Ulpius-ház Könyvkiadó

Budapest, 2008
 Fordította Weisz Böbe
A fordítás alapjául szolgáló m : Joseph D'Lacey: Meat

Bloody
Good
Books

A sorozatban megjelent:
Charlie Huston: Félholtak
Jennifer Rardin: Harapnivaló Jaz Parks vámpírvadász
Lilith Saintcrow: Az Ördög szolgálatában

Előkészületben:
Trudi Canavan: A mágusok céhe
L. A. Banks: A kegyenc
Jennifer Rardin: Jaz Parks vámpírvadász 2.

Copyright © Joseph D'Lacey, 2008

Hungarian translation © Weisz Böbe, 2008

ISBN 978 963 254 132 7

 És monda Isten: Imé néktek adok minden maghozó
füvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen
maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.

1 Móz 1,29

Egy

Homályos, szürke ég alatt rohan hazafelé Richard Shanti, neki egyenest a gránitszín
felh knek.
Léptei egymás után csapódnak, légzése meg-megtöri a lába által keltett különös ritmust.
Torkában összegy lik a nyál, az utolsó nedv, amely a testében megmaradt. Lába hol az
elviselhetetlenségig ég, hol annyira elgyengül, hogy nem bírja tovább. Szeretne rá
odafigyelni.
Inkább kiköpi a drága nyálat.
Már nem is izzad. Az utolsó verítékcseppek rászáradtak a halántékára, arca csupa t z.
Szemét marja a só, de már nincs könnye, amely tisztára mosná. Lassan kitikkad a futásban.
Mosolyog.
Combja, vádlija, mint a forrasztópáka. Izzanak, izzanak, izzanak minden lépésnél. Izmai
láva és kocsonya. Már nincs er bennük; szemernyi jóság vagy kegyelem sincs.
Még nincs.
Lába megroggyan valahányszor talpa a földet éri. Érzi, hogy roskadozik a teher alatt.
Elképzeli, amint hajszálnyi repedések keletkeznek ép csontjaiban, egy reccsenés, mintha egy
teli kádban favonalzó hasadt volna ketté. Fájdalma ett l még nagyobb lesz. A tompa hasadás
hangja körbeveszi, végtelen hosszan visszhangzik a fülében.
Mennyi id kell, hogy behozzam a lemaradást?
Megteszek bármit! Vissza akarom kapni a tisztaságom! Rohan.
Végtelen ütemben. A fájdalom veri a taktust. Talpa gyötrelmes ritmust dobol a köves úton.
Dam-dam-dam-dam-dam-dam-dam. Rohan.
Ez az egyetlen menekvés. Rohan. Megfizet.
Az élet nem elég hosszú, hogy jóvátegye mindazt a szörny séget, amit elkövetett. Saját
keze vonta rá az átkot. [Saját keze által ítéltetett el.] Minden porcikájának vezekelnie kell.
Vel kig ható fájdalom hasít fel talpából a bokájába. Megjelenik el tte, ahogy a terhelést l
lassan megrepedeznek a bokacsontjai.
Rohan, hadd fájjon az egész teste. A csomag úgy kalapálja a hátát, mintha élne. Minden
lépéssel megemelkedik, majd nekicsattan a gerincének. Semmi összehangolt ütem. A pántok
felhorzsolják a vállát, és fél , hogy a súly hátrarántja. Minden mozdulat összetöri, kimeríti.
A heves zihálástól kiszáradt a tüdeje. Az elhaladó teherautók füstje megül a torkában,
mocskos tajtékká áll össze, amit l hánynia kell.
Rohan. Megfizet. Fohászkodik.
A fájdalom egy pillanatra sem hagyja el. Az ízületeket és a csontokat ért sérülés minden
perccel egyre feljebb kapaszkodik idegeiben. Egész léte mer szenvedés.
Talán megtisztulok.
 – Hé, Jégcsákány! – Űob Torrance kiáltott le neki a fémlépcs tetején lév
megfigyel fülkéb l. – Ma mekkora a szalag sebessége?
Shanti rápillantott a központi óra melletti csapóajtó számlálójára.
– Százharminc, uram.
Torrance arcára der s, elégedett mosoly ült ki. A nagy szalagsebesség prémiumot jelent
minden munkásnak. Ett l n az emberek és Rory Magnus szemében.
– Úgy pusztítod a marhákat, mint valami betegség, Rick. Csak így tovább.
Shanti volt a leghiggadtabb alkalmazott a Magnus Húsfeldolgozóban, és Bob Torrance, a
részleg vezet je nagyon kedvelte. Még sosem látott ilyen embert. Jégcsákánynak vagy
Jégcsákány Ricknek nevezték, mert olyan hidegvérrel kezelte a kábítópisztolyt. Lélektani
szempontból ez volt az egyik legkeményebb munka a szalag mellett, a legártalmasabb az
emberi elmére. A munkát négy képzett kábítómunkás végezte felváltva, egy hétig dolgoztak
itt, majd három hétig a részleg vagy a gyár valamely más területén. Senki nem képes óráról
órára, napról napra, hónapról hónapra ölni anélkül, hogy valami helyrehozhatatlanul félre ne
csúszna a fejében. A szünet kötelez volt egészségügyi megfontolásból, és ami még ennél is
fontosabb, a magas termelékenység fenntartása érdekében.
Mégis, ha valaki képes az els munkanaptól egészen nyugdíjáig egyetlen szabadnap nélkül
él lények homlokához szorítani a kábítópisztolyt, az Jégcsákány, azaz Richard Shanti. Ha
valaki nap mint nap a legkisebb lelki sérülés nélkül bele tud nézni a szemébe annak, akire
kivéreztetés, zsigerelés, darabolás és csomagolás vár, akkor az .
És valóban belenézett a szemükbe. Mindenki látta, hogy megtette.
A legtöbb kábítómunkásnak éppen a szem jelentett gondot. Torrance jól tudta, miért,
hiszen fiatalkorában is ezt a feladatot végezte. Tudta, hogy az egész vágóhídon ez a
legkeményebb munka. Hogy lehet végignézni, amint ezer meg ezer szempárban kihuny a
szikra, és nem megindulni rajta? Hogy lehet nem elt n dni azon, vajon hová lesz ez a fény?
Hogy lehet nem elt n dni azon, nincs-e mégis valami helytelen abban, amit teszel?
Ezek a kérdések felgy lnek az emberben. Minden egyes elhaló tekintetnek saját karaktere,
mélysége van. Minden szempár egyedi.
Kit érdekel, ha Shanti nem vegyül a többi munkással? Kit érdekel, ha minden reggel és este
a végkimerülésig fut? Amíg idejében beér, és min ségi munkát végez, ahogy eddig, Torrance
nem fog panaszkodni.
Minden kábítómunkásnak kell valami ellenpont. Ha a futás segít Shantinak, hogy kibírja,
ám legyen. Bob Torrance mosolyogva gondolt arra, hogyan izzadja végig a hazautat Shanti
esténként.
Ennél elégedettebb nem is lehetne.
Az évtizedek folyamán a vezet ség megtanulta, hogy a kábítómunkásoknak id nként el
kell szakadniuk tanult szakmájuktól, különben kid lnek. A húsfeldolgozóban töltött hosszú
évek alatt Torrance nem egy ilyen esettel találkozott. Egy bizonyos fiatalemberre különösen
jól emlékszik.
Wheelie Patterson jó kedély , vidám kép srác volt, amikor hozzájuk került. Minden este,
amikor kihajtott az udvarról, magasra rántotta biciklije els kerekét, és szentül hitte, ez
mindenkit elkápráztat, megnevettet. Buzgó volt, nyitott, és odaadó munkás. Egyszer azt találta
mondani az üzemvezet nek, Eddie Valentine-nak – aki egy ostoba, érzékeden ember volt –,
hogy bizony kibír egyhuzamban akár két hetet is a kábító mellett, Valentine óriási hibát
követett el, hogy megengedte neki, de akkortájt még csak vallási el írások voltak, semmilyen
világi vagy gyakorlati útmutatás.
A srác úgy dolgozott a szalag végén, mintha maga is gép volna. A szállítószalag jött, az
alumíniumlap felcsapódott, és el bukkant a fogoly feje.
 Wheelie elmondta az áldást: „Isten mindenek felett, áldott legyen a hús.” Aztán jött a
kábító szisszenése, fémes csattanása a fejen. A lap visszazárult. Wheelie lenyomta a gombot,
és a szalag ismét megindult.
A lap felcsapódott.
Fej.
Szem.
„Isten mindenek felett, áldott legyen a hús.”
Szisszenés, csattanás.
A csapóajtó visszazárult.
A számláló mutatója feljebb ugrott.
Így dolgozott Wheelie, két hétig itt, két hétig másutt, teljes hat hónapon keresztül. Minden
este hazahajtott biciklijén, amelyet már mindenki egykerek ként emlegetett a parkolóbeli
különleges mutatványok miatt. A másik két héten a kivéreztet ben dolgozott, vagy
elektromos ösztökével terelte a marhákat a közös karámba, illetve a befogóba.
Kis id után a munkásoknak felt nt, hogy Wheelie Patterson mosolya megváltozott. Úgy
festett, mint egy túlságosan szoros maszk, amely kínzóan belemar az arcába. Azt is
észrevették, hogy már nem olyan figyelmes és elkötelezett, mint eleinte. A karámban az
ösztökét, más néven gyorslöv t szándékosan a marhák nemi szervére vagy a fáradt tejel
tehenek lecsüng t gyére irányította. Torrance látta, amint újra meg újra a sarokba szorít egy-
egy bikát, és áramütésekkel kínozza. A bikák védekeztek keményebben.
Wheelie akkor vesztette el kábítói posztját, amikor rajtakapták, hogy egy bikát gyötör:
ütötte a pisztollyal a testet, ahol csak a csapóajtón keresztül elérte, kivéve a kábításra kijelölt
pontot. Maga Torrance rángatta ki a légpisztolyt a kezéb l, és vetett véget a bika életének
egyeden jól irányzott lövéssel. Addigra már megkezd dött a bika lemészárlása. A fegyver
feltépte az állkapcsát, eltörte mindkét pofacsontját. Vér szivárgott a pisztoly ütötte tátongó
lyukakból. Wheelie a bika vállán keresztül a légcsövét és a tüdejét is szétroncsolta. Mire
Torrance odaért, a bika már csak a kegyelemlövésre várt.
De a marhatenyészt k és a mészárosok értékes munkaer nek számítottak, és Wheelie
viselkedése, legalábbis a vezet ség szemszögéb l, éppen csak visszafogta a futószalag
sebességét, és anyagi kárt okozott. Az, ahogy a marhákkal bánt a közös karámban és a
futtatóban, valamelyest rontott a hús besorolásán: a végtermék fakó lett, puha és nyálkás. Az
emberek nem szívesen veszik meg az ilyen húst, mert az íze kellemeden, az állaga rossz. Ezt
az állapotot tudvalev en az a stressz okozza, amelyet az állat a levágás el tti órákban,
percekben él át. Wheelie kis játéka a gyorslöv vel semmit nem rontott a Magnus Húsgyár
termékeinek min ségén.
Wheelie-t megbírságolták, tanácsadásra küldték, és áthelyezték egy távol es szakaszra,
ahol már nem tudta gyötörni az állatokat, sem kárt tenni a húsban: a lábak végét kellett
eltávolítania csontvágóval.
Pár alkalmazott még azután is ráment, hogy Rory Magnus bevezette az egy hét munka,
három hét szünet rendszerét. Torrance emlékezett arra a kábítómunkásra is, aki felnyitotta a
csapóajtót, belenézett a tehén szemébe, majd fejbe l tte magát a pisztollyal. Az évek során
mindenkire másképp hatott ez a munka. Volt, aki szolgálaton kívül megsérült, és hegekkel tért
vissza dolgozni. Mások kicsit megzakkantak, és ennyi – Magnus nagyon sok alkalmazottja
volt kissé kótyagos.
De ezek csupán kivételek voltak a húsüzem általában véve sima ügymenetében. Torrance
nem foglalkozott sokat a kivételekkel, mert szerette, ha a dolgok simán mennek. Simán és
higgadtan, ahogy Richard Shanti dolgozik.
Mint egy jégcsákány.
 Maya Shanti mindig elkészült a vacsorával, mire a férje hazaért.
Miközben a hatalmas ablakú konyhában dolgozott, fel-felpillantott a f zésb l, hátha társa
el bb érkezik. Ez sosem történt meg. Házasságuk elején Shanti gyakran az üzemi busszal jött
haza, akkor még csak munkába menet futott, váltóruháját és ebédjét kis csomagban vitte
magával, de ezt is csak heti néhány alkalommal tette. A futás azonban a hosszú évek alatt a
szenvedélyévé vált. Felesége biztos volt benne, hogy ez egyszer megöli.
Három edényben vizet tett fel forrni, hogy amint meglátja férje ösztövér, görnyedt alakját
az úton vánszorogni, elkezdje f zni a babot, brokkolit és spenótot. A rizs már készen volt,
melegen várt a süt ben. Rengeteg rizst f zött. Harshát és Hemát addig nem engedte felállni a
vacsoraasztaltól, míg legalább három teli tállal nem ettek bel le.
Ennek ellenére az ikreket soványnak látta.
Férje mindig hideg vízzel és régi, k kemény szappannal mosdott meg a kinti fémkádnál,
felvett egy bokáig ér , barna, durva anyagból készült tunikát, amelyet feleségével varratott,
majd öt percig szótanul üldögélt a hálószobában, míg a légzése újra szabályos lett. Csendben
jött az asztalhoz, nem nevetve és viccel dve, mint azel tt szokott. Az evés megkezdése el tt
mindenkinek némán kellett ülnie. Amint kinyújtotta kezét az ev eszközökért, a lányok
elkezdtek csivitelni, csacsogni, és csak ekkor t nt minden újra megszokottnak a Shanti-
házban.
A húsgyári munkások nagy tekintélynek és védelemnek örvendtek. Tágasabb házat
választhattak maguknak a városhoz közelebb es helyen, akár egy háztömb egész szintjét
elfoglalhatták, ha úgy tartotta kedvük. Rengeteg hely és választási lehet ség volt. Ennek
ellenére mindketten megegyeztek abban, hogy szeretnének egy kis zöldet látni maguk körül
nap mint nap, és Richard mindig is szeretett volna egy kis kertet, ahol zöldséget és
gyümölcsöt termeszthet – ebb l a szabadid s tevékenységéb l is megrögzöttség vált. Ilyen
elszigeteltségben élni veszélyes lehetett volna, de a húsgyári munkások szinte bárhol
biztonságban voltak, és Richard Shanti családja, a családf fontos munkája okán, érinthetetlen
volt, védelem alatt álltak Rory Magnus, a húsbáró árnyékában.
Maya szeretett volna örülni jó szerencséjüknek és férjét elhalmozni szeretettel. Szerette
volna élvezni a város életében betöltött helyzetük áldásait, és olyan gondtalanul élni, mint a
többi gyári munkás felesége. De amikor esténként felszolgálta az ételt, és meglátta a Richard
homlokán vékony csíkban végigfolyó izzadságcseppeket, úgy érezte, pont olyan hatalmas
súly nehezedik a vállára, mint amekkorát férje naponta kétszer cipel a hátán.
A desszert friss gyümölcs volt, amelyet a ház mögötti fákról, bokrokról vagy venyigékr l
szedtek. Richard olyan hosszan rágcsált minden egyes gyümölcsdarabot, hogy a lányoknak
kacagniuk kellett fel-le ugráló állkapcsa láttán. Csontos kezét kinyújtotta feléjük,
megsimogatta arcukat, hajukat. Ezután visszavonult a hálószobába, hogy alváshoz
készül djön. Az utóbbi id ben gyakran alig tudta az étkezés alatt nyitva tartani a szemét, és
Maya tudta, hogy férje fel rli magát, és a kegyetlen önbüntetés nem hagy mást bel le, csak
egy kiégett emberi roncsot.
Valamit tenni kellett.

Richard Shanti mindennap futott.

A vasárnapi futás alatt olyan szigorúan és hosszan sanyargatta a testét, hogy már-már azt
hitte, egy nap valóban megszabadul a b neit l. Vasárnaponként csak egyszer futott, de
messzebb és nagyobb er feszítéssel. Ilyenkor más útvonalat választott, mint munkanapokon.
Ugyanabba az irányba indult, de mihelyst elérte a városi f utat, lekanyarodott egy ösvényre,
amelyet saját nehéz léptei koptattak ki a heti egy futás során.
Az ösvény vad bozóton vezetett keresztül, amelyet már senki nem gondozott vagy nyírt. A
bejáratot pár törött tégla jelezte. Valaha egy híd mellett húzódó fal darabjai voltak.
 Csak a munkásokat szállító gyári buszok és a hússzállító teherautók jártak erre, ilyen távol
a várostól. Soha senki nem járt itt gyalog rajta kívül. Túl veszélyes volt ilyen messzire
merészkedni a várostól. A híd még mindig állt, de a falak, amelyek valaha elválasztották a
lejt t l, mindkét végén elenyésztek már. Egy a város felé húzódó hasadékon ívelt át. Az
ellenkez irányban a pusztaság felé nyúlt.
Öt mérföld volt a téglákig. Ez volt a vasárnapi futások els határköve. Amikor elért idáig,
letért a f útról, és az ösvény szederbokrok, csalán és tüskés galagonyacserjék között vezetett
tovább, lefelé, az út szintje alá. Örömmel fogadta a lábait felsért karcolásokat. A megsüllyedt
ösvényt annyira belepte a gaz, hogy úgy hatott, mintha egy árok mélyén burjánzó serd n át
vezetne útja. Minden irányban s r növényzet. Fejét le-le kellett hajtania, hogy elkerülje az
arcába csapódó tüskés kúszónövényeket, az út fölé hajló ágakat, amelyek szabadon n ttek,
mióta a titokzatos mellékutat senki nem használta már.
A híd után balra kanyarodott, távolodott a lakott területekt l. Ha jobbra fordult volna, a
használaton kívüli úton egyenesen Abyrne szívébe jutott volna, a városba, amelyet a
legkevésbé sem akart látni.
Gallyak karcolták arcát, karját. Fél volt, hogy a szerteszét hever ágak, elnyújtózó
gyökerek elgáncsolják. Az állandó apró sérülések és a súlyosabb elesés veszélye miatt a
vasárnapi futás a többinél nehezebb, de egyben vonzóbb is volt számára.
Egyeden szabály volt: ahogy elkezd futni, csak akkor áll meg, ha teste már képtelen
folytatni. Ez sosem történt meg.
Egyedül a vasárnapi futásnál érzett kísértést, hogy megálljon, de nem azért, hogy elkerülje
a fájdalmat, amelyet magának okozott. Pár mérföld az eldugott ösvényen, és a kétoldalt
húzódó lejt lassan elt nt, s a csapásból töltésút lett. Még mindig s r bokrok vették körül, de
itt-ott már kibukkant az ágak közül a városon túl elterül pusztaság, amely egy természetes,
kissé ívelt határt vont a város köré, egy sávot, amelyet senki nem lépett át. Az háza sokkal
közelebb esett a peremhez, mint ahova bárki más költözött volna, de közbül esett egy széles
földsáv és az erd . Innen, ahol a töltés a régi csatorna állott vizéhez közeledett, ellátott a
kopár, málladozó vidékig, ahol már semmi sem n tt.
Egy tenyérnyi tápláló talaj sem volt már erre. Helyette csak vastag, fekete por terjengett a
sötét, egyenetlen terepen. Olyan volt, mintha szeme egy hatalmas, fekete tenger mozdulatlan
hullámait pásztázná, vagy egy fekete sivatag apró d néit. Itt-ott fehér foltok csillantak el , ha
a szélfútta por alól felsejlett az üvegszer k zet. A pusztaságban nem volt semmi. Semmi,
csak szomjúság, éhség, magány, egészen a halál pillanatáig. Szinte hívogatta az üresség. A
pusztaságban a végkimerülésig futhatna. A halál lassú, de biztos lenne. Tökéletes befejezés
egy kivégz nek.
Néhány pillanatra megritkult a nála sokszor kétszerte magasabb s r bozót, és nyílt
földháton futott tovább.
Ahol a földhát összefutott a hajdani folyómederrel, balra el bukkant a város peremén a
házához visszavezet út. Ha egyenesen rohan tovább, az ösvény és a töltés véget ér alatta,
elnyeli a pusztaság. A mer leges csatorna szintén folytatódott egy darabig, majd
elkeskenyedett, megszakadt, elenyészett a terméketlen pusztaságban, amely fekete markában
fogva tartotta a várost.

Richard a hátán feküdt, szeme lehunyva, már aludt. Maya felküldte a lányokat a
gyerekszobába. Bezárta maga mögött az ajtót, megállt, figyelte a férje hosszú, felületes
lélegzetvételeit. Rossz volt ránézni, annyira sovány volt. Úgy t nt, a férfi már vagy ezer éve
nem mosolygott rá. „Akár a halálos ágyán is lehetne”, gondolta, ahogy ránézett sápadt b rére
és mély ráncokkal barázdált arcára.
űsendesen levetk zött, még nem akarta felébreszteni.
 Meztelenül a tükör elé állt, jobbra-balra fordult, nézegette az alakját, fenekét, hasát, mellét.
„Istenem, lassan olyan sovány leszek, mint k.” Szájához kapta kezét, hogy visszatartsa
feltör zokogását. Összeszedte magát, kezét a melle alá tette, megemelte, hogy érezze a
súlyát. Teltebbnek és nehezebbnek kellene lennie, ahogy régen, de most sovány, és közel sem
olyan formás. „Keskeny.” Utált még ránézni is.
Richard még csak tíz perce volt ágyban. Maya mellécsusszant, bebújt mélyen a takaró alá.
Férjén hálóing volt, de deréktól lefelé meztelen. Megcsókolta lágy, élettelen péniszét, majd
ajkai közé vette. .Olyan gyengéden, ahogy csak tudta, nehogy id el tt felébressze, addig
játszott vele a nyelvével, míg elkezdett duzzadni. Nemsokára úgy lüktetett, mint házasságuk
elején minden éjjel. Maya hosszú id után el ször újra érezte, hogy érzéki vágy és izgalom
árad benne, betölti ágyékát.
Férje megmoccant. Felnyögött, mintha fájdalma lenne, vagy kínoznák. Maya folytatta.
Férje zihált, nyilvánvalóan felébredt már. Felébredt, és nem állítja le t. Az asszony kissé
visszafogta a játékot, hogy elnyújtsa. A régi szép id kben férje sose akarta, hogy befejezze, és
addig húzta, míg a férfi szinte könyörgött a befejezésért.
Most megszólalt:
– Nincs er m viszonozni. Maya megállt.
– Ez most csak neked szól.
A következ negyedórában addig játszadozott vele, míg a b r annyira megfeszült, hogy
szinte szétrepedt. Tudta, hogy a befejez lüktetések már nincsenek messze.
Újra megállt.
– Kérlek, Maya, most már ne hagyd abba!
– Szeretném, ha megtennél valamit értünk. Értem.
– Nem, Maya. Tudod, hogy nem tehetem. Nem akarom megtenni.
Maya visszahajolt a férfi fölé, a végletekig felajzotta, majd elhúzódott.
– Nem látod, milyen soványak? T led függnek. Mind t led függünk. Könyörgök, Richard,
csak most az egyszer! Ne hagyj minket így éhezni!
Visszahajolt. A férfi hasában és combjában megfeszültek az izmok.
– Nem – mondta.
Er sebben izgatta, majd újra megállt:
– Kérlek, Richard, szükségünk van rá. Csak pár kilót. Elhozhatod a hátizsákodban. Töltsd
tele!
– Folytasd, Maya, hadd menjek el!
– Húst. Mondd, hogy hozol nekünk húst.
A férfi sírt, rázta a fejét, de megígérte. Rázta a fejét, de így szólt:
– Hozok. Megígérem.
Kezét a n fejére tette, és türelmetlenül lefelé nyomta.
Maya jó mélyen bevette a szájába.
 Kettő

KÉK-792 csonka ujjaival ütemesen dobol a bikakarám alumíniumfalán. A dobolásba

huhogó, susogó hangok keverednek, mintha félig nyitott szája lihegne. A dobolás ritmusnak
túl, szaggatott, dallamnak túl egyenetlen. Mégis, az ujjcsonkok ügyesen mozognak.
Légzésének suttogó hangjai nem egy betanult, sokat ismételt ének szavai. Tudatos intenzitású
eszel s sóhajok.
KÉK-792 abbahagyja a dobolást, sóhajtozást, és hatalmas, izmos testét a hideg fémajtóhoz
szorítja. Az ajtó kissé kifelé ível, de er s keresztlécek tartják. A fémt l libab rös lesz a teste,
édesen gyötrelmes érzés. Jobb fülét a fémhez hajtja. Sima fejb rén tükröz dik a mennyezeti
lámpasor tompa, sárga fénye. Mindig egy kicsit fázik.
Dobolást, sóhajtozást hall a fémben, mosoly terül el arcán. KÉK-792 egy bika, er s
felépítés , vastag csontú, szaporodásra termett óriás – egy harcos, akit számos nemzedéken át
nemesítettek a testi és nemi fels bbrend ségig.
KÉK-792 feje kerek. Ajka eltökélt. Űuldogkép . Százharminc kiló hús, lábai között
elképeszt herék himbálóznak. Huszonkét éves, fáradhatatlanul képes párzani egész álló nap.
Ez az, ami miatt KÉK-792 még él, és ezt is tudja. Ám mindez nem elég ahhoz, hogy
mosolyra bírja, még az engedelmes üzekedés sem.
De néha, ahogy most is, engedi, hogy ajka kényszeredett vigyorba görbüljön. Ilyenkor
el t nik beesett, fogatlan ínye, sárga lepedékes nyelve. Gyengéd dobolás ér el hozzá.
Reszel s, szívó hangok, sóhajok. Szemét behunyja, mosolya kiszélesedik. Olyan, mint egy
hatalmas süket gyermek, aki tudata mélyén meghitt, bels zenét hall. Nyál csordul szája
szegletéb l, hosszú csíkot húz, majd lecsöppen a szalmával felszórt padlóra.
Ahogy a falon keresztül érkez hangokat hallgatja, nemi szerve hatalmassá merevedik.
Félelmetes hímtag, óriási makkal, olyan vastag, hogy kézzel nem lehet átérni, annyira hosszú,
hogy használat közben csak fájdalmas lehet. Lépteket hall, hármat dobol az ujjával az ajtón,
majd visszavonul a karám elejébe.
A hímtagja még mindig csendesen, duzzadón lüktet, amikor az ajtóban felt nik egy arc. Az
arcot göndör, fekete bozont koronázza, amibe pár szürke csiga vegyül. A szakáll ennél is
s r bb, és sokkal sötétebb, egy ezüst vagy fehér szál sincs még benne. A szemek sötétbarnák.
Lágy, mély szempár. Az arc nem szól. Nem is mosolyog. Az ajtó aljában rés nyílik, egy
lavórméret alumíniumtál csúszik be rajta. A rés bezárul. Az arc elmegy.
KÉK-792 leül a szalmára, egyszerre emeli a tálat a tenyerével és hajol bele. Ugyanaz a
szag, ugyanaz az íz, ugyanaz a mennyiség mindennap. Mint egy tömpe orrú kutya, úgy esik
neki fogatlan szájával a reggelire kapott s r , meleg kásának. Az evés inkább belégzéshez
hasonlít. Nemigen tud rágni, de ez nem zavarja. Ötpercnyi mohó szürcsölés, nyeldeklés után
már látszik a tál alja. Kikotorja a maradékot, majd lenyalogatja tömpe ujjait. A tálat tisztára
nyalja. Tenyerével letörli arcáról az odaragadt kását, azt is lenyalogatja. A tál kiesik tömzsi
kezéb l.
Visszafekszik a szalmába, kett t böffent. A merevedés elmúlt. Orcáján, állán, nyakán még
mindig barna kásafoltok. Kis id elteltével KÉK-792 úgy horkol, hogy a hozzá legközelebb
es fal együtt rezeg lélegzetével.

A szalag hosszú, de a Választottak gyorsan a végére érnek.

Az út a közös karámnál kezd dik, ahova egyenesen a legel r l és etet b l terelik a csordát,
csak pár száz méternyi út a Húsgyár hatalmas területén. De még erre a kis útra is gázüzem
teherautókba tömik ket, mert így könnyebb velük bánni. A gépjárm hátsó rámpája
lecsapódik a közös karám bejáratánál, a marhatenyészt k elektromos ösztökével hajtják le a
csordát a platóról.
A „gyorslöv ”, ahogy a marhatenyészt k nevezik az eszközt, magas feszültség áramot
gerjeszt, ami ártalmatlan az állatokra, de elég kellemeden ahhoz, hogy ne hagyják figyelmen
kívül. A teherautók gyorsan kiürülnek, a m velet sebessége közvetlenül befolyásolja a
hatékonyságot és a termelékenységet. Fennakadás a terelésben mindenki másnak fennakadást
jelent innent l kezdve.
Amint a csorda bent áll a közös karámban, az emberek gyorslöv vel terelik ket, mint egy
nyájat, a terel folyosó felé. Magas, fémrudakból álló kapu zárul be a mozgó állatok mögött,
hogy a csorda tömöttsége állandó legyen, míg tódulnak a befogó felé.
A folyosó fokozatosan keskenyedik, mígnem már csak egy állatnak van hely. A csordából
sor lesz. Legtöbbször a torlódó testek tömege elég ahhoz, hogy az állatok mozgásban
maradjanak, és haladjanak el re, de néha-néha kicsit noszogatni kell ket a gyorslöv vel. A
felügyel nek nevezett munkás folyamatosan tereli ket, vigyáz, hogy egy állat se induljon el
visszafelé.
A sor elején álló egy acélfallal találja magát szembe, a mögötte lév k pedig nekinyomják.
Amikor a fal félregördül, akkor vagy a tömeg taszítja be a nyíláson, vagy a felügyel t l kapott
áramütés. A fal túlsó oldalán az állat egy magas, keskeny acélfülkében találja magát. A fülke
eltávolodik a terel folyosón tolongó sortól, és az állatnak nincs más választása, mint folytatni
a megkezdett utat.
Ez a kábító- vagy rögzít fülke. Ahogy halad el re, egy kis ketrec ereszkedik alá, amely
lefogja az állat fejét, hogy ne mozogjon. Ezen a ponton az állat ösztöne azt diktálja, hogy
térdeljen le, próbáljon kitérni a ketrec el l. Ekkorra a mozgó fülke már elért egy
térdmagasságban húzódó rácshoz, amely nem engedi a lábat mozogni. A kábítófülke olyan
keskeny, hogy oldalirányban sem lehet benne elmozdulni, így az állat mozdulatlanságra
kényszerül pusztán a környezete és nem kötelek vagy béklyók által.
A fülke meg-megáll, attól függ en, milyen ügyes pontos a kábítómunkás. Valahányszor
sikeresen és használja a pisztolyt, megnyom egy gombot, hogy el rébb hozza a következ
fülkét, amely megáll el tte. Öt megindulás és megtorpanás, és az állat, amelyik csupán az
imént került be a rendszerbe, máris egy csapóajtóval néz szembe. Egy-két másodperc, a
csapóajtó felnyílik, és az állat megpillantja a gyár padlózatát. Az utolsó, amit lát, az a
kábítómunkás és a homloka felé közeled elsüt szeges pisztoly.
A rögzített elsüt szeggel m köd pisztoly lényege, hogy emberséges módon kábítsák el az
állatot a kivéreztetés el tt. Ez egy légnyomással m köd , kézi vezérlés fegyver, amely
s rített leveg t használ, hogy kil je az elsüt szeget. Maga a „szeg” egy tízcentis tüske, a szár
fels részén pedig egy vájat fut végig. A szeg vége gomba alakú, aminek két célja is van.
Egyrészt dugattyúként m ködik, amit a s rített leveg nyom el re, másrészt nem engedi
kiesni a szeget a pisztolyból, amikor elsütik. Innen ered az elsüt szeg elnevezés.
Amikor belel nek az állat fejébe, két dolog történik. El ször is, a tüske átfúródik a
koponyán, és mélyen behatol az agyba. Másodszor, a lövés nagy és hirtelen koponya ri
nyomásnövekedést okoz, más szóval egy igen kicsi, de jelent s robbanás keletkezik az
agyban, ami azonnali és fájdalommentes eszméletvesztéshez vezet.
Id nként szükség van második, harmadik lövésre is. Ez szinte sosem az eszköz tervezési
hibájából ered. A leggyakoribb ok a nem megfelel karbantartás vagy emberi mulasztás. A
pisztoly karbantartása napi feladat, amelyet a m szakváltáskor kell elvégezni, hogy garantált
legyen a megfelel m ködés. Minden egyes kábítómunkást kiképeznek az eszköz
használatára, amir l bizonyítványt kap, és csak ezután dolgozhat a szalag e pontján.
 Ha a kábítómunkás úgy ítéli meg, hogy a m velet sikeres volt – és ennek nem szabad két-
három másodpercnél hosszabbnak lennie –, a csapóajtó lezáródik, az eszméletlen állat pedig
folytatja útját a következ állomásra, a kivéreztetésre. Felülr l nézve a gépezet olyan, mint
egy oldalára fektetett vízimalom: minden egyes fülke egy-egy vödör.
Ha kinyílik a kábítófülke, az állat kiesik, és végiggurul egy acéllejt n a „véreztet be”. Az
itt dolgozó munkás feladata egyszer , de gyorsan kell végrehajtania. Az állat egyik vagy
mindkét lába köré láncot hurkolnak, majd függ legesen felemelik. Ebben a pozícióban a
kivéreztetés sokkal hamarabb zajlik le, mint ha az állatot vízszintes helyzetben hagynák. A
véreztet egy éles késsel átvágja az ájult állat mindkét nyaki artériáját és a légcsövét. A
sebesség és hatékonyság a véreztet munkás f erénye. A lényeg, hogy a kivéreztetés
végbemenjen, miel tt az állat visszanyerné az eszméletét. Azok az állatok, amelyek ezen a
ponton magukhoz térnek, hamarosan újra elájulnak a vérveszteség miatt.
Az állat a következ állomásra érkezik, ahol négy másodpercre egy forró vízzel teli kádba
mártják. Ez pont elég id ahhoz, hogy a b r meglazuljon, de még nem f zi meg vagy károsítja
az alatta lév értékes szövetet. Nagyon ritka, hogy a szalag e pontján az állat magához térjen,
vagy még eszméleténél legyen. A leforrázott állatot ezután lefejezik, ez is automatizált
folyamat, majd megnyúzzák és kibelezik. A b rt és a bels szerveket egy futószalagra
helyezik, hogy egyforma termék- és melléktermék-csomagok készüljenek bel lük. Az alsó
bélszakaszokat kiválogatják, és a gázgyárba szállítják feldolgozásra. A b rt cserzeni viszik.
Az állat teste halad tovább, hogy felnégyeljék, fellógassák és kicsontozzák.

A marhatenyészt k már két félnapos váltáson keresztül figyelték FEHÉR-047-et, de nem

avatkoztak közbe. A tehén tizennégy éves volt, és harminchét héttel ezel tt párzott, ahogy
több száz társa is. Borja a KÉK-792 vérvonalhoz tartozik majd, ez volt az oka, hogy hagyták
az ellést a maga útján folyni, minden segítség nélkül. A mesterséges elletés ritkán volt
szerencsés kimenetel a tehénre vagy borjára nézve. De a KÉK-792 vérvonal egyedei a
legjobbak közé tartoztak, bármi sérülés, haláleset nagy veszteség lett volna az állományban.
Az els m szak tanúja lehetett, ahogy a tehén arca megfeszül a fájdalomtól, amikor a
méhösszehúzódások rendszertelenül, nagy szünetekkel megindultak. Az els pár óra után
FEHÉR-047 összegörnyedt, fel-le vánszorgott a karám egyik végéb l a másikba. Felrúgta a
szalmakupacokat, amelyek alól így el t nt a karám döngölt padlója. Testét ringatta, fejét
jobbra-balra rázta, tenyerével a falat csapkodta, lihegett.
Richard Shanti id r l id re elhaladt az ellet karámok mellett. Minden igyekezete ellenére
leny gözte a Választottak új nemzedékének érkezése, különösen a KÉK-792 vérvonalbelieké.
Ez volt az egyeden alkalom, amikor kikapcsolta személyiségének azt a részét, amely
szenvtelenül osztotta le a lapokat a halál végtelen kártyapaklijából. Ilyenkor képzelete
megindult, nem tudta megállítani. Arra gondolt, ez talán természetes válasz a sok mészárlásra.
Képzeletében a borjakat nem szakították el anyjuktól, nem „alakítottak” rajtuk. Ujjaikat nem
csippentették le a második percnél, a hüvelyket sem vágták le, megvolt az egész nyelvük,
hangszalagjaik épek. A hímeket nem ivartalanították, és egyik sem bicegett a nagylábujj
hiánya miatt. Nem merítették be ket. Gyerekek voltak, nem marhák, és nem haltak meg
Richard Shanti szakért , könyörületes keze alatt.
Veszélyes képzel dés volt. Ez a gondolatmenet az állásába, vagy még többe is kerülhetett
volna. Mialatt az unott munkatársak a falnak támaszkodva cigarettáztak, Shanti tekintete újra
meg újra a szülés pillanatára vándorolt. Annak idején Mayát nem tudták bevinni a kórházba,
amikor szült. Ha sikerült volna beérni, Shanti nem lehetett volna jelen. A Közjóléti Hivatal
nem nézte jó szemmel, ha a férfiak, és f leg a húsgyári munkások ott voltak, amikor
feleségük szült. Tudták jól, a szülés mennyire hasonlít az elléshez. De Maya egy vasárnapon
kezdett vajúdni az ikrekkel, amikor is otthon volt, és annak ellenére, hogy a hivatal
el készületeket tett, hogy az anyát beszállítsák a kórházba, mire kiértek, Shanti már világra
segítette az ikreket, elvágta a köldökzsinórt, a lányokat törülköz be bugyolálta, majd odaadta
Mayának, hogy megetesse ket. A fél órával kés bb bees bába megbotránkozva mérte végig.
Egy férfi csinálta? Már semmi egyéb dolga nem maradt, mint megmérni a lányokat, felírni a
születés pontos idejét, és elmondani a rituális imákat. Shanti sejtette, valahol egy feljegyzés
rzi, hogy jelen volt a szülés teljes ideje alatt. Viselkedését figyelni fogják.
De Richard Shanti neve már legenda volt a húsgyárban. volt a Jégcsákány, a
leghatékonyabb és leghiggadtabb kábítómunkás, aki valaha nekik dolgozott. Semmi nem
árnyékolhatta be hírnevét, még a Közjóléti Hivatal bábájának jelentése sem. S minthogy ezt
tudta, a bába megvetése nem aggasztotta.
Ahogy elhaladt az ellet karámok mellett, mindenhol elid zött kicsit, biztos volt benne:
az egyetlen ember az egész hodályban, aki tudja, mi a közös az emberi szülés és a marhák
ellése között. Vajon zavarná-e ez a munkatársait akár egy pillanatra is? Kételkedett benne. A
városban él húsgyári munkások már túlságosan megszokták a szisztematikus kegyetlenséget
ahhoz, hogy akár csak egy gondolatot is vesztegessenek a kérdésre. Csak rájuk kell nézni,
gondolta, még csak meg sem hatja ket, hogy egy új élet jön a világra, nem érdekli ket a
születés, észre sem veszik a marhák elles közben átélt szenvedését. A munkásokat nem
érdekelte, mit hoz a jöv akár az újszülöttek, akár az ell tehenek számára. Mihelyst a
n stények letöltötték idejüket a tejüzemben, amikor a tejtermelésük elfogadható szint alá
esett, a mészárszékre kerültek. Minthogy húsuk gyengébb min ség , pástétomként, hurka- és
kolbásztöltelékként végezték, így ért véget történetük.
Shanti odaért FEHÉR-047 karámjához, azonnal felismerte lakóját. Ez a tehén párzott KÉK-
792-vel. Nagyon jól emlékezett találkozásukra.
Azon a napon igen h vös volt a pároztató karámokban. Egy újabb, az évszakhoz képest
hideg nap Abyrne rövidke nyarának elején. Addigra már azt a kevés f tést is lekapcsolták,
ami volt, és a sok Választott csak didergett az istállóban. KÉK-792-t már harmadik napja
pároztatták egy újabb, ivarérett n sténycsordával, vezették egyik istállóból a másikba, és a
marhatartók minden egyes alkalommal alaposan ellen rizték, sikeres volt-e a
megtermékenyítés.
Shanti ezt a folyamatot is id r l id re figyelemmel követte, ha éppen nem a kábítóban volt
ügyeletben; ilyenkor sokkal szabadabban mozoghatott az üzem, különböz épületei között.
KÉK-792 mindig is a kedvenc bikája volt, er teljes, nemes teremtmény, aki szokatlan
energiával végezte munkáját. Shanti valahányszor tehette, fél szemét a bikán tartotta. Az éves
párzási id szakban KÉK-792-t a végletekig hajszolták.
Amikor belépett egy-egy újabb pároztató akolba, KÉK-792 kivétel nélkül mindig
beleszagolt a leveg be. A keskeny helyiség túlsó végében egy tizenkét és tizenhat év közötti
tehén állt, készen els párzására. Shanti mindig úgy érezte, a KÉK-792-vei fedeztetett tehenek
a legszerencsésebbek. A bika tökéletesen tudta, mit csinál, mindig hagyott id t arra, hogy az
ijedt teheneket megnyugtassa, és rávegye ket kötelességükre. A leghatékonyabb bika volt a
húsgyár történetében, nagyobb, er sebb, termékenyebb, rátermettebb, mint bármelyik társa.
Egyes bikák nem voltak elég ügyesek az ideges üsz kkel, és a pároztatás csak kis
százalékban járt sikerrel. Mások pedig mer figyelmetlenségb l fájdalmat okoztak esetlen
közeledésükkel. Megint mások kicsattanó egészségük, átlagon felüli spermaszámuk, nagy
méretük ellenére olyan hasznavehetetlenek voltak a pároztatóban, hogy azonnal a vágóhídra
vitték ket. Túl sokba került volna egy ilyen állatot életben tartani, húsukból szép összeg folyt
be, amib l megtérült a tartásukba fektetett pénz.
KÉK-792 egészen más kaliber bika volt. Szó szerint. Hatalmas hímtagján állandóan
viccel dtek a munkások. Még egy dalocskát is költöttek róla, ami így kezd dött: „Ó, egy férfi
mit megtenne, ha KÉK-792 farka az övé lenne.” De itt nem csak a méretr l volt szó. Úgy t nt,
képes a teheneket valami önátadó transzba ejteni, miel tt meghágná ket, addig simogatta,
irányította ket, míg el nem érte a kívánt célt. A tehenek sóhaja olyan er teljes volt, hogy
Shanti biztos volt benne, kiáltásként fülsiketít k lennének.
De valahogy ezek boldog kiáltások voltak, fájdalom és gyönyör vegyült bennük, csendes
kiáltások, ami a párzás pillanatát egy olyan tapasztalati szintre emelte, amit Shanti csak
elképzelni tudott. Mintha valami olyat kapnának a párzás tói, ami kitart egész rövid életük
végéig. A fej steheneket általában csak egyszer fedeztették, k hallatták a leger teljesebb
„kiáltásokat”. Még a hústehenek is, akik addig ellették évente a borjakat, amíg csak képesek
voltak rá, úgy sóhajtoztak, mintha a párzás fájdalma s gyönyöre utolsó lenne életükben.
A sóhajok akkor voltak a leger sebbek, ha KÉK-792 volt a hím.
Shanti gyanította, hogy a többi bika tudatában van KÉK-792 képességeinek. A bikákat
mindig elkülönítve tartották, és ebben az esetben ez igen jó döntés volt. Nem is akart arra
gondolni, milyen összet zés kerekedne abból, ha KÉK-792 bármelyik hímmel kapcsolatba
kerülne. Voltak a városban olyan helyek, ahol a kicsempészett bikákat arra kényszerítették,
hogy élet-halál harcot vívjanak egymással – sosem érzett kísértést, hogy megnézze. Az is elég
szórakozás volt számára, ha az alvó KÉK-792-t nézhette.
Shanti a pároztatásokat figyelte azon a napon, amikor KÉK-792 belépett FEHÉR-047
karámjába. Alig észrevehet en volt más, Shanti nem tudja, rajta kívül valaki is észrevette-e,
túlságosan el voltak foglalva: buzdító szavakat kiáltoztak, és nevettek KÉK-792 hatalmas
hímtagja láttán. Azon a napon az egész valahogy más volt. A bika beleszimatolt a leveg be,
ahogy mindig is tette, de Shanti látta, hogy megdermed, és egy lépést sem tesz tovább.
El ször azt hitte, kedvenc bikája fél. FEHÉR-047 ahelyett, hogy ijedten, feszülten,
szégyenl sen a sarokba bújt volna, ahogy a legtöbb fiatal tehén tette, egyenesen állt, és
szembefordult KÉK-792-vel. A tehén nézte a bikát, a bika visszabámult rá.
– Ezt figyeljétek! – szólt Freeman, a busafej marhaterel . – Ez tutira durva lesz. Tutira
összeverekednek.
A többiek is közelebb furakodtak.
Shanti a helyén maradt, közel a karámhoz, a kis nézel d csoport egyik oldalán.
Freemannek nem lett igaza. Onnan, ahol állt, Shanti jól láthatta KÉK-792 arcát. Látta az arcon
ül kifejezést. Ezerszer látta már a bikát a karám résein keresztül, tucatnyi helyzetben, olyan
sokszor, hogy megértette viselkedését. Ez nem a durvaság pillanata volt. FEHÉR-047 egy
tehénhez képest szokatlanul egyenesen állt, vállait hátrafeszítette, ifjú, érintetlen t gyeit
el renyomta.
Lábait szétvetette, semmit sem rejtett el potenciális párja el l. Igazából a szeme árult el
mindent, legalábbis Shanti számára.
A tehén szemében izgalom csillogott. Meglepetés. Valamiféle éhség és felismerés. És
lágyság, amelyet Shantin és KÉK-792-n kívül senki nem vett észre. Olyan volt, mintha k
ketten már évek óta ismernék egymást, és most újra egymásra találtak hosszú távollét után.
Ekkor a fiatal tehén észrevette, hogy Shanti figyeli ket, arca tartózkodó lett. Erre a jelre
KÉK-792 is feszültebbé vált, arca megkeményedett, és mer elhatározás öntötte el – rátért az
üzletre.
A bika el relépett. Az üsz , immár szerepet játszva, a falhoz hátrált, és elvesztette addigi
magabiztos tartását.
– Azt hiszem, a harcnak l ttek, uram – szólt az egyik fiatalabb munkás –, pedig fogadtam
volna rá.
Freeman mordult egyet, rosszulesett neki, hogy így leb gött a csapata el tt.
– Még nincs vége, fiú.
De Shanti látta, a férfi is tudja, nem lesz a harcból semmi. Rápillantott a fiatal munkásra,
egy új ember volt, akit nem ismert, és elt n dött, vajon ez is olyan fickó-e, aki a városi
illegális bikaviadalokra jár. Alacsony ember volt, de a homlokára úgy rajzolódott ki az
aljasság, akár egy tetoválás.
 Eközben a karámban a bika odaért a tehénhez. A n stény a hím arcához emelte jobb kezét,
és megérintette a nyakát. KÉK-792 alig észrevehet en visszah költ.
Shanti kételkedett benne, hogy ezt bárki is észrevette. A kinyújtott ujjcsonkok apránként,
remegve lesiklottak a bika nyakáról a vállára. Annak, aki nem ismerte a Választottak nyelvét,
olybá t nhetett, hogy a tehén remeg félelmében. Shanti látta, ahogy a bika bal oldalán
végigfut a hideg.
A bikák általában megfordították a teheneket, és hátulról hágták meg ket. Ez gyorsabb
volt, és kevésbé volt meger ltet , így több energiájuk maradt arra a sok-sok további tehénre,
amelyeket még a rövid párzási id alatt ki kellett szolgálniuk. FEHÉR-047 szemben maradt
KÉK-792-vel. Szinte megölelték egymást, a bika belefúrta arcát a tehén nyakába. Shanti látta,
hogy a bika hímtagja hatalmasra duzzadt, magja már csöpög a szalmára. KÉK-792 felemelte
FEHÉR-047-t, odanyomta a hideg a falhoz, és megtette, amit tennie kell. Shanti elfordult, és
könnyeivel küszködve kiment a csarnokból.
FEHÉR-047 most itt állt egyedül a fájdalmával. Shantit megdöbbentette, mennyire emberi
és egyben állatias volt Maya ugyanebben a helyzetben. FEHÉR-047 izzadt, lihegett, légzését
hosszabb, dühösebb sóhajok szakították meg, amely Maya torkából annak idején
kétségbeesett nyögésként, fájdalmas kiáltásként tört fel. A férfi örült, hogy nem kell azokat a
hangokat ismét hallania, de a tehén arckifejezéséb l kiolvasta, min megy keresztül. Semmit
nem tehetett azért a szenved teremtményért ott a karámban. Ha az elles balul sül el, hagyják
meghalni. Minden költséget megtakarítottak, ha a marhákról volt szó; amikor meghaltak,
húsuk nyereséget hozott.
A FEHÉR-047 karámja körül álló munkások, amikor látták, hogy még messze a szülés,
továbbálltak megnézni a többi tehenet a karámokban. Shanti itt maradt. Amikor a munkások
elt ntek egy párhuzamos folyosón, a férfi elkezdett ujjával dobolni az ellet karám vízszintes
rúdjain. FEHÉR-047 felkapta a fejét, tágra nyílt, hitetlen szemmel bámult rá. Egy újabb görcs
jött. Fájdalmában összeszorította a szemét.
Shanti megfogta az egyik alsó rudat, arra támaszkodott, miközben leguggolt. Mikor a
méhösszehúzódásnak vége szakadt, és FEHÉR-047 újra kinyitotta a szemét, Shanti megint
dobolni kezdett a rúdon, hogy magára vonja a tehén figyelmét. Jobbra-balra tekingetett, nem
jön-e éppen arra valaki. A folyosó üres volt.
– Így – mondta, és enyhén hátrad lt a sarkára, majd felállt, és jó nagy lépést tett hátra –,
érted?
Egy újabb görcs szaladt át a tehén testén, és vele együtt újabb néma kiáltások törtek fel
bel le. Amikor magához tért, FEHÉR-047 térdre ereszkedett, oda-vánszorgott az ellet karám
kapujához, és felállt a rudak segítségével. Shanti látta, mekkora er feszítést jelent mindez. A
tehén már képtelen volt kiegyenesedni. Tenyerével átfogta az egyik lenti rudat, ahogy Shanti
mutatta, mélyen leguggolt, megkönnyebbülten, csendesen sóhajtott. A lába között feltárult a
szül csatorna. Egy pillanattal kés bb kezdett el bukkanni a borjú feje.
Shanti bólintott. FEHÉR-047 az elles utolsó szakaszához ért, már csak befelé figyel, ügyet
sem vet az ott álló férfira. Odébb sétált az ellet k közötti kavicsos járdán, vissza hátra a
hatalmas hodály kapujához. Pár pillanattal kés bb meghallotta az egyeden kiáltást, amelyet a
húsgyári munkások valaha is hallottak egy Választott szájából, egy újszülött borjú hangját.
Már mennek is az emberek FEHÉR-047 karámjába, hogy a borját örökre elnémítsák. Shanti
szerette volna tudni, hím-e vagy n stény.
 Három

Tíz perccel a hajnali ötórai kezdés el tt Greville Snipe már ott álldogált frissen mosott
fehér tehenészruhájában a fej részleg hátsó bejáratánál, és várta a négy tehenészfiút,
Harrisont, Maidwellt, Roachot és Parfittet. Minden bizonnyal utáltak a tejcsarnokban
dolgozni, azért estek be éppen csak a blokkolás idejére, és távoztak, mihelyst letudták a
munkát. A lehet legkevesebb id t töltötték a fej részlegen, és egy mozdulattal sem végeztek
többet, mint amennyi szükséges volt ahhoz, hogy minden úgy menjen, ahogy Snipe elvárta.
Megkocogtatta óráját, mintha arra számítana, hogy a kis csapat ett l el bb megérkezik. A
húsgyári buszok jóval a hajnali m szakkezdés el tt futottak be, de Snipe tudta, hogy a fiúk
kint álldogálnak a kapuban, és cigarettáznak, nevetgélnek a többiekkel. Az is lehet, hogy rajta
nevetnek. Egészen biztos volt benne, hogy a háta mögött élcel dnek rajta, de mit lehet az
ilyen ellen tenni?
A fiatalok és az alsóbb szinteken dolgozó munkások nagy része lusta. Snipe ennek már
akkor tudatában volt, amikor kinevezték a tejcsarnok felügyel jének. Éppen ezért mindig
jóval többet várt el, mint amit a vezet ség megszabott. Valahányszor egy tehenészfiú nem érte
el a kívánt szintet. Snipe biztosra vehette, hogy eljárása még mindig elég jó, egy esetleges
vizsgálat semmi kifogásolnivalót nem találna. Ennek ellenére mindig éreztette a fiúkkal,
hogyan viszonyul a mulasztásaikhoz, néha még kirúgással is megfenyegette ket. Ha utálták
is a tejcsarnokot, tudták, még egy ilyen jól fizet állást sehol nem találnának a városban.
Snipe nem tartotta magát keménykez felügyel nek. Amikor fiatalabb volt, látott magánál
rosszabbat is a húsgyárban. Szerette azt gondolni, hogy Greville Snipe módszere nem csak
fenyegetésen és cseszegetésen alapul, hogy olyan ember, aki megpróbál némi méltóságot
csempészni a tejcsarnokban folyó munkába. Amikor úgy találta, hogy egy beosztottja jó
munkát végzett, és az igazat megvallva ez tényleg ritkaságszámba ment, egy kis jutalmat járt
ki neki külön adag tej, joghurt, vaj vagy sajt formájában – mind olyan finomság, amelyr l
tudta, otthon szívesen fogadják majd.
Kint sötét volt, csak a gázlámpák világítottak. Koszkörökre vetették fényüket végig a
Magnus Húsfeldolgozó területén, a legel k, karámok, cs rök, egyéb épületek, a mészárszék
és a tejcsarnok közötti széles utak és terek mellett. Egy pár csapongó éjjeli lepkét bámult,
amelyek körözés közben ráröppentek a sárga villanykörtékre, talán azt hitték, kivezet utat
találtak valahova, holott a valóságban már rég szabadok voltak. Ahogy a Választottak, a
rovarok is alapból ostobák voltak. Ennek ellenére Snipe-ot kissé lehangolta hiábavaló
próbálkozásuk. Ha szárnyuk végképp használhatatlanná perzsel dött, az éjjeli lepkék lehulltak
a mocsokba, és meghaltak: er lködésük értelmeden és öngyilkos volt.
Léptek közeledtek a piszkos földön. Újra rápillantott az órájára. Még három perc.
Feszegetik a húrt – aligha van elég id átöltözni és öt el tt kezdeni az üzemben.
– Igyekezzetek, rohadt lógósok – kiáltotta –, ne idegesítsetek fel!
Elhúztak mellette a blokkolóóra irányába, bedugták a lyukkártyát, majd elsiettek az öltöz
felé. Arcuk égett, zavartan kuncogtak.
– Ha bármelyik tök akár csak egyeden másodperccel is késve érkezik a tejcsarnokba, fél
órát levonok mindenki béréb l. Egy csapat vagyunk! Nem hagyjuk a többieket cserben!
Egy percen belül már mind rohant kifelé a csarnokba és a karámokba, futás közben
gombolgatva foltos köpenyét.
 És mosassátok ki azt a rohadt egyenruhát!
 A m helygarázs épp elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne egy teherautó, és a falak
mellett a szerszámok, tárolók, de már évek óta üresen állt. Űetontömbökb l épült, ablaka nem
volt. Az ajtók ugyanolyan fakózöldre festett fából készültek, mint a többi; ahol a fa összeért a
betonpadlóval, nedves volt, és hasadozott. Jeges huzat és dohszag uralkodott benn, a garázs
belseje még akkor is sötét, decemberi hideget lehelt, amikor kint nyár volt, és szinte már
meleg. Aki belépett, azonnal dideregni kezdett.
A többi m hely a soron mind sima, ajtó nélküli bódé volt a nyomorultaknak, elítélteknek.
Ott aludni túl veszélyes, az ideiglenes lakók is csak odaszékeltek, majd továbbálltak még
szürkület el tt. Olyan hely volt, ahová a bandák az ellenséges foglyokat hurcolták, hogy egész
éjjel eljátszadozzanak velük. Eléggé mélyen feküdt az Elhagyott Negyed területén, elég
messze a legközelebbi lakott házaktól, így a sikolyokat senki nem hallotta meg. A húshoz és
csonthoz csapódó fa, üveg vagy acél hangja mintha egy mély, földbe vájt gödörb l szivárgott
volna ki.
A m helyben nem volt világítás, John űollins csak éjjel jött ide. A szenny és félelem közé
szorítva, de rátalált a helyre, ahol elkezdheti. A magával hozott két gyertyát a helyiség
legvégébe tette le, ahova maga is leült egy magas, támla nélküli székre, majd beszélni kezdett.
A hideg és a veszély ellenére, a sz kös hely és a fény teljes hiánya dacára eljöttek az emberek,
hogy meghallgassák.
– A hústestben, ahogy mi is itt ülünk …mint emberek, – mondta néha –, mind ugyanonnan
jöttünk, ugyanabból a kezdetb l származunk. Ehhez a kezdethez térünk vissza mind el bb
vagy utóbb. Ett l vagyunk fivérek és n vérek. Mind. Senki nem létezik ezen az egyszer
igazságon kívül. Ennyit meg tudtok érteni?
Ha új csoport volt, és mind el ször járt itt, erre a kérdésre elnémultak. űsak pár ember
mormolt egy-egy halovány igent.
– Fontos dolgot kérdezek t letek – szólt –, ezért örülnék, ha gondolkodnátok a válasz el tt.
Látjátok-e, hogy mind egyazon fának az ágai vagyunk? Látjátok-e, hogy mind fivérek és
n vérek vagyunk?
Űólogatás, még több igen. Egyszer el tétéi volt. Még a kétked k is vállat vontak, hogy
„azt hiszem. Igen .
John Collins itt megállt, ivott egy korty vizet, megigazította nyakán a rongyos szürke sálat,
amelyet szüntelen viselt. Feltekintett, végigtekintett a hat-hét sornyi, betonon zsúfolódó,
kuporgó ember arcán. Minden arcot megnézett, tudta, hogy ezt az arcot már látta valahol, és
hogy újra fogja látni máshol, más kifejezéssel. Itt ülnek, nem ismerik fel egymást, egy
széthasadt én darabjai, aki már nem is emlékszik, ki volt valaha.
Újra és újra megdolgozza ket, bármibe kerül is.
– Úgy vélitek, életetek mer véletlen? A sors szeszélye? Nem más, mint egy hatalmas
tévedés? Azt gondoljátok, hogy létezésünk, az értelemmel bíró emberiség léte nem más, mint
véletlen egybeesés? –Szünetet tartott. – Emelje fel a kezét, aki ezt gondolja!
Néha kezek emelkedtek a leveg be. Általában nem. A kezekhez így szólt:
– Miért jöttetek ide ma éjjel? A jó híreteket teszitek kockára, már ha van. A barátaitokat
sodorjátok veszélybe, már ha vannak. A családotok szeretetét veszélyeztetitek. Az életeteket
is kockáztatjátok – kis szünet. – Tudjátok, mit gondolok? Úgy gondolom, eszetek azt mondja,
hogy ez a ti életetek nem más, mint egy kósza pillanat a pusztaság magányos ürességében, és
azt gondolom, az évek alatt megtanultatok hinni az eszeteknek. De én hiszem, hogy azért
jöttetek ide ma éjjel, mert van az éneteknek egy másik része is. Egy csendesebb én, amely ott
suttog a szívetek mélyén, de sosem jön el . Erre most kezdtek ráeszmélni. Ez az a rész,
amelynek hinni akartok. Nevezzük léleknek. Nevezzük szellemnek. Nem számít. Ez az a rész,
amely mindannyiunkat hasonlóvá tesz.
Szellemb l lettetek, és a szellembe tértek vissza. Legbelül tudjátok, hogy ez igaz. De
eszetek a biztonságosabb világban akar élni. Az eszetek betonon akar járni, teli gyomrot,
vodkát akar. Nem akarja tudni, mi történik, ha meghaltok, vagy mik voltatok, miel tt
megszülettetek. De szívetek epekedik ezért a tudásért. Az igazság után epekedik, és ez az
epekedés gyötrelem – itt mély lélegzetet vett. Látszott a lehelete a hidegben. – Bátran
szólhattok, barátaim. De ha nem akartok, egy szót sem kell szólnotok. Az ajtó nyitva, ahogy
bejöttetek, ugyanolyan szabadon el is mehettek. Szóljatok bátran, kérlek! Mondjátok el, miért
jöttetek!
Olyan volt, mintha csak ketten lennének a m helyben. Egy hallgató, egy beszél . John
Collins értett ahhoz, hogy puszta szavai, mosolya, fájdalmas, megért tekintete a szabadság
érzetét keltse a hallgatóságban, így feleltek:
– Valami nincs rendben a városban, valami nincs rendben velem.
– Azért jöttem, mert csapdába csalva érzem magam.
– Nem tetszik, ahogy eddig éltem az életem.
– Meg akarok változni. Jobb akarok lenni.
– Beteg vagyok. Azt hallottam, te gyógyító vagy. Collinst szinte mulattatta, milyen
kevesen mondják ki, hogy nem akarnak többé húst enni. Talán a bátrabbak kimondták volna,
de a bizonytalanok sosem jutottak el ilyen messzire gondolataikban az els alkalommal. Még
mindig képtelenek voltak bevallani önmaguknak, mit is akarnak voltaképp John Collinstól, a
prófétától.
– Ti úgy vélnétek, hogy ez a világ, a ti életetek csak véletlen, értelmetlen, nem vettétek
volna a fáradságot, hogy eljöjjetek, ugye?
Soha senki nem mondott ellent.
– Ez azért van, mert az élet nem értelmeden, ez azért van, mert mind egy különleges célból
vagytok itt; ezért vagyunk fivérek és n vérek. Amikor meghalunk, természetes, hogy lényünk
különleges része visszamegy oda, ahonnan jött, egy olyan helyre, ahol mind közelebb
leszünk, és szabadabbak, mint itt valaha.
Pár pillanatig lebegni hagyta a gondolatot. S akkor újra feltette a kérdést.
– Látjátok-e, hogy mind fivérek és n vérek vagyunk? Ennyit meg tudtok látni?
Mind igennel válaszolt. Mind elmosolyodott kissé, mosolyuk mindig idegenként feszengett
arcukon. Ide-oda pillantgattak egymásra, aztán a mosolyok szélesebbek lettek, és otthonra
találtak a túlságosan is hosszú, magányos vándorlás után. Lehetett akár jóval a fagypont alatti
hidegben egy-egy téli éjjelen, amikor a fejek felett ködként gomolyog a lehelet, John Collins
akkor is érezte, mindegyikükb l árad a melegség.
Itt kezd dött.
Hetente egyszer a m hely környéki szemetes és üvegtörmelékes telken nem voltak prédán
osztozkodó bandatagok, nem volt nemi er szak a szomszédos bódékban, sem gyilkosságok
mögöttük, sem öngyilkosságok a romok között. Hetente egyszer, amikor John Collins beszélt,
béke honolt a m helyben.
Sötét, decemberi béke.

Az eml gyulladásnak számtalan oka lehetett.

Ha a vákuumszívás befejezése el tt emelték le a fej tölcsért, a felszíni hajszálerek
megrepedhettek, így a mindig jelen lév Staphylococcus baktérium utat talált a véráramba. A
tejcsatornákban keletkez vissza-folyás hasonló tünetekkel járt. Még olyan apróság is, mint a
nem megfelel sterilizálás vagy repedés a fej tölcsér m anyag tömítésén. Hemzsegtek az
ilyen problémák, miel tt Greville Snipe a tejcsarnok élére került.
Az eml gyulladás gyakori volt a fej stehenek között. Egyesek felépültek bel le, mások
nem. A lényeg az volt, hogy a tej folyjék. Nem csináltak ügyet bel le, ha egy kis genny
távozott a csecsbimbón át. A pasztörizálás és homogenizálás megoldott mindent. A tej
biztonságos volt, és soha senki nem gondolt rá másképp, mint a legegészségesebb és
legtáplálóbb folyadékra, amit csak fogyasztani lehet. A tej ivó városiakat cseppet sem
érdekelte, hogyan készül a tej, mindaddig, amíg jóíz volt. Így hát a néha-néha felbukkanó
halott fehérvérsejtek bejutottak a lakosság gyomrába. De a tej biztonságos volt. Finom volt.
Es csakis ez számított.
Az eml gyulladás miatt azonnal megdagadt a t gy és a csecsbimbó. A tejáramlást sokkal
nagyobb fájdalom kísérte, mint amit a fej gép általában okozott. Ahogy múltak a napok és
súlyosbodott a fert zés, váladék kezdett szivárogni a bimbóból. Legtöbbször a váladékba
némi tej, vér és genny vegyült. A fejést akkor is folytatták, ha az egész t gy elfert z dött.
Senki nem tör dött azzal a növekv fájdalommal, amelyet a tehén élt át a fejés alatt.
El fordult, hogy a bimbó megkeményedett és felrepedezett, mint a száraz agyag. Ekkor a
vér és genny már szabadon folyt. Ezen a ponton a fej stehén egy-két nap pihen t kapott, mert
a fert zés visszafogta a tejtermelését. Ez volt az egyetlen esélyük, hogy felgyógyuljanak, ha
egyáltalán tudtak. Néhányan felépültek. A legtöbben nem.
Magnus költségkímél bb megoldásnak találta húsként eladni a fej steheneket, mint
kigyógyítani ket a fert zésb l. Ha a tehén eml gyulladása lázba váltott, az állat a
mészárszékre került. Űel lük lett a legalapvet bb húspogácsa- és virslidarálék. Hosszú távon
mindegyik fej stehén a darálóban kötött ki, de azok, akik túléltek egy eml gyulladást,
általában még letölthettek pár évet a szolgálatban, miel tt szembenéztek a kábítópisztollyal.

Richard Shanti figyelte, ahogy a teherautók kidöcögnek a csomagolórészlegr l.

Ami azel tt élt, ami azel tt megszentelt volt, most ezernyi városlakó asztalára kerül
táplálék gyanánt. Felezett darabok, elüls és hátsó fertályok indulnak további feldolgozásra.
Vértelen rózsaszín szeletek, húskockák, bordák, pecsenyehúsok vándorolnak a henteshez,
ahol üveg mögött tálcákba halmozzák ket. Sok-sok csomag darált és aprított hús, alsóbb
osztályú virslitöltelék indul a tölt üzembe. Nem volt lélek a húsban, sem szellem. Amennyire
Shanti a megmondhatója volt, a hústest szentsége meghalt a gazdájával együtt.
Azon t n dött, hova t nik mindez az érték. Űiztosan nem a hússal a teherautóba. És nem is
a városlakók asztalára.
Id r l id re annak a jelent sége és visszataszító volta, aminek része volt, mélyen Shanti
tudatának hátországába merült, lelkiismeretének védtelen útjaira, ösvényeire. Hogyan
fordulhat el ekkora kegyetlenség ilyen nagy számban? Ezekben a ritka pillanatokban szinte
felfogta, milyen szerepet játszik ebben a szenvedésben, és mindez mekkora súllyal esik latba
azzal a kevés jóval szemben, amit tesz.
Ezeken a napokon még egy adag súlyt tett a hátizsákba.

Greville Snipe a munkájának élt. Ez aggasztotta édesanyját.

– Nincsenek barátaim, nincs hobbim, nincsenek rossz szokásaim – dicsekedett nem egyszer
Ida Snipe-nak, amikor odacsúsztatott neki pár aprópénzt, és letette a két liter ingyen tejet.
Hetente egyszer, vasárnap, teaid ben látogatta meg édesanyját, s mindig vitt neki
meglepetésbe keveset „munkája gyümölcséb l”, hogy örömet szerezzen neki.
– Össze kéne jönnöd már valakivel! – mondogatta az anya bütykös, reszketeg ujjai között
zsíros zsebkend t morzsolva. Arca tele aggodalommal.
– Ennél jobb dolgom nem is lehetne – válaszolta a fiú. Bosszantotta, hogy mindaz a sok jó,
amit anyjának biztosít, sosem tud elég jó lenni. – Tisztességes állásom van, csomó pénzem.
Egészséges vagyok? –”ez sokkal több, mint ami neked van”, szerette volna mindig
hozzátenni. – Mindamellett boldog vagyok így is.
Ida tudta, hogy fia keményen dolgozik.
– Büszke vagyok rád – szólt apró könnycseppel a szeme sarkában –, mindig olyan jó fiú
voltál. Jó vagy hozzám.
De ki fog gondoskodni róla? Greville-nek nincs elég ideje megtalálni a megfelel hitvest.
Egy férfiról bizony van mit gondoskodni. Tudta jól Greville apja, Anderton Snipe miatt.
 – Va1ami szegényebb lány az északi negyedb l, az lenne jó neked. űsendesek,
engedelmesek. Jól f znek. Hallottam. És rendesen vezetik a háztartást – mondta csendes
sóhajjal, ami azért elég hangos volt ahhoz, hogy fia kiérezze bel le a sóvárgást. – Semmi
ellenvetésem nincs a szegények ellen, Greville. Ezt ne feledd!
Minthogy hetente látogatta, Greville nehezen tudott volna megfeledkezni arról, anyja
milyen türelmes a más osztályhoz tartozókkal. Megígérte, hogy ellátogat az északi negyedbe,
és körülnéz.
Csakhogy volt valami, amit az anyja nem értett. Olyasmi, amit sose tudna neki elmondani.
Greville Snipe a munkájának élt. Édesanyja sokkal, de sokkal jobban aggódott volna, ha
azt is tudja, miért.

Rengeteg Választott volt, több mint tízezer. Mindazonáltal számuk ingadozott a város
igényei és a le-lesújtó járványok függvényében.
Ha jó id volt, kint kószáltak több száz f s csordákban a földeken a város délnyugati
részén. Sápadt testükkel csapatokba ver dve vonultak f ben, sárban. Ha esett, vagy hideg
volt, bezsúfolódtak a nagy, ívelt hodályokba, amelyek már a város keletkezése óta ott álltak.
A hodályok srégiek voltak, rogyadoztak, a tet n és a falon lyukak tátongtak. Ezek az
épületek kevés menedéket nyújtottak. A Választottak összebújtak, hogy melengessék
egymást.
A földek peremén fatornyok álltak, onnan figyelték, számlálták, vigyázták ket a
marhapásztorok. Minden egyes földterületet áthatolhatatlan tüskés kökénybokrok
szegélyeztek. A kapuk magasak voltak, tetejükön szögesdrót. Biztonsági óvintézkedésre
azonban nem volt szükség. Abyrne történetében még soha egyeden Választott sem próbált
meg áttömi a kerítésen vagy a bozóton.
A fej stehenek voltak a legközelebb az üzemhez, minthogy naponta kellett ket fejni.
Napközben az üzemben tartották ket a kétszeri fejés miatt, majd estére visszatértek a
legel re.
A húsmarhák idejük java részét a földeken és a hodályban töltötték. A vemhes vagy
szoptatós anyák és borjaik sokkal tovább maradtak az üzemben. Amikor a borjak elég id sek
voltak, s a szükséges rituálékat is végrehajtották rajtuk, csatlakoztak a f csordához mint üsz k
vagy ökrök. A Választottak között a bikák látták legritkábban a mez t. A karámban tartották
ket, egymástól külön, hogy neki ne essenek egymásnak. Életük legnagyobb részét zárt falak
közt töltötték. A borjúhúsnak szánt egyedek soha többet nem hagyták el a rekeszüket, nem
láthatták sem a földeket, sem társaikat.

A várakozástól szaporán vert a szíve, annyira er sen, hogy a torkában érezte a dobogását.
Arca tüzelt, heréi fájtak.
Az ébreszt óra hajnali négykor szólalt meg, de sohase nyomta le a gombot, hogy tovább
aludjon. Öt percen belül megmosdott, felöltözött, befalta a sült húsból és véres hurkából álló
reggelit. Rengeteg fehérjére volt szüksége egy ilyen hosszú m szakhoz. Greville Snipe forralt
tejet ivott reggelijéhez, három nagy adag cukorral. Telve energiával készen is állt a következ
napra a tejcsarnokban.
Mit neki a mészárszék nyirkos, félelmetes leveg je, ahol egész álló nap ott vibrált a szinte
kézzelfogható várakozás. Mit neki a kék gumikötény és a térdig ér gumicsizma. Mit neki a
kábítópisztoly, a lecsüng szállítólánc, a kétszárú csontvágó ollók. Mit a hosszú pengéj kés
és a f rész. Snipe kedves embernek tartotta magát. Emberséges munkásnak egy embertelen
iparban.
A tejcsarnokban nem volt halál. Nem volt küzdelem, sem rúgkapálás, sem vérontás. Az
világában nyugodt légkör uralkodott. Nem éppen der s, ám semmiképpen sem halálraítélt
légkör. Egyel re nem. A tejel csarnokban a tehenek életük virágában voltak, el ttük hosszú
termékeny évek. Ez id alatt jókat ehettek, jót alhattak, és elkerülhetetlen elszállításuk napja
messze még. Snipe a lehet legjobb gondoskodást nyújtotta számukra. A tehenek értékesek,
és rá vannak bízva.
Pontban ötkor megszemlélte a fejesre váró csordát.
Űüszkén vonult át a fej részlegen. A tehenek bokájukhoz láncolt csuklóval álldogáltak. A
hosszú lánc nem engedte, hogy a berendezéshez hozzáérjenek, vagy megakadályozzák, hogy
t gyükre helyezzék a fej tölcsért. Snipe négy fiúból álló csapata gyorsan, hatékonyan
dolgozott, hála a kiképzésnek. Végigszaladtak a fülkéken, és pár perc alatt százötven tehenet
kötöttek a gépezetre. Snipe egyik munkása sem akart ott lenni. Ha lett volna bármi más
munka a számukra, akkor azt vállalták volna el. Ám nem olyan id ket éltek, hogy az ember
csak úgy válogathatott. A tejcsarnok, a tehenek, a gépek mind borzongással töltötték el a
fiatalokat. Ez is oka volt annak, hogy úgy siettek. Siettek, de nem kapkodtak. Snipe err l már
lenevelte ket.
Fiatalok voltak, egyik sem múlt még tizenkilenc, és minden bizonnyal eljön majd az az id
is, amikor megértik és megbecsülik munkájuk jelent ségét. Még nem tudták, hogy kivételes
helyzetben vannak, és a városban fellelhet többi munkától eltér en a tejcsarnokban dolgozni
azért mégis valami. Részt vettek a többiek ellátásában.
A fejés rövid ideig tartott a szerkezet felhelyezése után; mindössze húsz perc, és máris
megvolt a napi termelés fele. Ekkor a fiúk még egyszer végigmentek a csarnokon, leszedték a
fej tölcséreket, összegy jtötték ket, és elvitték sterilizálni. A nyers tehéntejet pasztörizáló és
homogenizáló tartályokba pumpálták. Minthogy ez utóbbi folyamatok teljesen automatizáltak
voltak, a fiúk hosszú szünetet tarthattak.
Ekkor Snipe-nak egy egész órája volt, hogy végigsétáljon a tejcsarnokon, és minden egyes
tehenet megvizsgáljon. Ett l szökött égbe a pulzusa.
Négy sorban egyenként negyven különálló fej állás, a két középs egymásnak háttal. Az
egyes és kettes sor, illetve a hármas és négyes sor között széles betonsáv húzódott, mindkett
közepén egy-egy csatornával. Nagyon sok tehén vizeletet és székletet ürített a fejés közben.
Amikor a jószágok visszatértek a legel re, minden állást kimostak slaggal. Snipe már
hozzászokott a szaghoz, de a négy fiú az egész m szak alatt fent tartotta a maszkot.
Abban az órában, amikor egyedül volt a csordával. Snipe minden állásban minden tehenet
alaposan megvizsgált. A csordában mind egyformák voltak, de valójában meg lehetett ket
különböztetni egymástól pár apróság és egyéni viselkedésük alapján. Snipe mindegyik tehenet
ismerte szám és kinézet szerint. Hátrakulcsolt kézzel vonult végig az állások között, mint egy
hadvezér, aki a csapatait ellen rzi. Ahogy ment, minden szem követte lépteit. Mint
tejesembernek, a jó tejhozam és az egészséges csorda volt az érdeke. Kötelességének érezte,
hogy ellen rizze minden tehén t gyét és csecsbimbóját.
Legtöbbször az ellen rzés csak egy pillantásból állt. Lapos eml ket akart látni, és a hegyes
bimbók körül kipirosodott b rt. Egészséges, kiszívott eml állományt, s a megfelel helyen a
fejés nyomát. De ahol azt vette észre, hogy a vörös szegély túl közel van a bimbóhoz, esetleg
átmegy rajta, azonnal megállt, hogy megnézze, a fejés nem tett-e kárt benne. Ilyenkor
feljegyezte az állás és a tehén számát egy kis fehér füzetbe, amit fehér egyenruhájának küls
zsebében hordott. Kés bb szépen elbeszélgetett a figyelmeden, kapkodó kéz gazdájával.
Hivatalosan nem kezelték az eml gyulladást, leszámítva az antibiotikumos oltást, amit
minden csorda összes tagja rendszeresen megkapott a fert zéseket megel zend . De Snipe
egysége büszke volt, maga szeretett egy leheletnyivel többet tenni a fej stehenekért.
Valahányszor tehenein sérült, berepedezett vagy fájó csecsbimbókat látott, ellátta ket. A
nadrágzsebében mindig magánál tartott egy kis tégely krémet, amelyet édesanyja használt fia
száraz b rére, amikor az kicsi volt. Méz és régi b r illatát árasztotta, Szépségbalzsam néven
árulták. Eredetileg n knek szánt készítmény volt, ezt használták, hogy kezük sima és puha
maradjon. Korábban Snipe több más dologra is használta, de aztán rájött, hogy segítségével
enyhíthet k a t gyön jelentkez tünetek.
Vegyes érzések keringtek benne, amint megállt, hogy a szépségbalzsamot bedörzsölje a
tehenek fájó eml jébe. Tekintete kissé elhomályosodott, ahogy szentséges, boldogságos,
b nös transzba esett. Nem nézett a tehén arcába, figyelte, milyen érzés gyengéd ujjai alatt a
duzzadt t gy érintése. Néha még egy-egy utolsó csepp tej is kiszivárgott a csecsbimbóból.
Snipe ilyenkor megállt, és a tehén arcába nézett. Er s kísértésbe esve, fájdalmasan merev
pénisszel, hasogató herékkel ment tovább a sorok között.

Négy

Másnapra Hema és Harsba megbetegedett.

Még sötét volt, amikor Richard elment otthonról, ösztövér testének minden izma büszkén
feszült, ahogy vállára emelte a téglával és homokkal teli zsákot. Maya várakozva nézte, tudta,
hogy estére a csomag mással lesz tele, nem férje lelkiismeret-furdalásának rossz helyre rakott
terhével. Maya reggelire megevett egy almát, most az egyszer nem bánta – egy gyerekkorában
tanult dalt dúdolt, míg a lányoknak készítette a szeletelt gyümölcsöt és zabkását.
Amikor felment felébreszteni ket, mindkettejüket Harsba ágyában találta, egymásba
csimpaszkodtak, és remegtek álmukban. Az izzadságtól sötét hajuk még feketébbnek t nt.
Maya Richárdra gondolt, hogy neki is minden este így izzad a homloka a vacsoraasztalnál.
Kezét a lányok homlokára tette. Mindkett é csupa t z. Dögölj meg, Richard, gondolta. A
lányok verejtéke a férje verejtéke. Valahogy átvitte rájuk az rületet. Az rület gyöngyözött
homlokukon.
Lesietett a földszintre, felkapott egy vastag kabátot, és elrohant az orvosért. Most jól
kimerül, mire futva elér az orvoshoz. Miért nem élhettek közelebb a városhoz?

Snipe azonnal észrevette FEHÉR-0Ő7 eml inek állapotát. A b r nem volt berepedve, a
bimbóudvar sem, de mindkét t gy sokkal duzzadtabb volt – még percekkel a fejés után is –,
mint ami egészségesnek nevezhet . Ha most azonnal nem csinál vele valamit, majdnem
biztos, hogy beáll a gyulladás.
Snipe egyes tehenekre jobban figyelt, mint másokra, de sosem tudta volna megmondani,
miért. Akikre felfigyelt, azokkal tör dött a legtöbbet. FEHÉR-047 is közéjük tartozott, és
ahogy most így elnézte, azon töprengett, mint eddig is oly gyakran, hogy miért könnyebb
egyes fej stehenekre ránézni, mint másokra.
Pont olyan tömpe ujjai voltak, mint a többinek. A nagylábujja ugyanúgy hiányzott.
Ugyanolyan huhogó, susogó hangokat adott ki. Sántított a sarkán lév címke miatt, de a
csordában az összes Választott sántított. Fogatlan volt, sz rtelen, ugyanolyan görnyedt
testtartású, mint minden Választott. űsíp je széles, nem mindegyiknek volt ilyen formája, de
a legtöbbnek igen, mégis volt valami eltér a vállaiban. Valahogy finomak voltak. Nem olyan
vastag csontú vállak, mint a fej steheneknek általában. A gyengébbnek t n egyedeket
többnyire kiválogatták a csordából, hogy az utódok er sek legyenek. FEHÉR-0Ő7 fels teste
nyúlánk volt, ezt észre kellett volna venni, és a szerint eljárni. Talán a szeme mentette meg a
mészárszéken tett korai látogatástól. Er s tekintete volt, és a legtöbb egyedt l eltér en
id nként bele mert nézni az ember szemébe. Valószín leg ez elterelte a többi marhatenyészt
figyelmét a finom csontú vállakról. Szerencsés volt. Legalábbis eddig.
Snipe közeledett a karámhoz, de FEHÉR-0Ő7 meg sem próbált kitérni el le. Mint a legtöbb
tehén, is megtanulta, hogy bízhat benne. Mégis csupán egyetlen pillantást vetett a férfira,
majd elfordította a fejét. Megpróbált dobbantani a lábával, de csak a béklyót csörrentette meg.
 – Nyugi – mondta –, Snipe nem fog bántani. Olyan lassan és óvatosan lépett be a karámba,
ahogy csak tudott. A tehenek ijed sek, hajlamosak sérülést okozni maguknak, ha úgy érzik,
veszély fenyegeti ket. Snipe nem akarta, hogy kár essen egyeden tehénben is, míg van
m szakban.
– Csak nyugi, kislány, nyugi – suttogta.
Már ott állt mellette. A tehén t gye még a fejés után is kerek és telt. Fiatalabb volt, mint a
legtöbb társa. Még egy dolog, amely Snipe figyelmét gyakran magára vonta: ha
valamelyiknek nagyobb t gye volt. Szíve a torkában dobogott, arca kipirult. Reszket
ujjakkal vette el a szépségbalzsamot ruhája zsebéb l.

Az emberek éhesek voltak. De ez nem volt mentség.

