6

Jenkins a nyugtalan éjszaka után másnap reggel felkelt, melegen fel-

öltözött, és elindult a moszkvai hidegbe. Szerette volna összeszedni a
gondolatait, még mielőtt Fjodorovval találkozna – már ha egyáltalán
eljön. A KGB-tisztek gyakran szerveztek úgy személyes vagy anyag-
átadási találkozókat, hogy eszük ágában sem volt elmenni – csak fi-
togtatták a hatalmukat, és megmutatták: náluk a gyeplő. Jenkins úgy
érezte, hogy az FSZB hasonló módszerrel dolgozhat.
Kilépett a szállodából, és elindult a Lubjanka épülete felé. Ezúttal
viszont jobbra fordult az angolul írt „50%-os árengedmény” tábla alatt,
és végighaladt a porhó fedte macskaköves utcán, melynek két oldalán
karácsonyi díszbe öltöztetett éttermek és olyan luxusüzletek sorakoz-
tak, mint a Giorgio Armani, a Saint Laurent vagy a Bottega Veneta.
Ez bizony már nem a nagyapáink Moszkvája.
Jenkins megállt, mintha a kirakatokat nézné, és a tekintete végigsik-
lott az utcai járókelők tükörképein, hogy megbizonyosodjon, követik-e
a figyelők. Nem látott egyet sem. Továbbment a Vörös térre, jobbján
a Kazány-katedrális magasodott, balján meg az ezernyi csillogó kará-
csonyi égővel díszített GUM áruház. A tér túloldalán turisták álltak
sorban a hidegben a Lenin-mauzóleum előtt. Jenkins elsétált a Boldog
Vazul-székesegyház mellett, és a Moszkva-folyó partján álló Zarjadje
parkon át hagyta el a Vörös teret. A parkban a frissen ültetett fák között
a gyepen üvegépületek fénylettek. Jenkins egy forgalmas kereszteződé-
sen áthaladva egy üvegtetejű épülethez ment, kifizette a belépti díjat,
majd vett egy térképet és egy prospektust, amely büszkén hirdette,
hogy 1958 óta a Zarjadje az első, Moszkvában épített köztéri park, és

 50 
Putyint méltatta a moszkvaiaknak adott ajándékért. A szöveg egy szó-
val sem említette a szomszédos Zarjadje Hotel botrányos történetét.
A szálloda felépítéséhez le kellett bontani egy értékes, szecessziós stí-
lusú épületet, mely a milliárdos üzletember, Dmitrij Sumkov tulajdona
volt. Sumkov nem akarta lebontatni az épületet, és nem sokkal később
felakasztva találtak rá a moszkvai lakásában. A nyomozás arra jutott,
hogy öngyilkosság történt, „bűncselekményt nem követtek el”.
A prospektusban közölt térképet követve Jenkins átkelt a hídon,
majd elhaladt a látszólag a lejtős pázsitba vájt, gömbölyded épületek
mellett, amíg meg nem érkezett a médiacenterhez. Megvette a jegyet,
majd megkereste azt a helyiséget, melyben az 1812-es moszkvai tűz-
vészről szóló filmet vetítették.
Jenkins gyanította, hogy Fjodorov szándékosan választotta ezt a
filmet. A kiképzése során tanult Oroszország történelméről, és tud-
ta, hogy az 1812-es tüzet a visszavonuló orosz seregek gyújtották, így
Napóleon megszálló seregeinek nem maradt étel, és nem volt hol
meghúzniuk magukat – és nem volt ki fölött uralkodniuk. Napóleon
győztesként lovagolt be Moszkvába, de nem volt más választása, mint
elmenekülni a városból, ha nem akart éhen halni vagy megfagyni.
Oroszországot nem lehet leigázni.
A nézőtéren kevesen voltak, a kapott utasításnak megfelelően
Jenkins az utolsó előtti sorban ült le.
Negyed tizenkettőkor Fjodorovnak még mindig se híre, se hamva,
így Jenkins arra a következtetésre jutott, hogy ez is csak egy újabb
FSZB-féle próba volt. Fogta a kabátját és a többi holmiját, és már
épp indulni készült, amikor észrevette, hogy két férfi lép be a sötét
moziterembe, és egyenesen felé indulnak – az egyik Fjodorov volt. Az
FSZB-tiszt a Jenkins melletti székre ült le, tagbaszakadt társa pedig
közvetlenül mögéjük telepedett le. Jenkinsnek eszébe jutott Peter
Clemenza A Keresztapa című filmből, különösen az a jelenet, amikor
Clemenza egy autó hátsó ülésére ül, hogy megfojthassa Talia Shire-nek
az anyósülésen ülő férjét.

