Tudat és érzelmek

Érzelemkifejezés
Megjelenés

Az érzelmek nagyon sok összetevőre bonthatók, ám legtöbbször felismert alkotóelemük maga a szubjektív
élmény, a belső érzések. A második összetevő a testi reakció: dühünkben elkezd remegni a hangunk, a kezünk,
örömünkben pedig kitágul a pupilla. A harmadik komponens a az érzelemmel együtt járó, automatikus
gondolatok megjelenése. Negyedik összetevő az arckifejezés, az ötödik pedig az érzelemre adott általános
válasszal kapcsolatos, míg a hatodik az érzelmek által kiváltott cselekvés. Ezek önmagukban még nem érzelmek,
ahhoz az egyes alkotóelemeknek egymáshoz kell kapcsolódniuk, noha egyik összetevő befolyásolhatja a másikat
– például ha előre örülünk egy hétvégére tervezett kirándulásnak. A kutatók számára azonban számos kérdés
nyitott még: hogyan járulnak hozzá a vegetatív válaszok az érzelmek intenzitásához, vagy az érzelmek mely
összetevői felelősek azért, hogy a különböző érzelmeket különbözőnek érezzük. Az első kérdés eldöntése
érdekében olyan betegek érzelmi reakcióit tanulmányozták, akiknek a gerincvelőjét sérülés érte. Ha a gerincvelő
kettéválik, a sérülés pontja alatti érzékletek nem érhetik el az agyat. Mivel ezek közül az érzékletek közül néhány
a szimpatikus idegrendszerből származik, a sérülések csökkentik a vegetatív arousal hozzájárulását az emóció
érzéséhez. A kísérlet korrelációt mutatott a sérülés erőssége és az adott érzelmi válasz gyengesége között, vagy
pedig azt tapasztalták, hogy a kísérleti személyek képesek voltak reakcióra, ám érzelmeket nem éltek át. Az
érzelmek kognitív kiértékelése jóval gazdagabb a vegetatív reakcióknál, ezért alkalmas arra, hogy biztosabban
elkülönítse egymástól a különböző érzelmeket. Olykor egyedül, a vegetatív hatás elmaradása esetén is alkalmas
az adott érzelem minőségének meghatározásához, de az összetettebb kutatások tanulsága az, hogy emocionális
helyzetben a kiváltó esemény általában vegetatív arousalt és kognitív kiértékelést egyaránt eredményez. Az
arousal észlelt arousalhez, a kiértékelés pedig egy vélekedéshez vezet, amelyek együtt határozzák meg az észlelt
érzelmet. Az észlelt arousalt és a vélekedést nem egymástól függetlenül tapasztaljuk: inkább az a helyzet, hogy
az arousalt a vélekedésnek tulajdonítjuk. Ezek a kutatások azt mutatják, hogy mind az arousal, mind a kiértékelés
hozzájárul az élmény intenzitásához, és hogy időnként a kiértékelés magában is meghatározhatja az élmény
minőségét.
Kifejezése

Darwin 1872-ben megjelent klasszikus műve (Az érzelem kifejezése az embernél és az állatnál) arra hívta föl a
figyelmet, hogy az érzelmek kommunikációjának fajfenntartó szerepe van; egy megriadt állat viselkedésével a
többieket is figyelmezteti a veszélyre. Az újabb kutatások pedig arra hívták föl a figyelmet, hogy a
kommunikatív funkció mellett az érzelmi kifejezések éppúgy hozzájárulnak a szubjektív élményhez, mint az
arousal és a kiértékelés. Az érzelmek kifejezése tehát kommunikatív aktus, melynek alapján a környezetünk
képes arra, hogy kódolja és értelmezze a bennünk lezajló érzéseket. A sírás szomorúságra utal, míg a nevetés
vidámságot feltételez, stb.
Kultúra