Azok, akik éheztek, akiknek tényleg szükségük lett volna a fehérjére, hogy életben
maradjanak, igen ritkán jutottak hozzá. A hús azokhoz vándorolt, akik meg tudták fizetni. Az
élet azokhoz ment, akik meg tudták fizetni, és ez mindig is így volt.
Richard Shantinak vér tapadt a kezéhez. A többi munkástól eltér en nem tagadta le. Nem
tett úgy, mintha minden rendben lenne. Míg a többiek engesztelést találtak az Adományok
Könyve vagy a Zsigerek Éneke olvasásában, b nének teljes súlyát hordozta, legalábbis
elméjében. Soha senkinek nem beszélt vétkeir l. Senkivel nem osztotta meg, hogy mennyire
iszonyodik attól a szerept l, amelyet nap mint nap játszik. Ehelyett minden lehetséges módon
kínozta magát. Ebb l az elgondolásból kiindulva eldöntötte, hogy amíg él, mindig büntetni
fogja magát a tetteiért. Talán a következ életében nem egy ilyen pokolban fog élni, ahol azért
dolgozik, hogy minden egyes munkanapon ezt a poklot újrateremtse. Ha pedig nincs
következ élet, valami kis méltányosság csak jut neki.
Shanti nem szerette az ebédid t meg a többi szünetet. Míg a többi munkás dohányzott,
viccel dött, lazított, egyedül üldögélt, és világos szín gyógyteát iszogatott. A többiek
húspástétomot és sonkás szendvicset ettek. f tt vagy nyers zöldségdarabokat rágcsált, néha
bogyókat vagy egyéb gyümölcsöt majszolt. Ez eleinte szórakoztatta munkatársait, próbálták
leszólni, csúfolni. Shanti olyan csendes volt, és szelíd természet , hogy pár héten belül
abbahagyták.
Már a kezdetekt l nyilvánvaló volt, hogy ért az állatokhoz. Pályafutását betanított alkalmi
munkásként kezdte. A vért és a lehullott darabokat kellett feltakarítania. Már akkor is a
legizgatottabb Választottak vonzották, akik küzdöttek és ellenálltak. Nem volt szabad közel
mennie a szalaghoz, de az els héten a közös karámban egy fiatal ökör megvadult, szaggatta a
láncot. Shanti egyenesen odament a kétségbeesett állathoz, pillanatok alatt megnyugtatta,
aminek a kábítómunkás igencsak örült, mert így mégiscsak sikerült helyreállítania a
szalagsebességet. Sokszor történt hasonló eset azokban az els napokban. Hamarosan a
Magnus Húsfeldolgozó állandó címet adott neki: Shanti, a békéltet , Shanti, a suttogó, mert
az volt akkoriban.
– Ó! Mi a francot csináltok ti ott?!
Greville Snipe üvöltése csak úgy visszhangzott a tejcsarnokban. Roach és Parfitt ijedten
rezzent össze. Leállították a nagynyomású slagokat, és a f nök felé fordultak. A sarokban, a
fehér csempés falhoz lapulva, ott kucorgott, reszketett FEHÉR-047, folyt a víz kivörösödött
b rén. Egyik srác sem tudott Snipe szemébe nézni.
Snipe szándékosan lassan, lopakodva közeledett feléjük, hadd érezzék, hogy mindketten az
prédái. Egész halkan, suttogva kezdte:
– Feltettem nektek egy kibaszott KÉRDÉST! Az utolsó szót üvöltötte.
– Nézzetek rám! NÉZZETEK RÁM! Hófehér arcok néztek fel. Mindenhova tekintgettek,
csak rá nem.
– Szégyelljetek magatokat! Dobjátok el a csöveket – így tilos használni. Mit csináltatok?
 Roach és Parfitt lopva egymásra pillantott, de egyik sem válaszolt. Mögöttük FEHÉR-047
sziszegése, nyöszörgése izmai önkéntelen remegésével együtt vibrált. Snipe egyikr l a
másikra nézett, aztán arcul vágta Roachot. A csattanás hangja visszhangzott a csendben.
Roach szeme megvillant, de a megfontolás felülkerekedett a dühén. A lábait bámulta.
– Még egyszer megkérdezem. Nem érdekel, ki válaszol. De tudni akarom. A ti szátokból
akarom hallani. Mit csináltatok?
– Én – kezdte Parfitt –, izé, mi… a tehén koszos volt, uram.
– Minden tehén koszos. Miért pont ez volt annyira más?
– Ez… tiszta szar volt, Mr. Snipe – mondta Roach, miután megjött a hangja.
„Talán – gondolta Snipe –, azt hiszi, esélyt adok neki, hogy kimagyarázza a viselkedését.”
– Harrison és Maidwell sem éppen intelligens – folytatta Snipe –, de ti ketten talán a
legostobábbak vagytok, akivel valaha is volt pechem együtt dolgozni a tejcsarnokban.
Fogadni mernék, hogy annak a tehénnek is több esze van, mint nektek együttvéve. Mióta
vagytok marhagondozók?
A két fiú újra egymásra nézett, mintha nem értenék, mit akar ezzel mondani.
– Abyrne szent istene, ez az utolsó esélyetek, hogy beszéljetek, különben feljelentelek
benneteket magánál Magnusnál.
– Mi… mi nem vagyunk marhagondozók, uram – nyögte ki Parfitt.
– Akkor meg miért végzitek a marhagondozók munkáját? Mib l hiszitek, hogy értetek
hozzá?
– Nem értünk – szólt Roach.
– Aha! Akkor ezek szerint nem is tudjátok, milyen munkát kellene végeznetek?
Kibaszottul megnyugtat. Egy pillanatig azt hittem, megpróbáljátok el léptetni magatokat, el
innen a tejüzemb l. El sem tudjátok képzelni, mennyire hiányoztatok volna itt nekem –
átsétált kettejük közt FEHÉR-047 felé.
– Ti ketten itt maradtok. Még nem végeztem veletek.
Kinyitotta a fej részleg nagy fakapuját, kizavarta FEHÉR-047-et a sarokból az etet k felé.
Az szinte kétrét görnyedve botorkált odább. Snipe odakiáltott egy marhagondozónak:
– Nem hiányzik egy?
A férfi biccentett. Snipe viszonozta a biccentést, majd visszazárta a kaput.
Észrevette, hogy a két idióta tehenészfiú összebeszélt. Parfitt vette át a szónok szerepét,
mert Roach már megkapta a maga pofonját.
– Uram, nem akartunk semmi rosszat. A tehén tiszta mocsok volt, mi pedig megpróbáltuk
letakarítani. Nem történik meg még egyszer.
Snipe rájuk bámult, és hitetlenkedve elvigyorodott.
– Most azt hiszitek, annyi eszem van, mint egy tehénnek, és elhiszem ezt a kamu szöveget.
Szándékosan elválasztottatok egy tehenet a csordától, és megkínoztátok a magas nyomású
slaggal. Amint azt jól tudjátok, a slagokat arra tervezték, hogy a rászáradt szart lemossák a
csempér l, tégláról és betonról. Mit gondoltok, egy ilyen er s vízsugár mit tesz egy állat
testével? Nagyon csodálkoznék, ha az a tehén nem sérült meg emiatt. Lehet, hogy fel kell
dolgozni.
– Csak víz volt, uram. Csak nem tett akkora kárt benne – vetette ellen Roach.
Snipe mosolya megváltozott.
– Ugye tudjátok, mit csinál Rory Magnus azokkal a munkásokkal, akik bántalmazzák az
állatait?
Mindketten elsápadtak.
– Ugye nem jelent fel minket, uram? – kérdezte Parfitt. – Nem teheti… Úgy értem,
szükségünk van erre a munkára. A családunknak szüksége van a segítségünkre, hogy életben
maradjanak.
– Ezt azel tt kellett volna meggondolnotok, hogy nekiálltok kárt tenni a csordában.
 – Kérem, uram! Nem is tettünk kárt a csordában! – szólalt meg Roach.
Snipe tenyerébe fogta egyik könyökét, szabad kezével pedig az ajkain dobolt.
– Adok nektek egy esélyt – mondta –, egy egyszer választási lehet séget. Vagy
felküldelek titeket a kastélyba a feljegyzésemmel, hogy feljelentsétek magatokat, vagy
kipróbáljátok, milyen ártalmatlan ennek a másik végén állni – és a lábánál hever merev
töml k felé bökött.
– De uram!
– Egy egyszer választási lehet ség. Roach. Még egy olyan faszfej is, mint te, tudja a
helyes választ. Mindketten vegyétek le a ruhátokat! Gyerünk! Szépen dobjátok oda egy
kupacba a cuccokat! – Snipe lehajolt, és felvette mindkét slagot.
 Nézzük hát, vajon ki lehet-e mosni bel letek a tömény hülyeséget!

Annyira olyanok voltak, mint az állatok, hogy a városlakók már rég elfelejtették, kik is a
Választottak. Elfelejtették, vagy szám zték a gondolatot. Shanti azonban nem felejtette el.
Sem amikor velük dolgozott nap mint nap, sem amikor félhangos suttogásukat és a falon
lekopogott jeleket figyelte.
Akkor sem, amikor belenézett a szemükbe, és a homlokukhoz tartotta a kábítópisztolyt.

Látta közeledni a holdfényben. Acélfeszes inak, csapzott veríték, hátán a kalapáló zsák, a
sosem egyenes lábak, a b nbánó mosoly. Maya szeme kikerekedett, villámokat szórt. Ordítani
szeretett volna.
Nekiesett férjének, amikor az a régi kádnál a hideg vizet zúdította magára. űsíp re tett
kézzel, sötétben izzó szemekkel csak egy szóval indított.
– Megígérted.
Richard nem tudott ránézni. Rohadt, gyáva alak. Akarat nélküli, érzelg s, gyáva alak.
– Nem tör dsz senkivel, csak magaddal, ugye? A férfi összeszorította a fogát. Még mindig
zihált a futás után.
– Nem manipulálhatsz. Maya. Nem helyes. Nem tisztességes.
– Amikor csak simán megkérlek, semmi nem történik. Ez nem erkölcsi kérdés. A családról
van szó. A másokkal való tör désr l.
Richard felcsattant.
– Semmi, de semmi tör dés nincs abban, ha a gyerekeknek húst adunk enni.
Maya undorodva felhorkant.
– Igen? Akkor talán ezt meg tudod magyarázni az orvosnak. Talán meg tudod magyarázni
Hemának és Harshának. És talán – hangja megbicsaklott, majd félig visítva, félig sírva
folytatta – meg tudod magyarázni a Közjóléti Hivatalnak is, amikor jöv héten meglátogatnak
minket, hogy körülszimatoljanak.
A férfi felkapta a régi törülköz t, amelyet használni szokott, csuromvizesen rohant be a
házba feleségét hátrahagyva.
– Milyen orvos? Mi történt?
Maya utánament a lányok hálószobájába, a férfi ott állt az emeletes ágy mellett, sovány
ujjait hol az egyik, hol a másik gyerek homlokára tapasztotta.
– Mindkett csupa láz.
Felesége fejét csóválva állt az ajtóban.
– Mi van velük? – kérdezte.
– Va1ami nátha. Mostanság sok gyerek beteg.
– De hiszen ezen a héten nem is voltak iskolában.
– Én is ezt mondtam Fellows doktornak. Azt mondta, a vírus sokáig lappang. Nem ritka.
Shanti a felesége felé fordult.
– Ugye meggyógyulnak?
 – Valószín leg kiheverik a vírust, ha erre gondolsz. De lesz itt még más gond is.
A férfi felállt, és a n szemébe nézett.
– Mire célzói? – kérdezte.
– Az orvos aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a lányok soványak.
– Nem, nem. Maya. Egyszer már megbeszéltük. Miért nem mondod meg az orvosnak,
hogy a súlyuk teljesen normális? Ezerszer megmondtam, hogy nem soványak.
Harsha megpróbált felülni. Nagy nehezen fél könyökre támaszkodott.
– A doktor bácsinak hideg volt a keze, apu. Azt mondta, nem eszünk elég fehéret.
– Feküdj vissza, kicsim – szólt Richard. – Pihenned kell, majd jobban leszel. Apu hoz
neked egy kis fehérjét.
Maya intett, hogy menjen le, és várja meg. Nedves ruhával letörölgette a lányok arcát,
megcsókolta forró pofijukat.
– Mindjárt visszajövök. Kopogjatok a padlón ezzel a sepr nyéllel, ha szükségetek van rám!
Richard a konyhában a pultra támaszkodva várt, bámult kifelé a sötétbe. Mélyen lehajtotta
a fejét. Maya látta, hogy remeg a válla. Szíve kemény volt.
– Nem gondoltam volna, hogy idáig kell a dolgoknak elfajulniuk, hogy végre elkezdj a
saját gyerekeiddel tör dni. Túl soványak, Richard. Mind azok vagyunk. És te, te meg szépen
megölöd magad azzal a hülye futással. Egy ember sem bírná ki, ahogy te bünteted a tested.
Miért bánsz így velünk?
A férfi, aki szembefordult vele, egy fáradt, öreg, emberi roncs volt. Hús nem volt az arcán,
csak mély ráncok. Arca puffadt és vörös foltos a sírástól. Ha Maya nem látta volna az elmúlt
tíz évben, és most hirtelen összefutna vele ebben az állapotban, nem ismerné meg.
– Mert tör döm veletek. Mert tör döm a lelketekkel.
– Richard, ebben az életben teljesen felesleges lélekr l beszélni. A testünkkel kell tör dni.
Gondoskodnod kell rólunk. Ha nem teszed, a végén tényleg csak lélek marad bel lünk.
Maya férje szemébe nézett. „Édes atyám – gondolta –, hát tényleg nem érti. Inkább látna
minket meghalni valami megmagyarázhatatlan becsület nevében, mint hogy egészségesen
élne.”
– Richard, kérlek- Férjként és apaként az a dolgod, hogy gondoskodj rólunk, elláss
bennünket. Nem is lehetnél jobb helyzetben ehhez. A legtöbb munkatársadnak nincs akkora
húsjáradéka, mint neked, és mégsem vagy hajlandó kihasználni. Közben meg éhezik a
családod.
– Nem éheztek – suttogta.
 Ezt mondd a Közjóléti Hivatal lelkészének! Hétf este érkezik. Vacsorára jön, és
elvárom, hogy hús legyen az asztalon. Különben magam viszem el az ikreket. És esküszöm
neked, Richard Shanti, ha ez megtörténik, soha többet nem látsz bennünket.

Az aznapi második fejésnek már vége, a tehenészfiúk blokkoltak, alighogy a m szak lejárt,
és Snipe egyedül maradt a csordával.
Zsebében megtapogatta a szépségbalzsamot, ahogy a sorok között haladt. A legtöbb tehén
már visszaért az etet höz és a legel re, de azok, akikkel gond volt, itt maradtak.
FEHÉR-1260, FEHÉR-091, FEHÉR-765 és számtalan társuk, úgy t nt, némi segítségre
szorul. Mindegyikre külön-külön maximális figyelmet fordított, de id nként odapillantott egy
az épület' túlsó végében lév karám felé, ahol még mindig ott volt FEHÉR-047 láncra verve.
t a végére hagyja. Azok után, amit a tehenészfiúk csináltak vele az el z nap, biztos
legyengült. Az egész ügy hatással lehet a tejelválasztására, vagy könnyebben elkaphat valami
betegséget. A tehenek sokkal érzékenyebbek a stresszre, mint azt a vezet ség gondolja.
Ment egyik tehént l a másikig, próbálta meg rizni érintése és mozgása nyugalmát, de
egész végig FE-HÉR-047-re gondolt, és tiszta, csillogó szemére. Elgondolkodott, milyen
érzés, amikor nézi. Az összes dühét kitöltötte Roachon és Parfitten. Kihúzták a m szak
végéig, de minden lépés gyötrelem volt számukra. A vízsugár felsértette sápadt b rüket,
majdnem kitolta a szemüket, hiába csukták be. Minden egyes testrészükre odairányította a
slagot, kénytelenek voltak kezüket arcukhoz, ágyékukhoz kapkodni, hogy védjék magukat.
De mindig egy lépéssel el rébb volt. A vízsugár olyan lehetett nemi szervükön, mintegy
sorozat rúgás. Amikor hátat fordítottak neki, a fejükre irányította a töml t, a nyomás majdnem
elég er s volt ahhoz, hogy akár el is ájuljanak t le. Aztán csontos ülepük nyílása felé, ahol a
víz minden bizonnyal utat talált befelé.
Amikor befejezte, a fiúk b re vörös volt, és durva a jeges vízár támadása után. Sírtak,
hánytak, világosbarna vizet szartak, ahogy menekültek el le. pedig még percekig ott állt
remegve, képtelen volt elfordulni, vagy elmenni onnan, ahol FEHÉR-0Ő7 állt a fiúk el tt. Az
öltöz ben mindkett t megfenyegette, hogy kirúgatja ket, közölte velük, hogy egynapi
bérüket levonja. Egyikük sem válaszolt egy szót sem. Kijelentette, ha megpróbálnak
betegszabadságra menni, feljelenti ket.
A tehén, akit kenegetett, felszisszent. Snipe észrevette, hogy túl er teljes mozdulatokat
tesz.
– Hé, sajnálom, öreglány. És ez így jobb?
Szelídebben folytatta, óvatosabban masszírozta bele kérges ujjaival a szépségbalzsamot a
tehén duzzadt eml ibe. A sziszegés elmúlt.
A teheneket egyenként kivezette, hogy csatlakozzanak a csordához. Egyszer csak ott
maradt egyedül FEHÉR-047-tel. Szívverése felgyorsult, ahogy közeledett felé, és nem tudta,
miért, de alsóteste fájt. Újra és újra nyelni próbált, de torka teljesen kiszáradt. Próbálta
figyelmen kívül hagyni ágyéka merevségét és azt a forróságot, amit ott érzett.
Ahogy ott állt a tehén el tt, ismét leny gözte az állat tekintete. Határozottan különbözött a
többiét l. De miért? Nézte, csak nézte, mígnem már gondolatok nélkül bámult. űsak a tehén
ideges fészkel dése törte meg álmodozását.
Szerencsére a sérülés csak felszínes volt. Pár percnél tovább nem tarthatták rajta a
vízsugarat, amikor rajtakapta ket. Ahol a b rt telibe kapta az er s vízsugár, pirosas körök
látszódtak, és er sen ívelt combjain itt-ott már el t ntek a véraláfutások is.
– Nem történik meg még egyszer, kicsi lány. Mr. Snipe megígéri. Megmutattam nekik,
hogy ilyet nem szabad csinálni. Kis tiszteletre tanítottam ket.
Belépett hozzá a karámba, a tehén addig hátrált, míg kötelékei engedték. Nem így szokott
reagálni. Azok az ostoba vadállatok.
– Minden rendben. Mr. Snipe nem fog bántani. Mr. Snipe vigyáz az egészségedre.
Remeg kézzel vette el zsebéb l a szépségbalzsamot, lecsavarta a kupakot. A szokásosnál
jóval nagyobb adag krémet mert ki ujjaival, a tégelyt a válaszfalra helyezte, és két tenyerén
egyenletesen eloszlatta a ken csöt. Szorosan odaállt az állat mellé, és annak fájó eml it
körbesimította a síkos anyaggal. Egyfajta transzba esett, ahogy kenegette. Vére ágyékában
lüktetett.
– Gyönyör , nagyszer teremtés – mormolta –, gyönyör , gyönyör kislány. Mr. Snipe
szépen meggyógyít.
FEHÉR-0Ő7 elhúzódott az érintés el l, de nem igazán volt hova. Snipe észre sem vette.
Percek teltek el így, nadrágjában lassan szivárgó nedvességet érzett. Megváltoztatta a
helyzetét, hogy közelebb kerüljön a tehénhez, és könyökével leverte a szépségbalzsamot a
palánkról. A tégely lassan esett le, nagyot csattant, de mégsem tört el. Leguggolt érte, arca
egy vonalba került a tehén sz rtelen szeméremtestével. Illat áradt bel le, az egyik jellegzetes
összetev je a tejcsarnokban terjeng szagnak. Kivételes volt. Mint minden FEHÉR-047 körül.
A szag úgy hatott rá, ahogy képzelete szerint a n k akarták, hogy a parfüm hasson férjükre.
Megtorpant, lekuporodott a betonon, orra csak pár centire a tehén b rét l. A szépségbalzsam
ott hevert elfeledve a hideg, nyirkos padlón. Belélegezte a tehén illatát, amely betöltötte
érzékeit. Énjének egy része elszakadt b vkörét l, és elkezdett lefelé zuhanni.
 Odahajolt a tehén ágyékához, belenyomta arcát, nyalta, szagolta, orrát belefúrta. A tehén
sziszegett, de a férfi meg sem hallotta. Sírt, arca nedves lett az örömt l. Reszket lábakkal
felállt, úgy nézett FEHÉR-047-re, mintha most látná el ször, de a tehén tekintete nem olyan
volt, mint amilyet látni szeretett volna. A tekintetben tudás és undor volt, tehetetlenség és
gy lölet. A szeme túl hideg volt. A férfi elfordította magától. Kigombolta nadrágját, és
remeg kezekkel letolta. Ahogy odanyomult a tehénhez, a kötelékek megfeszültek. Nem
fogadja el. Most már feldühödve nyúlt a szépségbalzsamért, három ujját belemártotta, és egy
hatalmas adag ken csöt vágott a tehén két lába közé.
Félig nevetve, félig sírva újra belenyomult, és ott teljesen elfelejtkezett magáról. Csak
egyetlenegyet lökött. Megrázkódott, fejét a tehén hátára hajtotta, könnyei még mindig hulltak,
maga sem tudta, miért.
Egyetlen lépésüket sem hallotta. Pár pillanatig a tehénhez simulva állt, mígnem egy er s
összehúzódás ki nem lökte. Lehajolt a nadrágjáért, bet rte az ingét, és megfordult. Mind ott
álltak: Harrison, Maidwell, Roach és Parfitt. Mindegyiken utcai ruha. Terpeszállásban. Karba
tett kézzel. Most az egyszer nem nevettek.
A verést l félve Snipe hadoválni kezdett.
– Figyeljetek, fiúk… ez nem az, amire gondoltok. Úgy értem…
– Fogja be. Snipe! – kiáltott rá Roach. – Kissé bajban van.
– Meg tudom magyarázni, higgyétek el. Én…
– Majd megmagyarázza Magnusnak.
Snipe arcán a zavarodottság pírja szürkeséggé változott. A tehenészfiúk egy ujjal sem
nyúltak hozzá. Megfordultak, elmentek, bakancsuk visszhangzott a nedves betonon.
– Fiúk! Fiúk! Ne tegyétek ezt velem. Kérlek? –térdre rogyott, kezeit kitárva az üres
tejcsarnok felé. – Kérleeek! – könyörgött.
De a tehenészfiúk már messze jártak.

Öt

– Imádkozzunk! – szólt a lelkész, Mary Simonson, aki a Közjóléti Hivataltól érkezett. –

Fogjuk meg egymás kezét!
A lányok, immár majdnem teljesen felépülve lázukból, minden gond nélkül fogták meg
egymás kezét, de a lelkész Hema és az apa között ült. A lelkész odanyúlt, és megragadta
Hema kezét, miel tt az elhúzhatta volna. A kéretlen érintést mosoly kísérte. Maya kezébe
fogta Harsha baljának kicsi, forró ujjait, majd kelletlenül nyúlt Richard keze felé. Napok óta
nem érintették meg egymást. Maya Richard hüvelykujj nélküli kezét fogta meg. Szeme
sarkából látta férje lehajtott fejét. Nem kegyességb l hajtotta le, hanem azért, hogy a lelkész
ne lássa arcán a dühöt, amiért így befurakodott az otthonukba. Látta, ahogy a férfi bal keze
megfogja a lelkészét, látta, ahogy megszorítja.
– Micsoda er , Mr. Shanti. Mekkora öröm ez nekem – Mary Simonson lelkész összeszedte
magát, mély lélegzetet vett, vállát ellazította. – O, igen. Úgy gondolom, néhány sor a Zsigerek
Énekéb l pontosan ide illik. Ne engedd, hogy adományaidat megvessük, drága Atyánk, sem
hogy szereteteddel visszaéljünk. Támogass, hogy titkaidban hihessünk, s útjaidat sose
kérd jelezzük meg – itt kis szünetet tartott, sóhajtott, majd folytatta: – Drága Atyánk, áldd
meg ezt az ételt, hogy törvényedet örömmel és er vel követhessük. Köszönjük a hús
ajándékát a mai napon is.
Felemelte a fejét, sorban minden arcot megnézett magának az asztalnál. Mindenki azonnal
visszahúzta a kezét.
 Maya már korábban megterített. A család minden tagja el tt ott a tányér, a lelkész el tt is,
aki azért jött, hogy szemügyre vegye ket. Maya szájában összefutott a nyál, a gyerekek arcán
várakozás ült, hiszen orruk már teli volt a tányérról áradó ínycsiklandó illatokkal. Maya
megpróbált nem Richárdra nézni, mert tudta, férje már most azon van, hogy émelygését
visszafogja, pedig egy falat sem ment még le a torkán. Ha a lelkészben a legkisebb gyanú is
felvet dik, hogy a házban nem teljesen mennek rendben a dolgok, hiába a nagy adag hús,
gyakran fogja ket meglátogatni, hogy megbizonyosodjon afel l, semmi helytelen nem folyik
itt. Mindennek a lehet legtermészetesebbnek kell t nnie, vagy fennáll a veszély, hogy
elveszítik a gyerekeket. Ha Richard bármit is elárul, feljelentik, és kirúgják. Nem volt titok,
milyen szörny ségek történnek azokkal, akik állásukat vesztik a Magnus Húsfeldolgozóban.
Ami Rory Magnust illeti, vagy bent van valaki, vagy kint. Ha kikerültél, nem vagy
megbízható. Ha Rory Magnus nem bízik benned, akkor élni sem érdemes a városban, és
bizonyos, hogy nem is fogsz sokáig élni.
– Kezdjünk neki, kérem! – mondta a lelkész, de senki nem mozdult. Újra körüljártatta
tekintetét az asztalnál ül kön, és elmosolyodott. – Nos, köszönöm, nagyon udvariasak, meg
kell hogy mondjam. Büszke lehet a családjára, Mr. Shanti. – Felemelte a kést és a villát, a
serpeny ben készített félig átsült hússzeletre bámult, amely majdnem az egész tányért
beterítette.

Fekete csíkok húzódtak rajta, és amint a recés él kés átvágta a szárazra sült réteget,
el bukkant a véres hús. A rózsaszín húslé szétfolyt a tányéron, amikor levágott magának egy
falatot. Felszúrta a villára, a szájához emelte. Maya látta, hogy férje arcizmai megfeszülnek,
szája összeszorul.
– Mmm – mondta a lelkész, és elégedetten bólintott –, nagyszer ez a sült, Mrs. Shanti. És,
ha szabad megjegyeznem, tökéletesen készítette el.
– Köszönöm – válaszolta Maya. – De tényleg nem az én érdemem. Richard magas
beosztásban dolgozik a huszárban. Ennek vannak bizonyos… el nyei.
– Értem. Nagyon szerencsés – a lelkész szavai egy félig megrágott húsdarab mögül jöttek,
ahogy terített asztalnál beszélni illik. – El tudják képzelni, hogy van olyan városlakó, aki
hetente csak egyszer engedheti meg magának a húst?
Maya megrázta a fejét, csak akkor vette észre, hogy az ikrek hozzá sem nyúltak az ételhez.
– Gyerünk, lányok – suttogta.
A kicsik felemelték a kést és a villát, majd elkezdték a húst szaggatni. Maya alaposan
átsütötte a húst. Olyannyira, hogy majdnem száraz volt. Az ikrek nem tudták felvágni. A kés
és a villa csörömpölt a tányéron, a lelkész meghökkenve bámult rájuk. Maya odahajolt, és
amilyen gyorsan csak tudta, apró falatokra vágta a kis szeleteket, miközben menteget zött.
– Szegénykék még gyengék a láztól.
Figyelte a lelkész tekintetét, úgy találta, magyarázata kielégít volt. Hála az Úrnak,
gondolta, hogy Richard a lehet legjobb min ség húst hozta haza. Úgy t nt, a lelkész meg
van elégedve. Egyel re.

És a hús valóban ízletes volt. Maya már nem is emlékezett, mikor evett ilyet utoljára, sem
mélybarna színére, sem arra, milyen érzés húst rágni, a tápláló lé ízét l összefutott szájában a
nyál. Szinte lehetetlen volt lassan enni.
– Volna egy kérdésem – szólalt meg a lelkész. Maya Richárdra pillantott. A férfi hozzá
sem nyúlt az ételhez. Pillantásuk találkozott, gondolatban igyekezett férjét rávenni, hogy ne
hagyja cserben a családot. Ezzel a rövidke pillantással jelzett neki, és csak remélni tudta, hogy
a lelkésznek nem t nt fel. Jelezte, hogy ha nem játssza el a szerepet, akkor minden, amit
együtt felépítettek, elvész örökre. Richard felemelte a kést és a villát.
 – Mit gondol, Mrs. Shanti, miért olyan soványkák a lányok? Talán hajlamuk van efféle
betegségre? Egy egészséges, jól táplált gyermek nem betegszik meg ilyen könnyen.
Maya megvonta a vállát.
– O, tudja – válaszolt –, nem áll szándékomban kioktatni önt, lelkész asszony, de
kiskoromban engem is minduntalan ledöntött valami a lábamról.
Ez ostobaság volt, már akkor megbánta, amikor még csak a mondat felénél tartott. De már
nem lehetett visszavonni, és a lelkész arcáról leolvadt minden jókedv, amelyet a vacsora
okozott.
– Amikor ön kislány volt, Mrs. Shanti, az emberek nem táplálkoztak olyan jól, mint
manapság. A betegséget nem szabad félvállról venni, amit tudhatna, ha rendszeresen olvasná
a Zsigerek Énekét. A betegséget nagyon, nagyon komolyan kell venni.
Habár csak hétévesek voltak, az ikrek jól tudták mit jelent, ha egy lelkész szájából
elhangzik a „komoly” szó. Próbálták csendben folytatni az étkezést.
Maya érezte, hogy elsápad, kirázta a hideg. A lelkész abbahagyta az evést, és a n t
bámulta.
– Szeretek a húshoz kevés szaftot is fogyasztani – mondta a lelkész. – Akkor jobban
csúszik. Szeretem, ha szaftos a hús. Kár – tette hozzá –, hogy nincs szaft.
– Azonnal készítek – vágta rá Maya –, csak két perc.
Mary Simonson lelkész elmosolyodott, és keskeny ajkai közé dugott egy falat csöpög
húst.
– Ne törje magát, Mrs. Shanti, mindjárt készen vagyok. Semmi esetre sem szeretnék
gondot okozni önnek.
– O, igazán nem gond. Egyáltalán nem. űsak… nem akartam a hús ízét elrontani. Én…
nem vagyok valami jó szakács.
A lelkész felhorkant.
– Azt hiszem, ezzel Mr. Shanti is egyetért. Hozzá sem nyúlt az ételhez – Richárdhoz
fordult, végigmérte sovány alakját, amiben Maya gyanakvást vélt felfedezni –, remélem, nem
érzi rosszul magát, Mr. Shanti. Ha a család feje beteg, azt nem szabad csak úgy elhanyagolni.
– Jól vagyok.
Rámosolygott a lelkészre. Már olyan rég nem látta ilyennek férje arcát, hogy Maya alig
ismerte fel ezt a kifejezést rajta. Nem tudhatta, hogy ez az a mosoly, amelyet a férfi az arcára
er ltet a munkatársai el tt, amelyt l a többiek szemében olyan ember benyomását kelti, mint
aki szereti a munkáját. Maya szerint inkább bolondnak t nt. A lelkész most meglátta, milyen
idióta nézése van. Ez a vég. Elveszik a gyerekeket. Idejönnek, elviszik a férjét, és vége az
kiváltságos életének.
– Családunk hagyománya szerint mindig megvárjuk, hogy a vendég elfogyassza az ételt,
miel tt hozzákezdünk a magunkéhoz – szólalt meg Richard. –Tudom, hogy régimódi. Arra az
id re nyúlik vissza, amikor Atyánk megtisztította és megszentelte számunkra a húst. A Shanti
család a kezdetekt l részt vesz benne, mint tudja. De ha önnek kényelmetlenséget okozok,
akkor örömmel csatlakozom, miel tt befejezi az étkezést.
A lelkész sokáig nem szólt. Maya tudta, bármi volt is, amit Richard mondott, nem kellett
volna, és arcán az az ostoba nézés megpecsételte a sorsukat. De nem bírt megmozdulni, még
csak bokán sem tudta rúgni az asztal alatt, hogy leállítsa. Maya a lelkész arcára tekintett. Az
asszony abbahagyta a rágást, megállt a szájában a falat. Végül nagy nehezen leer ltette torkán
a félig rágott csomót, majd így szólt:
– Ezt nem tudtam, Mr. Shanti. Remélem, meg tudja bocsátani viselkedésemet. Azt
gondoltam… mindegy. Megtiszteltetésnek veszem, hogy ön el tt fejezhetem be az étkezést.
Utána meg is írom a jelentést a f igazgatóságnak. Űiztosíthatom róla, hogy minden
tekintetben kielégít nek fogják találni.
 Richard kissé meghajolt. Valójában csak egy mélyebb f hajtás volt, és a lelkész csöndben
fejezte be az étkezést.
Maya meg volt döbbenve. Mióta is vesz részt benne a Shanti család? A jelentés minden
tekintetben kielégít lesz? Mi történt itt? Nem tudta megmondani. A lelkész eltolta magától az
üres tányért, és felállt.
– Nagyszer vacsora volt, Mrs. Shanti – végighordozta tekintetét a család többi tagján, az
ebédl n, a szomszédos konyhán, és bólintott. El vett egy jegyzetfüzetet a lábánál álló
b rtáskából, vörös ceruzával feljegyzett valamit, majd így szólt:
– Nos, készen is vagyunk. Minden rendben. Mindent köszönök, és jó éjszakát kívánok. Az
Atya áldása legyen önökkel, és töltse meg gyomrukat.
Elment, miel tt Richard a tányéron hever húsra helyezte volna a kést. Nem maradt más a
lelkészb l, mint réteges vörös talárjának emléke. Pár másodpercig mindenki némán ült. Akkor
Maya megszólalt:
 Drága Atyám, Richard, mit mondtál neki? Mi a fene történt itt?

Négy tanú ellene, és senki, aki az érdekében szólna. Snipe „megjelenése” Rory Magnus
el tt rövid ideig tartott. Az id nagy részében a marhasz rb l készült sz nyegre meredt,
amelyen a hatalmas ember irodájában álldogált. Valahányszor felpillantott, Magnus arcán
olyan kifejezést látott, amelyre nem számított. A férfit nem dühítették fel a vádak. Úgy t nt,
szinte mulattatja az eset, apró, vágott szivart szívott, és vodkát szürcsölt. Id nként úgy t nt,
oda sem figyel.
Snipe már kezdett reménykedni, hogy amit tett, nem olyan súlyos, hogy Magnus hatalma
lesújtson rá miatta. Talán pont kifogták egy jó napját. Talán a Magnus-féle büntetésekr l
szóló történetek csak ostoba pletykák, hogy kordában tartsák a beosztottakat.
Tíz perc elteltével Magnus elküldte a fiúkat, és Snipe egyedül maradt a húsbáróval és
annak test rével.
űsak amikor a fiúk lépéseinek zaja elhalt a lépcs n, akkor szólt Magnus egyenesen Snipe-
hoz.
– Nagyon meglep dne, ha tudná, hány tehénbaszó állt már itt el ttem. Snipe. Van, aki a
húsborjakat szereti dugni, van, aki a fiatal ökröket. Nem érdekel, mit csinálnak, mert ha
megtudom, akkor úgysem csinálják soha többet.
Snipe nem bírt a férfi szemébe nézni. Magnus vészjósló kedélyeskedése a saját
b ntudatával tetézve már elviselhetetlen volt.
– Még a legjobb id kben is veszélyes üzlet a szex. Sose lehet tudni, mit szed össze az
ember attól a söpredékt l, amely ebben a városban n nek adja ki magát. Nem csoda, ha
néhány munkásomnak jobban tetszenek az állatok, mint a saját feleségük vagy cafkájuk. Nem
értem, de látom, hogy így mennek a dolgok.
– De sajnos mindez egy csöppet sem tesz boldogabbá – folytatta –, ha arra a lehetséges
kárra és tiszteletlenségre gondolok, ami a tulajdonomat éri. Ebben a városban minden egyes
állat hozzám tartozik, és bárki, aki tiszteletlenül közeledik az állataimhoz, megfizet érte. Az
egyeden, amit nem tudok megérteni, hogy ez eddig miért nem jutott el a munkásaim aprócska
agyáig. Sehol nincs leírva ugyan, de mindenki tudja, hogy milyen büntetés jár azért, ha bárki
is beleavatkozik a dolgaimba.
Magnus nagy recsegés közepette hátrad lt a székben:
– Feltételezem, olvasta az Adományok Könyvét. Snipe kényszert érzett, hogy megtörje a
csendet,amely ezeket a szavakat követte.
– Igen, Mr. Magnus.
– így hát tudja azt is, milyen büntetés jár annak, aki egy Választottal „hál”, ugye?
– Igen, Mr. Magnus.
Magnus összeszorította ajkait, látszott, hogy a döntés hamarosan megszületik.
 – Ebben az esetben nincs már mit mondanom. Űruno, készítsd el Snipe beavatását. Itt
csináljuk, amint megtalálod Pallost. Gondoskodj róla, hogy Snipe-ot azonnal feldolgozzák.
Azt akarom, estére csak virsli maradjon bel le.
Újabb vodkát töltött magának.
Bruno nyakon ragadta Snipe-ot, hátul, ahogy szokta, majd az iroda végében lév függöny
felé fordította. Elhúzta a textilt, amely mögül el bukkant egy faajtó. Űruno kitárta, belökte
Snipe-ot a sötét lépcs házba, amely egyenesen lefelé vezetett.
 Ó, és Bruno, kérlek, hagyd nyitva az ajtót! Pár percre lenéznék, ha Pallos elkezdte a
munkát.

Sok húsgyári munkáshoz hasonlóan Shantinak is volt egy kis testi hibája. Az esetében a
jobb kéz hüvelykujja hiányzott. Viszont a többiekt l eltér en nem a húsfeldolgozás közben
sérült meg, hanem egy balesetben vesztette el az ujját, amire egyáltalán nem emlékezett. Még
egyéves kora el tt történt, és ezt a kezét is elég jól megtanulta használni. Egyáltalán nem
akadályozta a kábítópisztoly használatában. Ami a vezet séget illeti, ügyességét nem azért
értékelték, mert emberséges volt, hanem azért, mert ez több húst jelentett minden egyes nap.
Shanti kedves, könyörületes embernek tartotta magát, és olyan gyorsan és fájdalommentesen
intézte a halált, ahogy csak lehetett. A magáén kívül utált bármilyen él lény szenvedésére
még csak gondolni is. Amit látott mindennap, az nem ostoba jószágok menete volt, és nem
is érzelem nélküli, állati pofák hosszú sora. Nem életeket látott elhaladni és kihunyni maga
el tt. Nem, ez a valóság túl sok volt, hogy be tudja fogadni. Amit Richard Shanti a nap mint
nap el tte elhaladó Választottak soraiban látott, az egy szemekb l álló montázs volt.
Ragyogó, lombzöld szemek. Óbarna csillogású szemek. Bölcs, szürke szemek. Tiszta, ég
kék és megtört zafírszín szemek. A szemek körül könyörg fehérség, mered fehérség. A
szemek eltökélt fehérségben úsztak. Rabok a lemondó fehérségben. A halál fehérségének
ölelésében. A szemek beszéltek hozzá, mert gazdájuk nem tudott.
Habár nem figyelt, lehetetlen volt nem hallania.

A rituálékat, amelyek a Választottak borjait a csorda tagjaivá tették egész további életükre,
még újszülött korban végezték el, több héten keresztül. Greville Snipe esetében ez még egy
órát sem tartott.
Meg kellett várnia, míg Pallos befejezi az ebédet. Bruno vigyázott Snipe-ra, nehogy
elmeneküljön, mikor meglátja a helyiséget, ahova vitték. A férfi már számtalanszor látta,
milyen eljárásnak vetik alá a kis-borjakat, de akkor nem sok ügyet vetett rá. Most itt állt egy
ablaktalan szobában, ahol mindezt, illetve a mészárszéken és a csomagolóban zajló egyéb
dolgokat végrehajthatják. A remegés, ami testét rázni kezdte, egészen másmilyen volt, mint
ami akkor tört rá, amikor a tejcsarnokban egyesült b nei tárgyával. Űelei, hólyagja, térde
mindjárt felmondják a szolgálatot. Érezte, térdkalácsa úgy ugrál, mint damilon a csali.
Minden olyan gyorsan történt, hogy még csak helyet sem tudott csinálni neki az agyában.
Ennek ellenére teste tudta, mi következik. Készül dött. Érezte, ahogy keze-lába hideg lesz,
nyirkos, gyomra összerándult. Gondolatai vadul cikáztak elméje börtönében, ahogy szeme a
szoba berendezését pásztázta.
Mocsok volt. Fekete, hámló réteg a padlón, amir l tudta, hogy csak egy dolog lehet.
Ugyanilyen foltok borították a szíjakat, köteleket, a durva, lemezszer asztalt is. Valahogy állt
a leveg a szobában. Állat- és vegyszerszaga volt. A b z csípte a szemét és az orrát.
Legbelül tudta, hogy ez az a szoba, ahol nem fog meghalni.
Gyomra remegése kibírhatatlanná er södött – a teste folyamatosan készült –, sugárban
hányni kezdte a zöldes folyadékot. Ekkor Bruno odább rúgta. Snipe térdre rogyott,
megkötözött kezével nem tudta megállítani az esést.
– Tartsd a mocskod távol t lem!
 Űruno újra belerúgott, a combja hátsó részét találta el, amit l felkiáltott.
– Rohadt, értéktelen húsdarab.
A homályos szoba egyik végében ajtó nyílt, villanykapcsoló kattant. A szobát hideg,
kemény fény töltötte meg. Minden egyes berendezés hirtelen feketének, fehérnek vagy
ezüstnek látszott. Aztán volt más látnivaló is. Snipe látta a szerszámok kupacait, amelyeket
nyilván nem takarítottak, csak ronggyal áttöröltek. Rácsokról lógtak, rendetlen sorokban
hevertek egy padon, mint egy elhanyagolt m helyben. Űár még nem láthatta a vakító fényben,
hallotta, amint Pallos közeledik – szöges bakancs a betonon –, a mészárszék hangja, ahogy
érkeznek a munkások.
Pallos belépett a látóterébe, szakállába törölte a kezét, hogy az ebéd maradékát eltüntesse.
Snipe élesen látta a szürke hús darabkáit és a finom pite zsírját. Pallos átnézett rajta, és
odaszólt Brúnónak:
– Megnézed ezt is, vagy mi? Bruno vállat vont.
– Kellek?
– Nem, hacsak nem akarod ezt a csinos kabátot összemocskolni.
– Rendben. Az állat egyedül a tiéd.
– Még nem az. Még ember. Ugye?
Most nézett el ször Snipe-ra. Úgy méregette, mintha máris csupán egy farrész lenne.
– Nem vagy valami min ségi darab, ugye? Snipe nem tudott megszólalni.
– Hagyd csak ránk, Bruno! Nagyjából egy óra alatt készen is leszek vele.
Bruno az ajtóhoz ballagott, nem nézett hátra. Snipe egy elfelejtett ember volt, és ezt tudta.
– Rendben. A következ ket fogjuk tenni. El ször is, ürítsd ki a tartályaidat. Elöl és hátul.
Nem akarom, hogy összemocskolj valahol félúton.
Űeszéd közben Pallos el vett egy hosszú rudat, aminek egyik végén hurok volt, és miel tt
Snipe felfoghatta volna, mi az, a kötél már a nyaka körül volt.

Pallos szorosra húzta, majd kioldotta Snipe kezén a szíjakat.

– Gyerünk, erre.
Behúzta Snipe-ot egy sarokba, ahol a betonban egy lyuk tátongott. Ráparancsolt, hogy
guggoljon le.
– Igyekezz, ma még egy csomó dolgot el kell intéznem.
Snipe akkor sem tudta volna visszatartani, ha akarja. Amikor elkészült, üresnek érezte
magát, mintha nemcsak a salak, hanem a szervei is távoztak volna. Csupán egy üreg volt már.
Pallos elrántotta a latrinától, még le sem takaríthatta magát. Snipe ekkor fakadt sírva. Az
egész gyomorszája remegett, annyira, hogy meg sem tudta mondani, ki- vagy belélegzik
éppen, a takony bugyborékolva folyt orrából. Pallos mintha észre sem vette volna.
A szoba túlsó végében egy rúgással felnyitott a padlón egy csapóajtót, alatta feltárult egy
óriási, süllyesztett kád. Áttetsz , fehér folyadékkal volt tele. Innen jött a vegyszerszag. Pallos
minden figyelmeztetés nélkül belerántotta Snipe-ot a kádba. Mély volt, és habár Snipe nem
süllyedt le magától, érezte, hogy a bottal az aljára nyomják. Másodperceken belül elkezdett
égni az egész teste. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson; a vegyszer befolyt a nyíláson.
Fuldoklott. Miel tt újra leveg t vehetett volna, a hurokkal kiemelték a kád másik végében, ott
hevert a hideg padlón, zihált és köhögött. A hurok engedett kicsit – Pallos hagyott némi id t,
hogy magához térjen.
Nem sokat.
A rúd talpra rántotta. Habár gyomra üres volt, öklendezett, öklendezett, próbálta a
folyadékot a torkából eltüntetni. Amikor szemét kinyitotta, alig látott. Mindenen fehér köd.
De még ezen keresztül is látta, ahogy a sz r lecsúszik a testér l. Ekkor telibe kapta a vízsugár,
a hideg zuhatag szinte jólesett, legalábbis az els pár másodpercben, mert elmosta az éget
érzést. De nemsokára már fájt. Pallos minden testrészére odairányította a vízsugarat, ide-oda
rángatta, hogy a megfelel szögben álljon. Snipe vacogott. Minden egyes szál sz re, haja
elt nt.

Shanti a kapu és a zsanérpánt közötti résen keresztül figyelte a bikát. Az oldalán feküdt,
összegömbölyödve, mint egy óriáscsecsem . Elképeszt , gondolta Shanti, mennyire mások
ébren és amikor alszanak. A bika száma, 792, az Achilles-ín és a bokacsont közti lapos húson
átszúrt kék címkére volt nyomva. A rozsdamentes acélból készült címke zárszerkezete
körülbelül fél centiméter vastag volt. A Választottak nem tudták leszedni, az állatgondozók
egy erre kialakított fogót használtak, hogy eltávolítsák.
A címkét nagyjából akkor tették fel az újszülöttekre, amikor a többi rituálét is elvégezték
rajtuk, így hát elég fiatalok voltak ahhoz, hogy a fájdalmat elfelejtsék. Amikor a lyuk
begyógyult, újabb számok és színkódok kerülhettek a gy r re, attól függ en, mi volt az állat
végs rendeltetése.
KÉK-792 díjnyertes bika volt. Génjei több száz, talán több ezer borjúban éltek tovább a
hosszú évek során, néhány utóda maga is bika lett, s nemzett további egyedeket a csorda
fenntartására. Shanti felismerte KÉK-792 minden egyes leszármazottját. Nem k voltak a
csorda leggyönyör bb egyedei. Vastag csontú, szívós állatok voltak. Olyanok, akik túlélik a
betegségeket, a hideget, a csorda szigorúan megszabott napirendjét. k voltak azok, akik
betöltötték a küldetésüket. Mindnek ugyanaz a kék szeme volt és kerek koponyája.
Legtöbbjük még vaskos, gömböly orrát is örökölte. Ott voltak a tejüzemben, a
bikakarámban, a húsborjak ketreceiben, és a húsmarhák között is. Csak a bikák és a
fej stehenek éltek olyan sokáig, mint KÉK-792, és közülük is csak a legnemesebb bikáknak
adatott meg az ilyen hosszú és gazdag létezés.
Shanti figyelte az alvó bikát, azon t n dött, vajon hány utódját küldte már a másvilágra.
Olyan sokszor nyílt már fel el tte a futószalag kis csapóajtaja, és kellett KÉK-792 szemébe
néznie a második és néha még a harmadik generációban is. És íme, itt az s, még mindig él.
Még rugdal, ahogy a tenyészt k mondani szokták.
KÉK-792 megmozdult, alatta megzizzent a szalma. Shanti megmerevedett. Ha a bika
észreveszi, hogy nézi, abból baj lehet. Azok az állatok, akik valamilyen kapcsolatot
alakítottak ki a felettük uralkodó emberrel, hajlamosak voltak megváltoztatni a viselkedésüket
és kezelhetetlenné válni. A húsgyárban elég sok kifejezést használtak a húsra. A
„kezelhetetlen” volt az egyik. Shanti szerette ezt a bikát nézni. Nem akarta ott találni magát,
amint a szemébe néz, és a kábítópisztolyt homlokához szegezi. Még nem. Addig nem, amíg
KÉK-792 ideje magától le nem jár.
A bika felült, mintha egy hirtelen zajra ébredt volna fel. Shanti elhúzódott a nyílástól,
lélegzetét pár másodpercig visszatartva. Kaparászás, zizegés hallatszott a karámból, ahogy a
bika nehézkesen felállt. Pár pillanatig teljes némaság honolt. Shanti azt tervezte, gyorsan és
csendesen visszahátrál, ha meghallja a bika közeledését. Ehelyett szalmazizegést hallott,
KÉK-792 a karám túlsó végébe sétált, és csonka ujjaival elkezdett dobolni a karám falán.
Shanti hallotta a bika halk susogását, huhogását. Arra gondolt, vajon hány alkalmazott vette
észre itt a Magnus Húsfeldolgozóban, hogy a Választottak így üzennek egymásnak.
Kételkedett benne, hogy bárki is id t szakított a megfigyelésre. Senkit nem érdekelt annyira,
mint t.
A nem egészen véletlenszer dobolás és sóhajtozás folytatódott, Shanti visszalopódzott a
nyíláshoz. Benézett, KÉK-792 ott állt, egyik fülét az alumíniumfalhoz tapasztva. Mosolygott.
Talán annak örült, hogy a többi állat válaszát hallja, és tudja, nincs egyedül.

A vegyszerfürd t l legyengítve és émelyegve Snipe-nak szinte ereje sem maradt küzdeni,

amikor Pallos az egyik szarkofág alakú m t asztalhoz taszigálta. A hurok megszorult,
benyomta Snipe légcsövét, majdnem az egész vérkeringést elszorította a nyakában. Miel tt az
asztalhoz ért, elájult.
Talán ez is része volt Pallos módszerének. Amikor Snipe magához tért, és szeme el tt
kirajzolódtak a kemény fénykörök, keze-lába már ki volt kötve a deszkán. Pallos éppen a
bokáját szíjazta le. Többi végtagja már leszorítva, de Pallos minden bizonnyal semmi mozgást
nem akart, ami megzavarhatja a munkában. Ű rszíj szorult mellkasára, olyan er sen, hogy
meg kellett feszítenie hasizmait, hogy leveg höz jusson. Medencecsontja felett is szíj, egy
másik a térdeit nyomta le teljesen. Az utolsó szíj a fejére került. Ez ellen megpróbált küzdeni,
mert ez azt jelentette, hogy semmit nem fog ezentúl látni abból, ami történik. Nem akarta
nézni, de ez volt az utolsó dolog, amelyet még ellen rzése alatt tarthatott.
Ide-oda ingatta fejét, igyekezett elkerülni Pallos szorítását, és egy darabig sikerült is
megakadályoznia, hogy az meghúzza a szíjat. Csak amikor érezte, hogy nyaka alá egy sima
fadarab csúszik, akkor döbbent rá, hogy Pallos pontosan azt akarja, hogy viaskodjon, hogy
minden az elképzelése szerint haladjon.
Nyaka alatt a fadarabbal már alig volt lehet sége küzdeni, de nem adta fel. Jobb szeme
el tt pár milliméterrel megjelent egy penge óriásinak, torznak t n hegye.
– El fogok késni, ha tovább szarakodsz. A megvakítás nem tartozik a rituáléhoz – lihegte
Pallos –, de ha azt óhajtod, szívesen megteszem.
Snipe nem moccant többet.
– Így már jobb.
Pallos a homlokára helyezte a szíjat, és meghúzta. Minthogy nyaka alatt ott volt a fadarab.
Snipe torka kiemelkedett és szabadon maradt, ahogy a vastag b rhurok megszorult a
homlokán. Lélegezni még tudott, de nyelni már nem.
Amikor Pallos beledöfte a szikét a gégéjébe. Snipe elüvöltötte magát, el ször és egyben
utoljára. A hangot azonnal elvágták.
Rory Magnus hátrad lt a székben, amelynek recsegése olyan megszokott volt számára,
hogy már észre sem vette, bakancsos lábát az összekaristolt tölgyfaasztalra tette. Az el z
szivarról rágyújtott egy másikra, a régit behajította a hamutartóba, még csak el sem nyomta.
Az iroda túlsó végéb l nyíló ajtón át hallotta a dulakodás gyenge hangját, a testi ürítés, az
elkerülhetetlen okádás és híg széklet bugyogását. Százszor, ezerszer hallotta már, de sosem
unta meg. Így kell vezetni a várost. Így kell fenntartani a magas színvonalat a gyárban. Így
kell megkövetelni a tiszteletet és félresöpörni az ellenvéleményt.
Az ajtót takaró függöny meglibbent a huzatban, Magnus hamarosan megérezte a szar, az
epe és a savas fürd maró szagát. Eddig, mer ben szokatlan módon, a tehéndugó fickó száját
egy könyörg szó sem hagyta el. De majd nemsokára. Most már bármelyik pillanatban jöhet.
Az üvöltés.
Az els metszést volt a legkönnyebb elviselni, de mind üvöltött. Minden egyes kliens.
Aztán az üvöltés abbamarad, mintha valaki baltával lesújtott volna egy fatörzsre. A hatékony
Mr. Pallos. Elmosolyodott.
Az üvöltést másfajta hang követte, ugyanolyan er s. Talán er sebb. Kétségbeesett
sziszegés, amely küzdött, hogy meghallják. Magnus maga elé képzelte, ahogy Snipe ajka
mozog, de szó már nem jön bel le. Az átalakulás néma könyörgése és szavak nélküli
susogása.
Mélyebb, tökéletesen végrehajtott vágások következnek.
Magnus úgy figyelte, mint egy ismer s duettet, amelyet ismeretlen zenészek játszanak.
Figyelt, és tetszett neki.

Hat
 Az irattárban minden csupa por volt. Minél visszább haladt a lelkész az id ben, annál
porosabbak lettek a kartotékdobozok és a polcok körülötte. A csend is úgy ült meg a
helyiségben, mint a por, a rétegek belepték, lenyomták a fát, kartont, papírt.
Az irattáros lepecsételte a lelkész közjólétis belép jét; habókos, sovány ember volt,
füléb l, orrából fehér sz rök kunkorodtak el , fakózöld kabátja és gallérja kikopott széle azt a
benyomást keltette, hogy már sid k óta hordja ruháit. Olyasfajta szagot árasztott, mint aki
egyedül él. Egy hivatalnok volt a segédje. Feljegyeztek minden születést, halált, egybekelést,
ami a városban történt, az adatokat manilakarton dossziékba iktatták, amelyek aztán barna
dobozokba rendezve felkerültek a polcra.
Mary Simonson lelkész útja az irattár legtávolabbi végébe vezetett, olyan területre, ahol a
por már évek, talán évtizedek óta zavartalanul gy lhetett. űsak ritkán volt bárkinek is nyomós
oka arra, hogy idejöjjön, nem beszélve arról, hogy nagyon kevés közjóléti alkalmazottnak volt
engedélye rá. Az sz hajú Whittaker, az irattáros és segédje, Rawlins, azért kapta fizetését,
hogy rendben tartsa a kartotékokat, és nem azért, hogy takarítson. Ez meg is látszott. A n
lépései hosszú csíkot húztak a porba, talárja a linóleumot söpörte. Fel kellett emelnie ruhája
szegélyét, hogy ne húzza maga után a mocskot.
Nem volt ez másképp a kartonpapírból készült archiváló dobozokkal sem. Amikor el vett
egyet, bosszantó porfelh keletkezett, amelyt l fulladozott, prüszkölt. Mögötte, a lépése
keltette légörvényben, még nagyobb porfelh gomolygott fel. Legszívesebben feladta volna.
Haja, szeme, orra telement porral. Talárja is csupa kosz. De addigra már megtalálta azt a
dobozt, amely az S bet vel kezd d neveket tartalmazta abból az évb l, amelyre kíváncsi
volt. Most már nem lett volna értelme abbahagyni. Választ találhat kérdésére, és végre
elmehet innen. Kiszabadulhat, és megmosakodhat. Vörös talárja széles ujját az orrához és
szájához emelte, majd levette az archiváló doboz tetejét.
Az el bukkanó manilakarton dossziék t ntek a legvilágosabb, legújabb tárgyaknak az
egész irattárban. Szinte fénylettek. A lelkész örült, hogy kitartott terve mellett, ujjait
végighúzta a névsoron, míg meg nem találta Shantiét, majd kivette az iratot. Várakozásától
eltér en nem volt születési dátum a lapon. Helyette viszont talált egy halotti bizonyítványt,
amelyen a Richard Arnold Shanti név szerepelt. A kisfiú megfulladt a vajúdás alatt, és halva
született. Anyja neve Elizabeth Mary Shanti.
Hosszú percekig bámulta a lapot, de nem volt képes befogadni a rá gépelt információkat. A
felkavart por lassan lerakódott a fényl papírra, és a visszahelyezett doboztet alá szorult,
amikor a lelkész visszatette helyére az iratot.

Snipe-ot kisteherautó vitte vissza a húsgyárba. Nem volt hova leülni, a raktér túl alacsony
volt ahhoz hogy felállhasson. De ez volt a legkisebb baja. Az ujjcsonkokat és a hüvelyk helyét
Pallos izzó vassal égette ki. Meg kell adni, a férfi elképeszt gyorsasággal dolgozott,
lecsipkedte az ujjperceket, és másodpercek alatt lezárta a sebet. Snipe csak akkor ébredt rá a
fájdalomra, amikor már kész volt. Heréi helyén fémkapcsok fogták össze az üres b rt.
Rózsaszín nyál csurgott szájából: egy foga sem maradt.
Látta a vért és az áttetsz váladékot, amely még mindig szivárgott az ujjízületekb l, a még
meleg vér-cseppeket, amelyek ágyékából hullottak a teherautó padlójára. Torkán a sebet
szintén kapcsok tartották össze, de mindközül az volt a legkevésbé fájdalmas. A raktér alját
borító mocsok behatolt a megfeketedett sebbe, ahol eddig a nagylábujja volt, és semmit nem
tudott tenni ellene.
A teherautó a Magnus üzeméhez vezet elhanyagolt utakon zötyköl dött, ide-oda
kanyargott, hogy a gödröket elkerülje, megd lt, ahogy áthaladt egy buckán vagy süllyedésen.
Snipe minduntalan nekiesett a falnak, földre rogyott, és nem tudta magát megtartani anélkül,
hogy még nagyobb fájdalmat okozzon magának.
 A járm lassított, befordult. Snipe tudta, megérkeztek a f kapuhoz. Kintr l hangokat
hallott, a sof r mutatta az engedélyét a biztonsági rnek. A teherautó megindult, immár
lassabban.
Amikor a hátsó ajtó kinyílt, a mészárszék közös karámja állt el tte. Egy rámpa vezetett le a
mészárszék padlójára, és egy nagyobb rámpa onnan a karámba. Tele volt a Választottakkal,
szelíden kavarogtak, tülekedtek, szinte simogatva haladtak el egymás mellett.
Csorda. Tehenek- Milyen könnyen leszünk egyformák.
Páran megpillantották, és megálltak. Hamarosan az egész csorda mozdulatlan volt.
A fenekét ér éget áramütést l nógatva Snipe végigbotorkált mindkét rámpán, és most ott
állt közöttük. Szemük rászegez dött. Orrukkal a leveg t szimatolták, amit magával hozott.
Sokan elhúzódtak. Most másmilyennek látta a szemüket. Olyan szemek, mint az övé.
Istenem, mi van mögötte? Mire gondolnak?
Lehetetlen volt megmondani.
Félt továbbmenni, de a kapu bezárult mögötte, és beljebb kényszerítette. Megcsonkított
lábán közéjük bicegett, de akárhányszor közelükbe ért, a tömeg szétnyílt el tte, és hátat
fordított neki. Száz meg száz sima test, húsosabbak, mint az övé, és valahogy szebbek is.
Távolságot tartottak t le, nehogy hozzájuk érjen. Ránézett saját testére, majd az övékére.
Nagyobbak voltak, egészségesebb kinézet ek még csonkaságuk ellenére is. Űékések.
Hallotta susogó, huhogó hangjukat, amely eddig sosem érzékelt módon most beszédnek
t nt számára. Megpróbált beszélni hozzájuk, de sziszegése hangjára arcuk megrándult,
eltorzult, mintha csak egy villát húzott volna végig egy iskolai táblán.
Snipe vagyok- Greville Snipe. A fejőrészlegen dolgozom… dolgoztam. A teheneket
gondoztam. Talán hallottatok rólam.
A csorda hátrált, suttogása semmilyen hatást nem keltett.
Drága Atyám, még csak marhának sem vagyok méltó. Nem fogadnak be maguk közé. Mi
vagyok, Uram? Mivé lettem?
Az acélkapu a hátának nyomult, nem tudott ellene mit tenni. A fém betaszította az állatok
közé. De k mégis elhúzódtak t le, egyik sem akart a közelében lenni. Egyedül állt a
Választottak között, mert nem volt Választott.
A tömegb l egy bika bukkant el . Snipe eltörpült szélessége és magassága mellett.
Minthogy tehenész volt, eddig sosem volt ilyen közel egyhez sem. De hírüket azért hallotta. A
bika lábai között hatalmas hímtag himbálózott, alatta akkora herék, amekkorát Snipe még
életében nem látott. Testét zsírréteg borította, de még így jól látható volt alatta az er teljes
izomzat. Belenézett Snipe szemébe, azonban kitért a pillantása el l. Még csak annyira sem
volt él , mint ez a teremtmény itt. A bika tömege rettenettel töltötte el még kétségbeesése és
sérülése fájdalmán keresztül is.
Hatalmas, kopasz fejével Snipe felé biccentett. A jelentés egyértelm volt.
Snipe elindult, és a karámban a tömeg szétnyílt el tte. A bika mögötte lépdelt, nem hagyva
más választást, mint el re. Teste, amely csak a penge behatolására, az ollók csattogására, a
fogók tépésére emlékezett, ment tovább. Nem volt ereje szembefordulni a bikával, de még ha
lett volna is, nem érzett már annyi önbecsülést, hogy kiálljon ellene. A karám terel folyosóvá
keskenyedett. Látta, ahogy egy tehén belép a fülkébe, majd a fülke elt nik. Egy üres érkezett
helyére.
Snipe habozott, megfordult. A bika szorosan mögötte állt. Nem mehet sehova, csak el re.
Pár bizonytalan lépést tett, majd újra megállt, teste nem volt hajlandó megtenni, amit kértek
t le. A fülke elt nt, és egy újabb foglalta el helyét. Majd egy másik. Va1ahonnan a karámon
kívülr l kiáltás hallatszott.
– Mi a franc folyik ott a karámban? Jöjjenek azok a kibaszott állatok. Kett , nem, három
fülke is üresen jött, gyerünk, fiúk, igyekezzünk!
Egy újabb fülke jelent meg. A bika el relépett, és belökte Snipe-ot.
 Látta a vért a földön, ahogy a fülke elindult, és mögötte elmaradt a bika és a közös karám.
Acélkeret ereszkedett le rá, álló helyzetbe kényszerítette, fejét többé nem tudta megmozdítani.
A fülke egy zökkenéssel megállt.
Egy kis téglalap alakú lemez nyílt fel, egy arcot látott maga el tt, amelyet mintha már látott
volna a munkahelyi ebédl ben. A férfi szeme mintha vak lett volna. Odatartotta a pisztolyt
Snipe homlokához.
Hús vagyok

Jones új kábítómunkás volt, sértésnek vette, hogy üres szorítófülkékkel kell szembenéznie.
Hogyan kaphat jutalmat, ha a felügyel nem végzi rendesen a munkáját? A lap felnyílt, és
végre el bukkant egy tehén. Pár másodpercig a szemet figyelte, ismer snek t nt.
– Isten mindé…
Észrevette, hogy ez nem Választott, és rövidre fogta az áldást.
Meghúzta a ravaszt. A fegyver finoman hátrarúgott. Szisszenés, csattanás. Mind olyan
egyforma volt.
***

Bob Torrance dühbe gurult a szalagsebesség láttán. Valami történik a közös karámban, de
nem tudta, mi.
Üvöltve jött le az acélszerkezet kilátóból.
– Mi a gond?
Egy férfi ösztökével a kezében visszaüvöltött neki a karambol.
– Küldemény Magnustól, f nök. Már megoldottuk.
Torrance bólintott egyet, ahogy leért a gyár padlójára. Magnus küldeményei mindig
elcseszték a szalagsebességet, és ez ellen nem volt mit tenni. Holnap majd feljebb küldi az új
fiút a szalagon, és visszaülteti Jégcsákányt a kábítóhoz, hogy behozzák az elvesztegetett id t.
Minden másodperc számít. A hús iránti kereslet napról napra emelkedik, ahogy a város
lakossága n , és Torrance dolga volt, hogy megkapják, amire szükségük van. Legalábbis
mindenki így hitte. Torrance is azért kapta a fizetést, hogy így higgye.
Elsétált Jones mellett a véreztet állomás felé. Itt mindig volt valami fennakadás. A
sokkolás és kivéreztetés között az állatok bokájuknál fogva lógtak egy hatalmas acélsínhez
kapcsolt láncról. A sín olyan volt, mint egy mennyezetre rögzített, jól olajozott függönyrúd. A
marhák fejjel lefelé himbálóztak ezen a sínen, ahogy haladtak egyik állomásról a másikra, és
apránként élelmiszerré és melléktermékké darabolták ket. A kivéreztet volt küldetésük els
megállója.

A kivéreztet feladata az volt, hogy a toroktól a csigolyákig átvágja az állat nyakát, majd
továbblökje a sínen. Egy hatalmas vályú fogta fel a Választottak vérét, és vezette el a
gy jt medencébe. A vérb l kés bb véres hurka készül. A sokkolás és a véreztet be érkezés
közti késedelem következtében el fordult, hogy a Választott visszanyerte eszméletét, miel tt
a torkát átvágták volna, de ezt nem lehetett kivédeni. Ez mindig is a szalag
legkiszámíthatatlanabb szakasza volt. Torrance próbált azzal kísérletezni, hogy beállít két
munkást a láncok mellé, de nem igazán segített a dolgon.
A hét felfüggesztett Választott közül, akik a kivéreztet késére vártak, három már
verg dött. Torrance-t a szabaduló m vészek mutatványára emlékeztette, akik fejjel lefelé,
összekötözve lógnak, és próbálnak egy adott id n belül kikecmeregni. A marhák számára
mindez lehetetlen volt. Náluk ezt az agytól a testig eljutó maradék idegingerület okozta, annak
a jele, hogy a halál beállt. Ha viszont a légzés újraindult, és visszaállt az ütemes huhogás,
sziszegés, egyértelm volt, hogy a kábítómunkás elvétette, vagy esetleg egy igen szívós
állattal van dolguk, amelyik nem hajlandó azonnal kimúlni.
 A negyedik test remegett, mellkasa görcsösen tágult és húzódott össze. Torrance vállat
vont. Ez nem fog sokáig tartani a késszúrás után. Közelebbr l szemügyre véve észrevette az
ébredez állat sebeit. Ujjcsonkjai feketék voltak, vörösek, a kasztrációt is csak nemrég
hajtották rajta végre. A sarkán lév sebb l is vércsík húzódott a térd felé. Aha, ez volt a
Magnus-féle küldemény. A test, se nem Választott, se nem ember, elkezdett er lködni, el re-
hátra rángatta medencéjét. Meglökte a mellette lógó kábult állatokat, ett l azok testén
remegés futott végig. A hintázástól a test megperdült a láncon, és Torrance meglátta az arcot.
Természetesen ismerte a férfit. Habár els re nehéz volt beazonosítania a kopaszság miatt.
Homlokán a seb er sen vérzett, a tükörsima alvadék maszkot vont az arc köré. Torrance
eltöprengett, majd eszébe jutott a szóbeszéd, amely pár hete a tehenészetr l szivárgott ki.
Va1aki ott túlságosan közel került az egyik tehénhez. És akkor eszébe jutott. Greville Snipe, a
legjobb tehenész, akit a húsüzem az utóbbi években alkalmazásba vett. Torrance megcsóválta
a fejét. Milyen kár, hogy a férfi túllépett a hatáskörén. A marhában kárt tenni az egyik
legostobább, legveszélyesebb dolog volt, amit csak egy ember, húsgyári munkás vagy akárki
tehetett. Felért az öngyilkossággal. Úgy t nik. Snipe maga is rájött erre. Vagy majdnem; még
nem volt túl mindenen.
Snipe Torrance-re meresztette ijedt szemeit, de a lánc lassú, körkörös mozgása elvitte
furcsa tekintetét. A sín gördül csapágyainak hangja visszahozta Torrance-t a merengésb l. A
véreztet a megfelel helyzetbe állította Snipe testét. Snipe rásziszegett a férfira – a
véreztet ben Űurridge volt m szakban –, és Burridge végighúzta a kést az elnémított torkon.
Torrance látta, ahogy Snipe szeme elkerekedik – fehér golyók az alvadt vér gy r jében. A
sziszegés bugyborékolásba váltott. Burridge odább lökte Snipe-ot, hogy vére a vályúba
csorogjon. Itt a szalag gépi vezérlés szakasza elkapta a sínen futó hurkot, arrább húzta a
csendesen himbálózó testet. Mire eléri a forrázó üstöt, ahol majd b rét fellazítják a nyúzás
el tt, már jó öt literrel lesz könnyebb.
Az er lködés folytatódott.
Torrance elfeledkezett a szemlér l, és leny gözve követte Snipe útját a vályú felett. Az
eleinte b ven csordogáló patak már csak lassan szivárgott. Snipe teste olyan fehér volt, mint a
Választottak teje. G z gomolygott, buborékok pattantak ki a forrázó üst felett. Snipe szeme
még mindig körbe-körbe forgott. Testének egyeden része, ahol még maradhatott vér, a feje
volt. Csakis ez, gondolta Torrance, lehet a magyarázata annak, hogy Snipe még mindig él.
Lehetséges-e, hogy egy él lény, akár Választott, akár ember, annyira rettegjen a haláltól, hogy
inkább rákényszeríti magát, hogy mindezt túlélje? Snipe megpróbált kitérni az alatta kavargó
víz el l, de izmaiban már nem volt er .
Az automatizált sín fejjel lefelé beledobta az üstbe. Torrance elugrott a csobbanás el l.
Négy másodperccel kés bb a test kiemelkedett, a b r vörös volt, meglazult. Snipe megf tt
szeme már nem mozgott, de izmai itt-ott megrezzentek, összerándultak, és Torrance tudta,
ezek nem csupán idegimpulzusok.
A nyakon tátongó seb széle megalvadt a vízben, a vér szürke lett, zselés. Snipe feje egyik
oldalról a másikra himbálózott, a seb úgy hatott, mint egy felfordított báb szája.
Torrance nem ment tovább.
Most már vége lesz. Most. Biztosan.
Snipe elért a körf részhez, amely eltávolítja a fejet. Torrance-t nem érdekelte, milyen
akarater hajtotta a hajdani tehenészt; amikor az acél átsiklik a nyaki gerincen, úgyis vége
lesz. Torrance szokatlan módon megkönnyebbülést érzett. Durva kezével megdörzsölte
homlokát, végigsétált a szalag mentén, folytatta az óránkénti szemlét.
Nehezen tudott összpontosítani.

Azon az estén Mary Simonson lelkész pacalt vacsorázott, hogy el zze gyomrának
fájdalmát.
 Egy id re sikerült is csökkentenie a görcsöket, de alig egy órával az étkezés után a
nyilallás visszatért. Úgy érezte, az Atya bünteti t valamiért, de nem tudott rájönni, mit tett
vagy nem tett, amivel haragját kiérdemelte. A hússzabályokat a szent szövegek alapján
követte, a közjóléti el írásokat annyi városlakóra kényszerítette rá, ahányra csak egy
munkanapon lehetett. Nem volt túl egyszer mostanában, amikor minden körzetb l jöttek a
hírek egy eretnek messiásról. Mindent h ségesen végrehajtott, és mégis az Atya úgy akarja,
hogy szenvedjen. Hasában a fájdalom olyan volt, mint egy hatalmas kupac üvegszilánk. Öklét
mélyen a gyomrába nyomta, ami valamelyest enyhítette a szenvedést.
Egyedül élt, ahogy azt elvárták a Közjóléti Hivatalnak dolgozó lelkészekt l, így hát az este
az övé volt, és azt tehetett, amit csak kívánt. Szeretett így élni. Kényelmetlen volt a gondolat,
hogy körülötte egy férfi döngjön estét l reggelig, vagy, hogy állandóan lármás gyerekkel
rángassák. Sokkal jobb egyedül. Jobb az Atyát szolgálni szüntelenül, amikor csak tudja.
Azon az estén nem hímezgetett, hanem leült a könyveihez, és a szent szövegeket
olvasgatta. Talán, gondolta, túl sokat kézimunkáztam mostanában munka után, és nem
töltöttem elég id t áhítatban a hús szentsége felett. Talán ezért hozta rám az Atya ezt a
fájdalmat.
Egy kis tüzet gyújtott, kemény, fából készült székét közel húzta hozzá. Kinyitotta ölében
az Adományok Könyvét, és elkezdte hangosan olvasni:
„Az Atya elküldte e világra gyermekeit, hogy mi, az városának lakói, ehessünk. Saját
képére teremtette gyermekeit, és parancsolatokat adott a húsról, hogy méltók legyünk az
áldozatukra. Emígy parancsol nékünk:
Az én gyermekeim húsát egyed. Az én gyermekeim a ti marháitok. Törjétek meg testüket
mint mindennapi kenyeret, vegyétek vérüket mint bort. Míg ez áldásban részesültök
mindennapon, egyek maradtok velem.
Tartóztasd meg gyermekeimet a gonosz cselekedetekt l, végy kezük minden ujjáról két
csontot az els héten.
Tartóztasd meg gyermekeimet a bolyongástól, végy mindkét lábuk els ujjáról két csontot
a második héten.
Távolítsd el a sz rt gyermekeim testér l, merítsd meg ket illatos forrásban.
Neveld a legpompásabb hím borjakat bikává, hogy újabb er s gyermekek szülessenek.
Tartsd a többi hím borját szüzességben, heréld ki ket a kilencedik évben.
Tartsd szájukat fogatlanul.
Tartsd a megszentelt hím borjakat sötétségben, mozdulatlanságban. Legyenek ezek a
legkedvesebb adományaim számotokra.
Igyad a tehenek tejét, e tejb l készíts vajat, joghurtot, sajtot.
Engedd atyjukhoz visszatérni a beteg gyermekeket, de míg gondotokra bízom ket, tartsd
ket távol minden ártalomtól.
Megáldom az én gyermekeimet érettetek mindnyájatokért egyenként, hogy soha ne
éhezzetek. Áldott az húsuk. Ne botránkoztass meg engem azáltal, hogy elvesztegeted azt.
Az én gyermekeim istent l valók. Ne hálj velük, ne tedd tisztátalanná húsukat a sajátoddal.
Az én gyermekeim megszentelt húsát evén, egy napon az egész emberiség megszentelt
lészen, és az én asztalomhoz ülhet. Az én gyermekeim szenvedése semmi ahhoz a
szenvedéshez képest, ami az emberiséget gyötri. Önszántukból adják magukat oda, tudván,
hogy hozzám térnek vissza.
Mikor áldozatul hozod az én gyermekeimet, fordítsd orcájukat kelet felé, hogy lelkük a
felkel nap felé szállhasson, énhozzám.
Az én gyermekeim legyenek gyógyírul számotokra. Szemetek gyógyítására egyétek
szemeiket. Gyomrotok gyógyítására egyétek gyomrukat. Az rület ki zésére egyétek agyukat.
Gyógyítsátok magatokat, mert az én gyermekeim a néktek rendelt gyógyír.”
 Felsóhajtott, és közelebb húzta a széket a pislákoló t zhöz. Sehogy sem sikerült
átmelegednie, érezte, valamit l émelyegni kezd. Az estére kiválasztott szakasz nem adott neki
nyugalmat, sem választ a Richard Shanti körüli rejtélyre. Richard Shanti, a gyermek, meghalt,
és mégis itt élt Abyrne-ben Richard Shanti, a férfi. Él és virul, minden ösztövérsége ellenére,
és
állítja, hogy az si családok sarja. Merész állítás volt. Semmi esetre sem olyan kockázat,
amelyet feleslegesen vállalhatott volna.
Csak két értelmes magyarázat volt. Vagy hazudott, azt gondolva, hogy a lelkészt nem fogja
annyira érdekelni, hogy utánanézzen, vagy valóban azt hitte, hogy a régi Shanti családból
származik. Mi az igazság? Egyértelm , hogy nem ostoba ember. űsendes, igen, de nem
ostoba. Túl sok bölcsesség tükröz dött a szemében. A lelkész nem hitte, hogy a férfit
félrevezették volna. Volt valami vad a kinézetében, papos aszkéta termetében, de ez nem ad
okot a gyanúra, hogy félre lenne vezetve. Nem, meg merne rá esküdni, hogy Richard Shanti
tényleg azt hitte, Elizabeth és Richard Shanti igazi fia, és még csak nem is sejti, hogy
valami egészen másról van szó.
Ez egyenl re megmagyarázta a dolgokat. De ha nem tartozik a vérvonalhoz, ha nem az
fiuk, akkor kicsoda? És vajon a személyazonossága fontos tényez -e gyermekei jóléte
szempontjából?
Gyomra összerándult, és szinte hasba vágta magát, hogy a fájdalmat legy rje. Minden
el jel nélkül rátört a hányinger. Nem fog eljutni a mosdóba. A földre térdelt, és beleokádta
gyomra emésztetlen tartalmát a t z mellett álló réz fásvödörbe. A félig megrágott
bend darabok látványát csak még rémiszt bbé tette a t z lobogása. Öklendezett, öklendezett,
próbálta a szúró fájdalomcsomót kinyomni a gyomrából, de ahogy az elfogyasztott étel elt nt
onnan – és most benedvesíti és tönkreteszi a fát –, semmi nem maradt odabenn, csak egy
marék tüske.
Megfeledkezett Richard Shantiról.

Hét

– Játsszunk sötétesdit – mondta Hema.

Egyedül voltak a gyerekszobában. Anyjuknak vendége volt, és nem akarta, hogy zavarják.
A lányok nem bánták, sosem untak egymásra.
– Inkább ne… – válaszolta Harsha. – Már nem annyira érdekes. Találjunk ki egy új játékot!
Egy rozoga láda elé térdeltek, és felnyitották a tetejét.
A ládában található játékok már régiek, ütött-kopottak voltak, ahogy maga a láda is. Olyan
gyerekek játékai voltak, akik már rég távoztak az él k sorából. A tároló elég nagy volt ahhoz,
hogy egyikük beleférjen, ha mindent kivettek bel le, de minthogy gyorsan n ttek, már csak
ritkán játszottak „sötétesdit”. Évekig játszották azt, hogy egymást váltva egyikük belebújik a
ládába, magára csukja a fedelét, a másik pedig ráül a tetejére, és versenyeztek, hogy ki bírja
tovább odabent. Egyre hosszabb és hosszabb lett a fedélen, illetve a kemény falú láda
sötétjében töltött id , olyannyira, hogy hamarosan nem jutott már elég arra, hogy helyet
cseréljenek. Természetes fejl désük miatt a játék egyre kevésbé volt izgalmas. Már nem volt
ugyan-az az érzés, amikor vállukkal fellökték a fedelet, és beengedték a fényt.
A faláda kézzel készült, talán egy jó szándékú édesapa barkácsolta, akinek azonban
csekély volt a kézügyessége. Minden egyes oldalra, kívül és belül egyaránt, t z géppel
függönyanyagot rögzített. Belül, ahonnan nap mint nap ki-be ráncigálták a játékokat, a fakó
kelme felhasadozott, kilátszott alóla a sima feny deszka, amelyb l az oldalak és a doboz alja
állt. Itt-ott kikezdte már a szú. A régi függönyanyag selymesre kopott, a lányok id nként azzal
szórakoztak, hogy próbálták visszasimítani a textil szakadásait a helyükre, csupán azén, mert
jólesett az ujjuknak.
A láda fedelén is ugyanaz a függönyborítás, de annak tetejét régimódi steppelés párnázta.
Habár az alábélelést fed anyag viseltes volt, eddig sosem szakadt fel. A láda készít je elég
el relátó volt, és három réteg régi anyagot dolgozott össze. Három, még mindig újnak t n
zsanér fogta a fedelet, de a pántok már kilazultak; apjuk megígérte ugyan, hogy meghúzza
ket, de mindig túlfáradt volt ahhoz, hogy eszébe jusson. A ládának megvoltak a maga
veszélyei. Id nként némi áldozatot követelt egy-egy rozsdás kapocs ejtette seb vagy a
figyelmetlen kezecskékbe fúródó szálkák formájában.
A láda ódon holmik szagát lehelte, olyan id kb l, amelyeket nem láttak, nem ismertek.
Hema és Harsha ezt a szagot a játékkal, izgalommal és a képzelettel kapcsolta össze. Ha
kinyitották, a játékosláda fellélegzett, és amikor sóhaja kiáradt, a lányok beléptek egy
varázslatos világba, és ez a világ sosem volt kétszer ugyanolyan. Volt ott egy régi fa kisvasút,
a kocsikon kampók, amelyeken faragott, festett katonák álltak vigyázban. Egy aprócska
étkészlet. Kilenc ezüstgy sz , amelyet serlegnek lehetett használni. Egy réges-régi mackó,
szeme helyén öltések, testén több kopasz folt, mint sz r. Egy dámajáték-tábla bábuk nélkül.
Egy bádog búgócsiga, amelyr l már lekopott a festék. Régi selyemsálak számtalan színben,
egy puha- meg egy keménykalap. A kalapok izzadt, zsíros fejek tömény szagát rizték a
b rszalag alá mélyen beivódva, ismertlen emberekét, akiket az ikrek csak elképzelni tudtak.
Babák, dobókocka, célba dobós. Egy fura, fekete m anyagból készült kocka, minden oldalán
kilenc négyzet, amelyeket nyikorgó, forgó csapok tartottak össze. Üveggolyók gurultak
szerteszét a láda alján.
– Kitaláltam, mit játsszunk! – mondta Harsha, és felkapott egy m anyag babát, amelynek
hosszú, sz ke haja volt. A baba rózsaszín, piros és fehér ruházatot viselt: piros svájcisapka,
rózsaszín-fehér csíkos blúz. Piros miniszoknya, piros magas sarkú cip . Derekán piros
m anyag öv, kezében piros m anyag táska. Harsha testvérére nézett, és egy néma pillantással
mindent megbeszéltek.
– Kellene anyu ollója – mondta Hema.
– Nagyon csöndben menj.
– Nem fog meghallani – válaszolta Hema. –Úgysem figyel.
Izgatottan talpra szökkent, és lábujjhegyen az ajtóhoz ment. Lent minden csendes volt.
Végigosont a folyosón, be a fürd szobába, kivette a körömvágó ollót a bögréb l, amelyben a
két reszel vel és az egyéb kéz- és körömápoló holmival együtt tartották. Az ollónak ívelt éle
volt, de bizonyára hasznát tudják majd venni. Elindult a kopott sz nyegen vissza a szobába.
Lentr l zajt hallott; odább toltak egy széket, becsukták a konyhaszekrényt, vagy valami
csattant a konyhapulton? Nem tudta megmondani.
Nem mozdult, hallgatózott. A csönd élt, mintha valaki t hallgatná odalentr l, és nem
fordítva.
Aztán más zajokat is hallott, túl tompán, hogy jól kivehesse. Újra a szék? Suttogó hang?
Nem várt, hogy kitalálhassa. Még óvatosabban tette meg az utolsó pár lépést az ajtóig,
besuhant rajta, csendesen becsukta maga mögött. Diadalittas arckifejezéssel tartotta magasba
az ollót, Harsha visszamosolygott rá.
Kezd dhetett a játék.
El ször is levették a baba ruháját.

Rengeteg mindent el lehetett mondani a városlakókról, akik eljöttek a m helybe; annyi

mindent el lehetett mondani az emberekről. Csak figyelni kellett.
John űollins nézte ket, ahogy besurrantak a m hely ajtaján, lopott pillantások,
magabiztos, b ntudatos vagy reményked szemek. Amit látott, meger sítette hitében. Igen,
bizonyos értelemben az emberek is állatok, de nem csorda. Egyéniségek, megvan bennük a
szépség, az istenség, csupán létezésük okán.
Hónapok óta tartotta beszédeit hetente egyszer a m helyben, és nem egy látogatója kezdte
tanításait felhasználni saját életében. k különböztek az újonnan jöv kt l. Igen, kissé
soványabbak voltak, de egyáltalán nem éheztek. Volt aurájuk. Collins látta. Azon
gondolkodott, vajon más is látja-e. Azóta er södött a képessége, hogy lássa a fényt, amióta
megváltoztatta életét. Nem telt bele kilenc-tíz hétbe, a tanítványok teste körül megjelent a
dereng fény, és állandó ragyogó páraként burkolta be ket. Úgy t nt, senki más nem veszi
észre. Az újonnan jöv k biztosan nem. Talán maga az aura tulajdonosa sem tudta, hogy van
neki. Ez annak a jele volt, hogy amit Collins tesz, helyes. És minden, amit tett, egyre
bizonyosabbá tette.
Egy októberi estén egy egészen másfajta keres lépett be a m helyajtón. űollins azonnal
tudta, hogy van valami szokatlan benne. A férfi b re sápadt, majdhogynem sárgába hajló, haja
fekete, s r és göndör. A válláig ért. Szakálla még ennél is durvább és sötétebb volt, de nem
tudta elrejteni a kísértetiesen sovány arcot. Nem tudta elpalástolni a férfi barna szemének
csendes nyugalmát sem. Felhajtott gallérú nagykabátot viselt. Igen jó min ség ruhadarab
volt – Abyrne bármelyik negyedében szokatlan látvány –, és Collins már elég sok dolgot, ha
nem mindent, kitalált err l az emberr l, még miel tt az törökülésben elhelyezkedett volna a
betonpadlón.
A húsgyári munkások között szokás volt a nagy hajzat, akár tehenész vagy gondozó, akár
pásztor vagy mészáros volt az illet . A hosszú haj megkülönböztette ket a sima b r
Választottaktól. Csak egy tolvajnak lehet ilyen drága kabátja, vagy olyasvalakinek, aki meg
tudja fizetni. Az egész városban kizárólag a húsfeldolgozóknak vagy Magnus háztartásához
tartozóknak lehetett ennyi pénzük. A csontos alak, a vékony izomzat, a kabát alól felsejl
kötélszer inak azonban ellentmondtak mindennek. A Magnus gyárában dolgozó emberek jól
tápláltak voltak. Kiváló min ség húson híztak. Ugyanez volt igaz azokra a férfiakra és
n kre, akik Magnus közvetlen alkalmazásában álltak: a szolgákra és szobalányokra, az rök
és végrehajtók kis seregére. Ez az ember elég er snek t nt ahhoz, hogy végrehajtó legyen. A
tekintete meglehet sen zött volt ugyan, de túlságosan kedves.
Amikor a beszédnek vége szakadt, és Collins szólt nekik, hogy saját érdekükben mind
menjenek el, a hatalmas szakállú, sovány arcú férfi ottmaradt. Collins két legrégebbi
tanítványa, Staithe és Vigors, akiket termetük miatt választott ki rnek, határozott szavakkal
próbálták hazaküldeni. Nem volt hajlandó elmenni. A kapusok űollinsra pillantottak, mitév k
legyenek, nem szoktak hozzá, hogy er szakot alkalmazzanak.
– Nem lesz gond vele. Hadd maradjon kicsit tovább. Gy z djetek meg róla, hogy a többiek
hazamentek, és tartsatok szemmel mindenkit, akiben nem bízhatunk.
Kimentek a m helyb l, becsukták maguk mögött az ajtót.
A kopaszra borotvált Collins, akinek nyaka most is vastagon be volt bugyolálva, egyedül
maradt a nehéz kabátot visel , bozontos idegennel. űollins elmosolyodott, hogy
megnyugtassa, de a férfi még egy darabig nem szólt semmit. Mintha zavarban lett volna.
– Bocsásson meg – kezdett bele végül –, nem mintha nem hinnék önnek…
– Ez túl nagy falat egyszerre – válaszolta Collins. – Mindenkinek. Gondolom, ez
különösen igaz önre.
A férfi tett egy lépést az ajtó felé, majd megállt.
– Ismer engem? – kérdezte.
– Nem. Nem igazán. De azt hiszem, már láttam. Fut, ugye?
A férfi bólintott.
– Úgy t nik… jó er ben van. Talán egy kissé sovány.
A férfinak megvillant a szeme fehérje, majd újra lehiggadt.
 – Elegem van, hogy mindig ezt a „sovány” szót hallom – szólt. – Tényleg tud nekem
segíteni? Én már minden t lem telhet t megtettem. Most viszont közbelépett a Közjóléti
Hivatal is, és nem tudom, mi fog történni.
Collins megdörzsölte tarkóját, és felsóhajtott.
– Önnek tudok segíteni, de a város életének menetét nem tudom megváltoztatni. Ha
rászálltak magára, akkor aligha van más esélye, mint tenni, amit akarnak. Van családja?
– Feleség. Két gyermek. Olyan… nehéz… most otthon.
– Értem. Megkérdezhetem, mivel keresi a kenyerét?
A férfi arca megrándult a kérdésre. Lehajtotta fejét.
– Nem mondhatom meg. Az összes ember közül a legkevésbé önnek. Nem itt, nem ezen a
helyen.
– Nézze, rendben van. Azt hiszem, tudom, mit dolgozik. Emiatt, és mert más akar lenni,
szívesebben látjuk, mint a legtöbb embert. Ha valaki, mint ön… megváltozna… nos, ez
lenne…
– Már megváltoztam, Mr. Collins. Nem vagyok már ugyanaz az ember, aki voltam. Nem
is… tudja… elképzelni.
Collins bólintott, szemét lehunyta.
– Talán úgy gondolja, hogy nem tudom, de képtelen lennék ezt csinálni, ha nem érteném
meg, min mennek keresztül az emberek. El ször a megértésnek kell meglennie. Tudom, hogy
tudja, mir l beszélek, mert önben is megvan ez a megértés. Megtett mindent, amire csak
képes volt, hogy megváltozzon, és most eljött azért az utolsó darabkáért, amely segít, hogy
meg is tudja tenni. Tudok segíteni. És fogok is. Végezze a gyakorlatokat, amelyeket
tanítottam, és majd meglátja.
– Nem akarok rituálékat. Nem akarok több vallást.
– Ez nem vallás. Itt nincsenek dogmák. Itt nincsenek hazugságok. Próbálja ki. Ha nem
m ködik, akár el is felejtheti, hogy valaha találkoztunk.
– Nem látom, hogy tudna ez segíteni.
– Persze, hogy nem. Ezért menjen, és csak próbálja meg. Ha szüksége van további
útmutatásra, jöjjön el a gy lésre újra. Habár nem hiszem, hogy kelleni fog. Egy olyan
embernek, mint ön, azonnal el kell kezdenie. Erezni fogja. Tudom, hogy így lesz. És ha én
segítettem önnek, talán egy nap visszajön, és ön segít nekem.
– Talán így lesz. Ha még lesz családom. Ha még élek.
John űollins kinyújtotta a kezét. A férfi habozott, majd is kinyújtotta az övét. Kezet
ráztak, és Collins inkább érezte, mint látta, hogy a férfi kézfogása csonka. Nem látta, mert az
ösztövér ember szemében megcsillanó gyenge fényt figyelte.

