint háztömbmegbízott, nagy bizalmat élveztem munkatársaim részéről.
Nem volt még biztonságos az utcán férfiaknak járni, de ha én mentem, velem
bárhova eljöttek. Így aztán fát fuvaroztunk a péknek, halottat szállítottunk a
temetőbe.
Közmunkába vasúti hidat építettünk, a leendő városparancsnokság épületét
takarítottuk, szódáért jártunk Csepelre, építettük az orosz emlékművet .
Folytak a bibliaórák, eljárogatott oda dr. Mézes Zsigmond és dr. Bartha
Ferenc is, akik később az úgynevezett kedd esti közösség fő mozgatói lettek.
Ebből fejlődött ki a későbbi Mézes-féle szabadgyülekezet.
Érthető, hogy nem kötöttek ki nálunk. Nem volt ott akkor Szentlélek.
Volt elegendő szövétnek. Tiszta, világos igehirdetés hangzott, de nem volt az
Úrnak kijelentése.
Rettenetesek voltak azok a vasárnap esték. Inkább mentem volna akárhová,
csak beszélni ne kellett volna. Nem találtam textust az egész bibliában. Egy
napon irodámban felkeresett Vikár György. Megkérdezte: látom-e, hogy mon-
danivalóm üres? Hogy szavaim légüres térbe hangzanak? A hallgatók üresen
mennek el és fogynak?
Igen, láttam. Mit lehet ilyenkor tenni? Valamit ki kell dobni a hajóból.
De kit vagy mit? Nem voltam akkor már házmegbízott, nem jártam már
seftelni. Kétségbeejtő vasárnap vett körül. Nem volt sehol senki, aki utat mu-
tatott volna. Semmi fény, egy halvány sugár sem derengett az éjszakában. Lát-
tam, hogyan, szárad el körülöttem minden élet. Nem láttam egy tenyérnyi
felleget sehol.
Egy vasárnap délután íróasztalomnál „készültem” estére. Ezek a készülések
rendes körülmények között úgy folytak le, hogy ebéd után bezárkóztam, leül-
tem az asztal mellé és ott olykor órákig elüldögéltem, anélkül, hogy Bibliámat
kinyitottam volna. Anélkül, hogy a feladattal kapcsolatosan lett volna egyetlen

225
épkézláb, elképzelésem. Mikor már az idő körmömre ért, egy-másfél órával a
kezdés előtt végre elkezdtem a textust keresni, ha ez megvolt, rendszerint l0-l5
perc alatt megvolt a prédikáció.
Minél több időt töltöttem, a tulajdonképpeni készüléssel, annál üresebb volt a
beszéd. A felülről nyert mondanivaló rendszerint percek alatt megszületett. Az em-
lített vasárnapon órákig kerestem a textust, nem találtam.
Ekkor térdre estem és így szóltam: „Uram, ha nem adsz tetőled való üzenetet,
nem megyek ma este szolgálni” Ahogy térdeimről felkeltem, megzendült bennem
az ige; „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek.” A mondanivaló vázlata
hamar elkészült és este szólt az Úr.
Ettől kezdve előfordult ugyan, hogy hitványságom megtörte a világosság fényét
vagy egy-egy alkalommal velem és nem a gyülekezettel beszélt az Úr, de mondani-
valója mindig volt.
Miért? Talán, mert megalázkodtam? Nem. Leperlé peremet és Jézus véréért fel-
mentett engem. Vagy talán ami ennél is több, megszánta igére szomjazó népét és
az edények között a leghitványabból akarta megitatni őket.
1944. december 20. és 1945. április 30. között nem tartottuk meg a hétfő esti
imaórát sem, pedig azelőtt és azután is valójában ezek az alkalmak voltak az egész
ébredés ütőerei.
Minden imaórára mindenki írásban készült, előre feljegyezte, kiért és miért
óhajt imádkozni. Miután mindenki megindokolta imádságát, adott esetben a
közösség meg is tárgyalta az ügyet, - imádság közben nem kellett Istennek magya-
rázni, hogy a jelenlevők megértsék: XY-ért mi okból kell most imádkozni. Így az
imádságok egy-egy mondatban hangzottak el és nem voltak fárasztóak.
Ezek az alkalmak voltak a munka és a lelki szolgálat megbeszélésének az alkal-
mai is. Itt beszéltük meg a következő heti szolgálatokat és itt osztottuk fel.
Imanaplómban ez van feljegyezve: „1944. december 20. és 1945. április 30.
között lelki elesettségben voltunk.” Ma így írnám: „voltam”. Miattam, az én en-
gedetlenségem miatt került szélmentes vizekre az ébredés hajója. Nem kaphatott
vitorláiba a Lélek szele és nem futhatott ki szeles vizekre.
A szívek készen várták az igét. A magyar nép nagy szorultságban és tanácsta-
lanságban volt. A kormányzat a vallási kérdéseket teljesen szabadon hagyta. Min-
dent engedett, illetve semmivel sem törődött. (Legalábbis úgy tett, mintha nem
törődnék.) Rendkívüli lehetőségek kapui voltak nyitva, mi azonban nem voltunk
készen.
Ahhoz pedig, hogy lelki ébredés lehessen, mindenkor a saját népét kell először
az Úrnak rendezni. Amíg népének sorai rendetlenek, amíg tunyán vagy önkényesen
mindenki azt csinálja, ami éppen kedvére van, ébredésről nem lehet álmodni.
Amikor azonban népe egységes bűnbánattal lábai elé esik, eljő a rügyfakadás.

226
 Rügyfakasztó nyár

1945. április 30-án jöttünk össze először imaórára. Ezeken az alkalmakon

mindenkor olvastunk a Bibliából néhány fejezetet minden hozzáfűzés nélkül.
Ez alkalommal a római levél 7-8. fejezeteit olvastuk. Nem tudom, tudatos
volt-e, de mindenesetre időszerű és prófétai.
Időszerű, mert a megújulás alapja mindig az a felismerés, hogy ó én nyomorult
ember, aki a maga erejével képtelen minden jónak cselekvésére, viszont min-
den gonoszra hajlamos.
Csak ebben a felismerésben ragyoghat fel diadalmasan a Jézus Krisztusban
való szabadítás. Csak ahol az én erőm véget ért, ott áradhat ki Isten ereje.
Amíg van valami maradványa a réginek, Isten addig nem épít újat. Isten népe
bűnének elvétele akkor kezdődik, amikor oltárának minden köve széttöretik.
Csak az új, Istentől épített alapon születhet a diadal, mely minden felett hatal-
mat nyer.
Róma 8 csak Róma 7-re jöhet.
Prófécia is volt ez az alkalom, mert a későbbi idők sok vitájának éppen ez
a kétféle látás volt a kiinduló pontja, mely a Róma 7 és 8 egymáshoz való
viszonyából ered.
Az egyik álláspont szerint a Róma 7-ből át kell menni a Róma 8-ba. Igen
sok képviselője volt és lehet ennek az álláspontnak a hitre jutottak között.
Olyan tekintélyek állították ezt, mint Modersohn Ernő, Stockmayer Ottó.
Modersohn ugyan nem sokkal halála előtt visszavonta ezt a tanítást, de marad-
tak bőven mások, akik kitartottak mellette.
Ezek szerint el lehet jutni a keresztyén hitnek egy olyan „elit” fokára,
amikor az ember beteljesedve Szentlélekkel nem vétkezik már, mert a benne
lakozó Szentlélek előre figyelmezeti. Ugyanakkor mégis vallják a kegyelemből
való megigazulást.
Ezzel szemben a mi felismerésünk az, hogy a Róma hetet és nyolcat együtt
éli az ember. Más szóval az élő keresztyén élet lényege éppen abban van, hogy
a kettő, az „ó én nyomorult ember” és „a felettébb diadalmaskodunk”
feszültségéből támad az új, a mindig megújuló, diadalmas élet. De éppen, mert
mindig havi vérként felfakadó kísértések gyötrelmei között alázódva, bukva,
esve éri el diadalait, semmit sem tulajdonít soha magának, hanem mindent
Krisztusnak. Annak, aki a naponta támadó és mindig megszégyenítő „én” ku-
darca nyomán teremti az újat.
De éppen azért, mert a Róma 7 mindig gyötrő kínjában magának semmit
nem tulajdoníthat, hanem minden diadalt Krisztusnak köszön, kétség sem

227
lehet felőle, hogy általa mindenben felettébb diadalmaskodik. Istenre nézve
tehát törhetetlen bizonyossága van az idvesség felől.
Ez volt szolgálatunk alapja. A tudat hogy hitványságunk, kiújuló bűneink
ellenére cselekedetekre hívott el Isten, melyeket számunkra időknek előtt
elkészített. A mi feladatunk: engedelemmel ráhajolni Isten kezére, hogy
véghezvigye, amit felőlünk elgondolt.
„Szolgálatom egyik alapigéje ez volt: „bizony, véghez viszi, amit felőlem el-
gondolt és ilyen még sok van nála.” Bibliámba ezt jegyeztem be: „Leteszem a
felelősséget, Uram. Nem látok egy lépést sem. Nincs bölcsességem és erőm.
Hátul bűn mar, elől félelem kísért, Te vezess. Ahogy lesz a Te utad és akara-
tod.” Ennek értelmében mindig elfogadtam Isten utjának azt, ahol jártam.
Sohasem hittem el, hogy eltéveszthetem a cselekedetet, melyet Isten azért
készített elő, hogy én hajtsam végre. A terelő, kényszerítő eszközök számtalan
formáját alkalmazta. Volt eset, amikor szemeivel tanácsolta, de sokkal több-
ször zablával és fékkel kellett kormányoznia. De eltévelyedni nem engedett
soha.
Jártam tilosban, engedetlenségben, égtem bűnben. Az ütések, amiket kap-
tam, a tövis, mellyel elrekesztette utamat, megtépett, égetett a bűn és ha fog-
csikorgatva is, de vissza kellett térnem az útra, mely az Ő útja volt.
Kegyelmének gazdagságát abban látom legnagyobbnak, hogy keresztyén
futásom idején nem engedett a magam útján járni, hanem megtartott az Ő
útján.
No és? A bukás is az ő útja volt? Igen. El kellett esnem ahhoz, hogy fölkel-
hessek. El kellett esnem ahhoz, hogy más elesetteket az együtt érző szív ítélet-
mentes könyörületével emelhessek fel.
Soha nem került elém bűnös, akiben megbotránkoztam volna, mert vallom
Ágostonnal: „Nem tudom, hogy egy cégéres gonosztevő szívében mi lakik, de
hogy nekem a megváltott embernek szívében milyen rettenetes dolgok vannak,
azt tudom.”
Ezért nem mentem át a Róma hétből a nyolcba soha, hanem mind a mai
napig ott szűkölök irgalomra váró bűnösként Uram keresztjének véres lábainál.
És tudom, hogy innét az oltár szarvaitól soha senki nem vihet ítéletre.
Az említett első imaórán megtartatásunkért és lelki megújulásunkért adtam
hálát. Elmúlt tehát a sivár tavasz és kezdődött a rügyfakasztó nyár.
Imádsággal kezdődött.
Ami új, mindig imádsággal kezdődik. Ahogy a rügy benn a magburokban
láthatatlanul indul csírázásnak, ahogy az anyaméhben kíváncsi szemek elől el-
rejtve a magzatburokban rügyezni kezd az élet, ilyen az imádság. Magad sem
tudod, mit kérsz, de a Szentlélek megtölti szívedet vággyal valami új, valami
csodálatos után.
Olyan az ébredés, mint az első szerelem. Magad sem tudod, mi történik

228
benned és veled, csak benne vagy valamiben, ami ellenállhatatlanul sodor
magával.
Ugyanezen az órán imádkoztunk fogságban lévő fiainkért, a nyomda megin-
dulásáért és szolgálatainkért.
Fiaink jövögettek. Megindult a nyomda. A „Hallelujah” énekeskönyv
példányszáma l00.000 fölé emelkedett. Az áhítatos könyv 1945-re csak fele-
részben készülhetett el, de elkezdődött a következő évfolyam szerkesztése.
Konferenciát tartottunk Mándokon. Az odautazás Szolnok-Debrecen-
Mátészalkán át másfél napot vett igénybe. Csak a konferencia végére
érkeztünk oda. Az út egy részét gyalog tettük meg és annyira fáradtak voltunk,
hogy Kutasy Béla és Takács László akkor ébredtek föl, amikor menet közben
egymásnak ütköztek.
A debreceni szövetség Nyírbogáton rendezett konferenciát. Ez a jelek szerint
eredményesebb volt, mint a mándoki. Ebből aztán valami tisztátalan testi
versengés támadt részint a debreceni szövetség, de sokkal inkább a Nyírbogáti
közösség tagjai részéről.
Eleinte úgy is látszott, hogy Isten kezükbe adta Szabolcsban a zászlót.
Ez elbizakodottá tette őket. Kevélységükben azonban megalázta őket az Úr.
Egy közösségi leány teherbe esett egy nem is hívő férfitól. Igen nagy szégyen
volt ez falun. Később az őszinte bűnbánat útján minden rendeződött, de Isten,
mint mindig, itt is megalázta ez elkevélyedést, így láttam ezt saját életemben
is. Mindig lefagyott a virág, megférgesedett a termés, ha hiúságom
megfertőzte.
Ez évben adta át házát 3 hold gyümölcsössel árvaház céljaira özv. Hantos
Istvánné. Csak többszöri felajánlásra fogadtuk el. Magam nem is voltam az
egyleti diakónia híve, így vonakodtam a dologtól. Sajnos, nem volt hosszú
életű. Később megbánta tettét, a házat visszavette, az árvaház egy ideig
Kemecsén vergődött, végül 7 gyermek közül négyet Fazekas Judit fogadott
örökbe. Becsülettel fel is nevelte. Mennyi öröme telt bennük? Ezt a szeretettől
ne kérdezzük, de az objektív szemlélő előtt az árvaház ügyét Isten nem igazolta.
Augusztus folyamán megtarthattuk ifjúsági konferenciánkat Alcsúton.
Az ébredés egyik jele volt, hogy nem futottunk nagy nevű előadók után, de
„kikötöttük”, hogy aki előadást vállal, annak lehetőleg az egész konferencián,
de annak legalább egy egész napján részt kell vennie.
Régebben ugyanis gyakori volt a „repülő kabát”. Jött az előadó, rohanva
repülő kabáttal és előadása végén rohant tovább. Ennek véget vetettünk.
Aki köztünk szolgált, annak közöttünk kellett lennie.
A konferencián résztvevők száma alacsony volt. Mindössze 270, utána az
egy hetes táborozáson még 70-en maradtak.
A táborozás negyedik napján megjelent a bicskei rendőrség a belügyminiszter
táviratával, hogy a konferencia vezetőit vegye Őrizetbe és kísérje Budapestre.

229
Vezető már csak én voltam ott. A többiek elmentek. Motorkerékpárra ültettek és
bevittek Bicskére.
Az éjszakát a bicskei rendőrkapitányságon töltöttem. Másnap a kapitány egy
rendőrlegénnyel bekísért Budapestre. A vidéki Főkapitányságra mentünk. Ők nem
voltak járatosak Pesten, én kalauzoltam magunkat, útközben azonban többször is
utca zárba ütköztünk, így aztán jól elmúlt egy óra, mire odaérkeztünk. Ott
csak egy inspekciós nőt találtunk. A bicskei kapitány, mint „őrizetest” át akart
adni, a nő azonban erélyesen tiltakozott, hogy ott nem maradhatok, hívja fel
valamelyik fogdát, talán ott fogadnak. Hiábavaló volt azonban minden tele-
fonálás, sehol sem vették fel a kagylót.
A kapitány töprengésére így szóljam: „Nézze, nekem lakásom van Bu-
dapesten, ez a rendőr, eljön velem oda és holnap reggel 8-ra előállít.” Más
megoldás híján ebbe maradtunk.
Amint az utcára leértünk, a rendőr így szólt hozzám: “Maga nem fog
megszökni, nekem meg rokonaim vannak Kispesten. Kimegyek oda és reggel
itt találkozunk.” - Rendben van - feleltem-, de Maga csak jöjjön értem a laká-
somra, hátha a kapitány már itt vár reggel, és kiderül a dolog, ha külön-külön
érkezünk.
Pontosan így is történt, a kapitány reggel már ott várt minket, de persze,
mit sem sejtett, mert együtt érkezünk. A vidéki Főkapitányságon aztán hamar
túladtak rajtam. Politikai ügy, az Andrássy út 60-ra tartozik.
Mit mondjak? Végig szaladt rajtam hideg? Megrémültem? Isten csodálatos
békességet adott? Egyik sem. Isten tudta, hogy izgulós ember vagyok, aki - hit
ide, hit oda - hamar begyulladok. Egyszerűen elfedte előlem a fenyegető veszélyt.
Nem tudtam, hova megyek, mi várhat esetleg rám.
Beérkeztünk. A kapitány átadott. Egy irodahelyiségben üldögélve vártam
kihallgatásomra. Ott egy fiú és egy leány intézkedett. Nem voltak ketten
együtt 36 évesek. Felelőtlenségük igen feltűnő volt. Szorongani kezdtem, jaj,
ha ezek kezébe kerülök!
Eltelt egy másfél óra, végre zavarta őket jelenlétem és a fiú rám förmedt:
Menjen ki, mit üldögél itt? Én persze nem saját jó szántamból üldögéltem ott,
de erre kimentem a folyosóra. Ott jobb volt. Irkálhattam is.

Zárj Uram szívedre engem,

Hogy szíved melege áradjon belém,
Emeld fel porból az orcám
S arcod fénye ragyogjon felém.
Uram, szent karjaidba végy,
Te hü szerelmed lágyan öleljen át,
Karodon járva, mint a gyermek,

230
 Boldogan érjem el majd, a jobb hazát.
Vezessen tűzláng szerelmed,
Amíg a földön bujdosom.
Bátorítson szelíd szavad,
Ha szívem terhe alatt roskadozom.
Egykor megérkezem haza,
Hol örök öröm, fényözön fogad,
Megszűnnek szívemen a terhek,
Megpihen otthon tékozló fiad,
1945. VIII. 23.
Íme, irkáláson. eredménye. Az idő aggasztóan lassan telt. Végre úgy fél
kettő tájban hívattak. Csaknem velem egykorú férfi hallgatott ki. Helyesebben
felvette személyi adataimat, majd azt kérdezte; Melyik cellából hoztak ide?
Én megütődve így feleltem: Nem vagyok én letartóztatva.
Miért mondtam, amikor valójában „őrizetes” voltam? Nem tudom.
Nem volt sem szándékos, sem tudatos. Különös, hogy a nyomozó nem firtatta
a többit. Kezembe adott egy kilépőt, meg egy idézést, másnap reggel nyolcra.
Így ment három napon át. Ki-bejártam. A harmadik nap a beszélgetés végén
így szólt hozzám: „Ezek szerint Maga még kihágást (szabálysértést) sem
követett el.” - „Ezt bizonygatom immár ötödik napja” - feleltem.
Hazamehettem úgy, hogy nem kellett visszamennem.
Mi volt tulajdonképpen a vád? Egy nap, amikor a platánok alatt táboroz-
tunk, autóval arra ment a rendőrfőkapitány a helybeli (alcsuti) rendőrrel.
Ennek a rendőrnek mi szabályosan bejelentettük a konferenciát és a
résztvevők neveit. A konferenciára nem kellett engedély. Az érvényben lévő
törvények szerint vallásos összejövetel bejelentés nélkül tartható.
Mikor a kapitány látta a sok népet együtt, valami politikai gyűlést sejtett,
mely a kitelepítések miatt nyugtalan Etyek község közelében gyanús volt.
Megkérdezte a rendőrt, mi van ott. Az pedig megijedt és letagadta, hogy tud
a dologról. A kapitány telefonált a Belügyminisztériumba , onnét visszatávi-
ratoztak, hogy a konferencia vezetőit tartóztassa le és vigye Budapestre.
Végül tisztázódott minden. DE.
Azokban az időkben különböző ügyekből kifolyólag gyanúsítottak százai
töltöttek heteket, hónapokat az Andrássy út 60-ban. Aki oda őrizetesként be-
került, hat hét előtt nem remélhetett szabadulást.
Engem ettől két dolog mentett meg. Aznap, amikor Pestre érkeztünk, nem
tudtam pontosan, hol van a Bajza utca és kerülővel érkeztünk, elkéstük a hi-
vatalos időt.
Másnap, mikor kérdezték, melyik cellából hoztak elő, azt mondtam, nem
vagyok letartóztatva. Nem tudatosan jött ki a számon.

231
 Véletlenek? Igen, de ezek a véletlenek szabadságomat jelentették. Úgy adó-
dott, hogy vaknak kellene lennem hozzá, ha nem látnám hogy valaki rendezte
őket. Életünk „véletlenjeit” ugyanis rendezi Valaki. Ő a mi Urunk, a
történések Ura. Hányszor láttam csodálatos renddel mindig, amint belenyúlt
életem kusza fonalai kőzé és csodálatos renddel mindig kihozta azt, ami jó
volt nekem, noha esetleg akkor nem is láttam még.
A nyár elmúlt. Budapesten lassanként begerjedt a tűz. Bibliaórák létesültek
a város különböző pontjain. A Duna mentén. Szigetszentmiklós, Ráckeve és a
környékbeli kisebb települések élénk tüzet fogtak. Debreceni Géza hadifogság-
ból hazatérve erőteljes munkát kezdett. Sajnos, élete később sokféle szint vál-
tott. Volt szabadkeresztyén, baptista, végül is nem tudom mi.
Egy novemberi napon déltájban valamelyik lányotthon lakójának a
szandálját javítgattam, amikor kopogtak az ajtón. Egy magas, 40 év körüli,
sovány nő lépett be. Jellegzetes szláv akcentussal így szólt: „Az őrnagy lenn
van. Feljöhet?” Azonnal sejtettem, hogy valami orosz katonatisztről van szó.
„Jöjjön fel” - mondtam.
A nő elment, kis idő multán azonban azzal jött vissza, hogy az Őrnagy nem
akar feljönni, menjek le én. Lementem. Az utcán egy férfi várt durva, éppen
nem bizalomgerjesztő vonásokkal. Azt mondta, menjek el vele a városparancs-
nokságra.
Elmentem. Odaérve a tolmáccsal, a kapu előtt hagyott, ö bement. Mikor
visszajött, azt mondta, itt nincs hely, ahol beszélgethetünk, menjünk máshova.
Megkezdődött a tekergés utcáról utcára, egyik oldalról a másikra. Nehogy
valaki kövessen. Végre megérkeztünk és megkezdődött a vallatás.
Rengeteg elterelő kérdés között estére már tudtam, tulajdonképpen mi a
probléma. Ekkor már könnyű volt, sőt volt a beszélgetésnek néhány hasznos
mozzanata is.
Az volt a probléma, hogy Mátészalkán az atyafiak még a felszabadulás előtt
nyomott, úgynevezett „Pace” képeket osztogattak és iratmissziós lapokat.
Ezeken felelős kiadóként én szerepeltem. A képeket képletes értelmüknél
fogva gyanúsnak találták. Be nem avatottak számára valóban félreérthetők
voltak. Egyen például egy ember fuldoklik a bűn mocsarában, egy másik pedig
mentőövet dob be neki. Ők ezt politikailag úgy értették: a fuldokló ember mi
magyarok vagyunk, aki kötelet dobja, azok a nyugati hatalmak.
Erősen érdeklődtek a Bethánia, a CE amerikai kapcsolatai után. Mikor
mondtam, hogy semmiféle kapcsolatunk nincs, feltették a kérdést kissé
gúnyosan; „Maguk keresztyén testvérek és még nem keresték fel egymást a
nagy világégés óta?” Így feleltem: „Ez bizony megszégyenítő kérdés és ez a
teendő pótlásra vár.” Megnyugtattak, hogy nincs rá semmi szükség. Hogyan
szokott prédikálni? Elmondtam. „Prédikáljon akkor most nekünk!” Elmond-
tam a János 3;16-ot és elkezdtem beszélni Isten hozzánk való szeretetéről,
melyet megmutatott Fiában hozzánk. Egy ideig hallgatták, majd más kérdésre
tértek.

