Benkő László

Táltosidők
Honfoglalás trilógia I.

A szerző regényfolyamának első kötetében megkísérli összegezni

mindazt a tudást, ami a honfoglaláskori eseményekről jelenleg
rendelkezésre áll, az igencsak szegényes forrásanyagok és a korabeli
sírokból feltáruló nyomok alapján. A Táltosidőkben a Fekete-tenger
mellékére, Kazáriába, 850-be kalauzolja az Olvasót, egy olyan
földre, amelyen a magyarság idegen alávetettségben élt.
S éppen ez a tény kényszerítette ki önszerveződését, teljesítette ki
szabadságtudatát, s vezetett végül sok harc és véráldozat árán az
önállóvá váláshoz.
Kemény fába vágja a fejszéjét, aki a magyarság őstörténetét
boncolgatja, hiszen régmúltunkat mindmáig sűrű homály fedi, s csak
lassan tisztul a köd. Közben újra és újra felvetődik a kérdés: honnan
jöttünk, s kik vagyunk valójában? Ha választ kapunk, máris ott a
következő: hol volt Levedi fejedelem földje? s hol volt Etelköz
pontosan? mind magyar volt-e a hét törzs, vagy voltak közöttük, akik
úgy lettek azzá? Miféle erők és események kényszerítették a
magyarokat az új hazába, a Kárpát-medencébe?
 BUDAPEST, 2011

Második kiadás

Felelős kiadó:
Győry Attila

Nyomdai előkészítés:
Moon stúdió KFT – Dunaszerdahely

Nyomtatta és kötötte:
Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető:
Bördős János igazgató

© Benkő László

ISBN 978-963-08-2363-0
 I.

Harmadik napja már, hogy egymáshoz tapadt, körömnyi

pelyhekben szakad a hó. Úgy omlik rá a világra, mintha az égi
birodalomban meghasadt volna az istenek dunnája. A pihék
zizzennek a csalitosban, a mélyen alvó fák göcsörtös ágain, aztán
csendben megülnek.
A fehér takaró alatt minden élőre jótékony álom borul.
Ugyan ki dugná ki az orrát ilyen időben, ha sürgős dolga nincs?
A sztyeppén a tél kicsit maga a halál. Az ősz hamarjában elsiratja
a ki sem múlt nyarat, majd maga is ledől pihenni a rőtszínű levelek,
megbámult fűszálak tövébe, s már alszik is, nehogy az első
dermesztő szelek ébren találják. Mert azok megjönnek, kéretlenül, és
könyörtelenül pontosan. Végigvágtáznak a síkon, megtépik a fákon
maradt utolsó leveleket, lecsapnak a folyók és tavak ólomszín
tükrére, aztán rohannak tovább a Kazár-tenger felé, mert nyomukban
már ott lihegnek a hótól terhes, fekete fellegek.
A dermesztő északi szél ezen az éjjelen különösen kedvét leli a
jóízű rohangászásban, és keservesen nyikordulnak a csupasz fák
egymáshoz dörgölőző ágai.
Kis csapat araszol az éjszakában. A lovak szügyéig ér a friss hó.
Mellső lábait magasra emelgetve egy nyugodt, tapasztalt, izmos
jószág töri az utat, s a vasalatlan paták óvatosan kitapogatják a hó
alatt rejtező köveket, mélyedéseket. Lovasa mélyen a fejébe húzza
cobolyprémes, hegyes fövegét, fülére és tarkójára hajtja a fejfedő
peremét, épp csak a szeme bogara villog ki alóla. Széles vállaira a hó
kerít palástot.
– Megvagy-e még, hé? – fordul hátra a nyeregben, és a mögötte
baktató jószág gazdájának elkínzott arcát fürkészi. – El ne aludj
nekem! Ha lebuknál a hóba, észre sem vennénk, és reggelre
megfagynál.
Amaz megrázza a fejét: bírja még, bár nem tudja, meddig.
 – Ez a szél kiszívja az ember utolsó erejét. Viszi a meleget a
testtől, egyenest a pusztába. Ilyenkor könnyebben elalszik a
nyeregben, aki nem vigyáz, aztán…
– Messzi vagyunk még? Az orromig se látok – morogja a
harmadik. A szárat leengedte a ló nyakára, és kezeit a prém alá
dugva, hajlott háttal, erőtlenül billeg a nyeregben.
– Még nem érzek füstöt – szimatol a levegőbe az utat törő. – Ha
közelebb érünk, a kutyák úgyis ránk vakognak. Talán már nincs
messze. A ló is biztos a dolgában, tudja, merre megy.
– Tengri adja, hogy mielébb megérkezzünk – sóhajt a harmadik. –
Ez a jámbor itt már nem sokáig húzza, látom. Megismerem én azt,
amikor az erő valakiből indulni készül – fűzi hozzá, és térdének apró
nyomásával az előtte poroszkáló mellé kormányozza a mént. – Fáj-e
nagyon, te Beke? Nem vérzel, testvér?
A válasz alig hallható. Még bírja, mondja, ha egyszer bírni kell.
Csak állna el a havazás, csitulna a szél, és érnének már oda…
De hova oda?
Azt pontosan egyikük sem tudja.
Homályosan sejtik ugyan, hogy a szomszéd nemzetség téli
szállása valahol a folyó mentén, a ligetek között húzódik, de ebben a
hóesésben ugyan ki mondhatná meg biztosan, merre van az arra?
Az északi szél egy utolsót szusszan, aztán csend lesz.
Az elől haladó halk szisszenéssel megállítja a jószágot.
Hallgatózik, a szélbe szimatol, jurta füstjét keresné, aztán maga elé
morogja:
– Vinné el a Mirigy! Pont most ül meg a szél. De legalább nincs
hideg.
– Meg köllene pihenni – így a harmadik. – Semmit sem látunk,
még beléveszünk a folyóba. A jég alig kérges.
– Továbbmegyünk, mondom! – A vitéz úgy bámul társára, mint a
farkas a gödölyére. – Bekének feküdni kell. Javas kell neki mielébb.
Azt akarod tán, hogy a kezünk között…
Hátranyúl és megmarkolja Beke lovának kötőfékét. Az állatot
maga mellé húzza, és a dermedt szárat a nyeregkápára hurkolja.
– Megülsz-e a nyeregben még egy ideig, Beke?
 A kérdezett mintha aludna. Nagy sokára nyögi csak ki, hogy
induljanak tovább.
– Ha bírod, akkor jó. De ha a lélek kifelé készülne belőled,
idejében szólj, mert mink még visszatartanánk kissé, testvér.
A lovak imbolyogva, megnyúló nyakkal, feszülő inakkal indulnak
a meredek dombhátnak, a hóesés pedig, mintha csak varázsütésre
történne, eláll. Kibukkannak a csillagok, s akkoráknak tűnnek, mint a
színes kövek az asszonyok függőiben. Szinte érinthetnék.
Ám a tél ezen az éjjelen tréfás kedvében van: a föld meleg
leheletét azonmód kiszippantja a csillaggal szórt, koromfekete
égbolt, s méginkább megdermeszti a hóba süppedt világot.

Az öregember hallja meg először a közeledő lovak apró

horkantásait, a szerszám vereteinek csörrenését.
Éber álmot alszik az olyan, akinek számtalan tél és nyár nyomja a
vállát, és az öreg még arra is felriad, ha a hó súlya alatt nyikkan a
jurta vázának szíjazata.
Mivel elaludni nem tud, jobb híján a füstnyíláson átkukucskáló
csillagokat számolgatja. Figyeli, hogyan fordulnak el az eget tartó,
emberi szemnek láthatatlan oszlop csúcsa körül – pedig ott van az
oszlop, hiszen mi tartaná különben a magas eget? –, és miként
úsznak ki a füstnyílás oldalánál, lassabban a csigánál.
Most ugyan egy sem kandikál be, mert a kerek lyukra az
asszonyok ráhúzták a nemezlapot, hogy a pilickéző hópelyhek ne
zavarják a tűzben pihenő ősapák álmát. Csak kicsinyke rést hagytak a
füstkígyónak.
Az öregember füle a puszta hangjaihoz szokott, s most azt súgja,
hogy odakinn a hóban emberek járnak.
Már a három kuvasz is morran odakint a hó alatt. A jurta fala
mellett vigyázzák a szállást, a vadak és idegenek közeledtét elsőnek
jelzik. Ember mellett születtek és élnek, de félig vadak mégis.
Nekimennek azok a medvének, a farkasnak, ha kell. Még a vad
szürke bikának is a fülébe akaszkodnak, ha az óriás nem bír magával.
 Lustán tápászkodnak a kutyák, s előbb lerázzák a havat loncsos
bundájukról, aztán sietve a hivataluk után néznek. A legbátrabb
eliramodik a szilaj gulya felé, a másik kettő meg követi. Ugatásuk
felveri a szállást.
Ha már a kutyák ébresztenek, fegyverfogható férfiembernek nem
ildomos magára húzni a medvebőrt. Az öreg is kászálódik, és közben
röpke pillantást vet a kövek között izzó parázsra. Az apró
lángnyelvek szorgalmasan nyalogatják a karnyi vastag ágakat.
Lehajol, tiszteletteljes hangon suttog a tűznek, aztán kiemel egy
zsarátot. A harmadán izzik a parázs, s az öregember tartja maga elé,
hadd adjon világot.
A jurta ajtajának szőnyegtakarójára ránehezedett a hó. Az öreget
megcsapja a beszökő hideg, miközben az éjszakára birkabőrök közé
bújtatott, vastag nemezcsizmájába lép, és a vállára kanyarítja subáját.
A jurta népe békésen alszik, mindenki a maga megszabott helyén.
A család feje a könyökére támaszkodva, álmosan pislog fekhelyéről,
csak fejmozdulattal kérdi: mi van odakünn?
Az öreg óvatosan átlépi a küszöböt, és csendben visszaigazítja
maga mögött a szőnyegtakarót.
A kutyák valahol a csorda és a szállás között csaholnak, de már
csatlakozott a háromhoz a többi is.
– Nem idegen vérből valót fognak – morogja az öreg magának.
A sok évtized megtanította, miképpen értékelje a kutyaugatást.
Mert ezek a lelkesek máshogy vakognak, ha idegen jár a szállás
körül, másképp, ha vadállat, és megint más a nóta, amikor saját
vérből való közeledik.
Fázósan vonja össze magán a suba szárnyait, kezdi már sajnálni,
hogy prémes, meleg fövegét a jurtában hagyta.
A liget sötétje előtt a mély hóban megjelenik az első lovas, aztán
mögötte a másik kettő. A csorda felől is előszállingóznak a vigyázók,
lóháton, hosszú nyelű csákányt szorongatva, bizalmatlanul
méregetve az érkezőket.
A lovak mintha lábak nélkül, szán módjára siklanának a havon.
Sok hó leesett, az idén még nem is volt ennyi. A barmot a berenák
mögé terelték, a gulya és a ménes fázósan húzza meg magát, az
állatok egymást melegítve álldogálnak. A hatalmas, szürke bika pár
lépésre eltávolodik a gulyától, belekapál a hóba, majd megrázza busa
fejét, és mélyet bődül.
Az öreg magasra tartja az égő husángot. A friss levegőben
fellobban a zsarát, és fénykört varázsol a szűz hóra.
Vagy tízlépésnyire tőle az első idegen visszafogja a lovát.
– Nem jövünk rossz szándékkal, bátyám – emeli mindkét kezét,
hogy az öreg lássa, nem tart orvul fegyvert. – Remélem, a lovad és a
családod a legjobb egészségnek örvend.
– Ahogy bizonnyal a tied is, fiam – az öregember hangja ércesen
csendül. – Ilyenkor mind odahaza van, akinek nem ment el az esze.
Azt hiszem, nyomós oka van annak, hogy nekiveselkedtetek az
útnak. Eltévedni könnyű errefelé, amikor előtted, mögötted
mindenhol csak a hó. A csillagok csak az imént bújtak elő.
– Megaludnánk valahol, bátyám, ha nem vagyunk alkalmatlanok.
Meg aztán, muszáj is. Ez itten – mutat a háta mögé – már alig ül a
nyeregben. Ha nekünk nem is, de neki kell a meleg és a javas, már ha
van a szálláson.
– Beteg-e? – kérdi az öreg, s bizalmatlanul villan a szeme. –
Nyavalyát meg rontást be nem hozhattok a szállásra. Akkor jobb, ha
inkább továbbálltok.
– Beteg, de nem rontás miatt, és nyavalyája sincs, bátyám –
tiltakozik amaz, és nehézkesen nyeregből száll. – Nyilat kapott az
oldalába a szerencsétlen. Azt hittük, nem ér el az első szállásig sem.
Negyednapja jövünk, előtte meg elkergettek bennünket, mert éppen
akkor betegedett meg a szállás fejének felesége. A táltos azt mondta,
mi hoztuk a rontást a szállásra.
Az öreg felemeli a zsarátot, és tesz pár lépést a mély hóban, a
nyeregben éppen csak szédelgő fiatal vitéz felé. Szemügyre veszi,
aztán azt mondja:
– Ott, a vesszőházban megalhattok, ámbár rövidesen hajnalodik –
mutat egy hófedte, gömbölyű tetős építményre, ami a liget szélén
árválkodik. – A lovak is ehetnek, a szín alatt van tavalyi széna, bár
mi nem sokat gyűjtünk. Ne tartsatok a kutyáktól, nem bántják azok a
becsületes embert.
Azzal fordul, és indul a hóba süppedt vesszőház felé. Beke a
nyeregben talán alszik. A harmadik is lóról száll, száron vezetik a
jószágokat az öreg mögött. A lovak szőrére ráfagyott a hó, orrukra a
lehelet.
– Amíg leszerszámoztok, meg a lovakat megvakarjátok, én
meggyújtom a tüzet – szól hátra az öreg.
Erős, szívós a pusztai ló, de így hagyni, szőrére fagyott jég alatt a
legnagyobb vétek. Másnapra begyullad a tüdeje, és ilyen kemény
télben nincs esély a gyógyulásra.
Az öregember visszabandukol a jurtájához. A tüzet vigyázó
fiatalasszony álmos szemmel emeli a fejét, aztán csendben
visszabújik a bozontos medvebőr alá.
Az öreg leguggol a köveken izzó parázs mellé. Hangtalan beszél a
tűzhöz, csak a szája mozdul, amint az apró, kékesvörös lángnyelvek
hozzájárulását kéri, hogy vihessen belőlük a vesszőházba, amit még
nem használtak az idén. Két éve, hogy a lakók elhagyták, s magukkal
vittek a tűzből egy gyújtásnyit.
Így tesz minden tisztességes pusztai férfiember, ha messzi útra
indul. A hazai tűzzel magával viszi az ősapák szellemeit, akik segítik
őt és a családot az úton és az új szálláson. Gondozni, szeretni, ápolni
és feltétel nélkül tisztelni kell a szellemeket, máskülönben elhagyatva
érzik magukat, megsértődnek, és az első adandó alkalommal bosszút
állnak a felelőtlen rokonokon.
A vesszőházban is rokonok laktak, így természetes volt, hogy a
tüzet visszavitték az öreg jurtájába. A táltos meg jött, és elvégezte a
varázslatait, hogy a vesszőház tiszta maradjon az ártó szellemektől és
a gonosz lelkektől.
Most visszamegy oda a tűz. Az idegenek az öreggel egy vérből
valók, és jól tudják, hogy tüzet csak férfiember gyújthat, asszonynak
ehhez joga nincs. Ő csak vigyázhatja, táplálhatja.
Az öreg óvatosan parazsat kapar egy kéregarabra, miközben
csendesen, s a tisztelet hangján kéri az ősapát, hogy a másik házban
is vigyázza a jövevényeket, de egyben óvja is meg a családot a most
érkezett ismeretlenektől, akiket a puszta törvénye szerint senki nem
zavarhat vissza a hómezőkre.
Mert a vendégnek joga van, amit a becsületes pusztai ember
minden körülmények között tisztel. Amíg a szálláson van, védelem
illeti, hacsak vissza nem él a jogával. Akkor aztán egykettőre
kirakják a szűrét, és buzgón kérheti Tengrit, a Mindenek Fölött
Valót, hogy utol ne érje a szállás fegyveres férfinépe. Ugyanazok,
akik a minap még óvták és védték, etették-itatták, jól tartották őt, már
nem haboznak beverni a fejét.
Ezt is kimondja a puszta törvénye.
A parázs sziszeg, aprócska csillagokat szór a levegőbe, amint az
öreg átbotorkál a vesszőházig. Elégedett, mert a szikrák tánca azt
mondja, a szellemeknek nincs ellenükre a költözködés. Odabent a
kormos kövek között pitteg-pattog a száraz rőzse.
Az öregember kevéske kumiszt csepegtet a tűzbe, és nagy
óvatosan egy darabka húst is elhelyez a rőzseágon. Illendő az
ősapákat tisztelettel kínálni, gondoskodni róla, hogy jól érezzék
magukat, ha már egyszer a vendégek tűzhelyében is otthont kaptak.
– Harapnátok-e valamit? – kérdi, majd feleletet sem várva egy
darabka juhsajtot és félig fagyott árpakenyér darabot varázsol elő a
suba alól. – Reggelig ellesztek ezen. A tömlőben van kumisz, ha
ugyan meg nem fagyott. Ne féljetek, nincs itt rontás vagy rossz lélek,
nem miattuk mentek el a régiek. Az eleink amúgy is ügyelnek rátok –
céloz a tűzhely alatt lakó lelkekre, az ősök árnyaira, aztán kilép a
vesszőház szürke nemezzel fedett nyílásán.

A hajnal eljövetelével megélénkül a szállás. Először a keleti

látóhatáron jelenik meg egy lilás csík, s ahogy egyre följebb kúszik,
úgy fordul vörösbe, agyagszínbe, majd sárgába.
Elsőnek a baromfinép ébredezik, s nyújtóztatják izmaikat a
megtermett kutyák. A szürkemarhák bőgnek, és a hó alól kapargatják
a fagyott zöldet, abban reménykedve, hogy előkerül valami a tavalyi
fűből.
A ménest ügyelők is kikászálódnak a vesszőházakból. Az ajtó
mellett álló hordó tetején beütik a vékony jeget, vizet vesznek a
szájukba, aztán a tenyerükbe köpik, és megmossák cserzett arcukat.
Némelyek zsíros hajtincseiket egyengetik, simogatják, mert a téli
szálláson szép számmal akad szemrevaló asszonynép, no meg eladó
sorban lévő leány. Azoknak sem mindegy, milyen külsőt mutat a
férfiember, ha közébük keveredik.
– Nem lesz csöndes a napunk – vet aggodalmas pillantást a hajnal
első pászmái felé Öcsény, a lovászok eleje. – Vöröslik az ég alja.
Békétlennek ígéri magát az ilyen nap, amikor Égi Atyánk bíborban
emelkedik ki az ágyából. Ősszel is volt egy ilyen hajnal, aztán
emlékeztek-e, mi lett a vége? Beléfúlt a folyóba a mosolygós
Gyöngy, a besenyő leány.
– Majd ügyelünk, meg ránk is figyel Tengri. Vittem a ligetbe
áldozatot tegnap. Sose felejtem el – morog kedvetlenül egy fiatalabb
lovász, aki a fagyos víztől vöröslő kezeit törölgeti a racka prémjének
egy darabjába. – Mit mondott Csákán apó tegnap, mi lesz a dolgunk?
Csákán apa a szálláson élő nagycsalád feje. Számlál vagy hatvan
esztendőt, harcolt életében eleget kazárral, besenyővel, szaracénnal
és göröggel, még a keleti úzokkal is, de csatába már csak a fiai
lovagolnak. Azt beszéli, nem lett ugyan elege, szerette a verekedést,
a győzelmet koronázó zsákmányszerzést, de hát vénülnek az inak és
az izmok. Meg aztán a szállásra is ügyelni kell télen, s akkor is,
amikor a nyári legelőkre kell hajtani a jószágot.
A szállás feje, ahogy tették azt dicső emlékezetű elődei, rendkívül
komolyan veszi hivatalát. Mert azt csakis így lehet. Csákán apa
fegyelmező, figyelő tekintete nélkül megtorpanna az élet a
nagycsaládban. Egy ideig mindenki tudná a dolgát a jószág és a
jurták körül, meg az íjas-szablyás-lándzsás gyakorlások során, hanem
aztán mégiscsak hiányozna egy vezető.
Csákán bölcs előrelátással igazgatja mindennapjaikat, s estéről
estére a szájukba rágja, hogy kinek mi lesz a dolga másnap. A
mogyeri törzseknél egyetlen nagycsalád feje sem tesz másként.
– Kik érkeztek hajnaltájt? – érdeklődik Fekete, akit néhányan
Kara néven emlegettek, mert hát az is feketét jelent, csak a türkök
nyelvén. Fekete az öregember jurtájában a legmagasabb tisztet viseli.
Fiatalabb nála, de testvérei közül a legidősebb. Amikor a család
korábbi ura, Fekete apja az ősök árnyainak világába távozott, a
törvény szerint neki kellett az örökébe lépni.
Meg hát az öreg, aki az idegeneket éjszaka elszállásolta, nem is
volt vér szerinti családtag. Régen történt, hogy befogadták, de soha
senki nem tekintette őt jöttmentnek. Mindenkitől megkapta a kijáró
tiszteletet, de arra már alig emlékezett valaki, hogy mikor érkezett,
miért van egymaga, miért nem választott asszonyt maga mellé, s hol
élhetnek a rokonai, ha vannak egyáltalán.
– Hárman jöttek – mondja csendben Feketének. – Az egyik nyilat
kapott, gyógyítani kéne. Nem hinném, hogy rossz szándék vezeti
őket. A vesszőházban pihennek, magam vittem nekik tüzet.
– Akkor nem lesz baj, de mégis hívni köllene a táltost. Tudod,
apó, hogy várandós a Sugár. Nem akarjuk, hogy valamelyik idegen
szemmel verje.
– Azt én se. De majd ügyelnek ők is, mert a magzatot hordó Sugár
meg rájuk hozhat bajt, mert tud rontani az is – jegyzi meg az öreg, s
ezzel a dolog rendben is lenne.
Csak késő délelőtt baktat át a vesszőházba. Ideje sok, a szálláson
nincs már különösebb dolga. Sok esztendejére tekintettel Csákán
csak akkor szabott ki számára munkát, ha feltétlenül szükséges volt,
de az öreg enélkül is megtalálta a maga dolgát.
Óvatosan lépi át a küszöböt, hogy meg ne haragítsa véletlenül sem
az alatta lakozó istenkét.
A három ember közül kettő a tűz mellett gubbaszt, a harmadik –
Beke – a bőrökön fekszik. Mintha aludna, de az öreg figyelmét nem
kerüli el a fiatalember gyöngyöző homloka.
– Igen nehéz az álma. Rossz bőrben van – jegyzi meg az öreg, s
pillantásából az idegenek megértik, hogy leülni kérne engedélyt. –
Megnézném azt a sebet. Látta-e javas?
– Nem. Magam vettem ki a vesszőt – mondja a hallgatag vitéz. –
Nem volt rá érkezésünk, hogy javashoz vigyük.
– Nyakatokba kellett szedni a lábatokat, mi? Aztán mit tettél a
sebre, fiam?
– Semmit. Csak bekötöztük. Gondoltuk, elébb vagy utóbb csak
esik valami szállás az utunkba.
– Elébb vagy utóbb… – ismétli lassan szűrve a szavakat az öreg. –
No, akkor húzzátok csak föl az ingét! – rendelkezik, és Beke fölé
hajol.
– Azt nem lehet, bátyám – tiltakozik a másik. – Hagyni köll, hogy
a javas megnézze elébb.
 Az öregember felcsattan:
– Aztán miért nem lehet? Több ilyen sebet láttam, mint amennyi
napot te megszámláltál. Vagy tán annyira siettetnéd szegényt a
Világfa tetejibe?
– Ne nézd meg, bátyó! Nem tiszteletlenségből mondom, de…
neked kék a szemed – néz az öregre fürkészőn a harmadik. Csak egy
pillantást vág az öreg felé, aztán elfordítja a tekintetét rögvest.
Az öregember hangtalan nevet:
– Én meg a rontás… Mivelhogy én kék szemű lennék?
Megnyugodhatsz, fiam, mert engem a mi táltosunk megtisztított az
ilyen gyalázatosságtól. Egyébiránt meg én vagyok az egyedüli, egy
járiföldön innen, aki a seborvosláshoz igazán ért. Mert azt én a tudós
szaracénoktól megtanultam. Ne mondjátok má’, hogy azok nem értik
a dolgukat! No, a javát akarjátok ennek a gyereknek, vagy hagyjuk
meghóni?
– Férfi ez már, bátyám – méltatlankodik a másik, de az öreg rá se
hederít.
Maga húzza fel az élet és halál mezsgyéjén tántorgó fiatal vitéz
oldalán mind a három vászoninget, és átfordítja.
– Tartsátok meg, amíg megnézem, tehetek-e valamit. Azt
mondod, te vetted ki a nyilat? – vág az öreg pillantása a mellette
szorongó idegenre. – Kár volt. Vagy inkább korai. Csak ki kellett
volna törni. Meglehet, hogy most befelé vérzik. Fordítsuk a hátára,
de óvatosan ám!
Beke talán ébredezik, mert felnyög, de nincs még magánál.
– Látod, fiam? Talán szerencséje van. Ha a hasába szaladt vón’ a
vér, akkor ott most puffadt lenne és kemény. De úgy látom, hogy
mégis kifelé igyekszik a rossz vér. Milyen mélyre szaladt a vessző?
– Ujjnyira.
– Ez is szerencse. A többit megfogta a vastag ruha. A tél is jó
valamire.
Az öreg többet nem is szól, csak teszi a dolgát. Meleg vizet hoz
egy agyagkorsóban, meg tiszta lenvászon darabot, azzal mossa körbe
a sebet. A legény ébredezik, valamit motyog is, de még nincs teljesen
ezen a világon.
 Az öregember porokat, száraz, morzsolt növénydarabkákat szed
elő egy tarsolyból, meg valamilyen hájat. Azzal kenegeti a sebet,
meg a környékét. A vérzés lassan, de érezhetően alábbhagy.
A tudós öreg csak egyszer nyúl a tűzbe, hogy kivegyen egy
vékonyka, izzó végű ágat, de nyomban vissza is teszi. Nem kell az
égetés, alvad a vér. Majd meglátja, mondja, mit hoz az este.
– A többi a Világügyelő dolga. Kérjétek őszinte szívvel a
segítségét. Nehézkesen feltápászkodik, kifelé indul, de a küszöb előtt
megfordul:
– Felénk úgy járja, hogy harmadnapig nem kérdezzük senkitől, ki
fia-borja. Mondja el maga, aki jött. Azért mondom, hátha felétek más
a rend. Engem Jakti bátyónak szólítanak. Kazárul van, azt jelenti,
hogy világos. Mármint, hogy az elmém lett világosabb a szaracén
tudósoktól. Sokat megtanultam, ami a nemzetségnek hasznára válik.
Ha kell valami, így keressetek.
– Rendes mogyeri neved nincs is, bátya? – szól utána a harmadik.
– Dehogyis nincs. A Csögle. Mert a törzsem hajdanán a gyepű
szélén szállásolt – tudatja még, s kilép a hóba.
Késő délután a jövevények keresik az öreg Jaktit:
– Tisztelettel, bátyó, ha nem alkalmatlan – kezdené az egyik –,
beszédünk lenne veled. Igen nagy kérés okából.
Az öregember felvonja a szemöldökét, szürkéskék vizslatekintetét
amaz arcába fúrja, olyasformán, hogy annak egyből melege lesz.
Mert, ugye, a kék szem, meg a szőke haj… Ámbár Jaktinak az
már igencsak őszül. A három varkocsban, ami a süvege alól fityeg a
vállát verdesve, sokkal több a fehér, mint a szőke.
– Beszélnünk kellene a szállás fejével. Mindenképpen. Ebben
segíts nekünk. Voltaképpen erre van megbízatásunk.
– A szállás feje Csákán, de nem ő a nemzetségé. Őt úgy hívják,
Bese apa. Egynapi lovaglásra szállásol, északra, a folyó mellett, ami
a nagy Itil gyereke. Elébb Csákánnal váltsatok szót, ennek a
nagycsaládnak mégiscsak ő a parancsolója.
– Minket sürget az idő, Jakti bátyó. Nagy utat tettünk, még sok
van előttünk. Akinek a parancsát hordozzuk, maga is hatalmasság,
ezért nem várhatunk.
 – Márpedig kell, amíg ez a Beke vitéz lábra nem kap – nyomja
meg a szót Jakti. – Már ha vitéz… Vagy tán itt akarnátok hagyni?
Miféle parancs az, amire hármat küldenek, de kettő is bevégezheti?
– Erős, szigorú parancs, Jakti bátyó. Nem lehet mellébeszélni,
csak végrehajtani.
– Tehát Levedi úrtól való – vonja fel szürkés szemöldökét Jakti. –
Akkor komoly lehet. Meglátom, mit tehetnék.
Az összetaposott hóra szegezett tekintettel ballag pár lépést, aztán
– mintha csak mellékesen jutna eszébe – azt mondja:
– Nekünk sincs sok, ám eddig még senki nem maradt éhen. Ha
visszajöttem a gulyától, még bejövök és átkötöm a Beke sebét. Mert
a javasember is én volnék. Ugyan egy szóval se kérdeztem a
neveteket, de csak kitaláljátok majd, miként szólítson benneteket
Csákán és Bese apa.

A pásztorok – akiknek mára ezt a feladatot szabta Csákán – száraz

szénát hordanak a jószágnak, amikor Jakti a ménes felé ballag.
– Azt mondtad, bátyó, hogy minek sarlózzuk le a füvet? – kiált
nagy vidáman az egyik. – Most, látod, jól jön. Szegények már alig
találnak valamit a hó alatt. A borjak meg tán egy hetet még, ha
kibírnak. Ha elapad az anyjuk teje, erőtlenek lesznek és megfagynak.
Az összes farkas meg medve a gulya körül portyázik majd.
– Mer’ nem volt ez a mogyerinél szokásban soha, te Bicsak –
hurrogja le a legényt a bölcs Jakti. – Láttam én, hogyan csinálják a
poljánok meg a vjaticsok északon. Akik tisztességgel művelik a
földet, mind tesznek félre télire a jószágnak. Ám akiben ugor vagy
türk vér van, az nem túrt sosem földet. Mert büszke népek vagyunk,
úgy ám! Meg nem bírunk maradni egy helyben. A ménesnek, a
gulyának meg a birkának menni kell, amerre a legelő frissebb. Mi
meg utánuk. Hát nem sokkal jobb ez, mint egész életedben koszos,
büdös berenaházban lakni, mint a bolgárok vagy a ruszok?
– A vitéz lóháton terem, nem az eke szarva mögött! – rikkantja
egy izzó szemű legény, pattintva ostorával. – A nyíl is messzebbre
vág, ha nyeregből röpíted!
 – De vissza sem jön a vessző soha – morogja Jakti, bár a
pásztorok ezt már nem hallják.
Az öregnek ugyan semmi dolga a gulyánál, de jót tesz a lelkének,
ha csak úgy, a maga örömére naponta elgyönyörködhet a kalimpáló
szarvú, robusztus szürkemarhákban, a bikák vadságában. Örülnek
neki a csikósok és a pásztorok is, mert annyi érdekességet senkitől
sem hallhatnak, mint tőle, aki messzi vidékeket megjárt, és harcolt
annyi csatában, mint senki más a nagycsaládból.
Tán csak Csákán apa fogható az öreg Jaktihoz, de hát őt más fából
faragták. Vele nehezebb szót érteni.
Hazaérkezvén az öreg magához vesz egy megfüstölt ürühús-
darabot, néhány félig fagyott füstölt halat, aztán egy kisebb
bőrtömlőbe a maga készletéből átlapátol két napra elegendő, porrá
tört húst. Egy disznóbendőt megtölt főtt kölessel, aztán magára
kanyarítja szürke subáját, fejébe nyomja nyusztprémmel körített
süvegét, és kunkori orrú, sarkatlan nemezcsizmájában átkacsázik a
mély hóban kitaposott árokban a vesszőházba.
A hajlék oldalát derékmagasságig lepi a hó, a gömbölyű tetőt
kicsit behorpasztja, de legalább nem engedi kiszökni a meleget.
Felül, a felmeredő vesszőnyaláb alkotta nyíláson át ezüstfehér füst
száll. Belül durva nemez borítja a sárral tapasztott, vesszőből fonott
falakat, s ugyanezt terítették a földre, több rétegben, hogy a hideg ne
törhessen át annyira.
Máskülönben a tűzhelyen kívül semmi nincs itt, csak egy halom
durva nemez, amit fekhelynek használhat a betévedő.
– A kazárok Sarkel várát téglából rakták meg. Mégiscsak
tartósabb, mint a vessző meg a sár – morogja maga elé Jakti, hóba
süppedő csizmáját rázogatva. – De nem hinném, hogy télen
melegebb lenne ennél. Meg hogyan vinnék el onnan, ha egyszer
muszáj lenne vonulni?
Amint belép, azonnal észreveszi, amit egy jurtalakó nomád
szemének illik meglátni. A két jövevény a szokásoknak megfelelően
elrendezte a holmiját, de ők maguk csak a vendégeknek kijáró helyet
foglalják el, a bejárattól balra, át nem lépve a ház középső vonalát.
Ez a rend, s ők ehhez tartják magukat.
Jakti elégedett.
 Nyugtázza, hogy balra hátul, ahol a házi istenek szobrocskái
állnak rendesen, most a ház fala mellett három, agyagból égetett,
füles szilke nyugszik a nemezlapon: mindegyikben maroknyi köles,
de a negyedikben kumisz. Mégsem lehetnek ezek pusztai zsiványok,
gondolja az öreg, aztán leül a tűz mellé.
– Hoztam ennivalót. Ennek a Bekének adjátok a javát, erősödnie
kell. Ha nem eszik, erőltessétek bele. Muszáj! Különben egy hét sem
telik, és temethetünk. Kár lenne leölni azt a szép lovat – hunyorít a
vendégek felé, akik értik a tréfát. – No, fordítsátok, átkötöm a sebet.
Beke ébred, és halkan felnyög. Egész teste tüzel, az arcán
lázrózsák.
– Fiatal e’mmég – dünnyögi maga elé Jakti, és résnyire húzott
szemmel vizslatja Bekét. – Korán kezded, fiam, ha nem is a
hadakozást, de a sebek szerzését azt igen. Majd büszke lehetsz rá a
leányok előtt, ha…
Elharapja a mondat végét.
Hát már hogyne érné meg azt az időt Beke? Erős, fiatal szervezet,
átverekszi magát akármin.
Pedig a vitéz most is épp a verekedés nagy feladatát folytatja,
küzd, ahogy csak bír az életéért, a láz ellenében, amely
elhatalmasodott a testében. Jakti hümmög egy darabig, aztán átköti a
sebet, és kiballag.
Kisvártatva visszatér.
– Most aztán fogjátok le, mert ettől, amit hoztam, rúgni fog, akár a
bolond csikó – húz elő egy fakéreg edénykét, alig nagyobbat, mint a
hüvelykje. – Ami benne van, olyan keserű, mint az epe, és a
parázsnál is jobban égeti a bensőt. Épeszű ember le nem nyeli, de
neki muszáj. Elhajtja belőle a lázat.
Odakint csengettyű hangja veri fel a csendet. Jakti fel sem emeli a
fejét, csak alig láthatóan elhúzza a szája szegletét.
– Megjött a táltosunk – morogja, és röpke pillantást dob a
jövevényekre, mintha fürkészné az arcukat. – így van ez rendjén, már
vártam. Ha idegen jön, mindig megjelenik, pedig a liget mögött van a
sátra. A szellemektől értesül, ha valami történik. No, most fogjátok
erősen!
 Beke meg sem nyikkan. Ösztönszerűen nyel egy nagyot, mikor a
porrá tört varázsszert – mert ugyan mi lehetne más? – Jakti a nyelve
mögé önti. Nem nagyon érezhet semmit, már újra távol jár, verekszik
tovább a sötétséggel, ami egyre lejjebb húzná.
A táltos nem lép be a vesszőházba. A kezében füstölgő gallyat
markolva körültáncolja a mély hóban. Időnként nagyot csap a
dobjára, csengettyűi felzavarják a környék minden madarát a kopasz
fák csúcsára. Éles hangon rikoltozva hívja segítségül a család
szellemeit, akik majd a gonoszt elűzik, aztán dolga végeztével megáll
egy helyben, a bejárat előtt.
– Nem jön be – mondja az öreg a vendégnek. – Neked kell
kimenned. Ha van rajtad rontás, azt még elkergeti rólad. Te meg
majd adsz neki valamit fizetségül. Mindent elfogad.
– Azért csak vigyázz vele – figyelmezteti társát a másik. – Idegen
táltos, ki tudhatja a varázserejét? Tovább kell mennünk, nem lehet,
hogy varázslatot műveljen velünk, és bajt küldjön ránk.
De a táltos nem küldött se jót, se rosszat. Ünnepélyes hangon –
amit mindenki hallhat, hiszen a táltos kiabál – tisztának nyilvánítja a
házat és lakóit, majd csilingelve elballag a liget homályba burkolózó
fái között. Néma csend követi távozását.
– Látjátok? Még a kutyák is befogják a lepcsest, ha közöttünk jár.
Érzik a hatalmát. De tudós táltos, az biztos – mondja Jakti, és
elköszön.

– Hallom, az öreg Daru megtisztította a házat – fordul Csákán

Jaktihoz, mikor az öreg „gyepűlakó” a nagycsalád fejéhez érkezik
Beke megorvoslása után. – Mért nem hagytad, hogy ő csinálja?
Tudós táltos, mindenki tudja, hogy képes elűzni a kórságot.
– Nem kórság, csak egy nyíl volt benne, Csákán. Adtam neki port,
mert tüzel a teste.
– Most verekszik a lázzal, mi? Aztán megmondták-e már, hogy
mit akarnak?
– Ezért jöttem volna. Azt mondja az egyik, úgy nézem, a
vezetőjük, hogy tovább akarnak menni. Szigorú parancsuk van,
beszélniük kell Besével. Komoly lehet a dolog, csak nem tudják az
utat.
– Bese szállásáig az út két napba is beletelik ebben a hóban. Annál
inkább, mert a vizeken a szél összetörte a jeget. Kerülgetni kell a
legkisebb pocsolyát is. Meg aztán vezető kellene melléjük, mert a
szállásváltó utakon ölnyi magas a hó. Ha fontos a dolguk, pont mi
hagyjuk beleveszni őket a télbe?
– Most semmiképp nem mehetnek – mondja Jakti. – Azt mondták,
ketten nem indulnak, csak együtt a sebesülttel. Ő még iramodásnyira
sem lenne képes elügetni.
– Hozd ide nekem a másik kettőt, Jakti! – veti oda Csákán, aztán
rákiált egy süveg nélküli lovászra: – Hej, te, Bolta! Mondd meg a
legényeknek, hogy jöjjenek hamarost, de csak miután beszéltem a
vendégekkel. Elmondom majd a holnapi parancsot. Te meg, Jakti,
vidd át magaddal a Virágot, vigyázzon addig a sebesültre.
Virág Csákán jurtájában lakik. Talán tizenhét esztendős, s máris
úgy tartják, hogy özvegy. Az ura elveszett három esztendeje, amikor
a kazár kagán sereget indított a besenyők ellen, a keleti gyepűn.
Meghalni ugyan senki nem látta, de a mogyeri lovasroham után
nem jött vissza. Még a lova sem ügetett hátra a többivel a
visszavonuló kürtjeire, pedig arra minden jóravaló harci ló hallgat,
tán jobban is, mint a gazdája, akit néha elragad a tűz. Lovas nélkül is
újra a helyükre állnak, s a szomszéd harcos általában ki is vezeti őket
a veszedelemből. Aztán hazaviszi a családhoz, ha már csak a lova
marad a férfiembernek a portya vagy kalandozás végére.
A mogyeriben mindig is volt harci becsület és tisztesség.
Gyászos dolog az ilyen. Az asszonyok folyton arra kérik a
Világügyelőt, csak velük ne forduljon elő, csak jöjjön haza az uruk.
Virág hiába várta, az övé csak nem jött. Ötödik esztendeje, hogy
egybekeltek, gyerek nem született, sem pediglen leány, mert hát a
férfiemberek folyvást hadba nyargalásztak. A kazár kagán parancsát
a mogyerik első fejedelmének a törvény szerint követnie kellett. Ez
pedig nem volt más, mint a hadba vonulás kényszere minden
esztendőben, aztán irány délkelet, az Itilen túl, hegyibe a
besenyőknek.
 Az asszonyka pedig átkerült Csákán jurtájába, mert kellett valaki,
aki a tűzre vigyáz. Az idősebbek ellátták mindenféle jó tanáccsal,
különféle magokat etettek vele, hogy ha megjön végre az ura,
biztosan megfoganjon, s lehetőleg fiút. Leányból volt elég a
szálláson, ezért igazi gyerek kellett, akiből harcos lesz, s aki
megszerzi majd a nagycsalád gazdagságát megalapozó hadi
zsákmányt.
A zsákmányolásra igazán nem panaszkodhattak. A kagán minden
jogot és lehetőséget biztosított erre az élvezetre. Azt is jól tudta, hogy
a mogyeri sokat vérzett felséges személye érdekében.
Ha már lehet, miért ne a segédnép vérezzen, s miért éppen a
kazár?
Aki nem hagyta ott a fogát, aránylag szépecskén meg is élhetett a
zsákmányból. Gyűjthetett belőle a hozományra, vagy gyarapíthatta a
családi vagyont.
A mogyerit meg a hozzá csatlakozott kisebb töredékeket, a pusztai
harcmodor szokásához híven, mindig az első vonalban küldték
csatába a kazár hadvezérek. Bizony, nem sok tizenhárom esztendőt
megért ifjonc élt a mogyeri szállásokon, aki ne hallott volna már
csatakiáltást, halálhörgést, diadalüvöltést, amikor az ellenség szétvert
sorai után vetették magukat a mogyeri harcosok.
Hej, de sok gyerekember nem jött vissza soha!
Hát ezért is kellett a fiú, s minél több.
– Szedelőzködj, Virág, egykettőre át kell jönnöd velem a
vendégekhez! – unszolja a riadt fiatalasszonyt Jakti bátya, s maga
nyomja a fejébe a cobolyprémes fejfedőt, teríti vállára a szépen
hímzett, kaftán-szabású köpönyeget. – Szedd a lábad, sietős a dolog.
– Még meg kell etetnem és itatnom a tüzet – szabadkozik riadtan
Virág, és sebtében egy csepp kumiszt önt a jurta közepén izzó
zsarátra. Vet rá egy vékonyka szelet ürühúst, és elmondja az ide illő
jókívánságokat, aztán megnyugodva indul az öregember után.
A vesszőház előtt Jakti megfordul:
– De, ugye, most éppen nem vagy tisztátalan? Beteg van odabent,
nem szeretném, ha megrontanád.
– Nem láttad, bátya, hogy délelőtt én főztem? Hogy tehettem
volna tisztátalanul? Tíz napja már, hogy elhagytam az
asszonyházat… – méltatlankodik vörösödő arccal Virág, Jakti meg
hümmög.
A két vendég az érkezőket meghajlással fogadja, ahogy illendő, de
Virágra nem is nagyon néznek – mert ez éppenséggel nem illendő. A
koráról látják, hogy asszonysorban lehet, és kijár neki a tisztességes
viselkedés.
Beke a tűz mellett fekszik. Mélyen alszik, és Jakti örömmel látja,
hogy már nem kapkodja annyira a levegőt, s a teste sem tüzel, ahogy
délután.
– Vár titeket Csákán apa. Azt akarja, hogy most induljunk hozzá.
Igyekezzetek, mert még az estéli parancsot is elhalasztotta, hogy
veletek beszélhessen. Virág, te meg ügyelsz erre az emberre. Nyíl
volt benne, délután a homlokán még megsült volna a fürjtojás. Ha
enni, inni kér, adsz neki. Ki ne engedd, mert akkor a por, amit kapott,
mit sem ér. Megértetted, leányom?
Már hogyne értette volna.
Virág egy gallyal, óvatos, simogató mozdulatokkal megigazgatja a
tüzet, fellobbantva kissé a lángot. A tűzhöz durván nyúlni sosem
szabad, megsértődik a benne lakozó ős, s valami csalafintaságot
egészen biztosan kieszel büntetésül. Ez pedig többnyire fájdalmas,
betegséggel vagy más nyavalyákkal jár, rosszabb esetben a jurta
egész népére balszerencsét zúdít.
Virág még élénken emlékezett arra, amikor még kislány korában a
bátyjai játszadozás közben véletlenül a tűzbe ejtettek egy kést. A
fivérek hátán évekig megmaradt a korbács nyoma, mert a család feje
tisztességgel eltángálta őket. Nem beszélve arról, hogy a jurtához
napokig jártak a táltosok, akik kiokoskodták, milyen módon lehet a
durva sértésért kiengesztelni a tűzben lakó lelkeket. Virág apjának
akkor két lovába, négy hízott marhájába és tíz rackájába került a
dolog, s elvitte a gyermekei számára hosszasan gyűjtögetett
hozomány jó részét.
Virág egyedül marad a vesszőházban a sebesülttel.
Bátortalanul pislog körbe, nem bizalomgerjesztő az üres,
félhomályba vesző helyiség, melynek falain árnytáncot jár a tűzfény.
Tán fél is, mert varázsigéket suttog, amelyek hite szerint távol tartják
a rossz lelkeket, s buzgón kéri Tengrit, az Égi Atyát, hogy bocsásson
békességet s védelmet a hajlékra.
A tető nyílásán át néhány hópehely vitorlázik alá, és sisteregve
ellobban a tűzben. Virág a két kenderkötéllel meg a fal mellé
támasztott rúddal feljebb húzza a nyíláson a nemezlapot, épp csak kis
rést hagyva a füstnek.
Beke alszik. Nem érezhet fájdalmat, mert az arca nyugodt, és
egyenletesen szuszog. Kinyújtózva fekszik a medvebőrök között.
Virág melléje csúszik, és tenyerével kicsit felemeli Beke állát. A
sebesült fiatal harcos nyel egyet, száját becsukja, s a nő
megnyugszik: védence lelke immáron nem hagyhatja el a testét
suttyomban, legalábbis a száján keresztül. Aztán a nők oldalán
letelepszik egy nemezlapra, maga alá húzza lábait, pár cseppet önt
még a kumiszból a tűzbe, s csendben figyeli, hogyan kélnek táncra a
szikrák.

Jakti a két vendéget az íratlan pusztai előírások szerint vezeti be

Csákán jurtájába. Amikor a nagycsalád feje megérti, miről van szó,
azonnal kizavarja az asszonyokat és a gyerekeket, s a vendéghelyre
mutat: a jövevények ott foglaljanak helyet.
No, nem is a díszhelyen, mert az Bese apának, a nemzetség
fejének van fenntartva, tudja ezt a jurtában mindenki. Bese pedig
bármikor bevágtázhatott, akár ilyen időben is, mert sok átharcolt év
ide vagy oda, ha mehetnékje támadt, lefogni se lehetett.
– Jómagam Bakos volnék, apa, ő meg itt a bajtársam, Kesző –
mutatkozik be a kis csapat vezetője, miután túlesnek a lovak és a
családok állapotára vonatkozó, kölcsönös érdeklődésen. –
Megköszönnénk, hogy szállást adtál, élelmet és meleget.
– Ezt mondja a törvény – mormogja a nagycsalád feje. Szerfelett
fúrja az oldalát vendégeinek titokzatossága, de illetlenség lenne
előrukkolni a kérdéssel. – A társatok, a nyíllövött… megmarad-e?
– Hála a bátyónak, most már meg. De nagyon gyenge, egy pöhöly
hó erősebb nála.
 – Egészséges vitéz az, mire odakint kizöldül, el is felejti – veti
közbe Jakti. – Rontás sincs rajt, és aki ennyit bírt a nyeregben ebben
a zimankóban, azt szereti Tengri. De megmondtam: veletek nem
mehet, bármennyire sietős.
– Itt marad, és gondját viseljük – bólogat Csákán, aki igyekszik a
beszélgetés fonalát az őt leginkább érdeklő irányba terelni. – A
nemzetségfő szállása innen legalább két nap, de senki nem tudja,
mekkora odakinn a hó. Gyalog talán jobb lenne, hótalpon, hogy a
lovakat kíméljétek, de úgy négy napba is beletelik. Szánt adnánk, ha
ezelőtt egy holddal bele nem veszett volna a tóba az ökrökkel együtt.
– Beszakadt a jég. Hiába beszéltünk az Apos gyereknek, csak
ráhajtotta az ökröket. Odalettek azok is – fűzi hozzá Jakti. – Errefelé
annyi a láp, a holtvíz, hogy aki nem ismerős, rajtaveszt még nyáridőn
is.
– Bese nemzetségfőhöz kell érkeznünk, amilyen gyorsan csak
lehet – erősködik Bakos. – Nem az övé az utolsó szállás, ahová el
kell jutnunk, így nála sem időzhetünk. Szigorú parancsunk van, apa,
a főfejedelemtől. Nem állhatunk meg.
Csákán arcán rezdül egy ideg. Hazudott volna, ha azt állítja,
szereti Levedit, a mogyeri törzsek első urát. Még ma is élénken él az
emlékezetében az idő, amikor Levedi – más választása katonai erő
híján nem lévén – elfogadta az alávetettséget a kazár kagántól, hogy
a törzseket megvédje, s biztosítsa a túlélést.
– Ha az ő parancsa, az más – mordul Csákán, és lopva Jakti
bátyóra sandít. Az öreg alig észrevehetően megrázza a fejét, mire
Csákán visszazökken abba a szerepbe, amit egy nagycsalád fejének a
pusztai szokásrend szerint végig kell játszania.
– Látom, csak három lovatok van. Gondolom, elvesztek az úton,
netán a farkasok jóvoltából. Úgy gondolom, segítek nektek négy
vezetéklóval, válasszatok a ménesből. Gondos ember nem járja
egyetlen lóval a pusztát. Adok mellétek két legényt a lovászoktól,
úgyis sokan vannak. Ismerik a járást a szállásváltó úton Bese apához.
Ha már egyszer annyira fontos…
Bakos és Kesző vitézek meghajolva távoznak, Jakti pedig
Csákánhoz fordul:
 – Tudom, hogy te vagy a szálláson az első, Csákán, és tisztellek
ezért. De azt megmondom neked: nehogy megpróbáld. Láttam, mi
motoszkált a fejedben. Ennek a kettőnek épségben kell megérkezni
Beséhez, különben akkora baj szakad a fejünkre, hogy ki nem
heverjük. Levedit gyűlölöd, tudom, nem is mondom, hogy nincs meg
rá az okod. De azzal semmit nem nyersz, ha ezek a futárok – mert
szerintem azok – esetleg sosem érkeznek meg. Vette már a
mogyerinek vérét elég sok népség, nincs szükség rá, hogy még
magunk is…
– Vén róka vagy te, Csögle – szólítja eredeti nevén a bátyót
Csákán. – Nem mondom, megfordult bennem, de csak egy kevéskét.
Azért nekem sem ment el még a sütnivalóm. Tudod mit? Magam
kísérem el őket. A szállás meg addig itt marad Kurulra és rád. Most
megmutathatja az öcsém, hogy mit tud.
– Kíváncsi vagy, mi? Böki a csőröd, mi olyan sietős a
főfejedelemnek. Ámbátor én akár most is megmondhatom neked,
Csákán. Csak arról lehet szó, hogy valami készül, amihez Levedi
úrnak sem fűlik a foga. Kényszerből futtat lovasokat ebben az
időben. Azt is jelenti a sietség, hogy a nemzetségfők meg a törzsek
fejedelmeinek a véleményére is kíváncsi. Komoly dolog lehet, én
mondom.
Jakti a fejét csóválva lép ki a nagycsalád urának jurtájából.
Odakinn már összeverődtek a férfiak és az asszonyok várva, milyen
parancsot ad másnapra Csákán. Ám ő váratlanul és gyorsan elintézi:
– Mindnek az a dolga, ami ma is volt. Aki a ménesnél volt, ott
marad, aki halászott, továbbra is azt teszi. Kurul most a szállásnagy,
amíg vissza nem jövök. Jakti, te meg gondoskodsz a harmadikról,
arról a sebesültről… Azzal a csavaros eszeddel megoldod – vet lapos
pillantást a bátyóra, aki az imént oly vérlázítón átlátott a gondolatain.

Másnap Csákán ötödmagával és a két idegennel útra készülődik.

Tizenöt lovat visznek. A télen kicsit megfogyott rajtuk a hús, a
bordáik imitt-amott átütnek szépen kefélt szőrükön.
 Csákán felesége – idősödő, de még jó erőben lévő asszony –
azonmód rendelkezni kezd a szállás nőlakossága körében: ki mit
tegyen, hol és meddig. Az ura távollétében hajlamos volt arra, hogy
pokollá téve a többiek életét, kiélje parancsolási vágyait, s meg is
tette, valahányszor lehetősége nyílt rá.
– Újholdra visszajövök – mondja Csákán, ami annyit jelent, hogy
úgy nyolc nap múlva. – Ügyeljetek a szállásra és egymásra. Ne
kelljen miattatok szégyenkeznem – fűzi hozzá dacosan, aztán a hóba
vágott csapáson elindulnak.
– Aztán meg ne feledkezz arról, amit ígértél, Csákán! –
figyelmezteti Jakti. – Amúgy meg a Világügyelő szeme legyen
rajtatok.
Az öreg mégsem nyugodt. Ismeri Csákánt, tudja, mennyire önfejű,
s hogy hajlamos a hirtelen döntésekre. Ilyenkor először az indulatai
robbannak, s csak utána igazgatja tetteit az esze. Néha későn kap
észbe, de hát ő a nagycsalád vezetője, a legnagyobb tekintély a
szálláson, élet és halál ura.
Aztán magában somolygott is az öreg, mert eszébe jutott, hogy
Csákán volt egyedül, aki nem hitt a táltosnak, amikor Daru azt
mondta, Jakti kék szeme nem hordoz rontást. Mindig úgy nézett
Jaktira, mintha egy javas és táltos keverékét látná benne. Inkább
tartott tőle, minthogy korlátlan akaratát érvényesítse felette.
Jakti bátyó ezért élvez különleges helyzetet a szálláson. Idős és
fiatal úton-útfélen felkeresi, a véleményét kéri, mert tudják, mekkora
földet járt be, milyen világos – „jakti” – az elméje, és mily sok
ismeretlenre tudja a választ. Csákánon ugyan megmutatkozik néha,
hogy szívesebben látná a szálláson Jakti helyett akár Csúzt vagy Ízt,
a bozótban lakozó, félig ember, félig alvilági rontáshozókat, de
mindenki tudja, hogy ez csak eredendő, és végtelen irigységéből
fakad.
Csákán soha nem tűrt nála okosabb embert a szálláson, s ha
tehette, elüldözte.
Távozásuk után Jakti elballag a vesszőházba, ahol a sebesültet
egyedül találja. Beke ébren van, és tejet kérne, ha valaki
meghallgatná.
 – Hej, te Virág! – bődül az öreg, s a hóba taposott szűk ösvényen
máris sietve surranó csizmák zaja hallik. Virág egy pillanattal később
csaknem bezuhan az ajtón piros arccal, fedetlen hajjal, ami nem
nagyon illendő egy férjes asszonyhoz.
– Nem megmondtam, hogy ügyeld? – ripakodik rá Jakti, de aztán
észreveszi a fiatalasszony arcán a könnycseppeket. – No, minek
itatod az egereket? Karold asszony miatt talán?
Virág biccentett: bizony a durva Karold, Csákán felesége bánt el
vele a többi asszony előtt az imént, ahogy szokta. Azt mondta, nem
érdekli, miféle beteget vigyáz, az ő dolga mostantól az, amit ő mond,
amíg Csákán haza nem ér.
– Halat kellene füstölnöm, ezt parancsolta – hüppög Virág. –
Hiába mondtam neki, hogy már egy napja itt vagyok, vigyázom a
beteget. Végigvágott rajtam…
– Azt rosszul tette – mondja Jakti csendben, s közben arra gondol,
hogy az özvegyen maradt Virág hozománya egészen még most sem a
szállás, a család tulajdona, mert innen van a hetedik éven.
Virág családja a hárommal odébb fekvő szállásról is igencsak
érdeklődik, hogyan bánnak az asszonnyal. Láthatóan törik a fejüket,
miképpen lehetne a hozományt visszaszerezni. Mégpedig a hetedik
esztendő lejárta előtt, mert különben végképp elveszik, vagyis hát az
asszony urának családját gyarapítja majd.
A legnagyobb baj az, hogy ezzel Virág is tisztában van. Így aztán
igazán elhagyatottnak tudja magát, és semmi kedvet nem érez ahhoz,
hogy a gyászidő letelte után az urának valamelyik testvére elvegye
őt.
Mert azt biztosra senki nem tudta, hogy Virág ura, Györk valóban
odaveszett-e. Csak az volt bizonyos, hogy nem tért meg a csatából,
de látott már olyant a világ, hogy valaki nyolc, tíz évre rá jött meg, és
a tűz mellett szájtátva hallgatták a történeteit gyönyörűséges, távoli
földekről, mesés kincsekről, gazdagságról, hatalmas városokról, ahol
kőházban laknak az emberek, s nem vándorolnak a legelő gulya után,
meg a ménesek nyomában szakadatlan.
Virág titkon ma is várja haza Györköt, bár egyre kevésbé él benne
a remény.
Jakti bátyó feldúlva parancsolja:
 – Itt maradsz, de először hozol neki friss tejet, aztán meg addig
ügyelsz rá, amíg szükséges. Majd én elintézem Kurullal.
Virág elszalad a tejért, aztán marad Beke mellett.
Hogy az asszonyból áradó erő, vagy Beke életereje lehet-e az oka,
azt senki nem tudja, de a sebesült napról napra jobban érzi magát.
Már felkel, kijárkál a vesszőházból, jön-megy a jurták között,
megsimogatja a hozzá dörgölődző kutyák busa fejét, és szót vált a
lovászokkal.
Aztán egy napon újra ledönti a láz. Virág kétségbeesetten szalad
Jakti apóhoz, mert Beke félrebeszél, ismeretlen nyelven kiabál, talán
veszekszik valakivel a lázas delíriumban. Karjai, lábai merevek, és
nem tudja felemelni a fejét.
– Azt gondolnám, hogy el kell hívni a táltost – javasolja Virág
riadt szemekkel az öregnek, de az csak a fejét rázza.
– Ismerem ezt a nyavalyát. Nem rontástól van. Azt mondta
egyszer egy szaracén tudós, hogy az ember fejében van a hiba. Ők
tudtak rá gyógyírt, még ki is lyukasztották a koponyáját az ilyennek,
de én azt meg nem teszem. Akkor már holnap temethetnénk. Szaladj,
Virág, hozzánk. Kérd el a tarisznyámat rögvest, ami a rácson lóg, az
ágyam felett. De tüstént ám!
Virág eltűnik az ajtónyílásban, de az öreg sokat tapasztalt szemét
nem tudja becsapni. Látja ő, hogy az ifiasszony túlságosan is a szívén
viseli Beke dolgát.
Jakti valahogy ismét talpra állítja a fiatal harcost. Úgy tűnik, hogy
a betegség sem akar visszatérni, bár Beke még gyenge és erőtlen.
Alig eszik, jószerivel csak tejen él.
Az öreget mindez igencsak aggasztja, s naphosszat töri a fejét, mit
tehetne még. A táltost is odaengedte Bekéhez, aki a kényelmetlen
procedúrát odakint üldögélve, a ház falának dőlve volt kénytelen
elszenvedni, mert Jakti az öreg Darut be nem engedte volna a
vesszőházba semmiért.
A mogyeri hit szerint, noha a táltoson nem fog a rontás, azért
folyton próbálkozik vele, s folyton a nyomában liheg. S hátha éppen
a vesszőházban talál megválni tőle?
Akkor a rosszindulatú szellemnek egyből kapóra jön Beke, de
még Virág is, aki egyre több időt tölt vele, lesve minden kívánságát.
 A tavasz ebben az esztendőben csaknem átmenet nélkül borította
virágba a szállás környékét. A karám berenái mögött egyre
idegesebben prüszköltek a lovak, remegő orrcimpákkal szimatolták a
szelet, nehezen bírták a bezártságot.
Amikor aztán a csikósok az első igazán tavaszi napon félrehúzták
a vaskos gerendákat, hogy szélesre tárulják a karámok kapuja, a
csődörök és vezérkancák vad nyerítéssel rúgták magasra a foltokban
megmaradt havat, és sörényükbe belekapott a szél, amint
felszabadult, tavaszi vágtába lendültek.
Utánuk zúdult az egész ménes, s a csikósok két oldalról terelték az
állatokat, mert időnként veszélyes kanyart váltottak az alattomos
posvány felé.
A szürkegulya is nyugtalankodott, nehéz volt egyben tartani a
hatalmas barmokat, hiába igyekeztek a kuvaszok is erejük legjavát
adva. Nincs emberfia, aki ilyenkor gyalogszerrel bemerészkedik a
berenák mögé, a kalimpáló szarvú bikák közé. Mikor aztán megnyílt
előttük a szabadság útja, a hatalmas szürke tömeg mindent elsöprő
áradatként hömpölygött az éledő legelők felé.
A gulya és a nyáj a vágtató, legelésző, aztán megint csak vágtató
ménes nyomában ballagott. A gulyával tereléskor is sok gond akadt,
nem is szerette mindenki ezt a munkát. Volt, aki egyenest
büntetésnek vette, mert a hatalmas, félvad, szilajon tartott
szürkemarhák szinte kezelhetetlenek, a bikák még a terelő lovaknak
is nekimennek néha. Ilyenkor szelídebb ökröket hajtanak közébük,
mert azok – férfiasságuk híján – nem harcias természetűek.
Másképp hogyan hagynák magukat befogni a sátras szekerek elé?
Bakost és társát többet senki sem látta a szálláson, de nem azért,
ami miatt Jakti bátya aggódott. Amikor Csákán apa és kísérete
megérkezett, az éppen lázban fekvő Beke mellett annyit mondott a
szállásfő, hogy ha felgyógyul, induljon vissza Levedi főfejedelem
szállására.
 Csákán mogorva volt és szúrós, mint a tüskésdisznó.
Végigvágtázott a szálláson, mindenkit jól lehordott, majd a jurtában
leitta magát a sárga földig. Napokig elő sem jött.
Jakti maga mellé vette a lábadozó Bekét, és ellovagolt vele a
szomszéd szállásokig, vagy csak a csordát mutatta meg. Attól tartott,
hogy Beke nyavalyája bármikor újra jelentkezhet, és féltő gonddal
figyelte minden rezdülését.
Mikor aztán többet nem jelentkezett a láz, Jakti is megnyugodott
kissé, de figyelmét nem kerülte el, hogy Virág is könnyebb szívvel
teszi a dolgát Csákán jurtája körül.
Mint ahogy az sem, hogy időnként lopva odapillant Bekére, csak
egy villanásnyit, ami aligha tűnt fel bárkinek, hacsak nem az öreg
Jaktinak.
– Tetszik-e? – vetette oda egy ízben Bekének Virágra sandítva
hamiskás mosollyal lelógó bajusza alatt. – Hát csak vigyázz, mert
van neki ura, ha nem mondta volna. Ha az egyszer hazajön…
– Azt mondta, meghalt – rándított a vállán Beke, de azért a füle
hegye elvörösödött.
– Lehet, hogy meg, de az is, hogy nem. Eltűnt. Ha nem jön meg
hamarost, újra nőül veheti valaki a Györk családjából. Csak egy
fivére van Györknek, az sem erre a világra való – mutatta az öreg,
hogy a fivérnek valami megszállhatta a fejét. – Ilyen volt gyerkőc
korától, került mindenkit, látomásai voltak, és gyakran beléköltöztek
mindenféle idegen lelkek. Daru akkoriban foglalkozni akart vele, azt
mondta, eleve elrendeltetett, hogy a gyereknek táltosnak kell lenni.
Hanem ő az első alkalommal visszaszökött a szülei jurtájába, és
kijelentette, hogy esze ágában sincs megtanulni a táltos mesterséget.
Igaz, máshoz sem fűlött a foga, és nincs nála rosszabb nyíllövő széles
e vidéken. Nem hinném, hogy Virágot hozzáengedné az apja. Meg
aztán ott van Virág hozománya. Vele átjött ám ide a szállásra húsz
tinó, két koporsó női holmi, meg miegymás. A Györk apja is magas
vételárat fizetett a leányért. Nehéz dolog ez…
– Hátha csak mondja a Virág, hogy nem menne, Jakti bátya? –
találgatta Beke, de az öreg legyintett.
 – Eh, nem úgy van az! Vén vagyok, de a szemem még jó. Látom,
amit meg kell látni, no. Ez a Virág másra ácsingózik, ebben biztos
lehetsz, öcsém.
Hogy bizonyos volt-e Beke, vagy sem, az ő dolga maradt. Jakti
sosem firtatta.
A tavasz nem csak meleget, rég nem látott napfényt, de híreket is
hozott a sztyeppe minden sarkából. Beke egyre nyugtalanabb lett,
mehetnékje volt már, de valami mégis marasztalta. S ennek a
valaminek volt két éjfekete szeme, hosszú, sötétbarna haja és
mosolygós képe, ahányszor csak távolról összenéztek.
Mert közelebbről nem nagyon lehetett.
Mit szólt volna a szállás népe?
– Azt hiszem, te tudod, fiam, mi készül a kazároknál – húzódott
Beke mellé az öreg Jakti egy csendes tavaszi estén, amikor a fiatal
vitéz magányosan költötte el szerény vacsoráját a vesszőházban.
– Megbolydult a sztyeppe, maholnap indulunk a nyári szállásra.
Négy napig tereljük a gulyát és a ménest, csak oda. Csákán arra vár,
hogy szikkadjon kissé a föld. Nem muszáj csüdig a sárban bóklászni.
Ha akarsz, indulhatsz te is haza, a nemzetségedhez. De elkél itt is az
ügyes kéz. Kérheted is, hová osszon be Csákán. Mit csináltál
odahaza?
– Mindig vitézkedtem, bátya. Alig tettem mást. Talán egy
esztendeig, ha tartott, hogy csikót tereltem, aztán férfivá avattak, és
megkaptam az övet. Látom, meglep.
– Azért annyira nem – vonta meg csontos vállát az öreg. – Nem
beszéltél magadról szinte semmit, bármire gondolhatott az ember. De
akkor biztos tudod, mi készül keleten. Nemhiába küldtek egyszerre
három futárt.
– Úgy tudom, háború lesz, bátya. Nagyobb, mint eddig.
Mozgolódnak keleten. Csákán apa is tudja, hát akkor miért nem
mondja?
– Háború minden esztendőn volt. A kagán megmozgatta a
mogyerit kissé, mint lovász a csikót, hadd szerezzen zsákmányt, ne
háborogjon elégedetlenségében, és legyen miből asszonyt venni. De
azt sem felejtette el, hogy a besenyőt meg a többit biztosítsa: nem
lesz könnyű préda a kazár meg a melléjük fogott népek, tehát fogják
vissza a harci méneket. Ám azt mondom mégis, hogy te nem
mondasz el mindent őszintén. Valamit nagyon titkolsz, öcsém, csak
tudnám, mit.
De az öreg nem kapta meg a választ. Beke nem szeretett, talán
nem is tudott jól hazudni, ezért inkább csendben maradt.
A szállás lassan megindult délkeletnek. Sátorkupolás szekerekre
került minden, az asszonyok pakolták fel, mert lealacsonyító munkát
férfiember nem végez. Az asszonyok pillanatok alatt szedték alkotó
elemeire a jurtát, vázastól, nemezestül. Csörömpöltek a vasbográcsok
és a tűzi alkalmatosságok.
A téli szálláson csak két jurta maradt, meg a vesszőházak. Csákán
jó előre megbeszélte a családfőkkel, ki marad itt, kik lesznek, akik
gondozzák a kölest, a kenderföldet, a kertet, ahol a zöldség termett,
az árpa- és búzaföldeket. Nem voltak ezek nagyok, sarlóval vágták,
ha beérett, de hát a földet mégsem lehet elvinni a nyári szállásra.
Így aztán maradtak a téli szálláson vagy húszan, többnyire
öregebbek és a feleségük, meg néhány fegyverfogható fiatal. No és a
kicsit félkegyelmű kanász, aki volt annyira együgyű, hogy ne féljen a
hatalmas, borjúméretű, vörös szőrű disznóktól.
A kanok jószerivel csak egyedül őt nem támadták meg, de ha
mégis, jót koppantott a fejükre a hosszú nyelű fokossal. A disznók
aztán szépen elkódorogtak a tölgyesekbe, mocsarakba, a holtágak
mellékére, ahol mindig volt mit kitúrni a földből, a kanász meg csak
összeterelgette őket, ha szükségét látta.
Kinn maradt a kondával egész nyáron, s csak akkor kezdte el az
állatokat hazafelé noszogatni, amikor a visszatérő ménesek
nyargalása már odahallatszott.
Jakti vonult a többivel. A családfő, Fekete ment a ménessel, mint
minden esztendőben, amióta nem járt el hadakozni, vagy portyára.
Fiatalabbik öccse a juhászokat tartotta szemmel, a közös gulya pedig
a másik családok közül kettőnek jutott.
Volt egy család, amelyik csak halászott. Fele a téli, fele a nyári
szálláson tette a dolgát, mesteri módon kötötték a hálót, varsákat
építgettek vesszőből, meg a haljárást figyelték szüntelenül, mert attól
függött, hogy mikor és hova kell felállítani a cégét, a vejszét.
 Füstölték a kifogott halat, segítettek a zöldségesben, bár inkább
csak a fiatalabbja, mert az idősebbek alantasnak tartották ezt a
munkát. Ők esténként a nyílt tűznél régi, dicső csatákra emlékeztek,
olyan időkre, amikor még a kazár félte a mogyerit, az onogurt, a
bolgárt, a szavárdot, azt a múltba veszett, sokféle színes töredékből
álló népet, amely északkeletről egyre délebbre húzódva megtalálta a
kapcsolatot a hasonlóakkal. A Meotisz feletti mocsaras pusztákon
nyargalászva csipdesték, sarcolták, akit csak lehetett.
Mivel Csákán igazából nem kedvelte Bekét – mert egyáltalában
nem igazodott el rajta –, inkább mellőzte őt. Így Beke a Fekete
családjával tartott délkeletnek a nyári szállásra, végig egy kisebb
folyócska partján. Jakti figyelmeztette: jobban teszi, ha mellette
marad, amíg a család minden tagja el nem fogadja őt.
Fekete testvérei ahányan voltak, annyifelé jártak a dolguk után, az
asszonyok pedig követték a férjüket a gulya, a ménes mögött.
Csákán szállása egy nyírfaliget mellett ütötte fel a jurtáit. Kis
domb kerítette északról, a folyó pedig alig kőhajításnyira nyugaton
vett szelíd kanyarulatot, félkörbe zárva a tíz jurtából álló közösséget.
Keletre és délre, ameddig a szem ellátott, az ébredező, mocsárfoltos
sztyeppe terpeszkedett.
A folyó túlpartján is Bese nemzetségének szállásai húzódtak
éppen, mert ott vezetett a legfontosabb szállásváltó út. Igaz, szaracén
és bolgárföldi, no meg kazár kereskedők ide már csak szekérrel
jutottak el, nem úgy, mint az Itil mellett élőkhöz. Ott a víz a hátára
vette a kereskedők szurokszagú bárkáit, és lomhán elindult velük ár
ellenében északnak. Lassú, kimért evezőcsapásokkal hajtották felfelé
a vízi alkalmatosságokat, vagy ökrökkel vontatták, ahol lehetett,
hogy aztán áruikon túladva megrakják azokat az északabbra burjánzó
erdők nyestjeinek, hölgymenyétjeinek s megannyi prémes
erdőlakóinak szépen fejtett gereznájával.
Szabályos rendben folyt az élet Csákán nyári szállásán, az időről
időre betévedő kereskedők színt hoztak a mindennapokba. Na persze
tudták azt is, hogy a nagycsalád fejének vagy a nemzetségfőnek
illendő ajándékot vinni, egyfajta önkéntes felajánlás alapján, ami
hivatott volt biztosítani, hogy a szekerek háborítatlanul
áthaladhassanak a szállás befolyási területén.
 Egy ilyen érkezés során a családok apraja-nagyja a kalmárok elé
szaladt, a gyerekek lovacskáikkal körülnyargalászták a jövevényeket.
A három kalmár Csákánt kereste, behízelgő modorban érdeklődtek a
szállásnép és a lovak egészségi állapotáról, míg fegyveres kíséretük a
szállásra érve kissé lemaradt.
Beke éppen a herélésnél segédkezett: a megpányvázott lovak patái
fölé kötelet hurkolt, hogy a lovászok az állat teste alá húzhassák
annak lábait, az elsőket hátra, a hátsókat meg előre. Megalázó volt ez
a helyzet egy szilajon vágtató, szabad pusztai lény számára, hányták-
vetették is magukat a szerencsétlenek, de a lovászok nem nagyon
veszítenek a mének ellenében csatát.
Beke a földre kényszerített ló fejét tartotta szorosan, és figyelte,
miként hasítja fel egy idősebb lovász az állat herezacskóját, hogyan
fordítja ki a remegő heréket, s harapja el az ondóvezetéket. A ló
hörgött, forgatta a szemeit fájdalmában, aztán a mester jó szorosan
elkötötte a kiürített herezacskót a tövénél, a lovászok meg óvatosan
meglazították a hurkokat, majd vezényszóra elengedték a
kétségbeesett állatot.
Amint felkepesztett, a lovászok máris iszkoltak. Nem egyet rúgott
már nyomorékra az ilyenkor se látó, se halló, halálfélelembe
kergetett állat.
Beke egy különösen tüzes csikó vérben forgó szemei és
villámgyors patái elől a többiek után iramodva egyszer csak
megtorpant, aztán beváltott a folyóparti füzesbe. Egész délután nem
került elő, csak akkor, amikor a kalmárok pihenéshez készülődtek.
A fél szállás kereste már, de ő csak annyit mondott, hogy megint
visszatért a régi nyavalyája, és kábulatba esve hosszú ideig nem
tudott magáról.
Ha mást be is csapott, az öreg Jaktit mégsem. Összehúzott
szemmel vizslatta egy darabig Bekét, aztán megjegyezte:
– Addig nem hagylak békében, amíg be nem vallod, miért tűntél
el a kalmárok elől. Tudod, mit mondok? Azt, hogy segítségre van
szükséged, de nem mersz kérni. Pedig majd’ a rosszbaj kerülget
miatta. Ne is ellenkezz! – hárította egyetlen mozdulattal Beke
közbeszólási kísérletét. – Addig el nem mész innen, amíg meg nem
tudom, mi nyomja a lelked. Igaztalanul öltél, vagy megraboltál
valakit? Netán éppen őket? – vetett röpke pillantást a kalmárok
szekere felé.
– Nem, bátyó. Nem raboltam mogyeritől sosem. A zsákmányból
mindig megkaptam a részem, de eddig csak igazságos harcban
verekedtem.
– Akkor meg? Csak nem azt mondod, hogy adósa vagy
valamelyik kalmárnak? Ha igen, mondd meg, és segítünk. Félig már
befogadott a család, támaszkodhatsz rá.
– Adós sem vagyok, bátya. De, tudod, igen nehéz nekem erről
beszélni.
– Akkor mégis megöltél valakit. Tudom, hogy itt van a kutya
elásva. Ezért nem akaródzott neked hazamenni. Én meg, ha nem
beszélsz őszintén, leveszem rólad a kezem, ebben biztos lehetsz. No,
ki vele, öcsém, mert kezd odalenni a türelmem.
Beke nagyot sóhajtott, felállt a kidőlt nyírfatörzsről és lassan, a
foga között szűrte a szavakat.
– Bosszú van a dolog mögött, bátyó.
– Családi vérbosszú? Hát akkor – vakarta meg a füle tövét az öreg
– nem ez lenne az első…
– Ne tarts tiszteletlennek, bátya, de mégsem annyira könnyű –
vágott közbe Beke, fojtott indulattal a hangjában. – A bosszú addig
marad, amíg ki nem egyenlítik az adósságot. Aztán ami egyfelől
kiegyenlítés, az a másik oldalról már újabb adósság. Sosem lesz
vége, hacsak az adósok egyszerre ki nem elégítik azt.
– Leány volt a dologban? Rablás történt, és közben emberhalál
esett?
– Nem. Csak ártatlan játék volt egy vadászaton. A legjobb
barátomat lőttem meg. A Világügyelő, lehet, hogy másfelé fordult
éppen, amiért ilyen megeshetett. Tízezer hold alatt se kerül egynél
több hasonlóan cifra eset. Faderékon pattant meg a nyíl, egyenest az
ő szemébe. Nem tudtam rajta segíteni. Medvére mentünk, erős volt
az íj meg az ideg is, az a nyílhegy meg olyan, mint a szablya pengéje.
Csaknem átfúrta a fejét…
– Aztán meg nem hitte senki, hogy így esett, ugye?
– Nem. Mind azt mondta, hogy leány miatt lőttem meg.
Mindkettőnknek ugyanaz tetszett, és tudták is ezt a szálláson, de még
messzebb is. A családja meg mindenestől ránk szakadt. Körbevették
a jurtát, és azt akarták, hogy az apám adjon ki. Ha éppen nem vagyok
a gulyánál, ott nyúznak meg élve. El kellett bújnom, de éjjelre
előjöttem, és bekiáltottam, hogy itt volnék, készen a számadásra.
– Akkor kaptad a nyilat az oldaladba?
– Majdnem. Éjszaka nem estek nekem, mert nem tudták, magam
vagyok-e. Meg aztán annak a családnak a feje mindig is úgy kezelte
az enyémet, mint testvért. De csak ez az egy fia volt, és mindenki
bosszút követelt. Azt sem tudom, hogy az enyémek mit tettek.
Gyanítom, hogy az apám kész lett volna helyettem megfizetni, de ezt
nem engedhettem meg. Nekik pedig csakis én kellettem, senki más.
Hajnalban utánam jöttek a nyomon, egészen messzire. Hatan voltak.
Mögöttük láttam az apámat meg a három bátyámat. Messze
lemaradtak, de tudtam, ha akkor meghalok, ők megint csak elveszik
valakinek az életét. Sosem lett volna vége.
– De te úgy gondoltad, hogy véget vetsz a bosszúnak, úgy-e?
– Nem tudom, mennyire volt szándékos – folytatta Beke a
fatörzsre ülve. Válla a súlyos teher alatt előreesett, két térde között a
lehullott avarnak beszélt inkább. – Ezek a kalmárok ott voltak akkor
a szálláson, megismertem őket. Félek, hogy most ők ismernek fel.
Amikor körbefogtak jó messziről, nekem eszem ágában sem volt,
hogy ellenük forduljak. Az íjamat még csak fel sem ajzottam. Se
dárdám, se pajzsom nem volt, csak egy kés az övemben. Aztán
bekergettek egy csalitosba. Hamar utolért az egyik, én pedig
leugrottam a lóról, hogy elbújhassak. Szégyellem kimondani, de
akkor féltem, bátyó.
– Nem szégyen az. Az a bátor, aki be meri vallani, hogy fél
– motyogta Jakti maga elé.
– Futottam volna, de csak a folyóágig értem. Félig befagyott már,
a szélén volt csak háromrőfnyi kéreg. Nem mertem rálépni, és addig
tétováztam, amíg ő be nem ért. Láttam, ahogy rám emeli az íjat, még
azt is hallottam, amikor pendült. Nem tudom, honnan volt annyi
erőm, hogy ne vessem bele magam a vízbe. Álltam csak, mint egy
őzgida. Aztán a vessző bevágott, egyenest az oldalamba. Ahogy
hátralökött, beszakadt alattam a jég. Még most is előttem van a fény,
amit a jégen át láttam. A víz meg olyan hideg volt, hogy forrónak
éreztem. Pillanatig tartott az egész, aztán már csak a semmi. Talán
félig meg is fulladtam.
– Bakos szedett össze?
– Azt mondta, nem ő volt, hanem valahol távolabb, a túlparton
halásztak ki. Az már nem a mi területünk volt, hanem a Keszi törzs
szállásolt végig, egészen a tengerig. A Keszinél törték ki a vesszőt.
Köd volt, ezért nem találtak meg az enyémek. A víz arrafelé erős
sodrású.
– Azt mondod, a Keszi? Hiszen az egészen délen szállásol.
– Mi is ott szállásolunk. A túlparton miénk a legjobb,
leghosszabb, leggazdagabb szállásváltó út a Levedi úré után. A
Megyer törzsé.
Jakti maga elé meredt, mintha súlyos emlékek törtek volna rá a
régi időkből.
– Álmos úr ott a törzs fejedelme? Vagy talán már átadta a fiának a
tisztet?
– Álmos úr még elég fiatal ahhoz, hogy sokáig fejedelem lehessen
– világosította fel az öreget Beke. – Árpád meg gyerekember még,
bár alighanem felövezték. Levedi úr után az első nemzetség az övék.
– Tudom – Jakti hangja rekedt volt, és furán rezgett, mint az íj
megpendített idege. – Ismerem én jól az egész családot. Emesu
asszonyt is, bár azóta megváltozhatott. Még a táltost is ismerem, ha
ugyan él még.
– Tán csak nem onnan jöttél, bátya? – hüledezett Beke, és egy
pillanatra ismét bizonytalanul rezdült a hangja. Csak nem árulja el ez
a vénember a saját törzsénél?
– Már nagyon régen volt, amikor én ott jártam, fiam. Álmos úr is
csak gyerekember volt akkor. Én az apját ismertem, Ügyek vezért.
Vele harcoltam megannyi éven át. Ő volt az előd, mindenütt az ő
seregét küldte előre a kagán. Tengri az égben, micsoda zsákmányok
voltak akkoriban! Ügyek csapata vitéz harcosokból állt az utolsó
szálig. Megsarcoltuk mi a kagán földjét is, mielőtt még a rúmi
görögökkel felépíttette volna Sarkelt, azt a koszos erődöt a folyó bal
partján. Egy sor jobb parti kazár erősséget széjjelvertünk, mielőtt
nekirugaszkodtak volna Sarkel megépítésének. Birizgálta a kazárt,
hogy a vjaticsok meg a poljánok adóját elszedtük előle. Az ám!
Sarcoltuk a szlávokat! Amikor az a rúmi görög jött a hajókkal, hogy
Sarkel felépítésébe belefogjon, mi úgy tudtuk, ellenünk készül az a
sok katona.
Beke csendben hallgatta az öreget, de a szemében ott csillogott a
bizonytalanság. Amaz egyetlen pillantást vetett csak rá, aztán
megjegyezte:
– Van tisztesség a Megyer vérben, fiam. Látom, hogy azért
aggódsz, nem árullak-e be. De majd azt mondom, hogy Beke vitéz
meghalt, elvitte az ár, elmerült a jég alatt. Az adósság egyenlítést
nyert. Kinek mi dolga vele? Megfizettél a hosszú úttal, csaknem
otthagytad a fogad. Vérbosszú nincs, mert már szükségtelen.
Legalább ne egymást ölje a Megyer-béli. Száz mást tudok, akire íjat
lehet húzni.
– Köszönöm, bátya. Ha szabad, maradnék még a szálláson. Aztán
majd meglátom.
– Majd én is meglátom, fiam. Ha kell valami, csak szólj.
– Ez a… Virág érdekelne, bátya, azt hiszem…
– Én meg azt hiszem, nem vagy egészen az eszednél! Mondtam,
hogy férje van. A halálát akarod? Ismered a törvényt! Aki megrontja
a családi vért… Én figyelmeztettelek.
– Tudom, bátyó, de mégis taszít feléje valami. Úgy vélem, hogy
ha talán nem élne már Györk, akkor esetleg…
– Én pedig úgy vélem, hogy csak a tavasz taszít téged Virág felé,
mint egy felelőtlen csikót. Pezseg a véred. No, Tengri megóvjon! –
egyenesedett fel az öregember, és sajgó térdekkel elballagott az estéli
homályba takarózó jurták felé.

II.

Nyár elején idegenek érkeznek a szállásra. A paták verte porfelhőt

mindenki messziről látja, a munka abbamarad, a vezérkancák
felkapják fejüket. Tíz idegen harcos vágtázik be a jurtáktól ölelt tágas
félkörbe.
– Melyik nemzetségé a szállás? – kérdezi egy idősebb vitéz, és
tekintetével a szállásfőt kutatja. Arca poros, a lecsorgó verejték
szürke barázdákat húz a halántékától a nyakáig.
– Bese apa parancsol a nemzetségünknek – áll elő Csákán egyik
fivére, akinek balján csuklóból hiányzik a keze. Még a gyepűn csapta
le egy szláv balta úgy húsz esztendővel ezelőtt. – Most Csákán
szállásán vagytok. Ha valamit akartok, őt kérdezzétek.
– Akkor legyen a Csákán, bánom is én! – csattan mérgesen a
vitéz. – Mutasd, merre leljük!
De Csákán már érkezik a gulya felől. Nem is titkolja mérgét,
amiért a szállásán idegeneket lát.
– Nem adtál választ a télen, apa! – kezdi nagy hangon a vitéz, aki
még üdvözölni is elfelejtette a szállás urát. – Itt járt nálad a
nagyfejedelmünk két futára. Elmondtak mindent, megtudakolták,
miként vélekedtek. Mindenki megadta a kívánt választ, csak éppen te
nem.
– Neked mi közöd hozzá? – fortyan fel Csákán, ügyet sem vetve a
főfejedelem zászlós jelvényére. Feltüzelte, hogy a vitéz a saját
szállásnépe előtt utasítja rendre. – Bese másként döntött, de én akkor
is azt mondtam, hogy nem. Most se mondok mást, így akár mehettek
is.
Fordulna már a jurtája felé, de a szeme sarkából észreveszi, hogy
a vitézek egyszerre mozdítják a lovakat: szorosabbra vonják a kört
Csákán körül.
– Hiijj! Az apátok keservit! – bődül Csákán. – Hát már a
sajátomban sem hagytok békén? Csépány! Hozd a legényeket, de
rögvest!
Elővágtáznak a lovászok, a gulyások, és mind szorongat
valamilyen alkalmatosságot, amivel verekedhet. A tíz vitéz
lekanyarítja hátáról a lándzsát, és körülfogják vezetőjüket.
Csend lesz egy pillanatra.
Csákán bősz képpel ül a nyeregben, a szablya markolatát
szorongatva, a vitézek meg helyezkednek, hogy kivédhessenek
minden támadást, ha nem bírnának magukkal a hamarjában
odasereglett legények.
– Nohát, te Zolta! Hát neked is elment a józan eszed? – rikkant
valaki a jurták mellől, és mindenki a hang irányába fordul. Jakti
baktat elő, felemelt jobbjában fokos acélfeje villan. Inkább csak
támaszkodni akar rá, semmint használni. – Ráakaszkodsz a
szállásfőre a sajátjai között? Tán még oda is vágnál nagy mérgedben,
mi? Apád, odafönn, azt hiszem, most rázza az öklét!
– Hozzám beszélsz, öreg? – mered Jaktira a vitézek vezetője arcán
jókora meglepetéssel. Nem szokta meg, hogy csak úgy rendre
utasítsák, de az öreg egyben tiszteletet is kelt. – Mink most Levedi
urunk képében járunk el, bátyám. Ismersz-e valahonnan?
– Csak a hangod ismertem meg, Zolta. Nem változott semmit. A
te apád tárkány volt, nem is akármilyen. A Gecse nemből. Látod ezt
a fokost itt a kezemben? Ő kalapálta, egyengette ilyenre. Jó sok
koponyát beszakítottam vele. De ha ezt most az apád hallotta
volna… Hát így kell megérkezni egy szállásra? Kutyába veszed az
urát?
– Nincs veled dolgom, öreg, akárki vagy – enyhül kissé Zolta. –
Menj az utadra, és hagyd a nagyfejedelem vitézeit. A mi részünk az
igazságtevés.
– De nem ezen a szálláson, fiam! – figyelmezteti szelíden Jakti. –
Neked kén’ a legjobban tudnod, hogy minden szállás külön kis
fejedelemség. Az urát tisztelni kell. Hát eddig jutott volna a
mogyeri? Holnap már az ősöket sem tiszteli senki?
– Ne szólj helyettem, Jakti! – emeli a hangját Csákán. – Ez engem
illet. Szánjatok nyeregből, és gyere velem a jurtába, Zolta vitéz.
Csákán előre rúgtat, jurtája előtt dühösen leugrik a lováról, és
maga előtt engedi be Zoltát. A nők, látva Csákán képét, rémülten
iszkolnak kifelé.
Zolta kísérői tanácstalanul álldogálnak, bizalmatlanul méregetik a
jottányit sem tágító lovászokat, gulyásokat.
– Igyál, szívesen adom – kínálja a kötelező nyelet kumiszt
Csákán, és Zolta löttyint a tűzbe, majd alaposan meghúzza a tömlőt.
– Aztán most mondd, miért jöttél. Engem felelősségre vonni?
 – Még a télen megegyeztek a törzsek, hogy aki közelebb van a
besenyő gyepűhöz, a kazárokkal rájuk csap most nyáron. Három
törzs biztosan megy, köztük a tietek. A szavárdok is ott lesznek, meg
a Gyarmat. Talán a Jenő is, bár most kevesen vannak. A Kürt sem
számlál sok harcost, ezért kell az ember. Mindenki megértette, csak
te nem.
– Megértettem én is, csak idén nem tartom jónak a besenyők
abajgatását – mondja Csákán. – Láthatod, a szálláson kevés az
ember. Ha elmennek, nem lesz, aki a ménessel, gulyával törődjön…
– Igen, bár ha jól tudom, te már ezelőtt öt esztendővel is ugyanezt
mondtad – vág közbe Zolta, de igyekszik udvarias maradni. –
Amikor Sarkelnél szállásoltatok.
– Sarkelnél más volt az állás – magyarázkodik Csákán. – Ott
elvesztettünk tizennégy harcost, mert tévedésből összeakaszkodott
velük a kazár helyőrség lovassága. Meggyengültünk…
– Csákán apa! – csendül Zolta hangja figyelmeztetően. – Nem
arról volt-e éppen szó, hogy a vezetéseddel kazár kereskedőket
sarcoltak az embereid Sarkel mellett? Mert én imigyen emlékszem.
Nem figyelmeztette-e a nemzetséget a nagyfejedelem, hogy a
kazárokkal kötött szerződés mellett nem szabad vámot szedni a saját
szakállára senkinek? De még ha csak vámot szedtél volna! Te
agyoncsapattál közülük kettőt. Én így értesültem. A katonák azért
szakadtak a nyakatokba, mert Sarkel dolga a kereskedelmi út
megvédése szárazon és vízen.
– Ezt senki nem bizonyíthatta! – húzza el a száját Csákán, és Zolta
a fejét csóválva mondja:
– A törzsetek, de Levedi úr is tudja, hogy mi történt valójában.
Csakis azért nem vettek rajtad elégtételt, mert nem akarták, hogy a
kazárok lássák: mogyeri üti a mogyerit, bár a kagán ezt örömmel
végignézte volna. Fekete báránynak számítasz a szállásfők között.
– Nohát! Egyedül lennék-e? Vjaticsot, szaracént, bolgárt sarcol a
mogyeri mindenhol, ahol alkalom adódik. A gyepűnél cifrább dolgok
is történnek, még sincs belőlük ekkora csuda. Engem meg ne
fenyegessen senki! Ennek a szállásnak én parancsolok, ezt még Bese
apa is jól tudja. A fejedelemnek talán az lenne a célja, hogy a
nagycsaládok kezét lefogja? Miből élt eddig a mogyeri, he? Harcból,
zsákmányból. A rabszolgákkal egész karavánok indultak Karcsba,
hogy a rúmi kereskedőknek eladják mind. Féltek minket! Jobban tán
a saját isteneiknél! Miért lenne haszna a nagyfejedelemnek abból, ha
megköti a kezünket?
– Nem a megkötésről van szó, de a szerződés az szerződés. Azt be
kell tartani. Azért jöttem, hogy vitézt vigyek tőled, Csákán. Legalább
hármat. Ez az én dolgom. A tied meg, hogy adj. Bese apa fölötted áll,
és az ő szava téged is kötelez – mondja halkan és megfontoltan Zolta.
Láthatóan nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy fegyelmezze magát.
– Megtanácskozom a táltossal – hangzik a kitérő válasz.
– Időt nyernél, látom. Nekem így is jó. Holnap reggelig
maradunk, majd megalszunk a ménesnél. Úgy vedd, hogy a
főfejedelem hangja vagyok.
Zolta kifordul a jurtából, és dühösen a fejébe csapja hegyes
süvegét. Intésére a katonák elügetnek a ménes iránt. Már nem kíséri
őket senki, a szállás népe lehiggadt.
– Hol van az öregember? – állít meg Zolta egy nehéz dézsát cipelő
asszonyt. – Hívd elő, beszédem lenne hozzá.
Az asszony Fekete sátrára mutat, majd szótlanul odébbáll.
Jakti a jurta előtt üldögél egy rönkön, és a bicsakjával farigcsál
valamit. Zolta megfogja a lovat az öreg előtt, de nem száll nyeregből.
– Látom, helyén van még az eszed, bátya. Épp a legjobbkor
szóltál közbe.
– Több tisztelettel tartozol az idegeneknek meg nekem is, te Zolta
vitéz – recsegi Jakti, de fel sem néz. – Az apád ilyent soha nem tett
volna. Benne több tisztesség volt. Neked még a lovad is magas.
– Az a hivatalom is, mer’ megbízatás végből járok. Ismerted-e jól
az apámat?
– Vele gyerekeskedtem. Az övét is együtt kaptuk meg. Együtt
lettünk harcosok a nagy folyómelléken. Együtt hajtottuk a ménest, és
együtt vertük a poljánokat meg a kazárt.
– Régen volt, apó. Ma már nem akaszkodunk össze a kazárral,
szövetségben vagyunk.
– Alávetettségben – javít Jakti. – Nem mindegy, Zolta!
– Az is csak egyféle szövetség, bátya. Ezt nem érti meg Csákán.
 – Tudom én, hogy nem. Más idők járnak. Van, aki megérti, van,
aki még mindig törvény nélküli, vad pusztai száguldozónak véli
magát. Csákánban még a régi vér folyik, ami azt kiabálja, hogy
mindenki úr a maga háza táján. Ez pediglen így is van, Zolta vitéz.
Él-e még az apád?
– Három fűvel ezelőtt még ott vágtatott velünk a besenyőre.
Győztünk, de őt leverte egy dárda. Elégettük illendőn a csatamezőn a
többivel. Csak az emléke maradt, de az élesen.
A karámok mellett, ahol a beteg lovakat tartják, Daru, a táltos
akkor ereszkedik le dobjával és szerszámaival. Mindenki kitér az
útjából. Régi mogyeri nevére már senki nem emlékszik, odahagyta
valamikor egy varázslatnál, amikor daru képében a jurták fölött
szállva tudakolta az égiek akaratát.
Zolta tisztelettel tekint a táltosra, mint általában minden pusztai
nomád, aki nem a rúmiak vallását tartja, vagy a zsidókét, akik szép
számmal akadnak a kazár kagán palotájában és városaiban, meg a
karavánutakon. Maga a kagán is felvette Izráel hitét a főembereivel
és családtagjaival egyetemben, s nem csoda ezek után, hogy a
szaracénok és a rúmi görögök felségterületeiről elűzött zsidó
kalmárok menedékért zörgettek Kazáriában.
A kagán foga sosem fűlt hozzá, hogy elkötelezze magát
valamelyik erős és nagy szomszédja vallása mellett. Pedig jöttek
szépen a rúmi keresztény térítők, aztán Mohamed követői is a
bagdadi kalifátusból, de mégis van vagy száz esztendeje annak, hogy
az egyik kagán rálépett Izráel útjára.
– Csákán a táltostól vár útmutatást, hogy adjon-e harcost a
főfejedelemnek, vagy sem – csóválja a fejét Zolta. – Levedi úr
udvarában másról se beszélnek, mint hogy errefelé néhány család
meg nemzetségfő nem tiszteli úgy a főfejedelmet, ahogy az kijár.
Pedig amit a szállásfőtök művelt Sarkel körül pár esztendeje,
magában is megért volna háromszor kilenc vesszőzést.
Az öregember fél szemmel felpillant a nyeregben féloldalt ülő
vitézre, s azt mondja:
– Járt mifelénk nemrégiben egy harcos a Gecse nemből. Azt
mondta, hogy a télen vétlen emberhalál esett felétek. Valaki
véletlenül meglőtte a pajtását, és elindult a bosszú. Igaz volt-e? –
érdeklődik fondorlatos módon Jakti, s Zolta ráharap a csalira.
– Igaz volt, hát! Én magam nem tudom, mi a színtiszta igazság,
akad, aki azt mondja, leány volt a dologban. Mások meg azt, hogy
véletlenül történt. De már vége, mert Tengri igazságot tett.
– A Világügyelő elébb-utóbb mindig igazságot tesz – szól bölcs
mosollyal Jakti. – Most sem akart több halált. Csákán sem akar, mert
kevés már itt a fiatal férfiember.
– Nem erről van szó, bátya – tiltakozik Zolta. – A főfejedelem
urunk sem vágtat most örömest a besenyőre. Kémeket küldött ki még
az ősszel, ők meg elmondták, hogy igen összekapták magukat. Van
egy törzsük, a kengerek, azok csupa vitéz harcos, egy sem ijed meg a
saját árnyékától. Olyanok, mint Ügyek előd apa serege volt.
Mindenhol az első vonalban vágtatnak, övék a zsákmány legjava.
Tudod, öreg, az idén nem kedvezett a táltosok jóslata. Meg aztán
sokszor kelt vörösben az Égi Atya.
– Akkor minek rámenni a besenyőre mégis? Kedvezőbb időt
kellene bevárni, te Zolta.
– Nem úgy van az, bátya. A törzsek önszántukból fel nem rúgják a
szerződést. A kagán támadni akar, mert attól tart, hogy különben
túlságosan felpattan a besék szeme. A tarkalovúak törzse már amúgy
is igen közelről nyalintotta a gyepűt, megtépték néhány szállásunkat.
Volt, ahol felkoncolták még a kereskedőnépet is. Hát evégből sürgős
a dolog, bátya, érted már?
Jakti, aki a „csöglén” nevelkedett valaha, az örökké békétlen
gyepű környékén, ért mindent. Túlságosan is jól érti ahhoz, hogy
aznap nyugodt álomra hajtsa a fejét.
Balsejtelmei miatt nem is jön szemére álom, amikor az
árnyéklélek messzire kalandozhat a testből, enyhülést vagy éppen
kínokat hozva. A jurta mellett üldögélve az éjszaka neszeit hallgatja,
s bámulja a jókora csillagokat, amelyek a tiszta levegőégben
akkorának tetszenek, mint a szentjánosbogarak.
Szívesen üldögélt nyáridőn odakint, talán egyedül ő nem félt az
éjszaka rosszindulatú kis szellemeitől, akik közül a leggaládabb hét
szívvel bír, pediglen maga csak akkora, mint egy koponya. Amikor
mindenki más a jurta hűvösében a vastag nemezlapokon, bőrökön
heverve a napi munka utáni pihenést vágyta, Jakti folyvást odakint
ücsörgött.
S ha valaki kérdezte, miért, csak annyit mondott, hogy
szaladgálnak a fejében a gondolatok, s azokat állítgatja sorba. Ezért
aztán a szállás népe valahogy félúton lévőnek tudta őt az egyszerű
halandó, a táltos meg a javasember között.

Másnap elmentek a vitézek, de az öreg figyelmét megfogta, hogy

Beke csak ekkor került elő, mint akinek a gulya legtávolabbra
csavargó barmai között volt éppen sürgős dolga.
– Jól tudom-e, hogy ismerted a Zolta katonáit, öcsém? – fordult
Jakti a zavartan tébláboló Bekéhez. – Az imént ügettek el, aligha
jönnek vissza mostanában.
– Zoltát nem ismertem, de a két másikat igen. A mi szállásunkról
valók. Megvitték vón’ a hírt, hogy mégsem fulladtam meg a jég alatt.
Újra kezdődött volna a bosszú, bátya. Tegnap azon járt az eszem,
hogy el kellene mennem.
– De nem mész, mert itt van Virág?
Beke nem felelt. Szedte a fövegét, és a késén kívül mindent a
jurtában hagyva elindult gyalogszerrel, túl a nyírfaligeten, át a
dombon. Bátor vitéz ő, mégis gondosan kerülte a bozótosokat és a
domb tövénél a kis forrást, amiről Jakti és Virág azt mesélte, hogy a
vigyázó istenkék szobrai állnak ott.
Szent hely! Ott sétafikálni, csak úgy, kíváncsiságból, nem szabad.
No és Bekét a szállás népe nem fogadta még be amúgy igazából,
hiába mogyeri vérből való. Idegen a javából, még ha ott is lakik.
Vagy ő vihet rontást a szent helyre, vagy az ősök árnyai haragszanak
meg az itt élő utódokra, amiért vigyázatlanul a területükre engedték.
Daru táltos sátra a nyírfaliget közepén állt. Beke orra előre
megmondta, merre lehet, mert a sátor felől iszonyú bűz terjengett.
Amint óvatosan lépkedett, látta, hogy állati maradványok
hevernek a csalitban. Báránybelsőség, amit az erdei állatok a
legutóbbi áldozat után még nem takarítottak el.
 A csengettyűszót is jól hallotta. Az ágakra, a sátor köteleire
akasztott cserép- és rézcsengők, apró kolompok himbálóztak a
könnyű szélben, távol tartva a rosszindulatú, túlvilági lényeket,
amelyek mindenáron a táltos hatalmára törtek, hogy varázserejét
vegyék.
Az öreg Daru fehérre sikált lókoponyán üldögélt, és egy bottal a
földet piszkálta. Mindenféle ábrákat rajzolgatott, majd eltörülte
azokat, és kezdte elölről. A sátra mögött egy apró sólyom sivítozott,
a csüdjénél kötötte egy villás ághoz.
Daru még csak fel sem pillantott az érkezőre, úgy mondta:
– Már úgy véltem, megtréfáltak a szellemek a múlt éjjelen, amikor
azt súgták, hogy eljössz hozzám.
– Nem ígértem, táltos, hogy eljövök – hökkent meg Beke, és
megtorpant. Orrát facsarta a bűz, ami már magából Daruból is bőven
áradt.
– De gondoltál rá. Akik odafönt vannak, és előtted láthatatlanok,
azoknak a gondolat elég. Álmot láttam. Azt mondta ennek a
szállásnak egyik ősi szelleme, hogy várjalak, mert most már
hamarosan megkeresel. Már azt is tudom, miért. Üres kézzel jöttél,
látom.
Beke elvörösödik. Igaz, eddig még nem nagyon keresett fel táltost
a maga dolgában, tartott is tőlük kissé, bár ez igazából nem félelem
volt. Inkább ösztönös távolságtartás attól az embertől, aki a
túlvilággal társalog, midőn habzó szájjal, a dobját püfölve, éktelenül
üvöltve, visítva és körben forogva, majd a földre lerogyva-zuhanva,
halálos révületben elmakogja, mit üzentek az égiek.
– Bizonyos, hogy velem akarsz a dolog végére járni, s nem
javassal vagy buszurgánnal? Mert olyant, amire neked most
szükséged lenne, ők is tudnak tenni.
– Nem szívlelem a buszurgánokat, táltos – feszengett Beke. –
Segítesz-e nekem? Ha igen, csak mondd, mit kérsz érte. A szellemek,
akikkel beszélgetsz, hatalmasok. Erejük semmihez nem fogható. Ha
valaki, ők tudják, mihez fogjak.
– A Virág dolgában, tedd csak hozzá, fiam. Lássuk már mind a
ketten, honnan fúj a szél.
 Beke újfent elvörösödött, és egyik lábáról a másikra állt. A táltos
váratlanul nyájasan szólt hozzá:
– Ülj le ide, velem szemben, erre a lófejre, ni – penderített elő egy
napszítta, vigyorgó koponyát. – Ne félj tőle, már se nem rúg, se nem
harap. Ez a koponya tízszer annyi tavaszt látott, mint mi ketten.
Odafönt, a Nagy Kőövnél is megvolt, öröklődött a táltosok között
emberöltőről emberöltőre. Pedig akkor, azt beszélték az ősök, még
északon éltek a mogyeri törzsek az ugorokkal, megvagy harminc más
néppel. Törzsünk se volt ennyi, a rokonokkal a Meotisz mellett
hozott össze az Örökkévaló Világügyelő akarata. De hát azóta már…
– Azt akarom tudni, táltos, hogy miként vélekedhetek Virág felől.
Mert nekem kedves lenne, de hát senki nem tudja, mi van Györkkel.
Visszatér, vagy sem. A szellemek tudnák.
– Ne bolygassuk dőreséggel az ősök árnyait, fiam. Nem érnek rá
ők ilyennel bajmolódni most, amikor a közelgő háborúval vannak
elfoglalva. Lásd, én nem küldelek el, pedig megtehetném. Hanem
azért el ne keseredj, megpróbálunk valamit. Hiszel-e az
Egyedülvalóban? A Világügyelőben? A Világfában és a Hét
Világban?
– Minden mogyeri hiszi ezeket, táltos.
– Így is van jól. Ez tartja egybe a nemzetségeket. Ha majd egyszer
nem hisznek, széthullik a mogyeri, mint egy villámvágta, korhadt fa.
Jövendölés van rá – emelte fel az ujját Daru, és vakon rajzolni
kezdett a földre, mert közben Bekén tartotta a szemét.
A keményre döngölt talajon mindenféle formák, háromszögek,
körök jelentek meg egymásba kapcsolódva. Amikor befejezte,
belenyúlt az iszákjába, és valamelyik titkos zsebből egy marék
csontdarabot szedett elő.
A néhai birka fehérre koptatott maradványait a tenyerében
csörgette, s behunyt szemmel érthetetlen szavakat dörmögött. Aztán
a csontokat Beke tenyerébe ejtette, és a fiatal vitéz öklét szorosan
szorította szurtos kezeivel. Valamit még motyogott, aztán a földre
rajzolt ábrák fölé vezette Beke öklét, és ráparancsolt:
– Most nyisd ki, fiam. Sebesen!
 A csontocskák az ábrára potyogtak, pár pillanatig keresték a
helyüket, egymáshoz ütődtek, aztán rendetlen összevisszaságban
megállapodtak.
Biz’ nem volt az összevisszaság Daru számára.
Hosszú ideig figyelmesen vizsgálgatta a csontok helyzetét, melyik
végük milyen alakzatot érintett, melyik került a másik fölé, s hol.
Aztán nagy sokára megszólalt:
– Nem kértem a szellemek közbenjárását, fiam, csak a sorsot
fürkészem. Azt pedig az égiek irányítják, tudod jól. A Virág még
mindig a más asszonya, de az a másik, a Györk vitéz messze jár. Azt
mutatják a csontok, túlontúl messze ahhoz, hogy még ebben az
életben hazataláljon. Azt mondják az ábrák, hogy hívni lehet, s akkor
egyszer eljön. De nem érdekli az asszonya. Nem kell neki. Sem jót,
sem rosszat nem tesz vele. Látod, a két csont itt nem ér össze. Ez azt
jelenti, hogy Györk már elengedte az asszonyát. Nincs, ami
összekösse vele.
– Akkor látod-e akadályát a leánykérésnek, táltos?
– Látom. De ez nem Györktől van, és nem is a szállásról ellenzik.
Más érzés, erős érzés, itt kavarog valahol körülöttünk.
Beke megborzongott. Pillantása akaratlanul is az áthatolhatatlan
bozótosba tévedt. A szellemek örömmel laknak ilyen helyen.
A táltos csendesen folytatta:
– Azt mondom, beszéld meg Virággal. Mondd el neki, mit kívánsz
tőle. De most még meg nem kérheted. Döglött lovat mutat ez az ábra,
ahogy a csontok állnak. Meg elpusztult marhákat. Azt jelenti, neked
nincs semmid, Beke, amiért megvásárolhatnád Virágot. Mondom,
beszéld meg vele. Aztán majd…
Beke feszülten várta a folytatást. Daru sokáig töprengve,
görnyedten hajolt az ábra és a csontok fölé, mígnem kibökte:
– Azt mondják ezek itt, hogy nincs hátra sok időtök ezen a
szálláson.
– Elszökjek vele? El kell rabolnom? Nincs még bizonyíték arra,
hogy Györk valóban meghalt – dadogta bizonytalanul Beke, és a
táltos lassan magyarázni kezdte:
– Emberi mértékkel tekintve valóban nincs. De soha meg ne
próbálj elszökni az asszonnyal, mert úgy látom, akkor az életed igen
rövid lesz. A szállás rögvest a nyakadra zúdul, s aki mozog, téged űz
majd. De van itt más is, fiam. Ez pedig azt mondja, hogy meg kell
venned Virágot. Egyedül, a magad emberségéből, mert segítséget
nem látok sehol. Nektek sem segít majd senki, talán csak
egyvalaki…
– Te lennél az, Daru?
A táltos nem felelt, nem is nézett fel az ábrába vesző csontokról.
– Ezért kellene elhagynom a szállást? Hogy megszerezzem Virág
árát? – kérdezte bizonytalanul Beke, és a szívében kétségek lángja
lobbant.
– A te dolgod, hogyan viszed végbe – mondta Daru. – Ezekben az
ábrákban a sorsod van, fiam. Előle el nem szaladhatsz, de jobbá
teheted, amennyire a szellemvilág engedi. De… azt hiszem, van még
itt valami. Úgy látom, hogy Virág nem vár meg.
– Máshoz megy? Talán a családból valakihez? – kérdezte
elsötétült arccal Beke.
– Ezt nem látom. Csak azt, hogy egy idő után már nem lesz itt.
Elmegy. De nem egyedül. A csontok helyzete két embert mutat, meg
egy harmadikat is, akit szeretnek az égiek.
– Mégis te lennél a harmadik, táltos?
– Nem hinném. Akkor a csontok nem így állnának, fiam.
Egyszerű ember az a harmadik, de… ez még engem is megzavar.
Mert nem tudom.
A táltos hadonászni kezdett, mint aki rossz gondolatokat hesseget
el magától, és Beke döbbenten bámulta hirtelen dühét.
– Ej, no! Menj már innen, te vitéz! Nem hallod? Takarodj! Nem
tartozol semmivel! Tekintsd a részemről ajándéknak.
Azzal Daru görnyedt háttal, kacsázó járással bebújt a sátrába,
ahonnan pillanatok múlva fura és ijesztő hangok szűrődtek ki.
Mintha szellemekkel viaskodott volna, a rég megholtak lelkeivel.
Beke felugrott, és iszkolt a táltos sátrának baljós környékéről.

– Ezt mondta vón’ az öreg Daru? – tudakolta Jakti, miközben a

nemezcsizmája talpáról egy fadarabbal a sarat vakarta le. – Ezért kár
volt megkeresni, mert megmondhattam volna magam is. Györk nem
hiszem, hogy visszajön. De te nem vagy a családba való, mondtam
már, így az elsőbbség nem a tied. A család dönt Virág sorsa felől.
Azt is megmondtam volna, hogy ingyen nem kapod meg, mert Virág
Györk családjáé marad, ha letelik a hét esztendő.
– Hát pedig én addig akarom nyélbe ütni a dolgot, amíg le nem
telik! – vágott közbe izgatottan Beke. – Megkeresem a családját, és
megkérem tőlük.
– Azokat ugyan bajosan. Nem csak én nem tudom, merre
szállásolnak manapság, de Virág sem. Nemrég még három szállással
odébb legeltettek, de azt beszélik, úgy tűntek el, mint a reggeli
harmat. Egyszer csak nem voltak sehol. Nézd, fiam, ne hívd ki
magad ellen a sorsot. Itt megtűrtek, bár volt, aki ellenedre szólt a
tanácsban. Azt mondom, becsüld meg magad, és akkor jó életed lesz
közöttünk.
– Sokféle jó élet van, bátyó – sóhajtott Beke. – Nagyon sok. De én
csak ezt az egyet és vele akarom, tudod? Csakis ezt, vagy semmit.
Ezt mondom, és én döntöttem.
– Végre! Ezt akartam tőled hallani – Jakti nehézkesen felkelt a
fatönkről, és befelé indult a jurtába. – Ha támasz kell, megtalálsz.
Beke mellett lassan vánszorogtak el a napok, míg belül ádáz
küzdelmet folytatott önmagával, a szállás világával és az égiekkel,
akiktől nem kapott igazi választ.
Délkeletnek vitt az a széles, patáktól hasogatott út, amelyen
pusztai harcosok ezrei vonultak a besenyő gyepű felé. Csákán
népéből ketten távoztak. Fiatalok, akik azért indultak a hadba, hogy
talán majd a zsákmányból feleséget vehetnek maguknak, már ha
vissza is jönnek. Szegényes fegyverzetük inkább szánalmat, semmint
félelmet keltett, de a két ifjú harcos szilárdan eltökélte: szereznek ők
a hadizsákmányból szebbet, jobbat, ahogy tette az apjuk, a nagyapjuk
meg az ükapjuk is.
Beke gyakran ellovagolt az út közelébe, hogy egy liget
takarásából meglesse a különféle nemzetségek, törzsek hadba vonuló
vitézeit. Mennyivel különb fegyvereik voltak a gazdagabbak, a bők
vitézeinek! És milyen szegényes azoké, akik az ínek közül próbáltak
szerencsét.
 Csákán szállása mellett – a balszárnyon külön jurtában – szedett-
vedett népség lakott. Az előző hadjárat elvitte mindenüket. Nem
Bese apa nemzetségéhez tartoztak, de még csak nem is a törzshöz.
Ők nem mondták, honnan jöttek, mert szégyenlették ínségüket,
Csákánék meg nem kérdezték.
Kaptak ételt, szállásként meg az agyonnyűtt, sok ezer járóföldet
megtett, öreg jurtát. A mogyeri törzseknél súlyos bűnnek számított az
éhezőről, az elszegényedett rokonról nem gondoskodni, őt magára
hagyni. Az ilyen családot kiközösítették.
Beke naphosszat figyelte a vonuló vitézeket. A zászlókról
csaknem mindegyiket meg tudta különböztetni. Tudta, ki való a
Megyer törzsbe, mert náluk togrulmadarat hímeztek a zászlóra.
Tudta azt is, ki tartozik a Jenőbe, a Gyarmatba, és ki a Nyékbe. A
kis Kürt törzs türk ajkú harcosai – akik nevük szerint magukat farkas
őstől származtatták – hamar elvonultak. Őket tépázta meg leginkább
a közelmúlt pusztai vihara, és Beke még odahaza hallotta, hogy a
nagyfejedelem a Kürtöt és a Gyarmatot – ezt a türk nyelvű pusztaiak
Jurmatinak mondták – egyetlen törzsbe akarja forrasztani. Régóta
tervbe vette már.
Vad, déli emberek voltak, nem olyanok, mint az északi hegyek
felől elvándorolt ugorfélék. Sötétebb arcúak, alacsonyabbak,
mokányabbak. De már jól beszélték a mogyeri nyelvet, mint ahogy a
mogyeri törzsekben élők is az övükét.
Egyik fajtát se zavarta soha a keveredés. Azt mondták, mindegy,
milyen a haja vagy a szeme színe valakinek, egyedül a tisztesség és a
vitézség a fontos, hadban pedig az állhatatosság s a bajtársiasság.
Ahogy Beke a lováról szállva a bokrok takarásából figyelte a
harcosok vonulását, egyszerre fácánkakas rikoltása hasított a
csendbe. Pusztai ösztönei azt súgták, a ligetben veszély leselkedhet,
de a lova még nyugodtan ácsorgott, s egykedvűen meredt maga elé,
mintha szundikált volna.
Aztán Beke mögött hangtalanul szétváltak az ágak, és a
csalitosból fehér lenvászon ingben, hímzett csizmában és a szárába
tűrt kék selyemnadrágban Virág lépett elő.
 Beke úgy érezte, hogy a szíve a torkában ver. Virág akkor volt
hozzá ilyen közel, amikor még élet és halál között bóklászott a
vesszőházban.
Véletlen-e, hogy most itt áll előtte?
Virág csak egy pillanatra torpant meg, aztán mosolyogva lépett
Beke mellé. Meleg nyár volt, a szálláson alig viseltek fejfedőt az
öregeken kívül. Még a férjes asszonyok is megengedték maguknak,
hogy csak egy finom kendőt vagy hálót libbentsenek a hajukra,
amibe gyöngyöt vagy fülbevalót csomóztak. Virág két varkocsba
szedett, gyöngyökkel telifont, sötétbarna haja a vállain röpdösött,
ahogy a lovát egy nyírfa törzséhez kötötte.
– Nem vagy-e szomorú, hogy nem lehetsz közöttük? – kérdezte,
és Beke elé lépve végigtekintett a síkon. A vitéz pillantása
önkéntelenül Virág nyakszirtjére tévedt. Milyen finom a bőre,
gondolta, de elkapta a szemét rögvest, elvégre kemény harcos ő, nem
afféle asszonybolond. – Esztendőkkel ezelőtt így ment el Györk is,
az uram. Akkor is itt álltam, és integettem neki egy kendővel.
– Biztosan olyan jókedvű volt, mint ezek itt – intett a vonulók felé
Beke. – Nem sajnált téged itt hagyni?
– Még csak vissza sem nézett – legyintett Virág, aztán a legényre
hunyorított: – Hej, te! Miféle kérdés ez? A férfi dolga, hogy hadba
menjen, és gazdagon térjen meg. A férfinép már csak ilyen. Nem
mutathatja a többiek előtt, hogy a lelke lehet gyönge is, mert
kinevetik. Azt hihetik róla, hogy nem is harcos. De… én akkor
megéreztem, hogy Györk nem jön vissza. Nem sokkal előtte
álmodtam valamit. Arról, hogy Györk egy forrásnál állt, ivott belőle,
aztán a bugyogó víz egyszerre hatalmasra nőtt s elsodorta.
Bukdácsolt a vízben, de én ki tudtam volna húzni őt. Györk azonban
csak rázta a fejét, hogy nem kell, hagyjam. Aztán eltűnt egy zúgóban.
– Akkor te állítottad a domb tövében, a forrásnál a szobrocskát,
ugye, Virág? Te viszed neki az ételt, italt, Györk szellemének,
áldozatképpen.
– Nem – rázta a fejét a fiatalasszony. – Az anyja volt. Én semmit
nem állítottam. Érzem, hogy él, még nem veszett el. De azt is, hogy
nem jön vissza többet. Talán talált valakit magának ott, ahol
gazdagabbak a népek…
 – Honnan veszed? Mindenkinek meg kell térni egyszer az
övéihez. Ott van a családja, ott választ magának menyasszonyt, ott
vár rá az asszonya.
– Akkor te eddig miért nem mentél vissza a tieidhez? – villant
Virág fekete szeme. – Én azt hiszem, hogy a Világügyelő úgy
rendezi a dolgokat, ahogy neki megfelelő. Ha akarja, elvesz, de adhat
is helyette.
Beke beleborzongott a mondat végébe.
Mire felocsúdott, Virág már ismét a lován ült. Köszönés nélkül
fordult, és kiügetett a csalitosból. A kanca sietős léptei dobbantak a
keményre döngölt földön, ahol korábban a méneseket és a gulyát
hajtotta végig Csákán csapata.
Beke napokig nem találta a helyét. Mehetnékje is volt már nagyon
a szállásról, de amikor indult volna, valami visszahúzta. Egy érzés,
egy illat, ami a szél szárnyán kerengve bebújt a bensőjébe, és amit
egyetlen név testesített meg csupán: Virág.
Hosszú idő óta megint érezte a lélek felszabadult ujjongását.
– Mondd csak, bátyó, mi lenne, ha egymagamban mennék a sereg
után a keleti gyepűre? – tudakolta Jaktitól, miközben azt várta, hogy
az öreg nem ért vele egyet.
Ám Jakti bátya merőben más véleményen volt:
– Azt mondom, hogy a számodra ez az egyetlen lehetőség maradt,
fiam. Ejh, tudom ám, mire megy ki a játék! Ugye, meg kell venned
Virágot – már ha lehetséges. Ahhoz meg vagyon kell. Evégből
zsákmányt kell szerezned, s közben nem szabad otthagynod a
fogadat. Be vagy-é sózva, mi?
– Mennék én akár most – fészkelődött Beke –, de jószerivel
semmim nincs. Csak amit magammal hoztam a télen. Fegyver
kellene. Van-e kardkovács errefelé?
– Tárkányok csak a törzsfő szállásán vannak, esetleg a
nemzetségfő mellett, már ha gazdag. Mert a tárkányt mindig el kell
látni érccel, rézzel, ólommal, meg amire csak szüksége van. Ezt
pedig Kherszon felől hozzák, a tengertől bárkákon. Általában az
Itilen meg a nagy folyókon húznak felfelé, mert az ilyen halban bő
vizek mellett mindig a gazdag törzsek szállásolnak. Minél
szegényebb vagy, annál gyengécskébb a szállásod környéke. Látod,
nálunk még a kereskedők sem nagyon állnak meg…
– Tárkány nélkül pediglen nem megy – csóválta a fejét búsan
Beke. – Nyílhegyekre, lándzsahegyekre, jó szablyára van szükségem,
bátyó. Látom, még várnom kell.
– Az nem olyan nagy baj – vetette oda az öreg. – Legalább
megérlelődik benned a gondolat. Aztán, ha már lepottyanna, mint a
vackor, keress meg.

Beke akkor látta legközelebb Virágot, amikor a lovakat hajtották a

folyóra inni.
A szállás alatti kanyarulathoz terelték az állatokat. Betegségre,
nyavalyára sem voltak fogékonyak ezek a pusztai négylábúak, de
annál kényesebbek voltak a vízre.
Először messziről szimatolgatták, aztán a partjára léptek, hogy fel
ne kavarják. Érzékeny orrcimpáik remegtek, amint lehajoltak, de
még mindig nem ittak, csak a víz szagát ízlelgették. Aztán, ha eléggé
tisztának találták, hosszú kortyokkal szívták magukba.
Virág mosnivalót cipelt egy gyékénykosárban. Megkerülte a
ménest, és folyásirányban távolabb ballagott, hogy ne zavarja az
állatokat. Vetett egy pillantást Bekére, aztán letelepedett a kavicsosra
két kidőlt fűz mellett. Lapos kövön sulykolta a lenvászon ingeket, a
fel-felcsapó víz szikrákat szórt a napfényben.
Amikor a ménes teleitta magát, és a vezérkancák mögé soroltak a
lovak, Beke csak félútig tartott velük, aztán egy alkalmatos helyen
észrevétlenül visszafordult, lovát a füzesbe kormányozta, béklyót
vetett a lábára, és Virághoz lépett.
– Már azt hittem, meg sem ismersz – szólt halkan az asszony, és
sebtében körbevizslatta pillantásával a folyópartot, nincs-e valaki a
közelben, akinek nem kellene ott lennie.
– Megláttalak én elsőre, Virág – Beke leült egy vízhozta törzsre. –
Alig látlak mostanában, pedig még beszédem is lenne veled.
– Hát beszélj, most itt vagyok – évődött Virág, de egy pillanatra
sem hagyta abba a mosást. Mintha bosszantani akarta volna Bekét, s
való igaz, a fiatal vitéz alaposan meglepődött a viselkedésén. Azt
hitte, jobban örül majd Virág a viszontlátásnak.
– Most nem éppen alkalmatos erre az idő. Meg aztán
megláthatnak… Mondd meg, hogy elmész-e? – szegezte hirtelen
Beke mellének a kérdést Virág, akinek szemében furcsa szikrák
gyulladtak.
Beke nem felelt azonnal, mert egy férfihoz megfontolt válasz illik.
A folyóba hajított egy követ, s nézte, ahogy az apró, körkörös
hullámok elúsznak.
Gémek húztak a parti füzes felett, a vízparti tocsogókban vöcsök
bukfencezett. Néhány napszítta, kopasz fán nedves szárnyukat tárták
ki a napfénynek a kárókatonák.
A csendet vágni lehetett.
– Úgy gondolom, elmegyek – válaszolta nagy sokára. Virág arca
egy pillanatra megváltozott. – Nincs se jószágom, sem pedig
pénzem, hogy megvegyem magamnak… amire szükségem lenne.
Meg kell szereznem, mert addig semmire nem megyek.
Virág mindezt tudta. Hisz így volt ez mindig a vándorló törzsek,
nemzetségek világában. De vajon mire gondol Beke? Mi az, amit
annyira meg akar szerezni?
– Utána majd… biztosan indulsz haza, a tieidhez – próbálgatta a
szavakat. – Tán hagytál otthon valakit? A feleségedet? Biz’ vannak
gyermekcséid is?
– Lehetett volna ez is, amaz is – Beke zavarában nehezen találta a
szavakat –, de nem lett. Közbeszólt sok minden. Amióta az eszemet
tudom, katonáskodom. Egyik portyáról a másikra vágtáztunk, ha oda
nem, akkor csatába. Megállásom sem volt eddig. Most már mást
szeretnék. Én nem igazán kedvelem a háborúságot. Igaz, ott
kincseket, zsákmányt szed az ember, de egyszer abból is elég. Hidd
el, nem rossz a ménest terelni, ügyelni a lovakra, elzavarni a farkast
meg a medvét éjnek évadján a pajtásokkal, vagy vigyázni a gulyát.
Nem rossz, ha béke van az ember körül, Virág. Meg igazi család.
Virág hallgatta őt, pedig Beke várt volna néhány biztató szót.
Végül nekibátorodva megkérdezte:
– Eljönnél-e velem, ha jöhetnél?
 – Vinnél-e? – csattant a nem várt felelet, és visszhangzott még
sokáig a fák között, mert most Bekének akadt a torkán a
mondanivaló. Nagy sokára felelte csak:
– Csak téged vinnélek, Virág. Csak téged.
Virág fogta a frissen mosott holmit, és elindult felfelé a
partoldalban. Félútról szólt vissza a válla fölött, s búsongott a hangja:
– Bajt hozol rám. Nagy bajt. Nem tudod-e, mi jár a hűtlen
asszonynak?
Hogyne tudta volna. Alig múlt három esztendős, amikor a
szállásukon egy férfi először megfojtotta, majd cölöpökhöz kötve
négyfelé vágta a hűtlen feleségét bárddal, mert álnokul megcsalta
egy másik szállásról érkezett harcossal. Utána az idegennel is
végzett, s a szállás népe csendben végignézte.
Mert ez a törvény.
Beke megborzongott, mikor mindezt végiggondolta. Annyira a
régmúlt élmény hatása alá került, hogy eszelősen vágtatott be
Jaktihoz, hogy töviről hegyire elmondja, mint esett a beszélgetés
Virággal.
Jakti bölcsen csak annyit közölt, hogy felnőtt már Beke, el tudja
dönteni, mi a jó neki. A büntetésről meg azt mondta, hogy – bár az
igen kemény – mégis igazságos. Az ősöknek jó volt, tehát a mai
embernek is tisztelnie kell a törvényt.
Ettől a naptól kezdve Beke se élő nem volt, se holt. Még a
munkájára se tudott úgy figyelni, mint eddig. Ha a fáradtságtól el is
aludt néha, rémálmok gyötörték, s ilyenkor borzalmas képek kúsztak
elő lázas agyának mélységeiből.
Úgy hitte, hogy az árnyéklelke, amely csak alvás közben hagyja el
a testét, valóban meg is élte mindazt, amit ő az álomban tapasztalt.
Ettől a tudattól egyre jobban megriadt. És amikor már alig tudott a
maga ítéleteiben bízni, újra találkozott Virággal.
Mintha mégsem a véletlen sodorta volna őket össze a füzes szélén,
a szállástól távolabb. Virág hajlékony, friss vesszőket gyűjtögetett,
kis kötegekbe rendezgette, hogy hazacipelve kijavítsa velük a régi
kosarakat, meg a vesszőház bomlott falát.
Megijedt, mikor megpillantotta Bekét, mert a legény bizony
erősen lefogyott.
 – Emészt téged valami kórság – szólt szelíden Virág. – A
nézőasszonyhoz kellene elmenned, ő mindent meglát. Maholnap
elfogysz egészen, s akkor hiába gyógyítgattalak.
– Csak vergődöm, Virág, nincs rajtam kórság. A helyem nem
találom, úgy érzem, bármerre fordulok is, mindenütt csak falakba
ütöm a fejem.
– Akkor szerelem emészt, azt hiszem. Valaki megétetett téged.
Nem vigyáztál, és az ételedbe belekeverték valamelyik szállásbéli
leánynak a szőrszálát, vagy tán még a vérét is. Attól vagy ilyen.
Virág hangja szomorúnak hatott, de Beke kihallotta ám belőle a
finom évődést. A fiatalasszony is légiesebb lett, és szemeit a
kialvatlanság karikái koszorúzták. De ezt Beke nem vette észre, mert
a maga baja gúzsba kötötte.
– Eljönnél-e velem, Virág, ha kérnélek? Messzire, oda, ahol nem
ismer senki. Csak van hely, ahol befogadnak.
Virág szembefordult a vitézzel, és felnézett rá. Szomorú volt a
pillantása, mint egy őzikének.
– Miért engem kérsz? Hisz van annyi eladó leány a szállásokon,
csak a kezed kellene kinyújtanod. Pont egy ilyent választanál, mint
én? Aki nem volt képes szülni az urának? Az ilyent még egy
közvitéz is elkergetheti.
Ennél a mondatnál könny szökött a szemébe, pedig Virág kemény
asszony hírében állt.
– A gyermekáldás az Égi Atya dolga – erősítette Beke
bátortalanul. – Ember arról nem tehet, ha a Világügyelőnek más
tervei vannak. Miért emészted magad ezen? Bántott érte valaki?
Vagy az asszonyok rossz szemmel néznek?
Virág nem felelt.
– Én elvinnélek magammal, mégis – gyürkőzött Beke a nagy
szavaknak, aztán végtelen zavarában tanácstalanul figyelte, amint
Virág megremegő vállakkal, lehajtott fejjel elsietett a szállás felé a
vesszőnyalábbal.
– Csak aztán a szavad ne feledd! – kiáltott vissza az asszony, s
eltűnt a hajlatban.
 Aznap délután az öreg Jakti bebocsátást kért Csákán jurtájába.
Magukban voltak, mert a szállásfő mindenkit munkára zavart. Még
az asszonyokat is, akikre az „első asszony”, Csákán felesége, Karold
tűzokádó sárkány módjára ügyelt.
– Gondold meg jobban ezt a dolgot, Csákán – kérte az öreg. – Már
nem először tér vissza ugyanez az álmom. Mindig csak azt az egy fát
látom tele terméssel, alatta meg mintha kiégett volna a fű, olyan
terméketlen minden.
– Mit mondott a táltos? – kérdezte Csákán egykedvűen. Morózus
volt, mint mindig, ha túl melegre fordult.
– Azt, hogy az égiek figyelmeztetik a szállást. Rajtam keresztül
üzenik, hogy hamarosan terméketlen lesz a föld vagy az asszonyok
méhe. Azért, mert rontás van valakin a szálláson.
– Én csak egyet ismerek, akin lehet. A Virágot – morogta Csákán
némi megvetéssel hangjában, és eldőlt a lóbőrökből rakott ágyán.
– Virágról mindenki tudja túlontúl régen is. De már van más is.
Másfél esztendeje, hogy nem jön gyermekáldás Csépány családjára.
Észrevetted, hogy az egész szálláson három esztendő alatt csak két
leány született, gyerek meg egy sem?
– És akkor mit javasolsz? Mi lenne a helyes? Úgy tudom, Virágon
nem segít sem a varázslat, sem a ráolvasás, ahogy a magok se.
– Azt mondanám, meg kell gondolni, hogy hazaküldjük. Ha rontás
van rajta, elviszi magával. Lehet, hogy a szállásán majd a táltos
kigyógyítja, s ha nem, az sem a mi dolgunk.
– Nem telt le még a hét esztendő, Jakti – vakaródzott Csákán, és
elnyomott egy jókora ásítást. – A hozomány még az övé, és vissza
kell adnunk, ha idő előtt küldjük. Bár meddő…
– Ha meg nem küldjük, akkor tovább terjeszti a rontást, és a
szállásunk lassan sorvadni kezd. Meg itt van Györk…
– Eh, Györk már nem jön meg. Tán a sakálok meg a farkasok
futkosnak a csontjaival a gyepűn. Remélem, Tengri jó helyet adott
neki maga mellett, a jobbszárnyon. Nem, Jakti, őróla lemondtunk
már. Ezt a Virágot kell még rendezni valamiképpen.
 – Van más megoldás is – hozakodott elő a beszélgetés
tulajdonképpeni céljával a ravasz öreg. – Ez a Beke igencsak
veszkődik érte, de nincs semmije, hogy ha meg is kérhetné
feleségnek, a kalimot kifizethesse. Szöktetésről meg hallani sem
akar.
– Vagy gyáva, vagy tisztességes – szögezte le egykedvűen
Csákán. – Mondta, hogy mit forgat a fejében?
– Mondta biz’a! Kell neki a Virág, ha másnak nem kell a Györk
családjából. Mondom, hogy veszkődik érte, nem érted? Gondold
meg, Csákán, csak nyerhet a szállás, ha ezt a gondot ledobjuk a
nyakunkról. Add neki oda Virágot. Ki ellenkezne veled?
– Azt hittem, te jobban kedveled azt az asszonyt – vágott lapos
pillantást Jakti felé a nagycsalád feje. – Most meg küldenéd?
– Kedvelem, persze, de ha valóban benne van a rontás, akkor
inkább adjuk oda Bekének, vigye, amerre akarja. Nem tudja senki,
merre van a családja, hogy a kalimot felesben visszaadjuk. Így jó
lenne. Kedvelem Virágot, hogyne…
– Hát én meg nem kedvelem – morogta Csákán. – Van valami
abban a fehérszemélyben, ami nekem nem tetszik. Györk helyében jó
párszor megvertem volna.

A hírek, bármilyenek is, sosem rekedhetnek meg a szállás jurtái

között.
Virág ettől a naptól egyre inkább magán érezte az ellenséges
pillantásokat. Az asszonyok eddig se voltak hozzá jók, több munkát
kapott valamennyinél, és több szidást is. Időnként elbújt a füzesben,
jól kisírta magát, pedig annak előtte ez nem volt szokása.
Valami meg is változott benne, de maga sem tudta, mi. Azon
kapta magát, hogy hiányzik Beke társasága, közelsége, s ettől még
jobban megrémült.
A hold éppen fogyóban volt, amikor újra összefutott Bekével. A
vitéz egy varsát igazgatott, amikor megpillantotta Virágot. Először
azt hitte, erdei szellem, mert olyan áttetsző volt a sötétben fehér
lenvászon ruhájában, amint a part egy eldugott zuga felé ballagott.
Virág csendben leült egy kőre, és a vizet bámulta. Beke akkor
szólította meg:
– Tán nekem jöttél-e segíteni? Elkél ilyenkor, nehéz a varsa –
mondta csendesen, és lerakta a szerszámait. A félig megfulladt
halakat egy zsombékra fektette, és közelebb lépett, a sekély vízben
lábolva. – Miért kerülsz mostanában? Napok óta nem láttalak, csak
amikor időnként vízért szaladtál. Bántottalak valamivel?
Az asszony nem szólt, csak a fejét rázta, és Beke
elbizonytalanodott. Hosszú ideig csak ültek, mint akiknek
mondanivalójuk sincs egymáshoz, de mégis tudják, hogy a
legközelebbi holdtöltéig is elbeszélgethetnének, annyi minden
furcsaság dörömbölt odabent, a szív mélyén.
Hogy a női türelmetlenség győzött-e aztán, az már rejtély marad.
– Ha megkérnél, elmennék veled, Beke. Akár rögvest. Ha
mondanád, akkor így, ahogy vagyok, veled mennék.
A vitéz úgy érezte, villám vágott a szívébe.
– Mi történt, Virág? Hívtalak már, s nem feleltél semmit. Aztán
azt mondtad, ezt soha nem tennéd meg a törvény miatt. Nem akarlak
bajba sodorni. Neked sokkal nehezebb lenne, mint nekem. Én csak
lóra ülök, mert mindenem, ami maradt, elfér a kápára akasztva.
Virág a két tenyerébe temette az arcát.
– Itt megfulladok, Beke. Úgy érzem, egyre kevesebb a levegő,
egyre nehezebb a lélegzet. Soha nem fogadtak be, s hogy meddő
vagyok, ez gonosz akaratot vált ki az asszonyokból. A minap azt
mondta a Csépány felesége, hogy buszurgán vagyok, s megrontom a
gyerekeit. Félek, hogy… Gyöngyről, a besenyő lányról hallottál,
ugye? Mindenki azt mondja, hogy beléfúlt a folyóba.
– Talán nem így volt?
– Én láttam Beke, mi történt, de nem szólhatok. Róla is azt
mondták az asszonyok, hogy rontást hoz a szállásra, talán az egész
nemzetségre is. Gyöngyöt belefojtották a vízbe. Két asszony a
szállásunkról. Ha elmondanám valakinek, megkorbácsolnának és
elkergetnének, mert hazugnak tartanának és hálátlannak.
Beke megállt az asszony előtt, és szelíden azt mondta:
– Vinnélek, Virág, de hová? Mondom, semmim nincs. Szolgának,
ha beállhatnánk a szabad emberek mellé, ínségben élnénk, és a bők
átgázolnának rajtunk kényre-kedvre. Tengri tudja csak, milyen
szívesen vinnélek.
– Akkor mire vársz? Arra, hogy engem is elemésszenek, mint
Gyöngyöt? Milyen kedves lány volt. A portyáról hozta valamelyik
vitéz, de annyira megszerették, hogy nem vitték el eladni a
rúmiaknak. Mindent megtett, amit csak parancsoltak neki, és nem
volt olyan munka, amihez ne értett volna. És szép is volt. Csak azért
nem vette feleségül senki, mert nem volt hozománya. Az pedig ezen
a szálláson sokat számít, Beke.
– Azt mondom, Virág, hogy tűrj még egy keveset. Szerzek
kalimnak valót, meg melléje annyit még, hogy megéljünk belőle. Ha
másképp nem megy, szerzek úgy, ahogy eddig is tette a népünk:
csatában. Elmegyek a had után, a besenyőre.
– Odaveszel – pillantott fel fátyolos szemmel Virág, s a hangjában
félelem bujkált. – Akkor aztán mire megyünk a terveiddel?
Megyünk?
Virág gondolata Beke zsigereibe vágott. Megborzongott a
felismeréstől, mert ebben a rövid pár szóban benne rejtezett Virág
eltökéltsége, s a tudat, hogy nem fél már a törvénytől se.
– Meglehet, hogy nem jövök vissza. De ha mégis, akkor együtt
megyünk el innen, s keresünk valahol olyan szállást, amelyik
mogyeri nyelven beszél és befogad. Amit magammal hozok, azzal
gyarapítjuk majd őket is.
A hold felhők mögött bujkált, szél sem rezdült a füzes felett. A víz
koromsötét felszíne akár a tükör. Megdermedt a folyó, mint télen,
mielőtt még a jég lezárta a túlpartig.
De ez csak az érzékek csalóka játéka, hisz rekkenő nyár aszalja a
széles pusztát. Forróak a nappalok, s az éjszaka csak kis enyhülést
hoz.
Virág volt ismét a bátrabb. Mintha csak véletlenül történt volna,
az ujjai Beke kezéhez értek. Aztán közelebb lépett, felemelte az
arcát, és egyenesen a vitéz szemébe nézett hosszan, állhatatosan,
fürkészőn. Nem szólt egy hangot sem. Szemén megcsillant a
holdfény, s a homlokát fénybe vonta.
Beke lassan, bizonytalanul emelte karjait, egyre feljebb csúsztatta
Virág derekán, aztán magához vonta, s az asszony nem ellenkezett.
 Valami mozdult a füzesben, róka vagy őz talán, de őket nem
érdekelte.
A hold megértő, pajzán mosollyal bújt egy ezüstös szélű
felhőkaréj mögé, és a vele szövetséges sötétség sűrű fátylat eresztett.
A meleg levegőt meglovagolva távoli zajok érkeztek a szállás felől, s
a folyó is hozta a híreket messziről, az erdők és nádasok világából,
talán a tengertől.
A füzes aljában selymes volt a sűrű fűszőnyeg és kellemesen
simogató, amikor magába rejtette Bekét és Virágot. Apró bogarak
cipelték zöldes fényű lámpácskáikat, a fűszálak tetejéről körülnéztek,
majd átlendültek a szomszéd bokorra.
A túlparton gém rikkantott. Valamitől megriadt, de sötétben már
nem mert szárnyra kapni.
Virág és Beke számára megszűnt a valóság. Csak ketten maradtak
a föld lapos tányérján, amely felett, mint hatalmas jurta hasadásain a
fény, villóztak a csillagok.
Messze röpült a szállás, a ménes és a gulya, minden, ami eddig
körülzárta őket. Emberi szem nem kutathatta ki titkukat, s ők hitték,
hogy az árnyak világának mindig éber őrzői most megértőn
bólogatnak.
A parti köveken nyugtalanul fecsegett a víz, miközben ők ketten
belezuhantak valami feneketlen mélységbe, hogy majd együtt
emelkedjenek ki onnan, és az eddig sosem ismert hullámok hátán
átszárnyaljanak abba a másik világba, ahol csak kettő számára van
hely.

