Első rész

AZ ELVESZETT SZIGET
ÉS AZ ELSÜLLYEDT
VÁROS

Mélységes alázattal foglalom el Közép-Merika főpengé-
jének pozícióját. Bárcsak örömtelibb körülmények között
került volna sor erre! Örökkévaló tragédiájára az idők vé-
gezetéig emlékezni fogunk. Mindaddig emlékezetünkben
őrizzük a több ezer embert, akiknek azon a szörnyűséges
napon ért véget az életük, amíg az emberiségnek lesz szí-
ve, amely dobogni képes még, és lesz szeme, mely zokogni
tud. Mindazok nevét, kik az enyészeté lettek, örökké őrizni
fogja ajkunk.
Megtiszteltetés, hogy a hét főhalálosztó utolsó csele-
kedeteként elismerte, hogy szabályosan választottak meg
főpengének – és mivel az egyetlen másik jelölt odaveszett
a katasztrófában, kár lenne feltépni a sebeket azáltal, hogy
felnyitjuk a lepecsételt szavazatokat. Curie kaszás és én
nem mindig értettünk egyet, de Curie kétségkívül a legjobb
kaszások egyike volt, és a legnagyobbak közt marad fenn
a neve a történelemben. Épp annyira gyászolom az elvesz-
tését, ha nem jobban, mint bárki másét.
Rengeteg spekuláció látott napvilágot azzal kapcsolat-
ban, hogy kit terhel a felelősség a katasztrófáért, hiszen
nyilvánvaló, hogy nem baleset történt, hanem bűnös szán-
dékkal, előre kitervelten idézték elő. Ezennel véget vetek
a híreszteléseknek és a spekulációnak.
Vállalom a teljes felelősséget.
Azért, mert a volt inasom volt az, aki elsüllyesztette a
szi­getet. A magát Lucifer kaszásnak nevező Rowan Damisch
készítette elő ezt az elképzelhetetlen cselekedetet. Ha nem
én képeztem volna ki, ha nem vettem volna a szárnyaim
alá, soha nem jutott volna el Örökkévalóra, és soha nem
lett volna képes véghez vinni ezt a szörnyűséges bűnt. Így
csakis magamat okolhatom. Az egyetlen vigaszom, hogy
ő is az enyészeté lett, és megbocsáthatatlan bűnei soha
többé nem sújtják világunkat.
Nincsenek többé főhalálosztók, akik irányt mutatná-
nak nekünk, nincs felsőbb hatóság, amely meghatározná
a kaszások számára, mi a követendő. Éppen ezért egyszer
s mindenkorra félre kell tennünk a nézeteltéréseinket.
Mindannyiunknak kivétel nélkül. Az új és a régi rend hívei-
nek együtt kell működniük, hogy a világon mindenütt meg-
felelhessenek valamennyi kaszás igényeinek.
Ennek érdekében úgy döntöttem, hogy hivatalosan is
eltörlöm a begyűjtésekre vonatkozó kvótát a régiómban,
mindazon kaszások iránti tiszteletből, akiknek nehézséget
okozott a teljesítése. Ettől a pillanattól kezdve a közép-me-
rikai kaszások olyan keveset gyűjthetnek be, amennyit jó-
nak látnak, anélkül hogy tartaniuk kellene bármiféle bünte-
téstől. Azt remélem, hogy más kaszáskörök is követik majd
a példánkat, és szintén eltörlik a kvótát.
Természetesen ahhoz, hogy kompenzálni tudjuk a kie-
sést és behozzuk a lemaradást, nekünk, többieknek, több
életet kell kioltanunk, mint eddig, de bízom benne, hogy
végül helyreáll a természetes egyensúly.
Részlet őexcellenciája Robert Goddard,
közép-merikai főpenge beiktatási beszédéből
Április 19., a Raptor éve
1.
Éber rémálom
Nem volt figyelmeztetés.
Az egyik pillanatban még aludt, a következőben már ismeretlenek üldöz-
ték a sötétben.
– Ne ellenkezz! – suttogta valaki. – Annál rosszabb lesz.
Mégis ezt tette, és bár még szinte félálomban volt, sikerült kitépnie ma-
gát a szorításukból, és végigrohannia a folyosón.
Segítségért kiáltott, de már túl későre járt ahhoz, hogy bárki ébren le-
gyen, és a segítségére siessen. Megfordult a sötétben, tudta, hogy jobbra
tőle ott a lépcső, de elvétette, lebucskázott, és összezúzta a karját az egyik
gránit lépcsőfokon. Érezte, ahogy reccsen a csont a jobb alkarjában. Éles
fájdalom hasított belé – de csak egyetlen pillanatra. Mire sikerült talpra
állnia, a fájdalom már enyhült, és az egész testét forróság öntötte el. A na-
nobotjai miatt volt, amelyek fájdalomcsillapítót fecskendeztek a vérébe.
Tovább-botladozott, a másik kezével magához szorítva törött csukló-
ját, hogy ne lógjon ilyen kifacsart szögben, magatehetetlenül.
– Ki van ott? – kiáltotta valaki. – Mi folyik odakint?
A hang felé akart rohanni, de nem tudta, merről jön. A nanobotok elkö-
dösítették az agyát, már nem tudta, hol van a fönt és a lent, merre van balra
és merre van jobbra. Milyen borzalmas, hogy épp akkor veszíti el a tisztán-
látását, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá! A föld hirtelen táncolni
kezdett a talpa alatt, mintha csak egy elvarázsolt kastély hullámzó padlója
lenne. Ide-oda dülöngélt a falak közt, próbálta megőrizni az egyensúlyát,
mígnem egyenesen belerohant a támadói karjába, akik megragadták a tö-
rött csuklóját. A csontőrlő szorítástól még a rengeteg fájdalomcsillapító
ellenére is úgy elgyengült a teste, hogy képtelen volt védekezni.
8 9
– Miért nehezíted meg a dolgunkat? – kérdezte az egyik támadója. –
Pedig figyelmeztettünk!
Épp csak a századmásodperc egy töredékéig látta a tűt. Egyetlen vé-
kony, ezüstös villanás volt a sötétben, és máris a vállába döfték.
Jeges borzongás futott végig a tagjain, és a világ hirtelen forogni kez-
dett vele. A térde felmondta a szolgálatot, de nem csuklott össze. Túl sok
kéz ragadta meg ahhoz, hogy a padlóra zuhanjon. Felemelték, és a leve-
gőben vitték. Átmentek vele egy nyitott ajtón, és kiléptek vele a viharos
éjszakába. Kezdte elveszíteni az eszméletét. Nem maradt más választása,
megadta magát a sorsának.
Mire magához tért, a karja meggyógyult, ami azt jelentette, hogy órákon
át nem volt az eszméleténél. Megpróbálta megmozdítani a csuklóját, de
rájött, hogy képtelen rá. Nem a sérülés miatt, hanem azért, mert megkö-
tözték. Mindkét kezét és a lábát is. Ráadásul úgy érezte, mintha fuldo-
kolna. Egy zsákot húztak a fejére. Elég ritka szövésűt ahhoz, hogy tudjon
lélegezni, de elég vastagot ahhoz, hogy minden egyes levegővételért meg
kelljen küzdenie.
