10.

TETEL
Az evolucionista érzelem elméletek (Plutchik, Izard, Le Doux, Darwin, Ekman)
A félelem és kondicionálhatósága: az amygdala központi szerepe

LeDoux (1995, 2000), valamint más neurofiziológusok komolyan kétségbe vonták „a limbikus
rendszer mint az érzelmek idegrendszeri háttere” koncepció tarthatóságát, és az emóciók
neurofiziológiai hátterének más mechanizmusai után kutattak. LeDoux kutatásaiban a félelem és annak
kondicionálható- sága került a fókuszba, mivel a félelmet kifejezetten megfelelőnek tartotta a
vizsgálódás számára. Ez az érzelem ugyanis kultúrától függetlenül az életünk része, ráadásul az
emlősöknél is könnyen megfigyelhető és tanulmányozható. LeDoux kutatásaiban a félelem
kondicionálásával és ennek neurofizio- lógiai hátterével foglalkozik. A félelmi válasz akkor
kondicionálható, ha a kellemetlen feltételen ingert (pl. áramütés, erős zaj) semleges ingerrel párosítják.
Kellő számú társítás után a semleges inger kiváltja a félelmi választ.

Darwin: az érzelemkifejezést vizsgálta, szerinte az érzelemkifejezés elsődleges szerepe a cselekvésre

való felkészítés. Ezek az információk befolyásolják az egyén és így a faj túlélését is. Az
érzelemkifejezés egy köre hasonlóságot mutat a fajfejlődés különböző fokán álló állatok és az emberek
között, pl. a szőrzet, tollazat akaratlan merevedése (a méret látszólagos növelésével az egyed
félelmetesebbnek látszik).
Szerinte az érzelmek belső, öröklött tendenciák, a tanulásnak nincs bennük szerepe, hiszen bizonyos
érzelemkifejezések már újszülötteknél, vagy vakon született csecsemőknél is megjelennek, valamint
nagyon hasonlóak egymással sosem érintkezett népcsoportok körében is.

Az érzelmek adaptív válaszokkal kapcsolódnak össze: Plutchik Szerint növelik az egyén túlélési
esélyeit azzal, hogy a helyzetben a legmegfelelőbb választ hívják elő, valamint az érzelemkifejezésen
keresztül jelzést szolgáltatnak cselekvési szándékáról.
Szerepet játszanak a társas kapcsolatok szabályozásában: a gyerek viselkedésével,
érzelemkifejezésével befolyásolja a gondozó viselkedését és érzelmi állapotát. A sírás és a nevetés
egyaránt közeledő viselkedést vált ki, egyszer azért, hogy megszüntesse a kellemetlen ingert, míg a
mások esetben azért, hogy fenntartsa a kellemest. A csecsemők érzelmi viselkedései olyan korán
jelennek meg, hogy a tanulási folyamatok még nem érvényesülhettek kialakulásukban.
Érzelemkifejezésüknek önmagukban nincs funkciója, jelentőségük abban rejlik, hogy az önmagát
ellátni képtelen kis egyed így befolyásolhatja környezetének viselkedését.
Az arousal és az érzelmek kapcsolatának további tisztázásához járult hozzá az Ekman és munkatársai
(1983, idézi Urbán, 2000) nevéhez fűződő kísérlet, melyben igazolták, hogy a hat alapérzelem –
meglepődés, undor, bánat, harag, félelem és öröm – kifejezése eltérő fiziológiai mintázattal jár együtt
(pl. szívritmus, bőrhőmérséklet, arousal eltérései). Ebből az is következik, hogy a fiziológiai mintázat
képes módosítani az érzelmi élményt, vagyis az arckifejezésünk megváltoztatásával befolyásolni tudjuk
az érzelmi állapotunkat (pl. a mosolygás egy idő után valódi örömérzést vált ki).

Vannak kutatók, akik az arckifejezést az érzelmek szubjektív élményének átélésében is jelentős

tényezőnek tartják. Eszerint az érzelem kifejezése erősíti az érzelem élményét, a kifejezés elnyomása
pedig csillapítja. Bár a gondolat nem új, még Darwinig nyúlik vissza, és összhangban van a korábban
már tárgyalt James-Lange-elmélettel is, az arckifejezés jelentőségét kiemelő elképzelés az arckifejezési
visszajelentés hipotéziseként viszonylag önálló elméleti és kutatási keretet nyert. Az arckifejezési
visszajelentés (faciális feedback) hipotézise arra utal, hogy az érzelmi élmény kialakulásában a
szubjektív élmény, a neurális aktivitás mellett az akaratlagos izomaktivitás, elsősorban az arcizmok
aktivitása játszik szerepet (Izard, 1971, 1990).