A kavargó g z és a forró zsír sistergése egyszerre gerjesztett benne étvágyat és undort. A

nehéz fafogóval megfordította a húst a serpeny ben, és lenyomta a félig sült hússzeletet, hogy
gyorsabban átsüljön. Az er kifejtés megállította keze remegését. Mary Simonson lelkész már
nem csak a gyomorfájdalmai miatt aggódott.
Minden reggel gyomorgörcsökre ébredt. Az érzés, hogy valami felfalja belülr l, éjnek
évadján is felriasztotta, és ez volt az ébreszt je akkor is, amikor új reggel virradt. Minden
egyes nap hányingerrel és szédüléssel küszködött, amint kibújt az alacsony, keskeny tábori
ágyból, amelyben aludt. Ez nem valami kósza, egy hétig tartó járvány volt; a kora reggeli
szédelgés már hónapok óta kísérte.
Egyre inkább nehezére esett reggelizni, de mint lelkész, köteles volt napi háromszor
étkezni, és minden egyes alkalommal ennie kellett a Választottak húsából is. A lelkészek
számára a Választottak húsának fogyasztása szentség volt. A hétköznapi városlakóknak a hús
csupán arra szolgált, hogy elkerüljék az éhezést. Gyomra kúrálásához pacalt kellett volna
ennie, de igazi kínzásnak találta, hogy már korán reggel rágnia és nyelnie kelljen. Ehelyett
úgy döntött, hogy megsüt egy kisebb bordát, megpirít pár vékony füstölt szeletet, és megiszik
hozzá egy pohár tejet.
El ször f zés közben vette észre, hogy valami más baja is van. Képtelen volt biztos kézzel
megtartani a serpeny t és a szed lapátot. Ha összeszedte is minden erejét, hogy megfékezze
áruló kezének rázkódását, csak gyenge reszketéssé tudta csillapítani a remegést, végképp
megszüntetni azonban nem. Pár napon belül a remegés más testrészeire is átterjedt, és most,
hogy reggel epegörcsökre és szédülésre ébredt, még a szoba is rázkódott vele.
Néhány másodpercbe beletelt, mire rájött, hogy a feje reszket, nem a környezete. A dolog
ezennel a legrosszabbra fordult. Senki nem beszélt ugyan róla a Közjóléti Hivatalban vagy a
Központi Székesegyházban, de a remeg kor igen gyakori volt a közjólétis lelkészek között.
maga is számtalan embert látott közülük ágynak d lni miatta, akik aztán soha többet
nem keltek fel. A Közjóléti Hivatal f érseke id nként utalt a „terhekre”, amelyeket a
lelkészek kénytelenek voltak hordozni; Mary Simonson ezeken mindazt a sok betegséget
értette, amelyeket a lelkészeknek el kell szenvedniük, illetve hivatásuk rövidségét. A városban
nagyon kevés ember érte meg az ötvenedik születésnapját, a lelkészek esetében ez inkább
negyvenöt volt.
Mary Simonson lelkész hitte, hogy a munkaköri követelmények hajlamosították ket a
betegségre. Az Adományok Könyvét hirdetni, még ha elég rövid volt is, továbbá fenntartani
az erkölcsi szintet a városlakók körében, egyre nehezebb volt. Az er szak és a zavargások
egyre gyakrabban ütötték fel fejüket a városban, és a Közjóléti Hivatal békefenntartó szerepe
napról napra fontosabbá vált. Most már minden héten rákényszerültek az er szak
alkalmazására, hogy lecsillapítsák azokat a városlakókat, akik elvesztették önuralmukat, és
kezelhetetlenné váltak. Régebben az ilyen b nöz ket még vissza lehetett terelni a nyájba.
Manapság sokkal gyakoribb volt, hogy valakit l megvonták a polgári státusát, Magnus
kastélyába hurcolták, onnan pedig egyenest az üzembe vezetett az útja.
A férfi azt is megemlítette, legtöbbször ugyanabban a beszédben, amelyben a „terhekr l”
beszélt, hogy egy lelkész életében számtalan áldás ellensúlyozza a szenvedéseket. Ez is igaz
volt.
Egy lelkésznek sosem kellett éheznie. A Választottak húsát, amelyet kaptak, városi
adókból fizették ki. A lelkészeket mindenhol felismerték, ahova csak mentek, és sokkal több
hatalmuk volt, mint bármelyik városlakónak. Nagyobb tiszteletnek örvendtek, mint például a
húsgyári alkalmazottak, és tanultabbak is voltak. Ismerték az orvostudományt, jogot, és
természetesen a vallást, és telve voltak isteni er kkel. Az emberek félték ket. Jó dolog, ha
valakit félnek, mert Abyrne veszélyes hely.
A hússzelet teljesen átsült, kívül sötétbarnára perzsel dött. A serpeny ben felgy lt
zsiradék arra utalt, hogy a szenes kéreg ropogós a sótól. A még mindig sisterg húst a
tányérra tette, elmondott egy rövid imát, majd nekikezdett az ételnek. Mint mindig, most is a
legjobb min ség termék volt asztalán: a megfelel számú napig függött, miel tt
feldarabolták. A legtöbb városlakó sietve feldolgozott húst evett, amelynek íze így kevésbé
volt érett, de ahogy lenni szokott, a lelkészek kiváltságokat élveztek, és a legjobbat kapták.
Régebben csak félig átsütve ette a húst, de amióta a betegsége elkezd dött, egyre jobban
szerette átsütni, kés bb inkább elszenesíteni. Most már kemény, feketéll húst evett. Még
ennek ellenére is nehezére esett.
Ahogy a villával egy darabkát belehelyezett a szájába, a jobb kezében tartott kés
nekikoccant a tányérnak. Letette a kést, örült a csendnek. Rágás közben átgondolta, mi a
teend Richard Shanti esetében.
A húsgyár kit n jelentést adott róla. Sebességér l és hatékonyságáról messze a gyáron
kívül is keringtek hírek. A városlakók gyakran áldották, pont úgy, ahogyan a húst is, de a
lelkész kételkedett benne, hogy a férfi tudna err l. Shanti annyira csendes és visszahúzódó – a
lelkész nem hitte, hogy ez az ember bárminek különösebben tudatában lenne, ami nem belül,
a fejében történik. maga nem kedvelte az ilyen embereket. Túl magának való, túl független.
A városlakók legyenek elérhet k és kiszámíthatók. Megbízhatók. Richard Shanti nem olyan
benyomást tett rá, mint aki bármelyik tulajdonságnak birtokában lenne. Kiismerhetetlen volt.
A kiismerhetetlen emberek mindenkire veszélyt jelentenek.
De ha ellen rzi, és kiderül, hogy helytelenül döntött, hogy az archívumban lév
feljegyzések valahogy tévesek – nem ez lenne az els eset –, a végén nem csupán , hanem az
egész Közjóléti Hivatal igencsak rossz fényben t nne fel. Számít-e vajon, hogy a neve esetleg
nem Richard Shanti? Igazi kincs a város számára. Vajon tudnia kell-e bárkinek is, valójában
honnan származik?
Könnyen félresöpörhette volna az egész ügyet. Egyre rosszabbul volt, és a külön idegesség
nem segítene rajta. Tényleg kell ez neki? Valóban megéri-e, vagy jobban tenné, ha az erejét
arra fordítaná, hogy napi munkájának magas színvonalát fenntartsa? Hetekkel ezel tt volt az
irattárban, de még mindig nem tudott döntésre jutni. Talán csendben is el lehet intézni, ha
kicsit több id t szán a bejegyzések átnézésére, és Shanti családjától pedig távol marad. Két
gyönyör , kifogástalanul viselked , csupán leheletnyit csintalan kislányuk van. Kár lenne a
családot feldúlni holmi spekulációk miatt. Nem, inkább vár. Több dolgot is megtehet anélkül,
hogy bármit megemlítene bárkinek. Ez csupán annyit jelent, hogy még több id t kell
eltöltenie az irattár ujjnyi vastag porában. Az ötlet szinte már tetszett neki. Kicsit félrevonul,
távol Abyrne durva utcáitól, annak elkorcsosuló lakosságától.
A hússzeletet már félig elfogyasztotta, amikor egy darab megakadt mélyen a torkában –
annyira lent, hogy már szinte a gyomrában volt. Nyelt egyet, megpróbált nyálat termelni, de a
csomó megrekedt. Lélegezni minden gond nélkül tudott, nem volt abban a veszélyben, hogy
megfullad, de az elzáródás fájdalmas volt, lehetetlennek t nt megszüntetni.
A pohár tejért nyúlt, és az édes, rezg felület folyadékot ajkához emelte. Nagyot kortyolt
bel le, várta, hogy a tej elmossa a félig rágott húsdarabot. Az ital könnyedén lecsúszott a
csomóig, majd megállt. Elkezdett visszafelé folyni a szájába. A lelkész odahajolt a
mosogatóhoz, de már nem érte el.
Szívesen megtette volna vallási kötelességét, és megevett volna azon a napon is három
adag Választott-húst, mint mindig, de már nem bízott abban, hogy benne is marad.

Mayának semmi oka nem volt a b ntudatra.

Az egész legnehezebb része az volt, hogy a gyárba üzenjen. Napokig rosszul érezte magát
miatta. Nos, inkább órákig. Vagy legalábbis el tte és utána. De volt más választása? Id r l
id re feltette magának ezt a kérdést, és pontosan ennyiszer nem tör dött a válaszadással.
Egyik sem volt el re eltervezve. Nem készült elárulni senkit. űsupán a szükséghelyzetre
reagált. Egy nehéz helyzetet kellett kezelnie – amire a férje nem volt hajlandó.

Férje a lelkész látogatásának el estéjén hozott haza húst, igazán jófajta húst. A legjobbat,
amit kapni lehet. De azóta, semmit. Sehol a sok kiló, amit megígért, sehol a hátizsáknyi
hússzelet, pecsenyehús, húsdarab, darálmány, amit megérdemeltek, amit mint a ház ura,
köteles lett volna nekik megadni. Elgyengült, visszakozott, újra áldozatául esett saját
szánalmas megszállottságának.
Az is aggasztotta, amit férje a lelkésznek mondott. S kés bb neki sem magyarázta meg
igazán. Nem tudott arról a kapcsolatról, amely férjét az els családokhoz f zte, sem arról az
állítólagos tudásról az si hagyományokat illet en. Űármi volt is, amit Mary Simonson
lelkésznek mondott, átmenetileg megoldotta a dolgot, de mi lesz, ha a n úgy dönt, hogy
tovább viszi az ügyet? Maya nem fogja hagyni a dolgokat odáig fajulni. Anya volt,
kötelességekkel, amelyeket nem fog elhanyagolni, még akkor sem, ha férje elhanyagolja az
övéit. Drága Atyám, gondolta, a gyerekek megtartása a tét; ez a család végét jelentené,
mindent elvesztenének, amit együtt építettek. Hogy lehet Richard ilyen felel tlen?
 Volt még ennél is rosszabb: ha úgy találják, hogy szándékosan hanyagolják el az ikreket,
amit könnyen lehetne igazolni a megfelel bizonyítékkal, akkor mindkettejüket perbe
foghatják, és visszavonhatják polgári státusukat. Egy ilyen ítélet után nincs visszaút.
Szóval. Nem. Nem volt oka szégyenkezni.
Épp ellenkez leg, neki inkább örülnie kell, és reménnyel telve nézni a jöv elébe, nem
pedig rettegéssel. El tte a konyhapulton ott hevert, csinosan fehér papírba burkolva, a csomag
hússzelet, karikába feltekert virsli, két hatalmas pecsenye, amelyet megsüthet, amelyb l levest
f zhet, illetve rakottast készíthet. Rengeteg kis csomag, rejtélyes ajándék, meghatározott
címzett nélkül.
Ez most mind az övé.
Szinte meg is feledkezett a háta mögül hallatszó siet s, lopakodó mocorgásról, de akkor
fejét kissé beütötte az egyik konyhaszekrényajtóba. A mozgolódás megsz nt, Maya a lépcs
felé fordult, hallgatózott. űsak nem apró lépések? Er sen fülelt a kora esti csendben. Nem
volt semmi nesz. A mocorgás újrakezd dött. Nemsokára megf zi a vacsorát.
Már a gondolattól is összefutott a nyál a szájában.

Whittaker, füléb l és orrából meredez hófehér sz rszálaival, nagyon boldogtalannak t nt.

– Most mir l van szó?
Hangja zihált, a leveg dallamtalan húrokon rezgett. Rawlins háromszor egymás után
tüsszentett.
– űsak amir l eddig. Születések. És halálozások.
– Remélem, valami nem olyan régi – mondta Whittaker, és megpróbált elmosolyodni,
kevés sikerrel. – A legutóbbi látogatása után napokig tartott, míg elült a por.
A lelkész pár percig méregette. Whittaker bajsza egy tincsét simogatta, próbálta fenntartani
mosolyát, ami nem is igazán volt az arcán.
– Mondja, Whittaker, jól vacsorázott tegnap?
– O, igen, nagyon is.
– Megkérdezhetem, mit evett?
– Sült húst, lelkész asszony. A legjobb és legporhanyósabb sült húst.
– És hány éves?
– Ötvenegy.
A lelkész bólintott.
– Ötvenegy éves. Igazán ritka kor.
Azt hívén, hogy bókot kapott, Whittaker mosolya el ragyogott rejtekéb l. Hosszú, kopott,
elefántcsontszín , kusza fogak.
– Merem állítani, Whittaker, ha nem itt dolgozna a Közjóléti Hivatalban, már rég halott
lenne. Elvárom önt l, hogy mindenben segítségemre legyen, és örüljön, hogy a por a
legnagyobb gondja. Máskülönben azt leszek kénytelen vélni, ön igazából túl öreg, hogy
feladatát itt ellássa, és javasolni fogom azonnali és fizetés nélküli elbocsátását.
Mintha Whittaker és Rawlins évekig tartó mély álomból ébredt volna, és most el ször
kezdték volna látni, mi van körülöttük. A lelkész elmosolyodott, ahogy figyelte, hogy
próbálnak valami hasznos tennivalót találni.
– Most akkor elvonulok az irattár legtávolabbi végébe, a legporosabb részre. Figyeljenek a
hívásomra, mert szükségem lehet a segítségükre. Mindazonáltal, ne felejtse el Rawlinst id r l
id re beküldeni egy pohár tejjel.
Óvatosan lépkedett, sem kedvelte jobban a port, mint amazok. Felemelte talárja
szegélyét, belépett, végighaladt az élettelen szemcsék sz nyegén, nehéz hivatali bakancsa
nyomokat hagyott maga után. Ennek ellenére a porszemek felkavarodtak lépteivel, úgy
keringtek utána a leveg ben, mint apró lidércek.
 A legrégebbi bejegyzéseket kereste. Arról, amikor a Közjóléti Hivatal m ködni kezdett.
Űejegyzéseket egészen a teremtés idejét l kezdve. A legtöbb városlakó hitte, hogy a várost
Isten teremtette. El hívott egy tiszta települést a mérgez pusztaságból. Mary Simonson
lelkész is így hitte. Lelkészként kötelessége volt, hogy az Adományok Könyve szavainak
jelent ségét becsepegtesse az emberek szívébe, és, habár volt olyan lelkész, akinek a hite nem
volt mindig nyilvánvaló, igaznak tartotta az igét.
– Kezdetben vala az ígéret, és Isten vala az ígéret. Isten betölté a kietlenséget jelenlétével.
Parancsolá, hogy legyen t z, s l n t z a kietlenségben. A t zb l el parancsolá a pusztaságot,
a pusztaság emígy l n. De a pusztaság élettelen vala. A pusztaságból Isten el parancsolá a
Várost, s nevezé nevét Abyrne-nak. De a város néma és üres vala, ezért Isten el parancsolá a
városlakókat, hogy betöltsék Abyrne-t élettel, s hogy a városban éljenek örökkön örökké. De
a városlakók éhezének, és éhínségük eltölté Isten szívét nagy szomorúsággal. El parancsolá a
Választottakat, hogy a városlakók soha többé ne éhezzenek. El parancsolá a mez ket, hogy a
Választottak hízhassanak. És így l n a város, és minden teremtmény benne, és így lészen
minden id kben.
Egyszer szavak Isten egyszer városlakóinak. Szerette az igét, kívülr l tudta az egész
Adományok Könyvét. De még így is olvasta, mintha maga az olvasás er sebbé tenné az
üzenetet. Itt, az irattárban egy olyan id felé közeledett, amióta csak pár nemzedék telt el,
amikor az els városlakó családokat Isten életre hívta. Kész tudással, szerszámokkal,
technológiával együtt érkeztek és kezdtek el élni a városban Isten akarata szerint. Megkapták
az Adományok
Könyvét, volt hitük, és csak ennyire volt szükségük. Nagyon kevés dolog változott meg a
városban azóta.
Meg akarta találni az els Shantikat, és megtudni, mit lehet róluk kideríteni. Talán van
valami nyomravezet jel a korábbi nemzedékekben, ami megoldja Richard Shanti rejtélyét.
Ha nincs, akkor átnézi az újabb bejegyzéseket, tisztázza, kik születtek az id tájt. Elég nagy
esély volt arra, hogy Richard Shanti az, akinek mondja magát. De ugyanannyi esélye volt
annak is, hogy hazudik.
Ki fogja nyomozni, hogy mi az igazság, vagy így, vagy úgy.

Nyolc

Maya a lépcs alján állt, és hallgatózott. Az ikrek gyakran játszottak csendben együtt, de a
lépcs n a szobájukba felkúszó étel illata általában lehozta ket. Fél órán át f zött, a vacsora
már majdnem elkészült, de a lányoknak nyoma sincs.
A gyerekszoba ajtaja csukva. Általában így hagyták, amikor játszottak, aztán
lámpaoltáskor meg könyörögtek neki, hogy hagyja nyitva résnyire. Maya hallotta vékony
hangjukat, suttogásukban cseppnyi izgalom. De miért suttognak? És miért t nik úgy, mintha
az ajtó most szándékosan lenne becsukva? Talán csak képzel dik, de mintha egy láthatatlan
„tilos a belépés” tábla lenne rászögezve.
Ahelyett, hogy lehívta volna ket, kezet mosni vacsora el tt, elindult felfelé a lépcs n. A
fokok szélén lépkedett, ahol a fa kevésbé mozgott, és így kevesebb zajt keltett. A
lépcs fordulóban a fokok kétszer elfordultak egymáson, majd folytatódtak felfelé. Maya
kifejezetten osont az utolsó pár lépcs fokon.
A lányok hangja most er sebb volt, de még mindig nem kivehet . Mintha színpadias
nyelvcsettintgetéseket hallana, „mmm” hangokat, mintha valaki finom tortát majszolna. Hát
err l van szó. Űabazsúr. Nem csoda, hogy ennyire elmerültek benne. Gyerekkorában is
játszott ilyet, és emlékezett, mennyire szórakoztató volt. Tömzsi vendégek, bundás vendégek,
csillogó vendégek, favendégek esznek-isznak, mind dicséri a vendéglátót.
Olyan óvatosan fordította el a kilincset, ahogy csak tudta, remélte, meglesheti a játékot.
Vágyott egy olyan pillanatra, amikor visszatérhet egyszer ártatlanságuk világába, és így
elfordulhat egy rövid id re a város valóságától, és attól, ahogyan Richárddal élnek.
Egy pillanatig, egy hosszú pillanatig tartott, míg figyelhette a játékot, miel tt a lányok
visszatértek átszellemült állapotukból, és észrevették, hogy anyjuk ott áll és nézi ket.
Valóban teadélután volt. Az összes játékot meghívták: a vak, kopaszodó medvét, a játék
katonákat, a sok-sok babát, még a vegyszerszagú gumibohócot is, pedig vele igencsak ritkán
játszottak.
A vendégek egy hevenyészett asztal körül ültek, ez egy felfordított süteményes doboz volt,
rajta fehér papírszalvéta, ez volt az abrosz. Mindegyik vendég el tt teljes teríték, apró kések
és villák, picuri tányérok, felfordított gy sz poharak. Mindegyik tányéron egy-egy üreges
babadarab – felkar, comb, lábszár, lábfej, kéz. A törzs négy szeletre vágva, akár egy kis
kenyér. Hema és Harsha „osztozott” rajta.
Mayát a részletekre fordított figyelem döbbentette meg. A lányok el készítették a babát,
miel tt feldarabolták volna kedves vendégeik számára. A haját, amennyire csak tudták,
levágták. Maya látta, hogy a pici kéz minden ujjának kétharmadát eltávolították, a hüvelyket
t b l levágták. A tányérokon hever lábfejekr l lenyisszantották a nagylábujjat. A leborotvált
fej, oldalt feküdt, de a törzs legfels „szeletén” ott a nyak, és annak közepén a szúrt seb, ahol
elhallgattatták a babát a leölés el tt.
 Szia, mami – szólt Harsha – Szeretnél eljönni a vacsorára? Mindenkinek jut hús!

Az a nap, amikor Magnus legényei elindultak John űollinst elfogni, ugyanúgy kezd dött,
mint bármelyik nap azóta, hogy elmenekült az Elhagyott Negyedbe.
Nem volt szüksége ébreszt órára. A reggel volt a legfontosabb napszak, és még álmában is
megérezte közeledtét. Mintha a fénynek hangja lett volna. A hang dalolt, és amíg aludt, értette
a nyelvet, de ahogy felébredt, csak az egyként énekl milliónyi hang örömteli, vágyakozó
harmóniájára emlékezett.
Legtöbbször az els dolog, amit észrevett, az volt, hogy sír. Néha önkívületben, ami a
fénydal édes érzéséb l maradt vissza. Legtöbbször azonban kétségbeesés volt, amiért éber
elméjével nem érthette a szavakat. Azon a napon magasztos dallamok emlékével ébredt.
Kicsi lakásban élt. Amióta elhagyta Marie-t és a fiúkat, nem volt szüksége térre. Csak fény
kellett és egy hely, ahol reggel megragadhatja ezt a fényt. Fogott egy kisebb táskát, átvágott a
városon egészen az Elhagyott Negyedig, ahol bárki letelepedhetett, berendezkedhetett bármi
lakbér és bérleti szerz dés nélkül. Nem volt áram, sem gáz vagy víz, és ezt szépen meg is
szokta.
Többet nem ment dolgozni a gázgyárba, nem kapott sem levelet, sem látogatást a
vezet ségt l, mert addigra már elköltözött. Marie nem tudta, hol van, és semmit nem tudott
neki átadni. Ez is kényelmes megoldás volt. Minél kevesebb közük volt hozzá, annál jobb. A
legjobb, ha el is felejtik, és azt mondják, sosem ismerték. Ez megesett Abyrne-ban. És bizony
sokszor megesett.
Elég bonyodalom volt John Collinst ismerni. John Collinsnak lenni még ennél is rosszabb
volt.
Senkinek nem mondta meg, hova megy. Mintha elt nt volna.
Az, hogy nem ment többé munkába, furcsa hatással volt az id re. Már nem tudta, milyen
nap van. Ha nincs neve a napnak, és az órák számolatlanul múlnak, az id kitágul. Néha egy
sima délután úgy telt el, mint egy hét. Vagy egyáltalán nem telt. Collins, minthogy semmi
fontos dolga nem volt, az id t szemlélte az erkélyr l. Figyelte a tovat n szürke eget, és
elveszett az egybefügg felh k formáiban.
 Csak két dolog ütemezte az életét: a hajnal közeledte és a beszélgetések, amelyeket sok-
sok hónappal ezel tt a m helyben elkezdett.
Bruno és a fekete kabátos fiúk még sokórányira voltak attól, hogy sarokba szorítsák,
megkötözzék, és Magnus kastélyába vigyék, amely a város központjában, egy parkban állt.
Nem érezte ugyan meg, de tudta, ez elkerülhetetlen, és bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
A könnyeket az arcán hagyta, felült a csupasz matracon, lábát a földre lendítette. A nap
még mindig a horizonton túl volt, de a fényt már gyenge rezgésként érzékelte a koponyájában.
Meztelenül, nyakában a sállal, kisétált az erkélyre, átlépett a tolóajtón, amelyb l már régen
hiányzott az üveg, majd vállánál szélesebb terpeszbe állt. Szemét lehunyta, karjait kitárt
tenyérrel maga elé tartotta, mintha valami hatalmas dolgot akarna megállítani.
Mélyen és lassan lélegzett. Keze b re kezdett átmelegedni a horizonton dereng fény
puszta ígéretére, de még legalább egy óra vagy több a napkeltéig. Mindenesetre a világ már
nem volt fekete. Valahonnan a látóhatár alól fény itatta át a felh ket. Ahogy a sugárzás n tt,
beszívta a leveg b l a kezébe. A melegség átáradt a csuklójába. Ahogy er södött a fény a
horizonton, úgy n tt a rezgés a fejében, agya legközepében.
A melegség elérte a mellkasát, belélegezte, mélyen a hasába. Hasa a légzés árapály
ritmusát követve megtelt fénnyel. Úgy t nt, akármennyi beleférne, a fény ott összpontosult,
egyre ragyogóbb lett. Hosszan állt ott, szívta be a fényt, érezte, hogy a napból származó er
meghatványozódik benne. Minden fehérbe csapott, a fénynyaláb a hasában elengedett,
szétáramlott testének minden egyes részébe, megtöltötte szerveit, felélénkítette végtagjait.
Hajnalhasadás. Annyi fény, amennyit csak elbír.
Leengedte karját, kezét hasa alsó részére helyezte, benntartotta a meleget és a táplálékot.
Kinyitotta a szemét, látta a kinti pirkadatot, halovány érkezés, elrejtve a felh k mögé,
amelyek sosem hagyták el a várost. Egy újabb unalmas nap odakint, de John Collinsban a nap
tiszta égen át ragyogott. Csöndesen megköszönte, visszament a szobába tornázni.
Most, hogy a fény táplálta, úgy t nt, semmi nem tudja kifárasztani. Tucatnyi térdel ugrást,
terpeszugrást végzett, csupa olyan mozdulatot, amelyekre a testnevelés órákról emlékezett, és
amelyeket az iskolában szívb l utált. Egyszer fekv támasszal kezdte, kés bb egykezeseket
csinált, egymás után ötvenet minden látható fáradtság nélkül. Az ajtókereten húzódzkodásokat
végzett, úgy emelkedett és süllyedt, mintha csupán egy cukroszsák volna. Igazi öröm volt,
hogy testét ilyen keményen megdolgoztathatta, anélkül hogy kifogyott volna az er b l.
Természetesen lefogyott. Az emberek azt hitték, éhezik, és gyakran hoztak neki a
m helybe ennivalót – házi sütés kenyeret, saját termesztés gyümölcsöt. k voltak azok,
akik nem értették. Akik nem hittek. Amikor ráébredtek üzenete igazságára, nem hoztak több
ajándékot. Nem volt rajta zsír, csupán minimális izom. De John Collins nem volt alultáplált.
Nem is volt éhes. Vékony volt, és szeme úgy ragyogott, mint a nap sugara.
John Collins hitte, ha elég sok városlakó él majd úgy, ahogy , akkor az olyan emberek,
mint Rory Magnus, kénytelenek lesznek új pénzforrás után nézni.

Richard Shanti minden hajnalban elvégezte a John Collinstól tanult gyakorlatokat. Elég
nehezen állta meg, hogy ne tegyen szemrehányást magának, amiért ilyen könnyen beadta a
derekát, de vágya nagyobb volt, mint kétkedése. Pár héten belül elkezdte érezni testében a
változást. A kimerültség, amelyet eddig majdnem egész nap érzett – és amelyet az állandó
önbüntetés idézett el –, egyre kisebb és kisebb lett. A különbség olyan kevéssé volt
érzékelhet , hogy inkább hangulata megváltozásának tulajdonította, mint valami testi
dolognak.
Az elalvás el tti percekben, illetve közvetlenül ébredés után vette észre. Ahelyett, hogy
azonnal mély álomba merült volna, ahogy lefeküdt, érezte, amint a teste és az elméje
megnyugszik, leenged. Aztán elaludt. Hajnalban a megszokottnál kicsit korábban ébredt,
vágyódást érzett valami meghatározhatatlan után. A mészárszéki kötelességeinek réme még
mindig ugyanúgy nyomasztotta, de már több volt öntudatában, mint sima zaklatottság. Mire
felébredt, ezeket az apró változásokat jórészt elfeledte.
De eljött az id , amikor már nem tudott elsiklani a különbség felett, és elkezdte
komolyabban venni a gyakorlatokat.
Maya id nként hússal etette a lányokat, hol a szeme láttára, hol a háta mögött, mikor
milyen kedve volt. Mégis, a lelkész látogatása óta felesége általában sokkal elnéz bb volt, és
kevésbé vádaskodó az életmódjával kapcsolatban. Richard Shanti nem akarta, hogy a lányok
húst egyenek, de tudta, ha megpróbálja megakadályozni, Maya elhagyja, és a lányokat is
magával viszi. Űiztosra vette, hogy megteszi. Id nként megrémítette a n céltudatossága.
Olyan volt, mint egy vadállat, aki kölykeit védi: harcol értük, vadászik számukra, megvédi
rejtekhelyüket. Megpróbált nem gondolni arra. Maya mire lenne képes végs
elkeseredésében. Amióta rájött, hogyan szerezhet húst Hemának és Harshának, azóta nem
használta fel testét, hogy t gy zködje. Most, hogy lett egy kis er tartaléka, Shanti jobb
szerette volna, ha mégis megteszi. Egyszer en szerette volna, ha Maya szereti t.
Minthogy a munka er sen lefoglalta, és szabadideje java részét arra szánta, hogy lefussa
rossz cselekedeteit, könny volt nem gondolnia arra, mi folyik otthon. Néha azonban nem
tudta megállni, hogy el ne merengjen azon, milyen „életet” élt a Magnus Húsfeldolgozó
falain kívül. Dolgozott, megbüntette magát, aludt. Alig látta a feleségét és a lányait; amikor
mégis velük volt, úgy bántak vele, mint egy kívülállóval, egy idegennel, akit épp csak
elviselnek.
Amire a leginkább igyekezett nem gondolni, amit az összes erejével igyekezett levezekelni,
ami Shantit ébren és álomban töltött óráiban is a legjobban kísértette, az a Választottak élete
volt. Abyrne egy aberráció – ezt biztosan tudta. Valahol a történelem folyamán a város
eltévedt. Az Adományok Könyve, a Zsigerek Éneke, a Közjóléti Hivatal város feletti uralma
és Rory Magnus – mind baljós félreértése volt annak, hogyan kellene a dolgoknak menniük.
Nem tudta, milyen választási lehet ségek vannak. Csak annyit tudott, hogy a város és minden,
ami vele kapcsolatos, rossz.
De nem volt hova mennie. A pusztaság körülvette a várost, és nem volt benne semmi.
Végtelen mérföldeken át terült el, minden irányban. Semmi nem maradhatott életben, csak
Abyrne börtönében. Shanti számára a legnehezebb, még annál is nehezebb, mint
munkahelyén elviselnie a képességei miatt felé áradó érdemtelen megbecsülést, az a tudat
volt, hogy senkivel nem oszthatta meg érzéseit. Maya feljelentené, és beváltaná a fenyegetést,
hogy örökre elszakítja t családjától. A n számára ostoba fecsegés lenne bármit
megkérd jelezni a város életében; az ilyesfajta beszéd mindegyik jüket veszélybe sodorná,
rájuk vonná a Közjóléti Hivatal haragját. Mayának jó oka volt félni t lük. A Közjóléti
Hivatalnak minden hatalma megvolt, hogy a polgári státust megvonja. S ha valaki megsz nt
városlakónak lenni, az hús lett. Az egyetlen esély, ami ilyenkor megmarad, elmenekülni az
Elhagyott Negyedbe, és ott elrejt zni. De ott nem volt semmi. Sem ennivaló, sem vezetékes
víz vagy csatorna, sem áram. Csak porladó, elhagyott épületek végtelen sora, k halmok. Az
Elhagyott Negyed épp olyan könyörtelen volt, mint a pusztaság.
Azt rebesgették, hogy az Elhagyott Negyedben éhez csavargók élnek, olyanok, akik
elmenekültek a Közjóléti Hivatal vagy Rory Magnus el l. Vajon szerencséjük volt, hogy
eljutottak egy helyre, ahol szépen lassan belehalnak a betegségekbe és alultápláltságba?
Shanti szerint nem. Jobb szembekerülni a végzettel a kábítópisztoly túlsó végén, és kimúlni.
Százszor vagy még többször látta, ahogy beterelik ket a közös karámba, és nézett a
szemükbe a nyíláson át, amikor megl tte ket. Kivétel nélkül könyörögtek a halálért. Hitt
abban, hogy amíg küldi ket a másvilágra, az részvéttel teli tekintete lesz az utolsó, amit
látnak. Az Elhagyott Negyed senkinek sem volt jó választás. Emellett, ha arra kerülne a sor,
Maya sosem döntene úgy, hogy vele tart. El lenne vágva a családjától, és már önmagában a
magány elég lenne, hogy megölje.
 Nem látott kiutat. Arra ítéltetett, hogy élete minden egyes napján a Választottakat gyilkolja
és csonkítsa; ez volt a sorsa. Nem mehet, csak el re.
John Collins tanításait leszámítva Shanti élete reménytelen volt. És mégis, minden reggel,
miel tt a nap felkelt, azt tette, amit a csendes ember mutatott neki.
Napról napra változott.

– Ne bántsd, Bruno, te kibaszott fajankó! Nem akarom, hogy elvond a figyelmét. Azt
akarom, hogy tudjon majd arra figyelni, ami majd odabenn történik vele.
Rory Magnus hátrad lt állítható támlájú forgószékében, és rágyújtott egy rövid, fekete
szivarra. Vaskos csuklóján az aranyláncok visszaverték a t z sárga fényét, ahogy az arany
öngyújtó is, amikor lecsattintotta, és odahajította az asztalra. Szepl s volt, és tagbaszakadt.
Homlokánál és fülénél már szült vöröses sörénye, szakálla elburjánzott. Arcán és nyaki
inaiban állandó feszültség, alig palástolt késztetés, hogy el re lépjen, hogy els legyen
mindenki el tt, hogy valakire lecsapjon öklével, valakit megcsókoljon, vagy vállon
veregessen. Senki nem tudta megjósolni, mit jelez a feszültség, csak annyit, hogy cselekedni
fog.
Három méterrel odább két fiatalabb férfi álldogált a bonyolult szövés sz nyegen. Egyikük
hosszú, fekete kabátot viselt izmos testén. Akkora volt, mint az ajtó. Sötét hajának zsírossága
már állandósult, választéka és válla mer korpa. A másik férfi meztelen, a sz nyegen térdelt.
Keze háta mögött b rszíjjal összekötözve, fejét fogva tartója a földre nyomta.
Magnus némán nézte egy darabig. Aztán beleszippantott szivarjába, orrából két füstcsíkot
fújt ki.
– Mióta hirdeti ezt a szarságot, űollins? Egy éve? Kett ?
A térdel ember nem válaszolt.
– Mit ért el? Tényleg volt valaki, aki ez id alatt meghallgatta? „Megtért” bárki is? – újabb
szippantás. – Engedd el, Bruno! Nem látom a rohadt pofáját.
Bruno elengedte. A meztelen ember tekintete találkozott az övével, és összekapcsolódott.
A tekintet elvonta figyelmét a hegt l, amely űollins vézna szegycsontja fels végén
éktelenkedett. Olyan férfi tekintete volt, akinek már nincs mit veszítenie. Magnus látott már
ilyen h sködést. Sosem tartott sokáig.
– Nem tanították meg a szülei a jó modorra, fiam? Udvariatlan bámulni.
Kiszolgáltatva és tehetetlenül térdelve, Collins meg sem szólalt. És nem nézett el.
Rory Magnus megszemlélte szivarját, megsodorta kövér ujjaival, és elégedetten bólintott a
min sége láttán. Talán a bólintás valami bels elhatározást jelzett. Vékony, okkersárga
páracsíkot eregetett szája szegletéb l.
– Meghagyom a szemedet, Collins. Míg végig nem nézted, amit veled csinálunk – szünetet
tartott, hogy szavainak súlyt adjon. – Aztán kivágatom a fejedb l, és páclébe tetetem. Itt
fogom az üveget tartani az asztalomon. Akkor örökké gyönyörködhetek eped nézésedben.
Mindig a szavakat vetette be el ször fegyverként, ha meg akart törni egy embert. Sokszor
jóval el bb elvégezték a munkát, mint a kés. Figyelte űollins arcát, látszik-e már a félelem.
Megingó figyelem, remeg szem- és szájizmok. Könnyek. Verejték. Semmi. Belül
megrántotta a vállát.
El ször jön az érvelés, a férfi a férfival: „lassítsunk, és viselkedjünk értelmesen”
alkudozás. Magnus nem kötött alkut, ha az már meg volt kötve. Aztán könyörgés: a
megözvegyül feleség, az árván maradó gyermekek, mindaz, amit még nem végzett el az
életében, csak még egy napfelkelte a szerettei körében. Rory Magnus atyáskodó válaszát, „ne
aggódjon, majd gondjukat viselem”, sosem értették félre. Majd könnyek: „Kérem, Mr.
Magnus, kérem. Tudom, hogy hibát követtem el – nagy hibát –, de ezt nem érdemlem. Ezt
nem.” A válasz egy vállrándítás, olyan „ki a rohadt fenét érdekelsz” vállrándítás, amit üzleties
védekezés követett. „Nem hagyhatom, hogy az emberek azt lássák, valaki ujjat húzhat Rory
Magnusszal. Nem engedhetem meg, hogy gyengének tartsanak.” Természetesen düh is:
„Baszd meg, Magnus, baszd meg a gyerekeidet is. Majd a pokolban találkozunk, esküszöm.
Visszajövök, és kísérteni foglak a halálod napján.” Bla-bla-bla. De a vége az lett, hogy
Magnus baszta meg az gyerekeiket, ha úgy tartotta kedve, és áldozatait jóval azel tt látta a
pokolban, hogy meghalt volna, és soha nem találkozott egyeden kísértettel sem. Amikor a
düh lecsillapodott, b gtek, zokogtak, mint egy gyerek. Ég arcú, kivörösödött kép , taknyos
csecsem k.
Magnusnak volt némi érzéke a lélektanhoz. A halál olyan folyamat, amelyen mindenkinek
át kell esnie. Düh, tagadás, elfogadás – a dolog lényegét értette. Egy szintig ez mind igaz is
volt. A fekélyes embernek van ideje, hogy mindezt nyugodtan feldolgozza. Magnus
alagsorában ez senkinek nem adatott meg. De azén beletör dtek a halálba. Majdnem mind.
Amit nem tudtak kezelni, amit soha egyikük sem bírt kezelni, az testük szisztematikus
megcsonkításának kínja volt. Testük szétdarabolása késsel, miközben még éltek. Mind
megtört a végére.
Egyt l egyig.
Még John Collins is, aki most az elején, itt, a sz nyegen, olyan merészen néz vele szembe,
még is meg fog tömi.

A Shantikat egészen a város teremtéséig vissza lehetett vezetni, de a születésekr l,

egybekelésekr l és elhalálozásokról szóló bejegyzések olvasása közben hamar ráébredt, hogy
aligha fog találni bármi kézzelfoghatót Richard Shantiról. Hét nemzedéken át követte a
vérvonalat egészen a mai napig. Minden rendben volt, kivéve a Richard Shanti nev gyerek
halálát. De ha Richard Shanti adatai bármiben hamisak, ha igazából nincs városlakói státusa,
akkor a leszármazottainak sincs. A gyönyör ikerlányok, a gyermekek, akikre a városban
bárki büszke lenne, de még a felesége is, hiszen felvette férje nevét, mind osztoznának
sorsában.
Rájött, ezt nem akarja, mert annyira megkedvelte a lányokat. Maya Shanti közömbös volt
számára; pont olyan volt, mint a legtöbb n a városban, a lelkész messzir l megérezte benne
az álnokságot. De az egyszer álnokság még nem jár státusvesztéssel. Viszont valaki
feleségének lenni, aki nem városlakó-vérb l származik, aki félrevezeti a Közjóléti Hivatalt, és
megtapodja a hitet, bizony már elég volt, hogy is és lányai is az életükkel fizessenek érte.
Richard Shanti valahogy elnyerte a tiszteletét és ámulatát. Olyan ember, aki munkájával
életben tartja Abyrne-t. Húsgyári legenda. A lelkész tudta magáról, hogy valamennyire együtt
érez a Választottakkal; s habár húsukat adni az úr nevében isteni kiváltságnak számított, a
lelkész tisztában volt azzal, a Választottak szenvednek, amikor megteszik. Az olyan emberek,
mint Richard Shanti, olyan módon értette meg a Választottakat, ahogy a legtöbb ember soha.
Éppen ezért lerövidítette szenvedésüket, egyúttal lehet vé tette a nagy szalagsebességet, ami
ellátta a várost. Tényleg nem szerette volna, hogy egy ennyire fontos helyr l kiessen ez az
ember.
Mindazonáltal vallási kötelessége volt, hogy alaposan utánajárjon.
Rawlins hozott neki egy pohár tejet; habár láthatóan óvatosan közeledett az irattár középs
folyosóján, mire megérkezett, a tej felszínén csomókban ült a finom, szürke por. Azért
megköszönte. A tej csak pillanatokra nyomta el gyomrában a fájdalmat. Kért volna még egy
pohárral, ha a gondolat, hogy megigya, nem émelyítette volna annyira. Ujjának remegése
felkavarta a port a régi iratdobozokról és dokumentumokról, bármit csinált is.
A Shanti-iratokat mind átnézte egészen a teremtést l a mai napig, áttért hát Richard Shanti
dossziéjára, ellen rizte a születési évet és a feljegyzett – esetleg valódi – halálának évét, és
átnézte az összes az id tájt született gyerek papírját. Azt tervezte, hogy ezt összeveti a
megárvult gyermekek névsorával, és lehetséges kapcsolatokat keres. Most már biztos volt
benne, hogyha volt valami kihágás, az annak tulajdonítható, hogy valaki átvette a halott
gyerek helyét, nem pedig egy téves bejegyzésnek. A feln tt Richard Shanti valaki másnak a
gyereke volt, akit befogadott a Shanti család.
Csak annyi maradt, hogy kiderítse, kinek a gyereke.

– Nem tud semmit az evolúcióról, Collins? Azt hittem, tanult ember – nedves, csámcsogó
szippantás a szivarból. Egy korty tiszta, illatos vodka. – Tápláléklánc. Természetes szelekció.
A leginkább életrevaló fennmaradása. Tudja, ennek mind van értelme. Több mint annak a
vallásos szarságnak, amit a Közjóléti Hivatal hirdet. A leger sebb, legokosabb állat van
mindennek a csúcsán. Vegyük a következ szituációt: a vadász elejti a zsákmányt. A vadász
megeszi a zsákmányt. A vadász életben marad. A gyengébb állat vérvonala ezennel kihúzva
az egyenletb l. Ezt azért maga is képes megérteni.
Collins nem válaszolt. Belenézett Magnus szemébe. Csend honolt a szobában, de a saját
fejükben mindannyian hallották légzésük hangját; Magnusé durva és hangos. Már megszokta,
és természetesnek t nt neki. A fekete kabátos Űruno légzése gyors és felszínes, adrenalin
szintje magasan, a türelmetlenségt l szaporán vert a szíve. Egyik lábáról a másikra
nehezedett, er szakot akart, elbocsátást akart, bármit, csak ezt a csendet ne. John űollins is
hallotta saját lélegzését, de messzir l, nem olyannak, mint a parton a hullámok; lassabb volt,
mint az árapály. Uralta, és minden más lecsendesedett.
Pár perc elteltével Magnus elnevette magát. Bruno leeresztette magasra felvont vállát.
Collins tekintete merev maradt.
– Az a baja, hogy még mindig azt hiszi, egyenrangú fél velem. Csupaszon, térdre
kényszerítve, és még mindig azt hiszi, hogy az élete jelent valamit, ugye? Magának vége,
Collins. Talán még nem tudja, de az élete ezennel véget ért. Már semmi jelent sége nincs
ezen a világon.
Collins hangja valami tökéletes, leheletnyi szünetben szólalt meg, amikor sem Magnus,
sem Bruno nem figyelt teljesen. Mindketten összerezzentek. Collins összeszedett szavai
sehogy sem illettek a szobába. Magnus tért el ször magához, még idejében, hogy meghallja a
szavakat:
– Habár egy csöppet sem érdekel – hangzott –, de az életem jelent s, és még sokáig az lesz
a halálom után is – tekintetét Magnuson nyugtatta. – Ezzel szemben, habár emlékezni fognak
magára, mint valami elhajlásra, maga már most sem több mint egy sétáló, beszél zsír- és
hústetem.
Magnus arca lángra gyúlt, de csendben maradt. Semmi értelme, hogy bármelyikük is
zavartnak lássa. Ahelyett, hogy üvöltözött volna, vagy szétmorzsolja a markában Collins
szánalmas golyóit, ahelyett, hogy ennek a ványadt embernek a szemében elnyomta volna a
szivarját, kacagást er ltetett. Ledöntötte a vodkát, és a még nedves pohárba dobta a szivarját,
amely sistergett, majd kialudt. Teljes magasságában felegyenesedett. Egy óriás. Kétméternyi
hús és izom. Pocakos volt, de a mellkasa hatalmas, karja kiduzzadt a zakó alatt. Combja, mint
két kisebb fa törzse, a nyaka olyan vastag, mint a feje. Bruno érezte, ahogy a rettenet
hullámokban végigfut a testén, legszívesebben hátralepett volna. De maradt, ahol állt.
Magnus az asztala elé sétált, amely eleve lábazaton állt. Collinsnak felfelé kellett feszítenie
a nyakát, hogy a szemkontaktust fenntartsa. A mozdulat elég volt ahhoz, hogy Bruno
közbelépjen. Addig nyomta űollins fejét lefelé, míg meg nem hajolt a húsbáró el tt.
– Sokkal gyengébb, mint én – mondta űollins a sz nyeg felé.
– Egy kézzel kitekerem a nyakát – válaszolta Magnus.
– Bármit megtehet velem, amíg így meg vagyok kötözve. Ahogy bárki más is. Ez azt
jelenti, hogy fél. Vajon miért, Magnus? Egy olyan er s felépítés ember, mint maga, miért
félne egy olyan kicsi és sovány embert l, mint én? Azért, mert belül er tlen. Az akarata
er tlen. Az elméje er tlen.
Bruno zavartan leszegte fejét, és oldalra pillantott; rettegett, hogy mi jön most.
 – Arról beszél, hogy az er s marad életben, de sosem lenne képes harcolni egy olyan
emberrel, mint én, és gy zni, Magnus. Nem érti, mit jelent valóban er snek lenni. Az igaz,
hogy könny préda vagyok az orgyilkosainak. A számokkal nem vehetem fel a versenyt. De
szemt l szembe nincs esélye ellenem. Ezt tudja, és ezért kell meztelenül és megkötözve itt
térdelnem a sz nyegén, ahelyett, hogy mint férfi a férfival beszélnénk. Fél t lem.
Magnus tudta, űollins mit akar elérni. Hát mégis volt a legokosabb és legbátrabb
közülük. Vagy csak a legostobább. Átgondolta, mit is tehet. Most azonnal levitethetné
Collinst, és kényelmesen kicsinálhatná – darabonként. A francba, kijátszhatja az adut is;
levághatná és megehetné Collins nemi szervét annak szeme láttára. De be akarta bizonyítani
űollinsnak, hogy ki az er sebb. Hogy elismerje, miel tt végez vele. Nem, egyáltalán nem
számít, mit gondol űollins,ha már nincs. És Magnus tudta, ki az er sebb anélkül is, hogy be
kellene bizonyítania. De itt van Bruno. Ha Magnus mindent annyiban hagy, megtörténhet,
hogy Űruno megemlíti odakint. Az er az minden, de az erély és könyörtelenség híre még
annál is fontosabb. Ha odakint ?? emberek azt hiszik, Magnus csak úgy hagyja, hogy egyesek
sértegessék, annak súlyos következményei lesznek.
Nem. Itt a lehet ség, hogy fels bbrend ségének tudatát beleégesse az agyába
mindenkinek, aki azt hiszi, alááshatja tekintélyét a városban. Űehívatja a többieket, és el ttük
szégyeníti meg űollinst, miel tt ezt a nyomorékot leviszi magánvágóhídjára. De erre rengeteg
ideje van.
– Szóval harcolni akar velem? Jól értem? Collins nem válaszolt.
– Engedd el, Bruno!
A nehéz kéz felemelkedett a nyakáról. Collins felemelte fejét, és nyugodtan állta Magnus
tekintetét.
– Amikor egy er s ember és egy gyenge ember összecsap, az nem harc – mondta Collins. –
Az megsemmisítés.
Magnus összeszorította ajkait. Komoly embernek kell látszania, akit nem könny
megmosolyogtatni. De nem tudta megállni.
Vihogott. Prüszkölt. Röhögött.
Hamarosan Bruno is röhögött.
Ahogy látta űollins arcán a torz mosolyt, még er sebben röhögött. Jó pár percig eltartott,
mire összeszedte magát. Néhány utolsó, hitetlenked kuncogás után így szólt:
– Egy kibaszott, rohadt szar vagy, Collins. Megkapod a büntetésed. Rögtön utána örökre
letörlöm a képedr l a mosolyt. – Újra felnevetett. – De el tte szeretnék pár dologról
elbeszélgetni veled. Ezért vagy még itt fent, és nem… odalenn.

Kilenc

– Mit mondtál a városlakóknak, Collins? Semmi tétovázás.

– Az igazságot.
Magnus pár másodpercre lehunyta a szemét.
– Egy kicsit sem segítesz a helyzeteden, ha jó pofizol. Pontosan mit mondtál nekik?
– Elmondtam nekik, hogy nem kell húst enniük ahhoz, hogy életben maradjanak.
Ennyit Magnus is tudott. Már hónapok óta kapta a jelentéseket Johnról, a prófétáról.
El ször nem hitte el. Senki nem beszélhet ilyen ostobaságokat anélkül, hogy pár nap múlva
már ki ne röhögnék, amint véres fejjel hever valahol egy csatornában. De a szóbeszéd és a
történetek nem sz ntek meg, így Magnus besúgókat küldött ki. Azok visszajöttek, meséltek a
m -helybeli összejövetelekr l, hogy tele a hely minden héten, és hogyan terjed a városban a
hír, hogy a hús, minden élet alapja, egyáltalán nem is szükséges az étrendjükben. Magnus
még ekkor sem tudta elhinni, hogy nagy a baj. Tehát van egy holdkóros ürge, aki arról
süketel, mit kellene az embereknek enniük, és mit nem. És akkor mi van? Senki nem fog
bed lni ilyen marhaságnak.
Pedig mégis. Nagyon is sokan.
A húsgyár életében el ször, Abyrne történetében el ször, a húskínálat nagyobb volt, mint a
kereslet. Szerte a városban mindig maradt vissza pár szelet hús a hentesüzletekben. Pár szelet
hús megbarnult, megszürkült, és megromlott. Magnus azel tt ilyesmit sosem látott. Tálcákon
rohadó hús, miközben a szegények itt is, ott is éheznek…
Mit esznek akkor ezek, ha nem húst? A városi gazdák által termesztett és eladott zöldségek
és magvak a legjobb esetben is csak elfogadható min ség ek voltak. Néhányan, még ha
kelletlenül is, termesztettek ugyan maguknak élelmet, hogy étrendjüket kiegészítsék. De
amire éheztek, az a hús volt. A hús er t ad a munkavégzéshez. A hús táplálja gyermekeiket,
hogy a feln ttkort megérjék. Rangot jelent, ha valaki húst tud venni és fogyasztani: azt jelenti,
nem a hús. Azt jelenti, hogy felette áll a csordának. A városlakók azért eszik a húst, hogy
emberek maradjanak. Az, hogy valaki csak úgy idejön, és közli velük, hogy nem szükséges
húst enniük, s t, hogy azt enni helytelen, a leggyalázatosabb és legsért bb kijelentés, amit
Magnus valaha is hallott. És ezt egyes városlakók megeszik, ahogy egy héttel azel tt a darált
húst vagy a rostélyost.
Mindezért John Collins volt a felel s. John űollins meg fog fizetni érte.
A szóbeszéd hihetetlen volt, de igaz. Magnusnak ezt tényként kellett elfogadnia, amikor a
hentesekt l és húsfeldolgozóktól érkez rendelésmennyiség meredeken zuhanni kezdett. Nem
akarta, hogy a húsgyári munkások megtudják, ezért továbbra is megkövetelte a magas
szalagsebességet, és azt mondta a vezet ségnek, a kereslet emelkedik, ahogy eddig is. Aztán
küldte a jelzés nélküli furgonokat telis-tele eladhatatlan hússal, amelyet kirakodtak a
pusztaság szélén, ahol senki nem látja, és nem érzi b zét.
A szóbeszédnek volt természetfeletti eleme is. Ha a húsevés megtagadása rültség, és
elképeszt , a szóbeszéd másik fele egyenesen öngyilkosság. Hogyan hihettek kifinomult
emberek ilyen önpusztító hazugságban, el nem tudta képzelni. De sokat elárult az emberi
természetr l. Az emberek gyengék. Az emberek ostobák. Az emberek hiszékenyek. Az
emberek megvesztegethet k. Ezekre az igazságokra építette birodalmát.
Most, hogy itt áll el tte a férfi, miel tt véres, csontszilánkos péppé veri ebben az általa
kiprovokált, értelmeden harcban, és miel tt feldarabolja, tudni akarta, miféle mocskot
terjesztett Collins.
Talán, gondolta, talán nyilvánosan mészárolom le. Az els ilyen eset Abyrne életében.
Elmosolyodott. A gondolat határozottan felderítette. Olyan kivégzés lenne, amelyet sosem
felejtenek el. Hosszan elnyújtott halál, amelyet feljegyeznek, és amelyr l a gyerekeiknek
mesélnek majd. Hetekig Collins lenne a hús az asztalán, és Magnus nevét örökké félnék.
Az emberek boldogan falnák a húst. Engedelmesen. Ahogy kell.

Shanti id nként végigsétált az újdonsült anyák között, megnézte, hogy halad FEHÉR-047
és új kis-borja. A borjú hím volt, és KÉK-792 utódaként jó esélye volt, hogy is bika
lehessen, és ne kerüljön a vágómarhák közé. Shanti titokban örült ennek. Majdhogynem
megfelelt annak az álmának, hogy a borjú kisgyermekként n fel. A valóság természetesen
az,hogy a kis bika is ugyanazokon a csonkolásokon fog átesni, mint az összes többi ifjú hím,
kivéve az ivartalanítást. De akkor is, ha feln , nem a vágóhídra kerül, hanem hosszú,
termékeny évek várnak rá, így tovább fog élni. Ez volt a legtöbb, amit a Választottak
várhattak, és Shanti hálás volt még ezért a csekély kegyelemért is.
Az anyákat és borjaikat együtt tartották, amíg a kicsiket biztonsággal elválaszthatták, és
rendes eledelt kaphattak. Akkor az anyák visszatértek ahhoz a csordához, ahonnan jöttek,
feltéve, ha még elég egészségesek voltak így, ellés után. FEHÉR-047 borja pedig a bikáknak
elkülönített karámban fog feln ni. A többi hímnem borjú a húsmarhák közé kerül, ahol,
amilyen gyorsan csak lehet, felhizlalják ket a vágóhídra. A n stény borjak a sima csordához
csatlakoznak, fej stehenek vagy tenyészállatok lesznek még egy ideig, miel tt k is a közös
karámba kerülnek.
Mindük közül, leszámítva a gyengéket és betegeket, a legrövidebb ideig a húsborjak éltek.
Ezeket találomra választották ki az újszülöttek közül, és vitték ket a kicsi, sötét ketrecekkel
teli raktárépületbe. Itt különleges összetétel eledelt kaptak, mozgásukat pedig korlátozta a
sz kös hely. A hosszú sötétség volt az oka, hogy mire elég id sek lettek a vágóhídhoz,
gyakorlatilag megvakultak. A húsborjak épp csak akkora ketrecben éltek, amekkora engedte,
hogy felüljenek vagy lefeküdjenek, de sosem tudtak felegyenesedni. A húsborjak elég hamar
rájöttek, csak erejüket pocsékolják azzal, hogy megpróbálnak felállni, és ezután csak ültek
vagy összekuporodtak. Amikor elérték a megfelel kort – még mindig sokkal fiatalabban,
mint a többi állatot –, vászonból készült hordágyra tették ket, és úgy vitték a vágóhídra, mert
nem volt erejük járni.
A borjakat egy kisebb létesítményben vágták le, ahol a szalagsebesség igen alacsony volt a
jószágok csekély száma miatt. A húsgyári munkának ez olyan területe volt, amelyben sosem
vett részt, és nem is óhajtott. Szerencsére a f mészárszéken tartottak igényt képességeire,
mert itt állandó magas szalagsebességet kellett garantálni.
Ahogy múltak a hetek, Shanti figyelte FEHÉR-047-et és a borjú fejl dését. A kicsi er snek
t nt, mohón itta az anyatejet. A Választottak rituáléit egyenként végrehajtották rajta, akárcsak
a többieken. Ujjukat lecsippentették, nagylábujjaikat eltávolították, megmerítették ket. A
fogakat, amint kibújtak, kivették, kés bb az el bukkanó csontfogakat is kitépték szájukból.
Az anyák minden egyes m velet alatt szenvedtek, a karámokban és az etet kben feler södött
a susogás és huhogás. A gondozók elvitték a borjakat, pár perc múlva vissza is hozták ket,
megvolt a kezelés. Elérkezett a címke felhelyezésének ideje, Shanti nagyon figyelt, hogy
meglássa, mi lesz FEHÉR-047 borjából.
Egy napon, amikor arra járt, észrevette, hogy FEHÉR-0Ő7 t gyére szorítja borját, úgy
ringatja. A borjú felváltva susogott és szopott. Mellkasa zihálva emelkedett, a kicsi hosszú
huhogó hangokat hallatott, amir l Shanti tudta, hogy üvöltés lenne, ha nem hiányozna a
gégef . Vörös arcán foltokban könny és tejmaszatok. Sarkából még mindig vékonyka érben
csordogált a vér, és akkor Shanti végre megláthatta az acélcsaton és a színes címkén
megpecsételve a kicsi sorsát.
FEHÉR-0Ő7 észrevette, hogy nézi, de nem fordult el. Mer ben szokatlan módon, több száz
társától eltér en, a tehén állta a pillantását. Fejét kicsit félre is hajtotta. Shanti körülnézett,
nincs-e a közelben egy gondozó, aki figyelheti, aztán megfordult, és olyan finoman, ahogy
csak tudott, odaintett neki. A borjú nyilvánvaló fájdalma ellenére Shanti elmosolyodott, és
úgy t nt neki, a tehén ajkának íve is megváltozik.
A címke élénk kék. Nem kopott és repedezett, mint az apjáé. A száma pedig 793.

– Nem lehet. Most nem.

– Mindent hoztam, amit kértél. Többet is. Nézz ide.
Maya belenézett a táskába, látta a becsomagolt szeleteket és hurkákat. De volt ott más is.
Kézi kelesztés pite, még meleg pástétom. Szájában összefutott a nyál.
– A lányok nemsokára hazaérnek az iskolából.
– Mennyire nemsokára?
– Bármelyik percben.
– Nem kell a hús? Egy csomó embert tudok, akinek igen.
A rettegés az alultápláltságtól akkorát rántott rajta, mint egy horog. Most, hogy sikerült a
lányokat felhizlalnia, és látta a rózsákat arcukon, nehéz – nem, lehetetlen – volt arra még csak
gondolnia is, hogy újra fogyni kezdjenek. Jól kell tartania ket. Ez a feladata. Ez a
kötelessége. Az egyeden, amit egy anya a világon adhat a gyermekeinek, a szeretet és az
élelem, és nem fogja hagyni, hogy bármi is megakadályozza t ebben. Imádta ket.
Mindennél fontosabbak voltak. Az ár nem számított.
Torrance nekinyomta a mosogatónak, háttal az ablaknak, ahonnan mindennap hazatér
családját szokta nézni. A férfi lehelete félig emésztett sült hústól és szuvas fogaktól b zlött.
Fogai csorbák és elszínez döttek voltak, már attól majdnem hányt, hogy meg kell csókolnia.
Torrance közelebb húzódott hozzá, cserepes ajkai el t ntek a zsíros szakáll alól, gyomra és
szája szaga megtöltötte Maya orrát.
De nem kell megcsókolnia. Csak kielégíti. Minél gyorsabban végez, annál hamarabb
megszabadul t le. Még miel tt az megcsókolhatta volna. Maya letérdelt a konyhapadlóra, és
kigombolta a férfi nadrágját. Benyúlt, megkereste a nyílást az alsónadrágon, és kiemelte a
férfi péniszét. Torrance már lihegett. Miel tt bevette a szájába, gyorsan megnézte magának.
Nem nagy ügy. Ami azt illeti, olyan volt, mint egy rövid, kövér szafaládé. Az egyeden
különbség a körülötte lév pézsmaszagú sz r és a végén a lyuk. Mindenesetre bármi jobb,
mint megcsókolni.
Bármi.
– Tartsd nyitva a szemed, szólj, ha jönnek. Nem szabad megtudniuk. És sosem szabad
engem így meglátniuk.
Torrance válasz helyett benyomta péniszét a n szájába. Kényelmesen belefért. Még akkor
sem érte el a torkát, ha teljes erejével lökött. Mayának kevés tennivalója volt, látta, hogy a
férfi maga akarja irányítani a dolgokat. Így hát hagyta ki-be mozogni, száját tátva tartotta
neki. A legrosszabb az egészben az volt, hogy feje nekiver dött a konyhaszekrénynek. Nem
volt nagy ár.

Ami azt illeti, a bikák élete sokkal könnyebb volt, mint a marhatartóké.
Könnyebb volt, mint a legtöbb abyrne-i városlakó élete. Leszámítva a negyedévenkénti
párzási hajszát, amely nyilvánvalóan kimerítette a bikákat – a gondozók sokat viccel dtek,
mennyire szeretnének k is okot arra, hogy ennyire kimerüljenek –, kevés dolguk volt, csak
enniük és pihenniük kellett. Shanti rendszeresen megállt KÉK-792 karámja el tt, f leg
ebédszünetben, amikor nem volt valószín , hogy más is jár arra.
Eleinte elrejt zött a bika el l, nem akarta, hogy az észrevegye, figyeli. Ahogy n tt a
látogatások száma, Shanti úgy hagyta, hogy a bika megpillantsa a deszkarepedések között.
Néha suttogva beszélt a bikához:
 Láttam a fiad. Gyönyör .
 Vagy:
– is bika lesz. Különleges bika, mint te. Vajon KÉK-792 megértette-e? A Választottak
naponta hallhatták a gondozók beszélgetését, heccel dését, kiáltozását. Talán egy-két szót
meg is értettek, még akkor is, ha nem tudtak beszélni. Shantinak mindegy volt. Azt akarta,
hogy a bika megtudja, gondol rá. Figyeli. Tör dik vele.
Ezeket az érzéseket és gondolatokat soha, senkivel nem oszthatta meg, ha életben akart
maradni, és meg akarta tartani a munkáját. Tudta, hogy rettegnie kéne, amiért ilyenek jutnak
az eszébe, de nem így volt.
Ez volt, ami igazán megrémisztette.
Egyszer-kétszer, amikor KÉK-792 pihent, Shanti gyengéden dobolni kezdett a deszkán.
Űekukucskált egy repedésen, s t be is állt odakint a karám kapujába, hogy a bika teljes
egészében láthassa. A bika nézte, de több nem történt.

A reggel utolsó pillantások keserves menete volt.

A cs gyors és precíz beállítása rendíthetetlen figyelmet igényelt. A bezúzott koponya és a
nyomással roncsolt agyszövet hangját elnyomta a kábítópisztoly dörrenése. A leveg t adó cs
úgy tekergett Shanti mögött, mintha egy plafonról lógó fekete vipera volna. A légnyomásos
kígyó kinyújtotta tüzes nyelvét valahányszor Shanti megérintette a ravaszt. Marása halálos
volt.
– Jégcsákány! Szalagsebességet kérek!
Shanti kihallotta a vidámságot Torrance hangjából. Torrance vidám, mert tudja, hogy Rick
Shanti, a Jégcsákány, úgy pusztítja a Választottakat, mint egy gép.
– Egy-harmincegy, uram!
– Nagyszer . Rick. Tudod te, hogyan lehet örömet szerezni egy öreg marhatenyészt nek.
Ha te végzed a kábítást, akkor senki nem éhezik Abyrne-ban. És, hé, ne hagyd, hogy ez a kis
beszélgetés levegyen a sebességedb l.
Nem hagyta.
De tudta, el bb vagy utóbb le fog lassulni, és ennek semmi köze nem lesz ahhoz, amit Űob
Torrance mond. Nyelvük foszlányai eljutottak hozzá. Nem értette, pontosan hogyan, de
valahogy úgy lehetett, ahogy gyerekkorában maga is lassacskán felszedte az anyanyelvet a
családban – mert szüksége volt rá.
El tte felnyílt a csapóajtó, és egy másodperc töredékéig tekintete összekapcsolódott az
el tte várakozó Választottéval.
– Isten mindenek felett, áldott legyen a hús.
A homlok közepéhez illesztette a kábítót, meghúzta a ravaszt.
Szisszenés, csattanás.
A Választott szemében kihunyt a fény. Lenyomta a Tovább gombot. A csapóajtó
becsukódott.
Talán ráérzés volt, hogy minden üzenet eleje valamiféle üdvözlés, esetleg annak a
Választottnak a neve, aki éppen „beszél”, és hogy minden közlés vége valami elköszönés. De
ez akkor sem volt elég magyarázat arra, hogyan tudta ilyen könnyen megtanulni. Shanti úgy
érezte, tudja a dobolások és lélegzetvételek jelentését, mert olyan ismer sek voltak.
Tudat alatt mindennap hallotta a hangokat. Mindegyik marhatartó hallotta. Éppen ezért a
Választottak hangja, ha több nem is, de mindenütt jelenlév része volt a húsgyár életének.
Ezek a hangok a gyár minden részébe eljutottak, minden munkás tudatalattijába behatoltak.
Shanti azt gyanította, hogy egy csepp plusz er feszítéssel meg lehetne fejteni a Választottak
által keltett hangok és ritmusok jelentését, és le lehetne fordítani a városlakók nyelvére. Már
tíz éve dolgozott ott. Nem csoda hát, hogy olyan gyorsan megértette a beszédüket, amint
eldöntötte, a Választottak igenis nyelvet használnak, és nem csak összefüggéstelen hangokat
adnak ki.

A csapóajtó felnyílt. Új szempár. Ugyanazok a szemek. Százezerszer látott szemek. Színük

és vérvonaluk változott. Mindet ismerte. Szerette a Választottakat, nem tudta volna
megfogalmazni, hogyan.
– Isten mindenek felett, áldott legyen a hús. Szisszenés, csattanás.
Gombnyomás.
Állandóan a nyelven töprengett, ébren töltött óráiban er sen törte a fejét, hogyan
kapcsolhatná össze a különböz doboláscsoportokat és – típusokat a megfelel susogással,
huhogással. Az igazi el relépések azonban mindig éjjel történtek. Sokszor álmodta, hogy
KÉK-792 jelel neki, aztán mindig elmondja, mit jelentett a mondat. Reggel Shanti emlékezett
minden árnyalatra, és még gyorsabb iramban rohant a gyárba, mert alig várta, hogy újonnan
megszerzett tudását kipróbálja.
Szemek. Gyönyör szemek.
 … mindenek felett… áldott …
Szisszenés, csattanás.
Vörös gomb.
 űsak pár napba telt, és izgalma rettegésbe fordult, jobban rettegett az üzemt l, mint valaha.
Már nem tudta visszacsinálni, értette, mint mondanak egymásnak a Választottak. A sok-sok
doboló jeladás értelme egyre tisztább lett, és Shanti szíve elszorult amiatt, amit hallott. A
kábító kezelése, amiért mindenki szerette, újra rémálom lett számára. Rémesebb, mint valaha.
– … mindenek felett. Szisszenés, csattanás.
– … áldott …
Szisszenés, csattanás. Áldott.
Szisszenés, csattanás.
Egymás után kábította el a Választottakat, küldte ket tovább a véreztet be, és tudta, az
m szakja alatt egyik sem tér már magához. Elvégezte munkáját, méghozzá jól. De most már
az üzem minden szegletében ket hallotta. Már csak kevés dolog volt, amit nem értett a
Választottak természetéb l. Olyan értelemben voltak nemesek, amit nagyon kevés abyrne-i
lakos lenne képes felfogni. Kivéve John űollinst és követ it.
A közös karámban, amely a szorítóba vezetett, imát mondtak egymásnak. Shanti most már
naponta százszor is hallotta ezt az imát:
Hhaah, Ssuuh. Az időd elközeleg. Bizonnyal elközeleg. Menj hát előre a te idődbe nagy
méltósággal. Emeld fel fejed a gyorsak előtt, üdvözöld csillanó pontjukat és pengéjüket.
Legyen a te alkonyod teljessé, mielőtt elveszik azt, amit adni mégy. Mi, akik adunk, mi, akik
bizonnyal követünk, tisztelgünk néked. A messzi holnapban új szemekkel látunk viszont téged.
Látni fogunk téged egy olyan földön, ahol a fájdalom már csak nem is emlék, ahol az, amit
most adni megyünk, már nem kéretik többé. Hah, Suh. Bizonnyal elközeleg az időd. Add, amit
adnod kell, add önszántadból. Mi, akik adunk, tisztelgünk néked, mert bizonnyal követünk.
Haah, Suuh. Mert mindannyiunk ideje elközeleg.

– Meg ne lássam még egyszer, hogy ilyet játszotok, megértettétek?!

– Miért, mamii? – kérdezte Hema – Ez csak játék.
– Apátoknak nem tetszene. És különben is, honnan veszitek, hogy csak úgy
feldarabolhatjátok a játékokat? Mit gondoltok, honnan szereztek másik babát?
– Majd csinálunk – válaszolta Harsha. – Állandóan babákat készítünk az iskolában.
– De nem ilyet. Nagyon nehéz ilyen sima b r babát találni, ráadásul drága is. Nem
szerzek nektek másikat.
– Ha apu nincs itthon, akkor játszhatjuk a husis játékot?
Maya keresztbe font karral állt, és hol az egyik szép arcocskára nézett, hol a másikra.
Igazán nem talált bennük semmi kivetnivalót. Amikor arra hivatkozott, hogy az apjuknak nem
tetszene, jóval kevesebbet mondott a valóságnál. Ha az apjuk rajtakapja ket, hogy „husisat”
játszanak, az visszafelé is elsülhet; ahelyett hogy hagyná el a férfit, még az rúgná ki ket.
Ám az ürügynek, amit kitalált, valójában semmi köze nem volt Richard Shantihoz. Felfordult
a gyomra, amikor meglátta, hogy saját gyerekei mészárszékesdit játszanak, és Választottat
szolgálnak fel. Nyugtalan lett.
Ez ma, hogy az uralkodó délkeleti szél megfordult, különösen igaz volt; visszafújta a
városba a b zt férje munkahelyér l, el a házukig. Már másodszor kapta rajta a lányokat, hogy
húst táladnak fel a játékoknak, és véget akart vetni ennek. vagy legalábbis nem akarta látni.
Soha többet.
– Kössünk egyezséget. Játszhattok husisat, de soha ne kapjunk rajta benneteket – sem én,
sem apátok. Ez azt jelenti, hogy titkos a játék. Soha nem beszéltek róla senkinek. Rendben?
Az ikrek egymásra néztek, meg sem próbálták elrejteni örömüket, hogy titkos játékuk
lehet. Még jobb is, mint az eredeti.
Mindketten bólintottak, mintha ugyanazon a madzagon mozgatták volna ket.
– Rendben van, mami.
 Egyre nehezebb és nehezebb lett belenézni a szemükbe, és a kábító pisztolyon meghúzni a
ravaszt. A pisztoly súlya mintha megn tt volna – ólompisztoly. Egészen eddig azt hitte, a
béke embere. Osztogatta az elkerülhetetlent igaz szánalommal és kifogástalanul. Száját soha
nem illette egy darab hús sem. De íme, itt áll, nyugodtan végzi munkáját, immár teljes
tudatában annak, mindez mit jelent. Íme, itt áll, és figyeli, ahogy a békés Választottak
készülnek korai, er szakos halálukra – a szentek méltóságával. A Közjóléti Hivatal egyeden
lelkésze sem ér fel velük a szív tisztaságában. A városlakók még csak nem is kezdik
kapizsgálni, miféle gonosz uralja Abyrne-t. A város rohad, és leszámítva pár embert,
mindenki, aki itt él, féreg, és a város mocskán hízik.
Shanti tudta, a legrohadtabb féreg mind közül. a kábítóember, a pisztoly kezel je, a
férfi, akit minden húsgyári alkalmazott tisztel, mert olyan jól bánik a halállal. Shanti a
gyilkos, aki m ködésben tartja a város gépezetét.
A kábítómunkást olyan könny kicserélni, mint a törött szemet a láncon. Ha elmegy, pár
órán belül más lép a helyébe. De ez nem teszi jóvá azt, amit elkövetett, ezt most már tudta –
megcáfolhatatlanul.
mindennek az elkezd je és bevégz je.

Tíz

– És még mivel tömted tele a fejüket?

