ROBERT TINE

VÍRUS
Kérjük, őrizze meg nyugalmát!
 SIGNET

Eredeti cím: OUTBREAK

Készült a Penguin Group 1995-es kiadása alapján
Copyright © Warner Bros., 1995
All rights reserved!

Fordította: Tóth Tamás

ISBN 963 8370 09 2

INTERCOM
Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Kft.
Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója
Sorozatszerkesztő: Mentes Endre
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6149.66-14-2
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 A legnagyobb fenyegetést a Földet uraló
emberiség számára a vírusok jelentik.
Dr. Joshua Lederberg
Nobel-díjas biokémikus

Prológus
Motaba-völgy
Kongó-Kinshasa, 1967

Az öt katonának csupán egyetlen közös vonása volt: a bénító rettegés. Szánalmas állapotban,
remegve kuporogtak a keskeny lövészárokban, és a dzsungel sűrűjét átszakító gránátok fültépő
sivítását hallgatták – majd a robbanást, melyet a feltépett föld nedves, agyagos zápora követett.
Kettő néger volt, kettő fehér, egy pedig ázsiai; mindannyian zsoldosok, valamelyik hadseregben
vagy épp nyomornegyedben toborzott, dollárért vásárolt katonák. Csupa olyan ember, aki kész arra,
hogy pénzért kockára tegye az életét.
Ha megkérdezték volna tőlük, milyen ügyért és ki ellen küzdenek, egyikük sem tudott volna
válaszolni. Csak azt tudták, hogy ők öten pillanatnyilag ugyanazon az oldalon harcolnak egy néha
lecsillapodó, néha fellángoló, de véget sosem érő háborúban, valahol a gyarmati sorból felszabadult
Afrika szívében.
Közvetett vagy távháború – így hívták az ehhez hasonló csetepatékat, hiszen a harcoló feleket a
nagyhatalmak folyamatosan támogatták. Kelet és Nyugat marcangolta itt egymást, mindegyik a
maga ideológiája nevében, de harcuk semmi másra nem volt jó, mint hogy nyomorúságot és a
szenvedést hozzon a Földnek erre a varázslatos tájára.
Pillanatnyilag azonban a politikai doktrínák és a globális hegemónia kérdése háttérbe szorultak,
és nem több, csak a puszta túlélés volt a cél. A lövészárok, amelyben az öt katona hasalt, egy
rögtönzött tábor határát jelezte, mely rongyos sátraival és szakadt homokzsákokból összetákolt
géppuskafészkeivel a Motaba folyó alacsony partján terült el. A katonák őrségben voltak, amikor
egy hatodik társuk lemerészkedett a folyópartra, hogy vizet szerezzen a tábori kórház számára, és
magára vonta az ellenség tüzet.
A "kórház" szó egyébként meglehetősen alkalmatlan a táborbeli létesítmény leírására, hiszen ez
a fogalom bizonyos fokú rendet és tisztaságot feltételez. A csapat egészségügyi felszerelése még
hiányosabb és elnyűttebb volt, mint egyéb készleteik. Amit "kórház"-nak neveztek, nem volt más,
mint egy nyitott oldalú, deszkapadlós, vászontetős kalyiba, melyet telezsúfoltak tábori ágyakkal.
Raswani, a csapat egyetlen orvosa és a néhány felcser gondosan igyekeztek beosztani szűkös
gyógy- és kötszerkészletüket, hogy legalább minimális ellátásban részesíthessék a betegeket. Az
elmúlt hetek viszonylag "békésen" teltek, így kevés sebesültet kellett ápolniuk. Ennek ellenére a
sátor zsúfolásig tele volt; a katonákat az utóbbi időben valamiféle fertőző betegség támadta meg,
egy titokzatos kór, amellyel szemben Dr. Raswani tehetetlen volt.
Az orvos kicsavart egy vizes törölközőt, és egy belga katona forró homlokára helyezte. A
zsoldost, aki két napja még erőtől duzzadó, kemény csontú, nagydarab ember volt, most élő
halottnak is csak jóindulattal lehetett nevezni. Izmaiból semmi sem maradt, minden ízülete égett a
fájdalomtól, testét rázta a láz. Kivörösödött szeme tágra nyílt a kíntól, eltorzult arcán, mintha
záporeső verné, patakokban folyt a sós, forró verejték.
– J'ai mal – motyogta. – Donnez moi quelque chose... De la morphine vous devez avoir quelque
chose. De la morphine...
Raswani természetétől fogva lágy szívű és könyörületes ember volt, de nem tehette meg, hogy a
kincset érő fájdalomcsillapítót a belgára pazarolja. Ennek az embernek már vége.
– Aidez moi...
 A zsoldos megpróbált felkönyökölni izzadságtól csatakos ágyában, de visszahanyatlott. A
csekély megerőltetés maradék erejét is felemésztette. Raswani a beteg vacogó fogai közé dugott egy
hőmérőt, és az órájára pillantott.
Az orvos születésétől fogva Afrikában élt; mindent tudott a buja vadonban leselkedő, szörnyű
trópusi betegségekről, a dengue-lázról, a maláriáról, a schistosomiasisról, a framboesiáról meg a
többiről – és majdnem mindet kezelni is tudta. Megfelelő felszerelés és elegendő gyógyszer
birtokában sikerrel szállt szembe szinte minden betegséggel, amit Afrika szabadított az
emberiségre. De ez a kór nem olyan volt, mint a többi. Raswani érezte, milyen fenyegetést jelent, és
megrémült tőle.
Kivette a lázmérőt a belga szájából, és igyekezett leolvasni az értéket. A fokbeosztás apró
vonalkái táncoltak a szeme előtt. Már nem is emlékezett, mikor aludt utoljára.
– Még mindig 41 fok fölött van – dörmögte magában. – Miért nem tudjuk levinni a lázát?
Két süvítés és robbanás között most némileg hosszabb idő telt el, és ezalatt Raswani arra a
hangra lett figyelmes, amelyre már hetek óta epekedve várt: a fák koronája felől alacsonyan lebegő
helikopter rotorjainak dübörgése hallatszott. Az orvos kisietett a sátorból, hogy fogadja az
érkezőket. Végre egy reménysugár: talán meghozták a várva várt gyógyszert, vagy, ami még szebb
lenne, evakuálják őket.
De a remény azonnal szertefoszlott, amint meglátta a vörös porfelhő közepette leereszkedő
helikoptert. A gép nem egy nagy Westland HC-MK4-es szállítóhelikopter volt, hanem egy kisebb
Bell 47-es. A csúszótalpak még szinte földet sem értek, mikor a gép ajtaja kinyílott, és két,
khakiszínű vegyvédelmi ruhába öltözött alak ugrott ki a sárba. Mindkettőjük arcát vastag, zöld
plexiüveg maszk takarta, ruhájukon sem rangjukra, sem nemzetiségükre utaló jelzés nem volt.
Raswani ennek ellenére azonnal látta, melyikük a vezető. A beosztott katona fekete orvosi táskát
tartott a kezében.
– Hoztak gyógyszereket? – kérdezte Raswani.
– Hamarosan küldünk – felelte a magasabb rangú katona. Hangját eltorzította a sisak, de
kiejtésén így is hallatszott, hogy amerikai.
– Nagyon kérem – csóválta a fejét Raswani. – Sürgősen szükségünk van a segítségre.
A kórházsátor felé vezette a jövevényeket.
– Tegnap harmincan haltak meg – folytatta. – Tegnapelőtt tizennyolcan. Ha így megy tovább,
mind egy szálig elpusztulunk. Ez a betegség több embert visz el, mint az ellenség golyói. Rengeteg
vérplazmára, penicillinre és morfiumra van szükségünk.
Raswani nyomában a két idegennel végigsétált az ágysorok közti szűk folyosón. A látogatók
egy-egy pillantást vetettek minden betegre, majd a magasabb rangú megállt egy amerikai zsoldos
mellett. A katona vadul remegett a gyötrően magas láztól, és esedezve pillantott a két jövevényre.
– Vigyenek haza... – zihálta. – Vigyenek el ebből a pokolból. Otthon vár a barátnőm, kérem,
vigyenek magukkal...
Kinyújtotta a kezét, és igyekezett megragadni a mellette álló tiszt védőruháját, de az irtózva
húzódott hátra az érintés elől.
– Hazavisszük, katona, ne féljen – felelte a jövevény. – De először vért veszünk magától.
Azzal társa felé biccentett, aki fecskendőt vett elő a fekete táskából, és a beteghez lépett.
Fertőtlenített egy foltot a katona combján, majd mélyen az izomba döfte a hosszú tűt, és teleszívta a
fecskendőt vérrel. A mintát alumíniumhengerbe helyezte, melyet azután gondosan lezárt.
– Meg fogok halni, ugye? – kérdezte a katona. Rekedt hangjában reménytelenség csendült. –
Mondják meg a barátnőmnek, hogy imádom. Susan Tellernek hívják...
A magasabb rangú látogató bólintott.
– Maga fogja megmondani neki, fiam, erre a szavamat adom.
Természetes könnyedséggel hazudott, tudta, hogy nem lesz, aki számon kérje az ígéretet. A
katona ebben az ágyban fog meghalni, és a tetemére soha nem találnak rá.
– Eleget láttam – fordult Raswanihoz.
– Mutatnék még valamit – mondta az orvos, miközben elindult kifelé a kórházsátorból. – Ezt
még érdemes megnézniük.
 A kalyiba mögött farakás módjára egymásra hányva több tucat hulla hevert. Minden holttestet
lepedőbe csavartak, de a szennyes anyagon nagy foltokban átütött a vér.
– Azok, akiket láttak, a betegség korai stádiumában vannak – magyarázta Raswani. Holnap
estére így fognak kinézni.
Felfedte az egyik halott arcát. A két jövevény összerezzent a látványtól.
– Uramisten – suttogta az alacsonyabb rangú.
– Sebesülteket el tudunk látni – rázta a fejét Raswani. – De ez a különös kór... Orvosokra és
ápolókra van szükségünk, meg ilyen ruhákra, mint ami önöket védi. A ragály rendkívül gyorsan
terjed.
A parancsnok bólintott, és elindult a helikopter felé, amely járó motorral várta őket.
– A repülőgépek este jönnek, és hoznak mindent, amire szükségük van.