Csákán mindent tűvé tett Virág után. Elküldte Csépányt a

gulyához, Berendet a liget felé, az asszonyok közül, akit ért, a
szálláshoz tartozó közeli földekre, de mindegyik a vállát vonogatva
tért meg: Virág nincs sehol.
Az asszonyok és a férfiemberek a sötétség beálltával inkább a
szálláson belül bóklásztak csak, olyan helyeken, amit bevilágított a
tűz. A pusztai nép, ha tehette, nem ment napszállta után sehova, mert
ez az idő már a szellemeké. Nyomós ok kellett ahhoz, ha valaki éjnek
évadján az erdőbe merészkedett, főleg ott, ahol a család őseinek kis
bálványai álltak a sűrű bozót mélyén, vagy egy apró forrás mellett
eldugva.
Virág nagy sokára került csak elő, és Csákán apa éktelen
haragjában majdhogy megverte. Virág lehorgasztott fejjel kullogott a
helyére, az ajtótól jobbra eső fészekbe, ahol a konyhai holmik,
edények, korsók, szilkék is helyet kaptak. A jurtában gyermek nem
volt, mert különben ők is ebben az oldalban aludtak volna a női
látogatókkal és a jurta első asszonyának, Karoldnak a rokonaival.
Virág egy mozdulattal kigurította fekhelyét, ami nem állt másból,
mint összetekert nemezből és egy jó darab medveirhából. A jurta
közepén a tűz halkan pattogott, fénye a rosszalló arcokra vetődött. A
családtagok felkönyökölve vizslatták Virágot, mert tudni akarták,
miben sántikál.
Kinek ez, kinek amaz járt az eszében Virág távollétének okát
forgatva. A rosszindulatú Karold a szőnyegekkel kerített, magasra
emelt ágyon ülve végigmérte az asszonyt, aztán mondott valamit
Csákánnak, és visszabújt a takaró alá.
Virágban különös és ijesztő gondolatok kavarogtak.
Tudta, hogy amit ma este tett, azzal akár a sorsát is
megpecsételhette volna. Csákán durva kérdésére csak annyi felelt,
hogy betegség ellen űzött valami varázslatot a javasasszony múltkori
intelmei alapján.
Hogy hitték-e, vagy sem, arra csak a következő napok adhattak
választ.
De Virág akkor már döntött.
Beke kérte, s ő nem utasította vissza. Csak azt nem tudta, miként
oldja meg a szállás a gondot, amit az ő személye jelent. Tudta, hogy
jóindulatra nem számíthat.
Az egész éjszakát ébren töltötte. Voltak pillanatok, amikor
valósággal érezte maga mellett Bekét. Nem jött álom a szemére, mert
ami ott a folyóparton történt, testét és lelkét felkavarta, akárcsak az
első tavaszi szelek a szíveket és érzéseket, amelyek a hosszú télből
kitörni készültek már, s csak arra vártak, hogy valaki ajtót nyisson.
És most Virág előtt szélesre tárult egy soha nem látott kapu, s
egyedül rajta állt, hogy átlépi-e a küszöböt.
 Bekében is megérlelődött valami, mégpedig véglegesen.
– Döntöttem, bátya – bújt be nem sokkal éjfél előtt a jurta ajtaján
Beke. – Megyek a had után. Még utolérem az utolsókat, ha sietek.
Holnapután estére talán közöttük lehetek, és jelentkezem egy olyan
századnál, ahol nem ismernek.
– Kémnek néznek majd, hogy egyedül lovagolsz a pusztában –
aggályoskodott Jakti. – Tudod jól, hogy a besenyők mindig kémeket
küldözgetnek. Ha megfognak, és rád sütik a bélyeget, nem sokat
teketóriáznak veled.
– Ezt is vállalom, bátya. Ez az egyedüli út vezet arra, hogy újra az
legyek, aki valaha. Nem félek én a vitézkedéstől, mert máshoz alig
értek. De én vagyok ennek a szállásnak a legszerencsétlenebbje.
Egyetlen lovam legel a ménesben, egy bekecs, egy csekmen, a
kaftánom, három rongyos ingem, a subám és ez a pár csizma az
összes vagyonom. Fegyverem meg alig. Mindent meg kell
szereznem, bátya, hogy újra emberként állhassak meg a szállás előtt.
Felépültem, egészséges vagyok. Miért ne mehetnék?
Jakti arca árnyékban volt, a tűz fénye csak a kezét világította meg.
– Te, Beke – kezdte komótosan, belekortyolva egy ivócsanakba,
melynek alján kumisz lötyögött –, nekem ugyan semmi közöm
hozzá, de úgy érzem, hogy annak a Virágnak annál inkább. Nem
azért igyekeznél-e ennyire, mert beérettek a terveid?
– Meglehet, apó – felelte csaknem suttogva Beke. – Meglehet.
Mert ha őt Tengri nekem adná egyszer feleségnek…
– Tengri csak akkor ad valamit, ha az mindenekfelett jó, és nem
ellenkezik az égi törvényekkel. Mert hát a földi törvényt ugyan mink
hozzuk, de Tengri jóváhagyásával. Virágnak ura van, ha megjön, és
keresi az asszonyát, téged miszlikbe aprít. Akárhol vagy is, megtalál.
És megöli Virágot, mert a törvény megengedi, a szállás meg elvárja,
hogy megtegye.
– Vele voltam mostanáig, bátya…
– Én is ekként gondoltam…
– Bátya, nekem Virág kell. Nem akarok én törvényt bontani, sem
az ősök árnyait háborítani. Azért megyek most el, mert kalimmal
akarok visszajönni. Csákánnak meg a Virág apjának, bánom is én,
kinek kell megfizetnem. De Virág kell nekem, érted, bátya? Kell! És
így lesz, megszerzem, még ha az ég szakad is belé.
– Nem kétlem, hogy megteszed. Hogy a monyók játszana azzal a
konok fejeddel a csalitban! – morogta az öreg mérgesen, és
feltápászkodott.
Kinyitotta az egyik koporsót, melyben különféle alkalmatosságok
rejtőztek: Jakti ruhái, személyes tárgyai, de volt ott még asszonynak
való ing és egy díszes főkötő. Jakti ezt most óvatosan kirakta a jurta
nemezszőnyegére, s legvégül kiemelt egy vörös brokátba csavart,
hosszú csomagot.
A tűz fénye mellett lassú, tiszteletteljes mozdulatokkal bontogatta
az öreg a zsinórokat. Beke lába elé egy fedeles, szép mívű tegezt
fektetett, ami telve volt nyílvesszőkkel. Aztán előkerült egy
gyönyörű íj, a csontlapokon vésetekkel, akkurátusan összetekert,
tarsolyban óvott idegekkel. Külön, a csomag alján, lenvászonba
tekerve egy mogyeri szablya rejtőzött.
A szablyát Jakti óvatosan a két tenyerébe emelte, mintha csak
simogatná, s finoman kivonta a veretes bőrhüvelyből. A tűzhely
fénye vörösen villant a könnyű acélon.
– Ha már mindenáron verekedni akarsz, akkor ezekkel
megsegítelek, fiam. Szent fegyverek, legalábbis a számomra azok.
Azt, hogy ilyen magas kort megértem, és az eszem sem hagyott
cserben, sokban nekik köszönhetem. Vagy harminc csatában voltak a
társaim, s tudom, hogy szerencsét hoztak. Ez a szablya már annyi
vért látott, hogy a folyót a túlpartig megfesthetné. Az íjat az egyik
legjobb íjasmester készítette még az apámnak, de ő hamar átadta
nekem. Csak egyetlen csatában szolgálta ki. Azóta őrzöm, és csak
akkor veszem elő, ha nagyon szükséges. Erős karok kellenek hozzá,
akárki emberfia fel sem tudná ajzani. De akit az ebből kiröpített nyíl
elér, az többet nem kér enni. Nesze, ezt mind vidd magaddal.
Beke ellenkezni próbált, de az öreg oly vad pillantással meredt rá,
mintha lenyelni készülne.
– Nem is azt mondtam, hogy a tied, te! Ha épségben visszatérsz,
majd visszaadod. Így már helyén van az alku?
Az öreg Jakti nem szeretett sokáig búcsúzkodni, de nem is volt ez
szokásban arrafelé. Aki elment, azt a szellemek jóindulatára bízták,
maguk pedig varázslatokkal igyekeztek, hogy Tengri megtartsa az
eltávozottat életben, egészségben.
Áldoztak is, ahogy a lehetőségeik engedték: lovat, üszőt, juhot, s a
táltos mindig megjövendölte, mi lesz a sorsa a hadba igyekvőnek. S
ha mégsem tért vissza, a szállás népe sokáig kutatta, miért büntette
meg a Világügyelő, melyik megbántott ős szelleme járt nála közbe.
Beke hajnal előtt kivezette a ménesből a lovát, Jakti pedig két
másikat a sajátjából. Volt az öregnek vagy tíz, ott legeltek a többivel,
mert amúgy minden a nagycsalád tulajdona volt.
– Egy lóval csak az megy csatába, akinek minden mindegy, vagy
kevesebbet kapott Tengritől, amikor az észt osztotta. Vezetékre
veszed őket, fiam, aztán…
– Ha megjövök, mindegyik helyett tízet hozok neked, bátya –
ígérte Beke, majd a nyereg mögé kötötte szegényes málháját, és a
keze ügyébe vonta Jakti fegyvereit. A bőriszákba rejtette a
disznóhólyagot, amibe az öregember pár napra elegendő szárított és
porrá tört húst tömött, két kisebbe némi aszalt gyümölcsöt és főtt
kölest. Egy kecskebőr tömlőben friss víz kotyogott, egy másikban
kumisz, ezeket a nyeregkápára akasztotta.
– Indulj már, amíg a szállás meg nem ébred – unszolta mogorván
Jakti, de a hangja rekedt volt és fátyolos. – Még a végén megkérdik,
mire ez a nagy sietség, aztán magyarázkodhatsz.
– Így most majd neked kell, bátya…
– Erre ne legyen gondod. Megmagyarázom én még a jeges esőt is,
ne félj.
Beke felkapaszkodott a nyeregbe. A két másik lovat vezetékre
vette, s a szíjakat átfűzte nyergének egyik gyűrűjén.
– Hát, bátya… Tengri megáldjon mindenért – fordult Beke a lova
fejét tartó Jaktihoz. – Megjövök nemsokára, aztán…
–… aztán majd elválik a folytatás, fiam. Most csak azzal törődj,
hogy épségben maradj. Félkarú, féllábú legénynek Virág se veszi
hasznát – mondta még, aztán elengedte Beke lovát. – Vigyázzanak
rád a jó lelkek – lépett oldalt, aztán hátat fordított, és gyalogszerrel
baktatott vissza a jurtához. Meg sem fordult, s alakját hamar elnyelte
a homály.
 A szállás éjjeli nyugalmát vigyázó kutyák beleszimatoltak a
levegőbe, aztán visszaejtették busa fejüket mellső mancsukra, s éber
álomba merültek. Nem idegen jár a szálláson, nincs miért elkergetni
az álmot az emberek szeméből holmi felesleges vakogással.
A hosszú szarvú vezérbika feltápászkodott a tehenek mellől, pár
lépést tett a legelő alján poroszkáló lovak felé, majd morrant egyet és
visszafordult a háreméhez.
Azt mondják, van az éjszakának egy pillanata, úgy nem sokkal
hajnal előtt, amikor a legsűrűbb a sötét, s a legnagyobb a csend. A
pusztaiak félnek is tőle, mert úgy tartják, hogy a legerősebb
szellemek, a leginkább rosszindulatúak, a betegséghozó démonok
éppen ekkor igyekeznek kiszemelt áldozataik felé.
Beke gondosan kikerülte a csalitost, nagy vargabetűt írt le, hogy a
forrás és a kissé távolabb eső szikla környékét ne közelítse, mert ott
ilyen tájban sűrűbb a szellemjárás.
A nádasból két apró lángocska kandikált: lidércek lámpásai. Bár
lehet, hogy csak egy éjszakai állat szeme csillant, amelyik jobbnak
tartotta óvakodni inkább, semmint közelebbről szemlélni az idegent.
A baglyok és a denevérek az utolsó köröket rótták. Érezték, hogy a
hajnal itt jár a nádasok, nyírfaligetek alatt, felvillan keleten az első
sugárnyaláb íziben, s az Égi Atya lassan felkúszik a látóhatár fölé.
Vajon milyen színű palástot terít magára ezen a reggelen? –
tépelődött Beke. Ha vörös fényben kel, aznap nem lesz békesség, ha
meg felhők mögé bújik, akkor valaki meghal. De ha tisztán, arany
színében ragyogva kúszik fel a csodálatosan kék égbolt tetejére, az a
nap örömöt, diadalt hoz.
A szállást már rég a háta mögött hagyta, amikor az első sugarak
áttörtek az erdő párába burkolt fái között. Beke egy kis liget mellett
nyeregből szállt, s a ló hasán lazított a hevederen, hadd pihenjen az
állat. A vezetéklovak mellső lábára béklyót hurkolt, aztán előszedett
egy fából vájt csanakot, a bendőből egy marék, este főtt kölest, s a
földön ülve, ujjaival golyócskákat formálva az ételből lassan,
elmélázva majszolta.
Virágon járt az esze, és azon, hogyan fogadja majd, ha hazatér.
Semmit nem tudott az eljövendőről, de azt az egyet világosan látta:
Virágot egyszer magával viszi, akárhogyan is.
A delelőre kúszott napot is a nyeregben köszöntötte. Nem sietett,
kímélte, óvta a lovakat, és kerülte az utakat. Ha karavánt látott,
amely északnak araszolt a pusztán kimért, lusta léptű, hosszú nyakú
tevékkel, imbolygó málhával, s az állatok előtt baktató
karavánbasival – ahogy a vezetőt a türk népek nevezték –, inkább
megállt, meghúzódott valahol, s várta, hogy elvonuljanak.
A sereg nyomait követte. El nem téveszthette, hiszen a tízezernyi
pata meg a vaskos szekérkerekek széles, poros utat vágtak a sztyeppe
füvébe. Néha vadlovak vágtáztak át előtte, és ilyenkor nyugtatni
kellett a sajátjait. Amikor a lovak farkast éreztek, mélyet
horkantottak, felkapták a fejüket, és idegesen nyerítettek.
Pezsgett az élet. Vadnyulak iramodtak, sztyeppei antilopok
sorjáztak szépen egymás nyomában, hogy aztán valamitől halálra
rémülve kiszaladjanak a világból. A nádasok, vízpartok mellékén
koronás szarvasok, félénk szarvasünők kis csoportjai emelgették a
fejüket, közelre bevárva a lovast, mert a lovak szagától nem féltek.
Beke akár pányvát is dobhatott volna a nyakukba.
Az óvatosság mindennél fontosabb, úgy tartotta a vitéz. Este,
mikor egy dombháton baktatva, a tetőre érve végre megállapodott,
nem mert tüzet gyújtani. Éjszaka látszik a fény, messzebbre szállnak
a hangok. Hajnalban már készülődött, a magas fűről levert harmat
eláztatta sarok nélküli, kunkori orrú, puha nemezcsizmáját. Lovait
megszemlélte, patáikat sorra megvizslatta, nem repedtek-e, nem
sántít-e valamelyik.
Miközben a hátast nyergelte, gyengéd szavakkal beszélt hozzá,
simogatta, nyugtatta. Így teszi ezt időtlen idők óta minden pusztai,
akinek a ló az életet jelenti. Beke is tudta, mivel tartozik a csendes
természetű, békés heréltnek, amely oda viszi, ahová csak akarja, s
amelynek az ösztöneire nem hallgatni éppen akkora hiba, mint
belovagolni az ingoványba.
 Késő délután, mikor már azt hitte, ez a nap is úgy szalad el, hogy
egy lélekkel sem találkozik, lovasokat pillantott meg. A zászlót nem
ismerte fel, de a kéttizednyi csapat baráti törzsből jött.
Beke néhány pillanatig habozott, aztán vágtára fogta, és feléjük
rúgtatott.
A harcosokat egy aránylag fiatal vitéz vezette, arcán lecsorgott a
veríték, és csíkokat húzott a rárakódott porba. Amint Bekét meglátta,
három emberét kiparancsolta a sorból, akik elébe vágtattak.
– Megállj, te! Hova ilyen sietősen? – rikkantott az egyik, de Beke
nem értette a szót.
Bekének eszébe jutott, amit Jakti mondott a pusztában kóborló
idegen kémekről, de már nem sokat tehetett. Örök életében csak nem
félhet ettől? Hogyan csatlakozhatna így bárkihez, ha állandóan attól
tartana, nem bizonyítják-e rá?
– Beszélitek-e a mogyeri nyelvet? – kérdezte a legközelebbi,
harcsabajszú, morcos képűtől.
– Elboldogulunk vele – hangzott a válasz. – Hogy van a lovad és a
családod? Melyik törzs fejedelmét szolgálod? – szegezte a kérdést
Bekének a mogorva harcos.
Amazok még soha nem hallottak Bese nemzetségfőről, de a
Megyer törzsről és fejéről, Álmosról már igen.
A fiatal parancsnok a mogyerit kissé másként ejtve ugyan, de
tisztán és érthető hangon fordult Bekéhez:
– Szavárdok vagyunk. A sereg után igyekszünk, mert az urunk
igazságot tenni hagyott hátra bennünket egy szálláson, akik nem
akartak a hadba katonát küldeni. Ha kedved tartja, csatlakozz.
Becsületes a képed, nem hiszem, hogy gondunk adódna egymással.
Ha kém vagy, arra úgyis rájövök, és akkor fellógatunk.
Beke hamar szót értett a szavárdokkal, akik csaknem olyan korúak
voltak, mint ő. A parancsnokuk tájékozott, eszes vitéznek tűnt.
– A kagán akarja mindenáron, hogy idén is a besenyőre csapjunk.
Levedi urunk még a télen körbehajtotta a futárokat a szállásokra,
hogy megtudja, mennyi harcossal számolhat. Összejött szépen a
sereg, a vezérek mind tapasztalt katonák.
– Ki az elővéd? – érdeklődött Beke, miközben a parancsnok a
maga kumiszos tömlőjéből kínálta. Maglódnak szólították a többiek.
 – Ki lenne más, mint a Megyer törzs. Utánuk rögtön mi
következünk, aztán a Tarján. Ha nem így lenne, a kagán már követet
futtatott volna Levedi úrhoz, hogy miért nem a legerősebbet, a
legmegbízhatóbbat küldi előre.
– Az ám! De a zsákmány nagyobbik fele is a mienk lesz! –
toldotta meg egy idősebb vitéz, aki a magával hozott, porrá tört,
száraz húshoz éppen meleg lóvért csorgatott a tömlőbe, hogy így
keverjen belőle tápláló kásafélét. – Csak nem te is emiatt jössz? Mert
akit itt látsz – mutatott a legényekre görbe, verekedésben sérült
ujjával –, mind csak a zsákmányért szállt hadba.
Beke körbepillantott: volt köztük néhány feltűnően fiatal harcos.
– Mi most lejjebb szállásolunk, a Kazár-tenger mellékén. A
szavárd szállások közel esnek a kalmárok útjaihoz. De nektek jobb,
Beke barátom, északabbra. Ha ott portyára indul az ember, rögtön
átcsaphat a vjaticsokhoz, ott meg mindig akad néhány fehérnép vagy
jó kötésű ifjonc, akit pányvavégre lehet kapni, mert jó pénzért
eladható valami gazdag bizáncinak. Nálunk jobban kell vigyázni,
igen szem előtt vagyunk, a kazárok adószedői is járják a környéket,
csupa szaracén meg zsidó… Minket ugyan nem abajgattak annyira,
mert tudja azt a kagán, hogy mi fegyverben vágtatunk a birodalmát
vigyázni, a hatalmát óvni, csak csettintenie kell. De úgy hírlik, nem
sokáig lesz már szüksége ránk, mogyerikre, szavárdokra, ugorokra,
de azokra a türk törzsekre sem, akik hozzánk húznak.
Aztán Maglód sorjában elmondja, miként tervezi a kazár kagán a
jövőben saját seregét zsoldos vitézekből kiállítani.
– A kagán kincsestára tele, jut rá, hogy megfizesse a
zsoldossereget. Hiszen amióta az eszemet tudom, csak kereskednek
és kereskednek a kazárok, északról délnek és fordítva, meg keletről
nyugatra. Bizánciakkal, kijevi kalmárokkal, ruszokkal, a bolgárokkal
a felső Itil mellékén és a Dunánál. Most már az arabokkal is. Dől a
dirhem. Az a sok zsidó, aki hozzájuk menekült, érti a dolgát az
ilyesmiben. Nincs jobb kereskedő náluk.
– Azt mondod, hogy zsoldossereget akar? – kérdezte eltűnődve
Beke. – Talán még az is meglehet, hogy ez lesz az utolsó hadjárat,
amikor a kazár előtt úgy vágtat a mogyeri, hogy elsőnek kapja meg a
részét a zsákmányból?
 – Úgy bizony, pajtásom – vágta rá Maglód. – Nemrég Itil
városában jártunk, ott igen beszélik már. Most aztán minden megyeri
meg szavárdi, keszi, jenei, és aki a kagán alatt harcolt eddig,
bizonyítani akar. Ha mást nem, hát azt, milyen fontos, hogy a kagán
továbbra is őket hívja hadba. Habár…
– Ha nem minket hív, akkor is akar tőlünk majd valamit, hiszen a
birodalmában élünk – fűzte tovább Beke, és Maglód bizonytalanul
folytatta:
– Bizonyítani mindenki akar. A zsákmányra is szükség lenne,
csakhogy most olyan sereg áll velünk szemben, akitől a kagán
ugyancsak tart. Ezeket ott szemben – intett fejével a gyepűn túlra –
kengereknek hívják, vagy kangároknak, ki hogyan. A nyelvükön azt
jelenti, hogy a legvitézebbek. Ők adják a besenyők javát.
Verekedtem már velük.
– Csak nem erősebb az istenük?
– Azt azért nem hinném. Inkább csak… éppen olyanok, mint mi.
Csatlakozott, hódolt népek. Elismerik a besenyőt maguk felett, és ők
vágtatnak az élen, elődként. Mint ahogy mi. Semmiben nem
különböznek tőlünk, úgy harcolnak, úgy vetnek tőrt, állítanak
csapdát a csatában, mint mi. Igazi, keletről jött pusztaiak. Szívósak
és tanítottak a lovaik, tán a beszédüket is értenéd, ha jól odafigyelsz.
Hasonlít a türkre.
Beke még nem találkozott kengerrel, vagy csak épp nem tudta,
hogy az. Mert a „legvitézebbek” nem nagyon hívták magukat így,
hanem csak a törzsi neveiken. Ennélfogva aztán a kazárok gyepűn,
ahol a mogyeri törzsek laktak egy ideje, inkább a Jula, az Erdim és a
Csúr törzsek portyázói jelentek meg, kengerként.
Nomád módra dúlták a szállásokat, bár több folyó is elválasztotta
őket a mogyeritől. De mi az egy pusztai népnek nyáridőben
átúsztatni, a ló nyakába, sörényébe kapaszkodva, vagy télen a jégen
átkelni, nemezpapucsot húzva az állatok patáira?
– A bajtársaimmal mi is megbízatásban voltunk a télen. Úgy
tudtuk, hogy Levedi urunk sem lelkesedett túlságosan ezért a
háborúért – folytatta Beke. – Megfogtak egynéhány kémet, tán
kenger is volt köztük. Azt állították, hogy az idén minden eddiginél
erősebb sereget állítanak szembe a kazárral. Levedi úr akkor
szalajtotta körbe a fagyban lóhalálában a futárokat, hogy megtudja,
mire számíthat.
– A nagyfejedelem igen tudja, hogy más választás nincs – mondta
Maglód. – Most úgy alakult, hogy a besenyők az erősebbek, nem kell
ehhez tudós szaracén, aki kiszámolja. De erőt és ravaszságot sosem
szabad egy napon említeni. Vertünk már meg kengereket úgy, hogy
háromszor annyian voltak. Csakhogy – emelte fel a mutatóujját a
vitéz – ha a kazár kagánnak nem engedelmeskedik Levedi úr, ő
akkor is szed össze akkora sereget, amivel visszaveti a besenyőt, de
attól fogva az is bizonyos, hogy nem érdekli többet, miként
gyilkolnak, nyújtogatnak a besék a mogyeri szállásokon.
– Keserű gyümölcs a hódoltságé, Maglód – sóhajtott Beke. Látta,
hogy nem lesz egyszerű a dolga a zsákmánygyűjtést illetően. – Aki
egyszer leteszi a kardot egy másik nép ura előtt, az vagy végleg
döntött a sorsáról, vagy véres verejtéket izzad, hogy egyszer újra
megszabaduljon.
– Csöndesebben, pajtás! – figyelmeztette Maglód. – Még beárul
valaki, és a felségsértésért tudod, mi jár? Én a magam részéről nem
szeretem a kagánt, bár a feleségem kazár, de az más. Igen jó asszony.
Most már ő sem akar hazamenni a fajtájához, jobban szereti a nomád
életet, mint a kő- meg a vályogházat, és a földet túrni aztán végképp
nincs türelme. Az apja méheket tartott, a mézet és a viaszt, amiből
drága gyertyát öntöttek, bizánciaknak adta el, nem holmi kazáriai
zsidó kalmároknak.
Beke megértette, hogy óvatosabban kell bánnia a szavakkal, bár
ehhez nem szokott hozzá. A Megyer törzsnél, de a Tarjánnál sem
volt szokásban, hogy maguk között ne mondták volna ki, miként
vélekednek a hódoltságról. Mert hát mi mutatná meg jobban, ki a
mogyeri, mint a szabadság szeretete?
Az utolsó esztendőkben egyre jobban hallatta hangját az
elégedetlenség. A mogyerik szemét ugyan ideig-óráig ki lehetett
szúrni zsákmányoló hadjárattal, s ilyenkor nyugton maradtak még a
vérmesebbek is, mert az élethez hozzá tartozott, hogy a családnak,
nagycsaládnak, nemzetségnek ott legeljen a szállásterületén a kövér
gulya és a gyönyörű ménes.
 Kellett, hogy a kalim megfizetésekor ne legyen gondja senkinek,
hogy a tárkányok üllői messzehangzón csattogjanak, a fejedelmi
szállásokon az égiektől örökölt tehetségükkel, kiválasztottak módjára
kovácsolják a szebbnél szebb fegyvereket, amelyekkel újra csak
portyára, zsákmányoló hadjáratra lehet készülni.
Kellett, hogy az ezüstmívesek apró függőkbe, tarsolylemezekbe
varázsolják tudásuk legjavát, hogy a tulajdonos mutogathassa
gazdagságát.
Kellett a kazár uralkodónak, hogy a hódolt nép is ízelítőt kapjon a
gazdagságból, csak a maga állította korlátokon belül. Az odavetett
konc volt az a fék, hogy az elégedetlenség vérszínbe öltözött
szelleme ki ne törjön a rejtekéből, s lángba ne borítsa Kazárföldet, s a
folyóba ne hajítsa a kagáni trónt.
Beke a szavárdokkal egyre keletebbre lovagolt, s csakis a célját
látta a szemei előtt lebegni. Maglód az egyik forró délutánon, amikor
a lovak portól lepetten, fáradtan ballagtak, előre mutatott:
– Ott a sereg, barátom. Abban a porfelhőben, jobbra, a folyó felé.
Most már hamarosan megindulunk a besenyőre. Ha nem
találkoznánk, Beke, az égiek segítsenek neked – mondta, és elváltak
útjaik.

III.

A szavárdok a saját csapattestet keresve elügettek a folyó

kanyarulata felé.
Jókora félkört írt le a pusztában a víz, mielőtt a tengernek
iramodott volna. A hátán most nem ringott bárka, de még egy
aprócska bödönhajó sem, a közelgő csata miatt a kalmárok elkerülték
a vidéket. Akik a fegyvereiken, sodronyingeken, lószerszámokon
akartak túladni, a sereg mögött igyekeztek könnyű, kétkerekű
szekerekkel, vagy hosszú saroglyással, amelyeken félkörívű ponyva
alatt lapult a szállítmány meg a kalmár családja.
Amikor egy csatának vége van, a kalmárok azonnal ott teremnek,
hogy a zsákmányt szerző harcosoktól kemény arab ezüstdirhemekért
megvásárolják a felesleget, s azt még drágábban, s lehetőleg
hamarjában, el is adják. Cserélni is lehet, kardot szablyára vagy
fordítva, ha az értéke megegyezik, bár a pusztában az érték egyben
hasznosságot is jelent. A derbenti acélból vert szablyának nincs
párja, három lovat is adnak az ilyen mestermunkáért.
De a kalmárok csata előtt inkább csak eladnak. Ilyenkor
mindenkinek eszébe jut, mire lenne még szüksége, miben
szűkölködik, mi jelentene nagyobb biztonságot. Árulnak a kalmárok
keleti sisakokat, fegyverövet, a módosabbak lovára való páncélt, ami
bőrrétegekből áll, védi a szügyet és a nyakat, egészen a ló térdéig.
Van olyan is, amelyikbe a bőrlapok közé fémet varrtak, hogy a
nyílvessző lepattanjék róla.
A módosabbak valahogy sosem szerettek bőrpáncélzat nélkül,
könnyűlovasként és elsőnek rohanni a harcba. Az így felvértezett
lóval ugyan nem érdemes hatalmas vágtákat tervbe venni, vagy
egészen közelre bevárva az ellenséget, menekülést mímelni, mert az
illat sokkal hamarabb kidől a súly alatt.
A könnyebb páncélzatnak mindig sokkal nagyobb keletje van a
pusztai hadviselésben.
Beke tanácstalanul ődöngött. Nem tudta, merre keresse az övéit. A
Megyer törzset mindenképpen kerülnie kellett.
Ellovagolt a sereg jobbszárnya felé, ahol a folyó a legélesebb
kanyarulatot vette, és végigpillantott a táborozó harcosok vonalán.
Épp az eszébe ötlött, hogy a gyülekező sereghez nem okos dolog
ilyen közel bóklászni, mert rosszat sejthetnek az őrök, amikor
szisszent a levegő, s előtte néhány lépésre acélvégű nyílvessző vágott
a letaposott fűbe. Fütty sivított, valahonnan felelt rá egy másik, s
Beke a karjait széttárva lecövekelt.
Jobbról és balról két-két lovas vágtatott felé. Kettő egy nyírfaliget
felől közeledett, és az enyhe lejtőn hamarabb értek, mint a másikak,
akiknek át kellett gázolni az érintetlen, magas füvön. Felajzott íjat
tartott az egyik, előre nyújtott lándzsát a másik.
 – Hé! Állj csak meg, ahol vagy! – harsant a kiáltás, és Beke
azonnal megértette, hogy beleszaladt a csapdába. A rejtett őrök a
teljes sereget körülvették, megelőzendő az ellenséges kémek
beférkőzését.
– Lóról, te! A kezedet a fejedre! Hadd lássuk, ki vagy?
– Most jöttem a szavárdokkal. Nem vagyok kém. A Megyerből
vagyok, a mogyeri hadat keresem…
– Lépj csak el a lovadtól – hörrent a másik, és egy mozdulattal
elkapta Beke hátasának fékjét. – Miért innen jössz, ha a mogyerit
keresed? Nem tudod-e, hogy itt a kazár seregrész készülődik? Azok
agyonütnek, ha megfognak! Senki nem mossa le rólad, hogy kém
vagy.
– Mi van az iszákodban? – emelte le a félig üres bőrzsákot az
odaérkező. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ennyi az összes
élelmed? El sem kezdődik a csata, máris éhen halsz.
– Nincs több – mondta némileg megnyugodva Beke. – Ennyit is
alig tudtam összeszedni a szálláson induláskor. Szegények arrafelé az
emberek.
– Ki volt a szállás feje? És a nemzetségé? – kérdezte az első vitéz,
s Beke őszintén válaszolt. – Ismerem Bese apát, mert a
szállásnépéhez tartozom – mondta amaz. – Kemény vezér az.
– Én csak befogadott vagyok Csákán apa szállásán – magyarázta
Beke. – Sebesültem a télen, itt van-e, nézzétek – húzta fel az ingét, s
mutatta az oldalán a vörös forradást.
Az őrök nem titkolt irigységgel méregették Bekét. Nagy szó a
sebesülés, bátorságot takar, s azt mutatja, nem akárki fia az, aki heget
visel.
– No, önts ki mindent az iszákodból, aztán mutasd a fegyvereidet.
Rejtegetsz-e valamit a ruhádban?
Beke szolgálatkész. A vitézek útbaigazítják a mogyeri tábor felé, s
a lelkére kötik, hogy melyik úttól óvakodjék.
– Szoktató gyakorlat van, a kazárokkal együtt verekedők most
ismerkednek egymással – figyelmeztették. – Még legázolnának
lovastól.
Beke megköszönte, és a göröngyös úton lassan poroszkálva indult
a mogyeri seregtest felé.
 Ameddig a szem ellátott, mindenütt seregrészek, vágtató, dárdát
vető, majd egyetlen kürtjeire, sípszóra visszavonuló egységek
mozogtak. Amelyikkel a csapatparancsnok elégedetlen volt, azt
folyvást visszazavarta addig, amíg elég jól nem tette a dolgát. A harci
lovak ismerik a kürtjeleket, a vitézeknek parancsolni is alig kell
nekik, végzik a dolgukat maguktól. Beke is tudta ezt jól, s csak azzal
törődött, nehogy véletlenül két gyakorlatozó egység közé keveredjen.
Egy kisebb csapatra lelt, akik nem gyakorlatoztak. A fűben
üldögéltek és beszélgettek, s akin süveg nem volt, annak jól látszott a
tar fejbőre, hadba vonulás előtt magasra kiborotvált homloka. A
lovak felszerszámozva legelésztek.
Beke feléjük indult, kellő távolban udvariasan a földre ugrott, és
vezette a hátast.
– Tengri adjon jó napot a csatára – köszönt, és a parancsnokot
kereste.
– Itt olyan nincs – hangzott a felelet. – Most van készülőben, hogy
válasszunk – fordult felé az egyik, könyökére támaszkodva hasaló,
fűszálat rágcsáló vitéz. – Csak nem jelentkeznél parancsnoknak?
A többiek nevettek, s Beke zavarában elmosolyodott.
– Most érkeztem, három napot lovagoltam egy szavárd csapattal.
Nem vár egyik század sem.
– ’Iszen akkor jó helyen jársz, öcsém, mert mi sem tartozunk
senkihez – morogta egy őszülő bajuszú. – Jól van-é a lovad meg a
családod?
– Békót a lovak lábára, osztán heveredj közibénk – javasolta az
előző. – Hidd el, most ez a legjobb.
– Én azért mégis jelentkeznék a parancsnoknál – firtatta Beke, de
többen is leintették.
– Most mondtuk, hogy itt olyan nincs. Se tizedes, se százados,
mert nincs itt se tized, se század. Azt mondták, szervezzük meg
magunkat, aztán beállhatunk valamelyik töménbe, elférünk a tízezer
között. Itt mind olyanok vannak, akik kettesével, hármasával jöttek.
Ki innen, ki amonnan. Harcolni, verekedni tudunk, de mégsem
vagyunk csapat. Érted már?
– Akkor én mégis inkább továbbmennék – próbálkozott
bizonytalanul Beke.
 – Minek mennél, testvér? Magyarázkodni? Biztos vagy abban,
hogy el is hinnék? – nézett a szeme közé egy mokány, kerekképű
harcos. – Tegnap kémet akasztottak a kazárok, tegnapelőtt meg a
Nyék törzsbéliek. Bizonygatta az is, kiféle, miféle, de csak
fellógatták. Reggelre ronda fekete nyelvet eresztett. Azt mondom,
gondold meg, és higgadj má’.
Beke maradt.
Szedett-vedett, szánalmas kis társaság volt a kazár sztyeppe
minden sarkából. Amolyan otthontalanok, akiknek a szállását,
családját tönkreverték, kardélre hányták, felégették, s akiket eddig
nem fogadott be egyetlen nemzetség sem, vagy tán ők sem nagyon
igyekeztek. Földönfutók, akik most meghallották: háború lesz, s talán
zsákmány is, ha ügyeskednek.
Ám a hadi szervezettség a Kazár Birodalomban ennél
komolyabban gondolkodott. Nem szerették a gyülevész népséget,
mert azt nem ismerték, és nem tudták, hogy megbízhatnak-e bennük,
ha keményre fordul.
Beke is vegyes érzéseket táplált irántuk. Holmiját maga köré
vonta, mert nem bízott meg teljességgel egyikben sem. Még a lovait
is egy helyben tartotta, egy földbe vert karóhoz kikötve, hogy mindig
szem előtt legyenek.
Estére járt, amikor a kazároktól három vitéz érkezett. A lovak
szerszámát telis-tele aggatták mindenféle verettel, ruhájuk díszes,
fegyverzetük mestermunka. A nyereg magasából, pökhendi módra,
mogyeri nyelven szóltak:
– Kitelik-e belőletek öt tized? No, ha igen, akkor én vagyok a
parancsnokotok, s ti mostantól a balszárny első töménjéhez tartoztok.
Nem kérdem, rendben van-e így, hanem szedjétek a cókmókot és
lóra. A zsákmányból nektek is épp annyi jár, mint más közvitéznek.
De egyet jól véssetek az eszetekbe: aki mást tesz, ha már benn áll a
sorban, mint amit én mondok, azt nagy tisztesség éri, mert
személyesen vágom agyon.
 Így találta magát Beke egy olyan kazár csapatban, amelyben talán
ha húsz valódi kazár volt, a többi mind más pusztai nép fia.
Másnap hajnalban a csapatot gyakorlatra parancsolták. A vezérlő
tiszt üvöltözött, a kürtök bőgtek, a lovak meg egyre idegesebbek
lettek. Ha fordulni kellett, nem mindegyik értette meg azonnal
gazdájának szándékát, és kitört valamerre, a pihenő vitézek harsány
röhögésétől kísérve. A sorok persze megbomlottak, s kezdődhetett
elölről az egész.
A kazár tiszt – aki valaha palotatestőr volt, de viselt dolgai miatt
elkergették – tajtékzott a dühtől. Űzte, hajtotta a lovakat és a
gyülevészeket, élelmet, vizet nem engedett magukhoz venni,
pihenőről pedig hallani sem akart.
Amikor késő délután végre a szállásra botorkáltak, ember és ló
egyaránt félholt volt.
– Ezek eleve halottat akarnak csinálni belőlünk – morogta egy
legény, és kiköpött. – Azt hiszik, hogy ha holnap meg kell rohanni a
kengert, arra a legjobb a kifulladt harcos. Vagy talán velünk akarják
betömni az árkokat?
Beke nem vállalt részt a hamar kerekedő vitából, mert nem akarta
magára vonni a figyelmet. Őt más cél élteti, arra kell gondolnia, s
nem a békétlenkedésre. A bőriszákból előkaparta a porrá tört hús
maradékát, köleshez keverte, vízzel masszává gyúrta, és két nyelettel
befalta szegényes vacsoráját. Teli hassal úgysem szabad rohamra
menni.
Furcsa emberke közeledett a gyülevész szálláshoz, ami
voltaképpen nem is volt igazán szállás, inkább csak egy nagyobb tér,
ahol rendetlen összevisszaságban hevertek a harcosok a sebtében
gyújtott tüzek körül. A fejük alá tették a nyerget – így legalább
biztonságban van! –, a nyeregtakarót pedig mindenki magára
terítette. Az éjszaka néha a nyár közepén is hűvös volt ezen a síkon.
Az emberke nem viselt fegyvert. Olyan táltosfélének tűnt, bár nem
egészen úgy viselkedett.
– Ne szólj hozzá – suttogta Bekének a szomszédja. – Azt
mondták, folyton szellemek kínozzák. Ráadásul nem is egy, s ha
nincs révületben, akkor se mennek ki belőle. Még a végén rontást
hoz valamelyikünkre.
 – Meg ne próbáld elzavarni! – mordult egy harcos a tűz
túloldaláról. – Akkor biztosan nem éred meg a reggelt. Hagyd!
Tegyen, amit akar.
Bekét a hideg veríték áztatta, mikor az emberke éppen mellette ült
le. Valami bizsergést is érzett a hátában, s arra gondolt, máris
megfogant a rontás.
Amaz a táltosok köpönyegét viselte, de arra csak egyetlen holdat
és napot varrt fel hajdanán egy ügyes kéz. A dobot is bőriszákban
tartotta, átalvetve a vállán. Elrendezgette a holmiját, meghajolt a tűz
felé, valamit hajított is bele, amitől kellemes illat terjengett.
– Láttam álmomban a Hadistent – kezdte halkan, mintha csak
magának beszélne, de közben néhány pillantással végigmérte Bekét.
– Jól érezte magát, a trónján ült, és két koponyára tette a lábát.
Mogyeri lovak koponyáira…
Mindenki feléje sandított, de közelebb húzódni nem mertek.
Babonás félelem szállta meg a gyülevészeket. Olybá tűnik, a kis
emberke – akinek korát lehetetlen volt megbecsülni – nagyon jó
megfigyelő, mert azt mondta Bekének:
– Nem bánom, ha máshova mész pihenni. Látom, hogy félsz
tőlem. Mindenki fél. Azt beszélik a hátam mögött, hogy megrontom,
halált küldök arra, akire akarok.
– Minden táltos tud ilyesmit – dadogta rekedten Beke, és eszébe
jutott, hátha egyenesen érte jött el most a halál jeges lehelete, és a kis
emberke az, aki elhozta.
– Pedig én nem tudok rontani. Soha nem is tudtam. Csak ezek
hiszik – vágott pillantása a heverő gyülevészekre. – Beszélek a
szellemekkel, amikor csak akarok, de halált nem hozok. Mogyerire
főleg nem.
– Mondott-e valamit a háború istene? Vagy ezt a magamfajta nem
tudhatja? Csak a vezéreknek mondod el? – kérdezte Beke, nyugalmat
erőltetve magára. Beszélt már megszállottal, és tisztelte is kellőképp.
– Vezér az én szavamra nem kíváncsi – rándított a vállán az
emberke. Magokat kotort ki az iszákból, s rágcsálni kezdte. – Azt
mondják, Tengri elvette az eszemet. Pedig… – legyint – sokan
vannak itt olyanok, akiknek tényleg elvette, vagy tán soha nem is
volt nekik. Van-e vized?
 Beke megrémült. Hátha varázslást akar a vízzel, s neki holnap
abból kell innia. De nem tudja azt mondani, hogy nincs. A vizet
egyetlen pusztai sem tagadhatja meg a másiktól.
Az emberke illendőn kilöttyentett egy kortyot a földre, majd
röviden meghúzta a tömlőt.
– Köszönöm. Kicsit állott már ez a víz. Cseréld ki holnap, mert ki
tudja, mikor lesz rá módod. Jó pár vitéztől kértem már, de mind azt
mondta, csak annyi van, ami neki elég. Ejh… tudom, hogy féltek
adni – csapott mérgesen a levegőbe, és egy darabig maga elé
meredve üldögélt, mielőtt újra szólt:
– Holnap hajnalban, meglásd, az Égi Atya vörösben kel, de felhők
is takarják majd. Kemény lesz a csata, és sok a halott. Álmomban
lovakat láttam vágtatni a föld felett. Nyílvessző meredezett az
oldalukból, és habos vért prüszköltek. Senki nem ült rajtuk. Én
holnap nem támadnék, fiam. Nem én!
– Mondd el a gyulának, öreg. Te mégiscsak szent ember vagy,
meg kell, hogy hallgasson.
– Dehogy vagyok én táltos, sem szent – rázta a fejét amaz. –
Legutóbb megvert az egyik bő a Tát nemzetség szállásán, mert
elmondtam, mit láttam, mit hallottam a szellemektől. Gondolod,
hogy megvert volna, ha táltos lennék? Hát ennyire kíváncsiak arra,
amit beszélek.
Hallgatott egy darabig, aztán kotorászni kezdett az iszákja
fenekén. Könyöknyi, megbámult vesszőt húzott ki, mindenféle
jeleket véstek rá valamikor. Olyan kicsiket, hogy napfényben is alig
láthatók. Beke ismét megrettent, úgy vélte, most kezdődik az igazi
varázslat.
– Ez a bot a mogyeri nép története – simította meg a faragást az
emberke. – Ezek a jelek megmutatják annak, aki érti az olvasást, mi
történt a mogyerikkel ötvennél is több emberöltő előtt. Ettől a bottól
eddig még mindenki megijedt, fiam, pedig láthatod, csak egy ártatlan
bot sok-sok faragással. Az ereje abban van, amit elmond. Nekem az
apám adta át, ő pedig a nagyapjától kapta. Senki nem volt táltos
közülük, de ezt megőrizték.
 – Ezt te el tudod olvasni? – Bekén úrrá lett a kíváncsiság. Az
emberke félszemmel rápillantott, és mosolyféle futott át a szája
szegletén:
– Igen sok nemzedékkel ezelőtt kezdte ezt vésni az egyik ősöm.
Belevéste egy botba az első jeleket, aztán később mindegyikük
hozzárótta a maga életének történéseit. Látod, ez itt, ez a
hullámvonal, nagy hegyet jelöl és folyókat. Hétszer száz esztendeje
ott élt a népünk egyik fele, az ugorok nemzetségei, de ez már itt azt
mutatja, hogy négyszer száz éve délnek kellett indulni. Ez a jel a
szabir törzsek jele, ők űzték el az ugort meg a többit a Nagy Kőövtől,
az erdőmellékről. Ha még lejjebb megyünk, látod, ez a jel az Itilt
jelenti, ez meg a bolgárokat. Ez itt a kazárt és a besenyőket. Itt meg
vannak a baskírok, a türkök, az onogurok, az úzok. Ezek pedig a
fejedelmek nevei, itt, alul, Levedi úré.
– Akkor te tudod a hét ősödet is, ugye, bátya?
– Te nem tudod? – meredt Bekére az emberke. – Szánni való
csavargó lennél?
– De, tudom én is. A Megyer törzsből vagyok.
– Erős, gazdag törzs, és az a fejedelme is, Álmos úr. Nemsokára ő
lesz a mogyerik vezérlő fejedelme.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte kételkedve Beke.
– Tudom. Sokféle álmot látok, és a legtöbb megvalósul. Nem
azonnal, de olyan is előfordul. Hanem azért… holnap, ha elindulnak
a seregek, kerüld a jobbszárnyat – mondta búcsúzóul a bátya, aztán
kilépett a tűz fényköréből.
Az éjszaka úgy nyelte el, mintha soha nem is járt volna ott.
Utolsó mondata sokáig visszhangzott Beke fülében.
Mit mondott? A jobbszárnytól óvakodjam? – ismételgette, de
sehogy nem értette.
Holnap a balszárny első töménjében harcolnak, emlékezett a
parancsnok szavaira, és a tudat jóleső érzéssel töltötte el.
Úgy aludt el a tűz mellett, akár egy darab fa.
 Hajnalban arra ébredt, hogy fázik. A nyeregtakaró, amibe
burkolózott, csatakos volt a harmattól. Mellette a tűz csendben
pattogott.
Az egész had aludt még, a csillagok hunyorogtak, csak az őrség
rótta a köröket a tábor körül.
Beke felkelt. A tegnapi szakadatlan meneteléstől és a gyengécske
vacsorától minden tagja ólomnehéznek tűnt.
Még nem pitymallott, amikor egyszerre megélénkült az élet.
A középhadnál támadt először mozgolódás, s gyorsan terjedt a
legutolsó csapatrészekig. Paranccsal rohangáló futárok verték fel a
félig kába vitézeket, kezükben zászló, övükön jelzőkürt.
– Fel! Nyeregbe! – ordítja a kazár tiszt, a gyülevészek
parancsolója.
– Teljes fegyverzet, víz, a tegezek tele legyenek! Gyülekező!
Gyerünk, lusta disznók! Felkelni! – taszít oldalba a lándzsája
nyelével néhány mélyen alvót.
Bekének annyi ideje marad, hogy a fegyvereit megszemlélje, de
az íjat még ajzatlanul hagyja. Az ideg érzékeny a nedvességre, a
hajnali ködre, s ha elveszíti rugalmasságát, használhatatlanná válik a
legfélelmetesebb fegyver.
Az öltözékét rendezgeti: megvan mindene. A két vezetéklovat
most nem viheti magával, azok három lovász felügyelete alatt külön
ménesben várakoznak a rohamra készülő sereg mögött.
A kazár tiszt annyi időt se hagy, hogy a gyülevészek némileg
rendezzék a sorokat. Zászlótartójával, kürtösével messze előre rúgtat,
oda, ahol Beke a sereg balszárnyát sejti. Mindenki azon igyekszik,
hogy a nyomában maradjon, de a lélekszakító rohanás a hajnali
párába vesző sztyeppén egyenlő a nyaktöréssel. Hogy senki nem
bukik fel, az csak a lovaknak köszönhető, mert az állatok ősi
ösztönnel megérzik, ugorják a kisebb-nagyobb mélyedéseket, a
kidőlt és fűbe veszett fatörzset.
Beke hátán szíjon keresztben a lándzsája, az övén díszes hüvelyű
szablyája, a másik oldalon a fedeles tegez, tele vesszővel, melyek a
bőrpáncélt is beszakítják. Íja a tokban, tarsolyban az idegek, vagy fél
tucat. Két kést tűzött még az övébe. A szavárdoktól cserélt el tőrért
egy olyan föveget, melyről oldalt és hátul is a nyakszirtet és az arcot
védő, vaskos bőrdarab lógott.
A ló ideges, és Beke simogatással nyugtatja.
– Valamit érez a lovad – hallja maga mögött. – Az enyém is ilyen.
Még nem volt csatában, nem tudja, milyen, csak érzi a rosszat.
Beke töménje a gázlónál áll csatarendbe. Lassan világosodik, s a
harcosok elhűlve nézik, hogy a nap ólomszürke felhő mögül kel. Ez
rosszat jelentett sajátnak és ellenségnek egyaránt.
– Nem jó ez a hely támadni – morgolódik egy másik. – A
szemünkbe süt a nap. A kengerek majd egyenként vadásznak le
minket, mert jobban látnak.
– Amikor a csata elkezdődik, nem ott jár már a nap – fűzi hozzá
egy harmadik vitéz, a fegyvereit igazgatva. – Nem lepne meg, ha
nekünk kellene elsőnek átkelni a folyón, hogy legyen, aki őrzi a
többinek a gázlót.
– Igazad lehet – bólint Beke, mert ő már látja, ahogy a kazár tiszt
zászlóval megadja a jelet az átkelésre.
Nem tudni, milyen mély a gázló. Mindenki a ló hátán marad, ez a
parancs.
– Gyülevészek! Harmadik tized! – rikkant a tiszt, és a túlpartra
mutat.
A tíz lovas vitéz elsőként indul meg. Jó közepes nyíllövésre
látszik a másik oldal, s a víz néhány helyen apró hullámokat vet. Ez
azt jelenti, hogy ott sekély, és köveken törik meg.
– Senki nem küldött eddig a túloldalra felderítőket? – kérdezi
csodálkozva Beke, de a szomszédja megmagyarázza: vannak ott, de
ők az éjjel már nem gyújthattak tüzet, világosban meg el kell bújniuk
a rekettyésben, vagy még beljebb.
Hamarosan a tömén is megkapja a jelet az átkelésre.
Beke gyomra egy pillanatra elszorul, mint mindig, ha támadásba
ment. A túlparton egy kis domb magasodik, mögötte a sztyeppe. A
füzesek egészen a vízpartig nyúlnak, a gázlónál keskeny a kaptató.
– Nyeregben maradni! – száll a vezényszó, amikor a gyülevészek
csapata beleereszkedik a vízbe. A lovak idegesen kapkodják a
fejüket, a harcosok erősen fürkészik a túloldali rekettyést.
 – Itt már kaphatunk nyilat – nyugtalankodnak a katonák, mert jól
tudják, hogy a besenyő és a kenger íj ugyanolyan jó, mint a mogyeri.
– Ha most elkezdik, akkor úszhatunk…
De nem kezdték. A csapat kikapaszkodik a partra, és végigvágtat
a domboldal takarásában. A kazár parancsnok lovának inai
feszülnek, amint felrúgtat a dombhátra, ahonnan beláthatja a vidéket.
Balra tőlük már csak két század készülődik, a tömén zöme egy
másik gázlón rúgtat át.
A lovakat ügetésre fogják, és Beke jól látja, hogy a sereg több
sorban, hosszú arcvonalba fejlődik. Néhány csapattest kiválik és
elvágtat más irányba.
A kazár parancsnok egy fátlan síkon megálljt parancsol, és pattan
az utasítás: – Ideget föl!
Amerre a szem ellát, kazár és mogyeri csapatrészek vonulnak
harcrendbe fejlődve. A középrész vastag bőrpáncéllal ellátott
harcosai tömött, baljós, sötét falat alkotnak. Ott lovagol a sereg
vezére, de Beke és a gyülevészek igen messze esnek tőle. A kazár
hadvezérnek még a nevét sem tudják.
Nyugtalanság hullámzik át a hadon, amikor a felderítők a messzi
távolban megpillantják a besenyők első lovascsapatait. Zászlójel a
töménparancsnokoknak, mire az egész had lelassul, majd megáll.
A századparancsnokok lesik az ezredparancsnokot, aki a
töménparancsnokra figyel, de utasítás nem érkezik. Néhány távoli
dombhajlat mögött pár kisebb ellenséges csapatrész láthatóan
valamilyen terv szerint mozgolódik, keresve a jobb támadási
pozíciót.
– Minek állunk, hé! – kiáltja előre egy idősebb harcos a
gyülevészek közül, de be is fogja rögvest s száját, mert a kazár tiszt
szeme fenyegetőn villan. Aztán már csak magának morogja: – Még a
gyerek is tudja, hogy menetből, rohanvást kell a besenyőt támadni.
Nem fog az a kedvünkért felállani négyszögekbe. Nem nyugati,
vasalt sereg az!
– Igazad van, pajtás – bólogat a komája – most éppen itt, de kettőt
se pislantunk, és máris amott vágtáznak. Ezek ellen nem lehet
másként, mint szétspriccelve, aztán üsd, ahol éred, a disznaját.
 – Tovább! – int a kazár tiszt, és a gyülevészek meglódulnak.
Előbb lépésben, aztán ügetésben. – íjat föl! – hullámzik végig a
kürtjel, és Beke kihúzza a tokból a felajzott, halált hozó szerszámot.
A tegez fedelét is megnyitja, és tenyerét végighúzza a hegyével
felfelé meredező harci vesszőkön.
Egyet az idegre helyez, három másikat pedig az íjat tartó kezébe
fog. A mellette ügető, nagyon fiatal harcos lopva pillant rá a szeme
sarkából, mint aki ellesni készül a szakavatott mozdulatokat. A
harcos alig lehet tizenöt esztendős.
– Félsz? – kérdezi Beke, de a gyerkőc büszkén kihúzza magát a
nyeregben, és a fejét rázza. – Akkor jó. Mindenki fél, csak nem
mondja.
A fickó továbbra is kísérteties pontossággal követi Beke
mozdulatait.
Balról, a lanka tetején egy mogyeri lovas jelenik meg, és
észveszejtő sebességgel robog feléjük. Már a gyülevészek is hallják:
mintha a föld morogna, olyan az ezernyi, közeledő pata moraja.
– Balra nyitódj! – üvölt a kazár tiszt, és Beke csapata a
dombhátnak fordul. – Feszíts! – röppen a következő parancs, és a
gyülevészek a lovak nyakára dobják a szárat. A felajzott íjak
feszülnek, az állatokat csak a térdükkel irányítják.
Fél szemmel mindegyik a zászlót lesi, meg a parancsnok lovának
égővörösre festett sörényét és farkát, s elnémulnak a vitézek.
Beke az első vonalban lovagol, mögöttük két másik nyúlik el. A
zászló megálljt int.
Halálos némaságban vesztegel a csapat, a domb tetején pedig
feltűnnek az első besenyő lovasok. Vágtában érkeznek, az élen
haladók megállni sem tudnának, oly nagy mögöttük a tömeg ereje.
Pár röpke pillanat alatt vagy ötszázan buknak át a domb nyergén,
és üvöltve vetik magukat a gyülevészekre és a tömén balszárnyára. S
a dombtetőn egyre többen jelennek meg. Megbecsülni sem tudják a
létszámukat.
Hátrálni, vagy állni a sarat? Ez a kérdés.
Ám az előd-csapat csak parancsra fordulhat, mert neki kell
oltalmazni a sereg zömét, még ha az utolsó szálig odaveszik is.
Ősidőktől a hódolt népek tragédiája ez.
 – Nyilat nekik! – ordítja a kazár tiszt az égnek villantott
szablyával, és harsan a kürt. A csapat egyszerre emeli a félelmetes
íjakat, sziszegve csapnak a levegőbe a tollas vesszők.
A besenyő roham csak egy pillanatra lassul le, jó néhány harcos
lovával együtt felbukik, de a többiek átgázolnak rajtuk. A számtalan
nyílvesszőtől elsötétül az ég, amikor a mogyerik felé kiröpítik,
lélegzetvételnyi idő alatt négyet is, minden kenger harcos.
– Magasságos Tengri! Ezek rengetegen vannak! – üvölti rémülten
Beke mögött egy legény. – Legázolnak, mint az árpamezőt!
– Fordíts! – visszhangzik a kürt parancsa, és a lovak a sarkukra
ülnek, mikor jobbra és balra szétválik a gyülevészek csapata.
Megfeszített izmokkal eszeveszett vágtába csapnak.
– Feszíts! – száll a kürtjel, és Beke oldalvást fordulva a nyeregben
kilövi nyilait a besenyő harcosokra.
Félezrednyi kenger vitéz tör a töménre. Számban ugyan csak
töredéke a mogyeri előhadnak, de a gyorsaság és a meglepetés a
pusztai népek összecsapásaiban ezrekkel ér fel.
Beke látja, hogy a mogyeri balszárny szétszakad, ám ez magában
még nem nagy baj. Most jön a kanyarodás – gondolja, mert volt
benne része párszor, amikor bekerítették a túl gyors rohammal
érkező ellenséget.
– Balra! – mutatja a zászló az ezred éle felől, s a lovak magukkal
ragadják a mogyeri harcosokat a kengerek diadalittas osztaga felé.
–.Feszíts!
A vesszők lecsapnak a bőrruhás kengerekre, harcosok
bukfenceznek a földre, s eltűnnek a magas fűben. Ki törődne velük?
A többiek átgázolnak felettük, s a gazdátlanul maradt lovak, amelyek
nem törték nyakukat a halálos zuhanásban, a társaikat követve, üres
nyereggel tovább vágtáznak a hadrendben.
Csupa tarka ló, jegyezi meg Beke, de ideje nem marad, hogy ezen
gondolkozzék.
Több nyílvesszőre már nincs idő, a két ellenség egymásba csap.
Ezt az egyet a nomád sereg sosem kedvelte, a közelharcot, ha csak
lehetett, kerülték. Ha a nyílzápor nem bontotta meg kellő mélységben
az ellenséges sorokat, könnyű fegyverzettel nem szívesen robbantak
egymásba.
 Ám ez az ütközet most a kivételek közé tartozik.
Mogyeri és kenger eget rázó üvöltéssel veti magát a küzdelembe.
Az első összecsapásban a harcosok jó része, akik legelől vágtatnak, a
lendülettől az ellenséges csapat közepéig nyomulnak. Számolatlanul
hullnak a földre, a könnyű szablyák villognak, emelkednek és
lecsapnak, behatolnak az eleven húsba. A kelő nap egy pillanattal
később már vöröslő acélpengéken és véres lándzsahegyeken villan.
Beke előtt egy besenyő harcos huzakodik, lándzsáját emeli, de
nagy a lendülete ahhoz, hogy pontosan célozzon. Beke ösztönösen a
lova nyakára bukik, a döfés elsiklik a válla felett, érzi a csapódó nyél
súlyát. A háta mögött rövid, fájdalmas nyögést hall, de nem fordulhat
meg, mert a kenger vitéz máris mellette, kezében a vértől maszatos
lándzsa felfelé mered.
Hallja a harcos ziháló lélegzetét, látja közelről rámeredő szemeit.
Beke a szablyával alulról felfelé vág, s a vitéz lefordul a nyeregből.
Kürt és visszahívó sípjel visít. Egy mogyeri fordítja a lovát, majd
kapna az övébe tűzött tőréhez, de jobb keze helyén csak egy vörös,
véres csonk. Észre sem vette, amikor lecsapta a besenyő szablya. A
sebesültre akaszkodó kengert leveri egy megtermett türk, és utat nyit
a visszavonuláshoz.
A kengerek is rendezik soraikat. Nem üldözik a mogyerit, ahogy
Beke csapata se őket, és az ellenség eltűnik a dombhajlat mögött.
A gyülevészek véresen, tépetten, zihálva gyülekeznek egy liget
mellett. Az előbbi csata színhelyéről segélykiáltást, jajgatást,
haldokló lovak és emberek hörgését hozza a szél. A reggel még csak
most bontja ki szárnyait
– Utánam! – üvölti a kazár tiszt, és belevágja a sarkát a lova
oldalába. A gyülevészek egyetlen hang nélkül követik.
Felbomlik a harci alakzat, mindegy már, ki hol lovagol. Mogyeri
parancsnok alatt az ilyesmi elképzelhetetlen. Beke most már biztos
abban, hogy a kazár nem érti a dolgát, és a felismerés félelmet keltő.
A csapat átverekszi magát egy zsombékon, majd a csenevész
csalitosban gázolva torlódik a tömeg. Rendezni kellene a hadrendet,
de a kazár még mindig nem ad parancsot az egymásba keveredett
századoknak. Beke körül csupa idegen vitéz keresi tanácstalanul a
sajátjait.
 Sokan véreznek, s minden percben lefordul valaki a lováról. Senki
nem siethet a segítségére, mert a kazár tiszt űzi-hajtja őket árkon-
bokron át.
Menekülés ez, vagy a taktika része? A harcosok tanácstalanok.
Beke mögött ott rúgtat a fiatal gyerkőc, és úgy tetszik, még mindig
híven másolja fogadott tanítójának minden mozdulatát.
A tiszt a sereg zöme, a középhad felé veszi az irányt. Utasítást
kapott-e erre, vagy a saját feje után rohan? Ki tudná megmondani?
Vargabetűket leírva, a zsombékot kerülve, erdősávok takarásában
igyekeznek egy ismeretlen cél felé.
Mire a kazár felismerné a valós helyzetet, az egyik nyírfás mögül
rájuk robban a végzet.
Először nyílvesszők szisszenését hallják, majd a tompa
koppanásokat, ha az acélvégű vessző vastagabb öltözetet, kápát vagy
pajzsot ér.
A harcosok ösztönösen jobbra rántják a lovakat: csak el ettől az
erdősávtól, minél távolabbra!
Mögöttük a besenyő íjászok borzalmas diadalüvöltése hullámzik.
A kengerek kivágódnak a fák mögül, a csalitosból, megfeszülnek a
hatalmas íjak, és miután a vesszők kiröppennek, a harcosok
rázúdulnak a megtépett gyülevészekre.
A csaknem tehetetlen, pánikba fordult kazár parancsnok mogyeri
harcosai között sok a harcedzett. Ők tudják, hogy mi a teendő.
Vágtába csapnak, és közben maroknyi vesszőt kapnak ki a tegezből,
miközben fél szemmel hátrasandítva csakis azzal törődnek, hogy a
besenyő ne érjen túl közel.
Az ellenség tudja, hogy neki kedvez a lesből indított roham, a
nyílvesszők erejét fokozza a lovak irama, míg a mogyeri harcosok
hátrafelé ellőtt nyilai lassabban, fáradtabban és kevésbé pontosan
érnek célba.
A mogyerik eleresztik a szárat, csípőből fordulnak a nyeregben, és
röppennek a vesszők. Már nem ad rá vezényszót senki, azt sem tudni,
hogy a kazár tiszt merre van. Néhány besenyő lovastól felbukik, pár
mogyeri pedig a derekába, a combjába kap nyilat.
– Balra! Balra! – üvölti Beke szomszédja, egy idősebb, sebhelyes
arcú vitéz, és a harcosok egymásnak adják tovább. A gyülevészek
élesen elkanyarodva leválnak a besenyőkről, akik így már
meggondolják, hogy érdemes-e beléjük vágódni. Az íjak párbaja már
sokkal kiegyenlítettebb.
Mind közelebb kerül egymáshoz a két ellenséges csapatrész, már
a besenyők arcvonásai is kivehetők a nyakvédős bőrsisak alatt. Beke
látja, hogy az ő arcukra ugyanúgy ráfagyott a bizonytalanság és a
félelem.
Aztán váratlan dolog történik. A besenyő csapatot egyetlen
villanás alatt széjjelszórja, legázolja egy ki tudja, honnan előkerült
mogyeri seregrész. A zászlón a Kér törzs jelvénye virít.
– Soroljatok be mögénk! – kapja az utasítást a gyülevészek
csapata egy mogyeritől. – Ki a parancsnok?
A kazár tisztről senki nem tud. Elesett, vagy elvágtatott.
Mire észbe kapnak, ott rúgtatnak a Kér egysége mögött, és
futtában rendezi soraikat egy kajla bajuszú, vérző arcú vitéz. A tudat,
hogy rendet teremt végre valaki, nyugalmat hoz.
Délkeletnek tartanak, de a kisebb-nagyobb domboktól Beke nem
sokat láthat a csata állásából. Ahol porfelhő emelkedik, ott nagyobb a
csetepaté.
– Hová visztek? – kiáltja az egyik Kér törzsbélinek, de az csak
előre mutat, és gyorsabb vágtára ösztökéli paripáját.
Elöl szürke, a szemnek áthatolhatatlan porfelhő gomolyog, egyre
magasabbra tör az ég felé, és a távoli ligetek, erdősávok, a folyópart
beleburkolózik.
Egy kisebb dombhátról Beke végre beláthatja a folyó menti síkot
a kanyarulattól a mocsarakig és a keleten emelkedő dombokig. A
porfelhőben seregrészek csapnak egymásba. Annyit megállapít, hogy
legalább két tömén verekszik, húszezer harcos és ló. Kutatja, hol
lehet a többi, de a messzeségben csak kisebb, különálló csoportok
rohangásznak ide-oda.
Hogy hol van már a seregek bal- és jobbszárnya, az a harcosok
közt vágtázva nem eldönthető.
A Kér törzs egyik parancsnoka leválasztja harcosainak mintegy
harmadát, és arra utasítja őket, hogy balról kerülve a gomolygó
tömeget, csapjanak a besenyők hátába.
 – Nyilat nekik, de csak ha kazár meg mogyeri nincs beékelődve
közéjük! – ennyi a parancs, s mindenki számára érthető.
A csapatrész fordul, felhúz keletnek, aztán egy domb mögött
rákanyarodik az irányra.
– Vonalba! Vonalbaaa! – hullámzik végig az újabb parancs, s a
tapasztaltabbak már tudják, hogy az íjakat is elő kell szedni,
belemarkolni a vesszőnyalábba, s remélni, hogy maradt még a
tegezben annyi, ami elegendő a rohamhoz.
Úgy villan elő a két sereg harcoló, kavargó, öldöklő masszája a
dombhát mögül, mint a varázslat. Talán nyíllövésre sincs a fekete
bőrruhás besenyők hátulsó vonala, amint ádázul nyomják, szorítják a
kazár és mogyeri sereget a folyónak.
– Feszíts! – pattan a parancs, és Beke a többivel együtt kilövi
nyilait, s követi a tollas vesszők útját, míg bevágódnak a hátul
verekedő harcosokba.
A besenyő sorok végre megbomlanak.
Tucatnyian lefordulnak a nyeregből, vagy a ló nyakára borulva,
kínlódva igyekszenek kivonni magukat a küzdelemből, megérezvén a
becsapó fémhegy ütését.
Vér- és zsigerszag, lónyerítés, üvöltés a túloldalról. De a besenyők
azonnal észnél vannak, s nem telik el villanásnyi idő, máris
szembefordulnak a Kér különítményével.
Hiába hangzik el a megismételt „vissza”-parancs, az utat elvágja
egy most érkező besenyő csapat. Csupa sötét ló, és fekete
bőrruhában, könnyű, lemezes bőrpáncélban a harcosok.
Beke csapata összezavarodik.
Egyetlen kiút marad: északra fel, a balszárny felé, de az
irtózatosan messze esik. Keskeny átjáró van csak a harcolók és egy
erdősáv között, melyből bármikor elővágtathat valamelyik tartalék
besenyő különítmény, a legvitézebbnek tartott kengereké talán, egy
ilyen oldaltámadás pedig végzetes.
Tépelődésre nincs idő. Beke csapata még egy sorozat vesszőt, ha
kilőhet a kétfelől rájuk rontó ellenre, aztán…
A csapda bezárul, s ők ott forgolódnak lándzsáikkal, könnyű
szablyáikkal egy forrongó, bugyborékoló, vér- és agyvelőszagú
massza közepén, ahol már abban sem lehetett biztos senki, hogy
mogyeri, kazár vagy besenyő harcos-e az, aki mellette vagy éppen a
hátában huzakodik.
Ez az a pillanat, amikor már nem lehet menekülésre gondolni,
csak a verekedés marad utolsó lehetőségként.
A mogyerik, ahol lehet, megpróbálnak kiválni a sűrűjéből, hogy
elég hely maradjon a lándzsa forgatásának, ám erre egyre kevesebb a
lehetőség. A fekete bőrruhás vitézek és a színes öltözékű mogyerik
egyetlen, hatalmas kavarodásban forognak, osztogatják a halálos
csapásokat.
Mind többen fordulnak le a nyeregből a paták hasogatta,
vérmaszatos földre, s a lezuhant, vérző harcosok körül iszamossá
válik a talaj.
Beke nem láthatja, miként nyomják a besenyő csapattestek a kazár
és a mogyeri sereget egyre hátrább, a folyópart és a mocsarak felé. A
dombokról újabb különítmények zúdulnak alá, néhány helyen pár
harcosból álló, külön csata bontakozik ki, míg az egyik fél oda nem
veszik.
Zászlók, törzsi jelvények úsznak a seregek felett, aztán lehullnak a
harcolók közé, vagy másutt újból megjelennek. A hangzavarban nem
hallani a kürtöket, a parancsnokok sípjeleit. Aki menekülőre fogja,
egyszerre legalább három üldözővel számolhat.
A Kér harcosai elkeseredetten vagdalkoznak. Beke is beszorul
valahova középre. Csak a szablyája van, íja a földre esett, talán össze
is tiporták a lovak. A lándzsájára már nem is emlékszik. Hogy
leszakadt-e a válláról szíjastól, vagy kiverték a kezéből, ez csaknem
mindegy.
Balról feléje vág egy besenyő vitéz, de csak a levegőt szeli a
penge. Tapasztalt harcos lehet, mert nyomban alulról felfelé vág, s el
is éri
Beke lovának hasát. A szerencsétlen állat felnyerít, aztán hátsó
lábaira ereszkedik, de haláltusája Bekének most az életet jelenti, mert
az ismét lecsapó szablya így a ló nyakát éri.
Mérhetetlen düh árad szét bensőjében, olyasféle, ami
megháromszorozza az ember erejét.
Szerette ezt az állatot, sok bajból együtt másztak ki, okos volt,
nyugodt és hűséges.
 A ló még el sem dől, mikor Beke az ellene lendülő karra vág. A
besenyő szablyája széles ívben repül a lovak patái közé, és könyöktől
lefelé még markolja néhai gazdája. Aztán a vitéz hasába szúr, és a
lóval együtt zuhan a vérmaszatos földre.
Homályosan látja, amint mellette megvillan egy mogyeri buggyos
nadrágjának kékje, egy ló hatalmas hátulsó patája, alig karnyira a
fejétől. Felugrik, és a legelső fekete bőrruhába belevágja a szablyát.
A besenyő is elveszítette valahol a lovát, gyalog huzakodna Beke
bajtársának, de mozdulata félbeszakad, és összecsukló térdekkel,
arccal előre zuhan a véres porba.
A tér kitárul, de csak annyira, hogy Beke körülpillanthasson.
Mögötte ott verekszik a fiatal gyerkőc, aztán elsodorja két besenyő
lovas, és a gyerek eltűnik a forgatagban. Egy másik mogyeri is lehull
a lováról, a halálosan rémült állat szemeit forgatva, tágult
orrlikakkal, tanácstalanul toporzékol, az oldalából vér csorog, és
láthatóan az ember segítségére vár.
Beke elkapja a ló sörényét, és a hátára lendül. Szinte azonnal
rácsap egy besenyő harcos, a szablya a hátulsó nyeregkápába áll.
Beke a nyakánál ragadja meg, és kirántja a nyeregből.
A következő minutumban az idegen ló kiragadja a harcból.
Amint előre pillant, a vér is meghűl az ereiben: alig
ötvenlépésnyire tömör, dübörgő fal közeledik, s a fekete bőrruhát
viselő, pihent harcosok kezében hosszú lándzsák meredeznek.
Egy pillanat múlva belezúdulnak a legszélső mogyeri tizedekbe,
és letarolnak tucatnyi vitézt, akik zsákként fordulnak ki a nyeregből,
s eltűnnek a paták között.
A rettenetes lökés beszakítja a harcoló mogyeri csapat oldalát.
Valaki azt üvölti, hogy a balszárny felé visszavonulhatnak.
Bekében egyetlen pillanatra felvillan a tegnap esti emberke képe.
Azt mondta, vigyázzon a jobbszárnnyal.
Ez lenne itt a jobbszárny?
Jobbról egyszerre két besenyő vitéz rohan rá, a lovak teste
egymásnak feszül, s Beke lába beszorul a kengyelbe. A kisebb,
alacsonyabb besenyő ló farával dől az övének, s ő hallja a harcos
zihálását. A szablyát kiütik a kezéből, már csak a csuklószíjon lóg, s
ő ököllel vág bele a rámeredő, portól és vérfröcsektől maszatos
arcba.
Az idegen nem lehet idősebb nála. Meglepi az ütés, aztán
visszakézből próbálja Bekét a lováról szablyája suhintásával levágni,
de csak a levegőt szeli ketté.
Hatalmas ütést érez, ami lovastól elröpíti. Csak a szeme sarkában
villan a kép, amint néhány fekete ló, fekete bőrruha szinte a
semmiből egyenesen belegázol, mintha ő ott sem lenne. Kölcsönbe
vett lova felágaskodik, aztán elvágódik, maga alá temetve őt.
Valami reccsen – ezt még hallja a szemeit elönti a vér, orrában
édeskés szagot, a szájában sós ízt érez, de csak egyetlen, kósza
villanásra. Aztán, mint egy fura és mély álomban, elülnek a zajok,
megszűnik a fájdalom, és elsötétül a világ.

Az árnyékban moccant valami, az öreg Jakti megmarkolta a kését.

– Csak én vagyok, bátyó. A Virág – érkezett a fojtott szó a
sötétből, és az asszony kilépett a tűz fénykörébe.
Az öreg maga mellé mutatott, de Virág nem ült le.
– Mi a baj, lányom?
– Félek, apó.
– Akinek esze van, az most fél. Olyan időt élünk. Te mitől?
– Nem is tudom. Valahogy rám tört az imént. Mintha valaki
szemmel vert volna…
– Ezen a szálláson ilyen ember nincs. Darut láttad-e?
– Már napok óta nem járt erre. Azt mondta Ajna, hogy folyton
csak áldoz és imádkozik, tudakolja, mi az ősök szándéka. Ő nem
ronthatott. De nem is gyanakszom varázslatra se, apó. Inkább…
olyan…
– Értelek. Valahol olyan dolog történt, ami neked rossz.
– Olyan érzésem van, apó, hogy…
– Nem szabad kimondani! – figyelmeztette az öreg, aki
összehúzott szemekkel figyelte Virágot, amint karjait fázósan
összefonta rövidke mellese előtt.
 Virág haja csapzott volt, pedig ezt soha nem engedte meg
magának, már csak büszkeség okán sem. Azt is észrevette az öreg,
hogy az asszony a folyóparton járt, mert ebben a szárazságban csakis
ott lehetett vizes, sáros a puha nemezcsizma orra, oldala.
– Ha kimondod annak a nevét, akire most gondolsz, rá idézheted a
gonosz varázslatot. Nem szabad ezzel gondolni, Virág. Gondolni
csak jót szabad a mieinkről, mert a rossz gondolatot elviszik a
szellemek, és ellenük fordítják.
– Igazad van, apó – mondta nagyon lassan és halkan Virág a
csizmája orrát bámulva. – Mennem kell. Tengri megáldjon.
– Téged is, leányom. Szép lesz az éjjel. Látod, mekkorák a
csillagok? Azt mondják, velük is üzenhet az ember annak, akihez
szólani akar.

Füstszagot hoz a szél, s emberi hangokat.

Beke nyitná a szemét, de a rászáradt vértől képtelen. Ujjaival
kapargatja a szemhéjáról, mígnem sikerül résnyire a világba látni.
Úgy érzi, a karja ólomnehéz.
Sötét van, de nem koromsötét. Homályos képek lebegnek előtte,
vágtató lovak, hujjogó harcosok, feszülő íjak. Tőle nem messze sötét
folt domborodik, s ahogy látása tisztul kissé, felismeri egy ló gyászos
tetemét. Vészjósló morgás, vinnyogás, a tetem körül árnyak
surrannak.
A világ felfordult. A ló teteme fejjel lefelé, a körötte sürgölődő
árnyak is, a csillagok pedig lent, rettenetes mélységben.
Ilyen lenne hát a túlvilág, az ősök birodalma, ahol minden
fordított? Látta már nem egyszer, miként teszik a halott vitéz mellé a
sírba a szablyát fordítva, mint ahogy azt életében viselte. Mert ott, a
túloldalon, a hit szerint minden fordítva van, s ami itt rossz volt, ott
egy csapásra jóvá változik. A szomorúság helyébe vidámság, az
ínség helyébe bőség költözik. Így mondja ezt minden táltos és az
öregek, akik már közelebb vannak ahhoz a világhoz, s vágynak is
oda sűrűn. Amint a kezét újra emelné, rádöbben, hogy ő maga lóg
fejjel lefelé. A föld alig érintésre a dereka majd eltörik, ajzott íjként
hátrafeszül, a combjára és lábszárára hatalmas súlyok nehezednek. A
füst egyre erősebben érződik, s vele furcsa, édeskés szag érkezik: az
égő, sülő hús szaga.
Az emberhúsé ilyen!
A félelem megbénítja az agyát, mikor kínkeservesen felemelve
feje alá lógó, meztelen karjait fahasábokat érint tapogatózó ujjaival.
Egy hasáb van keresztben, a dereka alatt, és a lábaira is úgy
nehezedik, hogy azok érzéketlenné lettek.
Mintha a derekától lefelé nem is lenne teste.
Máglya! – ragadja el a tudatot tisztító iszonyat.
Már emlékszik: volt egy irtózatos küzdelem, tán éppen ma
délelőtt, ő is verekedett, vágtatott a többiekkel, mígnem elsöpörte az
áradat, ami bőrvértes besenyő lovasok képében ellenállhatatlanul tört
rájuk.
Máglya!
Elégetnek!
De hiszen még nem haltam meg! Vagy mégis?
Hordott maga is elég hasábot, amikor a gyepűnél elesett
bajtársakat hazavinni nem lehetett, hogy a szálláson a törzsi rend
szerint eltemessék. Akkor égették el szegényeket így, máglyán, hogy
mégse a pusztai vadak zabálják fel megnyomorított, szétszabdalt,
eltaposott testüket, s hazarepülhessen a lelkűk.
Kiáltana, de csak szánalmas nyögésre telik az erejéből. Hallja az
emberi beszédet, és a lódög felől szűnik a mocorgás, aztán kiválik
egy árnyék, és fejjel lefelé – ahogy Beke látja –, lassan közeledik.
Farkas… – iszonyodik el, s karjaival valami megragadható után
kaparászna, amivel elkergetheti. Hiszi, hogy talál kisebb ágat,
husángot a teste közelében, de combnyi hasábok között fekszik.
– Nem zabálsz fel, te rohadék! – üvölti tehetetlenül, és a toportyán
meghátrál.
Élő emberre azért mégsem támad. Alig pár lépésre van csak,
vöröslő fogai kivillannak, a szája szélén lecsordul a néhai ló vére.
– Tűnj innen! Hé! Tűnj innen, te nyavalyás!
A farkas fiatal állat, tapasztalatlan még. Morog, vicsorít, aztán
megfordul, és a lódögre veti magát.
 Bekét az erőfeszítés kimeríti, s újra bódult állapotba süpped. De
kisvártatva tisztul az agya, s látja, hogy felette több sorban halottak
hevernek egymás hegyén-hátán, a hasábok között. Akkurátusan
megépített máglya, és az oldala van vagy húsz lépés.
Valami a mellére cseppen, s eljut a tudatáig, hogy az ingét
lehúzták, leszedték nyakából a bőrszíjat a gyűrűkkel, amelyek
egyedüli emlékei, s egyben talizmánjai voltak az elhagyott, otthoni
szállásról.
Ismét cseppen valami, s amint az égre pillant, látja, hogy a hold
fénye felhőszegélyen törik meg.
Eső. Ilyenkor nem gyújtanak máglyát. Újra kiált, de úgy érzi, túl
kevés a tüdejében a levegő. A lódög mellett ott zabál a farkas, már
társa is jött, és a hasuk kigömbölyödik.
Még egy utolsó, hiábavaló erőfeszítés, aztán ismét ráereszkedik
Beke megnyomorított testére a furcsa, súlyos felhő, amiben nincs
hang, nincsenek színek, csak tompa, felfoghatatlan csend.

– Most már csak meggyújtom, nem lesz az esőből semmi – pillant

az égre, jobbjában égő zsarátot tartva a besenyő, és elindul a máglya
sarka felé. A legalsó hasábok mellé vékony, korhadt ágakat, száraz
füvet szórtak, hogy a tűz hamar fellobbanjon. A gyászos munkára
parancsolt vitéz sorra járja a gyújtóhelyeket.
– Rögvest lángra kap az egész, nem volt itt eső, tán egy hold óta –
így egy másik. – A zsír majd tovább táplálja. Delelőre, meglásd,
összeesik a máglya.
– Jó lenne, mer’ mehetnékem van – mondja az első. Hangjából
ítélve fiatalabb lehet, mint a társa. – Még a végén elhordják, amit
összeszedtem.
– Hát nem bíztad rá senkire a részedet?
– Dehogynem. Az egyik pajtásomra. A szállásunkról való.
Megbízom benne.
– Nézd, itt van még egy sisak. Lánc van a tarkójánál. Kell-e?
Kicsit beszakadt az oldala…
 – Nem kell. Szedtem össze már eleget. Mire megyek vele, ha
annyit harácsolok, hogy nem bírom hazavinni? No! Gyulladj már
meg! – babrál a máglya oldalában, mert a véres fű hiába száraz, csak
nem lobban fel.
Beke lassan eszmél, s a közeli hangokat hallva újra próbálkozik.
– Hallottad? Mintha kiáltott volna valaki.
– Nem én. Csak a meghóttak tüdeje engedi ki a levegőt, azt
hallhattad. Vagy kései lélek vón’?
– Csudát! Most is hallottam – erősíti a másik, a hangjában
babonás félelemmel. – Tán csak nem a halottak árnya?
– Hm… Élve se szeretnék megsütni senki emberfiát, még ha
ellenség, akkor se. Járjuk körül a máglyát, koma – javasolja a
fiatalabb, és az égő zsaráttal elindul. – Ha él még valamelyik,
agyonvágom, oszt’ kész.
Ahol először gyújtott, magasan lobog a tűz, és a levegőben az
emberi zsír és égő hús szaga terjeng. Ez itt a negyedik máglya, a
másik három lassan hamvad, fekete füst bodorodik az égnek.
A máglyára több sorban felrakott holttestek között bujkálnak a
lángnyelvek. Először a rajtuk hagyott – vagy felejtett – ruhadarabok
kapnak lángra, majd a bajuszuk, aztán pirulni, feketedni kezd a bőr.
Nekik már mindegy a bizarr sorrend, a lelkűk jóval a füstkígyók előtt
odaért az égi birodalomba.
– Itt van, ni! Ez kiáltott, e’!
Beke mozduló karjait, kétségbeesett szemeit az idősebb veszi
észre. Az idegen harcos felemeli a fejét, hogy jobban szemügyre
vehesse. Beke rémülten elhallgat.
– Hogyan nem vették észre, hogy még él? No, koma, majdnem
megsütöttünk, igaz-e?
– Ez nem érti a nyelvünket, vagy csak elvesztette az eszét. Fiatal
lehet. Mogyerit se égettünk még soha.
– Veled egyidős úgy nézem.
– Mi legyen vele? Nem tudom, mennyi élet van benne.
– Azt mondtad, agyonvágod.
– Hát… Azt mondtam…
– Osztán most meg már nem tudnád, mi?
 – Nem éppen. Nem akarok olyan embert ölni, aki nem
védekezhet. Nem harcoshoz illő. Okkán odafent megharagudna.
Tessék, üsd agyon te…
– Én aztán nem! Sose tettem ilyent, eztán se fogok. Nem vagyok
én mészáros…
– Pediglen sokan megtennék. Hé, koma, érted-e, amit beszélünk?
Mi vagy? Úgy-e, mogyeri?
A szóra Beke becsukja a szemét, aztán erőtlenül bólint. Nem érti,
mit beszél a két besenyő, de semmi kétsége nincs, hogy itt és most el
kell búcsúznia ettől a világtól.
A máglya füstjét oldalvást hordja a szél, és fojtogatni kezdi. Arra
gondol, hogy emberségből legalább szétloccsantják a fejét, mielőtt a
tűz a húsába kap.
– Valamit azért érthet a nyelvünkön. Elvégre ő is csak türk-féle,
nem?
– Hát… Inkább mogyeri. Persze vannak közöttük türkök, sokan.
– Ha csak egy mocskos kazár lenne, már agyonütöttem volna. Hát
te hányat vágtál a mieinkből, mogyeri?
– Nem mindegy az neked? Még tán megmondja, azt gondolod?
Mi legyen vele?
– Azt mondom, szedjük ki innen, mert még megsül. Okkán urunk
az égben egykor a javunkra írja. Így se, úgy se menne előttünk a
túlvilágra minket szolgálni.
Beke csak látja, de nem érzi, hogy leszedegetik, elhúzogatják róla
a halottakat és a vaskos ölfákat. A lábai nem élnek, úgy érzi, nem is
tartoznak hozzá. Ám amikor kiemelik a rönkök közül, akkora
fájdalom hasít belé, amit még eddig sosem érzett.
– Eltörött neki, többször is. Csak lógázik, mint egy rongydarab. Itt
még a bőrit is kiszúrta. Akkor láttam ilyent, amikor az öreg
Töbörzsök fia, a Berej szakadékba bukott a lóval. Jól van, no, te
mogyeri, ne üvölts már úgy!
De Beke ebből se ért semmit. A fájdalomtól még az sem jut el a
tudatáig, hogy nem bántani akarják.
A két besenyő távolabb viszi a máglyától, mert azt az enyhe szél
fellobbantotta, és hatalmas lángok csapnak az égbe. Az égő emberi
hús átható szaga szétterül a sztyeppén. A hullák mozgolódnak a
tűzben, amint a halott inakat, izmokat a láng zsugorítani kezdi.
Akinek haja vagy szakálla van, mind egyetlen, rövid fellobbanásban
lesz az enyészeté.
– Micsoda egy munka – csóválja a fejét az idősebb. – Minek
vállaltad el?
– Vállalta a rosszbaj! – mérgelődik a másik. – Kijelöltek. Azt
mondták, ezen a vidéken a mieink laknak eztán, a temetetlen hullák
nem mérgezhetik meg a földet, a vizet. Igazuk is van. Az égett csont
már nem okoz bajt. Meg aztán jobb, ha valaki gondoskodik arról,
hogy ezeknek a szelleme mihamarább elröpüljön innen, s ne
bolygassa a szállásainkat.
– Ez itten kell-é neked? Már úgy értem, fogolynak – mutat Beke
felé az izzó zsaráttal az idősebb besenyő. – Mer’ nekem aztán nem.
Én nem hurcolászom sehova, hogy eladjam. Meguntam már, hogy
egy holdig ne legyek odahaza.
– Ha el nem száll belőle a lélek az éjjel, meg a lábát rendbe tudják
szedni, én elviszem rabszolgának – mondja a fiatalabb. – Elég
erősnek tűnik, fiatal is még.
– Nem, mintha eddig sok rabszolgát tartottál vón’ – vigyorog
amaz, és késével felszakítja Beke lába szárán a buggyos nadrágot. –
Jól mondtam, eltörött mindkét lába. A bokája sincs a helyén – mutat
a ficamra, mert Beke lábai természetellenes pózba csavarodtak.
– Hol láttuk a táltost, aki tegnap helyre rakta Zsadány vállát? Az
érthet az ilyenhez is. Ha kell neked ez a mogyeri, ugorj, öcsém, és
kajtasd elő, még mielőtt felmegy az égbe a vadlúd hátán. Magam is
elboldogulok a máglyával. Engem a szellemek rontása legalább egy
holdig békén hagy, tegnap megtisztított a táltos.
A fiatalabb lóra kap. A besenyő Bekéhez lép, és egy lópokrócot
dob a fájdalomtól vacogó, elgyötört, merő alvadt vér, félmeztelen
testre. Felemeli a fejét, és a saját tömlőjéből vizet csorgat a szájába.
Beke mohón nyeli, majd kínzó köhögés közepette az egészet
kihányja.
– Odavagy, koma, de átkozott nagy szerencséd van. Úgy
megsültél volna, mint egy marhalábszár. Érted-e, mit beszélek?
Beke csak a hangsúlyt érti, a kérdést nem.
 – No, igyál még egyet, de csak lassan, mert nem azért van, hogy
visszagyőjjön – biztatja a besenyő, és ő újra próbálkozik.
Vonaglik kínzó fájdalmában. A besenyő mellette ül, és mutogatja,
hogy ne mozogjon, mert annál rosszabb, de ő nem tehet mást.
Minden önkéntelenül, a zsigerek és idegek parancsa szerint történik.
Besenyő szavak hallatszanak a sötétből, két ember közeledik
lovon. A fiatal harcos oldalán ott a gyógyító táltos.
A szent ember lekászálódik az alacsony pusztai ló nyergéből, de
még így is alig ér fel a válla a ló marjáig. Bekéhez lép, az arcába
világít egy izzó végű fadarabbal, aztán arcán mosoly fut át.
– Hát, fiam, nem hittem volna, hogy így látlak viszont –
gurguláznak tompán a mogyeri szavak, és Beke nagy nehezen
felismeri a kis emberkét, aki mellette üldögélt a csata előtti este, a
gyülevészek tüzénél, és óvta őt a jobbszárnytól. – Meg tudod-e
mondani, merre fáj?
Beke torka kiszáradt, beszélni csak akadozva tud. A fájdalom az
egész testét hatalmába kerítette. A lábaira mutat, s az emberke bólint:
tudja, látja.
Megnyomogatja Beke mellkasát, tüdejét, megvizslatja alvadt
vértől maszatos koponyáját.
– A fejednek kívülről semmi baja, belül meg nem láthatom. A
szíved is dolgozik, a tüdőd is. Se a májad, sem a léped nem beteg, és
épek a karjaid. De a lábaid… Azokkal lenne egy kis dolgom, ha még
egyszer rájuk akarsz állni ebben az életben. Nem lesz túl vidám, azt
ajánlom, húzd meg szépen ezt a kumiszos tömlőt – kotyogtatja meg
Beke orra előtt a lapos bőrtasakot, és kihúzza a fából faragott dugót.
Beke mohón iszik, a kumisz melegíti. Átjárja a tagjait, és úgy érzi,
már a lábai se sajdulnak annyira. A kis emberke közben elballag egy
szekercével, és kisvártatva nagy halom törött lándzsanyéllel tér
vissza. Nem kell az már senkinek, legfeljebb az acélhegy.
– No, szedd ősze magad – hajol Beke fölé. – Aztán, ha nagyon
kell, üvölts csak, ahogy a torkodon kifér. Ti meg – vakkant a
vitézekre – jó erősen fogjátok le, mert tán még harapni is fog.
Az élettelennek hitt lábakban nagyon is sok még az élni akarás. A
táltos – ha ugyan az – nem is foglalkozik a kifordult bokával, a
töréseket illesztgeti szép sorjában a helyükre. Aztán következik csak
a boka. Nehéz dolga nincs, Bekét lefogni nem is kell, mert már az
első néhány mozdulattól elveszítette az eszméletét.
– Nem lesz sánta? – érdeklődik a fiatal besenyő. – Mert akkor
kevesebbet kapok érte a vásáron.
– Ki tudja azt megmondani, hogyan forr össze a csont? Nagyon
beteg lesz, s ha ki nem égeti a forróság a szívét, akkor meggyógyul –
magyarázza az emberke. – Szépen kaphatsz érte, mert okos, értelmes
fiú. Beszéltem vele tegnap este, ott jártam a mogyeri táborban.
Azon senki nem csodálkozik, hogy a táltos egyszer ebben,
másszor meg abban a táborban kóricál, mert, ugye, az igazi nagy
táltosoknak annyi egyik helyről a másikra repülni szemvillanás alatt,
mint egy fácánkakasnak felgallyazni az ágra. Engedelmeskednek az
utasításainak, és Beke testét saroglyán viszik a táborukig, hogy ott
két idősebb asszony gondjaira bízzák.
– Ha baja esik, és nem éri meg a holnapot, elverlek benneteket –
figyelmezteti őket a fiatalabb besenyő, akinek Beke immáron a
tulajdona, de az asszonyok csak nevetnek és legyintenek. Szemügyre
veszik az önkívület mezsgyéjén barangoló mogyeri harcost,
mustrálgatják, ahogy az ökröt szokás, és megint csak legyintenek:
nem lesz már ebből ember sose.
Sánta rabszolga ugyan kinek kell? Mért nem hagyta ott Bars, ahol
feküdt, a máglyán? Mostanra minden fájdalomtól megszabadult
volna.
Bars indul a kötelessége után. A máglyát rendbe kell tenni, ha már
egyszer kijelölték rá. A sereg amúgy is árkon-bokron túl, elfoglalták
az összes gázlót az Itilen, az elő- és derékhad ott kergeti a kazárt és a
mogyerit a folyók közötti síkon.
Itt már csak a had maradéka van, akik a menekülőket hajszolják
még egy darabig, és a családtagok hatalmas, sátras szekereken. No
meg a zsidó és szaracén kalmárok, akik el nem szalasztanának egy
csatát sem.
 Beke napok múlva tér magához, mikor már azt gondolták, készül
az ősei felvilági, mennyei birodalmába. A nők kénytelen-kelletlen
megitatják, a szájába gyömöszölnek pár falást.
Felkönyököl, de a sátras szekérből csak hátrafelé láthat.
Mindenütt besenyő harcosok, fegyvertelenül, alig egy késsel az
övükben teszik a dolgukat. Asszonyok, kik vizet hordanak, s a tűz
felett vas háromlábakon agyagedényben főznek, gyerekek, akik
vidáman rohangálnak, és érthetetlen nyelven csivitelnek, ami
valahogy mégis hasonlít a mogyerire és a türkre.
– Most már megmaradsz – kapaszkodik fel a gyógyító a szekér
végén. – Majd három napig egyhuzamban aludtál. Hogy van a lábad?
– Fáj – sziszegi Beke. – Mozdítani sem tudom…
– Még csak ne is fájjon? Nem akarsz egyszerre túl sokat? Jobb is,
ha nem mozdítod, te! – figyelmezteti amaz. – Sok ronda törést a
helyére raktam már, de a tied felülmúlta mindet. Az egyik még a
húsodat is átszakította, a likat megvarrtam ideggel. Emlékszel,
hogyan esett?
Ő pedig elmondja, hogy feldöntötték lovastól és alászorulhatott,
ez az utolsó emléke a csatából.
– Ugye, megvertek bennünket?
– Megvertek-e? Miszlikre aprították a mogyeri és kazár
seregrészeket, fiam. Szétszórták a pusztában, még most is vadásznak
rájuk. A kazárok otthagytak mindent, Itil felé rohantak, a mogyerit
magára hagyva. Ők meg aztán a saját északi, nyugati szállásaikra
igyekeztek vissza, bár nem sokáig lesz maradásuk. Ez a törzs itt, a
Csabán, ez maradt utoljára. Ők vigyázzák a besenyő sereg hátát, de
nem sok munkájuk akad. Nincs már senki ezen a földön egészen a
nagy folyókig, aki huzakodni merne velük. Főleg a kengerekkel nem.
Így áll a dolog, fiam. Te pedig harcosból rabszolga lettél, de azok
között is csak az utolsó, mert ilyen lábbal…
– Neked mit mondtak? Eladnak, ha felépülök?
– Nem kérdeztem, de biztosan el. A pusztai ember nem szeret
rabszolgát tartani, inkább szereti a jó ezüstdirhemet. A szabad szolga,
az más. Úgy teszel, mintha magadtól nem tudnád. Persze, hogy
eladnak majd, mert te is ezt tennéd a helyükben.
 – És te mi vagy, táltos? Mogyeri? Besenyő? Tán kimek vérből
való, az északi vidékről? Egyáltalán: táltos vagy-e?
– Mondtam egy szóval is, hogy táltos vagyok? – kérdezett vissza
az emberke, és szemében hamiskás szikrák gyúlnak. – Tudok
gyógyítani, de a böszörmények között mások is tudnak. Ott nem
újdonság az ilyesmi, csak másképpen teszik, mint a pusztai népek.
– Rólad mindenki azt beszélte…
– Hadd mondják! – vágja el amaz. – Ha nekik úgy tetszik, ám
legyek táltos, néző, javasember vagy boszorkány. Engem ugyan nem
zavar. Nem bántanak, mert félnek tőlem, s nekem ez nem baj. Értem
a szavukat, és még egy tucat más nemzetét. Mindig ott van a hazám,
ahol befogadnak, nem kergetnek el, nem tartanak rontást hozónak.
Úgy járok át a gyepűn, mint kés a zsíron.
– Mégiscsak varázsló vagy, öreg – bólogat meggyőződéssel Beke.
– Ha te így gondolod… Azt észreveszem, mi beteg az emberben.
Ha ez varázslat, akkor hát legyen az. Készülj fel, hogy holnap a
Csabán átkel a folyón.
– Nyugatnak megy? Hová? Csak nem a mi…
– Pontosan oda, fiam. Ahol eddig laktál. Vagy tán azt gondoltad,
hogy megszállatlanul hagyják a sztyeppe legjobb legelőit?
– És mi lesz a szállásokkal! A családokkal, a ménesekkel…
– Mi lesz, mi lesz! Az lesz, mint amikor a mogyerik szállnak meg
idegen földet. Elkergetik a lakóit, elviszik a marhát, meg a többit,
amit azok nem tudtak időben elhajtani. Pusztai törvény. Bár… meg is
lehet hódolni, s akkor a mogyeri majd helyre kis előhadat ad a
kengerek helyett a besenyőnek.
– Levedi fejedelem ezt nem hagyná…
– Levedi nyugatnak vezeti a törzseket. Már a második nagy folyón
is átkelt, úgy vélem. Nyugatnak kell menni, mert csak arra vezet a
számára út. Vésd ezt az elmédbe, s csak azzal törődj, hogy túléld.
Hidd el, fiam, nem rosszabb a besenyő sem a mogyerinél. Csak hát
most éppenséggel ezek győztek. Tudod, a kerék egyszer fent… No,
Tengri legyen veled. Ő a te istened.
– Várj még! Azt mondd meg, hány mogyeri maradt a csatamezőn.
– Ki számolta azt? Sokan. Igen sokan.
 – Hol rontottuk el? Hisz a mogyeri se rosszabb harcos a
besenyőnél.
– Nem hát. Nem is ti rontottátok el, hanem a kazár. Aztán, míg ők
elinaltak, titeket szépen a sorsotokra hagytak. Most így alakult. Így
megy ez már száz évek óta, fiam. Aki alulmarad, kapaszkodhat, míg
újra feljut valameddig, de annak a csúcs már nagyon messze lesz.
Elszedik a szálláshelyét, a vagyonát, még az asszonyát is. Vagy nem
így lenne? Így tett a mogyeri, a türk, a szabir, az úzok keleten…
Mindenki, fiam. Mi változna? Itt-ott a fűbe harap néhány
lovasezrednyi pusztalakó? Gondolod, érdekli ez a másikat? Ez csak
azokat érdekli, akik félnek tőlük. Mint a bizánciak vagy a
muszlimok, odalent délen, a tengeren és a hegyeken túl. Nekik csak
jó, ha az itteni törzsek egymás nyakát szegik. Mindent megtesznek,
hogy a pusztaiakat egymásnak ugrasszák. Egyék meg egymást, így
számítanak, legalább kevesebb lesz velük a gond a bizánci
császárságban vagy a bagdadi kalifátusban.
Az emberke lemászik a szekér végébe állított lajtorján, de még
visszaszól:
– Készülj, fiam, a holnapra. Át kell kelni a folyón. Ami ott fogad
majd, az inkább az agyadat és a lelkedet próbálja meg.

IV.

Csákán a lovászokat zargatta, kifogásolva, hogy a ménes kisebb

felét nem oda hajtották, ahova ő azt megszabta. A csikósok
méltatlankodtak, bár élesen nem mertek szembeszegülni a
szállásfővel.
Csákán dúlt-fúlt magában. Semmi nem volt jó neki, akit
meglátott, azt rögtön új munkára zavarta.
Ugyanezt tette az asszonya, a savanyú képű, ördögi ravaszsággal
felruházott Karold, akinek a szájánál talán csak a rosszindulata volt
nagyobb. A szállás túlfelén is hallották, ha visítozni kezdett valami
csekélység miatt. Benne volt alaposan a korban, s jóindulattal sem
volt éppen szépnek nevezhető már, ezért minden leányt vagy
asszonyt, aki nálánál különb külsővel rendelkezett, megajándékozott
őszinte gyűlöletével. Utóbbit aztán derekasan ki is mutatta.
Pedig a szálláson mindenki tette a dolgát tisztességgel, még akkor
is, ha ezért jó szót alig kapott. Itt nem volt nagyon gazdag vagy
nagyon szegény senki. A módosabbak persze nem mindig dolgoztak,
akadt olyan, ki helyettük izzadjon, a nyár pedig forró volt, és az Égi
Atya kíméletlenül égette a szikkadt sztyeppét.
A jövendölés azt mondta, hogy sokéves aszály jön, és ínséges
idők. Ha néha jött is eső, csak elvétve, mutatóban. Elverte kicsit a
port, aztán olyan sápadt kék lett megint az égbolt, mint az áttetsző
muszlin. A jószág az árnyékban pihegett, a ménesnek se volt sürgős
egyik helyről a másikra rohangászni. A hatalmas kuvaszok a fák
tövében éber félálmot aludtak, amely azonnal elszállt, ha idegen
szagok csapták meg érzékeny orrukat.
Jakti, a gyepűn született öreg mogyeri naphosszat a folyóparton
üldögélt. Ott friss volt a levegő, árnyékot adott a füzes, a víz lustán
ballagott a tengernek, s a felszínén apró falevelek vitorláztak. Csend
is volt, mert a halászember nem nagy mestere a beszédnek.
Ha néha szóba elegyedtek az öreggel, az is csak pár szóra
szorítkozott: hogy állnak a varsák, vagy mikor kellene rekeszteni
valamelyik holtágnál a hosszú, botokra aggatott hálókkal, hova
rakjanak cégét a folyóba. Jakti megfigyelte a haljárást, és javaslatai
mindig nyitott fülekre találtak.
A forró délutánt követő kora estéli időben is ott üldögélt egy
vízhozta tönkön. A hallása még jó volt, s észrevette, amint a háta
mögött aprót csikordul a kavics. Virág állt mögötte, kezében egy
agyagtálkával, amelynek peremén szépen faragott kanál nyele
kandikált.
– Juhot ölt a Kesző bátyó fia – újságolta, és leguggolt az öreg
mellé.
– Gondoltam, hozok belőle, apó. Ebédre se jöttél be. Alig eszel,
alig iszol. Nem jó ám ez így.
 – Az öregnek már harmad annyi sem kell – legyintett Jakti. A
tálkából tejjel főzött köleskása és borsos ürühús illata párolgott. – Jó
szaga van, ügyes asszony vagy te, Virág. A szíved meg arany.
– Tudtam, hogy ezt szereted a legjobban, bátyó – ült le felhúzott
térdekkel Virág. Az öreg észrevette, hogy tiszta lenvászoninget,
szinte új selyemnadrágot öltött – lehet, hogy most kotorta elő a
koporsóládából –, és a finoman hímzett csizmája oldalvarrásán is
látta, hogy nem a köznapi lábbelije. Az asszony haját ezüst
hajkarikák, belefűzött gyöngyök ékítették, s mintha pirosítót is kent
volna az arcára.
– Tán csak nem kérőt vársz? – kérdezte az öreg hunyorítva,
miközben apró falatokat vett a szájába. Szeme pajkosan csillant,
főleg, hogy észrevette: Virág zavarba jött.
– Nem tudok róla, apó. Kérlek, ne ugrass. Éppen arra
gondoltam…
– Tudom, leányom. Arra gondoltál, hogy lassan vissza kell már
jönni a seregnek keletről.
– Te mindenkinek kitalálod a gondolatait, bátyó?
– Nem én! De a tiedet nem nehéz, mert látom, hogy csak egy
helyben forgolászik.
– Bajnak találod?
– Dehogy. Jobb, mintha nem így lenne. Becsületes, tisztességes
gyerek a Beke. Ha Tengri úgy látja jónak, márpedig miért is ne látná,
a földi embernek beleszólása már semmibe se lehet.
– Azt beszélik, hogy Csákán apa vissza akar küldeni a
családomhoz, ha itt nem kellek senkinek. Tudod, apó, én vissza is
mennék. Nem vágyom senki jurtájába utolsó asszonynak, akit a többi
csak ráncigál. Ha Györknek nem tudtam gyermeket foganni, eztán
miért lenne másként?
– Csak a Világügyelő tudja, mi mért van. Nem kell elkeseredned,
lányom. Ami eddig nem volt, azért még lehet. Egészségesnek tűnsz,
olyan vagy, mint az érett gyümölcs, ami azért még jó erősen
kapaszkodik az ágon. Nem hinném, hogy Györk visszajön. Híre
érkezett volna, ha életben van. Manapság akkora a mozgolódás a
sztyeppén, hogy könnyen elveszhet, de meg is kerülhet bárki.
 Virág a folyót, aztán meg a csizmája orrát bámulta, s a térde előtt
összekulcsolta napbarnított karjait. Az öreg nem kérdezte semmiről,
azt gondolta, úgyis elmondja, ha bántja valami.
Amikor a vacsora elköltésével végzett, Jakti maga mellé tette a
cseréptálkát, gondosan lenyalogatta a kanalat, és élvezte a felhők
mögül lehanyatló napkorong bíborát, ahogy a szemközti füzesen át
vörös csóvákat dobált a víztükörre.
Gémek keresték lusta szárnycsapásokkal az éjszakai szálláshelyet,
néhány hal ki-kiugrott a vízből, mintha a kíváncsiság hajtotta volna
annak megtudakolására, milyen is a homályos mélységen kívüli
világ. Jobbra, alig kőhajításra szarvastehén látogatta a partot
csaknem felnőtt borjával. Ittak, aztán a levegőbe szimatoltak, és
beváltottak a sűrűbe.
Felhősnek, holdvilágtalannak ígérkezett az éjjel.

Először a kutyák ugatása verte fel a csillagtalan csendet. Az

állatok otthagyták a gulyát, a ménest, és elrohantak messzire, túl az
erdőcsíkon, a kalmárok útja iránt.
Jakti nem alszik, csak abban a félig éber, jól ismert s a számára
kellemes állapotban pihenget, amelyben régi képek, történetek
kavarognak elő a homályból. Szeretett a múltban időzni. Azt mondta,
ha lehet, továbbadná az emlékeit.
Távoli csattanás hallik, s követi még egy. Ostor pattan, bizonyára
a kutyákat hajtják el az érkezők – gondolja az öreg, és felkászálódik
fekhelyéről.
Újhold van, és ilyenkor vágni lehet a sötétséget. Ködpára ül a
tönkből égetett vizes hordó fafedelén. Az ostorcsattanások egyre
közelednek, és a szálláson néhány férfi lóra kap.
Nem véletlenül őrjöngnek a kuvaszok, oka lehet a nagy
vakogásnak.
– Megjöttek, bátyó? – bukkan elő a sötétből az izgatott Virág, és
az öreg karjába kapaszkodik. – Éreztem én, hogy jönnek, tegnap
mindig csak ez járt az eszemben. Megidéztem, hogy jöjjenek, apó!
 Az asszony izgalmában szökdécsel, akár egy apró leány. A szeme
csillan, nevet, hunyásnyit sem marad veszteg.
– Nem hinném, hogy ők azok – morogja Jakti. – A kutyák már
visszafutottak volna. Meg nem is így ugatják a szállásbélit. Hallod?
Még hörögnek is. Igen dühösek.
A szállásról még egy tucat lovas elrobog a kalmárok útja felé.
Futtában kiált Jakti az egyiknek:
– Nem lehetnek a mieink! Vigyázzatok! Azt se tudjuk, hányan
vannak!
– Biztos vagy, apó, hogy nem? – Virág arcára csalódás ül, s a
szája legörbül.
– Biztos csak abban lehet az ember, amit a saját szemével lát, meg
abban, ami már megtörtént. Szerintem nem ők jönnek. Lehet, hogy
eltévedt kalmárok, vagy… Mit tudom én!
Az út felől fütty sivít, a legények rendreutasítják a kutyákat.
A szelídülő ugatás csak szórványos már, és közeledik a
szálláshoz.
Kisvártatva az emberi szó is érthető.
Jakti négy idegent pillant meg a szállásbéliek kíséretében, ketten
közülük alig ülnek meg a nyeregben. Sebesültek vagy betegek
lehetnek. A csapat a szállás közepén, Csákán jurtája előtt áll meg,
ahol a félkörnek legnagyobb a hajlása.
A szállásfő morózus képpel méri végig a jövevényeket.
– Apa! – ugrik nyeregből Csépány idősebb fia. – Ezek itt azt
beszélik, hogy igen nagy a baj. Hogy el kell innen mennünk
hamarost.
– Nem azt mondtam! – mordul egy mély, rekedt hang a sötétből.
Az egyik idegen vágott közbe, és mérgében pattintott az ostorával.
Csákán dühösen rámered: mit képzel ez a senkiházi? Még hogy az
ő szállásán ordibálni, ostorhoz nyúlni mer?
Ám hang nem jön ki a torkán, mert az idegen rögvest folytatja:
– Azt mondtam, te suhanc, hogy mennetek kell, ha nem akartok
holnapra holtan feküdni mindahányan! Világos a beszéd?
Melyikőtök a szállás feje?
Mindenki Csákánra bámul, az idegen meg kínlódva lemászik a
nyeregből, és a szállásfő elé lép.
 – Tehát te lennél. Remélem, a lovad és a családod… Én Csorna
vagyok, Búzád fia, a Keszi törzsből, Ugra nemzetségéből. Most
jövök keletről.
– Halkabban, te – próbálja Csákán visszanyerni megtépázottnak
vélt felsőbbségét. – Mire ez a magas hang, Csorna vitéz? Nem tudod
tán, hogy a vendégnek is…
– Hagyd el, Csákán! Erre most nincs idő – vág közbe cseppet sem
tisztelettudóan Csorna, aki talán negyven esztendős, és láthatóan nem
ijed meg az alsó világ összes démonától sem. Mit neki egy ilyen
elhízott szállásfő? – Most csak arra van idő, hogy hajnalban bontani
kezdjetek, de inkább már most.
– Nekem ne mondja meg senki, hogy mikor bontsak szállást! Mit
képzelsz, ki vagy te? – kiabálja Csákán, és a legények már a
szúróvágó szerszámaikat markolásszák.
– Figyelj rám, szállásfő uram! Ezek itt, mögöttem, mind
sebesültek. Nekem a karomat verte át a nyíl. De látom, neked még
senki nem mondta el, hogy alig egy hete az Itilen túl a besenyő levert
minket, mint az érett gyümölcsöt. A szállást meg azért kezdd el
bontani, mert tegnap este láttuk magunk mögött a felgyújtott mogyeri
szállások füstjét, akik ugyanúgy nyakaskodtak, mint te. Nem is
messzire. Ha akarnak, hajnalban lóra ülnek, és mire delelőre érne a
nap, a szállásodból csak a hamu marad. Máshol van most a gyepű, és
a végekről minden mogyeri szállás költözik nyugatnak.
– Széjjelverték a sereget? – hüledezik Csákán, aztán mérgében
földhöz vág egy odakint felejtett cserépszilkét. Kumisz fröccsen a
jurta nemezfalára.
– Ez csak egy csata volt, Csákán. A szerencse forgandó, de te
tudod, hogy aki a mogyerit feltüzeli, aki ellene fordul, annak szép
jövője nem lészen. Rámegyünk a „besékre”, és belehajtjuk mind az
Itilbe. Összeszedjük magunkat, a kagánnal vagy nélküle. A
hadvezére disznó módon magunkra hagyott minket, koncnak dobva a
kenger elé.
De Csákán ezt mintha meg se hallaná.
– Széjjelverték az egész hadat? Mert nem hallgattak a jó szóra!
Mert most nem kellett volna a besenyőre menni!
– Tán te mondod meg, mikor hívja egybe a hadat a kagán?
 Csákán dühödt vadkanként jár-kel a jurta előtt, a szállás népe
körben tanácstalanul ácsorog. Egymás közt suttognak, mert a győztes
ellenség nevét nem célszerű kimondani, már csak babona okából.
– Oda a sereg! Azt a jó… Hogy a nyűvek zabálták volna fel még
az anyjában azt a mocskot, aki erre a csatára bolondította a mogyerit!
Akárki is, remélem, hogy élve rothad el valahol.
– Nem akárki, hanem a kazár isad volt a fölbujtó. A birodalom
kormányzója.
– Akkor dögöljön bele a saját zsírjába az isad!
– Intézni kéne, apa, a szállás ügyeit – mondja békülékeny hangot
megütve Csorna. – Nekünk tovább kell menni, parancsunk van, hogy
értesítsük, akit csak lehet. Szerencse legyen veletek. Azt ajánlom, az
első gázlón keljetek át nyugatra.
– Mentsd csak a rühes irhádat te is – morogja Csákán félhangosan,
de Csorna úgy tesz, mint aki nem hallja. Int a másik háromnak, akik
szintúgy fordítják a lovakat, és belevágtatnak az éjszakába, hogy a
legközelebbi szállásra hírt vigyenek.
Csákán háznépének nem kell a biztatás. A kevés gyerkőcöt
kiparancsolják a takarók alól, a férfiak előhúzzák a szekereket, a nők
már tekerik is a jurták nemezborítását leszorító pányvát. Egymás
után kerülnek szekérre a fedőlapok után a váz és a füstnyílás gyűrűje,
a konyhai edények és szerszámok, a koporsóládák, a fegyverek és
egyéb eszközök. A kisebb gyerkőcöket, akik nem ülik még meg a
lovat, a saroglyába emelik, és a lelkükre kötik, hogy lapuljanak, mint
a kisnyulak.
– Csépány! Ákus! Vezessétek a szekereket az északi gázlóhoz! A
ménest ti terelitek, Kemény! A gulya Apsáéké – rendelkezik Csákán,
aki utoljára pillant végig a néhai szálláson. – Te meg, Búna,
rohanvást indulsz Bese apa szállására. Váltás lovat kettőt vigyél,
estére ott vagy. Addig nem jössz vissza, míg meg nem tudod, mint
vélekedik Bese, és meg nem mondja, hol üssünk szállást. Na, lódulj!
Jakti hamar összekapkodja a holmiját. A koporsót két legény
emeli a telegára, addig ő a ménesnél kiválasztja a két vezetéklovát.
Sietni egyetlen lóval nem lehet, ezt minden pusztai tudja.
 A sietség oka pedig a puszta túlélés. Jakti emlékszik még arra az
időre, amikor ugyanígy látta menekülni a besenyő szállásokat a
mogyeri vitézek elől.
– Mi lesz most, apó? – húzódik közelebb a riadt szemű Virág. –
Hová megyünk az éjszaka közepén? Ugye, szerinted sem jön vissza
Beke…
– Ne beszélj ilyent! Megmondtam, hogy visszajön – korholja az
öreg, de azért végigsimít Virág vállán, és magához húzza. – Ülj
nyeregbe, és maradj itt mellettem. Öreg vagyok, szükségem lehet rád
az úton, leányom. Elkérlek Csákántól, aztán így Karold is békében
hagy.
– Mi történt, apó?
– A haddal? – kérdez vissza Jakti. – Semmi különös. Most így
fordult a szerencse. Mióta a nyarakat számlálom, így megy ez a
sztyeppén, a hegyvidéken, a tenger mellett és a folyók közében.
Egyszer ez, máskor meg amaz kergeti el a szomszédot. Aztán fordul
a kocka.
– De… Beke… és a többiek… – Virág hangja sírásra hajlik.
– Megjönnek, ha Tengri ezt akarja. Ha meg nem, abba is bele köll
nyugodni, lányom. Mert az életünk most ilyen.
Virág később a lováért szalad, és vezeti az öreg három hátasa
mellé. Titkon érzi, hogy a helyzet fordítva áll: neki van az öreg
Jaktira szüksége.
A Göncöl saroglyája nem fordul még tenyérnyit sem, amikor az
egész szállás fáklyafény mellett indul az északi gázlónak. A szekerek
lassan beleereszkednek a vízbe, a küllő nélküli, hatalmas kerekek
tengelye sem látszik. A túlparton Csákán megálljt vezényel.
– Azt mondom, búcsúzzunk el ettől a földtől, ahol nemzetségünk
annyi esztendőt megélt jóban-rosszban. És azt mondom, átkozott
legyen ez a föld addig, míg egyetlen besenyő is él rajta. Éjszakánként
az itt eltemetett őseink szellemei ne hagyjanak nekik nyugodalmat,
az Alsó Világ démonai zaklassák, hozzanak rájuk betegségeket,
rontást és nyavalyákat. Adja Tengri, hogy egyszer még a mienk
legyen ez a föld.
– Tengri tudja jól, miért méri ránk ezt a csapást! – visítja Daru, a
táltos, aki utolsónak érkezik a túlsó partra. – Azt parancsolja Tengri,
hogy az új szálláson áldozzatok neki, mert a szellemek haragszanak!
Ezért a vesztes csata. Követelik már annak a lelkét, aki a csatát
elveszítette. Fejedelemhalált akarnak! Fejedelemhalált!
Nem mer szót emelni senki, mert Darunak nagy a hatalma.
A szekérkerék kitapogatja a keskeny csapást, ami nyugatnak
vezet, a kazár sztyeppe határvidékére. A hirtelen leereszkedett köd
felszáll, és balra fent ott ragyog az eget tartó oszlop csúcsa: az
egyetlen csillag, ami éjszaka nem vándorol végig a többivel az égbolt
sötét palástján.
Ő minden éjjeli vándor hű társa és útmutatója, a biztos északi
irány kitűzője.

A szekér elé fogott, lassú mozgású ökrök csak kínnal-keservvel

vonszolták át a nehéz tákolmányt a felázott úton. Hónapok óta
először esett ezen az éjszakán, és a port marasztaló sárrá dagasztotta
a dombokról ömlő esővíz.
A tocsogók hajnalra megteltek, mindenféle vízimadarak köröztek
felettük, partfutók szurkálták az iszapot hosszú csőrükkel.
Beke minden zökkenőnél csillagokat látott fájdalmában.
Darabokra tört, s lándzsanyelek helyett immár hosszú kéregdarabok
közé szorított lábai kegyetlenül fájtak, s ahol a csont átszúrta a bőrét,
a seb gyulladásba jött.
Beke belázasodott: hol a hideg rázta, hol meg verítékben úszott.
Időnként – amúgy jó gazda módjára – odaügetett a szekér mellé
Bars, a besenyő legény, akinek nem akaródzott agyonütni Bekét a
máglyán. Nézte a foglyot, talán számolgatta is, mennyit kaphat érte a
piacon.
A nyári ég kék brokátjából Beke csak egy félkörívet látott a sátras
szekér aljából. Időnként varjú- és hollóhad repült át felette, és az
irányból megpróbált rájönni, hogy a csatamezőtől merre távolodnak.
A madársereg jól élt az elmúlt napokban, sok volt a bomlásnak indult
lótetem. Farkasokkal, rókákkal, sakálokkal osztoztak felettük.
A besenyők északnak, északnyugatnak tartottak, és a harmadik
napon megállapodtak a nagy folyó, az Itil partján. Két álló napig
csattogott a fejsze, tutajokat építettek a szekereknek, a lovakat meg,
ha a víz nem rohant vadul, a tutaj mellett úsztatták.
A ménesnek gázlót kerestek feljebb, úgy fél járóföldre, szintúgy a
gulyának is, de a nyáj már megfulladt volna ott.
A tevéket a folyóvízbe hajtani éppen olyan meddő vállalkozás lett
volna, mint lyukat fúrni a levegőégbe. Így hát a juhok és a tevék is
tutajon keltek át, utóbbiakat a gazdák letérdepeltették, és zsákot
húztak a fejükre.
– Túl lassan haladunk. Nem lesz már ott mogyeri szállás, mire
átérünk – morogta elégedetlenül Karacsa, Bars barátja. – Még a
gulyát is ráérnek elhajtani előlünk.
– Nem hinném – rázta a fejét Bars. – A mieink napokkal ezelőtt
átkeltek a gázlóknál, csaknem egy teljes tömén. Az Erdim meg a
Karabaj törzsek. Szerintem nyakoncsípték a mogyerik lustább
szállásait. A ménest és a gulyát, meg a nyájat biztosan
megkaparintották.
– Zombor azt mondja, nem tudom majd eladni – intett a Bekét
szállító szekér felé Bars. – Mivelhogy sánta marad.
– Legfeljebb fejbevágod egy arra alkalmas helyen, és bedobod a
folyóba, ha nem akarsz vele bajódni – rándít a vállán Karacsa, ám
Barsnak nem tetszik az ötlet.
Nem olyan fából faragták őt. Azt tartja, hogy ilyesmit a gyávák
művelnek, s azoknak majd az égi pusztákon is csak a rosszabb hely
jut, valahol az Égi Atya udvara balszárnyának legeslegvégén, ahol
nem smaragdzöld fű nő, csak maszlag és kóró.
– Még meggyullad nekem, nézd má’! – érintette Csenkü, az
eladósorban lévő besenyő lány Beke homlokát, amelyen ismét piros
lázrózsák gyúltak. Fogott egy favödröt, megmerítette vízzel a közeli
tocsogóban, előkotort egy darab rongyot, és azzal törölgette Beke
arcát, nyakát, homlokát és mellkasát.
A sebesült fel sem eszmélt a hideg vízre, mert ismét valahol távol
járt, ott, ahonnan akár vissza sem kell térni, ha az ember nem akar,
mert oly közel már az Égi Atya legelője.
De Beke még nem készült fel az ilyesmire. Amikor megjött a kis
táltosforma emberke, és vacogó fogai közé erőltetett valami epénél is
keserűbb port, már ismét ezen a világon járt, de aligha értette, amit az
emberke Csenkünek mondott:
– Vigyázzatok rá, mert ha még sokáig tüzel a teste, nem biztos,
hogy megéri a holnap reggelt – figyelmeztette a komoly arcú
leányzót, aki végignézte, miként mossa, tisztogatja a kis ember Beke
lábán a sebet.
A másnap esőfelhőket hajtott, a levegő lehűlt, és Beke úgy érezte,
a tüdejébe is több jut a friss levegőből. Csenkü visítva ugrott le a
saroglyáról, mert amikor meg akarta nézni, él-e még, a sebesült a két
könyökére támaszkodva pontosan a szeme közé bámult.
A leány sikítozása Barsból is nevetést csalt. A vitéz bekukkantott
a nemezsátor alá, és elégedetten nyugtázta: Beke mégsem akar még
az Égi Atya legelőin vágtatni.
– Jól van, koma, még a végén megmaradsz. Kérsz-e vizet vagy
valamit enni? – mutatta Bars, és Beke inni kért.
Csenkü friss tejet hozott, és ő csak ivott, mint aki hónapok óta
gyökereken meg falevélen élt. A besenyő lányka kis cseréptálkában
kását hozott, amiből apró húsdarabok kandikáltak.
– Oslu! Oslu – magyarázta, hogy a kása búzából van, és a benne
rejtező húsdarabokra mutatva azt mondta: tege. Beke nem értette,
ezért más nyelven is próbálkozott: – Közi! Közi, madzsgari.
A bárány húsát persze felismerte a sebesült. A búzakása pár falás
után máris betöltötte öklömnyire sorvadt gyomrát. Úgy érezte, még
egy nyelet, és az egész visszajön. Egy korty tejjel öblítette le, aztán
megköszönte Csenkünek, aki vidám kacagással ugrott le a
saroglyáról.
Valakinek lelkendezve mesélhetett, de Beke ebből csak a
„madzsgari” szót értette.
Másnap már jóval erősebbnek érezte magát. Felült a szekérben, és
a kocsideréknek támasztotta a hátát. A táltosforma emberke este
érkezett.
– Ettél-e? Muszáj, mert különben érted jönnek a túlvilágról. Korai
lenne még. Fáj-e?
– Már hogyne fájna – Beke kínlódva próbálta mozdítani a lábait,
de azok a kötés és a fakérgek kalodájában merevek voltak, mint egy
husáng. – A sebem is fáj, úgy belehasít néha, hogy majd’ kiugrom a
szekérből.
– Kiugrani? Az még odébb van, fiam – somolygott a kis ember
gyér, az álla alá lelógó bajusza alatt. – Bár azt hiszem, valamit
segíthetek, ha megfogadod, hogy nem üvöltözöl nagyon…
Beke jobb lába a térd fölött nem tört el, csak zúzódott a csont.
Felette zöldeslila volt a bőr.
Az öreg a vászoncsíkokat térdig letekerte, aztán előszedett a
tarisznyájából valamilyen fura, késhez hasonló alkalmatosságot, és
bevagdalta a kéregdarabokat. Mikor eléggé elvékonyodott,
egyszerűen letörte. Beke minden mozdulatnál csillagokat látott, de
végül a jobb lábát már térdben behajlíthatta.
– Ettől a kedved is jobb lesz – veregette meg a vállát az emberke.
– Egyél minél többet, fiam. Nem rossz emberek ezek, jó szívvel
adnak a rászorulónak. Ismerik a pusztai törvényt – morogta még,
mielőtt lemászott volna a saroglyán.
A vonuló besenyők a hátuk mögött hagyták a nagy folyót, majd
egy keskenyebbet is, és a mocsarakat, zsombékokat, holtágakat
kerülgetve egyre csak nyugatnak vonultak. Lassan, akár az idő, úgy
fordultak a súlyos és hatalmas szekérkerekek, nyikordulva
zökkentek, s bőgtek az elébük fogott ökrök.
A tevék időnként egészen közel kerültek Beke szekeréhez,
oldalukon lógott a család málhája, és a nagyobbacska kosarakból
gyermekarcok kandikáltak ki. A besenyők népe azt tette, mint
századokkal előtte a Nagy Kőöv oldalában: vándorolt új legelők, új
szállások felé.
Ezt a csatát most megnyerték, de a nyugati vándorlást mégis
kényszer szülte: a keleti gyepűn mások, erős és harcedzett népek
szorították őket.
Bars időnként a szekérhez lovagolt, mondott valamit besenyőül
Bekének, aztán továbbment. Minden nap többet töltött a szekér
mellett.
Aztán egyszer Bars – ki tudja, próbaképpen-e –, mintha csak
feledékenységből tette volna, a saroglya felálló szarvára akasztva
hagyott egy görbe kést. Beke először nem is vette észre, csak mikor
kínlódva elvonszolta magát a szekér végéig, tűnt szemébe a vékony
bőrszíjon lógó, tok nélküli, csinos tárgy.
A szekér mellett éppen senki nem gyalogolt, vagy lovagolt, aki
pedig az ökröket vezette, mással foglalta el magát. Bars kőhajításra
kocogott, és Beke észrevette, hogy a szeme sarkából folytonosan őt
figyeli.
Kezébe vette a kést, megszemlélte a rovátkákat, a szépen vésett
keleti mintákat, a nyelet alaposan megmarkolva, hogy lássa, milyen
fogás esik rajta, aztán visszaakasztotta a rúdra. Amikor Bars újra
mellé ért, megfogta, és a pengéjénél tartva felé nyújtotta.
A besenyő legény összehúzott szemmel figyelte a mozdulatot,
készen arra, hogy Beke kezét csuklóból metszi le a szablyával, ha
esetleg más terveket forgat, de azért az arcán őszinte meglepetés ült.
Övébe tűzte a kést, és kérdezett valamit besenyő nyelven, amit Beke
félreértett.
Úgy vélte, talán azt kérdezi Bars, miért nem élt a lehetőséggel,
miért nem rejtette el a kést, hogy egy alkalmasabb időben
használhassa. Ezért aztán kézzel-lábbal elmutogatta, miként húzta ki
őt Bars a máglyából, s hogy ezt köszöni.
Bars értette már, elvigyorodott, s legyintett, a közelben ácsorgók
meg nevettek. Aztán Bars fordította a lovát, és elügetett a tevék
irányába.
– Holnap hajnalban mogyeri szállásokhoz érünk – újságolta a kis
ember –, illetve a hűlt helyükhöz. Csak azért mondom, hogy okosan
viselkedj, és ne tégy olyasmit, amivel a fejedre bajt hozhatsz. Szökni
nem tudsz, de ha jó lenne a lábad, még akkor sem lenne értelme.
Mindenütt csak besenyők vannak, előttünk vonul az Erdim törzs. Az
egész területet megszállták már. Mellettünk, délről a Talmács jó
messzire, attól balra pedig a Külbej egy töredéke. A többi, vagy négy
teljes törzs, még a folyón túl maradt.
– Honnan veszed, hogy nincs mogyeri vagy kazár azon a
környéken? Tán jártál ott?
– Előrementünk tegnap egy különítménnyel. Engem tolmácsnak
vittek, de nem nagyon kellettem. Élő mogyeri már sehol nem volt,
mind elhagyták a szállásokat. Néhány gulyát, pár kisebb ménest és
nyájat elkaptak a fiúk… De mire én kellettem volna, hogy
lefordítsam, mit akarnak, addigra azok a csökött eszűek agyonütötték
a csikósokat, gulyásokat. De a többi elment, csak a nyomukat
találtuk. No, ezt csak azért mondom, hogy ne forgass a fejedben
semmi oktalanságot. Becsüld meg mostani sorsodat, mert még
mindig jobb ez, mint füstként kóvályogni a levegőben – célzott a
halotti máglyára, és távozni készült.
A lova hátáról még visszakiabált:
– Húsz nap van az újholdig! Akkor szedem le rólad a kötést.

Tíz nap múlva a kényszerűségből vonuló, szállásfoglaló besenyők

megállapodtak. A családfők leültek a tűz mellé, és eldöntötték, ki hol
üt tanyát, és meddig terjed a szállásváltó útja.
E tekintetben sem különböztek Beke népétől.
Abban is megegyeztek, hogy a téli szállás az út melyik végpontján
lesz, és gondosan elkerülték azokat a helyeket, ahol a mogyerik szent
bálványai vagy temetői megbújtak. Senki sem vállalta magára, hogy
a mogyeri ősök szellemeivel huzakodjék, és rászabadítsa a szállásra
az Alsó Világ rosszakaratú démonait. Meggyőződéssel hitték, hogy a
mogyeri szellemősök még lesben állnak valahol, hogy leszámoljanak
azokkal, akik az övéiket elűzték.
Beke számára Bars a szekéren adott szállást. Mutatta, hol alhat,
fekhet, gyógyulhat. Le is mászhat, ha tud, és rönkökből grádicsot
állított a szekér mögé, amelyen Beke lassan leeresztette magát, hogy
két villás végű ágat mankónak használva megtegyen pár lépést.
A világ egyszeriben kitágult, és Beke nekifogott, hogy
megszervezze a mindennapjait.
A nyár elfáradt már, és a hajnali ködök egyre sűrűbb fátyolba
burkolták a szállás környékét. Egy hűvös napon Beke az
erdőszegélyben száraz ágakat gyűjtött, már amennyit a mankó
mellett elbírt, majd az egyik fiatalasszonytól acélt és száraz taplót
kért, hogy azzal gyújtson tüzet a szekér mellett, a szélárnyékban.
Tüzet gyújtani a besenyőknél is férfidolog, nő ilyesmit nem tehet.
Bár az asszony kíváncsian végignézte a műveletet, a végén
visszakérte a tűzszerszámokat.
 Beke szívébe pedig meleg költözött, amiért újra a saját tüze
mellett üldögélhet, gondolkodhat. Elmondta magában a szokásos
imákat, az ősi mondatokat, melyekkel a tűzben otthonra talált
szellemeket köszöntötte, kérve őket, hogy adjanak támaszt
nyomorúságában, járjanak közben Tengrinél.
A száraz ágak vidáman pattogtak, szállt a szikra, és az aprócska
csillagok táncát Beke úgy értette, ahogy azt minden pusztalakó: az
ősapák szellemei táncot járnak jókedvükben.
Bars, mint a villám, ott termett, és egy vödör vizet zúdított az
éppen, hogy fellobbant lángokra, aztán a csizmája talpával
széttaposta még a parazsat is. Besenyőül sziszegett a foga között:
– Tüzet gyújtasz, mi? Tüzet! A mi földünkön, a mi szállásunkon!
Nem elég, hogy a szellemeitek még itt kószálnak valahol, nincs
nyugtunk miattuk, még a többit is idecsalod?
Beke mutatta, hogy fázik, de Bars dühében úgy belerúgott a
mankója szárába, hogy Beke bezuhant a szekér alá, estében jól
bevágva fejét az oldaldeszkába.
Gyilkos indulatok feszültek benne.
Ha egy mogyeri tüzét valaki széttapossa, vízzel oltja ki, azért a
legenyhébb megtorlás a halál. Értette ugyan, miért tette ezt Bars –
amiért maga is tette volna fordított esetben de a tehetetlensége egyre
jobban korbácsolta indulatait.
Félbetört mankóját dühében a szekér oldalához vágta, majd újra
felemelte, és összeszedve minden erejét, a pusztába hajította.
A mozdulattól valami pattant a lábában, s kisvártatva érezte, hogy
meleg vér csorog a bokája felé, és meztelen talpa alatt apró tócsába
gyűlt. Felszakadt a sebe, amit a táltosforma kis emberke annyit
ápolgatott, kötözgetett.
Felhúzta a máglyán megpörkölődött, többszörösen hasadt,
buggyos nadrágja szárát, s megpróbálta ujjaival összeszorítani a
sebet. Mély volt, és egyenetlen szélű, bőségesen csörgött belőle a
vér. Kínlódva támaszkodott a hatalmas fakeréknek, és az inge aljából
próbált csíkot hasítani, amivel elkötheti. A fájdalom a csontjaiba
nyilallt, az éppen csak összeforrt szélek erélyesen tiltakoztak a durva
mozdulatok ellen.
 Talán a semmiből érkezett, vagy csak Beke nem figyelt, egyszerre
Csenkü húga termett mellette, és halk szavakkal mondogatta, hogy
dőljön hátra, majd ő segít.
Piros arcú, mosolygós leányka volt, alig lehetett tizenhárom.
Ahogy kötözte a sebet, folytonosan beszélt és beszélt, de nagyon
halkan, mintha attól félne, hogy meghallják. Beke nem sokat értett
belőle, de sejtette, hogy a lányka szavai nem rejtenek rosszindulatot.
Valahogy felmászott a szekérbe, és magára húzta a koszlott
farkasbőrt. A táljában maradt még egy falásnyi búzakása, azt
ízlelgette, míg lázas gondolatai között a szökést fontolgatta.
Elhatározta, hogy bárhogyan is, de az első adandó alkalommal
elköt egy lovat, és búcsút mond a besenyő szállásnak.
Ilyen gondolatok cikáztak a fejében, amikor lépéseket hallott a
szekér oldala mellől. Füst szagát hozta a szél, a fuvallat bekeverte a
sátor alá. Valaki matatott odalent, aztán pár pillanat múlva a tűz
félreismerhetetlen pattogását hallotta. Mozdult a szekér, és Bars feje
jelent meg a saroglyánál.
A besenyő vitéz azt magyarázta, hogy odalent ég a tűz. Ő maga
hozta a jurtából, s táplálta fel a parazsat száraz ágakkal.
Beke feltápászkodott, és lemászott a grádicson. Koromsötét volt
már, a szállás felől kutyaugatás hangzott. Mögötte a gulya, alig
nyíllövésre, attól balra meg a nyáj.
A tűz vidáman pattogott, Bars meg Beke lábára mutatott.
Hangsúlyában volt valami, ami talán a szánalomra emlékeztetett,
egyfajta burkolt bocsánatkérésre.
Beke nem értette, de bólintott, mire Bars átadott egy apró
cseréptálkát borsozott ürühússal. De előtte kivett egy falatot, a tűzbe
dobta, és elmondta a szokásos áldozati mondatot, majd visszaindult a
szállására.
Napok múlva közeledett csak Bekéhez felnőtt ember a szállásról:
a kis táltosféle.
– Bars szégyelli magát – mondta csibészes mosollyal a szája
szegletében. – Azt mondja, feleslegesen vert meg, és csaknem újra
eltörte a lábad.
 – Nem vert meg, csak kirúgta a kezemből a mankót. Én magam
voltam, aki felszakította a sebet – legyintett Beke, és megtapogatta a
lábán a kötést.
– No, ülj le elém, leszedem a kötést, meg ezt a kalodát – bökött a
fakéregből összerótt alkalmatosságra az emberke. – Most majd
elválik, mennyire gyógyult.
Amilyen óvatosan csak tudta, egyenként lazította meg a hurkokat,
és kihúzta a kéregdarabokat. Beke dörzsölgette a lábszárát, a bal
combját. A sípcsontján több göbösödést is kitapintott, és fájt az
érintésük.
– Én ezt már be nem kötöm – határozott amaz. – Majd te ügyelsz
rá, fiam. Vigyázz, hamar törhet még, és az nagyobb kín lesz, mint az
első.
– Még azt sem tudom, hogyan szólítsalak – jutott eszébe Bekének,
hiszen mindig csak táltosnak mondta az öreget.
– Teljesen mindegy, minek hívsz. A mogyerik egyszer Alupnak
hívnak, a hegyi kumánoknál – mert ott is jártam – Kartnak
szólítottak, ami annyit tesz: öreg. A türköknél valaki kitalálta rám,
hogy Tiván vagyok, így mondják a sólymot, mert biztosra vették,
hogy repülgetek a szállások között. A szaracénoknál is jártam, ott
Abunak hívtak, ami annyit tesz, hogy apa. Válaszd ki, amelyik
tetszik.
– Táltos vagy te, öreg, tudom én azt…
– Ahogy gondolod. Igyekszem mindig ott lenni, ahol szükséges.
Sebet orvosolni mindig kell. Lékeltem én már koponyát is, mint a
szaracénok. Életben is maradt a gazdája. Tudom, mit kell tenni a
lázzal, a töréssel meg a nyavalyákkal. De láttam délen, a tenger
túloldalán olyan betegséget is, amivel magam sem tudok mit kezdeni.
Lepotyognak tőle az emberek ujjai, az orruk, irtózatosan eltorzult az
arcuk. Élve rothadtak el. Ehhez képest a töréseid, fiam, karcolások.
Meg van olyan kórság, ami egy egész sereget lever a lábáról. Az
ellen a füstölés meg a ráolvasás semmit sem ér.
– Miben hiszel akkor, ha nem vagy táltos? Milyen istent
szolgálsz? Netán a judahitű kazárral tartasz?
– Én ugyan nem! Abban hiszek, amiben te is, és még másban.
Valaki van felettünk, és ezt jó tudni. Ki így, ki amúgy hívja, de én azt
hiszem, ugyanarról beszélnek. A nap is egyformán süt mindenkire, és
nemcsak a mogyeri törzsek meg a besenyők hívják Égi Atyának. No,
most már mennék, de alighanem egy ideig nem jövök. Vigyázz a
lábadra, ne erőltesd. Lóháton könnyebb lenne, bár ki tudja…
Beke kisvártatva már csak a távolodó lódobogást hallotta. Eszébe
jutott, amit az öreg még az elején mondott: a nomád besenyőnek nem
kell a rabszolga, inkább eladja jóféle ezüstdirhemért a bizánciaknak.
Várta minden nap, hogy elindulnak vele a nagy kereskedőút felé,
de a falevelek lehulltak, s a besenyők a téli szállásra készülődtek.
Az ő sorsáról pedig nem döntött senki.

