Economic Thought and Institutional

Change in France and Italy, 1789–1914:

A Comparative Study 1st Edition
Riccardo Soliani (Eds.)
Visit to download the full and correct content document:
https://textbookfull.com/product/economic-thought-and-institutional-change-in-france-
and-italy-1789-1914-a-comparative-study-1st-edition-riccardo-soliani-eds/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

A History of Economic Thought in France : The Long

Nineteenth Century 1st Edition Gilbert Faccarello

https://textbookfull.com/product/a-history-of-economic-thought-
in-france-the-long-nineteenth-century-1st-edition-gilbert-
faccarello/

Enterprise Education in Vocational Education A

Comparative Study Between Italy and Australia 1st
Edition Daniele Morselli (Auth.)

https://textbookfull.com/product/enterprise-education-in-
vocational-education-a-comparative-study-between-italy-and-
australia-1st-edition-daniele-morselli-auth/

Subversion in Institutional Change and Stability : A

Neglected Mechanism 1st Edition Jan Olsson (Auth.)

https://textbookfull.com/product/subversion-in-institutional-
change-and-stability-a-neglected-mechanism-1st-edition-jan-
olsson-auth/

Economic Growth and Cohesion Policy Implementation in

Italy and Spain: Institutions, Strategic Choices,
Administrative Change Mattia Casula

https://textbookfull.com/product/economic-growth-and-cohesion-
policy-implementation-in-italy-and-spain-institutions-strategic-
choices-administrative-change-mattia-casula/
Accountability Policies in Education: A Comparative and
Multilevel Analysis in France and Quebec Christian
Maroy

https://textbookfull.com/product/accountability-policies-in-
education-a-comparative-and-multilevel-analysis-in-france-and-
quebec-christian-maroy/

Biota Grow 2C gather 2C cook Loucas

https://textbookfull.com/product/biota-grow-2c-gather-2c-cook-
loucas/

Dynamics Of Mediatization: Institutional Change and

Everyday Transformations in a Digital Age 1st Edition
Olivier Driessens

https://textbookfull.com/product/dynamics-of-mediatization-
institutional-change-and-everyday-transformations-in-a-digital-
age-1st-edition-olivier-driessens/

Power in Economic Thought Manuela Mosca

https://textbookfull.com/product/power-in-economic-thought-
manuela-mosca/

Islamic Development in Palestine A Comparative Study

1st Edition Stephen Royle

https://textbookfull.com/product/islamic-development-in-
palestine-a-comparative-study-1st-edition-stephen-royle/
Riccardo Soliani Editor

Economic Thought
and Institutional
Change in France
and Italy,
1789–1914
A Comparative Study
Economic Thought and Institutional Change
in France and Italy, 1789–1914
Riccardo Soliani
Editor

Economic Thought
and Institutional Change
in France and Italy,
1789–1914
A Comparative Study

123
Editor
Riccardo Soliani
Department of Political Science
University of Genoa
Genoa
Italy

ISBN 978-3-319-25353-4 ISBN 978-3-319-25354-1 (eBook)

DOI 10.1007/978-3-319-25354-1
Library of Congress Control Number: 2016950865

© Springer International Publishing AG 2017

This work is subject to copyright. All rights are reserved by the Publisher, whether the whole or part
of the material is concerned, specifically the rights of translation, reprinting, reuse of illustrations,
recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and transmission
or information storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar
methodology now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this
publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from
the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information in this
book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher nor the
authors or the editors give a warranty, express or implied, with respect to the material contained herein or
for any errors or omissions that may have been made.

Printed on acid-free paper

This Springer imprint is published by Springer Nature

The registered company is Springer International Publishing AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
Preface

The book you are about to read examines the relations between economic thought,
proposals of reform of political institutions and civil society in the Italian and
French tradition during the “long” nineteenth century, from the ascent to power of
Napoleone Bonaparte to the eve of the First World War. In Italy, this time span
covers the long process of setting the foundations for the Italian state
(Risorgimento, with the considerable French support provided to Italy during this
process), its subsequent rise on the international stage leading up to the role played
by the state in the Great War 1914–1918. At the same time, in France, we have the
long-lasting post-revolutionary struggle of republican, progressive social forces
against the conservative monarchism, with the ascent of the bourgeoisie in the era
of Louis-Philippe and Napoleon III, the dramatic events that accompanied the war
against Prussia and the birth of the Third Republic. Together with the institutional
establishment, or evolution, of the two States, we have the budding development of
economic thought: namely, liberalism, socialism, industrial utopia, egalitarianism in
France; and, in Italy, considerations on the link between liberalism, public
administration and republicanism, and the evolution of the Catholic social doctrine.
Italian Liberalism developed alongside the pursuit of independence and the
establishment of the new State. At the same time, the nineteenth century marks the
rise of Socialism in Italy, from the humanitarian solidarity of the republican
instances to the birth of organized groups of workers following the unity and the
end of the State of the Church. When Rome became capital of Italy (1870–71), the
Catholic Church exerted a strong opposition to the new State, as expressed in the
official decree Non expedit, which prohibited Catholics from participating in
political life. However, the Church continued to be deeply involved in civil society
through the provision of education and social care in favour of the poor. Popular
claims for equity and justice were addressed through the gradual establishment
of the new Catholic social doctrine, which would give rise to Catholic Corporatism.
In France, the first half of the period sees the transition from monarchy to
republic. We have the monarchy censitaire of Louis XVIII and Charles X during
the Restauration, which «restored» public finances, and the July constitutional
monarchy between 1830 and 1848, with its policy aimed at economic development,

v
vi Preface

transport infrastructure and education (railways, schools) and colonial expansion;

however the public balance remained in surplus for most of the period. The tran-
sition to the Second Republic (1848) places Paris at the centre of European revo-
lutionary forces, followed by the Second Empire (1852), with its financial
prosperity owing to the fast growth of the economy, when the utopian thought of
Saint-Simon seems definitely closer to being achieved, as proved by de Lesseps’
realization of the Suez Canal, and the signature of the free trade agreement with the
UK (1860), important result of the liberalism of Louis-Napoléon. An institutional
change of paramount importance is the Constitution of the Third Republic of 1875,
established sans éclat : the very peculiar case of a Republican Constitution written
by an assembly with a monarchist majority, following the revolution of 1871,
repressed by Thiers, and the catastrophic war against Prussia. The Republic will last
and grow as a major regional power, with vast colonial domains. French society is
becoming more democratic, secular, educated and egalitarian, and the great bour-
geoisie of finance and industry is now republican. The mission of Saint-Simon, i.e.,
the successful outcome of a French Revolution, is finally achieved with the help of
Gambetta, who understands the position and interests of the emerging middle class
and is able to obtain the consensus of farmers and peasants. From 1876, workers’
organizations are reinstated, after the repression of the Commune. There are very
few of these outside of Paris; however, in the country, workers and artisans mostly
support republicans and radicals. Ten years later, these organizations would become
widespread and juxtaposed to the moderate majority.
The book expounds several key points of the processes just mentioned.
The first section examines the issues of identity, justice and liberty, which were
prominent both in the establishment of the Italian state and in the complex insti-
tutional evolution of France, from monarchy to republic. At the same time, they lie
at the root of the debate on Italian and French political economy. Italian and French
authors involved in the Risorgimento and in the mid-century social turmoils are
discussed. Romagnosi was the inspiration for generations of Italian politicians and
economists, amongst whom Cattaneo, who coupled political action with intellectual
reflection on the national identity of Italy and on the influence of the public
administration on growth and social justice. An alternative perspective is given in
the paper on slavery, which denies human identity, justice and liberty.
The five papers of the second section are devoted to the relationship between
political and economic freedom and its effect on equity. A few classical Italian and
French authors who discuss these issues, and their reception in Italy and France, are
at the core of the papers. Economic freedom and equity are examined in Sismondi,
a francophone author who spent an important period of his life in Tuscany, and one
paper deals with the reception of List in Italy and France for the purposes of free
trade, protectionism and social fairness. The section provides fresh insight, which
even puts a new perspective on the reflections of well-known scholars, like
Jean-Baptiste Say, according to whom economic freedom and social justice are
strictly connected, and Pellegrino Rossi, his successor as professor of political
economy in Paris. The last paper highlights the relationship between the
Preface vii

aforementioned concepts from the point of view of the pursuit of social equity
through the reforms propounded during the unification of Italy.
The intellectual and political conflict between the social vision of Liberalism and
Socialism in some of their various forms is the main topic of the four papers of the
third section, in which different streams of Socialism are discussed. Particular
reference is made to Saint-Simon and his followers. An alternative approach to the
French utopian socialism is examined in a paper that modifies the interpretation
provided by Sombart and Durkheim. Finally, the almost unknown economic
thought of a group of prominent French intellectuals between the end of the
nineteenth century and the First World War is examined, highlighting the link
between the attitude towards economy and the political choices of Halévy, Alain
and Maurois.

Genoa, Italy Riccardo Soliani

Contents

Part I Fighting for Identity, Justice and Liberty

Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi . . . . . . . . . 3
Edoardo Ciech and Riccardo Soliani
Carlo Cattaneo (1801–1869), Lombard Philosopher
and Economist, Liberal Beyond Federalism . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37
Enrico Ivaldi, Riccardo Soliani and Andrea Repetto
Liberty, Labour and Human Rights: Institutional Change
and the Intellectual Debate on Slavery in France from Condorcet
to the Mid-19th Century . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51
Simona Pisanelli

Part II Economic Freedom, Free Trade and Equity

Whose Sismondi? Which Italy? The Reception Italy Gave
Sismondi’s Economic Thought . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77
Letizia Pagliai
A Comparative Analysis of the Relationship Between
Friedrich List and French and Italian Culture . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
Stefano Spalletti
J.-B. Say: Political Economy and Social Justice . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115
Riccardo Soliani
Pellegrino Rossi: A New Approach to Liberalism . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129
Joël-Thomas Ravix

Part III Liberalism and Its Alternatives in Various Declinations

From the People to the Industrialists: Saint-Simon
and the Eclipse of Sovereignty . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
Simona Gregori

ix
x Contents

Institutions and Development in Saint-Simonian Political Economy . . . . 167

Abdallah Zouache
An Economic Philosophy for the Republic: Elie Halévy,
Alain, André Maurois . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177
Ludovic Frobert
Economics and Sociology Meet Socialism: Sombart, Durkheim
and Pareto . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 199
Vitantonio Gioia
 Part I
Fighting for Identity, Justice and Liberty
Economics and “Civilization” in Gian
Domenico Romagnosi

Edoardo Ciech and Riccardo Soliani

Abstract Gian Domenico Romagnosi (1761–1835) contends that the classical

political economists took the wrong road: they believed that economics should only
study the indefinite production and reproduction of wealth and that their task was
limited to the study “of purely economic events isolated from practical theory”.
Then the narrow-minded self-interest of a speculator wishing to become enriched
was considered and calculated in its various movements for the production, dis-
tribution and consumption of wealth, without considering actual social relations at a
higher level. Whilst Romagnosi possibly misunderstood the very essence of clas-
sical doctrine, by not separating it from moral philosophy, the reasons behind his
intendedly polemic attitude towards it are rather clear: on the one hand, the attempt
to investigate the laws governing the production and distribution of wealth; on the
other hand, the deliberate intention to be guided by the “views of the family man,
longing to see all his children employed” and to contribute to this end.