– Nem a fejükkel foglalkoztam. Hanem a szellemükkel. A városlakók éhesek, Magnus, de
nem arra a mocskos húsra, amelyet maga ad nekik. Igazságra és tisztességre éheznek.
Szeretnék, ha szellemük túlcsordulna az örömt l. Szabadságot akarnak. Ezek közül egyik sem
az a termék, amelyet valaha is nyújtani tudna nekik.
– Minél több szarságot hordasz itt össze nekem, annál nagyobb élvezettel foglak
szétdarabolni, fiam. Te vagy a legszemtelenebb köcsög, akit valaha láttam, de nem vagy tökös
gyerek. Egy tökös gyereket tudnék tisztelni. Nem, te azért beszélsz így velem, mert valami
nincs rendben az agyadban. Egy rohadék sem fogja tönkretenni az üzletemet. Egy elmebeteg
sem zavarhatja meg ebben a városban az emberek eszét. Arra vagyok kíváncsi, amit az
embereimt l hallottam. Sokkal furcsább dolgokat is meséltek nekem, mint amiket te itt
beszélsz. Talán túlságosan félsz, hogy elmondd nekem a titkaidat. Talán azt hiszed, ellopom
ket.
űollins elnevette magát. Rekedtes, jókedv kacaj. Túlságosan er s nevetés egy ilyen apró
termet emberhez képest.
– Pofa be, Collins, különben lefújom ezt a párbajt, és máris nekiállunk darabokra szedni
téged.
űollins, amennyire csak tudta, kipislogta szeméb l a nevetés könnyeit, majd így szólt:
– Minden hatalma megvan, Magnus. Akkor kezd neki, amikor csak akar. De sajnálni
fogom, hogy nem rúghattam le a torkán a fogait.
A francba, gondolta Magnus, ha nem vigyázok, még a végén azt fogom hinni, hogy
teljesen normális, ha így beszélnek velem. Minél el bb túlesünk rajta, annál jobb. Ez a faszi
még felbassza az agyam, és ezt nem engedhetjük meg. Nem, nem, nem.
– Folytasd csak, fiam. Mondd el, mit eszel mostanság.
– Ennek semmi értelme. Úgysem értené meg. Még a legegyszer bb alapelvet sem.
– Kurvára nem akarom megérteni, Collins. Csak a te szádból akarom hallani. Csak tudni
akarom, hogy az információim helyesek-e.
Collins vállat vont.
 – Istenb l élek. Ilyen egyszer . Nem is lehet másképp megmagyarázni. Olyan, mint a
légzés, mint beszívni a fényt, de igazából Istent eszem.
űollins rászegez d tekintete ellágyult. Ez zavarta Magnust. Soha senki nem nézett eddig
rá így. Mi ez? Szimpátia? Empátia? Szánalom?
– Bárcsak megtapasztalhatná, Mr. Magnus. Most meg milyen tisztelettudó, gondolta
Magnus.
Miféle rült ez a faszi?
– Semmilyen megtapasztalás nem fogható hozzá. Tudom, hogy megváltozna minden
eddigi nézete, ha kipróbálná. Ez benne a szépség. Bárki, tényleg bárki meg tudja tenni. Ilyen
egyszer . Ezért nem félek önt l. Ezért nem félek meghalni.
Magnus szép lassan átgondolta a választ. Elég sok mindent el lehet mondani a férfi
nézeteir l. Egy gondolkodó ember ezerféle úton elindulhat. Magnus nem szeretett sokat
elmélkedni. Inkább cselekedett. A cselekedet teszi az embert. Eddig Collins csak dumált. A
m helybeli fura hitterjesztés csak duma; ami köztük itt lejátszódott az irodában, az is csak
duma. A különbség az volt közöttük, hogy Magnus cselekedett. Elküldte az embereit, hogy
Collinst megkeressék, és k el is hozták. Amikor ennek a kis bájcsevegésnek vége, Magnus
szépen végigkíséri az összes retteneten, szavait tettekre váltja. És most még az is, hogy
Collins párbajra hívta, csupán üres fecsegés; Magnus teljesen biztos volt benne, hogy a férfi
csak próbálkozik, és id t akar nyerni magának.
Minden ostobaság ellenére, amit Collins mondott, volt a férfiban valami, ami nem
rültségnek t nt, inkább félrecsúszott ihletnek. Egy ilyen ember, mint űollins, ha lett volna
módja rá, képes lett volna az emberek szinte bármir l alkotott véleményét megváltoztatni.
Magnus örült, hogy most állította le, és nem várta meg, míg forradalmat csinál. Collinsban
volt valami. Nem puszta elmebaj. Néhány szava Magnus védvonalán is áthatolt. Épp most
gondolkodik rajtuk. Az el tte térdel emberben valami már megfogta.
Magnus azonban nem ingott meg könnyen. Senki, sem Collins, sem senki más nem fogja a
saját gondolatait rákényszeríteni és az övéit megváltoztatni. És mégis… volt itt valami. Volt
valami ebben a férfiban, amivel szót akart érteni. Magnus beszélni akart. Elég er s volt ahhoz,
hogy egy kicsit tovább beszélgessen, és mégse inogjon meg. Volt valami, amiért megérte
folytatni, csak hogy kíváncsiságát kielégítse. Aztán majd feldarabolja Collinst, és el van
felejtve örökre.
– Szerencséd, hogy nem vagyok vallásos ember – mondta Magnus. – Különben kénytelen
lennék kijelenteni, hogy Istent káromlod. Mindent meghazudtolsz, amit az Adományok
Könyvéb l tudok. Az Atya nékünk adta gyermekeit, hogy ket együk. De azt nem mondta,
hogy menjünk, és egyenesen t együk meg.
– Isten az egyetlen eledel. Az egyetlen, ami ehet . Az egyetlen táplálék.
Magnus csalódottan rázta meg fejét.
– Ezt ne csináld, Collins! Velem ne. Ne gyere te is a lelki maszlaggal, mint a Közjóléti
Hivatal lelkészei! Ne prédikálj nekem, mint egy idiótának? –Magnus leült hatalmas asztala elé
a dobogóra, így csaknem egy szintre került foglyával.
– Személy szerint egy szót sem hiszek a Zsigerek Énekéb l, sem más szent könyvb l –
folytatta. –Nem vagyok hülye. Tudom, hogy fontos a lelkészeket portyázni hagyni. Tudom,
hogy fontos rendet tartani. Tudom, hogy fontosak a szabályok, és azt is tudom, ebben a
vallásnak is megvan a maga szerepe. De szarok az egészre, ezt jobb, ha te is tudod. Az, hogy
támogatom a telepen és a feldolgozóüzemben az Adományok Könyve olvasását, csak annak a
jele, hogy szeretném fenntartani az üzletet, hogy minden simán menjen. A Közjóléti Hivatal
vallása el segíti az ügymenetet. Az üzlet minden el tt. A szerelem el tt, az emberek el tt, és
jóval Isten el tt – nyakát jobbra-balra nyújtóztatta, hogy elt njön bel le a feszültség. Lazított.
– De amit te mondtál nekem, az érdekes. Elég érdekes ahhoz, hogy egy kicsit többet meg
akarjak bel le érteni.
 Figyelte, vajon Collins is ellazul-e. Biztos volt benne, hogy Collins életének utolsó
pillanatai iránt tanúsított nagylelk sége visszhangra talál. De űollins, még ha érzett is bármi
megkönnyebbülést, hogy pár perccel tovább élhet, ennek semmi küls jelét nem mutatta.
– Űeszélj az istenevésr l, űollins.
– Mit akar tudni?
– Meg akarom érteni, mit jelent, ha egyáltalán jelent valamit. Tudni akarom, hogyan kell
csinálni.
Látta, hogy Collins magában megcsóválja fejét, és egy pillanatra lehunyja szemét.
– Mi van?
– Magának nem tudom megmutatni. Minden ember közül pont magának, aki százával
pusztítja a Választottakat nap mint nap, hogy gazdag és hatalmas legyen… Miért mondanék el
róla bármit is?
– Talán megváltozom. Talán megtérítesz.
űollins metsz pillantást vetett rá. Aztán arca ellágyult, felnevetett. Magnus vele nevetett,
harsány, mélyr l feltör nevetéssel. Űruno kényelmetlenül fészkel dött. Magnus ügyet sem
vetett rá.
A furcsa, túl hangos nevetés hamar elhalt.
– Tényleg tudni akarja? – kérdezte Collins. Vagy csak le akar kenyerezni? – Szemét ismét
Magnusra szegezte, minden hatalmat megvet tekintettel. –Mert kész vagyok meghalni most
azonnal. Nem kell végigcsinálni ezt az egész beszélgetést. Már ezer alkalommal elmondtam
legalább ugyanannyi embernek, és mind közül maga a legkevésbé valószín , hogy megértené
és elfogadná. Akár csak egy gondolatot is. Talán több értelme lenne mindkett nk számára, ha
rátérnénk a kivégzésemre.
– Hát már nem is akarod a végs harcot?
– Nem olyan fontos. Csak be akartam bizonyítani magának valamit. A végén nem
valószín , hogy bármit is számítani fog, bebizonyítottam-e vagy sem. Már mindent
megtettem, ami számít.
– Mindent szépen végigcsinálunk, Collins, öregfiú. Mindent. De most az egészet tudni
akarom. Tudni akarom, mint mondtál az embereknek.
Collins becsukta szemét, elvágta a láthatatlan sugarat, ami, fittyet hányva a helyzetük közti
minden különbségre, összekötötte Magnusszal. Magnus megragadta a pillanatot, hogy a férfi
tekintetének hatását lerázza magáról. Hallani akarta, de er snek kellett maradnia. Nem
engedheti ezt a nyomorult megváltót túl mélyre hatolni a tudatába. Figyelte Collinst, a férfi
túldramatizált hallgatását, miel tt nekikezdene a prédikációnak. Mintha nem is lélegezne.
Magnus er sebben figyelt, próbálta elcsípni a mellkas vagy a beesett gyomortájék
emelkedését, süllyedését, hogy lélegzik-e. Semmi. Szóval egy ideig vissza tudja tartani a
leveg t, gondolta Magnus, és akkor mi a fasz van?
Collins kinyitotta a szemét.
– Az els , amit tudnia kell, az, hogy az egész egy nagy hazugság. A város, a könyv, a
Közjóléti Hivatal. Ostobaság. Pont olyan, mint a f z k, a csíp szorítók, a smink, a hajlakk,
amit l egy egyszer n gyönyör nek látszik. Ügyes vonalak a szemceruzával,
szempillafesték, és a tompa tekintet fénylik. Forró leveg , hajkefe, és a vékony haj máris dús.
Alapozó, arcpirosító, és a sápadt, beesett arc mintha egészséges és életteli lenne.
Szájceruza és rúzs, és a vékony, szenvedély nélküli ajaknak hangsúlyos formája lesz.
Halcsontos fehérnem , és máris szép alak van a formátlan massza helyén. Szoros
melltartókkal nyomják fel a lógó melleket, tömésekkel nagyobbítják, ha kicsi. Magas sarkú
cip , hogy a láb hosszabb legyen. Parfüm, hogy elfedje a testszagot, szájvíz, hogy elnyomja a
rossz leheletet. Vegyük el mindezt, és ami marad, az mega ez a város: a hazugságok leple
lerántva; csupasz, ocsmány és visszataszító.
 – Úgy t nik, jól ismered az abyrne-i n ket, meg kell, hogy mondjam – mondta Magnus
nevetve. –Százával volt dolgom velük az évek alatt, és nagyon sokra illik a leírásod;
csalódással kellett észrevennem.
– Mind a Magnus Húsfeldolgozóból származó kozmetikumokat használják. Maga is része
a hazugságnak.
Collins néha tréfált, néha nem. Magnus nem tudott rajta eligazodni. Nevetett saját halála
közeledtén, de tojt Magnus könnyed beszólásaira. Ez egyáltalán nem lesz vicces, egészen
addig, amíg a testi dolgokra rá nem térnek.
– Folytasd – mondta Magnus.
– Ha visszamegyünk a kezdetekig…
– Várj, Collins! – Magnus mindkét kezét felemelte. Nem akarta, hogy Bruno hallja, ami
szerinte következni fog. – Bruno, oldozd ki! Hozz neki egy széket meg egy takarót vagy
bármit!
– Uram?
– Aztán várj lent a hallban, amíg nem hívlak!
– De mi lesz, ha…
– Most, Bruno! Tedd, amit mondtam!
A nagydarab férfi lehajolt, hogy Collins köteleit kioldja.
– Jól vagyok így is – mondta Collins. – Nincs szükségem semmire.
– Most az enyém vagy, fiam, és kurvára azt fogod csinálni, amit mondok.
Bruno kiment a szobából, majd visszatért egy molyrágta takaróval.
– Ez minden, amire képes vagy? – kérdezte Magnus.
– Űocsánat, uram, azt gondoltam…
– Kopj le, Bruno! De ne menj messzire! Amikor egyedül maradtak az irodában, Magnus
el húzott a szoba túlsó végéb l egy egyenes támlájú faalkalmatosságot, és Collins elé tette.
– Helyezd magad kényelembe! – mondta. – De azért ne nagyon szokd meg…
Collins, dereka körül a takaróval, elhelyezkedett a széken törökülésben, kezét ölébe ejtette.
Magnus megcsóválta a fejét. Ez a férfi, mint a gumi.
– Vannak dolgok, amelyeket senki más nem hallhat – szólalt meg Magnus.
– Higgye el, Mr. Magnus, már épp elegen hallották. Hallották, hittek benne, és aszerint
cselekedtek. A város változik. A világ változik.
– Kétlem. Egy ilyen sovány szentfazék miatt, mint te, nem fog. Megtartottad a titkos kis
gy léseidet, talán egypár gyenge városlakót meghajlítottál, de a többiek, mi, el fogjuk
felejteni a szavaidat, és megyünk a magunk útján. Mire a következ pár hétben megeszem
bel led a magam részét, kiszívom a vel t a csontjaidból, és kiszarlak, már csak történelem
leszel. Olyan történelem, amelyre senki nem emlékszik.
– A történetírás valóban fontos. Az emberek hajlamosak az írott történelemnek – az írott
bárminek – hinni és arra emlékezni. Hogy igaz-e vagy sem, úgy t nik, ez nem sokat számít.
– Pont olyan ostoba vagy, mint amilyennek gondoltalak.
– A legostobább ember vagyok, akit valaha látott – mondta Collins. – Követtem egy
csendes, bels hang hívását, amely megmondja nekem, mi a helyes. Hagytam magam
eltéríteni a korai és rettenetes halál felé, csak emiatt a hang miatt. Egy olyan hang miatt,
amelyet senki más nem hall, és létezését sem tudja bizonyítani. Még én sem tudom. De
mondok magának valamit, Mr. Magnus, jó érzés ilyen ostobának lenni. Úgy lát, mint
olyasvalakit, aki eldobja magától az életét egy felejthet vita aprócska pontja miatt, de
számomra ez a legfelszabadítóbb, legörvendetesebb dolog, amit az életemmel kezdhettem –
űollins felnevetett, ami t magát is meglepte, majd folytatta. – Úgy értem, itt ülök, és tudom,
mi fog történni velem. Tudom, mi fog magával és a várossal történni. Maga, Mr. Magnus,
nem tud err l semmit. Es még ha itt ülök is, és készségesen elmondom, jobb meggy z désem
ellenére, és azzal, hogy el re figyelmeztetem, megadom önnek a lehet séget, hogy esetleg
megakadályozza, akkor sem fog rám hallgatni, és nem fogja megérteni. Ez a végzet munkája.
Azt mondhatok önnek, amit csak akarok, elárulhatom küldetésem minden részletét, de akkor
is el fogja követni azokat a hibákat, amelyekre a végzet kijelölte. – Collins újra felnevetett. –
Nem is tudja elképzelni, ez mekkora örömet szerez nekem. Még a kések és csontvágók
kilátása is. Boldogan adom oda magam, hogy mások szabadok legyenek. Tudna csatlakozni
hozzájuk, ha akarna, de nem hiszem, hogy megteszi.
Magnust mindez nem hatotta meg, de csodálta a férfi erejét. Az el adása sem volt rossz,
egyáltalán nem. Collins, a maga kisarcolt testével és tiszteletlenségével együtt, hátha
mégiscsak méltó ellenfél. Annál jobb. Ha legy zi, Magnus sokkal er sebb lesz. Ezért ül
olyan régóta a húsgyár igeizgatói székében, ezért vezeti a várost. Erejét a legy zöttekb l
szívja, és hatalma minden egyes alkalommal csak tovább n .
Belenyúlt zakója zsebébe, és egy vékony ezüsttokot húzott el . Hentesujjaival kinyitotta,
kivett egy kecses szivart, leharapta a végét, és meggyújtotta az asztalán ég gyertya lángjánál.
Még a gyertyafaggyú is azoknak a kiolvasztott hajából készült, akiket kivégzett, akiket
megevett, és akiknek vérvonalát így örökre eltörölte. Az édesgyökér és a pörkölt levelek íze
megtöltötte száját, a füstöt mélyen tüdejébe szívta, majd Collins felé fújta.
– Folytasd, fiam – mondta –, nagyon fogom élvezni.
– Tudja, Mr. Magnus, nem számít, hogy az emberek emlékeznek-e rám vagy sem. Mire
meghalok, mindent megtettem már, amit meg kellett tennem azért, hogy a dolgok a városban
megváltozzanak. Nem lesz szükséges lejegyezni az utókor számára. Még arra sem lesz
szükség, hogy úgy beszéljenek rólam, mint valami legendáról.
– Egy bukott legendáról – vetette közbe Magnus, és rosszallóan rázta meg virsliujjait.
– Űukott, vagy nem, egyre megy. Most csak az számít, amit megtettem. Ma. A jöv ben
semmi jelent sége nem lesz. Az a fontos, amire a történelemmel akartam kilyukadni, mert az
megmagyarázza, miért élnek így a városlakók. Az Adományok Könyve hazugság. Ez
megteszi istenkáromlásnak?
Magnus kuncogott.
– A végzetr l beszélsz. Ha nem én, kaplak el, akkor a Közjóléti Hivatal. Ha ilyesmit
terjesztesz összevissza, ne csodálkozz, ha nem éred meg a következ születésnapod!
– Tudom. De mindnyájunknak el kell játszania a szerepét. Nekem tetszik a rám szabott
rész.
Kit érdekel, gondolta Magnus. Mondjad csak, fiam, amíg mondhatod. Az már kevésbé fog
tetszeni, amikor leszabom rólad a részeidet.
– Az Adományok Könyvét emberek írták. Az emberek hazudnak. Az emberek azt akarják,
hogy a világ és az istenük valamilyen legyen, és eszerint írják meg hazugságaikat, majd azt
mondják, ez Isten szava. Összességében a városlakók túlságosan is hisznek az írott szóban.
Azért vagyok, hogy mindez megváltozzon. El kell venni az összes könyvet, és megnézni, mi
marad. Magunktól kell megkérdeznünk, mi a helyes és mi a helytelen bennünk. Akkor a világ
úgy fog m ködni, ahogy m ködnie kell.
– Igen? – Magnust mindez nem hatotta meg. –És akkor mi van, Collins? És egyáltalán,
miért érdekelnének engem a könyvek? Az Adományok Könyve az én célomat szolgálja.
Nélkülözhetetlenné teszi a munkámat. Viszonzásképp támogatom a Közjóléti Hivatalt –
havonta és igen b ségesen. Id nként kidobom helyettük a szemetet, ahogy majd téged is.
Mindenki boldog. Minden m ködik.
– Igen, de itt minden hazug. A Közjóléti Hivatal hazug. Amit a városlakóknak mondanak,
az hazugság, amit maga tesz, az is hazugság. Néha elég nehezen tudom elhinni, hogy ilyen
messzire távolodtunk az egyszer becsületességt l és tisztességt l. Nem ölhetik meg a saját
népüket, Mr. Magnus. És egyáltalán, nem élhetnek a húsukon. Ez itt a legnyilvánvalóbb
hazugság.
Magnus békít en emelte fel kezét.
 – Collins, Collins! Higgadj le fiam! Ok nem a „saját népünk”, ahogy te mondod. A
városlakók és a Közjóléti Hivatal szempontjából k az Atya megszentelt gyermekei, az
adománya a mi számunkra. Ók táplálnak minket, hogy er sek legyünk az Atya akaratát
cselekedni. Te és én tudjuk, hogy ez marhaság. Es ami engem illet, számomra állatok. Csupán
a mi hasznunkra léteznek.
űollins elsápadt. Ez volt az els eset, hogy Magnus komor kifejezést látott átsuhanni a férfi
arcán. Szóval ez a lényeg, gondolta, ez az, ami Collinsnak fájdalmat okoz.
– Ugye nem mondod, hogy még soha nem ettél egy szelet finom, véres hússzeletet vagy
virslit reggelire? Kis pástétomot a kenyereden?
űollins lehajtotta fejét, elharapta el bukni készül szavait.
– Gyerünk, Collins, Collins, öregfiú. Mondj el szépen mindent Magnus bácsinak!
Collins feltekintett, sírt.
– Amikor kicsi voltam, állandóan húst ettem. Édesanyám azt akarta, hogy nagy és
egészséges legyek. Mint mindenki más, is azt hitte, ennek csak ez az egyeden módja van.
– Ó, igen, ha minden az anyád miatt van… úgy értem, akkor valószín leg nem is lehetsz
felel s érte. Hiszen még csak kisfiú voltál. Nem elég nagy, hogy tudd. Olyan igazságtalan
vagyok.
 Komolyan nem várhatom el, hogy felel sséget vállalj azért, amiért évekig önszántadból etted
a Választottak húsát… hogy is gondolhattam ilyet? Nem is várhatom, hogy vállaidra vedd ezt
a terhet. Mindaz a szenvedés, fogság, szenny, kizsákmányolás… Te csak egyike voltál a sok
tízezer embernek, aki húst eszik, persze hogy nem a te hibád. Nem hibáztathatok egy ártatlan
kisfiút mindezért. Ez… túlzás lenne. Ugye?
Úgy t nt, űollins könnyei elpárologtak. Visszanyerte arcszínét és kiegyensúlyozottságát.
Magnus csalódott volt.
– Megfizetem az árát – mondta Collins –, és ahogy azt korábban ezer meg ezer embernek
el is mondtam, örömmel fizetek. Évekig ettem húst, Mr. Magnus, ha tényleg tudni akarja.
Még azután is sokáig, hogy elmentem otthonról. De sosem bírtam nem gondolni arra, honnan
jön. Valahol a tudatom mélyén nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami nincs rendben
azzal, ahogy a húshoz jutunk. Az iskolában tanultunk a Választottakról, Isten megszentelt
adományáról. A köztünk lév hasonlóság nyilvánvaló volt, de a tanárok és a lelkészek mindig
a különbségeket hangsúlyozták, a sz r hiányát, a formátlan kéz- és lábfejet, a képtelenséget
arra, hogy velünk vagy egymással kommunikáljanak. De én mindig kételkedtem. Biztos
vagyok benne, hogy mindenki kételkedik egyszer, miel tt a kételyeket végképp a Könyv
szavai alá temeti. Elkezdtem azon gondolkodni, milyen is lehet igazából a legel és a
feldolgozóüzem. Persze, ez nehéz; igazság szerint majdnem lehetetlen információhoz jutni
arról, mi történik valójában a Választottakkal. Az ilyen információ elérhetetlen. El ször is,
mindent el kellett képzelnem.
– Az els dolog, amire rájöttem, valamit meg kell ölni ahhoz, hogy legyen hús – folytatta.
– Nem tudom, miért tartott olyan sokáig eljutni ehhez az egyszer gondolathoz. Ezt az
él lényt fel kell nevelni, etetni kell, tenyészteni, hizlalni. Aztán valahogy meg kell ölni, fel
kell darabolni. Sokáig, nagyon sokáig gondolkodtam rajta. Hogy lehet valamit megölni?
Késsel? Le kell ütni egy bottal? Lel ni? Ezt mind csupán a képzeletemben kellett
kinyomozni…
Állást vállaltam a gázgyárban, ahova teherautószámra érkezett a Választottak ürüléke és
belezete. Pár hét múlva rádöbbentem, mennyi él valaminek kell nap mint nap elpusztulnia,
hogy ilyen mennyiség hulladék és nyesedék keletkezzen, amely majd hasznos metánná
alakul. Próbáltam kiszámolni, de nem tudtam. Rosszul lettem t le, Mr. Magnus. Hánytam
még a gondolattól is, ha arra gondoltam, mennyi halottnak kellett és kell lennie, akiknek a
széklete és zsigerei látnak el árammal egész városrészeket… Aztán egy napon beszédbe
elegyedtem egy részeggel az Elhagyott Negyedben. Kiderült, valaha húscsomagoló volt.
Elmesélte, valójában mi történik a húsgyárban. Mindent elmondott, amit csak lehetett, még
azt is, hogyan vezeti maga, Mr. Magnus, azt a bizonyos „üzletet”. Azon a napon döntöttem
úgy, más utat keresek.
Szivarfüst gomolygott a két férfi között, amely valahogy összekapcsolta ket. Magnus
kifejezéstelen arccal figyelt.
– Legel ször is abbahagytam a húsevést. Nem volt könny . Más ennivaló alig van a
városban. A gabona nagy része, amit termesztünk, a Választottak táplálására megy el. Van
zöldség is, de a hentesek díszként árulják a húsok mellé. Kevés zöldbab, apró krumpli a
hússzelet mellé, a lapocka alatt egy káposztalevél, hagyma a májhoz, pár szál petrezselyem a
pástétomon díszítésként. Egy egész étkezésre elegend zöldséget megszerezni kész
gyötrelem, f leg, ha a Közjóléti Hivatal lelkészei állandóan figyelnek. Hónapokba telt, míg
összeszedtem elég magot meg szerszámot, hogy saját kertem legyen. De vannak források,
helyek, ahová fordulni lehet. Meg lenne lepve, ha tudná, mennyi városlakó szereti sokkal
jobban a zöldséget, mint a húst, Mr. Magnus. Még ha sose vallanák be úri körökben, s t, talán
még saját családjuknak sem, akkor is itt élnek közöttünk. Vannak vegetáriánusok is, olyan
emberek, akik elt ntek a lakható negyedekb l, elmentek az elhagyatott városrészekbe, hogy
életük hátralév részét ott éljék le anélkül, hogy többet egy falat húsgyári terméket
lenyelnének.
űsendes, visszahúzódó népség, Mr. Magnus, olyanok, mint én. De egyszer en boldogok.
Látni a szemükben. Mintha a megkönnyebbülés áradna bel lük, mintha megérné nekik a
kilépésükkel hozott áldozat.
– Ezek az emberek befogadtak – tette hozzá. – k ennek a városnak igazi lakói. Ók azok,
akik már túllátnak az Adományok Könyve tanain.
Hmm, gondolta Magnus. Miel tt meghalsz, élvezettel fogom kicsikarni bel led, hol
vannak ezek a helyek. Majdnem elmosolyodott, de úgy t nt, űollins nem vette észre.
– Volt köztük egy nagyon vén ember. Ellen rizni nem lehetett ugyan, de azt mondta, hogy
száztizenegy éves. Abyrne-ban mennyi is egy férfi várható életkora? Negyvenöt? Ötven?
Magnus vállat vont, nem mondott semmit.
– Még sosem találkoztam senkivel, sem férfival, sem n vel, aki megérte volna a hatvanat.
Ön igen? Egyszer az oka. A hústól megbetegszünk. A Választottak húsa mérgez . Ha
kivesszük az étrendb l, életünk hosszabb, egészségesebb lesz. Képzelje csak el, Mr. Magnus,
hogy kétszer olyan hosszú ideig él, mint most. Csak azáltal, hogy kiveszünk egyetlen
összetev t az étrendb l.
Magnus kifújta a füstöt, majd így válaszolt:
– Nézd, űollins, te csak mondd a rohadt kis történeted! Ne próbálj meg mindenféle ijeszt
keresked dumát nyomni mellé! Én vagyok a termel , a feldolgozó, az elosztó és a keresked .
Te pedig csak a termék. Ha valamit el kell adni, majd én megteszem. Hogy másképp
fogalmazzak, én vagyok a mészáros, te pedig a hús. Jó lesz, ha nem felejted el!
– Tudni akarta a részleteket, csak azokat mesélem. Az élet meghosszabbításának
legtermészetesebb módja, ha kivesszük a húst az étrendb l.
– Hát, a tiédet nem hosszabbította meg – nevetett Magnus.
Collins egy fejbólintással nyugtázta a megjegyzést, majd folytatta:
– Ez az öregember nagyon sok mindent megtanult a szám zetése alatt. Amikor elkezdte,
sokkal nehezebb volt hús nélkül életben maradni. Nagyon sokszor volt az éhhalál határán. A
böjt nem volt szándékos, de rájött, hogy vele együtt rengeteg bölcsesség és tudás érkezik.
Rájött, hogy ha nemcsak a húsevést l tartózkodik, hanem minden egyéb ételt l is, akkor az
észlelése, gondolkodása megváltozik, és a tudatosság egy másik szintjére jut el.
– Úgy érted, bele rült az éhezésbe… – vetette közbe nagy élvezettel Magnus.
– Persze, hogy maga így látja. Még mindig nem érti, de hogyan is érthetné? Ám a
tudatlanság nem helyettesíti a tapasztalatot, Mr. Magnus. Semmi sem fogható a kemény
munkával megszerzett tudáshoz. Biztos vagyok, hogy ebben egyetért velem.
– Még soha senki nem beszélt úgy velem, mint te ma, Collins. Ha kész vagyok veled,
garantálom, hogy többet nem is fog. Egy kis „történelmi feljegyzés” rólad éppenséggel még
szolgálhatja is az érdekeimet. Javasolni fogom a Közjóléti Hivatalnak, hogy írják meg a
történetedet az Adományok Könyvében, hogy soha senki el ne feledje. A pokolba is, engem is
beleírhatnak. Én leszek a könyörtelen király, te pedig a vétkes alattvalóm. A történet örökre
fennmarad példázatként az ostobáknak, hogy megmagyarázza, mi történik, ha valaki nem
tiszteli azokat, akiknek a hatalom a kezében van.
– Pont olyan szép mese lesz, mint az Adományok Könyve többi része.
– Fejezd be a történetedet, Collins, de gyorsan! Kezdek ideges lenni.
– Nem sok minden maradt hátra. Ez az öregember…
– Mi volt a neve ennek az öregembernek?
– Nem fontos.
– Nekem az.
– Az öregember már nem él, Magnus. Nem árthat senkinek.
– Éhen halt, mi?
– Aligha. Álmában, békésen hunyt el. Száztizenhét éves volt.
– A nevét akarom.
 – Nem.
Magnus a fogát csikorgatta.
– Azt fogod kívánni, bárcsak álmodban haltál volna meg, Collins – mondta.
Collins bólintott.
– Tudom.
Egy pillanatra Magnus azt hitte, űollins megijedt. Nem, sajnos nem volt ennyire kielégít
az eredmény. űsupán lemondás volt. Elfogadás. A férfi egyszer en rohadtul nyugodt volt.
Magnusnak hirtelen eszébe jutott, talán van igazi oka is ennek az egykedv ségnek. űsak nincs
Collinsnak valami terve? Nem lehet, hogy van valami csapata csupa girhes vegetáriánus
aktivistából, akik készek vezet jükért harcolni és meghalni, pont, mint azok az rök és
végrehajtók, akiket Magnus alkalmaz? Túl elképeszt ötlet. De lehet, hogy igaz. Mindenesetre
megmagyarázná Collins viselkedését. Talán valami jelt fog adni éhenkórász követ inek.
Talán azzal a harccal van összefüggésben, amelyet a férfi próbál összehozni. Magnus
kénytelen volt újra felmérni Collins állásait. Nem mondott el neki mindent, de nem is várta
el t le. Mi van akkor, ha űollins pont ezért hagyta, hogy ilyen könnyen elfogják?
Magnus próbált nyugodt, rezzenéstelen arcot vágni. Ha a kastély körül cs cselék rejt zik,
el kell ket kapni, miel tt kihasználják, hogy nincs felkészülve. A francba, hogy lehetett ilyen
hülye? Alábecsülte az ellenfelet. Ez volt az els és utolsó, hogy ilyen megtörténhetett –
fogadkozott magában újra. Soha többet nem fordulhat el . Nincs több kedélyes csevegés.
Nincs több beszélgetés. Collins lesz az utolsó. De még volt valami apróság, amit tudni akart.
Felemelt egy kis bronzcseng t az asztalról, megrázta kövér ujjai között. A cseng hangja
tisztán, áthatóan csengett, és pár másodperccel kés bb lábdobogás hallatszott a lépcs n, majd
még er sebben a folyosón: a szobába Űruno rontott be lihegve.
– Minden rendben, uram?
– Igen, Bruno. Teljesen rendben. Behúznád nekem a függönyöket?
– Uram?
– A függönyt. Sötétedik, és nem szeretem, ha a függöny nincs behúzva este hat után.
– De bizonyára Juster…
– Juster éppen vacsorához terít. Húzd be azokat a rohadt függönyöket!
– Igenis – Bruno szaladt, és behúzta a vastag, poros drapériát mind a három ablakon. –
Még valamit, uram?
– Igen. Gyere csak ide!
Bruno elindult, és odalépett Magnus székéhez. Magnus közelebb intette, jelezve, valami
titkos dologról lesz szó. Bruno odahajtotta fülét Magnus ajkaihoz, majd bólintott, mint aki
elfogadja a parancsot.
– És, Bruno – suttogta Magnus –, olyan csendesen, ahogy csak tudod, fiam.
Bruno ismét bólintott, kiment a szobából, Collinsra rá sem nézett.
– Valami gond van? – kérdezte Collins.
– Csak neked, öregfiú. Csak neked. Miért nem fejezed be a meséd?
 Tizenegy

Elméje elrejthette új tudását, de teste nem. Egyre nehezebb lett a Választottakat

kivéreztetni, kizsigerelni, felnegyedelni és kicsontozni. De mindezt el tudta rejteni, ha a
szalag távolabbi részén dolgozott, amikor a levágás már megtörtént. A kábítórészlegen
azonban lehetetlen volt eltitkolnia kételyeit. Arcán nem látszott, sem viselkedésén vagy a
munkatársakkal való beszélgetésben, de látszott, és semmit sem lehetett ellene tenni. Shanti
legszívesebben elt nt volna, amikor meghallotta Torrance acélemelvényér l az ismer s
kiáltást.
– Szalagsebességet kérek! Szenvtelen hangon válaszolt:
– Száztizennyolc.
Torrance bizonyára úgy vélte, rosszul hallotta.
– Ismételd meg. Jégcsákány!
– Száztizennyolc.
A csendben szinte hallotta, ahogy Torrance elgondolkodik. A következ kiáltás már a
rakodómunkásoknak szólt, akik a Választottakat terelték át a közös karámon.
– Hé, emberek! Haladjon az a csorda! Rick itt áll, és nincs itt egy koponya sem, amelyet
betörhet.
Egyikük visszakiáltott.
– Itt minden rendben, uram! Szépen halad a sor.
– Jégcsákány, valami gond van?
– Nincs, uram.
– Akkor miért nem továbbítjuk ket gyorsabban?
– Azt hittem, elég gyorsak vagyunk. Pár perc, és újra százharmincon leszünk.
Torrance nem kiáltott többet, Shanti remélte, azért, mert elégedett. A férfi némaságában
azonban zavarta valami. Nem csak az alacsony szalagsebességr l volt szó – ez mindenkivel
megesett egyszer-kétszer. A rossz nap az rossz nap. De Torrance mostanság figyelte. Nem
furcsán nézett rá, hanem többet nézett rá. Felfigyelt rá. Vizsgálta. Talán már tudott valamit.
Ha így van, akkor Shanti napjai a húsgyárban meg vannak számlálva.
Fogát csikorgatta. A csapóajtó felnyílt. Nem habozott. A m szak végére elérte a
százhuszonnyolcas sebességet. Elég jó ahhoz, hogy Torrance-t lerázza, de csak éppen hogy.

– Nagyon egyszer . Az elhagyott negyedbeli magányában az öregembernek rengeteg ideje

volt, hogy az élelemr l és a túlélésr l gondolkozzon. Rájött, hogy a zöldséget leszedni és
megenni elvileg nem sokban különbözik a húsevést l. Mindkét esetben véget vetsz egy
életnek, amikor felfalod. A városi húsev népségt l eltér en kezdte más szemmel látni a
világot. Készen állt rá, hogy a dolgokról másképpen gondolkozzon. Azon elmélkedett, vajon
meg tudnának-e élni a városlakók úgy, hogy nem bántanak más él lényt. Próbálkozott imával,
meditációval, gyakorlatokkal, majd összeállt az alaprendszer, amelynek elve szerint a testet
csupán fénnyel és légzéssel táplálni lehet.
– Várj csak – vágott közbe Magnus –, azt akarod mondani, hogy ez az ember mindent
figyelmen kívül hagyott, amit az Adományok Könyve ír, de mégis imádkozott? Ki a fenéhez?
– Nem egy könyv írása az, amely bizonyítja vagy cáfolja, hogy létezik fels bb hatalom. A
világról alkotott mélyebb megtapasztalás az, amely tudatja ezt velünk. Ebben a városban
egyaránt vannak hív k és hitetlenek, akiket a Könyv írásai nem érdekelnek.
– Te hiszel egy fels bb hatalomban?
– Ez nem egyértelm ? Magnus ezen elgondolkozott.
 – Nem olyan egyértelm , mint ahogyan gondolnád. Idejöttél, és olyan sok zagyvaságot
hordtál itt össze, hogy nehéz rólad bármit is határozottan kijelenteni. Legfeljebb annyit látni,
hogy valami nagyon hajt, és egy kis gond van a fejeddel. Azt mondod. Istent eszed, és
feltételezem, ez annyit tesz, hiszed is, hogy létezik. Mindenesetre ez nem pont azt mutatja,
hogy tisztelsz egy ilyesfajta lényt.
– Elnézést, ha nem voltam elég egyértelm . Az embert néha… néha annyira betölti az
igazság, hogy elfelejti kimondani. A kérdésre az a válaszom, hogy igen, hiszek egy fels bb
hatalomban, és mindennél jobban tisztelem. Ellát élelemmel, táplál… támogat. Mutatja az utat
életem minden egyes napján.
– Azt mondod, az öreg fényen és leveg n élt. Te viszont azt állítod. Istenb l élsz. Hogyan
lehetséges? Mit jelent?
– Maga valószín leg úgy képzeli, hogy szépen átcsámcsogom magam egy-egy darabka
istenségen. De ez nem ilyen. Az els , amit tenni kell, teljesen átadni magunkat Istennek. A
cselekedet, ha szinte, igen értékes áldozat. Most el sem tudja képzelni, Mr. Magnus, mit
jelent, de mindannyiunknak megvan az a képességünk, hogy ezt megértsük, és minden egyes
ember meg tudja hozni ezt az áldozatot. Az eredmény pedig az, hogy Isten mindent megad
nekünk, amire szükségünk van. Ilyen egyszer . Napi táplálkozásomnak része egy
gyakorlatsor, amely imából, elcsendesedésb l, finom testmozgásból áll, de az öregemberhez
képest én egy lépéssel továbbmentem. Feláldoztam magam a teremt nek, és cserébe a teremt
megadott nekem mindent. Szó szerint mindent.
Magnus elnyomott még egy szivart, szája ítélkez , kétked mosolyra húzódott.
– De a szabadságot nem adta meg, ugye? – kérdezte Magnus. – Nem szabadított meg
ellenséged kezéb l. Es nem mentett meg a mészárszékt l sem. Űizonyára megbocsátod
értetlenségemet, ha nem látom kezedben túlcsorduló ajándékait.
– A dolgok értéke megváltozik, ha a teremt gondoskodik rólad. Az, amir l maga beszél,
számomra nem értékes. A teremt vagy megadja nekem, vagy nem. Nem számít, mert már
betöltötte az életemet. Elégedett vagyok, és minden képzeletét felülmúlóan gazdag.
Magnus bólintott, majd felállt. Háta mögött kinyújtóztatta vaskos karjait, hangosan helyére
roppantott pár ízületet, miel tt űollinshoz lépett volna.
– Meg vagyok lepve, tudod – mondta tárgyilagosan. – Tényleg rávettél, hogy a dolgokról
másképp gondolkodjam. Azt hittem, csak valami holdkóros vagy, akinek elég energiája van
ahhoz, hogy ennek a városnak az ostobáit tovább hülyítse. De te annál sokkal több vagy,
Collins. Intelligens vagy. Szenvedélyes. És veszélyes. Megleckéztettél saját magammal
kapcsolatban, és minden látszat ellenére sikerült megváltoztatnod a terveimet veled
kapcsolatban.
A férfi Collins még mindig szelíd és nyílt arcába nézett. Collins figyelt, de úgy t nt, nem
jutott el a tudatáig, hogy Magnus valami enyhítésre, megegyezésre célozhat. Err l nem volt
szó, de Magnust bosszantotta, hogy Collinsnak nem számít, akár így, akár úgy alakul. A férfi
arca aszott volt, der s és fényl . Magnus egyik vasöklét egyenesen a férfi képébe vágta,
érezte, hogy az orr betörik és kilapul ujjai alatt, míg t magát szinte semmi fájdalom nem éri.
A szék felborult, földre döntötte Collinst, és leverte róla a takarót. Magnus arra számított, a
férfi majd ott hever és vizsgálgatja magát, miel tt könyörögni kezd, hogy ne üsse meg újra.
Collins csupasz teste megrezzent, megfeszült, ahogy az ütés lendületével hátragurult.
Talpon volt, félig guggoló helyzetben, készen arra, hogy megvédje magát, míg Magnus még
mindig az ízületeit vizsgálgatta.

űsupán rövid séta vezetett az irattárból a Közjóléti Hivatal f épületének tömbjéhez, de

amilyen rosszul érezte magát, igazi er feszítés volt visszamenni. Nem tudta megérteni, miért
nem helyezték az archívumot közelebb a többi közjóléti irodához és a Központi
Székesegyházhoz.
 Talárját szorosabbra húzta magán, igyekezett átmelegedni az irattárban töltött hosszú órák
után. Nem tudta eldönteni, vajon a hideg vagy a betegsége miatt reszketett. Gyomrát még
mindig éles fájdalom kínozta; úgy érezte, csalódottsága csak rontott rajta.
A feljegyzések semmivel sem szolgáltak, ami a nyomozást el relendíthetné. Abban az
évben, amikor a kis Richard Shanti meghalt, kétszáz szülés volt a városban. Ebb l harminc
halvaszülés. Tizenkét anya nem élte túl a szülést. Az életben maradt gyerekek közül csak
nyolc – igen csekély szám – jutott árvaságra szegénység, szerencsétlenség vagy
elhanyagoltság miatt. Népszaporulat tekintetében jó év volt. A feljegyzések minden árva
gyerek sorsáról beszámoltak, de semmi szokatlan eset nem volt. Egyértelm , hogy semmi
kapcsolat köztük és a Shanti-vonal között.
Mary Simonson lelkész azt tervezte, hogy beszerez nyolc felhatalmazást, minden árvához
egyet, és meglátogatja ket, hogy megbizonyosodjon róla, semmi törvénytelenségr l nincs
szó.
De ehhez el ször is kihallgatást kell kérnie a Közjóléti Hivatal f érsekét l.
A Központi Székesegyházhoz felvezet lépcs csaknem ötven méter széles volt a
lábazatnál, és a bejárat felé elkeskenyedett. Hatvan lépcs fok. Várt kicsit, összeszedte magát,
leveg t gy jtött, majd elindult felfelé. Izmai tiltakoztak, mellkasa zihált, a didergés helyét
hirtelen viszket izzadás vette át. Háromszor is megállt. Lelkészek haladtak el mellette
mindkét irányban. Egyikük sem segített.
Ahogy elérte a boltíves tátongó bejáratot, újra megpihent, hátát a föléje magasodó csúcsív
díszes kövéhez támasztotta. A nagy fakapuk már rég elkorhadtak, használhatatlanná váltak,
hát leszerelték ket. Most a székesegyház bejárata úgy ásítozott, mint egy fogatlan száj,
lelkészek siettek be vagy igyekeztek ki rajta a sötétb l.
A f érsek szobája el tt beállt a sorba sok más, különféle tisztség lelkész mellé.
Legtöbbjük csak pár percet töltött bent, így a sor simán haladt. Mikor épp rá került volna a
sor, gyomra összerándult, megfeszült a benne lév tüskés csomó körül, öklét belenyomta,
hogy enyhítse a fájdalmat. Újra kiverte a verejték, pedig az csak nemrég száradt fel a
lépcs mászás után.
A görcs még mindig tartott, amikor a f érsek ajtaja kinyílt, és az nevét kiáltották bentr l.
Amennyire tudta, elrejtette szenvedését, letérdelt feljebbvalója elé, és megcsókolta a kezét.
– Mary – szólt a férfi –, örülök, hogy látom.
is örült, hogy látja, már ami a látást illette, de az ok, amiért idejött, egyáltalán nem tette
vidámabbá a találkozást.
– Szintúgy – nyögte.
Felemelte fejét, hogy a f érsekre nézzen, látta a férfit, akinek hatására évekkel ezel tt
csatlakozott a Közjóléti Hivatalhoz.
– Felállhat, Mary.
A férfi aggódva tekintett le rá. Tovább térdelhetett el tte, mint gondolta. Megpróbált
felállni és rájönni, miért nem tette ezt meg el bb – még az is nehezére esett, hogy saját súlyát
megemelje. A f érsek, látván a n kínlódását, újra felajánlotta karját, és a lelkész most
elfogadta, és belekapaszkodva felállt. Mosolygott, de tudta, hogy a f érsek átlát rajta.
– Miért nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte.
– Mi lesz a többiekkel?
– Tudnak várni. Erre való a sor.
Nem az asztal mögé ült, hogy a lelkész vele szembe helyezkedjen el, hanem odament a
kandallóhoz,amelyben a pár szál fa már szinte elégett. Mégis, a lelkésznek pont a meleg
kellett; amint kényelembe helyezte magát, a fájdalom engedett egy cseppet. Egymással
szemben ültek egyenes hátú székeken, amelyek szalmafonatú ül kéit már rég durva deszkákra
cserélték.
 – A magam módján figyeltem, hogy halad – szólalt meg a f érsek pár pillanatnyi csend
után –, azt hallom, az utóbbi hetekben nem teljesen önmaga.
Már hónapok óta, gondolta a n , de nem akarta kijavítani.
– Szükségem van… némi tanácsadásra – mondta.
– Bármit, amit nyújthatok, örömmel megadom.
– Van egy kis, nem igazán probléma, inkább egy dolog valakivel kapcsolatban, aki nagy
szolgálatot tesz a városnak. Nem tudom, merre menjek tovább. Ha folytatom az ügyet, nagy
az esélye, hogy valami szabálytalanságra bukkanok.
– Mennyire súlyos szabálytalanságra?
– Elég súlyos ahhoz, hogy a polgári státust megvonjuk.
– Értem.
– Attól tartok, hogy a kérdéses személy, abból a példamutató szolgálatból ítélve, amelyet
mindannyiunknak tesz, egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy valami szabálytalanság forog
fenn. Ha aggodalmam beigazolódik is, ez a személy még csak nem is sejti, hogy puszta
létezése… istenkáromlás. A kérdésem az, hagyhatom-e ezt a helyzetet fennállni, és azt
remélni, senki más nem veszi észre, vagy folytassam a nyomozást, és kockáztassam meg,
hogy tönkreteszek egy embert, aki a saját tudomása szerint teljesen feddhetetlen?
A f érsek arcán nem látszott kívülr l semmi változás, de a lelkész észrevette, a kérdés a
férfit saját lelkének mélyebb rétegébe vezette. Még mindig a n szemébe nézett, de valahova
máshova figyelt, messzire, túl a szobán.
– Mit mond a szíve?
– A szívem azt mondja, ha helytelen történt, az valaki más hibája, nem ezé a személyé. Ha
nem tud arról, ami korábban történt, akkor olyan ártatlan, mint amilyennek hiszi magát.
– És Isten mit mond?
– Az én Istenem azt mondja, hogy csak városlakók ehetik a Választottakat. Csak
városlakók tenyészthetik a Választottakat. Ennek a személynek önmagáról alkotott
elképzelését l függetlenül az én Istenem azt mondja, ha nem közülünk való, akkor a státusát
meg kell vonni. Szembesülnie kell a tényekkel és azok következményeivel.
A f érsek alig észrevehet en bólintott, és magában elmosolyodott. Majd a máshol
kalandozó tekintete visszatért arcára. Egy ideig némán ült.
– Néha a szív és Isten egyetért, néha nem – nem nézett a lelkészre, amikor ezt mondta, de a
n tudta, mire utal. – Mint tudja, mindig aszerint hoztam a döntéseimet, ahogy azt Isten
megszabta. Éppen ezért megbánás nélkül nézek vissza az életemre.
A n szemébe nézett. Valahol is szenvedett saját bels töviseit l. A lelkésznek úgy t nt,
a férfi szeme megnedvesedett.
– Megbánás nélkül, Mary. És kérdés nélkül is tudom, hogy meg vagyok mentve. Hogy
dics ségbe megyek. Az élet olyan egyszer lesz, ha Isten akaratának engedelmeskedünk.
Megkímél minket a bonyodalmaktól. Feleslegessé teszi a szenvedést.
A lelkész némán ült, hagyta, hogy a f érsek szavai körbevegyék, ahogy a hosszú évek alatt
annyiszor. Tudta, hogy ezt a választ kapja, annak ellenére, hogy azt remélte, nem így lesz. Így
volt ez mindig. A férfi válasza minden egyes kérdésben oda lyukadt ki, hogy Isten törvényét
egyszer en el kell fogadni úgy, ahogy azt az Adományok Könyve írja. Egyszerre találta
kiábrándítónak és megnyugtatónak, hogy a f érsek nem változott. Hogy sosem fog
megváltozni.
– Köszönöm, kegyelmes uram.
Úgy t nt, a f érsek hirtelen tudatára ébredt, mennyi lelkész várakozik még az ajtaja el tt.
Felállt, felsegítette a lelkészt. A n szeretett volna segítséget kérni a másik dologban is, a
betegségével kapcsolatban, de tudta, a válasz az önfeladó szolgálatról szólna, amelyért saját
jólétét is fel kell áldoznia. Err l szól a Közjóléti Hivatal lelkészeinek élete. A f érsek talán
tudta, hogy mást is akart, vagy talán csak megsajnálta. Az is lehet, hogy kimondott szavai
ellenére valami nagyon szerette volna benne azt az összetett és fájdalmas érzést, amit Isten
akaratának áthágása okozna. Bármi volt is a háttérben, a lelkész nem azt várta, ami
következett.
– Gondoskodom róla, hogy a köteles adagja ezentúl mindig tartalmazzon valami különösen
megszentelt és tápláló összetev t. Űiztos vagyok benne, hogy sokkal jobban lesz t le.
A lelkész le akart térdelni, hogy kezet csókoljon, de a f érsek nem engedte.
– Teljesen szükségtelen, Mary. Menjen, pihenjen le. Majd holnap folytatja.
A n elmosolyodott, majd távozott.

Torrance a négy munkást nézte, a kis csapat épp most jött ki a tejüzemb l. Hátát a
mészárszék falának támasztva cigarettázott.
Mögötte egy teherautó farolt be a rakodóállásba, motorja most üresen járt. Hallotta, ahogy
a tartályokat a járm rozsdamentes acéltárolóiba ürítik, hallotta a csusszanás nedves hangját, a
dübörg puffanásokat, ahogy az üres tér megtelik értékes hússal.
– Hé, fiúk!
Hívogatóan feléjük tartott egy doboz cigarettát. A fiúk irányt változtattak, és közeledtek.
– Mi ez a sietség? – kérdezte t lük, amikor elég közel értek. – Van jobb dolgotok is, mint
tehenet fejni?
– Nincs, uram – válaszolta Harrison. – Mi csak…
– Rendben van, nem kell magyarázkodni. Én is ugyanolyan gyorsan húzok el innen, mint
bárki más, amikor vége a m szakomnak. Nem csak húsgyár van a világon, igaz?
Bólintottak, egy kicsit leengedtek.
– Na, gyújtsatok rá ti is!
Torrance körbekínálta a cigarettát. Haboztak, aztán egyszerre nyújtották ki kezüket.
Torrance meggyújtott egy gyufát, négy fej hajolt el re, hogy rágyújtson.
– Köszönjük, uram.
Torrance bólintott. A tisztelet rendjén való és illend . Űezzeg t tisztelik, nem úgy, mint az
el z f nöküket. Ez is rendjén való és illend .
– Hogy mennek a dolgok a tehenészetben?
– Sokkal jobban anélkül a dilis Snipe nélkül – válaszolta Roach. A többiek ránéztek, aztán
Torrance-re. Roach rájött, hogy túl messzire ment, lábait kezdte vizsgálgatni, azt kívánta, bár
ne lenne olyan zabolátlan, nagy szája.
– Igazad van – mondta Torrance –, Snipe dilis volt, a legrosszabb fajtából. Nem alkalmas
arra, hogy itt dolgozzon, nem alkalmas, hogy városlakó legyen. Tudjátok, mi történt vele?
Vállukat rángatták.
– Megvonták a státusát – felelte Maidwell.
– Pontosan. És gondolom, mind tudjátok, ez mit jelent, nem?
Bólintottak, de Torrance tudta, túl fiatalok ahhoz, hogy teljes mértékben felfogják. Tudták,
de nem igazán értették meg.
– Aki nem városlakó, az hús, fiúk. Ilyen egyszer . Hadd mutassak nektek valamit.
Odasétált a közeli beállóban várakozó teherautóhoz, a fiúk utána. Láthatták az ajtókon a
gázgyár lógóját, azt is, mi a rakomány. Egymás után borították a beleket a tartályokból a
járm nyitott rekeszeibe. A tartályokból fényes kötelekként zubogtak alá a világos rózsaszín,
szürke, fehér és kék bels ségek. Velük együtt gyomrok, hasnyálmirigyek, epehólyagok. A
vékony- és vastagbél természetes csavarodásai, hurkai pont úgy festettek, mint egy furcsa
szín virslikarika.
Volt valami meghitt és érzéki abban, ahogy esés közben a belek megcsillantak, és
egymásra tekeredtek.
– Íme, a város energiaellátása. Mi vagyunk azok a szerencsések, akiknek jut áram – hát
innen jön. Snipe, a régi f nökötök is itt van valahol, és ez így van jól. Olyat tett, amit sem
Isten, sem Magnus nem bocsát meg. Most hát odaadja magát a városlakóknak eledelül, f t -
és üzemanyagként. Most gondoskodik arról, hogy a gyárnak legyen áramellátása, hogy a
Választottak feldolgozása zökken mentes legyen. Vagy így, vagy úgy, mind ehhez járulunk
hozzá, fiúk. A lényeg, hogy a jó oldalon álljunk. Értitek, mit akarok mondani?
Parfitt olyan sápadt lett, mint a teherautóba hulló élettelen szervek, de a többiek elfogadták
a dolgot, még ha kicsit fintorogva is. Mind bólintottak, és azt mondták „igen, uram”.
– Akkor rendben – Torrance bakancsával szétmorzsolta a cigarettát. – Most, hogy már pár
hónapja itt dolgoztok, azt hiszem, itt az ideje, hogy egy kis szabad foglalkozásban
részesüljetek. Legyetek Dinónál tízkor!
Harrison tiltakozni próbált, de Torrance esélyt sem hagyott neki.
– Ne késsetek!

Magnus nem ezt várta.

Collins úgy mozgott, mint egy macska. Nem, mint egy ijedt állat. Egy kecses, magabiztos,
megfontolt macska. Bordó csík szivárgott mindkét orrlyukából, de Collins még arra sem vette
a fáradságot, hogy kézfejével letörölje, és megnézze, mennyire vérzik.
Ehelyett mélyeket lélegzett, sokkal lassabban, mint ahogy Magnus szerette volna, és az
el -el bukkanó vérbuborékok megn ttek, majd kipukkadtak a férfi ajka felett, gyenge skarlát
párát szórva az iroda meleg leveg jébe.
Szeme hipnotikusan csillogott – mindkét szivárványhártya körül széles fehér sáv. Úgy t nt,
nem is bámul, inkább hagyja, hogy szeme mindent bevegyen. Magnusnak az az érzése támadt,
hogy Collins még azt is látja, ami a háta mögött van. Az esélyek, amelyek pár másodperce
még olyan égbekiáíltóan Magnus oldalán álltak, mostanra mintha kiegyenlít dtek volna,
jobban, mint amennyire hinni akarta. Óvatosan, biztos kézzel, mint egy sebész, jobb kezét
zakója alá csúsztatta, és el vette a botot, amelyet vállszíjon tartott a bal karja alatt. Egy
felkarcsont húszcentis darabja volt, a fels végével együtt, a csontvel helyén ólommal –
mindenki agyatlanítónak nevezte. A polírozott csont halványsárgán derengett, rajta finom
metszés monogram: R. M. Nem lesz bel le baj, ha a mérleget egy kissé a maga javára
billenti, és Magnus nem akart pengét használni. Még egy darabig nem.
Collinsnak szeme sem rebbent, amikor meglátta az agyatlanítót.
Az agyatlanítóval a kezében Magnus már sokkal szívesebben közeledett Collins felé. Úgy
fogja szétverni, mint egy profi, itt összezúz egy izmot, ott egy másikat, eltör egy pár bordát,
egy-két arccsontot, de nem rondít bele Pallos munkájába. Collinst semmi sem fogja
meggátolni abban, hogy érezze, ahogy letépik b rét, felhasítják húsát, elvágják inait és
ínszalagjait, hogy eltörik csontjait, ízületeit.
A felborított szék köztük feküdt. Magnusnak csak odább kell rúgnia, és máris ráteheti a
kezét űollinsra. El rébb lépett, felmérte űollins reakcióját. Még mindig semmi. Még csak
izma sem rándul. Szeme sem rebben. Magnus bakancsba bújtatott jobb lábát a szék felé
nyújtotta, felrántotta, és a fal felé penderítette. Nyitva állt közöttük az út. Magnus felemelte az
agyatlanítót, és elindult.

Az árvák közül, akiket abban az évben fogadtak örökbe, kett már halott volt. A többiek
semmit nem tudtak a Shanti családról, sem más árvákról, akikr l esetleg nem készült
feljegyzés. Azok, akik életben maradtak, pont olyan felszínesek és érdektelenek voltak a
kérdéseivel kapcsolatban, mint amennyire csak a legrosszabb városlakók lehettek. A lelkész
elt n dött azon, hogy talán az árvákat nem is kellene örökbe fogadni, inkább el kéne venni
t lük a státust, és el velük az üzembe. Ezáltal minimálisra lehetne csökkenteni a
hasznavehetetlen városlakók számát. Abyrne-ben már épp elég felszínes ember élt.
Elhanyagolták a Vallást; elhanyagolták oltalmazójukat, a Közjóléti Hivatalt, elhanyagolták
mindazt, ami a város m ködését lehet vé tette.
 Újra és újra zsákutcába futott, ezért még utoljára ellátogatott az irattárba. Whittaker és
Rawlins felugrottak székükb l, valahányszor közeledni látták, már a pohár tejet sem kellett
külön kérnie.
Volt pár jó napja. Testében a remegés elmúlt, gyomrában a fájdalom szintén alábbhagyott.
Mindezt annak tulajdonította, hogy a f érsek volt kegyes borjúhúst rendelni a köteles adagja
mellé. Mindennap ezt ette, általában reggelire, úgy vette észre, ezt könnyebb bent tartania.
Mindenütt, amerre korábban fel-alá járt, hogy a polcokon álló dobozokat leemelje, sávok
húzódtak az irattár közepén a porban. A szokottnál vidámabban kívánt Whittakernek és
Rawlinsnak kellemes délutánt, majd elindult egyenesen a legel ször megtekintett irattároló
irányába, és újra levette. Megtalálta a bejegyzést a halott kisfiúról, Richard Shantiról. A
csecsem t saját köldökzsinórja fojtotta meg a szülés alatt. Mikor alaposabban átolvasta a
papírt, észrevette, hogy Richard Shantinak volt egy testvére. Reginald Arnold Shanri. A másik
fiú is halva született. A végzet kihalásra ítélte a Shanti-vonalat, hiába volt olyan el kel neve
a családnak, amely már akkor létezett, amikor a város létrejött a pusztaság porából.
Két halott kisfiú. Világrajövetelük napján már halottak.
Mi történik ilyenkor egy anyával? Mi történik ilyenkor egy apával, aki azt akarta, hogy
neve terjedjen, virágozzon? Biztosan be kellett látniuk, hogy a családfának vége. Amikor ezt
elfogadták, vajon mit tettek? Ha árvákat fogadnak örökbe, az a gyerekek számára sok
haszonnal jár, városlakók lesznek, nem az üzemben végzik, vagy nem kell azz életüket
számkivetettként élniük az Elhagyott Negyedben, de mindez semmit sem segít a vérvonalon.
Tehát mit is jelent, hogy két fiú is meghalt? Lenne egy másik férfi valahol a városban,
akinek szintén el kel neve van, de nem az, akinek hiszi magát?
Visszament, hogy újra átnézze a szül k bejegyzéseit, hátha talál még valamit.

Bruno berontott az irodába, hatalmas lendülettel rúgta be az ajtót, ahogy áthaladt rajta. Az
ajtó a bels falhoz csapódott, és a kilincs leverte a vakolatot a falról.
– Vissza! – üvöltött Magnus.
Bruno észrevette, hogy f nöke ügyel, nehogy levegye tekintetét űollins arcáról. Muszáj
volt tartani a szemkontaktust. Elég a rossz pillanatban félrepillantani, és bármelyik férfi
felülkerekedhet.
– Én és istenev uraság most éppen közelebbr l ismerkedünk egymással – folytatta
Magnus. – Nem akarom, hogy bármi megzavarjon.
Űruno rápillantott űollins vérz orrára és szájára, látta, milyen éhenkórász kinézete van,
visszagondolt, milyen könny volt behozni. Észrevette f nöke jobb kezében a fényl emberi
csontot, és kissé megnyugodott. Az agyatlanító legendának számított a városban, a fegyvert
mindenki félte.
A felrúgott szék és a lehuppanó test zaja er sen lehallatszott. Űruno egy kétségbeesett
pillanatban azt hitte, hogy Magnus került bajba. Most rájött, milyen ostoba volt, milyen
feleslegesen paranoiás. Magnusnak csak a kések, kövek, dárdák megfékezésére volt szüksége
él pajzsra. Am semmi szüksége test rre, ha ilyen testközeli harcra kerül a sor. Olyan a
felépítése, mint egy nehézsúlyú bokszolónak, gyorsasága pedig ellensúlyozza terjedelmes
hasát és mellkasát. Az évek alatt Magnus tucatjával döntött le embereket Bruno szeme láttára.
Ez a harc Johnnal, a prófétával meg se kottyan neki. Ha ütlegelésre kerül a sor, Magnus
puszta súlya és ereje elég lesz, hogy felülkerekedjen Collinson. A sovány férfinak esélye
sincs.
Külön osztagot hívtak, hogy átfésüljék a területet a kastély körül. Ű ntársaknak nyomuk
sem volt, sehol rejt z éhez k, sem portyázó eretnekcsapatok. A kastély teljes biztonságban.
űollins egyedül volt a lehet legrosszabb helyzetben. Magnus nagy m gonddal üti majd, úgy,
hogy teljesen ép maradjon a kivégzésre, ami a legvéresebbnek ígérkezett, amit a város valaha
látott.
 Összehasonlította ket; a sápadt, kísérteties ember, aki saját bevallása szerint tartózkodik a
húsevést l, s t hónapok óta nem eszik, bolond, istenkáromló szavakat szól, akinek egyeden
ereje tekintete intenzitásában mutatkozik meg. Guggolt, szinte lapult. Szembenézett az
óriással, a férfival, akinek Bruno dolgozott és ölt, amióta kamaszként behozták az utcáról.
Magnus nagyobbnak t nt, mint a leghatalmasabb bika, vállán és mellkasán mindig feszült az
öltöny, szinte szétrepesztette a varrást. És Magnus teli ember volt; teli dühvel, teli éhséggel és
szenvedéllyel, teli azoknak az embereknek a vérével és húsával, akik valaha is keresztezték
útját, amióta lett Abyrne húsbárója.
Űrúnót valami emberré változott vérengz óriásra emlékeztette. Vöröses, elvékonyodó haja
mélyen válla alá ért. Szakálla olyan dús, hogy csak sejteni lehetett mögötte ajka formáját, a
sz rszálak olyan magasra terjedtek az arcán, hogy még a pofacsontra is jutott bel lük. Vállai
két izomív, kezei, mint két hatalmas lapát. Collinsnak biztosan agyára ment az éhség. Csak
egy félesz keresi a harcot egy akkora emberrel, mint Magnus.
– Ez azt jelenti, lelépni!.
Űruno nem szívesen hagyta ott ket. Nem f nöke testi épsége miatt aggódott, hanem
szerette volna végignézni ezt az egyenl dén küzdelmet egészen az elkerülhetetlen befejezésig.
Szerette volna látni, ahogy f nöke megveri, megalázza űollinst, miel tt átadják Pallosnak, aki
majd ráér sen felboncolja. Olyan mészárlás lesz, amit senki sem felejt el.
Űruno kihátrált a szobából, még maga el tt látva a két harcos képét. Egyik oldalon a vörös
medveember, aki Abyrne városát vezeti. A másik oldalon az agársovány aszkéta, aki
nemsokára elpusztul.
Kár, hogy lemarad róla.

Tizenkettő

Magnus tudta, már nincs tökéletes pillanat onnantól, hogy megvolt az els vér. Elérkezett
az id , hogy izmait használja.
El reszökkent, hogy széttárt karjával elkapja űollinst, attól függ en, az merre hajol majd
el. Collins nem mozdult. Magnusnak volt ideje magában elvigyorodni, ahogy mindkét karját
kinyújtotta, hogy teljes testével ledöntse ellenfelét. Collins kilapulna alatta. A legutolsó
pillanatban azonban Collins ellépett oldalra, és Magnus jobbra mellette elrepült. A támadásból
esés lett, Magnus a földre zuhant. A hajból sz tt sz nyeg nem sokat fogott fel az esésb l. Es
Collins, a sunyi kis rohadék, már mögötte volt.
Karjával felnyomta magát, akár egy kiképz tiszt, aki éppen megmutatja az embereinek,
hogyan is kell ezt csinálni. Miel tt űollins megmozdulhatott volna, Magnus már újra vele
szemben állt, el nyét nem vesztette el. Jobb kezével űollins állkapcsa felé csapott az
agyatlanítóvad, remélte, egy er s ütéssel földre terítheti. Megint azt hitte, el fogja érni, és
megint, amikor már úgy t nt, túl kés , űollins pár centire elhúzódott az ív el l. Magnus nem
tudta megállítani a csontból készült bot lendületét, esetlenül követte, oldala veszélyes
pillanatokra szabaddá vált űollins el tt. A körkörös mozdulatot kihasználva visszaperdült,
megpróbálta Collins arca másik oldalát eltalálni egy fonák ütéssel. Collins elhúzta fejét, az
ütés nem talált. Úgy t nt, ellenfele szétolvad, amint támadás közeledik. Magnusnak nem
tetszett a higgadt kifejezés a beesett arcon.
– Azt hittem, kurvára akarod ezt a harcot. Most meg ügy viselkedsz, mint egy mimóza.
Mire megy ki a játék, Collins?
Collins, aki az imént még olyan szenvedélyesen beszélt, most nem válaszolt. Magnus látta,
a férfi szeme a mozdulatainak minden apró rezdülését követi. Bal öklével megpróbálkozott
pár cselez ütéssel, de űollins tudta jól, egyik sem éri el, így teljesen nyugodt maradt.
 Passzivitása kiszívta Magnus minden erejét, helyét gyerekes frusztráció vette át. Nem
férfiként harcoltak. Fogócskáztak.
Magnus szemmel tartotta ellenfelét. Egyeden elégtétele abban a pillanatban az volt, hogy
bizonyosan tudta, mi lesz a vége az egésznek. Collinsnak semmi esélye sincs. Ennek ellenére
nyugtalanította a férfi higgadtsága, és egypár pillanatig komolyan fontolgatta, hogy behívja
Brúnót, és véget vet Collins kis gyorsasági bemutatójának. Biztonságosabb, ha megkötözik,
és elszállítják a városközpontba a nyilvános kínzásra és kivégzésre, a lassú megcsonkításra és
feldarabolásra. Kiviteti, átadatja Pallosnak, és minden visszatér a rendes kerékvágásba – s t,
jobb lesz, mint eddig, ha Collins csak egy véres és sokkoló emlék marad a városlakók fejében.
Elég ahhoz, hogy emlékeztesse ket, ki vezeti Abyrne-t, és elfelejtsenek minden mesét arról,
hogy meg kell tartóztatniuk magukat Isten mennyei adományától, a hústól.
Hova gondolok? Ez az ember hónapok óta nem evett rendesen. Bárki gyorsan mozogna, ha
ilyen könnyű lenne. Ha elkapom, akkor vége. Ha nem hagyja magát elkapni, akkor hívom
Brúnót, majd ő elintézi. Akárhogy is, én küzdök a zsákmányért. Istenemre, olyan jó lesz végre
eltömi egy-két csontját.
Magnus magabiztosan ütött, űollins ismét elhajolt. Olyan er vel lendítette a karját, hogy
elvesztette az egyensúlyát. Látta Collins szemében a hitetlenkedést, hogy most olyan
lehet sége van, amelyr l álmodni sem mert. Magnus úgy érezte, mintha egy éles k vágódott
volna ádámcsutkájának – Collins csontos könyöke, amely a legközelebb esett a testéhez. Mire
mindez lejátszódott, már túl kés volt reagálni.
Az agyatlanító kiesett Magnus ernyedt kezéb l. Űalját torkához emelte. Nem tudott sem
lélegezni, sem nyelni. Olyan volt, mintha egy kemény szilvamag akadt volna meg a torkán.
Próbálta Brúnót hívni, de egy hangot sem tudott kiadni. Agyába dühös és kétségbeesett
szavak tódultak, de egyet sem tudott kinyögni. Fuldoklott, űollins csak nézte. Sebezhet volt,
támadásnak szabadon kitéve, de Collins mégsem mozdult.
Hát ez van. Ez a girhes rohadék most itt áll, és szépen végignézi, ahogy meghalok.
– Talán most már egy kicsit komolyabban fog venni – mondta Collins.
Magnus látta, Collins alig hisz a szerencséjének. Kezét kinyújtotta, hogy valahol
megtámassza magát, de sehol semmi. Térdre rogyott, végül megkísérelte torkát kövér ujjaival
megmasszírozni. Semmit sem használt, s t a fájdalom er sebb lett. űollins mosolygott,
Magnus valódi megkönnyebbülést látott arcán, a feszültség elt nt róla.
– Ennek ellenére örülök, hogy találkoztunk. űollins kilépett látómezejéb l az ablak felé, és
Magnus el tt minden elsötétült, csillagokat látott.

A Dino maga volt a marhatartók m szak utáni paradicsoma.

Zajos volt, füstös, fanyar gabonavodkát szolgáltak fel, minden húsgyári munkás ezzel
lazította el agyát és Izmait, akár mészáros volt, akár tehenész, akár pásztor. A hely
f részporos volt, és rideg, de a vendégek magas fizetése miatt nehéz volt bekerülni a
megfelel kapcsolatok nélkül. Számos magányos abyrne-i hölgy látogatott el a Dinóba, hogy
jól keres férjet fogjon magának. Tizenhat évest l negyvenévesig mindenféle n megfordult
erre, és nem egy közülük ezeket az éveket végig itt töltötte. A marhatartók kivénhedt
teheneknek hívták ket. Ennek ellenére a n k sosem adták fel a keresést. Inkább ez, mint
reménytelenségben meghalni.
A zenekar elviselhet tánczenét játszott heged n, gitáron, sípokon és egypár csörg dobon.
Elnyújtott, nehézkes hangzású zene volt, de ett l még a munkások ugyanúgy ugrándoztak,
rángatóztak rá. Abyrne-ban igen kevés hangszert lehetett találni. A kellemes, él zene még
ennél is ritkább volt. Egy órával a m szak vége után már a legtöbb állandó kuncsaft táncolt,
rúgta a port, vagy vedelte a vodkát. A többiek a táncparkettet figyelték, van-e üresedés. A
marhatenyészt k egészséges, fiatal n ket kerestek – ez is ritkaságszámba ment –, a n knek
pedig bármilyen marhatenyészt megfelelt.
 A tehenészfiúk igyekeztek még azel tt megérkezni, hogy a székesegyház órája egészet
ütött. Nem tudták, Torrance mennyire viseli el a késést; hiába vannak az üzemen kívül.
Egyikük sem akarta megtudni.
Percekkel korábban sétáltak be a kapun, megmutatták húsgyári igazolványukat a
nagydarab ajtónállóknak, akik nem is figyeltek rájuk. Bent csak bámultak a füstben, a nevetés
és kiáltozás morajában, nézték a hatalmas táncparkettr l felszálló porfelh t. Senki nem vette
észre ket.
Nem tudták, mitév k legyenek, követték Parfittet, aki oldalazva átvágott a tömegen a bár
felé. Mindannyian úgy érezték magukat, mint egy kiskölyök az els nap az iskolában, aki
ideges, nem tudja, mit várjon, fél a veszélyt l, de izgatott a lehet ségek miatt. A feln tté válás
utolsó szakasza volt, örültek, hogy Torrance „meghívta” ket.
Parfitt szerette volna, ha több ideje van szemügyre venni a sz kös italkínálatot a bárban,
miel tt rendelne – azel tt egyikük sem ivott még soha –, de addigra a számos csapos közül az
egyik észrevette ket. Nem akart átkiabálni a tömegen, fejét kissé felszegve jelezte, látja,
hogy várnak, és mondják csak, mit szeretnének. Parfittnek döntenie kellett. Választott hát egy
címkét, ami tetszett neki.
– Négy bikakorbácsot – kiáltotta.
– Hát a jó modort hol hagytad?
Valahogy rosszul hangzottak a szavak. Mindenesetre Parfitt elvörösödött. Nincs mese.
– Kérek szépen.
A csapos elvigyorodott. Az összes alsó és fels metsz foga hiányzott. Elfordult, és négy
töltény formájú pohárba vodkát töltött. Letette a pultra. A tehenészfiúk a poharak felé nyúltak,
de a csapos feltartotta a kezét.
– Pár jó tanács, srácok. Ha a Dinóban akartok inni, akkor úgy kell viselkednetek, ahogy a
marhatartók – ez annyit tesz, hogy adjátok meg a kell tiszteletet, és viszonzásul ti is
megkapjátok. Be ne gyertek ide, ha azt gondoljátok, jobbak vagytok, mint a többiek.
Megértettétek?
Egymás felé fordultak, és minden szempár azt kérdezte: - tényleg el kell ezt viselnünk?
Egyik jük sem tudta a választ, és nem is akartak megkockáztatni egy verekedést már az els
látogatásuk alkalmával. Lehet, hogy rendszeresen ide szeretnének majd járni. Parfitt
különösen a b séges n felhozatalra gondolt.
Mérgesek voltak, de visszafogták magukat, bólintottak.
– Jól van, srácok. Egy leped lesz az ital.
– Mennyi? – kérdezett vissza Parfitt hitetlenkedve. A csapos szenved arccal felsóhajtott.
– Nézzétek, ha már kiválasztjátok a legdrágább italt, ki is kell ám fizetni, nem? A piát a
gabonamágnások gyártják. Az összes vodka ugyanolyan húgyíz , amit az áruk nem nagyon
befolyásol. Legközelebb a kisdöfést válasszátok.
Űefejezésül a csapos elmosolyodott, inkább gúnyosan, mint viccel dve, aztán odább
vándorolt egy másik vendéghez. Roach Parfitt vállára csapott.
– Felejtsd el, haver! Érezzük jól magunkat! Felemelte poharát, a többiek szintúgy.
– A Választottakra! Adják sokáig húsukat nekünk!
Majd együtt:
– A Választottakra!
Hátrabiccentett fejjel ledöntötték az italt, pont úgy, ahogyan a többiek, és mindannyian
meg is bánták. Ahogy az ital csúszott lefelé, végigmarta a torkukat, nagyot nyeltek, szemüket
elöntötte a könny. Parfitt szája megtelt nyállal, ahogy megpróbálta a hányást visszatartani. Pár
másodperc alatt sikerült magát összeszednie. Meglátták egymás tekintetét, arckifejezését, és
elnevették magukat. Jólesett nevetni. A feszültség elillant, s k nekid ltek a bárpultnak, hogy
megszemléljék új vadászterületüket.
 Parfitt egy id re elveszett a látványban, hagyta, hogy az körbevegye, beszippantsa. Hát
err l szólt a munkájuk.
A Választottakkal dolgoztak, munkájuk gyümölcsét Abyrne lakosainak adták. Képességeiket
jól megfizették, megbecsülték ket. A marhatenyészt k minden kerületben és negyedben
tiszteletre méltó polgárok voltak. Itt, a Dinóban er feszítésük végre megtérült: ittak,
lazítottak, táncoltak, és a n k a kegyeiket keresték. Mosolygott csak úgy bele a semmibe. Az
élet hirtelen nagyon jónak t nt. Végre volt értelme a munkának.
Épp odafordult Roachhoz, hogy megmondja neki, az köre következik, amikor egy kéz
nehezedett a vállára.
Megfordult, Bob Torrance jól megtermett alakja állt el tte. A férfi szeme vodkától és
nevetést l csillogott.
– Erre, srácok! Gyertek, csatakozzatok hozzánk!

John Collins meztelenül szaladt egyik árnyéktól a másikig, át a város utcáin, és hálát adott
a sötétségért. Abyrne-ban nem volt elég gáz, hogy az utcákat minden kerületben
megvilágítsák, és amint elég távol került a Magnus-kastélytól, elég könny volt a falhoz
tapadva osonni, végigóvakodni a keskeny sikátorokon, eggyé válni a sötétséggel. Nyugodt
volt. Minden összet zés nélkül suhant el Magnus rei mögött. Olyan elállatiasodottak és
érzékedének voltak, hogy nem figyeltek fel a finom mozgásra, és habár némelyikt l nem
egészen egy méterre haladt el, egyszer sem vették észre.
Kész lett volna meghalni Magnus irodájában. Hagyni, hogy a húsbáró kegyetlenebbül
elbánjon vele, mint bármelyik Választottal. A harc… Mi értelme volt? Valamikor menet
közben azonban Collins meggondolta magát. Fel kellett mérni Magnus erejét, és egy kicsit
húzni az id t. Az üzenetet még nem sikerült teljesen átadnia, és még annyi minden volt,
amir l úgy érezte, megteheti. Vajon félelmetessé vált abban az irodában? Hagyta, hogy
nyilvános megcsonkításának és megaláztatásának gondolata meghosszabbítsa küldetését – az
életét? Hitte, hogy mindenki javára cselekedett, habár maga is kételkedett benne.
Új területre érkezett. Eddig mindenben olyan biztos volt, és most ez. Talán azért kellett
ilyen veszélynek kitennie magát, hogy tudatalattijából el kényszerítse küldetése újabb
fejezetét. Végül is egyik cselekedetét sem tervezte meg el re. Mind sugallatként indult, ami
kés bb bels paranccsá vált, amit aztán már nem tudott figyelmen kívül hagyni; érzések,
amib l ihlet lett, majd megszállottság.
Abyrne utcáin hideg volt, de nem úgy érezte, ahogy a város többi lakosa érezte volna.
Csupán kiengedett magából keveset abból a fényb l, amely benne összegy lt.
Minden épület, amely mellett elhaladt, régi volt és javításra szorult, még a leggazdagabb
negyedekben is. Nem állt rendelkezésre elég anyag, hogy mindent helyrehozzanak. A város
lassan haldoklott, de senki nem vette észre. Még a Közjóléti Hivatal, még Magnus és a
gabonamágnások is, akik t ellátták, szentül hitték, Abyrne örökké fennmarad, és mindig lesz
elegend élelem mindenkinek. De a pusztaság terjeszkedett, vagy tárgyilagosabban
szemlélve, a város zsugorodott. A pusztaság minden évvel beljebb és beljebb furakodott a
gabonamágnások megm velhet területeibe, és azok minden évben odább tolták a földeket az
Elhagyott Negyedben, felszántva azokat a területeket, ahol valaha toronyházak és egyéb
épületek álltak. Az Elhagyott Negyed óriási volt, de a terjeszkedés nem tarthatott örökké. A
városlakóknak egyszer rá kell jönniük, hogy lennie kell más megoldásnak is. Az Adományok
Könyve és a Zsigerek Éneke igéi nem csupán hamisak és gonoszak voltak. Egyenesen az
öngyilkossággal értek fel.
Collins munkája még nem ért véget. Ezért is hívta ki párbajra Magnust. Még sok mindent
el kell mondani a megtér knek, és sok városlakót kell még megtéríteni. Nem elég csupán
elmondani ezeket, hanem egyenesen el kell terelni az embereket a város beteges
hagyományaitól. Tudniuk kell, mi a teend a jöv re nézve, és az egyeden, aki megtaníthatja
rá ket. Nem, nem puszta gyávaságból harcolt, hogy túlélje a húsbáróval való találkozást.
Áldozat volt. Szükségszer ség.
 Minden házból a sült, párolt, pirított, f tt hús szaga szivárgott. Minden asztalon a
Választottak húsa, minden háztartásban, amely megengedhette magának. Az összes pénz
visszavándorolt Magnushoz és a Közjóléti Hivatalhoz. Egyedül a gabonamágnások
szerepeltek még a játékban, k termesztették a magvakat a város északnyugati peremén.
Magnus szinte az összes általuk termesztett gabonát felvásárolta, hogy a Választottakat azzal
etesse. Ehhez az alapvet összetev höz viszont csont rleményt és használhatatlan nyesedéket
is kevertetett. Collins nem volt ugyan biztos benne, de sejtette, a Választottak tudják, hogy
nap mint nap saját fivéreik és n véreik húsát is elfogyasztják, és hogy ez része a vágóállat-
tenyésztésnek. űollins szemében ez volt a város legszörny bb b ne.
A Választottaktól származó csontliszttel teli teherautók naponta indultak a
gabonamágnások üzemeibe, ahol a trágyázási id szakig tárolták az rleményt. A
nitrogéntartalmú anyag nélkül a termény elsatnyulna, és a Választottak éheznének. A
hústermelés pedig leállna. Mindez szilárd pozícióhoz juttatta a gabonamágnásokat; ha
Magnust meg akarták szorongatni a gabonaárakkal, könnyen megtehették, elég volt
fenyeget zniük az ellátás csökkentésével. Ezzel szemben Magnus nem zsarolhatta ket a sok
teherautónyi hulladékkal, mert ha azt visszatartotta volna, hosszú távon csak magának okozott
volna kárt. Ugyanezért a gabonamágnások sosem szorongatták meg Magnust túl er sen; ha
megtennék, az egész várost éhínség fenyegetné, a hústermelés és magtermesztés ciklikus
gazdasága pedig összeomlana. Magnus és a gabonamágnások tehát évr l évre ezt a kering t
járták, sosem bíztak meg maradéktalanul egymásban, de sosem voltak egymással teljesen
könyörtelenek.
Most, hogy Collins megszökött, Magnus ki fogja küldeni az embereit az Elhagyott
Negyedbe, hogy megkeressék. Mindenkit figyelmeztetnie kell, hogy veszélyben vannak. A
húsbáró, immár megalázva és feldühödve, képes lesz bármeddig elmenni, hogy Collinst
megtalálja és visszavigye. Senkit nem fog kímélni, hogy célját elérje. De Collins még ezen az
éjjelen körbeüzen. És rengeteg hely van, ahova mehet, ahol Magnusnak sosem jutna eszébe
keresni.

Torrance egy itallal megrakott tálcával a kezében vezette a fiúkat, és a tömeg varázsütésre
nyílt meg el tte. A férfi egy a kis zenekari színpadtól messzebb es asztalhoz vitte ket. A
zene és kiáltozás halkabb volt, de a padló még itt is rezgett a száz meg száz részeg bakancs
dobolásától.
Felismertek néhány embert az asztal körül, de a nevüket nem tudták. Torrance bemutatta a
tehenészfiúkat udvartartásának, de azokat nem mutatta be a fiúknak. Parfitt biztos volt benne,
ez is része egy kimondatlan hierarchiának, amit majd lassan megértenek, ahogy beljebb
kerülnek a körbe. Az asztalnál ült pár n is – semmi esetre sem lányok, némelyikük akár az
anyjuk is lehetett volna –, nem éppen a legszebbek a teremben, de nem is a legrondábbak. Egy
újabb vodka után Parfitt eldöntötte, nem igazán érdekli, hogy néznek ki és a haverjai
kiruccantak az éjszakába, méghozzá hölgytársaságban. A lehet ségek eszerint
hatványozódtak.
Az id sebb tenyészt k keresztülnéztek a tehenészfiúkon, még Torrance is alig szólt
hozzájuk, amikor éppen nem a csapattal nevetett, és nem a n k fenekét paskolta. Újabb és
újabb körök következtek, és a korlátlan szabadság érzése, amely el ször érintette meg
Parfittet, egyre fokozódott, ahogy közérzete javult. Harrison, Roach és Maidwell is mind
nevetett már, együtt kiabáltak a többi marhatenyészt vel, mintha évek óta törzsvendégek
lennének a Dinóban. Parfitt hirtelen mélabús lett, ahogy felfedezte magában a küls
szemlél t. Szeretett volna a többiekkel nevetgélni, valakit hátba veregetni, ha úgy tartja
kedve, viccet mesélni, vagy a f részporban táncolni.
– Fiúk! – kiáltotta Torrance – Itt az id továbbállni!
Parfitt nagyokat pislogva tért vissza merengéséb l. Fülét ismét megtöltötték a hangok.
 – Mi van? – kiáltotta – Hová megyünk? Maradni akart. Rájött, hogy mindabból, amit az
éjszaka kínálni tudott, csak a hölgyek érdeklik. Nem tör dött vele, hány évesek.
– Majd meglátod – válaszolta Torrance. – Fiatal még az éjszaka Abyrne-ban, rengeteg a
látnivaló a szemnek. Még az olyan fiatal szemnek is, mint a tiéd. Gyerünk!
Torrance csapata felállt, Parfitt és barátai utánuk. Meglep dött, hogy nem áll biztos
lábakon, de nem aggasztotta. Emelkedett hangulatban volt. Ahogy mentek a hátsó kapu felé,
nekitántorodott néhány tenyészt nek. Ügyet sem vetettek rá. Kint fagyos volt az éjszakai
leveg . Ez sem segített a dülöngélésén.
Mindenki bezsúfolódott egy húsgyári buszba, amely a munkásokat szokta szállítani az
üzembe.
– Ezt hol szerezte? – kérdezte Torrance-t.
– Megvannak a magam kiváltságai. Parfitt nem értette.
Ahogy a busz Torrance-szel a kormánynál elindult, a hölgyek egyik ülést l a másikig
lépkedtek, és el ször az este folyamán egyikük megszólította Parfittet. Sovány volt, tényleg
túl sovány, csíkosra festett haja zsíros tincsekben lógott a vállára. A húsgyár által gyártott
parfüm és krém szaga lengte körül, amelyeket a Választottakból nyert olajból állítottak el .
Nem volt éppen rossz szag, de a fiút a munkára emlékeztette, és ez nem tetszett neki. A lány
leült mellé, zavaróan közel.
– Még nem láttalak.
Mély hangja volt; füst és törött üveg hangja.
– El ször voltam a Dinóban – válaszolta. Semmi értelme hazudni.
– Mit dolgozol?
– Teheneket fejek – hátramutatott a barátaira. –Mindannyian.
– Akkor semmi vér meg bels ségek. Semmi darabolás és szeletelés.
– Nálunk nem.
– Ha. Nagyon jó. Azt hiszem, tetszel…
– James.
– Jimmynek foglak szólítani. Anyukád is Jimmy-nek hív?
Parfitt megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Anyja már rég meghalt.
– Biztos szeretsz a tehenészetben dolgozni. Egész nap azokat a ciciket látni.
Mintha jeget nyomtak volna az agyához. Azonnal kijózanodott, csupa gyanakvás lett. Csak
nem Torrance akarja próbára tenni? Csak nem err l szól ez az egész este?
– Ez istenkáromlás – szólt. – Azok t gyek. Kíváncsi vagyok, mit szólna a lelkészed, ha
tudná, hogy így beszélsz a Választottakról.
Nem úgy t nt, mintha megijedt volna arra a gondolatra, hogy a fiú beárulhatja, de legalább
abbahagyta az ostoba fecsegést.
– Csak vicc volt, Jimmy!
Egy darabig csendben üldögéltek, de a lány nem húzódott el. A busz zörögve haladt a
kátyús úton, a lány párszor a fiúnak d lt. Parfittnek tetszett, de megpróbált arra figyelni,
merre járhatnak. Nehéz volt; már elvesztette tájékozódási képességét. Úgy rémlett, az
Elhagyott Negyed felé igyekeznek.
Va1aki hozott egy üveg vodkát, ami sorról sorra járt. A n nagyot húzott az üvegb l, és
megragadta Parfittet, hogy megcsókolja. Csók közben a vodkát szájából a fiúéba csorgatta.
Parfitt a csóktól még részegebb lett, és az éber figyelem pillanata elillant. A n átnyújtotta az
üveget Torrance-nek, aki kortyolt bel le, majd visszaadta. A lány még egy vodkás csókot
adott Parfittnek, miel tt továbbküldte volna az üveget. A fiú nevetést és érdes gügyögést
hallott a háta mögül. Néhány srácnak szerencséje volt a többi hölggyel, másoknak nem. Nem
voltak elegen, hogy körbejárjanak.
Amikor a busz megállt, senki nem akart kiszállni. Bent meleg volt, és kényelem; tökéletes
hely az ölelkezés folytatásához. Torrance kénytelen volt rájuk üvölteni, még saját csapatára is.
Kikecmeregtek a buszból a sötét, repedezett járdára. A városközponttól ilyen messze már nem
volt utcai világítás. Parfitt az orra hegyéig sem látott, míg Torrance el nem vett egy
gázlámpást. – Erre.
Követték, néhányan karöltve, mások egyedül. Parfitt n je, még mindig nem tudta a nevét,
megbotlott, a fiú könnyedén megtartotta. Alig volt súlya, és ahogy a buszon már észrevette,
nagyon pici „cicije” volt. Gyanította, hogy inkább féltékenységb l tett megjegyzést a tehenek
t gyére, nem pedig Torrance parancsára próbált puhatolózni. Nem érdekelte, milyen a lány
melle. A teste meleg volt, készséges, és Parfitt remélte, a nap végére valami többet is kap t le,
mint alkoholos csókokat és a ruhán keresztül vézna testét.

Torrance az elhagyott épületek és magasra nyúló tömbök között egy k törmelékkel

teleszórt ösvényen vezette ket. A talaj fekete volt, semmi nem n tt rajta, sem f , sem gaz.
Egy nyíláshoz értek, amely a betonban tátongott, három töredezett fal vette körül. Torrance
maga elé tartotta a lámpást: lépcs k vezettek le a sötétbe.
Parfitt izgatottan, minden habozás nélkül követte. A n er sebben szorította karját, de nem
a lépcs meredeksége miatt, ezt érezte rajta, hanem izgalmában, várt valamit. űip je sarka
kopogott, visszhangzott a betonlépcs n. Nagyon hangosnak t nt ebben a néma sötétségben.
Parfitt egyszer csak elfojtott hangokat hallott. Akár üvöltözés is lehetett. Torrance megállt,
nyilvánvalóan egy falnál, és háromszor gyorsan, majd kétszer lassan belerúgott. A hatalmas
acél tolóajtók olyan szín re voltak festve, hogy betonnak t njenek. Az ajtók lassan, de
csendesen nyíltak az olajozott görg kön. Hirtelen mindent elöntött a lárma. Éljenzés,
hurrogás, részeg nevetés. A Dino-beli hangok a puszta jókedv és ellazulás hangjai voltak, ez a
hang azonban más volt, tiltott izgalom vegyült bele. Torrance a kapu rökkel beszélt, de a
tömeg zajától Parfitt nem hallotta, mint mond. Az rök félreálltak, k pedig beléptek.
Parfittet a folyosó azokra a befogókra és szorítólemezekre emlékeztette, amelyekkel a
Választottakat terelik a mészárszéken. Ahogy haladtak el re, úgy er södött a zaj. A számtalan
gázlámpa sárgás fénye megvilágított egy nyílást a folyosó túlsó végében. Beléptek egy tágas,
téglalap alakú térre, egy föld alatti stadionba. Legalább ezer ember elférne benne, de nem volt
tele. Ennek ellenére az üvöltöz néz k lármája elsöpr erej volt. Torrance odavezette ket
egy páholysorhoz, egészen el re. Az emberek rápillantottak, és azonncil átengedték.
A n Parfitthez simult a szálkás fapadon, és átkarolta. A fiú nem tör dött vele. A stadion
közepén egy aréna, minden lámpa oda irányult. A közönség kiáltozása a tet pontjára hágott.
Az aréna közepén a földön két bika, de Parfitt még sosem látta ket ilyennek. űsuklójukon és
bokájukon nehéz, csillogó rongykötés – törött üvegbe forgatott gyantázott kender. A bikák
egymás ellen harcoltak; ez egyértelm volt a rájuk száradt, illetve a betonon csillogó vér
mennyiségéb l. Minthogy fegyvert fogni nem tudtak,ez a boka- és csuklópánt lehetett a
legjobb megoldás. Semmi sem védte ket.
Az egyik bika, olyan hatalmas, mint bármelyik, amit az üzemben látott, a hátán feküdt.
Megpróbált felkelni, de nem volt hozzá ereje. A másik bika fölé magasodott, tüdeje úgy
zihált, mint egy fújtató. Sápadt b re mer izzadság és száz meg száz karcolásból és mélyebb
vágásból fakadó vér. Parfitt azt kívánta, bárcsak a két bika egymásra tudna üvölteni és
ordítani, de mint minden Választott, k sem tudtak beszélni. Sziszegésük elhalt a tömeg
h zöngésében.
Nem lévén miért tartania földre terített ellenfelét l, a gy ztes bika feltekintett, szemét
körbejártatta a biztonságos páholyokból t figyel arcokon. Parfitt nem bírta elviselni a
teremtmény tekintetét, ahogy a következ próbatétellel szembenézett. A tömeg vért akart, hát
megkapta. Most pedig halált akart. Kántá-lásuk ütemessé vált. Könny volt megérteni az
egyszer , brutális szavakat.
– Öld meg! Öld meg! Öld meg!
 Valami néma egyetértés villant meg a két bika között – Parfitt err l meg volt gy z dve –,
miel tt a nyertes a legy zött bika feje mögé lépett, és felemelte jobb lábát. Parfitt fel nem
tudta fogni, hogy tudja majd megölni ellenfelét, hacsak…
A bika sarkával lesújtott a másik homlokára, majd felemelte a lábát, és újra lesújtott.
Parfittnek hányingere lett a hangtól – csont csont ellen a betonon. A vesztes bika még élt,
lélegzett, szeme még mindig nyitva. Ismét egy taposás. Majd ismét. És végül a sarokcsont
döngését a koponyán reccsenés, törés hangja követte, és a hanyatt fekv bika nem lélegzett
többé.
Üdvrivalgás – a sorokban zsúfolódó emberek önmagukból kikelve rázták öklüket, a
leveg t bokszolták, ölelgették egymást, fel-le ugráltak a sz k rekeszekben.
A gy ztes bika diadalmasan emelte karjait az égbe. Parfitt látta, csak azért, mert tudta, a
tömeg ezt várja el t le, nem pedig azért, mert teljesítménye dics ségét érzi. A bika egy
helyben lassan körbefordult, hogy a néz k rajongását és lelkesedését fogadja. Vér csöpögött
sebeib l, vér folyt a szájából, orrából, lába reszketett. Négy férfi lépett be, kezükben
ösztökével és hurkokkal, de a bika meg sem próbált kitérni el lük. Kivezették az arénából.
Egy másik csapat a bokájánál fogva kivonszolta a legy zött testét. A holttest széles, friss
vércsíkot és agyszövetet hagyott maga után, ahogy kihúzták.
Parfitt attól tért magához a döbbenetb l, hogy Torrance húsos kezével rácsapott a vállára.
– Látod, fiam. Ez a szórakozás.
Valaki körbeadott egy vodkásüveget, Parfitt jól meghúzta, elég részeg volt már ahhoz,
hogy észre se vegye, mennyire ég a nyel csöve, ahogy a maró folyadék lecsúszik rajta.
Továbbadta az italt. Érezte, hogy a n mocorog mellette, látta arcán az elragadtatás kéjes
pillantását. A n közelebb húzódott hozzá, ölébe ült, és hozzádörgöl zött. A stadionban
alábbhagyott a zaj, Parfitt visszatért saját elméje kis, biztonságos világába. Több összecsapás
is következett azon az éjszakán, újabb veregetés a vállán, még vadabb tekintetek a n t l.
Azon kapta magát, hogy viszonozza – mosolyog, bólogat, csókol, tapogat a megfelel id ben
–, de igazából messze járt.
Valamikor az este folyamán, nagyon kés lehetett,a n kinyújtotta kezét, és kihúzta a
páholyból. A mosdóba vitte, ahol a szennyvízelvezetés nem m ködött, belökte az egyik üres
fülkébe, és bezárta maguk mögött az ajtót. Letérdelt elé, mondott valamit, amit Parfitt nem
igazán hallott, és bevette a fiú péniszét a szájába. A vodka – vagy a vér? – minden tagját
elzsibbasztotta. Még csak mosolyogni sem tudott azon, hogy a lány próbálkozása sikertelen
maradt. Semmit nem tudott vele tenni, hogy merevedése legyen. Végül a lány fintorogva és
utálkozva felegyenesedett. Térde nedves volt – valószín leg húgy, gondolta Parfitt. Hülye
ribanc.
A hányás egyetlen hosszú sugárban jött, majd összekeveredett a földön a többi
folyadékkal. Megtörölte száját, a lány már nem volt sehol.
A világ visszatért érzékeden füleibe; elindult megkeresni Torrance-t.
 Tizenhárom

Magnus figyelte, hogyan fodrozódik a pohárban a vodka felszíne.

