Johann Gottfried Herder. 1744.

augusztus 25-én született

Mohrungenban, és 1803. december 18-án halt meg Weimarban.
Német költő volt, teológus, filozófus, de műfordítóként is
tevékenykedett. A Sturm und Drang mozgalom kiemelkedő alakja.
Vallásos neveltetést kapott. Öccse korán meghalt és emiatt megírta
az: „Auf meinen ersten Todten! das Liebste, was ich auf dieser Welt
verloren“. (Első halottamra, a legkedvesebb, amit ezen világon
elveszték.) Nagy benyomást gyakorolt rá S. F. Trescho diakónus. De
úgyszintén elismerte Johann George Hamannt és Immanuel Kantot.
Strassburgban ismerte meg Goethet, akire viszont ő volt nagy
hatással.
Weimarba költözése után belépett az illuminátus rendbe. 1800 és
1803 között még a szabadkőművesekkel is kapcsolatba került.
Életének utolsó napjait a világtól elzárva élte.
Munkássága, hatása. Több területen volt tehetséges, de ezen
területek mindegyikén ingadozott alkotói tevékenysége, és ezért
költőként csak elvétve alkotott maradandót. Több fontos gondolata,
elmélete volt. Egyik ilyen az, hogy a költészet az emberiség
anyanyelve, vagy például, hogy a népköltészet az érték, és hogy a
nemzeteknek van életkora. Ebből származik egy jóslata a magyar
kultúráról. Megalapozza az ösztönösen alkotó zseni kultuszát.
Valamint 1784-től 1791-ig megírja az: Eszmék az emberiség
történetének filozófiájáról című művét. Goethe így nyilatkozik róla és
kortársairól: „Irodalmunk […] e hatalmas elődök nélkül nem vált volna
azzá, aminek jelenleg tekinthető. Fellépésükkel megelőzték korukat,
és mintegy magukkal rántották; most azonban a kor eléjük vágott, és
ők, akik egykor szükségesek és fontosak voltak, nem közvetítők többé.
Az a fiatalember, aki manapság Klopstockból és Herderből akarná
meríteni műveltségét, messze elmaradna korától.”