232
 Többször tárgyalt velem egy őrnagy és egy másik tiszt. Mindkettő finom,
intelligens ember volt. Jó volt velük beszélgetni. Pedig fogolyként kezeltek.
Aki magával vitt, igen rossz indulattal volt irántam. Ki akart nyírni engem.
Néhány órát aludtam, aztán kezdődött újra az egész. Másnap estefelé egy
szobában egyedül voltam, egy szófán feküdtem. Kihallgatási szünet volt. Nyílt
az ajtó és belépett a tábornok. Láthatóan meghökkent, amint meglátott.
Oroszul szólt hozzám. Mikor látta, hogy nem értem, így szólt: „Deutsch”
„Wenig” - feleltem. Elment és pár perc múlva egy másik tiszttel tért vissza.
Az azt kérdezte, mióta vagyok itt. „Harminchat órája”. „Á, három órája.” -
„Nem, harminchat órája!” - „Család?” - „Nem tud semmit.”
Elmentek. Alig néhány perc múlva jött az én díjbirkózó barátom és rám
förmedt. „A tábornok igen dühös, hogy Maga itt mindent össze-vissza hazudik
és abból, amit mond egy szó sem igaz.”
Bementünk a kihallgatási szobába. Ő hamarosan elment. Nem láttam többet.
Egy darabig ott ültem magamban, Hamarosan jött a tolmácsnő. Kicsit beszélgetett
velem. Moszkváról, hidegről. Majd hirtelen így szólt: „Azt mondta a tábornok,
hogy amit mondott, mind igaz. Menjen nyugodtan haza és írjon annyi Bibliát
amennyit akar.”
Az emeletről egy nagy hallon át lehetett kijutni a szabadba. A hallban a
tábornok tisztjeivel tárgyalt. Amikor tőle vagy tíz lépésre elhaladtam, két tenyerét
nadrág szegélyére téve tisztelettel megbiccentette a fejét. Ősz, öreg ember volt, én
pedig negyvenen jóval alul.
Ismét véletlenek. Véletlenül rám akadt. Bizonyos vagyok benne, hogy ügyem
már régen el volt intézve, de ellenségem el akart tenni láb alól. A tábornok azonban
„véletlenül” a háznak abba a részébe sétált, ahol engem tartottak.
De volt közben más véletlen is. A vallatás során az őrnagy kezébe tartott
néhány missziói lapot. Címeikre nem emlékszem. Felsorolta Őket. „Mikor
adta ki ezeket?” Igen buktatós kérdés volt. Hiszen lapok hosszú sorát adtam
ki és a legtöbbjét csak készen láttam. Mások nyomták, korrigálták, de ki-
adóként én szerepeltem rajtuk.
Gondolkodás nélkül feleltem „1944 áprilisában” - „Helyes.”
Ki adta a szót a számba? Véletlenül ráhibáztam? Lehet, de az a véletlen ott
a szavahihetőségemet erősítette, és arra igen nagy szükségem volt. Vagy nem
különös véletlen, hogy 55 órás faggatás ideje alatt, amikor a kérdések százai
záporoztak és újra és újra visszatértek egy témára, egyszer sem sikerült zavarba
hozni, hogy mondhassák: „Hazudik, egy órával ezelőtt, vagy tegnap este nem
ezt mondta.”
Véletlen? Igen ritka véletlen, hogy jól gyakorlott vallatóknak nem sikerült
ellentmondásba hozni másfél napi megfeszített munkával egy , a vallatástól már
fáradt agyú embert. Ők többen voltak. Ritka véletlen. Olyan ritka, hogy mai
emberi értelemmel el sem képzelhető. Valaki azonban Ura az értelemnek is.
Nem kell félreérteni a dolgot. Nem imádkoztam. Nem néztem az Úrra szün-
telen. Nem szeretem a nagyképűséget. Nem is igen volt rá időm. A kérdések

233
peregtek, felelnem kellett. És feleltem. Valaki azonban mögöttem állott és
számba adta a feleletet.
Igen, Ő elfelejteti a történéseket, ha kell és előhoz régen elfeledett em-
lékeket, ha szükséges.
Hazakerültem. Senkinek sem volt sejtelme sem róla, hová lettem.
Titkárnőm, Cziniel Júlia annyit tudott, hogy házi öltözetben lementem a kapu
elé és onnét eltűntem, ők nagyobb izgalmat álltak ki, mint én. Nekem Isten
az első pár óra szorongásai után teljes békességet adott. Egyszerűen úgy, hogy
elrejtette a veszély lehetőségét. Hogy milyen veszélyben voltam, csak akkor
lett előttem világossá, mikor már túl voltam mindenen. Ott akkor sejtelmem
sem volt róla. Ez is kegyelem. Isten a maga idejében elrejti övéi szemei elől a
mélységeket és járatja Őket - a mélységek felett, mint a lovakat a síkon.
November utolsó napjain (24-26) megtartottuk szövetséges konferen-
ciánkat. Közösen a Lórántffy Zsuzsanna Diakonissza Egylettel. Több, mint
egynegyed százada vált el egymástól a két egylet a már korábban ismertetett
okoknál fogva. Esze Tamás személyében olyan egyén állott akkor a Lórántffy
egylet élén, aki ismerte és szerette a Bethániát, és nemcsak kereste, de akarta
is az újat.
Érdekessége még a konferenciának, hogy a vasárnap délelőtti igehirdetésen
a Lórántffy egylet székházában Farkas József prédikált. A konferencián utazási
nehézségek miatt igen kevés vidéki vett részt.
Ez a konferencia a Bethánia Egylet útkeresése volt. Régi vágya a nagy vihar
multával újra felkelt. Szeretett volna a falakon belül kerülni. Hiszen év-
tizedeken át kivert kutyaként őrizte kegyetlen gazdája legdrágább kincseit.
Felhajnallott a reménység, hogy a megszorongatott és szintén utat kereső hi-
vatalosokkal sikerül egy nevezőre jutni. A múltat meg nem értők számtalan-
szor rosszindulatú ellenállásával szemben azt reméltük, hogy a bilincseiből
megszabadult egyházban szolgálatunk szabad teret nyer.
Minden egyéb hazug állítással szemben a Bethánia sohasem akart külön
utakon járni. A külön utakra mindig a hivatalos egyház elzárkózó magatartása
kényszeritette.
1945 végén a Bethánia munkásai: Borbély Béla, Bütösi János utazótitkárok,
Gellért Margit leánytitkár. Ugyancsak női munkások voltak a misszió szol-
gálatában Zsombók Margit és Sollich Júlia. Árvaházi munkásaink Fazekas
Judit és Fühl Teréz. Kiss Irén a háztartást vezette főként Alcsuton. Molnár
Kálmán és Petróczy János a missziói otthonban tevékenykedtek, kertben, ház
körüli munkában. Fekete Miklós házi mindenes volt. A nyomdát Horváth
János fogsága idején Szűcs Zoltán vezette. Ott dolgozott még Kiss Zsuzsanna,
Major Erzsébet, Lakó Nagy Józsefné, Kutasy Béla, Biró Sándor. A központi
adminisztrációt Cziniel Júlia végezte.
Október elején kerestük fel testvéreinket országos jellegű körlevéllel.
A Mustármag utolsó száma 4 oldalon 1944. decemberében megjelent vezércikke
234
így szólt: „Lépj ki a hajóból. A hajó az a nagy biztonság, amelyik mellett keresztyén
életünk a világ berendezettségeinek oltalma alatt olyan kényelmesen elhevert.
Az a sokféle és sokoldalú megalkuvás és emberi biztosíték, mellyel körülbástyáz-
tuk magunkat s nem mertünk a hitnek lábain rálépni a tenger hullámaira. Isten
az ítélet férgeivel elrágatta lábaink alatt a hidat, a híd, a hajó süllyedni kezd
és mi jóllehet még tehetetlenül toporgunk a süllyedő hajó fedélzetén, mindig
szorongatóbban érezzük a parancsot, lépj ki, bízd rá magad hited karjaira.
Mielőtt még a süllyedő hajó maga alá temetne, bízd rá magad Jézus megtartó
karjaira, erős és megtart Ő.” A Mustármag ezekkel a szavakkal vett búcsút 41
év után a magyar evangéliumi élettől. Soha többé nem jelenhetett meg.
Későbbi időkben a Sajtót egyre szűkülő lehetőséggel a használhattuk.
Ezekkel a látásokkal mentünk a holnap felé. Mennyi lett belőle a valóság?
Majd a történelem mérlegén Isten méri le, mennyire sikerült magunkat az Ő
kezére helyezni.
Csaknem egy év múlva, mint fentebb már említettem, 1945 októberében
„Nem csüggedünk, sőt!” címen megjelent a főtitkári jelentés a Bethánia Egylet
1944-45 évi munkájáról. Az első lapon Dömötör Ilona verse:

Nekünk ellentmond minden e világon,

Velünk felesel a hulló haraszt.
Tövis sérteget törött, téli ágon,
Mi hívogatjuk mégis a tavaszt.
Jövendőt mondunk az alvó rügynek,
Kifütyül bár a februári szél.
Helyet készítünk a virágseregnek,
Hol rút kórokat zörgetett a szél.

Romország, szétbombázott hidak, reményt vesztett emberek serege vett

minket körül. Így szóltam: „őrhelyemre állok és megállok a bástyán és vigyá-
zok, hogy lássam, mit szól hozzám és mit feleljek Néki panaszom dolgában.”
1945 őszén volt ez, azóta közel 30 év telt el. Sokszor tettem és teszem fel magam-
nak a kérdést: őrhelyemen maradtam-e? Félelem és remegés között írom le
(csókoljátok a Fiút, hogy meg ne haragudjék): igen. Láttam csodás csodákat,
bimbózó fákat, tavaszi rügyfakadást, termés alatt roskadozó ágakat, hullámzó
vetést. Ezreket menetelni és zúgva énekelni: „Hogyha megindul az Isten.”
Csodás, csodás, szívet emésztően szép volt.
Láttam szívem sötét mélységét. Vívtam közelharcot démonokkal. Láttam
bűnt, mely sötét volt, mint a nyirkos novemberi éj és kiújuló, mint a havivér.
Láttam. Láttam embereket. Jaj, embereket: gerinctelen, hitvány,
csúszómászó, hát mögött suttogó tányérnyalókat. Volt idő, amikor a papok
235
rendre megtértek. Csak néhány gerincesebb nem. Igen, láttam embereket hit-
nek mezében, kegyes szavakkal. De láttam embereket a megtérő bűnösök szent
reszketésével. Sokat, százat, ezret.
Láttam vesztett csatákat. Tépett zászlókat. Gyáva futásokat. Láttam az Úr
népét úgy, mint Mózes, mikor Józsuéval visszatért a hegyről: „énekelni, tán-
colni.” És odavágta a kőtáblát. Én is odavágtam. Sokszor.
Aztán megint csak néznem kellett és megint csak néznem kell. Jaj nekem,
mert látok! Bár inkább vak volnék! Látok és csak Általa beszélhetek. Most is.
„Ha sikerült imitt-amott a mi Urunk hűséges bizonyságaiként megállanunk,
leginkább azért történt, mert a kényszerítő körülmények rászorítottak minket
erre az útra.”
Így volt. Sokszor elhagytam volna helyemet és kerestem volna valami más
megoldást, de Ő visszakényszerített.
Az egyházunkhoz való viszonyunkról így írtunk: „Hogyha eddig vádoltat-
tunk hellyel-közzel egyházunk iránti hűtlenségünkért, most alkalmat nyerünk
arra, hogy nyilvánvalóvá váljék majd köröttünk, mi volt számunkra az egyház
és mivé szeretnénk számára lenni.”
Igen, minket megújuló reménység töltött el, hogy az egyház az új
körülmények között megújuló készséggel hajlik felénk. Előttünk teljesen szabad
volt akkor az új egyházképződmény lehetősége.
De mi, noha nem így történt, szeretjük anyánkat. Ma is.
Megmaradtak szolgálati eszközeink, de megmaradt a leglényegesebb: az
egyszerű evangélium.
„Keresztyén szövetségesek! Hívlak benneteket. Szeretném, hogy ha az
Őrhelyen, ahova Isten állított, úgy tudnám fújni a lelkek riadóját, hogy ne
tudna aludni közületek senki. Szívében dermesztő rémület támadna a veszély-
re, ami a bűnözön által minket fenyeget, de nagy harci készség is, hogy a nagy
lehetőségek nagy alkalmait megragadva szívünk egész odaszánásával kiáltsátok
velem együtt: nem csüggedünk, sőt.”
Ezzel a nagy odaszánással léptünk az éjszakából a derengő hajnalba. Nem
volt még fény, csak az éjszaka vált hűvösebbé. Az ebek már nem csaholtak, de
kakas sem szólt még. Elmúlt éjfél.
Alig pár hét múlva így búcsúztattuk az évet: Munkára fel!
Egyházi vezetők legnagyobbrészt a múlt megmentésén fáradoztak és biz-
tosítani igyekeztek újra szokat a lehetőségeket, melyek veszni indultak. Sajnos,
az egyház nem tanult. Nem vette eszébe meglátogatottságának idejét. Nem
lépett ki a hajóból, hanem minden erejével a multbéli jogok és lehetőségek
mentésén fáradozott. Lehetett volna egyház, de elmulasztotta, hogy azzá
legyen. Maradt, ami volt, lényegében társadalmi tömegszervezet. De mert
valahol valamilyen formában mégis benne volt (és van) az egyház, nem tehet-
tünk mást, mint közte, de nem vele végezni a szolgálatot, így szóltunk tehát:

236
„Itt az ideje, hogy munkások ragadják meg a szántóföldön otthagyott ekét és
új barázdát hasítsanak a magyar ugarba.” „Változó időben változatlanul” - így
szólt a következő felhívás.
Mi az, ami nem változott?
„Evangéliumot a bűnösöknek. Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Jézus Krisztus feltámadott és élnek mindazok, akik hisznek Benne.”
Ebben a három mondatban foglaltuk össze a holnap programját, mondani
és tennivalóit. Ezzel zárult az 1945. esztendő.

A le nem fejtett bor

1944. október 15-től Budapesten voltam. A gyűrű még nem zárult be a

város körül, de a front zaja hamarosan odahallatszott. A nyilas propaganda
az előnyomuló orosz csapatokkal kapcsolatban csak a háborúval együtt járó
atrocitásokat közölte. Természetesen általánosítva.
Le kell szögeznem, hogy a magam részéről egy-két embertől eltekintve a
legméltányosabb elbánást és magatartást tapasztaltam részükről magammal
szemben.
Ekkor azonban még féltünk. Mint előbb írtam, a KIE Vas utcai székházában
néhányán hetenként összejöttünk. Leginkább a holnap felől való töprengés
volt a beszélgetés tárgya. Mi lesz az egyházzal, az evangéliummal? Az egyház
megmaradása felől is kétségek voltak. Egyesek szerint a papokat agyonlövik,
mások meg ellenkezőleg beszéltek.
Persze, mi nem tudtunk arról semmit, hogy Potsdamban a nagyok úgy
egyeztek, hogy a felszabadított államok saját demokráciájukat mindenki a
maga lehetőségei között határozza meg. A Nagyok ebbe nem szólnak bele.
Volt egy ilyen egyezmény. Roosewelt az ember szellemi szabadságának meg-
bénítását az emberiség legnagyobb tragédiájának nevezte.
Volt tehát egy olyan egyezmény, melynek gyümölcseként az egyház 1945-
ben olyan lehetőséget kapott Istentől, mellyel élve összes eddigi koloncaitól
megszabadulhatott volna. Járhatta volna Isten útját koloncok nélkül, a Lélek
szárnyain repülve.
1945-ben az egyháznak minden lehetősége megvolt, hogy szeretőjétől igazi
férjéhez térjen vissza. Csak a hajóból kellett volna kilépnie. Csak keresnie kel-
lett volna az új utakat.
Az egyház azonban, amikor körötte mindenki az új utat kereste, konokul
járt a régi úton, mely pedig nem Isten útja volt.
237
 A letűnt „kegyelmesek” helyett a demokratizálódott ország új miniszterel-
nökét, Nagy Ferencet választotta gondnokává. Akikhez mert, azokhoz a régiek
közül is ragaszkodott. Lázár Andor pl. csak később tűnt el a porondról.
Nem is az volt a baj, hogy püspökei maradtak, hanem hogy voltak és görcsösen
ragaszkodott hozzá, hogy legyenek. De ha már voltak, legalább láttak volna
valamit a holnap felől. De nem láttak. Vakságukat alapjában az okozta, hogy
nem is hittek az újban. Elkezdődött „a guggolva is kibírjuk” időszaka.
Amikor az egyház józanabb, valamit látó tagjai részéről elhangzott az óhaj
az egyházalkotmány reformálására, a legfőbb püspök azzal utasította vissza,
hogy ilyen átmeneti időre nem érdemes új alkotmányt szerkeszteni.
Amennyire szorongattatott az egyház 1944-ben, baja multával úgy keményítette
meg magát. Nem akart újat, hanem mindent belefektetve csinálta a régit.
Ne értsük félre a dolgot. Az egyház, ahogy konkrét formában megjelenik a
templomjáró és sákramentumokkal úgy-ahogy élő „tagokban”, tulajdonkép-
pen nem akart semmit. Illetve, ha akart, az távolról sem egyház, még kevésbé
üdvösség kérdés volt. Földet, jó pénzt, pozíciót, eljátszott tekintélyének vissza-
szerzését akarta.
A jogi egyházat, amint papjaiban, püspökeiben megjelenik, ugyancsak
csupán horizontális szempontból érdekelte az egyház megmaradása. Nem a
juhok, hanem a gyapjú érdekelte. Miután pedig megérzett valamit belőle hogy
a nyáj széledőben van, annál görcsösebben ragaszkodott az apanázshoz, melyet
régi szeretőjének jogutódja kilátásba helyezett.
Még az olyan tekintélyek is, mint dr. Victor János, azt fejtegette nekem,
hogy az volna jó, ha olyan megállapodást lehetne kötni, mely hosszú időre,
biztosítja az állam támogatását. (Sikerült.) De kérdem: kinek érdeke ez?
Az egyháznak? Ami az egyházból egyház, annak elsősorban vertikális szem-
pontjai vannak.
A többi részének, papjaival együtt megélhetési gondjai voltak és vannak és
miután a kérdés megoldásában papnak és gyülekezetnek mindig kevesebb köze
van egymáshoz, természetesen ragaszkodott a régi úthoz.
Miután pedig azok, akiknek volt némi egyházlátása és igénye, a demokrá-
ciát átmenetinek tekintette, semmi sem tette szükségessé az új keresését. Így
maradt az egyház, ami volt, edényből edénybe nem öntötték, azért maradt
rajta régi íze. Olyanná lett, mint a lefejtetlen bor.
1945-ben megszűnt eltartójának kegyencnője lenni, aki adott esetben be-
leszólhatott az állam ügyeibe, de megmaradt kegyelem kenyéren élő öreg
cselédnek, akire néha még bíznak is valamit. Ma is ugyanolyan társadalom-
politikai képződmény, de miután tekintélyét, vagyonát elvesztette, csak
szegény, nagyon szegény rokon.
Volt ugyan egy kezdeményezés, az úgynevezett „Szabad Tanács”. Ezt Békefi,
Bereczky, Karácsony Sándor, Kádár Imre szervezték. Hogy ki volt az eredeti,
értelmi szerzője nem tudom. Tény, hogy az élen mindenütt Békefi Benő járt,
aki ekkor már nyíregyházi lelkész volt.
238
 Oda hívták össze a Szabad Tanácsot. Tulajdonképpen a református egyház
össze nem hívott Zsinatát pótolta volna ez. „Voltak” ugyanis, akik sürgették
a Zsinat Összehívását. Ravaszék azonban féltek a reformoktól „arra a pár
esztendőre” és nem hívták össze.
Így került sor a Szabad Tanácsra Nyíregyházán. Valójában a RGyBT égisze
alatt ment az egész, amelybe a fentebb említettek akkor még igen nagy
egyetértésben dolgoztak együtt. Nagyon valószínű, hogy a Szabad Tanács
Tildy Zoltán köztársasági elnök népszerűségét is hivatva lett volna propagálni,
hiszen Tildy Bereczky nászura volt. Végül is a Szabad Tanács egyetlen pozitív
határozata annyi volt, hogy az „egész” református egyház nevében bocsánatot
kért a zsidó pogromért. Nem célom méltatni szükséges és helyes volt-e ez, de
hogy nem volt az egésznek semmi valóság jellege, az nem kétséges, mert a
határozatot a református egyház elenyésző töredéke hozta, mely még csak hi-
vatalos szerv sem volt. Egyébként is a Szabad Tanács szóvivői nem voltak olyan
emberek, akiknek történelemformáló erkölcsi tőkéjük vagy prófétai látásuk
lett volna.
Békefiről nem kétséges, hogy addig is és azután is mindig azokat a
lehetőségeket nyergelte meg, ahol sok volt a pénz. Nem bizonygatom ezt,
noha tehetném, hiszen nálam jobban nem ismerte őt senki. Esetleges objektív
élettörténet írói (?) könnyen ráakadnak életében erre az ösvényre.
Karácsony Sándor a legszélsőségesebb ember volt, akit valaha ismertem.
Sohasem lehetett tudni, hol tart. Volt idő, amikor szélsőségesen pietista volt,
de olyan idő is, amikor az ateizmusig lendült.
Bereczky? Őt nehéz megítélni. Nehéz különösen most, amikor a számára
gyújtott rivaldafény még nem aludt ki egészen.
Próféta volt? Nem nyert bizonyítást, hogy amiket mondott, adott politikai
helyzetéből kifolyólag mondta-e, vagy felső megvilágosodásból? Persze, az
sincs kizárva, hogy az elsőt követte a másik. De aki 1945-ben sürgette a
püspökség megszüntetését, sőt amikor személye ilyen vonatkozásban szóba
került, kijelentette, azon fog dolgozni, hogy ő legyen az utolsó püspök, -
mikor odakerült, ez irányban semmit nem tett, a püspöki önkénnyel ellenben
nemcsak élt. Valószínű, hogy elképzelése nem változott, de változott a be-
folyás. Ami munkájának gyümölcsét illeti, mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a
misszió megszűnése az ő „uralkodásának” idejére esik. Sőt előttem, aki a
történéseknek egyik cselekvő és szenvedő alanya voltam, az sem kétséges,
hogy neki nagy lehetőségei voltak vagy lehettek volna a történéseknek más
irányt adni. Nem tette, nem tehette, mert egész életében volt sugalmazója és
ő rendszerint azt hajtotta végre, amit az sugalmazott.
Ezek voltak tehát a Szabad Tanács elöljárói, anyagi fedezetét pedig a kor-
mányzat fizette, lehetett várni a kontra-zsinattól, hogy valami érdemleges új,
az új időknek megfelelő határozatot hozzon? Nem. Lényegében ugyanazok az
indulatok vezették, mint ellenpartnereit, az egyház hivatalos képviselőit.

239
Új utat tehát ők sem mutattak, így az egyház megmaradt a régi hordóban.
Egy ideig továbbra is politikai eszköz volt az állam kezében és az a szomorú,
sőt gyalázatos a ténykedésben, hogy amit tett, nem meggyőződésből tette.
Galádul cserbenhagyta azokat, akiknek vállain annak idején magasra
emelkedett. Prédikált, de fél szemével kacsintott. Nem csoda, hogy egy ilyen
prédikáció után a presbiterek így szóltak a lelkészhez: „Mondja csak
nagytiszteletű úr nyugodtan, tudjuk mi, hogy mondani kell.”
És mondta. Sőt talán mondja, szívében pedig más van vagy ha most nincs
is, lenne azonnal, mihelyt nem kapná meg a szegény rokon kegydíját.

Az Úrért és Gedeonért

Ezzel a felhívással indult az 1946-os esztendő. „Nem szabad megfordítanunk

a sorrendet. Először az Úrért. Az Úr által, az Ő nevében, az Ő dicsőségére.
Az Úrért, az ő felemelt keresztjéért, eljövendő országa dicsőségéért.”
De Gedeonért is. Vannak hívő életek, akik azt gondolják, nem szükséges
odatartozniok semmiféle lelki közösséghez vagy ha névlegesen oda tartoznak
is, nyugodtan végezhetik a maguk kontár, sokszor kontra munkáját.
„Mi az Úrnak akarunk dicsőséget szerezni, nem magyarságunknak, az
Úrnak és nem egyházi szervezetnek, az Úrnak és nem a Bethániának, az Úrnak
és nem magunknak. Gedeon történetéből azt jegyezzük meg, hogy mindenki
ott állott a maga helyén. Keresztyén szövetségesek álljatok a helyeteken!”
Nehéz volna meghatározni, mi van előbb. A helytállás vagy az ébredés.
Nehéz, mert a helytállás már a Lélek gyümölcse; engedelmesség. Az en-
gedelmesség gyümölcse viszont a Lélek kiáradása.
Ez történt pünkösdkor is. A tanítványok helyükön voltak és a Lélek kiáradt.
Minden további helytállás újabb mennyei erők kiáradását hozza magával. Ez
történt. Nem nézegettünk sem jobbra, sem balra. Nem mondogattuk, hogy
ezek vagy azok ilyen vagy olyan keresztyének. Legkevésbé azt, hogy mi vagy
éppen csak mi vagyunk azok. Tudatosan vállaltuk azonban, hogy engem itt
hívott el Isten, itt a helyem.
Így történhetett, hogy az 1946-os esztendőt a kibontakozás vagy akár a
felvonulás évének is nevezhetném. Az ország területe már részekre tagozódott.
Sok évtizedig tartó, hűséges helytállás után délen Makó környékén is új élet
zendült. A makóiak annak idején elsők között indultak. „Veteránjai” voltak a
szolgálatnak, de nem fogott tüzet a táj.
Most azonban rőzsébe kapott a láng. Jeney László, Haluska János szolgáltak ott.
240
Utóbbi sajnos később teológiát végzett és ez nem vált lelki hasznára. Jeney
László a Kiszombor - Püspöklel -Földeák társegyházak és a makói Bethánia
lelkésze volt. A társegyházak nagy területen feküdtek, ezért szükségessé vált
Haluska János szolgálata állandó jelleggel. Szőreg, Deszk, Rákostanyaközpont,
Szeged voltak a hatókörzetük.
Hódmezővásárhelyen Kiss Antal Jenő, majd Szikszai Béni és Bíró Sándor
végeztek evangelizációt. Szolgálataik nyomán komoly megmozdulás támadt.
Szentesen, Csongrádon szintén Kiss Antal Jenő szolgált. Dévaványán Vad Ferenc.
Karcag is, mint már elhaló ág, újra kihajt. Borbély Béla Abonyt látogatja meg.
A keleti CE nagy területet ölel fel. Vaja, Mándok, Lónya, Tiszabezdés, Tisza-
kerecseny, Komoró. Debrecenből megindul a teológus ifjúság a környékre és
csakhamar a városban is sok szolgálati helyük lett. Mátészalkán februári hideg-
ben 44 résztvevővel bibliaiskola, egyidejű gyülekezeti evangelizáció volt. Igen
nagy áldással volt az egész gyülekezetre Kincses Endre hűséges szolgálata.
Borsodot Kutasi Béla látogatta. Hejőcsabán ifjúsági konferencián 17
környező gyülekezetből vettek részt. Borbély Béla, Zsombók Margit, Bütösi
János, Gretzár Margit szolgáltak. Előadták a „Bárka elment” című szín-
darabot.
Budapesten is kegyelmes volt hozzánk Isten és kitöltötte a meglevő keretet
Lélekkel. Nagyon lényeges ez. Nem elég a telt ház. Ha a hívek csak
megelégedetten mennek el. Jóllaknak, megtörlik a szájukat, de nem történik
semmi. Ahol nincs történés, ott nincs Szentlélek. Vigyázat! Nem emberi
történésekre gondolok. Ha csüggedtek emelik fel a fejüket, ha gőgösek
alázkodnak meg, ha bűnök jönnek elő és merülnek el a tenger mélyébe, ha
szívek indulnak meg egymás felé, ha úgy kitágulnak, hogy az egész világot szeretnék
átölelni, ez a Szentlélek munkája. Ahol azonban a kegyesség az ítélő székbe ül
és „elkülöníti” magát, ahol a bűnök forognak és a bűnös kínlódik bennük,
szívek szakadnak el egymástól nevetséges sértődéseken, ott nem a Szentlélek
munkálkodik, még ha egyébként nagy mozgás van is, hanem valami emberi
attrakció.
Nos tehát. Budapesten Szabó Mihály végzett 9 napos evangelizációt. Erre
az esetre külön ki kell térni. Szabó Mihály és köztem valami megnevezhetetlen
feszültség volt. Féltékenység? Elsőbbség kérdése? Egyikre sem volt ok. Egy al-
kalommal igaz, hogy volt valami ilyenről szó. Szabó Mihály kérdezett valamit
az elsőbbséggel kapcsolatosan és azt feleltem neki, hogy: „Nekem mindig ne-
hézségeket okoz, ha valaki előttem megy.” Nem kétséges, ezt a kijelentést
lehetett úgy értelmezni, hogy én akarok az első lenni. De lehet így is, hogy
amíg én állok a vezető helyen, addig én akarok elől menni. Talán elég régi
már a történet ahhoz, hogy hihetővé váljék, amit mondok. Egyikre sem gon-
doltam. Egyszerűen csak arra gondoltam, nem szeretem, ha munkámba belea-
vatkoznak. Nem fordult meg a fejemben, hogy a kijelentést kettőnk elsőségére
vonatkoztassam. Próbálja meg elhinni, aki olvassa. Nem akartam első lenni,
csak azzá lettem. Nem akartam első maradni, csak az maradtam. Szellemi