A kutatások szerint bizonyos arckifejezések egyetemes jelentéssel bírnak, függetlenül attól a kultúrától, ahol az
egyén nevelkedett. A hat alapérzelem (öröm, düh, bánat, undor, félelem és meglepődés) kifejezésével mutattak
fotókat öt ország (USA, Brazília, Chile, Argentína, Japán) szülötteinek, és azt találták, hogy a kísérletben részt
vevők könnyedén azonosítani tudták azt az érzelmet, amit a fotók látható arcok kifejeztek. Erre még olyan távoli
törzsek tagjai is képesek voltak, akik soha nem kerültek kapcsolatba a nyugati kultúrával, valamint olyan
amerikai főiskolások, akik bennszülöttek fényképeit nézegetve próbálták a kifejezett érzelmet felismerni. Ezek
az eredmények Darwint igazolják, aki szerint a az érzelmek kifejezése evolúciós fejlemény, velünk született, és a
túlélésben van jelentős szerepük. Az undor és az elutasítás kifejezése szintén nem igényel alaposabb jártasságot
az adott kultúra érzelmi kódjaiban. Emellett azonban minden kultúrának vannak olyan szabályai, melyek
meghatározzák egy adott érzelem kifejezésének szabályait: hogyan kell gyászolni, szeretni és örülni. Európában
többnyire a szomorúság kifejezése kíséri a gyászt, míg máshol jókedvet, táncot és éneket várnak el a
közelállóktól. Az üdvözlés szabályai is kulturálisak: egy elegáns fogadáson kézfogás és kézcsók járja, míg ha két
jó barát összefut az utcán, egymás nyakába is borulhatnak. Más kifejezéseket használhat egy férfi és egy nő: a
férfiak számára sokáig tabu volt és a férfiatlanság jele, ha szabad utat engedtek gyengédebb érzelmeiknek vagy
félelmeiknek.

A korai anya-gyerek és apa-gyerek kapcsolat

Anya

A személy kognitív, érzelmi fejlődésében a szociális környezetnek és még szűkebben a szülőknek meghatározó
szerep jut. Az anyával kialakított kapcsolat mindenképpen meghatározó, hiszen személyiségfejlődésünk
kezdetétől fogva jelen van életünkben. Csecsemőkorban, 1 hónapos korban jelenik meg az első szociális mosoly
a gyermek arcán, ami a szokás örömével összefüggésbe hozható személyre irányul, aki legtöbbször az anya. Az
ideális gyermek-anya kapcsolat alapja a születés utáni első 36 óra, hiszen ekkor jelennek meg az első
személyközi jelek. Ha cumisüvegből etetik a csecsemőt, az idegen tej is megváltoztathatja a viszonyt. Nagyon
fontos tehát, hogy ebben a korban a csecsemő érzelmeit még nagyban befolyásolja pillanatnyi testi állapota és
létszükségletei. Az anya iránti kötődé körülbelül négy hónapos korban alakul ki, mely nyolc hónapos korban
ragaszkodássá fejlődik. Meghatározó, hogy ilyenkor hogyan foglalkozik az anya a gyerekkel. Ez a foglalkozás
kultúrafüggő, hiszen minden kultúrának más-más napirendje van, amihez a csecsemőt hozzá kell szoktatni.
Kisgyermekkorban kialakul a dackorszak, és az egyén megéli első konfliktusait az anyával. Ha helyesen nevelik,
ez a korszak könnyen áthidalható, és kialakulhat a biztonságkeresés a gyermek részéről. Ha a gyermek fiú, az
anya irányában gyengéd érzelmeket táplál, hiszen megindul pszichoszexuális fejlődésének folyamata, melynek
fontos részét képezi az apával való rivalizálás. Kommunikációs szempontból is elengedhetetlen az anya jelenléte,
mert az első hét hónapban a csecsemő vele éli meg elsődleges interszubjektív élményeit. Héthónapos kortól az
anya-gyerek kommunikáció másodlagos interszubjektivitással jellemezhető, hiszen ekkor már nemcsak
egymásról kommunikálnak, hanem a külvilág más tárgyairól is. A szociális beilleszkedés szempontjából az anya
által támasztott elvárások elsődlegesek.
Apa

Az apával kialakított viszony és az egyén fejlődésében az apa szerepe sokáig másodlagosnak tűnt a
pszichológiában. Azonban már a terhesség ideje alatt kialakul a közvetett apa-gyermek viszony, hiszen ő az, aki
segíthet a kedvező feltételek kialakításában, és az anyát stresszmentesítheti. Ilyenkor gyakori a couvade-
szindróma, melynek lényege, hogy az apa a terhességgel járó fizikai hatásokat (hányinger, fejfájás, rosszullét) az
anyával együtt átéli.