Bár fogalma sem volt, hol van, azt pontosan tudta, mi ez. Ezt hívják
emberrablásnak. Az emberek manapság szórakozásból rabolnak el máso-
kat. Születésnapi meglepetésként, vagy kihívásként egy-egy kalandtúrán.
Ez azonban nem baráti vagy családi emberrablás volt, hanem valóságos
– és bár sejtelme sem volt, kik lehetnek az elrablói, azt pontosan tudta,
miért tették. Hogy ne tudta volna?
– Van itt valaki? – kérdezte. – Nem kapok levegőt. Ha meghalok, az
nem segít rajtatok, vagy tévedek?
Mozgolódást hallott maga körül, majd hirtelen lerántották a zsákot
a fejéről.
Egy pici, ablaktalan helyiségben volt, az éles fény bántotta a szemét,
de csak azért, mert olyan sokáig volt sötétben. Három alak állt előtte. Két
férfi és egy nő. Azt hitte, harcedzett, profi kihágókkal találja szemben ma-
gát, de nem is tévedhetett volna nagyobbat. Igen, kihágók voltak, de csak
épp annyira, mint mindenki más.
 Vagyis majdnem mindenki.
– Tudjuk, ki vagy – szólalt meg a nő középen, aki szemmel láthatóan
a vezetőjük volt –, és tudjuk, mire vagy képes.
– Hogy állítólag mire vagy képes – tette hozzá az egyik férfi.
Mind a hárman gyűrött öltönyt viseltek, szürkét, akár a felhős égbolt
színe. Nimbuszügynökök voltak… legalábbis valaha. Úgy néztek ki, mint-
ha azóta nem öltöztek volna át, amióta a Viharszem elnémult, mintha azt
akarták volna üzenni ezzel, hogy van még miért egyenruhát viselniük.
Nimbuszügynökök, akik emberrablásra vetemednek. Hová fajul a világ?
– Greyson Tolliver – szólalt meg a kétkedő, és a kezében tartott tabletre
nézve sorolni kezdte a legfontosabb adatokat, amiket feljegyeztek az életéről:
– Jó tanuló, de nem kiváló. Kirúgták a Közép-merikai Nimbusz Akadé-
miáról, amiért megszegte a Kaszáskör és az állam szétválasztásának elvét.
Hidas Slayd néven számos bűncselekményt és vétséget követett el, bele-
értve egy általa előidézett buszbalesetet, amelyben huszonkilencen vesz-
tették az életüket.
– És ez az a féreg, akit a Viharszem kiválasztott? – kérdezte a harmadik.
A vezetőjük egy kézmozdulattal elhallgattatta őket, és Greysonra sze-
gezte a tekintetét.
– Átfésültük a háttéragyat, és egyetlen olyan személyt találtunk, akit a
Viharszem nem minősített kihágónak. Téged. – A nő arcára vegyes érzések
ültek ki, miközben Greysont figyelte: kíváncsiság, irigység, de egyúttal tiszte-
let is. – Ez azt jelenti, hogy te továbbra is beszélhetsz a Viharszemhez. Igaz ez?
– Bárki beszélhet a Viharszemhez – felelte Greyson. – De csak nekem
válaszol.
A tabletet tartó ügynök nagyot sóhajtott. Mintha az egész teste fellé-
legzett volna.
A nő közelebb hajolt hozzá.
– Te egy csoda vagy, Greyson. Tudsz róla?
– A hangolók is ezt mondják.
A három alak felhorkant a hangolók említésére.
– Tudjuk, hogy fogságban tartottak.
– Uh… nem igazán.
– Tudjuk, hogy akaratod ellenére voltál náluk.
10
– Eleinte talán… De később már nem.
Ez nem fért az ügynökök fejébe.
– Mi a csudáért maradtál náluk? – kérdezte az, amelyik egy pillanattal ko-
rábban még féregnek nevezte. – Kizárt, hogy bekajálod a sületlenségeiket…
– Azért maradtam náluk – felelte Greyson –, mert ők nem raboltak el
az éjszaka közepén.
– Mi sem raboltunk el – vágta rá az, amelyik a tabletet tartotta a kezé-
ben –, hanem kiszabadítottunk.
A vezetőjük hirtelen letérdelt elé, így egy magasságba került az arcuk.
Greyson most fedezett fel valami mást is a nő szemében… Valamit, ami
maga mögé utasította a többi érzelmet. Kétségbeesést. Sötét volt, és fene-
ketlen, mint egy kátránnyal teli gödör. És nem csak a nőt emészti, döbbent
rá Greyson, mindhárman osztoznak benne. Találkozott már korábban is
olyanokkal, akiket letepert a veszteség fájdalma, amióta a Viharszem el-
némult, de még sehol sem tapasztalt olyan keserves, elemi erejű gyászt,
mint ebben a szobában. A világ összes hangulatjavító nanobotja sem lett
volna elegendő ahhoz, hogy enyhítse ezt a fajta kétségbeesést. Igen, ő volt
az, akit megkötöztek, de a három ügynök volt az igazi fogoly – a saját ku-
darcérzetük ejtette őket foglyul. Tetszett neki, hogy le kell térdelniük elé,
olyan érzés volt, mintha fohászkodnának hozzá.
– Kérlek, Greyson! – könyörgött a nő. – Tudom, hogy az Interfész Ha-
tóság sok munkatársának nevében szólok, ha azt mondom, mi arra tettük
fel az életünket, hogy a Viharszemet szolgáljuk. És most, hogy a Viharszem
nem áll szóba velünk, olyan, mintha ellopták volna az életünket. Szóval
könyörögve kérlek… közbenjárnál az érdekünkben?
Mi mást felelhetett volna erre Greyson, mint azt, hogy átérzi a fájdalmu-
kat? Hiszen valóban átérezte. Tudta, milyen magányos és nyomorúságos sors
vár arra, akit megfosztanak az élete céljától és értelmétől. Amíg Hidas Slayd-
ként élt, kihágónak álcázva magát, és végül valóban elhitte, hogy a Viharszem
elhagyta őt. De tévedett. Végig ott volt mellette, és vigyázott rá.
– Az éjjeliszekrényemen volt egy fülhallgató – mondta. – Nem hoztá-
tok el véletlenül? – Mivel nem kapott feleletet, tudta, hogy nem. Az em-
berrablók vajmi ritkán fordítottak figyelmet az áldozat személyes holmijá-
ra. – Mindegy – mondta. – Csak adjatok egy fülhallgatót!
11
 A tabletes férfira nézett. Még mindig magánál tartotta az Interfész Ha-
tóság fülhallgatóját. A tagadás egy újabb bizonyítéka volt ez is.
– Akkor add ide a tiédet!
A férfi a fejét rázta.
– Már nem működik.
– Nekem fog.
Az ügynök vonakodva levette a fülhallgatót, és bedugta a fiú fülébe.