241
adottságaimnál, kísértéseimnél fogva minden adottságom megvolt arra, hogy
utolsó legyek. Tudatomban, Isten előtt magányomban csak az ő irgalmasságára
apellálva az is voltam és vagyok. A történések által azonban Isten olyan
helyzetbe sodort, hogy sokáig élen kellett (úgy, ahogy írom: kellett) állanom.
Nem tehettem mást. Ott és akkor én voltam a görcs, melyet Isten kötött, hogy
összefogja a sokféle kötelet.
Meg kellett tehát kérnem Szabó Mihályt a budapesti evangelizációra.
De szívesen is tettem. Bizonyos voltam benne, hogy általa a pestiek az igének
olyan árnyalatát kapják, amit rajtam keresztül nem kaphatnak. Olyan finom
mívű kulcs ő, mely kinyitja a számomra bonyolult zárakat is. Szabó Mihály
ugyanis egészen más típusa a kegyességnek, mint én. Úgy gondolom, a feszült-
séget ez okozta. Mégpedig úgy, hogy nekem könnyű volt elviselnem az ő fi-
nomságát (nem csúfolódom, így, ahogy írom!), míg neki az én darabosságom
okozhatott fájdalmat. Bántottam őt talán olyankor is, amikor erről sejtelmem
sem volt, talán éppen azáltal, hogy kedvességét nullifikáltam. Joggal vehette
úgy, hogy íme én az „első” őt semmibe veszem.
Értsünk szót. Nem volt közöttünk személyi sérelem, nézeteltérés vagy vita soha.
Meggyőződésem szerint a feszültség csak olyan mérvű volt, hogy sem egymás iránti
szeretetünket, sem együttes szolgálatunkat nem zavarta. A Szentlélek fegyelme
alatt maradt. Nagyon lényeges ez. Nem vagyunk egyformák. Sőt. A mennyei
Jeruzsálem alapja sokszínű kövekkel van kirakva. Ez a sokféleség, amíg nemes
verseny és egymás megbecsülése szellemében marad, tehát a Szentlélek fegyelme
alatt, nem ártalmas, sőt hasznos. Így volt és van a mi esetünkben is.
Szabó Mihály tehát 9 napig evangelizált Budapesten. Csodálatos volt ahogy
hangzott az ige, ahogy jöttek az emberek és megújított minket a Szentlélek.
Íme, így volt. Az evangelizációval egyidejűleg alliansz jellegű konferencia is
volt a Nap utcai baptista templomban. Itt dr. Kiss Ferenc, Szécsey János, dr.
Somogyi Imre, Bányai Ferenc, Ungár Aladár, Tomi József, Pap Kálmán, Farkas
József, Vida Sándor, dr. Takács László, Bütösi János, Szikszai Béni szolgáltak.
Közös úrvacsora fejezte be. Ide tartozik még, hogy pünkösd hetében Budapest
32 templomában ilyen címen: „Miért maradtál meg?” evangelizációt tartott
egy ugyancsak alliansz jellegű munkaközösség. Noha az ezt megelőző evange-
lizációban, mely ugyanilyen jelleggel folyt 1944-ben, részt vettünk, ebbe nem
kapcsolódtunk bele. Nem láttuk ennek kellő lelki megalapozottságát.
Szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy az evangelizáció egyrészt hatalmi
kezdeményezés volt, másrészt csak bitorolta az evangelizáció elnevezést, mert
sem megrendezésében, sem kivitelezésében nem haladta túl a szokásos nagy-
heti bűnbánati istentiszteleti keretet. A legalkalmasabb eszköznek bizonyult
arra, hogy lejárassa az evangelizáció hitelét. Annál is inkább, mert az evange-
lizációt végző személyek nemcsak evangelizátorok nem voltak, de az is két-
séges volt, nem nekik lett volna-e először szükségük megtérésre?
Már ekkor kezdett jelentkezni az evangelizáció inflációja, mely később igen
nagy méreteket öltött. Részint az ellen való tiltakozás volt távolmaradásunk
oka. Volt azonban egy másik, ennél lényegesebb oka is.
242
 Már az 1944-es evangelizációnál kiderült, hogy az úgynevezett szabad egy-
házak nem hátsó gondolat nélkül vesznek részt a közös szolgálatokban. Ami
még ennél is több, teológiai meggyőződésükről mást mondanak nyilvánosan,
mint saját falaik között. Egy alkalommal Galáth György evangélikus lelkész
megkérdezte dr. Kiss Ferencet, a testvérgyülekezetek akkori elnökét: „Mit tar-
tanak a felnőtt keresztségről?” Egy ideig Kiss Ferenc storykat mondott,
lényegében azonban mellébeszélt. Galáth azonban újra feltette a kérdést és
egyenes választ kért. Erre Kiss Ferenc indulatosan az előttem levő szék karját
csapkodva így szólt; „Hát kérem, akkor mondjuk ki, hogy a felnőtt keresztség
igenis üdvösség kérdése!”
Galáth: „Köszönöm.”
Ezzel a kérdés lezárult, illetve kitárult. Kiderült, hogy minket, akik ott
voltunk, csak felhajtóként kezelnek, akik az ő hálójukba kergetjük a vadat.
Nekem ebből elég volt. Egy-két alkalommal még a külső körülmények
kényszere alatt együtt kellett szolgálnom, de mindig tudtam, hogy ezek az al-
kalmak az ő számukra a halászás alkalmai. Sajnos és szomorú, ebben a látá-
somban a mai napig sem csalódtam.
Sokkal későbbre esik, de idekívánkozik, hogy amikor 1950-ben a Bethánia
feloszlásáról volt szó, egy alkalommal Ungár Aladár elhívott magához egy kis
beszélgetésre. Nem mondta, mi célból. Mikor odaértem, meglepetve láttam,
hogy dr. Kiss Ferenc is ott van. A beszélgetés során Kiss Ferenc egyháztörténeti
fejtegetésbe bocsátkozott. Bizonygatta, hogy Isten a szabad egyházakat iga-
zolta és azokat a mozgalmakat, melyek nem léptek ki a történelmi egyházak
keretei közül felitta a történelem homokja. Hamar láttam, hova akar ki-
lyukadni. Én is szolgálhatnék tovább stb. Kijelentettem, hogy mi hívek
maradunk egyházunkhoz még akkor is, ha ő megtagad minket. A beszélgetés
véget ért.
Mezőgazdasági segédmunkás voltam már, amikor régi kapcsolataim jogán
feleségem és leányom a mátraházi református üdülőben töltöttek két hetet.
Hazajőve feleségem játékos cinizmussal mondta- „Megettük Andi bácsi
csokoládéját, de szabad keresztyének nem leszünk.” No! - Hát az történt, hogy
Ungár testvér is ott üdült valahol, összetalálkoztak és attól kezdve kedves
kísérőként (kísértőként) vitte magával ide-oda kirándulni. Beszélt neki sokat
az ő szolgálati (és anyagi) lehetőségeiről. Aztán előjött a nagy testvéri ajánlat-
tal: „Miért kell Béninek nehéz fizikai munkát végezni? Meg volna az anyagi
lehetősége, hogy ne ezt csinálja. Biztosítanánk számára szolgálatra való jogot.
Beszéljen vele erről.”
Nem. Valójában szégyen, hogy a Bethánia volt tagjai közül keveseknek fájt,
hogy napi 16 órai munkával kell családom létszükségletét biztosítanom.
De a dicsőséges és kegyelmes Isten adott esetben mégis mindig indított
szíveket, hogy a kátyúkon átsegítsen. De sokkal szégyenteljesebb feltételezni,
hogy hitbeli meggyőződésem bármilyen szükség idején áruba bocsátható.
Nem.

243
 Az idők különben sem igazolták a szabadegyházak elképzeléseit. Valójában
pontosan abban a hajóban eveznek, amelyben az úgynevezett történelmi egy-
házak. A lényeg azonban az, hogy mind nekik, mind nekünk még mindig na-
gyobb lehetőségeink vannak a szolgálatra, minthogy azokat teljesen
kimeríthetnénk.
Ha már a szabadegyházakról szólok, szükségesnek tartom megemlékezni
néhány szóval a pünkösdi mozgalomról. Nem újkeletű ez a dolog. Az 1930-
as évek körül igen élénk pünkösdista mozgolódás volt Kispesten. Vidéken a
tiszakanyári eset volt feltűnő. A tiszakanyári prédikátort ismertem. Akkor már
nem volt pünkösdista. 20 év körüli fiatalember volt. Kérdeztem tőle, mi volt
tulajdonkeppen Tiszakanyáron.
Nézze. Megmondom úgy, ahogy volt. Elkezdtem járogatni a baptista
gyülekezetbe. Jó hangom hallatára azt suttogták a hátam mögött, jó prédikátor
lenne belőlem. Ez megszédített, baptista lettem. Kiderült azonban, hogy
prédikátorrá lenni ott sem olyan egyszerű. Csalódtam. Jöttek a pünkösdisták.
Ott hamar tért kaptam, Tiszakanyárra kerültem. Eljárogatott az össze-
jövetelekre a bíró-lány is. Egymásba szerettünk. És ez lelkesített, míg a
lelkesedésből majdnem az lett, hogy kővel támadhattunk a szétoszlatásunkra
kirendelt csendőr járőrre.
Persze, nem ilyen pofonegyszerű ez a kérdés. Nem is ilyen röviden mondta
el, de ez volt a lényeg. A valamivé lenni akaró én sodorta ezt a fiatalembert.
A test és nem a Szentlélek sodrába vitetett.
Az úgynevezett „bibliai nyelveken szólás” szinte általános ismérve ez.
Le kell azonban szögezni, hogy vannak úgynevezett pünkösdista gyülekezetek,
ahol nem a nyelveken szóláson van a hangsúly. Ezeknél a „beteljesedés” is-
mérve nem az a transz állapot, melybe idegrendszeri zavarok által kerül az
ember. Ha nem tartják is ezt természetellenesnek, nem tekintik célnak sem.
Voltak és vannak azonban, akik a keresztyén élet zenitjének ezt látják
maguk előtt. Aki „beteljesedik”, nyelveken szól. Szó szerint vehetjük Pál
szavait: „őrjöng”. Nem célom most itt a kérdés igei taglalása, de jellemző és
a továbbiakra nézve igen fontos, hogy az ébredés a „felvonulás évében”
határozottan nemet mondott erre.
„Vele közösséget nem vállalunk.”
És e nemet mondás ellenére magyar földön Isten ébredést adott. Sőt határo-
zottan állítom, igei ismereteim, szolgálati tapasztalataim és a történelmi távla-
tok adott lehetőségei között, hogy éppen a nemet mondás is egyik feltétele
volt annak, ami a következő években kiáradhatott. Az extatikusok kivétel
nélkül testben végezték és nem úgy, mint a galáciabeliek, hogy lélekben
kezdték, hanem kezdés is testi volt.
Hozzánk kegyelmes volt ebben Isten. 1946 első negyedében sikerült ki-
oldani minden kötelünkből. Mert mindig ez a kezdet. Az Urnak mindig a saját
népével való elkészülés jelent gondot. Ha saját népével elkészült, a környező
244
világ már nem probléma. Népének diadalmasan kell átkelnie a Vörös ten-
geren, melybe Egyiptom belevész.
Íme a felvonulás megtörtént, kezdődhetett a felvonás.

A nagy tragédia

„ Színház az egész világ” - mi pedig több-kevesebb sikerrel játsszuk szerepün-

ket. A maga idején pedig ki-ki kivonul a színpadról. Kit tapsolnak, kit kifü-
tyülnek. És nem mindig az játszott igazán, akit kitapsolnak, hanem
számtalanszor az, akit kifütyülnek.
A jelenetek a kulisszák mögött születnek. Sőt, azon is messze túl. Minden-
esetre sok minden történik a kulisszák mögött, amit a szereplők közül sokan
nem tudnak , a nézők közül pedig kevesen tudnak.
Látványosságai lettünk a világnak és a látványosság szellemi forrása Isten.
És minden ébredés tragédia, mert minden ébredés keresztben végződik.
A tragédia azonban csak a mi szemünkben bukás, mert Isten ereje az
erőtlenségben van. Isten a kereszten a legnagyobb. Szíve ott annyira kitárul,
hogy belefér az egész elesett világ.
Amikor az ébredés a tragikus kifejlődéshez érkezik, akkor válik valósággá
az élet. A só a hús közé kerül. A gabonamag a földbe. Az illat a levegőbe. Ha
só vagyunk, önmagunk föláldozása árán óvjuk a világot a romlástól. Ha sok
sót helyez Isten a világba, nyilván nagy romlás időszaka jő.
Ha gabonamag vagyunk, pusztulásunk, a holnap kelésének ígérete és ha a
Gazda vet, nyilván tél jő, (de majd tavasz).
Krisztus jó illatja vagyunk. Kezemben volt egy valódi rózsaolajat tartalmazó
fiola. Az olaj évek alatt minden zártsága ellenére elillant belőle. De rózsaillat-
tal töltötte meg a levegőt. Illatozó életünk halálunk is egyben.
A következőkben annak a nagy ébredésnek tragédiáját kívánom leírni, mely
magyar földön főleg a református, részben az evangélikus egyházban végbe-
ment.
Idő: 1946-1950. esztendő.
Szín: hídroncsok. A vonat csak lépésben halad. A „Hadi hídon” le is szállok
és gyalog megyek mellette. Egy asszony kiáltozik: „Jaj a csirkém, jaj a
csirkém!” Az bizony kiugrott a kosárból és megkötött lábakkal a vonat alatt
ugrabugrál. Azért arra nem vállalkoztam, hogy a mozgó vonat alá bemenjek
érte. Intettem a hidat őrző katonáknak. Biztosan jó pörkölt készült nekik
belőle.
245
 Két napja vagyunk már úton. Helyesebben második nap délutánján. Estére
érkezünk Debrecenbe. Mátészalkán át a mándoki konferenciára igyekszik a
társaság. Debrecen szélén leáll a vonat. A férfiak szálljanak ki, mert egy
gőzkazán áll a síneken keresztül, el kell tolni, ha tovább akarunk jutni.
Reggelre érünk Mátészalkára. Onnét gyalog Vásárosnaményba. Rettenetes
fáradtak vagyunk. És a konferencia már megkezdődött. Némelyőnknek
előadása volna.
Végre jön elénk egy tehénszekér. A szekérderékben fekve aludtam ki fárad-
ságom egy részét. Dél lett, mire megérkeztünk.
Budapest romváros. Ahogy állok a kapuban, gazdátlan ló vágtat ide s tova.
A Rókus kórházból rohamozzák a Bástya sörözőt. Tűzharc oda-vissza.
A Rákóczi út ég.
Az utcán lódög. Fagyos. Jön egy ember, felnyerít és késével nekiesik, vág
belőle és viszi. Egy másik önkívületi kacagással egy marharépát cipel. Élelem
az is.
Ahogy megy a vonat, kopár a határ. Szántás vetés nincsen. Magára hagyott
gőzeke áll a tarló szélén. Odébb egy asszony ekét húz, a férfi igazgatja utána.
Vannak, akik kapával próbálják lazítani a talajt. Nincs vonóerő.
A pénz mit sem ér. Miskolc-Budapest útiköltség 1 tojás ára. Valaki kony-
habútort árul. Sok ezret ígérünk érte. Csak vállat vonnak. „Néhány kiló liszt?”
- „Azt igen!” Hamar kész a vásár.
Egy nehéz aranyóra 2 kiló liszt.
A társadalmi kép kuszált. Ellentétes társadalmi erők hatnak. A régi már
nincs, az új még nincs. Légüres tér van. A Független Kisgazdapárt mögé
tömörül, aki a régit akarja. A kommunisták erőteljesek, de egyelőre nincsen
kezükben tényleges hatalom.
Kevesen látják, hogy ami van, az nincs és ami nincs, az van.
A magyar térség óriási színpadán kezdődik az ébredés tragédiája.
Szereplők: A nép. Jönnek a hadifoglyok, a hadifogság ellentétes, de sem-
miképpen nem objektív élményeivel. A nép felszabadult, földet kapott, de sem
a földdel, sem a szabadsággal nem tud mit kezdeni. A földet vonóerő nélkül
nem tudta művelni, de a kis, sőt „törpebirtok születése pillanatában halálra
volt ítélve. Legfeljebb magának termelhetett volna, de nem volt joga hozzá,
hogy a kenyerünket” saját szempontjai szerint eltékozolja.
De féltek is részint az itt lappangó, részint visszatéréssel fenyegető uraktól.
Az álláspont csaknem általánosan ez volt: „Guggolva is kibírjuk, míg ez elmúlik.”
De féltek a rémhírterjesztette „szovjet vályútól” is. A politikai tájékozat-
lanság teljes volt. A nép tehát várt. A létbizonytalanság szemét és szívét a
mozdíthatatlan ország felé indította.
Az egyház. Bezárkózott. Átmeneti időnek tekintette az állapotot.
Meg akarta magát őrizni érintetlenül. Lépni nem mert. Félt, hogy lépése halá-
los lehet. Nem vállalta Eszter útját: „Ha elveszek, hát elveszek.”

246
 A papok. Létbizonytalanságban voltak. Féltették a holnapjukat, ezért a teg-
nappal nem mertek szakítani. Noha sok helyütt a fölosztott földből az egyház
is kapott, társadalompolitikai helyzetük alaposan megrendült. Nem volt már
a pap első ember a faluban.
Az engedelmes eszközök. Ahogy a felébredtek a fogságból hazakerültek,
egymás után álltak be a szolgálatba. Szabad idejüket igeszolgálatra használták.
Így szóltak: „Itt vagyok, küldj engem.” Kik voltak ezek? Munkások, parasztok,
tisztviselők, mérnökök jogászok, teológusok, cselédlányok, gyakran házi-
asszonyok, édesanyák. Azt jelentette a víkend, hogy szombat este vonatra
ültek, éjszaka utaztak vasárnap szolgáltak és vasárnap este utaztak vissza
munkahelyükre.
Az ellenség. Mint mindig, elsősorban a farizeusok és írástudók. Egyelőre
tehetetlenek voltak. Nem volt csendőrségük és más hatalmi eszközük ezért jó
képet vágtak azok is, akik szívükben acsarkodtak.
Aztán jöttek az úgynevezett szabadegyházak. Ahol Krisztussal már meg-
békélt szíveket találtak, jöttek az ő „evangéliumukkal”: keresztség, szombat,
nyelveken szólás stb. Sokszor sikerült megbékélt szíveket újra békétlenségbe
kergetni. Nem zavarta és nem zavarja őket egy kicsit sem, hogy olyan funda-
mentumra építenek, melyet nem ők vetettek.
Szentlélek. A történelmet Isten csinálja. Vagy odaadja a világot romlásra
vagy kézbe veszi megújulásra. Az, ami van, mindig az Ő történelmet formáló
keze munkája. Hatalmasságok és erők mind tőle vannak. „Szerzett sötétséget,
amikor szertejárnak az éjszaka vadjai.” De „a nép, mely sötétségben ül, lát
nagy világosságot.”
Ahol Isten visszavonja az Ő Szentlelkét, ott elterjed a rothadás. Ahol pedig
kiárad a Szentlélek, ott rügyfakadás, megújulás van.
Nos, 1946-tól néhány éven át magyar földre kiáradt a Szentlélek. Ezek az
idők a történések idei voltak. A történések mögött ott volt a Felséges: a
szereplők, mint valami bábszínházban, egyszerűen tették,amit Ő elrendelt.
A továbbiakban embereket látunk, de ők csak szereplők, akikkel Isten, mint
olyan sokszor, meg akarja ismételtetni a kereszt csodáját.
Míg majd ismét találkozik az ég a földdel és az ember Isten nyitott szívébe
tekinthet.

247
 Prológ

M inden vitán felül áll: hogy Luthert és Kálvint Istentől adott

tanítómesterünkként fogadjuk el, a hit mértékének mégsem őket tartjuk,
hanem a Szentírást. Így ha tévednénk is, mindig jobb első kézből, mint
másodkézből tévedni.
- hogy aki az Urat engedelmesen követi, az az iránta való engedelmességet
nem teheti függővé családi kötelmektől sem.
- hogy hívő ifjú nem köthet házasságot hitetlennel. Ez az egyetlen vegyes
házasság, amit az ige ismer. De tilt is.
- hogy CE szövetséges csak az lehet, akinek üdvbizonyossága van.
- hogy nem a CE szövetség az Isten országa, de a CE szövetségesek számára
elsősorban és mindenekfelett az a terület és szervezet, ahol Isten országáért
dolgoznak.
- hogy nem CE szövetséges az, aki a közösség összejöveteleit rendesen nem
látogatja.
- hogy amíg saját közösségemben elvégzetlen feladatok vannak, hűtlenség
lenne másutt munkálkodnom.
- hogy Isten igéje hangsúlyozza a világtól való elszakadást és a világgal való
keveredést választottai életében mindig súlyosan kárhoztatja.
- hogy nem tekintjük üdvösségszerzőnek, sőt még jócselekedetnek sem, ha
tagjaink öltözködésben, szórakozásban, hajviseletben stb. közösségi
meggyőződésünkhöz igazodnak. Másokat ettől eltérő véleményükért nem
kárhoztatunk, de állítjuk, hogy Isten parancsára kívánjuk ezt tagjainktól és az
Úr - még ha csupán a közösségi fegyelemért engedelmeskednek is a kérdésben
- magáért a közösség iránti engedelmességért megáldja őket.
- hogy a szívből, mely nyitva van a világ felé, a huzat kilopja a Szentlelket.
- hogy bűneikben kínlódó lelkeket akarunk Jézushoz vezetni és távol áll
tőlünk minden egyházpolitikai és társadalompolitikai törekvés.
- hogy minél komolyabban vesszük az Úr igéjét, annál több gonosz rágalmat
költenek ránk az Ő nevéért.
- hogy senkit sem hívunk magunk közé, de aki jön, azzal a tudattal kell jön-
nie, hogy a közösségi elveket és fegyelmet magára nézve kötelezőnek vállalja.
(B.E. 1946.III.körl.)
„Keresztyén szövetséges tábor! Kell, hogy belecsendüljön végre szívedbe és
megrázzon lelked mélyéig, hogy nem vagy a magadé. Nem lehetnek egyéni
terveid, egyéni álmaid. A hálaadás arra kötelez, hogy azt cselekedjem, ami
Őneki, az én Uramnak és Megváltómnak kedvére van.”
248
 Az utolsó Időket éljük. Az idő rövidre van metszve. Nem arra valók a
napok, hogy adjatok, vegyetek, házasodjatok, férjhez menjetek, mint Noé nap-
jaiban. Ma időszerű az apostol felhívása: „Akiknek van feleségük, úgy
tegyenek, mintha nem volna. Akik sírnak, mintha nem sírnának, akik vigad-
nak, mintha nem vigadnának, akik élnek a világgal, mintha nem élnének, mert
elmúlik a világ ábrázatja.” Azt mondja a Seregeknek Ura: íme én megszün-
tetem e helyen a ti szemeitek előtt a ti napjaitokban a vigasságnak szavát, az
örömnek szavát, a vőlegény szavát és a menyasszony szavát. Közel van az
Úrnak nagy napja, közel és igen siet. Haragnak napja az a nap, szorongattatás-
nak és nyomorúságnak napja. Kürtnek és tárogatónak napja.
Az ég kárpitja mögött felkantározva állnak harci mének. Egyszer csak
szétreped a kárpit és kilép a Fehér Lovas. Aki hívatik Szentnek és Igaznak.
Szemei olyanok, mint a tűzláng, vérrel hintett ruhába van öltözve és mennyei
seregek követik fehér lovakon. Az ő neve királyoknak királya és uraknak Ura.
Legeltetni fogja a pogányokat vasvesszővel és nyomja a Mindenható Isten
haragja hevének borsajtóját.
Keresztyén szövetséges tábor! Ideje az álomból felserkennetek. Ideje hogy
földhöz tapadt lelkünk fölemelkedjék és Isten népe égő mécset tartva kiáltsa:
„Bizony hamar jövel Uram Jézus!”
Nekünk Krisztus bizonyságtevőiként kell szétjárnunk e világban. Csa-
tarendünk elé odalép az Úr, a királyok Királya és így szól: Ki az, aki feleséget
jegyzett és még nem vette el? ki az, aki házat épített és még nem lakott benne;
ki az, aki szőlőt plántált és még nem evett gyümölcséből; ki az, aki fél?
Térjen vissza. Egész emberekre, egészen elszánt életekre van szükség,
akiknek csak egy ügy van szemeik előtt, hogy dicsőíttessék Krisztus az ő szent-
jeiben. (Főtitkári jelentés 1945-46 évről.)
1. jelenet
Hétfő este 7 óra. Az irodahelyiség megtelik ülő emberekkel. A hétfő esti
imaközösség összejövetele van. Ének, ima. A jelenlevők 4-5 fejezetet olvasnak
a Bibliából. Nem versenként, hanem tetszés szerinti szakaszonként, hogy
gépiessé ne váljon. Aki olvassa, bármelyik versnél abbahagyhatja és folytatja
a mellette ülő. Igemagyarázat nem volt. Igeolvasás után a jelenlevők min-
denike elmondja, miért akar imádkozni, miért akar hálát adni, mit akar kérni.
Arra jó ez, hogy imádság közben elég ennyit mondani: „Kérlek Deák Sán-
dorért.” Mindenki tudja, miért kell érte imádkozni és nem szükséges imádság
közben megmagyarázni a jó Istennek, aki úgyis tudja, mi van vele - hogy a
jelenlevők megértsék.
Általában egymás kéréseit, hálaadásait vitték Isten elé. Ami egyszer imád-
ságban elhangzott, az nem ismétlődött még egyszer.
Mindenkinek volt imanaplója. Egy ilyen bejegyzés így nézett ki: 1946.1.6. Hála:
az élő igéért, Szövetség megújításért, fiuk érkezéséért, Kugler Victóriáért, kun-
hegyesi dolgok alakulása, a megújulásokért, Radnai Mihály eljegyzése, dunamenti
249
szolgálat, harsányi ébredés, Gráf Elemér makói útja, Hogy a naptár elfogyott.
Eddigi tüzelőért. Élelmiszerekért. Kérés: miskolci evangelizáció. Fiuk újabb
utazása. Szálkai, budapesti bibliaiskola. Birta Irma. ifj. Dipsán, Nagy Erzsébet,
Tóth Teréz, Deák Sándor, Borbás Bandi, szálkai útra készítsen fel Isten. Tegye
az igét élővé szívemben. Bethánia további hordozása.
Ezeket, ki-ki a saját feljegyzéseit, mindenki elmondta, ami magyarázatra
szorult, megmagyarázta és kezdődött a közös imádság. Igazán közös, eleven
imádkozás volt, egy-egy mondat, gyorsan egymás után.
Befejezés előtt néhány percnyi csendesség utána közösen mondtuk az Úr
imádságát. Tartott az egész másfél órán át és ez alatt több száz hálaadás, kérés
hangzott el. A vezetett imanaplóból az is kitűnik, mit és hogyan hallgatott
meg Isten. Itt volt a Szentlélek előkészítése a szolgálatra, itt beszéltük meg a
következő heti szolgálatokat. Itt hangzott el az előző heti beszámoló, hálaadás
keretében. Ki hol járt, mit tapasztalt. Erő származott innét. Ez volt a közösségi
szolgálat szíve. Itt volt mindenki, aki szolgált.
ÁTÁNY. Heves megyei falu, akkor még villanyvilágítás nélkül. Jellegzetes
őstelepülés kanyargós és sáros, nagyon sáros utcákkal. Estefelé érkeztem Kiss
János helybeli fiatalemberrel. Felmentünk a lelkészhez. Kopogtattam hosszú, sötét
folyosó-ajtón, ahonnét fény szűrődött ki. Ki az?” - szólt ki a lelkész. Zavarba jöt-
tem. Ajtó előtt kívül bemutatkozni furcsa dolog is. Újra kopogtattam. Erre elordítja
magát: „Ki az?”
Megdöbbentem, de mire szólhattam volna, valami újabb üvöltés: Ki az?
Kiss János megrántja a kabátom hátulról. „Bolond ez, Titkár úr.” Hirtelen átvil-
lant agyamon, hogy ez a pap egyszer már önkívületi állapotban rálőtt valakire.
Megfordultunk a keskeny, szűk folyosón és kirohantunk az udvarra. Ott már
ráeszméltem, milyen őrültség volt, amit tettem.
Odaóvakodtam a kivilágított ablakhoz. Akkor már félre volt húzva a függöny
és ott állt a pap az ablaknál. Az ablak alatt megmagyaráztam, hogy mit akarok.
Intett, hogy menjek a segédlelkészhez.
Ez este kezdődött, az átányi evangelizáció. Ne értsük félre, ez csak egy a sok
száz közül. Volt ilyen, ehhez hasonlóan izgalmas, kevésbé izgalmas másutt is, sok
száz helyen.
Sokan voltak. Nagy gyülekezet. Talán nem volt a faluban egy család se, aki ne
jött volna el. Estéről estére jött egy férfi viharlámpával. Kisfiát kézen fogva. Csak
úgy hívtuk, a lámpás ember. Azért volt érdekes, mert ő volt a korábbi ébredés
egyik fő ellensége, ő biztatta fel a legényeket, hogy a bibliaóráról hazafelé tartó
asszonyok elé feszítsenek ki madzagot, hogy elbotoljanak benne.
Most jött szorgalmasan. Az evangelizáció egyre feszítőbb volt. Jöttek lelki
beszélgetésre. Többek között egy l0 éves kisfiú. Elmondta, hogy ő bűnös, mert
mint mondotta, dézsmálni szokta édesanyja befőttjét.
Íme a Lélek munkája. Nem „gyermek istentisztelet”, „ifjúsági óra”, hanem ige
kell. Szentlélek. Ha van, van ébredés, ha nincs, csak mesterséges mozgás van.

