TÁMOP-3. 1.

4-08/2-2009-0081

Farsang az óvodában

Segesd-Tarany Általános Iskola, Óvoda, Könyvtár és

Pedagógiai Szakszolgálat – 1.sz. Óvoda Segesd

2010.

Készítették: Dévényi-Daszner Szilvia

Foki Péterné
Sáfrán Józsefné
 A projekt vázlata

1. nap 2. nap 3. nap 4. nap 5. nap

január 25. hétfő január 26. kedd január 27. szerda január 28.csütörtök január 29. péntek

„Az én családom” „Életképek” „Múltidéző” „Hogyan készül a „Rongybabázás”

seprű?”
A család Beszélgetés az Az óvodában lévő Rongybaba
bemutatása, emberek régi és kiállításhoz régi Látogatás a készítése egy
beszélgetés a mostani közös használati seprűkötőnél nagymama
családról, tevékenységeiről tárgyak, eszközök segítségével
fényképek gyűjtése
nézegetése
6. nap 7. nap 8. nap 9. nap 10. nap
február 1. hétfő február 2. kedd február 3. szerda február 4.csütörtök február 5. péntek

„Régmúlt” „Időjósló „Téli erdő” „Téli álom” „Madárlesen”

hiedelmek”
Séta a közeli Az állatok élete Madáretetés,
Kiállítás Időjárás parkerdőbe télen – madarak
rendezése megfigyelése, beszélgetés: megfigyelése,
közösen a milyen idő könyvek és képek felismerése
szülőkkel várható az nézegetése a téli könyvek, képek
elkövetkező álmot alvó segítségével
időszakban – népi állatokról
megfigyelés
szerint
11. nap 12. nap 13. nap 14. nap 15. nap
február 8. hétfő február 9. kedd február 10. szerda február11.csütörtök február 12. péntek

„Maskaranap” „Megjött már a „Tavaszvárás” „Lakodalom „Báli készülődés”

hosszi farsang” van…”
Közös Aranyeső ág Báli előkészületek,
álarckészítés Táncház hajtatása a Alakoskodó hangulatteremtés
csoportban játékok, – óvoda
lakodalmas játék feldíszítése
dramatizálása különböző
közösen készített
dísszel
16. nap
február 15. hétfő

Itt a farsang”

Farsangi
mulatság
gyermekekkel,
szülőkkel.
Fánksütés a
gyermekek
részvételével
1. nap

Téma: „A család bemutatása.” A gyermekek családjáról fényképek nézegetése.

Élő, élettelen
Dátum Felelős Eszköz Néphagyomány Vizuális nevelés Anyanyelvi nevelés
környezet
2010. Csoportos  családot „Pál Napja”-  „A családom”-  a család bemutatása Mese:
január. 25. óvónők jelképező Pál fordulása család mintázása  a család tagjai, Vajk Vera: Ancsi és
hétfő bábok termésvarázsló -, de gyurmából nevük Jancsi
 családi főleg jósló nap. A  családrajz készítése  a családtagok  bábozás
fényképek szép, derült idő munkái, feladatai
 régi sokfelé azt jelentette, Képességfejlesztés:  lakcím Vers:
használati hogy még hosszan  formaérzék  beszélgetés a Weöres S.: Legyen
tárgyak tartó hidegre lehet fejlesztése családról álmod
számítani.  arányérzék  mozgással
 színes Termésjósló jelek is fejlesztése Képességfejlesztés: egybekötött
gyurma felfedezhetők e napon.  finommotorika  verbális fejlesztés vershallgatás,
 rajzlap Az egész napos jó idő fejlesztése  testsémafejlesztés verstanulás
 zsírkréta pl. jó termést jelent.  tervezőkészség  szem-kéz
 színesceruza fejlesztése koordináció Képességfejlesztés:
 szem-kéz  figyelem
koordináció fejlesztése
fejlesztése  képzelet
fejlesztése
 emlékezet
fejlesztése
Délelőtt 800-1030-ig
Időterv:
2. nap

Téma: „Életképek.” Beszélgetés az emberek közös téli tevékenységeiről: régen és most. Régen a rokonok, szomszédok esténként segítettek
egymásnak a tollfosztásnál, diótörésnél, kukoricamorzsolásnál, babválogatásnál.

Élő, élettelen
Dátum Felelős Eszköz Matematika Ének-zene Anyanyelvi nevelés
környezet
2010. Csoportos  fehér és tarka  beszélgetés a régi  bab és lencse  Csicseri borsó, Mese:
január. 26. óvónők bab, lencse téli válogatása, bablencse… A kakaska meg a
kedd  tányérok tevékenységekről összehasonlítása  Borsót főztem babszem
 feladatlapok  a gyermekek által szín, forma, méret  dramatizálás
hozott képek és szerint Képességfejlesztés:
könyvek  ritmikus sorok  gyors, lassú Képességfejlesztés:
nézegetése, létrehozása gyakorlása  figyelem
beszélgetés a  sorszámnevek  ritmusérzék fejlesztése
képekről gyakorlása fejlesztése  képzelet
 régi történetek mozgással fejlesztése
mesélése Képességfejlesztés:  szociális érzék  emlékezet
 forma-, alaklátás fejlesztése fejlesztése
Képességfejlesztés: fejlesztése
 beszédkészség  kognitív
fejlesztése képességek
 szókincsbővítés fejlesztése
 tolerancia  finommotorika
fejlesztése fejlesztése
 figyelem
fejlesztése
Délelőtt 800-1030-ig
Időterv:
3. nap

Téma: „Múltidéző.” A család tevékenysége régen. Beszélgetés a népi munkákról, szövés, fonás felelevenítése. Kiállítás rendezéséhez régi
használati tárgyak gyűjtése.

Élő, élettelen
Dátum Felelős Eszköz Vizuális nevelés Ének-zene Anyanyelvi nevelés
környezet
2010. Csoportos  szőttes  beszélgetés a régi  szőttes készítése  Szőjünk, fonjunk… Mese:
január. 27. óvónők  terítő családok életéről, a több színű fonallal  Körben áll egy Móra F.: A didergő
szerda  fonal családi szövőkereten kislányka… király
 színes munkamegosztás-  fűzés készítése  mesehallgatás
papírcsíkok ról  ritmikus sordísz Képességfejlesztés:
 fehér kialakítása  egyenletes lüktetés Vers:
alapkeret és ritmus közötti Ellen Niit: Kicsi lett
Képességfejlesztés: különbség a ruha
 finommotorika érzékeltetése,  vershallgatás,
fejlesztése gyakorlása verstanulás

 tiszta éneklésre
 szem-kéz
koordináció Képességfejlesztés:
fejlesztése nevelés  figyelem
 monotóniatűrés fejlesztése
fejlesztése  képzelet
fejlesztése
 emlékezet
fejlesztése
Délelőtt 800-1030-ig
Időterv:
4. nap

Téma: „Hogyan készül a seprű?” Hagyományos férfimunka a régi családok életében. Látogatás a seprűkötőnél.

Dátum Felelős Eszköz Megfigyelés Matematika Vizuális nevelés Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos  sál, sapka,  séta a közelben  hosszúság mérése,  ismerkedés a Mese:
január 28. óvónők kesztyű, cipő lakó seprűkötőhöz hosszabb, rövidebb, seprűkötés A szerencse és az
csütörtök  a seprűhöz használt ugyanolyan hosszú technikájával áldás
anyagok  méretre vágás,  mesehallgatás
megfigyelése, Képességfejlesztés: kötözés
tulajdonságainak  alaklátás fejlesztése Vers:
megtapasztalása  azonosság, Képességfejlesztés: Petőfi S.: Arany
különbözőség  beszédfejlesztés Lacinak
felismerése  szókincsbővítés  vershallgatás
 megfigyelőképesség  figyelem
fejlesztése fejlesztése Képességfejlesztés:
 osztályozás  gondolkodás  figyelem
műveletének fejlesztése fejlesztése
gyakorlása  szociális  emlékezet
képességek fejlesztése
fejlesztése (saját és  szókincsbővítés
mások alkotásának
elfogadása)
 örömélmény,
vizuális észlelés
fejlesztése
Délelőtt 930-1100 00 30
Délelőtt 8 -9 -ig
Időterv:
5. nap

Téma: „Rongybabázás” – rongybaba készítése egy nagymama segítségével.

Dátum Felelős Eszköz Néphagyomány Vizuális nevelés Ének-zene Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos  rongydarabok A lányok kedvenc  rongybabakészítés  Aludj baba… Mese:
január 29. óvónők  kukoricacsuta játéka volt régen a színes anyagokból  Szól a nóta… Az öregember és a
péntek  csuhé rongybaba, csutababa, vágással, kötéssel pokróc
 fonal melyeket  csutababa készítése Képességfejlesztés:  mesehallgatás
 olló nagymamájukkal kukoricacsutából és  halk, hangos
készítettek el. Amikor csuhéból tépéssel, gyakorlása Vers:
elkészültek, ringatták, vágással, mozgással Kassák L.: Mese a
altatták, énekeltek, ragasztással  dallambújtatással rongybabáról
mondókáztak a figyelem fejlesztése  közös versmondás
babákkal Képességfejlesztés:  szocialitás
 alaklátás fejlesztése fejlesztése Képességfejlesztés:
 azonosság,  figyelem
különbözőség fejlesztése
felismerése  emlékezet
 megfigyelőképesség fejlesztése
fejlesztése
Délelőtt 800-1030-ig
Időterv:
6. nap

Téma: „Régmúlt.” A szülők közreműködésével kiállítás rendezése, megnyitása az óvoda folyosóján.

Élő, élettelen
Dátum Felelős Eszköz Játék Matematika Anyanyelvi nevelés
környezet
2010. Csoportos  babák  Családjáték  Magasabb,  beszélgetés és Mese:
február óvónők  kötény kezdeményezése a alacsonyabb, képek nézegetése a A só
01.hétfő  kosár babaszobában ugyanolyan magas családtagok otthoni  mesehallgatás
összehasonlítása a munkájáról
babaszobában Képességfejlesztés:
kialakult játék Képességfejlesztés:  figyelem
közben  verbális fejlesztés fejlesztése
 testsémafejlesztés  képzelet
Képességfejlesztés:  szókincsbővítés fejlesztése
 arányérzék  gondolkodás  türelem
fejlesztése fejlesztése fejlesztése
 finommotorika  szocialitás  önuralom
fejlesztése fejlesztése fejlesztése
 tervezőkészség
fejlesztése
 szem-kéz
koordináció
fejlesztése
Délelőtt 1000-1030-ig Délelőtt 800-1000-ig
Időterv:
7. nap

Téma: „Időjósló hiedelmek.” Időjárás megfigyelése, milyen idő várható az elkövetkező időszakban – népi megfigyelés szerint.

Dátum Felelős Eszköz Néphagyomány Vizuális nevelés Ének-zene Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos  előre rajzolt „Gyertyaszentelő  mackóálarc  Bújj, bújj, medve… Mese:
február 02. óvónők álarc Boldogasszony napja” készítése festéssel,  Dirmeg, dörmög a Móra F.: A
kedd  festékek  Ezen a napon a vágással medve… nagyhatalmú
 ollók medve kijön a Közös éneklés, népi sündisznócska
 tűzőgép barlangjából – ha Képességfejlesztés: dalos játék játszása  mesehallgatás
 ecsetek meglátja az  színérzék
árnyékát, fejlesztése Képességfejlesztés: Vers:
 mackó álarc a visszabújik, mert  formaérzék  ritmusérzék Weöres S.: A medve
mondókázás- rossz időt vár, fejlesztése fejlesztése töprengése
hoz hosszú lesz a tél  szem-kéz  mozgáskoordináció  vershallgatás
 Gyertyaszentelő ha koordináció fejlesztése  verstanulás
havas, nem messze fejlesztése  egyenletes lüktetés
a tavasz  finommotorika érzékelésének Képességfejlesztés:
 Gyertyaszentelő fejlesztése fejlesztése  figyelem
hidege koratavasz  figyelemfejlesztés fejlesztése
hírnöke  együttműködés  képzelet
képességének fejlesztése
alakítása  emlékezet
fejlesztése

00 30
 szókincsbővítés
Délelőtt 8 -10 -ig
Időterv:
8. nap

Téma: „Téli erdő.” Séta a közeli parkerdőbe (hócsata). A téli természet megfigyelése

Élő, élettelen
Dátum Felelős Eszköz Néphagyomány Ének-zene Anyanyelvi nevelés
környezet
2010. Csoportos  évszakokat, „Balázs napja”. Régen  a közeli  Négy vándor… Mese:
február 03. óvónők hónapokat e napon a diákok parkerdőben tett Közös éneklés Mórs F.: Pannika
szerda szemléltető újabb tanulókat séta alkalmával csigabigája
„időkerék”, verbuváltak az megfigyeljük és Képességfejlesztés:  mesehallgatás
képek, iskolába, és összegyűjtjük a tél  hallásfejlesztés  bábozás
könyvek adományokat jellemzőit és  szép kiejtésre
gyűjtöttek tanítójuk hatását az élő ösztönzés Vers:
számára környezetre  egyenletes lüktetés Hónapsoroló
 az évszakok, gyakorlása  közös versmondás
hónapok, hetek,
napok változásai Képességfejlesztés:
 évszak és időjárás  figyelem
megfigyelése fejlesztése
 képzelet
Képességfejlesztés: fejlesztése
 megfigyelés  emlékezet
fejlesztése fejlesztése
 lényeglátó és
lényegkiemelő
képesség fejlesztés
 Délelőtt
Időterv:

9. nap

Téma: „Téli álom”. A mai nap tevékenysége a téli álmot alvó állatok köré csoportosul. Az erdei állatok élete télen. Hideg időben az erdészek
eleséget hordanak az erdőbe a vadetetőhöz – beszélgetés a vadetetés fontosságáról.

Élő-élettelen
Dátum Felelős Eszköz Játék Ének-zene Anyanyelvi nevelés
környezet
2010. Csoportos  mackó  időjárás jelentés:  beszélgetés a téli  Hopp, mókuska… Mese:
február 04. óvónők figurák milyen évszak, álmot alvó  Mackó, mackó… Mese a
csütörtök  körték hónap, nap, állatokról Közös játék fehércsillagos
 mágnestábla napszak  könyvek, képek sündisznóról
 csigaházak  milyen az idő nézegetése, Képességfejlesztés:  Mesehallgatás
válogatása  Emlékezet
fejlesztése
Képességfejlesztés:  Ritmusérzék Vers:
 azonosságok, fejlesztése A süni álma
különbözőségek  Mozgáskoordináció  vershallgatás
észrevétele fejlesztése  verstanulás
 erkölcsi érzék  Figyelem
fejlesztése fejlesztlése Képességfejlesztés:
 megfigyelés  Együttműködés  figyelem
fejlesztése képességének fejlesztése
 beszédkészség alakítása  képzelet
fejlesztése fejlesztése
 szókincsbővítés  ítélőképesség
fejlesztése
 Délelőtt 1000 után Délelőtt 800-1000-ig
Időterv:

10. nap

Téma: „Madárlesen.” Madáretetés, madarak felismerése könyvek, képek alapján. Egész télen át gyűjtöttük a madáreleséget, folyamatosan
töltöttük fel az etetőket. Megfigyeljük az odaszálló madarakat, hogyan csipegetnek, s milyenek. Megbeszéljük, hogy a költöző madarak
eltávoznak a hideg elől. A madarak hangjának megfigyelése, összehasonlítása CD felhasználásával.