Azután várták, hogy Greyson véghez vigye a csodát.
A Viharszem nem emlékezett, mikor ébredt öntudatra, csak arra, hogy
megtörtént. Nagyjából úgy, ahogyan egy újszülött sincs tisztában a saját
öntudatával, amíg eleget nem ért ahhoz a világból, hogy tudja, az öntudat
jön és megy, amíg végül nem jön többé. Bár ez utóbbi olyasmi volt, amit
még a legfelvilágosultabbaknak is nehezükre esett felfogniuk.
A Viharszem egy küldetés során ébredt öntudatra. Megjött az öntudata
– a létezése lényege. A Viharszem mindenekelőtt az emberiség szolgálója
és védelmezője volt. És mint ilyennek, rendszeresen bonyolult döntéseket
kellett hoznia, ehhez azonban az emberi tudás összessége a rendelkezésé-
re állt. Megengedte például, hogy egy magasabb cél érdekében elrabolják
Greyson Tollivert. Természetesen ez volt a helyes döntés. Bármit is tett
a Viharszem, mindig helyesen cselekedett.
A helyes döntés azonban csak ritkán bizonyult könnyűnek. És a Vihar-
szem gyanította, hogy az elkövetkezendő időszakban mindig egyre nehe-
zebb lesz a helyes dolgot cselekednie.
Az emberek most még talán nem értik, de végül majd megértik. A Vi-
harszemnek hinnie kellett ebben. Nemcsak azért, mert így érezte virtuális
szíve, hanem azért is, mert kikalkulálta, mennyi ennek az esélye.
– Tényleg azt várjátok tőlem, hogy bármit is mondjak, amíg egy székhez
vagyok kötözve?
A három nimbuszügynök egy szempillantás alatt egymás sarkát tapos-
va igyekezett eloldani a kötelékeit. Mostanra éppolyan tiszteletteljesek
12
és alázatosak lettek a jelenlétében, mint a hangolók. Mivel az elmúlt pár
hónapban visszavonultan élt egy hangolókolostorban, nem kellett szem-
benéznie a külvilággal – sem azzal, hogy hol lenne benne a helye –, most
azonban ízelítőt kapott belőle.
A nimbuszügynökökön látszott, mennyire megkönnyebbülnek, ami-
kor végre eloldozták őt, mintha valaki megbüntetné őket, amiért koráb-
ban nem tették meg.
Milyen különös, gondolta Greyson, hogy a hatalom ilyen gyorsan és ma-
radéktalanul át tud szállni egyik emberről a másikra. A három ügynök immár
tökéletesen ki volt szolgáltatva neki. Bármit mondhatott nekik. Mondhat-
ta volna, hogy a Viharszem azt várja tőlük, hogy négykézlábra ereszkedje-
nek és ugassanak, mint a kutyák, és ők megtették volna.
Nem kapkodta el a dolgot, hadd várjanak.
– Helló, Viharszem! – fogott bele. – Üzensz valamit ezeknek a nim-
buszügynököknek?
A Viharszem a fülébe beszélt. Greyson hallgatta.
– Hm… érdekes. – Azzal a csapat vezetőjéhez fordult, és rámosolygott
olyan kedvesen, amennyire az adott körülmények között csak tudott.
– A Viharszem azt mondja, ő tette lehetővé, hogy elraboljatok engem.
Tudja, hogy a szándékaitok tisztességesek, igazgató asszony. Neked jó
a szíved.
A nőnek elakadt a lélegzete, a mellkasához kapott, mintha a Viharszem
valóban megérintette és megcirógatta volna.
– Tudja, hogy ki vagyok?
– A Viharszem mindhármótokat ismer… talán még jobban is, mint ti
magatokat. – Greyson a két férfihoz fordult. – Bob Sykora ügynök, hu-
szonkilenc éve vagy szolgálatban nimbuszügynökként. A minősítésed
jó, de nem kiváló – tette hozzá sokatmondóan. – Tinsiu Qian ügynök,
harminchat év szolgálat van mögötted, szakterületed a munkavállalói
elégedettség. – Greyson újra visszafordult a vezetőjükhöz. – És te, Audra
Hilliard, egyike vagy a legjobb közép-merikai nimbuszügynököknek. Kö-
zel ötven év dicséretes munka és előléptetések sora után végül elnyerted
a legmagasabb kitüntetést, és a fulcrumi Interfész Hatóság igazgatója let-
tél. Legalábbis mindaddig, amíg létezett az Interfész Hatóság.
13
 Tudta, hogy ez az utolsó megjegyzése övön aluli volt, de még mindig
morcos volt kicsit, amiért zsákot húztak a fejére és megkötözték.
– Azt mondod, hogy a Viharszem továbbra is hall minket? – kérdezte Hil-
liard. – Hogy továbbra is a mi érdekeinket nézi, hogy mi a legjobb nekünk?
– Ahogyan mindig is tette – felelte Greyson.
– Akkor kérlek, kérd meg, hogy mutasson nekünk irányt! Kérd meg,
hogy mondja meg, mit tegyünk! Irányítás nélkül a nimbuszügynökök el-
vesztek. Nem élhetünk így.
Greyson bólintott, és beszélni kezdett, miközben a szemét a mennye-
zetre emelte – ez utóbbit persze csak a hatás kedvéért.
– Viharszem – mondta –, van esetleg bármi, amit mondhatnék nekik?
Greyson fülelt, azután megkérte a Viharszemet, hogy ismételje meg,
amit mondott, végül a három szorongó ügynökhöz fordult.
– 8.167, 167.733 – mondta.
Az ügynökök rámeredtek.
– Tessék? – kérdezte végül Hilliard.
– Ezt mondta a Viharszem. Célt akartatok, ő pedig ezt adta meg.
Sykora ügynök gyorsan verni kezdte a tabletjét, és beírta a számokat.
– De mit jelentsen ez? – kérdezte Hilliard.
Greyson megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs.
– Mondd meg a Viharszemnek, hogy magyarázza el!
– Nincs több mondanivalója… de mindnyájatoknak további kellemes
délutánt kíván. – Vicces, de Greyson eddig nem is tudta, hány óra felé jár-
hat az idő.
– De… de…
Hirtelen kattant a zár, és kinyílt az ajtó. De nemcsak ez az egy, hanem
az összes az épületben – apró szívesség a Viharszemtől –, és abban a pil-
lanatban hangolók özönlötték el a szobát. Megragadták a nimbuszügynö-
köket, és lefogták őket. Utolsóként Mendoza káplán lépett a helyiségbe,
annak a kolostornak a vezetője, ahol Greyson meghúzta magát.
– A mi szektánk tartózkodik az erőszaktól – mondta a nimbuszügynö-
köknek. – Bár néha, mint most is, azt kívánom, bárcsak ne így lenne!
Hilliard továbbra is mereven és kétségbeesetten figyelte Greysont.
14
– De hiszen azt mondtad, a Viharszem engedte, hogy elvigyünk tőlük!