Dr. Raswani még a sötétség beállta előtt meghallotta a közeledő gép hangját.
– Jönnek – mondta, és megkönnyebbülten elmosolyodott. – Hála Istennek.
A katonák is észrevették, hogy valami közeledik, így mire Raswani kilépett a kórházsátorból, az
örvendező csapat már körülállta a rögtönzött leszállópályát. A vadonban töltött hosszú hetek, a sok
nélkülözés és szenvedés után a repülők a megváltás örömét hozták, érkezésük azt bizonyította, hogy
nem hagyják őket sorsukra ezen az istenverte helyen.
Nyugati irányból, a lenyugvó nap vörös sugaraiból egy magányos C-47-es körvonalai
bontakoztak ki. Úgy tűnt, senki nem vette észre, hogy a gép túl magasan és túl gyorsan közeledik,
semmint hogy le tudna szállni a táborban.
Még nem volt túl sötét, így Raswani és a katonák látták, amint a repülő hasán kinyílik a
bombakamra ajtaja, és a nyíláson hordó alakú tárgy gurul ki. Egy másodperccel később kinyílt az
ejtőernyő, lefékezte a hordó zuhanását, s az lassan ereszkedett a föld felé. A katonák tapsoltak,
kurjongattak, és sokan közülük futni kezdek arrafelé, ahol a küldemény földet érésére számítottak.
Raswani csak az utolsó pillanatban döbbent rá az igazságra. A hordó alakú tárgy nem a várva
várt utánpótlást rejtette, hanem bomba volt. Az orvos kinyitotta a száját, de üvölteni már nem
maradt ideje. A detonáció nyomán kibontakozó, mindent elnyelő tűzgolyó, úgy tűnt, még a levegőt
is lángra lobbantja. A lőszer és az üzemanyagtartályok felrobbantak, és saját lángjukkal vették ki
részüket a tűzvészből. Tárgyak és élőlények maradványai – vászondarabok, széttépett zsákok,
húscafatok és csontszilánkok repültek a magasba, hogy aztán iszonyú záporként visszahulljanak az
égő dzsungelbe, ahol a lángoló tollú madarak és megcsonkított vadállatok panaszos hangja
keveredett a haldokló emberek ordításával.
Minden katona meghalt; elszenesedett holttestüket senki nem kutatja fel, senki nem temeti el –
hiszen ez a jelentéktelen mészárlás és az egész aljas kis háború csak egy a sok közül. Egyetlen
túlélő mégis akadt. Az ő ősei több ezer generáció óta éltek a dzsungelben, és sokkal jobban
megtanulták a menekülés fortélyait, mint az ember. A kicsi, fekete-fehér bundájú colobusmajom
gyorsabb volt a mérges gázfelhőnél és a tűzlavinánál; rémülete és ösztönei a dzsungel sűrűje felé
űzték, oda, ahol az ember és könyörtelen fegyverei már nem érhették el.
 Első fejezet
Frederick, Maryland állam
1995. augusztus 19.

Az Egyesült Államok Hadserege Fertőzőbetegség-kutató Intézetének – röviden USAMRIID –

maximálisan biztosított, kiterjedt épületkomplexuma Maryland egyik félreeső vidékén állt. A
kutatóközpontot zömök, ablaktalan betonkockák alkották. Az építők láthatóan semleges hatásra
törekedtek, a telep látványában mégis volt valami félelmetes – mintha maguk az épületek akarnák
óvni az arrajárót a sok borzalomtól, melyet falaik rejtenek.
A kutatóközpontban a legszigorúbb biztonsági előírások voltak érvényben. A füves udvart és
ápolt kerteket magas vasbeton fal vette körül, melyet úgy terveztek, hogy se áttörni, se
felrobbantani ne lehessen, a kapukat pedig állig felfegyverzett katonai rendeszek őrizték. Az
objektum védelmére beosztott katonákat elöljáróik szemében látszólag a vak kötelességtudat és a
humorérzék teljes hiánya tette alkalmassá erre a feladatra. Ha Billy Ford tábornok, a USAMRIID
parancsnoka egyszer otthon felejtette volna a belépésre jogosító kártyáját, még őt is feltartóztatták,
és udvarias, de határozott hangon visszaküldték volna.
Az épületeken belül hasonlóképpen elsőrendű fontosságot tulajdonítottak a biztonsági
intézkedések betartásának. A folyosók ellenőrzési pontjain őrök álltak, a kutatóközpont nagyobbik
részét pedig hat hüvelyk vastag bronzajtók választották el a laboratóriumoktól, ahol a veszélyes
anyagokkal dolgoztak.
Az intézetben a laboratóriumokat négy kategóriába osztották, az ott vizsgált vírusok
veszélyességétől függően. Az 1. biovédelmi fokozat – BL-1 – alá sorolt laborban az életveszélyt
nem jelentő vagy alig fertőző betegségeket tanulmányozták. Itt csak a minimális szintű biológiai
óvórendszabályokat kellett betartani.
A BL-2 már veszélyesebb hely volt. Itt a szalmonellát, a shigellosist, a Lyme-kór több fajtáját és
HIV-1-et vizsgálták. A helyiségben a környezethez képest mindig alacsonyabb volt a légnyomás, és
az ott dolgozóknak kesztyűt, valamint védősisakot kellett hordaniuk.
A HIV-2-vel, a tífusszal és a szikláshegységi foltos lázzal kapcsolatos kutatásokat a BL-3-as
laborban végezték. A személyzet itt a műtőkben szokásos védőruhában dolgozott, melyet sisakkal
egészítettek ki.
A BL-4-es laborba való belépést csak annak a minimális számú orvosnak és kutatónak
engedélyezték, akikre feltétlenül szükség volt a munkához. Itt vizsgálták a jelenleg ismert
legnagyobb fertőzőképességű, halált hozó kórokozókat, mint amilyen például a Lassa-vírus, az
Ebola afrikai változatai és a koreai haemorrhagiás lázat okozó Hantaan-vírus. Ezekre a
betegségekre nincs gyógyszer, érthető tehát, hogy a BL-4-es laborban szinte mániákusan ügyeltek a
biztonsági előírások legszigorúbb betartására.
A helyiségbe való belépés előtt a dolgozóknak egész sor óvintézkedést kellett végrehajtaniuk.
Első rétegként zöld műtősruhába öltöztek, kezükre pedig három pár gumikesztyűt húztak fel, s
ezeket csuklóban ragasztószalaggal rögzítettek. Ezután bújtak bele a bő, kényelmetlen
szkafanderbe, melyet plexiüveg ablakkal ellátott jókora sisak egészített ki. A ruha oldalrészén
elhelyezett csaphoz szorosan feltekercselt levegőcső csatlakozott; ez a telefonzsinór-szerű cső a
mennyezeten futó sínekkel, s azon keresztül a ventillációs rendszerrel kötötte össze a szkafandert.
A BL-4-es stábját a USAMRIID krémje alkotta. Ez a néhány kitűnő szakember jóformán minden
napját a világ legádázabb tömeggyilkosai között töltötte. A kis csapat vezetője, Sam Daniels
ezredes, kis termetű, energikus ember volt, és szinte kizárólag a munkájának élt – számára a
virológia nem csupán hivatás, egyenesen küldetés volt.
Daniels maga képezte ki három munkatársát, ő kovácsolt belőlük tökéletes csapatot. A két férfi
és a nő – mindhárman az Egyesült Államok Hadseregének hivatásos őrnagyai – pontosan tudták, mi
a dolguk, és Daniels vakon megbízhatott bennük. Casey Schuler volt az ezredes jobb keze; egy
ritmusra gondolkodott és mozdult főnökével, mintha az árnyéka volna. Töm Jaffe dolgozta fel a
szövet- és vérmintákat, Roberta Keough pedig a kutatói feladatokat látta el.
 Ezen a reggelen azonban nem a megszokott kellemes hangulat uralkodott: a kis csapat elvesztette
egyik tagját. Roberta Keough felmondta állását, otthagyta a hadsereget, és elhelyezkedett a
USAMRIID nagy riválisánál, a CDC-nél – vagyis az atlantai Fertőző Betegségeket Ellenőrző
Központnál. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a nő döntésének oka nem szakmai, hanem
magánjellegű probléma volt: Roberta Keough elvált Sam Danielstől. Az elmúlt hónapokat még
kibírták valahogy, de Roberta, Jaffe és Schuler egyaránt megkönnyebbültek, hogy a kényszerű
összezártságnak vége. Sam Daniels volt az egyetlen, aki még mindig nem tudta elhinni, hogy
házasságának és a megszokott csapatmunkának egyszer és mindenkorra befellegzett.