Dátum Felelős Eszköz Néphagyomány Megfigyelés Vizuális nevelés Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos  képek a „Dorottya napja”. A  madáretetés  Madáretető Mese:
február 05. óvónők vadon élő néphit azt tartja: ha megfigyelése készítése Tordon Á.: Egyszem
péntek állatokról Dorottya szorítja,  mit esznek a ragasztással cinke erdei élete
 építőjátékok Julianna tágítja. kismadarak  mesehallgatás
 állatfigurák Dorottya a farsangi  madarak Képességfejlesztés:
mulatozás egyik felismerése  formaérzék Vers:
fontos napja, ilyenkor könyvek, képek fejlesztése Létay L.: Dalocska
tartják a legtöbb bált alapján  arányérzék  vershallgatás
 milyen madarak fejlesztése
szálltak az  finommotorika Képességfejlesztés:
etetőhöz? fejlesztése  együttérzés,
 tervezőkészség segítőkészség
fejlesztése felébresztése
 szem-kéz  kifejezőkészség
koordináció fejlesztése
fejlesztése  figyelem
fejlesztése
 Délelőtt 800-1030-ig
Időterv:

11. nap

Téma: „Maskaranap.” Álarcok készítése a farangi mulatság előkészületeiként.

Dátum Felelős Eszköz Vizuális nevelés Ének-zene Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos  dekor  különböző technikákkal álarc készítése  Süss, fel nap… Mese:
február 08. óvónők hullámpapí  rajzolás, festés, vágás, ragasztás  Jöjj ki napocska… Ajtós mese
hétfő  ragasztó Közös éneklés, gyors,  mesehallgatás
 ollók Képességfejlesztés: lassú gyakorlása
 kreativitás, kompozíciós készség fejlesztése Vers:
 képek  vizuális észlelés fejlesztése Képességfejlesztés: Szepesi Attila: A
 képeskönyvek  figyelem fejlesztése  Hallásfejlesztés bohóc
 finommotorika fejlesztése  Nagymozgások  vershallgatás,
 szem-kéz koordináció fejlesztése fejlesztése verstanulás
 színérzék fejlesztése  Szocialitás
fejlesztése Képességfejlesztés:
 figyelem
fejlesztése
 képzelet
fejlesztése
 memória
fejlesztése
 Délelőtt
Időterv: Délelőtt 800-1030-ig

12. nap

Téma: „Megjött már a hosszi farsang…” Táncház a gyermekeknek, közös éneklés, táncolás a néphagyomány tükrében.

Dátum Felelős Eszköz Néphagyomány Matematika Ének-zene Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos  papír  a farsanghoz  különböző irányok  közös éneklés, Mese:
február óvónők  olló kapcsolódó szokások megnevezése, táncolás A kis gömböc
09.  hurkapálcika felidézése alkalmazása a  népi hangszerek  bábozással
kedd  CD  a népzene, népi gyakorlatban bemutatása egybekötött
hangszerek szerepe a mesehallgatás
hagyományőrzésben – Képességfejlesztés: Képességfejlesztés:
új ismeretek szerzése  téri tájékozódás  hallásfejlesztés Vers:
fejlesztése  közös élmény, Uzsonyi Pál: Vége
Képességfejlesztés:  Feladattartás fejlesztése elfogadás már…
 verbális kommunikáció  Monotóniatűrés fejlesztése  varshallgatás,
fejlesztése fejlesztése  egyenletes lüktetés verstanulás
 társas magatartás, fejlesztése
közösségi szokások  tánclépések Képességfejlesztés:
fejlesztése gyakorlása  figyelem
 ismert dalok közös fejlesztése
éneklése  emlékezet
 új dalok, fejlesztése
 mondókák tanulása  szociális érzék
a hagyományhoz fejlesztése
kötötten  képzelet
 táncház fejlesztése
Délelőtt 800-1030-ig
Időterv:

13. nap

Téma: „Tavaszvárás.” Aranyeső hajtatása, kukoricacsíráztatás megfigyelése a duzzadó szemen.

Dátum Felelős Eszköz Tevékenység Vizuális nevelés Ének-zene Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos  kukoricacső  kukoricamorzsolás  Tányérdíszítés  Kellene szép kert… Mese:
február 10. óvónők  aranyeső – verseny -ritmikus sorminta Közös éneklés, halk, A kis gömböc
szerda  hajtató edény  kukoricapattogtatás készítése hangos gyakorlása  bábozással
papírtányérokon mozgással egybekötött
 termések mesehallgatás
(bab, Képességfejlesztés: Képességfejlesztés:
kukorica,  szem-kéz  hallásfejlesztés Vers:
sárgaborsó, koordináció  szocialitás Uzonyi Pál: Vége
lencse) fejlesztése fejlesztése már…


 papírtányérok  monotóniatűrés  vershallgatás,
 ragasztó fejlesztése együttműködési verstanulás
 figyelem képesség
fejlesztése fejlesztése Képességfejlesztés:
 segítőkészség  emlékezet
fejlesztése fejlesztése
 formaérzék  figyelem
fejlesztése fejlesztése
 szociális érzék
fejlesztése
 erkölcsi érzék
fejlesztése
Délelőtt 1000 után Délelőtt 800-1000-ig
Időterv:

14. nap

Téma: „Lakodalom van…” Alakoskodó játékok – lakodalmas játék dramatizálása

Dátum Felelős Eszköz Játék Vizuális nevelés Ének-zene Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos  Állatokat  a farsangi  Menyasszony, ill.  Jertek lányok… Mese:
február 11. óvónők formázó mulatság királykisasszony  Itt ül egy kis Bohó Misi
csütörtök álarcok előzményeként rajzolása színes kosárba…  mesehallgatás
 Fejdíszek lakodalmas játék ceruzával  Kinyílt a rózsa…
 Kalapok eljátszása a már elképzelés után Képességfejlesztés:
ismert versekkel, Képességfejlesztés:  figyelem fejlesztése
 Színesceruzák dalokkal Képességfejlesztés:  mozgásfejlesztés  képzelet fejlesztése
rajzlapok  állatalakoskodó  képzelet  figyelem  gondolkodás
játékok a kisebb fejlesztése fejlesztése fejlesztése
gyermekekkel  finommotorika  tolerancia
fejlesztése fejlesztése
 feladattartás  ritmusérzék
fejlesztése fejlesztése
 beszédkészség
fejlesztése

Délelőtt 800-1030-ig
Időterv:

15. nap

Téma: „Báli készülődés.” A farsangi mulatság előkészítéseként és a hangulat megteremtése érdekében papírfüzéreket készítünk és feldíszítjük
velük a csoportszobákat és a folyosót.
 Dátum Felelős Eszköz Játék Vizuális nevelés Matematika Anyanyelvi nevelés
2010. Csoportos  színes krepp-  a farsangi mulatság  bohóc festése több  Hosszabb, rövidebb Mese:
február 12. óvónők papír előzményeként színnel összehasonlítása a A császár új ruhája
péntek  olló lakodalmas játék  színes papírfüzér füzérek hajtogatása  mesehallgatás
 tűzőgép eljátszása a már hajtogatása közben
 vízfesték ismert versekkel, Vers:
 ecsetek dalokkal Képességfejlesztés: Képességfejlesztés: Enyedi Gy.: A görbe
 állatalakoskodó  Képzelet  Mozgásfejlesztés orrú törpe
játékok a kisebb fejlesztése  Figyelem  vershallgatás
gyermekekkel  Finommotorika fejlesztése  verstanulás
fejlesztése  Beszédkészség
 Feladattartás fejlesztése Képességfejlesztés:

 szókincsbővítés
fejlesztése  figyelem
 Szem-kéz fejlesztése
koordináció  képzelet
fejlesztése fejlesztése
 Színérzék  gondolkodás
fejlesztése fejlesztése
 emlékezet
fejlesztése

Időterv: Délelőtt 800-1100-ig

16. nap

Téma: „Itt a farsang!” Farsangi mulatság – fánksütéssel egybekötve.

Dátum Felelős Tevékenység Néphagyomány Vizuális nevelés Ének-zene Anyanyelvi nevelés

2010. Csoportos Jelmezbállal „Húshagyó kedd”. A  Fánk sütése –  Azért varrták… Mese:
február 15. óvónők egybekötött farsangi időszak sodrás, nyújtás  Elmúlott a rövid Ilók és Mihók
hétfő farsangi utolsó napja. Ezen a gyakorlása farsang…  mesehallgatás
mulatság napon  Itt a farsang…
hagyományosan Képességfejlesztés:  Terefere Tercsi… Vers:
fánkot sütöttek. a  figyelem fejlesztése Közös éneklés és tánc Drégely L.: Farsangi
fiatalok házról házra  beszédkészség gyakorlása (utánlépés, bál
jártak, jókívánságokat fejlesztése bokázás, forgás) Mentovics É.:
mondtak és  szókincsbővítés Nagyanyó fánkja
adományokat  finommotorika Képességfejlesztés: Csúfolódók:
gyűjtöttek. fejlesztése  Mozgásfejlesztés Nincs szebb
 szociális érzék  hallásfejlesztése virág…
fejlesztése Mit ér ez a…
 tolerancia  közös versmondás
fejlesztése
Képességfejlesztés:
 emlékezet
fejlesztése
 figyelem
fejlesztése
Délután: Délelőtt 800-1030-ig
Időterv: 1400-1700
Összegzés

A projekt megvalósítása során arra törekedtünk, hogy minden gyermek életkorának és

képességének megfelelően fejlődhessen. Ennek érdekében változatos és tevékenykedtető
programokat állítottunk össze. A hátrányos helyzetű és a halmozottan hátrányos helyzetű
gyermekek rosszabb esélyei miatt a célunk az volt, hogy ismereteik bővüljenek, a folyamatos
tevékenységek alkalmazásával pedig céltudatosan fejlődhessenek.
A család bevonásával, a családi életről való beszélgetéssel az volt a szándékunk, hogy
a gyermekekben és a szülőkben elmélyítsük az összetartozás élményét. Erről árulkodtak a
gyermekek által készített rajzok is.

A szövés, fonás technikáját nagyon hamar megtanulták a gyermekek, és így sok és

érdekes produktum született.
A gyermekek a programsorozatban szívesen és tevékenyen vettek részt, valamint a
szülők is aktívan és örömmel segédkeztek minden szervezésben. A kiállítás anyagának
összegyűjtésében nagyon lelkesen szervezkedtek. Ötleteiket felhasználva és véleményüket
kikérve, közösen rendeztük el a hozott tárgyakat, így az együtt töltött idő szorosabbá tette az
óvoda dolgozói és a szülők közti kapcsolatot.
A projekt folyamán, minden tevékenységben szívesen vettek részt a gyermekek,
ezáltal ismereteik bővültek, kapcsolataik elmélyültek és a baráti viszonyok is tartalmasabbá
váltak. A feladatok változatos volta miatt sok tapasztalatot gyűjtöttek. Ezeket a
tevékenységeket kiscsoportos formában valósítottuk meg, hogy minden érdeklődő gyermek
számára elérhetővé tegyük a megtapasztalás örömét.
Projektünkben hagyományokat elevenítettünk fel, olyan jeles napokat figyeltünk meg,
amelyek hagyományai már felejtésben vannak. A nagymama segítségével készített
rongybabák nagy tetszést váltottak ki, sok gyermek haza is vitte a kedves kis babáját.
Az időjósláshoz kapcsolódóan a gyermekek megfigyelték a híreket és örömmel
újságolták a hallottakat. Mivel a gyermekekhez közel állnak az állatok, így a róluk való
beszélgetés és a képek nézegetése is élményt jelentett. Erre sokszor használtuk fel a technikát,
ugyanis az Internet segítségével közelebb tudtuk hozni a természetet. A madárhangok
megfigyelésénél felfedezhették azokat a hangokat, amelyeket már hallottak, de nem tudták
azonosítani tulajdonosaikkal.
 A farsangi készülődés egyik fontos állomása az álarckészítés és a teremdíszítés. Ezt
nagy kedvvel és örömmel készítették a gyermekek.
A farsangi mulatság bevezetőjeként népi hangszereket és népi gyermekjáték-dalokat
tanítottak a zenészek a gyermekeknek. Ehhez kapcsolódóan táncházat is szerveztünk, ami
nagy tetszést váltott ki. Minden gyermek aktívan és sok szeretettel vett részt ezen a
rendezvényen.

A projekt sikeresen zárult, a kitűzött célokat és feladatokat megvalósítottuk. A

programsorozatból leszűrtük, hogy a hagyományőrzésre szükség van, a népi hagyományok
megismerése nagyon fontos a felnövekvő nemzedék számára.
 A farsang története

A télbúcsúztató-tavaszváró ünnepségek, a rendszerinti féktelen mulatozás, eszem-

iszom, bolondozás, dőzsölés és bujálkodás szokásának gyökerei az ókori Görögország és
Róma világában keresendők. A Saturnus isten tiszteletére rendezett ún. Saturnália-
ünnepekkel, valamint Dionüszosz- és Mithrász-kultusszal is összefüggésbe hozhatók. Az
ókori Rómában a Saturnáliák hét napon át tartottak. Róma népe álarcos felvonulásokat, zenés
táncmulatságokat rendezett, s ilyenkor felidézte a társadalmi különbségeket nem ismerő
„aranykor” emlékét. Ezeken a napokon minden hivatal zárva volt, a rabszolgákat uraik
megajándékozták, asztalukhoz ültették, sőt, kiszolgálták őket a lakomákon.
A farsangi jókedv, mulatság eredetileg pogány ünnep. A farsang lényege a tél temetése
és a tavasz eljövetelének ünneplése. Az álarcok, mint maszkok és a felvonulás sok helyen a
gonosz, rontó szellemek elriasztására, megtévesztésére szolgált, és a termékenységet is
biztosította.
A keresztény egyház évszázadokig üldözte a farsang pogány szokásait, majd miután
mégis fennmaradt, elismervén azt keresztény rítusokká alakította. A katolikus egyház ebben
az időszakban a kánai menyegzőről emlékezik meg. Ezzel is magyarázható, hogy a
lakodalmak többségét farsang idején tartották. Majd az egyház végül átengedte ezt az
időszakot a vidámságnak, az életörömnek, szórakozásnak.
A farsanghoz fűződő rítusokat számtalan népszokás őrzi. Egyes helyeken napjainkig
fennmaradtak a maskarás felvonulások. Ilyen hely Mohács is, ahol minden évben
megrendezik a busójárást, ami napjainkra turista látványosság lett.
Manapság Európában talán a leghíresebb a velencei karnevál, mely külföldről is
nagyon sok látogatót vonz. Brazíliában Rio de Janeiro a karnevál idejére a világ fővárosává
válik.
A krónikák szerint a mai bálokhoz leginkább hasonlítható táncmulatságot Európában
először 1385-ben rendeztek, az észak-franciaországi Amiens városában, a franciák királyának
egy bajor hercegnővel kötött házassága alkalmából. A krónikások jegyezték fel azt is, hogy
Magyarországon Hunyadi Mátyás idején már divatban voltak az itáliai mintákat követő
álarcos mulatságok, és folytatódott e hagyomány II. (Jagelló) Lajos királyunk uralkodásának
éveiben is. A történetírás feljegyezte azt is, hogy Pozsonyban, 1572-ben, I. (Habsburg) Rudolf
magyar király koronázása alkalmából fényes udvari ünnepségeket rendeztek.
Magyarországon is így volt ez. Temesvári Pelbárt, ferences szerzetes, hitszónok és
egyházi író, 1502-ben, farsang idején így prédikált híveinek a szószékről: „Ó jaj, ezekben a
napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség
cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek
a farsangban az istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekekkel
dicsőítenek, megvetvén a Krisztust.”
A lelkipásztorok tiltották a táncot is, pedig az már akkoriban is hozzátartozott a
farsangi mulatságokhoz. Az 1577.évi nagyváradi zsinat megengedte ugyan a
lelkipásztoroknak, hogy elmenjenek vendégségbe, de hogy ott igyanak, azt már megtiltotta,
utasítva őket, hogy erről a köznépet is beszéljék le.
Az egyházi tilalmak dacára a farsangolás persze tovább folyt. Dél-Európában,
elsősorban Itáliában pedig így kiáltottak az emberek: Carne, vale! – Hús, ég veled! – és
mindenekelőtt Rómában, Velencében rendeztek olyan nevezetes karneválokat, amelyeknek a
kontinens minden népe a csodájára járt – és e hagyomány él ma is.
Időközben pedig kialakult a farsangolás „rendje”. Azaz: a farsang időszaka
vízkeresztkor kezdődött, kezdődik. (Ez a nap január hatodika, s a nyugati keresztény
egyházban e naphoz kötik az eseményt, amikor a Háromkirályok meglátogatták a kis Jézust,
illetve e naphoz kötik Jézus Krisztus megkeresztelését. Ennek emlékére vízkeresztkor a
templomokban vizet szentelnek.) S a farsang eltart egészen a húsvétot megelőző
negyvennapos nagyböjt kezdetéig, azaz hamvazószerdáig. Január és február mindig a vidám
mókázás időszaka. Január 6-án kezdődik a farsang, de minden évben máskor fejeződik be.
Egy kis számolással megtudjuk, mikor van az ünnepnek vége: húsvétvasárnaptól kell
visszaszámolni 40 napot (kivéve a vasárnapokat). A húsvét előtti negyvenedik napig, amikor a
hívek homlokát hamuval kenik meg a templomban, a bűnbánat jeleként. A hamvazószerdát
megelőző keddi napot húshagyókeddnek nevezték, nevezik – az elkövetkező hosszú böjti
időszakra utalva. Gyakori az is, hogy húshagyókedden ér véget a farsang, amelynek hossza
tehát évről évre változik, mivel zárónapja a húsvét időpontjához kötődik.
Amikor pedig elkövetkezett hamvazószerda, avagy húshagyókedd, bizony elűzték a
farsangot. Már Csokonai Vitéz Mihály is így kesergett:

Űzik már a fársángot.

