Joe Dispenza – Válj természetfelettivé tartalom

Rövid távon minden organizmus el tudja viselni a kedvezőtlen körülményeket úgy, hogy
elmenekül vagy elbújik a közelgő stresszor elől, illetve felveszi vele a harcot. Mindannyian
úgy vagyunk felépítve, hogy meg tudjunk küzdeni a rövid ideig fennálló stresszel. Az esemény
elmúltával a test néhány órán belül önmagától visszanyeri az egyensúlyát, növeli
energiaszintjét, és helyreállítja létfontosságú erőforrásait. Ha azonban a stressz nem ér véget
néhány órán belül, a test soha nem nyeri vissza az egyensúlyát.

Nagyméretű agyuknak köszönhetően az emberi lények képesek elgondolkodni a

problémákon, újra átélni a múlt eseményeit, sőt képesek felkészülni a jövőre vetített
legrosszabb eshetőségekre is, így egyedülálló módon pusztán a gondolat erejével képesek
előidézni a stresszhormonok áradását. Képesek vagyunk kizökkenteni agyunkat és testünket
normális fiziológiai állapotából pusztán azzal, hogy felidézzük a jól ismert múltat vagy
megpróbáljuk irányítani a kiszámíthatatlan jövőt.

Az érzelmek a múltbeli tapasztalatok kémiai következményei (vagy visszacsatolásai). Ahogy

az érzékeink észlelik a környezetből beérkező információkat, az egyes neuroncsoportok
hálózatokba szerveződnek. Amint mintázatba rendeződnek, az agy egy kémiai anyagot állít
elő, amely aztán végigáramlik a testen. Ezt a kémiai anyagot hívjuk érzelemnek. Jobban fel
tudunk idézni egy eseményt, ha emlékszünk a hozzá kapcsolódó érzésekre. Minél
intenzívebb élmény társul egy adott eseményhez – akár jó, akár rossz –, annál jelentősebb
változás következik be a test kémiájában. Ha pedig jelentős változást észlelünk önmagunkon
belül, az agy keresni kezdi, milyen rajtunk kívül álló tényező okozta a változást – és
pillanatképet készít a külső élményről. Ezt a képet hívjuk memóriának. Ebből következően
egy esemény emléke neurológiailag be tud vésődni az agyba, és a jelenet időben
megmerevedve beivódik a szürkeállományunkba.

A stresszes esemény helyén és idejében jelen levő különféle emberek és tárgyak

kombinációja holografikus képként vésődik be idegi architektúránkba. Így jönnek létre a
maradandó emlékek. Az élmény tehát bevésődik az idegi áramkörbe, az érzelem pedig
elraktározódik a testben – így válik a múltunk a biológiánkká. Más szóval: ha traumatikus
eseményt élünk át, hajlamosak vagyunk ezen élmény neurológiai áramkörének keretein belül
gondolkodni, és hajlamosak vagyunk kémiailag olyan érzelmeket átélni, amelyek az
eseményhez kapcsolódó emóciók határain belül esnek, így teljes létmódunk –
gondolkodásunk és érzelmeink – biológiailag a múltban reked.

Az energiaközpontok/chakrák a testben az autonóm idegrendszer irányítása alatt állnak.

Minden központnak van saját energiája vagy frekvenciája (amely bizonyos információkat
sugároz, vagyis saját tudattal bír), saját mirigyei, saját hormonjai, saját kémiája, saját, egyéni
miniagya, következésképp saját elméje. Minden központot a tudatos gondolkodás mögött
megbújó tudat alatti agytevékenység irányít.
A tobozmirigy többdimenziós időmérőként funkcionál, amelyet bármilyen időre be lehet
állítani, ha aktiválják. Amikor megláttam, hogy az óra mutatói előre-hátra forognak,
megértettem, hogy a tetszőleges időpontra beállítható időgéphez hasonlóan egy adott
térben is létezik valamiféle valóság vagy dimenzió, amelyet meg lehet tapasztalni. Ez a
lenyűgöző látomás azt mutatta meg, hogy a tobozmirigy olyan, mint egy kozmikus antenna:
képes ráhangolódni a fizikai érzékeinken túli információkra, és össze tud kötni minket más, az
örök pillanatban már létező valóságokkal.