1 Introduction

Romagnosi’s faithful pupil and biographer, Giuseppe Sacchi, documented signifi-

cant evidence of the difficulties faced by the publishers of the Annali Universali di
Statistica [Universal Statistical Annals] to persuade the then-elderly Romagnosi to
contribute to the review, founded in Milan in July 1824. What worried Romagnosi
was not his rather uncertain and precarious state of health, but rather the task ahead.
He knew that in the Annali he was supposed to write about economic issues with
which he had dealt only “tentatively” until then. He also believed that writing about

E. Ciech
Department of Economics, University of Genoa, Genoa, Italy
e-mail: edoardociech@gmail.com
R. Soliani (&)
Department of Political Science, University of Genoa, Genoa, Italy
e-mail: riccardo.soliani@unige.it

© Springer International Publishing AG 2017 3

R. Soliani (ed.), Economic Thought and Institutional Change
in France and Italy, 1789–1914, DOI 10.1007/978-3-319-25354-1_1
4 E. Ciech and R. Soliani

economics would have meant for him to “step into a field where almost everything
had to be redone”, to get into “a task that he described as enormous.”1
Sacchi’s testimony has twofold significance: on the one hand, as confirmation
that Romagnosi began to professionally deal with political economy only around
1827, when he first contributed to the Annali; on the other, as anticipation of his
judgment of prior and contemporary economic doctrines.
For Romagnosi, political economy as a discipline had emerged in such recent
times that it could be considered still in its “infancy.”2
It was still in that particular period that characterises the evolution of any sci-
ence, where the focus is on “details”, before rising to the “governing principles”.
One of the mistakes made by “current economists” lies indeed in their attempt to
reduce “economics to serve blind emulations, and to demand privileged protection
for their sector of preference, to the detriment of the others and the Public.” In its
evolution, political economy has first theorised a prominent position for commercial
activities, then agricultural activities, and finally industrial activities. Romagnosi
views it as proof that “the doctrine is not accomplished and demonstrated”, as he
believes that any economic activity fulfils its unique function in a well organised
society.
Individuals, or groups with a common interest, are dominated by “the individual
instinct, which tends to absorb everything in itself, thus sacrificing the utility and
rights of others”. In the manifestation of this instinct lies the “driving force” of
human society, but its dominance over the rights of others carries the seed of its
disruption. Romagnosi openly condemns any doctrine, past or present, that ended
up being an expression of this particular instinct, including classical theory, which
he blamed for relying on this very “individual selfishness” and theorising the effects
of its manifestation. In view of this, there is no doubt that “the reasonings and
deductions are consistent”. However, this is not the point: “the question is whether
this individual selfishness may be assumed as governing principle in the social
order of wealth”.3 In his own words, “one thing is the material history of the
consumption goods produced and used in a general sense by man, and another is its
political economy.” Economists took the wrong road: they believed that economics
should only study the “naked and indefinite production and reproduction of wealth”
and that their task was limited to the study “of purely economic events isolated from
practical theory.”
Serious consequences have resulted from this mistake. “The narrow-minded
self-interest of a speculator wishing to become enriched was considered and cal-
culated in its various movements for the production, distribution and consumption
of wealth, without considering actual social relations at a higher level. The whole

1
G. Sacchi, “Gian Domenico Romagnosi”, in Annali Universali di Statistica, Milano, 1835, Vol.
XLV. See on these points (Barucci 2009).
2
“Definizioni in economia politica, ecc.” (1827). In Opere edite ed inedite, riordinate ed illustrate
da A. De Giorgi, Milano, 1845, vol. VI, p. 18.
3
“Criterio di verità col quale si deve ragionare in politica economica” (1831), Opere, VI,
pp. 87–88.
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 5

moral aspect and that of the eminent common interest that redounds to the greater
advantage of individuals were forgotten; so much so that such material, cold and
dull selfishness breathes from the bottom of those modern doctrines.” Economists
had only studied “the abstract mechanism of the production, distribution, and
consumption of wealth”, without wondering whether their role should be different
than that of the observer and resemble more that of the edifier.
No foreign economist has avoided these mistakes. Smith is undoubtedly a good
reference point, though only for the “mechanical part of economics”.4 Only Italian
economists have “seized on the good party”: they did not “dictate the philosophy of
greed, teaching the few to become enriched by abusing and subjugating the many,
as in English doctrines,” but rather “proclaimed the doctrine and the art of the
equitable distribution of consumption goods whence come the common property
and the increased power of both the rich and the poor”.
Whilst Romagnosi possibly misunderstood the very essence of classical doc-
trine, by not separating it from moral philosophy, the reasons behind his intendedly
polemic attitude towards it are rather clear: on the one hand, the attempt to
investigate the laws governing the production and distribution of wealth; on the
other hand, the deliberate intention to be guided by the “views of the family man,
longing to see all his children employed” and to contribute to this end.

2 Romagnosi’s Main Economic Concept

How did Romagnosi become preoccupied with such concerns? Is it the result of a
wider philosophical concept, or rather of a method that primarily learns from his-
torical experience? In the author’s view, it is the result of both.
Romagnosi states that man is characterised by an “absolutely peculiar quality”,
that is “perfectibility”. As a result, “man becomes civilized, inventor of the arts, and
extends his empire over nature”. However, human perfectibility may not be real-
ized, unless “by means of the whole society and in society itself”. Romagnosi
argues, that “philosophy and experience demonstrate [this] in such irrefutable
manner, that the existence of no other phenomenon in natural history is better
proven”.5
Romagnosi finds confirmation of his theses in the period of “feudal dissolution”:
when human contacts and the “certainty of expectations” vanished, the spirit of
emulation disappeared and all economic activities languished. At that time, society
had almost disappeared, but not the spirit of sociality, which is an attribute of man
and is always realised in a social form, possibly in the mere “pairing of the sexes, in
family”, which is the “first and true state provided by nature alone in a manner

4
“Della necessità di unire lo studio della politica economia con quello della civile giurisprudenza”
(1832), Opere, VI, p. 79.
5
“Introduzione allo studio del Diritto pubblico universale”, in Opere, III, pp. 182–183.
6 E. Ciech and R. Soliani

common to the brutes”. Society, meant as the organic tissue of human relations, is
in fact a “phenomenon produced by nature itself”. Man as an individual exists no
more: he is born, grows and works within a community, becomes a “social man”,
both a constitutive element and by-product of civil society. He creates and develops
his work not only by reason of his intellectual abilities, but also in respect of the
ideal heritage rooted in his own generation (with which he is in contact through
language, which is another by-product of society) and inherited from past gener-
ations. As result of the spirit of sociality so rooted in man, society is man’s “natural
condition”, a “necessary” condition since it represents the possibility for human
“perfectibility” to become true. However, if the emergence of the activity of the
individual is strictly conditioned by the existence of society, then the problem arises
that the “doing” of the individual be in accordance with the existence of society,
rather than lead to its dissolution.
“The principle of love of wealth, the sole mainspring of human actions”, which
man seeks to “enjoy as much as he can with as little inconvenience and trouble as
possible,” may occur under any condition. However,
every single human being is unable to reach a certain point of comfort solely with his own
strength, nor to generally and constantly defend his possession or to overcome a disaster
without the aid of his peers; still, the improvement of the economic state of the individual
must be considered as the cumulative result of the work of both the individual and the
whole society.6

This “improvement of the economic state” of the individual is thus not only due
to his individual work, but is rather the result of a complex set of human activities
and social institutions that directly or indirectly contribute to attaining this result,
thus acquiring a specific economic meaning. This consideration might pose ethical
or moral problems about the distribution of the wealth produced; nonetheless, such
problems assume a different meaning in consideration of the fact that the “sociality
of wealth” is a necessary condition for the existence of civil society.
Though thus far neglected, this is a particularly significant concept in the
thinking of Romagnosi: the survival of the human attribute of sociality is linked to
the actual emergence of sociality itself in legal and economic terms. It implies both
a fair recognition of the individual’s rights and a particular condition of equality, to
be seen in a concrete sense rather than abstract, as will be discussed below.
“Everybody knows—Romagnosi argues—that when the laws of that moral
balance that can fairly satisfy the parties are violated, no human habit or institution
usually survives”.7
From this comes Romagnosi’s attempt to demonstrate that any effort to pursue
the individual interest is meant to damage the whole society in the long-term. Only
the achievement of the “true social interest” may lead to the “maximum possible
personal benefit”.

“Introduzione”, in Opere, III, p. 344.

6

“Sui contratti di assicurazione” (1832), Opere, VI, p. 986.

7
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 7

As usual, his position is grounded in his philosophical conviction and historical

experience, and results in a fundamental principle: economics must be the doctrine
of edification rather than disruption of society, to be considered “as an edifying
physiology, rather than a dissolving chemistry”.8
Hence the obvious need for a new “governing principle to serve as guide in
economic matters” and which is entailed “in the very definition of this science.”
In general, the very term “economics” designates “the orderly distribution of any
one thing”, that is to say “an order that man seeks to attain”. Within a “civil
consortium”, i.e. society, economics—which historically had already “designated
the administration of domestic goods”—thus concerns “the social order of material
goods”, and is termed “political economy”, thus referring to “civil society under a
civil regime”. “Political” is to be understood in the meaning that Cicero attaches to
the city (from whose Greek etymology the adjective derives), defined as a “coetus
multitudinis iuris consensu et utilitatis communione sociatus” [assembly of a large
number associated by agreement in regard to justice and by common utility].9
With regard to this communio utilitatis, economics seeks to “provide for the
possession of consumption goods in an amount proportionate to the needs of life, to
be distributed as fairly and easily to the maximum number of social individuals”; it
ultimately is “the total of notions and rules” concerning the ways to attain the
“social order of wealth”.
Economics thus has two specific characters: firstly, it concerns the “order” of
material goods, i.e. those goods that, as Romagnosi said on another occasion, can
satisfy the need of individuals for food, shelter, and clothing; secondly, it has the
task to specify the “notions and rules” that enable to attain a fair distribution of such
goods among individuals.
It “thus constitutes some sort of hygienics or salutary art of the life of States”
and, in this sense, together with jurisprudence and the science of administration,
becomes part of “civil philosophy”10; it is some sort of general “doctrine of public
affairs”, which it addresses and regulates all aspects of.
As stated by Cattaneo, civil philosophy is “the whole set of doctrines on which
this civil society rests”; despite their different methods and content, these doctrines
find common ground in their ultimate research object, that is indeed the good
government of civilised society. Only within such confluence lie the ways to
overcome the “individual self-interest” as ultimate aim of economics, which should
rather be the achievement of the communio utilitatis. Much has been written on
jurisprudence, statistics and economics; however, Romagnosi notes that there exists
no “unified and demonstrated system” of these branches yet, “nor a connection with
the great tree of public affairs”; conversely, economics and jurisprudence have

8
“Quesito: Il modo usato da alcuni scrittori d’oggidi nel trattare le dottrine economiche è forse
plausibile?” (1827), Opere, VI. pp. 12–13.
9
“Memoria riguardante il punto di vista degli articoli economici e statistici” (1834), Opere, VI,
pp. 5–6.
10
“Lettere a Giovanni Valeri sull’ordinamento della scienza della cosa pubblica” (1826), Opere,
III, p. 11.
8 E. Ciech and R. Soliani

“divorced”, which is fatal for the construction of a system of knowledge able to

achieve the desired purpose.11
Serious consequences have resulted from this “divorce”, whereby nowadays we
have “economics with no brakes, and jurisprudence with no real sanctions”. On the
one hand, “lawyers with their rigid and blurred abstractions plunder in the field of
economics”; on the other, economists, “by calculating a merely optional profit,
make public and private justice contingent”.
Romagnosi holds that lawyers and legislators have not properly understood the
direct incidence of their work also on the economic field. The law regulates human
relations, and thus leads to the activities of individuals, which are full of economic
significance. The regulation of any and all juridical institutions has in fact either
positive or negative economic effects. Property, possession, and inheritance are
legal institutions that have thus far been studied in their legal essence; however,
they incorporate a force able to break any formality and order all economic relations
in a different manner. An economics “without brakes” may for example arise from a
misunderstanding of the concept of freedom, while a privileged position may arise
from a particular discipline related to inheritance law. The legislator in particular
must be aware of the effects of his actions, so as to realise that his task is to build a
legal architecture that may prevent the emergence of the principle of self-interest
from turning into the exclusive achievement of a merely selfish purpose.
Jurisprudence and economics might appear to be in an instrumental relation,
since a wise legal system is prerequisite for the attainment of the goal of economics.
However, as will be discussed below, this is not the case, because while the
lawyer has the task to attain “fair justice”, it is up to the economist that this justice is
nurtured by and solidifies through concrete actions.
“Justice—remarks Romagnosi—is but a logical relationship of compliance with
a given norm”; the problem is thus finding a norm that is not expressed in religious
or philosophical terms only, without any “real sanctions”. “When justice is not
linked to the expectation of a good, and injustice to the threat of an unavoidable
evil, the idea of justice confronted with these passions usually downgrades to a
meaningless word”. By contrast, “the real formula of civil and political justice holds
in its essence the whole social order of goods”.12 That is to say, the purpose of
economics is only a moment of the realisation of the purpose of jurisprudence;
however, it is the moment in which this purpose becomes most effective. Hence, the
relation between economics and jurisprudence are not of an instrumental nature, but
rather of cooperation and convergence; cooperation towards a common purpose and
convergence of the legal aspect and the economic aspect realised in Romagnosi’s
concept of justice.