250
 Eljött a záró este. Olyan lelki feszültség volt, hogy ha azt mondom: hordjuk
szét a templomot, megtették volna. Legalábbis elkezdték volna. A záró össze-
jövetelt lehetőleg más helyiségben tartottuk az evangelizációkon. Itt is az
iskolába mentünk át. Kihirdettem, hogy aki az evangelizáció ideje alatt úgy
döntött, hogy Jézust Urának vállalja és vallja, az jöjjön át az iskolába és tegyen
erről vallást.
Sokan átjöttek. Jött a lámpásos ember is. Bizonyságot is tett. Az „új
megtértek” részére valahol háznál szeretetvendégséget rendeztek. Az iskolából
oda mentünk át. Azok közül, akik az iskolából átjöttek, sokan lemaradtak.
A lámpásos ember is. És az evangelizációt követő hetekben már újra a régi
volt.
HAJDUBÖSZÖRMÉNY. Nagy, alföldi református város és gyülekezet.
Több parókiális körre oszlik. A lelkészek közül Kálmán Sándor maga is nagy
utat tett meg az ébredésig, de aztán első sorokban vágta a rendet.
A templom gyönyörű, hatalmas karzattal. Zsúfolásig tele. Mozog az egész
város. Fiatalok éneke zeng az estében, amikor a gyülekezeti teremből hordják
át a lócákat a templomos pótülőhelyeknek. Máskor erre sohase volt szükség.
Csodálatos nyolc nap volt. A nyolcadik napon, az evangelizáció 2. vasár-
napján sokan tettek vallást arról, hogy Jézust Urukként kívánják mostantól
követni. Férfiak és nők, lányok és ifjak. Az ébredést nem lehetett számokkal
mérni. Az áradást igen. Az árvizet nem. Az ébredés nem áradás, hanem árvíz,
amikor a folyó átcsap a gátak fölött és eláraszt mindent.
Sodra nemcsak életet, hanem halált is jelent. Nemcsak a világosság, hanem
a sötétség lelkei is munkába lépnek.
DIÓSGYŐR. Egyik este egy asszony az igehirdetés végén kirohant a
középre és ott tajtékot túrva folyton egy éneksort ismételgetett. Zűrzavar tá-
madt. Majd néhányan körülfogták és hazakísérték. Befejezve a szolgálatot, el-
mentem az asszony lakására.
Este volt. Amint a kapu közelébe értem, hallom, hogy kiabálja: „Jön az
Isten áldott embere.” Nem láthatott testi szemeivel annál is inkább, mert
mikor a szobába léptem, az ágy közepén állott csukott szemmel és félelmes
dolgokat „prófétált”. Nem emlékszem az elmondottakból semmire, csak arra,
hogy megrendülten hallgattam. Megfogtam a kezét és kértem, feküdjék le és
takarózzék be. Hamarosan engedett. Kezét továbbfogva imádkoztam az Úrhoz,
oldozza fel szolgálólányát. Nem sok idő múlva nagy sóhajtással kinyitotta a szemét
és így szólt: „Nincs már semmi baj, az Ur megkönyörült rajtam.” Férje, leánya
örömmel ölelték át.
Hazamentem. Lakásomul az udvar hátsó részében egy kis kamrácskát ren-
deztek be a testvérek. Kedves kis otthonos szobát varázsoltak belőle.
Amikor beléptem, eszembe jutott, azt olvastam valahol hogy a tisztátalan
lélek, ha kimegy a megszállottból, előfordul, hogy abba megy bele, aki kiűzte.
Félelem szakadt rám. Sötét, éjféli csend volt köröttem.

251
 Közel s távol mindenki aludt. Sehol egy élő lélek. Aludni készültem.
Valaki azt mondta, hagyjam égve a lámát. (Tudtam, hogy ez nem Jézus
hangja, ha a félelemnek tért adok, a sötétségnek adok „helyet.” Eloltottam a
lámpát. Nyomasztó síri csend. Egyszer csak éles berregés szakít bele a csendbe.
Brrrrii. Hosszan és utána csend. Félelmes csend és sötét. Az ajtó üvegét nem
látni. Szívem dobogva ver. Szorongva kapaszkodom Jézusba. Szinte mon-
danám Zwinglivel: „Tartsd Uram most a szekért.” Néhány percnyi kínos csend
után újra félelmes, ideggyötrő brrrii. Csend. Brrrriii. Aztán harmadszor is.
Meg kell győződnöm róla, mi az. Élő vagy halott. Álljatok ellene a gonosznak,
elfut tőletek.
Meggyújtottam a zseblámpát és vártam. A berregés újra kezdődött. Megfi-
gyeltem, hogy a szoba közepe tájáról jön. Onnét, ahol semmi bútor nincs.
Odaálltam és vártam. Megint hallatszott. Alulról. A mélyből. Letérdeltem és
úgy vártam az újabb hangot. Ahogy berregni kezdett, odairányítottam a lám-
pafényt, ahonnét a hang jött. Borsó nagyságú, szürkésfekete bogár verte hátsó
felét a kátránypapír padlóhoz. Az adott olyan éles hangot.
Démon? Nem. Ezerszer nem.
Démon? Igen. Ezerszer igen. Otthagytam, hozzá se nyúltam. De többé nem
berregett.
Igenis állítom, hogy a sötétség fejedelme fel tud használni élő és élettelen
eszközöket emberek megfélemlítésére, de amint a hit merészsége ezeket lelep-
lezi, további rémítésre, megfélemlítésre alkalmatlanná válnak. Minden
történés csak addig érthetetlen és megfoghatatlan, amíg az alázatos és en-
gedelmes hit bátorságával nem közelítünk hozzá. A hit számára természetessé
törpülnek a csodák és a megfoghatatlanok megértése csak idő kérdése.
A történések után nyugodtan, mélyen aludtam. Reggel úgy ébresztettek fel.
„M. már megint rosszul van.” Szóltam hozzá és hamarosan újra megnyu-
godott. Azért odatáviratozták nővérét egy szabolcsi faluból. Eljött és a záró
összejövetelen mindketten együtt tettek bizonyságot Isten szabadító
kegyelméről. „Azért kellett nővéremnek úgy járnia, hogy idejöjjek és itt meg-
találjam az Urat” - mondotta az odatáviratozott asszony.
EVANGELIZÁCIÓ. Mit is jelentett ez? Azt, hogy egész magyar földön
Dunán innen, Tiszántúl, Délen és Északon zengett az ige. Emberek, akik év-
tizedek óta nem lépték át a templom küszöbét, jöttek. Vagy akik évtizedek óta
süketen és vakon állottak, most hallottak és láttak. Szárnyas harangok szálltak
szerte és hirdették a drága hírt, hogy Jézus él és most kegyelme napja van.
Megmozdult Debrecen és környéke, dr. Szabó Mihály táblabíró vezetésével
különösképpen a teológusok járták a környéket, de szolgáltak mások is.
Kiváltképpen Vajda Mária. Szabolcsban szinte minden faluban volt már élő
hitű ember. És minden faluban volt evangelizáció. Nyíregyházára ugyan rátele-
pedett Békefi, de tovább nem jutott.
Megmozdult Dunántúl. Pápa, Pécs, Sopron, Somogyban és Zalában is volt
mozgás. Új és új közösségek csatlakoztak a Bethániához. Régiek újultak meg
252
és újak támadtak. Karcag. Mezőtúr, Szentes megújultak, Pécel, Szigetszent-
miklós, Harsány, Mátészalka új hajtások voltak.
Konferenciák sora követte egymást. Abony, Sárbogárd, Hejőcsaba,
Kisvárda, Nyírbogát, Mándok és így tovább. Hetenként nyolc-tíz helyen volt
evangelizáció. Csak a Bethánia munkásai 40 gyülekezetben vállaltak évente
evangelizációt. Több, mint 70 gyülekezetben, heti l0.000 példányban (tehát
ennyi családhoz) hordták szét az iratmissziói lapokat.
A sajtószolgálatról majd külön kell megemlékezni, de itt is meg kell mon-
dani, hogy az evangéliumi nyomtatványok tízezrei, a Hallelujah énekeskönyv
mintegy l00.000 példánya hirdette, hogy Jézus Krisztus úr az Atya Isten
dicsőségére.
A különböző konferenciai telepeken, Balatonszárszón, Tahiban,
Berekfürdőn, Miskolc-Tapolcán, Balatonfüreden és Alcsúton nyaranként ezrek
fordultak meg és megújulva tértek vissza otthonukba. A KIE, a Leányszövetség
munkásai (Kiss B. Júlia), a Nőszövetség (Zsindely Ferencné, Pilder Mária)
járták az országot. A KIE ugyan, mint egyesület megszűnt, de a munkát az
egyház hivatalosan végezte tovább erre beállított ifjúsági lelkészek által.
(Hajdú Péter, Papp János, Pintér Jenő.) Ezek, ha nem is voltak „egyértelmű”
hívő emberek, valamennyien evangéliumot, megtérést hirdettek.
A nőszövetség Zsindelyék Istenhegyi úti otthonában talált lelki otthont.
Később sok áldatlan vitának, de kétségtelenül igen - sok hasznos lelki eszme-
cserének a helye volt ez az otthon.
Eleinte mind Zsindelyné, mind Kiss B. Júlia az ébredéssel ellentétes póluson
álltak. Meggyőződésem szerint azonban csak a rossz oldalról vagy alkalmilag
nyert benyomásaik alapján, ők, különösen Pilder Mária nem egy alkalommal
támadták a felébredtek „üdvbizonyosságát.” Kétségtelen, hogy aki bírta ezt a
drága kincset, bántva, támadva érezte magát, de az sem kétséges, hogy a
felébredtek is nem egyszer szembefordultak azzal, ami nem „felülről” (már
tudniillik a Bethániából) jött. Ezek sok félreértésre adtak alkalmat, később
azonban minden kérdés tisztázódott. Zsindelyné személyesen juttatta kife-
jezésre, hogy sajnálja, ami részükről történt, és nem fog ismétlődni. Mind
Zsindelyné, mind Kiss B. Júlia komoly tényezőivé lettek a lelki szolgálatnak
és a felébredtekkel ugyanazon lélekkel szolgáltak. (Sajnos Zsindelyné élete
végén a hűségnek nem megfelelő és bántó magatartást tanúsított éppen a
Bethániával szemben.)
Pilder Mária valamikor Kolozsvárott Kecskemétyi István köreihez tartozott,
magyarországi szereplése során, noha teológiailag tiszta látású nő volt, soha
nem tudott az ébredéssel igazán egy lélekké lenni, azt állandóan támadta.
Aki tehát nem dugta fejét a porba és nem rekesztette el a fülét, mindenütt
láthatta Isten Lelke tavaszt fakasztó munkáját.
Csodálatos a rügyfakadás ideje.
Iskolákban, egyetemeken, bankokban, postán indultak rendszeres bibliaórák.
Rendeztek csendes napokat.
253
 Felugrik a villamosra egy fiatalember. Végigfut és minden utas kezébe
evangéliumi röplapot ad. A következő megállónál leszáll. Évek múlva egy
teológus elmondta, őt az indította el, hogy egyszer a villamoson utazva valaki
egy röplapot adott a kezébe. Nem sokkal később egy közösségi alkalmon fel-
ismerte a röplapot osztogató fiatalembert.
De ha sohasem ismerte volna fel, ha semmi megfogható gyümölcse nem lett
volna egy ilyen szolgálatnak. Olyan az ébredés, mint a tavaszi virágporzás.
A virágpor szemecskék milliárdjai szállnak, széjjel viszi őket a szél. Milliók el-
halnak, de amelyik epedő bibére száll, az életet teremt.
Az ébredés idején szerte szállt az evangélium. Úton-útfélen, vasúton, vil-
lamoson, műhelyben, munkahelyen erről esett szó.
Kik, hol, hányan hallják, nem a mi dolgunk. A fa virít, ha eljő a tavasz, a
szív is virágba borul, ha a Lélek tavasza csókolja. A csók nyomán sok-sok
drága élet fakadt, akik a teremtett világ Isten-dicséretén túl is zengik:
„Bálvány előtte mind ledűl,
Az Úr az Isten egyedül,
Dicsérjük, áldjuk Istent!”

Kronológia

A legkisebb történés is rengeteg összetevő eredője. Az ige szerint pedig

a legnagyobb történés a jelenvaló világon a lélek ébredése. „Mit használ az
embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?”
Ahhoz, hogy megértsünk valamit a magyar földön végbement ébredés II.
felvonásából, szükséges néhány lényegesnek látszó történés felsorolása. Lehet,
hogy nem ezek a leglényegesebbek, de elém ezek adódtak. Azt is meg kell
mondanom, hogy sorrendileg nem bizonyos, hogy az események pontosan így
történtek. Az évek meghatározása pontos.
1947. A gyermekmisszió, főleg a gyermekevangelizáció igen nagy lendületet
vett. A „vasárnapi iskola” munkák irányítását Ecsedy Aladár, I. Madarász
Lajos, Kiss Boáz, valamint Nemezes Mária vették kézbe.
Egyházmegyénként több helyütt missziói lelkészt állítottak szolgálatba és
ezek jórészt valóban ébredési emberek voltak.
A református konvent alkalmazásában is missziói lelkészek egész csapata
állt országos szolgálatban. Ugyancsak missziói lelkészeket állítottakbe az egyes
egyházkerületek is.

254
 A konventiek komolyabb, határozottabb része az erőteljesen munkálkodó,
úgynevezett kedd esti közösséghez tartozott. A kedd esti közösség akkor még
kripta-szabadegyház, a felnőtt, illetve újrakeresztelést csak mint egyéni aktust
kezelte. Valójában azonban már ekkor szabadegyház voltak és a keresztség
kérdésében is dogmatikusan vallották az újrakeresztelés szükségességét. Ez egy
beszélgetés alkalmával, melyre a Gyulai Pál utcába hívtam néhány vezetőjüket,
ki is derült. Ettől kezdve a konventiek lekapcsolódtak onnét és közülük
néhányan a Bethániához csatlakoztak. Nagyon figyelemreméltó, hogy azok,
akik ezt nem tették, a későbbiek során részint az ébredés ellen fordultak,
mások pedig belső meggyőződés- nélkül vállalták azt a „vonalat”, mely az
ébredés diplomatikus megtörésére törekedett.
Ez utóbbiakhoz tartozott Farkas József is. A Bethániát, az ébredés népét,
lelki struktúráját soha nem vállalta. Mindig volt vele kapcsolatosan valami
kritikai észrevétele. Nagyon valószínű, hogy ebben lényeges része van fe-
leségének is. Ő ugyanis a Bethániából az SDG titkárságába lépett olyan
időben, amikor az SDG már újra nem az ébredés vonalán volt. Miután pedig
a Bethániában elég kényes és kellemetlen történés esett vele, oda érthetően
nem szívesen gondolt vissza, kivált mikor Farkas József felesége lett.
Eddig nem derült ki, mennyi része volt Farkas József kétértelmű
viszonyulásában feleségének.
Vargha Gyuláné, aki a század elején az ébredés első úttörői közé tartozott,
eltávozott e jelenvaló világból. Végig hitben járt, de mint sokan, ő sem aratta
vénségében ifjúkorának vetését. Mások aratták.
A CE mozgalom „Kik vagyunk, mit akarunk?” címen összefoglalta küldetésének
mikéntjét. Sajnos, mint sok másról, erről is kiderült, hogy meghalt, mielőtt
született volna. Mindenesetre azon túl, hogy tárgyalási és vitaanyag volt, gyakor-
latilag alig lehetett haszon belőle, mert mire erre került volna a sor, a Bethánia
megszűnt. Mire meghatároztuk, hogy kik vagyunk és mit akarunk, le is léptettek
a színpadról. Abban a tragédiában lejátszottuk szerepünket.
Az élet pozsgott mindenfelé. Átcsapott az ébredés Beregbe is. Tiszakere-
csenyben volt konferencia. Sajnos, ezen túl nem jutottunk.
A Gyulai Pál utcában fiú és leányotthon volt. Ez időben terjeszkedett Sréter
Ferenc, aki lassanként az ébredés evangélikus vonalának egyik pólusa lett.
Csatlakozott a CE szövetséghez és vezetése alatt Budán, az Ostrom utca 11.
számú házban CE szövetség alakult. Mellette igen komoly és számottevő tár-
saság végezte az evangélikus egyházban a szolgálatokat.
Alcsúton alliansz konferencia volt. Lényegében nem vitte előbbre a dolgo-
kat, ugyanis az úgynevezett szabadegyházak a fegyelmezési kölcsönösség
kérdésében nem voltak hajlandók semmiféle egyezményre. Ők ugyanis ha
valaki más gyülekezetből, közösségből hozzájuk akart csatlakozni, mindig úgy
tekintették , hogy az igazibbat találta meg náluk és természetes, hogy az előzőt
elhagyja. Nem voltak hajlandók megvizsgálni, vajon valóban hitből hagyta-e
el az illető előző közösségét.
255
 Erőteljes sajtószolgálat indult, de rengeteg baj volt a papírbeszerzéssel.
Mire kellett, azért mindig volt.
Feltűnő, hogy noha minden a nagy lehetőségeket mutatta, mégis a kegyelmi
idő meghosszabbítása volt az imádságok tárgya.
Szállingóztak haza a hadifoglyok. Megérkezett Horváth János is és nagy
lendülettel, hozzáértéssel vette kezébe a nyomdát.
Farkas János megjöttével lelki szolgálatba állott. Egy ideig Miskolc
környékén szolgált lelki haszonnal.
A Bethániának 1945 után nem volt időszaki sajtója, csak negyedévenként
jelentek meg az úgynevezett Tavaszi, Nyári, Őszi, Téli „üzenetek”. Ezek
munkaprogramot, építő-tanító írásokat tartalmaztak.
Egyik ilyen „üzenetben” „Az extázis értelme” címen írás jelent meg a
nyelveken szólásról. A bibliai extázis esetlegessége ellenére leszögezi a cikk
írója, hogy „a Krisztussal való közösség öntudatos és nem extatikus viszony.
A Szentlélektől vezetett, öntudatos értelem az, ami az apostol szerint felette
áll még a pneumatikus extázisnak is.”
Milyen jó lett volna ezt akkor jól megjegyezni és tartani magát az ébredés
egy sereg „vezetőjének” ehhez.
A többi írások leginkább az evangelizáció kérdésével foglalkoznak. „Ki
evangelizálhat?” „Az evangelizáció csődje.” „Utómunka. Van-e szükség
közösségre?” stb.
A cikkek nemcsak tanító, hanem polemikus jellegűek, mert a hivatalos egy-
házi sajtó ekkor még nem hangszerelt át az ébredésre, hanem igen gyakran
ébredés-ellenes volt. Különösen a Békefi által irányított része. Ebből adódott
az a feszültség is, amely az ige valóságos szolgálatából később igen sok erőt
elvonó, vége-hossza nélkül való tárgyalásokhoz vezettek. Sajnos, itt is ez
történt, hogy mire egy-egy egyezmény megszületett, már idejét múlta.
1948. Az evangelizáció a református egyház hivatalos programjává lett.
Nagyjából ugyanez volt a helyzet az evangélikus egyházban is.
Ébredés kezdődött Békésben. Veresegyházi László battonyai lelkész járt az
élen, de maga a békésbánáti esperes, Gönczy Béla is ébredési ember volt.
Ugyancsak ébredési ember volt Bakó László, a csanádi esperes is. Eleinte Békefi
vonalán futott, de eljött az idő, amikor ő is felismerte, hogy Békefi valójában ki-
csoda. Egy ideig a R.Gy.E.B.Sz. elnöke is volt, de miután nem volt hajlandó min-
denben Békefi muzsikájára táncolni, lekoptatták. Békefi ugyanis nem tűrte maga
mellett azokat, akikről megsejtette, hogy felismerték szénáját, hogy szalma.
Ébredés támadt Biharban is. Kovács Imre, Fejszés Endre, Oláh Béla és Pusz-
tai Sándor lelkészek tevékenykedtek kiváltképpen. Ők voltak az úgynevezett
„menő papok”, mert az evangélium ügyében sokat utaztak.
Megjelent a „Maranatha”. A Jelenések könyve magyarázata. Ez volt az
utolsó, számottevő evangéliumi irat, ami megjelenhetett.

256
 Békefi lapja, a „Magyar Református Ébredés” vitatta, hogy volt-e, van-e
ébredés. Különös erővel támadta a Hallelujah énekeskönyvet. Ekkoriban még
Karácsony Sándor és Csomasz Tóth Kálmán is velük volt.
Viszont a sajtóban, igehirdetésben állandóan napirenden volt a megtérés
szükségessége.
Megkezdődött a lelkészek evangelizációja. Azt jelentette ez, hogy a lelkészeket
egyházmegyénként behívta az esperes négy napra valahová, ahol ők voltak az ige-
hallgatók. Ezt megelőzően írtam Révész Imre püspöknek ebben az ügyben.
Felhívtam figyelmét a lelkész evangelizáció fontosságára. Ő erre a levélre csak egy
év múlva válaszolt, de úgy, hogy egy ilyen szolgálatra hívott.
A Bethesda kórházban Esze Tamás igazgató kezdeményezésére a Bethániával
együtt csendesnap volt. Esze Tamás kiemelte, hogy a hosszú, káros múlt után
az elvált utak ismét összetalálkoztak.
Péter János kezdeményezésére egy egységes, mint később kiderült: egyetlen
egyházi lap indult „az Út” címen. Szerkesztője Morvay István akkor Mári-
avaléria telepi lelkész volt. A lap az Istenhegyi úti Zsindely villában alakult.
Első száma 1948. július 11-én jelent meg. Célkitűzése: „Egyházunk evange-
lizációs és reformációs törekvéseinek szolgálata.” A további célkitűzések is tel-
jesen igeszerűek voltak. Eleinte, amíg Morvay István szerkesztette, az ébredés
vonalán állott. Ilyen írás is jelent meg benne, hogy „Panaszkodnak a pápai korcs-
márosok” - már tudniillik azért, mert az ébredés hatására kevesebb bor fogy.
Alcsúton újabb alliansz konferencia volt. Ott volt Bereczky és dr. Kiss Fe-
renc. Csak mint tény érdekes: kimutatható eredménye semmi irányban nem
mutatkozott. Érdekessége, hogy mintegy 80 lelkész vett részt.
A Bethániában egy nyári közösségi alkalmon, ahol az Alcsúton. építendő
barakk költségeiről volt szó, Goldberger Józsefné, egyszerű hívő asszony
előlépett, lehúzta a karikagyűrűjét és az asztalra tette. Példáját annyian követ-
ték, hogy több száz gramm arany gyűlt össze az építés költségeire.
Noha a lelki légkör testvéri volt, vagy annak látszott, mégis igen komoly
feszültség volt az ébredés (Bethánia) és az egyház hivatalosai között.
A R.Gy.E.B.Sz. nem tudni milyen okoknál fogva, feloszlott. Bereczky,
Karácsony Sándor, Kádár Imre kilépése lehetett a halálos ütés, amit nem tu-
dott kiheverni.
A feloszlás után Bereczky bizalmas levélben néhány evangéliumi előljáró
embert keresett meg azzal a kérdéssel, hogy egy új kezdeményezésben benne
volnának-e? A megkérdezettek között volt dr. Szabó Mihály a debreceni
közösség vezetője is, a Bethánia választmányi tagja. Ő a bizalmas levélre bizal-
masan válaszolt. Válaszában többek között ez van: „Az a látásom hogy ma
elsőrendűen csak az evangelizációs szolgálatot várja tőlünk az Úr, a halálban
levő lelkek ébresztését. Csak másodlagos jelentőségű minden kérdés, így hitem
szerint a reformáció is. Majd a felébredt nép elkéri és megkapja az Úrtól az
egyházi, külső szervezetét is, de az élet vág utat magának és aligha lehet a
257
Lélek munkájának előre utat, irányt szabni.”
Bereczky a „Gyülekezeti Evangelizáció” című brosúrájában pertraktálta a
levélnek ezt a részét, elhallgatva a levél eredetét és azt a konzekvenciát vonta
le belőle, hogy íme az ébredés más egyházszervezetet akar.
Nem kétséges, hogy ehhez rosszindulat vagy nagyfokú korlátoltság kellett.
Ez volt az az ember, akinek minden „kinyilatkoztatását” igazolta teológiailag
Farkas József.
Az egyházi vezetők értelmetlensége jó ideig a Bethánia vezetőiben is ellenállást
váltott ki.
A Bethánia főtitkára 1947-48 évi jelentésében azonban már ilyen hang hal-
latszik: „A feszültség igen magasra hágott, mikor Isten a Bethánia vezetőinek
megmutatta, hogy a gyermeknek anyjával szemben az alázat és tisztelet útjára
kell lépnie”. Ennek eredményeként tárgyalás indult meg a Bethánia vezetői és
a református egyház vezetői között. Az első érdemleges tárgyaláson a Bethánia
vezetőin kívül az egyházkerületi, missziói előadók, nevezetesen Farkas József,
Tamás Ferenc, Boda József, Tussay János, valamint Makkay Sándor konventi
missziói előadó vettek részt.
A sok időt fecsérlő tárgyalások eredményeként a Bethánia református és
evangélikus CE-re oszlott. A református ág, míg az evangélikus ág jogi
helyzete rendeződik, helyet ad annak. (Erre a jogi rendeződésre sohasem
került sor). A református ág pedig a létesítendő Misszió Munkaközösség egyik
munkaágaként működik, most már mint egyházi hivatalos munka, tovább. Ed-
digi szervezeti függetlenségét azonban fenntartja. Ez volt az egyezmény
lényege.
Egyszer a tárgyalások során a konventi missziói atyák jelenlétében kijelen-
tettem: „Mi ezt az egyezményt megtartjuk akkor is, ha Ti nem tartjátok meg.”
Az egyik hétfő esti imaóra egyik kérése ez volt: „A Bethániát vezesse Isten
igazságban.”
Ez történt.
1948. július 14-16, napjaira hívta össze Makkay Sándor a konvent missziói
előadója Sárospatakra a különböző munkaágakat azzal a céllal, hogy ott is meg-
alakuljon a missziói munkaközösség. A munkaágak képviselői jórészt ébredési em-
berek voltak, de volt közöttük azért nem egy, aki sokkal inkább élni akart a
misszióból, mint halni érte. A Missziói Munkaközösség (továbbiakban MM)
munkáját ez a tény eléggé meghatározta. Eleinte nem volt baj, amíg a maga
munkáját minden munkaág maga végezte, önállóan. A nehézségek akkor
kezdődtek, amikor valamilyen oldalnyomás hatására a kifejezetten ébredési vonalat
mindinkább az opportunista, sőt nem egy esetben egyenesen evangéliumellenes
elemeknek akarták alárendelni.
A megalakult MM-nek 82 intézőbizottsági tagja volt. A MM-nek egyik
alkotó tagja volt a Bethánia, amely az MM-be l0 intézőbizottsági tagot küld-
hetett.