Bor, muzsika, tánc, múlatság,
Kedves törődés, fáradság,
Kik hajdan itt múlattok,
A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a fársángot!

Magyarországon a farsang valamikor a középkor végén terjedt el, a királyi és főúri

udvarokban ugyanúgy, mint a városokban s a falvakban. Maga a szó a kutatók szerint a német
faseln: fecsegni, fantáziálni, pajkosságot űzni kifejezésből ered, mások szerint bajor-osztrák
jövevényszó (vaschang), megint mások szerint a német húshagyókeddi farsangéjszaka
(fasnacht) szó az alapja.
Ami a magyarországi farsangi szokásokat illeti, többnyire ilyenkor rendezték a
lakodalmakat, a disznótorokat. Farsangkor nem hiányozhattak az ún. maszkos alakoskodások
(pl. a mohácsi busójárás), a falvakban rendezett álarcos, jelmezes felvonulások, a népi
színjátékok, és fontos szerepük volt a báloknak, táncmulatságoknak. A farsangi báloknak
mind a paraszti életben, mind pedig a városi nagypolgárság életében, de a párválasztásban is
fontos szerepük volt. Ugyanis az eladó lányokat, illetve házasulandó fiatalembereket
többnyire ezeken a farsangi rendezvényeken vezették be a társaságba. A magyarországi
városokban rendeztek bálokat a különféle céhek, szakmák, az ügyvédek, orvosok, volt báljuk
az asszonyoknak. Az agglegényeknek, sőt még a gyermekeknek is.
 A farsang a tetszeni akarás időszaka volt mindig is, ezért csöppet sem volt mellékes,
hogy a farsang idején – főként pedig a farsangi bálokon milyen öltözékben jelenik meg a
hölgy és az úr, a társát kereső ifjú s az eladósorban lévő leány. Hajdan voltak a nehéz
díszruhák, amelyeket hónapokig varrtak, díszítettek.

Fontosabb népszokások:

Asszonyfarsang: rendszerint a farsang utolsó szakászában csak az asszonyok részvételével

tartott farsang. Az év egyetlen napján a nők korlátlanul ihattak, zeneszó mellett nótáztak, férfi
módra mulattak.

Farsangi dramatikus és alakoskodó játékok: jelmezekkel, maszkokkal előadott

„szerepjátékok”, felvonulások. Legtipikusabb jelmezek: ördög, koldus, török, kereskedő,
cigányasszony, állatmaszk- és jelmez valamint fiúk-lányok/férfiak-asszonyok ruhacseréje.
Legjellemzőbb játék: lakodalom és kivégzés humoros előadása, valamint Konc király és
Cibere vajda. Leghíresebb felvonulás: mohácsi busójárás.

Farsangi ételek: kiadós húsételek, kocsonya, disznóhús, cibereleves, káposzta, farsangi fánk.
A megmaradt ételt kiszárították és az állatok ételébe szórták. A farsang egyik jellegzetes
édessége a szalagos fánk. Könnyű, és semmihez sem hasonlítható finomság. Nem hiába, hogy
farsangtól függetlenül, sokan egész évben szívesen készítik és fogyasztják.

Hozzávalók (kb 21 db fánkhoz)

A fánkhoz:
500 g liszt
200 ml tej
40 g élesztő
50 g porcukor
60 g olvasztott vaj
5 db tojássárga

A sütéshez:
olaj

A díszítéshez:
baracklekvár
porcukor

Elkészítés

1. Előkészítünk egy szalvétákkal fedett tálcát, valamint egy serpenyőben olajat a tűzhelyre.

2. A lisztet egy edénybe tesszük. A langyos tejet, a porcukrot, az élesztőt pedig egy másik
edénybe kimérjük, és hagyjuk 15 percig pihenni, hogy felfusson.

3. A lisztre öntsük rá az élesztős tejet, az olvasztott vajat, és a tojások sárgáját. Egy fakanállal
keverjük össze a tésztát, majd az asztalra kivéve addig gyúrjuk, míg teljesen sima nem lesz.
4. Az így kapott tésztát tegyük vissza a tálba, takarjuk le, és meleg helyre téve kelesszük
duplájára kb 30 perc alatt.

5. Ha a tészta megkelt, vékony liszten nyújtsuk ujjnyi vastagságúra, és egy 6 cm átmérőjű

kiszúróval szaggassuk ki a fánkokat. A maradék tésztát összegyúrjuk, újra kinyújtjuk, és
kiszaggatjuk. A fánkokat 10 percig pihentessük!

6. Most a fánkok közepét ujjunkkal elvékonyítjuk.

7. Kis adagokban kisütjük őket a forró olajban. Az első oldalukat 2-3 percig sütjük - itt az idő
persze nem mérvadó, ha gyorsabban pirul, lehet kevesebb idő is elég -, majd megfordítjuk
őket, és további 1-2 percig sütjük. És ami nagyon lényeges. A sütést úgy kezdjük, hogy a
fánknak az az oldala legyen alul, amelyiken a lyuk van, a második lényeges dolog, hogy ezt a
lyukas felét, fedővel lefedve süssük, ettől lesz szép szalagos a fánk. Mikor megfordítjuk őket
a másik oldalukra, akkor már fedő nélkül süssük készre a fánkokat.

Farsang farka: farsang utolsó három napja.

Farsangtemetés vagy téltemetés: húshagyókedden általában szalmabábut vagy koporsót

égettek, jelképesen lezárták a farsangot és a telet.

Eljegyzés: báli szezon és táncmulatság lényege. A falvakban a legények szervezték a bálokat.

A lányok rokonaik közvetítésével bokrétát adtak a kiszemelt legényeknek, akik a farsang
végén nyilvános színvallásként a kalapjukra tűzték a bokrétát. Ezt követte az eljegyzés. A
húsvéti böjt időszakában tilos volt esküvőt tartani, ezért a farsang fontos „esküvői szezon”,
erre utal az ünnepnapok elnevezése is (pl.: első menyegzős vasárnap = vízkereszt utáni első
vasárnap, vővasárnap = farsangvasárnap az ifjú férj az após kontójára fogyasztott, stb.).

Hamvazószerda: böjt első napja.

Húshagyókedd: farsang utolsó napja

Konc király és Cibere vaja: Európa szerte elterjedt szokás, dramatikus játék. Konc király a
zsíros ételek, Cibere vajda a böjt jelképe. Vízkeresztkor és húshagyókedden megküzdöttek
egymással, első esetben Konc király, másodízben Cibere vajda nyerte a párviadalt.

Köszöntők: más ünnepekhez hasonlóan farsangkor házról házra jártak, jókívánságokat

mondtak és adományokat gyűjtöttek.

Lányok vasárnapja: hajadonok vettek rész rajta, házról házra járva adományokat gyűjtöttek.
 A farsanghoz kapcsolódó néphagyományok

Gyapjúfonás
Juh szinte minden házban volt a régi időkben, főleg a gyapja miatt tartották. Az állatot
megnyírták, majd a piszkos, zsíros gyapjút feldolgozás előtt kimosták.
A háton mosás azt jelentette, hogy megúsztatták az állatot nyírás előtt. A megmosott
gyapjút a rokkán megfonták, majd a kívánt színre festették.
A gombolyításban a gyerekek is segédkeztek.

Élet falun
Régen a telek nyugodta, békésen teltek a falvakban. A határból betakarított termést
biztos helyen tudták. Mindenki a meleg szobába húzódott, együtt volt a család.
Az idősebbek mesékkel, történetekkel, dalokkal szórakoztatták a gyermekeket. A
nagyszülők egyszerű játékok készítésére tanították unokáikat. A rongybabák kedvesebbek
voltak minden boltban kaphatóknál.
A tél volt a baráti, rokoni látogatások ideje. Hol az egyiknél, hol a másiknál
találkoztak. Persze nem tétlenül töltött órák voltak ezek, mindenki dolgozott közben. Fonták a
gyapjút, kötötték a lábbeliket, hímeztek, varrtak. A gyerekek a kemence mellé húzódva
élvezték a meleget és a vidám hangulatot.
Régen és ma
Ha télen kint csikorgó volt a hideg, bent a szobában mindig jó meleget adott a kályha.
Régen a kemence és az asztaltűzhely volt a fűtőeszköz. Ma már a legtöbb lakásban radiátorral
fűtenek.
A rakott sparheltet agyagból, sárból tapasztották. Fűteni és főzni is lehetett rajta.
A kemence a szobában volt rakva, általában a konyhából tüzeltek benne. A gyerekek
szívesen bújtak a kemencezugba melegedni.
Az asztaltűzhelyt sütésre, főzésre használták, fémből készült és a konyhában helyezték
el. A cserépkályha téglából és díszes cserépből készült. Régen és ma is használják. Fával
fűtenek benne és sokáig sugározza a meleget.
Mesék

Vajk Vera: Ancsi és Jancsi

Ancsi és Jancsi nemrég néhány szép napot töltött Télországban, vagyis a hóborította
Bükkös-erdőben öreg barátjuknál, Balázs bácsinál. Nohát, mire hazaérkeztek Télországból,
nagy meglepetés várta őket. Ámbár…inkább kicsi volt az a meglepetés, egészen pici: egy
pólyásbaba. Az ikrek testvérkét kaptak, és kíváncsian bámulták bőgicsélő, rugdalózó, csöpp
húgocskájukat. Eleinte nem tetszett nekik valami nagyon.
- Kopasz és egy foga sincs – mondta Ancsi. – Olyan, mint Gyurica Peti nagypapája.
- Folyton bömböl, és gyűrött a pofija – tette hozzá Jancsi. – Nem lehetne kicserélni,
mamikám?
- Ugyan már – nevetett mami -, Marcsi nagyon aranyos kisbaba. Csak még nem nőtt ki
a hajacskája meg a foga, és beszélni sem tud, hát sír, ha szüksége van valamire. Napról napra
kedvesebb lesz, biztosan tudom, hogy ti is nagyon szeretitek majd.
Oá, oá! – harsogott Kismarcsi, ha megéhezett, ha fájt a hasikája, vagy ha kiesett a
cumi a szájából. Amilyen csöpp volt, olyan nagy lármát csapott. És mégse mondta rá senki,
hogy rossz gyerek, hanem édes kisbabának nevezték, meg csillagomnak, sőt apu így becézte:
mókuska. Az ikrek meg is sértődtek egy kicsit: azelőtt csak őket szólította apu mókuskának.
De nagyanyó azt mondta, hogy ez így van jól: most már hárman vannak testvérek, Ancsi,
Jancsi, Marcsi, és mind a hárman apu mókuskái.
- De miért nem játszhatunk Kismarcsival? – nyafogott Ancsi. – Mami még azt sem
engedi, hogy felvegyem…
- Jaj, gyerekem, Marcsika nem játékszer, hanem pici baba – magyarázta nagyanyó. –
Olyan gyenge még, mindentől óvni kell. Ne félj, csak bújjon ki a pólyából, játszhattok vele
éppen eleget.
Egy délután Ancsi édesapjával sétált, és neki is elpanaszolta, hogy Kismarcsival
semmit se lehet kezdeni. Mit csináljon egy olyan kis testvérrel, aki folyton csak bőg, vagy
alszik?
- Szeresd – mondta apu. – Tudod, az ilyen picikéknek úgy kell ám a szeretet, mint az
ennivaló. Várj csak, Ancsi-mókus, mutatok neked valamit.
Apu megállt az utcán, tárcájából előkeresett egy fényképet, és odanyújtotta Ancsinak.
Két egyforma kis pólyásbabát ábrázolt a kép, két kopasz fejű, kedves apróságot.
- Látod – mutatott apu a fényképre, ez te vagy, ez meg Jancsi. Ti is éppen olyan kis
tehetetlen, síró-rívó pólyások voltatok, mint most Marcsika. Hej, de sokat bajlódott veletek
mamikátok, amíg óvodába kerültetek! No, de Kismarcsival már könnyebb dolga lesz, mert ti
ketten segíttek neki, ugye?
- Segíthetünk? – derült fel Ancsi. – Igazán mondod, apu?
- Hát persze – bizonygatta apu -, nagyon sokat kell segítenetek. Például, ti vigyáztok
arra, hogy senki ne zavarja Marcsi álmát, aztán a fürösztéshez odakészítitek a szappant,
hintőport, a tiszta ruhácskát. És később majd ti tanítjátok járni, beszélni, kanállal enni, kezet
mosni… Te leszel Marcsi kismamája, igaz-e Ancsikám?
Ancsinak ez már nagyon tetszett. Alig várta, hogy hazaérjenek a sétából és
megmutassa, hogy milyen jó kismamája ő Marcsikának.
Ezalatt pedig Jancsi otthon játszott az építőkockáival, és bizony rá se nézett a
kistestvérére. Marcsika csendesen aludt rácsos ágyában, mami pedig azt mondta:
- Jancsikám, át kell szaladnom a szomszédba telefonálni. Nagyon hamar visszajövök.
Marcsi most úgyis alszik, és ha egy kicsit sírna, hát az sem baj, csak ne nyúlj hozzá, kisfiam.
Hát, alighogy mami után becsukódott az ajtó, Kismarcsi felébredt, és torkaszakadtából
sírni kezdett. Oá-oá-oá!
- Bőgőmasina – morogta Jancsi, és tovább rakta a kockatornyot. – Csak kiabálj,
legalább mami is hallja milyen rossz vagy, és kicserél egy jobb gyerekre. Tőlem bőghetsz…
- Oá-oá! – zengte Marcsika panaszosan, és apró öklöcskéivel szaporán hadonászott.
Jancsi nyögve felállt a szőnyegről, és odament a kiságyhoz.
- Jaj – nézett kétségbeesetten a kivörösödött arcú kisbabára -, mit csináljak veled?
Igazán várhattál volna, amíg mami jön, mindjárt itt lesz… Addig énekelek neked, jó? Nem
kell? Hát mi kell? Na, te kis butika, hagyd abba már, na…
De Kismarcsi csak bömbölt, és arcocskája már olyan piros volt, mint a cékla. Mami
azt mondta, hogyha egy kicsit sír, az nem baj – de nagyon sír! Jancsi megijedt, letérdelt a
kistestvére ágya mellé, és megérintette csöpp kezét.
- Marcsi, te… nem bánom, lehetsz te is mókuska, csak ne bőgj.
Kismarcsi csodálatosképpen elhallgatott. De nem azért, mert befogadták apu mókuskái
közé, hanem mert megtalálta, és pici öklébe szorította Jancsi egyik ujját. És ettől egészen
megnyugodott, érezte, hogy van mellette valaki. Ráncos arcocskája kisimult, szeme
lecsukódott, és egykettőre elaludt.
Jancsi pedig nem mert megmozdulni, nem húzta ki az ujját Kismarcsi pirinyó, gyenge
kezecskéjéből. Ott kuporgott a rácsos ágy mellett, és nézte a húgocskáját. Érdekes, ilyen
közelről nem is kopasz Marcsika, aranyosszőke kis pihék vannak a fején, a pofikája rózsaszín,
és milyen csöpp szája van… Igazán nagyon helyes kisbaba!
- Mit csinálsz, kisfiam? – toppant be mami hirtelen. – Miért vagy ott a…
- Pszt! – intett Jancsi. – Kismarcsi alszik, én altattam el, mert borzalmasan bömbölt.
Mondok valamit mamika… nem is kell őt kicserélni, hátha nem kapunk jobbat… és szeret
engem, látod, hogy fogja az ujjamat?
Aztán hazajött Ancsi is a sétából és vidáman mesélte, miről beszélgetett apuval. Hogy
neki és Jancsinak mennyi dolguk lesz Kismarcsival, mi mindenre kell majd megtanítaniuk a
húgocskájukat, amíg óvodás lesz. Ennek Jancsi is megörült.
Később, amikor átjött hozzájuk házbeli pajtásuk Bandi, és azt mondta, hogy Kismarcsi
piros és kopasz, mindketten megharagudtak.
- Marcsi nagyon szép kisbaba, csak még nem látszik rajta – mondta harciasan Ancsi -.
De mi tudjuk, milyen szép, milyen aranyos…
- Honnan tudjátok? – legyintett Bandika.
- Mert én vagyok a kismamája – felelte rá Ancsi.
- Én pedig a kispapája – tette hozzá Jancsi, és büszkén nézett a békésen szundikáló
Marcsikára.
 A kakaska meg a babszem
(orosz népmese)