11
C. Cattaneo “Statua marmorea per pubblica soscrizione di Giovanni Locke. Alcune parole ai
nuovi Scettici Calunniatori di Locke e di Romagnosi (1836)”, in C. Cattaneo, Scritti filosofici
letterari e vari, F. Alessio (ed.), Firenze 1957, p. 19.
12
“Memoria”, Opere, VI, pp. 9–10.
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 9

The need to “balance wealth among individuals, through the inviolate and safe
operation of common freedom” creates the “governing and practical rule of
jurisprudence”, which is by now embodied “in all the articles of the good Codes of
truly civilised nations”.
Then, if economics is a moment of the realisation of “fair justice”, does it belong
to jurisprudence? When comparing their “respective conclusions”, Romagnosi
states that the science of “law eminently encloses that of political economy”, since,
“if in the relations of mere fairness no interesting sanction was seen thus far, besides
that of the religious conscience”, “it now turns out that the dictates of the Law are
recommended and sanctioned by the force of material and well-ordered interests”.
However, it is so only in this sense, because whilst the Law seeks “the fairness of
the action, without worrying about the reasons, objectives, and needs of the actor,
by contrast economics teaches how in civil consortium the means to satisfy the
needs of life may be procured, ensured and distributed by way of cooperation
between the efforts of the individual and those of his fellows”. Hence, while the task
of economics is different, the social order of wealth is the ultimate goal for both
economics and jurisprudence, the real “essence” of a problem that can be
approached from difference perspectives.
Based on these considerations, it is thus clear that “economics, considered as a
science, influences the efforts of men in the production, distribution, and con-
sumption of wealth”, and seeks to identify the ways in which human activities may
attain such “social order of wealth”. Even in the more general definition of “eco-
nomics” as “orderly distribution of any one thing”, Romagnosi had noted that “in
this sense economics is part of the art”, where by ‘art’ he means “the way to reach a
certain purpose”.
Against this background, we can easily understand the reason behind the
polemic pages that Romagnosi wrote against Dunoyer, who had denied the “op-
erating” character of economics. By censoring Sismondi, the French economist had
observed that
governing is not up to sciences. Rather, they observe phenomena without governing them.
They study the nature of things without any claim to regulate them. True economics should
not claim in any way to preside over the production of wealth. It should be limited to the
investigation of how such wealth is produced and which circumstances are favourable or
unfavourable to its increase and fair distribution.13

First of all, Romagnosi notes that, “if Dunoyer’s arguments were correct”, then
sciences would shrink to the “search for a spectacle of mere curiosity” and “it
would not be worthwhile to engage so much in them, as man would not be able to
make nature work to his advantage”.
This is not the case, though: actually, quoting Bacon’s line that “a man can do as
much as he knows how to do”, the human ability to reach the desired purpose in
relation to the existing natural forces is the result of the knowledge of the laws of
such forces. Hence, “governing is the immediate or mediated subject of sciences. It

“Principes d’organisation industrielle de J. Fazy” (1830), Opere, VI, p. 239.

13
10 E. Ciech and R. Soliani

is immediate, like in medicine, morals, arts of all kinds; it is mediated, like in

mathematics, physics, etc.”. The former are “operational” sciences, while the latter
are “contemplative”. Economics, like arts, belongs to the former and is aimed to
directly influence, modify and order society following a pre-set model.

3 “Order of Fact” and “Order of Reason”

The “operational” character of economics is connected to Romagnosi’s typical

distinction between “order of fact” and “order of reason”.
In general, the former is the result of the complex of actions and reactions that
“naturally” and “spontaneously” occur, thereby determining natural laws; the latter
is to be meant as the “determination by which, through our rational activity, we
build the ideal model, that is to say the image of this order”.
Also with reference to consumption goods, Romagnosi identifies “a part of fact
which must be studied in order to grasp the laws of the natural impulse of economic
affairs” and an order of reason, which must be built as “artificial order, where the
forces and trends of the inner and outer nature of man living in a civil society must
be used to attain the most equitable and beneficial participation in the means of
subsistence”.14
The part of “fact” is to be seen as the complex of economic laws resulting from
the natural relations between causes and effects; it is to be investigated, since “the
part of reason is essentially but a complex of purposes and means, in which the
power of nature must be made to serve the intentions of man”. However, economics
is not limited to this part, as it has rather to do with the “order of reason” of wealth.
The transition from one order to the other brings about two activities, i.e. the art
of observing (part of fact) and that of constructing (part of reason). The latter is
organised through “three subsequent logical positions”. The first position, i.e. the
“final order or reason”, corresponds to the identification of the “desired purpose”
and the “general possible means required by the very nature of the purpose”. In the
second position, i.e. the “potential order”, the issue is to “explore and test the
physical and moral powers at our disposal”. The third, i.e. the “governing order of
reason”, consists in the identification of “what must be done to achieve the desired
purpose”. Romagnosi holds that these “three positions” enclose the “entire logical
process of economic doctrine”. The adjective ‘logical’, though, is seemingly useless
in this case, if the determination of the “final order of reason” precedes the veri-
fication of the “potential order”.
As a matter of fact, in other occasions Romagnosi talks about “assuming as
purpose the highest point of attainable perfection” in relation to “all the powers at
our disposal, contributing and leading to this purpose”. He also speaks with great

“Ordinamento della economica dottrina” (1853), Opere, VI, pp. 27–28.

14
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 11

insistence of a “law of opportunity” which must guide the statesman and the
economist in the choice of measures.
Romagnosi is deeply and consistently convinced of the great significance of
nature and history in man’s actions. As discussed above, perfectibility is a char-
acteristic of human society, but the pinnacle towards which it strives is related to
both the natural abilities that society can utilize, and time, which is understood as an
instrument for measuring the evolution of a State. Nature and time: two great
powers to which, in this occasion, Romagnosi attaches great importance. Man is
affected by them: he may not hope to industrialize a society without resources, nor
civilize a society in “barbaric” conditions. The road to civilisation must be walked
step by step, slowly, and be promoted by way of organic measures, historically
suited to the State’s current stage.
In view of this, Romagnosi criticizes the universality of economic choices. These
cannot in fact be universal, as they cannot be equally valid in both a civil and
uncivilized society. Rather, their ability to attain the desired purpose is rooted in the
actual conditions that differ from people to people. Hence, economic choices must
be subject to the so-called “law of opportunity”, which is “the law of necessity in
time and for time”.
Hence, considering a complicated art like economics as being “without space,
without time and without an actual position is the same as assuming an abstract,
completely speculative profile of a doctrine which requires the knowledge of all the
powers and driving forces contributing to the composite phenomena of civil life”.
In economics, any “absolutism” is a contradiction.
Since the regime of the child, the expert, the old necessarily differ, just like the habitual
system of a good economic temperament differs from that of a faulty one, it appears that
economic dictates must necessarily vary according to the different stages of the moral and
political economic civilization of peoples.15

4 The Theory of “Civilization”

What does Romagnosi mean by ‘civilization’, which he so often discusses in his

economic writings?
It is the “economic, moral and political improvement” of a state, consisting in “providing
the entirety of a given people with men able to procure and distribute adequate subsistence,
men engaged in useful activities who give and demand due respect and reciprocate loving
kindness; lastly, men who enjoy maximum security with regard to goods, persons and
actions, both inside and outside the State”.16

15
“Se sia più saggio il sistema degli antichi di avere un tesoro ovvero quello dei moderni di fare
degl’imprestiti per sovvenire ai pubblici bisogni” (1829), Opere, VI, p. 516.
16
“Questioni sopra l’ordinamento delle statistiche civili” (1827–1830), Opere, VI, p. 1157.
12 E. Ciech and R. Soliani

Romagnosi observes civilization from two different perspectives: “in the sense
of gradual progress towards a satisfactory and cultivated civil life”, and as “pos-
session of the best and most cultivated coexistence attained by a given State”.
As for the former, once the laws of this “progress” are discovered, the ways to
promote it must be identified; civilization is thus an “art” or, better, “humanity’s
highest art, general and perpetual”. In the latter sense, the characteristic features of
an “ideal state” must be defined in relation to the environmental and cultural
conditions of a people, so as to make this “state”—to be meant as a situation of fact
—the “normative and theoretical criterion” against which to contrast the real
conditions of that people. Civilization corresponds here to this ideal state, thus
becoming a unit of measure, an abstract term of comparison and, at the same time, a
goal to be achieved. In this case, civilization is a synonym for “civilized state”.
This second aspect is of particular interest in reconstructing Romagnosi’s eco-
nomic thought, because economics seeks to achieve a purpose that is necessarily
consistent with the state of civilization. Civilization as economic, moral and
political improvement is indeed a complex and composite state, where all the
conditions for a “satisfactory, cultivated and regulated” coexistence must emerge at
the same time. If any of these is missing, there is no civilization.
Besides the economic “part”, which Romagnosi identifies in the implementation
of the “fair distribution” of wealth, there are “two further branches, one of which
concerns moral education, and the other the fair regime of the State”.17
Which of the two is more important, then? Without a doubt, Romagnosi gives
the leading role to the “economic part”, not as functional primacy, but because it is
a prerequisite for moral and political improvement. In his writings, he never tires of
repeating that “from orderly material interests arises the possibility to order moral
and political interests”, and that when the former are “ill-posed or diverted, moral
interests are either stifled or corrupt”. The individual’s need for education—which
is also crucial to the establishment of the “moral order” and to prevent that “the
ignorant is forced to place his trust in the deceiver”—may not “work in general
unless after having satisfied the order of subsistence, just like that of friendliness
towards others may not develop until after having met the needs of the
individual”.18
In order to promote the “process” of civilization—which ultimately is the main
effect of the “state” of civilization—the first problem to be solved consists in
“spreading wealth to as many as possible, so that thieves and slaves disappear or at
least are reduced to a minimum”.
Complexity of issues and prominence of the “economic part” are therefore the
two main characteristics of civilization. It is not a “native, but rather dative” state,
which does not sprout spontaneously, but is achieved by man through proper use of
the means available.

17
“Abbozzo storico delle dottrine alle quali fu dato il nome di Industrialismo, vale a dire delle
dottrine che fondano la società su l’industria” (1827), Opere, VI, p. 144.
18
“Sopra lo stato odierno delle scienze in Inghilterra” (1831), Opere, VI, pp. 617–618.
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 13

To achieve this ideal state, the first problem encountered is to identify the stage
that a State has reached in the “curve” of the process of civilization. This is the duty
of statistics.
For Romagnosi, ‘statistics’ arises from the word ‘State’, not meant as a “mere
situation, but rather as the very collective person of a given society which inhabits a
given territory and primarily lives on agriculture and trade”.19
Since this “collective person” knows the threefold “improvement”, statistics
must be able to detect every aspect of this improvement, thus becoming, in a very
general definition, the “exposition of the ways of being and of the interesting
productions of goods and persons within a given people”. At least at first glance, the
meaning of ‘ways of being’ is rather obscure. In his seminal essay on Romagnosi as
statistician, Ferrara views them as “the permanent circumstances that constitute a
nation in such and such a way”, thus seeing in Romagnosi the intention to move
away from Say’s attempts to limit statistics to the recognition of “variable data”
only. However, this might not be the case. Romagnosi himself explains that “the
phrase ‘ways of being’ includes the absolute and relative state, that is an abstraction
made up of both the single positive actions and their causes”. In line with his more
general efforts, Romagnosi’s intention was thus to designate all the complex
inter-individual, social and economic characteristics which—together with the
objective situation of a people moving towards an ideal state of civilization—
determine the distance from this very ideal state.
In the history of statistics, Romagnosi’s is undoubtedly a vigorous attempt at
moving away from the discussions of the statisticians of his time, and rather
assuming a completely personal position. While amidst controversy, Say, Dupin,
Gioia and Padovani had eventually agreed on one point: statistics was to identify
facts which can be assessed “objectively and quantitatively”. Their opinions only
differed with regard to the identification of a criterion to choose the phenomena to
be identified, in relation to the different purposes assigned to statistics.
According to Romagnosi, the purpose of statistics is no longer the identification
of an objective fact, but rather, as mentioned before, a state of fact with a great
variety of characteristics. The task is just as different, as it consists in assessing the
relative condition of this “state” and evaluating it in the context of the entire
potential process of civilization.
Statistical investigation thus becomes historical investigation. Like the historian
focusing on a moment or a problem should research its origins in previous years
and its consequences in the following, the statistician must extend his investigation
to the factors that determine the evolution or involution of the present moment, so
as to project his conclusions in a future perspective. However, statistics does not
correspond to the “positive history” of a people, at least not at the same time as it
unfolds. While “positive history” is the reconstruction of the “particular events
occurred around a given moment”, statistics is the knowledge of the “circumstances
of fact characterising both man and the productions which lead to the well-being or