Megpróbált visszaemlékezni, mikor vette el ször észre, hogy a keze már nem biztos, de
nem tudta hajszálpontosan megmondani. Mostanára ez egyértelm vé vált. Dühös lett,
visszatette a poharat az asztalra. Másik kezében durván sodort szivar remegett. A hamu
rászóródott a régimódi asztallapra. Mérgében elnyomta a szivart, és rögtön rágyújtott egy
másikra. A vodka id nként enyhítette a reszketést, nagyot kortyolt a maró italból, majd
lenyelte. Torka fel volt dagadva, és folyadékon kívül bármi mást lenyelni mer kín volt. Egy
hete nem evett mást, csak levest. Kezét kinyújtotta, próbálta mozgatni az ujjait. A reszketés
még mindig megvolt.
Az egész azzal a sunyi, aszott rohadékkal, Collinsszal kezd dött.
Az összes fenyegetés, az összes ígéret arról, hogy mekkora fájdalmat fog neki okozni –
erre a kis törpe kicselezi, és megveri a saját otthonában.
Kezd meglágyulni az a rohadt agyam.
Nem ez volt az els eset, hogy ez a benyomása támadt. Magnus már a John űollins próféta
„elfogása” el tti hetekben is nehezen összpontosított. Leginkább a termelési-keresleti
adatokkal akadt gondja. Elég könnyen kiolvasta, de egyre nehezebben értelmezte ket. A
számok arról árulkodtak, hogy valami már hónapok óta nem megy rendesen – a húsfelesleg
növekedett. Biztosan volt valami köze Collinshoz. De Magnus számára – akihez szinte
magától d lt a város pénze – még ennél is rosszabb volt az, hogy gyakorlatilag képtelen volt
el rukkolni egy stratégiával, amely növelné a keresletet.
Pár percnél hosszabb ideig nem tudott koncentrálni. Es ez az id tartam egyre rövidült.
Ahogy az emlékezete is. Az évek alatt Magnusnak számos ellenféllel akadt dolga, mindenféle
emberrel, ravasszal, kegyetlennel, szemt l szemben is és az üzleti életben is. De semmi nem
rémítette meg annyira, mint az, ami most történt vele. Nem hibáztathatta Collinst, hogy
betegséggel átkozta meg – ilyen hülyeségekben amúgy sem hitt, ahogy nem hitt egyeden szót
sem az Adományok Könyvéb l –, de tudta, bármi okozza is betegségét, az felgyorsult azóta,
hogy feleszmélt a torkára mért ütésb l, amely földre kényszerítette. Talán pont a betegsége
tette lehet vé a támadást.
Senki nem beszélt róla túl sokat, f leg nem a Közjóléti Hivatal, de a remeg kór Abyrne
minden kerületében gyakori megbetegedés volt. Sokféle gyógymód létezett, többségében a
saját üzeméb l származó melléktermékeket használták fel, de nem tudta volna megmondani,
milyen haszonnal. A borjúhús kiváltképp keresett cikk volt a remeg kór ellen, bár mintha
senki nem épült volna fel bel le. A betegség általában évek alatt fejl dött ki, de akár pár
hónap alatt is kialakulhatott, és áldozatait remeg , emberforma kocsonyakupacokká
változtatta. Képtelenek voltak magukat ellátni – segítség nélkül nem tudtak enni, öltözni,
szarni. A legvégén már azt sem tudták befolyásolni, hogy szarjanak-e vagy sem. Ekkor
lefeküdtek meghalni. Néhányan átvágatták a torkukat, vagy felakasztották magukat, miel tt
elérték volna ezt a stádiumot.
Magnus sejtette, neki is ezt kell majd tennie.
Hacsak… hacsak ez mégsem a remeg kór. Az is lehetséges, hogy csupán enyhe láza van –
ez bizonyos id közönként végigsöpört a városon. Ha viszont err l van szó, akkor kiheveri, és
újra a régi lesz.
Még egyet húzott a vodkából, jobban fintorgott a torkát szorító fájdalomtól, mint az
alkohol erejét l. űollins meg fog fizetni ezért, mégpedig a legmódszeresebb kínzással, amit
Pallos ki tud találni. Gondoskodni fog róla, hogy a folyamat napokig eltartson – elég hosszúra
nyúljon ahhoz, hogy Collins még éljen, és lássa, ahogy testrészeit a férgek és patkányok eszik.
 Újra megnézte kezeit. A reszketés alábbhagyott.
Jól van. Kurvára jól van. Csak influenzám van, de kiheverem. Máris jobban vagyok. A hét
végére már a kifordult szemű Collins haláltusáját fogom nézni.
Hátrad lt székében.
– Bruno!
Az ajtó kinyílt, és zsíros hajú segédje belépett.
– Mr. Magnus?
– Szólj a szakácsnak, hogy hozzon nekem három borjúbordát! Félig átsütve. Véresen. Még
sisteregjenek. Megértetted?
– Természetesen, Mr. Magnus.
– Mondd meg neki, hogy vágja fel apró darabokra, mint egy kisbabának! Kurvára nem
akarok fuldokolni.
Bruno bólintott, és megfordult, hogy távozzon.
– Várj! Valami testmozgást is akarok. Három szobalányt. Mindjárt evés után. Mondd meg
nekik… mondd meg, hogy fürdeni akarok. Rendben?
– Természetesen.
– Jó. Most pedig húzz el!
Magnus, újra egyedül, máris jobban érezte magát.
Három szelet hús. Három lány. Aztán egy jó, kiadós pihenés. Holnap már újra a régi
leszek.
Hirtelen összevonta szemöldökét.
Bassza meg! Elfelejtettem a legfontosabbat!
– Bruno, gyere vissza!
Hallotta a lépéseket a lépcs n, ahogy Űruno visszafordult; még le sem ért a konyhára vagy
a szobalányok szállására. Azt is hallotta, hogy Űruno megáll egy pillanatra az ajtó el tt –
elmosolyodott. Jó tudni, hogy az embere össze akarja szedni magát, miel tt belép.
Bruno újra megjelent, minden zihálás vagy a zavar legkisebb jele nélkül.
– Igen, Mr. Magnus.
– Mesélj, mi folyik odakinn! Megtaláltátok már?
– Kétf s csapatok jár röznek az Elhagyott Negyed határán, figyelik, van-e bármi szokatlan
jövésmenés. Id nként találomra elkapnak egy-egy arra haladót a két terület között, hogy
emlékeztessék, miért is olyan veszélyes hely az Elhagyott Negyed. Mindezt üzenetnek
szánjuk.
– Vannak embereink az Elhagyott Negyedben is – folytatta. – Nyitva tartják a szemüket.
Rengeteg ellen rzés volt, és úgy t nik, kezdik a toronyházakon túl, egy bizonyos hely körül
sz kíteni a területet. Az a hír járja, hogy a föld alatt bujkál, többekkel együtt. Nem vagyunk
biztosak a számokban, sem a pontos rejtekhelyben. De mindennap egyre közelebb kerülünk.
űsak id kérdése, és beküldhetünk egy megfelel méret osztagot, hogy kiássuk onnan, t és
az úgynevezett követ it. Aztán azt tesz velük, amit csak akar. Vele.
Magnus kibámult az ablakon.
– Kurva lassúak vagytok, Bruno, Nem akarok egyeden nappal sem többet várni. Egy órával
sem. Egyeden perccel sem.
– Minden t lünk telhet t megteszünk, Mr. Magnus.
– Tudom, Bruno. De tegyetek meg még többet! Máskülönben nagyon csúnyán fog mutatni
az önéletrajzod.
Magnus egy újabb szivarra gyújtott arról, amit az imént szívott, majd az els t elnyomta.
Szeme a távolba meredt. Nem vette észre, hogy Bruno a kezét figyeli, ahogy dohányzik.
– Még valami, Mr. Magnus?
– Semmi. De siess azzal a borjúval! Kibaszottul éhes vagyok!
 Minél jobban értette a Választottakat és nyelvüket, annál tovább tartott minden egyes nap,
amelyet az üzemben töltött.
De Torrance – aki általában legf bb támogatója és védelmez je volt, amikor a többi
munkás kigúnyolta, mert nem volt hajlandó a húsgyári busszal menni, és ragaszkodott ahhoz,
hogy cipelje a hátizsákot, amely legalább annyit nyomott, mint egy elkábított tehén –,
Torrance megváltozott. Ahelyett, hogy a megszokott büszke és örömteli pillantással nézte
volna, ahogy dolgozik, Torrance tekintete kritikus és g gös lett. Mintha arra várt volna, hogy
Shanti hibázzon – mintha azt akarta volna. Volt valami más is Torrance viselkedésében, ami
zavarta Shantit, valami gúnyos tiszteletlenség.
Torrance és Shanti az acélemelvényen állt, ahonnan látni lehetett a húsgyár szalagjának
különféle állomásait. Torrance a korlátnak d lt, csak félig-meddig figyelte a lent folyó
munkát. Amikor megszólalt, nem fordult Shanti felé, hogy szemt l szembe beszéljen vele. A
szavak a szakadatlan mészárlás felé, a semmibe hulltak, és csak k ketten hallhatták.
– Csökken a kábítási rátád, Rick. Rosszul érzed magad?
– Nem, uram. Jól vagyok.
– Nem vagy jól. Az egész nincs jól. Az utóbbi hónapban naplóztattam a sebességeket –
felemelt egy csipeszes írótáblát a korlátról, de nem fordult meg. –Akarod látni?
– Nem.
– Sejtettem, hogy nem. Mert tudod, hogy mit mutat, ugye?
– Igen.
Torrance nem folytatta. Végignézett az üzemcsarnokon, de úgy t nt, nem is látja.
A csendet betöltötte az üzem zaja: a Választottak huhogása, susogása, ahogy a közös
karámban keringtek, az er lköd térdek és könyökök üres dobbanása a horpadt
fémlemezeken, a kábítópisztoly leveg jének fujtatása, a láncok csörgése, a forrázó üstök er s
zihálása, a meleg húson áthatoló penge nedves hangja. Az emelt sínen a csapágyak surrogása,
mintha függönyt húznának össze, az elmetszett ízületek pattanása, a gumiszalagon a
testrészek huppanása, a szüntelen forgó köször n a kések fenése. Hangok, ahogy az ember az
acélt használja, hogy az életb l halált szabjon.
– Miért nem mész szabadságra?
Shanti ennél jobbat el sem tudott volna képzelni, de nem hagyhatta, hogy Torrance erre
rájöjjön. Elég nehéz volt felháborodást színlelnie, hogy a javaslat mennyire megbántotta.
– Nem szeretnék, uram. Nincs rá szükség.
– De szükség van rá, mindegy, mit gondolsz, vagy mit szeretnél, Rick – most Torrance
feléje fordult, Shanti nem foglalkozott az arckifejezésével. –Nem engedhetem meg, hogy a
szalagsebesség csökkenjen, amikor ilyen nagy a Választottak húsa iránti igény. Emellett van
egy bizonyos szint, amit fenn kell tartani. Nem végezhetünk hanyag munkát. De különösen
nem engedhetjük meg, hogy valaki, mint te. Jégcsákány, kid ljön. Te itt legenda vagy, Rick.
Példakép a többi munkás szemében, szokásaid ellenére is – elvégre mindenki úgy vezeti le a
feszültséget, ahogy tudja. Nincs más választásom, mint levenni téged a kábítóról, amíg a
hatékonyságod viszonylag magas. Így csak a jó dolgokért fognak rád emlékezni. Nem
szeretném, ha másképp lenne.
– Mit akar mondani, uram? Kirúg?
– Nem, Rick. Ezt nem tenném meg veled. Te vagy az egyik legjobb dolgozónk, akit valaha
láttam. Becsületére válsz a húsgyárnak, és szeretném, ha ez így is maradna. Arra akarok
kilyukadni, hogy fokozatosan átállítunk téged err l a feszült munkáról egy kevésbé
megterhel re. Isten tudja, épp elég kábítómunkást láttam az évek során kid lni, Rick. Nem
szeretném, ha veled is ez történne.
– De mi fog történni?
 – Áthelyeztetlek az üzem más területére, és addig mozgatlak, amíg meg nem találjuk az új
helyed, ahol pont olyan jól érzed magad, mint eddig itt, a f mészárszéken.
Shanti maga is meglep dött saját reakcióján. Annak ellenére, hogy az els naptól kezdve
utálta ezt a feladatot, és éppen most értett meg valami újat, ami munkája minden egyes
pillanatát ellenérzéssel töltötte meg, mégis feldúltnak, megbántottnak, visszautasítottnak
érezte magát. Most hát abból az emberb l, aki eddig volt, egy kisebbet, alacsonyabb rend t
csinálnak. Könnyek szöktek a szemébe.
– Istenem, Robert… én… én nem tudom elhinni, hogy ezt mondod nekem.
Torrance arcát vizsgálta, látni vélt rajta valamit, Valamit, ami azt mutatta, hogy Torrance
valóban tör dik vele. Sajnálat? Egyfajta gyötrelem?
– Rick, figyelj! Ha valaki másról lenne szó, bárki másról, hazaküldeném, hogy keressen
magának másik állást. Te más vagy. Te idetartozol, a csordához, elvarázsolod ket, és id vel
találunk neked egy munkát, amelyet ugyanolyan jól tudsz végezni, mint ezt itt, a
mészárszéken. Megmentem az életedet, Rick. Senki mást nem tartanék meg, ha a te helyedben
volna. Érted, amit mondok?
Shanti bólintott, torka túlságosan elszorult ahhoz, hogy beszéljen.
– Hazaküldelek pár napra pihenni. Nincs vita. Ez hivatalos. A jelentésemben az áll majd,
hogy nem érezted jól magad. Amikor visszajössz, átmin sítelek. Találunk neked valami jobb
munkát.
Shanti leplezetlen gyötrelemmel pillantott f nökére. Könnyek hulltak szakállára, majd
elt ntek benne. Torrance arca megkeményedett.
– Menj haza! Most.

A napi két fejés között, miután slaggal megtisztították a falakat és a padlót, a

tehenészfiúknak rengeteg idejük maradt lézengeni, kártyázni, cigarettázni. A beszélgetés
elkerülhetetlenül az els éjszakai városi kiruccanásukra terel dött.
– Betty komolyan belezúgott a farkamba – mondta Roach.
Már vagy egy tucatszor hallották a történetet. Maidwell rövidre zárta.
– Nekem a csaj nem ezt mondta. Roach. Miután kid ltél, azt mondta, keres egy pasit,
akinek igazi fegyvere van.
Roach elvörösödött.
– Én nem… nem d ltem ki.
– Emlékszel, hogyan hánytad össze a busz egész hátsó ülését?
– Nem – válaszolta Roach ingerülten.
– Azért, mert kid ltél.
Roach Harrisonra és Parfittre nézett, aztán vissza Maidwellre. Mind bólintottak.
– A francba!
– Ne aggódj emiatt. Roach! Mindenki rosszul volt. Csak nekünk sikerült nem telehányni a
munkahelyi járm vet. A lányok voltak olyan rendesek, és kisuvickolták, de a busz még így is
b zlik. Most mindenki Rókának hív.
– Kapd be!
– Jó kis név – mondta Maidwell.
Parfitt vigyorgott, de nem szólalt meg. A Torrance-szel töltött éjszaka még mindig
nyomasztotta. Tudta, hogy nem az egyeden. Egyikük sem említette a bikaviadalt, de biztos
volt benne, nem csupán azért, mert illegális.
– Akárhogy is – folytatta Maidwell –, a lényeg, hogy én meg tudtam adni Bettynek azt,
amit akart. Igazán… energikus hölgy.
– Nem hölgy – vetette közbe Harrison.
Roach lecsúszott a székén, úgy tett, mintha a kezében tartott kártyalapokat vizsgálná.
Olyan közel került Bettyhez, aztán elszúrta. De nem tudta megállni. Meg kellett tudnia.
 – Szóval, akkor… megdugtad?
– Naná, hogy megdugtam. Csak szívességet tettem neked. Csak megadtam neki azt, amit te
nem tudtál. A legkevesebb, amit egy haver megtehet, nem?
Mindenki kuncogott. Roach ismét elpirult.
– Akkor… izé, megint fogsz vele találkozni?
– Istenem, dehogy. Minek?
– Hát, csak azt gondoltam, hogy majd… nem tudom…
– Figyelj, Roach. Az égadta világon semmi okom arra, hogy újra találkozzam Bettyvel.
– Nem akarod újra megdugni? – kérdezte Harrison. Csak kimondta, amire mindannyian
gondoltak.
– Minek? Ha egyszer Jeff Maidwell megdug egy n t, az úgy is marad.
Még Roach is kétrét görnyedve röhögött. Parfitt otthagyta ket, és kiment, hogy elszívjon
egy cigit.
Alig pár másodpercre rá, hogy rágyújtott, meglátta Bob Torrance-t közeledni a mészárszék
épületei fel l. Nem támasztotta tovább a falat, felegyenesedett. Torrance üdvözlésképp intett a
kezével.
– Hogy vagy, Parfitt?
– Jól. És ön?
– Semmi olyan, amit egy kábítópisztoly helyre ne hozhatna. Figyelj, van egy ajánlatom a
számodra. Tisztességes túlórapénzt kapsz.
– Mir l van szó?
– Ne tör dj vele. Találkozzunk a m szak után a rakodóállásban! Vegyél fel valami
overallt, és készülj fel, mert a változatosság kedvéért most rendes munkát végezhetsz. –
Torrance unottan elmosolyodott, kivillantva barna fogait, aztán vállon veregette Parfittet. –Ne
említsd másnak! Megértetted?
Parfittnek nem volt más választása, bólintott.
– Jó fiú. Viszlát, éjjel!
Torrance elsétált, majd elt nt a mészárszék épületei között. Parfitt megmaradt
cigarettájának pocsék íze lett.

Tizennégy

Sok-sok év óta el ször fordult el , hogy Richard Shanti gyalogolva ment haza. Még
mindig cipelte a homokkal és téglával megrakott zsákot, de már nem volt akaratereje többre,
mint nehéz tagokkal vánszorogni. Sokkal tovább tartott az út; az ismer s határkövek,
amelyeket eddig pár másodperc alatt elhagyott, most percekig követték. Amikor elérkezett
félrees háza rövid kocsifelhajtójához, lába fáradtabb volt, mint bármelyik másik
hazaérkezéskor valaha.
Látta az ablakban Maya arcát – nyugtalan, amiért ilyen hamar ért haza. Már azon is
csodálkozott, hogy nem futva jön, de mit jelenthet a kett együtt? Richard nem hitte, hogy
valóban nyugtalankodna miatta. Feleségét az aggasztotta igazán, hogy legyen elég hús, és
mindig egy szinttel a városban lakó többi n fölött állhasson. A n aggodalma most semmit
nem jelentett neki. Ráébredt, hogy már nem szereti Mayát. Talán ez volt az els alkalom,
amikor jutott ideje és energiája elgondolkodni ezen.
Maya arca az ablakban torz hasonmása volt annak, amilyennek lennie kéne. Bár lenne ott
egy nő, aki szeret engem, vagy inkább ne lenne ott egyáltalán semmilyen arc. Hátrasétált az
ablak mellett, lerázta válláról a zsákot, még arra sem vette a fáradságot, hogy lemosakodjon a
kádnál.
 A konyhában megérezte a hús szagát. Felesége már hetek óta azt f zött, úgy t nt, egyre
többet és többet. A zsíros g z átitatta a konyhai függönyöket, megült a falakról málló nyirkos
festéken. Érezte a n haján, ruháin, még csak közel sem kellett mennie hozzá. Ezt izzadta, a
hús leve szivárgott pórusaiból, ahogy a t zhely mellett tett-vett, s készítette a család ételét.
Nyers hús a kezén, és ezzel a kézzel fogdossa a zöldségeket, amelyeket fog megenni,
ugyanazzal a mocskos ujjal öblíti le az rizsét.
Biztos volt benne, felesége nem tudja, számon kérje-e férje korai hazatértét, vagy
megért en közeledjen felé, bármi is a gondja. Azon töpreng, tör djön-e vele vagy sem. Ez
nem szeretet.
– Mi történt? – kérdezte végül. Más napon talán azt hitte volna, ez igazi érdekl dés.
– Hol vannak a lányok?
– Még az iskolában – a n megtörölte a kezét egy törl ruhában, és férje felé indult. – Mi
folyik itt, Richard?
– Szeretném látni ket, ha hazaértek. Ébressz fel, kérlek!
Otthagyta, bement a hálószobába.
– Drágám, kérdeztem t led valamit!
– Ne zavarj, míg haza nem értek. Kimerült vagyok.
A hálószobában le sem vette magáról futóruháját. Átlósan elhevert az ágyon, a takarót
egyik csücskénél fogva magára húzta, ameddig csak tudta. Hallotta a konyhában beállt zavart
csendet, amint Maya fontolgatja, mérges legyen-e rá, vagy a biztonság kedvéért hagyja
aludni. Tudta, hogy felesége nem fogja megzavarni. Nincs joga hozzá.
Szemét lehunyta. Nem látott mást, mint a Választottak arcát elvonulni maga el tt. Passzív,
szeret tekintetek, még csak nem is vádolnak. Űeszéltek hozzá.
Hhah, sssuuh. Ismerünk, téged. Te vagy, aki megáldasz minket a sötétséggel, mielőtt
odaadjuk magunkat. Te vagy az együtt érző, az elengedő.
Visszagondolt az elmúlt évekre, a szemekre, amelyek elhaladtak el tte. A lelkekre. Tudta,
mit cselekedett. Lehetetlen volt levezekelni. Az égvilágon semmilyen büntetés nem válthatja
ki gonosztetteit. Valami elképzelhetetlen örökkévalóságban újra és újra végig fogja élni a
Választottak nemzedékeinek halálát. Tudta, hogy ez igaz.
Nem jött álom a szemére.
űsonkítást látott. Átlyukasztott b rt. Roncsolt koponyákat. A padlóra és az acél
asztallapokra elvesztegetett vért. A húsbárd mindent eldönt csattanását az ízületeken. A zsír
fürge leválasztását hosszú, vékony késpengével. Darabokat, szeleteket hajítanak mozgó
szalagokra – olyan gyorsan választják le a tetemekr l, hogy a hús még meleg és g zölög.
Véres kezek válogatják csoportokba a szivárványos bels részeket. Ernyedt májak. Duzzadt
vesék. Izmos szívek. Nyers csontokat látott, rajtuk makacsul megtapadó húsrögöket,
ínszalagokat, nedvességt l fényl halványkék porcokat. Gyöngyöz vízben föv csontokat,
szürke tajtékot, az olvadt zsír felszínen lebeg szigeteit. Lebénult. Egy csapóajtó nyílt fel
szeme el tt. Kinézett a szorítóból, látta a kábítópisztolyt, ahogy a fejéhez szorul, mögötte
Torrance mosolygott mocskos szakálla alól.
– Nincs Isten. Csak a hús van.
Szisszenés…
…csattanás.
Hema és Harsha nyitotta ki az ajtót. Furcsa félálomban volt, tudattalan része azt hitte, a
húsgyár ugyanolyan valóságos, mint saját hálószobája, saját háza. Visszanyelte a torkába
toluló, félig megkezdett kiáltást.
– Sziasztok, gyöngyvirágaim! Az ikrek az ajtóban maradtak.
– Miért nem vagy a munkában, apu? Majdnem elmosolyodott. A gyerekeknek nincs idejük
finomkodni. Az álom gyorsan halványult, pedig boldog volt.
 – Mr. Torrance pár nap szabadságot adott nekem, mert fáradt vagyok. Azonnal hazajöttem,
és lefeküdtem aludni.
Úgy t nt, ez elég volt magyarázatnak. A lányok közelebb húzódtak az ágyhoz.
– Megengedik, hogy fuss? – kérdezte Hema.
– Azt tehetek, amit csak akarok, most, hogy itthon vagyok.
– De nem leszel t le még fáradtabb? – kérdezte Harsha.
– De igen. Fáradt leszek t le. Éppen ezért… – szorosabbra húzta maga körül a takarót – …
itt is maradok az ágyban, ameddig csak kedvem tartja!
Ez apró kacajt csalt el mindkettejükb l, habár még mindig óvatosnak – szégyenl snek? –
t ntek, ujjaikat egymásba kulcsolva, ide-oda billegve somfordáltak az ágy felé, mintha
apjuknak fel sem t nhetne, hogy egyre közelednek.
– Papi…
– Iiiiiigen?
– Mesélsz nekünk ma este?
Régente mindig szánt id t lefekvés el tt a mesére, de az utóbbi pár évben ez a szokása
feledésbe merült. Mint minden egyéb cscdádi szokása. Ritkán látta a lányokat.
– Az attól függ.
– Mitől? – kérdezték egyszerre.
– Hát – mondta nagy, hosszú, tettetett ásítás kíséretében, miközben még jobban befészkelte
magát az ágyba –, attól, hogy idejében felébredek-e.
– Idejében felébredsz-e a lefekvési id höz? – kérdezte Hema.
– Ühüm. Harsha folytatta:
– De miért nem kelsz fel most, aztán visszafekszel, miután elmondtad nekünk a mesét?
Shanti újra ásított. Ezt eljátszották egy jó darabig.
– Nem bírok most felkelni. Ki vagyok merülve. Mr. Torrance azt mondta, pihenjek, és ezt
kell tennem.
– Mindent meg kell tenned, amit Mr. Torrance mond?
– Bizony mindent. a f nököm.
A lányoknak mintha tetszene ez a nagy hatalom.
– Papi…
– Igen, lányok?
– Légyszi, ne aludj túl sokáig! Légyszi, gyere és mesélj nekünk, miel tt lefekszünk aludni!
Richard a szakállát simogatta, mintha nagyon meg kellene fontolnia a választ.
– Tudjátok mit – szólt –, mesélek nektek, ha idejöttök, és adtok a papinak egy hatalmas
nagy ölelést.
A lányok minden habozás nélkül beugrottak az ágyba, és jól megszorongatták apjukat.
Sokkal nehezebbek voltak, mint ahogy emlékezett. Az a sok hús. is megölelgette a
lányokat, megpaskolta a hátsójukat.
– Jól van! Elég lesz! Kinyomjátok a lelket szegény, öreg apátokból! – letolta ket az
ágyról, és örömmel látta, hogy a lányok nem szívesen mentek el. – Indulás, sipirc!
Találkozunk lefekvési id ben egy rövid mesére.
– Ne rövidre! Hosszúra!
– Majd meglátjuk.
– Papiii…
– Minél tovább maradtok, annál kurtább lesz a mese.
Ezt a csatát most elvesztették, hát otthagyták, és becsukták az ajtót.
Látogatásuk és az éveknek t n kapcsolathiány végének édes légköre hamar elillant. űsak
arra tudott gondolni, hogy a lányait betaszítják a közös karámba, terelik ket a keskeny
folyosón, be a szorítóba. Elve lépnek a szalagra, és névtelen darabokban jönnek le róla. A
képet magával vitte az álomba.
 Parfitt elpiszmogott azzal, hogy átcserélje tehenészruháját, hátramaradt, miután a többi
tehenészfiú blokkolt.
Szitáló es hullott, zöld overalljában átvágott az udvaron, hogy a rakodóállás közelében
várakozzék. Kényelmetlenül érezte magát, hogy itt lézeng egyedül, munkaruhában, míg
mindenki más hazafelé tart. De senki nem látta. Nap végén az üzem mindig hamar kiürült.
Mindenki sietett a buszokhoz, és felprésel dött valamelyikre. A konvoj aztán visszaszállította
ket abyrne-i otthonukba. Csak csonka személyzet maradt az üzemben éjszakára, hogy
vigyázza a csordát, és elbátortalanítsa a betör ket. Nem mintha bármelyik városlakó lett volna
olyan rült, hogy betörjön a húsgyárba. Akármilyen hitványak voltak is, egy városlakó sem
kockáztatta volna meg, hogy a státusát ilyen hamar visszavonják, és élete ilyen szörny véget
érjen.
Rá akart gyújtani egy cigarettára, de aztán mégis eltette a dobozt. Es cseppek pettyezték
zöld munkaruháját. Becsusszant a rakodóállásba. Még sosem látta a helyet ilyen csendesnek.
A mészárszéki hangok általában az üzem minden pontján hallatszottak. Most nem volt más
hang, csak egy látószögön kívül lógó lánc kopogása. Éjszakára kiürültek a közös karámok, a
Választottak csordái kint a földeken, reggelig összeterelve és körbekerítve más területeken.
De a hely szaga pont ugyanolyan volt. Már hozzászokott a Választottaktól származó ürülék
és vizelet szagához. Belengte az egész üzemet. Itt, a mészárszéken, még rosszabb volt –
mintha az állatok félelmükben kiürítették volna testük minden méreganyagát és hormonját.
Az eredmény szinte vegyi anyag módjára marta az orrot. Vérüknek is megvolt a maga szaga.
Senki nem érezte volna egy sima vágásból, vagy amikor a Választottakat borjúkorukban
rituálisan megsebezték. Mindazonáltal így, száz meg száz hordónyi mennyiségben – minden
tetemb l négy és fél liter, akár annál is több –, az egész már b zlött. A higiénia
alapkövetelmény volt a mészárszéken, jobban mint bárhol másutt, de a vér, ahogy a víz is,
folyt, spriccelt, megtalálta a repedéseket, amelyekbe beszivároghatott. Nem volt az a sikálás
és nagynyomású slag, amely mindet eltüntethette volna. Habár a f részport rendszeresen
felsöpörték és lecserélték, a Választottak vére belealvadt a betonpadlóba. A Választottak belei
tele voltak az elfogyasztott mocsokkal, az emésztettség különböz szakaszaiban. Tele voltak
nyers gázzal, az epe és bomlás facsaró b zével. Ez alatt terült el a vesék enyhén vizelet
jelleg szaga, a kövér lépek és zsíros májak érett aromája – a húsból és bels ségb l készült
piték, ízletes pástétomok összetev je. Itt álldogálva az üres rakodóállásban, Parfittnek
nehezére esett izgalommal gondolni a pástétomra, habár itt volt a vacsora ideje. A
mészárszéken a hentes részlegnek volt a legkevésbé zavaró szaga: egészséges hús, amelyet a
hajdan tartást adó, még meleg csontokról választottak le.
A motor hangjára hirtelen újra éber lett. Kidugta a fejét a rakodóállás ajtaján, és egy
teherautót látott közeledni a tehenészet mögül. Bárki vezette is, egyszer felvillantotta a
fényszórókat. Válaszul tétován félig felemelte a kezét. A teherautó egy ívet írt le a beállás
el tt, majd befarolt. A motor leállt, az ajtó kinyílt. Torrance lépett el a fülkéb l. Parfitt
felismerte a másik két férfit is; ott voltak a csapatban a Dinóban.
– Rendben. Csináljuk meg, aztán húzás haza!
Torrance emberei pontosan tudták, mit kell tenniük, és bevonultak a rakodócsarnokba.
Berohantak a gyár homályába, és Parfitt hallotta a kézikocsik kerekeit, ahogy visszafelé
jöttek.
– A francba, húzz bele, Parfitt, egy egész hátsó fertályt fel tudnék falni! Ha nem érünk haza
elég korán, kénytelen leszek a feleségemet megenni.
Torrance mosolya minden jókedvet nélkülözött, szeme olyan helyre vezényelte, ahova
Parfitt inkább nem ment volna. Épp idejében mászott fel a rakodóra, hogy lássa, ahogy a két
férfi közeledik, maguk el tt tolva egy-egy hússal teli kézikocsit.
– Látod, ott állnak – mondta egyikük –, egészen a szalag végében.
 Nehéz lett volna nem megtalálnia, még akkor is, ha nem keresi. Húsz kiskocsi, talán több
is. Nem csupán tele voltak: húsdarabokból rakott hegyek tornyosultak bennük. Parfitt próbálta
felmérni, hány Választott tölthetné meg a kocsikat. Amikor megmarkolta az els t, ráébredt,
nem elég csak mer darabolásra és összehajigálásra alapoznia a számítást. Ezek min ségi
húsdarabok voltak, szeletek, pecsenyehús, aprólék. A kézikocsikban legalább két-háromszáz
f lehetett.
Parfitt nekiveselkedett, hogy a kocsit el retolja. Amikor elérte a teherautót, alacsony sínek
akaszkodtak a kézikocsi alján lév kampókba, így amint lökött egyet rajta, az belebillent a
teherautóba. A húslavina bezúdult az autó hátuljába. Parfitt meghúzta a kocsi kötelét, amely
újra talpra állította. Az üres kocsit maga után vonszolva visszament a következ ért.
Hárman tolták, ürítették a kézikocsikat, kevesebb, mint tíz perc alatt végeztek. Torrance
dohányozgatva figyelt. Parfitt nagyon is magán érezte a tekintetét. Ennek megfelel en
dolgozott, de rettenet töltötte el. Pár perce még azon mélázott, ki az az rült, aki betörne a
húsgyárba, akármi okból… Erre, tessék, maga segít Torrance-nek és csatlósainak ellopni
egy egész rakomány min ségi húst. Nem csoda, hogy Torrance „tisztességes túlórapénzt”
ígért. Ha rajtakapják ket, csatlakozhatnak a Választottakhoz a közös karámban, ahogy
Greville Snipe is tette, és nagyjából ugyanakkora együttérzésre számíthatnak.
A rakodás elkészült, mind a négyen beprésel dtek a fülke ülésére, Torrance körbekínálta a
cigarettát. Parfitt elvett egyet, de a kezei elárulták lelkiállapotát.
– Kissé fiatal vagy még a remeg kórhoz, nem, Parfitt?
Nem volt értelme eltitkolni.
– Ideges vagyok, uram. Sosem gondoltam volna, hogy… húst fogok lopkodni.
Torrance sebességbe tette a járm vet, és elindult. Emberei kuncogtak magukban, Parfitt
egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Kezdte gyanítani, nem azért esett rá a választás, mert
Torrance annyira kedveli, Vagy, mert olyan megbízhatónak tartja. A kis túlóra végén hagyják
majd szépen pofára esni.
Ennek ellenére végül Torrance lazított a hurkon. Legalábbis egy kicsit.
– Nem lopkodjuk, fiam.
– Akkor mit csinálunk?
– Nemsokára meglátod.
Elérték a f bejáratot, ahol most furcsa mód nem volt senki a biztonsági r fülkéjében.
Ahelyett, hogy balra, a város felé fordultak volna, Torrance elkanyarodott, és jobbra indult.
Parfitt azel tt sosem járt erre. Még csak nem is nézett soha ebbe az irányba. A húsgyár
üzemegysége mögött volt egy kis föld, máris a pusztaság kezd dött.
Már esteledett. Szinte mögöttük bukott le a nap Abyrne mögé. El ttük csupa árnyék
minden, de Torrance lekapcsolva hag3l;a a teherautó lámpáit. Az út nagyon hamar göröngyös
lett, a férfi lassított, hogy a felfüggesztéseket támadó mélyedéseket és gödröket sikerrel
bevegye. Aztán vége szakadt az útnak, Parfitt nem látott mást, csak két kerékvágást, amelyek
a sötétbe vezettek.
Jobbra t lük több keréknyom. Torrance megállt, visszatolatott ezekbe a nyomokba.
– Jobb, ha kiszállsz, és beirányítasz – mondta. Parfitt várta, hogy a két, dolgát pontosan
tudó ember közül valamelyik átmászik rajta az ajtóhoz.
– Hozzád beszélek, Parfitt! A francba, mozdulj már meg! Egy másodperccel sem akarok
tovább kint lenni, mint szükséges.
Parfitt kinyitotta az ajtót, leugrott a földre. A teherautó végéhez ballagott, oda, ahol
folytatódni látta a nyomokat. A nyomok végén a talaj lejteni kezdett. Megállt a vezet oldal
hátsó sarkánál, jelzett Torrance-nek, hogy tolasson. Ahogy a járm közeledett feléje, is
hátrált. A nyomnak vége szakadt. Mögöttük egy szakadék, elég mély ahhoz, hogy egy
teherautó örökre elt njön benne.
Mindkét karját feltartotta.
 – Hé!
A járm fékje megcsikordult, rázkódva megállt. Torrance kiüvöltött a fülkéb l:
– Húzd el a reteszeket, és állj odább, Parfitt! Parfitt azt tette, amit mondott. A teherautó
hátsó ajtaja, amely forgópánttal csatlakozott a tet höz, most szabadon felnyílhatott. A
hidraulika sziszegni kezdett, a járm törzse megemelkedett. Parfitt belenézett a mögötte
tátongó kráterszer mélységbe, de addigra már tudta, mivel van tele. A b z, ezerszer
undorítóbb, mint a mészárszéken bármelyik b z, ott terjengett körülöttük. A gödör gyomrában
ezer meg ezer Választott feldarabolt maradványa rothadt.
A rakomány, amit a mészárszékr l hoztak, lecsúszott a meredek lejt n, és csatlakozott
övéihez a bomlás összevisszaságában.
– Gondoskodj róla, hogy üres legyen, fiam!
Parfitt benyúlt a raktérbe, hogy kiszedje a sarkokba szorult és falakra tapadt húst. Nem
mindent tudott elérni. El rement a fülkéhez, amikor Torrance kezdte vízszintesbe visszavinni
a járm testet.
– Szükségem lesz egy…
Még oda sem ért a fülkéhez, már kiadták a sepr t. Megfogta, fellépett, és kisöpörte az
utolsó makacs darabokat. Torrance türelmetlenül beindította a motort, indulni akart. Most az
egyszer Parfitt is ugyanazt a késztetést érezte. Az ajtóhoz rohant, bemászott. A sepr t az ülés
mögé tette. Néma csendben mentek vissza a városba.
Torrance leparkolt.
– Öltözz át, beviszlek a városba – mondta. Addigra már sötét volt, és hosszú lett volna az
út.
Parfittnek nem sok választása maradt.
A kapunál találkozott velük, Torrance most egy kisebb ingázóbuszt vezetett. Parfitt a
végébe ült. Nem lepte meg, hogy Torrance egyenesen a Dinóba vitte ket.
– Gyorsan leöblítjük a torkunkat – mondta Torrance.
– Inkább hazamennék vacsorára – válaszolta Parfitt.
– El ször iszol egyet, fiam.
Minthogy munkanap éjjele volt, a Dinóban nem volt akkora nyüzsgés, de még így is elég
sok marhatartó iszogatta el szép lassan magas keresetét odabent.
Torrance fizette a kört. A pultos ismer sként biccentett Parfitt felé, és k négyen leültek
ahhoz az asztalhoz, ahová els alkalommal is.
– Parfitt, ez Stonebank és Haynes, Kezet ráztak,
Torrance folytatta:
– A Választottak vérére! Táplálja sokáig a várost!
Mindenki magasba emelte poharát, majd ledöntötték a fanyar italt.
Várakozásteli volt a csend. Parfitt tudta, az kérdéseire várnak.
– Mit csináltunk voltaképp?
– Két dolgot. Eltakarítottuk a felesleget, és parancsot teljesítettünk.
Parfitt hitetlenkedett.
– Felesleget?
– Csak halkan! – csattant fel Torrance. – Szóval, te egy igen hatékony szervezetnek
dolgozol. A húsgyár olyan jól végzi a dolgát – körbemutatott az asztal körül –, mi olyan jól
végezzük a dolgunkat, hogy a Választottak rekordértéken szaporodnak, és a termelés
magasabban áll, mint valaha. Ahhoz, hogy megállítsuk a hús árának csökkenését, id r l id re
meg kell szabadulnunk egy részét l.
Parfitt próbálta megérteni. Amennyire tudta, számtalan városlakó az éhezés határán állt,
pontosan azért, mert a hús olyan nagy dolog volt. Torrance biztos téved. Vagy hazudik.
– Húshiány van, Mr. Torrance. Azon küszködünk, hogy eleget termeljünk.
 – Ez nem igaz – válaszolt Torrance –, egyáltalán nem igaz. Mi most a gazdasági oldalról
beszélünk. Üzletr l. Lehet, hogy az emberek nem tudnak húst venni, de nem azért, mert nem
tudnánk ellátni ket. A húsgyár virágzik – és a bérünk azért olyan jó, mert ilyen magas a hús
ára.
Haynes, aki, mint Parfitt ráébredt, már vagy százszor hallotta ezt a beszélgetést, elment
újabb italt venni.
– De bizonyára, ha Mr. Magnus csökkentené a hús árát, akkor több ember vásárolna, így
növekedne a forgalom.
Torrance bólintott.
– Okos srác vagy, Parfitt. Egyrészr l igazad van. Valószín leg ez lenne az árcsökkenés
következménye. Mindazonáltal az egész helyzet az emberek hozzáállásán fordul meg. Ha az
emberek azt hiszik, a hús drága, akkor megbecsülik, és vele együtt azt is, aki meg tudja
fizetni. Ha bárki meg tudná venni, akkor nem lenne ugyanaz a vélelmezett értéke, akkor sem,
ha Magnusnak még így is megmaradna ugyanaz a haszna. Érted?
Parfitt bólintott. Felfogta. Csak épp az értelmét nem látta az egésznek.
– És mit mond erre a Közjóléti Hivatal? Hiszen Isten igéje az, hogy a Választottak
mindannyiunkért vannak, nem csak azokért, akik elég gazdagok ahhoz, hogy megfizessék a
húsukat.
– Abyrne üzleti és vallási élete, mint ahogy te is látni fogod, furcsa ágyastársak. Elviselik
egymást, mert egyik sem maradna életben a másik nélkül.
Haynes egy vodkával tért vissza. Egy húzásra megitták. Nem volt értelme kortyolgatni.
– Azt hiszem, mindenkinek elkel a vacsora. Hazavigyelek, Parfitt?
– Köszönöm, uram, nem. Innen gyalog is hazasétálhatok.
– Rendben. De azért el bb gyere ki a buszhoz, és vedd fel a fizetésed. Azután már érdemes
lesz kirabolni téged.

Tizenöt

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Shanti –, élt egyszer a világon két fivér, Péter és
Jakab.
Péter és Jakab volt a két legeslegszegényebb gyerek az egész városban; olyan helyen éltek,
ahol az összes ház fala repedezett volt, és romos, sem ajtajuk, sem ablakuk, hogy a hideget
kizárja, sem tetejük, hogy az es t felfogja. A két fiú nagyon soványka volt, mert alig volt mit
enniük. Néha a gyomot ették, amely a törött járdák repedéseiben n tt. Máskor a leveleket és
magokat, amelyek a kerületükben álló néhány fán n ttek. Id nként, ha eléggé felbátorodtak,
átsurrantak a gazdagabb kerületekbe, hogy összeszedjék azokat a kenyérdarabokat, amelyeket
olyan emberek dobtak ki, akik már jóllaktak vele. Néhanapján almát loptak a vagyonos
emberek fáiról.
Péternek és Jakabnak nem volt sem édesapja, sem édesanyja, sem barátja. Amióta csak az
eszüket tudták, egyedül éltek, és egymáson kívül nem volt senkijük az egész világon.
Éjszakánként, f leg télen, Péter és Jakab egészen összebújtak, hogy ne fázzanak, és ne
érezzék magukat olyan egyedül.
Egy napon aztán Péter azt mondta Jakabnak:
– Elegem van abból, hogy egyedül vagyok, éhes vagyok, és nincsenek barátaim.
– Nekem is – válaszolta Jakab. – Mi lenne, ha útra kelnénk, és keresnénk magunknak egy
jobb lakóhelyet?
Így hát a két fiú elhatározta, hogy keresztül-kasul bejárják a romos negyedet, ahol eddig is
éltek. A város szebbik részébe nem mehettek, mert akik ott laktak – ha mégoly gazdagok és
kövérek voltak is –, bizonyára megpróbálták volna elfogni és megenni ket. Ehelyett
átkutatták a földig rombolt régi házakat, üres utcákat, hátha találnak valami jobbat, mint
amijük volt.
Kerestek-kutattak egy hétig, de nem találtak mást, csak még több elhagyott, düledez
épületet.
Kerestek-kutattak két hétig, de nem találtak több élelmet, mint amennyijük volt.
Kerestek-kutattak három hétig, de nem találtak egy árva lelket sem, akihez szólhattak
volna.
Ekkor leültek egy rossz út szélére, fogták egymás kezét, és sírdogáltak, mert annyira, de
annyira bánatosak voltak, és annyira, de annyira éhesek, és annyira, de annyira magányosak,
hogy úgy érezték, képtelenek továbbmenni.
Ebben a pillanatban egy különös, aprócska teremtés jelent meg el ttük. Zümmögött, kis
körökben repkedett, és olyan volt, mint egy parányi ember repdes szárnyakkal. A fiúk
annyira meglep dtek, hogy még a sírást is abbahagyták. És akkor valami még különösebb
történt, a lebeg emberke megszólalt. Elég nagy hangja volt pirinyó termetéhez képest.
– Miért sírtok, butuska fiúk? – kérdezte. – Hiszen még alig kezdtetek el a keresést.
Folytassátok egy kicsit tovább, még egy hétig, és ígérem nektek, találtok majd valamit, amit l
mindketten nagyon boldogok lesztek.
Az apró, repked emberke cikázott, bucskázott a leveg ben, mintha nagyon izgatott lenne.
– De – folytatta hirtelen elkomolyodva –, vigyázzatok, nehogy összetalálkozzatok a nagy,
sz rös emberrel. Ha elkap, elevenen megsüt benneteket, és el bb megeszi a fületeket, a
szemeteket meg az orrotokat, majd utána elmajszolja a hasatokat.
Péter és Jakab ennek hallatára csak úgy reszketett a félelemt l. Olyan gyengék voltak,
hogy úgy érezték, egy lépéssel sem tudják tovább folytatni a keresést. És ha összetalálkoznak
a nagy, sz rös emberrel? Nem hitték, hogy lenne erejük elfutni el le.
Péter, megillet dve, hiszen még sosem beszélt repül lénnyel, és mert nem is igazán tudta,
mit mondjon, megszólalt:
– Bocsáss meg, de mi kicsik vagyunk, és nagyon, nagyon soványak. Csak gyomot eszünk,
leveleket, magokat és száraz kenyeret. Néha… néha szerzünk egy-két almát. Nézd csak! –
mutatott rá Jakab karjára, majd a sajátjára. – Olyan gyengék vagyunk, mint az öreg gallyak.
Az apró, repked emberke megvakarta parányi fejecskéjét.
– Mennyire akartok boldogok, lenni?
– Ó, nagyon – mondta Jakab.
– És éhesek vagyok? – folytatta.
– Majd éhen halunk – válaszolta Péter.
– Magányosak vagytok? – kérdezte.
– Mi vagyunk a legmagányosabbak a föld kerekén.
– Hát akkor – jelentette ki az apró, repked emberke –, tartsátok észben mindazt, amit
kerestek, és attól er sebbek lesztek az öreg gallyaknál.
– Igazán? – hitetlenkedett Péter,
– Valóban? – kérdezte Jakab.
– Igen – felelte az apró, repked emberke –, sokkal, de sokkal er sebbek.
Ezzel az apró, repked emberke tett még három gyors kört a leveg ben, majd elt nt.
Péter és Jakab elkerekedett szemmel nézett egymásra.
– Tényleg egy apró, repked emberkét láttunk? –kérdezte Péter.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Jakab, majd így folytatta. – Tényleg beszélt hozzánk?
– Igen – mondta Péter –, szerintem tényleg beszélt. Mindkét fiú mosolygott, mert az apró,
repked emberke jelenléte felvidította ket. Elég fura teremtés volt, de hozzájuk kedves. Még
soha senki nem volt hozzájuk kedves.
 Elindultak keresni még egy kevéske gizgazt, hogy er t gy jtsenek útjuk következ
szakaszára, és találtak is nem messze egy kupaccal. Ezt nagy szerencsének tartották. Megették
a gizgazt, keser volt, de így is örültek neki. Hamarosan újra kerestek, kutattak.
A kerület romos részein át vándoroltak, ahol még sosem jártak, még csak nem is hallottak
ezekr l a helyekr l. Hat nap után megint elfáradtak, de a táj elkezdett változni körülöttük.
Kevesebb volt az épület – és amiket találtak, nem voltak olyan romosak, mint azok, amiket
maguk mögött hagytak. Némelyiknek még teteje is volt, s t ablaka és ajtaja is. Péter és Jakab
átkutatta ezeket a házakat, de sohasem találtak semmit, amit l boldogok lettek volna, semmit,
amivel megtölthették volna hasukat, senkit, akivel beszélhettek volna.
Kezdték azt hinni, hogy csupán álmodták az apró, repked emberkét és tanácsait. És ami
még ennél is rosszabb, kezdték azt hinni, hogy csak az éhségt l képzelték maguk elé.
Ekkor viszont köd ereszkedett le rájuk, olyan kavargó és fehér, mintha egy hadseregnyi
kísértet leped je lett volna. Ott találták magukat egy ház el tt, amely szemmel láthatóan a
legutolsó ház volt a romos kerületben. Azon túl már nem volt semmi. De a bejárati ajtó el tt
megpillantottak egy nagy halom csontot. A sima csontok teljesen le voltak tisztogatva.
Némelyik csont mintha pont olyan kisfiúé lett volna, mint Péter vagy Jakab.
Mindketten arra gondoltak, talán az apró, repked emberke a nagy, sz rös ember barátja,
és azért mondta, hogy idejöjjenek, hogy két újabb eltévedt kisfiún osztozhassanak.
Hátrálni kezdtek, ekkor azonban kipattant a bejárati ajtó, és egy hatalmas alak tántorgott ki
rajta, egyenest bele a ködbe. Egy óriás volt, sokkalta magasabb, mint egy közönséges ember,
és kétszerte olyan vaskos. Hosszú, tömött, bozontos, vörös sz r borította kezét, lábát, arcát, és
fejér l egészen a csíp jéig csüngött le. űsak egy rongyos nadrág volt rajta, ami a térde aljáig
ért, meg egy kabát, amelyr l hiányzott a gomb. Olybá t nt, legalább száz éve ugyanezt a ruhát
viseli, csak éppen már rég kin tte.
Biztosan a kicsi fiúktól hízott így meg, gondolta Péter és Jakab.
A nagy, sz rös ember meglátta ket, és felüvöltött:
– AAAARRRGGGG! VAűSORAID !
Széttárt karokkal rohant végig a kerti ösvényen, készen arra, hogy mindkét kezével
megragadjon egy-egy fiúcskát.
– Futás! – kiáltotta Péter. Mindketten sarkon fordultak, szaladtak, ahogy csak a lábuk bírta.
A köd s r volt, alig látták, merre futnak. Kézen fogva futottak, mert nem akarták elveszíteni
egymást, de ez lelassította ket. A nagy, sz rös ember egyre csak csörtetett utánuk, fatörzs
vastagságú lábain négyszer akkorát lépett, mint k. Nagyon gyorsan utolérte ket. Kinyújtotta
két hatalmas karját, hogy elkapja a csenevész fiúcskákat.
– Most megvágtok, kis morzsikák! Végre megvan a VACSORÁM!
– Engedd el a kezem – mondta Jakab –, ez az egyeden esélyünk!
– Nem! – kiáltotta Péter. – Mi lesz, ha soha többé nem találjuk meg egymást?
– Gondolj mindarra, amit keresünk, és megtalálsz!
A nagy, sz rös ember keze már lendült is feléjük. Jakab elengedte Péter kezét, és
belevetette magát a ködbe. Az óriás karja nem érte el. Péter az ellenkez irányba futott. Az
óriás másik karja nem érte el t sem.
A nagy, sz rös ember nem tudta eldönteni, melyiküket vegye üldöz be, és amíg töprengett,
mindketten elt ntek.
– AAAARRRGGGG! – üvöltötte a nagy, sz rös ember. – NINCS VACSORA!
AAAARRR GGGG!
Szóval a nagy, sz rös ember ott állt egy darabig a leveg be szimatolva. Aztán úgy döntött,
hogy az egyik nyom illatosabb, így hát megfordult, elindult arra, amerre Péter futott, követve
jókora orrát a s r ködben.
Immár kettéválva, a két fiú hallotta a nagy, sz rös ember hatalmas talpának dobogását a
törmeléken, amint jött keresni ket. A föld minden lépésénél megremegett.
 Jakab olyan óvatosan ment lábujjhegyen, ahogyan csak bírt, de alig pár lépésnyire látott
el re, és nem is tudta, milyen irányba megy. Péter pontosan ugyanígy járt. Mindkét fiú,
sokkal magányosabb volt, mint valaha, és minden bizonnyal sokkal rémültebb is.
 Annyira féltek, hogy úgy vélték, a nagy, sz rös ember a ködön át még szívük dobbanását is
meghallhatja, és addig követi a hangot, míg el nem kapja ket.
Jakab megbotlott egy törött téglában, és elesett. Estében keze csak üres leveg t markolt. A
lélegzete is elakadt, amikor mellkasa nekicsapódott a talajnak. Feje és karja a semmibe lógott.
Rájött, hogy egy fekete lyukba néz le, amely olyan mély, hogy nem látszik az alja. Még egy
lépés, és lezuhant volna a mélybe, és soha többé nem látta volna viszont Pétert.
Ám a nagy, sz rös ember meghallotta, hogy Jakab elesett, és arra vette az irányt. Péter is
meghallotta. Szeretett volna kiáltani, megtudni, testvére jól van-e, megbizonyosodni, hogy
nem a nagy, sz rös ember kapta el t, nem azt hallotta. De Péter egy hangot, sem mert kiadni.
Ehelyett elkezdett futni arra, ahonnan a zajt hallani vélte.
Ekkor dübörg lépésekre lett figyelmes a háta mögött. Valahogy sikerült a nagy, sz rös
ember és fivére közé keverednie. Most már t kergette a nagy, sz rös ember, ahogy
mindketten Jakab felé futottak. Péter megkockáztatott egy hátrapillantást, és meglátta a vörös
loboncot a ködben. A nagy, sz rös ember már ott volt mögötte, és éppen kinyújtotta hatalmas
karjait, hogy elkapja.
Most már nem volt értelme csendben maradni, ezért Péter odakiáltott testvérének:
– Jakab! Hol vagy?
– Erre! – válaszolt Jakab. – Gyorsan, Péter! Hallom, hogy jön a nagy, sz rös ember!
– Itt van mögöttem! – kiáltotta Péter. – Nem hiszem, hogy el tudok menekülni!
– De igen, Péter! El tudsz! Csak gondolj mindarra, amit keresünk! Én is arra gondolok.
Amikor elég közel értél, mondok neked valamit, amit meg kell tenned, muszáj, ahogy csak
bírod. Értetted?
– Igen, megteszem, ahogy csak bírom!
Péter hallotta a nagy, sz rös ember horkantásait maga mögött. Már szinte érezte a nagy,
sz rös ember gyomrában a halott kicsi fiúk szagát. Maga elé képzelte mindazt, amit és a
fivére keresett, és olyan sebesen futott, ahogy csak tudott. De Péter már nagyon régóta nem
evett, és lábai elfáradtak, elnehezedtek. Kezdte azt hinni, hogy mindennek vége, a nagy,
sz rös ember úgyis megeszi. Ekkor egy rés támadt a ködben, és valahonnan a magasból
vékony fénysugár hatolt rajta keresztül. Ahogy Péter átrohant a fényen, érezte, hogy minden
ereje visszatér. Kicsit belehúzott, érezte, ahogy a nagy, sz rös ember a leveg be suhint a háta
mögött. Éppen hogy elkerülte.
Ekkor meghallotta Jakab hangját, nagyon er sen, nagyon közelr l.
– Ugorj, Péter, ugorj, amilyen nagyot és amilyen gyorsan csak tudsz!
Így hát Péter egész maradék erejével nekirugaszkodott, és a leveg be emelkedett.
Amikor lenézett, meglátta, hogy egy feneketlen fekete lyuk tátong alatta. Jakab azt kérte
t le, ugorjon a halálba… De Péter még ekkor sem adta fel. Arra gondolt, milyen jó volna
testvérével valami biztonságos helyen lenni, ahol mindketten boldogok. Olyan er sen gondolt
erre, ahogy csak bírt.
Egyszer csak azt érezte, hogy Jakab a karjába zárja. Ott állt a fekete lyuk túlsó oldalán.
Mindketten visszatekintettek, látták a nagy, sz rös embert feléjük dübörögni a ködben. is
meglátta ket. Két zaftos, édes kicsi fiú, készen, hogy elevenen a nyársra húzza ket.
– AAAARRRGGGG! VACSORA! – üvöltötte a nagy, sz rös ember, ahogy közeledett és
közeledett.
És akkor a nagy, sz rös ember hirtelen elt nt a szemük el l.
Hallották, ahogy zuhan, csak zuhan, mert egész id alatt üvöltött:
– AAAARRRGGGG!
Nem hallották, hogy a nagy, sz rös ember elérte volna a verem fenekét.
Péter és Jakab annyira örült, hogy viszontlátják egymást és biztonságban tudhatják
magukat, hogy leültek, s boldog könnyekre fakadtak. Aztán mindketten leheveredtek, egészen
összebújtak, és elaludtak, mert annyira, de annyira fáradtak voltak.
 Amikor felébredtek, a köd már felszállt, és a távolban láthatták a házat, ahol a nagy, sz rös
ember lakott. Odamentek, hogy megnézzék. Kint a ház el tt minden üres, a csonthalom, a
nagy, sz rös ember vacsorájának maradéka, nyomtalanul elt nt.
Besétáltak a házba, poros volt, csendes, mintha sok-sok éve nem lakott volna ott senki.
Minden szoba üres volt. Végigjárták az egész házat, és a túlsó végében rábukkantak egy
másik ajtóra. Kinyitották, és valami olyan tárult a szemük elé, amit soha azel tt nem láttak.
Egy kert volt. A kertben rengeteg fa, és mindegyik roskadozott a különféle gyümölcsök
terhe alatt. Szerte a kertben vadnövények n ttek, rajtuk virágok mindenféle színben, némelyik
színt a fiúk nem is ismerték. De még ennél is különösebb volt a számtalan apró, repked
emberke, akik ott zümmögtek, cikáztak egyik virágról a másikra, s nektárt gy jtögettek.
De a legszebb, amit láttak, az a sok kisfiú volt, akiket a nagy, sz rös ember annak idején
felfalt. És nemcsak kisfiúk, hanem kislányok is, akik szintén mind visszanyerték eredeti
alakjukat. És most, hogy a nagy, sz rös ember sem üldözni, sem megenni nem tudta ket,
Péter és Jakab soha többé nem lesz sem magányos, sem éhes, sem szomorú. Így volt, és így is
marad, míg világ a világ.

Általában mire meséi végére ért, a lányok már rég elaludtak, de ma este oda-odapillantott
rájuk mesélés közben. Kikerekedett szemekkel figyeltek, nagyon messze az elalvástól.
Kockázatos volt így elmondani a mesét. Ha Maya hallgatózott volna, jóval a vége el tt
leállította volna; a történet nem egy okból az istenkáromlás határát súrolta. De minél jobban
belelendült, a mese annál értelmesebbnek látszott a maga számára is, és annál tisztábban
bontakozott ki fejében. Valahogy elkapta a ritmusát, és a ritmus elvitte egészen a végéig.
Most itt ülnek a lányok, t bámulják, mindkett melléhez szorítja a babáját, arcuk csupa
feszültség. Szinte el re hallotta már a kérdéseket. Nem tudta, hogyan fog rájuk válaszolni.
– Miért nem volt a fiúknak apukájuk és anyukájuk? – kérdezte Hema.
– Azt hiszem, az apukájuk és anyukájuk meghalt, és k egészen egyedül maradtak a
világon.
– Ilyesmi tényleg megtörténik? – tette fel a kérdést Harsha.
– Igen, néha igen. Ha egy gyerek szül nélkül marad, vagy a szül k túl szegények, hogy a
gyereket megtartsák, és lemondanak róla, akkor a gyerek árva lesz.
– Vannak árvák Abyrne-ban? – tudakolta Hema. Ez kemény kérdés volt. Úgy döntött,
visszájára fordítja.
– Ti láttatok már? – kérdezte. Mindketten megrázták a fejüket.
– Az iskolában sem?
– Nem – felelték mindketten.
– Akkor valószín leg ez a válasz.
A lányok egymásra néztek, úgy t nt, megegyeztek a következ kérdésben anélkül, hogy
egy szót is váltottak volna. Hema mondta ki.
– És mi van a nagy, sz rös emberrel és az apró, repked emberekkel, papi? Léteznek?
– Ti mit gondoltok? Hema elgondolkodott.
– Csak azért, mert nem láttunk még, nem jelenti azt, hogy nincsenek is, ugye? Lehet, hogy
elbújtak.
Az apa elmosolyodott.
– Lehet.
– Ugye, a nagy, sz rös ember nem jön el a mi házunkba, papi? – kérdezte Harsha.
Nem akart kegyetlen lenni. Nem ez volt a célja. De legalább a nagy, sz rös ember
gondolata elterelte a figyelmüket a mese sokkal veszélyesebb témáiról.
– Nem hinném, hogy a nagy, sz rös ember valaha is idejönne. Túl messze van neki. Én
nem aggódnék miatta. Na, elég ennyi fecsegés egy éjszakára! Ha nagyon jók lesztek, esetleg
holnap este is mesélek nektek egyet. De ahhoz azonnal le kell feküdnötök, minden tiltakozás
nélkül, vagy a végén elmarad a mese. Gyerünk, fel a helyedre, Harsha!
A történet ideje alatt mindketten az emeletes ágy alsó részében ültek. Most, hogy a
mesének vége lett, itt volt az ideje, hogy Harsha felmenjen a saját helyére. Kelletlenül
kikászálódott testvére mell l, és felmászott a létrán. Shanti adott a homlokára egy puszit,
majd Hemának is egyet.
– Nyitva hagyom résnyire az ajtót, hogy besz r djön a fény, de egy árva hangot sem
akarok hallani. Ha mégis hallok, nincs több történet, rendben?
– Rendben, papi! – csicseregték.
– Akkor jó. Szép álmokat mindkett töknek! Magukra hagyta a lányokat, de egy óra múlva
visszatért megnézni ket, miel tt maga is lefeküdt volna. Harsha megint az alsó ágyon volt, és
a lányok olyan szorosan csimpaszkodtak egymásba, mint két kis majmocska. Nem akarta
felébreszteni ket csak azért, hogy szétválassza ket. Egy ideig nézte, ahogy alszanak, majd
kiosont a szobából.

Elhagyott toronylakásából űollins jelt tudott adni legközelebbi segít inek, Staithe-nek és
Vigorsnak. Meggyújtott egy gázlámpát, kivitte a parányi, hideg erkélyre, ahol a megváltozott
irányú szél beterítette a várost a Magnus Húsfeldolgozó rothadó b zével. Hatvan másodpercre
a korlátra helyezte a lámpát, tudta, hogy legalább az egyikük figyel. Aztán bevitte a lámpát, és
leült a kipárnázatlan kanapéra.
Nem telt bele tíz perc, és máris meghallotta, hogy a bejárati ajtón finoman dobolják a
kódolt jelsorozatot. Elhúzta az acélkallantyút – az egyeden zárszerkezet volt, amely még
m ködött –, és kinyitotta az ajtót. Mindketten beléptek mellette. Leültek a kanapé elé a földre.
A lámpa gyenge, sárga fényt árasztott. Noha gy lölt bármi olyat használni, ami gázzal
m ködik, és maga tökéletesen boldogult a sötétben, kellett valami fényt adnia Staithe-nek és
Vigorsnak.
– Nem gondoltuk, hogy visszajössz – kezdte Staithe. Termetes ember volt, de a szíve
vajból. Collins hallotta hangjában a megkönnyebbülést.
– Magam sem hittem volna. De van még mit tennünk. Vissza kellett jönnöm.
– Mi történt? – kérdezte Vigors.
– Magnus a kezemre játszott. De nem fogja olcsón adni a dolgot. Üzennetek kell
mindenkinek, hogy rejt zzenek el, vagy készüljenek fel a húsgyári orgyilkosok látogatására.
Mindenki veszélyben van, aki velem kapcsolatban áll. Gy z djetek meg róla, hogy mindenki
tudja, nem szabad visszamenni a m helybe. Úgy értem, soha többet. Ezen már túl vagyunk.
– Mit fogunk tenni?
– El ször is, elt nünk – űollins hátrad lt, ránézett Vigorsra, majd Staithe-re. – Aztán egy
kicsit megnehezítjük Magnus életét.
– És a Közjóléti Hivatal? Nem sokkal maradnak el mögötte.
Collins bólintott.
– Tudom. k is eljátsszák a maguk szerepét.
Egy darabig csöndben ültek, Staithe, megbabonázva a gázlámpa sziszegését l és viaszos
fényét l, újra átgondolta az egészet. Vigors arcából kevesebbet lehetett kiolvasni. Még fényes
nappal is nehéz volt eldönteni, n -e vagy férfi, és itt a sötétben a n arca olyan, mint egy üres
dominó. szólalt meg legel ször.
– Innen már nincs visszaút.
– Nincs – mondta Collins. – Nagyon sok embernek esik majd bántódása. Gy z djetek meg
róla, hogy aki jön, önként teszi. Meg kell kapniuk a szabad választás lehet ségét.
 Tizenhat

Nehezen tudta elképzelni, hogyan mondhatná el nekik a tervét. Fognak-e bízni benne? És
hisznek-e benne?
Az elején még nem látott el ilyen messzire; nem értette, mi a követelmény, egészen addig,
amíg nem találkozott Magnusszal, és nem látta, miféle ember. Ahhoz, hogy mindenki lásson,
nem volt elég, hogy feláldozza magát a húsbáró kezén. Az semmit nem változtatna meg.
Csupán némaság lenne az eredmény, csönd, amit űollins hangjának kellene betöltenie. Az
hangja az igazság és józanság hangja.
Ha már ilyen messzire vitte el követ it, nem volt más választása, mint elmondani, pontosan
milyen következményekre számít. Nem lesz könny . Vártak. pedig gondolkodott.
Hozzászoktak a hallgatásához.
Collins végigfuttatta kezét sima koponyáján. Már tüskésnek kellene lennie az újonnan
növ hajtól, de amióta utoljára leborotválta, egy szál sem bújt ki többet. Ugyanez volt igaz
arcára is. Legalább pár napos borostának kellene lennie rajta, de arca olyan sima volt, mint a
tenyere. Úgy gondolta, talán a Magnusszal való beszélgetés sokkhatása – testében jobban
megmutatkozik, mint elméjében –, de ez nem valószín . Most még nyugodtabb és sokkal
eltökéltebb, mint elrablásakor, pedig már akkor is kész volt a halálra.
Rejtekük a pusztuló Elhagyott Negyed romjai között nyomorúságos volt, de rendezett.
Éjjelente eltakarították a törmelékeket, kisöpörtek, és amennyire csak tudtak, kitakarítottak.
Minden követ je becsempészett egy-egy bútordarabot. A rejtekhelyet jó mélyen alakították
ki, kockáztatva, hogy élve lesznek eltemetve, ha az elöregedett támasztékok és boltívek
beszakadnak. A csatornákban itt-ott találtak beomlásokat, de űollins megnyugtatta ket, hogy
ezek még abból az id b l származnak, amikor Abyrne nem az volt, ami most.
Köreiken kívül a város el tti id kr l beszélni egyenl volt az istenkáromlással. Az
Adományok Könyve szerint Abyrne a pusztaságból emelkedett ki Isten parancsára. Azel tt
nem volt más, csak a termékeden, elátkozott, megfeketedett föld.
Most mind itt ültek vele, és várták, hogy megszólaljon.
Az népe, a város megújult lelkei, az általa tanított gyakorlatoktól megedzett bens jükkel.
Most már er sebbek voltak – csak néha fogyasztottak zöldségféléket, a haladók pedig
egyáltalán semmit –, er sebbek, mint azel tt, amikor még a Választottak húsán éltek.
Harmincan voltak. Az ezernyi városlakó között harminc tiszta lélek.
Felemelte tekintetét, végignézett az arcokon.
– Amikor rátok nézek, látom mindazt, ami lehetséges. Rövid id n belül, kevesebb, mint két
év alatt, ennyien lettünk, akik nem csupán az életmódunkat vagyunk hajlandók
megváltoztatni, mert tudjuk, mi a helyes, hanem elhagyni a számunkra kedves személyeket,
és a jöv ért mindent kockára tenni.
Körbetekintett az ket körülzáró falakon. A gázlámpa nélkül nagyobb sötétségben
lennének, mint kint a város utcáin a legsötétebb éjszakában. Három szinttel az Elhagyott
Negyed alatt nem volt fény.
– Elég ironikus, hogy mi, akik a fényb l és leveg b l élünk, kénytelenek vagyunk ott
lakni, ahová nem tud elérni a nap, ahol a leveg nem tudna ennél élettelenebb lenni. Minden,
amit most cselekszünk, az áldozathozatal természetéb l fakad. Err l kell beszélnem nektek.
– Nem is olyan rég, egy hete – folytatta –, úgy hittem, hogy a Magnus és mészárosai keze
általi nyilvános kivégzésem lesz az az esemény, amely felnyitja a város szemét, hogy sok-sok
éven át milyen gonosz úton járt.
Úgy hittem, hogy ti itt és a többiek, akik hallották az üzenetemet a m helyben, terjesztitek
majd szavaimat, és egyszer valamikor egy forradalom csendesen véget vet Abyrne-ban a
hússzükségletnek, így a húsbáró örökre elt nne, a Közjóléti Hivatal összeomlana.
– De most láttam Magnust – tette hozzá. – Beszéltem vele. Egymásnak estünk, hogy úgy
mondjam. Es meg kell vallanom, naiv és ostoba voltam, amikor azt gondoltam, már eleget
tettünk. Egyáltalán nem. Még csak éppen hogy elkezdtük megváltoztatni a dolgokat.
Collins kitárt tenyerébe nézett, majd ökölbe szorította kezét, s újra kinyitotta.
– Űárcsak megmondhatnám, mit hoz a jöv . De nem tudom. Egyszer már tévedtem vele
kapcsolatban. Most már tudom, csak azt tehetem, hogy mindent gondosan megtervezek, és
reménykedem, hogy még mindig szeretnétek nekem segíteni. Elismétlem még egyszer,
miel tt folytatnám, hogy szabadok vagytok. Mindig is azok lesztek. Semmi olyat nem kérek
t letek, amit nem akartok megtenni. Űármikor kihátrálhattok, és nem fogunk ett l
kevesebbnek gondolni titeket. Mindannyian jóval többet elértetek, mint amit lehetségesnek
hittem, amikor elkezdtem. Megtisztítottátok magatokat. Amit t letek kérek, ellenkezik
mindazzal, amit vallok, de kérem, mert biztos vagyok benne, más út nincs.
– Szembe kell szegülnünk Magnusszal és embereivel – folyatta. – Az üzenetet olyan
módon kell eljuttatnunk hozzájuk, ahogy megértik. El ször is, ez nem puszta szavakat jelent.
Azt hiszem, mind tudjátok, mit akarok ezzel mondani… Magnuson és a Közjóléti Hivatalon
keresztül a gonosz uralja Abyrne-t. Ez olyan bizonyos, mint az, hogy a Választottak ereiben
emberi vér folyik. Bármit mondunk, bármilyen példát mutatunk, az nem fogja megváltoztatni
Magnus hatalomvágyát vagy a Közjóléti Hivatal törekvését, hogy az embereket ezzel az
elferdült vallással irányítsa. .. Harcolnunk kell velük.
Collins egyik arcról a másikra tekintett, attól tartott, minél többet beszél, annál messzebb
sodródik egységük hajójától. Egyik arcról sem lehetett semmit leolvasni. Új életmódjuk
lehet vé tette, hogy megfékezzék érzéseik szabad folyását, és elméjüket egészen tisztán
tartsák. Tehát gondolkoznak, mérlegelik szavait. Es, ebben biztos volt, készülnek, hogy
elhatárolódjanak az ügyét l. Űólintott magában. Szabadok. Komolyan gondolja. Ha vissza
kell menni és egyedül szembeszállni Magnusszal, megteszi anélkül, hogy egy árva rossz
érzése lenne követ i cselekedeteivel szemben. Űizony, már így is megváltoztatták Abyrne-t.
Csend honolt a földalatti kamrában, csak a gázlámpa sziszegett. Collins úgy érezte, kéne
még valamit mondania, és talán kicsit többet is elárulhatna, miel tt megkéri ket, hogy
fogjanak fegyvert, esetleg felvázolhatná, hogyan képzeli el a hadjáratot. Éppen meg akart
szólalni, mikor Vigors felállt.
– Én harcolok – mondta.
Staithe szinte egyazon pillanatban emelkedett fel.
– Én harcolok – szólt.
Egyenként felálltak, visszhangozták az egyszer szavakat, és amire a visszhang elhalt,
senki nem maradt ülve.

A gyenge t z ropogott a rácson, ám ez olyan fény zés volt, amelyet csak nagyon kevesen
engedhettek meg a városban maguknak. Nem sok terület maradt, ahol fa n tt, és ahol
megéltek is, ott sem virultak. Csak a Közjóléti Hivatal engedélyére lehetett fát kivágni, ha egy
városlakót azon kaptak, hogy fákat rongál vagy ágakat lop – szélvész után vagy hasonló
esetben –, súlyos bírságnak és kényszermunkának nézhetett elébe. A legtöbb tüzel fát az
elhagyatott épületekb l hordták el, de mostanság egyre nehezebben lehetett ilyet találni.
A t z csupán csekély meleget és der t árasztott, de a f érsek nem emiatt volt bosszús.
– Te és én kibaszottul nagy gondban vagyunk, érsekem.
Ami bosszantotta, az a vendég viselkedése volt. Ahogy mozgott és beszélt, már maga a
férfi puszta jelenléte nyomasztotta. A f érsek mocorgott a székén.
 – Ahogy én értelmezem – válaszolta –, az egész város „kibaszottul nagy gondban van”.
Látogatója megrántotta a vállát, egyik kezével megbirizgálta seszín szakállát, a másikban
pedig egy szivart lóbált.
– Ez a város és az itt él emberek számomra lényegtelenek. Leszámítva azokat – itt
Magnus a f érsek felé bökött két, szivart tartó, okker foltoktól elszínez dött ujjával –, akik
húst esznek, a beosztottaimat és a Választottakat. Azok az emberek tartanak mozgásban
mindent. A te világodat is, érsekem. De a városlakók nagy része épp olyan ostoba, mint a hús,
amit esznek. Ha nem lenne a pénzük, amelyen a termékeimet megvásárolják, éppenséggel
bel lük is minden gond nélkül olcsó tölteléket csinálnék.
– Igen, látom, mennyire szíveden viseled a körülötted lév k sorsát. De mégis megtetted ezt
a hosszú utat idáig, hogy személyesen vitasd meg velem e kérdést. Elég szokatlan, ahhoz
képest, hogy általában futárt küldesz a „kívánságaiddal” – a f érsek pár másodpercre
eltöprengeni látszott. – Egek, van vagy öt éve is, hogy utoljára láttalak, Rory!
Figyelte, ahogy gy lik a feszültség Magnusban, tudta, a férfi semmit nem tehet ellene.
Addig szurkálják egymást, míg meg nem oldják a dolgot, és ki nem alakul egy terv. Gyorsabb
és egyszer bb lenne összedolgozni, de Magnus nem így m ködik.
– Csökken az eladás – mondta Magnus.
A f érsek úgy tett, mintha nem is hallaná. Ehelyett a tüzet bámulta kegyes merengésben.
– Hmm?
– Minden héten több tonnányi húst viszünk a szeméttelepre. A kereslet meredeken zuhan.
A f érsek felvonta szemöldökét, de továbbra is a t zbe bámult.
– Azt mondod, zuhan? Nocsak, nocsak. Szeme sarkából látta, Magnus megemelkedik a
székben. A férfi már eddig is nyelt, alig volt képes egy helyben megülni.
– A városlakók – folytatta Magnus csikorgó fogakkal – nem esznek annyi húst, mint eddig.
A f érsek unott és kissé bosszús ábrázattal vette le tekintetét a t zr l.
– Ez, Rory, a te „kibaszottul nagy gondodnak” t nik, nem az enyémnek.
Magnus felborította a széket, ahogy felpattant.
– Az a félesz John Collins istenkáromlással tömi a fejét mindenkinek, aki meghallgatja,
érsekem. Azt mondja nekik, nem muszáj húst enniük. Azt mondja… – a f érsek most
észrevette a remegést, amely szemmel láthatóan Magnus egész testére kiterjedt, és
elmosolyodott magában. Már korábban is látta Magnust dühösnek; Magnus mindig dühös volt
valamiért, de eddig sohasem remegett a düht l. Ez valami új. Lehet, hogy a férfi nem is lesz
olyan sokáig a terhükre. – …azt mondja nekik, hogy egyáltalán semmit sem szükséges enni.
Van, aki hisz neki, érseki Ez az ember egy katasztrófa.
– Ülj le, Rory.
– Én bizony le n…
A f érsek nyugtatóan felemelte a kezét.
– űsak ülj le, és figyelj rám egy kicsit! John űollins egy holdkóros. Efel l biztosíthatlak.
De amit mond, az olyan valóságtól elrugaszkodott, hogy a saját üzenetével teszi tönkre magát.
Komolyan, csak nem hiszed el, amit mond nekik?
– A kurva életbe, persze, hogy nem!
– Akkor viszont miért gondolod, hogy amit mond, az számít? A hosszú távú eredményeket
kell most néznünk, Rory. Eljön a megfelel pillanat, és az emberek rájönnek, hogy ha nem
esznek húst, ha egyáltalán semmit nem esznek, az legyengüléshez, végül halálhoz vezet;
rájönnek, hogy milyen ostobák voltak. Collinsnak pedig lejár az ideje.
– De már megváltozott minden. Az emberek hallgatnak rá, azt teszik, amit mond nekik.
Nem zavar, hogy ez egy istenkáromló eretnek?
A f érsek végre ránézett Magnusra.
– Nem lesz az els , akivel dolgom akadt, Rory. Magnus visszaült. Úgy t nt, csak azért,
mert fáradt, és nem azért, mert visszanyerte lélekjelenlétét.
 – De kigúnyolja a Közjóléti Hivatalt!
– Túléljük. És ha eljön a bukása, bizton állítom, hogy t két kovácsolunk bel le.
Magnus válla leereszkedett. A dobozból egy új szivart vett el , meggyújtotta arról, amelyet
épp el z leg szívott el. A régit a t zbe pöccintette, de elvétette. A f érsek nagyot sóhajtva
felállt, és eltaposta a csikket a bakancsával.
– Azt akarom, hogy a lelkészeid segítsenek az embereimnek megtalálni.
– És miért kellene ezt engedélyeznem?
– Nem én találtam ki ezt az egészet, érsek. Találkoztam ezzel az emberrel. En… mi
összeverekedtünk.
Ez alkalommal a f érsek szemöldöke valódi érdekl déssel emelkedett fel.
– Valóban?
– Igen, valóban. Ez egy er s ember. És nem csak testileg értem. Van akarata, érsek. Tudod,
mir l beszélek. Átlát a hazugságokon. Nem fél semmit l.
A f érsek hosszú ideig szótlanul ült. Már régóta töprengett azon, mit kezdjen Collinsszal, a
városban dolgozó jár rökt l és kémeit l rengeteg tanácsot kapott, és számos jelentést
hallgatott meg. Nagyon is tudatában volt annak, mekkora veszélyt jelent ez az ember, de nem
fogja ezt megosztani Magnusszal. F leg most nem, hogy Magnus olyan gyengének látszik.
– Ne haragudj, Rory. Értem az aggodalmaidat, tényleg. És azt is belátom, mennyire fontos,
hogy az üzleted nyereségesen m ködjön. De nekem tekintettel kell lennem a hitünkre és a
város szellemi jólétére. Nem engedhetem meg, hogy azt lássák, nyílt szövetségre lépek a
húsgyárral.
– A rohadt életbe, érsek, ez titkos lenne. Nem fogjuk reklámozni.
– Nem is kell. Majd a szóbeszéd megteszi, Rory, tudod jól. Nem engedhetem meg, hogy a
városlakók azt higgyék, a Közjóléti Hivatal tart John Collinstól. Csak azt láthatják, hogy
nevetségessé teszem, amiért egy sarlatán.
– Ez a végs szavad az ügyben?
– Ez.
Magnus felállt. Nehezen, ezt a f érsek örömmel nyugtázta.
– Ezentúl elképzelhet , hogy nem áll módomban védelemmel ellátni a lelkészeket, akik a
város veszélyes területeire lépnek, érsek. Némi létszámhiánnyal fogok küszködni a
közeljöv ben, minthogy nekem kell tör dnöm azzal a problémával, amellyel a Közjóléti
Hivatalnak kellene. De vegyünk például téged, biztos vagyok benne, hogy a képvisel id
tudnak magukra vigyázni, nemde?
Nem várta meg a választ.
Amikor az ajtó becsukódott, a f érsek megengedett magának egy mosolyt. A Magnus
Húsfeldolgozó túl sokáig szorította korlátok közé a Közjóléti Hivatalt. Most Magnus maga is
beteg, és a dolgok változni fognak a városban. A f érsek legjobb lelkészei már rég keresik
Collinst. A jelentések szerint nagy valószín séggel hamarosan megtalálják t és éhenkórász
követ it. A Közjóléti Hivatal az egész város szeme láttára kaparja el űollinst. A Közjóléti
Hivatal megmutatja a városnak, mi történik az olyanokkal, akik nem eszik a Választottak
húsát úgy, ahogy Isten megparancsolta. Es akkor a Közjóléti Hivatal visszaállítja a húsgyártás
feletti vallási ellen rzést, és a nyugalom és az istenfélelem visszatér a városba.

Minden reggel, még hajnal el tt, felkeltek, mintha egy láthatatlan áramlat húzná ket,
felmentek a számtalan feljárón, elromlott mozgólépcs n a felszínre. űollins vezette ket,
csendesen mozogtak. A gy lés utáni éjjelen súlyos, eltökélt némaság ereszkedett rájuk.
Collins úgy gondolta, az Elhagyott Negyed alatt elég mélyen vannak ahhoz, hogy a
Közjóléti Hivatal ne jöjjön oda ket keresni, de nem lehetett egészen biztos benne. Nincs
olyan, amit Magnus meg ne tenne, hogy megtalálja t. Jár rei és kémei úgy hemzsegnek a
városban, mint az emberek hátrahagyott hulladékait szemezget csótányok.
 Így hát csendesek voltak, és óvatosak a korai derengésben. Kénytelenek voltak mindennap
ebben az adott órában feljönni, hogy er sek maradjanak, és elvégezzék a rítusokat,
gyakorlatokat, amelyeket Collins mutatott nekik. Ez volt számukra a legsérülékenyebb
id szak.
űollins tudta, hogy er sek, érzékenyek, mégpedig olyan módon, ahogy a városlakók nem.
Minden érzékük tiszta volt, és éles. Olyan megérzésük volt, amely sok mindenre
figyelmeztette ket, nem csak a veszélyre. Habár sötét volt, amikor kiálltak a romos épületek
masszív körvonalai elé, Collins mindegyiküket „látta” a saját testük által keltett aurájuk miatt.
Ezen a reggelen űollins érzett valamit, ami már egy ideje n tt benne. Nem is azt, hogy
különleges személy vagy vezet lenne, hanem inkább azt, hogy összes követ jét összeköti
valami. Olyasféle testi megtapasztalás volt, mint a mágnesesség a vérben. Amikor együtt
lépkedtek, mozgásukat olyannak érezte, mint afféle er t a zsigereiben – közeledéskor kicsit
nekiüt dik, távolodáskor gyengén megrántja –, és a kapcsolat sosem szakad meg. Minél
többet lélegeztek együtt és nyelték a fényt, annál er sebb lett az érzés.
Ez arra a gondolatra vezette, hogy nemcsak egyenként er sebbek, hanem csapatként erejük
hatványozottan megnövekedett.
Arccal kelet felé álltak, ahol a porszürke fény kibomlott. Collins állt elöl. Együtt szívták be
a hajnalt, és amikor a nap kifényesítette a piszkos látóhatárt, mind megteltek melegséggel.
Egyként összpontosították a fényt a hasukban.
Collins sohasem hadvezérként tekintett magára. nem akart harcolni. A harc csak
vérontással jár, és halállal. Nem volt helyes, hogy azt az er t, amelyr l megpróbált
lemondani, arra használják, hogy ugyanazt az er t legy zzék. Mégis, tudta, hogy más út nem
létezik. Feltöltötték magukat a reggel némaságában.
A napfelkelte után azonnal visszasuhantak a föld alá, mind vitte magával zsigereiben
összegy jtve a napfényt, izmaik, inaik megfeszültek és felélénkültek a gyakorlattól.
Lent, a sötétben John űollins terveket sz tt, és minden egyes követ je egyre er sebb lett.