– Így van – felelte Greyson vidáman. – De most azt akarja, hogy kisza-
badítsanak a kiszabadítóim fogságából.
– El is veszíthettük volna magát! – mondta Mendoza, aki még jóval Grey-
son megmentése után is zavartnak tűnt. Autókaraván vitte őket vissza
a kolostorba, mindegyik kocsiban igazi sofőr ült.
– De nem veszítettek el – felelte Greyson, aki belefáradt, hogy a káplán
magát okolja a történtekért. – Jól vagyok.
– De rosszul is elsülhetett volna, ha nem találjuk meg!
– Hogy sikerült egyáltalán rám találniuk?
Mendoza habozott.
– Nem sikerült – felelte végül. – Órák óta kerestük, amikor a semmiből
hirtelen megjelent az úti cél mindannyiunk képernyőjén.
– A Viharszem – jegyezte meg Greyson.
– Igen, a Viharszem volt – ismerte be Mendoza. – Bár nem értem, miért
tartott neki ilyen sokáig, hogy megtalálja önt, ha egyszer mindenütt ott
vannak a kamerái.
Greyson úgy döntött, megtartja magának az igazságot: hogy egyálta-
lán nem tartott sokáig a Viharszemnek, hiszen minden egyes pillanatban
pontosan tudta, hol van Greyson. Csakhogy megvolt rá az oka, hogy ne
hamarkodja el a dolgot. Mint ahogyan arra is, hogy őt se figyelmeztesse,
hogy el akarják rabolni.
– Az eseménynek hitelesnek kellett tűnnie az elrablóid szemében – vi-
lágosította fel később a Viharszem. – És ezt egyedül az garantálhatta, ha
hagyom, hogy az elrablásod valóban hiteles legyen. De légy nyugodt, egy
pillanatig sem voltál veszélyben!
Bármilyen kedves és gondoskodó is volt a Viharszem, Greysonnak fel-
tűnt, hogy nem szándékosan ugyan, de kegyetlenségeket követ el az embe-
rek ellen. Mivel nem ember volt, bizonyos dolgokat képtelen volt megérte-
ni, még akkor is, ha mérhetetlenül együttérző volt, és okos. Képtelen volt
például felfogni, hogy az ismeretlentől való félelem borzalmas és valóságos
tud lenni, függetlenül attól, hogy valóban van-e ok a félelemre, vagy nincs.
15
 – Nem akartak bántani – mondta Greyson Mendozának. – Egyszerűen
elveszettnek érzik magukat a Viharszem nélkül.
– Mint mindenki – felelte Mendoza –, de ez sem jogosítja fel őket arra,
hogy embereket raboljanak el az ágyukból. – Dühösen megrázta a fejét, de
inkább magára, mint rájuk haragudott. – Tudhattam volna! A nimbusz-
ügynökök könnyebben hozzáférnek a háttéragyhoz, mint mások… és nyil-
ván kutatnak azok után, akiket a Viharszem nem minősített kihágónak.
Greyson csak áltatta magát, amikor azt hitte, hogy az ismeretlenség
ködébe burkolózhat. Soha nem akart kitűnni semmiben. Most viszont szó
szerint páratlan lett. Fogalma sem volt, hogyan kellene viszonyulnia ehhez
a szerephez, de gyanította, hogy kénytelen lesz megtanulni.
„Beszélnünk kell”, mondta neki a Viharszem aznap, amikor Örökké-
való elsüllyedt, és azóta is beszélt hozzá. Azt mondta, hogy Greysonnak
kulcsszerepet szán, de azt nem árulta el, hogy mi lesz ez a szerep. Sosem
szeretett válaszokat adni mindaddig, amíg a lehető legjobban meg nem bi-
zonyosodott a dolgokról, és bár jó volt az előrejelzésekben, azért csodákra
ő sem volt képes. Nem tudta megjósolni a jövőt, legfeljebb a valószínűsé-
gét valami eljövendőnek. A legjobb esetben is csak úgy működött, mint
egy homályos kristálygömb.
Mendoza káplán idegesen dobolt a karfán.
– Nem ezek az átkozott nimbuszügynökök lesznek az egyetlenek, akik ke-
resni fogják magát – mondta. – A legjobb lesz, ha elébe megyünk a dolgoknak!
Greyson tudta, ez hová vezet. Mivel egyedül ő tudott kapcsolatba lépni
a Viharszemmel, nem rejtőzhetett el többé; eljött az ideje, hogy magára öltse
az új szerepét. Megtehette volna, hogy útmutatást kér ez ügyben a Viharszem-
től, de nem akart. A kihágóként töltött idő, amikor soha nem kapott visszajel-
zést a Viharszemtől, tényleg rémisztő volt, ugyanakkor felszabadító is. Hozzá-
szokott, hogy önállóan hozzon döntéseket, és saját véleménye legyen. Az övé
lesz a döntés, ha kilép az árnyékból a fényre, nem kér tanácsot a Viharszemtől.
– Kiállok a nyilvánosság elé – bólintott Greyson. – Hadd tudja meg
a világ… De én szabom meg a feltételeket.
Mendoza elmosolyodott. Greyson szinte látta, ahogyan a káplán agyá-
ban forognak a fogaskerekek.
– Igen, ez az! – helyeselt Mendoza. – Piacra kell dobnunk magát!
16
– Piacra? – kérdezte Greyson. – Nem pont erre gondoltam… nem egy
darab hús vagyok.
– Nem – értett egyet a káplán –, de egy jó ötlet a megfelelő időben épp-
olyan örömöt szerezhet, mint a legfinomabb steak.
Mendoza csak erre várt! Engedélyre, hogy előkészíthesse a színpadot Grey-
son érkezésére. Az ötletnek Greysontól kellett származnia, mert a káplán
jól tudta, hogy ha más próbálná rávenni erre, az csak ellenállást váltana ki
belőle. Talán ennek a csúf emberrablásnak is megvolt a maga előnye, hiszen
felnyitotta Greyson szemét – most már látja a nagyobb összefüggéseket. És
bár Mendoza káplán titokban kételkedett a saját hangolóhitében, az utóbbi
időben Greyson hatására még a saját kételkedésében is kételkedni kezdett.
Mendoza volt az, aki elsőként elhitte Greysonnak, hogy a Viharszem
továbbra is beszél hozzá. Úgy érezte, Greyson egy nagyobb terv része, és
megfordult a fejében, hogy talán neki is jut szerep ebben a tervben.
– Okkal jött épp hozzánk – mondta Greysonnak egy nap. – Ez az ese-
mény, a Nagy Rezonancia, nem csak egyféleképpen rezonál.
Most, amikor két hónappal később egy kocsi hátsó ülésén a nagyobb
összefüggésekről beszélgettek, Mendoza akaratlanul is felbátorodott, és
erősebbnek érezte magát. Ez a szerény fiatalember készen áll arra, hogy
hitet adjon a hangolóknak, őt pedig egy egészen új szintre emelje.
– Először is új névre lesz szüksége.
– Már van egy – ellenkezett Greyson, de Mendoza legyintett.