The following citations can be found in “Questioni”, Opere, VI, pp. 1148–1153.
19
14 E. Ciech and R. Soliani

distress” of a nation. Hence, there is a difference of scope, which is more extensive

and almost undetermined in positive history, while limited to the three aspects
above in the case of statistics. Furthermore, while statistics seeks to investigate the
current state of fact (though still researching into its causes in the recent past),
positive history examines past events within their context.
Hence, they are two different disciplines; however, being statistics the “present”
model of historical interpretation, it belongs to positive history, of which it forms a
“temporary position”. Its investigation is limited to a moment in time, in the middle
of the slow, almost motionless unfolding of the history of a people. When human-
kind finally evolves and produces a long series of statistics expressed in just as many
historical judgments, the history of a people will also be able to “embrace the
succession of many statistics, whence this history of the positive state should come”.
Romagnosi is driven here by a static concept, that it the fact that the historical
judgment of past events results from the analysis of many investigations temporally
limited to a single moment. Between one investigation and the other is a time
“devoid” of events. Actually, our criticism risks being extrinsic to Romagnosi’s
entire thought. In its most genuine conception, statistics was not to consist of a series
of numerical data arranged in tables, but rather to be a “historical judgment” and, as
such, a summary of prior events and forecast of new times. This can never be
stressed enough: nowadays, when talking about statistics in succession at regular
intervals, a general census or something similar comes to mind, some sort of very
detailed photograph investigating the tiniest details of the social body.
Without a doubt, though, Romagnosi considers statistics as a historical disci-
pline. In his own words, it is midway “between the history of the actual events of
the world of nations and the philosophical history of the civilization of these
nations”. It belongs to the former, as it detects the events occurred to a people, and
to the latter, as it seeks to emphasize all the elements that show its degree of
civilization.
As for its distinctive features, statistics as seen by Romagnosi is both an
“evaluative” and “instrumental” discipline at the same time. It is evaluative, as it
implicitly expresses value judgments in identifying and showing the distance
between the real condition of a State and the ideal one; it is instrumental, as it forms
the fundamental basis to propose measures aimed at eliminating such distance.
Thus, it is “the first logical instrument of administration” and must serve as “im-
mediately source of enlightenment to know fully and act confidently in every part of
public administration”.
In order to “act”, though, knowledge is not enough unless we “find out what is
missing, both on the part of nature and the institution”. A “specified ideal model” is
needed, an “archetype” by which it is possible to “know at the same time which
stage of civilization a given people has reached, and by way of which means it can
progress to be improved or finally preserved”. Hence, that of the “ideal state” must
be “the guiding notion for good research and good judgment” or, ultimately, to
“perform” statistics.
Romagnosi worked for many years on the notion of the “ideal state”, as he
wanted to provide the statesman with “certain and assignable notions” to facilitate
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 15

his work; however, he failed. “One cannot resist the eloquence of facts, and there is
no answer to the expression of digits”, he loved to say, as if to indicate his ideal
ambition to translate abstract, imprecise constructs, easily criticized and misun-
derstood, into something unquestionable and unassailable. His ambition and his
taste for philosophical speculation, though, remained very much apart. In this way,
the notion of “ideal state” ended up corresponding to that of “state of civilization”
in the sense explained above, i.e. a logical instrument of comparison, though
insufficient for operational purposes.
Nevertheless, Romagnosi tried to make a few steps forward and, in the author’s
view, quite successfully, by identifying in the order of the “universal and free social
competition” the first and irreplaceable condition for the construction of the “order
of subsistence” seen as the first aspect of this “ideal model”.
Imagine a good economic system with free and legitimate competition; you will see,
growing and springing like branches from a single trunk, morality, hard work and
friendliness on the one side; sciences, literature and all arts on the other; dignity and power
on the one side, honour and glory on the other. Enlightened minds, good hearts, powerful
actions emerge spontaneously, unified, connected, inseparable, as long as no protections,
interferences, nor artificial stimuli occur.20

This extract embodies much of Romagnosi’s social philosophy: a healthy eco-

nomic system results from universal free competition, which is the first foundation
and origin of each civil society. Romagnosi himself confirms the universal value of
free competition: it is “the constant principle, harmonious and beneficial, of the
economic life of society”. It is a “dogma” or, better, the fundamental dogma of social
life; it is the natural result of human actions, emerging in the absence of external
events disrupting the order that is in the events. “Economic and moral improvement
needs no artificial boosts, but only the conditions of free competition”.
Why is competition “generally accepted and defended”? Romagnosi does not
see it only as an unprovable dogma. Actually, competition is
proclaimed, defended and supported in view of the medium effect of the actions of free
competitors. This effect lies in the fair equalization of utility by way of the inviolate exercise
of common freedom, which is the only formula of any reasonable civil legislation. Every
day on the main square and in the little shops, the seller asks for ten, the buyer offers five,
and both agree on seven. This arrangement makes everyone happy, and wealth is
exchanged and distributed.21

The perennial problem of any human society is to reconcile “the indefinite

yearning of the individual to become enriched” with “social participation and
equity”. This reconciliation may only occur by way of the “conflict of the clashing
individual forces”, which results in a situation of free competition, where
self-interests dissolve under their own overwhelming desire to emerge. Romagnosi
here makes reference to Adam Smith’s “invisible hand”. Common interest is the

“Sopra lo stato”, Opere, VI, p. 622.

20

“Della libera”, Opere, VI, p. 39.

21
16 E. Ciech and R. Soliani

unexpected result of the opposite behaviours of individuals; it is a natural result,

transcending both the will and power of individuals.
Competition thus becomes the emergence of the principle of a real justice and
the need for progress, a reconciliation of individual powers and negation of any
dominance presaging hindrances to social development and, consequently, leading
to social decline.
However, competition only pursues these intended purposes if it is truly free.
Romagnosi wonders whether there actually exists a “fully free competition if
contractors are allowed to do as they wish, or rather by promoting and protecting
the exercise of a full and reciprocal knowledge of things and of a mutual moral and
physical freedom of the respective actions”.
In economic affairs, one thing is to “leave man on his own, whence to abuse by
fraud or dominance of his personal superiority”; another is to “establish full and free
competition”. The first scenario leads to the triumph of the “unbridled power in the
economic functions”, while the second to the implementation of a competitive order
which, as antonym to the “unbridled power”, must contain in itself the notion of
limit and regulation.

5 “Unbridled Competition” and Free Competition

The distinction between “unbridled competition” and free competition arose in

Romagnosi parallel to another distinction, i.e. between independence and freedom.
More precisely, the former is the “economic” projection of this philosophical-legal
distinction.
Romagnosi defines ‘independence’ as the “state of a thing which is exempt from
the need to occur as a result of a cause extrinsic to itself”; it might thus be the
unlimited emergence of will outside any “influence of an empire external” to the
subject. However, the emergence of one’s will is not sufficient in itself to achieve
the intended purpose of the individual. Human actions are an “exercise of force”
against various obstacles, which may be overcome only if there exist organisational
facts. These facts, though, are always the result of the use of force, leading to a
limitation of independence; however, to overcome obstacles, the use of force ulti-
mately brings about freedom. In fact, freedom is simply the “exemption from any
obstacles in the use of force”. Real, long-lasting freedom thus comes from the
self-limitation of the individual’s actions; freedom is subject to an “extrinsic cause”
and realizes the individual’s action in a permanent condition of society. At a closer
look, freedom is independence freed from any external obstacles, though limited by
the absolute necessity of protecting the conditions of human society. Hence, it is not
just “any” realisation of human will; it is rather its realisation aimed to achieve a
purpose directly external, but indirectly connected, to the individual as a member of
society. Freedom is therefore will’s manifestation subject to the realisation of the
principle of sociality; as Cattaneo puts it, it is the realisation of will by virtue of the
achievement of “real” interests.
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 17

Real economic freedom, then, may not arise in a state of “unbridled competi-
tion”, but rather in that of “universal free competition”, which can be achieved
under specific “conditions” typical of civil societies.
The first of these conditions has a political nature, which Romagnosi observes
from a dual perspective, i.e. as principle and as need for a legal system guaranteeing
such principle. It is the condition of the “equalization of legal powers”, meant first
of all as guarantee of perfect equality of each individual before the law, and then as
protection of “said equalization” by way of enactment of an organic body of law
and fair administration of justice.
As fundamental as it is, this condition may only exert its fullest effect if it is
concretely realised, thus also concerning consumption goods.
Romagnosi notes that “in economic life it is always better to compute all powers,
functions and effects” and that such “effects are nothing but the result of these very
powers exerted by all encouraging and disheartening causes”. The study of eco-
nomic problems shall start from these very “powers producing wealth”.
What does Romagnosi mean by this phrase? For him, these “powers” are to be
found in two different areas, i.e. one natural and one human. Nature is the funda-
mental source of “powers”, meant both as set of elements capable of affecting man,
and as set of resources aimed at drawing his attention. “Active” powers are however
within man, who is thus placed at the centre of each productive phenomenon and
whose ability is connected to his “knowledge, will, and strength”. In order to
contribute to achieving a “perfectible conservation”, these powers must be sur-
rounded by a certain social and institutional context. A sound economic activity
needs, for example, “certainty of expectations”. The presence of an organic body of
laws and a balanced atmosphere of coexistence among individuals thus become
necessary, which can only be the result of a wise government. Romagnosi argues
that economic powers “are created and exerted by the simultaneous concurrence of
the individual, society and the government, so as to be in agreement with such
concurrence”.
Having defined the complex nature of “powers”, an ever more complicated
remains, since Romagnosi identifies the “order of powers” as the “first” condition
for the emergence of universal free competition.
What does Romagnosi mean by ‘order of powers’? A clear answer to this
question is not to be found in his entire body of work. It is certain, though, that for
the “equalization of legal powers” to become a concretely working condition, it
must result in equality of all before the law, but also in a fair distribution of
“material powers”.
A political and legal order envisaging serfdom, considering the Prince as sole
owner of all the land, following the principle of “territorial pretension”, or main-
taining primogeniture would constitute an insurmountable obstacle to the smooth
functioning of the principle of free competition. For example, in the last example
land would be in the hands of “too few”, with too many “competitors” holding
none. Universal free competition is not to be meant only as “the right to operate
unhindered over a given good”, but also as situation of “order of reason”, which
“involves the supposed existence of powers and their respective freedom”.
18 E. Ciech and R. Soliani

Both conditions must therefore exist for there to be universal free competition.
“Imagine the spectacle of competing in a horse race. If a jockey is deprived of his
strength or is restrained with violence—notes Romagnosi—would he ever be able
to compete against the others?” Further, lacking this equality of “forces” among
individuals, free competition becomes detrimental to the State, and a “sanctification
of deprivation” perpetrated against those who lack such forces.
Hence, our understanding of Romagnosi’s imperative for the “order of powers”
is confirmed in his constant battle against any hereditary entails and in his theory of
a natural cycle preventing the accumulation of “material means”—i.e. the “capi-
tal”—or the establishment of large estates.
A sound legal and political system thus gives rise to a natural cycle of rotation of
individuals in the different economic activities, where “agriculture is the basis from
which individuals and generations start, to which they return, and on which they
rest”.
Industrial and “trading profits” do not accumulate in the branches where they are
produced; rather, they are “used by universal, spontaneous, and unfailing instinct to
animate and advance agriculture”.
Agriculture thus represents an investment that may bring about peace and cer-
tainty for those who led “a painful industrial life of any kind”.
The individual, or some generations following him, fully know “the great eco-
nomic curve, travelled under the law of the encouraging necessity or the braking
inertia”; that very law pushes the individual to give up agriculture on a property
which has become divided and insufficient following a series of hereditary divi-
sions, while inertia induces industrial or commercial entrepreneurs to return to “rest
on a stable property”. The “wheel of fortune”, as Romagnosi calls it, is thus
alternating: while at a given time it leads to “division and subdivision, impover-
ishment of petty landowners, it also leads to the rise of traders, who gain as long as
they can and then rest”.
“Order of powers” as first condition of universal free competition thus means
“equal distribution”, as natural result of a legal order which allows for the principle
of hereditary division and of a political order which both ensures the individual’s
fair security towards things and actions, and recognizes no territorial privileges to
any caste. Romagnosi’s eurhythmic scheme is thus grounded on a traditional legal
principle conceived as capable of dynamically influencing land property, which is
for Romagnosi at the basis of each economic organization. “Dynamically”, because
the subdivision of land property is the reason for the impoverishment of certain
classes, which explains their abandoning agriculture and, ultimately, the rotation of
the cycle. This cycle is almost biological, as individuals and generations succeed
one another, experiencing the same evolutions and involutions. Time passes
without leaving any “remainder” for these individuals, who are reduced to mere
instruments, all alike, of a complex mechanism. They have no intelligence or soul,
no ambition or fault; Siamese twins from a big mother who knows no differences.
At a precise moment, some are at the top, others at the bottom of the curve; it is just
a matter of time and space, though, before their positions reverse.
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 19

Besides the condition of the “order of powers”, Romagnosi identifies another as

fundamental for the emergence of free competition, namely the “regulation of
functions”.
Romagnosi distinguishes five different functions of economic life, i.e. that “of
possessions, of industry, of trade, of use and of public contributions”. “Regulating
functions” certainly does not mean “establishing them or governing them” by force,
but rather ensuring that they may be exerted freely and with security.
If in trade the one side or the other lied on quality, weight, measure, etc., would there be
freedom? If one or more individuals with false credits or counterfeit documents recounted
an event that never occurred to raise or lower the price of any one good, would the resulting
contracts be free? If some others diverted with violence or false threats the traders on their
way to the market square, and then consumers’ purchases were a disaster, would free
competition be exerted? Finally, if someone promised to or paid the other by credit card and
was disappointed with impunity, would there be free competition?22

Clearly, the answer is no. Hence, Romagnosi’s regulation of functions is

essentially “realised in ascertaining at the beginning, middle and end of the entire
system of economic functions the full and equal freedom, both physical and moral,
and the security towards all things, individuals and actions for each component of
given society”.
In short, regulating functions means providing the individual will with “equal
and safe freedom in the present and in the future”; it simply means limiting “em-
ulations”, to be meant as the “tendency of each social class to absorb and appro-
priate insofar as possible all utilities, services and benefits”.
The concept of freedom discussed above does not seemingly lead to relevant
consequences here and the regulation of functions appears to be reduced to a
concern of purely legal nature, which had been taken for granted by economists
prior and contemporaneous to Romagnosi. It is limited to pointing out a set of laws
enabling to perform the functions and preventing the triumph of trickery and vio-
lence. Not only is an “active” presence of the government not necessary, rather it is
condemned; given the “natural wave of profit”, which man should not “dare” to
command, then “the regulatory craze is the plague of the economic world”.
The task of the government is limited to “establishing and authenticating
weights, measures, coins, insurance stamps, signals, and means of authenticity”,
and to promoting “good civil and trading laws, both decrees and judicial, in order to
protect the freedom of intelligence and action in economic affairs and ensure its
expectations”.
This activity of “public protection of economic affairs” is part of the wider
“enabling” task of the government, which also includes the fulfilment of those
needs—e.g. the construction of schools, roads and canals—of common interest,
capable of facilitating the free activity of individuals.
In addition to this, the government has another task, namely a “relieving” one,
which consists in the “direct administration of benefits to the innocent powerless”.