Daniels a frissen elvált, boldogtalan amerikai férfiakra jellemző módon felfordulás és zűrzavar
közepette élt. Mivel el kellett költöznie közös otthonukból, vett egy házat a marylandi Frederickben,
de túlzás lenne azt állítani, hogy oda be is költözött volna. Kicsomagolta a számítógépét meg a
kanapét, és ledobott egy matracot földre, de egyébként a kisujj át sem mozdította, hogy otthonossá
tegye az új házat. A falon mindössze egy naptár és egy darts-tábla lógott; a képek és fotók, egy
lezárult életszakasz emlékei a falnak támasztva sorakoztak a földön, mintegy jelezve leendő
helyüket.
Mindenfelé kartondobozok álltak, némelyik érintetlenül, széles ragasztószalaggal lezárva, mások
feltépve, félig üresen. Szerte a lakásban könyvek hevertek, széles kupacokba és ingatag tornyokba
rakodva. Danielsnek csak rájuk kellett néznie, máris eszébe jutott a heves szópárbaj, amit a családi
könyvtár felosztása kapcsán vívtak Robertával. Sem ő, sem a felesége nem emlékeztek már, melyik
könyvet ki vásárolta, és lévén mindketten orvosok, a könyv munkaeszköz volt számukra. Foggal-
körömmel harcoltak egy-egy kötetért, s ez az acsarkodás majdhogynem megalázóbb volt, mint a
szakítás maga.
Daniels ódzkodását az új lakás végleges berendezésétől mégsem csupán a lustaság vagy az
időhiány indokolta. Valahol a tudata legmélyén a férfi meg volt győződve róla, hogy ez a néhány
helyiség soha nem lesz az otthona. Az otthon számára a felesége közelségét jelentette, és Daniels
mélyen hitt benne, hogy egy napon visszatérhet majd Robertához.
Azt viszont el kellett ismernie, hogy erre nem sok esélye van – legalábbis egyelőre. A házasságot
felbontották, Robby hajthatatlan volt – ezt ékesen bizonyította elhatározása, hogy Atlantába
költözik. Atlanta ugyan nem a világ vége, de épp elég messze van ahhoz, hogy a visszahódítási
hadműveletet szinte lehetetlenné tegye.
Danielsnek egyelőre nem volt más választása, mint hogy beérje a csendes remeteélettel.
Magányát csupán két hatalmas farkaskuvasza, Louis és Helen, a mértéktelen mennyiségben
hallgatott ír zene – többnyire a Chieftains, kiegészítőként néha a Runig, a Battlefield Band és a
Pogues – valamint a munka mérsékelte.
Hivatása gyakorlásába ölte minden energiáját – így volt ez mindig. A munkát, amely tönkretette
a házasságát, nem adhatta fel, hiszen az volt most minden, ami még számára megmaradt. A
kórokozók felkutatása és elpusztítása szerte a világban olyan feladat volt, aminek soha nem lehetett
a végére érni. Daniels néha hetekig volt távol az otthonától, hogy egy-egy új gyilkos kis élősdit
becserkésszen, foglyul ejtsen és a sikeres vadász büszkeségével beszállítson a USAMRIID
laboratóriumába. Mikor épp nem a földgolyó egyik isten háta mögötti sarkán pancsolt a mocskos,
fertőzött posványban, akkor a laborban dolgozott. Ha pedig az éhség és a kimerültség hazakergette,
csak addig volt maradása, amíg újra lábra nem tudott állni.
A hétvégéket a laptop-számítógép képernyőjére meredve töltötte, csupán annyi szünetet tartva,
amíg kivitte sétálni a kutyákat és felmelegítette a konzervdobozból kipiszkált ételt a mikrohullámú
sütőben. Most azonban befutott egy telefonhívás, márpedig a hétvégi telefon rendszerint rossz hírt
jelentett, különösen ha a hívó a nagyfőnök, Billy Ford tábornok volt.
Sam épp a kutyákat szappanozta a kádban, amikor megcsörrent a telefon. Úgy döntött, hagyja,
hogy az automata válaszoljon – de aztán meghallotta Ford hangját.
– Sam? Otthon vagy? Ha ott vagy, vedd fel. Zairéban járvány tört ki... Elég rázósnak tűnik.
Haemorrhagiás láz, magas mortalitással. A fél falu vérzik és haldoklik.
Daniels azonnal talpra ugrott.
 – Ott maradtok! – parancsolt rá a kutyákra, majd átviharzott a lakáson, és felkapta a kagylót.
– Itt vagyok, Billy. Hallgatlak.
A hadsereg más egységénél meglehetősen szokatlanul hangzik, ha egy ezredes és egy tábornok
tegezednek, de a USAMRIID-nél ez bevett szokás volt.
– Ronda egy esetnek tűnik – hallatszott a kagylóból Ford komor hangja.
– Hányan haltak meg?
– Nem tudom. Sokan.
Ford kitűnően képzett, ragyogó tehetségű orvos volt, emellett kifinomult ízlésű, jó modorú
ember. Daniels lelki szemei előtt feltűnt a tábornok képe, amint hatalmas mahagóni íróasztala
mögött ül könyvekkel zsúfolt, csendes dolgozószobájában.
– Kiderült, mi okozza?
– Olyan, mint a többi – felelte Ford sóhajtva. – Lássa vagy Ebola... Csak annyi biztos, hogy akit
levesz a lábáról, az meg is hal. Abbahagyod a Hanta-kutatást, és elrepülsz Zairéba, rendben?
– Rendben. Összeszedem a csapatot, és megyek.
Már letette a kagylót, amikor eszébe jutott, hogy a csapat egynegyede hiányzik.
A kutyáknak eszük ágában sem volt a fürdőkádban maradni, hanem úgy, ahogy voltak, fülig
beszappanozva beloholtak a nappaliba, és kényelembe helyezkedtek a kanapén.
– Nem hiszek a szememnek! – kiáltott rájuk Sam mérgesen. – Csuromvizesek vagytok! Vizesek
vagytok, vagy sem? Mi? Melyik jött ki először a kádból? Louis... á, dehogy, nem te voltál, igaz?
A kutyák bűnbánóan lógatták a fejüket. Danielsnek ekkor eszébe jutott, hogy van még egy nagy
problémája. Az hagyján, hogy nincs meg a csapat, de mi lesz a kutyákkal?