Tizenhét

Richard Shanti apja is marhatartó volt. A szalag mellett dolgozott, miel tt Magnus
megkaparintotta az ellen rzést az üzem és a Választottak felett. Akkortájt még a Közjóléti
Hivatalnak sokkal több beleszólása volt, hogyan dolgozzák fel a húst. A f érsek és a lelkészek
rendszeresen látogatták a létesítményt, a Választottak tenyésztése és levágása körülötti
szentség sokkal érezhet bb volt. Manapság azonban úgy t nt, Magnus mintha szám zte volna
a vallási doktrínákat a munkamenetb l, éppen csak a látszatot tartotta fenn a hivatal számára,
de feláldozta a rituális gyakorlatot a magasabb szalagsebesség érdekében. Az egész egy
gyártósorrá vált.
Mary Simonson lelkész kételkedett benne, hogy a megfelel imákat mondják a kábítás és
kivéreztetés pillanatában. Shanti apjának idejében ezek az imák voltak minden marhatartó
mantrái blokkolástól blokkolásig. Azon gondolkodott, vajon az istenfél nek látszó Richard
Shanti munka közben megemlékezik-e az imákról. A Közjóléti Hivatal olyan ritkán
ellen rizte a húsgyári gyakorlatot mostanság, hogy lehetetlen volt megmondani.
Átfutotta azokat a kártyákat, amelyeken az Albert Shanti életére vonatkozó feljegyzések
voltak. Akárcsak fia, is példamutató kábítómunkás volt, óvatos, hatékony és gyors. Ennek
ellenére abban az id ben a szalagsebesség ritkán érte el az óránkénti kilencvenet.
Mennyi minden változott csupán egy nemzedék alatt! Utánanézett, volt-e valami
rendellenesség a viselkedésében, a Közjóléti Hivatal részér l bármi beavatkozás, és talált is
egy iratot, amely arra utalt, a hivatal bekapcsolódott valamiért. Ellen rizte a dátumokat. A
Közjóléti Hivatal Elizabeth Shanti második tragikus kimenetel terhessége ideje táján tett
náluk látogatást. Bejelentés érkezett, hogy kiáltozás és dulakodás folyik a Shanti-házban – az
az ingatlan közelebb volt a városközponthoz, és a szomszédok hallgatózhattak.
Lehetett mer bosszúból is – valaki meséket terjesztett Shantiról, hogy bajba keverje, és
ráterelje a Közjóléti Hivatal gyanúját. Erre nem tudott rájönni. Az is lehet, csupán természetes
nézeteltérés volt a gyermektelen házastársak között, akiknek nem volt több esélyük.
Az üzem is jelentett a Közjóléti Hivatalnak, amikor Albert Shanti kábítási rátája csökkent.
Nem történt családlátogatás, minthogy ez az akkori húsbáró, Greg Santos területe volt, aki a
maga módján intézte ügyeit az alkalmazottaival. De volt más jelentés is, nem Albert
feljebbvalóitól, hanem más gyári munkásoktól, mégpedig nem megfelel viselkedésr l. A
jelentés beszámolt róla, hogy a férfi rendszeresen az ellet karámokban töltötte ebédidejét,
nézte, ahogy a tehenek a borjakat szoptatják. Mary Simonson lelkésznek megesett a szíve
ezen a férfin, ahogy elképzelte, milyen lehetett két gyermeket is elveszíteni, és közben látni a
munkahelyén mindazt a sok életet világra jönni.
Aztán volt egy utolsó jelentés.
Legalábbis megvolt a helye: dátumozott elválasztó kártya esetszámmal, de a dossziéban
semmi sem volt. Semmi kézzelfogható adat arról, mit is tett Albert Shanti. Az esetszám V
bet vel kezd dött, ami azt jelentette, bármi történt is, az az üzemben esett meg, és a
Választottakkal volt kapcsolatos. A lelkész hitetlenkedve csóválta fejét. Valaki belenyúlt a
Közjóléti Hivatal irataiba. Még sosem találkozott ilyennel. Még csak nem is hallott róla.
Itt valami hiba kell, hogy legyen. Valószín leg az övé. Nem figyelt, és vagy elejtette a
papírt, vagy összefogta a többivel. Végignézett minden bejegyzést Albert Shanti
irattartójában, majd még egyszer. Aztán megnézett minden egyes behelyezett kártyát, hogy
meggy z djön róla, nem tapadt-e össze valamelyik kett . Minél tovább igyekezett, annál
nyilvánvalóbbá vált, hogy valami nincs rendben. Beleavatkozni a Közjóléti Hivatal irataiba
kész öngyilkosság volt. Egyértelm rültség. Hátralépett, próbálta légzését lenyugtatni. Ez
nem lehet. Biztosan téved.
Az utolsó vizsgálódás sem vezetett eredményre.
– Whittaker!
Az öregember meglep sebességgel érkezett, mögötte porfelh k kavarogtak, úgy t nt,
észre sem veszi.
– Parancsoljon, lelkész asszony!
– Belenézne ebbe az irattartóba, kérem? Keresse meg a V:127:42-es számú jelentést.
Átadta neki a dobozt, nekid lt a polc szélének, nézte, ahogy a patkányszer ujjak
átszaladnak a kártyákon. Gyomrában a fájdalom úgy dagadt, mint egy fogakkal telet zdelt
gömb. Összegörnyedt.
Whittaker apró, csalódott vinnyogást hallatott, majd újra átnézte az irattartót. A lelkésznek
rogyadoztak a lábal, combjában remegtek az izmok, kezdett lehanyatlani.
– Nincs itt – jelentette ki Whittaker. – De az nem leh…
A lelkész a poros padlóról nézett fel rá, feje oldalra bicsaklott, nyál csorgott a vállára. Meg
akart mozdulni, beszélni próbált, de a teste nem engedelmeskedett.
– Lelkész asszonyi Mi a baj?
Whittaker becsukta a dobozt, az iratokat gondosan visszahelyezte a polcon a helyükre. A
lelkésznek felt nt, a férfi milyen tisztelettel bánik a feljegyzésekkel, sajnálta, hogy valaha is
undok volt vele. A férfi csak akkor térdelt le mellé és próbálta felsegíteni, amikor a doboz már
a helyén volt. Úgy t nt, valóban aggódik. Semmi rángatás, huzigálás nem segített rajta. Sem
mozogni, sem megszólalni nem tudott.
– Rawlins! – kiáltotta. – Hívjál segítséget a lelkészhez! Hívasd Fellows doktort!
Csak most, ahogy ott várt vele, tudatosult az öregember testében az allergia. Elkezdett
prüszkölni.
 Shanti sötétben ébredt, jóval hajnal el tt. Túl korán volt még ahhoz, hogy a fénygy jtést
gyakorolja, de izgatott volt, és élénk. Maya mély álomban mellette, t le elfordulva, ahogy
szokásává vált. Csendesen felkelt, felöltözött, felvette hosszú kabátját, és a hátsó ajtón kisétált
a sötétbe. A szél megint irányt váltott. Ahelyett, hogy a húsgyár mocskát a város felé fújta
volna, a szagok most bekúsztak a pusztaságba, ahol nem volt senki, aki érezze. Mélyeket
lélegzett, hálás volt a tiszta leveg ért, valami húzta legbelül. Nehéz megmagyarázni az érzést
– gyenge rántás a gyomrában, kényszer, hogy mozduljon. Nem kellett semmi miatt aggódnia,
nem kellett munkába mennie, legalábbis ma nem. Rendesen ilyenkor futott volna, de ma a
sétát választotta.
Maga mögött hagyta a házat, és csak a lányaira gondolt, akik ott alszanak szorosan
összekucorodva az alsó ágyon. El ször kényelmes léptekkel haladt, óvatosan a sötétben. De
már annyiszor futott végig ezen az úton, hogy nem tartott t le, hogy beleesik a rekettyébe
vagy a tüskebokrokba. Amikor elérte a f utat, ahol általában balra fordult, hogy az üzem felé
fusson, most jobbra tért, és elindult a városközpont felé.
Imitt-amott gödrök és egyéneden felületek voltak az úton, de anélkül, hogy igazán
észrevette volna ket, kikerülte mindet, még csak meg sem botlott. Hamarosan már a város
legels házai mellett haladt el – a legtöbb városlakó nem szeretett olyan közel lakni a
pusztasághoz, mint . Egy repedezett és számos helyen besüllyedt járda kezd dött ott –
átlépett rá az országútról.
Jobbra és egy kissé mögötte gyenge fény ébredezett. Ett l még gyorsabban lépdelt. A
házak egyre kisebbek voltak, és egyre közelebb álltak egymáshoz. A városi élettel járó szagok
– szennyvíz, f zés, elhasznált gáz – egyre er södtek. Még mindig korán volt, senki nem volt
ébren, csak az álmatlanságban szenved k, a szerelmesek és a betegek. Ez tetszett neki,
remélte, átér a városközponton, miel tt a lakók elkezdik mindennapos dolgaikat.
Űalra k b l készült oszlopok és kovácsoltvas kapuk, amelyek a Magnus-kastély f bejáratát
jelezték, a hatalmas területet falak és rök védték, mégis elég közel volt Abyrne
központjához. Ahol a telek véget ért, balra fordult, elsétált a Központi Székesegyház mellett, a
hatalmas gótikus szörnyeteg fagyottan meredt a közelg hajnal fényébe. Mellette ott állt a
Közjóléti Hivatal számos irodája, tovább jobbra pedig a legtöbb központi üzlet, hentes,
húspatika, vallási kellékek boltja és mindenféle iparos.
Elhaladt mellettük, jobbra befordult a Fekete utcába, elsétált a város legrosszabb
lakóépületei mellett. Itt éltek a legszegényebbek, akik éppen csak annyi pénzt tudtak
összekaparni, hogy heti egy szelet húst vegyenek. Ha ezek az emberek hallgatnának Collinsra,
a város rengeteg problémája semmivé lenne.
A Fekete utca hirtelen véget ért, mintha egy bárd lecsapta volna a másik felét. Túl ezen
már nem volt út, sem járda, és nagyon sokáig még álló épület sem.
Shanti úgy lépett át az utca törésén, mint aki a börtönb l lép ki. A legtöbb ember számára
az Elhagyott Negyedbe átmenni egyet jelentett azzal, hogy vége a városbeli életének, soha
többé nem tér vissza. Óvatosnak kell lennie, és még az éj, védelmez leple alatt hazatérnie,
hogy a szóbeszédet elkerülje. Mindenütt Magnus kémei, és sohasem lehetett tudni, a Közjóléti
Hivatal lelkészei mikor bukkannak el egy sikátorból, hogy kifaggassák, mit keres ott.
Törött téglákon, betonon lépkedett át, elkerülve az acéltüskéket, amelyek a törmelékben
meredeztek s csavarodtak összevissza – mindez mosolyt csalt Shanti arcára. Könnyedén
lépdelt, mindvégig követve a láthatatlan, bátorító húzóer t.
Számos félig lerombolt ház mellett vitt az útja, néha olyan érzése támadt, hogy emberek
laknak odabenn, még akkor is, ha ennek semmi jele nem látszott. Beljebb a negyedben magas
épületek masszív árnya tornyosult a hajnalban. Némelyik mellett még elmenni is veszélyes
volt a hulló vakolat miatt, míg mások sokkal szilárdabban álltak. Azonban egyiknek sem volt
ablaka, sem áram- vagy vízellátása a városból. Sosem volt.
Azt suttogták, hogy Collins – John, a próféta, ahogy sokan hívni kezdték – az egyik
toronyépületben lakik, de Shanti nem hitte, hogy még mindig így van. Collinsnak folyamatos
mozgásban kell lennie, hogy életben maradjon.
Elment a m helyek mellett – az Elhagyott Negyed furcsán érintetlen része. Egy mély
völgyben helyezkedik el, és egy meglep en jó állapotban lév út kanyarog le a
betonépítmények közé. Shanti megszaporázta lépteit, a m helyekhez nem volt tanácsos
egyedül menni, f leg most, hogy űollins elt nt, és a találkozásoknak vége.
űsak a m helyeket elhagyva vet dött fel benne a kérdés, miért kockáztatta meg egyáltalán,
hogy az Elhagyott Negyedbe jöjjön. Ha meglátják, kihatással lesz a státusára. Ez rültség volt,
amikor húsgyári munkája már így is ingatag lábakon állt.
Hívták. Ezért.
Valami kinyúlt érte, pedig engedelmeskedett a hívásnak. űsak egy dolog lehet, amit itt
találhat a romok között, és ami nem tekinthet a város részének. Ahelyett, hogy úgy tett
volna, mintha nem tudná, mi az, elkezdte keresni. A hasában lév húzó érzésre
összpontosított, ami válaszul meger södött.
El tte több töredezett terasz, valaha házak voltak. Elindult feléjük. A nyomasztó tájban itt-
ott satnya gyomok n ttek a repedésekb l, hasadékokból. A talaj kevés táplálékot tartogatott,
vagy egyáltalán semmit, és úgy t nt, a gyomok fényb l, leveg b l és mer makacsságból
élnek.
Elhaladt a házromok között, átment a néhai úton, majd a túloldalon ismét házak között járt.
Mögöttük teljes a pusztulás. Felismerhetetlen vakolat-, csempe-, tégla- és k kupacok között
járkált, minden romhalmot vastagon borított a szürke por és piszok. Itt-ott rozsdás acél,
elszenesedett fakeretek meredeztek, akár törött ujjak az ég felé. Az enyészet a látóhatárig
húzódott.
Pár lépéssel el tte a talaj enyhén lejtett egy darabon. Megcsúszott a törmeléken, ahogy
lefelé mászott. Ha visszanézett, innen a mélyedésb l semmit nem látott a városközpontból.
Csak néhány toronyépület csúcsa volt látható. Most, hogy kisebb volt az esély arra, hogy
észreveszik, nagyobb biztonsággal mozgott.
A nap már jó pár perce felkelt, de semmit nem tudott tenni, hogy Abyrne e része egy
cseppet is vidámabb legyen. űsupán megvilágította körülötte a szürkeséget. Úgy t nt, a
romoknak soha nem lesz vége.
Megállt.
Mi van ott? Vajon mi létezhet ebben a pusztulásban és hanyatlásban? Megőrültem, hogy
így járkálok errefelé? Mi lehet velem?
Végignézett hosszú, fekete kabátján. Az alja teljesen szürke volt az Elhagyott Negyed
porától. Beleakadhatott valami kiálló részbe, mert hátán szakadás éktelenkedett.
Megváltoztat a táj. Olyan leszek, mini ő. Pár perc, és teljesen bekebelez. Haza kell jutnom.
A lányok miatt. Most csak ők számítanak.
Visszafordult a lejt felé, elindult arra – a rémület hajtotta lábait.
És akkor megpillantotta a rést.
Elég határozott formája volt. Nem valami véletlen képz dmény a terpeszked törmelék
között. Jó pár méterre, balra volt onnan, ahol lecsúszott a lejt n. Lefelé jövet nem vette észre.
Széles nyílás volt, valaha tökéletes téglalap, mostanra töredezett, kopott, mint körülötte
minden. Elindult feléje, és a nyílás csak n tt, egyre több látszott bel le, ahogy közeledett.
Valami bejáratféle lehetett.
Amikor megállt a küszöbön, nem látott mást odabent, csak terjeng sötétséget. Pár lefelé
vezet lépcs volt kivehet . Ennyi.

Egész eddig úgy t nt, semmi nem lehet rosszabb környezet, mint az Elhagyott Negyed.
Most nem volt rosszabb a sötétségnél. Megpróbált nem gondolni rá.
 Tájékozódásképpen kezét a falon húzta, lábaival tapogatózott, a következ lépcs t kereste,
nehogy a talaj hirtelen veremben t njön el. Kisebb szakaszonként visszanézett, meggy z dött
róla, hogy még mindig látja a bejáraton átsz r d fényt; addig fog lejjebb ereszkedni, míg a
fény látható.
Az Elhagyott Negyed. Most, hogy próbálta elterelni a gondolatait arról, mibe sétált bele,
ráébredt, hogy a név teljességgel elhibázott. A lerombolt épületekkel betakart terület és az
alaktalan pusztítás vidéke hatalmas volt. Az a rész, amit látott, sokkal nagyobb volt, mint a
városközpont és sok más kerület együttvéve. Úgy t nt, mérföldekre terjed a semmibe. A
látóhatár szélén látott valamit, ami egy oldalára fordult létrára hasonlított, megpróbált rájönni,
mi lehetett. Nem egészen híd, de valami hasonló. Hatalmas lehet egészen közelr l. Talán
valami égbe épített gyalogjáró vagy út. De hogy mi célból, el nem tudta képzelni.
Jobb lábával a következ lépcs t kereste, de nem volt több. Sima talajra ért. Bakancsa talpa
megcsikordult a szemcséken. Visszhangzott. Tehát tágas a tér körülötte. Mi lehet? Hátát a
falnak támasztva oldalazott, így még mindig láthatta az ezüstös fényt onnan, ahol belépett.
Egy-két lépés oldalra, a bejárat elt nt a szeme el l. De a derengését még mindig látta. Még
egy kicsit el re, aztán visszamegy.
Zsigereiben er södött az érzés. Talán a sötétség miatt kellett inkább arra összpontosítania,
amit érzett, és nem arra, amit látott. Az érzés egyre beljebb húzta a feketeségbe.
Shanti megállt.
Most már tényleg nagyon halvány volt a bejárat fel l besz r d fény. Nagyon távol érezte
magát az ismer s, biztonságos dolgoktól. A sötétség eleven lett körülötte. Élt. Volt valami itt
lent vele, jött felé a mélyb l. Nem látta, de…
…érezte, hogy sok-sok kéz markolja meg, és a falhoz szorítja, hogy moccanni se tudjon.
Mire megpróbált küzdeni, már oda is szögezték. A sötétben érezte az arcok melegét, leheletét.
És akkor egy ismer s hang szóledt meg:
– Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk.

Nyílt területen át vezették, majd le még több lépcs n. Mindezt háromszor. Messze maguk
mögött hagyták a fényt. Agyának egy rült része azt képzelte, egy új világba viszik. Lesz
valahol egy ajtó lent ebben a sötétségben, és ez az ajtó egy jobb helyre nyílik, ahol nincs
mészárlás, nincs er szak.
Ezt azzal magyarázta, a félelem miatt gondolkodik így. Hiszen elképzelése sincs arról, mit
fognak vele tenni. Felfedezte titkos helyüket. Talán meg akarják akadályozni, hogy a titok
kitudódjon.
Senki nem beszélt, és nem próbálta meg kihasználni hallgatásukat, hogy kegyelemért
könyörögjön, vagy ártatlanságát bizonygassa. Ösztöne azt súgta, maradjon csendben. Sokan
voltak, megmondhatta az el tte és mögötte hangzó lépésekb l. Arra gondolt, esetleg
kitéphetné magát kezükb l, és elfuthatna, de a végén még megsérülne. Láthatóan k tudják,
merre kell menni, mert egy lépést sem hibáztak el. viszont valószín leg nekiszaladna egy
falnak, vagy eltörné a lábát a számára láthatatlan lépcs kön. Nem volt mit tenni, velük ment.
Megálltak egy visszhangtalan helyen. A kezek elengedték. Sok lépés húzódott el t le, de
érzékelte, nincs teljesen egyedül.
– Miért nem ülsz le? – kérdezte egy hang. Shanti körbetapogatózott, mire ülhetne le. Nem
volt semmi.
– Elnézést – szólt a hang, mintha a beszél elfelejtett volna tejet kínálni a teához. – Egy
pillanat.
A sötétben Shanti szisszenést hallott, megérezte a gáz ismer s szagát. Gyufa lángja
lobbant, a lámpa bevilágította a szobát. Szemben ült a mosolygó John Collinsszal.
– Üdvözöllek ideiglenes új otthonunkban.
 Shanti körbetekintett a sárga homályban. Valami kis irodában vagy raktárban voltak,
ahonnan a bútorokat már kicipelték, leszámítva egy tábori ágyat a padlón és néhány takarót,
amelyet hevenyészve párnává csavartak fel. Collins az egyik párna felé mutatott, Shanti leült.

Richard Shanti nem futott a következ napon sem. Most is felkelt, amikor megérezte, hogy
a nap a látóhatár felé emelkedik, és új cél tudatával ment ki. Egy órával kés bb visszatért,
amikor a nap már jócskán fent volt. Maya felkelt, felébresztette a lányokat, reggelire
megsütötte nekik a hússzeleteket.
Most már biztos volt benne, hogy mindennap húst esznek. Olyan régóta tartott már, hogy
elkezdte inkább a dolog iróniáját értékelni, mint átvállalni érte a b ntudatot. Lehet másképp is
élni, és egy napon meg fogja nekik mutatni. El ször magának kell bebizonyítania.
Vegetáriánusként a fél utat már megtette. A következ lépésnek könny nek kell lennie.
Általában, mire a felesége és a lányai felkeltek, Shanti már elment dolgozni. Ilyenkor maga
készítette el saját reggelijét. Most úgy t nt, Mayát zavarja a jelenléte. Hangja neheztel volt,
amikor megszólalt.
– Akarsz enni? Készítek rizskását.
– Köszönöm, nem kérek.
Figyelte, ahogy Hema és Harsha átnyiszálja a hússzeletet, villájukra t zködik a sültet, és
bekapják. Mohón és alaposan rágtak. Pár hét, és felesége elszántsága nyomán máris
húsev kké váltak. A húsból tiszta, barnás szaft szivárgott a lányok tányérjára. De legalább
rendesen átsütötte a szeleteket. Bár lehet, csak azért tette, mert is itt volt, és figyelte ket.
Nem számított.
Végre, miután annyi évig viaskodott reménytelenül munkája következményével és a város
émelyít valóságával, most új remény ébredt számára, a lányok számára; valami
elképzelhetetlen, valami több, mint ami lehetségesnek t nt.
Ez válasz lehet mindenre. Esély az újrakezdésre. A vezeklésre. Soha az életben nem hitte
volna, hogy ez vele megtörténhet, és mégis, ahogy közelgett az id , úgy t nt, minden eleve
elrendeltetett. Minden benne volt, aminek tiltakozásul hangot adhatott volna, de nem tudta,
hogy mondhatná el.
– Ma visszamegyek dolgozni.
– Azt hittem. Űob azt mondta, több id t vegyél ki.
Pár pillanatig nem válaszolt.
– Mr. Torrance tudni fogja, ha meglát, hogy készen állok a kezdésre. Jó emberismer .
– Ha olyan jó emberismer , akkor okkal küldött szabadságra.
– Ez igaz. De örülni fog, hogy újra lát. Felesége megrántotta a vállát, mintha hirtelen nem
is érdekelné az egész, buzgón nekilátott mosogatni. Shanti a hátát figyelte. Beszéltek a
mozdulatok, úgy érezte, érti, sokkal pontosabban, mint házasságuk tizenöt évében valaha.
Tudta, mir l beszél az emberi test, mit mond a Választottak teste. Talán csak eddig nem
engedte meg magának, hogy felesége mozdulataiból olvasson.
Fel le a n egyen annyi húst, amennyit csak akar, és éljen úgy, hogy tudomást sem vesz a
szenvedésr l, amelyet el idéz. De a lányokkal egészen más a helyzet.
Ha az id eljön, rájuk vigyázni fog.

Borjak.
Torrance ennél rosszabb munkát nem is adhatott volna neki. Shanti abban reménykedett,
azért választotta számára ezt, mert itt csökkent sebességgel, kisebb nyomás alatt kell dolgozni,
és nem azért, mert Torrance tudja, mi az, ami t aggasztja.
A borjútelep különálló épület volt, kisebb, mint a tehenészet és a mészárszék.
 Miután a húsborjak ide érkeztek és elhelyezték ket, itt maradtak egészen addig, míg el nem
érték a vágási súlyukat, illetve maga a m velet is helyben zajlott. S t, a hentesmunkákat is itt
végezték, így Magnus teljesen ellen rzése alatt tarthatta a borjúhús min ségét.
Ez azt jelentette, hogy a borjak, akik éveket töltöttek sötét ketreceikben, életük minden
napján hallhatták leölésre szánt társaik hangját. Hasonló hangokon kommunikáltak, de
nyelvük eltért a csordáétól, hiszen k elszigeteltségükben külön szavakat alkottak azokra a
dolgokra, amelyeket csak k tapasztaltak meg.
Shanti nem értett mindent bel le, és ennek örült. Annyi ártatlanság volt beszédükben,
annyi elfogadás a végüket illet en, hogy a szíve majd megszakadt, amikor hallgatta. Az
id sebb borjak, általában a tiszteletben álló tanítók, egyre riadtabbak voltak, ahogy az idejük
közelített, ekkor a sziszegések, dobolások afféle összehangolt imába álltak össze, hogy
bátorítást, er t adjanak. A borjútelep poros csarnoka lüktetett a néma ritmustól, és Shanti
émelygett.
Torrance, tudatosan vagy sem, a borjak kábítását bízta rá. A gyakoriság teljesen eltért a
mészárszékit l. Nem volt szalagsebesség – szalag sem. Naponta csupán nyolc-tíz borját öltek
le, ami óránként nagyjából egyet jelentett. Shantinak rengeteg ideje maradt gondolkodni azon,
mit fog velük tenni.
A kifejlett borjakat kihozták a ketrecükb l, és egy hordágyra fektették ket. Egyiküknek
sem volt elég izomzata, hogy egyenesen álljon, vagy menjen. Éppen csak saját fejük súlyát
bírták el. Egyetlen megmaradt erejük, kezük négy rövidke ujjában volt, ami a nyelvükké vált.
Minthogy a borjakat állandóan majdnem teljes sötétségben tartották, a borjútelep fényeit
mindig tompították. De még így is olyan lehetett számukra, mintha egyenesen a napba
néznének. Két gondozó kihúzta a borjakat a f részporra, és arccal felfelé a hordágyra gurította
ket. A kicsik küszködtek, hogy félig vak szemüket eltakarják. Körülöttük mindenhol
feler södött az addig csendes sziszegés, dobolás, ahogy a gondozók átcipelték a tehetetlen
borjakat Shantihoz.
Egy pár nehéz csat karjukra és lábukra, máris leállították a borjak mocorgását és
viaskodását, nehogy megsérüljön a fejük.
Egy dolog volt ugyanaz.
A kábítópisztoly.
Ugyanaz a forma. Ugyanaz a visszarúgás. Ugyanaz a hang.
A fej két oldalán elhelyezett ék elég volt, hogy lefogja a borjak fejét, és Shanti jó helyre
célozzon. Majdnem biztos volt benne, hogy pár másodperccel azután, hogy kihozták ket a
fényre, még mindig nem láttak. Tehát t sem látták. Enyhe vigasz volt, mert viszont látta
ket. Űelenézett a szemükbe, amikor megölte ket. Nem látott mást, csak kisgyermekek
kíváncsi, bizakodó tekintetét.
Nem állhatott ott azon gondolkodva, mit kell tennie. Nem engedhette, hogy a többi
marhatartó a félelem vagy gyengeség jeleként értelmezze tétovázását. Azt sem engedhette
meg, hogy a borjak a szükségesnél akár egy másodperccel is tovább szenvedjék el a várakozás
kínjait. Ennek ellenére teste minden izma tiltakozott agya beidegz dése ellen, hogy a
légnyomásos pisztolyt a homlokukhoz emelje, és meghúzza a ravaszt. De megtette, azért,
hogy a kicsinyek gyorsabban végighaladhassanak az útjukon, és azért, hogy még egy kicsit
mentse a saját b rét.
– Isten mindenek felett. Áldott legyen a hús.
Szisszenés, csattanás.
A szemek azonnal tiszta fehérbe fordultak. Feszültség merevítette meg lágy, kövérkés
testüket, ezt követte az összezavart, haldokló izmok görcsös rángása, ahogy egymásnak
szorultak. Aztán nyugalom. Es ezzel együtt a megkönnyebbülés.
Legalábbis Shantiban.
 De ezzel még nem volt vége. Az óránként egy borjú azt jelentette, hogy Shanti végigkísérte
az ép test borját az élett l a feldarabolásig, kizsigerelésig.
A férfiak lábuknál fogva felemelték ket, Shanti pedig, hogy a borjakat kivéreztessék,
egyeden biztos acélmetszéssel átvágta hangtalan torkukat; az ifjú ádámcsutka és az áll között,
egészen a nyaki csigolyákig. Egyetlen apró vályú gy jtötte össze a vért az igen szent közjóléti
rituálékhoz.
Shanti végigkísérte a fellógatott, kivéreztetett borját a forrázó medencéhez, ahol
eltávolították róluk a b rt. Meghajtás nélküli görg kön húzta ket, végignézte a nyúzást,
kézzel lefejezte ket, segített a kibelezésnél, felnégyelésnél és kicsontozásnál. Shanti azt is
tudta, hogyan kell a legértékesebb borjúszeleteket kinyerni az ágyéki csigolyák két oldaláról.
A többiek a kezekkel, lábakkal, fejekkel foglalatoskodtak. Azt is engedte, hogy a bels ségeket
maguk válogassák ki. De még akkor is a borjakkal volt, amikor nem maradt már bel lük más,
csak csontok az egyik oldalon, és friss húsdarabok a másikon.
A borjútelep eközben megtelt az acéllapon való csendes dobolás hangjával és a nehéz,
lefojtott légzéssel, ahogy az összezsúfolt ketrecekben a borjak ettek, n ttek, és várták a
sorukat. Hallotta ket.
Megtanulta a nyelvüket.
Puhák vagyunk a lövésnek, pengének – mondták. – Meghajolunk előttük, odaadjuk
magunkat. Falakon át fivérek vagyunk, sötétségben fivérek vagyunk, értékesebbek
mindenkinél. – Aztán az egyik egyedül folytatta: – Fivéreim, érzem a félelmet, amit mind
érezni fogunk egy nap. Bizonnyal elközeleg az időm. Erősítsetek, fivérek, mert adni megyek –
Itt mind együtt feleltek: – Fivérünk, adni mégy, s mi bizonnyal veled tartunk- Mert egy nap
mind elmegyünk- Veled vagyunk, fivérünk- Bízz azokban, akiknek szolgálunk, mert ők hamar
szabadon engednek- Mind hallottuk,hogy elközeleg – a vég. Itt egy éles szisszenés
következett, és egy hirtelen dobbanás, olyasféle hang, mint a kábítópisztolyé. Aztán remeg ,
bizonytalan dobolás a falon, ahogy az ujjcsonkok az agykábított borjú idegi rángását
utánozták. Gyenge kaparás, annak a hangja, ahogy a láncok felemelik a testet, HHHaaa, a
kivéreztet penge hussanása. Szakadozott dobolás, el ször a borjú nyaki sebéb l a vér
ömlése, majd fogyatkozó csörgedezése.
Így ment ez. Helyzetük bizalomteljes elfogadása, a mély odaadás egymás lelki épsége iránt
minden tekintetben. Szavaikkal érintették meg egymást, mert karjukkal és kezükkel nem
tudták.
Veled vagyunk. Itt vagyunk.
Olyan gyakran mondták.
Egyikük sem kerülhette el t. És a Választott húsborjak világában élt, míg körülötte a
többi marhatartó az üzem világában, a mindennapi munkában, a magas fizetésben és a
családban.
Hitványság.
Minden egyes húsev városlakó nemtör döm, erkölcstelen mocsok. ket kellene
lemészárolni – kétszázzal óránként, ha lehetséges volna.
Igen, és Űob Torrance lenne az els a sorban.

Hajnali háromkor a városi harang hangjára megmozdultak, némán, mint az árnyak, mégis
telve fénnyel.
Mindet magával vitte, azt akarta, hogy a számuk többet érjen, mint képességük. Tudta, hol
a legjobb belépni az üzemi területre, messze a f kapuktól, ahol a feldolgozandó b zös
bels ségszállítmányok érkeztek. Átsurrantak az elhanyagolt kerítésen, egyik állomásról a
másikra vezette ket, egészen biztos volt benne, melyiket rzik éjjel, melyiket nem. Tartályok
és kémények között osontak, féregszer csövek alatt, az ipari tömbök határa körül.
Ha valakivel találkoztak, elhallgattatták egy nem halálos ütéssel. A vezérl terem több
ügyességet igényelt, mert csak sorban tudtak belépni. A követ k er sek voltak, a küzdelem
rövid. Amikor a kezel k némán hevertek, John űollins elvágta az áramellátást.
 Az üzem területén összeszedtek minden szerszámot, amit találtak – villáskulcsot, baltát,
fémvágót, csavarhúzót, kalapácsot, és akkora felfordulást okoztak, amekkorát csak tudtak.
Fém a fémen nagyobb zajt csapott, mint test a testen. Kevés idejük volt. Meggy z dött róla,
hogy a gáztartályokat kiürítette, és minden vezetéket elvágott. Az ájult kezel ket a f kapunál
biztonságba helyezték, tüzet gyújtottak a vezérl teremben, majd elmentek.
Már rég az Elhagyott Negyed mélyén jártak, és épphogy pirkadt, amikor az els tartályok
felrobbantak.

Amikor eszméletére tért, nem tudta, hol van. Miért fekszik tábori ágyon egy pecsétes, fehér
falú üres szobában? Mi az utolsó dolog, amit fel tud idézni? Ki is ő? Még ez is gondot
okozott.
Aztán lassan minden visszatért.
A sok-sok polc, a halomnyi kartondoboz, a poros hanyatlás szaga, az érzés, hogy valami
fontosat kell megtalálnia. A filmszer emlékezést aggodalom szakította félbe. Miért nem
ismeri fel ezt a szobát? Hogy került ide? Elméje elvesztette rugalmasságát, emlékezete útjai
éles sarkokba ütköztek, zsákutcába futottak. Már kezdett visszaemlékezni, de aztán megint az
elején találta magát.
Itt, ebben a piszkos, fehér szobában.
Minden újabb utazás az emlékezetében kissé közelebb vitte. Lelkész. Mary Simonson
lelkész. Valami után kutatott.
Valaki után.
– A francba! űsak nem jött el .
Meglepte, hogy fels ajkán, hónaljában verejték ül ki még a puszta er lködést l is, hogy
gondolkodjon. Arca lángolt.
Megpróbált felülni, de feje olyan súlyos volt, hogy nyaka alig bírta. Sikerült egy kissé
felemelkednie, könyökére támaszkodva próbálta magát feljebb nyomni. Felkarizmai
görcsösen remegtek a meger ltetést l. Mikor félig felült, újra er t vett rajta a szédülés.
Könyöke kicsúszott alóla, visszarogyott. A szédülést hányinger követte. Forgott vele az ágy.
Remeg kézzel ragadta meg a vékony, nyirkos matracot. Addig fordult, amíg fejjel lefelé nem
került, a mennyezet lett a padló. Nem esett le, de érezte, ez bármelyik pillanatban
bekövetkezhet. Kétségbeesetten zihálva kiáltott fel.
– Valaki!
Hasában, gyomra mélyén valami duzzadt; hideg és tüskés, mint egy buzogány feje. Nem
tudott úrrá lenni terjed fájdalmán. Újra kiáltott – gyötrelem.
Az ajtó – eddig észre sem vette, hogy van – kinyílt. Egy férfi lépett be a mennyezeten
anélkül, hogy leesett volna. Leült mellé a fejre állt székre. A lelkész bámult,
szivárványhártyája körül az elefántcsontszín fehérséget megpattant erek márványozták.
– Jó, hogy újra velünk van. Nem tudott válaszolni.
– Hogy érzi magát?
Vak vajon, kérdezte magában. Nem látja, hogy szinte karmok lettek az ujjai? Nem látja a
jeges izzadságot az arcán? Nem jött ki emberi hang a torkán.
– Ne aggódjon! – mondta a férfi. Ismer snek t nt. – Hoztam magának valami jót. Valami
különlegeset. Attól jobban lesz. Igen, bizony, helyrehozzuk.
Felismerte: az orvos. Egy szó formálódott.
– Hol…
Lágy, er dén kéz paskolta meg.
– Nos, kedvesem, valaki nagyon nagyra tartja önt. A f érsek magánkórházában van. Biztos
vagyok benne, nemsokára meg is látogatja.
 A fejre állt ágy lassan függ legesbe fordult, majd végül vízszintesbe. Gyomrában a kitárt
ujjú kegyeden tenyér becsukódott, teret engedve a légzésnek. A szédülés alábbhagyott, vele
együtt a feltör hányinger is. Mélyeket lélegzett, újra tudta forgatni a szemét.
– Mi történt?
– Elájult. Az archívumban. Egymaga valóságos homokvihart kavart.
– Mióta vagyok…
– Pár napja. Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem sokról maradt le.
Pár másodpercbe beletelt, mire megértette, ez célzás.
– Mire gondol?
– Nos, azt hiszem, hagyom, hogy a f érsek világosítsa fel ez ügyben. Tudom, hogy egy
percen belül itt lesz – az orvos az ágy mellé nyúlt, felemelt egy kis poharat, és egy csorba,
fehér tálat. – Addig is, van egy kis gyógyítanivalónk. Tessék, igya meg!
Kinyújtotta felé a poharat, de a lelkész meg sem mozdult, hogy felüljön.
– Hadd segítsek!
Egyik kezét feje alá csúsztatta, és felfelé húzta. Másik kezével ajkához billentette a
poharat.
– Ez mi?
– Ne tör djön vele, csak igya meg! Szürcsölt, öklendezett.
– Tartsa bent! El ne merje pazarolni! – parancsolta. – Értékes szer. Tessék, igyon még!
– Nem.
– Tegye, amit mondtam! Igya meg!
Kortyonként kiüríttette vele a poharat. A folyadéknak kellemetlen bronzsárga színe volt,
piszkoszöld árnyalattal keverve. És szirupos állaga.
– Nincs szaga – szólalt meg. – Sem íze.
Az orvos összevonta szemöldökét, fogta a poharat, és beleszagolt. A lelkész látta, hogy úgy
kapja el a fejét, mintha arcul csapták volna, és olybá t nt neki, mintha a férfi valamit
visszanyelt volna. Amikor visszafordult hozzá, sápadt volt.
– Nem érzi a szagát?
– Nem – válaszolta.
– Attól tartok, ez a betegsége tünete. Ne aggódjon! – letette a poharat, felvette a csorba
tálat. Szennyes ezüstkanállal valami kásás masszát emelt fel, és betömte a n szájába. A
lelkész rágta, teljesen feleslegesen, aztán lenyelte.
– Jó volt?
Arcával próbálta jelezni, hogy közömbös. Az orvos addig adagolta neki a gyógyszert, míg
a tálka ki nem ürült.
– Nagyon jó. Ett l er re kap. Hamar talpra állítjuk. Egészen biztos vagyok benne.
Az orvos visszaült, elmosolyodott a derekasan elvégzett munkán.
– Megmondaná, miféle orvosságokat kaptam? A férfi kihúzta magát a széken.
– Természetesen. Gyógyhatású készítményeket, amelyeket magam állítottam össze az
Adományok Könyve tanai alapján. Gyomorbántalmaira, amelyhez, ha nem tévedek, némi
májbaj is társul, felírtam a legfinomabb, legfrissebb borjúepét, a legtisztább borjúvizelet-
oldatban. A remeg kórra, mert sajnos meg kell mondanom, hogy hivatalos diagnózisom a
remeg kór, pépesített agyat mértem ki önnek, természetesen borjúból ezt is, minthogy az a
legegészségesebb – el red lt, halkabban folytatta. – És akkor nem is említettem azt a tényt,
hogy maga a f érsek ragaszkodott hozzá, hogy ellátásáról gondoskodjunk, és a legjobb
ellenszereket bocsátotta a rendelkezésünkre.
Petyhüdt kezével megveregette a n karját.
– Pihenjen, lelkész asszony! Meggyógyítjuk. Ó, igen.
 Tizennyolc

A kemény széken Barney Bernard ült. Képtelen volt kényelmesen elhelyezkedni,

másodpercenként fészkel dött. Mindkét vállánál egy-egy hatalmas ember állt. Abban a
bizonyos szobában volt, amelyet soha nem akart látni, abban a szobában, amelyr l a legtöbb
ember örült, hogy csupán hallott.
Vele szemben Rory Magnus ült. Válaszokat akart.
– Ne mondd nekem, hogy nem tudod, mi történt! Te vagy az éjjeli m szak vezet je.
Magyarázd csak el!
– Mr. Magnus, én… én nem tudom elmagyarázni, amit nem láttam.
– Akkor mondd el, mit láttál!
Bernard megint megkísérelte, hogy értelmet találjon abban a kevés emlékben. Behunyta a
szemét beszéd közben.
– Három után volt. Emlékszem a harangszóra. Semmi szokatlan nem volt. Carter és Lee a
helyükön. Es akkor – Űernard arca eltorzult az igyekezett l, hogy visszaemlékezzen –, akkor
hallottam valamit a hátam mögül, megfordultam a székben, hogy…
– A többiek nem hallották? Ok is megfordultak? Izzadt szünet.
– Nem emlékszem. Nem tudom…
– Nem érdekes, folytasd! Hallottál valamit, és megfordultál.
– Igen, ajtónyitás hangja volt, és emlékszem, arra gondoltam, ki a fene lehet az. De akkor
már bent voltak velünk az irányítóteremben. Mintha odatartoztak volna. Nem ijedten, nem
siet sen, hanem nyugodtan. űéltudatosan. Én… – Bernard elbizonytalanodott, megemlítse-e,
ami ezután következett. Akkor az a gondolat futott át az agyán, hogy talán tényleg ott kellett
lenniük. Valami meglepetésszer ellen rzés Magnustól. Talán a habozás pillanata elég lett
volna hármójuknak, hogy megvédjék magukat és az üzemet, legalábbis valami harcfélét
kezdeményezhettek volna. Jobb, ha ezt nem említi. – …igen, felálltam, hogy szembeszálljak
velük. Nem emlékszem, mit mondtam, arra sem, hogy egyáltalán sikerült-e megszólalnom.
Ennyi. Csak ennyi.
– És a munkatársaid ezt meger sítik majd, ugye, Űernard?
– Err l nem kezeskedem, Mr. Magnus. Nem tudom, többre vagy kevesebbre emlékeznek-
e, mint én. Ami azt illeti, azt mondanám, hogy eddig a bizonyos pillanatig igen. Azt
mondanám, egyetértenének a beszámolómmal.
Magnus bizonytalan kézzel pár feljegyzést készített, majd hátrad lt a székében. Mindkét
kezével beletúrt sz ke szakállába, aztán megdörzsölte arcát, mintha ezzel egy jobb valóságra
nyithatná fel szemét. Nyilvánvalóan nem sikerült. Ismét el red lt.
– Űernard, múlt éjjel te voltál a felel s a gázgyáramért és a város villanyellátásáért.
Megérted egyáltalán, milyen mérték pusztuláson ment keresztül Abyrne a te ügyeleted alatt?
Mert ha igen, akkor nem t nsz nagyon nyugtalannak miatta.
– Mr. Magnus, tényleg sajnálom, ami történt. Az igazat megvallva, teljesen le vagyok
sújtva. De én mérnök vagyok, nem katona. Gondoskodom róla, hogy az üzem egész éjjel
termelje az áramot, reggel pedig átadom ezt a felel sséget. Nem képeztek ki
óvintézkedésekre, sem harcra. Egyik emberemnek sincs fegyvere. Még soha senki nem
fenyegette a gázgyárat, mert a városban mindenki függ t le. Senki nem gondolta, hogy ez
megtörténhet. Így hát, habár az én éjjeli m szakom alatt következett be, soha nem voltam,
soha nem is lettem volna felkészülve, hogy egy ilyen helyzettel megbirkózzam.
Magnus elmosolyodott, bólintott.
– Értem, Bernard. Szóval ez most az én kibaszott hibám, nem?
– Uram, én nem arra…
 – De igen, arra, a rohadt életbe. Azt mondod, ha jobban fel lettem volna készülve, akkor ez
nem történik meg.
Magnus felállt a székéb l.
– Mr. Magnus, én…
– Fogd be, te gennyes szarházi. A munkád épp most égett porig. Örökre.
– Kérem, Mr. Magnus. Legalább azt engedje meg, hogy segítsek a…
– Vidd le, Űruno. A hátsó lépcs n. Űruno nehéz kezeit Űernard vállára helyezte.
– Hívjam Pallost, uram?
– Nem kell. Magam fogom csinálni. Azért csak hozd le a megmaradt éjszakai m szakot!
Meg akarom mutatni nekik, mi történik a hozzá nem ért alkalmazottakkal.

Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már álomból ébredt, és nem az ájulás

feketeségéb l tért magához. Mindenre emlékezett. Legalábbis remélte, hogy mindenre.
Gyenge kopogás az ajtón. Nem volt ideje engedélyt adni, valaki belépett. Rámosolygott,
szeme telve aggodalommal. Talán sajnálattal is – nem tudta megmondani.
– Hogy van, Mary?
– Jobban.
– Ez jó hír. Lehet, hogy az öreg kuruzsló pont olyan jó, mint amilyennek állítja magát.
Nem akarta a f érsek kedvességét visszautasítani, de azt gondolta, az orvosnak semmi
haszna. Hebehurgya tökfilkó. Már felfogta a saját helyzetét.
– Érsek… nem hiszem, hogy sok id m van, és…
– Butaság, Mary, meg fog gyógyulni.
Amikor megfogta a kezét, a férfi ujjai er sek, melegek, és igazán megnyugtatóak voltak.
Annak a férfinak a keze, akir l sokkal többet kellett volna tudnia, sokkal közelebbr l, mint
így.
– Haldoklom. Ön is tudja, doktor Fellows is tudja. Már csak az a kérdés, mennyi ideig fog
tartani.
– Mary, kérem. Ne beszéljen úgy, mint…
– Érsek, én drága f érsekem, most meg kell hallgatnia. Ha nem teszi, talán soha nem lesz
esélyem, hogy elmondjam és kibogozzam, mit jelent.
A f érsek felsóhajtott.
– Rendben. Mondja!
– Emlékszik, ugye, arra a dologra, amely miatt elmentem önhöz?
– Természetesen.
– Tovább kutattam.
– És mit talált?
– Nos, itt kezd dnek a gondok. Hivatalosan semmit. Vagy még annál is kevesebbet.
– Nem értem.
– Nem, persze hogy nem. Ellen riztem az iratokat, hogy összerakjam az eseményeket. Azt
találtam, hogy az egyik irat, egy esetjelentés, hiányzik a többi közül.
– Mi volt az esetszám?
– Nem emlékszem. Minden nappal egyre kevesebbre emlékszem, úgyhogy helyettem kell
erre emlékeznie.
Megszorította a férfi kezét, az visszaszorította.
– Rendben, Mary. Megígérem.
– Azt sem tudom, fontos-e vagy sem. Ha pedig fontos, akkor meg nem értem, miért. De
önnek tudnia kell, ki kell derítenie, mit jelent. Már az elejét l kezdve furcsa érzéseim voltak
ezzel kapcsolatban. Valami nincs rendben vele.
– Kivel?
– Richard Shantival.
 – A Jégcsákánnyal?
– Igen. Nem az, akinek mondja magát.
– Nem tudom követni.
– Nem városlakó.
– Nincs jogos státusa? Honnan tudja?
– Nem tudom, honnan. Csak van valami vele kapcsolatban, ami nincs rendben. Vele és a
lányaival.
– Csak úgy megvonni egy ember státusát… nos, tudnia kell, ez milyen rosszul hatna az
emberek szemében.
Bólintott.
– Igen. Teljes mértékben megértem. De tele vagyok rettegéssel, kegyelmes uram. Hogy
valami szörny dolog fog történni Abyrne-nal és lakóival. Bármi is az, köze van Richard
Shantihoz.
A f érsek pár másodpercre hátrad lt, mintha valamit mérlegelne. A n figyelmesen nézte.
– Nem voltam benne biztos, felizgassam-e ezzel a mostani állapotában, de ahogy a dolgok
állnak, nos… azt hiszem, tudnia kell. Megsz nt a város áramellátása, valaki megsemmisítette
a gázgyárat. Minden gázkészlet odavan.
– Édes istenem. Ki volt az?
– űsak John űollins lehetett. Még Magnus sem olyan eszel s, hogy ilyen önpusztító
háborút robbantson ki a Közjóléti Hivatallal. Ami azt illeti, úgy t nik, is…
– is…?
– is megváltozott. Agyára ment a hatalom. Volt valami, amit nem árult el neki, de a n
nem er ltette.
– Mit fog tenni?
– Nos, természetesen nem mondtam meg Magnusnak, de az összes elérhet lelkész John, a
próféta rejtekhelye után kutat kint az Elhagyott Negyedben. Meg kell találnunk Magnus el tt,
és vallási hadjáratot kell bel le csinálnunk. Az áramhiány még a kezünkre is játszhat, hogy
visszaállítsuk a Közjóléti Hivatal fennhatóságát, és rákényszerítsük a városlakókat, hogy
Istent minden más elé helyezzék, ahogy mindannyian tettük a múltban.
A lelkész lehunyta szemét egy pillanatra, imádkozott a régi id k helyreállításáért, hogy a
húsbáró olyan emberré váljon, aki tiszteli a Közjóléti Hivatalt, a f érseket és istenét. Ha egy
kegyes ember viselné a Választottak gondját, minden más lenne. De még mindig gyötörte egy
kérdés.
– Hogyan lehetséges, hogy egy jelentés elt njön az irattárból? Ilyenr l még soha nem
hallottam. Es ön?
– Nos – a f érsek elengedte a kezét, megpróbálta saját nyakából kimasszírozni a
feszültséget. – Minthogy látom, ma rejtett dolgokat hozunk a felszínre, elmondom.
Amennyire én tudom, csupán egyszer esett meg. Senki sem tudja, melyik feljegyzést vitte el,
csak szóbeszéd volt, érti. De, mint nyilván tisztában van vele, az a személy, aki elvihet egy
feljegyzést, és eltüntetheti, csakis egy lelkész lehet. Nagyon régen élt egy ilyen lelkész. Már
öreg volt, amikor én novícius voltam. A neve Shenandoah Pilkins.
– Mi történt vele?
– Elt nt.
– Hova? Miért?
– Igazából senki nem tudja. Valami után kutatott, ahogy ön is, aztán olyan tényekre
bukkant, amelyekkel nem tudott mit kezdeni. El kellett volna mennie az akkori f érsekhez, de
nem tette. Elmenekült az Elhagyott Negyedbe, hogy Isten gondoskodása és az Adományok
Könyve vigasztalása nélkül élje életét. Amennyire tudom, ott is halt meg. Soha senki nem
látta többé.
– Elképzelhet , hogy azokat a feljegyzéseket vitte el, amelyeket én keresek?
 – Csak ez vágna ide.
– De soha nem fogjuk megtudni, mi volt az az eset, ugye?
– Nem. Nem tudom, hogyan tudhatnánk meg ezt valaha is.
A lelkész megfogta a férfi kezét, maradék kis erejével megszorította.
– Meg kell találnia Shantit. Hozza be! Találja meg, és gondoskodjon róla, hogy ne kerüljön
bajba! Ne hagyja, hogy elt njön, mint űollins!
– Megteszem, amit tudok.

Magnus lihegve állt Barney Bernard teste felett. A férfit nem a szokott módon
alacsonyították le a Választottak szintjére. A férfi ennek ellenére halott volt.
Magnus parancsára Bruno anélkül szíjazta le Bernardot, hogy el z leg megmerítette volna.
Míg Űruno összeszedte az éjszakai m szak túlél it, akiket nem ölt meg a robbanás és a t z,
Magnus fel-le járkált, dühe n ttön-n tt, magában beszélt.
– A kurva életbe, hogy senki sem figyel rám. Senki nem tisztel már senkit. Ez a kibaszott
Magnus. A város Magnusa. Maga Magnus a kibaszott város. Nem a kibaszott Közjóléti
Hivatal. Nem a kibaszott munkások. Nem a kibaszott Választottak. Abyrne az én városom. En
vagyok a város. Ez a kibaszott város most Magnus. Baszd meg! Baszd meg az Adományok
Könyvét! Baszd meg a Zsigerek Énekét! Baszd meg a szaros, köcsög érseket és a szaros, buzi
lelkészeket!
Verejték ült ki homlokára. Megrázta a fejét, mintha le akarná rázni. Szakálláról, hajáról sós
cseppek fröccsentek szét. Megérkezett az éjszakai m szak, láncra f zve. Furamód k jöttek le
elöl a lépcs n, Űruno és a két r mögöttük. Amikor meglátták, Magnus milyen állapotban
van, a fal felé hátráltak. Magnus lekapta a szerszámrácsról a gégemetsz t. Húsos kezében
egész apró volt, nem több mint egy szike.
Magasba emelte, mintha az volna a mutatóujja, és végigsétált a gázgyári munkások sora
el tt.
– Szaros, buzi lelkészek! Szaros, buzi munkások – arcuk el tt megrázta a kést. – Szaros,
buzi város! Ez vagytok! És ti… – mindenkire egyenként rámutatott – …ti, kibaszott,
semmirekell , szarev munkakerül k! Ti vagytok a legrosszabbak az egész bagázsban!
Beledöfte a szikét a hozzá legközelebb álló szemébe. Az üvöltés betöltötte az alagsori
helyiséget. A többi munkás elsápadt. Bernard vizelete hangosan csorgott a deszkáról a
padlóra. A megsebesített férfi a kezével eltakarta a sérült szemüreget, próbálta visszatartani a
szem kocsonyás folyását. Még hangosabban üvöltött, amikor rádöbbent, mi történt vele. Még
a csont is reccsent. Magnus nem csak a szemgolyót szúrta át, hanem a csontos üreget is. A
férfi még élt, tudva, hogy Magnus egészen az agyáig döfte a szikét.
– POFA BE! – kiabált Magnus. – POFA BE! POFA BE! POFA BE!
Újra belemártotta a férfi arcába a szikét, újra és újra, míg az össze nem esett, magával
rántva szomszédját és az amellett állót, aki a sor közepén állt. De a munkás még mindig
üvöltött. Minden döfés egy ütés volt, apró pengével a végén, nem elég roncsoló, hogy öljön,
de elég ahhoz, hogy fájjon, hogy mélyen bevágjon.
– POFA BE! POFA BE!
Magnus már a férfi nyakát célozta, és hamarosan sikerült a megfelel roncsolást elérnie.
A vörös buborékok között, a férfi nagy nehezen rátalált a szavakra.
– Hagyja abba! Megöl!
De Magnus még sebesebben és er sebben döfködte, kezére, ujjai közé célzott,
valahányszor a férfi megpróbálta magát védeni. Még akkor is döfködte, amikor az már nem
mozdult, nem könyörgött. Es egész id alatt ömlöttek bel le a kétségbeesett düh szavai.
– Semmirekell , semmirekell , semmirekell . Nézz magadra. Még húsnak sem vagy jó,
mi? Akár n ket is felvehettem volna, azok is jobb munkát végeztek volna nálad.
 Nem hagyom, hogy a város lesüllyedjen. Nem hagyom, hogy… egy rült ezt tegye velem.
En Magnus vagyok. En vagyok a kibaszott húsbáró. En vezetem ezt a kibaszott helyet.
Otthagyta a szikét kimeredve a férfi másik szeméb l; és felegyenesedett. A
szerszámrácsról kiválasztotta a legnagyobb bárdot, kezével méregette súlyát. Odament a
megkötözött munkások sora elé.
– Mi volt ennek a neve? Senki nem válaszolt.
– Bruno! A nevét kérem.
– Ööö, a neve… Lee, uram.
– Igen? Nos, Leenek a könnyebb út jutott – odasétált a deszkához, amelyen Bernard hevert.
A férfi tekergett a b rszíjak alatt, nedveseket fingott. – Nos, hát, Űernard volt a felel s a
gázgyáramért múlt éjjel, amikor behatoltak és megsemmisítették. Ennek következtében a
városban talán hosszú évekig nem lesz áram. Talán helyre sem tudjuk hozni. És az összes ott
tárolt gáz, amely a teherautók és a húsgyári szalagok üzemeltetéséhez, meg minden egyébhez
kellett, minden tartalék odavan. És ez Bernard hibája. A Közjóléti Hivatal kimondja, hogy egy
ilyen kihágás okot ad a státus azonnali megvonására. De én azt mondom, ki nem szarja le?! A
Közjóléti Hivatal le van szarva. Ez az ember még arra sem jó, hogy a várost táplálja. A
mocskos csontjairól még a legjobb húsdarabot sem vagyok hajlandó megérinteni. És senki
más sem fogja. Mert én… Felemelte a bárdot, és lesújtott.
– NEM
Felemelte, tiszta vér. Lecsapott.
– T ROM
Fogást váltott, felemelte, odavágott vele.
– A SEMMIREKELL
És újra.
– SZAROS
Újra.
– RÜHES
Fel. Le.
Szavak. Sértések. A húst metsz , csontot hasító fém.
És még.
És.
Még.
Ez volt az oka, hogy Magnus lihegve állt Bernard teste felett.

Tizenkilenc

Űruno id nként figyelgette a saját kezét, vajon nem reszket-e. Most is ezt tette, ahogy kint
állt Magnus fürd szobája el tt. Űiztosra vette, hogy valami kis remegést lát, legalábbis ujja
hegyében, de tudta, csupán képzel dhet is – betegesen beképzeli magának. Manapság annyi
városlakót vett el a remeg kór. Ha nem csak a képzelete, akkor… jobb nem is gondolni rá.
A fürd szobából vízcsobbanás hallatszott ki és Magnus káromkodása, amelybe két
szobalánya kacaja és fájdalomkiáltása keveredett. Ide ment be, hogy lemossa magáról a
kezére, hajába és szakállába száradt vért. A hangból ítélve most, hogy tiszta volt, talált más
tennivalót a kádban.
Bruno sokáig állt ott várakozva. Azért jött, hogy egy fontos látogatót jelentsen be – még
mindig lent vár a földszinti szalonban –, és Magnus azt mondta, mindjárt kijön. Régebben
Bruno sosem bánta, ha várnia kellett, de mostanában egyre nehezebbnek találta, hogy
álldogáljon, üldögéljen, vagy éppen semmit se tegyen, miközben Magnus akármit csinált a
zárt ajtók mögött. Változás jön; Bruno érzékelte mindabból, ami történik.
Úgy t nt, Magnus abbahagyja a röfögést. Bruno újból kopogtatott.
– Uram, még mindig lent van.
– A francba, jól van, Bruno! Megyek!
Az ajtót kireteszelték belülr l, a két szobalány távozott, mindketten elkerülték Űruno
tekintetét, egyikük még mindig sírt. Pár másodperccel kés bb Magnus megjelent köntösben
és papucsban, hosszú haja sötét volt, csöpögött. Vállára törülköz t vetett, hogy a nedvességet
felfogja.
Magnus végigcsoszogott a folyosón, Bruno utána. Brunónak így alkalma nyílt egy kicsit
hátulról tanulmányozni az urát. A férfi összement, hacsak nem csupán képzeli ezt is. Léptei
bizonytalannak t ntek, Űruno biztos volt benne, ez nem a kádbéli móka miatt van.
– Tulajdonképpen mit akar? – kérdezte Magnus.
– Nem tudom, uram. Azt mondja, fontos. Azt mondja, biztos, hogy hallani akarja majd.
Magnus a korlátba kapaszkodva ment le a lépcs n. Űruno ezt még sosem látta. Egészen a
földszinti szalonig követte.
– Szüksége van még rám, uram?
– Nem, Bruno. Húzz el kártyázni, vagy amit akarsz! Szólok, ha kellesz.
Bruno megfordult, hogy elmenjen. Amikor hallotta, hogy Magnus mögött becsukódik a
szalon ajtaja, visszaosont, és a fához szorította a fülét. Magnus az orvossal sem volt
udvariasabb, mint bárki mással.
– Mi az a kibaszottul fontos, hogy nem tudott holnapig várni, he, Fellows?
Szünet következett, Bruno elképzelte, ahogy Fellows doktor alaposan végigméri Magnust,
és ott helyben felállítja a diagnózist. Rá fog jönni, semmi értelme megsért dni Magnus
viselkedésén, hiszen nem is olyan sokára szükség lesz els dleges szolgálataira.
Egyel re azonban Fellows a másodlagos szerepében volt jelen.
– Elég sok minden, Magnus. Pontosan olyasmi, ami egyáltalán nem várhat holnapig.
– Hiszem, ha hallom.
Az orvos megköszörülte a torkát. Tétovázás? Zavar?
– Ezért megháromszorozom a díjazásom. Magnus szintén elnevette magát.
– Megháromszorozod? Egy sarlatán meséjéért?
– Szeretném, ha még ma éjjel a lakosztályomba szállítanák.
Valaki nehéz testtel rogyott egy nyikorgó székbe, Bruno úgy vélte, Magnus; a lábai
cserbenhagyták.
– Nem hiszem, hogy Bob Torrance-nek ínyére lesz, hogy egyetlen napon három tulkot kell
elveszítenie, doki.
– Ahogy gondolja, Magnus. Ez az információ vagy megmenti, vagy elpusztítja, attól függ,
meghallgatja-e vagy sem.
– Mondd meg, miért ne kerüljek a hátad mögé, hogy úgy hasítsam ki bel led az
információt.
– Mert akkor az lesz az utolsó alkalom, hogy hasznot húz bel lem, és biztosra veszem,
nincs más embere, aki ilyen bizalmi helyzetben lenne, mint én.
Bruno némi remegést hallott az orvos hangjában. Valami nagyon nyomós érve lehet, ha így
alkudozik Magnusszal. Vagy megérezte Magnus gyengeségét. Közeled bukását. Hallotta
Magnus sóhaját.
– Renden van, doki, megkapod a kis játékodat, de csak akkor, ha a találkozásunk végén
elégedett leszek, és úgy találom, hogy megéri azt, amit elmondtál.
Bruno hallotta, hogy a másik férfi is leül.
– Ápolói munkát végzek a székesegyházban. Magnus túl gyors válaszában izgalom
csengett.
 – A f érsek?
– Nem, Magnus, nem . Adjon egy kis id t, hogy elmondjam. Van egy lelkész, akit a
f érsek elég nagy becsben tarthat.
– Ó, igen? Férfi vagy n ?
–N .
– Hm. Micsoda meglepetés.
– A n remeg kórban szenved, és fekélye van. Súlyos eset. Nem húzza sokáig. Akárhogy
is, a f érsek külön engem hívatott, és azt mondta, semmi költséget ne kíméljek a
gyógykezelésben. Kiderült, hogy a n valami nyomozást végzett, és valami szabálytalanságra
bukkant. Egy esetjelentés hiányzik az archívumból. Ahogy elhallgattam ket, úgy t nik,
súlyos kihágás lehet.
Bruno hallotta, ahogy meggyújtanak egy szivart, ami azt jelezte, hogy Magnus kezdi
elveszíteni a türelmét. Azt is jelentheti, hogy Magnusnak oka lesz még egy fürd re.
– Remélem, ezzel a sok mellébeszéléssel valami szaftoshoz lyukadsz ki, doki.
– Már mondom is. Az a személy, aki után a lelkész nyomozott, az ön egyik f embere,
Richard Shanti. Jégcsákány Rick. Vagyis voltaképpen az egész családja, nemzedékekig
visszamen en.
– Híres marhatartó család. Na és?
– Szóval, akárki tüntette is el a feljegyzést az apja dossziéjából, egy b ncselekményt
fedezett, vagy b ncselekményre utaló jeleket, olyan súlyosakat, hogy soha többé senki nem
olvashatta, nem hallhatta. Annyira fontos a Közjóléti Hivatalnak, hogy be fogják vinni Shantit
kihallgatásra.
– Ezt nem tehetik. Ó a legjobb kábítómunkásom. Most, hogy nincs áram, nagyobb
szükségünk van rá, mint valaha.
– Magnus!
– Mi van?
– Johnhoz, a prófétához hasonlítják, John űoll…
– Tudom, ki a fenér l beszélsz! – üvöltötte Magnus. – Mi az összefüggés?
– Nem tudom. k sem tudják. De bármilyen információ birtokában van is Shanti, önnek
el bb kell megszereznie, mint nekik. És önnek könnyebb hozzáférnie a férfihoz, úgyhogy
nem lesz túl nehéz.
Csend telepedett a szobára, de Bruno nem tudta megfejteni. Azon gondolkodott, hogy
elmegy az ajtótól, le a saját helyére, de most már nem hagyhatta annyiban.
– Nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez megért három tulkot, doki.
– Még nem fejeztem be. A legjobb részt a végére hagytam.
– Ki vele!
– A f érsek minden lelkészt, akit csak nélkülözni tud, kiküldött, hogy kutassák fel Johnt, a
prófétát. Ön el tt akarja elkapni, és példát statuálni rajta. Vallási példát, ha érti, mire
gondolok. Arra akarja használni John, a próféta kivégzését, hogy helyreállítsa a város feletti
egyházi uralmat. Azt akarja, hogy ön és a következ húsbárók is mind a Közjóléti Hivatal
ölebei legyenek, ahogy a régi id kben.
Bruno eleget hallott ahhoz, hogy tudja, Magnus bármelyik pillanatban kirobbanhat a
szobából. A hall túlsó végébe osont.
Háta mögött hallotta ura lármázását és kiáltozását. Ez az ember minden nappal egyre
állatiasabb.

Mary Simonson lelkész haldoklott, és ezt maga is nagyon jól tudta.

Felült a sz kös, fehér betegszobában a tábori ágyon, fejét nekidöntötte a meszelt falnak. A
f érsek roppant kedves volt. A végén úgy érezte, a férfit inkább saját b ntudata vezette, mint
az iránta érzett szánalom. Mégis hálás volt a gondoskodásért.
 Doktor Fellows legalább napi két alkalommal meglátogatta, pedig türelmesen
elfogyasztotta az ételt, bevette a gyógyszerét, bár nem minden émelygés nélkül. Tudta, az
orvos jót akar, de azt is tudta, hogy az meggyógyítása meghaladja az erejét. Akár
kényelmesen is fekhetett volna itt – kényelmesen, ha nem lett volna hasában a fájdalom, s
csontjában nem reszketett volna az ideg –, és hagyta volna, hogy a halál a maga idejében
eljöjjön érte, de nem akarta, hogy így legyen vége. Még egyszer, utoljára, szeretett volna kint
lenni, valahol a városban, bárhol, csak nem ebben a szobában.
Rengeteg ideje volt gondolkodni, míg feküdt, aludt, álmodott, képzel dött. Nagyon sokat
gondolt Shenandoah Pilkinsre, meg arra, hogy miféle ember lehetett. Azon is elgondolkodott,
mi lehetett olyan veszélyes, kellemeden vagy titkos abban, amit felfedezett, hogy el kellett
tüntetnie az archívumból. De neki nem volt lehet sége feljegyzésekhez, tanúkhoz vagy egyéb
információ forráshoz hozzáférni, ezért csak feküdt, és elmélkedett.
Gondolatai elkalandoztak oda, ahova a teste nem tudott. Képzelete m ködésbe lépett. űsak
szállt az általa ismert részletek tája felett, mintákat keresett a földön. Ahogy szembenézett
saját halálával, eltöprengett mások halálán, minden halálon. Űels vándorlása elvezette a béke
váratlanul el bukkanó barlangjaiba és a rettenet üregeibe. El ször gondolta át az igazság
természetét, összetörte, milyen keveset tud.
Eljött az ideje, hogy még egy utat megtegyen, ezúttal a való világban. Végigsétál Abyrne
utcáin, és ahova a lába viszi, ott fogja bevégezni életét. Biztos volt benne, hogy rálel még egy
apró igazságra odakint, ami szíve szerinti vigasz lesz.
Kikelt az ágyból.
Nehezen ment. Nehezebben, mint várta, egy pillanatra úgy érezte, vissza kéne feküdnie,
elfelejtenie ezt az egész, fejébe vett bolondságot, beteges rületet, és átaludnia magát a
halálba. De a pillanat elmúlt, mezítelen lába megérintette a hideg, szemcsés k padlót. A
takaró alól kilógó lábait vizsgálgatta. Soványak, aszottak. Karjai ugyanilyenek. Gyomra
keményre feldagadva. Betegséggel volt terhes. Amikor felállt, mindkét kezével neki kellett
támaszkodnia a falnak és úgy állni jó néhány percig, míg a világ megsz nt forogni körülötte,
és elhomályosodott látása visszatért.
Végül a kis szúette szekrényben megtalálta talárját, ruháit, és felöltözött. Felvette
lelkészbakancsát, lazán f zte be, mert nem volt ereje többre, kisurrant a szobából, a
székesegyházból. Apró léptei messzire vitték a városközponttól, el a mocskos, nyomorult
városlakóktól.
A Richard Shanti háza felé vezet úton találta magát.
A teherautók a szokott rendben hozták a munkásokat dolgozni, de csak fejetlenségre
érkeztek. Áram nélkül is elég sok elvégezhet munka maradt, de senki sem tudta, hogyan is
lehetne mindezt megszervezni. A városban id nként elment az áram, de a húsgyárban soha,
egyetlenegyszer sem.
Még Torrance is zavarban volt. Aggódó emberek gy r jében állt.
– A tetemeket kézzel is tudjuk mozgatni az állomások között, azt hiszem. De a nyúzás
nehezebb lesz.
– Ez kibaszottul enyhe kifejezés – mondta az egyik nyúzó.
– Magnusnak mi az utasítása? – kérdezte valaki.
– Nos, csak egyetlen mondat – válaszolta Torrance. – Folytassátok a munkát!
– De a kábítást hogyan csináljuk? – kérdezte Haynes.
– Ez az – vetette közbe valaki –, nem emelhetjük fel ket csak úgy, hogy simán átvágjuk a
torkukat. Ez ellenkezik a tanításokkal.
Torrance-nek erre már megvolt a válasza.
– Kézzel fogjuk. Kalapács és acéltüske. Pont ugyanaz a hatás. Egy kicsit több er kell
könyökb l.
 A csapat a vállát vonogatta. A legtöbbjük nem kábítással foglalkozott, úgyhogy mindegy
volt nekik, akár így, akár úgy.
Elindult a beszélgetés.
– Láttad a robbanást?
– Nem. De hallottam.
– Azt mondják, nem lehet helyrehozni.
– én is úgy hallottam. Most már örökké kézzel dolgozhatunk.
– Ezért fizetésemelést kérek.
– Ja, igazad van. De el bb Magnus kivágja a golyóidat, és a szemed láttára eszi meg.
Nevetés.
– Hallottátok, mit csinált a gázgyáriakkal? A nevetés elhalt.
Torrance törte meg a csendet.
– Tegyünk meg mindent, hogy itt, a húsgyárban még ehhez hasonló se forduljon el ,
rendben, srácok?
Mindenki egyhangúlag helyeselt
– Es mi lesz a tehenészettel, f nök? – kérdezte Parfitt. – A berendezések nélkül nem tudjuk
ket megfejni.
– Csak egy megoldás van – mondta Torrance –, borjat kell tennünk, ahányra csak lehet,
míg valami jobbat ki nem találunk. Addig is, amennyire lehet, kézzel fejünk.
– Kézzel? Ez nem szentségtörés?
– Felejtsd el a tanításokat egyel re, az embereknek szükségük van a tejre.
Parfitt ijedten nézett.
– Ne aggódj, fiam. Megoldod. És egyik tök se lazítson emiatt. Nincs mentség. űsak
emlékezzetek, mit üzent Magnus: folytassátok a munkát!

Torrance figyelte, ahogy a fekete busz begördül a f kapun, és leparkol. Tele volt fekete
kabátos alakokkal. Csak az egyikük szállt ki. Felismerte Brunót, Magnus els számú csatlósát,
aki hosszú léptekkel szelte át az üzem el udvarát. A munkások kitértek el le.
– Beszélhetünk valahol? – kérdezte Bruno, amikor Torrance-hez ért.
Torrance megvonta a vállát.
– Erre.
Űevezette Űrúnót a mészárszékre, fel a lépcs n a megfigyel állásba. Volt fenn egy kis
iroda asztallal és két székkel, körben üvegfallal.
Torrance az asztalhoz ült.
– Foglalj helyet, Bruno!
– Köszönöm, nem. Üzenetet hoztam neked Magnustól. Azt kéri, hogy bármibe kerül is,
minden menjen, ahogy szokott. Vegyél fel embereket, ha kell; fizeti.
– Az nem olyan egyszer .
– Mr. Magnus szerint igen.
– Nincs szükségünk több emberre, Bruno. Áramra és gázra van szükségünk. Akkor az
emberek olyan gyorsan dolgoznak majd, ahogy Magnus óhajtja. Csak egy szalag van a
mészárszéken, és az olyan sebességgel halad, ahogy kábítani tudjuk az állatokat. Nem megy
gyorsabban, akárhány embert állítok is be a munkára.
– Magnus ilyet hallani sem akar, Torrance, hidd el!
– Ebben biztos vagyok. De ha valaki meg kell hogy értse, mi folyik itt, akkor az . Mindent
megteszek, ami a hatalmamban áll, hogy az üzem olyan hatékonyan m ködjön tovább,
amennyire lehetséges, míg Mr. Magnus vissza nem kapcsolja az áramot.
Bruno megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy ez a közeljöv ben megtörténne. Évekbe fog telni, míg rendbe hozzák
a gázer m vet. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy képesek leszünk helyrehozni.
 – Micsoda? Hogyhogy?
– El ször is, nincs elég megfelel anyag. De leginkább a szaktudás hiányzik. A karbantartó
mérnököknek meg kell tanulniuk, hogyan rakják újra össze az egészet. Szinte a semmib l kell
kezdeni. Amikor az Atya megteremtette a várost, nem hiszem, hogy gondolt arra, hogy egy
csapat eretnek majd szépen felrobbantja egy részét.
Torrance hallgatott, míg átgondolta, mit jelent, ha az üzem ezentúl villamosság nélkül
m ködik. Lehetséges, de rengeteg munkával jár majd. Ha Magnus ugyanazt a hatékonyságot
várja el, mint eddig, újabb, kézzel üzemel szalagokat kell felállítani a mészárszéken.
Embereket kell felvenni a fejéshez. Ha nem tudnak a hulladékból gázt termelni, többé egy
állatot sem szállíthatnak teherautóval. Minden megváltozik. Torrance megérezte az els
kellemeden kételyeket a dolgok rendjét illet en, az els félelemhullámokat a jöv miatt.
Bruno félbeszakította a gondolatait.
– Mindent meg kell tenni, hogy hasonló ne történhessen meg itt.
– Szerinted meg fogják támadni a vágóhidat is? De miért tennék? Ez öngyilkosság…
– Annak alapján, amit én láttam, a bandának halálvágya van. Láttam…
– Mit?
– Nem számít. Ez a fickó, űollins, aki vezeti ket, rült. Nincs az, amit meg ne próbálna.
Ezért hoztam fel pár srácot. Szemmel tartják a területet. F leg éjszaka. Feltétlenül figyelj
rájuk, rendben?
– Szólok a munkásaimnak – Torrance megdörgölte száját, szakállát. – Tényleg azt
gondolod, hogy megpróbálnak majd valamit?
– Nem tudom, de nem hagyunk nekik esélyt.
– Fel kéne fegyvereznem az embereket.
– Helyes. Valami pengét adj nekik, Torrance. A helynek a rendes kerékvágásban kell
maradnia, különben a város bajban lesz.
Bruno megfordult, hogy elmenjen.
– Várj! És mi van a Közjóléti Hivatallal? Adtak ki valamilyen utasítást? Biztos van
válaszuk erre az egészre. Ki kellene küldeniük a lelkészeket, hogy elkapják ezt a Collinst.
– Nem tudom, hogyan reagált a f érsek az er m megsemmisítésére, de azt tudom,
Magnus korábban megkérte a Közjóléti Hivatalt, hogy segítsen, és nem voltak valami
együttm köd k. és a f érsek… nem jönnek ki.
– Bassza meg, Bruno! Két vitatkozó ember még nem ok arra, hogy elmebetegek
lerohanhassák a várost.
– Pontosan így gondolom én is.
– Kell, hogy legyen más lehet ség is.
– Ha eszembe jut valami, tudatom veled. Semmi nem szól az ellen, hogy együttm ködjünk.
Torrance bólintott. Tényleg semmi.

Húsz

Nem kopogtak.
Hallotta a lépéseket, fél szemmel látta, hogy sötét alakok haladnak el a konyhaablak alatt,
és még ideje sem volt megrémülni, amikor besétáltak a hátsó ajtón. Úgy léptek be, mintha a
saját anyjuk háza lenne, és ledobták magukat a székekre a konyhában, illetve a nappaliban.
Olyan hanyagul, hogy úgy érezte, ott a helyük – a férje barátai, és maga is mindjárt itt lesz.
De nem jött.
Az egyik férfi – hosszú, zsíros, fekete haja volt – nem bírt nyugton maradni. Körbe-
körbemászkált a tágas földszinten, felvett ezt-azt, félig-meddig megnézegette, majd letette.
Mintha nem is létezne. A n végre összeszedte magát, és megszólalt, de az izgága férfi egy
kézmozdulattal elhallgattatta, még csak feléje sem pillantott.
– Hol vannak a gyerekek? – kérdezte.
Most már könnyebb volt hallgatni, mint beszélni. Nem válaszolt.
A zsíros hajú intett a fejével két másiknak, akik felmentek az emeletre.
– Ne! – rohant feléjük, kezébe még mindig a nedves konyharuhát szorongatva. – Várjanak!
Kérem, csak mondják meg, miért vannak itt! Nem a Közjóléti Hivataltól jöttek. Mit akarnak?
A vezet rávigyorgott rossz fogaival.
– Honnan veszi, hogy nem a Közjóléti Hivataltól vagyunk?
– Nem… lelkészek.
– Lehetnénk… álruhás lelkészek. A többiek röhögtek.
– Nem vihetik el ket! Nem csináltak semmi rosszat.
– Tagadás. Még miel tt bárki is megvádolta volna. Ű nös lelkiismeretet szimatolok.
– Esküszöm, jó városlakók vagyunk. A Könyv szerint élünk.
– Oh? És vajon milyen könyv szerint?
A n észrevette, hogy zavara szórakoztatja ket. Miért játszanak így vele?
– Az Adományok Könyve szerint, természetesen.
– Az kissé régimódinak t nik nekem. Kissé… ósdinak. Olyan könyvnek, amelyet
elégethetünk, és senkinek sem fog hiányozni.
A két férfi lejött a lépcs n, egy-egy kislányt hoztak magukkal.
– Ahh. Nemsokára együtt az egész család, ugyebár?
A lányok és kísér ik mosolyogtak.
– Kérem – elejtette a konyharuhát, és elkapta a férfi kezét –, kérem, ne vigye el ket!
Mondtam már, hogy ebben a családban mindent helyesen csinálunk.
A férfi szinte élvezettel mosolyodott el.
– Ebben biztos vagyok, Mrs. Shanti – kihúzta karját a n kezéb l –, de egyáltalán nem
érdekel, mennyire istenfél n vezeti a háztartását. űsak azért vagyok itt, hogy átadjam
munkaadóm, Mr. Rory Magnus, meghívását. Az önök szíves társaságát óhajtja.
– De én… úgy értem, mi… ennek mind Richárdhoz van köze, ugye? Mit csinált? Mondja
meg, mit csinált!
– Mrs. Shanti, nem értem, mire gondol. Csak annyit tudok, hogy önt, lányait és Mr. Shantit
mind vendégségbe várják Mr. Magnusnál.
– Várják? Én…
– Nagyon megválogatja, kiket hív meg. Amondó vagyok, hogy vegyék megtiszteltetésnek.
Ugye, fiúk?
Az egész szobában bólogatás.
Hema és Harsha alig bírták izgalmukat fékezni.
– A nagy fekete buszban fogunk utazni, mami. Megnézzük a város legnagyobb házát.
Maya tudta, most eldöntheti, hogyan viszonyuljon fogva tartóihoz. Ha küzd, tiltakozik,
könyörög, az megrémiszd a lányokat. Ám ha alázatosan, nyugodtan velük megy, legalább egy
id re megvédi ket.
– Nos, ebben az esetben fel kell vennem a legjobb cip met.

Az irodában Torrance egy csorba bögrét kocogtatott a ceruzájával. Shanti próbált valamit
leolvasni az arcáról, bármi jelet, amely elárulja, valójában mire gondol a férfi. Nem volt azon
semmi, csak lepel. Amit a hosszú csönd után mondott, váratlanul érte.
– Csökkenteni kell a csorda létszámát.
– Csökkenteni?
– Pontosabban ritkítani. Létszámkezelés.
– De miért? Akkor csökken a hozam. Még több ember fog éhezni.
 Torrance megcsóválta a fejét. Olyan arcot vágott, mint egy tanár, aki megpróbál valamit
elmagyarázni egy kisgyereknek.
– Senki nem fog éhezni húshiány miatt, Rick.
– De hát így sincs elég… Űob.
A bizalmaskodás bosszantotta Torrance-t, de nem mutatta.
– Az emberek így tudják, ez igaz. De ezt csupán Magnus hited el a városlakókkal. Ez tartja
magasan az árat, ez tereli a város pénzét a megfelel irányba.
– Nem értem.
Úgy t nt, Torrance valamiféle döntésre jutott.
– Figyelj, Rick, én kedvellek. Jó ember vagy. Nagy kincs a húsgyárnak. Ezért elmondok
neked valamit. De el bb meg kell esküdnöd, hogy ami itt elhangzik, azt nem mondod tovább.
Senkinek. Soha.
– Nem vagyok benne biztos, hogy birtokosa akarok lenni ilyen információnak.
– Túl kés azon gondolkodni, hogy mit akarsz. El kell kezdenünk a munkánkról és a
jöv nkr l gondolkozni. Olyan emberekre lesz szükségem, mint te, hogy segítsenek a
változásokat átvészelni. Olyan emberekre, akikr l tudom, számíthatok rájuk, hogy a
munkájukat rendesen elvégzik.
Torrance felállt, hogy úgy folytassa. Shanti sápadtan, riadtan hallgatta. Száz meg száz
Választott lemészárlása a semmiért. Tonnányi hús a pusztaság szélén terpeszked
szeméttelepre. Városlakók éheznek a b ség közepette. Most meg ez.
– A dolog úgy áll, hogy az er m határozatlan ideig m ködésképtelen lesz, tehát nem
tudjuk fenntartani az eddigi hozamot. A marhák kiöregednek, használhatatlanná válnak. A
kevesebb bevétel kevesebb munkát jelent, vagy minimum fizetéscsökkentést. Mindent kézzel
kell majd elvégezni, áram nélkül – legalábbis amíg nem tudunk újabb gáztározót felépíteni, de
ez évekbe telhet. A teherautók nem m ködnek, a szalagmotorok nem m ködnek, a fej gépek
nem m ködnek. Nincs több automatika. Elég sokáig. Ahelyett, hogy a fiatal ökröket
mészárolnánk le, azon kell elgondolkodnunk, hogyan csökkentsük a termékeny tehenek
számát, és hogyan szabaduljunk meg a legtöbb, ha nem az összes bikától. Így megáll az
állomány növekedése. Ritkítanunk kell a fej steheneket is. Egyszer en nem tudjuk mindet
ellátni. Szóval holnap kezdd el összeterelni a legöregebb fej steheneket és bikákat. Hozd be
ket a mészárszékre.
Shanti várt. Nem t nt úgy, mintha Torrance már végzett volna vele. Torrance visszaült,
újra kocogtatni kezdte a ceruzájával a bögrét.
– Van még valami? Torrance felnézett.
– Ez nem elég? Shanti vállat vont.
– Én…
De nem volt mit mondani. Megfordult, és kiment. Érzékelte Torrance arckifejezését a háta
mögött. Valami mosolyféle volt.

Egyenesen a szobalányokhoz vitette a gyerekeket, hogy k vigyázzanak rájuk, míg az

anyával beszél.
Bevezették a szalonba – sokkal megfelel bb hely egy kis beszélgetésre, mint az iroda –, a
férfi még mindig köntösben és papucsban ejt zött, egy nagy adag vodka társaságában
elmélkedett. Elküldte Űrúnót és a fiúkat, majd töltött a n nek is.
– Nem iszom – mondta, ahogy a férfi átnyújtotta neki a metszett kristálypoharat.
Elmosolyodott.
– Maga tudja – az egyik szófa felé intett –, helyezze magát kényelembe, Mrs. Shanti!
Hívhatom Mayának? – Nem várta meg, míg a n leül, vagy válaszol, hanem azonnal
visszatelepedett karosszékébe, és feltette a lábát.
A selyemköntös kissé félrecsúszott, el villant red s, fatörzsszer combja. Nem vette a
fáradságot, hogy eltakarja magát – Feltételezem, tudja, miért van itt. – Semmi oka nem volt,
hogy ne kezdje azonnal kóstolgatni. Kevés az id .
Végigmérte. Hosszú, sötét, egyenes haj, szépen ívelt alak – a gyerekszülés csak egy kicsit
rontott rajta. Jobb, mint a városban a legtöbb n . Habár az arca túl szögletes, tekintete túl
figyelmes. Olyan asszony benyomását keltette, aki manipulál, de nem igazán értelmes. Volt
benne némi felszín alatti feszültség is, valami elfojtott kielégítetlenség.
– Nem, nem tudom – válaszolta. – Semmit nem tudok.
Már most túl sokat tiltakozik; a szavai alátámasztják a vélekedését.
– De biztosan kitalálja. Nem nyilvánvaló?
– Mr. Magnus, mi istenfél család vagyunk. Megtartjuk a város törvényeit. El nem tudom
képzelni, miért hozatott minket ide.
Itt az id abbahagyni a cserkészést és lecsapni.
– A férje. Maya. Richard. Úgy gondoljuk, nem egészen az az ember, mint akinek állítja
magát. Otthon nem viselkedett furcsán mostanában? Nem vett észre nála valami… elhajlást?
A n megszorította a poharat, épp csak annyira, hogy ujjpercei egy árnyalatnyit
elfehéredtek. Kezdetben határozott nézése most a szoba berendezésén cikázott. Egy kis szín
költözött az arcára, majd kiment bel le a vér, és elsápadt. Nagyszer . Itt valami szennyes
dolog lapul.
– Nagyon… keményen dolgozott. Túl keményen.
Magnus vodkát tartó keze remegni kezdett. Combjára tette a poharat, átvette a másik
kezébe, majd ivott.
– Nem hiszem, hogy olyan elkötelezett volt, mint gondolná. Mondja, nem járt esetleg a
munkahelyen kívül máshova is? Vannak barátai? Szokott inni a Dinóban?
– Richard nem szokott inni. Nem olyan társaságkedvel ember, Mr. Magnus. Amennyire
én tudom, soha nem tett mást, mint hogy a nap végén hazajött a munkából, és összeesett a
fáradtságtól.
Aha, hát err l van szó. Shanti nem adta meg, ami a feleségnek jár – egyike azoknak a ritka,
szexualitás nélküli gépeknek, akik csak alszanak és dolgoznak. F nyeremény a húsgyárnak.
Haszontalan a feleségnek. Magnus látta, ahogy a n nyakizmai megfeszülnek, érzékelte
ágyékában az éhséget. Durván és keményen akarja majd. Örülni fog a fájdalomnak. S majd
boldogan adja meg neki.
Természetesen, amikor megvan az üzlet. Nem el bb.

Shanti meglátogatta a tejüzemet, figyelte, hogyan küszködnek a tehenészek, hogy kézzel

fejjék meg azt a pár tehenet. Látszott a tehenek tekintetén, hogy az eljárás fájdalmasabb, mint
a gépi fejés. A megfejt tehenek t gyei vörösek voltak, máris el t ntek rajtuk az ujj alakú
véraláfutások. FEHÉR-047-et kereste, de nem volt ott.
A tejcsarnok mögött terelték össze a többi fej stehenet a borjaikkal, szoptathatták ket,
hogy megel zzék a t gyek túltelít dését. Hátul megpillantotta FEHÉR-047-et a repedezett
téglafalnak d lve. Nem tudott volna odamenni hozzá anélkül, hogy a többiek a csordából
észre ne vegyék. Egypár gondozó rködött lustán, arra vártak, hogy néhány újabb tehenet
küldhessenek a tejüzembe. Az egész vállalat lassú üzemmódba kapcsolt.
Shanti bedugta kezét overallja zsebébe, fejét leszegte, ahogy a bikák karámjai felé ment.
Nem igazán számított, hogy észreveszik-e, de azért nem szerette volna felfedni kilétét. A
hodályban egy marhatartó sem volt. Minden karám biztonságosan bezárva, és minthogy
másutt több kézre volt szükség, a bikákat részben magukra hagyták. Végigsétált a soron, míg
a kapulécek között meg nem pillantotta KÉK-792 ismer s alakját. Ujjbeggyel és
kaparászással, amit már ezerszer begyakorolt, amikor egyedül volt, gyengéden megütögette az
acéllapot, és lehelte a Választottak titkos nyelvét.
 Ezúttal, amikor befejezte, hosszú válasz érkezett.
Szokatlan volt este arra hazatémi, hogy nem sz r dik ki fény a házból. Megszokta, hogy
legalább a t z vagy a gyertyák derengését látja. Természetesen az áramellátás megsz ntével
Maya kénytelen azzal megoldani a világítást, amijük volt, ami azt jelentette, hogy minden
faggyúszállal és minden lehullott ággal addig takarékoskodik, ameddig lehet.
Ahogy elhaladt a konyha mellett, arra számított, egy szál kanóc pislákolását fogja látni, de
semmi. Még túl korán volt ahhoz, hogy a lányok lefeküdjenek; még ahhoz is túl korán, hogy a
vacsorát feltálalják. Talán Maya azon ügyködik, hogyan f zze meg mocskos kis húsát a fából
rakott t z lángjainál.
Megállt a hátsó ajtónál, fülelt. Űentr l semmi nesz.
Semmi.
Ehelyett felfigyelt saját szívdobogására, és rájött, hogy fél.
Halkan nyitotta ki az ajtót, pontosan tudta, hogyan fordítsa el a kilincset és húzza az ajtót a
zsanér felé, hogy semmi zajt ne csapjon. Kitárta az ajtót, a szürkület utolsó fényében láthatta a
kihalt konyhát és nappalit. Hosszú ideig álldogált az ajtóban, figyelte, hall-e légzést,
észrevesz-e valami apró mozgást. Semmi.
Amikor meggy z dött róla, hogy lent senki nincs, felment az emeletre. A ház üres volt.
Szóval így. Mégiscsak elvitte ket, ahogy ígérte.
Fogát csikorgatta, ahogy elöntötte a harag. Ez a piszkos n személy kisajátította magának a
drága kislányait. az, aki megérdemelné, hogy lemészárolják. Neki kellene megtapasztalnia
a halált a húsgyári munkások keze között.
A homályban valami szinte világított az ebédl asztalon. Egy fehér téglalap. Egy levél.
Kinyúlt érte, de túl sötét volt ahhoz, hogy az írást kivegye.
Gyufa után kotorászott a konyhában, meggyújtott egy faggyúszálat.
Rosszabb volt, mint várta:

Mr. Rory Magnus szívélyesen kéreti önt, hogy csatlakozzon családjához kastélyában,
amilyen korán csak alkalmas önnek- A késlekedés nem vétetik szívesen.

Keze remegett. Olvadt zsír cseppent az asztalra.