“Ordinamento”, Opere, VI, p. 31.

22
20 E. Ciech and R. Soliani

“Opening shelters for the sick or the exposed children; fighting famines and
establishing workhouses and home delivery” are examples of this “public and
necessary relief”.
“Public” intervention in the economy should not go beyond these limits;
Romagnosi thus reminds us that “public assistance, be it enabling or relieving”
should not in any way include any “interference in the legitimate exercise of the
operations related to agriculture, industry, trade and consumption of goods”.
Having fulfilled these general requirements, “industry and trade must be left free
to operate, as if it were none of our business”. “Excellent is the state of a country—
Romagnosi continues—where in proportion the government has fewer businesses
and the population more”.
Once “the powers are ordered” and “functions regulated”, the social order of
wealth arises spontaneously, automatically.
While the “indefinite yearning of the individual to become enriched is tempered
without being weakened by the incessant action of a civil society” well organized,
the “conflict of the clashing individual forces” produces “social equity” and fair
participation of all in wealth.
It is “nature” that rather seeks to order “social economy”; it is the universal and
eternal forces guiding man that manage to achieve a goal that not only meets the
“views of the shopkeeper or banker, but those of the family man longing to see all
his children employed”. Nature’s doing is not marked by sectoral purposes, but
rather general; if the will of the individual can be realized freely, this “naturally”
leads to the composition of the interests of the individual and the achievement of an
end that transcends them.
It should not come as a surprise that Romagnosi blindly trusts this “provident
nature”, as this trust is the result of a matured philosophical belief that the “careers”
of a society are marked by “Providence” and makes him say “God is with us!”
whenever he witnesses a “properly designed” system.
This belief has great consequences on Romagnosi’s economic thought. If it is
true—he thinks—that “in nature things are balanced spontaneously with free
competition and highly protected justice”, then it is also true that the “average
transaction” that results from the conflict of demand and supply is “impossible for
any positive law to foresee and establish and amend conveniently”.
In other words, economic functions follow such a complex course of actions and
reactions with such a great, mutual influence that they do not lend themselves to be
observed and reconstructed analytically. Nature is thus an “inscrutable teaching”;
“it is a mistake to believe that exhausting studies are necessary for the order of
material interests. Nature’s supreme Providence only demands but protection and
justice, thus bringing about goodness, security, wealth and power”.
Trying to reproduce reality by way of “fictions” is therefore impossible, as
nature is so jealous of its doing that it does not allow man to study its underlying
laws. Hence, theorizing economy is impossible and “the only good result of good
theories consists and will consist eternally” in showing that “the whole thing with
civil life is in the hands of a not upset nature”.
Economics and “Civilization” in Gian Domenico Romagnosi 21

As previously mentioned, if any possibility to reconstruct analytically the laws

by which wealth is produced, distributed and consumed is dissolved, then the scope
of the choices of political economy is also reduced. If the “good doing is particular
to nature” and the only possibility to propose economic measures is to advise rulers
against taking any, then it is clear that the basis to create any principle for a real
political economy are missing. Human reason should not say “in detail what we
have to do”, but rather “that from which we must refrain”, Romagnosi cautions
sternly!
Rather, he calls upon some sort of “contemplative” politics; the government
should not make decisive choices, as it holds a position of control and absolute
non-interference.

6 “Normal State” and “Unsettled Powers”

This is the case, though, of a “normal state”, where “powers are ordered”. What
about a regime with “unsettled powers”, marked by anarchy of functions?
In this case, Romagnosi is rather explicit: the tasks of the government must
change and become “active”. Still, they must “never” affect the economic sphere,
but only the legal, by restoring the general conditions of universal free competition.
“The imperative interference—Romagnosi clearly states—lies in introducing fair
legal reforms, rather than in the great economic circulation”.
This is the very heart of Romagnosi’s economic thought. Having discussed most
of his complex system of notions, we can now grasp the inner contradictions of a
philosophy—trained and exercised for a long time in philosophical speculations,
legal discussions and juridical efforts—which he tried to reconvert at an old age to
economic problems, though without detaching not so much from a well-established
thought (which would be impossible), but rather from a certain way of interpreting
social reality, where the legal organization of a civil society was alone in the
foreground.
It is the lawyer’s mentality that leads Romagnosi to engage in economic dis-
cussions. He is deeply convinced that every human action is limited by the net of a
wise legal order, a safety factor and thus incentive for each individual. Romagnosi’s
economic ideas are populated by equal individuals, stripped of any discriminating
power of hereditary origin or acquired illegally, moving within a sphere of action
that the law can easily regulate.
However, there is no room for economic problems in this system—they have no
air nor lifeblood. The economic problem is rooted in the quicksand of a fideistic
naturalism that not only leaves no alternatives to economic choices, but is realised
“inscrutably”, so that not even these economic laws, natural and immutable, can be
known. In addition, if the need for a political economy going beyond pure “con-
templation” is recognised, then the “imperative interference” is reduced to the legal
sphere only.
Another random document with
no related content on Scribd:
 Már nem tudom biztosan, hogyan akadtam akkor össze az ódon
kikötővárosban, a «Barlang»-ban Peninával és társaival. Amaz üres
éjjelek egyikén volt, amelyek sivárságban és vágyódásban és
végeszakadatlan, értelem és cél nélkül való nyugtalan ide-
odajárkálásban telhetnek el és amelyeket mindenki ismer, aki
idegenben ifjú évei tanácstalansága miatt szenvedett. Hogy
ifjúságunk magárahagyatottsága áldássá váljék, erő kell hozzá és
valami cél, a fejlődés tervtelen éveiben ez a magárahagyatottság a
legjobbak közül is nem egyre nézve végzetessé vált.
Kis Penina, virág az utca porában, nem foglak elfeledni, tündöklő
ékesség lelkem ruháján. Kedves a nap, amelyen megtaláltalak és
elhagytalak, hogy többé el ne veszítselek. Emlékezetem kertjében
tovább virulsz, pedig nem ápollak, nem is gondozlak. Sőt megtörtént,
hogy hosszú időre elvesztél emlékezetemből, jó napokban vagy
veszedelmes jólétben, amelyet mulandó dolgok adhatnak nekünk.
De hideg szélben, vészes és zord úton megnyugtatásomul,
békességemül ismét érzem illatodat a lelkemben. Vannak a léleknek
virágai, amelyek csak akkor nőnek, virulnak és illatoznak, ha a szél
és a fény áthatol az összetépett kabát rongyain, selyem és prém
alatt elhervadnak és ha ápolt kéz gondozza őket, elszárad a kelyhük.
Ilyen virágok kedvéért rohantam mindig újra a vándorlás
bizonytalanságába és békétlenségébe. A magányosság
elégedetlenségében lakozik a legtisztább remény, az egyik a
csendből hallja ki Isten szavát, a másik inkább a viharból, sőt van
ember, aki csak külső viharban leli meg belső nyugalmát. Sokaknak
a jelenségek értelmébe való hosszú szemlélődő elmerülés után
villan meg valamelyik életigazságuk fénye, másoknak ellenben
hirtelen egész lényük megrázkodtatásában nyilvánul meg, itt szelid
mosolynak enged az akadály, amott könnyek árja omlik és az
eltakart fenékről elmossa a zavarodottságot és lényünk szerint az
enyhe fény vagy az égő áram csábit bennünket. De nem mindig a
megismerés a végső cél? Ha másképpen tudjátok, oktassatok ki. Én
úgy láttam, hogy a világon minden nemes harc a megismerésért
folyik, mert ez ad erőt nagy áldozatra és biztositja az egyetértést.
 A késő éjben messziről halvány fényt láttam az utcán. Feléje
tartottam, mert magához csalogatott, de egyszersmind bizonyos
kellemetlen érzést is okozott. Akkoriban egy timármesternél
dolgoztam, aki nem mintha valóban szüksége lett volna reám,
hanem inkább szánalomból időnként alkalmazott, hogy végre némi
rendet teremtsen könyvei és irományai közt. Időközben meg kellett
látogatnom üzletfeleit, különböző megbizásokat végeztem és
bevásároltam a számára. Még nem voltam húsz éves.
Az a társaság, amelyet éjjel a «Barlang»-ban, ebben a legutolsó
lebujban találtam, sokáig lekötötte érdeklődésemet és ez betöltötte
életemet. Külsőleg kevéssé különbözhettem azoktól a fickóktól, akik
közé keveredtem, bár volt még valami pénzem, de a ruhám eléggé
szegényes volt. Minden akadékoskodás nélkül fogadtak maguk
közé, mint ahogyan azok az emberek szokták, akik egészen jól
tudják, hogy nem egykönnyen akad ember, akinek még nagyobb
elnézésre van szükségük, mint maguknak. Köztük ült Penina,
vérvörös kartonbluz volt rajta, világos haján színtelen kendő és
különös szeme szürke volt és kissé ferde. Nagy szája a sóvárgás és
szomorúság szenvedő kifejezésével, az ajak minden ivelése nélkül,
széles volt és egyenes, mintha erős ecsetvonással festették volna és
csaknem színtelenül illeszkedett bele keskeny állába. Arca, mint
egész lénye egyszerre megragadta az érzékeket és fájdalmas
édességében mégis valami elpusztított fönség volt, valami távoli,
világos ég tükröződött benne.
Félreismerhetetlen hajlandósággal az odaadásra ült, csaknem
feküdt egy karcsú legény mellett, akiről nem tudtam levenni a
szememet, bár gúnyosan lekicsinylő tekintete elárulta, hogy nem
akar rólam tudni és már rövid idő mulva leplezetlenül kimutatta
megvetését. De arca annyira tele volt gonosz, kemény élettel, olyan
komor, szép és hetyke egyszersmind, hogy majd gonosztevőnek tünt
föl, majd fiatal uralkodónak, aki itt romlásnak és megalázásnak tette
ki a méltóságát. Kubas volt a neve.
Egészen pontosan nem tudtam fölismerni, kikkel volt
tulajdonképpen dolgom ebben a társaságban, egyet azonban hamar
megláttam: könnyen vették az életet. Ámbár csupa fiatalember volt
együtt, a korán tapasztalatot szerzett emberek dacos fölsőbbségével
viselkedtek, szemtelen biztosságot mutattak, hallgatások ravasz volt
és öntudatos, egykedvűen vették gonoszságukat és vakmerőségük
tele volt megvetéssel a polgári társaság jogai iránt, amelyet
gyűlöltek. Mert az utca korán edz és érlel, nevelése senkit sem
kényeztet el és zavaros hullámaiban gyakorlottabb úszók vannak,
mint a biztosított életviszonyok csöndes árjában. Fiatalságában
tetterősebbnek, vakmerőbbnek és életrevalóbbnak bizonyult nem
egy ezek közül az elzüllött legények közül, mint sokan, akik hasznos
óvatosságuk szegénysége miatt sohasem lettek emberek, akik nem
mennek ugyan tönkre, de nem is állnak meg a maguk erejéből.
Néhány nap mulva, amikor egymagamban ültem, Kubas odajött
hozzám és ezt kérdezte:
– Mit akarsz itt nálunk?
– Nem tudom.
– Nekem mondod? Peninát akarod.
Rettenetesen megijedtem, de Kubas megrendíthetetlenül
nyugodt volt. Becsmérlőleg nevetett és kiváncsian nézett reám.
– Nem akarom őt, – feleltem.
– Dehogy nem akarod. Meg is kaphatod, de ne ajánljál neki
pénzt, nagyon érzékeny. A pénzt nekem adhatod.
Érzelmeimet nem tudtam rendezni, megrohantak, mint
vadászkutyák a vadat. Szeme észrevette legtitkosabb óhajaimat,
amelyeket magamnak sem mertem bevallani és megláttam benne,
hogy gyalázatosan visszaél velük és bepiszkolva
megszentségteleníti őket. Szeme egyszersmind fenyegetődzött,
csak az a kivánság lelkesítette, hogy beleegyezésemet hallja. Ez a
követelés volt a leghatalmasabb e pillanatban, nekem támadt és
védekeztem ellene, amikor ezt mondtam:
– Penina téged szeret.
 És hirtelen hatása alatt mindannak, amit szemem a legutóbbi
napokban forró csodálattal, szánalommal és haraggal látott,
folytattam:
– Tiéd ő egész szívével, lelke legmélyéből. Ha beszélsz, reszket
a figyelemtől, ha elmégy, elhal és föllélekzik, visszatér beléje az élet,
ha visszajösz. Az árnyékod ő, betakar a szeretetével, amely
áhitatosabb bármely imádságnál. Amikor egyszer megütötted,
reszketett meghatottságában, mert durvaságodban csak azt látta,
hogy törődsz vele … és most… azt mondod nekem…
Kubas kiváncsian vizsgált. Halvány, gonosz arcán semmi
elfogultság nem látszott. Ez az ember valóban gonosz volt,
gonosznak született, az volt hiúság és megbánás nélkül. Gonosz volt
legbelsőbb hajlamánál fogva csak magáért a gonoszságáért, nem
bánatból vagy bosszúérzetből, nem is csalódásból vagy
elkeseredésből, csak legsajátosabb énjének engedelmeskedett és a
gonoszságban egyszerű volt és erős. Megértettem, hogy Penina az
élettől való félelemtől megborzadva egészen odaadta magát neki.
Ezt a félelmet csak az ifjúság ismeri, amely még azt hiszi, hogy a lét
elemei valami titkos igazságosztás jóakaratától függnek. Most
értettem meg először a gonoszságot, amely eredetére és értelmére
nézve a napi jelenségek hiábavalóságától egészen a vallás
miszteriumáig örökre titok marad nekünk embereknek.
Kubas gondolkodott.
– Te bolond, hiszen ha nem úgy volna, ahogyan mondod, nem
ajánlhatnám föl neked. Azt hiszed különben, hogy valami ujság ez
neki? Utólag fizethetsz. Nos?
Az után, amit mondtam, biztos volt ellenszolgáltatásomról, mert a
gonoszok sokkal tisztábban ismerik föl az érzés őszinteségét vagy
hamisságát, mint ahogyan az érző emberek a gonoszság örvényeit
egész mélységükben csak megérteni merészelhetnék is.
Mivel hallgattam, Kubas hirtelen és anélkül, hogy megkötöttük
volna az üzletet, fölkelt. Amikor az ivószobából távoztam, láttam,
hogy szép, kemény, élesráncú arcával egy darab papirosra hajolva a
gázláng szegényes vilgításánál firkálgat valamit. Penina nem volt ott,
a sötét kapualjban a kijáratnál találkoztam vele.
– Gyere velem, – mondtam, – csak egy pillanatra.
– Benn van Kubas? – kérdezte alt hangján.
Kisebbnek láttam, mint máskor, az utcai halvány fény ráesett
szánandó gyermekvállára és úgy látszott, hogy fázott nyomorúságos
ruhájában, amely izgatóan mutatta testének formáit. Ősz is volt már
és az alkonyatban falevelet és papirdarabokat kergetett az utcán a
szél.
– Később is ott lesz még. Kérlek, gyere, kérlek.
Habozva jött velem, minden együttérzés nélkül. Egy lámpánál
megállott és kérdő tekintettel nézett föl reám. Összeszedtem
magamat:
– Penina, szegény kis Penina… ez a Kubas…
– Hallgass!
Szava ütött és úgy talált, mint valami kéz a sötét levegőből. Én
ostoba, aki szánalmat mertem mutatni a szeretetnek és megvetést a
tárgyának. Egyetlen szót sem tudtam többé mondani, se szegényt,
se gazdagot, megrendülve és tehetetlenül állottam az utcai szélben
és nem volt gondolatom. Csak az az egy tudat gyötört a
kínszenvedésig: nem fogom legyőzni az életet, nem fogok rajta
uralkodni.
Penina vizsgálódva, csaknem kutató szomorúsággal rám nézett
és hirtelen, mintha valami régen elvesztettet fedezett volna föl
arcvonásaimban, elfordította a fejét és lerázva a kezemet válláról,
homlokával nekidőlt a vas lámpaoszlopnak és sírt. Arcát nem takarta
el a kezével, sírt, mint ahogyan sötét felhőből zápor zuhog a földre.
– Hát így van, – mondta lassan, amikor lecsillapodott. – Ne gyere
többé közénk. Hallod? A te utad a világosságba vigyen.
 Elfutott és eltűnt a szemem elől a régi kapú sötét torkában, a
melyen korcsmacégér fölött kicsiny, vöröses fényű lámpa égett.
Soha sem láttam többé.
De míg mi el vagyunk telve becsületességünk látszólagos
gazdagságával, addig talán a világ örök lelkiismerete kimondta az
irgalom megváltó szavát Peninára, akinek tisztasága elvesztett
egéért omlott égő könnye minden bűnt kimosott lelke ruhájából.
Csak sokkal később életem folyamán, amikor megkezdődött
gondolataim harca az egyetlen, a nagy megváltás szóért, állott
Penina ismét mellém és könnyeit, mint valami fénylő követ,
odanyujtotta kétkedésem sötétségébe.
 NEGYEDIK FEJEZET.