Csákán szállásnépének Bese apa azt üzente, hogy meg se álljanak

három vízen túlig. Úgy vélték, a besenyő törzsektől ez lesz a
biztonságos távolság, bár nem tudta senki, mi várható a télen.
Ha a folyókra jégpáncél feszül, azon átjön a besenyő csakúgy,
mint a mogyeri, mert nemezpapucsot húz a ló patájára, és áthajtja
még a gulyát is. A befagyott mocsár, a lápvidék sem akadály már,
csak az alattomos kútfőkkel kell vigyázni, ahol vékony a kéreg, s úgy
nyeli el a vigyázatlant lovastól, mintha sosem járt volna arra.
A mogyeri élte a megszokott mindennapjait. Vagy két hónapja
már, hogy berendezkedtek az új téli szálláson. A szállásváltó utak
felosztása még nem dőlt el, mert ahhoz a törzsfők beleegyezése
kellett. Néhány nemzetség feje is torzsalkodott, hol ez, hol meg amaz
nem tetszett, mert mindenki a legjobbat akarta magának.
Az öreg Jakti a folyón túli gyepűt vizslatta. Keletről jöhet
támadás, ha egyáltalán, mert a besenyők is a szállásolással vannak
elfoglalva. Az idei győztesnek is elegendő volt egy évben egyetlen
háború, utána ő is rendezgette a sorokat.
Aki a mogyeri nemzetségek közül erősebb volt, s nagyobb szóval
rendelkezett, annak a jobb föld, a tágasabb legelő, a forgalmasabb
kereskedőút jutott, és ott jelölhette ki szállásváltó útjait. Az alatta
lévők még morgolódtak, kapaszkodtak egy ideig, egymás elől
halászva el, amit még lehetett, aztán egy idő múlva megnyugodott
minden.
 Amint a tél betakarta a sztyeppét, úgy takaróztak ki az újabb
tervek háborúról, hódításról, földszerzésről. A türelmetlenebbje még
télen, a faggyal nekiindult sarcolni, foglalni, vagy legalább portyákat
küldött annak kipuhatolására, hogy a szomszéd népek mennyire
védik magukat.
De az öreg Jakti előtt most csendes volt a gyepű.
A nagy folyón kívül, amelynek partján oly szívesen nézgelődött, a
szállásvidéken át két kisebb kacskaringózott még, és közöttük nem
volt más, csak a legelő és a vadak.
Vajon ki lesz az első a besenyő és a mogyeri közül, aki portyát
küld a másikra?
Egy fagyos napon, amikor már a lápvidéken is biztos járás esett, a
Tarján törzsből tíz lovas érkezett Csákán szállására. Pihenőt tartottak
csupán, és másnap készültek is tovább északnak, ahol a Nyék törzs a
Kürttel csaknem egy földön szállásolt.
Fáradtak voltak és leharcoltnak tűntek, a lovak nemkülönben.
Csákán – szokásától eltérően – most nem öltötte magára a mogorva
arcát, és a jurtájába hívta a vitézeket. Korábban mindig csak a
vezetővel volt hajlandó tárgyalni, de akkor is éreztette, hogy ezen a
szálláson az úr egyes-egyedül ő, mindenki más csak vendég.
– Most semmi nincs nyugalomban, Csákán apa – mondta a
százados, aki a tíz lovas élén érkezett. Halk beszédű, értelmes ember
volt, nemhiába őt választották ki a küldetésre. – A „sasok” – ezzel a
szóval illette a besenyőket – már megültek a fészkükön, de
kiszámíthatatlanok. Meglehet, támadnak a télen, és jó lesz, ha
minden törzs készül rá. Egyelőre úgy tűnik, hogy a régi
szállásvidékünk egy időre megfelel nekik. Ha alkalmas lesz az idő,
összeszedjük az erőnket, és visszazavarjuk őket az Itilen túlra.
– Beszélj valamit arról is, mi van most Itilben – utalt a kazár
fővárosra Csákán, miközben szorgosan kínálgatta a vitézeket. – Azt
beszélik, hogy a kagán udvarában nincs egyenesben valami.
– Te is tudod, hogy a kazároknál a vesztes hadvezértől megvonják
a tisztséget – mondta a százados. – Én úgy tudom, hogy ez
megtörtént, de nem kellett a nép szeme láttára megölni, mert
önkezével vetett véget az életének. Beszélik, hogy átvágta a nyakát a
saját szablyájával, miután kiosztott mindent, ami az övé volt, a
tisztjei között.
– Megérdemli a sorsát, mert magára hagyta a mogyerit. És Levedi
urunk? Mit döntött, mit tegyünk eztán? A szállásokat rendezni kell,
így nem maradhatnak. Túl sok az elégedetlen, a torzsalkodó szállás.
Még a végén egymásnak esik a mogyeri, a „sasok” meg a markukba
röhögnek.
– A nagyfejedelem tudja, mit akar. Mi megint a kazárokkal, és
értük verekedtünk, és nem rajtunk múlt, hogy megvertek minket.
Becsülettel kiszolgáltuk a kagánt, ahogy a szerződésben állt, de az
isad, az alkirály, aki mindenki fölött teljes hatalmat gyakorol, már
nem volt ennyire a helyzet magaslatán. Rosszul tervezett, rosszul
időzítette a csatát. A „sasokat” most nem kellett volna piszkálni.
– Igazam volt. No lám…
– De most már újfent ott tartunk, apa, hogy a „sasok” egyszer csak
megelégelik a szűk szállásokat, és ránk zúdulnak. Levedi urunk azt
akarja, hogy a mogyeri ne vérezzen többet egy olyan birodalomért,
amelyik csak kihasználja. A mogyeri vér is ér annyit, mint a kazár, a
türk, vagy bármelyik. Azt akarja, hogy tavasszal a szállások olyan
területeket foglaljanak, amelyik a szláv vjaticsok és a poljánok
gyepűje mentén húzódik.
– Az jó lesz. Portyázhat a mogyeri kedvére, az utóbbi időben
amúgy is békén hagytuk a szlávot – emelte Csákán a kumiszos
tömlőt, s átnyújtotta a Tarján törzsbéli tisztnek.
– Nem ez a fontos, apa, csak ez is. Az egész arra van, hogy a
vjatics és a polján adókat, amiket eddig a kazárnak fizettek,
megfogjuk magunknak. A kalmárutak vámja is jól jön. Ha tavasszal
képesek leszünk elfoglalni ezeket a területeket, akkor a tengerig
szabad utat nyerünk. Ott aztán adhattok el rabszolgának vjaticsot,
poljánt, ruszt, meg akit csak akartok.
A tiszt megint jót húzott a tömlőből, a szájába tömött egy marék
köleskását, tört a vendégek tiszteletére kövön sütött, lapos
árpakenyérből, aztán jelentőségteljesen hozzáfűzte:
– Végső soron, Csákán apa, nagy terveket forgat a mi
nagyfejedelmünk. Meglásd, a kazárról egyszer csak leválik a
mogyeri. Ehhez az kell, hogy ne hét, hanem csak egyetlen akarat
érvényesüljön. Egyesülnie kell a mogyeri törzseknek. Szövetségbe
kell lépnünk, apa.
– Nohát, az nem lesz éppen egyszerű. Mióta a Világfa áll, a
mogyeri törzsfők fejedelmeik voltak a saját alattvalóiknak. Minden
törzs külön világ, még ha egyazon nyelvet beszélünk is,
majdhogynem. Mi ugyan elismerjük Levedi urunkat magunk fölött,
de mi lesz a többivel? És ki tudja, mit vélnek majd erről a kazárok?
– Ötven esztendővel előtte majdnem megtörtént, apa, amit most
Levedi úr tervez – mondta a százados megfontoltan. – Én ugyan nem
éltem még akkor ebben a testemben, és nem emlékezhetem erre, de
azt tudom a táltostól, hogy akkoriban csaknem leváltunk a kazárról.
Aztán néhány emberöltőn át, az apám idejében megpróbáltunk
egymás mellett lakni, szomszédként, bár inkább kevesebb, mint több
sikerrel. De ez még nem az önálló mogyeri élet, apa. Nekünk ennél
több kell.
– Ez már színigaz – mondta Csákán. – De a kazár nem béketűrő
fajta. Nem zúdít-e sereget a nyakunkra, mielőtt még bármit is
tennénk? Tudom, hogy most meggyengült, de neki semmit se jelent
szövetkezni egy másik néppel. Példának okáért a „sasokkal”.
– Igazad van, apa. Mielőtt a paranccsal elindultunk, kazár
küldöttség érkezett Levedi urunkhoz. A kagán állítólag azt akarja,
hogy menjen el hozzá Itilbe, és fogadja el tőle az egyik legmagasabb
címet.
– Ha Levedi úrnak kell a kagán helyébe menni, az jót nem
jelenthet – csóválta a fejét Csákán. – Ládd-e, a kazár csak nem akar
lemondani az alávetettségünkről. Ő szívesebben néz minket
szolgájának, mint szomszédjának.
– Viszont tárgyalni szeretne, apa – figyelmeztette a százados az
öreget. – Megbeszélni a történéseket, magas kazár címet adni Levedi
urunknak. Gondolod, nincs meg rá az oka?
Csákán a térdére csapott, és fennhangon mondta:
– Hogyne vón’! Hát persze! Mézesmadzag! Felébredt a kagán!
Rájött, hogy jobb a tépett magyarral, mint nélküle, és azt lesni, mikor
sarcolja meg a kazár városokat, mikor szedi le az adót a szlávoktól
helyettük, mikor szervezkedik másokkal a birodalma ellen. De ha a
mi urunk csak túsznak kell, a bevált gyakorlat szerint? Virág! Gyere
be! Hozz még húst meg kumiszt, de íziben ám! – hadarta nagy
hangon Csákán, és a tiszt figyelmesen szemlélte az egyre kapatosabb
szállásfőt. Rajta meg sem látszott a kumisz hatása, de Csákánnak
egyre veresebb színt öltött a képe.
– Azt beszélik, hogy Levedi urat a kagán az összes mogyeri törzs
általa is elismert urának akarja, és ha elfogadja, nagyon szívesen
megajándékozná a kündü kagáni címmel, ami pedig náluk a
harmadik legmagasabb rang. Ámde Levedi úr állítólag nem akarja
ezt elfogadni. Mondják, hogy a Megyer törzs fejét, Álmos urat és a
fiát, Árpádot ajánlaná maga helyett.
– Ilyen nincs! – bődült Csákán részegen. – A mogyeri törvények
szerint minden az elsőszülöttet illeti! Hogyan ajánlhatja maga helyett
egy másik törzs első emberét? S főleg annak a fiát? De bánom is én,
mit akarnak. Igyunk a mogyerik egészségére, a vitézségre! Arra,
hogy a vjaticsokat meg a szeverjánokat úgy megzargatjuk, hogy a
gatyájukat is nekünk adják, és a kedvünkért az összes mókust, rókát
meg hölgymenyétet kihajtják az erdeikből, hogy nekünk
megfizethessék az adót! Virág! Már megint üres a korsó!
Végigvágok rajtad, te lusta asszonyállat! Nem értetted, mit
parancsoltam?
A tiszt eztán már csak hallgatott. Nem azért küldték, hogy egy
részeg szállásfővel sorsdöntő kérdésekről vitázzon.
De tudta, amit tudott: azt, hogy a mogyeri korántsem egységes, és
ez baj. Sem a főfejedelem, sem a kazároktól való függés tekintetében
nem az. Pedig kell az egység minden nagy tetthez.
Vajon elég erős lesz-e Levedi, hogy megteremtse?
Vagy tán éppen Álmos lesz, aki egyszer majd rendet vág?
Úgy látta, hogy a régi békétlenkedés és fellengzős elkülönülés,
ami a hajdanán északról jött mogyerik és a velük vándorolt két-
három törzs, meg az akkor még a Meotisz és a tenger mellékén élő
türk eredetű törzsek közé minduntalan éket vert, még most is
fölhorgad.
Akkor is, ha azóta közös néven mogyerinek említik ezt a különös,
vegyes ajkú pusztai népet.
 A nagyhangú Fekete sátrából Jakti még a nyár derekán
kiköltözött. Volt ott annyi ember meg asszony, akinek hely kellett,
úgy gondolta, minek szorongjon.
Már vagy húsz esztendeje, hogy épített magának egy jurtát, sokkal
kisebbet, mint a kiscsaládoké. Akkor volt, amikor elveszítette a fiait,
és csak a felesége maradt. Aztán az asszonya is elment az ősök
birodalmába egy hideg téli hajnalon, Jakti pedig a nyakába szedte a
nagyvilágot.
Olyan volt ez a kis jurta, mint bármelyik másik, csak fele akkora
talán, de barátságos belvilág fogadta azt, aki belépett, s olyan rend,
mintha legalább öt asszony szorgoskodott volna benne.
Az öreg a lóbőrökkel takart, kicsit megemelt, nemezlapokból
rakott ágyán tűnődött éppen, és ujjaival a takaróként használt
medvebőr szőrméjében babrált, amikor valaki bebocsátást kért.
– Gondoltam, talán nem alszol, apó – hallotta Virág suttogó
hangját. Az asszony kétrét görnyedve bebújt a nyíláson, s leeresztette
maga mögött a szőnyeget. – Nem zavarlak-e?
– Gyere csak, Virág, nem zavarsz te sosem. Ülj oda a tűz mellé,
leányom. Beszéded volna velem?
– Volna éppen, csak nem tudom, hol kezdjem. Most jövök Csákán
jurtájából. Ettek-ittak a vendég vitézek, a parancsnok kivételével
mindegyik részeg már. Akarod tudni, miről beszéltek?
– A férfibeszéd nem asszonyok dolga, te Virág…
– Nem is, tudom én azt, apó. De mégis… Igen furcsa dolgokat
beszélt ám az a tiszt Csákánnak.
– Nem értem, mi dolgod neked ezzel. Hiszen nem is értesz te
ehhez.
– Csákán arca olyan fura volt. Mintha félne attól, amit a tiszt
elmondott. Nem is tudom…
– A férfiak mindig kitalálják, mit kell tenni, azért férfiak – mondta
az öregember. – Te meg asszony vagy, ne ártsd magad férfidolgokba.
– De hát, ha egyszer érdekel, apó! Vagy nekünk, asszonyoknak
nem kell-e harcolni a szállásért, a gyermekekért, ha a nyakunkon az
ellenség? Egy férfi ezt elvárja tőlünk. Én is megtanultam lovagolni,
íjjal meg kelevézzel bánni…
– Nocsak, micsoda harcias teremtés vagy te, lányom! – hökkent
meg Jakti, és maga alá húzva karika lábait, felült az ágyán. – Csak
nem jönnek a „sasok”? Vagy netán a kagán sértődött meg, amiért
nem segítettük győzelemre a seregét?
A nyári csata emléke fájdalmas érzéseket ébresztett Virágban, de
azért töviről hegyire elmondta, amit a jurtában hallott. Jakti időnként
a fejét csóválta.
– Nem asszonyok dolga az ilyesmit hallgatni, főleg pediglen
beszélni róla. Úgy nézem, változik a világ körülöttünk, leányom. Már
semmi sem lesz olyan, mint eddig volt…
– Mindig azt hittem, hogy a mi Levedi urunk a kagán oltalmában
van, aki szereti őt, hiszen még feleséget is kapott tőle – mondta
Virág, és az öreg csendes megértéssel hallgatta az asszonyi
bölcsességet. – Most meg elpártolna? Azt mondta ez a tiszt, hogy
még a kagán udvarában is villongnak a testőrök a vesztes csata miatt.
– Ez már nem való neked, Virág. Valóban azt mondom, hagyd az
ilyent a férfiemberekre.
– De ha egyszer szeretném megérteni!
– Ejh, az áldóját neki! Hát idefigyelj, te nagyszájú! Vesztes csata
miatt mindig is villongtak a világ összes seregében. Levedi urunk a
hódolat értelmében köteles szolgálni a kagánt. Neki ezért és a két nép
közti fegyverbarátságért kazár hercegnőt adott. Régi szokás, arra
való, hogy megváltsák a békét. Ne hidd, hogy a kazárok nem féltek a
mogyeritől. Szerintem még most is tartanak tőlünk. Látják ők,
miként harcolunk, ha egyszer nekilódulunk. Amikor mi a kazárok
gyepűjére értünk, a kagán éppen kemény harcban állt a
szaracénokkal. Nem hiányzott volna neki egy újabb fenyegetés. Nem
hiába köttetett a békéjük a rúmi görögökkel. De ennek ellenére a
kagán meg a rúmi császár kölcsönösen tart egymástól, még akkor is,
ha kezet nyújtottak. A rúmiaktól elmenekült zsidókat befogadta a
kagán, és ennyi Dávid meg Ezékiel még nem futkosott a kazár urak
között, mint manapság.
 – De a kazár hercegnő nem szült fiút Levedi urunknak – mondta
Virág, és alig érezhetően megborzongott, mert tán eszébe jutott, hogy
az ő méhét is meddőnek tartják.
– Lehet, hogy csak leányt szült – találgatott Jakti. – Ki tudhatja
ezt? Egy leányt nem jegyeznek fel a táltosok. Nem örökölhet
hatalmat. Arra lesz csak jó, mint az anyja: megválthatja a békét
egyszer valami idegen, erejét a mogyeri felé mutogató király oldalán.
Azt hallottad, hogy Levedi urunknak most méltóságot kínáltak? Hát
az csak egy lehet, Virág. Ha a kazárok feje azt akarja, hogy biztos
lehessen a mogyerik felől, akkor Levedi urunkból bizony kündü
kagánt kell neki faragni. Szent fejedelmet, akire majd minden törzs
felnéz, és akit fenntartás nélkül elismer urának. Haladunk a kazár
szokások felé, úgy vélem. Szerintem nem jól tesszük. Még a végén…
Jakti elharapta a szót, és a homlokán felhő szaladt át.
Látott ő már harcos mogyerit, aki a tűzbe is belement volna, hogy
a törzse függetlensége érintetlen maradjon. Most pedig egy számos
törzsből álló pusztai népet akarja a kazár mindenféle fondorlattal,
egyszer s mindenkorra maga mellé hajlítani?
– Mi nem vagyunk kazárok, sohasem is leszünk, Virág lelkem, s a
nagyfejedelem nem hadvezér. Ott sem volt a tavalyi csatában.
Hiszed, vagy sem, de a törzseink nagyobb része, főleg, akikben nem
türk vér folyik, gyűlöli a kazárt. Főleg a szokásaikat. Hanem azért
igazad lehet. Tán éppen ezért nem akar kündü kagán lenni Levedi úr.
Az ő élete is megér annyit…
– De apó! Hátha nem is akar többet kazár alattvaló lenni a mi
urunk? Akkor a mogyeri törzsek saját kezükbe vehetik a sorsukat…
– Asszony létedre igen éles az elméd, Virág – ismerte el Jakti. –
Azt hiszem, leányom, hogy sem a mi urunk, sem az előkelőink nem
hajbókolnának többé a kagán meg az isad előtt, ha megtehetnék. Ez
mindig idegen volt a mogyeritől. Ennél sokkal nagyobb bennünk a
szabadság vágya. A mogyeri lélek olyan, akár a sólyom. Elhinném,
hogy Levedi úr nem akarja tovább cipelni a nyakán a kazár jármot,
ízleltük már, milyen alávetettként élni. Súlyos döntés lenne az
elszakadásunk, mert a mogyeri törzsek élete és halála függ ezen.
Képzeld csak el, Virág: innen a „sasok”, onnan a kazárok. Közöttünk
meg olyan törzsek, akikben több a türk vér, mint a mogyeri. Vajon
ők mit szeretnének, ha csak egyetlen választásuk lenne?
– Ez a tiszt azt mondta, hogy Levedi urunk már elhatározta, mit
fog mondani a kagánnak – újságolja Virág. – Azt, hogy már öreg és
gyenge, meg, hogy nincs neki fia, aki az örökébe lépjen.
– Hogy fiúgyermeke nincs, azért az mégsem akkora akadály. Erre
nem hivatkozhat nyugodt szívvel. Mert akkor az unokatestvéri ágra
szállhat az örökösödés, ezt mondja a törvény. Azt mondom inkább,
hogy Levedi urunk nem akar a mogyerik között belháborút a döntése
miatt. Ezért hárítja az elsőbbség kérdését Álmos úrra és a fiára,
hiszen a Megyer törzs a legerősebb mind közül. Majd elválik, mit
dönt. Sok körülötte a táltos, és közöttük – ebben bízom – több az
egyenes, mint a számító. Egyelőre most nyakunkon a tél. Lesz elég
idő a tűz mellett eldönteni, mi a legjobb a mogyerinek. Hagyd ezt,
leányom, mondom, hogy nem a te dolgod.
Virág a hamvadó parázsba bámult, aztán tett egy keveset a tűzre,
és fázósan összehúzta magán a ködmönt. A válla görnyedt volt, és
Jakti észrevette, hogy nyomasztja valami. Szóvá is tette rögvest.
– Igazad van, apó, nem azért jöttem, hogy erről kérdezzelek. Mi
dolga ezzel egy asszonynak? Az a magunkfajtától függetlenül úgyis
eldől. Nem is értünk mi ehhez. Másról van szó.
– Ki vele, leányom, bátran. Beke jár a fejedben, miatta
szomorkodsz?
– Valahogy úgy. Apó, lehet, hogy sok magot ettem… Talán az
segített, mert már a harmadik hold óta…– dadogta Virág, s az
öregnek felszaladt a szemöldöke a feje búbjára, bajusza alatt pedig
zavart mosolyra húzódott a szájszéle.
– Három hold óta… hm… nem jártál az asszonyházban?
– Nem jártam, apa, mert nem volt miért menjek. Nem tisztultam…
– Csak nem azt akarod mondani, hogy várandós vagy? – suttogta
az öreg félelemmel vegyült szigorral a hangjában. – Mert akkor nagy
a baj, leányom. Magok, meg ilyesmi… Ejh! – legyintett mérgesen. –
Komolyan beszélsz?
Virág szemében ott csillogott a félelem.
 – Neked soha nem hazudnék, apó. Igazából rád sem szabadna
néznem, mert ha igaz, amit sejtek, akkor már a nézésem rontást
hozhat.
– Három hold óta? Te Virág! Ehhez semmi köze nincs a
magoknak. Három holddal ezelőtt még…
– Tudom, apó. Akkor még idehaza volt a Beke…
– Virág! Ha most azt mondod, hogy… Én nem ítéllek el. Beke jó
gyerek, az Égi Atya szándékait meg senki nem ismerheti. Hátha
éppen ez volt az elképzelése – csóválta a fejét az öreg. – Még hogy a
magok… Tudod, a szaracénoknak igen jó orvosaik vannak. Ők azt
mondják, nem a magokon múlik. Engem kinevettek, amikor ilyent
mondtam. De azt is mondták, hogy nem minden férfinak van meg a
képessége arra, hogy nemzeni tudjon, érted?
– Csak nem azt mondanád, apó, hogy Györknek… esetleg…
– Éppen, hogy azt. Azt állítom, a tudós szaracén doktoroktól
kapott tudományomra hivatkozva, hogy te sosem voltál meddő. Csak
Györk magva nem tudott talajt fogni. És most pontosan ez a baj.
Amikor fordul majd a nap a tél közepén, már látszik is rajtad. Biztos
vagy-e, hogy a Beke…
– De apó! – méltatlankodott Virág, mert úgy vélte, a kérdés az ő
tisztességét kérdőjelezi meg.
– Jól van, ne légy ennyire érzékeny a becsületedre, mert azért
mégis csak… Hm… Majd kitalálunk valamit, megígérem. Még nem
veszett el semmi. Beke is megjöhet, bár az inkább csak fejtörést
okozna ebben a helyzetben. Ha a szállás megtudja, miként állsz, csak
a Világügyelő a megmondhatója, mit tesznek veled, leányom.

A besenyő szálláson a gyorsan lábadozó Beke arra bóklászhatott,

amerre csak akart. Bars nem fogolyként kezelte, de éreztette vele,
hogy ha itt az ideje, eladják, mint egy lovat vagy tevét.
Még mindig botra támaszkodva járt, de a lába, ha lassan is,
javulgatott. Mire az első hó leesett, tűrhetően ment a járás, bár azt
már tudta, hogy örök életében bicegni fog a bal lábára. Hogy melyik
törést nem sikerült úgy a helyére tenni, mint a többit, már nem
tudhatta meg, de a bal lába hüvelyknyivel lett rövidebb.
A besenyő leányok csakis egészséges férfit kerestek férjnek, így
aztán a szálláson senki nem törődött azzal, mikor és kivel áll szóba a
bicebóca nyomorék mogyeri. Bekét ez zavarta.
Szilárdan eltökélte, hogy szökni fog, csak hát ennek gátat szabott
a tél.
A legjobb idő a tárkánynál volt, a füstös szín alatt, ahonnan élénk
kalapálás, üllőcsengés hangzott reggeltől napestig.
Balcsar, a tárkány a maga minőségében a szállás leginkább
elismert tagja volt, személyét és munkáját feltétlen tisztelet övezte.
Éppen úgy, mint a mogyeri törzsek tárkányait, akiket az istenek
valamely múltba veszett családjából származtattak, mert az izzó vas
megmunkálására nem alkalmas mindenki.
Nem csoda, ha főleg csak a vezéri szállásokon volt
tárkányműhely.
Beke egy tuskón üldögélt a kemence mellett, amit kövekből
építettek fel úgy, hogy egy résen ügyes kezek által készített
bőrfújtatóval időnként friss levegőt lehessen juttatni az izzó vasra,
hevítve azt egészen addig, míg csaknem a saját súlyától hajlik meg.
Ha Balcsar a kalapácsával alakított valamit, néha Bekére villant a
szeme, aki erre levegőt fújtatott a tűzbe, így hasznosítva magát.
Legalább nem fázott, mert más jurtákban nem szívesen látták.
Magának nem volt jurtája, és a besenyők nem is szándékoztak a
szekéren kívül fedett helyet biztosítani a számára.
Ha hidegebb volt, a Barstól kapott tűzben köveket hevített
magának, és egy törött vasdarabbal kikapart gödörbe hengerítve
azokat vékonyka földréteget szórt rájuk. Arra aztán bőrt terített, és
azon aludt. A gödör a szekér alatt volt, így az felülről védte a hótól,
esőtől. A tűz maga jó tízlépésnyire égett, Beke ágakból szélfogót
eszkábált mellé, fölé pedig elnyűtt, kidobott nemezből lenge tetőt,
amit néha letépett a hirtelen kerekedő, metsző pusztai szél.
Ennivalót mindig kapott Barstól és a családjától, de a jurtát nem
közelíthette meg. Főleg, hogy a családban újszülött látta meg a
napvilágot. A gyermek apja nem Bars, hanem annak bátyja volt,
Bata, akinek a neve annyit tett: Tevecsikó.
 Beke látta a terhes asszonyt, amint a jurta körül sertepertélt fejére
borított vastag kelmével, hogy a pillantása meg ne rontson senkit.
Mikor Beke felé fordult, a vitéz észrevette, hogy felemeli a kelmét,
nyilván azzal a szándékkal, hogy inkább az idegenre szálljon a
rontás.
Látta Beke azt is, hogy az asszony a szülést megelőző napokban
gyakorta a jurta küszöbén üldögélt, egyik lába bent, a másik kint,
hogy a szülés könnyebb legyen. Aztán, amikor megtörtént, a
gyermeket körbehordozták a jurta körül, a tűzbe pedig rontás elleni
szert szórtak, amitől finom illatok terjengtek.
Csenkü is elszaladt Bekéhez, beledobta a tűzbe a fűszerszámot,
majd futott vissza.
Ruhát is kapott tőlük, persze, nem éppen a legjobbakat. Bars a
saját koszlott holmija közül válogatott a számára, hogy meg ne
fagyjon. Figyelték lábadozását, lesték, mikor költözik vissza a
testébe annyi erő, hogy már veszélyt jelenthet a szállásra. Mert akkor
aztán meg kell kötözni, ahogy a rabszolgát szokás.
Ám ez a szállás nem nagyon szokott hozzá, miként kell a
rabszolgákkal bánni, így nem is tudták igazán.
Tavaszra Beke sok mindent tudott már, amit a besenyőktől el
lehetett tanulni. Egészen jól megérttette magát, megtanulta, hogy a
temir annyit jelent: vas, a szacsa meg, hogy veréb. Tonuz volt a
hatalmas, vöröses szőrű, félig vad disznó, a kos teke, a tojan meg
sólyom.
Tudta, ha a szó, ala-bula valahol elhangzik, a tarka lovú törzsből
várható látogató, ha pedig azt hallja: boro, akkor a barna lovakon
járóktól. Hamar megszokta, hogy a besenyők a lovak színéről is
megkülönböztették a törzseket. Harcban nem is volt ostoba dolog. A
lófarkas zászlók is ezeket a színeket mutatták.
Egy verőfényes, kora tavaszi délelőttön Beke arra lett figyelmes,
hogy a Bars jurtája körül férfiak gyülekeznek. Ketten kiváltak
közülük, lóra kaptak, és Bekéhez ügettek. Se szó, se beszéd
megragadták, előre kötözték a kezeit, és lóra ültették.
Bars komor képpel közeledett, majd Beke kezébe adta a szárat, és
elmagyarázta: elvágják a torkát, ha szökni próbál.
 Beke biztosra vette, hogy szállásbéli élete itt véget ért, és
bekövetkezik az, amitől egész télen rettegett: piacra kerül, mint egy
ökör, alkusznak rá és eladják, ha akarja, ha nem.
A kis csapat felmálházott, s ebből ő arra következtetett, hogy több
napra készülnek.
A csapat közepén lovagolt, s később csatlakozott hozzájuk néhány
idegen besenyő. Egy megkötözött férfit és egy nőt hoztak magukkal.
Beke próbált szóba elegyedni velük, de nem értették a mogyerit.
Szlávok voltak, az északi gyepű környékéről.
Egy hete poroszkáltak már délnek, a kazár és a mogyeri gyepű
szomszédságában, és az ételből kevés jutott a foglyoknak. Bars
kedvetlen volt, és Beke úgy vélte, azt latolgatja, érdemes-e
egyáltalán három hetet lovagolni az ellenséges gyepük között azért,
hogy egyetlen rabszolgát eladjon.
A torkolatvidékig el nem mehettek, mert ott a kazár parancsolt, de
az ügyes bizánciak jó pénzért felbéreltek néhány kereskedőt, akik
hajlandóak voltak egészen a Meotisz mocsárvidékén túlra
fellovagolni, hogy a nomádoktól átvegyék az árut.
A Meotisz, e jókora tengeröböl ugyan messze volt még, de
pénzért a kalmárok segítői – kiszolgált bizánci zsoldosok és egyéb,
szedett-vedett, bűnöző népség – mindent elvállaltak.
Bars és társai egy alkalommal összekülönböztek.
Beke értett már annyit besenyőül, hogy rájöjjön: a kazároktól
tartanak, akik a gyepűhöz közel portyázgattak akkortájt. A besenyők
azon veszekedtek, merre kerüljenek.
Barsnak igaza volt abban, hogy ha meglepik őket valahol,
menekülésre aligha gondolhatnak az idegen vidéken, a rabszolgának
való „árut” pedig éppúgy eladják a kazárok is, mint más népek.
Végül abban egyeztek meg, hogy kitérőt tesznek a folyó felé,
nyugatnak. Két besenyő vitéz előre lovagolt az utat szimatolni, a
többiek a jeleket figyelve követték őket.
Így ment ez egészen estig, amikor megint összekülönböztek:
folytassák-e éjjel az utat, kihasználva, hogy a kazárok esetleg
alszanak, vagy pihenjenek meg. A foglyok száma közben tíz fölé
emelkedett, s maguk a besenyő vitézek is lehettek már huszonöten,
mert mindig a menethez csapódott valaki. Végül úgy döntöttek, hogy
megalszanak egy nyírfaligetben.
Baljós hely volt. Bars és néhány társa nem is érezte jól magát,
fegyverrel a kézben virrasztottak egész éjjel. Hajnalban Bars
felrángatta Bekét, megvizsgálta a kezén a szíjakat, majd utasította,
hogy szálljon lóra. Rossz előérzete volt, jobbnak látta minél
hamarabb odébbállni.
Nyolc másik követte, és Bekén kívül még négy fogoly is ügetett a
megfogyatkozott csapatban.
Bars hirtelen megálljt intett, s mozdulatlanná dermedt. Ember és
állat egyaránt hegyezte a fülét.
Egy erdősáv felől lovak prüszkölése hallatszott. A nyolc besenyő
egyszerre vonalba állt, kézbe vették az íjakat, és vártak.
Csak a pusztai madarak hangja hallatszott, és egy pacsirtáé fenn, a
magasban, amint trilláit világgá kürtölte, aztán kavicsként zuhant alá.
A Beke mellett figyelő fiatal besenyő legény megbabonázva
bámulta a madárka művészetét. Egyszerre szisszenés és halk
puffanás hallatszott, s a legény átlőtt torokkal hanyatt bukott
ágaskodó lováról a szikkadt, tavalyi fűbe.
– Jobbra! – ordítja Bars, és a besenyők meglódulnak.
Beke lova ösztönösen követi a többit, néhányat meg is előz.
Mögöttük éles fütty sivít, és az erdősáv takarásából másfél tized
kazár zsoldos rúgtat elő.
– Szétválunk! – kiáltja Bars, s a besenyő vitézek a szélrózsa
minden irányába szóródva már tudják, hogy mi lesz a következő
lépés. Amint a sor megbomlik, azonmód szembefordulnak a kazárral.
Beke dühében legszívesebben sírva fakadna, mint egy gyerkőc,
mert a ló ugyanarra ragadja, mint amerre a társai vágtáznak, de neki
semmije nincs, amivel támadhat vagy védekezhet, csak az
összekötözött kezei, azokkal pedig a szárat is alig bírja tartani.
Próbálja az öreg heréltet más irányba fordítani, de a harci alakzathoz
szokott állat csak a fejét hányja-veti és nyerít.
A kazárok röpítik ki elsőnek a nyilakat, és le is terítenek egy
besenyő lovat. Gazdája hatalmasat bukik a fűben, s Beke látja az állat
kapálózó lábait.
De lőnek már a besenyők is, mint a veszekedettek.
 Éles kazár parancsszavak csattannak, és Beke látja, amint a
katonák szétosztják maguk között kettesével, hogy kire támadjanak.
A lovak nyakára bukva meglódulnak a besenyők felé. Egészen
mélyről röpítik ki a nyilakat, kockáztatva, hogy esetleg elakad a
fűszálakban, de most már féltik az életüket is.
Beke megpróbálja a fogával kibontani a szíjakat a csuklóin, de
majd belétörnek. Bars valahol jobbra üvöltözik, elég messze tőle, de
legalább még életben van. Bekét részleges nyugalommal tölti el a
tudat, mert addigra felmérte, hogy inkább a besenyő, mint a kazár,
aki a tavalyi fiaskó után igencsak meggyűlölte a mogyerit.
Mellette lezuhan egy fogoly fiú, melléből szürke tollú nyílvessző
csonkja meredezik. Beke nem foglalkozhat vele. Lebukik a ló bal
oldalára, félig a hasa alatt lógva igyekszik minél hátrább kerülni.
Jobb lába ijesztően belesajdul, amint a térdhajlatával a kápában
kapaszkodik.
A fájdalom annyira elviselhetetlen, hogy újra fel kell húznia
magát a nyeregbe. A kazár lovas, aki a legközelebb rúgtat hozzá, egy
villanásra megtorpan, látja, hogy fegyvertelen, megkötözött fogoly ül
a ló hátán. A pányvájához kap.
Beke összekötözött kezeivel abban a minutumban elkapja a kazár
csuklóját, és sarkával belevág a heréltje véknyába. A kazár
káromkodva, zsákként fordul a fűbe, hátasa pedig megugorva maga
után vonszolja, a kengyelbe akadt lábánál fogva.
Beke Barst keresi, de sehol nem látja. Lát viszont két kazár lovast,
amint kétfelől rontanak egy fiatal besenyő harcosra, akinek az első
nyílvesszője célt tévesztett, másodikra pedig nem adódott lehetősége.
Harminc lépésre, ha lehetnek.
Az egyik kazár lándzsája felnyársalja a besenyőt, és Beke
rémülten tapasztalja, hogy a lova egyenesen a kazároknak tart.
Azok túlságosan is elfoglalják magukat a leszúrt besenyő
legénnyel. Az egyik hirtelen megfeszíti az íjat, és Beke az irányt
követve Barst pillantja meg, amint gyalogszerrel épp kifelé
kapaszkodik egy mélyedésből. A lova sehol. Az íjat feszítő zsoldos
már csak pár lépésre van Bekétől, lándzsája bőrszíjon átvetve a
hátán.
 Beke keményen megmarkolja a lándzsanyelet, és jókorát ránt
rajta. A nyílvessző kiröppen ugyan, de célját tévesztve a csalitba vág.
A lándzsa szíja elszakad, a kazár megbillen, de jó lovas őkelme, s
nyeregben marad. Beke a nyéllel csapja arcon, majd a lendülettől
tehetetlenül zuhan a kazárra, s vele együtt a toporzékoló paták közé.
A zsoldos szemvillanás alatt felméri, hogy Beke összekötözött
kézzel huzakodik vele, és rögvest fölébe kerül. A mozdulat, amint a
tőrét felemeli, félbemarad, és Beke nyilallást érez a mellében, amikor
a kazár teljes súlyával rázuhan. Kapálózva kibújik alóla, s látja, hogy
a szegycsontja tájékán vérzik.
A kazár melléből félhúvelyknyi, véres nyílhegy meredezik.
Bars véres arca jelenik meg Beke fölött, liheg és besenyőül
káromkodik. Valamit kérdez, amit Beke nem ért, aztán váratlanul
előkapja kését, és átmetszi a mogyeri vitéz csuklóján a szíjat.
– Gyere! – kiáltja Bars, és elkapja a még mindig ott toporgó kazár
ló sörényét. – Nyeregbe már, no!
Beke felkepeszt, de az ingének eleje csurom vér.
Bars fordítja a lovát, s ő követi. A magas fűben ide-oda
rohangásznak a kazárok és a besenyők, mindegyik a kedvező helyet
keresi, ahonnan nyilat röpíthet a másikba.
Beke elvágtat egy még vonagló, lándzsától talált ló mellett. Az
állat hátának lapulva a fogoly szláv nő vacog a félelemtől. Bars
megfeszíti íját, de a vessző egy kazár ló nyakát veri át. Az állat
megtorpan, és a zsoldosnak jut még annyi idő, hogy célba vehesse
Barst. A vessző szisszen, és átveri a besenyő vitéz bal karját, nem
sokkal a válla alatt.
Bars meginog a nyeregben, a vesszőhöz kap, lova elfordul. Most a
hátát mutatja a kazár felé, aki már leugrott a haldokló lóról, és a
fűben térdelve megfeszített íjával célzott.
Beke vágtában emeli a lándzsát, a kazár oldalvást villantja a
szemét, és a repülő lándzsa elől a fűbe vágódik. Mikor újra feltérdel,
Beke már csak pár lépésre van.
Az igazi harci ló a földön heverő ellenséget is megtapossa, de aki
ott térdel, az kazár, vagyis egy a gazdái közül. Az állat megtorpan,
nyerítve ágaskodik, patái a levegőt kapálják.
 Beke jobbra rántja a szárat, és a ló a bal oldalára zuhan. A ló alól
tompa reccsenést hall, mintha valaki szövetbe csavart botot törne
ketté, ő maga pedig háttal bucskázik a magas kápájú kazár
nyeregből. Estében még látja, amint a ló előbb a hátára fordul, majd
újra lábra áll, s alatta tört gerinccel hever a kazár.
– Ide! Ideee! – hallja Bars rikoltását, és sajgó lábát húzva feléje
igyekszik. Bars egy bokor takarásában kínlódva próbálja meg a
karjából kitörni a vesszőt.
– Majd én – mondja Beke önkéntelenül is mogyeri nyelven, de a
besenyő érti. Összeszorítja fogát, míg amaz késével bevágja és letöri
a vessző hegyét, aztán eltöri még, közvetlenül a kimeneti seb felett.
Csontot nem ért, nemes szervet sem, gondolja Beke, majd egy
erőteljes rántással hátrafelé kihúzza a vessző maradékát.
Bars felordít, aztán egy kazár lovas elől mindketten a bokor mögé
lapulnak. Ám amaz észreveszi őket, és vigyorogva nyilat helyez az
idegre.
Bars a saját íjára bök, ott hever pár lépésre a fűben. Beke felkapja,
Bars pedig az oldalán függő tegezből három vesszőt ránt ki. A
besenyő íj a megszólalásig hasonlatos a mogyerihez, és egyesül
benne a többféle rugalmas fába és csontlemezekbe rejtett, hatalmas
erő.
Beke megfeszíti, majd hirtelen felegyenesedik, és a kazár
mellének közepére céloz. Hangtalanul bukik hanyatt a katona, de
még mindig tartja vaskos íját.
Beke Barst a bozót alá húzza, s mutatja: meg ne szólaljon.
Fektében elköti a besenyő karsebét. Vérzik bőségesen, de most
többre nem futja.
– Hozok lovat – mondja Beke, majd megismétli Bars nyelvén. A
besenyő fájdalmas képpel vigyorog.
Két besenyő ló ácsorog nem messze, a bokrok takarásában
megközelíti őket. Az állatok idegesek, remeg az orrcimpájuk, a
fülüket forgatják: keresik a biztonságot jelentő gazdát.
Beke halkan füttyent, ahogy a besenyőktől tanulta, és az állatok
hagyják, hogy megérintse őket. Közébük lép, hogy takarják, és
visszatér Barshoz.
 A csata már elült. Négy vagy öt kazár a túloldali dombokon
vágtázott keletnek. Jó munkát végeztek: a besenyők közül Barson
kívül csak három élte túl a csetepatét, a sebesülésük sem volt
komoly. A foglyok mind meghaltak, vagy haláltusájukat vívták.
– Ez az egy maradt? – kérdezi egy Koncs nevű, sötét tekintetű
besenyő, karjánál megragadva Bekét.
Bars ráüvölt:
– Engeded el? Az enyém!
Koncs megvető tekintettel kiköp.
– Akár vissza is indulhatunk – mondja a harmadik besenyő vitéz,
véres homlokát törölgetve az inge szélébe.
– Én ugyan nem – vág vissza Koncs. – Nem ezért jöttünk.
Zsákmány nélkül én haza nem megyek – csap a lova tomporára, és
indul, hogy a kazár halottakat átvizsgálja. Társa vele tart.
Bars és a negyedik besenyő elindul visszafelé. Beke kissé
lemaradva poroszkál mögöttük. Bars időnként hátrapillant, de nem
szól semmit. Sajgó, égő karját bénultan lógatja.
Beváltanak az ártéri erdőbe, és megállnak. Beke látja, hogy
valamit latolgatnak, de nem megy közelebb. Szegycsontja tájékáról
még most is szivárog a vér, a tenyerével törölgeti. Aztán Bars rákiált:
– Madzsgeri! Gyere ide!
Lépésre fogja a lovat, és megáll Bars előtt. A besenyő legény
végigméri, aztán a fák mögött lustán folydogáló víz felé int a fejével:
– Madzsgeri. Arra – mondja rekedten, majd besenyő nyelven,
nagy hangon folytatja: – Most meg mit nem értesz? A Csúz vitte el
azt a kevés eszedet, te mogyeri? Azt mondtam, ott, a folyón túl
mogyerik laknak. Madzsgeri! Érted már? Lódulj, az apád keservit,
mert odavágok!
Az utolsó mondatban sincs düh. Beke egyenesen az arcába néz, de
Bars az íját bámulja. Aztán az imént a földről felszedett kazár íjat és
tegezt leakasztja a nyeregkápáról, s Beke elé dobja a felázott földre.
– Nesze. Jól jöhet. Na, mire vársz? Mondom, ott van a mogyeri, a
vízen túl…
Bars ellovagol Beke mellett, s hátra sem fordul. Talán a kölcsönt
látja kiegyenlítettnek. Társa némán követi.
 Beke egy darabig nézi a távolodó besenyőket, és agyában fura
gondolatok cikkannak. Aztán keserűen elmosolyodik, megcsóválja a
fejét, lehajol a kazár íjért és a tegezért, majd a hátassal óvatosan
beleereszkedik a jéghideg vízbe.

V.

Jakti a fatörzsnek támaszkodva vizsgálta a völgyben meghúzódó

szállást. A jurták takaros félkörben álltak, és középen, ahol a legtöbb
szekér ácsorgott szép rendben, ott lehetett a szállásfőé. Jobbra és
balra a családok jurtái sötét gombaként emelkedtek.
Az előző volt már a negyedik szállásterület, amit el kellett
hagynia. Nem, mintha küldték volna, mert volt hely elegendő, de egy
öregember, aki már nem veszi ki a részét a közösség munkájából,
ráadásul nem is tartozik egyetlen családba sem, mert másik szállásról
való, az ilyen vészterhes időkben csak gondot jelent.
Még akkor is, ha gyógyítani képes.
No és a várandós fiatalasszony, akit az unokájának hív, s aki
gyermekét várva ráadásul tisztátalan…
Ha tehát menni akarnak, senki nem áll elébük.
Jakti sokat tapasztalt, öreg fejével csak a legjobbat akarta
Virágnak, de arra még álmában sem gondolt, hogy egyszer majd úgy
kell a várandós fiatalasszonyt – aki nem is a törvényes férje
gyermekét hordja – kilopnia Csákán szállásáról.
Sokszor eltöprengett, hogy jót cselekedett-e.
Ősz volt akkor, és Virág már nehezen tudta rejteni Csákán
háznépe előtt az állapotát. Az asszonyok már korábban is a szájukra
vették, amiért nem jelent meg havonta pár napra az asszonyházban
tisztulás idején. Olyankor nem szabadott nekik főzni, vagy a saját
ételükön kívül általában ilyesmivel foglalkozni.
 Karold asszony, Csákán felesége ugyan már túl volt azon a koron,
hogy rendszeresen be kelljen járnia az asszonyházba, de éles szeme
és rosszindulatú gondolatai nem kerülték el Virágot.
– Én mondom neked, Apsa, hogy ez a Virág állapotos – súgta-
búgta a rangban utána következő asszonynak. Apsa volt felelős
általában a sütés-főzésért Csákán jurtájában, meg azért, hogy a
konyhai edények tiszták legyenek. – Megétették ezt mindenféle
magokkal, meg a javas adhatott neki szert. Attól lehet…
– Mondani akartam már, hogy a Virágot a málnásban láttam a
minap. Két marokkal tömte magába, veres volt a tenyere. Meg
vöröshagymát is evett, láttam. Attól meg csakis fiú születhet,
mindenki tudja. Mondta nekem Csenge, hogy mikor a
disznóveremnél járt etetni a malacozó emsét, a Virág szamócát
szedett, de mire a szállásra ért vele, nem maradt semmi a kosárban.
– Nem hát, mert megkívánta és felzabálta az undok kígyója! –
sziszegte gyűlölettel Karold. – Nem akarja, hogy a kölykén majd
eper meg málnafoltok legyenek…
– Azt is hallottam – súgta az álnok Apsa –, hogy a minap éjjel,
holdtöltekor kinn járt az erdőn. Biztos azt a követ kereste, amit a hét
kígyó fúj. Én mondom, varázslat van a dolog mögött. Nem tetszett
nekem ez a Virág sosem…
– Össze kellene hívni a tanácsot, és elébe állítani azt a kis
patkányt – javasolta Szőke, aki, ha csak tehette, Karold és az idősebb
asszonyok nótáját fújta Virág és mások ellenében. Akkor érkezett a
fejésből, amit rendesen ő végzett, bár a kancáktól félt. – Hozzám is
odajött tegnap, hogy adjak neki tejet. Azt mondta, hogy eleped egy
kortyért.
– Úgy-e! Látjátok! – pillantott végig diadalmasan Karold a hozzá
dörgölőzőkön. – így csak az beszél, aki kívánós, mert gyermeket vár.
Megbeszélem én ezt az urammal, és a végére járunk, az biztos –
dörzsölgette elégedetten a tenyerét, és a jurtaajtón kilesve várta, talán
megpillantja valahol gyűlölete tárgyát. Mert akkor legalább küldhet
felé néhány jól irányzott átkot, s azok bizonnyal megfogannak majd.
Virág minderről nem sokat tudott, mert kerülte Karoldot és társait,
s bizonyosan örökre rejtve maradt volna előtte, ha a mindig mellőzött
és sokszor megalázott, félkarú leány, Alta félre nem vonja.
 – Ezt beszélik? – Virág szívébe félelem költözött. Most már tudta,
amit csak sejtett, és először nem is jutott eszébe semmi okos.
Elhatározta, hogy titkát megosztja az öreg Jaktival.
Alta nagyon félt, hogy Karold asszony és a többiek megtudják,
miről beszélt Virágnak. Évekkel ezelőtt, hat-hétesztendős
kisleányként menekült Csákán szállására apjával és anyjával, és a
családja nem is volt mogyeri vérből való, inkább türk-féle. Csak a
mogyerik hívták Altának, valódi neve Altin volt, ami egyes türk
nyelveken aranyat jelent.
Senki nem kérdezte, mi adta okát a menekülésüknek, miért
bóklászik a család magában a széles és ellenséges sztyeppén. Csákán
befogadta őket, de esztendő múltán a kislány szülei is megtértek az
ősök birodalmába.
Alta egymaga maradt.
Igazából azért nem kellett senkinek, mert a bal karja könyökétől
lefelé hiányzott. Csecsemő korában a bölcsőjéből rángatta ki télidőn
egy éhező farkasfalka legbátrabbja. A fenevadat fejszével verte
agyon a szállás férfilakossága, hogy a leánygyermeket kiszedhessék
az agyarai közül. De Alta keze odalett, s majd’ az élete is, ám a fiatal
szervezet sok mindent elvisel.
Mint minden kisgyermeknek, neki sem volt még valódi neve,
nehogy a rossz szellemek háborgassák. Jakti adta neki a mostanit,
mert mindig hozott neki valami finomságot Karold konyhájáról.
– Aranyból van a szíved, kisleány – mondogatta ilyenkor, s a
tízesztendősen is még aprócska lánykát eztán mindenki Altának
szólította. Szokásos esetben nagy evés-ivással ünnepelte volna a
szállás a névadást, de ő csak egy kis árva nyomorék volt.
Az öreg Jakti, türelmes ember lévén, nem siette volna el a dolgot,
ha Csákán meg nem áll előtte egy napon, és a ló nyergéből,
felsőbbsége biztos tudatában meg nem említi:
– Veled bizalmas ez a Virág, Csögle. Azt mondja a feleségem,
hogy állapotos lehet. Ha tudnád, ki áll a háttérben, elmondd nekem
is, mert a tanácsnak össze kell ülni. Ha valóban hűtlenség a vétke
Györk ellenében, most kifacsarjuk belőle az életet, megmondom.
 Csákán tovább poroszkált, Jakti meg vakarhatta a fejét, mitévő
legyen. Tudta már pár hete, éppen Virágtól, de arra nem gondolt,
hogy ennyire gyorsan történik minden.
Az új szálláson a férfiak főleg a gyepű vigyázásával foglalták el
magukat akkortájt, mert Bese nemzetségfő ezt a legfontosabb
feladatul szabta. A szállás ménesének csaknem a harmada maradt a
régi földeken martalékul a besenyőnek, a gulya pedig csak nagy
vargabetűvel érkezhetett meg a következő holdtölte előtt. A legények
inkább elhajtották őket északnak, semmint a besenyők hajtsák el
tőlük az egész szállás vagyonát jelentő állatokat.
Tán ennek volt köszönhető, hogy se lovász, se pediglen gulyás
nem hagyta ott a fogát.
Jakti apó sok mindent látott már hosszú élete folyamán. Harcolt
évekig, portyázott, és zsákmány után futott, s ölt is, ha kellett, hogy
ne őt öljék. Izmai, inai ugyan már főként csak pihenni vágytak,
jobban esett az üldögélés, mint a gyaloglás, de lovon még
akármeddig elügetett, ha kellett.
– No, Virág, azt hiszem, itt az ideje, hogy komolyan beszéljek a
fejeddel – hívta be a riadt szemű asszonykát aprócska jurtájába. –
Kitudódott, hogy gyermeket vársz. Csákán most arra készül, hogy
összehívja a tanácsot a szálláson, hogy döntsenek felőled.
Az asszony elfehéredett, s érezte, hogy tagjaiból kiszállni készül a
maradék erő.
– Engem ezek ízekre szednek, apó – sírta, és arcát a tenyerébe
rejtette.
– Ízekre-e? Az egyszer biztos. Éppen ezért kell innen elmenned,
leányom. Még ma. Este vihar készül, érzem a térdeimben. Azt
megvárod, aztán búcsút intesz a szállásnak.
– Ma éjjel, viharban? Hát hová mennék?
– Mégis ez az egyetlen maradt neked, Virág. Lehet, hogy a férfiak
talán még kedvelnek is, de sokan szeretik itt Györköt. Ha ők nem is,
de az asszonyok agyonütnének, és bedobnának a folyóba, ha
bűnösnek talál a tanács. Ne rémüldözz, én majd segítek. Amit
fontosnak találsz, hozd át ide hozzám estig. Csak óvatosan ám, és ne
sokat.
 Virág kisírt szemmel eloldalgott, Jakti pedig lóra ült, és mintha
csak szétnézni indulna, elporoszkált. Ha nem sérül meg senki a
munkában, őt többnyire nem keresik a szálláson. Nem dolgozott már,
tehát nem hiányzott. Azt meg maga is tudta, hogy a húsosfazéknál se
övé az első hely.
Az öreg által estére jósolt vihar már késő délután megrázta a fák
koronáját. Szokatlan volt a dörgés és a villámlás ilyentájt, az ősz
vége felé. A szállás apraja-nagyja a jurtákba szaladt, hogy a
füstnyílásra ráhúzzák a nemezlapot, eltorlaszolják az ajtókat.
A csikósok, gulyások hagyták, hadd tegyen a ménes és a gulya,
amit akar, majd visszaterelik őket a csődörök, a vezérkancák és a
hatalmas, szürke bikák, ha az égiháborúnak vége. Egy régóta a
szálláson élő rusz fogoly rémülten és kétségbeesetten imádkozott
istenéhez, Thorhoz, mert a dörgésről úgy vélte, az ő hatalmas
kalapácsa sújtott le az egekben.
Erősen sötétedett már, amikor Jakti kézenfogta Virágot, és a jeges
esőben farkasbőrt terítve a fejük fölé, az erdőn át a folyópartra
vezette.
Virág minden holmija, amit vinni akart, egyetlen bőriszákban
elfért.
A víz partján az öreg biztos léptekkel vezette Virágot. A rekettyés
mellett a szállás halászainak fatörzsből vájt csónakjai ringatóztak
pányvavégen.
A part meredek volt, iszamos, és hamar mélyült a víz.
– Csak óvatosan, leányom – intette az öreg. – Nagy a sodrás, nem
tudnánk kikapaszkodni. Add ide azt a zsákot – nyúlt Virág bőriszákja
felé. – Hadd lám, mi kell belőle…
– Mit csinálunk, apó? – kérdezte súgva Virág, és lopva
körülnézett, nem látja-e őket valaki, de ítéletidőben a mogyeri ember
nem bújik elő a jurtából. Semmi szükségét nem érzi, hogy lássa,
miként harcolnak egymással odafönt a szellemek.
– Hogy mit teszünk? Eltűnünk ebből az életből, leányom – felelte
Jakti, azzal kiszedett Virág iszákjából néhány holmit, a többit meg a
part szélére hajigálta, s a kötelénél fogva közelebb húzott egy
halászbodonyt.
– Segítsd felfordítani, Virág!
 A jobb sorsra érdemes lélekvesztő hamar megtelt vízzel, és a
pereméig süllyedt. Jakti lecsúszott az agyagos, felázott partoldalon,
sarkatlan csizmáit belevágva a sárba, hogy mély nyomokat hagyjon.
Aztán derékig a vízben a sekély öbölbe gázolt, és bottal tapogatva a
meder alját a túlsó part irányába botorkált.
Eltűnt egy időre Virág szeme elől, aki csak a tocsogó hangokat
hallotta, s amikor visszaérkezett, maga mögött húzott egy korhadt
bodonyt.
– Megtartom, amíg belemászol, de ne mászkáld össze a partot –
súgta az öreg. – Minél kevesebb nyomot hagyunk, annál jobb.
Virág belépett a folyóba, és ügyesen elhelyezkedett az ingatag,
egyetlen törzsből vájt-égetett csónakban. Jakti a sekélyesbe húzta,
majd ő is beült, és lapos evezőt emelt fel az aljából. A csónak
hangtalanul siklott a nyílt vízre, és rögtön elkapta a sodrás.
A szállás partvonala gyorsan homályba veszett, és az eső
vigasztalanul kopogott a bodony oldalán.
– Elloptuk, apó – szólalt meg Virág lelkiismerete, de az öreg a
fejét rázta:
– Semmit nem loptunk el. Ezt a bodonyt napokkal ezelőtt találtam
feljebb, valaki eldugta a rekettyésben, és betakarta ágakkal.
Szerintem elköltözött innen, még a nyáron. A csónakot meg azért
süllyesztettük el, hogy azt higgyék, megfulladtunk a folyóban.
– De most nincs semmink, apó! – sírta Virág.
– Miért ne lenne? Az életed neked semmi?

Az idő elballagott, és mindez már vagy fél esztendeje történt. Jakti

fogadott unokájával, Virággal – mert mindenhol ezt mondta – három
szállást is kipróbált. Lehet, hogy vészterhes időben nem volt annyi
türelme a mogyerinek, mint általában, amikor a szállás békében
gyarapodhatott, s meglehet, hogy más volt az oka, de maradásuk
sehol nem volt.
Itt a szállásfő, ott az asszonynép, megint máshol a táltos
hozakodott elő valamivel, ami rossz érzelmeket szült, pedig csak egy
öregemberről és várandós unokájáról volt szó.
 Ám, ha az emberek miatt menniük kellett, a tél se szabhatott
ennek gátat.
Az utolsó hónapokban vándoroltak ingatag bodonnyal a folyón,
gyalogszerrel, telegára kéredzkedve, és az utolsó előtti szálláson
Jakti ezüstdirhemet adott két rossz lóért, mert Virág bármelyik napon
megszülhette gyermekét.
Virág kisfia az erdőben látta meg a világot, a harmadik és a
negyedik szállás között, félúton. Jakti takaros hajlékot készített
ágakból, fenyőgallyakból meg mindenféle bőrdarabból egy üreg fölé.
Itt húzták meg magukat.
Tavaszra vártak, bár még foga volt a télnek. A hó sem olvadt el
mindenütt, de az erdei vadak éledeztek már. Az öregember vadászott,
íjjal, parittyával és hurokkal. A hajlék közepére kövekkel körülrakott
tűzhelyt épített, és buzgón kérte a szellemeket, hozzanak szerencsét,
vegyék oltalmukba mindhármukat.
Ha újszülött jön a világra, ott férfiember nem lehet jelen. Asszony
meg nem volt. Jakti őzet lőtt nem messze, s mire hazacipelte, már
ketten várták a gödörházban.
Virág erőtlen volt, de boldog.
Rongyokba bugyolálta a kisfiút, akinek még neve sem volt. Nem
is lehetett, a rossz lelkek miatt, akik folytonos bolyongásuk közben
csak arra vártak, mikor költözhetnek egy új testbe. Egymás között
csak úgy hívták a kisfiút: Kabuk, ami türk nyelven annyit tett:
fakéreg. Mert hogy Jakti kéregből készített az újszülöttnek
bölcsőfélét, amiben Virág ringathatta, de vihette is, ha úgy hozta.
Az erdőből a negyedik szállásra újholdkor kértek bebocsátást, de
alig telt el egy hét, a táltos akkora zenebonát csapott miattuk, hogy
ismét jobbnak látták odább költözni.
Virág már mindent elviselt, s mindenre felkészült, vagyis semmi
nem érte váratlanul. Ha Jakti azt mondta, menni kell, összeszedte a
cókmókját és a kis Kabukot a kéregbölcsőben, s indult, vissza se
nézett.
Valami a lelkében is megváltozott.
Jakti azt gondolta, megpattanhatott Virágban egy olyan húr, ami
az élet zenéjében, ha nem is a legszebb, de a legfontosabb dallamot
adja.
 Négy nap újabb bolyongást követően ismét mogyeri szállásra
leltek. Az öreg a domboldalból figyelmesen szemlélte a lapályon
fekvő új, ismeretlen szállást. Ez lenne hát az ötödik, gondolta, és a
jövés-menést figyelve maga mellé intette Virágot.
Az asszony nyeregben ült, karjában tartva Kabukot, és
megszoptatni készült éppen, de most térdeinek finom szorításával
Jakti mellé kormányozta a kezes, öreg jószágot.
– Már látom, hogy majd innen is menni kell tovább – mondta
halkan az öreg, résnyire húzott szemmel a szállásnép mozgását
figyelve. – Merthogy ez itt nyári szállás, Virág. Itt csak jurtákat
látok, nemrég állíthatták fel. Most érkezhettek.
Az öreg leszállt a lóról, és egy kőre telepedett. Vakarta a feje
búbját, megigazgatta prémes süvegét, s a gondolatai csapongtak.
– Nem lenne itt senki, aki befogadna minket a jurtájába. Lehet,
akadna eladó is, de megvenni nem tudnám. Másképpen meg nem
megy. El kell mennünk, Virág, a téli szállásukra. Arra még lenne
erőm, hogy építsek magunknak egy gödörházat. Úgy hiszem, arra,
délnyugatra kell lenni egy folyónak. Az erdők között folyik, azért
nem látjuk. Arra lehet, pár napi járásra, a téli szállás. Megyünk-e?
Virág némán bólintott, és elindult az öreg lovának nyomán.

A folyó sodra nem túl erős, és alig ér a ló hasáig, Beke mégis

igyekszik, mert a víz dermesztően hideg. Szinte égeti a bőrét, ha a
mélyedésekben itt-ott feljebb csap.
A besenyő ló némileg megnyugodva tapogatja patáival a kavicsos
meder alját, és ösztönösen a legközelebbi partszegély felé veszi az
irányt.
Noha tudja, hogy Bars nem játékból eresztette szélnek, azért csak
hátrapislog, nem gondolta-e meg magát, s nem veszi-e éppen célba a
partoldalból. Barsnak azonban nyoma veszett, s Bekének jó időbe
telik megemészteni a történteket.
A hirtelen nyakába szakadt szabadság s vele a bizonytalanság
nyomasztja még, de egyben megmagyarázhatatlan örömmel is eltölti.
 Mikor a ló kikapaszkodik a meredek, alámosott partra, úgy
határoz, hogy nem is megy tovább. Előtte sűrű, ártéri erdő, azon túl a
ligetes sztyeppe.
Élelme nincs, így a partszegélyen megpróbál halat fogni. A folyón
egy jó íjász akár át is lőhetne, de a túlpart csendes. Nem messze egy
vidra ereszkedik nagy óvatosan a gyökerek alá, a parton s az erdőben
vaddisznók és szarvasok taposta, szűk ösvények keresztezik egymást.
Íjjal halászik, bár a vesszők, amiket a kazárok emberre
használnak, halakra nem éppen a legalkalmasabbak. A zavaros
mellett, ahol a limány visszatereli a vízi élőlényeket, kövér
domolykók úszkálnak.
Beke talál a besenyő ló nyeregkápájára akasztott tarsolyban
tűzszerszámot, és megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy a tapló
csontszáraz. Az acélról pattanó szikra másodjára lobot vet, s az
aprócska tűz vígan pattog a nyársra tűzött haltetem alatt.
Aztán napokig újra a nyeregben ül. Átkel egy tucat kisebb-
nagyobb folyón és patakon, mire szálláshely közelébe érkezik.
Öröme azonban hamar alábbhagy, mert ez a hely legfeljebb már csak
a baglyoknak és a rókáknak adhat menedéket.
Üszkös romok mindenütt. Félig égett gerendák, deszkadarabok,
egy néhai jurta csaknem elhamvadt váza. A földön mindenféle
cserépdarab, egy konyhai edény, hegyével felfelé a földbe tűzött,
rozsdás hegyű lándzsa… Tán boszorkányt űzött valaki az utolsó
napon.
Mindent belepett a gyom, a tavalyi, lehullt levelek betakarják az
egykoron talán gazdag szállás bús maradványait.
Tovább kell indulnia. Szállásváltó vagy kalmárutat követ
délnyugatnak, gyomrát az éhség szakadatlan markolássza. A hal
utolsó maradványai is eltűntek az iszákból, s az erdő még nem
termett ehető gyümölcsöket.
Nyomasztja a némaság, ami a környező erdőkből, a sztyeppéről
árad, mígnem ráébred, hogy ahol poroszkál, az a terület nem más,
mint tudattal tágra hagyott gyepűvidék.
Szent helyek, néhai szállások temetői mellett üget el a gizgazzal
benőtt úton. Ki tudja, mikor használták utoljára. Akik itt éltek tavaly
ilyenkor, most több napi járóföldre költöztek, csak a Világügyelő
tudja, merre és hova.
Egyszerre lónyerítést hall, és megindul a hang irányába. A
besenyő ló is gyorsabban szedi a lábát, vágyik már társaság után.
Ideges, a legkisebb neszre fordítja a füleit, és egy fácánkakas zajos
felröppenésére képes lenne kifutni a világból.
Beke, amint az erdőből kiér, egyszeriben beleütközik egy
ménesbe. Bozontos kis lovát megpillantva a mogyeri lovászok
azonnal lóra kapnak, s kapják elő az íjakat, a vesszőket s a fokost.
Beke nyeregből száll, és felemelt karokkal int a felé vágtató
legényeknek: nem rossz szándékkal jött, s nincs a keze ügyében
fegyver.
– Honnan tudjuk, hogy a többi nem lapul-e meg az erdőben? –
vitázik a legidősebb, mert óvatos a gyepű népe szerfelett. Besenyőre
mindig számítani kell, bár feléjük nem járt még portya.
Beke egy fél napot pihen a ménesnél. Megtudja, hogy a lovászok
Kér törzsbéliek, ami már egyáltalában nem olyan „óriás”, mint ahogy
a neve mutatja. Megfogyatkozott alaposan a besenyő háborúban
csakúgy, mint a Keszi meg a Megyer. Azt mondja a lovászok feje,
hogy a Kürtöt és a Gyarmatot lassan említeni sem lesz érdemes, úgy
megcsappant a számuk.
– Tudjátok-e, merre szállásol a Nyék? – érdeklődik Beke. – Van
ott egy nemzetség, a Bese apáé. Őt keresném, oda megyek haza.
– Besét nem ismerem, de azt tudom, hogy a Nyék valahol
északnyugaton szállásol. Őket alaposan elkapták a „sasok” tavaly
nyár végén, ezért nem nyíllövésnyire költöztek. Ha elindulsz, és
mindig csak a gulyák és ménesek nyomát követed, előbb-utóbb
rátalálsz a szállásváltó útjukra. Lehet, hogy öt nap, lehet, hogy tíz.
Most bajos a sztyeppén járni, olvadás után sok a mocsár. Vigyázz a
medvékkel, mert éhesek az idén. A múlt héten egymás után három
ökröt téptek szét az orrunk előtt. Ráadásul meg sem ijedtek tőlünk,
úgy megkergették a lovakat, hogy majd’ a nyakunkat szegtük. Az
öreg Bőr bátyót meglepte egy a karám mellett, s ő holtnak mutatta
magát, mert hogy a medve dögöt nem eszik. De azért az öreget
bevonszolta egy bokor alá, és otthagyta. Azóta mintha nem lenne
egészen a helyén az esze.
 Beke ezekkel a jó tanácsokkal indul útnak a ligetes sztyeppén, és
lovagol, amíg csak bírja, mert gondolataiban ott Virág.
Senki más, csak Virág.
Az asszony, akinek gazdagságot ígért, vagyont, a zsákmányból
szép részt, s akinek most mégsem hozhat önmagán kívül semmit, s
azt is csak nagy áldozat árán.
Más nem is forog a fejében, s csak az álom idején kap néha
nyugalmat.
– Állj meg, te, mert beléd lövök! – csattan a figyelmeztetés,
egészen közelről. A hang egy fa mögül jön, s Beke lát egy kart és a
hozzá tartozó, felajzott íj szarvát. Felemeli a kezét.
– Mogyeri vagyok, testvér! – kiáltja, és lekászálódik a nyeregből.
– Egyedül vagy-e?
– Látsz még valakit mellettem? – csattan most már mérgesen
Beke. – Mostanában így fogadják a mogyeri szálláson a másik
mogyerit?
– Mostanság így – válaszol a hang, és gazdája, egy fiatal
süvölvény kilép a fa mögül. – Tavaly nyár óta. Megszaporodtak
errefelé a „sasok”, meg a mindenféle kém. Te mit keresel?
– A Nyék törzset, öcskös. Azt mondták errefelé lesz, de nekem a
Bese apa szállása kellene.
– Mi vagyunk a Nyék. Tőlünk keletebbre, a gyepű felé már más
nincs, csak a portyázók meg a tolvajok. Ezek is megszaporodtak
tavaly óta, hogy a nyüvek essenek beléjük. Hogy hívnak?
– Én Beke vagyok, a Csákán apa szállásáról. Azt is
megmutathatod, merre van. Először oda mennék – mondja, mert
azonnal Virág jut eszébe. Biztosan nem is várja már…
– Csákán apa szállása alig fél nap nyeregben – mutatja a siheder
az irányt. – De nem ő a szállás feje, mert a télen eltemettük. Most a
fivére, Kurul apa parancsol.
– Ismerem Kurult – bólint Beke, és indulni készül. – Megfogyott-
e a szállás?
– Hát, ha Csákán apát nem számítom, akkor alig néhánnyal
vannak kevesebben.
– Más halál esett-e?
 – Nem tudok róla. Hárman mentek el a haddal, eddig nem jött
meg egyik se. Már nem is jönnek – legyint a fiú.
– Györk vitézről tudsz valamit? Ő még korábban ment el…
– Györk már odaföntről ügyel a szállásra, bátyám – mondja
némileg tisztelettudóbb hangsúllyal a másik. – Nem jön az már meg,
vagy öt esztendeje, hogy várják.
Beke sietősen búcsút mond. Fiatal még ez a gyerek, gondolja,
úgysem tudna érdemeset mondani. Kocogásra fogja a hátast, és a
megadott irányba indul. A gyomra tájékán furcsa nyomást érez,
olyasmit, mint ütközet előtt, de tudja, hogy ez most más.
Egy dombhátról megpillantja a szállásváltó utat, a távoli
legelőkön bóklászó ménest és gulyát. A patanyomokat vizsgálja.
Több mutat balra, ezért a nyári szállás arrafelé lesz, így okoskodik,
és fordítja a kócos kis besenyő lovat.
Lustán ereszkedik alá a nap a nyugati égbolton, amikor a szállás
határába ér. Gondolja, jobb lesz még világosban belovagolni, már
csak a kutyák miatt. Az apró besenyő lovacskáról még le is szednék.
A ló is érzi a lakott helyet, hallja hangjait, még az emberi fül számára
nem észlelhető, gyenge zajokat is, és lelkesen trappol a várva várt
pihenő felé.
Balról és jobbról is kuvaszok rontanak rá, de a pusztai ló
megszokta már az efféléket, nem sokat hederít rájuk. Beke lábszára
után kapkodnak, és le is szednék bizonnyal, ha a legközelebbi
jurtából ki nem rikkant egy öreg:
– Hej má’! Csiba, te! – dörren a kutyákra, mire azok
meghunyászkodva tágítanak a körön, ám nem hagyják ott Bekét. –
Hozzánk jöttél-e, fiam?
– Ez a Kurul apa szállása? Mert akkor hozzátok, Kemény bátyó.
– No! Hát te meg ki lennél? – vizslatja Kemény a hályogos
szemével Bekét, és előbbre lép.
– Beke vagyok, bátyó. Tavaly a haddal mentem el. Most meg
visszajöttem – ugrik le a nyeregből, és megfeledkezve bicegéséről, a
vissza-visszatérő fájdalmakról az öreghez siet. Átöleli örömében, bár
ez nem nagyon szokásos a pusztai népek között.
– Ni, te vagy, Beke, csakugyan – tapogatja az öreg. – Sebesültél
talán? Sántítasz…
 – Ez már így marad, apó, a „sasok” gondoskodtak róla – vonja
meg a vállát Beke. – Te jól vagy-e? És a lovaid?
– Én még csak meglennék, de lovam az nem sok maradt,
merthogy azokat is elrendezték a „sasok”.
– Kurul apa megvan-e?
– Ott, az övé az a jurta.
Beke megígéri az öreg Keménynek, hogy visszajön még, és felkap
a mokány lovacskára. Félúton jut csak eszébe, hogy a hazaérkezés
felett érzett nagy örömében elfelejtette megkérdezni, hol találja
Virágot és az öreg Jaktit.
Kurul a saját jurtájában lakott továbbra is, mert nem tartott igényt
a néhai szállásfőére, ahogy a feleségére, Karoldra sem. Azt beszélték,
túlságosan is retteg Csákán szellemétől, mert életében nem nagyon
kedvelték egymást.
Mivel Csákánt álmában érte a halál, nem állt módjában az
utódlásról rendelkezni, így a szállásfő címe a törvény szerint Kurulra
szállt. A régi jurtában csak Csákán özvegye és a család nőtagjai
közül a néhány meghittje lakott a téli szálláson.
Most már nem vette őket komolyan senki. Aki szükségét érezte,
az új szállásfő holdudvarába húzódott.
– Azt kérded, hol van az öreg Jakti? Ő már odaföntről nézeget
minket, Beke fiam – feszeng földre szegezett tekintettel Kurul. –
Tavaly ősszel, amikor már az új téli szálláson voltunk, ide egynapi
járásra, egyik éjjel elmentek Virággal. Azt beszélték az asszonyok,
hogy a vízparton valami varázslást űzött az asszony, kicsalta az
öreget, és belefojtotta a folyóba. Ő maga meg elrepült kánya képében
északnak, ahol a buszurgánok laknak. Mert állítólag az volt, bár én
nem gondolnám. Találtunk nyomokat a parton, ezért aztán sokkal
inkább hiszem, hogy belecsúsztak a vízbe, és elvitte őket a sodrás.
A vér dobol Beke agyában. Képek ezrei tolulnak elő, s
mindegyiknek a közepén ott mosolyog Virág.
Úgy érzi, felfordul vele a világ.
Bár maradt volna ott azon a máglyán!
Egész éjszaka álmatlanul kószál. Másnap hajnalban lóra ül, és
meg sem áll a téli szállásig, ott azonban alig áll vele szóba valaki.
Végre Alta, a nyomorék lányka csendben melléje lép, és megérinti a
kezét:
– El ne hidd, hogy boszorkány volt a Virág, te Beke. Nem volt
nála tisztességesebb és becsületesebb asszony ezen a szálláson.
Tudod, én azt hiszem, hogy az öreg Jakti bátyóval valójában el
akartak szökni. Belefulladtak a folyóba mind a ketten. Nagy vihar
volt akkor, és másnap megtaláltuk a felfordult bodonyt… Meg Virág
iszákját. Messze elsodorhatta a víz, meg se lettek sosem.
– De miért? Hiszen Virág a család tagja volt, még ha nem is
szerették…
– Virág állapotos volt. Nem akarta, hogy megtudják, de valamit
mégis észrevettek. Azért kellett szökni, mert Csákán apa tanácsot
akart tartani. Félt, hogy bűnösnek találják… De a te neved nem
került szóba sosem – fűzi hozzá sietve Alta, lesütött szemmel.
– Hogy érted ezt, te lány? Miért került volna elő a nevem?
– Hát… csak úgy.
– Mondd már, mert nyakon váglak! Honnan került volna elő a
nevem?
– Láttalak benneteket, még a nyáron. Tudod, nálunk odahaza, ahol
születtem, nem nagyon hisznek a magok csodálatos hatásában… így
hát azt gondoltam, hogy te meg Virág… esetleg… Én sosem
árultalak volna be.
Beke már mindent ért, s a lovához botorkál.
– Megmutatod nekem azt a helyet? – fordul Altához, de aztán
meggondolja magát. – Nem. Mégsem kell. Ne mondd meg senkinek,
hogy elmentem.
– Beke! – kiált utána Alta, s ő visszafogja a lovat. – Vigyél el
magaddal.
A vitéz visszafogja a kis besenyő lovat, és meglepett arccal néz a
leányra.
– Vigyelek el? Mihez kezdenék veled? Megvan a magam baja…
– Vigyél el, szépen kérlek – könyörög Alta, és belekapaszkodik a
kengyelvasba. – Vigyél el, mert én biztosan meghalok itt.
– Bolondot beszélsz…
 – Nem beszélek! El akarok menni. Akárhova, ahol befogadnak.
Vigyél el, Beke. Aztán majd valahol… otthagysz, ha terhedre
vagyok.
– Hány esztendős vagy?
– Tizenhárom elmúltam. Szépen kérlek, Beke, vigyél el… Itt
senkinek sem kellek.
– Eredj az útból, Alta! Eszem ágában sincs! Még, hogy pont…
–… pont egy ilyen nyomorékot, ugye? Ezt akartad mondani?
Beke agyába vér szökik.
Virág meghalt. Nem várta meg őt. Az öregember, egyetlen
jótevője sincs már ezen a világon. Más szállások nem fogadnák be,
mert manapság mindenki bizalmatlan. És akkor ez a semmire való
kis gyereklány még a türelmét próbálgatja?
Belevágja sarkát a kis pusztai ló oldalába, és Alta megtántorodik.
Beke vissza sem nézve, kieresztett szárral vágtat a szállás vége felé.
A lélek rejtélyes zugaiba azonban senki sem láthat. Egyszer csak
szólal valami benső hang, az akaratunk sem érdekli, csak kondul
egyet, és cselekvésre késztet.
Mintha láthatatlan fal emelkedne Beke előtt, úgy fékezi le a kis
besenyő lovacskát. Hátrafordulva látja, hogy Alta még ott áll, ahol
hagyta, végtelen magányában.
Fordítja a lovat, visszavágtat, és se szó, se beszéd, felkapja a
nyereg elé a légiesen könnyű kis testet.

A Nyékkel határos Kér törzs egyik nagycsaládjának téli szállásán

csak néhány asszony kóricált, meg egy láb nélküli öregember. Úgy
üldögélt egy nádkévén ráncos, megvénült arccal, mint a faragott
bálványok a csalitosban.
– Tán csak nem ennyien laktok itt? – hajolt hozzá Jakti, és az öreg
megrázta a fejét.
– Nem hát. A többi temetésen van. Csak ezek az asszonyok meg
én… Tisztátalanok lehetnek, azért nem mentek el… – vakkantott
kurtán, és egy termetes jurtára mutatott. – Az a szállásfőé. Búzád a
neve. Várd meg, amíg megjön.
 A szállásról egy fiatal nő költözött az égiek birodalmába.
Gyermekágyas volt, s hiába tett meg mindent a táltos a rossz lelkek
elűzése végett, hiába rejtett szent köveket az ágyába, füstölt és
ráolvasott, az asszony tisztátalan vére csak patakzott, semmi el nem
állíthatta.
Szemmelverés és rontás ellen függönyökkel óvott fekhelyén úgy
vérzett el, hogy magához sem tért.
Előtte napokig bóklászott szerencsétlen az élet és halál
mezsgyéjén, de a babvető nézőasszony sem tehetett semmit.
Harmadnapra már a kutya is kaparni kezdte a jurta oldalát, és
éjjelente több ízben elrepült felette a halálmadár. Mindenki hallotta a
hangját.
Mikor aztán látták, hogy visszaút nincs, magára hagyták a
haldokló asszonyt, s a jurta elé kitűzték a színes zászlós kopját. Nem
kellett már sokat várni, és a lélek kiröppent.
Gazdag asszony volt, alig egy éve vette feleségül Búzád szállásfő
idősebb fia. Ő most késsel hasogatott, véres arccal, borotvált fővel
állt a sírgödör mellett, keményen, ahogy mogyeri férfihoz illendő,
noha nem volt még tizenhét.
Feleségére adatta a menyasszonyi ruháját, kedves lovát a sír
mellett maga ölte le, megnyúzta és bőrét a máj, a vese és a szív egy
darabkájával, s a bőrben hagyott lófejjel meg a lábakkal az asszony
mellé fektette. Maradjon halála után is az ő tulajdona. Hiába is
hagynák élve, rá már senki nem ülhetne, mert azonmód magára
vonná a halott lelkének bosszúját.
Most hát mindörökre vele alhat immár haszontalan evilági teste,
feje alatt a díszes nyereggel, s a lélek a smaragdszín égi legelőn
együtt vágtázik az egykori jószággal.
A visszaérkező rokonság Virág és Jakti mellett botorkált el. Az
összevagdalt arcú férfiak, levágott hajfonatú leányok és asszonyok
nyomasztó látványába Virág beleremegett. Az emberek arcára szürke
csíkokat rajzolt a fejükre szórt hamu.
Búzád jött elöl, mellette özvegyen maradt fia. Az asszony
lelkének elkészült már az új test: a kis bálvány az ősök ligetében.
Most már rátalálhat és beléköltözhet.
 Jakti jobbnak látta, ha ezen a napon nem háborgatja a szállás fejét
és családját.
Virág és az öreg nádkévékből tákolt, kunyhónak alig nevezhető
alkalmatosságban húzta meg magát. A szomszéd jurta jószívű
asszonya meleg kását hozott, és arca azonnal felderült, mikor a
kéregbölcsőben meglátta a kis Kabukot.
Futott is rögtön, hozott Virágnak friss tejet, egy vesszőkosárban
kölest, amiből főzhet, és jó adag kissé avas birkafaggyút. Túláradó
öröme még fokozódott, amint Kabuk önfeledten szopni kezdett,
aztán izgatottan elrohant, hogy kisvártatva egy idősebb nővel
érkezzen vissza.
Az asszony is gyászolt: hiányzott az egyik varkocsa, s tiszta
fehérbe öltözött. Búzád szállásfő asszonya volt.
– Kérni jöttem, leányom – kezdte barátságos, ámde végtelenül
szomorú hangon. – Látod, tegnap temettük el a család szemefényét,
fiam feleségét. Apró gyermekcséje itt maradt ránk. Alig hat napos a
lelkem… Az anyja nem tudta megszoptatni egyszer sem, félek,
meghal ő is, de sok benne az erő… Élni akar az a csöppség.
Tegnapig volt egy asszony, aki néhányszor szoptatta, de neki sem
volt sok teje, ráadásul ma reggelre elapadt. Látom, neked van bőven.
Azt kérném, hogy…
– Holnap továbbmegyünk – szólt közbe Jakti, és Búzád asszonya
keserves jajveszékelésbe fogott.
– Ha itt maradhatnánk a szálláson, ha béfogadnátok minket…
akkor talán – folytatta a ravasz öreg, s a szállásfő felesége megígért
mindent. Nem kérhetnének olyasmit, amit nem teljesítene a
kétségbeesett, gazdag asszony.
Így történt, hogy másnap reggel Jakti és az „unokája”, meg a kis
Kabuk egy tágas, félig földbe ásott, meleg és barátságos kunyhóban
rendezték be elkövetkező napjaikat.
Virág ügyesen megosztotta magát Kabuk meg a félárva kisfiú
között, és a következő hónapokban nem szűkölködtek semmiben. A
szállásnép úgy fogadta be Jaktit és Virágot, mint velük vérségi
kötelékben álló, ősi mogyeri család sarjadékait.
– Látod, leányom – mondogatta az öreg – csak van valami szép is
ebben az életben. Kár, hogy az ember gyereke csak ritkán találja.
 – Gondolod-e, apó, hogy valóban új családra leltünk? A nyelvüket
néha nehezen értem…
– Jobb, ha úgy érezzük, ez a mi családunk is – mondta az
öregember. – A szavuk meg… Sokféle a mogyeri, de a lelke egy. Ha
a lelküket érted, a többi már semmiség.
Az öreg a középen izzó parázs felé fordult, és bámulta szótlanul,
amint a saját tűzből lassan kanyargott a füstkígyó, át a gödörház
tetején a szabadba.
Neki is, Virágnak is hiányzott még ide valaki.

Beke mindig éberen aludt, és most is felriadt az apró neszre.

Egy kezet látott a magasban, ami lesújtott rá, s amitől csendült a
füle, és ő belehullt az öntudatlanság sötét vermébe.
Amikor a nehéz ébredés elengedte a delíriumból, egy fatörzs
tövében ült, és nehezen lélegzett. A fejében ezernyi méh döngicsélt, a
mellén keresztben vastag szőrpányva feszült, s a tüdejét szorította.
Eleinte mindenből kettőt látott, és ettől jobban megrettent, mint a
fogságtól.
Pusztai ember számára a jó látás adománya maga az élet. Akitől
ezt elveszik, továbbra már csak, mint hasznavehetetlen, a szállásnép
vagy a nagycsalád jóindulatára számíthatott.
Amikor némileg kitisztult a feje, egy kazár módra
felszerszámozott lovat látott békésen legelni, majd még vagy hatot a
ligetben. Nem messze idegenek beszélgettek egy számára ismerős,
de érthetetlen nyelven. Mozgolódására felfigyeltek, és az egyikük
feltápászkodott ültéből.
Kazár gúnyát viselt, nem is akármilyet. Csizmája szárát gondos
kezek gazdagon hímezték, kaftánszerű felső ruháját elcsatolva
hordta, és fegyverövén annyi volt a veret, hogy Beke egyszeriben
méltóságot gyanított.
A kazár fölébe magasodott, szemlélte egy darabig Bekét, majd
kiáltott a társának, aki egy tömlőből vizet csorgatott a vitéz fejére.
Ahogy a hűs patak a mellére folyt, Beke látta, hogy a víz rózsaszín
árnyalatot öltött.
 A kazár meg is itatta. Díszes süveget viselt, és a szablyája
hüvelyén ékes szaracén írás kacskaringózott ezüstösen csillogó
veretben. Mindezzel éles ellentétben állt az átható bűz, ami a harcost
körüllengte, s Beke arra gondolt, jó ideje sietős lehet a dolguk, ha a
mosdásra nem futotta.
Az első valamit kérdezett tőle, de Beke ebből semmit nem értett.
A kazár megpróbálkozott egy újabb, sőt harmadik nyelven is, de
mindhiába. Ám amikor elhangzott a „madzsar” szó, Beke buzgón
bólogatott, és maga is megismételte.
A két kazár rövid időre magára hagyta, hogy kis idő múltán egy
harmadik társukkal térjenek vissza, aki félig türk, félig magyar
nyelven próbálkozott:
– Te, madzsar! Hol neked… szállás? Szállásbasi melyik? Messze
van szállásbasi?
Beke megértette, hogy a szállása fejéről érdeklődnek, és kézzel-
lábbal magyarázni kezdte, hogy neki jelenleg éppen semmiféle
szállása nincs.
Ekkor arról kérdezték, egyedül van-e, hova megy, merről érkezett,
és miféle törzsek élnek ott. Nem voltak barátságtalanok, de nem is
komáztak vele.
Ha mást nem is, annyit megtudott, hogy kínozni nem fogják a
kazárok. Legfeljebb leszúrják majd gyorsan és fájdalommentesen, ha
nem tartanak rá igényt.
Így hát megpróbált minél többet elmondani, és a két úrféle maga
alá húzott lábbal, a fűben ülve, komoly arccal hallgatta. Elmondta,
mikor és miért indult el a Megyer törzsből, beszélt a tavalyi besenyő
háborúról, és arról, hogy vele mi történt. Hogy családja a Megyerben
maradt, de haza nem mehet, s jelenleg nincs senkije.
A kazár váratlanul azt kérdezte, melyik az a törzs, amelyiknek
Levedi az ura, s Beke elmondott mindent a Tarjánról. A kazárok nem
örültek, hogy nem tudja, merre szállásolnak most. Levedivel –
mondták – találkoztak ők már elégszer Itilben, a birodalom
fővárosában, ahol a nagy folyó a tengerbe ömlik. Megismernék, ha
látnák.
Délutánra Bekéről lekerültek a kötelek, de a fegyvereit elvették. A
kazár íjon és tegezen már nem csodálkoztak, hiszen a mogyeri
mégiscsak csatlakozott birodalmi népnek számít Kazáriában, bár
Beke azt azért elhallgatta, hogyan verekedett Bars és társai mellett, s
küldte az alvilágba tán épp ennek az íjnak néhai gazdáját.
A kazárok csak akkor indultak útnak, amikor az est leszállt. Beke
ebből világosan megértette, hogy nem tartozhatnak a birodalom
hivatalos küldetésben utazó követei közé. Meglepte, hogy őt hívták
előre, két kazár vitéz mellé, akik az utat fürkészték elővédként, és
minduntalan kikérték a tanácsát. Fegyvereit azért mégsem adták
vissza, tán bizalmatlanság okából, viszont megetették, megitatták
tisztességgel.
Négy napig lovagolt velük. Nappalra általában megálltak,
valamely erdő vagy liget fedezékéből kitűzték a következő irányt, és
napszállta után – a csillagokra bízva magukat – útnak indultak.
Azzal a kazárral lovagolt elöl, aki az első napon megpróbált vele
keveréknyelven szót érteni. Napok múltán már egész jól elvoltak, s
Beke megtudta tőle, hogy voltaképpen alán, a távoli Perzsia
hegyeiből való, bár a kagán szolgálatában áll. A két, díszesebb
öltözetű harcos pedig valóban úr, akik bejáratosak a kagán udvarába.
Nemzetségüket tekintve kálizok.
Hallott már a kagán káliz testőrségéről, és találkozott a sztyeppén
nem egy alkalommal káliz adószedőkkel. Tudta, hogy ez a törzs a
kagán előtt különösen nagy becsben van, s fúrni kezdte az oldalát a
kíváncsiság, hogy miben sántikálhatnak.
Főleg akkor lepődött meg, amikor egy hajnalon a kazárok azért
vágtattak lóhalálában egy bozótosba, mert úgy látták, hogy előttük a
domboldalban kazár csoport szállásol.
Óvatosságuk ellenére mégiscsak belefutottak egy különös
csapatba. Korábban indultak a szokottnál, és Beke éppen az alánnal
lovagolt előre. A nap még csak akkor kezdett lenyugodni a fák
mögött. Gondolták, hamar leszáll a homály, az út is biztonságos.
A jobbra eső domboldalról, akár a földből nőttek volna ki,
egyszeriben a nyakukon termett vagy húsz vitéz. Mogyerik mind, a
javából, jó fegyverekkel, jól táplált, izmos, tetszetős lovakkal, és
magabiztosan körbekerítették a kazárokat.
– Ki a vezető? – lovagolt elő egy idősebb vitéz, és Beke
önkéntelenül is hátrafordult. – Kihez tartoztok?
 – Kálizok ezek, meg kazárok, bátyám – felelte Beke, és tisztelete
jeléül levette a fövegét. Ismerős volt számára a vitéz nagyon.
– Szabad ember fegyverrel jár, öcsém – mérte végig amaz kunkori
orrú csizmájától a feje búbjáig.
Beke feszengett. Ha most megmondja, hogy a fegyvereit úgy
vették el tőle erőszakkal, talán meg is verik, amiért hagyta.
– Mogyeri szállásra igyekeznek – felelte kitérően. – Azt hiszik
rólam, hogy afféle pusztai tolvaj vagyok, s a szálláson akarnak
bizonyságot.
Nem volt abban fenyegetés, hogy a mogyeri vitézek a kazárok kis
csoportját körbefogták, csak a szokásos elővigyázat, amit a sztyeppe
törvénye mindig megkövetelt.
– Ha mogyeri szállásra igyekeznek, akkor még legalább három
napig lovagolniuk kell, mondd meg nekik, öcsém. Ma meg már sötét
van, ideje megpihenni. Arra meg mi lehetne jobb, mint a kellemes
társaság. Kérdezzétek meg tőlük, hogy nincs-e ellenükre, ha velünk
éjszakáznak. A pusztában jobb, ha többedmagával van az ember…
Az alán buzgón fordított, a kálizok pedig – nem csekély
alkalmazkodó készségről téve tanúbizonyságot – beletörődve
bólintottak. A mogyeri vitéz eltörölt a bajusza alatt egy mosolyfélét,
és halk parancsot adott néhány másiknak, akik kicsit messzebbre
lovagolva végigszimatolták a tágas völgyet.
A csapat parancsnoka mindenkinek megszabta a feladatát. Sorra
gyúltak a tüzek, az őrök elfoglalták a helyüket, hogy éjszaka majd le
is váltsák egymást.
Sátrat nem állított senki. Elébb a lovakat látták el, átvizsgálták
őket a patájuktól a fejük búbjáig. Az egyiknek felmarjult a háta a
nyereg alatt, ezért nyers húst kapott rá gyógyírként. A szarvast, ami a
szelet húst adta, az úton lőhették. Beke még élénken emlékezett egy
bizáncira, aki olyan papféle lehetett, és őszintén elcsodálkozott, hogy
a mogyeri népek húst tesznek a nyereg alá. Szentül vette, hogy ott
puhítják, s majd meg is eszik. Az egész szállás zengett a hahotától,
amikor a vitéz nyárson megpirította a színehagyott, undorító
húscafatot, és a papnak adta, kóstolja csak meg.
A tűz mellett aztán előkerült a napi ennivaló a bőriszákból. Egy
kevés köles, szárított, porrá tört, vérrel kevert hús, néhány napja
sütött árpakenyér, kumisz a tömlőből, amit egész nap ráztak-
zötyköltek a lovak, s így méginkább élvezhetővé érett.
A mogyerik úgy viselkedtek a kazárokkal, ahogy a pusztai
illemszabályok megkövetelték. Kínálták őket ételből, italból, de azért
az éles szem mégis észrevette, hogy úgy helyezkedtek el körben,
mint a figyelő pásztorkutyák a szilaj csorda mellett: mozgás nem
kerülhette el figyelmüket.
A két káliz úr időnként egymásra villantotta a tekintetét, néhány
jelentéktelennek tűnő, érthetetlen szót is váltottak, de nyugodtnak
tűntek. Mi egyebet tehettek volna? A mogyerik nem voltak
bőbeszédűek, nem kérdezgették azt, aki magától nem akart semmit
elmondani. Nem is illett.
Beke közelebb húzódott a mogyerikhez, s ez nem kerülte el a
kazárok éber tekintetét. Hogy, hogy nem, visszakerültek hozzá a
fegyverei, méghozzá hiánytalanul. A nyerget a feje alá rakta, a
nyeregtakaróba burkolózva, hanyatt fekve szemlélgette a kora nyári
csillagos eget.
Az éjszaka hűvösnek ígérkezett, a csillagok megannyi
gyémántként ragyogtak az égbolt mélyfekete vásznán.
– Honnan való vagy, vitéz? – kérdezte egy hang, és Beke egy
harmincöt körüli harcost pillantott meg maga fölött. A pusztaiak
egyszerű ruháját hordta, de a csizmája nem nemezből, hanem a
szarvas puha bőréből készült. Buggyos nadrágja felett balra
elcsatolva viselte kaftánszerű felsőkabátját, és fegyverövéről díszes
bőrrel bevont hüvelyű könnyű szablya lógott.
– A Nyék törzsnél éltem egy darabig, onnan mentem el a
háborúba keletre – felelte készségesen Beke, és hellyel kínálta maga
mellett az idősebb vitézt. Kumisza nem lévén egyebet nem
ajánlhatott fel, de amaz kisebb tömlőt húzott elő a kaftánja alól, és
átnyújtotta.
– Haza igyekszel? A Nyék törzs nem erre van. Sokkal lejjebb
szállásolnak. Ők az utolsók a gyepű előtt, tőlük keletebbre már a
„sasok” laknak. Elkísért-e a hadiszerencse?
– Fogságban voltam, de elengedtek. Eladni vittek volna…
– Elengedtek? Nem szokása az a „sasoknak”, pajtás.
 – Most sem volt. Csak így alakult. Verekedtek a kazárral, aztán
úgy hozta, hogy azt védtem, aki éppenséggel eladni vitt a rúmiaknak.
A vitéz hang nélkül nevetett.
– Kazárt öltél-e? Mennyit? És a „sasok” oldalán?
– Öltem, mert ha nem, akkor ők öltek volna engem. A rohamnál
levertek a lóról, azt hitték kiszállt belőlem a lélek. Az egyik besenyő
kihozott engem a máglyáról. Javasemberrel gyógyított, mert a lábam
apróra törött. Ennyivel tartoztam neki, ő meg eleresztett, most aztán
egyikünk sem követelhet a másiktól.
– Fura, hogy így esett – csóválta a fejét a vitéz. – De hát pusztai
népek ők is. A nap is ugyanúgy süt mindegyikőnkre.
Bekének ismerősnek tűntek ezek a szavak: a kis táltosforma
emberkétől hallotta.
– Átjöttél a Nyéken, vitéz – folytatta amaz –, és észre sem vetted?
– Dehogynem. De úgy alakult, hogy már nem sok keresnivalóm
volt közöttük. Akihez mentem volna, már Tengri jobbján legelteti a
nyájat, hajtja az égi ménest, szövi a vásznat. Arra gondoltam, hogy
talán más törzsbe…
– Melyikben születtél, vitéz?
– A Megyerben. De nem szép a történet, halál esett benne. Nem
beszélnék róla, ha nem baj.
– Ha gondolod… Semmit sem muszáj – vonta meg a vállát a
másik. – Te tudod, meg Tengri, hogy s mint esett. Ha a becsületed
tiszta…
– Miért ne volna az? – vágott közbe Beke. – Csak harcban öltem.
Ami ott megtörtént, baleset volt. Senki nem hibás.
– Értem. Vérbosszú, mi? És tart még?
– Nem. Meglőttek, lehet, hogy meg is haltam, mit tudom én… De
több halál nem esett.
– Így is van ez jól, barátom – bólogatott amaz. – Mogyeri vér
folyik másutt elég, másokért, ha kell, ha nem. Most aztán hová?
– Még nem tudom. Ha ezek itt…
– Ezek már elengednek, ne félj! Reggel fogod magad, és
ellovagolsz. Mindig csak északnak, arra találod mostanság a Megyer
szállásait.
 Beke ránézett, és látta, hogy a másik komolyan gondolja. Aztán
mégis megrázta a fejét:
– Nem megy. Azt ígértem ezeknek a kálizoknak, hogy elkísérem
őket az első mogyeri szállásokig. Azt hiszem, hogy valami okból a
mi Levedi urunkkal akarnak szót váltani. Vagy tán Álmos úrral…
– Láttad már Álmos urat?
– Nem én. Az én szállásomról alig látta valaki, mert a
nemzetségünk a széleken élt. Meg aztán katonáskodtam, portyákra
jártam, zargattuk a szeverjánokat, a poljánokat. Soha nem láttam, de
a társaim se, úgy hiszem.
– Én láttam már – bólogatott csendben a vitéz. – Ő is csak olyan
két lábon járó, mint mindenki más. Talán az élete nehezebb, mint a
többinek, ebben a zavaros időben.
– Beszélik, hogy Levedi nagyfejedelem Itilben őt ajánlotta maga
helyett nagyfejedelemnek. És ha a kagán bólint, Álmos úrból kündü
kagán lesz, mintha csak kazár lenne – vonta meg a vállát Beke.
– Szeretnéd-e, hogy a mogyeri szokások kazárrá váljanak?
Beke oldalvást pillant a vitézre:
– Hallod, de furát kérdezel. Már hogy gondolhatná egy született
mogyeri, hogy más szokásaira kényszerüljön, ráadásul a maga
szántából?
A vitéz a fejét csóválva mondja:
– Pedig beszélik, hogy a kagán ezt szeretné. De ez nem olyan
egyszerű. Ha ismernéd Álmos urat, tudnád, hogy miért nem.
Beke úgy érezte, ez a beszélgetés már meghaladja az ő tudását.
Álmos vezérre, Ügyek fiára úgy tekintett minden egyszerű mogyeri,
mint egy félistenre. Hiszen akinek az apja egy égből leszállt szellem,
s aki togrulmadár képében a jurta tüzének lángjaiból kipattanva az
éjszaka közepén szent álomban egyesült Emesével, a csodaszép
asszonnyal…
– Levedi urunk már leélte evilági élete javát – kísérletezett a
folytatással Beke –, talán nem is kívánna tovább uralkodni.
– Igazad van, vitéz, meg még sincs igazad – magyarázta a komoly
arcú mogyeri. – Mi és mindenki más, akik kényszerűségből a
kazárhoz csapódtunk ezen a hosszú és kínlódásokkal teli úton, nem
szeretjük az olyan fejedelmet magunkon, mint a kagán. A mi
népünknek szüksége van arra, hogy a fejedelmét láthassa, hogy
beszéljen vele. Mert a kagán ki sem mozdul a palotájából, egyszerű
halandó számára nem is látható. Ha mégis kimozdul, egy mérfölddel
a sereg előtt lovagol a kíséretével, és előtte hosszú póznán hordozzák
a jelvényét.
– Tudom, mert egy ízben láttam – vetette közbe Beke. – A
napkorong a jelvénye, s mindenkinek arcra kell borulni előtte, hogy
senki se láthassa meg az arcát. Ez valóban nem sajátja a mogyerinek.
Mit gondolsz, átvenné-e Álmos úr, ha kellene, a mogyeri főfejedelem
címet?
– Ha szükséges lenne, biztosan. Főleg, ha nem a kagántól kapná.
Meg aztán ő nem is egészen úgy képzeli, mint a kagán.
– Jól ismered te Álmos urat, hallod-e, ha ilyeneket tudsz…
– Elég jól. Álmos úr szereti, ha a mogyerik szabadok. Ha a
gondolatok is szabadon szárnyalnak, mint a pusztai szél. Ő, azt
hiszem, úgy gondolná, hogy az akarat, az legyen közös a mogyeri
törzsek vezéreinek lelkében. Mint ahogy a megszerzett zsákmány,
föld, ország is legyen az. Nem hinném, hogy ő korlátlan ura akarna
lenni a mogyerinek. Ő bizonnyal kormányzótanácsot állítana a
törzsek fejeiből, hogy a törvényeket közösen hozzák meg, és
eldöntsék, akar-e a mogyeri hadat viselni bárki ellen, vagy ki legyen
a főfejedelem, és kivel kell békét kötni.
– Ezt nem lehet alávetettségben. Ehhez önállóság kell, bátyám –
szúrta közbe Beke, és a másik helyeselt:
– Ahogy mondod, öcsém. Mert önállóság most nincs. A kagán
továbbra is azt akarja, hogy a mogyeri az ő alávetettje maradjon.
Talán Levedi úrral is tervei vannak, de az bizonyos: akit a kagán
akar, az nem lesz más, csak egy bábu, akit kényre-kedvre rángathat.
Felállt, és lassan elsétált. Aztán elgondolkodva visszafordult
Bekéhez:
– A magunkfajta közvitéznek nem ildomos a nagy dolgokba
avatkozni. Azért mondtam neked mindezt, mert sok földet bejártál,
és harcos vagy. Azt mondom, igazad van, Beke vitéz. Ne is szegd
meg az adott szavadat, és vezesd el ezeket a kálizokat a Megyer
törzshöz. Nincs kétnapi járásra – mondta még, és kilépett a tűz
fényköréből.
 Hajnalban a mogyerik még a kazárok előtt elhagyták az éjszakai
tábort. Beke pedig anélkül, hogy tudatában lett volna a dolog
fontosságának és miértjének, két nap múlva belovagolt a Megyer
törzs első szállására.
A torka összeszorult ugyan, mert nem tudhatta, mikor fut össze
ismerőssel, aki még emlékszik a két esztendővel ezelőtti vérbosszú
történetére. Ha felismerik, gondolta, véget ért evilági útja.
Ám a szálláson nem ismerte senki. Az ő nemzetsége pedig innen a
harmadik volt, és a szállásváltó utakon legalább tíz napig
lovagolhatott volna, míg odaér. A kazárokat bevezette a szállás
fejéhez, egy csaknem vak öregemberhez, akit úgy tisztelt mindenki,
mintha szent ember lenne, aztán szálláshely után nézett maga is.
A rákövetkező napon Bekét név szerint kereste egy vitéz. Látszott,
hogy nem egyszerű közember, hanem ahhoz a csapathoz tartozik,
amelyet sokan irigyeltek. A vitéz fejedelmi jobbágy volt – rangot
jelent e cím –, a csapat pedig nem volt más, mint a törzs fejének,
Álmos úrnak a saját serege. Ők fegyveres kíséretnek mondták
magukat, akik hivataluk szerint a fejedelmet óvják, a hatalmát
biztosítják. Fegyvereik a lehető legjobbak, soha nem járnak szakadt
gúnyában, és a lovaikat is a legszebbek közül válogathatták.
– Te vagy-e Beke vitéz, aki besenyő fogságból szökött? Rögvest
gyere velem a századosunkhoz – parancsolta ellentmondást nem tűrő
hangon, és Beke lova felé sandítva jelezte, hogy a „rögvest” biz’
olyan szó, ami halasztást nem tűr.
Beke a felnyergelt hátasra pattant, és a vitéz után ügetett a szürke
nemezlapokkal borított jurták, kipányvázott, nyergelt lovak között.
Most látta csak, milyen sok fegyveres vitéz téblábol a szálláson.
Rendezgették a fegyvereiket, holmijukat, és olyan is akadt, aki a jurta
előtt apró csontokkal szerencsejátékot játszott a bajtársaival.
A százados mokány, izmos vitéz, figyelmesen fürkészi Bekét, aki
visszafogja lovát, és illendőn köszön. Ő maga is nyeregben ül, mint
szokás szerint minden mogyeri, ha fontos dolgot kellett megbeszélni
a jurtán kívül.
 – Azt mondják, megszöktél a „sasoktól”. Így van-e?
– Félig-meddig – felelte Beke. – Sebesültem, fogságban voltam,
de elengedtek – kezdte lassan, s röviden elsorolta az elmúlt csaknem
egy esztendő történetét.
Amaz szó nélkül hallgatta, s közben szigorú arccal mérlegelte a
Beke által mondottakat, igyekezvén a legény veséjébe látni.
– Elengedni kémeket szoktak – mondta bizalmatlan tekintettel.
– Ha kém lennél, azt már tudnánk. Nem a „sasok” küldtek
puhatolózni, ez biztos. Megvan azoknak a maguk baja mostanság.
Megkeresed-e a családodat?
Beke ismét elmondta, miért lépett erre az útra, mi űzte el a családi
jurtából, és a százados hitt neki.
– A lábad ugyan sánta, de lovas embernél ez nem sokat jelent –
mondta. – Ha földön kell hadakozni, az már régen rossz. Tisztességes
embernek nézlek, ezért felajánlom, hogy itt maradj nálunk. A
seregben. A lóhoz értesz, a fegyverekhez is, és szagoltál már vért.
Tudod-e, kinek a kísérete a mienk?
– A fejedelemé, gondolom.
– Jól gondolod. Másfél tömént tudunk kiállítani, ha a szükség úgy
hozza. Mi, az ő legfontosabb kísérete, most háromezren vagyunk, és
én parancsnoklok az őrségnek. Maradsz-e nálunk? Ha nem,
elköszönünk egymástól, s mehetsz, amerre az orrod vezet. De a
helyedben meggondolnám.
Bekének nincs sok ideje meghányni-vetni az ajánlatot.
Elgondolkodik: nincs senkije, haza se mehet, kerülnie kell a régi
szállásnak még a környékét is. Virág és az ő öreg jótevője, Jakti
már…
Hej, csak annyi rossz ne történt volna! Legalább Tengri megóvta
volna neki Virágot!
Vagyona nincs, ha jól megszámolja, még a ló, amin ül, az sem
egészen az övé. Íját, tegezét harcban szerezte, mástól kapta, az igaz,
de többel nem büszkélkedhet az egy széttört és megrövidült lábán
kívül. Majd mesélhet róla öregemberként a tűz mellett, ahol a
tapasztalatlan sihederek tátott szájjal hallgathatják Beke bátya
történeteit.
Tán nem is hiszik.
 Igent mondott a századosnak, és elhatározása egyet jelentett a
biztos szállással, a mindennapi kiadós élelemmel, a saját lovakkal és
a lehetőséggel, hogy portyán, harcban, rajtaütésben zsákmánnyal
gyarapíthatja maroknyi vagyonát. Gazdagodhat, vagy éppenséggel ki
is múlhat ebből a világból, ahogy a hadiszerencse hozza. Nem fogja
siratni senki, és a csataterek halottégető máglyái ölelő karokkal
várják a magányosan elhullt harcost.
A minap szemlélgette magát egy pocsolya türkében. Az arca
megnyúlt, bajusza megerősödött, szeme beesett, karikás lett. Így tán
meg sem ismeri az, akitől úgyis jobb volna, ha nem figyelne rá.
Annyit tudott, hogy döntése a biztonságot jelentette, a fejedelem
kíséretében lovagolni megtiszteltetés.
Ez a fegyveres csapat biztosította Álmos úr és családja számára a
kiharcolt hatalmat a törzs élén, mint ahogy a többi törzs feje is tartott
maga mellett hasonló okból olyan fegyveres kísérőket, akik csakis és
kizárólag az ő érdekeiket voltak hivatottak védeni. Beke tudta, hogy
egy törzs feje – s általa a törzs maga – csak olyan erős, amennyire az
a fegyveres kísérete. Álmos úré pedig a legerősebb a törzsek között,
ha Levedi nagyfejedelmet leszámítja.
Ez a tudat megnyugvással töltötte el.
A szálláson Álmos kísérete csak átmenetileg állomásozott. Maga a
fejedelem egy kisebb csapattal távozott, s úgy hírlett, fontos okból.
A sztyeppe zavarossá lett az utóbbi hetekben, nyugtalanító hírek
érkeztek Itilből, ráadásul egymásnak ellentmondók. Beke nem törte
magát, hogy megértsen belőlük valamit, mert egy közvitéznek ez
nem dolga.
A százados – Bogátnak hívták – csakhamar újra hívatta.
– Azt mondtad, eleget beszélgettél azokkal a kálizokkal az úton
idejövet – kezdte Bogát. – Most továbbmennek a fejedelem
szállására. Ide két napra van, a legforgalmasabb karavánút mellett,
ott, ahol réven is átjárható a folyó. Huszadmagaddal elkíséritek őket,
de a fejetekkel feleltek, hogy épségben odaérjenek. Az úton nem
álltok meg sehol, nem alhattok meg egyik szálláson sem. Ha
kérdeznék, mi járatban és hova mentek, azt mondjátok, hogy a
kálizok kereskedni akarnak a fejedelemmel. Ehhez legalább értenek
– sandít megvetően az idegenek szállása felé Bogát. – Ha odaértek,
átadjátok a kálizokat az őrség parancsnokának, és megvárjátok, amíg
a fejedelem elbocsátja őket. Akkor majd elválik, mi lesz a további
teendőtök. Neked azt szabom meg, hogy az egész úton figyeld
minden szavukat, mozdulatukat. Az őrség parancsnokának be kell
számolnod arról, nincs-e hátsó szándékuk, s mit akarhatnak
valójában.
Beke megértette a parancsot.
Az úton a kazárok – beleértve a két kálizt is – egy szót sem
váltottak egymással. Mintha a nyelvüket harapták volna le. Beke –
frissen kapott hivatalának teljesítése miatt – megpróbálkozott az alán
nemzetiségű harcossal szót váltani, de kevés sikerrel járt.
A mogyeri különítmény parancsnoka kénytelen volt úgy átadni a
kazárokat a fejedelmi szállás őrparancsnokának, Kál vitéznek, hogy
Beke semmit nem tudhatott meg jövetelük tényleges céljáról.
Ebből viszont rájött, hogy komoly lehet a dolog. Az egyik tizeddel
Bogát parancsa értelmében beszállásolta magát egy erre a célra
felállított jurtába, és várta a következő utasítást.
A következő napokban bármikor parancs érkezhetett az indulásra.
A kazárok már negyedik napja tárgyaltak Álmos fejedelemmel és a
Jenő törzs vezérével, akinek első számú bizalmasa a minap hagyta ott
többedmagával a kazár kagán kormányát, ahol egyfajta miniszteri
posztot töltött be. Nem volt egészen mogyeri. A törzse még mindig
csak így hívta: Jeneh úr, ami a türkök nyelvén a minisztert jelöli.
A táltosok a tárgyalást megelőzően megkérdezték az ősök
szellemeit. Révületükben felhágtak az Életfára, és az egyre emelkedő
fokokról világgá kürtölték, mit vélnek az Égben Lakozók a kazárok
és Álmos fejedelem megbeszélésének tárgyáról. Ám ez utóbbi a
közemberek előtt rejtve maradt.
Mivel Beke a szállást nem hagyhatta el csak úgy kényre-kedvre,
de viszketett már a talpa a rostokolás miatt, szerét ejtette, hogy a
folyóparti nádas mentén vadkacsára cserkésszen. Térdig lábolt a
posványba, s félhold alakra kovácsolt hegyű, kacsára való
nyílvesszőt helyezett az idegre.
Egy zsombék mögül lopva cserkelte be az óvatos madarakat,
amelyek a sást és a hínárt csipkedték éppen, égnek meredő
farktollakkal. A vesszőt laposan lőtte ki, egészen a víz színe felett, s
az még meg is pattant, mint a lapos kő, mielőtt célba talált.
A parton üldögélve, fájós, törött lábát dörzsölgetve, pihentetve
elmélkedett az elmúlt esztendőkről, s gondolatai minduntalan Virág
és az öreg Jakti körül kalandoztak.
Égető, sosem gyógyuló seb volt ez, mélyen a lelkében.
Gyerekjátéknak tűnt mellette a háborús sebesülése, s rémületes
eszmélése a halotti máglyán.
Aztán meg eszébe jutott a mindig szomorú kisleány, aki napokig
ült mögötte a ló hátán, miután elszöktette a szállásról, ahol csak
megvetés és kínzatás jutott számára.
Altát egy szálláson hagyta, ahol csak azért fogadták be, hogy egy
csecsemőre vigyázzon, akinek meghalt az anyja. Beke ugyan be nem
ment a szállásra, nem kockáztatta, hogy bárki felismerje, csak a
határától szemlélte a jurták félkörét.
Vajon mi lehet a kis Altával? Remélhette csak, hogy jól bánnak
vele, szabad emberhez méltón teheti a dolgát a közösségért, a
nagycsaládért.
Mögötte tompán dobbant a föld, a hangok elkergették a
gondolatot. Lovasok közeledtek, lépésben. A szeme sarkából látta,
hogy a nyolc-tíz vitéz ráérősen zötykölődik, tán itatni hozzák a
lovakat.
Nem törődött velük. Lopva a maga lovára pillantott, de a herélt
nyugodtan tépdeste a lédús füvet.
A túlparton szárnyra kapott egy szürkegém pár, és néhány öllel a
víz felett lusta, megfontolt csapásokkal tovavitorláztak. A folyóból
időnként halak ugrottak a friss levegőre. „Fürdik a hal” –
mondogatták ilyenkor a halászok, akik éles szemmel figyelték a
haljárást. A víz hátán néha érkezett egy-egy bárka, s a kereskedők
kikötöttek, adtak-vettek, cseréltek.
Távolabb volt a rév, amelynek forgalma igazán tekintélyesnek
mutatkozott. Nemhiába volt ez Álmos fejedelem központi szállása:
igen előnyös helynek számított a kereskedők szemében. Ez egyben a
gazdagságot is meghozta a törzs fejedelmének, s ezen senki nem is
csodálkozott: ősidőktől kijár az ilyen.
 Az érkező lovasok közül néhány megállt az erdő szélén. Beke éles
és efféle hangokhoz szokott füle megsúgta, hogy két vitéz közeledik
felé.
– Látom, ma nem sok vadászszerencse kísért, te „sasok” foglya –
hallotta a háta mögül. A hangot is megismerte, nemrég a pusztában
beszélgettek, mikor a kazárok élén kereste az utat Beke, s végül
közösen szállásoltak arra az egy éjszakára. – Szép az a kacsa. Nekem
adod-e?
Felpillantott. A kérdező nyeregben ült, pár lépéssel mögötte, és a
nap sugarai elvakították Bekét. Csak a lovas körvonalait látta jól.
– Üdvözöllek. Magamnak lőttem a kacsát, de ha kérsz, szívesen
meglövök egyet neked is. Jók ezek a nyilak, a mester beleadott
mindent, amikor megfaragta-kalapálta. Kipróbálod magad?
– Nem. De ha nem adod a kacsát, akkor majd megveszem –
hangzott a felelet a magasból, túlontúl magabiztosan. – Szabad
ember vagy, mondd az árát, mert én tőled ugyan el nem bitorlom.
Nem kétséges, ugyanaz a vitéz – futott át Beke agyán, és
tenyeréből ellenzőt tartva a lovas szeme közé nézett. A másik tán a
fia lehetett, úgy tizenötön túli legény.
– Azt mondtad, nem találkoztál még Álmos fejedelemmel, ugye?
– folytatta az egykori beszélgetőtárs. – Neki eladnád-e a kacsát?
– Nem, mert a fejedelemnek oda kell adni…
– Semmit nem kell adni abból, amit egy szabad ember maga
szerzett, és az nem jár a fejedelemnek a törvény szerint – oktatta ki
amaz csendes, szelíd, de határozott hangon. – Nesze, vitéz! Itt ez a
négy dirhem. Egy lovad van csak, láttam. Vegyél még kettőt.
Komoly vitéz nem jár egyetlen lóval – jelentette ki, azzal Beke
tenyerébe csapta a szaracén ezüstpénzeket, majd a nyeregből földig
hajolva felkapta a meglőtt kacsát, és elkocogott az erdő szélén
várakozó vitézek felé. A fiatalabb szó nélkül követte.
– Hej, te! Nem úgy van az! Nem adtam el azt a kacsát! – kezdte
volna Beke, de a torkára forrt a szó, mert egy díszes ruhájú vitéz
nyomban eléje vágtatott.
– Fogod be! – rivallt rá. – Nem láttalak még itt, de aki így beszél
az úrral, azt megcsapatom! Megértetted?
 – Engem ugyan nem, hallod-e! Mert én Álmos fejedelem urunk
kíséretéhez tartozom! Szabad ember vagyok! – tört elő Bekéből a
sértett önérzet, és már nyúlt a fokosához. – Aki velem ilyent
megpróbálna…
– Lassabban! Nohát… A kíséretben vagy? Akkor meg mi lelt,
hogy így viselkedsz? Csak nem azt mondod, hogy egy nyomorult,
döglött kacsáért keveselled a négy dirhemet a tulajdon
fejedelmedtől? Vagy tán nincs szemed, hogy felismerd? – vetett rá
lesújtó pillantást a katona, aztán sebesen elvágtatott a többi után.
Beke meg csak állt ott megkövültén, mert sem a szemének, sem a
fülének nem akart hinni.

VI.

Még két napot maradtak a kazárok a szálláson. Ellátták,

megvendégelték őket, és még egy alkalommal beszéltek Álmos
fejedelemmel, mielőtt felmálháztak és visszaindultak. A kísérő
különítmény parancsnoka akkor ugrasztotta Bekét és társait, amikor
még nem is pitymallott.
Pusztai harcos a legszebb álmából felzavarva félálomban is
nyergel, és egy villanás alatt a lova hátán ül. Évszázadok
beidegződése mozgatja izmait, gondolkodnia sem kell arról, hogy
mit és hogyan. Mire egy ujjnyit fordult volna a Göncöl rúdja, a
kíséret védelmi alakzatot formálva kikocogott a szállásról.
A kazárok a különítmény parancsnokával külön kis csoportban
lovagoltak. Egy mogyeri tized látótávolságra előrevágtatott, hogy
vigyázzák a csapatot minden meglepetéstől, kettő pedig lemaradt
utóvédnek. Jobbra és balra időnként kiügetett néhány, és közelebbről
megszemléltek egy-egy ligetecskét vagy bokrost, s ha tiszta volt a
vidék, szépen visszasorjáztak.
 A kazárok éppúgy nem szóltak egy szót sem, mint idefelé jövet.
Még az egyetlen alán harcos sem kívánt Bekével beszélgetést, csak
hallgatag zötykölődött a nyeregben.
Időnként megállt a kíséret, az elöl haladók kézjelekkel intették
óvatosságra a többit. Ilyenkor messze a távolban idegen csapat
mozgott, vagy tán kereskedők karavánja, akik az idén már
kimerészkedtek erre a területre is. A háború után nem mertek
mozgolódni, mert jókora volt a felfordulás a törzsek között. Nem
tették kockára sem az árujukat, sem az életüket.
Nem nagyon mozogtak a kazár kagán adószedői sem. Északra,
északkeletre és északnyugatra, túl a gyepűn poljánok, vjaticsok és
szeverjánok szállásoltak, akik a béke fejében régtől fizettek a
kazárnak. Most minden kereskedő azt híresztelte, hogy a mogyeri
törzsek, meg akik melléjük csapódtak, elszedik a szlávok adóját a
kazár orra elől, így az nem jut el Itilbe.
Ebben kétségtelenül volt valami, bár a mogyeri még arra várt,
hogy tisztuljanak a hatalmi viszonyok. A szállásváltó utak
vonatkozásában is volt még némi elégedetlenség, a törzsfők és
nemzetségfők néha keményen közbe kellett vágjanak, mire
elcsitultak a helyi torzsalkodások.
Titkon mindenki azt várta, hogy ez az esztendő lesz majd az
utolsó, hogy nem látszik jól a valós helyzet, s jövőre már kezdődhet a
mogyerik szívének, lelkének oly kedves portyázás a szlávok felé,
vagy amerre csak lehet.
Mert zsákmányra újfent nagy szükség van, és a törzsi
fennhatóságot is célszerű minél messzebbre kiterjeszteni.
Álmos nem egyszer járt Kijevben, hogy kitapasztalja a
viszonyokat. Kísérete elrettentette a szlávokat, bár a vitézek nem
bántottak senkit.
Csupán árgus tekintettel figyelték, mi történik a város körül,
mekkora a szlávok és a ruszok ereje, mert fel kell készülni arra is, ha
egyszer netán egymás ellen huzakodnak.
Ám a többi látogatás célja legtöbbször kimerült a kereskedésben,
a vezérek közti megállapodásokban, időnként a bizánci kereskedők
abajgatásában, akik félve merészkedtek erre a környékre, ha neszét
vették mogyeri törzs mozgásának.
 Beke tette a dolgát a kíséretben, és azon igyekezett, hogy minél
hasznosabb taggá váljék. A kazár és a mogyeri különítmény átkelt
egy sereg kisebb-nagyobb folyón, patakon, erdőn és mezőn, és
messze elkerültek minden lakott területet, mert erre parancs szólt.
Három hét szakadatlan lovaglást követően a különítmény vezetője
egy kora délelőttön megálljt intett.
A kazárok a vezetőnek adtak száz dirhemet ajándékba, ő pedig
egyet-egyet az elő- és utóvéd szerepét betöltő vitézeknek csúsztatott.
A többit elrakta. Senki nem berzenkedett, mert megérdemelte. Ő
pedig arra gondolt, mit vásárol majd, ha legközelebb kalmárokkal
hozza össze a jószerencse.
Amint a csapat visszaindult a Megyer törzs szállásai felé, és
jobbról elhagyták az igencsak megfogyatkozott Keszi töredékeit, a
hátukat vigyázó harcosok éles füttyel jeleztek a vezetőnek megállást.
A Keszi szállás felől lóhalálában vágtatott feléjük egy alak, köznapi,
szakadozott kaftánja ott lobogott a nyaka körül, mert elcsatolni sem
maradt ideje. Tört mogyeri-türk keveréknyelven hadarva, lihegve
adta elő, hogy baj történt.
A vitézek tanácstalanul meredtek egymásra, alig értették, mit
beszél a jövevény. A Keszi törzsben a legtöbben nem beszélték jól a
mogyerit, maguk között a türköt használták. Lassan valamit
mégiscsak kivettek a riadt tekintetű vitéz handabandázásából:
– Arról próbál hírt adni, hogy a folyón túl, ahol a gyepű kezdődik,
kazár lovasok valakikkel összecsaptak – mondta a különítmény
vezetője. – Nem tudja, kik voltak, de nemrég keltek át erről az
oldalról. Lehet, hogy azokról beszél, akiket kísértünk?
– A parancs az volt, hogy eddig kísérjük őket – mondta a
helyettese, egy fiatal, szíjas izmú legény. – Mit mond, mi lett velük?
– Azt magyarázza, hogy levágták a kazárok mind – dörzsölgeti az
állát a vezető.
– Mit beszél? Kazár a kálizt? Ezt nem is értem…
– Még én sem egészen – mondta a parancsnok. – Arról beszél ez
itt, hogy a kazárok átszemtelenkedtek a gyepűn. Talán már várták is
őket, nem tudom. Áruló lehet a dologban. Állítólag pillanatok alatt
lezajlott minden, utána a kazárok vágtattak is vissza. Ha így áll,
átmegyünk a gázlón, és megkeressük azokat a szerencsétlen
kálizokat.
Kijelölte a vitézeket, a csapatot pedig a helyettesére bízta. Beke
végignézte, ahogy a lovak beleereszkednek a gyors sodrású vízbe,
nyakig merülnek, aztán úsznak is, mert a gázló túl mélynek
bizonyult.
A túlparton a felázott, agyagos oldalban meg-megcsúsztak a
paták, majd a csuromvíz lovak és lovasok a folyóból kikapaszkodván
eltűntek a galériaerdőben.
Beke a szánalmas hírhozó mellé baktatott, és kumiszos tömlőjéből
kihúzva a fából faragott dugót megkínálta a csapzott legényt, aki
alacsonyabb volt nála, sötétebb képű, de korban hozzá hasonlatos. A
besenyőknél tanult szavakkal próbálkozott, és amaz értette is elég jól.
Kézzel-lábbal magyarázta, mit látott:
– Kétfelől estek rájuk. Nyilat eresztettek a hátukba, aztán aki még
élt, abba lándzsát döftek. Igen gyorsan történt.
– Hogyan láthattad? Mit kerestél a gyepűn? – kérdezte Beke. –
Veszélyes környék, mindenkit megtalálhatsz ott, akit a rossz hajt
oda.
– De ott nő a legszebb gomba. Gyakran bejárunk a gyepűre. Eddig
még nem láttunk kazárt ilyen közelre jönni – felelte a másik, és
láthatóan kellemetlenül érezte magát szakadt, kiszolgált gúnyájában,
Beke és társainak vezéri kísérethez méltó öltözéke árnyékában. –
Minket nem bántanak, tudják, hogy nincs semmink, de akit egyedül
találnak a gyepűn, azt pányvával elkapják, és elrettentésül felkötik.
– Gyertek távolabb a gyepűtől – javasolta Beke egyik társa, és a
hírhozó élénken bólogatott:
– Mennénk, indulnánk mi, akár most, de hova? Szűk az a hely, és
minden foglalt. Abban bízunk, hogy a mogyerik befogadják a törzset,
hiszen nem vagyunk már sokan. A mi nyelvünkön is azt jelenti a
nevünk, hogy töredék, a nagyból egy darabka. Most már csak ennyi a
törzs, pedig valaha még… – mondta, s legyintett nagy búsan.
A vitézek hamarosan visszaérkeztek a túlpartról. Csatakosan,
sárosan, nem találták a valódi gázlót, ezért a ló nyergébe, nyakába,
sörényébe kapaszkodva úsztattak át.
 – Ott hevernek szétszabdalva – mondta mogorván, keserű dühvel
a torkában a parancsnok. – Alapos munka. Most is csak azt mondom,
hogy várták őket. Beke! Ezt az iszákot rád bízom – fordult a
vitézhez.
– A fejeddel felelsz érte, a kezedből ki nem adod, megértetted? Ha
beérünk az első szállásra, az őrség parancsnokához viszed.
Vágtában indult vissza a csapat, s vitték a Kesziek alázatos kérését
is: segítsen rajtuk a Megyer vagy a Tarján, esetleg a Jenő törzs,
mielőtt még elvesznének. Tudják, hogy nehéz helyzetben vannak ők
is, legalább annyira siralmasban, mint a Gyarmat vagy a Kürt.
A szállásra megérkezvén Bogát magához rendelte Bekét. Átvette
az iszákot, és húsz életerős vitézzel azonnal továbbküldte Álmos
szállására. Bogát jó hangulatban volt, szopogatta a kumiszt bőséggel,
s megeredt a nyelve.
– A derekad töröm le, ha bárkinek egy szót is szólsz arról, ami
történt – figyelmeztette nyomatékkal Bekét. – Tudom, mi végből
érkeztek tárgyalni a kazárok. Azt akarták kipuhatolni, hogy ha a
törzseik ellene szegülnek a kagánnak és kiválnak a kazároktól, mi
befogadnánk-e őket.
Beke hallgatta Bogátot, és lassan helyükre álltak a képek.
– A kálizok, meg a másik kettő, amolyan keverék törzsből valók.
Kavar-félék, ahogy kazárok mondják. Nem tudom, mennyire ismered
a türk nyelvüket, de ezt a szót használják ők a lázadókra, kabar vagy
kavar, ahogy esik. Nohát, szerintem Itilben valahogy megneszelték,
hogy ezek itt mire készülnek, ezért várták őket a gyepűn. Legalább
eltemettétek tisztességgel szegényeket?
Beke elmondta, hogy a Keszi törzs szállásáról végezték el ezt a
szomorú munkát.
– Eredj, keress magadnak egy jó lovat, ha már egyszer pénzed is
van rá. Annyiért kettőt is kaphatsz – javasolta Bogát, aztán csak
eldőlt, és mély álomba merült a kumisztól.

Az évek úgy szálltak a sztyeppe felett, akár a darvak, és Beke

Álmos fejdelem katonai kíséretének megbecsült tagjává lépett elő.
Állandó otthona ugyan soha nem volt, ahogy rangja sem. Arra
lovagolt, amerre a parancs szólította, de hát ezt tette annak idején is,
mikor még a saját szállásán lakott.
Rendeződött régi története is a vérbosszúval. Többé nem kellett
attól tartania, hogy bárki felismeri. Balesetben meghalt barátjának
bosszúra éhes családja eltűnt valahol a sztyeppe viharaiban.
Az apja is meghalt már, s amikor Beke egy szép őszi napon a régi
szállásra érkezett, már csak a ligetben felállított kis bálványnak
vihetett ételt-italt, két aprócska cseréptálkában. A szállás is
megváltozott: újak jöttek, akik mindenüket elveszítették, és
jószerivel csak a puszta életük maradt.
Új szelek söpörtek a vidéken, minden égtáj felé szabadon
száguldozva, a régen várt változás hírét és ígéretét süvöltve. A
táltosok révületükben az ősökhöz fordultak, a gajdosok pedig szent
dalokat énekeltek a régi dicsőségről, vereségről és pusztulásról, meg
a várva várt felemelkedésről.
A Kazár Birodalomtól immáron bővizű folyók választották el a
mogyeri földet, de nem csak a víz volt, ami mezsgyét vont a kazárok
világa és a mogyeri közé.
A lelkekből sólyomszárnyon csapott az égnek a szabadság vágya,
a függetlenedés égető igénye, mert a harcokban és tűzviharokban
megfogyatkozott-edződött nomád közösség nem kívánt mást.
Megtapasztalták, mit jelent emberöltőkön át függőségben élni, a
katonailag igen erős Kazár Birodalom alattvalójának lenni,
parancsainak engedelmeskedni és várni a koncot, amit nagy
kegyesen odavet.
Álmos jurtapalotájában díszes öltözékben időnként ismeretlen
urak jelentek meg. Szaracén jelleget hordozó, vékonylábú, magas
paripáik büszkén toporzékoltak a kócos kis pusztai lovacskák mellett.
Tárgyaltak és tárgyaltak, véget nem érően.
S ugyanígy a Tarján törzsnél, Levedi főfejedelem szállásán.
Készülőben volt, éledezett valami, amiről azt remélték, hogy jobbat
hoz a mogyeri törzseknek és a hozzájuk csapódott türk s mindenféle
más népeknek. Már ők is kezdték magukat mogyerinek nevezni, s
büszkén lovagoltak portyára mogyeri testvéreikkel, de arra is
hajlamosak voltak, hogy minden kicsinységen hajba kapjanak velük.
 Mert portyázni is, verekedni is, a vérségi kötelék becsületét óvni
is muszáj volt.
A portya nem csak azt jelentette, hogy zsákmány áll a házhoz. A
portyázó csapatok lelkében fellángolt az élet önálló irányításának
mással össze nem hasonlítható öröme. S a kagán tekintetét ilyenkor
végre nem érezték magukon.
Beke hiába kereste az egyre bővülő nemzetségi közösségben a
szavárdokat, de esztendő múltával, amikor rá bíztak egy tizedet, a
vitézei között talált egy halk szavú, szavárd legényt.
Rendszerint félrehúzódott, magában üldögélt, fegyvereit
tisztogatta, tollazta a nyílvesszeit. A hallgatást Beke törte meg:
– Azt látom, hogy ügyes harcos vagy, Berend – ült le a legény
mellé –, de azt is, hogy valami nyomja a szíved, öcsém. Tán a
családoddal nincs rendben valami?
– A családommal? – ismétli lassan, alig hallhatóan Berend. –
Arról csak Tengri tudja, merre lehet. Amikor égett a sztyeppe a
„sasok” miatt, északkeleten, ki tudja, mi hamvadt el. Talán a
családom is. A legelső vonalban voltunk, apámmal és a két
bátyámmal együtt lovagoltam. Az öreg nem akart volna odahaza
maradni semmiért, azt mondta, tud ő verekedni, amíg csak ki nem
esik a kezéből a szablya. Már az első rohamban lebukott a lóról, és a
többiek átgázoltak felette. Segíteni sem tudtunk rajta, akkora volt a
sereg lendülete.
– Én is ott sebesültem, látod? – mutatta összetört, megrövidült
lábát Beke. – Ló nélkül már nem vagyok senki. Most ez a szürke
herélt itt az én lábam. Egy láb helyett kaptam négyet. A véreiddel
aztán mi lett? Úgy tudom, szavárd vagy.
– Szavárd lennék, és az elmúlt egy esztendőben nem is
találkoztam a népemből valókkal – felelte búsan Berend. – Ahonnan
elszöktem, egy kazár úrtól a csata után, ott azt hallottam, hogy aki
menekülni tudott, az délnek ment. A csausiar, a seregvezető ugyan
halált ígért mindenkire, aki a hadból való kiválásról beszélt, de nehéz
volt a választás a „sasok” népe és a kazár között. Ráadásként
nehezített a dolgon, hogy a kagán harcosai között olyan bolgárok is
voltak, akik csuvasul beszéltek, és a szavárdokhoz hasonlóan a néhai
hun fejedelmet, Etele urat tartották ősüknek. Ezek árulónak
bélyegeztek minket, és vágtak, ahol értek. De az ugorok is, akik
inkább húztak volna hozzátok, Beke tizedes. Egészen megvadultak,
mikor veszni látták a csatát. Soha nem gondoltam volna, hogy a
tulajdon véreikre zúdulnak…
– Fura ez a világ, Berend – csóválta a fejét Beke, akinek ismét
eszébe jutott Virág. – Sok mindent és mindenkit elvesztettem magam
is, de élni kell, mert az életet csak a Világügyelő vonhatja vissza.
Pedig többször is elgondoltam, milyen egyszerű lenne pányvát vetni
a nyakamba, a másik végét meg egy magas ágra kötni. De nem
szabad, mert akkor soha nem lesz helyünk az égi legelőkön, és
megvetnek az ősök szellemei.
– Az a háború minket sújtott a legjobban – sóhajtott Berend, s
átszaladt a gondolatain, hogy nem okos dolog felidézni vesztes
csatákat. Nem szereti a szellemvilág, akik most is mindent hallanak,
mert a gyászos beszéd csak erősíti a győztesek hatalmát. – Nem volt
más választása a szavárdnak, mint délnek vonulni, és állani a
csapásokat, amelyek a kazár seregtől hulltak rá az úton. A mogyerik
az Itil folyó mentén, északnak elnyúlva szállásoltak, nekünk ott hely
nem maradt. A „sasok” aztán birtokba vették a területüket, de mi azt
nem tudhattuk, hogy a mogyeri szállások is nyugatra húzódtak, s
velük a baskírok, ugorok, eszkilek és bolgárok. A Kaukázusban sem
volt olyan szoros, hágó, ahol a szavárd nyugodtan átkelhetett volna.
Menekültünk, eszelős módjára, a sebesültjeink megfagytak vagy
éhen pusztultak az úton. A kevéske család, aki velünk jöhetett, egyre
fogyatkozott. Végül aztán a Darieli-szoroson jutottunk a szaracénok
földjére, de engem még előtte levertek a lóról, és egy kazár csapat
visszavitt. Azt mondták, jó leszek tolmácsnak, de mégis eladtak egy
úrnak, aki a méhesben dolgoztatott.
– Akkor érted a födémesek dolgát – bólint elismeréssel Beke. – Jó
pénzt adnak a méhviaszért a rúmi kereskedők…
– Én nem akartam födémes lenni, nem szeretek méhekkel
bíbelődni, ezért szöktem el – rázza a fejét Berend. – Már csak azt
akarom, hogy megéljek, és családom legyen újra. Szavárdokat
keresek mindenhol, tán akad még. Jóravaló leány is kellene… Az
lenne igazán jó, ha szavárd… Meg hát valami zsákmányrész, hogy
lovaim legyenek, valami csekélyke vagyonom. Ingyen még leányt
sem kapok.
– Tisztességes vitéz vagy te, Berend, bár a neved nem mutatja,
hogy szavárd lennél. Gondolom, levágtál jó néhány ellent. Az ő
lelkűk már ott van a másvilág küszöbén, és várja, hogy megérkezz.
Szolgálni fognak téged, ez lesz a vitézséged jutalma. De addig is
szerét ejtjük, hogy megszerezd, amire szükséged van. Portyák
indulnak nemsokára északnak, tán nyugatnak is. Akik már
kikémlelték, azt beszélik, hogy a vjatics szállások most északra esnek
tőlünk, ott, ahol az Oka beleszalad a nyugati Itilbe. Ezt a folyót a
szlávok Donnak mondják. A vjaticstól nyugatra a szeverjánok és
Kijevtől délre, a Dnyeper partja mellett a poljánok terjeszkednek. Ott
van nekünk keresnivalónk, és nem is kerüljük el őket, meglásd!
– Tengri adja, hogy így legyen, tizedes testvérem – bólogat
Berend, aztán újra magába fordul, hogy Beke lássa: részéről vége a
társalgásnak.