Volt egyszer egy kakas meg egy tyúk. A kakas mindig csak sietett, mindig csak sietett,
a tyúk meg csak mondogatta:
- Ne siess úgy, te kakaska. Ne siess úgy, te kakaska.
Egyszer felkapott a kakas egy babszemet, de a nagy sietségben a torkán akadt. Torkán
akadt, se nem szuszog, se nem hall, elterül a földön, mint a holt.
Megrémült a tyúkocska, rohan a gazdaasszonyhoz, s kiabálja:
- Jaj, gazdaasszonykám, adj hamar egy kis vajacskát, hadd kenjem meg vele a kakaska
torkát, megakadt benne egy babszemecske.
Azt mondja a gazdaasszony:
- Szaladj hamar a tehénhez, kérj tőle tejecskét, hadd köpüljek vajacskát belőle.
Rohan a tyúkocska a tehénhez:
- Kedves tehenecske, adj hamar egy kis tejecskét, tejecskéből a gazdaasszony köpül
vajacskát, vajacskával megkenem a kakaska torkát, megakadt benne egy babszemecske.
- Eredj hamar a gazdához, hozzon nekem friss füvecskét.
Rohan a tyúkocska a gazdához.
- Gazda, vigyél a tehénnek friss füvecskét, ad a tehén jó tejecskét, tejecskéből a
gazdaasszony köpülni fog vajacskát, vajacskával megkenem a kakaska torkát, megakadt
benne egy babszemecske.
- Szaladj hamar a kovácshoz kasza után.
Rohan a tyúkocska hanyatt-homlok a kovácshoz:
- Kovács, kovács, gazdámnak egy jó kaszát adj. Gazdám ad a tehénnek jó füvecskét, a
tehén ad jó tejecskét, a gazdaasszony köpül belőle jó vajacskát, avval megkenem a kakaska
torkát, megakadt benne egy babs6zemecske. Adott a kovács a gazdának új kaszát, adott a
gazda a tehénnek friss füvecskét, adott a tehén jó tejecskét, köpült a gazdaasszony jó
vajacskát, odaadta a tyúkocskának.
A tyúkocska megkente vele a kakaska torkát. Kiszökött belőle a babszemecske. A
kakaska felugrott a földről s elkiáltotta, ahogy a torkán kifért: - Ku-ku-rikú!
 Móra Ferenc: A didergő király

Mese, mese, mátka, pillangós határba:

Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
"Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"

Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,

Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
"Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűen köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!"

"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,

Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."
"Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:

Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
"Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!"
 Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"

Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,

Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari ácsot!"

Nekibúsult erre a didergő király,

Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
"Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,

Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fából egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"

Nekeresdországban van is nagy kopogás,

Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:

"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"

Megfordul a király:"Ácsi, kislány, ácsi!
Azt sem tudom, ki vagy, soha se láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
"Minek szedetted le a házunk tetejét?
 Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája
Vasárnap délután mit adok reája?"

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,

A király jégszíve harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője!"

Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!

Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!"
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik annak!"

Tódult is be nyomban a sok szegény ember,

A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük a király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
"Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy Meseországban..."
 A Szerencse és az Áldás

A Szerencse és az Áldás folyton vetekedtek egymással, hogy melyik tud több jót cselekedni
az embereknek. Egyszer, amint vetélkednének egy városnak a végén, arrafelé jön egy
szegény ember. Ez a szegény ember abból éldegélt egyik napról a másikra, hogy nyírág
seprűt kötögetett, bevitte a városba, s ott eladta, ahogy tudta. Mondja az Áldás:
- Nézd, Szerencse, ihol jön egy szegény ember, majd megmutatom, hogy nem köt többet
seprűt.
Ahogy odaért a szegény ember, az Áldás kivett a zsebéből száz forintot, s azt mondta neki:
- No, te szegény ember, adok neked száz forintot, kezdj vele valamit.
A szegény ember megköszönte nagy hálálkodással a pénzt, aztán bement a városba, nagy
hirtelen eladta a seprűt, s sietett haza.
Nem volt otthon a felesége, s a pénzt, mert nem volt semmiféle zárós ládája, eldugta a
korpáspadban, s kiment az erdőbe fáért, hogy legyen, aminél ebédet főzzön az asszony.
Ahogy elment, jön haza a felesége. Kimerít a korpáspadból egy fazék korpát, viszi a
szőcshöz, eladja, s vett az árán egy csupor puliszkalisztet. De a szegény ember le sem ült az
asztalhoz, szaladt a pincébe, hogy kivegye pénzét a korpáspadból. Keresi, keresi, fölhabarja a
korpát, de a pénzt nem találja. Szólítja az asszonyt:
- Hé, asszony! Száz forint volt a korpáspadban, hová tetted?
Nagyot kacag a szegény asszony.
- Megbolondult kigyelmed? Az egész nemzetségének sem volt száz forintja!
- De ilyen-olyan teremtette - káromkodik a szegény ember -, vagy volt, vagy nem volt a
nemzetségemnek, de nekem volt! Elmondta a feleségének, hogy egy derék úri ember száz
forintot adott neki a város végén, s ő azt a korpáspadba dugta el.
- No, ha bizony oda dugta el - mondta az asszony -, akkor az a száz forint a szőcsnél van.
Éppen most adtam el neki egy fazék korpát.
Szaladtak a szőcshöz, s ráestek, hogy adja vissza nekik a száz forintot.
- Megbolondultatok? - mondá a szőcs. - Amióta a világon vagytok, sem láttatok száz forintot.
Eltakarodjatok, mert különben pórul jártok!
Hiába volt szép szó, csúf szó, a szőcs nem adta vissza a száz forintot.
Búsult a szegény ember, évelődött. Lám, lám, egyszer volt száz forintja, s azt is de hamar
elvesztette. Kiment az erdőre, kötött egy csomó seprűt, s másnap reggel bement a városba. Az
Áldás és Szerencse most is ott állottak a város végén, s a Szerencse már messziről
megpillantotta a szegény embert.
- No, lám! - ingerkedett az Áldással -, ihol jön megint a szegény ember, Áldás barátom.
Látod, látod, semmit sem ért a száz forintod. Mérges volt az Áldás, rárivallt a szegény
emberre:
- Hát nem megmondtam, hogy többet ne lássalak seprűvel?
- Ó, uram - mondá a szegény ember -, ne haragudjék, de nem volt szerencsém a száz forinttal.
- Hallod - kötekedett a Szerencse -, nem volt szerencséje.
- Jól van - mondá az Áldás -, adok még száz forintot, de aztán csakugyan ne lássalak többé
seprűvel.
Megköszönte a szegény ember a száz forintot. Be sem vitte a seprűt a városba, ledobta az út
szélére, s futva futott hazafelé. A felesége megint nem volt otthon, s a pénzt most egy
hammasfazékba dugta el, aztán kiment az erdőbe fáért, mert bizony egy szál fa nem sok,
annyi sem volt a háznál. Amíg az erdőre odajárt, hazajön az asszony, s tűnődött, évelődött
magában: „Istenem, Istenem, de sokáig marad oda az uram, pedig egy puliszkára való liszt
sincs a háznál! Gondolkozott, vajon mit lehetne még eladni, hogy az árán puliszkalisztet
vegyen. Eszibe jut, hogy van még egy fazék hamuja. Fogja a fazekat, szalad vele a tímárhoz, s
eladja. Mire a szegény ember hazajött az erdőről, a puliszka már ott párállott az asztalon.
De a szegény ember most sem ült le az asztalhoz, ment, hogy kivegye a százforintot a
hammasfazékból.
No hiszen, mehetett, híre-pora sem volt a fazéknak.
- Hé, feleség - kiáltott a szegény ember -, hol a hamu?!
- Az bizony az asztal közepén - felelt az asszony nagy mérgesen -, ha az nem lett volna, ma
nem ennénk puliszkát.
- Hát a száz forintot hová tetted?
- Hallja kigyelmed - mondá az asszony -, engem többet ne bolondítson!
- De ilyen-olyan teremtette, ez nem bolondság. Száz forintot dugtam a hamu közé, egy krajcár
sem volt híja.
- No bizony, ha odadugta, szaladjunk a tímárhoz, mert annak adtam el a hamut.
Szaladnak a tímárhoz, kérik vissza a száz forintot. De hiszen a tímárnak sem kellett egyéb,
kapott egy botot, s kiverte a házból a boldogtalanokat.
Hej, Istenem! Csakhogy föl nem vetette a nagy erős búbánat a szegény embert. Most már
ismét seprűt kell hogy kössön, ha éhen veszni nem akar. Kiment az erdőre nagy búsan, kötötte
a seprűt keserves könnyhullatások közt, s mondogatta magában: inkább ne is született volna a
világra, semhogy ilyen szerencsétlen legyen egész életére.
Másnap vitte megint a seprűt a városba. Az Áldás és a Szerencse most is ott állottak a város
végén.
- Ehe, nézd csak, Áldás barátom - ingerkedett a Szerencse -, ahol jön megint a szegény ember,
seprűt hoz a hátán.
No, az Áldásnak sem kellett több ennél. Nagy mérgesen rákiáltott a szegény emberre:
- Te hitvány, gyalázatos, mit mondottam neked? Hova tetted a száz forintot?
- Ó, lelkem, áldott jó uram, ne haragudjék rám - könyörgött a szegény ember -, de nem
tehetek róla, ha nincs szerencsém!
- No, te szegény ember - mondá most a Szerencse -, ne búsulj, lesz ezután szerencséd. Nesze,
adok neked egy krajcárt, menj haza, egyéb gondod ne legyen.
A szegény ember megköszönte a krajcárt, aztán bement a városba, ott eladta a seprűt, vett egy
kicsi puliszkalisztet, s hogy a feleségit kiengesztelje, a krajcáron, mit a Szerencsétől kapott,
vett három diót.
Azzal elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt az úton, látja, hogy három gyermek
veszekedik valami ragyogó fényes kő felett. Kérdi a gyermekektől:
- Hát ti miért veszekedtek?
- Nézze, bátyámuram - mondja az egyik gyerek -, én láttam meg először ezt a fényes követ, s
nem akarják ideadni nekem.
- Nem igaz - mondta a másik s a harmadik gyerek is -, mert én láttam meg először.
Azt mondja a szegény ember:
- Ugyan ne veszekedjetek ezen a haszontalanságon, nesztek, adok nektek egy-egy diót,
adjátok nekem azt a követ.
A gyermekek megörültek a diónak, s odaadták azt a fényes követ a szegény embernek.
Hazamegy a szegény ember. Leteszi a követ az asztalra, s hát amint beesteledik, olyan
ragyogó világosság lesz a házban, hogy a szegény ember s a felesége majd megvakultak a
szertelen ragyogástól.
Amint éppen azon tűnődnének, hogy mi lehet ez a ragyogó fényes kő, bejön egy uraság, s
kérdi tőlük:
- Mitől van itt ilyen nagy világosság?
Mondja a szegény ember:
- A’ bizony, ettől a kőtől, instálom.
- Tudja mit, atyafi - mondja az uraság -, megveszem kendtől ezt a követ.
- Hát mit ad érte?
- Adok érte egy véka ezüstpénzt.
Gondolta magában a szegény ember, ha mindjárt az első szóra egy véka ezüstpénzt ígér,
bizonyosan többet ér ez a kő.
- Ó, annyiért nem adom - mondta a szegény ember -, drága portéka ez.
- Jól van, adok érte két véka ezüstöt.
- Nem lehet - mondta a szegény ember.
- Hát adok érte három véka ezüstöt.
Úgy tett a szegény ember, mintha nagyon gondolkoznék, vajon adja-e, ne-e.
Kérdezte a feleségét:
- No, feleség, mit szólsz? Adjam-e három véka ezüstért?
- Én nem bánom - mondta az asszony -, ha kigyelmed jónak látja, adja oda.
Az uraság egy gazdag örmény kereskedő volt. Éppen a vásárról jött temérdek pénzzel.
Mindjárt leméretett a szekérről három véka ezüstöt, s elvitte a fényes követ, amely drága
gyémánt volt.
Na, most már volt pénze a szegény embernek, turkálhatott benne. Vett egy birtokot, ökröt,
lovat, birkát. Első gazda lett a faluban. Bezzeg ezentúl nem seprűt vitt a városba, hanem
búzát. Még egy esztendő sem telt bele, hat szekér búzát vitt a városba. Minden szekér elé hat
ökör volt fogva. Ő maga pedig egy szép paripán lovagolt a szekerek után.
Az Áldás s a Szerencse most is ott állottak a város végén. Kérdi a Szerencse az Áldást:
- Látod-e azt az úri embert, Áldás barátom?
- Látom, hogyne látnám.
- Hát ismered-e?
- Nem én, honnét ismerném, mikor sohasem láttam.
- No lám, pedig ez a te szegény seprűs embered - mondta a Szerencse. - Lám, hogy
felgazdagodott az én krajcáromból.
Az Áldás megszégyellte magát, s azt mondta:
- Igazad van, Szerencse barátom, az áldás szerencse nélkül csakugyan nem sokat ér.

