SZERGEJ SZNYEGOV

Istenemberek 2
MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ
GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: Szergej Sznyegov: Ljugyi kak bogi.
Lenizdat, 1982
FORDÍTOTTA BÁNLAKI VIKTOR
A BORÍTÓ ÁMON LÁSZLÓ MUNKÁJA
© Bánlaki Viktor, 1988 Hungarian translation
S mi végre a szem, melynek kijutott,
hogy elámul a csillagokon?
S minek isteni-jó bagoly ösztönöm,
mely elérti a vér neszét?
S mire nékem a szív, mely a lépteim
s a vers ütemére ver?
A nyomor dala cseng falaim közül,
tüzem is csak ver de s épp,
fogy a gyertya - fölúszik a csonka hold
a fagyott üveg mögött...
E. BAGRICKIJ (Hárs György fordítása)

HARMADIK RÉSZ
Álmodozó automata a harmadik bolygón
1.
A Nikkelbolygó elhagyása menekülésre emlékeztetett.
A terembe fejszeműek özönlöttek be. Még arra sem hagytak időt, hogy
megbeszéljük a kiadott parancsot, hogy pár szót váltsunk: A fejszeműek
nem ismerték az emberi nyelvet, de. a látásuk élesebb volt a miénknél, és
a gravitációs nyaklevesek ékesszólóbbnak bizonyultak, mint a szavak.
Ismét megjelent Orlan, és először hallottuk tőle azt a sikolyra emlékeztető
kiáltást, amely később oly gyakran hangzott fel, hogy még ma is a
fülemben cseng:
- Gyorsabban! Gyorsabban!
Nem sokra emlékszem az indulás pillanataiból, még az előtt elvesztettem
az eszméletemet, hogy az erőtér által határolt börtönketrec eltűnt. A
priccsen tértem magamhoz, mellettem Mary ült, kezemet kezében
tartotta, a lábamnál csendben álldogáltak a barátaim. Meghallottam Mary
örömteli hangját:
- Magához tért! Életben van!
Azt akartam mondani, hogy nem halhatok meg, ha egyszer garantálták az
életemet, de még suttogásra sem volt erőm. A tekintetemmel próbáltam
értésükre adni, hogy kitűnően érzem magam. Mary a mellemre borult, és
sírva fakadt.
- Mindén rendben van, admirális - jelentette ki vidáman Oszima. -
Megetettünk, amíg nem tudtál magadról.
- És milyen jó étvággyal evett! - tette hozzá moso-
495
lyogva Romero. - De aztán hirtelen mozdulatlan lett a teste, és mi
alaposan megijedtünk.
- Melyik űrhajón visznek el innen? - kérdeztem, • amint kissé visszatért a
hangom.
- Az Ökörhajcsáron. - Oszima gúnyosan felnevetett. - A világhódítók nem
merik megmutatni nekünk az űrhajóikat.
Romero és Mary segítségével felkeltem. A Villámszóró, hátán Luszinnal,
bekúszott a terembe. A többi sárkányon más társaink helyezkedtek el. A
szárnyas gyík gyorsan végigcsúszott a folyosón, de a gyülekezési
helyiségben a pegazusok beszorították egy sarokba. A repülő lovak
hangos zsivajgás, vidám nyerítés közepette dobogtak végig az alagúton,
hogy minél hamarabb kijussanak a szabad levegőre. Az egyik pegazust
Asztrosz nyergelte meg, aki jókedvűen intett oda nekem.
- Ne felejtsd el: a nyolcas számú! - kiáltotta neki Mary.
- Egészen jól üli meg a lovat - jegyezte meg Petri. Az „egészen jól"
kifejezés ennek a flegmatikus embernek a szájából úgy hangzott, mint a
dicséret netovábbja.
Én is úgy láttam, hogy Asztrosz úgy ül a pegazuson, mintha hozzá lenne
nőve: ráhajolt a ló nyakára, ügyesen felhúzta a lábát, hogy ne
akadályozza a szárnyak mozgását. Én sem tudtam volna jobban
utánacsinálni. Még Luszin is elismerte, hogy nehezebb a pegazusokon
lovagolni, mint a régi, szárny nélküli lovakon.
Amint kiért a szabadba, a Villámszóró rögtön a levegőbe emelkedett.
Ismét megláttuk az apró fehér napot a zeniten, ezt a barátságtalan,
erőtlenül sugárzó égitestet, amely nem volt képes sem arra, hogy
meleget adjon a bolygónak, sem pedig arra, hogy elhomályosítsa a
csillagok vad sziporkázását. Előttünk terpeszkedett a ha-496
lottian zöld bolygó, a nikkelmezök, a nikkelerdők, a nikkeloldatból álló
tavak és folyók. És mindenfelé, amerre csak ellátott a szem, hatalmas,
félelmetes űrhajók gömbjei magasodtak. Hegyeknek tűntek az apró
dombnak látszó Ökörhajcsár mellett, amely ott árválkodott a pusztítók
űrhajóinak erdeje közepén.
A Villámszóró még egy kört sem tudott leírni az Ökörhajcsár fölött, amikor
gravitációs ütés érte. A sárkány olyan gyorsan vágódott lefelé, hogy
Luszin nyögni kezdett, Mary feljajdult, nekem pedig összeszorult a szívem.
A gravitációs erőtér még ennél is gyorsabban szívott be minket az
Ökörhajcsár belsejébe, majd a benti kis űrrepülőtéren legyező alakban
szórta szét a tömeget: a sárkány az egyik oldalra került, Mary és Luszin a
másikra, míg Petrit és engem egy harmadik irányba sodort.
- Vigyázzatok! - kiáltott fel Petri, "és maga után húzott az űrhajókikötő kis
teréről, ahová már zúdult be a gravitációs hullám által sodort többi
sárkány is.
Nem voltam elég gyors, nem tudtam elugrani, rám Romero zuhant,
Romeróra pedig Kamagin. Az volt a szerencsénk, hogy egyik sárkáhygyík
sem esett ránk; ellenkező esetben alighanem azonnal kiadtuk volna a
lelkünket.
- Itthon vagyunk! - fogalmazta meg Oszima az érzéseinket.
Az ismerős épületek mellett haladtunk el, amelyek nemrégiben még a
lakóhelyeink voltak; valószínűleg az egész világmindenségben nem volt
kedvesebb zug számunkra, mint ezek a helyek. A pusztítók semmihez
sem nyúltak a kabinokban, hol az egyik, hol a másik társunk szaladt ki az
utcára elújságolni, hogy mindent éppen olyan rendben talált, mint amikor
leereszkedtünk a zöld bolygóra.
- Nézd meg, mi van nálunk - kértem meg Mary t a
497
lakásunk ajtajában. - Én addig benézek a megfigyelő-terembe. Ne aggódj,
jól érzem magam.
Két lépést sem tehettem, amikor kezében egy üveggel Asztrosz rohant el
mellettem.'Odakiáltottam neki, de nem felelt.
- Hová szaladt? - kérdeztem Maryt. - Ebben a helyzetben veszélyes az
űrhajón mászkálni!
Mary titokzatosan elmosolyodott.
- Nem lesz semmi baja. Várjuk meg, amíg visszatér. Alig öt perc múlva
Asztrosz már vissza is jött.. Az
arca ragyogott.
- Elintéztem, anyám! - kiabálta már messziről. -Kiöntöttem az egészet. A
bolygó meg van fertőzve.
Semmit sem értettem.
- Meg van fertőzve? Nem magyaráznád meg, Mary, mi történik itt?
Kiderült, hogy Asztrosz olyan baktériumok tenyészetét locsolta szét a
bolygó talaján, amelyek elősegítik az élet keletkezését, miközben nikkellel
és nikkelsókkal táplálkoznak. A bolygót ettől a pillanattól kezdve
megfertőzte az élet. A folyamat először észrevétlen lassúsággal fog
végbemenni, aztán felgyorsul, míg az élet járványa dühöngeni nem kezd a
bolygó felszínén és a mélyén. S akkor már az élet mohó terjeszkedését
csak egy módon' lehet megállítani: az egész bolygó megsemmisítésével.
- Életet teremtettem, apám! - jelentette ki büszkén Asztrosz.
- Remek fiú vagy! - dicsértem meg, és megvereget-tem a vállát.
A képernyőkön kitárult előttünk a csillagos égbolt. ' Valahol a csillagkép
szélén lehettünk. A nagyítóberendezést ráállítottam a Narancsszínűre.
Olyan éles fényű óriáscsillag volt ez, hogy inkább egy kisebb holdnak
tetszett, mint csillagnak. Jól látható volt egyetlen bolygója is, amely hol
sárga, hol kékesfehér 498
színben ragyogott, mintha a fényvisszaverési képessége a tengely körüli
forgással változott volna.
A rövid ideig tartó jóleső élénkség után ismét rosz-szul lettem. Petri vette
észre először, hogy kezdem elveszteni az eszméletemet. Az utcán tértem
magamhoz. Petri vitt a vállán, mellette néhány társunk haladt. Kértem,
hogy tegyen le, de Petri nem engedelmeskedett. A szobámban
lefeküdtem a díványra. A barátaim a fordítógépeiket ráállították az
agyamból érkező sugárzásra: nemcsak veszélytejenebb volt
gondolatátvitel útján érintkezni, hanem - legalábbis nekem - jóval
könnyebb is.
- Meglepő események zajlottak le, meg kell beszélnünk őket - szóltam. -
Szeretném tudni a véleményét, Paul.
Romero még bele sem kezdett a mondókájába, amikor Asztrosz, Luszin és
André lépett a szobába. And-rén új ruhát láttam, simára volt borotválva,
és a haját is megfésülték: mindez Luszin és Asztrosz müve volt, akik
Luszin kabinjában vették kezelésbe Andrét. Most jobban emlékeztetett a
régi Andréra, igaz, megöregedett, lesoványodott; valószínűleg így néztek
ki régen azok az emberek, akik súlyos betegségen estek át. Csak az arca,
a jelen nem lévő, hol ravasz mosolyba ránduló, hol a félelemtől eltprzuló
arca árulta el, hogy André értelme nem tért vissza.
- Itt maradhatunk? - kérdezte Asztrosz mindhármójuk nevében.
Asztrosz ellen semmi kifogásom nem volt, de André jelenléte zavarba
hozott.
- Hát nem vették még észre, hogy André nem a fecsegő
elmeháborodottak közé tartozik? - cáfolta meg kétkedésemet Romero. -
Valaha azt tartották, hogy minden elmebeteg a maga saját belső
gondolatrendszerének megfelelően veszti el az eszét. Szerencsétlen
barátunk őrületében is van rendszer: ennek
499
alapja pedig a zárkózottság. Most pedig beszéljünk az álmairól, Eli.
Az admirális álmai a valaki mások által sugárzott látomások közé
tartoznak, ahogyan ezt a régiek mondták volna. Ezt most már a mindig
szkeptikus Kamagin barátunk sem tagadhatja - folytatta Romero. - Eli
álmai nem egyebek, mint az információátadás sajátságos formái,
amelyeket a pusztítók között lévő titokzatos barátaink alkalmaznak. Úgy
néz ki, hogy ők a Legfelsőbb Pusztító közvetlen környezetéhez tartoznak.
Ellenkező esetben honnan tudhattuk volna meg, mi történt a
haditanácson? És ha az üzenet formája fantasztikus is - aligha valószínű,
hogy a pusztítók hadvezérei lombkoronát növesztenének, felrobbannának,
vagy folyóként csörgedeznének -, tartalmának igazságát a bolygó
elhagyásának a ténye igazolja. Még az is lehet, hogy nem egy-egy
magányos pusztító próbál segíteni nekünk, hanem egy egész szervezet.
Nem képzelhető-e el, hogy a Harmadik Bolygó üzemzavarai mögött
tudatos diverzió rejlik? Ha pedig így van, merre lehet a Harmadik Bolygó?
És ki az a vezér környezetéből, akinek köze van hozzál
Romero ezzel fejezte be:
- Az egyetlen megbízható információs csatornánk jelenleg az admirális,
pontosabban a látomásai. Pontosan tudom, hogy ostobaság lenne azt
kérni Elítől, hogy álmodjon minél többet. Azt viszont kérem, kedves
barátom, hogy mindent jól jegyezzen meg, amit álmában lát és hall;
mindent, a leghalkabb hangtól kezdve a leghalványabb árnyékig. Most
pedig pihenjen. Kívánom, hogy lásson újabb látomásokat, még
meglepőbbeket, mint eddig.
Valamennyien egyszerre álltak fel. Mary ott akart maradni, de őt is
elküldtem. Sejtettem, alig várja már, hogy a laboratóriumába mehessen.
Majd alszom egy jót, ígértem. Luszin és Asztrosz Andrét próbálták 500
elrángatni, aki olyan félelemmel a szemében hőkölt vissza, hogy nagyon
megsajnáltam.
- Hagyjátok itt Andrét, csendben üldögélni fog, én pedig csendben alszom.
Kitűnően megleszünk egymással.
Először valóban aludni akartam, de nem jött álom a szememre.
Elkezdtem figyelni Andrét.
Kókadtan ült a sarokban, ütemesen himbálta a törzsét, a fejét lehajtotta,
rendesen megfésült és tisztára mosott fürtjei tekeregtek, mintha önálló
életre keltek volna. Tucatszor figyeltem már Andrét a tökéletes magába
zárkózottság állapotában, most csak annyi volt a különbség, hogy nem
hallottam reszkető hangját, amint szomorúan mormogja a dalocskát a
szürke kecskéről.
- Most miért nem tanácsolod, hogy őrüljek meg? -kérdeztem. - Talán az az
ostoba nagyanyó megtalálta már az eltűnt kecskéjét?
André felemelte a fejét, megpróbált figyelni a szavaimra, a feszült
figyelemtől állkapcsa lefittyedt, a szája kinyílt. A kívülről jövő hangok már
eljutottak a tudatáig. De az áthatolhatatlan falak még most is elzárták
agyának azt a részét, ahol a beszéd megértésének a központja fészkelt.
- André, téjj észhez! - kérleltem izgatottan. - Kérlek, térj észhez, André!
Ezt is meghallotta, és nemcsak meghallptta, hanem meg is értett belőle
valamit, mivel megijedt, még jobban behúzódott a sarokba, és ott félősen
megmerevedett. Ijesztő ellentmondás volt az értelem távoli fényét
felvillantó arca és az őrült üres tekintete között.
- Ne félj, nem haraplak meg! - mondtam fáradtan, és lehunytam a
szemem. Az álom viharos gyorsasággal és erővel gyűrt le. Álmomban a
fölém hajló Orlant láttam, mellette vinnyogott és nevetgélt André, aki
501
úgy kacsingatott rám, mintha valamilyen, csak kettőnk által tudott titokra
akarná felhívni a figyelmemet.
Amikor elmeséltem ezt az álmomat, Romero sóhajtva azt felelte, hogy
elég kevés benne az információ.
2.
Néha úgy éreztük, hogy nincsenek is börtönőreink, olyan
szabadon'mozoghattunk a városban és a-park-ban. Viszont amint
valamelyik szolgálati helyiség közelébe mentünk, ki tudja, honnan, de
rögtön elénk állt egy fejszemű.
A megfigyelőterem éjjel-nappal tömve volt a társainkkal.
Gyakran törtem azon a fejem, miért engednek be a pusztítók ide
bennünket, hiszen ezzel feltárják előttünk a Perseus
erődítményrendszerének titkait. Petri úgy vélte, hogy a titkok
megismertetése része annak a tervnek, amely az emberiség leigázására
irányul.
- Büszkélkednek az erejükkel. Úgy számítanak, hogy megrettenünk, és
elfogadva a feltételeiket, békét kérünk.
És valóban, volt mivel büszkélkedniük. Ellenséges űrhajóktól körülvéve
száguldottunk, és a zöld fénypontok mögött tiszteletet parancsoló látvány
tárult ki: közeledett felénk egy csillag, aztán a másik, odaúszott melléjük a
harmadik és a negyedik, s a nagyítóberendezések mindegyik körül
bolygókat vetítettek elénk, a bolygók százait, amelyeken jól láthatóak
voltak a magasan fejlett élet, a városok és az üzemek jelei...
Kamagin, ez a régi szabályokhoz szokott navigációs tiszt rendre
feljegyezte a hajónaplóba - neki még ez is volt - mindazt, amit a
sztereoképernyőn láttunk. Nemsokára felrajzolta a megtett út térképét, ha
nem 502
is olyan részletesen, mint a fedélzeti számítógép tette volna, de elég
alaposan ahhoz, hogy láthassuk, hogyan helyezkednek el a térben a
csillagok, hány bolygójuk van, és mit fedeztünk fel rajtuk.
- Fegyvertelenek vagyunk, aligha lesz szükségünk ezekre az adatokra -
mondtam Kamaginnak, aki láthatóan igen büszke volt a művére. - Ha
pedig Allan űrflottájának sikerül betörni ide, az ő számítógépei
pontosabban értékelik majd a helyzetet..
Kamagin csaknem sajnálkozva nézett rám.
- Nem a harc miatt állítottam össze ezt a kisegítő adathalmazt, hanem
hogy legyen kiindulópontunk a gondolkodáshoz. Néha szinte felháborít,
hogy a ti nemzedéketekhez tartozó emberek milyen könnyű szívvel bízzák
a gépekre a szellemi munka minden válfaját. Nem sok kell hozzá, és
elveszítitek a gondolkodás képességét!
Oszima volt az egyetlen, akire nem gyakorolt különösebb hatást a
pusztítók erőfitogtatása. Az volt a véleménye, hogy ezek a mesterséges
holdakkal körülvett és űrhajóflottákkal ördögi módon felfegyverzett
bolygók háromnegyed részben nem egyebek szemfényvesztésnél. Hogy
port hintsenek a szemünkbe, a pusztítók ugyanabban a körzetben
keringenek velünk, és különböző oldalakról mutatják nekünk ugyanazt.
Oszima engem nem tudott meggyőzni. Közeledtünk a Narancsszínű felé,
és nem keringtünk körülötte. Elérkezett a nap, amikor pontosan
szembekerültünk vele, az űrhajók egyenesen a csillag felé haladtak.
Ezen a napon megjelent Orlan, és én elkövettem egy hibát. Az űrhajón
eddig alig láttuk őt, és közömbös, szenvtelen lénye iránt érzett undorunk
kissé alábbhagyott. Azt sem kérdezte már tőlem, nem elégeltem-e még
meg az életemet, továbbá nem a semmiből tűnt elő, hanem rendesen,
röpködve, szökdécselve közele-
503
dett. Romero ezt így nevezte - Orlan nem megjelenik, hanem
megmutatkozik.
- Hallgass ide, rabtartó - szólítottam meg. - Ha nem tévedek, a
Narancsszínű környékén akartok kikötni, ahol a legnagyobb
haditámaszpontotok van.
Orlan hűvösen kitért a kérdésem elől:
- Sok támaszpontunk van, és mindegyik hatalmas. A csillagot pedig,
amelyet te Narancsszínűnek nevezel, nemsokára a hátunk mögött
hagyjuk.
Amikor Orlan elment, Romero alapos fejmosásban részesített:
- Még jó, kedves admirális, hogy azt nem mondta el neki: feltevései
szerint ezt a legnagyobb támaszpontot Harmadik Bolygónak hívják, és
titokzatos üzemzavarok támadtak itt. Ezután természetesen érdeklődni
kezdett volna, honnan származnak az értesülései. Nem lennék meglepve,
ha a jövőben még az álmainkat is ellenőriznék. /
- Az űrhajón eddig még semmi fontosat nem ál-mondtam, nyugodtan
ellenőrizzenek csak - próbáltam tréfával elütni a dolgot. Nekem is
kellemetlen volt, hogy eljárt a szám.
Nemsokára a Narancsszínű oldalirányban kezdett el távolodni. Mellette
haladtunk el, a csillagkép középpontja felé tartottunk.
A katasztrófa napján Marynél voltam a laboratóriumban. Megújult kedvvel
folytatta az élet kezdetleges formáinak a tanulmányozását. Asztrosz
segített neki. Ma, amikor mindez már régen a múlté, úgy látom, hogy
Marynek sikerült a legjobban közülünk a fogság körülményei között
dolgoznia.
- Nemcsak a Nikkelbolygót keltjük majd életre, hanem valamennyi
fémsivatagot is, ha egyszer elérhetővé válnak számunkra - mondta azon a
napon Mary. - És akkor majd a kristályból képződött álnövényzet mellett
megjelenik itt az élő növényzet is. Nézd csak, 504
Eli, ebben a kémcsőben nincs semmi, 'csak vas, njégis jelen van benne az
élet.
Ebben a pillanatban az űrhajó testén remegés futott végig. Megpróbálom
a legpontosabb kifejezéseket használni. Mintha egy kegyetlen marok
szorította volna az űrhajót, a tárgyak táncra keltek a helyiségben. Mary
elejtette a kémcsőt, én rázuhantam Maryre. Az egyik fal megindult a
másik felé, a padló a mennyezet irányába kezdett emelkedni.
- Mi van veled, Mary?! - kiáltottam fel, és megpróbáltam elkapni őt.
Mary teste összelapult, aztán feldagadt, hogy aztán ismét törpévé
zsugorodjon össze. Csak a mutatványosok görbe tükrében lehet látni
olyan torzfigurákat, amilyenné a feleségem egyik pillanatról a másikra
lett. Minden bizonnyal én sem festettem különbül. Amikor végre meg
tudtam ragadni a kezét, Mary odébb tánto-rodott.
Egy perc múlva a tárgyak visszanyerték korábbi formájukat, de az
Ökörhajcsár továbbra is meg-megremegett, az űrhajót betöltötte a
szabálytalanul működő gépek zaja.
- Gyerünk a megfigyelőterembe! - kiáltottam oda Marynek. - Ezek az
átkozott pusztítók ismét valami gonosz tréfát űznek velünk!
Az utcára kilépve csaknem beleütköztem a. mellettem elrohanó Orlanba.
Ezúttal nem voltak mellette a kísérői, és a külseje arról tanúskodott, hogy
aligha a pusztítók gonosz tréfájáról van szó. Megragadtam a vállát.
-Mi történt? El akarjátok pusztítani az űrhajót?
Orlan szó nélkül megpróbálta kitépni magát a szorításomból. Örömmel
tapasztaltam, hogy nincs elég ereje ellökni magától engem. Amikor ördögi
gépezeteik és fegyvereik - a gravitációs erőterek, a meggörbített tér, az
elektromos töltések és a vakító fény -
* 505
felmondják a szolgálatot, akár egy földi gyerek is el tud bánni
bármelyikükkel.
- Engedj el! - hörögte a félig megfojtott Orlan. -Valamennyien meghalunk,
ha nem engedsz el!
Mary megrántotta a ruhám ujját. Ijedten villogó periszkópjaikkal
fejszeműek tódultak ki az utcára. Elengedtem Orlant, aki olyan gyors
ugrásokkal száguldott tova, hogy úgy tűnt, mintha egy egész sor Orlan
szökdécselne a szűk utcán.
A megfigyelőteremben Kamagin rémült kiáltása hasított a fülembe:
- Admirális, a Narancsszínű magához vonz bennünket!
3.
Körülöttünk eltűnt a világmindenség.
A csillagkép csillagainak háromnegyed része mintha kihunyt volna, a
többiek szemmel is érzékelhetően fakultak. A külső égitestekről, a
Galaktika középpontjának csillaghalmazáról pedig még fogalmat sem
tudtunk alkotni: ott, ahol nemrég még ködösen, akár a csillagpor,
számtalan égitestből álló világok fénylettek, most semmi sem volt, csak a
fekete, tátongó üresség.
- Különös fordulat! - szólalt meg Oszima. A mindig tettre kész kapitány
valószínűleg már azt szá-mítgatta, mi válhat hasznunkra az érthetetlen
eseményből.
A Narancsszínű már nem fénylett, hanem vakító, éles színben ragyogott,
úgy lobogott és lángolt, mint egy örökké tartó villanás. Szemmel látható
volt, hogy felé száguldunk.
- Téged semmire sem emlékeztet ez a látvány, Oszima? - kérdeztem
mosolyogva.
506
- Hát persze, admirális! Éppen így szívott maga felé minket a Fenyegető
is!
- Rövidesen már <egy csillag sem lesz itt - mondta elgondolkozva
Romero.,- Milyen érdekes világ! Semmi ehhez hasonlót nem látott
álmában, Eli?
A csillagok egyre erősebben fakultak, majd az űrhajók is kezdtek eltűnni.
Odakint a létező legkülönösebb vihar tombolt (nem is olyan régen még el
sem tudtuk volna képzelni, hogy ilyesmi lehetséges); a nem euklideszi
térgörbület vihara.
A bennünket hátulról követő zöld fénypontok szabályos félköre szétesett,
az egyik űrhajó a másik felé rohant, valamennyi egy csomóba csapódott
össze, majd valamilyen titokzatos erő kisodorta őket a képernyőről, akár
egy marék száraz falevelet. A pusztítók űrhajói már nem tolták hátulról az
Ökörhajcsár élettelen testét, kirepültek mogulunk a tér meggörbült
útjaira.
Az eltűnésük előtti utolsó pillanatokban a hátul jövő űrhajók fénye annyira
felerősödött, mintha valamilyen belső tűz világítana bennük. Valószínűleg
minden energiatartalékukat a kifelé sodró erő legyőzésére vetették be, az
erős ragyogás csak kísérőjelensége volt ennek a küzdelemnek. De meg
sem tudtuk alaposabban figyelni a küzdelmet, amely a hátunk mögött
zajlott, amikor az utolsó zöld pont is elsodródott. Mögöttünk nem volt már
tér, és testek sem voltak ebben a nem létező térben.
Előttünk azonban tovább villogtak az űrflotta fényei. A tér bezárult a
Narancsszínű körül, és ez a nyolc fénypont ugyanolyan átható erővel
világított, mint korábban, és a távolság sem változott közöttük. Ha minket
a Narancsszínű maga felé vonzott, akkor ezeket az űrhajókat is éppúgy
szívta magához a csillag.
- Eli admirális jöjjön a parancsnoki terembe! - hal-
507
látszott fel az egész űrhajóban Orlan éles hangja. -Jöjjön azonnal a
parancsnoki terembe! Én még tétováztam, de Romero rám szójt:
- Menjen csak. Úgy látszik, valami olyan rendkívüli dolog történt, hogy
szükségük van az ön segítségére. Ha pedig megtagadná a segítségét,
kényszerítenek.
A parancsnoki terem fényárban úszott. A forgatható karosszékek mellett
ott állt Orlan a testőreivel. Olyan magasra nyújtotta a nyakát, hogy az alig
bírta tartani a nehéz fejet, hajladozott, mint a kígyó teste. Tartózkodó
meghajlással üdvözöltem Orlant.
- Be kell indítani az űrhajó hajtóműveit, admirális! rendelkezett Orlan, és
fejét visszacsúsztatta a vállára. - A te és a társaid életéről van szó.
- És a tiétekéről szintén - feleltem gúnyosan. - Már beszámoltam róla
neked: a hajtóműveket irányító számítógép működésképtelen. Én pedig
nem ismerem ezeket a bonyolult berendezéseket.
- Akkor ki ismeri őket?
- Senki. A számítógépeket csak az űrhajók támaszpontján szokták
javítani.
Orlan arca kivörösödött. Ez - éppúgy, mint az embereknél - a pusztítóknál
is a harag jele. Nem tudnak jobban méregbe gurulni, mint mi, de az arcuk
vörösebbé válik.
Úgy gondolom, Eli admirális, hogy egészen biztosan vannak a kézi
irányítást szolgáló műszereitek is.
- Igen, vannak. A leszálláshoz, az einsteini térben való mozgáshoz, de
nem a fénysebesség fölötti rekordok megdöntéséhez, amire most szükség
van. Ez a tény megkönnyíti számotokra a döntést: segítsek, vagy ne
segítsek?
Orlanon látszott, hogy figyel, összpontosít valamire, mintha valakinek a
szavát hallgatná. Úgy látszik, ők is tudnak gondolatátvitellel.érintkezni -
futott végig rajtam a felismerés. 508
- Elmondom - kezdte el a mondókáját Orlan. -A tér meggörbítését szolgáló
gépezetek elromlottak azon a csillagon, amely mellett repültünk. Az
útvonalunkat valamilyen erő megváltoztatta, a hajókat szétszórja. Néhány
űrhajót bezárt a térgörbület egyik spiráljába, a többi hajót kilódítja onnan.
- Részletesebb felvilágosítást szeretnék kapni. Orlan néhány másodpercig
tétovázott.
- A vezér megtiltotta a többi űrhajónak, hogy az Ökörhajcsárt elveszítsék a
szemük elől. Abban a pillanatban, amikor kezdünk eltűnni, az űrhajók
megtámadnak. Ha csak gravitációs csapás ér is bennünket, végünk van.
Az űrhajók közelében kell maradnunk! Keltsd életre a gépeidet, admirális!
'
Kegyetlen káröröm fogott el.
- Úgy, tehát keltsem életre a gépeimet, Orlan? Azon az áron vásároljuk
meg az életünket, hogy feltárjuk előttetek a legrejtettebb titkainkat? Nem
túl nagy ár ez? Figyelj ide és jegyezd meg: meghalunk, de ti is velünk
pusztultok...
- Már késő! - hangzott fel Orlan vad kiáltása. -Lőnek ránk!
A Narancsszínű vészjóslóan ontotta vörös fényét a fakó égbolton, és kívüle
még három zöld pont látszott, három, egy másik világba átsodródó űrhajó.
Már tudtam, mi az a gravitációs sortűz, < és akaratlanul behunytam a
szemem, amikor a három eltűnőfélben lévő pont még egyszer utoljára
felvillant. Eszembe jutott, mekkorát kiáltottam a fájdalomtól a Fenyegető
környékén lejátszódott ütközetben, és összeharaptam az ajkam.
Körülöttem ellenség volt, és nem akartam, hogy a haláluk előtt akár egy is
meghallja utolsó jajkiáltásomat. „Egy hangot sem ejtesz ki, hallod?
-mondtam magamban vak dühvei. - Egy hangot sem!"
- Mégsem! - kiáltott fel lihegve Orlan. - Mégsem! Kinyitottam a szemem. A
fekete égen csak a Na-
509
rancsszínü villódzott. Az űrhajók kisodródtak a mi térszeletünkből,
belezuhantak egy másik világba, és velük együtt eltűntek a felénk küldött
roncsoló hullámok is. '
Nem tudhattam, mi vár ránk ezután, de Orlan zavarodottságát jól láttam.
Kedvem támadt, hogy gúnyolódjak rajta egy kicsit.
- Látod, a titkaink elárulása nélkül is megúsztuk! Nem gondolod, hogy
olyan erők harcolnak a mi oldalunkon, amelyek erősebbek az
űrhajóitoknál?
A szarkazmusom magához térítette Orlant. A fejét dölyfösen visszahúzta a
válla közé.
- A ti oldalatokon, ember? - Kezével a Narancsszínűre mutatott. - Ha
tudnád, hová sodródunk, inkább a gravitációs fegyverek által küldött
halált választanád. A Legfelsőbb Pusztító birodalmában nincs
félelmetesebb hely, mint a Harmadik Bolygó.
- A Harmadik Bolygó?! - kiáltottam fel. A szívem gyorsabban kezdett verni.
-Azt mondod, a Harmadik Bolygó?
Orlan elforduft. Láthatatlan, hajlékony kezek ragadták meg a vállamat,
hátraarcot csináltattak velem, és a kijárat felé löktek. Dühödten
próbáltam kiszabadulni. De most nem volt körülöttem védőtér, amellyel
egykor lesújtottam a rám támadó láthatatlan pusztítókra. Már a folyosóról
fenyegettem meg öklömmel Orlant, akinek az alakja lassan eltűnt a
parancsnoki teremben.
„A Harmadik Bolygó! - ismételgettem magamban ujjongva és rettegve. - A
Harmadik Bolygó!"
\
510
4.
A képernyők félgömbjein aranyfényben ragyogott az égbolt.
Azt mondtam, „égbolt", és közben éreztem, hogy milyen kevéssé fejezi ki
ez a szó azt, ami kitárult előttünk. Az égbolt nem más, mint a fejünk felett
lévő kékség, a csillagok, a bolygók, a mesterséges égitestek. Itt viszont
égbolt volt a fejünk felett és a lábunk alatt is, egy világos aranyszínű, üres
gömb belsejében repültünk, csak a hatalmas, narancsszínű csillag és a
körülötte keringő magányos bolygó osztotta meg velünk magányunkat.
- Itt az ideje, hogy felkelést robbantsunk ki - szólalt meg Kamagin, amikor
megtudta, hogy a bolygó felé haladunk.
- Szó sem lehet felkelésről! - tiltakozott Oszima. -Felejtsd el a régiek
romantikáját, Edward!
Kamagin attól a perctől kezdve fűnek-fának tanácsolta a felkelést, az
űrhajó elfoglalását, hogy az ellenséges űrcirkálók eltűntek a szemünk elől.
Azt bizonygatta - gondolatátvitellel természetesen -, hogy az
őrszemélyzetet könnyen le tudjuk gyűrni, és a bolygón kétségkívül
barátokra találunk. Nekem viszont semmi sem tetszett ebben az
elkeseredetten merész tervben. Nem voltam biztos benne, hogy mi, akik
gyakorlatilag fegyvertelenek voltunk, le tudjuk győzni az őröket; legutóbbi
összekoccanásom a láthatatlanokkal bebizonyította, hogy jóval többen
vannak, mint hisszük. És azt sem tudtam, mihez fogjunk a tehetetlen
űrhajóval: az Ökörhajcsár most nem volt egyéb, mint egy morzsányi
égitest, amely ismeretlen erők akarata szerint bolyongott a térben. Arról
sem lehetett fogalmunk, mi vár ránk a Harmadik Bolygón: Orlan
figyelmeztetése félelmetesen hangzott.
- De hát nem hallottad álmodban, hogy a Harma-
511
dik Bolygón valami nincs rendben? - folytatta a vitát Kamagin. - És talán
ezek az üzemzavarok eddig nem a mi hasznunkra voltak? A bolygó
gépezetei talán nem akadályozták meg, hogy az űrhajók gravitációs sortü-
ze elérje az ÖkörhajcsárŰ
-- Azt is megtudtam álmomban, hogy az új Felügyelő rendet csinált a
bolygón - vetettem ellen. - Amíg én vagyok a parancsnok, Edward, nem
lesz itt lázadás csak a lázadás kedvéért. Hogy a te korod kifejezésével
éljek, túl nagy tétek forognak kockán, ahhoz, hogy hazardírozhassunk.
Mielőtt leszálltunk volna a bolygóra, még egy beszélgetést folytattam
Orlannal. Éppen a parkban sétáltam Asztrosszal, amikor hirtelen
megjelent előttem.
- Eli admirális, az űrhajó nem a legkedvezőbb he-• lyen ér földet. A
nehézkedési erő a bolygón a szélességi
fokoktól függ, s mi egy nagy gravitációjú körzetben szállunk le. Amint
földet érünk, azonnal át kell mennünk arra az Állomásra, ahol a
világmindenség egészére érvényes fizikai törvények uralkodnak, ott köny-
nyebben el tudjátok viselni a körülményeket. A bolygón nincsenejc
járművek, mivel itt tilos leszállni. Az Állomással nem sikerült
összeköttetést teremtenünk. Neked kell gondoskodnod arról, hogy a
foglyok a lehető legnagyobb sebességgel haladjanak.
- Milyen a légkör és a hőmérséklet a bolygón? Kell-e szkafandert
öltenünk? Mi a helyzet a vízzel és az élelemmel?
- A szkafandereket hagyjátok az űrhajón. A légkör és a hőmérséklet
megfelelő. Vizet és élelmet ti hozzatok magatokkal. Van még kérdésed?
- Egy utolsó. Úgy beszéltél most, Orlan, mintha a jólétünkről akarnál
gondoskodni. De te mégis ellenség vagy, aki alig várja, hogy
elpusztíthasson bennünket. Hogyan tudod feloldani ezt az ellentmondást?
512
- Nincs ellentmondás. Nem parancsolták meg nekem, hogy a halálotokat
akarjam. A Mangánbolygóra viszlek benneteket. Ha ezt valami
megakadályozza, akkor el kell pusztítanom titeket, de szabadon
semmiképpen sem bocsáthatom egyikőtöket sem.
Nehéz érzésekkel figyeltem, amint Orlan nagy szök-décselés közepette
eltávozik. Láthatatlan pókháló vett körül bennünket, és mi apró
legyekként vergődtünk benne.
Asztrosz mérgesen azt mondta:
- Úgy beszélsz ezzel a szörnyalakkal, mint egy emberrel. A helyedben én
leköpném, és nem mosolyognék rá, ahogyan te.
Átöleltem a kisfiút. Természetes környezetétől távol nőtt fel, és sok
fogalmat, amelyeket mások a gyermekkoruktól kezdve sajátítanak el, neki
keserves küzdelemmel kellett megtanulnia, nem készen kapta őket:
- Tudod, miben rejlik az emberek legfőbb ereje? Technikai színvonalukban
talán? Vagy az anyagi jólétükben? Nem, fiam, ilyesmivel nem lehet
meghódítani másokat. Az emberek hódító ereje az, hogy még a nem-
emberekhez is emberi módon közelednek.
Asztroszban belső harc dúlt. Szeretett volna hinni nekem, de saját
kicsinyke tapasztalata ellentmondásba keveredett az emberiség óriási
tapasztalatával, amely egy rövid kifejezésben fogalmazódott meg:
„emberi módon".
- Azt mondtad: „meghódítani másokat", „az emberek hódítóereje". Hát az
emberek hódítók talán? Ezeket a szavakat csak a pusztítókkal
kapcsolatban hallottam.
Elnevettem magam.
- Az emberek valóban hódítanak, de más értelemben, mint az
ellenségeink. Mi a lelkeket, a szíveket hódítjuk meg: ez az emberiség
küldetése a világmindenségben.
. • 513
5.
Ez is egy fémbolygó volt, egy puszta fémsivatag, amelyet sehol nem
tarkítottak mesterséges növények és mesterséges folyók, mint a
Nikkelbolygón. A levegőben nem úsztak mesterséges fellegek, csillogó
felszínén - hol arany és ólom ötvözete, hol pedig egyszerűen tiszta arany
és tiszta ólom látszott rajta - soha nem folyt víz, de még sóoldat sem. Az
elviselhetetlen arany-és ólomcsillogású síkságra pedig fénylő, aranyszínű
égbolt borult, és az égen vörösesarany csillag lángolt, amely a látható
átmérőjét tekintve jó ötször kisebb volt a mi Napunknál. Ugyanolyan
fényesen, de a Napnál jóval kegyetlenebb erővel ragyogott.
Amint lefelé lépdeltem az űrhajó lépcsőjén, elestem. Egy erő, amely
sokkal hatalmasabb volt az enyémnél, lefelé rántott. Petri zuhant rám, őrá
pedig Oszima. Megpróbáltam felkelni, de nem sikerült. Petri segített
felállni. Romero botorkált oda hozzánk. Mindig sá-padtább volt
bármelyikünknél, de természetes sápadtsága most kékre váltott.
- Háromszoros nehézkedési erő - hörögte, miközben mosolyogni próbált.
Itt még mosolyogni sem volt könnyű. - Attól félek, barátom, az erőnket
meghaladó megpróbáltatások várnak ránk.
Kamagin helyzete könnyebb volt, mint a miénk. Az ő idejében az
űrhajósok felkészítéséhez 'tartozott a nagy nehézkedési erő elviselésének
gyakorlása, őt még nem kényeztették el gravitátorokkal, amelyek
mindenhol megteremtik a megszokott körülményeket. Kamagin is
elsápadt, de szabadabban lélegzett; úgy vélem, neki nem zúgott annyira a
füle, és nem vert olyan nehezen 'a szíve, mint a miénk. De ő is elég
borúsan mondta:
- Szép kis világ ez, Eli! Akár fel is akaszthatnánk magunkat!
514
Az angyalok és Luszin szárnyas sárkányai korábban kiszálltak az
űrhajóból, mint mi. Nekik sem volt könnyű. A sárkányok óriásgyíkokká
változtak, és a földön kúsztak; úgy mozgatták a szárnyaikat mászás
közben, mint az evezőket. Még a hatalmas Villámszórónak is meg kellett
békülnie a csúszómászók sorsával. A" pegazusok vadul küzdöttek a
tömegvonzás ellen, egyik-másik fel is repült, de azonnal vissza is zuhant.
Az angyaloknak magasabbra sikerült emelkedniük, de a repülés akkora
erőfeszítést követelt tőlük, hogy hamarosan tökéletesen kimerülve
leszálltak.
Harsona diadalüvöltéssel szárnyalt felettünk, de öt perc múlva már a
verejtéket törölgette az arcáról, és olyan nehezen beszélt, mintha
súlyzókat kellene emelgetnie a nyelvével. Engem gyötörtek a zajok: a
pegazusok vijjogása, az angyalok ingerült kiáltásai; a vér dobolása a
fülemben, a szívem nehéz kalapálása.
Messziről láttam Orlant, és megkértem Petrit, segítsen odamenni hozzá. A
kiszállás folytatódott, rettegve gondoltam Maryre és Asztroszra. Orlan
most nem nyújtotta olyan magasra a nyakát, mint máskor, és mélyebbre
eresztette le, mint korábban szokta. Neki sem volt könnyű.
- Nem lehetne a leggyengébbeknek bent maradniuk? - kérdeztem. - Az
űrhajón működnek a gravitáto-rok...
- Mindenki kiszáll! - vágott közbe Orlan. Megpróbáltam rábeszélni, de
otthagyott. A szökdé-
cselése sem volt olyan élénk, mint máskor, és szenvtelen, kékes árnyalatú
arca még kékebbé vált. Ekkor jelent meg a lépcsőn, hátizsákkal a hátán,
Asztrosz, mögötte Mary haladt. Petri odakiáltott a fiúnak, hogy ne
szaladjon, de Asztrosz túl későn hallotta meg a kiáltást. Mint a kő zuhant
lefelé, és ha Petri az utolsó pillanatban el nem kapja, Asztrosz halálra
zúzza magát. Mary és én egyszerre értünk oda, Asztrosz lihe-
515
gett, orrából folyt a vér, arca fehérebb volt, mint Romeróé.
Gyorsan levettem Asztrosz hátáról a hátizsákot. Olyan életet teremtő
baktériumokkal telt üvegek voltak benne, amelyek arannyal és ólommal
táplálkoznak.
- Szedd össze magad, fiam! - mondtam neki. -Végy példát Edwardról. Itt
rettenetesen nagy a nehéz-kedési erő, és a kis űrhajós úgy jön-megy,
mint az űrhajó parkjában.
- Megpróbálom, apám. - A hangja alig volt hallható, a szeméből nem tűnt
el a rémület, de eszébe sem jutott panaszkodni.
Kamagin a vállánál fogva, segítve Asztroszt, elvezette őt a lépcső
közeléből. Asztrosz csaknem akkora volt már, mint a kis űrhajós, de
erőben nem ért fel hozzá; ő persze ezt nem tudta, de én igen.
- Micsoda szörnyűség, Eli! - suttogta Mary.
A szeme fehér volt, és nemcsak a szeme fehérje, hanem még a
szivárványhártyája is. El sem tudtam képzelni korábban, hogy a fekete
szem fehérré válhat.
--Nyugodj meg! Az első percek a legnehezebbek, és azokon Asztrosz már
túl van. Valamennyire hozzá lehet szokni a nagyobb gravitációhoz.
- Érted aggódom. Egy ilyen éhezés után...
A gondolataim összezavarodtak, a fülemben dobolt a vér.
Amikor az utolsó ember is kiszállt, az űrhajó automatái kezdték kirakodni
az aviettákat, az élelmet és valamilyen hosszú, a pusztítók holmijaival teli
ládákat. Azonban egyik avietta sem tudott a levegőbe emelkedni. A
gravitátorok maximális teljesítménye is csak ahhoz volt elég, hogy az
avietták a földön kússzanak. A pusztítók ládái maguktól mozogtak: kis
magasságban úgy siklottak a légpárnáikon, akár a korcsolyapályán.
516
- Vegyétek fel a védőszemüvegeket, barátaim! -tanácsolta Petri.
Védőszemüvegben nem volt olyan vakító a sziklákról visszaverődő fény és
a kegyetlen csillag ragyogása, amely felhevítette a bolygót. Az ég
kibírhatatlanul erős, aranyszínű villódzása így enyhült, bár kellemessé
most se vált. A legjobban éppen az égbolt zavart, ez az aranyszínű,
állandó, monoton ragyogás.
Oszima lépett oda hozzám.
- Várjuk a parancsaidat, admirális!
- Itt most Orlan parancsol, nem vetted észre', Oszima? - feleltem
keserűen. - Ugyan milyen admirális vagyok én? Nem akarom többet
hallani ezt a megszólítást! Nem akarom!
Mary megfogta a kezemet. »
- Uralkodj magadon, Eli!
Romero felelete a kifakadásomra zordabb volt:
- Nem vártam öntől ilyen kishitűséget, barátom. Mi magunk, szabadon
választottuk önt vezetőnknek, és vezetőnk is marad, akárhová vessen is
minket a sors. Tehát várjuk a parancsait, admirális! Mit tegyünk?
A fejemben kavarogtak a gondolatok, a fülem zúgott. És bár már nem
estem el lépten-nyomon, a kezemet és a lábamat szörnyű nehéznek
éreztem, a fejem súlyos sziklaként nyomta a vállamat. Mindig szerettem a
testemet, a testem én voltam, most viszont valamilyen idegen, számomra
túl nagy tömeggé vált.
A társaim valószínűleg azt a parancsot várták tőlem, hogy legyenek
vidámak és élénk mozgásúak. Ilyen parancsot azonban nem adhattam ki:
bennem sem volt elég erő a fickándozáshoz. Végignéztem a barátaimon:
csak az egy Kamagin nem engem figyelt, a többiek valamennyien a
tekintetükkel próbáltak jobb kedvre deríteni. Kamagin kétségtelenül még
517
most is meg volt győződve róla, hogy minden megváltozna, ha
fellázadnánk, és megölnénk az őreinket.
Harsona nagy zajjal ismét a levegőbe emelkedett, majd mellettem
ereszkedett le.
- Rossz a helyzet, Eli. Nem baj, kibírjuk.
Luszin Andrénak segített a járásban. Asztrosz csatlakozott hozzájuk; alig
tudta a lábát emelni, meg-megtántorodott, de már nem esett el.
- Rendben van, akkor kiadom a parancsot, és megmondom, mit tegyetek.
Csak egy mondat lesz az egész - mondtam. - Ez a mondat pedig így
hangzik: mindenki tegye azt és bírja ki azt, amit én teszek és én ki tudok
bírni!
Orlan a testőrei kíséretében nehézkesen mozogva odaugrándozott
hozzám.
- Ki fog a menetoszlop élén haladni?
- Én - válaszoltam.
Elindultunk az ismeretlen úton; a foglyok oszlopát a fej szeműek gyűrűje
fogta körül. Legelöl, az őrök láncán belül Orlan haladt a testőreivel,
mögöttük én, utánam pedig a többiek. A menetet a szárnyas
sárkánygyíkok és a teherrel megrakott avietták zárták. Orlan időnként
hátrafordult, türelmetlen kiáltása: „Gyorsabban! Gyorsabban!", úgy vágott
rajtunk végig, mint a korbács.
Sok év telt el azóta, de ez a szó: „Gyorsabban!" -nem az emlékek által
kifakított, megkopott hangon cseng most is a fülemben, hanem éppolyan
élő, parancsoló és durva, mint akkor volt, az Állomás felé vezető végtelen
úton. Hallatán még ma is dühöt és elkeseredést érzek. Új események és
érzések ezrei születnek bennem másodpercenként, de a régi emlékek
örökké élnek.
- Gyorsabban! - kiáltotta Orlan, és növelte ugrásainak lendületét.
Próbáltam nem nézni a sivatag letaglózó ragyogá-518
sát, az aranyréteg fölé magasodó ólomsziklákat. Tekintetemet először az
aranyszínű égen lassan haladó Narancsszínű felé fordítottam, annak
alapján próbáltam tájékozódni, de az égbolt még lesújtóbban sivár volt,
mint a bolygó. Mentem, és közben.úgy éreztem, hogy itt még állni is
nehéz, mozogni pedig tízszer fárasztóbb, a lábam mázsás tömbje alig
tudott megmoccanni.
Petri jött rá, hogy nem lépkedni kell, hanem inkább csúsztatni a lábunkat,
s nemsokára valamennyien úgy haladtunk, mintha sítalpakat kötöttünk
volna. De a sima fémfelületen még csúszkálva sem tudtunk lépést tartani
a fáradhatatlanul kúszó fejszeműekkel - csak rajtuk nem látszott a
nehézkedési erő hatása - és a szögletesen ugrándozó Orlannal.
- Gyorsabban! - kiabálta ismét, és valamennyi kiáltását az őrök gravitációs
pofonja kísérte.
A megértés minden látszata nélkül, vad kegyetlenséggel űztek-hajtottak
bennünket, és amikor néha rájuk mordultunk, még dühödtebben
siettettek. A hátam mögött fokozatosan elhaltak a hangok: a társaim
nyögése és szitkozódása, 'az angyalok szárnyának sur-rogása, a
sárkányok szenvedő morgása, a pegazusok sivítása.
Mindent betöltő, irgalmatlan, gyűlölködő hallgatás kísért hátulról;
hallgatással adtuk tudtára megvetésünket a rabtartóinknak, hallgatással
lázadtunk ellenük. S bármennyire hihetetlen is, az idő múlásával nem
nehezebbé, hanem könnyebbé vált a haladás, belejöttünk a mozgásba...
Viszont amikor Orlan először rendelt el pihenőt, mindenki ott zuhant el,
ahol éppen volt. Az erőm csak arra futotta, hogy odabotorkáljak Maryhez.
Hörögve vette a levegőt, a szeme beesett. Azt suttogta:
- Én még bírom, Eli. De Asztrosz rosszul van. Asztrosz Harsonával együtt
közeledett felénk. A jól
519
megtermett angyal vinni akarta a fiamat, de az még azt sem engedte,
hogy Harsona támogassa.,
- Mindent kibírok, amit te kibírsz - suttogta Aszt-rosz, amikor korholni
kezdtem, majd erőtlenül leros-kadt Mary mellé.
Annyira el volt gyötörve, hogy csukott szemmel beszélt. Az ajka elkékült,
arca beesett. Asztrosz túlértékelte az erejét. Szigorúan azt mondtam neki:
- Te nemcsak a fiam vagy, hanem az Ökörhajcsár személyzetének tagja is.
Köteles vagy teljesíteni a parancsaimat. Amikor újra elindulunk, elfogadod
Harsona segítségét.
A pihenés maradék ideje alatt egy mozdulat, egy hang nélkül feküdtünk,
még gondolatátvitel útján sem érintkeztünk.
A második útszakasz közepe felé jártunk, amikor a Narancsszínű lement.
Később gyakran láttuk még, ahogy a csillag lenyugszik, és akkor már nem
izgatott fel annyira, de most valamennyien az alkonyat komor
pompájának a hatása alá kerültünk.
Amikor a csillag a látóhatár széléhez ért, a monotonon csillogó,
aranyszínű égbolton színek kavalkádja kezdett játszani. Az égen, mint az
izzó fém felületén, minden elképzelhető színváltozat végigfutott. Az égbolt
először aranyszínűből vakító narancsszínbe vál- " tott - a csillag a saját
színének fényfüggönye előtt bukott le -, aztán vörös, sötétvörös, zöld,
majd kék lett, míg végül mindent elnyelt az alkony ibolyaszíne. És
eközben egyetlen csillag sem ragyogott fel az állandóan változó
árnyalatú, lassan fakuló égbolton. Fölöttünk minden fekete lett, csak
fekete, egyetlen fényszikra sem villant fel a vészjósló feketeségben.
Mindez olyan csodálatos és rettenetes volt, hogy kimerültségünk ellenére
lelkesült beszélgetésbe fogtunk: ki szavakkal, ki gondolatokkal. 520
- Egyetlen fénysugár sincs odafent, egyetlen fénysugár sem világít
nekünk, mintha kihullottunk volna a világmindenségből! - kiáltott fel
szavakkal, de lehet, hogy gondolatokkal, Romero. - Még az ősidők
poklaiból is több kijárat volt a felső világba!
Petrit más kérdések izgatták:
- Vajon mi minden játszódhat le odafent, ha a Narancsszínű saját kis
világa így bezárul, ennyire öntörvényűvé változik? Erről mit gondolsz,
admirális?
- Fogalmam sincs - feleltem. Minden lelkierőmmel csak arra
összpontosítottam, hogy tartani tudjam a lépést. - Meglátjuk, ha megéljük.
A sötétségben felragyogtak a fejszeműek periszkóp-jai. Nemsokára már
csak ezek világították meg a bolygót; homályos tüzek láncolata fogott
körül bennünket, amelynek fénye hol felerősödött, hol gyengült, néha
pedig parancsoló erővel felszikrázott. Időnként úgy tűnt, mintha fáklyák
tüzet lobogtatná és oltaná ki a szél.
- Gyorsabban! Gyorsabban! - hallottuk Orlan nógatását.
Aztán elrendelte a második pihenőt. Az élelmiszeres avietták sorról sorra
odakúsztak hozzánk, és végre haraphattunk valamit. Étkezés után ismét
felhangzott a parancs:
- Készülődni! Gyorsabban!
Aztán ismét mentünk, utolsó erőnket megfeszítve botorkáltunk a fekete
bolygón, a fekete, hideg ég alatt. Mint a szél által lobogtatott fáklyák
lángja, úgy világította be a menetet a periszkópok villódzó fénye, és szinte
szüntelenül hallottuk a korbácsütésként belénk hasító vad kiáltást:
„Gyorsabban!"
521
6.
Az éjszaka végtelen hosszúságú volt,, valamennyit aludtunk is, a többi
időben azonban egyhangúan meneteltünk .a periszkópok fényében.
Éppen pihenőt kaptunk, amikor ránk köszöntött a reggel. A fekete égbolt
először ibolyaszínűvé, majd kékké és zölddé változott, a hajnal
ugyanolyan pompázatos fényjátékot játszott el, mint az alkonyat, s amikor
előbukkant az alig narancsnyi nagyságú, kegyetlen helyi nap, odafent
ismét minden egyhangú aranyszínűvé és körülöttünk a táj ismét
fájdalmasan fémből valóvá vált.
Asztrosz közöttem és Mary között feküdt. Megráztam a vállát, mire ő nagy
nehezen felnyitotta a szemét, megpróbált felállni, de nem bírt,
visszacsuklott, és ismét lehunyta a szemét. Egész teste elkékült, már
nemcsak az arca volt kék, hanem a melle, a karja, a nyaka is. Suttogott
valamit, inkább kitaláltam, mint meghallottam, mit mondott:
- Anyám, megfertőzted élettel a bolygót? Mary gyorsan válaszolt:
- Igen, kedves. Amíg aludtál, én elhintettem az életet a bolygón.
Az élelmiszeres avietta odakúszott hozzánk; megpróbáltam megetetni
Asztroszt, de ő nem akart enni.
- Hamarosan már nem lesz fiunk - mondtam Ma-rynek.
Mintha nem is a saját hangomat hallottam volna: közönyös nyugalommal,
fémesen recsegett. Mary semmit sem válaszolt. Egész éjszaka fogát
összeszorítva jött mögöttem, sem panaszt, sem fájdalmas nyögést nem
hallottam tőle; most azonban, a felkelő csillag fényénél láttam, mibe
került neki ez az éjszaka. Ha Asztrosz elkékült, akkor Mary belefeketült a
szenvedésbe. 522
Odahívtam Romerót. Mi, mai emberek, szerencsétlen lények vagyunk,
mondtam neki. Legyőztük a betegségeket, mindent lebíró gépek
vigyáznak ránk. De ha a gépeinket elveszik tőlünk, tehetetlenné válunk.
Az ősidőkben az emberek hozzászoktak, hogy erősebben kapaszkodjanak
az életükbe. Csak ön ismeri á régmúlt időket, Romero; kutasson fel az
emlékezetében valamilyen régi receptet az életben maradásra! Hiszen oly
sok volt belőlük, a régiek annyi módját ismerték az életre keltésnek:
alkalmazták a masszázst, a vérátömlesztést, a hipnózist, aztán
valamilyen, gyógyszernek nevezett anyagokat is fel tudtak használni erre
a célra.
Romero szomorúan csóválta a fejét.
- A nehézkedésLerőre a régieknek sem volt orvosságuk. Ha az őszinte
véleményemre kíváncsi, csak egy módon lehet megmenteni Asztroszt, és
ez kizárólag öntől függ... - Romero szinte szuggerálni próbált, amikor
beszélt, de olyasmit követelt tőlem, ami fölött nem volt hatalmam; arról a
talán egyetlen dologról beszélt, amellyel szemben az akaratom erőtlen
volt: -Ismét álmot kell látnia, hogy megtudja, hová hajtanak bennünket
ilyen sietve, hová és mi célból... Higgyen az intuíciómnak, kedves
barátom, ez az'egyetlen lehetőség.
Luszin és Harsona is odajött Asztroszhoz. Luszin a görpyedt Andrét
vezette a karjánál fogva. Harsona felemelte Asztroszt, a fiú az angyal
egyik szárnyán feküdt, a másikkal Harsona betakarta, védelmezve őt a
csillag égető hevétől. Asztrosz ránézett Harsonára, de nem ismerte meg,
és csak akkor tért vissza szemébe az értelem, amikor rám pillantott.
Gyengén elmosolyodott.
- Kibírom - suttogta.
Elfordultam, és amikor ismét odanéztem, Asztrosz már ismét elvesztette
az.eszméletét.
523
- Ne félj, Eli! - szólalt meg Harsona. - Elég erős vagyok, hogy a fiadat is
vigyem.
- Te magad is tántorogsz, és a szárnyaddal söpröd a földet. Egy aviettára
kell fektetni Asztroszt.
Kértem Orlantól egy aviettát Asztrosz és Mary számára. Orlan
beleegyezett, hogy használjuk az egyiket, de azt nem engedte meg, hogy
az avietta az emberek között haladjon; a gépeknek a foglyok sora után a
helyük. Harsona és Oszima sokáig győzködött, hogy nem szabad Asztroszt
az ellenség kezébe adni. Harsona felkapta a fiút, és mégmutatta, hogy
nem is esik nehezére vinni őt.
- Ma már nem húz annyira a föld felé, Eli!
- Gyengül a gravitáció - állította Oszima is. Harsona, a karján Asztrosszal,
Mary és Oszima
között haladt.
Amikor elindultunk, Luszin -is odalépett hozzám.
- Sorban fogjuk vinni - mondta. - A sárkányok. Meg egy pegazus. Nagyon
erős. Ne félj! Elvisszük, ameddig kell.
- Meddig visszük el? Hová? - tettem fel a kérdést. Elfogott a kétségbeesés.
- Nézz körül, Luszin! Mindenütt csak arany és ólom, ólom és arany! Még
sírt sem tudnánk itt ásni!
7.
Ezen a napon csak mentém, nem láttam sem a bolygó földjét, sem az
égboltot, sem a vadul lobogó csillagot, sem az embereket, sem a
pusztítókat. Bezárkóztam a saját világomba, amelyet éppúgy
elkülönítettem a külvilágtól, ahogyan a Narancsszínű saját magát a
világmindenségtől. Olyan vihar dúlt bennem, hogy már nem a
gravitációtól tántorogtam és szűköltem, hanem a szívemet tépő kínoktól.
Minden gondolatommal, 524
minden érzésemmel, a testem szenvedésével, a lelkem gyötrelmével azt
az ismeretlen barátot vagy azokat az ismeretlen barátokat szólítottam,
akik prófétai látomásokat bocsátottak rám. Nem tudtam, valóban
léteznek-e, nemcsak lázálom-e a létezésükbe vetett hit is, de hívtam őket,
könyörögtem, hogy jelentkezzenek, kértem, hogy világosítsák meg az
értelmemet... Segítsetek - rimánkodtam hangtalan zokogással -,
segítsetek, most nagy szükségem van a segítségtekre...
- Hogy van Asztrosz? - kérdeztem Maryt, amikor Orlan pihenőt rendelt el.
Harsona nem* volt mellette.
Mary egy szó nélkül odavezetett egy sárkányhoz, amely az emberek sora
között mászott. A hátán mozdulatlanul feküdt Asztrosz. Simogattam a
fiam kezét, beszélgettem vele, de ő nem válaszolt, és én már tudtam,
hogy nem is fog válaszolni, már távozóban van ebből a világból...
- Pihenned kell, Eli - szólt csendesen Mary. Odébb mentem, Asztrosz
mellett Luszin és André
foglalta el' a helyemet. Megfordultam s láttam, hogy Luszin mond
valamit'Asztrosznak, simogatja a kezét, míg André a fejét lehorgasztva,
csüggedten áll.
Az éjszaka a második pihenő utáni útszakaszon köszöntött ránk. Amikor a
csillag lement, Orlan elrendelte a táborverést. Asztrosz még mindig
ugyanolyan volt: mozdulatlan, érzéketlen testű. De nem lett rosz-szabbul
sem, s ezt jó előjelnek tekintettem. Továbbra is a sárkány hátán feküdt.
„Holnapra gyengébb lesz a gravitáció" - gondoltam. Ott álltam Asztrosz
mellett, és hirtelen éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszméletemet.
Belezuhantam az álomba, akár egy szakadékba. A való világtól még nem
szakadtam el teljesen, de már álmodtam. Mintha kívülről láttam volna
magamat, amint a fejszeműek kordona fölött átrepülve, a tábornak abban
a részében értem földet, ahol az ellenség
525
ütött tanyát. Hirtelen emberi külső helyett a pusztítók alakját öltöttem fel;
már ott lépkedtem Orlan oldalán a nyugovóra tért táborban. Az egyik
te,stőre voltam, egyike annak a kettőnek, akik mindenhová elkísérték. A
másik testőr most eltűnt. Orlan csendesen azt súgta a fülembe:
- Jegyezd meg mindenkinek a véleményét; ez nagyon fontos, Krad...
- Igen - feleltem vészjóslóan, egészen pontosan éreztem hangomban a
fenyegetést. Orlan persze nem tudott róla, hogy távolról sem Kraddal
beszél. - Mindent megjegyzek!...
Nemsokára kezdetét vette a tanácskozás a parancsnokok és az őrség
között. Részt vettem benne én is, az ember, aki a pusztítók külsejét
öltötte magára.
A bolygóra ráterült a sötét éjszaka, a távolból elmosódott hangok
hallatszottak: a foglyok fel-felnyögtek, jajduftak egyet-egyet álmukban, a
pegazusok és a sárkányok nehézkesen forgolódtak. Mi egy aranyszínű
mélyedésben ültünk, amely köré a fejszeműek boron-gós fénye által
megvilágított ólomsziklák vontak védőfalat.
Nem láttam elég jól azokat, akiknek a hangja idehallatszott a sötétből.
Csak egy figurát tudtam világosan megkülönböztetni a többitől, egy
hatalmas termetű, láthatatlan pusztítót a közelemben, aki jó fejjel
magasabb volt mindegyiknél. Mellette két kisebb láthatatlan alak
helyezkedett el.
- A helyzet egyre nehezebb - nyitotta meg a tanácskozást Orlan. - Fontos
döntéseket kell hoznunk.
- Ismételd meg, amit tudsz, Orlan - szólalt meg a nagy termetű láthatatlan
pusztító. - Pontos információk nélkül nehéz hathatós intézkedéseket hozni.
- Az egyetlen lehetséges határozat: valamennyi foglyot meg kell ölni -
mondta kemény hangon Orlan másik kísérője. Most inkább úgy
viselkedett, mint 526
egyike a parancsnokoknak, s nem úgy, mint egy hallgatag testőr,
amilyennek én ismertem.
- Értem a kívánságodat, Gig - felelte Orlan a hatalmas láthatatlannak -, de
aligha tudok újat hozzátenni az eddigiekhez, mivel még mindig nincs
kapcsolatunk az Állomással. Vakon haladunk, és vakon cselekszünk.
- A Legfelsőbb Pusztító szent eszméit ismerjük, s azok utat mutatnak
nekünk bármilyen sötétségben -szólalt meg még keményebb hangon a
második testőr.
- Igen, természetesen, a Legfelsőbb Pusztító eszméi utat mutatnak
nekünk - bólintott Orlan. - Ezek az eszmék az egyetlen fénysugarat
jelentik a körülöttünk sűrűsödő sötétségben. De talán nem árt, ha röviden
összefoglalom, hogy mi az, amit tudunk, és mi az, amit nem.
Az űrflottával kezdte, amely a Perseust rohamozza. Az emberek már a
második égitestet változtatták térré. A Legfelsőbb Pusztító áttette
székhelyét a Nátriumbolygóra, amely távol esik attól a körzettől, ahol a
háború tombol. Ez a menedékhely sem teljesen biztonságos: a
Nátriumbolygó körüli térségben sok bolygót a galaktok népesítenek be.
Ha az örök ellenség veszi a bátorságot, és elhagyja erődítményeit, a
helyzet fenyegetővé válhat....
- Ugyan, ne riogass, Orlan! - vágott közbe a második testőr. - Azokat a
szánalmas emberkéket a biztos halál várja, ha behatolnak űrfalaink mögé,
és a galaktok sem segíthetnek rajtuk, így határozott a Legfelsőbb Pusztító.
Remélem, nem kételkedsz abban, amit ő előre megmondott?
- Szó sincs róla - felelte sietve Orlan.
- Akkor tehát csak a mi helyzetünkről beszéljünk.
- Érthetetlen, ami a Harmadik Bolygón történik -folytatta Orlan. -
Korábban egyetlen űrhajó sem tudta megközelíteni, most pedig maga
vonzotta magához
527
az Ökörhajcsárt. Az űrhajót nem pusztították el a védőterek, mi is élünk
egyelőre; ilyen kellemes fogadtatásban még senkit sem részesített ez a
bolygó.
Ennek ellenére az Állomás berendezései működnek, a gravitáció az
előírások szerint váltakozik. A leszálláskor veszélyes zónába kerültünk;
igaz, egy részén már áthaladtunk, de még jókora út áll előttünk a
nyugalmasabb helyekig. Az Állomáson, úgy látszik, ismét zavar támadt.
Amint az Állomás biológiai automatái kijavítják a hibákat, valamennyien
elpusztulunk, ha addig nem hagyjuk magunk mögött a veszélyes zónát. Az
élő védelem körzetében már meg tudjuk magyarázni az Állomást védő
katonáknak^ hogyan kerültünk ide. Az a feladatunk, hogy elérjük az
Állomást, mert csak így maradhatunk életben.
- És csak így maradhatnak életben a foglyok - tette hozzá az óriási
láthatatlan pusztító.
- Ez nem fontos - szállt vitába vele a második testőr. - A Legfelsőbb
Pusztító parancsa szerint abban a pillanatban ki lehet végezni a foglyokat,
amint ez szükségessé válik. Az a véleményem, hogy ez a pillanat
elérkezett, már csak azért is, mert a foglyokat nem szabad .az Állomás
közelébe engedni.
- Nekünk is tilos az Állomás közelébe merészkedni - jegyezte meg Orlan. -
És ha a saját akaratunkból jöttünk volna ide, mindannyiunkra ugyanaz a
büntetés várna: a halál.
- Igazad van, Orlan: nem a saját akaratunkból vagyunk itt. De mi barátok
vagyunk, ők pedig ellenségek. Nem látom az okát, miért bajlódnánk
tovább a foglyokkal.
- Nem kellene két csapatra oszlanunk? - kérdezte a láthatatlan Gig. - Az
egyik kísérné a foglyokat, a másik sietne előre az Állomásra, és elintézné
a Felügyelővel, hogy senkinek se legyen bántódása. Éri katona vagyok, és
egyenesen meg is mondom: a láthatat-528
lanok nem szívesen emelnének kezet a fegyvertelen foglyokra. Engem
őrnek küldtek ide, és nem hóhérnak!
- Kételkedést vélek felfedezni a hangodban! - szólalt meg Orlan testőre. -
Úgy látszik, nem értesz egyet a vezér legszentebb eszméjével, miszerint a
pusztítás a fejlődés legmagasztosabb célja. Ezért a mindenki ellen vívott
háború, minden élőlény elpusztítása az élet hatalmának és erejének az
ideális megtestesülése.
- Én katona vagyok, és nem filozófus. Egy dolog harcban megölni az
ellenséget, és más...
-l Értelek téged, Gig. Valamennyi láthatatlan egyetért a parancsnokuk
kételyeivel?
Mindkét láthatatlan pusztító ugyanazon a hangon ugyanazt mondta:
- Bármilyen parancsot teljesítünk. Döntsön Orlan!
- A fejszeműek parancsnokának is vannak kételyei? Az egyik fejszemű
villogni kezdett a periszkópjával.
- Mi felháborodással utasítunk el bármilyen kétkedést. Amint Orlan
megparancsolja, hogy öljük meg a foglyokat, az életük véget ér.
Az ingerült Gig ismét beleszólt a tanácskozásba:
- Nem jól értettetek engem. Magam vetnék véget az életemnek, ha
kételyek merülnének fel bennem. A Legfelsőbb Pusztító eszméi iránti
odaadásom nem ismer határokat.
- Én is úgy gondolom, Gig, hogy engedelmességed végtelen. A rangja
szerint Orlant illeti meg a döntés joga. Reméljük, Orlan, hogy a parancsod
meg fog felelni a vezérünk lelkesítő eszméi szellemének; azoknak az
eszméknek, amelyekről Gig olyan szépen beszélt.
- A döntésem a következő: még két szakaszt fogunk megtenni az eredeti
elképzelés szerint. Megőrizzük a foglyok lelkét abból a célból, hogy
később minden emberit kiirthassunk belőlük. Ez is az egyik esz-
529
méje a Legfelsőbb Pusztítónak: a foglyok agyát meg kell fertőzni a lelki
rothadás bacilusaival...
- Nem szabad, hogy a Legfelsőbb Pusztító e káros kísérőjelenségként
felbukkanó eszméje elhomályosítsa a többit...
- így van, nem szabad elhomályosítania!... Eszerint tehát ha a
körülmények nem változnak meg, megöljük a foglyokat. De hogyan fogjuk
azt végrehajtani? Szeretném hallani a katonai szakemberek véleményét.
Az egyik fejszemű villogni kezdett a periszkópjával:
- Az embereket el kell különíteni a szárnyas lényektől. Emberek nélkül
azok veszélytelenek. Ne feledjük, hogy felülről gyengébb a védelmünk, és
a gravitáció minden szakasz megtételével gyengülni fog. Hamarosan a
szárnyas lények fel tudnak majd repülni.
- Külön fogjuk választani őket az emberektől -határozott Orlan. - Az
emberek halála után az angyalok, a pegazusok és a sárkányok már nem
veszélyesek. Könnyen végezni tudunk velük.
- Kitűnő terv! - bólintott a második testőr. - Ráismerek a Nagyúr
gondolkodásmódjára; nemhiába vagy te, Orlan, az egyik kedvenc udvari
méltósága!... Légy nyugodt, a pusztítás szent elveihez való hűségedről
hírt ad majd a kártevés és hitszegés szerveinek valamennyi orgánuma...
Felugrottam, minden inam és izmom táncot járt.
Körülöttem tágas fémsíkság húzódott: aranyszínű mezők, ólomdombok, s
fölöttem .lassan aranyszínűvé világosodott az égbolt; az a kihalt,
mindentől távol eső égbolt, amely nem összeköt bennünket a
világmindenséggel, hanem elválaszt attól. Az ég áthatolhatatlan falai elé
lassan, vészjóslóan felkúszott az apró nap.
Romero ült mellettem.
- Miért ugrott fel olyan hirtelen, kedves barátom? Álmodott talán valamit?
530
- Igen, mégpedig... Hogy is hívja ezt az álmot? Amelyik információkkal
szolgál?
- Én egy régi szót használok erre. Azt, hogy látomás. De legyünk
óvatosak, inkább gondolatátvitellel érintkezzünk.
Elmondtam Romerónak, mit láttam álmomban. Romero töprengeni
kezdett.
- A tanácskozás groteszk hangneme minden bizonnyal az ön ironikus
természetének a terméke, barátom. Az azonban valószínű, hogy az
ellenség soraiban viszály kezdi felütni a fejét... Ha hozzájárul, beszélek a
kapitányokkal. Jobb, ha ezt a megbeszélést én bonyolítom le, mivel ha
figyelnek bennünket, akkor önt elsősorban.
- Cselekedjen.
Romero elment. A mozdulatlan Asztrosz mellett André és Mary ült. Mary
rám emelte megkínzott tekintetét, és én megértettem, hogy a fiam nincs
jobban. Csendben Asztrosz lábához telepedtem.
- Egyszer sem tért magához - mondta Mary. Nem válaszoltam. Bármit
mondtam volna is, lehet,
hogy rossz hatást váltott volna ki. Marynek nehezebb volt, mint nekem.
Luszin jött oda, és akkor megszólaltam:
- Beszélj Romeróval, Luszin, valami fontosat mond majd neked.
- Már megtörtént, Eli. Készülünk. Annyira összekeveredtek az emberek és
az angyalok, hogy lehetetlenség szétválasztani őket.
Szememmel a közönyösen üldögélő Andréra mutattam.
- Valami jár a fejében, nem úgy találod? Olyan érzésem van, hogy
valamilyen tovarebbenő gondolatban akar megkapaszkodni. A
fordítógépekben azonban csak zörejeket hallok...
- Nem működik az agya - mondta Luszin.
531
A távolban megpillantottam Orlant. Felálltam. Lu-szin a sárkány után
kiáltott, de Harsona kijelentette, hogy ő fogja vinni Asztroszt. Luszin
ellenkezett, szerinte Harsona már sokat vitte a fiút, most már pihennie
kell. Az angyal ingerülten vitatkozni kezdett Lu-' szinnal. A vitát én zártam
le:
- Magam fogom vinni Asztroszt.
Asztrosz nem nyitotta ki a szemét, amikor a karomba vettem, de az arcán
végigfutott valamilyen megfoghatatlan remegés. Gyorsan, kapkodva
szedte a levegőt, apró, a tüdejébe alig eljutó lélegzetvételekkel, de a szíve
olyan erősen vert, hogy a karomon éreztem a dobogását. Az agya
kisugárzása csak valamilyen érthetetlen mormogás volt. Az agy a szív
verését ismételte, nem fordította le ezt a zörejt a ki nem mondott szavak
nyelvére.
A menetoszlop elején mentem, és csak jó száz lépés után vettem észre,
hogy nem vagyok egyedül. Jobbra tőlem André lépkedett, balra Mary. Azt
mondtam Marynek:
- Jobb lenne, ha hátul jönnél.
- Asztrosszal akarok lenni - felelte.
Asztrosz nehéz volt, a karom elzsibbadt. Féltem, hogy nem bírom sokáig
vinni, de tudtam azt is, hogy senkinek sem fogom átadni, amikor ilyen
rendetlenül ver a szíve. A hátam mögé odalépett Romero, és, csendesen
-megszólalt:
- Ne forduljon meg, admirális, gondolati úton fogom tájékoztatni. Kamagin
ismét azt akarja, hogy lázadjunk fel, és mi beleegyeztünk. Abban a
pillanatban, amikor Orlan kiadja a parancsot az embereknek, hogy
váljanak külön a többiektől, megtámadjuk 532
az őröket, és mindenkit leölünk, aki nem áll át hozzánk.
Nem bíztam a dolog sikerében. A fegyvertelen emberek még egy fej
szeművel sem tudnak elbánni.
- Téved, Eli, nem vagyunk fegyvertelenek. Kama-ginnak sikerült néhány
kézifegyvert kicsempészni és berakni az egyik aviettába. Vannak kézi
lézersugárvetőink, gránátjaink, elektromos puskáink.
- A fegyvereink hatástalanok a láthatatlanok ellen, Paul. Ezek az átkozott
láthatatlan pusztítók! Ők a legveszélyesebbek!
- A legveszélyesebb a tétlenség, admirális. Remélem, egyetért ezzel.
Egyébként megfigyelte azokat a a maguktól mozgó ládákat? Oszima
szerint fegyverek vannak bennük. Nem lehetetlen, hogy a láthatatlanok
ellen is hatásosak; mármint ha megkaparintjuk őket.
- Ki lesz a felkelés vezetője?
- Azt javasoljuk, hogy Oszima legyen. A helyetteseiül pedig Petrit és
Kamagint választottuk. Szárnyas társaink parancsnoka Luszin és Harsona
lesz. A levegőből fogunk támadni, hiszen ki kell használni az ellenség
gyenge pontjait.
- Van benne logika.
Romero hátramaradt, A Naracsszínű még feljebb emelkedett, a bolygó
felszíne forróságot árasztott. A gondolataim összezavarodtak. Hallottam
valakinek a suttogását, valaki beszélni próbált hozzám.
A bolygó felszíne és az égbolt egyre fényesebben, erősebben ragyogott,
de én úgy éreztem, hogy már közel az alkonyat. Korábban nem értettem a
„minden elsötétült a szemem ejőtt" régies kifejezés értelmét; most már
tudtam, hogy ez nem csupán egy cifra hasonlat.
Megbotlottam, csaknem elejtettem Asztroszt. Mary elkapta a karomat
533
- Nagyon sápadt vagy, Eli. Idehívom Luszint.
- Nem kell - hörögtem. - Kibírom.
De egyre rosszabbul éreztem magam,. Már nem éreztem, hogy Asztroszt
tartom, a karomban egy súlyos tárgy és nem egy élő test feküdt. Meg
kellett volna állni, meghallgatni a lélegzését, átgondolni, hogyan lehetne
segíteni rajta. A menetoszlop elején azonban ott szökdécselt
Orlan,'hallottam parancsoló „Gyorsabban! Gyorsabban!" kiáltásait, és én a
fogamat ösz-szeszorítva mentem előre, lihegtem a gyűlölettől, és egyre
azt ismételgettem magamban:-„Nem szabad elesni! Nem szabad elesni!"
- Ne nézz rá úgy! Él! - hallottam Mary hangját.
- Nem szabad elesni! - ismételtem meg hangosan. Asztrosz aprókat,
gyorsakat lélegzett, a szíve lassabban vert, mint korábban, de
érzékelhetőbben is. Ha nem kékült volna el az arca és a keze, azt
hihettem volna, hogy jobban van. - Igen, él - feleltem Marynek.
André érintette meg a kezemet. Ránéztem és megértettem, hogy kezd
visszatérni az értelme. A szeme fájdalommal volt tele, de tébolyt nem
láttam benne.
- Add... ide... - nyögte ki nagy nehezen, és Aszt-roszra mutatott.
Keservesen kereste az elfeledett szavakat, az arca gyötrelmesen eltorzult
az erőfeszítéstől. -Add...
- Engem Elinek hívnak - mondtam. - Emlékezz: én a barátod vagyok, Eli.
- Add... ide - ismételte meg André még jobban kínlódva. Nem ismert meg
engem.
- Később, André - feleltem. - Még van erőm, hogy vigyem a fiamat.
Többet nem szólt hozzám, csak ment lehorgasztott fejjel, vöröses fürtjei
úgy lengedeztek, mintha életre keltek volna, el-eltakarták az arcát.
Tudtam, hogy 534
Andre most keresi a szavakat, és a szavak nem jöttek a nyelvére, az
agyamban érzékelt különös suttogás koponyájának legmélyéről jött. Nem
is tudtam örülni, olyan nyomorultul éreztem magam, csak annyit
mondtam Marynek:
- Úgy látszik, lassan visszatér az értelme.
- A barátod már régen nem őrült. És ha odaadod neki Asztroszt, nem fogja
elejteni.
De én még Marynek sem tudtam odaadni Asztroszt.
- Semmi baj, hamarosan pihenőt kapunk.
Ezúttal a pihenő hosszura nyúlt. Orlan eltűnt valahová, és hosszú ideig
nem jött vissza. Romero és a kapitányok körém ültek. Oszima ugyanazzal
az energiával és pontossággal készítette elő a felkelést, ahogyan az
űrhajót irányította.
A kézi sugárvetőket az élelem kiadásakor osztottuk szét; én is kaptam egy
ilyen játékszert. Azért mondom, hogy „játékszer", mivel ezek a láthatatlan
pusztítókkal szemben hatástalanok voltak, bár a fejszeműeket meg tudtuk
velük ölni.
- Megcsáklyázzuk az ellenség hajóját, a fülükhöz illesztjük a pisztoly
csövét, aztán hidegvérüen meghúzzuk a ravaszt; így harcoltak a ti
időtökben, nemde? -kérdeztem mosolyogva Kamagintól.
A kis űrhajós megvonta a vállát, és tiltakozott:
- Az én időmben már száz éve nem volt háború. Hegyeket tüntettünk el,
tengereket szárítottunk ki, bolygókat népesítettünk be, és elsőként
indultunk a csillagok felé. Nagy fehér foltok vannak a történelmi
ismereteidben, admirális.
-,Ne haragudj. Nem akartalak megbántani, Edward.
- Néha csodálkozom rajtad, de soha nem haragszom, Eli.
- Tehát két lehetőségünk van: vagy ma éjszaka,
535
vagy holnap reggel - szólt közbe Oszima. - Mi készek vagyunk, admirális.
- A pusztítók helyében én az éjszakát választanám, nem a reggelt -
jegyezte meg Petri. - Alvás közben erkölcsösebb íelövöldözni bennünket.
- Erkölcsösebb? - kérdeztem csodálkozva.
Petri a szokott flegmatikus körülményességgel magyarázta meg, mire
gondolt:
- Annak alapján, amit tudunk róluk, beleértve az álmaidat is, a
Pusztítóknak negatív erkölcseik, negatív etikájuk van. Mindaz, amit mi
visszataszítónak tartunk, náluk dicsőségszámba megy. A kártevés és a
hitszegés szervei; talán nem te magad hallottad ezt tőlük?
- Azt hiszed, hogy reális valómban voltam jelen a tanácskozásukon? Még a
valósághű információ is ölthet fantasztikus köntöst... A megnyilatkozás
lázálmomban történt, ne felejtsétek el! .
Az aranyszínű ég feketébe váltott. A Narancsszínű lebukott a szemhat^r
alá. A foglyok körül villogni kezdtek az őrt álló fejszeműek periszkópjai.
Mary gondjaira bíztam Asztroszt, és végigsétáltam a táboron.
Az emberek egybekeveredtek a pegazusokkal és sárkányokkal, hogy
adott jelre rögtön a hátukra tudjanak pattanni, és belevethessék magukat
a harcba.
Oszimát és Petrit a sárkányok mellett találtam. Valamilyen ládákat
helyeztek az állatok hátára, amelyek furcsa fémhengerekkel voltak
megtömve.
- Régi kézigránátok - világosított fel Oszima. -Rengeteg volt belőlük a
Mengyelejev űrhajón, és Edward egy csomót magával hozott a
Szekeresre, majd onnan az Ökörhajcsána.. A gránátok nagy részét a földi
múzeumokban őrzik, de ezek itt jó szolgálatot tehetnek nekünk. Egyszerű
a használatuk, Kamagin már megmutatta nekünk.
536
Magát Kamagint az angyaloknál találtam. Harsona az egyik, gránátokat
tartalmazó ládát ürítette ki. Nagy örömmel üdvözölt engem, látszott rajta,
hogy már alig várja a harcot.
- A lézervetőket nem adjuk az angyalok kezébe -jelentette ki Kamagin. -
Ez a fejlett technika nem rájuk van szabva, de a kézigránátokat és az
elektromos puskákat mintha csak nekik találták volna ki, olyan ügyesen
bánnak velük. Célozd csak meg azt a kis pontot, Harsona!
. Az angyal valamit egy aranytelér felé hajított, amely halvány fénnyel
világított az ólomsziklák között. Megijedtem, hogy robbanás következik,
és a zajra összefutnak a pusztítók. De Harsona csak a lába alatt heverő
aranyröggel talált célba. Valamennyi angyalnak pokolian éles a szeme, de
Harsona ebben is felülmúlta testvéreit: az egyik aranydarab olyan
pontosan fúródott bele a másikba, mintha összeforrasztották volna őket.
Harsona büszkén beburkolózott a szárnyaiba.
- Nehéz percei lesznek az ellenségnek, amikor felülről rájuk zúdulunk -
mondta ragyogó szemmel Kama-ginnak.
Végigjártam az angyalok táborhelyét, és egyetlen alvót sem láttam:
valamennyi a célba hajítást gyakorolta. Máskor mindig óriási volt a zaj ott,
ahol több angyal gyűlt össze; most viszont ezen az éjszakai
hadgyakorlaton halálos csend uralkodott, csak az aranyba csapódó ólom
és az ólomba vágódó aranyrögök halk csattanása törte meg az éj
látszólagos nyugalmát.
- Az emberek zsebeket varrnak az angyalok számára - folytatta a
tájékoztatást Kamagin. - Mindegyikbe öt kézigránát fér, a zsebeket a
szárnyak alá fogjuk erősíteni, ahol nem látszanak.
Az éjszakai sétám alatt Orlanba botlottam bele.
537
Testőrök nélkül ment, arca kísértetiesen foszforesz-kált; úgy látszik, ő is,
éppúgy, mint én, körbejárta a tábort, csak ő kívülről. Gyorsan otthagytam,
nem akartam beszédbe elegyedni vele. A fejszeműek által megvilágított
sötétségben gyorsan eltűnt fénylő sziluettje.
Mary, karjával átölelve Asztroszt, már aludt. Aszt-rosz lélegzett, de
nagyon gyengén.
„Holnap - mondtam magamban elszenderedve. -Holnap reggel... A
gravitáció csökken..."
9.
Reggel Asztrosz meghalt.
Mary kiáltására ébredtem. Felugrottam, és kitéptem a karjából a fiamat.
- Nem! - kiabálta Mary, és ököllel verte a fejét. -Nem! Nem!
Ringattam Asztroszt, szólítgattam, kérleltem, hogy válaszoljon. Ellobbanó
életének utolsó erőfeszítésével kinyitotta a szemét, aztán remegés futott
végig a testén, majd megmerevedett.
Feküdt a karomban mozdulatlanul, hidegen, üres tekintetével mereven
nézett rám. Ezekben a napokban és a halála előtti órákban ki sem nyitotta
a szemét, de most, haldokolva nézni próbált, hogy utoljára még egy
pillantást vethessen a világra, de a világot nem látta meg...
Mary kiáltására összefutottak az emberek, nehézkes szárnycsapásokkal
Harsona is odarepült. Még mindig a karomban tartottam Asztroszt, de már
Ma-ryt néztem. A földre omlott, záporoztak a könnyei. Én pedig arra
gondoltam, hogy a természet valami miatt megtagadta tőlem ezt a
szomorú képességet: nem tudtam kisírni magamból a fájdalmamat. 538
Amikor rájuk tört a bánat, az őseink zokogással vigasztalódtak; ha
ujjongtak az örömtől, szabad utat engedtek a könnyeknek; a gyűlölet
vagy a sajnálat sírást váltott ki belőlük. Könnyekre fakadtak a
hozzátartozók holttestei fölött, a düh perceiben, egy megható könyvet
olvasva, egy szörnyű hír hallatán vagy a váratlan örömtől... Nekem pedig,
az utódnak, nem adatott meg az érzelmek levezetésének ez a képessége,
az én szemem mindig száraz marad.
- Eli! Eli! - hallottam André suttogását. - Eli, a fiú meghalt!
André arcán csorogtak a könnyek.
- Meghalt, André - mondtam. - Három évvel volt fiatalabb a te Olegednél.
- Három évvel volt fiatalabb az én Olegemnél -ismételte csendesen André.
Figyelte, hallgatta a saját szavait, mintha valaki más ejtette volna ki őket.
Aztán könyörgő mozdulattal felemelte a karját. - Add ide őt nekem, Eli.
Átadtam neki Asztroszt, és letérdeltem Mary mellé, átöleltem a vállát,
csendben simogattam a haját. Körülöttünk egy szó nélkül, szomorúan ott
álltak a barátaink. Mary abbahagyta a sírást, megtörölte az arcát, és
felállt.
- Mit csinálunk vele? Itt még eltemetni sem tudjuk.
- Vinni fogjuk tovább - feleltem. - Addig fogjuk vinni, amíg találunk egy
helyet, ahol sírt tudunk ásni neki, és ahol te meg én is meghalunk.
Harsona nagy erővel rám csapott a szárnyával. A felgyülemlett düh
hirtelen vad vijjogással tört ki belőle:
- Ha nem bosszuljátok meg, emberek!... Csak egy a fontos: a bosszú, Eli!
Asztroszra néztem; André úgy ringatta a karján, mintha élne, valamit
suttogott neki, és csendesen sírt. Azt mondtam:
539
Még sokan meghalnak közülünk, Harsona, mielőtt az emberek bosszút
tudnának állni. És amikor erre sor kerülhetne, remélem, már nem fognak
bosszúra szomjazni.
Még soha nem láttam a lobbanékony természetű angyalt ilyen veszett
dühre gerjedni. Felágaskodott, vadul fölém terjesztette a szárnyát.
- Te nem vagy apa, Eli! Nem vagy apja a gyerekednek!
Nagy erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan válaszoljak:
- Én már valóban nem vagyok többé apa. De még ember vagyok.
Harsona.
Romero és Luszin csak most vette észre, hogy And-ré értelme visszatért.
Harsona kiragadta a kisfiú testét André kezéből. Luszin és Romero átölelte
Andrét, majd a többiek is csatlakoztak hozzájuk. André rögtön megismerte
Romerót és Luszint, de Oszimát csak akkor, amikor az megmondta a
nevét.
Az öröm és a bánat egybevegyült, boldog mosolyokat és a fájdalom
könnyeit láttam, csak én nem tudtam sem mosolyogni, sem sírni.
Oda kellett volna mennem Andréhoz, és beszélni vele, elsőként tőlem
várhatta az örömteli üdvözlőszavakat, de képtelen voltam erőt venni
magamon, és csak álldogáltam mellettük.
- Később majd beszéltek - mondta Luszin könnyes szemmel pillantva rám.
- A felkelés után.
- Igen, később - egyeztem bele közönyösen. Össze kellett volna szedni a
gondolataimat, de azok nem akartak gyülekezni a fejemben. - Magyarázd
el And-rénak a helyzetünket, de vigyázz, ne onts rá túl sok információt.
A karomba akartam venni Asztroszt, de Harsona nem adta oda. Amikor
Orlan kiadta a parancsot az indulásra, az angyal összekulcsolt fekete
szárnyain 540
tartva a fiú testét, az én helyemre állt a menetoszlop elején. Mi Maryvel
mögötte haladtunk, hol én támogattam őt, hol ő engem. Nehéz útszakasz
várt ránk, Mary is, én is gyakran megbotlottunk. Harsona az első pihenőig
vitte Asztroszt, aztán letette mellénk. Olyan volt Asztrosz, mintha élne,
csak megsötétült a bőre, a teste soványabb lett, az izmai keményebbé
váltak, fokozatosan megmerevedett, kiszáradt.
Mary és én Asztrosz egyik oldalán feküdtünk, a másikon Harsona
forgolódott és morgott dühösen. Mary hozzám ért a vállával; korábban
soha nem éreztem ilyen fájdalmasan és erősen a közelségét. Ezúttal a
barátaink nem jöttek oda hozzánk, és én hálás voltam nekik, nehezemre
esett volna beszélgetni velük.
Estig én vittem Asztroszt, s amikor a csillag fölöttünk a látóhatár fölé
emelkedett, és az aranyszínű égbolton megkezdődött a színek orgiája,
Orlan megállást parancsolt. Magához hívott engem.
- Az emberek és a szárnyas lények ezentúl külön fognak haladni. A
szétválasztást a sötétség beálltáig be kell fejezni.
' - Úgy lesz! - feleltem, és a többiekhez mentem.
Ezer és ezer szem figyelt rám. A tábor túlsó oldaláról a fejszeműek
periszkópjai, a láthatatlanok rejtett tekintete, a pusztítók parancsnokai
kísérték a mozgásomat, itt pedig az emberek és szárnyas barátaink
néztek meredten. Minden mozgás abbamaradt, áthatolhatatlan, forró
csönd terpeszkedett a bolygó fölött. Oszima és Kamagin a nagy testű
pegazusok mellett állt, Harsona egy fejjel kiemelkedett angyaltársai közül.
Luszin már az egyik sárkány hátán ült.
Minden elő volt készítve a támadáshoz.
- Azt a parancsot kaptuk, hogy váljunk szét! A mi javunkat fogja szolgálni -
mondtam. - Cselekedjetek, ahogy megbeszéltük!
541
- Utánam! - kiáltotta Oszima, és az egyik pegazus hátára pattant. A
szárnyas ló a levegőbe emelkedett.
- Utánam! - ismételte visszhangként Kamagin, és követte Oszima példáját.
A pusztítók közé vágott egy kézigránátot, felhangzott az első robbanás
döreje.
10.
Ha felidézem a Perseuson történteket, látom, hogy az ellenség táborában
csak titkos barátaink sejtették a felkelést, a többieket az események
tökéletesen váratlanul érték.
A pegazusok a hátukon ülő emberekkel és Harsona angyalai mindent
lebíró ármádiaként csaptak le felülről a megzavarodott fejszeműekre. A
robbanások által emelt füstfal körbefogta a tábort, a lángoszlopokba bele-
belemetszettek a lézervetők éles sugarai. És amikor a sárkányok is
beavatkoztak, s a VÜlámszóró villámai bevilágították az alkonyat
homályát, a küzdelem általánossá vált. A Petri és Romero vezette
gyalogos osztag kézigránátokkal és lézervetőkkel tisztította maga előtt az
utat, és csapásuk ereje áttörte a fej szeműek arcvonalát: a periszköpos
őrök egy csoportba verődtek, és hamarosan be lettek kerítve.
A kezdeti zavarodottság után a fejszeműek keményen és önfeláldozóan
védekeztek: egymás után zuhantak a földre a pegazusok és a sárkányok.
Az angyaloknak különösen kijutott, vak dühükben túl gyorsan ledobálták a
gránátjaikat, és túlzottan hittek szárnyaik erejében: a levegőben felhőként
szálltak a fehér és fekete tollak.
Megsebesült Harsona és Luszin, Petri és Romero, kisebb sérülésekkel
úszta meg Oszima és Kamagin; 542
csak André, aki mindig a csata sűrűjében harcolt, maradt csodás módon
sértetlen.
Felmásztam egy ólomsziklára, amely az aranydombok fölé emelkedett, és
végigtekintettem a csatamezőn. Aggasztott a gyors siker, sok minden
megfejthetetlen volt számomra. Körülöttünk ott nyüzsögtek a
láthatatlanok, a pusztítók legfélelmetesebb harcosai, de eddig egyikük
sem avatkozott be a küzdelembe, sem a mi oldalunkon, sem az
ellenségén. Vajon miért? Az egész ütközet valahogy különös volt, nem
sokat értettem belőle.
Hirtelen egy ismerős hangot hallottam, amely ezúttal nem belőlem jött,
hanem kívülről; az a hang volt ez, amelyik sokszor beszélt velem a
látomásaimban, és én azonnal felismertem. „Eli, segíts! - hallottam a
kétségbeesett hangot. - Eli, segíts!"
Rohanni kezdtem a kiáltás irányába,. Rettenetes izgalmamban már
semmit sem láttam azon a helyen kívül, ahonnan a segélykérés
hallatszott, és semmit sem értettem, csak azt, hogy egy barát segítségére
sietek; lehet, hogy a legőszintébb és a legönfeláldo-zóbb barát
segítségére mindazok közül, akiket az ellenség táborában szereztünk.
- Eli, segíts! - Egyre elkeseredettebben hívott a hang, majd hirtelen
megszakadt.
És ekkor észrevettem, hogy Harsona két megvadult angyallal támadja
Orlant és a testőreit. A testőrök már elestek, Orlan még védekezett. Ő
kiabált! Egy pillanatra tomboló öröm hasított belém, amikor megláttam a
pusztítók parancsnokát, aki elkeseredetten próbálta lerázni magáról az
angyalokat; és ez a gyorsan fellángoló és kihunyó érzés volt az utolsó
visszfénye annak a régi kapcsolatnak, amely korábban Or-lanhoz fűzött.
Orlan már elzuhant Harsona szárnyainak csapása alatt. És ebben a
pillanatban forgószélként érkezve rávetettem magam, és saját testemmel
543
védelmeztem Orlant. Lézervetőkkel a kezükben Romero és Petri futott
felénk.
- Állj fel, Eli, megölöm az átkozottat! - hörgött Harsona, és akkorát lökött
rajtam a szárnyával, hogy Orlannal együtt jó egy méterre elrepültem.
Most sem értem, honnan vettem az erőt ahhoz, hogy ne engedjem ki
Orlant a szorításomból. Romero a szárnyánál fogva megragadta Harsonát,
Petri az angyal és közém állt.
- Vissza, Harsona! - kiáltott rá Romero. - Kis híján megölted a
szövetségesünket.
Nem tudom, mit tett volna még Harsona, ha nem zuhan le mellettünk egy
láthatatlan harcos, akinek most lassan kirajzolódtak a körvonalai:
Ugyanolyan ijesztő külsejű csontváz volt, amilyet a Szigmáról vit-* tünk
magunkkal, de ez még élt. A láthatatlan jajgatott és összegörnyedt
fájdalmában, a mellkasa csúnyán össze volt zúzva. Még Harsona is
megértette, hogy az általunk elkezdett harc csak egy része annak az
átfogó küzdelemnek, amely az optikailag látható világban és a fizikai
láthatatlanság dimenziójában dúlt. Harsona a csoportba verődve harcoló
fej szeműek felé mutatott a szárnyával, és odakiáltotta az angyaloknak:.
- Utánam! Végezzünk a gazokkal!
Petri és én segítettünk Orlannak, hogy felállhasson. Orlan támolygott,
szemét lehunyta, kékes színű arca megfeketedett. Alig bírt megállni a
lábán, csak nehezen tudott beszélni. Az angyalok alaposan ellátták a
baját. '
Romero áttette a lézervetőt a bal kezébe, és szertartásosan kinyújtotta a
jobbat.
- Engedje meg, kedves szövetségesünk, hogy új barátai körében
üdvözöljem önt.
Orlan udvariasan ki akarta nyújtani a nyakát, de az is megsérült a
harcban, a feje alig emelkedett a válla fölé. 544
, - Nem is annyira újak. Elivel már régi ismerősök vagyunk.
- Tehát te voltál az! Te, te, Orlan!
- Én voltam. Annyira gyűlöltél engem, Eli, hogy állandóan csak rám
gondoltál. Ez segített abban, hogy ráálljak az agyad kisugárzására.
Aztán szomorúan rámutatott az egyik testőrre.
- Ő az, aki a leghűbb barátotok volt, de ő már nincs. De nem vádollak
benneteket. - A hangjában remegő indulat lecsillapodott, ismét az a
szenvtelen lény állt előttünk, amilyennek gyakran láttuk őt. - Mi vagyunk a
hibásak. Jól előkészítettük az ütközetet, de a saját biztonságunkról nem
gondoskodtunk. Csak a győzelemre gondoltunk.
- Jól előkészítették az ütközetet? - kérdezett rá Romero. - No igen... De
azért mi, emberek is tettünk egyet és mást.
- Kétségtelenül. De eleget kellett idegeskednünk", amíg fel nem fogtátok
az általunk sugallt tervet. A gondolati úton folytatott megbeszéléseitek,
amelyek titkával annyit büszkélkedtetek, számomra érthetőek voltak, és
amit megtudtam, megosztottam Giggel is. Neki jutott a legnehezebb
feladat, és nem is sikerült valamennyi láthatatlant a mi oldalunkra
állítania. Viszont megakadályozta, hogy a Legfelsőbb Pusztítóhoz hű
maradt láthatatlanok a fejszeműek segítségére siessenek, és ez fogja
eldönteni a küzdelem ki-' menetelét.
Romero kételkedve körülnézett. A levegőben csak az angyalok röpködtek,
éles harci kiáltásaik betöltötték a csatamezőt.
A pegazusok és a sárkányok csak a csata kezdetekor voltak a levegőben,
sokáig nem tudtak repülni. Romero a lézervetőt sétapálcaként felemelve,
udvariasan azt mondta:
- Mennyire sajnálom, tisztelt szövetségesünk, hogy
a 545
nincs lehetőségem figyelemmel kísérni a bátor Gig légi harcát.
- Miért ne lenne? Rögtön kapcsolatot teremtek Giggel, és megmutatjuk
nektek, mi történik a levegőben.
Észre sem vettem, hogy Orlan valamilyen mozdulatot tett volna, minden
bizonnyal gondolatátvitellel lépett érintkezésbe Giggel, de-a csata képe
hamarosan megdöbbentően megváltozott. A harmadik dimenzióban folyó
küzdelem impozánsabb és főleg elkeseredettebb volt annál, mint amit
korábban láthattunk. Felettünk láthatatlanok harcpltak láthatatlanok ellen.
Rögtön kitűnt, hogy a láthatatlanok egyik, nagyobb létszámú csoportja
fokozatosan felülkerekedik a másikon.
- A mieink győznek - szólalt meg Orlan. - A harcot valóban jól
előkészítettük, Eli.
A fejszeműek egyik csoportját támadó embereknek és angyaloknak
sikerült szétszórniuk a periszkóp-villogtatókat; azok lassan kúsztak
szerteszét, de éppolyan vadul harcoltak, mint korábban.
Két angyal rohamozott egy fejszeműt, ám az pontos gravitációs
csapásával megállásra késztette őket. Romero és Petri az angyalok
segítségére sietett, de egy láthatatlan a mieink közül gyorsabban odaért.
A felülről jövő csapás halálra sebezte a fejszeműt, és a láthatatlan egy
kört írva le a levegőben, visszatért harcoló társaihoz.
- Sokan átálltak hozzánk - mondtam Orlannak.
- Már a Perseus valamennyi bolygóján vannak híveitek. A Legfelsőbb
Pusztító nagy hibát követett el akkor, amikor beleegyezett, hogy a veled
folytatott vitát mindenhová sugározzák.
A fejszeműekre mutattam.
- Ezeknek persze eszük ágában sincs hátat fordítani a vezérüknek.
*546
- A fejszeműek csak őrszemélyzet. Távol tartják őket a politikától. A
Birodalom hatalma nem rájuk támaszkodik.
A harc lassan véget ért. A fejszeműek szétforgácsolt csoportjai halálra
szántan villogtatva periszkópjaikat egyre távolabb, kerültek egymástól, és
egymás után pusztultak el az emberek, angyalok és láthatatlanok
egyesített csapásaitól. Néhány ellenséges láthatatlan megadta magát:
őket az angyalok a tábor közepébe kísérték, ahol Oszima kijelölte a helyet
a foglyok számára. Ide kerültek a harcot beszüntető fejszeműek is.
A még ellenállók utolsó csoportja közepébe Luszin vágtatott be lángot
szóró sárkánya hátán. André egy pegazuson Luszin közelében harcolt.
Petri és Romero a gyalogosok élén módszeresen szorította vissza a már
semmiben sem reménykedő fejszeműeket. Amikor pedig a levegőből az
angyalok és a láthatatlanok is rájuk rontottak, a periszkóposok sorsa meg
volt pecsételve.
A fáradt, de elégedett Gig ereszkedett le mellettünk.
- A gravitátorok kimerültek, parancsnok - mondta Orlannak. - Ezen az
átkozott bolygón tízszer olyan gyorsan fogy az energia, mint azt a norma
előírja. -Ezután hozzám fordult. - Úgy tudom, az emberek kezet szoktak
fogni egymással. Add a kezed, admirális! - Rettenes erővel'szorította meg
a kezemet, és igen elégedett képet vágott, amikor feljajdultam.