 51 
 – Szeretne beszélni? – kérdezte Fjodorov angolul.
Jenkins bólintott.
– Igen.
– Rendben van. De ha azt akarja, hogy együttműködjünk, akkor
el kell jönnie a Lubjankába – mondta Fjodorov, és próbált úgy tenni,
mintha nem igazán érdekelné az egész. – Maga az, aki ajánlatot tesz.
Hajlandóak vagyunk meghallgatni, de ha beszélni akar velünk, akkor
el kell jönnie.
– Ja dumaju, sto ja dosztatocsno blizko. Krome togo korotkaja progulka
po russzkomu holodu horosa dlja zdorovja, nyet? – felelte Jenkins, szán-
dékosan oroszul. Normális esetben nem árulta volna el, hogy men�-
nyire beszél vagy ért oroszul, de azt akarta, hogy Fjodorov azt higgye:
ő irányítja a találkozót. Azt hiszem, épp elég közel vagyok. Ráadásul egy
rövid séta az orosz hidegben jót tesz az egészségnek, nem?
Fjodorov rápillantott, és a két férfi farkasszemet nézett. Az orosz
férfiaknak mindennél többet jelent a méltóság megőrzése, az erő, a
hatalom sugárzása. Jenkins szándékosan elsőként kapta el a tekintetét.
– Mert itt a zaj miatt szinte lehetetlen, hogy bárki is kihallgasson
bennünket vagy rögzítse a beszélgetésünket – mondta Jenkins angolul.
– Azt hiszem, ma reggel ez felel meg leginkább a céljainknak. Feltéte-
lezem, hogy ön is így gondolja, hiszen ezért van itt.
Fjodorov a mozivásznat nézte.
– Talán kezdhetnék azzal, hogy mi a célja – mondta.
– Rendben. Ahogy a telefonban is mondtam, amerikai üzletember
vagyok, és olyan információ van a birtokomban, amiért szerintem na-
gyon hálás lenne az orosz kormány.
– Milyen területen dolgozik?
– A biztonsági szférában.
Fjodorov lassan elmosolyodott.
– Nálunk Oroszországban egyesek azt mondják, hogy elég nagy a
biztonság. Talán már túl nagy is.

 52 
 – És nálunk, az Egyesült Államokban pedig egyesek szerint nem va-
gyunk elég biztonságban azoktól, akik ártani akarnak. – Jenkins fel­sóhaj­
tott. – Kényelmes munkám van, hiszen itt lehetek az önök országában.
– Miért nem mondja meg, hogy miért van itt?
– Járt már valaha Mexikóvárosban? – kérdezte Jenkins.
Fjodorov összevonta a szemöldökét.
– Nem, még nem.
– Maga túl fiatal. – Jenkins úgy becsülte, Fjodorov a negyvenes évei
közepén járhat. – Az én időmben Mexikóvárosban egy követ nem le-
hetett eldobni anélkül Mexikóvárosban, hogy el ne találjon egy orosz
KGB-tisztet.
– És mi dolga volt ott?
Jenkins elmosolyodott.
– Köveket vágtam az orosz KGB-tisztekhez.
Fjodorov egy pillanatra Jenkinsre nézett, majd elnevette magát.
– Yo era un turista estadounidense en México – mondta Jenkins spa-
nyolul. Amerikai turista voltam Mexikóban.
– Értem. Mondja, milyen jellegű az információja?
– Azon orosz KGB-tisztek neve, akiket eltaláltam azokkal a kövekkel.
– Nem értem.
– Kövek, melyek célba találtak.
– Orosz KGB-tisztek, akik átszöktek?
– Nem, azok, akik maradtak.
– Értem. – Fjodorov nyilvánvalóan érdeklődött, de nem mutatta.
Vállat vont. – Ez sok évvel ezelőtt történt. A Szovjetunió már nem
létezik. Miből gondolja, hogy mindez még érdekel bennünket?
– Igen, olvastam a glasznosztyról és a peresztrojkáról. Talán téved-
tem, amikor azt feltételeztem, hogy egy hozzám hasonló ember valami
értékeset ajánlhat ennek az új Oroszországnak.
– Talán nem – mondta Fjodorov, majd hozzátette: – Azért meg lehet
próbálni.