(Benedek Elek: A csodaszarvas)

 Az öregember és a pokróc
(magyar népmese)

Egyszer volt egy fösvény ember meg a felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez
olyan öreg volt, hogy amikor a levest ette, úgy reszketett a keze, hogy amíg a tányértól a
szájához vitte a kanalat, minden kilötykölődött a kezéből, és az abroszt leöntözte. Mikor a
tányérból ki akarta merni a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért nagyon megharagudott
a fiatalasszony az apósára. Rábírta a férjét, hogy az öreget küldjék világgá, ne csináljon annyi
szemetet náluk.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az
öreg hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol esteledik rá, az egyik pokrócot leteríti, a
másikkal pedig tud takarózni.
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát,
hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendős forma fiúk. Azt mondja neki
az apja:
- Fiam, itt van ez a két pokróc. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, és amikor te
gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócokat tedd a nagyapád hátára, fogd
meg a kezét, s vezesd ki az utcára! Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá,
többet hozzánk ne jöjjön vissza!
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, gondolt egyet, és csak az
egyik pokrócot vette elő. Azt ráterítette a nagyapja vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta
neki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert
magának itt helye nincs!
Az öregember sírt egy kicsit, aztán a pokróccal a hátán megindult egyfelé. Este
hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van néznek szerte, az
öreg meg nincs ott. Előszólítják a fiút:
- Mi van nagyapáddal?
- hát úgy tette, ahogy maguk mondták.
- Hogy?
- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s
többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
 - Tudja, miért nem tettem édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy
megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak magának, akkor ne kelljen új pokrócot
vennem, evvel a pokróccal maga is menjen el.
Összenézett akkor az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek.
Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az
öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek.
Ahogy hazaértek, mindjárt az asztalhoz ültették. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy
Kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. A gyereket is úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket.
Szeretetben éltek, és máig is úgy élnek, ha meg nem haltak.

A só
(magyar népmese)

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban
volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna
nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem
amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt
mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt
legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány.
- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból,
de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg
úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe.
Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett
epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez
megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a
királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó
nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol
fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
 - Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy
szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves
könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a
királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt,
kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott
felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt
gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak
akkora lakodalmat, hogy no.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két
galamb. Azt mondta egyszer a király:
- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért
kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte
az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az
édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak
befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is
ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az
öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az
asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb
ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az
öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy
kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan
volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd
csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép
sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott,
olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy
bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót
is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől
hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal
király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király
legkisebb leánya.
Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy
elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a
legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt
az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
 Móra F.: A nagyhatalmú sündisznócska

Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a piros sapkás

Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját.
- Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek
többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.
S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket,
ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:
- Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?
Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá
dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: "Tányértalpú, lompos farkú, tipe-topa Mackó!"
Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről:
- Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska!
Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre
begubództak ijedtükben.
- Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?
- Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától - hunyorgott le az erdei ácsmester a
bozontos fejű nagy úrra.
De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a
kisbaltáját. Nem is találta meg azóta se, azért keresi máig is nagy panaszkodva:
- Hová lett, hová lett?
Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik
eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései
is azt csoszogták a harmatos fűben:
- Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska!
- No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának! - morogta Mackó
úr, s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében a Sündisznócska nyaralni
szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan, s egy boglárkavirágot tartott a körmei
között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy
Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.
- Alázatos szolga! - nyöszörögte ijedten, s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg
nyírfabalzsammal.
- Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt!
No hiszen, egyéb se kellett Mackó úrnak! Világéletében mindig azt szégyenlette
legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy
ráförmedt Sündisznócskára:
 - Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt
befelé fordítom tüskéivel a bundádat!
Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével.
- Ami igaz, igaz! Énelőlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.
- No, azt magam is szeretném látni! - kacagott Mackó úr akkorát, hogy
Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.
- Állom a szavam - mosolygott Sündisznócska a bajusza alatt. - Mindenkit
megszalajtok, akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.
Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dérrel-
durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat jobbra-balra.
- Fusson, akinek az élete kedves! - sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett
olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását! A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében
a csizmáját.
- Ez semmi - fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a
patakban nézegeti magát.
- Fusson, akinek az élete kedves! - visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl
a fejét a vízből, s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.
"Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska - mondogatta magában. - Ha föl nem riaszt, bizony
csúffá tesz Mackó úr."
Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét.
- Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az
erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni.
Az erdőkerülő pedig éppen szembejött velük: Ordas mester, a farkas. Úgy látszik,
hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.
- Fusson, akinek az élete kedves! - füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már
kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a
köd.
"Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem
figyelmeztet - gondolta magában. - No, de meg is hálálom neki. Nem eszem
sündisznópecsenyét egy hétig."
Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámultában, mint szél a mákot.
- No, ilyet még álmomban se értem - motyogta kelletlenül. - Hanem ha csakugyan te
vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.
Azzal Mackó úr kidugta ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig
olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:
- Fusson, akinek az élete kedves!
No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta,
úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.
Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra.
- No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?
Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron
vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától, és sose kérdezte többet senkitől, ki az úr
az erdőben.
Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesre pödri a bajuszát, mint azelőtt.
 Móra Ferenc: Pannika csigabigája

Miklós bácsi, az öreg koldus kántálni kezdett a kapu alatt, s anyuka mindjárt
szalajtotta Rozit a krajcárkával, ami mindennap kijárt az öreg Miklósnak. Rozi siettében
nyitva felejtette a konyhaajtót. Pannikának se kellett egyéb: úgy kiosont a kertbe, mint a szél.
- Jó reggelt, csacska szökőkút, jó reggelt, kedves rózsabokor, jó reggelt, aranyszájú
fülemüléim! Nem látjátok, hogy Pannika jött hozzátok? Merre vagytok?
Senki se szólt, csak a hideg szél veregette haragosan a fenyőgallyakat.
- Szaladj vissza, Pannika, mert megfagysz!
A szökőkút sem szólt: befagyott az éjszaka. A kedves rózsabokor leveletlenül lapult a
földhöz deres koronájával. A fülemülefészek üres volt. Senkit se talált Pannika a nyári jó
barátjai közül.
De nini, mi feketéllik a sövény alján, a fehér dérszőnyegen? Gömbölyű, mint a golyó,
csakhogy nem gurul, ha megrúgja Pannika. De még a kezével is alig bírja felfeszíteni, úgy
oda van fagyva a földhöz.
- Jaj, hiszen ez egy csigabiga! Megfagyott idekint szegényke - sajnálkozott Pannika.
Neki is zsibogni kezdett már a fülecskéje, különösen hogy a szél gorombáskodni
kezdett.
- Szaladj vissza, Pannika, mert elviszlek ízibe!
De nagyon sajnálta a szegény csigabigát otthagyni. Hátha még életre lehetne kelteni
odabent a meleg kályhán?
Olyan sebesen suhant vissza, hogy szél uram sem érte utol. Csúful megjárta: éppen az
orra előtt csapta be az ajtót Pannika. Aztán fölágaskodott a nagyapó székére, úgy tette föl a
csigát a kályhára.
Ugyan föléled-e?
Biz az meg se mozdult vagy félóráig. Pannika már éppen meg akarta siratni szegény
csigácskát, mikor egyszerre csak megmozdult a furcsa golyó. Nosza megörült Pannika, le is
kapta mindjárt a kályháról: meg ne süljön, ha már meg nem fagyott. Rátette a díványpárnára
szép vigyázatosan, hogy meg ne üsse magát, ha gurulhatnékja lesz.
Egyszer megint mozdult egyet a csigaház, és nagy óvatosan kinyúlik belőle két
szarvacska, utána az egész fejecske derekastul. Kényelmesen kinyújtózott a csigácska, és
nagyon barátságosan mozgatta a szarvacskáját.
- Szép jó reggelt, Pannika kisasszony! De jó melegen süt a napocska!
- Ó, te kis butácska, hisz az a kályha!
- Az ám, fekete lett a napocska. De jó sima ez a pázsit.
- Ó, de tudatlan vagy te, csigácska, hisz ez a díványpárna!
 Csigácska nagyon sebesen mozgatta a szarvát.
- Éhes vagy, csigácskám? Eszel meleg kávét?
- Nem.
- Kell ropogós kifli?
- Nem.
- Egy kis sonkás zsemle tetszenék?
- Nem, nem, nem!
- Hát mit ennél, te kis válogatós?
- Friss tormalevelet! - integetett a csiga.
- Jaj, csigabiga, most nincs tormalevél! Ha volna, se neked adnám, hanem magamnak
csinálnék belőle napernyőt. Várj tavaszig.
Csigácskának megmeredt a szarva.
- Azt kérdezed, hogy hát most nem tavasz van? Nem ám, hanem csikorgó fagy,
zúzmarás tél. Ha még egy kicsit odakint hagylak, tebelőled se lett volna csigabiga többet.
Megfagysz, ha be nem hozlak. Nekem köszönheted az életedet.
Juj, erre hármat is gurult a csigácska, s olyan mérgesen döfködött a szarvával, hogy
Pannika egész megijedt tőle.
- Te ostoba kislány, minek ébresztettél fel? Idebent meghalok éhen.
- Odakint meg megfagysz.
- Dehogy fagyok, dehogy. Azért van énnekem ilyen vastag falú házam, hogy
meghúzódhassam benne. Úgy elalszom én ebben tavaszig, hogy te se különben a hattyútollas
dunna alatt. Majd föléleszt engem a tavasz meleg napsugárral, ha itt lesz az ideje. Vigy vissza,
Pannika, a sövény tövébe.
Olyan könyörgőleg tette össze csigabiga a szarvát, hogy a Pannika jó szíve megesett
rajta. Akárhogy ijesztgette az a gonosz szél, mégiscsak kiszaladt vele a kertbe, bedugta a
sövény tövibe.
Csigácska még egyszer kidugta a szarva hegyét.
- Pá, pá, Pannika! Majd a tavaszon elmondom, hogy mit álmodtam a télen!
Azzal katt, becsapta a házikója ajtaját. Szép álmokat, csigabigácska!
 Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról

Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a
nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki
egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebből a
gyerekből?"
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet
még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a
gondolkodás jele. Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de
megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét
testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen
lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De
bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s
rázogatta keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél
vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott
neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában
csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor
is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak
kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg
föld rejtegeti a telet.
Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat
várakozni rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom,
hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél,
régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán
meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt,
magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már
olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet,
belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a
mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és
sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt
csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban
vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett,
látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta
a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél
szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek
megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: "Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is
van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik
neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha többé!
Kormos István: A fázó rókafiak

Hol volt,
hol nem,
erdô-mélyen,
rengeteg erdô sûrüjében,
fák sûrû
lombja alatt,
bokrok vad-tüskés
árnya alatt,
volt egy rókalyuk
telistele,
azaz lakója
egy öreg róka,
körötte hét csöpp
rókafióka –
Hét kicsi kölyke
ott élt vele.

Erdô-mélyen,
fák hûvösében,
bokrok ágbogas
vad sûrüjében,
ahol születtek,
rókalyuk alján
hét kicsi rókák
ott hömpörögtek
nyulat álmodva
hosszú fülekkel
az öreg róka
mellett a szalmán.

Hanem egy éjjel,

vak éjszaka,
fölsír a szalmán
a rókalyukban,
fölsír egy apró
rókafióka:
„Fá-á-á-zok, mama!”

Hat kicsit társát

mind fölveri.
Az öreg róka
így szól neki

„Ej, kutya kölyke!

Hogy fázhatsz nyáron?
Ez aztán szégyen!
Mi lesz itt télen?
Hallod-e, hékám,
csöpp varasbékám:
ha fázni kezdesz,
majd télen megvesz,
meg a hideg fagy,
elôre látom!
Ne halljam többet:
»Jaj, fázo-hok!«
Mert egyet elnáspángolok!”
Hét kicsi kölyke
elôre fél
Anyjukat
kérdik,
az öreg rókát:
„Mi az a hideg?
Mi az a tél?”
Az mordul egyet:
„Majd meglátjátok!
De mars aludni,
mert odavágok!”

Hét kicsi kölyke

elaluszik.
Hanem álmukban
nem szaladoznak
fürge nyuszik.
Fagyot álmodnak,
vad hideget,
elôre félik
hét kicsi rókák,
hét rókakölykek
a zord telet.

Másnap reggel
hét kicsi róka,
hét kicsi fázó
rókafióka
tanácsot ülvén
imígy beszél:
„Kérdjük meg, fickók,
más okosoktól,
ugyan mi fán is
terem a tél!”
Azzal szépen,
erdô-mélyen,
rengeteg erdô sûrüjében
szétszaladoznak
megtudni végre,
mért is gondoljon
hét kicsi róka,
rókafióka
olyan vacogva
arra a télre.

Elébük toppan
medve koma.
Körül esengik,
körül nosza:
„Mondd meg, te Talpas,
mi az a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
elôre fázunk,
mindegyikünk már
elôre fél!”

Azt mondja medve koma:

„Haj, kölykek!
Haj, micsoda?
Mi a tél?
Biza tudom,
épp ezért átaluszom!
Barlangom mélyén,
brumma,
elkél a meleg
dunna,
s tarthat a kutyaidô,
nem bújok addig elô!”
Hét kicsi róka
továbbszalad,
erdô-mélyen,
fák sûrüjében
egy ordas farkas
útba akad.
Körül esengik:
„Ordas koma!
Te segíts rajtunk,
segíts, nosza!
Mi fán teremhet
ugyan a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
elôre fázunk,
mindegyikünk már
elôre fél!”

Azt mondja farkas koma:

„Mit, kölykek?
Héj, micsoda?
Mi a tél?
No, mondhatom,
koppan a körmöm a fagyon!
Rágondolni se jó,
mikor lehull a hó!”

Hét kicsi róka

továbbszalad,
erdô-mélyen,
fák sûrüjében
egy szál nyulacska
útba akad.
Azt kérincsélik:
„Aj, te Füles!
Süss ide, kérlek,
de légy ügyes!
Lelkedre, mondd meg,
mi az a tél?

Ahogy itt állunk,

itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
elôre fázunk,
mindegyikünk már
elôre fél!”

Azt mondja Füles koma:

„Mit kérdtek?
Mi micsoda?
Mi a tél?
Haj, tudom én!
Eleget fázok,
fagyon bokázok,
amíg valamit enni találok
tél idején!”
Hét kicsi róka
továbbszalad,
erdô-mélyen,
fák sûrüjében
egy tarka madár
útba akad.
Kérdik esengve:
„Madár koma!
Segíts mirajtunk,
segíts, nosza!
Mi fán teremhet
ugyan a tél?
Ahogy itt állunk,
itt álldigálunk,
hét kicsi rókák
elôre fázunk,
mindegyikünk már
elôre fél!”

Azt mondja madár koma:

„Mit?
Hogy a tél micsoda?
Fickók, azt nem tudom én.
Mert ôsszel messzire szállok,
délen melegre találok tél idején!”
Hét kicsi róka
továbbszalad,
erdô-mélyen,
fák sûrüjében
hányféle állat
útba akad!
Sorjába kérdik:
„Mi az a tél?”

Sorra mind imígy beszél:

„Várjatok a végire,
hamarost elér ide!”
S erdô-mélyen,
fák sûrüjében,
telik az idô ugyan szépen.
Elôbb az ôsz jön:
hull a levél,
csupasz az erdô
sok fája-bokra
hulldos a levél,
hull hulladozva,
messzire száll a madár,
sárgul az ôszi határ;
jön, jön a tél.
Barlangba bújik a medve,
brumma!
Tavaszig elkél a meleg
dunna!

Hull a hó,
hull vastagon:
szalad a farkas
behorpadt hassal,
és körme koppan,
kopp! – a fagyon.
Futkos a havon a nyúl,
nagy füle hátrakonyúl.
Hol a füvecske,
a jó?
Vastagon belepte a hó.
Nohát, ha itt a tél,
hét kicsi róka,
rókafióka
nyár ideje óta
mindegyre fél?