258
 Még a MM alakulása előtt az ellentétek tisztázására az egyházi hivatalos
vezetőség Debrecenbe konferenciát hívott össze. A vita tárgya a Bethánia, ill.
az e keretek között zúduló ébredés volt. Jellemző azonban, hogy a Bethánia
Főtitkárát erre a konferenciára nem hívták meg, csak miután a meghívott
Bethánia tagok ez ellen óvást emeltek.
Az egyházellenesség, szakadárság, szektásság vádjai hangzottak felénk.
Kiváltképpen dr. Pákozdy László tüzelt ellenünk. Az izgalmas vitákban szót
kértem. A zsúfolásig megtelt Kistemplomban voltunk. Csak a padok közül
akartam elmondani ellenvetéseimet.
Kiáltások hangoztak felém. Miért nem mész fel a szószékre? (Előttem min-
denki onnét beszélt). Végre feltuszkoltak. Azt persze kevesen tudták, hogy
nem sokkal azelőtt, amikor Debrecenben evangelizáltam, csak az Úrasztala
mellől beszélhettem. (Egyetlen temploma volt az országnak.)
Felszólalásom olyan elképedést váltott ki, hogy az addig ellenséges, helye-
sebben rosszul tájékoztatott konferencia egyöntetű lelkesedéssel mellénk ál-
lott. A helyzetet dr. Victor János „mentette meg”. Kifejtette, hogy a „Bethánia
főtitkára ugyan a legmesszebbmenő egyházhűségről tesz bizonyságot, de nincs
azért minden rendben.”
Nem is volt, mert valójában az egyház hivatalos vonala tömegében nem
akarta az ébredést. Voltak ott becsületes, missziói lelkületű emberek de a több-
ség „féltette a rómaiaktól az országot”.
Ez az esztendő volt az izgalmas püspök-váltás vagy válság ideje.
Ravasznak mennie kellett. Így, ahogy leírom. Mennie kellett nemcsak azért,
mert akkor már a kommunista (Rákosi) kormányzatnak nem felelt meg, de
mennie kellett, mert lehetetlen lett volna az újat régi emberekkel végigcsinálni.
Ravasz pedig régi ember volt. Mikor váltásának hírét vettem, elmentem hozzá.
Akkor talán ő sem tudta még, hogy mennie kell. Soha nem találkoztunk
azelőtt. Ezzel fogadott: „Ugye már találkoztunk?” - „Nem, még nem találkoz-
tunk” - feleltem. (Amikor a Bethánia főtitkára lettem, kértem kihallgatást, de
„A püspök úr nem tartja szükségesnek” - ezt a választ kaptam. (Zavarba jött.)
„Kár, talán Józannal tévesztettelek össze.”
Kár bizony, kár. Talán sok minden másként történt volna, ha 8 évvel előbb
találkozunk. Ez a beszélgetés már elkésett.
Utódaként mindenki természetesen Muraközyt akarta. Rákosi azonban ki-
jelentette, nem arról van szó, hogy a püspöki hivatal a Ráday utcából a Kálvin-
térre menjen. (Muraközy hivatala ugyanis a Kálvin téren volt.)
Muraközy akart püspök lenni. Felkerestem őt is. Próbáltam megértetni vele,
hogy nem lehet. Új ember kell és ő is régi. Eleinte nem értette, később azonban
úgy látszik mások keményebben adták értésére, miről van szó. Bereczkynek
kellett püspöknek lennie. Eleinte én is ellene voltam, beláttam azonban, hogy
ez az egyetlen járható út és akkor még reméltem is tőle valami jót. A debreceni

259
konferencia alkalmával egy, a Dunamelléki papok részére tartott külön
megbeszélésen ezt nem kis meglepetésre be is jelentettem. A választás a
sárospataki MM alakulás idejére esett. Hazafelé jövet kaptuk a rövid hírt:
„Bereczky Dunamelléki püspök.” Némelyek hallatlan lelkesedésbe törtek ki.
Nem tudtam, örüljek-e? Csak ennyit, hogy most ez az út.
E nyáron az alcsúti ifjúsági konferencián 3000 résztvevő volt.
Vaján ugyanezen év őszén, szeptember elején 5000-en voltak vasárnap.
Mindkét helyen ott volt Makkay Sándor, konventi missziói előadó.
Budapest evangelizálására négyhetes evangelizációs szolgálat indult, mely
a fasori templomban 8 napos igehirdetéssel fejeződött be.
1949. Még léteznek különböző egyházi lapok. Református Híradó, Új Magyar
Asszony, Élet és Jövő. A tendencia azonban az volt, hogy csak egy legyen, ami
önmagában nem is lett volna baj, az Út azonban nem volt szabad. Valószínűleg
ez volt az eredeti elgondolás, hogy Tildy Zoltán akkori köztársasági elnököt
népszerűsítse. Ezt a célját azonban sohasem érte el.
Megjelent a „Református Gyülekezet” című lap Makkay Sándor szer-
kesztésében. A lap egyik fő munkatársa Farkas József, akkor Dunamelléki
missziói előadó. A lap célja, hogy mindenféle egyházi munkás segítségére legyen.
A lap is, a cél is jó. Nem kétséges ugyanis a továbbiak során sem, hogy Makkay
Sándor valóban akarta a missziót. Elsősorban nyilván belső szükségből, de
külső, egyéni okokból is.
Ez időtájt járt Magyarországon Miss Friesen kanadai nő, gyermekmissziói
munkás. Ö honosította meg a posztóalapra kirakható, szemléltető képekkel
való szolgálatot. De volt már ekkor bibliai bábjáték is gyerekek számára.
Ezt egy nyáron Alcsúton Ablonczy Dánielné csinálta.
A Diakonissza Intézetek még működtek. 259 diakonissza és 30 jelölt van a
három, illetve négy intézetben. (Bethesda, Lorántffy, Debrecen és a Békefi-
féle csoport.)
Debrecenben Bódás János székesfehérvári lelkész evangelizált. Résztvett vala-
mennyi gyülekezet a nagytemplomban. Itt a teológusok a zsibogón (ócskapiac)
végeztek az üdvhadsereg munkájához hasonló missziót. Néhányan összeálltak
énekelni és mikor valamennyi nép összejött, valaki bizonyságot tett.
A Sárospatakon megalakult MM munkájának folytatásaként Berekfürdőre
nagyszabású konferenciát hívott össze. Jelen voltak a munkaágak vezetői és választ-
mányi tagjai, a kerületi és egyházmegyei missziói előadók és missziói lelkészek.
A konferenciát Makkay Sándor rendezte, de elnöke Bereczky, akkor már Dunamel-
léki püspök volt, egyben az egész MM elnöke is. Tiszántúlon még Révész, Dunán-
túlon Győry, Tiszáninnen Enyedy a püspök.
Jellemzésül a missziói helyzetre érdekes, hogy a reggeli áhítatok vezetését,
melyek pedig az egész konferencia szellemét kellett, hogy megszabják, rám
bízták.

260
 Jelen volt Berekfürdőn Békefi Benő is. Ez időben a másik oldalhoz tarto-
zott. Közte és Bereczky között éles személyi ellentétek voltak. Egy alkalommal
Kálmán Sándorral beszélgetve kifejezte, hogy Bereczkyék útja nagyon rövidre
van szabva. (Valójában úgy is volt, Békefi azonban éppen fordítva gondolta
az út rövidségét. Erősen nyugatbarát volt.) Mindenesetre a konferencia
tömegében egészen külön szín volt. Egyedül.
A konferencia egyik estéjén Bereczky, Kádár Imre, Makkay, Kálmán Sándor,
Borbély Béla és én Bereczky kívánságára külön megbeszélést tartottunk.
A megbeszélés egyik tárgya a Bethánia esetleges feloszlása volt. Elmondta
Bereczky, hogy az egyházügyi hivatal akkori vezetője feltette, neki a kérdést,
hogy mennyi idő kellene ahhoz, hogy „ez a Bethánia kérdés megoldódjék.”
(Itt kívánom megjegyezni, hogy az állam és egyház között létrejött egyezmény
tárgyalásai alkalmával nem az állami vezetőkön múlott, hogy a Bethánia, mint
az egyház munkája felvétessék az egyezmény szövegébe. Kádár Imrétől hal-
lottam ezt. Bereczky, mint mondotta, azt felelte, hogy: „egy év”, mire az egy-
házügyi hivatal vezetője így felelt, hogy: „nem hiszem”.) Megkérdeztem
Bereczkyt: „Mit gondol püspök úr, mit értett az illető a Bethánián?” „Ter-
mészetesen az Egyletet.” „Nem - feleltem - nem az egyletet, hanem az
ébredést.” Bereczky kinevetett és biztosított, hogy nincsen az államnak az
ébredéssel semmi vitája. (Újra csak zárójelben jegyzem meg Czakó Jenőnek
egy megjegyzését valami tárgyalás alkalmából, amit Bereczkynek odaszúrt:
„Inkább essünk Pilátus kezébe, mint Kajafás kezébe.” Állítom, hogy az
ébredésnek nem Pilátus, hanem Kajafás vágta útját.)
Nem kétséges, hogy a Bethániával nem annyira az államnak, mint az egyház
némely vezetőjének volt baja. Amint ez a későbbi idők folyamán elég világossá
vált, hogy nem az egyházon múlott (sőt), hanem az állami vezetők értelmén
és türelmén, hogy a Bethánia volt tagjai nem szenvedtek méltatlan bántal-
mazást. Az egyházi vezetők közül sokan jó néven vették volna ezt és volt idő,
amikor „az Út” sajtóhadjáratot indított a volt „bethánisták” ellen. A vezérséget
ebben kétségtelenül Békefi és Fekete Sándor vitte, ők ugyan gyűlölték
egymást, de ebben egyetértettek.
A berekfürdői beszélgetéskor megegyeztünk a feloszlás menetrendjében.
Ugyanekkor szó került a tiszántúli püspökségről is. Révész Imre nyuga-
lomba vonult. Bereczky feltette a kérdést, ki lesz a tiszántúli püspök.
A kérdésre azonnal feleltem: „Bakó László”, szegedi lelkész, csongrádi esperes
volt akkor.
Bereczky ógott-mógott, végül kinyögte, hogy: „Nem jó.”
„Akkor ki?” - kérdeztem, „Hát Péter János.” - „Püspök úr, ezt most mondja?”
- kérdeztem. „Ezelőtt pár héttel úgy beszélt erről, mint ami lehetetlen, mert Péter
Jánosra külügyi téren olyan feladatok várnak, hogy ott nélkülözhetetlen.”
(Tildy Zoltán bukása után, akinek Péter János titkára volt, felkeresett
engem és a következőket mondta: „Nézd, én valójában tudom, mit akarok
261
tenni a továbbiakban, de nagy megnyugvás volna számomra, ha szándékomban
Te is megerősítenél. Az a kérdésem, maradjak- e tovább politikai pályán vagy
lépjek vissza az egyház szolgálatába?”
Én az egyházi szolgálatba való visszatérést ajánlottam azzal, hogy politikai
tapasztalatait érvényesítse az egyházi szolgálatában.
Így felelt: „Én is így gondoltam.”
„Igen, de azóta változott a helyzet.” - folytatta Bereczky.
„Elkéstünk, szólt Borbély Béla - mi már mozgósítottunk Bakó László mellett.”
A beszélgetés azzal ért véget, hogy Kálmán Sándor és én menjünk el Bakó
Lászlóhoz, meg Gönczy Bélához, aki vésztői lelkész, békési esperes volt,
beszéljük rá őket, hogy lépjenek vissza. Rendelkezésünkre bocsátják a kon-
venti autót.
A beszélgetésen a fent nevezetteken kívül nem volt jelen senki. Másnap a
konferencia végén valami ügyben Debrecenbe kellett mennem. Karcagon a
gyorson Békefiék szakaszába botlottam be. Alig foglaltam helyet, Békefi gúnyos
röhejjel rám nézett és így szólt; „No, mi volt az éjszaka? Csipi-csóka? “Vak
varjúcska? No abból aztán nem esztek, hogy Péter János legyen a püspök!„
Megdöbbentem. Ma sem tudom, ki volt az áruló.
Mindenesetre jellemző, hogy Békefi ama bizonyos konventi autóval hamarabb
járta a szabolcsi falukat Péter János érdekében, mint én eljutottam vonattal Bakó
Lászlóhoz és Gönczy Bélához. Kálmán Sándor ugyanis lekopott erről a misszióról.
Bakó, amint feltártam a helyzetet, azonnal kijelentette, hogy nem jelölteti
magát. Gönczy Béla nem lépett vissza, de a kerület, amint emlékszem, 2/3-os
többséggel Péter Jánost választotta meg.
A MM óriási apparátussal dolgozott. Titkárul Szabó Dániel missziói lelkészt
(később hevesi esperest) választották meg, illetve jelölték ki. Jóindulatú ember
volt, aki azonban mindent ellentmondás nélkül hajtott végre. Egyik tervezet
a másikat érte, egyik körlevél jött a másik után.
Valami külföldi segély folytán kapott a konvent egy társas autót. Ennek
sofőrje volt Makkay Sándor egyik fia (Sándor). Azelőtt tényleges katonatiszt.
A kocsit azonban kihasználni bajos volt. Erre kitalálták az úgynevezett „bokor-
evangelizációt.” Ennek az volt a lényege, hogy egy vidéken egy időben 6-l0
evangélista szolgál. Nagyszerű gondolat volt. (íme, mire jó a dinasztiális
ügyvezetés.) Az autó levitte a népet, iratterjesztés és evangelizáció közben
valahol össze is hozta „tapasztalatcserére”. Az evangelizáció perselypénze
pedig fedezte az autó költségeit.
Nem emlékszem, hogy lett volna ilyen „mese autós” bokorevangelizáció
másutt, mint a bihari Kornádi környékén, a már fentebb említett menő papok
hívására.
Sajnos, az ránk (Kálmán Sándorra és reám) nézve nem valami kellemes
élményt hagyott. Az utolsó nap délután bevittek Berettyóújfaluba a
262
rendőrkapitányságra. Onnét csak éjjel engedtek el. A helyi szervek vagy fél-
reértettek valamit, vagy rosszindulattal voltak. Mindenesetre ellenem az volt
a vád, hogy a „kísbérletek” ellen izgattam, miután beszéd közben valahogyan
szó került arról a királyról, aki elutazván szolgáira bízta a vagyonát.
A kocsi tehát valóban leszerepelt. Bokorevangelizációk azonban ettől
függetlenül voltak másutt is.
A Makkay fiúk azonban beindítottak egy „másik” közösségi vonalat. Fedél
és vagyonközösségben voltak néhányan. Máig sem tudom, valójában mi volt
ez. Azt azonban tudom, hogy valójában az egész csak azért volt, mert ők is
akartak valamit és a meglevő közösségben nem lehettek volna első hegedűsök.
Olyanformán volt ez, mint ama bizonyos debreceni presbiterről szóló anek-
dota feljegyzi, hogy amikor hallotta az előterjesztést, így szólt; „Nem így kéne
ezt.” - “Hát hogyan.” - „Másképp.”
Miután tehát éppen a közösség kérdésében volt a legtöbb vita és feszültség,
jöttek ők a „nóvummal”, aminek az volt a lényege, hogy „másképp”. Jelen-
téktelen, de a maga idejében sok bosszúságot okozó csaholás volt. Nem volt
méltó sem Makkay Sándorhoz, sem Makkay Lászlóhoz. Mindketten nagyob-
bak voltak annál, hogy ilyesmivel kisebbítsék magukat.
Jöttek elképzelésekkel. Legyen minden egyházmegye területén bibliaiskola,
mely egész éven át működik. (Alcsúton működött már egy kétéves). Ennek
lett volna egy országos összefogó szerve, igazgatója Makkay László. A tár-
gyalás alkalmával eleve láttam, hogy ez olyan halva született gondolat, amin
nem érdemes vitázni. Józan László azonban a szó szoros értelmében elbődült
a terv hallatára és olyan dehonesztáló kifejezést használt, amit még én is
botrányosnak találtam. Ezáltal aztán éles ellentétbe került Makkayékkal.
Utána engem is számon kért, hogy miért nem álltam mellé, mikor nyilván én
sem értek egyet a tervvel. Azt feleltem: „Nincs értelme vitatni olyasmit, ami
már mint terv is megbukott.”
Így is történt, mert soha többé nem esett róla szó.
Ugyanez a társaság 1950. március 5-én a debreceni Kistemplomban „teljes
istentiszteletet” tartott. Keresztelés és úrvacsora is volt.
Nem volt több ilyen. Meghalt, mielőtt született volna. Egy része volt a
„másképp”-nek.
Vannak, akik úgy gondolják, lehet a Szentlelket szertartásokkal pótolni. Holott
az lehet mozgás, de nem élet. Pedig a Szentlélek itt volt közöttünk, nyilvánvaló
megtérések támadtak a mennyei szél fúvása nyomán.
Zúgtak a vizek, az egyház folyama magyar földön messze partjain túl áradt.
A nagy tragédia második felvonásában úgy látszott, a küzdelem az evangélium
győzelmével végződik.

263
 II. felvonás

Szín: A fordulat évében vagyunk. Sokféle politikai tántorgás után a magyar

politikai, társadalmi és gazdasági élet egy irányt vett. Ezt az irányt a diadal-
maskodó KMP szabta meg. Dialektikus materializmus.
Valójában a tömegek féltek a holnaptól. A parasztság számára a TSZ bi-
zonytalanság és az ősi föld elvesztése teljes holnapnélküliséget mutatott.
A TSZ-ek nem sok reménnyel biztattak. A helytelen káderpolitika
következtében a középparasztot lényegében kizárták a TSZ-ből, a
kulákkérdést pedig úgy élezték ki, hogy a földre termett kulákok is ked-
veszegetten, ha nem elgyötörten húzódtak el a földtől.
Noha hiányoztak a szakemberek, mégis előfordult, hogy a gépészmérnök
tuskót ásott az erdőn, mert „úriember” volt.
Túlméretezett tervekkel (Dunai Vasmű, Földalatti, Duna-Tisza csatorna) foj-
togatóvá vált a gazdasági helyzet. A tervek mind nagyszerűek lettek volna sor-
jában, de egyszerre nem ment.
Falun földfoglalás járta. A „leszüretelt” szőlő helyett a következő esztendőben
valamilyen trükkel másikat foglaltak. Ugyanez volt a helyzet a földekkel is. Senki
sem tudta, hogy amit most szánt-vet, holnap ő szántja-veti-e?
Jöttek a nagy elképzelések, a műtrágya mindent pótol. Nem kell szerves
trágya, nem kell jószág, majd a gépek termelnek. Hol voltunk attól, hogy a
föld hozamát húskilogramban állapítsuk meg?
Félreértés ne essék. Forradalom volt, 1945-ben és a következő években
politikai síkon, ezentúl gazdasági téren forrt az új bor. Hogy a mustból tiszta
bor legyen, szennyes habot vet, míg végül sepreje is leülepszik. Persze, akik
benne éltek, azok ezt nem látták, csak szenvedtek. Könnyű most megítélni
dolgokat, amik akkor terhesek, sőt sokszor véresek voltak. Ma már látható,
hogy történésszerűen történtek.
Szereplők: A talajt vesztett polgárság, a holnapját nem látó parasztság
érthetően a vallásba menekült. A szorongatott papság szintén nem látott utat,
csak fölfelé. Az meg természetes, hogy ha a megszorított ember föltekint,
maga fölött mindig nyitott eget lát.
Az ébredés szolgái. „Vakon” engedelmes eszközök voltak. Sajnos, nem az

264
engedelmességben voltak vakok, hanem a tényleges helyzet felismerésében és
felmérésében.
Minden egyéb állítással szemben szögezzük le, hogy az ébredés emberei
nem voltak politikusok. Nem jártak hazug váradalommal. Sajnos csukott
szemmel egyszerűen csak örültek a maguk lehetőségeinek. Ha csak egy kicsit
is kinyitották volna szemüket annak látására, ami történik sok könnytől,
csalódástól, haszontalan úttól megóvhatták volna a rájuk bízottakat. De vakok
voltak meglátni azt, ami jön, aminek történésszerűen jönnie kellett.
A Szentlélek. Nem róla beszélünk. Amint beszélünk róla, már nincs. Amíg
van, Ő beszél, Ő tesz bizonyságot Jézus Krisztusról, „akit ti gonosz kezeitekkel
fára feszítvén megöltetek.” Úgy szól róla az ige, mintha közöttünk feszíttetett
volna meg.
Az ellenség. Jézust nem a politikai tényezők juttatták keresztre. Alapjában
véve az ébredésnek sem a politikai hatóságok voltak az ellenségei. Ők ellenzői
voltak a papságnak és a szélsőséges szektáknak, akik a maguk „igehirdetésébe”
politikát visznek. Hogy az ébredésben nem voltak képesek meglátni azt az
erőt, mely céljaik számára a legalkalmasabb embereket formálja, nem tehetnek
róla. Egyházról, vallásról rossz tapasztalataik voltak és az egyház az új időkben
sem sokat tett azért, hogy szolgáló egyház legyen és így igazolja szük-
ségességét.
Miután a szorongatás idején mindenáron meg akart maradni, gyermekét ál-
dozta fel. Az ébredés az ő szülötte volt, de a maga idejében mindenki szemei
előtt megölte. (II.Kir.3:27)
Ennél is nagyobb baj volt azonban az a belső ellentét, mely az egész úgy-
nevezett missziói közösséget emésztette. Józan és Makkay nem bírták egymást.
Fekete Sándor, „az Út” szerkesztője nem bírt senkit. Farkas József, mint
később kiderült, féltékeny volt rám.
Sajnos, az ébredés legpozitívabb munkásairól is kiderült, hogy anyagiasak,
kétkulacsosak és az elvhűségnek sem éppen mintaképei. Ezek az emberek
több-kevesebb átéléssel játszották szerepüket, aki azonban az eseményeket
munkálta, az a Szentlélek, aki egyedül hatalmas arra, hogy bűnössé tegyen és
így boldoggá tegyen.
Pedig ez történt. Ezrek lettek bűnössé, hogy boldoggá lehessenek. A meg-
békélés és boldogság ugyanis csak a megismert, megbánt és megbocsátott
bűnök után következhet.

Prológ

Bűnös a nevem, ám adsz Te nekem

új szívet.

265
 Számomra kezed új földet-eget
készített.
Hívsz és haza vársz, drága az a ház,
az a lak;
Áldott az a vér, mellyel hazatér
a fiad.