 53 
 Jenkins bólintott. Ideje volt behúzni a halat.
– Alekszej Szukurov. Úgy hiszem, hogy korábban a KGB ezredese
volt, és negyven éven keresztül értékes adatokat adott át az Egyesült
Államoknak a szovjet haditechnikáról. A művelet fedőneve „Graystone”
volt.
– Nem hallottam erről az emberről.
Jenkins elmosolyodott.
– Persze hogy nem, hiszen kínos lenne a hazájának. Nézzen utána,
Mr. Fjodorov. Ha érdekli, szóljon.
– Meddig marad Moszkvában, Mr. Jenkins?
– Azt sosem lehet tudni – felelte Jenkins. Nem kerülte el a figyelmét,
hogy Fjodorov nem kérdezte meg, hol szállt meg.
– És ha ez az ember érdekel bennünket, mit kér cserébe?
– Azt, amit minden amerikai – felelte Jenkins. – Amit minden orosz
akar, legalábbis a rövid reggeli sétámon látottak alapján. Most már
mindannyian kapitalisták vagyunk, nem?

 54 
 7

Másnap délután, az LSR&C moszkvai irodájával folytatott szükségte-

len találkozók után Jenkins épp a Metropol Hotel márványborítású
előcsarnokának szőnyegén igyekezett felfelé, amikor megcsörrent a
zsebében az eldobható telefon. Jenkins csak azért szervezte meg eze-
ket a találkozókat, mert időt akart adni Fjodorovnak, hogy alaposan
utánanézhessen Alekszej Szukurovnak. Emerson elmondása alapján
Szukurov magas rangú KGB-tiszt volt, és a halála előtt évekig rész-
letesen tájékoztatta a szovjet haditechnikai kérdésekről az Egyesült
Államokat. Önmagában a neve nem volt fontos. Abban bíztak, hogy
Fjodorov kíváncsivá válik, hogy vajon Jenkins hozzáfér-e ennél fonto-
sabb, de ugyanilyen kényes információkhoz.
A telefonhívás megerősítette, hogy Fjodorov kíváncsi.
Az FSZB-tiszt Jenkinst ismét a Lubjanka épületébe hívta, de ő to-
vábbra sem állt kötélnek. Azt javasolta, hogy inkább egy étteremben
találkozzanak. Hogy Fjodorov önérzetén se essen csorba, Jenkins azt
ajánlotta, hogy vegye fel a hotelnél, majd addig autózzanak, amíg
Fjodorov meg nem bizonyosodik arról, hogy egy CIA-tiszt sem követi
őket. – Jenkins idejében ezt az eljárást „vegytisztítás”-nak nevezték.
Egy órával később Jenkins lement a hotel hátsó lépcsőjén. Miköz-
ben várt, nagy hópelyhek lebegtek a könnyű szélben, hogy aztán őszi
levelekként hulljanak az udvarra. A hó eltompította a hangokat, és
nyugodt hangulatot sugárzott.
Egy fekete Mercedes gördült be az udvarra, és megállt a lépcső al-
jánál. Fjodorov az anyósülésen ült, és kibámult a szélvédőn. Jenkins
hallotta, hogy kinyílik az ajtón a zár, egy szállodai alkalmazott pedig