Az első vacsora.

A szél ágról-ágra röpítette a virágport és megtöltötte vele a

kelyheket, megmozgatta a gyönge gabonaszálakat és a mezők
szőnyegébe világoszöld vándorló fényszigeteket varázsolt. Egész
reggelen át pacsirtadal kisért, úgy, hogy a kék ég mintha
hangosszavú csengőkkel lett volna tele.
Mekkora gazdagság a meleg földeken! A tavasz éltető ereje
behatolt keblem sötét börtönébe, ahol a szívem dobogott és a vér
mint a rét forrása és patakja csurgott a maga útján. Köröskörül
kankalinnak és erdei földnek a szaga terjengett, úgy hogy a szél
simogatása gyermeknapjaim emlékeivel töltötte meg érzékeimet és
gondolataimat, lengedezésével tarka világot keltett életre, mintha
színes képekkel telt átlátszó kendőket lobogtatott volna a szemem
előtt. Szabadon csapongtak gondolataim, mint a szél, majd azt a
tájékot keresték föl, majd ezt, egyik ritka órától a másikhoz röpültek,
embertől emberhez, a leirhatatlantól a megfoghatóhoz, pajkos
tréfáktól a vér biborvörös mélységeibe, ahogyan az akarat igája alól
fölszabadult gondolatok szokták és előttünk sürögnek-forognak,
tréfát űzve a hatalommal, amely máskor megfékezte őket, magukkal,
velünk, a világgal.
De most magamhoz szólítottam őket és villámgyorsan jöttek,
mint ezer nyíl, amely mindenfelől egy kis cél felé röpül. Valami
fontos, rendkivüli fontos dolog jutott az eszembe, de ekkor fölöttem a
magasban gólyákat láttam röpülni és a gondolatok ismét
megszöktek és magukkal vitték a tárgyat, amiért magamhoz
szólítottam őket és messzi künn, valahol a tavaszban csöndben és
gyorsan elejtették, mint ahogyan a kép sülyed el a szem elől, ha
kialszik a szobában a világítás. A gólyák az ég vakító kékjében
északnak röpültek és amikor szememmel követtem őket, a
szemhatáron a dombon malmot pillantottam meg és mögötte
templomtornyot. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mily régen nem
ettem becsületesen és elhatároztam, bár nem volt pénzem, hogy
megteszem abban a faluban.
Valahányszor szeretettel és odaadással tettem, gondoltam vagy
éreztem valamit, közönbös voltam minden külső esemény iránt és
tele voltam bizalommal, ha ellenben nyomorúságosan, tétlenül és
szeretet nélkül teltek el az órák, az élelemért való gond mint sötét fal
állott előttem.
A faluba érkezve, elhatároztam, hogy a lelkészhez megyek.
Belsőmben nem éreztem magamat eléggé ellentállóképesnek arra,
hogy azzal a humorral tudtam volna rendelkezni, amely szükséges
lett volna ahhoz, hogy egy parasztot bírjak bizalomra, szánalomra és
bőkezűségre. Hogy az ilyesfajta bizalmatlankodókat, mint aminő
rendszerint a paraszt, magunknak meghódíthassuk, testben-
lélekben frissnek, erősnek és egészségesnek kell magunkat
éreznünk, de nekem e pillanatban az volt a gondom, hogy fáradság
és áldozat nélkül juttassam jogához a testemet. Fölkerestem tehát a
paplakot, amelyre fehérre festett kerítés és egy fenyőfasor mögött
hamarosan rá is akadtam. A kertiajtó nyitva volt, az út gyepes téren
át kissé hegynek vitt, láttam, hogy istállók és pajták tartoznak a
lelkészi hivatalhoz, az előtéren tyúkok sürögtek-forogtak és egyikük
az utam mellett levő biztos helyét elhagyva, előttem az útra ment,
hogy elmenekülhessen előlem. A tyúk néha kedvét leli ebben, valami
okból szívesen elmenekül előlünk, azért megy olyan helyre, ahol
erre lehetőség nyílik. A tyúk lelki életének legfontosabb részleteit
még nem fedezték föl és nem mondták el, most alkalom nyílnék,
hogy némi fölvilágosítást adjak, de máskorra kell halasztanom, mert
a lelkészről és házában való élményeimről akarok számot adni.
Mivel szaporán lépdeltem előre, az említett tyúk azt hitte, hogy
üldözöm, szárnyát lelógatta, nagyokat lépett és hogy mások
figyelmét fölhívja szorongatott helyzetére, hangosan kiáltozni
kezdett. Végre a ház nyitott ajtaján besurrant a paplak tágas
előcsarnokába, amely tisztára föl volt surolva és fapadlója fehér
homokkal volt behintve. A tyúk mivel ide is követtem, azt hitte, hogy
elvágom az útját vagy sarokba szorítom és az új helyzettel számolva
a lehető legnagyobb lármát csapva fölugrott az ablakdeszkára és
bátor szárnycsapással nekiment az ablaküvegnek.
A mezőkön és falvakon át folytatott vándorlásomban némi
tapasztalatot szereztem, hogyan kell a tyúkokkal bánni és ezért
tudtam, hogy az ilyen állatnak nem szabad a segítségére sietni, mert
a tyúkok visszautasítják az ügyeikbe való emberi beavatkozást. Hát
inkább az előcsarnokot vettem szemügyre, amely a tiszta fehér
ajtókkal és a régi állóórával nagyon tetszett nekem. Az óra
számlapja befuttatott acélból készült, a mutatók
cérnaszálvékonyságúak és ketyegése lassú volt, mint valami
különködő ember magányos beszéde. A számlap alsó felén kicsiny,
köralakú égboltozat volt látható aranyos félholddal, csillagokkal és a
nappal.
Balról kinyílt az egyik ajtó és egy tekintélyes külsejű idősebb
asszonyt láttam, aki egy pillanatra megállott, hogy azután a
gyanútlanul és bátran kinyitott ajtót gyors mozdulattal és halk ijedt
kiáltással ismét becsapja. Rövid időre megint üres és csöndes lett az
előtér, csak a tyúk lármázott tovább az ablakon, kis pihenőkkel,
amelyeket kotkodácsolással töltött ki. A padlón ide-oda surrant
árnyéka a napfényben. Azután az ajtó mögül a konyha zajával
egybeolvadó ijedten szólítgató hangot hallottam és megértettem a
szavakat:
– Ellop egy tyúkot!
Futkosás támadt, asszonyi hangok hallatszottak, a tűzhelyen
mintha kifutott volna a forró víz, mert sistergés támadt, mint valami
pályaudvaron. Majd becsapódott egy ajtó, utána még egy, úgy
látszott, hogy valaki szobáról-szobára haladva átmegy a ház másik
oldalára, míg csakugyan jobbról hallottam hangokat, egy heves és
suttogó nőit és egy megnyugtató basszust. Csoszogó lépteket
hallottam és az ajtó lassan kitárult. A küszöbön ott állott a lelkész.
Szeretetreméltó jelensége bizalommal töltött el, egészséges telt arca
körül kellemes szellőcske lengedezett és jóságos kék szeme
kiváncsian érdeklődött irántam.
– Mi lesz? – kérdezte férfiasan és gyors pillantást vetett a tyúkra.
A levegőt szimatolgatva ezt feleltem:
– Úgy érzem, valami tápláló lesz, de talán jobb, ha ezt a
feleségétől kérdezzük meg.
Nem felelt, hosszúszárú pipáját mint valami puskát tartotta
lebocsátott kezében, de megértvén, miképpen magyaráztam a
kérdését, hangosan és jóízűen az arcomba nevetett.
– Tehát az éhség hozott ide! Ez nem ujság a paplakban, lesz mit
enned és mindjárt meg is tudakolom, hogy mi. Van még valami
kivánságod? Gyere be.
Meglóbálta a pipáját és visszalépett, hogy bebocsásson. Ez
aztán pompás dolgozószoba volt! Fölteszem, hogy mindenki ismeri
és nem akarom részletes leírásával az időt vesztegetni, mert a
szokásos módon volt berendezve szürke és aranyosan fénylő
könyvállványokkal, túlterhelt íróasztallal, amelyen a prédikációk
készülnek, pipafüsttel és napsugarakkal, amelyek a virágzó
gyümölcsfákon át hatoltak be. A szoba közepén levő asztalon
virágcserép nagyságú hamútartó állott és az ajtó közelében faszék a
parasztlátogatók számára. Az egyik sarokban Thorwaldsen gipszből
készült és kissé füstös áldástosztó Krisztusa magaslott,
barátságosan fölemelt egyik karjára csak úgy futólag, valószínüleg,
mert hirtelen kellett kézből letenni, egy pamlagpárnát akasztottak.
Mert a lelkész azt kérdezte tőlem, van-e még valami kivánságom,
leülvén az ajtó mellett a faszékre, azt mondtam:
– Azután egy könyvet szeretnék becserélni.
– Egy könyvet? Becserélni…?
 – Igen, a batyumban van egy könyv, amelyet már kiolvastam,
szeretném, ha másikat adna helyette, amelyet még nem ismerek.
Az öreg úr figyelmesen vizsgált, de csak habozva nyilvánult meg
érdeklődése, mindamellett nyugodt volt és nem lehetett észrevenni,
hogy nem tetszik neki a viselkedésem, amely idegen volt neki. Csak
életének mindennapi tapasztalata tette idegenné a számára,
ellenben veleszületett hajlandósága révén igenis volt érzéke olyan
ember természetes szabadsága iránt, aki tehernek érez mindent,
ami nem természetes. Különös és kedvre derítő, ha észrevesszük,
hogy a legtöbb ember sokkal gyorsabban és szívesebben látja az
elfogulatlan kiméletlenség kendőzetlen megnyilvánulását, mint az
elfogult kimélet megszokott vonásait és akinek nem romlott a
gondolkodása, oly gyorsan belenyugszik ebbe, mintha haszontalan
és nehéz fölkapaszkodás után valami jóságos szellem megengedte
volna neki a visszatérést származásának meghitt völgyébe. Igaz,
hogy a lelkész nem kevéssé meglepődött, sőt megütközött
elfogulatlanságomon és határozottan észrevettem, hogy fontolgatja,
nem kell-e mint szemtelenséget kifogásolnia a viselkedésemet. De
senkisem tünik föl szemtelennek, akinek szívében szeretet lakozik,
még akkor sem, ha valóban az.
Kissé kétes határozottsággal rám mosolygott és kelleténél
hangosabban így szólt:
– Könyvet is kaphatsz tőlem, anélkül, hogy a tiedet ideadod.
– Ezzel nem segít rajtam, – mondám, – egy könyvet is elég
cipelnem.