Néked köszönöm minden örömöm

Mesterem.
Utam Teveled fény és szeretet
szüntelen.
Szívemből a dal már ki sohse hal
Tefeléd.
Nyújtom a kezem, szívem leteszem
Te eléd.
(Füle Lajos éneke 1947-ből)

„Lelki ébredés idejét éljük. A Tűz országszerte terjedőben van. Messze

vagyunk még attól, amire Isten képessé tehet minket. Időnkből, erőnkből,
javainkból még mindig csak a fölösleget adjuk oda nem az éjszakáinkat, nem
a vérünket, nem az alsó ruhánkat.
Áldjuk az Urat, hogy tízezrek hallgatták az igét, de hol vannak a százezrek
és a milliók?
34 szövetségben és l0 próbaszövetségben harcolnak a szövetségesek az
evangélium hitéért, hordozván Krisztus gyalázatát.
A CE szövetség a meglevő történelmi egyház keretén belül kívánja végezni
a lélekmentés szolgálatát.
Hisszük, hogy a népegyház mai nagy vajúdásából előbb vagy utóbb megszületik
a hitvalló egyház. Addig azonban vezetőben és tagjaiban nagy visszatérésnek kell
történnie az igéhez és a hitvallásokhoz.
E vajúdás közben a Bethánia a fentebb említett okoknál fogva sokak
érdeklődésének középpontjába került. Egyesek elé, mint rémkép, mások elé,
mint megoldás.
Vannak, akik szeretnék elhitetni velünk és magukkal, hogy felfogásunk az
egyház irányában megváltozott.
Ezzel szemben a valóság az, hogy a Bethániának Istentől kapott látása mel-
lett létérdeke is, hogy évtizedek óta megbizonyított munkamódszerén ne vál-
toztasson. Ellenben egyrészt a történelmi idők kényszere, másrészt bizonyos
fokú lelki megvilágosodás egyes egyházi tényezőket kényszerített illetve
vezetett a Bethániát illetően más látásra.
266
 Akiknél azonban ez a két tényező vagy valamelyike „nem hatott” azok
szemében a Bethánia ma is szekta.
Ami a holnapot illeti, szögezzünk le egyet a holnapra nézve: ha az Úr
meghosszabbítja a kegyelmi időt. (Kivonat az 1946-47 évi főtitkári
jelentésből.)
BUDAPEST. Keleti Pályaudvari hangos bemondó; „A Bethánia Egylet kon-
ferenciai különvonata 2 perc múlva indul. Felkérjük a külön vonat utasait,
szálljanak be a vagonokba.”
Csak tehervagonok. 40-50 darab. Minden vagon oldalán városok, községek
nevei: „Abony- Cegléd- Mezőtúr.” Minden résztvevő a saját vagonjába száll
és mire a vonat Alcsútra érkezett, mindenkinek a kezében volt a szálláscédulája
és hogy hányas számú bibliakörbe tartozik. A vonat nem fért be az alcsúti ál-
lomásra. A vége kilógott. A mintegy 2000 főnyi utas lepakolt. A csomagokat
kocsik vitték Máriavölgyig, mely a vasútállomástól kereken 3700 méterre van.
Négyes sorban, énekelve érkezett meg a sereg a platánok alá. Rövid
eligazítás után csakhamar mindenki megtalálta a helyét.
Este megbeszélés a bibliakör vezetőkkel. Ők vették számba reggel a
tényleges létszámot az étkezéshez, valamint az utazni akarók számát is, hogy
a csomagok kiszállításához megfelelő számú kocsiról gondoskodjunk.
Rövid áhítat után elcsendesedett a ház. Csak az örökkévaló Isten volt ébren,
aki szerelmesének álmában is eleget ád. A nap aludt, de az éjszakai csendben
mégis jár még valaki.
Szemerkél az eső. „Úr Isten, mi lesz itt, ha ránk köszönt egy három napos
eső!” Minden fedél alatt levő talpalatnyi helyen fekvőhely van. Mit csinálunk
nappal? Az eső pedig esik. Mint Jabbok révénél Jákob, tusakodtam Istennel.
És reggelre kisütött a nap, és sütött l0 napig, úgy, hogy mikor másnapra a
konferenciára előre be nem jelentett rész is megérkezett, némelyek az éjszakát
a bokrok alatt tölthették.
Az előadások a hegyoldalon voltak. A domb lábánál fel volt állítva egy asz-
tal, azon állott az előadó. Mindenki jól láthatta és hallhatta. Előadókul nem
kerestünk nagy neveket. Mindig kikötöttük, hogy aki az előadást vállalja,
legalább egy napot velünk kell töltenie.
Újra este van. Csend. A telihold kísérteties árnyékot vet a platánok ágai
között. Valaki jön. Gellért Margit leánytitkár. „Tessék jönni és csinálni valamit,
mert S.N.Zs, olyan cirkuszokat csinál, hogy a leányokat már a frász töri.”
A nagyterem félkör alakú ablakain magasról ragyog be a holdfény. Fél-
homály van. Alusznak, legalábbis olyan, mintha mindenki aludna. Zs. is, pedig
előbb még hálóingben sétált. Hajbókolt, hódolt a holdfényben. Zseblámpám
fényénél fekhelyéhez megyek. „Idefigyeljen. Vagy marad nyugodtan a helyén
vagy most azonnal kirakom és mehet az éjszakába.”
Csend. A szorosban minden csendes, csendes. Ámde rejt az éj csalfa ellen-

267
séget, gyilkos tőre les ifjú élet, téged.
A konferenciákat igen gyakran az ördög kezdi, de ha nem kezdi is, mindent
megtesz, hogy megrontsa az áldásokat, legalább némelyeket megbotránkoztasson.
Másnap az egyik résztvevő jött hozzám, hogy szörnyű látomása volt az éjjel.
Az ördög benézett a nagyterembe az ablakon. Abba a terembe aludt, ahol az
incidens történt.
„Ugye, fekhelye szemben van az ablakkal?” - kérdeztem. - „Igen.” - „A hold
előbb felhőkbe bujkált, majd fényesen beragyogott az ablakon.” - „Igen.” - „Maga
nagyon megrémült, amikor Zs. fehér hálóingben sétált a fekhelyek között. Arra is
gondolt, hogy milyen hatalma van az ördögnek?” „Igen.” - „És egyszerre csak úgy
látta, hogy elhomályosodik az ablak és az ördög benéz az ablakon.” - „Igen,” - „Az
ördög keresztyén embernek nem jelentheti ki magát. A keresztyén ember a
váltság vére alatt van.
Nincs fölötte hatalma a Sátánnak. Hallucinációra azonban a keresztyén
ember is hajlamos lehet. Ez történt Magával is. A körülmények felizgatták és
a természeti jelenségek változását megszemélyesítette.”
A leány megnyugodott.
Én azonban felteszem a kérdést. Benézett az ördög az ablakon? Igen. Sőt
ott volt az egész konferencia ideje alatt. Csak Isten irgalma őrizhette meg a
3000 főnyi tömeget, hogy valamiféle botrány, szerencsétlenség ne történjék.
S.N.Zs-vel sem volt többé semmi baj. Lelkileg talán soha nem jött egészen
egyenesbe, de a lélek ereje a benne tomboló sötét erőket féken tartotta.
Elképzelni is nehéz, milyen feladat volt rendet tartani. Pedig rend volt.
Minden programszerűen, órára, percre történt.
Volt valaki, aki előadását el szokta nyújtani. Megígértük neki, hogy az óra-
mutató „ideér” elkezdünk énekelni, ha ő mondat közepén lesz, akkor is. Attól
kezdve előadását mindig pontosan befejezte. Volt rá eset, hogy valaki hosszan,
mindenki számára fárasztóan imádkozott. A vezető közbeszólt: „Légy szíves
most már abbahagyni a locsogást.” Nagy botrány volt, de az imádkozó később
sírva rendezte bűneit, melyeket az a bizonyos leintés hozott felszínre.
Étkezésre pontosan ott kellett lenni. Viszont voltak, akik már csengetés
előtt sorba álltak, hogy elsők között kapjanak ételt. (Kondérból. Egyébként
mindenki saját tányérjából evett.) Rendszerint 4-6 kondér előtt lehetett so-
rakozni, illetve aki sietni akart, a kondértartók elé állott. A törekvők
elfoglalták az első helyeket. Imádkozás után a vezető odaintett két fiút, akik
megfogták a kondért és elvitték a sor túlsó végére és ott kezdődött az osztás.
Aki viszont akkor akart a sorba beállni, amikor a vezető már megjelent, má-
sodik csengetéskor, azt visszaküldték a szálláshelyére.
Volt egy bájos eset. A 14-16 éves fiuk rendszerint sokat esznek. Nem igen
volt baj az adaggal, a repeta mégis jól jött, kivált ezeknek. A WC-ket rendszerint
ebédidő alatt szoktam végignézni. Egy alkalommal is mentem ajtóról-ajtóra

268
és az egyik WC-ben csajkával az ölében, melyből vígan kanalazott, egy fiú ült.
Rácsodálkoztam. „Sietni kell, mert nem jut repeta.”
Máskor az egyik fiúszállást nem találtam éppen megfelelő rendbe.
Elkezdtem „rendet” csinálni, össze-vissza dobáltam mindent. Mint az egyik
pokrócot felrántottam, egy csajka tökfőzelék repült ki és ömlött széjjel belőle.
Volt nap, amikor a konyhaszemélyzet 3 mázsa lisztből gyúrt mákos tésztát.
Hajnali háromkor keltek. Általában a szolgálatokban csak CE szövetségesek
vehettek részt.
Pillanatképek ezek. A külső rend azonban mindig feltétele annak is, hogy
a Szentlélek a szívek zűrzavarában rendet csináljon. Senki ne várjon
környezetében, a rábízottakban rendeződést, ha nem tesz meg mindent ezért,
hogy saját munkájában, de a rábízott egész területen maradék nélküli rend
legyen.
A konferencia tehát folyt. Szabad időben vagy esthajnalon tele volt a gyep
beszélgetőkkel, de magános töprengőkkel is. Volt, aki a földön végig hasalva
zokogott. Napról napra megzendült a hívás : „Jöjj te szegény bűnös szenvedő,
vezet a kereszthez út.” És jöttek. Mindig többen. Tízek, százak, ezrek.
A konferencia egyik napján meglátogatott minket Makkay Sándor, konventi
missziói előadó. A szónoki asztalon állva szólt az ifjúsághoz, majd Balla Péter
vezetésével a 3000 főnyi sereg énekelni kezdte a hugenotta indulót: „Hogyha
megindul az Isten.”
Mint nagy vizek zúgása, félelmes, sodró erejű volt az ének. Makkay Sándor
sem tudta kivonni hatása alól magát. Valószínűleg nem is akarta.
A konferencia egyik napján Vargha Tamás solti esperes így szólt RÍVÓ
Károlyhoz, miskolci közösségvezetőhöz: „Kedves Károlyom, nem tudtunk mi
igét hirdetni.” (Az ébredés veteránjai voltak.) .
Tudtak. Vargha Tamásnál drágábban, mélyebben, egyszerűbben magyar
földön senki. De a naptámadat ekkor jött el. Az aranyszínű világosság „észak
felől támadt” a magyar nép legreménytelenebb idejében. Aminthogy az
aranyfény mindig és arról jő, onnét, ahonnét legkevésbé várjuk.
Elérkezett a záró alkalom. A résztvevők nagy körben helyezkedtek el.
Középen az előadói asztal állott. Körülötte nagy, üres tér. Az idehívás után
csend, majd halkan szól az ének és jönnek egymás után, akik itt most teszik
életüket Jézus kezébe. Több százan lehettek.
Mit érezhetett Benke József hejőpapi lelkész, amikor látta középen két fiát,
hogy Neki, a Magasságosnak adják szívüket. Itt most elkötelezik magukat a
szolgálatra örökre.
Mit érezhettünk. Szólni nem tudtunk, csak a szívünk remegett félve
szorongva Isten tenyerén és reszketve sóhajtott a lélek: Irgalmas Isten, el ne
ejts! Bukni mindig a legmagasabbról a legfélelmesebb. Mi pedig magasan jár-
tunk, Isten szívénél fenn, a hetedik égben.
Dehogy. A naptámadat szállott alá hitvány, porszagú életünkhöz. Isten ha-
269
jolt oda hozzánk, aki magát megalázva tekint szét a Földön, hogy meglássa,
van-e értelmes, istenkereső?
És volt. Volt, van, lesz, mindig.
A konferencia véget ért. Másnap kora reggel ugyancsak külön vonattal in-
dult a résztvevők zöme haza. Haza szívükben örömmel vagy szorongással,
hogy majd mi lesz otthon. Igen, mert ami itt történt, az majd otthon válik
valósággá. Néhány százan még maradtak egy hetes elmélyítő táborra.
Ezeken a táborokon minden szolgálatot a tábor résztvevői láttak el. Cso-
portonként felváltva voltak naposok és ilyenkor ők főztek, stb.
A missziói otthon személyzete ilyenkor szabadságot kapott. A konferencia
háziasszonya Kugler Victória volt. Foglalkozására nézve ápolónő, de olyan
igazi szélhordta falevél, csodálatosan kalandos múlttal. Külön is izgalmas
regény volna élete. Éppen állás nélkül lévén vállalta a főzést, helyesebben a
konyhavezetést.
A konferencia végén úgy láttam, eléggé megviselte őt fizikailag a három
nap. Megmondtam neki, hogy a tábor idejére nyugalomba vonul.
A nagytermet takarították, seprűvel, vízzel súrolták. Bementem. Egy helyütt
valami szemét maradt. Szóvá tettem és hozzáfűztem, hogy szemetet az útból
mindig félre kell dobni, mert azon túl, hogy nem szép, ártalmas is lehet.
Délután Kugler Victória eltűnt. Keresni kezdtük és Tóth Malvin találta meg
már szinte agonizáló állapotban az erdőn. Beszedett egy marék altatót.
Szorongatott helyzet volt. Ő azonban megnyugtatott: legyek nyugodtan, az
altatót már régen bevette, hatása már szűnőben van. Hittem neki. Lefeküdt a
szobájában.
Este valaki rohant hozzám mondani, hogy Victória igen rosszul van. Siettem
hozzá. Ekkor bevallotta, hogy az altató csak most kezd hatni, főzzünk gyorsan
erős feketekávét, nem akar meghalni.
Viharos este volt. Szél tombolt az ágak között. Csapkodott az eső. Sötétség.
Az ablak alá odaült egy bagoly és huhogott. Orvosért küldtem, de a falu
messze van.
Fogta a kezemet és rimánkodott. „Ne hagyjon meghalni! Nagyon bánom,
amit tettem.” A bagoly pedig huhogott. „Hajtsa el a madarat, nem akarok
meghalni!” A szél már tombolt és bömbölt. Sötétség órája volt ez. A szomszéd
teremben boldogan aludt új élete első napja után az újjáébredt nép, én pedig
ott vergődtem szemben a sötétséggel.
„Nem akarok meghalni. Kérem, fogja a kezemet. Nem akarok meghalni!” És a
bagoly csak huhogott. „Hajtsa el a madarat.” Az ablakhoz léptem, kizörögtem, a
madár elrepült, de alig telt el néhány perc, megint ott ült az ablakkal szemben és
huhogott.
Az orvos pedig még mindig nem jött. Óra telt óra után, míg végre megérkezett.
Elkezdett Victória szívére beszélni, nem kell sietni a halállal, stb. Victória azonban

270
olyan bizonyságot tett, hogy az orvos csak megkövülten hallgatta.
Csodálatos napra virradtunk.
Másnap elmondta, hogy takarításkor szavaimat magára vette. Úgy érezte ő
az a szemét, aki útban van és ártalmára lehet másoknak, hát félre akart állni
az útból.
Isten még sokáig megtartotta. Sok drága ajándékot adott sokunknak rajta
keresztül. 1944- telén én temettem el. Fián és Fodor bácsin kívül nem volt
más a temetésén.
A konferencia egyik délutánján meglátogatott minket Kiss B. Júlia, a
Keresztyén Leányszövetség titkára. Ez az egyesület valamilyen egyházi létesít-
mény volt. Akkoriban még Kiss B. Júlia több jóakarattal mint lelki készséggel
végezte szolgálatát, de engedelmes lévén az ige iránt, hamarosan az ébredés
sodrába került.
Ekkor még kritikus szemmel, de nyitott szívvel volt közöttünk.
Felszólalásában szóvá tette, hogy mi a megtérés feltételévé tesszük a haj
megnövesztését.
Miután sok év után és alatt szolgálatunkat becsületesen igyekeztem mér-
legre tenni, mégis kijelentem, soha ilyen nem hangzott el. A szövetséges tagság
föltétele volt a hosszú haj, de azt mindig hangoztattuk, hogy nemcsak a CE.
szövetségeseket tartjuk valóban keresztyéneknek.
Nos, a vád elhangzott. Gondolkoztam, miként utasítsam bántás nélkül vissza,
miközben az izgalomtól nekipirulva felugrott Dizseri Klára, akkor 15 éves
körüli tanítóképzős leány és így szólt: „Már pedig ez nem igaz. Nekem egész
konferencia ideje alatt senki sem mondta, hogy meg kell növesztenem a haja-
mat. De tudtam. Egy egész délután a fűben hasalva sírtam, míg eldöntöttem.
De el kellett döntenem, mert azt is tudom, hogy Jézus elfogadása számomra
csak így lesz valóság.
Nem kellett bizonyozni. Kiss B. Júlia is meghátrált e kérdésben. Belátta,
hogy ami történik nem emberi szóra megy végbe, hanem a Szentlélek által.
V A J A. Az 1927 táján itt megindult ébredés évtizedek alatt az egész
környékre kiterjedt. Konferenciát szeptember első napjaiban szoktunk itt tar-
tani a környék számára.
Az ősi vajai parkban voltak a konferencia nagy alkalmai. Az utolsó napon
vasárnap a platánok alatt (itt is mint Alcsúton) kb. 5000 főnyi tömeg volt
együtt. Ezt a konferenciát is meglátogatta Makkay Sándor. Többek között ezt
mondotta: „Ti vagytok a holnap egyháza.” Talán maga sem tudta, hogy prófé-
ciát mond.
A záró összejövetelt úgy rendeztük, hogy a záró előadást követő ének alatt
azok, akik Jézust Uruknak kívánják vallani, egy távolabbi fa alá menjenek át.
Csodálatos volt látni, amint mozdultak az emberek. Eleinte tömegesen, aztán
tusakodva, egyenként.

271
 Több száz ember volt a távolabbi fa alatt. Amikor odamentem, hogy az Úr
nevében feloldozzam őket és döntésüket az ige szavaival megpecsételjem, nyilván
a Lélek hatása alatt, mintegy vezényszóra az egész társaság letérdelt.
Megrendítő látvány volt, hogy a volt kormányzói hadsegéd tábornok ott
térdelt az egyszerű, fekete kendős falusi asszony mellett. Hulló könnyekkel,
hangosan jelentette ki, hogy mostantól Jézust kívánja követni.
A konferencia véget ért. A világítás nélküli falvakban gyakran láttam hogy
este egy-egy bibliaóra után kicsiny olajmécsesekkel tértek haza házaikba az
emberek. Az éjszaka sötétjében olajlámpák fénye csillogott. Többször eszembe
jutott, hogy íme viszik széjjel a fényt a templomból.
Így vitték széjjel a megnyert világosságot konferenciákról is. Egy ifjú vagy
egy leány, talán egy megterhelt szívű Lidia, bíborárus, de az is lehet, hogy
előkelő hivatalnok vagy egy kicsiny gyermek, de a fény terjedt. A naptámadat
alászállott a magasságból és tündöklő fénnyel ragyogott közöttünk. De hátra
volt még a tragédia élményekben gazdag részének legszebb jelenete.
A budapesti evangelizáció. Voltak Pesten evangelizációk. Gyülekezetenként.
Aztán a 32 templomos, majd a felszabadulás után a „Miért maradtál meg?”
összefogó címmel. Sok áldással zárultak ezek mind. Történtek kísérletezések
utcamisszióra is. Röplapok, az úgynevezett Pace (pész) képek osztogatása.
Ezek a képek egy-egy bibliai igazságot kifejező rajzok voltak. Egyike igen tet-
szik nekem ma is. Valaki át akar mászni egy drótkerítésen, azon azonban fel-
akad és se lejönni se átmenni nem tud. Egyik oldalon Jézus hívja, a másikon
a kísértés. Azokat az embereket példázza, akik nem képesek eldönteni, hova
tartoznak. Ilyen és hasonló képek százezreit osztogatták szét Budapesten.
Amikor Stewart Jakab itt járt, közös összefogó evangelizációt végzett min-
den felekezet számára. Sok százan énekelték: „Szívembe jöjj, szívem be jöjj.
Jöjj szívembe most Úr Jézus.” Az evangélium azonban megrekedt a templom
falai között. Nem jutott ki az utcára.
Sokak szívét szorongatta egy egész Budapest számára szóló evangelizáció
gondolata.
Ezidőtájt már erősen folytak a szervezkedések a MM stb. vonalán. A rektor,
különösen Budapestre nézve Bereczky püspök volt. Egyszer valami
megbeszélésen (rengeteg ilyen volt) felvetődött a budapesti egységes evange-
lizáció gondolata. Bereczky erősen támogatta és nem tudom, milyen oknál
fogva, rám esett a választás, hogy dolgozzam ki a programját.
Az elkészült tervezet szerint az evangelizációban minden felekezetnek részt
kell vennie. Ez az eredmény alapvető garanciája.
A menetrend a következő volt:
Egy hétig minden este, minden résztvevő gyülekezetben imaóra van, ahol
elsősorban az utcamisszióra jelentkezettek vesznek részt. Ezek voltak, akik
vállalták, hogy tíz napon át minden reggel egy, ugyanazon utcasarkon
meghatározott mennyiségű röplapot szétosztanak.
A következő héten minden résztvevő gyülekezetben evangelizál egy
272
meghívott evangélista. Az evangelizáció programja és énekeskönyve minden
helyen ugyanaz. Ezalatt a két hét alatt a gyülekezetekben minden egyéb missziói
tevékenység szünetel.
Az egy hetes evangelizáció után pedig egy később meghatározandó helyen
az összes gyülekezetek egy közös evangelizáción vesznek részt.
Amikor a tervet felolvastam, mindenki fellelkesült. De ki hajtja végre?
Bereczky úgy felelt, mint a Fáraó Józsefnek: „Te fejtetted meg az álmot, te hajtsd
végre.” Így lettem a budapesti evangelizáció teljhatalmú titkára. Mindenki
lelkesült érte, de a véghezvitelben nem igen hittek.
Rengeteg röplap és egyéb nyomtatvány kellett. Hol van hozzá a papír és
hol van a pénz?
Papírt kaptunk valami külföldi segélyből dr. Papp László teológiai igazgató
utján, ugyancsak ő előlegezett 5000 Ft készpénzt is. Erre a fedezet az evange-
lizációk perselypénze volt a gyülekezetekből. (Senki sem hitte, hogy be fogják
küldeni a közös alapba, ő is úgy adta a pénzt hogy sohasem látja többé. Erre
csak ráfizetni lehet.)
Megindultak az előkészületek. Bereczky összehívta az Istenhegyi útra (Zsin-
dely villa) az összes protestáns felekezet képviselőit, az unitáriusokat is. Min-
denki eljött. Voltak aggályoskodók, de a tervet valójában mindenki jónak
találta.
A megbeszélés végén feltettem a kérdést az unitárius egyház képviselőinek:
„Legyen szíves, mondja meg, kinek tartja Jézust?” Kitérő választ adott. Erre
így tettem fel a kérdést: „Vallja-e Jézust testben megjelent Krisztusnak, aki
egylényegű az Atyával?” Dühösen annyit mondott: „Nem vagyunk konfirmá-
ción, hogy vizsgáztasson” - „Köszönöm, elég” - És ők már a legközelebbi
megbeszélésen nem vettek részt. Határozott szándékom volt, hogy sem velük,
sem az adventistákkal nem vagyok hajlandó a Megfeszítettről együtt szolgálni,
miután ők nem vallják Jézust egylényegűnek az Atyával, csak valami ködös
tanításuk van, aminek a lényege azonban mégis csak az, hogy Jézus csak
ember.
Az ügyek intézésével megbízták Muraközy Gyula Kálvin téri lelkészt el-
nökként. Így aztán a hivatalos ügyeket együtt intéztük.
Első lépésnek szántam, hogy mielőtt valamihez fognánk, hívjuk össze Bu-
dapest valamennyi keresztyén felekezetének lelkészét egy délelőtti közös
imádkozásra és megbeszélésre. A meghívók szétmentek, de senki sem hitte,
hogy a meghívottak eljönnek.
Pedig eljöttek. A kérdéses napon talán kivétel nélkül ott volt mindenki. Ézsaiás
6:1-9 verseit olvastam fel. Nem tudom már, miket mondtam, de azt igen, hogy
közöttünk volt a Felséges, aki megérintette tisztátalan ajkamat és az összes
jelenlevők részeről elhangzott az elkötelező igen. Ilyen súlyos dolgokban is, mint
a perselypénzek átengedése és a missziói munkák szüneteltetése. Az előkészületek
most már megindultak, megállapodtunk az időpontban is.

273
 A megbeszélés végén Muraközy így szólt hozzám; „Hát Béni testvér, ilyen még
nem volt Budapesten, hogy minden felekezet lelkésze leüljön együtt imádkozni.”
- Most volt és ebben volt a történendők garanciája.
Elkészült mintegy egymillió röplap. (Horváth János írta őket, jórészt akkor futó
mozifilm címeket válogatott össze, mint pl. „Az élet újra szép” stb. Rengeteg
plakát, meghívó, külön énekeskönyv. Az utcamissziót Sallay Béla szervezte, az ad-
minisztrációt Gellért Margit végezte.)
Az utcamisszió már maga nagy feltűnést keltett. Voltak botrányos jelenetek. Miután
minden utcamisszionárius minden reggel ugyanazon a helyen állott, rendszerint
ugyanazokkal az emberekkel találkozott. (Lényegében az is volt a cél.) Ifj. Molnár
Gyula járásbírót meg is verték. Másokat megfenyegettek, kicsúfoltak. A tömeg
nagy része azonban elnézéssel kezelte az ügyet. Voltak azonban pozitív megnyi-
latkozások is.
Az utcamisszió befejezésével megkezdődött az evangelizáció. Az ének
gyűjtemény összeállítása körül már voltak némi huzavonák Minden felekezet a
maga énekét szerette volna belevenni tekintet nélkül arra, hogy az evangelizációs
jellegű-e vagy sem.
Az ügyeket akkor már egy szűkebb bizottság intézte, melynek evangélikus
részről Csepreghy Béla, ref. részről Farkas József volt a tagja.
Csepreghy Béla jóindulatú keresztyén, de egyrészt elfogult evangélikus, másrészt
rugalmatlan, távolról sem mozgalmi ember. Igen félt a Bethánia hegemóniától, ez
az aggodalma a későbbiek során elég élesen előjött.
Farkas József már akkor „farkas” József volt.
Folyt tehát az egyhetes evangelizáció minden templomban, csak a pozsonyi úton
nem. Bereczky templomában, illetve ott is volt valami előadássorozat, de „külön”,
nem tudom, b. vagy c. Miért? Bereczky kétfélesége csak később lett igazán nyil-
vánvalóvá.
Közeledett az időpont, amikor az összefogó evangelizációnak is meg kell
lennie. A Ki és Hol kérdése azonban igen nehezen dőlt el. Szó volt az MTK
pályáról. Jártunk is ez ügyben Münnich Ferencnél, aki készséggel járult hozzá.
Végül azonban a Vilma királynő úti (Gorkij fasor) református templom mellett
döntöttünk úgy, hogy a templom udvarát is berendezzük ülőhelyekkel és
hangszórókat szereltünk oda.
Az evangélista személye körül sok vita (csendes elmélkedés) volt. A magam
részeről tudtam, hogy Isten az egész ügyet kezdettől fogva a kezembe adta. Min-
denki tudta. De én a Bethánia főtitkára voltam. Az én szolgálatom a Bethánia
presztízsét növelte volna. Azt pedig nem bírta ki sem Csepreghy, sem Farkas. Jöttek
idegen, az evangelizációtól teljesen idegen nevekkel. Végre megszületett a döntés.
Szolgáljak én minden este, de előzőleg mindig szolgáljon még valaki. Így lettem
én másodhegedűs.
Így történt. A templom, az udvar zsúfolásig megtelt. A legtöbb „első
hegedűsnek” igen nagy kísértés volt „mindent” elmondani. Az pedig mindig

274
azt jelenti, hogy az ember „semmit” sem mond. Így volt ez itt is. Egy este mon-
danivalómnak csak a vázlatát mondhattam el, mert az előttem szónokló testvér
teljesen ellopta az időt.
Ilyen ez, amikor álruhás emberek nem engedik egészen szabadon a
Szentlélek munkáját. Ilyenkor születnek félresikerült dolgok. Sajnos a hiúság
és emberi szempontok a legszentebb dolgokba is belekeverednek.
Viszont amikor Isten áldani akar, akkor is áld, ha a mi emberi indulataink
imitt-amott előtörnek. Persze ez nem mentség bűneinkre. És itt áldani akart.
A záró evangelizáció alkalmaira zsúfolt villamosok vitték széjjel az egész
városba a népet. És ez a nép megtelve mennyei erővel, de kétségtelenül a
tömeglélektan törvényeinek is megfelelően a villamoson tovább énekelt. Így
aztán a város legkülönbözőbb pontjain zengett az ének: á „Halld az ég harangi
zengnek, messze földön szerteszét, hírül adva mindeneknek Isten üdv-
üzenetét.”
Az evangelizáció történetéhez az is hozzátartozik, hogy miután véget ért és min-
den költséget kifizettünk, az 5000 forint kölcsönt visszaadtuk, még 6-7000 forint
megmaradt. A budapesti gyülekezetek kivétel nélkül beküldték a perselypénzt.
Hallottam valamikor egy történetet, mely szerint a falu végén nagy nyu-
godtan sütkérezett az ördög. Arra járó társa megkérdezte: „Te ilyen nyugodtan
heverészel? Nincsen semmi dolgod?” - „Oh, egészen nyugodt vagyok, a nép
este a korcsmába mulat, nappal pedig egymást marja.”
Másik faluban azonban ugyanez a kolléga egy ijedten futkározó társára
talált: „Mi baj, hogy úgy meg vagy indulva?” - kérdezte. - „Képzeld, esténként
valami pap prédikál, és mindenki hallgatja.”
Azt akarná e kis történet példázni, hogy amíg az emberek nem hallgatják
az igét, addig az ige ellensége nyugodtan van, nem kezd ellenakciót. Ha azon-
ban az emberek kezdenek figyelni az igazságra, akkor azonnal megindítja az
ellenkezést.
Hiába álltatnánk magunkat azzal, hogy mialatt az ébredés hullámai magasra
csaptak, az alatt az ellenség aludt. Az ellenakciók megindultak, illetve folya-
matban voltak. Főleg az egyházon belül. Isten igéjét sohasem a hitetlen világ
hallgattatja el. A cirkuszok mártírvért szülnek. Az egyház maga azonban igen
sokat ártott és árthat az Igének. Igen nehéz a gyermeknek az anyjával szemben
állani és ha még az anya „igeileg” is érvel a nagytekintélyű teológusok szemé-
lyében, még nagyobb a veszély.
Az 1948-50-es években is hol itt, hol ott ütötte fel a fejét az ellentmondás.
Egy evangelizáció után pl. a lelkész kijelentette: „Ki az ilyen hívőkkel az egy-
házból! A Bethánia nem református, nincs rá szükség. Én szigorú kálvinista
vagyok. Az egész missziói munkaközösség nem érdekel, a vezetői sem. Nekem
nem feletteseim. Gyülekezetemben azt csinálok, amit akarok.”
Volt olyan tanító, akit hívő mivolta miatt a presbitérium megfosztott egy-

275
házi illetményétől, sőt a felvettek visszafizetésére is kötelezni akarta.
Szórvány-eset? Sajnos sok volt ilyen és ehhez hasonló. Esperesi jelentések,
újságcikkek támadták az ébredést.
Mindennél megdöbbentőbb azonban az a tény, hogy az 1949-50-es tanév
végén a debreceni teológiai professzori kar néhány teológust eltávolított a
teológiáról. Eltávolításuk okaként azt hozták fel, hogy hamis volt az egyház-
fogalmuk és a lelkészképző intézet szolgálati szabályzatát áthágták. (Érdekes,
hogy ugyanerről a teológiáról annak idején részeges, egyházfogalmat egyál-
talán nem ismerő teológusokat nem távolítottak el.) Az is jellemző, hogy
ugyanezeket a teológusokat a sárospataki teológia befogadta és ott nem volt
velük semmi vita.
Mindezek azonban felszíni tünetek voltak. Mint csakhamar kiderült, mé-
lyebben morajlott a föld és az igazi rengések csak ezután következtek. 1949-
50-ben még ezrek ajkán zengett az ének: „Sion foglyait várja szép örökség.”