 55 
kinyitotta a hátsó ajtót. Jenkins beült hátra, Fjodorov mögé. A kétajtós
szekrény vezetett. Mellőzték az udvariaskodást.
Az autó elvegyült az utcák forgalmában. Jenkins észrevette, hogy
mind a két férfi figyeli a tükrében, követik-e őket.
A sofőr hirtelen élesen jobbra kanyarodott, Jenkins a kapaszkodó
után nyúlt, nehogy a centrifugális erő az ülés túlsó felébe repítse. Az
autó alváza a betont karcolta. A kerekek felugrottak. Amikor megáll-
tak, a reflektor fényében szűk sikátor tűnt fel, alig szélesebb, mint az
autó. A sofőr leállította a motort, és lekapcsolta a világítást. Ezután
Fjodorovval gyorsan kiszálltak a kocsiból. Fjodorov kinyitotta a hátsó
ajtót.
– Kérem, szálljon ki!
Jenkins kiszállt, remélve, hogy nem ez a végállomásuk. A sikátor
savanyú szemétszagtól bűzlött.
A sofőr tetőtől talpig végigtapogatta Jenkinst. Amikor befejezte, bó-
lintott Fjodorovnak, mire az intett a sikátor felé. Egy boltíves alagútban
parkoló, második autó reflektora világította be a szűk teret, és óvato-
san kigurult a rejtekhelyéről. Három férfi szállt ki egy piros Audiból,
az egyik olyan magas volt, mint Jenkins. Gyorsan, hangtalanul jöttek
oda a fekete Mercedeshez. A legmagasabb hátulra ült. Az új vezető
végighajtott a sikátoron, és a keresztutcánál jobbra fordult.
Jenkins követte Fjodorovot és a sofőrt az Audihoz, ott pedig beült
a hátsó ülésre. Ugyanabban az irányban hagyták el a sikátort, mint
ahogy bejöttek. A kétajtós szekrény ismét folytatta a korábbi manőve-
reket: váratlanul lekanyarodott, hol lassított, hol pedig gyorsított, hogy
épp a megfelelő időben érjen a forgalomirányító lámpákhoz. Amikor
megbizonyosodott, hogy senki sem követi, megállt a Tverszkij sugár-
úton egy barokk stílusú épület előtt, melyen aranyszínű tábla hirdette
a Café Puskin nevet.
Jenkins követte Fjodorovot és a sofőrt: a bárban nem sokan ültek.
A keskeny lépcsőn felmentek az emeletre, ahol a főpincér úgy várta
őket, mint aki számított az érkezésükre. Keresztülvezette őket egy

 56 
gazdag magánkönyvtárnak tűnő helyiségen, ahol étkezőasztalok búj-
tak meg az aranyozott gerincű, antik könyvekkel megrakott, díszes
faragású könyvespolcok mögött. A könyvespolcok végéről aprócska, er-
nyős lámpák lógtak. A boltíves, sötét mahagóniablakok és a vadászzöld
terítők miatt a helyiség olyan hangulatot árasztott, mintha az egyik
Harry Potter-regényből került volna elő, amit Jenkins esténként CJ-nek
szokott felolvasni.
Hétköznap volt, és havas, hideg idő; így csak kevés vendég üldögélt
bent, bár Jenkins fülét megütötte a halk, orosz nyelvű beszéd, az ezüst
evőeszközök csilingelése és poharak csengése. A konyhából ínycsik-
landó illatok szálltak felé, és rádöbbent, hogy reggeli óta nem evett.
A főpincér megkerült egy újabb könyvespolcot, és egy sarokasztal felé
mutatott. Azt asztalon két pohár ital állt, ránézésre vodka. Egy fe-
hér inget, piros mellényt és térd alá érő kötényt viselő pincér étlapot
nyújtott nekik. Fjodorov nem kérte, hanem rögtön rendelt. Jenkins
alig értette, hogy mit kér, de a szénsavas vizet, pezsgőt, kaviárt és sült
hagymás borjúszeletet sikerült megfejtenie.
A tőle származó információ nagyon tetszhetett a Kremlnek, vagy
pedig Fjodorov – akárcsak sok amerikai kormánytisztviselő – élt a
lehetőséggel, hogy elszámoljon egy étkezést, és úgy döntött, hogy meg-
adja a módját.
– Az ügynöksége minden bizonnyal jól megfizeti. Sokkal jobban,
mint az Egyesült Államokban fizetnek – nézett körbe a helyiségben
Jenkins a pincér távozása után.
– Elnézést a felhajtásért, de az első találkozáskor sosem tudhatja az
ember – felelte Fjodorov.
– Úgy érti, utánanézett Alekszej Szukurovnak?
– Mr. Szukurov meghalt – mondta Fjodorov.
– Természetes halállal? – kérdezte Jenkins.
Fjodorov felemelte a poharát. A második pohár ital Jenkins előtt állt
az asztalon. Ő a kétajtós szekrény felé bökött:
– Az úr nem iszik?