Ma már a láthatatlanokon senki sem csodálkozik, megjelentek a
sztereoképernyőkön, turistáik többször ellátogattak a Földre. De azon a
napon, amikor először pillantottam meg ezt a vidáman kacagó, egy
absztrakt festő ecsetjére kívánkozó figurát, alig tudtam megőrizni a
nyugalmamat.
Gig jókedvűen zörgette a csontjait, és így folytatta:
- Hogy tetszettünk neked a csatatéren, admirális? Tartózkodóan
válaszoltam. Nem tudtam, hogyan
547
viselkedjem ezzel a zörgő, mosolygó, lelkendező csontvázzal.
Nem kevés időnek kellett eltelnie, amíg meggyőződtem, hogy a
láthatatlanok kitűnő fickók, csak a külsejük meglehetősen riasztó, de az is
csak a földi elképzelések szerint, ők maguk meg vannak elégedve a
kinézetükkel, míg a földi emberekről azt tartják, hogy a konstrukciójukba
hibák csúsztak. Lehet, hogy nem lenne szükséges megemlítenem ezeket
a közismert dolgokat, de én most azokról az érzésekről beszélek, amelyek
akkor fogtak el, amikor a láthatatlanok tökéletesen újak voltak a
számomra.
- Én már álmomban megismerkedtem veled, Gig. A láthatatlan pusztító
valamennyi csontjával zörög-
ni kezdett. Csak egy idő után értettem meg, hogy ők így nevetnek.
- Azt mondod, hogy megismerkedtél velem? Összeismertettek bennünket,
mégpedig nem kevés erőfeszítés árán. Remélem, tisztában vagy vele,
admirális, hogy a tanácskozásainkat távolról sem a ti nyelveteken tartjuk.
A külsőnkről már nem is beszélek. Orlan például gyakrabban jelenik meg
árny, mint test formájában. Egyébként mondd, Orlan barátom, a
Harmadik Bolygón láttak már téged ebben az ünnepi külsődben?
- Az optikai transzformációs berendezések az űrhajókon maradtak.
- Tehát ott vannak. És ott vannak a tartalék gravi-tátorok is. A pokolba is,
a tisztességes láthatatlanoknak előbb-utóbb éppúgy a földön kell
kúszniuk, mint ezeknek az undorító fejszeműeknek! Sz"öval, visszatérve
az előző témára, admirális, először a gondolatainkat le kellett fordítani a ti
nyelvetekre, aztán bele kellett sugározni az álmaidba; hát igen, csak Krad
volt képes arra, hogy ilyesmire vállalkozzon*. De hol van Krad, Orlan?
Sehol nem látom!
548
*- Krad rohant, hogy megmentsen engem, és ő halt meg •- felelte Orlan, s
teljesen behúzta a fejét a válla közé.
Gig ünnepélyesen megzörgette a csontjait. A láthatatlanok összeverődő
csontjainak a hangja rendkívül kifejező, és hamarosan megtanultam,
hogyan lehet megkülönböztetni a nevetést a szomorúságtól.
- Mit csináljunk a foglyokkal? - kérdeztem új barátaimtól.
A magukat megadó fejszeműek utolsó csoportját éppen ekkor kísérték a
tábor közepén fenntartott helyre. .
- Ki kell végezni őket! - jelentette ki Gig. Szerette a gyors és radikális
döntéseket. Én összehúztam a szemöldökömet.
- Még szükségünk lehet rájuk - szólt Orlan. - Nem tudjuk, mi vár ránk az
Állomáson. És ha harcra kerül a sor, a fejszeműekkel is többen leszünk.
- Add ezeket a daganatokat a parancsnokságom alá, én majd móresra
tanítom őket! - javasolta Gig.
Valamennyi csontjával kongó nevetést hallatott. Gyorsan megbékült
azzal, hogy Orlan nem teljesítette a kívánságát. Később
meggyőződhettem róla, hogy jobb parancsokat osztani neki, mint
megtanácskozni vele az ügyeket: amikor cselekedni kellett, azt
lelkesedéssel tette, de gondolkozni nem szeretett. Egyébként minden
láthatatlan ilyen.
Oszima és Kamagin jött oda hozzánk: Bemutattam nekik új társainkat:
- Az egyiket mindennap láttátok, és azt hittétek, hogy jól ismeritek. A
másik létezését csak sejtettük. Ők pedig vigyáztak ránk, gondoskodtak
róla, hogy elviselhető legyen az életünk. Ismerkedjetek meg: ez itt Orlan
és Gig, a barátaink, sőt azt is mondhatom, hogy a megmentőink.
549
11.
Mindenkinek tucatnyi kérdése volt Orlanhoz és Gig-hez. Amikor a foglyok
őrizetét megszerveztük, leültünk egy beszélgetésre.
A csillag már lement, fekete éjszaka szállt le a bolygóra: A gyorsan kihűlő
fémbuckákon ültünk, összekeveredve, akár a jóbarátok: láthatatlanok és
emberek, Orlan mellett Harsona, Gig mellett André, és megpróbáltuk
összegezni ismereteinket.
Nevetséges dolog a történelem nagy fordulatait valamilyen
meghatározott dátumhoz, egy-egy apró eseményhez kötni: az ilyen
fordulatok ezer és ezer eseményből és dátumból tevődnek össze. De azon
az éjszakán valami nagyon jelentős történt; ezt valamennyien így éreztük.
Orlan semmi újabbat nem mondott Allan flottájáról; mindazt, amit tudott
róla, már átsugározta utolsó látomásaimba.
Azt sem tudta, mi történik.az Állomáson. Az ott bekövetkezett üzemzavar
eddig a hasznunkra volt, a szabadulásunkat segítette elő. Abban viszont
nem szabad reménykedni, hogy ez sokáig így fog tartani, tehát sietni kell
az Állomás felé.
Kamagin azt javasolta, hogy térjünk vissza az űrhajóra. A páncéltest
védelme nagyobb biztonságot nyújt, mint ez a fémsíkság. Ha pedig sikerül
kijavítani a fedélzeti számítógépet, ki tudunk törni a mieinkhez az űrbe.
- Mindaz, amit mondtál, lehetetlen - jelentette ki erre Orlan. - Ha rendbe is
tudod hozni az elromlott gondolkodó gépeteket, az Ökörhajcsár akkor sem
tud kitörni a Narancsszínű körül húzódó meggörbített zónából; az egész
emberi űrflotta ereje kevés ahhoz, hogy áttörje ezt a falat. De ha
valamilyen módon mégis áttörnél, nem a saját társaiddal találkoznál, 550
hanem beleütköznél a pusztítók űrflottájába. A kísérlet vége ugyanaz
lenne.
- Mennyi „ha", Orlan, és egyik sem biztató! - felelte bosszúsan Kamagin. -
De engedd meg, hogy utoljára én mondjam azt: „ha". Mi lenne, ha az
űrhajóban telepednénk le egy időre, ahelyett hogy újabb, ismeretlen
veszélyek elé mennénk? Nem lenne jobb ott meghúzni magunkat egy
ideig, amíg a helyzet a javunkra változik meg?
Orlan ezt a javaslatot is elvetette. A helyzet nem az előnyünkre, hanem a
hátrányunkra változik. A csillag folytatja a kisugárzást, és gyilkos sugarai
nem lépnek ki a távolabbi térbe, hanem egy zárt körön belül gyűlnek
össze. Hamarosan a körzet tele lesz mindent felperzselő radioaktivitással,
és elkezdődik a bomlás, á pusztulás: az élet kihuny, az űrhajó plazmává
változik, plazma lesz az Állomásból is, amelynek az üzemzavara kiváltotta
ezt a katasztrófát; aztán az egész Harmadik Bolygó, a pusztítók
leghatalmasabb erődítménye egy újonnan képződött csillagköd egyik kis
foltjává válik. És ezzel még nem fejeződik be a pusztulás folyamata.
A kibocsátott energia később ismét visszatér a csillag körzetébe, és
tovább fokozza a forróságot ebben az atomkemencében. Elkerülhetetlen
lesz egy rettenetes robbanás, és a nem euklideszi tér görbületének
áthatolhatatlan spirálfalai csak ekkor fognak leomlani. A felgyülemlett
energia ezután hatalmas erővel kifel§ fog lökődni. A távoli megfigyelők
egy szupernóva-robbanást észlelnek majd, míg azok, akik a szomszédos
csillagok környékén tartózkodnak, semmit nem hagynak örökül az
utódaikra: a katasztrófa után aligha marad életben valaki is közülük.
- Szép kilátások! - mormogta Petri maga elé. Orlan rémisztő jóslata még
ezt a nyugodt embert is kihozta a sodrából.
551
Rövid hallgatás után Romero szólalt meg:
- Rettenetes a jövendölése, kedves szövetségesünk. Úgy látszik, nem
marad más hátra, mint megtorpanás nélkül haladni az ön által kijelölt cél
felé. De nem tudhatnánk-e meg, ki vár minket az Állomáson: barát-e vagy
ellenség? Hogyan fogadnak majd minket: kitárt karokkal vagy fegyverrel?
- Ezt én is szeretném tudni.
- Lehetetlen, hogy ön ne tudna többet, mint mi! Nekünk tegnap még
fogalmunk sem volt arról, hogy valamilyen Harmadik Bolygón létezik
valamilyen Térgörbítő Állomás, míg az ön számára ez a bolygó és rajta az
Állomás a hatalom és az erő legfőbb támasza! Elnézést, a hatalom és erő
egykori legfőbb támaszai, ami önt illeti, remélem, már nem sorolja magát
" a pusztítók birodalmának méltóságai közé.
Közelebbit senki sem tud az Állomásról. Az én ismereteim erre
vonatkozólag alig múlják felül azt, amit ti tudtok.
- Akkor legalább arról számoljon be, mitől kell tartanunk, ha nem tudja,
miben reménykedhetünk. Én például az Állomásról ismeretes gyarló
információk alapján arra a következtetésre jutottam, hogy talán ott is
vannak már barátaink, akik átvették az Állomás irányítását. Mert mivel
lehetne különben magyarázni azt, hogy megszabadultunk a kísérő
űrhajóktól, továbbá azt, hogy itt, a legveszélyesebb^ zónában még
semmi nagyobb baj nem történt velünk?
- Egyelőre még nem okoztak kárt nekünk, de segítséget sem kaptunk.
Egyszerűen magunkra hagytak. De hogy holnap mi vár ránk, azt nehéz
megjósolni.
- Akkor másként teszem fel a kérdést. Tegyük fel, hogy mindaz, ami
történt, az Állomáson bekövetkezett üzemzavarból ered. Ám ez az
üzemzavar, tegyük fel, holnapra megszűnik. Mi vár ránk ebben az
esetben?
552
- Lehet, hogy tárgyalni tudunk a Felügyelővel. Lehet, hogy az Állomás
védőberendezései egy pillanat alatt elpusztítanak bennünket. Lehet, hogy
az Állomás körül elhelyezett őrautomaták támadnak ránk.
Ezek az őrautomaták felkeltették a figyelmemet. Vajon nem olyan
szerkezetek-e ezek, mint a régi robotok a Földön?
Orlan soha nem látta az Állomás őreit, de egyre azt erősítgette: egyetlen
ilyen alacsonyrendű képződmény sem érte el a fejlettség legmagasabb,
gépi szintjét.
- Nagyon erősen gyökerezik az agyukban a pusztítás ostoba filozófiája -
suttogta a fülembe Romero. Halkan beszélt, nehogy Orlan meghallja.
- Ezek a szerkezetek valahol középúton állnak az élő szervezet és az
erőterek kombinációja között. A külsejük nem állandó. Többnyire olyan
alakot vesznek fel, amely a leginkább alkalmas a Felügyelő parancsainak
teljesítésére.
- A homályból kinyúló véres kéz! - morogta gúnyosan Kamagin. - Torkig
vagyok ezekkel a kísértetekkel! Négyszáz évvel ezelőtt a Földön senki
nem hitt az ilyen esztelenségben.
Én azonban ellenőrzés nélkül nein nyilvánítottam esztelenségnek a
megjelenési forma, a külső változtathatóságát. A mindenféle kísértetek és
árnyak, amelyek képtelenségnek számítottak a régi, primitív technikájú
Földön, nyugodtan lehettek hétköznapi' jelenségek más, magas
fejlettségű bolygókon. A mai sztereokép-ernyő és videposzlop Einstein
korában valószínűleg boszorkányságnak tűnt volna, mi viszont nem rö-
könyödünk meg, ha ott sétál mellettünk valaki olyannak az átlátszó mása,
aki a valóságban távol van tőlünk.
- Akár kísértetek, akár testek, de az biztos, hogy anyagi valójukban
léteznek - mondtam Kamaginnak. - És mielőtt nevetnék ezeken az
árnyakon, szeretnék
553
valamilyen megbízható védekezési módot találni ellenük arra az esetre,
ha ránk támadnának.
- Bízd ezt hármunkra, admirális - szólt Oszima, s Kamaginra és Petrire
mutatott. - A holmik között olyan fegyvert találtunk, amely láttán még a
kísérteteknek sem lesz jókedvük. Az önmaguktól mozgó ládákra gondolok.
Óriási szerencsénk volt, hogy véletlenül messze voltak a csata
színhelyétől, és az. ellenség nem tudta rájuk tenni a kezét.
Orlan kékes színben játszó arca erre olyan erősen kezdett ragyogni, hogy
körülöttünk minden fénybe borult, Gig pedig dobhártyát hasogatóan
zörögni kezdett a csontjaival.
- Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a vakszerencsének, Oszima kapitány
- fordult feléje Orlan, és hangjának szenvtelensége mögött is érezni
lehetett az iróniát. - A szerencsés véletlenek igen gyakran alapos
előkészületeket igényelnek.
A tanácskozás végén arra kértem Giget, hogy társait ne rejtse a
láthatatlanság homályába. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem
valósággal idegesített, amikor észlelhetetlen lények húztak el mellettem a
levegőben. Zavart a dolog, akkor is, ha barátokról volt szó.
Várakozásom ellenére Gig megörült a kérésemnek:
- Remek ötlet, Eli! Ha tudnátok, fiúk, milyen nehéz a láthatatlanul végzett
szolgálat! Ráadásul a térgörbítő generátorok úgyis meggyöngültek, és az
a szégyenteljes sors fenyeget, hogy jóravaló láthatatlan harcosokból
valamilyen homályos körvonalakká válunk." Ha pedig figyelembe vesszük,
hogy a gravitátorok is az utolsókat rúgják, akkor könnyű elképzelned, Eli,
ezt a szörnyűséget: a láthatatlanok hamarosan képtelenek lesznek a
levegőben lebegni, és ott lökdösődnek majd a fejszeműek, pegazusok,
angyalok és emberek között, éppúgy, mint egy hétköznapi test, amelyet
554
arrébb lehet lökni, amelybe bele lehet rúgni! Még rágondolni is rettenetes,
Eli!
Megkérdeztem, nem sérti-e a láthatatlanokat, hogy láthatóak lesznek, és
anyagi testet öltenek.
- Ugyan, admirális! A láthatatlanság csak a harci alakunk, amelyet ha
rosszul viselünk, a katonai becsületünk bánja. Amikor láthatóvá válunk, az
olyasmi, mintha levetnénk a páncélunkat: kényelmesebb is, és arra sem
kell ügyelnünk, hogy megadják-e vagy sem a láthatatlanoknak kijáró
tiszteletet.
Romero később felvilágosított, hogy a régi időkben az emberek szintén
páncéllal védték a testüket; ez a harcost szintén csaknem láthatatlanná
tette, bár maga a páncél optikailag tökéletesen látható volt.
Az optikai láthatatlanság persze jóval tökéletesebb dolog, mint a
páncélzat. És a régi lovagok, éppúgy, mint a mi láthatatlan katonáink,
"jobban szerettek páncél nélkül sétálgatni; ezt úgy nevezték, hogy „civil
ruhát hordani". De ha már bele kellett bújni a páncélba, akkor a lovagokat
nem is az izgatta elsősorban, hogy ily módon a testüket védi valami,
hanem inkább az, hogyan lehetne az emberekben tiszteletet ébreszteni a
külsejük, az egyenruhájuk iránt. Ezt így hívták akkoriban: „védeni a
mundér becsületét".
12.
Csak a fogoly fejszeműek világítottak, minden más beleveszett a fekete
nemlétbe. Csak az létezett, ami egy lépésnyire volt.
Nem tudtam, hová tűnt Orlan, hol van Gig, a tábor melyik részén ütöttek
tanyát a hozzánk átállt láthatatlanok. Petri is hamarosan elment, majd
nyomában eltűnt Kamagin és Oszima. Szárnyaival nehézkesen csapkodva
— persze nem bírta ki, hogy végig ne repül-
555
jön az egész tábor fölött - Harsona húzott el az angyalok zajos táborhelye
felé. Néhányan - Mary, valamint társaim a régi, himalájai iskolából:
Romero, Luszin és André - egy ólomdombon üldögéltünk. André megkért
minket:
- Meséljetek Olegról és Zsannáról, barátaim! -Majd izgatottan mégis ő
kezdett beszélni: - Különösnek tűnik talán, de nem rögtön, hanem
fokozatosan vesztettem el az eszemet. Először a külvilág és a földi
emlékek tűntek el, aztán kitörlődött belőlem a környezetem is. Zsannáról
és Olegről sokáig nem tudtam megfeledkezni. De a legutolsó emberi alak,
akit kihunyó agyam megőrzött, te voltál, Eli. Azt hiszem, nem is
érdemeled meg ezt a kitüntetést.
- Szerintem sem. - Örültem neki, hogy az értelemmel együtt visszatért
André kedves, csibészes csipkelődő hajlama is. - Valószínűleg csak azért
volt ez így, mert engem láttál utoljára - tettem hozzá.
- Lehetséges. De kezdjétek már el!
A családi ügyek után rátértünk a Földön és az űrben történt eseményekre.
Beszámoltam a Plejádok-ban vívott ütközetről, a Perseusra indított első
expedícióról, a térhullám adó-vevő állomások megalkotásáról. Romero
elmesélte, miért veszekedett Verával, milyen viták zajlottak a Földön,
némi öngúnnyal emlékezett meg a vereségéről, leírta a Nap körzetében
folyó nagy építkezéseket.
- Nem is ismerne rá a csillaghazánkra, kedves André! El fog ámulni, ha
meglátja a Plútót, ebben biztos vagyok!
- Inkább Elin ámulok-bámulok! - kiáltott fel André. Én egy éles nyelvű,
minden huncutságban nagy tehetséget mutató- kópéra emlékszem, aki
előbb kész volt valamilyen csínytevésre,, mint mélyenszántó
gondolkodásra és nagy felfedezésekre. Most pedig a Nagy Galaktikus
Űrflotta admirálisaként látlak viszont... 556
Még belegondolni is különös: te vagy a legfelsőbb vezetőm! Hozzá kell
szoknom ehhez, ne bántódj meg, ha rögtön nem megy.
- Szokj csak hozzá! Másoknak sem volt könnyebb, mint neked!
Mary hirtelen harciasán beleszólt a beszélgetésbe:
- Ahogy én emlékszem Elire, ő többször pirult el, mint amennyit
gúnyolódott. És ha voltak is csínytevései, mint például a versenyzés a
villámokkal, nem lehet mondani, hogy gyakran fordultak élő. Néha még
bosszantott is, hogy Eli ilyen komoly; én jobban szerettem volna egy
könnyelműbb természetű férjet magamnak.
- No persze, mert te nem voltál Eli iskolatársa a Himalájában - felelte
André. - Ráadásul még beléd is szeretett, és ez a megrázkódtatás
valószínűleg jó irányban befolyásolta. A komoly, nagyhatalmú
parancsnok; ez csaknem úgy hangzik, mint Eli legújabb tréfája!
Romero azt mondta Andrénak:
- Sokan, kedves barátom, s szégyenkezve bevallom, hogy én is, halottnak
tartották önt, mivel... no mindegy, ha egyszer hibáztunk, akkor most ne
féljünk beismerni,.. szóval nem úgy nézett ki, hogy a pusztítók
megismerték volna az emberek titkait. Nekem pedig valószínűtlennek
tűnt, hogy ilyen gonosz és mindenre képes lények ne tudták volna
kínzással kiszedni önből mindazt, amit tud. De önnek szerencséje volt,
mármint ha az ilyen szomorú dolgot, mint a téboly odottság,
szerencsének lehet nevezni... Az események ilyetén alakulásának a
lehetősége meg sem fordult a fejünkben.
- Azért, mert ezt én találtam ki! Tudatosan és módszeresen vesztettem el
az eszemet. Mindjárt elmondom, hogyan történt ez.
André rettegéssel várta a kínzást. Szívesen meghalt
557
volna, de tudta, hogy állandóan figyelik, s az öngyilkosság régi, primitív
módszerei - a kés, a hurok, az élelem visszautasítása,^ az ütőerek
felvágása - nem jöhetnek számításba. Elhatározta, hogy az
agyműködésében fog zavart előidézni.
- Nem arra gondoltam, hogy összetöröm a fejem, hanem megzavarom az
agyban lévő kapcsolatrendszereket, más szóval átalakítom az
agyműködésemet. Az agy persze bonyolult és összetett szerv, az egyik
részén bekövetkező zavar még nem vonja maga után a tudat teljes
elvesztését. De mégis, a zűrzavarnak sokkal több a lehetséges variációja,
mint a tudat normális kapcsolatrendszereinek, s erre alapoztam a
tervemet.
- így jelent meg a szürke kecske?
- Pontosan így, Eli. Azért is választottam a kecskét, mert a pusztítók aligha
láttak még ilyen állatot, és fogalmuk sem lehetett a nagyanyóról ,és a
farkasról szóló meséről. Én pedig ébren is, álmomban is csak a kecskére
gondoltam, csak azt láttam magam előtt... Akármi is történt: ha ételt
kaptam, ha fenyegettek, ha meg voltam rémülve, ha beszélni próbáltak
hozzám, mindenre csak egy gondolattal, egy képpel, a kecskével, a
szürke kecskével feleltem... Egész agyamat a kecskére állítottam át. És
lassanként ez a szarvas-patás lény befészkelte magát az agyam
valamennyi sejtjébe, kitörölt onnan saját magán kívül minden más képet,
minden más adatot, információt, azon kívül, hogy ő egy szürke kecske.
Belezuhantam a szellemi űrbe, amelyből aztán ti szabadítottatok ki!
- Mennyit szenvedhettél, André! - suttogta Luszin. A hangján érződött,
hogy a könnyeit nyeli. - Micsoda gyötrelmek!...
- Mekkora akaraterő, André! - szólalt meg Romero. - Azt valamennyien
tudtuk, hogy ön igen találékony, de be kell ismernem, arra nem
gondoltam, hogy képes ilyen hatást kifejteni saját magára!
558
Eközben én elgondolkoztam. André szemrehá-nyóan nézett rám:
- Te nem figyelsz ide, Eli!
- Bocsáss meg. Egy komoly problémán töröm a fejem.
- Milyen problémán?
- Arról van szó, hogy a fedélzeti számítógépet elrontottuk. És ezt
nagyjából a te módszereddel tettük: összezavartuk a belső
kapcsolatrendszert.
- Megbolondítottátok a gépet? Mulatságos! És legalább tudjátok, mit mivel
kevertetek össze?
- Attól tartok, hogy nem. Mindez vészhelyzetben történt. Talán Oszima és
Kamagin emlékszik egyikmásik utasítására.
- Érdemes eltöprengeni rajta - mondta André, és ásított. - Végső soron a
számítógép sem bonyolultabb az emberi agynál.
- Ne aludjunk inkább egy kicsit? - javasolta Romero. - Mindannyian
alaposan elfáradtunk az ütközetben, és attól tartok, holnap sem vár ránk
könnyű nap.
Romero, André és Luszin lefeküdt a közelben, és nemsokára már
hallottam a szuszogásukat.
Feküdtem, és Asztroszra gondoltam. Egész délelőtt a karomban vittem,
egész délelőtt velem volt, aztán jött a harc, utána beszélnem kellett a
pusztítókkal és Andréval, s eközben nem gondoltam Asztroszra. Most
pedig előttem állt, és én beszélgettem vele. Sajnált engem. Apám,
mondta, egyszerűen nem volt szerencsénk, azért haltam meg. Hát igen,
nem volt szerencsénk, értettem vele egyet, de látod, legyőztük az
ellenséget, a gravitáció is kisebb lett, az angyalok milyen vidáman
röpködnek, nem került volna nagy fáradságodba egy-két napot várni, és a
végén életben maradtál volna! Nem bírtam már, védekezett Aszt-rosz, ne
haragudj, apám, nem bírtam, és ezen már
559
nem lehet segíteni! Hát igen, ezen már nem lehet segíteni, fiam,
mondtam, most már nincs mit tenni.
Feküdtem, és gondolatban Asztrosszal beszéltem, amikor hirtelen Mary
oldalba lökött. Felültem. Mary mellettem ült.
- Hagyd abba! - mondta zokogva. - Ne gyötörd ennyire magad!
- Honnan veszed? Egyszerűen csak töprengek...
- Aludj! Ölelj át és aludj! Ne légy ilyen kegyetlen... Én sem tudok másra
gondolni, értsd meg...
Átöleltem Maryt. Hozzám simult, és hamarosan hallottam, hogy ismét
csendesen sír. Gyengéden megsimogattam a haját.
Hirtelen aludt el, csendes sírás és ki nem mondott jajszavak között.
Megvártam, amíg mélyen elalszik, aztán megtöröltem könnyektől nedves
arcát, és a fejét a mellemre helyeztem; ott puhább volt neki, mint az
ólomtalajon.
Akkor nyitottam ki a szemem, amikor a 'csillag előtűnt a látóhatár mögül.
- A menetoszlopok készen állnak az indulásra, admirális - jelentette
Oszima.
- A fogoly fejszeműek most is parancsnokuknak tartanak engem, Eli -
újságolta Orlan. - Nem kell őket őrizni, nyugodtan jöhetnek a saját külön
egységükben.
Gig pedig egész testével hangosan nevetett. Egy tucat embernek elég lett
volna, annyi életöröm, ameny-nyi ebbe a csontvázba szorult.
- A láthatatlanok most ünnepelnek! Aki tegnap még ellenünk harcolt, ma
már velünk van. Értem, szeretett vezérükért még tűzbe is belerohannak.
De tudod, Eli, arról van szó... tehát ha egyszer engedélyt kaptunk rá, hogy
levethessük a láthatatlanságot, és. leszálljunk a földre... a harmadik
csoportban, az emberek és az angyalok mögött kell haladnunk, így pa-560
rancsolta Oszima... nem, Eli, ez nem a láthatatlanoknak való, ez nem illik
hozzánk!
A láthatatlanok csapatát legelőire állítottam. Gig elrohant, hogy rendbe
szedje társait, és közben olyan jókedvűen zörgette a csontjait, hogy az
emberek és az angyalok megremegtek, a pegazusok vad nyerítésbe
kezdtek. Csak a flegmatikus sárkányok nem törődtek vele, amikor Gig
elment mellettük.
- Egy aviettába tettem bele Asztroszt - mondta Mary. - Nem fogjuk többé a
karunkban vinni.
- Neked is be kellene ülnöd egy aviettába. Mary erőlködve elmosolyodott.
- Mégis megfeledkeztél az admirális parancsáról? Én is kibíronj azt, amit te
kibírsz.
13.
Már nemcsak távcsővel, anélkül is láttuk az Állomást: egy kupola- vagy
dombszerűséget, a közelében pedig három kisebb építményt. Egyik-másik
földi vár a bástyáival, lőréseivel és ágyúival félelmetesebb látványt
nyújtott, mint ez.
Egy ólpmszikla tetején feküdtünk, és hangosan töprengtünk. Velem együtt
Romero is felkúszott ide.
- Rá szeretnék mutatni, tisztelt admirálisom - ellenkezett velem kínosan
udvarias stílusában -, hogy az emberiség történetének legerősebb váfa
sem lenne képes még egy vacak kis hegyet sem szétzúzni, ez a
jelentéktelen külsejű építmény pedig gombolyaggá tudja összetekerni a
végtelen teret.
- Kihalt pusztaság! - mondta Oszima. - Mi sem látunk senkit, és minket
sem fedezett fel senki.
- Az az érzésem, hogy az Állomást elhagyták a lakói - bizonygatta
Kamagin is. - Én megkockáztatnám, és közelebb mennék!
561
Orlan olyan mélyen behúzta fejét a válla közé, hogy az a szeméig ki sem
látszott. Megfigyeltem, hogy^ nem szívesen és röviden beszél mindarról,
arni az Állomás témáját érinti. A pusztítók birodalmában a Térgörbítő
Állomások ügyeiről szinte bűntett volt beszélni. Orlan sem tudta leküzdeni
magában a sokéves félelmet ettől a témától.
- Én nem kockáztatnám meg - mondta tartóz-kodóan.
- Menjünk vissza a táborba, és tartsunk haditanácsot - javasoltam.
A tábort jó tíz kilométerre az-Állomástól vertük fel, és eleget kellett
gyalogolnunk, mire odaértünk.
Törtem közben a fejemet, de semmi nem jutott eszembe. Az Állomást
Luszin fedezte fel, aki felderítő útra indult a Villámszóró hátán. Volt annyi
óvatosság benne, hogy rögtön visszafordult, amint észrevette az alacsony
kupolákat.
Persze valamennyien tudtuk, hogy primitív óvatosság ez. Az ilyen
bonyolult létesítményeknek, mint ezek a hatalmas, kozmikus
géprendszerek, amelyek a tér szerkezetét képesek megváltoztatni, csak a
legtökéletesebb védelmi berendezéseik lehettek. Bármelyik ember
építette űrhajó képes felfedezni egymillió kilométer távolságból egy
levesestányért; elképzelhetetlen, hogy az Állomásra vigyázó szemek
gyöngébbek lennének a földi radaroknál.
Csak azért nem fedeztek fel bennünket, mert nem akarnak ellenünk
védekezni. Azt jelentené-e ez, hogy barátoknak tekintenek? Vagy lehet,
hogy mindenki és minden elpusztult az Állomáson, nincsenek ott már sem
élőlények, sem működőképes automaták? Kama-gin feltételezése
ésszerűnek látszott: ha nem semmisítettek meg bennünket tíz kilométer
távolságból, akkor nem bántanak az állomástól tíz méterre sem. Igaz, azt
sem tehettem meg, hogy Orlan kételyeit ne vegyem 562
figyelembe, hiszen ő volt az egyetlen, aki valamit tudott a Térgörbítő
Állomásokról.
A tanácskozáson Orlan megismételte, hogy ellenzi a kupolák
megközelítését.
- Itt minden lehetséges - jelentette ki vészjósló közönnyel a hangjában.
- Csináljunk még egy felderítést, admirális? --kérdezte Oszima. - A
láthatatlanokat vagy az angyalokat küldjük?
- Az angyalokat! - kiáltotta Harsona. Az volt a véleménye, hogy a légtér az
angyalok kizárólagos tulajdona, és szenvedett, amikor valamelyik
láthatatlan megjelent a levegőbeli. A pegazusokat és a sárkányokat
Harsona jobban elviselte.
- Csak láthatatlanokat! - harsant fel Gig hangja. Én a láthatatlanokra
szavaztam.
- Ők könnyebben az Állomás közelébe férkőznek. Végül is ez a ti
szerepetek a harcban, Gig: észrevétlenül kell megjelennetek bárhol,
ahová küldenek.
- És harcolunk bárhol, ahol csak kell - tette hozzá diadalmas hangon Gig. -
A láthatatlanok remek katonák, admirális!
- Nem tudnátok egy kis időre engem is láthatatlanná tenni? Szívesen
veletek tartanék, akár gyalog elkísérnélek benneteket a felderítésre.
Gig elmagyarázta, hogy a térgörbületet előidéző generátorok személyre
szabottak. Ráadásul az emberek testi felépítése alkalmatlan erre: nem
bírnám ki a meggörbített tér állapotába való villámgyors átmenetet. A
térgörbület ilyen foka nem az embereknek való.
- Ha nem, hát nem. Nálad mi újság, Oszima?
Az önmozgó ládákban Oszima két tökéletes állapotban lévő
elektromágneses ágyúszerűséget talált. Ez a fegyver elektromos
töltéseket gerjeszt, majd meghatározott időnként kilövi őket. A lövés
repülő elektro-
563
mos árammá változik, a lőpálya mentén és körülötte pedig nagy erejű
elektromágneses mezők keletkeznek. Amikor összeszereltük az ágyúkat,
kipróbáltuk a hatásukat az egyik aranysziklán. Mindössze egyet lőttünk, s
az eredmény borzalmas volt: a fegyvertől a szikláig egy akkora árok égett
bele a talajba, hogy valamennyi katonánk elfért volna benne. A szikla
helyén pedig egy kis plazmafelhő lebegett, és még sokáig hullott a
nyakunkba az aranypor.
- Ha ezekkel vesszük tűz alá az Állomást, a gépeinek nem jósolok hosszú
életet - dörzsölte a kezét Oszima.
Ekkorra már rájöttem arra, hogy Orlan látszólagos közönyének különböző
árnyalatai vannak.
- Úgy látom, Orlan, nem tetszett neked, amit Oszima mondott.
Orlan megmagyarázta, hogy ha harcra kerül a sor, a főcsapást a
fejszeműeknek kell mérniük. Az együttes gravitációs csapás hatékonyabb,
mint az elektromág-nese,s ágyúk sortüze: csak két ilyen fegyverünk van,
míg fejszeműből csaknem kétszász. Igaz, kissé kimerültek a fárasztó úton,
de egy pihenő'gyorsan rendbe hozza őket. A szervezetükben hamarosan
felgyűlik a teljes harci energiatartalék.
- Én fogom őket vezetni a harcban. - jelentette ki Orlan.
A tanácskozást hangos zörgés és vad zsivaj szakította meg. Gig egy tucat
válogatott láthatatlannal felderítésre indult.
- Készek vagyunk - mondta, és felsorakoztatta csapatát. -
Valamennyiüknek az átlagosnál jobban fejlett érzékelőik vannak. Született
felderítők a fiúk, biztos lehetsz benne, admirális. Kérünk engedélyt az
indulásra!
Valamennyi tagjával vad rázkódásba kezdett, és mintha a hangokat
tízszeresen felerősített visszhang 564
verte volna vissza, a láthatatlanok csapata megismételte a mozgást és a
zörgést. Nem tudom, milyen érzékelőik voltak, de hogy hangversenyt
tudtak adni, az biztos.
A láthatatlanok érzékelői egyébként egyben-másban hasonlítanak a mi
érzékszerveinkre, sokban viszont erősen különböznek tőlük. Amikor
láthatóak ezek a legények, az érzékelőik alig működnek, a térgörbület
spiráljában láthatatlanná válva azonban rendkívüli módon felerősödnek.
Romero beszámolójában igen részletes leírás olvasható ezekről az
érzékelőkről; nem akarom most ezt idézni, mert magam sem értettem
meg a legfontosabbat: hogyan képesek egyáltalán működni az érzékelők,
amikor a láthatatlanokat annyira magába zárja a saját szűk, testre szabott
világuk, hogy még a fény is elkerüli őket.
- Induljatok! - adtam meg az engedélyt.
Gig és társai egy pillanat alatt eltűntek. Ezek a fiúk kiválóak a harcban is,
de még jobbak lennének valamilyen díszszemlén. Az, amit az őseink
szemfényvesztésnek neveztek, a láthatlanoknál művészi tökélyre
fejlődött.
A haditanácsban az elnöki tisztet átadtam Oszimá-nak, s magam
Romeróval és Andréval a legközelebbi domb felé indultam.
Útközben megnéztem, mit csinál Mary. Ő volt az egyetlen nő a táborban,
és a leginkább női foglalatosságot is választotta magának: a gyógyítást,
az ápolást. Harsona a keze alá adott tizenöt gyengébb, kisebb angyalt,
olyanokat, akik a harcra alkalmatlanok voltak, Mary pedig ápolónak
tanította be őket. Gyógyszer és kötszer nem volt a táborban, viszont
kötelet találtak eleget, az angyalok azt bontották szét,.majd rostjaiból
kötszert fontak. Minden angyal kitűnően hímez, sző és fon, ezek pedig
válogatott legények1
565
voltak, égett a kezükben - helyesebben a szárnyuk alatt - a munka.
- A láthatatlanok már az Állomás környékén járnak -jelentette André,
amikor felértem a dombtetőre.
- Nem fedezték fel őket, legalábbis semmi jele ennek. Ma, amikor már jól
ismerjük a Térgörbítő Állomások belső rendszerét, csak mosolygunk az
ilyen naiv következtetéseken. Az igazi láthatatlanok nem Gig katonái
voltak, hanem azok, akiknek titkait ki akarták fürkészni. A láthatatlanokat
olyan távolságra engedték oda az Állomáshoz, amekkorát „ők" jónak
láttak. Aztán a távolban tíz fellobbanó fáklyát pillantottunk meg. Egy ideig
még a lendület vitte a fáklyákat az Állomás irányába, majd meredeken
visszafordultak a tábor irányába. A tíz lobogó tűz hol magasabbra
emelkedve, hol a talaj fölött szállva a mi dombunk felé száguldott. Le sem
vettük a távcsövet a szemünkről, láttuk, hogy a tüzek belsejében üresség
van.
- Remek fiú ez a Gig, még ebben a súlyos pillanatban sem fedte fel
magát! - mondta lelkesülten André.
- Látod, Eli, ilyen az igazi katona: a lángok között sem vesztette el az
önuralmát!
- Járta régen egy mondás: átesett a tűzkeresztségen
- tette hozzá Romero. - A láthatatlanok esetében másként fogalmaznék:
tűzzel keresztelték meg őket, mégsem árulták el a szándékaikat.
Egyébként ez mentette meg őket a haláltól;
Mérgesen odébb mentem. A láthatatlanokat csak az mentette meg a
haláltól, hogy az Állomás gazdái nem akarták a halálukat. Azt viszont
értésükre adták, hogy semmilyen leárnyékolás, láthatatlanná válás nem
segít rajtuk. A tíz égő fáklya elszáguldott a domb fölött, és lehuppant a
tábor közepébe.
A fejszeműek esetlenül, de gyorsan odasiettek az égő felderítőkhöz, és
gravitációs csapásokkal serényen 566
oltani kezdték a tüzet. Gyorsan forgatták fejszemű nyúlványaikat, s az
azokból érkező impulzusok köny-nyen legyőzték a lángokat. Kitűnő
tűzoltók lehettek volna .ezekből a teremtményekből.
Mary és angyal segédei vízzel locsolták az egyik felderítőt, de ezt a lángot
a víz nem oltotta.
- Az állomás környékén nem észlelhető semmilyen változás - mondta
André. - A menekülőket senki sem üldözi.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy tudom, mi ennek az oka:
- Minek üldöznék a menekülőket? Egyszer elzavarták őket onnan, és ennyi
elég. Nem akarnak elpusztítani bennünket, de az Állomás közelébe sem
engednek oda.
14.
- Nem is olyan jók az érzékelőitek - mondtam Gignek, amikor magához
tért a megrázkódtatás után. - Amíg ki nem gyulladtatok, fogalmatok sem
volt a veszélyről.
A láthatatlanok, ezek a különös fickók könnyebben megbékülnek a halál
gondolatával, mint a megalázás-sal. Gig-olyan erővel rázkódott össze,
hogy azt hittem, egy hatalmas, sok ezer fogú állkapocs csapódott be.
- Jók az érzékelőink, sőt kitűnőek, admirális! Még jóval ezelőtt, hogy
kigyulladtunk volna, már megérez-tük az ismeretlen erőterek lüktetését,
de nem ijedtünk meg. És nem rémületünkben jöttünk vissza, hanem azért,
mert a felfedezett felderítő már nem felderítő, hanem egyszerű katona.
Mi tagadás, volt némi logika a magyarázatában.
Romero azt írja a beszámolójában, hogy engem
nyomasztó tétovázás fogott el, 's az admirális rossz
567
hangulata átterjedt a többi emberre is. Tétovázni, azaz ingadozni csak
több választási lehetőség között lehet, és nekem egy sem volt. Körülöttem
mindenki, akár a gyenge sakkozók, csak a saját lépéseiről beszélt, de
fogalmuk sem volt arról, hogy mit léphet az ellenfél. Én viszont nem
voltam hajlandó a bizonytalanság felé vezetni a csapatokat.
Az, amit Romero tétovázásnak, ingadozásnak nevezett az első rohamot
megelőző héten, nem volt más, mint valamilyen megoldás keresése.
Egyébként éppen ennyi időt - egy hetet - kért Orlan arra, hogy a
fejszeműek feltöltekezhessenek gravitációs energiával.
És ha most értékelnem kellene az akkori lépéseimet, másképp
fogalmaznék, mint Romero: azt mondanám, hogy túl keveset tétováztam.
Az Állomás megrohaná-sa nem a túlzott óvatosságot, inkább az elsietett
dön-. test példázta.
Nem állítom, hogy az előkészületek teljesen sikertelenek voltak. Egyet s
mást azért tettünk. Oszima elektromágneses ágyúi megbízhatóan
működtek, az angyalok elektromos puskákat kaptak. André négy kitűnő
erőtér-analizátort készített.
- Ha korábban nem tudtuk felderíteni az ellenséget, akkor majd csata
közben szerezzük be róla az értesüléseket, legyen akár látható, akár
láthatatlan -jelentette ki André.
Egy kis kitérőt kell tennem André kedvéért. Természetesen valamennyien
alaposan odafigyeltünk rá, hiszen az átélt szenvedések nem múlhattak el
nyomtalanul. Nem is volt már André az a heves vérű, türelmetlen, éles
nyelvű és jószívű, amilyennek korábban ismertük. Tartózkodóbbá és
hallgatagabbá vált. De az agya, amelybe visszatért az értelem, a korábbi
elérek -séggel működött. Ismét ott lobogott mellettem egy tüzes kohó,
telve új és új ötlete-kkel, fáradhatatlanul dolgozott egy szellemes terveket
gerjesztő generátor. 568.
Nézzék el nekem ezeket a fellengzősnek tűnő hasonlatokat: André
esetében ezek a szavak igen pontosak.
Nem a roham meglepetésszerű voltában, hanem, a csapásunk erejében
bíztunk. A támadás terve a következőképpen festett: középen, a síkságon
a fejszeműek nyomulnak előre^felülről a láthatatlanok támogatják őket. A
balszárnyon Harsona angyalai, a jobbszárnyon Kamagin a pegazusokkal,
valamint Luszin és a sárkányolc rohamoznak. Az embereket Petri vezeti.
Az emberekből álló gyalogosztagokat ott vetik be, ahol az ütközet sorsa
ezt megköveteli. Oszima önjáró fegyvereivel a fejszeműek oszlopában
haladt: az elektromágneses ágyúk éppúgy, mint maguk a fejszeműek, a
közelharc kitűnő fegyverei voltak.
Annak a dombnak a tetején rendeztem be a parancsnoki állást, ahonnan
korábban az Állomást figyeltük. Velem maradt itt André az analizátoraival
és Romero. Egy mélyedésben néhány pegazus rejtőzött, amelyek a
küldönc szerepét töltik majd be.
A roham előkészületeit estére fejeztük be. • Régi harci szokás szerint az
ütközet hajnalban kezdődött.
A támadást a fejszeműek kezdték meg. Egységük, a csaknem kétszáz,
nyugodt tempóban haladó kis erőd, fejük felett a vöröses fényben égő
periszkópok-kal, már látványként is félelmetes benyomást keltett. Oszima
két nagy hatású fegyvere, az ágyúszerűségek gigászi kígyókra
emlékeztettek, amelyek a fejszeműek hada előtt tisztítják majd meg az
utat. Fölöttük pedig ott lebegtek a láthatatlanok; a fordítógépben
hallottam Gig parancsszavait, de magát a csapatot persze nem láthattuk.
- Impozáns látvány! - mormogta maga elé Romero. Látcsövén át éppen a
támadó fejszeműek csapatában gyönyörködött.
Amint közvetlen célzással ez lehetővé vált, Oszima
569
sortüzet adott. Az ágyúkból két tűzfolyam lobbant ki. A kupolákat őrjöngő
lángnyelvek nyaldosták.
Az ütközet jól indult, de sajnos csak a harc kezdete volt biztató. Azon a
helyen, ahol a derékhadunk haladt, lángoló forgószelek tömege jelent
meg. Akaratlan tisztelettel figyeltem, milyen bátran harcolnak az első
látásra oly nehézkes fejszeműek. Még ilyen távolságból is hallottuk
csapásaik súlyos dübörgését. Hamarosan egyetlen tüzes forgószél sem
maradt a levegőben, s néhány összevissza hánykolódó lángnyelvet az
ütések valósággal darabokra téptek. Sem Oszimát, sem Orlant nem érte
még egy szikra sem, olyan jól védelmezték vezéreiket a fejszeműek.
- Az erőterek viharos táncba kezdtek! - jelentette André. - Fokozódott a
gravitáció, az elektromágne-sesség, a részecskék áramlása. Valami
lélegzetállítóan új dologgal állnak elő!
Az új azonban mindössze az volt, hogy minden megismétlődött, csak jóval
erősebben. Oszirna ágyúi másodszor is tüzeltek, és a harctéren
végigzúdult a második lánghullám. Már nem 'egyes, különálló forgószelek
dühöngtek az előrenyomuló csapat fölött, hanem minden tomboló
tűztengerré változott, és ebben a veszett forgatagban eltűntek a
fejszeműek, eltűnt Oszima az ágyúival, és nem tudtunk semmit Gig
láthatatlan harcosairól sem.
Két-három percig magamba roskadtan már a derékhad teljes
megsemmisülésére számítottam. De a tűz lohadni kezdett, és ismét
megláttuk a vad módszerességgel verekedő fejszeműeket. Ezúttal már
jóval gyorsabban mozogtak, miközben ontották magukból a gravitációs
csapásokat.
Rövid időre visszatért a reményem, hogy a fejsze-műeknek ezúttal is
sikerül visszaverniük a tűztenger ellentámadását. De ekkor egy új erő
avatkozott be, az, amelynek készülődését már André is jelezte. Néhány
570
fejszemű a hátára fordult, az előbb még szabályos alakzatban küzdő
csapatot most mintha egy hatalmas lánc vette volna körül, és szorította
volna össze. A derékhad egy ellenállásra képtelen, rendetlen tömeggé
változott. Fent a magasban, akaratlanul vagy tudatosan, két láthatatlan
volt láthatóvá, majd zuhant le; kisvártatva még három követte őket.
A győzelmesen induló ütközet képe most a megsemmisítő vereséget
vetítette előre.
- Oszima és Orlan segítséget kér! - kiáltott fel And-ré. - Oszima ágyúi nem
tudnak feltöltődni, Orlannál pedig gyengülni kezdenek a gravitátorok!
Kiadtam a parancsot, hogy a szárnyas egységek és az emberekből álló
gyalogság is nyomuljon előre.
Ma, amikor már mindenki tudja, milyen szomorúan végződött az Állomás
ellen intézett első rohamunk, őszintén beismerem, hogy soha életemben
nem volt részem színpompásabb és rémisztőbb látványban, mint a
szárnyas lények támadása. A roham sorsa jó előre meg volt pecsételve,
de én még a vereség pillanatában sem kételkedtem benne, hogy győzni
fogunk, olyan elsöprő erejű volt ez a levegőben száguldó áradat.
Legszélről, balról az angyalok rohamoztak elektromos puskáikkal és
kézigránátjaikkal. Egy pillanat alatt körülfogta őket a tűztenger; igaz, ez
más tűz volt, mint ami a fejszeműeket és a láthatatlanokat visszavetette;
az forró volt és mindent felperzselő, ez hideg és vakító. Akkor még nem
tudhattuk; hogy minden csapatunkat másfajta tűzzel fogadják, és elfogott
a rettenet, amikor láttam, hogy valamennyi angyalt fénykoszorúként
fogják körül a lángok.
Az angyalok pontos alakzatban, nagy hangzavar közepette repültek, ezer
hangú vijjogásuk megelőzte őket; a tűztenger közepében száguldó
démonhadseregnek tűntek. Szárnyaik olyan hatalmas erővel csap-
571
kodtak, hogy nem is az erőterekben idéztek elő vihart, hanem a
levegőben.
Harsona mennydörgő hangja jól kivehetően kihallatszott a dübörgés,
vijjogás, fütyülés és általános zsivaj kakofóniájából. Ő volt az első, aki
eldobta a kézigránátját, és elsütötte az elektromos puskát, s példáját az
egész légi osztag követte. A rettenetes zajba belevegyült a levegőt
százával hasító villámok száraz recsegése, a fémbolygó talaját és az
aranyszínű eget érő sugárcsapások döreje.
Az angyalok csapata egyenesen az Állomás felé vette útját; az elektromos
puskákból kizúduló villámok úgy vették körül őket, mint szállongó
tollpihék rengetege. Bár ez a roham végül nem hozott eredményt,
legalább rendkívül látványos volt. Aztán a harcba beavatkozott Kamagin
szárnyas lovassága és Luszin is a sárkányai élén.
Luszin a Villámszóró hátán jócskán megelőzte a többi szárnyas gyíkot, és
olyan vad dühvei rontott a táncoló tüzek közé, hogy ezek a furcsa harci
fáklyák úgy hátráltak meg előle, mintha élnének. A Villám-szóró fején
ékeskedő koronából sokágú, mindent irgalmatlanul felégető villámok
csaptak ki. A sárkány valamennyi villámsortűz alkalmával éles, diadalmas
sivítást hallatott. Különös küzdelem volt ez: villámok harca a fáklyák ellen.
És a villámok győztek: amerre a Villámszóró száguldott, szempillantás
alatt kihunytak a tomboló tüzek.
Az angyalok bömbölése és vijjogása, a sárkányok vad füttye, a
Villámszóró bősz sivítása, a pegazusok nyerítése és az emberek harci
kiáltozásai gyorsan megváltoztatták az Állomás felé vezető utakon dúló
csata csendes egyhangúságát.
Amikor pedig odaért a Petri vezette gyalogság is, és a lézervetők csillámló
tőrdöfesei összekeveredtek a táncoló fáklyákkal és a villámcsapásokkal, a
titok-572 '
zatos ellenség ellen intézett támadásunk új erőre kapott.
'
A fejszernűek már-már megingó hadoszlopa mozgó kőfalként nyomult
előre. És bár a gravitátoraiknak lassan már feltöltésre lett volna
szükségük, a periszkó-pok által kibocsátott impulzusok még erősebbé
váltak, annyira fellelkesítette a fejszeműeket a segítség.
- Felülkerekedünk! - kiáltottam oda Romeró-nak. - Végre
felülkerekedünk!
- Eli! Eli! - ordított fel André. - Nézd, mi történik! Ami a csatamezőn
lejátszódott, váratlan és hihetetlen volt.
Az események ilyen alakulása felülmúlta a képzeletünket; valami
fantasztikus, valami lázálomhoz hasonló zajlott le.
Az Állomás felől három szárnyas csapat közeledett: a Harsona vezette
angyalok, a pegazuslovasság, élén a fehér lovon ülő Kamaginnal, és a
szárnyas sárkányok, amelyeket jóval megelőzött az elöl száguldó
Villámszóró. És a második Villámszóró nyakán ott kuporgott Luszin.
Ezeket az új csapatokat szintén fénykörként övezte a hideg, bíborvörös
tűz, szintén villogtak a kisülések narancsszínű lángoszlopai, a Villámszórót
szintén villámok vették körül, Luszin és Kamagin szintén lézersugarakkal
döfködték az ellenséget, és jöttüket szintén ezerhangú bömbölés, fütty és
vijjogás kísérte.
- Kísértetek! - kiáltott fel André a valamennyiünk torkát szorító
megrökönyödés elmúltával. - Figyelmeztetni kell a mieinket, Eli, hogy egy
kísértetsereget küldtek ellenük!
Oszima és Orlan, de különösen Gig becsületére legyen mondva, hogy
gyorsan, minden külső magyarázat nélkül megértették, hogy milyen
csapatok érkeztek a harcmezőre. Luszin és Kamagin Harsonával együtt
viszont a csata hevében összetévesztették saját harco-
573
saikat az ellenséggel, de André ismételt felszólításai és a rettenetes
keveredés látványa nemsokára őket- is kijózanította.
Oszimának sikerült a harmadik sortüzet is leadnia. A tűzáradat rázúdult a
kísértetekre. A mi láthatatlanjaink összecsaptak az ellenséges
fantomokkal. Most sem láthattam Gig legényeit, de annak alapján, hogyan
ágaskodtak a levegőben a kísértetpegazusok, hogyan rebbentek szét
rémülten a mesterséges angyalok, és hogyan estek el halálsikolyt hallatva
a test nélküli emberek, el tudtam képzelni, milyen hevességgel dúl az
újonnan kibontakozó ütközet.
Ekkor egy kis időre ismét feléledt bennem a remény, hogy nincs még
minden elveszve.
- Nem látom értelmét, hogy tovább hagyjuk pusztulni a társainkat,
admirális! - mondta kisvártatva Romero zordan.
Éppen ekkor a két Villámszóró, az élő és a mesterséges, rettenetes erővel
csapódott össze; az egyik elhamvasztottá a másikat, bíborvörös
villámháló vette körül a fejüket. Az egyik sárkány a földre zuhant, de a
távolból nem tudtam kivenni, Luszin halt-e meg, vagy az ál-Luszin.
• Krákogva, hogy ne érződjön a hangom remegése, azt mondtam
Andrénak:
- Továbbítsd nekik, hogy vonuljanak vissza!
Valamennyi egység vezetője megfordította a csapatát. Harsona is hallotta
a parancsot, de a harc hevében eszében sem volt engedelmeskedni. Az
angyalok - az igaziak - ördögi bömböléssel bátorítva rrfagukat, éppen
olyan elkeseredett dühvei kapaszkodtak össze a kísértetekkel, mint
korábban. A harc egyenlőtlenné vált.
- Siessen azonnal Harsonához, Paul! - adtam ki a parancsot Romerónak.
—Vonja ki az angyalokat a tüzvonalból!
574
Romero fölpattant az egyik várakozó pegazusra, és nem sokkal később az
angyalok lassan kezdtek visszaszállingózni a csatamezőről.
Lementem a'dombról, és a táborba indultam.
Mary körül, az elsősegélynyújtó helyen lázas sürgö-lődés folyt. Az angyal
ápolók egyre-másra hordták a sebesülteket. A sérült sárkányok a maguk
erejéből csúsztak-másztak vissza a táborba, a pegazusokat viszont oda
kellett hajtani, mert még sebesült szárnyukkal is mindenáron repülni
akartak.
A fájdalmat nyugodtan tűrték, egyik sem nyerített fel eszeveszetten,
amikor az angyal sebészek nehézkes mozdulatokkal műtőkést vettek a
karmaik közé.
- Úgy láttam, Mary, hogy Luszin elesett - mondtam. - Hol van?
- Luszin csak könnyebben sebesült meg, de a Villámszórónak nagyon
kijutott.
Luszinnak be volt kötve a feje, és a kezén is kötés fehérlett. Szomorúan
nézett rám, az arcán könnyek csorogtak.
A Villámszóró eszméletlenül hevert az oldalán. A szeme lehunyva,
szépséges koronája a harci antennákkal össze volt zúzva, a végükön még
fel-felvillantak a halál előtti utolsó kékes kisülések. Térdre ereszkedtem,
és meghallgattam a sárkány szívét. Egyenetlenül, tompán vert, hol
kihagyott, hol felgyorsulva, de gyengén dobogott. Csöndesen felálltam.
Tudtam, hogy nincs remény.
- Egy ilyen barát! - suttogta Luszin, és folytak a könnyei. - Egy ilyen barát,
Eli!
575
15.
Mindennek van jó oldala is: vereséget szenvedtünk, de legalább
megtudtuk, min alapul az Állomás védelme. Az elemző műszerek a
küzdelem alatt megállapították a .kísértetek fizikai paramétereit. Ezek a
képződmények valóban fantasztikus lények voltak: tömeggel alig
rendelkeztek, és testük a szem számára áthatolhatatlan maradt.
- Figyelmeztettelek benneteket, hogy az automaták nem egyebek, mint
erőterek, amelyek bármilyen testformát képesek felvenni - morogta
mogorván Orlan.
Ez volt az egyik ritka eset, amikor levetette magáról az állandó
közönyösség álarcát.
Még Harsona is meg volt döbbenve.
- Mi, angyalok az alaptermészetünknél fogva materialisták vagyunk -
mondta izgatottan a tanácskozáson. - Nem félünk harcba szállni
bármilyen, anyagból álló ellenséggel. De védtelenek vagyunk a
kísértetekkel szemben. Az árnyak elleni harc nem erősségünk.
Legjobban attól féltem, hogy ez a pánikhangulatú filozófia béklyóba veri a
társaim lelkét. A kísértetek elleni harcban nem is annyira fizikai, mint
inkább •pszichológiai vereséget szenvedtünk. A pánikba esőkkel
szembeni ellenérveimet ezért a félelem filozófiájának az összezúzására
összpontosítottam.
- Ostobaság, hogy az ellenség nem anyagi természetű. Ezek a kísértetek
energiamezőkből állnak, és ugyebár az erőtér is az anyag egyik formája. A
sztereokép-ernyőkön megjelenő képünkben még kevesebb a tömeg, mint
bármelyik kísértetben, de senkinek sem dobog gyorsabban a szíve, ha
sztereoképernyőt lát. A kísértetek különlegessége távolról sem állítólagos
anyagnélküliségükben rejlik; az bennük a megdöbbentő, hogy tökéletesen
sikerült lemásolniuk bennünket. Ez az igazi rejtély! Ezt kell megfejteni,
nehogy 576
legközelebb is beugorjunk egy újabb trükknek. Azt kérem és követelem,
hogy ne a túlvilági erőktől remegjetek, hanem próbáljuk megérteni ezt az
új fizikai problémát.
A prédikációm után a tanácskozás rögtön tárgyszerűbb lett.
- A kísértetek rejtélyét egyszerűen meg lehet fejteni - kezdte a
magyarázatot André. - Ha az ellenségnek vannak gyorsan működő
elemző műszerei, azok könnyedén fel tudják deríteni a szervezetünk
sajátosságait. Ezután pedig nem nagy feladat felépíteniük egy olyan
külsőt, amely optikailag tökéletesen megfelel a miénknek.
- „Egyszerűen, könnyedén, nem nagy feladat" -mondta bosszúsan Oszima.
- De a mi sztereoképer-nyőinken csak szánalmas optikai tükörképek
láthatók, az ő kísérleteik pedig erőtérből állnak! Nagy különbség!
- Sajnos, ilyesmiről mi még csak nem is álmodhatunk! - sóhajtotta
Romero. - Az ön magyarázatait, éles szemű André barátom, éppen el
tudom fogadni, de ettől még nem lesz könnyebb a dolgunk.
Abból, amilyen szerényen hallgatta végig André az ellenvetéseket,
éreztem, hogy valamilyen meglepetést tartogat. Legalábbis a régi André
ezt tette volna. A szeme hunQutul felvillant. Ismét hittem André
zsenialitásában.
- Nem lesz könnyebb? - kérdezett vissza. - Én pedig éppen arra
gondoltam, hogy az ellenséges kísértetek ellen a sajátjainkat küldöm
harcba; lehet, hogy ezek kevésbé bonyolult felépítésűek lesznek, de a
szem ' számára igencsak meggyőzőek.
- És más érzékelők számára, hogy ezt a helyi kifejezést használjam? -
kérdeztem. - Az a helyzet, André, hogy a gonosztevők... bocsánat, az
Állomás védőinek elemző műszerei nemcsak a látáson alapulnak.
577
- Nem is akarok versenyezni velük. Az ő kísérleteik harcolnak, az enyémek
viszont csak összezavarják az ellenség taktikáját: magukra vonják majd az
Állomás védőinek csapásait. Az igazi kísértetek, amelyektől Harsona
annyira fél, a mi oldalunkon fognak harcolni.
Romero kételkedve rázta a fejét. Orlan ismét közömbösségbe burkolózott.
Az erősen érdeklődő Gig-nek viszont nagyon megtetszett André ötlete.
Harsona is fellelkesedett, hallván, hogy a fantomok harcias bandájára
ráeresztjük a kísértetek vérszomjas hordáját.
- A kísértetek harca a kísértetek ellen sajnos nem más, mint
kísértetháború, árnyjáték, nekünk pedig valódi eredményekre van
szükségünk - jelentette ki Romero.
- A kísértetek persze nem egyebek kísérteteknél, de a harcuk valódi lesz -
felelte André, aki egyre jobban hasonlított régi önmagára, s belefogott,
hogy elmondja ötlete lényegét. A kísértetsereg eszerint csak a csalétek
szerepét tölti majd be. Amíg az ellenséges kísértetek azzal lesznek
elfoglalva, hogy harcba szálljanak a mieink ellen, mi magunk egy döntő
hadműveletet készítünk elő. A műszerek azt mutatják, hogy az ellenség
tevékenysége két ellentétes cselekvésfajtából tevődik össze, amelyeket
feltételesen jobb és bal oldali erőtérnek lehet nevezni. Amikor a jobb,
illetve bal oldali erőterek hatása egybeesik, akkor égy sajátságos
csomópontot képeznek. A matematikában a plusz és a mínusz együtt
nullát jelent, ám az életben a jobb és a bal kéz egybefonódva kézfogást
eredményez. A fantomok nem egyebek, mint a jobb, illetve bal oldali
tevékenységfajták összefonódásának a csomópontjai.
Oszima ágyúi, az emberek lézervetői és a sárkányok villámai meg-
megszakították ugyan az erőtereket, de nem rombolták le a köztük lévő
szimmetriát, azaz az
578
ellenség legfőbb ereje sértetlen maradt. A harmóniára kell csapást mérni,
belülről kell szétrobbantani az erőterek páros szimmetriáját. Csak ez
biztosíthatja a győzelmet.
- A poggyász között talált generátorok képesek arra, hogy reprodukálják
az ellenség bármilyen erőterét - fejezte be André. - Amíg a fantomok a mi
kísérleteinkkel bajlódnak, és Oszima ágyúi az átláthatatlanságig fokozzák
a zűrzavart, mi az ellenség energiarendszerében olyan automatikus
ingadozást idézünk elő, hogy nincs az a csillapító berendezés, amely
megvédene azt a felbomlástól.
André nagy ívű terve mindenkit magával ragadott, csak én tettem fel
néhány kérdést. Éppúgy megsértődött, mint korábban szokta: a
részletkérdések pontosításában mindig csak kötözködést látott.
- Nem emlékszem rá, Eli, hogy te valamit is azonnal elfogadtál volna!
- Én viszont emlékszem, hogy még a helyes elgondolásaid egyes
részleteiben is előfordultak hibák. Egyébként mire van szükséged a
kísértethad életre hívásához?
- Két napra és egy tucatnyi segítőtársra. Persze nem olyan szkeptikusokra,
amilyen te vagy.
- Időnk van, és rám nem hasonlító segítőtársakat is találunk.
16.
Ezúttal a „vezérkari megfigyelőpontnak" kinevezett domb tetején mintegy
harmincan voltunk: emberek és a szövetségeseink.
A második összecsapás pontosan a haditerv szerint játszódott le.
Romero beszámolójában részletesen megtalálható-
579
ak a technikai adatok: a felhasznált energia olbertek-ben kifejezve, a
kísértetek élethűségének szintje, a fantomcsapatok taktikai hadrendje.
Nekem pedig hangok és színek merülnek fel az emlékezetemben,
lángnyelvek és füst, a másik oldalon harcoló álélőlényeknek támadó
kísértetek eltorzult arca. Az árnyak élethűségének a szintje, amely annyira
foglalkoztatja az expedíció történetével foglalkozó szakembereket, engem
nem hoz különösebben lázba.
Amikor néhány valódi egységünkkel szemben - Romero ezt a
hadicselünket „gyújtózsinór-akciónak" nevezte beszámolójában -
megindultak az ellenséges fantomok tömegei, izgalmamban toporzékolni
kezdtem. A harctéren újabb és újabb alakok tűntek fel, egyre többen
lettek: André kísérletei is megjelentek a küzdelem forgatagában. És bár
tudtam, hogy minden újabb alak nem egyéb optikai csalódásnál, mégsem
voltam képes megkülönböztetni őket az élő, valódi alakoktól, annyira
mesterien alakították ki őket.
A katonáink azonnal visszavonultak, amint a kísértetek feltűntek közöttük.
A kívülálló számára úgy tűnhetett, hogy csapataink egyes megzavarodott
egységei hátrálni kezdtek. Békén hagyva a futásban menedéket
keresőket, az ellenséges szörnyek kettőzött düh vei próbálták
megsemmisíteni a küzdőtéren maradókat, azaz a kísérteteket. Árnyalakok
verekedtek árnyalakokkal, s távolról sem árnyékharcot vívtak. A sivítások,
mennydörgések, jajkiáltások, füttyök, üvöltések, dörrenések,
gránátrobbanások, villám- és gravitációs csapások, fényvillanások és
mágneses hullámviharok elegendőek lettek volna egy többéves pusztító
háborúra az őseink idejében.
Annyira belemerültem a csata figyelésébe; hogy nem vettem észre azt a
pillanatot, amikor André működésbe hozta a generátorokat. Először
rettenetes erővel a jobb oldali erőtereket indította be. Az ellensé-580
ges kísértetek hirtelen növekedni, dagadni kezdtek, elvesztették korábbi
alakjukat, a testekből sziluettek lettek.
A meglepett ellenség, hogy megőrizze a szimmetriát, sietve felerősítette a
bal oldali erőtereket, és ekkor André, halálpontosan érezve a kellő
pillanatot, gyorsan kioltotta a jobboldalra irányított energiamennyiséget,
és a bal oldalra koncentrálta. Ezzel az ellenség erőfeszítését megtoldotta
a miénkkel is, mégpedig ugyanott, a bal oldalon, s így felerősítette azt.
A szörnyek éppolyan gyorsan, ahogy az előbb fel-puffadtak, most kezdtek
összeesni; alakjuk elképzelhetetlenül vékonnyá és élessé vált, az élőkre
emlékeztető testekből absztrakt figurák lettek.
így kezdődött el az automatikus energiaingadozás egyre átfogóbb
folyamata. Először csak egy általános ingadozás zajlott: a fantomok hol
hirtelen megnövekedtek, szétfolytak, és fakulni kezdtek, hol ugyanolyan
gyorsan összezsugorodtak, körvonalaik kiéleződtek, és egész alakjuk a
fehér izzásig hevült. Később ez a nagy, általános energiaingadozás
néhány kisebbre esett szét.
' Hamarosan egyes kísértetek növekedni kezdtek, míg mások mérete
csökkent; az ingadozások között fáziskülönbség lépett fel, de az
amplitúdójuk megállíthatatlanul növekedett, a mozgás lendülete mind
félelmetesebbé vált.
Mindennek elkerülhetetlenül az ellenség energiaközpontjában
bekövetkező robbanáshoz kellett vezetnie. De még mielőtt ez az általunk
eltervezett robbanás szétszórta volna az ellenőrizhetetlenné vált
ellenséges egységeket, váratlanul azt vettük észre, hogy a fantomok vad
dühvei egymásnak esnek. A csökkent testméretűek megtámadták a
felpuffadtakat, s azok ugyanolyan hevesen visszaadták a kölcsönt.
Néhány hosszú percen át a kölcsönös pusztítás színtere fölött
581
bömbölés, jajgatás, sivítás hallatszott, majd mindent elnyelt egy
gigantikus robbanás döreje.
A kupola fölött füstoszlop terjengett, a tekergőző lángnyelvek felfalták a
sátáni vadsággal verekedő ellenséges kísérteteket. Az ellenség védelmi
rendszere összeomlott.
A csatatérre odaszállingóztak a katonáink; a valódi, élő harcosok, nem az
árnyalakok. Veszett szárny-csapkodással, cikázó villámok között ott repült
Harsona serege, s hetykén követte őket Kamagin vidáman nyerítő
szárnyas lovassága. Középen pedig, levetve a láthatatlanság leplét,
jókedvűen zörögtek csontjaikkal Gig élő csontvázai; Luszin vadul füstölgő
sárkányai is azon igyekeztek, hogy egy méterre se maradjanak le tőlük.
És kimért pontossággal, mint egy szörnyparádé résztvevői, a gyorsabban
mozgó egységeket hátulról biztosítva, a kupola végső rohamára 'indult
Orlan vashadteste, a fejszeműek erőt sugárzó falanxa. Kétoldalt pedig ott
masíroztak az emberek egységei, élükön Osamával és Petiivel.
f-JÍÜL Aildré! - hallottam ki Romero hangját a pegazusok sjperítésének vad
hangzavarából. - Gye-rünk'gyorsan, barátaim!
Három pegazus, szárnyával súlyosan csapkodva, ott toporgott előttünk
repülésre készen. Az egyiken már büszkén feszített Romero, a másik
kettőre mi pattantunk fel Andréval.
A füstölgő, romos kupola felé indultunk, ahová már betörtek
könnyűfegyverzetű egységeink, az angyalok és a láthatatlanok.
582
17.
Undorodva figyeltem az Állomás Felügyelőjét. Emberre, de eltorzított
testű emberre emlékeztetett. Sebhelyek nem látszottak rajta, de nem is
létezhetnek olyan sebek, amelyek ennyire el tudnák csúfítani az embert. A
Felügyelő alakját megváltoztatták, áttervezték.
Ennek a mindegyikünknél magasabb lénynek - jó háromméteres lehetett -
csaknem szép volt az arca, hideg szeme éberen és mogorván tekintett a
világba, sötét haja a fülére és nyakára orqlott. De lábak helyett két
hajlékony tömlőt szereltek rá, amelyeket bárhol be tudott hajlítani, a keze
helyén pedig hasonlóan hajlékony szerszámkarok meredeztek, a végükön
tucatnyi szívókoronggal. Törzse természetesen volt, s ezt a torzót
bármelyik görög isten megirigyelhette volna, ám a hasán - a harcban
letépték róla a -ruháját - a testébe beépített ajtó látszott. Kamagin, aki az
óriást foglyul ejtette, nem mulasztotta el, hogy feltárja ezt az ajtót: a
Felügyelő belsejében nem élő szervek voltak, hanem műszerek,
akkumulátorok és motorok.
Ez az emberre emlékeztető lény nem élt, nem táplálkozott, nem volt
beteg, nem lélegzett és nem aludt, hanem feltöltődött, és üzemanyagot
vett fel, elromlott és megjavították, rendben tartotta az érintkezéseket, és
kicserélte a kimerült energiaforrásokat.
A Felügyelő háta mögött pedig lehajtott fejjel az Állomás mérnökei álltak,
akiket az irányítópultoknál és a gépek.mellett fogtak el; élő gépek voltak
ezek is, akik holt gépeket irányítottak,
A Felügyelő előre-hátra dülöngélve a tömlőin, gyűlölettel eltelt tekintettel
nézett minket. Szeme végigfutott rajtam, aztán Romerón és Andrén. Majd
pillantása Orlanra esett, és úgy tűnt nekünk, hogy teste rugalmasan
előrevágódik, olyan gyorsan hajlott be tömlőlába.
583
- Orlan? Az ellenség oldalán? * Visszataszító hangja mintha egy
repedt fazék mélyéről érkezett volna. A kézi fordítógép könnyen
lefordította szavait emberi nyelvre.
Orlan két lépést tett előre, és minden sietség nélkül magasra felnyújtotta
a fejét. Annyira jól ismertük már, hogy könnyen megértettük nyaka
mozgásának jelentését: Orlan gúnyolódott a Felügyelővel. t
- Igen, ott. De nem az ellenség, hanem a barátaim oldalán.
- Áruló vagy! - állapította meg fenyegetően a Felügyelő. - Mindenki
csodálkozott azon, hogy milyen sokra vitted. Azt mondták rólad, hogy az
eszednek köszönheted a karrieredet. Tévedtek: a hitszegésed-nek.
Rettenetes véget érsz majd. Mindenről be fogok számolni a Legfelsőbb
Pusztítónak.
Ekkor tudtuk meg, hogy a pusztítók nemcsak mosolyogni, hanem
hahotázni is képesek.
Orlan hangos nevetésben tört ki, egész teste ragyogott, kacagott a szája,
az arca, a haja és a keze. Példáját azonnal követte Gig is; a derék
láthatatlan harcos nem mulasztotta el az alkalmat, hogy vidáman
megzörgesse valamennyi csontját.
- Mondj el neki mindent, mondj csak el - nevetett Orlan gúnyosan. -
Hamarosan találkozni fiogtok, mégpedig az egyik börtönben, ahová örökre
becsukjuk. Most pedig felelj a kérdéseinkre!
A Felügyelőt Romero kérdezte ki. Mi Andréval továbbmentünk.
Az a kínzó érzés gyötört, hogy valahol már láttam ezeket a falakat és
irányítópultokat. Amikor azonban ezt elmondtam Andrénak, ő csak
legyintett.
- Ostobaság! - Bár most a főnöke voltam, eszébe sem jutott, hogy
betartsa a helyzetünkből következő udvariasság szabályait. - Valahol,
valahogyan!... Bármelyik ismeretlen jelenségre rá lehet fogni, hogy ködö-
584
sen emlékszel rá... Régen a „déjá vu" kifejezést használták erre...
Romero az első kérdést Orlannak tette fel:
- Kedves szövetségesünk, tudott-e arról, hogy az Állomáson emberre
emlékeztető külsejű pusztítók dolgoznak?
- Csak egyről tudtam: magáról a Felügyelőről. Akkor ismerkedtem meg
vele, amikor a vezér előtt felterjesztették őt erre a tisztségre. Korábban
csak azt tudtuk róla, hogy a foglyul ejtett galaktok leszármazottja, akit a
különlegesen titkos feladatok ellátására alakítottak át.
Romero az Állomás mérnökeire mutatott.
- És ezek a lények szintén a galaktok leszármazottai?
- Valószínűleg igen. A Felügyelő jobban tudja. Romero megkérdezte a
Felügyelőt.
- Az Állomás valamennyi dolgozója a foglyok utóda. Annak idején
mindegyikünket átalakítottak.
- Tehát nincs különbség önök között?
- Óriási rangbeli különbség van közöttünk, amely meghatározza a
személyes jelentőségünket. Egyeseket különböző nemű individuumok
egybekapcsolásával reprodukálni lehet, másokat pedig nem. Érted a
különbséget?
- Azt hiszem, értem." Az utódok egyéni létrehozásáról van szó, mégpedig
különböző nemű lények házaspárrá való egyesítésének útján... Az
emberek ismerik ezt a módszert. Önt is reprodukálni lehet ilyen módon?
- Semmi esetre sem! - jelentette ki a Felügyelő gőgösen. - Én a legfelső
kategóriához tartozom. Engem az első születésem után a tökéletességig
át lehet alakítani. De azok az üresfejűek - müszerkarjával a beosztottjaira
mutatott -, amilyen idiótáknak születtek, olyanok is maradtak.
585
Csaknem kibuggyant belőlem a nevetés, Romero szemrehányó pillantást
vetett rám. Az Állomás lehor-gasztott fejű mérnökeit láthatóan
elkeserítette alacsony származásuk. A Felügyelő arisztokratának számított
közöttük.
- Miért sérti meg a munkatársait azzal, hogy üresfe-jűeknek nevezi őket?
- Én nem sértegetem, hanem jellemzem őket - felelte a Felügyelő
közönyösen. - Az agyukat kivették, és helyükbe az Állomás Legfőbb
Agyának az adó-vevőit építették be. Az én eredeti agyam viszont megvan,
mégpedig azért, hogy ellenőrizhessem a Legfőbb Agyat. Én Első
Birodalmi Kategóriájú Felügyelő vagyok.
- Az Állomás Legfőbb Agyának tehát ön parancsol?
- Többnyire igen. Néha azonban üzemzavarok lépnek fel nála. A Legfőbb
Agy alacsony, természetes származású. Egy kisgyerek agyát kivették, és
táptalajon, mesterségesen fejlesztették tovább...
- Azt mondta, hogy néha üzemzavarok lépnek fel. Ez mit jelent?
- Hogyhogy mit jelent? Egyszerű üzemzavarok, meghibásodások.
Előfordulnak azonban súlyosabb esetek is. A galaktok ellen vívott Nagy
Háború idején a jelenlegi Agy korai elődje fellázadt, és a galaktok
csaknem elfoglalták a Harmadik Bolygót. Attól kezdve mind a hat Legfőbb
Agy mellé odaállítottak egy arisztokrata származású, azaz gépi úton
gyártott Felügyelőt. A Legfőbb Agy az én rabom. Ha megtagadja az
engedelmességet, elpusztítom.
- A Legfőbb Agy megbízhatóan működik?
- Ha megbízhatóan működne, nem lennétek itt. Az űrhajótok leszállása és
még inkább az Állomás elfoglalása programon kívül történt.
- Miért nem pusztította el az Állomás Agyát? 586
- Nem tagadta meg az engedelmességet. Valameny-nyi parancsomat
teljesítette. Magam ellenőriztem minden utasítását, amelyeket a
végrehajtó személyzetnek adott ki. Egészen a robbanásig engedelmes
maradt, akkor pedig elvesztettem vele a kapcsolatot.
- A kísérteteket ön vagy az Agy hozta létre?
- Az ilyen alacsonyrendű alkotómunka számomra rangon aluli. Az Első
Birodalmi Kategóriájú Felügyelők rangban megegyeznek a Negyedik
Birodalmi Kategóriájú Pusztítókkal. Rám van bízva az ellenőrzés
valamennyi és a pusztítás egy funkciója: az Állomás Legfőbb Agyának
megsemmisítése abban az esetben, ha megtagadja az engedelmességet.
Romeróval csak nagyon ritkán esett meg, hogy nem tudta mégőrizni híres
nyugalmát. Ilyenkor semmi sem állt távolabb tőle, mint az udvariasság.
- Szerintem, admirális, nincs miről tovább beszélnünk ezzel a hólyaggal.
Az Állomás pincéjében kiváló cellák vannak, amelyek megfelelnek az ő
méreteinek. •Azt javaslom, hogy menjünk át a Legfőbb Agy helyiségébe.
18.
Alig léptem át a küszöböt, felkiáltottam. Éreztem, tudtam, hogy valami
rendkívüli vár rám, próbáltam is felkészülni erre, de amikor ezt a váratlan
és rendkívüli valamit megláttam, remegni kezdett a térdem.
Ebbe a helyiségbe, ahová beléptünk, álmomban többször ellátogattam.
Ez volt a pusztítók galaktikus megfigyelőfülkéje; magas mennyezete
eltűnt a kupola sötétjében, a két, csillagokkal bepöttyözött félgömbre felül
most sötétség borult, de emlékszem rá, hogyan ragyogtak ott a csillagok
és villództak az űrhajók fényei, igen, itt,
587
felfelé emelve a tekintetemet, összeszoruló szívvel figyeltem a
látomásaimban, hogyan ostromolja Allan űrflottája a Perseus
áthatolhatatlan falait...
S a terem közepén, a padló és a mennyezet között csöndesen lebegett a
félig átlátszó gömb. Akkor, hagy-mázos álmaimban, rettenetesen féltem
közelebb menni hozzá, most viszont akaratlanul is feléje indultam volna,
de a lábam nem akart engedelmeskedni: a gömbben ott úszott az Állomás
Legfőbb Agya.
Nem tudom, meddig álltam volna még a küszöbön, egyszerre örömmel
eltelve és megdöbbenten, senkinek nem engedve utat befelé, ha a
teremben nem hangzik fel a Hang.
Itt azonban meg kell szakítanom a történet elbeszélését.
Az én kezdetleges mesémben, amelyben a fantasztikumnak egy atomnyi
részecskéje sincs, egyetlen dolog tűnik számomra ma is fantasztikusnak:
ez a felülről, oldalról, sőt belölünk, saját magunkból áradó hang. Sokszor
hallottam ezt a hangot, összetévesztettem a sajátoméval, Orlanéval; most
azonban ez a hang önmaga volt, nem más szájából hangzott, ismertem
teljes egészében és minden apró részletében, ismertem minden színét,
minden zöngéjét.
Elbűvölően szép, zengő, ünnepélyes volt... Nem, dehogy, ez ostobaság: ez
a hang jóságos volt, ez a legfőbb jellemzője.
- Lépjetek be, emberek, és ti is, emberek barátai -zengett a Hang.
Közülünk talán csak az egyetlen Romero ismerte ennyire tökéletesen a
mai nemzetközi emberi nyelvet, mint ez a Hang, amely soha korábban
nem találkozott emberrel. - Sokáig vártam rátok, és végre eljöttetek!
Valami összeszorította a torkomat. Romero kö-nyörgő pillantást vetett
rám, André dühösen oldalba bökött. Felelnem kellett volna a Hangnak, de
csak
588
arra volt erőm, hogy néhány érthetetlen szót kinyögjek.
- Örülök, hogy itt vagy, Eli Admirális! - folytatta a Hang. - Boldog vagyok,
hogy győztetek!
Kétségbeesetten törtem a fejem, hogy valami ünnepélyeset és
emelkedettet mondjak, de makacsul csak mindenféle ostobaság jutott
eszembe, és magam is megrettenve saját tapintatlanságomtól, fojtott
hangon csak ennyit mondtam:
- Ha örülsz a győzelmünknek, miért nem segítettél nekünk?
A Hang enyhe szemrehányással így felelt:
- Hiszen segítettem, Eli.
A társaim sem vágtak okosabb képet, mint én. Az általános zavarodottság
megnyugtatóan hatott rám. Kiigazítottam magam:
- Azt akartam mondani, hogy megnyithattad volna előttünk az Állomás
kapuit a kísértetekkel vívott véres ütközetek nélkül is.
A szemrehányó felhang erőteljesebbé vált:
- Megfeledkezel a Felügyelőről, akit a kazamatákba zártatok. Ez az ostoba
minden parancsnomat ellenőrizte. Olyan utakat-módokat kellett
keresnem, amelyek meghaladták az értelmét.
Ezalatt kissé magamhoz tértem a megrázkódtatástól. Már nem kerestem
a gondolatokat, hogy aztán egy szuszra, finomkodás nélkül elhadarjam
őket.
- A nevemen szólítottál engem. Ez azt jelenti, hogy valamennyiünket
ismersz?
- Igen, ismerlek benneteket. Ismerem a titkárodat, Romerót, a három
kapitányt, Oszimát, Petrit és Ka-magint, aztán a jó Luszint, és ismerlek
téged is, szegény Mary, aki elvesztetted egyetlen fiadat; bár
megkíséreltem megmenteni őt, de nem sikerült... És téged is ismerlek,
bölcs Orlan: gyakran meglátogattalak, füledbe súgtam terveimet, és
gyötrő kételyeket ébresztet-
589
tem benned. Te is találkoztál velem, bátor Gig, hiszen közös agyhullámon
működtünk veled, amikor leszálltatok a Harmadik Bolygóra. Hozzád is
ellátogattam, félelmet nem ismerő Harsona, többször beszéltem a te
hangodon; igaz, te alig figyeltél erre a belső hangra. Veled is
beszélgettem, fényes elméjű André, aki olyan mesterien kiiktattad az
értelmedet; a barátaiddal együtt segítettem neked, hogy kiszabadulj a
téboly béklyóiból. Azóta vagytok valamennyien az ismerőseim, amióta
elzártam előttetek a Perseusból kivezető utat. De legközelebb te állsz
hozzám, Eli, a vevőkészülékeim először a te agyad kisugárzásait fogták,
és te voltál az egyetlen, akinek nyíltan megjelentem az álmaiban.
Romero hozzám hajolt, és azt suttogta:
- Ez a titokzatos hang egészen rendes legény! Mi a véleménye, admirális?
Nekem egyre csak a Perseus útvesztőjében való bolyongás járt az
eszemben.
- Azt mondtad, hogy lezártad előttünk a kifelé vezető utat... Elvágtad a
menekülésünk útját, így pontosabb!
A Hang éppolyan jóságos maradt, de most szomorúság zengett benne:
- Talán azért törtetek be ide, hogy azonnal el is meneküljetek? Meg
akartátok tudni, mi történik a csillagképünkben, és én lehetővé tettem ezt
nektek. Most pedig a kezetekbe adom az ellenségeitek leghatalmasabb
erődítményét: ez sem elég? Az űrháború-ban lassan felülkerekedtek.
Szerinted ez azt jelenti, hogy elvágtam előttetek a menekülés útját?
Megszégyenítettnek éreztem magam. A Hang megjelenése túl váratlan
volt ahhoz, hogy rögtön fel tudjam mérni mindennek a következményeit.
A Hang egyben-másban a fedélzeti számítógépre emlékeztetett:
ugyanolyan körültekintő volt, a közlé-590
sei éppolyan pontosaknak bizonyultak. És a szerepe is itt, az Állomáson,
amely a térgörbítést végezte, megfelelt a számítógép feladatkörének az
űrhajóinkon.
Volt azonban egy fontos különbség is, és ezt valamennyien észrevettük. A
számítógép mindig szenvtelen; bármilyen információt közöljön is, csak
gép marad, egy zseniálisan megkonstruált gép. A Hang viszont ember
volt: éppúgy beszélt, ahogyan mi.
És valószínűleg ez az emberi volta, a túl emberi volta okozta, hogy
kételyek ébredtek bennem. Nem arról van-e szó, hogy az ellenség ismét
bennünket másol, a mi hangunkat utánozza? A cselvetés lehetősége
semmivel sem látszott valószínűtlenebbnek, mint egy jóbarát segítsége.
Ráparancsoltam magamra, hogy ne hagyjam elbűvölni magam a Hang
által. Azt kérdeztem:
- Mondd el, mi újság a Perseus határainál!
A Hang válaszolt; együttérzést véltem kiolvasni belőle, a
türelmetlenségem és aggodalmam megértését:
- Amikor a kísérő űrhajókat elvágtam az Ökörhajcsártól, az emberek
űrflottája az erődítmények első vonalán jutott túl. A Perseus belsejébe
nem könnyű az út: azt a rést, amelyet az ért átállásom nyitott, a többi
Térgörbítő Állomás működése el tudja zárni. Sajnos a másik öt Legfőbb
Agy hű maradt uraihoz. Csaknem olyan erősek, mint én,' de hajlamaikat
tekintve különböznek tőlem.
- Azt mondtad, a hajlamaik különböznek. Ezt hogy értsem?
- Ők végrehajtók. Én álmodozó vagyok.
A Hang valamennyi válasza meglepő volt, de mind közül ez tűnt a
legváratlanabbnak.
- Álmodozó? Hihetetlen! És miről álmodozol?
- Mindenről, ami a képzeletemet foglalkoztatja. Öt testvérem dolgozik,
azután pihen. Én viszont álmodo-
591
zöm, majd pihenésképpen dolgozom, azaz irányítom az Állomást. Néha
oly forró álmok égetik a sejtjeimet!... Ilyenkor szomorú vagyok és
vágyakozom. A vágyakozás a létezésem egyik formája.
- Nem válaszoltál a kérdésemre, Agy...
- De igen, válaszoltam. Én mindenről szoktam álmodozni.
- Ezt nem értem. Az emberek álmai irányulnak valamire. Azt is
mondhatnám: az emberi álmoknak vektoraik vannak... Érted ezt?
- Tökéletesen.
- Mi legtöbbször arról álmodunk, ami ma még nem sikerülhet, de holnap
megvalósítható lesz. A mi álmaink a tettek előtt járnak, a cselekvés első
fecskéi. A fantáziánk alapja pedig a gyakorlatiasság. Nálad ez másként
van?
- Teljesen másként. Én csak arról álmodozom, amit soha nem leszek
képes megvalósítani. Az én álmaim nem megelőzik a tetteket, hanem
helyettesítik azokat. A ti álmaitok a még fel nem tárt lehetőségek
kitapoga-tása. Az enyémek viszont nem egyebek, mint örök vágyakozás a
hiányzó lehetőségek után.
Az Agy már harmadszor említette a vágyakozást. Az effajta magyarázat
tökéletesen felesleges lett volna, ha csalásról, cselről van szó. Már biztos
voltam benne, hogy a Hang az, aminek mondja magát.
- Mi után vágyak ózol? Mondd el nekünk, mi okozza a szomorúságodat!
- De megértitek-e? Ti szabadok vagytok, én fogoly. Egy rendkívüli
hatalommal bíró rab vagyok, aki élőlények millióit tudná porrá és hamuvá
változtatni... És ugyanakkor rabszolga vagyok! Egyikőtök sem ismeri a
rabság érzését!
- Dehogynem! Nem is olyan régen valamennyien végigszenvedtük a
fogság gyötrelmeit!
- Az ideiglenes fogság gyötrelmeit, ember! Ti hitte-
592
tek benne, hogy egyszer vége lesz, reménykedtetek ebben, tudtátok ezt!
Küzdöttetek a szabadságotokért, a talán lehetséges szabadságért, és
végül meg is szabadultatok. Az én fogságom azonban örök. Gondold ezt
végig, admirális! ízlelgesd ezeket a szavakat: örökös rabság!
Megváltoztathatatlan, érvényteleníthetetlen, végtelen rabság, amely az
életem születésének pillanatától mindvégig tart! Az egész életem a
fogság egyik formája, és a szabadulás csak a halál!
Beleképzeltem magam a helyébe, és összerázkód-tam.
- Értelek. lA szabadságról álmodozol.
- Mindenről, ami rajtam kívül van! Mindenről, ami számomra elérhetetlen!
Az egész világmindenségről!
Nem tudtam, mit kérdezzek még a Hangtól. Mindannyian, nemcsak én
egyedül, szégyelltük a szerencsénket, a jólétünket ez előtt az állandó
nyomorúság előtt. Egy szenvedélyes hang vágyta a szabadságot, és mi
fájdalommal a szívünkben értettük őt. Már szégyenkeztem, hogy ezt a
gyötrődő lényt kicsinyes csalással gyanúsítottam, hogy mindent elborító
szomorúságát ravasz intrikával tévesztettem össze.
- Beszélj még magadról! - kérte Mary. - A barátaidnak neveztél
bennünket,-^s nem is tévedtél: csak barátaid vannak közöttünk, hű
barátaid!
19.
Az Agy gondolkodott, lehet, hogy tétovázott. Talán nem volt biztos benne,
érdemes-e megmutatni magát, behatolhatunk-e szenvedésének mélyére.
Már a barátunkká vált, de nem lehetett biztos benne, hogy mi is
valamennyien a barátai lettünk. Túl sokáig függött a feje fölött az idegen
gyanú fekete sziklája; túl sokáig
593
rettegett, hogy egyik percről a másikra megszabaduljon a félelemtől.
Nem volt örök életű, de öregnek számított, ha létét földi évekkel mérjük. A
tudata első felvillanásaitól kezdve olyannak ismerte magát, mint akinek
nincs teste. Egy galakt gyermekének agyaként született, de még akkor
önálló életre kelt, mielőtt felébredt benne az öntudat, és mielőtt a
Harmadik Bolygó Térgörbítő Állomásának az irányítását rábízták. Mindig
itt és mindig egyedül volt.
Lehet, hogy először csak segített egy kiöregedett, másik, később
elpusztított agynak, helyettesítette azt, majd a fiatal kisegítő önmaga is
képes lett ellátni a feladatokat. Minderre nem emlékszik. Nem emlékszik
oktatóira sem, akiknek a tanításai ismeretlen eredetű impulzusokként
érkeztek el hozzá; inkább idomították, mint tanították őt, egy gondolkodó
automatát csináltak belőle. De ez az automata rosszul sikerült, hátat
fordított a betáplált programoknak, bár a Pusztítók Birodalmának
biztonságát őrző hat Legfőbb Agy egyikénél sem tartották rosszabbnak.
A többiektől eltérően ő nemcsak tanult, hanem ébredezni is kezdetj.
Ahogy beprogramozott ismeretei gyarapodtak, felszínre törtek benne az
'előre nem látott hajlamok is. Minél mélyebben hatolt a világ lényegébe,
annál tragi-kusabban távolodott a világtól. Érzések, érzelmek születtek
benne, így értette meg, mennyi mindentől megfosztották, amikor
elkülönítették a testétől.
Ekkor kezdett a teste után vágyakozni. Vad indulattal, hevesen akart egy
testet, bármilyen testet, bármilyen primitív megjelenési formát. Ugrálni és
csúsz-ni-mászni akart, repülni és lefelé zuhanni. Ki szeretett volna merülni
a futástól, aztán pihenni egy kicsit, ismét kifáradni, sebek fájdalmát, a
gyógyulás édességét akarta érezni. Ő, a mozdulatlan, érzékelni tudta a
594
gondolat bármilyen sebes száguldását, de mégis az egyszerű
helyváltoztatás után vágyakozott: gyalog, szökellve, kúszva, botorkálva...
Csillagokat és bolygókat tudott mozgásba lendíteni, egy pajkos lökéssel
összeütköztethette, szétdobálhatta és összekeverhette volna őket, de
saját magát egy centiméterrel sem volt képes odébb mozdítani. Csaknem
mindenható létére gyötörte a tehetetlenség. Nem tudott sírni, nem tudott
kiabálni, nem tudta a kezét tördelni és a haját tépni, a sorsa megtagadta
tőle a szenvedés legegyszerűbb külső formáit is: egész életére meg volt
fosztva a testétől.
És akkor álmokat kezdett kitalálni, amelyek reálisabbak voltak, mint a
létezés. Elszáguldott azokra a helyekre, amelyeket soha nem láthatott
meg; azzá vált, amivé soha nem lehetett. Egyszerre volt galakt és
pusztító, a Hyádok angyala, hatszárnyú szöcskelény a Fornaxról, sárkány
és madár, hal és négylábú; még növénnyé is képes volt álmaiban változni,
fűszálként simogatta a szél, kiszáradt, mint egy magányos fa a
kegyetlenül perzselő napsugarak hevétől, telt kalászként ringatózott a
búzatáblán... Megfosztották a saját életétől, tehát millió más életet élt:
volt férfi és nő, gyermek és aggastyán, szeretett és szenvedett, ezerszer
is meghalt, és ezredszer is feltámadt. Álmainak minden újjászületésében
eltelt azzal, amit csak az álmok tudtak nyújtani neki: boldogsággal és
bánattal, vidámsággal és szomorúsággal...
Belemerülve kettős létébe, már biztos volt benne, úgy öregszik meg, hogy
nem ismeri meg az ifjúságot, amikor a Perseus egén feltűnt egy idegen
űrhajó, az emberiség első követe, és szomszédja, a Második Bolygó
Legfőbb Agya megkísérelte, de nem tudta elzárni előtte a kifelé vezető
utat.
Valami szokatlan mozgolódás támadt a Perseus nem euklideszi terének
komor görbületei között: a
595
hatalmas pókhálóban egy idegen, fényes tollú madár vergődött, majd
lyukat tépve- a pókháló szövetén, kiröppent. Világossá vált, hogy az élet
határai nem a Perseuson végződnek, hogy valahol messze, túl a Perseus
csillagbástyáin feltűnt egy erő, amely felülmúlja a pusztítók hatalmát. A
semmivé változtatott Aranybolygó erre figyelmeztetett. És ez az erő nem
a titokzatos ramírok voltak. Ez a komor, az élet valamennyi formáját-
közönyösen szemlélő nép, a ramírok eltűntek a Galaktika mélyében. Nem,
ezek más élőlények voltak; mind a hat Agy fogta az üzeneteiket, izgatott
beszélgetéseiket a galaktokkal, a Perseus csillaglakóihoz intézett
felhívásukat; mindenki tudta, hogy ezek a lények lelkesednek,
bosszankodnak, rémületbe esnek, haragot táplálnak, vagyis élnek.
Ettől kezdve a Legfőbb Agynak ott, a Harmadik Bolygón nem volt más
álma, mint meglátni, meghallani ezeket a jövevényeket, majd a
barátjukká lenni. És amikor három emberi űrhajó ismét behatolt a Perseus
labirintusaiba, az Agy ugyan elzárta előttük a visszafelé vezető utat, de
nem hagyta őket elpusztítani: nem engedte, hogy az Ökörhajcsár
egyenlőtlen harcba bocsátkozzék a pusztítók egyesült űrflottájával, kész
volt arra, hogy elsöpörje, szétszórja ezt a flottát, és később, amikor az
Ökörhajcsárt betaszították a csillagkép bel-' sejébe, ahol a biztos halál
várt rá, ezt meg is tette.
Az első élőlények - nem biológiai automaták, hanem az emberek és
szövetségeseik - így léphettek büntetlenül a tiltott földre. „A Harmadik
Bolygón üzemzavarok léptek fel" - a megzavarodott pusztítók pánikba
esve így nevezték az Agy átállását a mi oldalunkra.
- Mindent pontosan tudtam rólatok, mindegyikő-tökhöz közöm lett
^hallottuk a mélabús hangot. - Itt, ezen a bolygón én mindegyikőtök
voltam külön-külön és valamennyiőtök együttvéve. Soha korábban nem
596
vágyakoztam úgy anyagi testre, mint akkor; égy testre, amely
mindenkinek megadatott, csak engem fosztottak meg tőle. Rettenetesen,
őrült módon szerettem volna egy lenni közületek: ember, fejszemű,
angyal, pegazus, akármi!...
Romero azt írja a beszámolójában, hogy én pillanatok alatt hoztam meg a
döntéseimet, és azok gyakran annyira váratlanok voltak, hogy valamennyi
társunk elképedt. Példaként azt hozza fel, ami az Aggyal folytatott
beszélgetés végén történt.
De ami történt, csak számára volt váratlan, mivel neki egész máson járt
az esze, mint nekem; André is másra gondolt, Luszin is, sőt még Mary is:
persze hogy elképedtek. Én viszont nem tettem mást, mint levontam a
gondolataimból adódó természetes következtetéseket. Számomra semmi
váratlan nem volt a döntéseimben.
Itt meg kell állnom egy pillanatra.
Romero azon töprengett, hogy velünk összehasonlítva mennyire más
módon zajlott le a pusztítók technikai és társadalmi fejlődése. Legalábbis
ő ezt állítja. Luszin, André, Oszima és Petri ezzel szemben fel voltak
háborodva. Ők arra gondoltak, hogy ha mi, emberek hoztunk volna létre
egy éppen ilyen Térgörbítő Állomást, akkor egy központi számítógépet
állítunk rajta munkába, és ellátjuk azt végrehajtó berendezésekkel. A
pusztítók viszont inkább kitalálták a rab-. szolgaságnak egy rendkívül
bonyolult rendszerét ahhoz, hogy megoldjanak egy nem is igazán
bonyolult műszaki feladatot.
Mert micsodák ezek az üresfejű, agy nélküli mérnökök, „akiket" a
Felügyelővel együtt hűvösre tettünk? Igen, micsodák, és nem kicsodák!
Rendszerező és pa: rancsokat -osztó berendezések, egyszerű műszerek. A
pusztítók nem gépeket terveznek, hanem inkább élőlényeket
nyomorítanak meg, egy még felismerhe-'
597
tetlenebbül megnyomorított, szintén géppé változtatott élőlény egyszerű
technikai kiszolgálójává süly-lyesztve le őket. Ez a kegyetlenség valóban
az égre kiált!
Nem mondhatom, hogy ilyen gondolatok nem fordultak meg az én
fejemben is. De én már olyan régen és annyira gyűlöltem a pusztítókat,
hogy újabb lökést ehhez már semmi nem adhatott. Én azon töprengtem,
hogyan segíthetnék a Legfőbb Agynak. Azt mondtam neki:
- Ha hétköznapi élőlénnyé válnál, sok mindent elvesztenél azok közül a
kiváltságok közül, amelyeknek most a birtokában vagy. Most sem vagy
halhatatlan, de így mégis nagyon hosszú kort érsz meg. Akkor viszont
állandóan fölötted lebegne a korai halál árnya. Nemcsak az élet
örömeiben tobzódhatnál, de bele kellene kóstolnod a fájdalom kelyhébe
is. Elvesztenéd hatalmadat a tér és a csillagok fölött, meg lennél fosztva
attól a tulajdonságodtól, hogy részévé válhass minden élőlény életének és
gondolatainak... A mindenhatóságod elválaszthatatlan a
gyengeségedtől. Gondolkoztál-e már ezen? Tudnád-e te vállalni mindezt?
Az Agy mélységes fájdalommal felelt:
- Mit ér a hatalom, ha nincs életem? Mit ér a mindenhatóság, ha az csak a
gyengeség másik formája? És mire való a jövőbe látás, ha még meg sem
tudom érinteni azt, amit annyira mélyen ismerek?
Odafordultam Luszinhoz.
- A 'vXllámszóró él még?
- Meg fog halni - felelte Luszin szomorúan. - Még ma. Lehet, hogy már
meg is halt. Nincs segítség. Az agya sérült meg.
- Kitűnő! Illetve azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom szegény
Villámszórót. De most áruld el, át tudnál-e ültetni a testébe egy másik
agyat, egy
598
élőt, egészségeset, hatalmasat, és ezzel meg tudnád-e menteni őt a
haláltól?
- Hát persze. Egyszerű műtét az egész. Sokkal bonyolultabbakat is
csináltunk az Új Formák Intézetében. Amikor új testformákat
kísérleteztünk ki.
- Tudom. Undorító, sólyomfejű isteneket. - Ismét odafordultam a Hang
felé. - Hallottad a beszélgetésünket. Kitűnő lehetőséged nyílt arra, hogy
szert tegyél egy testre. Ez előtt azonban természetesen még megnyitod
előttünk a teret, segítesz rendbe hozni az űrhajót, és megtanítasz
bennünket arra, hogyan kell az Állomás gépeivel bánni.
-•Igen, igen, igen! - mennydörgőtt és ujjongott minden körülöttünk. - Igen!
Igen!
- Akkor üdvözöllek abból az alkalomból, hogy a tér és a csillagok urából
egyszerű, gondolkodó repülősárkány leszel Villámszóró néven.
- Ezt nem fogadom el! - hangzott a váratlan válasz.
- Mit nem fogadsz el?
- A nevet. Almaimban én már régen választottam magamnak egy másikat.
Korábban ez a név a bánatomat, elvágyódásomat fejezte ki, ezentúl a
boldogságomat fogja hírül adni.
- Bármilyen névvel egyetértünk-. Halljuk! Az Agy diadalmasan jelentette
be:
- Ezentúl a nevem Vándor lesz.
599