Itilben, a kazár fővárosban, ahol a nagy folyó több ágra szakadva

zúdította lustán hömpölygő vízét a Kaukázus láncain túl keletre
csillogó, hatalmas, tenger nagyságú tóba, valami erjedésnek indult.
A kagán kormányzatából egyre-másra váltak ki a mogyeri urak és
velük olyanok, akik a Jenő törzs vezérét – a „minisztert” – követve
nyugatra indultak népükkel, mert inkább szándékoztak a szabadságra
vágyókkal tartani, mint a kagán alárendeltségében élni.
Az életükkel játszottak ugyan, de szabad, pusztai lelkük nem bírta
el az idegen pányvát.
Ha a gyepűn nem is, a mogyeri világban egyre nőtt a szakadék,
melynek egyik oldalán a kagán, a másikon a szabadságra vágyó
törzsek sorakoztak. Csak akinek jó volt a szeme, és az esze is a
helyén maradt, az láthatta a mélység fölött feszülő selyemszálat, ami
vékony ugyan, de egyelőre még mindig elszakíthatatlan.
Beke még élénken emlékezett arra az időre, amikor az egyesített
kazár-mogyeri seregrészek fennhéjázó kazár parancsnokai a
hatalmas, régmúltba veszett agatirsz néptől való eredetükkel
dicsekedtek. Ez talán igaz is lehetett, bár a mogyerik egyszerűen csak
„kecskepásztoroknak” titulálták őket, hiszen a „kozár” ezt jelenti.
– Nem tudom, mit vélnek maguk felől – morgolódott a régi
szálláson Bata apó, aki sokat látott már, és megfordult annyi
csatában, aminek számát sem tudta, s a testét ezernyi seb borította. –
A kazár is csak kavarodott nép, mint a többi. Vad kaukázusiakból,
ugorokból meg nyugati türkökből áll Kazária. Azzal dicsekednek,
hogy a szkíták hatalmas királyságának töredékei meg még hunok
vére is folyik az ereikben. A tölöszök, ezek a nagyképű, altáji türkök
meg keletről szakadtak ide, s lássátok, most ők a kazár főemberek.
De miben mások, vagy jobbak nálunk? Hunok, avarok vére bennünk
is folyik, ahogy szkíta is…
Beke a Bata apó szavain mindig komolyan eltöprengett. Új
szállása közelebb volt a fejedelmi tűzhöz, így többet is hallott a
hatalmasok dolgairól. Így tudta meg, hogy egyre nagyobb az
elégedetlenkedők száma a kazár Nagy Palotában, és Itilben komoly
lázadás fenyeget.
Hogy ennek az-e az oka, hogy a kagán és az előkelők valaha
felvették Izráel hitét, vagy más van a háttérben, nem volt Beke előtt
világos, de rajta kívül még sokan nem tudhatták. Azt azonban látta,
hogy a birodalomba olvasztott-kényszerített népek, köztük a perzsa
eredetű kálizok, példát látnak a mogyeri politikában.
Megcsapta őket a függetlenné válás lázhozó szele, csak bele ne
pusztuljanak – mondogatták a mogyeri törzsfők.
A nyugtalanság, ami a Kazár Birodalom kétes helyzete miatt
kapott lángra, lassan átragadt mindenre és mindenkire. A vezérek,
fejedelmek, s a nemzetségfők is értették, érezték, mi szítja a készülő
vihart, de a köznép csak találgatott. Nem is nagyon érdekelte őket
más, mint a portyázások megkezdése, mert számukra ez jelentette a
függetlenséget, a szabadságot, ami mindennél jobban hiányzott a
mogyeri vérnek.
Az idő pedig könyörtelenül vágtatott.
Beke már néhány esztendeje volt tizedparancsnok, de ugyanolyan
életet élt, mint az otthon és legelő nélkül kóborlók. Még mindig nem
volt saját jurtája, családja, bár utóbbit nem is nagyon akart. Ha
megtetszett is neki valamelyik eladó leányzó, abban is csak Virág
vonásait kereste.
Volt már némi vagyonkája, tizenkét lova legelt a közös ménesben,
de a koporsóládát, amiben mindenét tartotta, egy öreg, levitézlett
harcos jurtájában őriztette. Cserébe, hogy ügyel rá, minden útról
hozott valami csekélységet: hol egy szépen kalapált tarsolylemezt,
amit az öreg felvarratott vénséges vén bőrtarsolyára, hol egy
remekbe szabott bizánci tőrt, hol meg új farkasbőrt vagy
cobolyprémeket. Igaz, ész dolgában az öreg vitéz nem érte el Jakti
szintjét, de Beke mégis hálás volt, mert valahova tartozhatott.
Aztán egy napon az öreg részegségében, magányában valahogy
felgyújtotta a jurtát. Rekkenő nyár volt, hetek óta nem esett egyetlen
csepp eső, s olyan szikkadt volt minden, mint a tapló. Mire a
szomszédok észrevették, már a nyírfák ágait nyaldosta a tűz,
átcsapott a bozóton, és a régi, koszlott nemezborítás lapjai egymás
után omlottak a parázsba.
Mire a szállás apraja-nagyja favödrökkel az oltásnak látott, már
csak a jurta megszenesedett váza meredezett, s alatta összerándult,
bizarr tartásba merevedett, feketére égett test jelezte: valaha élt itt
egy öregember, aki kiszolgálta idejét, verekedett egy életen át a
mogyeri nemzetségek jobb sorsáért, de most a lelke elindult az
örökkévalóságba.
És magával vitte az ég felé emelkedő füstkígyó Beke három
esztendőn át keservesen gyűjtögetett vagyonának utolsó maradékát.
A koporsóláda üszkös deszkái között kormos szablyák, íjak megégett
csontlemezkéi, s egy tőr pengéje maradt csupán.
Összes tulajdona a tizenkét lova, egy herélt hátas a mindennapi
használatra, s a rajta lévő ruha és fegyver maradt.
– Oda se neki, Beke öcsém – vigasztalta Bogát, a század
parancsnoka. – Ahogy ezt megszerezted, úgy szerzel majd helyette
mást. Jössz-e a szeverján portyára? Mert ha igen, kapd össze magad.
Holnapután indulunk. Hozod a tizedet, és rajtad kívül még jön
Bicsaké, Somé meg a Várkonyé. Én leszek a negyvenegyedik. Úgy
megszedjük magunkat, mint még soha. Prémek, bőrök, gabona…
Mind van a szeverjánnak. Most várják a kalmárokat, csak mi előbb
érünk, hehe! Rabszolgának valót is fogunk. No, mit válaszolsz?
 Ezen nem volt mit töprengeni. Portyára menni olyan természetes,
örömteli és izgalmat hozó volt, mint egy új, ismeretlen nap. Az
erősebb elvette a gyengébbtől, amit tudott, de az is előfordult, hogy
otthagyta a fogát. Fel is készült erre mindenki, aki portyára lovagolt.
S ha egy szálláson megfogyatkozott a népség valamely sikertelen
háború vagy betegség miatt, a portyáról hazaértek mögött idegen
leányzók is érkeztek szekéren, általában nagy sírás-rívás közepette.
Pedig a mogyerik szerint nem volt okuk a kétségbeesésre, hiszen
magasztos feladat várt rájuk: a mogyeri vitézekkel nemzett
gyermekekkel újra felemelni a közösséget, harcosokat adni, akik
majd szintúgy a törzsért verekednek egykoron.

Elindul a portya.
Északnyugatnak tartva átkelnek vagy fél tucat kisebb-nagyobb
folyón, amíg elérik a gyepűt, mely mögött a mogyerinek már nem
volt beleszólása az életbe, kivéve a portyát. A gyepűn kettéválik a
csapat.
Az egyik felével Som és a tapasztalt Várkony vitéz nyugatnak tart,
a kalmárok útjának, azzal a feladattal, hogy az adóval, terménnyel
délnek tartó poljánokat megsarcolják. Beke, Bicsak és Bogát pedig
megcélozzák a legelső szeverján szállásokat.
Kutyaugatás veri fel az éjszaka csendjét. Messziről jön, és
visszhangot vet a pusztában elszórt kis dombok oldalán.
– Alighanem itt az első szállásuk – vakarja a füle tövét Bicsak, és
a vitézekhez fordul: – Tarcal meg Mika! Nézzetek körül még
pirkadat előtt. Hányan lehetnek, és vannak-e idegenek. A lovaikat
kikémlelhetitek. A kutyákkal vigyázzatok, fel ne lármázzák az egész
szállást. Aztán gyertek vissza rögvest. Majd világosban látogatjuk
meg őket. Harcba nem keveredhettek. Megértettétek?
A két vitéz lóra kap és elüget a távoli kutyaugatás irányába.
– Mika beszéli a nyelvüket, azért küldtem. Az anyja szláv nő –
magyarázza Bogát. – Ez a Tarcal meg a legügyesebb felderítőm, a
legjobb szeme van mind közül. Nem mogyeri, ha beszélsz hozzá,
lassan rakosgasd a szavakat, mert nem ért meg mindent. Most majd
megláthatod, adódik-e szerencse, vagy futni kell – vigyorog a
százados egy nyírfa törzsének támaszkodva.
Beke szerette a nyírfákat, és babonásan tisztelte is, mint minden
mogyeri. Amikor leült valamelyik alá, először mindig az égiekhez
szólt magában, s kérte, segítsék meg az úton. A segítség vagy jött,
vagy nem, de erről nem a nyírfa tehetett.
Világosodik az ég alja, amikor Mika és Tarcal visszatérnek. Mika
karja erősen vérzik, a legény sziszeg, és szláv nyelven káromkodik.
– A disznóverem mellől ránk húzta az íjat az egyik nyavalyás.
Átverte a vessző a könyököm alatt, de csak húst ért – nyögi. – Hiiijj!
Csak ne égetne annyira!
– Remélem, nem vágtál agyon senkit. Ez van, ha az ember olyan
helyre megy, ahol nem várják. Ne hibáztasd a szlávot, nem hívott ő –
morog Bogát, aztán kiált a seborvosláshoz értőnek. – Szár! Gyere,
nézd meg és kötözd be!
Szárnak – azaz: Kopasznak – születésétől egyetlen szál haja nem
nőtt. Irigykedett is szerfelett a többiek háromágú varkocsára, de a
sámán megnyugtatta: valamit akar vele az Egyedülvaló, s ettől talán
különb lesz, mint mások.
Szó se róla, Szár nagy ügyességre tett szert a sebek
gyógyításában, és azt tanulgatta egy világlátott öregtől a szálláson –
amikor éppen nem verekedett valahol –, hogyan kell a gyakorlásként
elővett birkakoponya után az emberét is meglékelni, hogy a rontás
eltávozzon belőle.
Most Mika sebét látja el rendkívül lelkiismeretesen, s nem felejti
el elmondani a kötelező varázsszavakat sem, hogy a szellemek
lássák, kinek kell segíteni a gyógyulásban.
Amint az első sugarak jótékonyan megmelegítik a földet, Bogát
újra előre küldi Tarcalt egy vitézzel, hogy a csapatot a szállás
közelébe vezesse. Egy dombhát mögött megálljt vezényel, és a két
tized elkülönül.
– Beke, ti délről kerülitek, Bicsak tizede meg én északkeletről. A
hátuk mögött egy tó meg posványos zsombék van, arra nem
menekülnek. Ha szaladnak, csak az erdő jöhet számításba. Ha
meghalljátok a sólyom vijjogását, azonmód előrevágtattok a
szállásig. Senkit nem kell feleslegesen bántani, mert nem ezért
jöttünk. Elvisszük az adót, amit a kazároknak gyűjtöttek, de ha úgy
alakul, hogy fegyverhez kell nyúlni, csak arra húzzátok rá az íjat,
akire igen muszáj. Gyújtogatni meg ne merészeljen senki, mert
megcsapatom, abban biztos lehet.
Nem kételkedik senki Bogát utóbbi ígéretében, mert megtette már
néhányszor. Azt is mindenki tudja, hogy a portyára igen gondosan
válogatja a vitézeket, és akiről tudja, hogy nem tud parancsolni az
ösztöneinek, vagy hajlamos a felesleges kegyetlenkedésre, azt
egyszerűen otthon hagyja. Bogátnak elvei vannak:
– Portyát oda vezet az ember, amely földről sejti, hogy egyszer az
övé lehet. Kikémlelni a vidéket, ez a fontos. Ha a lakókat megölöd,
elkergeted, ha meggyűlölnek, mire jutsz? Csak legelőnek lesz jó, ami
magában ugyan nem megvetendő, de egy lehetséges alárendelt
szövetségest, egy segédcsapatot elveszítesz. Ezért inkább azt
mondom, kényszerítsük rájuk az akaratunkat, intézzük úgy, hogy a
fensőbbségünket elismerjék, mert uralkodni csak élőkön lehet.
Beke vezeti a tizedet, s elégedett az embereivel. Olyan vitézek,
akiknek nem kell kétszer elmondani ugyanazt, és mindig
végrehajtják a parancsot. Egymásért pedig a tűzbe is bevágtatnának,
mert Beke megkövetelte, hogy sebesültet sehol nem szabad a sorsára
hagyni. Kimenekítéséért az egész tized egy emberként felelős,
beleértve magát is.
Dél felől sűrű bozótos óvja a szeverján szállást, mégis azonnal
észreveszik őket a vad, bozontos kutyák. Őrjöngve rohannak elő, a
harcosok lábai után kapdosnak, csattog is hátukon a korbács, mint a
mennykő. A hangzavarban alig hallják meg Bogát jelzését, a sólyom
vijjogását.
– Íjat, vesszőt! – rikkant Beke, és a harcosok vonalba fejlődve
sarkukkal belevágnak a lovak véknyába. Vágtában közelítik a
szállást, és a környező fák fedezékében bevárják Bogát ellenkező
irányból érkező embereit.
A szeverjánok nem jurtában laknak. A félig földben gubbasztó,
gerendákból ácsolt, mohával fedett tetejű, füstös kunyhókból férfiak
szaladnak ki hatalmas, erdőirtó baltákkal, hamarjában felkapott
mezei szerszámokkal. Néhányan egyenes kardot szorongatnak,
amelyek rég nem láthattak vért, mert pengéjük vakrozsdától vörös.
 Egy izmos szeverján legény bőszen megveti a lábát, és íjával
célba veszi Bogátot. Abban a minutumban lecsap előtte vagy
féltucatnyi vessző, alig lépésnyire a bocskora orrától. A legény
megérti a figyelmeztetést, és leteszi a fegyvert.
A túloldalról Mika szláv kiáltása hallik:
– Most mondja, hogy ha szépszerivel odaadják a kazárnak gyűjtött
adót, nem esik bántódása senkinek – vigyorog a mindig jókedvű
Kajdacs, aki Beke mellett ül a nyeregben. – De nem hinném, hogy
ilyen egyszerű lesz. Dühösek ezek az atyafiak…
A mezei emberek közül most kiválik egy öreg, a szállás feje talán.
Egyenesen Bogát elé ballag, és csaknem a földig hajol. Mika megint
mond valamit, az öreg meg válaszol. Hangja nyugodt, és hosszasan
magyaráz. Bogát türelmesen végighallgatja.
– Mika, mondd meg neki, hogy minket nem érdekel, mennyit
fizettek már az idén Kijevnek. Mondd, ha nem hozzák elő a
prémjeiket, ha nem különítenek el nekünk harminc lovat a ménesből,
magunk kutatjuk át az egész szállást, de abban nem lesz köszönet.
A szeverjánok között a harminc ló említésére kitör a hangzavar.
Beke pillantásával figyelmezteti vitézeit, hogy figyeljenek, de
nagyon. Az íjak felemelkednek.
– Azt mondják, összesen csak ötvenöt lovuk van, de abból a
kagánnak kell adni harmincötöt. Tízet még el akarnak adni a bizánci
kereskedőknek, mert az idén aszály volt, rosszul termett a gabona,
vásárolniuk kell. Szép, másod- meg harmadfű csikók mind. Úgy
vélik, a méhek sem tudtak úgy gyűjteni, mint máskor – tolmácsol
Mika, de Bogát nemhiába látott már sok tavaszt, egykönnyen nem
lehet őt becsapni:
– Mondd meg ennek az öregnek, hogy az egész ménest elhajtjuk,
és magunkkal viszünk hat férfit a szállásról. A gyepűtől
visszajöhetnek gyalog. Csak, hogy a többiek semmi botorsággal ne
próbálkozzanak.
Mika szavaira siránkozni kezdenek az asszonyok, a férfiak
kiabálnak. Néhányan lassan oldalaznak, mintha keresnék a
menekülés útját. Beke íjat is lát, és megakad a szeme egy legényen,
aki az inge alatt markolászik valamit.
– Kajdacs, Csorna – súgja oldalra –, ügyeljetek arra ott.
 A vitézek följebb húzzák az íjat. A szláv kettőt lép Bogát felé, s a
türelmetlen Csorna elengedi a vesszőt, ami a legény bocskora előtt
vág egy jókora fahasábba.
– Mika, ígérd meg neki, hogy a következőt a fejébe kapja – sötétül
el Bogát arca. – Most pedig feküdjön a földre! Látom, nehezen
értenek a szóból!
A szlávok bátran, rezzenéstelenül állnak, láthatja bárki, hogy csak
egyetlen szóra várnak, és megrohanják a mogyeriket.
Bogát rendelkezik:
– Csete, Cakó meg te, Kesző, fogjatok egy zsarátot a tűzből – int a
szállás közepén füstölgő, nyitott tűzhely felé. – Beke, ti előre! Íjjat
feszíts!
A három mogyeri futtában hajol földig a nyeregből, s kap ki egy-
egy égő husángot. A lángok összeesnek.
– Mika, mondd meg nekik, hogy csóvát vetünk a háztetőkre, ha
nem hozatja azonnal elő a főnökük a kazárnak szánt adót. Aki csak
megmoccan, azonnal nyilat kap. Pontosan fordíts!
A szeverjánok tanácstalanul pislognak jobbra-balra, parancsot
várnak. Tizenhét harci vessző mered rájuk.
Beke találgatja, vajon valóban felgyújtatja-e a szállást Bogát.
Nehezen hiszi. Csak facsar egyet ezen a fafejű, értetlen népségen.
Aggasztja, hogy a szlávok nem mutatják a félelem jelét.
Az öreg szállásfő felemeli a kezét. Csend lesz hirtelen, s ő
beszélni kezd.
– Ad húsz lovat – tolmácsol Mika –, a legszebbeket, maga
választja ki nekünk. Odaadja a prémeket, amelyeket el akart adni a
bizánciaknak és a kazár kereskedőknek, ha nem égetjük fel a házait.
– Majd mi kiválogatjuk a lovakat, amennyit jónak látunk – így
Bogát, s Beke látja, hogy fogytán a türelme. – Az emberei meg
álljanak ide középre, egytől egyig – mutat a házak közötti kis térre, s
a szállás népe – a férfiak mellett az öregek, a nők és a gyerekek –
lassacskán megindul a kör közepe felé.
Morgolódás, asszonyok szipogása, gyereksírás.
– Nőre, gyerekre vigyázni! – sziszegi Bogát Várkonynak, és a
parancsszó végighullámzik a vitézeken.
 Ebben a pillanatban Bicsak tizedének szélső embere nyilat kap a
hátába. Az erdőből röppent a vessző, s a vitéz fájdalmasan jajdul,
majd a lova nyakára borulva lecsúszik a földre.
– Szedjétek le! – üvölti Bicsak, s a vitézek húznák az íjat, csak
nincs kire. – Keressétek meg a nyomorultat!
A falu közepére zsúfolt szlávok felbolydulnak. Rendet tartani
immár nem lehet. Bogát felé egy szekerce repül, s aki eldobta, a
következő pillanatban átlőtt mellel vágódik el.
A szlávok az erdő felé menekülnek.
Beke tizede a parancsra vár. Az idegek pattanásig feszülnek, a
lovak topognak, vágtáznának már.
A szállás szélső gerendaházának sarkából, aztán a tetejéből szürke
füstkígyó emelkedik a fák fölé.
A szlávok már csak azzal törődnek, hogy mielőbb eltűnhessenek a
fák között. Gyorsabban mozognak, mint a mogyeri vitézek, akik az
utolsók közül szőrpányvával kapdosnak el néhányat. Egy fiatal nő
belegabalyodik a kötélbe, és elzuhan. Estében is a karjában tartja a
pár hónapos csecsemőt, aki anyja alá szorulva keservesen sivalkodik.
A vitéz, aki a pányvát dobta, azt hitte, a nő megsérült. Lehajol a
nyeregből, a karjánál próbálja meg felemelni. A nő hirtelen rövid
pengéjű kést ránt elő a ruhája redőiből, és a vitéz lábikrájába vágja, a
csizma pereme fölött ujjnyira. Felugrik a gyerekkel, de egy
gyökérben elbotolva bezuhan a páfrányok közé.
– Kötözd meg! – ordít társának a vitéz. – Még kárt tesz
valamelyikünkben! Megszúrt ez a némber, hogy a Csúz verje meg! –
sziszegi, és a sebére szorítja a tenyerét.
Bogát az erdőben hajszolja a menekülőket, így Beke a saját
szakállára dönt:
– Ti négyen, vizsgáljatok át minden kunyhót! De óvatosan ám!
Kajdacs, önts vizet arra a tűzre ott, mert leég az egész szállás!
Kajdacs felkap egy favödröt, és a lángok közé loccsantja
tartalmát.
Azonmód mégegyszer megmeríti a fahordóból, s a tűz sisteregve
kialszik.
– Tizedes! Van itt valaki! – rikkantja Kajdacs, majd leugrik a
nyeregből, s egy pillanatra eltűnik a kormos kunyhóban. A hajánál
fogva vonszol ki egy visítozó asszonyt, akibe alig kölyöknyi gyerkőc
kapaszkodik. A nőről félig leszakadt a vászonruhája.
Kajdacs erős legény, elbír mindkettővel, és hatalmas pofonnal
oldja meg a helyzetet: a gyerkőc hanyatt esik a kunyhó földbe vájt
bejárata előtt, de felpattan és rohan az erdőbe.
– Csinos fehérszemély! Kaphatsz érte szépen Karcsban, tizedes!
– csavarja hátra a fiatal nő karjait Kajdacs. – Mert nekem ugyan nem
kell, nem veszkődöm vele. Neked adom, Beke! No, te! Ne harapj,
mert a fogad verem ki! – emeli lapáttenyerét, mire a nő az arca elé
kapja a kezét.
– Agyon ne verd má’! Kösd össze a kezét meg a lábát –
rendelkezik Beke. – Elfogadom tőled ajándékba…
– Megtisztelsz, vezérem – vigyorog Kajdacs, boszorkányos
ügyességgel tekerve a pányvát, gúzsba köti az asszony kezét s lábát,
aztán rohanvást indul a többi után.
– Meg ne próbáld kibogozni! – ripakodik a nőre Beke, aki a
földön fekve kétségbeesetten siránkozik. A tizedes megcsapja a
lovát, és az emberei után vágtat.
A környéken nincs már egy lélek sem, az egész szállás szétszaladt
az erdőben.
– Szedjetek össze minden értéket – rendelkezik Beke –, és
hordjátok ide a tűz mellé. Nektek is jut…
– Ezektől? Alig van valamijük – morogja Bakos, de teszi, amit a
tizedese parancsolt.
Bogát és Bicsak visszafelé tartanak. Nyolc szlávot vezetnek
pányván, ahogy a barmot szokás. Köztük van az a gyerkőc is, aki
annyira védeni próbálta az anyját.
– Györke ottmaradt – közli mogorván Bogát. – Rossz helyre kapta
a nyilat, a veséjébe. Mire segíteni lehetett volna, már nem lélegzett.
A veszteség mélyen megérinti a különítményt. Györke testét
vastag vászonba kötözik, és keresztben a lova hátára fektetik. Az
állatot száron vezeti Györke legjobb pajtása.
Odahaza el kell temetni tisztességgel.
Jobbról nagy robajjal tör ki a karámból a ménes. Bicsak négy
embere hajtja, tereli a lovakat.
 – Hozz ide tízet! – parancsol Bogát. – Ezek a nyavalyások üljenek
föl – int a foglyok felé. – Nem kockáztatunk, igyekszünk vissza.
Akik megszöktek, még a nyakunkra hozzák a szomszédokat.
– Hát a ménes? Mennyit viszünk?
– Az egészet – vakkantja kurtán Bogát. – Meghalt a Györke. Ez
lesz az ára, még ha a kagán emberei mindnek a fejét veszik is az
elmaradt adó miatt. Habár…
Nem fejezi be, de sejtik, hogy azt mondta volna: a kagán
adószedőinek még át is kell jutniuk a gyepűn a harácsolt javakkal, de
ha ez is Bogáton múlik, bizonnyal rajtavesztenek. Kevesen voltak,
akik ennyire gyűlölték a kazárt, mint Bogát, akinek apját és
nagybátyját valami semmiségért kivégezték a kagán katonái. Azóta
szakadatlanul törleszt értük.
Gyorsan haladnak. Az úton még elvesztenek egy foglyot, mert a
ló, amelyen nyereg nélkül ült, lecsúszott egy szakadás oldaláról.
Valaha tán a gölöncsérek bányásztak ott agyagot, de a magas fűben
nem láthatták a gödör szélét. A ló átfordult a hátán, s mikor nyerítve
kikepesztett, a szeverján fogoly nyakaszegetten feküdt a gödör
fenekén összegyűlt, ázott agyagban.
– Mondd meg nekik, hogy kaparják el gyorsan – utasítja Mikát a
százados. – Annyi időt kapnak, amíg megigazgatjuk a lovak
hevederjeit. Még az hiányozna, hogy lázadozzanak nekem, mert
miattunk marad a föld felett a halottjuk.
Beke egy pillantást vet a fogoly nőre, aki megkötözött kézzel ül az
egyik lovon. Mivel még az elején azon mesterkedett két szláv, hogy
miként ugorhatnának le alkalmatos helyen a ló hátáról, a foglyokat a
nyakuknál fogva hosszú pányvákkal kötötték össze.
Estére már elég messzire érnek a szlávok szállásától, másnap
pedig találkoznak Várkony és Som tizedével. Amazok vigyorogva
mutatnak tíz málházott lovat, azt újságolják, hogy temérdek prémet
zsákmányoltak, de van még a málhában bizánci kelme, néhány
jóféle, derbenti acélkard, még tőrök is megbújnak a szállítmány alatt.
Bogát egy türk sisakot próbálgat, de sehogy nem tetszik neki az
orrvédő lemez, meg az, hogy nem lát ki alóla rendesen. Visszadobja
a málhába, és parancsba adja, hogy otthon lesz osztozkodás, majd ha
a fejedelem és az elöljárók kiválasztották a magukét.
 Bár Bogát foga fáj a gyönyörű selyemre, ami vékony botra
tekerve búvik meg a málhában, tartja magát vitézi becsületéhez.
A foglyok kezét kiszabadítják, ha folyón kell átkelni, így
nyakukon a pányvával úszhatnak. Beke az ajándékba kapott fogoly
nőt maga mellett tartja ilyenkor, mert segíteni kell az úszásban. Az
asszony retteg. Eszelős tekintettel kapaszkodik a ló sörényébe,
nagyokat nyel a vízből, s mikor a túlpartra érnek, összegörnyedve,
fuldokló köhögés közepette hányni kezd. Aggasztóan rossz bőrben
van, s mintha rég beletörődött volna mindenbe.
A szlávok egymás között a jövendőt tárgyalják. Tudják, hogy
sorsuk a rabszolgapiac, mert a mogyerinek nem kellenek. Többet ér
az értük kapott pénz, amiért olyasmit vásárolhatnak, amire valóban
szükségük lehet.
A sztyeppén egy jó ágasnak néha több a becsülete, mint az
emberéletnek.

A portyázók által hozott foglyokat az első megyeri szálláson

gyűjtötték össze, és számuk rohamosan gyarapodott. Vagy hatvanan
voltak, mire a törzsektől mind megérkeztek.
Beke az ő „ajándékát” a többi között helyezte el, egy ütött-kopott,
szakadozott jurtában, melyben nem égett tűz, csak koszos bőröket
terítettek a földre, hogy azon üldögéljenek naphosszat. Egyszer adtak
nekik enni, a dolgukat végezni naponta kétszer mehettek ki erős
kísérettel az erdő szélébe. A hatvanból tíz-egynéhány volt a nő, de ők
valamennyien egészségesnek tűntek.
Beke hamar megfeledkezett a rabszolgájáról. Meg sem szokta a
tudatot, hogy rendelkezhet vele. Igaz, nem gyakran jutott eszébe már
egykori saját szolgasorsa sem.
Ahogy a nyár a végéhez közeledett, elindult a furcsa menet az
eladásra váró szlávokkal a tengerparti Karcs városába. Kíséret
vigyázta a csapatot, nem is annyira a szökés miatt, de ügyelni kellett
a tenger északi partja és a Meotisz mocsarai fölött kialakult, igencsak
veszélyes sávra. A bizánci görögöknek ott templomaik, kolostoraik
voltak, és a kazárral barátságban éltek.
 Abban az időben bárki kedvére garázdálkodhatott azon a
területen, és soha nem volt még akkora veszélyben karaván, mint
most, amikor a Kazár Birodalom lassan kezdte elveszíteni befolyását,
s ezzel párhuzamosan a mogyeri törzsek igyekezték kiterjeszteni
hatalmukat.
A bizánci kereskedők a karavánok elé jöttek, ha lehetett, és még
útközben megkötötték az üzletet. Tán nevettek is a markukba, hogy a
kagánnak – aki az ő császáruk által elkergetett zsidókat befogadta –
mások, így a mogyerik sem fizetik meg az őt megillető vámot.
Az úton később meghalt három szláv férfi. Egyet tőrrel terített le
egy vitéz, mert a szláv rátámadt a pihenőben. Senki nem tudta, hogy
a fegyvert honnan szerezte. Igaz, előtte a mogyeri vitéz erősen
ölelgetett egy szláv fogoly asszonyt, mert megtetszett neki, s lehet,
hogy éppen azé a férfié volt. A másik kettő belefulladt a folyóba.
Messze elhagyták már a Meotisz mocsarait, és nyugatnak tartottak
a tenger partja mentén, kerülgetve a forgalmas útvonalakat. Előttük a
Dnyeper sietett egy hosszú öbölbe, ahol az édesvíz már keveredett a
sóssal. A rabok egykedvűen baktattak, vagy magukba roskadtan
ültek a szekereken. Az éjszakai pihenő során csendesen imádkoztak
isteneikhez, a nők pedig jobbára sírdogáltak.
Beke volt az egyik, aki a karavánért felelt. Két tizedet kapott, és
többnyire az elővéd feladatait látták el, de időről időre váltották
egymást, hogy az út ne legyen egyhangú. Három hétig is eltart – úgy
tervezték. A szekéren ülő rabok között ott gubbasztott az ajándékba
kapott asszony.
Arca beesett, bőre a hiányos tisztálkodástól, a könnyektől folyton
maszatos volt, a haja csatakos, fésületlen, s vékony karjain alig volt
már hús. A szeme pedig akkora volt, mint két jókora, szürkéskék
szilva.
Beke azon kapta magát, hogy sajnálja. Este a saját vacsorájából
vitt neki. A nő a szekér kerekének támaszkodva a földön ült, s
szánalmas látványt nyújtott rongyaiban. A tálkát, félig rakva megfőtt
kölessel, Beke elébe tartotta.
– Ez a tied. Egyél.
 A nő megértette, és remegő kezekkel átvette az ételt. Ujjaival
szedegette ki, de egyszer sem pillantott fel, mintha a szerény kis
edény fenekén bámult volna valami fontosat.
– Éhes vagy még? Itt van egy darabka száraz birkahús. Vedd el,
no!
A nő megköszönte, és Beke akkor először hallotta a hangját. Állt
előtte, és figyelte, ahogy a húst rágcsálja. Aztán látta, amint a nő egy
kis darabkát a ruhájába csúsztat.
– Edd meg azt is. Van még elég – mutatta, s amaz ráemelte fáradt
tekintetét. Bólogatott, hogy rendben van. Felhúzta térdeit, vékony
karjaival átkulcsolta, előre ejtette csontos vállait, s a földet bámulta.
Beke otthagyta.
Másnap reggel újra felkereste. A nő a szekér kereke mellett, a
földön töltötte az éjszakát, s még mindig rettegő állatka módjára,
fázósan összekuporodva aludt egy mocskos, szúette birkabőrbe
csavarodva. Időnként összerándult, mint a kutyakölyök, amikor
vadászatról álmodik.
Az ébresztő kürtre alvajáróként kapaszkodott fel a zsúfolt
szekérre, s ülve aludt tovább.
Délelőtt Beke megfejt egy kancát, és a tejet cserépszilkében adta
fel a szekérre. A nő nyúlt érte, de abban a pillanatban vagy tíz kar
kapott a szilke felé. A még meleg tej a deszkákra, s a rabok lábára
ömlött, de aki megkaparintotta az edényt, győzelemittasan kortyolta
belőle a maradékot. Aztán eszelős tekintettel lopva körülnézett, hogy
mindenki tudja: pár csepp tejért hajlandó akár embert is ölni.
A déli itatás alatt Beke a szekér mellé rúgtatott, és a nőre mutatott:
szállj le. A rabok elhallgattak, várták, mi lesz a folytatás. Egy másik
asszony sírva kapaszkodott a nő foszlott ruhájába, azt hitte, többet
nem látja. A mogyeri kitölti rajta a kedvét, aztán valahol elmetszi a
nyakát.
Beke intett a nőnek, hogy kövesse. Ő maga lovon poroszkált a
kísérő lovakig, a nő mezítláb baktatott mögötte. Beke időnként
hátrapillantott, és látta, amint halálosan kimerülten vonszolja magát a
porban.
A harminc tartalék ló ménesben követte a karavánt. Volt közöttük
olyan, amelyik még a csikaját szoptatta.
 Az egyiket Beke óvatosan megközelítette, halk szavakkal
megnyugtatta, lábaira lassú, finom mozdulatokkal béklyót kötött,
aztán szólt a nőnek, hogy fejje meg.
Amaz riadt tekintettel rázta a fejét: fél ettől a kancától, látja a
szemén, hogy rosszindulatú. Így aztán Beke morogva átadta a lovat a
nőnek, tartsa a fejét, majd ő megfeji.
– Idd ki, amíg meg nem gondolom magam – nyújtotta a csorba
szélű, törött fülű szilkét, és a nő meghajolva köszönte a tejet.
Egyetlen hajtásra kiitta, s visszaadta az edényt. Beke újra telefejte, és
még kétszer. Az utolsónál a nő nem ivott, a tele szilkével
tanácstalanul pislogott a vitézre.
– Értelek. El akarod vinni az öcsédnek? Hát csak vidd. Vidd! –
intett, és a nő megfordult. Óvatosan rakosgatta mezítelen lábait,
nehogy egyetlen csepp kárba vesszen.
Amikor Beke délután a szekérhez lovagolt, a nő arcán lila
foltokkal, a szája sarkából s az orrából szivárgó vékony vércsíkkal
magába roskadva ült az oldaldeszkának támaszkodva. Beke méregbe
gurult, és kihúzta korbácsát az övéből:
– Melyik volt? – bökte meg a nő vállát. – Az? Vagy az ott? Vagy
talán ez?
A nő csak a fejét rázta, és sírva fakadt, de nem árulta be az övéit.
Beke dühében végigvágott egy szláv férfi hátán, aztán utasította őket,
hogy a nőt emeljék ki a szekérből.
– Nekem mindegy, disznók, hogy ki volt! Ha még egyszer valaki
bántja, annak elvágom a nyakát! – mérte végig bősz tekintettel az
elcsigázott, ijedt állatként pislogó szlávokat. Megértették, ha a
szavait nem is, de a hangsúlyt és a mozdulatot bizonyára.
– Gyere! – intett a nőnek, aki a fájdalomtól görnyedten és
botladozva követte. Beke látta, hogy kénytelen a ló hasi hevederébe
kapaszkodni, különben összerogyna. Lassúbb iramot diktált, és a
mogyeri vitézek értetlenül vigyorogtak: lám, Beke tizedes
megkívánta ezt a nőt.
De miért pont ezt a csúnya, vézna verebet?
A karaván végén a vitézek holmiját szállította egy kétkerekű
telega. Mutatta, hogy szálljon fel, de a nő nem tudta felemelni a lábát
a saroglyáig. Lenyúlt a nyeregből, és a karjánál segítette.
 – Itt fogsz eztán utazni. Meg ne próbálj szökni, mert megfojtalak.
Dehogy próbált. Szinte azonnal elaludt, összegubózva, még az
arcára száradt vért se mosta le. Másnap reggelig meg sem mukkant,
csak feküdt, mint akit agyoncsaptak.
A hátralévő napokban Beke észrevette, hogy a szláv nő
leplezetlen undor és gyűlölet tárgya lett a foglyok körében. Minden
lehetőséget megragadtak, hogy átkiabáljanak neki a telegába, és
ilyenkor köptek is felé. Ő pedig kerülte a pillantásukat, mert nem
akarta, hogy valamelyik szemmel verje. Átkot amúgy is
számolatlanul szórtak rá.
Beke ellátta étellel, bár az öccsére nem futotta. A gyerek nem
akart semmiért átjönni a telegába, ragaszkodott egy nálánál sokkal
idősebb legényhez. Olybá tűnt, hogy megtagadta a nővérét, vagy tán
csak nem akarta, hogy az övéi őt is meggyűlöljék. Azt még nem
mérte fel, hogy a rabszolgapiacon ennek már semmi jelentősége nem
lesz.
Ahogy Karcshoz közelebb értek, a vitézek összekapták a karavánt.
A tenger felől sirályok vijjogását, pelikánok tülökhöz hasonlatos
hangját és időnként a só szagát hozta a szél. A mocsarakat,
ingoványos területeket kerülgetni kellett, s a karavánút szűkösnek
bizonyult.
Nyár végére járt, és mindenki igyekezett túladni a portékáján,
vagy éppenséggel beszerezni mindazt, amire a télen szüksége
lehetett.
A szláv foglyok, úgy tűnt, részben beletörődtek a sorsukba. A
férfiak között volt egy vezető, akinek maguktól engedelmeskedtek. Ő
mondta meg, mikor és mit kell imádkozni, ki hova üljön a szekéren,
ki kapja a jobb és ki a gyengébb falatokat, a napi egyszeri
étkezéskor. Mindent irányított, mindenbe beleszólt, és Mikával ő
értett szót, ha kellett.
– Ügyeljetek rá – figyelmeztette Beke az őröket –, mert az ilyen
veszélyes is lehet. Első szavára ugrik a többi, aztán megnézhetjük
magunkat. Ha már eddig baj nélkül eljutottunk, a vége előtt egy
hajszálnyira már ne legyen bajunk.
 – Nem hinném, Beke – rázta a fejét Mika. – Ez az ember olyan
tanítóféle lehet. Életében nem fogott kardot, de a szót igen jól
forgatja.
– Hozd ide, Mika – kérte Beke, és a tolmács elügetett. Kisvártatva
kötélen vezette a szlávot.
– Látom, hallgatnak rád a többiek – mérte végig Beke a
tagbaszakadt, koszlott köntösű foglyot. – így hát téged teszlek
felelőssé, hogy mindenki azt tegye, amit mi parancsolunk. Ha valaki
szökni akar, téged veszlek elő. Ha pedig bujtogatod a foglyokat, nem
éred el Karcs városát.
– Azt mondja, neki az a feladata, hogy életben tartsa az övéit.
Hogy az utat kibírják. Nem lázít, de nem is tudna, mert már alig
állnak a lábukon – tolmácsolta Mika a szláv nyugodt szavait. –
Rendet tart közöttük, hogy állatokká ne váljanak.
– Mit beszélnek a nőről, aki a telegán utazik?
– Azt, hogy meg kell őt ölni. Elárulta őket, mert elfogadta tőled az
ételt és a telegát.
– Ha megkísérli valamelyik, levágom a fejét – meredt vészjósló
arccal Beke a szlávra, de az állta a tekintetét.
– Azt mondja, hogy mindenképpen megteszi valamelyik, csak idő
kérdése. Azt pedig majd ad nekik Perun és Csernobog.
Beke értetlenül nézett, Mika vigyorgott:
– Perun náluk a mennydörgés istene, Csernobog meg a sötétségé.
Azt mondja, hogy réges-régen megírták már a szojenyicák, a sors
szellemei, akkor pedig így kell lennie.
– No, Mika, akkor mondd csak meg neki, hogy a mogyerik istene
legalább annyira erős, mint az övék, s erősebb az összes
szojenyicánál, és ha csak haja szála görbül annak a nőnek, nem lesz
olyan isten, amelyik kihúzza a nyakukat a kés alól.
A szláv bólintott, majd megfordult, és a szekér felé indult. Mika
továbbra is csak vigyorgott.
– Igen izgat téged ez az ázott veréb, Beke parancsnok. Tán csak
nem…
– Nincs hozzá közöd, Mika. Azért annyit megmondok, hogy ez a
nő nekem is pénzt ér, és nem akarom elkótyavetyélni. Az hiányozna,
hogy valamelyik barom eltegye láb alól.
 – Igazad lehet, parancsnokom… ha valóban így áll a dolog – vont
vállat Mika, aztán bajusza alatt bujkáló mosollyal a karaván vége felé
fordította lova fejét.
Beke bosszúsan igazított a süvegén, és a szlávot bámulta, aki
görnyedt tartással, lábát a porban húzva, sántítva baktatott az övéi
felé.

Karcs előtt megálltak és Beke mosakodást vezényelt az összes

fogolynak, mert koszos rabszolgán nehezebb túladni. A nőt maga
kísérte a vízpartra, és nézte, amint két tenyerét megmeríti, s
megdörzsöli arcát, nyakát, keze szárát. A kavicson guggolva
valószerűtlenül kicsinek, törékenynek tűnt.
Az éjszakát a városon kívül töltötték, de reggel Beke és társa
felkeresték az őrség parancsnokát. Miután megfizették a piac díját,
bevezették a szlávokat a tágas térre.
Amazok riadtan pislogtak a kőházakra, a tetők fölött ringatózó
árbocokra, s nem is gondoltak menekülésre. Elfogyott az erejük, s
láthatóan megadták magukat a sorsuknak. A tanítóféle középen
ácsorgott, és halkan beszélt hozzájuk, talán nyugtatta őket.
Bizánciak, mogyerik, bolgárföldiek sürögtek-forogtak a városban,
s aki nem tartotta a szabályokat, könnyen a falon kívül találhatta
magát, de az áruja nélkül. Azon szépen megosztoztak a város urai és
a bennfentes kereskedők.
Nyelvek és szokások kavarodtak, idegen szagok, ruhák,
fegyverek. Tevék bőgtek, kutyák oldalogtak a falak mentén
rúgásoktól félve, s időnként hangos sivalkodás szállt a tér felett, ha
valamelyik eladásra váró fogoly elkelt.
Beke körben állította fel a vitézeit. Kiöltözött mindegyik, hadd
lássák a bizánciak, hogy a mogyeri módos fajta. Az elismerő
pillantások alatt büszkén kihúzták magukat, fegyvereiket is úgy
tartották, hogy egész lényük erőt és magabiztosságot sugározzon. Ha
valaki megszólította őket, hang nélkül Mikára mutattak, aki
elboldogult a göröggel is.
 Beke egy idő után az eladásra várók csoportjából kivonta a szláv
nőt, és maga mellé állította. Néhányan kerülgették, szemlélgették,
majd tovább keresgéltek. A nő csendesen, földre szegezett tekintettel
álldogált.
Megállt előttük egy ékesebb görög nő és a szolgája. Körbejárták a
szláv nőt, aztán az asszony megtapogatta a keze szárát, derekát.
Görögül mondott valamit, a fejét rázta mellé, majd egyenesen
belenyúlt a fogoly szájába, akárcsak a lóvásáron szokás, hogy a
fogait megszemlélje. Hosszasan morfondírozott magában, aztán
sűrűn bólogatva ajánlatot tett a vételárra.
– Azt mondja, nem ér meg annyit, mint egy kehes ló – tolmácsolta
Mika. – Ne tévesszen meg, hogy bólogatott. Náluk ez jelenti a nemet.
Ad érte három ezüstöt, semmivel sem többet.
– Hatért az övé – háborodott fel Beke. – Egészséges, nem szült
még, dolgozni tud, és gyerekre vigyázni.
– Ez kevés az asszonyságnak – mondta Mika. – Azt mondja, a
lélek csak hálni jár belé, s különben is, honnan tudnád, hogy szült
vagy sem. Hármat ad érte, vagy nem kell neki.
– Akkor nem eladó. Ennyiért nem – morgolódott Beke, s maga
sem tudta, miért, de mintha el is ment volna a kedve az egész
embervásártól.
A bizánci hölgy sértődött képet vágott, és fensőbbsége biztos
tudatában tovaringatta hatalmas csípejét a következő csoporthoz.
A nap mind melegebben tűzött. A szláv nő leült a lépcsőre,
térdeire hajtotta homlokát. Beke kényelmetlenül érezte magát.
Mindenféle zavarba ejtő érzések kavarogtak benne, noha az
embervásárt természetesnek tartotta, hiszen az mindig is volt, amióta
az eszét tudta, s hitte, hogy lesz is örökké.
Délig még vagy hárman jelentkeztek vevőnek, de Beke kevesellte
az összeget. Mika somolygott ritkás, szőke bajusza alatt:
– Ne áltasd magad, parancsnokom. Mondd csak, mekkora összeg
felelne meg neked? Emez itt hatot adott volna, de erre te azt
mondtad, hogy nyolc. Meglásd, a nyakadon marad…
Beke vizet adott a nőnek. Amint a tömlőért nyúlt, látta, hogy
hangtalanul sír.
 Beke dühöngött, mert érezte, hogy elfogja valami
megmagyarázhatatlan gyengeség. Csak ritkán érzett ilyesmit, de
akkor sem akarta bevallani magának, mert az nem harcoshoz méltó.
Fel alá járkált, és egyre-másra utasította el az érdeklődőket.
Egy kapatos görög úr tíz ezüstöt ajánlott, egy szép versenyló árát,
de Beke nem adta annyiért sem. Az árnyékban ücsörgő Mika
tenyerébe rejtve arcát hangtalanul nevetett, és félreérthetetlen
jelekkel közölte, hogy Beke parancsnok nincs egészen az eszénél.
A tér másik végén fekete ruhás harcosok vonultak el, vagy tíz
foglyot kísértek. Beke szíve kalapálni kezdett. Az egyik egy
pillanatra feléje fordult. Besenyő talán?
– Hé! Bars! Te lennél? – tett Beke pár lépést a meglepett vitéz
felé, aki megállt és szembefordult vele. Beke rájött tévedésére, és
bocsánatkérőn intett. A vitéz értetlenül csóválta fejét, és befordult a
ház sarkánál egy szűk sikátorba.
Beke visszaballagott. A szláv nő a lépcsőn üldögélt, ruhája
szakadásait takargatva, ő pedig a lovához lépett, meghúzta a hasi
hevedert, amiből az állat tudta, hogy hamarosan odébbállnak.
– Vitéz! Mennyiért adod a nőt? – hallotta a háta mögött. A
lépcsőn egy görög úr állt, kezében kis bőrzacskóval. Színes kaftánja
szárait a sikátorok között szabadon vágtató, hűvös tengeri szél
lobogtatta. Kifogástalan mogyeri nyelven szólt.
– Nem eladó – vetette oda kurtán, mogorván Beke, de a görög
másodszor is megkérdezte.
– Mondom, hogy nem eladó! – kiáltotta Beke dühösen, és a görög
meglepetten hátralépett. Két kísérője a fegyveröv felé nyúlt, de a
görög intett: hagyják ezt a szélütött mogyerit.
– Gyere! Állj fel! – kiáltott a nőre, és nyeregbe pattant. – Ne
maradj le!
Dühös képpel indult a városon kívül hagyott karaván felé. A szűk
utcákon a szembejövők riadtan lapultak a fal mellé. A városkapunál
fordult csak hátra… és nem látta a nőt. Elkáromkodta magát, durva
mozdulattal fordította a lovat, és visszafelé indult.
A szánalmas kis alak három utcával odább egy falmélyedésben
ült, lihegett, és fuldokló köhögés rázta. Haja csatakos volt az
izzadtságtól. Bekét megpillantva összerezzent, verést várt talán, mert
nem bírta az iramot.
– Ülj fel! Igyekezz!
A nő megpróbált felkapaszkodni, de nem futotta az erejéből.
Útban volt a tegez, az íjtasak, és a kápa mögött Beke összetekert
farkasbőr takarója foglalta a helyet. A vitéz türelmetlenül elkapta a
karjánál, és maga elé rántotta.
A szűk utcán visszhangot vetve csattogott Beke lovának kemény
patája, amint vágtatva elhagyták a várost.
A szláv nő oldalvást ült, meztelen lábai a szakadt ruha résein át
kifehérlettek. A ló sörényébe kapaszkodott. Vállait megégette a nap,
hámlott a bőre.
Beke elméjében furcsa gondolatok szaladgáltak. Világosan csak
azt érezte, hogy nem akarja eladni ezt a szerencsétlen, csapzott,
csupa csont és bőr teremtést, ám, hogy miért, azt nem értette. A nő
haja néha az arcába csapott. Azon kapta magát, hogy átfogja a
derekát, amikor a ló gödörbe ereszkedett, vagy meredeken
kapaszkodott fel.
Nem szokta az ilyesmit, nőt több éve nem látott közelről. Igaz,
nem is jutott eszébe, mert a gondolatai között minduntalan
felbukkant az a másik. Róla úgy hitte, hogy fentről figyeli, s vigyáz
rá éjjel és nappal.
Valahonnan a lélek sötétjéből vágtatott elő a besenyő Bars alakja,
aki akkor őt elengedte. Nem magyarázta, nem is indokolta,
majdhogynem elkergette.
Bars akkor megtanította valamire talán?
Felrakta a telegára a nőt, és indult volna a vitézekhez, akik már a
karavánt rendezgették a visszaútra. Aztán félúton eszébe jutott
valami, és vágtatni kezdett a város felé.
A vásártéren még jócskán ácsorogtak, a rabok is, őrzőik is
fáradtak már.
– Te Gecse! Nem láttad azt a kis szláv kölyköt? Annak a nőnek az
öccsét.
– Elvitte egy görög – felelte amaz, s közben az egyik kezéből a
másikba számolta az ezüstpénzeket. – Elvittek tőlünk mindenkit,
indulhatunk tábort ütni.
 – Ki volt az? Látod itt valahol?
– Nem én. Nem figyeltem. Többedmagával vette meg, és hamar el
is vezették mind.
– De azt csak tudod, hogy nézett ki?
– Nem törődtem vele, Beke. Én eladtam, ő meg fizetett. Ennyi
volt – vonta meg a vállát Gecse. – Csak nem csalt az átkozott
görögje?
Beke válasz nélkül hagyta. A zacskó hét ezüstdirhemmel ott
fityegett a ruhája alatt, bőrszíjon. Kitapogatta, aztán elindult
megkeresni a görögöt.
Sem őt, sem a gyereket nem találta. A rabokat összekötözve,
nyakukban pányvával kísérték a városon át, volt, akit a kikötőbe, de
a legtöbbjüket a városfalon kívül várakozó karavánokhoz. Beke
végigvágtázott mellettük többször is, de sehol sem találta a nő öccsét.
– Az ott nemrég indult – mutatott egy görög kereskedő a tengeren
ringatózó, kék-fehér csíkos vitorlát bontott bárkára. – Megjött a szél,
bolond, aki nem használja ki. Vagy tizenöt rabszolgát vett meg,
lehet, hogy a tied is ott van közöttük.
Beke indulatosan megcsapta a lova tomporát, és fordult a kapuk
felé. Az állat méltatlankodó nyerítéssel ugrott, nem szokott hozzá,
hogy Beke így viselkedjen vele.
– Jól van, no, nem rád haragszom – veregette meg a paripa nyakát
a vitéz. – A Csúz verje az ilyent…
De hogy mit vagy kit verjen a rettegett alsó világbéli démon, azt
még maga sem tudta pontosan.

VII.

Kimúlt egy újabb tél, az utolsókat rúgta már, és a szállás

készülődött a tavaszi szállásváltó vonulásra. Nyugtalankodtak az
állatok, a gulyában verekedtek a bikák, és a ménest uraló csődörök
sem nagyon bírtak magukkal. Még a kosok is az erejüket
próbálgatták.
Az új tavasz ígéretétől minden élő vére vágtatni kezdett.
Amikor több holddal ezelőtt Beke és a karaván visszaérkezett
Karcsból, a szállás népe megütközve kerülgette a szláv nőt, aki nem
kelt el a vásáron.
– Nem kell nekünk rabszolga – berzenkedett Öcsöd apa, a
szállásfő –, a mogyeri mindennapokban egy sem hiányzik. Nem
mondom, egy szabad szolga mégis más, azt dolgoztatnánk a
kertekben meg a földeken, de… Miért nem adtad el? Most csak
gondot jelent mindnyájunknak.
– Nem rabszolga. Szabadságot adtam neki még az úton, és a táltos
is megerősítette, hogy megtehetem a tulajdonommal. Azt mondta, a
szellemek sem tiltakoznak ellene, ha az én jurtámban lakik.
– Szláv asszony… Hm… Hát, ha már egyszer így van… Nem ő
lesz az első. Van már itt mindenféle. Türk asszony, kazár, meg rúmi
görög. Még a „sasoktól” is van majd egy egész család, innen
háromnapi járásra, Köcsmeg szállásán, tudtad-e? Bekéredzkedtek,
mert hogy csak egyetlen férfiember van közöttük, az is túl öreg, nem
fog már fegyvert. Az ilyen nem ellenség, mi pedig nem kergetünk el
senkit, mert átok veri majd azt a pusztait, amelyik be nem fogadja a
rászorulót.
Bekének – amióta a vérbosszú miatt el kellett menekülnie a régi
szállásról – ez volt az első, igazán saját tulajdonú jurtája. Az nem
létezhetett – ahogy Bogát százados megjegyezte –, hogy a fejedelem
fegyveres jobbágyának ne legyen hol laknia.
A jobbágyokra felnézett mindenki, mert a fejedelem kíséretéhez
tartozónak tekintélye volt. Ha szerencse kísérte, a hadakozásból is
több előnye csurrant-cseppent.
A szláv nőt Elinának hívták, és azt mondta Bekének, hogy nem
szeverján, se nem vjatics. Nyugatról jött az apjával, anyjával,
öccsével és egy kisebb csapattal, esztendőkkel ezelőtt, át a nagy
hegyeken, amelyek mögött két hatalmas folyó kanyarog. Délebbre, a
síkon állítólag egyesülnek, s a megduzzadt víz a tengerbe ömlik, a
nyugati bolgárok országánál. Beke hamar rájött, hogy csak a Dunáról
beszélhet, és a nő megerősítette: valóban Dunáj a folyó neve.
 Elina beletörődött helyzetébe. Az öccsét csendesen siratta, de
Bekéhez akkor kezdett csak igazán kötődni, mikor a vitéz egyszer
kumisztól ittasan elkottyantotta: ő bizony visszament a piacra, hogy
visszavásárolja, vagy kiszedje az eladásra várók közül a gyereket.
Elina eleinte kellemes meglepetés volt. A mogyeri nyelvet
lépésről lépésre, de mégis gyorsan tanulta, s hamar megszokta a
jurtát. Beke elmagyarázta, minek hol a helye, mik a szokások, s mire
kell különösen ügyelnie. Nem kellett semmit egynél többször
elmondani Elinának, aki szépen elfoglalta magát a mindennapokban.
Bekét elkísérte a fejedelem téli és a nyári szállására, gondját
viselte, főzött, s rendben tartotta a jurtát meg a környékét. Amikor
pedig nem volt sürgős dolga, a többi asszonytól igyekezett eltanulni,
amit csak lehetett. Mire a következő nyár eljött, egészen jól megértett
mindent, és törve bár, de beszélte a bonyolult mogyeri nyelvet.
Az idő pedig táltosszárnyakon repült.
A tavasz a mogyeri szállásokon amúgy is egyet jelentett a táltosok
idejével. Az ijesztő külsejű, bár bölcs táltos jó előre készülődött,
hogy megtegye a lépéseket a szállás szellemei felé, és
kinyilatkozásukat megossza a jónéppel. Ettől függött minden: a
szállás és a törzs sorsa, a tavaszi és a nyári munkák, meg sok egyéb,
ami a nomádnak az életet jelenti.
A szállás mellett nem messze egy terebélyes nyírfaliget adott
otthont a szellemeknek, s a jurtát, melyben a táltos majd
megidézhette az eltávozott lelkeket, ennek a közepén állítják majd
fel.
Nem volt most ennél fontosabb. A jobbágyok – mindenki a maga
szállásán –, mellőzve a katonáskodást, a tavaszi jóslatok megfelelő
előkészületein munkálkodtak.
– Háromnaposra tervezi Öcsöd az idei szertartást – újságolta az
örökmozgó Vidra közvitéz Bekének. – Jó lenne, ha te is ott lennél a
jurtaépítésnél a ligetben. Számítanak rád, tizedes. A többiek azt
mondták, ügyes vagy, és becsületes, a jóindulatod pedig határtalan. A
Szent Jurtát az ilyenek építik. A magadfajtát szeretik az ősök.
– Mennék veled én is – kérlelte Elina Bekét, de a vitéz megrázta a
fejét.
– Asszony nem jöhet oda – simogatta meg szeretettel a haját.
 – Különben is, tisztátalan vagy…
Elina elszégyellte magát Vidra előtt, aki zavarában úgy tett, mint
aki a jurta tetejét tartó egyik villás ágat bámulja.
Fura volt számára a pár. Se nem házasok, se nem testvérek –
olyan semmilyenek. A nő nem szolga, nem cseléd, nem vérrokona
Bekének, mégis vele lakik.
– Javasolnám, hogy ha vége a háromnapos szertartásnak, keresd
meg Öcsödöt, és kérj tanácsot – mondta csendben Bekének Vidra.
– Olyan szépen megvagytok ti ketten, az lenne a jó, ha a szállás
egyetértésével is találkozna a ti… Ugye, érted? – fűzte hozzá
zavartan.
Elina is értette, és elpirult.
– Még meggondolom – mondta kedvetlenül Beke, bár egyre
kevésbé tudta rejteni, hogy ő bizony kedveli ezt a csendes,
mosolygós, kedves kis szláv nőt, akit megszeretett a szállás népe,
mert senkinek nem tett rosszat, és szerencsére a szeme és a haja is
barna volt.
A nyírfásban ugyancsak készülődtek a három szent napra.
Öcsöd kijelölte a tisztást, amelyre a jurtát állítani kellett a szent
cselekedetre. A szállás férfiközössége napokig válogatta a váznak
való rudakat az erdőben, tűz fölött melegítették, hajlították, kínos
pontossággal.
A tetőgyűrűt Beke és egy rokkant harcos faragta ki, két darabból,
mivel azt egy kijelölt nyírfa törzse köré kellett húzni. Az egész jurtát
a fa körül építették fel, egyetlen éjszakán, miközben a táltos
szakadatlanul kérte az ősöket és a Legfőbb Égi Urat, hogy tisztítsa
meg a szíveket, lelkeket, a környék minden élőlényét a rontástól, s az
építőket a tisztátalan gondolatoktól. Öcsöd, a szállás feje is buzgón
kérte a szellemeket, hogy nyújtsanak támogatást.
Hajnalra állt a jurta. A táltos a nyírfa törzsébe hét fokot vágott,
hogy felhághasson rajtuk a Felső Világba. Az alsó, jurtán belüli
ágakat lenyírta, a fa sudarára pedig színes szalagokat kötözött, hogy
tisztátalanok még a környékét is messzire elkerülhessék.
A szállás családfői Öcsöd vezetésével vonultak a jurtába, és
mindenki leült a számára megszabott helyre. A táltos maga gyújtotta
meg a szent tüzet.
 A jurta előtti térre akkor vezették fel a gyönyörű, hófehér csikót.
Ember nem ült még a hátán soha, s most arra várt, hogy áldozatul
ajánlják. Érezhette jövendőjét, mert toporzékolt, de tűrte, hogy a
táltos tanítványai közül ketten, patájától a farka végéig gondosan
megtisztítsák friss kancatejjel.
A táltos illatos füveket szórt a tűzbe, és dobját csontverővel ütve
messzehangzó énekbe fogott, hogy összehívja az eltávozott ősök
szellemeit: legyenek tanúi az áldozat beteljesülésének.
Beke nem volt hivatalos a jurtába, rá azt a magasztos feladatot
rótta a táltos, hogy ügyeljen, illetéktelen meg ne közelítse a szertartás
színhelyét. Az áldozati csikó nyugtalankodott, a fejét kapkodta,
amikor megérezte, hogy a táltos segédei óvatosan kötelet hurkolnak
mind a négy lábára.
Beke látta, hogy az állat riadt szemekkel várna segítséget, tán
éppen tőle, aztán egy pillanat alatt a földre vágódott a teste, amikor a
segédek megrántották a köteleket.
A csikó gerince reccsenve tört, és az egész test remegni kezdett. A
táltos kötelet hurkolt a halálos bénultságban fekvő állat nyakára,
közvetlenül a torka alatt, és egy bottal megfeszítette.
A megfojtott csikó melegbarna szemei üvegesedni kezdtek,
nyelve kilógott. A táltos megszentelt késsel metszette fel a torkát, és
az első kiömlő vércsíkot ezüsttálban fogta fel. Magasra emelve
kiáltotta:
– Legfőbb Urunk! Világnak Ügyelője! Az Örökké Kék Ég Ura,
Tengri! Te, aki mindenek felett való vagy, a mogyeri törzsek életét és
sorsát a kezedben tartod. Vedd ezt az áldozatot, s lásd, hogy lelkünk
oly tiszta, mint ennek a be nem tört, megtisztult csikónak vére.
Felkészültünk akaratod teljesítésére, alávetjük magunkat
parancsodnak, bármi legyen az. Megyer törzsének szállása
megnyilatkozásodra vár, Legfőbb Égi Úr.
A liget felett halkan muzsikált a szél, a nyírfák ágai
megmozdultak. A tálban a vér lassan alvadni kezdett, felületén
csíkok jelentek meg. A táltos beleöntötte a tűzbe, s az apró szikrák
sisteregve, keringve emelkedtek a füstnyílás felé. A jelenlévők
fellélegeztek: ez kedvező jel, mert azt mutatja, hogy a szellemek
megérkeztek, itt vannak, jól érzik magukat, s nincs ellenükre a
szertartás.
A csikó gőzölgő zsigereit az áldozati kőlapra helyezték. A májat,
szívet és vesét, mint a legbecsesebb belső szerveket, a táltos
félretette. Aztán megnyúzták az állatot, a fejét és a lábait a bőrében
hagyták, akár temetéskor. A táltos gondosan megvizsgálta, nem
törtek-e a lábszárcsontok, majd megparancsolta, hogy megkezdhetik
a bőr kitömését szalmával.
Beke odakint ünnepélyes révületben szemlélte mindezt. A néhai
csikó teste rudakra került, s fejével keletnek fordították az áldozati
kőasztal fölött.
A táltos ekkor rohanni kezdett körbe-körbe, karjaival madár
módra verdesett, és madárhangokat hallatott.
– Daruként repül a ló lelke után – súgta a fiatal Kese vitéz Beke
fülébe. – Megszökött a lélek, amikor a ló száján kiröppent.
Visszahozza-e a szent ember?
– Eddig még mindig sikerült neki – szólt fojtott hangon Beke. – A
táltos igen erős, neki az ilyen gyerekjáték…
A táltos kisvártatva visszaérkezett a földiekhez, s mindenki jól
láthatta, hogy jobbjában egy lószőrből vert hurkot tart.
– Itt a lélek! – mutatta fel a hurkot. – Nem akarta könnyen adni a
szabadságát, de most már itt van velünk újra. Lássa mind, aki jelen
van, és lássa a mi Legfőbb Urunk!
A táltos fordult, és a jurta előtt levert cölöphöz kötötte a hurkot.
Kese megbökte Bekét, s azt mondta, hogy ő tényleg látja is a csikót.
Szépen, csendesen álldogál a jurta mellett, csillogó szőre
pompázatos, nyakában ott a hurok. Beke bólintott: így lehet
bizonyára.
A táltos parancsolt: mindenki, aki jelen van, induljon, s kerülje
meg háromszor a fűtől megtisztított, lóvértől maszatos áldozati kört.
A férfiak egymás mögé sorjáztak, s a közösségen bizsergő érzés
futott végig. Mintha a szállásbéli szellemek gyülekezete vette volna
körül a jurtát és az áldozati helyet.
Arra a napra már nem volt több tennivaló. A táltos elvégezte a
szokásos teendőket, és a csikó e világon maradt húsából estére már
nem maradt semmi.
 Beke fáradtan tért meg jurtájába, és leült a köveken izzó parázs
mellé. Saját tüze volt, Elina táplálta is szorgalmasan, etette, itatta,
ahogy illett, és dolga végeztével maga is szívesen ült le, szigorúan a
női oldalra, s nézte, miként nyaldossák a lángnyelvek az ágakat,
amelyeket mindig óvatosan és mélységes tisztelettel helyezett a
parázsra.
Elina joggal érezte, hogy ez a tűzhely az övé is, és valamelyik
ősének szelleme is benne lakik.
– Ha a szertartásoknak vége, megkeresem Öcsödöt – mondta Beke
hosszú hallgatás után. – Jó lenne, ha egyetértését adná ránk.
– Nekem így is jó – mondta csendesen Elina. – Én akkor is
szolgálni foglak.
– Nem érted ezt, Elina – csóválta a fejét Beke. – Jó asszony vagy,
tisztességes is. De még most sem gondolkodsz mogyeri ésszel.
Megkérem Öcsöd apát, járuljon hozzá, hogy a feleségem lehess.
Ahogy a mogyerik veszik asszonyul a mogyeri leányt. Ha kell,
fizetek neki kalimot.
– Elvennél engem, uram? Nem baj, hogy csak…
– Te nem vagy az én szolgám, Elina, hányszor magyarázzam?
Rabszolga sem vagy, mogyeri embernek az nem kell. Szabadságot
adtam neked, és azt is megengedtem, hogy visszamenj a tieidhez a
szeverján földekre. Te inkább maradtál. De most mást ajánlok,
olyasmit, amitől mogyeri lehetsz, és a Megyer törzs tagjául fogad.
Érted, amit mondok? – simogatta meg az asszony vállát, és Elina
közelebb húzódott. – Mindketten egyedül vagyunk. Miért ne lehetnél
a feleségem? És ez a szellemeknek is jobban tetszik majd.
Elina arca boldogságtól ragyogott, Beke pedig egész éjszaka nem
aludt. Folyton egy régi kép tolult elő a múlt ködén át: csendes
folyópart, magas, selymes fű, és Virág, aki hímzett
nemezcsizmácskában, fehér ingben, szépen varrott mellesben és
selyemnadrágban közeledett.
Hol van most már Virág?
 A második szent nap estéjén a táltos újfent dübörgő dobszóval
hívta a családfőket a ligetben felállított jurtához. Mindenki izgatott
volt, mert tudták, hogy most igazi varázslat következik.
A táltos magára szedte összes varázskellékét: csengők, csörgők,
nemezből kivágott figurák lógtak a ruhájáról, a Nap s a Hold képe, és
a nemzetséget segítő állatősök vaslemezből készült figurái.
Ismét elkövetkezett a táltos ideje.
Szemében furcsa fények villantak, amikor leült a tűz mellé. A
jelenlévő férfiak tágas körben, a jurta lécezete mellett, nemezlapokon
foglaltak helyet, és síri csendben várakoztak.
A táltos lassan lehunyta a szemét, mintha elaludt volna. A
némaságot csak a jurta falán neszező szél törte meg, amely a tetőn
túlra nyúló nyírfa törzsét is megmozdította. A jelenlévők a fuvallatok
nyomán úgy érezték, hogy egyre újabb szellemek érkeztek, s
közöttük lehetnek jók és rosszindulatúak.
Mintha rugó lökte volna, a táltos hirtelen felpattant, és a
csontverővel a festett dobot ütve tombolni kezdett. Mindenki
megértette, hogy most viaskodik a szellemekkel. Aztán a táltos
egyszerre felhágott a nyírfa törzsébe vájt első fokra, és hangos
éneklésbe fogott:
– Alattam a sötét világ! Látom, hogy a szállásokon ég a tűz, és a
mogyerik szeretettel táplálják. A Hold szállásán vagyok, és a mi
urunk, a Legnagyobb, hív engem, lépjek tovább.
A táltos énekelt a tágas legelőkről, a ménesek nyargalásáról, a
szállásokról, a hősökről, akiket az égbolton lát vágtatni, a vizekről,
melyekben a halak sokasága úszik, s télen táplálékot ad a szűkölködő
szállásoknak.
– A Napból tűzvirág pattan, felgyújtja a sztyeppét – énekelte a
táltos. – A fekete sasok, kik ellepik az eget, mind elhamvadnak. A
szarvasünők folyókon át vágtatnak a bíborfelhőbe. A szablyákkal
megkevert vízből a pusztára fröccsen három patak, és a déli hegyek
lábánál egyesül a vizük.
A jelenlévők lopva egymásra sandítottak.
Melyikük értheti a jóslatot?
– A Nap és a Hold keletre hívja a togrulmadarat, hogy az összes
kerecsent és a többi szent állatokat terelje most egyetlen hatalmas
jurtába. A togrulmadár félúton visszafordul és a többiek követni
fogják őt, csakúgy, mint a szarvasok, a farkasok. A gyepű
napnyugatnak kúszik. Az isteni fáklyavilágot újra gyújtják.
Egyre feljebb hágott a maga vájta fokokon, és a jelenlévők
megtapasztalhatták, hogy a szent ember mindannyiszor hatalmas
harcot vívott a szellemekkel. Mindenhol elénekelte, amit látott, végül
felért a legmagasabb fokra, s kibújt a jurta mennyezetének gyűrűjén.
Hangja most odakintről hallatszott:
– Hatalmas urunk, minden élő és holt fejedelme, meghajlok
végtelen erőd előtt! – kiabálta éneklő hangon a táltos. – Mondd el,
mit kell tennünk, hogy a szellemek kedveljék e szállást, mit tegyünk,
hogy óvják az itt maradtakat. Mit tegyünk a lelkek nyugalmáért,
hogy megmenekedjünk az Alsó Világ démonainak csapásaitól, a
betegségektől és vesztes háborúktól. Kérlek, nyisd meg elménket,
hogy láthassuk, merről közelít a vész. Látod, feljöttem hozzád ezen a
hosszú és nehéz úton, vadludak és darvak hátán, hogy megvigyem
akaratodat a mieinknek. Mielőtt visszatérek, kérlek, mondd el, mi az,
amit meg kell tennünk, uram, hogy akaratod szerint élhessünk, az
égbe távozók és a magad dicsőségére.
A táltos karjait a sötét égbolt felé emelve állt a jurta koronáján túl
egy olyan világban, amely alatt hite szerint még hat másik terült szét.
Felette vibráltak a csillagok, a megrezzentek a nyírfa levelei.
A jurtában, a fa törzse mellett a két segéd vigyázott a táltosra,
mert tapasztalatból tudták, hogy révületében akár le is zuhanhat.
Amikor leért a földre, ájultan vágódott a szőnyegre, mint akiből
elszállt az élet.
Hajnalban a családfők fáradtságtól és szent révülettől elgyötörten
ballagtak vissza a szállásra. A táltos a nyírfa tövében mélyen aludt.
Az egész közösség egyetlen éjszaka alatt átélte mindazt, amit a táltos
a szellemeken keresztül a világmindenségről közvetített.
Egy mondat Öcsöd apát is megragadta. A táltos a Hetedik Égben
azt mondta, hogy két hatalmas folyót lát, erdőket, nádasokat és egy
nagy, kéklő tavat, hegyek lábánál. A föld, amit látott, óriási hegyek
koszorújában bújt meg, és a hágókon át kerecsenek, farkasok,
szarvasok és medvék ereszkedtek a völgyekbe.
 A táltos azt is mondta, hogy tíz kerecsenből nyolc lesz, mire
odaérnek, s a legnagyobb napot és holdat ad egy másiknak, mielőtt
elrepülne az égi birodalomba. A napon és a holdon pedig a
megmaradtak összemarakodnak.
Nem volt ember, aki magyarázni merte volna ezt a jóslatot.
Harmadnap a szállás feje és mindenki, aki áldozat bemutatására
volt kötelezett, a ligetekbe távozott. Késő délutánra egyenként
kerültek elő abban a biztos tudatban, hogy a Világügyelő
parancsának eleget tettek. A szállásra a vándorlás során nem vár
szerencsétlenség.
A következő napokban a nyári szállás jurtáit és minden holmit a
szekerekre málháztak, s még most is a jóslat hatása alatt álló Öcsöd
apa vezetésével megindultak a szállásváltó úton.

– Ezért kerestelek fel, apa – zárja a mondanivalóját Beke, mikor

Öcsöd a nyári szálláson fogadja. – Nőül venném, ha nincs ellenedre,
és a családok is egyetértenek. Láthatod, jóravaló teremtés, nincs baja
senkivel, s dolgozik úgy, mint bárki más a szálláson.
– Lehet abban valami, hogy a szellemek jónéven vennék. A táltos
azt mondta, nincs benne szándék a rontásra, persze azt nem tudni,
mikor választják ki maguknak a rossz lelkek.
– Ha vigyáznak rá a szellemek, megvédik tőlük – mondja
meggyőződéssel Beke –, mert ellátja a tüzet mindennel, ahogy kell.
Éjjelente gyakran látom, hogy felkél, megigazgatja szépen, megeteti,
megitatja. A tűzben lakóknak ez csak kedves lehet, apa.
– Fizetned kell érte a nagycsaládnak, fiam – szűri fogai között a
szavakat Öcsöd, akit még mindig a táltos szavai foglalkoztatnak.
– Meg kell beszélnünk, hogy mennyit. Ez a kalim most a szállásé
lesz, persze nem akarok olyasmit kérni, amit nem tudsz teljesíteni.
Lovaid vannak, bár nem hinném, hogy ötven lenne…
– Annyi valóban nincs, apa – szól búsan Beke. – Csak egyszerű
közjobbágy vagyok. De lesz, mert megszerzem.
– Azt mondom, várd meg, mit tanácskozom a családfőkkel. Nem
eszik olyan forrón… Meg aztán a te helyzeted elég különös, fiam.
Bízd az öregek bölcsességére. Kitalálunk neked valamit. Elvégre…
szeretik ezt az asszonykát a szálláson.
Öcsöd már másnap hívatja Bekét a jurtájába. Közvetlenül a fontos
vendégnek kijáró hely mellé ülteti, jelezve, hogy őszintén kedveli.
Mosolygós, kövérkés felesége még egy tiszta szőnyegdarabot is
leterít, ami csak a becsben tartott vendégnek járt ki.
– Megtanácskoztuk, fiam. A családfők arról biztosítottak, nincs
kifogásuk az ellen, hogy elvedd a szláv nőt. – Öcsöd apa a kötelező
kumisszal kínálja Bekét. A tűz csak a fél arcát világítja meg, s Beke
látja, hogy hamiskás mosoly ül az öregember szája szegletében. – De
utasítanak téged arra, hogy a családi életed ezután legyen olyan
példás, mint senki másé. Csak ezt az egyetlen feltételt szabták. No
meg azt, ha az asszonyod esetleg meddő lenne, magad kíséred vissza
a régi szállására vagy legalábbis a gyepűig. Azt mondja a táltos, hogy
egy idegen asszony gyermektelensége rossz szellemek jelenlétét
mutatja, akiktől védeni kell a szállást.
– Megköszönném, apa – hajol meg ültében, de Öcsöd leinti.
– Még nem mondtam el mindent. Különleges a te helyzeted, meg
azé a leányzóé is, bár kétlem, hogy így szólíthatom, hiszen régóta
együtt él veled. De ezen senki nem botránkozott meg, hiszen
mindketten egyedül vagytok. Elinának mogyerivé kell válnia, fiam,
ez a másik kitétel. Jó úton halad, szépecskén beszélget már az
asszonyainkkal.
– A kalim, apa, az…
– Még most sem mondtam el mindent. Nohát. A kalimot nekem
meg Szár apának fizeted meg. Annyit, amennyit kér. Ez benne van az
egyezségben. Szár a leányának fogadja Elinát. Máskülönben, fiam,
úgy véltük, neked éppen úgy kijár a rendes házasság, mint bárki
másnak. Majd a körülményeket hozzád alakítjuk. Most abban
egyezzünk meg, mikor menjen Vidra apja, az öreg Csomoszló
megkérni a leányt Szárhoz – húzza el a bajuszát játékosan Öcsöd,
Beke nem kis meglepetésére.
A szállásfő jurtájából kótyagosan távozik, bár nem a kumisztól. A
nyakába szakadt valami, aminek nem látja az elejét és a végét, azt
sem tudja elgondolni, miként bonyolítják, hiszen vagyona semmi.
Elinának sincs semmije, még a rajta lévő ruha sem az övé, a szállás
asszonyaitól kapta, hogy ne járjon rongyokban.
De ha Szár, akkor Szár – gondolja Beke, és a napi munka után
összekapja magát, hogy bezörgessen Vidrához.
A legény széles mosollyal bújik ki a jurta ajtaján.
– Gyere be, parancsnokom – mutatja az utat, mivel Beke tizedébe
tartozik, s maga is közjobbágy már, nem kis büszkeségére a
családnak.
Csomoszló, a bal lábára sánta, de csupa izom családfő éppen
készülőben. A legjobb csizmáját húzta, tiszta inget vett, köznapi
fejfedőjét csak ünnepre tartogatott, prémes süvegre cserélte. Csak
kutyafuttában köszönti Bekét, aztán biceg is kifelé, s pillanatra rá
már a paták távolodó dobbanása hallatszik.
– Ülj már le, parancsnokom – mutat Vidra a birkabőrrel leterített
lókoponyára, és kumisszal kínálja a vendéget. Csomoszló felesége
egy cseréptálon sült ürühúst helyez a szőnyegre, aztán – mint
általában az asszonyok – a jurta homályába húzódva várja, mi lesz a
következő teendő.
– Én azért jöttem volna, hogy…
– Tudom, tudom. Hogy apámmal megbeszéld a leánykérést –
előzi meg Vidra, Beke vállát veregetve. – Meglesz az is, tizedes.
Most igyál, egyél, jut idő mindenre.
A végletekig zavarba ejtett Beke illendőn a tűzbe helyez egy
darabka húst, kicsinyke morzsát a lapos, kövön sütött árpakenyérből,
a kumiszból is löttyint bele keveset. Vidra meg csak beszél, beszél,
és neki eszébe sem jut, hogy voltaképpen csak le akarja őt foglalni
valamivel. A torkában egyre nő a gombóc, mert mégsem akar
dolgavégezetlenül hazatérni.
– Nyugalom, parancsnokom. Jut erre is, arra is – vigyorog pajkos
szemmel Vidra. – Rá köll bízni az ilyesmit az öregekre. Ők a
tapasztaltabbak, ezért is éltek sokáig. Meg aztán a leányzó nem
vérrokonod, el sem akarod rabolni sehonnan… hm… most már, tehát
harag nincs a szüleivel. Nincs semmi, ami a terveid ellen szólna.
– Az apád hova sietett? Szárhoz talán?
– Hát… Meglehet, előkészíti a leánykérést. Nem olyan egyszerű
az, parancsnokom. Elvégre neki kell a nevedben megkérnie Elinát, és
Öcsöd apa úgy döntött, Szár helyettesíti az igazi apját, mint nyilván
tudod.
Beke egyre türelmetlenebbül viseli Vidra somolygását, kétértelmű
megjegyzéseit, mert nem tudja, mire készülnek. De Vidra egyre
jobban belemelegszik a szerepébe, ugratja is a parancsnokát, aztán
egy távoli füttyre feltápászkodik:
– Na, gyere, tizedesem, itt az idő – csap Beke vállára. –
Átmegyünk, megnézzük, mit intézett jóapám a Szár apóéknál.
Szár a jobbszárnyon lakik, csinos kis jurta az övé. Jó módban
éldegél, hiszen egész életében csak csatákban forgott, kijutott neki a
zsákmányból. Maga a szállás sem volt éppenséggel szegényes, és
helyzetét nagyban köszönhette a Szárhoz és Csomoszlóhoz hasonló
öreg vitézeknek, akik a közös vagyont hajdan megalapozták, aztán
meg gyarapították. No persze, az innen-onnan, ellenségtől meg
portyák során elhajtott lovak, marhák is ezt a célt szolgálták, de ez
más kérdés.
Szár jurtája előtt kétkerekű telega áll, előtte két ökör. Bekének fel
sem tűnik. Vannak páran a környéken, látszólag a saját dolgukat
végzik, de lopva pillantanak rá, és cinkosan összenevetnek.
Vidra bebocsátást kér, mire belülről félrehúzzák a jurta ajtajának
szőnyegtakaróját.
A tűz körül jó néhány szállásbéli üldögél. Csomoszló Szár mellett,
a büszke családfő túloldalán Bajta apa a balszárnyról, szemben pedig
Öcsöd, a szállás feje. Csomoszló, amint Beke belép, felháborodva
kiáltja:
– No, fiam, te Beke! Hát ilyent sem értem, amióta kétágú vagyok!
Ezek itten be sem engedtek, úgy kellett benyomnom vénségemre a
szőnyeget. Azt kiabálták, nincsen is itt semmiféle leány…
– Nem is volt, csak idő közben került elő, te szarvatlan bakkecske
– replikázik Szár apó, de a szemében olyan vidám lángocskák
villóznak, mintha felhajtott volna egy teljes tömlő kumiszt. – Tán azt
vélted, beeresztünk mindenkit, mi?
– Így fogadják itt a kérőt, látod-e, fiam – folytatja nagy hangon
Csomoszló. – Nem mondom, szép kis családot választottál
magadnak… Elzárták a jányt, onnan húztam elő, abból a koporsóból,
ni.
 – Zárta a Csúz! Maga mondta, hogy nem megy, csak ahhoz,
akihez ő is akar! – nevetgél Szár apó, és Öcsödnek is vidámság
bujkál a képén.
– Először egy olyan csúf vénséget mutogattak itt nekem, hogy
majd a lélegzetem állott el, pedig nem ijedek meg a saját
árnyékomtól – így Csomoszló –, hanem azért mégiscsak előkerült…
– Nincs a családodnak annyi, amennyit ez a leány ér! – kiabálja
Szár, és a térdére csap. – Ennek az ára legalább ötven lú, ha nem
hetven, meg aztán harminc tinó.
– Szégyentelenek vagytok! Nem átalljátok kimondani ezt az
ocsmányságot? Még hogy ötvenet! Hát… talán egyet, legföljebb
kettőt, ha megérne, nem mondom, de azok igazán jó lovak lennének.
Délről valók, magasak és karcsú lábúak, amilyenen a szaracénok
járnak. Olyan gyorsak, hogy a szarvast beérik, még ha homokban
inai is!
– Nem. Még sem ér ez kettőt, csak egyet…
– Egy lovat érne? Olyan mesebélit, amelyiknek szárnya nő?
– dörzsölgeti az állát elgondolkodva Szár. – Méltányos ajánlat ilyen
leányért.
– Igen ám, de nem most rögvest – emeli az ujját nagy ravaszul
Csomoszló apa. Beke nagy zavarában csak most érti meg, mire megy
ki a játék. Elvörösödik egyszeriben, de nem szólhat, mert nem ő a
kérő. – A lovat majd holnap hozzuk, szárnyastul, mindenestül. Elébb
elvinnénk a leány hozományát.
– Nem úgy van a’! Amint a kalim megjön a tulajdon négy lábán,
és kettőt verdes a szárnyaival, megy a menyasszony is. Úgy látjuk,
hogy akkor minden rendben lenne.
– Nem lesz jó. Nekünk most kell a menyasszony, mert nem
bízunk meg benned, szomszéd.
– Nem lehet! – rázza a fejét Szár, s Öcsöd apa mellette vigyorog.
Tetszik neki fölöttébb, amit lát és hall. Elina a homályban áll, s Beke
most veszi csak észre, hogy öltözetének minden egyes darabja új.
– Nem lehet, és nem tehettek semmit, legfeljebb erőszakkal
vihetitek el a leányt, de akkor aztán velünk is számolni köll! Meg
aztán… legfeljebb telegával vihetné. De ki látott már telegán leányt
rabolni? Oszt’ meg meri-e próbálni egyáltalán? Van-é olyan
fejedelmi jobbágy? Helyén-e az esze?
Fenyegető mozdulatot tesz, s most mindenki Bekére néz.
De akkor Beke már ért mindent.
Felugrik a helyéről, megragadja Elinát a derekánál, aztán ölbe
kapja, és egyenest nekiszaladt vele a jurta bejárati szőnyegének, ami
kicsapódik a szabadba. A háta mögött kiabálás, hujjogatás, asszonyi
visítás: – Rabolják a jányt!
A jurta előtt, mint a cövek, áll a telega, mögé kötve Csomoszló
egyik lova, a hátára valamilyen csomagot pakoltak szőnyegbe
csavarva. Idő nem volt, hogy eleressze, így hát a telegára emeli
Elinát, maga pedig a bakra pattan. Beteg lába nagyot sajdul, a két
megtermett ökör pedig kötelességtudóan ballagni kezd Beke jurtája
felé.
Füttyszó, nevetés kíséri a nem mindennapi lányrablást, gyerekek
futnak a telega mellett, csapdossák, futásra ösztökélik a bárgyú
ökröket.
Elina valóban megrémült. Fogalma sincs arról, mi történik vele, a
szavakat sem értette teljesen Szár jurtájában. Az asszonyok
átöltöztették, olyan csodás darabokat adtak rá, amelyekről álmodni
sem mert.
A jurta elé érve Beke felkap a másik nyergesére, maga elé emeli
Elinát, és már vágtatnak is a szekérúton, a hátukban az üldöző
legények hada. Vidra kurjantása hallik:
– Vidd, tizedesem! Itt vagyunk, leverünk mindenkit, aki nem
hagyja! Hujj! Szembe, legények!
Hogy mi történik mögöttük, azt Beke csak sejti. Nagy kört
megtéve és a jurtájához visszatérve a földre dob egy bőrdarabot, arra
lép a menyasszonya, akinek lábnyoma nem maradhat a földön, a
varázslás miatt.
– Ezzel most letakarlak – mutat egy szépen szőtt, függönyszerű
darabot Beke –, mert ez a szokás felénk. Gyere, de óvatosan, nehogy
eless.
Körbevezeti a jurta körül, aztán ismét ölbe kapja, és belép vele az
otthonukba.
 Hogyan történhetett, Beke fel nem foghatja, de az öreg Csomoszló
meg a felesége már odabent várja, a tűz mögött.
– Látom, fiam, meghoztad a menyasszonyt. Szárt meg csak
kiengeszteljük valamivel. De elébb mutasd be az eleinknek, ahogy
illik, az új asszonyt – mutat a tűzhelyre, és mindnyájan leülnek a
barátságosan világító parázs mellé. Beke kumiszt önt rá, mielőtt
megszólal.
– Otthonunk és őseink lelkei, ti, akiket mindnyájan tisztelünk és
szeretünk, mert jólétet hoztok és meleget, ételt és italt bőséggel, s
nem hagyjátok nélkülözni az utódokat, titeket köszöntelek. Látjátok,
ez itt mellettem a jurta új asszonya. Annyi, mint én, s mindennek a
fele őt illeti. Tudja, mi a kötelessége, s fogadjátok az ő kezéből
őszinte szeretettel az áldozatot. Jó asszony, nem csalatkoztok benne.
Segítsétek, hogy egészséges gyermekeket hozzon a világra.
Elfogadjátok-e a ház asszonyának?
A tűzből válaszul apró szikrák pattannak, és Csomoszló meg a
felesége elégedetten néznek egymásra.
– Szár azt mondta, hogy a lakodalmat ott kell megülni, ahol a
leány eddig élt – mondja, és nehézkesen felemelkedik. – Három nap
múlva, az ő jurtájában, fiam. No, békés éjszakát.
Csomoszló a fájós lábát húzva kiballag, felesége követi a sötétbe.
– Hanem azért a leány hozományát ne felejtsétek a telegán – szól
vissza figyelmeztetőn. – Meg itt van még ez is, ni – nyújtja be a
maga lova hátáról leemelt, szőnyegbe burkolt csomagot, aztán
elkocog haza.
Elina még most sem ért mindent. Elhívták egy másik jurtába,
felöltöztették, aztán meg a férfiak veszekedtek, majd fel kellett ülnie
a telegára, végül Beke elrohant vele. Talán egyfajta különös
szertartásnak tekinti az egészet.
Beke kigurítja a szőnyeget, amelynek a közepében ott van tíz
gyönyörű, ezüstszürke rókaprém, néhány hód- és vidragerezna.
Mesterien kikészítették mind. A telegát letakarták fehér nemezlappal,
ez volt az értékesebb. A lapok alatt egy sereg hasznos holmi bújt
meg, amire egy asszonynak csak szüksége lehet a háztartásban.
Odakinn csend honol. A szállás kutyái megkezdték szokásos esti
őrjáratukat, és időnként összemarakodtak az elsőségért. Beke leül a
tűzhöz, Elina pedig mellé kuporodik. Arra kéri kerékbe tört
szavakkal, hogy magyarázza el neki, mi történt ezen az estén.
– Semmi különös – mondja csendben Beke. – Megkértek a
nevemben, és megegyeztünk a kalimot illetően. Aztán hagyták, hogy
elraboljalak, mert tudták, hogy nem tudok érted fizetni. Olyan játékot
rendeztek nekünk, amit csak ezután kell majd komolyan venni.
Érted?
Elina igyekszik nagyon, de alig érti.
– Nem baj. Én is alig értem – sóhajt Beke, és magához vonja
újdonsült feleségét. – Nincs a mogyeri léleknél jobb, magad is
láthatod. Eredj, rakd össze az ágyat ott, a rács mellett. Mától te is ott
alszol mellettem. Már, ha akarsz…
Mert azt más nem tudta, hogy mindeddig furcsa testvérpárként
éltek a jurtában.

A nyár nyugalmat hozott, ám amint az első vonuló madarak

megjelentek a világoskék égbolton, a szállás is újból érezte az
indulás szelét. Igaz, volt még idő bőven, a gulya és a ménes javában
élvezte a nyarat, ami az idén meleg volt, és végre csapadékos.
Nem szűkölködött senki és semmi, és a téli szállás mellől azt
jelentették Öcsödnek, hogy sem sáska, sem jég nem tarolta le a
gabonát. Lesz bőven köles, árpa és búza, nem kell elszoruló szívvel
várni a telet. A méhek hordtak, ahogy a födémesek remélték, és még
a hatalmas emsék is szépen malacoztak a mély veremben.
Halál nem történt, öreg és fiatal élvezte az életet és annak örömeit.
A messzi Itilből egyelőre nem érkezett sem jó, sem rossz hír.
Az ősz legelején izgalom szaladt végig a szálláson. Öcsöd karika
lábait fürgén szedve szaladt, hogy mindig nyergelt hátasára pattanva
s futtában rikkantva össze a családfőket a szállásváltó úton
elvágtasson északnak.
Kisvártatva a gyerekek, akik már megülték a lovat, elsőnek hozták
a hírt: a Megyer törzs fejedelme, Álmos és kísérete érkezik, tehát
mindenki kifelé a jurtákból.
Beke a ménesnél ténykedett éppen, és a hírre lóra kapott.
 Álmos és fia, Árpád ötvenfős kíséret élén érkezett. Öcsöd
jurtájánál álltak meg, és a szállásfő kétrét hajolva tessékelte be
mindkettőt. Beke visszafelé indult a méneshez, amikor egy gyerkőc,
szőrén ülve meg a lovát, utána iramodott:
– Azt parancsolja Öcsöd apa, hogy azonnal menj haza, és a sátrad
előtt várd a fejedelmet. De gyorsan ám, mert azonnal ott lesznek!
– kiáltotta és visszavágtázott.
Beke gyomra egy pillanatra összeszorult. Nem volt ugyan semmi
oka az izgalomra, de hát mégsem beszél az ember minden nap
fejedelemmel. Lova csaknem a nyakát szegte, oly vad vágtában
igyekezett haza.
Elina ételt készített, a jurtában példás rendet tartott, minden a
helyén volt. A tűz vidáman pattogott. Beke le sem szállt a lóról,
amikor a sátor mellett megjelent a fejedelem és a fia.
Álmos nem változott. Magasabb volt a legtöbb mogyerinél is.
Arcát a szél és a nap barnára cserzette, keze fején dagadtak az erek.
Beke észrevette, hogy milyen nagy és erős a tenyere. A szeme
élénken csillogott, amint a fehér lóról a földre ugrott. A fejedelemnek
megjárt a fehér ló, és az aranyos-gyöngyös csótár, amit az állat a
homloka felett viselt, a legdíszesebb volt, amit Beke eddig látott.
Árpád is megemberesedett, apjára csak kissé hajlott sasorrával
emlékeztetett. Komoly arcú fiatalember volt, keveset mosolygott, és
pillantása mintha a vesébe hatolt volna. Fél lépéssel mindig az apja
mögött, annak jobbján járt.
– Látom, vitéz, dologban voltál – kezdte a fejedelem, és engedélyt
adott Bekének, hogy felegyenesedjék. – Mi meg éppen, hogy veled
akartunk szót váltani. Vagyis inkább az asszonyoddal. Azt mondják,
idegen vérből való.
– Az asszonyom szláv. Portyáról való. Rendelkezz velünk, uram.
– Talán majd bent. Vezess be minket, jobbágy.
A jurtában Elina túláradó tisztelettel kushadt a földre, és fel sem
emelkedett, csak miután Álmos másodszor intett Bekének, hogy
engedélyezi. Az előírásos kumiszt azonnal hozta, és lehajtott fejjel
kínálta a fejedelmet.
– Szóval te, asszony, nem vagy mogyeri. Szlávok az őseid. Ez
nem baj, a mogyeri sok mindenkit befogad. Én éppen ezért jöttem.
Idejövet hallottam az egyik vitéztől, hogy szláv nőt vettél magad
mellé – szegezte a tekintetét Bekére, aztán maga alá húzott lábbal
elhelyezkedett a díszhelyen, az Elina által sebtében leterített
csodálatos szőnyegen, Beke jobbján, az ajtóval szemben. Beke
egyszeriben igen előkelő úrnak érezte magát.
– Azt is beszélték, hogy te nem az itteni szlávokhoz tartozol.
Érted-e, amit mondok?
Az asszony bólintott, és riadtan figyelt, nehogy egyetlen szót is
félreértsen, de nem merte szemét a fejedelemre emelni. Álmos
körülnézett a jurtában:
– Kedvelem, ha a jobbágyaim lakása ilyen rendes, bár nem ezért
jöttem. Arról akarok hallani, hogy honnan jött ez az asszony, Beke
vitéz. Mondjon el mindent nekem arról az országról, az urairól, a
szokásokról, a háborúkról. Hozzá ne tegyen, el ne vegyen belőle
semmit.
Beke megsimogatta az asszony arcát:
– Érted-e, virágom? Majd én segítek, ha nem menne. Nem kell
félned, bátran beszélhetsz mindenről.
Elina nagyot nyelve belekezdett. A maga tört mogyeri szavaival
igyekezett a legjobban leírni azt a földet, ahonnan sok évvel ezelőtt
apjával, anyjával és öccsével elindult, bár azt már maga sem tudta,
miért volt a nagy vándorlás.
Beszélt a folyókról, amelyek a hatalmas hegyek lejtőin erednek, és
egy még nagyobba ömlenek, ami az egész vidéket kettészeli, hogy
lustán hömpölyögjön tovább a tenger felé. A mocsarakról, a hatalmas
erdőkről, ahol annyi a vad, mint sehol másutt, és a vaddisznókonda
elpusztítja a vetést, a kerteket, mert odahaza az ő szláv vérei azt is
műveltek.
– Megtelepedtetek, állandó szállásaitok vannak. A ti nyelveteken
hogy hívják a népeteket, asszony?
– Morvának, uram – hajolt meg ültében Elina. – Az országunkat a
Morava folyó mentén találod, messze nyugaton. De emlékszem,
hogy laknak arrafelé még régi népek, olyasfajták, mint a mogyeri.
Avaroknak hívják őket, de ők néha hun vérből valónak nevezik
magukat. Az én népem sokat harcolt az ő első soraikban, nagyon
régen. Amikor még ők is fölöttünk parancsoltak, velünk vétették
körül a szállásaikat, hogy a szláv vérezzen elsőnek, ha úgy alakul.
Ma már sokkal kevesebben vannak. Töredékeik élnek, és vannak
közöttük olyan beolvadtak, akiket gepidáknak mondanak. Művelik a
földet, mert most már csak ehhez értenek, pedig valaha harcos népek
voltak. Mocsaras tó fekszik az országunk alatt, annak a partját is
lakják. Minket csak marótnak hívtak.
– Van egy erős nyugati király is felétek, úgy hallom. Akik onnan
érkeztek, ezt mind elmondták, de én olyantól akarom hallani, aki élt
ott, húgom.
Igen nagy elismerés volt, hogy a fejedelem ezzel a szóval illette
Elinát, de a nő még nem volt annyira figyelmes az ilyen finom
megkülönböztetésekre.
– Ők nyugatról jöttek, uram, és az uraik frankok. Azt jelenti, hogy
szabad emberek. Olyan germánfajta, uram. Azt mesélte a nagyapám,
aki bejárt messzi földeket, hogy egyedül ők voltak, akik a hatalmas,
régi rúmi birodalom helyén olyan országot foglaltak, ami igen régen
áll. Erősek, és állandóan háborúznak. Még egymással is. Maga a nép,
azt hiszem, bajor. A keresztény istent imádják, uram, krisztnyik az
összes. És mégis Rómának indulnak, ezt mondták…
– A fejedelmükről beszélj – szakította félbe Álmos.
– Amikor eljöttünk, uram, fiatal král uralkodott a keleti részen, a
neve Karlmann. Erős és tettrekész, uram, a sajátjait vasmarokkal
fogja. Mert széjjelszakadt a birodalmuk, sok esztendeje már, azóta a
három rész külön próbál a másik rovására uralmat szerezni magának.
Velünk mindig csak háborúztak. A mi králunk először Mojmir úr
volt, ő telepített le minket a nagy folyó és egy beléje ömlő kisebb
között. Előtte a népem a frankok alattvalója volt. Ennek már vagy
tizenöt esztendeje is lehet. Amikor eljöttünk onnan, a mi nagy
fejedelmünk Rasztyiszláv úr volt. Mondják, új hitre akarja vezetni a
morvákat, a rúmi keresztényekére. Ez soknak nem tetszik, uram. De
hiszik, hogy egyszer ő majd hatalmas morva birodalmat hoz létre,
mert ezt jövendölték a papok.
– Az országotokon kívül hol élnek még szláv törzsek, arról
beszélj.
– A mi népünk nagy család, uram. Rajtunk kívül élnek még ott
bolgárok, horvátok és olyanok, akiket szlovénnek hívunk. Délkeleten
láttunk olyanokat, akik a magas hegyekben, barlangokban laktak,
mint az állatok, vagy az irdatlan erdőségekben. A bolgároktól mi sót
kaptunk, a nagy folyón hozták fel bárkákkal vagy karavánokkal, a
mocsarakat kerülgetve.
– Melyik istent imádjátok? – kérdezett közbe Álmos. Fiának arca
félhomályban volt, de Beke így is látta, hogy Árpád feszülten figyel.
– Mi, uram, Perunnak áldozunk, aki, meglehet, ugyanaz, mint a
kazár és a mogyeri Tengri. De vannak más szellemeink is. Látom, ti
és elégetitek a halottaitokat, ha temetni nem lehet. Mi is így teszünk.
A kazár már nem, azt tudom. Ugyanúgy hisszük, mint ti, hogy a
túlvilágon minden fordítva történik. Ezért nem is szereti a mi népünk
a krisztnyikeket, akik egy másik istenben hisznek, és azt tartják, hogy
minél többet kell szenvedni ezen a földön azért, hogy a másvilágon
majd minden szép és jó legyen.
– Hm… Azt mondtad, hunok? – utalt vissza Elina korábbi
mondataira Álmos. – Hogy az avar nép így hívná magát?
– Azt mondom, uram. Azt tartják, hogy egyenesen Etele
fejedelem népétől származnak. Azt is mondják, egykoron még
visszajön ide minden hun, aki a világban széttöredezett, amikor
darabjaira hullott a birodalom, száz esztendőkkel előtte.
– Bennünk is folyik hunok vére, húgom – állt fel Álmos, és a fia
némán követte mozdulatait. Beke és Elina meghajolva álltak a tűz
másik oldalán. – Beke vitéz, te a jobbágyokkal gyere hozzám, amikor
a téli szállásra elindultok. Mindenedet hozd, ott kaptok helyet ennek
a jurtának. Az asszonyod tudására szükségem van, azt akarom, hogy
a közelben legyen.
– Mindent, amit kívánsz, teljesítünk, fejedelem – hajolt mélyebbre
Beke. Elina pedig a szőnyegekre térdelve a földig ereszkedett. Álmos
és fia a küszöböt magasan átlépve elhagyta a jurtát.
Sokáig nem voltak képesek megszólalni. Beke egykedvűen
farigcsált késével egy darabka csontot, Elina az asszonyrészen, a
balján ült. Beke hallotta, amint a saját nyelvén imákat mormol. A
szállás jurtái között a lenyugvó nap sárga és bíbor fénnyel törte át a
lombokat.
– Az enyémek azt tartják, hogy most ott az ördög követői
küzdenek az ellenfeleikkel – mutatott a fénypászmákra az asszony,
és az arcára vöröses csíkot vont a lenyugvó napkorong. – Ti mit
tesztek a krisztnyikekkel? Megölitek őket?
– Minek ölnénk meg? A mogyeri nem bánt senkit sem csak azért,
mert más istent imád, másnak áldoz. Arra gondolunk, hogy annak az
istennek is lehet akkora hatalma, mint Tengrinek. Nálatok nem így
van?
– Nálunk majdnem, de máshol, ahol krisztnyikek élnek, tudom,
hogy ők még meg is ölik azt, aki nem tiszteli az ő vallásukat. Azt
mondják rá, hogy a gonosz lelkekkel cimborál, és átvágják a torkát.
– Ez a mi hitünk szerint nem emberi cselekedet – csóválta meg a
fejét Beke. – Olyanok akkor, mint messze, északnak, azok a vad
törzsek, akik az ellenség koponyáiból készítenek maguknak
ivópoharat. Beszéltek róluk a normannok meg a rokonaik, a ruszok
eleget. Megtámadják a kereskedőket, és nem csak a málhát viszik el,
de meg is ölik őket. Persze, ez más, de azért én mégsem foghatom
fel, miért kell valakit megölni, csak, mert máshitű.
– Most hogyan lesz, uram? – kérdezte aggodalmas arccal Elina.
– A fejedelem szállására kell mennünk, és el kell tőled költöznöm?
– Nem hinném, hogy erről van szó. Jobbágy vagyok,
kötelességem a fejedelemmel tartani, hadakozni, kísérni őt
fegyverrel. Hallhattad, azt mondta, a tudásodra van szüksége. Úgy
vélem, hogy most csak megnézett magának. Ő tudja, miért érdekli az
a világ ott, napnyugaton.

Elina lassan beletörődött a tudatba, hogy a szállást, ahol őt

megszerették, segítették, idegen létére elfogadták, el kell hagyniuk.
Amikor a pocsolyák felszínén hajnalban megjelent az első vékonyka
jégkéreg, a természet megadta a jelet a szedelőzködésre.
Mindenki tudta a dolgát, Öcsöd pedig dicsérte a szállásnépét:
– Nohát, látjátok, nem kell a mogyerinek szolgáló – szólt Öcsöd
elismerése, mert azért azzal sem fukarkodott az apa. – Még hogy
rabszolgát, szlávot vagy bárkit hozzunk, aki dolgozik helyettünk?
Miféle bizánci módit akarnak itt egyesek?
 – Igazad van, apa! – kiáltotta vígan az egyik család feje. – Nem
bíznám én rabszolgára se a lovat, se a marhát, de még az emsét sem.
Hát ki tudná jobban végbevinni az ügyes-bajos dolgokat, ki tudná
jobban megfuttatni a ménest, mint a mogyeri vérből való?
– Mikor lesz legközelebb portya, apa? – kérdezte egy vérbő, ifjú
harcos, aki nehezen bírt már az erejével. – Ránk férne már egy kis
mozgás. A Vidra öccsének is van már sajátja, amit a koporsóládába
rakhat. Mi is hadd szedjük meg magunkat.
– Egyelőre várunk, öcskös – intette le Öcsöd, szemében pajkos
fénnyel. – Beszélik, hogy más szelek fújnak mostanában keletről, a
kagán udvarából. Nem mintha nagyon érdekelne, mit gondol őkelme,
mert már messze van, és huzakodni sem igen akarhat a mogyerivel,
de ha egyszer a láng kipattan valahol, hamar végigszalad. A
fejedelem azt akarja, hogy most maradjon minden szállás békében,
mert ha kell, egyszerre mozdulunk.
– Akkor tehát háborúzunk a kazárral!
– Ezt nem mondtam, te rókakölök!
A szállás hadra fogható vitézei egymás között tanakodtak, mi
lehet Öcsöd apa rejtélyes szavai mögött, mert a tapasztalt öreg nem
beszélt soha a levegőbe.
Az idei nyár úgy szaladt el, hogy alig érkezett hír a külvilágból,
mert kevés kalmár jött. A mogyeri szállások nyugalomban éltek, és
élvezték, hogy Kazáriától jó néhány folyó és széles gyepű választja
el őket. Aki türelmetlen volt, mert nem hadakozhatott évente
rendszeresen a kagán seregében a beígért zsákmányért, azt a többiek
lehurrogták: – Mit akarsz te szerencsétlen? Örülj, hogy nem kell
hajbókolnod a fáklyája meg a kopjavégen cipelt napkorongja előtt.
Nem jó neked, ha szabadon élhetsz? A te lelked tán jobban szereti,
ha idegen nyomja?
Nem bizony, ezt senki nem szerette.
Ámde szerették a vitézek a gyarapodást, erre pedig csak akkor
volt lehetőség, ha megharcolhattak a javakért, rabszolgát adhattak el
pénzért vagy lóért a bizánci görögnek.
– A mogyeri nem úgy van ám, mint a kazár – torkollták le időről
időre a vérmesebbeket az idősebb, tapasztalt vitézek. – Azok folyton
kereskednek, pénzt csinálnak a pénzből. Itt vásárolnak, amott meg
eladják, jóval drágábban. Ezért gazdag a kagán, olyannyira, hogy
megengedheti magának a fizetett sereget. De a mogyeri nem ez a
fajta. Csak azt adhatja el, amit megszerez harcban, portyán. Mert a
többit megeszi, megissza a család, a szállás, a nemzetség, a törzs. Ha
meg nem, akkor összegyűjti.
Ezen aztán sokan mélyen elgondolkodtak.
Aki figyelmesen követte az eseményeket, a halovány jelekből
láthatta: keleten készülődik valami, ami nem lehet közömbös a
mogyerinek.
Beke és asszonya a nemzetség téli szállásán meg sem pihentek. A
sátras szekér, amiben a holmijuk volt, folytatta útját a nagyfejedelem
szállásvidékére. Öcsödtől kapott kíséretet, hat legény segítette Bekét
a költözésben, és abban, hogy biztonságban odaérhessen.
Álmos fejedelem szállása a messzi sík legnagyobb folyója mentén
húzódott, és csaknem három napba telt, amíg odaértek. A folyón
gázló és rév is volt, a kereskedők tehát kénytelenek voltak
megfordulni Álmosnál, ha akartak, ha nem, mert más út nem
vezetett.
A fejedelem szállásváltó útjából ágazott ki Árpádé, ami legalább
annyira előnyös volt, mint az apjáé. A fejedelmi család biztosította
magának a jólétet ebben a formában is, és erősödését az egyre
növekvő vagyon mellett a fegyveres jobbágyok számának erőteljes
gyarapodása mutatta.
Az egész törzs abban a formában épült fel és helyezkedett el,
ahogy a hadrendben felállnak. Volt jobb- és balszárny, s ennek
megfelelően kaptak a nemzetségek előnyösebb vagy gyengébb
szállásváltó utakat.
Aki erősebb, befolyásosabb volt, annak jobb, másoknak gyengébb
jutott.
Ahol rév volt, vagy a kalmárutak keresztezték egymást, ott a
fejedelmek vagy a közvetlen családtagjaik vetették meg a lábukat. A
vagyon meg csak gyarapodott, erősítve ezzel a fejedelmet és
érdekeit, még a másik mogyeri törzzsel szemben is.
Beke a balszárnyon kapott helyet, hogy a jurtát felállítsa. Elina
nem értett hozzá eléggé, ezért a szállás asszonyai siettek a
segítségére. Addigra elterjedt már, hogy a szláv asszonyt a fejedelem
magához kérette, ezért hát igyekeztek Elina kedvébe járni.
Az asszony először zavarban volt, aztán egyre jobban megszokta,
hogy körülrajongják-duruzsolják a többiek. Beke pedig időnként
aggodalmas pillantásokat vetett Elinára, akinek lassacskán jobban
tetszett ez a szerep, mint az asszonyi hivatás.
Gyermeket még nem fogant, pedig Beke dolgozott ez ügyben
szorgalmasan. Úgy vélte, talán a Világügyelő szerint nem jött még el
az ideje, hogy utódja szülessen.
Elina nem sietett a dologgal, noha az asszonyok sorban vitték
hozzá a mindenféle magvakat, sőt néha meg is kérdezték, vajon nem
Bekében van-e a hiba, netán kerüli őt, vagy túlságosan is lusta,
amikor annak a bizonyos dolognak ott lenne az ideje.
Az asszony a következő hetekben gyakran megfordult Álmos
szállásán. Ilyenkor legtöbbször tolmácsolnia kellett, ha Mika éppen
távol volt, de az is előfordult, hogy az asszonyt a régi hazáról
kérdezgette a fejedelem és a környezetébe húzódott nemzetségfők. A
komoly tárgyalás férfiember dolga, és Elina jelenlétével eleinte
nehezen barátkoztak meg az urak, de nem tehettek egyebet, mert
Álmos akaratának ellent nem mondhattak.
Azon pedig végképp nem csodálkozott senki, hogy Elina
lassacskán megváltozott. Először csak kicsit, aztán egyre jobban
érezhetővé vált fennhéjázása. Az asszonyok közül senkit nem ért
ekkora tisztesség soha, és Elinával – ahogy mondani szokás –
elszáguldott a ló.
Beke növekvő aggodalommal figyelte asszonyát, és ha csak
tehette, fegyveres munkára jelentkezett a jobbágyokkal.
Ám ez nem oldott meg semmit. Beke jobbágy volt, de mégis csak
egyszerű vitéz, Elina pedig lassacskán a csalhatatlanság, a fontosság
és a nélkülözhetetlenség lila ködével vonta körül magát.
Már nem volt mindig és mindenkihez barátságos, néha egyenesen
kiállhatatlanul viselkedett, s ezért egyre többen kerülték a társaságát.
Beke ennek köszönhetően rohamosan veszített kedélyéből.
Jókedve elszállt, mintha soha nem is lett volna. Ha csak szerét
ejthette, elsőként jelentkezett minden feladatra. Akkor volt boldog,
ha a századdal a pusztát róhatta, s a vetett, puha bőrökkel takart ágy
helyett pokrócba burkolózva alhatott a tűzben izzított kövekkel
fűtött, fagyos talajon. A harcban, ha a gyepűn pusztai rablókkal,
martalóc besenyőkkel csaptak össze, elsőnek indult rohamra, s a
tized nem tehetett mást, mint követte parancsolóját.
Beke nem találta igazi otthonának a tulajdon jurtáját.
S láss csodát: amint egyre veszélyesebb helyzetekből került ki ép
bőrrel, elterjedt, hogy Bekét az ősök szellemei mellett a Legnagyobb
Úr is vigyázza, hiszen sebezhetetlen. Nem fogja nyíl, se kelevéz. Azt
beszélték, hogy a besenyő fogság miatt jutalomként kapta ezt,
egyenesen Tengritől.
Amikor Beke ezt először meghallotta, kinevette a társait, ám nem
sokáig tartott a tiltakozása. A Nyék törzs utolsó szállásai mellett
portyáztak a gyepű szélén, amikor egy fura, félszemű öregember
hívatlanul közéjük ült az estéli tűzhöz. A vitéznek azonmód eszébe
jutott a nagy kenger háború előestéjéről a gyógyító táltos, és a
hasonlatosságba beleborzongott.
Egy darabig feszülten gubbasztottak, mert nem tudhatták a
szándékát, aztán egyszerre csak megszólalt a szurtos arcú, hasadt
öltözékű öreg:
– Láttam az éjjel, amint a kerecsen elrepül egy sárga koronggal.
Olyan volt, mint egy aranypénz. De nem pénz volt, annál sokkal
nagyobb, majdnem akkora, mint a korsó alja. A kerecsen elvitte a
fészkébe. Ahonnan elhozta, ott kialudt az egyik fáklya a sok közül,
és elrejtezett a Hold.
A vitézek összesúgtak: – Miket nem hord össze ez a féleszű…
De Beke csendre intette őket. Az hiányozna csak, hogy az öreg
megharagudjék, mert ha táltos netán, még rontást bocsát az egész
tizedre. De senki nem tudta megmondani, hogy ha nem táltos, akkor
regös-e vagy gajdos. Zeneszerszám nem volt az iszákjában.
Amaz pedig csak mondta a magáét:
– Nagy sereget láttam, összevissza nyargalásztak a lovak. A
kerecsen meg csak figyelt és figyelt. Nem repült az sehova. A hadból
osztán kivált három törzs, és megverekedett a fáklyásokkal. A madár
meg csak nézte őket, és felmutatta a sárga korongot. Erre mind a
korong fénye felé vágtattak, hogy porzott mögöttük a látóhatár.
 – Ebből én ugyan nem sokat értek – morogta Beke mellett Kara,
az alacsony, fekete, bogárszemű legény. – Szerinted mit jelent,
parancsnok?
– Várj! Hadd mondja tovább.
A fura vendég körbehordozta fél szemét a katonákon.
– Rajtatok van a korong jele, vitézek. Látom én azt jól.
Mindőtökön ott a jel.
Hirtelen feltápászkodott, és kiabálni kezdett:
– Füstben vagytok, és soha nem találjátok a kiutat! Mondom:
soha! Pedig te mutatnád, de ezek itt nem követnek – szegezte a
tekintetét Bekére, és görbe mutatóujjával a homlokára bökött. –
Mindenki a füstben marad, de te utat találsz. Pocsolyákban fetrengsz,
a lovak könyörögnek neked, de nem segíthetsz…
– A lovak könyörögnek…
– Miről jövendölsz nekünk, öreg? – kérdezte csendben Beke, és
érezte, hogy a gerince mentén bizsereg a bőre.
Mintha torkára forrt volna a szó, az öreg oly hirtelen hallgatott el.
Bekét leste azzal az irtózatos egyetlen szemével olyanformán, hogy a
többiek is beleborzongtak. Göcsörtös, tán fagyott ujjával némán
mutatott rá, aztán megszólalt:
– Nekem… nincs hatalmam feletted. Kellene, de nincs. Valami…
erősebb, mint én. Sokkal erősebb… – mondta elhaló hangon, majd
fordult, és elballagott a sötét éjszakába. Sose látták többet.
Vidra tért magához legelébb:
– Hova ballag ez gyalogszerrel, éjnek évadján a pusztában?
– Ő tudja.
– Majd felzabálják a farkasok – mondta Kara. – Még sose láttam
ilyen embert. Nem volt-e táltos?
– Már én sem tudom biztosra. Valami más lehetett.
– Miről beszélt, Beke? – firtatta Vidra. – Sárga korong meg füst…
És mi az, hogy mi nem követünk? Nem te lennél-e a tizedesünk?
– Hát, ha azt tudnám, okosabb lennék a táltosnál – vakarta a fejét
Beke, és visszaült a tűz mellé. – Majd megfejti odahaza a táltosunk,
ha el nem felejtitek addig.
 – Azt mondta, nincs fölötted hatalma – folytatta bizonytalanul
Vidra. – Minek kellett volna, hogy legyen? Csak nem lettél tán jóba
az ártó szellemekkel?
– Nem tudok róla, Vidra pajtásom. Azt hiszem, ennek az
embernek tán bogarak zümmögtek a fejében.
– De rád mutatott – erősködött tovább Vidra, és Beke csak
legyintett. Persze, hogy őrá, hiszen ő a tized parancsnoka.
– Csak hadd mutogasson. Nincs abban semmi. Ejh, fiúk, majd
megfejti az otthoni táltosunk.
– Azért nem úgy van az. Bajod lehet abból, ha nem veszed
komolyan a jövendőmondót, mert ez az öregember az volt, arra a
fejemet teszem. Meglehet, hogy buszurgán lelke van benned. Azért
nem fog a nyíl meg a kelevéz. Mert tudvalévő, hogy a boszorkány
addig nem hal meg, míg a tudományát át nem adja az utódjának.
Lehet, hogy még nincs meg az utódod…
– Mostanában ne taníts minket semmiféle tudományra, tizedes! –
rikkantotta felszabadultan Kara, és a nevetés oldotta a félelmet.
– Majd mindjárt jól kupán váglak – fortyant fel Beke, és
hozzávágta az üres kumiszos tömlőt. – Még csak az hiányzik, hogy
miattatok vágják el a torkom éjszaka. Ekkora marhaságot! Tengri az
égben! Hát akkor ez itt mi? – mutatta dühösen darabokra tört, rosszul
forrt lábát a tűz fényében. – Ha annyira nem fog engem a fegyver?
Ébredtetek már fel halotti máglyán? Mert nekem megadatott. Az ám
csak a vidám dolog…
A többiek hallgattak, Vidra és Kara meg elismerte, hogy tán
túllőttek kissé a célon.
Ám Beke ázsiója soha nem hágott még olyan magasra, mint az azt
követő rövid időben.

A Nyék gyepűt szorító szállásainak még csak a környékére sem

merészkedett azon a télen senki. A Kér törzs legközelebbi téli
szálláshelye csak egynapi járásra volt. A hatalmas, éhes kutyák még
a farkasnak is nekimentek, szétszaggatták és részben fel is falták, ha
a karámokat közelítette.
 Az asszonyok a folyó partján feltörték a jeget friss vízért, és
naponta lebotorkáltak a magas hóban a favödrökkel. A halászok az
első lékbe csúsztatták a hálót, elballagtak a következőig, ott meg a
másik végét kihúzták. Ha szerencse kísérte a műveletet, minden nap
volt annyi a hálóban, hogy a szállás nem nélkülözött.
Beke a Kér téli szállása mellett még egy nap pihenőt
engedélyezett a tizednek, hogy előkészítsék fegyvereiket meg az
izmaikat. A másik három tizeddel napok múltán találkoztak abból a
célból, hogy a befagyott folyók jegén átcsapjanak a Kazár
Birodalomba némi zsákmány reményében.
Subájukat a kaftán fölé borították, és naponta csak akkora
távolságot lovagoltak be, hogy a lovak ki ne dőljenek. Még mogyeri
területen voltak, és a Kér, az „Óriás” meg a Nyék, a „Kerítés” védte
őket.
Holnap már ki tudja, mi lesz?
A tized vitézei között még napokig szóbeszéd tárgyát képezte a
félszemű öregember handabandázása, s talányos mondatait
fejtegették.
– Mondhattok bármit, a parancsnoknak szerencsecsillaga van, én
mondom – erősítgette az álláspontját Szőke, a kesehajú, mindig
vidám ifjonc, aki az egyik legügyesebb céllövő volt a tizedben.
Mióta betöltötte a tizedik évét, és megkapta első saját lovát, no meg
az övét a derekára – vagyis férfivá avatták –, folyton a harcosok
sarkában ténfergett. Aztán az első adandó alkalommal beállt
jobbágynak, s hite szerint nem is kívánt más lenni. Bukfencre lőtte az
inaló nyulat negyven lépésről. – Láttátok, hogyan meresztette rá a
szemét a minap az a kis fekete jány? Aki akkora vödörrel jött, hogy
maga is belefért volna? No, a tizedesünknek talán még nála is
szerencséje lenne.
– Elina asszony leverné a derekát odahaza – rikkantotta Vidra, aki
mindig Beke pártján állt. – Tudod, te akasztófaverág, hogy ilyesmit a
parancsnok nem tesz!
A szállás széle felől Beke kurjantása hallik:
– Hej, Vidra! Indulunk! Szedd össze a csapatot! Futár jött, hogy a
többiek félnapi járásra innen várnak ránk. Azonnal indulni kell, hogy
sötétedésig odaérjünk.
 A legények kapták magukat, s nemsokára már lovon ült az egész
tized. Az állatok patáira nemezpapucs került, hogy lábukat ne törjék
a folyó jégpáncélján.
Amint végigkocogtak a vízre vezető havas, keskeny, kitaposott
ösvényen, nem is figyeltek fel a fiatalasszonyra, aki kézen vezetett
egy fiúcskát. Az asszony oldalvást lépett a magas hóban, hogy helyet
adjon a vitézeknek. A gyerek tágra nyílt szemmel csodálkozott a
fejedelem barna medvebőr subába burkolózott katonáira, a díszes
fegyverekre és a szép, egészséges lovakra.
– Gyere, kisfiam, hideg van idekint. Gyere szépen – kérte az
asszony a gyereket, és amint a vitézek elhaladtak, maga is elindult
visszafelé az úton a szállásra.
– Miért sírsz, anyácska? – nézett fel a kisfiú, de az asszony
megrázta a fejét:
– Dehogy sírok. Csak a hideg csípi a szemem. Gyere,
igyekezzünk, apó már vár.

– Biztos ez, lányom? Valóban ő volt? Nem lehet, hogy tévedtél?

– Olyan biztos, mint ahogy itt állok előtted. Nem tévedek, láttam
is. Megismerném ezer közül, hiába sánta…
– Sánta? Soha nem volt… – töpreng az öreg, és félig vak
szemével a parázsba bámul. – No persze, azóta elvánszorgott már
egypár tél.
– Túl sok tél, apó. Mit tegyek most? Itt volt, láttam, megismertem.
Mentem volna hozzá, ha meg nem hallom, mit beszélnek a katonái.
– Katonái? – veti fel a fejét az öregember. – Hát már katonái
vannak? Tudtam, hogy többre érdemes. Mindig sejtettem.
– Fejedelmi jobbágy valamennyi. Egy teljes tizede van, portyára
mennek, beszélték. Már el is indultak – szipogja az asszony,
miközben segít a fiúcskának levetni a kis ködmönkét, amit maga
varrt fehér bárányka bőréből.
– Nahát… azt mondták, hogy asszonya van? Hm… A Megyer
szállásain lakhat. Mert ezek a nagyfejedelem vitézei voltak. Alig
hinném, hogy Beke oda visszament. Tudod, a vérbosszú igazán
sosem alszik ki.
– Mit tegyek, apó? Hagyjam elmenni? Hiszen nem is tud semmit,
még azt sem, hogy…
A fiúcska két apró, fából faragott lovacskával játszadozik a
medvebőrön. Apró íja, tompa hegyű nyílvesszői, kis fapajzsa és
kelevéze, rövidke ostora a jurta rácsán, szép rendben, akár a felnőtt
férfiembernek, hisz a mogyeri gyerekek a felnőttek játékait játsszák.
El sem tudnak képzelni mást.
– Amit tettél, azt jól tetted, leányom. Ha egyszer ő nem keresett
téged… Ha meg valóban asszonya van, jobb is így. Tudod, a törvény
kemény. Házasember, törődj bele. És ne utasíts el mindenkit, aki
megkérni jönne. Érsz annyit, mint bármelyik asszony ezen a
szálláson. A többi úgyis a Világügyelő dolga.
– Értem apó. Igazad lehet. Nincs is baj. Csak… kicsit felkavart a
dolog.
– Elhiszem, Virág. De neked itt van Kabuk. Belőle egészséges, ép
harcost kell nevelned. Csakis ezzel törődj.
Azzal az öreg a gondolataiba merül, amelyek úgy kavarognak
most benne, akár a nyári viharfelhők.
Csak ne lenne a háta mögött hetvennél is több elröppent tavasz,
biz’ ő a végére járna ennek a fura dolognak.

VIII.

Füstszagot hoz a szél, és a lovak horkantanak, s idegesen

kapkodják a fejüket. A menet megtorpan, a vitézek tanakodnak,
honnan a füst. Valaki azt mondja, leégették az erdőt, hogy új földet
törjenek.
De a tapasztaltabbak egyre erősítik, hogy ez bizony égett nemez
és bőr szaga.
 Rossz jel.
A Kér és a Kürt törzsek közötti szállásvidék határán portyázik
éppen Beke tizede, mert olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a kazárok
csapatokat küldtek a gyepűre. A kagán megelégelte, hogy a mogyerik
elszedik a szlávoktól a neki járó adót, s ráadásul nem fizetik a
magukét, pedig a mogyeri és a hozzá csapódott töredékek, a
mindenféle kevert, keszekusza népek a kazár fogalmak szerint még
mindig alattvalók.
A kagán töménnyi lovasserege az utóbbi esztendőkben egyre csak
gyarapodott, mert zsoldosokból soha nincs hiány. S kik álltak be a
sorba? Elsőnek azok, akiknek törzse, szállása elpusztult, vagy
elveszett a forgatagban. Mert valamiből élni kellett, mondták. Aztán
azok, akik már megízlelték, milyen a zsákmányszerzés, s a harcot
választották a békésebb élet helyett. A kagán sosem nézte, miféle
vérből való a katona, aki fizetésért verekszik, fő, hogy érte tegye.
Számosan világéletükben katonák voltak, s kelettől nyugatig
végigharcolták az egész vidéket, az Aranyszarv-öböltől egészen
Khorezmig, vagy a kalifa földjétől az északi ruszokig. Ők már
nehezen lelték a helyüket, s igazi élet a seregben várt rájuk.
A kagán jól látta, hogy a mogyerivel hamarost baja támad, ezért
egyre több zsoldost toboroztatott a seregébe. Egyrészt, mert
megtehette, hiszen volt annyira gazdag. Másfelől meg azért, mert így
az olyanoktól, mint a mogyeri törzsek, a katonáskodás helyett rendes
adót követelhetett.
Legalábbis így tervezték a miniszterei, ámde minden dolognak
van színe és visszája. Mert az adó akkor ér valamit, ha beszedik.
A hír, hogy a kazár zsoldossereg felszerelése nyomán a mogyerire
előhadként többé már sem lesz szüksége a kagánnak, hamar átjutott a
gyepűn. Zúgolódott majd minden törzs, és ez Levedihez is hamar
eljutott.
Levedi nem kívánt közeledni a kagánhoz, de nem úgy a kazárok
uralkodója, akit az éleslátású miniszterek idejekorán figyelmeztettek,
hogy a mogyerivel nem kifizetődő rossz viszonyt tartani. Sosem
lehet tudni, mit eszelnek ki, mint például a nyugatabbra költözés
után, amikor elkezdték a szláv törzseket sarcolni, s a kagánnak szánt
adó Álmos és Levedi urak ládáiba vándorolt. Nem is beszélve a
kisebb törzsfőkről, akik szintúgy részt kaptak belőle, és emellett még
a saját szakállukra is sarcoltak.
Ezért azt tanácsolták a miniszterek, hogy jobb lenne mielőbb újra
szót érteni Levedivel, még mielőtt valami jóvátehetetlen történik.
Mert azért azt jól tudták a kazár urak, hogy ha meg is gyengült
némely mogyeri törzs, azért maradt még ott erő és kurázsi elég. Arról
nem is beszélve, hogy a kazár birodalom területén bóklászó kisebb-
nagyobb töredékek inkább húznak a mogyerihez, mint a
kaganátushoz, amelynek urai furcsa, a nomádok számára idegen
vallást követnek.
De minderről Beke és a tizede nem sokat tud.
Egy századdal azért küldte ki őket a magyarok jelenlegi gyulája,
Álmos fejedelem, hogy a keleti gyepűnél vizslassák át a környéket,
és, ha kell, vegyék el a kedvét a kazár portyázóknak attól, hogy a
mogyeri szállásokra ácsingózzanak.
Meg aztán ez a különítmény felelt azért, hogy a szanaszét
bóklászó martalócokat kifigyeljék, és jobb belátásra térítsék azáltal,
hogy hamarabb küldik őket az égi birodalomba, mint ahogy oda
jutásukat tervezték.
A füstszag egyre közelebbről érződik. Beke tizede megkerül egy
marasztaló lapályt, ahol a lovak hasig süppednének a jeges vízbe, és
egy csenevész nyírfaliget mellett végigvágtáznak. A síkra érve már
látják a sűrű, szúrós szagú, fekete füstöt, amint szétterül a vidéken.
A tizedet egy kürt és néhány nyílvessző állítja meg. A fák mögül
lőtték ki, fütyülve-sivítva csapnak a lovak lába elé, és harsan a
kiáltás:
– Megállj! Honnan valók vagytok?
– A Megyerből! – kiált vissza Beke.
Egy fiatal legény válik ki a bokrok közül, s feléjük nyargal.
– A szállást felperzselték – bök hüvelykjével a háta mögé. – Még
nem tudjuk, hányan vesztek oda. Mi a Kürtből vagyunk, a következő
szállás már a mienk. A füstöt láttuk meg, jöttünk rohanvást nyolcan,
hátha segíteni kell.
– Láttatok valakit a szálláson?
– Idegent senkit, bár nem vettük még sorra a jurtákat.
 – Akkor nézzük meg. Bemegyünk, de ügyeljetek a csapdára, mert
még a közelben lehetnek. Vidra, Soma! Vágtassatok körbe, de ne
hagyjátok magatokat elkapni – adja ki a parancsot Beke, és a
maradék héttel meg a Kürt-béli harcossal megindul a szállás felé, át a
rőtbarna csalitoson.
– Nincs itt már senki. Pár halottat látok heverni, meg kimúlt
lovakat. Kazár nyeregtakarójuk van. Magasságos Tengri az égben!
Egyetlen jurtát nem hagytak épen.
– Mire ideértünk, a legtöbb leégett már. Kiabáltunk, de nem felelt
senki – mondja gyászos hangon az idegen vitéz, miközben a sajátjait
maga köré gyűjti. Mokány, pusztai ember valahány, kócos kis
lovakon, amelyeknek oldalát, nyakát és hátát a hideg ellenére is
kiverte a tajték.
Vidra és Soma visszatérve azt mondják, csak patanyomokat láttak,
amelyek keletre vezetnek.
– Nézzetek át mindent, talán van még élő – parancsolja Beke, és a
tized szétszóródik. A Kürt-béli vele tart, s azt mondja:
– Egy hónapja minket is megleptek. De azok nem kazárok voltak,
hanem „sasok”. Elzavartuk őket, egyet még le is vágtunk. Itt, úgy
hiszem, nem volt férfiember, aki huzakodjon.
A vitéz különösen ejtette a mogyeri szavakat, néha türk
kifejezéseket is közéjük kevert, de azért jól érthető volt minden
mondata.
– Azt hittem, errefelé már nem portyáznak.
– Mi is így hittük. Akit agyonvágtunk, nem halt meg mindjárt,
megpróbáltuk kifaggatni, de csak annyit tudtunk meg, hogy mogyeri
szállásokat kerestek. Hogy mi végből, azt sejtettük.
A vitézek lóról szállva hosszú karókkal igyekeznek a még izzó,
füstölgő, néhai jurták nemezlapjait félrebökdösni. Beke mindenütt
szétszórt holmikat, edényeket, összetört korsók darabjait találja.
A leégett jurta füstös váza haltetemhez hasonlatos, a
megfeketedett bordák között vaskampóra akasztott fegyverek lógnak.
Ezek szerint volt itt férfi, de akkor hova tűntek mégis? Elégett
koporsóláda üszkös darabjai parázslanak a rácsozat mellett, alatta a
szél jóvoltából fel-felizzik még a nemezszőnyeg.
 Emberi test hever a tűzhely mellett, öltözetéből ítélve idősebb nő.
Félig leégett róla a ruha, a haja ellobbant, természetellenes tartásban,
karmokhoz hasonló, behajlított ujjakkal markol egy kormos és
megégett csomagfélét. Közelebbről láthatóvá válik, hogy az egy
csecsemő. Az arca épen maradt, meg sem égett, mert a nő maga alá
szorította. Megfulladt a füsttől.
A jurták között hét-nyolc halott fekszik. Meg nem égett egyik
sem, mindegyikkel lándzsa végzett.
– Kevés harcost látok – pillant végig a tetemeken Vidra. – Csak
nem elhajtották őket?
A szállás végéből kiáltás harsan. Beke és Vidra odavágtáznak.
– Nézd, parancsnok, találtunk egyet! – lelkendezik Beke egyik
fiatal vitéze. – Majd megválaszolja, miként esett a támadás.
A sebesült kazár vitéz fiatal, alig húsz. Félrefordított arccal hever,
s a hátából nyílvesszőcsonk meredezik. A vessző kettétört, amikor
lefordult a nyeregből. Jobbjával még most is görcsösen markolja a
kelevézét.
– Estig felér a Nagy Legelőkre – jegyezi meg Soma, miután a
katonát felültették. Szája sarkából szivárog a vér, s a színéből látják,
hogy a tüdejéből jön. Soma a maga térdének támasztja a sebesült
hátát, kezéből kiveszi a dárdát, övéből a kést.
– Beszéled-e a mogyerit? – kérdezi tőle Beke, és a katona lassan,
fáradtan nemet int. – Hát a türköt?
A türkre már biccent, de egyből megrázza a görcsös köhögés, és a
mellére folyik a szájából kibuggyanó vér.
Beke magához inti Kartalt, aki járatos egypár nyelvben.
– Kérdezd, kinek a csapatához tartozik.
A katona első szavaiból is érthető, hogy a kagán seregébe való, de
Kartal szerint a megbízhatóbb törzsek egyikéből, tehát valószínűleg
káliz.
– Azt mondja, büntetni jöttek, mert nem fizették meg az adót.
Amikor ideértek, a szállásfőnek lecsapták a fejét. Akkor elszabadult
a pokol, mert a férfiak mind fegyvert ragadtak, csak hát kevesen
voltak. Ő meg ötvenedmagával, azt mondja.
– Merre mentek a többiek!
 – Vissza a gyepűnek – tolmácsolja Kartal. – Nem emlékszik jól,
mert már a földön feküdt sebesülten, amikor parancsot adott a
vezetőjük, hogy forduljanak meg és hagyják a szállást, ahogy van.
Nem üldöztek senkit, valamitől megijedtek, azért szeleltek el.
Beke még jó pár kérdést feltenne, de a katona feje a mellére
bukik, és ezzel vége evilági létének.
– A többit temessétek el – mondja Beke halkan a Kürt-bélinek. –
Mi továbbmegyünk. Üldözni nem érdemes, túl messzire vannak.
Többre jutunk, ha a többi szállást figyelmeztetjük, készüljenek az
ilyenre.
A vitézek orrát még hosszú ideig facsarta az égő nemez és bőr, s a
tűzben elhamvadt emberi hús átható szaga. Beleitta magát a ruhába,
talán még a lovak szőrébe is.
Beke nyugtalanul vezette tizedét a megszabott úton, fel északnak,
a Nyék és a Gyarmat szállásain túlra. Az ösztönei azt súgták, hogy
valami készülőben van a folyók vidékén, és ennek gyökereit Itilben,
a kazár fővárosban kell keresni.
Abban az évben azonban nem történt semmi. Késő őszre járt, mire
bevégezték az őrjáratot.
Békés, de annál fontosabb munka következett a téli szállásokon.
Számba kellett venni a ménest és a gulyát, megvizsgálni, mekkora a
szaporulat, amibe természetesen a zsákmányolt állatok is
beszámítottak. Azt is meg kellett tudni, hogy a rackanyájban van-e
elegendő bárány ahhoz, hogy bőrükből télen az asszonyok ruhákat
varrhassanak.
Ki kellett válogatni a különösen szép fehér méneket a következő
áldozatokhoz. Már most külön terelték őket, minden nap tisztára
csutakolták, kényeztették.
Ha netán egy kölyöknek kedve támadt, hogy valamelyik hófehér
mént akár csak megközelítse, hamar csattant a hátán a korbács.
A családfők elvégezték a szokásos szertartásokat a jurták körül,
hogy jövőre biztosítva legyen a jó fű, a békés környezet, a tiszta
folyóvíz. Ilyenkor a gonosz messzire szaladt, és ha a szállásfő ereje
kevés volt a varázslathoz, jött a nagy hatalmú táltos.
A keleti gyepűtől sok járóföldre eső mogyeri szállásokon békében
telt az esztendő.
 A két gyerek belefeledkezik a játékba. Egyikük magasra röpíti a
tompa hegyű nyílvesszőt, a másik meg igyekszik azt röptében
eltalálni. Ha sikerrel jár, gyönyörű fenyőtoboz a jutalma.
Jakti bátya egy kidőlt fatörzsön üldögél, és a fuvolázó szelet
hallgatja. Virág a csizmája mellé telepszik a földre, és az öregember
térdére fekteti a karját.
– Az idén hamar megjön a hó – simít végig az asszony karján féltő
szeretettel az öreg. – Figyelmeztetnek a csontjaim. Meg aztán néha
hideg szél szalad át a szálláson, észrevetted-e? Lehet, hogy csak én
érzem, mert sok tavaszt értem már. De azért korán lesz tél.
– Szeretik egymást – nézi a játszadozó gyermekeket az asszony. –
Mint a vértestvérek.
– Hát, az anyjuk csaknem egy – mondja Jakti, és elmosolyodik. –
Tejtestvérek. Ha te nem vagy, Virág, akkor ez a gyerkőc tán a
másnapot sem éri meg – vet egy pillantást a szállásfő, Búzád
unokájára, a kis Majkra, aki éppen akkor lőtte magasra a nyilat.
Senki nem tudta megmondani, melyik gyerek az idősebb. Kabuk,
Virág fia vagy Majk.
A szállás sok vért veszített a besenyőkkel vívott nagy csatában,
később meg a kagán harcosai nem bírtak magukkal, és több ízben
elégtételt vettek a nemzetségen.
– Nemsokára a fiadnak nevet kell adni – mondja csendesen Jakti.
– Erős, egészséges, a rontás már nem tudja megkörnyékezni. Igazi
nevet, harcoshoz illőt válassz neki, Virág.
– Félek ettől, bátya. Nincs nekünk miből – szorong Virág. –
Tudod, mekkora vendéglátással jár az ilyen. Majd valahogyan
csak…
– Nekem még van nyolc rackám, meg két jerke – vág közbe Jakti,
aki nem szerette, ha az ötleteit csak úgy félresöprik. – Háromból az
egész szállás jóllakik, hisz kevesen vagyunk. A gyereknek név kell.
Látod, már Majknak is van.
 – Ő főnök fia, bátya. Neki lehet. De én még azt sem tudom, miből
avatjuk majd férfivá Kabukot, ha eljön az ideje. Én nem tudtam
eddig…
– Tudom, lányom, tudom – int az öreg. – Nincs melletted férfi, aki
gyarapította volna a vagyont. Nem hibáztatlak, te csak annyit
tehettél, amennyire az erődből futotta. Arról meg igazán nem tehetsz,
hogy az a semmirekellő Beke nem keresett meg.
– Ne szidd őt, apó – kérleli Virág, és eltöröl egy kóbor
könnycseppet.
– Visszajött volna ő, ha… Tudom, hogy valami más szólt közbe.
– Mondtam, ugye, hogy fogadd el a kérőket? Még a gyászidőt is
letölthetted, igazán nem állíthatod, hogy sürgetett valaki. De neked
nem kellett egyik se, pedig szép kalimot hoztak volna. A
hozományodat pedig állta volna Majk családja, hiszen ezt ígérték.
Virág mondana valamit, de az öreg nem hagyja szóhoz jutni.
– Azt kellene tudomásul venned, hogy a szállás érdeke náladnál
előbbre való. A nemzetségnek gyerek kell, akiből harcos lesz később,
s aki megvéd és gyarapít. Még szülhettél volna, talán most se lenne
késő. De te inkább megsértettél egy sereg jóravaló legényt. Most
aztán várhatod a jóindulatot, te leány… – nyomja meg az utolsó szót
Jakti. Mindig így tett, amikor különleges okból éreztetni kívánta
Virággal egyedülálló helyzetét.
– Ne bánts, bátya. Tudod, hogy én soha… De most rosszat érzek,
apó. Valami rossz készülődik. A minap azt álmodtam, hogy a
szállásra farkasok rohantak, és az embereket a lábuknál rángatták ki a
jurták oldalán, a nemez alatt, ahol a halottakat szokás kivinni. Tán
mind halottak voltak már akkor… Nem tudom. Rosszat érzek, apó,
nagyon rosszat.