 57 
 – Arkagyij Volkovnak hívják – mondta Fjodorov. – És nem, nem iszik.
Vezet. Felelőtlenség lenne. – Fjodorov felemelte a koktélospoharát.
– Za vsztrecsu! A találkozónkra!
Jenkins viszonozta a pohárköszöntőt, és a szájához emelte a vodkát,
de nem ivott.
Fjodorov letette a poharát, majd halkan megszólalt:
– Ön 1978-ban egy Joe Branick nevű emberrel dolgozott. Az illető
már elhunyt. Úgy hiszem, öngyilkosságot követett el, igaz? Érdekes
magyarázat.
Jenkins nem válaszolt.
– Ön elutazott Mexikóvárosból, és visszatért az Egyesült Államokba.
A jelek szerint az ön története itt ér véget, Mr. Jenkins.
És bizonyos értelemben ez igaz is volt. Jenkins kiábrándult volt,
gyötörte a bűntudat. Otthagyta a CIA-t, és a Camano-szigeti farmján
a magányt kereste. Egyedül élt, egészen addig a sorsdöntő reggelig,
amikor megjelent nála Alex.
Jenkins széthajtotta az asztalkendőt, és az ölébe terítette.
– Nem különösebben szerettem a munkaadómat.
– Igen. Úgy tűnik, önt elküldték Oaxaca hegyei közé, hogy jelent-
sen a kommunista fenyegetésről, ami az El Profeta néven elhíresült
mexikói vezető miatt fokozódott. Nem sokkal ezután a falu lakosait
lemészárolták. A mészárlást állítólag a mexikói jobboldali milícia kö-
vette el. Egy újabb érdekes magyarázat, nem? Eddig milyen a történet?
Jenkins bólintott, de nem felelt, mert épp visszaért a pincér, és egy
előételekkel teli tálat tett az asztalra. Sorban végigmutatta és magya-
rázni kezdte:
– Rozskenyérből készült bruschetta padlizsánkrémmel és marinált
gomba savanyított zöldségekkel. Naszlazsdatyszja! Jó étvágyat!
Fjodorov kivett egy bruschettát, és egy egy vajazókéssel padlizsán-
krémet kent rá.
– Parancsoljon! – intett Jenkinsnek. – Ízleni fog.