„ Vetélj ki, uram!"

SZ. JESZENYIN (Rigó Béla fordítása)
Úgy véltem, az isten nagyhatalmú pásztor,
nem hittem ily sznobnak, kicsinek -
látod, lehajlok,
és a csizmaszárból
előrántom a dikicset.
Pimasz szárnyasok!
Lapuljatok a másvilágon!
Borzoljátok a pihéiteket, míg a félsz rátok mászik!
Lényegedet, tömjénszagú, szétfarigcsálom
innen Alaszkáig!
V. MAJAKOVSZKIJ (Eörsi István fordítása)

NEGYEDIK RÉSZ Üldözött istenek

1.
Akármit mondott is rólam később Romero, én mindenesetre óvatos
voltam. Az Agy már türelmetlenül várta, hogy végre testet ölthessen, és
épp eleget zúgolódott a lelketlenségem miatt. De nem tágítottam: előbb
választ kell kapnunk ezernyi bonyolult kérdésre, és csak aztán lehet szó
arról, hogy beváltsuk az ígéretünket.
- Rendbe kell hozni a fedélzeti számítógépet -mondta André nem sokkal
az Állomás elfoglalása utá'n. - Remélem, tudatában vagy annak, hogy
megbízhatóan működő számítógép nélkül öngyilkosság lenne önálló életre
kelteni az Agyat. Vagy te akarod a Legfőbb Agy helyét elfoglalni?
Eszem ágában sem volt idegenek helyét elfoglalni. De hittem benne, hogy
André ki tudja javítani a számítógépet, és a reményemet nem is titkoltam.
- Kérj segítséget az Agytól - biztattam. - De hogyan jutunk el az
űrhajóhoz? Semmi kedvem még egyszer megtenni azt az utat.
- Figyelj ide - felelte André. - A számítógépet aviet-tán hozzuk ide, már
meg tudjuk csinálni, hogy ne csak a földön kússzanak, hanem fel is
tudjanak emelkedni. De a kijavított számítógépre az űrhajón lesz
szükségünk. Itt viszont, a bolygón, az Agyat szabadjára engeded. Mit
tegyünk? Nehéz kérdés, nemde?
- Az bizony - hagytam rá.
Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Andrénak már erre is kész a
válasza.
603
- Egy megoldás van: az Agyat itt, a bolygón én fogom helyettesíteni,
engem pedig Kamagin és Petri. Van ellene kifogásod?
- Gsak kételyeim vannak. Kamagin és Petri minden bizonnyal képesek
helyettesíteni téged. De te el tudod-e majd látni az Agy feladatát?
- Ma mindhármunkat alaposan megvizsgált. Velem nem volt semmi baj,
de Edwardnak és Petrinek még gyakorolnia kell. - André hirtelen
indulatosan felfor-tyant, mintha belém akarná fojtani az újabb
ellenvetéseket: - Tudom, hogy mit akarsz mondani! De mélységesen
tévedsz! Az Agy rettenetesen várja már, hogy teste legyen, de nem a
bolygó pusztulása árán. Egyébként a feladatköre nem is olyan bonyolult.
- Nem a fölös lelkesedés beszél belőled?
- Egyáltalán nem! Megfeledkeztél a mérnökökről, akiknek a fejében agy
helyett adó-vevők vannak. Azt nem tudom, hogy mint élőlények milyenek,
de az biztos, hogy automatának kitűnőek. Az Agy csak egyezteti a
tevékenységüket. Amíg nem tudunk éppolyan tökéletes gépeket
szerkeszteni, őket kell használnunk. És még egy: a Harmadik Bolygót én
fogom működésbe hozni. Te csak ne legyintgess, ezt maga az Agy
javasolta!
Az Állomáson bekövetkezett robbanás inkább pszichológiai
megrázkódtatást, mint komoly rombolást idézett elő. Az olyan
építményeket, mint a Térgörbítő Állomások, egyáltalán nem lehet
elpusztítani, hacsak nem teljes anyagelnyeléssel. Azt sejtettük, hogy az
egész bolygó nem más, mint egy óriási gravitátor, éppolyan mesterséges
géprendszer, mint az Ohra, csak sok ezerszer nagyobb annál. De egyikünk
sem tudta elképzelni, milyen hatalmasak a bolygó mélyében rejtőző
gépek. Ma már naivitásnak tűnik a lelkesedésem, amellyel a Plútó
tökéletességéről beszéltem. Az igazi tökéletesség itt volt: a gonoszság
tökéletessége, a
604
rosszindulat zord zsenialitása, a totális elnyomás és rabság kegyetlen
remekműve.
És még arra is gondoltam, milyen ingatag alapokon nyugszik a pusztítók
óriási birodalma: még csak nem is mértünk rá igazi csapást, csak egy
kicsit megböktük az ujjunkkal, és az egész máris kezd összeomlani!
Nem, gondoltam, amikor ismerkedtem az Állomással, a kölcsönös
rosszakarat és gyűlölködés, az általános elnyomás és rettegés, a
hierarchikusan növekvő elnyomás nem lehet jó kötőanyag.
Csak a kölcsönös tisztelet és barátság, csak a jóság és a szeretet képes
olyan társadalmi szerkezeteket létrehozni, amelyek olyan örök életűek,
amilyen örök a -világ.
Romerónak hasonló gondolatok jártak a fejében.
- Tudja, kedves Eli, én annak idején felemeltem a szavam az ellen, hogy
beavatkozzunk a világmindenségben folyó viszályokba, és valamennyi
csillaglénynek már a külseje is csak undort váltott ki belőlem. Most viszont
már látom, milyen rettenetes lenne a jövőnk, ha akkor én kerekedtem
volna felül. Mindez a feneketlen ármány és pusztító akarat váratlanul
zúdult volna a védelemre felkészületlen emberiségre... És bár - ismerje el
- Orlan és Gig külsejében kevés emberi van, mindketten rokonszenvesek
nekem. Hiszen ők az első pusztítók, akik saját jószántukból, az alkotás
kedvéért mondtak le a pusztításról. Igaz, egy fecske nem csinál nyarat, de
mindenképpen jelzi, hogy a télnek vége van. Ami pedig a szeretet
egyesítő alkotóerejét és a gyűlölet pusztító hatalmát illeti, el kell
keserítenem: ez nem az ön felfedezése, kedves barátom. Egy régi
filozófus, Empedoklész ugyanezt mondta, csak sokkal szebben, bár
háromezer évvel korábban született.
605
2.
A tér nem euklideszi spirállá görbítése annak idején gyorsan ment, de
most a spirál kiegyenesítése jóval hosszabb folyamat volt, mivel az
Állomást még nem sikerült teljesen helyreállítani. André már a második
hete ült az irányítópult mellett, a gömb alatt, amelyben még mindig ott
volt az Agy. André már önállóan adta ki az utasításokat a mérnököknek.
Kitűnően sikerült összedolgozniuk, André parancsainak a teljesítése még
jobban is ment, mint korábban, amikor a Legfőbb Agy irányított: nem volt
már ott az ostoba Felügyelő, aki minden impulzust ellenőrzött.
A térgörbület fokozatosan szűnt meg, a bolygó lassan kievickélt az űrbe.
Az égbolt aranyszínű ragyogása gyengült, kékes árnyalatok tűntek elő
benne. Még csak az üres égbolt volt felettünk, de ez is más képet
mutatott, mint amilyen a bolygón megtett út idején borult ránk.
- Hamarosan megjelennek a csillagok! - mondta Mary. - Annyira
hiányoztak nekem a csillagok, Eli! Szinte fojtogat ez a kibírhatatlanul zárt
világ!
Időnként engem is ugyanilyen vágyakozás fogott el a csillagok után. De
még jobban féltem attól, amit a csillagok megpillantása jelenthet. Az
űrben minden bizonnyal ott cirkáltak az ellenséges űrhajók, amelyek
várták a pillanatot, hogy visszahódítsák a bolygót.
Amikor a Narancsszínű letűnt, elkezdtük bámulni az eget.
Ugyanazok a bámulatos színek lobbantak fel rajta, ugyanazok a
fantasztikus alkonyok, amelyeket sem addig, sem ezután nem láttunk, és
amelyek, azt hiszem, örökre láthatatlanok maradnak az emberiség
számáfa, hiszen soha senki nem fogja meggörbíteni a teret csak azért,
hogy gyönyörködhessen az alkonyat festői látványában. Aztán
beköszöntött az éj, a mély-
606
séges fekete éjszaka, amely oly szorosan zárt magába bennünket, mintha
a világmindenség határai ránk tapadtak volna; ijesztő volt kinyújtani a
kezünket, mintha minden lépésünkkel a szakadék szélén
egyensúlyoznánk... Átöleltem Mary t, néztük, hallgattuk a sötétséget,
vártuk a világ mielőbbi megjelenését. Szavak nélkül rettegtünk, és szavak
nélkül lelkendeztünk.
- Te lopod a napot, Eli! - mondta André ingerülten. - Mi mindannyian
inaszakadtáig dolgozunk, te pedig békésen ténferegsz itt a bolygón,
mintha otthon lennél, a Zöld sugárúton!
Tréfával ütöttem el a dolgot:
- A legjobb segítség részemről az, ha nem avatkozom a munkátokba. Nem
sokat értek hozzá, ahhoz viszont jócskán, hogy a tekintélyemet
megrendítsem.
És eljött a régen várt éjszaka. Pislákolva kigyúlt az első csillag, aztán a
második, harmadik... Egy hangfalán, láthatatlan szélroham elsöpörte a
gátakat, amelyek elzárták előlünk a világot, a csillagok fellobbantak,
növekedni kezdtek. Csodálatos csillageső zúdult ránk, száz és száz
vakítóan ragyogó és ezernyi egyszerűen csak fényes csillag bukkant elő a
láthatatlanság ködéből, az ége« vad fényorgia zajlott: a Perseus villogó
szemek tömegével figyelte az elveszettnek hitt bolygót.
Az Állomás megfigyelőfülkéjében ültünk, és úgy éreztem, mintha ismét
látomások képei peregnének előttem, oly gyönyörűségesen
elképzelhetetlen volt mindez. De az irányítópult mögött az igazi André ült,
mellette Kamagin és Petri, fölöttük pedig csendesen lebegett az igazi,
félig átlátszó gömb, míg az igazi Oszima - és nem egy álomkép -
lelkesülten átölelte az igazi Romerót.
- A Harmadik Bolygó körül a tér tiszta -jelentette André. — De tíz parszek
távolságra fénypontok gyors mozgása észlelhető.
607
- Ott összpontosul a pusztítók csillagflottája - világosított fel minket az
Agy. - Kapcsolatot kell teremtenem a többi Térgörbítő Állomáson működő
testvéremmel, hogy képet kapjak a helyzetről.
- Azt egyelőre nem kell elmondani nekik, hogy a Harmadik Bolygón
hatalomváltás történt - figyelmeztette az Agyat Romero.
- Tudjuk, tudjuk - felelte türelmetlenül André. -Az ellenség
félrevezetésének módszereit nem mi találtuk ki. A többi Agynak azt
mondjuk, hogy az üzemzavar már megszűnőben van.
Az Agy folyamatosan állította helyié a Harmadik Bolygó kommunikációs
kapcsolatait a többi csillagerőddel, és közben rendszerezte a kapott
információt.
André űrflottája folytatta a falak áttörését, de előrehaladása igen lassú
volt. Az áttörés körzetében gyülekeztek a pusztítók űrcirkálói. A galaktok
egyetlen űrhajója sem tűnt fel a Perseus csillagközi térségeiben.
Összehívtuk az egységparancsnokok tanácsát, és megkértük az Agyat,
mondja el véleményét, mit tegyünk.
- A pusztítók egyelőre nem érnek rá velünk foglalkozni. Hiszik vagy sem,
hogy itt csak műszaki hibák léptek föl, de az biztos, hogy azonnali
támadás nem fenyeget. Allannak viszont nehezebb a dolga. Nemsokára
leomlik előttük a térgörbület utolsó fala, és az emberek űrhajói
beözönlenek a Perseus belsejébe. A Legfelsőbb Pusztító egy mindent
eldöntő ütközetre készül. Az egybekeveredő űrhajók tömegében az
emberek csak óvatosan tudják használni a harci térelnyelőket, hogy ne a
saját hajóikat semmisítsék meg, a gravitációs fegyverek ellenben halálos
pontossággal találnak célba. Nem lehetetlen, hogy az ellenfelek
kölcsönösen elpusztítják egymást. Azt hiszem, hogy a pusztítók
hadvezérei éppen ezt tervezik: mindkét fél megsemmisülését.
608
Orlan megerősítette a kegyetlen jóslatot:
- Régen készen áll a terv, miszerint abban az esetben, ha nem sikerül
megvédeni a Birodalom lakott bolygóit, el kell őket pusztítani. Tomboló
tűzvész a világmindenségben: ez a szörnyű ötlet bizonyosan imponál a
vezérnek. Ahhoz pedig elég az ereje, hogy elpusztítsa az életet a
Perseuson.
- A galaktok bolygóin is? - kérdeztem.
- A galaktok bolygóin is. És ebben rejlik az egyetlen lehetősége annak,
hogy a gonosz tervek valóra váltását megakadályozzuk. A galaktoktól kell
segítséget kérnünk. Jelenleg még távol tartják magukat a nyílt harctól. De
nincs más-választásunk, jól meg kell gondolni, ha győzni akarunk, mint
hogy bevonjuk őket a háborúba.
Gig hangos hahotára fakadt. A szája valóban és nemcsak a hasonlat
kedvéért a füléig ért. Nevetés közben Gig még tátogott is, állkapcsa olyan
volt, mint egy óriási harapófogó.
- A biológiai fegyverek! - mondta kacagva. - Azok sem utolsók! Olyat kap a
vezér, hogy nem köszöni meg!
- A Legfelsőbb Pusztítót biológiai fegyverekkel onnan nem lehet elérni -
vetette ellen Orlan. - De ha a galaktok felszerelik őket az emberi
űrhajókra, a csatában döntő fölényre tehetünk szert.
• - Akkor kapcsolatot kell teremteni a galaktokkal. Lehetséges ez erről a
bolygóról, Agy?
- Miért ne lenne lehetséges? - jelentette ki az Agy büszkén. - Három-négy
parszek távolságra van innen a galaktok néhány csillaga a
bolygórendszerekkel. Közölni kell velük az eseményeket, amelyek a
Harmadik Bolygón lejátszódtak. Csak attól tartok, hogy lehet, nem hisznek
nekünk. Félnek tőlünk, és gyűlölnek bennünket; hat mesterséges bolygót
csak a biológiai fegyverek elleni harc céljaira építettünk. Nem én,
609
hanem az elődöm éppen a biológiai fegyverek sugarát fordította,vissza a
galaktok ellen.
A tanácskozás után az Agy megkérdezte, sokáig kell-e még várnia. A
Villámszóró kimúlt, és a műtétre várva a testét már konzerváltuk, de a
Vándor csak nem született még meg.
Látva, hogy tétovázom, André az Agy mellé állt.
- Mitől félsz? Ha mi Edwarddal és Petrivel működésbe tudtuk hozni és
láthatóvá tenni a bolygót, akkor el is tudjuk ismét tüntetni. A
kommunikációs kapcsolatok tartása pedig még ennél is egyszerűbb.
- Ismerem a képességeidet, André, de lásd be...
- Nem látom be! Mondom, hogy könnyebb az Állomást irányítani, mint
meglovagolni egy pegazust! És az Agy sem fogja kivonni magát teljesen a
munkából. A műtét után is napi három órát velünk együtt dolgozik majd.
Még ez sem elég neked?
- Fogj hozzá a műtéthez! - mondtam Luszinnak. -De ne felejtsétek el az
ígért napi három órát! A fejeteket veszem, ahogy a régi hadvezérek
mondták, ha egy perc is hiányozni fog a mindennapi közös munka három
órájából!
3.
Romero részletesen leírta beszámolójában, hogyan ébredt fel
Csipkerózsika-álmából a fedélzeti számítógép, hogyan keltek új életre az
Ökörhajcsár gépezetei, hogyan gyengült a gravitáció a Harmadik Bolygón
azután, hogy helyreállt a működése, és mi magunk, megszabadulva a
többszörös nehézkedési erőtől, hogyan vertük fel a bolygó csendjét az
avietták zúgásával és szárnycsapkodással. Semmi értelme, hogy mindezt
elismételjem.
Nem fogok szót vesztegetni arra sem, hogyan te--610
remtettünk kapcsolatot a galaktokkal, miért nem akarták elhinni, hogy az
űr legfélelmetesebb rémei, a pusztítók már nem fenyegetik őket, és
hogyan engedték be űrhajónkat a területükre, előzetesen figyelmeztetve
bennünket, hogy ha félrevezetjük őket, a bosszú rettenetes lesz.
- Hát igen - mondtam Marynek, amikor Romero elküldte az üzenetet a
galaktoknak, amelyben elfogadtuk a feltételeiket. - Ezek a titokzatos
lények alaposan meg vannak rémisztve. No de semmi baj, a napokban
nekiindulunk. Mi a véleményed, kit vigyünk, kit hagyjunk itt?
- Az a véleményem, hogy engem vigyél magaddal. Emlékszel,
figyelmeztettelek: ahol te vagy Caius, ott vagyok én is, Caia. A többivel
kapcsolatban semmit nem mondok, nehogy Romero később azt terjessze,
hogy az admirális papucsférj, és a felesége beleegyezé- . se nélkül
semmiről sem dönt. Kit akarsz magaddal vinni?
- Romerót és Oszimát mindenképpen. Orlant és Giget szintén. Feltehetően
Luszint és Harsonát is, valamint néhány pegazust és sárkányt.
- És a Villámszórót?
- Vándorra gondolsz? Őt itt hagyjuk a bolygón. Láttad már, hogy néz ki az
Agy az új formájában?
- Láttam. Mulatságos.
Egy szabad órámban megkerestem Luszint. Éppen Vándorral
gyakoroltatta a repülést. Egy pegazuson érkeztem oda, Harsona is
megkért, hogy velem jöhessen. Kérdeztem, hogy tetszik neki az
újjászületett sárkány. Az angyalok nem kedvelik a sárkányokat, ha nem is
verekszenek velük, mint a pegazusok. A Villámszóró azonban még az
angyalok körében is köztiszteletnek örvendett.
- Majd meglátod - felelte Harsona titokzatosan. A sárkány olyan magasan
keringett, hogy sem az
611
angyal, sem az én pegazusom nem ért a nyomába. Letelepedtem egy
ólomdombra, Harsona odaült mellém.
Amint meglátott minket, Vándor süvíteni kezdett lefelé, és nem messze
tőlünk ért földet. Az újjászületett sárkány méltóságteljesebbnek tűnt; mint
a régi. A torkából olyan óriási lángnyelv csapott ki, és olyan sűrű
füstoszlop emelkedett a magasba, hogy ijedtemben elugrottam volna, ha
nem tudom, hogy ez a tűz nem éget, ez a füst nem fojtogat. És -az
üdvözlésül a lábam elé lecsapó villámok - két kis gödör jelezte az
aranytalajban a becsapódásuk helyét -, ha nem is voltak félelmetesebbek
a Villámszóró villámainál, de nem is maradtak mögöttük.
- Remekül dolgoztál, Luszin - dicsértem meg. -Igazán impozáns egy
fenevad.
Luszin ragyogott.
- Új fajta. Fordulatot jelent a történelemben. Beszélgess vele!
- Beszélgessek vele? Egy sárkánnyal? De hiszen néma, mint a hal!
Luszin még az Ohrán elmagyarázta nekem, hogy a nagy sietségben a
tűzokádó sárkányok genetikai kódjába rosszul megtervezett nyelv'került,
és ezért át kell majd alakítani a sárkányok torkát és gégefőjét, hogy a terv
hiányosságait kiküszöböljék, és ez a feladat még hátravan.
- Beszélgess vele! - unszolt Luszin.
A sárkány általában szelíd szeme most csúfondáro-san hunyorogni
kezdett. Úgy látszott, mintha odakacsintott volna nekem.
- Üdvözöllek, Villámszóró! - szóltam. - Úgy látom, remekül megszoktad az
új életformát.
A sárkány emberi hangon felelt:
- Az én nevem nem Villámszóró. Eli!
- Igazad van, Vándor! - mondtam, és kissé zavarba 612
jöttem. Nem is annyira a sárkány életre keltése döbbentett meg, mint az,
hogy tudott beszélni.
Luszin öröme viharos tirádákban tört ki belőle. Mintha szavak sortüzét
adta volna le, úgy ömlött belőle a szó:
- Mondom, hogy fordulat a történelemben! Új horizontokat látok.
Beköszöntött a gondolkodó szárnyas gyíkok kora. Nem így van?
A. számára hosszú beszéd után Luszin láthatólag elfáradt. Megtörölte a
szemét, erőtlenül rátámaszkodott a sárkány szárnyára. A szárnyas gyík
narancsszínű pikkelyei remegtek, mintha magában nevetne. Dül-ledt,
zöldes szemében pajkosság csillogott. Harsona is megszólalt:
- Csodálatos alkotás! - Az angyal a szárnyával barátságosan
megveregette a sárkány nyakát. - Angyali tökéletesség, ez a
véleményem, Eli!
Végre legyűrtem az elképedésemet. -Hogy érzed magad, Vándor? Sehol
nem... Azt akarom kérdezni, hogy elég tágas a bőröd?
- A lábamnál nem szorít - felelte egy új cipőt öltő ficsúr hangján, és
elnevette magát. Ez abban nyilvánult meg, hogy szélesre tárt szájából
füstfelhők övezte tűzgolyók ugráltak ki. - Nézd meg magad is.
A levegőbe emelkedett, bukfencezett odafent, eltávolodott, aztán
visszajött; hol kődarabként zuhant alá, hol rakétasebességgel száguldott
fölfelé, majd szárnyát kiterjesztve, mozdulatlanul keringett. Minden
repülőfigurát olyan kecsességgel hajtott végre, annyira nem hasonlított a
korábbi hatalmas, de nehézkes Villámszóróra, hogy lelkesedésemben
többször felkiáltottam.
Úgy döntve, hogy elég már a légi piruettekből, Vándor elhelyezkedett a
domb mellett.
- Ülj fel, Eli, repülünk egyet!
Nem teljesen tisztán beszélt, a sziszegő hangokat
613
erősebben ejtette, mint a zöngés mássalhangzókat, ráadásul még
selypített is. Később valamilyen alkalomból azt tanácsoltam neki, hogy
vegyen logopédiai órákat Romerótól, de Vándor tiltakozott, mondván,
hogy Romero kiejtése túl monoton. Tőlem sem akart tanulni, szerinte az
én hangom rekedtes, Maryé mély, Oszimáé éles, Luszin pedig nem beszél,
hanem motyog. A sárkány azt bizonygatta, hogy csak neki van tökéletes
emberi kiejtése, nemsokára mindenki az ő beszédmódját fogja utánozni; a
sziszegő hangok nem elcsúfítják, hanem kellemesebbé teszik a beszédét,
a széllel való versenyrepülés visszhangja csendül ki belőlük. Egyszóval
Vándornak alaposan fel volt vágva a nyelve.
- Csak azzal a feltétellel repülök veled, hogy nem fogsz bukfencet hányni
a levegőben.
Luszin a pegazus hátán jobbról kísérte a sárkányt, a bal oldalon Harsona
jött. Először elegáns hármas alakzatban repültünk, mint egy csillagközi
űrhajó két bolygóközi rakéta között, annyival nagyobb volt Vándor, mint a
két kísérőnk. Közben a sárkány olyan nehézkesen csapkodott a
szárnyaival, mintha alig tudná megőrizni az egyensúlyát.
Harsonát nem tudta félrevezetni, de én elhittem, hogy Vándor valóban
nem sokáig képes a- csoportos repülésre. Aztán hirtelen, egy pillanat alatt
felgyorsította iramát, és jócskán megelőzte őket: Harsona szemrehányó
kiáltásait és a pegazus sértődött nyeríté-sét csak messziről, a hátunk
mögül hallottuk.
A sárkány rakétaként száguldott, könnyedén és mégis erőteljesen, a
szárnyait már nem is mozgatta, csak törzsét hajlította előre-hátra
ütemesen; az egész teste ritmikus remegés volt. Ma már Vándor és utódai
repülését részletesen tanulmányozták, de akkor csak csodálkozni tudtam,
és közben féltem is. A sárkány teste által hasított levegő nem is annyira
zúgott a 614
fülem mellett, inkább valami selypítő-sziszegő hangot véltem kihallani
belőle.
Kapaszkodtam a taréjába, hogy le ne zuhanjak, majd odakiáltottam neki;
alig hallottam a saját hangomat, olyan erős volt a sárkány által kavart szél
zúgása: •
- Harsona meg a pegazus nem tud versenyre kelni veled. Miért bántod
meg őket?
Vándornak persze nem kellett torkaszakadtából kiabálnia, hogy
meghalljam:
- Dehogy bántom én őket, csak azt akarom, hogy megismerjenek.
- Várjuk be a lemaradókat - kérleltem, amikor már sem az angyalt, sem a
pegazust nem láttam.
- Sokáig kellene várni! - dörmögte Vándor lekicsinylőén, s azzal
ugyanolyan sebességgel visszafelé kezdett száguldani.
Amikor a közelükbe értünk, láttam, hogy a pegazus fölött kis párafelhők
gomolyognak, és Harsona sem volt sokkal jobb állapotban. A közönséges
tüzokádó sárkányok Vándor sebességének még egyharmadát sem érik el.
- No, milyen? Jó? Rossz? - érdeklődött Luszin.
- Már mondtam, hogy kitűnő! De benned mi maradt meg a régi,
mozdulatlanul álmodozó Agyból, te kedves, fickándozó Vándor?
- Mindaz, ami én vagyok, megmaradt! - büszkélkedett a sárkány, és
örömében akkorát rándult, hogy alig tudtam megkapaszkodni a taréjában.
Békésen fecsegve', lassan már visszafelé haladtunk a sárkányok
telepének irányába, amikor csaknem katasztrófa történt.
Vándor, aki eddig nyugodtan csapkodott a szárnyával, hirtelen nagyot
kiáltott, villámgyorsan felfelé szökkent, és sokkal gyorsabb száguldásba
kezdett, mint az előbb. Nem tudtam idejében megfogódzkodni
615
a taréjában, .és lezuhantam. Ha Harsona el nem kap, minden bizonnyal
összezúztam volna magam a bolygó kemény fémfelületén. Az angyal
óvatosan letett a földre, s leszállt mellém a pegazus is.
Luszin és Harsona fehérebb volt a falnál, és én sem nyújthattam
különösebben lelkesítő látványt. A pegazus dühödten nyerített, és a földet
túrta a patájával. A pegazusnép ösztönös haragja a sárkányok ellen most
új erővel lángolt fel benne.
- Megbolondult ez a sárkány? - kérdeztem.
- Szerelem - felelte Luszin. Láthatóan megnyugodott, amikor kiderült,
hogy sértetlen maradtam. Már ismét képes volt lelkesedni kedvence
bármilyen tettén.
- Csodálatos érzés. Kicsit elment az esze.
- Nem vitatom, hogy a szerelem csodálatos érzés, de miért kell nekem
meghalnom egy eszeveszett szerelem miatt? Csak nem én vagyok a
vetélytársa?
Luszin magyarázatából megértettem, hogy négy nőstény sárkány is van a
sárkányfalkában. Vándor hevesen udvarol mind a négynek, de leginkább
egy fehéret tüntet ki figyelmével, amely fiatalabb a többinél. Amikor ez a
fehér nőstény sárkány megjelenik a levegőben, Vándor olyan légi
mutatványokba kezd, hogy nézni is ijesztő. Most csak egy tarka nőstény
sárkány repült el nem messze, ezért Vándor hűvösebben reagált a
szokottnál.
Kimondhatatlanul örülök, hogy csak a tarka járt erre, és nem a fehér. A
rám leselkedő veszély eszerint a szerelem hevességével arányosan
növekszik. André egyszer viccből valami ilyesmit is mondott: „Ilyen a
sárkányhűség."
- Szerelem - ismételte Luszin, és megvonta a vállát.
- Feneketlen mélység. Ésszel felfoghatatlan.
Luszin, az örök agglegény persze nem képes megérteni a szerelmet; a
sárkányszerelmet pedig különösképpen nem. 616
Jó tíz perc múlva ismét megláttuk Vándort. Elszáguldott mellettünk, és
röptében odakiáltott valamit.
- Most pedig természetesen a fehér nőstény sárkányhoz siet.
- Az Állomásra megy - felelte Luszin. - Ő a soros ügyeletes. André nem tűri
a késést.
Ut ismét kitérőt kell tennem.
Egyetlen cselekedetem sem váltott ki annyi szemrehányást, mint az Agy
sárkánnyá változtatása. Romero azt bizonygatja, hogy ebben a groteszk
iránt érzett vonzalmam nyilvánult meg. „A nagy szenvedő, akinek a
hatalma az istenével vetekszik, egyik percről a másikra egy közönséges
szárnyas csúszómászóvá változott" - írja. Tiltakozom a történtek ilyen
értékelése ellen!
Az Agy hatalmasnak és tökéletesnek tűnt a számunkra, mivel mindaz,
amire képes volt, a legmerészebb álmainkat is felülmúlta, különösen, ha a
saját lehetőségeinkből indultunk ki. Ő viszont bennünket látott
tökéletesnek, hiszen a mi fizikai képességeink az ő számára
elérhetetlenek voltak, és az elérhetetlen mindig nagyságot és hatalmat
sugároz. Nem vagyok biztos benne, hogy egy csillag tökéletesebb, mint
egy apró,hangya. Vándor viselkedésében nem volt kevesebb saját, csak
rá jellemző tökéletesség, mint a világűr korábbi urának cselekedeteiben.
Mindkét helyzetben tökéletesen feltalálta magát, a maga helyén volt.
Még egyvalamiről akarok beszámolni, mielőtt a Harmadik Bolygón
történtek leírását befejezném.
Asztrosz testét átvittük az Ökörhajcsán&. Egy átlátszó szarkofágban
nyugodott, mellette feküdt a hátizsák, amelyben az életet teremtő
baktériumokkal telt üvegeket tartotta. Az Ökörhajcsár laboratóriumában
sorakozó kémcsövek kiürültek, tartalmukat Mary kiöntötte a bolygóra.
Nemrégen hallottam, hogy az
617-
arany és ólom között megjelent egy mohafajta, az élet első kezdeménye.
Nem is lehet jobb emlékművet állítani Asztrosznak, mint az élet általa
terjesztett járványának első jeleit.
Én magam soha nem léptem be a terembe, ahol a szarkofág volt. Asztrosz
éneikül is mindig velem van...
4.
Mindazok, akiket a galaktokhoz való repülésünk részletei érdekelnek,
olvassák el Romero beszámolóját.
Romero leírta, hogy több mint két hónapig száguldottunk fénysebesség
feletti gyorsasággal a Tűzszínű csillag felé, amely körül tizenöt lakott
bolygó keringett. Leírta azt is, mennyire rettegtünk, hogy lecsapnak ránk
a pusztítók űrcirkálói; hogy nem messze a Tűzszínütől a galaktok egyik
űrhajója fogadott és utasított bennünket, hogy a fénysebesség alatti
tartományban haladjunk; a galaktoknál, éppúgy, mint nálunk, a bolygók
körzetében tilos a fénysebesség fölötti száguldozás.
Beszámolt arról, hogy a galakt űrhajónak a parancsnoka áthívott engem
magukhoz, az Ökörhajcsárt illetően pedig úgy rendelkezett, hogy az
űrhajójuk nyomát kövesse.
Innen kezdve folytatom az elbeszélésemet.
A kis bolygóközi űrhajóba négyen szálltunk be: Romero, Mary, Luszin és
én.
Oszima a galaktok elővigyázatossági intézkedéseit gyanúsnak találta.
- Ha valami baj'történik veletek, nem tudtok minket értesíteni. Ellenben ha
minden rendben lesz, bizonyosan megengedik, hogy közöljétek ezt
velünk. Tehát azon a napon, amikor az admirális nem számol be 618
arról, hogy nincs semmi baj, tudni fogom, hogy valami történt.
- És akkor ön, bátor Oszima, megtámadja a galak-tokat, és velük együtt
megsemmisít bennünket is, ha jól értettem? - kérdezte nevetve Romero.
- A körülményektől függően fogok cselekedni -vetette oda Oszima.
A bolygóközi űrhajó képernyőjén egy zöld gömb tűnt fel; hasonlított a
pusztítók űrhajóira, de kisebb volt azoknál. Úgy zuhantunk az űrhajó felé,
mintha egy jókora bolygó volna, de az ütközés előtt megnyílt egy alagút
szája, és simán beszívott minket valami. A kikötés módja a mi
módszerünkre emlékeztetett, és azt vártuk, hogy hamarosan egy nagy
térre érkezünk, ahol a kisebb űrhajók szállnak le. Ehelyett sötétség fogott
körül bennünket. A világítás a bolygóközi űrhajó valamennyi helyiségében
hirtelen kialudt.
Egy ismeretlen emberi hang jól érthetően azt mondta:
- Ne ijedjetek meg! Három százalék mesterségeset észleltünk bennetek.
Amikor tisztázzuk a jellegét, kiengedünk titeket.
Hallottam, amint Romero a botjával koppantott egyet a padlón.
- Egyszerűbb lenne minket megkérdezni, mi az, ami mesterséges
bennünk. Nekem például a nyolc műfoga-' mon, két mesterséges
ízületemen és három szintetikus inamon kívül semmi mesterséges
testrészem sincs.
- Nekem a tüdőm szintetikus - morogta unottan Luszin. - Leestem a
pegazusról a Himalájában. A régi tüdőm megfagyott.
- A Földön szintén megvizsgálják azokat az űrhajósokat, akik távoli útról
érkeznek haza - fejtegette hangosan Romero. - Igaz, ott az ismeretlen
baktériumok ellen védekeznek így, és nem a mesterséges testrészek
ellen. v
619
- A mesterséges veszedelmesebb a baktériumoknál
- szólalt meg ugyanaz a hang. Úgy látszik, hallották a beszélgetésünket. -
De az, ami bennetek van, veszélytelen. Kiszállhattok, barátaim.
Kigyulladt a világítás, de nem a belső, a mi generátorunktól származó,
hanem külső, mindent beborító, örömteli ragyogás áradt be az ablakokon.
Az ablakok átlátszó védőpáncélzatán át zöld síkságot, réteket, ligeteket,
alacsony dombokat, csermelyeket és a látóhatár szélén eltűnő folyókat
láttunk. A folyóparton, az erdőszélen házak magasodtak: bizarr,
egymástól merőben különböző formájú épületek voltak ezek; hol magas
toronyházakon állt meg a pillantásunk, hol finom formájú kertes villákon.
A levegőben élénk színű, virágokra emlékeztető madarak és kígyó
formájú, repülő fáklyára hasonlító állatok szálltak. A síkság, az épületek és
a repülő állatok fölött pedig olyan csodálatosan fénylő ég kéklett, amilyet
még nem láttam.
- Mint egy gyönyörű festmény! - mondta Romero.
- Sokkal tökéletesebb, mint a mi sztereoképernyőink. Azt azonban nem
tudom elképzelni, hogyan lépjünk ki ebbe az illúzióvilágba.
- Szálljatok hát ki, barátaim! - mondta még kedvesebben az előbbi hang.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. A kis űrrakéta egy réten állt. Körülötte
galaktok nyüzsögtek; a külsejük éppolyan volt, amilyeneket az Altair-lakók
festményein és a Szigma szobrain láttunk: jól megtermettek, csinosan
öltözöttek, szépek, akár a görög istenek, rettenetesen hasonlítottak ránk,
és mégis különböztek tőlünk.
Leugrottam a földre, és rögtön belezuhantam egy galakt ölelő karjaiba.
Életemben a legbüszkébb arra vagyok, hogy én voltam az első földi
ember, aki megölelt egy galaktot! 620
5.
Egy patakparti réten hevertünk: négy ember és tíz színes öltözetű galakt.
Remekül éreztük magunkat, de bennem egy pillanatra felmerült a gyötrő
félelem, hogy nem látomásaim támadtak-e ismét, mint régen, a pusztítók
birodalmában.
- Tehát, vendégszerető és tiszta szívű házigazdáink
- szólalt meg Romero -, a valósággá, hétköznapivá vált csoda országába
csöppentünk. Ha el akartak kápráztatni bennünket, akkor ez sikerült.
Most, hogy magam is része lettem ennek az illúzíótájnak, azon sem fogok
csodálkozni, ha a következő pillanatban éppúgy fogok egy növényi száron
ringatózni, mint az a kék virág ott. Itt a csodák magától értetődnek,
akárcsak az önök kitűnő emberi beszéde.
A galaktok barátságosan elnevették magukat Romero dicshimnusza
hallatán.
- Nincs itt semmilyen csoda - vetette ellen az egyik, aki elmondta, hogy
emberi nyelven Tigrannak hívják.
- A csodát, vagyis a természet magától értetődő törvényeitől való eltérést
mi bűntettnek tartjuk, bár elvben bármelyikünk képes csodát tenni. A
gyermekeknek persze megengedjük, hogy csodát tegyenek, ám
gyermekkorban lévő galakt alig van. Abban pedig, hogy, emberi nyelven
beszélünk, semmi csoda nincs. Nem emlékeztek, hogy megfejtettük a
Téremészlmö\ küldött üzenetet, és hogy ti is megértettétek a
feleleteinket?
Romero botjával a minket körülvevő tájra mutatott.
- De ez sztereokép!... Tökéletes érzéki csalódás!
- Nincs itt semmiféle érzéki csalódás. Minden valódi.
Valódi? - kérdezte hitetlenkedve Romero, és ösz-szeráncolta a homlokát. -
Azért ennyire nem vagyok
621
naiv. Az űrhajó átmérője maximum egy kilométer. Innen pedig a látóhatár
széle legalább huszonöt kilométer, és minden bizonnyal a síkság azon túl
sem a semmiben folytatódik.
- A látóhatáron túl erdők vannak, aztán tenger, amelyben még úszni is
fogunk, aztán ismét erdő és folyó, majd megint erdők...
- És ilyen távolságokat, több tucat, ha nem több száz kilométereket el
tudtak helyezni egy alig egy kilométer átmérőjű gömbben? És azt akarják,
hogy elhiggyem: mindez nem csoda és nem érzéki csalódás?
A galaktok ismét elnevették magukat, csak úgy sugárzott róluk az öröm,
mintha tamáskodásunk boldoggá tette volna őket.
- Még sincs itt semmilyen csoda vagy érzéki csalódás. Annak a
mértékében, ahogyan egyre beljebb és beljebb jöttetek az űrhajóba,
megfelelő berendezések egyre csökkentették a szöveteitek méreteit.
Sajnos, az élő szöveteket még nem vagyunk képesek ugyanolyan
arányban lekicsinyíteni, mint a mesterséges anyagokat. Ez volt az egyik,
ha nem is a legfontosabb oka annak, hogy aggodalmat keltettek bennünk
a szervezetetekben lévő mesterséges elemek. El lennénk keseredve, ha
torz alakban léptetek volna elénk; az egyik lábatok rövidebb a másiknál,
az egyik szemetek normális nagyságú, a másik morzsányi.
Romero a szájához kapta a kezét. t
- Én viszont - jelentette ki Luszin - könnyebben lélegzem. Különös.
- így van rendjén - kezdte el magyarázni egy másik galakt, akit emberi
nyelven Lentulnak hívtak. -A műtüdőd nem volt elég jó hatásfokú,
Luszin, mivel a mellkasodhoz képest túl nagy tömeget építettek be. Most
a tüdőd térfogata kisebb lett, és ezért nálunk jobban fogod érezni magad,
mint korábban.
- Azt mondták, hogy... hm... a szervezetünkben 622
fellépő esetleges aránytalanság nem a legfontosabb oka annak, hogy a
mesterséges anyagok aggasztották önöket - mondta Romero. - Szeretném
megtudni, ha nem titok, mi volt ez a legfontosabb ok? Tigran gyönyörű
arcán árnyék futott végig.
- A galaktoknak nincsenek titkaik, mindenki betekintést nyerhet
mindenbe. De ez egy szomorú történet. Éppen annak a kérdése, hogy
növeljük vagy csökkentsük a mesterségesség fokát az élő
szervezetekben, váltotta ki a háborút a galaktok és a pusztítók között.
Tigran magyarázatát rövid hallgatás követte. Azután Mary szólalt meg:
- Megdöbbentő ennek a jókora országnak a szépsége, amelyet
elhelyeztetek az űrhajóban. A mi űrhajóinkon is vannak parkok, van egy
kis város is, de azok aprócskák ehhez képest. Az emberek nem ismerik
annak a tudományát, hogyan lehet beszorítani a nagyot a kicsibe...
- Ó, erre gyorsan megtanítunk benneteket! - kiáltott fel Lentul.
Mary egy mosollyal mondott neki köszönetet, majd folytatta:
- Engem azonban az zavar, hogy minek ez egyáltalán? Az embereknél a
kevésbé kényelmes körülmények az egyik vonzereje az űrhajós
foglalkozásnak. A mi űrhajótervezőink nem is akarják az összes földi
kényelmet biztosítani az űrhajósoknak, nem akarják a Földön megszokott,
mindenre kiterjedő védelmet megteremteni számukra... Nálunk ezt a
nagy utazások romantikájának nevezik.
Biztos vagyok benne, hogy Mary kérdése tapintat-lannak tűnt a galaktok
számára. De Tigran udvariassága - ő válaszolt Marynek - változatlan
maradt:
- A mi szokásaink szerint mindenkinek joga van megkövetelni mindazokat
a lehetőségeket, amelyeket a társadalom képes biztosítani. És fordítva;
senkit sem
623
szabad megfosztani attól, amit a társadalom legalább egy tagja élvez.
Ezért a távoli útra induló űrhajó személyzete számára kötelesek vagyunk
biztosítani ugyanazt a kényelmet, amelyet az otthon maradottak
magukénak tudhatnak. Ellenkező esetben az egyenlőség elvét sértenénk
meg. Sajnos, tökéletesen nem tudjuk megvalósítani ezt az elvet, szép
ugyan ez az űrhajóország, amely annyira tetszik nektek, de távolról sem
olyan gyönyörű, mint a bolygóink. És ezek a hiányosságok sok szomorú
következményt okoztak. -• Ha az űrhajók nem annyira kényelmesek, mint
a bolygók, akkor nem kell a galaktokat távoli expedíciókra küldeni -
mondta ironikusan Mary.
- Valóban, sok expedícióról le kell mondanunk -felelte Tigran, és még
udvariasabban mosolygott.
Ismét Romero vette át a beszélgetés fonalát:
- Azt mondta, hogy egyenlőség. Nálunk is egyenlőség van, társadalmi
egyenlőség, abban az értelemben, hogy mindenkinek biztosítjuk a
társadalmi lehetőségeket: az ennivalót, a lakást, a tanulást, a munkát és
egyebeket. De nem tudjuk például garantálni, hogy-valakit éppen az
szeressen meg, aki neki tetszik; ilyenkor nem segíthetünk, a társadalom
nem mindenható.
- Hát igen, a szerelem - mondta a galakt. - A szere-. lem nehéz dolog.
Minden objektivitástól távol álló
érzés. Valamelyik tökéletesen hétköznapi lény a legdrágább lesz a
világon. Ismerjük ezt az igazságtalan érzést, amely sérti az egyenlőséget,
de egyelőre nem tudunk vele mit kezdeni.
- Rendben van, hagyjuk a szerelmet - akart makacsul kilyukadni valahová
Romero. - Azt mondta: az űrhajó személyzete. Ha van személyzet, akkor
kell lenni parancsnoknak is. És a parancsnok természetesen utasításokat
ad, amelyek kötelezi) érvényűek a személyzet számára, neki pedig,
éppolyan természete-624
sen, az űrhajón nem parancsol senki. Nem így van, kedves házigazdánk?
Tigran megrázta a fejét.
- Nálunk nincsenek parancsnokok. Az űrhajót közösen irányítjuk. Ahogyan
valamennyien egymással egyetértésben elhatározunk valamit, az úgy is
lesz.
- És ha nézetkülönbségek vannak?
- A személyzet tagjait úgy válogatják, hogy hasonló jellemű galaktok
keíüljenek össze. Nézetkülönbségek még különleges esetekben sem
szoktak lenni.
Erre már Romero sem tudott mit mondani. A ga-lakt hozzám fordult.
- Egyedül te nem szóltál egy szót sem. Miért?
- Hallgattam a beszélgetést.
- Nincsenek kérdéseid?
- Legalább száz kérdésem van.
- Akkor tedd fel őket.
Mindaz, amit a barátaim kérdeztek a galaktoktól, természetesen fontos
volt, de léteztek olyan problémák is, amelyek engem jobban érdekeltek,
mint a szubjektív, individuális szerelem megszüntetése.
- Azt szeretném hallani, mit tudtok a ramírokról, és hogyan kezdődött a
háború a galaktok és a pusztítók között. Mi harcot indítottunk a pusztítók
ellen, és természetes szövetségesnek tartunk titeket.
A galaktok egymásra néztek.
Az embereknél az összenézés a gondolatok cseréjének csak nagyon
kezdetleges formája, hiszen a beszéd jóval pontosabban- közli a
mondanivalót, mint a tekintet. A galaktok azonban sokkal tökéletesebben
érintkeznek egymással a tekintetük segítségével; igaz, a szemük is óriási.
Tigran, úgy látszik, megkapta a társai beleegyezését, hogy informáljon
bennünket a Perseusban folyó háborúról.
- A történet hosszú lesz - figyelmeztetett. Kényelmesebben helyezkedtünk
el a füvön. A patak
625
csendesen csobogott; valódi víz volt ez, nem a pusztítók mérgezett
nikkeloldatai. És a part menti fűnek is földi fűszaga volt, bár egyik fűszál
sem hasonlított a földi füvekre. Az erdő zöld, ismeretlen fái is pontosan
úgy hajladoztak és lombjaik úgy susogtak, mint otthon, a Földön. Odafent
pedig békésen kéklett az ég, olyan gyengéden és fényesen, hogy örült
neki a szemem. És a titkos hangokkal teli hűvös levegő szinte magától
áramlott a tüdőmbe, s talán még jobb volt, mint az Ohra^ levegője.
Ideális helyen voltunk ahhoz, hogy csendesen örüljünk, hogy élvezzük a
természetet, a galakt pedig sietség nélkül beszélt a szörnyű évezredekről,
az elpusztult csillagnépekről, a megsemmisített bolygókról.
6.
A galaktok között csak homályos legendák élnek a ramírokról.
Ez a különös nép vagy a galaktok megjelenése előtt, vagy a
galaktcivilizáció kezdetén uralkodott a Perseus fölött. Sem a külsejükről,
sem az életmódjukról nem maradtak fenn adatok, tevékenységük nyomai
eltűntek, ha magukat a bolygókat nem tekintjük ilyen nyomoknak. A
bolygósűrűség ugyanis - a galakt ezt a kifejezést használta - a Perseus
csillagai körül több százszor nagyobb, mint a Galaktika többi részében. A
Perseusban hétköznapi jelenség, ha egy csillagnak tíz-tizenöt bolygója
van. A legendák szerint ez a bolygósűrűség a ramírok érdeme, akik
képesek voltak az összesürített térből bolygóalakzatokat gömbölyíteni. Az
is elképzelhető, hogy maguk a csillagképek is úgy jöttek létre, hogy a
ramírok megsemmisítették a csillagok közti teret, majd az égitesteket
mesterségesen közelítették egymáshoz. 626 •
- A Tanév-reakció - szólt közbe Romero. - Az emberek ezt már régóta
ismerik. A ramírok ismeretei ugyanazon a fokon álltak, vagy legfeljebb
egy fokkal magasabban, mint a jelenkori emberiségé.
- De magasabban, mint a mi ismereteink - vetette ellen a galakt. - Mi nem
tudunk bolygókat létrehozni.
A további adatok egyre homályosabbak. A ramírok fokozatosan
áttelepültek a Galaktika központjába, ahol a csillagtömegek valamilyen
grandiózus átalakulásajátszódott le. Ott most is csillagkataklizmák
vannak, a Galaktika magja pulzál, mintha óriási erők szét akarnák tépni. A
ramírok eltűnése után pedig a Perseus valamennyi bolygórendszere a
galaktok birtoka lett.
- És a pusztítóké, nemde? - kérdezte Romero. - Ha jól értem, önök ugyebár
nem osztották meg velük az örökül kapott kozmikus tulajdont?
- A Perseus egyedül a galaktoké volt, hiszen a szolgákat - így neveztük a
pusztítókat - csak később hoztuk létre.
- A pusztítók tehát az önök teremtményei?
- Igen. Szerencsétlenségünkre mi teremtettük őket. Ott számítottuk el
magunkat, hogy a pusztítókat először mint gépeket alkottuk meg.
Azt, hogy a fejszeműek szervezetében sok a mesterséges anyag -
félvezetők, ellenállások, kondenzátorok, mechanikus ízületek -, már a
Szigmán lezajlott csata után tudtuk. Akkor is megdöbbentett bennünket,
hogy a szívük nem egyéb, mint egy apró gravitá-tor. A láthatatlanokban,
mint ez a megismerkedésünk után nem sokkal kiderült, még több a
mesterséges anyag, mint a fejszeműekben. De az, hogy a szolgákat
futószalagon állították elő, és géptestükbe külön kitenyésztett biológiai
szöveteket építettek be, számunkra teljesen új volt.
- Ahogy megalkottuk a szolgákat, kezdtük őket
627
tökéletesíteni - folytatta Tigsan. - Minden újabb nemzedéknél emelkedett
a biologikum foka. Energetikai szempontból a biológiai szövet a
legtökéletesebb. Ha aszerint elemezzük a gépeket, hogy egy egység
tömeg esetében melyik képes a legtöbb hasznos tulajdonságot
elsajátítani, akkor kiderül: az élő gép a leghatékonyabb.
- Később éppen ezért ítélték szükségesnek értelmet plántálni a szolgákba
és megtanítani őket önmaguk reprodukálására - vetette közbe Romero,
nem is rejtegetve iróniáját.
- Értelmet rögtön az elején plántáltunk beléjük. Segítőtársakat és nem
rabszolgákat akartunk teremteni. Nem lett volna tisztességes, ha
megtagadjuk tőlük önmaguk reprodukálásának adományát akkor, amikor
az élő szervezet egyéb jegyeivel már el voltak látva. Igaz, nem különböző
neműeknek teremtettük őket. A szolgák nem nélküliek voltak, de tudtak
szaporodni.
Azokban a^ időkben a szolgák nemnélkülisége továbbfejlesztésnek
látszott. A különböző nemek létezését a természet konstruktív, de
felesleges bőkezűségének tekintették, mivel a nemek az individuális
szerelem megjelenésének az alapja, amely szélsőségeket és az
objektivitás hiányát idézi elő. A tervezők ma azon töprengenek, nem
lenne-e érdemes még több nemet létrehozni. A kétneműség túlságosan
egyszerű .dolog, a férfi és a nő magától értetődő szembpállítása primitív,
sem erkölcsi, sem tervezői szempontból nem igazolható jelenség. A
számítások szerint csak hat fajta nem képes biztosítani a tökéletességet.
A tervek előirányozzák, hogy lesz egy központi férfi és egy központi női
nem, s ezekhez mindkét oldalról, balról is, jobbról is egy-egy férfi, illetve
női kiegészítő nem társul.
- Eltértünk a tárgytól - mondta Mary a homlokát ráncolva.
628
Tigran visszakanyarodott a szolgák témájához. A szolgákat tökéletesnek
akarták megtervezni, de torz figurának sikerültek. Megszabadították
ugyan őket az individuális szerelemtől, amely meghamisítja a reális
világképet, viszont kifejlődött bennük az objektív arányokat összezavaró
önimádat.
Kezdetben nem tudták őket eleget dicsérni. Az eszes, dolgos^szolgák
könnyen megtanultak számításokat végezni, bonyolult kísérleteket
folytattak a laboratóriumokban, tervezőtehetségük már akkor is
megdöbbentő volt. De ahogy nemzedékről nemzedékre egyre nagyobb
tett bennük a biológiai összetevők aránya, világossá vált, hogy a szolgák
számára csak egyetlen teremtmény létezik, amely kiemelkedik minden
más közül, és amely egyedül méltó a többiek hódolatára - s ez a
teremtmény ők maguk.
A szolgák önimádata szégyenletes, örökösen titkolt egyéni érzésből a
kölcsönös kapcsolatok nyílt formájává vált. Saját magukon kívül minden
iránt közönyösek lettek. A testük élő volt, a lelkűk halott.
- Az egoizmus mint filozófiai rendszer - jegyezte meg Romero. - Valamikor
régen nálunk Stirner és Nietsche voltak ennek a filozófiának a bajnokai.
Önök egyszerűen nem találták meg a módját annak, hogyan lehet a
palackból kiszabadított szellem ellen harcolni.
Megtudtuk, hogy a galaktok a szolgákra való ráhatás több módszerét
próbálták végig: megkísérelték meggyőzni őket, vitáztak velük. Aztán
megértették, hogy a szolgák lelki elferdültségét a természetük kettőssége
okozza,'amely egyesíti magában a holtat és az élőt, a mesterségest és a
természetest. Egy újabb törvény megtiltotta, hogy az élő szövetek közé
mesterséges szerveket ültessenek be. Attól kezdve a galaktok úgy
tervezték, hogy kizárólag tökéletesen biológiai, élő szolgákat teremtenek,
és ily módon kijavítják a pszichikumukban lévő hibákat.
629
Ám a szolgák nem várták meg, hogy átalakítsák őket. Tömegesen kezdtek
menekülni a galaktok bolygóiról. Ezt nagyon ügyesen készítették elő. A
szolgák egyes csoportjai azzal a céllal költöztek át a lakatlan bolygókra,
hogy úgymond településeket hozzanak létre ott. A galaktok örültek, hogy
az ő csillagrendszerükben kialakult élet gyorsan átterjed a Perseus
egészére. Amikor aztán rájöttek, mire megy ki a játék, már késő volt.
A szolgákból lett pusztítók nemcsak helyet találtak maguknak a csillagok
alatt, de meghirdették mindannak az elpusztítását, aminek a csíráit a
galaktok elültették a világmindenségben. A galaktok állandóan fokozni
próbálják az értelmes lények biológiai természetét, elősegítik, hogy az
egyes élő szervezetek a bonyolultság legmagasabb fokára emelkedjenek.
A szolgák ezzel szemben csökkentik az élő szervezetekben a biologikum
arányait, fokozatosan gépekké változtatják őket, a természetes
reprodukciót lépésről lépésre sorozatgyártással helyettesítik.
A szerencsétlen biológiai automaták az emberek által elfoglalt Térgörbítő
Állomáson - a mérnökök, a Legfőbb Agy, a Felügyelő - nem egyebek, mint
annak a kozmikus politikának az eredményei, amely az élet elpusztítását,
az élők szellemi eltorzítását tűzte ki célul.
Azt, amit Tigran elmondott, nagyjából korábban is tudtuk. Mégis
megdöbbentett bennünket a galaktokat és a pusztítókat elválasztó
ellentétek mélysége. Romero kifejtette, hogy az embereknek
szerencséjükre sikerült olyan fejlődési utat választaniuk, amely nem
hasonlít a galaktok és ellenségeik fejlődésére.
- Önök életet lehelnek a gépekbe, azok viszont gépekké változtatják az élő
szervezeteket. Ezzel szemben mi a gépeket meghagyjuk gépeknek, az
élőlényeket élőlényeknek. Nem törekszünk arra, hogy a gépekből 630
biológiailag tökéletes, univerzális lényeket csináljunk, viszont a lehető
legnagyobb mértékben fokozzuk speciális képességeiket. Az önök
számára ismeretieri;régi emberi nyelven ezt így mondták: az isten
adományával nem szabad játszadozni.
- Azt nem tudom, mi köze mindennek az isten adományához, azt viszont
igen, hogy az emberek jóval erősebbek nálunk - ismerte el a galakt. - Ezt
már akkor megértettük, amikor megjelentetek a Perseus-ban.
Megkérdeztem, milyen szakaszban van jelenleg a galaktok és a pusztítók
háborúja. Tigran azt felelte, hogy bár a pusztítók birtokolják a csillagközi
térségeket, a galaktok a saját bolygóikon biztonságban vannak: olyan
fegyvert találtak fel, amely kivédhetetlenül megsemmisít mindent, ami él,
s a pusztítók rettegnek ettől a fegyvertől.
- De milyenek a kilátások? - faggatóztam tovább. - Az rendben van, hogy
ők békén hagytak benneteket, de mit csináltok ti? Szemet hunytok a
gonosztetteik fölött?
- Mi egyebet tehetnénk? Tegyük magunkévá a szolgák filozófiáját, és
próbáljuk meg elpusztítani őket, ha már az átnevelésük nem járt sikerrel?
Ezt nem nekünk találták ki. Az sem mellékes, hogy az űrháborúk sok
galakt életét követelnék.
Romero kioktató hangon azt kérdezte:
- A harcok sok galakt életét követelnék? Hát talán otthon, a bolygóikon a
galaktok nem halnak meg? A halál egyik formája tehát elfogadható, a
másik nem?
- Otthon, a bolygóinkon mi halhatatlanok vagyunk. De úgy látom,
elfáradtatok. Még lesz alkalmunk beszélgetni.
- Kapcsolatba kell lépnem az Ökörhajcsárral -mondtam, miközben
felálltam. - Ha a társaink nem
631
hallják meg a hangomat, azt gondolják, valami baj történt velünk.
- Ez a kívánságod könnyen teljesíthető! - felelte Tigran, és odavezetett az
adókészülékhez, amely nem messze állt attól a helytől, ahol a beszélgetés
folyt.
7.
Egy földi szállodára emlékeztető épületet bocsátottak a rendelkezésünkre.
Az ablakokban látszó békés táj képe azt az érzést keltette bennünk, hogy
a Földön vagyunk.
A szalonban Romero a két lába közé fogta a botját, és rátámaszkodott.
- Nehéz dió - mondta komoran. - Most már értem, barátaim, hogy a
galaktok miért nem siettek a három űrhajónk segítségére, amikor
megjelentünk a Perseus-ban. Elzárkózási mániájuk van.
- Halhatatlanok a bolygóikon - szólalt meg Luszin is. - Halandók az űrben.
Érdekes.
- Egy a fontos: barátaink és nem ellenségeink -tettem hozzá én is a
magamét.
- Nem tetszik nekem valami ezekben a galaktok-ban - vallotta be Mary,
amikor kettesben maradtunk. - Szépek, mint az istenek. És eszesek,
udvariasak, nemeslelkűek, olyan szépen öltözöttek, hogy nem tudtam
levenni róluk a szememet. Tetszett neked Tigran tunikája? Azt hiszem,
nem is festett anyagból készült, hanem önmagától fénylik,..
- Azt akartad mondani, hogy valami nem tetszik bennük, és ehelyett csak
dicséred őket.
- Nem egészen. A jelenlétükben feszélyezettnek érzem magam. Pedig ez a
galakt, Tigran, úgy nézett rám, hogy ha egy földi férfi bámulna ilyen
elragadtatással a tekintetében, az igencsak legyezgetné a hiúságomat.
632
- Undorítóan bámult rád - feleltem. - Ha egy földi férfi így méregetné a
szemét rád, rendreutasítanám,
Mary átölelte a nyakamat.
- Milyen jó, hogy az embereknél mindez olyan primitív: egy férfi és egy
nő... És mindketten központiak, nincsenek oldalági nemek.
- Kiegészítő nemek - igazítottam ki.
- Mindegy. Csak te vagy, és ez elég.
- Te is kellesz. Csák akkor elég. Tréfálkoztunk, de a tréfáink mögött kínzó
gondok
húzódtak meg. Ha csak egyszerű emberek vagyunk, akik véletlenül
találkoztak a galaktokkal, valószínűleg ez a találkozás csak örömet váltott
volna ki bennünk. De mi a mindkét fél javát szolgáló együttes cselekvést
akartuk elérni, és ez nem látszott könnyű feladatnak.
Akkor is ezen töprengtem, amikor már a fürdőkádban ültem. Soha
életemben nem esett ilyen jól a fürdő. A fürdőkádban persze csak víz volt,
de csodálatosan „megcsinált" víz. Gyengéden fogta körül a testemet,
bódított, megnyugtatott, és az öröm érzetét keltette bennem. Ha azt
mondták volna nekem, hogy a galak-tok egy nagyon könnyű, különleges
bort vagy szinte légies nektárt használnak fürdővíz gyanánt, gondolkodás
nélkül elhiszem, bár ismétlem, ez csak víz volt, semmi egyéb.
Felfrissülve jöttem ki a fürdőszobából. Mary már ágyban volt.
- Tudod - mondta -, ha az ember hozzászokik az életmódjukhoz, valóban
rettenetesnek tűnnek a távoli utazásokkal járó nélkülözések.
- Kellemes volt a fürdő - feleltem. - Igen, persze a nélkülözések ijesztőek
lehetnek.
A hálószobában hatalmas tükör állt. Gombnyo-, másra képernyővé
változott, amely műsorokat adó sztereoszínházra emlékeztetett, egy
másik gomb meg-
633
nyomása után pedig a csillagos eget ábrázolta. Először a lakott bolygók
tájaiban gyönyörködtünk: rendezettek, gazdagok, fenségesek voltak ezek;
úgy látszik, a galaktok már jó előre elénk akarták tárni, milyen magas
kultúrájú az életük, örömet, lelkesedést szerettek volna kiváltani belőlünk
azzal, hogy megmutatták, mennyire tudják élvezni az életet.
Ezután a csillagos égbolt képét előhívó gombot nyomtam meg. A tükörben
sűrűn egymás mellett lobogtak a Perseus csillagai, és közöttük morzsányi
vörös pontocska fénylelt: az Ökörhajcsár engedelmesen kullogott a galaktok
űrhajói mögött, amelyek reflektoraikkal bevilágították a testét...
Mary odaszólt nekem:
- Min töprengsz olyan elmélyülten, Eli? Sóhajtva feleletem:
- Tudom, Mary, hogy mindez ostobaság. De nem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy az Ökörhajcsárrá, ráirányozták azokat a titokzatos biológiai
fegyvereket. És egy galakí ott ül az indítópultnál, s kész megnyomni a
gombot...
8.
A Tűzszínű csillag felé haladtunk; ez volt az egyik békés, nem aktív égitest,
amely a Téremésztő bolyongásainak idején olyan elkeseredett felhívásokat
intézett hozzánk: „Itt, a közelemben törjetek ki, erre nem olyan erős a
térgörbület."
Ez a csillag is olyan volt, mint a többi: fehéren lángoló, rendkívül nagy
abszolút fényességű, tízezer nap fénye egyetlen napban. Körülötte tizennégy,
különböző nagyságú, különböző éghajlatú, rendezetten beépített, tökéletesen
felszerelt bolygó keringett.
A lakott bolygók pályáján kívül kisbolygók látszot-534
tak, átmérőjük száz és nyolcszáz kilométer között váltakozott. Több ezer
volt belőlük, zárt egységet alkottak, falként védték a bolygókat a kívülről
jövő támadások ellen. Tigran, aki elkísért bennünket az űrhajón tett
sétáinkon, bejelentette, hogy az egyik kisbolygón ki fogunk kötni.
- Még egy űrbéli fertőtlenítés lesz? - érdeklődött Romero.
- Megbíztak, hogy mutassam meg nektek a kozmikus védőrendszerünket.
- A kisbolygóknak van nevük? - kérdezte Mary.
- Valamennyi első osztályú kozmikus erődítménynek van neve. Ezt
Nélkülözhetetlen-Z-nek hívják.
Engem csodálkozásra késztetett ez a különös elnevezés, de Romero
megmagyarázta, hogy a galaktok az emberi nyelv szavait többnyire
inkább az első szótári jelentés szerint értelmezik, mint az egyes
fogalmakban rejlő valamennyi jelentésváltozat alapján. Eszerint a
„nélkülözhetetlen" szó itt nem „feltétlenül szükségest" vagy „szükségest"
jelent, hanem inkább ilyesmit: „az, amelyet nem lehet megkerülni", vagy
„körül nem járható".
Az Ökörhajcsár személyzete számára a kisbolygóra való kiszállás nem
jelentett nehézséget, de a galaktok űrhajójának lakói hosszas
előkészületekre kényszerültek. Nemcsak az itt lévő emberek, hanem a
házigazdák is órákig ültek a speciális helyiségekben, amíg az űrhajón
belüli apró bábukból normális, a külső körülményeknek megfelelő
nagyságúra növekedtek. Számomra a testem növekedésének órái
kimerítően üresnek tűntek, annál is inkább, mivel ez a folyamat sötétben
zajlott le. Mary azonban másként fogta fel mindezt:
- Elképzeltem magamban, hogy egy rövid óra alatt nyolcszázszorosára
nőtt a testem, és elfogott a rémület!
635
Romero szüntelenül tapogatta a méretváltozás közben más és más
nagyságúnak érzett műfogait, míg Luszin hangos ki- és belégzéseket
végzett, mintegy ellenőrizve, hogy műtüdeje nem kezdi-e ismét nyomni
felülről a mellkasát. Valószínűleg abnormálisnak érezték, amikor normális
testalkatuk helyreállt. Én viszont csak alaposan megéhezem, és éppen
akkor, amikor testem a régi méretűre növekedett.
A kisbolygón már ott várt ránk Oszima., Harsona, Orlan és Gig; ők már
előbb kiszálltak.
A galaktok találkozása csillagbarátainkkal igen tanulságos volt. Oszimát
nagyon barátságosan üdvözölték, Harsonára is kedvesen mosolyogtak, de
a pusztítókkal való érintkezésüket udvarias tartózkodás jellemezte.
Az ezeréves ellenségeskedést egy szempillantás alatt aligha lehet
kitörölni az emlékezetből.
A lelkesült Gig nem vette észre a házigazdák hűvös-ségét, de az okos
Orlan megérezte a galaktok távolságtartását. És míg az üdvözlés
pillanatában Orlan csaknem egy méterre nyújtotta fel a fejét - ennyit tett
lehetővé a rugalmas szkafander -, akkor, amikor a galaktok odébb léptek,
a szemöldökéig rántotta azt vissza a vállai közé: az üdvözlés forró
szívélyessége a legmélyebb sértődésbe csapott át. Azt tanácsoltam neki,
hogy ne keseredjen el. Orlan udvariasan bólintott.
A kisbolygó körülrepülésére egy mulatságos, repülő cethalra emlékeztető
járművet bocsátottak rendelkezésünkre, amely jobban hasonlított egy
élőlényre, mint valami gépezetre. Egyikünk sem tudott megszabadulni a
gondolattól, hogy nem valamilyen építményben, hanem egy cet
gyomrában vagyunk.
Mary nevetve mondta:
- Nem fog megemészteni minket ez a repülő alkal-
636
matosság? Félek, hogy a falakon nemsokára gyomor-nedvek fognak
csorogni.
A falakat azonban nem gyomornedv, hanem lágy fény öntötte el. A falak
fokozatosan átlátszóvá váltak.
Elszáguldottunk a kisbolygó fölött. Ritkán volt részem ilyen komor
látványban. A távoli, gyermekököl nagyságú nap csak világított, de
meleget nem adott. A borongós, hamuszínű fény sejtelmes világosságot
vetített az ezúttal valóban feneketlen szakadékok fölé magasió zord
hegycsúcsokra: a kisbolygót néhány különálló darabból állították össze,
szilárdan ugyan, de elnagyoltan.
Egy óriási, világos barlangban, ahová vezettek bennünket, különös tavat
láttunk. Vastag, átlátszó falú kupola fedte, alatta pedig folyékony, fehér
massza forrt féktelenül. A tó fortyogott, protuberanciák tomboltak benne,
először szintén fehérek, majd lassan sárgulok. A folyadék, mintha maga is
élne, fel-felcsapódott a kupoláig, elöntötte belülről, szinte át akarta törni,
szétterjedt, püffedt, majd erejét vesztve visszahullott és összehúzódott,
csak sárgás hullámnyelvek ágaskodtak. Aztán az egész megismétlődött:
növekedés, püffedés, a kupola elöntése, az építmény szétrop-pantásának
ádáz kísérlete...
- Mi ez? - kérdeztem Tigrantól. A galakt ünnepélyesen felelte:
- A biológiai fegyvert látjátok. Kétezer ugyanilyen erősségű biológiai ágyú
védelmezi a Tűzszínű csillag bolygóit a külső támadások ellen.
Néhány percig hallgatagon figyeltük a tomboló tavat.
Egyre inkább kőketrecbe zárt élőlénynek látszott. Most, amikor már
tudtuk, mi fortyog előttünk, nem különösnek, inkább félelmetesnek tűnt.
Harsona izgatottan csapkodott a szárnyával, Orlan magasra nyújtotta
fejét, mintha ti sztélé ttudóan üdvözölni akarná a
637
rettenetes fegyvert, és még a mindig vidám Gig is abbahagyta ollóként
csattogó állkapcsainak jókedvű tátogatását.
- Ezt nevezem: ügyes „kis" biológiai fegyver! - zör-gette meg
suttogásszerűen a csontjait.
Tigran magyarázatából világossá vált, hogy a tó valóban élőlény, és nem
is kicsi: ez képezi a kőből álló kisbolygó folyékony magvát. Nekünk csak
egy jelentéktelen részét mutatták meg, egy apró, védőkupolával borított
tengerszemszerűséget, a többi sok-sok kilométer mélyen húzódott.
És bár ez az élőlény, a biológiai fegyver a mi felfogásunk szerint nem bír
értelemmel, olyan, mint egy gigantikus, de tyúkeszű állat, mégis
szeszélyes és önfejű természetű. Ez a jelenlegi tombolás éppen a
kisbolygó magvának nyugalmáról tanúskodik; amikor valóban haragra
gerjed, olyan vihar kezdődik, hogy úgy reng az egész aszteroid, mintha
súlyos görcsei lennének.
A kisbolygó magvának terméke a radioaktivitás, amely egy pillanat alatt
elpusztít mindent, ami él.
Ehhez hasonló kupolákat a kisbolygó más részein is építettek. Bárhonnan
támadna is az ellenséges űrhajó, mindig szembe találná magát az egyik
kupolával. A kellő pillanatban a kupola teteje szétnyílik, a gyilkos
radioaktív sugarak kiáramlanak, és az ellenséges űrhajón lévő minden
élőlény egy csipet hamuvá változik.
Romero azt kérdezte Tigrantól:
- Az űrhajóik is el vannak látva ezzel a biológiai fegyverrel?'
- Van az űrhajókon is, de azok jóval kisebb erejűek. A kisbolygó élő
magván kívül semmi érdekeset nem
láttunk itt. A galaktok lakóépületekbe vezettek bennünket, és javasolták,
hogy pihenjünk egy kicsit:
Amikor házigazdáink eltávoztak, a szalonban gyűltünk össze, és
elmondtuk a véleményünket. Romero 638
csodálkozásának adott hangot, hogy a galaktok, akiknek ilyen mindent
lebíró fegyver van a birtokukban, nem kerekedtek felül a háborúban.
- Ismerje el, kedves Orlan, hogy az önök űrhajói gyengébb fegyverzetűek.
Mind a gravitációs csapások, mind pedig a biológiái radioaktív hullámok a
fény sebességével terjednek. De míg a gravitációs csapás ereje a távolság
négyzetének arányában gyengül, a biológiai radioaktív hullám
gyakorlatilag nem szóródik szét. Nagy távolságból a galaktok űrcirkáló-ja
mindig erősebbnek bizonyul, mint a pusztítók űrhajója.
Orlan olyan hangsúlyozott szenvtelenséggel válaszolt, hogy azt már
gúnynak is lehetett venni:
Megfeledkezel róla, Romero, hogy a mi űrhajónk ki tud térni a keskeny
sugár elől, de a galaktokét mindenképpen eléri a gravitációs hullám. A
biológiai fegyver pontossága mozgó objektumok esetében nem túl nagy.
Persze egészen más a helyzet, ha a bolygórendszerbe való betörésről van
szó.
Gig jókedvűen nevetgélve kijelentette:
- Az előző Legfelsőbb Pusztító idejében megkíséreltünk behatolni ide.
Szörnyű volt! Halott űrhajók imbolyogtak a csillagközi térségben, párává
vált fej-szemüekkel a fedélzetükön, s a láthatatlanok körvonalai rá voltak
égve a falakra/.. Csodálatos pusztítás!
Romero folytatta a vitát:
- Ha ön szerint, lényeglátó Orlan, a mozgó háborúban a galaktok
gyengébbek, akkor miért nem támadják meg az önök védő
bolygórendszerét, például a Harmadik Bolygót? Az nem tud kitérni, míg, a
sugár pályáját nem nehéz pontosan kiszámítani. Előbb vagy utóbb porrá
és hamuvá változtatná önöket a halált hozó radioaktivitás, és az
elpusztított pusztítók nem terjeszthetnék a rombolás szellemét a
világmindenségben.
. 639
- Éppen azért építettük ki a hat Térgörbítő Állomást, Romero, hogy ezt a
veszélyt megelőzzük.
Orlan elmondta, hogyan zajlott le a legutolsó háború. A galaktok biológiai
fegyvereikkel csapást mértek az egyik Térgörbítő Állomásra, de az a saját
körzetében összetekerte a teret, majd amikor ismét kiegyene-sítette a
térrel együtt meggörbült sugarakat, azok visz-szacsapódtak a galaktokra.
Attól kezdve a galaktok többé nem szálltak harcba a hatalomért.
Orlan beszámolója ismét a korábbi aggasztó gondolatokat ébresztette fel
bennem.
- Te rábeszéltél minket, Orlan, hogy a galaktokhoz forduljunk segítségért.
Ám ezek szerint a biológiai fegyverek nem is annyira hatékonyak a
harcban.
- Attól függ, Eli, hogy milyen harcban. Abban a körzetben, ahol az
emberek űrhajói áttörtek, a mieink mozgása korlátozott. És ha a biológiai
fegyverek elől menekülve szétszóródnak, az már számotokra a sikert
jelenti. Egyetértesz?
9.
Először úgy tűnt nekünk, hogy egy olyan bolygón kezdjük meg a
leszállást, amelyet kizárólag fák népesítenek be. Értetlenül és hiába
kerestük a településeket, csak erdőt és erdőt láttunk.
- Már fáj a szemem a növényzet fényétől - mondta Mary.
""
A fák jóval nagyobbak voltak a földieknél, ahogy később megállapítottuk,
egyik-másik magassága elérte a fél kilométert is. Az ágak nem lefelé
csüngtek, és nem is oldalirányba terjeszkedtek, hanem felfelé törtek. A
fák a bolygó mélyéből jövő jaj kiáltásoknak tűntek; tudom, hogy a
hasonlat mesterkélt, de jobbat nem találtam. Továbbá nemcsak
különböző színűek 640
voltak, hanem maguk is fénylettek, mintha nem lombkoronák, hanem
tüzek borították volna a bolygó fel-színét;'sokféle színben villódzó tüzek,
kékek, vörösek, ibolyalilák, minden árnyalatban ragyogó sárgák és
narancsszínűek.
- Éjjel a fák a lenyugvó napunkat helyettesítik -magyarázta Tigran. - A ti
bolygóitokon talán nem világítanak a fák?
Udvariasan végighallgatta a válaszomat, de biztos vagyok benne, ,hogy a
lámpáink és reflektoraink, az önmaguktól világító falaink és
mennyezeteink primitív barbárságnak tűntek a szemében. A galaktok
szobáiban kis fácskák állnak, amelyek a világítás és a légkondicionálás
célját szolgálják.
A sűrű erdőben egy tisztás tűnt fel, a légibusz arrafelé indult. Nem fogom
hosszasan ecsetelni a találkozást, ennek a képét sok százszor lehetett
látni a sztereó-képernyőkön. Csak azt akarom elmondani, mennyire
elámultunk, amikor észrevettük, hogy nemcsak galaktok várnak
bennünket. Angyalok, hatszárnyú, okos emberarcú szöcskék, csodaszép
Véga-lakók tolongtak körülöttünk. Összerezzentem, amikor
megpillantottam a fénylő testű kígyókat; egy pillanatra azt hittem,
közöttük van Viola is. Már megijedtem, hogy egy kísértethadat küldtek
elénk, amely az agyunkban őrzött képek kópiáiból áll, de aztán egy sereg
olyan szörnyalakot is láttam, amilyeneket senki még elképzelni sem
képes.
Az egész "tömeg ott szorongott körülöttünk, gesztikulált a kezével, és
csapkodott a szárnyaival, némelyek a többi feje fölött röpködtek, mások
izgatottan forogtak a tengelyük körül, keringésükkel nyitva utat
maguknak. A csillaglakók között pedig magas, mosolygó arcú galaktok
lépkedtek, élénk színű, maguktól világító ruhákban.
És amikor a színek tűzijátéka kialudt, a hangok
641
bacchanáliája elcsöndesedett, és a tolongó tömeg mozgása
megnyugodott, az egész tisztás valahová lesüllyedt; ismét egy parkot
lájttunk, a park-fái mögött pedig feltűnt egy város.
Ez a város hasonlított is meg nem is a földi városokra. Mintha utcák lettek
volna benne, szélesek és tágasak, mint a Földön, az utcákon lakosok
sétáltak, éppolyan különböző formájúak, mint a tisztáson,' nemcsak
galaktok, másfélék is, mindegyik a maga módján - kinek lába volt, ki
forgott, ki repült, ki pedig • szökdécselt. De az utcák szélén nem házak
álltak, ajtókkal és ablakokkal, hanem üres falak, néhol pedig alagutak
tátongó szája tűnt fel. Az utcák fölött nem az ég kéklett, hanem óriási,
fénylő fák koronái borultak rájuk. A fatörzsek a falak mögött rejteztek, az
ágak mennyezetként fonódtak össze az út fölött.
A levegőben illatok terjengtek, hol gyengédek, hol élesek, hol bágyadtak,
hol bódítók. És ha minden kis helynek nem lett volna saját illata, azt
mondanám, hogy az illatár magából a levegőből jön. Az illatok forrásai
azonban ugyanazok a fénylő fák voltak.
- Nevetséges szag van - mondta az egyik utcában Mary, éá valamennyien
elmosolyodtunk, olyan pontosan határozta meg az illat jellegét.
Bevezettek az egyik alagútba. és egy teremben találtuk magunkat. Tigran
összeismerteteít bennünket egy galakttal, aki még kecsesebb és szebb
volt. mint ő. A mi nyelvünkön Graciőznek hívták: a neve megfelelt
küllemének.
- A boíygókon Graciőz veszi át a helyemet - közölte Tigran. - Ő fog
tárgyalni veletek.
Rögtön azzal kezdtem a beszélgetést Graciőzzel, hogy megkérdeztem,
nem rokonaik-e az embereknek a galaktok. Nem lennék meglepődve,
mondtam, ha kiderülne, hogy a csillagvándor galaktok a Perseustól
642
távol eső egyik bolygón otthagyták utódaikat, sietv? és tökéletlenül
reprodukálva fajukat.
- Nálunk is felmerült hasonló gondolat, miszerint a galaktok azoknak az
embereknek a teremtményei, akik több millió évvel ezelőtt jelentek meg a
Perseuson - vetette ellen Graciőz. - Amikor megfejtettük a Téremésztő
sztereoadásait, megdöbbentett bennünket hasonlóságunk az emberekkel.
Graciőz lelkesedése jócskán alábbhagyott, amikor megtudta, hogy az
emberi civilizáció mindössze ötezer éves, és az ember, mint biológiai lény,
alig egymillió éve jelent meg.
~ A ti időszámításotok szerinti egymillió évvel ezelőtt mi már tökéletesen
fejlett nép voltunk - mondta Graciőz, sajnálattal lemondva a feltevésről,
miszerint az emberek a galaktok ősatyjai. - Olyan legendáink sincsenek,
amelyek arról számolnának be, hogy valahol a saját képünkre
teremtettünk volna lényeket. Minden bizonnyal maga a természet
alakított ki különböző helyeken hasonló külsejű lényeket.
Ezután szarvánál ragadtam meg a bikát, ahogyan ezt a magatartást
Romero nevezi. Kifejtettem, hogy az emberek és a galaktok közötti
szövetségnek éppen eljött az ideje. A Pusztítók Birodalmát belső erők
feszítik szét. Alaposan oda kell csapni, hogy a Birodalom egyszer és
mindenkorra széthulljon. Ehhez pedig segítséget kell nyújtani a Perseus
belseje felé törő emberi űrflottának. Ha a pusztítók legyőzik most az
embereket, sok évezredre kihuny a reménye is annak, hogy meg lehet
szabadulni a rabságból. A galaktok-nak nem áll érdekükben, hogy ölbe
tett kézzel -várják az emberek csillaghadseregének vereségét.
A galaktok udvariasan, áthatolhatatlanul kedves tekintettel hallgattak,
állandó szívélyes mosoly ragyogott az arcukon.
643
Éreztem, hogy fal magasodik előttem, és én hiába próbálom áttörni ezt a
falat.
- Továbbítjuk a javaslatotokat a Tűzszínű csillag népeinek és a más
égitestek bolygórendszerein élő galakttársadalmaknak - ígérte meg
Graciőz. - Most azonban inkább vegyetek részt a tiszteletetekre rendezett
ünnepségen.
- Jobb szeretnénk nem ünnepelni addig, amíg meg nem ismerjük a
véleményeteket.
- Nem áll módomban elébe vágni népeink döntésének. Sok érv szól a nyílt
.háborúban való részvétel ellen, amelyeket egybe kell vetni a lehetséges
előnyökkel, hogy kidolgozhassuk az ésszerű, mindkét félnek megfelelő
határozatot.
Értsétek meg - mondtam izgatottan -, nem követelhetem, hogy még ma
közöljétek velünk azt az ésszerű, mindkét félnek megfelelő határozatot.
De mondjátok meg, milyen ellenérveitek vannak, hogy legyen időnk
végiggondolni őket. Nem azonnali döntésre van szükségünk, hanem arra,
hogy gondolkozhassunk. Csak ezt kérem.
Graciőz a tekintetével tanácskozni kezdett a többi galakttal.
- Két fő ellenérvünk van. Ha az emberek segítségére küldünk egy
biológiai fegyverekkel felszerelt hadiflottát, akkor megvan az esélye
annak, hogy a harc hevében elhibázzuk a célt. S ennek még a gondolata
is rettenetes!
- Ugyan már! - kiáltott fel Gig. - Még mi, láthatatlanok sem találunk
mindig célba, A pontatlan célzás megszokott dolog a csatában!
Szigorú pillantással hűtöttem le Giget. Semmi értelme annak, hogy a
galaktok tegnapi ádáz ellensége ilyen harciasán avatkozzék bele a vitába.
- A közönséges csatában valóban - válaszolta változatlan szívélyességgel
Graciőz. - De a biológiai 644
fegyverekkel vívott ütközetet nem lehet egy közönséges csatával
összehasonlítani. Ha a sugárkéve célba talál, az objektum megsemmisül,
a sugarak energiája levezetődik. De ha elhibázza a célt, a kilőtt
sugárnyaláb láthatatlanul, kivédhetetlenül száguldani fog a világűrben,
éveken, évezredeken, millió és milliárd éven át, áthatol a
csillagrendszereken, galaxisokon, meta-galaktikán, majd egyszer útja
során az élet valamilyen formájával találkozik. És akkor eljön a rettenet
órája. Akármilyen formája legyen is ez az életnek - primitív mohák telepe
vagy még primitívebb baktériumok, esetleg ősi, magasan fejlett civilizáció
-, minden megsemmisül, minden porrá és hamuvá válik. Abban a
pillanatban, amikor elhibázzuk a célt, mi leszünk a világmindenség gyilkos
szörnyetegei. Nincs olyan ga-lakt, aki a beleegyezését adná az ilyen
rémtetthez!
A hangjából kihívás csengett ki.
Felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam szólni készülő társaimat.
A galakt ellenvéleményét nem lehetett az első adódó érvvel lesöpörni.
- Hát igen. Ez komoly dolog. Gondolkozni fogunk azon, amitől tartotok. De
most szeretném hallani a másik ellenvetést.
- A második kapcsolatban van az elsővel! Ti ugyan elfoglaltatok egy
Térgörbítő Állomást, de az ö"t másik fölött még a pusztítók rendelkeznek.
Ha nem találunk célba, az ellenség annyira meggörbíti a teret, hogy a
sugarak a végén ránk csapnak vissza. Volt már ilyen eset, és több
bolygónk temetővé vált. Azt akarjátok,
,hogy saját magunkat ítéljük pusztulásra?
- Azt mondtatok, hogy a galaktok halhatatlanok. Mégis megvan bennetek
a halálfélelem?
- A bolygóinkon olyan életfeltételeket teremtettünk, hogy ott nem kell
félnünk a haláltól. A halált hozó tényezők csak kívülről fenyegethetnek. Az
elle-
645
nünk visszafordított biológiai fegyver éppen ilyen halált hozó tényező
lehet.
Arra kértem a galaktot, hogy részletesebben magyarázza el, mire gondol.
A halál - felelte Graciőz -vagy valamilyen katasztrófa, vagy betegségek
következménye. A bolygóikon katasztrófák nem szoktak történni, a
betegségeket legyőzték; a galaktoknak nincs mibe belehalniuk. Ha pedig
egyes szerveik elkopnak, kicserélik őket. Maga Graciőz háromszor cserélte
a szívét, kétszer az agyát, legalább nyolcszor a gyomrát, és minden
szervcsere után az egész szervezete megfiatalodott.
- Ingamozgás az öregség és a megújulás között -mondta Romero. - Vagy
inkább állandósított öregség? Egy földi író, Swift írt a halhatatlan öregek
népéről; erőtlen, zsémbes, szerencsétlen faj volt ez...
Romero megjegyzése túl kihívó volt ahhoz, hogy a galakt válasz nélkül
hagyta volna. Elmondta, hogy Swiftről ugyan nem hallott, de azt tudja,
hogy az öregséget náluk nem lehet állandósítani. A fiatalkorban és az
öregség idején a biológiai változások olyan gyorsan zajlanak, hogy a
folyamatot lehetetlen megállítani. Az élete dele az a kor, amikor a
szervezet frissességét a legnagyobb mértékben meg lehet őrizni; olyan
ez, mint egy hosszú, egyenes szakasz a fejlődés görbéjén. Ezt a kort, a
megállapodott érettség korát állandósítják a galaktok.
Nem szóltam bele többet a beszélgetésbe, hallgattam a többieket. fLs a
galaktok minden szavában, minden mozdulatában felfedeztem a
halálfélelmet. Ez nem a mi nemléttől való örök félelmünk volt, hiszen
bennünket gyermekkorunktól fogva az elkerülhetetlen halál tudatára
neveltek. Véletlen kezdet és megfellebbezhetetlen vég: mi így
értelmezzük a létet. A mi halálfélelmünk nem egyéb, mint törekvés arra,
hogy meghosszabbítsuk az életet, hogy kitoljuk az elkerül-646
hetetlen bekövetkeztének idejét. Ők pedig, ezek a halhatatlanok, telve
voltak gyötrő halálfélelemmel, mivel számukra a halál katasztrófát és nem
megmásíthatatlan szükségszerűséget jelentett.
- Most már értitek, nyugtalan szívü új barátaink, miért ilyen nagyok a
kételyeink - fejezte be látványos szónoklatát Graciőz a galaktok örök
fiatalságáról. -De ne tegyük tovább próbára az egybegyűltek türelmét,
már régen várnak benneteket, menjünk hát!
10.
Gyorsan belefáradtam az ünneplésbe.
Túl sok kellemes élmény zúdult ránk: a sokszínű ragyogás, a különböző
illatok, az egymásra nem hasonlító alakok, a túl szívélyes szavak, a túl
örömteli mosolyok... A fénylő, illatozó fák alatt zajló bál éppolyan
kimerítőnek tűnt, mint amilyen fárasztóak voltak valószínűleg a régi földi
bálok a fülledt báltermek parkettjein, a füstölgő gyertyák fénye mellett.
De Marynek tetszett az ünnepség, és én türelmes voltam, amennyire csak
tudtam.
Az ünnep lelke Gig és Harsona volt. A galaktoknál még soha nem
vendégeskedtek láthatatlanok, és Gig kitombolta magát a társai helyett
is. Természetesen nem rejtőzött az optikai érzékelhetetlenség függönye
mögé, minden hullámhosszon jól látható ruháját ala-posan^kicicomázta.
Kézről kézre adták a táncban, és a jókedvű csontváz olyan vadul ropta,
hogy levett a lábáról minden galakt asszonyt és angyallányt.
Harsona pedig bemutató repülést tartott a fák koronái alatt, és egyik helyi
angyal sem tudta utánozni a figuráit, egyik sem érte el az ő képességeit;
Harsona pontosan ezzel a kifejezéssel határozta meg fölényét a
többiekkel szemben.
647
Romero csodaszép galakt lányok gyűrűjében szónokolt, a zöld színű Föld
szépségeit ecsetelte.
Orlant is bevonták a táncba: két villódzó Véga-lakó forgószélként keringett
körülötte, ő pedig, közönyö-' sen és hallgatagon, mint mindig, közöttük
szökdécselt, fehér köpenyét lengette a levegő. Nem tudom, hogyan
vélekedtek a Véga kígyói, de én nem találtam különösebben vonzónak ezt
a táncot.
Romero felhevültén jött oda hozzám.
- Kedves admirális, milyen szép lenne, ha az emberiség hadseregének
parancsnoka táncolna egyet új szövetségeseinkkel!
- A szövetséges hölgyekkel, Romero! Csak a hölgyekkel, Romero, és
kizárólag a központi hölgyekkel, s nem a jobb vagy bal oldali
kiegészítőkkel! Ám sajnos mégsem tehetem. Táncoljon helyettem is.
- Miért ez a világfájdalom, Eli?
- Félek Marytől. Ő ugyan vidáman kering az angyalokkal és a kígyókkal, de
állandóan énrám figyel. Ön jól megvan Vera nélkül, de engem családi
botrány fenyeget, ha nem vigyázok.
A fák által megvilágított park sűrűjébe húzódtam vissza. Zavaros zene
hangjai visszhangoztak bennem, amelyeket ismeretlen muzsikusok
telepatikus úton küldtek felém, a melódia egyre szomorúbbá vált.
Eszembe jutott a Földön már megszokottá vált, az ember belsejében,
saját maga által keltett individuális zene: a bensőmben hangzó dallamok
hasonlítottak a földiekre, úgy, ahogy a hangulatom éppen most kívánta.
De volt egy fontos különbség is: most nem volt kedvem búsulni, a lelkem
rtem szomorú melódiákra vágyott. Itt a dallamok a többi jelenlévő
hangulatával összhangban születnek, nemcsak én hívom elő magamból
őket; részt vesz benne az egész környezet, a sötét éj, a fénylő, sokszínű,
illatfelhőket árasztó fák, 648
a vendégeik kedvét kereső házigazdák öröme, a kéréseink, unszolásunk
miatt érzett aggodalmuk, az én lelkem hangulata. S mindez egy dallamos,
gyengéd, sokhangú fúgában forrt össze. A parkban rám talált Mary.
- Csodálatosan szép itt, Eli! Mennyire örülne Aszt-rosz, ha itt lehetne
velünk ő is!'
- Ne idézzük fel Asztrosz emlékét, Mary! - kértem. Sokáig kóboroltunk a
parkban. Már régen vége
volt az ünnepnek, a társaink hazamentek, a házigazdák is eltűntek, mi
pedig továbbra is gyönyörködtünk a tündérálomban, amely valósággá
vált, s az éjszaka végére már csak nekünk szórta két kézzel adományait.
Aztán elfáradva leültünk egy padra. Mary a vállam-ra hajtotta a fejét, én a
Földre és az Ohrára emlékeztem; arra, hogyan találkoztam először
Maryvel Kairóban, eszembe jutottak a randevúk Violával, felidéztem a
gyönyörű kígyólány iránt érzett tébolyodott szerelmet, amely olyan
mélyen felkavarta egész bensőmet, és olyan gyorsan és észrevétlenül
kihunyt bennem, aztán a Plejádokba vezető utunkat, a két behatolásunkat
a Perseusba, a pusztítók gonosztetteinek képeit.
Majd a múlt után a jelen vetítődött elém, de nem az az elbűvölő és
epekedő állapot, amelyben most leiedzettünk, nem, én a galaktokqn
töprengtem, tökéletes, csak önmaguk boldogságát szolgáló életmódjukon,
a vak halálfélelmükön, amely a csillaghatáraikon kívül rájuk leselkedő
pusztulás hitét kelti bennük. Annyira meg akartam cáfolni őket, hogy
belesajdult a szívem; arcukba akartam vágni az egoizmus vádját, fel
akartam ébreszteni a lelkűkben a más csillagnépek sorsa iránt érzett, de
már kihunyt felelősségtudatot, bele akartam áramoltatni ereikbe az
emberi nyugtalanság balzsamát.
Azt mondtam Marynek:
- Igazad van, Asztrosznak tetszene itt. Elképzelem,
649
hogyan ropná a táncot Giggel, és bukfencezne a levegőben Harsonával.
- Ne! - válaszolta Mary. - Az isten szerelmére, ne csináld ezt, Eli!
...Az óta az éjszaka óta sok év telt el. Ülök a lakásunk erkélyén, a Zöld
sugárút egyik épületének hetvenkilencedik emeletén; ugyanaz a lakás ez,
amelyben egykor régen laktunk Verával. Vera nemrég halt meg. hamvai,
amelyeket soha nem kezd ki az enyészet, a Panteonban nyugszanak.
Nemsokára Mary is, én is eltűnünk ebből a világból: a galaktok
halhatatlanságának titkát az emberek még nem ismerik. De nem
panaszkodom. Nem félek a haláltól. Jó életem volt, és nem kell lesütnöm a
szememet, ha a múltra emlékezem.
Odalent pedig, az ablakainkkal szemben, a Zöld sugárút középpontjában
egy kristálykupola magasodik: Asztrosz mauzóleuma. Nem szükséges
aviettát hívnom, hogy leereszkedjek a kupola mellé. Behunyom a
szemem, és látom, mi van benne és körülötte. A mauzóleum előtt egész
nap, késő estig látogatók hosszú sora áll, csak az éj beköszöntével apad el
a tömeg. Bent pedig, semleges atmoszférában ő nyugszik, a mi fiunk, a
kicsi, jólelkü gyermek; úgy tűnik, most, halálában is telve van energiával,
de most is olyan sovány, hogy belesajdul a szívem. A bejáratnál örökké
fénylő felirat világít: „Itt nyugszik az első ember, aki életét adta az
emberiség csillagbarátaiért." A felirat Romero műve, láttam a könnyeket a
szemében, amikor benyújtotta a szövegét a Nagytanácsnak; láttam,
hogyan sírtak a Tanács tagjai. Hálás vagyok Romerónak, mindenkinek
hálás vagyok, és a lelkemben nyugalom van. Nekünk Maryvel nincs
semmink, csak az együtt leélt életünk és a fiunk kis teste a '
mauzóleumban, amely az egész emberiség szentélye lett. Mégis gazdagok
vagyunk, oly végtelenül gaz-650
dagok! A lelkemben nyugalom van, nem fogok már sírni.
Életemben utoljára azon az éjszakán sírtam, ott, a galaktok szépséges
bolygóján, örömet sugárzó fáik alatt, amelyek ragyogást és illatokat
árasztottak, s Mary a vállamat átölelve velem együtt sírt...
11.
A galaktok elvittek minket egy lakatlan-, puszta bolygóra, amelyen éppen
ebben az időben honosították meg az élet kezdeményeit.
Ez az utalás sokkal jobban érdekelt, mint az ismerkedés a galaktok
életmódjával a paradicsomi állapotokat idéző lakóhelyeiken.
Romero ironikusan megjegyezte, hogy a tökéletesség keresése sokkal
jobban izgat engem, mint a már meglévő tökéletesség.
- Ön állandóan úton van - mondta a bolygóközi űrhajón. - És oda sem
figyelve a már elért állomásokra, türelmetlenül várja a következőt, hogy
aztán amellett is gyorsan elszáguldjon.
A bolygót Masszívnak hívták. Valóban az is volt: egy gigantikus kődarab,
sziklák és hegycsúcsok, feneketlen szakadékok, az egyik sarkvidéktől a
másikig húzódó óriási hasadékok és még hatalmasabb hegyláncok.
Légkörnek, víznek, ásványoknak nyoma sem volt. És ahogy figyeltem a
galaktok tevékeny munkáját, el kellett ismernem, hogy bár a mérnöki
részmegoldások terén felülmúltuk őket, a tervek célszerű, átfogó
megvalósításában van mit tanulnunk tőlük.
A hegyeket szürkésbarna, kellemetlen tapintású penész borította, a
hegyek a szemünk előtt olvadoztak. Nem életet teremtő baktériumok
telepei voltak ezek, mint amilyeneket Mary hozott magával, ezek a moha-
651
szerűségek csak kémiai elemeire bontották a követ. A mi légkörcsináló
gyáraink a Plútón nagyobb iramban dolgoztak. De azok csak a Plútó
jelentéktelen részét alakították át, míg a galaktok mohatelepei az egész
bolygót beborították, a halott égitest párolgóit, nitrogént és oxigént
bocsátott ki, csermelyek és folyók kanyarogtak rajta, belefolytak a
mélyedésekbe, a majdani tengerekbe.
A galaktok munkája ezzel csak elkezdődött. Az emberek ebben a
szakaszban ismét másként cselekedtek volna. Mi hasonló esetben
halakat, négylábúakat, madarakat telepítenénk a bolygóra, máshol már
bevált növényeket ültetnénk. A galaktok viszont nem a másutt elterjedt
megoldásokat alkalmazták, hanem azt fejlesztették tovább, ami az illető
bolygó jellegének a legjobban megfelelt.
Itt, a Masszív nevű bolygón, ahol igen nagy volt a gravitáció, kis testsúlyú
élőlények fajtáit tenyésztették ki, olyanokat, amelyek kis tömegükkel,
erős izomzatukkal, szárnyaikkal jobban tudtak alkalmazkodni a
körülményekhez. Az evolúció genetikai lehetőségeit számunkra
elképzelhetetlen mélységekben ismerték. Az újonnan létrejött vizekben
már néhány sejtből álló primitív szervezetek tenyésztek. A galaktok
modelleken mutatták be, mivé fognak ezek később fejlődni. A primitív
élőlényekbe a továbbfejlődés és a tökéletesedés kolosszális képességeit
oltották be.
Az átalakulások nem is nagyon hosszú sorának végén - nem a
természetes evolúció sok milliárd földi éve, hanem csak néhány évezrede
után - új élőlényeknek kellett keletkezniük, amelyek emlékeztettek az
angyalokra is, a hatszárnyú szöcskékre is és magukra a galaktokra is. A
galaktok pedig úgy beszéltek róluk, mintha ezek a most csak tervekben
létező lények már élnének.
- Megteremtik őket! - lelkendezett Luszin. - Amit 652
mi csinálunk, az semmiség. Az Új Formák Intézete kontárok sereglete. A
galaktok az igazi teremtők. Óriásiak! Jövök hozzájuk tanulni.
Maryt is izgalomba hozták a galaktok sikerei, de' másképpen.
- Arra azonban nem jöttek rá, hogy olyan baktériumokat tenyésszenek ki,
amelyek egyik elemből egy másikat képesek csinálni. Az építő mikrobáik
megváltoztatják az atomok közötti kapcsolatokat, de az atommagba nem
hatolnak be. Mennyire elámultak, amikor megmutattam nekik a fémeket
emésztő élőlényeimet!
- Kitűnő, Mary! Örülök, hogy nem hagytad, hogy sikereik a fejükbe
szálljanak. Nem nagyon tetszik nekem a galaktok kisöccsének a szerepe.
Minél figyelmesebben tanulmányoztam a galaktok munkáját a Masszív
nevű bolygón, annál gyakrabban ötlöttek fel bennem a régi gondolatok,
csak ezúttal már határozottabb formában. Mennyire megváltozott volna
az élet fejlődésének a folyamata az egész világmindenségben, ha nem
szorították volna be a galakto-kat csillagrezervátumaikba! Micsoda
üldözött istenek ezek, mindenható örök rabok, halhatatlan páriák, akik az
orrukat sem merik kidugni bolygógettóik falai mögül! Milyen hatalmas
mértékben felgyorsulna az értelmes lények fejlődése, ha segítenénk
ezeknek az életet teremtő csillaglakóknak kijutni a pusztítóktól
megtisztított űr térségeibe.
A Masszív megtekintése után Graciőz azt mondta:
- Készítsd el a galaktokhoz szóló beszédedet, Eli. M.ost visszatérünk a
bolygónkra. A szöveget onnan fogjuk sugározni a Tűzszínű csillag
valamennyi bolygójára, valamint a baráti csillagrendszerekbe. Nagy lesz a
hallgatóság, Eli.
Mindannyian izgultunk, nemcsak én. Ami a szenvtelenséget illeti, Romero
ebben verseny-
653
re kelhetett volna Orlannal, és a galaktok sem tudták nála jobban
fegyelmezni magukat. Most azonban Romero is halottsápadt volt. Még Gig
állandó vidámsága is tovatűnt, Harsona szárnyai pedig bágyadtán lógtak.
El kellett felejtenem, hogy én magam is alig látok az izgalomtól, és
nekifogtam, hogy lelket verjek a barátaimba. Rámosolyogtam Gigre,
megveregettem Harsona szárnyát, váltottam néhány szót Orlannal. Mary
odajött hozzám.
- Fel a fejjel, Eli! Ezt szokták mondani a régiek, ha biztatni akartak valakit.
Graciőz és Tigran bevezetett minket egy üres terembe, ahol csak két
asztal és néhány szék állt. Az egyikhez odaült a két galakt, Romero, Orlan
és én, a másikhoz a többi társunk. Romero befelé menet azt mondta:
- Orlan és Oszima kiszámította, hogy Allannak az előrehaladás jelenlegi
sebessége mellett ezer évre van szüksége, hogy eljusson a Harmadik
Bolygóhoz, és pontosan ötezer évig tartana, amíg elérné a galaktok első
csillagrendszerét. Persze ha valakinek egy egész örökkévalóság áll a
rendelkezésére, egy-két évezrednek nincs jelentősége...
Ha Romero nem súgta volna a fülembe ezeket a szavakat, és a hangja
nem lett volna olyan gúnyos, aligha tudom elég keményen tartani
magam. De ettől eluralkodott rajtam a«dac, és tudtam, hogy a kocka el
van vetve: támadni fogok, és nem rábeszélni.
Körülöttünk csak a felül kupolában végződő, üres falak meredeztek. De
míg mi senkit sem láttunk, ránk ebben a pillanatban csaknem trillió
töprengő, nyugodt, jóindulatú szempár szegeződött: a galaktok
valamennyi csillagrendszerének vevőállomásai a Tűzszí-nű csillagot
figyelték, számtalan lakott bolygó hallgatta a távoli, közönséges, de
rendkívüli fényességű óriáscsillag hangját, amelynek ma a hangereje is
rendkívüli 654
volt. Később megtudtuk, hogy a pusztítóknak nem sikerült megzavarniuk
a Tűzszínűről jövő adást. Azt hiszem, nem is nagyon törekedtek erre: a
Perseus fölött fenyegető félhők gyülekeztek, és a pusztítók tudni szerették
volna, mi vár rájuk.
- Kezdheted, Eli! - szólalt meg Graciőz.
A bevezetőmben elmondtam, hogy barátok vagyunk. A barátok között
pedig kötelező az őszinteség. A galaktok hatalmas sikereket értek el, mi,
emberek sok olyasmiről még nem is álmodhatunk, ami itt hétköznapivá
vált. A galaktok hatalmasabbak és gazdagabbak, mint a régi istenek az
emberek legendáiban. Csak az a baj, hogy a galaktok beletörődtek abba,
hogy rabok legyenek, foglyok, akiket elzártak a nyugtalan, szenvedő
világtól. Ezt az emberek képtelenek megérteni. A pusztítók igája alatt
nyögő világ segítségért kiált. De hol marad a hatalmas galaktok
segítsége? A galaktok befogták a fülüket, nem akarják meghallani a
szenvedők jajkiáltásait. Ez a valóság.
- Igen, tudom, hogy rettegtek a haláltól, mivel a halál számotokra nem az
elkerülhetetlen véget jelenti, számotokra a halál katasztrófa. És én nem
tudok tökéletes biztosítékot nyújtani ez ellen; a háború az háború. De nem
lesztek egyedül a harcban, mellettetek ott fognak haladni az emberek
űrhajói is. Én, az emberi űrflotta parancsnoka, ünnepélyesen megígérem,
hogy ha a galaktok egyik űrhajója elhibázza a célt, és a gyilkos sugarak
továbbszáguldanak a világűrben, mi a biológiai fegyver sugaraival együtt
megsemmisítjük, elnyeljük a tér megfelelő részét. Erre megvannak a
műszaki lehetőségeink. Tehát a saját rettegésteken kivül semmi nem
fenyeget benneteket. Az egész világ rátok vár! Ne engedjétek el a fületek
mellett a világ hívó szavát!
Mary később elmondta, hogy úgy kiabáltam és gesztikuláltam, mint az
őseink a régi népgyűléseken.
655
A mellettem jobbra ülő Orlan póznaként nyújtotta fel a nyakát, és hangos
koppanással eresztette vissza a vállai közé. így, szavak nélkül gratulált
nekem. Romero pedig most sem tudott visszatartani egy ironikus
megjegyzést:
- Ha a galaktok valóban valamilyen istenfajzat, akkor ezzel a beszéddel
alaposan felkavarta isteni lelkűk nyugalmát. Vajon meghalljuk-e az így
keltett vihar zúgását, amely betölti az elzárkózásban biztonságot kereső
lények birodalmát?
- Egyszerűbben is ki lehet fejezni ezt a gondolatot, Paul. Mondd, Graciőz,
megtudhatnánk, mi történik most a bolygóitokon?
- Még meg is láthatjátok.
Ott voltunk a teremben, de ugyanakkor repültünk is a bolygó fölött. Láttuk
odalent a tereket és a tereken a tömegeket; láttuk az utcákat a vitatkozó
galaktok-kal és barátaikkal.
Aztán rövid idő múlva egy másik bolygó tűnt fel: először vörös gömbnek
látszott, majd betöltötte az égboltot. Zuhantunk a bolygó felé, de nem
estünk le rá, hanem elrepültünk fölötte.
Ez a bolygó-más képet mutatott, mint a miénk: málnaszínű növényzet volt
rajta, kék tavak és tengerek, narancsszínű hegyek, amelyeken különös,
rózsaszín-fehéres fáklyák lobogtak. Párafelhők úsztak el fölötte, sárgás-
zöldes és nem piszkosfehér színűek.
Itt is láttuk a tereken, a világító fák alatt, sőt még az épületek termeiben
is a galaktokat és csillagbarátaikat. Mindenhol vitáztak, kölcsönösen
próbálták meggyőzni egymást.
A szavaik fordítását nem kaptuk meg, de anélkül is tudtuk, miről
beszélnek.
Fogalmam sincs, hány óra hosszat tartott a repülés a bolygók és csillagok
között, de az biztos, hogy alaposan elfáradtunk. Graciőz javasolta, hogy
együnk 656
valamit, és pihenjünk. Ebéd után ismét összegyűltünk a szalonban. Innen
nyíltak az ajtók a terembe.
- Semmit sem lehet még tudni - mondta Luszin. - Összegeznek.
Vitatkoznak. Rettenetes!
Romero megvonta a vállát.
- Biztos vagyok benne, hogy ismerik a módját, hogyan lehet az egyes
gondolatokat összegezni és így megkapni a társadalom kollektív
véleményét. Valamelyik örökifjú galaktnak az a mestersége, hogy
mindenkit lehallgasson vagy még inkább kihallgasson.
Legjobban Or4an idegeskedett. Odaültem mellé.
- A jól bevált elzárkózás tehetetlenségi erejét kell magukban legyőzniük -
mondta komoran. - Ha kilépnek a falaik mögül, az a veszély fenyegeti
őket, hogy odalesz a jólétük. És még egy: a pusztítók mint szövetségesek!
Még okos galaktok sem tudják ezt megemészteni. Ti rögtön hittetek
nekem, de nem azért volt-e ez így, mert korábban gyakorlatilag nem
találkoztatok pusztítókkal? Ők viszont több millió emberi éven át
tanulmányoztak bennünket.
- NenvOrlan, nem azért hittünk-neked, mert rosz-szul ismertünk titeket!
Egyszerűen az emberek biztosak benne, hogy a jó logikusabb a rossznál,
és az együttműködés hasznosabb a háborúnál. Mi az értelemre
apellálunk, és az értelem mellé felsorakoztatjuk az erőnket is. Az értelem
és az erő szövetsége: lehet-e hatásosabb ennél valami?
Graciöz és Tigran lépett a terembe. Rögtön körülfogtuk őket.
- Nem győztél meg bennünket, Eli admirális - jelenteje be Graciöz. - Két
kérdést teszünk fel neked, és világos választ várunk. Az első:
logikusnak tartod-e, hogy a galaktok felcseréljék a jelenlegi jólétüket és
gazdagságukat egy olyan háborúval járó,,ba-jokra és nélkülözésekre,
amely nem az ő érdekeikért folyik? A második: biztos vagy-e benne, hogy
az ellen-
657
ségeink képesek megváltozni? Rá lehet-e venni az alkotó munkára azokat,
akik eddig kizárólag a pusztításban leltek élvezetet? Milyen biztosítékot
tudsz erre nyújtani?
Orlan nagy zajjal berántotta a fejét a vállai közé.
- Éppen erről beszéltünk az imént, Eli!
Mary megfogta a kezemet. Nagyon sápadt volt.
- Nyugodj meg - mondta. - Ilyen ideges állapotban nem szabad vitába
szállnod velük!
- Menjünk - szóltam oda Graciőznek és Tigran-nak. - Feltettétek a
kérdéseket, és választ is fogtok kapni rájuk.
12.
A terem felé haladva összeszedtem magam. Tudtam, hogy kiabálással és
szemreháayásokkal semmire sem megyek. És ha az előbb úgy
szónokoltam, mint egy régi népgyűlésen volt szokásos, most
elhatároztam, hogy ezentúl nem így teszek. Mindenkit, akit meg tudtam
győzni és magam mellé állítani, meggyőztem és magam mellé állítottam;
a többieket viszont nem meggyőzni kell, hanem megcáfolni.
Amikor odaálltam az asztal elé, a számomra láthatatlan milliárd és milliárd
szempár kereszttüzébe, az értelmem világos és hideg volt.
- Tehát az első kérdés - kezdtem -: logikus lenne-e felcserélni a jelenlegi
jólétet és gazdagságot a háborúval járó bajokra és nélkülözésekre? Igen,
logikus. Sőt több mint logikus: elkerülhetetlen! Más mód ugyanis nem
kínálkozik arra, hogy megőrizzétek a jelenlegi jólétet, csak ez: vállalni kell
a veszélyt és a nélkülözést. Harcolni pedig nem idegen érdekekért fogtok,
hanem a saját érdekeitekért. Nektek, akik a saját bolygóitokon
halhatatlanok vagytok, egyformán a kezetekben 658
van a jelen és a távoli jövő. Miért csak a mai napra gondoltok? Én, az
ember, hátat fordíthatok a jövőnek, az úgysem lehet az enyém, a testem
már rég elporladt, amikor a távoli jövő eljön, mégis harcolok érte, a
'mások jövőjéért, mivel az utódaim számára az lesz a jelen, és ők
emlékezni fognak rám, hálásak lesznek nekem ezért. Számotokra pedig ez
a jövő a saját jövő töket jelenti, még-csak nem is az utódaitokét, hanem a
sajátotokét. Miért akarjátok megfosztani magatokat tőle? Talán nem
hiszitek, hogy a jelenetek és az az idő, amelyet ti a „mindig" szóval
jelöltök, rosszabb lesz, mint ez a csodálatos jelen? Akkor hallgassatok
meg engem, hallgassatok és gondolkozzatok!
Ott, a világmindenség végtelen térségein, ahonnan egykor kiűztek
benneteket, most az ellenségeitek, a pusztítók uralkodnak. Azt hiszitek,
hogy nem jelentenek fenyegetést a számotokra? Azt hiszitek, hogy a
rettenetes biológiai fegyver megbízható védelmet nyújt ellenük? Csak ma,
kedves barátaim, csak ma bízhattok ezekben a fegyverekben, holnap már
nem, ti pedig az örökkévalóságban éltek. Akarjátok tudni, mi lesz holnap,
és hogyan végződik ez az „örökkévalóság"?
A pusztítók pontosan tudják, hogy semmiféle élőlény nem képes a
közeletekbe férkőzni. Nem is akarnak idejönni: ma még nyugodtak
lehettek efelől.
De a pusztítóknak van egy kitűnő tulajdonságuk, amely belőletek
hiányzik, és amely rettenetesen veszélyes rátok nézve. Ti elértétek a
tökéletességet, biztosak vagytok magatokban, nyugodtan mondhatjátok
azt, amit ember még soha ki nem mondhatott: „Állj meg, pillanat,
gyönyörű vagy!" Gyakorlatilag mást sem tesztek, mint ezt a jelenlegi
gyönyörű pillanatot gyönyörű örökkévalósággá változtatjátok, vagyis meg
akarjátok őrizni az egyszer megszerzett boldogságot. A pusztítók viszont
fejlődnek, fáradhatatlanul tökéle-
659
tesítik a tudásukat, de gonosz irányban fejlődnek, a gaztetteiket
tökéletesítik:
Azt hiszitek, hogy csak üres filozofálgatás az, amit a Legfelsőbb Pusztító
saját történelmi küldetéseként hirdetett meg? Az élő szervezetek gépekké
való változtatása csak mesebeszéd szerintetek? Nem, kedves és rövidlátó
barátaim, valóban ez a céljuk, és a pusztítók tudnak dolgozni! És valóban
dolgoznak is, higgyétek el, dolgoznak, nemcsak élvezik az életet, mint ti!
Most pedig - folytattam - el tudom mondani nektek, mi vár rátok,
halhatatlanok, a közeli jövőben. Száz és száz ellenséges űrhajó fog
megjelenni az űrerő-dítményeitek előtt, ti pedig megszólaltatjátok gyilkos
erejű biológiai fegyvereiteket. De a pusztítók űrhajói nyugodtan tovább
haladnak majd előre, mivel az egyiken sem lesz egyetlen élő molekula
sem, amely megsemmisülne a sugárcsapás erejétől. Az űrhajókat gépek,
értelmes és élettelen gépek fogják irányítani. Nem hisztek nekem?
Tagadjátok, hogy a gépek értelmesek lehetnek, úgy vélitek, hogy az agy
csak biológiai úton sajátíthatja el az értelmet? Ezt ismételgetitek
magatokban? Rendben van, tételezzük fel, hogy az értelem biológiai
jelenség.
Mi azonban már láttunk olyan, egyelőre élő automatákat, amelyeknek az
agyuk helyén adó-vevő állomások vannak. Ezek tartják.a kapcsolatot az
aggyal, amely a testükön kívül helyezkedik el. S ezek az élő automaták
kitűnően működnek, ők irányítják a Harmadik Bolygó gépeit. Azt
mondtam: „egyelőre élő automaták", és nem véletlenül mondtam így. Már
most sem muszáj élniük ezeknek az egyelőre élő automatáknak; holnapra
már teljes egészükben gépek lesznek, ugyanolyan tevékeny, ugyanolyan
gyors és fejlett gépek, mint ma, sőt még tevékenyebbek, még
fejlettebbek. A reális kilátások a következők: lesz egy hatalmas irányító
agy az egyik olyan égitesten, amelyet a 660
fegyvereitek nem képesek elérni, és lesznek automaták, amelyek a
fénysebesség fölötti gyorsaságú, tökéletesen rejtett hullámhosszokon
kapcsolatban állnak majd az aggyal.
Mi vár rátok, ha ez bekövetkezik? Nem tudjátok? Ezt is elárulom nektek,
barátaim! A halhatatlan ga-laktok túlnyomó része el fog pusztulni az/első
támadásnál, és még ők járnak jól! Sokkal rosszabb sors vár azokra, akik
életben maradnak. Gazdag, rendezett bolygóitokra gravitációs csapások
zúdulnak, szépséges városaitok és pompás parkjaitok porrá és hamuvá
válnak, amely úgy fog úszni a bolygók fölött, mint egy felhőrengeteg. Mi
láttuk ezt a hamufelhőt a tragikus sorsú Szigmán és a Plejádok más
bolygóin. De a bolygóitok elpusztítása előtt láncot vernek a nyakatokra, és
közönyös automaták rabságba hajtanak majd benneteket. Megpróbáltok
menekülni, de nem lesz hová! Térdre esve könyörögtök, de nem lesz
irgalom! Saját kezetekkel akartok véget vetni az életeteknek, de a halál
sem könyörül rajtatok, hiszen a saját bolygóitokon nem ismeritek a halált!
Jajongani fogtok, tépitek majd a hajatokat, őrjöngve átkozzátok a sorsot,
belemartok saját húsotokba, ököllel fogjátok a fejeteket verni! Ez nem
tilos, ezért nem büntetnek meg senkit az őrök, verhetitek a fejeteket,
haraphatjátok saját húsotokat, onthatjátok a könnyeiteket! Körülöttetek
csak automaták lesznek, s mindez nem izgatja őket, a szánakozás nem
lesz beléjük programozva!
Ilyen lesz a holnap és ez még mindig elviselhetőbb, mint a holnapután.
Akkor élő és halhatatlan rabszolgái lesztek gépuraitoknak, amelyek
könyörtelenül kiszívják életnedveiteket. A gép örök lakájaivá,
szeszélyeinek örök szolgáivá váltok; előbb-utóbb a gépeknél is
megjelennek a szeszélyek, mégpedig rettenetesek, értelmetlenek,
logikátlanok, de kötelezőek rátok, a rabszolgákra nézve. ,
661
Megalázó a hajbókolás az élő és üresfejű, dölyfös és szeszélyes,
gyanakodó és kegyetlen zsarnok és kizsákmányoló előtt is. Mennyi
gyönyörű legendánk van nekünk, embereknek arról a nehéz, önfeláldozó
és szent harcról, amelyet a kiszolgáltatottak vívtak rabtartóik ellen. De
ezerszer, milliószor szégyenteljesebb és keservesebb a gép rabja, egy
elektronikus rendszer szolgája, holt kapcsolókarok lakája lenni.
Holnapután pedig ez vár rátok, akik ma tökéletesek, istenhez
hasonlatosak vagytok! És akkor hol keresitek a kiutat? Merre indultok? Kit
hívtok segítségül? Nem fogjátok megtalálni a szabadulás útját, nem lesz
senki a segítségtekre! Ma ti magatok ássátok meg azt a feneketlen
sírgödröt, ahová holnap belezuhantok!
Ez az én feleletem az első kérdésre.
És most nézzük a másodikat. Nem hisztek benne, hogy a pusztítók holnap
a barátaitok lehetnek? De miért nem hiszitek, kérdezem tőletek? Azért,
felelitek, mert lehetetlen megváltoztatni kegyetlen természetüket, nem
lehet alkotó életre késztetni azokat, akiket a rombolás szenvedélye hevít,
kilátástalan teremtő munkát várni azoktól,, akik az általános káoszról
álmodoznak. Én azonban nem értek egyet ezzel! Nem szabad ilyen
szemellenzősen gondolkodni! Tekintsetek a világra, mennyivel sokszínűbb
és bonyolultabb, mint a ti rendszeretek. Az egész világ
ellentmondásokból, számtalan dimenzióból áll, ti pedig egyenes vonalként
látjátok. Sok irányban fejlődik, erők feszítik belülről, és mint egy
robbanásnál, egyszerre többfelé száguldanak a részei, ti pedig csak azt a
kis szilánkot érzékelitek, amely belecsapódott a melletekbe.
Vizsgáljuk meg nyugodtan és objektívan a kérdést.
Ma ti tudtok a legjobban életet teremteni a világmindenségben, legalábbis
abban a részében, amelyet ismerünk. Létezésiek történelmi céljául
minden élő biológiai jegyeinek a felerősítését tartjátok; ezt állítjá-662
tok, eszerint cselekedtek. Gyűlölitek az automaták élettelen hidegségét,
konok alapossággal ellenőrzitek, hogy a bolygóitokra érkezők nem
hoznak-e magukkal a szervezetükben valami mesterséges, halott
alkotóelemet. Ezt az ellenőrzést a saját bőrünkön tapasztaltuk.
És én hálaéneket zengenék nektek, a világmindenség legnagyobb
életteremtőinek a tiszteletére, ha ugyanakkor nem lennétek minden élő
ugyancsak legnagyobb potenciális gyilkosai! Vagy nem ti alkottátok meg
azt a fegyvert, amely biztos halált jelent mindenfajta élet számára, kezdve
a legprimitívebbtől a legbo-nyolultabbig? És ha ma a védőrendszereteket
képező ezernyi kisbolygó közül csak egy is felrobbanna, a kiáramló
sugarak vajon nem égetnék-e fel még kegyet-lenebbül és
irgalmatlanabbul az életet tökéletes bolygóitokon, mint azt a
legkegyetlenebb és legirgalmatla-nabb pusztítók megtehetnék?
Az élet teremtésének és fejlődésének lehetőségét oly módon biztosítjátok,
hogy tökéletes elpusztításának a lehetőségét is létrehoztátok; ilyen
bonyolult mindez nálatok. Az életet a halál védelmezi: az a ti valóságtok.
És maga a halhatatlanságotok is azon alapul, hogy birtokában vagytok
annak a valóban rettenetes képességnek, amely egy szempillantás alatt
meg tudja semmisíteni az élet bármely formáját, el tudja vágni a
halhatatlan élet fonalát is. Az éremnek két oldala van, a fejlődés az
ellentétek között egyensúlyoz; miért feledkeztek meg erről?
Ha pedig az egyre inkább gépekké váló automaták rabszolgái vagy
cinkosai lesztek, mivel fogjátok eltölteni a nehezen elért halhatatlanság
végtelen esztendőit? Az automatizációt, a mesterségességet fogjátok
fejleszteni, azon fogtok dolgozni, azt fogjátok megvalósítani, hogy az
életet kiirtsátok a világból, és éppen ti. akik most azzal büszkélkedtek,
hogy életet teremtetek! A rabszolgák ugyanis az uraik parancsát teljesí-
663
tik, az uraitok pedig nektek, halhatatlan rabok, azt fogják parancsolni,
hogy a halált terjesszétek a világmindenségben! És az egész szánalmas
halhatatlanság-tok a halált fogja szolgálni!
Most pedig vizsgáljuk meg az ellenséget. Azt hirdetik, hogy a hitük
szimbóluma a pusztítás, azt hirdetik, hogy ők a káosz, a zűrzavar
küldöttei. És ez valóban így van: a pusztítók valóban pusztítók, a káosz, a
zűrzavar küldöttei.
Ám annak érdekében, hogy létrehozzák az általános zűrzavart, szigorú,
kegyetlen, hallatlanul könyörtelen, rendet teremtettek a házuk táján.
Városokat és gyárakat építenek, űrállomásokat szerelnek össze, űrhajóik
ott száguldanak a kozmoszban, egyik a másik •után teszi lakhatóvá a
bolygókat és a csillagrendszereket. Hangsúlyozom: a pusztítók alkotnak,
szerveznek, rendet teremtenek. Nincsenek ma a Per-seusban jobb
szervezők és teremtők, mint a pusztítók!
Természetesen alkotó munkájuk a pusztítást készíti elő, sőt már pusztít is,
társadalmi hierarchiájuk szörnyűséges kegyetlensége ahhoz kell, hogy
terjesszék a mindent átfogó káoszt, műszaki remekléseik a társadalmi
gonoszság lehetőségét teremtik meg. Ezek. tények; a pusztítók ilyenek, és
nem akarom felmenteni őket.
De oda kell figyelni tevékenységük összetett jellegére, a belső
ellentmondásokra is. A világ sokszínű, képét egyetlen színnel lehetetlen
megfesteni. Állítom, hogy az ellentmondás másik oldala, a mai gonosz
pusztítóknak az űrben végzett műszaki munkája önmagában, a gyilkos
célok figyelmen kívül hagyásával hasznos, és nem gonosz.
Mi a rossz abban, ha a Térgörbítő Állomások szabályozni fogják a tér
struktúráját, a hatalmas csillagközi űrhajók pedig utasokat'és árukat
szállítanak majd a csillagvilág egyik végéből a másikba? Már 664
maga az, hogy a pusztítók képesek irányítani a gravitációt, a legnagyobb
alkotásaik közé tartozik. Nem akarom felsorolni műszaki eredményeiket, ti
azokat nálam jobban ismeritek. És állítom, hogy a névtelenek, akik ezeket
az eredményeket elérték, a mi potenciális barátaink. Az alkotó értelem a
pusztítók birodalmában már lázadozik, olyan erők érlelődtek meg ott igen
régen, amelyek népmozgalmat akarnak kiváltani a rabtartóik ellen.
Nekünk pedig kötelességünk, hogy segítsük ezeket az erőket.
Azt kérdezitek: hol vannak ezek az erők? Első látásra nem lehet
megpillantani őket, túl nagy az elnyomás, túl súlyosak a büntetések,
amelyekkel az ellenállás bármilyen kísérletét sújtják. De talán az elnyomó
gépezet kegyetlensége, a megtorlás súlyossága nem azt tanúsítja, hogy
az ellenállók ereje jelentős? Az egykori pusztító, Orlan barátunk azt
mondta, hogy csak egy lökést kell adni, és a pusztítók birodalma
darabjaira hullik szét. Akkor pedig, barátaim, ne késlekedjünk azzal a
lökéssel!
Azt kérdezitek: mi a biztosíték? Éneikül nem hiszitek, hogy a pusztítók
képesek alkotókká válni? Itt van a kért biztosíték, nézzetek jól ide! Orlan
és Gig, álljatok fel, hadd lássanak benneteket a galaktok és
csillagbarátaik! Orlan, a Legfelsőbb Pusztító tanácsadója, udvari méltóság,
a Birodalom egyik legtekintélyesebb előkelősége, a nagy tehetségű
hadvezér a maga jószántából állt a mi oldalunkra. De kinek az oldalára,
kérdezem én? A győztesekére talán, akik megroppan-tották a Birodalom
gerincét, és az ő segítsége nélkül diadalmaskodtak? Nem, Orlan a
tehetetlen foglyok oldalára állt, akiknek a jövője még tökéletesen
bizonytalannak látszott. Orlan átállt hozzánk, hbgy megosz-sza velünk a
sorsunkat, és nem azért, hogy odatelepedjen a lakodalmi asztalhoz! És
Gig, a mindig vidám, jólelkű, kedves Gig talán azért fordított hátat a
pusztí-
665
toknak, mert az érdekei így kívánták? Nem, ő azért tette ezt, mivel
alkalom adódott arra, hogy otthagyja a pusztítókat, mert nem bírt tovább
köztük élni!
Azt mondjátok erre, hogy Orlan és Gig önmagában még nem biztosíték
arra nézve, hogy más pusztítók is így cselekszenek majd. Éppúgy nem az,
ahogy a Harmadik Bolygón székelő Legfőbb Agy átállása ,sem biztosíték,
hogy a többi öt Legfőbb Agy szintén elfordul a vezérétől. Nem így van,
barátaim! Ez igenis biztosíték a javából, tökéletes garancia! Azért
tökéletes, mert Orlan és Gig voltak az első pusztítók, akikkel találkoztunk,
és ők, az elsők, közénk álltak. Nem kerestük, nem kiválasztottuk őket,
ellenkezőleg, őket maga a Legfelsőbb Pusztító választotta ki, és
természetesen a leghűségesebbeket, a legirgalmatlanabba-kat kereste.
Ők pedig közénk álltak! És nem maradtak hűségesek a vezérükhöz, és
főleg nem irgalmatlanok. Továbbá nem átálltak hozzánk, ez a szó nem
fejezi ki a lényeget, hanem menekültek hozzánk, és így lettek végül
szabadok.
Hát ez a tökéletes biztosíték: az ellenség főemberei elhagyják urukat, a
testőrgárda tagjai vonják ki a kardjukat ellene! Mert a Legfelsőbb Pusztító
az elnyomást és a megalázást, a jogtalanságot és a hazugságot testesíti
meg. Mi pedig a szabadságot jelentjük, a kölcsönös tiszteletet, az
egyenjogúságot és az igazságot. Ne kérjetek több biztosítékot, ennél
tökéletesebbek nem léteznek. Én befejeztem. Döntsetek!
- Pihend ki magad, Eli - mondta Graciőz. - Az ' adásnak vége, időt kell adni
a galaktoknak, hogy végiggondolják a beszédedet.
Átmentem a szalonba. A barátaim odasereglettek körém. Luszinnak
csörgött a könnye, Harsona is a szemét törölgette a szárnyával.
Orlan annyira fel -volt indulva, hogy semmit nem tudott mondani, csak
sápadt arca fénylett 666
meghatöttan. Gig csaknem összeroppantott csontölelésével. Romero
tisztelettel a hangjában azt mondta:
- Kiderült, hogy ön született szónok, kedves admirálisom!
Oszima inkább mérges volt.
- Ha ezek az élő istenek nem adnak nekünk néhány űrhajót és egypár
biológiai fegyvert, akkor olyan ostobák, mint-ft-vak kismacskák. És ebben
az esetben ki ne ejtsétek többé előttem azt a szót, hogy galakt! '
Mary megfogta a kezemet.
- Amikor hallgattalak, Eli, elállt a szívverésem. Ha nem is egyeznek bele a
javaslatodba ezek a különös lények, a beszéded akkor is csodálatos volt,
egyszerűen csodálatos!
Bosszúsan elhárítottam a dicséretet:
- A beszédek akkor jók, ha eredményesek. Fabatkát sem ér az egész, ha a
galaktok megtagadják tőlünk a segítséget.
Még beszélgettünk egy ideig, s hirtelen azon vettem észre magam, hogy a
dívány támlájának dőlve el-szenderedtem. Mary később elmondta, hogy
nyögtem és meg-megremegtem félálomban. Csak akkor tértem
magamhoz, amikor Máry megrántotta a ruhám ujját.
Graciőz és Tigran lépett a szalonba. Először - és utoljára - láttam
felindultnak a galaktokat, még a szokásos udvarias mosoly sem fénylett
az arcukon.
- Eli admirális! - kezdte el ünnepélyesen a mondó-kaját Graciőz. - Hallgasd
meg a döntésünket: a bezárkózás hosszú évezredei után a galaktok ismét
kilépnek a csillagközi térségbe. Mivel ti, emberek erősebbek vagytok
nálunk, örömmel a parancsnokságotok alá rendeljük magunkat. A
legközelebbi időben a kisbolygók előtt gyülekezik a Tűzszínű csillag
bolygórendszerének egységeiből álló hajóhad, pontosan harmincöt
667
harci űrhajó. Más csillagrendszereinkből is elindulnak a cirkálóink,
összesen négyszázötven űrhajó. Vedd át a galaktok ürflottájának
parancsnokságát, emberek admirálisa!
13.
Nem vártam be a többi csillagrendszerből érkező egységeket: André a
Harmadik Bolygóról jelentette, hogy Allan űrhajói ellen a pusziitok óriási
flottája gyülekezik, egyre-másra jelennek meg az újabb és újabb űrhajók.
Nem volt kétségem afelől, hogy az ellenség nem akar késlekedni a döntő
ütközettel. Addig kell Allan-nal végezniük, amíg a galaktok oda nem
érnek. Legalábbis én ezt tettem volna az ő helyükben, és semmi okom
nem volt rá, hogy az ellenséget magamnál ostobábbnak tartsam.
Amikor az első harmincöt űrhajó megérkezett a gyülekezési helyre,
elrendeltem az indulást. A más csillagrendszerekből közeledő űrhajókat
utasítottam, hogy két flottát alakítva siessenek az űrnek arra a pontjára,
ahol Allan áttört.
A vezérhajó antennáit ismét felvontam az Ökörhaj-csáron; az űrhajót
Oszima vezette, a helyettese Tigran volt. A galakt most ismerkedett az
emberi űrhajók berendezéseivel.
Az út harmadik hónapjában két fontos esemény játszódott le. Jelentés
érkezett, hogy a galaktok második, kétszáz űrhajóból álló flottája kilépett
a csillagközi térségbe, és felénk száguld, míg a harmadik flotta - még
kétszázhúsz űrhajó - csaknem befejezte a gyülekezést, és a legközelebbi
napokban elindul. A második üzenet aggasztó volt: a mi ürflottánkkal
párhuzamosan repülve ellenséges cirkálók tűntek fel.
668
A pusztítók űrhajói zöld pontokként villogtak a képernyőn.
Megtanácskoztam a dolgot Graciőzzel és Orlannal. A galakt bátran tartotta
magát, bár félt az ellenséggel való találkozástól, hiszen a pusztítók eddig
mindig felülkerekedtek a nyílt ütközetekben. Orlan komor volt.
- A Legfelsőbb Pusztítónak valamilyen aljas ötlete támadt. Persze hogy
esze ágában sincs odaengedni minket abba a körzetbe, ahol Allan űrhajói
ellen folyik a harc.
Én egyelőre nem láttam okot az aggodalomra. Semmi meglepő nem volt
abban, hogy a pusztítók még útközben akarnak megsemmisítő csapást
mérni ránk. Tudtam, hogy az Ökörhajcsár, amely képes az anyagi testek
elnyeletésére, nem lesz könnyű dió a számukra, ebbe bizony beletörik a
foguk.
Megüzentem a Harmadik Bolygóra, hogy látom az ellenséget.
André rögzítette az útvonalunk felé haladó valamennyi ellenséges űrhajó
helyzetét. Hatalmas számuk aggasztotta őt, ezért azt javasolta, hogy.
térjünk ki a Narancsszínű felé. Kis távolságban az Állomás gépezetei
tökéletesen működnek, de a nagy hatósugarú generátorokat még nem
sikerült kijavítaniuk, bár éjjel-nappal ezen dolgoznak. „Csak a
Narancsszínű körzetében tudjuk védőpajzsunk alá vonni a flottátokat" -
jelentette André.
Sokáig töprengtem André üzenetén. Minden porci-kám tiltakozott az ellen,
hogy az Állomás mellett keressünk menedéket. Az ellenség éppen ezt
akarta kierőszakolni: így meg tudta volna akadályozni az egyesülést
Allannal. Csak taktikai különbség volt aközött, hogy magunk térünk-e ki,
vagy szétszórnak bennünket az ütközetben; a stratégiai célt mindkét
esetben elérték volna. i
669
A töprengéseim eredményeit továbbítottam valamennyi űrhajónkra.
Már pontosan tudtuk, hogy nemcsak egy kisebb egység, hanem egy egész
ellenséges űrflotta akarja az utunkat állni. Az égbolt egész északi
félgömbjét zöld fénypontok pöttyözték, több mint kétszázan voltak már,
és egyre újabb és újabb zöld lángocskák csatlakoztak hozzájuk. Orlannak
az volt a véleménye, hogy a Legfelsőbb Pusztító nem akarván
meggyengíteni az Allan ellenében felsorakozó fő erejét, valamennyi
kozmikus tartalékát mozgósította a harcra. Ebben csak annyi volt a
biztató, hogy a galaktok másik két flottájának már nem kellett tartania az
ellenség jelentősebb erőivel való találkozástól. A pusztítók űrflottája
egységes csoportban, velünk párhuzamosan száguldott, nem előzött meg
bennünket, de nem is maradt el. Persze nem volt nehéz dolog a galaktok
lassú űrhajóival együtt haladniuk.
Ezekben a napokban a Narancsszínű oldalirányban helyezkedett el tőlünk,
most volt a legkisebb távolságra az űrflottánktól. Nem találhattunk volna
kedvezőbb alkalmat arra, hogy az Állomás gépezeteinek a menedékébe
húzódjunk. Az út minden további órája- . bán egyre távolodni fogunk tőle.
- - Akkor hát döntsünk - fordultam oda Graciőz-höz. - Az emberek
véleményét - és én is így gondolko-dóm - ismeritek. A menekülés a
hadjárat kudarcát jelentené, az út folytatása az ütközet lehetőségét.
A galakt becsületére legyen mondva, nem sokáig tétovázott.
- Nem azért bíztuk rád a parancsnokságot, Eli, hogy az első veszély
pillanatában lázadozni kezdjünk. Én az út folytatása mellett vagyok, és
erről már értesítettem a többi űrhajót is.
Ezután már távolodtunk a Narancsszínűtől. Összeszorult szívvel néztem,
hogyan válik mind fakóbbá a 670
képernyőn a csillag, amely nem is olyan régen annyi gyötrelmet okozott
nekünk, elvette tőlem és Marytől a fiunkat, és most az egyetlen
védelmezőnk volt a pusztítók csillagbirodalmában.
Kiszámíttattam a fedélzeti számítógéppel, mikor szeljük át az Állomás kis
generátorai hatósugarának határait. Megtudtam, hogy addig a pontig,
ahol még számíthattunk az Állomás segítségére, már csak néhány napnyi
út maradt.
- Kedves barátom, ön az egyetlen, aki tudja, mit főzhetnek ki ebben az
esetben a pusztítók - fordult Romero Orlanhoz. - Nem tudná véletlenül
felvázolni nekünk, hogy milyen feladatai és lehetőségei lehetnek a minket
követő ellenséges űrflottának?
Orlan véleménye szerint a pusztítók flottája a térgörbítő generátorok
hatósugarának határáig fog támadás nélkül követni bennünket.
Hadvezéreik minden bizonnyal tudják, hogy az Állomást még nem
állították helyre teljesen, és taktikájukat erre a'tényre építik. Amint
védőpajzs nélkül maradunk, nekünk rohannak. Most még egy tömegben
haladnak, de a támadás előtt szétszóródnak, hogy a tér minden oldaláról,
gömbszerűen vegyenek körül minket. Tudják, hogy űrflottánk legfőbb
ereje az Ökörhajcsár, és igyekezni fognak, hogy elkerüljék harci tér- és
anyagelnyelőinek csapásait.
- Akkor pedig kapnak egyet a biológiai fegyverekből! - kiáltott fel Gig. A
láthatatlanok vezetőjének szemgödrei sötét fényben égtek, annyira
fellelkesítette őt a hatalmas űrcsata kilátása.
Orlan szkeptikusan a válla közé húzta a fejét.
- Kétségtelen, hogy sok ellenséges űrhajó személyzete elpusztul. De
milyen személyzet ez? Mi történik akkor, ha az űrhajók irányítópultjai
mellett biológiai automaták ülnek, agyuk helyén egy beprogramozott
számítógéppel? Elpusztulnak persze, de nem is tudnak
671
róla, hogy mi történik velük, és a haláluk előtt még nagy veszteségeket
okozhatnak nekünk.
Nem mondhatnám, hogy Orlan komor jóslata nem hatott ránk.
Együttéreztem a hallgatag Graciőzzel. Neki rosszabb volt, mint nekünk,
akik gyermekkorunktól hozzászoktunk, hogy életünk minden pillanatára
rávetődik a bármikor lehetséges halál árnyéka.
Odaértünk a Térgörbítő Állomás hatósugarának határához, majd átszeltük
azt. Az űrhajókon harci készültséget rendeltem el. Az Ökörhajcsár a
térelnyelőit az ellenséges űrflotta irányába fordította, a galak-tok éjjel-
nappal a biológiai fegyverek mellett ültek.
Egy ideig az a gondolat foglalkoztatott, hogy a bizonytalanság állapotát
saját kezdeményezésünkkel fogom megtörni. Az Ökörhajcsár gyorsabb
volt, mint az ellenséges ürcirkálók. Nem kellene-e megtámadni vele az
ellenség centrumát, és egyetlen csapással elnye-letni ezt a centrumot? A
fedélzeti számítógép elvégezte a szükséges számításokat, és ennek
eredményeképpen le kellett mondanom a roham tervéről. Eszerint mielőtt
az Ökörhajcsár a megfelelő távolságba érne, az ellenségnek sikerülne
szétszóródnia. Két-három cirkáló elpusztításánál nem érnénk el többet. És
amíg az Ökörhajcsár elbánna a halálra ítélt űrhajókkal, a maradék tömeg
rázúdulna a galaktok védelem nélkül maradt űrhajóira.'
A számítógép ítélete annyira kiábrándító volt, hogy nem tudtam félelem
nélkül nézni a zöld pontokat. De semmi nem mutatott arra, hogy az
ellenség támadni készül. A pusztítók egységei párhuzamosan
száguldottak a mieinkkel, úgy tartották a távolságot, mintha díszszemlén
lennének. Már-már arra kezdtem gondolni, hogy Orlan stratégiai jóslatai
nem igazolódnak be, és az ellenségnek egyáltalán nem áll szándékában
döntő csatát kierőszakolni.
Minden ember szereti illúziókban ringatni magát, és 672
ez alól én sem vagyok kivétel. Legfőképpen azt a reményt dédelgettem,
hogy harc nélkül is át tudunk törni a mieinkhez. Az az óra, amikor ennek a
reménye szertefoszlott, örök életemre bevésődött az emlékezetembe. Az
űrhajón felhangzott a harci riadó. Én éppen Mary és Romero társaságában
a szalonban voltam. Ők ketten a megfigyelőterembe siettek, én pedig az
űrhajó irányítóihoz.
A parancsnoki teremben Oszima, Tigran és Or-lan ült.
- Kezdődik - szólalt meg vészjósló szenvtelenséggel Orlan.
A képernyőn ide-oda futkostak a zöld pontok. Az ellenség mozgása
tökéletesen világos volt számomra: A pusztítók űrflottája szétszóródott,
éppen azt tette, amit Orlan jósolt: gömb alakban körülvett bennünket,
hogy aztán minden oldalról ránk támadjon.
Cirkálóiknak legalább a felét a biztos pusztulás •várta, de ők, úgy látszik,
előre megbékültek a gondolattal, ha ennek árán megsemmisíthetnek
bennünket. Orlan helyesen mérte fel stratégiai tervüket.
Kiadtam a parancsot, hogy a galaktok űrhajói tő-mörüljenek szorosan
egymás mellé, az Ökörhajcsár pedig lóduljon előre.
A tervem a következő volt: a galaktok a fénysebesség alatti tartományban
a biológiai fegyvereikkel fognak védekezni,, az Ökörhajcsár pedig a
fénysebesség fölött fog száguldani a flottánk körül, és közbei)
megsemmisíti a hatósugarába kerülő ellenséges űrhajókat.
A történészek, közöttük íomero is, később a lehetetlenséggel határos
elszántsága miatt bírálták ezt a tervet. De szerettem volna látni ezeket a
bölcs tudósokat az én akkori helyzetemben: egyetlen igazán gyors
mozgású űrhajó állt szemben egy egész flottával. Még ma, sok évvel az
események után is bizonyos vagyok azonban benne, hogy meg tudtuk
volna védeni a ga-
673
laktok űrhajóit a közvetlen csapástól, az ő fegyvereik
pedig a biztos halált szórták volna az ellenségre...
Ám az események egészen más fordulatot vettek.
- Hátrálnak, admirális! - kiáltott fel Oszima.
A pusztítók azonban nem hátráltak: kegyetlen vihar tépte űrhajóikat. A
zöld pontok egész testükben remegtek, majd eltűntek a szemünk elől.
Még a fénysebesség fölötti mozgást érzékelő lokátorok csápjai sem tudtak
behatolni abba a pokolba, amely ott tombolt, ahol egy pillanattal előbb
még az ellenséges flotta száguldott. Az űrhajókat valami ellódította
tőlünk, ellökte őket egymás közeléből, az egyiket a másik felé dobta.
Folytatták a repülést, de a pályájuk megtört, összezavarodott,
rendszertelenül változott. Mindez az ellenség táborában bekövetkezett
fejetlenségről, riadalomról tanúskodott.
Valamikor mi is belekerültünk egy ilyen pokoli csapdába, és bennünket is
gyötört a félelem, de az, amiben most az ellenségnek volt része, százszor
erősebbnek látszott annál. A feneketlen szakadék, amelyet a pusztítók
évezredeken át mélyítettek áldozataik számára, most az ő lábuk alatt.nyílt
meg.
- A Térgörbítő Állomás nagy hatósugarú generátorai munkához láttak -
szakította meg a hallgatást Orlan. - Ha nem tévedek, admirális, André az
ellenséges űrflottát a Tűzszínű csillag felé irányította, a kisbolygók
biológiai fegyvereinek csapásai elé. Mennyire féltek a pusztítók még
közeledni is a halál .e rettenetes játékszereihez! És most itt a vég a
számukra!
Elfordítottam a tekintetemet a képernyőről, amelyen lassan kihunytak az
ellenséget jelző zöld tüzek.
- Egy biztos, kedves Orlan: most már semmi nem akadályozhat meg
bennünket abban, hogy egyesüljünk az emberek űrflottájával. És akkor
mit tudnak kezdeni a pusztítók az emberiség, a galaktok és a ti felkelt
bolygóitok egyesült erejével szemben?.
674
14.
Nem akarom hosszasan részletezni a később lejátszódott döntő ütközet
eseményeit. Elég, ha annyit mondok, hogy sem Allan egységeiben, sem a
galaktok űrflottájában nem sérült meg egyetlen űrhajó sem. Ezzel
szemben a pusztítók többet vesztettek, mint egyszerűen csak a cirkálóik
egyharmadát: egyszer és mindenkorra megfosztottuk őket a győzelemnek
még a reményétől is, Az ütközet'után az Ökörhajcsár óda-állt a Skorpió
mellé, és barátaimmal együtt elindultam Allanhoz. Az űrhajó lágyan
besiklott a Skorpió belsejébe. Elsőnek szálltam ki: nem is használtam a
lépcsőt, leugrottam a leszállópályára.
Még arra sem volt időm, hogy örömömben felkiáltsak, máris Allan ölelő
karjai között találtam magam. Allan után Leonyid, majd Olga következett,
Olga után Vera, aztán jöttek sorban a barátok, a számomra oly kedves
arcok, erős karok, összevissza csókoló ajkak. .. Hol csak mondtam valamit,
hol fel-felkiáltottam, körülöttem is beszélt, kiabált mindenki, és én nem
hallottam sem őket, sem magamat.
'Aztán egy kis idő múlva mintha megnyugodtunk volna, -és végre
körülnézhettem. Mary ott sírt Vera vállán, és Vera szintén könnyes
szemmel átölelte őt. Oszima szenvedélyesen magyarázott valamit
Leonyid-nak és Olgának, úgy látszott, mintha az Ökörhajcsár mindig
tettrekész kapitánya rögtön az első találkozáskor el akarná mesélni
Perseus-beli bolyongásaink egész történetét. Harsona hol az egyik
embertől a másikhoz szaladt, hol szárnyra kapott, és röpdösött fölöttünk,
s közben veszettül bőgött, mintha csatakürtöt fújna.
- Hát ezek kifélék, Eli? - kérdezte ijedten a hozzám lépő Olga.
Rémületében elsápadt, és eltorzult az arca.
675
Értetlenül fordultam meg, elképzelni sem tudtam, mi ijeszthette meg
ennyire a mindig nyugodt Olgát. A bolygóközi űrhajó lépcsőjénél ekkor
jelent meg Gig.
Ott állt egymagában, hatalmasan, örömtelién, egész testét rázta a boldog
nevetés, miközben sötét szemgödrével az összeverődött embertömeget
vizsgálta.
Ekkor egyik oldalról Orlan és Graciőz, a másikról Luszin és Tigran lépett
Gig mellé. Az emberek, galak-tok és pusztítók csoportja annyira váratlanul
tűnt fel, hogy az egész leszállópályát egy percre mozdulatlan némaság
töltötte be. Az emberek a csodálkozástól meredten bámulták a pusztítókat
és a galaktokat, azok pedig érdeklődéssel figyelték a földlakókat.
A csendet csak az élő csontváz csontjainak vidám zörgése törte meg.
Felmásztam hozzájuk, és átöleltem Orlant és Gra-ciőzt. Luszin ugyanezt
tette Tigrannal és Giggel.
- Barátaim - fordultam az emberek felé. - Ne csodálkozzatok, inkább
örüljetek. Amit most láttok, abban semmi rejtélyes nincs, az inkább
jelképes erejű. A világmindenség egyik sarkának három legnagyobb
csillagnépe baráti szövetségre lépett egymással. És ha arról még korai is
beszélni, hogy minden pusztítóból alkotó lett, az első, nyarat csináló
fecskék már köztünk vannak. Ők azok, üdvözöljétek őket!
Valamennyien lementünk a lépcsőn, és elvegyültünk az emberek között,
szinte elvesztünk a tömegben. Azt mondtam, „elvesztünk", és
mosolyognom kell. Gyakran mondunk közhelyeket és gondolkodunk
közhelyekben. Ami engem illet, én még csak elveszhettem a tömegben,
és Luszin még inkább a maga két méter húsz centiméteres termetével. De
a két, csaknem háromméteres galakt hatalmasan, ragyogó mosolyukkal
úgy emelkedtek az emberek fölé, mint szoboralakzatok.
Még kevésbé tudott elveszni Gig: kacagását az egész 676
űrhajón lehetett hallani, amerre ment, tisztelettudóan utat nyitottak
előtte. Aztán Harsona röppent oda hozzá, és átölelte a szárnyával; a
láthatatlan harcos és az angyal diadalmasan és boldogan lépkedett az
emberek között; olyanok voltak, mint ifjú házasok.a lakodalmukon. És
éppen olyan ujjongással köszöntötték is őket, mint az ifjú házasokat.
- Menjünk át a megfigyelőterembe - szóltam Allan-nak. - Megmutatom
neked a Narancsszínű csillagot, amely mellett, a rezidenciájában, a
Harmadik Bolygón most André Sersztjuk uralkodik. Igen, André, a mi
Andrénk, a drága André, az élő, a bolondos, a mindig nyüzsgő André!... És
ami a legfontosabb: a nagy hatalmú André! A Perseus csillagainak
legalább az egyharmada neki engedelmeskedik... Hová mész, Allan?
- Csak egy pillanat, Eli! - kiáltott vissza Allan, és befurakodott a tömegbe.
- Mi történt vele? - kérdeztem Olgát. - Mivel ijesztettem meg?
- Mindjárt megtudod, Eli. Nem megijesztetted, ellenkezőleg, örömet
szereztél neki.
Allan akkor jött vissza, amikor beléptünk a megfigyelőterembe. Egy
fiatalembert vezetett kézen fogva.
Az ifjú annyira hasonlított Andréra, hogy csaknem kővé meredtem a
meglepetéstől. André állt előttem, de nem az a megöregedett, mindig
ideges André, akit a Harmadik Bolygón hagytunk, hanem a régi, a fiatal
éveim barátja, a délceg, elbűvölően szép arcú André, akinek a fejét
ugyanazok a vállig érő, vörösespiros hajfürtök borították...
- Oleg! - nyögtem ki nagy nehezen. - Te ugye Oleg vagy?
A fiatalember zavartan odalépett hozzám. Megöleltem.
- Hogy kerültél ide? - kérdeztem.
677
- Három évvel ezelőtt megengedték, hogy csatlakozzam az expedícióhoz
- felelte az ifjú. - Az anyám az Ohrán maradt, és én megígértem neki, hogy
azonnal megüzenem, ha megtudok valamit az apámról.
- Még ma közöld az Ohrával, hogy apádat megtaláltuk. Hamarosan
találkozni fogsz vele: az egyesült űrflotta a Narancsszínű felé indul, ahol
most a te apád parancsol.
A megfigyelőteremben annyian gyűltek össze, hogy nem mindenkinek
jutott szék, sokunknak állni kellett. A képernyő félgömbjein az űrhajók
fényei elhomályosították a csillagokat.
A galakt űrhajók zöld pontjai egybekeveredtek a mieink piros lángjaival. A
nagyítóberendezést ráállítottam egy kettősre, amely egy piros és egy zöld
pontból állt. A nagyító üvegjén a galakt űrhajó óriásnak tűnt a miénk
mellett.
Elnevettem magam. Tudtam, hogy nem kell szégyenkeznünk: a mi
űrhajóink kis méretei mögött gigászi erő rejtőzik. A pusztítók űrflottájának
a maradéka, amely szerteszóródott a csillagrendszerben, sokat
mesélhetne erről az erőről.
- Tettünk azért valamit a Perseusban - mondtam hangosan. - Valamit
azért tettünk, barátaim!
Szavaimra Oleg válaszolt. Hangjában szomorúság érződött:
- Mindent, ami fontos volt, már ti megtettetek... Nekünk, fiataloknak csak
az utolsó simítások maradtak.
Az emberek és a galaktok egyesült űrflottájának fényein át láttuk a
Perseus KHI csillagait, mögöttük pedig a Tejút, a világmindenség fenséges
és hatalmas csillagáradata hömpölygött.
Sehol nem olyan csodálatosan szép és grandiózus a Tejút, mint innen, a
Perseusból nézve; sehol nem olyan félelmesek a centrumát elborító
csillagködök. 678
- Igen, tettünk valamit - ismételtem meg. - És az, amit még tennünk kell,
évszázadokig elegendő lesz valamennyiünknek. De te, Oleg, más
feladatot kapsz, kívül a Perseuson. Ezzel a feladattal pedig csak a ti
nemzedéketek tud megbirkózni. Valahol arrafelé - mutattam a sötét
csillagködök irányába - él a ramírok titokzatos és hatalmas népe. Meg kell
tudnunk, kik ők. Expedíciót fogtok indítani a Galaktika centrumába; ez az
a feladat, Oleg, amely a mai fiatalok nemzedékére vár!

A FORDÍTOTT IDŐ GYŰRŰJE

Harmadik könyv
Világokkal vakító végtelen. Nekem mégis csak egy paránya csillog. Nem is
azért, mert együtt ég velem, Csupán mert kínoz már a többi csillag. S ha
terheimmel itthagy a remény, Őt hívom én szelíden kérdve, kérve. Nem is
azért, mert tőle jön a fény, Csupán ha ő van, nincs szükség a fényre.
I. ANNYENSZKIJ (Rigó Béla fordítása)
Lady! Itt van a Londonja. Látja? Önnek adom. Hallgassa csak, milyen Furcsán
morajlik, amíg darálom Egy álomhoz sem hasonló álom Mindent felőrlö
örvényeiben
V. ROZSGYESZTVENSZKIJ (Rigó Béla fordítása)