Daniels megszokta, hogy gyorsan kell felkészülnie egy-egy utazásra. Még bőven, volt ideje,
hogy elérje a gépet, amikor már elkészült a csomagolással, és indulásra készen állt – már csak a
kutyamegőrzés problémáját kellett megoldania. Ahhoz már késő volt, hogy beadja őket egy
kisállatotthonba, az új szomszédokat pedig még látásból is alig ismerte, úgyhogy csak egy megoldás
kínálkozott...
A látogatás meglepte Robbyt, és első, őszinte pillantásával elárulta Samnek, hogy örül neki. Egy
másodperc múltán azonban vonásai megkeményedtek, majd hátat fordított volt férjének, és a
boldogan csaholó kutyáknak szentelte minden figyelmét.
– Jól van, szervusztok – hajolt le mosolyogva. – Tudjátok-e, hogy hiányoztatok nekem? Gyertek,
adjatok egy puszit. Jaj, de régen nem láttalak titeket!
– A maradék cuccodért jöttél? – vetette oda Samnek a válla fölött.
A férfi a torkát köszörülte. A hideg fogadtatás zavarba ejtette és keserűséggel töltötte el.
– Elutazom – felelte.
– Hova?
– Zairéba. Haemorrhagiás lázjárvány tört ki. Nem tudjuk pontosan, melyik vírus.
– Casey is megy? – kérdezte Robby.
Egyszerre irigység fogta el. Az expedíció – minden veszélye ellenére – a virológus munkájának
legizgalmasabb része. A USAMRIID-nél gyakran volt lehetősége rá, hogy terepmunkát végezzen,
hiszen a hadsereg nem fukarkodott a pénzzel. A CDC-nél nem fog ennyit utazni, az biztos.
– Igen – bólintott Sam. – És azt hiszem, Jaffe is. Jön az egész csapat. – Keserűen elmosolyodott.
– Legalábbis a többség.
– És addig itt akarod hagyni a kutyákat sóhajtott az asszony.
– Csak négy napról van szó.
– Pénteken utazom Atlantába – jelentette ki Robby határozottan. – Ha addig nem érsz haza, a
kutyákat is viszem.
Sam bólintott.
– Áll az alku.
– Komolyan mondtam.
– Tudom... No és mi lesz a munkád a CDC-nél? – Sam igyekezett megőrizni hangjának könnyed,
csevegő tónusát.
 – A BL-4-ben fogok dolgozni, mint te.
– Ki lesz a főnököd?
– Én magam. Mint neked.
– Az állásom... – jegyezte meg a férfi halkan.
– Maradjunk abban, hogy az én állásom – vágott vissza Robby. – És a Pentagon nem fog a
budira is utánam jönni.
Samnek nem volt kedve vitatkozni. Felkapott egy bögrét a konyhaasztalról, és szemügyre vette.
– Ez az enyém.
– Nem tudom, lehet – vonta meg a vállát Robby. – Elviheted, meg a többi cuccodat is. Ott
vannak szépen összecsomagolva. Amíg visszajössz, addig még itt maradhat, de ki is dobhatom, ha
akarod. Nekem mindegy.
Sam egy pillantást vetett a konyha sarkában álló dobozokra, majd a legfelsőből kivett egy
fényképet, és szomorúan nézegetni kezdte. A fotó kettejüket ábrázolta, amint khakiszínű ruhában
állnak egymás mellett a dzsungelben.
– Az összes fényképünket nekem adod?
– Igen, vidd csak. Megtarthatod őket.
– Tartsd meg te őket. – Sam visszadobta a képet a dobozba, és az ajtó felé indult.
– Nekem nem kellenek – felelte Robby, és utánaindult.
A férfi kinyitotta az ajtót, majd visszafordulva válaszolt:
– Nekem sem.
– Csütörtökig várok, Sam. Csütörtökig és nem tovább.
 Második fejezet
Dover Légitámaszpont
Dover, Delaware állam
1995. augusztus 20.

Mire Sam Daniels megérkezett a Dover Légitámaszpontra, az ég beborult és szemerkélni kezdett

az eső. A nyomasztó idő remekül illett az ezredes hangulatához. Robby elutasító reakciója
felkészületlenül érte, és arra sem számított, hogy a ház – az ő házának látványa ennyire megviseli
majd. A nyomott hangulat ellen nem volt más orvosság, csak a régi, jól bevált módszer – a dupla
dózisban adagolt munka. A zairei utazás éppen kapóra jött.
A C-130-as teherszállító repülőgép magabiztosan terpeszkedett a parkolóban. Az orr alatti,
szélesre tárt ajtó bepillantást engedett a tágas raktérbe. Több tucat katona hordta serényen a
felszereléssel dugig töltött ládákat, hogy a gép mielőbb felszállhasson. A kis OH-6-os helikopterek
már a helyükön voltak, most került sor a gyógyszerekre és egyéb készletekre.
Conrad "Casey" Schuler őrnagy a lázas sürgölődés középpontjában állt. Ő is orvos volt, és
Daniels első embereként tucatnyi "forró" expedícióban vett részt. Az az általános vélemény járta
róla, hogy ő az Egyesült Államok Hadseregének egyik legkevésbé katonás tisztje – azt viszont senki
nem tagadta, hogy ügyes és rettenthetetlen vírusvadász.
Schuler emellett tapasztalt repülőgép-rakodó is volt.
– A vérplazmát a jobb szárny melletti hűtőbe tegyék. Nyomás, fiúk, húzzanak bele. Gyorsan,
gyorsan, nem érünk rá.
Kritikus pillantást vetett két katonára, akik egy megrakott targoncával araszoltak felfelé a
rámpán.
– Egy kicsit tempósabban, ha kérhetem! Már most késésben vagyunk. Egy-kettő, szaporán!
Maga is odaállt a targonca mögé, és segített a két katonának.
Sam Daniels kimászott a gép pilótafülkéjéből. Casey láttán elvigyorodott. Eléggé ritkán fordult
elő, hogy egy őrnagy fizikai munkára "vetemedett".
– Szevasz, Casey. Hol van Jaffe?
– Nem jön velünk. A felesége bármelyik órában szülhet. Én mondtam neki, hogy maradjon
itthon.
– Ki fogja megvizsgálni a szövetmintákat? – ráncolta a homlokát Daniels.
– Látom, nem bízol bennem.
– Dehogynem... Van más választásom?
Ez rossz hír volt. Daniels személyesen képezte ki a csapat minden tagját, és bár egy percig sem
tagadta, hogy Schulert tudása pótolhatatlanná teszi, azzal is tisztában volt, hogy a vér- és
szövetminták analízise nem tartozik az őrnagy erősségei közé.
– Rendben – vonta meg a vállát Schuler. Ha neked az a tejfelesszájú mikroszkóp-bűvész kell,
vigyük őt, de vedd tudomásul, hogy megsértődtem.
Daniels megzavarodva nézett az őrnagyra. Az egész expedíciót csak aznap reggel találták ki.
Ilyen rövid idő alatt képtelenség megfelelő beugrót találni.
– Van egy ember? Ki hozta?
– Az Öreg személyesen – Schuler egy távolabb parkoló kocsi felé bökött.
Ford tábornok terepjárója mellett állt, és éppen eligazítást tartott a katonák egy csoportjának.
Daniels odasétált hozzá, és remekbe szabott tisztelgéssel köszöntötte parancsnokát.
– Szevasz, Sam – mosolygott Ford, és viszonozta az üdvözlést. – Gondoltam, kijövök és
megvillantom a csillagomat, hátha akkor gyorsabban mennek itt a dolgok.
– És bejött?
– Nem... – Ford jókora borítékot vett elő az autóból, és átnyújtotta Danielsnek. Benne van az új
fiú személyi kartonja, a koordináták, az eddigi telexforgalom és szatelitfotók Zairéről.
Daniels kivette a borítékból az átlátszó műanyagtokkal védett képeket. Mind a nyolc szemcsés,
fekete-fehér fotó egy afrikai falut ábrázolt. A részletek elmosódtak, de Daniels még így is jól látta,
hogy a falu vészjóslóan kihalt, nyoma sincs annak a piaci nyüzsgésnek, amihez azon a környéken a
falvakban hozzászokott. A kunyhók közül többet felgyújtottak, belőlük sűrű, fekete füstoszlop
nyújtózott az ég felé. A szabadban holttestek hevertek szanaszéjjel, olyan hatást keltve, mintha az
emberek menet közben haltak volna meg.
A két férfi komor pillantást váltott.
– Menj oda és gyere vissza gyorsan – szólt Ford. – Bár nincs ínyemre, amikor itt vagy és pokollá
teszed az életemet, de azt sem szeretném, ha valami ocsmány élősdi miatt elveszítenélek.
– Egyetlen kérdés, uram. Mivel teszem pokollá az életét?
Ford felnevetett.
– Felkeltél ma reggel, nem?
– Igen, uram. Köszönöm, uram.
– Helyes. – A két férfi kezet rázott. – És most indulás.