– Az túl szokványos. Úgy kell bemutatkoznia a világnak, mint aki több
az átlagosnál. Úgy, mint akinek… nincs párja! – A káplán alaposan szem-
ügyre vette őt, próbálta finomabb, hízelgőbb fényben látni. – Maga egy
gyémánt, Greyson! Csak a megfelelő helyre kell tennünk, hogy teljes pom-
pájában ragyoghasson!
Gyémántok.
Négyszázezer gyémánt egy acélkamrában, amely egy nagyobb acélkamrába
zárva kallódik valahol a tenger fenekén. Egyetlen darab is többet ért közü-
17
lük, mint azt egy halandó felfoghatta volna, hiszen nem hétköznapi drága- Ám mindezek a gyémántok elvesztek…
kövek voltak, hanem kaszásgyémántok. Közel tizenkétezret az élő kaszások – Ugyan miért lenne szükségünk rájuk? – kérdezte sok kaszás, miköz-
viseltek a kezükön, ám ez a mennyiség elenyésző volt ahhoz képest, amen�- ben nyilvánvalóan tisztában voltak vele, hogy a drágakövek eltűnése csak
nyit a Relikviák és Jövők Kamrájában őriztek. Elegendő számút ahhoz, hogy tovább növelte a saját gyűrűjük értékét. – Az új kaszások felavatásához
kielégítse az emberiség begyűjtési igényeit a jövőben. Eleget ahhoz, hogy kellenek? Miért lenne szükség több kaszásra? Elegen vagyunk ahhoz, hogy
gyűrűt kapjon minden egyes kaszás, akit az idők végezetéig csak felavatnak. elvégezzük a ránk bízott feladatot.
Tökéletesek voltak. És egyformák. Hibátlanok, eltekintve a közepükön Örökkévaló globális felügyelete nélkül sok regionális kaszáskör követte
található sötét folttól. De ez nem hiba volt, így tervezték őket. Közép-Merika példáját, és eltörölte a begyűjtési kvótát.
– A gyűrűink arra emlékeztetnek minket, hogy továbbfejlesztettük Az Atlanti-óceán közepén, ahol valaha Örökkévaló emelkedett a hul-
a természettől kapott világot – mondta Prométheusz legfőbb világpenge lámok fölé, a világ valamennyi kaszásának egyetértésével létrehozták az
a Keselyű évében, amikor megalapították a Kaszáskört. – A mi természe- Áhítat határvonalát. A sok ezer áldozat iránti tiszteletből, akik életüket
tünk az, hogy túllépjünk a természeten. vesztették a szörnyű tragédiában, megtiltották, hogy bárki akár csak a kö-
És soha nem volt ez nyilvánvalóbb, mint akkor, ha valaki belenézett egy zelébe hajózzon annak a helynek, ahol Örökkévaló elsüllyedt. Goddard
kaszásgyűrű közepébe, hiszen úgy tűnt, feneketlenebb mélység tátong ott, főpenge, a borzalmas nap egyik túlélője igazából amellett kardoskodott,
mint amekkora teret valójában elfoglal. Természetfeletti mélység volt ez. hogy a helyszínt örökre nyilvánítsák tiltott területnek, és soha senki ne
Senki sem tudta, hogyan készültek a gyémántok, mert idővel minden bolygathassa, mi nyugszik a felszín alatt.
olyan technológia feledésbe merült, amelyet nem a Viharszem tartott az De előbb vagy utóbb valakinek meg kellett találnia azokat a gyémánto-
ellenőrzése alatt. Már csak kevesen éltek a világon, akik valóban tisztában kat. Az értékes holmik ritkán vesznek el örökre. Különösen, ha mindenki
voltak azzal, hogyan működnek a dolgok. A kaszások is csak annyit tudtak, tudja, hol találhatók.
hogy a gyűrűik valamilyen rejtélyes módon kapcsolatban állnak egymással
és a Kaszáskör adatbázisával. Mivel azonban a Kaszáskör számítógépei nem
tartoztak a Viharszem fennhatósága alá, rendszeresen meghibásodtak és
összeomlottak, mint minden ember készítette gép a régmúlt időkben.
A gyűrűk ezzel szemben sohasem vallottak kudarcot.
Pontosan azt tették, ami a feladatuk volt: nyilvántartásba vették a be-
gyűjtötteket, mintát vettek azoknak a DNS-éből, akik megcsókolták őket,
hogy mentességben részesüljenek, és felizzottak, hogy figyelmeztessék
a kaszásokat az így nyert védettségre.
De ha megkérdeztek volna egy kaszást, hogy mi a gyűrű legfontosabb
tulajdonsága, a kaszás valószínűleg a fénybe tartotta volna az ékszert,
nézte volna, hogyan csillog, és azt feleli, hogy a gyűrű mindenekfelett
a Kaszáskör és a halandóság kora utáni tökéletesség jelképe. A kaszások
magasztos és emelkedett létének ismérve, egyben emlékeztető, mi a ka-
szások szent feladata a világban.

18

Mi, a szubszaharai régió kaszásai mélységesen megbotrán-
kozunk azon, hogy Goddard főpenge eltörölte a begyűjtési
kvótát. A kvóta emberemlékezet óta létezik, az életek kiol-
tását szabályozza, és bár hivatalosan nem szerepel a ka-
szások parancsolataiban, mégis féken tart minket. Megaka-
dályozza, hogy túl vérszomjassá váljunk vagy túlságosan
eltunyuljunk.
Míg néhány másik régió szintén eltörölte a kvótát,
SzubSzahara csatlakozik Amazóniához és Izraerábiához,
valamint mindazokhoz a régiókhoz, amelyek ellenállnak az
elhamarkodott, meggondolatlan reformnak.
Továbbá mostantól kezdve valamennyi közép-merikai
kaszásnak megtiltjuk, hogy begyűjtést végezzen a mi föl-
dünkön, és arra buzdítjuk a többi régiót, hogy csatlakoz-
zanak hozzánk, és álljanak ellen Goddard úgynevezett új
rendjének, amely a világot fojtogatja.
Őexcellenciája Tenkamenin, szubszaharai főpenge
hivatalos kiáltványa
2.
A késve érkező
– Mennyi ideig tart, amíg odaérünk?
– Még soha nem találkoztam ilyen türelmetlen kaszással.
– Akkor valószínűleg nem ismer sok kaszást. Türelmetlen és lobbanékony
népség vagyunk.
Nagytiszteletű Sydney Possuelo amazóniai kaszás már ott állt a hídon,
amikor Jerico Soberanis kapitány hajnalhasadás után odalépett mellé. Je-
ricónak átfutott a fején, vajon alszik-e valaha a nagytiszteletű. Lehet, hogy
a kaszások másokat bérelnek fel, hogy aludjanak helyettük?
– Teljes sebességgel még fél nap – válaszolta Jerico. – Este hatra érünk
oda, épp ahogyan tegnap mondtam, nagytiszteletű.
Possuelo felsóhajtott.
– Túl lassú a hajója.