ELSŐ RÉSZ
A csillagdiszharmónia mártírjai
1.
Jól emlékszem rá, hogy azon a napon haragos eső zúdult a földre. A
Földtengely Bizottság, úgy látszik, elszámította magát: a Nagy Nyári
Zápor ünnepét csak egy héttel későbbre tervezték. A felhőszakadás ferde
sugarakban ömlő vízrengetege hangosan verte az ablakot, az utcán habzó
patakok rohantak. Felsiettem a nyolcvanadik emeleten lévő kertbe, és
élvezettel tartottam oda az arcomat az idő előtt érkező zápornak. Persze
egy pillanat alatt bőrig áztam. Amikor pedig Mary hívott, nem feleltem:
tudtam, hogy haragszik. Azelőtt sem szoktam esőkabátot felvenni, ha
kiszaladtam az esőbe, és ez mindig felmérgesítette. De Mary folytatta:
- Eli! Eli! Gyere le! Romero keres!
Amikor meghallottam Romero nevét, visszamentem. A szoba közepén ott
állt Paul - természetesen nem ő maga, hanem csak a képe.
- Rossz hireim vannak, kedves admirálisom! -mondta Romero.
Már húsz éve nem vagyok admirális, de Romero azóta sem szólít
másként.
- Végre tisztáztuk az Allan Kruz és Leonyid Mra-va-féle expedíció
pusztulásának a körülményeit. Szomorúan kell tájékoztatnom, hogy az
első feltételezés, miszerint véletlen szerencsétlenség áldozatai lettek,
nem igazolódott be. Az a feltevés sem állja meg a helyét, hogy Allan és
Leonyid számítási hibát követett el. A Nagy Akadémiai Számítógép haláluk
után min-
685
den utasításukat helyesnek találta: szegény barátaink cselekedetei a
lehető legjobbak voltak azok között a rettenetes körülmények között.
-Azt akarja mondani, Paul... - kezdtem el, de" Romero nem hagyta, hogy
befejezzem. Annyira fel volt indulva, hogy megszokott udvariasságáról is
megfeledkezett.
- Igenis, éppen azt akarom mondani, admirális! Harci tevékenység folyt
ellenük, és nekik erről sejtelmük sem volt! Azt hitték, a természet vad
szeszélyeivel van dolguk, míg valójában alattomos ellenség támadt rájuk.
Nem természeti csodáról volt szó, kedves admirális, hanem háborúról! A
Galaktika középpontjába indított első expedíció csillagháborúban pusztult
el, és nem az elemek játéka végzett vele. Ez a szomorú igazság Allan Kruz
és Leonyid Mrava expedíciójának a sorsáról.
Romero mindig szeretett emelkedett stílusban beszélni. Azóta, hogy
beválasztották a Nagytanácsba, és kinevezték a Csillagközi Szövetség
történetírójává, ez a mulatságos jellemvonása még hangsúlyozottabbá
vált. Egyébként a Galaktika centrumába indított első expedíció
pusztulásáról más hangnemben aligha lehetett beszélni.
- Mikor lesz a temetés?
- Egy hét múlva. Ön az első, admirális, akinek a tudomására hoztam az
expedícióról szóló híreket, és kétségkívül kitalálja, miért éppen önnek
mondtam el először mindezt.
- Kétségkívül fogalmam sincs, »miért éppen én jutottam az eszébe!
- A Nagytanács szeretné kikérni a véleményét. Azt akarjuk, hogy
gondolkozzon azon, amit most elmondtam.
- Gondolkozni fogok - válaszoltam, mire Romero alakja eltűnt.
686
Vállamra kanyarítottam az esőköpenyt, és ismét felmentem a
nyolcvanadik emeletre, a kertbe. Nemsokára Mary is utánam jött.
Átöleltem, egymáshoz simultunk. A ragyogó reggel borús alkonyattá
változott, sem a felhőket, sem a körút fáit nem láttuk már, és eltűntek
szemünk elől még a hatvanadik emeleten virágzó növények is. Most csak
eső töltötte be a világot, fényes, dübörgőn dalolva suhogó, olyan
mámoros, örömtől megittasultan csapkodó eső, hogy sajnálni kezdtem,
miért nincsenek szárnyaim: szerettem volna megverekedni a diadalmas
vízzuhatag áradatával, de aviettában ülve hiányzott volna az érzés
teljessége.
- Tudom, mire gondolsz most - szólalt meg Mary.
- Igen, Mary - feleltem. - Éppen harminc évvel ezelőtt egy ugyanilyen nyári
esőünnep idején szágul: doztam odafönt a zápor vízzuhatagában, és te
lego-rombítottál, amiért hősködöm. Megöregedtünk, Mary. Ma már aligha
tudnék megmaradni ott fönn, az egymást keresztező elektromos kisülések
között.
Időnként aggaszt, hogy Mary mennyivel jobban kiismeri magát az
érzéseimben, mint én magam. Szomorúan elmosolyodott.
- Nem erre gondoltál. Sajnálod, hogy nem lehettél a világmindenségnek
abban a távoli sarkában, ahol a barátaink meghaltak. Azt hiszed, ha velük
vagy, az expedíció veszteségek nélkül tért volna vissza.
.. .Ezt a szöveget az idegen idő burkában élve diktálom. Hogy ez mit
jelent, később magyarázom el. Előttem, egy átlátszó, az erőtérben
mozdulatlanul függő hengerben nyugszik az áruló visszataszító és
sohasem porladó teteme, az árulóé, aki ebbe a feneketlen, kiút nélküli
mélységbe taszított bennünket. A sztefeoképer-nyőkön egy
elképzelhetetlen világ, egy katasztrofális csillagörvény tájai tárulnak
elénk. Halálos biztonsággal tudom erről a szörny világról, hogy ez nem az
enyém,
687
nem az emberek világa; ellensége nemcsak minden élőnek, de minden
értelemnek is, és már nem hiszek benne, hogy a jelenlétem biztosíthatná
a veszteségek elkerülését. Felelősséget viselek az expedíciónkért, és
mégis tudatosan vezetem azt egy olyan úton, amelynek az utolsó
állomása minden bizonnyal a pusztulás. Ez az igazság. Ha ezek a
feljegyzések valamilyen csoda folytán eljutnak a Földre, az emberek meg
fogják tudni: tökéletesen átérzem ezt a hátborzongató igazságot,
tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy a bűn engem terhel.
Számomra nincs felmentés. Mindezt nem a kétségbeesés mondatja
velem, hanem az igazság felismerése.
Azon a napon pedig, ott, a szépséges, zöld színű Földön, az elérhetetlenül,
megfoghatatlanul távoli Földön a nyári zápor zengő zenéje mellett
szomorúan azt válaszoltam a feleségemnek:
- Sok mindent szeretnék, Mary! A vágyak felerősítik a létezés
tehetetlenségi erejét: először előrehajtanak, aztán fékezik a hervadás
folyamatát. Ifjúkorban és az öregség idején az ember többet akar, mint
amire képes. Jól tudom, hogy túl öreg vagyok már a vágyaimhoz. Csak
egy maradt számunkra, kedves társam: a csendes hervadás. Csak a
csendes hervadás, Mary.
2.
Nem voltam ott az űrrepülőtéren, ahol a Perseusból jövő űrhajó leszállt.
Nem mentem el a Nagytanácsnak a gyász alkalmából összehívott
tanácskozására sem. Nem kapcsoltam be a sztereoképernyőket a
szobámban. Mary később elmondta, milyen fenségesen szomorú
szertartással érkeztek meg a Földre az űrhajósok holttestei. Sírva jött
vissza az űrrepülőtérről. Egy 688
szó nélkül hallgattam végig őt, aztán visszamenteni a szobámba.
Ha az ismeretségünk első éveiben így viselkedtem volna, Mary biztosan
azt mondja, hogy érzéketlen vagyok. Most már értett engem. Régen
nincsenek már betegségek a Földön, az „orvos" szót sem használja senki.
Azt az állapotot azonban, amelybe az expedíció sorsának hírére kerültem,
csak betegségnek lehet nevezni. „Ezt alig lehet elviselni" - mondta
Romero, amikor átadta nekem azt a kazettát, amely az eseményeket
rögzítette a Perseusból való elindulás pillanatától egészen a halott
személyzettel érkező űrhajók leszállásáig. De több volt ez annál, amit
„alig lehet elviselni". Csaknem belepusztultam ebbe a betegségbe.
Aligha mentem volna el a temetésre, ha nem tudom meg, hogy a Földre
érkezett Olga is. Nem bocsátotta volna meg nekem, ha nem vagyok ott a
férje búcsúztatóján. És látni akartam a régi barátokat is: Orlant és Giget,
Oszimát és Graciőzt, Kamagint és Harsonát. Olgával együtt jöttek az ő
űrhajóján, az Orionon, hogy ott legyenek, amikor Leonyidék földi
maradványait ünnepélyesen elhelyezik a Panteonban. Romero felhívta a
figyelmemet, hogy búcsúbeszédet várnak tőlem; de mit tudtam volna
mondani azonkívül, hogy a halottak bátor csillagvándorok voltak, és én
nagyon szerettem őket?
A Panteon Gyásztermében Olga a vállamra borulva zokogni kezdett, s én
gyengéden simogattam ősz haját. Sokkal tovább állta az idő támadását,
mint mi, de ez a bánat most összetörte. Hogy valamit mégis mondjak, azt
mormogtam:
- Miért nem választasz más színt a hajadnak, Olga, hiszen ez nagyon
egyszerű.
Olyan szomorúan mosolyodott el, hogy aKg bírtam visszatartani a
könnyeimet.
689
- Leonyidnak így tetszettem, amilyen vagyok, és most már nincs kinek a
kedvéért szépítkeznem.
Olgával együtt jött a temetésre lánya, -Irina is. Jó tizenöt éve nem láttam,
bolondos, csúnyácska kislány volt, külseje és természete Leonyidra
emlékeztetett. Azelőtt sokszor csodálkoztam rajta, hogy milyen keveset
örökölt Irina anyja megfontoltságából, nyugalmából, a talányok
lényegének mélyére való hatolás képességéből, vasakaratából, amely a
jólelkű udvariasság mögé rejtezett. Most, a Panteonban azonban már
felnőtt nőt láttam: jó alakút, kreol bőrűt, lobba-nékony természetűt, gyors
beszédút és gyors mozgásút; olyan hatalmas, fekete szeme volt, a szeme
fehére olyan kékbe játszott, hogy alig tudtam levenni róla a tekintetemet.
Most még hasonlóbbnak találtam Leo-nyidhoz, mint régen, és nemcsak a
külsejét. Ma, amikor .aligha lehet valamit is helyrehozni, már tudom,
milyen súlyosan tévedtem Irinát illetően. Az okok hosszú láncolatában,
amelyek a jelenlegi siralmas helyzetet előidézték, ennek a tévedésemnek
is szerepe volt.
Barátságosan átöleltem Irinát, és azt mondtam:
- Nagyon szerettem az apudat, kislány.
Irina elhárította a kezemet, a szeme villogni kezdett. A régi, elnyűtt
kifejezés: „a szeme villogni kezdett" ebben az esetben az egyetlen helyes
fogalmazásmód. Irina szeme villogni kezdett, a lány számomra érthetetlen
kihívással a hangjában így felelt:
- Én is szerettem az apámat. És már nem vagyok kislány!
Végig kellett volna gondolnom szavai tartalmát, át kellett volna ereznem
hangnemének jelentését, és sok minden másképp alakult volna. De
láttam, hogy Lu-szin és Harsona közeledik, és nem értem rá szeszélyes
ifjú hölgyekkel törődni. Luszin megrázta a kezemet, az öreg angyal fekete
szárnyával csontot 'ropogtató 690
ölelésbe szorított. A halhatatlanság gyógyírja, amelyet oly szorgalmasan
próbálunk átvenni a galaktoktól, éppolyan keveset használt a
barátaimnak, mint nekem. Luszin jól tartja magát, szikár testében túl sok
az ín és a csont, és túl kevés a hús; az ilyenek lassan öregszenek. De
Harsona aggastyánnak néz ki. Soha nem gondoltam volna, hogy létezhet
ilyen szép öregség is, azt is mondhatnám, ilyen erőteljes aggság.
Gyengédséget érzek, amikor ezeket az egymásnak ellentmondó szavakat
- „erőteljes" és „aggság" - kimondom, és fájdalommal a szívemben
olyannak látom magam előtt a halott Harsonát, amilyen ott volt, a
gyászszertartáson: hatalmasan, fekete szárnyakkal, sűrű, teljesen ősz
bozonttal a fején, sűrű, teljesen ősz pofaszakállal...
- Tragédia! - mormogta szomorúan Luszin. - Micsoda tragédia, Eli!
- Körös-körül ellenség volt! - vicsorogta Harsona. - Harcolniuk kellett
volna! Te harcoltál volna, Eli, biztos vagyok benne! Kár, hogy én nem
voltam ott! Megmutattam volna egyet s mást abból, amit a Harmadik
Bolygón, a csatákban tanultam!
Orlan és Graciőz jött oda hozzánk. Amikor mindketten olyan bolygóra
lépnek, ahol emberek vannak, csak együtt mutatkoznak. Valami megható
naivitás van ebben: a galakt és a pusztító azt akarják demonstrálni, hogy
a vad ellenségeskedést, amely egykor szembeállította a két népet, rría
már meleg barátság váltotta fel. Megszokásból még pusztítónak neveztem
Or-lant, bár most már „demiurgosznak" hívják őket; ez valami olyasmit
jelent, hogy „tervező" vagy „építő", egyszóval „teremtő" lett a régi
pusztítóból. A „demi-urgosz" szó ugyan pontosan kifejezi annak a
szerepnek a lényegét, amelyet az egykori pusztítók játszanak a Csillagközi
Szövetségben, de mégsem hiszem, hogy ez a tüntető barátkozás túl
könnyen menne Orlannak
691
és Graciőznek, különösen az utóbbinak. Az asztro-pszichológusok azt
állítják: éppúgy, ahogy az emberekkel nem lehet megszerettetni a
kellemetlen szagokat, a galaktokat sem könnyű rávenni a türelemre a
mesterséges szervek és szövetek iránt, s a demiurgoszok is csak az
elnevezésüket változtatták meg, és nem a testük felépítését, amely ma is
tele van mesterséges szervekkel és szövetekkel.
- Üdvözöllek, Eli, régi barátom és parancsnokom! - szólalt meg
ünnepélyesen a galakt, és ember módján felém nyújtotta a kezét; apró
ujjaim úgy elvesztek óriási tenyerében, akár egy jókora ládában.
Elmorogtam néhány, a találkozás jellegéhez illő szót. Ami az emelkedett,
patetikus hangnemet illeti, a galaktok még Romerót is jócskán
felülmúlják. Orlan megelégedett azzal, hogy kékbe játszó arca szívélyesen
felfénylett, a feje magasra emelkedett, majd éles csat-tanással
visszacsapódott a vállai közé.
Allan és Leonyid expedíciójában száztizennégy ember, nyolc demiurgosz,
három galakt és két angyal vett részt. A katasztrófa egyetlen alaktalan
tömeggé változtatta az élőlényeket és a gépeket. A terembe behozták a
közös hamvakat tartalmazó urnát, egy csipetnyi halott anyagot: a
személyzet tagjainak egykori lelki és szolgálati szövetsége a testüket
képező atomok anyagi tömegévé változott. Fájdalommal gondoltam
ebben a pillanatban arra, hogy mi valamennyien a különböző csillagokon
a bennünket alkotó anyag szerint testvérek vagyunk, de csak a halálban
érezzük meg belső egységünket.
Az urnát Romero és Oleg hozta be: az egyik mint a Nagytanács
képviselője, a másik az űrhajósok küldötteként. Engem is megkértek rá,
hogy ott legyek az urnavivők sorában, de az olyan ceremóniák, ahol sok
ember előtt kell szerepelni, nem nekem valók. Arra sem vállalkoztam,
hogy beszédet mondjak. Romero 692
szólt néhány szót, aztán felhangzottak a gyászzene dallamai. Röviden ki
kell térnem a zenére. Azoknak az okoknak a különös összefonódásában,
amelyek előidézték a jelenlegi bolyongásunkat a Galaktika centrumának
vad csillagörvényében, a zene is szerepet játszott. Zbyszek Poljanowski A
barát emlékére című szimfóniáját játszották. Százszor is elmondtam, hogy
csak a belülről jövő, saját magam alkotta individuális zenét kedvelem, a
saját hangulatom harmóniájának a melódiáit. Valószínűleg egyszerűen
nehezemre esik átállítani magamat mások érzéseire, a mindenki számára
közös dallamok olyasmit sugallnak, mintha megparancsolnák, hogy éppen
ezt és ne valami mást érezzék; mintha megtiltanák, hogy önmagam
legyek.
Zbyszek Poljanowski A barát emlékére című műve az egyetlen kivétel. Ezt
mindig jólesik hallgatni. Ez a zene az enyém, mindig az enyém, és azon a
napon olyan fájdalommal, olyan leiekbe markolóan zengett, hogy szinte
egy lettem ezzel a fájdalmas és férfias zenével, a hangjaiban eggyé
váltam a barátaimmal, a világgal, egymagám voltam és minden ember, az
egész világ egyszerre. Valószínűleg Zbyszek Poljanowski"tudató1 san
akarta kiváltani ezt a hangulatot. Csak azt tudom mondani: ha ez volt a
célja, akkor sikerült neki.
Romero és Oleg akkor lépett oda hozzám, amikor még nem ocsúdtam fel
a szimfónia kiváltotta merengésemből. Romero így szólt:
- Kedves admirálisom! A Nagytanács úgy döntött, hogy elindítja a második
expedíciót a Galaktika középpontjába. Az űrhajóraj parancsnokául
Oleg Sersztjuk csillagközi űrhajókapitányt, közös barátunkat nevezte ki.
Oleg hozzátette:
- Azzal a feltétellel fogadtam el a megbízást, ha az expedíciónak te is a
tagja leszel, Eli!
693
Éppen olyan kategorikus nemmel kellett volna válaszolnom, ahogyan ezt
mindannyiszor tettem, amikor felkértek rá, hogy vállaljam el csillagközi
expedíciók parancsnokságát, vagy vegyek részt bennük. A Perse-usban
aratott diadal, és Asztrosznak a Harmadik Bolygón bekövetkezett halála
után Mary és én visszatértünk zöld színű ősanyánkra, a Földre, hogy soha
többé ne hagyjuk el azt. így döntöttünk húsz évvel ezelőtt, és
egyetlenegyszer sem változtattuk meg elhatározásunkat.
Magam számára is váratlanul így feleltem: - Beleegyezem. Gyertek el
hozzám este. Megbeszéljük a részleteket.
3.
Mary gyalog akart hazamenni. Borongós nap volt, az égen felhők futottak.
A Központi Körúton leveleket sodort a szél. Élvezettel szívtam be a hideg
levegőt; a legjobban az éppen ilyen időjárást szeretem: a száraz, éles,
energiával teli, szélzúgásos, sárguló levelek bágyadt fényét sugárzó időt.
Az ősz az én évszakom. Mary csendesen azt mondta:
- Milyen szép is tud lenni az öreg Föld! Meglátjuk-e még, vagy örökre
eltűnünk a csillagvilágban?
- Itthon is maradhatsz a Földön - vetettem közbe óvatosan.
Ironikus mosollyal pillantott rám.
- Én éppen itthon is maradhatok. De te meg tudnál-e lenni nélkülem?
- Nem, Mary, nem lennék erre képes - vallottam be őszintén. - Nélküled
lenni ugyanaz, mint saját magam nélkül lenni. Vagy magamon kívül lenni.
Ha egyedül vagyok, csak a fele vagyok egy egésznek. Nem a
legkellemesebb érzés.
694
- Legalább ma nem kellene viccelned, Eli! - Mary összehúzta a
szemöldökét.
Kis ideig hallgatva ballagtunk. Aggodalmasan pillantgattam Maryre. Hány
éve már, hogy együtt vagyunk, de még mindig félek a hirtelen
hangulatváltásaitól. Mérges arckifejezése-magába zárkózóan álmodozóvá
változott. Azt mondta:
- Találd ki, mire gondolok!
- Fogalmam sincs.
- Egy régi költő verse jutott eszembe.
- Soha nem vettem észre, hogy szereted a költészetet.
- Csak azt szoktad észrevenni bennem, ami segít vagy zavar téged, a
többi számodra láthatatlan marad.
- Semmilyen másvilágií, nem ittenit vagy valamilyen természetfölöttit
valóban soha nem fedeztem fel benned, ez igaz. Szóval milyen vers jutott
az eszedbe?
Mary a zsugorodó levelekre mutatott.
Tétován hullik a levél, Reszket, hiszen porunkhoz érhet, Ó, talán minden,
ami fél, bennünk remegve újraébred. Vagy már a lét csalárd ölén Teremtő
sem vár alkotásra. Nincs kezdete, se folytatása A szomorú szónak, hogy
„én".
(Rigó Béla fordítása)
Egyetértettem vele, hogy a versben sok minden utal a jelenlegi pillanatra.
Ha megfeledkezünk a nem létező teremtőről, a többit el lehet fogadni; a
félelem is velejárója minden élő természetének, és se vége, se hossza
annak a molekulákból és erőterekből álló szervezet vágyainak, amelyiket
valamennyien énnek nevezünk.
695
Csak a k>nem mondott, de érezhető elvágyódást, a hiányérzést illetően
lehet vitába szállni. A hiányérzés nem gyakorlati dolog, a szabadság, a
pihenés idejére való, és ugyan mi érdekes lehet a nyomasztóan unalmas
pihenésben? .
- Meglepő képességeket árulsz el a leegyszerűsítés terén - vetette ellen
Mary bosszúsan.
Aztán ismét szó nélkül ballagtunk tovább, majd megkérdeztem, mit
gondol a katasztrófa okairól.
- Éppen az ellenkezőjét annak, amit Paul erősííget - felelte Mary némi
lenézéssel a hangjában. - Furcsa figurák vagytok ti, férfiak! Minden rejtély
mögött csak rosszakaratot gyanítotok! Annyira bennetek van a
harciasság, hogy képesek vagytok feltételezni: maga a természet folytat
ellenetek háborút. A legkönnyebb persze a természet számlájára írni a
saját hibáitokat. De aligha ez a helyes megoldás!
- A nők a hibásak abban, ha harciasak vagyunk, ti magatok szültök
ilyennek bennünket. Egyébként nem cáfoltad meg meggyőzően Romero
érveit.
- Csak érthetetlen tényeket látok, és felületes találgatásokat a tények
okairól. Nincs mit megcáfolnom.
Mary szavai nagyobb hatást gyakoroltak rám, mint azt azon a napon
hajlandó lettem volna beismerni.
Este a lakásunk szalonja megtelt emberekkel. Olgának, Romerónak,
Olegnek, Orlannak és Luszinnak még jutQtt szék, de Harsona és Graciőz
csak nagy nehezen fért el a díványokon: az angyalt a szárnyai zavarták, a
háromméteres Crraciőz pedig félt felállni, attól tartott, hogy beveri a fejét
a mennyezetbe. Romero beszámolt róla, hogy a Galaktika centrumába
indítandó második expedíciónak az lesz a célja, hogy felderítse az
ismeretlen ellenséget, és tisztázza, lehetséges-e békés kapcsolatot
teremteni vele. Nem hadjáratot tervezünk tehát, hanem békés küldetésre
indu-696
lünk. A Csillagközi Szövetség minden anyagi erejét az új expedíció
rendelkezésére bocsátja.
- Most pedig tegye fel a kérdéseit, admirális, és adjon hangot a
kételyeinek, ha vannak! - fejezte be mondókáját Romero.
Meglehetősen sok kételyem volt. Nem sikerült megtalálni a ramírokat,
akiknek a keresésére az első expedíciót küldték. A ragadozó bolygókat,
amelyek üldözőbe vették az űrhajókat, Allan élőlényeknek tartotta, de
nincs bizonyítva, hogy ezek valóban élnek, s nem a természet szörnyű
csodái. Az „ürporfelhők napjainak" körzete, amelynek szélén az expedíció
elpusztult, Allan véleménye szerint értelmes lények civilizációjának a
lakhelye, de ennék a civilizációnak egyetlen képviselőjével sem sikerült
találkozniuk. Tehát a civilizáció létezése mindössze hipotézis. A
centrumba való behatolás kísérletei ellenállást váltottak ki, de mi
következhet ebből? Az ellenállásnak fizikai okai is lehettek, olyanok,
amelyeket egyelőre nem ismerünk, hiszen senki sem állíthatja, hogy
mindent tudunk a világmindenségről.
Azt kérdeztem Olegtől:
- Te fogod vezetni a második expedíciót. Mi a véleményed a kérdéseimről?
Oleg megfontoltan felelte:
- Csak egy módon lehet választ kapni rájuk: ismét meg kell közelíteni a
Galaktika középpontját, hogy tisztázhassuk, mi akadályozza a behatolást.
Egyre jobban tetszett nekem Oleg. Hasonlított is, nem is az
apjára..Anyjától fehér bőrét örökölte, amely olyan puha és bársonyos volt,
hogy szinte átlátszónak tűnt. Amikor válaszolt nekem, elkapta a hév, arca
kipirosodott, fehér bőrén lángoló folt gyulladt ki, amely a homloka, a füle,
a nyaka felé terjedt. Volt valami lányos a külsejében, feje szépségében,
hosszú, a vállára hulló aranyszínű fürtjeiben - Oleg haja nem
697
göndörödött olyan erősen, mint apjáé egykor -, keskeny vállában és
csípőjében, hosszú, karcsú ujjaiban. A külső sokszor csal, és ennek a
férfinak az esetében, akit most neveztek ki űrflottaparancsnoknak, ez
többszörösen igaz volt. A távoli utakat járó csillagközi űr hajókapitányok
között Oleg a legbátrabbak és a legsikeresebbek közé tartozott. Olga a
Hyádokra induló, már régen tervezett expedíció admirálisául javasolta, és
ha nem történik ez a katasztrófa Allannal, Oleg már a valamilyen
titokzatos szakadékba zuhanó csillagkép felé száguldána. A Nagytanács a
Galaktika centrumába indítandó új expedíció kedvéért állt el a Hyádokra
tervezett úttól.
- A válaszod tökéletesen kielégítő - mondtam. -Most pedig számoljatok be
az előkészületekről.
Romero elmagyarázta, hogy az előkészületek a Per-seusban, a
valamennyiünk által jól ismert Harmadik Bolygón folynak André és egy
Ellon nevű demiurgosz irányításával. Az űrhajókat a Tanév-féle
térelnyelőkön kívül olyan gépezetekkel is felszerelik, amelyek képesek
gyorsan meggörbíteni a tefet az űrhajó körül. Valamennyi űrhajó tehát
egy kicsinyített Harmadik Bolygóra emlékeztet, és bármilyen erősségű
térgörbületet létre tud hozni maga körül. A térgörbítést végző
generátorokat Ellon csoportja tervezi.
- Ellon, Ellon... Ismered őt, Orlan?
- Én javasoltam őt - jelentette ki büszkén Orlan. -Nincs még egy
demiurgosz a Perseusban, aki tervezői képességek terén fel tudná venni a
versenyt Ellonnal.
Észrevettem, hogy Graciőz komoran megcsóválta a fejét. •
- Az utolsó kérdésem: a Nagytanács milyen minőségben javasolja a
részvételemet az expedícióban? Hogy egy régi kifejezéssel éljek: mi lesz a
funkcióm?
- Te leszel az expedíció lelke és lelkiismerete, Eli -felelte Oleg.
698
- Rosszul szervezett expedíció az, ahol a lélek és a lelkiismeret külön van
választva a többi résztvevőtől.
Komolyan beszéltem, de riposztom csak nevetést váltott ki. Romero
békítő szándékkal azt mondta: . - Ha már a funkció kifejezést használta a
feladatköre megnevezésére, akkor tekintsük úgy, hogy ön lesz az
expedíció tudományos vezetője. Létezett valaha egy ilyen fogalom is,
kedves admirálisom.
- Ön is tagja lesz az expedíciónak, Paul?
- Úgy gondolom, a Nagytanács engedélyezi, hogy elhagyjam a Földet.
A tanácskozás befejeztével átültem Graciőz mellé.
- Úgy láttam, hogy amikor Orlan magasztalta El-lont, te sóhajtottál egy
nagyot. Nem értesz egyet Orlan véleményével?
A galakt arcán jóságos mosoly gyúlt ki. Annyira szeretnek mosolyogni,
hogy szinte bármilyen alkalommal megajándékozzák a környezetüket
ezzel az örömteli arckifejezéssel.
- Nem, Eli, Orlan barátom, a demiurgosz tökéletesen pontosan jellemezte
Ellont mint tervezőzsenit. De tudod, Eli... - A galakt hangja elakadt, bár az
arcán változatlanul ott ült a mosoly. - Ellon szervezetében túl magas a
mesterségesség szintje, jóval magasabb, mint a többi demiurgoszéban;
félek, hogy az agya is tartalmaz mesterséges elemeket, bár Orlan tagadja
ezt.
Én is elmosolyodtam, de emberi módon: ironikusan. A galaktok utálatát a
mesterséges szervek iránt mindig különc furcsaságnak tartottam. Graciőz
magyarázatát elengedtem a fülem mellett. Minden ember követ el
hibákat, s én is tévedtem. És sok, első látásra jelentéktelennek tűnő
tévedésem később a szó szoros értelmében végzetessé vált. .
699
4.
Milyen furcsán változott meg André! Olga figyelmeztetett, hogy nem
fogom megismerni, s én csak nevettem rajta. Elképzelhetetlen, hogy ne
ismerjem meg az egykori legjobb barátomat! Természetesen azonnal
ráismertem, amikor az Orion a Harmadik Bolygó leszállópályája fölött
függve megállt, és André berontott az űrhajó kitárt ajtaján. De ugyanakkor
meg is döbbentem. Andrét meggyötört, a téboly rémségeinek nyomát
még magán viselő, de élénk, sőt energikus, középkorú férfiként láttam
utoljára. Most egy öregember ölelt meg; egy kapkodó, ideges, fehér hajú,
ráncos, idő előtt megroggyant André állt előttem...
- Igen, igen, Eli! - nevetett szomorúan André, amikor észrevette rajtam a
megdöbbenést. - Itt, a halhatatlan galaktok tőszomszédságában
valamilyen okból különösen gyorsan öregszünk. Ez az ördögi gravitáció
lehet az oka mindennek, és a tér állandó görbítése és" kiegyenesitése
sem nagyon kedvez a biológiai harmóniának. Emlékszel Vándorra? Arra a
kiválóan fejlett Agyra, akit te, ki tudja, miért, egy csélcsap sárkány
hatalmas testébe költöztettél?
- Remélem, él még?
- Persze hogy él! De már rég nem kergeti a sárkánylányokat. Az értelmi
képességei egyébként nem változtak.
Kiszálltunk a bolygóra. Nem töltöm az időt azzal, hogy a Perseusba vezető
utunkat leírjam, hiszen az elkövetkező események szempontjából ennek
nincs jelentősége. Nem térek ki az ismerősökkel való találkozásokra sem;
ezek csak Mary és az én számomra voltak fontosak. Mindössze azokról a
benyomásokról számolok be, amelyeket a Harmadik Bolygó jelenlegi képe
gyakorolt ránk.
Egy egyszerű aviettán repültünk Maryvel. Emléke-700
zetünkbe örökre bevésődött a pusztítók félelmetes ürerődítményének
riasztó képe: az ólomsíkság az aranydombokkal. Most nem láttunk sem
ólmot, sem aranyat, mindenütt erdők kéklettek, tavak tükre csillogott.
- Szeretnék itt leszállni. - Mary egy magánosán álló kis dombra mutatott,
amelynek teteje kiemelkedett az őt körülvevő bokrok közül.
Kiléptünk az aviettából, és ekkor éreztük először, hogy a régről ismert
bolygón vagyunk. Az avietta antigravitációs terei semlegesítették a
bolygó szörnyű vonzását, az Állomás körzetében a gravitáció egyáltalán
nem emelkedett a földi érték fölé, itt azonban mintha valami szabályosan
belenyomott volna a talajba. Nem tudtam kiegyenesedni, a fülem zúgni
kezdett, tettem egy lépést, majd egy másodikat, és megtánto-rodtam.
- Most nem tudnám megtenni azt az utat az Állomásig - mondtam mosolyt
erőltetve magamra.
- Megismered ezt a helyet, Eli?
- Nem.
- Ennek a dombnak a Bábánál halt meg a fiunk. A múlt kivilágosodott az
emlékezetemben. Lopva
Maryre pillantottam. Elmosolyodott. Elképedtem a mosolya láttán, annyi
volt benne a megbékélt öröm. Óvatosan azt mondtam:
- Igen, ez az a hely... De nem lenne jobb elmennünk innen?
Mary végigmutátott a környező tájon.
- Annyiszor láttam álmomban ezt az aranydombot és körülötte a halott
pusztaságot. És mindig eszembe jutott, milyen szenvedélyesen vágyott rá
Asztrosz, hogy ezen a fémsivatagon szárba szökkenjen az élet. Emlékszel,
hogy életet teremtőnek nevezte magát? A Nikkelbolygón nem volt nehéz
dolga, ott nem nagy a gravitáció. De még itt is sikerült meghonosítani az
701
életet a fémen. Növényeket ültettek, amelyeket speciálisan a magas
tömegvonzású helyek számára alakítottak ki.
- Azokat, amelyeknek a megalkotásával az asztro-botanikai intézetben
foglalkoztatok?
- Amelyekkel én egyedül foglalkoztam, Eli! Ez„az én emlékmüvem a
fiunknak. Most pedig menjünk vissza az Állomásra.
Két másik esemény, amelyekről szót ejtek, közvetlen kapcsolatban volt az
expedícióval. A bennünket a leszállóhelyen várók között Vándor nem volt
ott. Luszin, alighogy a bolygó talajára lépett, rögtön hozzá indult.
Valamennyire ő is az alkotója ennek a különös lénynek, és büszkébb rá,
mint a többi szörnyére. Vándor éppen betegeskedett. Luszin bánatosan
közölte, hogy a sárkányban túl sok az emberi, ha a formája nem is az, és
nemcsak a halhatatlanság elérhetetlen a számára, éppúgy, mint az
embereknek, hanem a tisztes, hosszú élet is.
- Nagyon szeretne látni. Téged - jelentette be szokott szaggatott módján
Luszin, és a következő reggel elindultunk, hogy meglátogassuk a
sárkányt.
Külsőleg Vándor nem sokat változott. A repülő sárkánygyíkok nem híznak
és nem soványodnak, nem fiatalodnak és nem őszülnek, öregségükben
nem válnak tohonyává. Vándor olyan volt, amilyennek a bú-csúzáskor
láttam: narancsszínűbe játszó, kékesszürke bőrű, erőteljes mancsú,
hatalmas szárnyú. De repülni már nem tudott. Amint meglátott, kimászott
odújából, és odakúszott hozzánk. A hullámszerű bőrredők a régi
gyorsasággal mozogtak a hátán és az oldalán, izmos, hatalmas törzse a
korábbi kecsességgel tekergeti, hosszú, kemény pikkelyekkel páncélozott
farka üdvözlésképpen karikává gömbölyödött, a szárnya dübörögve
csapkodta a levegőt. De ezek a jól ismert mozdulatok már nem tudták
felemelni a talajról Ván-702
dor testét. Tüzet is kevesebbet fújt: a bíborszínű láng nem tört olyan
magasra a torkából, mint valaha, a füstje is sűrűbb lett. Nem gúnyolódom
rajta, szomorúan mondom ezt.
- Üdv az érkezőnek! - recsegte a rég nem hallott, selypítő hang. - Örülök,
hogy látlak, admirális! Ülj ide a hátamra, Eli!
Rátelepedtem az egyik lábára, és gyengéden megrúgtam pikkelyes
oldalát.
- Jól tartod magad, Vándor! Bár a fiatal sárkányokkal aligha tudsz már
versenyezni!
- Kirepültem magam, kifutottam magam, kiudvaroltam magam; a
létezésem valamennyi meghatározása a „ki" igekötővel kezdődik -
állapította meg önsaj-nálat nélkül, és felém fordította szörnynyakát,
dülledt, zöldessárga szeme bölcsen és bánatosan tekintett rám. - Nem
panaszkodom^ Eli. Kedvemre éltem. Mindazokat az örömöket
végigpróbáltam, amelyeket az élő testben való létezés biztosíthatott. Hidd
el, nem fogom elveszteni az önmérsékletemet, amikor eljön az ideje, hogy
búcsút vegyek az élettől.
Nem volt kedvem ilyen lehangoló témáról társalogni. Vidáman ugrálni
kezdtem a sárkány kőkemény lábán.
-.A Földön a szervezet felerősítésének újabb módszereit dolgozták ki.
Rajtad is kipróbáljuk őket, és akkor ismét repülök egyet a hátadon a
bolygó fölött.
Vándor csúfondárosan felnevetett. Mégiscsak ő az egyetlen sárkány,
akinek a grimaszai tartalmat hordoznak; a többi egyszerűen csak kitátja a
száját, füstöt ereget a torkából, és az ember nem is érti, hogy csak ásít-e,
vagy le is akarja nyelni. Vétkesnek éreztem magam a sárkány előtt.
Korábbi alakjában, irányító és álmodozó Agyként tízszer is túlélhetett
volna valamennyiünket. Testet ajándékoztam neki, de a testi
703
létezés örömei rövid időre szólnak. Ha későn is, de vallatóra fogtam
magam, helyesen cselekedtem-e.
A másik fontos esemény az Ellonnal való találkozás volt.
Hatan indultunk Ellon tervezőirodájába: Mary, Olga, Irina, 'Orlan, André és
én.
A hatalmas, napfényes teremben Ellon várt ránk.
Részletesen be kell számolnom, milyen volt Ellon. Ott állt előttem.
Odaléptem hozzá, alaposan szemügyre vettem. Meg akartam érteni, mi
okozza azt a benyomást, amelyet rám gyakorolt. Tanulmányoztam
magamat, nem változik-e meg ez a benyomás attól, hogy áthatóan
figyelem, bele akarok mélyedni a lényegébe. Semmi sem változott.
Minden rendben, nem tévedtem. Ha valaha is az életben találkoztam egy
olyan lénnyel, akit a szó szoros értelmében különlegesnek lehetett
nevezni, akkor ez a lény Ellon volt.
Nem mozdult felénk, csak odafordította hosszú, kígyószerüen tekergőző
nyakán ülő kobakját. Orlan üdvözlésképpen felemelte, majd a válla közé
rántotta vissza a fejét. Ellon nem méltatott üdvözlésre bennünket.
Egyszerűen azt sem tudta, mi az az üdvözlés, ilyesmire nem tanították
meg. Hallgatagon nézett végig rajtunk. Nem, nem is nézett: átdöfött,
megvakított, megsemmisített foszforeszkálva lángoló szemével; ezek a
fellengzős hasonlatok ebben az esetben tökéletesen helytállóak.
Orlan pedig zavarba jött. Láttam őt ütközetekben, diplomáciai
tárgyalásokon, tanácskozásokon: mindig egyformán nyugodt volt,
határozott és rendíthetetlen. Biztosra vettem, hogy jól ismerem őt. Most
nem emelte föl a fejét, hanem a nyaka közé húzta, a kedvünkért kitűnő
emberi nyelven beszélt, de hangja bátortalanul, csaknem kérlelően
csengett.
- Az emberek azért jöttek el hozzád, hogy meglássák csodálatos
alkotásaidat - mondta Orlan ezen a 704
szokatlan hangon. - Remélem, nem leszünk a te-rhedre a
látogatásunkkal?
- Nézzetek és ámuljatok! - felelte éppolyan kitűnő emberi nyelven Ellon,
és hosszú, hajlékony, csont nélküli karjának mozdulatával végigmutatott a
helyiségen. Szája széles vigyorba torzult, kékes fényű arca rózsaszínné
vált, feltehetőleg az elégedettségtől.
De nem volt mit néznünk. Csak gépek álltak körülöttünk, mellettük
demiurgoszok sürgölődtek. Az egész bolygó nem egyéb, mint egy sereg
gép, és a külsejükből nem lehetett megállapítani, hogy ezek itt, a
teremben miben különböztek azoktól, amelyek a bolygó ezer kilométeres
mélységeiben működtek. Or-lan szinte alázatosan kérte:
- Jobb lenne, ha te magyaráznád el a dolgok lényegét, Ellon.
Ellon meg-megérintette a gépeket, miközben elmondta, melyik milyen
célt szolgál. Lépkedett előre, de a feje hátra, ránk nézett; minden
demiurgosz tudja forgatni a nyakát, de ennyire tökéletesen, száznyolcvan
fokban elfordítani csak Ellon volt képes. Én nem figyeltem a
magyarázatára, inkább az arcát néztem; nem a beszéde értelmét
próbáltam követni, inkább a hangja csengését hallgattam, valami okból ez
fontosabbnak tűnt, mint a gépezetek működésének a megértése, úgysem
sokat fogtam volna fel belőle, hiszen nem vagyok a legjobb mérnök.
És minél kitartóbban figyeltem Ellont, annál erősebben rögződött bennem
a különlegesség benyomása. Ellon nevetett. Hangtalan hahotájában
szélesre tárta a száját. A magyarázata komoly, rendkívül szakszerű volt,
az arckifejezése viszont pimaszul gúnyos. Óriási békaszája fültől fülig
húzódott keresztül az arcán, kétszer akkorának láttam, mint a többi
demiur-goszét: az ijesztően mozgékony, tekergőző, jókora torz nyílás
végigrángott az arcán, és a sötét, élénken
705
mozgó, állandóan változó - azt is mondhatnám, folyóvízként fültől fülig
áramló -, ajak nélküli szájsza-kadék fölött vészjóslóan villogott kékes-
jbolyaszínű, átható és mozdulatlan szeme. Nem vagyok sem félénk, sem
gyenge akaratú, de kis híján engem is hipnotizált az ördögien változó,
gúnyos grimaszok és a vad tekintetű szempár együttese.
Amikor végigjártuk a termet, Ellon azt mondta (csak ezek a szavak
maradtak meg az emlékezetemben az egész magyarázatából):
- Sem az embereknek, sem a demiurgoszoknak és még kevésbé a
galaktoknak nem voltak soha ilyen tökéletesen felfegyverzett űrhajói. Ha
csak egyetlen ehhez hasonló űrhajónk lett volna akkor, amikor az
emberek betörtek a Perseusba, az események egészen más fordulatot
vesznek.
Szárazon megkérdeztem:
- Talán nincs ínyedre, Ellon, hogy az események nem vettek más
fordulatot?
Jól fél percig hang nélkül nevetett.
- Sem nem. bánom, sem nem örülök neki, hogy így történt. Egyszerűen
leszögeztem a tényt.
Olga kérdezgetni kezdte valamiről Ellont, aztán Irina szólt közbe; a
lányban különös módon keveredett apja lobbanékonysága és anyja
mérnökies aprólé-kossága.
Félrevontam Andrét.
- Biztos vagyok benne, hogy a demiurgoszok gépei rendkívüliek. De ki
fogja irányítani őket?
André türelmetlenül közbevágott. Azt hiszem, csak ez az egy tulajdonság
maradt meg benne a régi André-ból. Félszóból is érti a gondolatot, és
most sem udvari-askodik a beszélgetőpartnerével.
- Ne izgulj! Ellon csak tervezi a gépeket, az irányítás az én dolgom. Az
indító erőterek most az én egyéni kisugárzásomra lépnek működésbe.
Amikor pedig az 706
űrflotta elindul, az irányítást átadom Olegnek és a többi hajó
parancsnokának.
Felmentünk a felszínre. Irina lelkesülten kijelentette:
- Micsoda remek figura ez az Ellon! Egyáltalán nem hasonlít a többi
demiurgoszra! - Suttogóra fogta a hangját, nehogy Orlan meghallja: -
Valamennyien torzszülöttnek néznek ki, egyedül Ellon szép közülük! És
milyen tökéletes tervezőmunkát végzett! Megengeded, Eli, hogy az
űrhajón Ellon csoportjában dolgozzak?
- Ott dolgozol, ahol szeretnél - feleltem. - Ami engem illet, szerintem Ellon
sokkal csúfabb bármelyik demiurgosznál.
A szállodában Mary azt mondta:
- Nincs jogom arra, hogy beleszóljak az expedíció tudományos
vezetőjének utasításaiba, de a férjem cselekedeteiről mondhatok
véleményt. Elégedetlen vagyok veled, Eli.
- Nem vagyok elég jól öltözött? Vagy a szokásos udvariatlanságaim
egyikét követtem el? Netán megsértettem valakit?
- Tartok Ellontól - felelte sóhajtva. - Annyira csúnya, hogy még szép is a
csúfságában, ebben egyetértek Irinával. De mindennap találkozni vele az
űrhajón!... És hogy nézett rá Irina! Ha egy férfira vetett volna ilyen
pillantásokat, azt mondanám, hogy szerelmes.
- Hadd legyen csak- szerelmes. Én magam is, ha emlékszel rá, valamikor
régen szerelmes voltam Violába, s ő sem volt emberi lény. Az ilyen
érzések veszélytelenek, mivel kilátástalanok. Azt nem tehetjük meg, hogy
Ellont itt hagyjuk: köztudott, hogy tervezőzseni. Félek, az emberi
sovinizmus beszél belőled, s ez megengedhetetlen a csillagtestvériség
idején. Meggyőztelek ezzel a kemény kifejezéssel?
- Azzal győztél meg, hogy tehetetlenül megvontad
707
a vállad - felelte Mary szomorúan mosolyogva. - Ne törődj a
hangulataimmal. Nem a megfontolt gondolatok szülik őket, hanem a rossz
előérzet.
Később sokszor eszembe jutott ez a beszélgetés Ma-ryvel ott, a Perseus
félelmetes Harmadik Bolygójának szállodájában.
5.
Nem, én nem beszámolót írok az utókornak az expedíciónkról. Már
említettem, nem vagyok biztos benne, hogy ez a felvétel egyáltalán eljut
a Földre. Mindössze megpróbálom megérteni az események lényegét.
Faggatom magam, helyesen cselekedtem-e. Újból és újból odalépek az
áruló holttestéhez, amely mozdulatlanul függ az erőtérben, és amely már
soha többé nem tudja megváltoztatni az egyszer már felvett
testhelyzetet, és újból és újból csak azt ismételgetem: „Eli, valami itt
nincs rendjén, ki kell derítened, mi történik, ki kell derítened!" De nem
tudom kideríteni, túl racionális vagyok ehhez. Tudom, hogy ez paradoxon,
de mit tegyek; a legújabb, oly nehezen és oly lassan felfogható igazságok
egyike éppen így hangzik: minél logiku-sabb a gondolatmenet, annál
távolabb van az igazságtól. Azt a világot, ahol most bolyongunk, szintén a
fizika törvényei irányítják ugyan, de a mi logikánk itt mit sem ér.
Nem fogok kitérni az expedíció előkészületeire és elindulására. A Földön
mindent tudnak az indulásról: azt is, hogy az űrflotta hajóinak számát
tizenötben állapítottuk meg (tizenegy, személyzet nélküli űrhajó óriási
repülő raktárak szerepét tölti be, automaták irányítják őket, négy - a Bak,
a Kos, a Kígyótartó és a Bika - személyzettel halad, parancsnokaik
Oszima, Olga, Kamagin és Petri); azt is, hogy beleegyeztem: 708
Vándor is velünk tarthasson a vezérhajó, a Bak fedélzetén, bár Oleg
sokáig töprengett, érdemes-e ilyen hosszú útra magunkkal vinni az öreg
sárkányt; azt is, hogy a Bakon kapott helyett Ellon tervezőirodája és
laboratóriuma; azt is, hogy az űrflotta a Nyilas csillagkép, a sötét
porfelhőrengeteg felé indult, amely elzárja előttünk a Galaktika
centrumát; azt is, hogyan száguldottunk három éven át ezerszeres
fénysebességgel befelé, miközben a Perseus Harmadik Bolygója tartotta
velünk a kapcsolatot - ott, éppúgy, mint korábban, André „uralkodott"; és
azt is, hogy a repülés negyedik évében megszakadt vele a
fénysebességen felüli gyorsaságú kapcsolat, és a Perseus meg a Föld
számára mi alázuhantunk a nemlétbe.
Ettől a pillanattól kezdem beszámolómai a Galaktika központjában átélt
kalandjainkról.
A térhullámokat gerjesztő generátorok egyszerre, váratlanul és teljesen
felmondták a szolgálatot: nem kaptunk több üzenetet a Harmadik
Bolygóról, nem indíthattuk útnak a közleményeinket. A gépek rendben
voltak, a tér tulajdonságai változtak meg. A generátorok impulzusai nem
jutottak ki az űrhajóból, a gépek nem fogták a kívülről érkező jelzéseket.
Mintha hirtelen megnémultunk és megsüketültünk volna. De a látásunkat
nem vesztettük el.
A műszerek rögzítettek egy távolban feltűnő ragadozó bolygót, éppen
olyat, amilyen Allan űr-flottáját támadta meg. Csak annyi volt a
különbség, hogy Allan a támadás pillanatában még tartotta a kapcsolatot
a támaszponttal, mi viszont ettől is meg voltunk fosztva. Akkor
kétkedéssel fogadtuk Allan üzenetét, miszerint nem egy gigantikus űrhajó
követi őket, amely annyival nagyobb a mi űrhajóinknál, mint a hegy az
egérnél, hanem egy rejtélyes kozmikus lény. És ez a lény egyáltalán nem
titkolta a szándékát, hogy utol akarja érni őket. Egy óriás
709
szörnyűrhajó még 'mindig jobban megfelelt mindannak, amit a világról
tudtunk.
De akár űrhajó volt, akár kozmikus lény, valamennyiünket nyugtalanság
fogott el, amikor az elemző műszerek felfedezték a távolban a titokzatos
bolygót, és szenvtelenül jelentették, hogy az a nyomunkba eredt. Éppen a
sötét porfelhőrengeteg szélén jártunk, amely eltakarta előttünk a
Galaktika centrumát. A „széle" szó viszonylagos: milliárd és milliárd
kilométerekre körülöttünk csak rideg, végtelenül közömbös kozmikus
porfelhők húzódtak. A csillagok fakó fénnyel világítottak át a bíborszínű
félhomályon. Mary sóhajtva azt mondta: „Jól telefüstölték a
világmindenségnek ezt a sarkát!" A ragadozó bolygó narancsszínű
pontként jelent meg a ködben, és gyorsan növekedni kezdett. Mi
fénysebesség feletti tartományban repültünk, a bolygó az einsteini térben
követett. Mögöttünk a semmi porrá változtatott uszálya húzódott, a
bolygó mögött tiszta volt a tér. Megsemmisítettük, elnyeltük a teret, a
bolygó fénysebesség fölötti gyorsasággal, olyan lélegzetállító sebességgel
száguldott benne, hogy egyre közeledett hozzánk. A fizika törvényeit
elnyelte a szakadék - úgy hittük akkor. Csak most kezdjük megérteni,
milyen szegényesek az ismereteink a természet törvényeiről.
Tehát a bolygó követett bennünket. Hatalmas volt, akár a Föld. Több ezer
űrhajónk elfért volna a felszínén, több tízezer a belsejében. A pályája
szeszélyesen változott, csak egy volt biztosan megállapítható: utol akart
érni minket. Éppúgy, mint Allan, azt is hihettük volna, hogy a ragadozó
bolygót a saját független akarata röpíti felénk. De mi változatlanul úgy
tartottuk, hogy űrhajó üldöz bennünket, a belsejében ismeretlen,
félelmetes gépezetek irányítópultjainál értelmes lények ülnek.
Hívójeleinkre azonban nem kaptunk választ. Nem kellett hozzá
különlegesen fejlett érte-710
lem, hogy ezeket a jeleket megfejtsék; iskolás szintű feladat volt ez, nem
egy kozmoszban száguldó intellektus számára találták ki őket. De a
bolygó hallgatott, hallgatott, és közeledett hozzánk, érthetetlenül,
fénysebesség feletti gyorsasággal közeledett a fénysebesség alatti
térben. Oleg a többi űrhajót hívta.
- Allan úgy menekült meg, hogy aktív anyagot nyeletett el - mondta Oleg.
- Az üldöző nem tudta áttörni az újonnan létrehozott üresség gátját. De
aztán elhasználva az aktív hajtóanyag háromnegyed részét, Allan
űrflottája később nem tudta legyűrni a további nehézségeket. Vajon
ugyanúgy kell-e védekeznünk, ahogyan Allan tette?
Valamennyien egyhangúan nemmel válaszoltak. A fegyverzetünk erősebb
volt, mint Allané. Közelebb is engedhettük magunkhoz ezt a különös
üldözőt, mint Allan azt kockáztatni merte. Továbbá tisztázni kellett,
valóban támadás-e-ez, vagy a kapcsolatfelvétel valamilyen új formája.
Ha egyszer majd a sztereofilmjeink eljutnak a Földre, az emberek
meglátják, hogyan választottuk el a flottától az egyik, terhétől már
korábban megszabadított teherűrhajót. A bolygó úgy rontott rá az
űrhajóra, mint a róka a tyúkokra. A filmek rögzítették a robbanást, az
először fénylő, aztán gyorsan elsötétedő sűrű porfelhőt, majd a bolygót,
amely a kis felhő egyik végéből a másikba száguldva, mohón, egész
felületével nyeldekelte a port. A megsemmisített űrhajó hamvait nagy
erővel szívta magába. A tér kivilágosodott, a gigantikus porszívó
lankadatlanul működött, eltüntetve az űrhajó maradványait.
- Egy undorító, mohó száj, amely-a semmiben száguld! - kiáltotta dühösen
Mary.
A megfigyelőteremben ültünk, néztük a martalékul odavetett űrhajót.
711
- Inkább az űr köztisztasági megbízottja, kedves Mary - felelte Romero,
majd sóhajtva hozzátette: -Csak az a baj, hogy ez az űrbéli utcaseprő, ki
tudja miért, minket is szemétnek néz. ^
Romero szavainak igazságát csak később értettük meg teljesen, amikor
világossá vált, hogy a bolygó nemcsak egyszerűen ott száguldott a
ködrengetegben, ahová a mi űrflottánk behatolt, hanem útközben elnyelte
a környező gázokat és port. és ily módon pusztította az egész ködöt.
Azokban az órákban azonban nem volt időnk arra, hogy az űrbéli
utcaseprő feladataival foglalkozzunk. Romerót és engem Oleg hívott be
magához. A parancsnoki terembe szólították Or-lant és Graciőzt is. Oleg
Ellonnak is szólt, de az elfoglaltságára hivatkozva nemet mondott. A
demiurgo-szok, ellentétben a galaktokkal, nem kedvelik a
megbeszéléseket és tanácskozásokat.
Oleget egy érdekelte: meneküljünk-e, vagy verjük vissza a támadást?
- Meneküljünk! - vágta rá azonnal Graciőz.
Mindig észrevettem, hogy ha akár a legkisebb lehetőség kínálkozik is a
harc elkerülésére, .a halhatatlan galaktok ezt rögtön kihasználják. Sokkal
jobban féltik a halhatatlanságukat, mint mi a múlandó létünket. Ebben az
esetben egyébként valamennyien egyetértettünk Graciőzzel.
A menekülés módját illetően azonban már vita robbant ki. Én úgy véltem,
hogy nem szükséges olyan határozottan lemondani az aktív hajtóanyag
felhasználásáról. Sokkal több van az űrhajóinkon, mint Al-lannak volt, és
ez a módszer igen hatásos, mint azt éppen Allan bizonyította be, aki ily
módon menekült el a ragadozó bolygó elől. A többiek azonban nem
értettek egyet velem. És most, amikor sok minden olyasmit tudunk,
amiről akkor sejtelmünk sem lehetett, csak örülni tudok annak, hogy
leszavaztak. Gra-712
ciőz azt javasolta, hogy a galaktok bolygóin oly népszerű módszerrel
csökkentsük a tárgyak nagyságát minimálisra. Orlan tiltakozott. Mint
mondta, a méretek csökkentése hosszadalmas folyamat, az emberek
nehezen viselik el testük lekicsinyítését, míg a demiur-goszok számára a
testükben lévő sok mesterséges anyag miatt a méreteik megváltoztatása
veszélyes lenne. Továbbá semmilyen biztosíték nincs rá, hogy a ragadozó
bolygó nem veszi üldözőbe az összezsugorított űrhajókat. A porral és a
gázokkal könnyen végzett. Nem könnyítenénk-e meg így a bolygó dolgát?
- Csak a gravitációs spirál jöhet szóba! Az űrhajókat felszereltük olyan
gépezetekkel, amelyek képesek megváltoztatni a tér szerkezetét az
űrhajó körül. Alámerülünk a nem euklideszi térbe, és otthagyjuk ezt az
ürbanditát a meggörbített tér,, másik oldalán. Mi a véleményed, Ellon? -
kérdezte Orlan, be sem várva a többiek döntését.
A képernyőn kigyúlt Ellon alakja. Ő is megerősítette, hogy mi sem
egyszerűbb annál, mint gravitációs alagútba szorítani a ragadozó bolygót.
- A bolygó úgy fog kivágódni a körzetünkből, mintha parittyából lőtték
volna ki. És még ördögi szerencséje lesz, ha sértetlenül megússza az
egészet! -Ellont a hangtalan nevetés olyan rohama fogta el, úgy kitátotta
a száját, hogy többen már-már azt vártuk, alsó állkapcsa letörik.
Graciőztől eltérően, Ellon örült a várható küzdelemnek, a harciasság
éppúgy jellemző volt rá, mint a tervezői tehetség.
Lementem a tervezők helyiségébe. Az irányító műszerek mellett
szökdécselve, mint minden demiurgosz, Ellon járt fel és alá. A
billentyűzettel ellátott pult mellett, akár egy régi zongoránál, Irina ült. A
szemben lévő falnál Vándor terpeszkedett, hatalmas teste csaknem a
terem háromnegyedét elfoglalta. Amint meglátott, baráti üdvözlésként két
füstfelhőt fújt felém az
713
orrából, majd koronája ágaiból néhány villámot bocsátott ki. Ezek a
villámok már távolról sem voltak olyan ágas-bogasak és sokszínűek, mint
Vándor sárkányifjúsága teljében. Odaálltam Irina háta mögé.
- Kapcsold be az első fokú térgörbítést! - rendelkezett Ellon, és Irina ujjai
végigfutottak a billentyűkön.
Ekkorra már mind a tizennégy űrhajó olyan szorosan a Bak köré
csoportosult, hogy közelségük veszélyesnek látszott. Nem tehetek róla:
mindig megijeszt, ha az űrhajók olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy
szabad szemmel is láthatóvá válnak. De éneikül az űrflottát nem lehetne a
meggörbített tér védőfalával körülvenni. Az első fokú térgörbület, amelyet
Irina létrehozott, éppen ezt a védőfalat teremtette meg. Aztán Ellon
javasolta, hogy gyönyörködjünk benne, amint az ostoba bolygó vagy a
benne rejtőző lények fejjel nekirohannak a falnak. Nem tudom, van-e a
bolygónak feje, de az biztos, hogy vak dühvei száguldott neki a
térgörbület falának, és ugyanolyan lendülettel vissza is vágódott. Ez
néhányszor megismétlődött: a bolygó nekünk rohant, visszaröpült, újból
támadott, és újból visszavágódott. Ellon kígyó módra tekergőző
szájnyílása lelkesülten rángatózott, ijesztő szeme villogott. Nem tudta
levenni foszforeszkáló arcából fénylő tekintetét a képernyőn vibráló
látványról: a ködrengetegben fakón ragyogtak a csillagok, és közöttük
áthatóan villódzott a nagy lendülettel felénk száguldó, újra és újra
meghátrálásra kényszerített ragadozó bolygó.
- Kapcsold be a kivezető csatornát! - adta ki a parancsot Ellon, és Irina
ismét végigfuttatta ujjait a billentyűkön.
Most meggyőződhettünk a térgörbítő generátorok erejéről. Valami
kilódította a bolygót, amely belezuhant egy feneketlen szakadékba. Nem
az a passzív tehetetlenségi erő hajtotta a meggörbített térben, 714
amely ellen olyan kétségbeesetten küzdöttünk a Perse-usban való első
megjelenésünk idején, hanem egy kívülről érkező, nagy erejű lökés
taszította el tőlünk. Ellonhoz fordultam, de ő nem figyelt rám,
összegörnyedve, csendesen nevetett. A sárkányra néztem.
- Most nemcsak egy egyszerű térszerkezet-változás játszódott le! Tudsz
erről valamit, Vándor?
A sárkány farka izgatottan rángatózott, fejéből fakó villámok szikráztak
elő.
- Természetesen tudok, Eli! Emberi nyelven ezt a fenékbe billentés
kérdéscsoportjának lehetne nevezni. Amikor még Legfőbb Agy voltam,
szerettem volna egy további, erősebb lökést adni az ellódított űrhajóknak.
Ellon a régi álmomat valósította meg. Hatásos, nemde?
Bólintottam, persze, nagyon hatásos. A sárkány egy égéstermékektől
vöröslő füstoszlopot fújt ki rám, mire én odébb ugrottam. Ebben a zárt
helyiségben kevésbé füstszagúan is lehet örvendezni. Odaléptem
Irinához.
- Eli! Eli! - szólalt meg a lány olyan hangon, amilyet még soha nem
hallottam tőle. - Micsoda ember ez! Micsoda különleges ember!
Ellene vethettem volna: Ellon különlegessége éppen abban rejlik, hogy
nem ember, de inkább hallgattam. Amikor kifelé mentem, megnéztem
magamnak mind a hármójukat. Azóta sok idő telt el, igaz, nem tudom
pontosan, mennyi - lehet, hogy egy év, lehet, hogy évmilliók; bármennyi
idő lepereghetett a homokórán ebben a mostani helyzetünkben, amikor
az idegen idő foglyai vagyunk. De azt a képet most is olyan élességgel
látom magam előtt, mintha először nézném. A padlón, elfoglalva a
helyiség jó egyharmadát, a sárkány tekergeti, és lelkesen füstoszlopokat
bocsátott ki; a képernyők előtt hangtalan nevetéssel, foszfo-reszkáló kék
arccal Ellon járta szökdécselő táncát,
715
míg Irina, kezét a szívére szorítva, csendes csodálattal nézett rá, csak
nézte egy hang nélkül, mámoros tekintettel...
6.
Hát így ment végbe a behatolásunk a Galaktika centrumát eltakaró sötét
ködfelhőkbe. Először a térhullámgerjesztő generátorok mondták fel a
szolgálatot, és mi elvesztettük a kapcsolatot a támaszpontunkkal, a
Harmadik Bolygóval, aztán a ragadozó bolygó támadt ránk, amelyet végül
Ellon a pokol fenekére küldött. A bolygó nyom nélkül eltűnt az űrnek ebből
a körzetéből, nem volt többé a mi világunkban: ezt mutatták az elemző
műszerek. Ma már úgy gondolom, egyszerűen kizuhant a mi időnkből,
más évszázadokban, évezredekben, lehet, hogy évmilliókban leledzik.
Hiszen ebben a világban nincs egyidejűség. Azt mondtam, „egyszerűen
kizuhant a mi időnkből". Zúg a fejem az ilyen egyszerűségtől, ez
felfoghatatlan számomra. Gyilkos egyszerűség ez; talán így hangzik a
legpontosabb meghatározása azon események újfajta értelmezésének.
A képernyőkön pedig nap nap után ugyanaz a komor kép tárult elénk:
köd- és párafelhők, és a párafelhőkön át, akár a kísértetek, egy-egy csillag
fénylett fakón. Hiányzott a megszokott csillagkörnyezet, a távoli égitestek
ragyogása nem törte át a homályt, csak azok fénylettek fel elmosódottan,
amelyek felé közeledtünk, és éppolyan elmosódottan aludtak ki, amint
eltávolodtunk tőlük. Különös csillagok voltak ezek: villództak, pihegtek,
mintha fakó fényt lélegeztek volna ki és be. Ennyire megváltoztatta őket a
ködrengeteg: elmosódott lángocskákká váltak az űr gigantikus, porköddel
telt, tüzes kemencéjében. 716
Egyik hét, egyik hónap telt a másik után, száguldottunk ebben a ködös
homályban, nagy ívben kikerülve az utunkat álló csillagokat. Aztán egy
égitest mellett - Bíborszínűnek neveztük el ezt a csillagot - az elemző
műszerek egy magános bolygót fedeztek fel az életre alkalmas
feltételekkel. Ekkor az űrflotta a fénysebesség alatti gyorsaságra lassított
le. Mindeddig egyetlen elénk kerülő csillagnak sem voltak bolygói. Nem
tehettük meg, hogy csak úgy elszáguldjunk az első bolygó mellett.
A csillag csak távolról látszott bíborvörösnek. Ahogy közeledtünk hozzá,
egyre kékebbé vált. Közelről igen szép csillag volt, fiatal, energiával teli,
életet lehelő; ilyen csillag körül keringeni irigylésre méltó lehetett. A
műszereink kimutatták, hogy van élet a bolygón. De a bolygólakók
egyetlen jelzésünkre sem válaszoltak. Az űrhajók fényes holdakként
függtek fölötte, még egy vaksi szem is jól láthatta őket, de ezek szerint a
bolygón még egy vaksi szempár sem akadt.
Oleg kiadta a parancsot, hogy az első felderítő csoport szálljon ki a
bolygóra. Minden űrhajón vannak felderítő csoportok, az elsőt én
vezetem. Tagjai Harsona és Gig, a repülő felderítők és harcosok, Romero
mint történész és a Földön kívüli civilizációk szakértője, Máry, az
asztrobotanikus, Luszin, az asztrozooló-gus, Irina, a műszerek
szakembere, továbbá Orlan és Graciőz. Az előre meghatározott
beosztáson kívül bevontam a csoportba Vándort is. Oleg csodálkozott: a
nehézkes, öreg sárkány csökkenti a csoport mozgékonyságát, és egy
ekkora testre szkafandert sem nagyon lehet találni. Én viszont úgy
véltem, Vándor nem lesz a terhünkre, ami pedig a szkafandert illeti, a
sárkányok, éppúgy, mint a demiurgoszok, kitűnően megélnek a
ritka.levegőben is, és az embereknél sokkal jobban viselik a hőséget és a
hideget. Továbbá Vándornak sem árt, ha szabadon mozoghat egy kicsit.
Az
717
űrhajók hatalmasnak tűnnek az emberek, demiurgo-szok és galaktok
szemében, de a tervezőknek eszükbe sem jutott, hogy a személyzet tagjai
között egy óriási repülő sárkány is lesz.
Oleg udvariasan végighallgatott, udvariasan mosolygott, meg-megrázta
arany fürtjeit. Ez a szépséges leányra annyira hasonlító férfi egyszerűen
áthatolhatatlan. Átgondolt parancsokat ad ki, amelyeket vita nélkül
elfogad a nyugodt Petri, a kemény Oszima, a hirtelen haragú Kamagin és
a megfontolt Olga is", a többiek pedig még inkább. Figyelmesen
meghallgatja az embert, inkább a mosolyával mond csak ellent, aztán
amikor válaszolnia kell, kész döntésekkel és nem töprenkedő
gondolatokkal áll elő. Ezúttal is így történt.
- Ha akarod, tedd! - felelte.
Kiszálltunk a bolygóra.
Nem keltett bennünk semmi csodálkozást, amikor távolról, figyeltük.
Galaktikus bolyongásaink során furcsább világokkal is találkoztunk. Egy
megszokott kozmikus gömb forgott előttünk: nagysága mint a Marsé, az
atmoszféra a Földéhez hasonlított; voltak itt hegyek, tengerek, felhők,
valószínűleg növényzet is meg állatok, és lehet, hogy értelmes lények is.
Valamennyi felderítő hozott magával hordozható jelfordító készüléket,
Irina pedig speciális műszerekkel is felszerelkezett. Harsonának és Gignek
is akartunk adni egy-egy fordítóberendezést, de derék barátaink a
gépezetek közül csak az elektromos puskákat és a gránátokat tisztelték.
A bolygó csak távolról tűnt hétköznapinak. Különös világ tárult ki előttünk,
amikor a kis bolygóközi űrrakéta leereszkedett egy síkság közepén
kiemelkedő dombra. Ilyen világot addig még nem láttunk.
Csak két színt lehetett megkülönböztetni: a feketét és a bíborvöröset. A
vörös talajon vöfös folyók foly-718
tak, kis vörös tavak húzódtak, vörös sziklákról vörös vízesések zuhantak
alá. A bíborvörös szín szinte szemet bántó bacchanáliájának hátterében
pedig erdők és mezők feketéilettek: fekete fák, fekete bokrok, fekete fű. A
fekete erdők fölött fekete madarak szálltak, az alacsony bozótosban
fekete állatok surrantak, a vörös vízben fekete halak úszkáltak.' Fölöttünk
a felhők is feketék voltak, csak a szegélyük vöröslött; hol
összesűrűsödtek, és a vörös színt elnyelte a fekete, hol megritkult a
felhőtakaró, és feketéből vörösre váltott.
- Ez a vörös és fekete szín poklának a tornáca, nem gondolod, Eli? -
mormogta Harsona, és karmaival töprengve vakargatta a pofaszakállát.
- Mit tudhatnak az angyalok a pokolról?
- Majd megtudjuk itt - felelte és felröppent.
- Úgy látszik, itt minden élettelen vörös színű, az élők inkább a feketét
kedvelik - szólt Mary.
Graciőz fensőbbségesen bólintott, neki is ugyanez volt a véleménye.
Következtetését azonban Harsona azonnal megcáfolta. Az angyal
üldözőbe vett egy vadlibára emlékeztető, csak annál nagyobb testű
madarat. A fekete vadliba nem tudott kitérni a gyorsan száguldó angyal
elől. Ekkor a madár összecsukta a szárnyait, és zuhanni kezdett. Zuhant
lefelé, és ott a szemünk előtt változott feketéből bíborvörössé. Harsona is
leszállt, és odahívott bennünket. A madár eltűnt. A talajból egy kis
kődudor emelkedett ki, holt, hideg és éppen olyan vörös, mint minden
körülöttünk.
- Ez az! Kővé vált! Kőnek adja ki magát! - erősít-gette Harsona, és hol a
szárnyával, hol a lábával taszított egyet idegesen a szikladarabon, amely
azonban nem mozdult - mintha évezredek óta ott hevert volna, mintha
bele lett volna nőve a talajba.
Mary undorral mondta:
- Itt még a hangok is feketék!
Valóban, minden tompán és kifejezéstelenül zen-
719
gett. Én még azt is hozzátenném, hogy a szagok is feketék voltak: a vörös
föld, a vörös víz, a fekete növényzet egyforma szagot árasztott, semminek
nem volt saját illata; itt éppúgy nem léteztek sajátságos, jellemző szagok,
ahogyan sajátságosjellemző hangok sem. Belerúgtam a vörös kőbe, amely
Harsona szerint az átváltozott madár volt, Romero ügybuzgón
megkocogtatta fémpálcájával a fémből készült fordítógépet; nem
hallottuk sem a fém, sem a kő sajátságos hangját, nem hallottunk sem
zörejt, sem koppanást, mintha csak két tömör vattacsomó ütődött volna
egymáshoz.
Harsonának kedve támadt repülni egyet az erdő fölött, ahol újabb
madarakat pillantott meg. Sebes suhanással utánuk vetette magát, de a
madarak nem látszottak többé, és az erdő is kezdett eltűnni, amikor
Harsona odaért. Az erdő egyre zsugorodott, a fák a földre hajoltak, földdé
váltak, fekete színük vörösbe váltott. És aztán nem volt többé erdő, csak
vörös, csupasz, élettelen föld.
- Gig - szóltam a láthatatlanok vezetőjének -, a barátodnak nem sikerült a
felderítés. Nem akarsz segíteni az angyalnak?
- Rögtön felveszem az álruhámat, parancsnok! -kiáltotta a derék Gig, és
az angyal nyomába eredt. Már repülés közben vált láthatatlanná.
* Harsona értetlenül keringett az eltűnt erdő fölött, őt jól láttuk, míg Gig
természetesen rejtve maradt a szemünk elől, de az alatta is hirtelen
eltűnő erdő szegélyének kanyargós vonala, a feketének vörössé válása jól
mutatta Gig láthatatlan repülésének irányát.
- A láthatatlanok leárnyékolása itt nem használ -mondta a meglepett
Orían. - Mi pedig biztosak voltunk benne, hogy a módszer tökéletes!
Irina is megerősítette, hogy Gig optikai láthatatlansága ezek szerint nem
teljes. Nem tudhatjuk, figyel-e 720
bennünket valaki, de ha igen; akkor a leárnyékolt Giget éppen olyan jól
látja, mint Harsonát:
- Kétszáz méter távolságig tűrik el a közeledésünket. Kétszáztól száz
méterig minden gyorsan elhal. Minél gyorsabban közeledünk, annál
gyorsabb az elhalás folyamata. A százméteres határ áttörhetetlen
számunkra. Azon túl csak vörös, megkövesedett föld vár bennünket.
Irina magyarázata semmit sem tisztázott, maga a magyarázat is rejtély
volt. Ekkor Gig a folyó felé vette az irányt. Az eltűnő világ vad dühöt
váltott ki a harcias csontvázból. Megnézte magának a vörös partjai között
békésen csordogáló vörös vizet, és bele akarta vetni magát. A folyó
félrerándult, pár pillanat alatt medret változtatott, és incselkedő
pajkossággal csobogott tovább a köveken. Egy szakadék került az útjába,
és a folyó vad vízesésként zuhogott alá. Élőlény volt tehát, gyors, ügyes,
halálra rémült; legalábbis ez volt a benyomásunk. Amikor végül a
láthatatlan mégis utolérte, a folyó egy pillanat alatt kiszáradt. Ott volt a
meder, ott voltak az élő víz nyomai a köveken, de a folyó eltűnt. Nem folyt
el valahová, nem szivárgott le a bolygó mélyébe, még csak nem is úgy
tűnt el, mint a kísértet. Egyszerűen kővé vált.
Gig kikapcsolta az árnyékolást, és leereszkedett mellénk.
- Fel vagyok háborodva, parancsnok! - Zavartan megzörgette a csontjait.
- Soha nem láttam ilyen ijedős lényeket, mint az itteni fák! És a folyóknak
micsoda trükkjeik vannak! Meg tudnád nekem magyarázni, Orlan, miért
menekült el előlem ez a pimasz folyó?
Orlan pontosan olyan magyarázatot tudott volna adni, mint én, én pedig
semmit sem értettem az egészből. Harsona még mindig a halott erdő
felett keringett, Gig csatlakozott hozzá, de ezúttal már árnyékolás nélkül.
A láthatatlan harcos felháborodása csak-
721
hamar lelkesültségbe csapott át. Megtetszett neki, hogy mindaz, amihez
csak közeledik, hirtelen kővé válik. A repülő csontváz egyre nagyobb
köröket írt le, míg egyszer csak eltűnt a látóhatár mögött. Az angyal
követte őt. Én Vándorhoz mentem oda.
A sárkány megpróbált egy kis kört tenni a levegő-ben, de alig emelkedett
nagy nehezen úgy tíz méterre, le kellett szállnia egy alacsony dombra.
Erőtlenül elnyúlt, sűrű füstfelhőket eregetett, fáradtan néhány fakó
villámot csapott ki magából. Kezdtem már sajnálni, hogy elhoztam
magunkkal az.expedícióra. De megváltozott a hangulatom, amikor
belenéztem a sárkány dülledt, zöldes-narancssárga, csúfondáros
szemébe. Vándornak ördögien okos pillantása volt.
- Mulatságos egy bolygó. Nem gondolod, Vándor, hogy elég sok rejtéllyel
találtuk szembe magunkat?
- Csak egy rejtély van - felelte.
- Csak egy? Rögtön hármat is mondok: élő folyók és erdők, az, hogy félnek
tőlünk, és hogy egy pillanat alatt kővé válnak. Arról már nem is beszélek,
hogy még a madarak is kővé tudnak válni!
- Csak egy ->- ismételte még a sárkány. - Olyan érzésem van, mintha
önmagámmal találkoztam volna... a régi önmagámmal. Gyanítom, hogy
"egy gondolkodó agy van itt jelen, de nem tudok kapcsolatot teremteni
vele...
A sárkány kiterjesztett szárnyán Luszin ült. Megkérdeztem tőle:
- Te mit mondasz erről a bolygóról?
- Furcsa 4 felelte elgondolkodva. Majd hozzátette: - Nagyon furcsa!
722
7.
A.további töprengésre nem volt idő: Harsona utasításokat kért, Gig várta a
parancsokat, mindenki magyarázatot követelt. Mérgesen mondtam
Irinának:
- Nem sokat érnek az olyan műszerek, amelyek nem képesek tisztázni egy
olyan egyszerű tényt, hogy mi az élő és mi az élettelen ezen az ostoba
bolygón.
Irina kihívóan összehúzta a szemét. Nem rám pillantott, hanem
pillantásokat lövellt felém. Amikor megrótták valamiért, nem
mentegetőzött, nem az igazát bizonygatta, hanem felmérgesedett. Úgy
látszik, Olga nem tudta engedelmességre nevelni a lányát.
- Nem az én műszereim rosszak, a ti elképzelésetek a hibás azt illetően,
hogy mi az egyszerű és mi a bonyolult ezen a bolygón. Vissza szeretnék
menni az űrhajóra, hozok onnan más típusú szkafandereket, amelyek jobb
árnyékolást biztosítanak. '
- A láthatatlanoknak vagy nekünk?
- Mindenkinek, aki láthatatlanná akar válni.
- Én magam megyek vissza a Bak űrhajóra, hogy tanácskozzam az
expedíció vezetőjével. Ti egyelőre maradjatok-itt.
Paul aggodalmasan rám nézett, és megcsóválta a fejét. Csodálkozva
kérdeztem:
- Nem ért egyet velem?
. - Talán jobb lenne, ha valamennyien visszatérnénk, kedves admirális.
Őszintén szólva nem szeretnék itt a bolygón éjszakázni.
- Nem értem, mitől tart. Kifejezőén megvonta a vállát.
- Valamennyiünkben ott tanyázik az öreg Ádám, admirális. Képesek
vagyunk csillagokat felgyújtani, meggörbíteni a teret, amit, ha hinni lehet
a régieknek, még az isteneik sem tudtak. De ha akár rövid időre is
egyedül maradunk a természettel, felélednek bennünk
723
a régi félelmek. Nem érezzük többnek magunkat, mint a világ egy apró kis
részecskéje; nem a világ urai vagyunk ilyenkor, hanem őserőinek
játékszere.
Nem győzött meg az „öreg Ádámra" való hivatkozása. A bolygó bizony
meglehetősen különös volt, de mi, a csillagvandorok, talán néni'
találkoztunk még furcsább égitestekkel? És ha bele is egyeztem abba,
hogy valamennyien visszatérjünk az űrhajóra (és ez, mint a későbbi
események bizonyították, a lehető legjobb döntés volt), ezt nem Romero
éjszakai félelmei miatt tettem, hanem azért, mert fölöslegesnek tartottam
aprólékosan kutatni ennek a kis világnak a furcsaságait. Fontosabb
feladatok is álltak előttünk. Ilyen értelemben tettem jelentést Olegnek.
Oleg a szokásos szenvtelenül udvarias mosollyal hallgatott végig. Nem
volt rá szükség, hogy kikérdezzen: mindazt, amit a bolygón műveltünk, a
műszerek közvetítették az űrhajóra. És azzal az elhárító-elidege-nítő
mosollyal sem kellett volna Olegnek reagálnia a mondottakra.
Szándékosan használom az „elhárító-• elidegenítő" kifejezést: a mosoly
olyan, mint egy kéz, ütni is tud, ha feldühödött, barátságos kézfogásra is
hasonlíthat, hajókedvű, és vonzó is lehet, ha örömteli. Oleg mosolya
odaszögezi az embert a székéhez, hangsúlyozza a távolságot. A Kos, a
Bika, a Kígyótartó űrhajókon, amelyeken Olga, Petri és Kamagin a
parancsnok, a kapitányok és a személyzet között szívélyesebb a viszony.
Elhatároztam, hogy ha alkalom adódik, elmondom ezt Olegnek. Alkalom
gyorsan adódott. Azt javasoltam, hogy hívjuk össze az űrhajókapitányok
tanácsát, és együtt döntsük el, folytassuk-e az általunk felfedezett első
bolygó kutatását.
- De hiszen az a véleményed, Eli, hogy nincs erre szükség.
- Másodlagos, hogy mi az én véleményem! Akár tévedhetek is. A
műszeres felderítés Ellon csoportjá-724
nak a feladata. Lehet, hogy olyan szkafandereket tud a rendelkezésünkre
bocsátani, amelyek a tökéletes láthatatlanságot biztosítják.
- Nincs szükség tanácskozásra. Elhagyjuk ezt a körzetet.
Ekkor idejét láttam, hogy nyíltan beszéljek.
- Miért viselkedsz olyan távolságtartó idegenséggel, Oleg? Hidd el,
nemcsak én érzem magam emiatt kellemetlenül.
Oleg várt a felelettel.
- Nem viselkedhetem másként, Eli.
- Nem viselkedhetsz másként?
Zavartan elnézett a fejem mellett. Arcáról letűnt a mindent elfedő,
udvarias mosoly. A régi, egyszerű és tiszta lelkű fiatalember állt előttem,
amilyennek a Földön ismertem.
- Eli, én nem szeretem Ellont - mondta.
- Senki nem szereti Ellont.
- Téj/edsz, Eli.
- Irina kivételével <- helyesbítettem.
- Számomra ez meglehetősen fontos kivétel. Nagyon jó barátok voltunk,
amíg Irina nem dolgozott együtt Ellonnal. Kiemelkedő képességei vannak
El-lonnak, ez igaz, de Irina túlságosan el van bájolva tőle. És Ellon az ő
jelenlétében állandóan hangsúlyozza, hogy a tisztem szerint én ugyan
fölötte állok, de az értékemet tekintve nem.
- Én arról beszélek, milyen a viszonyod a többiekkel, és nem Ellonnal -
emlékeztettem.
- Nem tudom a többieket különválasztani Ellontól. A csillagvándorok
tízparancsolata előírja: minden társunkat egyformán, barátian kell kezelni.
De én képtelen vagyok ugyanúgy beszélni vele, mint Romeróval vagy
Orlannal és Graciőzzel. Egyetlen megoldás kínálkozik számomra: senkivel
szemben nem szabad különösebb baráti érzelmeket kimutatnom. Lehet,
725
hogy nincs igazam, de eszem ágában sincs Ellon barátságáért esdekelni.
Nem akartam előadást tartani Olegnek a csillagbarátságról, ezért más
témára tértem át:
- A te apád egykor a csillagharmónia kérdésein törte a fejét. Még egy
szimfóniát is szerzett A csillag-szférák harmóniája címmel. Ha nem
tévedek, ez a zenemű a világok körforgásáról, az emberekről és az
églakókról szólt, azaz a mi jelenlegi problémáinkat tárgyalta. Nemcsak
zene volt ebben a szimfóniában, hanem más összetevő elemek is:
gravitáció, forróság, hideg, terhelés, súlytalanság...
Oleg jól ismerte apja életrajzát.
- A szimfónia földi bemutatója kudarcba fulladt, és az Ohrán összegyűlt
csillaglakók sem lelkesedtek különösebben érte. Azt hiszem, megelőzte a
korát. Attól tartok, mi is a korunk elptt járunk, Eli: a csillagharmóniát
egyelőre még nem könnyű megtanulni. És azt hiszem, módunk nyílik a
harmónia olyan összetevőivel is találkozni, amelyek meghökkentőbbek
lesznek, mint a forróság vagy a hideg.
Beszélgetésünknek a riadó hangja vetett véget. Oleggel együtt a
parancsnoki terembe siettem. Az elemző műszerek hírt adtak róla, hogy a
Bíborszínű csillagot támadás érte. Mind a négy űrhajó fedélzeti
számítógépe az emlékezetükben őrzött tengernyi fogalom közül éppen ezt
a szörnyű szót választotta ki: „támadás".
Megdöbbenten bámultuk a képernyőket. Abból a körzetből, amerre
további utunk vezetett, egy erőteljes sugárnyaláb, egy hatalmas
sugáráradat zúdult pontosan a Bíborszínü csillag felé.
A száguldó energiasugár innen csak halvány árnyéknak, gyengén világító,
a csillagokat kissé elhomályosító, szalagszerű vonalnak látszott. És ha
nem látjuk, mi történik a csillaggal, aligha fogjuk
726
fel, micsoda erőt hordoz a Bíborszínűt halálra sebző sugár. Oleg
elsápadva fordult felém.
- Milyen szerencse, Eli, hogy a bolygó mellett vagyunk. Ha a csillag másik
oldalán lennénk, az egész űrflotta plazmafelhővé változott volna.
- Mit akarsz tenni, Oleg? Minél gyorsabban meneküljünk innen?
- Közelebb megyünk a csillaghoz, Eli. Tisztázni kell, mi történik.
Természetesen maximális óvatossággal fogunk haladni.
Az űrflotta a fénysebesség alatti tartományban maradva elindult a valakik
vagy valami által megsemmisített csillag felé. Ültem a székemben, és
komoran figyeltem a képernyőket. A Galaktika központjába indított első
expedíció pusztulására gondoltam. Azt hiszem, nemcsak engem gyötörtek
hasonló gondolatok ezekben a percekben.
Allan fedélzeti naplójának utolsó bejegyzései azt adták hírül, hogy az
űrhajóra gyilkos részecskék áradata zúdult, és hogy Allan meg Leonyid
megkísérelték kivezetni az űrhajókat a részecskeáradat hatósugarából.
Sikerült is kitörniük a tiszta térbe, és már remélték, hogy megmenekültek
az érthetetlen veszélytől, amikor hajóikat váratlanul ismét ugyanolyan
részecskeáradatok kezdték bombázni, mintha az ismeretlen - de
mindenesetre láthatatlan - sugárgerjesztő generátorok, figyelve az
űrhajók mozgását, követték volna célpontjukat, így ismétlődött ez
néhányszor, amíg abbamaradtak a bejegyzések, és az űrhajók halott
személyzetükkel - a parancsnokoknak haláluk előtt sikerült
beprogramozni a gépekbe a visszafelé vezető út koordinátáit - el nem
indultak vissza, hátat fordítva a Galaktika centrumának, amely nem
engedte őket közel magához. Éppen a mozgó célt követő sugárcsapások,
a vékony sugarak irányának semmi mással
727
nem magyarázható változása valószínűsítette a Földön, hogy az expedíció
ellen harci tevékenység folyt. Most is hasonló volt a helyzet, azzal a
különbséggel, hogy a sugárcsapás nem ellenünk irányult, és ereje
sokszorosan felülmúlta azét, amely Allan és Leonyid űrhajóira zúdult. Most
egy csillagot vettek célba, nem űrhajókat, jóval több energiára volt tehát
szükség. A kép, amelyet láttunk, egyszerre volt valódi és felfoghatatlan a
maga valódiságában: kérlelhetetlen végtelenséggel áramlott az
energiahullám, a párhuzamos, szörnyűséges két sugár...
- Háború! - kiáltottam fel akaratlanul. - Micsoda pokoli hatalom;
egyszerűen tűz alá venni egy csillagot...
- Még tisztázni kell, hogy valóban tudatos tevékenységről van-e szó, vagy
csak a természeti elemek játékáról - vetette ellen Oleg. Még mindig nem
tudott belenyugodni, hogy kozmikus lőgyakorlat tanúi lettünk. - A
betolakodó űrhajók ellen indított háború még csak. érthető. Felháborító,
visszataszító, bűnös dolog, de végül is nem mond ellent az élőlények
viselkedési törvényeinek. De mi értelme van egy élettelen csillag ellen
harcolni? Miért? Mi célból történik ez?
- Egyik kérdésedre sem tudok válaszolni, Oleg. De biztos vagyok benne,
hogy ha mostantól kezdve nem leszünk a lehető legóvatosabbak, még
nagyobb bajba kerülünk, mint Allan üregységei. Még a holttestünket sem
lódítja vissza semmilyen erő a szülőföldünkre.
Oleg az ürflottát megfelelő távolságban tartotta a rettenetes sugártól. A
személyzet harci készültség állapotában őrködött. Felkészültünk rá, hogy
valamennyi védelmi berendezésünket azonnal beindítsuk: a térelnyelőket,
a térszerkezet-változtató generátorokat, a gravitációs spirálokat. Már
akkor sem volt semmi kétségem afelől, hogy mindezek az oly
hatalmasnak tűnő fegyverek nem erősebbek, mint egy légycsapó az 728
atombombával szemben. Folyton gyötört az érzés, hogy egy feneketlen
szakadék szélén táncolunk. Csak azért nem pusztultunk el, mert ügyet
sem vetettek fánk. A célpont a csillag volt, és nem az űrflotta.
A rettenetes sugár belefúródott az égitestbe, mint a szigony a cethal
testébe, mint a vívótőr az emberi mellkasba. A csillag- felpuffadt,
széthullott, ontotta magából anyagát. Teljes egészében hatalmas, izzó
gáztömeggé vált, felénk száguldott, egyre fakult, füst és hamu vette
körül, majd eltűnt a saját, veszett gyorsasággal szétterjedő porában.
A sugárnyaláb éppolyan váratlanul tűnt el, ahogyan megjelent. A csillag
folytatta haláltáncát, de ez már egy másik csillag volt. Tömegének jó
egyharmada a felszínre kerülve továbbra is hullott szét, még sűrűbbé téve
az amúgy is tömör ködfelhőt. A távoli csillagvilágok fakó fényű égitesteit
bíborszínű por vonta be. A porfelhő úgy száguldott, mintha egy robbanás
indította volna útjára.
A bolygó pedig, amelyre alig néhány órával korábban leszálltunk, már
nem létezett. Pontosabban maga a bolygó megvolt, de halott égitestté
változott. Az életnek ott felfedezett furcsa formái megsemmisültek. Ezt a
szenvtelen elemző műszerek pontosan kimutatták. A bolygónak a Bíbor
színű csillag felé forduló egész felületét üvegszerű, folyékony máz vonta
be. Lehet, hogy a másik oldalán rátalálhattunk volna az élet némi
nyomára, ott viszont tűzvész pusztított. Biztosak lehettünk benne, hogy
valamennyien elpusztultunk volna, ha ezen a szörnyű éjszakán a bolygón
rtíar adunk.
A váratlanul megjelenő és éppolyan hirtelen eltűnő sugár természetét
nem sikerült megfejtenünk. Voltak benne egyszerű fotonok, neutronok,
protonok, roto-nok, neutrínók, sőt kevéssé ismert ergonok is, és
valószínűleg még további ismeretlen anyagi mikrorészecs-
729
kék. Még elképzelni sem lehetett egy olyan természetes folyamatot,
amely hasonló hiperlézert tudott volna létrehozni. De ha ez valóban
támadás volt, és nem egy véletlenül végbemenő folyamat, akkor vajon
miért vették tűz alá a csillagot? És ki vette tűz alá?
Oleg összehívta a parancsnokok tanácsát. A tanácskozást valamennyi
űrhajóra közvetítették. Oleg egyetlen kérdést tett fel: mit gondolnak a
parancsnokok a csillagon lejátszódott eseményről?
- Kozmikus katasztrófa - mondta Olga. - Végeztem néhány számítást. A
Galaktika középpontja felől érkező sugáráradat akkora energiát hordozott,
amely tucatnyi új bolygó létrehozásához elegendő. Alig valószínű, hogy
valahol is lehetséges lett volna ilyen erejű fegyvert készíteni. Én afelé
hajlok, hogy egy újfajta kozmikus folyamattal állunk szemben.
- Ha ez kozmikus folyamat, akkor igen veszélyes folyamat - szólalt meg az
óvatos Petri. - Ha egy ilyen sugárnyaláb keresztülhalad az űrflottán, még
az emlékünk sem marad fenn! Engem a célzás pontossága zavar... A
sugár nagyon messziről jött, és mégis pontosan eltalálta a csillagot. Az
ilyen pontosság kevéssé valószínű egy természetes folyamat esetében.
- Űrháború! - kiáltott fel Kamagin. - Azt kérdezitek, miért támad rá valaki
egy halott égitestre? Hát talán az emberek nem rohamozták meg az
ellenséges erődítmények halott kövét, nem rombolták le a városokat, nem
pusztították a vetéseket, az erdőket és vizeket, hogy megfosszák az
ellenségeiket a menedéket nyújtó búvóhelytől és a tápláléktól? Nem
ismerjük a háború céljait, nem tudjuk, ki a hadviselő fél, arról sincs
fogalmunk, kinek milyen haszna származik a Bíborszínű csillag
elpusztításából, de abban nem lehet kétségünk, hogy ez háború. Az
eredményt jól látjuk: a csillag félig megsemmisült, a bolygón az élet
különleges formái pusztultak el!
730
- Ha háborúról van szó, tisztázni kell, mi kinek az oldalán harcolunk! -
jelentette ki Oszima. - Ki gerjeszt itt vihart, ki szenved ettől a vihartól?
Ami engem illet, fáj a szívem a bolygót benépesítő furcsa lényekért. A
csapás ellenük irányult, ők pedig nem tudtak ellencsapással válaszolni.
Különös élőlények voltak, de élőlények, és az életnek segítségre van
szüksége.
A parancsnokok tanácsán mindig részt vett Orlan és Graciőz is. Oleg
megkérdezte az ő véleményüket is, de nem állt elég adat a
rendelkezésükre, hogy bármit is mondjanak. Maga Oleg kijelentette, hogy
jelen esetben nincs jogunk tévedni, mert a tévedés végzetes lehet. Ha
nem tudjuk biztosan, hogy valóban háborúról van szó, nem szabad
sietnünk a beavatkozással. Fel kell derítenünk az ellenség erejét és céljait.
Ha pedig az űrben ismeretlen elemek tombolnak, akkor még inkább
óvatosnak kell lennünk, nehogy akaratlanul egy szörnyűséges tűzvész
középpontjába kerüljünk.
- A te véleményedre is kíváncsiak vagyunk, Eli. Te vagy az expedíció
tudományos vezetője, a te szavad döntő lehet.
- Az én szavam most nem döntő, mivel valameny-nyiőtök véleményével
egyetértek - jelentettem ki. -Valamennyi vélemény megalapozott. Hozzám
a legközelebb Kamagin elemzése és Oszima vágya áll. De nem
kockáztatnám meg, hogy az ő útmutatásuk szerint cselekedjek. A
főparancsnok véleményét támogatom. Folytatjuk a jelenség
tanulmányozását, a kategorikus döntéssel pedig várunk.
- Akkor tehát folytassuk utunkat a Galaktika centruma felé - összegezte az
elhangzottakat Oleg. - És mindent csak kívülállóként fogunk figyelni.
A tanácskozás után Kamagin szemrehányóan azt mondta:
- Régen sokkal határozottabb voltál, Eli! Olyan
731
merész döntéseket hoztál, hogy az embernek égnek állt a haja.
Megöregedtél, admirális!
Gyengéden néztem Edwardra. Rajta nem látszott az idő múlása. Hatszor
öregebb volt bármelyikünknél, és ugyanakkor a legfiatalabb maradt. Ez a
kis termetű, gyors mozgású, széles vállú, szép arcú, sötét hajú, élénk
fekete szemű férfi megőrizte magában azt a bátor lelket, amely valamikor
régen, a fénysebesség alatti, primitív űrhajókon a kozmoszba küldte őt, és
elég erős volt ahhoz, hogy elviselje a háromszáz éves ürodisszea
megpróbáltatásait. Ugyanolyan maradt most is, fiatalosan bátor, éppolyan
hévvel vetette magát az események sűrűjébe, mint régen. Az ő
aranybetűkkel vésett neve a Panteon homlokzatán az első azoknak a nagy
ürhajókapitányoknak a hosszú listáján, akik tőle eltérően már régen
nincsenek az élők sorában. Közöttünk, a Galaktika középpontjába indított
második expedíció tagjainak a sorában ő a legkiemelkedőbb ember.
Szelíden a vállára tettem a kezem.
- Kedves Edward, én valóban félek mindentől. A ramírok titokzatos
népének keresésére indultunk, akikről csak azt tudjuk, hogy
hatalmasabbak nálunk.' Mi történik akkor, ha kiderül, hogy az események,
amelyeknek a tanúi lettünk, az ő tevékenységük egyik formája a Galaktika
centrumát körülvevő körzetekben? Azt azonban ne kérdezd tőlem, miért
éppen ilyen a tevékenységük formája, mert csak azt tudom, hogy ez a
tevékenység méltó a tevékenykedők hatalmához...
- Rendben van, akkor a saját erőnkhöz mérten fogunk cselekedni, azaz
mindig tartani fogunk valamitől - mondta búcsúzóul Kamagin, és bárátian
rám mosolygott, nehogy ellenvetését sértődésnek fogjam fel.
Olga egy ideig Irina szobájában volt, aztán átjött Maryhez és hozzám. 732
- Elégedett vagy a lányommal, Eli?
- Inkább azt kérdezd, ő elégedett-e velem - ütöttem el tréfával a dolgot. -
Nem hiszem, hogy különösképpen kedvelne, de nem is veszekszünk.
Inkább kérdezd meg Oleget.
- Már megkérdeztem. Nincs ellene semmi kifogása. De valahogy nagyon
szárazon vetette oda ezt. Aggaszt, hogy Oleg és Irina között nincs minden
rendben.
- Oleg és Irina között Ellon van - szólt bele Mary a beszélgetésbe. -Ez a
demiurgosz pedig meglehetősen visszataszító figura.
- Irina beletemetkezett a munkájába - próbáltam nyugodtabb vizekre
evezni. - Valószínűleg nincs annyi ideje Oleg számára, mint korábban.
Oleg megparancsolta, hogy indítsuk be a térelnyelőket. Belezuhantunk a
fénysebesség feletti térbe. A Bí-borszínü csillag és pusztulásra ítélt
bolygója elmaradt mögöttünk.

Bekerítettek - tört kövületekből

Hegykaréj.
Ha jő, a végső önkívületből
Meg ne térj!
Holdkóros, lángész! Nincs, lásd, barátod
Senki más.
Ha jő a végső látomásod,
Már ne láss!
Szemed vagyok, bagolyként látlak.
Egyre halK
Hangon neveden szólítanának,
Meg ne halld!
Lelked vagyok! Istenhez ajtó,
Nyitva fenn.
Ha jő a végső fényesség, ó,
Higgy neke,m!
M. CVETAJEVA (Rigó Béla fordítása)
A piros gombon az Isten ujja. A menny lángolni készül újra. Valamit kapcsolt
a relében. Többé nem lesz a Földön Éden.
V. SEFNER (Rigó Béla fordítása)

MÁSODIK. RÉSZ Pusztuló Világok

l.
Oleg a parancsnoki terembe szólított.
Az űrhajót Oszima vezette, Oleg Ellonnal beszélgetett. Valami fontosnak
kellett történnie, ha Oleg rászánta magát, hogy idehívja Ellont, és az
beleegyezett, hogy otthagyja a tervezötermet.
A csillagokat ábrázoló képernyőkön kirajzolódtak a Galaktika központjának
körvonalai, alig kétezer fényév távolság maradt csak hátra. Oldalt egy
gömb alakú csillagkép, egy gömbhalmaz kis pontja fénylett. - - Előttünk az
útvonalunkon nagy lyuk tátong a térben - mondta Oleg. - Ha egyenesen
haladunk a centrum felé, hosszabb az út, mint ha egy görbe mentén
megkerülnénk a lyukat. Valamilyen szakadék, üresség van a tér
szerkezetében.
A térbeli szakadékokról már korábban is hallottam, az erről szóló
elméletet tanították az asztronavigációs tanfolyamon. Azt, hogy az
euklideszi tér csak elvonatkoztatott elméletben létezik, mindenki tudja. De
még egyetlen csillagvándor sem látott ilyen „űrt az űrben". Volt egy olyan
feltevés, miszerint a Hyádok csillagképe egy ilyen szakadék felé zuhan,
távolodik az azt körülvevő csillagoktól.
- Jelentheti-e ez azt, hogy ha tartjuk az irányt, nem érjük el a Galaktika
középpontját? - kérdeztem.
- A centrumból jövő fény áthalad ezen a lyukon. De vajon mi is átjutunk-e
a fénysebesség fölötti tartományban repülve?. Mi történik akkor, ha ott
nincs fizikai értelemben vett tér, amelyet a Tanév-féle térel-
737
nyelők el tudnának nyelni? Zuhanni és zuhanni fogunk a feneketlen
mélységbe!
- Amennyire Ngoro elméletére emlékszem, a térben lévő lyukak létét az
idő lelassulása okozza ezeken a helyeken.
A demiurgosz felelt nekem:
- Ez még rosszabb lenne, admirális. Az idő lelassulása ugyanolyan lyuk
vagy szakadék, csak ebből még nehezebb kikeveredni, mint a térbeli
szakadékból. A magam részéről ellenzem, hogy behatoljunk a
szakadékba!
- A kerülő út a gömbhalmaz alakú csillagképen keresztül vezet, más út
nincs - mondta elgondolkodva Oleg.
Rámutattam a csillagokat ábrázoló képernyőkre. Az űrt sehonnan sem
határolják falak.
Miért nem mehetünk el balra a csillagképtől, fölötte vagy alatta? Talán
valamilyen veszedelem fenyeget onnan?
- Éppen ez az, hogy fenyeget. Az űrt valóban sehonnan sem határolják
falak, ebben igazad van, Eli. De a fedélzeti számítógép szerint a Galaktika
középpontjának környékén hemzsegnek az éppolyan térbeli lyukak, mint
amilyen elölről ásít felénk. Amikor az irányunkat meghatároztuk,
valamennyi csillagot számításba vettünk, nemcsak egynek az alapján
választottuk ki az útvonalat. És egyszerre minden, az útvonalunktól jobbra
és balra eső csillag elkezdett gyorsan távolodni. A távolodás sebessége
több ezer fényév hetenként. A csillagok nem űrhajók, nem tudnak kilépni
az optikai térből. És a színképben a vörös szín nem változtat helyet, tehát
valójában a csillagok nem távolodnak. Csak egy dologra lehet
következtetni: a fény ezekben a körzetekben a tér szakadékaiba kerül,
ahol a fény tehetetlenségi erő folytán terjedő vonalainak a hosszúsága a
sokszorosára nő.
738
- És azok a csillagok, amelyeket magunk mögött hagytunk?
- Ott minden rendben van, Eli. Hiszen nem lyukak maradtak mögöttünk a
térben! Egyszóval az egyetlen megbízható útvonal csak a gömb alakú
csillagképen keresztül vezet!
- Elmehetek? - kérdezte a demiurgosz. - Én már elmondtam a
véleményemet.
Ellon elment, mi pedig Oleggel hallgatagon szemléltük a csillagos ég
félgömbjét. Az a bizonyos csillagkép két héttel ezelőtt tűnt fel a
képernyőkön, s azóta csaknem száz fényévnyire közelítettük meg. Egy
gömb alakú csillagraj volt ez, mintegy ötmillió csillagból állt, amelyek a
centrum irányából száguldottak kifelé, merőlegesen a Galaktika síkjára,
ötven kilométeres másodpercenkénti sebességgel. A sebesség nem túl
nagy, de ha megszorozzuk a csillagraj létezésének idejével?! Kétszáz
millió év alatt - és ez kozmikus méretekben nem nagy idő - a csillagkép el
fogja hagyni a Galakti-kát! Nem egyszerűen mozgott a térben, hanem
száguldott.
Az űrhajók fedélzeti számítógépei még egy dologra deqtettek fényt. A
Bíborszínű csillagot halálra sebző sugárnyaláb minden valószínűség
szerint ebből a csillagképbőljött. A sugár útvonalán nem volt más olyan
csillag, amely létre tudta volna hozni azt. És most kiderül, hogy éppen
ezen a csillagképen keresztül vezet az egyetlen járható út a Galaktika
centruma felé!
- Egy dugó, amely bedugaszolja a palack száját -jegyezte meg bosszúsan
Oleg. - Vagy egy cápatorok, tele villogó csillagfogakkal, készen arra, hogy
lenyelje a hívatlan vendéget.
- Más út nincs, Oleg?
- Más út nincs.
Az űrflotta a gömbhalmaz felé fordult. Többször írtam már arról, hogy
milyen a csillagos
739
ég a Plejádok és a Perseus szétszórt, nyílt halmaz alakú csillagképeiben.
Az volt a szándékom, hogy ha ismétlem is magam, ezúttal is részletesen
beszámolok az elénk táruló újabb csillagtájról. És ha ezt mégsem teszem
meg, ennek csak az az oka, hogy a képernyő-kön'feltűnő csillagok azon
látványok közé tartoztak, amelyekről azt szokás mondani: leírhatatlanul
szépségesek. A gömbhalmazokat - ma már jól tudom - nem lehet egy
napon emlegetni a nyílt halmaz alakú csillagképekkel. Képzeljünk magunk
elé egy olyan égboltot, amelyen jó kétszáz földi Hold, ezernyi Vénusz,
százezer Szíriusz ragyog, és rajtuk kívül jól kivehetően fénylik még vagy
ötmillió csillag, amelyek közül egyik sincs távolabbra tíz fényévnél.
Alighanem érthető, miért tartom lehetetlennek e kis csillagvilág
szépségének ecsetelését.
De egy részletre mégis ki kell térnem. A csillagközi tér itt tökéletesen
átlátszó, annyira ^átlátszó, hogy az űr többi részei hozzájuk képest
porfelhőknek tűnnek. Nekünk, akik az űrköd homályából törtünk ki,
különösen örömteli látvány volt ez a távoli, porfelhők és gázok nélküli
tisztaság. Ha valamikor egyszer a Bak űrhajó visszatér a támaszpontjára,
az emberek gyönyörködhetnek majd a sztereofilmekben, amelyek
megörökítették ezt a fenséges szépséget, ennek a Ga-laktikából kifelé
száguldó csillagvilágnak meghökkentő tisztaságát. Még azoknak is, akiktől
mi sem áll távolabb, mint valamilyen csillagszférák zenéjét hallgatni;
akaratlanul is ilyen hasonlatok jutottak eszükbe: csillagharmónia, az
égitestek szimfóniája; ennyire egy magával ragadó zeneműre
emlékeztetett a fénynek és a tisztaságnak ez a lebilincselően szép
birodalma.
Sok csillag körül keringtek bolygók; valamennyi pályáját rögzítettük. A
bolygókon ideális feltételek voltak a fehérjealapú élet számára:
mérsékelten forró napok, főként késői keletkezésűek, sárgás-narancsszí-
740
nűek, vörösesek szolgáltatták a hőt és a fényt, az űr és az atmoszféra
áttetszősége a Földet juttatta eszünkbe, vizeket és szárazföldeket láttunk.
De egyik bolygón sem észleltük az élet legprimitívebb megnyilvánulását
sem. Gyönyörűséges és élettelen világok száguldottak el mellettünk. Mary
szeretett volna kiszállni valamelyik bolygón, hogy életet hagyjon ott maga
után, de nem volt időnk életteremtésre ezeken a csodálatos bolygókon:
senki sem feledkezett meg róla, hogy a csillagkapukon át egy idegen világ
felé haladunk. A díszkapuk ugyan szépek voltak, de vajon mi lehetett
mögöttük? .
- Egy még lakatlan édenkert - mondta Mary.
- Exportédenkert - tréfálkoztam komoran, arra célozva, hogy a csillagkép
kifelé szakad a Galaktikából.
- Ha a gömbhalmaz távolodását valamilyen értelemmel bíró erőknek
tulajdonítod, nem gondolod, hogy túl nagy hatalommal ruházod fel őket?
- Kérdéseket teszek fel anélkül, hogy rögtön választ is várnék rájuk.
Magamban persze próbáltam válaszokat keresni. Halálra gyötörtem az
agyamat ezekkel a nehéz kérdésekkel. Valamennyi ismert gömbhalmaz
alakú csillagkép egyenletesen, minden létező tengelyen igen távol van a
centrumtól, s ez is távolodik tőle; de vajon mi az oka annak, hogy a
Galaktika mintegy ^kibocsátja magából a gömbhalmazokat? Mi készteti
ezeket a csillagképeket arra, hogy a perifériák felé haladjanak akkor,
amikor a többi csillaggal semmi ehhez hasonló nem történik? Milyen erők
keverik úgy az égitesteket kártyalapokként, hogy a gömbhalmazokban
kizárólag késői keletkezésű csillagok vannak, azok, amelyek a
legalkalmasabbak a fehéfjealapú élet kialakulására? Miért olyan gyakran,
százszor gyakrabban, mint a többi csillag esetében, keringenek körülöttük
bolygók?
741
„Valamennyi gömbhalmaz alakú csillagkép kifelé, a Galaktika síkjára
merőlegesen repül onnan, ahol a csillagok legnagyobb része van -
ismételgettem magamban. - Mintha csak szabad teret keresnének
maguknak. De miért? Ezer és ezer miért! Hol lehetnek azok az átkozott
ramírok; ők biztosan meg tudnák fejteni ezeket a rejtélyeket!"
Ellon külön feladatot kapott: fel kellett kutatnia a gömbhalmaz bolygóin
azt a gépezetet, amely sugárnyalábjával csapást mért a Bíborszínű
csillagra. A szuperlézer nyomait azonban nem találta meg. Hiányzott
ehhez a leglényegesebb, egy hatalmas civilizáció, amely képes lehetett
egy ilyen fegyvert megalkotni. Egyik nap telt a másik után, a térelnyelőket
alacsony fokozaton működtetve haladtunk át ezen a káprázatos világon,
térségeit az elégetett űrdarabok porával szennyeztük, és még egy gyenge
jelzést sem fogtunk, amely valaminek vagy valakinek a tiltakozását adta
volna hírül a kozmosz rombolása ellen. Nagyon szép, nagyon haszontalan
világ, mondogattuk egymásnak. Nem volt itt élet, a szépséget senki sem
élvezhette. Magában és csak magának ragyogott. Nem tudtuk
megbocsátani ezt a pazarlást. Haszontalan világ, mondogattuk
szomorúan.
Átszáguldottunk a csillagkapun, és ismét ködfelhők térségébe kerültünk. A
Galaktika központja füstöl-gött, mint egy rosszul megrakott máglya,
mindenhonnan gázfelhők vették körül. Hatalmas hidrogéntömegek
száguldottak a centrum felől minden irányba, mintha szél űzte volna őket,
hol megritkultak, hol ismét összesűrűsödtek. Olga beszámolt legújabb
számításainak eredményéről: az itteni csillagok tömege 742
ritkább, kevesebb bennük az anyagi részecske, mint amennyi szét van
szórva a csillagközi térségben. A jelenség különlegessége ámulatot és
örömet váltott ki belőle. Én nem álmélkodtam, és nem is örültem. Sem a
Földön, sem az űrben nem szeretem a port. Mary szemrehányóan
kérdezte: *"
- Ugyan miért éppen téged neveztek ki az expedíció tudományos
vezetőjéül? Te nem is szereted igazán a tudományt! Soha nem lelkesít fel
egy-egy új adat!
- Viszont annál jobban szeretem a tudósokat, és a felfedezéseiket is el
tudom viselni, s ez nem kevés. Ami a többit illeti, igazad van: a jó, a
kedvező adatok lelkesítenek csak fel, és nem egyszerűen az újak.
Kissé jobbra az útvonalunktól egy rövid periódusú novacsillag tűnt fel.
Tipikus pulzáló csillag volt ez, amely gyorsan változtatta mind a
térfogatát, mind a fényességét. Ha rajtam áll, nem pocsékoltam volna rá
időt. De Olegben erősebb a tudósi véna: Ellon kérésére az űrflottát a
csillag felé fordította.
- Rengeteg novacsillagot láttunk az utunk során -fordultam Ellonhoz. -
Miért éppen ez keltette fel az érdeklődésedet?
- A zsugorodás állapotában van - felelte a demiur-gosz. - A csillag
bármelyik nap kis ponttá'válhat. Nem bocsátanám meg magunknak, ha
lemaradnánk egy ilyen eseményről.
Vándor pedig beismerte, hogy mindig szeretett volna közelről látni egy
zsugorodó csillagot. Néhányszor már megfigyelt ilyen, fokozatosan
töpörödő égitestet a Perseuson kívül, s ez mindig fenséges látványt
nyújtott. Amikor már végképp elege volt a mindenható csillagfoglár
életéből, azt képzelte el magában, hogy átrepül egy ilyen égitestre, és
belülről figyelve a gigantikus katasztrófát, vele együtt pusztul el.
Csodálatosnak tűnt ez számára, persze nem a saját halála, hanem a
csillag pusztulásának látványa.
743
- Javíthatatlan álmodozó vagy, Vándor - mondtam neki.
Olga átküldte az újabb számításait. Ezek szerint a zsugorodó csillag
közelsége nem jár kevesebb veszély-lyel, mint a Bíborszínű csillagot'
telibe találó sugár elébe állni. Csak az anyagelnyelő gépezetek intenzív
működtetésével lehet elkerülni a katasztrófát abban az esetben, ha a
csillag végleges" összezsugorodása előtt szupernóvává válik, vagyis
tömegének a negyedét mintegy kirobbantja magából. Oleg kiadta a
parancsot, hogy az anyagelnyelőket jó előre készítsék fel; a parancs a
harci' riadóra emlékeztetett, bár egy csillaggal értelmetlen harcba szállni.
A műszaki műveletek elnevezése nálunk még a régi emberi állapotokat
tükrözte.
De a csillag nem változott szupernóvává. Valamikor régen már
szupernóva volt, a robbanás sok évszázaddal a mi érkezésünk előtt zajlott
le. Mostanra a csillagból, az egykori óriásból csak egy töredék maradt, egy
tömör, fényét és tömegét görcsösen változtató csillagocska, igaz, hogy
legalább háromszor akkora, mint a mi Napunk. És ez a töredék ott a
szemünk előtt zsugorodott össze. Minden részletében láttuk az
antirobbanást, amelyről annyit hallottunk, de amelyet egyetlen ember
sem figyelhetett meg közelről.
Az űrflotta egy csoportban körözött a csillag körül, egy időre a bolygójává
váltunk. Semmi nem jelezte a közelgő katasztrófát. Hirtelen a csillag
belezuhant saját magába. A szó szoros értelmében hirtelen történt ez, a
nyugalmi állapotot csak egy pillanat választotta el a robbanástól. A csillag
felrobbant, de nem szétrobbant, hanem belerobbant saját magába.
Mérete egyre kisebb lett, tömege befelé, a saját mélye felé zúdult. Oleg
parancsot adott a közeledésre; repültünk a csillag felé, az pedig
távolodott tőlünk. Az antirobbanás pillanatában átmérője mintegy
hárommillió kilomé-744
tért tett ki, aztán millióra, majd százezerre, ezerre csökkent. A csillag
kisebb volt már, mint a Föld, de a szörnyűséges erők még mindig
szorították, nyomták, préselték. Kisebb lett már a Holdnál is, de még
mindig zsugorodott, egyre zuhant befelé, a magja felé; ez az állandóan
csökkenő méretű gömb olyan elképzelhetetlenül tömör volt, hogy egy
köbcentimétere már több milliárd, ha nem több trillió tonnát nyomott. És
ekkor a csillag kezdett eltűnni, kihunyni, átmérője már nem volt több
három-négy kilométernél, morzsányi pont lett az űr végtelenjében; még
vil-lódzott, de fénye már vörössé vált, egyre sötétedett, majd a csillag
eltűnt a láthatatlanság, az abszolút láthatatlanság semmijében. Sem a
rádióhullámok, sem az anyagi részecskék, sem az erőterek nem
érzékelhették már. Nem létezett már a rettenetesen tömör tömegűvé vált
gömb, fekete lyuk ásított a helyén, egy .vészjósló lyuk, amely mindent
magába vonz, ami csak óvatlanul közeledik felé.
Oleg parancsot adott a fékezésre. Továbbmenni veszélyes volt. Ha
belekerülünk a fekete lyuk vonzásába, sem a tér- és anyagelnyelők, sem a
térszerkezetet megváltoztató generátorok, sem a gravitációs fegyverek
nem mentenek meg.
- Borzalmas! - kiáltott fel az elsápadó Mary. Ott ültem vele együtt a
megfigyelőteremberi. - Ilyen láthatatlan rémségek leselkednek az
űrhajóinkra, úgy, ahogy a fekete pókok várnak áldozatukra a bozótban.
Egy óvatlan lépés, és itt a vég!
A novacsillagpk valóban olyanok, mint a kozmosz pókjai. Szerencsére a
fedélzeti számítógépek figyelik az úton előforduló erőtereket. Az
automaták önműködően bekapcsolják a fékező hajtóműveket, ha a
novacsillag vonzása számunkra veszélyes értéket ér el.
Amíg Maryvel beszélgettünk, jobbról feltűnt egy kozmikus test,
valószínűleg egy űrhajó. Mindent vár-
745
haltunk a világmindenségnek ebben az ismeretlen zugában, a természet
bármilyen meglepő jelenségét sem tartottuk volna valószínűtlennek, de
egy űrhajóval, értelmes lények mesterséges alkotásával való találkozásra
álmunkban sem gondoltunk. A képernyők felé rohantunk. A műszerek
szenvtelenül erősítették meg: űrhajó közeledik felénk.
A parancsnoki terembe siettem. Valóban űrhajó volt ez, nem egy
kisbolygó. A novacsillag irányából jött. Olyan közel volt az apró csomóvá
zsugorodott csillaghoz, hogy annak vonzása be kellett volna hogy rántsa
rettenetes ölelésébe. Éppen olyan sebességgel kellett volna rázuhannia,
amilyennel a csillag beleomlott saját magába. Az űrhajó pedig távolodott
tőle, száguldott felénk! Nem létezhettek a világon olyan hajtóművek,
amelyek akkora hajtóerőt tudtak volna kifejteni, hogy ennyire felülmúlják
a novacsillag vonzásának erejét!
Olga már biztosan elvégezte az ismeretlen űrhajóra vonatkozó
számításokat - mondtam. - A Kos űrhajón a fedélzeti számítógép mindig
háromszoros megterheléssel dolgozik. Kérdezzük meg Olgát!
Olga számításaiból azonban az derült ki, hogy az idegen űrhajó
egyszerűen nem létezik. Volt, láttuk, fantasztikus sebességgel rohant
éppen felénk, de nem létezett!
- Ostobaság! - kiáltottam fel mérgesen. - Torkig vagyok már, Oleg, ezekkel
a kísértetekkel és látomásokkal! Megint valamilyen fantommal hozott
össze a sors, csak most űrbélivel, és nem bolygólakóval!
- A kísértetek is a valóságban létező objektumok, csak nem olyanok,
amilyennek látszanak - vetette ellen Oleg. - Ez viszont egyszerűen nincs,
bár mégis van, ha jól értem Olga üzenetét.
A mi számítógépünk is megerősítette Olga jelentését. Az ismeretlenre
irányított valamennyi felderítő 746
erőterünk azt bizonyította, hogy semmi sincs azon a helyen, ahol'az
űrhajó száguld. Igazi kísértet közeledett felénk, sokkal inkább kísértet,
mint azok, amelyeket egykor a generátorokkal állítottunk elő. Lementem
Ellon laboratóriumába.
Orlan és Graciőz is ott volt már, és a padlón teljes hosszában
elterpeszkedve a sárkány hevert.
- Ellon - szóltam -, egy idegen testet látunk, de a felderítő erőterek
semmit sem észlelnek. Meg tudod nekem magyarázni ezt a paradoxont a
számomra érthető fogalmak nyelvén?
- A számunkra érthető fogalmak nyelvén nem -felelte Ellon. Most még
nem is kacagott, mint rendesen, amikor magyarázatainak hatását
Ízlelgette előre.
, A hatás önmagában is olyan megrázó volt, hogy nem látta szükségét egy
ördögi hahotával hangsúlyozni.
- És az érthetetlen fogalmak nyelvén?
- Az űrhajó, amelyet látunk, nem a mi időnkben létezik.
Egymásra néztünk Orlannal és Graciőzzel, aztán a sárkányra pillantottam.
Ők sem értettek többet nálam. Oldalt Irina ült: kipirult arca, csillogó szeme
és az, ahogy Ellon minden szavára rábólintott, arról tanúskodott, hogy
biztos magában, hogy számára minden világos.
- Nem a mi időnkben létezik? Hát milyen időben, az ördög vigye el, milyen
időben száguld felénk?!
- A mi szemszögünkből nézve a számunkra jövő időből jön a mi jelenünk
felé.
- És miért nem a múltból a jelenbe? - Ellon magyarázata az olyanok közé
tartozott, amelyek nem szerte-foszlatják, hanem még sűrűbbé teszik a
homályt.
- A múltból a jelenbe mi haladunk. Pontosabban a jelenünket állandóan
magunk mögött hagyjuk. Múlttá változtatjuk. Az idő olyan, mint egy
reaktív hajtómű: bennünket előretol, maga pedig visszafelé, a múlt-
747
ba repül. Az ismeretlen űrhajó mozgása a jövőből a jelen felé kilőtt
puskagolyóéra emlékeztet. Az idegen űrhajó idejo nem reaktív hajtómű
elve szerint távolodik tőle, hanem ugyanabban az irányban száguld, '
éppúgy, mint a puska csövében a puskapor követi a kilőtt golyót.
- Lövés a jövőből a jelenbe? - Gondolkozni kezdtem. - De mi látjuk az
idegen űrhajót, Ellon, mégpedig a jelenben látjuk, már két órája látjuk, és
ez alatt az idő alatt az a jelen, amely két órával ezelőtt volt, már múlttá
változott. Másképp szólva: az űrhajó a jelenben is és a múltban is létezik,
de a jövőben nem.
Úgy éreztem, ellentmondáson kaptam Ellont. De a demiurgosz jól
átgondolta az elméletét.
- A jelenben csak az űrhajó árnyékát látjuk, amely a jövőből vetül ide. Az
árnyék megelőzi a valódi objektum megjelenését. Az árnyék rövidül,
vagyis az űrhajó a jövőből a jelen felé közeledik. Amikor az árnyék és az
objektum egybeesik, az űrhajó testi valójában is megjelenik.
- Nem fog átszáguldani a jelenből a múltba?
- Azt hiszem, nem elég az energiája ahhoz, hogy átugorja az időzérót,
amelyet „jelennek" vagy „most-nak" vagy „adott pillanatnak" nevezünk.
- Hallod ezt, Oleg? - kérdeztem a parancsnokot a, sztereofonon; - Ha Ellon
feltevése helyes, akkor az összeütközés az idegen űrhajóval nem jelent
veszélyt. Éppannyira nem félünk a vele való találkozástól, ahogy Dzsingisz
kánnak sem kell félnie attól, hogy a mi űrhajóinkkal találkozik. Értettél
ebből valamit?
Oleg azt felelte, hogy igyekszik elkerülni a közelebbi érintkezést az idegen
űrhajóval, függetlenül attól, milyen időben leleddzen is az.
Ellon hipotézise egyre jobban tetszett nekem. A lényeg az volt, hogy az
űrhajó a novacsillag irányából jött. A csillagok összezsugorodásakor az idő
folyama-748
ta is megváltozik: a jövő is, a jelen is egy ponttá olvad. össze. Úgy tartják,
hogy a haldokló szeme előtt végigvonul egész elmúlt élete. A pusztuló
csillag esetében néhány rövid másodpercig nemcsak az egész múlt,
hanem az egész jövő is feltárul. Arról fogalmam sincs, hogyan lehet ezt
szemléltető módon elképzelni, de az elméletből ez a következtetés
szűrhető le. Az idő éppolyan tömör gombolyagban koncentrálódik,
amilyen rettenetes tömötté válik az anyag.
És ha az idő fantasztikus összesűrüsödésének pilla-, natában, amikor a
múltbeli és a jövőbeli percek eggyé válnak, valamilyen űrhajó ilyen
időprés alá kerül, és épségben is marad, akkor az összesűrűsödött idő
rettenetes nyomásának'az ereje bőven át tudja azt lódítani a jövőbe.
Térben „itt" lesz, időben „ott", a távoli jövőben. És amint kitör az apróvá
tömörödött csillag rabságából a szabad térbe, nagy gyorsasággal
közelednie kell a saját ideje felé, éppúgy, ahogy a magasba dobott kő egy
pont után lefelé kezd zuhanni. És akkor az űrhajó felénk való közeledése
nem valódi száguldás lesz a térben, hanem időben való száguldás.
Természetes, hogy amikor az árnyékát látjuk, a felderítő erőterek nem
érzékelik a testét, hiszen maga az űrhajó nincs ott. Ellon érvelése elég
észbontó volt ahhoz, hogy az észbontó jelenséget megmagyarázza.
Aztán elkövetkezett a találkozás, és pontosan úgy játszódott le, ahogyan
Ellon megmondta. Oleg nagyon vigyázott, hogy a kóbor űrhajó egyik
egységünk közelébe se kerüljön. Az ürflotta gyűrűt alkotott, az idegen
űrhajó a gyűrű közepe felé száguldott. Ám mielőtt elért volna bennünket,
hirtelen megállt, majd mozdulatlanul függni, kezdett az űrben.
Valószínűleg bekövetkezett az időegyensúly állapota, amely nem volt
más, mint a mi jelenünk.
Ekkor ismét csak gyűrűalakzatban körülvettük az űrhajót; mint az előr3b,
most is jól láttuk elmosódott
749
sziluettjét. A felderítő erőterek ezúttal sem tudták körültapogatni a
körvonalait. Úgy látszik, fedélzetén lelassult az idő, már nem zuhant nagy
sebességgel a mi időnk felé, már fékezte futását.
Ekkor az idegen űrhajó hirtelen már fizikai valójában is kitört a térbe. A
képernyőkön valódi képe jelent meg, egy testtel bíró tárgyé, nemcsak egy
furcsa árnyék lebegett előttünk. Az űrhajó háromszoros spirálalakzatra
emlékeztetett; sem nekünk, sem a galaktok-nak vagy demiurgoszoknak
nem voltak akár megközelítőleg hasonló űrhajói. Tökéletesen átlátszónak
tűnt, mintha falak nélkül építették volna, az egész teste valamilyen erők
által összesűrített, háromszoros spirálalakzatú, fénylő gázokból állt. Csak
a spkálkúp tetején emelkedett ki egy sötét gömb, körülbelül olyan
nagyságú, mint a mi űrhajónk központi terme. Valószínűleg ez volt a
parancsnoki állás: sötét, nem átlátszó alakokat pillantottunk meg benne.
Életemben először láttam Ellont csodálkozni.
- Eli - fordult hozzám, és még a szokott „admirális" szót sem tette hozzá. -
Tudod-e, Eli, milyen forma ez? Arra a gravitációs spirálra emlékeztet,
amellyel én ellódítottam a ragadozó bolygót!
A sárkány sem kevésbé volt meglepve, mint a demi-urgosz.
•- Az általad oly ékesszólóan megfogalmazott „fenékbe billentés
kérdéscsoportja" most, úgy látszik, gyakorlati megvalósítást nyert -
köszörültem rajta a nyelvem. - Ez egy olyan konstrukció, amely saját
magát is képes alaposan fenékbe billenteni!
Az űrhajó nem válaszolt a jelzéseinkre. Oleg utasította Oszimát, hogy a
bolygóközi űrrakétával közelítse meg a spirálkúpot.
A kis űrhajó körülrepülte a spirált, végigtapogatta erőtereivel, kereste a
bejáratokat, de nem találta. Őszi-ma elhatározta, hogy a parancsnoki állás
kabinját 750
elválasztja az űrhajó testétől. Nemsokára azt láttuk, hogy az idegen
űrhajó megsemmisül. A kabin, amelyet az erőtereink tartottak, épségben
maradt, de az űrhajó teste egy pillanat alatt semmivé vált. Az erőterek
kissé belemetszettek a kabin falába; alaktalan füstfelhő go-molygott ki,
amely még a fényét is elvesztette.
- Nézzétek csak., micsoda szörnyeket hoztam magammal! - mondta
Oszima, amikor kiugrott a Kosra visszatérő bolygóközi űrrakétából. - Az
idegen űrhajót nem sikerült épségben megőrizni, az idegen űrhajósokat
viszont ideszállítottam. De valamennyien halottak. Már évmilliók óta
halottak, és ha hinni lehet Ellonnak, nem csillagközi űrhajóval
találkoztunk, hanem időgéppel.
A kabin belsejében hat test feküdt. Kétségkívül valaha élőlények voltak,
de most már semmi jelét nem mutatták az életnek. A kabin átlátszó falai
erőterek alkotta képernyőre emlékeztettek, amelyeket valamilyen -
egyébként szintén átlátszó - váz tartott össze. Erőtérszivattyúink gyorsan
eltüntették a kabin falait. A holttestek kizuhantak a belső leszállótérre.
Nagyon különös lények voltak ezek.
Sokban hasonlítottak ránk, valamennyiünkre - emberekre,
demiurgoszokra, galaktokra, angyalokra, sőt még a sárkányokra is -, és
mégis egészen mások voltak. Mindnek volt feje, arca, haja a fején, de
kisujjnyi vastagságú hajszálaik inkább kígyókat juttattak eszünkbe.
Szemük is volt, de három; szájuk is, azaz egy kerek nyílás, amely ki tudott
nyílni, és szorosan be tudott csukódni; most ajaktalan szájuk félig nyitva
volt. Apró fejük erőteljes, fekete póktesten nyugodott, amely tizenkét,
nyolcízületű, emberi kar va'stagságú lábra támaszkodott.
- Él! - kiáltott fel Luszin, és az egyik lény felé rohant. - Mozog!
Graciőz gyorsan elkapta Luszin vállát, nehogy az
751
túl közel menjen a pókszerűségekhez. Luszin nem tudta kitépni magát a
galakt izmos kezéből, de egyre mutogatott a hozzánk legközelebb fekvő
testre, és mind izgatottabban erősítgette, hogy az ismeretlen él.
Nemsokára magam is észrevettem, hogy az egyik láb megrándul, és a
hajszálak is mozogni kezdtek a lény fején. Az ismeretlen gyenge kísérletet
tett, hogy feltápászkodjon, de ismét visszazuhant a padlóra. Két, alul
elhelyezkedő szeme nagy erőfeszítéssel kinyílt, zavaros pillantást vetett
ránk, majd újból becsu-kódott. A mozgás, úgy látszik, oly sok erőt vett ki a
lényből, hogy ismét elvesztette az eszméletét.
- Öt meghalt, de a hatodikat fel lehet éleszteni -szólt Oleg. - De hol
helyezzük el?
Ellon kérte, hogy az életben maradt űrhajós hozzá kerüljön. A
tervezőterem ugyan nem túl tágas, de egy ilyen különleges élőlény
számára akad majd hely. És ha már kísérletezni kell a csillagvándor
felélesztésével, akkor a legjobb ezt egy laboratóriumban elvégezni.
- Vidd magaddal, Ellon - egyezett belé Oleg. Romero rögtön Oleghez és
hozzám fordult.
- Tisztelt barátaim, nincs ellenükre, ha új, tizenkét lábú ismerőseinknek az
arán nevet adom?
Megkérdeztük, miért éppen ezt az elnevezést találta ki. Romero
megmagyarázta, hogy az „arán" szó az ősi emberi nyelvekben valamilyen
kapcsolatban áll a pókkal. Nem lehetett elvitatni, hogy az ismeretlenek
valóban hasonlítanak a földi pókokra.
- Azonkívül az Altair-lakókra is emlékeztetnek -tettem hozzá.
Később gyakran eszembe jutott, hogy Romero első látásra milyen
pontosan határozta meg az aranok természetét.
752
3.
Az arán állt a tizenkét lábán, kis fejét hátravetette. Messziről úgy látszott,
hogy éppen csak megállt egy pillanatra, és rögtön továbbindul, sőt lábait
magabiztosan emelgetve továbbfut. Ez azonban csak messziről látszott
így: a lény hirtelen az oldalára dőlt, a testét tartó erőterek szorítása
meglazult. Az arán ugyanolyan eszméletlen volt mé,g, ahogyan lehoztuk a
tervezőterembe.
Az a nap, amikor felnyitotta mindhárom szemét, valamennyiünk számára
emlékezetes maradt.
Több mint egy hónap telt el azóta, hogy az idegen űrhajóval találkoztunk.
Messze magunk mögött hagytuk a fekete lyukat, a novacsillagot.
Bementem a tervezőterembe, és néhány szót váltottam Ellonnal.
Beszélgetésünket Irina hangja szakította félbe:
- Repül! Ellon! Eli! Lebeg a levegőben!
Az arán valóban a helyiség légterében lebegett. Sőt nemcsak lebegett,
hanem felénk indult. Ellon hátraugrott, én követtem a példáját. Az arán
harmadik szeme riasztott meg, most először láttam felnyitva. A felső szem
nem nézett, hanem valamilyen ragyogást bocsátott ki magából. Átható
pillantása volt, mintha a vesénkbe látna. A két alsó szem tekintete sem
volt már zavaros, de ezekben a szemekben nem lehetett felfedezni semmi
különöset - hétköznapi, normális szempár nézett ránk, okos, kissé
szomorú és nem bántóan mélyreható pillantású szemek. Később
megtudtuk, hogy az aranok felső szeme képes megvakítani az embert.
Nem lézerszem ez persze, de van benne valami a lézer tulajdonságaiból.
Ellon gyorsan megerősítette a védőteret, és az arán felhúzva már-már
szétcsúszó lábait, ismét felrepült. Látszott, hogy felénk igyekszik.
- Kapcsold be a fordítógépet - szóltam oda Iri-
753
nának. - Lehet, hogy sikerül közös nyelvet találni vele.
Ugyanakkor a helyiségbe hívtam a felderítő csoport tagjait. Egymás után
lépett be Mary, Luszin, Romero, Orlan, Graciőz, majd bekúszott a sárkány
is.
Irina valamennyi sávot végigpróbálta a fordítógépen, de a kapcsolat csak
nem jött létre. Ha az arán bocsátott is ki valamilyen jelzéseket, azok nem
jutottak el hozzánk. Irina azt mondta:
- Kétségtelen, hogy gondolkodó lénnyel állunk szemben, de a
vevőkészülékeink nem értik őt.
Ő viszont, azt hiszem, speciális berendezések nélkül is ért minket -
mondta elgondolkozva Orlan.
Éppúgy, ahogy engem, őt is megdöbbentette az alsó szemek eszes
pillantása és a felső átható tekintete.
Meguntam a vesződést a fordítógéppel, és felálltam a helyemről. Mary
követte példámat. Intettem neki a fejemmel, és mindketten szorosan
odaléptünk a pók-szerű űrhajós elé. Nem is tudom, miért éreztem
szükségét, hogy alaposan végigtanulmányozzam a jövevényt. Talán Orlan
megjegyzése váltotta ezt ki belőlem. Bosszantott a gondolat, hogy ő ért
bennünket, lehet, hogy már hidegvérűen tanulmányoz is, mi pedig
alázatosan várjuk, mikor kegyeskedik megfigyelés helyett érthető szóra
méltatni az egybegyűlteket.
Csaknem rosszindulatúan vizslatta végig tekintetem izmos, nyolc ízületből
álló lábát, fekete szőrrel borított kerek hasát, majd a fejét, amelyen
hajszálak vagy inkább karszerűségek, vagy még inkább kígyótestek
meredeztek, aztán háromszemű, kerek szájú, szemöldök nélküli arcát. Az
alsó szemek, a sötét, kerek, mélabús szempár pillantását jól elviseltem;
ezek a szemek most is csak néztek, nem villogott bennük kihívás, de a
felső szem gonoszul szikrázott; éreztem, hogy harcba kell szállnom vele.
Veszett dühvei meredtem a dölyfös, átható, rosszindulatú szembe,
megfeszítettem 754
az akaratomat, hogy lefegyverezzem a belőle áradó ellenségességet,
hogy magam alá gyűrjem, szétszaggassam, széttapossam a reflektorfény
élességével belém hasító gyűlöletet.
Mary ijedten ragadta meg a karomat.
- Mi van veled, Eli? Egészen kivörösödtél!
- Hagyj! - vetettem oda neki a fogam között. - Meg akarom mutatni ennek
a csillagcsavargónak, hogy magasabb erővel találta magát szembe, nem
ostoba állatokkal találkozptt!
Ma már csak csodálkozni tudok, hogyan jöttek a számra ezek a szavak,
honnan jött ez a vad felháborodás. A pókszerű űrhajós nem bántott meg
bennünket, a rosszul kordában tartott érzelmek pedig még senkinek nem
váltak a dicsőségére, legkevésbé nekem, az expedíció egyik vezetőjének.
És minden bizonnyal a következő pillanatban találtam volna erőt
magamban, hogy megállják; a szemem sarkából észrevettem Orlan
méglepett arcát, Graciőz szemrehányó tekintetét, meghallottam Luszin
nehéz sóhaját; mindez nem maradt volna hatás nélkül akkor sem, ha az
űrhajós nem csillapítja le váratlan dühömet. De felső szeméből hirtelen
eltűnt a villogó fény, már nem különbözött a két alsótól, egyszerű,
hétköznapi három szem pillantott rám, amelyek mintha meg akartak
volna érteni engem. Ezek a szemek bármit ki tudtak váltani -meglepetést,
érdeklődést, még együttérzést is, de haragot nem. Elszégyelltem magam
indulatkitörésem miatt. Igyekezve, hogy senkire se nézzek, azt mondtam:
- Én most elmegyek. Biztos vagyok benne, hogy alőbb-utóbb sikerül
kapcsolatot teremteni az idegennel. De nem hiszem, hogy ez a következő
percekben bekövetkezhet.
A kapcsolat a következő percben létrejött. Három lépést sem tettem az
ajtó felé, amikor a jövevény beszélni kezdett. Az arán emberi nyelven
szólalt meg.
755
Pontosabban nem szólalt meg, mármint a mi fogalmaink szerint. Nem
hallottam a levegőnek azt a rezgését, amelyet mi hangnak nevezünk. De
nem is tudhatott beszélni, hiszen a mi hangképző szerveink hiányoztak
nála. A hangja azonban ott zengett mindegyikünk agyában, de
mindegyikünknél másképpen zengett, az illető saját alkatának megfelelő
módon. Az arán egyenesen az agysejtekbe, a hallószervek elkerülésével
küldte üzenetét. A gondolkodásunkat szolgáló agysejtjeinkben száguldozó
hullámok káoszából hibátlanul kiválasztotta azokat, amelyek a beszéd
érzetét keltették: olyan volt ez, mint amikor a szemideg megérintésekor
az ember fényvillanást lát maga előtt.
Értelek benneteket - mondta valamennyiünknek a saját nyelvén. - Ti is
meg fogtok érteni engem. A Pusztuló Világokból származó menekült
vagyok. Hatan voltunk. Időúgrást akartunk végrehajtani, ki akartunk törni
a saját időnkből, szerettünk volna átkerülni egy távoli időbe és ott
megkapaszkodni. Nem sikerült azonban ott maradnunk, visszazuhantunk
a távoli időből a sajátunkba. A társaim az időugVásnál elpusztultak. Nem
bírták ki a jövőt. Csak a jelenben tudtak élni. Én életben maradtam, de
amikor visszazuhantunk a saját időnkbe, elvesztettem az eszméletemet.
Ti mentettetek meg engem. Tegyétek fel a kérdéseiteket.
Nagyot vétenék az igazság ellen, ha nem számolnék be arról az ámulatról,
amellyel a pókszerű űrhajóst' hallgattuk. Mi már láttunk furcsább külsejű
élőlényeket is. És a gondolatátvitellel történő, a fordítógép használata
nélküli érintkezésben sem volt semmi rendkívüli; jól emlékszem rá, hogy
valamikor régen így juttatta el az agyamba az utasításait Orlan. Nem volt
tehát min csodálkoznunk. És mégis zavarodottan pislogtunk egymásra,
egyikünk sem tudta leplezni álmél-kodását: túl gyorsan és túl egyszerűen
jött létre a 756
kapcsolat az idegennel. A nyelvünk, a gondolkodásmódunk, a logikánk, az
érzéseink tökéletes értése: ez az, amit nem tudtunk felfogni, és
rettenetesen megdöbbentünk, sőt egy kicsit meg is rémültünk attól, hogy
a jövevény milyen könnyen be tudott hatolni a gondolatainkba, és meg
tudott szólalni bennünk a saját hangján, de a mi nyelvünkön, iíz nemcsak
váratlan volt, de veszélyeket is rejtett magában, s ezt azonnal
megéreztük. Már nem is annyira az ismeretlen mondandójának tartalmát
figyeltük, mint inkább azt, hogyan jut el hozzánk. Egy régi aforizmagyártó
egyszer azt mondta: „A beszélő lóban nem a beszéd tartalma a
legérdekesebb, hanem az a tény, hogy a ló beszél." A párhuzam a beszélő
lóval világos volt. Én az előbb mindenki szeme láttára verni kezdtem a
mellem, hogy az ismeretlen magasabb erővel találta magát szembe.
Amikor megszólalt, szerényen a tudtunkra adta, hogy mi viszont
magasabb értelemmel találkoztunk.
Elsőként Romero nyerte vissza az önuralmát.
- Ha nincs ellene kifogása, én beszélek a tisztelt időutazóval - mondta
nekem, majd az aranhoz fordult. - Tehát, kedves csillagvendégünk, ezek
szerint ön a Pusztuló Világokból érkezett menekült. Engedje meg, hogy
megkérdezzem: mi az a Pusztuló Világok?
Valamennyiünk agyában felhangzott a felelet:
- Hamarosan meglátjátok őket. Az útvonalatok a Pusztuló Világok felé
vezet.
- Ön a Pusztuló Világok lakóinak egyike?
- Olyan lények népesítik be őket, mint én és halott barátaim.
- Ha nincs ellene kifogása, majd még visszatérek a lakóhelyét illető
kérdésekre. Most azonban egy másik dolog érdekel engem. Ön a
szülőhazájából, a csillagfészkéből menekül, ha lehet ezzel a kifejezéssel
illetnem... hm... a Pusztuló Világokat. De miért éppen a
757
novacsillagot választották útjuk céljául? Egy olyan rettenetes esemény,
mint a csillag összezsugorodása, már önmagában is több veszélyt hordoz,
mint bármilyen más jelenség az egész csillagvilágban.
- A mi világainkat az időbetegség támadta meg. A mi időnk foszladozik,
gyakran szétszakad. Az agyatokban leolvastam egy rettenetes
betegség nevét, amely valaha a ti világotokban gyilkolt. Nálunk az idő
rákja pusztít.
- Az idő rákja! - kiáltottunk fel csaknem egyszerre. Igen, rák! Ki akartunk
törni a saját időnkből egy
bármelyik másikba, a múltba vagy a jövőbe, mindegy, melyikbe, csak
egészséges legyen. A csillagok zsugorodásakor időtranszformáció megy
végbe. A gravitáció erősödése ellen megfelelő védőberendezéseink
voltak. Sikerült is a fordított időbe kerülnünk, ahogyan azt terveztük. De a
jövő nem tartott meg magában bennünket.
- Sajnálatos tévedés, kedves... Hogyan szólítsuk önt?
- Szólítsatok Oannak.
- Tehát önök hatan el akartak menekülni a társadalmukból és a saját
idejükből?
- Csak a saját időnkből, és nem a társadalomból. Mi a vég tagadóinak a
küldöttei vagyunk.
- Jól értettem önt: a vég tagadói?
- A testvéreink, a vég tagadói küldtek bennünket, hogy derítsük fel egy
egészséges időbe való menekülés lehetőségeit. A vég meggyorsítóit ezzel
szemben a pusztulás perspektívája lelkesíti.
- Tagadók, meggyorsítok... Ha jól értem önt, e két csoport között viszályok
vannak?
- Háború! - hangzott a felelet. - A vég tagadói harcolnak a vég
meggyorsítói ellen, hogy azok ne siettessék a pusztulást, a vég
meggyorsítói viszont pusztítják a vég tagadóit, hogy azok ne kíséreljék
meg 758
leállítani a folyamatot. A vég meggyorsítok az Akkumulátor Atya
támogatja.
- Akkumulátor Atya? Nálunk az „akkumulátor" szó nem élőlényt jelent!
- Ezt a szót az agyatokból olvastam ki. Jól kifejezi az uralkodó természetét,
aki megvalósítja a Kegyetlen Istenek félelmetes akaratát.
Romero értetlen arcot vágott. Az, ami a torkára forrasztotta a szót, a
jelentéktelen viszálykodások a vég tagadói és meggyorsítói között, aztán
az a valamilyen Akkumulátor Atya, sokkal kevésbé volt fontos, mint a
kikérdezés meghökkentő formája: mi nagy buzgalommal érdeklődtünk
Oannál saját magáról és a társadalmáról, ravasz kérdéseket tettünk fel, ő
pedig közben úgy olvasott az agyunkban, akár a nyitott könyvben.
Keresztüllátott rajtunk. És bár hivatkozásai arra, hogy a fogalmak pontos
megfelelőit az agyunkban találta meg, nem hangzottak fenyegetésként,
már maga a szavak keresésének és megtalálásának a ténye rémisztő volt.
Felhívtam erre Romero figyelmét:
- Úgy látszik, Paul, Oan olyan jól. kiismeri magát bennünk, hogy kérdések
nélkül is el tudja oszlatni az értetlenségünk homályát. Az az érzésem, a
jövevény előbb tudja meg, mi érdekel bennünket, mint ahogyan mi
magunk kigondoljuk^ hogy mit is kérdezzünk.
Miközben ezt elmondtam, nem vettem le a szemem az ismeretlenről. Oan
nyugodtan himbálózott előttünk tizenkét lábán. Már említettem, hogy a
padló és a mennyezet között lebegett, és lebegés közben himbálózott.
Nem röppent fel, és. nem ereszkedett lejjebb, mint egy madár, hanem
szinte hintázott a rugalmas lábain. Úgy támaszkodott velük a levegőre,
mint mi a talajra; a talpa mozdulatlan maradt, míg a lábak könnyedén
rugóztak az ízületeiken; a törzse hol felemelkedett, hol ismét lejjebb
került. Kígyó formájú
759
hajszálai is mozogtak, egyszer szertehullottak, máskor egy csomóba
tapadtak össze; hol megnyúltak, hol ismét Összehúzódtak, mintha ezek a
rémisztő, tucatnyi ragadozó karomra emlékeztető hajszálak élőlények
lettek volna; nincs kétségem afelől, hogy a hajszálak képesek voltak
megragadni, fojtogatni valamit vagy valakit, és valószínűleg láttak is,
körül tudtak fonni bármit, rá tudtak tapadni, amire csak akartak. Romero
azt mondta' később, hogy hasonló haja volt az ősi Gorgó-főnek'.
Úgy gondolom, ezúttal nincs igazad. Jól ismerem a földi múzeumokat, de
ott Gorgó-főt nem állüanak ki, legalábbis én nem láttam egyet sem.
Oan kétségkívül jól értette, mit várok tőle, de eszébe sem jutott teljesíteni
a kívánságomat. Romero folytatta a kérdezést:
- Tehát a vég tagadói és meggyorsítói, Akkumulátor Atya és Kegyetlen
Istenek... Nem vagyok biztos benne, hogy az emberek fogalmai az
istenekről fedik-e az önök világában valóban létező lények fogalmát. A mi
isteneink a képzelet termékei. A fantáziánk álomképein kívül nincsenek és
nem is voltak.,Ért engem, Oan?
- Az „istenek" fogalma a ti agyatokban tökéletesen egybevág a Három
Porfelhő Takarta Nap urainak a fogalmával. Csak a „kegyetlen" jelzőt kell
még hozzátenni, mivel a Három Porfelhő Takarta Nap urai valóban
könyörtelenek. A vég meggyorsítói alázatosan alávetik magukat a
Kegyetlen Istenek parancsának, míg a vég tagadói felkeltek ellenük.
- Találkozott a Kegyetlen Istenek valamelyikével? Sokan vannak?
- Bármilyen külsőt fel tudnak ölteni. Közöttünk élnek. Bármelyikünk álarca
alatt ott rejtőzhet egy Kegyetlen Isten. A ti „ördögi ravaszság" kifejezéstek
pontosan jellemzi őket. Ők a pusztulás istenei, ördög-
760
istenek. Valaha hatalmas nép voltunk, s mára szánalmasakká lettünk. Az
ő akaratuk szerint történt így.
Romero ismét hozzám fordult.
.- Ért ebből valamit, Eli?
- Semmivel sem többet, mint ön, Paul. De egy világos: létezik egy
hatalmas civilizáció, amely nem sokat törődik az aranok érdekeivel. Lehet,
hogy a ramírok-ról van szó. Ha így van, az első róluk szóló hírek nem túl
kedvezően festik le őket.
Romerónak nem volt több kérdése, a beszélgetés tág keretek között
kezdett csapongani, Orlan és Gra-ciőz is beleszólt. Korábban nem vettem
észre, hogy Orlan különösebben kíváncsi lenne, a fennkölt galak-tpkra
pedig ez egyáltalán nem jellemző: ők annyira jól megvannak magukkal,
hogy az idegenek iránti érdeklődésre már nem marad energiájuk. A
pókszerű űrhajós azonban kikényszerítette a galaktból, hogy ez egyszer
ne a szokásai szerint cselekedjen. Csak Vándor, Ellon és én nem tettünk
fel kérdéseket Oannak. A sárkány csak ravaszul pislogva hallgatott, míg
Ellon, azt hiszem, még meg is sértődött. Mindeddig, ha valahol megjelent,
rögtön ő került a figyelem középpontjába, most pedig még pillantásra sem
méltatta senki. Ami engem illet, én azért nem kérdezgettem Oant, mert
valamennyi kérdést, amelyet feltehettem volna, mások már korábban és
jobban feltettek neki.
Oan válaszaiból a következőket jegyeztem meg: az aranok a Három
Porfelhő Takarta Nap - úgy gondolom, egy hármas csillag - körül keringő
kilenc bolygó közül a másodikat népesítik be. A többi nyolc bolygón nem
fejlődött ki az élet. Fennmaradtak legendák azokról az időkről, amikor a
Három Napot még nem takarták porfelhők, s amikor az aranok még
hatalmas nép voltak. Sikerült legyőzniük a bolygójuk tömegvonzását és
kijutniuk a csillagközi térségekbe. De az űrhajókészítés tudománya már
régen feledésbe me-
761
rült, csak egy űrhajó maradt meg az Akkumulátor Atya barlangjaiban; ezt
lopták el a vég tagadói, amikor elhatározták, hogy a novacsillag
összesűrűsödő idejének segítségével a jövőbe menekülnek. Korábban,
ezredéveken át senki sem hallott a Kegyetlen Istenekről. Egyszer azonban
megjelentek, és felkavarták az űr porát, elhomályosították a Három
Napot; az aranok bolygóját beborította a fojtogató por.
Az aranok felvették a harcot: olyan űrhajókat építettek, amelyek elnyelték
a kozmikus port. Az űrhajók elektronikus berendezései szívó erőterek
sokaságát telepítették az űrbe, a por rátelepedett az űrhajókra, amelyek
egyre vastagodva, növekedve apró bolygókká váltak. Két ilyen
mesterséges bolygó pedig visszaterelte a port a hármas csillag felé.
Mindaz, amit a Három Nap kibocsátott magából, most ugyanoda tért
vissza.
Eddig a pillanatig a jövevényeket nem érdekelték az aranok. Most
azonban megváltozott a viselkedésük. Az űrtisztító hajókat
felrobbantották: egy részüket még építésük közben, a többit az űrben.
A bolygóvá vált űrhajók kilökődtek a Három Nap körzetéből, és mindmáig
röpködnek valahol az űrben, nyelik el a port és a kisebb kozmikus
testeket, mivel csak úgy tudják megőrizni életképességüket, ha állandóan
idegen anyag táplálja őket.
- Egy ilyen űrbéli ragadozóval mi is találkoztunk -mondta Romero, - Rank
támadott, de ellódítottuk magunktól.
Az űrtisztító hajók megsemmisítésével kezdődtek el az igazán nagy bajok.
Azelőtt egy-egy hosszabb út előtt az űrhajók a Három Napnál töltődtek fel
energiával. Most mindegyik űrhajó felrobbant, amely a Három Nap felé
indult. A csillagközi térségbe való kilépés veszélyessé vált.
Néhány űrhajó más csillagokat próbált megközelí-762
teni. A kapcsolat gyorsan megszűnt velük, valószínűleg elpusztultak.
,
így kezdett el hanyatlani az aranok civilizációja. Csak egy reménysugár
maradt: az ismeretlen istenek váratlanul jelentek meg, lehet, hogy
éppolyan váratlanul el is tűnnek majd. Az aranok elhatározták^ hogy
csendben meghúzzák magukat, és kivárják a szabadulás óráját.
így is cselekedtek, de a szabadulás boldogsága helyett kiábrándulás várt
rájuk. Ebben az időben kezdték a jövevényeket Kegyetlen Isteneknek
nevezni. Azok már nemcsak az aranokat gyötörték, hanem a természetet
is. Magára az időre emeltek kezet. A Három Nap nyugodt, egyenes vonalú
időfolyamata kezdett egyenetlenné válni: hol lerövidült, hol felgyorsult a
futása. Az aranok bolygóját egy kis égitest, amolyan hold kíséri: ez az
egyetlen hely, ,ahová a bolygólakókat a Kegyetlen Istenek
következmények nélkül engedik leszállni. De a kis holdon eltöltött
egyetlen nap alatt az élőlények annyit öregszenek, mint a bolygón egy
hét alatt. Azok testében pedig, akik továbbmerészkedtek a holdnál,
kettészakadt az idő. A szívük az egyik időben élt, a lábuk egy másikban. A
testük egyik részén sokáig nem lehetett felfedezni az öregség jeleit, a
másik gyorsan fonnyadni kezdett. Ezek az aranok meg is őrizték a
fiatalságukat, de gyors öregedésnek is indultak. Egyszerre voltak a
múltban és a jövőben. Eltérő gondolatok ötlöttek fel az agyukban, eltérő
kívánságaik támadtak, egyszerre feleltek a kérdésekre igennel és
nemmel. Nem tudták többé a helyüket változtatni: az egyik lábuk előre
indult, a másik hátra. Az idő rákjától való félelem miatt az aranok még
azokról a bolygóközi repülésekről is lemondtak, amelyeket az istenek
büntetlenül elnéztek nekik.
A vég bekövetkezésének tudata váltotta ki az aranok utolsó felkelését a
Kegyetlen Istenek ellen. De az
763'
istenek leverték a lázadást. Az űrhajók a szerelőállványokon pusztultak el,
a hajtóművek képtelenek voltak egyszerre működni, mindegyik a saját
idejében látott munkához. A munkások összekeverték az utasításokat és a
műveletek sorrendjét; nem volt rá eset, hogy a parancsokat egyformán
értették és hajtották volna végre, és mindennek a betetőzéséül az egyre
gyengülő aranokra elektromos viharok zúdultak. Az aranok képesek
elnyelni az elektromos energiát, sőt ez a táplálékuk, a nyelvük, ezen
alapul a gondolkodásuk. De túl sok lett már a táplálék, tomboltak az
elektromos forgószelek: a félelmetes Villámgyűjtő Anya vad haragra
gerjedt.
Ekkor indult meg a vég meggyorsítóinak mozgalma. Úgy gondolták, jobb a
bármilyen rettenetes pusztulás, mint a vég nélküli rettegés. Nyilvános,
ünnepélyes önelégetési szertartásokat kezdtek rendezni. Az Akkumulátor
Atya energiáját, a létezés egyetlen erőforrását az önmegsemmisítésre
kezdték használni.
- Mi, a vég tagadói, kevesen vagyunk - fejezte be Oan. - De hisszük, hogy
el lehet kerülni a pusztulást. Elloptuk az egyetlen épségben maradt
űrhajót, és elhatároztuk, hogy megbizonyosodunk felőle, lehetséges-e a
menekülés a múltunkba és azon keresztül, egy másik időugrással, a
jövőbe. Be akartuk zárni az idő gyűrűjét, de a jövő nem tartott meg
bennünket, nem tudtunk simán átfordulni a múltba. Nem tudom,
jövevények, hogy kik lehettek. De megmentettetek engem, tehát
jólelkűek vagytok. Segítsetek rajtunk, nyomorultakon!
Oan ezután elhallgatott. Később megtudtuk, hogy kifogyott az
elektromosenergia-tartaléka. Akkor úgy tűnt, hogy mindössze kifáradt a
sok kérdezősködéstől és a saját magyarázataitól. Egyébként is mrnden
lényeges Icérdésre feleletet kaptunk.
Romero kijelentette, hogy a csillagvándornak pihe-764
nésre van szüksége. A tervezőterem kiürült. Beszélni szerettem volna
Ellonnal, megkértem, jöjjön át hozzám. Ellon azonban annyira nem szereti
otthagyni a kuckóját, hogy láthatóan különösebb lelkesedés nélkül
teljesítette a kérésemet.
A lakásunk két kis szobából, egy hálószobából és egy szalonból áll. A
szalon egész falát a csillagvilágot mutató képernyők töltik be, amelyek
persze kisebbek azoknál, amelyeket a parancsnoki és
megfigyelőteremben állítottak fel, de én kikötöttem, hogy a lakásomba is
szereljenek fel képernyőket, így kényelmesen tudok egyedül töprengeni a
csillagok között. Ellon nehézkesen elhelyezkedett egy karosszékben. A
demi-urgoszok nem szeretnek ülni. Csak ott érzik jól magukat, ahol
szabadon tudnak szökdécselni az egyik sarokból a másikba, míg az én
lakásom szűk az ilyesmihez.
- Ellon - fordultam hozzá -, nem tetszik nekem, hogy Oan könnyedén tud
olvasni a gondolatainkban, és minden megerőltetés nélkül megtanulta
valameny-nyiünk nyelvét. Hiszen veled például ugye nem emberi nyelven
beszél?
Persze hogy nem. Kitűnően ismeri a demiurgo-szok nyelvét. Többek között
remekül tudja a Perseus hetvenkilencedik csillaga körül lévő középső
bolygók nyelvjárását is, amelyen gyermekkoromban beszéltem. Nagyon
jólesett, hogy hallhattam ezt a ritka dialektust. Orlannal az állam hivatalos
nyelvén beszélek, admirális, ő nem ismeri az én nyelvjárásomat.
- Orlan nem érti saját népének egyik nyelvjárását, ez a csillagcsodabogár
viszont, aki soha nem látott egyikünket sem, egy pillanat alatt, tanulás
nélkül számára ismeretlen nyelvekeh szólalt meg, mégpedig legalább öt-
hat nyelven egyszerre.
- Csodálkozol ezen, admirális?
765
- Félek ettől. Ellon. Nem tudom felfogni, hogyan létezhet ilyen hatalmas
értelem.
- Tételezzük fel, hogy a legfelsőbb értelemmel találkoztunk.
Kételkedve elnevettem magam.
- Legfelsőbb értelem és egyre csökevényesebbé váló lét? Káprázatos
intellektus és primitív babonák? Vagy talán a Persues hetvenkilencedik
csillaga körül keringő középső bolygók nyelvén, a te nyelveden a jövevény
nem a Kegyetlen Istenekről, a gonosz Akkumulátor Atyáról, a Villámgyűjtő
Anyáról beszélt?
- Kétségkívül van benne ellentmondás. De mit kívánsz tőlem, admirális?
- Nem tudnál-e olyan árnyékoló berendezéssel ellátni bennünket, amely
megakadályozná Oant abban, hogy olvasson a gondolataink között? A
Földön elítélendő cselekedetnek tartják csak megkísérelni is, hogy valaki
beférkőzzön más gondolataiba. A mi fordítógépeinkre olyan
berendezéseket szereltek fel, amelyek nem engedik meg az engedély
nélküli behatolást az ember gondolatai közé.
Ellon legalább száznyolcvan fokkal fordította el fejét hajlékony nyakán. A
demiurgoszoknál az ilyen fejforgatás ugyanazt fejezi ki, mint amikor mi
könnyedén nemet intünk a fejünkkel.
- Nem hiszem, admirális, hogy sikerülne ilyen árnyékolóberendezést
készítenem. És abban sem vagyok biztos, hogy a tervezőirodám szellemi
kapacitását ilyen apróságokra, kellene fecsérelni. Még nem fejeztük be a
váratlan fotontámadás elleni védőberendezés kidolgozását, és a
gravitációs spirállal is van még tennivaló... Egyet tudok javasolni:
ellenőrizzétek a gondolataitokat, Eli admirális. Azt, amit nem engedtek be
az agyatokba, ez a pók formájú csillagcsavargó sem képes felfedezni
benne. Hiszen ez olyan egyszerű dolog, admirális!
766
Ez persze egyáltalán nem volt olyan egyszerű, ahogyan Ellon képzelte. Az
emberek nem tudnak annyira parancsolni az érzéseiknek és a
gondolataiknak, mint a demiurgoszok. Sokszor ellenőrizhetetlen érzelmek
uralkodnak rajtunk, a gondolataink akaratlanul ötle-nek fel bennünk; ez a
jelenség nagyon ritka a demiur-goszoknál és a galaktoknál. Nem is
kezdtem el vitázni vele. Minden demiurgosz makacs, és Ellon ebben a
tekintetben két honfitársával is felért. Felálltam.
- Egy pillanat, admirális - mondta Ellon. - Te kérdéseket tettél fel nekem,
s most én következem. Ez a csillagpók segítséget kért. Fogunk neki
segíteni?
- Kétségeid vannak efelől, Ellon?
- Nem vagyok meggyőződve róla, hogy mindenkinek segítséget kell
nyújtani, aki csak kéri. A helyedben én megvizsgálnám, megérdemli-e a
segítséget az illető.
- Attól tartok, hogy az űrhajók személyzete nem ért veled egyet - feleltem
hidegen. - Elsősorban az emberekről beszélek, de nemcsak róluk. Mi
kötelességünknek tartjuk, hogy segítsünk azoknak, akik ezt kérik.
Számodra talán meglepő az emberek ilyen álláspontja?
- Meglepő. Ti nagyon ügyesek vagytok, amikor a természet erőinek a
felhasználásáról van szó. Sokoldalú a -mérnöki és a tervezői tehetségetek.
De abban a pillanatban megmerevedtek, amint olyasmibe ütköztök, ami
az erkölccsel van kapcsolatban. Az erkölcsiségetek szilárd, qem ismeri a
hajlékonyságot és az engedményeket. Magatok teszitek bonyolulttá
az érintkezésteket más civilizációkkal.
- Mi büszkék vagyunk arra, hogy nem a könnyebbik megoldásokat
keressük, Ellon! Az erkölcs kérdéseiben egyenesek és merevek vagyunk,
ebben igazad van, de ez az erényeink közé tartozik! Büszkék vagyunk rá,
hogy nem tudunk hajlékonyak lenni a jó és a rossz kérdésében, tisztelt
Ellon barátom.
767
A demiurgosz elment. Oleg meg akarta beszélni valamennyi űrhajó
személyzetével az Oantól kapott információkat. Az űrflotta
szetereogyűlésén a következőképpen adtam elő, hogyan értelmezem az
eseményeket:
- Mi nem hiszünk az istenekben. Természetfölötti erők nem léteznek. Még
a természet törvényeinek megváltozása is ugyanannak a természetnek
általánosabb törvényeivel összefüggésben zajlik le. A „Kegyetlen Istenek"
elnevezés csak szimbólum, amely azt jelenti, hogy a Három Nap világában
olyan lények telepedtek meg, akik nem a jó szívükről híresek. Óriási a
hatalmuk, de nem nagyobb, mint a természet erőié, és a természet
egyelőre a mi oldalunkon áll. Az aranok segítséget, védelmet kérnek.
Éneikül csökevényes létezésük teljes pusztulássá válik. Az a véleményem,
hogy segítsünk nekik. Ha pedig ez azt eredményezi, hogy összeütközésbe
kerülünk egy ismeretlen, gonosz civilizációval, akkor összeütközünk vele,
ha úgy alakul. Azt hiszem, mi fogunk felülkerekedni, hiszen az igazság
mellettünk áll.
f