Két óra repülőút után már messze maguk mögött hagyták az Újvilág partjait. Casey Schuler
úgynevezett transzatlantikus hangulatban volt: lehúzta a bakancsát és elterpeszkedett két szemben
lévő ülésen, amivel jelentős arányban elfoglalta a C-130-as szűk utasterét. Legjobb formájában sem
volt katonás jelenség, de most, walkman-fülhallgatóval a fején, a szájából kilógó fél Snickersszel,
elmerülve a Rolling Stone magazin legfrissebb számában, ő maga volt az anti-katona mintaképe.
A csapat új tagja, Walter Salt ebből a szempontból Schuler szöges ellentéte volt. A fiatal néger
tiszt – nem volt még harminc egyenes háttal, mozdulatlanul ült makulátlan uniformisában, és
láthatóan igyekezett leplezni, mennyire megdöbbentik rangidős elöljárójának civil allűrjei. Salt a
West Pointon végzett, márpedig ott alapelv, hogy a fegyelem és a jó megjelenés igenis sokat számít.
A közeledő Daniels láttán Salt feszes vigyázzba vágta magát, és mintaszerűen tisztelgett.
Vállizmait megfeszítette, és tekintetét mereven előre szegezte, híven követve a szabályzat
vonatkozó előírásait.
– Daniels ezredes úr! – harsogta, mintha katonai parádén lenne. – Engedje meg, hogy közöljem:
nagy megtiszteltetés, hogy önnel dolgozhatom.
– Köszönöm. Üljön le, őrnagy.
Saltot kissé meglepte a válasz, de a parancs az parancs: Salt leült.
Daniels Casey-re nézett, aki értetlenül megvonta a vállát.
– Olvastam a szolgálati kartonját – folytatta az ezredes, és egy dossziét lengetett meg Salt előtt. –
Elsőrendű háttérrel rendelkezik. Mérnöki diplomát szerzett a West Pointon, a John Hopkins
Orvostudományi Egyetemre járt... Nős?
– Igen, uram.
– Boldog ember... – Sam a dossziéban lapozgatott. – Látom, helikopterpilótának is kiképezték.
– Nyolcvanöt órát repültem, uram.
– De terepmunkán még nem vett részt.
Salt számított rá, hogy ez is szóba kerül.
– Nem, uram. De teljes körű kiképzést kaptam, és örömmel vállalom a feladatot.
Sam megrázta a fejét.
– Nem, nem, nem... Én forró terepről beszélek. Az ilyen szituációra nincs kiképzés. Látott már
haemorrhagiás lázban szenvedő embert?
– Nem, uram.
Casey lenyelte az utolsó falat csokoládét, és kikapcsolta a walkmant, hogy hallja a beszélgetést.
– Engedje meg, uram – szólalt meg felcsillanó szemmel. – Salt őrnagy...
– Igen, őrnagy úr.
– A betegnek, miután megfertőzte a vírus, először influenzaszerű panaszai vannak. Két-három
nap múlva rózsaszín léziók és apró gennyhólyagok jelennek meg az egész testén. Ez utóbbiak
hamarosan felszakadnak, genny és vér folyik belőlük. Tejszerű nedv...
Salt nem hagyta magát megrémíteni. Bólintott, és folytatta a monológot:
 – A bőr alatti vérömlenyek teljesen kifejlődnek és kásás tapintatúvá válnak. A beteg hány,
hasmenése van, vérzik az orra, a fogínye és a füle, kötőhártyája bevérzik. Belső szervei felmondják
a szolgálatot és elfolyósodnak. Szerencséje van, ha bekómál, uram... őrnagy úr.
– Kitűnő – bólintott Sam. – A tankönyvet mindannyian olvastuk. De mindezt hamarosan látni is
fogja.
– A maga hús-vér valójában – tette hozzá Casey –, hogy úgy mondjam.
– Biztosíthatom, uram, hogy megfelelően fogok reagálni, bármi történjen is.
Sam vállat vont.
– Rendben van. De ne feledje: ha egyikünk pánikba esik, a másik kettőt is veszélybe sodorja.
– Márpedig az ezredes úr parancsba kapta, hogy ne haljon meg – szólt közbe Casey. – És ez
esetben feltett szándéka, hogy engedelmeskedik.
Salt ekkor még nem tudta, hogy Sam Daniels eléggé sajátos módon szokta értelmezni a
parancsnoki utasításokat.
– Világos, Salt őrnagy? – kérdezte az ezredes.
– Igen, uram.
 Harmadik fejezet
Motaba-völgy
1995. augusztus 21.