A Megyer téli szállásain az élet folyása hamar megtalálta a helyes

utat. A nemzetségek elhelyezkedtek a folyók mentén, és várták, hogy
a szállásokra lassan ráereszkedjen a tél csendje.
Nem így a fejedelem fegyveres kíséreténél.
 Beke és társai, meg Bogát századparancsnok erősen készülődtek
egy eljövendő napra, s csak arra vártak, hogy mikor érkeznek meg a
nemzetségfők és a szomszédos törzsek első emberei Álmos úrhoz,
aki akkortájt még mindig a Legfőbb Hadúr címét viselte.
A mozgolódás híre a gyepűn, a fegyelmező és büntető kazár
beütések a végeken arra kényszerítették a nagyurakat, hogy
meghányják-vessék a jövendőt.
Mindezt azért, hogy egy nyelven beszéljenek.
Mert a mogyeri törzsek és a csatlakozott töredékek eddig mind
élték a saját, külön világukat. Igaz, a kazár a szívéhez talán mégis
közel álló Levedi nagyfejedelmet eztán is úgy tekintette, mint a
mogyeriek egyedüli urát, és ezt a mogyeri törzsek is elismerték,
mégsem pendült még egyszerre az a bizonyos húr, sem a fejekben,
sem a lelkekben.
Aztán egy szikrázóan tiszta, késő őszi napon – épp, hogy a
szállások berendezkedtek a télre – Álmos szállására érkeztek a
törzsek fejedelmei. Bogát százada azért volt felelős, hogy a
tanácskozás helyét illetéktelen meg ne közelíthesse.
Nem kis fejtörést okozott ez a századparancsnoknak, hiszen
minden nagy hatalmú vendég ragaszkodott a saját kíséretéhez, mert
egyedül bennük látták a személyes biztonság zálogát. Ezek aztán ott
bóklásztak, kavarogtak a fejedelmi szállás környékén, s ha ittak –
büntetés ide vagy oda –, bizony körülnéztek a fiatalabb asszonyok,
leányok meg az özvegyek között.
– Addig kell ennek elejét venni, amíg baj nem történik – morogta
sötét ábrázattal Bogát, amikor meglátott egy Jenő-béli, díszes
kaftános, csillogó fegyverzetű vitézt, aki éppen az egyik nagycsalád
fejéhez tartozó, szemrevaló leányzót ölelte át, lováról lehajolva. –
Majd jól kupán találják vágni, attól meg csak elszabadul a pokol.
Kinek hiányzik néhány beszakított koponya?
– Nekünk meg a fejünket veszi a fejedelem – bólogatott Bogát
helyettese, Baksa, egy izmos, félszemű, tapasztalt vitéz. – Azt
mondom, tiltsa meg a fejedelem a bejárkálást a szállásokra. Van hely
odakint elég, mindenki maradjon, ahol van.
 – És mi lesz a vendégjoggal? Álmos urunk összehívatta az urakat
a tanácsba, és nem jöhet be a kíséretük a szállásra? Akkor ebből lesz
a perpatvar.
Úgy tűnt, nem lehet egyszerűen megoldani a kérdést, s csak az
adott reményt, hogy a vártnál kevesebb verekedésben kellett
Bogátéknak rendet vágni. Végül eljött a tanács napja is, Bogátot
pedig a rászakadt felelősség gyötörte: vajon mit tehet, ha a vérmes,
hatalmukat féltő urak netán szablyát rántanak egymásra?
Mert ezt soha nem lehet tudni, mivel az a bizonyos húr még sosem
pendült teljesen egyformán a mogyeri törzsek között.
Egy törzs fejének önérzete, bármilyen kicsi és gyengécske volt is
a közösség, semmiben nem maradt el Álmosétól vagy Levediétől. S
ha ebben megbántva érezte magát, hát akkor…
A tanács előtt a táltosok kétnapos varázslássorozatot végeztek.
Megölték az áldozatra szánt méneket, birkákat, jósoltak a
belsőségből, jövendőt láttak a nyírfák oldalába vájt lépcsőkön
felhágva, s kinyilvánították a legfontosabbat: a tanácsnak akadálya
nincs, azzal a szellemvilág egyetért, és a Világügyelő sem rosszallja
Álmos úr kezdeményezését.
A törzsfők és elsőszülöttjeik – már aki részt vehetett a tanácsban
– a fejedelmi szállás közepén gyülekeztek, ami messze a
leghatalmasabb volt, hiszen Álmos, Levedi után a második, nem
akárki.
A mogyeri ember, bármilyen megtárgyalni valója is akadt,
nyeregből végezte azt. Az urak tehát sorra érkeztek a környező
erdőszéleknél kialakított, ideiglenes szállásaikról, kíséretük tisztes
távolságra lemaradt mögöttük, de azért figyelték uraik minden
mozdulatát és jeleit. Az elsőszülöttek – így Álmos mellett Árpád –
apjuk jobbján álltak, magabiztosan és hallgatagon. Szólhattak ők is,
de csak akkor, ha arra az apjuk engedélyt adott.
Bogát a tanácskozás közvetlen helyszínének őrzésével bízta meg
Bekét, és a keze alá adott még két másik tizedet. A vitézek laza
körben körülállták az urakat, biztosítva, hogy a bámészkodók ne
mehessenek közel.
Álmos ünnepi öltözékben lovagolt a térre, lova csótárján,
tarsolyának lemezén, bíborszínű bársonnyal borított, míves
szablyahüvelyén hivalkodón díszlett az aranyból kivert togrulmadár,
a törzs és Álmos nemzetségének jelvénye. Rajta kívül más soha nem
viselhette.
Beke, amint a gyula elvonult előtte, megbabonázva figyelte az
aranyba kalapált madarat, ami voltaképpen nem is madár volt, hanem
egy szárnyas égi szellem. Akkor jelent meg Emese, Álmos anyja
előtt a tűzből kipattanva, amikor az asszony a jurtában álmát aludta.
A táltosok később mind megerősítették, hogy a togrul valóban azért
jelent meg, hogy közölje: fia születik Emesének, és a gyermek lelke
isteni eredetű.
Álmos megállt a tér közepén, s az ifjú Árpád melléje léptette a
lovát.
Beke egyetlen minutumra szembenézett Árpáddal, s látta, hogy
fiatalember létére valószerűtlenül kemény és átható a pillantása.
Kissé hajlott sasorra erős akaratról tanúskodott.
A törzsek első emberei jobbról és balról felsorakozva ültek földet
kapáló, nyugtalan paripájuk nyergében. Látszott, hogy keresik a
helyüket, hiszen ez volt az első ilyen alkalom, hogy Álmoshoz
egyszerre mindenki tanácsba jött. Persze, aki a seregben is tisztséget
viselt, nagyon is jól tudta, hol a helye.
Most mindenki Álmoshoz igyekezett igazodni, aki háborús
időkben a teljes mogyeri sereg felett gyakorolt hatalmat. Árpád
mellett a Nyék törzs vezére állt, aki elsőként ment támadásba, ha
kellett.
A gyula balján a Jenő, mellette a Kér, tőle balra pedig a Keszi
törzs ura. Mögöttük állt még néhány, mind tekintélyes főnök a
Gyarmat és a Kürt részéről, s azoktól, akik csak töredékeikben voltak
jelen a mogyeri területeken.
– Mint látjátok, urak, egyedül a Tarján törzstől nincs itt vezér –
kezdi Álmos, és hangja magabiztosan csendül, bár halkan és
megfontoltan beszél. – A Tarján ura pedig Levedi nagyfejedelem,
akit mindnyájan elismerünk vezérlő fejedelmünknek, ahogy azt a
kagán akarta.
Morgás, sustorgás kap szárnyra, itt is, ott is van valaki, akinek
hozzáfűzni valója lenne Álmos utolsó szavaihoz. A félhold alakú
sorból lassan, észrevétlenül kör formálódik, s a vezérek egymás
szemébe néznek. Mind kemény, harcedzett vitéz, törzsének
legjobbja, de gondolataik mégis igen sokban különböznek.
– Tudom, hogy vannak köztetek olyanok, akik a teljes elszakadást
óhajtanák a kazártól – folytatja Álmos, és körbepillant. – A Tarjántól
azért nincs most itt senki, mert Levedi nagyfejedelem és kísérete
most éppen a kagán udvarában tárgyal a mogyeri ügyekről. Mielőtt
elindult, megbeszélt velem mindent. Azt is, hogy hívjalak össze
benneteket, urak, és nyilvánítsátok ki véleményeteket.
A törzsfők egymásra pillantanak, aztán Álmosra és a fiára, mintha
másféle magyarázatot várnának az ittlétükre.
– Ha hódolásról, feltétlen alávetésről van szó, akkor néhányan már
indulunk is haza – szól rekedt hangon egy idős úr, a Nyék feje. – Mi
nem azért kínlódunk a gyepűnél a Kérrel meg a töredékekkel, hogy
megint belehajtsuk a fejünket a kagán igájába. A mogyeri sosem volt
igavonó barom! – emeli fel a hangját, és a többiek zajosan
helyeselnek. – Ha a kagán ezt akarja, akkor én a törzsemmel együtt
elvonulok, s ha ti maradtok a kazár alatt, hát rám ne számítsatok a
gyepű védelmében.
– Valamennyien eleget éltünk alávetettségben, és senki sem
mondja, hogy azok voltak a legboldogabb évek – válaszol Álmos,
mielőtt még kitörne az általános hangzavar. – De a népnek, hogy
erősödhessen és túlélhesse a vereséget, amit a kazár gyula
segedelmével a „sasok” mértek rá, először nyugalom kell. Szüntelen
hadakozva nem tud megerősödni semmi. Ezért okosan kell válaszolni
mindenre, ami a kagán udvarából származik. Mert most megint azt
akarná, hogy velünk barátságban éljen, és ha mi is úgy vélnénk,
befogadna minket a birodalmába ismét.
– Hiszen ki sem mentünk a birodalomból, gyula! – rikkantja egy
úr. – Jelentős részben még most is a kagán országának a területén
élünk.
– Ott bizony! – hangzik innen is, onnan is. – És éppen ez a baj!
– A ti szállásaitokat nem égette fel a kazár! – kiabálja dühösen a
Nyék és a Kér főnöke. – Mi felfogtuk minden csapásukat, hozzátok
már el sem jutottak! Alig van már szállásunk a gyepű mentén,
amelyiket nem érte támadás. A „sasok” is nézgelődnek utánunk, ki
az, aki nem hiszi?
 – Úgy bizony, gyula! – ordítja egy másik. – Nyelvet fogtunk mink
is! Azt mondta, a kazárokkal megegyezésben van a besenyő, hogy a
mogyeri szállásokon rabolt holminak fele az övék marad, ha
találkozáskor a kazár portyát békében hagyják, és utána visszatérnek
a folyók keleti partjai mögé.
Álmos emeli a kezét, és az urak elcsendesednek. Megfontoltan,
lassan, higgadtan beszél.
– Vannak, akik csaknem mindenüket otthagyták keleten, se
jószáguk, se vagyonuk, és sok harcosuk odaveszett. A szavárdok
elhagyták a birodalmat, és délnek menekültek, pedig velük erősek
lennénk. Azt mondom ezért, hogy mielőtt bárki bármit cselekszik,
először gondolja át alaposan, mi kerekedhet belőle. Aki most egyedül
marad, az elvész a kavarodásban.
– Jól beszélsz! – kiált a Gyarmat vezére. – A szarvasborjút is
megzabálja a farkas, ha elhagyja a csordát! Sokan vagyunk már, akik
meggyengültünk, velünk nem nehéz elbánni egy szervezett seregnek,
mondjuk ki.
– A kagánt bosszantják a mogyeri portyák – így a Keszi törzs
vezére. – Nehezményezi, hogy nem fér hozzá a ruszok meg a szlávok
adójához.
– Miért ne szednénk el azt mink, ha már egyszer kitaszított a
seregéből? – mordul a Kér főnökének mély hangja. – Elődség! Az
kellett nekik mindig, amióta csak az eszemet tudom. Minket előre
hajtani jobb volt, mint a kazár csapatokat véreztetni.
– Úgy is van! A kagánnak nem kell többet a mogyeri kard!
Pénzen vesz hadsereget magának! A rúmi görögök éppen ilyenek!
Ha a kazároknak valami nem sikerült, annak Bizánc csak örült, és
szövetkezési fortélyaik messze földön híresek voltak. Ha kellett,
előző ellenségeikkel is egyezkedni kezdtek, mindig akként, ahogy a
birodalom helyzete kívánta.
– A kagán új testőrsége perzsa, meg mindenféle más nemzetiségű.
– Azt tartja, hogy a mogyeri fogja be a száját, mert mindig
megkapta a zsákmányból az őt megillető részt – mondja nyugodt
hangon a Jenő törzs feje. Nem is olyan régen még a kagán
miniszterei között foglalt helyet a birodalmi tanácsban. Töri is erősen
a mogyerit, mert ő sem az ősi ugorok ágából származik. – Most,
urak, látja, hogy a „sasok” miatt gyengék vagyunk. Arra sosem
gondol, hogy az ő hadvezérének sorozatos hibái miatt kerültünk ebbe
a helyzetbe, csak a végeredmény érdekli. Az pedig most ilyen,
láthatjátok. Igaz, nem gyengültünk le egyformán, van, ahol maradt
még erő jócskán, de ez nem lenne elegendő ahhoz, hogy
egymagunkban felvehessük a harcot egy birodalom jól szervezett
hadserege ellen.
– Igazat mond! – emeli a kezét az öreg Töhötöm, aki a Kér törzs
vezéri posztja mellett a karha, a főbíró tisztségét is betöltötte, ha
működött a mogyeri törzsi tanács. Azt beszélték, benne is csordogál
némi perzsa vér, a bizalmasai perzsául Tehemten apának szólították.
– Mi most nem lehetünk olyan ostobák, hogy a fegyverünket
rázzuk. Okosnak kell lenni, urak, és az orrunknál sokkalta előbbre
kell látni, hogy ki ne szaladjon végleg a mogyeriből az erő.
Álmos bólint, és körbehordozza a tekintetét. A lovak nyugodtan
ácsorognak, és súlyos csend telepszik a térre.
Bogát a biztonságot szavatoló vitézekre sandít, és alig látható
fejmozdulattal jelzi: minden rendben.
Eddig, legalábbis…
Beke háttal áll a vezérek tanácsának, és a környéket kémleli.
Felfedez egy kisebb csoportosulást, amelyik tán a Kürt vezérét
kísérte ide, és akik most meglehetős izgatottan tanakodnak.
Beke csak hunyorít: három vitéz, akik beszélik a türköt, húzódjon
hozzájuk közelebb, de ne feltűnően, csak legalább hallótávolságra.
Bogátnak és Bekének jó a szimata, és a megérzéseik is kellőképpen
működnek. Tudják jól, hogy a törzsi tanács már régóta nem működik
jól, és nagy a törzsekben a zűrzavar. Olyannyira, hogy Levedi és
Álmos között már felmerült a törzsek teljes átszervezésének,
megkeverésének a gondolata.
Bogát és Beke csak körbepillantott, s máris látta, hol nincs meg az
urak között a közös gondolkodás vagy az arra való hajlandóság.
Ebből pedig – tapasztalatból tudták – a makacs, nyakas, szabadlelkű
mogyeri nemzetségeknél könnyen kipattanhat a viszály.
Ebben a pillanatban megszólal Álmos. Minden szempár
rászegeződik, a törzsfők elcsendesednek.
 – Meghallgattunk mindenkit. Mindegyik igazat szólt, nincs mit
elvenni vagy hozzátenni. De az lát élesen, aki úgy véli, hogy most
nem a hadakozás, hanem a bölcs túlélés ideje jön. Én tudom, miért
indult Itilbe Levedi úr. Azért, mert a kagán végérvényesen hatalmat
szándékozik adni neki, megerősítené őt szent kündü-kagán
mivoltában. Levedi úr nekem azt mondta, hogy ha rajta múlik, nem
fogadja el a tisztséget, hanem maga helyett ajánlani fog valakit.
Nyugtalanság ütötte fel a fejét a birodalomban, lázonganak a törzsek
itt is, ott is. Érthető, hogy a kagánnak nem hiányozna a mogyeri
szállásterületeken egy ahhoz hasonló, mert szétforgácsolná az erejét.
– Akkor pedig lépjünk ki a birodalomból, és szálljunk vele
szembe! Szövetkezzünk azokkal, akik békétlenkednek, lázonganak!
– kiáltja egy türelmetlen törzsfő, de a többiek olyan pillantást vetnek
rá, hogy azonmód el is hallgat.
Álmos folytatja.
– Ha mi ezt a helyzetet most kihasználnánk, és a kagántól
elszakadnánk, az ő serege szállásonként morzsolna össze minket.
Még azt sem tudjuk egészen pontosan, mely törzsek lázadoznak
ellene, és hol. Hogyan lépnénk így szövetségre? Aztán ott vannak a
rúmi görögök is. Most éppen megint attól félnek, hogy mi
megerősödünk. Nekik az lenne jó, ha…
–…ha mi most úgy döntenénk, hogy leszakadunk a kazárról, és
nyugatnak vonulunk – vág közbe egy nyugodt hang –, hogy minél
messzebbre tudjon minket a rúmi birodalomtól. Csakhogy akkor
végképp elgyengülünk. A tenger északi partján megszoríthat minket
a kazár és a rúmi közös sereg. Nem beszélve a dunai bolgárokról,
akik egyszer ezzel, máskor amazzal szövetkeznek. Miért ne
szövetkeznének a rúmi göröggel? Mert tőlünk ők is félnek.
Általában, urak, mindenki féli a mogyerit a tengertől északra, nem
csak a szlávok.
– Jól mondod, Töhötöm vezér – helyesel Álmos, s láthatóan nem
haragszik a közbeszólásért. Töhötöm bölcs, előrelátó ember, mentes
minden hirtelen indulattól. – Ezért ne döntsünk elhamarkodottan.
Levedi úr azt mondta nekem, nem fogadja el a tisztséget, de
valakinek majd biztosan el kell vállalnia. Ebben a helyzetben ez lesz
a legszerencsésebb… ha egyáltalán ilyesmit mondhatunk. Nem
hinném, hogy más választásunk adódhat. A kagán azt akarja, hogy
valamiképpen mégis rajta legyen a szeme, no meg a keze a
mogyerin.
– Akkor hát mi légyen, Álmos vezér?
– Hagyjuk meg ebben a tudatban őt, és ne most kerekedjen felül
bennünk a vitézkedési vágy. Meg lesz annak is a helye és az ideje.
– A te ereidben is csörgedezik kazár vér, uram – szól sötéten a
Gyarmat ura, de a többiek rá is olyan laposan pislognak, hogy többet
nem mond.
– Való igaz – bólint Álmos. – De mogyeri vagyok, a Megyer
törzsből való, és az őseim mindnyájan kedvesek voltak a
Világügyelő előtt. A hatalom pedig kötelezettségekkel jár, s ezek
nem adnak mindig okot a vidámságra.
– Téged álomban jelöltek ki, gyula – mondja Töhötöm. – Ezt
mindenki tudja. A türkök úgy mondják, hogy megvásároltak az Örök
Égtől. Ki lenne hát nálad alkalmasabb a vezérségre, ha úgy hozza?
– Figyeljetek rám, urak! Levedi urunk legalább annyira nem akar
a kazártól függőségben élni, mint mi – szól halkan Álmos. – Mielőtt
elment Itilbe, tanácsot tartott, és ott a bölcsek azt mondták, legyen a
mogyeri végre a maga ura. Nem látták, hogy ez máról holnapra nem
megy. A kagán ravasz, s nemkülönben a miniszterei, a tanácsadói.
Igen okos emberek, átlátnak a szitán. Becsapni őket szinte lehetetlen.
Csak egyetlen út mutatkozik, mégpedig, hogy a mogyerinek kell
okosabbá és fortélyosabbá válni. Különben megismétlődik, ami
ötvennél is több tavasszal ezelőtt, hogy sikertelenül hadakoztunk az
alávetettség miatt. Ha most is így történik, szedhetjük a sátorfánkat,
és nem telik bele egyetlen emberöltő, a sztyeppén híre-hamva sem
marad a törzseinknek.
– Így is van! – dörgi a Keszi tagbaszakadt, domború mellkasú,
szilaj tekintetű ura. – Keletről ott várnak a „sasok”, és mozgolódik
mindenféle népség. A magatok szemével láthattátok, mire képesek,
ha rólunk van szó. Ha meg a kagán hívja őket, a zsákmányért úgy
zúdulnának a nyakunkba, mint a legyek. A legelőink, a földjeink, a
szállásváltó útjaink kellenek nekik, hogy élhessenek. Mert őket is
zargatják keletről, azokat meg megint mások szorítják. Én egyetértek
a gyulával!
 – Mégegyszer mondom, urak, hogy férjünk meg a bőrünkben –
folytatja Álmos, de ujjainak ideges vibrálásán, ahogy a díszes szárat
morzsolgatja, meglátszik, hogy súlyos mondatokat készül kimondani.
– Levedi urunk azt ígérte, hogy a kagánnak elmondja: a katonái
sarcolják a mogyeri törzseket, felégetik a szállásokat. Ha azt kívánja
a kagán, hogy férjünk meg velük és váljunk újra a birodalom
alattvalóivá, először meg kell állítania a gyilkos portyákat. Ha pedig
azt, hogy adót fizessünk neki, most még azt is el kell fogadnunk, egy
ennél sokkal magasabb cél érdekében. Akkor nem fogja csak öldösni
a mogyerit, mi pedig rendezhetjük a sorokat és erősödhetünk,
gyarapodhatunk.
Álmos részletesen elmondta, hogy a kagánnak ugyan meg kell
adni ideiglenesen az adót, de azt a mogyerinek össze is kell szednie
valamiképpen. Nyíltan hangoztatta, hogy a kijeviekkel olyan
viszonyt akar kialakítani, amely szerint a kazár mellett a mogyerinek
is fizeti az adót, a béke egyfajta megváltása érdekében. Mégiscsak a
mogyeri az erős délkeleti és déli szomszédjuk.
Az urak a portyákat, a szlávokon történő rajtaütéseket
szorgalmaznák, és Álmos ennek sem mond ellent.
– Legyen. Gondoskodjatok róla, hogy a kagán adója összegyűljék.
Hogy miképpen, az a ti dolgotok, de nem veszélyeztethetitek a
mogyeri érdekeket. A zsákmány fontos kérdés, arról pedig majd
teszünk, hogy ne is maradjon el.
– A kazár birodalomban mindenütt tüzek gyúlnak mostanság,
gyula – rikkantja a Nyék vezére. – Mit tanácsolsz, mit tegyünk? Mert
megperzselődni se akarunk.
– A birodalom forrongó törzseivel egyelőre semmi dolgunk –
jelenti ki Álmos, és Beke felkapja a fejét. Tudja jól, hogy a kálizok
annak idején szövetséget ajánlottak fel.
Hogyhogy erről ilyen keveset tudnak a törzsfők?
Ki és mi okból titkolta el?
Álmos így folytatja:
– A lázadó törzsek haladjanak csak a maguk útján. Ebbe most mi
nem szólunk bele, a kagánnak kell rendezni, ha elbír velük. Ha most
mi beavatkoznánk, azt a kagán a mogyerin rögvest megtorolná.
Szóljon közületek az, aki azt hiszi, erősebbek vagyunk most a
kazárnál! – hordozza körbe pillantását a törzsfőkön.
– Azok a lázadó káliz-kabarok oda húznak majd, ahova jónak
látják – jegyzi meg a Kürt vezére. Félig mogyeri, félig türk nyelven
próbálja megértetni magát, ezért használja a „kabar” szót, ami
lázadót is jelent. – A mogyeri vezéreknek meg nekünk is az a
dolgunk, hogy majd akkor döntsünk, mit kezdjünk velük, ha már
kopogtatnak a gyepűn. Mást addig nem szabad. Nagy hiba lenne
beavatkozni bárki oldalán.
– Egyetértek veled – int a törzsfő felé Álmos. – Akkor járunk el
jól, ha most csak kívülről szemléljük, mit tesznek. A birodalom
minden belviszállyal csak gyengül, de nem biztos, hogy ezt éppen a
mogyerinek kell kirobbantani.
Ezzel mindenki egyetért. Születőben az egység.
A törzsfők között egy sem akad, aki más véleményen lenne. Még
két napot maradnak a Megyernél, mielőtt visszaindulnának saját
szállásukra.
– Én meg azt mondom, hogy a mogyeri bizton támaszkodhat
Levedi urunk varázserejére – erősítgeti a Megyer egyik tekintélyes
nemzetségének feje. – Ennek a földnek a szellemei támogatják és
erősítik őt, s ameddig ez így van, nem érheti baj a mogyerit, de a
baskírt meg a többit sem, az oltalmunk alatt. Ezt mondja a főtáltos, és
ehhez tartsa magát mindenki, aki a véreinek jót akar.

A tél semmi újat nem hozott. Nem esett sok hó, eredményes volt
minden vadászat, a jég alól meg bőséggel húzgálták elő a súlyos
hálókat a halászok. A szállásokon pár hétig mindenki csak az Álmos
kezdeményezte gyűlésről beszélt, és találgattak mindenfélét, de aztán
lassan elhamvadt ez a tűz is.
A nemzetségek készülődtek a tavaszra. Ha gyermek született,
megünnepelték, ha temetni kellett, nem maradt el a végtisztesség.
Mert esett bőven, ebből is, abból is.
 Levedi nagyfejedelem valóban intézhetett a kazár kagánnál
valamit, mert a tél közepétől elmaradtak a rablóportyák és a mogyeri
területre történő becsapások. Besenyőt sem láttak ősz óta.
Bekének sem akadt sok dolga. Elina, a felesége ugyan továbbra
sem ajándékozta meg gyermekkel, és már régen nem úgy közeledett
az urához, mint hajdanán, miután Beke szabaddá tette. Elina bizony
sok mindent elfelejtett.
Csaknem minden nap meg kellett jelennie Álmos valamelyik
főemberénél vagy Árpádnál. A gyula erőteljesen kacsingatott
északnyugat felé, ahol a ruszok erőssége, Kijev állt, s ami csak egy
iramodásra volt a mogyeri gyepűtől. Elina, asszony létére, továbbra
is tolmácsolt, s eközben egyre inkább úgy gondolta: nélküle megáll
az élet a jurtapalotában.
– Miért nem kergeted el? – kérdezte Csontos, az íjasmester az
asszonya miatt folyton rosszkedvű Bekét. – Gyermeket nem szült
neked, lehet, hogy nem is tud, vagy másféle praktikákat eszelt ki.
Látom én, miként viselkedik. Az asszonyaink, akikkel még kedves
volt nemrég, mind panaszkodnak, hogy főúri ivadéknak gondolja
magát.
– Úgy bizony! Maga elé öt lóhosszra már le sem lát, olyan
magasan hordja az orrát! – toldotta meg a másik, aki végtelen
türelemmel farigcsálta az íjak csontlemez erősítéseit.
– Hallgass ránk, Beke. Zavard el. Senki nem vet meg érte, hiszen
meddő. Vagy tán őt félted? Arra gondolsz, mi lesz vele nélküled?
Ettől ugyan ne tarts. Olyan jól elhelyezkedett már a gyula
környezetében, hogy jobban nem is kell. Neked rosszabb lenne tán,
mert magadra maradnál, de ő azonmód találna helyet.
Beke nem kergette el Elinát, bármilyen fennhéjázó módon
viselkedett is vele meg a többiekkel. Nem olyan fából faragták a
vitézt, hogy bárkivel is tárgyként bánjon. Inkább tűrt tovább, bár a
vígság egyre inkább elhagyta, és le is soványodott.
Vitézhez méltatlannak tartotta az örökös nyavalygást, és nem is ő
volt az, aki unos-untalan szóvá tette a gondjait, hanem a bizalmas
barátai. Magában kénytelen volt elismerni, hogy mélységesen igazuk
van. Ha tehette, ismét soron kívüli szolgálatokat vállalt, csak ne
kelljen huzamos időt eltöltenie egy fedél alatt a feleségével.
 Elinát semmi más nem érdekelte, mint a saját személyes
vagyonkájának és ázsiójának gyarapodása. Ajándékokat mindig
kapott a munkájáért, nem is csekély értékűt, a szálláson pedig
felnéztek rá, mint „fontos asszonyra”, akire a gyulának és a fiának is
szüksége van.
Amint a tavasz beköszöntött, és Álmos tervbe vette, hogy Kijevbe
indul, azonnal ügyeskedni kezdett, és el is érte, hogy
csatlakozhasson.
Ez azonban még odébb esett, mert előbb olyan események vették
kezdetüket, amelyekre ilyen formában maga Álmos sem gondolt.

A Kér törzs a gyepűnél, távol a Megyertől és a Tarjántól, békésen

töltötte a telet. Se születés, se haláleset nem bolygatta meg a
nyugalmat. Az öreg Jakti egyre gyengülő szemekkel bámulta a
látóhatárt, bár maga sem tudta, vár-e valamire. Már csak üldögélt
naphosszat, beszélgetett azzal, aki éppen arra vetődött, vagy
történeteket mesélt Gecsének és Majknak a régi idők véres csatáiról.
Mert a kis félárva Kabukból ezen a télen Gecse lett. A fiúcska
egyre cseperedett, és mára semmiben sem különbözött a többi
szállásbéli gyerkőctől. Férfivá ugyan még nem érett, avatni még nem
lehetett, de a felnőtt nevét megkapta.
Jakti a ki tudja, honnan megmaradt néhány dirhemen vásárolt neki
egy lovat, és a fiúcska a nyeregből úgy érezhette, máris a Kér törzs
harcos állományának oszlopos tagja. Meg is ülte becsülettel, akár
szőrén, és úgy gondozta, vigyázta, ápolgatta a kis kócos, pusztai
lovacskát, mint legdrágább kincsét.
Persze, volt idő, amikor örökös kíváncsiságával csaknem a sírba
kergette az öreg Jaktit.
– Megmondtam már, hogy nagy harcos volt. Erős, rettenthetetlen,
napokat tudott leszállás nélkül a nyeregben tölteni, abban is aludt
vágta közben. Ez volt a te apád, fiam – erősítgette Jakti, és
ugyancsak vigyáznia kellett, hogy mindig ugyanazt mondja a fiúnak,
aki vadászkutya módjára figyelt minden elejtett szóra. – Ne törődj te
azzal, miket beszél a többi kölyök összevissza. Még csak a közelébe
se érhetnek apád vitézségének. Ha egy kézzel elkapná őket, így ni…
– és az öregember megmutatta, miként szorítaná ki a szuszt a rettentő
Beke vitéz minden arra érdemtelenből.
Csak azt nem mondta el, hogy Beke életben van. Ezt Virágon és
rajta kívül még egyvalaki tudta biztosan. Ő pedig nem beszélt
senkinek, még Virágnak sem soha Bekéről, pedig testvérként
szerették egymást.
– Apó – firtatta Gecse –, a vitézek, akik a csatákban ottmaradtak,
most mind a Világügyelő jobbján ülnek?
– Nem mind. Csak aki jó ügyért, bátran, vitézi módon halt meg.
Ilyen volt apád is. Ő bizonnyal ott ül, és iszogatja a kumiszt a jobb
oldalán.
– Akkor miért nem állítottatok anyámmal kis bálványt a ligetben,
mint mindenki más? A jurtában sincs neki szobrocskája.
Jakti készült a válasszal, mert sejtette, hogy Gecse előbb vagy
utóbb megkérdezi ezt.
– Hát csak azért nem, mert innen nagyon messze veszett el a
csatában. Azt mondta a táltos a mi földünkön, hogy az ő helye
mindig a legnagyobb, legerősebb védőszellemek között lesz eztán,
mégpedig a házi tűznél, látod? – dobott Jakti egy darabka ürüszeletet
a lángok közé. – Neki így áldozunk, mert anyádhoz ő áll a
legközelebb. Védelmez minket, vigyáz rád, ha vágtatsz a lovadon, ha
a kelevézzel gyakorolsz, ha a léknél halászol. Mindig. Minden
mozdulatunkat látja és figyeli.
Gecse megrágta magában az öreg szavait, elraktározta, újból
előszedte, alkotó részeire bontotta, majd alkalmasint megint
összerakta. Képzeletében legendás, hatalmas harcos képe
bontakozott ki, aki egymaga ötven besenyőt vágott le, de a
„sasoknak” hatalmasabb szellemek segítettek, s ő elbukott.
– Nem kellene bolondítani a gyereket – rosszallotta Virág. – Mi
lesz, ha majd egyszer megtudja, hogy az apja él, csak más család feje
lett? Akkor hogyan magyarázod meg neki, hogy csak hazudtál?
– Így van, apó – szólalt meg egy fiatal nő a félhomályból. – Gecse
eszes kisfiú, nem felejt el soha semmit. Egyszer csak meg kellene
neki mondani az igazat…
 – És rontsunk le benne mindent, amit eddig felépített magában az
ő vitéz apjáról? – vágott közbe Jakti. – Én példaképet nem adhatok
neki, öreg vagyok már. Ennek a gyereknek férfiember kellene, akivel
együtt járhat vadászni, vadkacsára cserkelhetnének a nádasban,
felnőtt íjjal tanulná a célbalövést és a harcosok mesterségét. Virág,
hogy ez nem lehetett így, abban te vagy a ludas. Te meg, Alta, ne adj
nekem tanácsokat.
Alta nem is adott. Véletlenek sorozata játszott közre abban, hogy
Beke a Kér törzsnek éppen ezen a szállásán tette le a lóról.
Keresték vajon? Ki tudja. A kistermetű, vézna és félkezű leányt
nem siratta senki, mert nem is hiányzott senkinek. Beleveszett a
folyóba – mondogatták, mert ez kézenfekvő magyarázatnak tűnt.
Amikor Beke lecsúsztatta a nyereg mögül, és magára hagyta,
mivel maga nem akart bemenni az idegen szállásra, Alta úgy érezte,
nincs nála elveszettebb ezen a világon. Téblábolt az idegen szállás
szélénél, a kutyák megmorogták, és néhány gyerkőc bizalmatlanul
méregette.
– Ni, ez már a negyedik, újhold óta – csodálkozott Búzád
felesége, amikor a hidegtől vacogó, mezítlábas Altát megpillantotta a
szállás végéről baktatni. – Meglesznek majd a múltkoriakkal –
célzott Jaktira és Virágra, s ugrasztott is egy gyerkőcöt, hívja oda az
öreget.
Alta azóta Jaktival, Virággal és Kabuk-Gecsével éldegélt, s tette
azzal az egy, vézna kezével, amit csak tudott, hogy meg ne szólják,
lustaság vádja ne érhesse.
Vigyázott a téli szálláson a vöröses szőrű és rosszindulatú
emsékre, ha malacoztak a veremben. Még éjszaka is arra ügyelt,
hogy a koca agyon ne nyomja a kismalacokat. A szállás, ha meg nem
is szerette, azért elfogadta. Az eladó sorban lévő leányok pedig őrá
nem féltékenykedtek.
Ugyan kinek is kellett volna éppen Alta?
– Érdeklődött a nyergesmester a gyerek után – morogta csak úgy,
félvállról Jakti. – Azt mondta, ügyes keze van, meg tudná tanítani
egyre-másra. Ki kellene próbálni, hátha megtalálja a számítását
egyszer.
 – Attól félek, hogy sokkal jobban érdekli a harc, a vitézkedés,
mint a nyeregkészítés – sóhajtotta Virág, és egy kis cseréptálban ételt
nyújtott át a jurta előtt üldögélő öregembernek. – Akkor pedig…
–…akkor pedig Gecse éppúgy elmegy portyára és háborúzni, mint
a többi, Virág – vágott közbe ingerülten Jakti, és jelezte, hogy ezzel
részéről le is zárta a vitát. – Elvégre fiúgyerek, nem? Nohát akkor!
Fújt egyet, mint a vadkan, és ujjaival golyóbisokat gyúrt a meleg
köleskásából. Valamiért azonban elhagyta az étvágya. Arra gondolt,
amire Virág is, és alig ment le a falat a torkán.
Ahogy a tavasz bontogatni kezdte az első rügyeket, Virág egy
késő esti órán Jakti mellé ült a sátor oldalában. Az öreg tudta jól,
hogy valamit akar, s egy idő után már ingerelte, hogy Virág csak ül,
és a csillagokat bámulja.
– Bökd már ki, no! Látom, valami kikívánkozik…
– A nyergesmester az este megállított. Azt mondta, hogy ma el
akarta náspángolni Gecsét, mert figyelmetlen volt.
– Nem szokás elverni a gyereket – méltatlankodott Jakti. – Milyen
hatalmas bűnt követhetett el?
– Valamit eltört, azt hiszem. Egy kész kápát, vagy mit.
Szétrepesztette, mert ügyetlenül fúrta bele a lyukat. Aztán meg
elszaladt. Egész délután a nádas mentén bujkált.
– Nekem azt mondta, hogy rendben ment minden – mondta az
öreg, és magában mosolygott.
Szerette Gecsét, mint a tulajdon unokáját, a véréből valót. Még a
csínytevéseiben sem azt látta, mint más. Az öreg felfedezte benne a
tettrekészséget, a találékonyságot. Ő már látta, hogy Gecséből nem
nagyon lesz sem nyerges-, sem íjasmester, mert ezeket az eszközöket
a gyerek inkább használni akarta, semmint készíteni.
– Nem megmondtam, hogy apa kell neki? – mormogta a bajusza
alatt, és a nemezlapnak dőlt. – Apa nélkül a gyerek olyan, mintha…
Elharapta a mondat végét, mert tudta, hogy Virágban ezzel csak
feltépi a régi sebet.
– Megértettelek, apó. Értettem már akkor, amikor először
mondtad. Tudom, hogy igazad van…
– No! Tán csak nem beadod a derekad valamelyik kérőnek, te
leány?
 Virág lassan felállt, és felegyenesedve, szelíden, de eltökélten
nézett az öregemberre. Jakti akkorának tűnt csak a sötétben, mint egy
kisebb zsák.
– Megkeresem Bekét, apó. Eldöntöttem. Amikor csak lehet,
indulok, mert ezt más nem intézheti. Tudom, hol van, és…
–…és jelentkezel házasságtörőnek, ugye? Elfeledted tán, hogy
felesége van? Te mondtad, hogy a magad fülével hallottad.
Jakti hangja szisszent a sötétben. Dühös volt, mert az asszonyban
most nem látott semmit a megszokott, bölcs előrelátásból. Úgy vélte,
csak kétségbeesésében vagdalkozik, s nem számol a
következményekkel.
– Nem így gondolom, apó. Természetesen nem követek el
házasságtörést. De Bekének tudnia kell, mi van velünk. Ha majd
elébe állok, megtudom, amit most még csak sejtek. Akkor majd
meglátom, miként vélekedik. Talán még az is meglehet, hogy…
Jakti várakozással nézett az asszonyra, de ő nem folytatta, csak
sóhajtott egy mélyet, és megcsóválta a fejét. A vállait mázsás súlyok
nyomták.
– Te tudod, Virág. Én soha nem álltam elébed, ha valamit akartál.
Megbízom benned, de féltelek. Ígérd meg, hogy csak akkor indulsz,
amikor mindent jól átgondoltál, és nekem is elmondtad, mert két fej
többet ér egynél.
Virág megígérte, és bebújt a jurta szőnyegajtaján. Mikor másnap
hajnalban az öreg szokása szerint felkelt, hogy a tűzre újabb hasábot
rakjon, az asszony helye már üres volt.

– Kelj fel, no! Beke! Ébredj már! – rázta Vidra a tizedese vállát.
Beke egymaga aludt a jurtában, mert asszonya már hetek óta feléje se
nézett. Igaz, nem is tudott volna, mert Álmos utasítására nyugatra
távozott egy különítménnyel, ami szökött foglyokat csípett el, és volt
köztük három, aki szlávnak vallotta magát. Kellett a tolmács, és
Elina volt leginkább kéznél.
 – Élvezi az asszonyod a helyzetét, ugye? – bizalmaskodott Vidra.
– Úgy ajnározzák, mint valami nagyasszonyt. Még szolgálókat is
adott melléje Álmos úr. Hova süllyed a világ…
– Hagyd abba! Mégis csak a feleségemről beszélsz – utasította
rendre Beke, bár tudta, hogy igaza van a legénynek. – Nyergelünk-e?
– Nyergelünk, mert Bogát vár. A teljes holmidat hozd, mert nem
tudja, mikor jövünk vissza, azt mondja.
– Merre lesz a sétalovaglás?
– Honnan tudjam? Majd megmondják. Eddig is úgy volt, nem?
No, megyek, keltem a többit.
Vidra elviharzott, csak a lova patáinak dobogása hallatszott jó
darabig a sötétben.
Bogát a jurtájában várt rájuk. Beke leült mellé, és pár szem kölest
dobott a tűzbe. Bogát jurtájában már ott volt az összes tizedes, és
még egy százados, aki rendesen Bogátot helyettesítette. Tavaly a
gyepűn kazár portyázók leverték az egyik tized parancsnokát, Karát.
A mindig vidám, mokány kis fickót mindenki sajnálta. A helyettes
szemre kemény vitéznek tűnt, de a természete is olyan volt.
Bogát jó hangulatban volt.
– A fejedelem úgy döntött, hogy enged minket egy kicsit
lovagolni. Nem sokat, csak éppen a kagán fővárosáig. De amit most
mondok nektek, annak ebből a jurtából kimenni nem szabad. Mirigy
verje hétszeres átokkal azt, aki a száját eljáratná.
A tizedesek bólintottak. Mindenki fegyelmezetten üldögélt a fal
mellett, maga alá húzott lábbal, karba öltött kezekkel. Bogátot
tisztelték valamennyien.
– Arról lenne szó, hogy elkísérünk egy olyan követséget, amelyik
Leveditől indul a kagánhoz. Nagy tudású emberek, a főfejedelem
bizalmasai. Nemrégen érkezett a kagántól egy hasonló követség, és
most éppen útban vannak Álmos úrhoz. Azt beszélik, fontos dolgok
vannak készülőben. Kijelölik majd a mogyeri jövőt.
Súgás-búgás kapott szárnyra a jurtában: mi lehet mindennek az
oka, no és a veleje? Miért nem tudnak erről mások, csak a nagyok?
– Nem kell találgatni! – mordult Bogát. – Mi a gyula fegyveres
kísérete vagyunk, ez nekünk nem lehet tisztünk. Aki még egyszer
szólal erről, leváltom, és a század balszárnyának legvégére rakom
máglyarakónak, megértettétek?
Bogát soha nem beszélt a levegőbe. Ha tehát megígérte, abban
bárki biztos lehetett, hogy be is tartja. Elcsendesedett a jurta, csak a
tűz pattogott.
– Elkísérjük a követeket, akik tizenketten vannak. Van közöttük,
aki nem is beszéli rendesen a mogyerit, csak türkül tud, de van, aki
vagy öt nyelven folyékonyan elboldogul. De nekünk velük semmi
dolgunk azonkívül, hogy vigyázunk rájuk. A lehető legrövidebb úton
és a legnagyobb titokban kell haladni, vitézek. Közben pedig kinyitja
mindenki a szemét és a fülét, mert ha visszajöttünk, a gyula még azt
is tudni akarja, mennyi a hal az Itilben. Hogy mi az, ami fontos?
– pillant körbe Bogát. – A Kazár Birodalom keleti és középső részein
békétlenkednek. Lázong néhány törzs meg nemzetség, gondolom,
hogy tán a kálizok, esetleg az Örs, meg amolyan iráni perzsa
töredékek. Az egész belső területre nem terjedt még ki, és
feltételezem, hogy a kagán serege le is veri hamarjában. De beszélik,
hogy mindenütt újra fellobban a lázadás lángja, legények. No, ebben
lenne a mi feladatunk.
Bogát mosolygott a bajusza alatt a sok értetlen arc láttán:
– Olyanok vagytok néha, mint a birkák. Hogyan nem találtátok ki
még ebből, mit kell nekünk tenni? Hát nem mást, mint megtudni
mindent, amit csak lehet, a lázadókról, a vezéreikről, arról, mi a
szándékuk, ha győznek. Az, aki ebben az ügyben a mi Álmos
fejedelmünk jobbkeze és tanácsadója, azt mondta, néhányan
csatlakoznának a mogyerihez.
Beke szemei előtt megvillant a tavalyi kép, amikor Álmos és a
vezérek a téren gyülekeztek a tanácsra, hogy megegyezzenek az
alapvetően fontos kérdésekben. Ott hangzott el erre utalás, de akkor
abban állapodtak meg, hogy a mogyeri be nem avatkozik.
Ez pedig, amit most vár tőlük a mogyerik jelenlegi gyulája, nem
más, mint kémkedés a Kazár Birodalom szívében, a kagán és a
miniszterek orra előtt. Beke, ahogy ide gondolatban eljutott, rögvest
szót is kért, de Bogát leintette. Jelezte, tudja, mit akar a tizedese, de a
kérdésnek most nincs itt az ideje.
 – Van-e olyan a tizedekben, aki nem tudja tartani a száját?
– kérdezte a százados, és a vitézek méltatlankodó arckifejezésén látta
a választ: a gyula fegyveres kíséretében ilyen ember nem létezhet.
– Hát csak azért mondom. Amint a nap feljön, indulunk, úgy
készüljetek.

A vitézek összesúgtak-búgtak Elina mögött. Maguk között csak

hatunnak, úrnőnek nevezték, mert a drága ruhákba öltöztetett
asszony minden mozdulatából, szavából kicsengett, hogy nagyra
tartja magát, legalábbis ami a tolmácsolást illeti. Igaz, lovagolni is
úgy tudott, mint a férfiak, és törékeny alakjához sehogy nem illett
fennhéjázó magabiztossága, amivel az őt kísérő, vitézségükre rátarti
férfiakat csaknem az őrületbe kergette.
Az alaposan elkapatott Elina egy ideje valóban hitte, hogy nélküle
megáll az élet. Szavait ugyan nem válogatta meg, amikor egyszerű
közvitézzel beszélt, de ha főemberrel hozta össze a szerencséje,
olyan mézesmázas és kenetteljes lett egyszeriben, mintha egész
életében ezt tanulta volna. Bekéről alig beszélt, s ha mondott is
valamit nagy nehezen, a mondatokból kicsendült: csak egy tizedes,
akivel nem lehet dicsekedni.
Mert ha legalább századot vezényelne…
A szálláson, ahova a kazároktól szökött foglyokat összekötözött
kezekkel kísérték, már várták a gyula vitézeit. Elcsodálkoztak az
úrhatnám asszonykán, aki úgy rendelkezett a körükben, mintha maga
lenne a szállás feje.
Mikor nem fogadta el a felkínált, tiszta, takaros jurtát, amiben
megvolt minden, amit csak kívánhatott, még két szolgálólány is ott
sertepertélt, a vitézek egymásra néztek, és megvonták a vállukat:
nekik aztán mindegy. Elina alhat a szabadban is, a tűz mellett, ha
nem fél egymagában.
De hát egyszerű közvitézekkel aludjék, és éppen ő? Beköltözött a
jurtába, de egész idő alatt fúriaként rohangált, s nem hagyott nyugtot
senkinek.
 A foglyok kihallgatását másnap reggel elkezdték. Volt egy szláv,
aki nem óhajtott Elinának semmit mondani, pusztán, mert a nőt látta
benne, az alacsonyabb rendű teremtést, aki nem érdemli meg, hogy
férfiember az ő jelenlétében ossza meg a nem asszonyi fülnek valót.
Ezt a makacs, tagbaszakadt, önérzetes férfit elrángatták a katonák, és
kikötötték az erdő szélén egy lecsupaszított aljú fenyőhöz, ahol
mindenki jól láthatta.
Álmos megbízottja sorra kihallgatta a foglyokat, bár túl sokat nem
tudott meg. Egyszerű emberek voltak, s gyaníthatóan a mogyerik
fogságából kerültek nemrég az emberpiacra, s onnan zegzugos
utakon a Kazár Birodalom területére.
Nem tudtak semmit, de nem is nagyon érdekelte őket, mi zajlik a
birodalomban.
Elina sértett önérzetét és határtalan hiúságát borzolgatta a
tagbaszakadt szláv viselkedése, még akkor is, amikor a
szerencsétlent már kikötötték. Egy darabig dúlt-fúlt, aztán a kezébe
vett egy korbácsot, és ráérősen a fenyőhöz sétált.
– Most van időd azon töprengeni, miként add meg a tiszteletet a
gyula bizalmasának – lépett a vértől szennyes ingű szláv elé. –
Nekem még soha senki nem merészelt ilyesmit mondani, főleg nem
egy ilyen koszos szláv, mint te.
– Szlávot te ne szidj, mert az vagy magad is! – hörrent a férfi, és
ütlegektől dagadt szemével megvetően Elinára meredt. – Az ilyent,
mint te, odahaza megfojtjuk.
– Nagy a szád, mert azt hiszed, ugyanolyan nő vagyok, mint akik
odahaza a faludban, a piszkos ruháikban szaladgálnak, és kormos
gerendaházakban a mocskot szedegetik a szerencsétlen kölykeik alól.
Engem a mogyeri gyula maga küldött, te kiherélt görény!
Azzal hátralépett, meglendítette a korbácsot, és végigvágott a férfi
arcán, majd mellkasán. Hasadt a bőr és a néhol még ép vászoning, a
férfi lesunyta a fejét, de Elina ütötte-vágta, ahol éppen érte. Közben
meg szlávul érthetetlen szavakat visítozott, ahogy a torkán kifért.
– Mit művel? Nézd má’… – mutatott egy mogyeri vitéz a
dühöngő hárpiára. – Vegyétek el tőle a korbácsot, még megöli azt a
szerencsétlent. Pedig kár lenne, nézd, milyen izmos, erős rabszolga.
 De valahogy senkinek nem akaródzott a gyula bizalmasával
tengelyt akasztani. Nem volt rá szükség, mert Elina kifulladván
otthagyta a vérben úszó, hörögve levegő után kapkodó szlávot a
fenyőfa törzsének kötözve. A korbács a férfi egyik szemét is kiverte.
– Ez a nő maga a gonosz. Ilyen asszonyállatot még a táltos se
tudna kitalálni – súgta az egyik riadt szállásbéli asszony. – Nézd
meg, nincs azon a szerencsétlenen egyetlen ép bőrdarab sem, úgy
megverte.
– Megyek, viszek neki vizet, meg lemosdatom, ha ez nem látja –
sandított a másik Elina felé. – Azt mondta az uram, megvenné az
őrtől a férfit, de így már kinek kellene?
Elina, miután valamilyen csekélység miatt kihajította a jurtából a
két szolgálólányt, magára húzta az ajtó szőnyegtakaróját, és dúlva-
fúlva aludni tért. Még igazából az sem érdekelte, hogy a tüzet
táplálja, így az el is hamvadt szép lassacskán, csak a parázs maradt.
Talán el sem aludt még, amikor egy fura árnyék fölé hajolt, de tán
még érezhette a bűzös leheletét, aztán Elina számára egyszerre
elsötétült a jurta, nem világított többé a parázs… Az ő szemei
legalábbis nem látták. Sötét árnyék lebbent át a rácsozatra feszített
nemezlapokon, s eltűnt a sötétben.
A gyula vitézeinek eleinte szemet sem szúrt, hogy a „hatun”
reggel nem kelt fel. Általában sokáig aludt, és a vitézek óvatos
kérésére sem volt mindig hajlandó egyből felkelni a puha bőrökről.
Most is azt gondolták, a szeszélyes asszony majd csak kidugja az
orrát, ha beleunt a lebzselésbe.
Mikor a nap delelőre hágott, és még akkor sem került elő, a csapat
vezetője beküldött egy helybéli nőt a jurtába, keltse már fel.
Visítva, jajveszékelve szaladt ki az asszony, tenyerébe temette az
arcát, és futott a saját jurtája felé. A csapat vezetője berontott
Elinához. A tűzhely feketéllett középen, elhamvadt a parázs is.
Elina a bőrök között, gondosan betakargatva feküdt. Ha
felületesen szemléli valaki, talán nem is veszi észre a vékony
zsineget, ami mélyen belevágott a nyakába. Először a csapat vezetője
is csak megrázta az asszonyt, majd a vállait megragadva felültette
volna, de a test már merev volt.
 – Világot ide! – kiáltott, és egy katona tüstént ott termett mellette
az égő zsaráttal. A vezető akkor vette észre a zsineget, amit az
asszony nyakán hátul gondosan csomóra kötöttek.
– Azonnal hívd ide a szállásfőt – rendelkezett, és a vitéz
elviharzott. A jurta körül riadt ábrázatú nők és férfiak gyülekeztek.
– A mogyeri gyula leghívebb tolmácsát megfojtották az éjszaka.
Ezzel a zsineggel, ni! – mutatta fel a vékony, de erős idegből készült
alkalmatosságot, amelyet a vadászok tőrkészítéshez használtak. –
Jelentkezzen, akinek ilyesmi a birtokában van!
Összenéztek a szállás lakói, néhányan feltették a kezüket. Ők
azok, akik rendszeresen hurkokat helyeznek ki a vadcsapásokra.
Majd mindenkinek van ilyen idege, már csak az íjak okán is.
– Ti négyen, álljatok külön – utasította a halálra vált embereket a
vezető, és intett a vitézeknek, akik körülvették és megkötözték
valamennyit. – Kaptok egy kis időt! Addig találjátok ki egymás
között, hogy ezt a gaztettet melyiktek követte el. Szállásfő bátyám! –
fordult a riadt tekintetű, idős emberhez a vezető. – Neked kell majd
döntened velem együtt, ha a bűnös megvan. Ha megmondják,
magunkkal visszük Álmos úr szállására. Döntsön a sorsáról ő.
Ámde délutánig sem dőlt el a kérdés. Mind a négynek húszan is
igazolták az éjszakai hollétét.
– Becsületes emberek ezek, és jó harcosok, te vitéz – fordult
megkönnyebbülve a szállásfő a gyula küldöttjéhez. – Csak idegen
harcosok vére tapad a kezükhöz. Az pediglen mikor nem dicsőség?
– Lehet más is. Például asszony – bökte ki a vezető, nagy
riadalmat keltve a nők körében. – Keressétek tovább, addig nem
indulunk el a szállásodról.
– Várjatok! – A tömeg mögül egy vékonyka hang szólt. A férfiak
között egy csapzott, riadt tekintetű nő bújt elő, és remegve megállt a
szállás feje előtt.
– Én tegnap este megitattam, megmosdattam azt a rabot, aki oda
volt kikötve ahhoz a fához – mutatott a fenyő felé, melynek törzse
mellett most senkit nem láttak. – Az asszony – Tengri nyugtassa
– megverte korbáccsal…
– Tudjuk! – dörrent a szállásfő.
 – Ki vezette el a rabot? – kérdezte a vitézek parancsnoka. Nem
jelentkezett senki.
A szállásfő a lánykára meredt, és vonásai eltorzultak:
– Écska! Te elengedted azt a foglyot?
A törékeny kis asszony hangos zokogásban tört ki:
– Megsajnáltam, apa! Megsajnáltam, értsd meg! Úgy megverte az
az asszony, hogy nem volt rajta tenyérnyi ép bőr. Az egyik szeme is
kifolyt. Én csak…
– Láttad elszaladni?
– Nem tudott az már futni. Csak bebotorkált a sűrűbe – szipogta a
nő, és az inge ujjába törölte könnyeit.
A parancsnok pár fős csapatot indított a fogoly felkutatására.
– Megtaláltuk a nyomait – jelentette később egy vitéz. –
Körbement az erdőben, több helyen lefeküdt, vagy inkább eleshetett.
A nyomai itt, az asszony jurtája mögött tértek vissza. Jól kivehetők,
mert mezítláb volt. Vér is van, bőséggel. Itt leskelődhetett, amíg ki
nem várta a legjobb időt. Akkor mászott be a nemez alatt, és
megfojtotta. Az asszony ágyán, a takarókon is találtunk vért.
Az összevert szláv mindenütt otthagyta a nyomát.
– Keressétek meg, apa – fordult a parancsnok a szállás fejéhez. –
Ha megvan, erős kísérettel Álmos urunk szállására kísérjétek,
megölni nem szabad. Ezzel a nővel meg a szolgálókkal, akik magára
hagyták az asszonyunkat, bánj belátásod szerint. Hé! Vitézek! –
rikkantott a kíséret tagjai felé. – Indulunk! Mire végzek a
málhámmal, mindenki lovon legyen!

Bogát magasra emelte a kezét, és megálljt intett a kíséretnek. A

kazár követek a mogyeri harcosoktól védve, a csapat közepén
ügettek.
– Itt megállunk, vitézek! Beke! Tiéd az őrzés gondja! –
rendelkezett, és az összeszokott csapat tudta a dolgát. A
szálláscsinálással hamarjában végeztek, meggyulladtak az őrtüzek, a
lovakat ellátták.
 Addig egyetlen vitéz sem kezdett el a vacsorájával
foglalatoskodni, míg a lovai rendben nem voltak.
Beke emberei teljes fegyverzetben, tág körben vették körül a
hevenyészett tábort. Övükön ott lógott az íj és a nyíltegez, a görbe
szablya, kezükben a kelevéz. Nekik alkalmasint a többiek vittek
elemózsiát az őrhelyre, mert maguk nem foglalkozhattak az
ételkészítéssel. Beke sorra járta, ellenőrizte őket, és tudták jól, hogy a
tizedes, sánta lába ellenére, igen kemény ember, s fenyít, ha
szükséges.
– Hé! Ide, tizedes! Vidra vagyok! Ide! – hangzott a kiáltás egy
dombtetőről, és Beke arra fordította a lovát. Vidra és társa egy girbe-
gurba fa törzsének támaszkodott, a lovak pár rőfnyire békésen
legelésztek.
– Láttunk lent az előbb valakit. Úgy néztem, egy asszonyt –
mutatott Vidra a domb túloldalán csobogó patak partjára. – Ez a
tökfej itt megugrasztotta nekem – verte hátba a társát, aki
elvörösödve szabadkozott.
– Errefelé tartott? – kérdezte Beke.
– Úgy láttam, tudja, hogy itt vagyunk. Gyanús volt, hogy
érezhetően került minket. Mit keres ilyenkor egymagában errefelé
egy nő? A legutolsó szállás majd háromnapos ügetés.
– Ha meglátjátok, kapjátok el, és hívjatok a síppal. Be ne hozzátok
a táborba, itt őrizzétek. Értitek?
Intettek, hogy értik. Beke levágtázott a dombról, hogy a lassan
félhomályba boruló sztyeppén a többi őrt is ellenőrizze. Amikor
végzett, megállt egy dombháton, és bámulta a sötét égen izzó
kardként végigvágtató hullócsillagokat.
A fény egy pillanatra megvilágította a fák törzsét, majd ellobbant,
akár az élet.

IX.
 Amikor Virág reggelre kelve eltűnt a jurtából, az öreg Jakti első
gondolata az volt, hogy előhozza legjobb lovát a ménesből. Már
ritkán ült nyeregbe, rosszul is látott, a szíve pedig rendetlenkedett
néha. Leemelte a jurta rácsozatáról a nyerget, megsimította, letörölte
róla a port, íját, tegezét mellé fektette, aztán elbandukolt a ménes
felé.
Félúton volt visszafelé, amikor kipirult, riadt képpel Alta szaladt
elébe:
– Bátya! Ugye, nem akarsz itt hagyni te is? Ezt nem gondolhatod
komolyan! Hát hogyan legyek én meg egymagam a fiúcskával?
– Nem olyan fiúcska az már, te. Maholnap legény. Gecse nem
elveszett gyerek, nem köll azt félteni. Virág miatt sokkal inkább
aggódom.
– De hol találnád már meg, apó? Azt se tudod, merre ment, csak
itt hagyott minket. Merre keresnéd, ha…
– Nem a te dolgod, Alta! Törődj a magadéval! – torkolta le az
öreg mérgesen, és Alta sírva fakadt.
– Ne bánts engem, apóka, hiszen én csak féltelek. Féltem Virágot
is, de látod, ha egyszer valamit a fejébe vesz…
– Akkor meg ne nyivákolj itt nekem! Inkább segíts a málhát… a
nyereg mögé…
Az öreget fuldokló, nehezen szűnő köhögés rázta. A szája szélén
vékonyka vércsík csordult. Alta vízért szaladt, itatta.
– Vérzik a szád, apó. De… talán nem is a szád… Apó, drága
bátyóka, ne menj el. Nem jössz vissza, tudom, ha most elmész…
Jakti elengedte a kötőféket, és leült a földre. Hátát egy beásott
oszlopnak támasztotta, és mélyeket lélegzett. Időről időre elfogta a
kínzó köhögés. Alta mellette guggolt, és féltőn simogatta az
öregember megvénült kezét.
– Tán igazad lehet, te lány – mondta nagy sokára, de hangjában
bosszúság vibrált. – Jobb, ha most inkább… még… maradok. Hozzál
nekem egy nyelet kumiszt. Onnan a tömlőből, az ajtó mellől.
Alta elrohant, de út közben nem felejtette el ugrasztani a
szomszédokat.
 Kisvártatva vagy tízen ácsorogtak Jakti körül.
– Nicsak, beteg a gyógyító? – évődött egy idősebb harcos a
Csoknya apa családjából. – Ládd-e, te mennyit meggyógyítottál, de
rajtad kívül nálunk ehhez senki nem ért. Mit tehetnénk érted?
– Semmit. Csak segítsetek be a jurtába. Valahogy… elfáradtam –
morogta rosszkedvűen Jakti.
Alta visszavezette a lovat a ménesbe, aztán szedte a lábát
hazafelé. Az öreg már az ágyán feküdt, és egy babvető asszony
éppen a jóslási szerszámait rendezgette a tűzhely mellett.
– Mit hozzak, apó? Mézet? Az jó a köhögésre. Vagy sajtot? Van
friss – ült le mellé Alta, és megsimogatta az öregember homlokát. –
De hozok neked méhsert is, ha akarod…
– Nem kérek semmit, lányom. Semmit. Nyisd meg a füstlyukat és
az ajtót, hadd járjon a levegő.
A babvető javasasszony alulról verte meg a dobját, s a bőrre
helyezett babszemek táncba kezdtek. A három fehér és a három
fekete szem a vastag vonallal megrajzolt körökből ki-kiugrált,
jobbra-balra csúszkált.
– Nem jó! Nem jó! – sipította. – A fekete meg a fehér babok közül
négy is a másiknak koccant, s a fehér babok egyike se jutott be a
fekete körbe. Ez bizony nem jelent jót, Jakti. Azt hiszem, szemmel
vert téged valaki, vagy a jótevő szellemed magadra hagyott, hogy
elkísérje Virágot.
– Jól van már, elég volt, Pirók! Ha kíséri, hadd kísérje, Virágnak
nagyobb szüksége van rá – morgott az öreg, aki nem nagyon hitt a
javasasszonyoknak, néha még a sámánoknak sem, bár ez utóbbit nem
verte nagydobra. Rosszul tűrte volna a közösség. – Aludni akarok,
Pirók, ne verd annyira azt a dobot. Majd gyere vissza, ha szólok.
Ebben aztán benne rejlett, hogy ha Jaktin múlik, nem szól soha.
Az öregasszony kibaktatott, Alta pedig lekuporodott az öreg mellé.
– Tettem a tűzre illatos füveket, adtam az istenkének ételt, italt,
hogy segítsen meggyógyulni, apó. Akarod, hogy meséljek az Égben
Lakozókról? Sok szép mesét tudok…
– Hagyd, Alta, nem vagyok már kisgyerek. De azért köszönöm.
Az Égi Atya látja a te jó szívedet, nem lesz bántódásod se éjjel, se
nappal, meglásd. Éjjel az egyik fia törődik majd veled, az, amelyik a
Holdat igazgatja, nappal meg a másik, a Nap felelőse. Kedves vagy
te nekik, lányom. Az Istenanya pedig éjjel és nappal vigyáz rád. Mert
ő a teremtő, minden élet forrása, az örökké kék égbolt, és övé az élet
vize…
Jakti elbóbiskolt, a leány pedig óvatosan betakarta a subával.
Felkelt, megigazgatta a tüzet, és egy darabka kumiszból készült sajtot
dobott bele.
– Isten Anyácska, ugye, most ránk figyelsz éppen? Kérlek szépen,
beszéld meg a mi szellemeinkkel, hogy ne kívánják még maguk közé
az apó lelkét. Nekem még szükségem van rá…

Virág a kereskedők útján kocogott végig, azon, amely egyben a

Kér meg a Nyék szállásainak váltóútja is volt. Sebtében összekapott
magának annyit, amivel ellehet pár hétig, akár egymagában. A
nyereg mellé kétoldalt bőriszákokat akasztott, abban volt minden
holmija, meg egy összecsavart, teveszőrtakaró a kápa mögött. Ebbe
burkolózva aludt, ha az úton halálosan elfáradva a szemét sem tudta
már nyitva tartani.
Nem volt teljesen védtelen. Jaktinak három íja is ott lógott
tegzestől a jurta rácsán, Virág ezek közül vett kölcsön egyet. A félig
teli tegezt mellévette, és az elülső kápára akasztotta. Ezen kívül egy
kés és egy kelevéz, meg egy medvebőr suba volt mindene, a rajta
lévő ruhán kívül. A suba jó szolgálatot tesz éjjel vagy esőben, ha
nyeregben kell maradni.
Úgy lovagolt, mint bármelyik férfi, és igyekezett, hogy minél
kevesebb útonjáróval találkozzon, hiszen egy magányos nő
mindenkinek feltűnik. Ha szembejöttek, Virág élesen irányt váltott,
vagy kényelmes ügetésre fogta a hátast, és messziről intett csak a
süvegével, ahogy a férfiak tették.
Egy hete volt már úton, de senkivel nem kellett közelebbi
kapcsolatba kerülnie.
Úgy tervezte, hogy egészen a Megyer törzsig lovagol, a fejedelmi
szállásig, s majd ott – bevetve minden női praktikát és furfangot –
érdeklődik Beke hollétéről.
 Az úton másra sem tudott gondolni, mint arra az egyetlen
emberre, akit urának tekintett még akkor is, amikor semmi reménye
nem maradt többé, hogy viszontlássa.
Amikor ott, a fagyos folyóparton véletlenül meghallotta, hogy
Beke él és felesége van, hetekig nem találta a helyét. Miközben azon
igyekezett, hogy senki meg ne lássa őrlődését, lelkének
önmarcangoló magányába süllyedve terveket szőtt, miként
bizonyosodhatna meg minderről,
Mert Virágot se abból a fából faragták, hogy valamit csak úgy
birkamód tudomásul vegyen. Azon kapta magát esztendőkkel ezelőtt,
hogy Györkre már nem is gondol, és az űrt a szívében Beke töltötte
be.
Az a Beke, aki elfeledkezett róla, aki képes volt másik törzshöz
távozni, ott feleséget vásárolni magának. Elképzelte, ahogy Beke
gyűjtögette a harcokban a kalimra valót, megsokszorozta kezdetben
csak maréknyi vagyonát. A vagyont, amit együtt terveztek
gyarapítani, ha Beke visszatér a kenger háborúból.
Azt a vagyont, amit most egy másik nővel oszt meg. És a
megosztásban egyre-másra megjelent előtte egy másik jurta. Az ágy
a bejárattal szemben, kis emelvényen áll talán, és szőnyegek,
függönyök is takarják, hogy Beke és felesége életének ezen oldalát se
zavarhassa semmi.
Amikor idáig jutott, úgy érezte, mintha az ősök ereje költözött
volna a lelkébe. Önkéntelenül is gyorsabb iramra ösztökélte a derest,
mert Virág nem volt veszítős fajta.
Azon a napon a katonákat már akkor észrevette, amikor az első
felderítők megjelentek a nyírfaliget mentén. Kitapasztalta már,
miként mozog egy szállásról szállásra igyekvő lovas, és miként egy
fontos feladatot teljesítő katonai egység. Tisztes távolban megvárta,
amíg elvonulnak előtte, aztán a nyomukba eredt. A katonák látványa
megdobogtatta a szívét.
Beke is ott lehet közöttük. Miért is ne lehetne?
A hibát akkor követte el, amikor a pihenő ideje alatt csaknem
beléjük szaladt. Legalábbis Vidrába, aki őrséget állt a dombon az
egyik társával.
 Virág átlábalni készült a domb alján csörgedező patakon, mert
úgy gondolta, felülről jobban beláthatja a vidéket, amikor a tető felől
hang csattant:
– Állj meg, hé! Le a lóról!
Önkéntelenül balra rántotta a derest, az állat a hirtelen mozdulattól
vágtába ugrott, és ragadta magával Virágot, végig a patak mentén,
hol meg a kavicsos mederben. Patái alól magasra szökött a csillogó
víz. Virág hagyta, hadd rohanjon. Csak nagy sokára látta úgy, hogy
visszafoghatja kissé, és elrejtőzött egy nyírfaligetben. Erősen
szürkült már, és a pusztai ember tudja, hogy jóval alkonyat előtt meg
kell kezdeni az éjszakai szállásverést. Most elkésett, ráadásul még
attól is tartott, hogy utánaerednek, mert kémnek hiszik.
S ha Beke esetleg éppen ebben a csapatban lenne, a vele történő
találkozást Virág nem így tervezte.
Elhatározta, hogy mielőtt bármit is tenne ennek érdekében,
mindenekelőtt tisztán akar látni. Sok kétely gyűlt fel zaklatott
lelkében, és volt már annyira tapasztalt, hogy tudja: ilyen ingatag
talajra nem építhet.
Nem rakott tüzet aznap éjjel. Leült a földre, a hátát nekivetette egy
fa vaskos törzsének, és a medvebőr subát magára igazgatta. A lovat
bátorság gyanánt szorosan maga mellé vette, és hallgatta az éjszaka
hangjait.

A kazár követeket kísérő különítményt másnap utolérte hat lovas.

Valamennyien Álmos kíséretéhez tartoztak, és a Kérhez igyekeztek.
Nem kímélték az állatokat, az erőteljes, izmos pusztai lovakat
habosra verte a tajték. Nem szándékozták az időt feleslegesen
múlatni Bogátnál, meg aztán látták is, hogy fontos parancs az övé.
Meghúzták a felkínált kumiszos tömlőt, rövid időre
leszerszámoztak, hogy a lovak levegőhöz jussanak. Amint az állatok
megérezték a hasi hevederek lazulását, izmaikba is új erő költözött.
Tüdejük megtelt friss levegővel, és valószínűleg gyönyörűnek
találták az életet, miközben gazdáik a tajtékot csutakolták a túrós
szőrzetből, ők pedig az abrakos tarisznyába dughatták busa fejüket.
 – Bogát testvér! – szólította a vezetőt az egyik, de hangjából
érződött, nem mindenki fülének szánja a mondandóját. – Itt van-e az
osztagodban az a tizedes, akinek a felesége szláv nő?
– Ühüm – bólintott Bogát. – Csak nem veletek van az asszony,
vagy esetleg a közelben? Beke, akire gondolsz, nem nagyon szeret
róla beszélni. Tudod, azt mondja, hogy mint tolmács, bármely fontos
is a fejedelem számára, azért mégsem való közénk.
– Ezt nem vitatom, Bogát – felelte vállát megvonva a vitéz, és
egészen a százados mellé lépett. – Mikor jöttetek el a szállásról?
Bogát megmondta. A vitéz bólintott, és megigazított egy
hevedercsatot a nyereg előtt.
– Az asszonyt megfojtotta egy szláv a nyugati gyepűn. Mert az a
nő véresre korbácsolta. Alig értem – csóválta a fejét a vitéz, és
töviről hegyire elmondta, amit az ügyről tudott.
Bogát azt mondta, mindenképpen szólni kell erről Bekének. Erős
vitéz, megszokta a szenvedést, ezt is túléli majd. Az idegen harcos
visszavonult, és tisztes távolból figyelte, miként vált szót Beke és
Bogát.
Beke komor arccal hallgatta a parancsnokot, és a végén is csak
ennyit mondott:
– A szellemek mindig tudják, mit miért tesznek, bátyám. Ha
elérkezettnek látták az időt, hogy büntessenek, akkor azt is tudták,
miért tették.
– Lehet, hogy a szállás rossz démonai voltak az okozói a
dolognak, Beke. Ha azok rászabadultak az asszonyodra…
– Ne áltassuk egymást, bátyám! – vágott közbe Beke, és Bogát
most átsiklott a tiszteletlensége felett. – Mindketten tudjuk, hogy
Elina már rég magában hordozta a büntetést. Vártam már, mikor
történik valami, igaz erre nem számítottam. A feleségem soha nem
tudta átérezni, mit jelent egy nagycsalád tagjának lenni, mogyeri
módra viselkedni, tenni a dolgokat.
– Beszélik, a gyula annyira feldühödött, hogy nem engedte meg a
szállásfőnek eladni a szlávokat – jegyezte meg Bogát. – Utasítást
adott, hogy ha nem mondják meg, hol van a társuk, aki az
asszonyodat megölte, kössék föl mindet, egytől egyig. Azok meg
csak nem beszéltek, így aztán… Tengri mindig igazságot tesz, Beke
öcsém.
– Vagy legalábbis küld valakit, aki helyette cselekszik – mondta
halkan Beke elboruló tekintettel. – Illendő lett volna ott lennem a
temetésén…
Hát igen, a temetés…
Elinát saroglya szállította a Megyer törzs fejedelmi szállására.
Mindenféle vastag kelmékbe beburkolták, és a szállás táltosa, ahol
Elina elköszönt az élettől, elkísérte a menetet, hogy út közben óvja
minden rontó szellemtől, démontól. A holttest cipelése ebben a
melegben nem volt épületes dolog, de Álmostól való félelmükben
senki nem vállalta fel, hogy ott temessék el, ahol megölték.
Ez ellen persze a szállás vezetői és lakói is erősen berzenkedtek.
Nekik az lett volna a jó, hogy Elina testével együtt eltávoznak tőlük a
rontó erők is. Márpedig, ha náluk hantolják el, nem biztos, hogy a
megfelelő végtisztességet meg tudják adni, s azzal sem lehettek
tisztában, milyen erő birtokában van az a gonosz, amelyik az asszony
haláláért közvetlenül felelős.
Így aztán mindenki fellélegzett, amikor a gyászos menet elindult a
Megyer törzs szállásvidékére. A táltos útközben mindenféle
varázslatokkal igyekezett megelőzni, hogy a szellemek miatt baj érje
a menetet. A melegben a test átható szagot kezdett árasztani, ezért
illatos füveket szórtak a saroglyára.
Álmos maga rendelkezett, hogy az asszony testét a szállás
temetőjének melyik részében földeljék el. Nem volt mogyeri vérből
való, bár életében a fejedelem számára fontos tevékenységet
folytatott. Ezért a temető balszárnyán, az előkelők és az egyszerű
asszonyok között kapott helyet.
A fejedelmi szálláson Elina nevét hamar elfeledték. Mika újra a
legfontosabb tolmáccsá lépett elő, s meg is becsülte hivatalát.
Beke jurtájának szőnyegajtaját a szállást őrző bajtársak szorosan
eltorlaszolták. A tűz elhamvadt benne, nem tudni, volt-e valaki, aki
elmondta előtte az ősök szelleméhez intézett köszönő szavakat.
Amikor az emberek elügettek a jurta előtt, senkinek nem jutott
eszébe a néhai, szláv vérből való asszony, aki oly hatalmasat
változott, rabszolgából a fejedelmi család bizalmasává lett, s közben
elfelejtett mindent és mindenkit, akinek valaha is köszönettel
tartozott.

Minderről Virág egy árva szót sem hallott. Összeszorított fogakkal

tűrte a magányos út minden kínját, kerülgette gondosan a
szembejövőket, de már jól tudta, hogy Beke abban a különítményben
van, amely elől elmenekült.
A vitézt egy napon végre közelről is látta. Már jól benne jártak a
Kazár Birodalomban, és Virág egyre óvatosabban járt a nyomukban.
Kora hajnalban, éppen hogy pirkadni kezdett csak, Virág indulni
készülődött, és egy sekély kis patakhoz vezette inni a derest.
Egy nyiladékon át a sztyeppére látott, és Bogát tábora ott feküdt
előtte, alig két nyíllövésre. Tapasztalatból tudta, hogy ilyen
távolságon már őrök lehetnek, ezért visszabújt a fák fedezékébe, és
óvatosan megkerülte a patak könyökét.
Amint a kelő nap sugarai elborították a síkot, Bogát tábora is
szedelőzködni kezdett. Virág akkor pillantotta meg Bekét, igaz,
először nem volt benne biztos, hogy ő az. De a vitézek között csak
egyetlenegy volt, aki bicegett, és magasságra is megegyezett vele.
Ott tett-vett a lovak mellett, aztán az indulásnál hátravágtatott, és az
őröknek messziről rikkantotta: – Hé! Szedelőzködjetek! Két
nyíllövést maradtok hátra, Vidra!
Virág halántékán dobolni kezdett valami, a vér lüktetett a
torkában. Ez ő volt, semmi kétség. Felismerte a hangot, ami mit sem
változott.
A Bogát vezette csapat rátért arra az útra, amely csaknem
nyílegyenesen vezetett Itilbe, a folyók torkolatához, a hatalmas,
tengerméretű, sós vizű tó partjára. Ahogy a távoli települések között
átvágtak, füstszagot éreztek a levegőben.
Bogát csökkentett az iramon. Tapasztalt vitéz volt, semmi kedvet
nem érzett ahhoz, hogy beleszaladjanak egy félreérthető helyzetbe.
Aztán az út mellett megpillantották az első halottat.
 Egy idősebb férfi hullája hevert pár ölre az út szélétől, arccal a
homokos földön. A hátán egy hatalmas, alvadt vérfolton ezernyi légy
döngött. A lovak a fejüket kapkodták.
A kazár követek egymás között fojtott hangon tárgyaltak, arcukra
riadalom ült. Itil irányából porfelhő közeledett.
– Összébb húzni a biztosítást! – adta ki halkan a parancsot Bogát,
és Beke értette: ez annyi jelent, hogy a hátra és oldalra kiküldött
biztosítókat alig fél nyíllövésre be kell vonnia.
A porfellegből csakhamar kazár lovasok bontakoztak ki, és Bogát
a homlokát ráncolta. A kazár küldöttek legtekintélyesebbjéhez
lovagolt.
A férfi türk volt, de szépen beszélte a mogyerit és még vagy
három másik pusztai nyelvet.
– Szükség van rád – mondta Bogát. – Nem tudom, kik ezek, de
mindjárt ideérnek.
– Majd rendezem velük – felelte a követ, de a szemében félelem
csillogott.
– Igen, uram, rendezed, de engem aggaszt, amit látok – mutat
maguk mögé Bogát. – Békeidőben sehol nem hagynak temetetlenül
halottat az út mellett, közvetlenül a főváros környékén. A füst is
idegesít, az orromban érzem még mindig. Valami nincs rendjén
errefelé, és attól tartok, nem lesz sima az utunk.
– Ne szólj semmit, ha ideérnek – nyugtatta a kazár úr. – Majd én
beszélek, és te csak ügyelj, hogy az embereid össze ne csapjanak
valamiképpen a mieinkkel. Mert nekem meg az nem hiányozna. Sok
itt a katona, levernének benneteket szemvillanás alatt. Ezek
zsoldosok… Ismerheted őket, vitéz. Nem sokat tépelődnek, ha ölni
kell. Még élveznék is.
A kazár lovasok századosa a mogyeri különítménytől
ötvenlépésnyire visszafogta a csapatát, erre Bogát is megálljt intett az
övéinek.
– Megyek, beszélek velük – javasolta a kazár követ, és Bogát
kénytelen-kelletlen bólintott. Nem nyugtatta meg, hogy a követ nem
kért maga mellé senkit. A szeme sarkából végigpásztázta a csapatát,
és látta, hogy a mogyeri vitézek nyitogatni kezdték a tegezek fedelét,
igazgatták a fegyverövüket és a ruházatukat. Utóbbit avégből, hogy
ha úgy hozza, ne legyen útba semmi.
Bogát tisztában volt vele, hogy ha harcra kerül sor – amit ilyen
időkben soha nem lehet kizárni a mogyerik nagy örömmel húznának
íjat a kazárokra. Mindig is így gondolkodtak, főleg, amióta újból
fellángolt a függetlenedés gondolata.
Egy harcos, büszke és szabad pusztai nép mindent elkövet, hogy a
nyaklót lerázza.
A kazár követ előre lovagolt. A szemben lévők közül kivált két
tiszt, és félútig elébe rúgtattak. Kölcsönös üdvözlések, majd halk
tárgyalás következett.
Bogát látta, hogy a kazár követ erőteljesen magyarázott valamit,
majd a tisztek széles ívben mutattak a látóhatár felé, és a maguk
igazát bizonygatták izgatott hangon. Hosszú percek teltek el.
A mogyeri vitézek éles, messzi távolságokhoz szokott szemét nem
kerülte el a kazár katonák visszafogott feszültsége. Idegesen
babráltak fegyvereiken, a tegez fedelét markolászták, vagy ideges
lovukat nyugtatták.
A követ visszaügetett.
– Azt mondják, hogy néhány törzs békétlenkedik, ezért kellett
felégetni pár falut – magyarázta. – A vidéken több járőr mozog,
olyanok, mint ők, de mi tovább vonulhatunk Itilbe. Parancsba kapták,
hogy semmilyen mogyeri vagy hozzájuk tartozó, kíséretükben lévő
személyt és csoportot nem abajgathatnak, legfeljebb udvariasan
megkérdezhetik, hova tartanak.
– Hm! Értem már. Nálunk maradt a követségetek másik fele
– vigyorgott kajánul Bogát.
A követ folytatta:
– Nem csak az maradt ott. Közben indult egy újabb, nagyobb
urakkal, méltóságokkal. Levedi fejedelmet kísérik vissza Itilből.
Amíg ők vissza nem térnek, addig feltétlenül béke lesz a kazár és
mogyeri között.
– Mondott valamit arról, kik lázadoznak?
– A szokásos. A kálizok és a hozzájuk húzók. Nem kell olyan
komolyan venni. Ez a zsoldossereg elég erős, hogy letörje a
szarvukat. Egy sereg fej legurul, a piactereken elrettentésül egymást
követik majd az akasztások, de másként nem megy.
– A Kazár-tenger túloldalán a görögök attól félnek, a kazár és a
mogyeri együtt túl erős lehet ahhoz, hogy a bizánciak biztonságban
élhessenek.
– Ebben van valami, barátom. De a kagánnak nem áll
szándékában mostanában Bizánc ellen indulni.
Azt elhiszem – gondolta Bogát, hangosan azonban nem mondta
ki. Belső villongások egyetlen kormányzatot nem ösztökélnek arra,
hogy megosztva erőit más helyeken próbálkozzék, főként nem az
országon kívül.
– Azt hiszem, jobb, ha te vezeted ettől kezdve a csapatomat
– javasolta a követnek Bogát. – Nem szeretnék belefutni egy ideges
őrjáratba.
Helyettese ezekre a szavakra nagyot nyelt, de Bogát az ujja
hegyével mutatta: nyugalom, tudja ő, mit csinál.
Ebben pedig senki nem kételkedhetett, mert Bogát olyan forró
helyzetből is kiszedte már a csapatát nem egy esetben, amiből egy
gyengébb vezetői képességekkel megáldott vitéznek legfeljebb a
lelke szabadulhatott volna.
– Gyertek utánam. Nem kell ezentúl se előre, se hátra biztosító.
Még azt hinnék a mieink, hogy valamire készültök – mondta a követ,
bár parancsnokként udvariasan maga mellé vette Bogátot.
– Úgy érzem magam, mint a mogyeri túszok a kagáni udvarban –
morogta Bogát, de nem lehetett annyira dühös a történtek miatt, hogy
óvatosságából, éberségéből veszítsen. – Remélem, ahova megyünk,
ott azért nem lesz túl sok rács, uram. Igazából a kőházat se
szeretjük…
– Nem kell aggódnod. Az én házamba megyünk, az udvaron lesz
hely az összes vitéznek, kényelmesen elszállásolhatjátok magatokat.
A lovak kapnak abrakot, nektek is jut elég mindenből. Csak arra
kérlek, hogy tartsátok magatokat a megegyezéshez.
– Nem egyeztünk eddig semmiről – nézett Bogát a kazár követre,
és az arcán ugrálni kezdett egy izom.
– Éppen itt lenne az ideje annak is. Ne tartsatok semmitől, én
állom a szavam. Ha odaértünk, elmondom a feltételeket.
 Bogát csapata két oszlopban, lépésben vonult be Itil városkapuján.
A széles utcákat hol döngölt földdel, hol meg kővel, de volt olyan
rész is, ahol égetett téglákkal burkolták. A napmelegben a házak
vályogfalai fehéren izzottak, és a módosabbak kőpalotáinak cizellált
ormain megcsillant a fény.
– Mindenhol katonák vannak – sziszegte Bekének Bogát.
– Emlékszel még? Most jött el az ideje annak, amit még odahaza
mondtam. Kezdhetitek kinyitni a szemeteket.

Virág alig bír beugratni a lovával egy félig ledőlt, kormos falú,
kiégett vályogház mögé. Felsóhajt, amikor senkit nem talál, s
biztonságban érezheti magát.
Ez a legtávolabbi ház a város határában, de a fő kereskedelmi út
mellett építette valaki, aki láthatóan nem volt kedves a kagán
katonáinak. Hogy miért gyújtották fel, azt Virág nem tudta, mert neki
fogalma sem volt a lázongásról, ami a katonaságot gyilkolásra,
megtorlásra ösztökélte.
A szembejövő kazár katonák se veszik észre, és elvágtatnak a rom
mellett. Virág leugrik a nyeregből, és a lovat száron vezeti be a
leomlott fal hasadékán át egyenesen a néhai gazda lakószobájába.
A keményre döngölt padlón sötét foltok, alvadt vér nyoma.
Összetört házi alkalmatosságok szomorú maradványai szerteszét, egy
kettétört szablya markolata, rajta arasznyi penge. Megrokkant
tűzhely, néhány megszenesedett polc a falon, és egy kiégett ágy. Az
udvarra néző ablakon valaha függöny lehetett, az égésnyomok és pár
árva foszlány erről tanúskodik.
Több helyiségből áll a rom, de élő embernek még a közelben sincs
nyoma. Virág minden helyiséget átkutat, és örömére az egyikben a
megpörkölődött szőnyeghalom alatt kazár női ruhákra lel.
Leszerszámozza az elcsigázott derest, minden magával hozott
holmiját egyetlen vászonzsákba gyömöszöli, majd válogatni kezd a
ruhadarabok között. Ismeri valamennyire a kazár viseletet, és
fellélegzik, mert olyasmi akad a kezébe, amit magára szedhet.
 Beke és a csapat a szeme előtt vonult be a városkapun. Látta,
miként állították meg őket a kazár katonák, milyen ellenségesen
méregették a követeket kísérő mogyeri különítményt. Ebben az
öltözetben, fegyvereivel, lovával be nem mehetett volna Itilbe, mert
az első őr kirángatja a tömegből.
Lázasan kutat tovább.
Talál egy fedeles kosarat, benne két fürt szőlőt, egy kis
kamrafélében pár csupor mézet. Egy további edényben méhviaszt
tárolt néhai gazdája, csoda, hogy akik felgyújtották a házat, ezt nem
vették észre.
Estére teljesen átvedlik kazár asszonnyá. Lováról minden
szerszámot leszed, és a ház egyik csaknem épen maradt zugában
elrejti. Így tesz minden nála lévő fegyverrel, az egyetlen kés
kivételével.
De tüzet nem mer gyújtani. A málhában maradt még valamennyi
száraz, porrá tört hús, a tömlő alján víz, azt keveri össze, és csak úgy,
melegítés nélkül, lassan eszegeti. Jobb, mint a semmi.
Olyan helyet keres magának éjszakára, ahonnan az utat láthatja. A
kazár asszonyok ruhája szürkés vagy fehér, színes kendőkkel, de
szép számmal járnak feketében is. Virág egy ilyent ölt magára, így a
sötétben az sem vette volna észre, aki két lépésre megy el mellette.
Árnyék suhan az úton: róka vagy farkaskölyök lehet, nem láthatja
tisztán. A csillagok és a hold felhők mögött bujkálnak, és a fürge
állat egyetlen ugrással veti magát a térdmagasságú párkányon
szundikáló sármányok közé.
A kis madarak felriadva éktelen csivitelésbe fognak, és egyikük
verdeső szárnyakkal hull a faltöredék aljába. A vadász eltűnik a
sötétben.
Virág a tenyerébe emeli a csöppnyi, kétségbeesett életet. Csíp,
karmol szegényke, de a fél szárnya bénultan lóg. Az asszony másik
tenyerét védőn fölébe tartja, majd mindkettőt összezárja.
Egy idő után a madárka elcsendesedett, és az asszony leemelte
róla a tenyerét.
– Te szegény, hát neked is csak eddig tartott. Én nem tudok rajtad
segíteni, kis madár. Bár tudnék…
 A hold elől elúszik egy hasas felhő, és ezüstös fénybe borul a
vigasztalan táj. A madárka törékeny teste már alig piheg, és Virág
érzi, hogy önkéntelen remegés fut át a tollakon. A szárny végén a
szívverés ritmusára rezegnek a sárga evezőtollacskák.
Egyre lassabban és lassabban.
Utoljára még megremeg az apró madártest, mintha még szárnyalni
szeretne. Virág nem érzi többet a tenyerén a kétségbeesetten kalapáló
kis szív dobbanásait.
Körmével megnyitja a madárka csőrét.
– Repülj csak, repülj, kicsi lélek. A madarak paradicsoma vár rád
is. Ott nincs törött szárny, nincs metsző téli szél, s nem kell félni
attól, hogy hajnalra dermedten hullsz az ágról a hóba. Macska, ölyv,
sólyom – semmi sincs. Csak szelíd madarak, tudod? És ha tavasszal
majd a lombok közül madárdalt hallok, tudom, hogy te vagy az.
Csak egy oktalan, szerencsétlen kismadár volt, amelyek
százezrével csivitelnek, repdesnek és halnak meg minden nap, de az
asszonyt a kismadár miatt érinti meg az értelmetlen elmúlás jeges
lehelete.

Álmos és kísérete a lehető legnagyobb pompával vonult be Levedi

szállására. Az idős fejedelem nemrég érkezett fényes kazár kísérettel
Itilből, és aki élt és mozgott, az mind láthatta, hogy készülődik
valami Kazária északnyugati tartományaiban, amelyet Levedi iránt
érzett, bár önös érdekű tiszteletből éppen a kagán hívott mostantól
Levédiának.
Levedit magas rangú kazár urak kísérték hazáig, és gyors lovakon
futárok rúgtattak előre, hogy megvigyék a hírt: a főfejedelem
tanácskozni hívja Álmost és fiát, Árpádot meg a karhát.
Hogy nem akármiről, azt is sejthette bárki.
A futárok meg sem álltak Álmos szállásáig, de az úton egy árva
szót nem tudott kihúzni belőlük egyetlen szállásfő, nemzetségfő sem.
Meglehet, maguk sem tudták az igazságot, így aztán továbbra is csak
találgattak a kíváncsiak.
 Levedi szállásán nem volt mostanában ekkora sürgés-forgás. Még
az egyik feléből a másikba is nehéz volt átvergődni, mert Levedi és
Álmos fegyveres kíséretének tagjai olyannyira a helyzet magaslatán
álltak, féltve a fejedelmek biztonságát, hogy mindenütt csak
rendelkeztek: elparancsolták az egyszerű útonjárókat, és soha nem
látott keménységgel ellenőrizték a kereskedőkaravánokat.
A rekkenő nyár javában tombolt, a sztyeppe szikkadt. Imitt-amott
időről időre fellángoltak a tüzek, s a vadak ilyenkor menekülőre
fogták. A zsarát lassan elhamvadt, és a fekete pernye alól kidugta
fejét az új, zöld hajtás.
A mogyeri azonban most nem ezzel törődött. A természet rendjét
ismerte, tudta, hogy ott mindig minden a legbölcsebben történik.
Annál kevésbé látott az emberek kitalálta események mögé, melyek
Itilből indultak, és beszáguldozták a levédiai pusztaságot a legutolsó
ménesig és gulyáig. Nem jelentett akadályt a folyók sodra, a
szárazság, sem a békétlenkedő besenyők vagy a félelmükben az
erdőkbe bújt szlávok. A hírek kipattantak valahol délen, délkeleten,
és a szél mérföldeket szelő gyorsaságával robogtak a szállásokra, a
halászbokrokhoz, a gulyások, csikósok közé.
Senki nem tudta, mennyi belőlük a való, és mi az, amit csak a
képzelet szült.
Álmos és Árpád érkezésére Levedi szállása ugyancsak
készülődött. A táltosok csapata külön kasztot képviselt, a főtáltos úgy
érezte magát, mintha egyes-egyedül tőle függne minden mogyeri és
csatlakozott törzs jövője.
És jött az áldozatok, a jóslatok végeláthatatlan sora.
Aki nem vett részt az áldozat bemutatásában, vagy nem lehetett
jelen, az is tudta, hogy ez a megtisztulás ideje. A fontos döntés,
amire most sor kerül, nem tűri, hogy tisztátalan lélek garázdálkodjék
a szálláson.
Ám Levedi, az öreg és tapasztalt főfejedelem most mégis felrúgta
az évszázados rendet. Álmost és Árpádot a saját fejedelmi jurtájába
hívta, és mindenkit kiküldött, még az asszonyokat is, akiknek az lett
volna a hivataluk, hogy a vendéglátásról gondoskodjanak.
Levedi közel járt a hetvenhez, jóval idősebb volt Álmosnál, és
háromszor annyi, mint Árpád. Maga alá húzott lábbal ült a
szőnyegen, és a tűzbe bámult, amikor Álmos és fia szertartásosan
bebocsátást kaptak.
Helyet foglalnak, és kumisz csurran a tűzbe. Álmos az öreg
Levedi jobbján, ahol a különösen fontos vendégé a hely, Árpád pedig
a balján.
– Egyenes volt-e az utatok, fiam?
– Nagy a forróság mindenfelé – bólint Álmos, és tisztelettudóan
meghajol. – Aki most nem folyó mellett szállásol, hajthatja az állatait
naponta itatni. Az út hamar kiszaladt a lovak patái alól, nem
háborgatta a menetet semmi.
– Örvendetes hír. Én hasonlóképpen érkeztem meg Itilből. Ott
mostanság más szelek fújnak. Ezért is rendelkeztem úgy, hogy
először veletek beszélek, aztán jöhet a törzsi tanács.
A főfejedelem lassan, csendben és megfontoltan beszélt, ahogy
méltóságához illő. Az ő szavainak súlya van, nem kapkodhat és
vagdalkozhat, bár ez nem is volt sajátja soha.
– A kagán csaknem egy holdig biztosított engem a
vendégszeretetéről. Már azt gondoltam, hogy valójában más tervei
vannak, és túszul akar engem és a kíséretet.
– Nem akarhatta, hogy tűzvihar borítsa el a birodalmát. Magam
vezettem volna a mogyeri sereget Itil elpusztítására. Tudom, hogy
más népek is számolatlanul vágtattak volna mellettünk. A tied
mellett az én kíséretem is készen állt, egyetlen emberként mozdult
volna, ha intek.
– De nem volt rá szükség – mondja csendben, halvány mosollyal
az arcán Levedi. – Bölcs ember a kagán. Az volt már a nagyapja,
Obadjah is, meg az utódai. Izráel hitét követi, de ez az ő dolga. Azért
szót értettünk, mert sok a közös a kazárban meg a mogyeriben. A
legfontosabb, hogy nem akar viszályt. De a legrosszabb, hogy
alattvalóként számolna a mogyerivel eztán is.
– Senki, egyetlen nemzetség, egyetlen törzsfő sem akar függést a
kazártól – mondja Álmos a fiára pillantva. Árpád nem szól, mert nem
szólhat. Fiatal még, és két ilyen hatalmas tekintély előtt mindaddig
hallgatnia illik, míg nem kérdezik.
– Ez igaz. Ennek tudatában indultam én is Itilbe. Ám a kagán
mégis azzal fogadott, hogy neki alkirály kell közülünk, és engem
talál erre alkalmasnak. Azt mondta, a kündü kagán tisztét
adományozná, ha elfogadom. Tudtam, hogy ő ezt egyenesen el is
várja.
– Vagyis megerősít téged a kündü méltóságában – veti közbe
Álmos türelmetlenül. Szeretne már többet megtudni az öreg
nagyfejedelemtől, hiszen ezért rohant hozzá lóhalálában.
– Megerősített. Én pedig kerestem a kibúvót, ahol csak lehetett.
Azt akartam, hogy minél tovább biztosíthassam a korábbi állapotot,
amikor a mogyeri úgy érezhette, hogy függetlenedési tervei lassan
megvalósulnak.
– Változott az idő – mondja halkan Álmos. – Ma már nem ez az
egyedüli kérdés. Tudom, milyen nehéz féken tartani az
elégedetlenkedőket. Ennek az oka pedig nem más, mint hogy nincs
harc, nincs területfoglalás, nincs zsákmány, csak amit a portyák vagy
a háborúk hoznak. Elszedjük a szlávok összegyűjtögetett adóit, ennyi
az egész…
– Csakhogy éppen a kagán elől! – vág közbe Levedi a szeme
sarkát törölgetve. – Előle. Azt mondja, őt illeti. Én pedig azt
feleltem, hogy a mogyeri lázadozni fog, sőt még minket,
fejedelmeket is elsöpör, ha nem adjuk meg neki a lehetőséget a
verekedésre, amihez igazán ért. Mi nem vagyunk kalmárnép, mint a
kazár. Ha kötünk is néha üzletet, nem mindig jövünk ki belőle jól. A
mogyeri a harchoz ért, de ez nem minden. Ha csakis ezt nézem,
akkor egyszer eljuthatunk oda, hogy a törzseink felmorzsolódnak,
elvesznek, mert a legjobbak előbb-utóbb odavesznek. Azt hiszem,
fiam, hogy te, mint gyula, ezzel egyetértesz.
Álmos hosszan hallgat. Levedi sem szól, és a tűz pattogása az
egyetlen hang.
– Azt gondolom, hogy idő kell most. Talpra kell állni, meg kell
erősödni. Ezt végre megértették a törzsfők – néz egyenest az öreg
szemébe Álmos. – Azt mondom, hogy a törzsek szedjék össze
magukat. Portyázni lehet, de az nem egyenlő a csatával. Nem baj, ha
nem beszélnek azonos nyelvet. Még az sem baj, ha a törzsfők mind
azt gondolják magukról, hogy a maguk birodalmában ők az egyedüli
királyok.
 – Így vélekedik a kagán is – fűzi hozzá Levedi. – De ha nem is
mondta, én tudom, hogy ő elsősorban tart tőlünk, és csak
másodsorban tekint adófizetőnek. Mert az adót meg kell neki
adnunk, amíg másképp nem alakítjuk.
– Én is így gondolom. Megbeszéltem a törzsek fejeivel, amint
parancsoltad. Nehéz volt, de megértették. Egyelőre. De azt nem
tudom, hogy a türelmük meddig terjed.
Levedi a tűzbe bámul.
– Ameddig csak kell. Aki nem érti meg, hogy most ez az
egyedüli…
– Azt hozták fel, hogy kazár vér is folyik bennem – vág közbe
kissé türelmetlenül Álmos.
Levedi felpillant, s mintha elmosolyodna:
– És? Nem igaz? Dehogynem. Nekem is kazár nőt adott ifjú
koromban a kagán nagyapja. Fiam nem született, az igaz…
A jurtára csend borul. Évtizedek szaladnak visszafelé a
nemezfalak mentén, Ügyek, Álmos apja vágtázik ott az ezredekkel,
mindig csak az élen, a kazár uralkodók elismerését kivívva.
Mindezek a képek most úgy villóznak a homályban, mint a csillagok
az éjszakai fenyves felett.
– Van, akiben csak tiszta mogyeri vér folyik – folytatja Álmos.
– Tudom, kik azok, akik közülünk igazi mogyerinek vélik
magukat.
– Az igazi mogyeri, ha akkor nem fogadja el a kazár uralkodó
által felajánlott békét, ha nem válik alattvalóvá, ha nem lovagol
elődcsapatként a sereg elején, mind ott feküdne rég a sztyeppe füve
alatt, és csontjait széthordták volna a vadak!
Levedi ingerült hangja tompán csapong a jurta egyik oldalától a
másikig. Az öregember arca kipirul, mellkasa fel-alá hullámzik.
– Igazi mogyeri, azt mondod? Ki döntheti el, ki az igazi mogyeri?
Az ősök szavát néha túlharsogja az idő szava. Aki ezt nem képes
felfogni, hát verekedjen örök életében, míg csak el nem hull. Egy
fejedelem a népe iránt kötelességgel is tartozik. Ez pedig azt
parancsolja, hogy a népet meg kell tartani, óvni és felemelni,
mindenáron. Az igazi mogyeri az, aki ezért a közösségért tesz! Érted-
e, Álmos?
 – Eddig is értettem – morogja a gyula, aki tán kioktatásnak veszi
az előbbi szavakat. – Nem én vagyok, akinek ezt magyaráznod kell.
De a legnagyobb kerékkötője ennek a különállás. Hogy a törzsfők
féltékenyen őrzik hatalmukat, és nem akarnak semmiféle
alávetettséget. És nem csak a kazártól. Emlékezz, hogy a kündünek a
kazároknál szentnek tartott hivatalát is nehezen fogadta be a mogyeri
elme.
– A kündü családja az égből ered, és aki viseli ezt a címet, az
közel áll a szellemekhez. S te is közel állsz, nagyon jól tudod, mert a
családod égi eredetű.
Álmos előredől, és nagyon lassan, csendben azt mondja:
– A mogyeri azt várja, hogy a kündü varázsereje megszabadítja
majd őket a kazártól, a „sasoktól” és minden ellentől. Azt akarja,
hogy megint a maga ura legyen.
Levedi mintha hosszú percekre magába fordulna a hallottak után.
Amikor megszólal, mintha egy nagyon fáradt öregember beszélne.
– Én nem akartam ezt a tisztet, Álmos. Amikor a kagán a
főembereinek gyűrűjében ezt szertartások közepette rám aggatta, azt
mondtam, hogy nem vállalom. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy
ekkora felelősséget viseljek. Fiam nincs. Miként öröklődik akkor a
kündü hatalma? Mindent nem vihetünk át az egyenesről az oldalágra.
Ez nem sajátja a mogyeri törvényeknek. Az elsőszülött örököl, ez a
törvény szava századok óta. Ezt kell tartani.
Hirtelen elhallgat, mint aki elfelejtette, miről akar szólani. Aztán
mégiscsak Álmosra szegzi fáradt pillantását, és ezzel folytatja:
– Azt mondtam a kagánnak, hogy csak addig vállalom ezt a
tisztet, amíg át nem adhatom neked, fiam. Mert én már eldöntöttem.
Álmost nem lepi meg Levedi bejelentése. Tudta, sejtette, hogy így
lesz. Már korábban is gondolt arra, hogy az öreg fejedelemnek nincs
ínyére a kazár rend, ahol az erejében meggyengült kündüt a népe
maga öli meg. Ha már nem tud jó viszonyt tartani a szellemekkel,
vagy negyven esztendeje már, hogy felvette a tisztet, a sorsát nem
kerülheti el.
Ám a mogyerik ősi törvényeiben sosem szerepelt kündü.
– Álmos fiam. Te álommal kijelölt vagy, az Égtől vettek. Ki lenne
hivatottabb erre a méltóságra nálad? Nekem már nincs elég erőm
hozzá. Te viszont erős vagy, gazdag és tekintélyes. Te vagy a gyula.
A kagán ismer és tiszteli családodat. Van fiad, aki örökül veheti a
tisztséget, s remélhetőleg neki is lesznek örökösei.
– A mogyeri addig nem várhat – vetette közbe Álmos. – Ez a nép,
ami tulajdonképpen még mindig csak az önálló törzsek laza
együttélésében létezik és még a nyelve sem egységes, nem élhet az
idők végezetéig alávetettségben. Annál sokkal többre hivatott. Sőt,
azt mondom, tíz esztendeig sem élhet tovább kazár nyomás alatt.
– Tudom. Majd teszel róla, fiam, hogy ne így legyen – bólint
Levedi. – Nézd, én a kazár népet tisztelem és becsülöm. Okos nép,
erős, és nem veti el a lélek gazdagságát. Mégis túl sokban különbözik
tőlünk. Az udvarban azt hallottam, hogy a tudósaik Etelétől
rokonságot gyanítanak. Ki tudja? Talán igaz is, de minket ez nem
befolyásolhat. Csakis az, hogy a függetlenséget a mogyeri okosan,
lehetőleg minél kevesebb véráldozattal nyerje el, és amilyen hamar
csak lehet.
– Túl magas hivatal lenne ez nekem – csóválja a fejét Álmos. –
Ha fel is veszem a tisztséget, még nem bizonyos, hogy a kagán…
– A kagán ezzel egyetért, fiam. Neki az a fontos, hogy legyen
valaki, aki a mogyerit és a velünk együtt szállásoló törzseket
kordában tartsa, rajta keresztül pedig a birodalom adót tudjon szedni.
Legyen hűséges, ha csatába kell vonulni, vagy ha a nyugati gyepűn
kell védeni a birodalmi érdeket. Ezért a kagán mindent hajlandó
megadni a mogyeri kündünek. Ez pedig sikert jelent, fiam. Az ősök
szellemei és a Világügyelő is szívesebben segítenek, ha ügyes vezért
látnak a mogyeri földeken. Megfontoltat, aki nem csak vagdalkozik,
aki előre tudja, mit akar. Nemcsak látja az utat, de azt is tudja,
miként menjen végig rajta. S közben varázsereje által óvja, védi,
gyarapítja a népét.
– A népet először létre kell hozni. A törzsekből, a
csatlakozottakból.
– Ez is a te dolgod, fiam. Én a támogatást megadom.
– És mi van a kazár törvénnyel? Azzal, ami a kündüre vonatkozik
– veti fel hirtelen Álmos. – A nép, ha a kündü gyenge és sikertelen,
vagy nem viseli a méltóságot jól, áldozatként bánik vele.
 – Igen, fiam. Akkor meg kell őt ölni. Vérét venni nem lehet, sem
pedig mérget tenni az ételébe. A kazárok megfojtják a kündüt, ha
negyven év kitelt az uralkodásból.
– A mogyeri ezt meg nem teszi – rázza a fejét Álmos. – Ebben
sosem válik kazárrá. A kündü az ország szellemeivel áll
szövetségben. Ha ezt a földet nem hagyjuk el, nincs értelme, hogy
feláldozzák, hiszen nem kell új ország és új föld szellemeivel
szövetkezni.
– Hogy a nép mit gondol, fiam, abban a legfőbb szerepe a
táltosoknak van. Nézd, most magunk között vagyunk, ezért
elmondom, hogy a táltosok külön renddé nőtték ki magukat, a Tarján
törzsben legalábbis. Az ő szavuk döntő az emberek előtt, sokszor
még nagyobb, mint az enyém. Ha csak teheted, mindig ügyelj arra,
hogy ne nőjenek túlságosan föléd. Hiszen magad is az Égből
származol, fiam.
Percekig megint csak a tűz monoton pattogása hallatszik, majd
Levedi újra szól:
– Fogadd el, fiam, a tisztet. Ha nem most, akkor majd egyszer, de
el ne utasítsd. Nincs más választása a mogyerinek, míg a szomszédja
a kazár. Tán lesz még elég erőm, hogy az ország szellemei ne
pártoljanak el, és segítsenek, hogy elnyerjük a függetlenséget. Ebben
a segítségedre leszek. Kint várnak a kazár követek. Annyi ajándékot
hoztak, hogy a számát sem tudom. Még egyszer mondom, fogadd el,
és légy te a kündü. Az első ember a mogyerik között. Szentnek kijáró
tisztelet övez majd. De ne csakis ezért vállald. Vállald azért, mert te
valóban tenni tudsz azért, hogy a mogyeri egyetlen nép legyen. Már a
napját sem tudom, mikor hívtunk össze igazi törzsi tanácsot.
Álmos nem felel, és az öregember a hallgatását beleegyezésnek
veszi. Árpád is hallgat, de a szeme élénken csillan minden szóra.
Agyába mélyen belevési, amit a nagyfejedelmi jurtában hall.
– Megegyeztünk, fiam? A kazár urak csak arra várnak, mit
válaszolunk nekik. Azt mondom, nem árt, ha várnak még kicsit.
Holnap és azután a legerősebb, legtudósabb táltosok elvégzik az
áldozatokat. Ha kedvező a jóslat, hívatjuk a kazár urakat, és
bejelentjük, hogy ki a kündü.
 És ha nem lesz kedvező? – gondolja Álmos, de a kérdés benne
marad. Feláll, elköszön Leveditől, és a szállására lovagol. Árpáddal
az úton egyetlen szót sem vált.
A fejedelmi szállás népe szorongva találgatja, mi hangzott el
Levedi jurtapalotájában. A kagán megbízottjai pedig a saját
sátraikban múlatják a lassan vánszorgó időt, minden nap arra várva,
hogy Levedi végre értük küld.
Nem tudták, hogy a mogyeri sztyeppén egyetlen nap évekkel lehet
egyenlő.

Bogát csapata egy három rőf magas kőfallal kerített, tágas udvarra
szállásolta be magát. Amilyen könnyű volt bejutni a kazár követ
palotájába, olyan nehéz volt kimozdulni.
Bogát kénytelen volt elismerni, hogy jól kimódolt csapdába
kerültek.
A nyárutó lusta forrósága minden élőt eltikkasztott. A
viszontagságokat amúgy jól tűrő, szilajon nevelt lovak egykedvűen
ácsorogtak a szín alatt, lógatták a fejüket, némelyek még le is
feküdtek.
Itil zajos volt, és koszos, már ami az utcákat illette. A követ
palotája nem volt összehasonlítható az egyszerű emberek házaival.
Volt itt minden, amit csak a keleti kényelem megkívánt, és amit a
kazárok átvettek a bizánci görögöktől és az araboktól. Mert ez
utóbbiakkal ugyan hadban álltak sokáig, azért akadt szép számmal
Bokharát és a kalifátust megjárt vitéz, tudós, főember, aki – ha csak
tehette – felszedte, és magával hozta a másik műveltség áldásait.
A követ ellátta Bogát csapatát mindennel. Napjában háromszor
bőségesen kaptak étel, italt, gyümölcsöt, és még néha azt is
megkérdezte, mit szólnának a mogyeri vitézek, ha néhány örömlányt
hozatna a városból.
Hanem azért nem az asszonyok hiánya okozta Bogát és Beke
számára a fejtörést. Bogát a megérkezést követő napokban félrevonta
a helyettesét és Bekét egy tamariszkusz árnyékába, és bizalmasan azt
mondta:
 – Az a véleményem, hogy minket most alaposan behúztak a
csőbe. Nagyon szép, hogy ellátnak minket és a lovakkal is törődnek,
de nem hinném, hogy éppenséggel szívbéli jóságból vagy őszinte
baráti meggondolásból teszik. Sokkal inkább gondolom úgy, hogy
ezek ki sem akarnak minket engedni.
– Igazad lehet – mondja Beke. – Miért lenne ezeknek kevesebb
eszük, mint a pusztai nomádnak? Ismernek minket, és tudják, hogy a
mogyeri kémek jók.
– Rendben van, de nem éppen ezért küldtek-e bennünket? Én nem
fogok dolgom végezetlenül hazamenni – rázza a fejét Bogát, és
sötéten pillant a két emberre. Az emeleti ablakban megjelenik egy
szolga, aztán megy is tovább. – Fogadni merek, hogy észrevett
bennünket, és most szalad jelenteni, hogy mi itt szervezkedünk – vet
gonosz pillantást a palota kőfaragásokkal ékített, nyitott folyosójára
Bogát.
– Hallottad éjjel az ordítozást? Nem hallatszott messziről. Mintha
öltek volna valakit.
– Hallottam, Beke. Nem is tudtam aludni utána, hogy vinné el a
Híz. Azt gondoltam, az összes ártó szellemhad megindul odalentről.
– A néhány hullán kívül nem láttam eddig semmit, ami azt
mutatta volna, hogy lázonganak, Bogát.
– Nem, mert ez a főváros. Rőfnyire állnak egymástól a katonák.
Nem tudhatod, hogy mi van másutt, a keleti gyepűnél vagy akár a
kagán palotájában. Emlékszel azokra a kazárokra, akiket Álmoshoz
kísértünk? Nem úgy festettek, mintha egyszerű emberek lettek volna.
Lefogadom, hogy közülük legalább kettőnek magas beosztása volt az
udvarban. No, ha bennük már akkor megfordult a lázadás, miért ne
forogna más fejében is?
– Sejtettük, hogy nem véletlenül tették el őket láb alól, amikor
átlépték a gyepűt – bólint Beke. – Valamit tenni kellene, mert a
vitézek már türelmetlenek. Nehezen tűrik a bezártságot.
A harcosok valóban egyre ingerlékenyebbek. Bogátot folyton
zaklatták, küldték, menjen már fel a követhez és kényszerítse ki,
hogy távozhassanak. A követ azonban soha nem állt rendelkezésre.
Dolga volt itt vagy amott, most éppen az udvarba ment, a kagánnal
tárgyalt, vagy az isaddal… Egyszóval nem volt sehol, de azért a
mogyerikkel kapcsolatban meghagyta a szolgáknak, hogy lássák el
őket mindennel, amire csak szükségük lehet, de ki nem engedje őket.
Vidra volt az egyik legtürelmetlenebb. Ketrecbe zárt vadállat
módján járt-kelt a fal mellett, mindenkibe belekötött, aki hagyta.
Egyszer aztán nem bírta tovább, és a saroknál kiálló köveken
felhágott a fal tetejére.
– Akár ki is ugorhatnék! – kiáltott a többieknek, és tenyeréből
ellenzőt formálva vizslatta a környéket. Néhányan kapaszkodni
kezdtek a nyomában. Bogát és Beke egykedvűen figyelték az
árnyékból.
– Az utcán nincs senki! – rikkantotta Vidra. – Olyan, mintha
kórság gyötörné az egész várost. Messzebb ugyan látok katonákat…
Talán egy járőrt.
Vidra bőséggel közvetítette, mi zajlik a falon túl, és közben senki
nem vette észre, hogy az emeleti nyitott folyosón, a kőoszlopok
mellett kazár vitézek jelentek meg. Mindegyik íjat tartott, a feszes
idegen vessző meredezett.
Nem szóltak, csak álltak némán, mint a kísértetek.
– Végigmegyek a falon, megnézem, mi van a másik oldalon! –
ajánlotta Vidra, és felkapaszkodott a három láb széles kőkerítés
tetejére. Ahogy felegyenesedve kinyújtóztatta a tagjait, nyílvessző
röppent el a feje mellett. Vidra megmerevedett.
– A keserves édesanyátokat! – rikoltotta, és a kőfolyosó felé
mutatott. – Ezek a disznók rám húzták az íjat!
– Azonnal ugorj le onnan! – üvöltötte Bogát, aki értette már a
dolgot. – A többiek is, mind!
Vidra és társai egyenként huppantak a földre.
– Mi ez? Megőrültetek? – kiáltotta Bogát a kazárok felé, de a
zsoldosok csak egykedvűen, mereven álltak az oszlopok mellett.
– Mire volt ez jó? Ez nálatok a vendégszeretet? Hol a
parancsnokotok?
– Itt vagyok, jövök már, parancsnok – hallatszott egy rekedtes
hang a palota földszinti ajtajától. Tört mogyeri nyelven szólt, és
pillanat múlva a hang gazdája is előkerült: karikalábú, idősebb kazár
vitéz, oldalán díszes markolatú karddal. Tenyerét felmutatva –
jelezvén, hogy békével jön – Bogát felé indult.
 – Az úr azt parancsolta, hogy senki nem mászhat a falakra –
kezdte lassú, nyugodt hangon. – Nem venné a lelkére, ha valamelyik
csavargó odakintről nyíllal vagy parittyával meglőné az ő mogyeri
vendégeit.
– No persze – vigyorgott Bogát, aki irtózatos méregbe gurult, bár
még fegyelmezte magát. Beke mellette állt. – Vigyáz ránk, jobban is,
mint kellene. Azért tart ennyi katonát, akik közben minket figyelnek.
Mi lett volna, ha ez a Vidra leugrik a fal túlfelén? Nyilat kap a hátsó
felébe?
– Csak a ti érdeketekben van minden, uram – vonogatta a vállát a
kazár. Fél fejjel is alacsonyabb volt Bogátnál, pedig a mogyeri sem
volt éppen szálas termetű. – Az uram azt mondta, meg kell védeni
benneteket, mindenáron.
– Mindenáron, még ha beledöglünk is?
– Ne fogalmazz ennyire keményen, uram.
– És azt is mondta, hogy nekünk innen se ki, se be?
– Százados, odakint nincs minden rendben. Martalóc csapatok
garázdálkodnak a környéken, zargatják a katonaságot, és egyesek
oda vetemednek, hogy a fényességes kagán személyét ócsárolják. Az
elmúlt napokban köztiszteletben álló izráel-hitűeket bántalmaztak,
kettőt meg is öltek. Értsd meg, nincs béke az utcákon. Amíg Itilben
vagytok, mi felelünk értetek. Mivel magyaráznánk meg a
fejedelmetek előtt, ha valami bántódás érné a vitézeit?
– A gyepűn túl is láttam már kazár ügyeskedőket – vetette közbe
Bogát, de a vitéz erre nem felelt semmit. Nyomatékosan megkérte
Bogátot, vigyázzon az embereire, segítse a palota őrségének
munkáját.
Beke, miután a kazár távozott, azt mondta:
– Most már mindenben igazat adok neked, parancsnok. Nekem is
az a véleményem, hogy ezek nem fognak kiengedni minket.
– Attól tartanak, hogy majd hírül visszük, mi történik most a
fővárosban meg szerteszét a birodalomban. Félnek minket, Beke,
nem vitás. Azt hiszik, hogy kihasználnánk a helyzetüket,
beszippantanánk magunk közé azokat, akik a kagán ellen
lázadoznak, és így erősödnénk a rovásukra.
 – És ez annyira elképzelhetetlen? – vont vállat Beke, és Bogát
szeme megvillant.
– Nem a mi dolgunk ezen pusmorogni. Mi ehhez akkorák
vagyunk csak, mint a pitypang tolla. El kell végeznünk azt, amit ránk
bíztak, és meg is tesszük, még ha csak tízen érünk is haza.
Amikor Itilre leszállt a baljóslatú este, a mogyerik az udvaron
rakott tűz mellé telepedtek. Alig szólt valaki, mert féltek Bogát
haragjától. A parancsnok magába fordulva, felhúzott térdekkel ült
félrevonultan a falnak dőlve, és csak a vak nem látta, hogy valamit
erősen latolgat.
A kőkerítés oldalából, ahova egy tamariszkusz árnyat vetett,
gyenge zaj hallatszott. Mintha valaki átmászott volna a falon, s
nagyot huppant a keményre döngölt földön.
A mogyeri vitézek hallották a zajt, és lassan a késük markolata
felé nyúltak. A tamariszkusz mögött lapult valaki. Beke a szemével
intett három vitéznek, hogy kapják el, és hozzák a tűz fénykörébe.
A vitézek három oldalról, ráérősen közelítették meg a fát, mintha
csak a dolgukat végezni indultak volna, és sokáig nem is mozdultak.
Aztán egyszerre csak négyen lettek. Középen ballagott egy
felismerhetetlenségig összeszabdalt ruhájú idegen, akinek egyetlen
szál, meztelen szablyáját kicsavarták a kezéből.
Bogát felállt, és intett, hogy a lovak közé vezessék, majd maga is
eltűnt a szín alatt a homályban.

Az elvágtató, hatalmas port kavaró kazár katonák után csak lassan

tisztult az utca. A szürkeségben minden egyformának tetszett. Az
egyszerű halandók, akik a baj elől menekültek, lehúzódtak a vitézek
elől az út szélére, még akkor is, ha ez azzal a veszéllyel járt, hogy
felborul szánalmas, kétkerekű kordéjük, melyben szegényes
holmijukat vonszolták.
A legtöbbnek nem volt lova vagy ökre: maga és a családja húzta a
telegát. Kazár vezényszavak pattantak, időnként néhány katona kivált
a sorból, és odarúgtatott egy-egy vánszorgó családhoz, hogy a
családfőt kirángassák a hámból, majd a feleség és a gyerekek éktelen
sivalkodása közepette megkötözve magukkal cipeljék.
Virág a kazár nők fekete öltözékében, kosárral a hátán baktatott el
mellettük, és igyekezett kitérni mindenki útjából. A kendő csaknem
egész arcát takarta.
A menet a városkapu irányába hosszan húzódott. Néha valaki
ránézett, mondott is valamit, de Virág semmit nem értett a kazár
beszédből. Elhatározta, hogy meg sem szólal, és a hozzá intézett
kérdésekre is úgy tesz, mint aki süketnéma, netán félbolond. Talán
így megússza anélkül, hogy a figyelmet felhívná magára.
A városkapuban az őrség ügyet sem vetett rá. A kosarának fedelét
az egyik felemelte ugyan, de látván a mézescsuprokat, vissza is
engedte rögvest. Virág egyenesen a szemébe nézett, a katona meg
vissza rá, és elmosolyodott.
Aztán rögvest borzongás futott át a testén, amikor rájött, hol
követett el súlyos hibát.
A haja!
Még mindig mogyeri módon, varkocsban volt, igaz, a kendő
takarta, de bármelyik katona lekaphatta volna a fejéről, már csak
kíváncsiságból. Kibontotta tehát, kazár módra ismét megkötötte, és
beburkolózott a kendőbe.
A piac környékén keresett egy árnyékos helyet, és leült. Maga
mellé tette a kosarát, és megpróbált tájékozódni. Messze, egy
dombon magasodott a kagáni palota, körülötte az előkelők házai.
A piac olyan volt, mint valami mocskos, bűzös csatorna. A földet
zöldségmaradékok, rothadt alma, döglötthal-maradványok borították,
és a kóbor macskák meg kutyák egymással marakodtak a koncon.
A kazár lakosság ilyenkor nem lakott a városban, csak ha a tél
beállt. A falakon kívül tették hónapszám a dolgukat, művelték a
zöldségest, a szőlőket, a méhesben dolgoztak serényen, arattak, és
élték a szántóvetők egyhangú életét, a szánalmas kalyibákban.
Virág egy csupor mézet elcserélt némi élelemre. A romházban
hagyta minden holmiját, még a lovat is, egy jászolhoz kötve. Estére
vissza kell mennie mindenképpen.
Bolyongott a városban, s megpróbált Bogát különítményének
nyomára bukkanni. Nem találta sem az első, sem a második, sem az
azt követő napokon. A gazdagok házai mellől elzavarták, volt, ahol
dühös kutyát küldtek rá, s Virágnál nem volt egyéb, mint a kése, a
ruhája redői alatt. A katonák néha megállították, ilyenkor mutatta,
mit visz, és azt, hogy süketnéma. Ők pedig továbbengedték.
Virág végignézett jó néhány lefejezést és akasztást a városban.
Nem, mintha kíváncsi lett volna rá, de a tömeg sodorta magával,
utcáról utcára. Mogyerivel nem találkozott, akitől kérdezhetett volna
Bogáték után. Időnként tépett kazár zsoldosok vágtattak végig az
utcákon, és befordultak a szállásukra vagy az ispotályokba, kinek
mire volt szüksége. Virág ebből komoly harcokra következtetett,
mert azt már maga is látta, hogy Kazária forrong, különösen a
főváros környéke.
Amikor este hazavánszorgott, úgy érezte, leszakad a dereka a
kosár súlya alatt. De cipelni kellett minden áldott nap, mert csak így
hitethette el magáról, hogy dolga van a piacon. A katonák lassan már
megismerték, és átnéztek a feje felett.
A romházban berendezett magának egy meghitt sarkot.
Eltakarította a törmeléket, kiszedegette alóla a takarókat, bőröket, és
ágyat készített belőlük. Már napok óta odajárt hozzá egy bozontos,
jókora fehér kutya, amelynek a szőre alól kiütköztek a bordái. Virág
adott neki enni, ha maradt, mert magának is kevés volt.
Éjszaka pedig, amikor a távoli, ismeretlen zajokat hallgatta
szorongva, eszébe jutott a jurta biztonsága, melegsége, az a
határtalan nyugalom, ami a vékony nemezfalak mögött csak az övé
volt. Láthatta a csillagokat, ha elhúzta a füstnyílásról a nemezt.
Itt is látja, de mennyire más erre az égbolt lyukas köpönyege.
Aztán egy idő után el kellett adnia egyetlen értékét, a lovát, ha
nem akart koldulni vagy éhen halni. Egy zsoldos adott érte három
dirhemet, mert látta, hogy egészséges és kezes jószág. Büszkén
vezette el a tömegben, és Virág elfordult, hogy ne is lássa, amint a
kedves jószág távolodik.
Minden idejét Itilben töltötte, és kutatta, kereste Bogát
különítményét. Amikor a fáradtságtól félholtan leült valamelyik
utcasarkon vagy a folyó partján, nem az jutott eszébe, hogy a folyton
vonuló kazár katonák közül melyiknek támad kedve berángatni egy
menetbe, amelyik a kivégzőhelyek valamelyike felé tart, csak hogy
kilegyen a létszám. Attól sokkal jobban félt, hogy Bogát és Beke
időközben elhagyta a várost.
Ez a kettősség gyötörte, miközben a halál szagával telített kazár
fővárosban láthatatlanul, valahol a mélyben, egyre csak gyülemlett
az elkeseredés.

Bogát szemügyre vette az idegent.

Nem volt mogyeri, se nem kazár, bár a szablya arra mutatott. És
nem volt alán, de zsidó sem.
– Azt hiszem, káliz – találgatott a parancsnok, és a szóra a
jövevény erőteljesen bólogatott. A maga nyelvén fojtottan hadart
valamit, amit senki nem értett, de többször is kiejtette azt a szót,
hogy „kvar”, amit Bogát úgy értett, hogy kabar.
– Jobb, ha elmutogatja a mondandóját. Úgy talán megértjük.
Jobban megértették, mint gondolták volna. A káliz azt állította
magáról, hogy a kagán testőrségéből jött. Mutatta a remekbe
kovácsolt, veretes szablyát, rajta a jellel, ami csak a testőrök
fegyverzetét díszíti. Azt mondta, ő nem parancsnok, egyszerű
testőrkatona csak, de a palotában szolgált.
– Azt mutogatja, hogy a testőrök már a palotában is lázadoznak,
de nem mindenki, csak néhány csapatrész. A többiek erősebbek, és
leverték már eddig kétszer is a lázadó kabarokat.
A káliz jobbra-balra tekingetett, nem vette-e észre valaki, hogy
átugrott a kerítésen. Találomra, muszájból hágott fel az utcáról a fal
tetejére, megbújt a sarki fügefa ágai alatt, miközben odalent
elrohantak mellette az üldözők, de akkor már nem volt visszaút:
mivel a fal tetején nem maradhatott, de az utcára sem mehetett
vissza, csak egy lehetősége maradt.
Megnyugodott, amikor megtudta, hogy Bogát és csapata mogyeri.
– Azt mondja, hogy a kagán testőrségében mogyeri nincs. Volt,
ameddig a tanácsban mogyeri meg türk törzsekből is ültek urak, de
amint azok nemrég kivonultak, a kíséretük is velük ment.
 A káliz élénken mutogatott, rajzolgatott, hol a tenyerébe, hol a
földre, és ebből Bogát kiszűrhette, hogy a birodalomban több helyen
is fellángolt az elégedetlenség tüze.
– Innen nem messze vannak olyan törzsek, amelyek nem akarják a
kazár alattvalóságot – magyarázta a parancsnok a káliz jeleit. – Azt
mutatja, hogy a kagán környezetében túl sok már a zsidó, de akik
megmaradtak a régi hit mellett, ezt nem nézik jó szemmel. Azt
mondják, a kagán szent ember, de elhagyta őket. Így veszik el a
szerencséjük, mert értük már nem emel szót a kagán a Legfőbb Isten
és a szellemek előtt.
– Mit tegyünk vele? Ha megtalálják, a fejét veszik. Én a magam
részéről nem zavarnám el – mondta Beke, aki Bogát mögött
guggolva hallgatta, mit mond a parancsnok. – Tartsuk itt magunk
között. Adjunk rá mogyeri gúnyát. Nem hinném, hogy azoknak ott
feltűnne – intett a kőoszlopos függőfolyosó felé.
A kálizról lerángatták a ruhát. A vitézek iszákjai sorra nyíltak,
mogyeri ruhadarabok kerültek elő: szépen varrott nemezcsizma,
hamuszürke kaftán, fehér ing lenvászonból, kétrőfnyi újabb
vászoncsík az alsóneműt helyettesítendő, mellé két buggyos, kötővel
ellátott nadrágszár, majd fegyveröv, mogyeri szablya, tőr, süveg…
– minden, ami egy mogyerin megtalálható.
A végén, amikor nyalka mogyeri mivoltában ott állt előttük a káliz
vitéz, utoljára még elkapták, és éles késsel kiborotválták a haját a
homloka felett, mogyeri módra. A maradékot meg három varkocsba
kötötték hátul és a füle mögött, s zsírral kifényesítették.
A jövevényre a tulajdon anyja sem ismert volna rá. Kényszerű
vigyor ült a képén, de legalább biztonságban volt.
Bogátban is megmozdult valami. Ez a levitézlett, árulóvá vált
káliz segíthet a szorult helyzeten, így gondolkodott. Hitte, hogy a
jövevény tisztában van a harcokkal, az egymásnak feszülő
csapatokkal, az okokkal és azzal, hogy mi a lázadók célja.
A tapasztalt Bogáttól nem állt távol a politika ügyes értelmezése
sem, nemhiába forgott sok esztendőn át főemberek között.
Emlékezvén a kálizokra, akiket ő kísért Álmoshoz, úgy vélte,
miért is ne segítené elő személyesen ő a béka tóba ugrasztását, ha
már úgyis arrafelé igyekszik.
 A Tarján törzs fejedelmi szállásán Levedi kísérete átjárhatatlan
kört formált a jurtapalota körül. A kazár urak bevonultak, aztán
kisvártatva újra megjelentek és lóra ültek. Sokkal kevesebb időt
töltöttek odabent, mint az szokásban volt, ezért a mogyeri főemberek
arcán ott ült a meglepetés.
A kazárokén viszont nem volt jele se meglepetésnek, sem
pediglen sértettségnek. Mintha minden úgy történt volna, amint
számították.
Több szekér hozta az ajándékokat, és a kazárok biztosak voltak
abban, hogy a kincs meghozza a kívánt diplomáciai eredményt.
De micsoda ajándékokat hoztak! Az agyafúrt és művelt kagán jól
tudta, mivel lehet a mogyerit és általában a pusztai népeket levenni a
lábukról. Arany és ezüstpénzek, remekmívű kupák és tálak,
lószerszámok, diadémok a fejedelemasszonynak, szőnyegek és
csodás fegyverek, melyekről az egyszerű sztyeppelakók még csak
nem is álmodhattak.
A kazárok fegyveres kísérete mindezt bokharai szőnyegekre
pakolta, s a nap fényében vakítóan csillogott az arany, az ezüst meg
az igazgyöngy. Az őrséget megkettőzték, a főembereken kívül
mindenkit elhajtottak, aki nem volt odavaló.
A törzsfők, akiket Levedi hívott meg erre az alkalomra, irigyen
bámulták a sok kincset, de mégis másra vártak. Senki nem tudta,
milyen döntés született a jurtában. Igaz, a táltosok tudálékos arca
most kissé gondterhelt volt, de a nép már megszokta, hogy ezek az
emberek mindig másképpen viselkednek, mint a köznapi vitézek.
Levedi lassan, mint akit köszvény kínoz, kilépett a jurta elé, és
hagyta, hogy felsegítsék a lovára. A rengeteg kincset már elzárták a
bámuló szemek elől. A táltosok félkörben sorakoztak, mindegyiken a
legszebb, legvarázslatosabb köpönyege, amit csak különleges
alkalmakkor szedtek magukra. Csilingelt a sok csengettyű, a
réztányérkák, melyeket a köpönyeg aljára varrtak, s táncot jártak a
fémlemezkékből kivágott állatfigurák.
 A táltosok némán várakoztak. A kívülálló azt hihette, már mindent
megbeszéltek a törzsfők és a nagyfejedelem, mindenben
megállapodtak, és a táltosok jóváhagyására nincs is szükség.
Pedig aki a fejedelmi szálláson járt az elmúlt hetekben, láthatta,
hallhatta a táltosok szűnni nem akaró gajdolását, a varázslatokat, a
jóslatokat, mert ezek eredménye minduntalan kiszivárgott. S aki
mindezt tapasztalta, tudta azt is, hogy most igen fontos bejelentések
következnek. Minden mogyeri törzset érintenek, s hosszú időre
szólnak.
Olyasmi következik, amivel a kagán is egyetért, mert az
elképzelés találkozott az övével.
Máskülönben már rég hazamentek volna a sértett kazár követek.
Levedi mellett egy fehér mén nyergében ott ült Álmos, jobbra
mögötte fél lépéssel Árpád. A törzsfők félkörben, a jobb- és a
balszárny élesen kirajzolódott. A méltóságok a helyükre kerültek,
még akkor is, ha a mogyeri törzsszövetség újbóli helyreállítása még
hátra volt.
– Túljutottunk egy hosszú és kemény tanácskozáson, urak –
kezdte Levedi, és ugyancsak oda kellett figyelni a törzsfőknek meg a
kazároknak, hogy a rekedtes, kissé erőtlen beszédet jól hallják és
értsék. – A Kazár Birodalom felséges ura magához kéretett engem,
még az idén tavasszal. Nem először. Az ősök szellemei azt
javasolták: menjek. Így hát vállaltam, pedig tudtam, hogy nehéz
egyezkedés lesz. A birodalom befogadta a mogyerit akkor, amikor
rászorult, földet, legelőt adott, és elődként sok dicső harcot
megvívtunk a kazár zászlók alatt. Vitézségünket messze földek
megismerték. Ám az idő múltával a sztyeppe túlságosan is szűknek
bizonyult. Keletről a „sasok” követeltek földet, mert tőlük mások
szedték el, nyugatról a bolgárok és a szlávok, meg a rúmi görögök
földjei miatt nem terjedhet túl a gyepünk. Sokan vitézül harcoltak, és
gazdag zsákmánnyal tértek meg, de számos vértestvérünk örökre
ottmaradt a halotti máglyán, csak a lelkük szállt haza. Látom, amint
fogy a mogyeri. Ha harcolunk, lassan felőröljük önmagunkat. S ha
nem verekszünk, elszegényedik még az is, akinek vagyona több
nemzedéket is kiszolgált volna. Ezért volt nehéz a döntés. A kagán
azt mondta, birodalma népei közé valónak tekint minket. Nem
mondta, hogy harcba már nem hív, de ezt mi tudjuk. Azt kérte, hogy
alattvalókhoz méltóan, becsülettel fizessük meg az adót, amit annak
fejében ró ki ránk, hogy a területén maradhatunk. A legutóbbi
háborút a szerencsésebb törzsek jobban átvészelték. Rend, egység
kell a mogyerinek, a régi törzsszövetség, ami erőt ad, és nem engedi
a belviszályt. De én erre már nem vállalkoztam. Nem hagytak el az
égiek, tőlük biztatást kaptam most is, de én érzem, hogy az erőm
egyre kevesebb. Itilben a kagánnak magam helyett a Megyer törzs
fejedelmét, Álmost javasoltam, és az én javaslatom egyezett a kagán
akaratával.
A vitézek és a főemberek között halk morajlás indult. Levedi
körbehordozta átható, szigorú, de végtelenül fáradt tekintetét, és
lassan csend lett újra.
– Álmos, tudom, méltó lesz a tisztségre. Szent embernek kijáró
tisztelet övezze őt mától negyven esztendőn át, vagy amíg a
szellemek jónak látják, és segítik őt. A táltosok jövendölésében is
benne foglaltatott, hogy Álmos gyarapítani fogja az országot.
A kazár követek, akik eddig egykedvűen ültek lovaik hátán, most
lopva egymásra pillantottak. Mit jelenthet ez? Csak nem azt, hogy
Álmos egyeduralkodóvá válik, netán a Kazár Birodalomból hasít ki
magának önálló területet? Vagy egyenest faképnél hagyja azt, és
elindul, hogy új hazát foglaljon a népének?
A követek mélyen az emlékezetükbe véstek minden szót, hogy a
kagán előtt pontosan elismételhessék.
– A mogyeri hű lesz a Kazár Birodalom urához, aki földet adott,
hogy élhessen, amíg csak a szellemek akarják – folytatta Levedi, aki
jó diplomata volt, s látta a kazárok elképedt arcát. – Sok áldozatot
meg kell hozni, a táltosainknak számtalanszor találkozni kell a
szellemekkel, amíg megtudjuk, mit kövessünk. Álmost kedvelik az
ősapák lelkei. A mogyeri sorsa jó kezekben lesz. Amikor majd kazár
szokás szerint Álmost pajzsra emelitek, és kilencszer
körbehordozzátok, jusson eszetekbe, hogy az új időkért teszitek.
A kazár követek megint egymásra pillantottak, és kényelmetlenül
feszengtek. Az ajándékok, melyeket Leveditől kaptak, alig
enyhítettek zavarukon.
 – És hogy a kazár birodalom legfőbb urának a mogyeri
tisztességről kételyei ne legyenek, régi szokás szerint
megtanácskozzuk, kiket küldjünk a birodalom fővárosába a mi
főembereink gyermekei közül, akik jelenlétükkel biztosítják a békét
– fejezte be Levedi, s mint aki elfáradt, leszállt a lováról, és
beballagott a jurtájába.
Amikor a szőnyeg lehullt Levedi mögött, a mogyeri törzsek
vezérei egy, a régmúltban gyökerezett korszak letűnését láthatták.