–… elég cipelned. Igen, igen… – felelte.
– Igen. Mindig így teszek, ha egy könyvet kiolvastam, mert
vándorúton vagyok és eddig még mindig fáradság nélkül be tudtam
cserélni az enyémet. Azzal nem törődtem, hogy melyik drágább és
melyik van jobb állapotban, csak az vizsgáltam, hogy új-e nekem a
tartalma és szórakozást igér-e.
– Jó, ó… ez jó, igazán jó! Mintha bizony mindenki csak úgy egy
szóra odaadná könyvtárának egy darabját.
 – Hiszen éppen az imént maga ajánlotta föl nekem. De különben
is lehetetlen, hogy minden ember oly zárkózott lenne, mint ahogyan
az ön kétkedéséből következtethető. Könyörtelen eljárás az, ha
megtagadunk egy könyvet valakitől, aki nincs abban a helyzetben,
hogy vásárolhasson magának, ezt épp oly kevéssé szabad
megtenni, mint ahogyan nem tiltanók meg senkinek, hogy egy szép
képre tekintsen. És mindig legelőször azokat a legjobb könyveket
kellene odaadnia az embernek, amelyeket legjobban szeret. Aki
valami szellemi örömét magának tartja meg, annak lelke sötét pince,
amelybe véletlenül napsugarak jutottak be, de nem tudnak életet
kelteni nedves hüvösségében. Adjon hát egy könyvet, ime itt az
enyém.
Ezeket az utolsó szavakat csak azért mondtam, mert másfelé
akartam terelni a lelkész válaszát. Éreztem ugyanis és láttam, hogy
a válasz megszégyenített volna. Melegen rám nézett jóságos kék
szemével, fölkelt és kezet nyújtott.
– Mi az? – kérdeztem, – hiszen még nem ettünk.
– Nem akartam öntől elbúcsúzni, sőt most látom igazán
szívesen. Legyen a vendégem, ha úgy tetszik. Foglaljon újra helyet,
nem itt, itt, mondja el, kicsoda ön, mi vitte vándorútra, beszéljen az
életéről, arról szeretnék valamit megtudni.
– Mit mondjak az életemről? Élek, nem elég ez? Bárhová nézek,
mindenütt azt látom, hogy az emberek arcát fakóvá és fáradttá teszi
a gond életük értékeért és értelméért. Az én életem értelme
sohasem fog előttem az életemen való öröm árán megnyilvánulni.
Az öreg úr elgondolkozott és komolyan, csöndben sokáig maga
elé nézett. Meglepődése, ez az enyhe, ha mindjárt akaratlan
megsértődése megszűnt és őt figyelve, ezt gondoltam: hozzád jó
tudnék lenni. Nincs gondolat, amely valakivel szemben derűltebbé
tudna tenni bennünket, mint ez és boldogságunk tisztaságára nézve
teljesen mellékes, vajjon viszonozzák-e.
– Jól van, jól van, – mondta lassan a lelkész és tekintetemet
keresve rám nézett, – de hát annak idején mit szeretne mondhatni,
hogy miért élt?
Csaknem nevettem. Más felelet aligha elégítette volna ki, mint
az, amely valami szellemi vagy gyakorlati sikert mond életem céljául.
De érezve kérdésének jogosultságát és a benne rejlő jó szándékot,
ezt feleltem:
– Ha erre egy mondattal felelhetnék, olyan egyszerűen, mint
ahogyan a kérdést fölteszi, akkor aligha állanék ma ön előtt.
– Hogyan adhat ilyen bizonytalanság biztosságot, hacsak nem
könyelműség ez a biztosság?
– Az én biztosságom nem az, hogy ismerem a célomat, hanem
az, hogy feléje haladok, csakis abban a tudatban, hogy megtalálom,
ami az én részem.
– Bámulatraméltó önérzet ez fiatal barátom, amelyet meg kell
okolnia.
– Bizakodásom nem ezen az önérzeten nyugszik, hanem
hitemen.
– Hitén? Ugyan miben hisz oly bizakodva?
– Hiszek. Nem elég ez?
A lelkész úgy érezhette, hogy elsietve kényszerült kérdésre és
feleletre, arcán titkos aggodalom volt észrevehető.
– Mindez nem olyan egyszerű, – felelte kis idő mulva, – de talán
mégis – kezdet. A cél azonban az a bizonyosság, hogy Istenben
hiszünk, közösségünk van vele és hogy szeret bennünket.
Hallgattam.
– Ön hallgat, – mondta kisvártatva lassan és vizsgálódva. –
Bizonyára egy öreg falusi lelkészt lát bennem, aki egyházának
dogmái szerint beszél. Talán úgy is van, de egész életemben
fontosnak tartottam, hogy a józan ész szabadságát gyönge erőmhöz
képest megóvjam és ne homályosítsam el valami át nem gondolt
szabály kényszerével.
Erre habozva és a gondolatokat fáradságosan keresve, ezt
feleltem:
– Nem hiszem, hogy cél és maradandó vigasz az a bizonyosság,
hogy Isten szeret bennünket. Ez a kiskorúak előjoga. A szeretet
lényét, fényét, mindenhatóságát nem érezheti senki, aki maga nem
szeret. Isten csak az én szeretetemben elevenedik meg, de nem
abban, amit ön az ő irántam való szeretetének nevez. De ha szeretni
tudok, akkor Isten bennem él, őt magamban tudni: ez maradandó
vigasz, benne nagykorú leszek. Az az ember, aki szeret, sohasem
fogja magát istentelennek érezni. Ha azonban így áll a dolog, akkor
nem tudom azt kivánni, hogy Isten szeressen engem, mert Isten az
én szeretetem.
– Nem mondok önnek ellent, – mondta a lelkész, – de mi hiszünk
Istenben, mint minden dolog megteremtőjében, aki előttünk volt és
mindig lesz. Azzal, hogy ilyen vagy olyan módon megelevenedik
bennünk, bebizonyitja szeretetét; abban hogy úgy teremtett meg
bennünket, hogy képesek leszünk neki lakásul szolgálni, fölismerjük
irántunk való szeretetét, amelyre érdemessé lenni és amelyet mindig
tudni a mi célunk és bizodalmunk.
– Semmi más lény szeretete nem fog engem megváltani, csak az
enyém, – felelém. – A tűz világít és melegít, de egyetlen tűz sem ég,
hogy világítson és hogy melegítsen. Nem, az ön Istenében, akinek
szeretetét kérnem kell, nem hiszek többé, én nagykorú akarok lenni.
– A nagykorúak és a kiskorúak… – mondta elgondolkozva az
öreg ember, aki fölkelt és föl és alájárt a szobában. No most láthatja,
hogyan kerülhetnek szóba beszélgetés közben olyan dolgok,
amelyekre nézve az emberek sohasem tudnak megegyezni. És
mégis azt kell mondania az embernek, amit gondol; ha áhitattal és
megismerés vágyából teszi, sohasem történik hiába. E dolgokról
elhangzó minden állításban és minden ellenmondásban ugyanegy
szellem nyilvánul meg. Majd másképpen fog ön gondolkodni, most
azonban bizonyára joga van ahhoz, hogy úgy gondolkozzék,
ahogyan teszi. Ezt, higyje el, nem mindenkinek engedem meg, de
csekély lenne a bizalmam Isten vezérlő kezében, ha minden embert
ugyanegy útra akarnék küldeni. Talán igazán csak a kiskorúaknak
vagyunk rendelve. – De van-e, aki föléri ésszel, hogy mi kergeti önt
ebben a nyomorúságos ruhában az országútra! Önnek olvasnia,
tanulnia kellene…
Föl s alájárt a szobában, amíg az íróasztalán szemébe nem ötlött
a könyv, amelyet a batyúmból vettem ki. Legutóbbi szavaival való
eszmetársulás révén a kezébe vette, lapozgatott, olvasgatott benne
és óvatos ujjakkal belül-kivül megvizsgálgatta, azután a pápaszemét
kereste.
– Hát lehetséges ez? – kérdezte. – Ez akarja nekem fölajánlani,
ezt állítsam a könyveim közé?
Már alig gondoltam a könyvre, aminthogy azt az inditványomat is,
hogy cserélje be, első szavaim elfogódottságával elsietve tettem. A
könyvet az egyik szálláson egy kis púpos kárpitoslegénytől kaptam,
aki egy éjjelre hozzám csatlakozott és őszinte megindultsága akkora
volt, hogy megbántottam volna, ha amikor búcsúzáskor nekem
ajándékozta, visszautasítottam volna. Dróttal összetartott első tiz
füzete volt egy kitagadott grófkisasszonyról szóló regénynek, aki egy
ballépése után sokféle kaland közt vetődik a világban. Mindenik
füzetben valami új szörnyűség készülődött, amely a következőben
csaknem, az azt követőben majdnem és a negyedikben még mindig
nem következett be. Be kell vallanom, hogy érdeklődéssel kisértem
az eseményeket és lefolyásukat, mert nem tartoztam azok közé az
emberek közé, akik csak úgynevezett jó könyveket tudnak olvasni.
Még mindig inkább kötött le olyan könyv, amely az életet írta le, mint
az, amely szerzőjének bizonyos írói készségéről tett tanuságot, de
mással nem is szolgált. Az írásra való hajlandóság, mert azt hisszük,
hogy tudunk hozzá, dilletáns fáradozás, akinek igazán van mondani
valója, csak akkor aggódik tehetsége miatt, ha valami akadályozza
az írásban.
Körülbelül ezt mondtam mosolygó házigazdámnak a könyvekről,
de egyáltalán nem azért, hogy megvédjem az én könyvemet, mert
az bizony igazán rosz könyv volt. Ezt kertelés nélkül be is ismertem,
de azzal a mentséggel, hogy engem nagyon érdekelt.
Barátságosan és nekihevülés nélkül mondta:
– Hogyan érdekelhet valakit ilyen könyv?
– Attól függ, hogy ki olvassa, – feleltem, – a könyvekben a
legnagyobb élvezet magának az olvasónak a teljesítménye és a
legjobb könyv az, amely az olvasóval a saját gazdagságát érezteti.
Kopogtak és az óvatosan kinyitott ajtóban egy fiatal leány alakja
jelent meg, aki tisztességtudó határozottsággal, de nagyon félénken
azt a hírt hozta, hogy ebédhez várják az apját. A lelkész egy
pillanatra észrevehetőleg zavarba jött, közelebb intette a leányát és
egyszerre egy körülbelül húsz éves fiatal leánnyal állottam szemben.
Megmagyarázták neki, hogy úgy kell engem fogadnia, mintha nem
az lennék, amint akinek gondolnia kellett. Azt hitte, hogy fura tréfát
űznek vele és míg világos szeme szinte valószínűtlen
gyermetegséggel mosolygott, habozott, hogy mit tegyen. De
vonakodásféléről nem lehetett szó, itt céltudatos rend és pontos
engedelmesség volt az úr, úgy hogy egy alig érezhető pillanatra