A két OH-6-os helikopter alacsonyan, gyorsan repült a dzsungel hullámzó, zöld tengere fölött. A
végeláthatatlan erdő egy percre eltűnt alóluk, amikor átsuhantak a Motaba folyó széles barna sávja
fölött, de aztán újra feltűntek a fák csúcsai, alig száz lábnyira a gépek alatt.
Daniels és társai a vezérhelikopterben ültek, a másik gép az orvosi készleteket szállította. Elég
alacsonyan repültek ahhoz, hogy érezzék a lenti szagokat: az afrikai őserdő buja, fűszeres
illatorgiáját.
Salt még utoljára mélyet lélegzett, mielőtt Casey a fejére húzta a plexiüveges sisakot, és
rögzítette a könnyített biológiai védőruha gallérjához. Casey és Daniels már beöltöztek. Mindketten
könnyedén mozogtak a merev szkafanderben, és Salt is igyekezett jó képet vágni a dologhoz, pedig
bezártságérzés gyötörte és veszettül ideges volt.
– Ellenőrizzük a respirátor működését.
A szkafanderek rádióösszeköttetésben álltak egymással. Casey hangját fémes, öblös tónusúvá
torzították az apró beépített hangszórók.
Az őrnagy megbillentett egy kapcsolót a Salt ruhájára erősített hordozható légzőkészüléken, mire
a szkafander lassan felfúvódott.
– Belül túlnyomásnak kell lennie magyarázta. – Az távol tartja a mérges kis férgeket. Vigyázzon
az ágakkal, tüskékkel... jointot ne fogadjon el.. Ügyeljen mindenre, ami feltépheti vagy kiszúrhatja a
védőruhát, rendben?
Salt bólintott és mosolyogni próbált, de Casey látta, hogy a fiatalember arca verejtékben fürdik.
Neki már olyan volt szkafandert húzni, mintha a kopott farmerét venné fel, de még emlékezett rá,
hogy amikor először bújt bele az ormótlan gumizsákba, ő is hasonlóan érezte magát.
Daniels elöl ült, a másodpilóta helyén.
– Vigyen minél közelebb minket – fordult a pilótához. – Rengeteg ládát hoztunk.
A pilóta, egy nagydarab őrmester, megnedvesítette ajkát, és idegesen pillantott Danielsre.
– Sokért nem adnám, ha nekem is volna ilyen szerelésem, uram.
– Semmi szüksége rá – legyintett az ezredes. – Maga nem jön be az aktív zónába.
– Ne-nem szeretnék megfertőződni, uram.
– Akkor ne csókolózzon velem, őrmester.
Daniels a földet érés pillanatában kiugrott a helikopterből, és guggolva talajt fogott a dübörgő
rotorok kavarta szélben. Casey biztatóan vállon veregette Saltot, és ő is kiszállt. A fiatalember
követte.
A hőség, a füst és por, a kényelmetlen szkafander és a nehéz alumíniumládák, amiket cipeltek,
megnehezítették az előrejutást. Mikor a három férfi kiért a helikopter kavarta sűrű porfelhőből, egy
csapásra tárult fel előttük a tragédia sújtotta falu iszonytató képe, a tüzes, kénköves földi pokol. A
levegőt betöltötte az égő kunyhók füstje; a tűz ropogása elég hangos volt ahhoz, hogy a
helikoptermotor zaján keresztül is hallani lehessen. Ruhák és háztartási eszközök hevertek
szanaszéjjel, mintha pánikszerűen menekülő emberek ejtették volna el őket. Lépten-nyomon
porlepte, püffedt holttestek feküdtek a földön; a gyilkos kór jelei miatt úgy tűnt, mintha bármelyik
pillanatban kipukkadhatnának.
Kétségkívül ez volt a legszörnyűbb forró terep, ahol Daniels valaha járt. Az ezredes
hátrapillantott, hogy megnézze, bírja-e Salt a látványt. A fiatalember a közelben állt, és leszegett
fejjel meredt egy gyermek eltorzult, puffadt játékbabára emlékeztető földi maradványaira. Casey
odalépett hozzá, és a karjánál fogva tovább vonszolta. A virológusnak meg kell tanulnia, hogy
személytelenül kezelje a tragédiákat. Az ilyen empátia – ezt Schuler jól tudta – előbb-utóbb
végzetes hibához vagy idegösszeroppanáshoz vezet.
A falu kórháza, egy ütött-kopott salakbeton épület, a település közepén állt. A három férfi
arrafelé vette útját. A házban egyetlen orvos és két ápoló dolgozott. A több tucat beteg mindegyike
egy-egy ágynak aligha nevezhető, szennyes priccsen feküdt, melyek körül fátyolszerű moszkitóháló
lógott. Orvosi képzettség nélkül is bárki láthatta, hogy a betegek kivétel nélkül haldokolnak.
– Dr. Iwabi? – kérdezte Daniels.
Iwabi és két segítője úgy néztek a bizarr külsejű jövevényekre, mintha marslakókat látnának.
Iwabinak jó néhány másodpercbe telt, mire meg tudott szólalni.
– Igen, én vagyok Benjamin Iwabi. Kinshasából küldtek, a Zairei Járványtani Intézettől.
Az orvos alacsony termetű, vékony, negyvenes éveiben járó ember volt. Drótkeretes szemüvege
mögött szeme a fáradtságtól kivörösödve csillogott. Arcának többi részét sebészeti maszk takarta.
– Maga Daniels ezredes?
– Igen – bólintott Sam. – Hoztam antibiotikumot, vérplazmát, antiszérumokat...
Iwabi megvonta a vállát, jelezve, hogy hidegen hagyja a nagy felhajtás.
– Elkésett vele.
– Amint tudtam, azonnal jöttem – tiltakozott Daniels.
– Ha korábban érkezik, akkor is késő lett volna. Ez a vírus nem olyan, mint a többi. Rosszabb a
Lassánál, rosszabb még az Ebolánál is. Napok vagy órák kellenek csak neki, és mindenkit megöl: a
fiatalokat, az egészségeseket, mindenkit.
A '70-es évek Lassa- és Ebola-járványai borzalmas pusztítást végeztek – az a kettő a
legkegyetlenebb vírusok közé tartozott, amelyekkel Danielsnek valaha dolga akadt. Ha az új
betegség rosszabb, mint azok, akkor nagy baj van.
– Ismert a lappangási idő?
– Nem – felelte Iwabi. – De a halál az első tünetektől számított két-három napon belül beáll. A
mortalitás száz százalék.
– Úristen – hőkölt hátra Daniels. – A fertőzöttek közül elhagyta valaki a falut?
Iwabi a fejét rázta.
– Ha el is ment valaki, most holtan vagy kínok közt fekszik a dzsungelben. A legközelebbi falu
ötven mérföldre van.
– Ki hurcolta be a vírust?
– Egy fiatal falubeli fiú. A fehér embernek dolgozott a Kinshasába vezető út építésén. Amikor
hazaért, már rosszul volt, és ivott a falu kútjából. A kútból aztán megfertőződött az egész település..
– Hogyan kapta meg? Azonosították a vírusgazdát?
– Nem. A fiúval már nem lehetett beszélni, két óra múlva meghalt. – Iwabi megvonta vállát. – Itt
mi már csak takarítani tudunk. Maguk hazamehetnek. A falu elpusztult.
Salt végigsétált az ágysor mentén. Az egyik betegnél megállt, és félrehúzta a moszkitóhálót,
hogy szemügyre vegye a haldoklót – de az már nem szenvedett többé. Vérbe borult szemei tágra
nyíltak, testét bevérzések borították, mintha valami pépszerű anyagot fecskendeztek volna a bőre
alá. Füléből, szájából és mellbimbóiból sűrű, szirupos vér szivárgott. Salt rémülten hátrahőkölt, és
levegőért kapkodott. Érezte, hogy a gyomra elindul felfelé a nyelőcsövében.
– Rosszul... rosszul vagyok...
Köhögési roham fogta el. Ösztönösen megragadta sisakja rögzítőpántjait, mert úgy érezte, ha
nem jut azonnal friss levegőhöz, elájul.
– Tartsa magán a sisakot! – rivallt rá Daniels. Átkozta magát, amiért beleegyezett, hogy egy
amatőrt elhozzanak magukkal a forró terepre.
– Nem kapok levegőt! – Salt most már elveszítette maradék önuralmát is.
– Szedje össze magát, az isten verje meg!
De mindhiába. Salt szájából sárgászöld gyomortartalom lövellt ki és csapódott a plexiablak belső
falára. A fiatalember letépte magáról a sisakot, és kirohant a szabadba. A ház előtt kétrét görnyedt,
és zihálva szívta tüdejébe a füstszagú levegőt.
– A francba!... – dühöngött Daniels. Azonnal izolálni kell.
Iwabi a fejét rázta.
– Semmi szükség rá.
– Hogyhogy?
– Akármi is ez, a légúti terjedés kizárható.
 – Honnan tudja?
– Nagyon egyszerű. Ha a levegőben volna, rég halott lennék. Napok óta dolgozunk itt, és csupán
ez a maszk véd minket. Azt pedig maga is jól tudja, hogy a vírust ez nem szűri ki.
Iwabi lehúzta arcáról a maszkot, és mély lélegzetet vett. A gesztus néma kihívás volt: a védtelen
afrikai gúnyos gesztusa a csúcstechnológiás maskarába bújt, rettegő amerikaiakkal szemben.
Daniels Iwabi szemébe nézett, majd hosszú pillanatnyi habozás után kikapcsolta a szkafanderre
szerelt respirátort. Lassú mozdulatokkal lehúzta sisakját, és a hóna alá tette.
Iwabi fáradtan mosolygott.
– Higgyen nekem, nem fogja elkapni.
– Kellemetlen volna, ha tévedne.
Iwabi intett az ezredesnek, hogy kövesse. Az épület mögött zairei egészségügyi munkások
végezték borzalmas kötelességüket: benzinnel lelocsolták és meggyújtották a falubeliek földi
maradványait. A holttestekből rakott máglya sűrű, zsíros füstöt okádott, a levegőt az égő emberi hús
édeskés szaga töltötte be. Daniels sok borzalmat látott már, de ehhez foghatót még soha. Gyorsan
elfordult, de tudta, hogy már késő: a látvány évekig kísérteni fogja.
Az afrikai dzsungeltelepülés életének középpontja az egyetlen, közösen használt kút. A vízből a
legjobb esetben is szennyezőanyagok széles skáláját lehet kimutatni, de ezek rendszerint nem
jelentenek életveszélyt. De Iwabinak igaza volt: ha a gyilkos vírus belekerült a település kútjába,
akkor a tragédiát a leggondosabb kezeléssel sem lehetett volna megakadályozni.
Daniels letérdelt, és kinyitotta a laborfelszerelést tartalmazó táskát. Egy fecskendővel óvatosan
vizet szívott fel a kútból, és a mintát egy fiolába töltötte.
– Biztos benne, hogy senki nem hurcolta ki a kórt a faluból?
– Igen – bólintott Iwabi. – Ez a vírus, hála istennek, túl gyorsan öl ahhoz, hogy nagy területen
szétszóródjon. Megöl mindent, ami az útjába kerül.
Daniels elrakta a vízmintát, és lecsukta a táska tetejét.
– Nos – mondta, és a távolba nézett –, úgy tűnik, azért nem mindent.
Iwabi követte az ezredes tekintetét. A falu fölötti kiugró sziklaszirten egy ember állt.
Hagyományos afrikai öltözéket viselt, melyet fűből font fejdísz egészített ki. Arcára rituális
motívumokat festett, csuklóját és bokáját amulett-karkötő díszítette.
– Ki az az ember? Ő nem beteg.
– A falu varázslója. – Iwabi gúnyosan elmosolyodott. – A nagy gyógyító.
– Ő miért nem kapta meg?
– Nem ok nélkül tartják bölcs embernek – felelte Iwabi. – Mikor kitört a járvány, ő gyorsan
visszavonult a barlangjába, és a látogatóit mérgezett nyilakkal fogadta. Már egy hete odafent van.
– Mit gondol, hajlandó velem beszélni?
– Nem. Nekem elmondta a véleményét. Szerinte az istenek felébredtek álmukból, amikor az
ember elkezdte kivágni a fákat, hogy utat építsen oda, ahol semmi keresnivalója. Az istenek
felbőszültek, és így büntetik az arcátlanokat.
– Lehet benne valami – bólintott Daniels komoran.