Az Itiltől nyugatra terpeszkedő sztyeppén futótűzként terjedt

Álmos szent fejedelemségének híre. Megmozgatta a törzsek, a
töredékek lelkét, még a keleten letelepedett besenyőkét és az északi
szlávokét is.
A kijevi ruszok tanácskozni ültek össze, hogy most már jó lenne
Álmos népével kezdeni valamit, ha nem akarják, hogy a Dnyeperen
folytatott bizánci kereskedelem befulladjon. Az a hír járta ugyanis,
hogy Álmos másképp fogja fel az uralkodást, mint Levedi, az idős
fejedelem – a szlávok így mondták, az „első vajda”-, akivel ha nem
is mindig s mindenben, de azért lehetett egyezkedni.
Álmosról tudták, hogy hamar odavág. Ha úgy látja jónak, a
mogyeri portyák a folyók zúgóinál megrekedt kereskedelmi bárkákat
éppúgy kifosztják eztán is, mint eddig.
Talán, ha megegyeznének egyfajta éves adóban, amit a kijeviek
fizetnének, akkor megválthatnák a békét – így vélekedtek a szlávok.
Nem kellett sok idő, és Álmos máris elindult Kijev felé, miután
fogadta a kijevi küldötteket a fejedelmi szállásán. Nem harcolni
ment, de a fegyveres kísérete jól mutatta, mekkora a mogyeri szent
fejedelem ereje.
Azt Álmos is tudta, hogy Kijevet, a hatalmas kőfalakat ostromolni
nem bölcs tett, s főleg nem szerencsés, de nem is efféle céllal
lovagolt a városig. A helyreállított törzsszövetség egyetértett a
tervekkel, és azt is megemésztette, hogy a kazárnak meg kell adni az
adót – legalábbis egy ideig még.
 A törzsszövetség a végletekig bízott abban, hogy Álmos égtől
kapott hatalma előbb vagy utóbb megszabadítja a mogyeri népet a
kazár függőségtől, s az adófizetést egyfajta különös színjátékként
emlegették. S ha ide számították még Levedi fejedelemnek a régi
szellemekkel kialakított jó viszonyát, valóban úgy érezhették, hogy
semmi ok nincs az aggódásra: ha a szellemek támogatását élvezi a
mogyeri, ki állna meg előtte?
Az adóból meg úgyis annyit fizetnek meg, amennyit jónak látnak.
Mit tehetne a kagán ellenkező esetben? Fegyverrel jönne a
mogyerire? Szövetkezne Bizánccal?
A kagán is tudta, hogy a mogyeri nem hagyná magát birkaként
terelgetni, és a kémei mindenütt azt tudakolták, vajon kivel
szándékozik szövetkezni Álmos, hogy megtöbbszörözze az erejét.
Azt a törzsszövetség szállásai közül csak néhányan tudták, hogy
Álmos pajzsra emelését követően Levedi fejedelem szállásán ismét
jurtát állítottak a szent nyírfaligetben a jóslatokhoz.
A táltos, aki a szertartást vezette, nem kisebb feladatot vállalt
magára, mint annak megállapítását, hogy a szellemek megbíznak-e
még Levediben, az öreg fejedelemben, vagy visszaveszik tőle azt a
rettentő varázserőt, amellyel uralkodása kezdetén megajándékozták.
Három napig tartott a szertartás, amelyen csak nagyon kevesen
vehettek részt. Levedin kívül csak a rokona, s annak fia, Kurszán és a
Tarján törzs nemzetségfői voltak jelen.
Amikor végre a táltos a nyírfa törzsébe vágott lépcsőkön magasra
hágva kinyilvánította a legfőbb Égi Úr akaratát, halálos csend honolt
a jurtában. Mindenki mereven ült maga alá húzott lábakkal a falak
mentén, és az arcokon meghatározhatatlan kifejezés látszott.
A táltos hangja először csak összefüggéstelen rikácsolás volt, ami
messze szállt a liget fái között, aztán egyszerre érthetővé váltak a
szavak:
– A Világügyelő mellett ott ülnek az ősapák szellemei, mindenki,
akiket ismertünk. És ők mosolyognak Levedi fejedelemre. Azt
mondják, nem jött még el az idő arra, hogy közéjük üljön, de ha így
lesz, várni fogják. Ha pedig arra lesz szükség, hogy segítsék a
mogyerit, hát megteszik rögvest, mert nem éreznek szívükben
gyűlöletet egyik törzs iránt sem. És ez mindaddig így lesz, amíg a
mogyeri törzsek itt élnek, ezen a földön.
A táltos egyet lépett felfelé, s újra összefüggéstelen szavak
hagyták el a száját zagyva ötvözetben, végül már üvöltözött, majd a
harmadik fokról a mélybe zuhant és elterült a jurta alját borító
hófehér nemezlapokon. Szája sarkából hab szivárgott, a szemei
kifordultak, az orra vérzett, és elkínzott teste időnként görcsösen
megrándult.
Mindenki megtapasztalhatta hát, hogy a táltos – aki a legerősebb
volt a mogyeri szállásokon – most aztán valóban diskurált a
szellemekkel, vagy tán magával a Világügyelővel.

Virág újra és újra nyakába vette a fővárost. Este hullaként zuhant

le a romházban összeeszkábált fekhelyére, de másnap újult erővel
indult a kosárral.
Csapzott volt, és piszkos. Teste sokat fogyott, szeme beesett, és
karikás volt, de senki és semmi nem téríthette el meggyőződésétől.
Hitte, mint gyermek a mesét, hogy Beke még Itilben van. Több
helyen is hallott mogyeri szót, de mire odaküszködte magát, az
ismeretlenek többnyire elmentek.
Tizedik napja, hogy megérkezett, s eddig baj nélkül átvészelt
mindent. Sorra vette azokat a helyeket, ahol Beke és a különítmény
megfordulhatott, le is járta a környéküket.
Egy vaskos kőfallal kerített palotaféle körül mindig furcsa érzés
fogta el. Oda többször is visszament, bár az utca mindig néptelen
volt, ezért kockázatosnak számított napjában többször megfordulni a
környéken.
Egy napon a kőfal mögül ízes mogyeri káromkodás hallatszott,
amint egy vitéz a kazárt szidta. Virág szinte a földbe gyökerezett:
ilyen szavakkal csak katonaember beszél. A kerítés mellett lassan
lépkedett, de csak különféle szerszámok zörgését hallotta, s időként
egy-egy ló prüszkölését.
Ettől a naptól senki ki nem verhette a fejéből, hogy Beke
különítménye állomásozik a falak mögött.
 Lázas aggyal töprengett, miként kerülhetne beljebb, de aztán
mégis elvetette a gondolatot. Helyette azt vizslatta, hol talál a
közelben olyan szállást, ahonnan láthatja a palotát, és esetleg még azt
is észreveheti, ha Beke és a csapat kilovagol.
Hogy akkor majd mit tesz, arról fogalma sem volt.
Itil forrongott. A katonák egyre sűrűbben járőröztek, mind több
helyen lángolt fel a gyújtogatás tüze, amit eloltottak ugyan, hála a
számtalan csatornának. Soha nem lehetett tudni, hogy a katonák hol
bukkannak fel, és terelik a népet ide-oda, valamilyen ismeretlen
rendszer szerint és ok miatt.
Az Itil fölött gyülekező viharfelhők a következő napon hasadtak
meg, bár ezúttal nem víz ömlött az utcákra.
Virág, mint rendesen, még hajnalban indult, hogy első legyen, aki
a városkapuban feltorlódott tömegen átfurakszik. Egyenest a fura
palota felé igyekezett, majd egy arra alkalmas helyen leült és várt,
mintha mézet akarna eladni. Arra számított, a mogyerik előbb-utóbb
csak megjelennek a palota kapujában, s akkor érdeklődhet Beke után.
A kagáni Nagy Palota felől először csak morajlás hallatszott, és
néhány vékonyka füstcsík kanyargóit az épületek fölé. A városlakók
megálltak, megbámulták a füstöt, összesúgtak, és mindenki másként
magyarázta az okot.
A palotából kisvártatva lovas futárok vágtattak ki, és a zsoldosok
szállásairól kiözönlő katonaság egyetlen pillanat alatt ellepte az
utakat, és akit értek, korbácsütésekkel zavartak haza.
Virág nem tudott hova menni. A város kapuit lezárta az őrség, és
az asszony kétségbeesetten támolygott a nehéz kosárral utcáról
utcára. Mellette jajveszékelő emberek rohantak el, síró gyerekeket
vonszoltak, az utcákon végighullámzott a rémület.
Nem messze Virágtól egy férfi fejét kettéhasította az egyik
zsoldos nehéz kardja. Zsákként dőlt el, és vére a ház falára fröccsent.
Virágot elfogta az iszonyat, és egy kapuoszlop mellé lapult. A kazár
alig rőfnyire vágtázott el mellette, riadt lovát hajszolva.
Az asszony átvágott az utca másik oldalára, ahol egy nyitott ajtót
pillantott meg. Becsapta maga mögött, aztán menekült nyomba
vissza az utcára, mert az udvaron egy oszlopról két akasztott ember
élettelen teste lógott. A kapuból kitántorogva épp félre tudott
húzódni egy vágtató kazár tized elől. Kosarát elsodorták, a fedele
elgurult, a mézescsuprok darabokra törtek.
Rohanni kezdett, de nem ért messzire. A tér mellett egy egész
század katona várakozott. Hadrendben álltak, és röpködtek a tisztek
harsány utasításai. Egy kisebb csoport látszólag türelmesen
várakozott a fal mellett, férfiak és nők, egyszerű városlakók. Vagy tíz
vitéz kivált, és külön terelték őket. A nők visítoztak, a férfiak közül
páran ölre mentek a katonákkal. Őket Virág szeme láttára szúrták le,
és testüket otthagyták a poros köveken.
Elkövette a legnagyobb hibát, amit csak tehetett: megpróbált
elszaladni. Nem tett meg ötven lépést sem, amikor paták csattanását
hallotta maga mögött, és szinte ugyanabban a pillanatban
megragadták a haját. Virág ösztönösen a földre vetette volna magát,
de a kazár katona erősen a csuklójára csavarta a hajat, és vonszolni
kezdte maga után. Közben üvöltözött, de az asszony ebből semmit
nem értett.
A téren belökték a félreállított asszonyok közé, és mire
felocsúdott, már velük együtt botladozott valahová, s a katonák
korbácsütései a füle mellett szisszentek.
Először kétségbeesett, és megdermedt a rémülettől. Nem látott
semmit, se jobbra, se balra, csak az előtte vánszorgó nő meztelen
hátát, amelyre három piros csíkot hasított a korbács. A csíkokból
szivárgott a vér.
Hirtelen agyába villant az udvaron felkötött két ember, s ettől
egyszerre magához tért. Csak nem engedi magát birkaként a
vágóhídra vonszolni?
Ez vele nem történhet meg! Neki még munkája van ebben a
városban, aztán haza is kell érnie a szállásra…
Vadul kavargott a gondolat, és a szívverését a dobhártyáján érezte.
A kazárok ordítoztak, verték a szerencsétlen asszonyokat, leányokat,
válogatás nélkül. Ő is kapott vagy ötöt a vállára, a hátára. Az egyik
ütés a bal szeméhez veszélyes közelségben csapott le.
Jobbra csatorna húzódott, koszos, sáros víz hömpölygött benne.
Középen egy döglött ló teteme sodródott. Virág hirtelen
elhatározással lecsúszott a meredek parton, és eltűnt a szennyes víz
alatt.
 Homályosan, távolról hallotta a katonák üvöltését, aztán ütést
érzett a fején. Azt gondolta, eldobott kő vagy tán balta foka lehetett,
de csak egy szikladarabot tapogatott ki maga fölött. A szikla és a víz
között alig arasznyi távolság volt, éppen annyi, hogy Virág levegőt
vehetett. Kétségbeesetten, lélegzetét visszafojtva kapaszkodott egy
vékony gyökérben. A lába nem érte el a talajt, s a kavargó víz
feldobta a testét.
Feje fölött a hatalmas, sárga kő, szemmagasságban a szennyes víz,
és a hullámok minduntalan elérték a száját. Virág tudott úszni, de
nem merte elengedni a biztonságos fedezéket. Lassan rájött, hogy
elmentek a katonák, biztosan azt hitték, hogy megfulladt. Valami a
könyökének ütközött, majd továbbúszott. Rémülten látta, hogy egy
asszony hullája forog a csatorna koszos árjában.
Újabb lótetem úszott el mellette. Az állat feje mélyen a víz alatt
volt, lábai kalimpáltak. Még a nyereg is a hátán, a teljes
szerszámzattal. Virág mély levegőt vett, és pár erőteljes csapással
mellé úszott.
Kazár ló volt, s nem is akárkié lehetett, a díszes nyeregtakarójáról
ítélve. Barna szőrén néhol vér szivárgott. Amikor felbukkant, Virág
látta, hogy átszúrták a nyakát. Belekapaszkodott a nyeregbe és
hagyta, hogy a víz a döggel együtt sodorja. Semmi nem érdekelte,
csak a túlélés gondolata kavargott lázas elméjének labirintjaiban.
A parton lovasok száguldoztak, és egyre több helyen emelkedett
az égre vastag füstcsík. Gyújtogatnak – gondolta, bár azt nem értette,
hogy miért. Virág amúgy sem volt tisztában azzal, milyen ellentétek
feszegetik mostanság a Kazár Birodalom falait. Még nem tapasztalta
sosem, milyen az, ha egy ország lakói holmi homályos célok miatt
egymást kezdik öldösni.
A lótetem megakadt egy vaskos gerendán, és átfordult. Virág
elengedte, és a gerendába kapaszkodva a part felé igyekezett. Füzes
burjánzott a csatorna süppedős partján, és az asszony a vízből
kikapaszkodva, zsákként elvágódva kapkodott levegő után.
Ruhájáról csörgött a csatorna bűzös vize, a haja az arcába hullt.
Egyik csizmáját még a vízben elhagyta. A ruhája oldalt csaknem a
csípőjéig felhasadt, a korbácsütések pedig most kezdtek csak igazán
égni. A vállát tapintva érezte a ragacsos vért.
 Nem látott senkit, csak a néptelen viskókat, iramodásnyira a
parttól. Óvatosan kibújt a füzesből, és elindult a város felé. A házak
mögül sikoltozást, üvöltést hozott a szél, és Virág nem tudta, jót tesz-
e azzal, ha ismét a falak közé megy.
A falnak lapulva, háztól házig, mint egy tolvaj, úgy araszolt előre.
Ha embert látott, a földre vetette magát, de a másik szerencsétlen is
csak iszkolt valahova, mentve a bőrét. Aztán tovább botladozott,
mígnem egy téren találta magát, amelynek a túlfelén harcosok
öldökölték egymást. Kazár ruhát viselt mindkét fél, és ez végleg
megzavarta Virágot.
A fal mellett osonva igyekezett abba az irányba, ahol az
ismeretlen palota utcáját sejtette.
Hirtelen ütés érte a halántékát. A falnak tántorodott, de többre már
nem futotta az erejéből. Leomlott a koszos, vérmaszatos kövezetre.

Bogát részletesen beszámoltatta a szökött testőrt, aki elmondta,

hogy lázadó társait elfogták és kivégezték. A kémek beárulták őket,
hogy ott akarják hagyni a palotát, és olyan törzshöz kívánnak
csatlakozni, amelyik szakítani akar a kazár függéssel.
A káliz úgy vélte, napokon belül tetőfokára hág a belháború,
amihez foghatót még nem látott a birodalom. Csak kissé tévedett,
mert a harcok még aznap elkezdődtek.
Amint a füstfelhőt megpillantották, Bogát és csapata tudta, hogy
itt az idő. A káliz hadart valamit, és a lovak felé mutogatott, meg a
kőfolyosóra, ahol az őrök szoktak ácsorogni, a mogyeriket figyelve.
– Azt akarja, hogy törjünk ki, de előtte öljük meg az őröket
odafönt, különben lenyilaznak minket – mondja gondterhelt arccal
Bogát.
– Nem lenne szerencsés kitörni – mondja Beke, aki a fájós lábát
masszírozza. – Még azt se tudjuk, mi történik. Csak ez hajtogatja,
hogy kitört a lázadás. És ha mégsem?
– Hallgasd csak! – Bogát a távoli hangokra figyel. – Mintha a
várból jönne. Verekednek odafönt, hallom a pengék csattogását.
Szólj mindenkinek, hogy viselkedjenek úgy, mintha nem történt
volna semmi. Mintha minket nem is érdekelne, mit művel a kazár.
Beke hívja a tizedeseket, Bogát meg szemügyre veszi a fenti
folyosót. Három kazár őgyeleg ott, íj és szablya minden fegyverük.
Nagyon magabiztosnak tűnnek.
– Igaza van a káliznak, innen el kell mennünk. Most vagy sosem,
mert lehet, hogy késő lesz. Egyelőre ne menjen senki a lovakhoz,
nehogy szagot fogjanak azok ott – mutat hüvelykjével a folyosón
ácsorgó őrségre. – Beke, add át nekem a tizededet.
A parancs az parancs. Vidra veszi át Beke helyett a tized
vezetését, s lelkendezve mondja:
– Végre mozdul valami – dörzsöli a tenyerét a vitéz, de Bogát
lehűti.
– Nem lesz az örömteli, fiam. A tizeddel fölmész a házba,
elkapjátok az őröket, aztán mindenkit leterelsz az udvarra. Ha nem
megy, odafönt kell őrizni őket. Addig a lovakat a többi fölnyergeli.
Mindenkitől elszeditek a fegyvert, de nem eshet bántódása senkinek,
megértettétek? Most majd megtudjuk, mennyire pártolnak minket a
hazai szellemek, mert elszelelünk ebből a nyavalyás városból, amíg
még megtehetjük…
Vidra jó tanítványa Bekének. Mindenkinek pontosan kiosztja a
feladatot, mielőtt egyetlen lépést is tenne.
A tized lopva, a kőkerítés aljához lapulva közelíti meg a bejáratot,
aztán eltűnik a súlyos faajtó mögött.
Bogát az udvar közepéről felkiált az egyik őrnek. A kazár kihajol
a mellvéd mögül, kéri a századost, hogy ismételje meg, mert nem
értette. Aztán odahívja a társát, a harmadik meg már magától jön,
hogy meghallgassa, mi a rosszbajt akar a mogyeri.
Kisvártatva a palota őrségének teljes létszáma lenn ácsorog, a
méregtől vörösen, a fal mellett. Vidra a tized néhány tagjával sorra
járja a helyiségeket.
– Ékszer, arany meg ezüst dögivei van odafönt – jelenti lelkesen
Bogátnak. – Meg olyan szőnyegek, amilyent még nem is láttam. Jó
lenne esetleg, ha megengednéd, parancsnok…
 – Meg ne próbáld! – mordul sötét képpel Bogát. – Máskor magam
is szívesen kifosztom ezt a házat, de most nincs itt az ideje. A bőrünk
fontosabb, meg a föladat, amiért idáig lovagoltunk.
A kazárokat egymáshoz kötik, ők pedig káromkodva ülnek a
porban, föveg, fegyver, és öv nélkül.
A mogyerik nem bántják egyiket se, inkább a győztesek
fensőbbségével nevetnek. Aztán villámgyors nyergelés, majd
kikémlelnek a néptelen utcára, nyitják a vaskos kapuszárnyat, végül
Bogát szavára egyetlen rohammal kivágtáznak. Még a vezetéklovak
is csillagokat rúgnak afeletti örömükben, hogy végre
megmozgathatják ellustult izmaikat.
– Senki nem marad le! – rikkant Bogát. – Vidra, te maradsz
leghátul a tizeddel! Oldalvédet nem adunk! Pajzsot fel, készüljetek
az íjászokra!
A különítmény végigvágtázik a város néptelen utcáin, s a kerek
kis bőrpajzsok a karokra kerülnek.
– Erre nem lesz jó! – lassít Beke. – A városkapu jobbra van. Így
csak beleszaladunk a mocsárba. Meg sem tudjuk kerülni.
– Akkor amarra tovább, de óvatosan! – parancsolja Bogát. – Nem
akarok éppen most a fűbe harapni, amikor úton vagyunk hazafelé.
Az íjak felajzva, a tegezfedél nyitva, a vitézek a szablyát előre
húzzák a kezük ügyébe. Ha harcra kerül a sor, a vezetéklovat el kell
engedni, mert csak akadályozza a mozgást.
– Tízesével lemaradni! – kiáltja az előrelátó Bogát. – így nem
érhet akkora meglepetés. Beke, te vagy az előd, két tizeddel!
Beke előrevágtat a csapatával. Minden útkereszteződésnél jelzi, ha
követhetik a többiek.
A téren, ahol a kazárok a katonai parádét tartják, megtorpan a
különítmény.
– Észrevettek – mutat Beke egy kazár csapatrészre, amely a tér
túlsó végén harci alakzatban, mozdulatlanul ül a nyeregben.
Mozdulatlanságuk több mint fenyegető.
– Most mi legyen? Hogyan magyarázzuk meg ezeknek, hogy mi
nem akarunk verekedni, csak hazamenni?
 – Ha feltétlenül kell, akkor igenis verekedni fogunk – sziszegi
Bogát. – De nem szívesen. Csépány meg te, Radó! Gyertek velem,
elébük megyünk.
– Óvatosan, parancsnok – figyelmezteti halkan Beke. – Nem
nézek ki ezekből semmi jót.
– Magam sem, de meg kell tudni, hogyan tovább. Radó beszéli a
kazárt – szól hátra Bogát, és belevágja a sarkát a lova oldalába.
Félútig sem jutnak, amikor a kazárok nyilat húznak rájuk. A
vesszők átröppennek Bogáték feje fölött, és Beke előd-tizedeitől pár
lépésre vágódnak a poros földbe. Bogát akkorát ránt a lova száján,
hogy az kis híján a hátsójára ül, és patáival túrja a port.
– Radó! Mondd, hogy tárgyalni jövünk! – üvölti Bogát, de maga
sem hiszi, hogy lesz foganatja.
A kazárok újabb vesszőt helyeznek az idegre, magasra tartják az
íjat, és a vezényszóra várnak.
– Vissza! Mindjárt sündisznót csinálnak belőlünk ezek a
rohadékok!
Bogát és a két harcos sarkon fordul, és vágtában iramodik az
elővéd felé. De akkor már Beke kézjelére a mogyerik vonalba
rendeződve megfeszítik az íjakat.
– Csak akkor, ha ők is lőnek! Tartsátok magasra, hogy lássák!
Ebben a pillanatban villan a kazárok parancsnokának szablyája, és
a vesszők kiröppennek. Beke vitézei kis kerek pajzsukat magasra
tartják. A vesszők most már sokkal közelebb csapnak le.
– Előre! Feszíts! Most! – üvölti a parancsot Beke. A vesszők
szisszenve indulnak útjukra, és a mogyerik a ló nyakára dőlve
szemberobognak a kazár íjászok túl magasan szálló nyilaival. A
vesszők immáron mögöttük vágnak le. Vidra vigyorog:
– Nézd má’! Újonc sereg, vagy mi?
A visszafelé tartó Bogátot csaknem elsodorják a saját emberei.
Lova parancs nélkül fordul, áll be a sorba, s ragadja magával a többi.
– A szélekre! – hangzik a vezényszó, és a csapat máris tudja, mit
kell tenni. Bogáttól jobbra és balra kettényílik a különítmény, és az
előbbi nyílzáportól megkavarodott kazárok oldalába marnak.
 Türk és mogyeri vezényszavak, kiáltások keverednek. A mogyeri
lándzsák máris kézben, s beleszúrnak a kazárokba, akik legalább
olyan gyorsan kiismerik a helyzetet.
Ám túl közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy lándzsával vívjanak.
Mindkét csapat szablyát ragad, a mogyeri vitézek némelyike fokost,
és mindegyik választ magának egy ellenséges harcost. Szétszakad a
mogyeri lánc, s kezdetét veszi az elkeseredett küzdelem.
Beke mellett megvillan egy kazár ezüstös sisakja, a karja lendül,
Beke pedig a lova nyakára borulva kitér a csapás elől. A kazár
elszáguld mellette, és a következő pillanatban lova elcsúszik a vastag
porrétegen. A Beke mögött álló mogyeri vitéz abban a
szempillantásban odavág a fokossal, és a kazár sisakja messzire
repül.
Bogát éles sípjellel próbálja a csapatot hátrálásra bírni, de ezt csak
kevesen hallják a csatazajban. A százados lovastól ledönt egy testes
kazárt, de arra már nem marad ideje, hogy agyon is vágja.
Félresodorják, és Bogát azon kapja magát, hogy máris a kazárok
gyűrűjében vagdalkozik.
– Itt vagyok, parancsnok! – üvölti három vitéz is egyszerre, és
szablyájuk villogva csap jobbra-balra. A lovak hörögnek, az egyik
mén vágást kap a fejére, a másik a nyakára.
– Hátra! Vissza! – üvölti rekedten Bogát, és kerek pajzsával kivéd
egy levágódó kardot, majd ellenfele torkába szúr. – Visszaaa!
Aki hallotta a parancsát, megpróbálja kivonni magát a
küzdelemből, de addigra már annyira összegabalyodott a két csapat,
hogy a porfelhőben egymást is alig ismerik fel.
Ki tudja már, merre van a vissza?
Beke látja Bogátot, és igyekszik utat vágni felé. Fiatal kazár
harcos állja útját, feláll a kengyelben, és hosszú kardjával felé döf.
Beke a bal karján érzi az ütést, s tudja, hogy a harc hevében a súlyos
sebet sem veszi mindig észre a harcos, csak jóval később.
A kazár kardja továbbsiklik, miután Beke felkarját csúnyán
bemetszette. Beke vaktában, visszakézből húzza fel a szablyát, és
alaposan mellbe vágja a harcost, aki meginog, majd féloldalasan
kapaszkodva kivágtat Beke látómezejéből. Ám máris előtte a
következő, sisakos, mellvértes harcos, akinek a szablyát markoló
karján vér csorog.
Kitér Beke elől, aztán nekihuzakodik, de mozdulata félbeszakad,
és szabad kezével a hátához kap. Nyikkanás nélkül előrebukik a lova
nyakára, onnan a porba.
Bekét ez már nem érdekli. Mellette vágják le az egyik emberét, s
ettől az agyába szökik a vér. Ahol kazárt lát, annak nekimegy, s az
sem érdekli, ha sebet kap. Lova néha elbotlik egy földön heverő
tárgyban, fegyverben vagy sebesültben, egy ízben átugrik egy
kínjában kapálózó, sebesült lovat, és a váratlan lendülettől Beke alig
marad meg a nyeregben.
A levegőben vér- és porszag, a mogyeri és kazár harcosok
nadrágszárán, ingük ujján, karján és arcán vérfröcsek, és mindenféle
emberi eredetű mocsok. Beke lova kapkodja a fejét, mert a katonaló
is gyűlöli a vérszagot, különösen, ha a vér a pofájába fröccsen.
Prüszköl, horkant, és a szája sarkából zöldes nyál csordul.
Bogát kétségbeesetten próbálja összeszedni a mogyeri harcosokat,
de hangja beleveszik a csata őrületes zajába. Már senki sem tudja,
hol van a parancsnoka, hol az előre és a vissza, a térnek melyik
pontján verekszik éppen. A kazár a mogyerit, az pedig a kazárt öli,
gyilkolja, ahol éri.

Virág a házfalak mellett oson előre, és a városkapu felé igyekszik,

amikor megpillantja Bogát különítményét. Akkor hagyták el
vágtában a palotát, és északnak igyekeznek, Virág pedig
kétségbeesetten kutat egy gazdátlan ló után.
Mezítláb, csuromvizesen, kibomlott hajjal, koszosán, a folyóban
sodródott ló vérétől maszatosan rohan, ahogy csak a lába bírja.
Kifulladva ledől a fal mellé, de feltápászkodik és újra futásnak ered.
Két utcával előtte már hallja, hogy a téren verekednek. Egy romba
dőlt ház mellett összegörnyedve inai el.
A lerontott kerítés mögül, egy szűk résen éppen a térre lát.
 A mogyeri vitézek akkor váltak széjjel, hogy megkerüljék a
kazárokat. Virág elborzad a gondolatra, hogy most a két csapat
egymásnak ront, és erejét összeszedve megindul a tér felé.
De a pokol már elszabadult. Egy düledező kapualjba surran egy
kazár lovas elől, de az ügyet sem vet rá. Virág a forgatagban Bekét
keresi.
Kimerészkedik a térre, és a falak mentén próbál előrejutni.
Mogyeri és kazár harcosok összekapaszkodva fetrengenek a porban,
egymás torkát keresve, hörögve és szitkozódva. Elszalad mellettük,
és egy kőoszlop mögül kétségbeesetten próbálja megtalálni Bekét.
Alig tízlépésre tőle egy kazár katona bukik fel lovastól. Estében
kirepül kezéből a szablya, a ló átfordul, és a kazár tört gerinccel,
fejjel lóg a kengyelbe akadt lábbal, miközben a rémült állat gazdáját
vonszolva, hörögve és hátulsó patáival a csillagokat rúgva eliramodik
egy mellékutcán.
Virág ebben a halálterhes és rémületes minutumban pillantja meg
Bekét.
Ott harcol előtte, alig kőhajításra. Virág a nevét kiáltaná, de
kiszáradt torkából szánalmasan gyenge a hang, amit Beke a harc
hevében meg sem hallhat. Jobbra-balra osztogatja csapásait,
miközben a kazárok gyűrűbe fogják.
Virág karjait ettől a pillanattól már a Világügyelő mozgatja.
A törött gerincű, még élő kazárhoz kúszik, aki még mindig
markolja az íját, de a tegez a teste alá szorult, így Virágnak át kell
fordítania. A kazár zsoldos hördül, kitágult pupillákkal mered az
asszonyra, és tehetetlen dühében eltorzul az arca.
Virág minden erejét latba vetve feszíti a bivalyerős kazár íjat. A
kőoszlop mögül megcélozza a legközelebbi zsoldost, de a vessző a
lovat éri. Az állat rémesen felnyerít, ágaskodik és hanyatt vágódik. A
kazár a porba bukfencezik, és Virág a következő pillanatban már
nem látja.
Csak Bekét keresi, és vagy harminc lépésre ismét meglátja őt,
amint egy szálas termetű kazár rohan rá, magasra emelt szablyával.
Virág remegő ujjakkal új vesszőt helyez az idegre, és megcélozza a
kazár háta közepét. Szisszenve indul útnak az acélhegyű nyíl, a kazár
teste megfeszül, majd előrebukik a nyeregben, és a lova elragadja.
 – Beke! – visítja Virág, de rémületére a vitéz oda se figyel. A
lovát fordítja, és Bogát keresésére indul, a forgatag kellős közepébe
rúgtatva. Virág előtt hirtelen minden elsötétül. Erejének utolsó
morzsája is elvész, és lecsúszik a kőoszlop mellé a porba.
Érzi, hogy villanásra van csak az önkívülettől, s elzsibbad
mindene.
A tér túlsó sarka felől velőtrázó üvöltés hallik, és megreszket a
porfelhő. Az újabb harcosok viharként robbannak az ütközetbe.
Ám ezt Virág már nem látja.

Bogát lever a lováról egy kazárt, és újabb füttyjellel próbálkozik

éppen, amikor észreveszi a tér sarka felől közeledő szedett-vedett
sereget. Tépettek, és az arcukról vérrel kevert veríték csorog. Lovaik
semmiben nem különböznek gazdáiktól, oldalukon vércsíkok
mutatják, hogy nemrég harcban forgolódtak.
Bogát nem tudja, kikkel hozta össze a sors, és arra gondol, hogy a
kazár erősítés érkezett, amikor a mogyerinek öltöztetett káliz
valahogy melléje csapódik. A harcos véres arcán diadalmámor ül.
– Kálizok! Kálizok! – rikkantja, és buzgón veri a mellét: olyanok,
mint ő.
– És mi lesz, barátom? Elvágják a nyakunkat? – mutatja Bogát a
félreérthetetlen jelet, de a káliz éppen az ellenkezőjét bizonygatja.
– Azt mondja, ezek is a kazárt ütik! – kiáltja oda a kazárul jól értő,
merő vér Radó. Észre sem vette, hogy két ujját valahol levágták, a
véres csonk három ujjal fogta a szárat.
Bogát kitépte magát a forgatagból. Üres helyet keres, ahol
megállhat végre, és kiparancsolhatja embereit a harcból. A kálizok
vadállatként vetik magukat a kazárokra, és egyetlen rohammal
visszaszorítják őket a tér túlsó széléig. Az áradat elsodor néhány
mogyerit is, akik vitézül vagdalkoznak, míg le nem hullnak a
nyeregből.
Bogát összegyűjti a maradékot, s velük a kazárok jobb oldalába
mar. Amazok, látva a túlerőt, már megadnák magukat, de a kálizok
nem ismernek könyörületet.
 Aki a megadás jeleként széttárja a kezét, és eldobja a szablyát, a
következő pillanatban fejetlenül fordul le a lóról.
A kagán katonái menekülésre fogják, de közülük csak alig néhány
éri el valamelyik mellékutcát. A mogyeri vitézek a menekülőkre íjat
húznak, és nagy gyönyörűséggel vadásszák le őket.
Virágot egyikük sem veszi észre. Az asszony ott hever egy oszlop
tövében, arccal a porban, kezében a kazár íjjal, mellette egy köteg,
szétszórt nyílvessző és egy tegez. Alig lélegzik. Lovasok
száguldanak el mellette, s az egyik ló csaknem megtapossa.
Virág a fájdalomra ocsúdik, felül, és összegörnyedve az oszlopnak
dől, mielőtt újra belezuhanna az öntudatlanság fájdaloműző
homályába. Pillanatig tart csupán az eszmélése.
– Hozd ide nekem ennek a csapatnak a parancsnokát! – szól Radó
útján a kálizhoz Bogát, de az idegen vitéz csak a fejét rázza, és hadar
valamit.
– Azt mondja, nem lesz így jó. Neked kell odamenned őhozzá,
mert amaz nagyobb rangú nálad – fordítja Radó, mire Bogát laposat
sercint a porba: ám legyen, ez ma nem a hiúság napja.
A kálizok vezetője valóban magas rangú vitéz, a kagán
palotaőrségének egyik parancsnoka. Vérmaszatos arca kivételesen
intelligens emberről tanúskodik, aki nincs híján a bátorságnak.
– Azt mondja, fellázadt a palotaőrség egy része. Egymást ölték a
városban és a palotában. A kagán a fellegvárába menekült, de a
hozzá hű testőrség ura a helyzetnek, ezért nekik menekülni kellett –
fordítja Radó buzgón. – Azt is mondta, hogy úgy tervezik,
csatlakoznak hozzánk.
– És mi lesz a családjukkal? A kagán mindenkit kivégeztet, akinek
a rokona érintett a lázadásban.
A káliz tiszt bólint: ez kétségtelenül így van. Aztán elmondja,
hogy az ő törzse Itiltől északra szállásol, és amikor híre ment, hogy
vihar készül, ők előrelátóan hazaküldtek minden hozzátartozót. Azt
mondja, azóta talán már el is indultak északnyugatnak, a besenyőket
kerülve, a mogyeri szállások iránt.
A kazár testőrtiszt szavait egyenesen Bogáthoz intézi:
– Nem ők az egyedüliek, akik hozzátok menekülnek. Vannak más
törzsek is, akik a Kaukázusból ereszkednek le. Úton lehetnek már.
Aztán olyanok, akik a Kazár Birodalom hátvédjeként eddig is sokat
véreztek. Nem akarnak többet a kagán alatt élni, úgy döntöttek,
kiszakadnak, és benneteket választanak. Kálizok, különféle türkök,
még bolgárok is…
A vitézek rendbe szedik magukat, s hadizsákmányul felkapkodják
az ellenség eldobált fegyvereit. Később izgatottan tallóznának a
halottak és sebesültek között, ha Bogát rájuk nem dörren:
– Erre most nincs idő! Minél előbb ki a városból! A halottainkat
és a sebesülteket kötözzétek a vezetéklovakra. Mogyeri vérből valót
nem hagyunk itt – fűzi hozzá keserűen.
Bogát minden egyes katonáját a fiaként kezelte, és igen rosszul
viselte bármelyik elvesztését, annak ellenére, hogy az egyik
legkeményebb vitéz volt Álmos fegyveres kíséretében.
Mivel Bogát helyettese is elesett, Beke kezdi ráncba szedni a
különítményt. Hat vitéz lelke már az égi legelőkön vágtázott, s volt
egy tucatnyi sebesült.
Beke körbekocogja a teret, s Vidra követi.
– Nédd’a! Az meg ott egy asszony – mutat Beke az oszlop mellett
arcra borult, halottmerev Virágra. – Kár volt erre járnia
szegénynek…
– Nem úgy van az, parancsnokom! – veti ellene Vidra. – Látod-é a
kezében az íjat? Ott vannak alatta a vesszők is. Kazár vesszők. Vajon
kire húzta?
– Ha kazár az íj, akkor könnyű kitalálni. Meglehet, ez szedte le
Csépányt. Csak temessék el a kazárok. Ha nem, akkor meg legfeljebb
elhordják a kutyák – morogja mérgesen Beke, és ügetésbe kapja a
lovat.
Bogát tépett kis csapatával betagozódik a káliz harcosok mögé.
Ők jobban ismerik az utat a városban, és nekik is csak egyetlen
céljuk van: kikerülni minden harcot, és kijutni a szabadságba.

Másodjára már lassabban eszmélt Virág. Szeme-szája tele volt

vérrel kevert porral, s úgy érezte, a feje menten kettéhasad. Sebet
ugyan nem tapintott magán, a fejét talán az oszlopba vághatta be.
 Amint a szemhéja felnyílt, a földön fekve körülkémlelt, de csak
homályos alakokat látott maga körül, s nem messze bugyborékolva
hörgött egy sebesült ló. Emberek nyöszörögtek, mások a porban
vonaglottak, de a legtöbbjük mozdulatlanul hevert.
A halál szaga elöntötte a teret.
Később a tér ellenkező oldaláról sikoltozva menekülő,
fegyvertelen városiak tűntek fel. Néhányan felbuktak, s a többiek
átugráltak rajtuk. Sikoly, gyerekvisítás és segítségért könyörgés, amit
senki nem hallott meg. A tömeg átgázolt a földre kuporodott
Virágon, néhányan fel is buktak benne, de csontja nem törött. Utánuk
lovas kazárok csörtettek, és akit értek, azt korbáccsal ütötték.
Virág moccanni sem mert.
A téren nem látott mogyeri katonát. Amikor minden
elcsendesedett, megpróbált talpra állni. A lábát alig tudta emelni,
egész teste remegett, szédült, és fuldokolt a lenyelt portól. Az egyik
szeme bedagadt, alig látott valamit.
Sorra járta a sebesülteket és a holtakat, Bekét kereste, aztán
eszébe jutott, hogy a mogyeri sosem hagy a csatatéren elesett
bajtársat.
Hányinger fogta el, és egy ház falának támaszkodva megpróbált
könnyíteni magán, de zaklatott gyomrából nem tört fel semmi. Nem
is emlékezett rá, mikor evett utoljára.
Egyre az járt lázas gondolatokkal teli agyában, hogy Bekét ismét
elveszítette, s lehet, hogy végleg. Pedig már itt volt, egészen közel
hozzá, de talán Tengri nem akarhatta, hogy találkozzanak.
Mert Bekének már van egy asszonya, azért.
A városkapuban nem állt senki, az őrség elszelelt. A Nagy Palota
felől fegyverek és pajzsok csattogása, üvöltés, sikolyok hallatszottak.
A városban sok ház égett, vágtató lovakat hallott. Egyre több és több
kazár harcost látott, akik fegyelmezett viselkedésükkel azt mutatták,
hogy megtörték a lázadók erejét.
Amikor Virág a város kapuján kibotorkálva és az árkokban
csúszva-mászva a romház felé tántorgott, Beke és Bogát
különítménye a kálizokkal már igen messze járt.
 X.

A Kér törzsnek ismét nehéz nyara volt abban az esztendőben. A

szárazság leverte a lábáról a jószágot, a hatalmas szürke marhák
keservesen bőgtek a forróságban. A ménesben a lovak tikkadtan
bóklásztak, s ebben az évben igen kevés borjú és csikó született.
Márpedig a bőséges szaporulat a mogyeri törzsek életének
alapvető követelménye.
Aztán meg ott voltak a gyepű környéki, sorozatos verekedések a
besenyőkkel és a fosztogató, gyilkoló kazár szabadcsapatokkal. Ezek
nem vették tudomásul, hogy a kagánjuk mit hirdetett tavasszal a
mogyeri szomszédsággal kapcsolatban.
A kagán trónja a kálizok indította véres lázadásban ugyan
megingott kissé, de a zsoldossereg kitartott, és visszavert minden
további kezdeményezést.
Az embervér valóban patakokban folyt Itil utcáin, s a folyó
napokig görgette a hullák százait és a püffedt lótetemeket. Egész
negyedek pusztultak el, a besenyők pedig e hírek hallatán ugrásra
készen dörzsölték a tenyerüket.
A Kérnek hajdanán nevéhez méltó, óriási szállásaik voltak. Hol
vannak ezek már?
Az „óriások” elkínzott törzse szűkölködött mindenben, amire a
nomádnak csak szüksége lehetett. A Nyék és ők voltak legközelebb a
keleti gyepűhöz, nem csoda hát, ha reggelente a fiatal harcosok úgy
néztek a Napra, mintha tőle várták volna: mondja meg, e napjuk lesz-
e az utolsó az életben.
Olcsó volt akkoriban az emberélet a gyepű mentén. Nem volt nap,
hogy oda ne veszett volna valaki, vagy súlyosan megsebesülve ne a
társai cipelték volna haza. Ha nem akaszkodtak össze a
martalóchadakkal, mert azok megelégedtek annyival, hogy csak a
lovakat és a marhát hajtsák el, az a nap már nyereségszámba ment.
 Nem volt nemzetségfő, aki ne járt volna panasszal a törzs fejénél,
és ne követelte volna, hogy vonuljanak el a gyepűtől, a mogyeri
törzsszövetség belső területei felé.
– Én még csak vonulnék, de mindenki nem mehet – válaszolta a
törzs feje nagy keservesen. – Ha mindenki így gondolná, a gyepű
vándorolna csak minél nyugatabbra, és a helyünkre mindenféle
idegen szivárogna. Nekem ezt mondták a törzsszövetségi tanácsban,
mert nehogy azt véljétek, nem szóltam az érdeketekben. Álmos úr azt
ígérte, mindenki, aki a gyepűt védi, többet kap a zsákmányból, és
kevesebb kazárnak való adót kell összeszednie.
Az emberek ez utóbbi miatt is berzenkedtek. Minek adót fizetni a
kagánnak, amikor kazár martalócok garázdálkodnak a földjükön? Az
csak keveseket érdekelt, hogy ugyan már nem sokat parancsol a
kagán, de mégis az ő birodalma Levedi fejedelem területe.
A mogyeriket egyedül csak az éltette, hogy bíztak Levédia
szellemeinek feltétlen jóindulatában, és abban, hogy az öreg,
lemondott Levedi fejedelem és Álmos vannak olyan jó viszonyban a
túlvilággal, ami biztosíthatja majd a teljes különállást a kagán
udvarától.
Nem minden szálláson érezték egyformán a dolgok alakulását.
Ahol az öreg Jakti élt Altával és Gecsével, ott viszonylagos béke
honolt.
Jakti alig tudott valamit arról, hogy milyen viharok is tombolnak
Itilben, miként zúdult egymás nyakába a nép és a katonaság. Ő már
nem ment sehova, egész nap ott üldögélt a jurta mellett az árnyékban,
s lehunyt szemmel hallgatta a madarakat, és a lombok susogását.
Nem múlt el nap, hogy ne imádkozott volna Virágért, és az asszony
hazatéréséért.
A vénasszonyok nyara némi enyhülést hozott, a nagy útra
készülődő, fáradt levelek között utat talált a szél, s az apró, rőt színű
vitorlák messzire szálltak az ágak között átszűrődő fényben.
Az öreg egyre szótlanabb lett. Virágot várta haza nagyon, mert
Alta ugyan kiszolgálta, ahogy kellett, s megadott mindent, amit csak
megkívánt, mégsem érhetett fel Virággal. Pedig a leány úgy leste
minden gondolatát, mintha az élete függött volna tőle.
 Jakti azt várta, hogy talán elkel Alta is egyszer, de érte csak nem
jött kérő. Egy félkezű asszonynak nincs nagy keletje. Nem tud úgy
dolgozni, ahogy más, a jurtaállítás nehéz feladatait egymaga el sem
tudja végezni, s még az egyszerű konyhai munka is jókora gondot
okoz. Beletörődött szépen a sorsába, nem ágált, nem lázadozott.
Néha ugyan kiült egy távoli tönkre vagy a folyópartra, sírdogált egy
keveset, de mikor belépett a jurtába, Jakti már nem láthatta nyomát a
lelki gyötrődésének.
– Az éjszaka keveset aludtam – morogja maga elé az öreg, amikor
Alta elébe teszi a borsozott birkahúsos cseréptálkát. A hús sem az
övék, ezért a pár falatért Alta egy fél délelőttön át hordta a tűzifát
egy módosabb családnak.
– Nem bóbiskoltam el, mégis látomásaim voltak – folytatja az
öregember alig hallhatóan. – Láttam, hogy fekete sasok lassan, mint
a korom és a pernye, leereszkednek a fákról, és ellepik a mogyeri
szállást. Hiába húztak rájuk íjat, azok oda se neki. Csak jöttek, egyre
többen és többen, mígnem fekete lett tőlük a világ. Akkor azt
mondták a sasok, hogy választhat a mogyeri: vagy az ő világukat éli
tovább és harcba megy elődként, vagy elkotródik erről a földről. De
ha az utóbbit választja, akkor a sasok addig űzik, amíg fel nem falják
a jószágot, s végül magát a mogyerit. Különös látomás volt, lányom.
Nagyon különös.
Jakti két falás között arról beszél, hogy még az álom hatása alatt
áll. Alta a lábához kuporodik, és nézi, amint az öreg csipeget a
húsdarabokból.
– A minap Virággal álmodtam – mondja csendben a leány. – Jött
hazafelé, azon az úton, ni. Lovon ült, de mezítláb volt, és vérzett a
talpa. A haja is csupa vér volt, lecsorgott a hátán a derekáig. De ő
mosolygott, és azt kiáltotta, hogy az égben járt, és ott minden
gyönyörű. Ez rossz álom volt, ugye, apó?
– Nem biztos – mondja az öreg. – A lelked kiröppent belőled éjjel,
és olyan vidékre barangolt, ahol máskülönben nem járhatsz. Virággal
én is álmodom néha, de csupa jót. Ilyenkor mindig könnyű szívvel,
erősebben ébredek…
Alta napokkal előtte észrevette már, hogy az öregember szemében
kihunyni készülnek a lángok. Rettegve gondolt rá, hogy tán az élet
parazsa kezd elszunnyadni, és megtett mindent, amiről úgy gondolta,
hogy Jaktinak jó. Igaz, elment már a kopjakészítőhöz is, hogy
megkérje, adjon kölcsön egyet, ha ki kellene tűzni szalagokkal ékítve
a jurta elé, hogy mindenki láthassa: odabent útra készülődik egy
sokat látott, harcolt és tapasztalt, nagy tudású lélek. De csak
hazahozta az öldöklő szerszámot, s azonmód el is dugta a jurta
mögött, mert nem volt elég ereje ahhoz, hogy kitűzze.
Aztán meg két véka kölest adott a javasasszonynak, hogy űzze el
a Jakti körül ólálkodó, rontást hozó ízt, Fenét, Sujt és Csúzt, ezeket a
többé-kevésbé emberi tulajdonságokkal bíró, de a végtelenségig
rosszakaratú, alsó világi démonokat. S nem ment el messzebb soha,
mint a szállás vége, hogy visszafuthasson, ha Jaktinak szüksége
lenne rá.
A szállás szent ligetében szegényes áldozatot is felajánlott, bár a
háta borsózott a helytől, pedig kedves és csendes kis zuga volt az a
nyírfaerdőnek. Apró, csörgedező forrás mellett feküdt az áldozókő,
mellette megannyi ajándék.
Alta megtett mindent, hogy Jakti megmaradjon még neki. Hogy
Virág is elment, az öreg maradt már csak neki, akit Gecsén kívül
hozzátartozójának tekintett.
Ahogy az ősz lassan közelgett, Jakti ereje úgy fogyott. Már csak
keveset beszélt, s néha hosszú időre elaludt. Alta ilyenkor rettegve
figyelte, mozdul-e az öreg, lélegzik-e még, vagy már elszállt belőle
az élet. Ha tehette, s ha ideje volt, lekuporodott mellé a földre, és az
öregember göcsörtös ághoz hasonlatos kezével Alta haját simogatta.
Aztán elkövetkezett egy különös nap.
– Ma jobban érzem magam, leányom. Szép ez a napsütés, most
látom csak igazán, milyen gyönyörűek a színes levelek. Pedig
megértem nyolcvanhárom tavaszt… Hogy nem vettem észre eddig…
– Ennél, innál valamit, apó? Rögvest hozom, csak mondd.
– Nem, ne hozz semmit Alta. Jó ezt a csendet hallgatni. És valamit
érzek a levegőben is, talán, hogy frissebb, mint az éjjel volt. Ha a
lábam engedné, most sétálni mennék a folyóhoz. Érzed ezt az illatot?
Jó vele teleszívni a tüdőt. Akkor éreztem ilyent, amikor
legénykoromban a szaracénok felé kalandoztunk. Meg amikor
később a Duna alsó szakaszánál, a bolgárok földjén jártunk a haddal.
Pedig ötven is elmúltam már akkor.
Alta semmit nem érez, de úgy találja, minden úgy van, ahogy az
öregember mondja. Jakti arca felderül.
– Látod, ugye, megmondtam. Hmmm! Micsoda csodálatos illat
ez! Az égi legelőkön lehet ilyen. Tudod, ott minden olyan, mint
amikor belenézel a tó tükrébe.
Jakti lassan a kaftánja alá csúsztatja a kezét. A tenyerében egy
átfúrt, bőrszíjon lógó, ovális kődarab nyugszik.
– Azt mondod, hogy álmodban sokszor félsz, Alta lányom? Ezt a
követ a szaracénoknál adta egy tudós ember, amikor kitanultam az
orvoslást. Ők úgy mondták, hogy ez egy kalcedon. Jó arra, hogy a
rémálmokat elűzze. Én már öregember vagyok, nem hatnak rám az
álmok, a kövek is alig. Neked adom, hogy semmitől ne rettegj
éjszaka.
Alta tenyerébe csúsztatja a követ, és ujjaival összezárja a kis
kezet.
– Köszönöm, apó. Fura neve van ennek a kőnek. Okos emberek
azok a szaracénok.
– Sokaknál okosabbak, másoknál meg ostobábbak. Mint bármely
nép. Mint akár a mogyeri. De a népek már csak ilyenek. Mindnek
van mit tanulni a másiktól, de tud tanítani is, ha azt a másik szívesen
fogadja. Tudod, az ember ugyanolyan állat, mint minden élőlény.
Mindenki tesz jót is, rosszat is. Azt pedig csak a Világügyelő
döntheti el, mikor mi a jó vagy rossz.
Sokáig egyikük sem szól. Alta forgatja a különös, varázserejű
követ, majd a nyakába akasztja, és a ruhája alá rejti.
– Ha majd visszajön ez a világcsavargó asszony – szólal nagy
sokára, kedves éllel hangjában az öregember –, megbeszélünk
mindent. Nem kell neki sokáig várnia a Beke vitézre, meglásd.
Akkor aztán egy család lesztek, te meg ők.
– És te? Magadat miért nem mondod, apóka?
– Magamat? Én… úgy vélem, hogy nem illek már ebbe a rendbe.
De így is van jól. A fiataloknak menni kell, vándorolni, mert a
nomád éppen ettől az, ami. Az öregnek is menni kell, csak… más
irányba, leányom. Mert neki meg az a rend. Az egész mindenség
pedig a világnak a rendje, és balga, aki megbolygatni merné.
Alta nagyon is érti, miről beszél Jakti, és vékony arcocskáján
lassan legördül két súlyos könnycsepp.
– Neked jó a szíved, Alta. Aranyból van, mindig tudtam. Tartsd is
meg aranynak, ameddig csak bírod. Csak ezzel törődj, semmi mással.
Az ember sorsát megírták odafönt, még mielőtt megszületett. A
lélek, aki benne lakozik, nem véletlenül éppen őt választotta házául.
Annak a farkasnak – pillant Alta bal kezének betakart csonkjára –
valami régi elszámolnivalója volt azzal a lélekkel, aki most benned
lakik. Semmit nem tehettél volna, mert ennek így kellett lennie. Te jó
vagy, Alta, és azt hiszem, nem téged akart bántani. Ki tudja, merre
jár most az a lélek? Csak azt tudom, hogy már nem az lakik benned.
Aki benned él most, egészen más. Tán ő is színaranyból van, mint te
magad… Elmegyünk majd nemsokára, vissza a téli szállásra. Jó
hosszú út lesz, Alta. Csinálj nekem puha helyet a szekéren. Nem
hinném, hogy lóra ülhetek. Meg mintha forogna velem az egész
világ. Elvágódnék, ha állva találna. Azt hiszem, hogy néha hallok
valamilyen furcsa dalt. Nagyon szép dal. Nem is akarom, hogy vége
legyen.
Az öregember a jurta falának dől. Lehunyja a szemét, és kemény
évtizedek barázdálta arcát megvilágítja a lenyugvó nap utolsó, vörös
sugara.
– Olyan… fura a hangod, apóka…
– Most is hallom a dalt. Hívogat, azt hiszem. Milyen közelről szól,
Alta! Talán a folyónál? Jó lenne odamenni, de most… elnyom az
álom. Aludni is jó lenne, tán bóbiskolok itt egyet, leányom. Ez való
már az ilyen vén… Csak szunyókálni, pihenni. Hallgatni ezt a csodás
éneket. Hova megy a ménes, Virág? Hallod? Hova hajtják?
Alta megborzong.
– Nem a Virág vagyok, apókám… Én nem… Rosszul vagy-e?
– Hallom a ménest, te leány! Hogyan, hogy te nem… Mindjárt
ideér. Hozd a nyerget meg a szerszámot… Ott, az lesz az enyém…
Gyere ide, hó, te gyönyörűség… El ne vágtass a többivel… No, hát
mégis hallgatsz te a gazdádra…
 – Apó! Apóka! Én vagyok itt, nem a Virág! Ő elment, apó,
hallod? Hát nem emlékszel? Elment… – súgja Alta, és könnyes
arccal néz fel az öregre, de nincs ereje hozzá, hogy felkeljen. Jakti
Alta kezét szorítja.
Kis kutyakölyök áll meg előttük, és fejét féloldalra fordítva,
kíváncsian bámulja őket.
– Menj innen! Hallod! Takarodj el innen! Még nem… Az apónak
még nem kell mennie! – kiált Alta a kiskutyára, s arra gondol, talán
ennek a kaparászását hallotta éjjel a jurta oldalában.
Mert ha a kutya éjszaka megkaparja a jurta falát, akkor odabent
egy lélek készülőben van.
A kiskutya félrefordított fejjel hallgatja Altát, aztán nagy
vidáman, ugrándozva elszalad.
A lehunyt szemű öregember a láthatatlan világból beszél, s tisztán
csendülő szava megrémíti Altát:
– Ez a legszebb ló, ami erre a világra született, Virág. A Gyémánt.
Hadd simogassalak meg, te… Tedd föl a nyerget, leányom… Szépek
ezek a csatok, Virág, ügyes mestertől vásároltam, még amikor…
Jakti elhallgat. Kinyitja a szemét, majd, mint aki már eleget látott
ebből az életből, békésen lecsukja.
– Köszönöm, Virág. Igazán… kényelmes lesz ez… a…nyereg.
No, Gyémánt, hát akkor… indulás. Szedd a lábad… mert minket…
már… várnak…
Jakti ujjai megrándulnak, s az öreg kezek mintha szárat
markolnának.
Ez az egyetlen jele annak a visszavonhatatlan ténynek, hogy már
nem ezen a világon jár. Az öreg vitéz elvágtatott messzire csodás
paripája hátán, oda, ahol nincs már fájdalom, nincs szomorúság,
mindig süt a nap, és soha nem kell szűkölködni.
Alta, akihez nem ért még el egészen a felfoghatatlan, felnéz, s
látja, hogy az öreg mosolyog. Először arra gondol, talán csak alszik,
aztán az arcon megjelenő békesség elkergeti a leány minden kételyét.
Megsimogatja a ráncos arcot, és ösztönösen teszi, amit ilyenkor igaz
mogyerinek meg kell tennie: remegő ujjakkal résnyire nyitja Jakti
száját, hogy a lélek elröppenhessen. A még meleg kezet elengedi, és
az öregember ölébe ejti.
 Alta lassan, szipogva, könnymaszatos arcát törölgetve közeledik a
méneshez. Idősebb lovász lép elébe: mi dolgod itt, leány?
– Segíts nekem, Kál bátya. Fogd pányvára a Jakti apó lovát. A
Gyémántot – mondja Alta, és már nem sír. Maga sem tudja, miként
történt ilyen hirtelen, de a szívébe béke költözött.
– Ilyen ló nincs a ménesben, te leány – vonta fel a szemöldökét
Kál. – Nem is volt sosem. Jaktié nem a Gyémánt, hanem a Csipke.
Azt odaadhatom, ha elvezeted. Kezes jószág. De ugyan minek az
neki, ’iszen nem ült nyeregbe legalább öt hold óta…
Alta már nem hallja, mit mond a lovász.
Csipke a fejét lógatva, lassan lépdel mögötte.
– Ne búsulj, te Csipke. Nem veszíted el a gazdádat. Nemsokára
már vágtattok… – súgja a ló fülébe Alta, és a nyaka alatt átnyúlva
megsimogatja a szomorú szemű, busa fejet.

Virág csak összeesett, amikor a romházba ért, és maga sem tudta,

mennyit aludt egyvégtében. Amikor megébredt, sötétség honolt
körötte, és az égen fényesen ragyogott a milliárdnyi csillag. Távolról
sakálok vonítása hallatszott, és kutyaugatás felelt rá a városfalaktól.
Éhség gyötörte, de mézen kívül nem volt semmije. Kitapogatta a
sötétben a megmaradt csuprot, és beledugta az ujját. Az édesség
keserűnek hatott, de ennie kellett.
Éjszaka mindent megsokszoroz a félelem. Olyasmit is lát a lázas
elme, ami tulajdonképpen ott sincs, a zajok felerősödnek, riaszt a
legkisebb nesz. Az ember ilyenkor retteg a szállása körül ólálkodó
rosszindulatú szellemek hadától, mert közel s távol ő az egyedüli élő,
akin a bosszújukat kitölthetik.
Amint a rettegésben eltöltött éjszakát elűzte a hajnal, a látomások
is eltűntek, és Virág feje tisztulni kezdett.
Vissza kell jutni a szállásra, itt már nincs keresnivalója. El kell
indulni, akárhogyan is, különben éhenhal, már ha meg nem ölik
előbb a kazárok.
Homályosan emlékezett rá, merre látott karavánt, és reggel abba
az irányba indult. A ruhájából szakított le széles csíkot, hogy abba
burkolja mezítelen lábát. Szánalmas lábbelinek sikeredett, de
tompította az égető érzést, amelyet az éles kövek és tövisek okoztak.
Nem hitte, hogy ennyire hamar rájuk talál, csakhogy ez a karaván
igen csendes volt már. Tevenyomokat talált ugyan, de az állatokat
már elhajtotta valaki. Ember sehol. Csak egy ló, annak is dárda állt ki
felpuffadt oldalából.
A ló mellett feküdt a gazdája, öltözékéből ítélve egy néhai kazár
kereskedő. Az ujjait levagdosták, mert a martalócok nem akartak a
gyűrűkkel bíbelődni.
Kazárok? Kálizok? Böszörmények? Netán besenyők lehettek?
Virágnak mindegy volt. A gyilkos az ő számára mindenütt csak
gyilkos, tekintet nélkül a nemzetségre.
A telegákról a rablók leszedtek mindent, majd távozásuk előtt
felborogatták. Az éjjel a sakálok meg a nádifarkasok kikezdték azt az
asszonyt is, aki hanyatt feküdt a porban. A feje rőfnyire a testétől,
csoda, hogy a vadak meghagyták ott, ahova gurult. A nyaka alatt az
alvadt vértócsa feketére színezte a földet.
Virág semmi kincsért hozzá nem nyúlt volna a megmaradt
holmihoz.
Délutánig gyalogolt, egyre csak északnyugatnak, ez volt az
egyedüli jó irány. Szederfánál csillapította az éhségét, de a
gyümölcstől szomjas lett, víz pedig nem volt sehol.
Az este úgy érte utol, alattomosan és hangtalanul, mint óvatos
vadász az áldozatot. Felmászott egy terebélyes fára, és egy ágvillába
befészkelte magát. Az éhségtől fájt a gyomra, a tagjait alig bírta
emelni, szomjúság kínozta, és lázasan próbált visszaemlékezni,
merre is látott a sztyeppén patakot, folyót, idejövet.
Csaknem három napot botorkált étlen és szomjan, és csakhamar
meghallotta volna a szellemvilág hívását, mikor karikás és portól
gyulladt szemei előtt a távolban néhány ló jelent meg. Maga sem
tudta, hogy valóság-e, vagy csupán káprázat, de magánál volt még
annyira, hogy óvatossága ne hagyja cserben.
A lovaktól egy árok választotta el, valaha víz folyhatott benne, de
az idén megint száraz volt a nyár. A nyakát behúzva, görnyedten
óvatoskodott előre az árok oldalában, minduntalan azt kémlelve,
hogy közelebb jutott-e már. Aztán, amikor nyíllövésre volt csak a
lovaktól, rémülten látta, hogy ezek bizony szelíd állatok, kötőfékkel
ellátva.
Lovat lopni, elorozni egy másik ember biztonságát igen nagy bűn.
Csaknem egyenlő az öléssel. Ám Virág már eltökélte, hogy
valamelyiket el fogja kötni, mert ez az egyetlen esélye, hogy élve
hazajusson.
A kis barna, amelyik a legbékésebbnek tűnt, lábain béklyóval
legelészett. Ez esett a legközelebb. Virág nem látta ugyan a gazdáját,
de az árokból kimászni mégsem mert.
Várnia kellett, amíg a nap mélyebbre nem ereszkedik a dombok
mögé, és a hosszú árnyak a legelő lovakra nem kúsznak. Aztán
óvatosan, négykézláb kimászott az árokból.
A lovak azonnal észrevették, de az ember szagától nem féltek. A
magasra nőtt fűben mászva lépésről lépésre araszolt a kis barna felé.
Óvatosan csettintett a nyelvével párat, a lovacska felemelte a fejét, és
rámeredt, aztán kíváncsiságtól hajtva elindult az asszony felé.
Amikor odaért, kinyújtotta a nyakát, és megszaglászta Virág feléje
tartott tenyerét, aztán elfogadta a felkínált, édeskés fűcsomót. A lovat
könnyű lekenyerezni, ha egyszer nem fél az embertől.
Virág alaposan szemügyre vette, és jól látta a nyereg nyomait a
hátán, s ettől egyszeriben megnyugodott. Az elképzeléseibe nem
illett volna bele egy betöretlen ló.
– Jól van, no… jól van – súgta Virág, és óvatosan megfogta a
féket. A fűben csúszva lassan visszaindult az árok partja felé.
Ha a lovat sikerül az árokba vezetni, nyert ügye van. Ha nem,
nincs más hátra, mint sötétedésig várni, aztán felugrani rá és
elvágtatni. Nem vonzotta az éjszakai rohanás az ismeretlen
sztyeppén, márpedig akkor más választása nem lesz.
A kis barna kanca, akár egy kezesbárány. Virág térdét és tenyerét
felhasogatták az éles levelű növények, amint egyre csak hátrált. A ló
követte, le az árok aljába. Virág ott felegyenesedett, és előre indult, a
féknél vezetve az állatot, s egyre szaporázva lépteit.
Úgy kúszott fel a hátára, mint a kisgyermek, aki nem érik fel a
nyereg nélküli pusztai lovacskát sem. Rádőlt a ló nyakára, halkan
cuppantott, és a ló kocogásba fogott. Az árok elkanyarodott jobbra,
majd balra, átfúrta magát egy kiszáradt rekettyésen, majd szinte
nyílegyenesen hasított északnak.
Holdvilág volt, és Virág egész éjszaka lovagolt. Nem űzte az
állatot, hagyta, hadd menjen a saját kedve szerint, még inni és legelni
is hagyta. Csak arra ügyelt, hogy utol ne érje valaki, különösen nem a
ló gazdái. A kietlen sztyeppén a baljóslatú éjszakában is biztonságot
nyújtott neki ez a kis barna ló.
Hajnalban beváltott egy nyírfásba, mert a pirkadat homályában
nem vette észre azokat a rongydarabokat, melyeket gondos kezek
azért aggattak a bokrokra és faágakra, hogy a rontás róluk átragadjon
az ide tévedőkre. A liget szent hely, tán temető lehetett valaha. Az
asszony a csuklójára kötötte a ruhájából szakított, szárnak használt
csíkot, hogy a ló el ne bóklászhasson, aztán mélyen elaludt.
Rossz álom szállt rá alattomban, vagy csak a végtelen fáradalmak
űztek vele csúf tréfát, nem tudta, de hangokra ébredt. Emberek
rikkantottak, füttyögettek, nem is olyan nagyon messze. A szavakat
nem értette, és félelem költözött belé.
A hangok egyre közeledtek, már látta is a férfiakat. Az egyik
kivált a csapatból, és a liget felé tartott. Virág kétségbeesetten
felugrott, és a lovacskát vonszolni kezdte befelé a sűrűbe.
A nyírerdő szélén besenyő vitéz állt. A lombok közeit vizslatta, s
Virág áldotta a sorsot, hogy a túloldalon lovagolt be este a ligetbe. A
nyomát legalább nem fedezik fel.
A besenyő fekete bőrruhát viselt, a derekán fegyverövvel, amiről
bársonyhüvelyben görbe kard lógott. Íját és tegezét a nyeregkápa
mellé akasztotta. Gonosz volt a nézése, de tán csak a sebhelyes arca
miatt. Alig volt Virágtól ötven lépésre.
– Csak most meg ne nyikkanj! Csak most, kérlek szépen – súgta
az asszony a lónak, és simogatta a nyakát, az orrát, hogy a figyelmét
elterelje.
Aztán váratlan esemény történt. A besenyő füttyentett egyet, mire
a lovacska élesen felnyerített, helyben fordult és kivágtázott a liget
szélére. Virág kővé dermedt. Hagyta a lovat, semmi értelme nem lett
volna, hogy fékezni próbálja.
A besenyő vitéz nagyot kurjantott örömében, és vágtattak feléje
már a többiek is. Boldogan veregette a lovacska nyakát, hátát,
magához ölelte a fejét, és ez a mozdulat Virágból kis időre elűzte az
ellenszenv és félelem gondolatát.
Annyira bátor azért nem volt, hogy felfedje magát, de a rettegés
sem fogta el, amikor a besenyők nyeregből szép nyugodtan átfésülték
a ligetet. Bebújt egy kidőlt fa gyökere által szakított mélyedésbe, és
meg se nyikkant, amíg azok el nem ügettek valamerre.
Virág az ellenkező oldalon kikászálódott a tüskés indák között a
magas fűvel borított, őszi sztyeppére. Felette vadlúdcsapat húzott, s ő
önkéntelenül követte az irányukat.

– Nem hallottam az éjszaka bagolyhuhogást, se a kutya nem

kaparta a jurta oldalát – morgolódott értetlenül a szomszéd jurtában
lakó család feje. – Ha Jakti indulóban lett volna, akkor legalább
egyiknek meg kellett vón’ mutatkoznia.
– Indult ő már, Bikal bátya – sóhajtotta Alta, és vízért indult. A
jurta elé akkor tűzték a zászlós kopját. Fehér szalagok lobogtak rajta,
jelezve, hogy Jakti öreg volt már.
Bikal kisebbik fia az erdőből hosszú, lehántott nyírfakéreggel tért
vissza. Ölükben vitték be Jakti testét a jurtába, és lábával az ajtó felé
lefektették a tűzhely mellé, annak is a déli oldalára, a kéregdarabra.
– Kifelé, nincs itt másra szükség – parancsolta Bikal, és minden
nő meg kíváncsiskodó leány eltakarodott. Tudták, most nem lehetnek
ott, amikor a férfiak megmossák a testet, mindenféle rongyokkal meg
alkalmatossággal, mert a halotthoz élő hozzá nem érhet.
Alta a jurtaajtóban szipogott, amikor Bikal fia kibújt, maga után
húzva az elázott nyírfakérget.
– Nesze, ezt el kell égetned. Itt, az ajtó előtt vess rá csóvát, így
szokás.
– Azt mondta, ha majd egyszer… ő elmegy, akkor… ezen vigyük
ki a temetőbe – hüppögte Alta, akin ismét erőt vett a gyengeség.
Gecse magába mélyedve ült mellette. Nem volt még része
ilyesmiben, Virág nem engedte olyan hely közelébe, ahol meghalt
valaki. Féltette az ilyenkor összesereglő szellemektől.
 – Ha azt mondta, akkor a kérgen visszük – nyugtatta Bikal,
megsimogatva Alta és Gecse haját. – Higgyétek el, jó helyen jár már
az öreg. Mire a lova felér hozzá, tán boldog is lesz.
– Azt nem mondta, miben temessük el?
– Mondta – állt fel Alta ólomnehéz tagokkal, és Jakti ládájához
botorkált. – Azt akarta, hogy egy régi ruháját adjuk rá, amiben
egykor a menyegzőjét tartotta. Mindjárt előszedem…
Az öregre ráhúzták az egyetlen egyszer viselt vőlegényi ruháját.
Csodálatosan gazdagon hímzett, hófehér inget, selyembugyogót,
fehér, sosem hordott nemezcsizmát kapott, amelyet gyöngyfüzérek
ékítettek. Égszínkék kaftánját mindenki megcsodálta.
– Azt mondja a táltos – intett a jurtán kívül várakozó, dobot verő
és kántáló kis ember felé Bikal –, hogy Jakti lelke jó. Az is volt
mindig. Ezért nem kaparta a kutya a jurta oldalát éjszaka, és ezért ne
vágjunk másik ajtót a nemezben. Ha eztán el is jön a lelke néhanap,
azt soha nem rosszakaratból teszi. Meg aztán… kár lenne ezt a jó kis
jurtát…
Bikal elharapta, nem találta illendőnek a halott jelenlétében
ilyesmiről beszélni.
A jurta mellett Jakti lova, Csipke búsan lógatta a fejét. Érezhette-e
vajon gazdája halálát és a saját közelgő elmúlását, vagy sem, egy
bizonyos: nyoma sem volt benne az örömnek, ami eddig mindig
elragadta, csikót varázsolva az éltes állatból, ha a ménesből
kivezették.
A tűzből szikrák pattogtak, és a jelenlévők elismerően pillantottak
egymásra és a halottra: ez jó jel, mert a szikrákat meglovagolva száll
tovább a lélek. Azzal mindenki tisztában volt, hogy az öregember
lelke valahol itt bolyong a szálláson.
– Ti négyen virrasztatok mellette, egész éjjel. Meg Alta és Gecse,
igaz, ő még csak gyermek – rendelkezett Bikal. – Akarod-e, Gecse,
hogy átvigyünk a mi jurtánkba?
A fiúcska megrázta a fejét. Ovális, könnymaszatos arcát rejteni
igyekezett a férfiemberek előtt.
A virrasztók a tüzet táplálták közben, hogy szikra legyen
bőséggel, amin a lélek utazhat. Ha nem táplálja a szikra, a lélek
semmivé válik, amint a mogyeri tartja: hamvába hal.
 Senki nem alhat el a virrasztók közül, hiszen az alvó ember
árnyéklelke kiröppenhet a testéből, s lehet, hogy mire megébred, már
az öreg Jakti közelben bóklászó lelke költözik belé.
– Tudja valaki, mit tett életében az öreg?
Nem nagyon tudta senki, hiszen oly keveset beszélt magáról. Csak
Alta ismerte igazán, így ő kezdett beszélni:
– A legjobb ember volt. Sosem mesélt arról, mit tett fiatal
korában, és a legnagyobb vitézséget is csak úgy említette néha, mint
valami csínytevést. Tudós volt, gyógyító. Olyan, aki még az
ellenségét is visszasegítette az életbe. Szeretett mindenkit. Nem
hallottam tőle hangos szót soha, hogy akár csak egyszer is
veszekedett volna. Bejárt messzi földeket, és azt mondta, megtanult
mindent, amit csak lehetett, hogy az övéinek hasznára legyen.
Némán hallgatták a nyomorék lányt. Nem tudták, ki volt Jakti
felesége, kik a gyermekei, s ha voltak egyáltalán, hol lehetnek.
– Azt mondta, ha egyszer elmegy, csak szerény legyen a halotti
tor. Mindig úgy gondolta, hogy ő többet nem érdemel. Azt mondta,
ígérjük meg, hogy nem lesz se birkózás, se futtatás, se lóverseny. Az
ünnepséghez sem ragaszkodott. Azt mondta, elég neki annyi, hogy
nem feledjük el. Ha mindig úgy emlékezünk rá, mint az öreg, bölcs
gyógyítóra.
A temető a dombon volt, a folyó túlpartján. Ha a halott átkel a
vízen, akkor a lelke már nehezebben talál vissza.
Amikor a tetemet átvitte egy bodony, Alta az orrában kuporgott,
és levágott hajtincsét a kezében szorongatta. A szomszédok, s akik
még ismerték a barátságos, bölcs öreget, szintúgy levágtak
valamennyit a hajukból, s a férfiak apró vágást ejtettek a karjukon a
gyász jeléül.
Volt, aki miatt összeszabdalták arcukat, kopaszra borotvált
fejüket. De annak nagyobb úrnak kellett lenni, mint az öreg Jakti
volt. Bár Alta úgy gondolta, nálánál nem volt nagyobb, jobb és
bölcsebb. De ezt csak kevesen tudták.
A sírt a szomszédok ásták ki. Jakti vászonba csavart teste a
nyírfakérgen feküdt. A kis Gecse volt az egyedüli férfirokon, bár
még csak fiú, de Bikal szomszéd hunyorítva bíztatta: gyújtsa meg ő a
sír fejénél az áldozati tüzet.
 Csipke a közeli gázlón baktatott át, s Alta úgy érezte, hogy az állat
pontosan tudja, milyen sorsot szánnak neki az emberek. A kezes
kanca gyönyörűen tiszta volt, rajta minden szerszám, amit Jakti
legutoljára használt, fényesre dörzsölve. Kétoldalt vezette két
garabonc, akik a szálláson laktak, és néha meglátogatták a ligetben
Kizilt, a táltost.
Kizil nem jelent meg. Ellensége volt Bikalnak, Jaktit sem szerette
túlságosan, és jobbnak látta, ha távol marad. Bikal tudta a dolgát, s
amikor kellett, varázsolt ő is, és állította, hogy tud annyit, mint a
táltos. Bár ezt még nem látta senki, de a család fejének ellentmondani
nem volt ildomos.
Csipke megállt a sírtól nem messze, egy füvektől szépen
kitisztított körben, és a levegőbe szimatolt. Alta megborzongott, mert
az állat hatalmas barna szemeivel egyre csak őt nézte, mintha a
segítségét várná.
Alta a lóhoz ballagott, és megveregette a nyakát. Az egyik
garabonc előkészítette a finom mívű kést, amit majd az állat torkába
mélyeszt, miután ledöntötték a lábáról, és megfojtották. Csipke alig
érezhetően remegett, de nyugodtan állt a lábán, mint aki már
mindenbe beletörődött.
A legények nekigyürkőztek, a kötelek megfeszültek, Csipke pedig
halkan felnyerített, mintha utoljára még mondani akarna valamit.
Ekkor ismét váratlan dolog történt. A domb aljában ott állt Kizil
táltos, és megverte a dobját. Felemelte karját, és azt kiáltotta,
figyeljenek rá.
– A halott lelke rajtam keresztül közli veletek, hogy nem akarja
ezt a lovat! Amit ő akar, azt Gyémántnak hívták, és mén. Ne is
keressétek, nincs a ménesben, és nincs a többiben sem. Az a ló már
odafönt várja a gazdáját. Ezt ne bántsátok, mert Jakti szelleme nem
akarja.
Kizil lassan felballagott a hófehér ruhába öltözött gyászolókhoz,
előszedte csontnyelű kését. Levágott egy darabot a ló farkából, egy
marokra valót pedig a sörényéből, aztán felmutatta a gyászolóknak.
– Ím, az áldozat kielégíttetett! A lovat vezessétek vissza a
ménesbe. Kár lett volna megölni.
 – Ezt te meg honnan veszed? – morgott Bikal, de Kizil
meghallotta.
– Mindig is tudtam, te! Elébb nálad! Mert én táltos vagyok!
Senki nem mondhatott ellent Kizilnek, aki egy pillantást vetett a
sírra, a halottnak hozott különféle tárgyakra, melyek majd vele együtt
süllyednek el. Valamit morgott még, amit senki nem értett, ábrákat
rajzolt a levegőbe egy faággal, majd leballagott a dombról, és eltűnt a
folyóparton.
A sértett Bikal morózus képpel folytatta a teendőket. Amint a
vászonba csavart test a nyitott sírgödörbe került, cserépkorsóban
kumiszt állítottak mellé, egy füles, fedeles szilkében húst, egy
másikban köleskását. Leszerszámozták Csipkét, a nyerget a test feje
mögé helyezték, a kengyeleket mellé. Íját, tegezét a vesszőkkel,
szablyáját Jakti oldalára fektették.
Ahogy a hantokat szép lassan a sírgödörbe szórták, a folyó
túlpartján megjelent a ménes, tőle kőhajításra a gulyát terelgették.
– Mégiscsak jó ember ez a Kizil – súgta szomszédjának egy
idősebb nő. – Látod, elintézte, hogy lehozzák az állatokat.
Mindig így történt. A szállás állatai is az emberek világához
tartoztak, és búcsút vehettek attól, aki most messzire ment. Ha Jakti
beleegyezett volna a halotti torba, a sírgödör is nyitva marad, míg tart
a tor. Akkor neki is terítettek volna a többiek mellett. Ám ő egyszerű
embernek tartotta magát, és úgy akart távozni, hogy a lehető
legkevesebb gondot okozza.
– Gecse fiam! Szaladj Csipkével a méneshez – utasította a
megilletődött fiúcskát Bikal.
Csipke mintha értette volna a szavait: nyerítve elugrott, és
bevágtatott az övéi közé.
A temetés után mindenki, aki ott volt a sírnál, megmosakodott a
maga jurtája előtt. A halottmosó csöbröket is beleszórták egy
gödörbe, s elföldelték, mert többet senki nem használhatta. Csak
eztán, megtisztulva léphettek be a jurtákba.
A kis Alta egymaga üldögélt a gazdátlanul maradt jurta előtt, és
figyelte a lenyugvó napot. Tegnap ilyenkor még itt beszélgetett az
öregemberrel, aki egy mondat végén egyszerre úgy érezte, hogy
befejezi evilági létét.
 Alta már tegnap elvégezte mindazt, amit kellett. Letakarta a
jurtában a tükörnek használt ezüsttálcát, a füstnyílást pedig szélesre
nyitotta, hadd repüljön a lélek olyan szabadon, ahogy csak akar.
Vajon kikben élt az öregember lelke, mielőtt Jakti megkaphatta
volna? És ki lesz majd a hetedik, akiben Jakti lelke új testre talál?
A tüzet úgy vigyázta, mint még soha. Tudta, hitte, hogy az
öregember lelke végérvényesen megtalálta a lakhelyét a házi tűzhely
alatt. Alta előszedte Jakti kedvenc kését, aztán leült, és kezébe vett
egy könyöknyi fadarabot. Beszorította a csonka karja alá, és faragni
kezdte azt a kis bálványt, amit majd kivisz a szent ligetbe.
– Látod, apó, nem feledkezik el rólad senki. Ez lesz a te új tested –
suttogta, miközben apró forgácsok futottak az ölébe. – Lehet, nem
lesz olyan szép, mintha te faragtad volna, de mindig azt mondtad,
hogy a dolgok szépsége mélyen odabent rejtőzik, s ölelkezik a
lélekkel. Hát most én is belefaragom ide a lelkem egy kis darabját,
hogy mindig veled legyen, apó.

Amikor Virág beállított a szállásra, a kutyák megmorogták, mert

nem ismerték meg a koszlott ruhájú, csapzott hajú, mezítlábas
asszonyt. Csak önmaga árnyéka volt, és az éhségtől eszelős
tekintettel próbált meg a jurta felé szaladni, de pár lépés után
elvágódott.
Alta kétségbeesetten elébe rohant, és rémülten látta, hogy
Virágból kifelé készülődik a lélek.
– Ez nem lehet! Nem hagyhatsz itt engem te is! – sírta, és rázta
Virág elgyötört testét, majd leült mellé a sáros avarba, és az ölébe
vette az asszony fejét. – Hallod, Virág! Ébredj! Még nincs itt az
időd…
Gecse alig ismert az anyjára. Eldobta a nyilakat és az íját, amit
még Jakti készített, hogy a többi fiúval játszadozhasson, és ráborult.
Keservesen zokogott, de eszmélve hirtelen a szeméhez kapott, s
egyetlen mozdulattal letörölte a könnyeket. A kisfiú kemény arccal
pillantott Altára, mert egy leendő mogyeri vitéz nem sírhat, annak
csak gyászolni szabad. Igaz, azt nagyon mélyen.
 – Nem ment még el, ne félj – vigasztalta Alta. – Szaladj el az öreg
Bábiért, mondd, megjött a Virág, de segítség kell.
Virág halálosan fáradt teste hamar rendbejött, de nem úgy a lelke.
Azt beszélték az öregek, akik ráértek ilyesmivel foglalkozni, hogy a
valódi és az árnyéklelke összegabalyodott. Ha ébren van, akkor is
jön-megy az árnyéklelke, nem csak alvás közben. Hiszen láthatja
mindenki, ébren álmodik, és ha el is alszik egy röpke időre, az
éjszakát csaknem végig átvirrasztja.
A téli szálláson már jobban volt, de alig beszélt. Nem volt
mogorva vagy elutasító senkivel, éppen csak magába fordult. Semmit
nem mondott el Altának, ahogy másnak sem arról, hogy merre járt,
mit látott és tapasztalt.
És egyre kevesebbet törődött Gecsével, amit a fiúcska nehezen
viselt. Igaz, nem bántotta, nem zavarta el, ha mellé telepedett a
jurtában, de nem volt már a régi Virág, az anya, aki éjt nappallá téve
tette a dolgát, mint kevesen ezen a szálláson.
Hiszen éppen ezért szerették.
Most már egyre kevesebben keresték fel, hogy csak úgy, a
beszélgetés kedvéért leüljenek mellé, ha a kora tavaszi napsütésben
kint találták a jurta nemezfalának támaszkodva.
A nagycsalád feje sem úgy adta neki a munkát, mint másoknak.
Azt hitte, hogy megbomlott az elméje, mert a szellemek így akarták.
Tán olyasmin ment keresztül, ami egy asszonynak túlságosan is nagy
teher. De hát nem beszél, s így nincs is mit tenni. Ha gyászolja Jaktit
vagy az urát, az ő dolga, hagyni kell.
De hát kinek is mondhatta volna el, hogy háromszor lopott lovat, a
két utolsó esetben éppen mogyeritől, kétségbeesésében? Ki lett volna
kíváncsi arra, miként ficamította ki a bokáját vándorlás közben,
olyan helyen, ahová még a madarak sem szívesen repültek? Miként
élt vadalmán és szamócán, s miként rágcsálta kétségbeesésében a
fakérget, amikor már gyümölcsöt sem talált?
Virág mindent mélyen magába zárt. Nem volt őrült, csak a
lelkével történt valami visszafordíthatatlan.
Mert a lélek sebezhető. Ki tudhatta volna ezt nála jobban, aki
valahol félúton, mogyerikkel találkozván végre azt hitte, véget értek
a szenvedések? Egy hónapja gyalogolt már akkor, s fákon aludt a
toportyántól rettegve, miközben az éhség gyötörte. Voltak olyan
napok, amikor egyedül annak örülhetett, hogy vizet talált egy
pocsolya alján.
A mogyerik portyázó vitézek voltak. A keleti gyepű mellett híre
ment, hogy a besenyők átúsztattak a folyókon, és tépik, marják a
legkeletebbre fekvő mogyeri szállásokat. Elhajtják a lovakat, a
csordát, még a juhokat is.
Álmos döntött úgy, hogy ennek elejét kell venni, és megerősíttette
a gyepű őrizetét. A síkon, a folyók és beléjük futó patakok között
lépten-nyomon mogyeri járőrbe, portyázó vitézekbe szaladt az
útonjáró.
Virág egy mélyedésben aludt éppen, összekuporodva, koszlott,
szakadt condráiban mezítláb, amikor rátalált a portya.
– Nézd már, ez meg itt tán meg is halt! – rikkantotta egy vitéz, és
a kelevéz tompa végével megböködte. – Hé, te, asszony! Élsz-e még?
Ők adtak neki enni, inni, és egy pár csizmával ajándékozták meg.
A lába akkorra már inkább hasonlított állati mancshoz, mint kecses
női lábfejhez. Merő seb volt, ami nehezen gyógyult az örökös
gyaloglástól. Olyan fáradt volt néha, hogy emelni sem tudta a lábát,
így lépten-nyomon felhasították a kövek és a tövises ágak.
Úgy volt, hogy velük megy az első szállásig, ahol rendbe hozhatja
magát, alhat és ehet eleget. De nem így történt, és hogy miért nem,
arról egyedül csak az asszony tehetett.
A tűz mellett a vitézek a közelmúlt harcaira emlékezve
felelevenítették a hőstetteket. Virágot mindez nem nagyon érdekelte.
Amikor Itilre gondolt, szúró fájdalom hasított a gyomrába az átélt
borzalmaktól.
Ám azért mégis odafülelt, s kérdezett a vitézektől:
– Van-e közöttetek, aki a fejedelem kíséretében szolgál?
– Már nincs. Csak a Kér és a Keszi törzsekből vagyunk. De…
mégis van egy, ott, ni, az a fekete bajuszú. Ő a Megyerből való, egy
hete van velünk.
Virág bátortalanul szólt a vitézhez, aki késével darabokat szelt az
ürüből, és lassan, az evés örömét élvezve rágcsált.
 – Hát… éppenséggel ismerek onnan néhányat – felelte vontatottan
az asszony óvatos kérdésére. – Ha megmondod, kiről van szó, tán
éppen őt is.
– Van ott egy sánta vitéz, Beke. Nem tudod, mi lehet mostanság
vele?
– A Beke tizedes? Ismerem hát. De nem voltunk pajtások,
fiatalabb is nálam. Megfojtották nemrég az asszonyát a nyugati
gyepűn, arra emlékszem. De nem gyászolta túlságosan. Azt
beszélték, hogy nemigen szerette, meg aztán az asszony meg is
érdemelte. Ismertem, szláv nő volt, és igencsak fura szerzet. Nekem
nem is kellett vón’.
– Azt mondd, vett-e magának újat – sürgette Virág, és a vitéz a
szeme sarkából hamiskásan ráhunyorított:
– De nagyon érdekel téged a Beke, te asszony! Hát azért azt
megmondom neked, hogy nemrég ment haza Itilből. Százból csak
huszonnégyen. A többi odaveszett. Velük tartott egy káliz csapat is,
együtt lovagoltak Álmos úr szállásáig. Beszélték, hogy a szálláson
majd felajánlják a szolgálataikat, de hogy mi lett belőle, azt nem
tudom, mert Álmos úr Kijevbe készült a ruszokhoz. Így aztán…
– Bekéről mondj már valamit…
– Hohó! Mondom, hogy érdekel téged ez a Beke vitéz! No,
amikor hazaért, alig töltött el egy hetet nagy pihenésben és evés-
ivásban, amikor a nemzetség feje összehozta egy özvegyasszonnyal.
Az meg hamarjában be is költözött a jurtájába. Gondolom,
mindketten egyedül vannak, fiatalok még, hogy az asszony fiút
szüljön neki, így aztán… Tudod, hogy van ez, asszony.
Virág tudta.
Olyannyira tudta, hogy érezte, nincs maradása e jóravaló vitézek
között. Még éjszaka otthagyta a táborhelyet, és csak ment előre, s
csakis arra ügyelt, hogy az égbolt egyedüli mozdulatlan csillaga a
jobb keze felől világítson.
Éles fájdalom marcangolta, belemarkolt a szívébe, tépte a lelkét.
Beke másodszor is asszonyt szerzett!
A minap még pislákoló reménysugár egyetlen pillanat alatt
foszlott köddé.
 A vitézek jóvoltából kapott nemezcsizmája túl nagy volt a lábára,
s nem csoda, hogy az első alkalommal beleragadva a posványba oda
is veszett. Hitte, viszi valamelyik Víziember vagy Vadleány. Tán a
Tűzemberke, aki kék köntösében ugrál egyik nádtorzsról a másikra,
becsalva a vándort maga után a lápba, miközben tenyerén tartja
aprócska lámpását. A lidércfény csalárdul imbolyog a sötét, párás
éjszakában a lesben álló kútfők között.
Ugyan, kinek mondhatta volna el, mit élt át, mialatt napokig
botorkált egy folyóparton, gázlót keresve? Félig döglött halat szedett
fel egy tocsogóból, és rongydarabok között facsarta ki a kézzel
szétszaggatott tetemet, mert valaha úgy mondták az öregek, az ilyen
folyadék utálatos ízű ugyan, de tápláló.
Madártojást hiába keresett volna, ahhoz már túl későre járt a
természet. Evett, amit talált, és csak kóborolt, mint az eszement, noha
időnként úgy érezte, a lelke bőszen markolássza szívét, tüdejét és
főként a máját, ami tudvalévőleg a lélek lakása.
Virág úgy vélte, kitörni készül belőle, s néha azon gondolkozott,
hogyan segíthetné saját maga a lelkét ezen igyekezetében. Bátorsága
még csak lett volna hozzá, de akkor mindig akadt egy aprócska
reménysugár.
Ki lett volna kíváncsi arra, miként feküdt az ösvényen, tenyerébe
temetve az arcát és magát halottnak tettetve, s miként szaglászta
végig egy medve, zsákmányt remélve? A medve nem eszik hullát,
neki olyan zsákmány kell, ami még mozog, menekül, és el is
oldalgott egy idő után, mikor Virág valóban majd’ meghalt rettenetes
félelmében.
A besenyők nyomait is sokszor látta. A felégetett szállások, a leölt
kutyák, a temetetlen hullák bőségesen tanúskodtak erről. Virág
elmenekült az ilyen helyekről, félt a temetetlenek levegőégben
repdeső-bolyongó szellemétől, de mindez újra meg újra kiszívta
kevéske erejét.
Egy alkalommal kazár vitézeket látott közeledni.
Először még örült is, hiszen a kazár mégis a mogyerinek amolyan
gazdája, s a jó gazda nem árt a tulajdonának. Aztán a kazárok a
szeme láttára felgyújtottak egy aprócska szállást, elhajtották az alig
húsz lovat számláló ménest, s csak úgy, szórakozásból leöldösték a
hatalmas, vörös szőrű disznókat. Kétségbeesetten menekült előlük az
erdőbe, és tán az avar alá is bebújt volna félelmében.
A szállásra érkezvén már alig volt árnyéka régi önmagának. Jakti
haláláról értesülve pedig végleg bezárt magában minden kaput.
Beke az egész telet a Megyer szállásán töltötte, és nem kísérte el a
fejedelmet Kijevbe. Bogát és megmaradt társai jutalomként kapták a
pihenőt, miután Álmos és a körötte gyülekező urak alaposan
kifaggatták őket mindarról, amit Itilben tapasztaltak.
Aztán Álmos elment Kijevbe, hogy rendezzen egyet s mást a
ruszokkal, ezzel a keményfejű, szláv-normann keverék néppel, akik
vaskos kőfalak mögött élnek, és különös kultúrát vallanak. Kijevet
ugyancsak piszkálta, hogy a mogyeri portyák kiterjedtek a
felségterületükre, ráadásul a pusztai nép katonai tekintetben
fölényben volt.
A ruszok abban az időben a messzi északi erdőségekben
szétszórva laktak. Ahány vezér, annyi külön kis birodalom. És mind
azt hitte, ő az egyedüli, aki a ruszoknak ura lehet, így aztán
versengtek is egymással eleget, legtöbbször önmaguk kárára.
A legtöbb gondot akkortájt éppen a Dnyeper okozta. Ennek a
hátán úsztak le azok a degeszre tömött bárkák, amelyek a bizánci
kereskedőknek szállítottak árut, aztán a visszaúton a kijeviek által
vásárolt holmival megrakva próbáltak épségben hazajutni a zúgókon
át, ha a folyó nem áradt éppen.
De az áradás csak a kisebbik baj volt.
Hányszor keseregtek a kalmárok, hogy a Dnyeper zúgóinál a
nomád mogyeri – bevárva a bárkákat – alaposan megvámolja a
kereskedőnépet, ha ugyan egyenest el nem vittek mindent. Márpedig
ez ugyancsak érzékenyen érintette a ruszokat és bizánciakat, hiszen a
kereskedelem minden nép jólétének alapja.
Álmos és a főemberek óvatosak voltak. Nem akartak beleszaladni
a kinyújtott, egyenes, normann kardba, de azt sem kívánták, hogy a
mogyeri a jövőben ne részesülhessen az így megszerezhető javakból.
Aztán ott volt az adó. Kijev a kagánnak szépen megfizette, mert
nem akart bajt, a mogyerik pedig igen jó néven vették, ha a ruszok
ezt az adót éppenséggel nekik adták. Mégiscsak ők voltak
legközelebb a nyugati, észak-nyugati gyepűhöz, ütköztek a
kijeviekkel és minden más szlávval.
Tavasszal, amikor a fejedelem szállásváltó útjain megélénkült az
élet, északról furcsa hírek keltek szárnyra. Nyugtalanítóak voltak, s
egyben izgalmasak.
Azzal kezdődött minden, hogy a nyugati gyepűn Beke egyik
tizede megfogott három kereskedőt, akik Bizánc felé igyekeztek.
Nem nagyon hasonlítottak kalmárokra, és Beke nyomban látta a
viselkedésükből, meg abból, ahogy jártak-keltek, hogy a három
ember sokkal közelebb áll a katonákhoz, mint a kereskedőkhöz.
Beke akkor már előlépett. Újra elfoglalta a helyét a fejedelem
fegyveres kíséretében, és kapott egy teljes századot. Bogát is feljebb
jutott a létrán, a fejedelem közvetlen testőrségének egyik
parancsnoka lett. Beke sem véletlenül bóklászott a századdal éppen
azon a gyepűszakaszon. Amikor Álmos és kísérete megérkezett
Kijevből, az újdonsült századost öt másik társával magához rendelte
a fejedelem egyik bizalmasa.
– Kijevben az járja, hogy a kazár szövetséget kínál a bizánci
görög császárnak, Mihálynak. Állítólag a kagán barátságot és
szövetséget egyaránt ígér, bárhol lesz rá szüksége a görögnek. Sőt,
egyenesen azt mondta, hogy szolgálni fogja őt.
A mogyeri tiszteknek nem kellett bővebb magyarázat ennél.
Látták ők, hogy a kagán ettől kezdve valóban nem számol a mogyeri
erővel, sőt, egyenesen úgy érezték, mintha az egész kicsit ellenük, a
nyugati és északi gyepűn élő mogyerik kárára irányult volna.
De a főember ennél meglepőbb hírekkel is szolgált:
– Kijevből Álmos úr elindított néhány kisebb csapatot északnak.
Végig a Dnyeper mentén, jó vezetőkkel, mert a szlávot meg a
normannt is éppúgy meg lehet fizetni, mint bárki mást. Azzal jöttek
vissza, hogy északról, a folyók hátán hajókkal érkeznek majd olyan
harcosok, akiket az ottaniak vikingnek hívnak. Láttak közülük nem is
egyet. Mondják, hogy szőrös vademberek, olyan izmosak, hogy
karikába hajlítják az egyenes kardot is, és két fejjel magasabbak,
mint mi. Nohát, ezek a rettenetes seregek tán még az idén Bizánc
ellen mennek. Kherszon erődjét is megnézték maguknak, de
valójában Konstantinápoly kell nekik. Ezért hát a bizánci szövetség a
kazárral.
A tisztek egymás szavába vágva vitatták a bejelentést, de a
fejedelem embere nyugodt hangon csendet követelt magának.
– A viking hajók leúsznak a Dnyeperen, és a kagán attól tart, nem
állnak meg Konstantinápoly alatt. Még emlékszik, hogy pár
esztendeje ugyanezek a szőrcsuhások kikergették a kijevi
látogatásából. A kagán azóta sem járt arra. De nekünk jobb dolgunk
is akad, mi nem akarunk a vikinggel verekedni, és ezt most már
tudják azok a szőrös vadak is.
– Ha jól értem, Kherszonig akár fel is jöhetnek a kazár zsoldosok,
s összeakadhat velük a tengely, a mi gyepünknél – mondta egy fiatal
harcos.
– Nem fog, ha okosak leszünk, Kartal vitéz – vágott a szavába
Álmos bizalmasa. – Ti most valamennyien a nyugati gyepűre
vágtattok, és jelentetek minden mozgást. A kazárral nem verekszünk,
de nem is segítjük. A fejedelemnek ez az akarata.
– Lassan, szépen kihátrálunk a Birodalomból? – kérdezte súgva
Bekétől Berend vitéz, és a százados bólintott: meglehet, ez a cél.
A fejedelem bizalmasa minden csapat vezérének megmondta, mi a
teendő, melyik gyepűszakaszra indítson járőrt, hogy lezárják a
mogyeri területeket. Az pedig csak természetes volt, hogy vadászni is
fognak. Nem állatokra, hanem olyan kétlábúakra, akiket ki lehet
faggatni, mire számítson a mogyeri, ha a viking megérkezik.
Ez utóbbi pedig Álmos fejedelem legfontosabb parancsai közé
tartozott.
A sztyeppén mindenki tudta, hogy a nomádoknak igen kiterjedt a
kémhálózatuk. Ügyes volt ebben mindenki, kazár és görög, besenyő
és bolgár egyaránt.
A három kalmárféle tehát bekerült a hálóba, amit Beke egyik
tizedének jóvoltából állítottak. Szó szerint értendő, mert éjszaka
lepték meg őket, a tűz mellett. Hálót dobtak rájuk, és jól fejbe verték
mindhármat, aztán irányt vettek Beke hevenyészett szállása felé.
Kettő bizánci görögnek vallotta magát, a harmadik pedig
germánnak. Vörösesszőke volt a szakálla, és fura jeleket tetováltak a
karjára, de Beke többnyire fiatal vitézei sosem láttak még germánt,
miért ne hitték volna, hogy az.
Azonnal gyanút keltett, hogy akkora málhával utaztak csupán,
amiből a vásáron legfeljebb ha tíz lóra telt volna. Ezüstpénz viszont
volt náluk elegendő.
A nyelvet nem ismerte senki, mert ebben a tizedben egy sem volt,
aki beszélte volna a görögöt, a germánt meg végképpen nem. Így hát
Beke futárt indított a fejedelmi szállásra, ő maga pedig intézkedett:
szorongassák csak meg egy keveset a nyakukat, hátha beszélni támad
kedvük.
Ezért hát a három embert, jó messzire egymástól, egész éjszakára
vaskos faderékhoz kötötték az erdőszélen. Látszólag nem érdekelte
egyiket sem, s nem is vették büntetésnek, de az éjszaka leszálltával
azonmód értelmet nyert a dolog. A három ember rettegni kezdett a
medvéktől és a farkasoktól, a tréfás kedvű mogyerik pedig tettek is
róla, hogy a félelmüket fokozzák. Jó móka volt.
Hajnalra már megtört az egyik, és ékes türk nyelven előadta, hogy
ők tulajdonképpen az utat jöttek kikémlelni a normannok
megbízásából, egészen Kherszonig, és még tovább,
Konstantinápolyig, ha lehet.
– A mogyerivel nekünk semmi bajunk – remegett a jobb sorsra
érdemes kém, aki görög volt, mégis viking zsoldba szegődött. – A
mogyerit nem bántja a viking, a területre se megy. Amint elérik a
Dnyeper vonalán a bizánci erődrendszer első erősségeit, csak azokkal
törődnek. De elvárják, hogy a mogyeri ne hátráltassa őket. Ahol
pedig a Dnyeper nyugati partján is szállásol mogyeri nemzetség, a
viking szeretné, ha a területükön a hajói akadálytalanul
átevezhetnének.
– Mit mondott? Hogy a viking elvárja…? Na, majd meglátjuk, ki
mit várhat el, és ki kotródik haza bevert fejjel.
Beke azonmód futárt ugrasztott Álmos fejedelem bizalmasához.
Az egész nyár efféle munkával telt. Aztán megérkezett a hideg és
esős ősz, de a vikingek csak nem jöttek. Abban mindenki bizonyos
volt, hogy elébb-utóbb megérkeznek majd, mert ha a viking vagy
varég valamit bevesz abba a busa, csökönyös, kőkemény fejébe,
abból nem enged.
 A mogyeri törzsek közé ékelődve pedig már második esztendeje
ott telelt három idegen törzs. Az egyik az a káliz volt, amelyik
legelőször lázadt fel, és vált ki a kagán fennhatósága alól.

Tán éppen az imént elmondottak adtak okot arra, hogy a kagántól

a következő nyár elején fontos vendég érkezzen Álmoshoz. A
küldöttséget egy magas rangú udvari méltóság vezette, és
ajándékokkal megrakott szekerek sorjáztak a kísérete mögött.
– Mindkettőnk fényességes ura, a felséges kagán, aki szent ember
és a nap leszármazottja, valamint az alkirály remélik, hogy a
mogyerik fejedelme, aki méltán kiérdemelte a szentnek kijáró
tiszteletet, jó egészségnek örvend, lovai és családja békességben és
jólétben élnek. A szentséges kagán általam küldi jókívánságait és
reményét, hogy megegyezhetünk.
Álmos maga fogadta a küldöttséget, és a kíséret tagjai növekvő
aggodalommal figyelték, miként vonul lassan felhő a fejedelem
homlokára.
Amikor a követ befejezte a kenetteljes üdvözlést, Álmos mogyeri
nyelven hasonlóképpen válaszolt, annak ellenére, hogy a kazárt
tökéletesen beszélte.
– A mogyerik fejedelmének az nem szokása, hogy nálánál
alacsonyabb méltóságot viselővel egyezkedik a birodalom és a
törzsszövetség dolgai felett – mondta halkan, de határozottan. – így
arra kérlek, panaszodat, vagy amivel az urad hozzánk küldött, add
elő annak, akit én erre kijelölök.
Azzal tudomást sem véve az ajándékokról, Álmos fejedelem, a
mogyeri kündü kagán elfordította fehér paripája fejét, és fiával,
valamint szűkebb kíséretével ellovagolt.
Rendes esetben ez igen nagy otrombaságnak minősült volna. Egy
követet megsérteni, ráadásul olyant, aki annak a földnek az urától
érkezett, amelyen a mogyeri és a csatlakozott törzsek még mindig
élnek, akár háborús ok lehet.
 Ám a követ művelt emberként pontosan tudta, hogy most másról
van szó. Biztos diplomáciai érzéke birtokában hagyta, hadd folyjanak
a dolgok a maguk medrében.
Hogy a mogyeri öles léptekkel indult az önállósulás felé, azt a
kagán legalább annyira tudta. Azért állították vissza a törzsszövetségi
rendszert, hogy a kagán államapparátusa helyett sajátjuk legyen.
A kazár követ fejet hajtott Álmos óhaja előtt, és egy magas rangú
mogyeri úr jurtájában töltötte el a következő napokat. A mogyeri jól
tudott türk nyelven, s barátságosan el is beszélgettek. Kínálta a
követet minden széppel és jóval, s olyan kényelmet biztosított neki,
mintha valóban fejedelem lenne.
A kazár nem érezhette magát rosszul. A kumisz helyett Bizáncból
való édes bort itatott vele a házigazda, aki elég ravasz volt ahhoz,
hogy ő maga csak keveset kortyolgasson. A mogyeri három asszonya
és leányai gyönyörűen felöltöztek, s ez szép volt a szemnek, a teli tál
meg a bor jólesett a gyomornak.
Mi lehetett akkor a hiba?
A kazár nemsokára úgy döntött, hogy semmi. Már estére kedves
barátjának szólította a mogyeri főurat, aki amúgy nemzetségfő volt a
maga tisztében, s egyben Álmos bizalmasa. Olyan ember, akiből nem
sok volt a fejedelmi szálláson.
Figyelmesen meghallgatta a kazárt, akinek részegségét úgy
szabályozta, mint a halászok a rekesztő száját: ha kellett, töltött, ha
meg azt akarta, hogy tisztuljon őkelme kobakja – nos, töltött akkor
is, de csak igen gyenge borból. Mert azért a vendéget mégiscsak
illendő kínálni.
Negyednapra aztán elköszönt a kazártól, miután berendezett neki
és a kíséretének egy olyan jurtát, amihez legfeljebb csak a
muszlimok hetedik mennyországa fogható, s miközben a követ és
társai az igazak álmát aludták az átdorbézolt napok után, a
nemzetségfő lóhalálában vágtatott Álmoshoz.
Noha a fejedelem éppen a törzsek összehívott vezéreivel tárgyalt,
körben ott ült a jurtában a teljes törzsszövetségi tanács, a
nemzetségfőt azonnal fogadták.
Nem ülhetett ugyan előkelő helyre származása és tiszte miatt,
mégis rászegeződött minden szem. Amikor Álmos fejedelemtől jogot
nyert a szólásra, erőteljes, csengő, magabiztos hangon kezdte
mondandóját.
– A kazár követ sokat beszélt, de azért sokat is mondott. A kagán
a göröggel jó barátságban akar maradni továbbra is. Ezért is tűri el a
görög erődöket a tengerpart mentén és a Kaukázus lábai mellett,
csaknem Itilig, s onnan fel, Sarkelig. A követ azt mondta, támadást
vár északról Mihály, a bizánci görög császár. A ruszok támadásától
fél, akik egyszer már felégették a görög erődöket, egészen
Kherszonig.
– Tavaly tárgyaltam a ruszokkal – vágott közbe Álmos. –
Kijevben azt mondták, hogy akik most támadni akarnak, azok északi
emberek, viking és varég nemzetségek. Vízi népség, és hatalmuk van
az északról délnek tartó folyók felett. Innen a Dnyeper vonala még
nagyon messze van, Kherszon városa szintúgy. A bizánci görögök
erősek, Mihály császár nem ijed meg a saját árnyékától. A viking
nem akarja a mogyerivel összerúgni most a port. Néhány portyánk
összeakaszkodott velük odafönt, tudják, hogy nem félünk a saját
árnyékunktól. Ők csak Bizáncnak akarnak nekimenni, a görögök
vannak a bögyükben, nem mi.
– A kagán ismét megerősítette a göröggel a barátságot, fejedelem
– szólt egy törzsfő a félhomályos jurta jobb oldaláról. – A kagán még
most is úgy véli, hogy a mogyeri a saját népe, parancsot adhat, hogy
vonuljunk hadba, ha kell, a ruszok ellen is.
– A rusz jelenleg adót fizet! – emelte fel a hangját Álmos, holott
ez nem volt éppen szokása. Ha kellett, akár suttogva is képes volt
rettenetes szavakat és ítéletet kimondani. – Kijev nekünk is fizet, mi
pedig békében hagyjuk. A kagán tőlünk is adót szed, mert a kardunk
már nem kell neki. Ezt valamennyien tudjátok. Miért várod, hogy
éppen most parancsolgasson? – mutatott a törzsfőre. – Mi nem
fogunk a ruszok ellen menni, s tőlem akár ide-oda hajózhat a viking
meg a varég a Dnyeperen. Nem ez zavar minket, urak. Sokkal
nagyobb baj, hogy ha elérik Kherszont meg a nagy félszigetet, akkor
jó ideig nem részesülünk a görög áruból. És mi sem tudunk eladni
nekik semmit, ha csak át nem költöztetik a kikötőket keletebbre. Ezt
pedig mindnyájan érezni fogjátok, mert a ti selymetek, a ti
damaszkuszi acélszablyátok, a ti bokharai szőnyegetek is onnan való:
a görög kalmároktól.
– A szlávok a russzal tartanak! – szólt közbe egy hang. – A
gyepűn mindenütt mozgolódnak.
– A szláv odaragadt a saját földjéhez. El nem hagyná semmiért a
koszos, kormos gerendaházait. Nem kockáztatja, hogy a mogyeri
sereg végigvágjon a hátán.
– Fejedelem! A vitézem most jött meg nyugatról. Azt mondja, a
karavánok arrafelé úgy jönnek és mennek, mint még soha. Bárkák
sokasága lepi a folyó hátát. Azt beszéli, annyi ott a kém, mint égen a
csillag. A fele görög, a másik fele meg északi, de van olyan is, aki
görög létére az északiaknak dolgozik. Ők úgy vélik, még az idén
megindul a támadás, mégpedig északi módon, hajókkal. Állítólag
száznál is több áll készenlétben Kijev felett. Harci bárkák, sok
evezővel, és igen gyorsan haladnak. Lapos fenekű hajók, a zúgókon
is általereszkednek.
– Azt mondd, mit akar a követ! – utasította a nemzetségfőt Álmos,
mert amaz egészen a háttérbe húzódott a zajongó törzsfők miatt.
– Katonát, uram, ha megszorulna a kagán. Nem teljes sereget, de
azt akarja, álljon ki a mogyeri a nyugati gyepűre, védje meg a kazár
birodalom érdekeit, ha netán a viking horda meggondolná magát, és
elindulna a tengerpart mentén keletnek.
– Erre a földre be nem engedjük az északiakat, ez bizonyos –
vetette közbe Álmos. – De nem azért, mert a kagán érdeke így
kívánja. Mit akar még?
– Azt, hogy a kabarok három lázadó törzsét vagy vessük ki, vagy
mi büntessük meg, vagy adjuk át neki. A barátságra hivatkozik,
uram.
– Változnak az idők. Mostanában elég gyorsan – mondta csak úgy
maga elé Álmos. – A kálizokat ki nem adjuk. A pusztai törvények
nem engedik, hogy a befogadott idegenekkel olyan cudarul bánjon a
mogyeri, amint azt a kagán szeretné. Ez itt a mi földünk,
szellemeivel barátságban vagyunk. Semmi nem indokolja, hogy ezt
felrúgjuk, és a mogyerit szerencsétlenségbe sodorjuk. És nem
szándékozunk elhagyni sem ezt a földet, mert ezt Levedi úr foglalta,
még ha a keleti végekről el is űzött minket a „sasok” áradata. Most
ne vitázzunk azon, cserbenhagyta-e akkor a kazár a mogyerit, mert
ennek már nincs jelentősége. Megfizetjük az adót, mert egyelőre így
döntöttünk, bár a fogunk csikorog közben. De a szellemek mellettünk
állnak, és ez így lesz addig, amíg okosan uraljuk ezt a földet. A
kagán ennél többet ne várjon tőlünk.
– A „sasokat” sem áll szándékában visszafogni – morrant rekedt
hangján egy törzsfő. – Kiküldi a zsoldosokat portyára, azok meg
inkább a mogyeri szállásokat zargatják, nemhogy a „sasok” életét
keserítenék. Tavaly megint egy folyóvölggyel nyugatabbra
pofátlankodtak a nyavalyások. Hát ezért adnánk mi jó mogyeri vitézt
a kagánnak? Soha!
– Ne heveskedjetek, urak, mert ennél fontosabbról van szó –
intette őket Álmos, miközben maga is mélységesen egyetértett a
megszólalóval. – Fontosabb, hogy a földet, amelyen a mi méneseink
legelnek, a mi gulyáink gyarapodnak, a mi jurtáink állnak, a mi
szállásváltó útjaink szaladnak, magunknak megtartsuk. Ha akár a
vikinggel, akár a kazárral, vagy a göröggel összeakasztjuk a tengelyt,
azzal a földünkre vetünk csóvát. A mogyerinek még mindig
nyugalomra van szüksége ahhoz, hogy gyarapodjék, erősödjék.
Aztán lehet heveskedni, de akkor is csak módjával.
A megfontolt fejedelmi szavak mindenkit elgondolkoztattak.
A törzsfők csakhamar távoztak, Álmos pedig bizalmas szolgáinak
parancsot adott: a fejedelmi kincstárból szedjenek össze annyit,
amennyit a kagánnak ajándékba küldeni ildomos.
Az idős görög, aki már régóta mogyeri fejjel gondolkodott, noha
valaha rabszolga volt, értett az ilyesmihez. Tudta, mit és hogyan kell
kiválogatni, milyen rang mekkora ajándékot kell, hogy kapjon.
Másnapra a fejedelem jurtái előtt álltak a degeszre tömött szekerek.
Hogy az ajándék jórészt abból az adóból származott, amit a
szlávoktól szedett el a mogyeri portya, s ami amúgy a kagánt illette
volna, most mellékes volt.
– Hívatom azt a követet – parancsolta a bizalmasának Álmos, és
bevonult a jurtapalotába.
A kazárt oda ültette, ahova csak a legjobban megbecsült, fontos
vendéget szokás. A kissé megilletődött követ arcán zavart
félmosollyal köszönte a kitüntetést. Örült, hogy nem kell
dolgavégezetlenül hazatérnie, mert mindent kapott volna érte a
kagántól, csak dicséretet nem.
– Meghallgattam, amiért jöttél. A fényességes kagán a barátom, s
ezért a barátnak kijáró tisztelettel viseltetek iránta. Tudom, mit kíván.
Azt válaszolom, hogy a nyugati gyepűt a mogyeri megvédi bárki
ellen, ha úgy hozza az égiek akarata. Magad is beláthatod, hogy
nincs is más választásunk, mert keletre nem szorulhatunk vissza,
délről ott a tenger és a görög fennhatóság, amit nem kíván a mogyeri.
Ha kell, kiállítjuk a sereget, de csak egyetlen irányt ismerünk, a
nyugatit. Aki keletre megy, a halálra szavaz. Keleten a szállásaink
hajszálon függnek. Azt mondják, kazár lovasság dúlja őket, ahelyett,
hogy a „sasokra” rontanának. De én azt hiszem, ez csak tévedés
lehet, mert a kagán a testvérével nem tenne ilyesmit. Úgy-e, követ?
A kazár közbeszólt volna, de Álmos úgy fúrta a tekintetét az
övébe, hogy nyikkanni sem maradt bátorsága.
– Mondd meg a kagánnak, az én testvéremnek, hogy a mogyeri
erő most megosztott. Keletet se hagyhatjuk, de nyugaton is forr az
üstben a víz. Sehol nem akarja a mogyeri megégetni magát. De
bízunk a ruszokban meg az északiakban. Nem olyan vademberek,
mint elsőre gondolnánk.
A követ elképedt arcot vágott. Csak nem azt akarja értésére adni a
szent kagánnak a mogyeri fejedelem, hogy ha nem fogadja el, amit
kínál, talán hajlandó a vikinggel is szövetkezni? Ilyen válasszal
végképp nem mehet haza Itilbe.
– A testvérem bizonyára megérti, milyen gondban van a mogyeri.
Messze van ide Itil. A segítség sem ér ide, vagy innen oda úgy,
mintha madarak szárnyán röptetnék. De a földet, itt, a lábunk alatt,
megvédjük. Erre akár az esküt is leteszem. Kérlek, pontosan, szóról
szóra mondd el a kagánnak, amit hallottál. Ne felejtsd el, hogy az
Égben Lakozók segítségét kérem minden nap, és áldozatot mutatok
be azért, hogy betegség elkerülje, s a szellemek barátsága el ne
hagyja őt. Add át ezeket az ajándékokat, testvéri szeretettel küldöm.
Én magam is úgy fogadtam az övét, mint testvér a testvérét.
Ennél világosabban Álmos nem mondhatta volna el a kazár
követnek, hogy a kagánt magával egyenértékűnek tartja, még ha
katonailag erősebb is. Hogy a mogyeri erő is egyre duzzad? Erről
úgyis tájékoztatták már a kémek a kagánt, vagy ha nem… Hát akkor
neki sem kell feltétlenül mindent tudni.
A követ másnap erős kíséret mellett elindult haza. Éjszaka még
egyszer, utoljára jól felöntött a garatra a nemzetségfőnél, akit drága
testvérének nevezett. A mogyeri meg csak somolygott a kajla bajusza
alatt, mert a követ zsidó hitű volt, és sok badarságot beszélt össze
borgőzös állapotában a vallásáról.
A nemzetségfőt mégis megérintette, amikor egy ősről beszélt, egy
bizonyos emberről, aki igen sokáig élt, és az Isten úgy fogadta
kegyeibe, hogy próbát tett vele: feláldozza-e neki a saját fiát, vagy
sem. Mintha a mogyerik is őriztek volna hasonló történeteket a
ködbe veszett régmúltból, bár ebben nem volt egészen bizonyos.
Amikor a visszaúton a követ kijózanodott, rájött hamar, hogy ezek a
mogyerik már nem azok, akiket ő megismert. Jó pár alkalommal járt
náluk azelőtt, ismerte a szokásokat, tudta, mit tehet egy követ és mi
az, amit kerülnie kell, ha nem akar bajt vonni a fejére.
A mogyerik most egészen máshogy viselkedtek, s ez nem fért a
követ fejébe.
Mit is mondott Álmos? Hogy a nyugatot és a keletet is megvédi?
Az átkozott csekdár, aki folyton csak az írótáblák mögött ül, és olyan
éles a füle, mint a hiúznak, a nyavalyás csak ne mondta volna el épp
indulás előtt, miért dúlják szívesebben a kazár zsoldosok a mogyeri
szállásokat a keleti gyepűn, s miért nem keresik a besenyőkkel a
huzakodást.
Tán a mogyeri fejedelem rájött, hogy a kagán jobban tart tőle, a
„fivértől”, mint a fekete bőrruhás, területrabló besenyőktől? Azt is
tudhatja, miként vélekedik a kagán a mogyeri törzsek
önállósulásáról?
Ez a fránya mogyeri ráadásul óvatos – ismerte el a követ. Még ott
is csapdát sejt, ahol nem kellene. És még ezekre mondják, hogy buta
nomád – forgatta magában a gondolatot, és kezdte magát rosszul
érezni a bőrében.
Elképzelte, amint ez a harcias nép egyszer csak felkerekedik, és
otthagyja az egész kaganátust, vagy rosszabb esetben kiszakít
magának belőle egy jókora részt. Ez még a szaracénoknak se
sikerült, pedig az emírség jó néhány emberöltőn át kísérletezett.
 Ahogy a lovak és az ökrök megindultak a karavánnal, a követ
kezdhette törni a fejét, hogyan adja elő mindezt a kagán és az isad
előtt úgy, hogy mellette a feje is a helyén maradjon.
A törzsfők még pár hétig nem lovagoltak haza a szállásukra.
Álmos a rákövetkező napokban újabb törzsszövetségi tanácsot hívott
össze. Híre ment, hogy fontos bejelentést kíván tenni. A mogyerik
feszült várakozással néztek a fejedelmi döntések elé, még a szokásos
munka is megállt.

XI.

A Kér törzs nyári szállásaira is elvonult a ménes és a gulya, s a

tavasz az idén szépnek ígérkezett. Virág nem tartott a többivel,
szívesebben maradt a téli jurtában, mert ott ilyenkor elcsendesedett a
világ. Alta el sem mozdult mellőle, leste minden rezdülését.
Ám az asszony nem sokat törődött a külvilággal. Nem érdekelte,
mi van körülötte, vagy lett-e csikaja a Csipkének, mert a ló már az
övé maradhatott. A szálláson mindenki szentül vette, hogy Virágnak
megbomlott az elméje, bár nem úgy viselkedett, ahogy az olyanok
szoktak. Inkább úgy, mint akit a lélek időnként elhagy kis időre,
hogy aztán újra visszatérhessen belé.
Lassan tartani kezdtek tőle.
Altának sikerült néha kicsalni a téli szálláson maradt asszonyok
közé. Serényen dolgoztak a nők a mogyeriknél, és Alta, ha tehette
volna, a fél kezével megfogja a vetélőt, a szövőszék keretét, és maga
is nekilát a gyapjúszőnyegek szövésének. Kellett az ajtóra, az ágy
fölé, vagy a vendégnek, hogy arra ültethessék. A mogyerik nem
értették a csomózást úgy, mint a bokharai meg más arab mesterek, ők
a szőnyeget is úgy szőtték.
 Virágot a nemezverő asszonyok félelmük dacára befogadták
maguk közé, mert nehéz volt ez a munka. Kalákában dolgoztak, s ha
végeztek, megvendégelték a segítőket.
Mindig azok közé ült, akik a mosatlan gyapjút szálakra tépdesték.
Ez nem igényelt nagyobb figyelmet, és csapongó gondolatai vagy
éppen fásultsága mellett el tudta végezni. Miközben külön
kupacokba válogatta a fehér, a fekete és a szürke gyapjútépéseket, a
gondolatai arra kalandozhattak, amerre csak kívántak.
A legdrágább, legértékesebb a fehér gyapjú volt, aztán a szürke, s
a legolcsóbb a fekete. Ezt többnyire a szegények kapták, míg a
szürkéből lópokrócot, nyeregtakarót szőttek. Virág már
hasznavehetetlen volt, amikor a szálakra tépdesett gyapjút
egyenletesen a gyékényszőnyegre kellett teríteni, finoman
megpermetezni vízzel, majd pedig egy görcs nélküli rúdra lassan
feltekerni. Ehhez már nagy figyelem kellett, ami neki nem volt.
Tudták ezt az asszonyok is, és nem adtak neki olyan munkát, amit
elronthatott.
Egyedül Alta rettegett a gondolattól: mi lesz, ha Virág – akit
egyben nővérének, de másként asszonyának is tekintett – egyszer
valóban megőrül. Látott már őrültet, akit le kellett kötözni, és ott
üvöltött naphosszat a jurtában, s aki a közelébe ment, azt
megharapta.
Bekéről soha nem beszélt Alta. A véletlen, hogy éppen vele
érkezett annak idején a Kér szállására, még egyszer meg nem
ismétlődhet. Beke valahol messze él az asszonya mellett, tán
gyerekei is vannak, vagy harcol valahol a gyepűn. Lehet, hogy már
nem is él, mert egy alattomos nyílvessző megtalálta.
Alta mindent megtett Virágért. A nemezverőknél a lovat, mely a
felhengerített gyapjút húzta-vonta, fél kézzel is tudta vezetni. Így
hasznossá tette magát, és kiérdemelte a lakomán való részvételt.
Mert nekik már alig volt valamijük. Miből is lett volna?
Férfiember nem volt a háznál, aki zsákmányt hozott haza a
portyáról, vagy levitt volna Karcsba egy karavánt, tele állatbőrökkel,
lenyúzott mókusgereznával, egypár szláv rabszolgával, s hazatérve
az értük kapott pénzzel és csereáruval gazdagíthatta a családi
vagyont.
 A nyájban Jaktinak volt még néhány rackája, de lassan fogyóban
volt a számuk. Enni kellett, és a racka csakúgy hús, mint a borjú, ami
viszont nem volt. Jakti nyolc lovából három maradt, Csipkével
együtt. Egy másik lovon Gecse járt, a harmadik elvileg Altát illette
volna, ha nem zavarja a fél keze. Így a munka utáni közös étkezések
azzal az előnnyel jártak, hogy aznapra nem kellett Altának vacsoráról
gondoskodnia.
Gecse sem volt már olyan kicsi, hogy ne segíthetett volna. A
halászokhoz járt le rendesen, télen és nyáron, bár szeretett volna
inkább a méneshez, mint minden hasonló korú gyerek. Régi kis
barátja, tejtestvére, Majk már rég elhagyta, ment a nemzetség fejével
és a maga vérrokonságával.
Gazdag fiú volt, és ezt éreztette is. Gecse pedig túl érzékeny
ahhoz, hogy ágaskodó büszkeségét hidegen hagyja Majk viselkedése.
Így útjaik elváltak, és a szállás lassanként kezdte elfelejteni, mekkora
érdeme volt Virágnak abban, hogy a kis Majk erős fiúvá cseperedett.
A halat, amit hozott, hogy Alta elkészítse hármuknak, mindig
maga fogta. Úgy ismerte a folyót, mint a tenyerét. Tudta, mikor,
merre jár a hal, hol érdemes felállítani a cégét, a vejszét, a varsát, és
melyik az a része a folyó menti ártérnek, ahol okosabb rekeszteni,
mert bőséges lesz a zsákmány.
A halászok munkáját elismerte ugyan a közösség, és főleg télen
tettek jó szolgálatot, amikor takarékoskodni kellett a tartalékokkal,
de mégis tudta mindenki, hogy ez nem olyasféle munka, ami egy
mogyeri vérből valónak egyenértékű megbecsülést ad a
vitézkedéssel, a portyázással. Gecse nyáron, amikor a halak lázasan
ívni húztak, új hálókat készített az öreg mesterekkel, vagy reparálta a
régit.
Ám amit Gecse mindennél jobban szeretett, az egy
kerecsensólyom volt.
Maga fogta még fióka korában, félholtan szedte ki a fészekből,
mivel előzőleg kifigyelte, hogy az anyját meglőtték íjjal. Nem volt,
aki etesse, és a kis madár az éhhalál küszöbén bóklászott már, amikor
Gecse ügyesen elcsípte. Jó pár mély vágás vérzett a keze fején, mert
a madár nem adta olcsón a szabadságát.
 A jurtában tartotta, az ajtótól balra, ahol az állatok helye volt –
már amennyiben a gazda megtűrte odabent. Takaros kis ágast
farigcsált neki, néha pedig maga mellé vette a tűzhelyhez. A
madárféle nem szereti, ha simogatják, de a sólyomfiók hozzászokott.
Aztán, amikor eljött az ideje, szárnyra kapott és elrepült.
Gecse arcán kövér könnycsepp gördült végig, biztosra vette, hogy
barátja galádul, hálátlanul cserbenhagyta. Leült egy tönkre, és
magában kesergett, amikor puha szárnak suhogását hallotta maga
felett, és a sólyom a következő pillanatban a vállára szállt, alaposan
belemarkolva Gecse bőrébe, jött és kérte a járandóságát, valami
finom falatot.
Gecsével ezután egy öreg halász kezdett foglalkozni. Nem volt
mindig halász, harcos volt, és a sólymokhoz is értett. Megtanította
Gecsét, miként bánjon a madárral, hogyan tanítsa a sebes röptű
kerecsent, és figyelte, miként vált a gyerek napról napra ügyesebbé.
Csakhogy ez igen fura solymászat volt.
A madár sem a sipkát nem viselte el a fején, sem a szíjat a
csüdjén, a kis csengettyűről pedig, amit a lábán kellett volna
hordania, hallani sem akart. Csípett, sivítozott, csapdosott a
szárnyaival, hogy félő volt, még kárt tesz magában.
De ennél sokkal több esze volt ő-kerecsenségének. Máskülönben
rendben volt vele minden, a hívójelre visszajött, sőt akkor is, ha
Gecse nem hívta, mert így érezte magát biztonságban. De a sólyom
mégis a maga törvényei szerint élt, mintha meg akarta volna mutatni
a fiúnak: kis barátom, szeretlek téged, elkapom neked a galambot, a
nyulat, meg amit csak kívánsz, de a szabadságomat nem adom.
Nem is, és mindig csak annyit adott belőle Gecsének, amennyit
jónak vélt.
Ügyesen vadászott, villámgyors volt, és erőteljes, s úgy ült vágta
közben Gecse bal vállán, mintha odanőtt volna. Magasan felcsapott
az égbe, hogy alig láthatták, de máris kődarabként zuhant, és ritkán
vétette el a zsákmányt. Ha valaki a fiú felé közeledett, miközben ő a
vállán ült, rámeresztette sárgás, karikás szemeit, kitátotta a csőrét, és
vijjogni kezdett azon a vészjósló hangon, mellyel halálra rémisztette
a többi madarat.
 Amikor vadászott, sosem tépett bele az elejtett zsákmányába. Ha
elbírta, nevetségesen ugrándozva-bicegve még oda is vonszolta
Gecséhez, de legtöbbször a zsákmány fölé terjesztett szárnyakkal
bevárta, míg a fiú odaér. Zokszó nélkül adta át, aztán megült
Gecsével szemben, és vijjogva kérte a részét. Még követelőzött is, s
egyre türelmetlenebbül verdesett a szárnyaival, ha a fiú késlekedett.
Így élt Virág, Gecse és Alta a nemzetség téli szállásán egész
évben. Ha néha be is tévedt egy-egy karaván, sokat nem
vásárolhattak, cserélni sem nagyon tudtak, mert nem volt miből.
Virág a magának alkotott világba süllyedt, s ha dolgozott is, azt
gépiesen, lélektelenül tette. Nem hatott a babvetés, a ráolvasás
semmit. Egy idő után a szállásbéliek inkább kerülték, s Alta magára
maradt az asszonnyal.
A táltos nagy ritkán megjelent, de nem szívesen végzett semmit a
jurta körül, mert tudta, hogy a fizetség elmarad. Az elődje, aki
nemrég költözött az ősök birodalmába, másféle ember volt: segített
akkor is, ha semmit nem kapott.
Egy tavasz végi, verőfényes napon karaván jelezte a túlpartról
kürtszóval, hogy átkelne a folyón. Nosza, ugrottak a halászok meg a
révészek, és a gerendatutajon ott ücsörgött Gecse is. Húzta a kötelet
derekasan, ahogy az erejéből kitelt. A súlyos, küllő nélküli kerekek
mélyre nyomták a tutajt.
A kereskedők kazárok voltak, de volt közöttük egy fura alak,
akinek öltözete is különös volt. Koromfekete, csaknem földig érő
köpönyeget viselt, és nevetséges fejfedőt. A vállán zsákban lógott
összes holmija, és a saruját sem arra tervezték, hogy sok-sok
járiföldet gyalogoljon benne.
A karaván még aznap visszatért a fő szállásváltó útra, és folytatta
a menetet északnyugatnak, a Nyék szállásai felé. Sok üzletet nem
kötöttek az itteniekkel, amit hagytak, azért néhány cobolyprémmel
fizetett a szállásmegbízott.
Gecse, vállán a sólyommal, hosszasan bámult utánuk, amíg csak
el nem tűntek egy dombhát mögött. Aztán meglepetten látta, hogy a
fekete köpönyeges, szakállas ember nem tartott velük. Ott ült egy
korhadt fa tönkjén, és a zsákjából majszolt valamit. Nem törődött
vele senki, a szállás tette a dolgát.
 Nem volt idős, csak a sűrű szakáll miatt tűnt úgy. A fekete bozont
csaknem a melléig ért, és ezüstös szálak villogtak benne. A mellén
amulett gyanánt, láncon függött egy fura keresztféle, amit időnként a
köpönyege mögé rejtett, ha valaki nagyon megbámulta. Gecse a
gyermek kíváncsiságával közeledett hozzá, bár nem kívánt szóba
állni vele.
– Kérsz-e belőle? – nyújtott felé az idegen egy aszalt
gyümölcsdarabkát. Mogyeri nyelven szólt, bár fura kiejtéssel, és nem
is mindig érthetően. – Gyere, vedd el. Szívesen adom. Szép a
madarad.
Gecse meglepődött és közelebb ment. A valami édeskés volt, s
egészen jóízű. Az idegen azt mondta: füge.
– Engem Sztefanidésznek hívnak. Hát téged? Mi a neved?
Gecse megmondta, és az idegen ízlelgette a rövidke mogyeri szót.
Gecse sólyma a gyerek vállára csatolt birkabőrbe kapaszkodva
üldögélt és bizalmatlanul pislogott Sztefanidészre.
– Kinek a faluja ez?
A fiú elsőre nem értette a falu szót. Az idegen megismételte.
– Azt kérdezed, ki a szállás feje? Hát a Búzád apa. Ez az ő
nemzetsége. Itt az egyik testvére, Szemes apa parancsol.
Szemesnek egyetlen szeme volt, de azzal se látott jól soha, a
másikat még gyermekkorában kiütötték. Mivel nem volt jó
vitézkedésre, Búzád mellett irányítgatta a szállás mindennapjait vagy
öt évtizede, és jól végezte a dolgát. Szigorú volt és fukar, pénzzel,
javakkal és szavakkal egyaránt.
– Ott lakik Szemes apa, abban a jurtában, ni – mutatta Gecse. –
Ha maradni akarsz, jobb, ha őt kérdezed, bátya.
Sztefanidész görög volt, és Bizáncból érkezett. Nem szívesen
hívták a hazáját a nomád népek Bizáncnak, valahogy nem állt a
szájukra ez a szó, egyszerűbb volt a Rúm, századokkal előtte is így
nevezték a régi Római Birodalmat a keleti sztyeppék lovasnomád
lakói.
Valamiféle misztikumot sejtettek abban az országban, ami a
tenger túloldalán terült el, és a lakóit most már keresztényeknek
hívták. Kereskedtek velük, ahol lehetett, de a mogyeri szorosabb
kapcsolatra sosem vágyott.
 Sztefanidész azt mondta Gecsének, hogy ő voltaképpen pap, mire
a gyerek azt felelte, van a törzsnek és a szállásnak táltosa, így nem
hiszi, hogy lesz munkája majd a görögnek. Sztefanidész erre
elmosolyodott, és azt mondta, hogy ő egy igazi, valódi isten szolgája,
amitől Gecse igencsak elámult, mert biztos volt abban, hogy egy
isten kizárólag a táltosokkal és a szent fejedelemmel áll szóba.
A görög összeeszkábált egy tetőfélét a szállás szélén, és az alatt
húzta meg magát. A kutyák először megmorogták, megrángatták a
csuhája szélét, aztán megszokták, sőt még mellé is heveredtek.
Elviselték, megtűrték, ahogy a mogyerik is a furcsa
hókuszpókuszokat, amiket a görög tett, napjában többször.
– Most áldoz az istenének – legyintett Kossa, a féllábú öreg vitéz,
de azért maga is kíváncsi volt. – Láttam ilyent annak idején, amikor a
dunai bolgárokra rázuhantunk. Harminc esztendeje is van annak. Ott
csapták le pallossal a lábam. Annyi pap volt a tengerparton meg a
rúmi erődökben, hogy a számukat sem tudnám. Nem ártanak ezek
senkinek, hadd áldozzon ez is annak, akinek akar.
– Igazat beszélsz – bólogatott egy vágott képű halász. – A mi
szállásunkat védik a szellemek. Megmondta a táltos, hogy erősek,
hatalmasak, és vele még szót is értenek. Nem hinném, hogy ennek a
rúminak erősebbek lennének a szellemei, mint a mieink. Ha meg
mégis, a táltos segít, hogy megvívjanak velük. Mi bajunk lehet?
Imádkozzon csak ez a görög, ha kedve tartja.
Sztefanidészt tehát nem csapták agyon, ahogy más pusztai
népeknél sok térítőtársát, és maradhatott a szálláson. Ottléte csak egy
valakinek hozott lényeges változást: Virágnak.
A görög észrevette, hogy valami nincs rendjén az asszonnyal.
Amikor közeledett hozzá, Virág egyszerűen bement a jurtába, és
leeresztette a gyapjúszőnyeget. Nem volt kíváncsi a papra, akinek
idegen istene van.
Ám Sztefanidész türelemmel viseltetett az asszony iránt, és ez
meghozta a gyümölcsét.
Egy alkalommal valami orvosságfélét adott az öreg Vajka
unokájának. A kisfiú napok óta lázasan feküdt a jurtában, s a táltos
szerint ennek oka egyértelműen az idegen papban volt keresendő, aki
szemmel verte a gyermeket. Ám Sztefanidész különös módon mégis
rávette Vajkát, engedje meg, hogy megnézze a kis beteget, aki a
szürke színű portól, amit nagy nehezen két szelet aszalt fügével a
fogai közé erőltetett a szerzetes, másnap reggelre láztalanná vált.
Délután már kint szaladgált a gyerekekkel a jurták között.
Vajka varázslót látott a papban, de a táltos persze dühöngött,
mivel Sztefanidész ázsiója máról holnapra felszaladt. Senki nem
csodálta volna, ha egyik reggelre halva találják a görögöt, amiért
fölébe kerekedett a táltosnak.
Amikor Virág magában bóklászott a málnásban, s keze fejét
véresre karmolták a tövises ágak, a görög megorvosolta valami
kellemetlen szagú kencével, ami eleinte csípett, de aztán kellemesen
hűsített. Amikor legközelebb a vesszőjurta mellett Virág
megpillantotta, már nem hagyta faképnél a szerzetest. Eltűrte, hogy
leüljön mellé, és előszedje furcsa áldozati kellékeit – Virág úgy hitte,
az olvasó és a kereszt az áldozathoz szükségeltetik –, és
végighallgatta monoton mormolását, halk énekeit.
– Te beteg vagy, asszony – fordult hozzá a görög, miután végzett.
– De azt is látom, hogy belülről marja a kórság a lelkedet. Ha
elmondod, mi az oka, talán tudnék segíteni.
Virág az elmúlt két évben keveset beszélt, de a görög bizalmat
sugárzott. Vontatottan, a szavakat keresgélve, alig hallható, erőtlen
hangon kezdett beszélni, és elmondott mindent, ami feszítette. Úgy
érezte, a szavakkal egyre több rossz kiszakad belőle, ami eddig
súlyosan nyomta a szívét és a tüdejét, s nem engedte, hogy szabadon
lélegezzen, emberek közé járjon és megossza velük a baját.
A görög pap nehézkesen rakosgatta egymás mellé a mogyeri
szavakat, de végül megérttette Virággal, mit is állapított meg.
– A te gondod nagy súly a válladon, de ne hidd, hogy egyedül
vagy vele. Sok éve járom a világot, mert az a szándékom, hogy
elvigyem a keresztet oda is, ahol ilyen szegény, bűnös pogányok
laknak, mint ti. Látom, hogy milyen sok szerencsétlen él a sztyeppén,
a Balkánon, meg bizánci földön és kazária minden szegletében. És
látom, hogy mindnek van valami baja. Mind veszített el valakit vagy
valamit, ami a szívének drága volt. Az Úr mindenkit figyel, nem
feledkezik meg senkiről. Rád büntetést rótt valamiért, és ezt
hordozod. De őszinte vagy, méltósággal viseled, és le fogja venni
rólad a terhet, ha jónak látja. És ez hamarosan elkövetkezik.
– Bizonyos vagy benne?
– Már nem is lehetnék biztosabb. Az Úr jó. A legjobb! Szívében
mindenkinek jut hely, s majdan az országába is befogadja az
igazakat. Megbocsátja a bűnöket, ha igazi megbánást lát. De
keményen bünteti a vétkezőt, ha elutasítja a bűnbánatot.
Virág értette is, meg nem is Sztefanidész szavait. Arra gondolt, a
görög is csak olyan, mint egy táltos: talányos, rejtvényekben beszél.
S fura az istene is, mert a gyűlöletért megbocsátással fizet, a bűnöket
magára veszi, hogy a bűnösök így megtisztulván bebocsátást
nyerjenek apja országába.
Ki értheti ezt?
S miként lehet a Szent Három egy és ugyanaz?
Gecse jóindulatát is hamar megnyerte a görög. A fiú kivitte
magával solymászni, lovagolni, bár úgy ült a lovon, akár egy zsák, s
nemegyszer a földre is huppant, ha Gecse tréfából vágtára fogta.
Elvitte halászni, s a folyóparton a görög beszélt neki az istene
fiáról, aki a semmiből halakat varázsolt, hogy az éhezők között
szétossza valahol messze, délen, egy napégette országban, ahol
minden csupa homok és kő, s ahol a liget csak pár olajbogyót termő
fából áll, és alig nő fű.
Gecse el sem tudta képzelni, milyen egy olajfa.
De az ugyancsak érdekelte, hogy egy csupa kő és homok
országban mit legel a ménes. Hogyan képes megélni a gulya? S mi
értelme lehet ilyen helyen a téli meg a nyári szállásoknak, ha alig van
valami, amit a föld megteremjen?
Miért nem vándorolnak el az emberek egy ilyen semmire nem jó
szállásvidékről?
Gecse észre sem vette, hogy érdekelni kezdi Sztefanidész istene, s
a körötte megvalósult szent történések és csodák végeláthatatlan
sora. Bár mindent a saját elképzelésein keresztül értékelt, s a görög
istene sem volt más a számára egy nagy szellemnél, aki biztosan
kapcsolatban áll a legfőbb görög táltossal és szent fejedelemmel,
hogy biztosított legyen a földjük jövője.
 A szerzetes lassacskán a szállás megszokott figurája lett. A
felnőttek közül Vajka volt az, aki családjával egyetemben a
legnagyobb érdeklődést mutatta iránta. Nem felejtették el, hogy a
kisgyermeket egyetlen nap alatt meggyógyította, igaz, ezt a táltos
sem felejtette el, csak más okból, és azt sem, hogy a pap semmit nem
kért érte fizetségül. Azt gondolták néhányan, hogy a görögnek
mégiscsak erősek a kapcsolatai a szellemvilággal, talán erősebbek is,
mint az új táltosé, és ez annál inkább igaz, mert a táltos haragja
ellenére még mindig életben van.
Vajka rendszeresen beszélgetett Sztefanidésszel, aki igen jó
hallgatóságnak bizonyult. Míg Vajka a mogyerikről, a régi
háborúkról, portyákról, vadászatokról és nagy vonulásokról beszélt, a
görög a saját istenéről és népéről.
– Látod, itt van a mi földünk – kaparta egy bottal a puszta földre a
nagy tenger partjának kacskaringós vonalát a szerzetes. – Sok-sok
parasanga távolságra húzódik keletnek és délnek, ahogy a kazárok
mérik. Nyugaton meg felszalad a bolgárok országa mellett északnak
a tengerparton Kherszonig és tovább, a félszigeten is túl, ahová a
mogyerik járnak a vásárba, de még keletebbre is vannak erődjeink, a
Meotisz felé. Jól megvagyunk a kazárral, bár igen sok zsidó menekül
át tőlünk hozzájuk.
– Minek elmenekülni nekik?
– A keresztények nem szeretik a zsidót, a zsidó meg minket nem
szeret. Ők feszítették keresztre a mi üdvözítőnket, az Isten Fiát,
akiről annyit meséltem – felelte a pap. – Hát evégből menekülnek.
– Hatalmas ország lehet a tietek – ismerte el Vajka. – Nehéz
egyben tartani. A bolgárokkal mi is összecsaptunk már. Kemények,
erősek. És a szlávok is hozzájuk húznak.
– Vadak a bolgár népek, Vajka testvérem. Törzsfőik megannyi
kiskirályok. Barbárok, és rombolnak, ahol tudnak. A Duna
elválasztja őket tőlünk, de meg sem tudnám mondani, milyen régen
folyik az ellenségeskedés. Pedig az Úr mást tanít. Azt mondja,
mindenki testvére a másiknak, bárhol is született.
Vajka csak pislog. Nem egészen érti, aztán kérdez:
– Akkor ti miért kergettétek el a zsidó testvéreiteket a földetekről?
 Sztefanidész nem lepődött meg. Türelmesen magyarázott, ám
ezzel alaposan összezavarta Vajkát. Amikor aztán a kiválasztott
népről kezdett el beszélni, a mogyerinek felszaladt a szemöldöke
egészen a kiborotvált homloka közepéig. Azt mondta, egy nép se
lehet kiválasztott, s a görög jobbnak látta, ha egyelőre nem
hánytorgatja a kérdést.
Vajka is szívesebben beszélt a harcokról:
– Azért én láttam ám olyan szlávot meg nándort – így nevezte a
bolgárokat –, akik szépen kitanulták a görög harcmodort. Most ezzel
a tudományukkal zargatják a rúmi katonákat. Gondolod, hogy a
kazár ezért akar minket a nyugati gyepűhöz szögezni? Mert fél a
szlávoktól? Tudod, akiket máshol vikingnek hívnak…
– Vikingek? Azok nem szlávok – javította a görög. – Északról
jött, barbár népek. Öldökölnek, rabolnak. Fáj nekik a mi művelt,
keresztény országunk.
– Nekem mindenki szláv, aki északra szállásol. Azt beszélik, hogy
már tavaly szívesen rátok csaptak volna. De az idén már biztosan.
– Imádkozom, hogy ne így legyen – Sztefanidész három ujját
összeérintve keresztet vetett. – A pátriárkánk bízik abban, hogy az Úr
eltéríti őket, ha a hitünk erős marad.
– Hát azt kétlem, görög barátom – kászálódott Vajka. – Mert
szlávok vagy sem, de ha ezek a vadak egyszer a fejükbe veszik, hogy
rátok mennek azokkal az irdatlan evezős bárkáikkal, akkor azt meg is
teszik. No, az Ég Ura adjon neked jó éjszakai nyugodalmat – mondta
és elköszönt.