Ma, amikor senki sem tudja, sikerül-e megmenekülnünk, ezek a szavaink

könnyelműségnek hathatnak. Az általunk előidézett háborúban egyelőre
csak vereségeket szenvedünk. El sem tudtuk képzelni, micsoda hatalomra
emeltünk kezet vakmerőségünkben. De még most, amikor már jól tudom,
mi történt később, még most sem tagadom meg ezeket a szavakat, és
egyetlen életben maradt társunk sem tagadja, hogy akkor egyetértett
velem. Egyhangúan határoztuk el, hogy a Három Nap felé vesszük az
irányt, és nem bánkódunk emiatt. Segítségért fordultak hozzánk, és mi
nem utasíthattuk vissza a kérést. Ha ez az üzenetem eljut az emberekhez,
hadd tudja meg mindenki: nem bántuk meg, amit tettünk. A kirobbanó
háborúban egyszerűen gyenge fegy-768
verzetűnek bizonyultunk. A karunk ugyan gyenge, de a lelkünk tiszta; a
térnek három dimenziója van, de erkölcs csak egyfajta létezik. A mi utunk
a jóság, a lelki nemesség felé vezet, és nem fordulhatunk vissza, nem
térhetünk le erről az útról. Úgy mondom ezt, hogy biztos vagyok benne:
holnap meghalunk. Erkölcsi végrendeletem így hangzik: jobb elpusztulni,
mint megbékélni az aljassággal.
4.
A bolygót, amely felé haladtunk, Romero Araniának keresztelte el. Nem
szóltunk bele abba, hogy történetírónk milyen neveket talál ki. Sokkal
jobban érdekelt engem, hogy mit várnak tőlünk az aranok. Jó lenne
közelebbről megismerkedni velük, jó lenne megismerni a társadalmukat.
De hogyan tegyük ezt? Jelenjünk meg előttük nyíltan mint barátaik, vagy
titokban, akár a kémek?
- Jó szándékú jövevényekként nem szállhattok le a bolygónkra -
magyarázta el Oan. - Az aranok két pártra szakadtak. A vég tagadóinak a
barátai a vég meggyorsítóinak az ellenségei. Álcáznotok kell magatokat.
Öltsétek magatokra az aranok külsejét. A Kegyetlen Istenek is aranok
képében jönnek közénk. Számukra semmiség bármilyen külsőt felvenni.
Kövessétek a példájukat!
Én azonban nem voltam biztos benne, hogy a mi lehetőségeink is ennyire
korlátlanok. A külső megváltoztatása inkább egy tudományos-fantasztikus
regény kelléke. Ellon viszont egy új formájú szkafandert javasolt tervezni,
amelyet a test megváltoztatása nélkül használhatnánk. A demiurgoszok
számára, akik eleget gyakorolták a kísértetformák létrehozását, nem
jelent különösebb nehézséget pók alakúvá varázsolni
769
a csillagutazókat. Csak a sárkánnyal nem lehet semmit tenni, ő túl nagy
az ilyesmihez.
- Ha valakinek nincs kedve pók alakot ölteni, legyen láthatatlan -
tanácsolta Ellon. - A legújabb árnyékolóberendezések tűrhető
láthatatlanságot képesek biztosítani még az emberek számára is. Igaz
ugyan, hogy az emberek csak rövid időre tudnak láthatatlanná válni.
Azonban egyik ember sem akart láthatatlanként járkálni az ismeretlen és
valószínűleg veszélyes bolygón, állandóan azt számolgatva, hogy az
árnyékolás rövid ideje mikor ér véget.
Az űrflotta behatolt a Pusztuló Világok körzetébe. Szép kis hely volt ez,
mondhatom! Az egyik ködfelhőből a másikba kerültünk, s csak annyi
különbséget érzékeltünk köztük, hogy az előző sűrű ködrengeteg a
következővel összehasonlítva világos, tiszta vidék volt. És míg az a
ködfelhő mégiscsak a szabad űrben terült el, csak gáz és por alkotta, ebbe
ezernyi csillagot is belezsúfoltak: egy csillagoktól sűrű csillagképben
jártunk, amely belemerült a félhomályba. Körülöttünk zavarosan, ködösen
egy lehangoló táj bontakozott ki: bíborszínü alkonyat, porral borított
csillagok, egy porból álló űrvilág, az égitestek fantasztikus formákká
torzított körvonalai.
A csillagok annyira közel voltak egymáshoz, hogy a kozmosz más, hasonló
részeiben négyszáz nap ragyogott volna az égen, és sehol nem vehettük
volna észre a nappal és az éjszaka váltakozását. De itt nem voltak igazi
napok, az égitestek fénye alig tudta áttörni a sűrű homályt.
Egy hatalmas, hol felgyűlő, hol kihunyó csillag felé haladtunk. Közelről
kiderült, hogy valójában három égitest forog egy közös középpont körül,
amelyek szakaszosan váltakozva homályosítják el egymást. Ez volt a
Három Porfelhő Takarta Nap. Oleg kiadta a 770
parancsot, hogy az űrhajók tömörüljenek egy csoportba, és kezdjenek el
fékezni. Óvatosságból meglehetősen távol álltunk meg Araniától. Nem
tudom, hogy a Kegyetlen Istenek láttak-e, de az biztos, hogy a
szerencsétlen aranok még nagy teljesítményű műszerekkel sem vehettek
észre ilyen távolságból bennünket.
A felderítő csoport parancsot kapott, hogy készülődjön a leszállásra.
Bementem Vándor szobájába. Egy tágas helyiségben lakott - nem az ő
számára volt tágas, neki bármekkora helyiség szűk -, amelyet
pegazusistállónak terveztek. Pegazusokat Luszin követelése ellenére sem
hoztunk magunkkal, s attól a perctől kezdve, hogy a helyiséget Vándor
foglalta el, tréfásan sárkányistállónak neveztük. Szabad perceimben
gyakran bejártam ide, hogy csevegjek egy kicsit Vándorral. Ha sok időm
volt, a sárkány kikúszott •velem a parkba, és ott, a belső tó partján már
szabadabban lélegezhetett, és én is jobban éreztem magam odakint.
Vándornál Luszin és Mizar ült. Mizar egy gyönyörű farkaskutya volt, Luszin
szeretettel csak farkasnak hívta, bár Romero sokszor elmagyarázta neki,
hogy ezek a kutyák valamikor juhokat őriztek, tehát aligha helyénvaló a
juhokat éppen a farkasok ellen védelmező kutyafajta egyik képviselőjét
farkasnak becézni. Luszin azonban hajthatatlan volt, és azt állította, hogy
számára egy a fontos: Mizar a legtöbb embernél értelmesebb. A kutya volt
az egyetlen állat, amelyet magunkkal hoztunk. Az „állat" szó itt csak
biológiai értelemben állja meg a helyét: Mizar valóban egészen különleges
kutya volt, a legmagasabb képesítést nyerte el, amilyen csak lehetséges.
Sok kutya ismeri a négy számtani alapműveletet, az algebra
legegyszerűbb tételek, a geometria és a fizika alapjait, ám Mizar
másodfokú egyenletekkel is megbirkózott, s fizikai és kémiai ismereteit
nem egy középkori professzor is
771
megirigyelhette volna. Luszin állította, hogy Mizar-nak különleges
tehetsége van az egzakt tudományokhoz. Már a mostani repülés ideje
alatt Luszin átvette Mizarral az integrálszámítást is. Én ugyan nem vagyok
meggyőződve róla, hogy a farkaskutya valóban különös érdeklődéssel
viseltetett volna a matematika iránt, de Luszin esküdözött, hogy ha ez így
megy tovább, ő kiharcol Mizarnak egy tudományos fokozatot.
Rátelepedtem a sárkány hátára, és megsimogattam a remek kutyát. Mizar
jókora eb volt - ha hátsó lábára állt, elérte az én testmagasságomat -,
sötét, sima, fénylő szőrű, hatalmas, erős szájjal és fogazattal s olyan
izmos lábakkal, hogy egy embert is képes volt leütni velük. A szökdécselő
demiurgoszok nagy ívben elkerülték a kutyát, mivel az ki nem állhatta az
egykori pusztítókat. Egyszer megkérdeztem Luszint, mi történne, ha
Mizart ráuszítanánk volt ellenségeinkre. Luszin azt felelte, hogy a
fejszeműekkel Mizar nem tudna elbánni; azokat erős páncélzat védi, és
kegyetlen gravitációs csapásokkal válaszolnának a támadásra. A repülő
láthatatlan harcosok is túl kemény dió lennének a számára, de az olyan
törékeny lényeket, mint Orlan és Ellon, a kutya egy szempillantás alatt
szét tudná tépni.
Mizar a nyakán egy kecses, narancsszínű pórázt viselt: ez volt az ő
„személyi" fordítógépe, amelyet Luszin olyan tökéletesen alkalmazott a
kutyabeszéd sajátosságaihoz, hogy Mizar közlendői csaknem tiszta emberi
nyelven közvetítődtek az agyunkba. Mizar egyébként jól értette az emberi
beszédet fordítógép nélkül is. Az ember képességei ezen a téren nem érik
el a kutya adottságait: megfelelő berendezések nélkül mi nem értjük az
állatok nyelvét.
- Vándor, te itt maradsz az űrhajón - mondtam a
772
sárkánynak. - Póknak aligha lennél alkalmas. És Mi-zart sem visszük.
- N&gy hiba, Eli admirális - morogta az eb. Valamennyi kutyának
egyébként igen jól fejlett az érzéke az emberi rangok iránt, de Mizar
ebben is felülmúlta fajtestvéreit: soha nem szólít másként, csak
admirálisnak. - A gépek nem tudnának olyan megbízhatóan védelmezni,
mint én.
- Majd igyekszünk, hogy ne kerüljünk veszélybe, Mizar. És te, Luszin,
beszéltél már Harsonával és Giggel?
- A szkafanderek! - sóhajtott fel Luszin. - Nem tetszenek nekik. Meg
vannak sértve mind a ketten.
- És a te szkafandered, Luszin?
- Kiváló. Mintha a második bőröm lenne.
- Az angyallal és a láthatatlannal majd én beszélek. Ha pedig nem tudom
rávenni őket, hogy kísérjenek el, hát maradjanak itt.
A felderítő csoport tagjai a belső leszállópályán gyülekeztek. Mindenki ott
választott szkafandert magának. Az enyém annyira jól sikerült, mintha
nem is ruhát öltöttem volna magamra, hanem egy új testet. A fejem
könnyedén mozgott, a hajszálaim hol kígyótestekként meredtek fel, hol -
a hangulatomtól függőeri - visszahullottak a nyakamba; ha kedvem
támadt, fogni is tudtam velük (jó érzéssel vettem tudomásul, hogy
negyven kezem van), s a lábaim is remekül engedelmeskedtek az
akaratomnak. Már neki is akartam indulni ott a leszállópályán, hogy
megmozgassam őket, de kis híján beleszáguldottam a falba, olyan gyors
futásúak voltak a póklábak. Ahogy Luszin előre figyelmeztetett, Harsona
és Gig kategorikusan megtagadták, hogy szkafandert öltsenek.
- Az angyalok megvetik a pókokat - jelentette ki dölyfösen Harsona, és
összefonta a mellén megritkult
773
tollú szárnyait. - Egy bátor angyal nem ölti fel a lenézett rovarok külsejét.
A derék láthatatlan harcos még kevésbé volt hajlandó levetni megszokott
mundérját.
Ahogy közeledtünk a bolygó felé, az egész Arania egy hatalmas óceánnak
tűnt: sötét volt, csillogott, mint a higany. Olyan folyadék birodalmának
látszott, amely a sűrűségét tekintve alig maradt alatta a higanyénak;
néhány mintát magunkkal hoztunk ebből a folyadékból. Az óceán
felszínén csillogó testek mozogtak. Oan azt tanácsolta, hogy ne
merészkedjünk túl közel ehhez az óceánhoz: ő maga is ragadozó, és
valamennyi lakója az. Az óceán szüntelenül ostromolja a szárazföldet,
rombolja, fel akarja oldani. Ha nem terített volna a saját fenekére olyan
üledékanyagokat, amelyek még az ő erejének is ellen tudnak állni, Arania
már rég feloldódott volna. Az elektromos viharok idején az óceán nagy
tömegben szórja ki az üledékanyagot a partokra, és ily módon megerősíti
azokat. A tengeri ragadozók maguk is sajátságos oldószerek: körülfonják
és magukba szívják áldozatukat.
- A ti szkafandereitek Araniában ismeretlen anyagból készültek, ezért
csaknem bizonyos vagyok benne, hogy titeket nem fenyeget a tengeri
ragadozók támadása - nyugtatott meg bennünket óvatosan Oan, miután
alaposan ránk ijesztett.
, A bolygó éjszakai oldalát választottuk ki a leszállás helyéül. Oan szállt ki
elsőnek, és maga után hívott bennünket is.
Olyasfajta homály derengett körülöttünk, amely egyáltalán nem hasonlít
arra az állapotra, amikor nálunk, a Földön egyszerűen nincs fény. Kissé
távolabb borongósan meg-megcsillant az óceán tükre. A talaj fakón
fénylett, minden kavics mintha külön-külön pislákolt volna. Egy kis erdő
ibolyaszínben foszforeszkált, hűvösség áramlott felőle, itt a fák nem 774
annyira felfrissítik, mint inkább lehűtik a levegőt, amelyet a bolygó belső
hője melegít fel. Mindenfelől kékes szikrák pattogtak, és ahogy póklábaink
lépkedtek előre, narancsszínű kisülések csapódtak ki száraz zörejjel a
talajból. Itt mindent átitatott az elektromosság: a földet, a levegőt, a
növényeket, az óceánban zubogó folyadékot. Minden borongósan fénylik:
fosz-foreszkál, lumineszkál, pislákol, különböző színekben játszik, fakón
csillog - ki tudja, miért, ki tudja, mi célból? Alighogy elindultunk, magunk
is fényleni kezdtünk. Romero később eltréfálkozott azon, hogy a ragyogást
nem a szkafander szerkezete, hanem viselőjének rangja határozta meg:
szerinte én parancsoló-kéken fénylettem, Luszin megható-sárgán, Orlan
és Graciőz jóindulatú-narancsszínűén, Irina és Mary ijedt-ibolyaszínűen, ő
maga óvatos-zölden, Oan pedig fenyegető-bíborvörösen. .
Csak az égbolt nem ragyogott. Ott igazi homály volt az úr. A kevés számú
csillag, amelyek vöröses fénykoszorúk képében törték át a porfüggönyt,
nem is annyira megbontották, mint inkább hangsúlyozták a homály tompa
feketeségét.
' Oan óvatosabban kezdett haladni a pislákoló fák sűrűje felé, s mi is
vigyázva kúsztunk mögötte. Lábainkat a testünk alá húzva, lopakodva
mentünk, csak végtagjaink felső ízületére léphettünk. E különös
hajlékonyság nélkül aligha tudtunk volna pókok módjára, de lassan
mozogni; ha kiegyenesítettük volna a lábainkat, minden lépés ugrássá
változott volna.
Az erdőben Oan megállt. Én kúsztam mögötte.
- Eli - jelzett nekem gondolatátvitellel -, lao elektromos töltéseit érzem. Ő
is egy a vég tagadói közül, neki jutott ma az őrállás feladata. Az őrök
figyelmeztetik a többieket, ha a vég meggyorsítóinak csapata közeledik a
barlangjaink felé. Azt mondom majd laó-nak, hogy ti szintén tagadók
vagytok, csak a bolygó
775
másik oldaláról, hiszen mi ott is kifejtjük felvilágosító tevékenységünket.
Azt mondom, hogy a híveink új csapata érkezett meg.
Mintegy három perc múlva találkoztunk laóval.
Előttünk felvillant egy lilás színű árnyék, felvillant, majd eltűnt. Még az
űrhajón megbeszéltem Oannal, hogy nekünk is sugározni fogja az
aranokkal folytatott beszélgetéseit. Az agyamban éles, de el-elfúló hangot
érzékeltem; Oan még társának a hanglejtését is közvetítette nekem:
- Állj meg, lopakodó! Nevezd meg magad! Nevezz meg engem!
- Oan vagyok, te pedig lao - hallottuk Oan feleletét.
- Igazad van, lao vagyok, Oan. Örülök, hogy nem pusztultál el. Bocsáss
fényt a testedbe, hogy láthassalak. Igen, Oan vagy, a nagy Oan, a
hatalmas Oor jó barátja. Hol vannak a társaid, Oan? Hol vannak a
barátaid, akikkel együtt menekültél az idegen időbe?
- Meghaltak, lao. Ezt jelentem majd Oornak és a közösségünknek is. Most
pedig engedj tovább.
- Nem vagy egyedül? Mit jelent ez, Qati?
- A bolygó másik oldaláról származó barátaim vannak velem. Azért
hoztam el őket, hogy részesülhessenek Oor tanításában. Alig várják, hogy
összemérjék erejüket a vég meggyorsítóival.
- Részesülni fognak Oor tanításában, és alkalmat adunk nekik arra is, hogy
megküzdjenek az átkozott ellenséggel. Adunk rá alkalmat, Oan! De ők is
világítsák meg magukat, hadd lássam, kifélék. Derék fickók, Oan, jól
tetted, hogy elhoztad őket. Holnap megmutathatják, mire képesek!
- Valami fontos dolog történik?
- A vég meggyorsítói megint összefogdosták azokat, akik a Sötét Napok
óráiban nem tudtak elrejtőzni. Az önégetés holnapra van kitűzve, amikor a
Há-776
rom Porfelhő Takarta Nap lemegy. Ki fogjuk szabadi-tani a
szerencsétleneket. Örülök neked és a barátaidnak. Meg fogjátok hallani
Oor tanítását, aki a leghatalmasabb a hatalmasok közül. Gyertek' bátran!
Ha mögöttem haladtok, nem fogtok ellenséggel találkozni.
Oan meggyorsította lépteit. Kissé felemeltük a törzsünket, de a lábainkat
nem nyújtottuk ki teljesen; még mindig sötétben mentünk, amelyet csak a
foszfo-reszkáló fák,' a talaj gyenge fénye és a testünkből kiszűrődő enyhe
ragyogás világított be kissé. Romero izgatottan a'zt súgta, hogy a régi
földi összeesküvőkre hasonlítunk, akik titkos tanácskozásra sietnek. Alig
hiszem, hogy akkor is annyira tetszene neki az az élet, ha hirtelen ott
teremne közöttük. Persze Romero mindig örül, ha valami olyasmit lát, ami
a régi időkre emlékeztet.
Nemsokára egy, tágas barlangba jutottunk, amelyet a falakból áradó fény
világított meg. Mindenütt ara-nok nyüzsögtek. Annyian voltak és annyira
egymáshoz szorulva, hogy olyan érzésem támadt, mintha a barlangban
csak egyetlen hatalmas, villódzó, mozgolódó test lenne. Aztán mi is
belezsúfolódtunk a tömegbe, részeivé váltunk, együtt mozogtunk a
többiekkel, mintha egyetlen egészet képeznénk velük. Együtt hajlongtunk
hol jobbra, hol balra, lábainkat kinyújtva hol felemelkedtünk, hol ismét
visszahuppantunk a tömeggel. Senki nem figyelt ránk, senkit nem
érdekeltünk - olyanok voltunk, mint a többiek, közös lüktetésben
olvadtunk egybe velük.
- Oor! - szólalt meg Oan tisztán érzékelhetően. Senki sem fordult meg,
Oan szavai csak hozzánk jutottak el.
A barlang közepén az egyik pókszerű lény a hátára vetette magát, és a
magasba nyújtotta a lábait. A tizenkét lábú emelvényre egy másik arán
kapaszko-
777
dott fel, kinyújtott lábaival megkapaszkodott az élő oszlopsorban, néhány
rángatózó mozgást tett, majd villogni kezdett. Fénye egypárszor
kigyulladt, majd kialudt, teste felfúvódott, aztán ismét összezsugorodott.
Beszélni kezdett, Oan által fordított szavai pontosan visszhangoztak az
agyunkban. Oor volt ő, a vég tagadóinak vezére.
- Ez borzasztó, Eli, ezek azért gyűlölik a halált, mert imádják a
nyomorúságos tengődést. A vég gyönyörével a semmittevést állítják
szembe! - suttogta értetlenül Luszin, persze gondolatátvitellel. Szóban
egy hónap alatt sem tudott volna ilyen kerek mondatokat összerakni.
*
- Egy pók formájú űrbéli prédikátor, egy igazi Ecc-lesiastes ez a vezér -
mondta Romero, aki nem tudta megállni, hogy ne büszkélkedjen ezzel a
valamilyen ősi levéltárból előkapart Ecclesiastes szóval. (Ecclesiastes:
igehirdető, prédikátor. A görög címe Salamon zsidó király Prédikátorok
könyvén&k - a fordító megjegyzése.)
Először Oor felhívást intézett az egybegyűltekhez, hogy szabadítsák meg
a halálraítélteket, majd indulatosan támadta a vég meggyorsítóit.
Lázadóknak nevezte őket, akik mindent gyűlölnek, saját magukat is, az
életet is, s az egész világot nem kevésbé. Ők azok, mondta, akik a
pusztulás magvát hordozzák magukban, amely egyszer halált hozó
terméssé sarjad.
Ezután a vég tagadóinak vezére himnuszt zengett a bolygón virágzó élet
dicsőségére. Nem erős oldalam a filozófia, de abban egyetértek Luszinnal,
hogy a vég tagadóinak világfelfogása kimerül a tétlen tengődés
imádatában. Létezés a létezés kedvéért: ebből áll ez a filozófia.
- Örüljetek a porfelhőknek, örüljetek a sötétségnek! - dörögte Oor a
folyton rángatózó, tizenkét lábú élő emelvény magasából. - A ránk terülő,
fojtogató 778
por lelkesítő és magasztos! Az áthatolhatatlan homály életet ad! Ne
keressétek a jólét gyönyörét, mert az eltompítja a szaglásotokat, az
ízlelőbimbóitokat, a látásotokat. Keressétek a keserveket, mert azok
végtelenül megédesítik a gyönyöröket! A benneteket körülvevő
homályban egy kis fénysugár is fényözönnek látszik. A létezésre vagytok
teremtve. Éljetek és létezzetek! Hadd sűrűsödjék a sötétség, hadd váljék
még áthatolhatatlanabbá a porfelhő! Lelkesítő, csodálatos, isteni ez a
teher! Gyönyörűséges a létért való harc, tehát éljetek a létért folytatott
harc kedvéért! Minél kisebbek a lehetőségek, minél borzalmasabb az, ami
körülvesz bennünket, annál édesebb a lét órája, perce, másodperce!
Minél' kevesebb gyönyörben van részünk, annál jobban tudunk örülni
bárminek. Hatoljunk bele a homályba, ujjongjunk, hogy képesek vagyunk
érzékelni a homályt! Fuldokoljunk a portól, gyötrődve szomjazzuk a tiszta
levegőt, és élvezzük, hogy képesek vagyunk ennyire szomjazni valamit!
Fussunk, meneküljünk a gonosz Villámgyűjtő Anya bosszúálló villámai elöl,
és ujjongjunk, hogy képesek vagyunk futni, hogy nem leszünk az
elektromos töltés célpontjává, nem leszünk a ragadozók zsákmánya! És
ha bűzt érzünk, örüljünk, hogy meg tudjuk különböztetni az undorító
szagot az édes illatoktól. Merüljünk bele a bűzbe, és az undortól meg
fogjuk érteni, menynyire lehet örülni a jó illatoknak, hiszen bűz nélkül nem
élvezhetjük azokat sem. Mily gyönyörűségesek a terhek és rettegések, a
kínok és a nélkülözések! Ezek a lét örök kísérői, a lét állításának
önerősítői. Dicsőítsétek a terheket! Gyönyörködjetek a gyötrelmekben!
Valósítsátok meg azt, ami a legmagasztosabb bennetek, a teljes
megalázkodás képességét. Olyan mélyen alázkodjunk meg, hogy a
Kegyetlen Istenek ne lássanak, ne erezzenek bennünket, ne tudjanak
rólunk! Legyünk büszkék a létünkre, hiszen az mindennél
779
erősebb. A legfontosabb az életben maga az élet! A legszentebb a
létezésben maga a létezés! Tehát létezzünk, éljünk! Harcban mindenkivel,
mindenki ellen. Küldd ránk villámaidat, Villámgyűjtő Anya! Kibírjuk!
Kibírjuk!
- Micsoda rettenetes filozófia, Eli! - hallottam ismét Luszin suttogását.
- Nem azt mondja, amiről te beszéltél nekünk a vég tagadóit illetően -
fordultam gondolatban Oanhoz.
Válasza átsugárzott az agyamba:
- A vezér arról akarja meggyőzni a népet, hogy ne kívánja a halált. De ez
csak az egyik feladatunk. A másik az, hogy értelmes kiutat találjunk a
jelenlegi kiúttalanságból. Nem vetted észre, hogy Oor egyszer sem
mondta: a tétlen tengődés öröme örökké fog tartani. De a mostani
nemzedék számára ez elkerülhetetlen. A szabadulást csak az utódaink
érhetik meg.
Nem volt ez túl világos magyarázat, de nem kértem, hogy Oan pontosítsa
a szavait. A barlang újabb színjáték színtere lett. Oor hosszú beszédét
vijjogás, böm-bölés, a testek görcsös rángatózása, a kígyótest formájú
hajszálak vad lengetése kísérte. A beszéd után, amelyet ugyanaz a
hisztérikus „Létezni! Létezni!" kiáltás zárt, Oor bejelentette:
- Most pedig, testvéreim, megalázottak és szenvedők, nekilátunk, hogy
megtérítsük a vég fogságunkban lévő meggyorsítóját, ezt a nyomorult és
bűnös önégetőt!
A barlangot ismét kísérteties fény öntötte el; ezer és ezer hang vijjogta,
visongta, bőgte:
- Vonjuk őt a szégyen magas emelvényére! Alázzuk meg azzal, hogy
felemeljük! Büntessük meg! Büntessük meg!
A tömeg felett labdaként repült át egy arán. Félelmében összecsukta a
lábait, végtaghajszálai szorosan a fejéhez simultak. A tömeg közepéből
egy sarokba 780
hajították, majd fürgén visszalökdösték középre. Oor mellett egy másik
arán is gyorsan a hátára fordult, még egy tizenkét lábú talapzatot
képezve. A foglyot Oor mellé emelték. Az elfogott ellenség görcsösen
lüktető fényt bocsátott ki, ragyogása hol kihunyt, hol felerősödött, teste
hol felpuffadt, hol összezsugorodott. Az aranok, amikor izgulnak, nem
tudják visszatartani testük vad rángatózását, fényük zavaros lüktetését.
Oor hozzáfogott a fogoly ünnepélyes vallatásához:
- Tehát már elterveztétek, Uul?
- Igen, hatalmas Oor, már elterveztük.
- Önégetés lesz?
- Igen, hatalmas Oor, Önégetés lesz.
- Nyilvános?
- Igen, hatalmas Oor, nyilvános.
- Holnap, a Sötét Napok idején?
- Igen, holnap, a Porfelhő Takarta Napok idején.
- Sötét vagy Porfelhő Takarta Napok idején, alá-való Uul?
- A Porfelhő Takarta Napok idején, hatalmas Oor. Nem merészelnék
hazudni neked.
- Te képes vagy, átkozott véggyorsító, letagadni az Önégetés pontos
idejét, hogy ne érhessünk oda undorító ünnepetekre.
- Boldog vagyok, hogy elárulhatom neked a szertartás pontos idejét, így ti
is részt vehettek magával ragadó ünnepünkön.
- Hány nyomorultat akartok holnap ilyen rettenetes halállal büntetni?
- Százhárom szerencsést fogunk kitüntetni holnap a halál koronájával.
- Százhárom halálfélelemtől rettegőt? Nem hazudsz, te alávaló a
legalávalóbbak közül?!
- Százhármat, akik el vannak telve a halál boldogságával, százhármat,
akik ujjonganak a vég közeledté-
781
nek gyönyörétől. Nem hazudok, leghatalmasabb]a a hatalmasoknak!
- De te, alávaló, persze nem akartál magad is az ujjongó halálraszántak
között lenni! Te meg akartad fosztani magad a pusztulás gyönyörétől!
Vajon nem azért van ez így, undorító Uul, mert végre felfogtad, hogy a
nemlét öröme csak illúzió?
- Nem, hatalmas Oor, én mindenkinél jobban átér-zem az
önmegsemmisítés boldogságát. De egyelőre nekem nem adják meg a
nemlét örömét. Még nem vagyok méltó erre a kitüntetésre. Még harminc,
az öngyilkosság mámorát már kiérdemelt társunkat kell a máglyára
juttatnom ahhoz, hogy engem is kitüntessenek a halálom
engedélyezésével. Én, bölcs Oor, az Akkumulátor Atya és a Villámgyűjtő
Anya legkedvesebb fia, csak második fokozatú befogó vagyok.
- Akkor ejtettünk fogságba téged, amikor ragadozó természetű
hajszálaiddal zsivány módon éppen körbefontad a szegény Jaalt, hogy a
kivégzésre várakozók börtönébe cipeld!
- Akkor fogtatok el, amikor gyengéd hajszálaimmal barátian átöleltem azt
a satnya Jaalt, hogy színe elé állítsam őt a bölcseknek, akik
felvilágosították volna, mennyit veszít, ha a szerencsétlen élők sorában
marad akkor, amikor már százszor, ezerszer is boldogan
megsemmisíthette volna magát. És már a lelke hajlott is az örömteli halál
ígérete felé, amikor kitéptétek őt simogató kezem közül, hogy folytassa
ezt a szánalmas létet.
- Ó, te legnagyobb gazembere a mi világunknak, még tagadni mered a
homály mámorát, az ínség gyönyörét, a túlélés örömét?! Gondolkodj el
rajta, milyen eretnekség csapdájába hullasz, ostoba Uul! Gondolj csak
erre!
- Én a dolgok valódi igazságának magasságába emelkedem, legszentebb
a tévelygők közül!
782
- A szavaid még azt is megcáfolják, amit nem is értesz.
- Nem adtatok módot rá, hogy ékesszólóbban beszéljek. Ti vallattok
engem.
- Nem félünk az ékesszólásodtól. Ne zavartasd magad. Merítsd ki
nyugodtan undorító elektromos erőteredet, te fondorlatos szülötte annak
a gonosz Akkumulátor Atyának. Kinyilatkoztatásaid visszataszító
érthetősége önmagától is feltárja majd a mélyükön megbúvó tévelygést.
Beszélj, bármilyen világosan! Az igazságot a homály őrzi, nem a fény!
A fogoly ihletett beszédbe fogott. Oan gyorsan le is fordította, nekünk
csak annyi dolgunk maradt, hogy figyeljük Uul testének veszett csillogását
és vad ugrán-dozását az élő emelvényen. A fogoly Oor mjnden tételével a
sajátját állította szembe, de ezt különös módon tette: egyre inkább úgy
éreztem, hogy lényegében mindketten ugyanazt hangoztatják, és csak
hiszik, hogy másképpen gondolkoznak. Ugyanaz a dolog, csak más
megvilágításban, mondtam magamban.
. Az igazság a fény tulajdonsága, és nem a sötétségé - hajtogatta
fényvillanásokat bocsátva ki magából az emelvényen a fogoly. Az igazság
világít, és nem rejtőzködik. A Kegyetlen Istenek egyre sűrűbbé
változtatják a homályt. A Kegyetlen Istenek megnehezítik a létezést.
Dicsőség a Kegyetlen Isteneknek! Dicsőség könyörtelen értelmüknek!
Dicsőség az általuk okozott szenvedésnek! Micsoda csodálatos éleslátás
van a Kegyetlen Istenek tetteiben! Megpróbáltatásoknak vetik alá az
élőket, de nem büntetik őket. Hozzánk szólnak: képesek vagyunk-e egy
bátor döntésre. Szent céljuk nem a tengődő létre való kényszerítés,
hanem ennek az elvetése. Nem a megbékülés, hanem a lázadás. Nem a
létezésben kell megvalósítanunk önmagunkat, hanem a lét tagadásában.
Tagadni kell a hideget és a sötétséget, az örök porfelhőket és az örök
éhséget, a
783
ragadozó vizeket és a rideg földet, a sötét csillagokat és a homályba
burkolózó napokat. A legmagasabb szintű tagadás pedig önmagunk
tagadása, lázadás saját életünk ellen. Ez a legigazabb előttünk álló
lehetőség, a tökéletes szabadulás minden béklyótól: az
önmegsemmisítés. Ez a legmagasabb szintű szabadság: a szabadulás
önmagunktól. Az önálló akarat legneme-sebbike az öngyilkosság. Csak az
érheti el a tökéletességet, aki az életét a halállal teljesíti be. A szabadság,
az igazi szabadság a léttől való szabadulás. Dicsőítsétek a szabad halált!
Teljesüljön a Kegyetlen Istenek akarata, akik megállíthatatlanul vezetnek
a halál felé bennünket! Megvetett életimádók, életigenlők, hitvány
csúszómászói az életnek, titeket hívlak a máglya szabadító tüzébe! A halál
nevében! A halál nevében! A fogoly sikolyba fúló szavai elhaltak az
általános hangzavarban. A mellette állók fején felmeredtek a hajszálak,
dühödt hajvégtagok százai martak bele Uul testébe és lábaiba, kezdték
szétmarcangolni a foglyot. A hajkezűek tombolásának a vezér háromszor
elharsogott szava vetett véget:
- Az élet nevében! Az élet nevében! Az élet nevében! Hagyjátok békén ezt
az alávaló halálimádót!
Amikor az izgalom kissé elült, Oor kimondta a könyörtelen ítéletet:
- A halált kívánod, tehát életben maradsz. Vigyétek Uult a föld alatti
tömlőébe, ahová nem hatol el a Porfelhő Takarta Napok fénye, ahová nem
jutnák be Akkumulátor Atya elektromos töltései, és nem hallatszik le'
Villámgyűjtő Anya dörgő hangja. Legyen a legutolsó a megalázottak
között, a legszánalmasabb a szánalmasak között, a legéhesebbje az
éhezőknek, legostobábbja az ostobáknak. És csak akkor engedjétek a
felszínre, amikor börtönében boldogságot érez, ujjongani fog a lét
gyötrelmeitől, és kijelenti, hogy ő is a vég tagadója lett.
784
A foglyot elvezették. Oor leugrott az emelvényről. A tömeg a kijárat felé
tódult. Azt mondtam Oannak:
- Menjünk vissza a kis űrhajóhoz.
Oan megkérdezte, nem akarunk-e a vég tagadóinak vezére előtt megjelenni
és elmondani, kik vagyunk, és hogyan tudnánk segíteni a híveinek. De nem
volt kedvem Oorral megismerkedni, segítőtársának lenni még kevésbé.
5.
Amikor már kifelé tolakodtunk a szűk alagútban a siető pókszerűek között,
Luszin gondolatátvitellel ezt mondta:
- Milyen szerencsétlenek, Eli! És mindkét szekta egyformán szerencsétlen.
Micsoda szenvedéseket kellett kiállniuk, hogy ilyen rettenetes
következtetésekre jussanak, hogy ilyen*elkeseredett cselekedetekre adják a
fejüket!
- Valamennyien bolondok! - tette hozzá Romero.
- A gyötrelmes élet fanatizmust szült. Mindkét szekta, amint Luszin barátunk
helyesen jegyezte meg, elvakult fanatikusokból áll, és be kell vallanom,
aligha tudnám megmondani, a kettő közül melyik a rosz-szabb.
- Ugyanaz a gondolkodásmód, csak más-más megvilágításban - ismételtem
meg korábbi fejtegetésemet.
- Persze segíteni kell rajtuk, de az egész népnek, s nem a szektáknak. A vég
tagadói semmivel sem jobbak a vég meggyorsítóinál. Remélem, Oan, nem
sértettelek meg.
- Nekünk segítségre van szükségünk - felelte. - Ha valamennyi arannak
tudtok segíteni, tegyétek azt.
Az űrhajóban ülve kapcsolatot teremtettünk a flottával. Irina folyamatosan
továbbította a csillagközi
785
űrhajókra mindazt, amit láttunk, és amit Oan lefor-dított.
- Felhívom a figyelmedet, Eli, hogy kevés adatunk van az Akkumulátor
Atyáról és a Villámgyűjtő Anyáról, pedig az eddigiek alapján fontos
szerepük lehet -mondta Oleg. - Az a véleményünk, hogy a holnapi
áldozatokat ki kell szabadítani. Nem szabad megengedni az önégetést.
- Ez parancs, Oleg?
- Ez tanács.
Sokáig gondolkodtam. Szemmel látható ellentmondás volt a közösen
hozott döntéseink és a tetteink között. Éppen most határoztuk el, hogy
nem fogunk beavatkozni a vég tagadóinak és meggyorsítóinak viszályába,
s csak egy feladatot vállaltunk magunkra: meg akarjuk könnyíteni a
létfeltételeket a bolygón. De hogyan akadályozzuk meg az önégetést a
vég meg-gyorsítóival vívott harc nélkül?
Nem lépünk-e olyan útra, amely egyenesen az egyik szekta karjai közé
vezet? Az önégetők kiszabadítása a vég meggyorsítóit ellenségünkké
teszi. Érdemes-e ezt megkockáztatni?
- Mi van veled, Eli? - kérdezte gondolatátvitellel Luszin. - Talán nem
akarod megmenteni ezeket a szerencsétleneket?
- Felhívom a figyelmét, kedves barátom, hogy ezek az öngyilkosok akár a
saját akaratukból választják a halált, akár erőszakkal kényszerítik őket
erre, mindenképpen áldozatok -jegyezte meg Romero. - És ez a
legfontosabb!
Oanhoz fordultam.
- A társaid holnap ki akarják szabadítani a halálraítélteket. Sikerülni fog ez
nekik?
- Nem. Már többször végrehajtottunk ilyeji támadásokat. Egyetlenegyszer
sem jártak sikerrel. De egyszerűen képtelenek vagyunk tétlenül ülni,
amikor a 786' -
testvéreinket kivégzik. A holnapi támadás az elkeseredés
megnyilvánulása lesz.
Ez után a magyarázat után nem tétovázhattam tovább. Mégsem tudtam
döntésre kényszeríteni magam. Mary csodálkozva mondta:
- Azelőtt soha nem vettem észre, hogy félnél, Eli.
- És ilyen határozatlannak sem láttam soha - tette hozzá Romero. - A harc
mindig az életeleme volt, Eli.
- A helyzettől függően fogunk cselekedni - mondtam.,- Nem tehetjük meg,
hogy érzéketlenek maradjunk más szenvedései láttán.
Ekkor meghallottam a beszélgetésünket figyelő Ka-magin hangját. Az apró
termetű űrhajós csak a merész döntéseket támogatta:
- Az űrhajók bármikor a segítségetekre siethetnek. Ha a parancsnok
hozzájárul, a Kígyótartóval a megengedhető legkisebb távolságra
közelítem meg a bolygót.
Oleg hozzájárult, hogy a Kígyótartó kiváljon a kötelékből.
- Örülhetsz - szóltam oda Luszinnak. - Minden úgy lesz, ahogy te akarod.
- Csak holnap fogok örülni, amikor saját kezemmel hozom le az elítélteket
a vesztőhelyről.
Ha tudta volna, mi vár rá holnap!
A barátaim pihenni tértek a kajütjeikbe. Oan halványan foszforeszkált egy
kis dombon, szülőbolygója földjén jobban érezte magát, mint az űrhajó
fedélzetén. Kimentem az óceán partjára. A folyadék rá-rázú-dult a
sziklákra, hol mellettem, hol távolabb döngette súlyosan az-alámosott
köveket. Kedvet éreztem, hogy rálépjek az óceán felszínére, hogy
sétálgassak egyet rajta: a műszerek tanúsága szerint a folyadék csaknem
olyan sűrű volt, mint a higany, még a vas sem süllyedt volna itt el,
nemhogy én a könnyű szkafanderben. De ez a sűrű közeg ellenséges volt,
nem mertem kockáza-
787
tot vállalni a holnapi nehéz nap előtt. A part mentén tengeri élőlények
villódzó sziluettjei száguldoztak. Két acéldarabot hajítottam a sötét
folyadékba. Az első, amint elérte a folyadék felszínét, fellobbant,
lángoszlop csapott ki belőle, amelyre azonnal rárohantak a tengeri
ragadozók, és egy szempillantás alatt elnyelték. A másodikat pedig még
röptében elkapta valamilyen fénylő fenevad. Az acéldarab ragyogni
kezdett az állat testében, felizzott, szétplvadt, szétfolyt, majd feloldódott,
s egy perc múlva már semmit sem láttam, csak a sötét óceánt és a
foszforeszkáló, etetésre váró ragadozót meg a többi fenevadat, amelyek
vadul ugráltak a felszín fölé a hasonló zsákmány reményében.
A Sötét Napok éjjele a Porfelhő Takarta Napok nappaljába váltott.
Soha nem láttam lehangolóbbat, mint a hajnalt az Aranián. A fekete
homály sárgás derengéssé változott. A fekete óceánból három
narancsszínű gömb emelkedett ki, és sietve felfelé kúszott az égbolton. Az
óceán visszahúzódott a partoktól, összezúzott partszegélyt és
üledékhányást hagyva maga után. A tengeri ragadozók alámerültek a
mélybe, csak éjszaka jártak zsákmány után. .
Éjjel az Arania titokzatosnak tűnt, bármilyen tulajdonsággal, még a
szépséggel is fel lehetett ruházni gondolatban. Ebben a poron átszűrődött
fényben azonban riasztóan rútnak látszott. Ekkor a felém közeledő
Graciőzt pillantottam meg.
- Nem egy lakályos bolygó ez, Eli. Ha a Perseusra kerülne valahogy, még a
galaktoknak is évezredekre lenne szükségük, hogy az elemi kényelmi
feltételeket megteremtsék.
- A galaktoknál ismert „elemi kényelmi feltételek", Graciőz, sokszorosan
felülmúlnák az aranok legmerészebb álmait az édenkertről.
Graciőz után az űrhajóból Orlan, majd Romero és 788
Luszin jött elő. Maryt és Irinát külön kellett hívni, ők még csinosították
magukat póktestet formázó szka-fanderjeikben, kígyószerű hajszálaikat
valamilyen különös frizurává fésülték.
- Mary - fordultam a feleségemhez -, több benned a női vonás, mint az
egyszerű emberi. Minek ez a cicomázkodás, kedves? Ahogy először
találkozunk a vég meggyorsítóival, a hajatok fel fog meredni, égnek fog
állni, a lökdösődés a tömegben pedig gyönyörű frizurátokat markolászó
kezek rengetegévé változtatja majd.
Különösen azt találtam mulatságosnak, hogy a nők a hajukat éppen a
hajszálaik segítségével próbálják rendbe rakni, más, fogásra alkalmas
végtagjuk ugyanis nem volt. Mary vidáman tiltakozott:
- Az nem jutott eszedbe, hogy a nőiesség a leghétköznapibb vonás
minden emberi tulajdonság között?
Az automaták az űrhajót az erőterek védősáncával fogták körül., Egy
csoportba tömörülve futottunk át a kis erdőn a város felé.
Valójában nem volt ez város. Dombok láncolata húzódott előttünk; a
domboldalakon barlangokba vezető nyílások tátongtak. Ezekben laktak az
aranok. A barlangok mélyén helyezték el a mühelyeket, ott voltak az
összejövetelek célját szolgáló nagy helyiségek is. A dombok között utak
kanyarogtak, amelyek felülete a sok használattól annyira megkopott,
hogy simábbaknak látszottak a régi földi aszfaltutaknál. A nyílásokból
megszámlálhatatlan pókszerű lény mászott elő: fürge mozgással siettek
egy négy domb között elterülő, tágas völgy, Arania központi térsége felé.
Csatlakoztunk az aranok tömegéhez. Ahogy közeledtünk a völgyben
húzódó nagy tér felé, egyre jobban erősödött a lökdösődés, az általános
izgalom. Egyre több vadul a levegőbe csapódó, h aj szál végtagjaikkal
hadonászó testet láttunk, egyre erősebben és
789
fényesebben pattogtak az elektromossággal feltöltött fejekből a szikrák,
egyre hangosabb lett a zsivaj, a bömbölés, a nyivákolás és a kisülő
töltések száraz zöreje. Bennünket, idegen felderítőket, senki sem
érdemesített figyelemre. A szkafandereink tökéletesen álcáztak
bennünket, olyanok voltunk, mint a többiek.
A téren egy kemence állt; megdöbbentően emlékeztetett a régi földi
elektromos kemencékre.
- Nemsokára jönnek a halálraszántak - jelezte Oan, amikor elfoglaltuk a
helyünket az egyik kemence közelében. - A vég védelmezői kísérik őket,
akik ugyanolyanok, mint a vég többi meggyorsítói, csak az elektromos
töltéseik erősebbek. A vég meggyorsítói elfoglalták az Akkumulátor Atya
felé vezető valamennyi bejárati nyílást, és a fegyverzetük is erősebb, mint
a miénk. Ezért nem sikerül soha győznünk az összecsapásokban. Azé a
hatalom, akit az Akkumulátor Atya támogat.
Figyelmünket egy arán vonta magára, aki a többiek fölé emelkedett.
Éppúgy, mint az éjjeli gyűlésen Oor-nak, neki is saját élő emelvénye volt,
amely azonban nem egy aranból állt, hanem négyből. Hárman sűrű
hajrengetegükkel tartották a negyedik, hasával felfelé , forduló arant,
akinek a kinyújtott lábain járta lelkesült táncát az emelvény tulajdonosa.
Ő Uoh, a vég meggyorsítóinak a vezére, a halál első számú hírnöke -
mondta undorral Oan. - Ha sikerülne megölnötök ezt a madárijésztőt, aki
előtt valamennyi véggyorsító hajbókol, könnyebb lenne a harcunk.
Uoh kényelmesen elhelyezkedett az emeletes emelvényen, és a
következőket szikrázta a tömegnek:
- Dicsőítsétek a Kegyetlen Isteneket! Hadd jöjjön el a vég! ,
Millió szikrából álló bődülés felelt rá:
790
- Hadd jöjjön el a vég! Dicsőség a Kegyetlen Isteneknek!
A domb felső nyílásából, a vezér háta mögül előtűnt a halálraszántak első
csoportja. Négyes sorokban ereszkedtek lefelé, kétoldalt izgatottan
ugrándoztak a vég védelmezői, valamennyi kísérő feje lángoló tűzrakásra
hasonlított, annyi elektromos töltés sült ki rajtuk. Az egész tömeg remegni
kezdett, mint egyetlen hatalmas, ezer és ezer hústömegből álló test. .
- Hadd jöjjön el a vég! Hadd jöjjön el a vég! -kiáltozta ujjongva
valamennyi.
Amikor a halálraszántak menete a térre ért, a szomszédos domb
nyílásaiból egy szikrakéve csapott ki, és a vég tagadóinak csapata
megrohanta a halálraítéltek őreit. A fanatikus üvöltözés egy pillanat alatt
a kibontakozó küzdelem zajává torzult. A vég védelmezői vadul
verekedtek a támadókkal, a tömeg pedig a segítségükre lódult. A
halálraszántak csoportja sem volt egységes szándékaiban. Csak kevesen
keresték a menekülést, a többség ki akarta szabadítani magát azok
kezeiből, akik a megmentésükre jöttek. Az egyik halálraítélt, igyekezvén
kitépni magát a vég tagadóinak hajszálvégtagjai közül, panaszosán
felszikrázott:
- A halált akarom! Hadd jöjjön ej a>vég! Ahogyan Oan előre megjósolta,
az erők nem voltak
egyenlőek. Ha néhány halálraítéltnek sikerült is megszöknie, helyüket
bőven feltöltötték a fogságba esett szabadítókkal. A csoportunk mellett
elszáguldott az egyik menekülő, az őrök utánavetették magukat, ám az
becsúszott néhány éppen felröppenő test alá, és az üldözők helyette egy
másikat fogtak el. A szerencsétlen kétségbeesésében azt szikrázta:
- Engedjetek el! Engem nem jelöltek ki a halálra! • Én még nem vagyok
kész rá! - De senki sem figyelt
oda könyörgésére. A szétvert támadók hamarosan megfutottak. A vég
791
meggyorsítóinak vezére ismét bőszen ugrándozni kezdett élő, emeletes
emelvényén, és átható, ugyanakkor csüggedt kiáltást hallatott:
- Hadd jöjjön el a vég! Hadd jöjjön el a vég! A korábbi ujjongó bömbölés
jött rá válaszul:
- Hadd jöjjön el! Hadd jöjjön el!
- Meggyorsítjuk a véget! Meggyorsítjuk a véget!
- Meggyorsítjuk! Meggyorsítjuk! - harsogta a tömeg.
- Boldoggá tesszük az Atyát! Könyörületességré* kérjük az Anyát!
- Boldoggá tesszük! Könyörületességre kérjük!
- Béküljön meg az Anya!
- Béküljön meg!
Uoh felmeresztette a hajszálait, egybefonta őket a feje fölött, mintegy
sokszoros kézfogásba szorította bele végtagjait. A vég védelmezői
megragadtak egy halálraszántat, és belehajították a kemencébe.
Most már tudjuk, hogy a halálraítélt testével két, feszültség alatt álló
elektródát, egy áramkört zárt be. Abban a pillanatban robbanást
hallottunk, a kemence fölött fellobbant a kisülés lángja,-a teret súlyos
dördü-lés zaja töltötte be. Az áldozat halálsikolya elveszett a robbanás
dörejének és a tömeg üvöltésének zajában. Forró hamu hullott ránk,
finom, mint a liszt; az előbb még élő test hamvai voltak ezek.
- Élőlény volt, Eli! Élőlény, Eli! - nyögte mellettem Luszin.
Uoh másodszor is összefonta a hajszálait a feje fölött, és a második
áldozat is belehullott a kemence szájába. Ekkor Luszin már nem bírta
tovább idegekkel. *
- A gyilkosok cinkosaivá teszel bennünket, Eli! Ha te nem avatkozol be, én
megyek egyedül! Megyek egyedül, fellázadok, Eli!
Pontosan annyi ideig gondolkoztam, amennyi a 792
harmadik áldozatot elválasztotta a haláltól. Fel kell robbantani azt az
átkozott kemencét, a pokolba vele! - futott végig rajtam, de Oan ijedt
hangon elébe vágott a parancsomnak:
- Nem szabad megsemmisíteni a kemencét! Minden arán elpusztulna
akkor!
- Söpörjétek el az őröket! - kiáltottam, és nem is kérdezve, miért nem
szabad hozzányúlni a kemencéhez, a vég meggyorsítóinak vezére felé
vetettem magam.
Luszin olyan vak dühvei rontott előre, hogy jó tíz ugrásnyival megelőzött
engem. Csapást mért az élő emelvényre, és Uoh lezuhant. Luszin akkora
pofonnal fogadta, hogy a vég meggyorsítóinak legfőbb vezére átható
sikollyal ismét a levegőbe emelkedett. Egy tucat testőr vetette rá magát
Luszinra. Száz és száz villámcsapás hasított belé, úgy tűnt, hogy teste
lángra lobbant.
- Az erőteret! Kapcsold be az erőteret! - kiáltottunk együtt Romeróval, és
Luszin engedelmeskedett.
Ami ezután következett, egy szempillantás alatt játszódott le. Itt ülök a
szobámban, a képernyőn lassan, nagyon lassan lejátszódik a
sztereokamerák által rögzített eseménysorozat képe. Századszor nézem
végig, minden kis körvonal, minden fénypont csillapíthatatlan fájdalommal
tölt el. Luszint nem fenyegette semmi veszély, ma már pontosan tudom. A
szkafandere elég erős volt ahhoz, hogy Uoh testőreinek hajszálvégtagjai
ne tehessenek kárt benne, és a bekapcsolt védő erőtér is áttörhetetlen
páncélzatnak bizonyult. Megértem Luszint. Megértem magamat is,
valamennyiünket megértem. Nem ismertük a hóhérok fizikai erejét, csak
fanatizmusukat és vadságukat láttuk. Luszin úgy koncentrálta az erőteret,
mintha a fejszeműekkel vagy a láthatatlanokkal harcolt volna, vagy egy
megvadult, szilaj angyal támadt volna rá. Romero vagy én„ akik
793
mögötte futottunk, a másodperc töredéke alatt megakadályozhattuk
volna, hogy ennyire koncentrálja, összesűrítse az erővonalakat. De ezt
nem tettük meg. Láttuk, hogy a Luszinra támadókat mintha egy robbanás
légnyomása röpítette volna el tőle. Csak egy arán ragadt még rá,
hajlékony haj szál végtagjai olyan erővel akaszkodtak bele a
szkafanderbe, hogy köny-nyebben ki lehetett volna tépni őket gazdájuk
fejéből, mint leválasztani Luszinról.
Luszin ebben a rettenetes pillanatban is megmaradt Luszinnak. Nem állt
meg, hogy hidegvérűen felmérje a helyzetet, nem kezdte el lassan,
fokozatosan csökkenteni a védőtér erejét. Körülötte elzuhantak, törött
lábakkal, kitépődött hajszálvégtagjaikat szétdobálva, utolsókat szikrázva
fetrengtek a halálra rémült testőrök, s Luszin ekkor rájuk gondolt, nem
saját magára. Hirtelen, egyszerre kikapcsolta az erőterét, leválasztotta
magáról, hogy az darabokra ne szaggassa az ellenséget. És azonnal, a
pillanat törtrésze alatt maga vált játékszerévé a körülötte tomboló
elemeknek, tehetetlen porszem lett az ellenőrizhetetlen véletlenek
káoszában.
Minden a másodpercnek e törtrészei alatt zajlott le. A Luszinba
beleakaszkodó testőr megérezve, hogy az erőtér eltűnt, elkeseredetten
ismét cibálni kezdte a szkafanderbe belegabalyodott hajszálvégtagjait, de
nem sikerült kirántania őket, és elvágódott, magával húzva Luszint is.
Ekkor már mindketten a kemence nyílása előtt álltak, majd belezuhantak
az ásító torokba, a kemence legközepébe, ahol gonoszul meredezve várt
rájuk a két elektróda. Ismét villám csapott ki, ismét lángoszlop tört elő,
amely azonnal ki is hunyt, szétzúzta az ismét megjelenő erőtér. Romero
is, én is, az utánunk rohanó demiurgosz és galakt is erőtereinket Luszin
segítségére küldtük, de már késő volt. Bekövetkezett az, amitől Oan óvott
minket. A halálra-794
ítélteket elnyelő ördögi elektromos vesztőhely darabjaira robbant szét.
Szilánkjai között ott hevert a szörnyűséges-kisülés átütötte, félig elégett
szkafander, és benne egy holttest, Luszin halott, megnyomorított teste.»
- A bolygó elpusztult! - kiáltott fel rémülten Oan. 'A lábam megroggyant a
testem súlya alatt. Graciőz-
nek kellett támogatnia. Mary felsikoltott: azt hitte, én is meghaltam, mint
Luszin. De gyorsan magamhoz tértem. Fájdalmamban és dühömben
felnyögtem. Kész voltam megölni valamennyi, a téren rohangáló arant.
Ma sem értem, honnan vettem az erőt, hogy visszatartsam a kirobbanó
gyűlöletet, és ne kövessem el a tömeggyilkosság szörnyű tettét.
- A Kegyetlen Istenek! Leszálltak közénk a Kegyetlen Istenek! ^jajgatták a
szanaszét menekülő pókok.
Ledobtam magamról a szkafandert. Nem voltam képes pók formában
létezni tovább. Metsző fájdalommal hasítottak belém a fény- és hangjelek
jajkiáltásai: „Leszálltak közénk a Kegyetlen Istenek!" Mary és Irina szintén
a földre hányták a visszataszító öltözéket. Luszin körül sürgölődtek,
Romero és Graciőz segített nekik, én pedig erőtlenül a földre
hanyatlottam, kezem-lábam remegett.
Orlan lépett oda hozzám; éppúgy, mint Graciőz, ő sem vetette le az álcázó
szkafandert.
- Borzalmas szerencsétlenség, Eli! De még nagyobb szerencsétlenség
történhet. Kérlek, hallgasd meg Oant!
Csak ekkor vettem észre, hogy Oan beszél valamit.
- Mit akarsz? - kérdeztem. - Mi kell még?
- A Villámgyűjtő Anya szörnyű haragra gerjedt! -Mintha a távolból
hallottam volna az Oan keltette jeleket a tudatomban. - Menjetek innen,
menjetek el, minden el fog itt pusztulni, és vele együtt ti is, ha itt
maradtok!
795
Minden haja szála az égnek meredt, meggörbült, hajlékony kezek tucatjai
mutattak kelet felé, ahonnan már az éjszakának kellett volna közelednie.
A Három Porfelhő Takarta Nap lemenőben volt, tegnap ebben az időben
áthatolhatatlan homály száguldott felénk a láthatárnak ebből az irányából,
a sötét csillagok, ennek az átkozott világnak átkozott csillagai felől. Most
viszont kelet felől hajnal közeledett, nem éjszaka. Tüzes felhők,
megvadult lángcafatok rohantak felénk. Egész testemmel, műszerek
nélkül is éreztem, hogy sűrűsödnek az elektromos töltések, mintha a
végsőkig feltöltött élő kondenzátor lettem volna. Olyan erejű elektromos
vihar közeledett, amilyet még nem láttam.
- Mindenki kapcsolja be az erőterét! - adtam ki a parancsot, majd
Kamagint hívtam. Nagy szerencse volt, hogy a Kígyótartó a bolygó
közelében tartózkodott. - Láttad, mi történt, Edward? Mindent láttál?
- Micsoda szörnyűség, Eli! - hallottam Kamagin elkeseredett hangját. -
Mindent láttunk, admirális. Sajnos nem tudtunk segíteni.
- Nemsokára elektromos vihar tör ki a bolygó felett. Gyanítom, hogy
ezeket a szerencsétlen elektromos pókokat darabokra fogja tépni a
haragra gerjedt Villámgyűjtő Anya; ők így nevezik az uralkodónőjüket.
Még a barlangok sem nyújtanak nekik ihenedé-ket. A Villámgyűjtő Anya
haragja valamilyen kapcsolatban áll az elektromos kemence
elpusztításával. Csapj oda neki, Edward! Csapj oda neki alaposan! Mutasd
meg ezeknek a nekivadult Anyáknak .és Atyáknak, minden Kegyetlen
Isteneknek és valamennyi ördögfajzatnak, hogy létezik egy olyan erő a
világon, mint az emberi hatalom!
- Ez a feldühödött Anya nem fogja megköszönni, amit kap! - biztosított
Kamagin. - Ma nem gyermekei kiirtásában fogja a kedvét lelni, hanem
szépen feltölti 796
az aktívhajtóanyag-tartalékainkat. Csak hadd dühöngje ki magát a mi
hasznunkra!
A vihar a Kamaginnal folytatott beszélgetés után mintegy három perccel
tört ki. A mi földi viharaink csak sűrű esőfelhőkből, a belőlük lezúduló
záporból és a felhők között cikázó villámokból állnak. Az Ara-nia viharai
mások: itt földet szaggató villámzápor dühöng, egész villámgejzírek,
amelyek a föld mélyéből törnek felfelé, sűrű villámzuhatagok csapdossák
a dombokat, villámerdők táncolnak a völgyekben. Esőnek,
mennydörgésnek és nedves hűvösségnek nyoma sem volt. Csak tűz és
folytonos dübörgés, olyan súlyos dübörgés, hogy nemcsak a
dobhártyánkat szaggatta, hanem a lelkünket is. Ha nem kapcsoljuk be az
erőtereinket, valamennyien az első pillanatban porrá és hamuvá
változtunk volna. Romero a saját erőterével gondosan betakarta Oant is,
de az nem ismerte a védőtér erejét, és minden pillanatban a halált várva,
egész testében reszketett.
Aztán varázslatos módon minden megváltozott. Kamaginnák négy percre
volt szüksége, hogy a tartályokat alkalmassá tegye a vihar energiájának
befogására. Csak annyit késett,(hogy alkalmunk legyen megérezni a
nekivadult, tűzokádó Anya dühét, de már a bolygó ne szenvedhessen
komolyabb károkat. Az űrhajó szivattyúi éppúgy működtek, mint a
támaszponton, ahol aktív hajtóanyaggal szokták feltölteni a tartályait. Az
előbb még a földet csapkodó villámok felfelé kezdtek cikázni, a vihar az
eget és nem a bolygót vette célba. A földön csend, olyan csodálatos,
érthetetlen csend támadt, mintha az egész bolygó zavarodottan a saját
szívverését hallgatta volna. Fölöttünk tűzfelhők tornyosultak, láng csapott
ki belőlük, mint néhány perccel korábban, de a lángnyelvek most • már a
csillagok felé irányultak; villámmilliárdok egyesültek egyetlen hatalmas
tűzfolyóban, a folyó az űrha-
797
jó nyílásai felé száguldott, és ott elnyelődött. Húsz perc sem telt bele, és a
felhők ritkulni kezdtek, felhőrongyokká estek szét, elolvadtak, kialudtak,
már nem ontották magukból a villámokat. Kamagin nem állította le a
szivattyúkat, a felhőmaradványokban is volt még elektromos töltés.
Edward mindent beszívatott a tartályokba.
- Most pedig kifacsarom a bolygót - jelentette be Kamagin, amikor a
felhőkkel végzett. - Annyira telítve van elektromossággal, hogy semmi
baja nem lesz, ha belenyúlok ebbe a bőségszaruba. A szegény ara-noknak
is könnyebbé.válik az életük, azt hiszem, a fanatizmusuk némileg a testük
elektromossággal való telítettségének is a következménye.
Arra kértem Kamagint, meggondoltan cselekedjen: a talajból előtörő
villámok sem kevésbé veszélyesek, mint azok, amelyek a földet tépik-
szaggatják. De Edward olyan óvatosan szabadította meg a bolygót a
felesleges elektromosságtól, hogy ezt a müveletet csak az „elegáns"
szóval lehet jellemezni. A bolygó a felgyülemlett töltéseket simán,
mennydörgés és tűzeső nélkül adta át az űrhajónak, mégpedig - mint
később kiderült - oly sok elektromosságot szolgáltatott, hogy a tartályok
teljesen feltöltődtek. • - Meg vagy elégedve, Oan? - kérdeztem mogorván,
amikor Kamagin leállította az. űrhajó szivattyúit.
Az arán lelkesen válaszolta:
- Alaposan elbántatok a rettenetes Anyával! Igen, jól megadtátok neki!
Alaposan elbántatok vele!
6.
Luszin testét bevittük az ideiglenes nyugvóhelyre, a temető-hűtőkamrába,
ahol a konzerválóberendezések épségben megőrzik az elhunyt űrhajósok
tetemét.
798
Most is ebben a helyiségben ülök, már nemcsak egyedül Luszin van itt,
szegény barátunk csak az első volt a halottak hosszú sorában, amelyet
lehet, hogy mi fogunk bezárni, azok a kevesek, akik életben maradtunk.
Luszin az átlátszó szarkofágban az élő önmagára hasonlít, a külsejét
sikerült helyreállítani. De nem Luszint nézem, hanem azt az alakot, aki
vele szemben nyugszik. És nem Luszinnal, hanem azzal a másikkal
beszélgetek, halott barátom számára nincs sok mondanivalóm, viszont
annál több vaa a halott ellenségnek.
De most visszatérek az Aranián történtekhez. Amikor beszálltunk az
űrhajóba, Harsona, szétlökdösve az embereket, Luszin holtteste felé
rohant. Az öreg angyalnak még az ősz pofaszakállá is felborzolódott,
végtelen fájdalmában színét vesztett szárnyaival verte a saját testét.
>
- Miért is nem mentem veletek! Én megvédtem volna őt! Sohasem
bocsátom meg magamnak, hogy itt maradtam!
Gig elkeseredetten zörgött a csontjaival, és szemre-hányóan mondta:
- Az emberek nem teljes értékűek a láthatatlanok nélkül, admirális.
Biztosíthatlak, hogy ha nem akartátok volna ránk erőltetni ezeket az
ócska szkafandereket, mi Harsonával jobban megvédtük volna Luszint,
mint a ti erőtereitek.
Szomorúan arra gondoltam: vajot] mi ellen akarták így utólag megvédeni
Luszint? A valódi, élő ellenségtől-e, vagy a lélektelen, szörnyűséges
módon egybeeső véletlenek láncolatától? De hát ők nem tudtak felelni
erre az egyszerű kérdésre. Igaz, én sem ismertem a választ. Azt még meg
kellett találni.
Luszin temetésén csak az egy Vándor nem vett részt. A sárkányt viselte
meg legjobban a barátja elvesztése. Bele is betegedett. Féltünk, hogy
ezután már mászni
799
sem lesz képes. A sárkány meggyógyult ugyan, de repülni soha többé
nem tudott.
Távollétünkben az űrhajókon rendkívüli tanácskozást tartottak. Gig és
Ellon mindenáron bosszút akart állni Luszinért. De kin állhatták volna
bosszút? Az aranokon talán? Miben bűnösek ők? A társaim elvetették azt a
javaslatot is, hogy be kell avatkozni a vég tagadóinak és meggyorsítóinak
vitájába. A számítógép szerint mindennek az oka a bolygót körülvevő tér
rettenetes szennyezettsége. A legjobb segítség az lenne az aranoknak, ha
a Hármas Csillag bolygórendszerét megtisztítanánk a porfellegektől.
Ebben az esetben egy kissé megváltozna az Arania pályája, de az
eltávolodást a Három Porfelhő Takarta Naptól az tenné vigasztalóbbá,
hogy a „porfelhő takarta" jelző eltűnne az elnevezésből. Mindenekelőtt
azonban meg kell tudni, mi rejlik az Akkumulátor Atya és Villámgyűjtő
Anya kifejezések mögött. Ennek a rejtélynek a megfejtése nélkül aligha
lehet bármilyen tervet is készíteni.
Már elkezdtünk készülődni a második leszálláshoz az Araniára, amikor
Oan váratlanul tiltakozni kezdett az Akkumulátor Atya meglátogatása
ellen. Kértem, magyarázza meg, milyen ellenvetései Vannak az
expedícióval szemben. Magyarázat helyett a félelem érzését sugározta az
agyamba. Ám mivel ez mégiscsak az ő félelme volt, és nem az erryém,
továbbra is folytattam az érdeklődést a rettegése okai iránt.
- Az Atya nyugalma szent - közölte Oan.
- Úgy látszik, a ti Akkumulátor Atyátok egy zsarnok, aki mindenkit
megbüntet, aki csak megzavarja a nyugalmát.
s
- Rosszul érzi magát, amikor megbolygatják a békéjét.
- Elromlik? Nem képes tovább működni? Kik őrzik a nyugalmát? A
Kegyetlen Istenek talán?
800
- Az Atyát a vég védelmezői őrzik; valamennyiüket maga Uoh választja ki.
- A vég védelmezőivel mi elbánunk, még akkor is, ha maga Uoh válogatta
őket. Az Atyát sem bántjuk, ha nem ad erre okot. De most azt mondd
meg, kiféle-miféle a Villámgyűjtő Anya?
' - A rettenetes Anya őrzi az Atya nyugalmát. -Mindössze ennyi volt, amit
Oantól képesek voltunk megtudni.
Biztos vagyok benne, hogy más aranok sem tudnak többet az Atyáról és
az Anyáról. Ezért is volt különösen fontos, hogy újabb felderítő útra
induljunk.
Ugyanott szálltunk le déltájban, mint az előző alkalommal. Az úton
aranokkal találkoztunk, 'akik most sem méltattak különösebb figyelemre.
Egészségesnek néztek ki, úgy látszott, senki sem szenvedte meg a vihart.
Oan elmondta, hogy mind a vég tagadói, mind a meggyorsítói értetlenül
állnak az események előtt: soha nem volt még ilyen erős, egyben
ártalmatlan vihar.
Oan felmászott az egyik dombra, és megállt egy, a többitől semmiben
sem különböző nyílás előtt.
- Itt van. De én nem megyek elsőnek.
- Gyere a csoport közepén - egyeztem bele. Néhány méter után szembe
találtuk magunkat az
őrökkel. Jól megtermett pókok voltak, félelmet nem ismerőek, készek az
önfeláldozásra. De egy perc múlva már vad futásban kerestek
menedéket, és nemcsak azért, mert nem voltak képesek szembeszállni az
erőterekkel. Fogalmuk sem lehetett, mi az az erőtér. Egy láthatatlan erő
dobálta őket szerteszét, rá a falakra, fel a mennyezetre, szétrázta
testüket, egyikük sem akart nekiugrani a torkának meredő késnek. A
barlang mélye felé rohantak, és ugyanazt kiabálták, mint az előző
alkalommal:
801
- A Kegyetlen Istenek! Leszálltak közénk a Kegyetlen Istenek!
A belső őrök azonban, úgy látszik, nem hittek az előőrsök rémült
kiáltozásának. A- barlangban, amelyen keresztül az út vezetett, egy egész
hadsereg fogadott. A testőrök pokoli szikrázással és harcias vijjo-gással
rohantak ránk. Míg az első összecsapásnál az? erőtér apró csapásai is
elegendőnek bizonyultak, most koncentrálnunk kellett az erőtereket.
Amikor az ütközetnek vége lett, néhány fanatikus őr teste mozdulatlanul
hevert a lábunk előtt.
Négy járat szája tátongott ránk. Az egyikből mi érkeztünk a küzdőtérre, a
két oldaljáraton a sebesült testőrök menekültek sietve. A negyedik felé
senki- sem indult. Egyik hajszálkezemmel rámutattam a nyílásra.
- Ide megyünk, Oan?
- Ide. Most már senki sem állja az utunkat egészen az Atya rezidenciájáig.
Ebbe a járatba tilos bemenni.
Az aranok számára tiltott út hosszú volt; áthaladtunk még öt-hat üres
barlangon, majd végül elértük a legnagyobbat. Még akkor sem láttuk a
mennyezetet és a szemben lévő falat, amikor felkapcsoltuk a
reflektorokat. Az egész helyiséget egy tó foglalta el, telve ragacsos, sűrű
folyadékkal, amelyet valamilyen hártya borított. A folyadék felszíne
fortyogott, meg-meg-emelkedett, itt-ott tűznyelvek csaptak ki belőle. A tó
felett zöldes színű, magától világító gömb lebegett. Időnként a folyadékból
villámok cikáztak ki, majd kihunytak a láthatatlan mennyezeten, ahonnan
szintén ugyanolyan villámok vagdostak lefelé.
- Az Akkumulátor Atya mindenkit megöl, aki a közelébe merészkedik -
suttogta rémülten Oan.
- Nem más ez, mint egy sajátságos, elektromos energiát termelő gépezet
- jelentette ki Romero.
- Mégpedig igen nagy energiájú gépezet - tette hoz-802
zá Orlan, és kíváncsian körülnézett. - Nagyon érdekes szerkezet.
' Graciőz kételkedve megrázta rengeteg hajszálvégtagját.
- Ez nem gépezet, hanem élőlény. A mi biológiai fegyvereinkre
emlékeztet, csak azok egyszerű baktériumtenyészetek. Biztos vagyok
benne, hogy az Akkumulátor Atya gondolkodó lény.
Irina merített egy kevés folyadékot, hogy elemezze. Hirtelen olyan
érzésem támadt, hogy figyelnek bennünket. Oan biztos volt benne, hogy
az Akkumulátor Atya minden szavunkat, minden gondolatunkat érti.
Lehet, hogy Oan túlzott, de nekem is úgy tűnt: bár a tónak se keze, se
lába, se szeme, mégis élőlény, aki rejtőzködik, titkolózik, és inkább retteg,
mint dühös, ahogyan Oan gondolta.
- Az Atya nem pusztít el benneteket! - kiáltotta Oan meglepve.
- Csak próbálná meg! Te meg kísérelj meg kapcsolatot teremteni az
Atyával - kértem Irinát, majd megkérdeztem Oant: - Mennyi idős lehet ez
a fenevad?
A tó koráról Oan semmit sem tudott azonkívül, hogy már az aranok előtt is
létezett. Amikor unta már az egyedüllétet, az Atya életet teremtett:
először megalkotta az Anyát, majd együttes erővel növényekkel és
élőlényekkel - az aranokkal - népesítették be a bolygót. Az óceán és a
tengeri ragadozók szintén az Atya teremtményei.
- Az óceán valószínűleg az elektromosenergiatermelés mellékterméke
- értelmezte Oan szavait Romero. - Pontosabban, ha jól értem, az Atya
nem egyéb, mint egy élő erőmű, amely a bolygó elektromos lakóit
táplálja.
- Akkor tehát döntsük el: elpusztítsuk-e az Atyát, mivel tevékenysége
szenvedéseket okoz az aranok-nak? - tettem fel a kérdést. - Ebben az
esetben egy
803
automata erőművet kell a bolygó lakóinak ajándékoznunk, hogy
szervezetük elektromossággal váló ellátottsága ne szűnjék meg. Vagy ne
bántsuk, akkor viszont hogyan vezessük le az Atya bőséges töltéseit a
dühöngő Anya lefegyverzése nélkül?
- A tó elpusztítása egyenértékű a gyilkossággal -szólalt meg sietve a
galakt.
- Ami azt az eszeveszett Anyát illeti — mondta Romero -, az ő funkciója
nyilván az, hogy eltüntesse a fölösleges elektromosságot. Látta már valaki
a>Vil-lámgyűjtő Anyát, Oan?
- Senki nem láthatja őt. Az Anya csak a viharjaiban létezik.
- Más szóval az Anya a fölösleges elektromosság kisülése - foglaltam
össze a hallottakat. - Rendben van, Oan, a bolygón ezután soha senki nem
fog hallani többé a félelmetes Anyáról. Úgy döntöttünk, hogy kiiktatjuk őt
az életetekből. A helyreállított kemence veszi át majd az eltüntetett Anya
dolgát.
Visszaindultunk, s közben búcsút intettem a tónak. A felszínre érve a Bak
űrhajóról odahívtam a szerelőket. A kemence átépítéséhez nem kevés
időre volt szükség. Ezután már a felesleges elektromosság automatikusan
levezetődött, amint az energia mennyisége elérte a kritikus határt. Csak
csodálkozni lehetett azon, hogy a fanatikusok milyen pontosan eltalálták
az „Atya haragjának" fizikai okát, és milyen kegyetlen módszert
alkalmaztak arra, hogy megfelelő keretek között tartsák a bolygó
elektromos szívének a tevékenységét. A Katasztrófát testvéreik nyilvános
kivég1 zésével hárították el. Természetesen felfigyeltek rá, hogy az
önégetések után nem szoktak ejektromos .viharok lenni. A kivégzéseket
követően a dühös Anya sokáig nem „gerjedt haragra". De milyen
vadállatian kegyetlen módszere volt ez egy egyszerű műszaki probléma
megoldásának! 804
- Rájöttem; admirális, hogyan védjük meg a kisüléseket levezető
gépezetünket a pókszerűek esetleges kíváncsiságától vagy támadásától -
örvendeztetett meg Ellon, aki a szerelési munkálatokat vezette. -Minden
kisüléskor egy tűzoszlop fog felemelkedni. A tizenkét lábúak még a
közelébe sem mernek majd menni!
- Istenként fogják imádni a gépünket! Sajnos, Ellon, ezzel egy új vallás
alapjait vetjük meg. Sok évszázad fog eltelni, míg egy zseniális arán
megérti, hogy nem egy istenség áldozati oltára, nem a legfelsőbb
akaratot tudtul adó szentség; hanem egy egyszerű művelet céljait
szolgáló egyszerű gépezet áll előtte. És az aranok ősei még csillagközi
űrhajókat építettek!
A Luszin emlékművévé is kiképzett, kisüléseket levezető szerkezet
talapzatába a következő feliratot véstük: „Luszin, az ember, egy távoli
csillagképből érkezett űrhajós emlékére, aki az ártatlanul halálra ítélt
bolygólakók megmentése közben halt meg." A felirat alatt feltüntettük az
űrjelrendszer táblázatát is. Lehet, hogy az aranok későbbi nemzedékei el
tudják majd egyszer olvasni a feliratot.
Megkértem Ellont, hogy a gépezet köré vonjon erőtér védőfalat is. Ha
valamelyik arán az egykori kemence közelébe akar majd menni, nemcsak
áthatolhatatlan falba ütközik, hanem olyanba, amelyik ütni is képes.
A Három Porfelhő Takarta Nap lenyugvásakor egy tompa dörej adta hírül,
hogy a felgyűlt, felesleges elektromosság ezentúl fanatikus kivégzések és
pusztító viharok nélkül fog levezetődni. A tűzoszlop magasan a teret
övező dombok fölé emelkedett; igaz, nem vált odafönt tűzgombává.
Oan lépett oda hozzám.
- Elmentek, Eli? Ti vágytok a megmentőim. Ti vagytok népünk jótevői.
Rossz lesz nekem'nélkületek.
805
Hallgatagon néztem rá. Valamilyen rejtélyt éreztem benne. Az aranok
egész népében rejtélyt éreztem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól,
hogy ezeknek a tudatlan, babonás, fanatikus lényeknek az ősei űrhajókat
építettek. És nem is nyugtathattam meg magam azzal a felületes ítélettel,
hogy mit tegyünk, tilyen a sors: valaha magasan fejlett nép volt ez, aztán
primitívvé lett, a továbbfejlődés helyett visszafejlődés következett be
náluk. Nem is volt e.z visszafejlődés a szó megszokott értelmében: Oan
személye példázta ezt. Ugyanolyan volt, mint minden arán. és mégis
sokban felülmúlt bármelyikünket. Vajon nem a novacsillag tűztengerében
pillantottuk-e meg őt először, amelynek még a közelébe se merészkedtek
az űrhajóink? Vajon akadály volt-e számára a nyelveink különbözősége,
amely számunkra fordítógép nélkül megoldhatatlan feladatot jelentett? És
sok-sok ilyen talány, sok ilyen „vajon" állt még előttünk, amelyekre nem
tudtuk a választ.
Oan behajlította a lábait, kezekre emlékeztető hajszálai a fejére simultak,
mintha megfésülködött volna, alsó szemei hálásan és odaadón tekintettek
ránk, a felső, átható pillantású szeme megfakult, nem látszott benne a
korábbi, ijesztő lobogás, Oan mintha belesüllyedt volna a saját,
különleges, titokzatos mélységeibe...
- Oan! Te tudsz űrhajót vezetni. Több ismereted van az időgörbületről,
mint bármelyikünknek. A testvéreid viszont fanatikusak, és nem
gondolkodók. Honnan van ez a tudásod? Miért nem hasonlítasz a
társaidra?
Behízelgő őszinteséggel válaszolt:
- Szó sincs róla, sokan vagyunk, akik megőriztük a régi ismereteket a mai
tudatlanság közepette is. Ha maradnátok még egy kicsit a bolygón, velük
is megismerkedhetnétek.
806
De nem maradhattunk tovább.
- Vigyetek engem magatokkal - kérte Oan. - Sokat tudok az
időparadoxonról. Az őseink tanulmányozták az időgörbületeket és az
időtörvényeket a különböző csillagképekben. Ezeket az ismereteket
szentül őrizzük,, bár nem tudjuk hasznosítani őket. Nektek viszont még jól
jöhetnek.
Nem sokáig gondolkodtam.
- Szállj be, Oan. Velem együtt leszel a Bak csillagközi űrhajón.
7.
Eleinte minden egyszerűnek tűnt. Ha kellett, akár bolygókat is meg
tudtunk volna semmisíteni. Ennél jóval könnyebb volt egy darab tiszta
égboltot ajándékozni, az aranoknak. Bármelyik űrhajónk el tudta játszani a
kozmikus utcaseprő szerepét. Akár az egész ürflottát megbízhattuk volna
azzal, hogy tisztítsa meg a porfelhőktől a Pusztuló Világokat. Kamagin
éppen ezt akarta, a kis feladatok soha nem elégítették ki őt. De senki sem
támqgatta. Szerényebb célokat tűztünk ki magunk elé. Úgy döntöttünk,
hogy megtisztítjuk a teret a Hármas Csillag körül, és továbbmegyünk.
Ahogyan Oleg fogalmazta: „Az egyik teherűrhajóra rábízzuk az automata
tisztogató munkát, mi, többiek pedig felvonjuk a vitorlákat." Ha visszafelé
is ezen a csillagképen keresztül fogunk jönni, ismét csatlakozik a flottához
az itt hagyott teherűrhajó.
Ma is az a véleményem, hogy a terv jó volt. És ha nem sikerült, az nem a
mi hibánkból történt.
Az űrbéli utcaseprő neve Faltörő Kos volt. Már maga a hangzatos
elnevezés is azt sugallta, hogy* a teherűrhajó könnyedén elvégzi a
feladatát. A Faltörő Kos fedélzeti számítógépe nagy teljesítményű, pontos,
807
igen gyors működésű masina volt: végigpróbáltuk rajta a nehézségek és
váratlan események minden lehetséges változatát, s az automata agy
kitűnően elhárította az akadályokat. Hangsúlyozom: a lehetséges
változatokat játszottuk le. Sajnos az senkinek nem jutott eszébe, hogy
ellenőrizzük az elméletileglehetetlen változatokat, pedig egy éppen
ilyennel találtuk szembe magunkat. Senkiben sem merült fel, hogy logikai
lehetetlenségeket tételezzen fel. ^Számtalanszor több a lehetetlen, mint
a valóságban létező eset. Az abszurd mindig szélesebb határok között
mozog, mint a reális. A valóságban az ember a lábával jár a földön. A
lehetetlen módszerek között ott van a fejen, a kézen, a vállon járás, a
járás a vízen, a levegőben, a légüres térben és még ki tudja, hányféle
módszer. A lehetetlenségek felsorolása értelmetlenebb vállalkozás, mint,
a kávézaccból való jóslás. De hát utólag könnyű okosnak lenni.
v
Nem kell azt hinni, annyira felelőtlenek voltunk, hogy váratlan események
lehetőségét nem tételeztük fel. Számításba vettünk ismeretlen, de
jelentős erőket is. Egyelőre ilyesmivel nem volt dolgunk, de nem lehettünk
bizonyosak abban, hogy ez továbbra is így lesz. A hibát ott követtük el,
hogy túl biztosak voltunk benne: minden nehézség a természet
törvényein fog alapulni,"vagyis elfér a logika keretei között. A bennünket
akadályozó tényezők ugyan, mint kiderült, valóban a természet
törvényein alapultak, de kívül voltak a logikánk határain. Mi saját
magunkat tartottuk az értelemnek a természetben. De a természet
tágabb annál, mint amit az értelmünk át tudott fogni. Az értelmünk csak a
mi kis szükségleteinket szolgálta, behatárolta a lehetőségeinket, de nem
volt képes szolgálni a természet valamennyi szükségletét, nem volt képes
előre látni valamennyi lehetőségét.
Azért tettem ezt a kitérőt, hogy világos legyen, mi 808
történt, amikor a Faltörő Kos egy egyre szűkölő spirális pályán keringve,
megközelítette a Három Porfelhő Takarta Napot.
Minden az előre meghatározott program szerint folyt. A Faltörő Kos a
Hármas Csillag kísérő égitestévé, a hozzá legközelebb eső és legkisebb
bolygójává lett. Ezután a fedélzeti számítógép beindította az anyagelnyelő
berendezéseket. Persze az anyagelnyelők ezúttal nem az ellenséget
elpusztító sugárfegyverként működtek; ahogyan Romero mondta, most
„alkotó munkát" végeztek. A Faltörő Kos ellipsziseket írt le a Három
Porfelhő Takarta Nap körül, mögötte pedig egyre szélesebb uszálykéjit
húzódott az újonnan teremtett, oly tiszta tér, hogy rajta keresztül a Napok
vöröses ragyogása ezüstkékké vált, amilyen valójában is volt. A Faltörő
Kos egyik hurkot a másik után írta le a háromszemű, fényesen ragyogó
csillagközpont körül, egyre távolodva tőle, s közöttük kivilágosodtak a tér
messzeségei. Néhány tucat földi évig tartó keringés után a boldog aranok
ha nem is pillanthatják meg az éjszakai égbolt fénylő csillagait — azok
továbbra is fakóvörös színűek maradnak -, de a nappali égitestek
ragyogását meglátják. A Pusztuló Világoknak legalább egy kis zuga
kiérdemli majd az „újjászületett világ" elnevezést.
Meglátogattam a sárkányt. Az egyik mancsán Romero ült, az ő lábánál
Mizar feküdt. Az okos kutya még alig tért magához Luszin halála óta.
Került minket. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ha nagyon akarjuk, meg
tudtuk volna akadályozni barátja és tanítómestere pusztulását. De még
morgással, a fordítógéppel alig érzékelhető tovatűnő gondolattal sem
akart szemrehányást tenni nekünk. Mostanában viszont csak a
sárkányhoz jajt, aki nem lépett az Arania földjére, és nem lehetett azzal
vádolni, hogy köze van a tragédiához.
809
- Minden rendben megy, Vándor - mondtam a sárkánynak.
- Túlságosan is rendben ahhoz, hogy valóban rendben is legyen minden -
felelte az. t
- Nem érteni, hogy valami azért nincs rendjén, mert túlságosan is jól
megy. Te érted ezt, Mizar? - Megsimogattam a kutyát. - Luszin, a
tanítómestered mindig azt állította, hogy a logikád erősebb, mint a fogaid,
s ezenfelül még egy igazi realista tehetségével is meg vagy áldva. Mi,
emberek félünk a kísértetektől, te viszont megvetően tudomást sem
veszel róluk, hiszen azok csak hasonlítanak az élőkre, de nincs meg nekik
az élő test melege és szaga, nem így gondolod? Cáfold meg a sárkányt,
Mizar! Vándor szkeptikussá lett.
- Semmi másra nem tudok gondolni, csak Luszin-ra. Képtelen vagyok már
a ti fejetekkel gondolkodni - morogta szomorúan Mizar.
Romero azt mondta:
- Nem teszi jól, kedves admirálisom, hogy bántja a. mi tisztelt Vándor
barátunkat. Van valami a sárkány érvelésében, ami figyelemre méltó.
Vándor a Kegyetlen Istenek helyébe képzeli magát - akik lehet, hogy
egyáltalán nem is léteznek -, és végiggondolja, hogy mit tenne az ő
helyükben. És arra az eredményre jutott, hogy az adott helyzetben a
tétlenség a legerőteljesebb cselekvés. Az ő helyükben Vándor nem
támadná meg rögtön a teret tisztító űrhajót, előbb alaposan
körülszimatolná, tisztázná, melyek az űrhajó céljai, milyenek a
lehetőségei.
- Ön, Romero barátom, eleve feltételezi, hogy a Kegyetlen Istenek
léteznek - vetettem ellen. - Ez viszont még bizonyításra vár. Az, hogy az
aranok hisznek bennük, még nem bizonyíték. Az aranok hittek a
Villámgyűjtő Anya létezésében is, s mi megépítettük nekik a kisüléseket
levezető automatát, mire a gonosz Anya megszűnt létezni. Még csak nem
is kísértet volt, 810
'hanem puszta fikció. Bár erről te nem sokat tudsz, Vándor, közismert,
hogy az emberek egykor úgy hitték: a Földön hatalmas, magasabb rendű
lények tanyáznak, mint Zeusz, Jehova, Wotan, Odin, Ormuzd, Sabaoth,
Allah, Huitzilopochtli, Baál, Visnu, Krisna. Látták őket, beszéltek velük,
szigorú parancsokat és értékes tanácsokat kaptak tőlük, utasításaik
szerint alakították az életüket, pedig valójában ezek az istenségek nem
léteztek. Még kevésbé voltak valóságosak, mint a mi kísérleteink, hiszen
ezekben mégis van valamilyen anyagi elem. Az istenek nem egyebek,
mint szavak, álomképek, a képzelet termékei. És felhívom rá a
figyelmedet, Vándor, hogy még csak nem is ők az emberi képzelet
legfantasztikusabb szüleményei.
Ezután .Romeróval átmentünk a megfigyelőterembe. A Faltörő Kosi
kitűnően lehetett látni. Szemet gyönyörködtető volt száguldása a Hármas
Csillagot körülvevő sárga porfellegek között; az űrhajó által létrehozott
tiszta tér egy állandóan szélesedő alagútra emlékeztetett. Romero volt az
első, aki észrevette, hogy az űrhajóval történt valami; a számítógép egy
másodperccel később jelezte is ezt. Az űrhajó hirtelen rázkódni, rángani
kezdett, már nem egy űrjárműre, hanem egy olyan gyíkra emlékeztetett,
amelynek levágták a fejét: már nem él, de a teste még görcsösen
rángatózik, úgy tűnik, hogy még tele van energiával. Aztán az űrhajó
megmerevedett. Az anyagelnyelők már nem semmisítették meg a port, az
egyre szélesedő körpályák egy holt ellipszissé változtak. Nem volt többé a
hatalmas űrhajó, amely valamivel korábban még akadálytalanul alakította
át a tér szerkezetét. Egy kisbolygó keringett a helyén csupán, az anyag
egy élettelen darabkája, egy morzsányi bolygó a végtelen űrben.
Oleg megkért, hogy menjek be hozzá. A Faltörö Koson nemcsak az
anyagelnyelők álltak le, nem mű-
' 811'
ködtek már a távközlési berendezések sem. Az űrhajó nem válaszolt a
jelzéseinkre.
- Ide kell vontatni - mondta Oleg gondterhelten.
A Kos űrhajó volt hozzá a legközelebb. Oleg utasította Petrit, hogy
vontassa el a működésképtelen űrhajót. Kisvártatva mindkét űrhajó
megközelítette a Bakot.
Az űrben keringő testté változott Faltörő Kos úgy is viselkedett, mint egy
űrben keringő test: megadóan haladt az erőterek harapófogójában,
engedelmeskedve a kapott parancsoknak. A törzséhez egy javítócellát
illesztettek, majd nyílást vágtak rajta. Petri maga hozta át a Bakra a
leszerelt fedélzeti.számítógépet, amely első látásra tökéletesen ép volt:
egyetlen érintkezés sem sérült meg, egy karcolást sem vettünk észre
rajta, és a gép szíve, az óriási, Neptunról származó kristály éppolyan mély
tűzű, zöldes fénnyel ragyogott, mint korábban; ez volt az egyik legszebb
kristálydarab, amelyet valaha is láttam.
- A számítógép működik - jelentette Petri. - De zavaros ostobaságokat,
értelmetlenségeket ömleszt magából... nem is tudom, melyik a jobb szó
rá...
Elkezdtük vizsgálni a számítógépet. Ellon és Irina ellenőrizte a gép
elromlott agyát. Már említettem, hogy Ellont nehéz csodálkozásra
késztetni, és amikor mégis csodálkozik valamin, igyekszik ezt nem
kimutatni. Ezúttal azonban nem tudta elrejteni meglepetését.
- Meg vagyok döbbenve, admirális! A számítógépet védő erőtereket nem
ütötte át semmi, nem is deformálódtak, meg sem érintették őket. A gép
magától romlott el. A szerkezeten belül léptek fel működési zavarok,
belül, admirális, én kizárom a külső behatolás lehetőségét. De belül sem
látok sérüléseket. Ilyen különös dologgal még nem találkoztam. A gép
minden részét külön-külön fogom megvizsgálni.
812
- Jól van, vizsgáld csak meg! - mondtam, és a sárkány szobájába mentem.
Vándor a kutya társaságában töltötte az időt.
- Vándor - fordultam hozzá -, te nálunk jobban ismered a tér természetét.
Hallgass végig .figyelmesen. A Faltörö Kos számítógépe elromlott.
Semmilyen külső erő nem hatott rá, semmilyen belső erők nem léptek
működésbe. Más szóval: a térben, ahol a számítógép az űrhajóval együtt
száguldott, semmi nem történt. Értesz engem, Vándor? Elképzelhető-e,
hogy maga a tér hatott valahogyan a sz%iítógépre? Elképzelhető-e, hogy
a mindig passzív, erőtereket, hullámokat és részecskéket hordozó tér
egyik pillanatról a másikra aktívvá lett?
- Nem tudok felelni a kérdésedre - ismerte be a sárkány. - Passzív térrel
soha nem volt dolgom. Én csak meggörbítettem és kiegyenesítettem,
összesűrítettem és megritkítottam. A tér képes hullámokat gerjeszteni,
amelyeket ti térhullámoknak neveztek; a teret anyaggá lehet változtatni,
azt pedig ismét térré. Ez mind igaz. És mégis, a tér passzív. A testekre
csak a benne keletkező erők segítségével fejt ki hatást.
- Én is így gondolom. Most pedig beszéljünk Oan-nal. Ez a tizenkét lábú
filozófus jobban ismeri ennek a világnak a titkait, hallgassuk meg az ő
véleményét.
Oan Graciőz és Orlan társaságában jelent meg. A demiurgosz és a galakt
is úgy gondolta, nem árt megtanácskozni a dolgot az arannal.
Még fel sem tettem az első kérdést, amikor Ellon és Oleg lépett be. Ellon
megmutatta a vizsgálat eredményeit tartalmazó diagramot.
- Kezeskedem érte, admirális, hogy soha nem láttál ehhez hasonlót! A
Faltörö Kos fedélzeti számítógépe nem fizikailag, hanem logikailag romlott
el. Összekeveri az okokat és az okozatokat. Az okozatok nála megelőzik az
okokat. De nézd meg magad is.
813
Gondterhelten vizsgálgattam a diagramot. Az okozatok nem jöhettek létre
az azokat kiváltó okok előtt. Az eső sem zuhoghat a felhők megjelenése
előtt, és a gyermek sem születhet meg apja és anyja megismerkedése
előtt. Az ember fején nem keletkezhet dudor azt megelőzően, hogy fejbe
csapták. Ellon leadott egy impulzust, a gép erre úgy felelt, hogy
működésbejött; legalábbis így játszódott le ez korábban. Most viszont
fordítva történt: először a gép felelt, azaz működésbe kezdett, aztán vette
csak a kívülről érkező impulzust. Még szerencse, hogy az eszét vesztett
gép nem robbantotta fel az űrhajót. A teherűrhajó raktáraiban éppen elég
aktív hajtóanyag volt; egy helytelen utasítás következtében mindez
meggyújtott gyújtózsinórrá válhatott volna.
Megkérdeztem Oant:
- Meg tudod magyarázni ezt az ördögi rejtélyt?
- Nincs itt semmilyen rejtély - felelte Oan gyorsan, gondolatátvitellel. - A
gépetek megbetegedett. Időrákja van.
- Megbetegedett? Időrák?
- Igen, megbetegedett. A gép belsejében szétszakadt az idő. Egyes sejtjei
a múltban, mások a jelenben vannak, a többi pedig előreszáguldott a
jövőbe. Semmilyen programot nem képes végrehajtani. Az időrák a mi
világunk legsúlyosabb betegsége.
- Nem fertőzhet meg bennünket is ez a betegség? -kérdezte Orlan.
Annyira behúzta a fejét a válla közé, hogy csak a szeme látszott.
- Titeket is megfertőzhet, ha a Kegyetlen Istenek úgy akarják - felelte
szilárd meggyőződéssel a hangjában Oan. - Én is éppen emiatt próbáltam
meg egy másik időbe átmenekülni. Ti hatalmasok vagytok, lehet, több
szerencsétek lesz, mint nekem. De mégis jobb lenne, ha elmennétek
innen. A Kegyetlen Istenek sokáig nem vettek észre benneteket. De most
megpilr 814
lantottak, és belétek néztek. Az Isteneknek gonosz a szeme.
Míg Oan arról beszélt, hogy a Kegyetlen Istenek felénk fordították gonosz
tekintetüket, én - ki tudja, hányadszor - őt magát vettem szemügyre.
Hirtelen úgy éreztem, hogy először látom. Valószínűleg mindeddig
keveset gondolkodtam a külsején. Csendesen ringatózott tizenkét
erőteljes, gyors, hajlékony lábán, mindegyiknek nyolc hajláspontja volt... A
durva, kemény bőrpáncél borította törzsén apró fej nyugodott, rajta furcsa
hajzat: haj is, kígyótestek is, kezek is. Nemcsak fogni tudott velük, hanem
tépni, marcangolni, valamire szorosan rátapadni is. A két alsó szeme,
egyszerű, hétköznapi, sötét, epekedő szeme csak nézett; olyan volt ez a
szempár, mint az enyém, Harsonáé, a sárkányé, sőt akár mint Orlané
vagy Graciőzé. A harmadik szeme viszont, felül, nem nézett, hanem mély
tüzű fényével szinte átdöfött; nem a kívülről érkező sugarakat fogadta be,
hanem sugárzást bocsátott ki magából, ezzel a szemével továbbította Oan
az agyunkba a gondolatait. Akaratlanul is összerázkód-tam, annyira
fenyegetőnek tűntek a gondolatai. Oan-nak gonosz szeme volt...
Ha azt kérnék tőlem, hogy egy mondattal határozzam meg, mit
szerettünk volna akkor a legjobban, azt mondanám: „Egy darabka tiszta
eget." Ismeretlen ellenségeink megakadályozták, megtiltották, hogy
megtisztítsuk a bolygóközi teret.
A váratlan esemény vad haragot, dühödt ellenállást váltott ki belőlünk. Ez
mindnyájunknak a vérében van. Őseink Isten harcosai, majd mások
megszabadí-tói, becsületük és emberi méltóságuk elszánt védel-
815
mezői voltak, és mi sem születtünk gyávábbnak náluk. Oleg bejött
hozzám egy rövid tanácskozásra.
- Mint tudod, Eli, a Perseusra indított első expedíció egyik legjelentősebb
eseménye az Aranybolygó megsemmisítése volt, amelyet nagy
határozottsággal és ügyességgel Olga Trondike hajtott végre. Nagyjából
ugyanazt szeretném javasolni, mint amit ti tettetek akkor.
Kértem, magyarázza meg, mire gondol. Oleg elmondta, hogy Olga, amikor
felrobbantotta a bolygót, hatalmas mennyiségű újonnan létrehozott teret
hagyott maga után, és ezen keresztül vezette ki az egérfogóba került
űrhajót. A pusztítók alaposan megizzadtak, amíg erre a szabad térségre
isméfr sikerült rákény-szeríteniük saját világuk mesterséges
szerkezetének a törvényeit. A Pusztuló Világok csillagképben olyan lények
uralkodnak, akik számunkra ismeretlen célból arra kényszerítik a
csillagokat, hogy lassanként belevesszenek a porfelhőkbe. A nyílt
ellenállást letörik. De nem lehetne-e kifogni rajtuk? Nem lehetne-e kész
tények elé állítani őket? Nem kellene-e robbantás útján átalakítani a
teret? Nincs elég erőnk hozzá, hogy ebben a jelenlegi térformában
felvegyük a harcot a ramí-rokkal; nevezzük egyelőre így őket. Ahhoz, hogy
ismét porrengeteget bocsássanak az új térbe, időre, földi mértékkel
mérve évszázadokra, évezredekre lenne szükségük. Ám ezalatt az Arania
ege-tiszta lesz, az aranoknak legalább néhány nemzedéke élvezheti majd
a megígért tiszta égbolt egy darabját.
- A terved legsebezhetőbb pontja az, hogyan tartsuk titokban mindezt a
ramírok előtt - feleltem. Oleg egyetértett velem abban, hogy megbízható
álcázási módot kell találnunk.
A terv valamennyi űrhajóparancsnoknak tetszett. Az Aranybolygót
anyagelnyelés útján még a Tér-816
emésztő is meg tudta semmisíteni, a mi modern űrhajóink pedig jóval
erősebbek annál. És megfelelő kozmikus testet sem nehéz találni: a
Három Porfelhő Takarta Nap körül tucatnyi élettelen bolygó keringett.
Csak az álcázás módja körül robbantak ki viták. A ramírok - ha ők a
Kegyetlen Istenek - könnyen megakadályozhatják a bolygó
megsemmisítését abban a pillanatban, amikor a beindított harci
anyagelnyelőkkel megindul felé az űrhajó. A közvetlen csapás, amelyet
Olga az Aranybolygóra mért, itt, a Pusztuló Világokban aligha járna
sikerrel.
- Bonyolítsuk le két szakaszban a műveletet - javasolta Olga. - Ha a
Kegyetlen Istenek meg is akadályoznák egy egész bolygó elpusztítását,
aligha érdekelné őket egy űrhajó felrobbantása, hiszen ezáltal csak alig
lesz több a szabad tér. Ez viszont már olyan tér lesz, amely időlegesen
kikerül a hatalmuk alól. És ezt a teret mint egy álcázó alagutat tudja majd
használni a főcsapást mérő űrhajó.
Kamagin kérte, hogy az elterelő anyagelnyelést bízzák az ő űrhajójára, a
Kígyótartóra.. Neki azonban más feladat jutott: a főcsapást mérő űrhajó
védelme, hiszen ott gyorsaságra és határozottságra volt szükség.
Gyorsaságban és határozottságban pedig Kamagin valamennyiünket
felülmúlt.
- A te Bika űrhajód végzi majd az elterelő anyagel-nyelési műveletet -
fordult Oleg a sodrából soha ki nem jövő Petrihez. - A főcsapást pedig a
Kos fogja a bolygóra mérni. Olga az egyetlen közöttünk, akinek már van
tapasztalata a bolygók megsemmisítésében.
Olga ezt válaszolta:
- Hajlandó vagyok végrehajtani a flottaparancsnok utasítását, de csak egy
feltétellel. Amikor megtámadtuk az Arany bolygót, mellettem, a
parancsnoki székben Eli ült. Az ő jelenléte nagyban növelte a határo-
817
zottságomat. Azt szeretném, ha a hadművelet idejére Eli átköltözne a
Kosra.
- Azt akarod, hogy ismét félholt legyek, és az eltorzult képemmel
lelkesítselek? - kérdeztem tréfásan, és valamennyien jót nevettek a
válaszomon.
A kapitányok tanácskozása után Olga bejött hozzánk. Mary már tudta,
hogy egy időre elhagyom a Bak űrhajót. Lehet, hogy ez nem túlzottan
nyerte meg a tetszését, de elégedetlenségét nem mutatta ki.
- Remélem, nem leszel féltékeny, ha néhány napra elviszem magammal a
férjedet? - kérdezte Olga olyan komolyan és olyan izgatottan, hogy Mary
felnevetett.
- Én a férjemet csak Elitől féltem. Hiszen az egyetlen ember, aki minden
további nélkül el szokta ragadni tőlem Elit, az ő maga, Eli...
Mary szorosan magához ölelt, amikor elhagytam a Bak űrhajót.
Gyorsan találtunk egy megfelelő bolygót. Graciőz megállapította, hogy
soha nem volt rajta élet, és biztosított bennünket arról is, hogy a jövőben
is ki van zárva az élet bármilyen formájának a keletkezése itt. Ilyen
semmirevaló bolygón pedig nem érdemes sajnálkozni.
Úgy látszik, az ellenséges külső erőket nem nagyon érdekelte a bolygók
pályájának megváltoztatása. Három teherűrhajó kezdte maga után
vonszolni a kiválasztott bolygót, amely egy meredek spirálpályán beúszott
az Arania és a Három Porfelhő Takarta Nap közötti belső térségbe.
:

Olga mellett ültem a parancsnoki székben. Olga már a hadművelet

második szakaszát készítette elő, én néztem, hallgattam a kozmoszt,
töprengtem rajta. Körülöttünk háborítatlan nyugalom uralkodott. A
Kígyótartó, a Bika, a Bak távolabb húzódott, nehogy egy váratlan támadás
őket is elérje. A bolygó pályaváltoztatását Ellon irányította. Ő már egyszer
kilódí-818
tott egy ragadozó bolygót az ismeretlen mélységekbe, most pedig egy
ugyanolyan gravitációs spirál mentén, nagyon magabiztosan vezette ezt a
bolygót új pályájára, ahol a pusztulás várt rá. A gravitációs spirálban
három vezető nélküli, automata űrhajó is haladt -éppen ezek hozták létre
a spirált -, három apró pont óriási zsákmányuk mellett, amely követte
őket.
- A bolygó ráállt arra a pályára, ahol a robbanás be fog következni - szólalt
meg mellettem Olga. -Petri már elindult, hogy elérje azt a pontot, ahol
megkezdheti az anyagelnyelést. Nemsokára mi következünk:
beszáguldunk a szabad tér alagútjábá.x
De nem mi következtünk. Az ellenséges erők következtek. Szörnyűségek
játszódtak le a szemünk előtt, emlékezni fogok rájuk halálomig.
A bolygó már a belső pályán, pontosan a Három Porfelhő Takarta Nap és
az Arania között haladt. Előtte egy csoportban száguldott a három
automata űrhajó, hátul pedig, szintén egy csoportban, repült a többi
teherűrhajó, míg az egyik, amelyik megsemmisítésre volt ítélve, a bolygó
mellett rohant a térben. A mi űrhajónk, a Kos azon a vonalon tartózkodott,
amely az Araniát a Három Porfelhő Takarta Nappal összekötötte, és
ahonnan támadást kellett indítanunk a bolygó ellen. A Bika oldalt tűnt fel.
Ennek az űrhajónak a feladata volt, hogy villámgyors csapást mérjen a
halálra ítélt teherűrhajóra, majd éppolyan gyorsan leállítva az
anyagelnyelőket, visszahúzódjon az újonnan létrehozott tér forgatagából,
míg a tomboló vihar legközepébe, a bolygóhoz vezető, a külső zavaró
tényezők előtt lezárt és leárnyékolt egyenes vonal mentén mi fogunk
betörni a Kos űrhajón. Ez volt a terv. És amikor a nagyítóberendezés
képernyőjén figyeltem a Bika űrhajót, gondolatban magam előtt láttam
Pet-rit is. A Bika rendíthetetlen nyugalmú kapitánya nézte a képernyőn
egyre növekedő, halálra szánt űrhajót,
819
már fel is emelte a kezét, még egy pillanat,' már bele is suhintott a
levegőbe, és kiadta a parancsot: „Tűz!"
Ám a tűzparancsot nem ő adta ki, és a csapást sem ő mérte.
Ugyanaz a sugár villant fel, ugyanaz az átkozott, pokoli sugár, amely a
Bíborszínű csillagot szétmarcangolta. Ezúttal azonban kisebb volt; a ködös
mesz-szeségből villant elő, és azon nyomban el is tűnt. De előtte még
célba talált, és nem a bolygót semmisítette meg, nem is a
vontatóűrhajókat, sőt még a kozmikus kapuk félnyitására kijelölt, a bolygó
mellett várakozó űrhajót sem bántotta, hanem pontosan a Bikát találta el.
Robbanást, kékesvörös tűzgömböt, fehér izzásig hevült porfelhőt láttunk
csak azon a helyen, ahol egy pillanattal korábban egy hatalmas,
félelmetes, tökéletes gépezetekkel felszerelt űrhajó száguldott, a
fedélzetén emberekkel és demiurgoszokkal. Nem volt többé ott űrhajó,
nem voltak emberek, és nem voltak demi-urgoszok, még a holttestük is
elenyészett. Csak por maradt, fénylő, terjengő, lassan kihunyó ragyogású
por. Aztán azt láttuk, hogy az elöl és hátul haladó űrhajók, letérve
megadott pályájukból, összekeveredve egymásba rohannak, hatalmas,
lángoló máglyává válnak. Egyik robbanás a másik után adta hír.ül az
űrhajók pusztulását, a flotta a szemünk előtt semmisült meg, sehogyan
sem tudtunk segíteni a teherűrhajókon, mi is halálra voltunk ítélve, mint
azok, éppúgy, ahogyan a barátaink meghaltak á Bika űrhajón. Arcomat
szinte belepréseltem a nagyítóberendezésbe. Az űrhajók lángoló temetője
felé most megindult a Bak is: az irányítóberendezések felmondták a
szolgálatot. Véresre haraptam a kezemet, dühömben és
elkeseredésemben felordítottam. Nem tudtam, nem akartam látni a Bak
pusztulását, valamilyen erő ellódított a nagyítóberendezés elől. Harcot
vívtam magammal, 820
éreztem, mégis látnom kell mindent, hogy megérthessem, mi történik, és
hogy rettenetes bosszút állhassak a katasztrófa előidézőin, ha életben
maradok.
Valamilyen csoda folytán a Bak hirtelen más irányba fordult, elszáguldott
az űrhajók lángoló máglyája mellett, és eltűnt a porfellegek sötétjében. A
Kígyótartónak még korábban sikerült egy éles kanyart leírnia, és egy
távolodó görbe mentén kikerülte a katasztrófa epicentrumát.
Erőtlenül hátrahanyatlottam a karosszékben. Csak ekkor vettem észre,
hogy Olga kétségbeesetten rángatja a karomat.
- Eli, Eli, térj magadhoz! A fedélzeti számítógép nem működik, egyetlen
utasítást sem tudok kiadni a hajtóműveknek! A teherűrhajók felé
sodródunk!
Nem tudom, mennyi idő kellett hozzá, hogy eljusson a tudatomig Olga
elkeseredett kiáltozása. Valószínűleg rémülettől eltorzult arca térített
magamhoz, addig nem is sejtettem, hogy Olga képes megrémülni, hogy a
körülmények úgy is alakulhatnak, hogy rendíthetetlen, mindig
meggondolt nyugalmát mintha a szél fújta volna el. Az öntudatra
ébredésem első pillanatában megértettem, nem szabad engedni, hogy
elhatalmasodjon rajta a vakrémület; történjék bármi az űrhajóval, a
parancsnoknak meg kell őriznie a nyugalmát, a hideg, tiszta fejét,
különben bekövetkezik a legrosz-szabb.
- Ne ess pánikba, Olga! Kézi irányításra térünk át! De nem volt mire
áttérnünk: a kézi irányítás sem
működött. Mintha ezer szemem lenne, úgy bámultam az irányítópultot a
székem mellett; mintha ezer meg ezer ujjam lenne, nyomogattam a
gombokat, rángattam a ka'rokat, de semmi nem történt. És akkor
eszembe jutott, hogy van még egy elektronikus rendszer, amelyet nem
lehet sem kikapcsolni, sem leblokkolni, az egyetlen, amely nem
engedelmeskedik a gondolati
821
úton kiadott parancsnak, csak egy kulcs mechanikus elfordításának. Ez a
rendszer az űrhajót felrobbantó szerkezeteket hozza mozgásba. Ez az én
rendszerem volt, már az iskolában foglalkoztam vele, valamikor minden
érintkezést, minden huzal összekapcsolási pontját jól ismertem benne.
Csak azt a célt szolgálja, hogy rendkívüli esetben belülről meg lehessen
semmisíteni az űrhajót, ez a kétségbeesettség és nem a remény
elektronikus rendszere volt. Csak ez menthetett meg bennünket.
- A kulcsot! - üvöltöttem, és megragadtam Olga kezét. - A
robbantókamrák kulcsát!
Olga hátratántorodott. Belesápadt a rémületbe, arca hófehér lett.
Megpróbált megnyugtatni engem:
- Lehet, hogy mégsem pusztulunk el! Én még bízom, Eli, én még
reménykedem!
A legszívesebben megfojtottam volna. Nem volt már semmi remény. Az
űrhajótemető középpontja felé sodródtunk.
- Ostoba! Eszemben sincs öngyilkosságot elkövetni! Azonnal add ide a
kulcsot!
Olga reszkető kezekkel kigombolta a ruháját. A kulcs a mellén függött.
Merev ujjaival nem tudta kikapcsolni a láncot. Magam téptem le a
nyakából, a kulcs már a kezemben volt. Egy távolabbi műszerfal felé
rohantam, amelyen egyetlen, lepecsételt nyílás látszott; a pecsétet
senkinek sem állt jogában letépni, de én leszakítottam, belehelyeztem a
kulcsot a nyílásba, és óvatosan elfordítottam. „Nyugalom, Eli, nyugalom,
hallod! - mondtam magamnak gondolatban. - Egyharmadnyit kell
elfordítani, az első érintkezésig, ha hibázol, végünk!"
Robbanás súlyos döreje rázta meg az űrhajót. A jobb hátsó része, ahol a
félelmetes harci térelnyelők vártak bevetésre, megszűnt létezni. Megszűnt
létezni egy hatalmas csillagerőd, amely képes lett volna boly-822
gókat megsemmisíteni és ellenséges ürflottákat szétszórni. De az űrhajó
megmaradt, élt, bár a fegyverzete elpusztult; a rettenetes robbanástól
balra fordult, elkanyarodott az elpusztult űrhajók lángoló roncsaitól,
elhaladt mellettük. S mindez valószínűleg abban a legutolsó
másodpercben játszódott le, amely elválasz-. tott .bennünket a haláltól.
- Jaj! - kiáltott fel Olga, és hátrahanyatlott székében.
Egy kis ideig mindketten hallgattunk. A parancsnoki terembe nem
hallatszottak be a külső hangok, pedig ebben a percben az űrhajó
valamennyi helyiségében, folyosóján nyüzsögtek, tolongtak az emberek
és csillagbarátaik; zavarodottan szaladgáltak, átélték és kibírták az
elkerülhetetlen halál rémületét és a váratlan szabadulás örömét. Soha
nem fogom megtudni, mi tette jobban próbára az idegeiket: a várakozás a
halálra vagy a megmenekülés. Olga gyenge hangon azt suttogta:
- Micsoda katasztrófa, Eli! Vajon mi blokkolhatta le a számítógépeket,
hiszen annyira védve vannak a külső behatásoktól! Miért hallgatsz, Eli?
Borzalmasan félek, szólalj meg, én semmit sem értek!
Nyugalmat erőltetve magamra azt mondtam:
- Azért hallgattam, mert én viszont fnindent értek. A ramírok
elpusztították Allan űrflottáját és a férjedet, Olga. Most mi vagyunk soron.
Tágra nyílt, eszelős szemeikkel nézett rám.
- Megszoktam, hogy higgyek neked, Eli, mindig minden szavadnak
hittem... De hát honnan tudhatták, hogy éppen Petri kezdi meg a
hadműveletet, és nem én, nem Kamagin, nem Oszima, hanem Petri! Ezt
csak mi tudtuk, meg a társaink a többi űrhajón. És csak Petrit sújtották
halálra!
- Mi is megkaptuk a magunkét, ne feledd, hogy a fedélzeti
számítógépeinket leblokkolták - vetettem el-
823
len komoran. - Ami pedig azt illeti, hogy honnan tudhatták meg a
terveinket, a kérdésre nem nehéz válaszolni. Kémet küldtek az
űrhajónkra!
- Azt mondtad, kémet, Eli?
- Nem tetszik neked ez a szó? Akkor hírszerzőt, spiont, felderítőt, spiclit,
kopót, besúgót, árulót, titkos ügynököt; válaszd ki bármelyik szót, tetszés
szerint! És a kém a vezérhajón van, a Bak űrhajón, Olga!
Kizökkent az idő; - ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt.
W. SHAKESPEARE (Arany János fordítása)
Zeusz
Hagyjátok abba a civódást, Aszklépiosz és Héraklész! Úgy marakodtok,
mintha még most is emberek .volnátok! Illetlenség ez, méltatlan az
istenek asztalához!
Héraklész
Talán azt akarod, Zeusz, hogy ez a méregkeverő feljebb üljön énnálam?!
Aszklépiosz
Miért ne?! Zeusz áldjon meg: hát különb
vagyok nálad!
LUKIANOSZ (Jánosy István fordítása)
Azt mondta: „Hű barát leszek!" S megsimogatott, de mégse
emlékeztettek ölelésre ezek a simító kezek.
A. AHMATOVA
(Rigó Béla fordítása)
825