Nem sokkal hajnalhasadás előtt, mikor az új nap érkezésének hírére az éjszaka búcsúzni kezd,
felébredt a dzsungel. Mire a keleti horizontot átizzították a felkelő nap első sugarai, a nyirkos
levegő már szinte remegett az esőerdő nappali állatainak ezerhangú zsongásától. A madarak
rikoltoztak, a majmok sikongatva veszekedtek egymással, a kabócák megkezdték monoton
kattogásukat, és valahol a messzeségben egy elefántcsalád trombitált – de a leghangosabb zajt ezen
a reggelen az ember keltette.
A helikopterek motorjai felberregtek, és a két gép billegve felemelkedett a tisztásról, áttörve a
falu fölött kísértetként lebegő füstgomolyagot.
Dr. Iwabi a távozók után nézett, Daniels pedig búcsút intett a vezérgép pilótafülkéjéből.
A felszálló helikoptereket nemcsak Iwabi figyelte. Az erdő mélyén egy kicsi, fekete-fehér
majom kíváncsian bámult a magasba emelkedő furcsa, hangos madarak után.
 A C-130-as megtankolva, indulásra készen állt a kinshasai repülőtér kifutópályáján. A csapat
már alig várta, hogy a gép felszállj ön – a zairei főváros a fertőző betegségek borzalmaitól
eltekintve is barátságtalan, félelmetes hely volt. Még javában folyt a rakodás, amikor a pilóta már
beindította a repülő motorját. Daniels és társai elfoglalták helyüket az utastérben, és hozzákezdtek a
Ford tábornoknak továbbítandó jelentés összeállításához. Az ezredes diktálta a szöveget Casey
Schillernek, aki azt begépelte laptop-számítógépébe.
Salt melankolikus gondolataiba süllyedve, némán gubbasztott néhány üléssel odébb.
Hozzászokott, hogy gyakorlatilag minden helyzetben feltalálja magát, így a járvány sújtotta faluban
tanúsított szánalmas viselkedése különösen megviselte. Biztos volt benne, hogy azonnali hatállyal
kiteszik a szűrét a csapatból. Nem lesz rá alkalma, hogy bizonyítsa képességeit, és kiköszörülje a
csorbát. Daniels felé sandított; várta, mikor jön oda hozzá az ezredes, hogy közölje: ki van rúgva.
– Vészesen magas letalitás – diktálta Sam. – Az összes eset három mérföldes körzeten belül
fordult elő. Az inkubációs idő rövid, a fertőzés látszólag nem szóródik.
Az ezredes előrehajolt, hogy ellenőrizze a begépelt szöveget.
– Vészesen magas, Casey. Nem írtad bele, hogy vészesen...
– A határozó a lusta elme mankója, Sam.
– Nagyon tévedsz.
Casey megrázta a fejét, és hangosan mondta, amit írt:
– A környező falvakat és kórházakat, ahol a vírus felbukkanhat, határozatlan ideig megfigyelés
alatt kell tartani. Pont. Vége.
– A határozatlan is határozó, Shakespeare barátom – jegyezte meg Daniels.
– Hoppá, tényleg.
Sam a komputer után nyúlt.
– Valamit még szeretnék beleírni.
Csupa nagybetűvel a következő utóiratot biggyesztette a jelentéshez:
"BILLY, EZ A LEGGONOSZABB DÖG, AMIT VALAHA LÁTTAM. PEDIG MÁR ÉPP
ELÉGGEL VOLT DOLGOM. SAM."
Még egyszer átfutotta az egész szöveget, azután visszaadta a kis számítógépet Caseynek.
– Most azonnal faxold le Ford tábornok otthoni számára.
– Meglesz.
Daniels végigsétált az ülések közti folyosón, és leült Salt mellé. A fiatal őrnagynak nagy nehezen
sikerült mosolyfélét erőltetni az arcára.
– Nagyon sajnálom, uram – szólt, és tehetetlenül vállat vont.
– Semmi baj.
De Saltnál magasabb volt a mérce, mint Danielsnél. A fiatalember nem engedte megvigasztalni
magát.
– Nem! Nem, nem. Soha nem láttam még ilyesmit, és veszélybe sodortam a csapatot.
Sam megvonta a vállát.
– Túléltük.
– Beijedtem, uram.
Daniels bólintott.
– A félelmet nem szabad lebecsülni. Figyelni kell rá, meg kell hallgatni, mit tanácsol. Sokszor
előfordul, hogy megmenti az ember életét.
– De tény, hogy veszélybe sodortam a csapatot – rázta a fejét Salt. – Ezt nem tudom
megbocsátani magamnak. Tragédiát is okozhattam volna, uram.
– Okozhatott volna, de nem okozott... Mindnyájan élünk, semmi bajunk. Nézze, gondolkozzon el
azon, ami történt, raktározza el mint értékes tapasztalatot, azután tegye túl magát rajta.
Salt bólintott, de nem látszott rajta, hogy Daniels szavai meggyőzték volna. A kegyelemdöfés
még hátra volt, és ő igyekezett felkészülten fogadni.
– Tudja, amikor egy ilyen vírus feltűnik, okosabbat nem is tehet az ember, mint hogy hanyatt-
homlok elmenekül.
Salt megkínzottan felnyögött. Nem örült neki, hogy emlékeztetik szégyenletes megfutamodására.
 – Most ezt mondja, de akkor mégsem menekült el.
– Nem – felelte Daniels tárgyilagosan. De a gatyám ugyanúgy tele volt, mint magának.
Salt azonban továbbra sem engedett.
– Ön uralkodni tudott a félelmén, én nem.
Daniels felsóhajtott, és megpróbálta új szemszögből megközelíteni a problémát.
– Nézze, Salt. Nekem nem kell olyan ember, aki nem fél.
A fiatalember arca felragyogott.
– Nos, uram, ha így áll a helyzet... akkor én vagyok az ön embere.
A történtek ellenére Daniels ad neki egy második esélyt, és nem dobja ki a csapatból! Salt alig
mert hinni a fülének.