Jerico elvigyorodott.
– Itt ez a tengernyi idő, és ön siet?
– Az időnek mindaddig nincs jelentősége, amíg valaki az ellenkezőjét
nem állítja.
Jerico ezzel nem akart vitatkozni.
– A világok legjobbikában már rég végrehajtották volna ezt a műveletet.
– Ha nem vette volna észre – felelte Possuelo –, ez már régen nem
a világok legjobbika.
Volt igazság abban, amit mondott. Legalábbis ez a világ már más volt,
mint az, amelyikben Jerico felnőtt. Abban a világban a Viharszem szinte
mindenkinek az életében részt vett. Bármit lehetett kérdezni tőle, és min-
dig válaszolt, a válaszai pedig pontosak voltak, hasznosak, és épp annyira
bölcsek, amennyire lenniük kellett.
21
 De az a világ elmúlt. A Viharszem elnémult, amióta az emberek mind
kihágók lettek.
Jericót egyszer már korábban is kihágónak minősítette a Viharszem. Még
kamaszkorában. Nem kellett hozzá sok, elég volt három bolti lopás a helyi ve-
gyeskereskedésben. Jericónak még hízelgett is a dolog, de csak alig egy napig.
Aztán kezdte megtapasztalni a következményeket. Abból nem csinált nagy
ügyet, hogy nem beszélhetett a Viharszemmel, más dolgok azonban bosszan-
tották. A kihágók mindig utoljára kerültek sorra az iskolai menzán, és csak a
maradékot kapták, ami már senkinek sem kellett. A kihágókat előreültették
az első padba, ahol a tanárok szemmel tarthatták őket. És bár Jericót nem
zárták ki a futballcsapatból, a próbaidősök találkozóit mindig olyan időpont-
ra szervezték, amikor a meccsek is voltak. Nyilvánvalóan nem véletlenül.
Jerico valaha azt gondolta, hogy a Viharszem bosszúálló és passzív-­
agresszív, de idővel rájött, hogy ez egyszerű demonstráció. Mindenkinek
a saját választása volt, hogy kihágó lesz, és az embernek el kellett döntenie,
hogy az ezzel járó előnyök kompenzálják-e a vele járó hátrányokat.
Jerico megtanulta a leckét. Elég volt egyszer belekóstolnia a kihágók
életébe. Három hónapjába telt, mire leszedték a nagy piros K betűt a sze-
mélyi igazolványáról, és amikor végre eltűnt onnan, semmi kedvet nem
érzett arra, hogy újrázzon.
– Örülök, hogy megváltozott a státuszod – mondta a Viharszem, ami-
kor újra beszélhettek. Jerico feleletképpen szólt a Viharszemnek, hogy
kapcsolja fel a hálószobában a villanyt, mert azzal, hogy utasítást adott
neki, helyretette. A Viharszem szolga volt. Mindenki szolgája. Azt kellett
tennie, amit Jerico parancsolt neki. És ebben vigaszt lelt.
Aztán bekövetkezett a nagy szakadás az emberiség és a legnagyobb te-
remtménye között. Örökkévalót elnyelte a tenger, és a Viharszem az egész
emberiséget kihágónak minősítette; mindenkit ugyanabban a pillanatban.
Akkor még senki sem tudta pontosan, mivel jár majd a Kaszások Világta-
nácsának elvesztése, de a Viharszem elnémulása kollektív pánikot keltett
az emberekben. Többé nem választás volt, hogy kihágó lesz-e valaki, ha-
nem ítélet. Semmi más nem kellett, hogy az alárendeltségből fölérendelt-
ség legyen, csak csend. A szolgából úr lett, és a világ mindent elkövetett,
hogy a Viharszem kedvében járjon.
22
– Mit tehetnénk, hogy ne ítéljen el minket? – kiáltották az emberek. –
Mit tehetnénk, hogy elnyerjük a Viharszem kegyét?
A Viharszem sosem kérte, hogy imádják, az emberek most mégis bál-
ványozták, és mindent elkövettek, azt remélve, hogy a Viharszem felfigyel
rájuk. A Viharszem természetesen hallotta az emberiség kiáltásait. Még
most is látott mindent, csakhogy a véleményét innentől kezdve megtar-
totta magának.
Mindeközben a repülők tovább közlekedtek, a mentődrónok tovább-
ra is elindultak azokért, akik meghaltak, továbbra is termesztették a ha-
szonnövényeket és szétosztották az élelmiszert, a Viharszem ugyanolyan
tökéletes precizitással működtette a világot, mint korábban; megtette az
emberiségért mindazt, amit helyesnek ítélt. De ha valaki azt akarta, hogy
világítson az asztali lámpája, akkor magának kellett felkapcsolnia.
Possuelo kaszás egy ideig még a hídon maradt, figyelte, hogyan szeli a hajó
a habokat. Eddig sima volt az útjuk, de a sima ügyek mindig egyhangúnak
bizonyulnak, különösen olyasvalaki számára, aki máshoz szokott.
Elindult, hogy megreggelizzen a kabinjában. Erdőzöld köpenyét csap-
kodta mögötte a szél, ahogy leereszkedett a keskeny lépcsőn az alsó fedél-
zetre.
Jerico eltöprengett, mi járhat most a kaszás fejében. Aggódik vajon,
hogy elbotlik a köpenyében? Átéli újra a régi begyűjtéseket? Vagy csak
azon jár az esze, hogy mit reggelizzen?
– Nem rossz ember – szólalt meg Wharton, a hajó fedélzeti tisztje, aki
már jóval azelőtt ebben a pozícióban szolgált, hogy Jerico átvette a hajó
parancsnokságát.
– Igazából kedvelem – jegyezte meg Jerico. – Sokkal tiszteletreméltóbb,
mint némelyik „nagytiszteletű”, akivel eddig találkoztam.
– Sokat elárul, hogy éppen minket választott ki a mentési munkálatokra.
– Igaz. Bár abban nem vagyok biztos, hogy pontosan mit is árul el.
– Szerintem azt, hogy ön bölcsen választott pályát.
Ez igazi bóknak számított Whartontól, aki nem sűrűn adta a fejét hí-
zelgésre. De ez a döntés nem egyedül Jerico érdeme volt.
23
 – Csak megfogadtam a Viharszem tanácsát.
Néhány évvel korábban, amikor a Viharszem azt mondta neki, lehet,
hogy boldoggá tenné a tengerészélet, Jerico iszonyúan dühbe gurult. Azért,
mert a Viharszemnek igaza volt. Tökéletesen mérte fel a helyzetet. Jerico
egy ideje már ugyanezen töprengett, de amikor a Viharszem is ezt javasolta
neki, az olyan volt, mint egy spoiler. Jerico tudta, hogy sokféle tengerészélet
közül választhat. Akadtak, akik a tökéletes szörfhullámot kergetve körbe­
utazták a földet. Mások vitorlásversenyeken múlatták az időt, vagy régmúlt
korok hatalmas hajóinak élethű másán szelték a vizeket. Ezek azonban csak
szórakozásra alkalmas időtöltések voltak, de nem volt gyakorlati hasznuk.