Húzd meg, ereszd meg

V an egy csali játék, melyet így neveznek. Az a lényege, hogy a vezető

partner mindig mást csinál mint amit mond. Helyesebben sohasem lehet tudni,
hogy amikor azt mondja: húzd meg, nem ereszti-e meg a kezében tartott
törülközőt, melynek másik végét ellenpartnere fogja és azt kellene csinálnia,
amit a vezető partner csinál és nem azt, amit mond. De az is lehet, hogy szó
és tett éppen egyezik.
Nos, az ébredés embereivel ilyen húzd - meg - ereszd - meg játékot játszott
1949-51-ig az egyházkormányzat. Leginkább mást csinált, mint amit mondott.
„Az Ut” 1950. márciusi számában Bereczky hangoztatja, hogy nem a
megtérés idejét éljük. Alcsúton Bereczky vezetésével nagyszabású lelkészkon-
ferencia volt.
A lelkész-csendesnapok és különféle megbeszélések egymást érték a Havas
utcában, Pozsonyi úton és az Istenhegyi utón.
Az evangelizációk körül azonban megindultak a viták. Elvi, teológiai, mód-
szertani kifogások merültek fel. Közben azonban hangsúlyozták, hogy csupán
arról van szó, hogy a partizánkodó evangelizációt megszüntetve egységes, át-
gondolt munkát végezzünk. Egy lélekkel, egy indulattal.
Ezzel a céllal fogalmazta meg Bereczky és Farkas József (?) azt a deklarációt,
mely hivatva lett volna arra, hogy minden evangélista a deklaráció
szellemében végezze munkáját, A már korábban megalakult evangélista
munkaág (mint az MM egyik munkaága) minden tagja aláírta ezt a deklará-
ciót, mely valamiféle politikai elkötelezés is volt.

276
 Majd Debrecenbe összehívták az evangélista munkaág konferenciáját.
A konferenciát Bereczky vezette. Részt vett azon Makkay Sándor és Kádár
Imre is. Valami egyházfogalmi kérdésben ellentét támadt a résztvevők és
Bereczky között. A vita hevében Kovács Imre valami ilyet mondott: „Nem
azért vagyunk itt, hogy szavazzunk.” Makkay Sándor éppen ellenkezőleg
értvén, miután úgy látszott, csak néhányan vannak Bereczkyvel ellen-
véleményen, így szólt: „Hát akkor szavazzunk.” Megdöbbenésére azonban
mellettük csak Farkas József és Maller Kálmán akkori soproni lelkész állott.
Történelmi pillanat volt. Ott lebegett a szakadás, kísértése a levegőben
(amit Pákozdy és mások meg is „jósoltak”). Én azonban felszólalásommal
megakadályoztam a szakadást és a tárgyalások tovább folytak. Odáig menőleg,
hogy elhatározásra jutott a konferencia egy, az alcsútihoz hasonló missziói
telep létesítéséhez a debreceni Diakonissza Otthonban. A telep a budapesti
evangelizáció maradék perselypénzével, melyet Papp László teológiai igazgató
szívesen engedett át e célra, meg is kezdte működését.
A konferencián előadást tartottam az egyházébresztő szolgálat
szükségességéről. Az előadást hozzászólás nélküli csend követte. Másnap azon-
ban Kádár Imre vitába szállt velem egy „folyosói” beszélgetésben. Mikor
megkérdeztem, miért nem szólt tegnap az előadás után, azt felelte: „Előadásod
olyan volt, mint egy elefántcsont golyó, nem lehetett beleharapni.”
Ezen a konferencián igen nagy huzavona volt Józan László személye körül,
ő teljes idejével az evangelizáció szolgálatába akart állni. Lemondani alcsúti
lelkészi állásáról és egyúttal az evangélista munkaközösség elnöke kívánt lenni.
Bereczky sem, de Makkay Sándor végképpen nem akarták azt. (Makkay ko-
rábban említett okoknál fogva nem bírta Józan Lászlót.)
Valójában Józan teljesen szabaddá tételének nem is voltak meg a reális
anyagi alapjai. Külön-külön ezt mindenki látta, de az együttes tárgyalásokon
senki sem szólt. Mégis sikerült Józant meggyőznöm a helyzet
lehetetlenségéről. Józan el is állt elgondolásától.
Néhányan azonban, akik pedig valójában jól ismerték a helyzetet, hogy sem
időben, sem körülményekben nem alkalmas az ilyen lépés, egy éjszakai beszél-
getés alkalmával mégis meggyőzték Józant, hogy „vállalja” a megbízást. Ezek
között volt többek között Kálmán Sándor, Szabó Dániel (aki előzőleg nekem
kijelentette, hogy neki egy fillérje sincs már erre a célra) és Farkas József.
Józan tehát az evangélista munkaág függetlenített munkása lett. Valami kom-
promisszumos megoldás formájában azonban jogkörét meg kellett osztania
Kiss Antal Jenő konventi lelkésszel.
A történés lelki motivációira jellemző, hogy Debrecenből hazautazás
közben Farkas József (az egyik rábeszélő) kifejezte, hogy Józannak tulaj-
donképpen csak „hordóra” van szüksége, ahonnét szónokolhat.
Talán örökre tisztázatlan marad, minek örült jobban az egyházkormányzat.
Annak-e, hogy a szakadás nem következett be? Mindenesetre a húzd meg,

277
ereszd meg játék folyt tovább egyre nagyobb lendülettel.
„A Református Gyülekezet” 1949 szeptemberi számát teljes egészében
átengedték a Bethániának. (Cikkek jelentek meg benne a közösségi
kérdésekről. A közösség fogalma ugyanis egyre vitatottabb témává lett. Éles
viták folytak a „zárt”-ság fogalma körül. A cél nem volt kétséges. A közösség
úgynevezett zártságát, mely nem jelentett egyebet, minthogy az odatartozás
bizonyos feltételekhez volt kötve, - feloldani. Fellazítani a felébredtek sorait.
E körül a kérdés körül rengeteg vita folyt. Képtelenebbnél képtelenebb
vádak. A sötétség jól tudta, hogy minél inkább sikerül a közösség sorait fel-
lazítani, annál eredménytelenebbé válik az evangelizáció. Tudta, hogy ha az
újonnan születettek számára hiányzik a bölcső (a közösség), akkor kitett gyer-
mekként jórészt elpusztulnak.
Ebben az időben persze szó sem volt arról, hogy az egyház a közösségi
szolgálatot meg akarná szüntetni. A viták „pozitív” vitáknak látszottak, de
sajnos mikor azt mondták: húzd meg - eresztették.
Annál is inkább nem volt semmi ok a gyanúra; mert maga a történelmi egy-
ház is rendezni kívánta sorait. Makkay novumjaként megszületett Bereczky
szerint a korszakalkotó „Egyháztagsági nyilatkozat”. A szöveg kétségtelenül
szép volt. Méghozzá igeileg szép. Úgy mondták, hogy aki aláírta, az tagja a
gyülekezetnek. De - és itt vált bohózattá az egész - aki nem írja alá, az is éppen
olyan teljes jogú tag. Amikor egyszer Bereczky megkérdezett: aláírtam-e már
az egyháztagsági nyilatkozatot, azt feleltem: miért tegyek egy olyan lépést,
melynek megtételéből semmi előny, meg nem tételéből semmi hátrány nem
származik? Levegőcséplés ez. Az egyháztagsági nyilatkozat aláírása nélkül let-
tem később egyházmegyei és egyházkerületi tanácsbíró.
Nos, akik vitatták a közösség „zárt”-ságát, valami ilyesmire gondoltak a
közösséggel kapcsolatban is.
Ugyanakkor látszólag minden lépés megtörtént a közösség adoptálására.
Időközben ugyanis a Bethánia Egylet a már említett lépéseket megtéve feloszlott.
A feloszlást 1949 november 27-én a Debrecenben tartott közgyűlés mondta ki.
Amikor egyszer a sárospataki teológián jártam, egy teológus azt kérdezte
tőlem: mikor fog a Bethánia feloszlani? Azt feleltem: majd ha lesz a szolgálatot
kinek átadni.
Miután az MM keretei között megalakult az evangélista munkaközösség, a
Református Egyetemes Konvent Missziói Bizottsága pedig a gyülekezeti
közösségek munkaága keretében biztosította a szolgálatot, sőt vezetésével a
Bethánia volt főtitkárát bízta meg, az egylet vezetői elérkezettnek látták az
időt, hogy az egyletet feloszlatva a szolgálatot az egyház kezébe tegyék.
Nagyon lényeges ezt hangsúlyozni. Nem politikai félelemből, nem külső
nyomásra történt a feloszlás, hanem abból a felismerésből (sajnos talán
félreismerésből), hogy az egyház immár megbízható gazdája lesz a szolgálat-
nak. Tévedtünk? Lehetséges.
278
 Az ébredés egyéb eszközei között a konferenciai telepek is külön
munkaágba tömörültek. Igaz, hogy az alcsúti telepre Morvay István szemé-
lyében az egyházkormányzat valami „kormánybiztos”-félét rendelt ki. Neki
ott kellett állandóan lenni „szaglászni” és jelentést tenni, mi történik ott. Mor-
vay addig is lelki ember volt, de az ébredéshez igazán ott szeretett hozzá.
Közben azonban a hátsó vonal is intenzíven működött. Egyre erőteljesebben
hangsúlyozzák (Fekete Sándor, Makkay László, Szabó Sándor) a gyülekezeti
istentisztelet fontosságát. Odáig menőleg, hogy egy ilyen vita alkalmával Vic-
tor János csípős éllel ezt mondta: „Ennél még egyszerűbb, ha valaki el se megy
a templomba, hanem otthon imádkozik.” Az előbbiek (közöttük Fekete Sán-
dor kétségkívül nem egyházmentő indulattal) azt hangsúlyozták, hogy a jelen-
lét ténye a lényeges, mely még azt sem teszi szükségessé, hogy a jelenlevő a
padszomszédjával szót váltson.
Victor Jánosra különben jellemző ezekben az időkben, hogy ha nem
előmelegítetten szólalt fel, olykor félelmesen szembekerült világos teológiai
látásával az egyházkormányzattal. Sajnos azonban a legtöbbször odaadta
magát Bereczkyék szócsövévé.
A Bethánia ugyan feloszlott, de a tényleges feloszlás formai hibák miatt
1950. februárjáig húzódott, amikor aztán a feloszlás véglegessé vált.
A központi székházat a Klauzál téri gyülekezet kapta. (Életemből nem sokat
bánok, ezt igen. Sokkal inkább valami világi intézmény volna ott, mintsem
Farkas József megtévesztő igehirdetése.) Az alcsúti misszió telep az Egyetemes
Konvent tulajdonába ment, még egy évig lelki célra használták, azután ebek
harmincadjára került.
A Konvent illetékes tényezői még arra sem voltak hajlandók, hogy az ott
lévő ingóságokat az Egylet volt tagjai leltári áron megvásárolhassák. Végül,
hogy az Úrasztali terítőkből kapcarongy ne váljék, intencióm alapján az alcsúti
(jelenleg bicskei) Állami Gazdaság kérte „kölcsön” és vitette el a felszerelési
tárgyakat, használta fel és el.
Idetartozik még, hogy Morvay Istvánt az „Út” szerkesztésétől félretették és
helyére Fekete Sándor került. Én és más ébredési emberek erre kiléptünk a
munkatársak sorából, mert mint ez később igazolódott, a lap egyházi és igei jellege
nem volt többé biztosítva. Egy alkalommal késő éjfél utánig tartó „gyomrozással”
akartak rávenni, hogy maradjak meg munkatársként. Ennél a beszélgetésnél
határozottan megmondottam, hogy Fekete Sándort nem tartom alkalmasnak
egy ébredési lap szerkesztésére. A fő agitálók Farkas József és Kádár Imre
voltak.

279
 A vég

Szín: Mátraházi református üdülő.

Szereplők: Bereczky, Kiss Roland, Fekete Sándor, Finta István, Kádár Imre,
teológiai tanárok, evangélisták kb. hetvenen. Idő: 1950. november 8-l0.

Prológ

Úgy hittük, hogy szószékünk az egész világ.

Akartuk, hogy mindenki hódoljon Neki.
Az ajtót szélesre tártuk. S vártuk.
Áradt a nép ki és be rajta. Kiálltunk
És reméltük, ha kiáltunk
Előcsalogatjuk a hajnalt.
Pitymallott.
A falvak udvarán, imitt-amott
Matatás hallott.
Szántani, vetni, aratni készült a nép.
Szép
Énekszó csendült a hajnali csendbe,
Kapacsengés, kacaj és kerékzörej, -
Múlón messze ijesztő dörej.
Nem figyelt rá senki.
Sietett mindenki
A sereggyűjtés nagy napjára,
Az egyház dicső holnapjára,
Rá akartuk rakni
Krisztus igáját az egész világra.
S felmorajlott.
Nyomasztó felhő feküdt a tájra.
Félbemaradt szántás,
280
 Kapa a földben.
Házba húzódik a nép.
Szép
Ének nem cseng.
Csend.
Szorongó, néma félelem:
Hátha becsap a villám,
El kell aludni újra
Ijedten összebújva.
Mintha nem is ébredtünk volna.
Éjszaka van ismét.
Sötétség borítja a mezőt.
Az őr visszaküldi a kérdezőt:
Az éj elmúlt, a nap elközelgett,
De ha választ akartok,
Jöjjetek legközelebb.
(Ézsaiás, 21:11-12.)

Mátraházán még csak morajlott. Valószínűleg Nagy Barna akkor

sárospataki teológiai tanár elgondolása volt, hogy az ébredés elöljáróit, meg
a teológiai tanárokat össze kellene hozni egy közös konferenciára. A konferencia
tárgya alapvető teológiai igazságok lennének, melyek mindenikéről egy
ébredési ember és egy teológiai tanár tartana előadást, így kijönne: van-e és
mi az a teológiai különbség, ami elválasztja az ébredést az egyház hivatalos
vezetőitől.
Ez volt ugyanis a mindig hangosabban hangoztatott ok az ébredés megrend-
szabályozására. Azt mondták: az ébredés teológiája és a hivatalos, a „bevett”
teológia között szakadás van. Ezért hozták annak idején az ébredés nyakára
Thurneysen svájci professzort, aki anélkül, hogy az ébredés képviselői közül
eggyel is beszélt volna, dehonesztálni igyekezett az ébredést, schleiermacheri
szubjektivizmussal vádolván. Ezzel a célzattal jelent meg könyve, a „Feltétel
nélküli kegyelem” címen magyar nyelven, hogy ezzel is azt bizonygassák, hogy
az ébredés teológiája „hamis.” (Meg kell itt jegyeznem, hogy a kevés teológiai
írás között, amit olvastam, ott van ez és semmi égbekiáltó újat nem találtam
benne sehol.) Ugyanez volt a helyzet Barth „Hiszek” című írásával. Amikor
megjelent, Bereczky, Pilder, Makkayék, Farkas külön-külön kérdezgették:
olvastad? - Igen olvastam. - No és? - Nincsen ebben semmi rendkívüli. Én is
éppen úgy hiszem, mint ott olvastam. Mikor Barth Károly itt járt, volt
tanítványait közelébe sem engedték, nehogy valami más információt is kapjon

281
az ébredésről, mint a „hivatalosat”, amely kétségtelenül elmarasztaló volt.
Volt Thurneysenékkel egy találkozás, ahová Bereczky meghívta az ébredési
embereket is. Persze azért, hogy ott aztán Thurneysen „kitanítson” minket.
Mikor a kitanítás véget ért, szót kértem. Nem vitatkoztam, hanem elmondtam,
ki nekem és nekünk Krisztus. Thurneysen válaszában azt fejtegette, hogy ez
az a bizonyos schleiermacheri szubjektivizmus. Tűzbe jöttem és elmondtam,
hogy én azt a fátyolkészítőt nem ismerem, csak a nevét hallottam. Ellenben a
pusztai egyedüllétben az ige olvasása közben ragadott meg engem a kegyelem.
Nagy Barna szívesen és híven tolmácsolta minden szavamat, míg végre
Bereczky látván, hogy esetleg veszve van az egész kitanítás, felüvöltött (így!:
Nem azért jöttünk ide, hogy vitatkozzunk. Mégis csak képtelenség) lehet, hogy
erősebb kifejezést használt - hogy idehozzuk a vendégeinket és itt vitát pro-
vokálnak velük.
Mint mindig, ilyenkor ismét Farkas József mentette meg a helyzetet. Valami
nesze semmi fogd meg jól „közvetítéssel” elkente ez igazságot. Meg kell itt je-
gyeznem, hogy a szintén jelenlévő Lüthi bázeli (?) lelkész másnap azt mondta
Kádár Imrének (tőle hallottam), hogy „nekem jobban tetszett az a heves fi-
atalember, mint a másik, aki közvetíteni próbált”.
Nos tehát, térjünk vissza a mátraházi konferenciára. Nagy Barnát testvéri
együttérzés és jóindulat vezette tervében. Valószínű, hogy a maga részéről meg
volt győződve róla, hogy nincs teológiai különbség, hanem csak kitalálás az
egész az ébredés likvidálására. Összeállították a konferencia programját.
Miután a programot összeállították, Bereczky magához hivatott, hogy az
előadók és a meghívandók személyére nézve megegyezzünk.
Elém tett egy névsort. Ezeket már előbb Konkoly Iván valami ökumenikus kon-
ferenciára meghívta, de ez elmaradt. Mentünk névről-névre. Voltak, akiket
Bereczky kihúzott, de mindig megkérdezett, van-e kifogásom ellene? Egy esetben
sem ragaszkodtam senki személyéhez. Megegyeztünk, hogy a névsorban
szereplőkön kívül senkit nem hívunk meg. A konferencia teljesen zártkörű lesz.
Az egyezményes névsorban sem Kiss Roland, sem Fekete Sándor, sem Kádár
Imre, sem Finta István nem voltak benne. Hogyan kerültek ezek mégis oda?
Erre Bereczky Albert becsülete adhatna választ.

A konferencia programja és előadói a következők voltak:

I. nap.
Evangelizáció és ébredés a Bibliában. - Czeglédy Sándor, Döbrössy Lajos.
Ekklézsia és koinonia a Szentírásban. - Papp László, Békési Andor.
Hálatartozásunk és felelősségünk a történelmi egyházért. - Makkay Sándor,
Kálmán Sándor.

282
 II. nap.
Ki a hivő, ki az egyháztag? - Victor János, Imre Ernő.
Tanfegyelem - egyházfegyelem. - Török István, Nagy S. Béla (Úgy emlék-
szem végül is N.S.B. helyett Ablonczy Dániel, Bódás Jánosról is szó volt, ehhez
Bereczky ragaszkodott, de Bódás nem vállalta.)
Egyháztörténeti tanulságok. - Tóth Endre, Czakó Jenő.
Ökumenikus összefüggések. - Nagy Barna.
III. nap.
Megtérés, megszentelődés. - Bakos Lajos, Józan László.
Kegyességi típusok. - Koncz Sándor, Borbély Béla.

Az ébresztés és evangelizáció szolgálata egyházunk munkásainak és

gyülekezeteinek nevelésében (közösségi életében). - Farkas J., Szikszai B.
A programból látható volt, hogy az első előadó mindig egy úgynevezett
egyházi, a második ébredési ember volt. Persze nehéz különbséget tenni, mert
a teológiai tanárok között is voltak ébredési emberek, aminthogy az ébredési
emberek között is voltak teológiai doktorok szép számmal.
A résztvevők zöme november 7-én este megérkezett. Volt egy szabad esténk.
Az ébredési embereket az emeleten helyezték el együtt. Ez volt az úgynevezett
evangélista szoba. Persze nem egy helyiségből állott. Jó, kiadós este volt.
Feljött hozzánk Farkas József. A beszélgetés során elmondta, hogy baj van az
ébredéssel, mégpedig kérdésünkre felelve az, hogy az ébredésnek két vezére
van, Szikszai Béni és Farkas József. Ő úgy látja Szikszai Bénit, aki Sámsonként
nagy erővel nagy győzelmeket arat ugyan, de a „mai” időkben az ébredést
továbbvinni nem alkalmas. (Később azt is mondta, hogy nem is volt ébredés,
csak néhány szuggesztív erővel rendelkező ember személyi ráhatása. Szikszai
Béni valami munkahelyen éppen olyan szuggesztíven hatna munkatársaira a
jó munkára való igyekezetre nézve.)
Teljes belső készséggel kijelentettem, hogy mindenféle vezérkedési szándék
távol van tőlem. A beszélgetés olyan nagy egységben ért véget, hogy a végén
Bereczky is feljött és úgy látszott, egészen fölmelegedett.
Dicsértük Istent. Úgy látszott, teljes győzelmet ad. A konferencia ideje alatt
az ébredési közösségek imádságban voltak együtt, hogy adjon Isten kibon-
takozást. Ezzel a jó reménységgel kezdődött másnap a konferencia.
Az előadások csodálatos lelki egységben folytak. Az egy Tóth Endrén kívül
mind igen összemelegedtek velünk.
A konferenciáról hazatérve a következő szövegű körlevelet küldtem szét a
közösségeknek:
„Isten Szentlelke bizonyságát adta a hívő nép hordozó imádságának, mert

283
csodálatos egységet teremtett teológiai tanárok és az ébredési emberek között.
Ahogy Bereczky Albert összefoglaló beszédében mondta: nyitva voltak a
szívek egymás felé. Ezért különös hálát kell adnunk Istennek. Mindkét fél ál-
lásfoglalásából világosan kitűnt, hogy az ébredés, melyet Isten egyházunkban
támasztott, a haladó orthodoxia útjain jár és nem szakadt el az ősatyáktól.
Urunk világossá tette, hogy nincsen különbség igei látás tekintetében az egyház
teológusai és az ébredés munkásai között. Aki tehát különbséget keres vagy
aki különbséget csinál, nem lelki indulatból, hanem testi magatartásból az
ördögnek engedelmeskedve teszi.
Világossá tette Isten Szentlelke azt is, hogy hívő életünknek a gyülekezetre
nézve kell léteznie. Amint valaki nagyon komolyan mondta, hogy ha a hívő a
gyülekezetből akar élni, méltó a kiirtásra, ha azonban a gyülekezetért halni
akar, úgy mint Pál mondotta, hogy a halál mibennünk munkálkodik, az élet
pedig tibennetek, akkor a gyülekezet halálát jelentené a hívő életeknek a
gyülekezetből való kiküszöbölése.
Nyilvánvalóvá vált a konferencián az is, hogy a közösség a gyülekezetnek
egyik ismertető jele. Miután azonban gyülekezeteink mostani állapotukban
nem azonosíthatók a bibliai gyülekezet fogalmával, csak hitben és reménység-
ben hordozzuk, hogy Isten kegyelméből ez a mi református egyházunk
elesettségéből megújulva Krisztus megújult egyháza lesz. Ezért azoknak, akik
közösségben vannak egymással nemcsak elszellemesítve, misztikusan, hanem
valóságban is gyakorolniok kell ezt a közösséget a gyülekezeten belül az
igében, az imádkozásban, egymás terheinek hordozásában úgy, mint azt az
Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk.
A közösség azonban a szó szigorú értelmében nem lehet zárt és meg-
foghatóan körülhatárolt. Vannak, akik a gyülekezeten belül szoros közösség-
ben vannak és vannak, akik tágabb értelemben tartoznak hozzá, de azoknak
akik az Uréi, azzal a reménységgel és vágyakozással kell a gyülekezet minden
tagja felé tekinteni, hogy Isten azokat is részeltesse Jézus vérének bűnbocsátó
hatalmában ...”
Nem kétséges tehát, hogy Isten Lelke a konferencián megteremtette az
egységet a teológia és az úgynevezett laikus rend között.
A hívatlan vendégek azonban ezt az egységet igyekeztek megrontani. Il-
domtalan, sokszor a tárgyhoz nem tartozó „hozzászólásaikkal” többször
megzavarták az összhangot.
Hívatlanul és váratlanul jöttek talán második nap délután. Illetve mi nem
hívtuk őket és nem vártuk őket. Mindenesetre Bereczkyt sikerült hamarosan
talpra állítaniuk, ellenünk. Valaki elkapott egy beszélgetést a lépcsőházban.
„Te, ezek az öreget egészen bepalizták, csinálni kell valamit.”
Miután sajnos Bereczky csak „bepalizódott” és könnyű volt észre téríteni,
hamarosan kitűnt a fejleményekből.
A konferencia a harmadik napi feszültség ellenére is békességben és lelki