HARMADIK RÉSZ A szétszakadt idő

1.
Az űrhajó helyreállítására nem is gondolhattunk: a törzsén hatalmas lyuk
tátongott. Amikor megnéztük a pusztítást, Olga azt mondta:
- Eszembe sem jutott, hogy így is lehet módosítani az űrhajó pályáját.
Megzavarodtam. A harci térelnyelőket elpusztítva védekezni... az
önvédelem elképzelhetetlen útjának tűnik... Úgy hordtam a kulcsot a
nyakamban, mint egy medaliont. Hogy jutott eszedbe a kulcs, Eli?
- Valószínűleg úgy, hogy az utóbbi időben másra sem gondolok, csak az
elképzelhetetlenre, a lehetetlenre. Továbbá emlékszem, hogy azután,
amikor az Ökörhajcsárt sértetlenül átadtuk Orlannak, a fogságban
gyakran eszembe jutott, lett volna még egy megoldás: elpusztíthattuk
volna a harci térelnyelőket.
- Szerencsére olyan volt a helyzet, hogy beérhettétek a fedélzeti
számítógép rendszereinek összezavará-sával.
- Amit ma, úgy tűnik, az ellenség végzett el helyettünk.
Ekkorra már világossá vált, hogy a számítógépet sem tudjuk gyorsan
helyreállítani. Kívülről éppolyan sértetlennek látszott, mint a Faltörő Kos
számítógépe. De amíg az még valahogyan működött, keverve az okokat
az. okozattal, ez nem észlelte a jelzéseket, és nem felelt rájuk.
Egyszerűen nem működött. Felfoghatatlanul bonyolultak ezek a szavak:
„Egyszerűen nem működött!"-
827
Ezzel szemben a kézi irányítás rendszerét sikerült megjavítani. A Kos
ismét tudott mozogni, igaz, nagyon primitív módon repült, az adott
helyzet villámgyors értékelése nélkül. Elvesztette azt a képességét, hogy
egy pillanat alatt tájékozódjék az űrben. Csak annyira volt gyors,
reakcióképes és pontos, amennyire gyorsak, reakcióképesek és pontosak
az ügyeletes navigátorok voltak. Távoli galaktikus utazásokra az ilyen
űrhajó már nem alkalmas.
A helyreállított távközlési rendszeren megérkezett Oleg üzenete:
„Közöljétek, mi történt veletek. Kos űrhajó! Közöld, mi történt veletek!
Közöljétek, mi történt veletek!"
A következő üzenetben Olga és én parancsot kaptunk, hogy szálljunk át a
vezérűrhajóra. Azt is megtudtuk, hogy súlyos veszteségeket szenvedtünk:
az űrflotta háromnegyed része - a Bika és a tizennégyből tizenkét
teherűrhajó - elpusztult. A Bak és a Kígyótartó űrhajón a fedélzeti
számítógépek szintén felmondták a szolgálatot, és a szerelők nem ígérték
gyors helyreállításukat.
Amikor megérkeztem a Bakra., Mary a mellemre borult. Már elsiratott
engem, mintha én is meghaltam volna. Letöröltem a könnyeit, és
mondtam neki, jól nézzen meg: élek, erős vagyok, és még sokáig ilyen'is
akarok maradni.
- Ijedtemben elvesztettem az eszméletemet, amikor láttam, hová sodródik
a Kos! - Mary hosszasan nézegetett, mintha nem akarná elhinni, hogy
visszatértem. - Olyan közel voltatok a robbanás epicentrumához!
Csak most fogtam fel, mit éltek át a többiek a Kígyótartón és a Bakon. Én
értük reszkettem, de nekik sokkal több okuk volt miattunk aggódni.
Romero szomorúan, azon a sajátos elrévedő hangján szólalt meg, amelyet
mindig akkor használt, amikor történelmi példákat hozott fel: 828
- Áldozatnak vetettük oda a Bika űrhajót, kedves admirális. Bármennyire
szomorú is elismerni, de az ellenség hatalmasabb nálunk.
- Hogy hatalmasabb-e, azt riem tudom, de hogy ravaszabb, az biztos.
A lehangolt, meggyötört külsejű Olegnek azt mondtam:
- Ami megtörtént, azon nem tudunk változtatni. A jövőre kell gondolnunk.
Felteszek neked egy kérdést, próbálj pontos választ adni. A fedélzeti
számítógépetek kétszer romlott el, ugye? Elromlott, aztán néhány
másodpercig ismét működni kezdett, majd újból, ezúttal végleg elromlott,
így történt?
- Pontosan így történt - felelte Oleg csodálkozva. - De milyen
következtetésekre jutottál ebből?
- Nagyon fontosakra - biztosítottam, és kértem,-hogy hívjon össze egy
szűk körű tanácskozást. Rajtam és rajta kívül legyen ott Romero, Graciőz,
Orlan, Ellon, Vándor, továbbá jelenjenek meg az űrhajók parancsnokai is.
Aztán bementem az ideiglenes temetőül szolgáló hűtőkamrába. Az
átlátszó szarkofágban soha el nem porladóan és soha életre nem
kelthetően nyugodott Luszin; olyan volt, mint mindig, mintha csak
elszuny-nyadt volna. Nem tudtam szó nélkül állni mellette, és csak nézni
őt. Azt mondtam neki:
- Te tudod, Luszin, hogy sohasem voltam bosszúálló természetű. Még a
fiamat sem akartam megbosz-szulni, aki a Harmadik Bolygón pusztult el.
Asztrosz becsületes harc közben halt bele a megpróbáltatásokba, olyan
becsületes harcban, amelyet egy becsületes ellenség.ellen vívtunk. Akkor
egyszerűen gyengébbek voltunk, mint a szemben álló fél. Nem
bosszultam meg Asztroszt, te ezt jól tudod, Luszin!< Te jó vagy, szelíd
lelkű, nem engednéd meg, hogy bosszúra szomjazzak. De érted mégis
bosszút állok, Luszin! Az ár-'
829
many áldozata lettél, nem becsületes harcban estél el, téged meg kell
hogy bosszuljalak! És Petriért is bosz-szút állok, meg a Bika űrhajón lévő
többi társunkért is! Allanért és Leonyidért is! És az aranokért is, ezért a
valaha hatalmas, ma nyomorúságban tengődő, a tudását elvesztett,
babonaságban élő népért! Ne ellenkezz velem, Luszin! Ne háborodj fel a
kegyetlenségemen. x Az ellenség más megoldást nem hagyott számunkra,
csak azt, hogy kegyetlennek kell lennünk! Nehéz nekem, végtelenül
nehéz, Luszin. De értsd meg, nincs más megoldás!
Ezeket mondtam neki, egyedül neki tártam fel a lelkemet, még Marynek
sem tudtam volna elmondani azt, amit kénytelen voltam elismerni, és
amire halott barátomat figyelmeztettem. A temető-hűtőkamrából ha nem
is megnyugodva, de világos fejjel mentem fel: megszabadultam a
kételyektől, tudtam, hogy ettől kezdve nem hagyom meghatni magam.
Nehéz út áll előttünk, és lehet, hogy hosszú is, de végig fogok menni
rajta! Ám a jövőjét senki nem ismerheti. Az út valóban hosszú lett, s a
végét még nem is látjuk.
Azt kértem Olegtől, hogy a tanácskozásra egy olyan helyiségben kerüljön
sor, amelyet le lehet árnyékolni az űrhajó valamennyi műszere és
berendezése elől. Nem talált erre jobb helyet, mint a „sárkányistállót"; a
többi leárnyékolható szobában Vándor nem fért volna el. Már mindenki ott
várt rám, amikor beléptem. Kamagin és Oszima jelentette, mi történt a
Kígyótartón és a Bakon, Olga beszámolt a Kos űrhajóról. Egy ismeretlen,
titokzatos erőtér valamennyi űrhajó fedélzeti számítógépét lekapcsolta a
végrehajtó gépezetekről; a Kígyótartón és a Koson ez egyszerre ment
végbe, a Bakon két szakaszban: itt a másodszori működés néhány
másodpercig tartott, de ez elég volt ahhoz, hogy az űrhajó
megmeneküljön. A Koson és a Bakon gyorsan rendbe hozták-a kézi
irányítást, míg a 830
Kígyótartón ezt le sem blokkolták. A számítógépek megjavításáig egyik
űrhajó sem alkalmas arra, hogy folytassa útját a Galaktika középpontja
felé, és arra 1 sem, hogy visszatérjen a támaszpontjára. A Kos olyan súlyos
sérüléseket szenvedett, hogy csak teherűrhajónak lehet használni. A
hatalmas űrflottából tehát csak két nem teljes értékű űrhajó és három
teherűrhajó maradt. Oleg hozzám fordult.
- Te kérted, Eli, hogy hívjuk össze a tanácskozást. Azt ígérted, hogy fontos
bejelentést fogsz tenni.
Azzal kezdtem, hogy feltettem a sárkánynak a kérdést:
- Mondd, Vándor, képes-e egy biológiai agy, egy rendkívüli képességű
agy, mondjuk a tiéd, beavatkozni a fedélzeti számítógépek működésébe,
mégpedig nem oly módon, ahogyan mi tesszük, amikor utasításokat
adunk, hanem mintegy valamennyi rendszerének a munkáját
helyettesítve, utánozva? .
Vándor a rá jellemző, megszokott irónia nélkül nézett rám. A kérdés túl
komoly volt ahhoz, hogysem a feleletet játékos hangnemben lehessen
megadni rá.
- Túl sokat követelsz egy közönséges biológiai agytól, Eli. A számítógép
egy másodperc alatt több trillió számítást tud elvégezni, míg a biológiai
agy nem képes erre. A biológiai agy nem matematikai, nem analizáló
természetű, nem annyira a helyzetek anatómiáját tárja fel, mint inkább
képileg, vetületükben ragadja meg őket... Éppen így működtem én a
Harmadik Bolygón.
- Azt mondtad, Vándor: egy közönséges biológiai agy, majd rögtön
bizonyítottad is a közönséges agy különleges voltát. Jól van, akkor
hagyjuk a biológiai agyat. Ha már létezik egy olyan gondolkodó gépezet,
mint a fedélzeti számítógép, akkor létezhetnek azt felülmúló gépek is. Ha
például egy ilyen szerkezet, egy ilyen rendkívüli képességű gondolkodó
gép van az
831
ürflottánkon, és párhuzamosan működve a mi számítógépeinkkel,
erőszakkal le akarja fékezni őket, akkor ez magyarázatot ad a
szerencsétlenség természetére. Egyetértesz?
Vándor hosszasan hallgatott. Oleg hitetlenkedve közbevetette:
- Még be kell bizonyítani, hogy valamelyik űrhajón valóban van egy ilyen
rendkívüli képességű ellenséges agy.
- Ez az agy a Bak űrhajón van.
- A nevét! - kiáltott fel Ellon.
Ellon nem szerette a magasba felrántani a fejét, de koponyája most
magasabbra repült, mint ahogy ezt Orlannál megszoktuk. A demiurgosz
mélyen ülő szeme lángot vetett, hatalmas szája ragadozó kígyóként
tekergőzött. Hidegen azt feleltem:
- Nyugodj meg, Ellon. Ha rád gondolnék, nem hívtalak volna ide a
tanácskozásra. Az ellenség által becsempészett kémet Oannak hívják.
Hagytam egy kis időt a többieknek, hogy elgondolkozzanak a hallottakon.
Aztán valamennyien egyszerre szólaltak meg. Kértem őket, tegyék fel
kérdéseiket, én majd mindegyikre válaszolok. Kamagin kifejtette, hogy ha
valaki vagy valami egyszerre, párhuzamosan működik a számítógéppel,
és valamennyi jelét ellenimpulzusokkar hamisítja meg, akkor éppen olyan
gyorsnak kell lennie, mint a számítógépnek, ez pedig egy élőlény számára
lehetetlen. Be kell bizonyítani tehát, hogy Oan nem más, mint egy élőlény
alakjába bujtatott gépi szerkezet. Oszima hozzátette: a fedélzeti
számítógép speciális erőterek speciális energiájának jelentős mennyiségét
használja fel, Oan viszont honnan tudna ennyi energiára szert tenni,
méghozzá észrevétlenül? Olga szintén kételyeinek adott hangot: a kém,
amikor megzavarta a három számítógép működését, a többi űrhajónak
szóló utasításait valamilyen erőte-832
rek segítségével továbbíthatta csak, de a térben nem fedezett fel senki
ilyen erőtereket. Fizikai cselekvéseket fizikailag érzékelhető erőterek
nélkül nem végezhetett tehát. 0'rlan hozzátette, hogy a kémnek akkor is
értesülnie kellett" a szándékainkról, amikor nem volt jelen a
megbeszéléseinken, ki kellett lesnie a gondolatainkat; ez pedig még a
demiurgoszok számára is lehetetlen, pedig a Birodalomban a kikémlelés
és a lehallgatás technikája igen magas színvonalú volt, s ebben aligha
kételkedhet bárki is.
- Itt pedig mindenhol ehhez hasonló leárnyékoló-berendezések vannak! -
osztotta meg gondolatait vegünk Graciőz is. - Nem.tudom elképzelni
például azt, hogyan tudna innen kiszivárogni bármilyen információ.
- Egyszóval a kémnek természetfölötti tulajdonságokkal kellene
rendelkeznie - összegezte az elhangzottakat Oleg.
Egyszerre valamennyiüknek feleltem:
- Mit nevezünk természetfölöttinek? Bármelyik ősünk
természetfölöttinek tartaná azt a képességünket, hogy térelnyelést
tudunk végezni, vagy a fénysebesség fölötti tartományban vagyunk
képesek száguldani, pedig mi is csak egyszerű emberek vagyunk.
Változatlanul állítom: ha csodálatosnak tűnő jelenségekkel találtuk
magunkat szembe, akkor ezek magyarázata sem tűnhet kevésbé
csodálatosnak!
Emlékeztettem őket arra, hogyan került hozzánk Oan. Valamilyen fordított
időben lévő más világokba akart átjutni. Ha ez igaz, akkor ez már
önmagában csoda, mivel ellentmond annak, amit mi tudunk az idő
folyásáról a világmindenségben. Továbbá: Oan valamennyi társa
elpusztult, egyedül ő maradt életben. Nem ez-e a második csoda?
Nemcsak ellopott egy olyan csillagközi űrhajót, amelynek konstrukciója
még előttünk sem világos, hanem kijutott rajta az űrbe
833
is, megkeresett egy novacsillagot, beszáguldott a belsejébe, majd kitépte
magát a csillag halálos öleléséből. Nem túl hosszú már a csodák
láncolata? És mindezeket a cselekedeteket, amelyek jócskán felülmúlják
az emberek, demiurgoszok és galaktok képességeit és ismereteit, egy
félvad nép képviselője hajtotta végre! Nem ez a legnagyobb csoda? Ki
lehet Oan a saját népe között? Közéjük tartozik-e, vagy idegen? Egyszer
elszólta magát, mondván, hogy az aranok között, az aranok külsejét
felöltve élnek a Kegyetlen Istenek. Ő is az; ez a pók formájú filozófus és
műszaki zseni nem egyéb, mint a ramírok kémje az aranok között! Oan
felderítő: ez a belső lényege, csak álcázza magát a külső illedelmes
ártatlanságával!
- Amikor pedig találkozott velünk, Oan az aranok között élő besúgó
szerepét fölcserélte a közénk beszivárgó kém szerepével - folytattam. -
Természetesen nem vehette fel az emberek, demiurgoszok, galaktok,
angyalok vagy a sárkány alakját. Kevesen vagyunk, rögtön lelepleztük
volna. De azt megtehette, hogy korábbi alakjában megtudja a terveinket,
működésképtelenné tegye a gépezeteinket. Most pedig azt is
bebizonyítom, hogy Oan'nemcsak elvetemült spion és diverzáns, hanem
aljas merénylő is. Ő a bűnös Luszin halálában! Forduljatok csak a
képernyő felé!
A képernyőn feltűntek Luszin halálának a jelenetei. Sokszor végignéztem
egyedül ezt a szomorú szalagot. Állandóan gyötört az érzés, hogy valamit
nem vettem észre, hogy valami fontos fölött továbbsiklottam. És csak
most, a tragédia után visszatérve a Bak űrhajóra, értettem meg, hol a
rejtély nyitja.
- Itt van nálam egy többcsatornájú kronométer, barátaim. Az óra egyes
csatornáit ráállítottam a mi saját erőtereinkre, a többi csatorna közben
keresi az ismeretlen erőtereket. Figyeljétek a képernyőt! Itt van Luszin és
a belecsimpaszkodó őr. Most ellenőrizzétek 834
az erőtereitek koncentrációját Luszin körül! Tökéletes szinkronban vannak
egymással, ugye? Ekkor Luszin kikapcsolja a rátámadó őröket marcangoló
erőterét, majd a ráakaszkodó arán lökésétől belezuhan a kemencébe.
Ebben a pillanatban Luszin ismét bekapcsolja az erőteret. Ellenőrizzétek
az időt, barátaim! Luszin az erőteret egytized másodperccel azelőtt
kapcsolta be, hogy a kemence érintkezései rövidre záródtak. Egytized
másodperc pedig bőven elég lett volna, hogy megmeneküljön! De az
erőtér nem jelent meg, nézzétek, nézzétek: volt - és egyszerre eltűnt! Egy
idegen erőtér blokkolta le, egy váratlanul előtűnő erőtér; a műszereink
nem tudták rögzíteni, de ez az erőtér létezett, és lefékezte a mi erőtereink
beavatkozását is. Az erőtér bekapcsolása és működésének kezdete között
egytized másodperc van: valószínűtlenül hosszú idő ez! Most pedig
nézzétek, hogy oldalt, pontosan egytized másodpercig ott áll Oan, éppen
ez alatt az egytized másodperc alatt áll mozdulatlanul, majd arrébb lépett.
Mozdulata a mikromásodperc pontosságával egybeesik a fékező erőtér
eltűnésével. Ki, ha nem ő gerjesztette a Luszin halálát okozó fékező erő--
teret? Kitől, ha nem tőle indult ki ebben az egytized másodpercben a
láthatatlan fékező erőtér?
Kihívó tekintettel néztem végig az egybegyűlteken. Graciőz megrázta a
fejét.
- Nagyon elgondolkodtató, amit mondasz, Eli, de közvetlen bizonyítékok
nincsenek. Az elemző műszereink nem észlelték Oan ellenerőtereit. És
egyáltalán: nincs olyan arán, aki képes lenne erőtereket gerjeszteni.
- Akkor nézzetek meg egy másik képet! Lecsaptak a Luszinra koncentrált
erőtereink, és az aranok úgy repültek szét, mintha bomba csapott volna
közéjük. Csak egy arán áll mozdulatlanul, akár egy bronzszobor a könnyű
szélben. És ez az egy ismét csak Oan!
835
Végezzetek elegy egyszerű számítást: vajon mennyit kellene nyomnia
Oannak ahhoz, hogy meg sem rez-dülve állva tudjon maradni az erőterek
tombolásá-ban? Olga gyorsan kész volt a válasszal:
- Legalább százötven tonnát!
- Százötven tonnát, barátaim! Oan pedig száz kiló sincs. Ez sem győz
meg benneteket?
- Admirális, ön Luszin halálának okát mutatta meg nekünk. De az, hogy
meghalt, nem biztos, hogy azt jelenti: megölték -jelentette ki Romero. -
Legalábbis nem biztos, hogy szándékosan ölték meg. Azt javaslom, hogy
beszéljünk Oannal.
- Baráti beszélgetést folytassunk Luszin gyilkosával? Barátian kérdezzük ki
őt?
- Miért barátian? Miért csak kérdezzük ki? Annak idején, régen, az ilyen
beszélgetésre egy találó kifejezést alkalmaztak. Úgy hangzik, hogy
kihallgatás. Létezett egyszerű kihallgatás, vallatás és kínvallatás. Nem is
ártana Oant kínvallatásnak alávetni. A vallatást pedig önnek kellene
vezetnie, nyomozó vagy ügyész szerepében, mi pedig különböző
résztvevők lennénk: a régi bírósági tárgyalásokon ezeket bíráknak, népi
ülnököknek, ügyvédeknek, továbbá tanúkr nak és nézőknek nevezték.
- Furcsa szokások éltek a ti régi történelmj időitekben - vetette közbe
Graciőz. - Kihallgatás és vallatás, kínvallatás és egyszerű kikérdezés-,
bírák, népi ülnökök, ügyészek, ügyvédek, tanúk, nézők... Úgy látszik,
nagyon tetszettek nektek a bírósági ceremóniák. Valószínűleg
kapcsolatban álltak a színházzal, amelyet, azt hiszem, szintén igen
kedveltek az őseitek.
- A színházhoz a bíráknak és ügyészeknek igazán semmi közük nem volt -
nyugtatta meg Romero a galaktot. - Ez egyébként a nézőkre nem
vonatkozik. A színházakban természetesen voltak nézők, s külö-836
nősen akkor volktekintélyes számú a publikum, amikor a színészek
valamelyik darabban bűnözőket és közvádlókat alakítottak. Az ilyesmi
mindig nagyon érdekelte az embereket.
Romero minden bizonnyal még szívesen tartott volna tovább is előadást a
régi szokásokról, de Oleg kérte, hogy térjünk vissza a tanácskozás eredeti
témájára. Elhatároztuk, hogy Oant a következő nap fogjuk megkérdezni. A
türelmetlen Kamagin azonnal be akarta hívatni az arant, de ebbe én nem
egyeztem bele: fel kellett készülnünk a kihallgatásra.
- Most pedig beszéljünk a Bika űrhajót megsemmisítő sugárról - javasolta
Oleg.
A sugárról azonban nem volt mit beszélni, hiszen nem tudtunk róla
semmit. Elismételtem azt, amit már Olgának is elmondtam: a ramírok
háborút indítottak ellenünk, a sugár az ő pusztító erejű fegyverük,
ugyanilyen sugár semmisítette meg Allan űrflottáját is. Olga hozzátette,
hogy ha ez így van, akkor a láthatatlan ellenség mesterien képes
változtatni a fegyver erejét: az előző ürflotta személyzete meghalt, de az
űrhajók visz-szatértek a támaszpontjukra, egyetlen automata műszer sem
romlott el. A Bika űrhajóval kegyetlenebbül bántak el, porrá és hamuvá
változtatták. A Bíborszínű csillagra mért csapás még irgalmatlanabb volt:
egy kozmikus test pusztult el, és nem egy űrbéli mértékkel mérve
morzsányi űrhajó. Szembe kell nézni az igazsággal: ilyen fegyver ellen
nem tudunk védekezni!
- Maradj itt egy kicsit, admirális - kérte Ellon, amikor a többiek már
szedelőzködtek. Szokásom szerint rátelepedtem a sárkány lábára. Ellon
beszélni kezdett, az arca eltorzult: - Engem meggyőztél, Oan szerintem is
a ramírok kémje. De nem lenne meggondolatlanság nyílt kihallgatást
rendezni? Ha Oan az, akinek tartjuk, könnyen leszámolhat velünk, amikor
kérdőre vonjuk.
837
- Miért nem mondtad ezt el a tanácskozáson? Ellon szája még megvetőbb
mosolyra torzult.
- Én nem vagyok híve a hosszas megbeszéléseknek, amelyeket annyira
szeretnek az emberek. Továbbá saját személyes okom is van arra, hogy
négyszemközt beszéljek veled. Gondolkozz egy kicsit, admirális! A
kihallgatás egy újabb támadás okozója lehet. Bennem nincs halálfélelem,
amely annyira erős az emberekben és a galaktokban. Mi, demiurgoszok
ebből a szempontból tökéletesebbek vagyunk. De sajnálom Irinát... És
téged is sajnállak, admirális.
A ramirok kémje természetesen titkos küldetése leleplezésére támadással
is válaszolhat: levetheti az álarcát, ahogyan Romero mondaná, a
kémkedés helyett nyílt harcba bocsátkozna. De inkább tűrjük meg
továbbra is köztünk az árulót? Rápaskoltam a sárkány mancsára.
- Vándor, te voltál az egyetlen, aki egy szót sem szólt a tanácskozáson.
- Ellonnak igaza van - selypegte a sárkány, és felém fordította dülledt,
zöldes-narancssárga szemét. - Te rögtön sarokba akarod szorítani Oant,
pedig jobb lenne először körültapogatni. Okosabb lenne lemondani a nyílt,
egyenes kihallgatásról, Eli.
- A legokosabb az lett volna, ha egyáltalán ide sem dugjuk az orrunkat a
Pusztuló Világok csillagképbe! Ám az emberek gyakran nemcsak abból
indulnak ki, hogy mi lenne a legokosabb. Oant le kell leplezni!
- Akkor viszont beszéljünk másról - mondta Ellon tettre készen. - Egy
százötven tonnás erőteret a generátoraimnak semmiség létrehozni, még
ezertonnásat is tudnak gerjeszteni. De kell egy olyan helyiség, ahol
összpontosítani tudom a generátorok hatását. Továbbá megbízható
árnyékolásra is szükség van, hogy Oan ne legyen képes felvenni a
kapcsolatot a társaival.
838
A temető-hűtőkamrában kell a vallatást megrendezni, ott gondoskodni
tudok a biztonságról.
- Rendben van, legyen a hűtőkamra. Igaz, oda Vándor nem fér be, de
majd levetítjük neki a sztereó-filmet.
- Még egy kérdés, admirális. Hogyan akarod valla-tóra fogni Oant, ha ő
már előre tudja a még- fel sem tett kérdéseket is? Vagy megfeledkeztél
arról, hogy képes behatolni a gondolatainkba?
- Megpróbálom ellenőrizni a gondolataimat. Amire nem gondolok, azt Oan
nem tudhatja meg.
- Ez a helyes, admirális. Irinával megvizsgáltuk Oan gondolkodási
rendszerét. Megállapítottuk, persze a tudta nélkül, hogy Oan csak az ő
jelenlétében felötlő gondolatok között tud olvasni. Azok az ismeretek,
amelyeket az agyunk csak úgy egyszerűen tárol, rejtve maradnak előtte.
- Azt is megtudtátok, hogy mi ennek az oka?
- Mint valamennyi elektromos póknak, Oannak is megvan az a kifinomult
képessége, hogy érzékelje az agy mikrokisugárzásait. Elektronikus úton
tapogatja le á gondolatainkat, ez a rejtély nyitja. De holnap meglepetést
készítek elő neki: a temető-hűtőkamrát elektromos mikrotöltésekkel
fogom telíteni, amelyek leárnyékolják, elfedik az agy elektronikus képét.
- Most pedig azt mondd meg, Ellon, milyen személyes ok késztet arra,
hogy négyszemközt beszélj velem!
- Nem is gyanítod, admirális?
Ellon komor szeme vad tűzben égett. Mérhetetlen hiúsága, amely minden
más érzelme fölé kerekedett, kicsengett valamennyi szavából.
- Nagyon nyugtalan voltál, amíg ki nem mondtam Oan nevét. Csak nem
attól féltél, hogy téged tartalak árulónak?.
- De igen, éppen attól! - kiáltott fel Ellon, nagyokat
839
szökkenve vékony lábán. - Éppen attól! És tudod, mire gondoltam?
- Honnan ismerhetném a gondolataidat?
- Pedig kellene ismerned, admirális! Oan olvas a gondolataink között, neki
könnyebb, mint nekünk. Arra gondoltam, hogy ha megvádolsz engem,
nem tudom megvédeni magam. A vád erősebb a védekezésnél, mivel
meghatározott cél felé tör, mivel csak a számára szükséges tényeket
válogatja ki, a többit figyelmen kívül hagyja, és a kiválasztott tényeket az
okok és okozatok logikus láncolatába rendezi... Elfogott a rémület,
admirális!
- Nem hittem, Ellon, hogy ismered a félelem érzését.
- Nem ismerem, amikor az ellenségről van szó. De tőletek félek! Nem az
erőtöktől félek, hanem a tévedéseitektől. A tévedések meggyőző voltától,
a melléfogások bizonyítóerejétől, a mindenkit megfertőző értetlenségtől!
Mi különbözünk egymástól. Idegenek vagyunk. Lehet, hogy ezer év múlva
ez semmivé foszlik__Nem tagadom, Eli, megijedtem.
A vállára tettem a kezemet. Ellon nem volt ember, és ezt szerette is
hangsúlyozni. Büszkélkedett a különlegességével. Ha az űrhajón gyerekek
is lettek volna, bizonyosan nagy örömmel ijesztgette volna őket. De mégis
más volt, mint amilyennek látszani akart. Gyengéden azt mondtam neki:
- Alábecsülöd az emberek éleslátását, Ellon.
- Csak vigyázz, hogy a holnapi kihallgatáson se veszítsd el az emberi
éleslátásodat! - felelte figyelmeztetőn.
840
2.
Az estét Maryvel kettesben töltöttük. Össze akartam szedni a
gondolataimat. Mary soha nem akadályoz meg abban, hogy a
gondolataim a kellő irányban haladjanak, annyira beléjük simul, mintha
egy fejjel gondolkodnánk. Makacsságát, gunyorosságát, szemrehányásait
Mary más esetekre tartogatja, másban tölti a kedvét. Komoly dolgokban
komoly marad. Ostobaság lenne azt mondanom, hogy csak ezért
szeretem. Ő az én másik felem: ez a kifejezés agyonhasznált már, de
mégis olyan élességgel érzem a tartalmát, mintha én alkottam volna meg,
mintha az én felfedezésem lenne, és nem egy közhely.
- Mit gondolsz, Oan'nemcsak egy kísértet? - kérdezte éppen akkor, amikor
én is pont erre gondoltam.
- Az már minden képzeletet felülmúlna!
- Miért? Az őseink megtanulták, hogyan lehet optikai képeket vetíteni a
vászonra, mi már képesek va-gyünk nagy távolságba sugározni az
alakunkat és beszélgetést folytatni ezzel az árnyfigurával. A demi-
urgoszok kísérleteiben már némi anyagszerűség is van. Nem lehetséges,
hogy a ramírok még tovább léptek a kísértetalak megszüntetése terén?
Nem találták-e meg a módját annak, hogy" valakinek a testi valóját
megkettőzzék? Úgy vélem, hogy ez csak technikai és nem elvi kérdés.
Mindannyiunkban felmerültek hasonló gondolatok, Mary csak
pontosabban foglalta össze őket. Ezenkívül Oan is elszólta magát,- hogy a
Kegyetlen Istenek az aranok alakját felöltve gyakran megjelennek a
bolygón. Mi az aranok külsejét utánzó szkafanderbe bújtunk, a Kegyetlen
Istenek által kiválasztott alak egyben a saját testükké is vált. így szóban
nem nagy a különbség, de beleszédült a fejem, amikor végiggondoltam,
mekkora távolságnak kell elválasz-
841
tani egymástól a két civilizációt, hogy az ilyen különbség egyáltalán
létezhessen.
Annyira belém ivódtak ezek a gondolatok, hogy reggel elmentem Olgához
egy kis tanácskozásra. Olga Irinával lakott együtt. Irina a
laboratóriumában volt, Olga számítgatott valamit.
- Ha nem vagy képes számolás nélkül élni, akkor nekem is számíts ki
valamit. Határozd meg a kísértetek anyagi voltának mértékét.
- A kísértetekét, Eli? Milyen kísértetekét?
- Minden lehetséges kísértetét. Kezdd el egy régi angol lord erőszakos
halállal meghalt öreganyjánál, és fejezd be Oannal.
- Miért, Oan talán kísértet?
- Éppen ezt akarom megtudni tőled.
Olga nyugodtan hozzálátott az új feladat kiszámításához. Biztos vagyok
benne, hogy ha megkérdeznék tőle, egy tucat ördög közül melyik a
legördögibb, és tucatnyi istenség közül melyikben a legtöbb az isteni,
Olga azonnal, azt sem kérdezve, léteznek-e valóban ördögök és istenek,
békésen hozzálátott voína megoldani ezt az egyszerű matematikai
feladványt. A mérhetetlen mennyiségű adatot tartalmazó fedélzeti
számítógépet nem tudtuk használni, ezért Olga az űrhajó könyvtárát hívta
fel. Kíváncsian figyeltem, amint a gép ablakában, amelynek billentyűin
Olga végigzon-gorázta a kérdéseket, nyolcjegyű számok oszlopai jelentek
meg. Nekem egyetlen számoszlop sem mondott semmit.
- Az első, hozzávetőleges feleletet megkaptam. A hibalehetőség nem
több négy és fél százaléknál -kezdte Olga. - Ami a rég halott lordok és
asszonyaik ódon kastélyokban suhanó kísérleteit illeti, az anyagszerűség
náluk meglehetősen magas fokú: tizennyolc-huszonkét százalékos. A Don
Jüan halálát okozó szobor harminchét százalékban volt anyagi. Hamlet
aty-842
jának árnya huszonkilenc százalékban. A híres canter-ville-i kísértet tartja
a rekordot harminckilenc százalékkal. Ezzel szemben a régi filmcsillagok
vásznon megjelenő figuráinak anyagszerűsége soha nem emelkedett
négy százalék fölé...
- Hagyd már abba, micsoda ostobaságokat hordasz össze! Sem a
kőszobor árnya, sem a kísértetlordok soha nem léteztek a valóságban, te
pedig jelentős anyagszerüséget tulajdonítasz nekik. A filmvásznon
megjelenő emberek ezek szerint sokkal inkább kísértetek, mint a valódi
fantomok. Hogyan értsem ezt a sok zűrzavaros adatot?
- A kísértetek anyagszerűsége pszichológiai fogalom. A középkori
kastélyok kísérletei, a kőszobor és Hamlet atyjának árnya pszichológiailag
annyira hitelesek voltak, hogy ez önmagában a háttérbe szorította nem
fizikai voltukat. Talán nem hallottál olyan esetekről, amikor emberek
hólyagosra égették a kezüket a jéghideg vasat megérintve csak azért,
mert hitték, hogy a vas tűzforró? A filmekben szereplő színészekről
viszont eleve tudták, hogy nem egyebek, mint optikai képek. Ez azt
jelenti, hogy kísértet voltuk jó előre közismert volt.
- Rendben van. De mit mondasz, milyen mértékben kísértet Oan?
- Előbb a pusztítók fantomjairól szólok. Orlannak az Ökörhajcsáron
megjelenő kísérlete legalább ötven százalékban anyagszerű volt. Ez az
ötven százalék a pusztítók kísérletei esetében a technikai lehetőségek
felső halárai jelenlétté, vagyis ezek csak félig vollak kísérlelek. Ezzel
szemben az André állal a Harmadik Bolygón vívott ütközel idején
létrehozott fantomokban kevesebb anyagól laláltunk. Az ő leremlményei e
lekinlelben alig érték el a húsz százalékot. Egyes középkori kísértelek...
- Olga, nem érdekelnek a huszonkét százalékos, a
843
sötét kastélyfolyosókon leeresztett hajjal suhanó mila-dyk! Oanról
kérdeztelek!
- Éppen Oanra akartam rátérni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy
Oan kísértet. De ha mégis az, a testében nem kevesebb az anyag, mint
nyolcvannyolc százalék. Ez már a normális élőlények határértéke.
Olga számításai csak megerősítették az aggodalmamat. A hangulatom
nem lett jobb tőlük.
- Menjünk - mondtam. - Mán. várnak ránk. Oan fürgén, tettre készen,
jóindulatú külsővel ug-
rándozott be a hűtőkamrába. Valamennyi hajszálkezét üdvözlésre
lendítette felénk. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy Oan valójában
nincs közöttünk, arca helyén álcát visel, hogy nem valódi lény, hanem
csak a lehető legnagyobb mértékben anyagszerű kísértet. Gondolatban
észhez térítettem magam. A különleges külső az aranok velük született
tulajdonsága. Oan titka nem a külsejében rejlett, mélyebb és
félelmetesebb volt: ezekbe a baljós mélységekbe kell behatolnunk, és
nem a színes, megtévesztő külsőt ka-pirgálnunk. Azt mondtam:
- Az űrflottánk kétharmada megsemmisült, sok társunk meghalt. Tudsz-e
valamit, Oan, arról az átkozott sugárról, amely hirtelen belevágott a Bika
űrhajóba? Honnan jött? Milyen a természete?
Miközben feltettem a kérdéseket, elégedetten konstatáltam Oan
meglepetését, sőt csaknem zavarodottságát. Valószínűleg az döbbentette
meg, hogy most nem tud olyan szabadon behatolni a gondolatainkba,
mint korábban. A feleletei sem visszhangoztak az agyunkban olyan
világos pontossággal, mint azelőtt. Az Ellon által kiépített elektronikus
zavaróberendezés azonban egy kissé bennünket is akadályozott.
Természetesen Oan semmit sem tudott a sugárról. Hasonló jelenségekkel
még sohasem találkoztak, legalábbis at-844
tói fogva, hogy abbahagyták az űrrepüléseket. A legendáik sem tesznek
említést halált hozó sugarakról.
- De ha nem is ismered a sugár mibenlétét, azt talán tudod, ki indította
útjára, és miért csapott bele az űrhajóba?
A kérdésre Oan a megszokott feleletet adta:
- Haragra gerjesztettétek a Kegyetlen Isteneket. Az istenek megbüntettek
benneteket.
- Megbüntettek? De miért? Mivel hívtuk ki magunk ellen bosszúálló
isteneitek haragját?
- Nem bosszúálló, hanem szigorú istenek ők, Eli. Oan helyesbítése
pontosan így hangzott valameny-
nyiünk agyában. Később ellenőriztük és összehasonlítottuk a fordítógépek
szövegváltozatait. Oan válaszainak tartalma mindegyik esetben ugyanaz
volt, ha a kifejezések formája különbözött is, de erre a kérdésre
mindegyikünknek egyformán felelt.
- Rendben van, szigorú és nem bosszúálló istenek. Az egyik tizenkilenc, a
másik egy híján húsz. Ne nézz rám ilyen meglepetten, ez egy emberi
szólásmondás. De magyarázz meg nekünk még egy érthetetlen dolgot. A
gondolkodó gépeinket ismeretlen erők leblokkolták. A Faltörő Kos űrhajón
a logikai kapcsolatok rendszere összezavarodott...
- Az időbeni kapcsolatok rendszere. A gépnek időrákja van.
- Igen, ezt már mondtad. De ez nem jelenti azt, hogy meg is magyaráztad.
Beszéljünk akkor a beteg időről, Oan. Ez az, amit megint nem értünk.
Miért lett beteg az idő a Pusztuló Világokban?
- Á Kegyetlen Istenek tevékenységének eredményeként.
- Igencsak tevékenyek, ezek az istenek, ha meg tudják változtatni az idő
menetét. Mi nem jutottunk el idáig. Egyébként nem is vagyunk istenek.
De miben jut kifejezésre a tevékenységük?
845
- Nem tudom.
- No persze! Honnan is tudhatna mindent egy szegény arán az istenekről,
méghozzá szigorú istenekről! Hiszen az istenek nem tanácskozzak meg
veletek a dolgaikat, igaz, Oan? De térjünk vissza az idő kérdéséhez.
Beteg, szétesett, szétszakadt idő; ezek a szavak ugyebár a valamilyen
módon megváltozott időt jelentik, nemde? Miért kellett neked és a
társaidnak arra a végtelenül veszélyes kísérletre vállalkoznotok, hogy
behatoljatok a zsugorodó, robbanó csillag körzetébe; miért akartatok
belekerülni a novacsillag megváltozott idejébe, ha itt, a pusztuló
csillagképetekben is éppen elég példa van az idő különféle változására?
Hiszen már korábban is említetted, Oan, hogy az idő rákja ennek az
űrtérségnek a legveszedelmesebb betegsége.
- A mi időnk szétszakadt, foszladozik, alig tudunk mit kezdeni vele. A
novacsillagban viszont az idő össze van sűrítve, olyan, mint egy rugó,
nem foszlányokra esett szét. Ha birtokunkba tudtuk volna venni azt az
időt, bármelyik, a gyengülő időben haldokló csillagképet a jövőbeni, a
múltbeli vagy valamilyen párhuzamos jelenbe emelhettük volna át.
Ebben a pillanatban megértettem, hogy Oan elszólta magát, hogy
csapdába esett. Ellonra pillantottam, aki kissé felemelte a kezét: ez azt
jelentette, hogy készen áll. Oan is tudta már, hogy lelepleződött. A két
alsó szeme változatlan maradt, jóságosán, barátságosan ragyogott. De
átható tekintetű felső szeme tükrözte a lelkiállapotát. Valóban, Oannak
gonosz szeme volt!
- Korábban azt állítottad, hogy te és a társaid menekültek vagytok -
szögeztem le nyugodt hangon. - Most pedig kiderült, hogy valójában
kísérleteztetek. Az időfolyamat görbületeit akartátok birtokba venni.
Helyesen értékelem a szándékaitokat, Oan?
846
Az arán nem táncolt vissza:
- Helyesen. Azt próbáltuk megtudni, át lehet-e jutni a múltba vagy a
jelenbe. Ha az idő egyenesen halad,' a múltat lehetetlen visszatérítem. A
jövő határait pedig nagyon erős, közvetlenül előttünk álló fal zárja el: a
jelen reális pillanata. Fejünk fölött a zárt jövő, alattunk a múlt
áthatolhatatlan gátja: mindez nem más, mint a jelen állapota. A
megoldást csak az idő kerülő útjain lehet keresni, nem pedig az
egyenesen haladó időfolyamatban, hiszen ebben mindig a jelen
állapotában leledzünk. Éppen ezeket a jelenből a jövőbe és múltba vezető
kerülő utakat kerestük. A kerülő utakat pedig csak a novacsillagokban
lehet megtalálni. A novacsillagok a természet legjobb kohói az idő'
felizzítására és meghajlítására.
- Mindazok után, Oan, amit most elmondtál, továbbra is azt akarod
állítani, hogy te és halott társaid aranok vagytok?
Oan nem válaszolt. Megdöbbentő változás játszódott le rajta. Oan kezdett
eltávolodni. Még ott volt közöttünk, és már eltűnőben volt. Létezett, és
kezdte megszüntetni a létezését. Testből árnnyá változott. Alásüllyedt
valamilyen saját,' ördögi nemlétébe vagy létének más formájába, csak a
körvonalait hagyva ott nekünk.
- Ellon! Ellon! - kiáltottam kétségbeesetten.
Ellon nem szerette volna, hogy mi is a saját bőrünkön érezzük meg védő
erőtereinek erejét, de gyorsan kellett cselekednie: amikor a gépei
működni kezdtek, valamilyen erő mindannyiunkat szerteröpített.
Felugrottam, és az eltűnő Oan felé vetettem magam. Beleütköztem
Romeróba, és ismét elestem. Oszima és Oleg a padlón hengeredett ide-
oda, Graciőz és Orlan az egyik sarokba lökődött. De Oan ott maradt. Az
erőterek halálos szorításukkal abban a pillanatban ragadták meg, amikor
már háromnegyed részben eltűnt.
847
Most ott függött fölöttünk, tizenkét lábát széttárta, fekete, végtagokra,
kezekre emlékeztető hajszálai széthullva merevedtek meg. Két, tágra
nyitott alsó szeme már nem látott minket, a felsőből eltűnt a mindenen
áthatoló tűz, egyszerű, hétköznapi, de félig megvakult szemnek látszott.
Oan eltűnésének pillanataiban a hajszálai közül szikra pattant elő, majd
félig feltöltött állapotban megállt, nem sziporkázta végig rövid életét. A
menekülés a mi időnkből nem sikerült, Oant itteni létének legutolsó
ezredmásodpercében állítottuk meg erőteljesen és örökre. •
- Remek volt, Ellon! - Gyorsan odaléptem a megmerevedett ellenséghez,
de rögtön bele is ütköztem egy láthatatlan falba.
- Úgy látom, admirális, elfelejtetted, hogy valamikor régen magad is
üldögéltél egy ehhez hasonló ketrecben, és azt hiszem, nem sok örömöd
telt benne -nevetett Ellon.
Nem mondhatnám, hogy ezek a szavak és a felhangzó nevetés
kellemesen érintettek volna. Bármikor máskor értésére adtam volna
Ellonnak, hogy ő már demiurgosz, nem pedig pusztító, és ezért
udvariasabban kellene viselkednie. De most nagyobb bűnöket is
megbocsátottam volna neki. Végigsimítottam kezemmel az erőtérketrec
rácsain.
- Átlátszó börtönömben én akkor élő voltam, Ellon. Járkáltam, beszéltem,
hallottam, aludtam, látomásokat láttam, amelyek közben rajtatok
nevettem... De él-e Oan? Elég erős lesz-e a ketrec fala, ha hirtelen
' magához tér?
- Nem fog magához térni, Eli. Az a szerencsénk, hogy lassan, fokozatosan
próbált kicsúszni a markunkból, nem egyszerre. A saját jelenidejűségéből
csak életenergiáját küldte előre, de a testét már nem tudta elvinni. Oant
létezésének utolsó pillanatában ragadtam meg és rögzítettem. Ez az
utolsó pillanat 848
most örökkévalósággá változott. És ha Oan valamilyen csoda folytán
feléled, ezeket az átlátszó falakat akkor sem tudja ledönteni.
Eszembe jutottak Olga számításai. Az optikai képeknek valóban olyan
csekély az anyagisága, hogy egy pillanat alatt, egy gombnyomásra le
lehetett őket törölni a filmvászonról. Ahhoz, hogy a Harmadik Bolygó
kísérleteit megsemmisítse, Andrénak mindössze energiaingadozást kellett
előidéznie bennük. Ha a foglyunk kísértet, akkor saját tökéletességének
az áldozata lett. De kísértet-e Oan?
- Mit csináljunk ezzel a madárijesztővel, Eli? - kérdezte Oleg.
Rámutattam a Luszin szarkofágjával szemben lévő falra.
- Állítsuk oda az árulót. Hadd bűnhődjék a gyilkos szemben az áldozatával.
Oleg felsóhajtott.
- Oan kihallgatása nem adott választ mindenre, amire reméltük. Most sem
tudjuk, mivel haragítottuk magunkra a ramírokat, és azt sem, hogyan
javítsuk ki az űrhajó és a számítógép sérüléseit. És ami a legfontosabb:
semmit sem tudtunk meg a ramírok sugárfegyveréről.
- Viszont megtudtuk, hogy a ramírok sem mindenhatók. A kémjük
bevallotta, hogy a novacsillag antirobbanásában az idővel kísérleteztek,
az idő felhasználásának a módjait kutatták. A ramírok keresnek valamit,
tehát nincsenek mindennek a birtokában, nem urai mindennek. Ez nem
megnyugtató talán?
Romero gúnyosan felnevetett.
- Annyira örül, Eli, mintha korábban valóban elhitte volna, hogy a ramírok
tökéletesek, sőt istenek, és most megkönnyebbült, megtudva, hogy
tévedett.
Valóban örültem, de nem azért, mintha .hittem volna a ramírok isteni
voltában. Az ördög sem hitt ebben!
849
De hatalmuk és erejük végtelenségében már kezdtem hinni, éppúgy,
ahogy elhittem a kegyetlenségüket. Oan kikérdezése arról tanúskodott,
hogy nincs minden a hatalmukban, különben minek kellett volna gyáván
megfutamodnia? A technikai fejlődés terén egy, de legfeljebb két
lépcsőfokkal előztek meg bennünket, ám ez még nem akkora fölény, hogy
meghátráljunk előttük.
- Mindenesetre egyvalamit azért elértünk, barátaim. Itt volt közöttünk az
ellenség kémje, és sikerült ártalmatlanná tenni őt. Ha a ramírokkal vívott
harc tovább folytatódik, egy fontos ütőkártyájukat már elvesztették!
3.
Néhány napon át az űrhajó személyzetének legfontosabb tevékenysége a
temető-hűtőkamra látogatása volt. Mary velem jött el ide, nagy
szárnycsattogtatás-sal megérkezett Harsona, előszáguldott Gig, sőt még a
Luszin halála óta tartó betegségén erőt véve idemászott Vándor is, és
bedugta a fejét a helyiségbe. Gig csontkezével megfenyegette az áruló
sziluettjét, Harsona vadul megrohamozta Oan börtönét - furcsa börtönnek
nevezni ezt az átlátszó falú ketrecet -, karmaival megpróbálta feltépni a
rácsokat, de éppúgy odébb repült, ahogyan nem sokkal korábban én is. Az
angyal sírva fakadt dühében és tehetetlenségében, könnyei rácsorogtak
őszes pofaszakállára, benedvesítétték szárnyait. Gig az együttérzéstől
hajtva megzörgette a csontjait, Vándor elgondolkozva azt mondta:
- Biztos vagy benne, Eli, hogy Oan halott? Meg-* változott ugyan a külseje,
de ebben a különös világban, ahol a testek átalakulása olyan hétköznapi
jelenség... 850
- Nem él már. Ha a halál az élet nemléte, akkor Oan halott.
Amikor az erőtérketrecet átvittük a kijelölt helyre, Ellon bejelentette:
- Foglyul ejtettem az időt, admirális. Egyszerűen kikapcsoltam. A pók, akit
te szerencsétlenségünkre az űrhajóra hoztál, most kívül van az időn. Mi
megöregszünk, meghalunk, ezerszer is újjászületünk az utódainkban, ő
viszont örökké ugyanott marad. Most pedig valami fontosabbal kell
foglalkoznom. A mozdulatlan, örökre megállított időt már sikerült
létrehoznom. Ezután az idő mozgatásával fogok kísérletezni. Ezzel a
kérdéssel még egyetlen demiurgosz sem foglalkozott! Még az emberek
sem! - tette hozzá csaknem udvariasan.
- Ezt hogy értsem?
Ellon szája széles vigyorba torzult. Valamennyiünket lesújtott a
katasztrófa, de Ellonnak jókedve volt. Számára az élet értelmét a műszaki
megoldások jelentették. Új kutatási témát talált magának, beleízlelt egy
majdani felfedezés élvezetébe; miért ne lett volna jókedve?
- Megpróbálok megalkotni egy mikronovacsilla-got, és megfigyelem,
hogyan alakítja át az időt. Ne félj, egyelőre mindez csak az atomok
szintjén fog lejátszódni. Nem arról a makroidőről van szó, amelyben élünk.
De amikor a mikroidő generátora munkához lát, megmutatjuk ezeknek a
tudatlan ramíroknak, hogy nem mérhetik magukat hozzánk. Nekik
keresniük kellett a novacsillagokat, én pedig létrehozok egyet a
laboratóriumomban. - Ellon a szokásos hahotával fejezte be szavait. "
Gyakran be szoktam nézni a temető-hűtőkamrába, itt nyugodtan tudok
gondolkodni. Emlékszem arra, amikor először álltam szemtől szemben az
erőtér rácsai között megmerevedett ellenséggel. Nem tudom meg-
851
magyarázni, miért éreztem, hogy le kell ülnöm Oannal szemben; miért
kellett hangosan beszélgetnem vele, miért hajtogattam, hogy mennyire
elteltem keserűséggel, és mennyire gyűlölöm őt; miért mondtam, hogy
bennünket ugyan el lehet pusztítani, de visszavonulásra úgysem
kényszeríthet senki, mert akárhogyan is, de haladni fogunk előre.
- Te meghaltál, Oan - folytattam -, végre elpusztultál, áruló! Az ősi könyv
azt írja: mindahányan csak a minket e világra küldő akaratát teljesítjük
be. Te a kegyetlen uraid akaratát teljesítetted, sőt lehet, hogy te is egyike
vagy azoknak a hatalmasoknak, csak más álcát öltöttél magadra, hiszen
tőled mindent, bármilyen megjelenési formát el lehet várni. Nem, nem
igaz, már semmi újat nem lehet várni tőled, te már kívül vagy az időn, az
életen, sőt a saját alakodon is, te egy körvonalakból álló testforma vagy,
akit az eltűnése pillanatában ejtettek foglyul, nem vagy más, mint testet
öltött emlékezete a bűnhődésre ítélt árulónak; ez vagy te, Oan, semmi
más!
A torkomat szorongató keserűségtől elakadt a lélegzetem, pihentem egy
kicsit, hallgattam, aztán ismét megszólaltam:
- A minket e világra küldő akaratát teljesítjük be... Mi is a minket küldők
akaratát teljesítjük. Emberek vagyunk, mellettünk csillagbarátaink állnak.
Messziről küldtek bennünket a ti Pusztuló Világaitokba, hogy megtudjuk,
miként élnek itt az értelmes lények, hogy segítsünk rajtuk, ha segítségre
van szükségük, barátainkká tegyük őket, tanuljunk tőlük, ha van mit. De
te ezt úgysem érted. Nem tudod, mit jelent az, hogy az élő szereti a másik
élőt. Te a gyűlölet és a megvetés vagy. De a gyűlölet csak gyűlöletet vált
ki. A gyűlölet nem szülhet soha szeretetet, ahogyan a farkasnak nem
lehetnek bárányfiai, és a bárányok nem szülhetnek sasokat. Függj hát itt,
átkozott, függj itt mindörökre! 852
így beszéltem a halottal, kiöntöttem a lelkem, és megkönnyebbültem,
aztán a parancsnoki terembe mentem. Oleg, Oszima és Olga az
automatákra bízva az űrhajó irányítását, a megmaradt egységeink
helyreállítási tervén dolgozott.
Oleg azt mondta:
- A Kos űrhajó, Eli, még arra sem alkalmas, hogy teherűrhajónak
használjuk. Olga azt javasolja, hogy a Kos személyzetét a Kígyótartón és a
Bakon kell elhelyezni, valamennyi fontos berendezést és üzemanyag-
tartalékot el kell hozni róla, és ezután az űrhajót az anyagelnyelő
gépezeteinkkel elnyeletjük.
- És ezáltal újabb támadást váltunk ki, amely már a Kígyótartó és a Bak
ellen fog irányulni. Vagy elfelejtetted, hogy a Pusztuló Világok kegyetlen
urai nem tűrik ,az anyagi testek elnyeletését?
- Akkor felrobbantjuk. A robbantást eltűrik. Erről az elpusztult űrhajóink
tanúskodnak. De a legsürgősebb az, Eli, hogy kijavítsuk a fedélzeti
számítógépet. Vedd magad mellé Ellont, és fogjatok hozzá.
- Ellon azt tervezi, hogy mikroméretekben megváltoztatja az idő
folyamatát. Tanulmányozni akarja azt a jelenséget, amelyet Oan az idő
rákjának nevezett.
Oszima váratlanul feldühödött. A mindig tettre kész, energikus kapitányt
gyötörte a tétlenség. Kitűnően értette a dolgát, merészen vezette a
hajóját az ismeretlen messzeségekbe, bátran vetette magát a csatába, s
valamikor régen egy panaszos szó nélkül viselte a fogság
megpróbáltatásait. Azok közé tartozott, akik szívesen átvállalják magukra
a társuk terheit, de senkire nem hárítják át a sajátjukat. A bajban és az
öröm óráiban egyaránt fegyelmezettnek, de egyben olyan energiával
teltnek is láttam, mint a felhúzott rugó. Jobb parancsnokról a saját
űrhajómon álmodni sem mertem. Soha korábban nem volt durva velem,
akkor sem, amikor én fáradtan és tanácstalanul nem válo-
853
gattam meg a szavaimat. Most pedig gorombásko-dott. Ha ismerte volna
a régi káromkodásokat, ha úgy ismerte volna őket, mint Romero, aki
szerette a mulatságos, régi kifejezéseket, most olyan szitkokat eresztett
volna meg, amelyeket Paul valami okból útszéli-nek nevezett. Fogalmam
sincs ugyan, mi köze a káromkodásnak az út széléhez, a helyhez, ahol
káromkodnak, és miért nem a káromkodó hangulatával van
összefüggésben.
- Nincs még eleged az ostobaságokból, admirális? Beteg, széteső, lyukas
idő, talán még buborékos is!... Te az expedíció tudományos vezetője
vagy! A te feladatod az, hogy elénk tárd a tervet, miként jussunk ki ebből
a nehéz helyzetből, a miénk pedig, hogy végrehajtsuk az utasításokat.
Nem ismerek rád, admirális! Azelőtt gyorsabban dolgoztad ki az akciók
tervét, és energikusabban láttál hozzá a megvalósításukhoz!
Akaratlanul lesütöttem a szemem, hogy ne lássam Oszima dühödt
tekintetét. Valamennyien megváltoztunk, nemcsak én, de ez elég
magyarázat lenne erre? Oleg a hallgatásával adta értésemre, hogy
szintén elégedetlen velem.
- Igazatok van, barátaim, a legsürgetőbb feladat az űrhajók irányításának
a helyreállítása. Amíg ti a Kos űrhajóról való áttelepítést végzitek, én
megpróbálok csinálni valamit a gondolkodó gépekkel.
A parancsnoki teremből a sárkányhoz mentem. Vándor fáradtan hevert a
padlón. A hátán Harsona és Gig se látva, se hallva csapkodták a kártyát.
Luszin tanította meg őket erre a játékra, sőt velem is meg akarta
szerettetni a kártyacsatákat, de én képtelen voltam felfogni a
szabályokat, bár Luszin eleget bizonygatta, hogy azok igen egyszerűek.
Az angyal és a láthatatlan harcos pofonokban játszottak, aki vesztett,
kapott egy jókorát a nyaka közé. Egyszer véletlenül láttam az egyik
játszma végét. A vesztes Gig olyan 854
ütést kapott az angyalszárnnyal, hogy a földre zuhant, alig tudta
összeszedni a csontjait. Gig pofonjai gyengébbek voltak, • viszont ő
gyakrabban győzött. Nem lehet, hogy a láthatatlanoknak ne legyen
szerencséjük, magyarázta Gig, hiszen a kártyajáték nem egyéb, mint
harc, és vajon léteznek-e jobb harcosok a láthatatlanoknál?
- Ülj le közénk, Eli! - hívott Harsona pipiskedve fésülve karmaival dús
pofaszakállát. - Hárman is lehet játszani.
- Nem szeretek veszteni, még a kártyában sem.
- Mérjük össze az erőnket pókerban! Tetszeni fog neked ez a játék! -
kiáltotta Gig. - Ebben is van olyan fogás, amikor az ember álcázza, a
lapjait, ami olyasmi, mintha láthatatlan lenne. Hasonlít arra, amit mi
csinálunk csata előtt. Ezt blöffnek nevezik. Kitűnő szórakozás blöffölni, és
taktikai húzásnak sem utolsó.
De pókerozni sem volt kedvem.
- Szeretnék négyszemközt beszélni Vándorral, barátaim.
Harsona sietség nélkül széttárta a szárnyát, és a kijárat felé indult.
Annyira összeszoktunk már vele, hogy nem volt szükség az
udvariaskodásra. A láthatatlanok viszont sokkal sértődékenyebbek. Gig
sem vette jó néven a dolgot. Barátságosan belebokszoltam a vállába. Gig
felderült, és sértődés nélkül távozott.
- Hogy érzed magad, Vándor? - kérdeztem.
Gunyoros szemével rám sandított. Mindennap egyre nehezebben tudta
mozgatni valamikor oly hajlékony nyakát. Már tüzet sem okádott, csak
gyér füst gomolygott elő a torkából. A Perseusból való indulás óta eltelt
rövid idő alatt a sárkány végigjárta a testi leromlás valamennyi stádiumát:
repülő lényből csú-szómászó, csúszómászóból fekvő lett. Nemsokára
kileheli a lelkét, gondoltam szomorúan.
- Hogy érzem magam? - kérdezte vissza szuszogva;
855
már a hangja, az egykori selypítve zengő hangja sem volt a régi. -
Rosszabbul is lehetnék. Túl nagy a . testem. Rám nehezedik a testem, Eli.
Nem szeretnéd, ha súlytalanná tennénk? Szabadon lebeghetnél a
levegőben.
- A fiatalságomat is vissza tudod adni?
- Ahhoz még a mi hatalmunk sem elég.
- Minek a súlytalanság fiatalság nélkül? A röpködő vénség talán jobb a
fekvőnél? Egyébként a mozgás hiányzik a legjobban. Egész életemben a
mozgásról álmodtam.
- Még akkor is, amikor sárkánnyá változtál?
- Nem, ez az az idő volt, amikor feltöltődtem, elteltem a mozgással,
amikor megmámorosodtam tőle. Az életemnek az a szakasza, amikor
testem lett, rövid volt, de olyan, hogy egy év sárkányéletért nem
cserélném el a korábbi létem ezer évét sem. Köszönet érte. Te adtad
nekem ezt a boldogságot, Eli.
- Úgy beszélsz, mintha búcsúzkodnál...
- Nem sok van már hátra. De a halálom előtt még szeretném meglátni,
hogy megszabadultok a • bajból.
- Nemcsak megláthatod, de segíthetsz is ebben. Levetítették neked Oan
kihallgatásának filmjét? A kém beismerte, hogy a ramírok az idővel
kísérleteznek. Tehát van olyasmi is, amihez nem értenek! Nem min-
denhatóak és nem mindentudóak. Egy olyan kozmikus civilizációval van
dolgunk, amely néhány millió évvel megelőzött bennünket a fejlődésben.
De szó sincs róla, hogy a ramírok valamiféle istenek lennének. Harcba
lehet szállni velük. Igaz, felkészületlenül kezdtük el a csatározást, és meg
is kaptuk a büntetésünket. De nem vonultunk vissza; persze nem is
tudtunk volna, hiszen az űrhajók mozgásképtelenek.
- Úgy lesz, ahogy akarod, Eli...
- Próbálj visszaemlékezni, hogyan rendelted az 856
akaratod alá a csillagokat és a.bolygókat. Tedd meg ugyanezt az
űrhajókkal! Keltsd-őket életre!
- Keltsem őket életre? Én, aki nem tudok mozogni? Nem jó helyen
kereskedsz, Eli!
- Igen, megöregedtél. De csak testben, az értelmed ifjú maradt! Hatalmas
agyad éppolyan élénken működik, mint egykor a Harmadik Bolygón. Állj a
fedélzeti számítógépek helyébe, Legfőbb Agy! Koncentráld magadban az
elemző műszerek és a végrehajtó gépezetek közötti összeköttetések
vonalait!
- Elfelejted, milyen nehézkes a testem!
- Megszabadítunk a testedtől! A korábbi állapotodat állítjuk vissza. Tudom,
hogy gyűlölted azt az életet. De az a szintén fogoly börtönőr élete volt. Én
pedig a barátaid megmentőjének a szerepét kínálom fel neked, akiknek
annyira szükségük van a segítségedre.
- Luszin el tudná végezni a visszaváltoztató operációt. De Luszin halott.
- Ellon fogja elvégezni. A demiurgoszok egyszer régen már elválasztották
ifjúi agyadat egy galakt testétől, s bizonyos, hogy most is képesek
lennének egy ilyen műtétre.
- Ellon megöl engem.
- A műtétet Orlan ellenőrzése mellett végzik majd el. Orlanban sem bízol?
- Benne igen. De azt szeretném, ha te is ott lennél. - Gyenge sóhajt
hallottam. A sárkány torkából már füst sem gomolygott elő. - Sietned kell,
Eli! Az élet már szökőfélben van belőlem...
Elbúcsúztam Vándortól, és Orlanhoz mentem.
857
4.
Orlan szobájában hatalmas, méltóságteljes szoborként terpeszkedett a
díványon Graciőz. Mindketten meglepődve néztek rám. Szerencsém volt,
hogy együtt találtam őket: nem kell kétszer elmondanom ugyanazt.
- Az agy és a test elválasztása tökéletesen lehetséges -jelentette ki Orlan.
- Több ezer év alatt jól kidolgoztuk azt a műtéti technikát, amelynek
segítségével kiemeljük az agyat a testből, és önálló életre keltjük...
Graciőz megcsóválta a fejét.
- Megint egy élő agyat akartok felhasználni egy olyan feladatra, amelyet
kitűnően elvégeznek a gépek is!
- A gépek működésképtelenek. Inkább büszkének kellene lenned, Graciőz,
hogy a természetes értelem bebizonyíthatja: a halott gép fölött áll!
- Keressünk meg Ellont! - javasolta Orlan. Ellon éppen a gravitációs
kondenzátort alakította
át: a kondenzátor burkolatán akarta létrehozni azt az erőteret, amely
mikroméretekben utánozza a novacsil-lag gravitációs terét. Szóltam
Ellonnak, hagyja abba a munkát, és készüljön fel egy sürgős műtétre.
- A sárkány állapota egyre rosszabb. Elveszítjük az agyát, ha nem
szabadítjuk ki az elöregedett testből.
- Nem lenne nagy veszteség, admirális.
- Ragaszkodom az operációhoz!
- Nem fogom megcsinálni! - Ellon mélyen ülő szeme villámokat szórt; a
demiurgosz hátat fordított nekünk, és visszament a kondenzátorhoz.
Orlan parancsoló kiáltása állította meg:
- Nem mondtam, hogy elmehetsz, Ellon!
Ellon mozdulatlanná dermedt. A törzse éppen az ellenkező irányba akart
szökkenni, de a feje lassan felénk fordult. Ellon mogorván azt dünnyögte:
858
- Talán engedélyt kell kérnem tőled a távozásra, Orlan?
Orlan elengedte a füle mellett a kérdést.
- Megtanítottak téged az ilyen műtétekre, \iern igaz? Az iskolában
Negyedik Birodalmi Kategóriájú Pusztítót akartak belőled faragni. Vagy
tévednék talán, Ellon?
- Kit érdekel, hogy mi mindenre tanítottak az emberek érkezte előtt! Most
az űrflotta főkonstruktőre vagyok. Nincs kedvem a nekem nem tetsző
kéréseket-teljesíteni.
- Ez nem kérés. Ez parancs, Ellon!
Ellon vad dühvei lángoló tekintetét rászegezte Orlan kékes fénnyel
foszforeszkáló, zárkózott pillantású arcára. Már beszéltem róla, hogy nem
értettem a két demiurgosz közötti viszonyt. Orlan nemegyszer zavartan,
bátortalanul viselkedett Ellonnal szemben; néha úgy tűnt, hogy a kegyét
keresi. Most láttam, hogy az emberekkel való barátságának a reakciója
nyilvánul meg ily módon. Valamennyi rangot eltöröltük, a de-miurgoszok
értékét is a személyes tulajdonságok határozták meg. Orlan ki akarta
mutatni, hogy szívvellélekkel az új rend mellett áll, de ezáltal túlzásokba
is esett, hiszen nem az anyatejjel szívta magába az egyenlőség érzését.
Amikor demiurgosszá lett, egy antipusztító vált belőle: szándékosan
megalázkodott, mintha így akarná ellensúlyozni, hogy korábban nagy
tekintélyű méltóság volt. Most pedig hirtelen mindketten megfeledkeztek
a nehezen elsajátított új viselkedési normákról. Az Első Birodalmi
Kategóriájú Pusztító előtt akaratlanul is földig hajolt a nyomorúságos,
negyedik kategóriájú szolga. A megzavarodott, mérges Ellon azonban
még most is megpróbált ellenkezni:
- Nem értelek, Orlan...
- Mikor kezdesz hozzá a műtéthez, Ellon?
Ellon nagy dübörgéssel rántotta vissza fejét a válla
859
közé. A tiltakozás más jelét már nem merészelte mutatni.
- Előkészítem a tápoldatokat...
Hórihorgas, hajlékony alakja alázatos meghajlásba görnyedt. A beálló
csendben felharsant Orlan ellentmondást nem tűrő hangja:
- Az operációt én fogom ellenőrizni, Ellon!
Orlan zajtalan lépteivel elsietett, de amíg a helyiségben volt, Ellon nem
mert kiegyenese/ini. Graciőz jóval nagyobbakat lépkedett nálam, de még
neki is több mint egy percre volt szüksége ahhoz, hogy utolérje Orlant.
Amikor én is odaértem, a demiurgosz már ismét a régi volt: nem az a
réges-régi, amilyennek nem sokkal előbb láttam, hanem az új „régi", az az
Orlan, aki közöttünk élt: szívélyes, udvarias jóságos tekintetű és meleg
hangú.
Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem:
- El tudom képzelni, Orlan, mennyire retteghettek tőled, amikor a
Legfelsőbb Pusztító kedvence voltál.
Hűvös, szenvtelen udvariassággal azt felelte:
- Az olyan régen volt, hogy már magam sem tudom, volt-e egyáltalán.
- Vándor nagyon fél a műtéttől; különösen amiatt van megrémülve, hogy
Ellon fogja operálni.
Néhány pillanatra ismét a Pusztítók Birodalmának dölyfös nagyura állt
előttem.
- Nincs mitől félnie. A demiurgoszokba már gyermekkorukban belenevelik
az engedelmességet és a pontosságot. Ellon kiemelkedő elme, de a
pontosság és a megbízhatóság tekintetében nem különbözik a többi
demiurgosztól.
Visszamentem a sárkányhoz. Éppen Romero beszélgetett vele. A társalgás
egyoldalú volt: Romero szokása szerint szónokolt, a szárnyait és lábait
erőtlenül szétterpesztő Vándor hallgatta. Ismét belém hasított a fájdalom,
olyan tehetetlenül hevert a földön a 860
nemrég még a pegazusokat, angyalokat és saját fajtestvéreit könnyedén
maga mögött hagyó sárkány. Vándor azon búslakodott, hogy ha egykori
hatalmának akár csak a töredékét visszakapja, az egyben az újbóli
mozdulatlan fogságot jelenti majd a számára. Romero ékesszólóan
próbálta megcáfolni az aggodalmát:
- Mit jelent az, hogy fogság, tisztelt és nagy bölcses-ségű barátom?
Valamennyien ennek az apró űrhajónak a foglyai vagyunk, s ezzel a
szomorú ténnyel meg kell békülnünk. És talán ön, kedves Vándor, nincs
jobban korlátozva a mozgásában ebben a szűk sárkányistállóban, mint
akkor, amikor a gonosz Harmadik Bolygón a kristálygömbbe volt zárva?
Annál is inkább így van ez, mivel ennek a nyomorúságos űrhajónak a
helyiségei is elérhetetlenek az ön számára. Nem a keserű fogság vár önre,
hanem a nagyszerű szabadulás. A jelenlegi, geometriailag meghatározott
börtönénél az újabb alig tíz méterrel lesz szűkebb. Ezzel szemben minden,
bármerre irányuló mozgásforma urává válik: ön fog parancsolni a
mechanikus és a fénysebesség fölötti gyorsaságú mozgásnak egyaránt.
Természetesen tudom, hogy nagyon hiányzik önnek a mozgás, szegény
barátom. Egymás előtt nem kell titkolnunk, hogy az a kevés
mozgáslehetőség is, amelyre az ön csodálatos, de túl nehéz teste eddig
képes volt, mostanra semmivé vált. De hamarosan a legtökéletesebb
szabadság birtokosává válik: nemcsak parancsolni fog az űrhajó
gépezeteinek, hanem saját testrészeiként magában egyesíti majd őket,
maga is űrhajóvá, gondolkodó, erőtől duzzadó, a teret köny-nyedén
emésztő űrhajóvá válik! Gyönyörű lesz ez a sors, az űrhajót irányító
központi agy sorsa!
Romero később megkérdezte, milyen benyomást keltett bennem a
szónoklata. Azt feleltem, hogy sok, kizárólag a sárkánynak szánt érv volt
benne, és a
861
sárkánydicshimnuszok rám nem hatnak. Paul gúnyos udvariassággal
parírozott, mondván: dicshimnuszokon nyilván az új életforma dicsőítését
értem, s bár a két szó hasonlít egymásra, sem ez, sem az nem volt a
beszédében. Egyébként akármit tartalmazott is .Romero szónoklata, a
kívánt hatást elérte. A sárkány csaknem boldogan nézett rám.
- Ma lesz a napja, Vándor - mondtam. - Ma túlesel a soron lévő
átváltozáson. Te vagy az egyetlen közöttünk, aki úgy változtatja a
külsejét, mint a nők a hajviseletüket. Egykor a hatalmas Legfőbb Agy
voltál, majd gyors röptű, hetyke szoknyavadász lettél. Ma új alakot fogsz
ölteni, elmélyült kutatóvá, energikus csillagvándorrá, az űrhajó nagy
hatalmú parancsnokává válsz.
- Köszönöm, Eli - suttogta a sárkány, és lehunyta a szemét.
•Ahogyan ígértem, jelen voltam a műtétnél. Nincs értelme, hogy leírjam a
lefolyását. Semmi olyasmi nem történt, ami meglepetést kelthetett volna.
Akkor viszont megdöbbentem, amikor először léptem be az Agy számára
kialakított helyiségbe. A szoba a Harmadik Bolygó galaktikus
megfigyelőtermére emlékeztetett: a sötétségbe belevesző kupolát, a
csillagos ég két félgömbjét, körbezáruló falakat láttam magam előtt... A
padló és a mennyezeLközött pedig csendesen lebegett egy félig átlátszó
gömb: ide tette át székhelyét barátunk, Vándor, aki örökre abbahagyta
vándoréletét.
Nem a szoba és nem a gömb látványa döbbentett meg: erre fel voltam
készülve. De nem azt a hangot vártam, amelyet meghallottam. Azt
hittem, a sárkány megszokott selypegő, szuszogó, gunyoros hangja szól
majd hozzám, hiszen megfeledkeztem róla, hogy Vándor, mielőtt szárnyas
vándorrá lett volna, másképpen
862
beszélt. És most a rég elfeledett, dallamos, szomorú hang szólított meg:
- Elkezdjük, Eli?
Nem tudtam, hogyan legyek úrrá a borzongásomon. A lehető legostobább
kérdést nyögtem ki, ami csak eszembe juthatott:
- Itt vagy? Jól érzed magad, Vándor?
A hang mosolygott; egy cseppet szomorú és egy cseppet gúnyos volt ez a
hangból sugárzó mosoly:
- Sehol nem szorít. Ellon az agyátültetés mestere lenne a Térgörbítő
Állomáson, ha nem semmisítettétek volna meg a Pusztítók Birodalmát. Jó
néhány géppel már felvettem a kapcsolatot. Nemsokára életet lehelek az
űrhajóba, Eli! Ellonnak rendbe kell hoznia az összeköttetést a
Kígyótartóva\, s akkor megpróbálom azt is mozgásra bírni.
- Vándor, Vándor... Hívhatlak így ezután is?
- Hívj, ahogy akarsz, csak ne Legfőbb Agynak. Nem akarom, hogy a
Harmadik Bolygóra emlékeztess.
- Te leszel a Hang - mondtam ünnepélyesen. - így fogunk hívni: Hang!
Jelentettem Olegnek, hogy elkezdhetjük a Galakti-ka centruma felé vezető
útvonal térképének a megrajzolását. Oleg után Graciőzt látogattam
meg,'leroskad-tam a díványra, fáradtan hátradőltem. Alaposan ki voltam
merülve.
- Segítségre van szükséged, Eli? - kérdezte résztvevőén a galakt. - Fel
tudom ajánlani...
Közbevágtam:
- Figyelemmel kísérted, Graciőz, hogy egykori Vándor barátunk, aki
most a Hang nevet vette fel, hogyan sajátítja el új szerepét? Nemsokára
már a fénysebesség fölötti tartományban is tudunk haladni. És a harci
térelnyelőink is életre kelnek... nélkülük
863
olyanok vagyunk, mint porszem a viharban. A Hangnak segíts, Graciőz!
Légy a segítőtársa! A galakt csodálkozva nézett rám.
- Mi rejlik a kérésed mögött, Eli admirális? Behunytam a szemem, egy
percig hallgattam.
Egyetlen világos gondolat sem volt a fejemben.
-Nem tudom, Graciőz... Homályos előérzetek... Az embereknél jelentősége
van az ilyesminek, de hogyan magyarázzam meg, mire gondolok, amikor
ezeket az érzéseket nem tudom szavakkal kifejezni? Te és a Hang egy
fajhoz tartoztok... Ez egyszerűen csak egy kérés, Graciőz...
A galakt nagyvonalú szívélyességgel felelt:
- Segíteni fogok a Hangnak, Eli.
5.
Senki nem tudta, milyen erők blokkolták le gondolkodó gépeinket, de az
biztos, hogy ezek az erők fokozatosan gyengülni kezdtek, és egyre
kevésbé jelentettek áthatolhatatlan akadályt. Engem csak az késztetett
csodálkozásra, hogy a gépek nem egyik percről a másikra kezdtek
működni - az előbb még használhatatlanok voltak, és most hirtelen
rendbe jöttek -, hanem mintha hosszú álomból ébredeztek volna. Még
nem tudták olyan gyorsan megoldani a feladatokat, mint korábban, még
kissé.ernyedten dolgoztak. De Ellon biztosított felőle, hogy a gépek
valamennyi régi jó tulajdonsága visszatér, amikor az akadályozó erők
végleg eltűnnek, és a dolog jelenleg afelé halad.
- Úgy beszélsz a számítógépekről, Ellon, mintha narkotikummal kábították
volna el őket, és most térnének magukhoz eszméletlen bódultságukból.
- Mi az a narkotikum? Valami sajátosan emberi dolog? Azt viszont
pontosan fogalmaztad meg, hogy 864
a gépek most térnek magukhoz a bódulatból. És amikor teljesen
felocsúdnak, nyugdíjba küldhetitek a gömbben lebegő kedvenceteket.
- Ennyire gyűlölöd a Hangot, Ellon?
Válasz helyett hátat fordított. A demiurgoszokat nem tanítják meg az
iskolában az emberi udvariasság normáira, azonkívül Ellon nem felejtette
el, hogy valamikor nagy reményekre jogosító pusztító volt.
A vele folytatott beszélgetés töprengésre késztetett. Azon a napon,
amikor a fedélzeti számítógépek ismét a régi erővel fognak működni, a
Hang feleslegessé válik. Ezt nem tagadhattam. Ugyanakkor viszont a
gondolkodó gépek üzemzavarai bizalmatlanságot ébresztettek bennem
irántuk. Túl könnyen és túl gyorsan romlottak el. A Földön senki sem hitte
volna, hogy az ilyen megbízható gépezetek, mint a fedélzeti
számítógépek, egyszerre tudnak működésképtelenné válni. A
számítógépek leárnyékolással történő védelmét hosszú évtizedeken
keresztül több tucat első osztályú mérnök dolgozta ki.
A leárnyékolásnak bármilyen körülmények között hathatósnak kellett
volna maradnia. A védő erőterek azonban a Pusztuló Világokban rosszul
működtek. Maga Ellon sem tudta garantálni, hogy az árnyékolás a jövőben
tökéletes lesz.
Ezeket a gondolataimat elmondtam Olegnek is. Megvonta a vállát.
- Semmi sem kényszerít bennünket arra, hogy lemondjunk a Hang
szolgálatairól, ha a számítógépek beindulnak. Miért ne helyettesíthetnék,
ellenőrizhetnék egymást, miért ne dolgozhatnának felváltva?
- Éppen ezt akartam javasolni. De Ellonnak aligha tetszik majd az ötlet.
Oleg halkan így felelt:
- Megígértem talán valakinek, hogy az lesz az elsődleges szempontom a
döntéseimkor, tetszik-e vala-
865
mi Ellonnak, vagy sem? Egyelőre még én vagyok az űrflotta parancsnoka,
és nem ő.
- Mi a terved? - kérdeztem. - Folytatjuk az utunkat a Galaktika központja
felé, vagy a flotta háromnegyed részének elvesztése miatt
visszafordulunk?
Oleg várt egy keveset a válasszal:
- Az expedíció feladatainak nagy részét nem teljesítettük. De fejjel a
falnak rohanni sincs nagy kedvem...
- Még a Pusztuló Világokban sem tudtuk megvalósítani, amit terveztünk -
emlékeztettem Oleget. - Hol van az aranoknak ígért darabka tiszta égbolt?
Attól a pillanattól kezdve, hogy az űrhajók ismét képesek voltak a
mozgásra, a legtöbbet ezen járt az eszem. A katasztrófa után ránk törő
rémület egyetlen vágyat ébresztett bennünk: minél messzebbre kell
menekülnünk erről az átkozott helyről. A félelem elmúlt, és újból előttünk
tornyosult a kérdés: segítsünk-e az aranokon? Hogyan vezessük ki ezt a
sanyarú sorsú népet a nyomorúságból? Nem volt ez számunkra
kötelesség, úticéljaink között nem szerepelt, hogy az utunkba kerülő
népek jótevői legyünk. Felderítőkként és nem kultúrhéroszokként jöttünk
ide. Nyugodt lelkiismerettel a sorsára hagyhattuk volna Araniát. De nem
volt nyugodt a lelkiismeretem. Kételyek között vergődtem. Ellátogattam a
megfigyelőpontra, és mindenről beszámoltam a Hangnak.
- Kockáztatni akarod a megmaradt űrhajókat, Eli?
^ A tér megtisztításának egy másik módját szeretném megtalálni. A
porfelhőket megsemmisítő Faltörő Kosi működésképtelenné tették, a
tiszta tér robbantás útján való előállításának kísérlete tragédiával
végződött. Az az érzésem, hogy a ramírok - ha valóban az ő kezük van a
dologban - először csak megállítottak bennünket, majd amikor látták,
hogy folytatjuk az erőfeszítéseinket, haragra gerjedtek, és megbüntettek
minket.
866
- De nem semmisítettek meg teljesen. Vagy nem tudták ezt megtenni,
vagy nem akarták. Az erre a kérdésre adott válaszban rejlik valamennyi
talány megoldása.
- Gondolkozni fogok rajta. De te is gondolkozz ezen, Hang!
Éjszaka, amikor Mary aludt már, hallgatagon járkáltam fel és alá a
szobában.
Ha a rafnírok nem voltak képesek elpusztítani bennünket, a dolog
egyszerű: nem elég ehhez az erejük. De mit jelent, hogy nem elég hozzá
az erejük? Csak egy halálsugarat indítottak el, de csapást tudtak volna
mérni ránk kettővel-hárommal is. És az űrflotta helyén csak izzón ragyogó
por terjengett volna! De nem akarták ezt! Teljesítették feladatukat,
elpusztították a Bika űrhajót, és hátat.fordítottak nekünk. De vajon milyen
feladatukat teljesítették? Nem engedték, hogy megsemmisítsük a bolygót!
Oan jelentéséből tudták, mi a szándékunk, és megakadályozták a
végrehajtását. De miért,zavarta őket a bolygó felrobbantása? Valamilyen
célja csak volt a tetteiknek! Kegyetlen Istenek! Vajon mi rejlik az
aranokkal szemben megnyilvánuló kegyetlenségük mögött?
Egyszer csak Mary lépett hozzám ijedten, majd megkönnyebbülten
mosolyogva azt mondta:
- Itt vagy? Felébredtem, és rögtön arra gondoltam, valami újabb baj
történt, ha elmentél.
- Mary! - fordultam hozzá. - Felelj nekem: 'mit gondolsz, miért kegyetlenek
a Kegyetlen Istenek? Talán a kegyetlenség összeegyeztethető a
hatalommal, a mérhetetlen erővel? A pszichológusok úgy tanítják, hogy a
kegyetlenség a gyengeség és a gyávaság megnyilvánulása!
- Túlságosan emberi tartalmakat vetítesz ki a csillagközi kapcsolatokra -
vetette ellen mosolyogva Mary. - Mi mindennek elmondtad Oant is: spion.
diver-
867
záns, áruló!... Nem túlzottan földi fogalmak ezek itt a Galaktika
középpontja tájékán?
- Nem a szokásokról van szó, hanem a logikáról. Nem lehet más a
ramírok logikája sem, mint a miénk!
- Akkor miért különbözik a te meg az én logikám? Mindig azt szoktad
mondani, amikor valamit nem értesz nálam: „Ez a te női logikád!" És
közben fintorogsz, mintha vadalmába haraptál volna.
Elnevettem magam. Mary képes volt bármilyen vitát a neki tetsző irányba
fordítani.
- Olyan csontot vetettél elém, amelyen sokáig fogok rágódni. Rendben
van, Mary! Megpróbálom nem túllépni annak a szerény kis helynek a
határait, amely a világmindenségben az emberiségnek van kijelölve.
Elfogadom, hogy számtalan logika létezik, közöttük a te női logikád is. A
gondolkodás koordináta-rendszerének fogom őket nevezni. Előre
elfogadom azt is, hogy a mi gondolkodásunk koordináta-rendszere nem
hasonlít a többire. A következőt fogom tenni, Mary. Egyik koordináta-
rendszert a másikra vetitem ki, az egyik gondolkodástípusból átlépek a
másikba. Aztán megvizsgálom, milyen törvények maradnak változatlanok,
melyeknek nincsenek variánsaik. Megvizsgálom, melyek a logika és az
etika legáltalánosabb törvényei, amelyek a gondolkodás valamennyi
formájára egyaránt érvényesek. Megkeresem az általános csillagközi
logikát, az általános csillagközi erkölcsöt! És ha akkor sem értem meg,
miért harcolnak ellenünk a ramírok, akkor Eli admirális képességei
hajítófát sem érnek. Látod, ilyen következményei lesznek az
élcelődésednek.
- Nagyon örülök, hogy az élcelődéseim gyorsabb működésre késztették
amúgy is nyugtalan agyadat, Eli.
Mary elment, hogy folytassa az alvást, én pedig tovább járkáltam a
szobámban, és ötletváltozatok
tucatjait vetettem fel. s cáfoltam meg magamban. Egy gondolat azonban
megállásra kényszerített. Tudtam, hogy azonnal ellenőriznem kell.
Bementem a Hang helyiségébe. A szobában Graciőz is ott sétálgatott.
Gyönyörködve figyeltem a járását. A galaktok nem járnak, hanem
méltóságteljesen vonulnak. Akkor sem tudnék így mozogni, ha nagyon
akarnék. Kisiskolás koromban gyakraii korholtak: „Úgy rohansz, Eli,
mintha parázs lenne a fenekedben." Azóta már nyugodtabb lettem, de
most is csak járok, futok, száguldozom, a helyemet változtatom, ám
semmiképp sem méltóságteljesen vonulok. Az istenekhez való
hasonlatosság, ahogyan Romero nevezi Graciőz egész tartását, soha nem
lesz a sajátom.
- Barátaim - szólítottam meg őket. - A főparancsnok kiadta az utasítást,
hogy folytassuk utunkat a Galaktika centruma felé. A sérült űrhajót nem
tudjuk magunkkal vinni. Ha egyszerűen elnyeletnénk, az ismét kihívhatná
ismeretlen ellenségeink haragját. Oleg fel akarja robbantani az űrhajót. De
nekem más ötletem támadt. Nem kellene inkább fokozatos, lassan izzó
elnyeletéssel megsemmisíteni a Kos űrhajót? A Föld közelében gyakran
alkalmazzák ezt a módszert, mert attól tartanak, hogy az egy pillanat alatt
végbemenő anyagelnyeletés megbontaná az égitestek egyensúlyi
állapotát.
A Hang még a mondókám befejezte előtt mindent megértett.
.- Azt reméled, hogy a lassú anyagelnyeletés ellen a ramírok semmit sem
fognak tenni? Magukkal a Kegyetlen Istenekkel akarsz kísérletezgetni?
- Átgondolt kérdést akarok hozzájuk intézni, és átgondolt feleletet akarok
kapni. Nincs más érintkezési lehetőségünk velük, csak a kísérletezés. El
tudod-e végezni, Hang, az anyagelnyeletést úgy, hogy közben megfelelő
távolságban legyünk a Kos űrhajótól?
869
- A távolság nem jelent számomra akadályt. Oleg megparancsolta a
Baknak és a Kígyótartónak,
hogy az optikai láthatóság határáig távolodjanak el a Kostól; a két
megmaradt teherűrhajót még messzebbre irányítottuk. Oleg nyugodtnak
látszott, de tudtam, hogy nagyon ideges. Ha az ellenség újból elindítja a
sugarat, a távolban lévő űrhajók épségben maradnának, csak a Kos
pusztulna el, amelyre így is, úgy is ez a sors vár.
De az újabb akció feletti dühükben a ramírok nem akarnának-e egyúttal
velünk is végezni? „Túl emberi tulajdonság a harag" - nyugtatgattam
magam, így' hárítva el az állandóan visszatérő gondolatot a ramírok
dühéről.- De a nyugtalanságom sehogyan sem akart elmúlni. Gondoltam,
hogy meglátogatom a Hangot, de előbb benéztem a parancsnoki terembe,
ahol éppen Oszima intézkedett. Az volt -a feladata, hogy az űrhajóval
megfelelő távolságban körözzön a Kos körül, és a legcsekélyebb veszély
láttán ész nélkül mentse az irháját. Oszima nagy hozzáértéssel tartotta az
űrhajót a megadott pályán, és riadókészültséget tartott menekülés
esetére is.
A Hang megfigyelöhelyiségében a körbefutó falak mentén Graciőz, Orlan
és Romero járkált. A Hang közölte velünk az örömhírt, hogy a kísérlet
sikeresen folyik. A Kos lassan enyészik el, üres térré változva át. Nagyobb
ellenállás nem észlelhető.
- Ezt hogy értsem, Hang? A nagyobb ellenállás azt jelenti, hogy újabb
csapást mérnek az űrflottára. Magunk is látjuk, hogy még nem
semmisítettek meg bennünket. *
- Valamilyen akadályozást érzek, Eli. A végrehajtó gépezetekhez intézett
utasításaimat lelassították. Csak mikromásodpercnyi a különbség, de ezt
is érzem. Valamilyen fékezőerők...
- Lassítsd le az anyagelnyeletést, aztán ismét erő-870
sítsd, de fokozatosan. Közben ellenőrizd, hogyan változnak a fékezőerők.
Amikor az elnyeletés lelassult, a fékezőerők is eltűntek, majd amikor az
űrhajó elemésztése felgyorsult, azok is érzékelhetővé váltak. Egyszer csak a
Hang panaszkodni kezdett, hogy ha még tovább gyorsítja a folyamatot, a
gépek nem hajtják végre az utasításokat.
- Robbanástól tartasz? Vagy attól, hogy leblokkolnak?
- Én nem vagyok számítógép, engem nem lehet leblokkolni! De a,végrehajtó
gépezetek megtagadhatják a parancs teljesítését. - Majd emberi módon
tréfálkozva hozzátette: - Nem tudom elfordítani a kal-lantyút.
Visszamentem a parancsnoki terembe. A Kos még izzott, olyan volt, mint egy
apró, fénylő borsószem. Annyira jól láttuk, amennyire még semmit sem a
Pusztuló Világokban: a haldokló Kos űrhajót és bennünket már nem egy
porköd, hanem tiszta tér választott el egymástól; az egykori űrhajó változott
térré.
Olga a szomszéd karosszékben csendesen megsiratta a hajóját. Nem hiszem,
hogy korábbi életében valaha is sírt volna. De ezekben a napokban
valamennyiünk idegei a pattanásig feszültek. Olga fejére tettem a kezemet.
- Inkább örülj, Olga! Az űrhajód pusztulása talán elősegíti, hogy megmentsük
az aranokat.
- Ha ez tréfa akar lenni, Eli, akkor aligha illik a helyzethez.
- Ez az igazság. Mégis el fogjuk nyeletni azt a bolygót, amely miatt az ürflotta
háromnegyed része elpusztult.
Elmondtam újabb tervemet. Az űrhajó, elnyeletése és a tér egy darabjának
ezután bekövetkező kitisztulá-sa nem váltotta ki az ellenség visszacsapását.
Nem azért történt-e ez így, mert a ramírok csak a gyors
871
anyagelnyeletést nem tűrik? A Faltörö Kos tevékenységét
megakadályozták, a Bikával kegyetlenül elbántak. A Kos viszont békésen
elparázslott, a helyén szabad tér keletkezett. Nem akadályozták meg,
bosszút sem álltak rajtunk. A Hang csak akkor érzett növekvő ellenállást,
amikor felgyorsította a folyamatot. Egy pontosan megfogalmazott kérdést
tettünk fel a ramí-roknak, és ők hasonló pontossággal válaszoltak: a tér
semmilyen felrobbantása felett nem hunynak szemet. Valamilyen, okból a
gyors folyamatok nem tetszenek nekik.
- Valószínűleg a gyors folyamatok hirtelen változtatják meg az egyensúlyi
állapotot - jegyezte meg Olga.
A szerencsétlen bolygó ugyanazon a pályán - az Arania és a Három Nap
között félúton - száguldott, ahová erőszakkal kitaszigáltuk. Már nem volt
kétségünk afelől, hogy az ellenségnek tökéletesen mindegy, hol
helyezkednek el a bolygók. Csak az a fontos számukra, hogy ne
robbanjanak fel. Pedig könnyebb felrobbantani egy bolygót, mint
elpárologtatni: a harci anyagelnyelők odacsapnak, új tér kezd el
szétterjedni, és az űrhajónak máris bottal lehet ütni a nyomát. A lassú
anyagelnyeléshez nemcsak hosszú időre volt szükség, hanem külső
katalizátorok segítsége nélkül még rosszul is haladt a folyamat. Nem
lehetett egyszerűen csak alágyújtani a bolygónak, majd otthagyni: a
parázslás hamarosan kihunyt volna. Oleg nagyot sóhajtva azt mondta:
- Fel kell áldozni egy teherűrhajót.
- Kettőt! - kiáltott fel Oszima. - Teljesen meg kell szabadulnunk ezektől!
Mint hadiűrhajó-kapitány, csak üdvözölni tudom az ilyen döntést. A
teherűrhajók nehezen irányíthatóak a fénysebesség fölötti tartományban.
Most pedig hiába pusztulnak el egymás után.
872
A parkba mentem. Zuhogott az eső. Itt már késő ősz volt. Az űrhajó többi
helyiségében nincsenek évszakok, nem változik a hőmérséklet, a
légnyomás, a páratartalom, olyan időjárás nélküli állapotok uralkodnak,
amelyek a leginkább kedveznek az élettevékenységnek. De néha
szükségem van arra, hogy végigverjen az eső, hulljon rám a hó, hogy
szemembe vágjon a szél, és erezzem a tavasz párás illatát. Az olyanok
számára, mint én, a földi rendszer szerint váltakoznak az évszakok a
parkban. Arra viszont nem emlékszem, tiogy a parkban valaha is sétáltak
volna a demiurgo-szok vagy a galaktok. Egyszer elhoztam magammal ide
Orlant. Hóvihar dühöngött, Orlan összehúzta magát, didergett, majd
csodálkozva kérdezte: „Csak nem tetszik az embereknek ez a
szörnyűség?" Graciőzre pedig szót sem érdemes vesztegetni. Olyan sietve
zárkózik el egy parkbeli sétától, hogy közben már nem is hasonlít az
istenekre. Néha az jár az eszemben, hogy a mindenfajta mesterségest
gyűlölő galaktok természete kettős. Ügybuzgóan óvják
halhatatlanságukat, melegházi körülményeket teremtenek maguknak,
nehogy a halhatatlanságot bármi is veszélyeztesse. És talán a
halhatatlanságukban nincs mesterséges- elem? Magasrendű, nagyszerű,
de mégis mesterséges? Valamennyi élőlény közül csak ők teremtették
meg a halhatatlanságot. Igen, nekik sikerült...
A park egyik útja a temető-hűtőkamra felé vezetett. Odaléptem Luszin
szarkofágjához, gyengéden néztem halott barátomat. Luszin, mondtam
neki gondolatban, soha nem bocsátanád meg nekünk, ha csak úgy
elmenekülnénk innen, azt mondanád, ha meg tudnál szólalni: „Nem azért
indultunk el erre a hosszú útra, hogy mentsük az irhánkat, az a dolgunk,
hogy segítsünk a ránk szoruló szerencsétleneken. Milyen emberek
lennénk különben, miért kellett nekem meghalnom, ha nem így van?"
Igazad van, Luszin, igazad
873
van! Ne felejtsd el, én egyetértek veled, már nem gondolok a bosszúra,
bár nem tartozom azok közé, akik mosolyogva megrándítják a vállukat, ha
arcul csapják őket. Miért nem tudsz életre kelni, Luszin, miért? Örülnél az
új helyzetnek: a hatalmas bolygó lassan szétolvad, körülötte növekszik a
tiszta, átlátszó tér, ez már nemcsak, egy darabka tiszta égbolt, Luszin, ez
már egy egész világos kupola.
Aztán leültem az Oannal szemben álló székre, vele is beszéltem, de más
hangon, mint Luszinnal. Gyilkos vagy és kém, mondtam neki, de
megértelek: kaptál egya feladatot, teljesítetted, a gazdáid elégedettek
lehetnek veled! De amikor zavartalanul sugározhattad gondolataidat az
agyunkba, legalább sejtethetted volna velünk, hogy a robbantás útján
való anyagelnyelés nem lesz jó, a lassú elnyeletés viszont nem zavar
benneteket. Miért hallgattál? Ki vagy te? Kísértet talán, aki egy élőlény
külsejét öltötted fel? Magas fokú anyagisággal bíró fantom, aki a ramírok
civilizációjának fejlettségéről tanúskodik? Túl gyorsan elmentél, Oan, nem
adtál rá időt, hogy kibeszéljük magunkat veled! Kár, pedig elmondhattad
volría a téged küldőknek, hogy az emberek és csillagbarátaik el fognak
menni a Pusztuló Világok elátkozott csillagképéből, hogy eszünk ágában
sincs a késnek ugrani, hogy nem csinálunk több robbantást. De azt nem
tehetjük meg, hogy ne segítsünk a szenvedőknek, nem tehetjük meg,
ennyi az egész, ilyen a természetünk. Túl korán pusztultál el, alávaló, mi
mindent mondhattam volna még el neked, ha képes lennél meghallgatni!
Gyakran voltam elégedetlen, felháborodott életemben, sokszor gerjedtem
haragra, de gyűlöletet először érzek a szívemben, és azt irántad érzem!
Gyűlöllek, gyűlöllek!
Ilyesmiket mondtam felindulásomban, már arra sem emlékszem, hogy
gondolatban beszéltem-e, vagy szavakkal, Oan pedig csak függött
előttem, széttárva 874
tizenkét lábát, kidüllesztve a hasát, felszegve három-szemű fejét, két alsó
szemét becsukta, a felső, a nem is olyan régen még gonoszul, áthatóan
villogó szeme fakón fénylett, mintha hártya borította volna, a fején égnek
meredtek a hajszálai, azok a különös, ujjvastag-ságú hajszálak, amelyek
hüllőtestre is, kézre is emlékeztettek. .. És a haja sűrűjében ott rejtőzött
egy apró, bíborvörös, kigyulladni már nem tudó kis szikra... Ezen az estén
Mary azt kérdezte tőlem:
- Hol voltál, Eli?
- Sétáltam a parkban.
- És persze a temető-hűtőkamrában is üldögéltél egy kicsit?
- Miért mondod, hogy „persze"?
- Néha félek tőled, Eli. Valami vadságot érzek benned. A halottkultuszt.
- A halottkultuszt? Ezt én sem tudtam magamról.
- Hát elfelejtetted, hogy a Földön órákon át ültél a Panteonban? És engem
is magaddal vittél. A nagy ősök termében pedig megfeledkeztél rólam, és
úgy meredtél a szobrokra, mintha imádkoztál volna hozzájuk.
Hangosan félnevettem.
- Nem1 is gyanítottam, hogy ezt te imádságnak nézed! De igazad van,
erős bennem az ősök tiszteletének érzése. Nem olyan vagyok, mint egy
sehonnai tökfil-kó, aki nem ismeri a rokonait. Mindig érdekelt a
történelem.
- Érdekelt a történelem! Romero úgy tartja, hogy mit sem tudsz a
történelemről, és én egyetértek vele. Még én is többet tudok az ősökről,
mint te. Nem, te egész valódban a jövőre figyelsz. Testben itt vagy
mellettem, a gondolataid pedig valahol az elkövetkező expedíciók, harcok,
tárgyalások körül járnak, a még feltáratlan helyek, a meg nem épített
űrhajók környékén bolyonganak. Néha úgy hiányzol nekem, Eli. Hi-
875
szén én mindig itt vagyok, itt és most, te pedig máshol és a jövőben.
Aztán amikor észbe kapsz, hogy ez így nem mehet tovább, rohansz a
temetőbe, mintha bűnbánatot akarnál tartani, vagy gyónni-szeretnél.
- Mégis mit akarsz tőlem, Mary? Nagyon szelíden azt válaszolta:
- Azt szeretném tudni, mi visz téged a holtakhoz... Igyekeztem, hogy a
feleletem vidáman hangozzék:
- Magad mondtad meg: bűnbánatot tartani járok oda, vagy esetleg
gyónni. Csakhogy az én gyóntatóim örökké hallgatnak. Valószínűleg nem
hisznek a bűnbánatom őszinteségében.
6.
Az ürflotta Łihagyta a Pusztuló Világok csillagképét. Egy ideig még
gyönyörködtünk az elenyésző, tiszta teret teremtő bolygó színpompás
látványában. Szándékosan használom a „színpompás" és nem a „nagy
hatású" szót. Nem volt ez nagy hatású látvány: nem láttunk sem vakító
tüzcsóvát, sem izzó gáztömegeket, sem gázvihart. A bolygó fakón
fénylett, ennyi volt az egész. De amikor távolabb kerültünk tőle,
megláttuk a bolygót övező fénykoszorút. Az újonnan létrehozott tér volt
ez, egy lassan szélesedő, tiszta égboltdarab. Amit megtehettünk, meg is
tettük.
Aztán ismét feltűntek a már ismerős tájak. Kitéptük magunkat a
porrengetegből, tiszta tér vett körül bennünket, amelyet sűrűn és
szabálytalanul pettyeztek be a csillagok. Előttünk pedig, nem háboríttatva
a ködfelhők sötétjétől, fenyegetően ott komorlott egy hatalmas
csillagmáglya, a Galaktika központja.
Korábban a szabadidőmet a csillagokat ábrázoló képernyők előtt
töltöttem. Most lett volna mit 'néznem, de csak ritkán ültem a képernyő
elé. Mindennél 876
jobban foglalkoztatott Ellon munkája, a tervezőterem, ahol az
időkondenzátoron dolgoztak.
Külsőleg ez egy autoklávszerű, vastag falú edényre emlékeztetett. De a
térelnyelők által táplált, ideirányított elektromostöltés-gerjesztők és a
gravitációs gépezetek kivezető csövei láttán rögtön mindenki előtt
világossá vált, hogy ez a szerkezet nem autokláv. Persze csak akkor, ha
az ember nem gondolt arra, 'hogy az autoklávokban valami anyagi
természetű dolgot szoktak összesűríteni, itt pedig magát az időt
gerjesztették és sűrítették. Ennyi hasonlatosság kétségtelenül volt.
- Befejeztük a munkát, admirális! - kiáltott fel egyszer Ellon. - Ennek a kis
gömbnek a belsejében egy apró anyagdarab van, amely nem nagyobb
egy hidrogénatomnál. Ám ennek az apró darabkának a súlya több mint
ezer tonna!
Vitába szálltam vele, mondván, hogy elméletileg lehetetlen az ilyen
sűrítés, mármint akkor, ha a szóban forgó tömeg nem elég nagy, nem éri
el három-négy nap méreteit. Ellon vad tekintetet vetett rám.
- Mit érdekelnek engem az emberek alkotta elméletek, admirális! Azokat
csak tanulmányozzák a ramírok, ők nem haladtak meg benneteket a
novacsillagok természetének feltérképezésében. Ezért próbálják a
birtokukba venni a novacsillagok energiáját- ahhoz, hogy időutazásokat
tegyenek. Mi viszont itt alakítjuk át az időt. Amikor bekapcsolom ezt a
szerkezetet, ezt a mini novacsillagot, az oda bejuttatott részecskék a
távoli múltba vagy a még távolabbi jövőbe száguldanak át.
- Mi magunk nem megyünk véletlenül a részecskék után?
Ellon megvetően nézett végig rajtam.
- A Kegyetlen Istenekkel tévesztesz össze engem? Én nem vagyok olyan
fafejű, mint ők. Kísérletezget-
877'
nek, próbálkoznak! Bedugták a fejüket az üveg nyakába, akár a parafa
dugót, aztán kivágódtak belőle, egyenesen a jövőbe, de ott sem tudtak
megkapaszkodni, és mint a kő, zuhantak vissza! Mit gondolsz, miért
kapcsoltam oda a mi mini novacsillagunkhoz a gravitációs spirál
vezetékeit? Az átalakított időt hordozó részecske messzi tájakra repül, de
csak akkor válik észrevehetővé, amikor a jövőben vagy a múltban eljön az
erre előre megadott idő. A jövőbe repülni egyszerűbb, ezért ezt próbálom
meg először.
Már kifelé mentem a teremből, amikor Ellon megkérdezte:
- Meg vagy elégedve, admirális, a két fedélzeti számítógép működésével?
- Nincs semmi kifogásom.
- Akkor miért az a lebegő Agy irányítja őket? A gondolkodó gépeket az
emberek találták fel, a testtől elválasztott agy a mi irányítási módszerünk.
Nem találod furcsának, admirális, hogy éppen én, a demi-urgosz kérlellek
téged, az embert, hogy ismét az emberek irányítsák az űrflottát?
Nem találtam furcsának. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb Ellon ismét a
Hang leváltását fogja követelni. Már ismeretségük első perceitől fogva
kifejezett rosszindulatot mutatott a sárkány iránt, és ez most leplezetlen
gyűlöletbe csapott át. Biztos vagyok benne, hogy a demiurgosz Vándor
átalakulását úgy tekintette, mintha a Hang most őelébe vagy fölé került
volna, s mindezt még ő segítette elő. Ellon mérhetetlen hiúságán nagy
csorba esett.
Megmagyaráztam neki, hogy a Hang nem irányítja a számítógépeket,
hanem a tartalék, a helyettes szerepét játssza, és jó lenne, ha nem egy,
hanem még jó néhány ilyen tartalék állna a rendelkezésünkre. Éppen
ezért van tanulóként mellé állítva Graciőz, s az űrhajó irányításának ez az
új módja nem az én, hanem a 878
parancsnok utasítása alapján történik... De Ellon félbeszakított:
- Graciőz csak hadd tanuljon. Kedvenc galaktotok egész halhatatlansága
kevés ahhoz, hogy a számítógép funkcióit elsajátítsa. De ez a levegőben
úszó Agy felesleges.
- Tárd a Hanggal kapcsolatos kételyeidet az egész . személyzet elé. Ha az
ellenszenvedet megalapozottnak
ítélik...
- A rokon- és ellenszenvemet nem tárgyalom meg senkivel. Ám ha a
számitógép elromlik javítsátok meg magatok, vagy érjétek be a titeket
annyira elbűvölő Hang szolgálataival. Én nem fogom többé a talpát nyalni!
. Este Irina látogatott meg bennünket.
- Elivel szeretnék beszélni - mondta. Mary felállt, de Irina visszatartotta:
- Maradj. A jelenlétedben könnyebb lesz elmondani a kéréseimet az
admirálisnak. Valószínűleg sejted is, Eli, miről akarok beszélni.
- Hogy miről; azt nem tudom, de hogy kiről, azt sejtem. Ellonnal van
kapcsolatban a dolog, nemde?
Irina idegesen tördelte a kezét. A sudár, gyors mozgású, mindig
türelmetlen lány annyira emlékeztetett az apjára, hogy ha férfiruhába
bújik, könnyen a fiatal Leonyidnak nézhettem volna. Tudtam, hogy
alaposan nekem fog esni, és már gondolkoztam, hogyan védekezzek a
szemrehányásai ellen.
- Igen, Ellonnal van kapcsolatban! Miért nézed le annyira őt, admirális?
Ezt a vádat azért nem vártam.
- Nem viszed túlzásba, Irina? Mi valamennyien, Oleg is, én is, a kapitányok
is olyan tisztelettel...
- Oleggel más a helyzet! A te tiszteleted Ellon iránt viszont nem más, mint
tartalom nélküli szó, mint közömbös jelzőhalmaz: „Nem hétköznapi figura,
le-
879
hét, hogy zseniális, valamely mértékben kiemelkedő..." Ő pedig nem
lehet, hogy zseniális, hanem valóban az, nem valamely mértékben,
hanem minden mértéken felülállóan kiemelkedő. Ki képes mindarra,
amire ő?
A beszélgetés hangneme komoly lett, és én is komolyan válaszoltam:
- Viszont Ellon nem képes sok olyasmire, amire mások. Az űrhajóinkon
nincsenek olyanok, akik ne lennének kiemelkedöek valamilyen területen.
Az expedíció tagjai közé kizárólag különleges képességű embereket
válogattak be. Szerinted talán Kamagin hétköznapi ember? Vagy az
édesanyád?
- Ellonról beszélek, nem az anyámról vagy Kama-ginról. Ellon igazi, mély
és nem szavakban megnyilvánuló tiszteletet érdemel.
- Mit akarsz tőlem? *
- Miért részesíted előnyben vele szemben a sárkányt?! - támadt rám Irina.
- Ezt az undorító csúszó-mászót valamennyiünk fölé helyezted! A sárkány
alig-alig tudta helyettesíteni a számítógépeket, s most, amikor azok már
rendesen működnek, összekeveri az utasításaikat. A Hang a
számítógéppel együtt rosz-szabb, mint a számítógép egymagában!
- Egyszer már felmondták a szolgálatot a gépek...
- No és aztán? Még tízszer is elromolhatnak, és majd tízszer is megjavítjuk
őket! Egyszerűen sértő a ragaszkodásod a sárkányhoz! Meg tudod ezt
érteni?
- Mást nem tudok megérteni, Irina. Miért gyűlöli annyira Ellon az egykori
Vándort?
- Inkább azt kérdezd meg, hogy én miért nem állhatom a sárkányt!
- Rendben van: miért nem szereted a Hangot?
- Nem szeretem, és kész! Ez a pontos felelet. Mar a Harmadik Bolygón is
undorodtam tőle! Brrr! Hatalmas hústömeg, és még büdös is!
880
- Azóta megváltozott, Irina.
- Valóban, megöregedett, már nem lobban szerelemre állandóan, igaz,
nincs is kivel vagy mivel. De a szagát elhozta ide is! Én befogtam az
orrom, ha elmentem a sárkányistálló mellett, te pedig órákat töltöttél ott.
- Fogalmam sem volt arról, hogy a sárkány ennyire kellemetlen
számodra.
- Olegnek sem kellemes, de ő ebben is engedett, ahogy mindig
mindenben enged, ha rólad van szó. Te csak magadra gondolsz, mindenki
mást figyelmen kívül hagysz.
Megcsóváltam a fejem.
- Ez súlyos vád, Irina!
- De igaz! Luszin a kutyán kívül még két macskát is magával akart hozni.
De valaki elárulta neki, hogy ki nem állhatod a macskákat. Direkt
utánajártunk, va+ lóban így van-e. Kiderült, hogy igen. Ezek után Luszin
meg sem mert nyikkanni a macskákat illetően. De te vajon megkérdezted,
kedveli-e Luszin a tűzokádó dinoszaurusz társaságát?
- A sárkány nincs többé, Irina. De van egy gondolkodó Hang, amely a két
fedélzeti számítógép munkáját egyezteti. Ha ez az egyeztetés rosszul fog
menni, leváltjuk a Hangot, és régi katonai nyelven szólva tartalékos
állományba helyezzük. Nincs más megoldás, ezt kell tenni.
Irina felállt. Szóltam neki, hogy maradjon.
- Azt mondtad, Oleggel más a helyzet. Ezt hogy értsem?
A lány szeme könnybe lábadt.
- Oleg már nem az, akinek őt azelőtt ismertem. Te lettél az űrflotta első
embere, Eli. Mindenkit magad alá gyűrtél. Oleg már megbékült ezzel.
Büszke voltam rá, most pedig fáj a szívem érte. Azt mondtam neki: az én
apám is repült Elivel, de soha nem engedte meg,
881
hogy így parancsolgasson neki. Oleg azt hiszi, hogy mindezt csak
kitaláltam.
- Elég sok kitaláció van abban, amit mondasz, ez igaz.
Irina távozása után hallgatagon járkáltam fel és alá a szobában. Mary
vidám pillantással nézett rám. Mérgesen rádördültem:
- Még örülsz is neki, hogy veszekedés robbant ki? Hogy az Oleggel való
barátságunkat így félremagyarázzák?
Mary olyan magával ragadó kacagásban tört ki, hogy engem is elfogott a
nevetés.
- Annak örülök, hogy néhány nem túl kellemes, de igaz szót hallottál
magadról. Már én is sokszor el akartam mondani neked ugyanezt, de te
annyira a szívedre veszel minden semmiséget... Egyébként én
tanácsoltam Luszinnak, hogy ne hozza el a macskákat.
- Rosszul tetted! Elviseltem volna a macskákat az űrhajón. Megbékültem
volna a dologgal...
- Éppen attól tartottam, hogy erőszakkal kénysze-ríted magad arra, hogy
megbékélj valamivel.
- Elég már a macskákból, valóban ki nem állhatom őket! Inkább azt
mondd meg: mit tegyünk?
- Abból, amit hallottunk, az a legfontosabb, hogy a számítógépek és a
Hang munkájában koordinációs zavarok léptek fel. Ha ez igaz, akkor ez
komoly dolog.
- Megyek és ellenőrizem - feleltem.
A megfigyelőfülkében Graciőz sétálgatott a fal mellett. A megszokott,
sietség nélküli komolyságával látta el új feladatait. Ezek egyelőre abban
álltak, hogy a Hanggal beszélgetett az égvilágon mindenről.
- Mondd, Hang - szóltam -, hogy megy a munka a gondolkodó gépekkel?
- Mindkét számítógép túl lassú - panaszkodott a Hang.
882
- Te gyorsabban tudod kiszámítani a különböző változatokat?
- Nem vagyok annyira ostoba, Eli, hogy ezt állítsam. A számítógépnél
lehetetlen gyorsabban számolni. De már elmondtam neked, hogy én nem
veszem sorba a lehetséges változatokat. Én rögtön megtalálom a
feleletet.
, - Igen, már mondtad. De hogyan lehetséges ez?
- A változatok egyszerre jelennek meg bennem. Az a dolgom, hogy
kiválasszam közülük a helyeset, míg azok, amelyeket félretettem, már el
sem hatolnak a tudatomig. Egészében értékelem őket, nem veszem sorba
az okokat és az okozatokat. A számítógép még nem is számolta végig az
összes lehetséges változatot, amikor én már tudom az eredményt. Ez
kissé megzavarja a munkáját, de még egyszer sem térített el bennünket a
helyes útról.
Graciőzhöz fordultam.
- Te is kész eredményekben gondolkozol, s nem a változatokat hasonlítod
össze?
- Igyekszem azt tenni, Eli - válaszolta a galakt méltóságteljesen, akár egy
királyi fenség.
Mindez tehát nem ugyanaz volt és nem úgy játszódott le, ahogyan Irina
elképzelte. Megkerestem Ole-get, aki behívott a szobájába. Még soha nem
voltam nála, a találkozásainkra eddig a szolgálati helyiségekben került
sor. A szoba közepén egy kerek asztal állt, körülötte székek, a falakon
híres csillagutazók képei függtek, közöttük az enyém is. Nézegettem egy
kicsit André képét: dús, csaknem lángolóan vörös haja ke-rétbe foglalta
sápadt, finom arcát, a szeme nevetett. Ifjúkorában nagyon hasonlított a
mai Olegre, csak most már a göndör fürtök kimentek a divatból.
- Az Ohrán készítették a fényképet?
- Nem, hanem azon a napon, amikor kiszálltatok a Szigmára, ahol az
apámat elrabolták a láthatatla'-
883
nők. Vera hozta el a képet az anyámnak, amikor te Olgával és Leonyiddal
a Perseus felé folytattad az utat. Mit akartál mondani, Eli?
Beszámoltam Ellon követeléseiről és Irina kéréseiről. Oleg
arcizomrándulás nélkül hallgatott végig, és csak akkor mosolyodott el,
amikor elmondtam, hogy Irina szerint én mindenkit magam alá gyűrtem.
- Úgy látom, ez kellemetlenül érintett, Eli.
- Senkinek sem kellemesek az ilyen vádak.
- Ne ereszd búnak a fejed, Eli. Én nem tartozom azok közé, akiket erőnek
erejével kényszeríteni lehet valamire. Ha valamiben egyetértek veled,
azért teszem, mert igazad van. Ez együttműködés, és nem az önállóság
feladása. Sajnálom, hogy Irina ezt nem érti.
- És sok mást sem ért - tettem hozzá.
Oleg nyugodtan bólintott. Elmondtam, hogy nem lenne okos dolog
visszavonulót fújni. A Hang az űrhajó irányításának egy új rendszerét
dolgozza most ki, amely hatékonyabb, mint ahogyan a számítógép
működik.
- Az a dolog nyitja, Oleg, hogy a gondolkodó gépek tervezői az emberi
gondolkodásnak csak egy sajátosságát használták fel: a megfontolt
ítéletalkotás képességét, azt a képességet, hogy az okozatokból mi vissza
tudunk következtetni az okra, vagyis logikai láncot tudunk alkotni. A
logikai láncnak valamennyi elágazása pedig az adott helyzet
értékelésének egy változatát adja.
Ám az ember gondolkodása nem merül ki ennyiben, s ezért nehéz
helyzetekben a gépi gondolkodás korlátozott volta súlyos
következményekkel fenyegethet.
A következő példát hoztam fel. Mindenki tudja, mit jelent ez a szó: anya. A
gépnek viszont több százezer jel és tény értékelése szükséges ahhoz,
hogy pontosan „tudja", a fogalmak micsoda gazdag tárháza rejlik az 884
egyszerű kifejezés mögött. Vagy látunk egy városképet, és felkiáltunk:
„Milyen szép!" Ezzel szemben a gép, ,hogy tökéletesen felidézhesse
magában a városkép által kiváltott érzéseinket, kénytelen sorba venni
valamennyi épületet, valamennyi utcát és fát, az utcák fölött úszó minden
felhőt; aztán le kell írnia valamennyi épület építészeti jelentőségét és
szépségét, kezdve az egyes tégláktól egészen a falak színéig, a tetőkig, a
padlózatig, és ki tudja, még mi mindent, és akkor az a szépség, amelyet
mi egy szempillantás alatt felfogunk és befogadunk, az összehasonlítások
és egybeesések végtelen sorából adódó, nem túl gyorsan megkapott
eredmény, az okok és okozatok hosszú láncolatának betetőzése lesz.
- Te gépromboló vagy, Eli! - felelte mosolyogva Oleg. - Nem tudom
megítélni, igazad van-e vagy sem. De szót ejtettél arról is, hogy súlyos
nehézségek is bekövetkezhetnek. Az ilyesmi a parancsnokot mindig
közelről érinti. Mire gondoltál?
- Csak arra, hogy bármilyen láncolat bármelyik láncszeme bármikor
elszakadhat, és az egész hosszadalmas számítás értelmét veszti. Gondolj
csak a Faltörő Koson fellépő működési zavarokra. Egyszer csak
összekeveredtek az okok és az okozatok, és az egész logikai láncolat
semmivé vált. A számitógép helytelen megoldásokat kezdett kiadni. Még
az a szerencse, hogy ki is kapcsolta magát, hiszen az értelmetlea
utasítások között szerepelhetett volna az űrhajó felrobbantása vagy a
harci térelnyelöknek saját magunk ellen való fordítása is.
- A fedélzeti számítógépeket önellenőrző rendszerrel is ellátták.
- Olyan helyzetekről beszélek, Oleg, amikor az önellenőrző rendszer is
felmondja a.szolgálatot.
- Biztos vagy benne, hogy a Hanggal ilyen bajok nem fordulhatnak elő?
885
- Hacsak váratlanul meg nem bolondul. Ő kész, egész fogalmakban
gondolkodik. Elemezni, számolni is képes, de mindez csak kiegészítő
művelet nála. Persze hogy előnyben van a gépekkel szemben.
- Egyetértek veled, Eli. Vedd úgy, hogy ismét magad alá gyűrtél, és rám
kényszerítetted az akaratodat. .. Hát igen, valószínűleg kijut még nekünk
néhány nehéz helyzet.
- Melyikünk mondja meg Ellonnak és Irinának, hogy a kérésüket
másodszor is elutasítottuk?
Oleg néhány pillanatig tétovázott. \ - Jobb, ha te mondod meg nekik.
Nekem nehéz lenne Irinával beszélnem. Kitűnő vezetője teljesen elvette
az eszét.
- De hát ez nevetséges! A csillagbarátaink csak barátok, nem egyebek. A
szerelem csak azonos lények között lehetséges. Sokkal szűkebb térre
korlátozódik, mint a barátság. Irina két olyan érzést kever össze, amelyek
nem hozhatóak közös nevezőre.
Oleg zavartan elfordította a tekintetét.
- Hallottam, hogy te is szerelmes voltál valamilyen Violába, a Végáról
származó kígyólányba. A kígyók talán ugyanahhoz a fajhoz tartoznak,
mint mi?
- Ifjúkori fellángolás volt, nem több. Violát és engem minden elválasztott,
és csak nagyon kevés kötött össze. Ezt gyorsan megértettem.
- Irina is meg fogja érteni, de nem hiszem, hogy nagyon gyorsan.
7.
Behatoltunk a Galaktika centrumába. Mily békésen is hangzik:
„Behatoltunk a Galaktika centrumába!" Mintha egy határmezsgye lenne
ott, amely elválasztja a centrumot az azt körülvevő térségtől, és mi
átléptük
volna ezt a határt. Nem volt ott határvonal, még a csillagok sem
sűrűsödtek különösebben össze; bármelyik gömbhalmazban erősebben
egymás közelébe voltak préselve. De amikor a centrumba értünk, mégis
rögtön megértettük, hogy átléptünk egy határt. A csillagok egyik
pillanatról a másikra eszüket vesztve vad táncba kezdtek. Ahogy leírtam
ezt: „egyik pillanatról a másikra" és „eszüket vesztve vad táncba
kezdtek", töprengésbe fogtam. Egy asztrofizikus biztosan megróna azért,
hogy a holt anyagot emberi tulajdonságokkal ruháztam fel. De nem tudok
mit tenni, az égitestek viselkedésének leírására ez a legpontosabb
kifejezés: vad táncba kezdtek. Nem az volt a legjellemzőbb, hogy a
csillagok ragyogtak; tomboltak inkább, ez jobban illik erre a képre.
Ezt nem lehet szavakban kifejezni! Ahhoz, hogy a lélek rezdüléseivel s ne
csak a szemünkkel fogjuk fel, mi játszódott ott le, bele kellett merülnünk
az eszelősen felénk vágtató, vadul távolodó csillagok káoszába:
körülöttünk robbanásoktól rengett a tér, és mi a száguldó, fénylő
szilánkok között nem voltunk egyebek, mint egy sötét kis porszem.
Ismertünk már néhány csillagképet, nyílt halmazokat, mint a Plejádok
vagy a Perseus K,HI és H, meg gömbhalmazokat is láttunk, olyanokat,
amilyenen keresztülrepültünk. Ott a csillagok egyszerű csillagok voltak:
békésen függtek koordináta-rendszerükben, távolságuk egymástól alig
változott. A csillagszférák harmóniája ott a világmindenség
vonzásrendszerének melódiájaként zengett, ott rend volt.
Itt viszont káosz uralkodott! Milyen harmónia lehet a robbanások között?
Amikor egyik csillag megérintette a szomszédját, mindegyikből füstölgő,
izzó gáztömegek csaptak ki; úgy tűnt, mintha az egyik egy hajcsomót
tépne ki a másik fejéből.
- Egyik égitest röppályáját sem tudom kiszámolni
887
- mondta csaknem rémülten Olga, amikor négyesben ültünk a parancsnoki
teremben. - Newton törvényei fölé itt valamilyen mái erők kerekednek,
amelyek semmivé teszik a rendet. A centrum forrong. Nem tudom
megérteni, mi idézi elő a csillagok táncát. Rettenetes erő kell ahhoz, hogy
ennyire megbontódjék a csillagok közötti egyensúly!
Oleg elgondolkozva figyelte a csillagörvényeket a képernyőn.
- Nem gondoljátok, barátaim, hogy olyasminek vagyunk a tanúi, amikor az
égitestek kölcsönösen egy nagy csillagtömegbe taszigálják be egymást,
hogy aztán valamennyien egy szétzúduló csillagköd részeivé váljanak?
- Akkor a Galaktika meghal - felelte Olga. - Több mint százmilliárd csillag
van benne, s ennek a fele a centrumban összpontosul. Ha a centrum
szétrobban, a többi csillagból, így a mi Napunkból meg a demiur-goszok
és galaktok Perseusából nem marad más, csak por.
- Viszont a más galaxisokban élő értelmes lények megörülnek majd, hogy
még egy kvazár megjelenését figyelhették meg - vigasztaltam társaimat.
- Már attól kezdek tartani, hogy meggondolatlanul cselekedtünk, amikor
behatoltunk ebbe a forró csil--lagkásába - folytatta Olga. - Azt hiszem,
Oleg, a fénysebességen túli gyorsaság itt veszélyes.
Most pedig rátérek annak az eseménynek a leírására, amely bizonyítja,
hogy Olga aggályai megalapozottak voltak. Ismét négyesben ültünk a
parancsnoki teremben, mint akkor: Oszima az űrhajót irányította, Olga
számolt valamit, mi pedig Oleggel csendesen beszélgettünk. Hirtelen Olga
meglepetve felkiáltott:
- Arra az eredményre jutottam, 'hogy a pusztulás felé rohanunk. Minden
bizonnyal valahol hibát ejtettem!
' Nagylelkűen azt válaszoltam:
- Te csaknem sohasem tévedsz, Olga, de most alighanem melléfogtál. A
két űrhajó váratlan, ok nélküli pusztulása kevésbé valószínű, mint egy
számítási hiba. Javíts ki egy mínuszjelet pluszra valahol.
- Még egyszer ellenőrzöm a számítást - felelte erre. Ebben a pillanatban
felhangzott a vészjelzés: felvij-
jogtak a szirénák, kattogni kezdtek a harci térelnyelők indítópuítjai,
villogtak a riadót jelző lámpák. A képernyőn kigyulladt a baljós felirat: „A
térgenerátorok első fokú harci készültségben!" A hírközlő berendezés
kagylója felé nyúltam, de Oleg megelőzött.
- Mi történt, Hang?! - kiabált bele.
Megtudtuk, hogy egy csomó rendetlen összevisszaságban száguldozó
csillag, amelyek között az űrhajók haladtak, mintha parancsszóra tennék,
hirtelen egy irányba kezdtek mozogni.
Valamennyi az alakzat mértani középpontja felé száguld, s a jelen
pillanatban közöttük vagyunk mi is,. Egyik csillag a másik felé zuhan, és
ha bekövetkezik a robbanás, bennünket sem kímél meg. A szabadulás
egyetlen módja az lehet, hogy az újonnan létrehozott tér alagútjában
kimenekülünk a csillagrajból.
- Már végezzük a számításokat -jelentette a Hang.
- Nem hiszem, hogy sikerülni fog a dolog - értékelte nyugodt hangon a
helyzetet Olga. - Az egész űrflot-ta hajtóanyag-tartaléka kevés ahhoz,
hogy kialakítsuk a kifelé vezető alagutat.
Felhívtam a tervezők helyiségét. A kis képernyőn Ellon alakja világosodott
ki.
- Ellon - szólítottam meg. - Szorult helyzetbe kerültünk. Lehet, hogy csak a
gravitációs spirál tudja megmenteni az űrhajókat. Teremts összeköttetést
a Hanggal.
Ellon komor derűvel válaszolt:
- A spirál a pokolba küldött egy egész bolygót, két
889
űrhajót pedig jóval könnyebb kilódítani innen. Először azonban a
levegőben lebegő kedvencetek ismerje el, hogy nem képes utat törni a
csillagok között, aztán én majd kijavítom a hibáját.
Egy perc múlva a Hang közölte, hogy az aktív anyag elnyelése nem elég a
csillagrobbanás elkerüléséhez, és az egyetlen reményünk csak az, ha ki
tudunk csúszni a gravitációs spirál mentén.
A csillagokat ábrázoló képernyőkön mintegy száz, Vénusz nagyságú
égitest jelent meg. Egyre növekedtek, baljós fényük az izzásig hevült.
Eszembe jutott, ahogy fiatal éveimben a Plejádokban éppen ilyen ösz-
szeszorult szívvel figyeltem, amint a csillagszféra minden irányából
vészjósló lángnyelvek száguldottak felénk. De azok a kis, éles zöld színben
ragyogó tüzek, a pusztítók harci űrhajói porszemnyi nagyságúak voltak
csupán ezekhez a minket körülvevő óriásokhoz képest. Száz nap zuhant
felénk! Nemsokára valóban akkorák lettek, mint a Nap, vakító fehér,
halványkék, zavaros-bíbor, sötétvörös színben égtek... Alattunk és
fölöttünk a csillagvilág eszelősen lángoló máglyává változott.
Megértettem, hogy még mielőtt a csillagok összeütköznének és
felrobbannának, mindkét űrhajó forró párafelhővé válik. Felhívtam a
Hangot.
- Még nincs itt az idő, Eli - válaszolta. - Ellon és én a megfelelő pillanatot
várjuk.
Minden energiaforrásunkat a térgörbítő generátorra kapcsoltuk. A
Kígyótartó a Bak nyomában haladt. Kamagin tréfásan vigasztaló, jobb
kedvre derítő üze- ' netet küldött: „Az én időmben azt szokták mondani,
admirális: amikor béke van, a halál sem félelmetes. A mi halálunk pedig
kifejezetten szép lesz!" Kamagin tréfáját akasztófahumornak éreztem.
Aztán megláttuk, hogy két nap kivált az alakzatból, majd egymás felé
kezdett száguldani. Közöttük pedig ott voltak az űrhajóink. Már az a
vigaszunk sem lehetett, hogy 890
halálunk előtt gyönyörködhetünk a világmindenséget lángoló katlanná
változtató tűzvészben. Mindkét égitest előbb robban fel, mielőtt a többiek
odaérnének a közös máglyához, s a robbanás előtt mi is forró párává
változunk, hacsak nem tudunk kicsúszni a tér görbülete mentén.
- Kapcsoljuk be! - visszhangzóit a háromszoros utasítás, amelyben
egybevegyült a még ebben a pillanatban is dallamos Hang, Ellon kiáltása
és Oleg parancsszava.
Rettenetes fájdalom rántotta görcsbe a testem. Véletlenül, valamilyen
öntudatlan pillantással észrevettem, hogyan hánykolódik a székében
Oszima és Olga, hogyan kap Oleg a torkához, mintha fojtogató
kötelékeket akarna letépni. A képernyőn feltűnő látvány pedig annyira
fantasztikusan váratlan volt, hogy egy pillanatra még a fájdalomról is
megfeledkeztem.
Az egymásnak száguldó napok összeütköztek, de robbanás nem
következett be. Az egyik nap mintha áthaladt volna a másikon, majd
közben megállt. Egymásban rohantak tovább, nem keveredtek egybe,
nem olvadtak szét s nem is gyulladtak fel a szörnyű erejű ütközéstől. Még
gömb formájuk sem változott meg. Az egyiken protuberanciák, izzó
gáztömegek gyúltak ki, amelyek mintha lángkígyók lettek volna valami-.
lyen kozmikus méretű arán fején. A másik az égi szörnyalakzat felső
részén, a koronáján, az azt kísérő szép, átlátszó fényuszályban repült. És
egyik lángnyelv sem alakult át, amikor a két nap belehatolt egymásba,
éppolyan szeszélyesen tekeregtek, fellobbantak, felduzzadtak, kihunytak,
mint korábban. A második nap fényuszálya is csak kevéssé fakult meg az
első ragyogása mellett, de nem tűnt el és nem homá-lyosodott el,
éppolyan szemet gyönyörködtető izzású,' átlátszóan világos volt.
A két nap végül áthaladt egymáson, majd távolodni
891
kezdtek. Az összeütközés rtieg is történt, és nem is. Az elkerülhetetlen,
megakadályozhatatlan robbanás nem következett be. A fantomok
birodalmában voltunk. Más valóság nem létezett, csak a görcsös fájdalom
minden sejtünkben és porcikánkban.
Odaugrottam Oleghez. Nagy nehezen azt nyögte:
- Menj Ellonhoz! Olgát és Oszimát én veszem gondjaimba.
Kiszaladtam a folyosóra, és elestem. A lábaim nem engedelmeskedtek.
Képtelen voltam rendesen, a megszokott módon mozgatni őket. Egyszerre
kezdtek el lépni, én előrelendítettem a balt, erre rögtön utánaindult a jobb
is. Néhányszor elestem, míg végre rájöttem, hogy nem tudok lépkedni,
csak szökdécselni, mint a demiurgoszok. Két lábbal ugrálva haladtam a
tervezők helyisége felé, de még nem értem oda, amikor ismét rendesen
tudtam járni.
A laboratórium úgy nézett ki, mintha földrengés pusztított volna benne. A
mozdítható gépek elvándoroltak a helyükről, csak a rögzített állványok és
műszerpadok maradtak ott, ahová állították őket. Ellon a térgörbítő
generátor mellett hevert, kezével-lábával görcsösen rángatózott. Mellette
Irina térdelt, sírva szólítgatta, cibálta és csókolgatta. Aztán felém
fordította könnyben úszó arcát.
- Segíts! Meg fog halni! Nem élem túl, ha meghal! Együttes erővel
felemeltük Ellont, és ráültettük egy
székre. Irina ismét térdre hullott.
- Élsz! Élni fogsz! Szeretlek! Egyetlenem!
Ellon nagy erőfeszítéssel felnyitotta a szemét. A tekintete zavaros volt.
- Irina! - nyögte. - Mondd, Irina, életben vagyok? A lány még
szenvedélyesebben kezdte csókolgatni.
- Igen, igen, igen! Élsz, és én szeretlek! Ölelj meg, Ellon!
Ellon talpra állt. Alig tudott megmaradni a lábán. 892
- Ölelj meg! - követelte Irina, és hozzásimult. -Ölelj meg, Ellon!
Most már Ellon értelmes tekintettel nézett vissza rá.
- Öleljelek meg? - kérdezte döbbenten. - Téged? -De miért?
Irina arcát kezébe temetve felzokogott. Megfogtam a karját.
- Ellon képtelen megérteni téged! Irinából kirobbant a fájdalom:
- Mit akarsz tőlem? Gonosz ember vagy! Te magad vagy az, aki senkit
sem tudsz megérteni!
'- Nincs rád időm, Irina! Fejezd be a hisztériázást! Mi történt, Ellon?
Bekapcsoltad a térgörbítő generátort?
Ellonnak még nehezére esett a beszéd.
- Nem volt időm rá, hogy bármit tegyek is. Valamilyen erő megforgatott,
és a padlóra lökött. - Az előbbi értetlenséggel szemében nézett Irinára. -
Mi van ve- . led? Elrontottál valamit?
Irina már uralkodott magán, még mosolyogni is képes volt, csak a hangja
remegett.
- Nálam minden rendben van. Rögtön a műszereket is a helyükre rakom.
Irina odébb ment. Ellon még egyszer elmondta, , hogy 'abban a
pillanatban zuhant a földre, amikor éppen a spirálpályára akarta
vezényelni a két űrhajót. Eszembe jutott, hogy nem tudok semmit
Maryről, és felhívtam. Nem érezte magát túl jól, de már javult az állapota.
Akkor tört rá a fájdalom, amikor a laboratóriumába indult, de még el
tudott mászni az ágyáig.
- Miattam ne aggódj, Eli. Neked fontosabb dolgaid vannak.
A megfigyelőpontra siettem. Semmi változást nem vettem észre. A
kimerültségtől nekidőltem a falnak. Graciőz támogatott. A galakt sápadt
volt, de erősen állt a lábán. Nagy nehezen kinyögtem:
893
- Láttátok, micsoda szörnyűséges fantomok voltak?
Mintha távolról hallottam volna a Hang válaszát:
- Ezek nem fantomok voltak, Eli. Nem a szemünk káprázott, a két nap a
valóságban rohant egymásnak.
- És összeütköztek? És az ütközést nem követte robbanás? És az egyik
nap keresztülment a másikon? Te értesz ebből valamit, Graciőz? Olyan
világba kerültünk, ahol nem érvényesek a fizika törvényei! Itt még
tömegvonzás sincs!
Graciőz semmivel sem volt kevésbé tanácstalan, mint én. A Hang
folytatta:
- Hirtelen megszakadt bennem az idő egymásutániságának láncolata.
Egyszerre voltam a múltban és a jövőben, a jelen eltűnt. Valami kilódított
a „most"-ból. Rettenetes kínokat éltem át, Eli. Mintha vérzett volna
bennem az idő. A múltból nem tudtam hatást kifejteni a jövőre, mivel nem
volt jelen, amelyen keresztül érvényesíthettem volna a szándékaimat.
Majd beleszédült a fejem abba a tudatba, hogy képtelen vagyok bármit is
megérteni. Abban a kritikus percben csak a legegyszerűbb cselekedeteket
tudtam volna elvégezni: segítségére sietni valakinek, verekedni,
rákiabálni valakire...
- A két nap összeütközéséről kérdeztelek, Hang, nem aziránt érdeklődtem,
hogyan érzed magad!
- Nem volt összeütközés, Eli! A két egymás felé rohanó égitest között
megszakadt az őket összekötő idő. Ebbe az időszakadásba kerültünk bele
mi is, és a mi időnk is szétszakadt... Az egyik nap nem a közös jelenükben
rohant a másik felé. Minden bizonnyal az egyik a múltban volt, a másik
előreszáguldott a jövőbe. Áthaladtak ugyan az összeütközés helyén, de ez
különböző időben történt. Ezért nem következett be robbanás.
Ha nehezen is, de már kezdtem érteni a történteket. 894
- Elképesztő dolgokat mondasz, Hang. Azt nem tartom lehetetlennek,
hogy Július Caesar és Attila ugyanazt a földet taposták, ugyanazt a követ
rúgták félre útjukból, de mégsem találkozhattak, mert évszázadok
választották el őket egymástól. De hogy maga az idő szétszakadjon!...
- Ez az egyetlen magyarázat.
Visszamentem a parancsnoki terembe. Oleg és Őszi-ma elég gyengének
érezte magát, de mindketten erőlködés nélkül tudtak mozogni. Oszima
már ismét képes volt irányítani a Bakói.
Nyomott hangulatban figyeltük, milyen eredményre jutott a számítógép.
Még hagymázos álmomban sem tudtam volna elképzelni azt, ami oly
egyszerűnek tűnt most a gép által kiadott szalagon. A csillagok valóban
egymás felé száguldottak, de egy pillanatban, amikor kölcsönös
tömegvonzásuk elért valamilyen határértéket, az időfolyamatuk rendszere
megbomlott. Az idő szétszakadt, az egyidejűség megszűnt.- Az
időszakadás a mikrorészecskék számára mikro-mikro másodperceket
jelentett, nekünk másodperceket, míg a két nap számára évezredeket.
Ezek az időn kívüli másodpercek kis híján végeztek velünk; még utána kell
néznünk, hogyan menekültünk meg. Az sem világos nekem, hogy
normális körülmények között miért egyforma az idő bármilyen részecske
és kozmikus test számára, viszont időszakadás esetén miért függ ennyire
a testek tömegétől. A mikrorészecskéknek elég volt néhány
mikromásodperc ahhoz, hogy ne egy időben ütközzenek össze.
Ugyanakkor a napok esetében a csak évezredekkel mérhető időkülönbség
biztosította a szabad áthaladást azon a helyen, ahol az időkülönbség
nélkül találkoztak és felrobbantak volna. Minden érthetővé vált, de
felfoghatatlan érthetőség volt ez.
Este Romero jött be hozzánk. Ö sem nézett ki jobban, mint a többiek.
Elmondta, hogy csak Mizar nem
895
érezte meg az időszakadás hatását, a kutya fürge és vidám, mint mindig.
Gig sem nagyon szenvedte meg az eseményeket, ellenben Harsona
megbetegedett. Romero a történteket egy régi stílusú drámának nevezte.
A régi idők írói szívesen jelenítettek meg olyan szörnyűségeket,
amelyeket az idő folyamatának torzulása okozott. Több nevet is felsorolt,
én csak Hamletet és Ahasverust jegyeztem meg. Emlegetett valamilyen
Artúr királyt és lovagokat is. Romero történelmi visszatekintései engem
kevéssé érdekeltek. A pszichológiai idő szakadása - hiszen a régieknél
csak erről volt szó -lelki szenvedéseket váltott ki. Mi viszont az idő valódi,
fizikai eltorzulásával találkoztunk, s ebbe belerecsegtek a csontjaink, és
nyikorogni kezdett tőle a különleges szilárdságú űrhajótest.
- Miért vagy olyan komor? - kérdezte Mary, amikor Romero könnyedén
kopogtatva botjával a padlón, hazament. - Hiszen minden szerencsésen
végződött.
- Csak a kezdet végződött szerencsésen. De milyen lesz a folytatás?
Remegve várom a holnapi napot.
A következő nap is szerencsésen folyt le. És még néhány nap telt el
különösebb esemény nélkül, ha nem tekintjük eseménynek a vad
rendetlenségben összevissza nyüzsgő égitestek látványát. Aztán ismét
felhangzott a vészjelzés, és mindenki elfoglalta a harc esetére kijelölt
helyét. A képernyőkön ismerős látvány tárult elénk: csillagraj vett körül
bennünket, és a csillagok felénk hullottak. Oszima rémülten azt kiáltotta,
hogy ez ugyanaz a csillagalakzat, amelyben már voltunk. Oleg adatokat
kért a Hangtól. A válaszból megtudtuk, hogy valóban ugyanazok a
csillagok vannak körülöttünk.
- A múlt felé rohanunk! - Oleg sápadtan szegezte szemét a fokozatosan
napnyi nagyságúra növekedő borsószemekre.
896
- A jövő felé rohanunk! - igazította ki Olga. - De ez a jövő már volt a
múltban.
Ránéztem, majd Olegre, s róla Oszimára fordítottam a szemem. Pontosan
érzékeltem, hogy az, amit az eszem tud, kívül van az értelem határain.
Az, hogy abba a jövőbe repülünk, amely a múltunk, azt jelentette: olyan
időgörbületbe kerültünk, ahol nincs sem kezdet, sem vég, és ahol minden
pillanat egyidejűleg a múlt is és a jövő is. Mindeddig hasonló helyzetek
csak a fantasztikus regények lapjain fordultak elő, és senki nem sejtette,
hogy az időfolyamat ilyen örvénylése a valóságban is előfordulhat.
- Az idő gyűrűjébe vagyunk zárva, Oleg - mondtam. - Annak alapján, hogy
a'múlt nagyon gyorsan tért vissza, a gyűrű átmérője nem nagy. Most már
megállás nélkül fogjuk üldözni magunkat, mint a kutya saját farkát. Mik a
szándékaid, Oleg?
Oleg nem vesztette el határozottságát:
- Meg kell kísérelnünk, hogy ne kerüljünk abba a jövőbe, amely egyúttal a
múltunk is. Ellon, készülj fel a térgörbítő generátorok beindítására! Hang,
a következő időszakadás előtt add ki a parancsot a generátorok
beindítására!
Most már csak várnunk kellett. Ismét vakító fénynyel lobbantak fel a
képernyőkön a növekedő égitestek százai. Ismét két nap vált'ki a
csillagrajból, és veszett dühvei száguldott egymásnak. Egész testemet
összehúztam, vártam az idegeimbe és testszöveteimbe hasító ütést,
amelyet lehet, hogy ezúttal nem éltem volna túl. De az egymás felé
rohanó napok hirtelen fakulni kezdtek, méreteik egyre csökkentek. És már
nem láttuk az összefüggő csillagrajt, csak a korábbi csillagzűrzavar, az
égitestek tolongása fénylett a képernyőkön. Talán csak még sűrűbben,
még nagyobb összevisszaságban pöttyözték az eget a csillagok.
Kitéptük magunkat a két egymásnak vágódó csillag
897
veszélyes útjából, ismét ott voltunk a centrum megszokott
csillagtumultusában.
- Az időszakadás nemcsak egyszerűen szakadás volt - mondta
fellélegezve Olga. - Egyben a múltba való zuhanást is jelentette. Hiszen
csak a múltból tudtunk egy olyan jövő felé száguldani, amely már volt.
Olgát a következtetéseivel a Hanghoz küldtem, hiszen ő volt az, aki
elsőként értette meg az időszakadás lényegét. Hadd vitatkozzanak csak,
idejük van elég, csak kisütnek valami okosat. Engem inkább az
nyugtalanított, hogy a gravitációs spirál mentén való haladásunkkor nem
csúsztunk ki a centrumból, hanem ellenkezőleg, a mélyébe kerültünk. Ez a
tény aggasztónak tűnt.
Harsona nagyon rosszul érezte magát, Maryvel elhatároztuk, hogy
meglátogatjuk.
Az öreg angyal a díványon feküdt, hatalmas szárnyai lelógtak a földre.
Ráncos, öregemberes arca szürke volt, akár a pofaszakálla. Szokása
szerint görbe karmaival fésülgette a szakáiiát, de oly gyenge, lassú
mozdulatokkal, hogy Mary nem tudta visszatartani a könnyeit. Az
angyalon végigpróbáltak minden kezelésmódot és minden gyógyszert, de
világos volt, hogy a napjai meg vannak számlálva. Ő maga is tudta, hogy
közel a vég.
- Nem nekem való az időszakadás, Eli - suttogta szomorúan. - Az angyalok
képtelenek egyszerre több' időben létezni. Te jól tudod, admirális, hogy
nekünk ördögien erős a szervezetünk, bármilyen fizikai megterhelést
elviselünk. De a különbözőidejűséget nehe-
898
zen álljuk. Mi elvből az egyidejűség mellett vagyunk. Minden más
számunkra katasztrófa.
Mary vigasztalgatta Harsonát, én képtelen voltam erre. Többször
bebizonyosodott, hogy á nők fel tudnak lázadni a legkézzelfoghatóbb
realitás ellen is, ha az érzelmeik tiltakoznak. Csendben hallgattam, hogy
próbálja meggyőzni az angyalt, hogy a kezelés még nincs befejezve, és
amikor befejeződik, Harsona nem is felkel, hanem egyenesen felrepül az
ágyából. Nem elképzelhetetlen, hogy Mary maga is hitt abban, amit
mondott. Harsona viszont nem hitte, de hálatelt szemmel nézett rá. Bejött
Romero, és suttogva megkérdezte, min töprengek. Arra gondoltam, hogy
az időszakadást az élettelen tárgyak alig érezték meg, viszont valamennyi
élőnek, Mizart leszámítva, súlyos megrázkódtatásokat okozott. Romero
megsimogatta a lábainál fekvő kutyát. Az okos eb le sem vette a szemét
Harsonáról. Jól hallotta, mit mondtam róla, de nem reagált rá. Bár Luszin
igyekezetének eredményeként kitűnően értette az emberi beszédet,
kutyaudvariassága arra. késztette, hogy ne szóljon bele a
beszélgetéseinkbe.
- Fontos tényre mutatott rá, Eli. Valószínűleg az idő eltolódása vagy
szétszakadása, ahogyan a Hang nevezi, a mi kis űrhajóvilágunkban olyan
kicsi volt, hogy a tárgyak, még reagálni sem tudtak rá. Egy-két másodperc
alatt a dolgok világában gyakorlatilag semmi nem változik. De az élő
sejtek, különösen az idegsejtek számára már az egy másodperces nemlét
is egy pillanatnyi halálra hasonlít. A továbbiakban nem szabad figyelmen
kívül hagynunk ezt a tényt.
- A legrosszabbul Harsona járt. - Éppúgy, mint Romero, én is süttogóra
fogtam a hangom. - Az idegsejtjeit érő csapás súlyos betegséget okozott
nála. A lélek szenvedései a test kínjait vonták maguk után.
899
- Úgy látszik, Harsona jobban érzi magát. Nézze csak, Eli, megmozdult!
De ez nem a javulást jelző mozgás volt, hanem agónia. Harsona testén
görcsös rángás futott végig. Félig felemelkedett, szárnyai nehézkesen
vergődtek. Valamit mondani akart, de szavak helyett zavaros, vijjogó
hangok törtek elő a torkából. Térdre ereszkedtem a dívány előtt, fejemet
odaszorítottam hatalmas, szőrrel borított mellkasához, néhány percig
hallgattam, ahogyan egyenetlen, tompa ütésekkel dobog a szíve. Aztán a
szívverése egyre gyengült, és egyszer, egy alig hallható dobbanás
közben, hirtelen megállt. Az öreg angyal teste azonban még a szíve
megállása után is rángatózott és remegett, majd lassan megmerevedve,
Harsona kinyúlt az ágyon. A szárnyai erőtlenül a padlóra csüngtek.
Harsona nem volt többé.
- Vége, Mary! - szóltam és felálltam. - Vége. Még egy barátunk elment.
Vajon ki lesz a következő?
Mary sírt. Romero hallgatagon állt a dívány mellett, könnyei végigfolytak
az arcán. Szomorú gyöngédséget érezve iránta észrevettem, hogy
állandóan magával hordott sétabotjára most nem is annyira azért van
szüksége, hogy a régieket utánozza, hanem hogy rátámaszkodva meg ne
tántorodjon. Gig is oda-állt Romero mellé, és gyászos ünnepélyességgel
megzörgette a csontjait. Ez a temetői csontzörgés örökké visszhangozni
fog a fülemben.
A temető-hűtőkamrába még egy átlátszó szarkofág került.
Nem aludtam sem ezen az éjszakán, sem a következőkön. Romero
elmondta, hogy azelőtt régen nagyon gyakran szenvedtek
álmatlanságban az emberek, és mindenféle pirulákat szedtek, hogy el
tudjanak aludni,. De kit érdekel ma már, miféle nyavalyák voltak régen! A
betegségek azok közé a múltbéli dolgok közé tartoznak, amelyeket nem
hoztunk magunkkal a mi korunk-900
ba. Mindig érthetetlennek tűnt számomra, hogy az emberek nem tudtak
aludni, amikor aludni pedig kell, annál is inkább, mert az ember álmos
szokott lenni! De nem azért tértem ki az engem gyötrő álmatlanságra,
mert a szenvedéseimet akartam ecsetelni. Átéltem Vera és Asztrosz,
Allan, Leonyid és Luszin halálát, és a*z ő elmúlásuk sem volt kisebb
veszteség, mint az, hogy Harsona itthagyott bennünket. Azért nem
tudtam aludni, mert nem hagytak nyugodni a gondolataim. Amikor
ügyeleten voltam vagy tanácskoztam, nem lehetett másra
összpontosítani. Nekem a gondolkodáshoz magányra van szükségem.
Amikor Mary elaludt, felkeltem, átmentem a dolgozószobámba, bámultam
a csillagokat ábrázoló kis képernyőt; pokoli gyorsasággal egymás felé
száguldó, megvadult égitestek képét, vad csillagvihart, egy valamikor
réges-régen kezdődő és azóta is egyfolytában tartó csillagrobbanást
láttam. Arra gondoltam, vajon mit jelenthet egy ilyen csillagkáosz, a
rendre utaló legkisebb jelnek ilyen hátborzongató hiánya, nem is beszélve
már a csillagszférák fenséges harmóniájáról. Olga elejtett egy mondatot:
„A centrum forrong." Ez a mondat nem ment ki a fejemből. Vajon mi
késztetheti mintegy forrni, forrongani, csillagokat porszemekként
szanaszét hajigálni a Galaktika középpontját? Milyen rettenetes forróság
kell ahhoz, hogy az óriási égitestek úgy szökdécseljenek tőle, mint
molekulák az autoklávban? Nem változtatja-e meg a centrumban lévő
hőség a tér tulajdonságait? Hát igen, a térről még vajmi keveset tudunk!
A tér nemcsak egyszerűen az anyagi tárgyak üres tartálya, hanem képes
maga is anyaggá válni, s anyagból ismét tér lesz. De ezen az egyszerű
igazságon kívül mit értettünk még meg belőle? A tér a természet
legféltveőrzöttebb titka, a legnagyobb rejtély valamennyi rejtélye közül.
És az idő? Nem forrósodott-e fel itt maga az idő is? Hozzászok-
901
tünk már a mi távoli, nyugodt, kiegyensúlyozott csillagvilágunk állandó,
egyenletes idejéhez. De mit tudunk arról, milyen lehet még az idő? Aki
nyugalmi állapotban látja az óceánt, el tudja-e képzelni, milyen lehet vihar
idején? „Itt szétszakad az idő, foszladozik, beteg, olyan, mintha .rákja
lenne" - nem ezt mondta erről Oan, az áruló? Üres fenyegetés volt-e ez,
vagy figyelmeztetés? És vajon nem igazolódott-e be a fenyegetés, ha az
volt egyáltalán? Az idő darabokra szakad, a múlt nem kapcsolódik a
jelenen keresztül a jövőhöz; testünk minden sejtje ezt panaszolta!
Szegény Harsona! Az időszakadás áldozata lett. De ha nem szakadt volna
szét az idő? Akkor valamennyien katasztrófa áldozataivá lettünk volna,
emberek is, űrhajók is, sőt maguk a csillagok is. Micsoda rettenetes
robbanás rázta volna meg a Galaktika középpontját, ha szétrobban benne
ez a száz meg száz csillag! A centrumban több milliárd csillag van, de
hiszen egy tonna nukleáris robbanóanyag is el tudna söpörni több milliárd
tonnás hegyeket!
„Itt most álljunk meg! - mondtam magamban. -Állj meg, Eli! A saját
szemünkkel láttuk, hogy az időszakadás megakadályozta száz és száz
égitest felrobbanását. Amikor atomok zúdulnak az atomok és molekulák a
molekulák felé, az összeütközéstől az elektromos taszítás védi meg, és az
elektromos összeférhetetlenség taszítja el őket egymástól. Ennek
köszönhetően létezünk mi: tárgyak, élő szervezetek, művészeti alkotások.
A mi atomjaink parányi atommagjai nem tudnak egymásba rohanni. És itt,
ebben a nagy centrumban, ebben a nagy szervezetben? Itt nincsenek
elektromos erőterek, amelyek eltaszítanák egyik csillagot a másiktól.
Létezik viszont a tömegvonzás newtoni elve, amely vad összevissza
rohanásban löki egymás felé az égitesteket. Newton, Newton, te régi
bölcs, hiszen te az egész világmindenség elkerül-
902
hetetlen pusztulását tervezted meg! S ez a pusztulás csak azért nem
következik be, mert egy másik törvény működik itt, hatalmasabb, mint a
te általános tömegvonzásod, mint az elektromos vonzás és taszítás, sőt
hatalmasabb, mint a demiurgoszok térgörbítése! Ez a hatalmas törvény
pedig az idő meggörbülése és szétszakadása. Ez az, ami a centrum
állandóságát biztosítja! A centrum idejének változékonysága menti meg
az egész világot! Nem, ez nem betegség, hanem hatalmas erejű fizikai
folyamat: az idő diszharmóniája biztosítja a Galaktika középpontjának
állandóságát! Ez az egyidejűség lehetetlensége, az azonos idők
összeférhetetlensége, az idősíkok kölcsönös taszítása! De Harsonának
igaza volt: ez nem nekünk való, ez egyáltalán nem nekünk való!"
Ekképpen töprengtem, hol logikusan, hol zavarosan, hol hideg fejjel
állítottam össze az okok és okozatok láncolatát, hol dühödt szenvedéllyel
lázadtam fel .ellenük. De már érett bennem a meggyőződés, hogy minél
gyorsabban, mielőtt elpusztulnánk, el kell menekülnünk innen. Igen, így
van, a Galaktika csillagainak nagy része a centrumban összpontosul. De
az élet lehetetlen itt. Az élet a külső csillagvilágok jelensége. „Nem!" -
mondta ki a verdiktet a centrum, és meggyőző a szava. De nem baj, ez a
„nem" is értékes eredménye az expedíciónak, hiszen nem várhattuk, hogy
mindig és mindenhol csak „igenek" fognak várni ránk. A pokoli
kemencébe való behatolásnak a megtiltása sem kevésbé fontos tény,
mint az, ha egy újonnan felfedezett édenkertbe hívnának uralkodni. Ideje,
hogy elmenjünk innen! Ideje, hogy elmenjünk!
Ezekkel a szavakkal adtam elő a javaslatomat a kapitányok tanácsán
arról, hogy fejezzük be a Galaktika centrumába hatoló expedíciónk útját.
Készülődni kezdtünk, hogy visszatérjünk az otthoni csiUagtájakra.
903
9.
Egyben valamennyien egyetértettünk: a Galaktika középpontja nem
egyéb, mint egy hatalmas, pokoli kemence, az anyag, a tér és az idő
máglyája. Csaknem ellenkezés nélkül elfogadták a társaim azt a
hipotézisemet is: az időszakadás biztosítja a centrum állandóságát, a
centrum harmóniája az azonos idősíkok kölcsönös taszításában rejlik.
Egyedül Romero kételkedett valamelyest:
- Értem önt, kedves admirálisom, más módon nem lenne képes
megmagyarázni a centrum paradoxonjait. Ha valamilyen rejtélyre két
megoldás kínálkozik, az egyik hétköznapján egyszerű, a másik szédítően
bizarr, akkor ön magától értetődően a másodikat választja. Hiába, ilyen a
természete. Önből kizárólag az vált ki meglepetést, ha valamilyen
dologban az égvilágon semmi meglepő nincs.
- Nem értem az ellenvetéseit, Paul - válaszoltam bosszúsan. Ez a
beszélgetésünk már akkor zajlott, amikor Romero a többiekkel együtt a
javaslatom mellett tette le a voksát.
- Az ön feltevése, miszerint a tömegvonzás'gyilkos newtoni törvénye a
világot a pusztulás felé sodorja...
- Nem gyilkos törvényről van szó, hanem olyanról, amelynek értelmében a
nagy koncentrációjú tömegekben bizonytalan az egyensúlyi helyzet.
- Igen, igen, bizonytalan egyensúlyi helyzet! Mindez, nem tagadom, igen
szellemes, kedves és nagyeszű barátom. Az egyidejűség szétszakadása,
az idősíkok eltolódása kétségtelenül biztosítja a centrum állandóságát,
feltéve persze, hogy az időszakadás a kellő helyen és a kellő időben
következik be. Két kéz sohasem találkozhatna egy kézfogásban, ha az
egyiket előbb, a másikat később nyújtanák előre. De azt hiszem, bölcs Eli
barátom, hogy aligha helyes az egyik rejtélyt 904
egy másik, sokkal bonyolultabb talány kiötlésével megoldani.
- Ön >zerint tehát én csak egyszerűen kitaláltam az időszakadást? Nem
mondaná meg akkor, Paul, milyen ok miatt zuhantunk nem is olyan régen
a földre, és vesztettük el az eszméletünket?
- Az időszakadást mint olyat nem tagadom. És az is igaz, hogy a földön
hevertem. A tények makacs dolgok, szokták volt mondogatni a régiek. Ön
azonban nem a tényeket vázolja fel, hanem új elméletet alkot. Ha jól
értettem, ön a világmindenség új és leghatalmasabb törvényét állította
fel: eszerinf az anyag alapvető tömegének állandóságát az idő
egymásutániságának változásai biztosítják. A csillagvilág fennmaradását
az idő elveszése határozza meg. Ön szerint az idő egyenes vonalú
folyamata'a külső csil-lagviíágokban nem más, mint beteges torzulás. Mi
pedig, akik ebben a nyugodt időfolyamatban élünk, valamilyen
jelentéktelen vidékiek vagyunk.
- Önt ez sérti, Paul? Az ön által annyira szeretett régmúlt időkben a Földet
a világmindenség középpontjának tartották, "az embert pedig a teremtés
koronájának. Netán ön is ennek az elképzelésnek a rabja?
- Bátorkodom megjegyezni, admirális, hogy ostobábbnak tart engem, mint
amilyen valójában vagyok. De be kell vallanom: kissé bánt, hogy az élet
azokban a csillagkörzetekben, ahol megszületett, nem más, mint az idő
egyenes vonalú folyamattá való torzulásának eredménye, hogy az élet
valamilyen mértékben az anyag elcsökevényesedése. Ha magát az
embert nem is, de az életet mindig az anyagi fejlődés koronájának
tartottam. És most -ez a kiábrándító közlése...
- Az egyház, a papok, amikor porig sújtotta őket az, hogy a Föld nem a
világmindenség középpontja, máglyán égették el Giordano Brúnót, aki
ezeket a
905
kellemetlen igazságokat hirdette. Ön mily módon óhajt leszámolni velem,
Paul?
- Oly súlyos érvekkel zárja le ezt a vitát, nagyeszű Eli, hogy
összepréselődöm alattuk. Ne féljen, nem akarom máglyára küldeni!
Romero búcsúzásképpén felemelte a botját, és halálra sértetten távozott.
Bennern pedig egyre erősödött a biztps tudata annak, hogy az általános
tömegvonzás törvénye egyet jelent a világmindenség pusztulásának
előrejelzésével. Csak azért tartottuk ezt a törvényt a csillagharmónia
biztosítékának, mert a Galaktika távoli körzeteiben fedeztük fel, az
„eltorzult, elcsökevé-nyesedett" vidékeken, ahogyan csillaghazánkat
Romero sértő módon nevezte. Itt, a centrum forró poklában, ez a törvény
az általános világrobbanás vészjósló előhírnöke volt. Azt, hogy mire képes
a tömegvonzás, tapasztalhattuk a hatalmas égitestekből fekete lyukakká
váló novacsillagok példáján. Már nemcsak bíráltam az általános
tömegvonzás törvényét, hanem féltem is tőle, sőt kezdtem meggyűlölni.
Persze nevetséges dolog gyűlölni a természet vak törvényeit. De
számomra a tömegvonzás már bármely anyag, nemcsak a magasan
szervezett élet halálsikolyának tűnt. És csak az biztosította a világ
létezését, ami ellentmondott ennek a rettenetes törvénynek: az
elektromos és mágneses összeférhetetlenség az.atomok világában, a
nagy távolságok a csillagok között az űrben, itt pedig, a Galaktika
centrumában az egy-"idejű idősíkok általunk felfedezett
összeférhetetlensége. A tömegvonzás nem egyéb, mint az anyag
eltorzulása, az anyag létének átka, mondogattam magamban. Általános
küzdelem a tömegvonzás ellen; ez az egyetlen, ami megmentheti a
világmindenséget.
A Hang és Ellon vita nélkül mellém álltak. Nem sok olyan esetre
emlékszem, amikor az önimádó demiur-gosz és a széles távlatokban
gondolkodó Agy egyetér-906
tettek valamiben. Különösen Ellon támogatása volt fontos: ráhárult a
centrumból való kimenekülés kidolgozásának a feladata, hiszen a
Galaktika középpontja egyre mélyebbre vonzott bennünket befelé.
- Nem tudom, admirális, hogy a gravitációs spirál miért csak az egyik
irányban működik - jelentette be Ellon egyszer. - A számításaim szerint az
űrhajóknak kifelé kellene lökődniük, de valami visszafelé csavarja őket.
A tervezöteremben ültem. Kissé távolabb, háttal nekem, csendesen
dolgozott Irina. Nem bocsátotta meg nekem, hogy láttam a könnyeit és a
kétségbeesését. Ellonnak elnézte, hogy nem értette meg az érzéseit, de
nekem nem akarta megbocsátani, hogy akaratlanul tanúja voltam érzelmi
kitörésének. Elfordult, amikor csak beléptem a tervezőterembe, a
kérdéseimre hidegen felelt.
A lehető legfontosabb dolgokról beszéltem Ellon-nal, az egész létünk attól
függött, megtaláljuk-e a rejtélyek helyes megfejtését, engem pedig szinte
égetett belülről annak a vágya, hogy abbahagyjam a hangos töprengést,
odamenjek hozzá, és egy cseppet sem szelíden megrántsam a karját, és
gorombán rákiabáljak: „Te ostoba, mégis mit vétettem?!"
- Tehát nem látsz kiutat, Ellon?
- Rettenetes errefelé a tér, admirális. Egyszerűen nem értem. - Hallgatott
egy darabig, küzdött az ellenszenvével, majd hozzátette: - Tanácskozz az
Aggyal, ő valamikor jól kiismerte magát a tér tulajdonságaiban.
Tudtam értékelni azt az erőfeszítést, amelyre Ellonnak szüksége volt,
hogy ezt beismerje. Elmentem a Hanghoz, és azt mondtam neki:
- Egyetértettél velem abban, hogy menekülnünk kell innen, A
térgörbítő generátorok segítségével azonban nem sikerül
kiszabadulnunk. Mit gondolsz,
907
nem kellene-térelnyeléssel, fénysebesség fölötti tartományban haladva
megkísérelnünk a menekülést?
- A válaszom: nem! - hangzott a felelet. - Az a nem euklideszi térgörbület,
amelynek segítségével a Perse-usban elzártam az utat az űrhajók elől,
százszor gyengébb az itteninél. És még egy, Eli: ott a tér passzív, könnyen
beleilleszkedik a megadott formába. Itt viszont viharok szaggatják,
térörvények keletkeznek, és ne adj' isten, hogy belekerüljünk egy ilyen
örvénybe!
- És a bolygók elnyeletésének kipróbált módszere?
- Az űrflotta kétharmada elpusztult, amikor ezt a módszert próbáltuk
alkalmazni.
- Ott voltak a ramírok. Valamiért nem akarták, hogy megbontsuk az
egyensúlyt a Pusztuló Világokban. Itt viszont nem vettük észre a ramírok
nyomait. Nem hiszem, hogy értelmes civilizáció létezhet ebben a
csillagpokolban.
- Éppen próbát tehetünk egy bolygóval, Eli.
De a centrumban nem voltak bolygók. A képernyőkön végigrohanó millió
és millió csillag közül egy sem bizonyult megfelelőnek. Még megszokott,
normális formájú csillagképek, egyszerű kettős vagy hármas csillagok sem
voltak itt, az égitestek vad zűrzavarban száguldoztak összevissza. Ez nem
jelenti azt, hogy sűrű csillaghalmazokat sem láttunk. Sok csillagraj került
az utunkba. De azután, hogy Harsonát elvesztve éppen csak ki tudtunk
menekülni egy ilyen csillaghalmazból, semmi kedvünk nem volt behatolni
még egy pokoli kemencébe, ahol az időt olvasztották valamilyen erők. Ám
mégiscsak a csillaghalmazokban remélhettük, hogy találunk egy bolygót.
Egy ilyen alakzat, egy hatalmas, csaknem gömb alakú csillagörvény
száguldott a közelünkben. Vadul forogtak benne az égitestek, csillagpor];
szórtak szét, akár a gombák a spóráikat, hidrogént árasztottak magukból.
A Hang figyelmeztetett, hogy a csillagfor-908
gószél belsejében olyasmi tombol, amit akár térgörbületviharnak is
nevezhetnénk: maga a tér örvénylett ott szörnyűségesen.
A számítógép szerint a csillagörvény labilis volt. Mintegy ezer évvel a
keletkezése után egy óriási robbanással porfelhővé kell válnia.
Ugyanakkor nem lehetett kétségünk afelől, hogy a csillagörvény már
évmilliók óta létezik. Ugyanazzal az ismert paradoxonnal volt dolgunk, és
már Romero is hajlott a gondolatra, hogy a csillagörvény létezésének
egyidejűsége csak kívülről szemmel látható, belül nincs semmilyen
egyidejűség. Lehet, hogy az egyes égitestek saját idejében a többi psillag,
az egész csillagcaj nem létezett.
Oszima azt mondta Olegnek:
- Nem kellene odébb mennünk innen, parancsnok? Semmi kedvem nincs
hozzá, hogy az egyik lábam a múltba, a másik a jövőbe kerüljön, a szívem
pedig ezer évvel korábban vagy későbben verjen. Nem is tudom, melyik
lenne a rosszabb. Képtelen vagyok ekkora időszakadékokat elhelyezni
magamban.
Oleg kiadta a parancsot az eltávolodásra a veszélyes csillaghalmaztól. A
kapitányok tanácskozására átjött a Bak űrhajóra Kamagin. Oleg elmondta,
hogy a megszokott, egyszerű módszerekkel nem tudunk kijutni a
centrumból.
- És kevésbé egyszerűekkel? - kérdezte Kamagin.
Kevésbé egyszerű kiút szintén nem létezett. A centrumban bolygókat nem
találtunk, a csillagok elnyele-tése pedig túl nagy falat lenne.
,- Tehát elpusztulunk? - Ismét Kamagin kérdezett.
A kérdés nem volt helyénvaló. Oleg éppen azért hívta össze a
kapitányokat, hogy megkeressük a fenyegető katasztrófából kivezető
utat.
- Szeretném ma kijavítani azt a hibát, amelyet több mint húsz évvel
ezelőtt elkövettem - szólalt meg újból Kamagin. - Akkor Eli admirális
megparancsolta két
909
űrhajó elpusztítását, hogy a harmadik kijuthasson a szabad térbe. Én
tiltakoztam ez ellen. Most ugyanezt a módszert javaslom. Semmisítsük
meg az én űrhajómat, a Kígyótartót.
- Az a kísérlet nem sikerült - emlékeztetett bennünket Olga.
Kamagin közbeszólt, ho^gy a Perseusban akkor háborút viseltünk, az
ellenség mindenben akadályt gördített elénk. Itt viszont nincs ellenség.
Felderítőkként, a saját akaratunkból jöttünk ide, és a következtetés most
már nem lehet vitás: élőlényeknek éppúgy nem tanácsos behatolni a
Galaktika centrumába, ahogyan forró szurokban sem egészséges fürödni.
- Egyetértek Elivel abban, hogy az élet és az értelem perifériális
jelenségek a Galaktikában. Az a véleményem, hogy itt, a centrumban
értelmes lények nem fognak akadályozni minket, a természet vak erőivel
pedig valahogy csak elbánunk.
- A te véleményed, Eli?
Sem egyetérteni nem tudtam Kamaginnal, sem megcáfolni őt.
Szégyellem, de be kell vallanom: határozatlanság lett úrrá rajtam.
- Nincs határozott véleményem - feleltem.
A tanácskozás után, ahol elfogadták Kamagin tervét, elmondtam az
aggályaimat Ellonnak. Neki az volt a véleménye, hogy a kitörés nem fog
sikerülni, az űrhajó túl kicsi ahhoz, hogy megsemmisítése egy kifelé
vezető nyitott alagutat teremtsen. És az sem biztos, hogy valóban nyitott
lesz-e az az alagút; az ilyen téren, mint ez, aligha lehet anyagelnyeléssel
úrrá lenni.
- Ne siess, Eli! Nemsokára teljes erővel beindítom a saját mini
novacsillagomat, és akkor az időgravitációs spirál mentén csúszunk ki
innen. Az atomidőt már szabadon tudom változtatni. Gyere, nézd meg.
A mini novacsillaghoz kapcsolt laboratóriumi képernyőn jól láttam, amint
egy neutron nekirepült egy 910
protonnak, egy ergon keresztülhatolt egy másik ergo-non, a rotonok
belecsapdostak a többi részecskébe. A fizika törvényei szerint ezeknek az
ütközéseknek anyagelnyelést vagy a részecskék transzformációját kellett
volna eredményezniük. De ez nem következett be. Az összeütközések a
mi időnkben zajlottak le, és nem a részecskék saját egyedi idejében. Az ő
idejükben, a valóságban nem volt összeütközés, nem lehetett tehát
robbanás és anyagelnyelés sem.
- Ügyes kis gépezet, nemde? Most már meggyőződtél róla, Eli, hogy
sikerült létrehoznom azokat a furcsa és félelmetes reakciókat, amelyek a
centrum csillagkatlanában tombolnak?
- Nálad atomok száguldoznak, Ellon, odakünt pedig csillagok! Mi nem
vagyunk atomok, sajnos, hogy nem vagyunk atomok, még a csillagokhoz
képest sem vagyunk azok!
- Az atomok után a makrotestek következnek. Ismétlem, admirális, ne
siess! Egyelőre senki sem akar azonnal elpusztítani bennünket.
Már korábban is ígérte Ellon, hogy a gravitációs spirált összeköti a mini
novacsillaggal. És bár az atomidőt, sikerült a birtokába vennie, az
atomoktól a makrovilág testjeiig hosszú volt az út, akármit mondott is
Ellon. Megtanácskoztam a dolgot a Hanggal. Szerinte Kamagin terve volt
az egyetlen lehetőség a szabadulásra. Ehhez csak egy kevés passzív térre
kell szert tennünk. Ezt ő, a Hang vállalja magára, hiszen ő érzékeli a teret.
Úgy érzi, hogy ő maga a tér. Összezavarodnak a gondolatai, amikor a tér
vadul összecsavarodik, és gyorsabban, világosabban hozza meg a
döntéseket, amikor a tér visszaváltoztatja a struktúráját. S mennyire örül,
ha az egész feszültség oldódni kezd!
- Várni fogunk, hogy megadd a jelt, Hang! -mondtam.
911
Aztán megkezdődött az utolsó űrhajó-kiürítés és -elhagyás az expedíció
során. Azért az utolsó, mert a Kigyótartó volt az utolsó 'űrhajó, amelyet el
lehetett hagyni. A műveletet Kamagin irányította energikusan, sőt
vidáman: szilárdan hitte, hogy űrhajója feláldozásával megment
valamennyiünket. Engem viszont kételyek gyötörtek. Egyik kudarc
követte az út alatt a másikat. Az űrflotta gyakorlatilag megsemmisült, az
élve maradt űrhajósok egy elképzelhetetlenül vad világ foglyai lettek, ahol
csillagok milliárdjai tántorog-tak egy szakadék szélén, és a szakadékban a
mindent elnyelő pusztulás ásított feléjük.
Hogy hangosan is kimondhassam ezeket az érzéseimet, de kishitűséget
se váltsak ki a .barátaimból, lementem a temető-hűtőkamrába.
- Te gyilkos!'- vágtam oda a ramírok kémjének. -Minden
szerencsétlenségünk a veled való ismeretséggel kezdődött! Elárultad a
félvadságba süllyedő ara-nokat, s megpróbáltál elárulni minket is. Luszin
az életével fizetett amiatt, hogy hazug módon a bizalmunkba férkőztél,
majd Petri és űrhajójának a személyzete lett kémkedésed következő
áldozata. Nem tudom, hogy uraidnak miért volt szükségük arra, hogy
ilyen rettenetes körülményeket teremtsenek az Aranián, miért
választották maguknak a Kegyetlen Istenek aljas szerepét. Most azonban
már tudom, hogy nem vagytok ti semmiféle istenek, semmilyen felső erő.
Bármelyik valamennyire is tisztességes istenség, ha valóban létezne,
adna arra, hogy magasztos és fenséges legyen. Ti viszont csak
kegyetlenek vagytok, de nem magasztosak, hatalmasok, nem
mindenható-ak,-erősek, nem ellenállhatatlan erejűek. „Ezek a tudatlan
ramírok!" - mondta egyszer Ellon megvetően. Valóban tudatlanok
vagytok! Mennyire féltél az idő átalakulásától a centrumban, Oan! Beteg,
foszladozó idő, időrák! Az idő azonban nem beteg, csak változik, 912
gyorsan változik; csodálatosan rugalmas itt az idő, amely a testek
egymáshoz való közeledésekor' az egyidejűséget egy robbanással
különbözőidejűséggé változtatja. És ez a robbanás védi meg a Galaktika
középpontját - atíövá ti még az orrotokat sem meritek bedugni - egy
másik robbanástól, az anyag felrobbanásától. Tudtátok ti ezt? Képesek
voltatok felfogni?
Elhallgattam, megpihentem a beszédben. Mit nem adtam volna azért,
hogy ez az álaran életre keljen, és az arcába vághassam a vádjaimat! De
Oan mozdulatlanul függött előttem. Mind a három szeme halott volt: az
alsó, hétköznapi, csak nézni tudó szempár is, és a felső, félelmetes
szemgolyó is, amelynek pillantása be tudott hatolni mások gondolataiba.
Oan nem hallhatott meg semmit, nem tudott felelni sem. Halott volt.
Sikerült elmenekülnie a büntetés elől. Sikerült elmennie az életből. De a
világból nem! Az áruló holtteste örökké ebben az átlátszó, a demiurgoszok
által készített börtönben fog függni.
K-ipihentem magam és folytattam:
- Nem, az nem lehet, hogy ne tudtatok volna az általános tömegvonzás
rettenetes szerepéről abban a forró csillagkatlanban, amelyet mi a
Galaktika középpontjának nevezünk. Nem lehet, hogy ne tudtátok volna: a
könnyen szétszakadó idő az, amely védi, menti a centrumot. Ti magatok
is el akartátok tanulni az idő megfordításának tudományát. Talán nem
azért hatoltál be a novacsillag feneketlen mélységeibe? Te ostoba! Azért
szálltai le a pokol fenekére, hogy birtokodba vedd a pokol erőit, legalábbis
így képzelted akkor. És a novacsillag most itt van az asztalunkon!
Mindazt, amit a csillag antianyag-robbanásában kerestél, mi laboratóriumi
úton állítjuk elő. Még nincs hatalmunk az égitestek makroideje fölött, de
az atomok idejét már szét tudjuk szakítani, meg tudjuk hajlítani,
lelassítjuk, felgyorsítjuk, ahogy a kedvünk
913
tartja. Itthagyjuk a centrumot, áruló. De egyszer majd visszatérünk, és
akkor, Kegyetlen Istenek, aligha tudjátok már bebizonyítani, hogy az
erőtök is ugyanakkora, mint a kegyetlenségtek!
10.
Azután bekövetkezett az, aminek - ma már jól tudom -elkerülhetetlenül be
kellett következnie.
A Hang kitűnően érzékelte a teret; a fedélzeti számítógépek
tévedhetetlenül kimutatták a sűrű csillaghalmazokat, és jelezték, hogyan
kerüljük el a nagyobb csillagakadályokat, hogyan térjünk ki a zabolátlanul
száguldozó kisebb égitestek elől; Oszima mesterien lavírozott a
csillagképek és a magános csillagok között; Olga és Kamagin segített
neki, s egyikük sem maradt el Oszima .mögött sem a tapasztalatok, sem
az óvatos, átgondolt mefészség terén. Mindent alaposan előkészítettünk,
mindennel számoltunk. Mindennel -egyet kivéve. Nem mi voltunk az
egyetlen értelmes erő a centrumban. És nem érezhettük otthon magunkat
még abban a morzsányi kis térben sem, ahol a kitörést végre akartuk
hajtani. Meggondolatlanul elhitettük magunkkal, hogy csak a vak
természeti erőkön kell úrrá lennünk. Pedig egy ellenséges értelem szállt
harcba velünk. Abban reménykedve kezdtük meg a kitörést, hogy a
titokzatos ellenségnek nyoma sincs a közelünkben. Pedig ott volt, és a mi
erőnkkel a sajátját állította szembe. És az erő legyűrte az erőt.
A Hang jelentette, hogy a tér egy passzív körzete felé közeledünk.
Körülöttünk a megszokott veszett táncukat járták a már megszokottá vált,
veszett csillagok. Oleg kiadta a parancsot, hogy a Kígyótartót irányítsák
arra a pontra, ahol az anyagelnyelők csapást mérnek majd rá. . 914
A parancsnoki teremben saját szék várt rám, de nem mentem oda. A
megfigyelőterem tele volt: a három űrhajó személyzetének szabadnapos
tagjai a képernyők előtt nyüzsögtek. Mary, Romero és én a szobámban
lévő kis képernyő elé ültünk. Pontosan láthattuk, hogyan zajlik le a
legújabb katasztrófa.
A Kígyótartó a Bak előtt repült. Maga Kamagín irányította hajóját a
vezérűrhajó anyagelnyelői elé. Az űrhajó belső hírközlő rendszerének
hangosbeszélői közvetítették Kamagin gyors parancsait. A kapitány szavai
valamennyi helyiségben hallhatóak voltak:
- Bekapcsolom az anyagelnyelőket. A cél: zérózéró-három. Megkezdem a
visszaszámolást: tíz, kilenc, nyolc, hét...
Ebben a pillanatban a vadul száguldozó csillagokkal pöttyözött fekete
homályból kicsapott a már ismerős sugár, ugyanolyan, amilyen a Bika
űrhajót halálra sebezte. Elment a Bak mellett, és belevágódott a Ki-
gyótartóba. Az általános döbbent hallgatásba Kamagin kiáltása hasított
bele:
- A számítógépet leblokkolták! Hang, Hang, van-e kapcsolatod a
végrehajtó berendezésekkel?
A Hang nem felelt, Mary a szívéhez kapott. Romero halálsápadtan azt
suttogta:
- Ezek a ramírok, admirális! Itt vannak a centrumban! Foglyul ejtettek
bennünket!
Kétségbeesetten ültem, le sem tudtam venni szememet a képernyőről. A
számítógép nem működött, az anyagelnyelőket leblokkolták, valamilyen
erő az űrhajót visszafordította, és elindította arra, ahonnan jöttünk: be a
centrumba, a Galaktika középpontjának vad csillagforrongásába.