Pupillája összesz kült a gyertya fényében. Zajt hallott a hátsó ajtó fel l. A láng kialudt a
huzatban. Nem arcokat, hanem alakokat látott, formákat, amint sebesen és céltudatosan
surrantak be a szobába. Elejtette a levelet.
Elvitték.

A hátsó ajtó nyitva maradt, ezért kopogás és köszönés nélkül lépett be. Egyértelm , hogy
senki nincs bent. Shantiék otthona néma és nyugodt. Mintha a ház figyelné t.
Megtalálta Magnus egynapos üzenetét, de túl kimerült volt ahhoz, hogy kétségbeessen. Mit
számít, ha Magnus el bb elkapta Shantit, mint a Közjóléti Hivatal? Mit számít, ha a várost
megkaparintja a húsbáró vagy akár az a bolond John Collins?
A n t meglepte saját közönye. Ennyi év istenfél odaadás után, ennyi év szolgálat után.
Hol van most Isten, amikor haldoklik? Hol van Isten, amikor eszel sök fenyeget znek,
hogy átveszik az uralmat Abyrne felett? Figyelt. Ha Isten meghallotta is a kérdéseit, nem
válaszolt.
Elgyengülten ült le az asztalhoz, ahol azon az estén vacsoráztak, amikor eljött vizsgálódni.
A gyerekek ide-oda tologatták az ételt a tányéron, miel tt nekiláttak volna. Maga Shanti meg
sem érintette az ételt, míg el nem hagyta az asztalt. Csupán Maya evett jó étvággyal. Vajon
Shanti hozzányúlt egyáltalán az ételhez azon az estén? Hirtelen egészen biztos lett benne,
hogy nem; hogy a férfi már egy bizonyos ideje nem ette a Választottak húsát. Sovány volt,
valóban, de sokkal er sebbnek, egészségesebbnek látszott, mint a legtöbb városlakó. Vajon ez
tényleg különös futási szokásának tulajdonítható, vagy valami többr l van szó? Az
Adományok Könyve szerint egy városlakó sem marad életben a Választottak tápláló húsa
nélkül. Most rengeteg ilyen ember él szerte a városban. űollins és h tanítványai. Talán
Shanti is. Isten ezt hogyan magyarázza meg?
Isten nem magyarázta meg.
Amikor erre gondolt, felötlött benne a kérdés, vajon Isten valójában beszélt-e hozzá valaha.
Megválaszolta-e valaha is akár egyetlen imáját? Megjelent-e jelek vagy csodák formájában?
Megmutatta-e magát felh alakjában? Jelenléte adott-e valaha vigaszt az egyedül és
szüzességben töltött évtizedek alatt?
Drága Atyám, ez bizonnyal nem az az idő, amikor kételkedhetem benned. Nem, amikor a
másvilág küszöbéhez közelítek. Nem, amikor a lelkem hamarosan hozzád száll. Talán ez volt
az Úr legnagyobb próbája, hite legutolsó vizsgája. Talán a legvégén mindenkit így próbál
meg.
Ürességet érzett magában, holott mindig azt várta, majd az Úr szellemének isteni fénye
fogja betölteni. Neki tartogatta ezt a hideg helyet azóta, hogy novíciaként belépett a Közjóléti
Hivatalba. A t zhely kisöpörve, tisztán, a fa ott hever a rácson, a kémény kipucolva.
Uram, tölts be a te tüzeddel, mert most nincs más táplálékra szükségem. Nem eszem többé,
s nem ébredek fel következő álmomból. Hozzád megyek. Helyezd gyengéd tüzedet bensőmbe!
Hosszú órák teltek el a konyhában, Mary Simonson lelkész mozdulatlanul ült, kezét az
asztalon imára kulcsolta. A fény a felh kön keresztül alig észrevehet en haladt végig a
szobán, mégis érezte, ahogy a nap múlik, és közeledik az alkony. Nem volt lelkében semmi.
Az Úr jelenlétének a legkisebb szikrája sem.
Ehelyett zsigereiben a magzati fekély megmoccant, mintha az anyaméhben fordulna egyet.
Szétterpeszkedett, legalábbis így érz dött, testének tüskéi és élei belülr l hasították. Lenyelt
egy összezúzott csontból és törött üvegb l formázott csecsem t, amely csak növekedett, és
próbált kijutni. Hasában a csikarást émelygés kísérte, terjed fájdalom. Teste minden
porcikájába visszatért a remegés, csak ült, és képtelen volt megfékezni még keze ide-oda
rángatózását is.
Hát ez lenne a válasz? Isten hiánya?
Vagy még ennél is rosszabb? A város Istene a kegyetlenség Istene? Egy olyan Isten, akinek
az a küldetése, hogy fájdalommal sújtsa teremtményeit?
Nem tudott tovább ülve maradni. Még a sötétség beállta el tt tovább akart menni. Még egy
utolsó hely volt, ahol választ találhat. Akkor örömmel nyugszik majd.

A gázgyár felrobbanása óta az utak nagyon csendesek voltak. Ami kevés gáz maradt, azt
vészhelyzetre tartogatták. Nem dübörögtek teherautók fel s alá a húscsomagoló üzem és a
város között.
De a szél még mindig fújt, és idekint, sokkal közelebb, mint ahogy a Választottak
területéhez és az üzemhez rendesen eljutni szokott, a szag nagyon er s volt. Annyiféle szag
keveredett a hideg leveg ben. Megpróbálta elkülöníteni ket. A fekáliát lehetett a
leghatározottabban kivenni, egyáltalán nem különbözött a város csatornáiból feltör b zt l.
Legalább ugyanennyire er s volt a rohadás és oszlás szaga, olyan, mint a kint felejtett, immár
ehetetlen húsé, a lebomló húsé. Él szagok is voltak. A Választottak verejtéke; pont olyan,
mint egy meleg napon a munkások izzadtsága. Ebbe keveredett a friss vér aromája, a
hentesbolt er s szaga, a felszeletelt, fellógatott húsé, a darált húsé, a daraboké, szeleteké,
nyers süt kolbászé. Ezekt l a szagoktól valaha összefutott a nyál a szájában; napi köteles
fogyasztásának szagai.
Most ugyanezek a szagok csak növelték heves émelygését.
Térde gyengesége és lába feszülése ellenére csak ment tovább. Úgy feküdt neki a benne
dúló fájdalomnak, mint az er s szélnek, kissé el re d lve. Mint egy éhez asszony, aki a
viharban mászik felfelé a meredek lejt n. Fejét leszegte. Nem tudta elképzelni, hogy lenne
visszaút.
Az út töredezett volt, a galagonyasövény burjánzó, egyéneden. Ruhájába id nként
beleakadt egy-egy tüske, és a hirtelen rántás az anyagon elég volt ahhoz, hogy megállásra
késztesse. Minden egyes alkalommal nehezebb volt újra elindulni. Végül, amikor rájött, nem
valószín , hogy teherautó jönne, az út közepén ment tovább, s csak a keréknyomokat és
repedéseket kellett figyelnie az aszfalton.
Szürkületben ért a kapukhoz.
Most három férfi is volt az rbódéban. Magnus két személy re is ott volt a kapus mellett.
Megállt az ablaknál. A fekete kabátos rök felegyenesedtek a kapus mögött, aki elhúzta az
ablakot, és kidugta a fejét.
– Kicsit kés van már az ellen rzéshez, nem, lelkész?
– Veszélyes id ket élünk – válaszolta. – Sosem kés ébernek lenni. Tudna számomra
kísér t biztosítani?
A kapus megrázta a fejét.
– Mindenki elfoglalt, lelkész. Minden szabad kezet munkára fogtunk – szeme a háta
mögött álló rök felé villant, megpróbált hálásnak t nni. – Magnus külön er sítést küldött,
hogy rködjenek, míg mi dolgozunk, de ket nem engedhetem át önnek.
Mary Simonson lelkész nem is akart kísér t; mer udvariasságból tette fel a kérdést, hogy
megfeleljen a protokollnak. A lelkészeknek joguk volt oda menni, ahová csak akartak, f képp
a húsgyár területén, de sok id telt el azóta, amikor valóban azt érezhették, szívesen látják
ket.
– Akkor egyedül végzem a felmérést.
Gyengeség szállta meg, egy pillanatra elveszítette a látását. Kinyújtotta a kezét,
nekitámaszkodott az rbódé falának. A köd lassan felemelkedett, a szédülés elmúlt.
– Minden rendben, lelkész?
Meglepetten látta, hogy az r szintén aggódik.
– Igen. Hosszú… m szak volt, ennyi.
– Vitethetek önnek valami ennivalót – ennyit meg tudunk tenni.
Azon töprengett, vajon tényleg olyan sápadt-e, mint amilyennek már a puszta gondolattól
is érzi magát.
– Nem szükséges, de azért köszönöm. Megkerülte a zárt kaput, elindult a legközelebbi
épület felé. Hátán érezte Magnus embereinek tekintetét, de nem félt.

Huszonegy

Maya Shanti kissé túl készséges volt Magnus ízlésének. Azokat a n ket szerette, akik
küzdöttek. Olyanokat, akik verg dtek, kiáltoztak, miel tt átadták volna magukat neki. A gond
az volt, hogy túlságosan is akarta. Túl sokáig hanyagolta el a férje.
Most ott aludt mellette meztelenül a hatalmas ágyban. Magnus nem tudott elaludni. A szex
nem volt neki elég, és más dolgokon járt az esze. Shanti még mindig nem válaszolt. Miért
nem jött el? Ez az ember nem is tör dik a családjával? Azt még ki lehetett magyarázni, hogy
nem tör dik a feleségével, abból kiindulva, hogy a n ilyen könnyedén elárulta. De mi van az
ikrekkel? Hát nem aggódik, hogy mi történhet két gyönyör kislányával? Már a gondolat elég
volt, hogy ágyéka bizseregjen, és farka megmozduljon.
Meghúzta a zsinórt, hogy a szobalányokat hívja. A cseng végigzengett a kastélyon.
Kicsusszant az ágyból, óvatosan, nehogy Mayát felébressze. Jobb lesz meglepetésnek. A
hálószobaajtóhoz lopakodott, kint várta meg a szobalányokat. Ketten jöttek, még mindig az
álmot dörgölték szemükb l. Már hozzászoktak parancsaihoz, éjjel-nappal szolgálatára álltak.
Ez volt a dolguk.
Hüvelykujjával a hálószoba felé bökött.
– Menjetek be, és kötözzétek meg! Tömjétek be a száját, a szemét kössétek be. Csináljatok
vele, amit akartok. Érezzétek jól magatokat. Mikor úgy látjátok, hogy eleget szórakozott,
gyertek, és szóljatok nekem. Akkor ráér sen elleszünk. Azt hiszem, egész reggelig tudnám
folytatni. Holnap rátérünk az ikrekre.
Elballagott a mosdóba, letolta a pizsamáját, leült a vécére, és rágyújtott egy szivarra. A füst
nem tudta piszkának szagát elnyomni.
– Micsoda kibaszott b z – mondta.

A lelkész némán járta körbe az üzemet. Saját végének közelsége rémálmok templomává
változtatta a helyet.
A tejüzemben a férfiak a tehénfejéssel küszködtek. Most, hogy a gépek már nem
m ködtek, külön kötelekre volt szükség. Amikor nem mentek jól a dolgok, a tehenészek
bántalmazták a jószágokat. A múltban súlyos kihágásnak számított volna az ilyen bánásmód a
Választottakkal. Most mintha senkit sem érdekelne. A különböz karámokban és épületekben
még személyes jelenléte sem volt hatással a munkásokra. Régen mindent megtettek volna,
hogy a vallási eljárásokat bet szerint megtartsák, ha a Közjóléti Hivatal figyelte ket.
A borjútelepen a kicsinyeket már nem cipelték, hanem a földön húzták. A karámot
megtöltötte a doboló ujjak lüktet ritmusa és az er teljes lélegzetvételek hangja. A
mészárszéki dolgozók azonnal nekiálltak a borjak torkát átvágni, anélkül hogy el ször
elkábították volna ket. Amikor kérd re vonta miatta az egyik munkást, az csak annyit
mondott:
– Már gyakorlatilag úgyis halottak.
– De nem követi a Zsigerek Éneke el írásait!
A férfi vállat vont.
– A városlakóknak enniük kell. El kell látnunk ket. Ez a hatékonyságról szól, és most,
hogy nincs áram, egyszer síteni kell a dolgokat. De higgyen nekem, lelkész, ez mindenkinek
jobb így.
Otthagyta ket, nem bírta nézni.
A f mészárszéken egy árnyalatnyit jobbak voltak a feltételek, de nem sokkal. A közös
karámokat még mindig használták, hogy összetereljék a marhákat, míg eljön a vágás ideje. De
a gépezet, amely behajtotta ket a terel folyosóra, majd a szorítófülkébe, használhatatlanná
vált.
Most a Választottakat a közös karámból egyenesen a kivéreztet állomásra és az emel höz
vezették. Láthatták saját fajtájuk kiömlött vérét, láthatták a testeket, amint a görg kön kézzel
mozgatták ket egyik állomástól a másikig. Ez hallatlan volt. Hat ember fogta le a
Választottat, kett m ködtette a kábítót. A légs rítéses pisztoly helyett a kábító most egy
hegyes vés volt, amelyet kétfej kalapáccsal ütöttek. Néhány eljárás azonban megfelelt a
hagyománynak. A mészárosok lábbal nyugatnak helyezték el a jószágot – a lenyugvó nap felé
–, és a kalapácsos ember elmondta az áldást.
– Isten mindenek felett. Áldott legyen a hús. Aztán elkábította az állatot.
Minthogy nem volt hozzászokva az ormótlan eszközhöz, a kábítómunkás legalább négyb l
egyszer melléütött a vés nek. A lelkész látta, hogy az egyik szegény állatot egymás után
háromszor ütik fejbe a kalapáccsal, miel tt a vés rendesen behatolt a fejébe. A közös
karámokban a hangulat teljesen más volt, mint amit eddig megismerhetett. A Választottak
keringtek és lökdös dtek, mint egy harcias tömeg. Félig riadtnak, félig dühösnek t ntek attól,
ami rájuk várt. Régebben sohasem látta ket másnak, mint passzívnak és beletör d nek.
Olyan volt, mintha maguk sem hinnének már uraik biztos kezében. Nem csak a körülményeik
romlását érezték. Megérezték, hogy gazdáik tökéletességén repedés keletkezett.
Egyree er söd undorral menekült a bikakarámok felé, ahol nem volt mészárlás.
Régen mindig örömét lelte abban, ha kicsit elnézegette a karámokban fel-lelépked , vagy a
szalmán alvó hatalmas bikákat, vagy azt, amikor úgy falták be ételüket, mintha egy hónapja
nem ettek volna. A hodályban, ahol a bikakarámok voltak, csak egy marhatartót talált.
Fiatalnak és idegesnek t nt. Számos karám üresen állt, holott valójában az egész hodálynak
tele kellett volna lennie.
– Hol a többi? – kérdezte a lelkész, azt gondolva, biztos kivitték ket a legel re, vagy a
párzásra készítették el ket.
A félszeg férfi zavarba jött. Nyilván tudta, hogy helytelen lesz a válasz.
– Levágják ket.
– Micsoda? Mindet?
– Aha. Úgy értem, nem egyszerre, de mind elt nik pár napon belül.
A deszkakapun belesett a résen, és meglátta a KÉK-792 címkéj bikát. Ez volt az, amelyik
úgy festett, mint egy uralkodó. A legjobb állományt adta, messze a húsgyár falain túl is
elterjedt a híre.
– Még ezt is?
– Ja. Még KÉK-792-t is. Tényleg nehéz elhinni.
– De miért, az isten szerelmére? Honnan lesz akkor a következ nemzedék?
– Torrance már kidolgozta az egészet. Most ritkítunk, mert sosem lesz akkora
kapacitásunk, hogy olyan sokat dolgozzunk fel, mint régen. Az állomány kezelhetetlen
méret re n ne. A következ lépésben a meglév állatokból felnevelünk egy újabb
bikanemzedéket, de nem annyit, mint amennyi most van. Ha a gázer m valaha is újra
beüzemel, még mindig növelhetjük a számukat. De most meg kell állítanunk a szaporodást,
vagy legalábbis le kell lassítanunk.
A lelkész ránézett a bikára, az visszanézett rá. Ez valami furcsa volt. Még soha, egyetlen
Választott, bika, ökör vagy üsz nem létesített szemkontaktust senkivel. A bika elfordította a
tekintetét. A n azonnal tudta, hogy csak képzel dött. űsak képzelte a bizalmatlanságot és
gy löletet egy olyan állat tekintetében, amelyr l mindig rendesen gondoskodtak; talán sokkal
jobban, mint a város történetében bármelyik Választottról valaha is. De nemcsak
bizalmatlanság volt benne, hanem valami más is. Elhatárolódás. Ez lehetetlen, inkább kiverte
a fejéb l a gondolatot.
Kint sötét volt, és sokkal hidegebb, de egy pillanatig sem tudott tovább bent maradni.
Veres talárját összehúzta magán, átsétált az udvaron, le a földek és melléképületek felé, ahol a
legtöbb Választott az éjszakát töltötte,. Valahogy úgy érezte, ott inkább nyugalomra talál,
mint saját fajtája között.

Huszonkettő

A fény olyan kis ablakon át sz r dött be, hogy még egy olyan sovány ember, mint Richard
Shanti, sem tudott volna keresztülmászni rajta.
Hátát a falnak döntve ült, és ahogy a szürke fény, er södött, láthatta, hogy az összes fal
fehér. Piszkosfehér. Foltok is voltak; könnyen felismerhet rozsdás maszatok és fröccsenések.
Más tekintetben a szoba üres volt. Sem szék, sem ágy, sem mosdó. A csúcsíves ajtó srégi
fából, patináját felemésztette az elhanyagoltság. Belül nem volt kilincs, csak egy ósdi
fémlemez, amely a zárat rejtette.
Csak Hemára és Harshára tudott gondolni, arra, hogy Magnus mit tesz velük. Talán már
meg is tette. Szíve megtelt a késztetéssel, hogy elpusztítsa a férfit, hogy jól megfontoltan
ujjpercenként, darabonként vonja meg státusát. Megrettent saját er szakosságától, és mégis
örült neki. Talán ez az egyeden ereje, amelyet felhasználhat, hogy visszavágjon.
 Még nem bántották, nem igazán. Durván bántak vele, csuklyát tettek a fejére, miel tt
belökték volna a teherautó mélyére. Biztos jó okuk volt rá, hogy ilyen gyorsan behozzák,
különben nem pazarolták volna az üzemanyagot. Mennyit tudnak, és meddig akarnak
elmenni, hogy a többit is megtudják, csak találgathatta. Jobb volt nem gondolni rá. A harag
er sebb, mint a félelem; ezt az érzést kell táplálnia.
Lépések a folyosóról. Kulcscsörgés, ahogy egyet kiválasztanak a sok közül. A zár enged.
Az ajtó kinyílik.
A keretben egy veres talárt visel férfi állt. Hosszú, ritkuló, fehér szakálla volt, fején sem
sok haj maradt. Ujjain számtalan aranygy r , mindbe pazar drágaköveket foglaltak. Shanti
megpróbálta elrejteni zavarodottságát.
– Nem ismer meg? – kérdezte a taláros férfi.
– De igen… kegyelmes uram.
– Akkor azt is tudja, miért van itt.
Shanti kutatott az emlékezetében. Semmi nem jutott eszébe. Megrázta a fejét.
– Gondolkozzon. Miért hoznánk be egy olyan példamutató férfiút, mint Richard Shanti, a
Jégcsákány, a Központi Székesegyház börtönébe?
– Nem tudom.
– Nos, elég egyszer – a f érsek belépett a cellába. Mögötte két másik lelkész és a
börtön r a kulcscsomóval. A két lelkész is belépett. A börtön r behúzta az ajtót, és
visszazárta. – És mégis bonyolult.
Shanti nem állt fel, amikor az ajtó kinyílt, de most er s késztetést érzett rá. A két lelkész
jelenléte – a talár alatt is látszott, mindkett tagbaszakadt ember – meggy zte arról, hogy
maradjon ülve. Nincs értelme felidegesíteni ket. Mindemellett úgy érezte, talán nincs is
akkora veszélyben, mint képzeli.
– Mary Simonson lelkész meglátogatta önöket, nemde?
– Igen.
– Kételyei voltak azzal kapcsolatosan, ahogy leányait neveli.
– Azt hiszem, a kételyeit eloszlattuk.
– Talán. Mindenesetre újakat ébresztettek.
A f érsek válaszra várt. Shanti nem válaszolt. Ki kell találnia, mennyit tudnak. Végül így
szólt:
– Miféle újakat?
– Ön túl jó, Mr. Shanti. Nem jellegzetes városlakó. Mary Simonson lelkész úgy érezte,
többet kell megtudnia önr l. Többet a családjáról és származásáról. Az ön családvonala
egészen a teremtésig nyúlik vissza. Tudta?
– Említettem neki, úgy rémlik. A Shanti család igen si.
A f érsek felpillantott az ablakra. Türelmetlennek, izgatottnak t nt. Megfordult, és
egyenesen Shantira nézett.
– Ön nem az, akinek mondja magát.
Shanti nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. Csak nem gondolják, hogy valami kém?
– Akkor ki vagyok?
– Mi is ezt szeretnénk kideríteni.
Shanti gyorsan átgondolt mindent. Úgy látszott, nem sokat tudnak róla. Úgy látszott, nem
sokat tudnak úgy általában. Most pedig t vádolják valami csalás miatt. Eközben a családja –
a lányai – Abyrne legveszélyesebb emberének kezei között vannak. Valamit tennie kell.
– Amikor az emberei értem jöttek múlt éjjel, éppen egy üzenetet olvastam, amelyet az
asztalomon találtam. Nem kétséges, hogy önnek is felt nt volna, milyen csendes a ház.
Magnusnál van a családom, kegyelmes uram, és bántani akarja ket. Megfenyegetett, hogy
ártani fog nekik, ha nem megyek el hozzá.
– Magnusnál van a felesége és a leányai?
 – Igen. Az ön lelkészeit az embereinek gondoltam. Azt hittem, az kastélyában vagyok.
A f érsek arckifejezése érdekl désb l haragba csapott át.
– Magnus a házába hívta?
– Így szólt a levél.
– Miért? Miért akar önnel beszélni?
– Űár tudnám. Engem csak az érdekel, hogy a lányaimat távol tudhassam t le. Nem szabad
benne megbízni.
– Hah – horkantott a F érsek. – Megbízni? Az a férfi egy csótány.
A f érsek végigsimított szakállán, és elfordult. Shanti felfedezett egy kiutat. Magnus a
f érsek ellensége, és ez éppenséggel Richard Shantit akár a f érsek barátjává is teheti.
– Hadd menjek el értük – kérte –, hadd derítsem ki, mit akar Magnus. Megtalálom a
módját, hogy ezt az információt eljuttassam önhöz. Nekem csak az számít, hogy a családomat
távol tudjam t le. Ígérje meg, hogy megvédi ket, én pedig kiderítek mindent, amit csak
tudok. Magnus megkaphat engem, ha k már biztonságban vannak.
– A városban senki biztonságát nem szavatolhatom többé. A dolgok túl messzire mentek.
És nem engedhetem ki most, hogy itt van. Ön sokkal veszélyesebb lehet a számomra, mint
Magnus, ha elismeri, ha nem. Az a helyzet, hogy ki kell derítenünk, kicsoda ön. Mert egy
valami egészen biztos. Ön nem Richard Shanti. Richard Shanti huszonnyolc évvel ezel tt
meghalt.

A szobalányok kivitték Mayát, amikor Magnus már kifárasztotta magát. Elvitték a

leped ket, amelyeket a n vére és hányása összemocskolt, újat hoztak, hogy a férfi
aludhasson. Megfürdették urukat, aki úgy reszketett, mintha félne, de tudták, nem err l van
szó. Lefektették a tiszta ágyba, betakarták – még álmában is reszketett, feje rázkódott a
párnán.

– Mit tud John Collinsról?

– Csak azt, amit hallottam. Az emberek szerint afféle megváltó.
– Találkozott vele?
– Nem.
– Szerintem hazudik.
Shanti rossz hazudó volt, ezt is tudta. A f érsek ezzel szemben minden bizonnyal jó
emberismer , hisz annyi éven át foglalkozott a város vétkeseivel, s terelgette nyáját. Nem
lehetett kitérni kérdései el l, sem tekintete el l, amely kiolvasta a titkos jeleket, amelyeket
Shanti teste akarata ellenére küldött. Mégsem lehetett elmondani az igazságot most. Addig
nem, míg ki nem tépik bel le.
Meg fogják tenni, csak id kérdése. És meg fog törni, és mindent elmond, amit csak tud.
Nem volt er s ember, semmi értelme nincs tettetnie. Addig húzza, amíg csak bírja.
– Nem ismerem.
A f érsek felnézett, ki a parányi ablakon, mintha valami sokkal lényegesebb is lenne ott,
mint a felh s ég egy foltja.
– Úgy veszem észre… hogy is fogalmazzunk… ön elég vékony alkat. De nem holmi
szegény ember ebben a városban. Nincs mentsége, hogy ne tudná megfizetni a húst, amit Isten
ád.
– Futok. Mindennap sok-sok kilométert. Ett l vagyok vékony.
– Betegesen sovány, én így mondanám. Shanti nem válaszolt. A f érsek folytatta.
– Úgy hallottan! hogy John űollins hasonlóan könny felépítés . Úgy gondolja, ez csupán
véletlen egybeesés?
– Rengeteg sovány városlakó van.
 – Egynek sincs olyan munkája, mint önnek, Shanti. Vagy olyan, mint amilyen Collinsnak
volt, miel tt elbitangolt t lünk. Tehát újra kérdem, önök miért olyan… alultápláltak?
– Annyit tudok mondani, hogy mindennap leégetem magamról a zsírt. Collins nevében
nem tudok nyilatkozni.
A f érsek két lelkészére pillantott, és felsóhajtott.
– Hamarosan elfogy a türelmem, és vége a kedélyes beszélgetésnek.
– Hamarosan Rory Magnus megcsonkítja a családomat. Talán már meg is tette. Engem
nem érdekel Collins, sem az ön kérdései. Az sem érdekel, hogy azt mondja, nem az vagyok,
akinek magamat gondolom. űsak a családom érdekel. Segítsen megmentenem ket, és
megteszek mindent, elmondok mindent, amit csak akar. De nem most. Hadd menjek
hozzájuk. Adjon esélyt, hogy megmenthessem ket, könyörgök.
– Ha elengedem is, Magnus pontosan ugyanezeket a kérdéseket fogja feltenni, amit most
én, és pontosan ugyanabból az okból. Azt fog tenni a családjával, amit csak akar, akár
elégedett azzal, amit mond neki, akár nem. Sem ket, sem magát nem tudja megmenteni
csupán azzal, hogy elhagyja ezt a cellát.
– Nem, de legalább megpróbálhatom. És tudni fogják, hogy amikor igazán számított, nem
hagytam ket magukra. Az isten szerelmére, legyen kegyelmes!
– Mondja meg, hol rejt zik űollins a követ ivel, és elengedem.
– Ezt nem tehetem.
– Akkor a családja elveszett. Sajnálom.
Shanti kezébe temette fejét gyötrelmében és kétségbeesésében. Nem maradt más
választása. Amikor feltekintett, arca könnyes volt, szeme vörös.
– Az Elhagyott Negyedben van.
– Mondjon valami olyat, amit nem tudok, Shanti, vagy magam ölöm meg a lányait.
– Hadd fejezzem be. Eléggé bent. Talán pár mérföld is lehet. A tömbök mögött a talaj
elkezd lejteni, a várostól elfelé. A lejt alján, valahol a közepe táján, van egy nyílás.
Alagutakhoz vezet. Ott vannak. Azt nem láttam, hova vittek. Annyit tudok, hogy mélyre –
három szint lefelé.
A f érsek szemmel láthatóan megdöbbent azon, amit hallott. Nem azért, mert ott voltak.
Shantinak úgy t nt, azért döbbent meg, mert voltak Abyrne-ban olyan helyek, amelyekr l
semmit nem tudott, olyan területek, amelyek fölött nem volt hatalma.
– Hányan vannak? Shanti bevégezte árulását.
– Huszonötén, legfeljebb harmincan. Néhány n is van közöttük.
A f érsek elnevette magát.
– Harmincan? John Collins azt hiszi, hogy átveheti a hatalmat Abyrne felett harminc
éhenkórász barlanglakóval? Alig várom, hogy a lelkészek lecsukják – odabiccentett két
társának. – A legjobbak menjenek ki, és azonnal vessenek véget az egésznek! Elve hozzátok
vissza Collinst!
– És vele mi legyen?
– Elengedjük Magnushoz. Már nem árthat semmit. Mire Magnus megkapja az információt
t le, már véget is ért ez az egész rület űollinsszal. Megmutatjuk a városnak, mi történik az
istenkáromlókkal – azt hiszem, itt az ideje, hogy a Közjóléti Hivatal visszaszerezze a
fennhatóságot a Választottak felett, és számunkra nyújtott áldozatuk újra Istent l való legyen.
A két lelkész eltávozott.
A f érsek belenézett Shanti szemébe.
– Ha túléli – akár megmenti a családja életét, akár nem –, ki fogom deríteni az igazságot
önr l, Richard Shanti. Bármi legyen is az. Ön olyan személy, akit nem fogok hagyni, hogy
elmeneküljön az Elhagyott Negyedbe, hogy szám zetésben élje le az életét. Megtalálom,
bárhova megy is – újra kibámult az ablakon, talán nem is látott semmit a felh kben. –
Induljon! Hozza meg áldozatát! De legyen készen számomra, amikor végzett.
 Most nem húzta le a hátizsák, Shanti száguldott. Repült.
A lelkészek százan voltak. Szétszéledtek az Elhagyott Negyed egyenetlen tájain, akárha
véres talárba öltözött szerzetesek lettek volna. Öltözékük szegélye hamar szürke lett a
pusztulás porától. Jobb kezükben fényezett combcsontot lóbáltak, mindegyikbe belevésve
egy-egy szakasz az Adományok Könyvéb l. Eszményi husángok; könny ek, de er sek,
enyhén rugalmasak. A kiszélesed vég, ahol valaha a térdkalács volt, természetes nyélként
szolgált, így használója kezéb l nem csúszott ki. A csont medence fel li vége félig üt , félig
tompa kampó. A lelkészek gáncsot vetettek vele, embereket állítottak és vertek meg, és ezek a
lelkészek voltak a Közjóléti Hivatal legjobbjai.
Óvatosan lépkedtek, szemük villogott, ide-oda forgatták fejüket. A lelkészek gy lölték és
félték az Elhagyott Negyedet. Itt Abyrne-nak vége szakadt, ez már a senki földje volt, ahol
szökevények élték életüket éhezésben, nélkülözésben. Ami biztonságos, kegyes és törvényes
volt, itt vad lett, és kiszámíthatatlan. Az Elhagyott Negyed gonosz volt. Csontjuk velejéig
érezték rosszindulatát.
Meg-megbotlottak a durva, kíméletlen törmeléken. Minden hirtelen hangra megtorpantak,
és a zaj felé fordultak. Ideges zsigerek csikorogtak. Izzadt tenyerek maszatolták a veres
bársonyt.
James Jessup lelkész volt a legfiatalabb és vitathatatlanul a leger sebb mind közt. Félelme
mellett er s késztetést érzett arra, hogy fájdalommal és büntetéssel sújtsa az istenteleneket,
akiket meg kellett találniuk. Csak Collinsnak kell élve visszatérnie. A maradékkal azt tesznek,
amit csak akarnak. Izgalmában fémes íz gy lt szájába, érezte a zamatát. Isten vasa áradt a
vérében, még a nyálában is. Ez lesz az ereje, és ezzel örökre leszámol az istentelenekkel.
A csoport eleje táján menetelt, így a legutolsók között vette észre, amikor a támadás
megindult. Mire hátrafordult, lelkész testvérei már úgy hullottak, mint sszel a vörös
falevelek. Sovány férfiak és n k árnyszer alakjai mozogtak köztük. Rongyosak voltak; a
kiszögell sarkok és a szerte hever éles tárgyak cafatossá szaggatták ruhaujjaikat és
nadrágszáraikat.
A lelkészek megfordultak, az ezerszer ismételt ívben meglendítették a combcsontüt t:
ferdén le, ívesen balra el és vissza, er teljes felütéssel. Egyik ütés sem talált. Reverendák
hullámzottak, ahogy a lelkészek lerogytak a testüket felsért talajra.

Megállították, miel tt a bejárati ajtóhoz ért volna. Hosszú kabátos emberek rohantak el a
kocsiút mindkét oldaláról, hogy feltartóztassák. Erre nem volt szükség, megadta magát nekik.
Meg sem próbált ellenállni.
– Richard Shanti vagyok – mondta. – Magnus látni akar.
Bent a házban – mindkét karját egy-egy férfi fogta le, ahogy bevezették – Shanti légzése
hamar lenyugodott. Csak a szíve nem csitult le teljesen rendes, lassú ütemére, de nem azért,
mert nem volt edzésben. A lányaiért jött.
A férfiak felvitték az emeleti irodába, de az üres volt. Vártak.
Valahonnan a házból sírást hallott. Felismerte a hangokat.
Nem, nem, nem!
– Hol a pokolban van Magnus?! – üvöltötte a balján álló ember képébe.
A férfi elmosolyodott.
– Elfoglalt.
– Látnom kell! Ó is látni akar engem. Most. Mi a fenét fog csinálni? A szörnyeteg a
lányaival van. Vajon mit tett már eddig is velük?
– Figyeljen. Szóljon neki, hogy tudom, hol van John Collins! Mondja meg neki, hogy
tudom, hol rejt zik John, a próféta és az emberei.
– Magad is elmondhatod, ha kész van.
 – Nem. Most kell neki szólnia. Higgye el, ez olyan, amit tudni akar. Nem szeretné, ha egy
perccel is tovább kellene várnia.
– Ahogy mondtam, magad is elmondhatod neki.
– Rendben – Shanti mély leveg t vett, és elkezdett üvölteni. – Magnus! MAGNUS!
Tudom, hol van Collins. Azonnal oda tudlak vezetni!
Karján a szorítás er sebb lett.
– Csak ne olyan hevesen, Shanti! Még hangosabban kiáltott.
– Magnus! Hallasz? Tudom, hol van! Odaviszlek!
A két férfi nekivágta Shantit a falnak. Egy kép a földre zuhant, teleszórta a padlót és a
sz nyeget üvegszilánkkal. Shanti érezte, hogy torkánál késhegy sz r dik a b rébe. Nyelt
egyet, a penge kissé mélyebbre hatolt.
– Most pedig befogja a pofáját. Jégcsákány úr, különben átszabom a mosolyát.
Semmi esélye.
Nehéz léptek közeledtek a folyosón, az iroda ajtaja kivágódott.
– Mi a franc folyik itt? – Magnus csak egy köntöst viselt, még be volt rajta kötve, de
merevedése jól látszott alatta. Felmérte, mi történt. – Ki törte el a képet?
Az rök egymásra néztek.
– , Mr. Magnus. Helytelenül viselkedett.
– És vajon ki hagyta neki? Egyik r sem válaszolt.
– Jól hallottam, Shanti? Azt mondtad, el tudsz minket vinni Collins rejtekhelyére?
– Igen. Egyenesen oda tudom vezetni.
– És miért nem csak egyszer en elmondod, hol van, és mi majd elmegyünk oda?
– Talán megtehetném, de csupán egyszer voltam ott. Azt hiszem, nagyobb eséllyel
irányítom az embereit a megfelel helyre, ha követem az egyszer már megtett utat.
– Mint minden marhatartó, értem a dolgom, felismerem a szart, ha megérzem a szagát. Te
hazudsz.
– Nem. Nem hazudok. Ha azt akarja, hogy elmondjam, merre van, megteszem. De a
f érsek legjobb lelkészei már úton vannak odafelé. Ha azt akarja, hogy az emberei
megel zzék ket, azt javaslom, engedje, hogy velük menjek.
– Űaszd meg! Űassza meg! Te rohadt, mocskos… honnan tudják, hogy hol van?
Shanti vállat vont. Észrevette, hogy Magnus teste remeg. Nem csak a düht l. Még a feje is,
mintha himbálózna.
– Megmondtam nekik.
– Nem hiszek a fülemnek. Megmondtad a f érseknek, hol rejt zik az a girhes elmebajos a
hasonsz r haverjaival?
– Nem volt más választásom.
– A halál túl szép lesz a feleségednek és a lányaidnak, Shanti. Túlságosan is szép.
– Ha nem mondtam volna meg nekik, most nem lehetnék itt, Mr. Magnus. Nem árultam el
nekik a legjobb utat. Nagy az esély, hogy útközben eltévednek egy kicsit. Szereztem önnek
egy kis id t, de itt áll, és elpocsékolja. Magának akarja űollinst, vagy sem?
– Senki nem beszél velem így, Shanti.
– Garanciát akarok, hogy nem bántja a családomat, ha odavezetem az embereit a
rejtekhelyhez, és megkaparintja Collinst.
Magnus felhorkant.
– Bántani? Te kurvára nem érted.
– Komolyan beszélek. Sürgeti az id , ha meg akarja tartani a város feletti uralmát. Ígérje
meg, hogy nem bántja ket!
– Úgy gondolom, a meghívásom elég egyértelm volt, Shanti. Elkéstél. Nagyon elkéstél.
És nem t röm, ha semmibe vesznek.
– Mit tett velük?
 – Ó, még nem volt lehet ségem nekikezdeni. Rendesen nem. Még nem.
Shanti a sírásra gondolt és az erekcióra, ami még mindig ott lüktetett Magnus köntöse alatt.
– Hadd lássam ket!
– Nem. De azért még elmondok neked valamit. A feleséged immár felszentelt
házasságtör . Nincs olyan, amit meg ne tenne a családjáért. Űüszke lehetsz rá.
– A lányaim! Mi van a lányaimmal?
– Ah. Természetesen k egy egész más történet. Igazi felfedezés számomra. Még soha nem
volt szerencsém ikrekhez, habár láttam már elég sok velük egyid sét. Sokkal fiatalabbakat is.
Mondjuk azt, hogy gyengéden bevezettem ket az asszonyi kötelességekbe.
Émelygés és gy lölet öntötte el Shantit. Érezte, hogy maradék kis önuralma kezd elillanni.
– Kérem! Hadd lássam ket!
– Nem. De mondok neked valamit. Ha te és az embereim John Collinsszal térnek vissza,
miel tt a lelkészek elkapnák, szavamat adom, hogy egy ujjal sem nyúlok többet a
családodhoz. De mindkett töknek vissza kell térnie, különben azt teszek velük, amit csak
akarok. De nem napokba vagy hetekbe fog telni, hanem évekbe. Számomra öröm, nekik meg
ami kijut. Megértetted, Shanti? Visszahozod. Élve hozod vissza John Collinst nekem. Akkor
és csak akkor lesz a családod biztonságban – merevedése alábbhagyott. Megigazította a
köntösét a vállán, majd lesimította a hasán. – Meg kell mondanom, elég csalódott vagyok,
hogy félbe kellett hagynom – tenyerét kitárva folytatta –, de el bb az üzlet, aztán az élvezet,
nem? Ez különbözteti meg a nyerteseket a vesztesekt l.
Magnus az iroda ajtajához sétált, és leüvöltött.
– Bruno! Szedj össze mindenkit, akit csak nélkülözni tudsz, és menjetek ki az Elhagyott
Negyedbe. Shanti elvisz benneteket látogatóba régi barátunkhoz. Tegyetek meg mindent,
hogy mindkett élve térjen vissza. Ha beleszaladtok a lelkészekbe – egy pillanatra
elgondolkozott –, terítsétek le ket. Egyt l egyig.
Visszafordult az iroda felé.
– Mintha azt mondtad volna, sürget az id , Shanti.
Shanti újra száguldott. Mögötte Magnus termetes rei, fekete kabátjuk alja a sarkukat
verdeste.

Alig pár másodperc elteltével, noha neki túlságosan is hosszú id nek t nt, James Jessup
lelkész belerohant a kavarodásba. Testvérei azon küzdöttek, hogy magukhoz térjenek a
támadás okozta megrázkódtatásból. Szétestek, semmilyen alakzatot nem tudtak felvenni.
Középpontra volt szükségük. – Hozzám! – kiáltotta.
A többi lelkész mintha csak kiáltására eszmélt volna fel: rádöbbentek a veszély mértékére.
Odasiettek hozzá; soraik összébb álltak, meger södtek. Eszükbe jutott, amit a kiképzésen
tanultak, összehangolták ütéseiket. Az istentelen támadók – James Jessup lelkész csak
feltételezni tudta, hogy ezek űollins követ i, és űollins is köztük van – üldözték ket.
A roham nem maradt abba, de lelassult. A lelkészek már nem hullottak olyan s r n, de
James Jessup lelkész azért felmérte, hogy már harminc embert vesztettek. Maradt hetven
harminc ellenében. Ez még mindig könny játszma lehetett volna, de nem volt az. A kör
szélére húzódott, átvette egy elesett bajtársa helyét. Nem látszott, hogy mi döntötte le a férfit.
Semmi sötét folt a taláron, ami alatta megbúvó sebre utalt volna. Nem volt nyom sem a fején,
sem az arcán, ami ütés helyét jelezte volna. De James Jessup lelkész már nem egy embert
látott elesni, és biztos volt benne, testvére halott. Egészen biztos.
Szembe találta magát az istentelen ribanccal, aki társát leütötte.
Dühében meglendítette az üt t, határozott, nehéz ívben. Ha eléri a n fejét, biztos betöri.
De mire a csont célt ért, a n már nem volt ott. A férfi nem is látta, hogyan tudott elmozdulni.
Arra gondolt, talán rosszul mérte fel a távolságot, visszafelé lendítette az üt t, hogy rájöjjön,
hol követte el a hibát. Azonnal látta, hogy a n nem akkor mozdul el, mikor észleli a közeled
ütést, hanem valahogy el tte, szinte abban a pillanatban, amikor kigondolja. Most aztán
bármelyik pillanatban érkezhet a támadás, meg arra pocsékolja az erejét, hogy összevissza
hadonászik, amit l úgy fest, mint egy h börg szombat éjjel a Dinóban.
Támadást színlelt. A n elhajolt, pedig tudva, pontosan hova fog érkezni, el redöfött az
üt vel. Gyomorszájon találta – pont, ahogy eltervezte. Am a n már éppen elhajolt az ütés
el l, ezért a csapás ereje kisebb volt, mint remélte. Ahogy a férfi visszanyerte egyensúlyát,
ellenfele már megint ott volt vele szemben, láthatta nyugodt, diadalittas tekintetét. A szándék
bizonyossága és a félelem teljes hiánya. Ez volt az, ami a n sebességénél is jobban
megingatta a hitét.
Háta mögül a döbbenet és kétségbeesés kiáltásai hallatszottak, ahogy a többi lelkész is
szembesült ugyanezzel a gyorsasággal, ugyanezzel a magabiztossággal, és tudta, hogy meg
fognak halni.
Mindannyian.
Egy szempillantás alatt.
Könyörület nélkül.
De nem kegyetlenül.
A Választottakra kellett gondolnia.

Huszonhárom

Lassítania kellett, hogy Magnus emberei lépést tudjanak tartani vele.

Többtucatnyi bakancs dübörgése visszhangzott Abyrne repedezett járdáin, ahogy a fekete
kabátosok hadserege áthaladt rajtuk. Ügettek az izmos, testes férfiak. Shanti futott elöl, akár
egy agár a farkashorda el tt. A városlakók visszahúzódtak a kapualjakba, kikukucskáltak az
ablakon, a nyirkos téglafalhoz lapultak, ahogy a rettent csapat elszaladt mellettük. Ahogy
végigcsattogtak az utcákon, Magnus emberei büszkeségb l úgy tettek, mintha a futás meg
sem kottyanna nekik, de amikor elérték az Elhagyott Negyed szélét, arcukra kiült a fájdalom.
Egyikük sem volt olyan edzett, mint Shanti. Távolról sem.
Az Elhagyott Negyed düledez , kihalt kerületeiben már csak botladoztak, vánszorogtak,
míg Shanti még mindig könnyedén szökkent át minden akadályon.
– …Várj! – kiáltott Bruno. – Állj… meg… egy kicsit… a francba!
Shanti visszapillantott a válla felett, és lassított kicsit.
– Mi van?
– Nézz ránk… elfáradtunk.
Bruno mögött a Magnus-különítmény – állítólag a legjobb emberek – kimerült volt, mint
egy menekültkaraván. Még Shanti is látta, milyen könny prédák.
Megállt, Űruno beérte. A hatalmas férfi alig kapott leveg t. Egyesével, kettesével
felzárkóztak a többiek is. Elég sok percbe telt, míg a legutolsó is, a legalacsonyabb és
legkövérebb, megérkezett. Körülötte a darabos törmeléken a húsbáró emberei ültek és
hevertek szerteszét.
– Menjünk! – mondta Shanti. Türelmeden, tiltakozó kiáltások hallatszottak.
– Hadd pihenjenek! – kérte Bruno.
– Mennyi ideig?
– Amíg összeszedik magukat a harchoz. Ebben az állapotban nem vezethetjük ket
csatába.
– Nem. Eleget pihentek. Tovább kell mennünk.
– Ki a franc nevezte ki fölénk? – üvöltötte valaki.
 – Nézzétek – vágott közbe a legutolsóként érkezett ember, aki még mindig leveg ért
kapkodott –, kössük össze a bokáját, akkor nem tud futni. Használjátok a nyakkend met!
– Menjünk vissza, és mondjuk azt, hogy nem találtunk semmit. Magnus kiteríti ezt meg a
családját, sima ügy lesz, mint a többi.
A zúgolódás egyre er södött.
– Fogjátok be, mind! – kiáltotta Bruno. – Még öt perc pihenés, aztán továbbmegyünk. Kár
a szufláért.
Shanti megrémült.
– Öt perc? Az túl sok.
– Ennyit adok nekik.
– Bruno, könyörgök. Tudod, hogy mit fog tenni a családommal. A lányaimmal. Kérlek!
Űruno leült egy billeg betonlapra, beletúrt kócos, zsíros hajába.
– Ezt magadnak köszönheted, tudod-e, Shanti. Furán viselkedsz a Választottakkal,
mindennap ez a buzi futás, nem eszel húst. Torrance mindent elmondott nekem. Ha nem
lennél olyan hasznos a húsgyárban, már rég megvonták volna a státusodat – Bruno a
kabátzsebeiben kotorászott, dohányt és papírt vett el . Elkezdett sodorni egy rongyos
cigarettát. – Mondok neked valamit a f nökömr l, Shanti. Amikor az a fejébe vesz valamit, le
nem mond róla, amíg véghez nem viszi. Abban a percben, hogy eldöntötte, megkaparintja a
családodat, k meghaltak. Abban a pillanatban. Egyetlen neked tett ígéretét sem fogja
megtartani. Ki fog használni, a feleségedet és a lányaidat is, aztán megöl benneteket. Mind –
meggyújtotta a cigarettát, nagyot szippantott bel le. Úgy t nt, légzése azon nyomban
lenyugodott t le, de Shanti látta, ujjai remegnek, ahogy dohányzik. – Mondok még valamit.
Gondoskodom róla, hogy a tervét végigvigye. Alig várom, hogy elt nj. Nem tartozol ehhez a
városhoz.
Shanti megfordult, az Elhagyott Negyed felé nézett. A pusztulás a látóhatárig nyúlt. Talán
még azon is túl. Egyedül volt sok-sok ember ellen, a legádázabb ellenségeit vezette Abyrne
megment inek rejtekéhez. John űollins nemcsak szövetségese volt, hanem barátja is már.
Ugyanabban hittek, ugyanazokat az álmokat dédelgették. Vajon tényleg feláldozza a férfit,
hogy gyermekeit megmentse Magnustól? Hány gyermek, száz meg százezer, halt meg már
eddig is a hús utáni hajsza miatt, azért, hogy enyhítsék a város csillapíthatatlan étvágyát?
Collins halála sokkalta nagyobb áldozat lenne, mint a lányai. Collinsszal a remény is
meghalna. Shanti tudta ezt, nem tagadhatta. De a dolgok már beindultak, nem tudta ket
megállítani. Vezetése nélkül Bruno túlságosan lelassulhat. Talán meg sem találja Collinst. A
lányainak nagyobb szükségük volt rá.
Amikor otthagyta Brunót – átugrált pár törött betondarabon, és elrohant, vissza a városba –
, egyik férfi sem állt fel, hogy üldöz be vegye.
– Bassza meg! – mondta Bruno.
– Most mit csinálunk? – kérdezte a kövér sereghajtó.
Bruno az órájára nézett.
– Ha a szünetnek vége, megkeressük Collinst.
– És vele mi lesz?
Shanti már csak egy apró pont volt a törmelék között.
– Van még ember a kastélyban. Elég ahhoz, hogy gondoskodjanak róla.
– Magnus rjöngeni fog.
– Ez igaz. De sokkal rosszabb lesz, ha nem végezzük el, amiért ide kijöttünk – Bruno
nyögve állt fel. – Gyerünk, mindenki, talpra! Végezzük el, amit ránk bíztak!
– Most honnan fogjuk tudni, merre keressük Collinst?
– Van egy érzésem, hol lehet. Tényleg csak megérzés, de azt hiszem, jó eséllyel ott
találjuk. Az aréna mögött, ahol a harci bikákat képzik, van egy hasadás a falban, ami egy
csomó folyosóra és üregbe vezet. Ha igazam van, és arra folytatjuk az utat, amerre Shanti
vezetett minket, azt hiszem, megtaláljuk azt a helyet, ahonnan ezek a folyosók nyílnak. Ha
nem akkor elmegyünk a bikák ringjéhez, és a másik oldalon is megnézzük. Nem hibázhatunk.
Vállon csapta az alacsony férfit, majd bevezette ket mélyen a romok közé.
 Magnus nyögött, izzadt, remegett a mohó vágy miatt. Nem kell ezekkel a kicsikkel
er szakhoz folyamodnia. Túl könny lenne. A gyerekeknél mindig a szavakat használta
fegyverül. A hatalmas ágy végében álló faládán üldögélt, köntöse nyitva, kilátszott sz rös,
dagadt hasa és a duzzanat alatta.
Az ablaknál, amilyen messzire csak húzódni tudtak az ágytól, ott állt Hema és Harsha
egymás kezét fogva, apró ujjaikkal fájdalmasan egymásba kapaszkodva. Játéka els része
szépen haladt. Hízelkedéssel, fenyegetéssel rávette ket, hogy levessék ruhájukat és
alsónem jüket. űsak pár percbe telt. Foglyai most itt reszkettek kétségbeesetten, mint sápadt,
sarokba szorított prédák.
– A jó kislányok imádják a nyalókát. Jó kislányok vagytok?
Zavarukban se nem bólintottak, se nem rázták meg a fejüket. Talán a könnyeik kicsit
szabadabban folytak, ahogy a tiszta takony is szipogó orrukból. Síkosító!
Annyira vágyott folytatni a játékot.
– Kedves, nyalókaimádó, zamatos kicsi lányok. Az én kicsi nyalókázó drágáim. Hát nem
t nik finomnak?
Most mindkét lány megrázta a fejét. Magnus harsány nevetésben tört ki.
– Nos, hát – mondta –, akkor biztosan mindketten rossz kislányok vagytok – szünetet
tartott, hogy meggyújtson egy szivart. Rengeteg ideje van. – És ugye, tudjátok, mi történik
ebben a házban a rossz kislányokkal?
Nem mozdultak. Nem akarták tudni.
Nagyon helyes. A férfi élvezte rettegésük minden egyes percét.
A szivar rángatózott ujjai között, de már észre sem vette. A feje úgy remegett, mintha az
apró mozdulatokkal újra és újra nemet intene.
Kis hasuk reszketett, ahogy próbálták a szipogást visszatartani. Ajkukat ki-be szívták,
ahogy légzésük meg-megakadt.
– Ebben a házban – folytatta – rossz kislányokat szoktam enni. Feldarabolom ket,
miközben könyörögnek, hogy hagyjam abba, aztán felfalom ket. Nyersen. Két kézzel –
utánozta a darabolás, csipegetés, rágás mozdulatait, megtörölte a száját a köntöse ujjába. –
Mmm. Ízletes. Drága, zamatos, puha pici lányok. A… KEDVENűEM!
A kiáltásra a két kislány az ablaküveghez tapadt. Az megzörrent az elöregedett keretben.
Ekkor hangosan, hosszan kitört bel lük a zokogás, és a férfi kijátszotta az utolsó üt kártyáját.
– FOGJÁTOK BE MINDKETTEN! Fogjátok be, kis takonypócok, különben most azonnal
feldarabollak és felfallak benneteket!
Egymás szájára tapasztották kezüket, hogy a zokogást elfojtsák.
– Most hát ki kér egy kis nyalókát?
Mint a sziámi ikrek, úgy közeledtek feléje. Mint a borjak.
Megnyalta szája szélét.

A szerencse vagy inkább balszerencse vezette el ket ahhoz a nyíláshoz, amelyr l Shanti
beszélt. Kelletlenül nyomultak el re a tornyok tömbjei mellett, sokkal messzebbre, mint
amilyen messze eddig bármelyikük is járt. A távolban látták a leveg be nyúló szerkezetek
hatalmas körvonalait. Mind, még Bruno is, egész parányinak érezte magát a mérhetetlen
pusztulás közepette. Nem látták a határait. A maguk mögött hagyott város aprónak t nt
mellette.
Elértek oda, ahol a törmelék lejteni kezdett, és Bruno ráébredt, ha Shanti igazat állított,
akkor már közel kell lenniük. Szétszéledtek a hegygerincen, óvatos léptekkel megindultak
lefelé. Páran elvesztették a talajt a lábuk alól, és minden igyekezetük ellenére csúszni kezdtek.
Egyikük sokkal mélyebbre esett, mint bármelyikük.
Valaki felkiáltott:
 – A francba!
Bruno abba az irányba nézett:
– Mi az?
– Andrews elt nt!
Bruno végigkúszott a lejt n abban az irányban. A hisztérikus kifakadás idegesítette. Azt
jelezte, hogy az emberek kezdenek kikészülni. Nem gondolkoznak megfelel en.
– Nem t nt el, te idióta! Valószín leg leesett. – Bruno a hely felé közeledett. – Hol volt?
A férfi odamutatott.
– Arrafelé. Éppen…
Abban a pillanatban Bruno megtalálta a helyet.
A törmelék olyan egyforma volt, hogy a figyelmetlen szemlél el l elrejtette a
körvonalakat. Ahogy átpásztázta a terepet, akkor sem vette észre. De ott volt: óriási, piszkos,
ötajtónyi nyílás a lejt n. Rosszul lépett, és elkezdett csúszni arrafelé. Egy rozsdás acél-
merevítés darabja akadályozta meg abban, hogy kövesse Andrewst a mélybe. Megragadta a
fémet, és biztonságos helyzetbe húzta magát.
– Én vagyok az útjelz ! – üvöltötte. – Menjetek a lejt aljára! Ott van a bejárat!
Amikor az emberek elindultak, hívni kezdte Andrewst. A férfi nem válaszolt. Elég gond
volt, hogy a küzdelem el tt elveszítenek egy embert, de örült, hogy legalább nem a bikák
ringjén keresztül kellett bemenniük. Ez az út egyenesen a célhoz vezeti ket.
A lejt alján csatlakozott embereihez, mindegyik még porosabb volt, mint eddig, sokuknak
felhasadt a kabátja és nadrágszára. A táj nem változott. Ott tátongott el ttük az alagutakba
nyíló bejárat. Lépcs k vezettek le a sötétségbe, de arra már felkészültek. Több férfi is
gázlámpást cipelt – tárgyak, amelyek nemsokára a múlté lesznek.
Hét, egyenként tízf s csoportra osztotta embereit, mindegyik három-három lámpást kapott.
Mindenki el csúsztatott a kabátja ujjából egy rövid pengéj machetét, amit szíj rögzített a
csuklójukhoz arra az esetre, ha az izzadt tenyérb l kicsúszna a nyél. Minden kés
harminccentis lehetett, az él egyenesen végz dött, mintha csak elvágták volna. Ez volt a
húsbáró végrehajtóinak fegyvere, a pengével hasítottak, vágtak, aprítottak.
Egyszerre két-három csoport ereszkedett le a sötétségbe.
Legel ször Andrewst találták meg. Szemei még mindig nyitva, de nem csoda, hogy nem
kiáltott vissza. Fejjel lefelé zuhant le, kitörte a nyakát. Az esés összezúzta, úgy hevert ott,
mint egy félredobott játék, keze-lába nevetséges szögben kicsavarodva.
– Egyenesítsétek ki, ha lehet!
Bruno pár szót mondott Andrews felett, aztán folytatták az útjukat lefelé.
A föld alatti tér elképeszt en nagy volt. A bikák ringje semmi hozzá képest. A lámpások
fénye nem ért el a legmagasabb terem tetejéig. Majd hosszú alagútban találták magukat,
felettük a plafon csupa cs . Hasonló alagutak vezették ket meredek szögben lefelé a fényes
fémlépcs kön, egyre mélyebbre.
Bruno érzékelte, páran máris pánikba estek. Érezte izzadtságukat, a rémület maró szagát. A
kést szorongató karok feszülését anélkül is érezte, hogy odanézett volna. Itt lent, Abyrne
ismeretlen területének gyomrában, egyedül a penge nyújtott számukra némi biztonságérzetet,
er t. Tudta, mert az inai is ugyanolyan feszesek voltak.
A leveg állott volt, de nem annyira, amennyire kellett volna, Valaki járt lent el ttük, vagy
még mindig idelenn van. A leveg valahogy fel volt kavarodva – por lebegett benne. Aminek
érintetlennek kellett volna lennie, nem volt az.
Ahogy leértek a harmadik szintre, néhányan már kezdtek összeomlani; Bruno felfedezte a
jeleket, hogy laknak itt: ül helyekké, ágyakká elrendezett takarók, szénnel a falra festett jelek,
lábnyomok a porban.
 Most, hogy itt voltak, újabb parancsokat akart adni az embereknek. Legalább bátorítani
ket, szólni nekik, hogy rizzék meg nyugalmukat még egy kis ideig, mert már majdnem
elkapták az emberüket. Mégsem mert megszólalni – minél kevesebbet árulnak el abból, hogy
közelednek, annál jobb.
Vajon mióta élhetett itt lent űollins a követ ivel? Mit ettek, hogyan maradtak életben?
Semmi másról nem árulkodott nyom – csak a rajzok voltak, és a hevenyészett fekv helyek.
Az egész üregben csak egyeden gázlámpást találtak. Abban a szobában, amelyb l több
helyiség már nem nyílt, ahol a takarókat ül helyként sorba rendezték. Távolabbi végében, egy
nagyobb térben, egyetlen lapos ül ke. A prédikátor és követ i. Szóval itt voltak. Ez tényleg
Collins rejtekhelye.
Bruno hirtelen izgatottan megfordult, mintha arra várna, hogy rájuk támadnak a
kápolnaszer szobában. Semmi. Nem volt rajtuk kívül senki idelenn.
– Elszalasztottuk – mondta a körülötte álló árnyékba burkolt arcoknak –, ideje menni, és
máshol keresni ket.
Érezte, ahogy végigfut a megkönnyebbülés a csapaton. Egyik sem akart itt lent harcolni, és
kockáztatni, hogy a sötétben haljon meg. Mint a görnyedt hátú varjak, úgy követték
vezet jüket ki a fényre.

Ott álltak el tte, tétován, arcukon a legtisztább kétségbeesés.

Farka nyersen, ostobán meredt. Tetején ezüstös gyöngy jelent meg, a lányok egy lépést
hátráltak. – Édes nyalókacsepp, csakis kicsi lányoknak.
Már majdnem az övéi voltak, egy olyan út kezdetén, amelyen lesz vezet jük és kínzójuk.
k lesznek a legkedvesebb szobalányai, ez a kett . Már most tudta, nagyon-nagyon hosszú
ideig meg fogja ket tartani. Kiképzi, tanítja, betöri ket, hogy engedelmeskedjenek neki.
Hema kinyújtotta kezét, a férfi elmosolyodott, szíve egyeden áldott dobbanásnyit
kihagyott.
Kintr l zaj hallatszott. Lépések dobogtak a földszinti el csarnokban, majd felfelé a
lépcs n. Emberek kiáltozását, dulakodását hallotta. Valaki üvöltve zuhant le a lépcs n. Az
üvöltés hirtelen megszakadt. A dulakodás folytatódott, a hangok közeledtek. Felismerte egyik
emberének a hangját és egy másikat, aminek nem kellene itt lennie a házban.
– Bassza meg! – morogta, majd felállt. A lányok visszarohantak az ablakhoz.
A férfi összehúzta maga körül a köntöst, amennyire csak tudta, és az ajtóhoz ment.
Visszafordult, és a lányok felé emelte kövér ujját.
– Ti ketten ott maradtok, ahol vagytok, vagy kiszívom a szemeteket! Megértettétek?
Nem válaszoltak. Csak álltak, és remegtek. Az egyikük bepisilt. Bárki is az, aki miatt le
kell most mondania err l a kis csemegér l, nagyon megfizet érte. Kivágta az ajtót, kilépett az
emeleti folyosóra.
– Mi a kurva élet folyik ebben a házban? űsak egy kibaszott kis nyugalmat akarok, és… –
meglátta, ki az. – Mit keresel te itt, te rohadék?
A lépcs tetején Richard Shanti dulakodott Magnus két emberével. Nem tudták lefogni.
Ahelyett, hogy küzdött volna velük, húzta ket maga után végig az emeleti folyosón. A
harmadik r a lépcs alján hevert némán, mozdulatlanul.
Látva, hogy embereinek mekkora er feszítésbe kerül a behatolót visszatartani, Magnus
elsétált a folyosón az irodájáig, majd bement. Mikor visszatért, valami lógott jobb kezében,
ahogy a vereked k felé indult. Shanti könyökkel, térddel védekezett, ugrott és elfordult a
támadás el l. A két rhöz képest apró termete ellenére betörte egyikük orrát, és már majdnem
kiszabadult. Amikor meglátta Magnust közeledni, újult er vel lendült bele a küzdelembe.
Kitépte magát az r szorításából, és el re lendült. Magnus magasba emelte jobb kezét, majd
lesújtott vele, teljes er vel. Tompa reccsenés, és Shanti elterült. Az r hagyta, hogy a férfi az
arcára essen.
 Magnus vérben forgó szemekkel meredt embereire. Az agyatlanító ott lógott mellette.
– Miért van az – kezdte –, hogy amikor azt akarom, valami el legyen intézve, a végén
nekem kell megcsinálnom? – választ nem várt, nem is kapott. –Zárjátok be Shantit, amíg
készen nem állok a fogadására! – Átnézett a korláton, le a mozdulatlan rre, – Ki az ott lent?
– Juster, uram.
– Ha meghalt, temessétek el. Ne, várjatok! Justert mondtál? Mindig is tetszett a segge.
Szóljatok Pallosnak, hogy vágjon nekem pár szeletet bel le! Aztán eltemethetitek. És ezúttal
rendes munkát végezzetek, vagy kiheréllek benneteket!
Magnus megfordult, elindult vissza a hálószobájába. Fáradt volt, a vágy, hogy a lányokkal
elszórakozzon, elillant bel le.
– Uram?
Magnus megtorpant.
– Mi a franc van?
– Mi van, ha Juster nem halt meg? Hívjuk az orvost?
Feléjük fordult.
– Ha Juster hagyta, hogy Shanti fölébe kerekedjen, akkor mindenképpen halott. Szóljatok
Pallosnak, hogy intézze el nekem, vagy így, vagy úgy.
A szobában kimerülten roskadt a ládára. A lányok már nem voltak az ablak el tt. Felállt,
körülnézett a szobában. Szidta magát, amiért nyitva hagyta az ajtót, felemelte az ágytakarót,
benézett az ágy alá. Senki. A szekrényekben sem. Csengetett a szobalányokért, hallotta, ahogy
rohantak fel a lépcs n. Kiszámíthatatlansága és vad hangulatai egyre súlyosbodtak, amivel
maga is tisztában volt, és most már körülötte mindenki nem csupán igyekezett, hanem szinte
megfeszült, hogy azonnal válaszoljon a hívására. Két fáradt, ideges szobalány bukkant fel az
ajtóban.
– Az én édes kis ribanckáim elfutottak valahova. Nem juthattak messzire. Lányok,
kutassátok fel az egész házat a pincét l a padlásig! Szóljatok mindenkinek, hogy a kertben is
nézzenek körül! De minden ajtót zárjatok be! A legrosszabb esetben is csak hazáig jutnak,
akkor majd ott elkapjuk ket. Nem hiszem, hogy messzire merészkednének apucitól és
anyucitól.
A szobalányok beléptek, kezdtek volna benézni az ágy alá és a szekrényekbe.
– Ne itt, hülye picsák! Itt már megnéztem. Most hagyjatok aludni egy kicsit, nem akarom,
hogy bárki is zavarjon, amíg fel nem ébredek, vagy Bruno vissza nem ér Collinsszal.
Menjetek, húzzatok a francba mindketten!
Űelezuhant az ágyba, betakarózott. Az ajtó egy kattanással becsukódott, pedig elájult.

Huszonnégy

Az odafelé úton és lefelé az alagutakban is sikerült elnyomnia magában a pánikérzést.

Visszatéréskor azonban rossz el érzet kerítette hatalmába. Miért nem volt űollins ott, ahol
lennie kellett volna? Ez aggasztotta a leginkább.
Másrészt zavarta, hogy üres kézzel kell visszatérniük Magnushoz. Az utóbbi pár hét alatt –
pontosan a Collinsszal való találkozás óta, amikor a lesoványodott férfi kiütötte – Magnus
viselkedése még rosszabb lett. Mindig is olyan ember volt, akit az er szak uralt. Ezt mindenki
tudta, így tarthatta Abyrne-t ilyen hatékonyan a markában. De a űollinsszal való összet zés
óta Magnus még Bruno mércéjével mérve is goromba volt. Már nehéz volt tisztelni.
Mindenki számára egyértelm volt, hogy Magnus remeg kórban szenved. Ez volt az az
id , amikor egy űollinshoz fogható ember kicsavarhatná a betegesked húsbáró kezéb l a
gyepl t. Ha ez megtörténik, ki tudja, mit tartogat a jöv Űruno vagy a város számára.
 Űruno már hét éve volt Magnus személyi test re, az rség és a végrehajtók vezet je.
Magnus megbízott benne, és is Magnusban. Nem mindig tetszett neki, hogy a f nöke bánt
vele, de minden egyes nap végén tudta, hogy ennél biztonságosabb helyzetben nem lehetne –
hacsak nem mciga lenne a húsbáró.
Most minden megváltozott. Magnus elég beteg és rült volt ahhoz, hogy elpusztítsa
bármelyik beosztottját, még a bizalmasát is. Ha Bruno Collins nélkül tér vissza a kastélyba,
dolgavégezetlenül, Magnus biztosan nagyon feldühödik. Pályafutása alatt el ször gondolt
arra, hogy átáll egy másik oldalra. De kiére? A Közjóléti Hivataléra? Soha nem tudná azt az
életet élni. Gy lölte az imákat, a templomokat, a szertartásokat. El nem tudta volna képzelni
magáról, hogy tartózkodjon a nemi élett l vagy bármi mástól egy olyan isten kedvéért, akit
nem értett, és akiben nem hitt. Akkor ki marad? Az a holdkóros próféta, John Collins, félig
kiéheztetett fanatikusaival?
Nem volt hova mennie – legfeljebb a gabonamágnásokhoz. De bíznának-e benne, tudva,
hol dolgozott eddig, és mi mindent megtett, hogy távol tartsa t lük a hatalmat? Ebben
kételkedett.
Kérdések és félelmek kavarogtak benne, ahogy embereit az Elhagyott Negyeden át
visszafelé vezette. Mostanra már mindegyik túl volt pár fájdalmas esésen, botláson,
összeütötték, megvágták magukat az egyenetlen talajon. Kifáradtak a futásban, az alagutakban
felszökött adrenalin szintjük kielégítetlenül szállt alá. Ha most megtámadnák ket, egyáltalán
nem volt benne biztos, hogy számíthatna rájuk akár annyiban is, hogy a hadrendet megtartsák.
Miel tt elérték volna a tornyok tömbjét, villanásnyi vörösre lett figyelmes. A következ
lépésnél a folt elt nt a vakolattörmelék mögött. Felmászott egy kisebb emelked re, és újra
meglátta. Távolabb még több vörös. A lelkészek talárját látta. El ször arra gondolt, ez valami
lesállás, mivel az összes alak feküdt. Aztán észrevette az elhagyott vagy eldobott
combcsontokat, és már tudta, nem err l van szó. Ahogy óvatosan közeledett feléjük, látta,
hogy egyik öltözék sem több ennél – csupán a lelkészek héja. Az egyenruhákat levették és
kiterítették a földön. Elrendezték ket, mégpedig gondosan. Mi a franc ez?
Az emberei is meglátták az egyenruhákat, és megmerevedtek.
Űeértek a közjólétiek veres talárjai közé, amelyeket ügyesen, nagy képzel er vel úgy
rendeztek el, mintha csatában hulltak volna el. Kinek a trükkje ez? A Közjóléti Hivatal tetteti,
hogy valami hader megtámadta ket? John űollins hagyott üzenetet neki és embereinek?
Pár percig Bruno azt gondolta, ez valamiféle színpadias beállítás. Mászkált a talárok
között, vizsgálgatta ket.
– Mi folyik itt, uram?
Űruno egyik kezével felemelt egy talárt, a másikkal egy combcsontüt t.
– Nem tudom.
Ha csata lett volna, akkor a legtöbb üt t friss vérfoltok szennyeznék. De mind tiszta. Volt
itt egyáltalán csata? Vagy egyszer en az történt, hogy a lelkészek egyeden ütése sem talált?
Űruno visszaemlékezett, hogy egy éhez , egyszálbél ember hogyan cselezte ki óriás f nökét,
és szíve mélyén tudta, mi történik. Ez a csetepaté, ha lehet így nevezni, jóval azel tt játszódott
le, hogy k beléptek volna az Elhagyott Negyed területére. űollins és követ i elrejt ztek
el lük, és az alkalmas pillanatot várják, hogy el jöjjenek. Ezért nem volt senki az
alagutakban. Valahol máshol foglalatoskodtak.
– Ez csak egy üzenet – mondta. Magában hozzátette: és figyelmeztetés. – Vissza kell
mennünk a kastélyba. Azonnal.
Eldobta a csata maradványait, és rohanni kezdett.
Azon fohászkodott, hogy Collins és emberei ne tudjanak olyan jól futni, mint Richard
Shanti.
A lányok teljes sötétségben feküdtek, pici, vékony testük szorosan egymáshoz simult. Nem
mertek beszélni, csak suttogni – nem volt több mint id nként egy néma lélegzetvétel egymás
fülébe. Akármennyire rettegték is azt a pillanatot, amikor rájuk lelnek, és a beáradó fény
felfedi ket, a sz k sötétség biztonságérzetet adott nekik.
Régen mindig csak egyikük volt így bezárva, és az mindig verseny volt. Most együtt
voltak, szorosabban, mint ahogy valaha is egymáshoz bújtak, és tovább bírták, mint eddig
bármikor. Ha meg akarják nyerni ezt a játékot, össze kell dolgozniuk.
A sötétben lehetetlen volt megmondani, mennyi id telt el. Óráknak t nt, de tudták, csak
pár perc telhetett el a kiáltozás, ajtócsapkodás óta, azóta, hogy dübörögve, fel-le rohangálva
keresik ket. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy tudták, bármelyik pillanatban
felfedezhetik ket, és csak füleltek, füleltek, füleltek a legkisebb neszre is, amely azt jelzi,
hogy fogva tartójuk közeledik, és nem távolodik t lük.
És akkor jött a morgó hang. El ször azt hitték, a sz rös ember jön értük vissza, de a morgó
hang nem maradt abba, és nem is mozdult odább. Még most is hallották. Valaki volt bent
velük a szobában, nem volt lehet ség kisurranni a rejtekhelyükr l anélkül, hogy meg ne
látnák, meg ne hallanák ket. Várniuk kell. Tudták, amikor a morgó hang félbeszakad, s
távolodni hallják a lépteket, az lesz az pillanatuk.
Megbeszélték, mi következik azután. Nagyon egyszer volt. Kirohannak a házból, ki a
földekre, ahol a fák és a bokrok elrejtik ket. És akárhányszor elbújnak, és nem találják meg
ket, annyiszor futnak egy másik bokorhoz, majd a következ höz, míg haza nem érnek.
Otthon biztonságban lesznek. És mami és papi hazajönnek, és újra szeretni fogják ket.
A teljes sötétségben szorosan egymáshoz bújtak.
– Nemsokára – lehelte Hema Harsha fülébe.
– Nemsokára – válaszolta testvére.

A kastély cellája sokkalta rosszabb volt, mint amilyenbe a Közjóléti Hivatal dugta.
Arra ébredt, hogy teste számos pontja fáj, széklet-és vizeletszagot érzett. Megpróbált
felülni, homlokát beverte a kemény fába. Látása elhomályosult, csillagokat látott. Feje majd
szétrobbant. Visszafeküdt, kezével tapogatózott. A cella inkább koporsó volt, mint szoba.
Körülbelül hatvan centi magas, két méter hosszú – tehát testét teljesen ki tudja nyújtóztatni –
és nagyjából egy méter széles. Sehogy nem lehetett felállni.
Ahogy várta Magnust, aki majd megöli, elképzelte, hogyan jönnek ki majd a felfekvési
sebek testének csontos részein. Magnus Valószín leg annyira haragszik mindazért, amit tett,
hogy halála – legalábbis az, hogy a ládából kiveszik – hamar bekövetkezik. A következ
pillanatban már elszégyellte magát, amiért els gondolata saját maga volt, nem Hema és
Harsha, akikr l tudta, már túl kés .
Minden t le telhet t megtett értük. Talán, ha lett volna ideje, hogy valakivel szövetkezzen,
máshogy alakultak volna a dolgok, de nem volt értelme reménykedni abban, hogy a múlt
megváltoztatható. A fülkében, ami alig volt több mint egy börtönverem – lehet, hogy Magnus
így akar t le megszabadulni –, egyedül maradt emlékeivel és félelmeivel. Elszántsága egyre
n tt, annak ellenére, hogy lehetetlen volt kiszabadulnia. Ha ki tudna jutni, lehet,
megakadályozhatná, hogy Magnus a lányaiban visszafordíthatatlanul kárt tegyen. Most, hogy
kevesebb az r a házban és körülötte, talán végezhetne magával Magnusszal is.
Meg rül a gondolatoktól.
Még nem tartott ott, hogy átadja magát a képzel désnek. Még él, ami azt jelenti, hogy még
mindig van némi esély. Talán láthatja ket legalább. Elmondhatja nekik, hogy szered ket,
bocsánatot kérhet t lük, elbúcsúzhat. Milyen szánalmas vágyak. Menynyire lealacsonyította a
város és minden, ami benne van! Milyen gonosz lett az élete! Teljesen mindegy, hogyan
próbálta magát felmenteni, teljesen mindegy, hogyan próbált tiszta maradni, végtelen
b ncselekményeket követett el, a legrosszabbat hozta családjára.
Újra ráeszmélt, hogy az efféle gondolatok halálosak.
 Egyetlen jó dolog volt a városban. Egyetlen jó ember, aki legalább egy kis változást
kimunkált – John Collins. John, a próféta. A férfi, aki megmutatta neki, hogy a csodák
lehetségesek, hogy tudnak másképp is élni azok, akik elég könyörületesek és szeret szív ek,
hogy megpróbálják. rültség volt, amit John űollins tanított, de Shanti hitt benne. Valójában
a hit nem is megfelel kifejezés; testében tudta, hogy igaz és lehetséges. Tudta, mert maga is
rátért arra az útra, és nem halt bele. Már napok óta csak fényt és leveg t evett, és er sebb,
egészségesebb volt, mint valaha. Észrevette a tükörben: ahelyett, hogy tovább fogyott volna,
amióta nem evett zöldséget és rizst, inkább kikerekedett. Nem nagyon, de épp eléggé, hogy
észre lehessen venni. Izmosabb lett, mellkasa tágabb, és több leveg t tudott bent tartani. John
Collins azt mondta egyszer, ha már elég bölcsesség és szeretet gy lt össze, még a légzés is
szükségtelenné válik. Az emberek megértik majd, hogy halhatatlanok, és hogy mindig bennük
volt ennek a lehet sége, csak nem ismerték fel.
Természetesen, ha Magnus tudná, hogy Shantinak már nem kell ennie, hogy életben
maradjon, esetleg itt tartaná ebben a büdös lyukban mindaddig, míg meg nem rül.
Nem.
Túl kell élnie, és ehhez helyesen kell gondolkodnia. Fel kell készülnie.
El ször is ellen rizte testének fájó pontjait. Az orra eltört – egészen biztos volt benne,
hogy nem kéne ilyen könnyen mozognia. Néhány metsz foga kilazult. Mindkét oldalon fájtak
a bordái, emlékezett, hogy sokat rugdalták, amikor magához tért, majd azonnal visszaájult. A
lába rendben, de keze és könyöke felhasadva, és vérzett, ahol Magnus valamelyik embere
megharapta. Feje hátsó felén dudor, és ez jobban aggasztotta, mint bármelyik sérülése. Az
egész feje fájt belül miatta, s t kívül is, mikor hozzáért. Meg volt duzzadva, és nem tudta,
mivel lehet tele. Attól tartott, hogy Magnus ütése betörte a koponyáját, és az agya türemkedik
ki a b re alatt. Ha ez a helyzet, tudta, bármelyik percben meghalhat. De ha mégsem, és ki tud
jutni ebb l a ládából, akkor sem biztos, hogy túléli, ha feláll.
Ösztöne azt súgta, próbálja meggyógyítani saját magát. Ösztöne vagy valami más? Apró
nyomást érzett a hasában, teste kell s közepén. Tudta, mi jelent. Megpróbál felkészülni.
Feküdt a hátán Magnus kezdetleges cellájának b zös mocskában, el hívta a hasában
elraktározott fényt, és felfelé irányította, a fejébe. Imádkozott, hogy forrassza össze a
koponyáját.

Bruno a hosszú kocsiúton vezette felfelé a zilált rbrigádot, és fohászkodott, igen,

fohászkodott, hogy idejében odaérjenek.
Űekanyarodtak a beköt út utolsó ívén, és megpillantotta azt, amir l remélte, hogy nem
fogja. Kettesével, hármasával csoportosulva ott álltak a kastély körül Collins szedett-vedett
követ i. A ruhák, amelyeket viseltek, olybá t ntek, mintha évtizedek óta egyvégtében hordták
volna ket. Szakadtak, kifakultak, némelyik foltozott, némelyik nem. Közönséges csavargók.
Csenevész manók, akiket túl sokáig elkerült a város figyelme. Volt három dolog, ami miatt
mégsem nevetett rajtuk.
Annyira kifulladt, hogy alig kapott leveg t. Látta, hogy mit tettek a lelkészekkel.
És minden ember, akit hátrahagyott, hogy a kastélyt rizze, elesett.
Ahogy elhagyta az utolsó kanyart is, a követ k meghallották a csaknem hetven, szöges
bakancsot visel ember dübörg lépteit, és szembe fordultak velük. Mindegy, mi következik,
Bruno és emberei elszántak voltak. Parancsra nem volt szükség, mindegyik fekete kabátos
láthatta az ellenséget, a sereget, amelynél több mint kétszer annyian vannak. Bruno a jobb
kezébe engedte a kést, és a magasba emelte.
Tüdejük maradék erejével Magnus emberei csatakiáltásban törtek ki, és rávetették magukat
a próféta h tanítványaira.
 Amikor a morgás abbamaradt, megmerevedtek és egymás b rébe nyomták ujjukat.
Félelmükben összeharapták ajkukat. Nyögést hallottak és mozgást éreztek. Súlyos léptek
vánszorogtak el mellettük. A léptek nem messze t lük megálltak. A távolból kiáltozást
hallottak, embertömeg szitkozódott és lökdös dött. Olyan hangot hallottak, mint amikor
édesanyjuk kinyitja a nehéz ev eszközös fiókot a konyhában, és a távoli moraj sokkalta
hangosabb lett.
Aztán meghallották a hangot, a félelmetes hangot, ami könyörgött, hízelkedett, és
parancsolt. Annak a férfinak a hangját, aki annyira bántani akarta ket. Űent a sötétben, még
biztonságban, nem tudták, mitév k legyenek. Itt az id futni? Meglátja, meghallja ket?
– Mit csináljunk? – kérdezte Harsha olyan halkan, ahogy csak bírta.
– Nem tudom.
– Talán csak ki kéne kukucskálni.
Harsha felnyomta a rejtekhely tetejét, és Hema megmarkolta a karját.
– Minden rendben – mondta Harsha –, csak kukucskálunk. Még nem kell futnunk.
Csendesen, ahogy csak bírtak, addig mocorogtak, míg mindketten ki tudtak kukkantani a
titkos rejtekb l.
Látták a sz rös embert, az ablaknál állt, háttal nekik, meztelen volt, és üvöltözött.
Egymásra néztek. Nem volt szükség szavakra. Itt a lehet ség elmenekülni. Felemelkedtek,
kicsusszantak, olyan halkan, mint a kígyó, de Harsha, aki azt hitte, Hema tartja a láda tetejét,
elengedte azt. A fedél hangos dörrenéssel csukódott vissza. A sz rös ember összerezzent, és
fordulni kezdett hátrafelé.
Egy pillanatra összenéztek, mindketten visszaemlékeztek a fivérek bátorságára abban a
mesében, amit apjuk mondott nekik. És ahelyett, hogy elfutottak volna, nekirohantak a sz rös
embernek. Nekirohantak teljes erejükb l, el renyújtott karral, kitárt tenyérrel.

Magnus a kavicson dübörg bakancsok hangára, és a harcoló emberek kiáltására riadt fel.
Nyögve próbált kimászni az ágyból. Még az ilyen egyszer mozdulatok is, mint ez, egyre
inkább nehezére estek. Végül sikerült testét felemelnie, átcsúsztatta lábát az ágy szélén.
Kintr l dühös hangok hallatszottak be. Testek és pengék vágódtak a f épületet körülvev
tüskés kerítésnek. Pontosan a hálószobája ablaka alól hallotta, ahogy férfiak átkozódnak,
üvöltenek, amikor az ütések elérik ket, és a fájdalom szétárad bennük.
Kétségbeesett és csalódott kiáltások voltak.
Felegyenesedett, dülöngélt. Kinyújtott kezével a négy ágyoszlop egyikének támaszkodott,
amíg szédülése lecsillapodott annyira, hogy elinduljon. Lába gyenge volt, bizonytalan, ahogy
az óriási ablakhoz csoszogott.
Kint az emberei úgy vágódtak neki az ellenségnek, mint tenger a sziklának. Láttukra némi
büszkeség ébredt benne. Ezek a legjobb emberei, Magnusért harcolnak, és mindazért, amit
jelent. Büszkesége hamar elhalványult, amikor megértette a valóságot.
Emberei fáradtak voltak. Kitörésük és támadásuk már nem határozott és hirtelen. Nehezen
mozogtak, minél nagyobb er t vittek bele, annál lassabbnak t ntek. A kések hatalmas, széles,
lendületes ívei centikkel – akár egy jó arasszal is – elvétették a célt. Az ütések nem értek
testet, vagy nem voltak hatékonyak. Rúgásaik el l könnyen kitértek. Az rség több mint
kétszeres létszámfölényben volt, mégis a földre hullottak, összerogytak az ütések alatt,
amelyek olyan gyorsak voltak, hogy ha nem végeztek volna akkora pusztítást, az ember azt
hitte volna, csak képzel dik.
És az ellenség! Olyan soványak és rongyosnak látszottak, akár a koldusok az utcán. De
nem úgy viselkedtek, mint a szánni való csavargók. Már látta ezt a fajta mozgást, és tudta, mit
jelent. Ezek űollins követ i, az harcosai. Gyorsak voltak. Nem kegyelmeztek. Ahogy nézte,
egyre több embere jutott az ellenség madárszer kezére. A számok kiegyenlít dtek.
 Valamit tennie kell. Nagy nehezen megbirkózva a súllyal, Magnus felnyomta a
tolóablakot. Embereinek bátorításra van szüksége. Irányításra – látta, hogy hatásosabb
ütéseket vihetnének be, ha valahogy elmondhatná nekik. A kitárt ablakot kiékelte egy
fadarabbal, és kihajolt.
– Űruno! Id zítés, ember! űsak meg kell változtatni a ritmust!
Látta, hogy Űruno meghallotta, de a férfi nem merte levenni a szemét ellenfelér l. Figyelte,
ahogy Bruno kihátrál annak hatótávolságából, majd visszaszökken egy balkezes döféssel. A
férfi, akivel küzdött, bevette a csalit, megtorpant, de akkor Bruno már lendítette is a kést. Még
így is, hogy a fejre célzott, és a rongyos férfi nem volt egyensúlyban, a penge csak az állát
vágta meg, nem a nyakát, ahogy Bruno remélte. A kés állkapocsig behasította a férfi arcát,
egy pillanatra felvillant a fehér csont, miel tt a vér elkezdett folyni.
A sebre ügyet sem vetve, Bruno ellenfele azonnal támadásba lendült, ütemes
kézmozdulatokkal csapott vissza. Magnus nem volt biztos benne, talált-e az ütés, egészen
addig, míg Bruno hátra nem billent, száján bíbor grimasszal.
– Ne állj meg! – üvöltötte Magnus. – Kezdeményezz!
A férfi nem közelített Brunóhoz, inkább hagyta, hogy összeszedje magát. Bruno
büszkesége jobban megsérült, mint az arca. Úgy t nt, nem veszi észre, hogy esélyt adtak neki,
el relépett, mintha egy gyereket akarna megkorbácsolni. Szerte a kavicsos kocsiúton hosszú,
fekete kabátok hevertek gy rötten; a kedveszegett pengék még mindig tisztán.
– Kibaszott hülyék – mormogta Magnus. Elkezdett egy kicsit el re gondolkodni. Mi van,
ha bejutottak a házba? Hány embere maradhatott idebent?
Hangot hallott, mintha nehéz faajtó csapódott volna be mögötte, majd lábak halk dobogását
a sz nyegen. Megfordult, hogy megnézze a betolakodót, de nem volt ideje a mozdulatot
befejezni. Ehelyett azt érezte, hogy apró kezek hátralökik.
Amikor elvesztette az egyensúlyát, kacagást hallott.
Aztán csak zuhant.