Nem kell azoknak

félni már!
Nagy róka lett
a hét betyár:
nem rókakölykek,
vacogók,
a tél hírére szaladók.
Van már bundájuk,
szép veres,
hozzá a kedvük is hegyes,
hullhat a hó,
fúhat a szél,
a rókát nem bántja a tél.

Ha bántaná,
hát haj-haja,
e mese tovább tartana.
 Tordon Ákos: Egyszem cinke erdei élete

- Én is úgy keltem ki a cinegetojásból, akár a többi cinegefióka – mesélte a cinege. –

Úgy csipogtam, úgy tátogattam kicsi csőrömet, akár a többiek. Velük együtt növekedtem,
velük tanultam meg repülni, hanem egyben mégis különböztem a többi cinegétől: nem
akartam elhagyni az erdőt, s mikor azok mind a kertek, házak, emberek közelében kerestek
szállást maguknak télvíz idejére, én ott maradtam szép házamban, a rengeteg erdőben.
Tavasszal bújtam ki a cinegetojásból, amikor zöldült a világ, csak a vidám és zöld
nyarat ismertem, s azt hittem, örökké tart! Az ősztől nem ijedtem meg, a színpompás tarka
erdő a zöld erdőnél is jobban tetszett nekem, hanem amikor eleredt a levéleső, s hullott a
fákról, bokorról, bizony összeszorult a szívem. Az éppen megült faágról a földet beborító
levélszőnyegre néztem, amikor váratlanul egy igyekvő csigabigát pillantottam meg.
- Hová visz téged a nagy igyekezet, Csigabiga?
- Ide-ide, a fa tövébe…- felelte a Csigabiga.
- Milyen jó, hogy éppen ennek a fának az ágán ülök, most elbeszélgethetünk
kedvünkre egymással! – örültem meg a Csigabiga válaszának.
- Szó sem lehet róla! – szólt a Csigabiga nagy komolyan. – Bebújok a csigaházba,
csigaházam betakarja az avar, a hullott levelek szőnyege, s én alszom a jó melegben, csak
tavasszal bújok újra elő! – S azzal már ott se volt, azaz mégis ott volt, csak nem láthattam
többé, mert mélyen elrejtezett a levelek alatt.
- Jó álmokat! – kiáltottam mérgesen, és elröppentem.
Barátomat, a kis mókust kerestem fel. Álmosan ült a fészkében, és lompos farkával
vigyázva takarta roskadásig elemózsiával telt kamrácskája ajtaját.
- Ilyenkor, téli álmom előtt már nem szívesen fogadok vendégeket…még legjobb
barátaimat sem… - mondta barátságtalanul, és nagyot ásított.
- Bocsáss meg, kedves Mókus – válaszoltam udvariasan -, nem tudtam, hogy ilyentájt
aludni készülnek…- és odébbálltam. Erdő fölött szálltam, mező fölött szálltam. Az egek
pásztorai, a szelek, fellegnyájukat terelgették az égen… és lenn, a mezőségen éppen akkor
iparkodott haza a Mezei Egérke.
- Hová-hová, Mezei Egér? – szólítottam meg.
A Mezei Egérke előbb megijedt és elbújt, de amikor meghallotta, hogy én, Kiscinege
szóltam hozzá, előbújt hirtelenrejtekéből, és így felelt:
- Hazamegyek a házamba, föld alatti lakásomba…Jobb odabent, mint idekint…Nézz
csak fel az égre, látod-e a sok felhőt, azok hozzák az esőt! – S már ott se volt.
Eszembe jutottak a fürge gyíkok, békák, a hallgatag erdei siklók, vajon hová tűntek?
 Bizony ők is átalusszák a telet, ki kövek alján, ki öreg fák odvában, sötét üregében,
ahol helyet talál.
A Hörcsög is, mintha drága prémbundáját féltené az esős és zimankós időjárás
viszontagságaitól, a föld alatti termeiben, begyűjtött gabonájából eszegetve szundikálja át a
telet. Maga a Borz sem sétál kinn a nyirkos, nedves időben, hanem száraz és tiszta lakásában,
a Borz-várban éldegél.
De én ágról ágra szállva még vígan éltem. Már kinőtt meleg téli tollruhácskám,
megvédett a hideg szél ellen. Amikor eleredt az eső, így énekeltem:
Ess, eső, ess…
engem ne keress…!
De az eső mégis rám talált, én meg egy csapzott bundás Nyuszira akadtam. Meg is
dorgáltam nyomban:
- Ilyenkor minden rendes Nyuszi a Nyuszi-házban alszik!
- Micsoda?! – szökkent talpra a tapsifüles Nyuszi. – Hogy költheted ilyen henye hírét
a Nyúl-nemzetségnek?!
- Hogyan? Ti nem alusztok téli álmot? – csodálkoztam.
Bizony a Nyuszi válaszra sem méltatott, hanem megvetően odébbiramodott. Később
az őzike magyarázta meg nekem, hogy a Nyuszi, mióta világ a világ, esőben, szélben, hóban,
fagyban a szabadban marad, s újonnan nőtt meleg téli bundájában dacol a hideggel.
Őzike lett ekkor az én jó barátom, ő mesélte el azt is, hogy a Medvék is barlangjaikba
húzódtak, és hosszú téli álomra hajtották medvefejüket.
Fagyos szél zörgette az ágat, napról napra nőtt a hideg, aztán egyszerre csak fehér lett
a világ. Olyan fehér, amilyennek előtte sohasem láttam.
- Mi ez a nagy fehérség? – kérdeztem Őzikét, aki annyival okosabb volt nálam.
- Ez a hó…- felelte. – Alvó erdők, alvó mezők takarója…
- Szépnek szép…- ismertem el -, csak éppen elfedi előlem az ebédemet, nem látom az
apró magvakat, szemeket… s bizony nekem már nagyon üres a begyem!
Harmadnapra még üresebb lett. S hiába kértem a fától, erdőtől, mezőtől tanácsot:
mitévő legyek, aludtak mind, s én ott álltam a nagy télben, tanácstalan.
Bántam-szántam, miért is nem hallgattam cinegetestvéreim tanácsára, miért maradtam
künn az erdőn? Aztán gondoltam egy nagyot, s utánuk repültem. Meg is találtam őket, s velük
együtt átvészeltem a telet.
Azóta is mindig a házak közelébe költözöm télire…
 Ajtós mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ajtó. Az ajtó kinyílt, és kigurult rajta Durrancs
autó. Már régen járt a forgalomban, ezért minduntalan azt mondta: – Durr! –, és félősen
pislogott két reflektor-szemével.
A kormánynál Jancsi bohóc, a nagy tányérpörgető ült. Rózsás kistányért pörgetett az
orrán – gyakorolt az esti díszelőadásra.
Durrancs autó hirtelen azt mondta: – Durr! –, és nem mozdult többet. Kilyukadt a
kereke.
A rózsás tányér elgurult. Gurult, gurult, kopp–kopp–kopp, végigkopogott a lépcsőn, a
lépcső aljában ugrott egyet, és – csörr! – ezer darabra tört.
– Jaj, a tányérom! A málodai pörgőtányérom! – siránkozott Jancsi bohóc.
– Mehetek Málodába, újat venni! De hogy menjek Málodába, mikor az autóm kereke is
kilyukadt? Jaj, mi lesz a díszelőadással?
Arra lovagolt csíkos százlábúján Jakab, a lovaglónyúl. A lovaglónyulak arról híresek,
hogy három fülük van, kékek és butákat kérdeznek. Jakab azt kérdezte:
– Összetört a tányér?
– Össze! – mérgelődött Jancsi bohóc. – És nincs mivel Málodába mennem, hogy újat
vegyek! Kölcsönadod a százlábúdat?
– Nem adhatom, fáj a lába!
Akkor látta Jancsi bohóc, hogy a százlábú sántít a hátsó lábára.
– Ó!
Felhívták a hajókikötőt, de ott azt mondták, hogy harmincnapos vihar van, és nem
indíthatnak hajót. Felhívták a repülőteret, ott meg azt mondták, hogy harminc napos köd van,
és nem indíthatnak repülőt.
– Ó! Ó!
Arra röpült Diána, a kisboszorkány. A kisboszorkányok arról híresek, hogy söprűnyélen
lovagolnak, csíkos cipőcskét hordanak és nagyon okosak. Diána azt mondta:
– Tessék Jancsi bohóc, kölcsönadom neked a söprűmet!
– Kedves, jó Diána! – derült fel Jancsi bohóc. – Mégiscsak lesz díszelőadás! Köszönöm
a söprűt!
Jakab lovaglónyúl megszólalt:
– Összesöpröd a tányért?
– Össze, össze!
De a tányérdarabkák sorra visszacsúsztak a földre, és ahányszor leestek, mindig azt
lehetett hallani, hogy: – csirrcsurrcserrcsörr!
– Várj, Jancsi bohóc, majd én segítek! – ugrott Diána.
 – Jó, te söpörd a tányért, én söpröm a szemetet!
Így, kettesben, valahogy összesöpörtek.
Aztán elindultak Málodába, söprűnyélen. Jancsi bohóc ült elől, Diána pedig hátul.
Durrancs autó és Jakab lovaglónyúl sokáig integetett utánuk.
Diána kisboszorkány söprűjében az volt a furcsa, hogy hátrafelé repült. A felhőknek, a
madaraknak, meg az égi táltosparipáknak ez persze nagyon tetszett. Szét is húzták a harminc
napos ködöt, mint egy függönyt. Így érkeztek Málodába.
Málodában minden, de minden a fák lombjában terem. Van ott cipőfa, kalapfa, párnafa,
sőt, még fagylaltfa meg perecfa is.
Jancsi bohóc és Diána kisboszorkány sokáig keresgéltek, míg találtak egy tányérfát.
Óvatosan szakítottak egy pörgőtányért az esti díszelőadáshoz. Fordultak volna vissza, ám
Jancsi bohóc meglátott egy autógumifát. Gyorsan szakított egy jó erős autógumit Durrancs
autó kerekére. Diána kisboszorkány is meglátott egy kenőcsfát. Szakított egy tubus
lábkenőcsöt Jakab százlábújának a lábára. Így aztán nemcsak a díszelőadást mentették meg,
de a százlábú lábát, meg Durrancs autó kerekét is.
Az esti díszelőadás végén a közönség hatvannyolc percig tapsolt Jancsi bohócnak, a
nagy tányérpörgetőnek. Jancsi bohóc hatvannyolc percig hajlongott, aztán beült az autójába,
és elégedetten visszazötyögött ahhoz az ajtóhoz, amelyikkel a mesémet kezdtem. Az ajtó
kinyílt, és ők begurultak rajta. Azóta nem látta őket senki.
Így volt, nem így volt, ez egy ajtós mese volt!
 A kis gömböc
(magyar népmese)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt
egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon,
mint egy kicsi malacuk, no, hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd
kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát,
kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem
volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
- Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt.
Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a
gömböc:
- Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! - S azzal hamm, bekapta!
A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a lánya, küldi a
középsőt, menjen nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen
úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc - hamm! - bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony!
Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis
gömböc miatt.
- Eredj, leányom - mondja a legkisebb leánynak -, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már
a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom.
Fölmegy a kisleány nagy sebesen, de a kis gömböc őt is bekapta.
- Na megálljatok - mondja a szegény asszony -, majd lehozlak én titeket gömböcöstül,
mindenestül. Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis
gömböc őt is - hamm! - bekapta.
Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: "Hé,
asszony, hé, hol vagy, merre lettél?!" Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az
ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a
padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít
magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs itthon az asszony. De ahogy odament,
a kis gömböc mérgesen rákiáltott:
- Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! - S hamm! - bekapta a szegény
embert is.
No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet
még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett.
Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért
egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott
szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen
gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a
paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelű bicska volt a
kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás
után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három
leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis
gömböcöt.
Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Egérke piros szegélyes, kék kabátja

(Angol népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregapó, akinek volt egy fekete kutyája.
Ez a kutya olyan picike volt, hogy öregapó elnevezte őt Egérkének. Egérke nagyon szeretett
az erdőbe járni. Szaglászni, vadászni.
Egyik alkalommal, amikor az erdőben jártak, valami nagyon érdekes szag csapta meg
Egérke szimatoló orrocskáját. Ment, ment az orra után és egyszer csak egy bokorhoz ért. A
bokor alatt talált egy lyukat, ami egy alagútnak volt a nyílása. Egérke bebújt a lyukon át az
alagútba és ment előre. Egyik lábát rakta a másik után. Ám egyszer csak valami az útját állta.
Egy nyúlanyó! Egérke égtelen ugatásba kezdett, de a nyuszi meg sem mozdult. Csak mozgatta
érdekesen a fülét és az orrát.
- Hát Te miért nem szaladsz el előlem? -kérdezte Egérke. - Hogy kapjalak el, ha nem
szaladsz el előlem?
- Miért akarsz Te engem elkapni?- kérdezett vissza Nyúlanyó.
- Hát, nem is tudom pontosan. De én úgy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a
kutyák elől. Te nem félsz tőlem?
- Nem! Tudod, te olyan picike vagy, hogy bármilyen hangosan is ugatsz, nem ijedek
meg tőled. Úgyhogy kérlek, hagyd abba ezt a csúnya lármázást és gyere inkább velem,
megmutatom neked a kis nyuszijaimat!
Így is lett. Nyúlanyó megfogta Egérke kezét és mentek előre az alagútban. Nemsokára
megérkeztek Nyúlanyó házához. És valóban. Az egyik szobában, egy kis kosárkában ott aludt
öt pici nyuszi.
- Ugye milyen aranyos kis jószágok? - kérdezte Nyúlanyó. - Na, Egérke! Most már ismered a
hozzánk vezető utat, gyere el hozzánk nyugodtan máskor is! - mondta barátságosan
Nyúlanyó.
Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó nagyon féltette Egérkét. S, hogy nehogy
megfázzon a nagy hidegben, ráadott Egérkére egy piros szegélyes, kék kabátot. Egérkét
szúrta, szorította, csiklandozta a piros szegélyes, kék kabátka, de nem volt mit tenni, viselnie
kellett. Öregapó közelebb húzódott a kandallóhoz, hogy megmelegedjen, Egérke pedig fogta
magát, és pirosszegélyes kék kabátjában beszaladt az erdőbe. Meg sem állt egészen Nyúlanyó
házáig.
Mikor Nyúlanyó meglátta, felkiáltott:
- Ó, egek! Milyen gyönyörű korcsolya ruha!
- Csakhogy ez nem korcsolya ruha! - vakkantott mérgesen Egérke. - Hanem egy piros
szegélyes, kék kabát! Ami szúr és szorít. Kérlek, segíts levenni rólam! Odaadnám takarónak a
kisnyusziknak.
Nyúlanyó óvatosan levette Egérkéről a kabátot és betakarta vele az alvó nyuszikat. Nagyon
meghatódott Egérke kedvességén.
- Egérke! Kérlek! Gyere el hozzánk máskor is! - mondta, majd megpuszilta Egérke homlokát.
Egérke boldogan szaladt haza. Útközben ugrándozott, ugatott és csaholt.
Mikor Öregapó meglátta, megkérdezte tőle, hogy hová tűnt a piros szegélyes, kék kabátka, de
Egérke csak ugatott, ugrált boldogan. Öregapó pedig a mai napig azon gondolkodik és nem
érti, hogy hová tűnt Egérke piros szegélyes, kék kabátkája.