Gecse a langymelegben a folyó túloldalán bóklászott, cserkelt a

szabad ligetek közötti magas fűben. A nyeregből jól látott mindent, a
sólyom a válláról még sokkal jobban. A fiú nevet is adott már neki,
úgy hívta: Kere.
A sólyom kisnyulat fogott, és most ott ült fölötte türelmesen, míg
Gecse ki nem metszett neki egy darabot a nyúlból. A fiú kezéből
vette el, és félrevonulva buzgón befalta.
 Ha volt friss hús, sosem volt hajlandó a tarsolyban hozottból enni.
Ha Gecse madárlövő nyílvesszőkkel lovagolt ki, Kere hatalmas,
sötét, sárga karikás szemei sértett önérzetről árulkodtak, s mindent
megtett annak érdekében, hogy az eltalált madár zuhanó testét még a
levegőben elkapja. Aztán nagy szakértelemmel jól fejbe vágta,
legalább hadd érezze úgy, hogy ő ejtette el.
A fiú annyira elfoglalta magát a madárral és a nyúltetemmel, hogy
észre sem vette a magányos lovast, aki lépésben közeledett. Kere
vijjogására, amellyel a sólyom a veszélyt jelezte, felkapta a fejét, de
a vitéz akkor már ott állt mellette.
Gecse megijedt, de amaz rámosolygott, leszállt a nyeregből, és a
fiú felé lépett.
Kere felvijjogott, kinyújtotta a nyakát, és bőszen megmarkolta
Gecse vállán a bőrpárnát.
– Okos madarad van. Te nevelted, vagy az apád?
– Én magam, hát! Mi dolgod vele? – felelte a fiú sértetten. Kicsit
bántotta hiúságát, hogy a vitéz ezen a nyílt területen úgy meg tudta
közelíteni, hogy észre sem vette. Ezt egy igazi harcos nem engedheti
meg magának. – Az apám hős volt, és meghalt a „sasok”
háborújában.
– Jól van, no, ne ilyen hevesen – mosolygott a vitéz. – Nem
akarlak én bántani. A szállásról való vagy?
– Ühüm. Látom, nem vagy ismerős errefelé, uram.
– Nem vagyok úr. Ez csak a fejedelemnek jár ki – javítja a vitéz,
aki barátságosan méregeti Gecsét. – Fegyveres kísérő jobbágy
vagyok. Hanem ez a madár… Igazán csodálatos. Hol van a csengője,
meg a lábáról a szíj? S nem kellene már a fejére tenni a sapkát?
Elrepül, és lesheted, hogy visszajöjjön.
– Nem tűri egyiket sem. Ha rátenném, akkor örökre elbujdosna,
te! Csak így lehet vele. Szabad mogyeri lelke van – hangzott a
kioktató, hetyke válasz, és Gecse úgy érezte, hogy valamit törlesztett
a vitéznek.
– Ügyes gyerek lehetsz, fiam. A fejedelemnek kellenek a jó
solymászok. Ha megnősz, és lesz már férfiöved, jelentkezhetsz nála.
– Nem hinném. Itt maradok. Nem akarok én a fejedelemnél, mert
ott sokan vannak, és mind jó vitézek. Én csak gyerek vagyok, meg
nem értek ezen kívül máshoz, csak a halászathoz – tért ki Gecse, és
egy pillanatra elfogta a rosszkedv, bár gyermeki hiúságát
legyezgették a harcos szavai.
– Az íjjal csak tudsz bánni? Meg a kelevézt, a kést is biztosan jól
használod. Vagy errefelé nem tanítják a gyerekeket vitézkedésre?
– Tanítják úgy, mint akárhol – füstölgött Gecse, és a nyulat
ráakasztotta a nyeregkápára.
– Már két napja nem ettem – folytatja a vitéz –, mert nagy úton
vagyunk. Nekem adod a nyulat, ha kérem?
– Te nagy vitéz vagy, szerzel magadnak…
A vitéz mögött megszólal egy mély, rekedtes, idősebb hang:
– Mi dolgod azzal a gyerekkel? Indulunk tovább. Ha nem adja, hát
nem adja.
A vitéznél jóval idősebb mogyeri igen míves nyeregben ült. A
lova nyeregtakarója, zablavasa mestermunka, a rézcsatok fényesen
ragyognak. Gecse azt hitte, hogy úrféle, ám a vitéz öltözetében nem
különbözött a többi mogyeritől. Zöld színű kaftánján semmi sallang,
az öve is egyszerű volt. Kicsit távolabbra lovak nyerítettek, és emberi
szót hozott a szél.
Az első vitéz felkapott a nyeregbe, s lehajolva halkan kérdezte:
– Te gyerek! A fejedelemnek sem adod oda azt a nyulat? Hm?
Gecse megrezzent, és a füléig vörösödött. Amaz a magasból
komoly, de barátságos tekintetet vetett rá.
– Neki odaadom. Csak nem a…
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – súgta a vitéz rejtélyesen, és
átvette a felé nyújtott nyúltetemet. – Köszönjük, kis vitéz – mondta
mosolyogva, és fordította a lovát.
– Ez a tied – nyúlt az övéről függő tarsolyba a másik. – A nyúlért.
Mindennek ára van, tanuld meg. Csak a tisztességet nem mérik
pénzben. Gyerünk, Beke, most már indulunk – mondta a másiknak,
és elvágtattak.
Gecse még mindig nem hitte, hogy magát a fejedelmet látta, s tőle
kapta a pénzt. Az, akit a fejedelem Bekének szólított, megfordult, és
mosolyogva visszaintett. Gecse zavarában elfelejtette felemelni a
kezét.
A tenyerében forgatta az ezüstpénzt, és a gondolatai csapongtak.
 Beszélt a fejedelemmel!
Nincs a szálláson olyan, aki egyáltalán látta volna, ő pedig már
beszélt is vele!
Ez varázslatos! Melyik jó szellem műve?
Minél többet törte a fejét, annál inkább megtelepedett a kételkedés
Gecse gyermeki gondolatai között.
Valóban ő volt-e Álmos úr? Vagy csak egy olyan törzsfő, akit
rendesen fejedelemnek szokás nevezni?
Lépésben baktatott haza, vállán a szunyókálása közben is folyton
éber sólyommal.
Virág a jurta falának dőlve a nap felé fordított arccal, szemét
lehunyva ült, s mintha erősen töprengett volna valamin. Gecse
büszkén lépett elébe:
– Nézd csak, édesanyám! Ezt kaptam, ni – nyújtotta a dirhemet
nyitott tenyerén. – Vehetünk rajta még juhot is talán…
– Ki adta? – kérdezte halkan Virág a pénzdarabra pillantva.
Semmi kétség, arab dirhem, az egyik legjobb fajtából való. – De,
ugye, nem loptad?
– Soha nem lopok… – vált fátyolossá a gyerek hangja, és Virág
már meg is bánta az előbbi szavakat. Megsimogatta Gecse fejét, ő
pedig töviről hegyire elmondta, mi történt a pusztában.
– Az én kicsi fiam a fejedelemmel beszélt – mosolygott Virág
fáradtan, de Gecsének nagy örömöt okozott ez is. Rég nem látta már
az anyját mosolyogni, de beszélni sem hallotta ilyen sokat, ki tudja,
mióta. – Az én fiam beszélt a szent emberrel! Ez jót jelent.
– A másik vitézt meg úgy hívták, mint az én apámat – mondta a
gyerek nekibátorodva. Virág szemhéja megrebbent, szeme résnyire
szűkült:
– Milyen volt az a vitéz?
– Hát, olyan… Magasabb, mint Vajka bátyó, barna volt a szeme,
de őszült a varkocsa már. Azt hiszem, volt egy sebhely is a
homlokán. Vagy az arcán? Már nem is tudom. Fáradt lehetett, mert
nehezen szállt nyeregbe.
– Nem húzta-e a lábát? A bal lábát? – kapta el a gyerek karját az
asszony, és Gecse meglepődött a szokatlanul heves hangtól és
mozdulattól, meg a rámeredő szemektől.
 – Hát… azt nem tudom. Lehet. Nem figyeltem.
Virág nem szólt többet, csak felállt a tuskóról, és bement a
jurtába.
Kisvártatva sietve elindult a görög paphoz, és estig nem is jött
haza. Amikor végre megérkezett, szótlanul leült a tűz mellé, és az
egész éjszakát ott töltötte, magába fordulva, mint aki varázsigéket
mormol.
Reggelre kelve azonban ismét a régi Virág volt, aki üres
tekintettel órákig bámult maga elé, s nem érdekelte, mi történik
körülötte a világban.

A rákövetkező éjjelen Sztefanidész eltűnt. Nagy sokára vették

észre, hogy nem gubbaszt a szokott helyén.
És mikor Gecse és Alta hajnalban megébredtek, nem volt már ott
Virág, sem Csipke, de még Alta lova sem. Nem találták a szálláson,
sem a folyónál, sem a disznóvermeknél.
Az egyik halász azt mondta Gecsének:
– Sietős volt anyádnak az éjjel. Hova ment? Ráadásul ilyen sötét,
felhős éjjelen, amikor az orromig sem láttam.
Gecse nem válaszolt, de értett már mindent. Agya lázasan
dolgozott, a képek kockái lassan egybegyűltek és egésszé
formálódtak.
Az anyja megint elment, mert Beke nevét hallotta.
Nyilván megpróbálja utolérni. Arra számít, hogy a nyomok
megmaradtak a sztyeppén.
No és a görög?
Az öreg, de eszes Vajka szerint a pap nem Beke miatt, hanem
azért ült nyeregbe, mert megneszelte, hogy a fejedelem a környéken
jár. Kihasználta az alkalmat, és csatlakozott Virághoz. Legalább
kölcsönösen ügyelnek egymásra.
Gecse szívébe megint beköltözött az egyedüllét fájdalma. A többi
fiú sem szívesen játszott vele. Túlságosan is komoly volt,
különbözött tőlük. Az ilyesmit a gyerektársadalom nem érti, ezért
nem is szereti. A sólyom miatt pedig kifejezetten irigyelték.
 Újfent csak ketten számíthattak egymásra Altával, aki a gondját
viselte, ő pedig vigyázott a nyomorék leányra, ahogy tudott. A lány
igen keményen dolgozott, megteremtett mindent, ami kettejüknek
kellett, még erején felül is.
Aztán pár nap múltán megérkezett Virág. Csipkét lecsutakolta,
bevitte a ménesbe, és kihívóan tekintett az őt bámuló lovászokra.
– No, mi az, legények? Nem láttatok még asszonyt lóháton?
Vigyázzatok a Csipkére, mint a szemetek fényére – kiáltotta
búcsúzóul, és egyenes derékkal elsietett.
A lovászok meglepetten pillogtak egymásra, sehogy nem értették
a hallgatag, magába roskadt Virág színeváltozását. Aztán fordultak,
és ügettek a dolguk után.

Hogy mi is történt abban a néhány napban?

Sztefanidész, amint a mogyeri vitézeket megpillantotta, felrázta a
nyeregben bóbiskoló Virágot. Mutatta, hogy előttük a különítmény,
amelynek nyomát harmadnapja követték, éjjel és nappal. A pap olyan
fáradt volt már, mint eddigi életében soha, mert képtelen volt a
nyeregben úgy aludni, mint az asszony. Két ízben is leesett, amikor
elnyomta a buzgóság.
– Ismered-e a fejedelmet?
– Láttam már – hunyorít az erős fénytől Virág, és tenyeréből
ellenzőt formál a szeme elé. – Ott van, ő az, a szálas termetű. Vajon
miért álltak meg?
– Nem tudom, de siessünk. Végre megvannak, most ne szalasszuk
el őket – sürgeti a pap, de Virág nem mozdul. – No! Mi lesz?
– Én nem megyek veled, te görög. Menj egyedül.
– Mit tervezel?
– Visszamegyek.
– Elment az eszed? Ekkora út után? Amikor éjjel-nappal csak
jöttünk, miattad, mert az uradat akartad látni?
– Most meg már nem akarom látni. Nem beszélhetek vele.
– És miért nem? Beköltözött a szívedbe a gyávaság, te asszony?
 – Nem vagyok gyáva, s ne merj ilyent mondani egy mogyeri
asszonynak. Az uramnak felesége van. Elmondtam már, hogy azt
sem tudja biztosan, élek-e. Én sem tudtam őróla. De most egy
asszonnyal él együtt, és nem akarok bajt okozni neki. Tudod, mit
tesznek felénk a házasságtörőkkel?
– Barbár szokás, túl nagy a büntetés. De hát a fejedelem…
– A fejedelem csak téged érdekel, te görög. Számomra ő túl
magasan van – babrál Virág a nyeregkápán, aztán hirtelen leszökken
a földre.
– De amit akarok, majd te elvégzed helyettem. Ha megtaláltad
Bekét, mondd neki azt, hogy ezt itt a Virág küldi.
Az asszony leszakít egy halványkék kis mezei virágot, és a
szerzetesnek nyújtja.
– Ha nem érti, ne magyarázkodj előtte, mert nem érdemes. Ha
mégis kérdezne, mondd el neki, amit rólunk tudsz.
– Elmondom, hogy vártad, hogy utána mentél Itilbe, és nem
feledted el…
– Ezt ne mondd el! Ha érdeklem még, majd eljön személyesen. Ha
meg nem, akkor annak sincs értelme, hogy megtudja. Csak azt
akarom, hogy ne most beszélj vele. Majd ha már visszaértem a
szállásunkra, úgy két nap múlva. Még képes és utánam jön…
A görög még kérdezett volna, esetlenül forgatta a letépett virágot,
de az asszony vágtára ösztökélte a lovát, és csakhamar eltűnt egy
dombhajlat mögött.
A sztyeppei népeket tanulmányaiból ugyan jól ismerő, ámde a
vándorlásban ugyancsak járatlan Sztefanidész szinte azonnal
beleszaladt a hátvédbe, akik harsány kiáltással megállították.
A vitézek számára kézenfekvő volt, hogy papi ruhába bújt kém,
különben minek osont volna a fejedelem után napokig a kietlen
sztyeppén. Sztefanidész elmormolt egy imát a marcona mogyeri
vitézek láttán, akik vezetékre fogták a lovát, átvizslatták minden
holmiját, s miután fegyvert nem találtak egy rövid késen kívül,
amivel enni szokott, vitték is előre rögvest a különítmény
parancsnokához.
 Álmos sosem utazott túl népes csapattal. Elegendő volt neki ötven
vitéz kíséretként, igaz, a parancsnokuk erősen megválogatta, kiket
visz az útra.
Az egyedüli, aki valóban érdeklődéssel fordult a görög felé, maga
a fejedelem volt. Megparancsolta, maradjon mögötte, hogy kéznél
legyen. Kazár nyelven beszélt hozzá, és a pap kifogástalanul
válaszolgatott. Álmosnak tetszett, hogy mennyire jól ismeri a
sztyeppe viszonyait, a különféle népeket, uralkodóházakat, s azon
sem csodálkozott, hogy a Megyer törzsről is voltak bizonyos
ismeretei.
– Ha kém lennél, arra rájövök, mielőtt véget ér az utunk – mondta
egyik alkalommal Sztefanidésznek. – Mások rögtön döntenének a
sorsodról, de ne aggódj, mert nekem mindig többet ér egy tanult, élő
pap, mint egy fejetlen, aki lehet, hogy talán kém volt.
Aggódott-e Sztefanidész vagy sem, már nem változtatott a
helyzetén. Mivel kém nem volt, és merőben sajátos cél miatt kereste
a fejedelem társaságát, hamar megbékélt a helyzettel. Nagy
hitbuzgalmában meg is feledkezett Bekéről, és csakis azt tartotta
szeme előtt, milyen előnyöket kovácsolhat a keresztény tanok
terjesztése érdekében az Álmossal való kapcsolatából.
Amint végigpillantott a kemény és hallgatag vitézeken, elsőre úgy
érezte, nem létezik emberi erő, ami őket a pogányságból az igaz
keresztény hitre térítheti. Annyit megtanult, hogy a mogyeri békén
tűr mindenféle vallást maga körül, de keményen kiköveteli, hogy a
magáéban háborítatlanul megmaradjon.
Ki tudja, mi történne, ha óvatlanul közelítene hozzájuk?
Hallott már vértanúhalált halt rendtársakról, akik szentek lettek,
de ezért meg kellett halniuk valahol a barbár, pogány népeknél. Az a
hatalmát féltő táltos is, ha tehette volna ott a szálláson, felnyársalja
egy karóra, és elevenen megpirítja.
Két héten át lovagolt a jámbor görög a mogyeri fejedelemmel, hol
nyugatnak, hol délnek. A szálláshelyek, ahogy nyugatnak lovagoltak,
egyre ritkábban mutatkoztak. A vitézek azt mondták a görögnek,
hogy még ezek is mogyeri szállások.
– Az itteniek között, te pap, vannak, akiknek tetszik az istenetek
– mondta egy mogyeri Sztefanidésznek, aki örömmel bólogatott.
Tudta ő ezt, mert elmondták a rendtársak, bár azért teljes értékű
térítéssel egyikük sem dicsekedhetett. Ezek a mogyerinek nevezett
itteni szállások inkább a bolgárt és a türköt beszélték, messzire is
voltak a Megyertől, a Nyéktől. Az egyikben erősítették, hogy ők
igenis a Tarján törzsből valók, bár homályos nemzetségnevet
említettek.
Sztefanidész számára úgy tűnt, hogy Álmos keres valamit. Néha
mogyeri tizedek, századok keresztezték az utat, és a vezetőik sorra
Álmos elé járultak, megadván a tiszteletet a fejedelemnek, aztán
mentek tovább, ahova a parancs szólt.
– Holnap mutatok neked valamit, görög – szólította Álmos, és
Sztefanidész előrekocogott. Fekete csuhája már szürke volt a portól
és a rátapadt növénydarabkáktól. – Megláthatod azt, amit most még
csak kevesen a tieid közül.
– Jól beszéled, uram, a türkök nyelvét – mondta kitérően a pap,
mert arra számított, Álmos további felvilágosítást ad a másnapról. A
fejedelem azonban kurtán válaszolt:
– Fiatal koromban sokáig élveztem a kagán vendégszeretetét.
Az okos szerzetes tudott olvasni a sorok között, megértette, hogy
Álmos élt egy darabig a főrendű túszok kényszerű szerepében.
Másnapra valóban elértek egy pontot, ahol a fejedelem
megállította a csapatot. Dombtetőn álltak, és előttük ezüstösen
kanyargóit egy hatalmas folyó.
– Látod, görög? Az ott a Dnyeper. Délre van a Kazár-tenger és
Kherszon, a ti erősségetek.
– Bátorkodtam volna kérdezni, uram, hogy keresel-e valamit
– udvariaskodott a szerzetes. – Mert talán segíthetnék neked, ha
kívánod…
– Már megtaláltam, amit akartam – vágott közbe Álmos, és
leszállt a nyeregből. Sztefanidész azonnal követte, mert annyit már
tudott, hogy nem illik a fejedelemnél magasabban ülni. Álmos a
lankán lefelé indult pár lépést, aztán leült a fűbe. Alattuk hatalmas,
zöldellő síkság nyújtózott.
– Gyere ide, leülhetsz te is – mutatott a baljára a fejedelem. – Ez
jó idő a beszélgetésre. Megtapasztaltam, hogy művelt ember vagy,
sok van a fejedben. Jó az ilyennel szót váltani. Mit is keresel
tulajdonképpen a mogyeri szállásokon? Ugye, a te istened hitét jöttél
elbeszélni. Téríteni akarsz, ahogy ti mondjátok. Nem féltél-e?
– Isten azt mondja, embertől félni soha nem kell. Nem lehet
nagyobb a hite senkinek annál, mint amekkora az ő ereje, és nem
lehet nagyobb az emberi erő, mint az igaz hit maga.
– Jártak már nálunk előtted néhányan. A mogyeri türelmes, eltűri,
hogy mások szellemei a földjére jöjjenek, de elvárja, hogy ne
zargassák az övéit. A görög papok jártak a kagán udvarában is, de
nem hinném, hogy sikerrel távoztak. A nép sem állt kötélnek, ha jól
tudom. Látod, te görög, hogy a zsidó hit sem tudott mélyebb
gyökeret verni a kazárban, mert az a nép jobban féli és tiszteli a
maga régi szellemeit és az Egyedülvaló Világügyelőt mindennél. A
lelkét kellene megtörnötök, de az olyasmi, amit sem a kazár, sem
pedig a mogyeri esetében nem ajánlanék senkinek.
– Az igét hirdetni szelíd szóval lehet igazán, uram – szólt halkan a
mindig igen félszeg görög, de Álmos hirtelen másra terelte a szót.
– Jártál-e már nyugaton, a mieinken is túl, te pap? – mutatott a
Dnyeper jobb partján túli, ködbe vesző messzeségbe. – Tudod-e,
miféle népek laknak a sziklás, havas hegyek másik oldalán?
– A bolgárok és a szlávok, uram. Kereskedünk velük, és maholnap
a társaim elindulnak hozzájuk, hogy elvigyék az igét. Mert ma még
pogányok ők is, akárcsak…
–…a mogyeri? – vágott közbe cseppet sem élesen Álmos, de
Sztefanidészt mégis kizökkentette viszonylagos nyugalmából. Még
mindig igen megilletődve ült a hatalmas fejedelem mellett.
– Vadak a bolgárok, uram, a mi népünkhöz képest. Rájuk fér a
kereszt. Még távolabb, a hatalmas hegyek koszorúja mögött másféle
szlávok élnek. Velük határosak a nagy nyugati frankok. Törzsekben
gyülekeznek még mindig, és nincs a vezéreik között egységes
gondolkodás. A mogyerihez hasonlóan ők is folyók mentén, a
völgyekben élnek, az egész Balkánt belakják. Minden törzset a saját
külön völgyéről neveztek el. Vannak uram a Sztrumi folyónál a
sztrimoniti törzsek, a Narentánál narentánok, a Moravánál
moravánok. A Timok mellett élnek a timokán szlávok. Tudod, uram,
hogy azon a területen, ahol most ők szállásolnak, korábban illír
törzsek tanyáztak. Bizáncnak sokáig ők voltak a legjobb katonái, de
ezek az istentelen szlávok – már megbocsáss – felkergették őket a
hegyekbe. Ott meg szépen el is vesztek, a trákokkal együtt. Alig
vannak már.
Álmos csendben végighallgatta az egyre inkább belemelegedő
bizánci papot, aztán így szólt:
– Ott, a folyón túl, ahol most csak ködöt látsz, még messzebbre is
élnek mogyerik, görög. Még tán a te isteneddel is kacérkodnak,
meglehet, tetszetős nekik az ige, ahogy te mondod. Én ezt nem
bánom. Hallottál-e már az avar népről? Azt beszélik, hajdan akkora
hatalmuk volt, mint a hunok királyának, Etelének.
– Az ottani avarok, uram, ma már csak szegény, megnyomorodott
töredékek. A nagy hegyeken túl, amelyek karéjban ölelik át a
hatalmas, füves, mocsaras medencét, ahol két nagy folyó is szalad
délnek, az avarok annak már csak a nyugati peremét lakják. Valaha
valóban nagyok voltak. Először a frankok, aztán meg a bolgárok
irtották őket. Nálunk úgy tartják, hogy az avar hunféle, vagy
mogyeri-fajta, vagy tán mindkettő. De én ezt nem hinném…
– A dunai bolgárok még mindig olyanok-e, mint évtizedekkel
ezelőtt? Láttad-e a katonaságukat?
– Az éppen olyan, mint a tied, fejedelem. Csupa könnyűlovasok,
gyorsak, veszélyesek, vadak. Bizánc nem bízhat meg bennük a Duna
alsó folyásánál soha. Ezeket mindig riogatni kell, hogy nyugton
maradjanak. Bár most van némi esély rá, mert egyre jobban húznak a
frankhoz. Igaz, ők messze vannak, de a Duna középső vidékein,
abban a hatalmas medencében, találkozik a két nép. Moravánok
szorultak közébük.
Sztefanidész kissé kényelmetlenül érezte magát. Arra gondolt, úgy
viselkedik most, akár egy kém, hiszen kikérdezi őt a fejedelem. Nem
tudta, mire akar Álmos kilyukadni. A keresztjét babrálta, és a
fejedelem figyelmét nem is kerülte el az árulkodó kézmozdulat.
Álmos a bajusza alatt mosolygott.
– Áruld el, uram, mire várunk? Ellenséges területen vagyunk-e
már?
– Ne riadozz, görög! Már hogyan lennénk ellenséges területen?
Nem láttad, hogy mindenhol az én vitézeim nyargalásznak? Az imént
mondtam, hogy mogyerik laknak még a Dnyeperen túl is. Nem mind
a Megyerből vagy a Tarjánból, de vannak egynéhányan. Nem láttad a
futárokat, akik nap, mint nap elém járulnak, hogy elvigyék a
parancsomat?
– Széthúztad a birodalmadat, uram. Bizáncban sokan nem értik,
hogyan lehetséges, hogy te a kagánnak hódolsz, és mégis a magad
ura vagy. De nem mind a tied ez a föld, uram. Itt bárki megjelenhet,
letelepedhet.
– Most valóban értelmes dolgot mondtál, félig-meddig
– mosolyodott el Álmos. – Bárki. Kérdés, hogy ki az. De nekem azt
mondd meg, van-e hasonló uralkodója a dunai bolgároknak, mint
hajdan volt az a Krum, a vaskezű, erélyes király. Nehéz lesz
túlszárnyalni.
– Krum király is kagánnak hívatta magát, uram. Hatalmas
uralkodó volt, birtokolta csaknem az egész Balkánt. De túlságosan
kegyetlen volt, és gyűlölt minket, görög keresztényeket. Ezért kellett
elbuknia, mert én isteni büntetést látok benne, uram.
– Hallottam, hogy a régi császárotok, Nikéforosz koponyájából
kupát készíttetett. Igaz, Krumot meg Leó császár akarta megöletni az
Aranyszarv-öböl partján.
– Jól ismered, uram, a históriát. Pedig Krum még akkor meghalt,
amikor te meg sem születtél.
– Való igaz. De a kazár kagánnak is vannak bölcs alattvalói,
akiktől sokat lehet tanulni. Főleg, ha az ember sokat vendégeskedik
nála.
Sztefanidész fészkelődött. Még mindig nem tudta, hova akar a
fejedelem kilyukadni, s főleg, hogy mire vár itt, nyugalomban és
türelmesen, ezen a nyugatra néző domboldalon, messze a saját vezéri
szállásától.
– Látod-e, görög, a birodalmatok határvidékére végig erősségeket
építettetek, és mégsem vagytok biztonságban. Azt mondod, a Balkánt
megerősítettétek, s Trákia meg Makedónia katonákat fogadott, akiket
ti Ázsiából helyeztetek oda? Terjeszkedtek, mert a szaracén nem
mászik a nyakatokra, így megerősödött a császárotok hatalma. Még a
térítő kedvetek is megjött, ez pedig azt mutatja, hogy erős a ti
egyházatok, vagy legalábbis ti annak hiszitek. S látod, engem éppen
az érdekel, hogy merrefelé indultok.
 – Nem értelek, uram…
– A térítés menete mindig megmutatja, milyen földekre fáj a
császár foga, te pap. Éppen te ne tudnád?
– Ezt nem tudhatom, uram. Csak azt, hogy a keresztet el akarjuk
vinni a moravánokhoz, a bolgárokhoz és a kijevi ruszhoz… Hogy a
földeket…
– Tudom, hogy a földek meghódítása nálatok éppen a hit
terjesztésével kezdődik. Ügyes, de kockázatos. Tudom jól, hogy a
Balkán déli és középső részein az általatok lebírt szlávok göröggé
lettek. Gyenge népség.
– Uram, te nagyon sokat tudsz. De a hit terjesztésére nem szabad
mindazt ráfogni, ami a hatalmasok akaratából ered.
– Nem-e? A dunai bolgárok ura most, úgy tudom, Borisz
fejedelem. Ő nyugatra, a frankokra kacsingat, nemde? A frankok
viszont nem szívlelik a görögöket. Mögöttük egy másik kereszt áll.
Az, ami Rómában van. Amit az a Miklós pápa tart magasra. Ügyesek
vagytok a politikában, ti, görögök, de egyben mocskosak is. Ezt
gondolom. De én nem bántalak, mert tudom, hogy nem a te bűnöd.
Sztefanidész nyelni sem tudott a meglepetéstől.
Amíg utazásait meg nem kezdte, azt hitte, hogy a sztyeppe
nomádjai a föld legsötétebb népei közé tartoznak, akik csak a
verekedéshez, a rabláshoz, gyújtogatáshoz és a dőzsöléshez értenek.
S lám, itt van ez a fejedelem, aki pusztai létére mégis mindent tud,
mindennel tisztában van.
Még a római pápa nevét is tudja!
Ki ez az ember?
Mert nem vad pusztai nomád, az biztos. Mégis igaz lenne, amit
mondanak? Hogy ő valóban egy szent?
Lopva oldalra pillantott, és tekintete pár pillanatig megállapodott
Álmos arcélén. Vajon milyen vér csörgedezhet az ereiben?
A folyó két partján lovasok jelentek meg. A túlparton több, az
innensőn kevesebb. Messze voltak, északról vágtattak délnek, és
fehér porfelhő úszott mögöttük
– A tieid, uram?
– Nem. Messziről jönnek, Kijevtől. Ruszok, szlávok, vikingek.
Varégok, ha jobban tetszik.
 Sztefanidész ereiben meghűlt a vér.
– Csak nem… Azok lennének, akik már…
–…akik már tavaly is megígérték a császárotoknak, hogy
meglátogatják. Ha jó a szemed, láthatod, hogy a Dnyeper tele van
bárkákkal.
A görög pap szeme sokat romlott a gyér gyertyafény miatt,
amelynél a klastromban olvasgatott éjjelente, így csak apró pontokat
látott sorjázni egymás mögött, szép rendben.
– Azok ott evezős csatahajók – világosította fel Álmos. – Több,
mint kétszer száz hajó, harcosokkal megrakva. Pontosan tudom, mert
a mogyeri kémek kísérik a sereget, mióta elhagyták Kijevet. Ezek
most meg sem állnak Konstantinápolyig. Kherszont leverik még ma,
de legkésőbb holnap, mint hajdanán tették.
– Ez… nem lehet igaz – hüledezett a pap. – És ezt te csak hagyod,
uram?
– Hagyom. Több jó okom van rá. Az egyik, hogy ez itt lent nem
mind az én földem. Másodszor pedig senki nem kért fel, hogy
segítségére legyek. Se a császárotok, se azok, akik odalent vonulnak.
De ha kérték volna, akkor sem megyek.
– Mert nem áll érdekedben, ugye, uram? – kérdezte halovány,
fájdalmas mosollyal a görög, aki nem tudta levenni a szemét a hazája
felé sorjázó hajóhadról. Az evezők lustán, egyenletesen emelkedtek,
s a napfény megcsillant vizes tollúkon. – Most nem áll érdekedben.
Neked más elképzeléseid lehetnek, és én sejtem, hogy mik ezek. Már
régóta tudom, hogy Itiltől meg akarsz szabadulni…
– Ezt te ördögi dolognak tartod?
– Minden népnek istentől eredő joga élni…
– Bölcsen látod. És ezért, gondolom, nem lep meg, ha megkérlek
rá, maradj még egy ideig a vendégünk.
– Olyanképpen, mint te voltál Itilben, fiatal korodban, uram?
– Olyanképpen, bár nem vagy fejedelmi sarj. Nem bánom, ha
akarod, terjesztheted a vallásodat is, de a saját felelősségedre. Ha
beleártod magad olyasmibe, ami a mogyeri lélek mélyébe vág, senki
nem vállal felelősséget érted. A mogyeri törzsfők fejedelmi
hatáskörrel rendelkeznek a saját földjükön, és én ezt a jogukat meg
nem nyirbálom. Ha akarják, holnap a kutyákkal etetnek meg. Ha ezt
megérted, jó dolgod lesz. Ha nem, magadra vess.
Sztefanidész nagyot nyelt. Ebben a pillanatban semmit sem kívánt
jobban, mint azt, hogy a mogyerinél jó dolga legyen.

Amint a vadnak tartott vikingek hajóhada elvonult, Álmos kísérete

ideiglenes tábort ütött a dombon, és megerősített védelemmel látta el
azt. A futárok naponta érkeztek, vitték a parancsokat a törzsekhez.
Álmos még jó párszor szót váltott a göröggel, mielőtt elindultak
vissza. A dombnál őrséget hagyott, amelynek az volt a feladata, hogy
a visszatérő viking hadat figyelje. Az ide beosztott vitézek nem
tudhatták, meddig kell maradniuk.
Sztefanidésznek közben eszébe jutott a Virágnak tett ígérete, és
elröstellte magát, hogy ily galádul kiszaladt a fejéből. A mogyeri
vitézektől érdeklődött, hol találja meg Bekét. Nem kellett sokat
várnia, a vitéz egyenesen elébe lovagolt, és a fáradtságtól,
álmatlanságtól vörös szemmel kérdezte, hogy mit akar.
– Amikor csatlakoztam hozzátok, volt valaki, aki elkísért az úton.
Azt üzente, hogy ezt adjam át neked, és mondjam meg, hogy Virág
küldi.
Azzal átnyújtotta a siralmas állapotú, szirmait vesztett, elszáradt,
kis virágot Bekének.
A vitéz egyre csak fehéredett, s a görög azt hitte, még lefordul a
nyeregből.
– Csakis te lehetsz az a bizonyos Beke vitéz – mondta zavarában.
– Azt mondta Virág, hogy sánta vagy a bal lábadra, meg hogy van
egy forradás az arcodon. Az utóbbit látom, de a lábad…
– Igaz az is. Hol találkoztál vele? De mindent elmondj nekem,
mert kettébe váglak!
Azzal Beke leugrott a lóról, és megrázta a nagydarab görög
szerzetest. Villámlott a szeme, és Sztefanidész nem kételkedett
benne, hogy ez a vad mogyeri tényleg miszlikbe vágná, ha rosszat
szól.
 Elmondott mindent, és mire a végére ért, látta, hogy Beke úgy
remeg, mint a falevél. Aztán a százados szó nélkül felemelkedett
ültéből, füttyentett a lovának, és nyeregbe lendült. Amerre
elvágtatott, a keskeny ösvényen sokáig porfelhő terjengett.
– Uram! Bebocsátást kérek! Beke vagyok – verte meg Álmos
jurtájának szőnyegajtaját. A két őr az ajtó mellett meglepetten bámult
egymásra. Beke volt az őrség parancsnoka, de még ő sem zavarhatta
minden semmiséggel a fejedelmet.
– Bejöhetsz – hallatszott bentről, és Beke, amint belépett, féltérdre
ereszkedett. – Mi az a fontos, amiért zavarsz, vitéz? Futár jött?
– Nem, uram. Magamnak kérnék. Azt kérem, hogy most azonnal
bocsáss el a szolgálatból.
– Elbocsássalak? Miért? Elkövettél valamit, ami miatt nincs
maradásod? Ismerlek jól, és nem hinném.
– Uram! Nekem asszonyt adtál, amikor megjöttünk Itilből. Előtte
volt egy másik, a szláv, akit megfojtottak. De most olyasmit tudtam
meg, amiért arra kérlek, engedj el. Végleg, uram.
– Nocsak. Végleg? Mit vagdalkozol nekem, Beke? Egyenesen
beszélj!
– Uram! Ez a görög pap azt mondta, hogy üzent nekem az első
asszonyom. Akiről azt hittem, meghalt rég, mert nekem ezt mondták.
A görögöt ő kísérte egészen addig, amíg meg nem láttak minket, de
nem akart… nem mert idejönni, mert mondták neki, hogy van már
feleségem.
– Értelek, Beke. De nem adom meg, amit kívánsz. Te túl jó katona
vagy ahhoz, hogy csak így lemondjak a szolgálatodról. Túl jó, és túl
becsületes. Ezért egyenest a szemedbe mondom, hogy nem.
Bekét leforrázták. Remegett a térde és a szájszéle.
– Láttad-e azt a vitézt ott a lovaknál? A futárt. Most érkezett
keletről. A fiam üzent, Árpád. Hajnalban indulunk vissza. A keleti
törzseinket gyilkolásszák a „sasok”. S ráadásul a kazár is segít nekik,
no nem a kagán vagy az isad parancsából, de ők is tudják, és szemet
hunynak felette. A kémeink visszajöttek, és ugyanezt jelentették.
Szükség van most rád, mint minden más jobbágyomra. Ha
rendezzük, ami rendezésre vár, meglátom, mi legyen veled. De hogy
megtaláld a régi asszonyodat, azért nem kell kilépned az én katonai
kíséretemből.
Beke katona volt, a parancsba bele kellett törődnie. Fejét
felemelve, érces hangon, magabiztosan szólt:
– Megértettelek, uram. Kérem a parancsot.
– A parancs az, hogy hajnalra szedd össze az egész különítményt.
Elválnak útjaink, mert én a rövidebb úton lovagolok vissza a Megyer
szállására, a Gyarmat vezérével és harcosaival. Te pedig különleges
feladattal délkeletnek lovagolsz a csapatoddal. Menj most el
Bogáthoz, tőle megkapod, mit kell tenned.
A jurta előtt vitézek vártak bebocsátásra. Az egyik karon ragadta a
kilépő Bekét.
– Mondd már, mi van? Igaz, hogy az egész törzsszövetség
nyugatra indul?
– Erről nem hallottam – felelte Beke mogorván.
– Pedig mindenki beszéli. A „sasok” nem bírnak magukkal. El
kell jönni keletről, hogy tovább gyarapodhassunk. Hát most, Beke,
megindul az egész törzsszövetség. Azt beszélik a futárok, hogy
hosszan széthúzódunk keletről nyugatra a folyók között, a Dnyeperen
is túlra. Délebbre jövünk, de nem egészen a tengerig. Hagyunk egy
sávot, mert a görögnek sok ott az erőssége, meg mindenféle szent
házakat építettek. Nem rúgjuk össze velük a port.
Beke már értett mindent.
Értette, miért volt sürgős Álmosnak a kijevi út, miért akarta a saját
szemével látni, mi a helyzet nyugaton, s miért küldött százszámra
kémeket a kazárok és a besenyők felé, a keleti gyepűn is túlra.
Nem akarta megvárni, hogy még egy kenger háború zúduljon a
mogyerire, mert abban biztos volt, hogy az megadná a
kegyelemdöfést. Látta, hogy a kagánnak már csak azért kell a
mogyeri, hogy eljátssza az ütköző szerepét a ruszokkal, a
normannokkal, a szlávokkal. Mogyeri vitéz már nem kell neki, csak
mogyeri adó.
Hajnalban Beke riadóztatta az egész különítményt.
Álmos fejedelem akkor már nem volt a táborban. Elvágtatott a
Gyarmat törzs fejével és katonáival északkeletnek, hogy mielőbb
elérje a Megyer szállásait.
 Beke pedig vette a parancsot, és a különítménye élén megindult,
hogy egy délkeleten ólálkodó, martalóc kazár zsoldoscsapatot
tisztességre tanítson.

A Kér törzs szállásain futótűzként terjedt el a hír: besenyő

szabadcsapatok garázdálkodnak, nem is olyan messze, tán két
folyóvölggyel keletebbre. Egy nagyobb iramodással akár le is
csaphatnak a Kérre.
Gecse, Alta és Virág összekapdosták a maradék holmijukat, és a
vezetéklovakra málházták. Az indulást a többiekkel együtt kora
reggelre tervezték, amikor kitört a vész.
Először csak a lovak szimatolgatták a levegőt, mert ők hamarabb
megérezték a füstszagot. Kelet, délkelet felől sodorta a szél, a folyón
túlról, bár egyelőre csendes volt minden. Aztán bevágtatott a
szállásra egy izzadt, csapzott legény, és azt kiabálta, hogy a „sasok”
félnapi vágtatásra vannak.
– A tüzet nem ők gyújtották, hanem a kazár zsoldosok – lihegte.
– Délnek tartanak. Régi szállást gyújtottak fel, nem lakott már ott
senki. Lovakra vadásznak, ménesre, amit elhajthatnak. Azt kiabálják,
a mogyeri nem fizeti rendesen az adót, amiben a kagánnal
megállapodott.
– Megyünk, fiam – határozott Virág, és Altáért kiáltott. A leány
éppen egy gyapjútakarót vonszolt ki az elhagyott házból, és kínlódva,
fél kézzel igyekezett a lova hátára, a nyereg alá teríteni. – Alta,
igyekezz! Indulunk!
Virág nem szólt senkinek. A hat lóval úgy hagyták el a szállást,
akár a szellemek. Az asszony nem sajnálta otthagyni. Régen volt
már, hogy úgy érezhette, valahol igazán otthon van.
A gázlón átkelve még egy pillantást vetett Jakti sírjára, vagy
inkább a helyére. Sokszor temettek azóta, s messziről nem tudhatta,
melyik az. Előző este a bálvány előtt áldozatot mutattak be, ételt és
italt kapott a kis faragvány, mielőtt magára hagyták a ligetben. Eztán
majd vigyáz rá a Világügyelő.
 Virág pontosan tudta, érezte, hogy erre a földre többet nem jönnek
vissza.

Itilben a kagán hetek óta nem jelent már meg a népe előtt. Igaz, ha
meg is jelent, akkor sem vethetett volna rá senki egyetlen röpke
pillantást se, mert a szent emberre, aki a naptól származtatta magát,
földi halandó nem nézhetett. Ha el is hagyta a palotáját, egy
parasanga távolság választotta el a saját testőreitől, csak a
kiválasztottak lehettek mellette. Amikor pedig elhaladt az egyszerű
emberek mellett, mindenki a földre vetette magát, és arcát a porba
fúrta.
A nép abban a hitben élt, ha valaki ránéz a kagánra, annak nem
csak a fejét veszik rögvest a testőrkatonák, de előtte még a szemei is
kiégnek. Mert a kagán maga a Fény, aki egyenesen a Napból való.
Kazária földjén ez a nyár is forró volt ugyan, mint az előző, de
termékenyebb. A földművelők az egész évszakot a városfalakon
kívül töltötték.
Falvaik sosem voltak. A nők kapáltak, a férfiak ekével dolgozták
meg a földet. A határban sárgult és aratásra várt a búza, az árpa, a
kertekben zöldellt a mindenféle konyhai növény. Valaha a kazár sem
ismerte ezeket, kellett hozzá a görög meg a zsidó földművelői
tapasztalat.
Az egyszerű nép inkább ette a halat és a rizst, utóbbi bőven
termett az Itil menti vizenyős pusztákon. Ha betakarította, amit
termelt, a kazár ember csónakra, szekerekre rakta, és vagy hazavitte,
vagy eladni, miután az adószedők alaposan megdézsmálták, mert a
kagán éléstáraiban a dőzsölő gazdagok miatt soha nem maradt elég
tartalék.
A kazár szőlőskertek messze földön híresek voltak. Aki az idő tájt
Szekir városában lakott, négyezernél is többet számolhatott össze.
Itil hamar kiheverte a belső harcok megpróbáltatásait, a zsoldosok
csakhamar rendet teremtettek. Sokakat kivégeztek, a
veszélyesebbeket pedig egyszerűen eltüntették. Ma még látták,
másnapra sehol nem volt az, akitől a hatalom tartott.
 Az alkirály vette a kezébe a rendcsinálást, és rémtetteit
szertekürtölték a birodalomban. Alig volt család, aki a nagy belvihar
után ne gyászolt volna valakit. Némelyek azt állították, az a család
járt jól, amit tövestől kiirtottak. Ők már együtt vannak odafönt, nem
kell keseregni az elmentek miatt.
Most már újra csendes volt a palota, szent helynek számított, a
kagán lakhelyének. Még az idő is lábujjhegyen járt a kövezett
folyosókon és a tágas, hűvös helyiségekben, meg a márvánnyal
burkolt fürdőházakban.
Az isad rezidenciája környékén nagy volt a tumultus ezekben a
hónapokban. Visszarendelte a megbízottakat és a szerteszalasztott
kémeket, s alaposan kifaggatta őket, mielőtt kinyilvánította
elhatározását. A folyosók zsúfolásig megteltek, de a halálos
csendben a légy zümmögése is sértette a fület.
– Azt mondod, megindultak nyugatnak? – vetette szigorú
pillantását egy paraszti ruhába öltözött férfira az isad. – Hogyan
tették? Menekülnek, mint a nyulak, vagy láttál benne rendet?
– Nem menekülnek, uram. Alaposan megszerveztek mindent.
Egyszerűen átkelnek a folyóvizeken, és erős oldal- meg hátvédeket
tartanak vissza. Mielőtt ideérkeztem felséges színed elé, alig tudtam
kiverekedni magam egy hurokból, amit a mogyeri a besenyőnek
készített. Ha oda beszorulok, akkor…
– Az a te gondod! Azt mondd, mi van még északnyugaton.
– Ezen kívül semmi, uram. A mogyeri szállások elvándorolnak, a
szellemekre hagyják a területet. Azt mondják, a táltosok éjt nappallá
téve áldoznak, és arra kérik a szellemvilágot, hogy szórjanak rontást
az utánuk érkezőkre. Mindenhol színes szalagokat lobogtat a szél a
szent ligetek, források, fák, kövek körül, hogy ha ahhoz idegen
hozzáér, ragadjon át rá a betegség, a rontás. Megátkozták azt a földet,
uram.
– Badarságot beszélsz, ember! Mitől ijedtél be ennyire? Azt
hiszed, hogy a pogány mogyerik szellemei felérnek az egyetlen Isten
erejével? Hé, ajtónállók! Hozzátok be azt, aki nyugaton járt! –
kiáltotta az isad, és az ajtó előtt mozgolódás támadt. – Ennek meg
adjatok öt dirhemet a szolgálatért.
 Az ajtón térden csúszva vékony emberke araszolt be. A padlóra
tapasztotta tekintetét, úgy mondta:
– Felséges uram, nyugatról nincsenek jó hírek. De kérlek, hagyd
meg az életem, mert csak az igazat mondom. Sötét híreket tudok
csak, egyébbel nem szolgálhatok.
– Bökd ki, no! – rivallt rá az isad, és az emberke remegő hangon
folytatta:
– A mogyeri fejedelem az egész nyugatot bebarangoltatta a
vitézeivel, egészen a Dnyeperig és még azon túl is. Akikkel ott
beszéltem, mind azt mondta, hogy földet keres. Legelőt, vizet,
szálláshelynek valót, a Dunáig talán. Persze, mielőtt elérné, hagy
majd egy széles gyepűt…
– Azt merészeled állítani, hogy itt hagyják a birodalmat
önhatalmukból?
– Minden erre mutat, uram. Erre készülhetnek, bár nem tudom,
meddig fog ez nekik tartani. A besenyőket nem akarják bevárni, a
dicső kazár sereg portyázóinak pedig nekimennek, akárhol találják
őket. Még azzal is a saját malmukra hajtották a vizet, hogy az északi
ruszok meg a vikingek hajókon megtámadták Kherszont, és meg sem
álltak Konstantinápolyig.
– Erről tudok. De ki is takarodtak onnan, és ha jól sejtem, már
visszafelé tartanak. Pogány lelkük megriadt a bizánci templomi
zászlók látványától, így beszélik.
– Azoktól a zászlóktól aligha riadoztak azok a szőrcsuhások,
uram. Csak a császár és a papjai állítják, ezzel ámítják a saját
népüket. Más oka volt annak. Megmutatták magukat, és azt is, hogy
elérik akár Konstantinápolyi, ha kedvük tartja. Végigrabolták a
partvidéket, mindenhol, ahol bizánciak élnek.
– Hát akkor meg csak hadd menjen a mogyeri! – csapott arannyal
hímzett csizmája szárára az isad a korbácsával. – Legalább
megállnak majd északnyugaton a normann előtt, ha annak kedve
szottyanna kicsit a birodalmunkba kóstolni. Van még mogyeri elég,
akire számíthatunk. Nem mindenki tolja ott sem az Álmos kündü
szekerét. Tudunk olyan törzset, amelyiknek csak csettintenünk kell.
– Megengedd, uram, de én úgy láttam, hogy a mogyerinek nem áll
szándékában az északi barbárok ellen huzakodni. Inkább hagyják
egymást, ahogy lehet, a saját földjükön. Azt hiszem, még meg is
állapodtak közülük egy főemberrel, hogy a törzsek hosszan elnyúlva
bevehetik magukat a folyók közé. Öt vagy hat hatalmas folyóról van
szó, uram, mindegyik egy-egy erőd a maga nemében. A legerősebb
törzseket hagyják meg keleten, a legmozgékonyabbakat meg
nyugatra viszik.
Az isad fel-alá járkált, akár a párduc a ketrecben. Dühös volt,
amiért a mogyeri törzsek rászedik a háta mögött, ráadásul még a
nyomorult adójukkal is meglopják a kagánt és őt, az isadot.
Dühöngött, amiért űrt hagynak maguk után, Itil városától
északnyugatra, ahova most már végképp bevágtathatnak a besenyő
hordák vagy bárki, aki csak akar.
Az isad látta, hogy Álmos lépése cseppet sem szolgálja a
birodalmi érdekeket.
Lassan kezdhette törni a fejét, miként tálalja mindezt a Nap
Leszármazottjának.
– Van-e még valami nyugatról?
– Talán… még annyi lenne, uram, hogy a mogyeri most, úgy
tűnik, szervezettebb és veszélyesebb, mint valaha. Én harcoltam
velük, sok évvel ezelőtt, amikor még elődcsapatokat adtak a
fényességes kagánnak. Mondhatom, uram…
– Ez nem érdekel! – dörrent rá az isad. – Azt mondd, miért
veszélyesek!
– Visszafelé jöttömben, a tengertől nem is messze, a szemem
láttára mészárolták le egy teljes különítményünket. Mind kiváló
zsoldosokból állt. Becsalogatták őket egy keskeny völgybe, ott
eltorlaszolták az utat, aztán…
Az isad felüvöltött, mire beszaladt két testőr. Az alkirály kézjellel
mutatta, hogy ennek a padlón csúszó embernek, aki csakis rossz
híreket hozott ma, csapják le a fejét.
– Nem bírnak magukkal! Átkozott pusztai férgek! Hát kicsoda
Álmos? Csak egy koszos sátorlakó! Egy rühes mogyeri, akinek mi
adtunk címet! Aki tíz esztendeje még a földet is megcsókolta volna,
csak, hogy érinthesse a lábam nyomát! Most meg…
– A birodalom nem engedheti meg magának, hogy a mogyerik és
a hozzájuk szítók úgy tegyenek, mintha a felséges kagán nem is
lenne – szólalt meg halkan az isad egyik bizánci tanácsadója. –
Mondtam én, hogy ezek különváláson mesterkednek, nagyuram.
Mindennek ellenére azt javaslom, gondold végig, mielőtt bármit is
teszel…
– Ki itt a kagán után az első? – üvöltött az isad a tanácsadó
képébe. A vékony arcú, Izráel népéből való ember még csak meg
sem rezzent.
– Természetesen te, uram, és mindenki tudja, hogy a tényleges
hatalom a te kezedben van. Mégis azt mondom, gondolkozz. Ha a
mogyerin elvered a port, nem sokat nyersz, de elveszítesz egy népet,
melyik ma még neked fizeti az adót. A kevés adó is adó. Ne akard a
vesztét annak a népnek, amely nyugatról és északról megvédhet, s
amelyiket akár a besenyők ellen is ugraszthatnád, ha gondolod. De
ha elmennek, netán nyíltan szembefordulnak veled, a sztyeppe népei
közül sokan melléjük szegődnek, és csatában kell leverned őket. Az
pedig nehéz lesz, s attól félek, megrendülhet belé a birodalom ereje.
– Mit javasolsz?
– Hogy hagyd, hadd marakodjanak egymás között nagybecsű
ellenségeid. S ha egyszer úgy alakul, majd szerét ejtheted, hogy
összeugraszd őket.
Az isad a kőből faragott ablakkeretbe kapaszkodott. Göcsörtös
ujjai a héja karmaihoz voltak hasonlatosak, amint dühében
markolászta.
A valaha boldogabb időket látott, de most szerencsétlen napot
kifogott kém feje nagy ívben repült a palota felső erkélyéről az
árokba. A teste is követte, és a puffanásra felfigyeltek a környékbeli
kóbor állatok. Lassan, a levegőt szimatolva indultak meg felé,
lakomát remélve. A mellvédről lecsorgó, köveket megfestő vér
hamar megalvadt a melegben.
Az isad magára zárta szobája ajtaját a tanácsadóival. A kagánnak
mégis mondania kell valamit. Javaslattal kell élni a mogyerik
megzabolázása érdekében, amihez a szent ember felséges
hozzájárulását adhatja.
Ez pedig az isad szerint nem lehetett egyéb, mint a katonaság
bevonása az érzékeny ügy rendezésébe.
 – Megtaláltam a helyet! – lihegte a vitéz, és egy rántással
visszafogta a lovát Beke előtt. – Itt van, nem messze, pontosan
beleesik a kazárok vonulásának útjába. Csak egyetlen bejárata meg
egy kijárata van, máskülönben mindkét völgyoldal olyan meredek,
hogy lóval járhatatlan.
– Jól van. Betereljük őket oda, mint a marhát. De, ugye, azért nem
gondoljátok, hogy a kazár olyan ostoba, hogy csak úgy engedi magát
terelgetni?
– Persze, hogy nem, százados! – lépett elő Vidra, a régi
harcostárs.
– Kitaláltunk valamit, és örülnénk, ha egyetértenél vele.
Azzal Vidra előadta, hogy a felderítők iszákjában mindig van
kazár ruha, mert ha netán úgy hozná a sors, hogy jobb magukra
kapni, kéznél legyen.
– A vonulásukat három napja figyeljük. Mindig minden ugyanúgy
történik. Biztonságban gondolják magukat határtalan gőgjükben.
Egyenesen nyugatnak vonulnak, párhuzamosan a tengerparttal. Akit
találnak, azt a helyszínen kivégzik. Megrabolják a kereskedőket, nem
számít, honnan valók. Azt hiszem, az a feladatuk, hogy egy nagyobb
kazár csapat előtt az utat tisztítsák, vagy megtoroljanak valamit.
– A lényegre, Vidra! – szólt szigorúan Beke, és a vitéz a közepébe
vágott:
– A hat felderítőjük lovagol elöl. Nekünk is van annyi ruhánk.
Felhúzzuk, elébük lovagolunk, és levágjuk mind. Szőke meg Kurta
jól beszél kazárul. Aztán átülünk a kazár lovakra, és jó távolságot
tartva a középtől, tovább vezetjük őket, egyenest be a völgybe.
– Értem. A túlsó oldalt el kell torlaszolni, az oldal- és a hátvédet is
le kell vágni – bólintott Beke. – Megoldható, de mindenkinek úgy
kell tenni a dolgát, ahogy a parancs szól. Megértettétek? Mikorra
érnek a völgyszoroshoz?
– Még fél napra járnak tőle. Addig mindent előkészítünk,
százados.
 A vitézek rendezték a holmijukat, Beke pedig részletes feladatot
szabott mindenkinek.
Volt velük egy idősebb, alacsony, vékony kis ember, akit még a
Dnyeper mellől szedtek fel. Azt állította, kereskedő, kirabolták és
megölték a társait a viking katonák. Kérte, hadd tartson a
különítménnyel. Beke engedte, s közben beszélgettek.
Okos embernek tűnt a kalmár, és széleskörű ismeretekkel
rendelkezett a világnak ezen tájékáról. Még le is nyűgözte bizonyos
fokig Bekét, aki most megkérte, maradjon a tartalékkal, mert meleg
lehet a helyzet nemsokára. Sejtette, hogy kém, de míg velük lovagolt,
nem jelentett gondot. Beke arra gondolt, ha végrehajtották a
parancsot, magukkal viszik a kalmárt a Megyer szállására, hogy
Álmos bizalmasai kifaggathassák.
Ő a különítmény rajtaütő egységével elhelyezkedett a mély
völgyet alkotó szakadékos domboldal két szélén. Nem volt
veszélytelen, mert a vitézek szükség esetén nem tudtak átjutni, hogy
egymást megsegítsék. A közeledő kazár felderítők Vidra jóvoltából
akkorra már megadták magukat az örökkévalóságnak, és Beke
megnyugodva szemlélte a közeledő hat lovas élén a kazár ruhába
öltözött, hetykén lovagoló Vidrát.
Látótávolságra rúgtatott mögöttük a kazár csapat zöme, de az
oldalvédet Beke nem látta sehol. A kiiktatásukra kiküldött mogyerik
sem tértek még vissza, és ez némi nyugtalansággal töltötte el.
Minden vitézéért felelősséget érzett.
Vidra és emberei már mélyen benne jártak a kanyargós völgyben.
A kazárok zöme és a köztük lévő távolság most szépen lecsökkent.
Egy kanyarulatban aztán csak Szőke maradt hátra, Vidráék pedig
megcsapták a lovat, és vágtába fogtak, hogy elfoglalhassák a
helyüket.
Szőke igen jól játszotta a szerepét. Kazárul kiabált a legelső
lovasoknak, hogy tiszta a völgy, jöhetnek bátran, de igyekezzenek,
mert azért jobb minél hamarabb átjutni. Aztán maga is belevágta a
sarkát a ló véknyába, s vágtatott inaszakadtából, hogy a torlaszon
még kiférjen. Szőke mögött bezárult a völgy kijárata.
– Csak akkor, ha szólok – figyelmeztette az izgatott íjászokat
Beke, aztán megadta a jelet a völgy hátsó végét elzáró torlasz
ledöntésére. A hatalmas szálfák és a kőgörgeteg zuhanásának
hangjára a kazárok egy pillanatra megtorpantak, aztán vágtába
csaptak.
– Most! – ordította Beke, és megpendültek az íjak, gyors
egymásutánban szisszentek a vesszők.
Iszonyatos kavarodás támadt odalent. A lovak ágaskodtak, az elől
lévőket csaknem a torlasznak nyomták, és Vidra a biztonságos
fedezék mögül sorra küldte a másvilágra embereivel a kazárok első
sorának rémült katonáit. Többen leugráltak a nyeregből, és mászni
kezdtek a meredélyen, de egy sem ért fel a tetőre.
A kazárok parancsnoka visszavonulást sípolt. Mikor meglátták,
hogy a völgy hátulsó kijárata is beomlott, néhányan eldobták a
fegyvereiket, és megadták magukat. Nem voltak sokan, talán másfél
tucat kazár zsoldos állt remegve a katlan fenekén. Lovaik
rohangásztak, nyerítettek, hörögtek, rátapostak a földön vergődőkre,
pedig ez a lónak nem sajátja.
A völgyet a torlasz előtt véres, vonagló emberi testek és lódögök
borították.
Beke nem szerette az effajta mészárlást. A kazároknak úgyszólván
esélyük sem volt. A hátvédet hurokkal fogták meg, mielőtt beért
volna a katlanba, az oldalvédet pedig lesből szúrták le.
– Kaptok némi időt, hogy összeszedjétek, ami használható – adta
ki az utasítást Beke az embereinek, és a vitézek a sikeren felbuzdulva
leszaladtak a völgykatlanba a zsákmányért. Néhány kazár sebesültet
ekkor ért utol a megváltó halál.
A kalmár eltűnt a forgatagban. A tartalékba beosztott, morózus
katonák azt mondták, az imént még látták, aztán már nem volt sehol.
Biztosan halálra rémült.
Senkinek nem hiányzott.
Öt kazár foglyot vittek magukkal, összekötözött kezekkel,
nyakukban pányvával, vezetékre fogott lovakon, no és a zsákmányt,
ami zömében fegyver, sisak, vért és némi pénz volt. Beke minden
vitézénél meghagyta, amit az magának eltett. Szükség volt rá, régen
nem voltak zsákmányszerző portyán, s ettől a harcosok hangulata is
változott.
 Beke végrehajtotta a parancsot. A mogyeri kémek által jelzett
kazár különítményt felderítette, és ebben az öldöklésben, amit
jóindulattal sem lehetett a mészárlásnál finomabb szóval illetni,
gyakorlatilag megsemmisült a százötven fős kazár csapatrész.

Ha Daru, a táltos most magára szedte volna varázslókellékeit,

kezébe vette volna a dobját, és a nyírfa legmagasabbra vágott
lépcsőjéről a darvak hátán valóban felszállt volna az egekbe, láthatta
volna, amint a sztyeppén keletről nyugat-délnyugat felé sorjáznak a
szekerek, kocognak a ménesek, és ballagnak a gulyák. A férfiak
lóháton, a nők és a gyermekek meg a nagyon öregek szekereken
vándoroltak.
Daru látta volna, hogy minden rendben, sorjában megy, nincs
kapkodás, nincs veszekedés. És nincs tömeg sem.
A mogyerik, mielőtt arról a területről elindultak, amit ők úgy
neveztek, hogy Levédia, mindent kiszámítottak, és mindent előre
megterveztek. Senki nem engedhette meg magának azt a bűnös
felelőtlenséget, hogy törzsével, nemzetségével beleszaladjon a
vakvilágba.
Már az elindulás sem a szokványos módon zajlott. A keletre eső
szállások, ahogy a nomádoknál ez megszokott volt, hamar
összeszedték a holmijukat, és egy lépéssel nyugatabbra vándoroltak a
besenyők elől. Csak a szent helyeket hagyták hátra a ligetekben s a
források környékén. A szellemek maradtak, mert ők sosem hagyják
el a területüket. Várják, ki lesz az érkező, és majd döntenek felőle,
hogy milyen viszonyba lépnek velük.
Így gondolta ezt sok százezer nomád lélek, mert így vélték az
ősapák is, hajdanán keleten vagy az északi nagy hegy oldalában, ahol
akkora fenyőfák nőttek, hogy a csúcsuk a felhőket ostromolta.
A táltos a magas ég birodalmába röppenve tán nem is értette
volna, mire ez a változás. Fentről a sztyeppe ugyanazt az arcát
mutatta, mint eddig. A változás szele az emberek zsigereiben
jelentkezett először, és a fejedelmek, nemzetségfők tudatában, akik
isteni kinyilatkoztatásnak vélték a jeleket.
 Az öreg, fogatlan Daru most lassan, szervezetten nyugatra
vándorló szállásokat vehetett volna szemügyre odafentről, de azokat
is látta volna, akik éppenséggel a helyükön maradtak. Hiszen Álmos
pontosan kiszámította, kinek merre és meddig kell elvándorolnia
ahhoz, hogy a kaganátustól olyan távolságra kerüljenek, ami már
lehetetlenné teszi a kazár befolyás érvényesülését.
A mogyerire nem szakadt rá az önállósulás öröme sem, mert alig
éreztek belőle valamit. Képlékeny volt minden, a kazárok és
besenyők felől senki nem tudta, mit véljen, s nem tudhatták, mire
szánja el magát a két, egymással is ellenséges viszonyt tartó nép.
A kazárok a mogyerikkel szemben lassan félelemmel vegyes
gyűlöletet tápláltak. Ki ne gyűlölné a szökött alattvalót? Féltek, hogy
a mogyeri megerősödik, és a kazár politikusok között volt, aki egyre
jobban felismerte ennek kézzelfogható jeleit.
– A mogyeri mostantól szövetkezik még azzal is, aki eddig
karddal ment rá – hangoztatták egyesek Itilben, mert az uralkodó
előtt igazolni akarták önmaguk álláspontját, miszerint könnyen
alakulhat kazárellenes tűzfészekké az erős mogyeri törzsszövetség.
És mások is elégedetlenkedtek:
– Nem elég, hogy a kalifátus felől nyomás nehezedik a kazárra,
most még a mogyerire is ügyelni kell? És mi lesz, ha netán
szövetkeznek a ruszokkal meg az északiakkal? Mert a ruszok úgy
gondolják, hogy a szövetség fejében majd lejutnak egészen a
tengerig vagy a Duna torkolatvidékétől a Meotisz keleti oldaláig?
– Éppen ezért kell a mogyerivel békességben maradni – felelték
erre a józanabbak, és a kagán most az egyszer velük értett egyet.
Daru táltos pedig a felhők között röpdösve láthatta, amint a
mogyeri csapatok benyargalásszák a gyepűt, keleten és északon,
délen és nyugaton, esélyt sem adva a váratlan támadásra senkinek.
Északon a poljánok, a szeverjánok és a vjaticsok most nyugton
maradtak. Egyszerű, letelepedett szláv népség voltak ők, akiknek
ezekben az időkben nem fűlött a foguk ahhoz, hogy a rettegett
ellenféllel, az őket sarcoló, adóztató és időnként kirabló mogyerivel
összerúgják a port. Különben is, a mogyeri jóban volt Kijevvel, a
fejedelmük nem is egyszer járt a híres városban. Ki kell várni, hova
érdemes helyezkedni, így vélekedtek a szláv törzsek.
 Délről a mindig éber és művelt Bizánc figyelte a sztyeppe
sürgésforgását. S ebben a figyelemben nem volt ellenségeskedés,
inkább egyfajta kíváncsiság: vajon mit lehet kihozni a mogyeriből,
ami bizánci birodalmi érdekeket szolgálhat egyszer?

Eztán a portyákat is másként szervezte a mogyeri. Nem a

zsákmányért hajtottak a vitézek, hanem a gyepűt ellenőrizték. Beke a
rábízott szakaszon parancsnokolt, és űzte, hajtotta embereit, mert
nagy volt a terület, és rövid az idő. De mindent meg kellett vizsgálni,
az utolsó folyókanyarulatot és gázlót is, ahol az ellenséges portyázók
átjöhettek.
A csapatában volt egy, aki a Tarján törzsből valónak mondta
magát. Mosolygós, barátságos vitéz volt, senkivel nem húzott ujjat,
még virtusból sem. Általában maga mellett tartotta, mert a legény
pontosan megtett mindent, ahogy ő megszabta.
Amint a nemzetségek nyugatabbra eső földeket foglaltak, a
mogyerik maguk mögött hagyták azt a területet, amit Kazáriában és
Bizáncban Levédia földjének neveztek.
Egy különösen fárasztó nap után Beke egy folyó nyugati oldalán
ütött szállást az embereivel. Kevés tüzet gyújtottak, és állandó
őrséget állítottak, akik folyton keleti irányba figyeltek, ügyelve
kazárra és besenyőre.
Beke ekkor vette észre, hogy a Tarján törzsbéli legény magába
fordulva, borongós képpel üldögél a parton.
– Látom, valami nyomja a szíved, te Sarlód. Csak nem odahaza
történt valami rossz?
– Hála Tengrinek, ott minden rendben van. Már ha a családra
gondolsz, Beke parancsnok.
– Arra hát. Úgy vélem, biztonságban vannak, jó szállásváltó utat
kapott a nemzetséged. Közel van mindenhez, s látogathatják a
kereskedők. Tágasak a legelők, és dús a fű, van víz, az erdő meg tele
vaddal. Te pedig a fejedelem vitéze lehettél. Mi kell még?
Sarlód a vállát vonogatta, aztán egyszerre csak megszólalt:
 – Gyerekkoromban egészen közel éltem Levedi urunk
jurtapalotájához, csaknem naponta láttam őt. Nem féltem tőle sosem.
Beszélt is velem, ahogy a többi, ott futkosó gyerkőccel. Apám azt
mondta, bölcs, megfontolt ember, a mogyeriért megküzdene
bárkivel. Ha ő nem lett volna, a kazár magába olvasztja a mogyerit, s
lennénk ma mi is kazárok.
– Ez így is van, Sarlód.
– Én még most is szent embernek tartom őt – mondta a vitéz, s
mintha be akarná fejezni a beszélgetést. Egy kavicsot hajított a
folyóba, és azt mondta:
– Beke parancsnok! A mogyerinek azért volt biztonsága a régi
földön – mutatott keletnek –, mert a fejedelmek mindig jó viszonyt
tápláltak a szellemeken keresztül az Egyedülvalóval. Így van, ugye?
Így mondja minden táltos.
– Ez a szent fejedelem feladata. Miért kérded?
– Mert most odahagytuk a régi földet. Mikor láttad utoljára az
öreg fejedelmet, parancsnok?
Beke nem tudta a választ. Levedi visszahúzódott, mióta átadta a
hatalmat Álmosnak. Az öregek már nem nagyon mozognak.
– Azt hiszem, talán akkor, amikor Álmos úrral a kazár ügyet
beszélték át – emlékezett Beke. – Akkor láttam utoljára. Mire
gondolsz?
A vitéz pillantásában benne rejtezett minden, és Beke hirtelen
megértette a fura beszélgetés okát.
– Te annyit csatangoltál délen és nyugaton, parancsnok, hogy nem
tudhatsz mindent. Mielőtt a csapatodba kerültem volna, odahaza
voltam, a Tarján vezéri szállásán. Ott is a kísérethez tartoztam, mint
most. Mielőtt még az utolsó szállás elhagyta volna a régi földet, én
őrségben voltam. Vigyáztuk, hogy Levedi urunk nyugalmát ne
zavarja meg semmi. Éjszaka lovasok érkeztek, és úgy mentek át a mi
őrláncunkon, mint kés a vajon. Csaknem megvertek, mert az utolsót
lerántottam a nyeregből, hogy felelősségre vonjam, kik ők
voltaképpen. Kiderült, hogy Álmos fejedelem és a fia érkeztek, meg
egy ismeretlen. Egyenesen Levedi urunkhoz tértek be, és hajnalig
tárgyaltak. Ott volt minden táltos, aki csak a környéken megtalálható
volt. Megérkezett aztán Bika, akit a táltosok vezetőjeként tiszteltünk.
Aztán Álmos úrék még hajnal előtt elmentek, és nekünk a lelkünkre
kötötték, hogy senkinek nem szólhatunk a látogatásról, és a fejünkkel
felelünk, ha eljár a szánk. De hát nem is ez a legfontosabb, hanem
ami aznap délután történt. A táltosok egész nap áldoztak, nekünk
pedig körbe kellett venni a jurtapalotát. Minden asszonyt kizavartak,
velük a gyerekeket is, és Levedi urunk egyedül maradt a táltosokkal.
Még a nap le se ment, amikor kijött Bika, és az őrparancsnoknak azt
mondta: ne szóljon senkinek, vezesse ki maga a ménesből azt a
legfehérebb csikót, amelyiken még senki nem lovagolt. Amaz azt
gondolta, áldozat következik, és jövendölés, és el is vágtázott, mi
meg vigyáztunk tovább. Magam sem tudom, miként történt, de úgy
az éjszaka első felében mozgolódás támadt a fejedelem jurtája körül.
Odamentünk volna megnézni, mégis mi lehet az oka, de Bika főtáltos
elparancsolt minket. Másnap reggel maga Bika összehívta a törzsi
tanácsot, aztán kilépett a jurta elé, és kitűzte a gyászkopját. Azt
mondta, Levedi urunk éjjel eltávozott az ősök árnyaihoz, akik már
várták. Még aznap délután az egész törzs felkerekedett, és megállás
nélkül vonult egy héten keresztül, s közben annyi folyón keltünk át,
hogy a számát sem tudom. A temetésén csak az avatottak és a
táltosok lehettek jelen.
– Levedi eltávozott? – döbbent meg Beke, és a szívébe sötét
árnyék költözött. – Mikor volt ez?
– Két holddal ezelőtt. Amikor már csaknem mindenki átjött ennek
a folyónak a jobb partjára. Te nem tudhattad, mert folyvást úton
voltál. De most már biztosan tudja az egész törzsszövetség. Ezért
beszélhettem róla.
– Az öregek sorsa ez – bólintott Beke, de Sarlód csak a fejét
ingatta.
– Rosszul mondod. Ez a szent fejedelmek sorsa. Levedi urunk a
szent törvények szerint nem léphetett ki Levédia földjéről. Csakis ott
volt jóban a szellemekkel, azokkal állott szerződésben. Ha átjön a
folyónak erre a partjára, az egész törzsszövetségre szerencsétlenséget
zúdít. Azt hiszem, maga egyezett bele, hogy minden úgy legyen,
amint azt a törvény előírja. Rábízott mindent végleg Álmos kündüre,
hogy elmehessen. Csak…
– Mondjad – noszogatta Beke. – Csak…? Mi van utána?
 – Csak ahogy ő elment, parancsnok, az engem egy kissé… Nem
tudom, hogyan mondjam… De van egy gondolat, ami nem hagy
nyugodni. Tudod, a fejedelem jurtájában mind csak táltosok voltak,
amikor megtért az ősi szellemek közé. Őr voltam, tudom, hogy mást
be sem engedtünk. És tudok még valamit, parancsnok. Azt, hogy
szent embernek vérét venni nem lehet. Azt hiszem… megfojtották a
táltosok. És ő hagyta, mert mennie kellett. Ő volt a legnagyobb
áldozat, amit az új földért meg kellett hozni.
– Kazár szokás ez, Sarlód – mondta sápadtan Beke. – De igaz
lehet. Akkor hát Levedi fejedelem…
– Így van, parancsnok. Most már odaföntről néz minket. És tudja,
hogy tiszteljük a szellemét, s várjuk azt a hetedrendű újszülöttet,
akinek testében a lelke új életet kap.
– Vajon ki lesz az?
Sarlód feltápászkodik.
– Lenne még valami, parancsnok. Arra kérlek, engedj át ma éjjel a
gázlón. Nincs rá egyéb okom, mint hogy megfogadtam, áldozati
tüzet gyújtok Levedi urunknak, ha elhagyom a régi hazát. És most
szeretném beváltani a fogadalmamat, de még a régi földünkön.
– Megyek veled, Sarlód.
Sokáig bámultak a sötétben kelet felé, ahol az erdők, folyók
mögött, ki tudja, melyik megszentelt forrás vagy kő mellett, ott
pihent Levedi fejedelem megfáradt teste.

Virág, a fia és Alta négy folyón keltek át, mígnem

megpihenhettek egy számukra ismeretlen törzsnél. A Kürt
lélekszámban nem volt nagy, és nem is állt színtiszta mogyeriből.
Befogadták Virágot, de a beszéd nehezen ment, mert ő nem beszélte
a türk nyelvet. Amit értett, az édeskevés volt ahhoz, hogy megéljen
vele.
Gecse azonban hamar beilleszkedett, és ezt is a sólymának
köszönhette. A Kürt törzsben sok solymász volt, de egyik sem látott
még olyan kerecsent, amelyiknek a fejére nem húznak apró
bőrsapkát, a lábán nincs csengettyű, és vékonyka bőrszíjakat sem
visel a csüdjén.
Így Gecse egyfajta látványossággá vált a Kürtnél, ami sok új
baráttal járt együtt. Amit a madár fogott, annak nagyobb részét
mindig nekiadta a szomszédoknak, akik éppen olyan jurtában laktak,
mint a mogyerik, de volt néhány fura tárgyuk, amit mogyeri nem
használt.
A vitézek viszont nagyon bátrak és talpraesettek voltak. A
szomszédos területen telepedett le a Gyarmat törzs, akik rokonságot
tartottak a Kürttel, de sok tekintetben a Kérrel is. Így aztán Gecse, az
örökmozgó, mégis magányos fiú csakhamar jól érezte magát.
Virág maga vágott ágakat a jurtához, maga hajlítgatta a fiatal
husángokat a tűz felett, kötözgette bőrszíjakkal egymáshoz. Amikor
a Kürthöz érkeztek, a szállás lakói úgy adtak neki egy teljes jurtára
való nemezt, hogy majd ledolgozza az árát néhány családnál, akik a
nemezt verték. Fizetségül mindenhol kapott valamit, amiből
lassanként kiegyenlítette az adósságot.
Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mihamarább törlesszen. Csak
maga tudta, mi hajtja annyira. Amikor a végére jutott, rá sem ismert
volna, aki rég nem látta. Lefogyott, a szemeit sötét karikák
keretezték, s a ruhája elrongyolódott.
S az egyik hajnalon a Kürt szállásán arra ébredtek, hogy Virág
kétkerekű telegára rakja mindenét, és a megmaradt négy lóval és a
két, most vásárolt ökörrel elindul nyugatnak, amerre a Megyer törzs
földjét tudta.

Álmos szállásán népes kíséret gyűrűjében gyülekeztek a törzsfők

és a bők. A nagy sürgés-forgás indokát kutatta mindenki, de Bogát
testőrparancsnoktól azt a választ kapták, hogy amióta a mogyeri
megérkezett a folyóktól szabdalt síkra, felgyorsult az élet, s vele
együtt minden gyorsabb lábra kapott.
Beke és csapata napokkal előtte érkezett vissza a keleti és az
északi gyepűről, miután a váltásukra küldött félig mogyeri, félig
kabar egység átvette ott a felügyeletet.
 Beke a vezéri jurták körül téblábolva Bogátot kereste. A testőrök
parancsnoka megörült, mikor meglátta régi bajtársát, és lelkesen
üdvözölte.
– Hogy miért ez a tömeg? – válaszolta Beke kérdésére. – Azért,
mert pár napja magas urak érkeztek nyugati földről. Mióta
szabadabban szívjuk a levegőt, nagy lett a mogyeri szablya és íj
iránti kereslet. Most mindenki a vendégekre kíváncsi.
– Verekedni hívnak minket?
– Azt hiszem, csapat kell nekik, de nem biztos.
Beke úgy gondolta, ha verekedni kell, megy ő is a századával.
– Honnan jöttek mégis?
– Mondtam, hogy nyugatról – felelte Bogát. – Frankok és morvák.
De ezek a frankok, öcsém…! Van közöttük egy, amelyik akkora,
mint az ágaskodó ló. Na jó, nem akkora, de csaknem. Vörös az
üstöke, és olyan recsegő, kattogó nyelvet beszél, hogy rossz a fülnek.
A frankok és a moravánok késő délután érkeztek. Fura öltözékük,
a felsőtesten viselt veretes, ezüstösen csillogó páncél formája
ámulatba ejtette a mogyeri vitézeket. Láttak már hasonlót kazár és
bizánci katonákon.
No és a lovak!
Ezektől ámult csak el a mogyeri! A hatalmas állatok mellett az ő
kistestű, igénytelen lovacskáik eltörpültek. Igaz, futásban nem
maradtak el, kitartóbbak is voltak, mint a testes bajor lovak, és a
kilőtt nyíl sebességével ugrottak vágtába, maguk mögött hagyva a
hatalmas jószágokat. De ha a mogyeri vitézek arra gondoltak, milyen
lehet összerobbanni velük a csatában, ha páncélban vágtatnak
szembe, néhányan ugyancsak vakarták a fülük tövét.
Álmos és Árpád a jurtapalotában fogadta a frank és morva
küldötteket. Három herceg volt közöttük, de a többiről is sejteni
lehetett, hogy van nevük és tisztük odahaza. Ott ült minden mogyeri
törzsfő, s a csatlakozott kabar törzsektől az Aba és a Bors nemzetség
feje. Álmos mellett, Árpáddal átellenben Szabolcs vezér foglalt
helyet.
A kölcsönös üdvözlést követően Álmos kezdett beszélni, és szót
adott annak az idegen úrnak, aki a legelső volt belépéskor. A
fejedelemtől nem messze, az idegenek és mogyerik között ott állt
fekete csuhájában Sztefanidész, a görög pap. Azóta nem hagyta el
Álmos szállását, hogy a vikingek Bizánc ellen hajóztak. Most fontos
tolmácsi teendőket látott el.
A követségbe küldött herceg sorra bemutatta a kíséretében
lévőket. A sok cím és rang megjegyezhetetlen volt, de Álmos
türelemmel kivárta. Aztán a követ átadta az ajándékokat, majd rátért
jövetele céljára.
Sztefanidész, aki zavarában gyakorta keverte az idegen szavakat,
fordítani kezdett.
– Azt mondja a herceg, hogy a mogyeri vitézséget segítségül
hívná ura és parancsolója, Karlmann király, aki számtalanszor hallott
a mogyerik bátorságáról, erejéről és gyorsaságáról.
Álmos a dagályosnak induló mondatokat egy kézmozdulattal
elvágja, s miközben figyelmesen szemléli a frank herceget, azt
parancsolja a görögnek:
– Azt kérdezd, ki ellenében hív minket.
– Azt mondja, uram, hogy az apja ellen.
Álmos és a vezérek pillantást váltanak. Elsőre nem tetszik a
dolog. Úgy vélik, hogy aki az apja ellen támad, annak baja van a
becsülettel. A görög tovább fordít:
– Karlmann király uralkodik a keleti frank tartományok felett, s
erre a jogot az apjától, a germán Lajos királytól kapta több évvel
ezelőtt, aki az itt álló moraván urakkal folytonos harcban áll.
Kérdezzem-e, uram, miért akar az apja ellen támadni Karlmann
király?
– Felesleges. Ha elmondja magától, meghallgatjuk. Ha nem, nincs
hozzá közünk.
A frank herceg tovább beszél. Újra meg újra visszatér oda, hogy
milyen kiváló a mogyeri sereg, mennyire félik ott, ahol megismerték
íjászait és a mogyeri harcmodort, és Karlmann királynak milyen
nagy megtiszteltetést jelentene, ha az oldalán tudhatna egy ilyen
hadat a hamarosan elkövetkező csatában.
Mindenkit meglep, amikor a frank herceg előáll a javaslattal:
– Az én fényességes uram a segítség fejében kész fegyvert és
katonát adni nektek, hogy a rég kettészakított néped maradékát
keletről a mostani országodba segítsd. Úgy tudjuk, hogy mielőtt erre
a földre vonultatok, maradt töredéketek, túl az Itilen. Ha egyszer ők
hazatérnének, a mogyeri még erősebb lehetne, és nem állna meg
előtte sem besenyő, sem kazár, dicsőséges fejedelem uram.
A mogyeri urak szemében ott a kétely: ez csak mese!
Mit akar ez a nyugati országból jött idegen? Csak nem gondolja
komolyan, hogy az ő királya majd fegyvert s vitézt ad, amikor éppen
maga szorul erre?
Álmos mintha meg se hallaná a herceg felvetését.
– Azt kérdezd, görög, hogy ha elmegyünk, mivel fizet a királyuk a
segítségért.
Sztefanidész lázasan töpreng a helyes szavakon, aztán meg azt
lesi, mit felel a frank, aki először a morvákkal tanácskozza meg a
választ.
– Azt mondja, hogy a mogyeri vezér annak a zsákmánynak, ami
háromfelé oszlik, megkapná a felét. Ezen kívül Karlmann király a
barátságát ajánlja fel, és ha úgy alakul, a kardját is, kölcsönösségi
alapon.
– Ha azt mondják, hogy a felét, akkor itt valami hiba van. Akkor
jóval több lesz náluk a nyereség – mondja rekedt hangon Álmos, de
nem engedi fordítani. – Azt hiszi a herceg, hogy egy bizánci
piactéren van talán? Tovább, görög!
Késő estig tart a fejedelem és a követek tárgyalása, végül Álmos
azt mondja:
– Értem már a csatározások lényegét. Vidd meg, herceg, uradnak
a válaszomat. A mogyeri ad segédcsapatként… talán… egy fél
tömént. Ez nálunk ötször ezer lovas. De a mogyeri mindig a maga
vezérei alatt harcol, mástól parancsot nem fogad el a harcmezőn.
Karlmann király, látom, kemény uralkodó. Méltó utódja az apjának.
Ha jól tudom, ő is ellene fordult nemzőjének a testvéreivel, pedig őt
úgy hívták, hogy Lajos, a Jámbor. Nálatok a testvérek is harcolnak
egymás ellen, ám ezt mi nem ítéljük meg. Ti tudjátok. De az
egyezség az egyezség. A mogyeri sereg gyulájával tárgyaljátok meg
a többit. Ha észrevesszük, hogy valaki nem tartja magát a
megállapodáshoz, amit most esküvel is megpecsételünk, a mogyeri
seregrész már fordul is vissza. Mindegy lesz, miként áll majd a csata.
 Álmos Sztefanidészhez fordul. A frank urak egyre
kényelmetlenebbül érzik magukat.
– Kérdezd meg a frank hercegtől, mi indította őket arra, hogy a
mogyerik avar rokonait megtépázzák a Duna mellékén. Nem találja-e
különösnek, hogy most éppen hozzánk fordul fegyverért? Kérdezd,
mert kíváncsi vagyok, mit felel.
Sztefanidész fordít, a frank pedig meglepett képet vág, aztán
belefog:
– Az avarokkal a Dunánál sok csatát vívtunk. Kemény és erős
népek voltak, de ez igen régen volt már, uram. Királyom csak ezzel
az egy kéréssel küldött, és hiszem, hogy kedvező lesz a válaszod.
– Ha tisztességes szerződést kötünk, olyant, amellyel mindketten
nyerünk, a mogyeri fegyver is híven teljesíti, amit vállalt. De a
felelősség a királyodé, ha másként alakul – mondja hosszas
megfontolást követően Álmos.
– Tisztességes szerződés lesz az, uram – mondja a herceg. – Ha
úgy véled, akár már most hozhatjátok azt a kutyát. Vágjuk kettébe
hamarjában, ízleljük meg a vérét mindahányan, megpecsételendő a
szerződést. Egy frank mindig tartja a szavát.
A mogyeri urak karjukat összefonva, maguk alá húzott lábbal
figyelik a fejedelmet. A jurtában a légy zümmögését is hallani lehet.
A követek tudomásul vették a döntést a seregről és a várható
létszámról. Elégedettek, mert ötezer könnyűlovas már eldöntheti a
csatát. A szálláson veszteglő főurak pedig azt találgatták, merre
vonuljon majd a mogyeri sereg, hol keljen át a magas nyugati
hegyeken, melyeket már egypáran láttak a déli kanyarulatánál,
amikor fiatal korukban a Duna alsó szakaszánál vitézkedtek.
A hír hamar kiszivárgott.
Álmos azt akarta, hogy a végső döntést a törzsek együtt hozzák
meg, hiszen erre való volt a szövetségi tanács. Nem lett volna ínyére,
hogy a zsákmánnyal kecsegtető kalandból épp azok maradjanak ki,
akik az elmúlt időben a legtöbbet veszítették, nélkülöztek,
szenvedtek.
A főtáltos és a táltosok rendje pedig mindent megtettek annak
érdekében, hogy a készülődő mogyeri sereg dicsőséggel térjen haza.
 – Nagy ideje ez a táltosok rendjének, öcsém – fordult Bekéhez az
öreg Ugra, aki maga sem tudta már, hány csatában vitézkedett, hány
tavaszi áldozatot látott. – Lassan, fiam, a táltosok magasabban
lesznek a fejedelemnél, meglásd. Amilyen idők járnak…
Az idő valóban táltos ló módjára szárnyalt. A változások szele
végigsöpört a pusztán keletről nyugatnak, át a folyókon, a sztyeppe
végtelen síkjain, a szelíd lankákon és az erdőkön. Meghajlottak a
nyírfák fehér törzsei, és a szél messzire görgette maga előtt az
ördögszekeret.
Beke is készülődött. Eltökélte, hogy ha a fejedelem engedi, ő
bizony harcolni megy nyugatra. Amikor pihenőidejét töltötte a
folytonos szolgálat után, legszívesebben kiült a folyó partjára, és
csendben eltűnődött.
– Na, fiam, mire jutottál magaddal? – hallotta egy nap a feje
fölött, a partoldal tetejéről. Alant a csendes folyó szelíden csobbant.
Álmos fejedelem állt ott, gyalogszerrel és kíséret nélkül, ami
ritkaságszámba ment. Beke felugrott, előírásosan tisztelgett a szent
ember előtt.
– Az idő megint nem kedvez neked. Elmégy-e nyugatra a
sereggel?
– Kell, hogy menjek, uram. Már ha elengedsz a szolgálatból.
Úgyszólván semmim nincs. Ha családra gondolok, ahhoz vagyon
kell, uram. Sok ló, pénz, kisebb nyáj és egy saját jurta. Amiben
lakom, az sem az enyém.
– Az asszonyod megállja-e a helyét? Olyan-e, amit kívántál
magadnak?
– Nincs vele bajom, uram. Hogy meddő-e vagy sem, nem
tudhatom…
– Hogyhogy nem? Ennyi idő után azt akarod mondani, hogy… A
vitéz nem csak a csatában kell, hogy nagy legyen – mosolygott
Álmos, és Bekének az volt az érzése, hogy a fejedelem inkább a
bátyja most ezekben a pillanatokban, semmint ura és parancsolója.
– Az asszonyom mindent megtesz, amit egy feleségnek tennie kell
a jurta meg az állatok körül. Ügyes és szorgalmas a keze. De tudod,
hogy…
 – Ahá! Értem én, vitéz – vágott közbe Álmos. – Te még a
szolgálatomból is ki akartad kérni magad a minap, mert hírét vetted,
hogy él a másik, az igazi asszonyod. Tudod-e már, hol keresd?
– Nem, uram. Ezt az egyet nem tudom. Ahol legutoljára volt,
onnan elköltözött, egyetlen árva telegára rakva összes holmiját.
Fogalmam sincs, hova mehetett. Tán engem keres, de lehet, hogy
menekül előlem. Ki tudja? Ha akarná, már megtalált volna…
– Ha tiszteli az ősi törvényt, nem is mer megtalálni. Ez járjon az
eszedben, ha rá gondolsz. Meg az, hogy Tengri bölcsebb
mindnyájunknál.
Álmos visszafelé indult a parton, aztán pár lépés után megfordult:
– Ha netán mégis megtalálna a régi asszonyod, tudd, hogy én nem
ágálok ellene. Ha úgy hozza a sors, mivel a törvény is megengedi,
elveszem tőled a mostanit. A többi a te dolgod.

XII.

A telet megette a kutya, és mire kitavaszodott, a Megyer törzs

fejedelmi szállását ölelő puszta körül ott gyülekezett a nyugatra
induló had. A kopják és lándzsák hegyén megcsillant a nap, és a
harcosok vidám bizakodással találgatták, melyik útvonalat választja
majd a parancsnok: északnak, Kijev felé, a ruszok földjén, vagy
délnyugatnak, át a Dnyeperen és a Duna mentén élő bolgárok
országa mentén.
Az öregebb, tapasztaltabb vitézek nem tartották kizártnak, hogy a
délnyugati irányt választják, mert a dunai bolgárok népével a frankok
akkortájt jó viszonyt tartottak. Maguk a bolgárok is előszeretettel
kacsingattak a frank birodalomra, megfogta őket a gazdagság, az erő,
a másféle harcmodor, s a frankok fegyverzete, meg nem utolsósorban
vastag erszénye.
 Noha összeakasztották ők a tengelyt a Duna mellékén
nemegyszer, mert a hatalmas folyó volt az egyik határvonal a két nép
között, azt azért a bolgárok is tudták, hogy a frankokkal jobb
békességben, barátságban élni, semmint huzakodni velük.
A frank uralkodók meg veszekedtek éppen eleget családon belül,
mert fiú vont kardot az apjára és megfordítva. Nekik igazán nem
hiányzott volna még egy újabb összecsapás birodalmuk keleti
határain, főként, hogy az országuk alatt, Itáliánál folytonosan
forrongott a föld.
Beke az indulás előtt kellőképpen elbúcsúzott a feleségétől.
– Ha nem jönnék vissza, azt akarom, hogy menj át a Borsod
jurtájába. Egymaga van, a felesége meghalt lázban két esztendeje.
Megbeszéltem a nemzetség fejével, Csákkal, hogy így legyen. Azt
mondta, neki így is jó. Én meg azt akarom, hogy ezt te is tudd –
vonta magához a feleségét Beke. Az asszony hallgatott, az arcán jelei
sem mutatkoztak érzelmeknek. – Ha nem jönnék vissza ebből a
csatából, tudd, hogy ami itt van, meg a tíz hátas a ménesben, aztán a
harminckét jerke és a négy üsző, mind a tied.
– Nem érzem a bajt. Álmot sem láttam. A babvető is azt mondta,
megtérsz a háborúból – szólt halkan az asszony, de nem nézett
Bekére.
Fura házasság volt az övék. Éltek egymás mellett a jurtában, az
asszony tudomásul vette, hogy noha Beke személyében férjet kapott
a fejedelemtől, azért az mégsem ugyanaz, mintha a maga választottja
vagy a családja kijelöltje lenne. Bizonyosra vette, hogy Beke
betegség vagy varázslat miatt nem képes közeledni hozzá, és nem
háltak együtt sohasem. Meg sem fordult a fejében, hogy Beke
gondolatai között más foglalta el a helyet.
– Borsod majd a gondodat viseli, asszony. Rendes ember, nem fog
megverni, és nem iszik többet, mint más. Hadba már nem megy, mert
beteg a tüdeje. Rászorul majd a gondozásodra, ha nem jönnék meg –
fejezte be Beke, és egészen az indulásig nem váltott már szót az
ajándékba kapott feleségével.
A had összeszedte a teljes útravalót, a készleteket kiegészítették, a
puzdrában új nyílvesszők meredeztek. A vitézek fejedelmi
kitüntetésnek érezték, hogy a frankok oldalán harcba indulhatnak, és
előre elgondolták már, mit tesznek a zsákmánnyal. Ki mivel
gyarapítja a nagycsalád vagyonát, kiért fizeti ki a kalimot, a
megérkezést követően rögvest.
A vitézek lázasan készülődtek, a vezérek pedig megtervezték az
utat. Gondosan, előrelátóan, mert kapkodásnak és felületességnek
helye nem lehetett. A vidék, ahol keresztültör a mogyeri sereg, nem
éppen ellenséges, és nem is ismeretlen, de be kell számítani a
szerteszét kóborló hordákat, amelyek nem tisztelnek fennhatóságot,
rabolnak és fosztogatnak, ahol csak a szerencséjük megengedi.
Az induló csapat vezéri szállásán Beke nagy megtiszteltetésben
részesült: egy teljesen új, felszerelt századot kapott maga alá. Bogát
nem lovagolt a csapattal, de helyettese, a becsvágyó és vakmerő
Varsád igen. A vitézek szerették, mert Varsádról igazán nem
mondhatta senki, hogy hamar inába száll a bátorsága. Igaz, az
embereire sem vigyázott úgy, ahogy Bogát, mert hamar elragadta a
vére, de azért az egyik legjobb portyavezető volt.
A csapat idegen vezetőket kapott: bolgárt, szlávot, bizánci
görögöt.
Utóbbi újfent egy pap volt, aki mindenképpen el akart jutni a
morvákhoz, és kapva kapott a lehetőségen. A vezetők közvetlenül
Beke alárendeltségébe tartoztak, mivel ő kapta meg az elővéd igen
megbecsült feladatát.
– Egyszer tévedhettek. Másodszorra nem kaptok lehetőséget rá –
okította Beke a kissé megszeppent vezetőket. – Ha a hibátok miatt
bárki otthagyja a fogát, ti sem tértek vissza. Azonnal jelentetek
nekem mindent, és ha tolmácsolni kell, azt olyan pontosan teszitek,
mintha az életetek múlna rajta. Aki így nem vállalja, most még
elmehet. De ha megegyeztünk, visszaút nincs. Azt is ígérem, hogy a
zsákmányból semmivel nem lesz kevesebb a részetek, mint bárkinek
a seregből, de a számotokra a harc már az indulással elkezdődik. Ha
ügyesen dolgoztok, gazdag ember lehet belőletek.
– Ez az, Beke! – morogta a jurta sötétjéből Varsád parancsnok. –
így kell ezt.
Beke elküldte a vezetőket, de a görög pap maradt.
– Mit akarsz még, Nikosz? Nem voltam eléggé érthető?
 – Mindent értettem, százados – felelte amaz, és megsimította
koromfekete szakállát. – Azt javasolnám, hogy a nagy folyami
átkelésnél, ahol már a földijeim laknak, jó előtte követséget küldj,
nehogy riadóztassák az egész partvidéket. Meg aztán kell valami vízi
alkalmatosság is, ugyebár. Viszünk vagy húszezer lovat, nem
beszélve a kíséretről, asszonyokról, esetleg kalmárok is a sereg
végére csapódnak…
– Majdnem úgy gondolkodsz, mint egy ezredparancsnok, mégsem
a te dolgod ez, Nikosz. Varsád elintézett mindent. A te feladatod,
hogy bizánci fennhatóságú területen simán vonuljon a sereg. Pap
vagy, tisztel is a mogyeri, de vigyázz, ne tégy többet, mint amit
parancsolok. Ha netán előre gondolkodnál, azt is oszd meg velem.
– És a térítés? Azzal mi lesz? – firtatta Nikosz.
– Miattam akkor térítesz, amikor csak kedved tartja, ha ezzel nem
akadályozod a vonulást, s elvégzed a munkát, amiért magammal
viszlek. Ha a vitézeknek lesz még kedvük este ahhoz, hogy a tűz
mellett, az egész napi lovaglás után téged hallgassanak, ám tedd
nyugodtan. De ha valami olyasmit találsz nekik mondani, amivel
megzavarod a fejüket, azonnal kiteszem a szűröd a seregből, és hidd
el, még így jársz a legjobban.
– Kemény ember vagy te, centurio – bólintott Nikosz, latinul ejtve
a századosi címet. – Nem csalatkozol bennem, ígérem. Talán egyszer
majd közelebb engedsz magadhoz. Barátból nem lehet elég sok…
Ám Beke nem ért rá most a barátság gondolatával bíbelődni.
Teljes szívvel és lélekkel belevetette magát a munkába. Nem volt
egyetlen katonája sem a században, aki ne lett volna a mogyeri
harcos mintája, már ami fegyvereinek állapotát, díszes öltözetét,
lovainak ápoltságát és harckészségét illette.
Amikor aztán elkövetkezett az indulás napja, és Beke az
elővédben elfoglalta a parancsnoki helyet, új időszámítás vette
kezdetét a lelkében.
 – Az ott a Megyer első szállása – mutat Gecse a nyírfás mögött
szürkéllő, hatalmas gombákra. – Nem vettek észre bennünket, ezért
menjünk a nyílt úton, hogy ránk ne küldjék a kutyákat.
Virág alig ül már a nyeregben. Amikor az előző szállást a
megrakott telegával elhagyták, még volt benne elegendő erő, hogy
azt gondolja, meg nem állítja senki és semmi. Megy, megkeresi
Bekét a Megyer szállásainak valamelyikén, és elébe áll, történjék
bármi.
Az utolsó napokat az álom és az ébrenlét köztes állapotában tette
meg, s ha Gecse és Alta nincs, bizonnyal lefordul a lóról valamelyik
erdei ösvényen, és végleg álomba merül.
Alta hősiesen viselte az út fáradalmait. Megtett mindent, ami
erejéből telt, vigyázott Virágra, és intette Gecsét, mert féltette az út
veszélyeitől. A fiú volt, aki sólymával mindhármuknak megszerezte
a napi betevőt. Ő gyújtott tüzet, s lőtt vadkacsát a tocsogókban, és ő
volt az, aki anyjában tartotta a lelket, amíg csak lehetett.
Az úton az egyik ökör elpusztult, és a telegát a rajta lévő holmival
el kellett adni. Egy mogyeri mégsem alacsonyíthat ökörsorba lovat,
hogy jármot tegyen a nyakába. De ettől a naptól legalább gyorsabban
haladhattak.
Éjszakára alig készítettek rendes szállást. Takarókba burkolóztak,
és a tűz mellett aludtak olyan éber álomban, mint az erdei vadak. Ha
nap közben bárki keresztezte útjukat, inkább kitértek előle. Virág
érthetetlen félelme átragadt Gecsére és Altára, s a bokrok között
eliramló rókában, menyétben is láthatatlan ellenséget, vagy
rosszindulatú szellemet véltek.
– A Lád nemzetségé a szállás – áll elébük három mogyeri csikós,
bizalmatlanul méregetve a két nőt és Gecsét. – Ennek a szállásnak a
feje Bánd apa. Őt kérdezzétek, maradhattok-e.
Maradhattak. Bánd nem sokat törődött velük, de szálláshelyen
kívül mást nem tudott adni. Virág és Gecse hevenyészett sátrat
állítottak az erdő mellett, ahol éjjelente az átható szagú posvány
éreztette leheletét.
– Ma valakitől azt kérdeztem, merre van a fejedelem szállása –
mondta este Alta a tűz mellett, miközben szegényes vacsorájának
maradékát rágcsálta. – Azt mondták, hogy innen északra, még
legalább egy hétre.
– Akkor reggel indulunk – vetette oda kurtán Virág, fel sem
nézve.
– Nem kellene-e pihenned még? Meglásd, elhagy az erőd, s akkor
mit teszünk veled? Várj még, Virág, testvérkém, még legalább három
napot. Ezen már nem múlik.
– Igaza van, anyám – állt Alta pártjára Gecse. – Hiszen alig állsz
meg a lábadon. Az imént arról beszéltek, hogy valamilyen had
elment nyugatnak. Két napja indultak a fejedelem szállása mellől.
Tán éppen ez az, amiről beszéltél…
– Annál inkább indulunk hajnalban – makacskodott Virág, a
hangjában akkora eltökéltséggel, amiből a két másik megérthette,
hogy kár a szóért, az elhatározás megszületett.
Elvégre még ő a család feje.
Amint az első sugarak kibukkantak a fák mögül, Virág halálosan
fáradtan, félálomban nyeregbe szállt. A másik kettő minden
rezdülését figyelte, mert az asszony arca falfehér volt, és jól
láthatóan remegett a keze. Északnyugatnak tartva rátértek a Lád
szállásváltó útjára, és mire a nap felhágott a fák koronái fölé, messze
maguk mögött hagyták Bánd apa jurtáit.
– Ennek az asszonynak javas kellene – morogta sötét ábrázattal a
következő szálláson egy öreg mogyeri. – Már csak hálni jár belé a
lélek. Te vagy a fia, hát miért nem viseled gondját? – korholta
Gecsét, aztán megmutatta, merre van a javasember jurtája. – Ha
eszetek van, most rögvest odamentek hozzá, máskülönben maholnap
temethettek…
A javasember nem is volt olyan öreg, mint ahogy Gecse képzelte.
Végignézett Virágon, megfogta a kezét, megvizslatta a szeme
bogarát.
– Szerintem csak nagyon fáradt. Kimerítette az út – mondta ki a
végső szót, és átsietett a szomszédos jurtába. Amikor visszatért, vele
kocogott egy alacsony asszonyka is.
– Nem mehettek tovább, amíg meg nem erősödik. Ez az asszony
egyedül van, szívesen megosztja veletek a jurtáját.
 Ajna, a pirospozsgás, csupa élet asszony szakadatlanul csak
beszélt. Örült a vendégeknek, egyedül volt már egy hónapja. A
jurtában példás rend honolt, s a jövevények annak megfelelően
elfoglalhatták helyüket.
– Nem hinném, hogy fizetni tudok neked ezért – mosolygott
bágyadtan Virág, de Ajna csak a fejét rázta:
– Meg se halljak ilyesmit! Te csak feküdj szépen, és egyetlen
dolgod az legyen, hogy mindent megegyél, amit csak eléd rakok.
Nincs kifogás, értetted? Ha egy hét múlva nem futod tízszer körbe a
szállást, akármi legyek. Feltáplállak én, ne félj. Pihenni, aludni… A
hangodat se halljam! – parancsolta, és kétoldalt megcsókolta a lábán
is alig álló Virágot.
Alta elérzékenyült, s nem rejtette véka alá, hogy kibuggyannak a
könnyei.
Mekkora különbség van egy nemzetségen belül ember és ember
között!
Gecse kerülte a szállásbéli fiúkat. Reggel felült a lovára, és vállán
a sólyommal kilovagolt a sztyeppére. Amit a madár fogott, azt
odaadta Ajnának vagy a szomszédoknak, és nem várt érte köszönetet.
A harmadik napjukat töltötték a szálláson, de Virág még mindig
olyan gyenge volt, akár a harmat. Mintha a pihenés is egyre csak
szívta volna erejét. A javasember azt mondta, minek ide a babvető
asszony vagy a táltos, szerinte a szellemeken múlik minden, akikkel
pedig nem lehet hiba.
– Ez a jurta a szellemek által az egyik leginkább megbecsült az
egész szálláson. Azért, mert itt soha senki nem vétett a törvény és a
vallás ellen, soha nem mulasztott áldozatot, és csak jót cselekedett –
tudatta a javas. – Amit itt nem lehet meggyógyítani, abban a táltos
sem segíthet.
Estefelé Ajna a vendégeivel együtt ült a tűz mellé. Eddig általában
csendben volt, hogy Virág alhassék, de a háromnapos, szakadatlan
álom most a vége felé járt.
– Nem vagyok én egyedül, dehogyis vagyok. Az uram egy
holddal ezelőtt ment el Álmos urunk szállására, hogy nyugatra
vonuljon a haddal – mondta, s láthatóan örült, hogy végre
kiélvezhette született bőbeszédűségét. – Mentem volna vele, de nem
engedték. Nincs rokonunk, aki vigyázza az emsét meg a rackákat. Az
emse ráadásul most malacozott. Meg aztán itt lesz lassan a
nemezverés ideje. A szállás apraja-nagyja abban tüsténkedik, én sem
vonhatom ki magam. Messze van, ahova az uram a haddal lovagolt.
Tél lesz, mire hazaér. Tengrit kérem, segítse épségben vissza –
szipogta, és letörölt egy kövér könnycseppet az arcáról.
– Hazajön az, persze, hogy haza – simított végig Ajna hajfonatán
Virág. A hangja erőtlen volt még, de már nem szédült, ha fel kellett
ülnie. Ajna a legjobb falatokat tukmálta belé, de ezért nem várt a
köszönetén kívül semmit. – A te urad, érzem, szerencsés hold alatt
született. Megjön, és gazdag zsákmányt hoz. Jut belőle a
gyermekeidnek…
– Nem adott nekünk Tengri – rázta meg a fejét Ajna, és újból
szipogni kezdett. – Éppen ezért különleges az én jó uram. Mert nem
zavart el, pedig most már bizonyos, hogy meddő vagyok. Ha csak
felére ilyen jó ember, biztosan elzavart volna, de hát hova menjek?
Az egész családom odalett az Itil mellett, most tíz esztendeje. Nekem
már nincsen rajta kívül senkim…
– Mi történt velük?
– Nem tudom. Csak úgy elvesztek. Egyik nap még voltak, aztán a
következőn már…
Ajna keserves zokogásban tört ki. Olyasmiről beszélt, hogy hiába
Tengri meg a szállás jó szellemei, nem fogja megemészteni soha azt,
ami akkor történt. Törvényen kívüli kazár rablóhordákat említett,
akik a besenyőkkel közösen gyújtogattak, öldösték a szállásokat,
aztán meg összeverekedtek a koncon, de Virág ezt már nem nagyon
hallotta.
Úgy aludt el ültében, mint egy lehajtott fővel megfaragott szobor.

Ajna maga végzett mindent, amit a jurta körül egy asszonynak

tenni kellett, aztán nekilátott, és a messzire távozott férfiember
munkájából is alaposan kivette a részét. Néha, amikor azt hitte, nem
látja senki, lopva sírogatott kicsit, de hamar kihúzta magát, és arcára
mosolyt erőltetve tette tovább a dolgát. Még danolászott is szép,
csengő hangján, mindenféle szerelmes éneket, amit többnyire maga
talált ki.
Egy borongós, esős estén Ajna a tűz fénye mellett, lábait maga alá
húzva egy szarvas bőréből varrott, finom női csizmácskát hímzett
nagy gonddal. Ujjai között a réztű csillogott, amint a karmazsinvörös
és aranyszínű, méregdrága bizánci varróselyemmel kacskaringós
növényeket, virágokat varázsolt a csizma szárára. Virág és Alta vele
szemben, a vendégek helyén, némán üldögéltek.
Virág már nem aludta át a napokat, ereje is visszatért, Alta pedig
éjjel és nappal leste minden kívánságát. Gecse a férfiak szárnyában
maga foglalt el tágas helyet, Ajna férjének ágyán. Rendesen gondját
viselte a sólyomnak, nyílvesszeit, íját, tőrét pátyolgatta, rendezgette.
Ha kellett, a vesszők tollát igazgatta, cserélgette, hogy repülés
közben egyenesben tartsák a gondosan faragott nyilakat. Hallgatag
volt, és magába zárkózó.
Mint rendesen, Ajna törte meg a csendet. Dúdolgatni kezdett
valamit, mintegy magának, aztán Virágra nézett és elmosolyodott:
– Te soha nem énekelsz? Azt sem tudom, szép hangod van-e,
vagy sem.
– Nem énekel, akinek nincs rá oka – felelte Virág, hangjában fura
éllel, ami nem volt bántó, de Ajna mégis felfigyelt a hangsúlyra.
– Az ember lányának mindig van oka énekelni. Ha örül
valaminek, azért, ha meg bánata van, azért. Néha meg csak úgy. Azt
mondta egyszer az uram apja, hogy aki énekelni nem tud, mert a
lelkében marad a dal, annak a szívében hallgat a bánat.
– Az én életem olyan volt eddig, mint a kóborlóké – dőlt el Virág
a színes párnán. – Mert otthonom volt mindig, csak a lelkem nem
talált nyugalmat soha. Ha a lélek máshova kívánkozik, mit ér a
biztonságos szállás, a meleg jurta? Mennél, de nem tudsz, máskor
meg maradnál, de érzed, hogy hajt valami, itt belül.
– Én nem éreztem soha ilyent. Az én uramnál különb nincs ezen a
világon. Jó férj, jó vitéz, megbecsülik idehaza és a hadban. Még a
parancsnoka is járt nálunk, vele együtt indult, meg még vagy hat
másik legénnyel, nyugatnak. A parancsnoka rendes ember lehet, mert
azt mondta, hogy ha tehetné, megtenné jobbkezének az én uramat.
Mert mindig tiszta az esze, a feje, és helyén van a szíve.
 – Az én uram… – kezdte volna Virág, de Alta olyan pillantást
vetett rá, hogy a gondolat csaknem kiszaladt a fejéből. Virág
elfehéredett, szája szegletébe a dac ráncai ugrottak, aztán csak azért
is folytatta. – Az én uram is a sereggel ment el. Már régen nem
láttam. Mindig attól félek, nem jön vissza egyszer. Tengrihez
imádkozom, hogy adjon neki erőt kibírni mindazt a megpróbáltatást,
amit el kell szenvednie, és térjen meg egyszer a jurtánkba.
– Megtér az, húgom! Miért ne térne. Azt mondták ezek a vitézek,
hogy a had csupa nagyszerű férfiból áll. De mentek velük asszonyok
is, akik a málhát rendezgetik, vigyázzák. Nem kell félteni őket, mert
a Világügyelő mindegyikre kiterjesztette védő karját, és pajzsot tart
fölébük. Én tudom, mert megálmodtam, és másnap szóról szóra ezt
mondta a táltos is.
Ajna mindig boldog, ha másnak vigasztaló szavakat mondhat.
Vízfolyásként buggyannak elő ajkáról a kedvesebbnél kedvesebb
szóvirágok, csak, hogy az ismeretlen kórral küzdő asszonynak
megjöjjön végre a kedve.
– Az embereink jó kezekben vannak, ne aggódj. Aki az uram
parancsnoka, száz vitézt vezet. Nem annyira hatalmas, erős ember,
de van valami a szemében, a nézésében, a beszédében… Nem is
tudom… Aki alatta szolgál, biztonságban érezheti magát. Igen jó
ember lehet, ez elsőre meglátszik.
Ajna feltápászkodik és megigazítja a jurta tetején a füstnyílást
borító fedőlapot, majd a köteleket a rácsozathoz bogozza. Az eső
ismét rákezd, a nemezen csattog, s néhány kövér csepp a tűzhelyre
hull.
– Remélem, az uram nem bóklászik el a parancsnoka mellől.
Amint néztem azt az embert, még én is biztonságban éreztem
magam. Arra gondolok, amíg vele van, nem érheti baj az én páromat.
Hajaj! Ki sem nézné az ember abból a századosból, hogy a lelkének
akkora ereje van. Mind felnéztek rá, és úgy bíztak benne, mintha a
tulajdon apjuk lenne, pedig még nem idős. Még tréfálkoztak is vele,
és ő hagyta. Azzal ugratták, hogy a neve miatt akár a „sasokhoz” is
tartozhatna, mert náluk hívják a nemzetség fejét bekének.
Virág felkönyökölt és meredten bámulta Ajnát.
– Mit mondtál? Mi a neve?
 – Hát… Beke.
– Sánta volt-e? És az arcán forradás?
– Nahát! Ismered? – csapta össze örömében a tenyerét Ajna.
– Húzta a lábát, de a forradására még büszke is volt.
– És a szeme? Az, ugye, barna?
– Virág! – szólalt riadtan Alta, és az asszonyhoz húzódott, és
átölelte a vállát. – Virág, kérlek szépen… Már megint… Nem
bizonyos, hogy…
– Csend legyen! – lökte el magától Virág durván, és a nyomorék
lányka szeméből könny gördült alá. – Beke? Bekét mondtál? Itt volt?
Magasságos Tengri és minden szellemek az égben! Itt volt! Ezen a
szálláson, ebben a jurtában…
Virág a tenyerébe temette az arcát, és a vállait görcsös zokogás
rázta. A két nő átölelte, de lerázta mindkettőt és támolyogva a
jurtaajtóhoz botorkált. Mire azok ocsúdnak, Virág a szakadó esőben
és a sűrű, áthatolhatatlan sötétségben már eltűnt.
– Most meg hova rohan? – ijedezett Ajna, de Alta akkor már
kanyarítja is magára az egyik birkabőrből varrott, nehéz subát.
– A férjéről beszéltél, nővérem – hadarta, és felemelte a víztől
csepegő, nehéz ajtószőnyeget. – Elfutott, hogy valakitől híreket
szerezzen róla. Gecse, gyere, megkeressük!
Mire Ajna kettőt szólt volna, Alta kisiklott a sötétbe.
Virág rossz irányt választott, a sárban és sötétben eltévesztette a
szállásfő jurtáját. A jókora kutyák ott acsarkodtak a bokája körül,
csoda, hogy bele nem martak. Borocs apa jurtájának kötelékeiben
megbotolva elzuhant egy pocsolyába.
– Mi történik odakint, nohát! – hangzott a rosszalló hang belülről,
aztán nyílt a szőnyegajtó. – Mit akarsz ilyenkor, te asszony? A
szellemek kergettek ide? Vagy tán megbolydult az elméd?
– Ne morgolódj már, te Borocs! – dugta ki fejét egy idős asszony
a nyíláson. – Az Ajna vendége, nem látod? Hívd már be, na, elhagyja
a lélek ebben az ítéletidőben…
Virág a Borocsék tűzhelye mellett, csapzott hajjal, vacogva,
mindegyre csak azt kérdezgette, tudják-e, merre ment a sereg, melyik
úton. Mondhattak neki bármit, kínálhatták akármivel, csak ez
érdekelte.
 – Elébb délnek, a tenger felé, majd át a folyókon, aztán talán a
bolgárok földje felé, azt hiszem.
– Utánuk megyek! Még nem lehetnek messzire. Utolérem őket,
bátya.
– Mész ám a csudába, te asszony! Csak egy nőnek lehet ennyi
tyúkesze! Megbódultál? Három parasangára se érnél, belefúlnál a
posványba, te! Sok járiföldre van már az a had!
– Megyek! – hajtogatta Virág, és eszelősként meredt maga elé. A
tűz fénye táncot járt vizes haján, az arcán, a vállain. – Megyek.
Holnap hajnalban indulok.
Köszönés nélkül indult kifelé. Alta akkor talált rá, amikor
észrevette a jurtaajtó nyílásán kiszüremlő fényt.
– Ne engedd neki, te leány! Elment ennek a józan esze. Minek
olyan fontos, hogy a had után menjen?
– Az ura után menne, Borocs apa – világosította fel suttogva az
öreget Alta, és csúszkálva, botladozva igyekezett a sárban, hogy
Virágot utolérje.
A szállás apraja-nagyja fáklyát ragadott, és Virág nyomát kutatta a
sötétségben. Az eső vigasztalanul ömlött, a feltámadó szél elnyomta
a kiáltásokat.
Virág nem volt sehol.
Végigkutatták a folyópartot, az erdőszegélyt, a legelőt, a gulya
karámja melletti bokrost, de nem bukkantak a nyomára.
Nagy sokára aztán egy lovászgyerek rikkantására mindenki az
emsék gödrei iránt iramodott. Virág az egyik üres gödör mélyén
feküdt a sárban, eszméletlenül.
– Tengri megóvta, hogy nem a szomszédos gödörbe zuhant. Az
emse megölte volna – csóválta a fejét Büke, a félkarú. Virágot
kiemelték, és ölben cipelték Ajna jurtájába.
Magában motyogott valamit, de senki nem értette. A hajára ragadt
sár, a disznóürülék és mindenféle mocsok szinte felismerhetetlenné
tette.
– Tényleg elment a józan esze – csóválta a fejét Borocs felesége,
Gung. – Ki ne eresszétek, amíg a táltos el nem jön. A nézőasszonnyal
is jobb lenne beszélnetek, meg a babvetővel. Javas is kellene ide…
 Ám amikor hajnalban az első kakasszóra megébredt a szállás
népe, a sáros úton csak néhány friss patanyom mutatta, hogy Virág,
Alta és Gecse még az éjjel elhagyta Ajna jurtáját.
Miként történt, azt csak Tengri tudná megmondani. Ahogy Ajna
lemosdatta és szárazra csutakolta Virág testét, az asszony egyszerre
magához tért. Szemei olyan tiszták voltak, mint a legtündöklőbb
víztükör. Gondolatai rendben követték egymást, és érthető, józan
szavak hagyták el az ajkát.
Ajna sírt és a kezeit tördelte, amikor Virág megfenyegette, hogy
ha szólni merészel bárkinek, megátkozza. Az asszony el is hitte, mert
nem látott még ily gyorsan felépülni senkit. Joggal vélte, hogy Virág
valóban képes a rontásra, esetleg még a buszurgánságra is.
Amikor Virág a rettegő Altát és a zavartan pislogó Gecsét
felrángatta, s utasította őket, hogy a málhát rakják össze, a lovakat
szerszámozzák fel, Ajna egyetlen szót sem mert szólni. A jurta
oldalához lapult, a házi kisistenekhez imádkozott, kérve őket, hogy
vegyék oltalmukba ezt a szerencsétlen, eszement asszonyt, aki
veszélybe sodorja magát és a szeretteit.
Ajna akkor sem szólt semmit, amikor még sötétben elhagyták a
jurtát, és lehullt mögöttük a szőnyeg. Virág még mondott valami
köszönetfélét, de nem értette tisztán. Az asszony szemében akkora
elszántság izzott, hogy Ajna elborzadt.
Abban a pillanatban az sem jutott eszébe, hogy a szellemek
oltalmát kérje a vendégeire.
A kis csapat fura látványt nyújtott a felhők mögül előbukkanó
reggeli napfényben. Két nő, csapzottan, kócosan, és egy fiú, a vállán
szabadon ülő, kapaszkodó sólyommal, csatakos lovak hátán. Az
állatok egykedvűen baktattak a néhol csüdig érő sárban, vitték a
szegényes motyót, mert Virágnak, Altának és Gecsének a ruháján
kívül jószerivel semmije nem volt már.
Elhagyták a szállásváltó utat, és a sztyeppén délnyugati irányba
húzódó kereskedőútra tértek. Olybá tűnt, mintha éles karddal vágott
volna végig valamelyik hatalmas isten a messzefutó tájon, s metszett
vele szélesen kitaposott hadiösvényt. Paták ezreinek agyagba vagy
fekete földbe vájt lenyomatai adtak hírt arról, hogy nemrégiben had
vonult erre.
 Amint a nap az ég tetejére hágott és felszippantotta az éjszakai
felhőszakadás nyomait, a látóhatáron szivárvány emelkedett.
Virág megállította a csapzott lovacskát, és mosolyogva nézett a
fénybe.

– Zuhog. Meddig még? Vajon melyik nagy szellemnek telik

kedve abban, hogy a had nyakig mocsokban vonuljon, vagy
vesztegeljen az eső miatt? – találgatják Beke katonái, akiket
megállított az ítéletidő.
A jurták kitámasztott ajtaja mögül morózusan bámulják az
egykedvűen ácsorgó lovakat. A ménes tűri ugyan az esőt, de már a
vizes fű nincs a jószág ínyére. Ha lassúdott valamicskét az égi áldás,
előkerültek az abrakos tarisznyák, s a lovak beledugták busa fejüket.
– Nem indulunk neki, amíg nem csillapodik – dönt Beke
elöljárója.
– Az eső eláztat mindent, a harcosok megbetegszenek, a lovak
legyengülnek. Betegen érnénk oda, ha ugyan eljutnánk addig, akkor
pedig semmi értelme. Mindenkit a zsákmány érdekel, ezért megyünk.
Azt pedig összeszedni, és még örülni is neki, csak egészségben lehet.
– Csak ez a veszteglés, ez őrjíti meg az embert – támaszkodik a
könyökére Vidra. – Ez ne volna. Alig bírok a tizeddel. Az unatkozó
katonánál nincs rosszabb.
– Nem hinném, hogy galibát okoznak – nyugtatja Beke. – Van
ezeknek sütnivalójuk. Ha megindulunk, elfelejtik a rosszat. Most
még mindenkit hajt a vére, a jó parancsnok pedig ebből előnyt
kovácsol. Légy tehát türelmesebb velük.
– Talán, ha a Dnyeperen átkelünk – reménykedik a vitéz, aki
késével egy darabka szárított húst miszlikre vág, aztán falatonként,
hogy sokáig tartson, rágcsálni kezdi.
– Addig még legalább négy nap. Utána meg három, míg átérünk.
A gázló az eső után mély, és vagy úsztatunk, vagy tutajon megyünk.
Függ a túlparton élő rúmi görögtől is. Majd úgy igyekszünk, hogy
mogyeri szállások közelében keljünk át. Ők segítenek. Aztán meg itt
van a kísérő népség, a minap éppen végigvizslattam őket. Csak a baj
van velük, hátráltatják a menetet, de ha élelem vagy fegyver kell,
tőlük vásárolhatunk. Van néhány kalmár, de nem tudom, mifélék.
– Vannak közöttük kémek, ebben biztos lehetsz. Viszik a híreket a
hadról – találgat Vidra. – Az is lehet, hogy éppenséggel a franknak.
Még nem hadakoztak velünk együtt, így nem lennék meglepve, ha
előtte pontosabban kipuhatolnák, kifélék vagyunk. Én is ezt tenném a
helyükben.
– Ezért is mondd meg a fiúknak, hogy fogják be a szájukat.
Meglehet, igazad van. A frankoknak elődsereget adunk. Tetszik
annak a Karlmannak, ahogy a pusztai nép rohamoz, ahogy tőrt vet.
Gyorsabbak vagyunk náluk. Szerződésben verekszünk, teljesítjük is,
aztán a zsákmánnyal indulunk haza. Bár azért nem hinném, hogy ez
ilyen egyszerű lesz, Vidra öcsém. Lesz ott azért halotti máglya.
– Csak ne beszéljünk róla. Ha mégis lesz, remélem, a mienkhez
elég lesz majd két kisebb hasáb – morogja Vidra. – Az ellennek meg
majd kivágnak egy erdőt…
Erről még korai volt prézsmitálni, de a halállal senki nem
tréfálkozott többet. Beke hátán pedig egyenesen felállt a szőr, ha
csak a máglyára gondolt.

– Az ott a Barukh! – mutat nyugatnak a mogyeri és türk

keveréknyelven magyarázó bizánci kalmár. – Arra átkelhettek,
rendes görög népek laknak ott…
– Azt magyarázza, hogy az a folyó előttünk a Dnyeper –
tolmácsolja a kis Alta. Virág bólint, kurta köszönetét mond a
kalmárnak, aztán kocognak tovább a had nyomdokain, a nagy folyó
felé.
– Két napja kelt át tutajon az utolsó mogyeri vitéz – világosítja fel
Virágot egy mogyeri meg a fia. – Ha tutaj kell, várnotok kell vagy
három napig, mert nagy a sodrás. Északon sok eső esett, a Barukh
most veszélyes.
– Nem várhatunk! – csattan Virág, és az ellentmondást nem tűrő,
szokatlan asszonyi hangtól a révész megretten. – Most kelünk át.
Hívd a társaidat. Aki átvisz, megkapja… megkapja… ezt itt – kotor
elő az inge alól egy bizánci láncot, rajta a megfeszítettel. A révész a
kezébe veszi, forgatja.
– Mi ugyan nem vagyunk keresztények, Tengrinek áldozunk, de
ez itt ezüst. Jó nehéz ezüst. Megér vagy öt dirhemet is, úgy nézem.
Miske! – rikkant a fiának. – Húzzátok ki a limányból a kisebbik
tutajt!
Virág arca hamuszürkére válik, amikor a lánc a feszülettel a
révész koszos ingébe vándorol. Ezt még a görög paptól kapta,
Sztefanidésztől. A jámbor úgy hitte, Virág lesz az egyik, akit
elsőként térít keresztényi hitre.
Lám, mi lett a láncból? Átváltozott tutajjá, átlényegült megoldott
feladattá. Tán éppen ez volt a rendeltetése, a küldetése, hogy egyszer
valakin segítsen. Hiszen a görög pap is valami ilyesmiről beszélt…
A Dnyeper kegyes volt ezen a napon mindenkihez, akit a hátára
vett. Igaz, a sodrás messze vitte a tutajt, de a révészek értették a
dolgukat. A túlpartról elébük eveztek, a csónak kötelet húzott maga
után, és ökrök vontatták partra a fatörzsekből rótt vízi
alkalmatosságot, amiről a révész azt állította, ez is azok között volt,
amelyek a mogyeri sereget szállították.
Amint átértek, Virág megállás nélkül hajszolta tovább az övéit. A
harmadik nap délutánján megpillantották a sereget.
Az utóvéd mögött szedett-vedett csapat poroszkált: kalmárok,
mogyeri asszonyok, akik a férjüket kísérték, bár szót nem válthattak
velük, aztán egy kisebb gulya szükség esetére, mind fiatal,
mozgékony állat, meg egy egész ménesre való tartalék ló. A csikósok
kedvüket lelik a száguldozásban, a terelésben, a ménes után loholó
farkasok rezzegetésében. Virtusból, kelevézzel mennek nekik, vagy
nyeregből, rájuk rontva nyilaznak közébük.
Az ismeretlen tájon, ahol északról és nyugatról hatalmas, fehér
ormú bércek karcolják a fellegeket, a sereg és a kíséret bizakodó
hangulatban, egyre nyugatabbra araszolt.
Gecse messze előre lovagolt, és örömtől sugárzó képpel tért
vissza.
– Ki volt az, akivel beszéltél? – vonta kérdőre Virág az utóvédtől
visszatérő Gecsét.
 – Bana bátyó nemzetségéből való legények lovagolnak az
utóvédben. Azt mondták, nemsokára megállnak.
– Azt szeretném, ha nem mennél a sereg közelébe. Értetted?
Sohasem.
– Hiszen nem éppen azért jövünk…? – Gecse elképedve bámult
az anyjára, de Virág hajlíthatatlan.
– Azt mondtam, hogy nem!
A hang valami megfoghatatlant hordozott, amitől a kamaszodó
Gecse megrettent. Anyjának szeme résnyire szűkült. Akkor nézett
így rá, amikor hajszálnyi választotta el a dühkitöréstől, és Gecse már
megtanulta kezelni ezt az állapotát. Magában berzenkedett csak,
érlelődő férfiúi vére dobolni kezdett az agyában, de
engedelmeskednie kellett.
– Ha akarod, anyám…
– Így akarom! – mondta színtelen hangon Virág, a fiú pedig
lehajtott fővel elballagott, s beburkolózott a takarójába.
Virág lelke meghasadt. Ezt mondta a táltos, aki eljött hozzá,
amikor a fáradtságtól félholt állapotában félrebeszélt, és megpróbálta
elkergetni az asszonytól az ártó démonokat. Azt mondta, nem járt
sikerrel, mert Virágban egyetlen démont sem talált, így csak egyetlen
magyarázat lehetséges: meghasadt a lelke, és a két vagy tán három
rész most külön-külön akar kitörni. Egymástól függetlenül is képesek
élni, létezni, elszállni és visszajönni.
Az asszony naphosszat ült a nyeregben úgy, hogy egy szót nem
szólt senkihez. Máskor meg énekelt, bohókás leánydalokkal
szórakoztatta Altát, aki egyre jobban félt tőle, és titokban imákat
rebegett a Világügyelőhöz, az Öregistenhez, hogy Virág elméjét
állítsa a helyére.
Gecse még nem értette annyira a világ folyását, mint Alta.
Haragudott az anyjára, néha gyűlölte is a gyermekek ártatlan
indulatával. Máskor pedig magához ölelte, betakargatta, mert a
szívében csordultig gyülemlett a szeretet vágya, s hogy tegyen
valamit Virágért, aki képes egy homályos célért ekkora áldozatot
hozni.
– Azt akarom mondani, fiam, hogy ne állj szóba senkivel – vonta
maga mellé másnap reggel Virág a fiát, mert akkor éppen az anyai
szeretet hullámai söpörtek végig a lelkén, bár senki nem tudhatta,
mikor tör elő a gonoszabbik lélek. – Nem akarom, hogy azzal az
emberrel találkozz.
– De hát ő az apám – próbálkozott Gecse, s Virág arca
megkeményedett, akár az alabástrom.
– Nem akarom, hogy beszélj vele! Azt nem akarom, hogy te
beszélj vele elsőnek. Megértettél? Én leszek az, aki majd, ha úgy
hozza az idő, megkeresem.
– Bajt hoznál anyádra, öcsike – súgta lágyan Alta, aki mindig
képes volt lecsillapítani az indulatokat, felszárítani a könnyeket.
Miként teszi, azt senki nem tudta, hiszen magának tán sokkal
nagyobb szüksége lett volna a vigaszra. – Anyád, tudod, sosem élt az
apáddal. Nem volt az asszonya…
– Elég, Alta! Ne beszélj feleslegesen – csattant Virág, és Alta
elhallgatott. – Ez az én dolgom: Gecse meg túl fiatal ahhoz, hogy ezt
felfogja. Ugyan mit érthetne meg? Azt akarom, hogy ne menjen oda
és kész. Ha mégis…
– Nem fogok, anyám. Ígérem.
– Remélem is. Bízd csak rám az ilyesmit, én majd tudni fogom,
mikor mit kell tenni. Meg aztán csata előtt a vitézeket nem szabad
mindenféle, oda nem való dologgal lefoglalni, mert szerencsétlenül
járhatnak.
Hiszen Gecse érti ezt, mert nem kisgyermek már. Tudja a
törvényt, és megértette, miféle bajról beszélt Alta.
Ám azért, ha kilovagolt a sólyommal a pusztába, jó pár
nyíllövésre az utóvéd mögé, folyvást csak azt remélte, hogy
megpillantja valahol Bekét.