Az apa szerepe leginkább a pszichoszexuális és szociális fejlődés szempontjából értelmezhető. Apa nélkül a
közösségi élet elvárásainak felnőttkorban sokkal nehezebb megfelelni, mert a család nem ad szocializációs
mintát. Nem biztos, hogy a gyerekben kifejlődik, hogy az apa a családfenntartó, a védelmező és a hatalom
képviselője. Az apa nélkül nevelkedett gyerekek sokszor agresszívabbak, kisebb önkontrollt tanúsítanak, és talán
emiatt még értelmi szempontból is gyengébben teljesítenek.

A pszichoszexuális fejlődés szempontjából szintén nagyon erős az apa szerepe, főleg kisgyermekkorban, amikor
a saját nemi szerepeket szerepjátékok során próbálgatják. Emocionális szempontból az apa szerepe nem
elhanyagolható, annak ellenére, hogy mintegy hetven százalékkal kevesebb időt tölt a gyerekkel, mint az anya,
és ekkor sem az etetéssel és mindennapi tevékenységekkel töltik az időt, hanem rendszerint játékkal. Ezek a
játékok rövidek, napszakhoz kötöttek és nagyon emlékezetesek. A gyermek apa iránti kötődése nagyjából
ugyanakkor alakul ki, mint az anya iránti, de ha sír, az anyjához menekül, ez bizonyítja a két szülővel fenntartott
kapcsolat mélységében rejlő különbséget.
A pszichoszexuális fejlődés

Freud úgy vélte, hogy az első öt életévben a gyermek olyan fejlődési szakaszokon megy át, amelyek hatással
vannak személyisége alakulására. A szexualitást tágabban értelmezve, ezeket pszichoszexuális szakaszoknak
nevezte el. Az egyes szakaszokban az id örömkereső impulzusai a test más-más területét – és az azokhoz
kapcsolódó tevékenységeket – szállják meg. Freud az első életévet a pszichoszexuális fejlődés orális
szakaszának nevezte el. Ebben az időszakban a csecsemők öröme elsősorban a szopásból származik, és bármit,
ami a kezük ügyébe kerül, azonnal a szájukba vesznek. A második életévet Freud az anális szakasz kezdetének
vélte, amikor is a gyermek a széklet visszatartásában, illetve elengedésében talál örömet. A fallikus szakaszban,
amely háromtól hatéves korig tart, örömeik nemi szervük simogatásából származnak. Felfigyelnek a fiúk és a
lányok közötti különbségre, és ébredező szexuális impulzusaikat az ellenkező nemű szülőre irányítják. Az
ödipális konfliktust a fallikus szakaszban kell megoldania a gyermeknek. E konfliktust Freud
legszemléletesebben egy fiú esetével példázza. A fiú szexuális impulzusai öt-hat éves kora körül az anyára
irányulnak. Ez arra készteti, hogy apját riválisnak tekintse anyja szeretetében. Freud ödipális konfliktusnak
nevezte el ezt a helyzetet – az elnevezés Szophoklész drámájára utal, melyben Ödipusz király a dologról mit sem
tudva meggyilkolja apját, és nőül veszi anyját. Freud szerint a fiúban ugyanakkor felébred az attól való félelem
is, hogy nemi impulzusait apja azzal bosszulja meg, hogy kasztrálja. Ezt a félelmet Freud kasztrációs
szorongásnak nevezte el, és minden későbbi tiltott belső vágy által keltett szorongás prototípusának tekintette.
Normális esetben a fejlődés során a fiú szorongása úgy csökken, hogy beéri anyja iránti érzéseinek más személy
révén történő kielégülésével, vagyis úgy, hogy apjával azonosul – bensővé teszi apja idealizált attitűdjeit és
értékeit. Ugyanez a folyamat lányok esetében analóg módon zajlana – és az anyával történő azonosulást
eredményezne –, de az elképzelés még a fiúk eseténél is bonyolultabb és ellentmondásosabb.