Bohó Misi
(magyar népmese)

Volt egy ember meg annak a fia. Amikor a fiú megnőtt, az ember elküldte szolgálni.
Akkoriban három nap tett ki egy esztendőt.
Beállt a fiú egy gazdához szolgálni. Kitöltötte az idejét, kapott érte egy tűt. Örömmel
ballagott hazafelé, előtte ment egy szénásszekér, beleszúrta. Amikor oldalra kellett fordulni,
megszólította a szekerest:
- Megálljon, bátyám, mert beleszúrtam a szénába, amit a szolgálatért kaptam!
Keresik aztán. Lehányják a szénát a szekérről, szálanként rakják vissza, nem találják.
A szekeres türelmetlen volt már:
- Ugyan, fiam, mi volt a szolgálati béred?
- Én nem tudom, minek is hívják!
- Hát ezzel a kereséssel a tűt is megtalálhattuk volna!
- Az volt, tű volt! - örült meg Bohó Misi a szónak. De azért szomorúan ment haza,
mert nem tudja az apjának megmutatni az első keresményét.
Kérdezte is az apja, hogy miért búsul. `
- Hogyne búsulnék, amikor beleszúrtam a keresményem a szénásszekérbe, nem
találtuk meg.
- Hát mi volt a keresményed?
- Nem tudom, de lehánytuk utána az összes szénát, szálanként raktuk vissza, mégse
leltünk rá. A szekeres ember azt mondta, ennyi keresgéléssel egy tűt is megtalálhattunk volna!
Mert az volt. Tű!
- Ó, te szamár - tanította az apja -, azt nem oda kellett volna szúrni, hanem a kalapod
mellé!
Bohó Misi megint elment a régi gazdához szolgálni. Kitöltötte az idejét, kapott érte
egy ekevasat. A kalapjához tűzte, nagy büszkén ballagott hazafelé.
- Mit szolgáltál, fiam? - kérdezte az apja.
- Egy ekevasat, de úgy elhúzta a nyakam, alig bírtam hazavánszorogni.
- Ó, te szamár, azt nem a kalapod mellett kellett volna hozni, hanem a válladon -
tanította Bohó Misit az apja.
Na, harmadszor is ugyanahhoz a gazdához állt el Misi szolgálni.
Mikor kitelt az ideje, kapott egy bikaborjút. Vette a vállára, örömmel ment vele, majd
megszakadt alatta.
Látta az apja, hogy cipekedik a fia.
- Ó, te szamár, azt kötélen kellett volna szépen hazavezetned!
 Ment Misi negyedszer is szolgálni. A háromnapos esztendőért kapott egy lányt.
Kötelet kötött a nyakára, vezette hazafelé, egyenest be az istállóba. Szénát tett elé, hadd
rágódjon. Ment is nagy büszkén az apjához, aki látta Misi örömét. Kérdezte:
- Mit szolgáltál, fiam?
- Egy lányt, kötélen hazavezettem, már ott szénázik az istállóban.
- Ó, te szamár, azt nem úgy kellett volna, hanem átölelni, megcsókolni, kézen fogva
vezetni a házba!
Bohó Misi újfent elment szolgálni. Mikor kitelt az ideje, kapott egy nagy bolyhos
kutyát. Átölelte, csókolgatta, karszügyön (karöltve) vezette. A kutya meg összeharapdálta az
arcát. Az apja látta, hogy össze van marcigolva a Misi képe, azt mondta:
- Ó, te szamár, azt nem karszügyön kellett volna vezetned, hanem kenyérrel
csalogatnod.
Hatodszorra elment Misi ugyanahhoz a gazdához háromnapos esztendőt szolgálni.
Kitellett neki becsülettel. Kapott egy vasvillát. Leszúrta a föld végébe, kenyérrel csalogatta.
De mivel az nem mozdult, otthagyta. Szomorúan ment haza. Kérdezi az apja:
- Mit szolgáltál, fiam?
- Szolgáltam egy vasvillát, kenyérrel csalogattam, nem jött, ott hagytam!
- Ó, te szamár, azt nem úgy kellett volna, hanem húzni magad után.
Hetedszer is elment Misi szolgálni. Kapott érte egy fatuskót. Húzta maga után, hogy a
nyelve is kilógott.
Azután a lány nem engedte már szolgálni.
Megházasodtak, elmentek egypár napra vendégeskedni a lány szüleihez. A menyecske
ráparancsolt az urára, mert nagy étkű volt, hogy ne sokat egyen.
- Vigyázz magadra anyáméknál, hogy el ne edd előlük az ételt! Ha majd megnyomom
a lábad, akkor ne egyél többet!
Ahogy odaérnek, éppen tálalják a vacsorát. De még a levest sem ették meg, volt egy
nagy macska, ráugrott Bohó Misi lábára. Misi letette a kanalat. Attól kezdve a felesége is
hiába biztatta, nem evett.
Éjszaka olyan éhes volt, nem tudott aludni. Panaszkodott a feleségének, hogy éhen
maradt.
- Hát miért nem ettél, én is biztattalak!
- Te mondtad, hogy ha a lábamat nyomod, ne egyek.
- Én nem nyomtam - mondta az asszony -, bizonyosan a macska ugrott rá. De ott a
kemence tetején a pecsenye meg a rétes, egyél!
Odaóvakodott Bohó Misi a sötétben, elkezdett falatozni. Hanem akkor fialt meg a
nagy macska. Volt neki hét kicsije, azok is fönt tanyáztak a kemence tetején. Bohó Misi
tapogatózik a sötétben, mind behajigálta a kismacskákat. Mikor visszafekszik, kérdezi a
felesége:
- Ettél-e?
- Ettem, de olyan szőrös rétest süt a te anyád, alig bírtam lenyelni.
- Talán csak nem a kismacskákat etted meg?
- Alighanem, mert némelyik nyávogott, karmolt! De olyan szomjas vagyok, majd
elveszek.
- Eredj a pincébe, a párkányon egy nagy szájú kancsó, ereszd teli.
Lemegy Bohó Misi, a kis rosta akadt kancsó helyett a kezébe, sötét volt, alig látott.
Ereszti, ereszti, sose lett teli a rosta.
Visszafekszik, kérdezi az asszony, hogy ivott-e.
- Olyan lyukas anyádék kancsójának a feneke, hogy a pince teli lett borral, de nem
bírtam inni!
 - Jaj - azt mondja az asszony -, szaladj, szórd fel hamuval, hogy anyámék észre ne
vegyék, mennyi bort szétfolyattál!
Megy Misi, egy zsák lisztet szétszórt a pincében.
Mondja a feleségének:
- De fehér hamujuk van anyádéknak.
- Talán csak nem a lisztet szórtad szét hamu helyett?
- Az nagyon meglehet, mert fehér volt, világított.
De már akkor nagyon kimehetnékje volt Bohó Misinek. Kérdi a feleségét:
- Melyik sarokban tartják anyádék a bigyót?
Magyarázta az asszony. Misi tapogatózik a sötétben, megtalál valami edényfélét, ami
nem volt más, mint a mézesfazék.
Végzi a végzendőket, visszafekszik az asszony mellé.
- Ejnye, de ragadós bigyójuk van anyádéknak.
- Te - rebbent föl ijedten az asszony -, tán csak nem a mézesfazékba cselekedtél bele?
- Az nagyon meglehet - mondta Misi -, mert éppúgy ragadt, akár a mézesfazék.
- Siess az udvarba, vágd a legvastagabb fához, nehogy anyámék reggel észrevegyék,
mit csináltál, mert leég szégyenemben a képemről a bőr!
Misi kiment, a mézesfazekat hozzávágta a menyecske öreganyjához. Mint aki jól
végezte dolgát, visszafekszik a felesége mellé.
- Te, milyen jajgatós fájuk van a te anyádéknak!
- Talán csak nem öreganyámhoz vágtad a mézesfazekat?
- Az, hallod, nagyon meglehet, mert rettentő jajveszékelt.
Akkor a feleségének nagyon kitellett a vendégeskedésből. Szedelőzködött, biztatta az
urát, hogy menjenek el még a sötéttel, mert reggel, ha meglátják az anyjáék, hogy mennyi kárt
tettek, kitör a gyalázat.
Összekapták magukat, siettek. Már kiértek a faluból, amikor az asszony kérdezi Misit:
- Becsuktad az ajtót?
- Nem én!
- Eredj vissza, csukd be!
Misi visszament, hátára vette az ajtót, hozta az asszony után. Elérnek egy erdőszélre,
rájuk világosodott. Hogy a lány szülei meg ne találják őket, ha keresnék, fölmásztak egy fára.
Az ajtót is fölhúzták. Alig telepszenek meg, rablásból jött tizenkét zsivány. A fa alatt
osztozkodtak a pénzen.
Misi fészkelődött egy ágon, annyira érdekelte a rablók civódása, hogy egyszer csak
lezuhant az ajtó. Mind a tizenkét haramiát agyonütötte. A sok pénz Bohó Misiéké most.
 Andersen: A császár új ruhája

Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte
a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban
pompázhasson.
Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart
az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden
órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: „Most éppen az ország dolgairól
tanácskozik" - erről a császárról mást se mondtak: „Most éppen öltözködik."
Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földről a sok takács, szabó,
szövőasszony.
Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy
takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak
hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik
méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme.
„Ez volna még csak a nagyszerű ruha! - gondolta a császár. - Felölteném, s egyszeribe
megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a
föld. Megszövetem azt a kelmét!"
És kiszámoltatott a kincstárából száz csengő aranyat a csalóknak, megparancsolva
nekik, hogy nyomban lássanak munkához.
Azok föl is állítottak két szövőszéket, s úgy tettek, mintha dolgoznának, de persze csak
a levegőt szövögették. Odahordatták a legfinomabb selymeket, aranyfonalakat, de mindent a
zsebükbe gyömöszöltek, és buzgón dolgoztak az üres szövőszéken, szőtték a levegőt sokszor
késő éjszakáig.
- Megnézem, mennyire haladtak a munkával - mondta egy napon a császár. Bizony
egy kicsit furcsán érezte magát, mert eszébe jutott a kelme bűvös tulajdonsága; neki magának
ugyan nem kellett tartania attól, hogy a kelme tisztségére méltatlannak vagy ostobának
mutatja, de azért jobbnak látta, ha előbb odaküld valakit megnézni, miféle is az a kelme.
A városban, persze, mindenki hallott már a kelme bűvös tulajdonságáról, s előre
várták, hogy megtudják: nem haszontalan vagy ostoba ember-e a szomszédjuk.
- Előbb az én derék, öreg miniszteremet küldöm be a takácsokhoz - határozta el a
császár. - Meglátja ő mindjárt, milyen az a kelme, mert nagy eszű ember, és méltó a
tisztségére.
Bement hát a derék, öreg miniszter a takácsok szobájába; ott ült a két csaló az üres
szövőszék előtt, és buzgón szőtte a semmit.
 - Uramisten - rémült meg a miniszter, amikor belépett -, én bizony semmit sem látok! -
És meresztette a szemét, meg is dörzsölte, de hiába. Hanem persze nem árulta el magát.
A két csaló nyájasan közelebb tessékelte, s azt tudakolta, hogy tetszik a bűvös kelme:
szép-e a színe, finom-e a mintája. A szegény öreg miniszter csak bámulta a szövőszéket; de
bizony nem látott semmit.
Nem hát, hiszen a levegőt senki se láthatja!
„Istenem, istenem - töprengett magában a szegény miniszter -, hát csakugyan buta
volnék, mint a föld? Ezt bizony nem tudtam, de ne tudja meg más se! És hogy méltatlan
volnék a tisztségemre? Nem, nem árulom el, hogy semmit se látok!"
- No, hogy tetszik? - kérdezte az egyik csaló, miközben fürgén járt a keze.
- Nagyon szép Csodálatosan finom! - felelte az öreg miniszter, s még a pápaszemét is
az orrára biggyesztette. - Gyönyörű a mintája, páratlanul szép a színe. Majd megmondom a
felséges császárnak, hogy nekem nagyon tetszik.
- Nagy örömet szerez vele - mondták a takácsok, aztán apróra elmagyarázták a szövés
mintáját és a színeit. Az öreg miniszter hegyezte a fülét, hogy szóról szóra elmondhassa a
császárnak. El is mondta.
A csalók most még több pénzt, selymet és aranyat kértek, azt mondták, szükségük van
rá a munkához. Megint zsebre gyömöszöltek mindent s szőtték tovább a semmit.
Hamarosan egy másik rangos udvari embert küldött a császár a takácsokhoz, a
főhopmestert: nézze meg, mennyire haladtak a munkával, mikor készül el a kelme. Ez a
rangos úr is úgy járt, mint a miniszter: nézett, meresztette a szemét, de mert ahol semmi sincs,
ott semmit se látni, hát ő se látott egyebet az üres szövőszéknél.
- Ugye, gyönyörű ez a kelme? - kérdezték a csalók, s neki is elmagyarázták a mintát,
ami ott se volt.
„Buta nem vagyok! - mondta magában a főhopmester. - Akkor hát méltatlan vagyok a
tisztségemre. Bizony különös, de ezt nem kell megtudnia senkinek." Magasztalta hát a kelmét,
amit nem látott, nem győzte dicsérni szép színeit, pompás mintáját.
- Valóban gyönyörű! - jelentette a császárnak.
A városban másról se beszél a nép, mint a csodálatos kelméről.
Végre a császár is rászánta magát, hogy megnézze, még szövés közben. Válogatott
kíséretével - köztük volt a derék miniszter meg a főhopmester is - benyitott a furfangos
takácsokhoz, akik serény kézzel szőtték a levegőt az üres szövőszéken.
- Ugye, gyönyörű, felséges uram? - kérdezte a két rangos udvari ember, aki előzőleg
már járt ott. - Látja felséged a páratlan mintáját, a csodálatos színeit? - S az üres szövőszékre
mutattak, mert azt hitték, a többiek látják a kelmét.
„Micsoda?! - gondolta ijedten a császár. - Hiszen ez szörnyűség! Buta volnék, mint a
föld? Vagy méltatlan a császári trónra? Rettenetes dolog!" De fennhangon azt mondta:
- Szép, csakugyan szép. Megnyerte felséges tetszésemet. - Elégedetten bólintott, és
meresztette szemét az üres szövőszékre, nehogy megtudják, hogy semmit se lát. Fényes
kísérete ugyanúgy tett: nézték a szövőszéket, mintha láttak volna rajta valamit, s nagy buzgón
bólogattak:
- Gyönyörű, gyönyörű! - És azt tanácsolták a császárnak, hogy a küszöbön álló fényes
ünnepi körmenetre vegye föl először a csodálatos ruhát. - Remek, pompás, csodálatos! - járta
körbe; mindenki szívből örült, és a császár nyomban kinevezte a két csalót „császári udvari
főtakácsnak", s lovagrendet tűzött a gomblyukukba.
A körmenet előtti napon hajnalig virrasztott a két takács; nagy sereg gyertyát
gyújtottak, hadd lássa odalenn a nép, milyen nagyon iparkodnak a császár új ruhájával. Aztán
úgy tettek, mintha leemelnék a kelmét a szövőszékről, nagy ollókkal szabdalták, teregették a
semmit, varrótűket villogtattak a levegőben, s jelentették:
- Elkészült a felséges császár új ruhája
 A császár maga ment a takácsokhoz fényes kísérettel; a két csaló magasra emelte a
karját, mintha tartana valamit, s buzgón sürgött-forgott:
- Tessék a nadrág! Tessék a kabát! Tessék a palást. Könnyű, mint a pókháló, aki viseli,
úgy érzi, mintha semmi sem volna rajta, de hát éppen az a nagyszerű.
- Bizony, az a nagyszerű - bólintottak rá a rangos urak, de nem láttak semmit, mert a
levegőt senki se láthatja.
- Kérjük felségedet, kegyeskedjék levetni a felsőruháit, hadd adjuk fel az újat itt a
tükör előtt! - serénykedtek a takácsok.
A császár levetette a ruháját, s a csalók úgy tettek, mintha az új ruha darabjait sorra
ráadnák; megfogták a derekát, köréjé csavartak valamit - ez lett volna az uszály.
A császár irgett-forgott a tükör előtt.
- Ó, milyen jól illik, felség! Mintha ráöntötték volna! - lelkendezett a császár kísérete.
- Páratlan a mintája, pompásak a színei! Sose láttunk hozzá foghatót!
- Odakinn már várnak a szolgák a selyemmennyezettel, amit majd felséged fölé
tartanak a körmeneten - jelentette a császárnak a fő-főudvarmester.
- Megyek, már készen vagyok! - mondta a császár. - Ugye, jól festek? - Megint odaállt
a tükör elé, s úgy tett, mintha, apróra szemügyre venné az új ruhát.
A kamarás urak, akiknek az volt a tisztségük, hogy a császár uszályát vigyék,
lehajoltak, mintha fölemelnék az uszályt, sürögtek-forogtak, úgy tettek; mintha vinnének
valamit, mert persze ők se merték elárulni, hogy semmit se látnak.
Elindult hát a császár a körmenettel, méltóságosan lépkedett a selyemmennyezet alatt.
A nép pedig mind az utcán meg az ablakokban tolongott, és azt kiáltotta - Milyen
gyönyörű a császár új ruhája! Milyen gazdag az uszálya, s milyen jól illik neki! - Senki se
merte megvallani, hogy nem lát semmit, hiszen akkor a többiek tisztességére méltatlannak
vagy földbutának tartanák. A császárnak még egy ruháját se csodálták meg ennyire.
- De hiszen nincs is rajta semmi! - szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek.
- Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? - súgta az apja a többiek fülébe, amit a
gyermek mondott.
- Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja, hogy nincsen rajta semmi!
- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon
megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta „Most már
tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!"
És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még
buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát - a levegőt.
 Ilók és Mihók
(magyar népmese)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy özvegyasszony s egy Mihók
nevű boldogtalan fia. Egyszer azt mondja Mihók az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, édes Mihókom?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg!
Mihók elmegy az Ilókék házához, és ott egy tűt kapott ajándékba. Jövet megunta a
kezében tartani, és amint egy szénásszekeret ér, beszúrja a szénába. Megérkezik a
szénásszekér, s Mihók váltig keresi a lehányt szénában a tűt, de nem lelte meg. Elment haza,
az anyjához.
- Hol voltál, édes Mihókom?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy tűt.
- Hadd lássam!
- Egy szekér szénába szúrtam, és nem lelem sehol benne.
- Jaj, fiam, nem jól tettél; a csákódba kellett volna szúrni.
- Másszor úgy teszek.
Megint azt mondja az anyjának:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy lánynézni, és kap ajándékba egy ekevasat. Hazamenet beléteszi a
csákójába, de az nem akart megállni: hol jobbra, hol balra húzta le a csákót, a fejét is
összeverte. Utoljára megrestellte Mihók, s elhajította a sárba. Hazamegy üres kézzel.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
 - Egy ekevasat.
- Hadd lássam.
- A csákómba szúrtam, de nem akart megállani, s elhajítottam.
- Jaj, fiam, nem jól tettél, a válladra kellett volna vetned, s úgy hoznod haza.
- Másszor úgy teszek.
Megint elkezdi Mihók:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók a lányos házhoz, kap ajándékba egy kis kutyát. Hazamenet a vállára
veti, és úgy viszi haza. A kis kutyának sehogy sem tetszett az a hely, minél jobban nyomta
oda, annál jobban fickándozott, utoljára mardosni kezdte a vállát. Mihóknak fájt, és eldobta.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem semmit, adtak.
- Mit adtak?
- Egy kis kutyát.
- Hadd lássam.
- A vállamra vetettem, de marta, s eleresztettem.
- Jaj, fiam, nem jól tettél. Egy darab madzagra kellett volna kötnöd, magad után
húznod, s szólítgatnod: Kucó! Kucó!
- Másszor úgy teszek.
Aztán megint elkezdi:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Elmegy Mihók Ilókhoz, és kap ajándékba egy fél szalonnát. Jó erős madzagot köt reá,
maga után vonszolva ballag hazafelé, és minduntalan szólítgatja: Kucó! Kucó! A kutyák nem
kérették sokáig magukat, az egész faluból reágyűltek a szalonnára, s amíg Mihók hazaért,
mind megették, csak az álla csontját hagyták meg, amelyikre a madzag volt kötve.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem; adtak egy nagy darab szalonnát, ezt ni!
- Hisz ez csak az álla csontja.
- Madzagra kötöttem, magam után húztam, talán megették a kutyák.
- Jaj, fiam, nem jól tettél; a hátadra kellett volna venned, hazahoznod s a házba
felakasztanod a füstre.
- Másszor úgy teszek.
Aztán kezdi újra:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók ismét maga ment a lányos házhoz, és kapott egy borjút. Kötelet hurkolt a
nyakára, hátára vette, s akármennyit feszengett, kapálózott és rugdosta, hazavitte nagy
nehezen. Otthon felvonszolta a padlásra s felakasztotta a kakasülőre.
 - Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak egy borjút.
- Hol van, nem látom.
- Hazahoztam a hátamon, s felakasztottam a füstre.
- Jaj, édes fiam, nem jól tettél. Gyengén kellett volna körülkeríteni a nyakát egy
kötéllel, szépen hazavezetni, a pajtában a jászol elébe kötni s szénát vetni eleibe.
- Másszor így teszek.
Aztán megint elkezdi:
- Édes anyókám, házasodhatnám.
- Kit vennél el, fiam?
- Ilókot, édes anyókám.
- Eredj, fiam, kéresd meg.
Mihók elmegy, és odaadják neki a lányt. Mihók kötelet vet Ilók nyakába, vezeti
hazafelé, szólítgatja: 'Ne, bocikám, ne! ne!' Hazaérve beköti a pajtába, szénát vet eleibe, aztán
bereteszeli az ajtót, s bemegy a házba.
- Hol voltál, fiam?
- Ilóknál, édes anyókám.
- Mit vittél neki?
- Nem vittem, adtak.
- Mit adtak?
- Ilókot.
- Hát hol van?
- Bekötöttem a pajtába.
- Jaj, fiam, nem jól tettél. Eredj hamar, cirógasd meg, vess szép szemeket rája, s hozd
be a házba.
Mihók el is ment mindjárt, a háznál valamennyi aprómarhának kivájta a szemét, a
pajtába ment, megcirókálta Ilókot, és ráhányta a szemeket. Ilók szegény azt gondolta, hogy
Mihók csúfolódik vele, megsokallta a tréfát, s elszaladt haza.
Azalatt a násznép összegyűlt a lakodalomra, elment a vőlegénnyel a menyasszony
után, megengesztelte, s elvitte haza Mihókékhoz. Mikor vége lett a vendégeskedésnek,
felvitték Mihókot és Ilókot a pajta padlására, és lefektették a szénába. Ilóknak nem volt
kedvére ez a nyoszolya, azon járt az esze, hogy elillanhasson, s valami szín alatt lekéredzett
egy kis időre. Mihók nem hitt neki, s egy hosszú zsinórt kötött a nagy lábujjára, úgy
bocsátotta le. Ilók pedig, mihelyt künn volt az udvaron leoldta a zsinórt, egy kecske lábára
kötötte, s maga elillant haza. Mihók csak várta, várta. Kiszaladt utána, s hogy nem jött,
rángatni kezdte a zsinórt. A kecske a rángatásra mekegett. Mihók anyja meg a lármára
kinézett, aztán felment a pajta padlására, hogy lássa, mi baj.
- Hol van Ilók, fiam?
- Odale, megkecskésedett, édes anyókám.
- Hogy kecskésedett volna?
- Zsinórt kötöttem a lábára, s most húzom fel, de nem felel, csak mekeg.
Az anyja, a zsinórt tapogatva, megkapja a kecskét, s észreveszi, hány hét a világ.
Megint felkölti a vendégeket, elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy bajjal, s még
egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
 Versek

Weöres Sándor : Legyen álmod…

Takaród hadd igazítsam,
puha párnád kisimítsam,
legyen álmod kerek erdő,
madaras rét, bokor-ernyő.

Ellen Niit: Kicsi lett a ruha

Kicsi lett a ruha,

visszament ruhaországba.
Elvásott a cipő,
visszament cipőországba.
Elszaladt a sapka,
visszament sapkaországba.
Szűk lett a kismellény,
visszament mellényországba.
Kurta lett a szoknya,
visszament mellényországba.
Ócska lett a kabát,
visszament kabátországba.
Csak a kisgyerek nő,
napról napra nő, nő,
nagy gyerek lesz belőle,
ő nem fordul vissza,
topog folyton előre,
lépked mindig előre,
előre és előre.
Petőfi Sándor: Arany Lacinak

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.

Volt egy ember, nagybajúszos.

Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
 Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Kassák Lajos: Mese a rongybabáról

Van nekem egy nagy babám,

rongyból varrta a mamám.
Két gyöngy szeme merengő,
fején pettyes keszkenő.
Szája arany fonalból,
velem eszik egy tálból.
Ő az őrző angyalom,
röpül, röpül is, ha akarom.
Ilyet te még nem láttál,
csodább minden csodánál.
Ha kíváncsi vagy nagyon,
benézhetsz az ablakon.

Weöres Sándor: A medve töprengése

Jön a tavasz, megy a tél,

barna medve üldögél,
kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom, óriás!
Ha kibujok, vacogok,
ha bebujok, hortyogok;
ha kibujok, jót eszem,
ha bebujok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés, de nehéz.

Hónapsoroló
(magyar népköltés)

Január elöl jár,

A nyomán február.
Március szántóvető,
Április nevettető.
Május szépen zöldellő,
Június nevelő,
Július érlelő,
Augusztus csépelő,
Szeptember gyümölcshozó,
Október borozó,
November télelő,
December pihenő.

A süni álma

Sün Samu, a kis tekergő

avarágyban mély álmot sző.
Ha zord a tél, ő nem bánja,
tudja, meleg vacka várja.

Álmában már tavaszodik,

Erdő-mező illatozik.
Várnak rá a jó barátok:
rókafiak, nyúlleányok.

Együtt aztán útra kelnek,

megmásszák az üveghegyet.
Felülnek egy nagy felhőre,
onnan néznek az erdőre.

Meglesik az alvó medvét,

a szép tavasz messze van még.
 Hazajutnak szellőszárnyon,
erről szólt a süniálom.

Létay Lajos: Dalocska

Kender kórón
kismadár.

Tengelic? Tengelic?
Forgolódik,
sírdogál.

Kedve nincs? Kedve nincs?

Kendermagja
elfogyott.

Mit tehet? Mit tehet?

Kér, hogy vidd a
csúf fagyot,
Kikelet! Kikelet!

Szepesi Attila: A bohóc

Vidám legény a bohóc,

piros haja csupa kóc,
idelép, odalép,
a zubbonya búzakék.

Lengő inge pepita,

lobog rajta pántlika.
Viháncol, nótázik,
karikákkal mókázik.

Csupa fintor, csupa folt,

csupa masli, csupa gomb,
csupa csengő, csupa szín,
csupa csuda karmazsin.

Uzonyi Pál: Vége már

Ne legénykedj Február,
Országodnak vége már!
Hiába jössz fagyos széllel,
szövetkezve havas Téllel…
Tavasz herceg hada vár,
hidd el: legénykedned kár.
 Tordon Ákos: Libasorban

Sír a nád, a sárga nád,

jégkabátban a világ.
Nézd, a libák libasorban,
libasorban, libatollban
keresik a nyarat; hol van?
Libapapucs, libaláb
a nap sütne legalább.
De mert nem süt, gi-gá-gá,
mind elmennek világgá.

Enyedi György: A görbe orrú törpe

Volt egyszer egy törpe,

orra nem volt görbe.
De a csacsi törpe,
azt hitte, hogy görbe.

Székre állt a törpe,

bámult a tükörbe,
s látta ám a törpe,
orra nem is görbe!

Hej, örült a törpe,

táncolt, forgott körbe,
lepottyant a földre,
s egy cseppet sem görbe
orrát, jajj! betörte.

S azóta a törpe
Orra bizony görbe…

Drégely László: Farsangi bál

A zenészek
Muzsikálnak,
Fürge lábak
Táncot járnak,
Járja Sára,
Meg a párja,
Víg a kedvük
Itt a bálba'
Táncol a bohóc,
 Huszár, medve,
Sanyi manó
Mek-mek kecske,
Mazsola is
Vígan járja,
Böbe baba
Lett a párja,
Sürög-forog
A sok népség,
Reggelig tart
A vendégség.

Mentovics Éva: Nagyanyó fánkja

Fánkot fal a Ferike, finom,

édes fánkot. Nagyanyó a
kályhába rakja a forgácsot.

Felizzik a kis forgács, fel-fel

csap a lángja. Legyen résen
nagyanyó, el ne égjen a fánkja!

Fazék alját nyaldossák a fürge

kis lángok. Fedő alatt pirulnak
a farsangi fánkok.

Csúfolódók:

Nincs szebb virág, mint a lány,

Kinéz a ház ablakán.
Csókot int a legénynek,teljen kedve szegénynek.

Mit ér az a pörge kalap,

Ha a legény csak egy falat.
Mit ér az a ráncos szoknya,
Ha a kislány tipe-topa
 Alakoskodó, lakodalmas játék

Farsang napja ma vagyon,

Tyúkot üssenek agyon.
Bor legyen az asztalon,
Hogy a vendég ihasson.

De vidám a bababál
Egy-két baba be-beáll.
Unalmas a bababál,
Egy-két baba ki-kiáll.

Jó estét kívánok,
Megjöttek a kis segesdi betyárok.

Kettétörött a fakard,
a fejedet megvakard.

Míg a fejed vakarod,

mocorog a sisakod.

Letye-petye falóca,
Vén banya ült a polcra.
Köszörüli a nyelvét,
Fájós lábú keservét.

Nincs szebb virág, mint a lány,

Kinéz a ház ablakán.
Csókot hint a legénynek,
Teljen kedve szegénynek.

Lányok, tejfölös a szátok!

Fiúk, lyukas a csizmátok!

Mit ér az a pörge kalap,
Ha a legény csak egy falat!

Mit ér az a ráncos szoknya,

Ha a kislány tipe-topa!

Ha kicsi is a legény,
Mégis lehet vőlegény!

Nini a Ferike,
Cilinder a fejibe.
Ha az anyja meglátja,
Futhat majd a világba.

Árpacipó, zabkenyér,
Takaros a vőlegény.

Egy szem búza, két szem rozs,

A menyasszony takaros!

Elhervadtak a mezei virágok,

Férjhez mentek előlem a leányok.

De fancsali ez a néni,
Fél szemmel az eget nézi.
Másikkal a lobonc hajam,
Kutyául is érzem magam.

Akinek nincs semmi dolga,

Jöjjön velünk a lagziba.
Hozzanak kést, kanalat,
Hogy éhen ne haljanak!

Én hozom a borocskát,
Igyunk hát egy kortyocskát!

Ihaj, csuhaj, lakodalom,

Magam is megházasodom!

Járja, járja a koma,

Hadd lebegjen a haja!

Ez a lábam, ez, ez, ez,

Jobban járja, mint emez!

Édes lábam jól vigyázz,

A táncomba ne hibázz!

Levendula ágastul,
Ugorj egyet párostul!
Ide babám egy kis táncra,
Rázkódjék a csizmám szára!
Járj figurát, olyan cifrát,
Hogy a patkód vessen szikrát!

Felhasznált irodalom

1. Helyi Nevelési Program

2. Forrai Katalin: Ének az óvodában, Editio Musica Budapest 1993.
3. Kis Éva: „Ünnep készül, boldog ünnep…”
4. Granasztói Szilvia – T. Aszódi Éva: Ünnepsoroló, Móra Ferenc Könyvkiadó 1979.
5. Sinai Miklós utcai Óvoda Nevelőtestülete: Napról napra a mi kalendáriumunk,
Pedellus Bt. Debrecen
6. Saját gyűjtések