Mindig van valami, ami lassítja a had vonulását. Itt egy megáradt
folyó, ott a terjeszkedő mocsár, vagy a felázott föld, amit kerülgetni
kell. Mindazonáltal a zsákmányoló hadjáratba induló vitézek
hangulata a napsütéssel együtt virul ki, és a parancsnokoknak éppen
elég a kitörni készülő erőfelesleget kordában tartani.
 – Állj! Ááállj! – vágtat végig a futár az oszlopban sorjázó vitézek
mellett. Lova sörénye röpdös a szélben, a legény fejbúbig kiborotvált
homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek. – Megállunk! Ez Csete
parancsa!
– Mi történt, mondjad már! – kiáltoznak a vitézek, igyekezve a
lovakat is egy csapatban tartani. Különösen a vezetéklovak várják
már nagyon, hogy iramodhassanak egyet, fölös erejüket rábízva a
szélre és a levegőre.
– Délnek kerülünk. A hegyekben megolvadt a hó, és lezúdult a víz
a síkra. Mindenhol árad, ezt mondják a hegyi emberek.
– Hegyi emberek? Az meg miféle szerzet?
– A görög pap szerint vadak. Szlávoknak nézném őket, mert a
beszédük olyasféle, de ezek barlangban laknak, és olyan koszosak,
szakállasak meg büdösek, mint a medvék. Akkora baltájuk van, hogy
egy ökröt egyetlen suhintásra agyonvágnak. Őket is kiöntötte az ár,
úgy jártak, akár az ürgék. Azt mondják, némely völgyben a fák
csúcsa fölött zubog a hólé, és tarol mindent.
A had tehát újfent megáll. A századosok végignyargalásszák a
csapatjukat, és minden tizednek meghatározzák, hol foglaljon
ideiglenes szállást.
– Nem játszadozunk a szerencsével, emberek – morogja Beke
bosszúsan. – Itt már nincsenek mogyeri szállások, csak bolgárok meg
ezek a hegyi vadak. Nem lehetetlen, hogy kedvük szottyan egy kis
rablásra. Ma éjjel minden tized őrséget ad, két ember legyen ébren,
váltásban.
Morognak a katonák, mert az egész napos lovaglás után mindenre
vágynak inkább, mint őrt állani, ráadásul idegen helyen. Túl sok volt
úgyis a megálló, a parancsnokokat túlzott óvatossággal vádolják, bár
ezt azért hangosan egy sem merné mondani.
Beke az elővédből a segédhad parancsnokához üget. Csete
medvebőrbe burkolózva üldögél a tűz mellett. Parancsaival szerteszét
szaladnak a futárok, egyéb dolga most nincs. Bízik a századosokban
és az öreg vitézek bölcsességében.
Csete, aki ezredesi címet visel, s most egy fél töménnek parancsol,
sok csatában megfordult, így aztán szó nélkül ad Bekének három
hegyi embert az elfogottakból, akik hajnalban elvezetik az elővédet a
dombok között szétterjedt mocsarak mentén az átjárókig. Ott aztán
Beke eleresztheti őket, majd kiparancsolja a felderítőit, akik az
elővéd előtt lovagolva újabb helyieket próbálnak meg elkapdosni,
hogy a további út biztosított legyen.
Beke hajnalban továbbindult a három vezetővel és az elővéddel.
– Százados! Bolgár had áll előttünk! – vágtat vissza lihegve a
felderítők vezetője, egy Kürt törzsbéli fiatal harcos. – Vannak vagy
háromszázan. Állnak a domboldalban, vonalban, mintha támadni
készülnének.
A „megállj” jelzés végighullámzik az elővéden, majd az egész
hadon. A hátul lévők találgatják: mi lehet a váratlan megtorpanás
oka? Csak nem megint egy újabb mocsár?
Akkor már harmadik napja a Duna északi partja mentén
lovagoltak, és a távolban néha feltünedeztek idegen lovasok, minden
bizonnyal bolgárok, akik figyelemmel kísérték a had mozgását. A
területen átengedték ugyan a hadat a keleti frankokkal ápolt barátság
okán, de a mogyerik minden lépéséről tudni akartak.
A bolgárokban a szlávok türelme, és a sztyeppei ősök vadsága
ötvöződik, s ha kell, úgy rontanak az ellenségre, olyan kegyetlen
céltudattal, magukat sem kímélve, hogy kevés sereg állhat meg
ellenükben.
– Azt mondja a görög, hogy a bolgároktól kíséretet kapunk.
Egészen a Duna és a Tisza összefolyásáig – rúgtat Csetéhez egy
századparancsnok a hírrel. – Ott még mindig a bolgár lakik, de
nekünk, meglehet, át kell majd kelni a Dunán. Onnantól frank
vezetőket kapunk.
– A bolgárok vezetőjét kísérjétek elém – rendelkezik Csete. – Ti
meg mindenben azért mégse hallgassatok rájuk, és mindig legyen
mellettetek olyan, aki érti a nyelvüket, csak meg ne szólaljon. Ha a
legkisebb jelét tapasztalnátok, hogy tőrbe akarnak csalni minket,
azonnal vágjátok le mindet. Ezért Beke lesz a felelős, hívd őt is.
Beke tajtékos lóval érkezik. Az arcán aggodalom, a keze idegesen
matat a szíjakon, melyek a vesszőkkel tömött tegez fedelét zárják.
– Megértettem, parancsnok – bólint Csete utasítására, aztán
hozzáfűzi még –, bár úgy vélem, inkább tart tőlünk a bolgár,
semmint, hogy disznóságon törje a fejét. Túl sokan vagyunk. Az
imént azt mondta a görög, a bolgár katonák egymás között beszélték,
milyen pusztítást vihetne végbe az átvonuló mogyeri sereg a
szállásaikon.
– Meg ne próbálja senki. Az én felelősségem, hogy ez be ne
következzen. De ha valahol ránk húznák az íjat, vagy akár csak
gyerekes csínnyel bosszantani merészelnék a sereget, nem hagyom
megtorlás nélkül. A bolgár tizedet, ami a felderítőkkel lovagol,
kíméljétek, de minden lépésükért te felelsz, Beke. Ha ellenünkre
törnének, ott helyben kell levágnod mindet, megértetted?
Bár Bekének nincs ínyére az ilyesmi, rögvest megszervezi azt a
kis csoportot, amely a tíz bolgár harcos minden rezdülését éles
szemmel figyeli.
A bolgárok a várakozással ellentétben egészen barátságosak.
Egyikük törve bár, de tűrhetően beszéli a mogyeri mellett a türköt is.
Beke maga mellé szólítja.
Nem bánja meg, mert a harcos – aki idősebb már, és sok minden
látott a környező világból – igencsak hasznára válik.
– Látod, százados, itt valamikor egy erőd volt – mutogatja a régi
romokat a barátságos bolgár. – Valaha jó barátságban álltam egy
tudós bizánci pappal. Ő beszélt nekem mindenféle régi dolgokról.
Azt az erődöt a régi, nagy rúmiak építették, vagy ezer esztendeje. Itt
sorjázik a többi is a Duna mellett, végestelen-végig. Ládd-e, amott, a
túlparton van egy csonka torony. Leégett a teteje valamikor. Az is
rúmi őrállomás volt. Most a mieink táboroznak ott, és onnan figyelik
a folyót.
A Duna mellékén végestelen-végig őrtornyok láncolata. Éjszaka,
amikor Beke az elővédből őrséget formálva védi a sereg nyugalmát,
látható, miként gyúlnak egyre-másra a bolgár jelzőtüzek.
Az utóvéd mögött néhány nappal előtte különös csapatot észleltek.
Fegyverzetük alapján lehetnek akár bolgárok is, de a ruházatuk
inkább teszi őket hasonlatossá a martalócokhoz. Csete ugraszt is egy
különítményt, amelyik lesből bevárja őket.
Azaz csak bevárná, mert azok úgy szétrebbennek, mint a varjak,
ha királysas vágódik közébük.
– Ezek valóban nagy disznók lehetnek – káromkodik Borsa, a
különítmény parancsnoka, aki már beleélte magát egy kis
csetepatéba. – Nem megyünk rájuk, mert elcsalnak bennünket a
mocsárba. De azt hiszem, a gulyára meg a ménesre fáj a foguk.
Mostantól az utóvédből rendel ki Csete vigyázó osztagot, akik le-
lemaradoznak, terelgetik maguk előtt a kereskedők és a
csatlakozottak rendetlen csapatát.
Gecse sem vadászhat már olyan szabadon és önfeledten a
sólymával, ahogy eddig. Mindig rárivall valaki, ahányszor csak ki
akar törni a láthatatlan ketrecből, hogy a nagy folyó partján, a hegyek
lábainál megfuttassa a lovát, megröptesse a kerecsent.
A fiú tartja magát az ígéretéhez, és nem kísérletezik azzal, hogy
Beke nyomára bukkanjon. Apja valahol mérföldekkel előtte lovagol,
és Gecse nem is tudja, milyen fontos megbízatást tölt be.
Amint a Duna partján északnak fordulnak, és a sereg eléri a
másik, sárga hordalékot cipelő víz torkolatát, egy gázlónál az egész
sereg átkel. Két nap alatt mindenki a túlpartra jut, ember és jószág,
felszereléssel egyetemben. Szálas termetű, vasas vitézek érkeznek,
nehéz sodronyingük és sisakjuk csillog. Kopjáik vaskosak, akár a
jurta tetejét tartó gerendák.
– Ezek lennének a frankok? – mormogja Bekének Vidra. – Nézd
meg a lovaikat. Akkora a hátsójuk, mint egy hordó. Ha versenyt
kellene szaladni, bizonnyal otthagynánk őket, de azért nem szívesen
állnék ki eléjük, ha rohamoznak. A puszta súlyukkal hátralöknék az
egész századot.
– Azok meg ott morvák – mutat előre Beke. – Az egyik kiáltott a
társának az imént, megismerem a nyelvüket. Elina is ezt beszélte…
A mogyeri sereg kerek két napot pihen a Duna jobbpartján, ahol
nedvdús a fű, friss a víz, s a folyópartra annyi elővigyázatlan őz meg
vaddisznó jár le inni, hogy a vitézeknek elegendő húst biztosítanak.
Este a tüzek fölött az ártéri erdők néhai urainak maradványai
füstölődnek rúdra fűzve, hogy napokkal később a vitéz porrá törje, és
lova vérével megkeverve tápláló eledelhez jusson.
– Virág! Virááág! – szalad Alta az asszonyhoz, aki csendesen
üldögél egy kidőlt faderékon, és a lenyugvó napba bámul. Arcán és
haján vörös sugarak táncolnak, a szembogarába csillagot varázsol az
alkonyi fény. – Láttam Bekét, Virág. Azoknak a katonáknak a
parancsnokával beszélt, akik mögöttünk járnak.
 – Egészséges? – kérdezi kurtán az asszony, de az arcán
érzelmeknek nyoma sincs.
– Úgy néztem, az. De ugyancsak nagyon komoly. Biztosan fontos
parancsot teljesíthet…
– Ilyen volt mindig.
Azzal Virág a maga részéről be is fejezi, Alta pedig fél éjszakán át
azon töpreng, hogy vajon érdekli-e még egyáltalán Virágot Beke,
vagy egészen más vágyak hajtják az asszonyt ezen a végtelen úton.

A végtelenül hosszú út két hét múltán nagyon is a végéhez

közeledik. Mindvégig nyugatnak, északnyugatnak vonul a mogyeri
sereg, folyás ellenében egy olyan folyó mentén, ami a Dunába ömlik,
és amit az itteniek Drávának hívnak. A föld, amelyen járnak, minden
mogyeri vitéz tetszését elnyeri.
Selymes fű, iható víz, vadban bővelkedő erdők, halban gazdag
lápvidékek, közöttük jól járható utak. Mi kellene a nomádnak ezen
kívül? Minden adott a kényelmes élethez. Vizeken kelnek át, a vidék
is lankásabb lesz, s a lovak szedik a lábukat, mintha csak tudnák,
hogy közel a cél.
Az itteniek mintha eltűntek volna, pedig a vezetők azt mondták,
hogy békés vendek, no meg bajorok lakják a vidéket. Mellettük
néhány, fogyóban lévő avar töredék szállásol.
Egyszerre csak megáll a sereg, mert olyan hírek kelnek szárnyra,
amitől a fáradt vitézek is újult erőre kapnak.
Gecse, aki ugyancsak kinyitotta a fülét, s minden szót
megjegyzett, ezzel fordul Virághoz:
– Azt mondja egy zsidó kalmár, hogy napok kérdése a csata.
Minden holmija elkelt, még egy rozsdás kelevéze sem maradt, úgy
elhordták. Ez annak a jele, hogy a csata a kertek alatt bujkál.
Alta és Virág a holmijukat rendezgetik, s arcukra kiül az
aggodalom és a félelem.
– Mostantól kétszeresen imádkoznunk kell Tengrihez és a
Világügyelőhöz, hogy Beke épségben megmaradjon – mondja Virág.
– Napok óta rossz érzések kavarognak bennem, és szorítják a
gyomromat, a szívemet. Talán ennek a földnek a szellemei nem
akarják, hogy itt legyünk. Vagy esetleg rontást küldött ránk annak a
germán szállásnak a varázslója, amelyik mellett tegnapelőtt
éjszakáztunk.
Alta vigasztalja az asszonyt:
– Nem hiszem, hogy volt köztük varázsló vagy táltosféle. De
Beke ügyes és erős harcos, nem érheti baj.
– Ezt te honnan tudhatnád, Alta? Szép tőled, hogy mondod, de
tudom, hogy csak engem nyugtatsz.
– Bekével együtt megyünk haza innen, Virág. Neked az urad kell,
Gecsének meg az apja. Csak így lesz teljes a családunk… A
családod…
– A tiéd is lesz, Alta. Mi már csak négyen maradunk, így, együtt.
Remélem…
– El kellene hívni a táltost vagy a babvetőt a seregből, nézze meg
a jövendőnket.
– Nincs mivel fizetni a jövendőmondásért – rázza a fejét nagy
búsan Virág. – Ha Tengri meghallgat, megtaláljuk Bekét a csata után.
Gecse a tűz mellett üldögélve egy kihegyezett faág végén halat
sütöget. Hallgatja a beszélgetést, és szemei előtt megjelenik a vitéz,
akinek nem akarta nekiadni a sólyomfogta nyulat.
Oly réges-réginek tűnik már az indulás, mintha évtizeddel előtte
történt volna.
Egyre nehezebb megállnia, hogy előre ne lovagoljon az elővédig.
Minden reggel elhatározza, hogy megteszi, aztán elfogy az
elszántsága, amikor az anyjának tett ígéretre gondol.
Röpteti a sólymot, és titkon azt reméli, a csodálatos vadászmadár
majd csak szemet szúr valakinek.
Tán éppen Beke századosnak.

– Azok ott moraván harcosok – mutat egy csoport szürke subás

vitéz felé Csete. – Rasztyiszláv fejedelem az uruk, valahol északra,
egy folyóvölgyben szállásolnak. Nyitrának mondják a városukat.
Ahogy nézem, izmos, jókötésű fickók.
 – Különös emberek – morogja Becse vitéz, és a kopjája hegyével
sarat kapar le a nemezcsizmája puha talpáról. – Nem is úgy ülnek a
lovon, mint mi.
– Súlyos paripákon lovagolnak, akár a frankok.
– Hm. Belesüllyednek a posványba. Ilyen lovakkal nem lehet csak
úgy ide-oda vágtázni.
– Valóban nem, de ha egyszer vonalban megindulnak, jobb kitérni
előlük – fűzte hozzá Beke, aki Csete parancsára érkezett a vezéri
gyűlésre. – Nézd a baltáikat! Ha azzal odasuhintanak, kettébe vágnak
egy egész lovat. A kardjuk is inkább pallos. A sodronyingüket
néhányunk el sem bírná.
– Túl nehézkesek – mormogja egy alacsony vitéz, aki jobban
beszéli a türköt, mint a mogyerit. A Kér törzsből jött huszadmagával.
Azt mesélte, világéletében a tenger mellékén élt, Meotisz mocsaraitól
nyugatra. – Ha egyszer sikerül mellé kerülnöm egy ilyennek, mire a
kardot megemeli, háromszor is elvágom a nyakát. Látjátok ezt a
nyílvesszőt? – mutatja fel nagy büszkén és magabiztosan a halálos
eszközt. – Úgy bemegy a sodronyingen, hogy a gazdája nyikkanni se
tud.
A mogyeri parancsnokok egyetlen alkalommal sem hagyták
megjegyzés nélkül, ha Karlmann király és apja, Német Lajos
viszályáról esett szó. Nem nagyon tetszett nekik a véres apa-fiú
torzsalkodás, mert azt a mogyeri is hajlamos volt elfelejteni, hogy a
testvérháborúktól, meg attól, hogy a fiú hadat szervezzen az apja
ellen, sem ők, sem más népek nem voltak soha mentesek.
Honnan tudhatta volna az akkori kor embere, hogy ez még nagyon
sokáig így marad ezen a földön?
A három sereg egy hatalmas mezőn gyülekezik, amelynek széleit
dombok szegélyezik. Tölgyesek tarkítják a domboldalakat, két
kisebb folyócska is siet a messzeségbe, több helyütt mocsarakat
táplálva.
Csete parancsnok elsőnek a területet méreti fel a felderítőkkel.
Tudja, hogy ha haditanácsra kerül a sor, nem fogadhatja el csak úgy,
vakon bízva Karlmann főparancsnokában az általa kiókumlált rendet.
Ha támadni kell, hát majd ő megmondja, honnan és mikor ugorjon
neki az ellennek a mogyeri csapat. Csete gondos parancsnok hírében
áll. Meg aztán ígéretet is tett Álmosnak, hogy a mogyeri vitézeket
hazaviszi, s lehetőleg minél nagyobb számban.
Hajnalban riogó bőrkürtök szava veri fel a mogyeri tábort. A
vitézek, akik nyulak módjára, félig éber állapotban alszanak a tüzek
mellett, perceken belül teljes fegyverzetükkel nyeregbe lendülnek, s
várnak a parancsra.
Futárok rohangásznak a csapatrészek között:
– Lajos király serege a dombok mögött megkezdte a felvonulást!
Mindenki foglalja el a helyét!
Csete alvezérei rögvest intézkednek.
A mogyeri ezredes az előző napon megmutatta Karlmannak és a
moraváknak, hogy a sztyeppelakó nomádokat sem ejtették a fejük
lágyára. Olyannyira ragaszkodott stratégiai elképzeléséhez, hogy a
hármas haditanács elfogadta Csete összes javaslatát.
A frankok mindenáron azt akarták, hogy Csete lovasai elsőnek
vágtassanak Lajos király serege páncélozott középrészének, és a
szokásos pusztai haditaktikával akadályozzák meg, hogy azok
szervezetten megrohanják az egyesített morva-mogyeri-ostmarki
frank sereget.
A csata reggelén a mogyeri seregrész – amelynek Lajos hadának
középrészét támadva esze ágában sincs beleszaladni a két rőf hosszú,
vashegyű, letámasztott kopjákba – az ellenség balszárnya felé veszi
az irányt.
Beke kapja a feladatot, hogy elsőnek rohanja meg a frankokat,
kivonva a szélső századokat a hadrendből, s lekötve erejüket.
– Figyeljétek a zászlót meg a kürtöt – vonja össze a tizedeseket
Beke.
– Olyan csendben támadunk a domb fedezékében, ahogy csak
lehet. A frankoknál a bal szélen lándzsások vannak. Túl közel nem
megyünk. Három vesszőt röpít mindenki, sodronying-törőket. Utána
fordul, és nyomás vissza, a kürtjelig meg sem moccan.
Megértettétek? Aztán megpróbáljuk kivonni a hadrendből a
lándzsásokat, és magunk után csalni. Ha ez megvan, Baracs százada
a folyó meg a tölgyerdő közé szorítja őket, mi pedig fordulunk és
rájuk csapunk. Egyszerű az egész. Ki nem érti?
 A pusztai taktika valóban világos, a gyorsaságra és meglepetésre
épül. Mégis csuda sokára tanulták meg az ellenséges seregek, hogy a
kétségbeesett menekülés látszatát keltő, hátráló mogyeri csapatot
üldözni nem szabad. Ha megtették, végzetes hibát követtek el.
Beke százada csendben elindul. Csaknem teljesen kivilágosodott,
és a dombok tetejéről a megfigyelők jelentették, hogy Lajos király
serege alig két mérföldre felvette a harci alakzatot. Az erős, nehéz
páncélos lovasság hagyományosan középen várakozik.
A százados elküldi pár emberét, kémleljék ki, merre tartózkodik
Lajos seregének tartaléka. Amikor visszatérnek, jelentetik, hogy a
tartalék pontosan a sereg zöme mögött lovagol.
– Arra számítanak, hogy a középhadat rohanjuk meg – mosolyog
Beke a bajusza alatt. – Vidra! Gyécse! Szilárd! Fel a dombra! Ti
onnan támadtok a fiúkkal, lendületből. Ha megindultok, jobbról
mellétek sorolunk. Egyből vonalban támadunk, s ha a balszárnyon
íjászok nincsenek, közelebb is kerülünk.
A század kétfelé bomlik és meglódul. Beke érzi, hogy megpezsdül
a vére, mint minden csata előtt. Elindul mélyről, a gyomra tájékáról
egy bizsergés, végigaraszol az egész testén a feje búbjáig.
Figyeli a vitézeket: jókedvű, magabiztos, kipihent mindegyik.
Csak úgy duzzadnak a tettrekészségtől, s ez a századosnak is újabb
adag erőt, biztonságot ad.
És különben is, mi történhetne? A lovak erősek, gyorsak, a
katonák bátrak, tapasztaltak s fegyelmezettek, mert tudják, hogy ettől
függ az élet, aminek jutalma a zsákmány.
A nyugatiak gazdagok. A mogyeri seregben közszájon forog,
hogy még a közember nyakában is vastag aranyláncok lógnak, a
fegyverek és a ruhák vagyont érnek. Mindezt jó volna megszerezni,
és a mogyeri meg is szerzi, hiszen ezért vállalta ezt a hosszú utat.
Nem csoda, hogy a vitézek közül egy sem akad, akinek eszébe
jutna: talán nem tér haza. Már csak babonából sem gondolnak erre.
Vidra éles sípjele átvisít a párás hajnali levegőn, és a dombocska
tetején vágtába ugrik a harminc ló. Beke kürtöse rohamjelet fúj, és a
század másik fele is meglódul.
Ahogy a dombot kerülik, észreveszik, amint a frank sereg
balszárnya éppen mozdul, és a sorait módosítja. Vidra, Gyécse és
Szilárd tizedeit megpillantva a frank parancsnok utasítást ad, amire a
katonák háromsoros sündisznóállásba tömörülnek. Az első sor
letérdel, és mereven letámasztja a lándzsát. A második és a harmadik
az első fölött nyújtja előre a gyilkos eszközt, és villannak a félkarnyi
acélhegyek.
Beke jelt ad az íjak feszítésére. A frankok elé robbannak, és ebből
a lendületből eresztik el a sivítva röppenő vesszőket.
A frank pajzsokon jeges eső módjára kopog a mogyeri nyílvessző.
Néhány harcos felüvölt és eldől, de a többi szilárdan a helyén marad.
Beke még kétszer ismétli harcosaival a nyílzáport, aztán kürtjelre
fordulnak a jólnevelt harci lovak, s rendetlen összevisszaságban
vágtáznak vissza.
A frank táborból gúnyos kiáltás és vad nevetés harsan, a
pajzsokon kardjukkal dobolnak a katonák: menekül a disznó
mogyeri, mert nem bír a „sündisznóval”.
Lajos király serege megtorpan, és a csapatrészek izgatott
mozgással módosítják a harci alakzatot.
Beke újabb rohamra ösztökéli századát. Amikor az utolsó
nyílvesszők bevágnak az ellenséges sorok közé és átfúrnak jó pár
sodronyinget, a frank lándzsások sündisznóállása szétnyílik, és egy
csapat könnyűfegyverzetű lovas vágtat elő. Kerek kis pajzsuk a
baljukon lóbálódzik, jobbjukban kelevéz vagy lándzsa.
– Vissza! Fel a dombra! – adja a parancsot Beke, mert látja, ha a
század nem vonul vissza idejekorán, beszorul a „sündisznó” és a
könnyűlovasok közé.
A kürtös azonnal megadja a jelet, s a mogyeri század, akár elsőre,
rendetlen tömegben vágtat a domb teteje felé. Mögöttük a frankok
izmos, testes, bár jóval lassúbb lovakon, diadalittas üvöltéssel
rúgtatnak.
– A tetején rögtön szembefordulunk! – kiáltja Beke. – Várjuk be,
amíg félig felérnek, de ne engedjük őket vágtába kapni, csak nyilat
nekik! Utána jobbra-balra szétválunk, és jöhet a lándzsa és a szablya!
A század felér a gerincre, és szétbontakozik. A másik oldalon,
jóval lejjebb morva lovasok vágtatnak el, és Beke láthatja, amint
beékelik magukat a „sündisznó” és egy frank gyalogos csapatrész
közé, abba a résbe, ahonnan a frank könnyűlovasság kitört. Nem
tetszik a századosnak ez a taktika, s nem is tudja mire vélni a morvák
veszélyes játékát.
Beke százada eddig nem veszített embert.
Pillanatokon belül megjelenik az első húsz frank könnyűlovas a
domb alján, és vadul rúgtatnak a mogyeri lánc felé.
De alig ugranak meg a frank lovak, máris röppennek a mogyeri
nyílvesszők, és csattanva vágódnak a frank harcosokba, a lovak
szügyébe, amit éppen érnek. Tízen is felbuknak, a lovak iszonytatóan
hörögnek, de mögöttük újabbak jelennek meg. Pillanat műve csak,
hogy Beke századára zúduljanak.
– Szétválni! – adja a jelet Beke kürtöse, és a század jobbra-balra
eliramodik, le a lejtő túloldalán mintha csakugyan megint
menekülőre fogná.
A frankok egy pillanatra megzavarodnak. Nehéz eldönteni, ki után
induljanak. Magasra emelik a lándzsát, felállnak a kengyelvasban, és
ordítozva rontanak Vidra és Szilárd tizedének.
A mogyerik félkört írnak le, kilőnek a frankokra néhány vesszőt,
de addigra már egy újabb frank csapatrész is odaérkezik. A két
század egymásba vágódik.
A nehéz, kevésbé fordulékony bajor lovak a puszta súlyukkal
sodorják el azt, aki idejekorán nem képes kitérni. Törnek a lándzsák,
sebesült lovak nyerítenek, harcosok vonaglanak fájdalomtól eltorzult
arccal, most már mindkét részről.
Beke kürtjellel próbálja kivonni a századot a csetepatéból, de
sokan nem hallják meg. Gyülekezik a század maradéka, úgy
nyolcvan vitéz.
Ekkor a domb aljából velőtrázó üvöltéssel, hosszú nyelű szekercét
forgatva vagy ötven morva lovas ront a frankokra, akiket váratlanul
ér a támadás. Éppen a mogyerire zúdulnának, s félúton vannak a
soraik rendezésében.
Beke elképedve látja, hogy a szekercéseknek teljesen mindegy,
lovat vagy embert vágnak-e. A nyeregből lehajolva irtózatos
suhintással törik, metszik el a frank lovak lábát, aztán vágtatnak is
tovább, hátrahagyva a befejezést a mögöttük rúgtató, kopjás
társuknak. Percek múltán alaktalan, véres masszában vonaglik a
frank könnyűlovasok fele. A maradékuk idejében a nyakába szedte a
lábát, és a túlerő láttán visszavágtatott a dombtető felé.
– Hé! Ti ott! Gyertek utánam! Tagozódjatok be mögénk! – hallja
Beke százados Csete második helyettesének rikoltását, s nyolcvan
emberével a vágtázó csapatrész után ered. Egyenesen Lajos király
seregének középrésze felé veszik az irányt egy süppedős rét mentén.
A király a sereg közepét csupa válogatott, tagbaszakadt, páncélba
öltözött vitézből építette fel, s maga is ott van mögöttük a testőrök
gyűrűjében. Még a lovakon is vaslemezek csüngnek, egészen a
térdükig. A katonák sisakján hivalkodó jelvények villannak, hosszú
kopjájukat előreszegzik, súlyos, kétélű pallosuk a nyeregkápáról lóg.
Beke vitézei a támadó vonal jobbszárnyára kerülnek. Megeresztett
szárral száguldanak a némán, mereven álló vértesek tömör
ércfalának. A mogyerik beletúrnak a tegezbe, kimarkolnak öt vesszőt
is egyszerre, s egyet a húrra illesztenek.
A kürtjeire egyszerre röppen a számtalan vessző, s elsötétül tőlük
az ég.
– Szentséges Öregisten! Úgy hull le róluk, mint a tollpihe! –
szörnyülködik egy veterán mogyeri. A vértesek maguk elé emelik
hosszú pajzsukat, csattannak a nyílhegyek, aztán a vesszők fáradtan a
földre hullnak. – Ezek ellen mit sem ér a nyíl!
– Majd leverjük őket másként! – vigyorog egy morva harcias
képpel, és meglóbálja szekercéjét.
– Nem megyünk a vasasoknak! – ordít a parancsnok, és a síp- meg
kürtjelekre az egész mogyeri egység megfordul. – Kicsaljuk őket a
mezőre, ott pányvával is lerángathatjuk őket a nyeregből!
Az egység iramodásnyira megáll, fordul, és újra laza vonalba
sorakozik. Beke felpillant, és döbbenten látja, hogy balról és jobbról
vasas frankok zúdulnak feléjük. A lovak patái alatt irtóztatóan dobog
a föld, csörömpöl a sokféle fém.
– Vissza! Vissza, mert bekerítenek!
– Beke! Vidd az embereidet a mocsár mellé! Csaljátok magatok
után az átkozottakat!
Beke vinné ugyan, de a frankok parancsnoka tapasztalt vitéz. Éles
sípjel visít, mire a frank középrész megnyílik, hogy utat adjon egy
előretörő, könnyűfegyverzetű, egyenes karddal és pajzzsal
felszerelkezett egységnek.
A frank könnyűlovasok egyenesen Beke maradék századának
zúdulnak, és a távolság rohamosan fogy.
A visszavonulás irányát egy frank gyalogos század bal felől
eltorlaszolja, Beke háta mögött a mocsárvidék. Gyorsan kell dönteni:
– Fel a dombra! Mindenki! Gyerünk!
A lovak megfeszített inakkal felkaptatnak a meredeken, tüdejük
zihál, orrlikaik kitágulnak, és a zablavasra zöldes hab fröccsen.
Amint felérnek, Beke rémülten pillant meg egy húszöles
szakadékot a túloldalon. A fazekasok elhagyott bányájának alja
fentről iszonyú mélynek tűnik, s agyagos fala csaknem függőlegesen
szakad az alant felgyülemlett, esővízből született, alga lepte
tavacskába.
– Vonalba! Vonalbaaa! Feszíts! – ordítja Beke, és emberei
gondolkodás nélkül cselekszenek, mintha csak gyakorlaton lennének.
A domb aljában megtorpannak a frank lovasok, s az íjászok
előszedik vesszőiket. A frank parancsnok csakúgy izgatott
utasításokat ad, mint Beke. Mindketten tudják, azé a győzelem, aki
először röpít nyilat a másikba.
Most eldőlhetett, melyik íj a jobb!
A frankok soha nem álltak az íjászmesterség első sorában,
fegyvereik gyengébbek voltak, mint a csontból, fából, idegből egy
esztendeig is készített mogyeri íjak.
A mogyeri század a gyorsabb. Elsőnek röpíti ki a halálhozó
vesszőket, és a könnyűlovasság sorait megbontja. Mire újabb vesszőt
helyeznének az idegre, Beke parancsot üvölt:
– Előre! Nyilat nekik, aztán kelevézt! Kitörünk! Hujj-rááá!
A mogyeri vitézek hujjogva rontanak a meglepődött, íjukkal
zavartan bíbelődő frankokra. Újabb nyílvesszők vágnak az eleven
húsba, majd a kelevézek keresik a célpontot, szablyák és egyenes
kardok csapnak össze. Lovastól dől el frank és mogyeri, van, akit
egyszerre több döfés is megtalál. A lovak félelmükben hörögnek,
törött lábukkal kétségbeesetten próbálnak talpra állni.
Beke előtt egy idősebb bajor vitéz huzakodik, és hosszú pallosát
két marokra fogva feléje sújt. A penge lemetszi Beke baljáról a kerek
bőrpajzsot, amint a vágást hárítani igyekszik, és megsebezi mezítelen
felkarját. A lendülettől a bajor oldalt csúszik, s ez elegendő ahhoz,
hogy Beke az oldalába szúrjon a szablyával.
A hadrend megbomlik. A mogyerik magányos ellenfeleket
keresnek maguknak, a frankok és a bajorok pedig igyekeznek tömör
csoportokban megmaradni. Beke százada oldalról marja, csipdesi
őket, s egyre több frank zuhan a földre.
De a mogyerit is alaposan megtizedeli az ütközet. Vidra a
maradék embereivel Beke mögött vitézkedik, ám a tizedének fele
sincs már meg.
– Kivágjuk magunkat! Gyerünk! – kiáltja Beke, és leránt egy
túlságosan közelre került fiatal bajor gyerkőcöt a vaskos farú, lomha
lováról. A veres képű fickó elterül a letaposott, véres fűben, s nem
mozdul.
A mogyeri század maradéka kicsusszan a frankok mellett
keletkezett résen. Beke morva gyalogosokat lát maga előtt, alig
nyíllövésre. Arra veszik az irányt, de csak megbecsülni tudja, hogy a
század harmada nincs már vele.
Gyors rendezésre van szükség.
Egy dombhátról átlátná a teljes csatateret, de a portól alig látni
valamit. A tülekedés a szárnyakon a legnagyobb, zászlók repdesnek,
vagy hullnak alá, s a forgatagból lehetetlen kivenni, hol a Lajos
király serege, s hol a fiáé, a lázadó Karlmanné.
A dombról Bekének úgy tűnik, hogy kiút csak egyetlen irányban
lehetséges: délkeletnek, két keskeny erdősáv között.
– Arra menjünk, százados! Nem látok katonákat az erdő mellett –
lihegi Szilárd vitéz, a keze fején bőven vérző sebet nyalogatva.
– Nem tetszik nekem az a rész – vonja össze a szemöldökét Beke.
– Nem véletlenül nincs ott senki. Az a gyanúm, hogy posvány
húzódik a két erdőszél között.
– Küldjünk ki felderítőt – javasolja Vidra.
– Rendben. Te meg te – mutat két tapasztalt vitézre Beke. –
Jelezzétek, ha mehetünk. De igyekezzetek, mert a nyakunkon
vannak.
Beke akkor már elgondolta magában, hogy ha szerencsésen
megkerülik az erdőt, a frank gyalogságot oldalba támadják.
 Amint a két harcos lengetni kezdi a karját, meglódul a maradék
század. Alig van vitéz, aki ne vérezne. Azt senki nem tudhatja,
milyen súlyos a sebe, de még viszi a lendület és a harci vágy.
A század levágtat a dombról, egyenesen a két erdősáv közti résbe.
A talaj szilárd, és magasra nőtt a méregzöld, vaskos szálú fű.
Oldalról egyszerre kőzápor árasztja el a vágtázókat. Parittyákból,
alattomosan, lesből röpítik a halált hozó kődarabokat az erdőszélen
megbúvók.
– Ezért nem láttunk itt senkit! A rohadékok!
– Vissza! Kerüljük az erdőt balról!
A század maradéka a lovak nyakára borulva, fejét és hátát pajzzsal
védve vágtat vissza.
Az erdő túloldalán morva csapatrész gyülekezik. Senki nem vitte
még őket harcba, s égnek a vágytól, hogy vitézségüket megmutassák.
Megütközve bámulnak Beke tépett századára, s tán egy pillanatra
még a lelkesedésük is alábbhagy, aztán új erővel üvöltik mélyhangú,
kőomláshoz hasonlatos csatakiáltásukat.
– Beke! Ott a zászlónk! – mutatott Vidra a patakon túli erdősávra.
– Csete zászlaja. A derékhadunk talán még nem volt ütközetben.
Előre!
Megeresztett szárral vágtatnak a fürge pusztai lovak. A vitézek
futtában rendezik soraikat, és számba veszik fegyvereiket.
A patakmeder kiszélesedik. Jól látja ezt Beke, nem is akarná arra
vezetni a csapatot, de már késő. Az elől vágtatok hirtelen hasig
süppednek az ingoványba.
– Balra! Balra kerülünk!
Akinek szerencséje volt, még idejében fordíthatott a lova fején, de
vagy tíz ott ragad a sárban. A dágvány meglapul a magas fű alatt. A
mogyerik lecsúsznak a nyeregből, s azonmód kötésig merülnek.
– Íjászok a domb felől! – üvölti Ákus, a félig türk legény. A
század vitézei az íjukhoz kapnak, másik kezük a félig vagy teljesen
üres tegezben matat.
Magasról csapnak le az első vesszők, de túl közel vannak a frank
íjászok ahhoz, hogy semmibe vegyék őket. Térdelve lőnek, faderék
és bokor mögül, még a magasság is nekik segít.
 Beke nem lát más lehetőséget, mint minél távolabbra vonni
megmaradt embereit. Nyílvesszőjük alig, és menekül a maradék
ötven vitéz, egyenest a patak zúgója felé, ahol úgy tűnik, könnyű az
átkelés.
Egy nyíllövésre megközelítik a zúgót, és fellélegeznének már, de
balról rettentő üvöltéssel bajor lovasok zúdulnak rájuk. Senki nem
tudja, honnan kerültek elő.
A hatalmas, bőrpáncéllal borított bajor lovak, magas kápájú
nyergükben a szálas, hegyi emberekkel, akik egyenes kardot, hosszú
nyelű szekercét forgatnak, oldalról vágódnak a könnyű, virgonc,
pusztai lovacskákba. Aki egyszer a földre esett, azon kíméletlenül
átgázolnak.
Beke még látja, amint a mogyeri zászló megindul, egyenesen
feléje. Talán még azt is, amint a fény megcsillan a kopjavason – de
lehet, hogy ezt már csak képzeli.
Megtermett, szürke bajor harci mén ágaskodik közvetlenül
mellette, mellső lábai Beke feje felett kapálnak. A vitézt nem is látja
a nyeregben, eltakarja a ló vaskos nyaka és szügye, de csizmás,
sarkantyús lába erősen szorítja a mén oldalát.
Beke lova ösztönösen menekülne, s jobbra lendül, így ő a szablya
vasát a szürke mén szügyébe merítheti.
Ez az utolsó, amit lát. Sziklaként omlik rá a nehéz paripa és
lovasa, s Beke úgy érzi, megfordul a levegőben, aztán háttal valami
keményre vágódik. Érzi a lova teljes súlyát a mellkasán. A szemét
elborítja a vér, még hallja, amint reccsen egy lándzsanyél, majd
befogadja az öntudatlanság jótékony ölelése.

XIII.

A sápadt hold átsüt a megszabdalt felhőrétegen, és kísérteties

fénybe vonja a mezőt. Fáklyafény imbolyog, száz meg száz
szentjánosbogár. A levegőben a vér és a kiomlott zsigerek szaga, és a
szél messzire viszi a haldokló emberek és lovak hörgését.
Nikosz, a bizánci pap megfordít egy hullát, melynek hiányzik a
jobb karja, és a homlokán hatalmas vágás magyarázza, miért szállt el
belőle az élet.
A görög körbevilágít a fáklyával. Harminclépésnyire tőle vékony
kis alak tallóz, égő zsarát a kezében.
– Ezek itt mind morvák, Gecse fiam. Mogyeri egy sincs. Csupa
gyalogos, úgy nézem, legázolták őket. Nézzük meg a máglya
környékén, hátha már odavitték…
– Nem vitték! – a fiú hangja felnőttesen rekedt. – Őt nem. Nem
lehet közöttük.
– De a táborban sincs, igaz? Márpedig akkor…
– Meglehet, hogy sebesült. Nem tud mozogni, eltört a lába,
vagy… Mit tudom én! Keressük, Nikosz bátyó, amíg csak lehet. Én
nem hagyom abba.
A harcmezőn mogyeri és morva, frank és bajor, aki most mind a
halottai, a sebesültjei után kutat estétől, mióta apa és fia, Német
Lajos és Karlmann megkötötték a békét. Megtépázták egymást, és a
vágóhídra hajtottak sok harcost, mert mindegyik meg akarta mutatni,
ki az erősebb a Frank Birodalomban. Nem tudni, melyiküknek lett
előbb elege a halálból, de valamelyik jobbnak látta, ha szépen
megegyeznek.
Senki nem tudhatta, hogy a béke mennyire lesz tartós.
Most már a két ellenség egymás mellett keresgél a gyászos
mezőn, együtt kutat a szomorú, véres halmok között. Nem jutna
eszébe senkinek, hogy kardot húzzon a másikra. Aki zsákmányolni
akart, már világosban végzett.
Virág falfehér lett, amikor híre jött a csatakezdésnek. Túlságosan
is hamar történt minden, nem készült fel kellőképpen.
Éjszaka még azon rágta magát, miképpen álljon Beke elé másnap,
amikor meghallotta a riadóra szólító bőrkürtök bőgését. Aztán pedig
magába roskadtan ült a hevenyészett sátorban, a zsidó kalmár
szekere mellett, mert ott biztonságban voltak. Mindegyre Beke körül
forogtak a gondolatai, és még azzal sem törődött, hogy Gecse merre
jár a sólyommal.
 Elsőnek ragadott fáklyát, amikor kora este hír érkezett a békéről,
és rohant a többivel a csatamezőre. Először a mogyeri seregrésznél
próbálkozott, de Beke századából alig maradt valaki, aki
elmondhatta, mi történt valójában.
Egy súlyosan sebesült vitézt kötöztek a társai, akinek fél szemét
kiverték, s a jobbjának négy ujját levágta egy frank pallos. A vitéz
félrebeszélt, és valamiféle patakról meg mocsárról nyöszörgött, aztán
óriási lovakról, amelyek az égből zuhantak a mogyerire. Virág
otthagyta, és nyomában Altával a sötétben imbolygó apró fények felé
botladozott.
Alta rettentően félt, de nem mert ellentmondani. Kérdezett volna,
de rémisztette Virág kőkeményre fagyott arca, szemének különös,
elszánt villogása, szótlansága. Az asszony csak ment egy ismeretlen
cél felé, mint aki a sötétben is lát.
Nikosz a halálosan kimerült Virágra egy csenevész mocsári
tölgyfa alatt talált rá, jóval később. Alta siránkozó hangját ismerte
fel, s most arrafelé igyekezett.
– Nincs. Egyelőre nincs. Talán, ha kivilágosodik. Azt mondja a
gyerek, le kellene menni a patak partjára, állítólag ott valami
nagyobb verekedés volt.
– Indulunk a patakhoz. Amíg meg nem leljük, senki nem megy
sehova – kondul a párás éjjeli levegőben Virág színtelen hangja, és
mindegyikük tudja, hogy így is lesz. Virágnak ellentmondani nem
lehet. Ki tudja, mit tenne, ha valaki mégis megpróbálja?
Lebotorkálnak a patak partjára. Nem messze a sötétből kísérteties
hang nyöszörög:
– Húzzatok ki… Kérlek… Akárkik vagytok. Húzzatok ki…
Elmerülök…
Nikosz pár lépést előre lép, de nyomban combig merül a sárba. A
hang gazdája csak pár rőfre lehet, de az egybefolyó, sötét tömegnél
egyebet nem lát a görög.
– Itt vagyok… Látlak téged… Ló alá szorultam. Nyom bele a
sárba… Húzzatok ki! Húzzatok!
A hang kétségbeesett, a vitéz rég elveszítette az önuralmát. Nikosz
hasra fekszik, és a zsombékon előrekúszik. Keze egy nyeregkápán
matat. A hang már egészen közel van.
 Végre egy sáros ingujjat tapint.
– Húzz ki! Már a számba folyik a sár – könyörög a mogyeri, és
Nikosz kitapogatja a lódög alatt a kezét is.
Iszonyú erőfeszítéssel kiszabadítja, majd maga után vonszolva a
szárazulatig kúszik.
– Nem kellesz még az ördögnek, te mogyeri – próbál tréfálkozni a
görög. – No, most már talpra állhatsz, nem süllyed el a lábad.
– Hát talpra… mostanában nem… Dárdát kaptam a derekamba –
nyögi a vitéz.
– Súlyos?
– A másik oldalon jött ki.
A görög pap lehajol, a sötétben megtapintja a vasat, s nem érti,
miért él még ez az ember.
– Kihúzzam?
– Meg ne próbáld! Azonnal elvéreznék! Szólj majd egy javasnak,
és küld értem. De adnál-e vizet? Vagy még jobb, ha kumiszt…
– Itt a tömlőm, igyál, testvérem – nyújtja Nikosz, de magában már
azt gondolja: egy halottal beszélget.
– Meggyógyulsz majd, mogyeri! Én meg éppen egy vitézt
keresek. Bekének hívják, százados. Láttad-e?
– A… parancsnokom volt – nyögi amaz, és kínlódva megpróbál
felkönyökölni. – Utoljára akkor láttam, amikor a dágványba
ragadtam. De most… nem tudom, merre lehet, mert… sötét van. Ha
átjutott a patakon, akkor talán nem érte baj…
– Senki nem jutott át a patakon – szólal egy hang a sötétből. Öreg
mogyeri vitéz, sárosán, véresen áll Nikosz felett. – Legázolták őket a
bajorok egy szálig. Akkora lovakkal jöttek, mint egy teve. Nem ért át
oda senki.
– Honnan tudod, öreg?
– Csak onnan, hogy Csete parancsnokkal mi magunk vágtuk le a
bajorokat. Átkozottul erősek voltak.
– Ismerted-e Beke századost?
– Az elővédet vezette? Akkor ismertem.
A görög türelmetlenül faggatná tovább az öreg harcost, de a
sötétből egyszerre Virág kétségbeesett sikolya röppen:
– Gecse! Nikosz! Ide! Itt vagyok!
 A görög fáklyája szikrákat hány, amint a letaposott fűben
botladozva szalad a hang irányába. Virág még néhányszor kiált, mire
a pap belebotlik. Alta is ott kuporog, s alabástromszín arcát iszonyat
torzítja.
A földön egy ló mozdulatlan teste hever, az állat nyaka
természetellenesen hátracsavarodik. A szügyén akkora vágott lyuk
tátong, hogy belefér egy férfikar, s a kiömlött vértől iszamos a
környék.
Mogyeri nyereg rajta, és a kengyelbe puha, szarvasbőrből varrott
csizmába bújtatott láb akadt, amit egyetlen csapással, térdből
metszettek le.
– Megtaláltam! Itt fekszik a ló alatt.
Virág hangja tompa, akár a homokba puffanó kődarabé. A földön
ül, és az ölében tart valamit. Nikosz közelebb viszi a fáklyát.
A sárgás fény véres, fedetlen, tar fejre világít. Beke az, lehunyt
szemmel, félig a ló alá szorult testtel. Jobbjában szablyát szorongat,
bal karja hátracsavarodva, valahol a dereka alatt.
– Lélegzik?
– Azt hiszem. Lüktet az ér a nyakán – mondja csendben Virág, és
Nikosz arra gondol, milyen iszonyúan erős ez az asszony.
– Levágták a lábát. Térdből. Ott van a kengyelben…
– Emeljük meg a lovat – ajánlja az idős mogyeri, és Nikosz
nekiveselkedik. Lándzsanyelet tapogat ki a közelben, azt feszíti a
tetem alá. Mire a fa reccsenve kettébe törne, Bekét kihúzzák a ló alól.
– Magasságos Tengrinek hála! – sikoltja Alta. – Nem az ő lába
volt…
Beke a véres arcától eltekintve épnek tűnik, de nincs magánál.
Olyan, mint ki mélységesen mély álomba merült.
Nikosz tüzetesen körbevizslatja a sebeket. Számtalan vágás
éktelenkedik a vitézen. Kimarjult a bal karja, és Nikosz óvatosan, de
határozott mozdulattal a helyére csúsztatja a vállízületét. Ha most
Beke ébren van, üvöltene a fájdalomtól.
– Saroglya kell – szól Virág. – Keressetek lándzsát, kopját,
bármit. Elvisszük innen.
 Az éjszakai szél hajnalig hordja-viszi a sebesültek, haldoklók
nyögését, a vér szagát, aztán elül, mihelyt megjelennek az első
halvány csíkok a keleti ég alján.
A zsidó kalmár szedte a sátorfáját, és odébbállt. Virág Altával,
Gecsével és Nikosszal, meg néhány kóborló zsákmányvadásszal
egymaga maradt, mire újra leszállt az este.
Beke sokáig nem tért magához. Időnként zihált, félrebeszélt. A
sebekből már nem csordogált a vér, Nikosz átkötötte mind, és meg is
tisztította alaposan. Egy sem volt súlyos, de a papot aggasztotta a
túlságosan is mély alvás. Ha tudtak, pár csepp vizet erőltettek a vitéz
ajkai közé.
Éjszaka Gecse öt lovat hajtott a szállásra. Egyikük erőteljes, bajor
állat volt, de jóindulatú, és úgy követte a másik négy mogyeri
lovacskát, akár egy kutya. Tányérnyi patáin békésen ácsorgott, és
hagyta, hogy Gecse béklyót bogozzon a mellső lábaira.
Hajnalban Virág, aki éppen, hogy csak szendergett Beke mellett,
figyelve a sebesült minden rezdülését, ugrasztottá Altát.
– Hozz még takarót, de elébb melegítsd meg a tűznél. Fázik a
szerencsétlen.
Beke fejét az ölében tartva Virág harmadik napja el sem mozdult a
sebesük harcos mellől. Nikosz és Gecse észrevette, hogy valamit
néha beszél neki, suttogva, hogy más ne hallja.
Aztán magára hagyták Virágot, Bekével és a bánatával.
A vitéz arcát elcsúfította két újabb, hosszú vágás, amit szablya
vagy kard ejtett. Bíborvörösre gyulladt körülöttük az amúgy
viaszszín bőr.
Virág csak nézte, s önkéntelenül, mint egy gyermeket, finoman
ringatta. Réges régi dallamok szaladtak át csapongó gondolatain, és a
halál szaga mellett beosont érzékeibe egy illat, ami sok évvel ezelőtt,
egy nyári napon megbabonázta, aztán cserbenhagyta, mert elröppent
egy kóbor szellő szárnyán.
Az elmúlt idő egyszeriben nem tűnt többnek, mint néhány
eliramlott napnak, a sohasem volt pedig életre kapott. De hát annyi
szenvedés után ki tudná eldönteni, mi az, ami való, s mit vél a lázas
elme igazinak?
 Virág talán elbóbiskolt, mert úgy érezte, messziről jött hangok
szólongatják, talán a túlvilágról. Hívják-e, vagy csak üzenni akarnak?
Mit akarnak vele? Miért fontos az, hogy ébren van-e? Az ereje már
régen elhagyta, és miért nem látja ezt az, aki így ébresztgetné:
– Asszony! Ébren vagy-e?
Az ólomnehéz szemhéjak fáradtan megnyílnak, a hangokból
lassan valóság lesz:
– Asszony! Ébren vagy-e? Hallod? Tán csak nem hagyott el a
lélek? Asszony…
Virág szeme és tudata tisztulni kezd, amint Beke hangját
meghallja. A harcos nyitott szemmel, mozdulatlanul bámul rá, csak
az ajkai mozognak. Tüdejét erőtlenül hagyja el a levegő.
– Elaludtál, te asszony. Már régóta szólongatlak. Alig lélegeztél.
Egyáltalán… érted, amit mondok? Mogyeri vagy-e, vagy tán más
vérből való?
Virág képtelen megszólalni. A torkában kőgolyóbist érez, a szeme
fátyolos.
Mondaná, hogy „Tengri és Istenanyánk! Hát mégis visszahoztad
nekem? Ennyi esztendő után? Ennyi fájdalom és szenvedés után?
Mire ez a kegy a részedről? Hiszen sosem voltam éppen a legjobb…”
De nem jön ki hang a torkán.
– Vized van-e, asszony? Meggyulladok belül, úgy érzem.
Virág bólint, de a könnyek már fojtogatják. Tömlőből vizet
csorgat Beke szájába, mert a vitéz mohón inna.
– Köszönöm. Jó vagy, még ha nem is érted a mogyeri szót
egészen. A… a hátam fáj… Iszonyatosan hasogat, ha mozdulnék…
Emberek közelednek. Nikosz nyerget cipel, és egy kopját, a
válláról mogyeri tegez lóg. Mögötte Alta lovat vezet. Gecse mellette
gyalogol, vállán a sólyommal.
Nikosz veszi először észre hármuk közül, hogy Beke ébren van,
mert Virág törékeny alakja úgy hajol fölébe, mint egy aprócska
szobor. Az asszonyt zokogás rázza, de szemei szárazak, mintha
elapadtak volna a könnyek.
A görög ledobja a holmikat, és letérdel Beke mellé. Izgalmában
görögül mondja:
 – Hát, testvérem, a Mindenható hagyott neked még egy kis időt a
földön, úgy látom. Nem hittem, hogy megéred a reggelt.
– Nem érti, amit mondasz – guggol mellé Alta. – Tán nincs is még
egészen ezen a világon. A lelke most talál vissza.
Beke a mogyeri szót hallván Altára pillant. Fél szeme a rászáradt
vértől még vak.
– A hangodat megismerem. Nem vagy-e te a fejedelem szállásáról
való? Vagy talán… régebbről…
– Én Alta vagyok, Beke – sírja a lányka. – Emlékszel? Te hoztál
el a szállásról…
Beke kínlódva megpróbál felemelkedni, hogy jobban lássa Altát.
A hátába éles fájdalom hasít. Virág finoman megemeli a fejét, de
még most is képtelen szólni.
– Te volnál az? Alta? A félkezű, csupaszív kisleány? Aki az én…
az én…
– Igen, Beke, én vagyok. Régen volt már az. De ne mozdulj, csak
feküdj szépen, nyugodtan. Súlyos a sebed, talán törött is valamid,
még nem tudjuk.
– Amikor elhoztalak, Virágról beszéltél nekem, emlékszel, Alta?
Nem találták soha a nyomát, ugye?
– A Világügyelő mást akart, drága Beke.
– Akkor nem tudtam, mik a Világügyelő tervei – mondja halkan a
vitéz. – Most már tudom, hogy azt akarta, szenvedjek meg, amiért
nem váltottam be az ígéretemet. Azt ígértem, hogy visszajövök
hozzá, nem is akárhogyan, hanem gazdagon. Megvásárolom
magamnak, mert nélküle…
– Beke, semmi nem azért történt…
– Én ezt jobban tudom, Alta. Tengri megbüntetett, most már jól
látom. Azzal büntetett, hogy elvette tőlem. De azt hiszem… azt
gondolom, hogy most már megkönyörül rajtam. Elenged utána. Az
imént álmot láttam, vagy talán nem is volt egészen az. Virágot
láttam, amint odafönt állt egy gyönyörűséges mezőn, ami telis-tele
volt kék virágokkal, és engem várt. Még a hangját is hallottam, amint
korhol, hogy ennyit késtem…
 Alta és Nikosz döbbenten pillant Virágra. Valamit mondani
akarnak, de az asszony csak megrázza a fejét. Gecse mozdulatlanul,
ijedten gubbaszt Beke lábánál.
– Meggyógyulsz hamarost – szipogja Alta. – Most már jó helyen
vagy, kihoztunk a halál mezejéről, és viszünk haza, mogyeri földre.
Beke lassan csóválja a fejét, és az arcára fájdalmas mosolyt
csalnak Alta szavai.
– Mogyeri földre? Nem, Alta. Én nem gyógyulok meg. Ez is a
büntetésem része. És ezt biztosan tudom. Sok ilyesmit láttam már.
Azt hiszem… A lábaimat nem érzem. A derekamtól lefelé mintha
nem lennék. Tudom, hogy eltört a gerincem, mert éreztem. Átfordult
felettem a ló. Ez nem gyógyul, soha.
Nikosz szakállas arcára kiül a tanácstalanság és az aggodalom.
Alta keserves sírásba fog.
– Na, te leány! Hát nem én leszek az első, aki… – kezdené Beke,
de a fájdalom a tüdejében rekeszti a levegőt.
– Hazaviszünk, Beke vitéz – mormogja maga elé Nikosz mogyeri
nyelven. – Erre esküvést is teszek, bár azt az én vallásom nem
nagyon bírja el. De elviszünk. Még nem is olyan bizonyos, hogy…
Talán csak…
– Nem úgy van, görög. Én tudom. Hallottam, amikor reccsent a
csontom. Ezzel még elélne az ember sok esztendeig, a jurtában
üldögélve, de minek?
– Beke! Nem kell sietned sehová. Az élet még hozhat neked szép
éveket, még akkor is, ha…
–…ha nem tudok soha többet járni? Mert így lesz.
– De még nem mehetsz el, mert nem jött el a te időd! Mint
ahogyan Virágé, és a miénk sem jött el, érted?
Beke agya nem tisztult ki még eléggé ahhoz, hogy megértse, mit
beszélnek a többiek, és legyintve azt mondja:
– Ezt én jobban tudom. Köszönöm, hogy kihoztatok. Legalább
nem zabálnak fel a farkasok meg a rókák. De az életemmel én
rendelkezem, meg a Világügyelő. Ő pedig azt mondja, hogy
mehetek, ha akarok. Tőletek pedig kérni szeretnék.
Beke Nikoszra és Altára pillant, Virágot és Gecsét nem láthatja.
 – Azt akarom, hogy menjetek tovább, ha eltemettetek. De ne
égessetek el. Csak úgy, amint minden mogyerit szokás… keletnek, a
fegyvereimmel, a nyereggel. Most pedig egy kis időre… hagyjatok
magamra. Számvetésem lenne.
Nikosz éles szeme észreveszi, hogy Beke jobbja önkéntelenül is a
rövid penge felé mozdul, ami ott lapul kék köves markolatával az
öve mögé süllyesztve.
– Tengri elűzi azokat, akik nem akkor érkeznek hozzá, amikor ő
akarja, hanem siettetnék a találkozást – morogja a görög, és finoman
kihúzza a kis tőrt a helyéről.
– Akkor segíts nekem te, görög! – villan Beke szeme. – Vagy túl
gyáva lennél? A te istened persze nem engedi, hogy egy másik
embert átsegíts… Milyen isten az, aki…
– Beke! Nem szabad! Az ő istene is lehet olyan erős, akár Tengri!
– Nem leányok dolga ez, Alta! Ez vitézi dolog! Nincs hozzá…
– De van közöm hozzá! Van, mert nem odafönt vár téged az,
akihez most annyira sietsz. Hát már ennyire elfelejtetted őt? Hogy a
hangjára sem emlékszel? Szeretted te egyáltalán?
Alta erőtlen hangja sírásba fullad.
– Majd három napig, éjt nappallá téve vigyázott rád, amíg a halál
mezsgyéjén jártál! Azt hitted, elengedett volna? Azt gondolod, hogy
annyi év szenvedése után csak úgy hagyná, hogy elmenj, és annyit se
mondj neki, hogy… hogy… Hát már rá sem ismersz? Hogy
mondhatod, hogy az emlékeidben él, és odafönt vár?
Beke lassan, nagyon lassan emeli lázas tekintetét a fölé hajló
Virágra. Az asszony meggyötört arcának tükörképe tekint le rá. Nézi
őt, de szavak nem fogamzanak meg ajkán, csakis a gondolataiban.

Csak a fák tetejét láthatja. A tölgyek koronái alig mozdulnak, de

Beke számára mégis úgy tűnik, mintha hullámzó táncot járnának.
A két ló közé eszkábált saroglyaféle emelkedik és süllyed az
állatok járásának ütemére. Ebben fekszik, mert – bár vagy három
hete elmúlt, hogy az élők közé visszatért – lóra nem ülhet. Derekától
lefelé nem mozdul egyetlen porcikája sem, a háta meg mintha
beszakadni készülne.
Virág teljes két héten át úgy vigyázott rá, mint az anyatigris a
kölykére. Senki nem tudta, mikor alszik, mikor eszik. El nem
mozdult Beke mellől, akinek sátrat készítettek, és még akkor sem
volt hajlandó készülődni, amikor a mogyeri seregutó is nekiindult a
sebesültekkel a hazafelé vezető útnak.
Nikosz mellettük maradt, noha indult volna másfelé, mert a
hivatása úgy követelte: az egyetlen igaz Isten igéjét hirdesse a
pogányok között. Ám Virágot ő sem téríthette jobb belátásra. Az
asszony egy szent nyugalmával ápolta, őrizte Bekét, etette és itatta,
leste minden rezdülését.
Már kitárgyaltak mindent, nem maradhatott homályban az elmúlt
esztendőkből a lélekben rejtezett egyetlen zug sem. A tévedések, a
hibásan meghozott döntések már mind terítékre kerültek, és
egyszeriben világosságot kapott köröttük minden.
Gecse kétségek között hányódott, s ki tudja, mi okból nem tudott
úgy közeledni Bekéhez, mint az apjához.
Hiányzott valami abból, ami ahhoz kellett, hogy a nyomorékká
lett harcost az apjának tekintse.
A sólyommal hajnaltól napestig vadászott, mégis igen szűkös falat
jutott csak mindenkinek. A kerecsen galambokat fogott, s a gyönge
falatok Bekének jutottak.
A közeli, baljós harcmezőt jobbára csak a farkasok és a rókák
kerülgették, a nyugati szél még két hét múltán is feléjük sodorta a
bomló lódög iszonyú bűzét.
Az elhullott harcosokat már eltemették, elégették, kinek mi járt és
adatott. A sereg mogyeri és moraván részei felkerekedtek, és
zsákmányukkal ki-ki a maga földje felé indult.
Virág minden nap halasztotta az indulást, mert Beke erőtlen volt,
és hosszú utat nem bírt volna ki. Mikor úgy a huszadik napon
nekiveselkedtek az útnak, már csak a távozó mogyeri sereg lovainak
elmosódott patanyomait követhették.
A tölgyfák koronái tehát sorra elmaradtak Beke feje felett, mint az
esztendők, amelyek elszaladtak. Az eget szemlélve jobbára csak
elmélkedett, mert aludni alig tudott, és éjszaka sem jött álom a
szemére. Ha napközben el is bóbiskolt a két ló között, az csak olyan
volt, mint a nyulak alvása. Felriadt minden neszre, zökkenőre, a
lovak halk szusszanására.
– Nem lesz ez így jó, asszony – morgolódott Nikosz, amikor
egyik esti táborhelyükön Virág a szállásveréshez készülődött. – Nem
érjük utol a sereget sosem, túl lassan haladunk. Már túl lehetnek a
Dunán. Itt meg alig látok embert, s ha látok is, attól tartok, a hátamba
ereszti a nyilat.
– Magam is tudom, Nikosz bátya. Láttam azokat a kóbor
lovasokat, tegnap az egyik egészen közelre jött. Szlávnak néztem a
ruhája alapján. Azt hiszem, megnézett minket magának. Remélem,
úgy véli, nem érdemes tőlünk rabolni, mert nincs mit.
– A lovakat még elszedhetik. Azok érnek valamit.
Az öt ló béklyót kap a mellső lábára pihenőidőben. Nem merik
túlhajtani a jószágokat, mert ha valamelyik kidől, az egyik lónak két
embert kell cipelni. A nyomok eddig aránylag jól kivehetők voltak.
Egészen eddig az estig.
– Vihar készülődik, azt hiszem. Szürke a lég a portól. A fecskék is
túl alacsonyan keresik a bogarakat – jegyzi meg Beke, akit Nikosz és
Virág egy szőnyegre fektettek, és nyerget tettek a feje alá. – Azt
mondom, a sátrat ma ne csak hevenyészve verjétek fel.
Távoli mennydörgés hullámzik végig a kietlen tájon. Az ég alján
néhány villám cikkan, megfestve a koromszín felhősávot.
Az égi tárkányok alaposan odavertek az üllőkre.
– Nem tetszik valami az Öregistennek – suttogja Gecse, és feszít a
sátor kötelékein.
A lég sem rezdül. A nyár csaknem a derekán jár, és a táj
olyannyira hasonlatos az otthonihoz, hogy Beke erős vágyat érez a
végleges maradáshoz.
Az egymás mögött sorjázó lovak közé kötözött saroglyából látja a
környező vidéket. Szelíd lankák, távoli, kéklő hegyek, melyek nem
magasak, és oldalukon smaragdszín erdők sötétlenek. Némelyik hegy
magányosan álldogál, mint egy jókora, pusztába hajított kalpag, és
éjjelente jelzőtüzek gyúlnak rajtuk.
 Azok gyújthatják, akik – tán félelemből – elrejtőztek a mogyerik
átvonuló serege elől. Most jeleket küldenek egymásnak, s ebből Beke
és Virág tudhatja, hogy a sereg tán arrafelé vonul.
Már nem tudják megmondani, mennyi éren, patakon és
folyócskán keltek át, hány nádast kerültek meg a sereg nyomdokain.
A fű errefelé dús, a víz friss, bőven terem a szamóca, a szeder s a
gomba, meg a mindenféle erdei gyümölcs. A vadak rejtőzködnek
ugyan, de nyomukat vizslatva Gecse elámul a jókora bőségen.
A vihar úgy szakad a nyakukba, mint az áradat. Egyszerre csak
iszonyút dördül az ég, s nem messze egy évszázados tölgyet kettészel
a villám. Csonkja egész éjszaka ég, kísérteties fénybe borítva a
környéket.
A hazafelé vonuló sereg által vert út sárfolyammá válik, s a tócsák
kisebb tavakká növekednek, mire a zivatar elvonul. Minden
csuromvíz a sátorban, Beke ágyát kivéve, mert föléje Virág és Alta
külön tetőt eszkábált. A lovak közül kettő is elszakítja a béklyót, de
nem rohannak messzire. Gecse másnap hajnalban visszahozza az
állatokat.
– Úgy nézem, a síknak vége – vakargatja a szakállát Nikosz. Egy
dombtetőről, lova nyergéből szemléli az alatta elterülő tájat. – Nem
emlékszem, hogy erre jöttünk volna idejövet.
– A fő, hogy délnek tartsunk – mondja Virág.
Az asszonyba az elmúlt hetekben akkora erő költözött, amekkorát
sem Gecse, sem Alta nem tapasztalt soha.
Minden gondolata a sebesült harcos. Mellette lovagol, itatja és
eteti, lesi minden kívánságát. Ha Beke pihenni akar, azonmód
megállítja a kis csapatot, s van úgy, hogy már hajnal előtt ébreszti a
többieket Virág szorgos matatása. Mindenkinél előbb talpon van,
rendezi a hevenyészett szállást, a lovakat, a málhát, az élelmet.
Mert ez minden mogyeri asszony legfontosabb dolga.
– Azt mondom, mindig délnek kell tartani. Ha majd elérjük a nagy
folyót, ami a Dunába ömlik, átkelünk, és keletnek fordulunk, Nikosz.
A seregnek majd csak a nyomára bukkanunk. Meglehet, megállnak
hosszabb pihenőre is.
– Hacsak nem háborgatják őket azok a vad hegyi emberek, akiket
idejövet levertünk – fűzi hozzá Beke, aki a felhőket bámulja feje alá
tett karokkal. A mögötte haladó ló egyenletes lélegzetvétele, a
saroglya ringása néha álmot hoz rá. – Azt hiszem, holnap
megpróbálok lóra ülni. A kezem jó, a derekam tán elbír már. Ha
nem, készítsetek kalodát lándzsanyélből. Majd vezetékre veszitek a
lovamat.
– Nem ép gondolat ez, te harcos – rázza a fejét a pap. – Ilyennel
még két holdig is fekszenek nálunk. Ha valami bajod lesz belőle, én
nem tudlak meggyógyítani. Ehhez kevés vagyok.
– Akkor majd mondasz értem egy imát az istenedhez – vet Beke
lapos pillantást a papra. Nem mosolyog, ahogy szokott, és Nikosz
komolyan is veszi a szavait.
De Beke nem tud másnap megülni a lovon. A dereka egyszerűen
nem bírja el, és amint ültetni próbálják, a fájdalomtól csaknem eszét
veszti. Dührohamot kap, üvöltve, káromkodva szidja a frankokat,
amiért ilyen rossz munkát végeztek, s nem küldték egyenest az ősök
birodalmába.
Aztán, mint egy kisgyerek, aki nem ülhet kedvenc paripájára,
zokogásban tör ki. Nem szégyelli senki előtt. Később Virág ölébe
hajtott fejjel átalussza a maradék napot s az éjszakát.
Nikosz azt mondja, a testével baj van, de hát az olyan, amilyen. A
lelke az, amin sokkalta nagyobb a seb. Amíg az meg nem gyógyul,
nehezebben javul a test.
– A fiad azt mondta, tudja ugyan, hogy Beke az apja, de nem érzi
– mondja Virágnak csendben a pap. – Azt állította, hogy Beke nem
ilyen volt, amikor az álmaiban megjelent. Ő pedig mindig csak azt
várta, hogy majd egyszer előtoppan, amikor nem számít rá senki,
daliásan, talpig fegyverben, erős pej lován, díszes mogyeri ruhában.
Most pedig csak egy szerencsétlen nyomorultat lát.
Virág a földet bámulja, s kibomlott hajába néha belekap a szél.
– Gecse most is csak egy álmot akar, Nikosz. Azt, amit
kisgyermekkorától dédelgetett, amiről azt hitte, valóra válik, ha majd
az Öregisten jónak látja. Hiszen látom én, hogy a fiam kerüli őt. Alig
szól hozzá, s inkább elmegy a madarával, minthogy vele
beszélgessen.
 – Beke jobban gyógyulna, gyorsabban visszatérne a lelkébe az
akarat, ha a fiával egyenesbe kerülne. Mert a lelke még betegebb,
mint a teste.
– Azt hiszem, a legtöbb ember fellógatja magát az első fára, ha a
gondolataiban meggyökeresedik az, ami Beke számára már a napnál
világosabb. Lehet, hogy érthetsz ebből valamit, elvégre pap vagy,
még ha görög is. A pusztai ember mindkét lelke a szabadságból
táplálkozik. A hatalmas távolságokból, a homályos messzeségbe
vesző szemhatárból, a lovak vágtájából, a szabadon száguldozó
szélből, a nyári viharokból és a téli havazásból. Ha ezek közül csak
egy is hiányzik, a pusztai ember inkább a fél karját vágná le, csak
visszaszerezze. Beke már soha nem fog lábra állni, és ő ezt
mindkettőnknél jobban tudja. El tudod képzelni, milyen viharok
tombolnak most az ő lelkében? És mondd csak, te görög: a te elméd
nem zavarodna bele?
– Az én istenem azt mondja, hogy a megpróbáltatás, ami meg nem
öl, csak megerősít a hitben, testben és akaratban. Az istenem eleve
tilt minden meghátrálást, mert hitünk szerint a sorscsapás nem más,
mint a Mindenható akaratának érvényesülése felettünk, bűnösök
felett. Tán Beke is… valamikor… ott a keleti pusztaságon, esetleg
ártatlanokat…
– Bolond vagy, mindig is tudtam – legyint Virág mérgesen. –
Nem éltél velünk, nem tudhatod, hogy ott, aki harcolt, azt a
fennmaradásáért tette. Beke pedig még egy kutyának sem vette soha
ártatlanul a vérét. Vigyázz a szádra, előttünk legalább!
– Az urad jó ember, tudom én azt. De jóságtól még nem forr össze
a törött gerinc. Csoda kellene ide, mert máskülönben aligha…
– Nem az uram, tudhatod. Asszonya van odahaza, aki várja.
– Mégsem beszél róla egyetlen szót sem, Virág leányasszony. Sőt,
minden szavából azt hallom, hogy te vagy az asszonya.
– Éppen ezért kell mellette megmaradnom, amíg szüksége van
rám, Nikosz – enyhül meg Virág. – Ha majd elérjük a nagy folyót,
elbúcsúzom tőled, mehetsz, amerre menned kell. Mert mi itt
maradunk, bátya. De a gyereknek nem szólhatsz róla, s Altának sem.
Értetted?
 Nikosz nagyot néz. Tudja, hogy Virággal vitába szállni nem
érdemes. Az asszony így folytatja:
– Nem megyek haza, mert így akarom. Bekének szüksége van
rám, tán a fiára is, ez majd elválik még. De nem vagyok az asszonya,
és a mi törvényeink szerint halálos bűn, ha valaki házasemberrel hál.
– Hát majd kereszténnyé lesztek, és én összeadlak benneteket,
leányasszony – nevet a pap, de Virág vonásai kőkemények
maradnak.
Nikosz elébe áll, s szemében és tartásában, ahogy karjait
összefonja a mellén, ott az ellentmondást nem tűrő eltökéltség.
– Nézd csak, te görög! Én ugyan tisztelem a te istenedet, és
megengedem, tán erősebb az enyémnél. De Bekénél ne próbálkozz
ilyesmivel, ha nem akarod, hogy így nyomorékon is csúffá tegyen.
Őt nem fogod megtéríteni, mert nem is lehet, érted? Az ő lelke nem
értené meg a te istened szavát. Túlságosan bonyolult előtte minden
tiltás vagy büntetés, amit a vallásod kimér. Azt sem értené, miért
vétek az, amit ő nem annak lát. Pusztai lelke van, érted, Nikosz?
Szüksége van arra, hogy érezze a levegőeget, a szelet, a napot, mint
az a madár ott, a Gecse vállán. Köszönöm, mert tudom, hogy
jóakarattal tennéd, de kérlek, ne próbálkozz vele. Se nyájasan, se
fenyegetve, ha nem akarsz bajt.
– Jól mondja a… a feleségem, te görög – hallatszik a saroglya
felől, amelyben Beke pihen. Nikosz és Virág egymásra pillant.
Egyikük sem tudhatja, mennyit hallott a beszélgetésből Beke. – De
az én lelkemhez a te hited, görög, nem fér hozzá se így, se úgy. Csak
a bajtársias szereteted, mert azt megtapasztaltam. Én abban hiszek,
amiben az apám meg a dédapám, és a hét ősöm hittek, mert a
mogyeri tisztelje Tengrit. Tisztelem az ősök akaratát, a tüzüket, a
felvágó szikrát, melyben vígan járják szellemtáncukat. Tisztelem az
eltávozott lelkeket, s nem különben az élőket. Téged is, görög. És
éppen ezért elvárom, hogy hasonlóképpen viseltess te is velem
szemben. A segítségedet megköszönöm, de a lelkemmel nem
rendelkezhet a te istened. Érted-e?
Nikosz bólint.
Beke világosan beszélt, mint akinek a gondolatai is kristálytiszták.
Virág melléje lép, megigazgatja a takaróját, és megitatja friss vízzel.
 – Ki kell cserélni a saroglya egyik oldalát. Maholnap kettétörik a
fa – mondja halkan Bekének, és megsimogatja a vitéz kezét.
Mindketten tudják, hogy Virágnak egészen más jár az eszében, de
egyikük sem szól.
Este, amikor egy északról délnek siető patak partján szállást
vernek, Nikosz észreveszi, hogy Beke magához vonja Virágot. Alta
is félrevonul, aztán amikor Virág feláll, a görög elmaszatolt
könnycseppet vél felfedezni a szeme alatt.
Nem kérdezi, miért, mert tudja, hogy Virág a nyelvét harapná le
inkább, mintsem elmondja azt, ami nem más fülének való.

Beke az úton keveset beszélt, s ha mondanivalója volt, Virágot

szólította. Meg sem próbált többé lóra ülni, és csak nagy ritkán kérte,
hogy támasszák fel kissé. Ha voltak is fájdalmai, akkor se szólt,
inkább megbirkózott velük maga.
Virág és Beke között egyre gyakrabban ismétlődtek a suttogássá
gyengült beszélgetések, melyek után az asszony egyre kevésbé tudta
leplezni megindultságát. Nikosz és Alta ilyenkor csak annyit látott,
hogy Beke hosszadalmasan beszél valamiről. Az asszony mellette
ült, vagy a férfi mellére hajtotta a fejét. Soha semmit nem mondott el
később a többieknek, ők pedig nem merték kérdezni.
Gecse is sokat változott, s néha kifejezetten komorrá vált. Az
elmúlt hónapokban gyermekfejjel évtizednyi gondot vállalt magára,
de Bekéhez nem közeledett ezután sem. Hiába volt Nikosz gyengéd
rábeszélése, Gecse inkább elsomfordált, és sötétedésig elő sem
került.
A sereg nyomát már régen elveszítették, nem is reménykedtek,
hogy visszatalálnak a keletre vezető útra. Pedig volt egy olyan is,
amelyik a hágókon át egészen Kijevig vitte a vándort, de ez az út
messze északra esett. A napok lassú vándorlásban teltek, alig
beszéltek egymással, csak az estéli szálláshelyen esett szó Virág és
Beke között valamiről, amit a többiek nem tudhattak.
Fura volt ez a táj, más, mint a többi. Víz lehetett a közelben, tán
egy tó, mert vízimadarak zsivajgását hozta a déli szél. Körös-körül
meredek oldalú hegyek emelkedtek, háromnak is kalap- meg
süvegformája volt, mint annak, ami mellett napokkal előtte
éjszakáztak. A hegyek oldalára ismeretlen óriások faragtak hatalmas,
szürke kőzsákokat, és a lankákon vadszőlő nőtt.
– Álljunk meg – kéri Beke, és Virág nekilát szállást verni. – Szép
ez a vidék, és jó a levegő. A gyereket hívd ide, beszélni akarok vele.
Gecse a zsombék szélén solymászott, vékony bőrszíjból font
övéről két kacsa teteme lógott. Kelletlenül, bár tisztelettel lépett Beke
mellé. Furcsa érzések forogtak benne az apja közelségében.
– Szép kacsákat fogott a madarad, fiam. Ügyesen megtanítottad.
Így nem solymászik senki a mogyerinél, de még a kazároknál sem.
Csoda ez a madár, valóságos kincs. Te pedig úgy bánsz vele, ahogy
senki más nem tud.
Megsimogatta Gecse feje búbját. A mozdulat fáradt volt, és lassú,
s mintha megcsendesedett volna az idő.
– Még nem volt fiam. Egyik asszonyom sem szült fiút, csak
anyád.
– Az anyám nem az asszonyod – mormogta maga elé Gecse, de
már bánta is.
Beke halványan elmosolyodik, s nem haragszik.
– Nem. Ember előtt nem az, de a Világügyelő tudja jól, hogy ő az
én igazi asszonyom. Kár, hogy az ősök másképp akarták. Ezért
kerültük el egymást évekig ebben a hatalmas világban.
– Az anyám keresett téged. Utánad ment volna a pokolba is.
– Tudom. Elmondta, de Tengri valahogy másként látta. Oka volt
annak, hogy így vélekedett, azt hiszem, próbát tétetett velünk. Ha
kiálljuk, gondolta, az emberek előtt is az asszonyom lehet…
Beke elharapja a szót. Az egyik hatalmas, kalpag alakú hegy
mögött most ereszkedik nyugovóra a nap. Bíborkarikát rajzol a tető
fölé, s a hegy mögött feketén nyújtózik egy távoli gerinc.
Gecse nem szól. Ugyan mit mondhatna? Gyermeki eszével fel
nem fogja, miként forrong egy férfi és egy asszony lelke, mit jelent
éveken át várni a bizonytalanra, s közben messzire űzni a sötét
gondolatokat, melyek azt súgják-búgják, hogy felesleges, mert a
másik talán már nem is él.
 A halál a pusztában mindennapos dolog. A test elfárad, elkopik, és
a lélek elröppen az ősök árnyai közé, ennyi az egész. De évtizeden
túl is várni valamire, ami talán soha nem következik be, megviseli az
elmét, a szívet.
– Tudod, miért hívtalak, fiam? Nem sokat beszéltünk eddig, de
férfiak között ez így is van rendjén. Egy férfi sose locsogjon asszony
módra, csak arról szóljon, ami igazán fontos.
– Még nem vagyok férfi – toldja meg Gecse zavarában lesütött
szemmel.
– Aki képes élelemmel ellátni a családját, aki igazi vadász, az a
szememben már férfi – mosolyog erőtlenül Beke, és megpróbál a
könyökére támaszkodni. A mozdulat megtorpan, és a nyomorék vitéz
visszahanyatlik.
– Ez már nem fog menni, fiam. Valami nagyon eltörött odabent.
Végleg. Ha egy harcos már feltámaszkodni sem képes… Fiam!
Tudom, nincs még férfiöved, mégis megérdemled azt, ami a férfinak
kijár. Nem mindennapi dolgot műveltél eddig, s tudom, hogy nem
vagy köznapi gyerkőc. Azt is tudom, hogy a felavatáskor nagy
ünnepséget csapnak a törzsben, de ezt most nem adhatjuk meg
neked. Pedig nagyon szeretném látni, hogy a fiam ott ül a kör
közepén, paripa nyergében, és büszkén felcsatolja a fegyverövet.
– Majd, ha hazaértünk… hm… apám. – Gecse nehezen mondja ki
a szót.
– Nem hinném, hogy addig várakozni kellene, fiam. Ha azt
mondom, hogy megérdemled, akkor az úgy is van. Ládd-e, én
megrokkantam, s ki tudja, mit tervez velem a Világügyelő. Ezt egy
férfinak büszkén és bátor szívvel el kell viselnie.
Beke észreveszi, hogy a fiú szeme homályosabb, de szóvá nem
teszi azt. Ne tudja a gyerek, hogy az apja meglátta a gyengeségét.
– Éppen ezért én most azt mondom, Gecse, hogy a mai naptól a
felnőtt férfiak közé léptél. Ez pedig a tiéd, örökre, és vissza nem
veheti senki, mert én úgy akarom.
Beke erőlködve lecsatolja derekáról a széles, hímzett bőrövet,
amelyen megannyi csat és karika biztosít helyet a pusztai harcos
mindennapi, nélkülözhetetlen dolgainak. Fektében kihúzza maga
alól, és a fia felé nyújtja.
 Gecse zavartan bámul rá, nem is hiszi igazán, amit lát és hall, s
nem meri érinteni a becses holmit.
– Vedd el, no! És csatold a derekadra, mert most már a tiéd.
Nekem… van másik…
Árnyék vetül a vitéz arcára, mert Virág érkezik nesztelenül. Az
asszony aprót bólint, és Gecse remegő ujjakkal nyúl a fegyveröv felé.
– Majd… odébb varrjuk a csatot, kap másik bújtatót. Most még
kicsit bő, de oda se neki – mosolyog Beke.
Virág könnyet ejt, de a következő pillanatban már ismét kemény
az arca.
– Igazán jól áll neked, fiam. És büszke vagyok rád, tudod? A
málhában van egy szép, lemezes tarsoly. Ezüstből kalapálta a míves.
A tiéd az is. Gondod legyen rá, hogy acél, kova meg száraz tapló
legyen benne mindig. A harcos ezek nélkül félig sem ember, és ha
nem tud tüzet gyújtani, vét az ősök szellemeinek. Mostantól te
gyújtod meg a tüzet.
Gecse a vastag bőrövvel a derekán sután téblábol. Köszönné, de
nem találja a szavakat.
A pusztai embernél általában a gondolat szárnyal. Nyilall, akár a
vércse, cikázik, amint a fecskék, s nem a beszéd mutogatja magát
úton-útfélen. Beke ezért nem vár a gyerektől szavakat.
Hogy nyomatékát adja a rendhagyó avatási szertartás végének,
lehunyja szemét, és elfordítja az arcát.
– Hagyd, fiam, apádat. Hadd aludjék. Fárasztja az út nagyon –
súgja Virág, és Beke elmosolyodik.

Az éjszaka nyugtalanul telik a hegyek közti lapályon. Kettőnek

lapos a teteje, s az oldalukra faragott kőzsákokon sípol-muzsikál a
szél, a harmadik pedig, keletebbre, olyan, akár a csúcsos tetejű sipka.
Gecse sem tud elaludni, mert elméjében ott vágtáznak az este
történései. Másként néz az apjára, s magában már megfogalmazta,
mit fog neki másnap mondani, ha megébred.
 Tán ez egyszer el sem megy vadászni, a kerecsent is pihenni
hagyja, inkább a saroglya mellett léptet majd, és beszélget az apjával.
Sok mondandója lenne, s éppen itt lenne az ideje, hogy belefogjon
Még akkor is, ha a pusztai férfiak keveset beszélnek.
Hogy történt, a gyerek sem tudja, de Beke egyszeriben megint
óriási harcossá emelkedett a szemében. Gecse azt reméli, talán majd
megtanítja mindazokra a fortélyokra, amelyeket egy mogyeri tisztnek
tudnia kell, hogy a csapatát győzelemre vezethesse.
Miért is ne tanítaná? Hiszen ő már férfi, akinek van fegyveröve.
Csodálkozik majd a szállásbéli gyereksereg, ha egyszer
megérkeznek…
Nem! Nem megy vadászni másnap, ez már biztos. Nem hagyhatja
magára a családot, mert kell a védelem ezen az ismeretlen földön,
ami se nem félelmetes, se nem barátságtalan.
Egyszerűen csak idegen.
A népek itt úgy elbújnak, mint sehol másutt. Meglehet, félnek a
mogyeritől. Szlávok lehetnek, esetleg germánfélék? Afféle szélfútta,
de már megtelepedett, állandó szálláson éldegélő földtúrók?
Még egyet se látott közülük, de a férfi dolga az, hogy a családot
védelmezze. S jelenleg a férfi éppen ő.
Mert hát Nikosz mégiscsak egy pap, akinek kezéből az ő egyetlen
égi urának parancsolatja miatt kiesne a fegyver.
Éjszaka különleges neszeket hall. A nádasból és a mögöttes,
meredek hegyoldalból jönnek. Utóbbinál mintha óriások lépdelnének
kemény köveken, amelyek csengő-bongó hangot adnak. Őzek és
rókák surrannak el a táborhely mellett, világít a szemük, s eltűnnek a
sötétben.
Ez jó jel.
Ahol ennyire óvatlan a vad, ott ember nincs a közelben, s ha van
is, nem fog erre kószálni. A sólyom minden zajra kinyitotta szemét,
kihúzta magát a földbe szúrt ágason, aztán elernyedt a tartása, s újra
elbóbiskolt, jelezve: nincs veszedelmes élőlény a közelben. A lovak
se nyugtalankodtak, pedig azok messziről megszimatolják az idegent
meg a ragadozót.
Virág az egész éjszakát átvirrasztotta Beke mellett. Sátrat nem
húztak, mert az éjszaka csodálatosan szépnek ígérkezett, a hold
fennen ragyogott. A csillagok halványabban pislogtak ilyenkor, s a
hűsítő szellő alig rezgette a lombokat meg a közeli nádast.
Az éjszaka közepén a lovak horkantgatni kezdtek, és a fejüket
kapkodták. Mindenki felriadt a zajra. Egy látomás lebbent át a tűz
fénykörén, és nem messze tőlük megállt. Nádifarkas volt, jókora
toportyán, a szemei vöröses fényben izzottak. A virrasztó Virág jól
látta, amint sorra veszi az alvókat, s a béklyót rángató, nyugtalan
lovakat.
Az állat nem mozdult, de támadó szándékot sem mutatott. Csak
állt ott, és a tűzbe bámult. Volt valami fenséges a tartásában. Aztán
megfordult, lassan elballagott a nádas nyiladéka felé, de mielőtt
végleg eltűnt volna, még egyszer megállt, és rájuk pillantott.
Más esetben a mogyeri meglövi a toportyánt, ha túl közelre jön.
De erre az egyre senki nem húzott íjat.
Mintha a karok bénultak volna le, vagy más erő hatott azokban a
pillanatokban –, nem tudta senki. Alta, aki fél könyökére
támaszkodva riadtan bámulta a jelenést, megesküdött volna, hogy
farkasbőrbe bújt szellemet látott. Nem lehet ritkaság errefelé az
ilyesmi, gondolta, idegen földön bármi megeshet.
Meglehet, hogy így volt. A mogyeri lélek hitt ebben, s a farkasban
nem egy nemzetség az ősapját látta.
Ha szellem volt is, nem mutatott rosszindulatot. Békében távozott
a nádasba, ahol néhány lidérc is meggyújtotta imbolygó lángocskáját,
de Altát és Virágot csak nem hagyta békén az állat pillantása.
Biztosra vették, hogy közölni akart valamit. Hiszen vad farkas így
nem viselkedik, hanem messzire elkerüli a szállást és a tüzet.
Ez meg itt nem is félt a piros lángvirágoktól, és az enyhe éjszakai
szellőben csillagokként röppenő szikráktól.
Alta némileg megnyugodva hajtotta le újra a fejét. Ha szellem volt
a farkas, s nem háborgatta őket, ez azt jelenti, hogy biztonságban
vannak. Tán éppen rájuk vigyázott.
Ki tudhatja?
A hajnal párás levegőt görgetett délről, a nádasokban ébredezett a
sokféle vízi teremtmény. Felettük gödények húztak el, és a zsombék
életre kelt.
 Virág vállára az éjszaka aggódó kezek takarót terítettek. A haja
kibomlott, és a karját simogatta, amint a szellő mozdított a fürtökön.
A borzongásra, amit a hűvös hajnali szél keltett a mezítelen bőrön,
Virág lassan kinyitotta a szemét. Beke mellette feküdt a saroglyában,
és álmában is fogta a kezét.
A kis bagoly is hazafelé tartott, de félúton még megpihent a közeli
kőrisfán. Álmosan pislogott hatalmas szemeivel, és parányi torkát
fáradt kiáltás hagyta el.
Virág a madárra nézett, és dacosan hátravetette a haját. Kavicsot
vagy botot keresett, vagy egy nagyobb göröngyöt. Az ilyen madarat
el kell zavarni onnan, ahol beteg ember van, mert csak rosszat hoz.
A bagoly párat még huhogott, aztán eltűnt egy sziklaodúban.
Virág megkönnyebbülten ereszkedett vissza, s tekintete Beke arcára
esett.
Valami jóról álmodhat, gondolta, mert Beke arca békét sugárzott.
Elgondolta, miként és hogyan lesz, majd ha hazaérnek a
sztyeppére. Igaz, a gazdagság nem veti fel őket, mert ebből a
háborúból Beke nem sokat visz haza. De a fejedelem megígért
segedelmével együtt lesznek, és ő gondozza az urát, amíg csak tudja,
s talán fel is épül egyszer, hiszen kedves az Öregisten előtt. Akár
gyermeket is szülhet még Virág…
Félálomban megjelent előtte a napsütötte folyópart, a távoli otthon
képe, a nyári szállások zsivaja és a téli havazások álmos csendje. S
ott volt még egy réges-régi nap, egy csendes nyári este, amikor Beke
és ő először hagyták el együtt a föld lapos korongját, hogy
egybeforrva, ég és föld között lebegve lerázzanak minden szabályt,
félelmet és ősi törvényt.
Milyen puha és selymes volt a föveny a parton, és a fű, amely
elrejtette mindkettőjüket. Aztán a menekülés, majd a vándorlás, s
végül Gecse…
– Asszony! Asszony! Ébren vagy-e?
Virág lassan nyitja a szemét, és Bekére pillant. Vajon meddig
alhatott? Tán már az ég koronáján ül a nap, s ő szégyenszemre
átaludta az egész reggelt…
– Asszony! Én szóltam – hallja újra az idegen hangot, és Virág
megretten.
 – Ne félj, nem akarok rosszat. Ládd-e, se fegyverem, se pányvám.
Virág előtt egy idegen áll. Nem fiatal már, de még messze az
aggastyánkortól. Az itteni szlávok ruháját viseli, és a válláról iszák
lóg.
Az asszony feláll, ruházatát és haját rendezgeti, és bizalmatlanul
méregeti az idegent. Gecse is ott van már, s az anyja mögé lépve
elszántan markolássza a fegyverövbe rejtett kést.
– Nem szokványos errefelé a mogyeri szó, asszony – folytatja az
idegen. – Mióta itt élek, most láttam először mogyerit, s mindjárt egy
egész sereget.
– Merre ment a had?
– Nem itt láttam, hanem feljebb. Újholdkor, a Duna mellett.
Hazafelé mentek, és némelyik rogyásig megpakolta a lovait.
– Mondd, hogy merre menjünk a had után, bátya – kéri Virág.
– Rögvest indulunk, az uram – pillant Bekére – csak odahaza
gyógyulhat meg. De nagy még az út addig…
– Aludtál, asszony, amikor másnak lett volna ott az ideje – szól
szelíden az idegen, és a hangja melegen, de furcsán rezdül. – Bár az
álomlelked tette a dolgát. Az mindig tudja, mit kell tenni.
– Talányosan beszélsz, bátya. Tán beteg a te fejed is.
– Csak más, mint a többié, de nem beteg. Látom, amit más nem,
hallom, amit más soha fel nem foghat, és tudom, amit a többi csak
sejt. Az álomlelked azt tette, amit tennie kellett.
Virág mindebből semmit nem ért. Csak azt érzi homályosan, hogy
az előtte álló idegen táltosféle lehet, vagy javasember.
– Két álomlelket láttam, asszony. A tiédet meg az uradét. Az urad
azt mondta, most már készen áll, és arra kért, hogy ereszd el. Aztán
az álomlelke elrepült, s magával hívta az igazit is. Úgy repültek a
légben, mint két jóbarát. Még nevettek is…
Virág szívébe keserves fájdalom hasít. Bekére pillant, és érzi,
hogy az erő kiszalad a tagjaiból.
Hogyan nem vette észre ezt a pergamenszerű arcot? Milyen köd
borult a szemére, hogy nem látta, érezte azt a hideg csendet, ami
Beke felől lassan elborította őt és a hevenyészett táborhelyet?
 – Akkor ment el az urad, asszony, amikor a tó felől az első
fénysugár felszaladt az égre. Meglehet, felpattant a régi, kedves lova
nyergébe, s elvágtatott a fénybe. Mert nekem úgy tűnt…
A világ darabjaira hull, és Virág szeme előtt bíborköd foszlányai
lebegnek.
Aztán meglepően hamar tisztul a kép. Ami itt fekszik a
saroglyában, az már nem Beke, csak olyasvalami, ami mostantól
átadja magát az enyészetnek.
Mindannak a lényege, ami Bekét jelentette valaha, most már a
sugárzó fényben vágtat, és ott marad mindörökre a tűzben, a táncot
járó szikrákban, a vándormadarak röptében és a szellő susogásában.
– A te urad már elpusztíthatatlan. Ha ennek a testnek itt megadod
a végtisztességet, eltemeted, ahogy mogyeri vitézt szokás, ha
megszabadítod minden földi kínjától, ami visszahúzhatja ide a
szellemét, az urad úgy éli majd azt a másik életét odafönt, akár a
fejedelmek.
Virág nem szól semmit. Nikosz akkor tápászkodik, törli a
szeméből az utolsó álom maradványait. Megkövülten és
bizalmatlanul bámul az idegenre. Gecse az apja mellett gubbaszt,
levett föveggel, derekán a tőle kapott fegyveröv.
– Az a bagoly – suttogja Virág maga elé –, ott a kőrisfán… Meg a
toportyán az éjjel…
– A toportyán már hívta, Virág. Láttad a szemét, ugye? Hívta
Beke lelkét az a farkas, nővérkém – szipog Alta.
De Virág akkor már gépiesen teszi, amit egy asszonynak ilyenkor
tennie kell.

A berek fölött táncot járt az ősz eleji szél. Útnak indultak a

vándormadarak, elhagyták a zsombékok biztonságát, s a fákról lassú
köröket írva hulldogáltak a rőt színű, megfáradt levelek.
A hegy oldalából szelíd öbölre látott Gecse, s a nádi útvesztőkben
néhány fatörzsből vájt bodony ringatózott. Távolabb csendes volt a
nagy tó tükre, s opálosan fénylett, mindig olyan színt öltve magára,
amilyen fölötte az égbolt.
 Gecse naponta felmászott a kalpag formájú hegy délnyugati
oldalába. Agyagszilkében és kis tálkában kölest, tejet, kumiszt
hozott, mikor mire tellett.
Virág maga faragott kőrisfából könyöknyi bálványt, és egy
sziklaüreg hűvös szája elé állította, egy jókora, lapos, mozdíthatatlan,
sötétszürke kőre. A bálvány előtt kitárult a táj a nagy tó túlpartjáig,
végestelen-végig keleti irányba is, ahol a víz csaknem beléveszett az
égboltba. Gecse a bálvány elé helyezte az ételt, és elmondta imáját,
amit maga talált ki, s inkább afféle könyörgés volt.
Beke sírja nem messze volt innen, lejjebb, a hegy délnyugati lába
felé. A különös idegen azt mondta, nincsenek ott más sírok. Mogyeri
emberé meg főleg nincs, mert errefelé ő az egyedüli. S ő sem lenne
itt, ha több mint harminc esztendeje, Bolgárföldön verekedve meg
nem sebesül, és becsületes kalmárok jóvoltából valahogyan el nem
jut ide, amit a régiek Pannonföldnek hívtak.
Innen már nem vezetett számára visszaút, igaz, nem is nagyon
akart hazamenni. Azt mondta Gecsének, tisztességes szláv
halásznépek élnek errefelé, meg avarok és germánok. Mind segíti a
másikat, nincs torzsalkodás, és nem akarnak a gyengébbek felett
parancsolni. Az igazi morva urakat, akik a nagy tó délnyugati
sarkában, egy mocsárba épített várban laknak, szinte nem is látják.
Békés vidék, bár ki tudja, meddig lészen az.
Amint a madársereg szárnyra kapott a tél elől, Gecse lelkét is
megborzongatta a mehetnék, de Virág egyre halogatta az indulást.
Mindenki érezte, hogy Beke sírját nem akarja itt hagyni, és ez így
helyénvaló is lett volna.
Az idegent Karának hívták. Egy napon a hegy napfényes déli
oldalában egy ősrégi, elhagyott szállásra vezette őket. Csak a kövek
voltak már ott, s néhány ledöntött oszlop, fura vésetekkel, meg egy
régi szoba apró színes kövekből kirakott padozata.
– Ezen a szálláson valaha egy igen gazdag úr élt – mutatta Kara
bátya a faragott köveket, melyek szétszórtan hevertek a csalitban.
– Sok száz éve annak, hogy itt akkora élet volt. Azok az emberek,
akik a régi Róma földjéről jöttek, tudták, hogyan kell jól élni. A
szállás jó helyen van, védve a csípős északi szelektől. A vidéknek
szláv ura van, de még sose látta erre senki.
 – Megleszünk valahogy, Kara bátya – köszönte Virág, és
magyarázni kezdte, hogy indulnak hamarost hazafelé, csak erőt
gyűjtene még.
– Hazafelé? Télidőn? Most már hamar itt vannak a jeges
fuvallatok. A part mentén, ahol a hullámok nem háborítják, ma
reggel is jégkérget láttam. Azt mondom, a telet húzzátok ki itt. Az én
szállásom egy kőhajításra van csak, lenn a nádas szélén. Jó hely az is,
a szomszédok jámbor germánok meg északról menekült morvák.
Megosztják az élelmet, a tüzet is, ha kell.
– Nikosz indulóban van, bátya. Azt mondja, neki mást szabott
feladatul az ő istene. Ha ő elindul, mi is megyünk.
– Nincs ez jól, Virág asszony. Az a bolond görög csak hadd
menjen, ha kedve tartja – legyintett Kara. – De itt vagy te, és ez a kis
nyomorék leány. Látom én, hogy beléd is csak aludni megy haza a
lélek. A fiad meg azért még nem igazi férfiember. A ti szállásotok,
akárhogy is nézzük, két hold, de még négy alatt sem érhető el.
Tegyük fel, hogy nem tévedtek el sehol, martalócok sem vágják el a
torkotokat, de akkor is a tél közepén érnétek el a legnyugatabbra eső
szállások valamelyikét, feltéve, hogy az úton meg nem fagytok, éhen
nem haltok, és a lovakat nem zabálják meg a medvék vagy a
farkasok.
Kara bátya addig-addig győzködte Virágot, amíg az asszony
ráállt, hogy maradnak.
Hiszen amúgy sem ment volna ő sehova.
Megváltozott a világ, s nem is akármekkorát.
Kara nem tudott jurtát szerezni, azt mondta, errefelé csak az
avarok laktak olyanban, de hát ők messze északra költöztek, a morva
gyepű alá, oda, ahol Beke a végzetes sebesülését szerezte.
– Ezek a jámbor szlávok itt mind házban laknak. Füstös ugyan,
büdös is a mogyeri orrának, de félig a földben van, és télen meleg.
Majd lesz nektek is.
És lett. Egy nap sem telt bele, Kara fura népséggel baktatott fel
Virághoz. Vállukon mindenféle mezei szerszám, másoknál fűrész,
balta. Egy sem beszélte a mogyerit, de felhőtlen jókedvükben még
danolásztak is munka közben.
 Mire az asszony észbekapott, derekukig ért a gödör, amit kiástak.
Oldalán padka, közepén mélyedés, melybe szorgos kezek hordták a
hegy oldalából a lapos, szürke köveket tűzhelynek.
Az erdőből tetőnek való fát húzgáltak le, akkurátusan
legallyazták, és estére ott állt a takaros kis szláv házikó, tetején
náddal, földdel és a hegyről kosarakban lehordott, ügyesen fejtett
gyeppel meg mohával.
– Ha jól emlékszem, a családban a férfiember dolga, hogy
meggyújtsa a tüzet – fordult Kara bátya Gecse felé. A fiú fülig
vörösödött, majd előkotorta a taplót, a kovát és az acélt. Kara
szakértő szemmel figyelte a fiú kezének mozdulatait, és elismerően
bólintott, amikor a kis füstkígyó felemelkedett a száraz taplóról. A
tűzhely fölött a tetőn apró lyukak adtak utat a füstnek.
– Tiétek ez a tűz, apáink szellemei, és tiétek is ez a ház.
Oltalmazzátok a benne lakókat, ne engedjetek rontást, űzzétek el a
gonosz varázslatot, az alvilági Csúzt, Hízt, Fenét és Mirigyet, erdő és
mező, s a vizek rossz szellemeit. Fogadjátok tőlünk az áldozati ételt
és italt, amit tiszta szívvel adunk, mert nem feledkezünk meg rólatok
sem most, sem evilági életünk utolsó napján.
A tűz fellobbant, s a száraz gallyakról átkúszott a vastagabb
ágakra. A fanyar füst a tető zegzugain keresztül elillant a sötét
estébe.
– Szépen mondtad, fiam – dicsérte Gecsét az öreg Kara. Aztán ő
maga is a tűzbe morzsolt egy falat árpakenyeret, s öntött mellé pár
csepp kecsketejet. – A Világügyelő legyen ezzel a házzal és a benne
lakókkal.

Nem dúskáltak, de sosem nélkülöztek. A tél jeges északi

fuvallatokkal valóban úgy rontott rájuk, mintha eltökélte volna, hogy
nem hagy élőt egyet sem.
A nagy tó némaságba dermedt, és a jégpáncél néha hatalmasat
csattant. Máskor meg éppenséggel úgy csilingelt, mint a táltosok
csengettyűi, s a szláv meg germán halászok, akik a lékbe eresztették
hálóikat, apró hangyáknak tetszettek a távoli fehérségben.
 Hogy Kara bátyónak köszönhették-e, vagy sem, tény, hogy
csaknem mindennap megjelent valaki náluk. S aki jött, mindig hozott
is valamit. Egyszer néhány keményre fagyott, hatalmas halat, amiről
azt állította fura jelbeszéddel, hogy a legfinomabb mind között.
Máskor pedig egy hatalmas bála szénával egyensúlyozott fel egy
tagbaszakadt szláv legény. Ledobta a lovak elé, aztán ment is volna
nagy sebbel-lobbal, ha Virág szelíd erőszakkal meg nem ragadja a
subája ujját, hogy kecsketejjel kínálja, mert kumisz már nem volt.
Mások kölest, birkafaggyút, árpát vagy lisztet hoztak, ki mit
nélkülözhetett. És a jóemberek nem fogadtak el cserébe semmit,
szabadkozva igyekeztek vissza a lankás gyalogúton, hogy aztán,
mikor leértek, egyre-másra visszaforduljanak, és fura nyelvükön
jószerencsét kiáltsanak Virágnak és a szállásnak.
Gecse vadászgatott, sólyommal és nyíllal, s előfordult, hogy a
zsákmányából semmit nem hozott haza, mert szétosztogatta a nádas
menti szállásokon.
Ellenséges szemmel senki nem tekintett rájuk, noha a szokásaik
ugyancsak eltértek a szlávokétól. Inkább a kíváncsiság hajtotta őket,
s amikor a tél az utolsókat rúgta, az első verőfényes tavaszi napon
Kara társaságában rögvest jöttek, hogy láthassák a fura mogyeri
asszonyt és a fiát, meg a félkarú lányt, akit csaknem elvitt a farkas,
aztán a görög szerzetest, aki leginkább hasonlított rájuk a hosszú
szakállával, szelíd hangjával.
Aztán elmúltak a csendes napok.
Egy napon Kara harmadmagával araszolt felfelé Virág hajlékához.
– Radomir úr azt mondja – mutatott Kara egy harcsabajszú
morvára, aki gőgös kifejezéssel ült a lován –, hogy ez a föld itt az
övé. De baj nincs, csak azt akarja tudni, hogy dolgoztok-e neki az
idén, mint a többiek, vagy elindultok hazafelé, át a Dunán. Mert
akkor ő azonnal a házatokba költözteti az övéit.
– Nem értelek, bátyó. Neki dolgozni? Ő lenne a szállásfő? Netán a
nemzetség feje? Mi nem tartozunk a családjához, sem azokhoz a jó
emberekhez, akik odalent laknak.
– Nem érted te ezt a mogyeri fejeddel, Virág asszony. Náluk
másféle szokás járja. Itt dolgozni kell az úrnak, ha itt akarsz lakni a
földjén, vagy adót kell fizetned. Ami az övé, az nem a tied. Nem úgy
van, mint nálatok, hogy a nagycsalád minden vagyona közös.
Cserében ő megvéd majd a martalócoktól, akik állítólag mostanság
sűrűn kószálnak errefelé. Bajorok is vannak közöttük szép számmal,
de a szlávok között is akad zsivány elég. No, mit felelsz neki?
Virág felegyenesedett, kihúzta a derekát. Ne lássa ez a szláv, hogy
megalázkodik előtte. Egy mogyeri asszony soha.
– Mondd meg neki, hálásan köszönöm, hogy a telet a földjén
tölthettük. Fizetnék is, ha lenne miből. De én szabad ember vagyok,
és a fiam is az. A görög pap nevében nem beszélhetek, Alta pedig
nyomorék, nem dolgozhat akármit.
– Azt mondja, ott vannak a lovaitok. Azokat elfogadja nyárig,
fizetség gyanánt.
– Nyárig? Miért nem mindjárt egy holdig csupán? – sziszegte
felháborodottan Virág. – Mondd meg, hogy a lovakat nem adjuk. A
mogyerinek a ló az élete. Ha nem lát bennünket jó szívvel,
elmegyünk, már holnap.
A szláv valamit csikorgott a fogai között, lapos pillantását
körbejáratta a gödörházon, a lovakon, s a takaros szállást alaposan
szemrevételezte.
Kara a fejét csóválta:
– Nem vagy abban a helyzetben, asszony, hogy vitázz. Itt övé a
hegy, a nádas és a tó partja, egészen Pribina úr földjéig, aki pediglen
fejedelem. Tőle kapta, hűbérbe. Azt mondja, ha nem jó így, akkor fel
is út, meg le is, de még ma.
– Mondd meg neki, apó, hogy egy hetet kérünk – lépett elő Gecse.
Jelentőségteljesen igazított egyet az övén és a beletűzött, vékony
tőrén. – Ha itt maradhatunk tovább is, én vadászom neki. De ha úgy
döntünk, hogy nem kívánjuk a felsőbbségét elismerni, nem talál már
itt, ha visszajön.
Kara elképedt, de azért fordított. Radomir a gyerekre bámult,
aztán elnevette magát, valamit mondott, amit Kara nem fordított le
mogyeri nyelvre, majd a szláv megcsapta a lovát, és elügetett.
– Nagy a szád, fiam – korholta Gecsét Kara. – Azért nekem
tetszett, hogy nem hunyászkodtál meg. Ennek a Radomirnak, aki tán
nem is egészen olyan szláv, mint a többi, van néhány markos
legénye. El ne kapjanak a nád mentén.
 Gecsét nem kapták el. Sem most, sem másnap. Virág pár napig
tépelődött, aztán egyszeriben csomagolni kezdett. Tudták, hogy
ellent mondani meddő vállalkozás, mert Virág – nevéhez méltatlanul
– keménnyé vált az elmúlt évek csapásai alatt, mint a gyémánt.
– Megyünk haza – jelentette ki. – Beszéltem Kara bátyóval. Azt
mondta, hogy ha előbb nyugatnak tartunk és megkerüljük a tavat, tán
másfél nap alatt a túlsó parton lehetünk. Onnan a kereskedők útján
mehetünk tovább. Majd bevárunk egy karavánt, amelyik keletnek
tart, és velük biztonságban eljutunk Kherszonig. Onnan meg már…
Nikosz, aki unta már nagyon a tétlenséget, s majd az eszét
vesztette a télen, mikor napjait bezártságban kellett töltenie a kietlen
hegyoldalban, mindenkitől távol, most igencsak elcsodálkozott.
Virág tavaly azt mondta, nem megy már haza. Mire ez a fordulat?
Az indulásig hátralévő időt Virág Beke sírjánál, vagy a kis erdei
bálványnál töltötte. Reggel kiment, és csak sötétedéskor jött haza.
Alig evett, arca beesett volt, és a szeme körül sötét karikák mutatták,
hogy halálosan kimerült.
– Két nap van még – ült le mellé Gecse. – Beteg vagy, látom én,
hiába mutatod az ellenkezőjét. Most ne induljunk el.
– Muszáj. Nem várhatjuk meg azt a szlávot. Még ránk küldi a
legényeit. Megbeszéltem… Apáddal is megbeszéltem az indulást.
– Apám ügyel ránk, azt tudom, de csak akkor, ha mi is ügyelünk
magunkra és egymásra – próbálkozott Gecse. Alta a sarokban
csendesen sírdogált. Gyakorta megtette, és senki nem tudta, kit vagy
mit sirat ilyenkor. De Alta az ő arany szívével más volt, mint a
többiek.
– Az apád férfivá avatott, fiam. De még én vagyok ennek a
szállásnak az asszonya és parancsolója, tudja ezt Nikosz is. Holnap
hajnalban indulunk, és mire a nyár legmelegebb lesz, odahaza
leszünk.
Virág fáradt mosollyal nézte a fiát, aki minden tőle telhetőt
megtett, hogy igazi férfinak lássék. Gecse egy darabig rágta magában
a hallottakat, majd lassan bólintott, aztán ment, hogy a lovak után
nézzen.
Elkövetkezett az indulás napja, és Virág utolsónak hagyta el a
gödörházat. A nap már delelőre hágott, amikor először megpihentek.
 Egy réges-régi úton poroszkáltak nyugatnak, kerülgetve a
nádasokat, a kisebb-nagyobb hegyeket és dombokat. A
mocsárvidékkel szegett tó, amit a szlávok Balatinnak mondtak, ott
csillogott mellettük, s a túlsó parton itt-ott vékony füstcsík jelezte,
hogy arra is élnek emberek.
Nikosz egészen váratlanul mondott búcsút. Egy forrás mellett
itattak éppen, amikor bajor szerzetesek kis csoportja jelent meg
imádkozva, halkan énekelve. A görög egyszerűen csatlakozott
hozzájuk.
Semmit nem vitt magával, csak a saját lapos iszákját. A lovát
Gecsére bízta:
– Isten vezessen, fiam, bármerre is visz az utad. Én már mentem
volna, tudjátok jól. Ezek a jámbor bajorok csak nem sütnek meg
útközben. Tudod, ők nem nagyon szeretik a mi egyházunkat. Engem
már az otthoni szállásotokra is azért küldtek, hogy hirdessem az igét.
Ahogy elnézem, van hirdetnivaló errefelé is.
Nikosz nem engedte, hogy a búcsú túl hosszúra nyúljon. A másik
három fel sem ocsúdott, amikor a vallásos dalokat dörmögő
szerzetesek mögött lassan elballagott. A meredek domb tetejéről még
visszafordult, mosolygott, intett, aztán végleg eltűnt a szemük elől.
Gecse gondolatai zabolátlanul vágtattak. Ebben a pillanatban
egyetlen napba sűrűsödött minden, ami rövidke életében történt. Ám
azt tisztán érezte, hogy most már csak ő az egyetlen, akire anyja és a
félkezű Alta a bajban támaszkodhat.
Önkéntelenül babrálni kezdett a fegyverein. Igazgatta a tegezt,
melyben többféle vessző meredezett, vízimadárra, őzre, nagyvadra
való. Íja a tokban ajzatlanul pihent. Beke sok vihart megélt szablyája
a nyeregkápa mögött keresztben feküdt a málhán. Gecse most
kibogozta a szíjakat, és a szablyát a fegyverövre csatolta.
A forrásnál a víz kis medencében gyűlt össze. Körülötte
ugyanolyan kövek sorjáztak, mint amelyekről Kara bátya azt mondta,
hogy a régi, római emberek faragták. A nádas fölött, az öböl
túloldalán büszkén emelkedett a kalpag formájú hegy.
Gecse a forrás fölé hajolt. A víztükörből gyermekképű harcos
pillantott vissza rá. Szédítő mélyen úsztak el a felhőgomolyok, és ő
valamit megértett abból, ami a múlandó világ és az örökkévalóság
lényegét adja.
Délután, amikor a jobbról magasodó hegyek lábánál, alig fél
nyíllövésre a nádastól továbbporoszkáltak, Gecse észrevette, hogy az
anyja bizonytalanul ül a nyeregben.
Mellé kormányozta a lovát.
Virág lehunyt szemmel, halálos fáradtan, lehajtott fővel ült a
lovon. Gecse érintésére megingott kissé, majd visszanyerve
egyensúlyát megállította az állatot. Az arca sápadt volt, ajka vértelen.
– Elaludhattam, azt hiszem, fiam…
– Rosszul vagy, anyám, látom én. Álljunk meg, és éjszakázzunk
itt. Alta! – kiáltott hátra. – Gyere és segíts!
Gecse látta, hogy Virág nem tud egyedül nyeregből szállani, így
óvatosan lesegítették, és a fűre fektették. Virág szinte azonnal
lecsukta a szemét, és mélységes mély álomba merült.
Alta sírni kezdett. Gecsét a gyengeség látványa mindig feszültté
tette, noha tudta önmagáról, hogy még ő sincs igazán a férfierő
magaslatán. Tüzet rakott, rendezte a lovakat, és Virág fölé nemezből
alacsony tetőfélét eszkábált.
Az éjszaka álmatlanul telt. Gecse a zajokat figyelte, amelyek hol
közeledtek, hol meg távolodtak. Fegyvereit a keze ügyében tartva
szilárdan eltökélte, hogy megvédi hármójukat még a Monyóktól is,
akinek pediglen hét szíve van, s nincs nála gonoszabb a föld lapos
tányérján, azt beszélik.
Hajnalban arra ébredt, hogy az anyja szólongatja. Felült, és
kihámozta magát a takarókból.
Virág karnyújtásra feküdt mellette.
– Gecse! Kisfiam! Arra ne menj, hallod? Arra a rossz lelkek
tanyáznak. Mi lesz velem, ha még te is…
Virág nem volt magánál, s félrebeszélt. Az arca tüzelt, homlokán
veríték gyöngyözött. Gecse kendővel törölte le, és lágyan megrázta
anyja vállát:
– Anyám! Ébredj! Nincs itt semmilyen rossz lélek. Csak
álmodtad… Ébredj, látod, én vagyok, a Gecse. Hallod?
Virág lassan, mintha földöntúli kábulatból eszmélne, kinyitotta a
szemét, és a fiára nézett.
 – Gyere, igyál egy kicsit – emelte a fiú a tömlőt, de Virág nemet
intett.
– Rosszat álmodtam, kisfiam… Azt hiszem… Mind ott volt, aki…
akik már régen…
– Megijesztettél. Azt hittem, félig már odaát vagy.
– Odaát? – mélázott Virág. – Talán. Lehet. Azt hiszem, lassan itt
az én időm is, fiam. Érzem. Az ilyesmit az ember… Elfogyott
bennem az erő, Gecse.
– Csak beteg vagy, anya. Most pihenünk, aztán meggyógyulsz, és
megyünk is tovább. Van még a nyárból, hazaérünk, ne félj. Majd én
vezetlek benneteket.
Alta Virág mellett térdelt a harmatos fűben. Őzszemei riadtan
ugráltak Virágról Gecsére, s vissza.
– Vigyél vissza, fiam, a hegyre. Megkeressük Kara bátyót,
megkérjük, hogy segítsen máshol szálláshoz.
– Visszaforduljunk? De miért, anyám? Ekkora nagy utat betegen
megtettél már, visszafelé nem lenne erőd. Én meg nem tudok veled
mit kezdeni, ha…
– Ne félj, kisfiam, kibírom. Tengri majd megsegít. Tudod, azt
gondolom, ha… ha visszafelé megyünk, talán megjön az erőm.
Ahogy egyre távolodtunk, úgy gyengült el mindenem.
– Beke nem akarja, hogy elhagyd – suttogta Alta, és lesütötte a
szemét.
– Így gondolom én is, húgom. Az éjszaka többször is hallottam a
hangját. Hívott engem.
Virág a tenyerébe fogta a fiú kezét:
– Milyen nagy és erős az én fiam. Most már te védelmezel minket.
És elkísérsz vissza a hegyre. Úgy-e? Nem szeretnék semmit sem
jobban.
Gecse bólintott. A lovak dobbantottak, mintha egyetértettek volna,
vagy csak nekik is mehetnékjük támadt.
– De nem tudsz megülni a nyeregben, anyám. Inkább saroglyát
csinálunk. Vigyázunk rád, ne félj. Kara bátyót megkeressük rögvest,
ha megérkeztünk. Biztosan segít.
 Alta és Gecse kínkeservesen emelték a saroglyára Virág erőtlen,
ernyedt testét. Az asszony szemei fénytelenné váltak, és mereven
bámult valahova.
Délre már elhagyták azt a félig leomlott tornyot is, amit
századokkal előtte a római légiók katonái építettek. Szemben
terpeszkedett a kalpagforma hegy, oldalán elvadult szőlővel és
gyümölcsfákkal. Beke sírja ott rejtőzött.
Gecse az anyja mellett lovagolt, figyelte, leste minden mozdulatát,
kívánságát. Virág nem sokat kért. Néha vizet, de ételt egyáltalán
nem. Az eget nézte, a felhőket, amint lassan elúsznak fölötte. Néha
mély álomba merült, máskor pedig, amikor Gecse csendre intette az
aggályoskodó Altát, mert nem akarta Virágot felébreszteni, az
asszony egyszerre csak érthető, csengő hangon szólt hozzá.
– Ne a gödörházhoz menjünk, fiam. Először az apád sírjához
vigyél. Máris érzem, hogy… visszatér az erőm…
Pedig még a reggeli állapotánál is gyengébb volt, ám ő másként
érzékelte. Amikor Beke sírja mellett – amit egy magányos nyírfa
tövében ásott meg Virág, Nikosz és Gecse azon a szomorú napon –
megálltak a lovak, már a fejét sem tudta felemelni. Gecse és Alta
vigyázva emelték le a saroglyát a lovak közül a fűbe. Nem messze
tőlük őzgida iramodott a nádas felé, anyja nyomán.
Virág azt kérte, hogy az árnyékban pihenhessen, a fa alatt,
karnyújtásra a sírtól. A nyírfa tövébe bőrt terítettek, s Virág feje alá
összetekert nemezcsíkot egyengetett Gecse.
– Itt jó lesz. Most kipihenem magam, aztán indulhatunk… haza.
Gecse nem szólt. Nem élt még sok nyarat, de néhányszor látta,
miként fogy el az erő az emberből, végérvényesen és
visszavonhatatlanul. A gondolattól megrémült, de sarjadzó férfiúi
hiúsága nem engedte, hogy jelét adja. Magabiztosan tette a dolgát a
lovak körül, szálláshelyet épített a nyírfától nem messze, ahol a
bokrok takarták az idegen szemek elől.
Délutánra járt, amikor Alta vékonyka, síró hangját meghallotta. A
fiú épp sátrat szerkesztett nemezből és ágakból. Alta Virág mellett
gubbasztott, simogatta az asszony homlokát, és az arcán könnyek
peregtek.
 Virág lehunyt szemmel feküdt Alta ölében, karjai ernyedten
pihentek teste mellett. A haja kibomlott, és Gecse akkor látta csak,
milyen sok a sötétbarna szálak között az ezüst.
– Gecse – szipogta Alta, és ép kezének ujjaival Virág csapzott
haját simogatta. – Gyere. Hallgasd, mit beszél szegény.
Gecse letérdelt az anyja mellé. Virág, mint aki álmában beszél, s
néha értelmetlen szavakat használ, lassan, alig hallhatóan szűrte a
fogai között:
– Szép a… jurta. Szépek a szőnyegek a rácson… Beke, honnan
hoztad? Szegénykém, mennyit szenvedtél érte… A kalim…
Megfizeted egy ilyen… Értem te ezt a sokat kifizetnéd?
Visszajöttél… Tudtam én, hogy visszajössz… De nem volt… már
több… időm… Kérlek, ne szidj meg.
Virág néha egészen érthetően beszélt. Gecse pontosan tudta, mit
jelentenek a szavak, és az, hogy Virág már nem földi ember fülének
szánja azokat.
– Indulni akar, Alta. Különben nem beszélne ilyesmiről – suttogta
megindultan Gecse, és gyermekarca megvonaglott a lelkét mardosó
fájdalomtól. – És most nem tudom, mi a helyes ilyenkor. Ha menni
akar… ha mennie kell, ő tudja, nem szabad visszatartani, ugye, Alta
néném?
Alta csak a fejét rázta. Vállai megremegtek, Virág fejét a melléhez
szorította.
– Azt hittem, hogy… ha hazajössz… többet nem hagysz magamra
– rebbentek a szellőnél is gyengébb szavak. – Nem… csapsz be, úgy-
e? Megvársz, nemsokára… ott leszek… Csak ez a nehéz kő… ne
lenne a… mellemen, Beke. Úgy szorít… nem… jön… a levegő…
Virág mellkasa aprókat emelkedett és süllyedt. Gecse érezte ujjain
a csuklón szaladó ér leheletnyi lüktetését. Egyre lassabban és
lassabban dobbant a fáradt szív.
– Beke… Beke, várj meg! Így, látod… így most jó. Veled repülni
jó, Beke. Add ide a kezed… milyen hűvös… és erős. És milyen
könnyű minden. Tudtam, hogy… még egyszer… Megvársz engem…
Megvársz…
Virág ajkát úgy hagyta el az utolsó hang, ahogy a röppenő szellő
semmivé válik.
 – Mosolyog – sírta Alta, miközben Virág haját simogatta.
– Találkozott Bekével. Hozzá beszélt végig… Most pedig elment
vele.
– Most… mit kell tennem? – dadogta a fiú.
– Meg kell nyitnod az ajkait, hogy a lelke… a lelke…
A nyírfa levélkéi rezzentek, lágy fuvallat szaladt át a hegyoldalon.
– Ezek ők voltak – mondta rekedten Gecse, és könnyben úszó
szemével az égre pillantott. – Ezért akart visszajönni ide, hogy
találkozhassanak.
– A haldoklók mindig tisztábban látnak. Ők tudják, merre kell
indulni, csak hagyni kell őket elmenni. Azt beszélik, valami nagy
fényességet lát, aki elindul… Talán a tűz égi atyját vagy tán Tengri
arcát. Csak a táltos tudná megmondani.
– Nincs itt most táltos, Alta. Csak te meg én. És… ők ketten
– javította Gecse, aki úgy érezte, hatalmas súlyok nyomják a vállát.
– Pedig jó lenne, ha volna itt táltos. Ez most az ő ideje.
– Odatalálnak nélküle is, néném. Az ilyen igaz emberek mindig
megtalálják az utat. Látnak a sötétben is, mert a léleknek nincs
szüksége zsarátra.
– Meg kellene mosdatni Gecse. Nem bírom egyedül…
– Neked kell, nővérem. Ebben nem segíthetek. Hozok a tömlőben
vizet, meg kerítek nyírfakérget. Ide temetjük, apám mellé. Legalább
holtukban együtt lehetnek.
Gecse kivonta a kését, levágta mindhárom varkocsát, és a jobb
arcfelén mély sebet ejtett. A vér a nyakára csörgött, be az inge alá.
Így követelte a gyász.
A hold lassan felkúszott az égre, és aranyszínű hidat vert a nagy
vízre, a nádtól szegett öblöt mintha kettévágta volna. Beke sírja
mellett egy másik halom emelkedett. Komor sötétség áradt a nagy
hegyből, s Gecse tüzet gyújtott.
Nézte a szálldosó szikrákat, amelyek néhány hűvösebb fuvallatra
kiugráltak a tűzből, kacskaringóztak, keringtek és a végén elhaltak,
valahol magasan a feje fölött.
Alta már aludt. A fiú maga alá húzott lábbal ült a tűz mellett, s a
lángvirágokba bámult. Érezte, hogy a lelkében még nem tisztult le
semmi.
 Összefüggéstelen gondolatok kavarogtak, képek tűntek fel a
semmiből. Ott volt Beke, amint el akarta kérni tőle a sólyom által
elejtett zsákmányt. Beke, ahogy az elővéddel vágtázott, és soha nem
volt szabad megszólítania, mert Virág így akarta.
Tán, ha tudta volna…
És ismét látta az apját, amint a saroglyában fekve foggal és
körömmel küzd az életéért, és aki egymaga avatta férfivá egyetlen
fiát, mert errefelé nincs mogyeri szállás, sem táltos.
Micsoda időt élhetett volna most egy táltos!
Gondolataiba még bekúszott néhány kép az otthoni szállásról. A
pajtásokról, akik nem fogadták el igazából soha. A nyergesmesterről,
az íjkészítőről, a tárkányról, aki napestig kormos arccal verte az üllőt,
és keze nyomán halált hozó szerszámok sarjadtak.
És Virág!
Hol van már az alig öklömnyi Kabuk, aki az erdőben, télvíz idején
látta meg a napvilágot? Hol vannak a halászok, akik télen a lék mellé
guggolva várták a zsákmányt, és mindig kikérték a gyermek Gecse
véleményét, mert jó szeme volt a haljáráshoz.
Virág!
Miért ilyen hirtelen?
Igaz, ha a Világügyelő vagy tán a fiai és a lányai, akik a Holdat és
a Napot igazgatják, úgy akarják, mindenkinek rögvest indulnia kell.
Élt és gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy anyját egyenesen
maga a Legnagyobb szólította, mert kedves volt előtte Beke és Virág
egyaránt.
Az Egyedülvaló mindenkinél bölcsebb. Ha az ember nem is, ő
mindig tudja, mit miért tesz. Ha úgy gondolta, hogy Beke mellett ott
kell legyen a választottja, az igazi asszonya, akkor az úgy van jól.
Gecse maga sem volt egészen tudatában, hogy lassan az övébe
csúsztak az ujjai, s megkeresték a kis éles kése markolatát. A tűz
mellől félbetört hasábot emelt fel, és bálványt kezdett faragni. Egy
hosszú ruhájú, lebomló hajú nőalakot.
A hajnal a pislákoló tűz mellett találta. Feje a mellére csuklott,
ölében ott feküdt a csaknem kész bálvány, a néhai Virág áldozati
szobra.
 Kara bátyóra a nádas szélében talált rá. Lova patáinak dobbanása
felrázta az öreget a szundikálásból. Kara felállt, süvegét a fejébe
nyomta, az arcán a részvét fájó mosolya bujkált.
– Tudom – mondta kurtán. – Láttam, amint visszaérkeztetek. Az
anyád most már jó helyen van, fiam. Nem is lehetne másutt jobb
helye.
– Láttad, amikor eltemettük? Miért nem jöttél oda?
– Nem voltam ott. Csak… tudom, hogy így történt. Tán az éjjel…
Valami nem hagyott aludni. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy az
anyád szólít, valamit megköszön… Nem is tudom. De ezek szerint
valóban ő járt nálam. A lelke köszönt el. Nem mindennapi asszony
volt.
– Most hogyan tovább, bátyó? Csak Alta nővérem maradt, mert
elment a görög pap is. Idegen ez a föld nekünk, mihez kezdjünk
rajta?
– Tengri mindig megmutatja az utat, fiam. Csak rá kell
hagyatkozni. Egymagad nem tudsz visszamenni a nagy folyók közé.
– Bátya! Gyere velünk haza. Ha hárman vagyunk, mégiscsak…
– Nem megy, fiam. Most már nem. Tán még tizenöt esztendeje
esetleg… Én már itt maradok. Túl sok a gyökér, ami ide köt. Ládd-e,
nem élnek errefelé se olyan rossz emberek. Ezek a szláv népek, meg
akik ide telepedtek, inkább a békességet szeretik. Meg aztán van már
közöttük, akiben az én vérem csörgedezik…
– Nem beszéltél soha feleségről.
– Nem is, mert az sose volt – húzta ki magát hetykén az öreg.
– Tudod, ezek a népek más vallást tartanak. Van, aki a régit, és
Perunnak áldoz még, de van, aki az új módit. Ami Rómából jön. A
menekült szláv fejedelem, Pribina úr meg a fia, ők is hajlanak a
római kresztnyikek vallására. Én meg úgy gondoltam, nem rúgom
össze a port egyikkel sem, s jó nekem magamban. Amit én tudok, azt
más nem, ezért van rám szükségük.
– Miből élsz akkor, bátya?
 – Én-e? Füvekből, növénykékből, fakéregből. Orvosságot csinálok
belőlük. Gyógyítom az embereket, ahol csak lehet. Nem hallottad
még, hogy azt mondják: a bolond mogyeri?
– Nem értem a nyelvüket, Kara bátya.
– Majd megtanulod. Na, ne keseredj el, fiam. Az élet rendje ez.
Akit szólítanak, annak menni kell. Hidd el, apádnál és anyádnál nincs
boldogabb ebben a pillanatban, az Öregisten kéklő egében. Én
meg… álmot láttam. Sokszor látok álmot, amit más emberek nem.
De ez titok, fiam! – tette a szájára az ujját Kara. – Azt álmodtam,
hogy keletről meg délről mogyerik jöttek. A Dunánál megálltak,
szállást vertek, aztán általjöttek ide, a Balatin mellé.
– Fura egy álom, bátya. De nem hiszem, hogy mostanában így
lesz.
– Amit én eddig megálmodtam, az szép sorjában be is
következett. Csak nem tudtam, mikor. Az már a Világügyelő dolga,
miként rendezi.
Kara hallani sem akart arról, hogy Gecse és Alta külön vonuljon,
örökösen csak bujkálva Radomir uraság szeszélye elől. Még aznap
lehozták a hegyről a négy lovat, és megmaradt holmijukat.
– Van valaki, aki egymaga él a feleségével. Innen úgy egynapi
járásra, nyugatra, a tó könyökénél. Innen nem látni oda – intett
fejével Kara a távolban kéklő hegyvonulat felé. – Holnap odaviszlek
benneteket. Az már nem a Radomir földje, Pribina úr népe lakja.
Becsületes halászemberek meg fazekasok. Pestekben égetnek
edényeket, abból élnek. Van arrafelé egypár papféle is, amolyan
kresztnyik pap, de azokat én inkább elkerülöm. Ha tovább megyünk,
délnek, a tó könyöke után ott van a nádban, szigetre építve a Pribina
úr vára. Erős vár, nem veszi be azt senki. Aki eddig megpróbálta,
mind a mocsárba veszett. A fia is ide jár, a Kezilo úr.
– Ha úgy akarod, bátya, akkor… De azért majd mégis haza akarok
kerülni. Amikor alkalom adódik, indulok, Altával vagy nélküle.
Kara a sűrű, lelógó bajusza alatt mosolygott:
– Te tudod, fiam. Addig még befagy egypárszor ez a tó.
Ha valaki, hát Kara tudta, hogy innen nem olyan egyszerű a
hazatérés mogyeri földre. A Dunáig még csak-csak. Aztán a Duna
meg a Tisza mellékén, Bolgárföldön, kevesen verekedték át magukat
egyedül. Még lejjebb, a hegyek között vagy a Duna vidékén ismét
alattomos veszélyek lesnek a vándorra, aki ha gyenge,
menthetetlenül elvész.
De Kara nem akarta ennek a gyerekembernek elszedni a maradék
lelkesedését. Különben is: az élet bármit hozhat. Lehet, hogy
esztendő múltával, egy kalmárcsapattal útnak indul, de az is, hogy
holnap az Öregisten forgat vele terveket.
– Nem kell annyira sietni. Csak akkor veselkedik az okos ember
útnak, ha előtte mindent megszámított. Ha már mindenben bizonyos.
Akkor odaér – okította Gecsét, és a fiú elbizonytalanodott. Azt
azonban érezte, hogy az öreg mogyerire jobb hallgatni.

A nádas végében vadbivalyok csörtetnek. Hatalmas állatok, fekete

hátukra, oldalukra rászáradt a sár. A nádi emberek jól tudják, hogy a
bivalyokkal összerúgni a port nem szerencsés. Tiszteletben is tartják
a területüket, a pákászok is messzire kerülik.
Gecse ámulva fedezi fel a nádban megbúvó életet. A kalpag
formájú hegy és az északnyugatra lévő testvére között végestelen-
végig nádvilág húzódik, magába rejtve az apró kunyhókat,
békességet adva a lakóknak.
A hegyek oldalában földbe vájt vagy gerendából rótt házak állnak,
öt, hat is, egymás mellett. A furcsa szláv meg germán nép, amely
bennük lakik, teszi a dolgát szorgalmasan. Irtja az erdőt a
szántóföldnek, égeti az ugart, járja a nádrengeteg útvesztőit az
ingatag bodonyokkal, hogy minden napra ott legyen a családi
tűzhelyen a táplálék.
Gecse számára merőben új ez az élet. Arra emlékszik még, hogy a
mogyerik lenézték azokat, akik a földet túrták napestig, hogy majd
learathassák a termést és elvessék a jövő évre valót, aztán kezdjenek
mindent elölről.
De Gecse lelkében ezekkel az emberekkel szemben sem
megvetés, sem rossz érzés nincs. Akivel eddig találkozott, azok mind
harcot vívtak a mindennapokért, ugyanúgy sírtak és nevettek, mint a
mogyerik, és ugyanúgy haltak meg, ha eljött az idő.
 Gecse a tűz mellett sokat beszélget Kara bátyóval.
– Megláttál valamit, te gyerek, amit a magunkfajta nem vesz észre
a nagy pusztai boldogságában. Csak, ha már itt van, ezek között az
emberek között, akkor látja igazán, hogy nem nagyon létezik többet
vagy kevesebbet érő ember. Csak jó vagy rossz ember van, ki hogyan
ítéli meg. Ládd-e, mindegyik élni akar, és nem kér mást, csak ezt az
egyet. Ha az ura mondja, csakúgy harcba megy és verekszik, mint
bármelyik nép.
Gecse némán hallgatja Karát, akinek arcát vörösbe vonja a
tűzfény.
– Most ezek a szlávok meg szlovének is keresik a helyüket, tudod,
fiam? Az egyik fele a kresztnyikhez húz, a másik meg az északi
Rasztyiszláv urat óhajtaná. Akik a tó nyugati sarkában laknak, azok
nem bánják, ha kresztnyik papok mondják meg, miként kell az igazi
istent imádni. Pribina úr is így akarta, akit egykor elkergettek Nyitra
várából. Kedves volt a frankoknak, azért kapott itt birtokot. Ezen
fogsz te is élni ezután.
Kara megpiszkálja a tűz szélére hengeredett, égő hasábot.
Óvatosan, ahogy minden mogyeri teszi. Alta némán gubbaszt a
sarokban.
Gecse nem mondja, de a gondolatai ismét hazafelé száguldanak.
Tán ezt fogta fel valamiképpen Kara, mert így folytatja:
– Én ugyan nem küldelek, fiam. Gondolkodj el azon, hogy nem
muszáj innen úgy elszaladni. Befogadtak engem is, látod. Ebben nem
különböznek a mogyeritől. De ne csak ezért ne siesd el. Tudod, amit
álmodtam, hogy jönnek a mogyerik, abban én hiszek. Azt nem
tudom, hogy mikor, de jönni fognak, meglásd. És akkor jól jön
nekik, ha van valaki, aki szállást csinál, ha érted, mire akarok
kilyukadni.
Gecse érti is, meg nem is.
A hajnal első sugarai ébren találják. A sólyommal a vállán, a
hajnali párában kigyalogol a nagy tó partjára. A ködben nem látszik a
túlpart. Mozdul a nádi világ, zörren a sás, és a nádrengeteg felett a
bivalyok panaszos bőgése hullámzik.
– Na, te madár – szól a sólyomhoz. – Kerülj egyet.
 A sólyom egyetlen mozdulattal a sűrű levegőbe veti magát, és
gyors csapásokkal evez egyre feljebb. Gecse elveszíti szem elől, csak
a hangját hallja.
Amint a madár felvijjog, megbolydul a nádas. Álmos vízimadarak
kapnak rémülten szárnyra, vagy a vizet taposva szaporán
menekülnek.
Gecse füttyent, hosszan, ahogy szokta, és a kerecsen, mintha a
semmiből vágódna le, szemvillanás alatt a vállán terem.
A keleten gomolygó párából most emelkedik ki a vérvörös
napkorong.