Freud elmélete szerint számtalan társadalmi norma és szabály áll ösztönkésztetéseink kielégülése útjában, ami az
esetek egy részében komoly neurózishoz, depresszióhoz vezethet. Ösztöneink ugyanis kénytelen kielégületlenül
maradni, vagy csupán részleges kielégüléssel beérni, ha viselkedésünkkel nem akarjuk megbontani a társadalom
rendjét. Freud nagyon jól látta, hogy mekkora ára van ennek az ösztönlemondásnak, erről szól a Rossz közérzet a
kultúrában című híres műve. A kultúra, a társadalom fennállásához, továbbfejlődéséhez és rendjének
fenntartáshoz libidónkat csapolja meg és igyekszik társadalmilag elfogadott csatornákba terelni. Noha a
szexuális késztetések semmivel sem támasztják alá a monogámia intézményét, a család és a társadalom
fennmaradása érdekében mégis - legalábbis a felszínen - el kell utasítanunk a poligámiát. A szexuális
promiszkuitás - hiába felel meg olykor legelemibb késztetéseinknek -, társadalmilag mélyen elítélt. A
személyiség típusától is függ, hogy mennyire érzékeny egy adott norma korlátjaira. Vannak olyan – akár
szélsőségesen is - tekintélytisztelő személyiségek, melyeknek kifejezett igényük, hogy életük késztetéseit előre
kapott normákhoz igazítsák. Más személyiségek képtelen alkalmazkodni, és viselkedésük esetleg a deviancia
szélsőséges formáiban nyilvánul meg. Ennek megítélése persze kultúránként és koronként különböző. A
társadalmak tehát koronként kialakítják a maguk normarendszerét, melyek jókora pszichológiai terhet hárítanak
az egyénre: vissza kell fognia agresszivitását, le kell mondania késztetései azonnali kielégüléséről, el kell
fogadnia az adott társadalmi valóságot – mindezek a korlátok frusztrációhoz vezetnek, melyek olykor nagy
erővel csapódnak ki, és vezetnek a teljes társadalmi kataklizmához (háborúk, forradalmak), vagy békés mederbe
terelődve vezetik le őket (futballmeccsek, egyéb sportmérkőzések).

Az ödipális konfliktus feloldása vet véget a fallikus szakasznak, melyet a körülbelül hétéves kortól tizenkét éves
korig tartó latenciaperiódus követ. Ez az időszak szexuális szempontból csendes; a gyerekek kevésbé
foglalkoznak testükkel, figyelmüket inkább azon készségek felé fordítják, melyekre a környezettel való
megbirkózáshoz van szükségük. Végül a pubertás és a serdülés vezet be a felnőtt szexualitás érett fázisába, a
genitális szakaszba. Freud úgy vélte, hogy bizonyos problémák az egyes szakaszokban feltartóztathatják:
fixálhatják a fejlődést, és tartós hatást gyakorolnak a személyiségre. A libidó az adott szakaszra jellemző
tevékenységekhez kötődve rögzülhet. Akit például korán elválasztanak, s emiatt nem élheti át elegendő ideig a
szopás örömét, az orális stádiumban fixálódhat. Felnőttként az ilyen ember túlságosan is kötődik másokhoz, és
túlságosan kötődik olyan örömökhöz, mint az evés, az ivás és a dohányzás. Az ilyen személyt orális
személyiségnek nevezhetjük. A pszichoszexuális fejlődés anális szakaszában fixálódott személy abnormálisan
tisztaságszerető, rendmániás, takarékos lesz, és ellenáll minden külső nyomásnak – ez az anális személyiség. Az
ödipális konfliktus nem megfelelő megoldása gyenge erkölcsi érzékhez, a tekintélyt képviselőkkel kapcsolatos
nehézségekhez és egyéb problémákhoz vezethet. Figyeljük meg, hogy Freud elmélete egy típuselméletet is
magában foglal – egy pszichoszexuális tipológiát.

Összefoglalás
Ellenőrző kérdések

1. Sorolj fel példákat testi reakciókra!

2. Milyen szerepe van Darwin szerint az érzelmek kommunikációjának?
3. Az érzelmek kifejezésében milyen kulturális eltérések lehetnek?
4. Mikor alakul ki az anya iránti kötődés?
5. Miben nyilvánul meg a couvade-szindróma?
6. Milyen szakaszai vannak a pszichoszexuális fejlődésnek?
7. Mi jellemzi a hétéves kortól tizenkét éves korig tartó latenciaperiódust?