 58 
 Jenkins Fjodorov után a bruschettát és a padlizsánkrémet válasz-
totta. A sofőr továbbra is mozdulatlanul ült.
– Enni sem eszik? – kérdezte Jenkins. – Hová viszik, ha olaj- vagy
akkucserére van szüksége?
A sofőr lassan Jenkins felé fordította a fejét, és mereven rábámult.
Egy pillanat elteltével halvány, szinte alig látható mosoly jelent meg az
arcán. Ettől a fickótól megőrülnének egy stand-up-esten.
– Csak hogy tisztázzunk valamit, Mr. Jenkins – mondta Fjodorov, és
egy darab gombát tolt a szájába –, bennünket nem érdekelnek a régi,
már halott KGB-ügynökök nevei.
– És mégis itt vagyunk – felelte Jenkins.
– Igen. Nos, feltételezem, hogy azért beszélt nekem Alekszej Szuku­
rovról, hogy ellenőrizhessem: valaha titkos adatokhoz fért hozzá.
Ugye?
– Igen.
– És azt állítja, hogy aktuálisabb és fontosabb információkkal is tud
szolgálni?
– Olyan információhoz férek hozzá, ami szerintem nagyon fontos.
– Mr. Jenkins, árulja el, hogyan férhet hozzá ilyesmihez a Központi
Hírszerző Ügynökség egyik elégedetlen egykori tartótisztje?
– Nem fér hozzá – felelte Jenkins.
Fjodorov elhallgatott, de csak egy pillanatra. Míg megvizsgálta az
előételeket, mérlegelte Jenkins kijelentését.
– Akkor maga csak az időnket fecsérli?
Jenkins letette a bruschettája maradékát, és az asztalkendővel meg-
törölte a szája szélét.
– Ez év november 15-én az Orosz Védelmi Minisztériumban dolgozó
titkárnő, Zarina Kazakova nem sokkal öt óra után távozott az orosz Fe-
hér Házból, melyet maguk Belij Domnak neveznek, és hazafelé indult
a Filiovszkij Park kerületben lévő lakásába. – Azt mondta vissza, amit
Carl Emersontól tudott meg. – Kazakova asszony közel negyven évig

 59 
dolgozott a védelmi minisztériumban. Jó véleménnyel voltak róla, és a
glasznosztyot megelőzően megbízható párttagnak számított. A meg-
ítélése később sem változott. De másnap mégsem ment be dolgozni,
és azután sem. Holléte és az eltűnésének körülményei ismeretlenek. –
Elhallgatott, és harapott egyet a bruschettájából. – Érdekes fejlemény,
nem gondolja?
Fjodorov ádámcsutkája fel-le mozgott. Ezt megpróbálta leplezni egy
korty vodkával, de a hír vagy az alkohol miatt köhögni kezdett a zöld
szalvétájába, végigszenvedve egy rosszkor jött fulladási rohamot. A so-
főr megrezzent, de ezt leszámítva mozdulatlan maradt. Ha Fjodorov
valóban fulladozott volna, akkor biztos, hogy meghal. A köhögése eny-
hült, majd végül abbamaradt.
– Elnézést – mondta Fjodorov rekedt hangon. Belekortyolt a vízbe.
– Azt hiszem, maguk erre azt mondják, hogy „félrement”, ugye?
– Igen – felelte Jenkins.
Fjodorov az asztalra könyökölt, összekulcsolva a kezét.
– Érdekes történet – mondta. – Természetesen meg kell vizsgálni a
valóságtartalmát.
– Természetesen – felelte Jenkins, bár úgy gondolta, hogy a köhögési
roham után erre nincs sok szükség.
– Van még valami más is? – kérdezte Fjodorov.
– Az utóbbi tizennyolc hónapban két, Kazakova asszonyhoz hasonló
korú nő, Irena Lavrova és Olga Artamonova is eltűnt – felelte Jenkins.
– Ők is az orosz kormány alkalmazásában álltak: eljöttek a munka­
helyükről, és soha többé nem látták őket. Szeretne hallani róluk?
Fjodorov bólintott. Ezúttal vizet ivott, nem vodkát. Érdeklődő volt.
Nagyon érdeklődő.
A következő tíz percben Jenkins beszámolt Fjodorovnak a másik
két nővérről, valamint az eltűnésük körülményeiről. Arra is kitért,
hogy a moszkvai rendőrség minden esetben azt állította, csak na-
gyon kevés nyommal rendelkeznek, és hiába kérlelték őket a családok,