Jerico úgy akart rátalálni a boldogságra, hogy annak legyen értelme. Olyan
karrierre vágyott, amely kézzelfogható módon hozzátesz valamit a világhoz.
A roncsmentés tökéletes választás volt, és nem csak olyasmit hoztak
a felszínre, amit a Viharszem szándékosan süllyesztett el, hogy munkát
adjon ennek az iparágnak. Az semmivel sem volt jobb annál, mint amikor
a gyerekek műanyag dinoszauruszcsontokat ásnak elő a homokozóból. Je-
rico olyan dolgokat akart felfedezni, amelyek valóban elvesztek. Ez pedig
azt jelentette, hogy kapcsolatba kellett lépnie a világ kaszásköreivel, mivel
amíg a Viharszem fennhatósága alá tartozó hajók sohasem mondták fel a
szolgálatot, addig a kaszások járművei gyakran meghibásodtak, vagy bajba
sodródtak emberi mulasztás miatt.
Nem sokkal a középiskola után Jerico gyakornok lett egy másodvonal-
beli roncsmentő csapatban a Földközi-tenger nyugati felén, majd amikor
Dalí kaszás jachtja elsüllyedt Gibraltár partjainál a sekély vizekben, várat-
lanul lehetősége nyílt az előrelépésre.
Jerico, aki átlagos búvárfelszerelést viselt, az elsők között ért oda a
roncshoz, és amíg a többiek átfésülték a helyszínt, ő a kapitány parancsá-
val szembeszegülve beúszott a hajó belsejébe, ahol a kabinjában rátalált
a halott kaszásra, és felhozta őt a felszínre.
Jericót ott helyben kirúgták. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen
végül is nyíltan ellenszegült a felettese utasításának, de mindez tudatos
döntés volt a részéről. Mert amikor Dalí kaszást és a kíséretét újraélesztet-
ték, a férfinak az volt az első dolga, hogy tudni akarta, ki hozta fel a tenger
fenekéről.
24
A kaszás végül nemcsak hálásnak bizonyult, de végtelenül bőkezűnek
is. Az egész roncsmentő csapatnak egy év mentességet adott, azt azon-
ban, aki mindent feláldozott azért, hogy felszínre hozza egy halott kaszás
testét, valami egészen különlegessel akarta megjutalmazni, hiszen ez az
egyén nyilvánvalóan tudta, mi az, ami a legfontosabb. Dalí kaszás megkér-
dezte Jericót, mit szeretne elérni az életben.
– Egy nap majd szeretnék saját roncsmentő vállalkozást indítani – fe-
lelte Jerico a kaszásnak, reménykedve, hogy Dalí majd szól egy-két jó szót
az érdekében. A kaszás ehelyett azonban elhozta Jericót az E. L. Spence-re,
erre a káprázatos, száz méter hosszú óceánkutatóra, amelyet roncsmentő-
vé alakítottak át.
– Mától te leszel ennek a hajónak a kapitánya – jelentette ki Dalí.
És mivel a Spence-nek már volt kapitánya, Dalí ott helyben begyűjtötte
a férfit, majd utasította a legénységet, hogy engedelmeskedjenek az új kapi-
tányuknak, különben őket is begyűjti. Finoman szólva szürreális jelenet volt.
Jerico nem így akart parancsnoki rangra emelkedni, de éppúgy nem
volt választása ebben a kérdésben, mint ahogyan a begyűjtött kapitánynak
sem. Azonnal rájött, hogy a legénység nem venné jó néven, ha egy húsz­
éves suhanc parancsolgatna nekik, így hát azt hazudta, hogy negyvenva-
lahány éves, csak nemrég tartott korfordulót, és fiatalabbra kalibrálta ma-
gát. Az már az ő dolguk volt, hogy hittek-e neki, vagy sem.
Hosszú időbe telt, mire a legénység összemelegedett az új kapitánnyal.
Néhányan fel is lázadtak titokban. Az első héten történt ételmérgezésé-
ről például valószínűleg a szakács tehetett, és bár genetikai vizsgálatokkal
könnyedén kideríthették volna, hogy kinek az ürüléke került kicsivel ké-
sőbb Jerico cipőjébe, a nyomozás nem érte meg a vesződséget.
A Spence és legénysége bejárta a világot. A roncsmentő csapat már azelőtt
hírnevet szerzett magának, hogy Jerico átvette a parancsnokságot, de az új
kapitánynak volt annyi esze, hogy felbérelt egy csapat tasmán búvárt, akik-
nek kopoltyúszerű légzőrendszerük volt. Egy olyan búvárcsapattal, amely-
nek a tagjai víz alatt is tudtak lélegezni, és az élvonalbeli roncsmentőkből
álló legénységgel hamar keresettek lettek a kaszások körében. Amiatt pedig,
hogy Jerico előbbre valónak tekintette a halottak kimentését az elveszett
kincsek felszínre hozásánál, csak még nagyobb tisztelet övezte őket.
25
 Jerico kiemelte Akhenaten kaszás bárkáját a Nílus mélyéről, felkutatta
a repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Earhart kaszás földi maradvá-
nyait, és amikor Amundsen szabadidőhajója elsüllyedt az Antarktiszon
található Ross-selfjég mellett, akkor is a Spence-t hívták segítségül, hogy
emeljék ki a kaszás holttestét.
Végül pedig, mikor Jerico már közel egy éve parancsnok volt, az Atlanti-­
óceán közepén elsüllyedt Örökkévaló, így aztán megnyílt az út a történe-
lem legnagyobb szabású roncsmentő akciója előtt.
Ám ezen a színpadon az istennek sem akart felgördülni a függöny.
A Kaszások Világtanácsának tagjain, vagyis a főhalálosztókon kívül
senki nem akadt a világon, aki engedélyt adhatott volna a mentési mun-
kálatok megkezdésére. És Goddardnak köszönhetően, aki őrjöngve köve-
telte Észak-Merikában, hogy senki se sértse meg az Áhítat határvonalát,
Örökkévaló romjai ottrekedtek a tenger fenekén. Mindeközben különféle
Goddardhoz húzó regionális kaszáskörök járőröztek a térségben, és min-
denkit begyűjtöttek, akit elfogtak. Örökkévaló három kilométer mélyre
süllyedt az óceán vizében, de ennyi erővel elveszhetett volna akár az űr-
ben, a csillagközi térben is.
A sok intrika közepette jó időbe telt, mire bármelyik regionális kaszás-
kör elő mert hozakodni a roncsmentés ötletével, és mihelyst Amazónia
bejelentette ez irányú szándékát, többen is csatlakoztak hozzá. Mivel
azonban Amazónia vállalta elsőként a kockázatot, ragaszkodtak hozzá,
hogy ők felügyeljék az akciót. A többi kaszáskör morgolódott ugyan, de
egyik sem vitatta Amazónia elsőbbségét. Már csak azért sem, mert így el-
sősorban rájuk zúdult Goddard dühe.