csaknem élettelen kéz került hüvelykujjam és mutatóujjam közé. Az
üdvözlés tehát a kivánt rendben megtörtént, de lefolyása egy
lépéssel sem vitte előbbre a házigazdámat, aki úgy látszik
ráeszmélt, hogy a közvetetlenség szelleme az ő családi életének
házi szellemei közt tulajdonképpen idegen kísértet volt és hogy egy
idegen hozta a házába sokkal hirtelenebbül, semhogy övéit ne
kellene előbb erre előkészítenie.
– Majd értesítem a feleségemet és megmondom neki, hogy ön itt
van, – mondta elfogultan, leányát karon fogta és maga előtt kitolta az
ajtón, úgy hogy egyidőre magamra maradtam és kötelességszerűen
azon aggódtam, hogy itt alkalmatlanságot okozok. Ha kevésbbé
komolyan vettem volna a lelkészt, nagyon könnyen tetszetős hídat
verhettem volna, de nem vitt rá a lelkem, hogy leányával szemben
ugyanazt az elfogulatlanságot tanusítsam, mint amellyel őt nyertem
meg magamnak.
 Kis idő mulva hangokat hallottam, az egyik az ellenmondásé volt,
a másik mély basszus, amely csitítgatott és rábeszélt. Majd
nyomosabb és hatásosabb lett a basszus, amit hallgatás követett,
amelynek alázatossága közvetetlenül azután hangos
ajtócsapkodásban nyilvánult meg. Meglehetősen nagy idő mulva
kinyilt az előcsarnokba szolgáló ajtó és egy nagy szőke szakácsnő
jelent meg előttem. Tetőtől-talpig végigmustrált, ifjonti anyáskodással
aggódóan megrázta vörös fejét és gorombán rám szólt:
– Gyere velem, mosakodjál meg, az urasággal egy asztalnál
fogsz enni.
Előttem elhimbálódzott a konyha egyik sarkába, ahol faszéken
mosdótál állott, a szék támláján vastag törülköző lógott, mellette
pedig egy darab szappan feküdt, akkora mint egy kenyér.
Megtettem, amit kivántak és a szakácsnő kérdésére azt feleltem,
hogy tanult országútgázoló vagyok, de most hely nélkül.
– Mázoló?
– Nem, gázoló. Inkább enném itt künn veled, mint az urasággal.
– Azt elhiszem, – felelte. És tegez ez az ember… – Mi jutott az úr
eszébe.
– Ó, semmi rosszat nem forgatok a fejemben.
– A háziúrról beszélek, nem rólad, – jelentette ki
vendégszereplésem ellensége. – Siess!
Kikapta kezemből a törülközőt és kegyesen oldalba lökött, hogy
ne kelljen külön megmagyaráznia, mely irányban kell mennem.
Azt hiszem, hogy a lelkészné asszony, akihez most jutottam, jó
akarattal magának is, nekem is megkönnyíthette volna a helyzetet,
amelyet férjének kivánsága teremtett meg a számára, mert amikor
az ebédlőbe léptem, a család már asztalnál ült és én természetesen
betolakodónak éreztem magam. Derűlt nyugodtságom és
egykedvüségem elhagyott, mert nem tudtam magamat arra
kényszeríteni, hogy úgy tessem a ház nőinek, mint ahogyan a háziúr
nyilván kivánta és remélte. A lelkészné olyan nyilvánvaló, izgatott
ellenérzéssel volt irányomban, hogy semmisem csábított a
legyőzésére, hiszen csak olyan mozdulatok és szavak segítségét
használhattam volna, amelyek fölületesek, tetszeni vágyók és hiúk
lettek volna. De mert úgy éreztem, hogy ok nélkül aláztak meg,
elhatároztam, hogy ugyanazzal a pontossággal fogok fizetni ezért a
gyalázatért, mint amellyel velem szemben elkövették. Haragudtam
egészen az elkeseredésig, az élet áprilisában gyorsan változik a
lélek időjárása…
Belépve néhány szóval üdvözölni akartam a hölgyeket. Hárman
voltak, mert még egy másik, fiatalabb leány is volt a paplakban, de a
lelkészné asszony üdvözlő szavaimnak röviden véget vetett:
– Hát… csak üljön ott le.
Meg akartam fordulni, hogy távozzam, ekkor elfogtam az öreg
ember pillantását és leültem. Barátságosan szólt hozzám, de
egyszerűsége elfogult és kissé leereszkedő tartózkodássá változott,
amelytől ő maga szenvedett. Nyilván reám és segítségemre várt,
belsőleg neki is rugaszkodtam és kudarcot vallottam.
A ház asszonya föltünően sovány magas nő volt, arcvonásaiban
az élet gondjainak kínos kifejezésével, amely mellett a megdicsőülés
halvány lehelete sem volt található, pedig ezt még a legnagyobb
nyomor is megadja minden nő arcának, aki szerető feleség és anya
volt. Korlátolt nézetekben és kicsinyes szokásokban
meggyökeresedett természet képét mutatta, de a feszesség,
amelyet lénye elárult, olyan józan volt, hogy megfélemlítette az
embert. A virágocskákra tekintettem, akik e magabíráskodás pedáns
jótéteményei közt virultak föl és megnyugodtam, mert a két fiatal
leány bár kissé megfélemlített frissesége úgy hatott, mint a megujuló
természet megváltása. Bensőmben kissé kibékültem az anyával és
egészen kibékültem volna vele, ha csak a legcsekélyebb
előzékenységet mutatta volna.
Az öreg ember kedvéért, aki szeretettel szólt hozzám, azt
latolgattam magamban, nem lenne-e talán ajánlatos, hogy háza
hölgyeinek némi megértő engedményt tegyek; beszélhettem volna
apám állásáról és házáról és arról, hogy nem azért koborlok ilyen
ruhában a világban, mert elveszettnek hittem magamat, hanem mert
magamat kerestem. De lemondtam erről az előzékenységről a
fiatalság ama makacsságával, amelynek előjoga az engedmény
gyülölése. A fiatalság szenvedélyes tévedése meggyőződéseért
szebb, mint a fölnőttek szenvedélytelen erénye, még akkor is, ha a
tapasztalat ezeknek ad igazat. Hiába, már én csak eltökéltem, hogy
nem ismerek tiszteletet, csak ha az én személyemnek és
legsajátosabb javamnak szól.
Fehér abrosszal terített hosszú asztalnál ültünk világos
szobában, amelynek üvegajtaja a kert felé ki volt tárva. A két fiatal
leány terítéke nagyon közel volt a szüleikéhez, úgy hogy nekem
nagyon sok hely maradt. A lelkészné asszony erőszakosan és
hangosan gondoskodott rólam azzal a visszataszító
szolgálatkészséggel, amelyre csak azok az asszonyok képesek, akik
egyszerre engedelmesek és akaratosak és bosszús megadásuk
mellett meghúzódik az a kivánság, bárcsak minél előbb ostobának
bizonyulna be a férj parancsa. A látszat tehát az volt, hogy nagyon
tiszteli férje akaratát, a valóságban azonban mindent, amit a férje
akart úgy teljesített, hogy jó szándékainak érvényesülése lehetetlen
volt. Nagyon jól láttam és éreztem mindezt és beérhettem volna
azzal, hogy jól mulatok e titkos megfigyelésemen, de nagyon is
óhajtottam, hogy vendéglátó házigazdám egyszerű emberiessége
diadalmaskodjék feleségének szűkkeblű előitéletén. Tehát vagy el
kellett tűrnöm hallgatagon a megaláztatást, amely a ház asszonya
részéről ért, vagy pedig energikusan meg kellett kísérelnem, hogy
cselekvő akarattal és olyan szembetünően fogjam jóakarómnak a
pártját, hogy vele ellenfelünket látható és döntő vereség érje. Ez
azonban nem történhetett volna meg megszégyenítése nélkül, amit
pedig nem mertem megkockáztatni, mert attól tartottam, hogy ezzel
azonnal elvesztem pártfelem segítségét.
De mielőtt még véglegesen határoztam, a véletlen döntött és én
megszabadultam minden további fontolgatástól. Éppen azzal
próbáltam tisztába jönni, hogy az asztalnál levő pártok melyikéhez
húznak a fiatal leányok, amikor megjelent a szakácsnő és elvitte a
levest, hogy új ételt tálaljon föl. Tányért váltott, de az enyém
kivételével, amelyet a lelkészné asszony rosszaló
homlokráncolására ott hagyott előttem. A lelkész úr ezt csak akkor
vette észre, amikor már körbejárt a hús, a főzelék és a burgonya és
a szakácsnő valamennyiünk balszerencséjére már távozott volt a
szobából, amikor visszafojtott fölháborodással meglehetősen
hangosan így szólt a ház ura:
– Vendégünknek azonnal hozzanak másik tányért.
Az öreg ember ajka reszketett, mintha őt magát érte volna valami
megszégyenítés. De az asztalnál nem mozdult senki, a két fiatal
leány szinte parancsszóra egyformán elpirult és olyan feszesen és
szótlan és csöndben ültek, mintha vihar nyomta volna őket le és a
legcsekélyebb megmozdulásuk a villámot csalná elő. Nem, ebben
mégis csak az anyjuknak kellett igazat adniok, nagyon is sok lenne,
ha azt kivánnák tőlük, hogy ezt a csavargót még személyesen is
kiszolgálják.
– Ez igazán nem szükséges, – mondta a lelkészné kényszeredett
jóakarattal és olyan meggyőződéses magabiztossággal, hogy
ingerültsége csaknem erénnyé vált.
Ez ugyancsak kellemetlen barátságosság volt! Istenem,
gondolám, miért bántja meg így a férjét? Akkor még nem értettem
meg, hogy ő maga és csakis ő volt az oka, ha felesége lényében
ilyen viselkedés vert gyökeret. A férfiúi jóságnak és elnézésnek van
egy fajtája, amellyel visszaél minden asszony, mert a megélhetésére
és lelkének boldogságára való jogos igény egészen határozott,
legyőzhetetlen erő a férfi lelkében. Ha a férfiben ez az erő nincs
meg, gyöngeségét a felesége nemsokára súlyos szemrehányásként
fogja fölhasználni, amelyből kicseng tudatos vagy öntudatlan igénye
legfőbb és legszebb életjogára, korlátlan odaadására. Hiszem
ugyan, hogy alapjában véve egyedül a férfi szeretete és jósága az
előföltétele az őt szerető nő odaadásának, de nem hiszem, hogy a
nő ha bizalma e tenger dagadó hullámain nem ragaszkodik ahhoz a
kézhez, amely a kormányt tartja, ezt a szeretetet és jóságot annak
ismeri föl és annak veszi, a mi.