 60 
a barátok, a rendőrség nem látott sok remény arra, hogy megtalálják
a három nőt.
– Látja, Viktor? – tette hozzá végül Jenkins. – Néha az a legjobb álca,
ha nincs álca. Valaki egyszerűen csak eltűnik szem elől, és mindenki
elkezd spekulálni, vajon mi történt. Végül pedig már nem is érdekli
őket. Az a személy ekkor a legértékesebb… és a legveszélyesebb. Egyet-
ért velem?
– Mi motiválna egy ilyen személyt?
– Az én indítékom nem bonyolult, nem is önzetlen vagy hazafias.
Pusztán pénzügyi – mondta Jenkins. – A vállalkozásomnak rosszul
megy, és anyagilag lenullázódtam. Nem tudom fizetni a béreket, és
nemsokára mindent el fogok veszíteni. Személyes garanciát vállaltam
a vállalkozásom hiteleire, így sok minden más mellett az otthonom is
veszélybe került.
– Van családja?
– Ez nem tartozik ide – mondta Jenkins. Hátradőlt. – Egyébként
meg beszélt a feletteseivel, és utánanéztek a személyazonosságomnak.
Hagyjuk is ezt ennyiben. Beszéljen a feletteseivel a három nőről, akiket
szerintem a maga ügynöksége a „hét nővér” közé sorol.
Fjodorov egy kis időre elhallgatott.
– Meg tudja adni a másik négy nővér nevét?
Itt kezdett veszélyessé válni a játszma. Ha Jenkins igennel felel, akkor
nem nagyon lehet megakadályozni Fjodorovot abban, hogy azonnal
elvigye, és megpróbálja kiszedni belőle, mit tud – talán épp a Lubjanka
egyik átalakított cellájában.
– Nem. Most nem.
– De hozzáfér ehhez az információhoz?
Jenkins vállat vont. Nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy igen.
– Mit javasol, Mr. Jenkins?
– Jó szándékuk jeléül ötvenezer dollárt kérek.
Fjodorov gúnyosan elmosolyodott.

 61 
 – Olyan információért, amivel már rendelkezünk? Nem hinném,
hogy ez menni fog.
– Tekintse foglalónak. Bármiféle további értesülés újabb ötvenezerbe
kerül majd. A hetedik és legutolsó név megadása előtt kétszázötvenezer
dolláros bónuszt fizetnek majd nekem.
– Ötszázezer dollár – számolta össze Fjodorov.
– Vegye úgy, hogy megállapodtunk – Jenkins elővett egy papírlapot,
melyen egy bankszámlaszám állt, és átnyújtotta Fjodorovnak. Ezt a
számot is Carl Emersontól kapta. – Az előleget elutalják erre a szám-
lára, mielőtt holnap reggel hazautaznék. Ha nem így tesznek, akkor
úgy veszem, hogy a feletteseit nem érdekli a dolog. Ha viszont igen,
akkor felhívhatja a korábbi számot. Csak annyit kell mondania: „Az
előleget kifizettük.”
A pincér többtálcányi étellel tért vissza, és a tányérokat szép sorban
letette eléjük. Amikor végzett, Fjodorov elküldte.
– Mr. Jenkins, úgy vélem, a feletteseim kifizetik majd az eddigi költ-
ségeit, de nem látom alapját annak, hogy…
– A feltételeim nem képezik alku tárgyát – felelte Jenkins, miköz-
ben beleharapott egy szelet gombába: Fjodorovot szembesítette az első
kihívásával.
– Akkor megbeszélem a feltételeit a feletteseimmel – mondta Fjo­
dorov, bárminemű elköteleződést kerülve. Beborított egy darabka
borjúhúst hagymával. – És szeretnék megosztani magával valamit –
mondta, miközben felvágta a húst.
Jenkins bólintott, bár erre nem számított.
– Csekovszkij, Nyikolaj Mihail – mondta Fjodorov.
– Ki az a Nyikolaj Csekovszkij? – kérdezte Fjodorov. Abban biztos
volt, hogy ez csak egy próba, de azt még nem tudta, mire megy ki a
játék.
– Jegyezze meg ezt a nevet. De ne mondja el… senkinek. – Fjodorov
elmosolyodott, de a tányérját nézte, és tovább szeletelte a borjúhúst.

 62 
– Mr. Jenkins, ön sok pénzt kér. A feletteseim szeretnének biztosak
lenni abban, hogy ön, hogy is mondjam… nem vezet meg bennünket.
– Ismét a szájába tett egy falatot, majd letette az evőeszközeit, és fel-
emelte a koktélospoharát. – Za nase zdorovje! Egészségünkre!
Jenkins a bal kezével felemelte a poharat. Érezte, hogy a jobb keze
remeg az asztal alatt.

 63