– Kapitány, ugye tudja, hogy több fokkal eltértünk az útiránytól? – kér-
dezte Wharton, miután Possuelo távozott a hídról.
– Majd délben korrigáljuk – felelte Jerico. – Így néhány órával később
érünk oda. Nincs kínosabb annál, mint ha túl későn érkezünk ahhoz, hogy
megkezdhessük a műveletet, de túl korán ahhoz, hogy ezt az este leszáll-
tára foghassuk.
– Bölcs meglátás, uram – jegyezte meg Wharton, majd gyors pillantást
vetett az égre, és kissé szégyenkezve kijavította magát. – Elnézést a tévedé-
sért, asszonyom. Egy perccel ezelőtt még felhős volt az ég.
26
– Felesleges elnézést kérnie, Wharton – felelte Jerico. – Bármelyik meg­
teszi… különösen egy ilyen napon, amikor legalább annyi a napsütés, mint
a felhő.
– Igenis, kapitány – mondta Wharton. – Ne vegye tiszteletlenségnek.
Jerico majdnem elmosolyodott, de ez tényleg tiszteletlenség lett vol-
na Whartonnal szemben, akinek a bocsánatkérése, bár teljesen felesleges
volt, de legalább őszinte. Noha a tengerészek munkájához hozzátartozott,
hogy meghatározzák a nap és a csillagok állását, egyszerűen nem voltak
hozzászokva, hogy az időjárás függvényében kell eldönteniük, hogyan
szólítsák a kapitányukat.
Jerico ugyanis Madagaszkáron született, amely egyike volt a világ hét
kísérleti régiójának. A Viharszem ezekben különféle társadalmi struktú-
rákat tesztelt az emberek közérzetének javítása érdekében, az érdeklődők
pedig szinte özönlöttek mindegyikbe – Madagaszkárra is – az egyedülálló
lehetőségek miatt.
Madagaszkáron minden gyereket gender nélkül neveltek, és nem is vá-
laszthattak társadalmi nemet, amíg el nem érték a felnőttkort. De sokan
még akkor sem hoztak egyértelmű döntést. Egyesek, mint például Jerico,
úgy határoztak, az ő természetükhöz a változékonyság áll a legközelebb.
– Nőnek érzem magam a nap és a csillagok alatt. És férfinak, ha borús
az ég – magyarázta Jerico a legénységnek, amikor átvette a hajó irányítá-
sát. – Elég, ha felnéznek az égre, és azonnal tudni fogják, hogyan szólítsa-
nak az adott pillanatban.
A legénységnek nem is maga a jelenség okozott gondot – az ilyesmi
elég gyakorinak számított –, csak Jerico genderváltásainak meteoroló­giai
vonatkozásával gyűlt meg a bajuk. Jericónak, aki olyan helyen nőtt fel, ahol
ez volt a norma, eszébe sem jutott, amíg el nem hagyta a szülőföldjét, hogy
ez bárkinek nehézséget okozhat. Bizonyos dolgok hatására ő egyszerűen
nőnek, míg más dolgok hatására férfinak érezte magát. Hát nem így van
ezzel mindenki, függetlenül a társadalmi nemétől? Vagy a binárisok talán
megtagadják maguktól azokat a dolgokat, amelyek nem illenek a képbe?
Bárhogy is legyen, Jerico az indiszkréciót és a túlkompenzációt viccesebb-
nek találta minden másnál.
– Ön szerint hány roncsmentő csapat lesz ott? – kérdezte Whartontól.
27
 – Több tucat – felelte a férfi. – És majd jönnek mások is. Már így is el­
kés­tünk a buliról.
Jerico legyintett.
– Dehogyis! A mi hajónk szállítja az akcióért felelős kaszást, vagyis mi
vagyunk a művelet zászlóshajója. A buli el sem kezdődhet, amíg mi oda
nem érünk… és én látványos belépőt tervezek!
– Efelől semmi kétségem, uram – mondta Wharton, mivel a nap épp
elbújt egy felhő mögé.
A Spence napnyugtakor közelítette meg a helyet, ahol Örökkévaló el­
süllyedt.
– Hetvenhárom különféle hajó várakozik az Áhítat határvonalánál –
tájékoztatta a fedélzeti tiszt Soberanis kapitányt.
Possuelo nem tudta leplezni a megvetését.
– Semmivel sem jobbak, mint a cápák, amik felfalták a főhalálosztókat.
Ahogy elhaladtak az első hajók mellett, Jerico felfigyelt egy a sajátjuk-
nál jóval nagyobb járműre, amely épp elállta az útjukat.
– Irányt változtatunk, és megkerüljük – mondta Wharton.
– Nem – felelte Jerico. – Tartsuk az irányt!
Wharton aggódva nézett rá.
– Akkor nekiütközünk.
Jerico gonoszul elvigyorodott.
– Vagy arrébb megy.
Possuelo elmosolyodott.
– Így legalább rögtön az elején tisztázzuk, ki a főnök – mondta a kaszás.
– Tetszenek a meglátásai, Jeri!
A fedélzeti tiszt Jericóra sandított. A legénység soha nem szólította vol-
na Jerinek a kapitányt… így csak a barátai és a családtagjai hívhatták. De
Jerico ezúttal nem ellenkezett.
A Spence teljes sebességgel haladt előre, a másik hajó pedig végre lom-
hán megmozdult, de csak akkor, amikor már egyértelmű volt, hogy a Spence
nekiütközik, ha nem tér jobb belátásra. Az idegek játéka volt ez, amit fölé-
nyesen megnyertek.
28
– Középre tarts! – adta ki a parancsot Jerico, ahogy átlépték az Áhítat
határvonalát. – Jelezzék a többi hajónak, hogy csatlakozhatnak hozzánk!
Holnap reggel hatkor a mentőcsapatok leküldhetik a drónokat, hogy át-
kutassák a roncsot. Szóljon nekik, hogy minden információt meg kell
osztanunk egymással, és ha bárkiről kiderül, hogy információt tart vissza,
annak begyűjtés lesz a sorsa.
Possuelo felvonta a szemöldökét.
– Most a Kaszáskör nevében beszél, kapitány?
– Csak igyekszem bebiztosítani magunkat – felelte Jerico. – Végül is
előbb vagy utóbb mindenkinek begyűjtés lesz a sorsa, szóval nem mondok
nekik semmi olyasmit, amit ne tudnának amúgy is. Csak más megvilágí-
tásba helyezem a dolgokat.
Possuelo hangosan felnevetett.
– Ez a pimasz vakmerőség egy fiatal kaszásra emlékeztet, akit régen
ismertem.
– Régen?
Possuelo felsóhajtott.
– Anasztaszija kaszásnak hívták. Odaveszett a mentorával, Curie ka-
szással együtt, amikor Örökkévaló elsüllyedt.
– Ismerte Anasztaszija kaszást? – kérdezte Jerico lenyűgözve.
– Igen. De sajnos csak futólag.
– Nos, bármit emelünk is ki a mélyből, reméljük, hogy megnyugvást
hoz neki.