Huszonöt

Collins nem volt hozzászokva a harchoz, de ez nem számított. Valamiféle érverés lüktetett
közöttük, mozgásuk valahogy összehangolódott. Egyeden személyként küzdöttek, minden
testrész kapcsolatban állt a többivel. A lüktetésnek ritmusa volt, és a legtöbb esetben ez a
ritmus kizökkentette ket az ellenfelükkel való együtt mozgásból. Ennek eredményeképpen
csak az ellenfél sérült meg, k nem. Mint egy tánc. Az ütések csak a rossz táncosokra
sújtottak le.
Semmit nem érzett az ellenség iránt. Sem szánalmat, sem tiszteletet. Tudta, egyik követ je
sem. A velük szemben álló emberek egy alacsonyabb rendhez tartoztak. Jobban tették volna,
ha lelépnek a színr l.
Amikor Rory Magnus leesett a kastély második emeleti ablakából, Collins úgy érzékelte a
mozgást, mint valami villanást teste egyik oldalán, mintha a b rével is látott volna. Folytatta a
harcot, de fekete kabátos ellenfelei figyelme hirtelen elterel dött, és pár pillanat múlva elillant
bel lük a harci kedv. Vezet jük felnyársalt lábakkal lógott a tüskés kerítésen, ami a házat
körülvette. Saját védelmi berendezése fordult ellene. Ahogy Magnus emberei elindultak a ház
felé, és a küzdelem befejez dött, űollins körbenézett.
Negyven férfi hevert eszméletlenül a kavicsos felhajtón. Egyik sem az társa. űsupán
egyetlen hang hallatszott, jelezve, hogy a harcnak vége: Magnus üvöltése.
Ha egy kicsit odább zuhan a háztól, és a fejére esik, talán azonnal szörnyethal. De most a
kerítés rozsdás acéltüskéinek foglya volt, a térde felett fennakadva. Jó kétarasznyira a tüskék
hegyét l egy lapos, vízszintes gy r akadályozta meg, hogy a földre csússzon. Nehéz ember
volt, a tüskék nem csupán átdöfték. Minthogy fejjel el re esett le, a tüskék, miel tt kijöttek a
lába hátsó felén, kiszakították a húst combja közepéb l. Mindkét lábán egy-egy tüske meredt
ki vörösen a sebb l. Mindkét térdkalács elcsúszott a lábszár felé, amelynek húsa egészen a
csontig fel volt hasadva. Teljes súllyal lógott fejjel lefelé.
Collins nézte – a fájdalom és a roncsolás tudata sorozatos nyílzáporként hatott el Magnus
beteg elméjéig. Könyörgött, hogy szedjék le, hangja már alig t nt emberinek. A vér a kövér
ember fejébe tolult, minden er ltetett kiáltással egyre jobban – Collins látta, hogy az erek
kidagadnak a nyakán, és az arca majd szétdurran a nyomástól.
Űruno elindult f nöke felé, néhány másik r is megmozdult, hogy kövesse. űollins
azonban felemelte egyik kezét, és ez elég volt, hogy megállítsa ket. Eközben Magnus
megpróbálta kiszabadítani magát. Nem tudott mást tenni, mint a kerítés alsó részére
támaszkodni, remélve, hogy valamiképp felnyomja magát, le a tüskékr l. De a rozsdás rudak
nedvesek voltak a vérét l, keze újra meg újra megcsúszott, és súlya minden egyes alkalommal
még jobban ránehezedett a tüskékre. Egyértelm volt, hogy túl nehéz és gyenge ahhoz, hogy
sikerüljön neki, de sose lehet tudni, gondolta Collins, az emberek elképesztő mutatványokra
képesek, ha életük forog kockán. Most meglátják, Magnust miféle fából faragták.
A férfi hatalmas tömege már remegett, ahogy kétségbeesésében és gyötrelmében sírt,
ahogy nyöszörgött és segítségért könyörgött, ami csak nem érkezett.
Collins intett Staithe-nek és Vigorsnak.
– Vigyétek be ezeket!
Követ i beterelték a kimerült röket a f bejáraton.
– Várj! – szólt Collins Brunóhoz. – Te nem! Bruno visszafordult, Collins elindult feléje.
– Vigyél Shantihoz!

Bántotta a fény, muszáj volt szemét behunyva tartania. Magnus és emberei eljöttek hát
érte, és mindjárt elkezd dik a megpróbáltatás, amelyet kieszeltek számára.
A kéz azonban, amely benyúlt érte a cellába és felhúzta, tele volt melegséggel, er vel, és
már maga az érintése is elég volt, hogy meggy zze, biztonságban van. John űollins keze volt.
– El ször is megmosakszunk. A lányok nem láthatják ilyen állapotban az apjukat.
– Megtaláltad az ikreket! Hogy va…?
– Majd megnézed magad, amint ezt a mocskot levakartuk rólad. Gyerünk!
Áram nélkül a magas nyomású víztöml nem volt er sebb, mint a kerti locsolócs . űollins
ráirányította a vízsugarat, Shanti levetk zött, és gyors, er teljes mozdulatokkal
megmosakodott.
– Vedd fel ezeket! – mondta Collins. – Nem egészen illenek hozzád, de egyel re megteszi.
Egy elesett r ruháját és bakancsát nyújtotta át Shantinak. Tudva, nincs más választása,
Shanti épp csak egy pillanatig habozott, miel tt belebújt a holmikba. A mindent elfed fekete
kabátban, szakállával és hosszú hajával pont úgy festett, mint Magnus egyik embere.
– Megtaláltátok a feleségemet is?
Shanti látta, Collins többet szeretne mondani, vagy legalábbis valami mást, mint ami az
igazság. Végül csak annyit mondott:
– Meghalt, Richard. Sajnálom.
Shanti jobb kezét a szájára tette, mintha valami ítéletet készülne hozni.
– Kint temették el. Megmutathatom a helyet, ha akarod, de sietnünk kell.
Shanti feltekintett.
– Nem kell megmutatnod – mondta –, nem szükséges.
Collins kivezette az alagsorból, fel a földszintre. Hema és Harsha ott várta Magnus
nappalijában. Amikor meglátták, odarohantak hozzá. A férfi letérdelt, magához vonta ket,
fejüket puszilta, hajukat simogatta. Képtelen volt megkérdezni, mit tett velük Magnus.
Amikor végre meg tudott szólalni, annyit kérdezett:
– Bántott benneteket?
A lányok megrázták fejüket, mire a férfinak újra eleredt a könnye. Collins a vállára tette a
kezét.
– Sajnálom, Richard, de mennünk kell. Mindannyiunknak. Ha a városlakók rájönnek, hogy
nincs többé húsbáró, kitör a pánik. Elindulnak, és maguk ölik le a Választottakat. Káosz lesz.
A lelkészek nem tudják majd leállítani ket, ahhoz pedig túl sokan vannak, hogy
megbirkózzunk velük. Most van itt az ideje, ha meg akarjuk tenni. Shanti bólintott, felállt.
– Hosszú út áll el ttünk – mondta a lányoknak. – Mi Mr. űollinsszal el remegyünk, mert
mi gyorsabbak vagyunk – a követ kre mutatott, akik a lányokra vigyáztak. – Velük
biztonságban lesztek, míg utolértek minket. Fogadjatok szót nekik. Megértettétek?
– Veled akarunk menni, papi – mondta Hema.
– Tudom, kis szívem. Várlak majd benneteket. Megígérem.
Lehajolt, újra megpuszilta mindkett t, majd elfordult. Nem akarta, hogy szemében lássák,
majd megszakad a szíve. Visszakapta ket, és máris el kell t lük válnia. Szinte elviselhetetlen
érzés volt.
Az el térben így szólt űollinshoz:
– Biztos van valahol egy teherautó, amelyben maradt egy kis üzemanyag.
Collins megrázta a fejét.
– Mind elhasználták. Biztos van még valahol elraktározva, de nem pazarolhatjuk az id t
keresésre. Ha a városlakók el bb ideérnek, mint ahogy megtaláljuk… hát…
Mutatóujjával a nyakán nyiszáló mozdulatot tett.
– Igazad van. Akkor menjünk! Igyekezzünk! Együtt száguldottak ki a f bejáraton. Shanti
megtorpant, ahogy meglátta Magnust, aki még mindig azon er lködött, hogy a lábait
keresztülnyársaló kerítés fogságából kiszabaduljon. Súlya térdénél megtörte, immár nem
szögben lógott, hanem egyenesen lefelé. rjöng , hitetlenked könnyeket hullajtott. Shanti
odament, megállt mellette. Egész életében fájdalom közelében dolgozott, kifinomult érzéke
volt hozzá. Érezte, ahogy a mellette függ óriás testéb l áradnak a fájdalom hullámai.
Lenézett, bele a fejjel lefelé lógó ember szemébe. Könny- és vércsíkok húzódtak arcán
egészen a homlokáig, bele a hajába. Szeme fehérje sárga, tele megpattant hajszálerekkel.
rület volt a tekintetében.
– Könyörülj rajtam. Jégcsákány! Te együtt érz ember vagy. Most már tudom, mi az.
Szedjél le a tüskékr l, könyörgök. Fektess a földre, hogy csendben meghaljak… Tedd, ami
helyes, Shanti, kérlek. Segíts le innen! – A megtermett férfi siránkozott, remegett, már nem
tudta visszatartani a meginduló könnyeket.
– Le, le, le – könyörgött, majd így folytatta: – Bocsáss meg nekem. Jégcsákány! Kérlek,
bocsáss meg!
Shanti még pár másodpercig Magnus eszel s tekintetébe bámult. A remény szikrája
lobbant Magnus tágra nyílt szemében, ahogy észrevette a férfi tétovázását.
– Megbocsátok – válaszolta Shanti. Azzal hátat fordított neki.
Shanti és űollins rohant a kavicsos felhajtón. Húsz követ mögöttük. A többiek, akik az
ikreket kísérték, tempós sétával hagyták el a kastélyt. Magnus megmaradt csapata és a
szobalányok ott maradtak bezárva az alagsorban. Collins és Shanti tudta, meg fogják találni a
módját, hogy kijussanak valahogy, de addigra már mindegy lesz.
A kastély kapujában jobbra fordultak, rátértek az Abyrne-ból kivezet f útra. Amikor a
bakancsok hangja – némelyik futva, némelyik lépkedve – elhalt a repedezett aszfalton, a város
egészen csendesnek hatott. De valami undorító volt készül ben a hátuk mögött, és ezt
mindannyian tudták.
 A f érsek az asztalánál ült, méregette a három lelkészt, akik vele szemben álltak, az asztal
túlsó oldalán. Pont úgy néztek ki, mint három iskolásfiú az igazgató irodájában. A leveg ben
nyugtalanság. És még valami más. Félelem.
Nem a botozástól. Nem attól, hogy elveszítik állásukat. Még ami a legmegfelel bb érzelem
lenne ebben a pillanatban, az Istent l való félelem, még az sem. Ezért tudta, hogy nem csupán
a híradás zaklatta fel annyira ket.
Atwell lelkész vezette a felderítést, emiatt a f érsek hozzá intézte a kérdéseit:
– Mit találtak?
– Semmit, kegyelmes uram.
– Semmit?
– Nem éppen semmit, de nem a végrehajtócsapatot. A talárjaikat és fegyvereiket találtuk
meg. Ennyi.
– De hol, Atwell? Milyen állapotban?
– Bocsásson meg, kegyelmes uram, de még magam sem fogtam fel egészen. Megtaláltuk a
ruházatukat szerteszéjjel, mintha csatában estek volna el, de a testek nem voltak ott. Egy sem.
– Mit gondol, mi történhetett?
– Talán elfogták és elhurcolták ket, a talárjukat pedig elrendezték a földön, mint… afféle
üzenetet. Vagy legy zték ket, a testüket elvitték – és a ruhákat ez esetben is ott hagyták
jelzésnek.
– A száz legjobb lelkészt fogságba ejtette vagy megölte harminc csatornalakó éhenkórász?
Ezt nem hiszem el!
Szándékosan csattant fel, hogy Atwellt szóra bírja. Éppen az ellenkez jét érte el vele.
Atwell a földet nézte, magába fojtotta a dühös választ. A másik két lelkész is kerülte a f érsek
tekintetét. A férfi csendesebben folytatta.
– Rendben, Atwell. Nem voltam ott, nem láttam a saját szememmel. De el tudja képzelni,
hogy hangzik ez számomra.
Atwell állkapcsában némileg alábbhagyott a feszültség.
– Természetesen, kegyelmes uram.
– Helyzetértékelést akarok önt l. Mit gondol, mi történt odakint?
Atwell habozott, két társára pillantott, majd mintha ráeszmélt volna, náluk nem talál
választ. Ránézett a f érsekre.
– Szerintem meghaltak. Mind. Véleményem szerint űollins és követ i sokkal er sebbek,
mint amilyennek gondoltuk ket. És szerintem azt tervezik, hogy átveszik a város fölötti
uralmat.
– Valóban? – kérdezte a f érsek. – Valóban ez a véleménye?
Mérges volt, de nem a felderít kre. Legbelül pontosan ugyanezt hitte is. Hogy hagyhatta,
hogy mindez az orra el tt megtörténjen?
– Az isten szerelmére, honnan vették ezt az er t?
– Erre nem tudok válaszolni, kegyelmes uram.
– Tudom, Atwell. Ne haragudjon! Csak hangosan gondolkodtam. Még mit találtak?
– Egészen biztosak vagyunk benne, hogy Magnus fülest kapott, hol lehet Collins, mert
láttuk hetven emberét kijönni az alagutakból. Fáradtak voltak, de sértetlenek. Nem hiszem,
hogy megtalálták.
– Hacsak nem küldött ki százhetven embert, akik közül csak hetven tért vissza.
– Nem úgy t nt, kegyelmes uram.
– Tudom, tudom… Drága Atyám!
A f érsek hátrad lt, egy pillanatra behunyta szemét. Nehezen tudott gondolkodni.
– Kegyelmes uram! Feltekintett.
– Elmehetnek, Atwell.
– Nem, kegyelmes uram. Még nem fejeztem be.
 – Mi volna még?
– űsak szóbeszéd, és még nem volt id nk és lehet ségünk utánajárni, de úgy t nik,
Magnus emberei végül összecsaptak űollinsszal, és k is vereséget szenvedtek.
Magnus is súlyosan megsérült. A városlakók tudják, hogy valami nincs rendben. Gyorsan
terjednek a hírek. űsak id kérdése, és rendet követelnek majd. Az emberek már kezdik
felvásárolni a húst a hentesüzletekb l, mert arra számítanak, hogy hiány lesz. Ha a hentesek
készlete kifogy, a városlakók tömegével indulnak el a húsgyárba, és nem lehet majd
megfékezni ket. Ha ezt meg akarjuk akadályozni, azonnal cselekedni kell, és kijárási tilalmat
elrendelni.
– Így van. Azonnal intézkedjen!
– Van még valami, kegyelmes uram. A f érsek már meg sem próbálta meg rizni a
méltóságát, nyíltan felsóhajtott.
– Folytassa!
– Fellows doktor azt mondja, Mary Simonson lelkész már nincs a gyengélked ben. Ugy
véli, már jó ideje eltávozhatott.
– Nincs ott? Hiszen túl beteg ahhoz, hogy bárhova is elmenjen.
– Úgy t nik mégsem, kegyelmes uram.
– Rendben van. Köszönöm Atwell.
A f érsek intett. A férfiak meghajoltak, és visszavonultak.
Amikor elmentek, a f érsek felállt, odasétált a keskeny szekrényhez, amelyben talárjait
tartotta. Mellettük ott lógott egy nehéz, megsárgult, régóta nem használt, combcsontból
készült üt . Leakasztotta, jobb kezével súlyát méregette. Hátralépett, balra lendítette, majd
jobbra, míg az ütésekbe vissza nem tért a hajdani er . Nem gondolta volna, hogy valaha újra
szüksége lesz rá.

Huszonhat

Magnus hálás volt a sorsnak Brúnóért. Íme, egy ember, akit nem ok nélkül választott. Íme,
egy h séges ember. Amikor kitörtek a cellából, Űruno ért oda hozzá els nek. Utasított négy
másikat, hogy szedjék le Magnust a kerítésr l.
Magnus nem szívesen emlékezett vissza az egészre. Olyan sokáig lógott ott, hogy a tüskék
szinte lábai részévé váltak. Hárman kellettek, hogy a súlyát megtartsák, és még egy, hogy
kiszabadítsa a lábát. Ez másféle fájdalom volt, rosszabb: a sérülés lassan, kínzóan visszafelé
lejátszva. Elhányta magát, és min kegyelem, elájult.
Most itt van az ágyában. Fellows doktor lemosta, bekötözte a lábát – ez is egy jó ember,
megért minden egyes törvényellenesen átadott tulkot. Fellows azt mondta, er s ember, van
esélye a felépülésre. Esély. Magnusnak csak ez kellett. Mindig csak erre volt szüksége, hogy a
dolgok az kezére játsszanak. Magnus az olyan leheletnyi eséllyel is tudott élni, amellyel
mások nem. A legtöbb ember, akit Magnus ismert, még csak fel sem ismerte az esélyt.
Talán meggyógyul.
Talán nem veszíti el a lábát.
Talán járni is tud majd.
És ha mindez megtörténik, nem lesz semmi oka arra, hogy ne folytassa a város
kormányzását azzal hogy rendelkezik minden falat megsütésre szánt hús felett.
De a hasa teljesen megfeszült, ahogy megpróbálta elhárítani az alatta áradó kínt. A
fájdalom mértéke az elviselhetetlen és az rjít között váltakozott. Emelkedett és süllyedt
vele. Ami a legjobban meglepte, az volt, hogy mindez mennyire megtisztította elméjét minden
mellékes aggodalomtól. Sokkal tisztábban gondolkodott, mint az utóbbi hónapokban valaha.
 Terve egyszer volt. Űruno összeszedi az összes rt, aki túlélte a támadást, és azonnal
elmennek a húsgyárba. Ott csatlakoznak a marhatartókhoz és a gyári munkásokhoz. Legalább
háromszázan lesznek. Ezzel tíz az egy ellenében állnak majd Collinsszal és Shantival
szemben. Még űollins sem elég er s ekkora túler vel szemben.
Végül a nyers er szakkal és hatalommal, amellyel eddig is irányította a várost, Magnus újra
megkaparintja a gyepl t. De itt még nincs vége. Amint ezeket az rülteket kiiktatta, Magnus
fogja az embereit, és megrohanja a Központi Székesegyházat. A biztonság kedvéért el ször
elfogják a f érseket, hogy megtörjék a lelkészek akaratát. Aztán lesz egy pogrom, amellyel
Magnus egy éjszaka leforgása alatt véget vet a városban az egyházi befolyásnak. Minden
Adományok Könyvét és Zsigerek Énekét, amit Abyrne-ban találnak, elégetnek, és máglyára
vetnek minden közjóléti dolgozót. Talán meg is eszik ket. Ez eléri a városlakóknál a kívánt
hatást. Tényleg, pontosan ezt fogja tenni: az egész város szeme láttára megeszi a f érsek
átsütött szívét. Soha nem fogják elfelejteni arcát a lángok fényében, amint ellensége velejét
szívja.
Űruno már elment. A terv kivitelezése megkezd dött. űsak az id választotta el Abyrne új
jöv jét l. űsak a várakozás és a fájdalom. Már túlélte a legrosszabbat, amit Shanti két ördögi
iker ribanca tett vele. Azok a lányok és az apjuk egy egész életet töltenek el kínban, mire
hagyja ket elpusztulni. Maga fog gondoskodni róla. Tudta, szenvedésük mennyit segít majd
a gyógyulásban.
Lenézett a lábára. A friss vér máris átütött a kötésen. Fokozatosan terjedt, át a fehér
leped re. Rengeteg vért vesztett, és annak ellenére, hogy Magnusból nem hiányzott az
indulat, hogy az tovább tüzelje a gyengélkedés következ heteiben, hónapjaiban. Fellows
doktor aggodalmát fejezte ki miatta.
– Ha most valami megölheti – magyarázta –, az a vérveszteség, és minden azon múlik,
milyen gyorsan tudja a szervezete pótolni. Mivel fejjel lefelé lógott, a seb nem vérzett
annyira, mint amennyire vérezhetett volna. Szerencséje van, hogy életben maradt.
Magnus nem éppen a szerencse szót használta volna helyzete jellemzésére. De elfogadta az
el nyeit annak a második esélynek, amit Brúnónak és Fellows-nak köszönhetett.
Lábából a kín úgy áradt felfelé, mint egy szimfónia, Magnus minden egyes futamnál
behunyta a szemét. Ez azóta így ment, mióta ágyba tették. Ahogy az orvos mondta, a vér
próbál olyan helyekre eljutni, ahová nem tud. Összeszorította a szemét, de könnyeit nem tudta
visszatartani. Sárga foga kivillant bozontos bajusza alól, ahogy arca eltorzult. Olyan er s volt
a fájdalom, hogy nem hallotta meg, amikor az ajtó kinyílt.
Amikor szemét felnyitotta, a f érseket pillantotta meg. Mögötte pedig a szobalányai, mind
a tízen. Magnus döbbenetében meg sem bírt szólalni. A f érsek közeledett, jobb oldalán lazán
himbálózott a combcsont. Meg-megbillent, ahogy a kéz megszorította.
– Hát mégiscsak vallásos embert faragok bel led, Rory.
A f érsek elsimította fenekén a talárt, majd helyet foglalt az ágy szélén. Magnus
összeszorított foggal felnyögött a mozdulattól.
– Személyzeted beszámolt arról, milyen rosszul bántál velük. Ez szemmel láthatóan nem
csupán keménykez ség volt. Azt állítják, szándékosan és tudatosan mindenféle alantas
tettekre kényszerítetted ket. Űestialitásokra, ha lehet így fogalmazni.
A f érsek felemelte a combcsontot, és bal kezébe ejtette a végét. Párszor finoman beleütött
vele a tenyerébe. Egészen közel hajolt Magnushoz. Olyan közel, hogy Magnus érezte rothadó
leheletét.
– Az ilyesféle dolgokra ebben a városban törvényeink vannak, ugye tudod?
– Ugyan, mikor tartottad magad akár csak egy törvényhez is? – sziszegte Magnus fogai
között.
– Meglep dnél, ha tudnád, mennyire tiszta életet éltem ezalatt a sok-sok év alatt.
A f érsek kicsit közelebb vitte Magnus térdéhez a csont fejét. Magnus észrevette a
mozdulatot, és megmerevedett. Ez csak növelte a fájdalom hullámait. Szaporán vette a
leveg t félelmében.
 – Minthogy láttam, mindennem törvény és tisztesség nélkül uraltad a házad népét,
engedni fogom, hogy most k uralkodjanak rajtad pontosan ugyanúgy. Elkísérlek az
alagsorba, ahol n i személyzeted azt tesz veled, amit akar, és úgy, ahogy kívánja.
Úgy értem, bármit. Csupán azért leszek jelen, hogy istenünk segítségét felajánljam, és
elfogadjam megtérésedet, miel tt bevégzed életed.
A f érsek megütögette a bot végével Magnus lábszárát. Magnus felüvöltött.
– Meg kell hogy mondjam, Rory, alig várom.
A szobalányok elindultak feléje, a f érsek félrehúzódott az útból. Magnus látta a n k
arckifejezését. Még mindig riadtak voltak, de hamar felülkerekedtek az érzésen. Amikor
mindez átcsap dühbe, akkor elveszett.
– Parancsoljanak, csak el re, hölgyeim – szólt a f érsek.
A szobalányok egymásra néztek, majd el reléptek. Kezek nyúltak Magnus felé,
megragadták a hajánál és szakállánál fogva. Megrántották, a férfi újra felüvöltött. Még több
kéz kapaszkodott beléje. Kihúzták az ágy szélére. Egyként rántották le onnan. Felszakadt
lábai keményen a padlóra zuhantak, az üvöltés új hangszínt kapott. Magnus próbálta
megértetni magát, de egy szót sem bírt kinyögni kínjában. Így cibálták végig az emeleten, át
az irodán, így rángatták le a lépcs n. Mindegyik n lekapott egy szerszámot a falról vagy
kivett egyet a fiókból.
Tolakodtak, ki legyen az els .

Ebben az állapotban bárhol rosszul aludt volna, de a fa kilátótorony tetején egész éjjel
gyötörte a szél. Fagyosan, kitartóan süvített keresztül a torony deszkái közötti réseken,
egészen megdermedt t le, akárhogy helyezkedett is el. Hálás volt, amikor a hajnal szürkesége
megérkezett; sokkal könnyebb lesz ébren maradni, mint megpróbálni aludni.
Az egész testében érzett fájdalom és bizonytalanság mostanra állandó társa lett, ezért úgy
döntött, biztonságosabb fent maradni a toronyban, mint megkísérelni, lemászni. Az is épp
elég veszélyes volt, hogy feljött ide. A tornyot már régóta nem használták, nem tartották
karban, néhány létrafok is hiányzott. Mégis megkockáztatta, mert ráébredt, sehogy nem juthat
közelebb a hodályokhoz, ahol a Választottak aludtak.
Amikor megérezték közeledtét, a csordán er s feszültség hullámzott végig. Egyik legel r l
a másikra, egyik hodályról a másikra terjedt, míg egyértelm nem lett, mind tudják, hogy itt
van. Tízezer akarat feszült ellene. Talán megérezték, hogy beteg, és nem t rik meg maguk
közt. Egy ideig ezt hitte. De telt az id , és amikor ráébredt a valóságra, rájött, milyen ostoba is
volt az eredeti elképzelése.
Pedig egyszer . Megérezték saját húsuk szagát a talárján, talán még a b rén is. Tudták, is
olyan, aki ket eszi, valaki, akiért meghalnak. Miért is akarnák t maguk mellett? Miért is
engednék, hogy meghúzódjon közöttük?
Nem kellett sokáig várnia, és megtudta. Az utóbbi pár napban elkezdte a dolgokat másképp
szemlélni. Volt ideje gondolkodni, volt ideje megrettenni attól, ami testük halála után
következik. Elszakadt egy istent l, aki nem beszélt hozzá. Ezáltal távol került minden más
lelkészt l, még a f érsekt l is – ezt egyikükkel sem lehetett megvitatni. Felettük gyakorolt
vallási hatalma miatt természetes ellensége volt Magnusnak és minden húsgyári munkásnak.
A városlakóknak meg a Közjóléti Hivatal védelmi végrehajtójaként volt ellensége.
Most, hogy életének hamarosan vége, legalább önmagával szinte lehet.
Amikor már látni lehetett, felállt, és kinézett a torony lécezett oldala felett. Lent a földeken
a sövények között gyenge pára ült. Felette kivehet vé vált a legel k határozott körvonala és a
hodályok falai. A körülötte lév földeken a Választottak kezdtek kijövögetni a hodályokból.
Sántikálva sétálgattak, kissé imbolyogtak. Amint kiértek, nyújtózkodtak, ásítoztak.
Mindenfelé Választottak álltak egymás mellett, megérintették egymást. Némelyek
összedugták fejüket. Mások ujjcsonkjaikkal nyomkodták társaik nyakát, hátát. Ez olyan
kapcsolat volt, amelyet sosem ismert.
De nem irigyelte ket.
Íme, az él lények, akik rövid életüket összeterelve, gondozók irányítása alatt töltötték.
Meztelenül, letiporva élték napjaikat, éveiket a hodályon kívül vagy belül. Születésükkor
megcsonkították ket, hogy megfeleljenek a városlakók céljainak, továbbá az Adományok
Könyvének és a Zsigerek Énekének. Végül szisztematikusan feldarabolták ket, hogy Abyrne
éhes szájait etessék. És bizony sok száj volt. Nemzedékek óta megy ez így.
űsendben állt a toronyban, nézte ket, amikor a nap a látóhatár fölé emelkedett, és látta,
ahogy k ott lenn – egyt l egyig – szembefordulnak a nappal, mintha beszívnák a fényt. Pár
perccel kés bb, miel tt a marhatartók megérkeztek volna, összevissza csoportokra bomlottak,
vagy visszatértek a hodályba, és megint állatként viselkedtek.
A lelkész újra leheveredett, amikor a gondozók megjöttek. Nem akarta, hogy meglássák,
vagy megszólítsák. Lefeküdt a nyirkos, korhadó deszkákra, és zokogott.
Mert tudta, az igazsága egyáltalán nem igazság. Az az isten, akit eddig hívott, nem fog
válaszolni.
Hogyan is tehetné?

Részben a száz lelkész elvesztése volt az oka, de még az a többleter , amit nyújthattak
volna, sem lett volna elég. A városlakók mogorvák, idegesek voltak. Már a gázgyár
felrobbanása is megrázta ket. A felismerés, hogy nincs többé áram a városban – még a
gazdagabb részeken sem – nagy csapás volt. Házról házra járt a szóbeszéd, hogy a húsbáró és
a Közjóléti Hivatal a város feletti fennhatóságért küzd.
Más történetek is terjedtek. John, a próféta, harcos csapatot toborzott, és azt tervezi, hogy
kiéhezteti a várost, hogy a maga rült hitére térítse ket. A Választottak húsából álló készlet
apad. John, a próféta, barátokat szerzett a húsgyárban, akik máris elkezdték teherautószámra
szállítani a húst a hulladéktelepre, hogy éhínséget idézzenek el . Más mesék arról szóltak,
hogy tömeges mészárlások kezd dtek, hogy a Választottak számát csökkentsék, és a hús árát
még jobban felverjék. Akkor Abyrne kettészakad, gazdagokra és éhez kre. Mindegyik
városlakó kénytelen volt id nként kicsit koplalni; évente egy-két hétig, amikor kevés volt a
hús. És az is igaz, hogy néhányan az éhenhalás határán voltak, de ilyen fenyegetés még soha
nem lebegett Abyrne feje felett. Rengeteg Választott volt – Isten áldozata, hogy az emberek
azon éljenek. Ha a Választottak száma nagyon csökken, az egész városra éhínség vár.
A gabonamágnásokhoz is eljutott a szóbeszéd. Megvoltak a saját kémeik, és amit azok
hallottak, közelebb állt az igazsághoz. Nem engedhetik, hogy a mészárlás bekövetkezzen, ha a
szokott mennyiségben akarják a gabonát termeszteni. Nem érdekelte ket, mi történik
Abyrne-nal mindaddig, amíg a város életben marad. A gabonamágnások emberei – akik
sokkal szervezettebbek voltak, mint általában az abyrne-i lakosok – álltak a menet élére, és
vezették a városlakókat Magnus kastélyához. Követelésük egyszer volt: ne bántsák a
Választottakat. Ne dobják ki az értékes, használható húst. Garanciát arra, hogy Johnt, a
prófétát felel sségre vonják, és kivégzik.
Elég sokat elárult az er viszonyokról, hogy Magnushoz mentek, nem a f érsekhez.
A küldöttség eleinte néhány száz emberb l állt, a legszókimondóbb, legmerészebb
városlakókból. Ahogy vonultak végig Abyrne utcáin, számuk n ttön-n tt. Az emberek
kitódultak házaikból, hogy lássák a menetet, és amikor megtudták, hova tart, k is hamar
csatlakoztak. Mire az oszlop eleje elérte az Abyrne városközpontjából kifelé vezet utat,
emberek ezrei lépkedtek együtt.
Amikor a kastélyban csak Rory Magnus darabokra szaggatott maradványait találták,
nekiálltak törni-zúzni. Néhány fiatal a függönyökb l tüzet gyújtott a szalonban, és a hatalmas,
régi ház izzani kezdett. A randalírozók kirohantak, figyelték, ahogy a lángok elharapóznak.
Amikor a ház óriási szikrákat és lángcsóvákat szórva elkezdett összeomlani, elraktározták
magukban ezt a tüzet, és megfordultak.
Kivonultak az útra, gúnyolódva, skandálva hagyták maguk mögött a várost. A
gabonamágnások és munkásaik elvesztek a városlakók tömegében, amelyet már nem tudtak
irányítani. A menet a kastély földjein át hömpölygött a Magnus Húsfeldolgozó felé.

Parfitt úgy döntött, odakint szívja el cigarettáját. Kellemetlen hangulat uralkodott a

tehenészetben, sokkal rosszabb, mint a mészárszékre nehezed végzet súlya. Minden egyes
kézi fejésre behozott tehén küzdött, a végén nemcsak megkötözték, hanem meg is verték ket.
A tehenészet vezet je er feszítést sem tett, hogy az er szaknak gátat vessen. Parfitt
undorodott az egészt l.
A reggel szürkesége nem múlt el teljesen, és bár már világosabb volt, a felh k úgy
csüggtek alá, mint valami alacsony mennyezet, lenyomtak, megfojtottak mindent. Elsétált a
tejüzemt l, hogy ne kelljen hallania az ütlegelés hangját, munkatársai káromkodását. A
kerítéshez ment, hogy kinézzen az útra, át a földeken, ki a mögöttük terül pusztaságra.
Ha nem ezt a pillanatot választja, döbbent rá, nem lett volna az egyik, aki els nek
meglátja Shantit és Johnt, a prófétát, kíséretével megérkezni. Nagyon határozottnak t n
szándékkal futottak, összehangolt, céltudatos lépések hozták ket egyre közelebb a kapukhoz.
Egyetlen gondolata abban a pillanatban az volt, hogy minden bizonnyal úgy jönnek ide, hogy
tudják, meghalnak – egy félrevezetett öngyilkos különítmény, akiknek a halála nem fog
megváltoztatni semmit. Émelygett a kétségbeesést l. Rettegett értük.
A f kapu és az üzem legközelebbi épülete közötti téren Torrance közeledett egy sereg
marhatartóval és egy tucatnyi fekete kabátos Magnus-kopóval. Minden penge, lánc és kampó
tompa szürkeséget vert vissza. Félt, hogy meglátják, és segítséget kérnek t le, ezért Parfitt
inkább elhátrált a kerítést l, és átvágott a tehenészet túlsó végébe, ahonnan észrevétlenül
figyelhetett.
Mintha a két egyenl dén csapat összebeszélt volna; Shanti és űollins saját csoportjának,
Torrance a nagyobb számú seregnek mondott valamit. Collins és Shanti emberei nem léptek
be a f kapun. És egyik marhatartó sem lépett ki. Torrance csapata jó pár fokkal idegesebb és
ellenségesebb lett. Elkezdték ellenfeleiket becsmérelni. Hamarosan minden fegyvert tartó kéz
a magasba lendült, hadonászott, ahogy az rök és marhatartók gúnyolódtak. Parfitt látta, van,
aki nevet is. Ha velük lenne, is nevetne. A kapunál álldogáló sovány, rongyos csavargók
csoportjának nem volt több esélye, mint a Választottaknak.
Míg ezen gondolkodott, Torrance megindította a harcot a próféta ellen. Kiküldött harminc-
egynéhány marhatartót, akik kirohantak a kapun. Parfitt nem hitt a szemének, nem is értette,
ami ezután következett. Gyorsabban, mint ahogy követni tudta, a marhatartók elhullottak.
Pengék lendültek, forogtak, de egyik sem ért célba. Ahelyett, hogy a csavargókat kaszabolták
volna le, a húsgyáriakat terítették le olyan ütések, amelyekr l maga Parfitt sem volt
meggy z dve, egyáltalán látta-e ket. Kések és csontozó pengék csattantak a földre,
kihullottak a halott vagy ájult férfiak kezéb l – Parfitt ilyen messzir l nem tudta
megmondani, pontosan mi történt velük.
Az üzem szélén elhalt a gúnyolódás, csend lett.
Parfitt észrevett egy kisebb csoportot, amely a próféta csapatához közelített az úton.
Futottak. Kett közülük, a többiekhez képest kissé lemaradva, egy-egy kislányt cipelt a hátán,
akik nagyon hasonlítottak egymásra. Tíz újabb ember és két gyerek, gondolta Parfitt. Még ez
sem elég. Elfáradnak, és nem bírnak majd a hatalmas túler vel.
Hamar híre ment, hogy megérkezett John, a próféta. Parfitt megfordult, marhatartókat és
más munkásokat látott, akik szedett-vedett szerszámokkal felfegyverkezve futottak el
minden irányból, hogy csatlakozzanak a véder höz. Torrance el re szólt nekik, mi várható.
Ám senki nem gondolta, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Az el udvarban egyre n tt az
embertömeg, és minthogy nem látták saját munkatársaik el bbi vereségét, az új tagok friss
lelkesedést hoztak a sorok közé. A kiáltozás újrakezd dött, immár hangosabban.
Mintha maga Torrance sem tudta volna biztosan, hogyan lehetne a legkönnyebben elkapni
a prófétát. Elég nehéz lenne hátrakényszeríteni az embereit a f kaputól az üzem bels területe
felé. Vért akartak. Leginkább Richard Shanti vérét. Parfitt hallotta,hogy újra meg újra a férfi
nevét kiáltják. Gy lölték, mert áruló volt. Ujjak és pengék meredtek feléje, fenyegetések
hangzottak el, hogy kizsigerelik, saját szeme láttára kasztrálják, hogy élve vágják le
végtagjait.
Parfittet gyengeség rohanta meg, egy pillanatra megtántorodott. Ideges verejték ült ki egész
testére. A prófétának és Shantinak vége. Mind meghalnak a mai napon. Akkor a város
visszatér a rendes kerékvágásba, vérszomj és kapzsiság uralja majd, mint régen. Érezte,
valami utolsó lehet ség szélén áll, egy végs , elszánt küzdelem nevében tett gesztust lát. Nem
ismerte John Collinst, még Richard Shantit sem nagyon, de jobban hitt bennük, mint a
húsgyári munkások tömegében, vagy mint Magnusban és reiben. Hogy miért? Nem tudta.
Akkor határozta el magát, amikor meglátott egy másik csoportot is közeledni a város fel l.
Felismerte Magnus legközelebbi emberének, Brunónak rettegett alakját a többi feketekabátos
élén. Shanti, Collins és maroknyi lázadó seregük csapdába kerül.
Parfitt otthagyta az egészet.

A f érsek növekv rettegéssel nézte a felszálló füstöt. A húsgyár felé félúton álldogált a
megmaradt lelkészekkel. Körülbelül kétszázan voltak, egyik sem olyan jól képzett és
tapasztalt, mint azok, akiket eddig elveszített. Lassan kicsúszik a kezéb l Abyrne. Átkozta
magát, amint ott állt, háta mögött a szétszóródott lelkészekkel. Nem engedhette meg, hogy
gyengének t njön el ttük, de nem tudta szemét levenni a felfelé gomolygó fekete füstr l.
Az elrendelt kijárási tilalom hatástalan maradt.
Most itt találta magát beszorítva, el tte a munkások, akik ellen az üzembe jött, mögötte a
dühös cs cselék, aki nemsokára beéri ket az úton. A körülmények egy keskeny folyosóba
kényszerítették. Nem maradt választása.
Levette tekintetét a t zr l, és elindult az üzem felé. A távolban látta a földeket, amelyeken
a Választottak kóboroltak, a hodályokat, ahol laktak. Nem adott parancsot lelkészeinek.
Tudta, hogy követni fogják.
Nekik sem volt több választásuk, mint neki.

A Torrance által kiküldött els csapat elhullott emberei között álltak – mind higgadtan.
El ttük a f kapu, közvetlenül mögötte a harcosok rekedt hangú tömege, amely
folyamatosan duzzadt. A tömeg káromkodott, gúnyolódott, hadonászott szedett-vedett
fegyvereivel. Shanti fa- és csontüt ket látott, bárdokat, húskampókat, rövid késeket és
láncokat.
Hátrapillantott az út felé, látta, hogy a második csapat futva érkezik, és Hemát és Harshát a
hátukon cipelik. A baj már nem járhat messze.
– Mi a terv? – kérdezte Collinst.
– Számomra és követ im számára ez: kiállunk a munkások és a városlakók ellen, akik
biztosan nemsokára megérkeznek.
– Jó, de mi a terv?
Collins elmosolyodott, de mosolya hamar elhalványult.
– A terv az, hogy sose felejtsenek el, Richard. A terv az, hogy feláldozzuk magunkat.
– Talán van más megoldás is. Gy zhettek. Még egy embert sem vesztettél. Talán velem
jöhettek.
– Nem mehetünk. Nem mehetek.
– De ha gy ztök, nincs okod maradni.
 – Nem fogunk gy zni.
– John, ne csináld! Persze hogy nem, ha így beszélsz…
A második csapat is megérkezett, Shanti lányai odafutottak apjukhoz. Lehajolt,
megcsókolta homlokukat, felegyenesedett, maga mellett tartva ket.
Collins odafordult hozzá.
– Szerettelek volna jobban megismerni, Richard. Űárcsak egy kicsit több id nk lett volna
rá. De be kell látnod, ma mindegyikünk áldozatot hoz. Ki vérben, ki szolgálatban. Megvan
benne a helyed, ahogy nekem is. A mérlegnek helyre kell billennie, és csak most kezd dik a
tartozás megfizetése – Collins az út felé tekintett, látta, hogy a távolban Bruno és Magnus
emberei közelednek. – Már minden szükséges tudás megvan benned, tudod, mit kell tenned.
Fogd a lányokat, és rejt zz el! Ne lásson meg senki! Igyekezz!
Collins kinyújtotta a kezét, Shanti megragadta. Rengeteg szót váltottak ebben a néma
érintésben, de nem eleget. Shanti megfogta a lányok kezét, összegörnyedve rohantak el a
kaputól és a kiáltozó tömegt l, el az úttól, amelyen Űruno és az emberei hamarosan
megérkeznek. Űekúsztak a magas f be, lelapultak az árokba a sövény mögé. Innent l félig
rohantak, félig botladoztak – el a várostól, a rothadás szagát követve.

Dühös kiáltozásra, harcra éhes emberek hangjára ébredt.

Nem tudta, mennyi ideig alhatott. Ez alkalommal olyan mély álomba merült, hogy akár
órákat, akár egy egész napot is kitehetett a sötétség. El ször hányni próbált, de nem jött ki
semmi, csak a testében növekv valami körül feszült meg a fájdalmas görcs. Sírva állt fel.
Lábainak gyengesége és a rárontó szédülés azonnal térdre kényszerítette.
Hát így. A pihenés, akármilyen mély volt is, nem sokat segített rajta.
Egyáltalán nem lesz könny .
Több elszántsággal, mint testi er vel belekapaszkodott a torony falába, hogy felhúzza
magát. Amikor felegyenesedett, a fal éppen csak kicsivel ért följebb, mint a dereka.
Feltételezte, hogy egyetlen szerepe annyi volt, hogy a munkások ne zuhanjanak le. Örült,
hogy ott van a korlát.
Látása kitisztult, és mindent látott.
Jobbja fel l a húsgyár, a munkások és a fekete kabátosok gyorsan növekv csoportja
tolongott a bejárat közelében. A kapun túl – látta – John Collins, a próféta. Nem lehetett
eltéveszteni, ki az. Sima koponyájú ember rongyokba öltözve, két- vagy háromtucatnyi másik
ember, akik eléggé hasonlóan néztek ki. Nyugodtan álltak, míg bent az üzem területén a
férfiak szinte az rjöngés határán voltak. Úgy érezte, Richard Shantinak is ott kellene lennie,
de nyomát sem látta. Valahogy mégis azt kívánta, bár ott lenne. A gondolat, hogy jelen van,
megvigasztalta, de tudta, a valóság az, hogy Magnus megölte, vagy nemsokára megöli. Igazán
kár.
El tte, néhány földterülettel arrább, egy út kötötte össze az üzemet és a várost. Az úton
három különálló csoportot látott. Az els , a űollinshoz legközelebb es , egy másik csapat
fekete kabátosoké volt. Valamennyivel mögöttük, elég messze ahhoz, hogy az el bbiek akár
észre se vegyék ket, egy sereg lelkész közeledett, élükön egy férfi, akit még ilyen
távolságból is felismert. Járása, fejtartása, vallanak görbülete; nagyon is jól ismerte ezeket a
jellegzetességeket. És mégsem elég jól.
A legutolsó csapat volt a legnagyobb, és még elég távol jártak. Ahogy ki tudta venni,
csupán a városlakók hatalmas tömege. Bár az oszlop eleje haladt, a menet mégsem akart véget
érni. Egészen Abyrne-ig nyúlt vissza. Nem lehetett megbecsülni, mennyien lehettek.
Mindenki a húsgyárhoz igyekezett.
Mindenki készen a vérontásra.
 Már nagyon beleunt. Már így is éppen elég vért ontottak ki a városban. Egy végtelenbe
nyúló folyót meg lehetne vele tölteni. Hirtelen minden, amit ismert és értett, tönkrement. Nem
csupán meghasadt, hanem olyannyira elferdült, hogy már értelme sem volt.
Figyelmét újra űollins és követ i kis csapatára irányította, és er s késztetést érzett, hogy
megvédje ket. Teljes bizonyossággal tudniuk kellett, hogy meghalnak, mégis ott álltak
készen, rendíthetetlenül. Csak egyeden teremtményben volt még meg ugyanez a nemesség.
De talán mégis van valami esélyük.
Megfordult, hogy elinduljon a létra felé, de rátaposott talárja szegélyére. Nagyot esett, nem
tudott elég gyorsan reagálni, hogy megóvja magát – halántékát beverte a torony szemközti
falába. Elszédült. Fájdalma feler södött, de már egyáltalán nem tör dött vele. A fájdalom már
léte lényege volt ébredést l el-alvásig. Feleszmélt, hogy igyekeznie kell, eszébe jutott Collins.
Sietnie kell. Nem tör dve a jobb szemébe csöpög vérrel, lelépett a létrafokra, és
megindult lefelé. Háromfoknyira a talaj felett hiányzott egy rúd, a leveg be lépett, de nem
volt ereje megtartani magát. A hátára zuhant, bele a zavaros sárba.
Oldalára fordult, megragadta a torony egyik lábát, és felhúzta magát. Pár lépésnyire t le
egy magas, elreteszelt kapu. Egy a sok kapu közül, amely a Választottakat elrekesztette.
Odabotorkált. Minden erejét össze kellett szednie, hogy elhúzza a reteszt. Nekiveselkedett,
megfogyatkozott súlyával maga felé rántotta, majd kitárta a kaput. Lejjebb a s r sövény
mellett még egy kapu.
Támolyogva indult el arrafelé.

A f érsek tempós sétával vezette a lelkészeket, de nem volt elég gyors, hogy megtartsa a
távolságot köztük és a városlakók mögöttük húzódó oszlopa közt.
Az abyrne-i kapualjakból összegy lt embertömeget félelem és düh tüzelte. Nagy számuk
egyesült er vel és lendülettel töltötte el ket. Nem sokkal azután, hogy maguk mögött
hagyták a kastélyt, az eleje ügetésbe váltott, és mindenki, aki csak bírta, követte példájukat.
Hiába látták maguk el tt a lelkészek siet csapatát, nem lassítottak.
A tömeg érezte a számokban rejl er t, és inkább üldözni kezdték a lelkészeket, mint
egyszer en követni. Húsra éheztek, készek voltak bárkivel szembeszállni, hogy megkapják.
A f érsek kiérezte saját lépteib l a kétségbeesett igyekezetet, és rádöbbent, hogy
választania kell. Ha megpróbál még jobban eltávolodni, a tömeg lerohanja ket. Egyetlen
lehet sége az maradt, hogy megfordul, és szembenéz a városlakókkal, beszél hozzájuk, ahogy
eddig is számtalan alkalommal megtette az utcákon, tereken és a Közpond Székesegyházban.
Isten szavát adja nekik, hogy mindent megkapnak, amit kívánnak. Felemelt kezével jelt adott
a mögötte haladó lelkészeknek, és megállt. Id re volt szüksége, hogy légzése rendez djön,
miel tt a városlakók beérik ket.
Atwell közvetlenül mögötte állt.
– Mit cselekszik, kegyelmes uram?
– Megpróbálom megakadályozni a világvégét. Ha nem fordulunk meg, és nem nézünk
szembe a városlakókkal, akkor végünk. Ha nem vagyunk többé, akkor a város elpusztítja
önmagát.
– De nem lenne biztonságosabb, ha megel znénk ket, és elrejt znénk az üzemben? Akkor
biztos helyr l szólhatnánk hozzájuk.
– Nem. Ha így végigüldöznének minket, okuk sem lenne hallgatni ránk. Minden tiszteletük
odalenne. Szembe kell néznünk velük.
A f érsek visszafurakodott a ziháló lelkészek között. Akkor, háttal a sebesen közeled
tömegnek, így szólt embereihez:
– Legyetek állhatatosak! Ne engedjetek, ne mutassátok ki, mit éreztek! A Közjóléti Hivatal
a legnagyobb hatalom a városban, Isten hangja az emberekhez. Cselekedjünk ekképp!
 Szembefordult a közelg városlakók és gabonaüzemi dolgozók tömegével. Mikor még
vagy kétszáz méter távolságban voltak, feléjük emelte tenyerét. Arca megmerevedett, várt.
Az oszlop eleje gyorsan közeledett. A sorok ritkásak voltak, de ez csak az el rs volt. A
horda szorosan utánuk. Meglátták a f érseket, de futottak tovább.
Arcuk a lázadás, a tiszteletlenség tüzét l égett, eltorzult az állatias csordaszellemt l;
tudták, hogy bármi megtörténhet, és semmi nem akadályozhatja meg, ha egyszer elkezd dött.
A f érsek észrevette, hogy sokuknál fegyver van, fémrudak, törmelékdarabok, téglák. Tüdejét
teleszívta leveg vel, még egyszer utoljára megkísérelte légzését megnyugtatni.
Megpróbált minél több közeled férfinak és n nek a szemébe belenézni. Arcán meg rizte a
szigorú és parancsoló kifejezést. A tömeg lelassított. Az els sorok megszaporodtak, ahogy
egyre többen beérték ket. Arcokból álló fal.
Felt nt neki, hogy közülük milyen sokan soványak, beesett arcúak, míg a lelkészek
kövérek, testesek, pirospozsgásak. Tudta, hangja csak az els néhány száz emberhez jut el,
talán ezerhez. Azon túl szavait szájról szájra kell hogy adják. Várt, míg biztos nem lett benne,
hogy az oszlop megállt, és elég ember zárkózott fel, hogy szavait hallja.
– Abyrne lakosai! Isten gyermekei vagytok Isten városában. Mint az képvisel je,
jólétetek rz je, így szólok hozzátok: nagy áldás ért bennünket a mai napon. Rory Magnus, a
férfiú, aki kapzsiságával a várost az éhezés szélére juttatta, Rory Magnus halott. Halott, mert
Isten egy igaz várost akar, ahol mindenki eszik, és senki nem éhezik. Olyan várost akar, ahol
rend van, kegyesség, könyörület, és nem er szak. Úgy rendeli…
– És mi van a hússal? – kiáltott egy hang. A f érsek nem látta, ki mondhatta.
– Bizonnyal megkapjátok. Az egész város részesül majd a húsból. Térjetek vissza
otthonaitokba! Hagyjátok a lelkészeimet és engem folytatni utunkat az üzembe, ahol
visszaszerezzük a termelés feletti felügyeletet. Akkor igazságosan és b ségesen szétoszthatjuk
Isten tápláló mennyei ajándékát.
– De mi most vagyunk éhesek! – harsogta valaki más. – Mit fogunk most enni?
Tudta, egy pillanatig sem lett volna szabad a kérdéssel tör dni, elid zni fölötte. Csak
folytatnia kellett volna, ügyet sem vetve rá.
– Igen – rikkantotta egy másik hang –, ma akarjuk a húst! Most! Nem pedig valami
kibaszott osztogatást!
Újabb hangok kapcsolódtak be.
– Igaza van!
– Semmi osztogatást!
– Adjon húst!
– Éhezünk!
– Most kell!
A f érsek még egyszer felemelte a kezét, hogy lenyugtassa a feldühödött hangokat.
– Kérem, kérem! Elég legyen! Mindannyian megtölthetitek a hasatokat. Isten a tanúm rá.
Jobbján pár lelkész hátrálni kezdett a tömeg el l.
Csak néhány centit, tényleg csak egy leheletnyit, de a városlakók megérezték, még ha nem
látták is.
– Legyetek állhatatosak! – sziszegte a f érsek szája sarkából.
– Húst akarunk!
– Már megmondtam nek…
– Húst akarunk! Elkezdtek skandálni.
– Húst akarunk!
– Isten népe! Esedezve… Elvesztette az irányítást.
A skandálás feler södött, végigszaladt a tömegen. Szemükben újra felizzott a harag.
– HÚST AKARUNK!
 Valaki elhajított egy törött téglát. Hangos, tompa puffanással találta el Atwellt a szeme
között. Valami eltört odabenn.
A skandálás abbamaradt.
Atwell kissé hátratántorodott, nem is fogta fel, mi történt. Vér bugyogott el a sebb l,
végig az arcán, rá a ruhájára, amelyet még mélyebb vörösre festett. Térdre rogyott, majd az
arcára zuhant.
A skandálás újraindult, most csendesen, nem kiáltva.
– Húst akarunk… Húst akarunk! Űakancsok, rudak doboltak az út töredezett felületén,
minden szótagra egy ütés.
– Húst akarunk… Húst akarunk!
A skandálás feler södött, a városlakók messzir l, egészen messzir l is bekapcsolódtak.
Valaki elhajított még egy téglát. A f érsek észlelte hogy jön, és elhajolt el le. Nem látta,
melyik lelkészt találta el, de hallotta a fájdalmas kiáltást.
Volt egy pillanat, amely hosszan feszült a skandálások között. Ez volt az a pillanat, amikor
mindkét fél tudta, valami készül. Úgy emelkedett, mint egy láthatatlan hullám. A pillanat
végén az összes lelkész megfordult, és futásnak eredt. Ugyanabban a pillanatban a cs cselék
elkezdett hajigálni, a tárgyak a szaladó hátak felé záporoztak. Kövek csapódtak fejeknek,
betondarabok hátaknak, lábaknak. A lelkészek hullani kezdtek, a hirtelen nekilóduló tömeg
ezer meg ezer döng lába beletaposta ket az aszfaltba.
A f érsek felemelte talárja szegélyét, és elmenekült.

Az árok éppen csak annyira volt mély, hogy ha behúzták a fejüket, senki nem látta meg
ket az útról vagy az üzemb l. Shanti id nként megállt, és kikukucskált az árok szélén
szabadon növ magas f és gyom közül.
űollins és követ i két vonalban sorakoztak. Az egyik Űruno embereivel állt szemben, a
másik a húsgyár kapujával. Bruno érkezése felbátorította Torrance-t és a marhatartókat –
ellenségeik most csapdába kerültek, harapófogó közé, túler vel szemben. Nem kell sok id ,
és valaki megindul feléjük. Shanti nem akarta látni, ahogy lemészárolják ket, de semmi
értelme visszamenni segíteni. Neki is megvolt a maga szerepe, ahogy Collins mondta. Nem
volt már több esély.
Az út másik oldalán, lejjebb, a húscsomagoló egység hátsó kerítése húzódott. Shanti tudta,
hogy a kerítés régi és elhanyagolt. Könny lesz áttörni rajta. Letérdelt.
– Lányok! Azt akarom, hogy itt maradjatok. Feküdjetek le az árokba, vagy menjetek
beljebb a sövény mentén, de bármi történik, ne induljatok el engem megkeresni. Senki nem
láthat meg benneteket. Megértettétek?
Két komoly bólintás, velük együtt néma könnyek. Shanti szorosan megölelte ket.
– Ha meg lehetne oldani másképp is, úgy, hogy együtt maradjunk, megtenném. De nem
lehet.
Magában ezt is hozzátette: De ha túléljük is, annak úgy kell megtörténnie, hogy ennek az
üzemnek a belsejét egyikőtök se láthassa meg. Soha többé senkinek nem szabad ilyen helyet
látnia.
– Akkor bújjatok el, kis szíveim, visszajövök értetek, amint tudok.
Mindkett t megpuszilta, azzal vigasztalva magát, hogy nem utoljára.
Kúszni kezdett az árokban, elég messzire, hogy a kapunál álló harcosok egyike se vegye
észre. Végül kiszökkent az árokból, és átszaladt az úton. A kerítés egy darabon teljesen be
volt omolva, átrohant rajta egyenesen a legels épület faláig. A fal fából készült. Zsebéb l
kilenc gy sz t vett el , minden ujjára ráhúzott egyet.
Elkezdett dobolni a falon, hangosan, er sen, mintha egy rült játszana egy néma zongorán.

Collins Staithe mellett állt, háttal Vigorsnak.

 Mögöttük az úton ott állt Bruno és csapata – készen, hogy megint nekiveselkedjenek, habár
fenntartásokkal. El ttük megszámlálhatatlanul sok ember. A követ k egymásnak háttal álltak,
szemük az ellenfélre szegezve.
Teljesen rendjén való volt így meghalni, és Collins több mint felkészült volt. Élete már így is
jóval tovább tartott, mint tervezte. Meghalhatott volna azon a bizonyos napon Magnus
irodájában, ha nem döbben rá arra, hogy sokkal jobban, sokkal többet is megtehet.
Ennek ellenére nem állt szándékában könny gy zelemhez juttatni az ellenséget. és
követ i annyit terítenek le, amennyit csak tudnak, és addig tartóztatják fel a maradékot,
ameddig csak lehet. De bens jükben a fény nem tart ki örökké. El bb vagy utóbb az er
elapad, és abban a pillanatban összeroskadnak a túler alatt.
Azon tépel dött, hogyan használhatnák ki legjobban csekély számukat. Egyszer csak rájött.
Staithe fülébe súgott, az üzenet hamar körbement. Ellenfeleik szeme el l rejtve hátuk mögé
tették kezüket, megérintették egymást, hogy még egyszer, utoljára érezzék az er t, a
barátságot.
– MOST! – kiáltotta Collins.
A harminc vékony, rongyos követ mind a f kapu felé fordult, és berohant a korlát mellett.
Kettéváltak, tizenöten a tömeg jobbján, tizenöten a balján. Collins látta Torrance arcán a
hitetlenked felháborodást, ahogy elsuhant mellette. A legjobb lépés volt. Most a
marhatartóknak és a fekete kabátosoknak két alakulattal kell küzdeniük, és Bruno emberei
kénytelenek lesznek csatlakozni hozzájuk, nem pedig kihasználni, hogy velük egy id ben
hátulról támadhatnak.
Eddigi rövid harcos életükben sohasem a követ knek kellett az els ütést bevinniük – a
lelkészeket és a fekete kabátosokat nem kellett hívogatni. A marhatartók sem voltak
különbek. Veszett dühvel lendültek támadásba; gy lölet hajtotta lesújtó fegyvereiket. A
követ k arca nyugodt volt, ahogy a vágások, szúrások között táncoltak.

Huszonhét

Parfitt kinyitott még egy kaput.

Egyik bikakarámtól a másikig csúszkálva rántotta fel a reteszeket, minden egyes
er feszítéssel felhorzsolta a tenyerét. Izzadt, kétségbe volt esve. Nincs elég id . Már a
karámok felét kinyitotta, amikor észrevette, hogy nincs mozgás. Egy bika sem jött ki a
karámból.
Túlságosan félnek.
Mit tegyek?
Gyerünk, Parfitt, gondolkozz!
Semmi értelme, el ször minden kaput ki kell nyitnia. Odarohant a következ höz. Két
percen belül az összes bikakarámot kinyitotta. Még mindig semmi mozgás. Ekkor hallotta
meg a dobolást. Olyan volt, mint azok a kósza hangok, amelyeket a jószágok id nként a
falakon és a kerítésoszlopokon keltettek, de ez sokkal er sebb volt, sokkal szaggatottabb. Ki
kell terelnie a bikákat; csak erre tudott gondolni.
– Szabadok vagytok! Fussatok! Harcoljatok! Ököllel rávert a legközelebbi bikakarám
falára.
Aztán benézett. Üres volt.
Odafutott a következ höz a sorban. Ugyanaz.
– A fenébe. A fenébe, ez nem lehet. Máris? Végigrohant a másik soron, befordult a sarkon,
és egyenesen beleszaladt egy hatalmas, meztelen alakba.
A hasról úgy pattant vissza, mint egy gumilabda, Parfitt fenékre esett a szalmában. El tte
tornyosult annak a bikának az óriási teste, akit mindenki jól ismert: KÉK-792; a csordák apja,
a leger sebb bika a Választottak között.
 Mögötte felbukkantak a többiek is. Egyik sem ennyire pompás, nem ilyen tiszteletet
parancsoló, de mind veszélyes. Mind háromszor súlyosabb, mint egy jól megtermett
marhatartó, és egy egész fejjel magasabb.
Parfitt elnevette magát.
– Kurva jól
Nevetése elhalt. csak egy marhatartó egymagában, semmi tapasztalata a bikákkal, és itt
fekszik a földön, szemben egy tucat vadállattal. Visszaemlékezett a viadalra, ahol a bikák
egymás fejére tapostak, hogy ellenfelükkel végezzenek. KÉK-792 elindult, a többiek
követték. A hodályban csend honolt. A dobolás abbamaradt. Csak saját kalapáló szívét
hallotta, és a négyujjú talpak csoszogását a szalmában.
Dadogni kezdett.
– Várjatok – mondta –, én vagyok az, aki kiengedett benneteket! Nem engem akartok.
Azokat akarjátok ott kint. Kint a kapunál. Meglátjátok. Nem lehet eltéveszteni – még félig
ülve megindult hátrafelé, közben megpróbált felkelni a földr l. Egy pár lábba ütközött.
– Te engedted ki ket? – szólt a láb gazdája. Parfitt elfordította fejét, felnézett, és meglátta
Rick Shantit, a Jégcsákányt. Csak bólintani tudott.
– Akkor szereztél nekünk pár ajándék percet. Gyerünk, folytassuk a munkát!
Parfitt a közeled bikák felé intett.
– És velük mi lesz?
– Ó, k tudják, hova mennek.
Amikor minden bika kijött, Shanti elvezette Parfittet az összezárt fej stehenekhez. űsak
egy reteszt kellett elhúzni, és mind kiszabadult. Parfitt eddig nem pillantott hátra, hogy
megnézze, mit csinálnak a bikák. Végig követték Shantit, mintha lenne közöttük a
legnagyobb bika. Amikor meglátták a karámból kiözönl teheneket, el ször megdermedtek.
Aztán a bikák máris a fej stehenek között voltak, izgatottan megérintgették egymást, élénken
susogtak. Látta, hogy KÉK-792 egyenesen FEHÉR-047-hez tart és a vele lév borjúhoz, akit
az áramkimaradás óta nála hagytak. Parfitt eddig sohasem látta a Választottakat megölelni
egymást. Lelke beleremegett. Szája elé kapta a kezét.
– Erre nincs id nk, fiam – mondta Shanti –, ki kell nyitnunk a legel kapukat. Mindet ki
kell engednünk!
Parfitt bólintott, képtelen volt megszólalni.
Shanti odament a karám egyik kerítéséhez, gy sz s ujjaival dobolni kezdett rajta. A ritmus
tisztán csengett, áthatotta a leveg t. Shanti sziszegett, susogott. A Választottak elhallgattak, és
figyeltek. Parfitt soha nem hitte volna, hogy ez lehetséges. Shanti beszélt hozzájuk, és k
megértették. Amikor a dobolás befejez dött, Shanti elrohant, egyenesen az üzem hátsó
traktusa felé. Parfitt alig tudott vele lépést tartani, a csorda utánuk.
Amikor odaértek az utolsó épülethez, a mészárszékhez, Shanti feltartotta a kezét. Mind
megálltak mögötte. Fejét kidugta a mészárszék sarkán, hogy megnézze, nem látja-e ket
valaki. Kint az udvaron teljes volt a z rzavar. Két hatalmas hordányi felfegyverkezett ember
támadt rá a követ k két parányi csoportjára. Ahogy Shanti nézte, a nagyobb tömeg bekerítette
a két kisebbet, hogy minden irányból támadhassanak. Egy pillanatig úgy t nt, hogy a követ k
pont olyan hatékonyan terítik le a marhatartókat és a fekete kabátosokat, mint eddig,
miközben bennük alig esik kár. Shanti még mindig reménykedett, hogy van esélyük
kiegyenlíteni a számokat, miel tt űollins és az emberei kifogynak az er b l.
De és mögötte a csorda semmiképp nem vághat át észrevétlenül a mészárszék és a
legel k közötti területen. Tudta, még egyedül sem lenne képes úgy átrohanni, hogy meg ne
lássák.
Visszahúzódott, nekid lt a falnak.
– Most mi lesz? – kérdezte Parfitt. Shanti megrázta a fejét.
 – Nem tudom. Esetleg megkockáztathatjuk, hogy egyikünk átfut a legel khöz, hogy
kinyissa a kapukat.
Vagy szándékosan átvihetjük a csordát, hogy a figyelmüket eltereljük – noha kimondta,
tudta jól, ezt nem tenné meg. A csordának nincsen fegyvere, megcsonkított kezükkel meg sem
tudnák fogni. Soha egyiküket sem szolgáltatná ki a marhatartóknak ilyen feleslegesen. Isteni
közbeavatkozásra volt szükségük, ám Shanti tudta, az az Isten, aki Abyrne-t teremtette, nem
lelkesedne az ötletért. De talán van egy nála is nagyobb Isten, egy jóakaró, kegyelmes Isten,
aki ugyanúgy békét akar, mint és Collins. Újra kikukucskált a sarkon, hogy felmérje, van-e
más út is, amelyen átvághatnak. Ekkor estek el az els követ k. A tucatnyi fej és váll között
megpillantott egy magasba emelked és sebesen lesújtó húskampót. A nyak és a váll között
találta telibe űollins egyik követ jét. Shanti hallotta a diadalkiáltást az eddigi legalább ezer
sikertelen ütés után. Alighogy megállt a kampó a rongyos alak testében, a fegyveres behúzta a
férfit a marhatartók söpredékébe. A pengék tompán villantak a délutáni homályban, el ször
hamuszürkén, azután véresen.
Shanti lehunyta szemét, és felkészült, hogy rohanjon.
Egy alak imbolygott feléjük a legel k fel l. Vörös ruhát viselt, de ezt nehéz volt kivenni,
mert olyan sok mocsok és sár tapadt rá. A n sovány volt, arca sápadt, egyáltalán nem olyan,
mint amilyennek emlékezett rá. Mögötte lassan és zavarodottan özönlött ki a legel kr l a
Választottak csordája.
Mind.
Áldjon meg az Isten, Mary Simonson, gondolta.
Megfordult, elkezdett dobolni a mészárszék falán. Bólintott és sziszegett a bikák és a
mögöttük álló tehenek felé, akik egyenként mind bekapcsolódtak. Ezer meg ezer ujjcsonk
dobolta együtt az üzenetet, amelyet Shanti a csorda többi tagjának akart küldeni. Száz meg
száz torok susogta reszel sen a jeleket. Nem volt elég hely a mészárszék fala mellett, hogy
mind elférjenek, így sokan az odább húzódó fémkerítésen dobolták a ritmust, mások a
raktárak és melléképületek hullámacél falain.
Parfitt figyelte, hogyan reagálnak a közeled k amint meghallják a ritmust, amely hirtelen
úgy hangzott fülében, mint valami különös zene. Látta, hogy a lelkész összeesik a kerítés
mellett, és látta a mosolyt az arcán; ilyen szomorú tekintettel még soha nem találkozott. A
csorda közelebb és közelebb hömpölygött, pedig elvesztette a n t a szeme el l.
Tízezer Választott özönlött be a kerítésen át az udvarra.
A küzdelem megszakadt.

Huszonnyolc

Válaszul a bikák és tehenek dobolására, sóhajaira a Választottak betódultak a húsgyár

udvarára.
Shanti látta a megrökönyödést a fekete kabátosok és a munkások arcán, ahogy a
Választottak száma egyre n tt. A sápadt emberi csorda tömege a harcosok két csoportja felé
hömpölygött. A fegyveres férfiak elkezdtek hátrálni a kapu felé. A Választottak kifejezésében
nem volt semmi fenyeget , de egyeden lehajtott f sem volt közöttük, és nem volt nyoma sem
félelemnek, sem megalázkodásnak. Felemelt f k, a szemek állták a rájuk szegez d
tekinteteket – a Választottak lépkedtek el re.
Ezzel szinte egy id ben két helyen is dulakodás tört ki a marhatartók között. El ször Shanti
azt gondolta, egymással verekednek. Aztán megjelentek el ttük az életben maradt követ k és
maga Collins is, mindegyiküket két-két férfi tartotta fogva oldalról.
Torrance lépett ki eléjük Brunóval. Ujjával a mészárszék sarka felé bökött.
 Rá.
– Ez mind a te m ved, Shanti! Figyeltelek, barátocskám. Beszéled a nyelvüket, mi? Te
irányítod ket…
Olyan volt, mintha reflektort irányítottak volna rá. Mindenki hallani fogja, mit mond.
– Ez már évek óta készül dik. Ha nem lettem volna én, akkor lett volna valaki más.
– A nagy szart! Te és Collins szépen elbasztátok. Ha nem lennétek ti ketten, akkor minden
rendben menne ebben a városban. Ha megszabadulunk t letek, minden visszatér a rendes
kerékvágásba.
Torrance fejével intett két emberének. Azok elléptek űollins mell l, és Torrance a
feszít vassal rávágott a férfi lábának hátsó felére. Collins térdre rogyott, bele a piszokba.
Torrance bakancsa talpával belerúgott, az oldalára perdítette.
– Fogjátok le!
El vett egy vékony pengéj csontozó kést az oldalán lógó tokból, majd magasba tartotta.
– Mind meghalnak, Shanti. Hacsak nem szólsz a csordának, és nem küldöd ket vissza a
legel re, oda, ahová valók.
Collins és Shanti tekintette találkozott. A férfi lehunyta szemét, fejét alig észrevehet en
megrázta. Csak Shanti látta. Collins szeme nyugodt volt, amikor újra felnyitotta, de mégis
mintha az öröm tüze égett volna benne. Shanti látta a férfiban felragyogó fényt.
– Nézd a számokat, Torrance – szólt Shanti –, a Választottak még a fegyvereitek ellenére is
fölényben vannak. Lehet, hogy néhányan meghalnak, de a legvégén úgyis le lesztek gy zve.
– Nem figyelsz, Shanti. Hadd magyarázzam el másképpen!
Torrance Collins mögé térdelt, egyik térdével lenyomta a férfi fejét, akinek a nyaka így
szabaddá vált. Shanti most el ször vette észre a halvány heget, amely függ legesen húzódott a
kulcscsontok közötti apró mélyedés és Collins ádámcsutkája között. Nem volt ideje ezen
töprengeni. Torrance űollins nyakának sima b réhez nyomta a csontozó kést, és elkezdte
f részelni, mintha Collins már halott lenne.
Shanti látta, hogy barátja szeme elkerekedik a döbbenett l és iszonyattól. Torrance nem
hagyta abba. Már átvágta az artériát és a vénát, bemetszette űollins légcsövét. Megdöbbent ,
hihetetlenül er s vérfolyam borította be Torrance kezét és űollins arcát. A talaj felitta. űollins
megpróbálta leküzdeni életösztönét, de nem tudta. Ellenszegült, habár tudta, hogy a penge a
csigolyája túlsó feléhez közeledik. Hirtelen teste feszültsége leeresztett, elernyedt, szeme még
mindig tágra nyílva meredt, ahogy Torrance kése átsiklott a negyedik és ötödik nyaki csigolya
között. A f részelés, habár nehézkesen, de folytatódott, míg Torrance le nem vágta a fejet.
Nem volt rajta haj, aminél fogva felemelhesse, ezért ujjait bedugta Collins szájába, és a fejet
lefelé lógatva magasba tartotta.
– Látod, Shanti? Most már érted, mit próbálok neked elmagyarázni? A játéknak vége.
Visszaküld d a Választottakat a legel re. Akkor talán, mondom, talán, a többieket
emberségesen végezzük ki. Talán veled végeztetem el. Te vagy a szakember, vagy mi.
Shanti sírt, émelygett annak ellenére, hogy éveket töltött el a mészárszéken. Nem
engedheti, hogy Torrance a többieket is így ölje meg. Látta a követ k arcát, mind elsápadt a
rájuk váró sorstól. De azt sem hagyhatta, hogy a Választottak, miután már eddig eljutottak,
most visszatérjenek alávetett, áldozati életükhöz.
Rájuk küldi a csordát. Itt az id .
A mészárszék falára tette ujjait, készen állt parancsot adni a Választottaknak, hogy
induljanak meg a marhatartók és fekete kabátosok felé. Biztos volt benne, hogy Torrance azt
hiszi majd, megadta magát, és visszaküldi ket a legel re.
Miel tt ujjai egyet is koppantottak volna, visszanyelte az els sóhajtást.
Keze lehanyatlott.
Űruno furakodott keresztül a még mindig liheg tömegen.
Hajuknál fogva rángatta el re Shanti két lányát. Vigyorgott.
 – Nézd csak, mit találtam! Torrance arca felderült.
– Tökéletes – mondta, ahogy végigmérte a lányokat. – Azt hiszem, kicsit meghíztak, nem
gondolod, Shanti? Biztos az a sok hús, amit mostanában kaptak. Egészséges kislányok, ugye,
kicsikéim? – megcsípte Hema rózsás arcocskáját. A kislány egészen kivörösödött a sírástól. –
Anyuci is szerette a husikát, ugye?
A férfi újra a Választottakra emelte szemét. Egyik lábukról a másikra álltak. Már látta
rajtuk ezt a türelmetlenséget azel tt is. A közös karámban szoktak így tenni, amikor szerettek
volna minél el bb túlesni a halálon.
– Jobb lesz sietni, és megadni az utasítást, Shanti. Különben kénytelen leszek dönteni,
melyik lánnyal végezzek el bb. Nem lesz túl nehéz, olyan egyformák, nem?
Shanti nem tudott tovább gondolkodni. Nem tehet mást, meg kell mentenie a lányokat.
Ilyen helyzetben nincs döntési lehet ség. A falra helyezte, gy sz s ujjait. Az udvar
elcsendesedett; a csorda tagjai félbehagyták a jeladást, amíg a két fél tárgyalt. Most minden
Választott tekintete Shantira szegez dött. is tudta, és azt is, mire várnak. Amire már
nemzedékek óta várnak. Egyszer szabadságra, hogy újra emberként élhessenek, mint a
Közjóléti Hivatal által teremtésnek nevezett valami el tt, amit viszont Shanti és sokan mások
éppen az ellenkez jének, kataklizmának gondolnak, amely elpusztított egy sokkalta nagyobb
világot, és csak egy kis szeletet hagyott meg, amit ma Abyrne-nak hívnak.
Már az els dobolásait elnyelte a száz meg száz futva közeled láb döngése és egy
vérszomjas tömeg hangja. Gyorsan közeledett, egyre hangosabb lett. A marhatartók és a
fekete kabátosok a kapu és az út felé fordultak. Megpillantották a megmaradt lelkészeket,
élükön a f érsekkel, rohantak, botladoztak a városlakók el tt. Ezernyi városlakó el tt. Az
eleje volt a legfürgébb, de egyre többen érték be ket. Az oszlop végtelenül húzódott egészen
Abyrne-ig.
A lelkészek, a f érsekkel egyetemben, mind a tömeg hevenyészett lövedékeinek nyomát
viselték. Néhányuknak alig maradt jártányi ereje. Egy pillanatig úgy t nt, megkönnyebbültek,
hogy elérték az üzem kapuját. Amikor megpillantották a marhatartóktól és fekete
kabátosoktól hemzseg udvart, lelombozódtak.
De folytatták a futást, mert a halál ott loholt a nyomukban. Úgy tettek, ahogy Collins is,
elrohantak a felfegyverkezett munkások és rök mellett, hogy akadály kerüljön közéjük és a
városlakók közé. Csak ekkor álltak és fordultak meg.
Bruno és Torrance felmérte, mi történt, amint a cs dület eleje megtorpant a f kapu el tt.
Számuk gyorsan növekedett.
– Mi a franc ez? – kérdezte Torrance csak úgy a leveg be.
A skandálás újrakezd dött.
– Húst akarunk! Húst akarunk! Egyre hangosabban. Gyorsabban.
– Húst akarunk! Húst akarunk!
Minthogy pillanatnyilag mindenki hátrafelé figyelt, Mary Simonson lelkész átverg dött a
csorda között Shanti ikrei felé igyekezve. Arca mer eszel s eltökéltség, olyan ember
tekintete, aki még azon is túlmegy, amit teste enged.
– Ne – suttogta Shanti –, még megölti ket.
Még azt sem fogta fel teljesen, hogy valaki el retolakszik mellette, mindaddig, amíg meg
nem látta Parfittet el resietni, hogy megállítsa a lelkészt. A férfi gyorsabb és fiatalabb volt, de
a lelkész jóval el tte járt. Elérte a lányokat, megpróbálta kirángatni ket Űruno szorításából.
Természetesen az állapotában ez lehetetlen volt, de valami rendíthetetlen er hajtotta, ami
nem engedte megállni. Megragadta mindkét lány karját, és megrántotta. Bruno, minthogy az
ellenkez irányba nézett, visszafordult, majd a lányokat maga felé perdítette. A lelkész térdre
esett, de nem engedte el ket.
Parfitt egy földr l felkapott lánccal ért oda. Felemelte, és egyenesen Űruno fejére csapott
vele. A lányokat markoló kéz engedett. A lelkész hátrabillent, is eleresztette ket. Űruno a
fejét fogta, és imbolygott. Torrance megfordult, felemelte a kést. Mások is megfordultak.
Parfitt megfogta a lányok kezét, elhúzta ket onnan, vissza apjukhoz és a Választottakhoz.
Torrance lesújtott, de ütése nem talált.
Kint, az üzem el tt a skandálás egyre dühödtebb lett. A tömeg látta a Választottakat, sokan
közülük egészen az udvar szélén álltak. Látták a húst. Biztosra vették, hogy a marhatartók
azért vannak ott, hogy megakadályozzák ket abban, hogy hozzájuk férjenek. Elindultak
befelé a kapun.
Parfitt rést nyitott maga és a mögötte álló emberek között. Mosolyogva hozta vissza Hemát
és Harshát apjuk óvó karjai és a Választottak hatalmas csordája felé. Shanti er sen kívánta,
bár lenne elég gyors. A mosolyt zavarodott, majd csalódott tekintett váltotta fel. Parfitt
eleresztette a lányok kezét, akik rohanni kezdtek apjuk felé. Parfitt már nem tudott.
Megtorpant, megingott, majd el rebukott. Parfitt mögött ott állt egy vigyorgó marhatartó, az,
akinek sikerült ilyen pontosan elhajítania a bárdot. A nehéz penge bukfencezve hasított át a
leveg n, egyenesen bele Parfitt koponyájába.
A sokkhatás azonnal elmúlt, amint Shanti lányai a karjába rohantak. Nem engedte, hogy
sokáig öleljék.
– T njetek, el ott a fal mögötti Senki nem megy a közeletekbe, ha a Választottakkal
maradtok.
A lányok meg sem szólaltak. A falhoz lapultak. És ott, életükben el ször bikákat és
teheneket láttak, teljes életnagyságban, egészen közelr l. És ugyanott borjakat is láttak, akik
anyjukhoz bújtak. Néhány borjú pont akkora volt, mint az ikrek. Tekintetük találkozott. Az
ikrek meglátták, kik is a borjak igazából.
Gyerekek.

Mary Simonson lelkész érezte, valami meghasad benne, amikor a földre zuhant.
Végigfutott rajta a hideg.
Látta, ahogy Űruno összerogy a lánc súlya alatt, és odad l mellé a véres sárba. Látta, hogy
Parfitt is elesik, de figyelte, hogy a lányok biztonságba érnek. Nemsokára lesújtanak rá a
marhatartók. Nem volt rá szükség. Bármi ment is szét most a hasában, bizonnyal megöli,
tudta jól. A részletek már nem számítanak. Ez a fájdalom sem volt rosszabb, mint az,
amelyben az utóbbi hetekben élt. A bels hasadás szinte megkönnyebbülés volt.
A földr l látta a dühös, elvetemült férfiakat fölötte magasodni, de hallani nem hallotta
ket. Látta a késeket és botokat, ahogy testére lesújtanak, de semmit nem érzett bel le. Most
hát visszatér a sötétségbe, az ismeretlenbe. Örökre ott marad. Nem számít. Az általa feltett
kérdést megválaszolta a próféta kivégzése.
Ott hevert a levágott fej mellett, belenézett annak szemébe, miközben záporoztak rá a néma
ütések. Collinsnak heg van a nyakán. Shantinak hiányzik egy hüvelykujja. Annak idején
Arnold Shanti beleavatkozott a közügyekbe, olyan súlyos b nt követett el, amelyet soha nem
lehetett beismerni. Kiszabadított két hím ikerborjat. Az egyiket sajátjaként nevelte fel, de a
másik is városlakóként n tt fel, és nem tudtak egymás létezésér l.
– Fivérek… – suttogta John Collinsnak. Választottak.
Megadta magát a semminek, ami eljött érte.
– HA, SUU. HAH, SSUUUUH.
KÉK-792 vezetésével tízezer pár kéz dobolta az üzenetet. Saját combjukon, egymás hátán
dobolták, a falakon és kerítésoszlopokon, a földön. Egyként vették a leveg t.
A zaj hangosabb volt, áthatóbb, mint a városlakók kiáltozása, mint az ket visszatartó
marhatartók és fekete kabátosok visszavágása. Úgy hangzott, mint valami lágy mennydörgés,
er söd szél. A tömeg hangja elhalt. A fegyveres csapat abbahagyta a fenyeget zést.
Mindenki fülelt.
De csak Richard Shanti értette.
 – Az id d elközeleg. Űizonnyal elközeleg. Menj hát el re a te id dbe nagy méltósággal.
Mi, akik adtunk, nem adunk többé. Megláttuk a messzi holnapot. Megláttuk a földet, ahol a
fájdalomnak még emléke sincs. A földet, ahol az, amit adtunk, már nem kéretik többé.
Követjük a béke emberét e földre. Közülünk való. Adott. Mi, akik adtunk, tisztelgünk néked.
Ha, Suuh! Most elközeleg az id d.
A csorda egyként indult el re. Shanti vezette ket.
Torrance eleinte ellenállt. Egyik kezében a csontozó kést tartotta magasra, a másikban
pedig a feszít -vasat. Mell le és mögüle azonban elhúzódtak a marhatartók és a fekete
kabátosok. A férfi jobbra-balra tekingetett.
– Gyerünk, gyáva férgek! Csak nem hagyjátok, hogy a vacsorátok odább lökjön
benneteket? Hé, te, maradj mellettem! Darabokban küldjük ket vissza a földekre.
Felvagdaljuk ket, a szeleteket azonnal kiosztjuk a városlakók között.

Senki nem állt mellé.

Hátráltak a lelkészek és a f érsek felé, akik ellenben az üzem udvara felé hátráltak. A
kapuk el tt a városlakók tömege rádöbbent a közeled csorda méretére. Legtöbbjük nem is
látott még él Választottat közelr l. A sz rtelen testek és csonka ujjak. A sápadt végtagok.
Úgy álltak, mint az emberek. Ha lábfejük nem lenne nyomorék, úgy mozognának, mint az
emberek. Kényelmetlen érzés söpört végig a tömegen. Kezdtek visszavonulni. A tolongás
miatt hátrább egyesek elestek, bebuktak az árokba és a kökénybokrok közé.
Shanti susogott, fején dobolt az ujjaival. KÉK-792 kivált a csordából, és vele együtt
néhány száz bika is. Elhaladtak a f érsek és a vérz lelkészek mellett. A férfi undorral nézte
ket. Nem tudta gondolatait magában tartani.
– Ez gyalázatos! A legnagyobb eretnekség, aminek Abyrne valaha tanúja volt.
– Ez a város a gyalázatos! – felelt Shanti. – A nemzedékek alatt itt elkövetett b nök
megbocsáthatatlanok.
A f érsek hitetlenkedve felnevetett.
– De ezek állatok, ember! Isten nekünk szánt adománya. Áldozat, amellyel irántunk való
szeretetét megmutatja.
– Az Adományok Könyvét emberek írták. Nincs benne semmi igazság Istenr l, sem bármi
másról. Csak azokat szolgálja, akik a hatalmat gyakorolják általa.
A f érsek felhasználta az alkalmat, hogy még egyszer a városlakókhoz szóljon. Hogy
megmutassa fels bbrend ségét.
– Hogy merészel ilyen istenkáromlást szólani? Gondoskodom róla, hogy a státusát
haladéktalanul megvonják! Ön, Richard Shanti, ezennel nem számít többé a városlakók közé!
Hús lett!
A kimerült lelkészek mögött el bukkantak a bikák. A húsborjak udvarából jöttek, hátukon
hozták a gyenge, vak kicsinyeket.
A f érsek kikelt magából.
– Az Isten nevére kérdezem, mit m vel, Shanti?
– Nemsokára meglátja.
Amikor a bikák visszatértek a csordához, Shanti kisétált az üzem f kapuján.
Jobbra fordult. El a várostól.
Senki nem értette. Sem a marhatartók, sem Magnus fekete kabátosai, sem a lelkészek, sem
a városlakók. Shanti mosolygott. Nélküle és űollins nélkül, a követ k és a Választottak nélkül
sohasem fogják megérteni. Örült.
Senki, nem mert közbeavatkozni, ahogy a csorda elvonult.
Az életben maradt követ k rt álltak a menet két oldalán, ahogy kiléptek a f kapun Shanti
után. Ha bárki is megindul a Választottak ellen, űollins követ i készek meghalni a
védelmükben.
 A Választottak hosszú-hosszú sorban lépkedtek ki a kapun.
A f érsek kétségbeesetten rohant Shanti után. A hulladékverem után érte utol, ahol sok
Választott teteme rothadt. Nem sokkal lejjebb az út a használhatatlanságig felrepedezett, majd
elt nt.
– Shanti! – Lihegve érte utol. – Hova mennek?
– A Választottak immár szabadok. Elmegyünk.
– Elmennek? Hová?
Shanti a pusztaság felé mutatott.
– De ott nincs semmi, ember! Éhen fognak halni!
Shanti még egyszer utoljára ránézett a f érsekre. Fejére hátul rászáradt a vér. Olyan volt,
mint a sár. Talárja mocskos, arca tele aggodalommal, kérdésekkel, íme, akinek vissza kell
mennie a városlakókhoz, hogy megmagyarázza, mi történt. Shanti kételkedett benne, hogy
volna bármi is a város vallási könyveiben, ami ráillene a Választottak kivonulására.
Rámosolygott a f érsekre, megfordult, és folytatta útját.
Néhány összegy lt városlakó a marhatartóknak és a fekete kabátosoknak üvöltözött:
– Mi történik?
– Miért nem állítják meg ket?
– Gyorsan, miel tt mind elmennek!
– űsak kapjanak ki párat a végér l! De senki nem tett egy lépést sem.

Estére, az utat maguk mögött hagyva, az összes Választott beért a pusztaságba. Utánuk az
utolsó követ k.
A Választottak azzal a nagy méltósággal lépkedtek, amelyr l annyiszor beszéltek
egymásnak. Már nem féltek fejüket felemelni, szemük a látóhatárt pásztázta. Nehezen jártak
megcsonkított lábukon, de nem inogtak meg. Ilyen földet még sohasem láttak; fekete üveg
tornyosult pengeszer hegyhátakká. Túl a tömör obszidián hullámokon fekete por kavargott
az állandó szél kénye-kedve szerint. Honnan jött a por és hová tartott, senki nem tudta.
Csak azt tudták, immár szabadok, hogy Shanti és a követ k tudásával túl tudják élni, amíg
el nem érik a földet, ahol a fájdalomnak még emléke sincs. A földet, ahol az, amit eddig
adtak, már nem kéretik többé. Tudták, hogy létezik.
Abyrne városa messze mögöttük, nyugatra feküdt most, míg a Választottak kelet felé
tartottak.
Egyikük sem tekintett vissza.