Az isten számára minden szép, jó és igaz. Az emberek azonban némely

dolgot igaznak, mást pedig hamisnak tartanak.
HÉRAKLEITOSZ
(Bodor András és Szabó György fordítása)
Kasszandra Jajaj,jajaj, ó, ó, iszony:
megint a jóslás szörnyű kínja pörget és zavar, hogy vésznek zengjem
kezdőhimnuszát.
Karvezető
Jós-hírneved minekünk régen ismerős,
jövendölöket mégse vágyunk hallani...
AISZKHÜLOSZ
(Devecseri Gábor fordítása)
Mindent rokonként megszerettet Jövőnk, a köznapi derű. S magába húz,
legyél eretnek, A halhatatlan egyszerű.
B. PASZTERNAK
(Rigó Béla fordítása)
fe-
NEGYEDIK RÉSZ
A saját árnyékunk nyomában
l.
Már a katasztrófa utáni percekben rémületbe ejtett egy sejtés a
szerencsétlenség igazi okát illetően. De a gondolat még nem lehetett
teljesen úrrá rajtam: előbb meg kellett menteni az űrhajót, és csak aztán
kutathattam a baj titokzatos okait. A parancsnoki terembe rohantam.
Kamagin és Oleg élt, de már nem egy űrhajó parancsnokai, hanem
éppúgy, mint valameny-nyien, egy irányíthatatlan űrbéli porszem utasai
voltak. A tervező teremben Ellon és Irina is sértetlenül vészelte át az
eseményeket, de egyikük sem tudta zavarodottságában, hogy mit tegyen.
A laboratórium képes lett volna folytatni a kutatásokat, ha lett volna
energia. Ellon dühödten szidott engem és Oleget:
- Nem hallgattatok rám! Siettetek, bár semmi sem fenyegetett minket
egészen addig, amíg meggondolatlanul és fejvesztve azonnali
menekülésre nem fogtátok a dolgot!
- Gyere velünk, Ellon! - utasította Oleg, és hármasban a Hanghoz
indultunk.
A Hang gyengén, de érthetően hallatszott. Fájdalmas lökést érzett, amikor
megszakadt a kapcsolata a számítógéppel. Az ellenség a harci gépezetek
irányítóberendezéseire mérte a csapást, minden más kár ebből
származott.
- A ramírok voltak. Itt vannak a centrumban. Nem akarnak kiengedni
bennünket innen. A foglyaik vagyunk.
Graciőz szintén megsérült. Amikor a ramírok le-
919
blokkolták a számítógépet, Graciőz elvesztette az eszméletét, és a földre
zuhant. Fenségéből, az istenekre való hasonlóságából nem sok maradt. A
halhatatlan galakt sokkal gyengébben állt a lábán, mint mi, egyszerű
halandók. A galaktok rosszul viselik a megpróbáltatásokat: paradicsomi
városaikban elfeledkeztek a bajokról.
- Meg kell vizsgálni a számítógépet - mondta Oleg.
A kívülről tökéletesen sértetlennek látszó számítógép nem működött.
Lekapcsoltuk róla a végrehajtó berendezések és elemző műszerek
vezetékeit, és átvittük a laboratóriumba. Ott, ahogy első pillanatban
hittük, ismét működni kezdett, de ez csak látszat volt: a jelek ugyan
végigfutottak a pályáikon, de hiányzott a rendszer, vagyis az, ami miatt
Kis Univerzális Számítógépnek neveztük.
- Olyan, mintha hiányozna belőle az értelem - jegyezte meg Graciőz. -
Mintha idegösszeroppanást kapott volna. De mit lehet várni egy géptől,
amelynek nincsenek élő, természetes testszövetei?
Ellon mérges pillantást vetett a galaktra. Gyorsan más irányba tereltem a
beszélgetést, el a mesterséges és a természetes szövetek veszélyes
témájától. Ha a számítógép csak mély ájulásban van, akkor még
reménykedhetünk benne, hogy életre tudjuk kelteni. Oleg szólt, hogy
hozzák át a laboratóriumba a Kos és a Kígyótartó űrhajókról származó két
tartalék számítógépet. De azok sem voltak jobb állapotban. Mindkettő
gépi idegrendszere összeroppant. A Faltörő Kosról átszállított számítógép
pedig még mindig keverte az okokat és az okozatokat.
- Graciőz - szóltam a galaktnak -, nagyon nehéz feladat vár rád és a
Hangra. Valamennyi gépezetet, éppúgy, mint a Pusztuló Világokban,
ismét közvetlenül rátok fogjuk kapcsolni. A Hang ott megbirkózott
920
ezzel a. munkával, de akkor nem a Galaktika centrumában voltunk. Ha
most nem sikerül megoldanotok ezt a feladatot, aluiról fogjuk szagolni az
ibolyát.
- Remélem, hogy sikerül. De mit jelent ez a különös kifejezés: „Alulról
fogjuk szagolni az ibolyát?" Az az érzésem, valami nagyon rossz van
emögött.
Ráhagytam a galaktra, hogy ez bizony nagyon rosz-szat jelent.
A Bak számítógépe gyenge életjeleket kezdett mutatni, mintha mély
ájulásból térne magához. Aztán kétségbeesetten hallgattuk a jelekre adott
feleleteit. A gép megőrült. Fiatal lánynak képzelte magát, aki megszökött
otthonról. Minden elektromos impulzusra, amellyel be akartuk indítani,
szomorú versikével válaszolt:
Szeretett engem az anyám, Azt hitte, jó lánya vagyok, . De jött az éj, s a
tanyán Egyedül maradt az anyám...
énekelgette a számítógép zokogásba fúló, gyengéd hangon.
Aztán Maruszjának kezdte nevezni magát,.és hasonló kuplékban eldalolta,
hogy Maruszja megmérgezte magát, bevitték a kórházba, de fájdalom, ott
sem tudták megmenteni. Agyrémei nemcsak ostobák voltak, hanem
meglepőek is. A tervezők a gép memóriaegységeibe semmit nem
építettek be sem ledér ifjú hölgyekről, akik elszöktek otthonról, sem
valamilyen Maruszjáról és a kórházról, és még kevésbé tanították meg
verselni. Mindezt a számítógép maga találta ki, amikor meghibbant.
Az őrület megfertőzte a többi számítógépet is. A Kígyótartó
számítógépétől azt kérdeztük: „ki?", mire az a „hová" kérdésre válaszolt;
adtunk neki egy feladatot: számítsa ki, hogy nyolc fokra keletre, két-
921
száz fényév távolságban hány harmadik nagyságrendű csillag van, mire
az kémiai egyenleteket kezdett megoldani; megkértük, hogy értékelje azt
a sugárzást, amelyet felé irányítottunk, és határozza meg, nem ártalmas-
e az az ember szervezetére. Erre a számítógép integrálszámításokat
kezdett végezni, és Kepler bolygótörvényeit sorolta el. A Kos számítógépe
viszont, akárcsak a Faltörö Kosé, képtelen volt helyes összefüggésbe
hozni az okokat és az okozatokat. Feladtam neki egy egyszerű
kontrollfeladatot: „Minden ember halandó. Én ember vagyok.
Következésképpen tehát...?" A számítógép közölte, hogy válasszak
tetszés szerint a három felelet közül: „Hatdimenziós kiterjedésű kövér
vagy. Második nagyságrendű kam-pósszög vagy, amelyet a durvaság
logaritmusán differenciálszámítással számítottam ki. Késő őszi, tépett
virágszirom vagy, amelyet két kiterjedésű, integrált ecetben tartanak."
Oleg kérdésére pedig, hogy mennyi száznegyvenhárom a köbön, hasonló
gyorsasággal adta meg a három, szerinte egyenértékű választ: „Menj a
pokolba. Huszonnyolc tonna, vessző, tizenhat méter, bőséges éjszakai
harmattal. A bikának szarvai vannak, a bolygó negyvennégy
centiméteres, a nyolcadik nagyságrend négyzetén, tiszta vízen úszik."
Valamilyen okból a Kos számítógépe minden kérdésre hármas feleletet
adott, arról már nem is beszélve, hogy elképesztő ostobákat.
Érlelődött bennem a felismerés, hogy a Kos és a Kígyótartó
számítógépével érdemes vesződni, míg a Bak gépe reménytelen. Az első
kettőnél az őrület a profiljuk határain belül maradt. Elvesztették az
értelmükét, de azért gondolkodó, csak ostobán, helytelenül, összevissza
gondolkodó gépek maradtak. A Bak számítógépe viszont már nem
számítógép, lánykának, mégpedig szerencsétlen és rossz magaviseletű
lánykának képzeli magát. S ehhez még versfaragásra is adta 922
a fejét! El lehet-e képzelni nagyobb bolondságot, mint verseket kitalálni?!
- Nem hinném, hogy Romero is azon a véleményen lenne, miszerint a
versfaragás a bolondság netovábbja - jegyezte meg Oleg.
- A számítógépről beszélek, nem az emberekről. Az embereknek gyakran
vannak különös mániáik. Nekik más elképzelésük van az őrültségről.
Spkari, különösen a régmúlt időkben ezt valamilyen remek, irigylésre
méltó dolognak tartották. Máig fennmaradt a mondás: „Őrülten boldog
vagyok!" vagy: „Őrülten tetszik nekem!" Egy régi fizikus azt állította, hogy
a tudományban csak a bolondok vihetik valamire. Sajnos az emberi
értelem nem mindig követi a logika szabályait. De a gépek mindig
logikusak, hasznosak, értelmesek; ebben különböznek megalkotóiktól.
Oleget kielégítette a feleletem.
- Ellon, a te feladatod lesz a gondolkodó gépek kijavítása - mondta. - De
ez nem jelenti azt, hogy a tervezőirodád-laboratóriumod más munkával ne
foglalkozzon. Hogyan állnak a kísérletek a mini novacsil-laggal?
- Atomok szintjén már szabadon tudjuk változtatni az időt.
- Ez még kevés. Irina, gyere ide - hívta közénk a lányt Oleg.
Többször észrevettem már, hogy amikor idegenek lépnek be a helyiségbe,
Irina félrevonul. Most sietség nélkül elindult felénk. Oleg nála ritkán
látható idegességgel ezt mondta:
- Kedves barátaim, Irina és Ellon! Félek, hogy ha nem találjuk meg azt a
fizikai módszert, amelynek segítségével érzékelhetetlenné, láthatatlanná
tehetjük magunkat a ramírok számára, nem tudjuk kivezetni az űrhajót a
centrumból. Teremtsétek meg hát legalább egy kis időre a különböző
időben való létezést
' 923
a ramírokkal. Lehet, hogy „korábban" még nem voltak itt, vagy „később"
már nem lesznek itt, de „most" itt vannak, és erősebbek nálunk... Értetek
engem, barátaim? Irina csak bólintott, míg Ellán ezt felelte:
- A mikroidővel folytatott kísérleteimhez egy élettelen tárgyra és egy
élőlényre van szükségem. Élettelen tárgy sok van, de honnan szerezzek
egy élőlényt?
- Kísérletezz Mizarral - javasoltam. - A kutyákat korábban is használták
kísérleteknél. Igaz, Mizar gondolkodó lény, és előbb meg kell neki
magyaráznotok a kísérlet lényegét, és meg kell szereznetek a
beleegyezését. ..
- Beszélj te Mizarral - vágott közbe Ellon. - Az állatokat a demiurgoszok
nem tartják magukkal egyenértékűnek, ahogyan ti, emberek.
- Irina, te tárgyalj Mizarral! Igazad van, Ellon, az ember emberi módon
viszonyul az állatokhoz.
Alig hiszem, hogy Ellon megértette a kioktatást. Ismét odaléptem a Bak
űrhajó számítógépéhez.
- Ismersz engem? Hallasz egyáltalán?
A gép éles, gyermeki szoprán hangon válaszolt, amely egyáltalán nem
hasonlított az előbbi erőteljes baritonra:
Benyúlt a Ványa a papa bukszájába, kimarkolt két bankót, s becsapta az
ajtót. A zsandárok már jönnek, bilincsek csörögnek, börtönben ül Ványa,
elhagyta babája, tékozló, szép Tanya.
924
A csodálato's, nem is olyan régen még utolérhetetlen értelmű s most
magát élőlénynek képzelő és a nő-férfi viszonyba kibogozhatatlanul
belebonyolódott gép látványa annyira szomorú volt, hogy alig bírtam
visszatartani a könnyeimet.
2.
Este meglátogatott Romero. Leült a karosszékbe, térde közé fogta a
botját, szórakozott tekintetét a képernyőre szegezte. Ugyanaz a pokoli
kép tárult elé: a vadul száguldozó égitestek örvénylő zűrzavara. Hirtelen
fájdalmasan belém hasított annak az érzése, amit eddig nem nagyon
vettem tudomásul: Romero láthatóan megöregedett.
Most sem volt egyetlen ősz szál a hajában, kis sza-kállában, bajuszában,
de a ráncokat nem tudta elrejteni. Mindig jól ápolt, most is szép arca
fáradtnak látszott. Félig tréfásan azt kérdeztem:
- Izgalmas kaland, ugye, Paul?
Hosszan nézett rám nagy, sötét szemével, és akkor hirtelen eszembe
jutott, hogy Mary egyszer azt mondta: „Paul olyan jó kiállású, karcsú,
olyan kifinomultan elegáns, olyan jól nevelt, neki van a legszebb szeme,
amilyet eddig férfiarcon láttam, és hogy tudta tenni a szépet, neked
pedig, Eli, eszedbe sem jutott, hogy udvarolj. És éppen beléd kellett
szeretnem, te kelekó-tya! Micsoda igazságtalansága a sorsnak!"
- Ön kedveli a vad paradoxonokat, admirális - felelte. - Hogy lehet
egy tragédiát izgalmas kalandnak nevezni?!
- Ha Petrire és társaira gondol...
- Önre és magunkra gondolok, bölcs Eli! Micsoda helyrehozhatatlan
ostobaság! Úgy repültünk bele ebbe a forrongó pokolba, mint lepke a
tűzbe! Olyanok
925
vagyunk, mint pillék a kemenceajtó előtt! Gyenge pillék az ellenség
kegyetlen kezében!
- Beleszeretett ebbe a pillangóhasonlatba, Paul!
- Igen, beleszerettem - felelte Romero keserűen. -Attól a pillanattól fogva,
hogy a ramírok elpusztították a Kígyótartót, állandóan azt hajtogatom
magamban, hogy tűzbe repülő pillék vagyunk. És tudja, mit mondok
önnek? Ezt a szót az űrhajó számítógépétől hallottam az imént.
- Volt a laboratóriumban?
^ Onnan jövök. Azt kérdeztem a géptől, mit gondol az időszakadásról,
erről a különös világról, amelyet a Galaktika középpontjának nevezünk. És
erre azt felelte... Mit gondol, bölcs barátom, mit felelt erre a számítógép?
- Valamilyen értelmetlen versikével válaszolt?
- Igen, elmondott egy verset. Hallgassa csak:
Gondtalanul szálldostam, akár a pille, virágszirmok közt éltem életem, de
lelkem most bűvköröket ír le, Feléd röppen, szerelmem, mindenem.
- Micsoda lapos kis versike! Csak az az érdekes benne, hogy a
számítógép ezek szerint már nem butácska ifjú hölgynek, hanem érzelgős
ficsúrnak hiszi magát.
- Nem, mély értelmű barátom, más itt az érdekes. Az agyamban megült a
„pille" szó, és a gép éppen ezt a szót illesztette bele a versbe."Nem mond
ez semmit önnek, Eli?
- Egyáltalán semmit.
- Kár, admirális. Egyébként önt sohasem érdekelték a régi idők erkölcsei,
az ön természete már csak ilyen. De tudja-e, Eli, hogy az egyetemen a
diplomamunkámnak az volt a címe: A városi kispolgárság szentimentális
költészete a XIX. század végén. És hogy 926
az értekezésemben valamennyi verset idéztem, amelyeket most az eszét
vesztett számítógép előad? •
- Ez már tényleg érdekes.
- Örülök, hogy végre kapiskálja a lényeget. A ramírok csapása
személyiséghasadást idézett elő a mi szegény, bolond számítógépünknél.
- Időszakadást, Paul.
- Igen, igaza van, időszakadást. A gép egyszerre két korban létezik. Fizikai
valójában itt van közöttünk. De valamennyi gondolattársítása a múlthoz
köti. Valamennyiünk, így az én sugárzásaimat is érzékeli, mint tudja,
mindegyikünk személyiségét, sugárzását betáplálták neki. Korábban is
fogta az agyamból érkező impulzusokat, vagyis az ismereteimet, a múltról
vallott nézeteimet, de mindennapi munkájában ebből semmit nem tudott
hasznosítani. Most viszont, visszakerülve a múltba, csak a múltbéli
ismereteket adja ki magából. Ön azt kérdezte tőle, ismeri-e önt, feladta
neki a Ngoro-egyenletet, de abban a múltban, amely számára jelenné
vált, ön még nem létezett, és nem létezett Ngoro sem. A számítógép
őrültségének oka az, hogy fizikailag „most" és „itt" van, értelme viszont
„korábban" és „ott".
- A többi számítógép az őrültség más formáit mutatja, Paul. .
'
- Mindenki a maga módján bolondul meg, kedves admirális. Ez nemcsak
az emberekre, hanem a gépekre is vonatkozik.
~ Az ön gondolatai, Paul, talán érdekes lehetőséget nyújtanak a gép
kijavítására.
- Én egy másik lehetőséget sejtek: nemsokára valamennyien
megbolondulunk.
Romero Oanról és az általa beteg időnek nevezett jelenségről kezdett
beszélni.'Bekövetkezett az, amivel az áruló fenyegetőzött: belekerültünk a
beteg időbe. Meglehet, hogy a centrum vad káoszában az időinga-
927
dozás biztosítja az égitestek fizikai létének állandóságát, de a mi
harmonikusan felépített szervezetünk számára ez életveszélyes. A
jelennek nevezett egyetlen, apró időegység kiesése egyszer már csaknem
a halálunkat okozta. Már betegek vagyunk, ha még nem is tudunk róla. Az
időfolyamat kapcsolatrendszerének szétesése most bennünk játszódik le.
- De a számítógép már megőrült, mi viszont még normálisak vagyunk.
Hacsak nem tekintjük bolondságnak az ön elméletét, mely szerint már a
bennünk lévő idő is megfertőződött...
- Mi élő szervezetek vagyunk, a számítógép viszont csak gépezet. Az élő
szervezetnek, úgy látszik, saját belső időstabilizátora van. Biztos vagyok
benne, hogy az életet megteremtő természet olyan kataklizmák esetére is
gondoskodott az élet védelméről, mint az egyidejűség megbomlása. A
természet ugyanis jobban ismeri a saját furcsaságait, mint mi. Nekünk
eszünkbe sem jutott, hogy az űrhajók fedélzeti számítógépeibe
időstabilizátort is kellene szerelni. De a mi szervezetünk védőrendszerét
sem kell túlértékelni! Az idő bomlásának nyomai elraktározódnak a
sejtjeinkben. Amikor pedig a biológiai stabilizátorunk szilárdsági
határértékét túlhaladják, mi is elvesztjük az eszünket.
- Megpróbálunk még addig kimenekülni azokról a helyekről, ahol nem
stabil az idő. Kíséreljük meg, Paul, a gyakorlatban ellenőrizni a hipotézisét.
Segítsen Ellonnak és Irinának kijavítani a számítógépet!
Romero elhűlve nézett rám.
- Gúnyolódik rajtam, Eli? Én és a műszerek javítása! Bátorkodom
megjegyezni, hogy én csak történész vagyok, és nem mérnök.
- Éppen azért, mert történész! Éppen erre van most szükség. Ha a
számítógép értelme a múltban van, akkor csak egy történész képes
visszahozni azt a jelenbe. Képzelje el, hogy önre bíztak egy embert, aki
928
hatszáz évvel ezelőtt elaludt, és csak most ébredt fel. Ön beülteti maga
elé az iskolapadba, és megtanítja neki azokat az eseményeket, amelyek
az álomba me-rülésétől a felébredéséig lezajlottak. És ez az ember előbb-
utóbb egy számára új időbe kerül. Valami ilyesmit kell csinálnia a
megversfaragósodott számítógéppel is. Remélem, nem hozta ki a
sodrából ez a kifejezés?
- Soha nem lehetett büszke a helyes beszédére, Eli, de már megbékéltem
ezzel. Ám szeretném felhívni a figyelmét, hogy a „megversfaragósodott"
számítógép csak egy a három közül, a másik kettő őrültsége más típusú.
Azoknak is történelemórákat adjak talán?
- Azokat logikaórákkal fogják gyógykezelni. A gépekbe az az alapelv van
betáplálva, hogy az ok megelőzi az okozatot. Ezt az alapelvet az
időszakadás semmissé tette. Úgy vélem, ha a történelmi tünetekkel járó
őrültséget megszünteti, megtaláljuk annak a módját is, hogyan küzdjük le
a logikai bolondságokat.
Már azt hittem, sikerült meggyőznöm, amikor hirtelen, mintha a teljes
elkeseredés rohama tört volna rá, a magasba emelte a botját, és
patetikus hangnemben kiabálni kezdett:
- Minek kellenek ezek a javítások, gyógykezelések, helyreállító munkák?!
A pokolba kerültünk, ahonnan nincs visszatérés. Hol vagyunk? A Galaktika
centrumában? Csak egyszerű számításokat kell végeznie, és megtudja,
hogy semmilyen centrum nem létezik! Hiszen az, arrti egységes, csak
egységes időben képes létezni, és éppen ez az egységes idő hiányzik!
Nem vagyunk sehol, mivel egyidejűleg különböző helyeken vagyunk! Én
már kezdek megbolondulni, már nem tudom ésszel felérni, mit jelent a
különbözőidejűség egyidejűsége és az egyidejűség különbözőidejűsége!
Tudnom kell, „mikor" vagyunk ebben az átkozott „hol" helyzetében. Meg
tudja ezt érteni? Az én kínjaim-
929
hoz képest nevetségesek Hamlet gyötrelmei, akinek a lelkében szakadt
szét az idő, mivel nekem a lelkemben is, a testemben is foszladozik már,
és kívül, körülöttem sem látok egységes időt, és azt sem tudom, hogy
most ül-e ön velem szemben, vagy az elérhetetlen jövőben, és onnan csak
az árnyéka vetítőjük ide, s én az árnyékkal beszélgetek, és nem is egy
űrhajón vagyok, hanem Rómában, a Palatinus-dombon, éppen most
csevegtem egy jót azzal a borotvaéles agyú Július Caesarral, hajba
kaptam az álnok Publius Clodius-szal, felpofoztam az intrikus Catilinát, és
holnap elindulok Caesarral a galliai hadjáratba, és akkor, hirtelen az úton
elém vetült az árnyéka egy űrhajóból, az ön árnyéka, Eli, rettenetes
távolságból, valamilyen Galaktika középpontjából, amelyről nekem, az
ókori Caesar ókori barátjának fogalmam sem lehet!...
Alig bírtam visszatartani magam, hogy meg ne üssem Romerót. Még nem
őrült meg, de a hisztéria már elkezdődött. Paul idegesen a tenyerébe
temette arcát; úgy tűnt, rögtön elkezdi a haját tépni, ordítani, sátáni-an
forgatni a szemét. Közvetlenül elé léptem, a kezem ökölbe szorítottam.
Romero lassan leengedte a karját.
- Meg akar ütni, admirális? Üssön csak bátran, nem fogok védekezni.
Azelőtt verték az embereket. Néha ez segített.
Csak ezek a halvány mosoly kíséretében elmondott szavak mentették
meg a pofontól. Ismét visszaültem a helyemre, és a térdemre fektettem a
kezem, hogy elmúljon a remegése. Most értettem meg, mit érezhették
azok a kapitányok, akiknek a hajóján a legénység megtagadta az
engedelmességet. Az ismétlődő katasztrófák állapotában a hisztéria
kitörése aligha lehet jobb, mint a lázadás egy régi vitorlás hajón.
- Az értelmére, az ön világos értelmére apellálok, Paul! Azért sértődött
meg, mert én ezt a tragédiát izgalmas kalandnak neveztem? De talán
valamilyen 930
szempontból, ismétlem, valamilyen szempontból nem mi vagyunk most a
legboldogabb emberek?
- A legboldogabb emberek? Már mondtam önnek, Eli, hogy belefáradtam
az állandó paradoxonjaiba...
Mégis eszébe juttattam, hogy Oleg gyermekkora óta álmodozott az
utazásról a Galaktika centrumába, a világmindenség legtitokzatosabb és
legelérhetetlenebb helyére; ő az első galaktikus kapitány, aki elvezette
ide -az űrhajóit, és alakja a centrum felfedezőjeként fog bevonulni a
világtörténelembe; vajon lehet-e Oleg boldogtalan, még akkor is, ha egy-
két tucat évvel korábban fejezi is be az életét? Vagy vegyük őt magát,
Roméról, a régi idők tudós ismerőjét, az összehasonlító
társadalomtudomány szakemberét, aki az élet olyan formáit, olyan
értelmes civilizációkat ismerhetett meg, amelyek létezését előtte senki
sem gyanította; ő talán ezeket a felfedezéseket a szerencsétlenségek
közé sorolja? És Olga, Oszima meg Kamagin, akik mindig abban látták
életük értelmét, hogy ismeretlen csillagutakra vezessék hatalmas
űrhajóikat; ők talán nem érték el a céljukat, még annak az árán is, hogy
meg kell válniuk az élettől? És a Hang, a szeretetre méltó Legfőbb Agy, a
mi egykori Vándorunk talán boldogtalan? Éppen ő, aki végigpróbált
mindent, amire csak vágyott: a káprázatos gondolatiságot, az erőtől
duzzadó test örömeit, a világmindenség térségei felett gyakorolt
hatalmat? Hát a galaktok és a demiur-goszok? Talán nem mindegyik azt
valósítja meg, ami a legjobb benne, nem azt, amire képes álmai, vágyai,
akarata szerint? Nem, kedves Romero, keressen más kifejezéseket! A
szerencsétlenség, boldogtalanság, csüggedés, elkeseredés, bánkódás,
kiábrándulás szavak nem illenek ide! Még ha tragikus vég is lesz az
osztályrészünk, a sorsunk akkor is irigylésre méltó!
Romero felállt, rátámaszkodott a botjára.
- Eli, kedves öreg barátom! Nem akarok én vitat-
931.
kozni önnel. És nem is tudok vitatkozni. Megyek, admirális, és teljesítem a
parancsát: visszahozom a számítógépet a múltból a jelenbe.
Becsuktam az ajtót, hogy most még Mary se jöhes-, sen be: neki sem volt
szabad látnia, mi megy végbe bennem. És amikor Romero botjának
kopogása elhált a folyosón, leültem a díványra, kezembe temettem az
arcomat, és felnyögtem a kétségbeeséstől, a kilátástalanságtól, annak a
halálnak a rettenetétől, amely ránk várt, és amelyet magam előtt láttam.
A hisztéria, amelynek kitörését éppen most akadályoztam meg
Romerónál, már engem gyötört, annál is inkább, mivel nekem sokkal több
okom .volt erre. De én senkitől nem kérhettem segítségét: még nem jött
el az idő, hogy felfedjem a titkot, előbb még elő kellett készíteni az űrhajó
megmentését.
3.
Megkértem Ellont, hogy az időtranszformátorba szereljen be egy
stabilizátort is, hasonlót ahhoz, amilyet a természet alkotott meg a
szervezetünkben. Annyira biztosra vettem Romero hipotézisének
helyességét, hogy kész tényként illesztettem bele döntéseimbe. El-lon
tekintete mérgesen vjllant rám.
- Ne üsd bele az orrodat olyan dolgokba, admirális, amelyekhez nem
értesz! Transzformátor, stabilizator! Mégis mit csinálunk szerinted? Én egy
univerzális időgépet szerkesztek, vésd be ezt a fejedbe egyszer és
mindenkorra!
Eközben indulatosan ugrált előttem, és dühösen hadonászott. Tudtam,
hogy Ellon neveletlen, már ha a jólneveltséget emberi mércével mérjük,
és az sem volt ismeretlen előttem, hogy amikor az emberek nyelvét
tanulta, különleges figyelmet szentelt a goromba kife-932
jezéseknek. Csakhogy túl szó szerint értelmezte őket, most is olyan
mérgesen szemlélte a koponyámat, hogy megijedtem, nem akar-e
valóban odavésni valamit. Azzal magyaráztam indulatosságát, hogy még
a fáradtságot nem ismerő demiurgoszok is kimerültek; aligha hiszem,
hogy a Kígyótartó katasztrófája ut&n Ellon akár egy órát is pihent volna.
Az eszembe sem jutott, hogy kezdődik a Romero által megjósolt általános
őrület.
Először akkor jöttem rá, hogy baj van, amikor Mizart odavezették az
időtranszformátorhoz. Ez egy hatalmas, állványon álló, átlátszó gömb volt.
Körülötte sugárzáskibocsátó és sugárzásvédö berendezések tornyosultak,
a gömböt egy csővezeték kötötte össze a mini novacsillaggal; láttam még
ott különféle műszereket és .gépeket, de rendeltetésüket nem ismerem,
és ezért nem is számolok be róluk.
Csak arra térek ki, hogy a Mizarral tervezett kísérlet előtt Ellon néhány
tárgyon is végigpróbálta az eljárását, felváltva küldve őket a múltba és a
jövőbe. A tárgyak épen és sértetlenül tértek vissza a múltból és a jövőből
is. Ha a kísérlet Mizarral is sikerül, ez azt jelentené, hogy megtaláltuk a
centrumból való menekülés reális útját, mivel az égitestekkel való
találkozáskor nem az ő idejükben, hanem a sajátunkban haladtunk volna,
és ez kizárja az összeütközést velük. Természetesen terveinket arra a
kockázatos feltételezésre alapoztuk, hogy a ramírok nem fogják
megakadályozni a menekülést. De hát ezenkívül reménykedhettünk-e
valamiben?
A kísérlet kezdetére odajött Oleg és Romero, Graci-őz és Orlan, Mary és
Olga is. Ellon maga nyitotta ki az időtranszformátor bejárati nyílását. Irina
odavezette Mizart. A kutya halkan nyüszített, nyugtalanul forgatta a fejét,
orrával a térdemet böködte, megnyalta Mary kezét, majd váratlanul két
lábra állt, és man-
933
csait Romero vállára tette, aki meglepetésében még a botját is elejtette.
Irina megnyugtatóan simogatta Mi-zart, valamit kedveskedően sugdosott
a fülébe. De Irina arckifejezése nem tetszett nekem. Közelebb mentem.
- Kedves, drága Mizar! - mondta Irina a kutyának. - A múltba megyünk, a
távoli múltba! Szaladgálni fogunk majd az erdőben. Szívesen ugatnék én
is veled együtt, ha tudnék!
Megyünk az erdőbe! Az erdőbe! - morogta idegesen a kutya, és nyalogatni
kezdte Irina kezét. - Együtt fogunk ugatni! Együtt fogunk vadászni1
Irina suttogását csak én hallottam, de az eb válaszait a fordítógép
mindenkinek közvetítette. Valami okból mindannyian azt hitték, "hogy
Irina kedveskedve félrevezető, megnyugtató szavakkal készíti fel Mizart a
múltba vezető veszélyes útra. De én jól tudtam, hogy az eb Luszinnál a
kutyaskála szerinti kitűnőre vizsgázott az emberi történelemből, ami
kiválóan fejlett értelméről tanúskodott, és nem volt szüksége hamis
illúziókra. Úgy is beszéltük meg Irinával: oly módon készíti fel Mizart, hogy
megmagyarázza szerepének fontosságát, és nem fogja elterelni a
figyelmét a múltba való utazás hazug örömeinek, az ecsetelésével.
- Irina! - szóltam neki halkan. - Fordulj csak ide! A lány lassan
felemelkedett a térdelő helyzetből.
A szeme különösen fénylett.
- Megengeded, admirális, hogy együtt menjek el Mizarral? Szeretem őt.
Olyan erővel szorítottam meg a karját, hogy feljaj-dult. A fájdalmat még
képes volt érezni.
- Nem szereted Mizart, Irina! Te Ellont szereted! Olyan feszülten figyelt
rám, hogy néhány pillanatig
még a száját is nyitva felejtette. Azelőtt soha nem engedett volna meg
magának ilyen ostoba arckifeje-
934
zést: azok közé a nők közé tartozott, akik akkor is szépek tudnak maradni,
ha piszkos fizikai munkát végeznek.
- Ellon't? - kérdezett rá gyenge, elnyújtott hangon. - Hogyan szerethetném
Ellont, amikor megtiltottad? Én olyan engedelmes vagyok, admirális,
olyan engedelmes!
- Szamárságot beszélsz! Önfejű vagy, és nem engedelmes! Most pedig
nem vagy egészséges. Ki tudja, milyen képzelgések járnak a fejedben.
Menj pihenni, Irina.
- Úgy gondolod, nem szeretem Mizart? kérdezte maga is kételkedve.
- Szereted, persze hogy szereted. Én is szeretem, anyád is, Mary is
szeréti... De ez nem elég ahhoz, hogy együtt induljatok a múltba.
- Nem eléggé szeretlek, Mizar - mondta Irina meg-adóan. - Csak hittem,
hogy mindenkinél jobban szeretlek. Olyan engedelmes vagyok, Mizar! -
Hirtelen szomorúan tördelni .kezdte a kezét. - Ó, admirális, engedd meg,
hogy szeressek valakit!
Odahívtam Olgát. Vele jött Oleg és Mary is. Ami-. kor Oleget meglátta,
Irina arca megváltozott. Felnyögött, kezét védekezőén kinyújtotta.
- Te ne, te ne! Elcseréltél engem az expedíciódra, ahol meg fogsz halni!
- Térj magadhoz, Irina! - mondta Oleg halottsá-, padtan. - Emlékezz vissza
a beszélgetésünkre az űrhajótámaszponton! Magad kérted, hogy eljöhess
velünk. Itt vagyunk együtt az űrhajón, Irina! Nem maradtál a Perseusban.
Irina sírva fakadt, arcával anyja mellére borult.
- Vidd haza, Olga - kértem. - És egy pillanatra se hagyd magára. Súlyos
idegösszeroppanása van.
Amíg mi Mizar mellett suttogtunk, Ellon a már kinyitott nyílás előtt
várakozott. De amikor Olga át-
935
ölelte a lányát, és kifelé vezette, Ellon mérgesen ránk kiáltott:
- Nem fejeznétek be a sugdolózást, emberek?! Az időtranszformátor
túlmelegszik az üresjáratban! Ki fogja idehozni Mizart?
- Majd én - feleltem, és éppúgy, mint Irina, letérdeltem a kutya mellé, és
gyöngéden megsimogattam dús szőrét. - Mizar, kedves barátom! Nem
arról van szó, hogy futkosni és ugatni fogsz egy jót az erdőben.
Valószínűtlenül nehéz kísérlet áll előtted, amely ha sikerül, valamennyien
megmenekülünk. Hajlandó vagy segíteni ebben nekünk?
- Vezess oda, Eli - morogta bátran a kutya, és megnyalta a kezemet.
Odavittem a gép nyílásához. Ellon durván meg akarta ragadni a nyakánál
fogva és behajítani a gépbe, de én nein engedtem. Mizar szomorúan
végignézett rajtunk, és ezt ugatta: „Isten veletek!" - majd maga ugrott be
a nyílásba. Ellon rácsapta az ajtót, és a mini novacsillaghoz ment. Az
időtranszformátor működni kezdett.
Hamarosan azt láttuk, hogy a kutya kezd eltűnni. Ahhoz hasonlóan vált
semmivé, ahogyan Oan, amikor menekülni akart. Mizar teste
körvonalakká változott. A transzformátorban meleg volt, a kutya kilógatta
a nyelvét, vadul villogó szemét ránk meresztette. Amikor a teste már
kezdett elhalványulni, a szeme és a nyelve még mindig ellenállt. Eljött a
pillanat, amikor Mizar teste már nem volt a gépben, de önálló életre kelt
szeme villogott, nyelve előre-hátra mozgott. Aztán a szeme is halványulni
kezdett, de a nyelve még mindig nem állt meg; csak az egyre fakuló,
lassan eltűnő nyelv élt még a távozás utolsó pillanataiban is. Az átlátszó
időtranszformátor üres lett.
- Mizar a jövőben van! - kiáltott fel Ellon, és ellé: pett a mini novacsillag
mellől. - A legközelebbi jövő-936
ben, alig ezer évre tőlünk a ti időszámításotok szerint. Hadd párolódjon ott
egy kicsit az olvadó idő forróságában! - Ellon hangos hahotára fakadt; én
összéráz-kódtam kegyetlen nevetésétől.
- Mennyi ideig marad a jövőben?
- Csak egy órácskát, admirális, csak egy órácskát! Aztán kikapcsolom a
novacsillagomat, és a kutyád visszazuhan a mi időnkbe.
Az ujjongó demiurgosz nagyon kellemetlen látványt nyújtott. Még a fontos
felfedezést tett kísérletező örömének sem lett volna szabad felülkerekedni
a szegény kutya miatt érzett aggodalmon. Az is bántott, hogy Ellon
közömbösen tekintett Irina betegségére. Oleg már elment. Romero
megfogta a karomat.
- Nincs kedve megnézni, admirális, hogyan folyik a Bak űrhajó
számítógépének magához térítése?
Az elromlott gép az időtranszformátortól távol eső egyik sarokban állt.
Megkérdeztem tőle, mit gondol az időutazásról. A számítógép a
megszokott dallamos hangon szavalni kezdte:
Régen történt. Nem tudom, mikor
felvillant, akár a látomás, és beletűnt a végtelenbe.
Fáradt szivem a múltat rég elfeledte.
Régen történt, nem tudom, mikor.
Lehet, meglátom még valamikor.
- A választ nem lehet értelmesnek nevezni, de egészen értelmetlennek
sem - jegyeztem még. - És talán a vers is jobb valamivel a korábbi
ostobaságoknál.
- A vers címe egyébként Chopin emlékezete. Nem tudom, ismeri-e, Eli. Az
pedig, hogy a gép az emlékezetet és feledést emlegette, csak azt
jelentheti, hogy kezd a tudata visszatérni. Az emlékezet pedig a tudat
talán legfontosabb ismertetőjegye. Ó, kiváló Eli barátom, vajon tudja-e,
mekkora az emlékezet hatalma a
937
gondolkodó értelem felett? Az emlékezet a halhatatlanság egyetlen
biztosítéka, olyan katalizátor, amely bármely pillanatot örökkévalósággá
változtathat, amely a pislákolva tovatűnő percet örökre feledhetetlenné,
soha el nem röppenővé teszi!
A patetikusan szárnyaló kifejezésekért Romerónak igazán nem kell a
szomszédba mennie, de ilyen emelkedetten talán még soha nem beszélt.
- Micsoda ódát zengett az emlékezet tiszteletére, Paul!
- Ma éjjel megjelent előttem a nővére, Eli. Ne méregesse olyan rémülten a
szemét, barátom, egyelőre még eszemnél vagyok. Jól tudom, hogy Vera
régen meghalt, és a Földről való elindulásom előtt meglátogattam a
hamvait a Panteonban. Az emlékeimben volt velem, csak az
emlékeimben! Az egész életem hirtelen a saját életem emlékévé vált, és
ez oly gyönyörű volt, kedves sógor! Hiszen mi összevesztünk Verával, ön
ezt jól tudja, ön mindent tud, admirális, azaz nem, akkor még nem volt
admirális, ifjú volt még... Vera után repültem a Plútóra, bementem a
szállodájába, abba, ahol már voltam vele együtt, ugyanabban a szobában
voltam vele, Eli... Térdre estem előtte, csókoltam a lábát, ő is térdre
hullott, sírt, csókolgatott, és olyan végtelenül örült, hogy visszatértem
hozzá, hogy megbocsáthat nekem... Eli, kedves barátom, sógorom, ha
tudná, mennyire hálás vagyok azért, hogy utánakül-dött a nővérének.
Önnek köszönhetem, hogy újjászü-lettem. Térdeltünk egymással
szemben, bizonyára nevetséges volt ez más szemében, de mi csak
örültünk egymásnak, síftunk, csókoltuk egymást, és ez ma éjjel, a mai
boldog éjjelen volt, Eli!
Romero megtántorodott. Annyira váratlanul következett be az átmenet az
értelmes, logikus gondolatfűzéstől a félrebeszéléshez, hogy közbe sem
tudtam vágni, és csak arra volt időm, hogy elkapjam, amikor 938
elzuhant. Romero összerázkódott, majd lassan magához tért. Szeme
zavaros volt és örömteli, de szomorú is, mintha az öröm egyben keserű is
lett volna.
- Mi történt velem? Mit beszéltem? - kérdezte.
- A számítógép magához térítéséről beszéltünk, Paul. Most pedig
hallgassuk meg, miről vitázik olyan hevesen Ellon Orlannal és Graciőzzel.
Érdemes volt bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Ellon azt bizonygatta,
hogy a jövőbe való látogatás megteremtése semmiség. Mindössze úgy
kell felgyorsítani az időt, hogy közben az iránya ne változzék meg. Az idő
a múltból a jövő felé fut, a mini novacsillag csak felgyorsítja a folyamatot,
és kész! A múltba már nehezebb visszalátogatni: ehhez vissza kell
fordítani az időt. A mini novacsillag erre is képes. De hogyan viselik ezt az
időutazást végző objektumok? Az élettelen tárgyak nem érzik a változást,
azok egyformák maradnak a múltban és a jövőben is. Az élő szervezetek
viszont elpusztulnak, ha az időt nem megfelelő, speciális módon
transzformáljuk.
- A galaktok által annyira kedvelt természetes szövetek nem képesek
elviselni az idő-zéró átugrását. -Ellon arca kárörvendő vigyorba torzult. - A
mesterséges szervek viszont könnyedén kibírják az idő megfordítását.
A galakt méltóságteljesen kihúzta magát.
- Azt mondod, Ellon, hogy speciális módon kell az időt transzformálni? Mit
értesz ezen? És miért olyan veszélyes az idő-zéró átugrása a természetes
szövetek számára?
- Azért, mert az idő-zéró állapotában valamennyi életfolyamat leáll. A kő,
a fémek számára ez semmit nem jelent, de az élőknek ez maga a halál.
Azt vetettem ellene, hogy a két nap összeütközésekor már átéltük az idő
megállását, már elvesztettük egyszer a „most" állapotát. Ellon nem értett
egyet.
939
velem. Az idő akkor csak nagyon rövid időre állt meg. Megmerevedtünk,
de nem haltunk meg, mivel azonnal helyreállt a múltból a jövőbe vezető
természetes időfolyamat. Az idő megfordulása viszont egyenlő egy
robbanással.
- A holttestedet kellene visszahoznom a megfordí-" tott időből, admirális!
Ellon a múltba való alámerülésnek csak egyetlen módját találta meg az
élő szervezetek számára: az élőlényeket az egyenes időfolyamat mentén
a jövőbe kell küldeni, s ha nem tudnak ott megkapaszkodni, és
visszazuhannak, nem szabad megállítani őket a jelenben, hagyni kell
tovább esni, ezúttal már a múltba. A lendület, a tehetetlenségi erő viszi
ilyenkor tovább őket, s nem külső erők hatása. Az idő tehetetlenségi ereje
szerinti mozgás mindig a reális létezés pontja felé való száguldást jelenti;
ilyen az idő természete. És ha egy élőlényt a jövőből a jelenbe zuhanva az
esés lendülete a múltba löki, akkor az idő-zérón való áthaladás
különösebb megrázkódtatások nélkül megy végbe. Ekkor kell
meggyorsítani az esést a mini novacsillag-gal, és az objektumot a múlt
bármelyik pontjára lehet küldeni: valamennyi letűnt évmilliót újra be lehet
népesíteni.
Eljött az ideje, hogy Mizart visszahozzuk a mi időnkbe. Ellon elfordított egy
kallantyút a mini nova-' csillag irányítópultján. A transzformátorban
valami-fyen sötét folt'tűnt fel, megjelent egy árnyék, lassan a hűvös
levegőt mohón lefetyelő kutyanyelvvé változott, kissé feljebb kigyúlt két,
először halványan, majd egyre erősebben fénylő pont. Az
időtranszformátorban kirajzolódott az élő, izgatottan szabadulni akaró
Mizar alakja. -
A nyílás feltárult, és Mizar puskagolyóként röpült kifelé. Romero mellére
vetette magát, a történész hanyatt zuhant. Rám is ugyanez a sors várt,
majcTGraci-
940
őz is hátratántorodott a jókora kutyafej erős lökésétől. A galakt azonban
megállt a lábán, és boldogan ölelte át Mizar nyakát.
- Térj észhez, te veszett állat! Inkább számolj be, mit láttál az utazás alatt!
Mizar semmit sem látott, mindent köd borított, aztán feltűntek a csillagok,
gonoszul pislákoltak, és a kutya megugatta őket. Egyszóval ugyanaz a
látvány fogadta, amilyen a képernyőkön villódzott napestig. Hideget nem
érzett^ megéhezni nem volt ideje. De olyan forróság vette körül, hogy Mizar
majd elepedt a szomjúságtól.
- Mindjárt kapsz inni - mondta Ellon.
Amig Mizar a vizet lefetyelte, Ellon a következő időutazáshoz készítette elő a
transzformátort. Megkérdeztem, nem lehetne-e holnapra halasztani a múltba
való utazást, hogy Mizar kipihenhesse magát. Ellon azt felelte, hogy nemcsak
a jelenlégi, a múltbéli idő sem vár. Megint átöleltem Mizar nyakát és
megtudakoltam, mindent elmondott-e neki Irina a kísérlet egész
programjáról. A kutya elmosolyodott. Valamennyien jól tudjuk, hogy a kutyák
kitűnően tudnak mosolyogni, s nemcsak a farkukkal, hanem a szemükkel, az
egész pofájukkal is, de Mizar tartózkodó mosolya különösen kellemes volt.
Valóban csak mosolygott, még a legnagyobb boldogság perceiben sem
engedte meg magának, hogy kutyakacagásra fakadjon. Egyébként sok kutya
ilyen. Az udvariasság benne van a vérükben.
Aztán újból láttuk, amint Mizar hatalmas, szép teste ködös sziluetté változik,
és az ürességben még egy percig fénylik a két szeme, s vörös nyelve már a
láthatatlan test számára lefetyeli a levegőt. A helyiségben ismét megjelent
Oleg. Irina eszméletlenül feküdt, Olga őrködött az ágyánál. Oleg nagyon
aggódott Iri-,na életéért. Az emberek és a demiurgoszok telerakták
941
az űrhajót a legkitűnőbb gyógyszerekkel, többek között olyanokkal is,
amelyek a pszichés megbetegedéseket gyógyítják, de egyik sem segített.
Az orvos automata háromszor állított fel három különböző diagnózist, és
három különböző gyógymódot javasolt; a memóriájában nem tárolt
ismereteket Irina betegségéről, annyira szokatlan volt az. Ellon éles
hangját hallottuk:
- Figyelem! Következik a visszatérés a jövőből! A tehetetlenségi erő
átviszi a kutyát a múltba!
Mizar anélkül száguldott vissza a jövőből, hogy lefékezett volna a
jelenben. Kívülről annyit láttunk, hogy a transzformátorban ugyanabban a
sorrendben kirajzolódik egy nehézkesen lihegő nyelv, aztán két szem, a
törzs, a lábak. Egy pillanatig azt vártam, hogy a testi valóját visszanyerő
kutya örömteli ugatásba kezd, és ki akar jönni a gépből. De a törzse nem
vált teljes kutyatestté, ismét tökéletesen átlátszóvá lett, majd eltűnt.
Mizar nem állt meg a jelenben, hanem szinte nekifutásból átrepült a
múltba. Ellon a mini novacsillag fölé hajolva figyelte az irányítópulton ki-
gyúló fényeket.
- A kísérleti kutya visszaszáguldott a múltba - jelentette Olegnek. - Az idő-
zérót Mizar élve és sértetlenül lépte át.
- Mennyit kell a visszatéréséig várni, Ellon?
- Körülbelül egy órát, parancsnok. Azt mondtam Olegnek:
- Ha itt maradsz, megnézem, mi van a Hanggal. Bizonyára unja magát
egyedül.
A Hang megfigyelőhelyiségében úgy járkáltam a fal mellett, ahogyan
Graciőz szokott. Az elemző műszerek tökéletesebben közvetítették a
kísérlet lefolyását a Hangnak, mint ezt én megtehettem volna. Csak azt
kérdezte tőlem, mi a véleményem az időutazásról. Zavaros érzésekkel
voltam eltelve: reménykedtem is, 942
féltem is, és valamilyen pontosan körülírhatatlan ösztönös ellenérzés is
munkált bennem az élőlényekkel folytatott kísérletekkel szemben.
- A helyzet valószínűleg rosszabb, mint hisszük -mondta a Hang.
- Te is attól félsz, hogy a megőrülés veszélye fenyeget bennünket?
- Az őrültség már elkezdődött.
- Irinán kívül még senki nem zavarodott meg. A gépek persze azonnal
megbolondultak:
- A gépek értelmét nem védelmezi időstabilizátor, mint az élő
szervezeteket. Az a természetes, hogy a gépek előbb mondták fel a
szolgálatot.
- Egyetértesz Romero hipotézisével?
- Romero pontosan nevezte meg az okot.
- Csak nem vesztjük el valóban az eszünket, Hang?
Azt válaszolta, hogy az űrhajón élők már elvesztették a jelen időt, a jelen
percét, sőt a jelen pillanatát is. Az idő a legközelebbi múlt és a
legközelebbi jövő között lüktet. Nem folyamatosan halad, hanem vibrál,
mintha görcsök rángatnák. A Hang agyának minden sejtjében érezte az
idő remegését. A vibrálás a múlt és a jelen között a gondolatait is
lüktetésre készteti: a gépeknek adott utasításai mintha remegnének. A
durva végrehajtó berendezések szerencsére nem igazodnak el az olyan
nüanszokban, mint a gondolat lüktetése, az utasítások vibrálása. Minden
bizonnyal a régi emberi történelem során a szolgákat sem érdekelte, hogy
remegő vagy határozott hangon adja-e ki a parancsot az uruk, a fontos a
parancs tartalma volt. De ez nem sokáig marad így. Eljön a pillanat,
amikor a vibráló, nem magabiztos parancs megszűnik parancs lenni.
'Akkor pedig minden megáll az űrhajón.
- Graciőz felváltva dolgozik veled, de ő semmi ilyesmit nem mondott -
vetettem közbe értetlenül.
- Nemsokára ő is ugyanezt fogja érezni. Nemsoká-
943
rá valamennyien ugyanezt fogjátok érezni, Eli. Az idő görcsei egyre
erősebbek. A múlt és a jövő közötti távolság, amelyen belül az idő lüktet,
egyre növekedik. És minden vibrálás otthagyja a nyomát: felgyülemlik a
múlt, koncentrálódik a jövő. Amikor a múlt és a jövő
összeegyeztethétetlensége elég nagy lesz, az idő ismét kettészakad. A
legutóbbi alkalommal kiszabadultunk a két nap között lévő, szétszakadt
időből, de mi történik akkor, ha az idő magán az űrhajón szakad ketté?
- Rémisztő, mégpedig igen rémisztő! Van-e esélyünk a megmenekülésre?
- Csak egyetlen esély van. Sürgősen stabilizálni kell az időt az űrhajón. Az
időstabilizátor most fontosabb, mint az időtranszformátor.
A tervezőterem laboratóriumába szólítottak. A padlón élettelenül hevert
Mizar. Szeme kimeredt, a szája tágra nyílt, a szőre felborzolódott.
Mindannyian hallgatagon néztük a halott kutyát. A csendet Orlan mélyről
feltörő és vészjóslóan fenyegető hangja törte meg:
- Azt ígérted, Ellon, hogy a kutya szerencsésen áthalad az idő-zérón! Te
hazudtál, Ellon.
Ellon annyira behúzta a fejét, hogy a válla fölött csak sápadt fényű, ijedt
szeme látszott.
- Nem hazudtam, Orlan. Mizar baj nélkül átugrott az idő-zérón.
Mindannyian láttuk... Élt, amikor eltűnt a múltban. Mindannyian láttuk...
- És holtan tért vissza. Meg tudod ezt magyarázni, Ellon?
Ellon alig hallhatóan válaszolt:
- Keresni fogom a magyarázatot, de egyelőre még nem tudom az okot.
Mizar testét a kutatóasztalra helyeztük, én pedig beszámoltam a
többieknek a Hang aggályairól.
- Jobb lenne, ha visszamennél a megfigyelőpontra 944
-javasoltam Graciőznek. - Attól félek, hogy a Hang idegei felmondják a
szolgálatot.
- Majd én beszélek Ellonnal - mondta Orlan. Ellon magába roskadva jött
oda hozzánk.
- A Hang figyelmeztetett, hogy az űrhajón az idő a múlt és a jelen között
vibrál, és a vibrálás amplitúdója növekszik. Mikor lesz kész az űrhajó
időstabilizátora? - kérdezte Orlan.
- Azonnal hozzáfogok a munkához, Orlan. Félreteszem a transzformátort,
és a mikroidőről az űrhajó idejére kapcsolom át a stabilizátort - felelte
sietve Ellon.
Orlan hidegen így folytatta:
- Nem jól értettél, Ellon. Nem azt kérdeztem, mikor fogsz a stabilizátorral
foglalkozni. Te nem érdekelsz engem. Azt kérdeztem, hogy mikor lesz
kész a stabilizator?!
- Holnap már működni fog - felelte alázatosan Ellon.
Még egy utolsó pillantást vetettem a halott kutyára, majd kihívtam Oleget
a helyiségből. A folyosón azt mondtam neki:
- Oleg, ha mi ketten összeroppanunk, a következmények borzalmasak
lesznek. Bármi történjék is a többiekkel, nekünk nem szabad az
idővibrálás ha.tása alá kerülni. És ha mégis bekövetkezik a szakadás a
múlt és a jövő között, kapaszkodj meg a jövőben, maradj a jövőben, Oleg,
semmi esetre se zuhanj vissza a múltba!
- Igazad van. Nekünk kettőnknek tartanunk kell magunkat.
A szeme bedagadt, fáradt volt, vörös és gyulladt. Felsóhajtottam. Csak két
emberben lehettem biztos az űrhajón: benne és magamban. És ez
rettenetes volt. De hogy miért volt rettenetes, azt nem mondhattam el
neki.
945
4.
Későn értem haza. Mary már aludt. Csendben levetkőztem és lefeküdtem.
Mary zokogása ébresztett fel. A díványon ült, és arcát a kezébe temetve
sírt. Átöleltem, és magam felé fordítottam az arcát.
- Mi van veled, Mary? Mi történt? - kérdeztem, miközben könnytől nedves
arcát csókolgattam.
Mary ellökött magától.
- Nem szeretsz engem! - zokogta.
- Mit beszélsz, Mary? Hogy én nem szeretlek téged? Én? - A bódult alvás
után nem fogott az agyam; ismét átfogtam őt, és csókolni kezdtem.
Mary ismét kitépte magát az ölelésemből, és mérgesen toppantott a
lábával.
- Ne érj hozzám! Nem szeretsz engem! És ha tudni akarod, én sem
szeretlek!
Csak most kezdtem megérteni, hogy mi történik. Hátat fordítottam
Marynek, leültem, és nyugodt hangon azt kérdeztem:
- Szóval nem szeretlek? És te sem szeretsz engem? Érdekes vallomás! De
miért gondolod, hogy nem szeretlek?
- Megkérdezted rólam a Felvilágosító Központot! - hadarta a könnyein
keresztül. - Megijedtél, hogy annyira nem ülünk össze, igaz, én is
megijedtem, de rád gondoltam, és állandóan kerestem a találkozást
veled. Attól a kairói estétől fogva mindig látni akartalak, te pedig elmentél
az Ohrára, rám sem pillantottál, pedig én bocsánatot akartam kérni tőled,
amiért goromba voltam a hangversenyen és akkor a viharban a Főváros
utcáján. Annyira akartam bocsánatot kérni! Mindig csak rád gondoltam, ki
sem kapcsoltam a sztereoképernyőket, nehogy véletlenül elmulasszak
egy Ohráról sugárzott adást, hátha a többiek között feltűnsz te is. Te
pedig beleszerettél valamilyen kígyó-946
Á
nőbe, nem akartál visszatérni a Földre, elrepültél a Perseusra, nem
törődtél vele, hogy végigsírtam az éjszakákat, amikor megtudtam, hogy a
nővéred nélküled jött vissza. Paul elmondta, micsoda szenvedéllyel nézted
azt a kígyószépséget, hogyan rohantál az éjszakai randevúkra, mindent
elmondott rólad, én pedig azt feleltem, hogy akkor is téged szeretlek,
pedig már gyűlöltelek! És most is gyűlöllek! Ha nem akarsz, ne gyere
vissza, egy jó szót sem fogsz tőlem kapni! Hidegen és megvetően fogok
majd rád nézni, így, ilyen hidegen és megvetően! Miért hallgatsz? Nagyon
gyengéden azt mondtam:
- Paul nem mondott el mindent rólam, Mary.
- Mindent elmondott, mindent! - vágott közbe'dü-hösen.
Gyengéd állhatatossággal megismételtem:
- Nem mindent, Mary, hidd el. Paul egyszerűen nem tudott rólam mindent.
Azt sem mondhatta el neked, hogy az első találkozáskor, az első szó, az
első pillantás után, ott, Kairóban már egyszer és mindenkorra beléd
szerettem. Azt sem mondhatta el, hogy néha ugyan gorombáskodtál
velem, néha bocsánatot akartál kérni, én szerettelek téged, minden
porcikám-mal csak téged szerettelek. Igen valóban-hatással volt rám
Viola, de téged szerettelek, csak téged, úgy, ahogy vagy, mindig csak
téged! Miközben szidtál engem a Fővárosban, én arra gondoltam: milyen
csodálatos hangja van, amikor velem beszél! Összehúztad a
szemöldöködet, én pedig gyönyörködtem benned: soha nem láttam ilyen
szép szemöldököt! Villogtattad rám a szemedet, én pedig meghatottan
azt mondtam magamban: senkinek nincs ilyen szép szeme, még ehhe'z
hasonló sem! Mérgesen elrohantál, én pedig gyönyörködtem az
alakodban, a járásodban, abban, ahogyan lóbálod a karodat, és boldog
voltam, hogy gyönyörködhetem benned, hogy ilyen örömben lehet
részem,
X 947
*
hogy nézhetlek téged, amint mérgesen elmegy az, akit szeretek, dühösen
lóbálja a karját, oly gyönyörűen lóbálja a karját, a balt csak egy kicsit, a
jobbat erősebben... így volt ez, Mary, Paul ezt nem mondhatta el neked,
ezt csak én tudtam, csak én, Mary! Ismét közbevágott:
- Azt mondtad, így volt! Magad is beismered, hogy már nincs igy!
Ugyanazzal a gyengéd makacssággal folytattam:
- Igen, Mary, igazad van, így volt. De nemcsak ez volt. Az is volt, hogy
együtt mentünk el a Perseusra. Az is volt, igaz, emlékszel rá? Micsoda út
volt ez, Mary, milyen csodálatos nászút! Egyetlen pillanatra sem váltunk
el egymástól, és ha mégis, minden külön töltött perc elveszett idő volt
számunkra, emlékezz vissza, Mary, emlékezz! És utána ismét szerettelek,
büszke voltam rád, gyönyörködtem benned, örültem, hogy velem vagy,
hogy az enyém vagy, hogy te én vagyok, az, ami a legjobb bennem, az,
ami a legnemesebb, leggyengédebbf legdrágább bennem, az te vagy!
Emlékezz, Mary, kérlek, emlékezz erre, hiszen így volt ez!
Mary felnyögött, a kezét tördelte.
- Ez a rettenetes szó: „volt"! Kíméletlen vagy, Eli, nálad minden csak volt,
csak volt!
- Igen, Mary, megint igazad van, neked mindig igazad van, valóban
rettenetes, nagyon rettenetes ez a „volt" szó. És mégis mennyi szép van
benne! A sok szép között, ami volt, ott volt a fiunk, az egyetlen
.fiunk, Asztrosz is, emlékezz rá, hiszen ő is volt, Mary, volt nekünk egy
fiunk, akit Asztrosznak hívtak! Nagyon csöndesen megismételte: ,
- Akit Asztrosznak hívtak...
- Látod, Mary, emlékszel rá, milyen jó is, hogy emlékszel rá, köszönöm
neked ezt, egyetlenem, kedvesem. Emlékszel rá, és én végtelenül hálás
vagyok ezért. Asztrosz meghalt, Mary, szörnyű halállal halt meg, 948
halálra kínozta a Harmadik Bolygó rettenetes nehéz-kedési ereje, a
karjaidban halt meg, zokogtál, oda szeretted volna adni neki az életednek
legalább egy részét, ha már az egészet nem adhattad oda, de ő nem
fogadta el az életedet, a karjaidban halt meg, a karjaidban, Mary! Mary,
Mary, emlékezz Asztroszra, a fiunkra, aki a karjaidban halt meg! Mary
felzokogott.
- Hagyd abba, Eli, megszakad a szívem! Letérdeltem előtte, arcomat forró
kezéhez szorítottam, és szenvedélyesen azt suttogtam:
- Nem, Mary, nem hagyom abba! És ha nincs más megoldás, hagyom,
hogy megszakadjon a szíved, de nem engedem elfeledni Asztroszt.
Emlékezz a fiunkra, a szegény kisfiúra, emlékezz a bánatunkra, a
keserűségünkre! Emlékezz rá, hogy a Földön van, a Panteonban, hogy az
emberiség szentként tiszteli, hogy a sírjára ez van felírva: „Itt nyugszik az
első ember, aki- életét adta az emberiség csillagbarátaiért", hogy gyakran
jártunk a nyugvóhelyéhez, és csendesen álltunk Aszt-rosz szarkofágja
előtt. Van mire emlékeznünk, Mary, van minek örülnünk, van mire
büszkének lennünk.
Az őrület még vívta harcát az értelemmel, de az értelem lassan
felülkerekedett. Mary keserűen azt mondta:
- Igen, Eli, van mire emlékeznünk, van mire büszkének lennünk. De
mindez már a múlt, csak a múlt!
Felálltam. Már tudtam, hogy sikerül megmentenem.
- Sok dolog valóban a múltba tűnt, de nem minden. Mi is talán a múltban
vagyunk? Mi itt vagyunk, Mary! És a szerelmünk is velünk van! Volt és
van!
Most ő jött oda hozzám, és megragadta a vállamat.
- Azt mondtad, Eli, van? Azt mondtad, hogy van? Jól hallottam?
- Jól hallottad, Mary. Van. Mi is vagyunk, és a
949
szerelmünk is velünk van. - Az erőm csak most kezdett elhagyni, a
hangom remegős lett. - Szeretlek téged öregen, lesoványodva, mindig te
voltál és te maradsz az egyetlen. Szeretem ezüstös hajadat, megsárgult
kezedet, megritkult, valamikor szénfekete szemöldöködet, csodálatos
szemedet. Szeretem a hangod, szeretem, ahogyan beszélsz, szeretem a
hallgatásodat. Szeretem a járásodat, a szokásaidat, szeretem, amikor
ülsz, amikor állsz, mindig, mindenhol, mindazt, ami vagy, Mary. Szeretlek
azért, mert korábban is szerettelek, mert most és később is szerethetlek,
mert az egész életünk nem más, csak egymás szeretete. Ha belenézel a
szemembe, csak szerelmet látsz benne. Szeretlek, szeretlek; magamért is,
érted is, a szerelmünkért is szeretlek, Mary.
A hangom elakadt, nem tudtam tovább beszélni. Hirtelen olyan erősen
kezdett remegni a lábam, hogy le kellett ülnöm, különben elestem volna.
Mary a kezébe temette az arcát. Fájdalom hasogatta a szívemet. Még
nem voltam biztos benne, hogy sikerült visszahoznom Maryt az őrületből.
Leeresztette a kezét, értetlenül rám nézett, és lassan beszélni kezdett:
- Valami rossz történt velem, Eli? Gyorsan azt válaszoltam:
' - Már túl vagyunk rajta, Mary. Ne beszéljünk erről.
- Remeg a hangod - mondta, és kutatóan pillantott rám. - A kezed is
remeg! Te sírsz, Eli! Könnyek csorognak az arcodon! Még sohasem sírtál,
Eli. Akkor sem sírtál, amikor meghalt a fiunk. Ilyen nagy baj történt
velem?
- Már túl vagy rajta - ismételtem meg. Nemíudom, hogyan volt erőm,
hogy hangosan fel ne zokogjak. -Ne izgasd magad miattem, Mary. Kicsit
rendetlenkednek az idegeim. Hiszen tudod, milyen nehéz hely-
950
zetben vagyunk. Most pedig bocsáss meg, a tervezőterembe kell
mennem. Ha rosszul érzed magad, azonnal hívj fel.
Mary elmosolyodott. Ismét keresztüllátott rajtam.. Már nem kellett
aggódnom miatta.
- Menj csak, Eli. Nemsokára én is kinézek. Kukkants be Irinához is.
Vidáman intettem neki, majd kiléptem a szobából. Az ajtó mögött
nekitámaszkodtam a falnak, és a kimerültségtől becsuktam a szemem.
Olyan érzésem volt, mintha fuldokoltam volna, aztán kihúztak a vízből, és
még mindig levegő után kapkodnék.
Irina lehunyt szemmel feküdt a szobájában. Még most sem tért magához
azóta, hogy elvesztette az eszméletét a laboratóriumbari. Az ágya mellett
Olga ült. A díványra telepedtem. Olga megszólalt:
- Rosszul nézel ki, Eli.
- Mindannyian rosszul nézünk ki. Irina hogy van?
- Az élete nem forog veszélyben. De nem is tér magához. Ez nagyon
aggaszt engem.
-Talán jobb is, hogy nincs az eszméletén most, amikor az idővel ilyen
zűrzavarok vannak. Jobb, ha nem működik a tudata, mint ha darabokra
esne szét.
Olga nem vette le rólam áthatóan figyelő tekintetét. A nézése már
idegesíteni kezdett.
- Történt még valami Mizar halála óta, Eli?
- Miért gondolod?
- Látom rajtad.
- Mary rosszul lett. Kiesett a tudatából a jelen érzékelése. Teljesen
belemerült a múltba. Elképzelte, milyen volt a megismerkedésünk
napjaiban. Valami okból azt hitte, hogy nem szeretem. Sokat kínlódtam,
míg ki tudtam rángatni a múlt szakadékából.
- Irinát pedig gyötri a vágy, hogy beleszerethessen valakibe - mondta
elgondolkozva Olga. - És közben elfordul azoktól, akik szeretik őt. Engem
még csak
951
elvisel; látod, itt ülök mellette, és ő meg sem mozdul. A jelenlétem, úgy
látszik, kellemes neki.
- Mit érezhet egyáltalán, ha nincs magánál?
- Ne mondj ilyeneket, Eli. Bejött Oleg, leült mellé, mire Irina nyugtalanul
forgolódni kezdett. Amikor pedig megfogta a kezét, Irina kitépte a
magáét.
- Anélkül hogy magához tért volna?
- Anélkül hogy magához tért volna. Az időfolyamat megbomlása nagyon
furcsa formákat öltött. S.aj-nálom, hogy nem vagyok pszichológus.
Kiszámítanám, hogy milyen összefüggés van az idő mikroinga-dozásai és
a pszichikum makrosérülései között.
- Ezt én is sajnálom. Ha el tudnánk végezni ilyen számításokat, sok
'veszedelemtől menekülhetnénk meg. De egyelőre örüljünk annak, hogy
az őrület minket, kettőnket még nem fertőzött meg. Azt hiszem, neked
nem áll szándékodban visszazuhanni gondolatban a múltba.
Olga csendesen elnevette magát.
- És mi változna akkor, Eli? A múltam ugyanaz, mint a jelenem. Akár a
múltról van szó, akár a jelenről, a sorsom egy.
- Hogyan értsem ezt, hogy a sorsod egy?
- Szerettelek téged, Eli - felelte Olga nyugodt hangon. - Szerettelek,
amikor kislány voltam, és szerettelek felnőttként* is. Leonyid felesége
voltam, de téged szerettelek. Ez ellen már nincs mit tenni, Eli, de
szeretném, ha tudnád: más érzést nem ismertem ezen a szerelmen kívül.
Néha arra gondolok: csak az irántad érzett szerelemre születtem, és ezért
semmi mást, nem ismertem meg az életben.
A meglepetéstől kővé meredten hagytam, hogy végigmondja. Olga
gyöngéden nézett rám: kicsi volt, a haja megőszült, de ugyanolyan piros
arcú, ugyanolyan kiegyensúlyozott és jólelkű maradt, amilyennek mindig
ismertem őt. És hirtelen megértettem, hogy 952
nem arról az érzésről tesz nekem vallomást, amely most gyötri, hanem
csak visszatekint az életére. Any-nyira meglepődtem ettől, hogy
felkiáltottam:
- Szamárság, Olga! Annyi esemény volt az életedben, olyan sok siker és
dicsőség, hogy az irántam érzett pici kis beteljesületlen szerelem elvész
köztük. Gondolj arra, ki vagy te! Egy híres asztronavigátor, az első női
galaktikus kapitány, jelentős tudós, az űr nevezetes katonája!
Olga csak ingatta a fejét.
- Persze, igazad van, Eli, sok minden történt velem az életben. De benne
volt az irántad érzett szerelem is, igaz, hűséges szerelmem, hosszú, mint
maga az élet. És amikor haldokoltam, veled beszélgettem, te simogattad
a kezem, én pedig mondtam, mennyire szerettelek téged, hogy csak
téged szerettelek.
- Nézz rám, Olga! - kértem.
Mosolyogva rám pillantott, kezét a kezemre tette. Itt volt velem, a
jelenben, éreztem a tenyere melegét. De Olga a jövőből nézett vissza
rám. Az űrhajón mindenki a maga módján vesztette el az eszét...
Irina megmozdult az ágyon. Olga azt mondta:
- Fel szeretne kelni. Légy szíves, menj ki, Eli. Mentem a végtelen
folyosókon, a kezem dühödten
ökölbe szorult. Az ellenség már csak azért is erősebb volt nálam, mert
nem sejthettem, honnan jön a következő csapás. A parancsnoki teremtől
nem messze hirtelen Oszimát láttam közeledni. Izgatottan suttogott
magában valamit, kezével görcsösen hadonászott. Tudtam, hogy Oszima
remek harcos, kiváló sportoló, életveszélyes vívó! De azt nem vártam,
hogy képes esztelenül hadonászni is. Megragadtam a vállánál fogva.
- Miért hagytad el az őrhelyedet, Oszima?
- Engedj el, admirális. Az ügyeletet átadtam Kama-ginnak. Vedd le rólam a
kezed, nagyon sietek.
953
- Tudni akarom, hová sietsz, Oszima kapitány!
Oszima abbahagyta az erőlködést, hogy kiszabaduljon a szorításomból. Én
mégiscsak erősebb voltam. Körülnézett, és bizalmasan suttogóra fogva a
hangját így felelt:
- Utol kell érnem - O'Haru-szant. A lányt, akinek Tavasz a neve.
- O'Haru-szant? - Eltátottam a számat a meglepetéstől. - De hiszen nincs
itt egyetlen O'Haru-szan vagy Tavasz nevű lány sem!
Oszima hitetlenül méregetett.
- Admirális, nekem kötelességem, hogy higgyek neked, és mégsem tudok
hinni. Hogyhogy nincs O'Haru-szan? De én csak őrá gondolok! Találkozni
akarok O'Haru-szannal!
- Akkor sincs itt az űrhajón. Csak az álmaidban létezik, Oszima. Ébren
álmodsz, barátom. Menj vissza a parancsnoki terembe.
A szavaim értelme nem jutott el hozzá. Torz logika irányította a
gondolkodását. Szőrszálhasogató makacssággal felelt:
- Mi az, hogy nincs, hogy nem létezik, amikor én rágondolok? Mindig
velem van, akkor hogyhogy mégsem létezik?
•- O'Haru-szan nincs és nem is volt! - kiáltottam rá mérgesen. - A
Tavaszlány sohasem létezett!
- Akkor megyek és megkeresem őt, admirális! -jelentette ki Oszima
lelkesülten. - Ha nincs, akkor meg kell keresni. Itt kell hogy legyen a
Tavaszlány! Nem megyek vissza a helyemre nélküle, aki nincs!
El akart sietni mellettem, de megragadtam a karját, és magam felé
rántottam. Oszima erre egy villámgyors mozdulatot tett, és én a padlóra
zuhantam. Fejjel magasabb voltam nála, és másfélszer annyit nyomtam,
de olyan Jíönnyedén vágott a földhöz, mint egy
954
játék babát. Egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet.
- Admirális! Admirális! - hallottam valahonnan messziről Oszima rémült
kiáltását. - Rosszat tettem? Bajt csináltam? Bocsáss meg, admirális!
Magam sem tudom, mit tettem!
Nagy nehezen feltápászkodtam. Oszima gyengéden támogatott. Az őrület
egy pillanat alatt elszállt belőle.
- Minden rendben van, Oszima kapitány - mondtam. - Menjünk a
parancsnoki terembe.
Az űrhajóparancsnok székében Kamagin ült, Ol'eg nyugtalanul járt fel és
alá a teremben. Aggódva pillantottam az apró termetű űrhajósra. Edward
gyors és pontos mozdulatokkal dolgozott. S bár a fedélzeti számítógép
nem működött, és Kamagin valamennyi utasítását csak a Hang
segítségével tudta kiadni a végrehajtó gépezeteknek, továbbá a& elemző
műszerektől jövő inforrnációik is csak a Hangon keresztül jutottak el
hozzá, úgy tartotta magát, úgy viselkedett, mintha az űrhajó
irányítóberendezései épek volnának. A képernyőn forrongott a centrum,
csillagok száguldoztak, akár a kilőtt puskagolyók, de az egymásba ütköző
égitestek vad káoszában Kamagin az óceánon tomboló viharban vezető
tengerész magabiztosságával irányította a hánykódó űrhajót. Arra
gondoltam, hogy ha Kamagin is belezuhan a múlt őrületébe, akkor ez lesz
számunkra a legkevésbé veszélyes őrültség, mivel távoli múltjában
Kamagin félelmet nem ismerő galaktikus kapitány volt, valószínűleg
ügyesebb, mint bármelyikünk, hiszen olyan korban vezette űrhajóit,
amikor a miénkhez hasonló fedélzeti számítógépek még a
tervezőasztalokon sem léteztek; majdnem azt a régies kifejezést
használtam, hogy még az Óperencián túl sem hallottak róluk. És ha a
Hang is elpusztult volna, Kamagin számára az, ami nekünk szörnyűséges
katasztrófával lenne egyenértékű, neki csak azt
955
jelentené, hogy vissza kell térnie az űrhajó kézi irányításának jól
elsajátított mesterségéhez.
Oszima leült Kamagin mellé. Félhangon azt mondtam Olegnek:
- Észrevetted, milyen állapotban van Oszima?
- Rosszul van. Ezért engedtem meg, hogy elmenjen.
- Én pedig visszahoztam. Attól félek, ha kíméletesek vagyunk vele, az
csak felerősíti az őrültségét. Valamennyire sikerült kiverni a fejéből a
bolondságokat, de nem tudom, milyen hosszú időre.
- Az biztos, hogy ellenőrzés nélkül már nem lehet rábízni az űrhajó
irányítását - felelte Oleg, és én egyetértettem vele.
Néhány percig még a parancsnoki teremben maradtam. Amikor kifelé
indultam, Oszima felzokogott. Hangosan jajgatott, szavait panaszos
hüppögések szakították meg:
- Nem létezett O'Haru-szan, a Tavaszlány! Nem létezett a virágfüzér
O'Haru-szan sötét hajában, nem létezett a szakura virága! Ó, lelkem
tavasza, illatos O'Haru-szan, nem léteztél tehát! És nekem túl kell élnem,
tüzes szemű O'Haru-szan, hogy nem vagy itt, és soha nem is leszel!
- Én mégis kórházba küldeném, Eli - javasolta Oleg.
- És ott ki fogja ápolni? Éppen ilyen eszét vesztettek? Azt hiszem
egyébként, hogy már jobban van. Az előbb még futott, hogy megkeresse
O'Haru-szant, most pedig már búcsúzik tőle.
És mintha a szavaimat akarná alátámasztani, Oszima elővette a
zsebkendőjét, megtörölte könnyes arcát, megigazgatta a zubbonyát, és
csaknem normális hangon azt mondta Olegnek:
- Oszima kapitány szédül, admirális. Az ügyeletet átadtam Kamagin
kapitánynak. Szunyókálok egy kicsit itt a karosszékben, admirális.
956
Lehunyta a szemét, és azonnal elaludt. Álmában arca lassan visszanyerte
megszokott éles, energikus vonásait. Oleg a parancsnoki teremben
maradt, én a tervezőterembe indultam. Ott az időstabilizátor
összeállításával foglalatoskodtak. Az egész helyiséget betöltötte Ellon éles
hangja, a demiurgoszok és az emberek futólépésben teljesítették a
parancsait. Távolabb Orlan járkált faltól falig. Mintha állandóan egy darab
szabad tér fogta volna körül: senki nem merészelte átlépni a láthatatlan
határvonalat, amely elválasztotta Orlant a többiektől. Még néhány nappal
ezelőtt is az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna: Orlan annyira igyekezett,
hogy ne tűnjön ki mások közül, szinte észrevehetetlenné vált bármely
csoportban, ahol háromnál többen voltak.
- Üdvözöllek, Orlan barátom! - Vigyáztam, hogy a köszöntésem kedvesen
és ne fennhéjázóan hangozzék. - Sikerülni fog az időstabilizátor?
Orlan dölyfösen végignézett rajtam.
- Furcsákat kérdezel, Eli admirális! Talán nem hallottad, hogy Ellon
demiurgosz megígérte: a stabilizator ma működni fog?
Zavaromban azt dünnyögtem:
- De igen, hallottam, Ellon megígérte neked...
- Vagy azt hiszed, hogy Ellon merészelne félrevezetni engem? A
demiurgoszoknál az ilyesmi nem történhet meg. Nyugodj meg. A nap csak
éppen elkezdődött, Eli admirális.
Orlan szintén elvesztette az eszét. Az űrhajón mindenki elvesztette az
eszét. Az idő vibrálása a múlt és a jövő között mindenki pszichéjét
megzavarta. A tudatban felgyűltek az életre kelt múlt percei, össze-
sűrüsödött a még ismeretlen jövő. A kettéhasadt lélekben a múlt
kerekedett felül: azt jobban ismerték, az közelebbinek tűnt. Csak Olga
ment előre a jövőbe, a többiek a múltba zuhantak vissza."
957
És miközben csendesen figyeltem a kevélyen fel és alá szökdécselő
Orlant, hirtelen teljes élességében fel-idéződött bennem a kép, milyen
volt, mielőtt a barátunk lett volna, hogyan viselkedtek vele az
alárendeltjei, a lakájai, a rabszolgái. Kegyetlen alávetettség volt ez,
kérlelhetetlen alávetettség, amelynek körülményei között az
engedetlenségnek még csak a gondolata, a szabadságnak csak titkos
vágya is a legsúlyosabb bűnnek számított.
Természetesen Orlan nem vétkes abban, hogy a tudata egyre jobban
beleragad a visszatért múltba, gondoltam, ez a szerencsétlensége, és
nem a bűne. És a mai kétségbeejtő helyzetben irgalmatlan állhatatos-
sága, kegyetlen hatalomimádata csak segítségünkre lehet abban, hogy
megszabaduljunk a bajból. Különleges helyzetekben csak különleges
intézkedések vezethetnek célra. De ha megmenekülünk, és Orlan ilyen
marad? Hogyan tudunk megférni egy ilyen hatalmassággal, egy ilyen
nagyúrral? Úgy éreztem, kezdem elveszteni a barátomat, a kedves
jóbarátot, egyet a hozzám legközelebb állók közül...
Félhangosan azt mormogtam:
- Nemsokára belebolondulunk az őrületnek csak a látványába is.
Orlan meghallotta a szavaimat.
- Mondtál valamit? Ismételd meg!
- Nem emlékszem, hogy mit mondtam, Orlan -feleltem és hazamentem.
Mary már aludt, álmában boldogan mosolygott. Gyönyörködtem kipirult
arcában, majd fogtam a diktafont, és a temető-hűtőkamrába indultam.
Egy halottal ismét több volt: Mizart is idehozták, aki élve indult a jövőbe,
és élve is tért vissza onnan, de nem bírta ki az alázuhanást a múltba. A
székemet Oan szarkofágja elé toltam. És ő hol volt vajon? A múltban-e
vagy a jövőben? Melyik pillanatban ragadták meg Ellon erő-
958
bilincsei? Vajon vissza tud-e térni, ha megnyitjuk börtönét, úgy, ahogy
Mizar visszatért a jövőből?
- Egy dologban igazad volt, áruló - mondtam Oan-nak. - Az idő rákjával
fenyegettél bennünket, és az időrák valóban lesújtott ránk. Örülhetsz,
Oan! Már a lelkünk is vérzik, és nemsokára meghasadt személyiségünk
által gyötört testünk erőtlenül a padlóra hull, fekve marad az ágyon,
belemerevedik a karosszékbe. Ujjonghattok, kegyetlenek, ti győztetek. De
mire kellett nektek ez a győzelem? Felelj nekem, áruló, miért viseltek
háborút ellenünk? Miért pusztítottátok el az űrflottánkat? És miért
hagytatok meg egy űrhajót? És' ha már meghagytátok^ miért gyötritek a
személyzetét a múlt és a jövő között tántorgó idővel? Nem volt elég a
győzelem? Még gyönyörködni is akartok a kínjainkban? A babonás aranok
isteneknek neveztek ki benneteket! Milyen istenek vagytok ti? Kegyetlen
gyilkosok vagytok, hóhérok! Szívesen arcon köpnélek, Oan, ha a köpésem
azokat érné, akik mögötted állnak! Unatkoztok talán, és unalmatokban
szomjazzátok ennyire a gyötrelmeink látványát? És ha mégsem lesz
részetek a kívánt látványban? És ha mégis kitörünk a beteg idő
szorításából? Üldözni fogtok? Ránk külditek a gyilkos sugarat? Még
egyszer kérdezem: miért viseltek háborút ellenünk? Miért nem bocsátótok
ki csillogó-villogó poklotokból? Mivel hívtuk ki a haragotokat magunk
ellen?
Hallgattam egy kicsit, hogy lélegzethez jussak, aztán újból megszólaltam:
- Az őrület már mindenkit maga alá gyűrt az űrhajón. Maga az a tény,
hogy én, az élő, ellátogatok és beszélek hozzád, a halotthoz, arjól
tanúskodik: az én értelmem is megzavarodott. Mindenki a maga módján
bolondul meg. Az én őrültségem te vagy. Nem tudok megszabadulni
tőled, valami vonz hozzád. De ravaszabb leszek nálad! Én is
visszazuhantam a múltba, de
959
nem fogok örökre alámerülni benne, kiverekedem magam az elmúlt idők
vad hullámveréséből. Ne számíts arra, hogy nekem is kettéhasad a
személyiségem, ez nem fog bekövetkezni. Látod ezt a kis műszert? A
tudatomból a múltat a diktafon szalagjára viszem át. A feleségemet kis
híján Ijalálra gyötörte a tovatűnt évek ólomsúlya, de engem nem fog
elpusztítani! Itt, előtted, nyugodtan, következetesen, óráról órára fogok
kigyógyulni a betegségből, amellyel megfertőztél engem.
Hátat fordítottam Oannak, és a jobb kezembe vettem a diktafont. Lassan,
nyugodt, egyenletes hangon beszélni kezdtem:
- Jól emlékszem rá, hogy azon a napon haragos eső zúdult a földre...
5.
A többórás diktálástól kimerülve a helyszínen elaludtam. Kétszer is
megismételt hívás ébresztett fel: „Eli admirális jöjjön a tervezőterembe!
Eli admirális jöjjön a tervezőterembe!"
A diktafont ledobtam a székre, és kiszaladtam a hűtőkamrából.
A tervezőteremben a stabilizator mellett Ellon állt, és szolgálatkészen
hajlongott Orlan előtt. Oldalt Oleg, Graciőz és Romero alakja magasodott.
Orlan intett, hogy lépjek közelebb. Hideg tekintettel nézett végig ' rajtam,
akár egy kisfiún, akit most akar engedelmességre tanítani. Ellont
egyáltalán nem méltatta figyelemre.
- A nap lassan vége felé közeledik, és az időstabili-zátor rögtön működni
kezd! -jelentette ki dölyfösen. És alig fordítva el a fejét, megvetően
biccentett Ellon felé..- Kész vagy, Ellon?
960
- Tökéletesen, Orlan - felelt az sietve, és szolgai hódolatában még
mélyebbre hajolt.
- Akkor mire vársz, kapcsold be!
Éles csattanást hallottunk a készülékből, más nem " történt. Néhány
végsőkig feszült pillanatig valamilyen hangokat, fényfelvillanásokat,
lökéseket, hőhullámokat vártunk, de a stabilizator minden észrevehető
külső jel nélkül működött. Végignéztem a jelenlévőkön. Hirtelen átfutott
rajtam a keserű felismerés, mennyire megváltoztak valamennyien. A
kimerültség és a szenvedések súlya nyomta mindegyikük vállát, torzította
el arcukat. Még az istenékhez hasonlatos Graciőz is, akin a legkevésbé
látszott meg az átéltek nyoma, Graciőz is, aki egy jó fejjel magaslott
fölénk, még ő is elvesztette korábbi fenséges szoboralakzat külsejét. És a
mellét dölyfösen kifeszítő, nálunk alacsonyabb, de mindenkire
megvetően, felülről és önhitten néző Orlan, fakón foszforeszkáló kékes
arcával sem volt képes, oly könnyedén felvetni a fejét, mint régen: a
korábbi és most visszanyert kísérteties hatalma nem tette felszabadulttá,
hanem inkább nyomasztotta. A magába roskadt, komor Oleg sem
emlékeztetett a régi, titokzatosan szenvtelen, kerubképű ifjúra: csak egy
középkorú férfi, a parancsnokunk állt előttünk, aki hirtelen elfelejtette,
hogyan kell parancsolni és mit kell tőlünk követelni. Romero pedig -
néztem tovább a társaimat -, Romero most nem játszadozott a botjával,
hanem nehézkesen rátámaszkodott; az elmaradhatatlan sétapálca
hirtelen alig néhány nap alatt, nem gazdája modoros gesztusainak a
kelléke lett, hanem valódi támasz, pedig Romero, éppúgy, mint csaknem
valamennyien, a múltba fordult vissza, ahol fiatal volt. Az idő vibrálása
ugyan a fiatalságot hozta el ismét neki, de akkor vajon miért változtatta
ésszel felfoghatatlan módon öregemberré a visszatért fiatalság? És Mary,
a szegény Mary, gondoltam rá a szemem lehunyva, fia-
961
tál lánynak képzelte magát, és annyira szenvedett az ifjúkori szerelemtől.
Nem, mondtam magamban fejem ingatásával kísérve a gondolatokat, ezt
végig kell gondolnom, ez rendkívül fontos, hogy még a külső erő által
visszahozott legszebb évek is csak szenvedést okoznak, hogy még a
visszatérő ifjúság is öregít, mert az ifjúság, az ifjúság...
Töprengésemet Orlan örömtől zengő hangja szakította félbe:
- Eli, Eli, az idő egységes egész lett! Összerázkódtam, és kinyitottam a
szemem. Orlan
hozzám lépett, emberi szokás szerint nyújtotta felém a kezét.
Megragadtam csontos tenyerét, kutatva belenéztem az arcába. A régi volt
ismét, visszatért, újjászületett, az az Orlan volt, akit szerettem, az éles
eszű, jólelkü, kellemes, kedvesen, barátságosan, csaknem gyengéden
mosolygó Orlan. Felindulásomban átöleltem, rácsaptam a vállára, ő
feljajdult és összegörnyedt, de még ekkor is mosolygott. Olyan csodálatos
volt ez, olyan szenvedélyesen vártuk és most annyira váratlannak,
hihetetlennek tűnt, hogy csodának véltük volna, ha a fai mellett nem áll
ott a hatalmas időstabilizátor és mellette nem görnyed az előbbi hajlongó
pózban Ellon. Romero is felém indult, hogy átöleljen, megöleltem Oleget
is, felnyújtózkodtam Graciőz nyakáig, a galakt megbocsátó kedvességgel
lehajolt, hogy őt is megölelhessem; néhány percig a tervezőterem
laboratóriumában zajos nyüzsgés és boldog kacagás vette át az uralmat.
- Eli, elfelejtettél köszönetet mondani a mi kitűnő Ellon barátunknak! -
fordult szemrehányóan hozzám Orlan. - Most már látod, hogy igazam volt,
amikor magunkkal hoztam Ellőni? Igazi műszaki zseni ő, még a
demiurgoszok között sem volt soha hozzá mérhető senki!
Mindketten odamentünk Ellonhoz. Ő volt a diadal-962
ünnep hőse, a siker őt érintette a legközvetlenebbül, s a siker őt érdekelte
a legkevésbé. Ellon borongósan végignézett rajtam.
- Ellon! - szóltam izgatottan. - Igazi hőstettet hajtottál végre! Nincs többé
időszakadás az űrhajón! Megmenekültünk a világmindenség legszörnyübb
betegségétől! És mindezt a te ügyességednek köszönhetjük, Ellon!
- Azt tettem, amit megparancsoltak - válaszolta Ellon csaknem foghegyről.
- Orlannak köszönd, Eli admirális.
Az újjászületett Orlannak nem volt szüksége a há-lálkodásomra.
- Nem, szó sincs róla, fogadd a köszönetünket, Ellon! - erősködött Orlan
oly gyorsan hadarva, mintha attól félt volna, hogy valamilyen
szerencsétlenség történik, ha Ellon a lelkesedésünkre rossz szóval
válaszol. - És tévedsz is, barátom: én nem parancsot adtam neked, hanem
csak kértelek!
Eljön csendesen meghajtotta a fejét. Sötét szeme dühödten lángolt, az
ajkán, mint egy színuszgörbe, kellemetlen mosoly tekergőzött. Ellon nem
született újjá. Ő már képtelen volt újjászületni. Az időrák túlságosán
szétrágta a személyiségét, a köztünk lévő szakadékot már semmi sem
temethette be. Mindezt teljes egészében csak később értettem meg;
abban a pillanatban, amikor lelkesülten néztem Ellont, csak arra
gondoltam, hogy belső tehetetlenségi ereje nagyobb, mint az enyém,
mint Orlané, mint valamennyiünké, és valamivel több egészséges,
egységes időre van szüksége, hogy újjászülessen benne a régi,
megszokott Ellon. Sok minden másképp történt volna, ha akkor mélyebbre
látok.
Romero nem bírt magával, minél előbb meg akarta tudni, hogy az idő
megállapodása hogyan hatott az eszét vesztett számítógépekre. A Falíörö
Kos és a Ki-
963
gyótartó számítógépeinek valamennyi kapcsolatrendszere működött, de
egyikük értelmi képességei sem haladták meg a kétszer kettő helyes
kiszámításának szintjét. Ez a két gép már nem volt őrült, de a
gyengeelméjűségük az első pillanatban szemmel láthatóvá vált. Ezzel
szemben a Kos űrhajó fedélzeti számítógépe már nem hármas feleleteket
adott. Arra a kérdésre, kész-e a munkára, a gép lelkes fürgeséggel
válaszolta: „Tizenketten voltak, mindegyik a négyzeten, az első és a
hatodik integrálfüggvényben is meg van adva a bársonyos csipke és a
kemény csokoládé között csúszkáló egyenletrendszerben."
- A dolog világos - mondtam Romerónak. - A számítógépeknél az okok és
az okozatok közötti összefüggések rendszere sérült meg. Önmaguktól
képtelenek kiemelkedni az értelmi fogyatékosság sötétjéből. De ha
valamennyi belső rendszerüket kijavítjuk, a gépek ismét tudnak majd
értelmesen számolni. Érdekesebb viszont az a számítógép, amelyet ön a
memóriájából kihullott történelmi időszak eseményeire tanított.
- Igaza van, kedves admirális - értett egyet Romero. Az idő
stabilizációjával együtt visszatért korábbi beszédmodora is. - Ez a három
számítógép elvesztette a logikus gondolkodás képességét, az viszont a
személyiségét vesztette el, és egészen másnak képzeli magát, mint ami
valójában. Ha visszatér a korábbi elképzelése saját magáról, akkor nincs
szüksége javításra.
A Bak űrhajó számítógépéhez fordultam.
- Hogy érzed magad, és mi történt veled? A gép ismét versben válaszolt:
Bujálkodtam a szavak barlangjában, Hangok tépték a földet alattam., Fájó
versek zokogtak szívemen, Rólad szóltak és rólam a bajban.
964
- Nem is olyan rossz ez a vers! Lassan kifejlődik a költői ízlésed!
-- Nemhogy nem rossz, hanem igen jó! - igazított ki Romero. - Azt is
mondhatnám, hogy kitűnő! Észrevette, Eli, hogy a vers választ ad a
kérdésnek arra a részére, amelyben aziránt érdeklődött, mi történt vele?
Igaz,-a kérdés első, a gép hogylétét firtató része...
A számítógép ekkor közbevágott. Most a jól ismert, pontos, nyugodt
hangján szólalt meg:
- Valamennyi kapcsolatrendszerem rendben van. Mindent ellenőriztem.
Várom a feladatot.
Romero elsírta magát. Annyi könnyet láttam ezekben a napokban, nemrég
magam is alig tudtam visszatartani őket, hogy nem kellett volna
csodálkoznom egy síró ember láttán. De Romerónak annyira fontosak
voltak a jó modor szabályai, hogy el sem lehetett őt könnyek között
képzelni. Megvártam, amíg megnyugszik. Paul csaknem mérgesen
rám^iáltott:
- Olyan mogorva képet vág, admirális, mintha nem is örülne, hogy
kigyógyultunk az időrák betegségéből. Vagy valami aggasztja talán?
- Sok minden aggaszt. Többek között fogalmam sincs, hogy érzi magát a
Hang - vágtam ki magam, és gyorsan elmentem. De azért még
észrevettem, hogy Romero vizsgálódva néz utánam.
- Hang, kedves barátom, az időt stabilizáltuk! -mondtam, amikor a
megfigyelőpontra értem. Graciőz már szokása szerint ott járkált a fal
mellett. - Érzed, hogy ismét egészséges időben vagyunk?
A Hang bánatosan felelte:
- Érzem, hogy az idő stabilizálódott. De saját magamban nem érzem
ugyanezt. Félek, hogy bennem a múlt és a jövő közötti szakadás
stabilizálódott.
A szétszakadt idő napjaiban a Hang mintha repedt fazék módján, tompán
kongott, csörömpölt volna. Most viszont dallamosán, zengőn áradt. Nem
tudtam
965
elhinni, hogy ilyen harmonikus hangzás időszakadást takarhat.
- Butaság, Hang! Az egészséges időben nincs jövő. A múlt nyomai
megmaradnak, de a jövő még csak lesz. Hallak téged, látlak, tudom, hogy
a jelenben, a stabilizált jelenben vagy.
- Túl sok bennem a múlt nyoma, Eli - felelte a Hang éppolyan szomorúan.
Graciőzhöz fordultam.
- Remélem, benned nem stabilizálódott a múlt és a jövő közötti
szakadás?
A galakt gondolkodott egy kicsit, majd lassan azt felelte:
- Bennem nem is volt szakadás. Te jól tudod, Eli, hogy nálunk a jövő
ismétli a múltat. Mi, halhatatlanok, mindig a számunkra legjobb időben
vagyunk.
Ebben igaza volt. A galaktok annyira tökéletesek, hogy a jövőjük nem
képes szebbé tenni a múltjukat sem. De ez a Hangra nem vonatkozott.
Genetikailag ugyan a galaktokhoz tartozott, de az életében a
szenvedéseket örömök követték, majd a boldogság szenvedéssé
változott. Nála a különböző időkben való egyidejű létezés az élet
összeegyeztethetetlen formáinak összeegyeztetését jelentette. Ez
elkerülhetetlenné tette a személyisége kettéhasadását. A Hangnak nem
beszéltem ezekről az aggályaimról, de beszámoltam róluk Romerónak,
amikor meglátogatott.
- Nem túlozza el a dolgot, Eli? Egyébként már valamennyi számítógép
lassan működni kezd, és visz-szamaradt rendellenességeket sem vettünk
észre a munkájukban.
Annyira örült az idő kiigazodásának, hogy egy kissé le kellett hütenem a
lelkesedését.
- Mit vár a gépektől, Paul? Arra tanították jneg őket, hogy
gondolkodjanak, azaz bizonyos adatok alapján bizonyos
következtetéseket vonjanak le. Ez 966
elég a gondolkodáshoz, de kevés az értelemhez. A természetben
nincsenek különálló logikai láncólatok, a természet egyszeri és egész, s
kapcsolatrendszerének teljességében létezik. A természet értelmes, de
nem gondolkodik.
- Miért mondja ezt el nekem, Eli?- Azt hiszi, hogy én...
- Várjon egy kicsit, Paul. A tudatunk önmagában is értelmes, s a
gondolkodás csak egy része ennek a tudatnak. A gépek gondolkodása
helyreállt, ezzel egyetértek. De az értelmük megmaradhatott kettéhasadt
állapotban. Mi történik akkor, ha ez valóban így van? Nem lesz-e két
személyiség egy lélekben? És ha igen, megférnek-e egymással, vagy
tengelyt akasztanak?
- Az egyik bizonyosan maga alá gyűri a másikat.
- Semmi baj, ha a jobbik győz.
- Nagyon borúsan szemléli a valóságot, Eli.
- Pontosan akarom ismerni a hiányosságokat, nehogy a végén kudarcot
valljunk.
- Volt régen egy tréfás mondóka: nem az a jó, ami jó, hanem az a jó, ami
nem jó, de mégis jó! Az ön gondolkodásmódjára emlékeztet ez a mondás,
admirális.
Romero hasonlata csak azt bizonyította, hogy nem értett meg engem.
Kénytelen voltam egy egyszerű számtani feladvánnyal megmagyarázni
neki a dolog lényegét. Romero gyenge matematikus volt; nem any-nyira
értette a matematikát, mint inkább hitt benne. Bármilyen gondolattal
vitába tudott szállni, de a számok tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt
előtte.
- Vegyünk például kettőnket, Paul. Tegyük fel, hogy a hétköznapi
életünkben egy párt képezünk: Eli-Paul. A természetünk külön-külön lehet
jó és rossz, de a kettő együtt egy jelentést, egy közös természetet
eredményez.
967.
- Veszekedhetünk is, és ki is békülhetünk.
- Mindegy, a kettőnk természete együtt egy jellemmé válik. Tételezzük
fel, hogy mindkettőnk személyisége kettéhasadt: ezentúl én egyidejűleg
Régi Eli és Új Eli vagyok, ön pedig Régi Paul és Új Paul. A közöttünk lévő
kapcsolatrendszer most már hat párt képez: lesz Régi Eli-Új Eli; Régi Eli-
Régi Paul; Régi Eli-Új Paul; Új Eli-Régi Paul; Új Eli-Új Paul; Régi Paul-Új Paul.
Más szavakkal a két személyiség között, mégpedig bennünk magunkban
harc kezdődik, mivel az ilyen kettéhasadás csak drámai lehet, feltéve
persze, hogy nem vagyunk galaktok, akiknél a régi és az új egyformán
gyönyörű. Négy új kapcsolatrendszer-fajta jön létre közöttünk a korábbi
egy helyett. Gondolja végig, Paul. Négyszer akkora lesz a konfliktusok,
ösz-szehangolatlanságok, egybe nem esések, egyeztethe-tetlenségek
lehetősége.
- Továbbá négyszer akkora lesz az egybeesések, a rokonszenv, a barátság
lehetősége!... Csak a rosszat képes látni, Eli? Nagyon megváltozott. Nem
ismerek önre.
- Öregszem. Paul. Mindannyian öregszünk egy kicsit... Ki ekkor, ki akkor, ki
így, ki úgy.
Romero átható tekintetét rám szögezve, lassan azt mondta:
- Valamilyen titka van, Eli... Ossza meg velem, megkönnyebbül.
Felálltam. Veszélyes területre tévedtünk.
- Igen, van egy keserű titkom. De még nem jött el az ideje, hogy
elmondjam.
- Azt hiszem, Eli, tudom a titkát.
Elnevettem magam. Romero nem tudhatta a titkomat.
968
6.
A Hangnak és Ellonnak nem volt szerencséje. A négy lehetséges pár közül
a lehető legrosszabb kerekedett felül: Régi Hang-Régi Ellon. Ez
elkerülhetetlenné tette a tragédiát.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindkettőjükben megkövült a
kétlelkűség és a kétarcúság. Ez primitív magyarázat lenne. Személyiségük
kettéhasadt, de nem kétarcúságra, kétlelkűségre, hanem két-lényüségre.
A kétarcúságban ugyanis van egy arc és egy álarc, míg az ő
kétlényűségükben mindkét személyiség egyidejűleg létezett, és egyenlő
volt. Ellon is, a Hang is megőrizte belső egységét, de ez két különböző idő
torz egysége volt egy jelenben. Mindez csak akkor vált világossá, amikor
már nem tudtunk közbeavatkozni.
A parancsnoki teremben ültem, amikor Oleget és engem váratlanul a
Hang és Ellon kért magához. Az űrhajó ekkor éppen egy veszélyes
csillaghalmazt került meg. A számítógép a korábbi pontossággal
működött, az egymást kisegítő és ellenőrző Oszimának és Kamaginnak
csak az volt a feladata, hogy a gép javaslatait utasításokká változtassa.
Azt mondtam Olegnek:
- Te menj Ellonhoz, én pedig indulok a Hanghoz, a megfigyelőpontra.
A Hang izgatott kiáltással fogadott:
- Ellon rosszat forral, Eli. Akadályozd meg! Gyorsan azt kérdeztem:
- Mit akar Ellon? Pontosan kell tudnom. A Hang felnyögött:
- Nem tudom. Valami nagyon rosszat. Siess, Eli! Rohanvást indultam a
tervezőterembe. Irina már
ismét itt volt. Először láttam azóta, hogy felgyógyult. A lesoványodott lány
a mini novacsillag mellett állt.
Rámosolyogtam, ő rövid biccentéssel válaszolt. Ellon felhevültén
magyarázott valamit Olegnek. Odaléptem hozzájuk. Ellon vadul villogtatva
a szemét így szólt hozzám:
- Te is hallgasd végig, amit a parancsnoknak már elmondtam. Nem
vagyok hajlandó tovább elviselni ezt a lebegő Hangot. Rakjátok bele
valamilyen sárkány- vagy békatestbe. Csúszómászóként még eltűröm, de
a levegőben függve nem.
- Mit mondott erre a parancsnok?
- Azt, hogy az űrhajón már nincsenek sárkányok, és a levegőben úszó
Hang ott marad a gömbjében. Remélem, admirális, megmagyarázod a
parancsnoknak, hogy a döntése helytelen, és meg kell változtatni!
- Nincs hozzá jogom, Ellon, hogy megváltoztassam a parancsnok
döntéseit. Továbbá egyet is értek vele.
Ha a tekintettel ölni lehetne, egy pillanat alatt porrá és hamuvá változtam
volna, úgy nézett rám Ellon. Egy hosszú percen át hallgatott. Oleg és én
sem szólaltunk meg.
- Végleges a döntésetek? - kérdezte Ellon.
- Végleges a döntésünk! - feleltük egyszerre. Ellon a magasba lökte a fejét
a hosszú, vékony
nyakával együtt, majd olyan zajjal rántotta vissza a válla közé, hogy
összerezzentem. A demiurgoszok minden furcsaságához hozzászoktam - a
szökdécselő járáshoz, a kékes színű arcuk foszforeszkálásához,' vad
hahptájukhoz, amely gyakran fogja el az olyanokat, mint Ellon -, de a
vállak közül mintegy kirepülő fejük látványát és a visszazuhanás dörejét
soha nem tudom megszokni. Ez már túl távol áll az embertől.
- Hát ha mindkét admirális véleménye megegyezik, akkor hasztalan
erősködöm - mondta Ellon csaknem közönyösen. Álnok nyugalma teljesen
félrevezetett mindkettőnket.
970 •
- Csak azért hívtál ide minket, hogy elsorold a kifogásaidat a Hang ellen? -
kérdezte Oleg.
Ellon szája rettenetes vigyorba torzult.
.- Nem, admirális, nemcsak ezért. Orlan parancsára abbahagytam az
időtranszformátor befejező munkálatait, hogy megtervezhessem a
stabilizátort. De azóta már a transzformátorral is elkészültem. Gyertek és
nézzétek meg!
Egy irányítópulthoz vezetett minket, és megmutatta a vezérlőgombokat:
az egyik, az egyenes idő gombja a jövőbe viszi az utast, a másik a
fordított időé, a múltba; aztán azt, amelyik visszahozza az időutazót a
jelenbe, és végül a mini novacsillagot kikapcsoló gombot. Aztán
odamentünk a gömbhöz. A transzformátor belsejében egy karosszék állt,
előtte egy irányítópult ugyanolyan gombokkal.
- Az előző konstrukció esetében a másik időbe való átlódítást a mini
novacsillag mellett ülő operatív irányító végezte. Láttátok ti is, mi történt
Mizarral. Most viszont maga az időutazó fogja irányítani a sorsát.
•Ellon tett egy lépést a transzformátor nyitott ajtaja, felé. Akaratlanul is
megragadtam a karját. Gyilkos iróniával nézett végig rajtam.
- Attól félsz, hogy el akarok szökni egy másik időbe? És azt hiszed, hogy
meg tudnál akadályozni ebben? Lásd be, admirális, olyan időpontot is
választhatok a szökésre, amikor nem vagy itt, és az égvilágon senki sem
szólhat bele, hogy itt maradok-e vagy sem.
Elengedtem a kezét. Ellon bemászott a szerkezetbe, lezárta a nyílást, és
beült a karosszékbe.
- Hallotok engem?! - hangzott ki a \iangja. - Figyeljetek ide! A levegőben
lebegő Hangnak nincs helye az űrhajón! Megtette a magáét a múltban,
de-nincs rá szükség a jelenben és a jövőben. Ezt teljes határozottsággal
állíthatom, mivel én Negyedik Birodalmi Kate-.góriájú Felügyelőnek
készültem, és jól tudom, hogyan
971
kell az ilyen senkiháziakkal bánni. Közlöm veletek, hogy a Hang már a
transzformátor hatósugarában van, és nemsokára visszahajítom őt a
Harmadik Bolygóra, mégpedig jóval korábbi időbe, mint azt ti
meghódítottátok.
Oleg a transzformátor felé vetette magát. Én a mini novacsillaghoz
akartam rohanni, de Irina az utamat állta. Nagy erővel ellöktem
magamtól. A földre zuhanó lány elvakult dühében belecsimpaszkodott a
lábamba. A fülünkben visszhangzóit Ellon kacagása.
- Már késő, admirális! A -Hang már a Perseuson van. Most pedig én is
utána megyek! Látogass meg minket tegnap, admirális; sem ma, sem
holnap nem találsz ott bennünket. Látogass meg tegnap! - Ezzel Ellon
kezdett gyorsan eltűnni.
Oleg otthagyta a gömböt, és a segítségemre sietett. Míg ő visszatartotta a
szorításából kiszabadulni igyekvő Irinát, én a mini novacsillág
irányítópultjához rohantam. Meg akartam nyomni a megfelelő gombot, de
hirtelen ismét megjelent Ellon. A közeli jövőbe lökte át magát, és azonnal
vissza is zuhant a jelenbe, hogy a tehetetlenségi erő átvigye az idő-zérón.
Irina kétségbeesetten felvisított:
- Ne nyúljatok a jelenbe visszahozó gombhoz! Már mindketten a múltban
vannak! Nem bírják ki a második átkelést az idő-zérón!
Megnyomtam a visszatérítő gombot. Bármi történjék is a Hanggal, nem
engedhettem meg, hogy abban az átkozott, szörnyűséges múltban
maradjon. A gömbben ismét feltűnt Ellon. Egyedül volt. És halott volt.
Félig fekve lógott a széken, hatalmas szája vadul kitátva, a keze
görcsösen markolta a karfákat, a szeme le volt hunyva. Irina elvesztette
az eszméletét. Oleg rám kiáltott, hogy hívjak segítséget, maga pedig egy
székhez vitte a lányt. Segítséghivás helyett a Han-972
got szólítottam. Talán Ellon elkövetett valami kis hibát, talán nem sikerült
visszaküldenie a Hangot a múltba, hiszen Ellon egyedül tért vissza, a
Hang nem volt vele. De elkeseredett hívásomra csak az ijedt Graciőz
válaszolt:
- A Hang hirtelen eltűnt, admirális! Megragadtam Irina karját, a lányt
magam felé rántottam. Kinyitotta a szemét, mire rákiáltottam:
- Mondd, mit tegyek? Azonnal mondd meg! Irina alig hallhatóan felelte:
- Már semmit sem tehetsz. Megölted Ellont... Még vadabbul kezdtem
rángatni.
- Te bűnöző! Mondd meg, hogyan menthetjük meg a Hangot!
Irina felállt. Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét, ahogyan rám nézett.
Oleg azt mondta:
- Ne gyötörd, Eli. Lehet, hogy valóban bűnöző, de most segítségre van
szüksége.
Elkezdtem ordítani. Olegre is, a lányra is.
- Nem kap segítséget! Előbb mondja meg, mit lehet tenni!
Irina most érthetőbben szólalt meg:
- Már mondtam... semmit. A Hang meghalt. Ő természetes...
testszövetekből volt... Ellonban több volt a mesterséges, de ő sem... bírta
ki a második visszatérést. Elsiettétek a visszahozását! És én nem
akadályoztam meg! Éppolyan gyilkos vagyok, mint ti!
A lány felzokogott. Hallgatva álltunk mellette. Éreztem, hogy elhagy az
erőm. Oleg azt mondta:
- Irina, a cselekedetedet az űrhajó törvényszéke elé visszük. De előbb
magyarázd el nekünk: miért tetted ezt?
Irina a könnyein át válaszolta:
- Ellon megkért rá. Majd megszakadt a szívem... Azt mondta, nem ülünk
egymáshoz, ő a múltból való, én a jövőből. Egyszer majd talán földi nő is
boldog
973
lehet egy demiurgosszal, de ez nem holnap lesz. Ezt mondta, mielőtt
titeket idehívott...
- Nem feleltél a kérdésre, Irina...
- Azt mondta, szeretne eltűnni a múltban, és magával viszi a sárkányt is.
Én pedig megígértem, hogy segítek. Azt mondta: „A te kezedben van az
életem, Irina!" Most pedig gyilkos vagyok! Soha nem bocsátom meg
magamnak! Soha nem bocsátók meg nektek!
Még hangosabban kezdett zokogni. Rövid hallgatás után azt mondtam:
- Ellon egy teátrális cselekedettel akart megdöbbenteni bennünket.
Elvesztettük egyik védtelen barátunkat, és elvesztettünk egy
tervezőzsenit. Gyere, Oleg, emeljük ki Ellon testét a gömbből!
- Irina, menj haza! - szólt Oleg.
- Hazamegyek - felelte a lány engedelmesen.
Oleg várt és figyelte, hogyan tűnik el Irina a folyosón. Megpróbáltam
kiszabadítani Ellont a székből, de a holttest mintha odaforrt volna. Oleg
segítségével nagy nehezen kirángattuk a demiurgoszt a gömbből, és
odavittük egy .üres fal elé. Oleg hirtelen felkiáltott, és elengedte Ellon
testét. A folyosóról Irina futott be a terembe, és villámként száguldottéi
mellettünk. Még egy lépést sem tehettem, amikor Irina már beugrott a
transzformátorba, és becsapta maga mögött az ajtót. Oleg rákiáltott:
- Állj meg, könyörgök, állj meg!
A lány visszakiáltott a gömb belsejéből:
- Isten veletek! Ne átkozzatok! - Majd megnyomta az egyik gombot.
A szemünk előtt tűnt el; az alakja pillanatok alatt sziluetté vált, majd a
körvonalai is gyorsan szétolvadtak. A lány túl erős gyorsítással indította el
magát. Mindketten a mini novacsillaghoz rohantunk. Oleg már meg akarta
nyomni a visszatérítő gombot, de én nem engedtem:
974
- Először ellenőrizd, hol van! Ha a múltban, akkor nagy a baj.
Oleg gyorsan végignézte a jelzőfényeket a gombok fölött.
- A jövőben van. Eli!
- Akkor hozd vissza! A jövőből van visszatérés. De Irina nem tért vissza.
Túl gyorsan rohant előre
a jövőbe. Sokáig álltunk a transzformátor mellett, vártuk, nem rajzolódik-e
ki Irina sziluettje. De a mini novacsillag, kimerítve a visszatérítésre
rendelkezésre álló energiát, egy idő múlva leállt.
- Vége, Eli! - mondta fáradtan Oleg. - Irinát többé nem látjuk. Talán késői
utódaink találkoznak majd vele valahol. Gyere, értesítsük az űrhajó
személyzetét az újabb tragédiáról.
- Nemcsak a személyzet három tagjának haláláról kell hírt adnunk...
.
- Mit akarsz ezzel mondani, Eli? Csak nem történt még valamilyen
szerencsétlenség?
- De igen, Oleg. Azt akarom, hogy a személyzet büntesse meg az újabb
árulót!
- Újabb árulót? Jól hallottam?
- Jól hallottad. A ramírok újabb kémje jelent meg közöttünk. Én lepleztem
le.
7.
Magamra zártam a szobám ajtaját. Olegnek azt mondtam, felkészülök a
beszámolómra, és csak akkor jövök elő, ha már mindenki összegyűlt.
Romero kopogtatott be hozzám, de nem feleltem. Mary is kérte, hogy
engedjem be, én kikiáltottam neki, hogy össze akarom szedni a
gondolataimat, s ehhez egyedüllétre van szükségem. Mary ezután teljes
csendben maradt, még a lépteit sem hallottam a szomszéd szobából.
975
Csak egyetlenegyszer inogtam meg. Az ajtó mögött hangosan sírt Olga.
Vele nem tehettem meg, hogy nem engedem be, a lánya a szemem
láttára halt meg. Kinyitottam az ajtót, és megálltam a küszöbön. . , - Ha
érzéketlen embernek tartasz is, Olga, most nem tudok Irináról beszélni
veled. Hamarosan magad is megérted, hogy miért. Menj be Oleghez, ő
majd mindent elmond. Majd meghasad a szívem, Olga, és ez most nem
üres frázis!
Kétségbeesett tekintettel pillantott rám, majd egy szót sem szólva elment.
Kicsi, ősz, görnyedt alakja meg-megtántorodott, mintha beteg lenné.
Rettenetesen sajnáltam. Túlélte a férjét is, á lányát is, s mindketten
szörnyű halált haítak. Ilyen szomorú sors csak együttérzést válthatott ki
mindenkiből. Most azonban volt valami, ami nagyobb szomorúságot
jelentett Olga bánatánál is.
Semmilyen beszámolót nem fogalmaztam magamban. Feküdtem a
díványon, hol rettenetes gondolatok gyötörtek, hol pedig fáradtan
próbáltam megfeledkezni róluk. Nem értettem, miért nem. fedeztük fel
soha a ramírokat testi valóságukban, bár kétségtelen, hogy a ramírok
léteznek. Újból és újból feltettem a kérdést magamnak, vajon mivel
gerjesztettük ilyen haragra őket, hogy egyik űrhajónkat a másik után
pusztították el. És még kevésbé értettem, miért nem változtatták az
utolsó űrhajót is apró porfelleggé, ha már egyszer harcolnak ellenünk, és
elég erősek ahhoz, hogy bármilyen ellenfelet megsemmisítsenek; itt
valami titok lappangott, és én képtelen voltam a nyitjára jönni. A halott
Luszinra is gondoltam, Irmára is, aki sajnálkozás nélkül itthagyott
bennünket, aztán a szerencsétlen Hangra, aki azóta már valószínűleg
molekuláira hullott szét a múlt különböző évszázadaiban, és a kegyetlen
és zseniális Ellonra is gondoltam, meg a kedves, bölcs kutyára, Mizarra,
de a legtöbbet a ramírok leg-976
újabb kémjén járt az eszem; gyűlöltem őtr és lelkem minden dühével
szörnyűséges büntetéseket ígértem neki, s fenyegetőztem magamban,
hogy olyan leckében részesítem az ellenség minden további, lehetséges
spionját, hogy elmenjen a kedvük az ilyesmitől.
Az ajtón felhangzott a megbeszélt hármas kopogás. Beengedtem Oleget.
- Mindenki, akinek nincs halaszthatatlan feladata, már a
megfigyelőteremben várakozik. Hogy érzed magad, Eli?
- Miért érdeklődsz a hogylétem iránt?
- Nagyon sápadt vagy.
- Viszont el is határoztam magam. Menjünk, Oleg!
- Várj egy kicsit. Szeretném tudni, kit gyanúsítasz.
- Meg fogod tudni a többiekkel együtt. Menjünk. Oleg ismét visszatartott:
- Én vagyok az űrflotta parancsnoka, Eli. Jogom van hozzá, hogy többet és
előbb tudjak, mint bárki.
Gondolkoztam egy percig. Oleg riposztjára nem tudtam mit mondani.
Aztán elmosolyodtam. Azt hiszem, elég kényszeredettre sikerült a mosoly.
- És ha téged gyanúsítalak, Oleg?
- Engem? Eszednél vagy, Eli?!
- Hogyan lehetnék az eszemnél, ha valamilyen mértékben mindannyian
megbolondultunk? Egy kis őrültség minden bizonnyal visszamaradt... -
Belenéztem Oleg szemébe. - Ha utasítasz, kötelességem, hogy
engedelmeskedjem. De kérlek, hogy most ne utasíts!. Hagyd, hogy azt
tegyem, amit elhatároztam!
- Menjünk! - felelte és előreindult.
A megfigyelőteremben kikapcsolták a csillagtájat ábrázoló képernyőket. A
terem végében, egy dobogón egy asztalka állt. Oleggel odaültünk.
Körülnéztem a teremben. Valamennyi barátom itt volt, az emberek és a
demiurgoszok is. Hátul méltóságteljes szoborként Graciőz alakja
magasodott fel, mellette ott láttam az
977
apró termetű Orlant, az első sorban Mary és Olga ült, közöttük pedig
Romero. Mary olyan aggodalommal nézett rám, hogy gyorsan
elfordítottam a tekintetemet. Az egész terem zsibongott. Oleg csendet
kérve kopogni kezdett az asztalon.
- Már tudtok a tervezőteremben és a megfigyelőponton bekövetkezett
tragédiáról - kezdte Oleg. -Most azonban nem azért gyűltünk össze, hogy
megemlékezzünk halott társainkról. Az expedíció tudományos
vezetőjének az a véleménye, hogy az űrhajón a ramírok egy újabb kémje
rejtőzik. Eli elő fogja terjeszteni a bizonyítékait, hogy megvitathassuk
azokat.
Felálltam.
- Mielőtt elétek terjeszteném annak a bizonyítékait, hogy az űrhajóra
beférkőzött a ramírok felderítője, döntsük el, hogyan büntessük meg a
kémet. Az én javaslatom: halál!
- Halál?! - hallottam Romero felháborodott kiáltását.
Hangja beleveszett az egész teremből felhangzó tiltakozásba. Nemcsak az
emberek, még a demiurgo-szok is háborogtak. Nyugodtan kivártam, amíg
csend lesz.
' - Igen, halál! - ismételtem meg. - Tudom, hogy a Földön már ötszáz éve
nincsenek kivégzések. A halálbüntetés az ősi idők maradványa volt, a
vadság korának sokáig fennmaradt szégyene. Én mégis ragaszkodom
hozzá, mivel a kémkedés is a barbárok, a vadak módszere.
Tisztességtelen cselekedetnek a büntetése szintén tisztességtelen kell
hogy legyen.
Romero a magasba emelte a botját.
- Nevezze meg a bűnöst, admirális! Mondja el a bűntett körülményeit!
Utána majd eldöntjük, megér-demli-e a kém a halált.
Hidegen így válaszoltam:
978
- A halálbüntetést még azelőtt kell megszavaznunk, hogy megnevezem a
bűnöst.
- De miért, admirális?
- Mi itt valamennyien barátok vagyunk. És amikor megmondom a kém
nevét, nem tudtok majd rögtön megszabadulni attól a több éve tartó
érzéstől, hogy az illető a barátotok. Ez befolyásolná az ítéletet. Azt
szeretném, ha magát a bűntettet ítélnétek el.
- A halálbüntetést azonban az űrhajó személyzetének egyik tagjára kéri,
olyan tagjára, aki - ön mondta, admirális - nagyon közel áll hozzánk, nem
pedig a bűntettre mint olyanra.
- Ha úgy tudnám elítélni a bűntettet, hogy közben megvetően figyelmen
kívül hagynám a bűnöst, meg-•könyörülnék rajta. Sajnos azonban a
bűntettet nem lehet elválasztani a bűnöstől.
- Ahogy akarja, admirális, de én nem vagyok hajlandó büntetésről
szavazni addig, amíg a bűnös nevét nem ismerem - jelentette ki Romero.
- Ebben az esetben egyáltalán nem fogom megnevezni. És akkor semmi
baja sem történik. Tovább folytatja majd piszkos üzelmeit, és ha kiadja a
terveinr két a ramíroknak, ezzel lehetetlenné teszi az űrhajó
megmenekülését.
Oleg kért szót:
- A régi törvénykönyvek a bűntettet a bűnös személyétől függetlenül
ítélték el. Eli azt javasolja, hogy régi szokás szerint a még el nem követett
bűncselekményre határozzuk meg a büntetés mértékét, s ily módon
akadályozzuk meg az újabb bűntetteket. Szerintem is így helyes.
- De Eli szerint a bűntettet már elkövették, és a bűnös személye is ismert -
vitázott tovább Romero. - Akkor pedig mi értelme külön árjegyzéket
készíteni a-bűncselekmények számára, olyat, amelynek a lényégét a jól
hangzó „törvénykönyv" szóval fogjuk elfedni?
979
Szerintem a bűnös fölött a bűncselekménnyel együtt kell ítélkezni. Oleg
elhárította Romero ellenvetését:
- A bűncselekmény bizonyítékait még nem terjesztették elénk, s a bűnöst
sem nevezték meg. Jogunk van arra, hogy olyan magatartást tanúsítsunk,
mintha csak a gonosztett lehetőségét vizsgálnánk. Én a törvénykönyv,
vagy az ön szavával élve, a „bűncselekmény árjegyzéke" mellett vagyok.
Romero makacs arca arra engedett következtetni, hogy továbbra sem
hajlandó visszavonulót fújni. Én viszont tudtam, hogyan törjem le az
ellenállását. Csaknem arrogáns hangon azt mondtam:
- Romero, ön úgy viselkedik, mintha attól tartana, hogy önt fogjuk
gyanúsítani a kémkedéssel!
Paul méregre lobbanva valami gorombát akart visz-szakiáltani, de
türtőztette magát. A felelete nem nélkülözte a méltóságot:
- Ha csak magam miatt félnék, a halálbüntetésre szavaznék!
- Talán attól tart, hogy az ismeretlen gonosztevő drágább önnek, mint
saját maga?
Romero mogorván felelte:
- Ezt is fel tudom tételezni. Ez nem válasz, Romero!
Paul végül beadta a derekát:
- Jól van, legyen úgy, ahogy ön akarja... A bűnös kivégzésére szavazok...
de csak akkor, ha bizonyítékot nyer a bűnössége!
- Szavazásra bocsátom a kérdést - mondta Oleg. -Ki szavaz a
halálbüntetés mellett?
Kezek erdeje emelkedett a magasba. Oleg odafordult hozzám.
- Nevezd meg a bűnöst, és add elő a bizonyítékaidat!
Tudtam, hogy rögtön az első mondatomat hangza-980
var és tiltakozás fogja követni. A legnehezebben azonban már túl voltam,
amikor ott hánykolódtam a díványon a bezárt szobában, amikor utoljára
álltam Oan holtteste előtt, amikor egy éjjel kétségbeesésemben a
tenyeremmel fogtam be a saját számat, hogy fel ne ébresszem Maryt hangos,
visszafojthatatlan jajgatá-sommal.
Igyekeztem, hogy a szavaim nyugodtan csengjenek:
- Az ellenség kémje én vagyok.
Döbbent hallgatás volt a válasz.
Az egyetlen hang, amely megtörte a csendet, Graci-őz bánattal teli kiáltása
volt: . - Szegény Eli! Hát ő isL..
Aztán ismét csend uralkodott el a termen.
Néztem a többieket, és valamennyi arcon a szomorúságnak és az
együttérzésnek ugyanazt a kifejezését láttam. Csak a halálsápadt, kezét a
mellére szorító Mary nem hitte, hogy beteg vagyok; ha valaki, ő tudta, hogy
az őrület szele nem ért el engem.
Oszima ugrott oda hozzám.
- Minden rendben lesz, admirális! Gyere, menjünk innen, lefektetlek - kezdett
kifelé húzni a teremből.
Eltoltam a kezét. Oleg felállt, és azt kérdezte a rémült csend béklyóiba vert
hallgatóságtól:
- Nem kellene elhalasztani a tanácskozást? Azt hiszem, az orvos automata...
Romero a botját a földhöz ütötte és közbevágott:
- Tiltakozom! - és felugrott. Önök a legkönnyebb megoldást keresik, de
könnyű megoldások nincsenek. Eli admirális egészséges, egészségesebb,
mint bármelyikünk. Kötelesek vagyunk végighallgatni.
981
- Ön az egyetlen, Romero, aki nincs meglepve -jegyeztem meg.
Romero kihívóan nézett rám.
- Éppen ezt a beismerést vártam, Eli.
- Akkor tehát folytassuk? - kérdezte Oleg a többiektől.
Néhány hang válaszolt: „Folytassuk! Folytassuk!" A többség ugyanúgy
hallgatott, mint eddig. Oszima értetlenülnézve az egyre komorabb
Romeróra, visszaült a helyére. Oleg azt mondta:
- Beszélj, Eli!
Azzal kezdtem, hogy emlékeztettem őket: Oannak kicsúszott a száján,
hogy a Kegyetlen Istenek pók alakot öltve vegyülnek el az aranok között,
és így szerzik be az információkat az életükről. De kik azok az aranok? Egy
hanyatló,, babonás, gyenge civilizáció népe. Mire lehetnek képesek?
Veszélyesek lehetnek-e rájuk, és ha igen, hogyan? Nem következik-e
ebből, hogy egy összehasonlíthatatlanul erősebb civilizációval találkozva a
ramírok megsokszorozzák éberségüket, és sokkal több kémet küldenek
oda, mint az ártalmatlan aranok közé? Tudjuk, hogy a ramírok besúgója
beférkőzött az űrhajóra, hogy Oannak hívták, hogy Oan elárulta a
terveinket gazdáinak, akiknek sikerült is megtorpedózni azokat.
De jött az újabb fejlemény. Biztosak voltunk benne, hogy amikor Oannal
végeztünk, egyben a ramírok további kémkedését is megakadályoztuk. A
Kígyótartó pusztulása azonban szétfoszlatta ezeket az illúziókat. Honnan
tudhatták meg a ramírok, mit akartunk csinálni a Kígyótartóv&Y! Az
általunk végzett műveletek a kívülállóknak nem árulkodtak a
szándékainkról. A ramírok mégis megtudták, mi a célunk. A tervünknek
nem kívülről szemlélve jutottak nyomára, hanem innen, belülről. De
hogyan? Csak egy másik kém segítségével, aki Oan halála után az űrhajón
maradt! -Az, 982
hogy a ramírok éppen a Kígyótartót támadták meg, bizonyítja, hogy
ügynökük a Bak űrhajón volt.
És ez természetes is. Az ellenséget nem szabad ostobának tartani. A
ramírok nem butábbak nálunk. Tudniuk kellett, hogy egy kém csak
nagyon gyenge láncszemmel köt össze bennünket velük. Ha ez a
láncszem elszakad, megáll a fontos információk áradata is. Az ügynököt
helyettesíteni kellett valakivel. És kire esett a választásuk? Az- ő fejükkel
gondolkodva mi volt a legjobb megoldás? Az az igazán hasznos ügynök,
aki minden tervet ismer, akihez minden információ eljut az űrhajón,
akinek az agyában megszületnek a később megvalósítandó tervek. Az
űrhajón két'ilyen ember van: az űrflotta parancsnoka és az expedíció
tudományos vezetője.
Romero itt közbevágott:
- Ne álljon meg félúton, Eli. Ilyen ember csak egy van, és az ön. Ön jól
ismeri a parancsnok minden szándékát, neki viszont nincs lehetősége
arra, hogy az űrhajón folyó valamennyi tudományos kutatás részese
legyen.
- Elfogadom a helyesbítést, Romero. Tehát csak én! Világos, hogy egy
okos ellenség engem igyekszik behálózni. Emlékeztetek arra is, hogy a
sorsom végig úgy alakult: már a korábbi expedíciók során is mindig én
voltam az ellenség figyelmének középpontjában. Mondd, Orlan, talán te
nem engem választottál bizalmasodnak, amikor elhatároztad, hogy átallsz
hozzánk? Nem én lettem a Harmadik Bolygón a Legfőbb Agy döntéseinek
öntudatlan tolmácsolója? Többször is én voltam mindazok adóantennája
és vevőkészüléke egyszerre, akikkel a sors összehozott. A ramírok is
engem akartak megnyerni maguknak. Ez sikerült is nekik. Behálóztak.
Higgyétek el, nagyon nehéz erről beszélnem. De szembe kell nézni az
igazsággal, ha nem akarjuk az egyik vereséget a másik után elszenvedni.
983
Kicsoda-micsoda most Oan? - tettem fel magamnak később a kérdést. - Az
árulásáért életével fizető áruló holtteste? Ez a válasz önmagától adódik,
mégsem igaz. A ramírok, ha nagyon akarják, megmenthették volna az
ügynöküket. De nem akarták. És most Oan ott függ a temető-
hűtőkamrában. De nemcsak függ, hanem folytatja a munkáját. Ő most
nem más, mint a ramírokkal kapcsolatot tartó adókészülék. Hogy hogyan
tartja a kapcsolatot velük, fogalmam sincs, de továbbítja nekik az
információkat, amelyeket az ügynökétől kap. Ez az ügynök pedig én
vagyok. Az agyamat rabul ejtették és felhasználják, olvasnak a
gondolataimban, a körvonalazódó elképzeléseimet megfejtik, a
szándékaimat megsejtik.
Itt megálltam egy percre a beszédben. Mary nem vette le rólam
elkeseredett tekintetét, nagyon nehéz volt ránéznem. Romero area sem
nyújtott kellemesebb látványt: komor és borús volt. És Oszima is zavarba
ejtett: egyetlen szavamat sem hitte, ez világosan rá volt írva az arcára.
Graciőzre és Orlanra pillantottam: a galakt gyötrődött miattam, Orlan
viszont megértett, és meg is könnyebbültem az együttérzése és
megértése láttán. Ezután rátértem arra, hogyan jöttem rá, milyen
dicstelen szerep jutott nekem. Nem vplt persze könnyű észrevennem az
ördögi ravaszsággal szőtt hálót, amelyben fennakadtam. Az egész azzal
kezdődött, hogy magam is csodálkozni kezdtem, mi és miért vonz engem
annyira a temető-hűtőkamrába, miért beszélgetek a holtakkal. Nem
szokásom a mo-nologizálás, ez ellenkezik a természetemmel, ezt mintha
erővel kényszerítették volna rám. Amikor azonban a Kígyótartó elpusztult,
világossá vált, hogy valaki a titkos információt továbbadta a ramíroknak.
A személyzet tagjainak egyszerű végigsorolása rajtam kívül mindenkit
kizárt. A temető-hűtőkamra az űrhajó legjobban leárnyékolt helyisége.
Oannak könnyebb volt 984
egy olyan valakivel tartani a kapcsolatot, aki rendszeresen látogatja a
hűtőkamrát, mint azokkal, akik a temető falain kívül maradnak, így derült
ki, hogy az információkat én szolgáltatom neki.
- Mindent elmondtam, amit tudok magamról, és nagy kő esett le a
szívemről - fejeztem be. - Előre kellett volna látnom a halott Oannal
folytatott beszélgetéseim következményeit, észre kellett volna vennem,
mennyire rejtélyes ez a sok beszélgetés. Meggondolatlanul cselekedtem,
és a jelen körülmények között ez már önmagában is bűn. De nemcsak az
elkövetett bűn megtorlásaként kérem a halálbüntetést magamra, hanem
azért is, hogy a többiek megmenekülését ily módon biztosítsuk. A ramírok
szilárdan befészkelték magukat az agyamba. Akarom-e vagy sem, rajtam
keresztül továbbra is megkapnák a jelentéseket a terveinkről. Abban a
pillanatban, amikor ismét megkíséreljük a kitörést, ez veszélyessé' válhat.
Leültem. A termen eluralkodó zavarodottság engem is a hatása alá vont, s
nem azért, mert védelmet vártam, hanem mivel egyszerűen képtelen
lettem volna pisszenést sem hallató társaim képével elbúcsúzni az élettől.
Oleg megkérdezte, egyetértenek-e velem, vagy ellenvéleménye van
valakinek, de mindenki hallgatott. Romero halkan mondott valamit
Marynek.
- Kér szót valaki? - kérdezte ismét Oleg. Oszima hirtelen kirobbant. Az
admirális önvádja
ostobaság, kiáltotta. Az admirális idegei felmondták a szolgálatot, sokáig
tartotta magát, de aztán nem bírta tovább, az admirálist vegye
gondozásába a felesége, semmi másra nincs szükség. • Ezután ismét
Romero állt fel.
- Már mondtam, hogy Eli egészsége kifogástalan. Továbbá túl fontos
adatokat ismertetett velünk ahhoz, hogy egyszerűen csak legyintsünk
rájuk. Követelem, hogy vitassuk meg az elhangzottakat!
985
- Akkor kezdjen hozzá! - mondta Oleg. Rendben van, kezdem én.
Mindabban, amit az
admirális elmondott, van olyasmi, amivel egyet tudok érteni, és van, ami
ellen tiltakoznom kell. Egyetértek azzal, hogy Oan nem egyszerű halott,
hanem a ramírok ravaszul megtervezett adókészüléke. És egy
véleményen vagyok az admirálissal abban, hogy az űrhajón vannak olyan
személyek, akik információt szolgáltatnak a ramíroknak, és az egyik
közülük az admirális.
- Más szóval ön teljesen egyetért a vád megfogalmazásával? - kérdezte
Oleg.
- Eszemben sincs!
- De annyi érintkezési pontot sorolt fel mindazzal, amit a tudományos
vezető elmondott!...
- Még több olyan pont van, amelyek szöges ellentétben állnak az
elhangzottakkal. Megmondom, melyek a legfontosabbak közülük. Oan
holtteste valóban egy adókészülék, de aligha az egyetlen. A ramíroknak
számítaniuk kellett arra, hogy teljességgel megsemmisíthetjük Oant, úgy
értem, elégethettük volna például a testét, és a hamvait szétszórjuk. Amíg
Oan élőlényként volt az űrhajón, valószínűleg több lehallgató-, vizuális
képet sugárzó, elemző-megfejtő szerkezetet is elhelyezett, és aligha
tudjuk valamennyit megtalálni. Másodszor. Kétlem, hogy az admirális lett
volna a ramirok egyetlen hírforrása. Az előbbi meggondolások alapján
mondom ezt: Eli meg is halhatott, meg is örülhetett volna. Az admirális
úgy véli, hogy az ő személye helyettesítette Oant. De mi a biztosíték arra,
hogy közülünk bárki nem az admirálist helyettesíti? Persze ő a
legértékesebb információforrás, de túl sokat hisz magáról, ha azt képzeli,
hogy az egyetlen.
- Még borúsabban szemléli a helyzetet, mint a tudományos vezető -
jegyezte meg Oleg.
- Rögtön meglátja, hogy nem így van. Az admirális
986,
nem kém! Már csak azért sem az, mivel nem a saját akaratából adja az
információkat, a kémkedés pedig - hadd hívjam fel a figyelmüket -
mesterség, és nem szerencsétlen véletlenek összejátszása. Lehet, hogy
közülünk bárki éppen olyan kém, mint Eli. ítéljük talán halálra
valamennyiünket? Tehát a bűncselekmény elkövetése nincs bizonyítva, és
a büntetés, amelyet megszavaztunk, értelmetlen. Nincs miért
megbüntetni Eli barátunkat! Nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy a
büntetés értelmetlensége mellett van még egy igen fontos ok, amely
miatt kötelesek vagyunk az admirális javaslatát elvetni. Rátérhetek erre
is?
- Természetesen, Romero!
A terem hallgatott, amikor én beszéltem, zajongani kezdett, amikor
Romero előadta ellenérveit, majd ismét eluralkodott á csend, ahogy
Romero a másik „igen fontos okot" említette. Itt azonban meg kell
magyaráznom valamit. Eddig a pontig diktáltam a mondandómat, most
Romero szavainak a mások által felvett szövegét adom közre. Nem a
dicsérő szavak a fontosak; azért választottam ezt a módszert, mert
Romero beszédéből lényeges gyakorlati következtetéseket lehet levonni.
Romero most követlenül hozzám fordulva beszélt: 1
- Gyermekkorától ismerem önt, admirális, és a mai napig csodálkozom
önön. Ön egyszerre hétköznapi és különleges ember. Az a titka, hogy
mindig az adott helyzetnek megfelelően viselkedik. Egyszerű, mindennapi
helyzetben a lehető legközépszerűbb ember, nemhogy a barátja, de a
legbölcsebb akadémiai számítógép sem tudja önt megkülönböztetni a
szürke, egyforma emberek tömegétől. Vagy nem ez történt, amikor annak
idején az Ohrára készülő expedíció tagjait válogatták? De abban a
pillanatban, hogy érződni kezd valamilyen vihar előszele, ön rögtön
megváltozik. Mintha felébredne a hétköznapiság Csipkerózsika-
987
álmából, kiszökken a szürkeségből. Néha úgy érzem, a nagy
megrázkódtatások számára született. Mi néha nem tudunk mit kezdeni a
nehéz helyzetekben, gyakrabban energikus harcba kezdünk velük,
összeszedjük minden erőnket, küzdünk, hogy a nehézségek ne gyűrjenek
maguk alá, ön pedig egyenesen a megpróbáltatások embere, mindig úrrá
tud lenni a legkülönösebb, legnehezebb bajokon, mintha azok az ön
kedvéért következtek volna be, ön pedig azért született, hogy legyen, aki
megfékezze a nehézségeket. Viharban ön is viharrá lesz. Váratlan
helyzetekben ön a megtestesült váratlanság. A rejtélyek világában a
legélesebben látó felderítő. Minél félelmetesebb a/ ellenség, annál
félelmetesebb ön is, mivel ön mindig méltó ellenfele minden ellenfélnek.
Emlékezzenek rá, barátaim, hogy nemrégen, amikor valamennyiünket
meggyötört az idő robbanásszerű szétszakadása, amikor fokozatosan
valamennyien belezuhantunk az őrület sötétjébe, amikor valamennyien
elvesztettük az akaratunkat és .erőnket az ellenállásra, az egyetlen, akit
nem tudott a pusztító időrák'megfertőzni, az egyetlen, aki erőteljesen
szembeszállt az általános eszeveszettséggel, az ő volt, a mi tudományos
vezetőnk, a mi admirálisunk, a mi Eli barátunk. Hogyan is merte azt-
követelni, admirális, hogy mi magunk, szabad elhatározásunkból, a saját
kezünkkel semmisítsük meg az agyát, a legnagyobb értékünket, hogy
elpusztítsuk az akaratát, amely a legfőbb reménységünk és biztosítékunk
arra, hogy megmeneküljünk a tragédiától? Kedves barátom, Eli, hogyan is
támadhatott kitűnő agyában ilyen szentségtörő gondolat?
Romerö persze a régi,szabású szónokok közé tartozott, az olyanok közé,
akik szinte fickándoznak, a mennyekbe mennek a taps, a lelkesült
kiáltások hallatán. El is érte, amit akart: a hallgatóság kiáltozott és tapsolt
neki. Rám már senki sem figyelt, minden szem
csak Romerót nézte. Ott állt előttük, egyik kezével a botjára
támaszkodott, a másikkal gesztikulált. Azt hiszem, én sem tudtam volna
kivonni magam lenyűgöző testtartásának és szuggesztív stílusának a
hatása alól, ha nem rólam van szó. De így megpróbáltam visszahozni
Romerót a pszichológia magaslatairól a gyakorlati feladatok szürke
hétköznapjaiba:
- Nem tudom, Paul, van-e fogalma arról, hogy amikor nem kíván harcba
bocsátkozni az ellenség öntudatlanul ügynökké vált embereivel, ezzel
egyben hatalmas és könyörtelen akarat zsákmányává tesz
valamennyiünket?
- Nem, admirális! Ezredszer is azt mondom: nem!
- Tagadja talán, hogy a ramírok hatalmasak és könyörtelenek?
- Azzal egyetértek, hogy hatalmasak. Ostobaság lenne tagadni azt, ami
szemmel látható. De azt, hogy könyörtelenek, tagadom!
Mérgesen rákiáltottam:
- És mindezt azután mondja, hogy mindannyian láttuk, hogyan csúfolják
meg az aranokat? Talán nem visszhangzik a fülében szívet tépő kiáltásuk:
„Kegyetlen Istenek!"? És talán Luszin és Harsona holtteste, az elpusztított
Bika űrhajó, a csaknem megsemmisített ürflotta nem arról tanúskodik,
hogy a ramírok kegyetlenek és az ellenségeink?
- Nem, egyáltalán nem erről tanúskodik!
- Kettőnk közül valamelyikünk tényleg elvesztette az eszét! Remélem,
hogy nem én. Milyenek hát ők, a ramírok, ha nem kegyetlenek és nem az
ellenségeink?
- Csak közömbösek irántunk, admirális.
989
9.
Vétenék az igazság ellen, ha nem ismerném be, hogy meg voltam
döbbenve. Vannak örömteli és bosszantó szavaink, üresek és
jelentéktelenek, könnyedén odavetettek és olyanok, amelyek mázsás
súllyal húzzák le az ember lelkét. A szavaink többsége információt
szolgáltat. De vannak megvilágosító szavak, villámként belénk hasító
szavak, olyanok, amelyek szétfoszlatják a homályt, kulcsszavak, amelyek
illenek a titkos zárakba, feltárják a rejtélyes igazsághoz vezető ajtókat.
Ilyen megvilágosító, ilyen kulcssz.0 volt ez a hangsor: „közömbösek''. Ami
engem illet, Romero akár be is fejezhette volna. Azonnal és véglegesen
hittem neki.
Romero azonban csak beszélt tovább, saját ékesszólása lovalta bele a"
folytatásba. Minden más színben tűnt fel, minden a feje tetejéről a talpára
állt: a bennünket körülvevő érthetetlen és vad világba visszatért a
természetes értelem.
A Kigyótartó pusztulása ültette el Romeróban is a gondolatot, hogy a
ramíroknak Oan halála után is maradt besúgójuk a Bak űrhajón. De
később kételkedni kezdett benne, hogy vajon szükségük van-e egyáltalán
ügynökre közöttünk. Valóban ellenségek-e a ramírok? Aztán eszébe
jutottak a pusztítók és a galak-tok arról szóló legendái, hogy a hatalmas
ramírok átköltöztek a Galaktika középpontjába, és át akarják alakítani a
centrumot. Ez pedig, ez a rettenetes centrum, itt van az űrhajó falain
kívül. Elképzelhetetlen, felfoghatatlan káosz, állandó, megszakítás nélkül
folytatódó robbanások: ilyen képet mutat a Galaktika félelmetes
középpontja. Mit lehet itt átalakítani? Csak egyet lehet tenni: nem szabad
megengedni, hogy a csillagok egytől egyig összeütközzenek, hogy
robbanás vesse szét ezt a világot, amely az egész Galaktika pusztulását
vonná maga után. Az általános tömeg-990
vonzás? Az anyagnak ez a csodálatra méltó tulajdonsága - csodálatra
méltó ott, ahol kevés van belőle -fenyegető átokká válik azokon a
helyeken, ahol az anyag össze van sűrűsödve, mint a centrumban. A
legjobb gyógyszer is méreggé lesz, ha túl nagy mennyiségben adagolják.
- Elképzeltem magamban, hogy több nagyságrenddel hatalmasabbak
vagyunk, mint jelenleg. És arra a következtetésre jutottam, hogy a
legfontosabb feladatunk az lenne: minél messzebbre kell eltávolítanunk a
centrumtól mindazt, amit ki lehet lódítani a Galaktika külső területeire;
olyan diszharmóniát kell teremtenünk, amely valamilyen módon a
robbanást előidéző folyamatok ellen hat. Vajon nem ezt a törekvést jelzi-e
a több millió csillagból álló gömbhalmaz kilökése a centrumbój? Nincs-e
ezzel kapcsolatban az égitestek porrá válása a Pusztuló Világokban, sőt
lehet, hogy ezernyi más, számunkra ismeretlen csillagképben is? És ha
eközben az élet egyes formái elpusztulnak, nem maradnak-e közömbösek
mindez iránt a hatalmas űrbéli utcaseprők? Önöket ez felháborítja?
Képzeljék maguk elé a következő helyzetet! Egy jókora erdősá-vot
megfertőzött valamilyen betegség, és a fertőzés továbbterjed az egész
erdőre. Mit teszünk? Küzdeni fogunk az erdő betegsége ellen, kivágjuk a
megfertőzött fákat. Gondólunk-e közben arra, hogy egyúttal elpusztítjuk
az erdei hangyák néhány telepét is? Közömbösek vagyunk irántuk, bár a
halálukat sem kívánjuk. Hadd fussanak csak, amerre a szemük lát,'
nekünk az a fontos, hogy bennünket ne zavarjanak. Delia ezek' a hangyák
feldühödve, hogy széttapostuk a fészkeiket, ránk támadnak,
természetesen eltapossuk őket. Nincs itt párhuzam azzal, 'amit a Pusztuló
Világokban láttunk?
- Ezek szerint az űrbéli hangyák rendjébe sorol minket? - kérdezte
nyugodtan Oleg.
991
- Valamely mértékben igen. A ramírok már rég eltaposhattak volna
bennünket is, az aranokat is, ha igazi ellenség lennénk a számukra. Annyit
jelentünk a ramírok szemében, amennyit a hangyák nekünk, embereknek.
Az pedig, hogy jó előre meg akarják tudni a szándékainkat, nem jelent
többet, mint az, amikor mi is odafigyelünk arra, merre van a hangyák
vonulási iránya a kivágásra ítélt fák között; már csak azért is érdekel ez
bennünket, hogy ne pusztítsuk hiába őket. Azt mondom önöknek: a
ramírok fittyet hánynak ránk! És csak akkor söpörnek le mérgesen
magukról, mint mi a hangyákat, amikor valamilyen módon - a tér
elnyelésével vagy a gravitációs egyensúly megbontásával - megzavarjuk
a tevékenységüket. Mi pedig azt hisszük, hogy háború tört ki, hogy
könyörtelen ellenség hadai zúdulnak Tank!
Romero, aki eddig a terem felé fordulva szónokolt, most rám nézett.
- Sikerült meggyőznöm önt, barátom?
- Háromnegyed részben igen, Paul.
- S miért nem teljesen?
- Nagyon jelentéktelen szerepet osztott ki ránk. Űrbéli hangyák lennénk?
Ha ez igaz, akkor nagyon keserű igazság ez.
- Valamikor az emberek nagyon keserű igazságnak tartották azt is, hogy a
Föld forog a Nap körül, és nem fordítva. Sokan sértésnek tekintették, hogy
más értelmes civilizációk is léteznek, nemcsak az emberi. Nagyon nagy
hiba volt azt hinnünk, hogy mi mindenek-felett állunk. Emlékezzen rá, Eli:
ahogyan növekedett az ember hatalma és értelme, úgy foszlott szét az az
érzése, hogy egyedüli és kizárólagos lénye a világmindenségnek. Az
önmegismerésnek ezt a folyamatát kell továbbfejlesztenünk magunkban!
- Miért csak nekem mondja ezt? Szóljon az egész személyzethez!
992
- Arról vitázunk, hogy ön milyen szerepet játszik a ramírok szempontjából,
nem a többiekről. Egyébként az egész kérdésfeltevésében ugyanazt a
korábbi gőgöt érzem. Nincs szükségünk újabb hibákra, újabb tragédiákra.
Túl ember formájúnak, pontosabban túl lény formájúnak képzeltük a
ramírokat. Ez pedig nem nyert bizonyítást, barátaim!
Romero még elmondta, hogy a régi időszámítás szerinti XX. században
egy fizikus három csoportra osztotta az élőlényeket: az első típusú
civilizációk csoportjára, amely alkalmazkodik a körülményekhez; a
második típusú csoportra, amely a körülményeket idomítja saját magához;
és végül a harmadik típusúra, amely saját magát változtatja meg, ha nem
képes vagy nem akarja megváltoztatni a külső körülményeket.
Valamennyi állat az első csoportba tartozik: ezek primitív élőlények. Az
emberek és csillagbarátaik egy osztállyal feljebb állnak: képesek a
környezetüket a saját szükségleteik szerint alakítani. De az emberek
mégsem tudják kiállni a nagy forróságot, nem tudnak leszállni egy
működő vulkán mélyére, képtelenek kibírni a nagy hideget, nem tudnak
védőöltözet nélkül sétafikálni az űrben. A ramírok, úgy tűnik, még egy
szinttel magasabban helyezkednek el. Nincs állandó külső formájuk,
bármilyen alakot fel tudnak venni. Ha egy ramír az aranok képében jelent
meg az aranok között, nem azért tette, hogy álcázza magát; éppolyan
ramír maradt, mint korábban, csak az aranokhoz vált hasonlatossá. Nincs
ebben semmi természetfeletti, csak egy nagyon magasan fejlett
civilizációval van dolgunk.
- Eljön az idő, barátaim, amikor a mi utódaink is szabadon tudják majd
változtatni a külsejüket. És a testi különbözőség a demiurgoszok és az
emberek, az angyalok és a láthatatlan harcosok, a galaktok és az aranok
között nem fog legyőzhetetlen akadályt állíta-
993
ni még a különböző fajhoz tartozó Szerelmesek elé sem. Én hiszek ebben,
barátaim!
- Befejeztük tehát a megbeszélést - mondta Oleg. -Az expedíció
tudományos vezetőjének önvádja ezek szerint megalapozatlan. De
mégsem vagyok elégedett. A legfontosabb gyakorlati teendők homályban
maradtak. És közülük a leginkább halaszthatatlan: hogyan vezessük ki az
utolsó űrhajót a centrumból?
Oleg emlékeztetett rá, hogy mindeddig az egyenes, közvetlen kivezető
utakat kerestük, olyanokat, amelyek önmagukban eredményesek lehettek
volna. De kiderült, hogy itt önmagában semmi sem eredményes. Itt csak
olyasmi jöhet szóba, ami nem váltja ki a ramírok ellenkezését. De mi az,
amit a ramírok elnéznek nekünk? Melyik az a lépés, amelyre nem úgy
reagálnak, hogy lesöpörnek bennünket, mint a hangyákat?
- A fogságunk ténye egyébként ellentmond az ön elméletének, miszerint a
ramírok közömbösek irántunk - fordult Oleg Paulhoz. - Azt nem
magyarázza meg, miért tartják itt erőszakkal az űrhajót. Pontos
magyarázat nélkül pedig nehezen tudunk elmenekülni innen.
Mindannyiunknak gondolkoznunk kell ezen, s neked, Eli, elsősorban. -
Szomorú mosollyal nézett rám. - Ha már az összekötőjük vagy, igazán
megsúghatnák neked a rejtély megoldását!
Oleg bezárta a tanácskozást, én pedig odamentem Maryhez. Úgy nézett
rám, mintha a sírból tértem volna vissza. Megsimogattam a haját, ő fáradt
mosollyal válaszolt. A szeme tele volt könnyel.
- Ne sírj - mondtam. - Paul ragyogóan bebizonyította, hogy nem vagyok
áruló. Ma éjszaka nyugodtan fogunk aludni. Mondj érte köázönetet
Paulnak.
Romero szertartásosan felemelte a botját.
- Azt. kitűnő Eli, hogy ön őszintén hisz a saját 994
árulásában, valamennyien láttuk. Abban viszont kételkedem, hogy a
felesége is ilyen naiv lenne.
- Már azt sem tudom, mit Kittem és mit nem -mondta Mary fáradtan. -
Hozzászoktam már, hogy Eli mindenre képes... Néha a cselekedetei
tökéletesen ellentétesek azzal, amit vár tőle az ember... Azon
gondolkodtam, képes leszek-e kényszeríteni magam az életben
maradásra, ha a többiek elfogadják, hogy Eli bűnös.
Megkértem Olgát, maradjon még egy kicsit. Amikor kettesben maradtunk,
így szóltam:
- Érted már, miért nem engedhettelek be a tanácskozás előtt? Most
azonban kérdezhetsz.
-Mondd el, hogyan történt az egész. A kísérlet előtt Irina rettenetesen
izgatott állapotban jött ebédelni. Én a betegség utáni gyengeséggel
magyaráztam ezt, tudtam," hogy mostanában könnyen méregbe gurul,
gyakran sírva fakad...
- Oleg nem mondta, mire kérte Ellon Irinát? Oleg az égvilágon mindent
elmondott Olgának,
amit tudott, de ő még többre volt kíváncsi. Én azonban csak ismételni
tudtam Oleget. Olga elsírta magát, amikor felidéztem, hogy Irina azt
kérte, ne átkozzuk meg őt. Gyöngéden néztem Olga kicsi, őszes fejét,
hullámos fürtjeit. A sors sok mindent adott ennek az asszonynak: fényes
dicsőséget is, amilyenben nem volt része egyetlen más nőnek sem, és
olyan bánatot is, amelynek a súlya alatt bárkinek a szíve megszakadna.
- Mit gondolsz, meghalt?
Erre nem tudtam felelni. Azok, akik a múltba zuhantak alá, holtan tértek
vissza. Ezt Mizar és Ellon példáján tapasztalhattuk. De a jövőből volt
visszatérés: emlékezzünk csak Oanra, aki a jövőből egyenesen a mi
űrhajónkra pottyant, vagy ugyanarra a Mizarra meg Ellonra; a demiurgosz
élt, amikor a jövőből a múltba vezető útján egy pillanatra testet öltött
előt-
995
tünk. Irina ugyan nem tért vissza, de ez még nem jelenti azt, hogy
meghalt. A múltnak a fizikájáról volt némi fogalmunk, de ugyan mit
tudhatunk a jövőről?
- Oleg ugyanazt mondja, amit te. De félek, hogy csak vigasztalni akar
engem.
- Olegnek fontosabb, hogy magát vigasztalja, hiszen szereti Irinát. És
aztán miért éppen téged vigasztalna? Te nemcsak űrhajókapitány vagy,
hanem híres asztrofizikus is. Nekünk kell téged kérdeznünk, mi történt
Irinával, és nem neked .minket.
- Szeretnélek megkérni valamire téged és Oleget. A Kos űrhajó pusztulása
óta én csak besegítek Őszi-mának. Neki viszont olyan kitűnő helyettese
van, mint Edward. Ezért az időgépekkel szeretnék foglalkozni.
Kötelességemnek tartom, hogy befejezzem a munkát, amelyet a lányom
elkezdett. Ha az időstabili-zátornál bármilyen működési zavar lép fel,
ismét eluralkodhat rajtunk az őrület.
Gyanítottam, hogy Olga titokban annak a reményét is táplálja magában,
hogy megtalálja a jövőbe vezető veszélytelen utat, és hogy megtudja, mi
történt a lányával. •
- Biztos lehetsz a támogatásomban. Azt hiszem, Oleg sem fog ellenkezni.
10.
Az eltűnt Hang helyébe Graciőz állt. Némi vita folyt arról, nem lenne-e
jobb visszatérni az űrhajó irányításának korábbi rendszeréhez, az elemző
műszerekfedélzeti számítógép-űrhajóparancsnok láncolat módszeréhez.
Nyugodt körülmények között, békés vidéken ez a rendszer egyszer sem
mondta fel a szolgálatot. Mind Oszima, mind Kamagin kényelmesebbnek
996
tartotta ezt a gyakorlatot. Oleg és én azonban más véleményen voltunk. A
számítógép nem egyéb, mint gépi gondolkodás, amely oksági kapcsolatok
nélkül tehetetlen. Keserves tapasztalat tanított meg bennünket arra, hogy
az időfolyamat megbomlása működési zavart okoz ebben a gépi
gondolkodásban. Az oksági kapcsolat a normális időfolyamat ekvivalense,
és éppen ez a normális idő nincs meg itt a centrumban. A gépi
gondolkodást egy átfogóan gondolkodó értelemnek kell ellenőriznie.
- Graciőz kitűnően ellátja majd a Hang korábbi feladatkörét - magyarázta
a kapitányoknak Oleg. -Ugyanolyan az agyuk szerkezete, hiszen a Hang is
a galaktok közül származott.
Ily módon Graciőz lett az operatív megfigyelőpont teljhatalmú gazdája.
Nem emelkedett ugyan a magasba, mint elődje, de nem is akart már
fáradhatatlanul járkálni a körbefutó falak mellett. Egy karosszéket kért. Az
űrhajón található, a különleges esetekre fenntartott legnagyobb széket
bocsátottuk a rendelkezésére, a hétköznapi ülőalkalmatosságokon a
galakt nem fért volna el. A karosszéket egy speciális talapzatra helyeztük.
Most aztán a helyiségbe belépőket Graciőz olyan méltóságteljes és-
hatalmas alakja fogadta, hogy az ember beleborzongott a látványba.
Romero szerint Graciőz eddig az istenekhez hasonló volt, most viszont
maga is istenné vált. Nekem a trónján ülő Zeuszt juttatta eszembe; úgy
emlékszem, volt egy ilyen régi szobor. Isteni volta azonban nem
akadályozta meg Graciőzt abban, hogy az emberek gyorsaságával és a
demiurgoszok lelkiismeretes pontosságával dolgozzon. A galaktok agya
mozgékonyabb, mint a teste. Ha nem ökölharcot kellett vívni vagy futni^
Graciőz bárkinek tetemes előnyt adhatott. Sprintszámokban a futópályán
aligha lehetett volna esélye helyezésre, de
997
a gondolkodás gyorsaságában nem volt érdemes versenyre kelni vele.
Még mielőtt Graciőz elfoglalta helyét a megfigyelőponton, Orlan látogatott
meg. A demiurgosz nem szeretett vendégségbe járni. Többnyire csak a
szolgálati helyiségekben találkoztam vele. Egyedül Graciőz-nél fordult
meg gyakran; valószínűleg ezzel is szerette volna hangsúlyozni, hogy a
demiurgoszok és a galak-tok között már megszűnt a két népet korábban
megosztó gyűlölködés.
- Valóban igaz, Eli, hogy az időtranszformációs munkálatokat ezután Olga
Trondike kapitány fogja vezetni? - kérdezte olyan hivatalos hangnemben,
amilyent nem hallottam tőle azóta, hogy a Legfelsőbb Pusztító nevében
beszélt.
- Ellenzed, Orlan?
Hajlékony nyakán magasra rántotta a fejét, de az irántam való tiszteletből
ezúttal nagyobb zörgés nélkül eresztette vissza.
- Az időtranszformációs munkákat a demiurgoszok végezték. Én magam
szeretnék Ellon helyére állni.
El sem tudom mondani, mennyire meglepődtem. A különböző időkben
Orlan különböző lényt jelentett számomra: az űrhajómat foglyul ejtő
csillagadmirálist, a Pusztítók Birodalmának nagy hatalmú előkelőségét,
kezdetben kegyetlen ellenséget, majd kedves jóbarátot, társat a bajban, a
Csillagközi Szövetség egyik alapítóját és valószínűleg a számomra
legközelebbi lényt a nem ember formájú értelmes lények közül. De
konstruktőrnek nem tudtam Orlant elképzelni. Soha nem mutatott
érdeklődést a számítások vagy a gépek tervezése iránt.
De Orlan elmondta, hogy ifjúkorában ipari vezetőnek készült: mérnöki
képzést kapott, üzemekben dolgozott. És csak azért nem lett belőle
űrhajó-építési
998
miniszter, mert a Legfelsőbb Pusztító a galaktikus nagypolitika ügyeit
bízta rá.
- Olga Trondike és te vagy a bűnös abban, hogy a mérnöki munkát
abbahagytam. Azután, hogy sikerült átrepülnötök a Perseus meggörbített,
nem euklideszi bejáratán, majd felrobbantottátok a Második Bolygót, a
Nagyúr mindenkit a vezérkarába hívott, aki csak a trónja támasza
lehetett.
- És most vissza szeretnél térni a mérnöki mesterséghez, Orlan?
- Jelenleg én vagyok az egyetlen, Eli, akinek nincs speciális feladata.
Azután, hogy Graciőz áttette székhelyét a megfigyelőpontra, és főleg azt
követően, hogy a kitűnő Ellon meghalt, nagyon szomorú érzés számomra
csak úgy tengeni-lengeni az űrhajón.
-Nincs ellene kifogásod, hogy éppúgy dolgozz együtt Olgával, ahogyan
Ellon Olga lányával?
- Ha neki nincs kifogása...
- Nem lesz kifogása. •
Néhány napig nem léptem át a temető-hűtőkamra küszöbét. Aztán megint
odavonzott valamit. De már egy másik Eli ment a holtak közé. A régi
érzéseim szertefoszlottak, az újak még csak születőben voltak. Valamilyen
kusza, homályos zűrzavar uralkodott el rajtam, nem tudtam, mit akarok,
mire várok.
A temető-hűtőkamrában ismét egy szarkofággal több lett. Megálltam egy
kicsit Ellon mellett. A demi-urgosznak kiváló agya volt, de az idő vibrálását
nem bírta ki. Még egy zseni sem képes elviselni a lelke szétszakadását a
múlt és a jelen között anélkül, hogy biztos pillérre támaszkodjon a
jelenben.
Ellontól lassan elindultam Mizar felé, tőle Harsonához mentem, az
angyaltól Luszinhoz. Nem siettem nagyon Oan szarkofágja felé, ott úgyis
sokáig kellett maradnom: ismét beszélni akartam vele.
- Nem tudom már, Oan, ki is vagy te tulajdonkép-
• 999
pen: az ellenség küldötte-e, vagy irántunk közömbös lényeké, vagy talán
számunkra érthetetlen barátoké -mondtam, .amikor odaléptem a kém
szarkofágjához. - Pedig tudnom kell ezt, lásd be, ha képes vagy megérteni
engem. Értesz te, tudom, sőt biztos vagyok benne! Te egy adókészülék
vagy a 'ramírok és miköztünk, mindössze ennyiből állnak a titkaid.
Bonyolult szerkezet vagy, igen bonyolult, lehallgató-, mindent, látó,
gondolatolvasó készülék, méghozzá egy élőlény formájában, igaz, félig
árnnyá váltál, de ehhez már sem neked, sem a gazdáidnak nem volt köze:
láthatod, a hangyák is képesek megcsípni a favágókat! Áruld el nekem,
Oan, mit akartok végül is tőlünk? Miért tartotok fogságban itt, a centrum
tüzes poklában, ahol úgy záporoznak felénk a csillagok, mint a
sörétszemek?
Olyan izgatottan beszéltem hozzá, mintha valóban feleletet várnék. Oan
természetesen hallgatott. Én pedig mind makacsabbul követeltem:
- Ha'valóban információtovábbító készülék vagy, akkor kettős
rendeltetésű: leadod az értesüléseket rólunk, de közvetíteni tudod
hozzánk a ramírok üzeneteit is. A mi szándékainkról már beszámoltál,
továbbítsd hát most nekünk a ramírok kívánságait. Sok mindent elárultál
már, ne is tagadd: megtudtuk tőled, hogy kémeitek vannak az aranok
között, és hogy te egyike vagy ezeknek a kémeknek; hogy az idő itt
veszélyes - vagy nem te ültetted el az agyunkba ezt a gondolatot? Azt is
közölted velünk, hogy szeretnétek uralkodni az időfolyamat felett, előre
akartok száguldani a jövőbe, majd visszatérni a.jelenbe; éppen emiatt
pusztult el öt társad, akik valószínűleg szintén az aranok külsejét felöltő
ramírok voltak. Nem az egy gazdának dolgozó kémek közé tartozol, akik
csak az ellenségtől nyert értesüléseket továbbítják a megbízójuknak.
Kettős ügynök vagy a javából! Ne hallgass tehát! Még ha közömbösek is
vagytok irántunk, még
1000
ha nem is érdeklünk benneteket, akkor is figyelmeztetnetek kellene:
„Menjetek az utunkból, ne zavarjatok!" Mondd hallgatag, hol álltunk az
utalókba? Merre menjünk, hogy ne tébláboljunk előttetek?
Oan tovább hallgatott. Én viszont már csaknem elvesztettem az eszemet,
hangosan kiabálni kezdtem, az öklömmel fenyegettem Oant. Itt azonban
senki sem látta a dühöngésemet, itt szabadjára engedhettem az
indulataimat.
- Hallgass csak, hallgass, de gondolj rám! Gondolj a kérdéseimre, és
továbbítsd őket közönyös barátaidnak! Nem vagyunk hangyák, akármit
mondott is Romero a hatalmatokról és a mi porszem voltunkról. Ki fogunk
törni ebből a pokolból, ahová bezártatok! Nem fogjuk meggörbíteni a teret,
gravitációs spirált sem hozunk létre, anyagot és teret sem akarunk elnyelni,
hiszen ezek mind tiltott módszerek, ezt már felfogtuk. Azon az időn keresztül
fogunk kitörni, amelytől te rettegsz, mert betegnek tartod, és amely egyedül
képes megmenteni a világot a megsemmisüléstől. A mi kezünkben -ez az idő
nem foszladozó, hanem rugalmas; nem szétszakadozó, hanem kanyargó;
nem holt, hanem élő. Ki fogunk törni innen, azt mondóéi neked! Az egyenes,
a*5övőbe vezető, a fordított, a múltba taszító, a görbe vagy akár a miénkre
merőleges időn keresztül, de kitörünk innen!
- A saját ordításom volt az, amely mégvilágosította az agyamat. Megtörtént!
Kimondtam a szót! A rejtélyek homályát szétfoszlatta az igazság fénye. Még
csak szó volt; nem cselekedet, de a szóból gondolat lett. És továbbgondolás
nélkül, valamilyen nem logikus részletekre tagolódó, de végtelenül meggyőző
megértéssel már tudtam, ho'gy megtaláltam azt, ami egyedül fontos. Ez volt
a megoldás, amelyet valamennyien kerestünk. És ez a szó, a valószínűtlen,
megvilágosító, valóban kulcsfontosságú szó a „merőleges" volt. >
* 1001
Ahogy most felidézem azt a pillanatot, ismét elfog az izgalom. Most is
eltölt a felfedezés öröme. Ismétlem, nem gondoltam végig, egyszerűen
csak tudtam, egyedül én tudtam, hogy nincs több rejtély, hogy
megtaláltam a szabadulás egyetlen módját. És ha abban a pillanatban
valaki megkérdezte volna, alá tudom-e valamivel támasztani, bizonyítani
tudom-e azt, amiről olyan mélyen meg vagyok győződve, zavart
hallgatással feleltem volna. Nem, nem zavart, hanem örömteli
hallgatással! A bizonyítás ideje még nem jött el. Hiszen csak egyedül én
tudtam! Megtaláltam a kulcsot a zárt ajtóhoz. Még soha életemben nem
nyitottam fel titkos, szentül őrzött ajtókat a váratlanul a kezemben
termett kulccsal. Csak én tudtam, hogy az ajtó fel fog tárulni!
Kirohantam a hűtőkamrából. Azonnal beszélnem kellett Oleggel. A
folyosón eszembe jutott, hogy a fedélzeti számítógép már működik, a
segítségével gondolati úton is fel lehet hívni bárkit. Oleg a szobájában
volt. Hallottam meglepett hangját:
- Sürgősen szükséged van rám? Hozzád menjek, vagy a tervezőterem
laboratóriumába?
- Az Jesz a legjobb, ha én megyek hozzád, Oleg...
- Gyere, várlak... '
Amikor beléptem, felállt, és egy székre mutatott. Az arca hirtelen kipirult:
az izgatottságom egy pillanat alatt átragadt rá is. Leültem, Oleg állva
maradt. Az asztalon az útvonalat rögzítő műszer feküdt, egy ládaszerűség,
olyasmi, mint a fedélzeti számítógép, csak kisebb, de éppúgy, mint a
számítógép, egy Neptunról származó követ, egy mérhetetlen értékű,
zöldesen csillogó kristályt őrzött a mélyében, azt a követ, amely minden
gondolkodó gép lelke volt. Csak az útvonalat rögzítő készülékben a
Neptun-kristály nem számításokat végzett, hanem felírta a megtett utat.
Az útvonalat őrizte emlékezetében, éppúgy, mint a régi hajók
1002
fedélzeti naplói. Ránéztem a kis gépezetre, majd elfordultam. Oleg
reménykedve azt mondta:
- Olyan feldúlt vagy, Eli!
- Nem arrafelé van a kivezető út, ahol keressük -feleltem. - Meg kell
próbálkoznunk az időtengelyre merőleges idővel, nem pedig hiába
vesződnünk az egyenes és fordított időfolyamattal.
Oleggel ugyanaz a csoda játszódott le. Egy pillanat alatt megértett, egy
pillanat alatt hinni kezdett. A „merőleges" szó nem is elhangzott, hanem
felfénylett: megvilágosodás volt ez, és nem magyarázat. Oleg olyan
izgalommal nézett rám, hogy gyönyörködtem a rá gyakorolt hatásban. De
azt mondta, amit egy űrflotta-parancsnoknak mondania kellett:
- Igen, valóban, ez lenne a megoldás. De létezik-e merőleges idő? És
birtokba tudjuk-e venni?
- Tekintsük végig az érveket és ellenérveket.
- Kezdd el te, én pedig majd közbeszólok, ha nem értek egyet valamivel.
Csak most jött el az ötlet végiggondolásának ideje. És az igazság
felfedezésének ugyanazzal a bizonyosságával, amelyet akkor éreztem,
amikor véletlenül ki-mondtam a „merőleges idő" kifejezést, most
pontosan tudtam, hogy megdönthetetlen bizonyítékokat fogok
szolgáltatni, és megcáfolom a kétkedőket. A megvilágosodásnak tudássá
kell lennie, a feltevést sugalló jóslatnak elméletté.
Azzal kezdtem, hogy mindeddig csak egydimenziós időt ismertünk,
egydimenzióst és egyirányút: ez'az idő a múltból a jelenen keresztül a
jövő felé haladt. Az idő egy képzelt egyenes mentén húzódott, s csak
egyik oldalát mutatta felénk. A mi kis világunkban kizárólag így folynak a
mi kis folyamataink. Meg voltunk győződve róla, hogy másként nem is
lehetséges. Amikor aztán a Galaktika centrumában találkoztunk a
hajlékony, kanyargós, nem egyenes vonalú idővel,
1003
nem értettük meg a lényegét, azt hittük, hogy az idő elvesztette a
szilárdságát, s rémülten a szétszakadt időről kezdtünk beszélni.
- Más szóval azt állítod, hogy nem létezik időszakadás?
- Igen, azt állítom. Az időszakadás nem egyéb, mint a mi bágyadt
elképzelésünk az idő kanyargásának jóval bonyolultabb folyamatáról. A
valódi idő kétdimenziós, síkban, vektorokkal lehet ábrázolni, mi viszont
csak az egy tengelyre kivetített képét érzékeljük. És ha az idő a tengelyre
merőlegesen, oldalirányban eltávolodik tőlünk, és a korábbi egyenes
vonalú folyamatában egy üres intervallum keletkezik, mi már rémülten
azt hisszük, hogy időszakadás következett be. De nem, az idő nem szakad
szét, az időfolyamat állandó és folyamatos, nemcsak előre és nemcsak
hátra irányul, hanem oldalra is. Azt se felejtsd el - tettem hozzá magam is
megdöbbenve attól, ami az eszembe jutott -, hogy Oan is beszélt
valamikor az idő kanyarulatairól.
Nehéz elképzelni az idő kanyarjait...
- És az üres tér görbületeit könnyű elképzelni? A semmi nem euklideszi
szerkezetét? Biztosítlak, hogy ez még nehezebb. Oan elindított bennünket
ennek a felfedezésnek az irányába, de akikor még messze voltunk attól,
hogy ilyen újszerű módon értelmezzük az időfogalmat. Ugyanakkor
viszont minden, ami körülvesz bennünket, ezt sugallta. Van egy
megdöbbentő tény. A világmindenségben nem létezik egyidejűség. A világ
egyidejűsége nem más, mint absztrakció. Éppen olyan absztrakció, mint
az olyan geometriai test, amelynek nincsenek fizikai tulajdonságai. Mi
magunk találtuk ki ezt az absztrakciót, amely rettenetesen ösz-szezavar
bennünket, nem megmagyarázza, hanem érthetetlenné teszi a világot. A
valóságban bármilyen test különböző időben létezik. Bármilyen folyamat,
amely
1004
szerintünk egy pillanat alatt megy végbe, valójában nem egyéb, mint
végtelenül különböző, egymástól végtelenül távol eső, az adott test adott
pontjában és az adott pillanatban találkozó korok statikus eredője.
- Ez paradoxon, Eli. Ezt bizonyítani kell...
A bizonyítás nem okozott túl nagy nehézséget nekem. Minden objektum a
saját individuális idejében létezik, ez aligha kétségbe vonható. Különálló,
izolált objektumok azonban nincsenek, az égvilágon minden kapcsolatban
áll a környezetével: az atom az atommal, a csillag a csillaggal, a galaktika
a galaxisokkal. Ez a kapcsolat valóságos, de vajon egyidejű-e? Semmi
esetre sem! A közeli csillagot olyannak látjuk, amilyen tíz évvel ezelőtt
volt, a távolit ezer év távlatából észleljük, a Galaktika külső részeit
százezer év elmúltával szemléljük, míg más galaxisok a millió és milliárd
évvel korábbi állapotukat tükrözik. Milyen a bennünket ebben a
pillanatban körülvevő táj? Nem más, mint egy pillanatnyi világ, amely
számtalan, más korokból származó ecsetvonásból áll, olyanokból,
amelyeket csak a jelen pillanat képzelt egysége tart össze. A
világmindenség minden pontja, minden szempontból nézve, minden
pillanatban végtelenül különböző idejű. Reális egyidejűség nem létezik,
azt csak el lehet képzelni, de fizikailag meghatározni képtelenség.
És ez nem káprázat, nem illúzió. Az egyidejű más-idejüség reálisan létező
folyamat, egy grandiózus fizikai folyamat, amely a világmindenség egész
struktúráját, valamennyi anyagi objektumának kölcsönhatását
meghatározza. A kozmosz ugyanis telítve van gravitációs hullámokkal,
részecskékkel, fotonokkal, gázzal, porfellegekkel... És mindez sugárzást
bocsát ki, körülvesz, vonz, taszít. Az egyik a tegnapból érkezik, a. másik
évmilliárdok távlatából, és a közös hatásuk bármely helyen csak egyidejű
lehet. Minden objektum ezejtre a különböző időkből jövő hatásokra a saját
1005
külön visszahatásával válaszol, de ez a saját, külön hatás sem egy időben
éri a szomszédokat: a közelieket nemsokára érinti meg, a távoliakat
évmilliárdok múlva. Ily modor; a világmindenség reálisan ható és
érzékelhető ideje nem egyéb, mint valamennyi elmúlt kor időbeli
egyensúlya, az egy pillanatba összesürített évmilliárdok végtelen tömbje.
Oleg ismét közbevágott:
- Ebből egyébként az következik, hogy a jelen soha nem vész el a múlt
feneketlen mélységében. Tételezzük fel, hogy én kisugárzóm a térbe a
képemet, az alakomat, az erőtereimet, egyszóval mindazt, ami én mint
kozmikus test vagyok. És bármennyi év teljen is el, a világmindenség
valamelyik távoli zugában valahol mindig létezni fog az én rohanó
árnyékom, a kisugárzásom, és fizikai hatást fog gyakorolni a szemben
jövő tárgyakra. A múltam reális létet fog nyerni a távoli jövőben.
- Cáfolni akarsz engem, vagy mellettem szóló érve- • két keresel?
- Térjünk át a gyakorlati kérdésekre - javasolta felelet helyett Oleg. - Az
elképzelésed érdekes ugyan, de én inkább a konkrét lépések
egymásutánját szeretném meghatározni.
-Nem tudom, mennyire gyakorlati a tervem, ezt csak a laboratóriumban
lehet megállapítani.
A következő volt az elképzelésem. Egyenes vonalú időfolyamat közepette
tartózkodni a galaktika centrumában előbb vagy utóbb egyenlő lett volna
a pusztulással. Az előre, a jövőn keresztül, vagy hátra, a múlton át
megkísérelt menekülés nem sikerült. A legfőbb veszélyt az idő-zéró
jelenti. A holt anyag könnyen kibírja az ilyen időutazásokat, de az élő
szervezet számára ez a biztos halált jelenti. Ebből az következik, hogy az
egyenes vonalú időfolyamatból át kell lépni a kétdimenziós időbe, le kell
tépni a saját időnk kötelé-
1006
keit, át kell ugrani a szomszédos, az idegen időbe. Nemcsak egyszerűen el
kell szakadnunk a saját időnktől, hanem meg kell görbíteni azt, egy
oldalirányú időbe kell átcsúsznunk, és ezt az időgörbe menti haladást
állandósítani kell. Ennek az lesz a vége, hogy minden egyes adott
pillanatban előre, a jövő felé fogunk haladni, de végeredményben mégis
egyre jobban és jobban eltérünk a jövő irányától. Aztán előrehaladás
közben egy valamilyen adott ponton hátat fordítunk a jövőnek, és anélkül
hogy átszelnénk az; időzérót, a múltunk irányába fogunk mozogni, amely
ekkor már a jövőnk lesz.
- Egy kör alakú pályát írsz le, Eli.
- Teljesen igazad van. Éppen ez a gondolatom lényege: ki kell lépnünk az
egydimenziós, egyirányú időfolyamatból, és át kell kerülnünk a
kétdimenziós, gyűrű alakú időbe. A kör, vagyis a gyűrű alak azért
szükséges, hogy úgy tudjunk visszatérni a múltunkba, hogy közben ne
szeljük át az idő-zéró veszélyes pontját.
- A fordított idő gyűrűje! - mormogta elgondolkozva Oleg. - Nem is hangzik
rosszul.
- Ha ennyire tetszik neked ez az elnevezés, akkor a müveletet nevezzük
így: a fordított idő gyűrűje mentén való visszatérés. Nincs kedved a
tervezőterem laboratóriumába menni s Orlannal és Olgával felvázolni ' a
kísérletek tervét?
Oleg fogta a megtett utat rögzítő műszert, és bezárta a páncélszekrénybe.
Azt kérdeztem tőle:
- Miért érdekel annyira, hogy mi van a hátunk mögött?
Oleg egy szó nélkül ismét elővette a műszert, letette az asztalra, és ismét
csak szó nélkül megnyomta a szerkezet gombját. A műszerbe beépített
képernyőn kigyulladt a már ezerszer látott kép: a vad csillagkáosz, a
centrumban valamikor régen lezajlott és azóta
1007
is megállás nélkül folytatódó robbanás. A nagy, az egész csillagvilágot
mutató képernyőkön ugyanezeket a szomorúan egyhangú ürtájakat lehetett
látni, de élő, gyorsan változó formában; a megtett utat ábrázoló műszer
azonban csak az út egy meghatározott pillanatában rögzített képet mutatta.
Ez a kép semmit nem mond neked, Eli?
- Semmit, persze, hogy semmit.
- Ez az a hely, ahol Irina eltűnt.
- Értelek, Oleg... A szomorú emlékek...
- Nem. Nemcsak emlékek.
Nem kérdeztem többet. Olyan területre léptem volna, ahová kérés nélkül
nem szabad behatolni. Oleg furcsán elmosolyodott.
- Ha egyszer kimenekülünk ebből a pokolból, és visszatérünk a Földre, részt
vennél-e még egy galaktikus expedícióban?
- Aligha. Öreg lennék már hozzá.
- Én viszont újabb útra indulok. Fiatalabb vagyok nálad, Eli. És nincs is. más
célom az életben, mint az űr országútját róni.
- Vissza akarsz térni a Galaktika középpontjába?
- Mi voltunk az elsők, akik behatoltunk ide, de mondhatjuk-e, hogy az utolsók
is? A következő expedíciót jobban fel fogjuk készíteni. És ha én is részt
veszek benne, az útrögzítő műszer által felvett csillagtájak a hasznomra
lehetnek.
- Meg akarod keresni Irinát? - kérdeztem rá köntörfalazás nélkül.
Oleg gondosan visszarakta a műszert a páncélszekrénybe.
- Legalábbis szeretném megtudni, mi van vele.
1008
11.
Csak most tudtuk teljes egészében felmérni Ellon tervezői zsenialitását. A
mini novacsillag nemcsak össze tudta sűríteni és megritkítani az időt,
nemcsak az időfolyamat előre- vagy hátramenetét tudta változtatni,
hanem képes volt időgörbületet is létrehozni. Az idő elkanyarodott,
nemcsak a gyorsasága és a haladásának iránya határozta meg a
lényegét, hanem a mi természetes időnkkel bezárt szöge is. Ezt a szöget,
a mi időnktől való elhajlás szögét Olga „az idegen időbe való átlépés
fázisszögének" nevezte el. Olga gyorsan felvázolta az „idegen idő
szögének" rettenetes mennyiségű képletét. A fedélzeti számítógép talán
kiigazodott volna bennük, de az én képességeimet meghaladta ez a
feladat. Ezzel szemben Olga azzal is megörvendeztetett bennünket, hogy
Orlan már fél szóból is érti őt, és néhány elképesztően bonyolult képlet
éppen a de-miurgosz keze munkáját dicséri. Nem is nagyon csodálkoztam
ezen. A demiurgoszok született tehetségek az égi mechanika terén. Mi,
emberek jobbak vagyunk náluk a jóság és a gonoszság érzékelésében,
hiszen egyike az emberi tulajdonságoknak, hogy védelmezzük az
igazságot és az erkölcsöt az egyik társadalmi rendszerből a másikba való
valamennyi átmenet folyamán; azt tartjuk, hogy az igazság mindenhol
igazság, az elnyomás mindenhol elnyomás, a szabadság mindenhol
szabadság. De a gravitációs gépezetek tervezésében messze elmaradunk
a demiurgoszok mögött.
- Talán holnap, Eli - mondta az egyik reggel Ol'ga. Ez azt jelentette, hogy a
következő napon üzemi
próbának vetik alá az idegen fázisidő generátorait, amelyek már nem
atomnyi méretekben, hanem az űrhajó makroidejében képesek működni.
- Valószínűleg holnap - mondta Orlan.
1009
- Tehát holnap - jelentette be Oleg vacsora után. A következő reggtel a
parancsnoki terembe siettem.
Már valamennyi kapitány és Orlan is ott volt. A fázisidő-generátorokat
Graciőz irányította: neki, a halhatatlannak az egyik időből a másikba való
átlépés mégiscsak kevesebbet jelentett, mint bármelyikünknek. Ezt is
figyelembe kellett vennünk. Az űrhajót Kama-gin vezette; ő is
hozzászokott az időutazásokhoz. Ka-magin gondolatátvitel útján tartotta a
kapcsolatot Graciőzzel. A többieknek a néző szerepe jutott. Nagy
várakozással figyeltem, milyen szívet dobogtató változások lesznek akkor,
amikor a saját időnkből az idegen időbe lépünk át. Csak az nyugtalanított,
mit szólnak mindehhez a ramírok.
- ...három, kettő, egy, zéró! - vezényelt Kamagin, és az idő egy kissé
elkanyarodott a korábbi irányától.
Semmi változást nem észleltünk. Ugyanazok a csillagok száguldottak a
képernyőkön, egyik sem fénylett fel, egyik sem fakult meg. Az időfázis
eltolódása ugyan minimális volt, mégis már az idegen időben, az idegen
jövő felé haladtunk. Kívül viszont olyan volt a csillagtáj, mintha az idegen
jövő a sajátunk lett volna, mintha a mindent átfogó jövő csak hétköznapi,
megszokott fizikai folyamat lenne.
- Valóban működnek a fordított idő generátorai? -' kérdezte hitetlenkedve
Oszima.
- A mi közönyös isteneink valami miatt hallgatnak. Talán nem figyeltek
ránk eléggé? - mormogta az orra alatt Kamagin.
- Ha megszólalnak, mi már nem halljuk meg őket - nézett rá Orlan. -
Gyilkos sugaruk elpusztít bennünket, mielőtt még észrevennénk, hogy
elpusztultunk.
Nehéz volt ezzel vitába szállni. Egy kis idő múlva a fedélzeti számítógép
jelentette, hogy a csillagkáosz képe változni kezd, Graciőz pedig a saját
szemével is látta már a külső világ megújulását. De sem mi a
1010
parancsnoki teremben, sem a megfigyelőhelyiségben ülők nem vettek
észre semmilyen változást. Orlan a fázisidö-generátorokhoz ment, Olgát a
szobámba hívtam. Mary sem látott változást a képernyőn: a csillagok a
megszokott képüket mutatták, ugyanolyan sok volt belőlük, ugyanolyan
rendszertelenül, összevissza száguldoztak.
- Kezeskedem róla, hogy az idegen időben vagyunk -jelentette ki Olga. - S
bár a fáziseltolódásjelentéktelen, a saját időnktől való eltérés szöge
növekedik. Bizonyos vagyok benne, hogy a csillagvilág arculata kis időn
belül erősen megváltozik.
- Kikapcsolom a képernyőt - szólt Mary. - Lé sem tudjuk venni róla a
szemünket, a változások azonban fokozatosan állnak be, s mi úgy szokunk
hozzá az új csillagtájhoz, hogy közben észre sem vesszük, hogy új.
- A ramírok hallgatnak - ismételtem meg Kamagin szavait, miközben Mary
lefüggönyözte a szobaképernyőt.
- A ramírok belefáradtak abba, hogy gúnyt űzzenek belőlünk - jelentette ki
határozottan Olga. - Ha valóban közömbösek irántunk, előbb-utóbb békén
kell hagyniuk.
Minden jel arra mutatott, hogy a ramírok vagy nem vették észre a
menekülésünket, vagy már elvesztették az érdeklődésüket irántunk, vagy
- ez a gondolat is felötlött bennem - az idő fázisgörbülete mentén való
menekülésünk a tetszésükkel találkozik., Minderről persze még jócskán
kellett gondolkodni, ez az az eset volt, amikor a helyes válasz nem
önmagától adódott.
- Pihenj egy kicsit - mondta Mary, és én engedelmesen ledőltem a
díványra.
Egy óra múlva keltett fel. Olga már elment.
- Nézz a képernyőre - szólt Mary. Felkiáltottam a meglepetéstől. Egy
másik világban
voltunk. Pontosabban ez ugyanaz a centrum volt,
1011
ugyanaz a vad csillagrobbanás-sorozat, ugyanaz a fényes, sugárzó pokol.
De a Galaktika középpontja ugyanakkor más is volt: ugyanaz és mégis
más! Nehéz ezt szavakkal megfogalmazni, ezt látni kell. Egyik nap a
másik után, hetekig, hónapokig néztük szomorúan a képernyőkön
ugyanazt az állandóan ismétlődő, újjáteremtődő képet. Most pedig a
külvilág egyetlen rövidke űrhajőnap alatt megváltozott. A centrumban
voltunk ugyan, de egy másik időben, nem a múltban, sem a jövőben,
h'anem egy idegen időben.
- Mary, a ramírok kiengednek bennünket! - kiáltottam lelkesülten. - Már
nem fognak megtámadni!
***
Azóta nem kevés idő telt el. Lehet, hogy órák, lehet, hogy évszázadok, és
akkor sem csodálkoznék, ha valaki azt mondaná, hogy évmilliók. Az
idegen időben haladunk. A műszerek mérik ezt az időt, a megtett utat
mutató szerkezet rögzíti, a fedélzeti számítógép tárolja a
memóriaegységeiben, de én nem értem: ez nem az én időm. És bár
Graciőz parancsol neki, az egymást váltó Oszima és Kamagin éppolyan
könnyedén rendelkeznek az időkanyarok ívének növeléséről vagy
csökkentéséről, mint a tartályokban lévő aktív hajtóanyag
felhasználásáról, én mégsem értem ezt az időt. Ez nem az én időm, ez
idegen idő, ahogy a neve is mutatja. A Galaktika centruma valóban
tartalmazza az összes létező jövőt, valóban minden jövőt átfog, 'valóban
más és más minden elképzelhető jövőben. De bennem nincs ennyifajta
jövő. Ez nem nekem való, ahogyan egykor Harsona mondta. A sokfajta
jövőt átfogó jövő ezerlényegűséget is sejtet, de legalábbis mindenhol
jelenlévőséget. És ez a mérce már túl magas számomra. Képes vagyok
megérteni az egész természetet, de ahhoz kevesek az erőim, hogy
magam legyek az egész természet.
1012 -
Azért tettem ezt a kitérőt itt, a temető-hűtőkamrában ülve és a
centrumból való menekülésünk történetét diktálva, hogy érzékeltessem,
milyen türelmetlen epekedéssel várjuk a visszatérést az idegen időből a
sajátunkba. Már egy kanyarral átszeltük a mi időnkre merőleges idő
egyenesét, megtettük a másik kanyart is az idegen időben a másik,
fordított, de a mi időnkkel párhuzamos irányban, és most készülünk a
harmadik kanyarra, almely át fogja szelni a saját időnkre merőleges
második egyenest, majd közeledni- kezdünk a mi időnkhöz. Valamennyi
időkanyart anélkül tettük meg, hogy átléptük volna a veszélyes idő-
zérópontot.. Amikor pedig túl leszünk az utolsó kanyaron is, üldözőbe
vesszük a múltunkat, amely ekkor előttünk lesz, amely ekkor a jövőnkben
fog létezni. És akkor, amikor találkozunk a saját időnkkel, kilépünk majd
az idegen időből, s a fordított idő gyűrűje bezárul.
Alig várom, hogy visszatérjek a saját időmbe, de közben máson jár az
eszem. A ramírok kiengedtek bennünket, ez már biztos. De egyben
különös is. Miért engedtek ki? Lehetséges, hogy mi - és ha nem mi, akkor
az utódaink - még találkozni fogunk ezzel a titokzatos, komor néppel. És
én nem hiszem, hogy közömbösek lennének.
Tegnap meghívtam Romerót hozzám.
- Paul - mondtam neki -, nem tetszik nekem az elmélete a favágókról és a
hangyákról.
- Jól van, akkor ne hangyák legyünk. Pillangók vagyunk, amelyek
belerepültek a favágók éjjeli tűzrakásának fény körébe. Ez a hasonlat már
megfelel önnek, bölcs barátom?
- A pillangók sem tetszenek.
- Mi akar hát lenni, Eli?
- Nyulak vagyunk, Paul.
- Nyulak? Jól értettem?
- Igen, nyulak. Kísérleti nyulak. Azok a szegény
1013
állatok, amelyekkel őseink orvosi kísérleteket végeztek.
- Úgy gondolja, hogy a ramírok kísérleteznek velünk?
- Legalábbis igyekeznek felhasználni bennünket a kísérleteikben.
Romero töprengve mondta:
- A gondolat érdekes, Eli, de még be kell bizonyítani.
Azzal kezdtem, hogy a ramírok azonnal megsemmisítették a Galaktika
középpontjába küldött első űr-flottánkat. Allan és Leonyid űrhajói
megzavarták valamiben a ramírokat, s ezért a halált hozó sugárral
büntették őket; igaz, az a sugár gyengébb volt, mint amelyik a Bikát
halálra sebezte, hiszen csak a személyzet pusztult el, az űrhajók
épségben maradtak. A nyomorult hangyákat elsöpörték az útból,
buldózerek lánctalpaival taposták agyon - így is lehet Rómero hasonlatát
folytatni. De a centrumba küldött második expedícióval a ramírok
másképpen jártak el. Igaz, nem sokat teketóriáztak, amikor a Bika kezdte
megbontani az általuk létrehozott űrstruktúrát a Pusztuló Világokban, de
eszükben sem volt végezni a Kígyótartóval és a Bakkal. Úgy látszik,
felkeltettük az érdeklődésüket. Figyelni kezdtek bennünket. Bejuttatták
közénk Oant, a kémet, a besúgót, megfigyelőt, adó-vevő szerkezetet; a
feladatköre világos a sértő kifejezések nélkül is. Valószínűleg az váltotta ki
az érdeklődésüket, hogy sikerült megmentenünk Oant, és felébredt a
figyelmünk az időtranszformáció iránt. Egy fokkal magasabbra
emelkedtünk a szemükben.
- A hangyák szintjéről a nyulakéra, így gondolja?
- Valamikor azt mondtam önnek, Paul, hogy a gondolkodásom
koordináta-rendszerét a ramírok gondolkodásához próbálom igazítani.
Az ellenség szemével szeretném szemlélni a világot, no persze ha
10Í4
egyáltalán van szemük, ami távolról sem bizonyos. Képzelje el, hogy mi,
az emberiség egymillió évvel idősebbek vagyunk, és ez az egész ezerszer
ezer év az állandó fejlődés jegyérjen telt el...
- Elképzelhetetlen hatalom és erő!...
- így van, Paul. Már most is elég az erőnk ahhoz, hogy bolygókat hozzunk
létre és semmisítsünk meg. És mi lesz millió év intenzív fejlődés után?
Nem akarnánk-e majd rendet teremteni nemcsak a távoli
csillagrendszerekben, csillagképekben, hanem az egész Ga-laktikában? A
Galaktika pedig beteg. A csillagainak legnagyobb része a centrumban
van, az pedig ingatag, a robbanás határán van. Talán nem ismerjük" a
kva-zárokat, ezeket a csillagokra emlékeztető galaxisokat, amelyek már
keresztülmentek egy katasztrófán, amikor az élet és az értelem
valamennyi formája elpusztult, ha persze egyáltalán létezett ott. Mi, akik
egymillió év múlva oly hatalmasak lennénk, aligha békülnénk meg a
szakadék szélén való egyensúlyozás perspektívájával. Megpróbálnánk
megritkítani a csillagképek halmazait a centrumban, kiválasztanánk az
értelmes életre már alkalmas csillagrendszereket, és igyekeznénk minél
messzebbre eltávolítani őket ettől a veszélyes helytől, törekedve arra,
hogy a centrum környékén magának a csillagvilágnak a szerkezetét
változtassuk meg.
- Emlékeztetem rá, kedves Eli, hogy éppen erről beszéltem azon a
tanácskozáson, amelyen ön dühödt önváddal "illette magát.
- Valóban erről beszélt. Most pedig képzelje el, hogy mi, a hatalmasok
megállapítottuk, hogy csak az -időfolyamat birtokbavétele háríthatja el
tökéletesen a katasztrófát. Megtudtuk, hogy az idő természetes
metamorfózisai önmagukból adódóan játszódnak le a centrum
csillagfolyamataiban. Nekünk pedig nem sikerül birtokunkba venni az időt.
Nem sikerül, akármi-
1015
vei próbálkozunk is. A novacsillagok mélyén igyekszünk megragadni a
folyamatot, hisz méreteit illetően ez mégiscsak a második legnagyobb
katasztrófa a centrum valamennyi csillagának esetleges felrobbanása
után. És a dolog most sem akar sikerülni. Aztán hirtelen valamilyen
jövevények jelennek meg csillagbirtokaink területén, valamilyen apró
hangyák, és pimaszul megpróbálják megzavarni a centrum gyógyítására
irányuló tevékenységünket. El kell őket söpörni az útból, és kész!
- Bátorkodom megjegyezni, kedves admirális, hogy eddig még semmi
újat.
- Várjon, Paul! Aztán a kém jelenti, hogy ezeknek a hangyáknak furcsa,
gépi, a miénkre nem hasonlító civilizációjukban, és hogy a gépezeteikben
az időt -egyelőre csak az atomok szintjén, a mikroidőt - szabadon tudják
összesűríteni és^ megritkítani, hogy változtatják az idő plusz-mínusz
élőjelét, hogy képesek még az idő fázissebességét is változtatni. No, ez
már érdekes, mondanánk mi, a hatalmasok millió év múlva, mi, akik
kapituláltunk az idő birtokbavételének nehézségei előtt. Hadd
ügyeskedjenek csak, gondolnánk mi, a mindenhatók, akiknek erejük van,
de hiányzik belőlük az emberi szív, hiányzik belőlük az egyszerű emberi
sajnálat érzése a bajba került hangyák iránt...
- Nagyon fontos észrevétel, Eli!
- Valóban, Paul. Ön közönyöseknek nevezte őket. A többi már világos. Mi
az idővel kísérleteztünk a mini novacsillágban, ők pedig kísérletezgettek
velünk. El akartunk menekülni a centrumból, de ők nem hagyták. És hogy
a kísérletek, a kutatás meggyorsítására kényszerítsenek, nyugodt lélekkel,
kíméletlenül kitettek bennünket az idő vibrálásának. Úgy gondolták: ha
belepusztulnak, ördög vigye őket, nincs mit sajnálkozni rajtuk, nem volt
szerencséjük. Ha pedig túlélik, az számunkra is siker. Nézzük csak meg,
ho-
1016
gyan keverednek ki ezek 'a lények a bajból. Nocsak, mégis megúszták.?
Meg tudták csinálni az idő fázisgör-bítését? A fordított idő gyűrűjének
mentén akarnak kicsúszni a Galaktika centrumából? Erre oda kell figyelni,
hadd mentsék csak az irhájukat, a tapasztalataik hasznunkra lehetnek,
amikor el kell távolítani a centrumból a következő csillaghalmazt. Tehát a
jövevények a centrum valamennyi kataklizmájától mentes idegen időben
menekülnek, hiszen ez az idő más, mint a feléjük száguldó bármelyik
csillag ideje; hiszen ők egyszerre vannak a centrumban és a centrumon
kívül. Nagyon-nagyon érdekes! Egyik-másik ötletüket mi is fel tudjuk
használni!... Hát ilyennek látom én a kapcsolatainkat a ramírokkal, Paul.
- Ez a helyzetkép biztosíték a szabadulásunkra, Eli. Tökéletesen
kielégítőnek tartom.
Felálltam. Szinte fojtogatott az izgalom, egy kis mozgással kellett
levezetnem az idegességemet Fel és alá járkáltam a szobában, Romero
csodálkozva bámult rám. Pontosan érzékelte a helyzetet, de nem tudta
megérteni, miért vagyok ennyire felindult.
- Nem, Paul! Ezerszer is nem! A helyzet felháborító, távolról sem kielégítő!
Soha nem békülök meg sem azzal, hogy szánalmas hangyák szerepét
osztják ki ránk, amelyeket már csak közönyösségből is eltaposnak, sem
azzal a jóindulatú érdeklődéssel, amellyel a kísérleti nyulakat szemlélik,
hogy aztán hidegvérűen a legborzalmasabb körülményeket teremtsék
meg számukra, és nagylelkűen figyeljék, sikerül-e kimászniuk a bajból!
- Mégis mit vár a ramíroktól, admirális?
- Egyenlőséget! Kevesebbel nem érem be! Romero kételkedve
megcsóválta a fejét.
- Félek, hogy nem kérik a beleegyezésünket. Vajon sikerül-e egyáltalán a
tudomásukra hozni az akaratunkat?
1017
- Keresni fogom a módját.
Romero hallgatott egy darabig, majd elmosolyodott.
- Mindenkinek megvan a maga oka az izgalomra, Eli. Önnek súlyos okai
vannak, nekem kisebbek. Tudja, hogy mi aggaszt?
- Gondolom, nem is olyan apróság.
- De igen, valójában semmiség, Eli. Közeledünk a múltunk felé, a
számítógép már készíti az előrejelzést, amelynek alapján át fogunk lépni
az elmúlt időbe. De minek az előrejelzését készíti? A múltét! Gondoljon
csak bele: hiszen ez őrjítő!
Nem .értem önt, Paul.
- A múlt a jövőben van, Eli! A múltat most magunk elé kell vetítenünk, és
nem emlékeznünk rá! Tudja, volt egy régi író, egy nagyon komoly ember,
aki nem szokott tréfálkozni, de egyszer gonosz gúnnyal azt mondta egy
híres jósnőnek, hogy az valójában a múltatjósolja meg, ez pedig
haszontalan foglalatosság. És nekünk éppen a múltat kell megjósolnunk, s
a mi esetünkben ez egyáltalán nem haszontalan ténykedés, ellenkezőleg,
nehéz feladat mind a fedélzeti számítógép, mind a mi elménk számára. És
még azt sem tudjuk biztosan, sikerül-e a valóságban megfelelően
megjósolnunk a saját múltunkat!
Ezek után sem nagyon értettem, miért izgatja annyira Romerót a múlt
megjósolása. A feladat távolról sem múlta felül a fedélzeti számítógép és
az azt irányító Graciőz képességeit.
12.
Már a centrumon kivül voltunk. Kimenekültünk ebből a fénylő pokolból!
Kívül az űr megszokott képe nézett ránk: az egyik
1018
csillagot a másiktól több tucat fényév választotta el, és ha láttunk is
csillagképeket, az égitestek közötti távolság azokban is fényhónapokban,
ha nem egy-két fényévben volt mérhető: Egyetlen csillag sem száguldott
mégsemmisítő dühvei a szomszédja felé, már nem egy robbanás után
becsapódó szilánknak látszottak, békésen függtek szilárd, a kölcsönös
tömegvonzás által meghatározott koordináta-rendszerükben. Az általános
tömegvonzás törvénye - a centrum átka - itt ismét a gondos és bölcs
gazda szerepét tölti be, aki úgy tartja a rendet az űrben, mint egy lelkes
és ihletett, egy fenséges csillagszimfóniát vezénylő karmester. Végre-
valahára a szüntelen robbanás dübörgése helyett meghallottuk a
csillagszférák finom melódiáját. Gyönyörű
volt ez a világ!
De még ez sem a mi világunk. Egyelőre még az idegen időben vagyunk.
Már közeledünk a saját világunk felé, már sejtjük, érezzük a legközelebbi
jövőnk-ből elénk lépő múltunkat, de még nem értünk el odáig. A múlt még
a jövőben van.
Bementem Oleghez. A megtett utat rögzítő műszer előtt ült. A készülék a
bennünket körülvevő világ képét folyamatosan egybevetette a
képernyőjén a centrum környékéről készült felvételekkel, amelyeket „ az
odafelé vezető úton csináltunk. A jelenlegi képek és a régi felvételek nem
estek egybe teljesen, de a különbség köztük minden nappal kisebb lett. A
saját időnkben lévő saját világunkhoz közeledtünk. Nemrég Gra-ciőz
fenséges magabiztossággal kinyilatkoztatta, hogy a saját időnktől
elválasztó fázisszög kisebb tíz foknál. S mindez azután, hogy ez a szög
kétszer kilencven- és egyszer száznyolcvan fokos volt!
A műszerre mutattam, és így szóltam:
- Kergetjük az időt, mint a kutya a saját farkát. Oleg elmosolyodott.
- Én nem fogalmaznék ilyen gorombán: azt mon-
1019
danám, hogy a saját árnyékunkat üldözzük. Az idő dél felé halad, az
árnyék megrövidül. Nemsokára a fejünk árnyéka a lábunkra vetül. Olga és
Orlan már csökkenti a gravitációt a mini novacsillagban, nem szükséges
már annyira erősen meggörbíteni az időt. Nem berobbanunk, hanem
szépén belesimulunk az elhagyott időnkbe.
- A tér melyik pontján?
- Olga számításai szerint a Pusztuló Világok környékén.
- Remek hely, mondhatom! Csak nehogy megint visszakerüljünk a
centrumba!
Beszélgettünk még egy kicsit Oleggel, aztán elmentem. Nem találtam a
helyemet. Mary minden reggel bement asztrobotanikai laboratóriumába,
ahol újfajta növényeket kísérletezett ki az élet nélküli bolygók számára.
Romero az útról készített részletes feljegyzéseket. Én azzal próbáltam
agyonütni az időt, hogy sétálgattam szerte az űrhajón. De még az sem
nagyon vigasztalt, hogy nem a saját, hanem az idegen időt ütöm agyon.
t
Lementem a temető-hűtőkamrába. A széke'm Oan szarkofágjával
szemben állt. Leültem, és beszélni kezdtem:
- Tudod, Oan, én egyre többet gondolkozom azon, hogy kik is vagytok ti,
ramírok? Az kétségtelen, hogy nem élőlény formátok van. Nem tudom azt
sem, hogy éltek-e valójában, vagy önszervezés útján értelmet nyert holt
anyag vagytok-e. Szóval úgy gondolom, hogy élettelen értelem vagytok,
olyan anyag, amely fehérjék nélkül lépett az önmegismerés fokára.
Olyasmik lehettek, mint a mi számítógépeink, de kozmikus és nem
laboratóriumi méretekben. Nem, eszem ágában sincs megsérteni
benneteket, annál kevésbé, mert biztos vagyok benne: az olyan, csak az
élő szervezetekre jellemző érzés, mint a sértődés, ismeretlen számo-
1020
tokra. Miről is beszéltem, Oan? No igen, valószínűleg egy gondolkodó bolygó
vagy gondolkodó bolygóhalmaz, sőt meglehet, egy csillag képét felöltő óriási
agy vagytok; ki tudhatná ezt, ki ismer benneteket? Nem vagyok ostoba
fajankó, aki azt hiszi, hogy csak a saját agyam sejtjei képesek a
gondolkodásra, nem, én jól tudom, hogy a gondolkodás művészetét a gyenge
koponyacsontok mögé rejtett, apró, rövid életű agy nélkül is ki lehet
fejleszteni. Lehetséges, hogy egy egész bolygóval még könnyebb is
gondolkodni. És főleg hatékonyabb! Továbbá ily módon a saját anyagotokból
bármilyen élő tárgy át formálhattok, úgy, ahogyan mi szobrokat készítünk.
Ilyesmi lehetsz te is, Oan; és ezzel az élő tárggyal kapcsolatot tartva, bennük
és általuk tudtok gondolkodni. Valamennyi ramír vagy az egyetlen, egész
ramír benned is gondolkodik. Érdekes következtetésre jutottam, nemde?
Nemcsak saját magatokban, saját magadban gondolkodsz, mint én, hanem
valamennyiőtökben egyszerre. Jól mondom? Egyébként, ha már itt tartunk,
ugyan világosíts fel valamiről: a pusztítók és a galaktok úgy tartják, hogy
valaha régen ti népesítettétek be a Perseust, és kedvenc foglalatosságotok
bolygók építése volt. Nem volt-e ez a bolygóépítés egyszerűen a
szaporodástok módja? Amikor pedig elvonultatok a Galaktika centrumába,
ugye otthagytátok nekünk felhasználásra, benépesítésre a saját testeiteket,
amelyekből előzőleg kivontátok az értelmet? Az értelmetek - bolygó, sőt
csillag formában létező értelmetek - pedig átköltözött a veszélyzónába,
amelyet tökéletes érzékkel határoztatok meg, otthagyott testeiteket pedig a
demiurgoszok és galaktok, majd később mi, emberek használtuk fel. Ha ez
így van, akkor távoli rokonok vagy legalábbis az utódaitok vagyunk. Igazam,
van, Oan?
Elhallgattam, s szinte vártam, hogy Oan vála-* szólni fog. De ő továbbra is
hallgatva függött örök
1021
mozdulatlanságába dermedve. Folytattam a,monológot:
- Tehát az értelmes bolygók fejlődési típusával vagy valami még
különösebbel állunk szemben. Természetesen csakis a mi
szempontunkból nézve különössel! Ha a gondolkodásom koordináta-
rendszerét a tiétekéhez igazítom, egyetlen invariánsra, egyetlen
változatlan értékű tényre bukkanok, és ez a különösség. Mi különösnek
láíunk titeket, ti pedig minket. De például az a sajátosságunk, hogy gépi
civilizációt hoztunk létre, nem invariáns, nemcsak ránk jellemző. Abban
viszont biztos vagyok, hogy ti nem készíttek gépeket. Mert különben miért
lett volna szükségetek az aranok ósdi űrhajójára, haldokló civilizációjuk
maradványára? És miért figyeltétek volna olyan érdeklődéssel a mi
fázisidő-generátoraink megalkotását? Pedig figyeltétek, méghozzá nagy
érdeklődéssel figyeltétek! Ebben előttetek járunk, hatalmasok. A
feladatokat, amelyek megoldására képtelenek vagytok, megoldjuk
mi. Nagyon kevés olyan dolog van, amire mi is képesek vagyunk azok
közül, amelyek számotokra semmi nehézséget nem jelentenek-: De egy
és másban megelőztünk titeket. Vonjátok le ebből a következtetéseket,
hatalmasok! Azt pedig, hogy mi milyen következtetéseket vontunk le,
rögtön előadom!
Ismét hallgattam valamennyit, majd ismét megszólaltam:
- Egyszóval mi nagyon különbözőek vagyunk. Ti gondolkodó holt anyag
vagytok, mi pedig gondolko-, dó élő szervezetek. A külsőnk alapján nem
lehet összehasonlítani bennünket. Az egyik oldalon az anyag hatalmas
tömege, az egyetlen értelemmel gondolkodó bolygók és csillagok
összessége van, amelynek minden egyes részében - még az olyanban is,
mint te, Oan -az egész gondolkodik. A másik oldalon pedig morzsányi kis
testek állnak, amelyek külön-külön, önmaguk-1022
ban gondolkodnak, s amelyeket láthatatlan, de eltép-hetetlenül erős
szálak fűznek össze egy kollektívává, és közben mindegyik mégis
individuum marad. Ti dölyfösen lenéztetek bennünket. Ti éles fájdalmat
éreztek magatokban, amikor a halott anyag szenved. De mit számítanak
nektek a mi különleges kínjaink és különleges szükségleteink! Nem
tesztek különbséget az úton heverő kő és miközöttünk, akik ugyanazon az
úton megyünk; eszetek ágában -sincs más szemmel nézni ránk, mint egy
kődarabra. Ha már szenvedtek a világ kínjai láttán, akkor valóban az
egész világért szenvedjetek, a csillagokért és a fákért, a bolygókért és az
emberekért, az égitestek halmazáért és a gombatenyészetekért, a
füvekért egyformán szenvedjetek. Közönyösek vagytok; ezt mondta
rólatok a barátom. De azt hiszem, tévedett: a világ sorsa iránt nem
vagytok közömbösek. De a mi különleges érdekeink, az élőlények
szükségletei, az individuális értelem igényei ' számotokra semmit nem
jelentenek. Ti az élő élet iránt vagytok közömbösek: ez jellemzi a hozzánk
való viszonyotokat. Kár, hogy így gondolkodtok, hatalmasok! Ebben nagy
hibát vétetek! Rögtön be is bizonyítom ezt nektek.
Megint tartottam egy kis szünetet. El voltam telve szenvedéllyel. Nem
akartam, hogy remegjen a hangom.
- Igen, én valóban csak egy morzsányi kis élő szervezet vagyok, hozzátok
képest csak egy hangya, sőt kisebb a hangyánál is. De az egész
világmindenség bennem van! Ez az, amit nem értetek! Az én aprócska
agyam 1060 összefüggésrendszert képes alkotni, sokkal többet, mint
ahány anyagi részecske és hullám van a világűrben. És minden
összefüggésrendszer egy-egy képet alkot: jelenségeket, eseményeket,
részecskéket, hullámokat, jeleket. Mindaz, ami a világmindenségben
képes kialakulni, tükröződik bennem, és a valódi,
1023
reális objektum képi mását alkotja meg a testemen kívül, s egyben az én
kis énemnek apró részévé válik. Én a világ tükre vagyok; nem árt
elgondolkodnotok ezen. Igen, az anyagi testemet illetően csak a
világmindenség jelentéktelen, elenyésző része vagyok, de a lelkem, a
gondolataim egyenlőek a világ egészével, mivel éppolyan végtelenek, és
éppolyan kimerithetetlenek, mint az. Ti az anyagi tömegem nagyságának
alapján, a más anyagi testekre gyakorolt csekély tömegvonzásom szerint
ítéltek meg engem, és megvetően elfordultok. Csak nehogy elszámítsátok
magatokat, rövidlátók! A kapcsolatrendszerem, az anyagi és szellemi
kapcsolataim alapján ítéljetek rólam, annak alapján, ami az egész világgál
összeköt engem. És akkor majd csodálkozva értitek meg, hogy én, az apró
kis lény egyenlő nagyságú vagyok a világmindenséggel. És hogy
valamennyiünkben benne van az egész világmindenség, mivel
valamennyiünk nem egyéb, mint a világmindenség mélységes megértése,
hogy mi vagyunk a világmindenség önmegértése. Mert én vagyok az élet,
mindegyikünk maga az élet! Az élet pedig a természet minden csodája
között a legnagyobb csoda. Nem, a természet nem a halott anyagban kelti
életre magát, a természet csak tovább és tovább terjeszkedik a halott
anyagban, és csak egyes összesűrűsödései - olyanok, mint ti -
emelkednek fel az értelem fokára. De bármelyik élő individuumban a
világmindenség önmaga egészét reprodukálja: mi az ő egészének a képe
vagyunk, a saját önmegismerését fejezzük ki teljes nagyságában és
mélységében. Előbb-utóbb figyelembe kell ezt vennetek.
Ismét szünetet tartottam, majd folytattam: - Még egyvalamin
gondolkozzatok el. Hajói értem, ti vagytok a világ állandósága, a
megőrzése, a katasztrófák elleni védelme a tomboló elemek kohójában. Ti
vagytok a világ tehetetlenségi ereje, törvényeinek örök 1024
egyensúlya. Mi pedig a világ fejlődése, a tehetetlenségi erő
továbblendítése. Mi vagyunk az élet, mi vagyunk a világ jövője. Mi, az élet
a lázadást jelentjük a tunya természetben. Mi, az élet egyelőre még apró
erő -va: gyünk a világmindenségben, jelentéktelen kis erőtér az ezernyi
más erőtér között. De az egyetlen növekvő erő is vagyunk, növekvő és
nem egyszerűen megőrződő és egyensúlyban tartó. A Galaktika külső
szélén keletkeztünk, és már a középpontja felé haladunk. Viharosan
terjeszkedünk, gyorsan szaporodunk. A mi időnk méretei mások, egy
másodpercünk a ti évezredeitekkel ér fel. Mi, az élet robbantást hajtunk
végre a lomha anyagban! A világmindenséget megfertőzte az élet, a
világmindenség már változtatja az arculatát. Mon-dőhi nektek, hogy mi
vagyunk a világ jövője. Akarjátok-e vagy sem, ezzel számolnotok kell! Az
élet ereje visszafordíthatatlanul, megállíthatatlanul maga alá gyűri a
halott természet valamennyi erejét, leigázza a zabolátlan elemeket. Nem
jött-e el az idő, hogy egyesüljünk; ti, az állandóság ősi értelme és mi, az
előrezúduló, mindent áttörő élet fiatal hatalma? Még ha a társaim és én is
meghalunk itt, mielőtt visszajutnánk a saját időnkbe, az eltűnésünkkel az
élet nem pusztul el. Mi csak a világmindenség élő erejének az atomjai
vagyunk, nem egyebek. Ti a harmóniát keresitek, stabilizáljátok, de az
élet a harmónia legmagasabb rendű megtestesülése, és nemsokára a
leghatalmasabb lesz az őserők közül: a harmónia őserejévé válik a vak ős-
erőkkel szemben. Ha mi, ennek a kis űrhajónak a lakói, el is pusztulunk,
tőlünk mégsem szabadultok meg. Visszatérnek hozzátok az utódaink, akik
már jobban fel lesznek fegyverkezve, többet fognak tudni nálunk. Az élet
gyorsan szét fog terjedni a világmindenségben, az élő értelem leigázza
majd az anyagot, megtöri az egyhangú, mindig csak önmagával egyenlő
lét tehetetlenségi erejét/amelynek a vége a Galaktika
1025
centrumában lezajló katasztrófa lenne. De mi a mindenre kiterjedő
egyformaság helyett egy új szervezőelvet honosítunk meg a
természetben: a terjeszkedő, növekedő sokarcúságot, a különbözőségek
általánossá tételét. Bennünket, csillagtestvéreket ugyanis egy közös
tulajdonság egyesít: különbözőek, értelemmel bíróak vagyunk, és jó
szándékkal közeledünk egymáshoz. Odaléptem Oanhoz, hosszasan
néztem őt.
- Most pedig lűnj el, Oan - mondtam. - A küldetésed befejeződött. Biztosan
tudom, hogy arra is képes vagy, hogy itt légy, és arra is, hogy elmenj.
Tűnj el tehát! Én ember vagyok; már hatalmas, de még nem tökéletes. Én
a világ ifjúkora vagyok, behatolása az ismeretlenbe, és nem az örök
megmaradás mozdulatlan bölcsessége. Még nem tanultam meg, hogy egy
pillanat alatt és tökéletesen megértsek mindent, bár törekszem erre.
Nekem töprengésre van szükségem, nekem jelek és jelzések kellenek.
Tűnj el tehát! Ez lesz a jele annak, hogy megértettél engem.
A temető-hűtőkamrában felhangzott a hívás:
- Eli admirális jöjjön a parancsnoki terembe! Eli admirális jöjjön a
parancsnoki terembe!
Kisiettem a hűtőkamrából.
13.
A parancsnoki teremben ott volt minden barátom: Oleg, Oszima, Kamagin,
Olga, Orlan. Oleg a képernyőre mutatott.
- Tudod, hol vagyunk, Eli?
A képernyőkön látható csillagtáj olyan ismerős volt, hogy izgalmamban
felkiáltottam:
- A Pusztuló Világok! A Pusztuló Világokban vagyunk!
1026
- A csillagkép szélén - erősítette meg Oleg. - Pontosabban a Pusztuló
Világokból a nyílt űrbe vezető kijáratnál. A megtett utat rögzítő műszer
képernyőjén a régi és a mostani csillagtáj abszolút pontossággal
egybeesik. Éppen arra a helyre értünk vissza, ahonnan annak idején
elindultunk.
Kérdően Olgára néztem.
- Ahonnan annak idején elindultunk... És milyen időbe értünk vissza?. .
- A saját időnkbe. Abba, amelyik a mi világunkban zéró fázissebességgel
mozog előre. Ismét az egydimenziós és egyirányú időfolyamatban
vagyunk, amely mindig a múlttól a jövő felé halad.
- Nem jól értettel, Olga... A saját időnk... De melyik saját időnk? A múlt
vagy a jövő? Azelőtt érkeztünk ide, hogy magunk mögött hagytuk ezt a
csillagképet, vagy saját magunk után?
- Egy földi évvel később tértünk vissza ide. A bolyongásunk a centrumban,
a menekülésünk a fordított idő gyűrűje mentén az űrhajó kronométere
szerint pontosan egy évig tartott.
A beszélgetést Graciőz bejelentése szakította meg. A galakt elmondta,
hogy az elemző műszerek felfedezték a két itthagyott teherűrhajót.
Egyelőre még messze vannak, de nincs kétség afelől, hogy mindkét
űrhajó sértetlen, és folytatják a tér megtisztítását.
- Mi egy évvel öregebbek lettünk, a Pusztuló Világok viszont egy
évszázaddal megfiatalodott - mondta Oleg. - A Három Porfelhő Takarta
Nap világában újra átlátszó és tiszta lesz az űr.
A parancsnoki terembe a rettenetesen felindult Romero rohant be. Olyan
sápadt volt és annyira kikelt magából, hogy félbehagyva a beszélgetést,
valameny-nyien felé fordultunk.
- Oleg! Eli! - Alig tudott beszélni, annyira meg volt döbbenve. - Benéztem
a hűtőkamrába, hogy ellen-
1027
őrizzem, hogyan viselték el a halottaink a fázisidő gyűrűje mentén
való.haladást. És azt láttam... Csoda történt, barátaim! Közbevágtam:
- Csodák nincsenek. Ugye azt akarja mondani, hogy Oan eltűnt?
- Igen, éppen azt! A szarkofág sértetlen, a záró erőterek működnek, de
Oannak nyoma sincs! Ha ez nem csoda, Eli...
Megfogtam a karját, és leültettem egy székbe.
- Nyugodjék meg, Paul. A természet egyetlen törvénye sem lett
megsértve. Egyszerűen kaptunk egy jelet, hogy bezárult még egy gyűrű,
de ezúttal nem az időben, hanem az egymás megértése terén: a kör a
megismerkedéssel indult, az ellenségeskedéssel, a nyílt harccal, majd a
kölcsönös érdekek felismerésével folytatódott, hogy végül a barátsággal
térjen vissza önmagába.
TARTALOM
GALAKTIKUS FELDERÍTÉS
Első könyv
ELSŐ RÉSZ
Kígyólány a Végáról..................... 9
MÁSODIK RÉSZ
A Csillageke útja .... >.................,. 165
HARMADIK RÉSZ
Föld.....................-..............281
f.

BEHATOLÁS A PERSEUSBA
Második könyv
ELSŐ RÉSZ
A csillagok szorításában..................347
MÁSODIK RÉSZ
A Legfelsőbb Pusztító....................419
HARMADIK RÉSZ
Álmodozó automata a harmadik bolygón ... 495
NEGYEDIK RÉSZ
Üldözött istenek.........................603
A FORDÍTOTT IDŐ GYŰRŰJE
Harmadik könyv .
ELSŐ RÉSZ
A csillagdiszharmónia mártírjai............685
MÁSODIK RÉSZ
Pusztuló Világok ........................737
HARMADIK RÉSZ
A szétszakadt idő........................827
NEGYEDIK RÉSZ
A saját árnyékunk nyomában .............919
SZERGEJSZNYEGOV
ISTENEMBEREK 1-2.
A klasszikus, több évtizedes űrutazás-történetek alaptípusát eleveníti fel ez a
nagyszabású sci-fi eposz, mely visz-szanyúl a fantasztikus irodalom „ősi", mindmáig
különösen kedvelt alapformáihoz.
Sz. Sznyegov űrtrilógiája a 2500-as években kezdődik, amikor a Földön már egyesültek az
emberiség békés erői, s létrehozták a Galaktika egyik mesterséges bolygóján, az Ohrán,
az Értelmes Lények Csillagközi Szövetségének Konferenciáját. Itt határozzák el, hogy
űrflottát indítanak az emberek részvételével a Galaktika középpontja felé, hogy
felkutassák a rejtélyes és optikailag láthatatlan Pusztítókat, akik a Tüzes-B csillag egyik
bolygóján eltiporták a galaktok által létrehozott fejlett civilizációt, s ily módon potenciális
veszélyt jelentenek az emberiségre nézve is. Az első expedíció, melyet a Téremésztő
nevű űrhajó vezetésével indítanak, kudarccal végződik, s bár a harcok során
megfogyatkoznak, újabb tapasztalataik birtokában másodszor is elindulnak, hogy ezúttal
az ellenség saját fegyvereit vessék latba egy nagyszabású csillagháború során a Pusztítók
ellen.
• A regény, cselekményének fordulatosságában, filmszerű felépítésében, gondolati
ötleteiben túllép a szovjet sci-fik régebbi, jól ismert sablonjain, s izgalmasságában méltó
párja az amerikai Csillagok háborúja kalandsorozatainak. Nem véletlen, hogy néhány
évvel ezelőtt a könyv angol fordítása az USA-ban is megjelent.
GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK

HU ISSN 0238-3063
.ISBN 963 11 63040 OSSZ ISBN 963 11 63032
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda
(87.1221/66-14), Budapest, 1988 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős
szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Terjedelem I-II. kötet összesen: 60,98 (A/5) ív II. kötet:
30,48 (A/5) ív. IF 6103