284
egységben ért véget. Haza akartam még aznap este utazni, miután a következő
napon Gyulára kellett utaznom konferenciára. Bereczky azonban marasztott.
Inkább levitet autóval a gyöngyösi állomásra éjjel, csak maradjak.
Maradtam. Bár ne tettem volna! Vagy ha már maradtam, bár ne hallgattam
volna!
Bereczky zárószavaiban igazán szépen, lelkiképpen foglalta össze a konfe-
renciát. Miután azonban elmondotta, milyen nagyszerű egység volt a teológia
és az ébredés között, így folytatta: „Úgy látszik, a teológia és az ébredés a
reakcióban összefogott az egyházkormányzat ellen.”
„Nyomasztó felhő feküdt a tájra.”
Végre elhangzott hát a végzetes szó. Az ébredés a reakcióval egyenlő és ezt
a református egyetemes konvent „hívő” püspök-elnöke mondta!
Elképzelésük csődöt mondott. Nem az történt, amit reméltek, amiért az
egészet összehívták, hogy majd támad egy iszonyatos vita, ami után nyugodt
lelkiismerettel „teológiailag” lehet likvidálni az ébredést. (Ekkor már sorra je-
lentek meg az „Út”-ban Farkas József cikkei, melyek „teológiailag” igazolták
Bereczkyék elképzeléseit.)
Ha a szocialista állam elsődleges célja nem az emberek jó és mindig jobb léte,
hanem az egyház megszüntetése, akkor az ébredés reakciós, mert az ébredés nyo-
mán egyház támad. Miután azonban a szocialista állam célja az emberek jóléte, az
ébredés nem reakciós, mert az ébredés nem uralkodó, hanem szolgálni akaró egy-
házat hoz létre. A szocialista állam társadalmi és gazdasági célkitűzéseit soha senki
jobban meg nem értheti, mint az igazán keresztyén emberek. A hatalomra törő
egyház éppen ezért ellensége az ébredésnek, mert benne szemrehányóan látja saját
elmulasztott célját, a szolgálatot.
Mint a hatalomra törő egyház, Géháziként csak érinteni meri a halottat, az
ébredés a hideg hullát magához öleli és saját élete melegével támasztja életre.
És ebben a szolgálatban éppen nem ellensége, hanem életes partnere a szo-
cialista gondolatnak.
Mindenesetre elhangzott a „prófétai” szó. (Sajnos, éveken keresztül sokan
úgy értékelték.)
Szép.
Ének nem cseng.
Csend.
Egy hang reflexió nem volt. Mindenki megdöbbenten hallgatott.
Az idegfeszítő csendet Kiss Roland törte meg.
Ki ez az ember? Nem érdemes neki emléket emelni még hitványságainak
emlegetésével sem. Jött a sötétségből, hozta a sötétséget és miután mindent
összekent, eltűnt az éjszakában.
Török István debreceni professzornak szegezte kérdést: „Én, mint egy
egyszerű laikus egyháztag kérdezem a professzor úrtól, hogy a szocialista

285
állam védelmében foghatok-e fegyvert?”
Aljas, oda nem tartozó, provokatív kérdés volt. Egyszerű egyháztagként
tette fel a kérdést, de „határkiigazítási miniszteri” (röhögni kell) elánnal.
Török István dogmatikus, teológus és becsületes ember. Ha ismerte is az
igét, hogy: „felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint”, nem tette, hanem
becsületes tisztázást akart.
Kiss Roland azonban aljasan szorította. Ne beszéljen kérem mellé. Feleljen
egyenesen. - Egyenes volt Török István válasza, de ahhoz értelmes embernek
kellett volna lenni, hogy megértse. De ő csak rosszindulatú ember volt,
értelem nélkül.
A helyzet kínossága tetőfokra hágott. Fel akartam kelni és botrányosan
kivonulni a teremből, de mellettem ült valaki és lefogott. Én pedig en-
gedelmeskedtem, mert hitvány, gyáva voltam. Pedig tartoztam volna annyival
az ügynek, hogy kivonulásommal botrányt okozzak. Lehetséges, hogy min-
denki kivonult volna.
Végül Darányi Lajos kente el a helyzetet. Megfelelt Kiss Rolandnak? Nem.
Megmentette Török Istvánt? Nem. Mindenesetre a tény, hogy segítségére sietett,
megbecsülendő. Mi többiek még annyit sem tettünk. A záró összejövetel véget ért.
És a püspöki autó vitt bennünket lefelé az éjszakába.

A „Testvéri Izenet”

Nehéz volna meghatározni, mennyiben a mátraházi konferencia és men-

nyi egyéb (külső) hatások következményeként az egész ébredést és az ezzel
kapcsolatos problémákat egy brosúrában foglalta össze. Ez lett volna hivatott
megjelölni, hogyan tovább. „Testvéri Izenet” címen jelent meg és vált híressé,
majd hírhedté.
Benne volt, hogy mi legyen, illetve mi van, korlátok, egyházhoz és államhoz
való viszonyulás mikéntje.
Amikor Bereczky (vagy mások) a fogalmazvánnyal elkészült, magához hi-
vatott, hogy velem a szövegre nézve közös megállapodásra jusson. És a pár
nap múlva tartandó, szélesebb körű társaság elé már az egyezményes szöveget
tárjuk.
A szövegezés sok huzavonával estétől éjfél utánig tartott. Végül azután
született egy kompromisszumos szöveg, mely azonban lényegében megfelelt
az adott helyzetnek. Az ébredésnek nem volt nehéz elköteleznie magát az
egyházhűségre és az államhatalom iránti lojalitásra, hiszen minden józan, igei
286
mérlegelésből magától adódott. Az ébredés az egyházban akart maradni az
egyházért, a szocialista államrendet pedig mint történelemformáló Isten
kezének munkáját engedelmesen fogadta el. Gazdasági és társadalmi
célkitűzéseiben belső készséggel támogatta. Az egyezményes szöveg biztosí-
totta az ébredés társadalmi és politikai szabadságát az egyház keretei között
és törvényeinek megfelelően.
A megbeszélés után pár napra összeült a szélesebb körű megbeszélés, mely
hivatott volt ráütni a végleges pecsétet az egyezményes szövegre. A négy egy-
házkerület püspöke, gondnoka, az ébredés részéről pedig Czakó Jenő, Kálmán
Sándor, talán Szabó Mihály és én voltunk jelen.
Bereczky ismertette az összejövetel rendkívüli jelentőségű célját. Nagy vona-
lakban vázolta, miről lenne szó, majd a következőket mondotta: „Mi Bénivel
egy fél éjszakán át tusakodtunk együtt, míg egyezményes szövegre jutottunk.
Kívánjátok-e, hogy ezt most felolvassam vagy elfogadjátok a mi garan-
ciánkat?”
A válasz egybehangzóan úgy hangzott, hogy nem szükséges felolvasni,
hiszen a jelenlevők mindegyike megbízik saját képviselőjében.
Az egyezményes szöveg tehát nem került felolvasásra.
Eltelt néhány nap, talán egy hét is. Megjelent nyomtatásban a „Testvéri
Izenet.” Napokig feküdt az asztalomon, nem tartottam szükségesnek elolvasni.
Nem emlékszem már rá ki, de egy napon valaki megdöbbenéssel közölte velem
minő „képtelen” dolgok vannak benne. Késő este volt. Átolvastam és egyre
elkeseredettebb megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy a megjelent szöveg
éppen nem „testvéri”, hanem egy egészen más üzenet. Egészen más, mint
amiben megegyeztünk. Egészen „lényegbe vágó nullifikálások” voltak benne
éppen az ébredés lehetőségeinek a lényegét illető kérdésekben.
Elkeseredetten azonnal felhívtam Farkas Józsefet. Közöltem vele, mi
történt. Látszólag ő is elképedve vette tudomásul. Azt mondta, beszéljek
Bereczkyvel és próbáljam más belátásra bírni. Sajnos, ezt csak mondta,
valójában messzemenőleg képviselte Bereczky álláspontját, nem egyszer még
a tisztesség határán is túllépve.
Mindenesetre a „Testvéri Izenet”, mint „nagyszerű”, „csodálatos”, „új”
került a köztudatba. Mint „megoldás”, a hivatalosok legalábbis így
propagálták.
Annyira, hogy 1951 január legelső napjain, talán éppen 2-án a Konventre
konferenciát hívtak össze. A sajtó képviselői is megjelentek, hogy jegyezzék a
hűségnyilatkozatot, melyek valójában egész addigi utunk megtagadását jelen-
tette volna.
A konferencián 80-l00 körül lehettek missziói munkások, hivatalosok és
önkéntesek. Bereczky vezette. Jelen volt Victor János is. A sajtó képviselői
úgy lesték a nyilatkozatokat, mint macska az egeret. A konferencia előtti

287
beszélgetésekben azonban minden különösebb szervezés nélkül megegyeztünk,
hogy Bereczky bevezetéséhez senki sem fog hozzászólni, legfeljebb én, mert
hiszen tevőleges alkotója voltam a „Testvéri Izenet”-nek.
Bereczky méltatta az „Izenetet”, annak jelentőségét, nagyjából történelmi-
leg is elemezte. Kitért az egyház problémáira és hangsúlyozta közismert
tételét, hogy az egyházat „szőröstül-bőröstül el kell fogadni egyháznak úgy,
amint van.”
Szavait halálos csend követte, melyet végre én törten meg. Megjegyeztem,
hogy noha elfogadtam az egyházat szőröstül-bőröstül, miután pillanatnyilag
nyilván nem határozható meg, hogy a létezőben mennyi az egyház, tehát az
egész konglomerátumot kell elfogadnunk, mégse mondhatunk le róla, hogy
az egyháznak Kálvin szerint vannak bizonyos ismérvei, mint az igehirdetés
tisztasága, a szentségek helyes kiszolgálása, a diakónia és az egyházfegyelem.
Victor János gyanútlanul fölvette a fonalat és teológiai alapossággal kifej-
tette Kálvin idevonatkozó tételét. Lényegében egészen igazolva mindazt,
amiket felvetettem.
Bereczky dühbe gurult. „Az egyik tudománytalanul, a másik tudományos
felkészültséggel állít itt feltételeket, hogy értekezletünket tulajdonképpeni
céljától eltereljék.”
Következett még valami nem építő fejmosás az egész társaság számára és a
nagyszerűen jelzett konferencia befejeződött.
Ezzel tulajdonképpen a hazugságban született „Izenet” be is fejezte pályafutását.
Hamarosan még januárban volt egy konferencia, melynek célja volt az,
hogy az MM-t véglegesen hivatalos formába öntse. Megválassza tisztikarát,
választmányát, stb. (Számtalan ilyen konferencia volt, a MM valójában egész
léte alatt születőben volt és meghalt születése közben.) A Konvent tanácster-
mében várakoztunk. Folyt a tervezgetés, melyik munkaág kiket küld a
nagyválasztmányba, mi ébredésiek igyekeztünk volna arra, hogy ott is ébredési
hegemónia alakuljon ki.
De valami más is volt a levegőben. Makkay Sándor, a MM elnöke késett.
A gyűlés kezdete már órát is mulasztott. Végre befutott Szabó Sándor,
Makkayék bizalmasa, a „Gyülekezetépítő Munkaág” egyik vezetője,
„Nóvumokkal jövök” - lelkendezett.
A nóvumokra azonban nem került sor. Amint kiszivárgott, Bereczkyéknek
el kellett menniök „valahová” és minket meg rábíztak Balogh Jenő dunántúli
főgondnok konventi elnökre. Azt mondták, majd ő elbeszélget velünk, mi meg
vessünk fel minden olyan egyházi problémát, amit szükségesnek látunk. Beszélgetés
közben azonban az egyház tényleges jogi és igazgatási helyzetéről olyan fokú
tájékozatlanságról tett bizonyságot, hogy csak ámuldoztunk.
Olyan naiv együgyűséggel beszélt az egyházi törvényekről, azok megtartásáról,

288
hogy ha nem néztük volna szenilis, öreg korát, azt hittük volna, csúfolódik velünk.
De rosszabb volt annál, hogy ő azt hitte, minden úgy van, ahogy írva van.
Ezzel a konferenciával a MM tulajdonkeppen be is fejezte működését.
Makkay Sándor hamarosan megbetegedett, meghalt és így még csak a felszá-
molás sem volt probléma.
Ő valóban akarta a missziót. Nem tudhatni mennyire előrelátásból, mennyire
egyéni és családi ambícióból szervezte a MM-t, de az nem kétséges, hogy az egyház
megújulása lebegett szemei előtt.

Epilógus

A z ébredés Mátraházán tulajdonképpen tolató baknak ütközött. Ott

már nyilvánvalóvá vált, hogy az egyházkormányzat nem akarja. Hogy milyen
elgondolásból, azt ma még nehéz eldönteni. Nem kétséges, hogy voltak külső
gondjai is, de az sem, hogy a belsők nagyobbak voltak. Egy alkalommal
Bereczkytől beszélgetés közben megkérdeztem: „Azt szeretném végre tudni, mikor
püspök úrral tárgyalok, tulajdonképpen kivel tárgyalok? Önnel vagy valaki mással?
Itt ugyanis megállapodunk dolgokban és püspök úr holnap egészen másként in-
tézkedik.” - „Jaj, kérlek én közben meghallgatok másokat is!”
Utaink csakhamar szétváltak. A konvent elnökévé Balogh Jenő halála után
Kiss Rolandot választották. Sötét, megalomániás, korlátolt, rosszindulatú és
korrupt, Bereczky teljesen a befolyása alá került. Makkay meghalt.
A különböző munkaágakat szétzüllesztették. A missziói munkásokat szétszórták,
vagy maguk beálltak szekértolónak farkcsóválva a csontocskáért. Közülük néme-
lyek sokkal többre vitték, mint amíg „csak” missziói munkások voltak.
Persze ezek már annak idején is igen vigyáztak arra, hogy ne legyenek túl-
ságosan ébredés színűek. Sajnos, ők képezték az ébredés harmadik utas cso-
portját, akiket aztán példaként mutogattak a többieknek; „Látod Papp Jánost,
látod Pintér Jenőt, látod Farkas Józsefet, íme ők megtalálták a helyes viszonyulást.
Ne csodálkozzatok, ha a ti eltúlzott “pietizmusotoknak„ nem lehet helye a józan
református egyházi vezetők előtt!”
Búcsút kellett vennünk.
A mátraházi konferencián az ébredés utolsó kérdése ez volt anyjához:
„Anyánk, akarsz-e gyermeket? Enged-e egyházunk kormányzata Bibliánk, hit-
vallásunk, hitünk szerint élni?”
A válasz sajnos mindig világosabb „nem” volt. De nem csupán „nem”,
hanem a tények durva meghamisítása. Hazug vádak és rágalmak. Éppen azért
mielőtt leléptünk volna , szükségesnek tartottuk álláspontunkat a „Mi utunk”
címen egy körlevélben leszögezni. Ez így hangzott;
289
 „Isten igéje, a református hitvallások és Kálvin Institúciója alapján állunk.
Úgy azonban, hogy ha az igéből bármikor többre taníttatunk, mint az említett
utóbbi iratok, annak készséggel engedünk.
Hitünk és meggyőződésünk szerint református egyházunk itt és most tanítá-
saiban és gyakorlatában egyaránt eltér az igétől és hitvallásainktól. Ezért
leghőbb vágyunk, szolgálatainknak célja, hogy az ősi forrásokhoz visszatérjünk
és azokból táplálkozzunk, hogy egyházunk újra kálvini értelmű egyház legyen.
A magyar református egyházat azonban mostani elesett állapotában is Krisztus
egyházának tekintjük, azonban Kálvin kifejezésével élve csak valamilyen egyház-
nak, mely az ige követelményeihez mérten megromlott, tehát sürgős megújulásra
szorul. Miután pedig egyrészt ébredési időt élünk, másrészt emberi szemek nem
csalhatatlanok, meghajlunk Isten azon joga előtt, hogy Ő ítéli meg, mi benne meg-
tartatásra való és hogyan akarja azt nyilvánvalóvá tenni.
Ezen belül azonban kénytelenek vagyunk különbséget tenni igei ismereteink és
gyakorlati tapasztalataink alapján már hitre ébredt, azaz újjászületett és még élő
hitre nem jutott, azaz csak testtől született egyháztagok között. János 3:5-7.
Az egyház egyfelől az egész örökkévalóságot átfogó misztikus valóság,
másfelől az időben és térben tapasztalataink valóságos tárgya (konkrét rea-
litás), éspedig Isten akaratából, akinek tetszett, hogy akiket eleve ismert, el-
rendelt és elhívott, meg is igazítsa. (Róma 8:29-30) A megigazítás Istennek
olyan kegyelmi ténye, amit Krisztus igazságában részesített ember számára ki-
jelent. Ennek az isteni kijelentésnek az alapján nem mi különböztetünk meg
újjászületett és ujjá nem született egyháztagokat, hanem a kiben-kiben meglévő
bizonyosság vagy bizonytalanság lesz nyilvánvalóvá, mikor az illetőnek a
benne levő reménységről számot kell adnia. (I.Pét.3:15)
Az újjá nem született tagokra nézve állítjuk, hogy itt és most állapotjuk szerint
nem tagjai az élő, csak legfeljebb a szervezett egyháznak. (I.Kor.l5:50)
E megkülönböztetés által sem ítélkezni nem akarunk, sem pedig egyházsza-
kadást előidézni, hanem azért tesszük, hogy állapotjukra ráébredjenek és a
Heidelbergi Káté szerint igaz hitre jussanak. Az ujjá nem született tagok felé
a mentő szeretet lelkületével és kötelezettségével fordulunk. A már
újjászületettekkel szemben az élő egyház kálvini igényeivel lépünk fel.
Aki tehát magát az egyház élő tagjának vallja, kell, hogy a Heidelbergi Káté
1. kérdése és felelete értelmében megváltatásáról, bűneinek teljes bocsá-
natáról, az örök élet felől és a kegyelemben való megtartatásról rendíthetetlen
bizonyossága legyen. Ennek a bizonyosságnak a forrása a Szentlélek bi-
zonyságtétele. Ezektől mind etikai tekintetben, a hívő néphez és a világhoz
való viszonyulásukban megkívánjuk azt az életet, amit mi nyertünk.
Hisszük és hirdetjük, hogy Isten megkönyörült egyházunkon, benne
Ő adott ébredést. Ez az ébredés egy, mert egy Lélek által van és akit Isten
valóban felébresztett, az ezt az ébredést és ennek hordozóit gyakorlatilag vál-
lalja. Hozzánk nem kritikával viszonyul, hanem atyafiként egyazon indulattal.
290
(Fi.2:2, II.Péter 1:7, I.Ján.4:20) Kritikát természetesen nemcsak elfogadunk,
hanem kérünk, de Lélek szerint és azok bírálhatnak, akik belül és nem kívül
vannak az ébredésen.
Kárhoztatjuk a libertinizmust, amely a lelki szabadság örve alatt ürügyet
szolgáltat a testnek a szabadosságra. (Gal.1:13) Ezzel szemben az ige alapján
így szólunk: „Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg mások-
nak prédikálok magam valami módon alkalmatlanná ne legyek.” (I.Kor.9:27)
Nem vagyunk adósai a testnek, hogy test szerint éljünk. (Róma 8:12)
Miután a mértékletesség a Lélek gyümölcse (Gal.5:22), megkívánjuk azok-
tól, akik magukat hívőknek vallják, hogy a mértékletesség életük minden
területén megmutatkozzék. Étkezésükben, öltözködésükben, szórakozásaikban
és a családi és társadalmi élet minden területén. Vállaljuk ezt akkor is, ha érte
a törvényeskedés vádja ér minket. Nem vagyunk törvényeskedők, de a hívő
életnek ezen a területén vannak olyan minimális követelmények, melyektől
nem tekinthetünk el. Ha pusztán atyáinkra gondolunk, inkább azt kell szé-
gyellnünk, hogy keveset és nem sokat vállalunk.
A világ szellemét, amely akár a keresztyén kultúra hazug álarcában, akár
anélkül arra akar bírni, hogy feslettségekben, kívánságokban, részegségekben,
dobzódásokban, undok bálványimádásukban, egyszóval a kicsapongásnak ára-
datában éljünk szitkozódva (I.Péter 4:3-4), - elítéli az ige. Ezért hozzá való
viszonyulásunk csak a II.Kor.6:16-18 és Jakab 4:4 alapján történhet. Különb-
séget teszünk azonban az igével ellenséges világ szelleme és az Istentől rendelt
felsőbbség között. Az utóbbinak mind állami, mind egyházi vonatkozásban
engedelmeskedünk mindaddig, amíg Jézus Krisztusnak és az Ő élő testének
megtagadására nem kényszeríttetnénk. (Róma 13:1 2. Dániel 3:17-18)
Aki tehát magát az egyház élő tagjának vallja, feléje a Jakab 2:18 szavaival
fordulunk. Ha a vizsgán megbukott, visszautaljuk azok közé, akik csak szájjal
közelgetnek Istenhez. (És.29:3)
Még akik hitvallásukban tiszták, azok közül is csak azokat fogadjuk élő egy-
háztagoknak, akiket életük igazol. (I.Kor.4;2o)
Azokat, akiket Isten Lelke a látásban eggyé tett, szigorú reformátusoknak
nevezzük.
A szigorú reformátusoknak egyházuk felé határozottan kell képviselni az
igét. Az egyház a miénk és nem azoké, akik a Szentlélek pecsétje nélkül élnek.
A mi kiváltságunk és kötelességünk, hogy szeressük és szolgáljunk benne.
Az ébredés nem emberé, hanem Istené, aki nem ítélte meg az ébredést
(sokan ezt mondták annak idején), mert nem ítéli meg azt, amit Szentlelke
által kegyelemből Ő maga munkál. Isten nem az ébredést helyezte ítélet alá,
hanem azok bűneit, akik az ébredéshez avatatlan kézzel nyúltak.
Nem új látásra van tehát szükség, hanem kevesebb bűnre, több hűségre és
engedelmességre. Üzenetünk ma is változatlanul ez; megtérni a kereszt

291
evangéliumához és beépülni a felébredt népbe.
Minden tanításból és új látásból elfogadunk annyit, amennyit a Szentlélek
az igéből számunkra is megvilágít és megpecsétel.
Az egyház újjá nem született és az ébredés vonalát gyakorlatilag nem vállaló
tagjaiban nincs Isten Szentlelke. Éppen ezért nem tarthatnak igényt arra, hogy
ők tanítsák Isten hívő népét, valamint hitvallásokra és egyházhűségre hi-
vatkozva mondjanak róla kritikát.
A tanítás csak Szentlélektől tanított, élő tagoknak adatik, illetve azok
összességének. Lehetetlenség, hogy halottak vagy a halottakkal össze kötözöt-
tek szabják meg az élet útját.
Szolgálatunkat az I.Péter 4:l0-ll szellemében kívánjuk végezni.”
Drága Urunk Hálaadással köszönjük meg Neked, hogy megemlékeztél egy-
házunkról és benne rólunk. Köszönjük, hogy kiterjesztetted irgalmas karodat
mireánk és nem hagytál bűneinkben és undokságainkban. Köszönjük, hogy az
ébredés a Te munkád és Te ezt a munkát nemcsak elkezdted, hanem teljes
egészében véghez is akarod vinni. Magasztalunk azért, hogy mi ennek a
munkának csupán eszközei vagyunk, de hálaadással áldunk, hogy eszközei
lehetünk. Sok ember szívében volt az a vágy, hogy ilyen időket élhessen meg
és Te ezt a mi számunkra is fenntartottad, noha mi nem is nagyon kívántuk.
Igazak a Te útaid és igazak a Te ítéleteid, óh Isten! Méltán van rajtunk
haragod és méltán lehetne rajtunk haragodnak teljessége. Hiszen a szolgálat-
ban, amit reánk bíztál, nem egyszer hűtlenül és engedetlenül jártunk el. Talán
nélkülünk, másokon keresztül jobban el tudtad volna végezni ezt a munkát.
Mi sokszor a saját bölcsességünk és belátásunk szerint cselekedtünk, sokszor
saját szívünknek érzéseire hallgattunk ahelyett, hogy egész valónkkal Rád fi-
gyeltünk volna. A saját bűneink is nyomják vállunkat. Éppen ezért arra
kérünk, hogy ne mireánk tekints, hanem arra, akit értünk küldöttél és akire
nézve végzed az ébredést és az ébresztés szolgálatát.
Kérünk arra is, hogy vidd teljes diadalra a Te ügyedet, hogy minden száj
bedugassék, hogy minden szív Téged dicsérjen, hogy minden térd Néked hó-
doljon és minden szív megtapasztalja, hogy Te mindörökké ugyanaz vagy.
Vezess minket a Te utadon egészen addig, amíg haza nem szólítasz, vagy amíg
Te magad el nem jössz e földre Ítéletet tenni.
Köszönjük, hogy a Te Igéd és a Te Szentlelked bizonyságtétele alapján teljes
reménységünk lehet afelől, hogy egyszer úgy látunk meg Téged, amint vagy
és megismerhetünk Téged egészen. Köszönjük, hogy egyszer vége lesz minden
könnynek, minden gyásznak és minden hamisságnak és minden szégyennek
és Te leszel minden mindenekben. A mi Urunkért, a Jézus Krisztusért vedd
kedvesen addig is a mi szolgálatainkat és imádságainkat. Ámen.”
Nos, ez volt az úgynevezett „steril” evangélium, melyet hirdettünk. Azzal

292
vádoltak ugyanis többek között, hogy steril evangéliumot hirdetünk. Ami sze-
rintük azt jelentette, hogy csak a magunk idvességével törődő „köldöknéző”
(ez is az ő kifejezésük volt ellenünk) társaság vagyunk.
A körlevél ugyan szétment, de a történéseken változtatni már nem lehetett.

Ahogy kelt a nap,

Erőről-erőre jutottunk.
Futottunk célegyenest.
Igába verve a test
Rest nem lehetett.
Meghajtotta magát.
Gát nem volt a szolgálat utján.
Élő víz ömlött az élet kútján.
Ittuk, itattuk.
Nem kutattuk: kinek, miért?
Mindenki kapott, aki kérte.
Nem fért a nép a padok között.
Ablakra ajtóra álltak.
Csak álltak, csak álltak. Igére vártak.
Elepedt ajakkal, szomjazó szívvel.
És mi itattuk mennyei vízzel.
A nap délre szállt,
Naptámadat jött a magasságból!

Hamar hanyatlott.
Már csak csetlett-botlott
Tétova lábunk.
Alig jártunk, alig vártunk,
S lőn este,
Senki sem kereste a reggel hevét,
Befelé fordulva riadtan nézte
Félelmes éjszaka sötét rémét.

Valahogy így volt barátaim!

1969. november végén.
1974. július közepén.

293