Még húsz óra sem telt el az expedíció távozása óta, amikor Iwabi kórházában az utolsó beteg is
meghalt. Az eldugott zairei falut ember és állat egyaránt elhagyta.
Egy csapat colobusmajom elindult, hogy körbejárja a falka territóriumát. Kergetőzve haladtak
ágról ágra, nem is sejtve, hogy egyik társukat veszély fenyegeti. A menetet vezető majom egyszerre
felsikoltott: hátsó lába beleakadt egy hurokba. A következő pillanatban a magasba lendült a háló, és
magával rántotta zsákmányát. A rémült állat kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni ég és föld
között himbálózó börtönéből, de mindhiába. A vírusgazda fogságba esett...
 Negyedik fejezet
Daniels életritmusát minden alkalommal felborította az efféle, földrészeket átszelő utazás.
Nehezen tudta megemészteni, hogy miután napokat töltött az őserdő közepén, repülőre száll, és
huszonnégy órával később egy marylandi koktélpartin találja magát.
Nem volt szándékában megzavarni a kellemes hangulatú összejövetelt Ford tábornok házában,
mégis ezt tette. Még arra sem vette a fáradságot, hogy gyűrött gyakorlóruháját civilre cserélje,
hanem a repülőtérről egyenesen odament. Eltökélt szándéka volt, hogy ráveszi Fordot: rendeljen el
riadókészültséget az új vírus miatt.
A tábornok azonban nem hagyta magát megrémiszteni.
– Gondolkodj, Sam... Te magad mondtad, hogy a járvány csak arra az egy falura terjedt ki. –
Kortyolt egyet a söréből, majd hozzátette: – Így van, vagy sem?
– Csak azt mondtam, hogy valószínűleg nem terjedt tovább – helyesbített Daniels. – De fel kell
készülnünk rá, hogy újra felüti a fejét.
Ford úgy intett a tenyerével, mint a forgalmat megállító rendőr.
– Sam, emlékszel, mi volt '89-ben? Nairobiban két ember kongói lázat kapott, erre másnap
minden amerikai gyerek uzsonnás dobozában ott volt a röpcédula.
Daniels nem adta be a derekát.
– Abban az esetben tévedtem...
Ford összevonta a szemöldökét, majd végigjáratta tekintetét vendégein, hogy lássa, nélküle is
elég jól szórakoznak-e. Azután újra Danielshez fordult, és bólogatott.
– Úgy bizony, Sam. '89-ben tévedtél. És mikor a Lassát vártuk '92-ben?
– Akkor is tévedtem.
– Akkor is tévedtél. De most nem tévedsz, ugye?
– De, lehet. Lehet, hogy most is tévedek. – Daniels makacsul folytatta a vitát. – Ez egy négyes
veszélyességű vírus. Fel kell készülnünk rá, hogy itt is megjelenik. Rendeld el a riadókészültséget.
Ford rendszerint türelmesen végighallgatta Sam lelkes monológjait, de most már kezdett elege
lenni.
– Besétálsz a vendégeim közé, mikor úgy bűzlesz, mint egy kéthetes zokni. Elrángatsz Rosales
szenátortól, aki, mint te is tudod, annak a bizonyos Honvédelmi Albizottságnak az elnöke, amelyik
a mi költségvetésünkről is dönt...
– A Lássa és az Ebola kutyaszar ehhez képest! – Sam Daniels csekély türelemkészlete mostanra
teljesen kimerült. – Ez a dög olyan gyorsan öl, hogy az ember meghal, mielőtt...
– Halkabban – sziszegte Ford.
A vendégek kíváncsi pillantásokat vetettek feléjük. Hogy jó példával járjon elöl, a tábornok
maga is suttogva folytatta:
– Pontosan erről beszélek én is. A magas mortalitás nekünk dolgozik. Azok a szerencsétlenek
nem érik meg, hogy továbbadhassák a vírust. Tehát igazad van. A járvány nem terjed.
Ekkor valaki megjelent Ford háta mögött, és a tábornok vállára tette a kezét.
– Ez ám a remek parti, Billy...
Az illető magas, ősz férfi volt. Szélesen mosolygott, és igyekezett joviális hatást kelteni, de a
barátkozó stílust meghazudtolta a halványkék szempárból áradó jéghideg szigor. A férfi kezet
nyújtott Danielsnek.
– Azt hiszem, még nem találkoztunk, ezredes. McClintock tábornok vagyok.
Sam megragadta a feléje nyújtott jobbot.
– Tábornok úr.
Nyilvánvaló volt, hogy McClintock hallott már Danielsről; Daniels viszont sohasem hallott
McClintockról. Mindazonáltal sok titkosszolgálati tiszttel volt már dolga, és a tábornokról lerítt,
hogy ő is az.
– Daniels ezredes épp arról beszélt, milyen jólesne neki egy kiadós zuhanyozás.
Samnek mennie kellett.
– Örülök, hogy megismertem, uram.
 McClintock biccentett, és pillantásával követte a távozó ezredest.
– Ha ez a betegség az, amire gondolok – suttogta Ford –, Daniels hazahozta.
– Biztonságosan?
– Biztonságosan.
– Mennyit tud a fickó? – kérdezte McClintock higgadtan.
– Csak amennyit tudnia kell.

Sam Danielsre napja továbbra is a kudarcok jegyében alakult. Ford házából egyenesen Robbyhoz
hajtott, hogy visszaszerezze a kutyákat.
– Elkéstél – makacskodott az asszony. – A kutyák velem jönnek, ahogy megegyeztünk.
Sam épp akkor ért oda, mikor Robby már készült elindulni a repülőtérre. A taxi a ház előtt várt, a
csomagok már a bejárati ajtónál sorakoztak. Robby ex-férje láttán dühösen összevonta a
szemöldökét, de a kutyák láthatóan örültek gazdájuknak. Sam erőt vett ellenérzésén, és segített az
asszonynak a taxihoz cipelni a kisebb-nagyobb bőröndöket és táskákat.
– Ne csináld már ezt, Robby. Ezek az én kutyáim is.
– Az idő mint dimenzió mindig is felfoghatatlan volt számodra. Milyen nap van ma?
– Vasárnap – felelte Sam.
– Mikorra ígérted, hogy hazajössz?
– Péntekre.
– Csütörtökre, Sam, csütörtökre. Sam bólintott.
– Igaz. Csütörtököt mondtam, de péntekre gondoltam.
– Csütörtök, péntek, egyre megy, igaz? Olyan közel vannak egymáshoz, hogy összetéveszti őket
az ember.
Robby felkapott a járdáról egy bőröndöt, és megpróbálta begyömöszölni a taxi csomagtartójába.
– A ménkűbe – morogta ingerülten. – Csak tudnám, miért nem utaztam el akkor, amikor
mondtam.
– Mert érző emberi lény vagy – mondta Sam, és átvette az asszonytól a koffert. – Ha a
nagyobbakat raknád be először...
Robby kirántotta férje kezéből a bőröndöt. Elege volt a jótanácsokból.
– Menj a francba, Sam. Azt mondtad, csütörtökön megjössz. Én pénteken el akartam repülni
Atlantába, hogy megnézzem az új lakásomat... Szombaton bementeni volna a munkahelyemre,
összeismerkedtem volna az ottaniakkal, vettem volna egy új kenyérpirítót... és vasárnap esetleg
pihenhettem volna egy kicsit.
A poggyász utolsó darabja is helyet kapott a kocsiban. Robby ingerülten lecsapta a csomagtartó
tetejét.
– Ehhez képest most rohannom kell, hogy elérjem a vasárnapi gépet, és hét előtt nem érek oda a
lakásba. Ha szerencsém van, még kapok kenyérpirítót, de kilenc óra lesz, mire elkezdhetek
kipakolni... Nem, nem pakolhatok ki, mert kilenckor ismerkedési estet tartanak a tiszteletemre.
Robby kinyitotta a taxi hátsó ajtaját. A két kutya lustán terpeszkedett ülésen, nem törődve azzal,
hogy gazdájuk nem tud beülni.
– Louis! Menj odébb. Menj már odébb!
– Halkabban – szólt rá Sam. – Megijeszted. Louis...
Louis azonnal engedelmeskedett. Robby dühös pillantást vetett volt férjére. Irritálta, hogy
Samnek jobban szót fogadnak a kutyák.
– Az egész azért van, mert hagyod, hogy felmásszanak a kanapéra – vágott vissza.
Bekászálódott a kocsiba, és megbökte a sofőr vállát.
– Indulhatunk.
– Várjon – szólt közbe Sam. – Meddig maradnak nálad a kutyák?
– Megmondtam: magammal viszem őket Atlantába.
– Ők az én kutyáim is. Hiányozni fognak.
Robby mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét.
 – Hagyjam itt őket, Sam? Két lehetőség van: vagy elviszem őket, vagy örökre nálad maradnak.
Megosztozni nem fogunk rajtuk, és nem is küldözgetjük őket ide-oda. Döntsd el, mit akarsz.
Sam képtelen volt válaszolni. Szerette volna megtartani a kutyákat, de nem akarta még jobban
felidegesítem Robby t. Leginkább pedig azt nem akarta, hogy az asszony elmenjen...
Robby azonban már döntött. Megragadta a kilincset, és kezdte kinyitni a kocsi ajtaját.
– Jól van, vidd őket.
Sam megrázta a fejét, és szelíden becsukta az ajtót.
– Nem, maradjanak csak veled.
– Úgy is jó – bólintott Robby. Mehetünk.
– Várj! Várj egy percet. Valamit még akartam mondani, de most nem jut eszembe...
Kétségbeesetten kutatott az agyában valami téma után. Mindegy, mi az, csak késleltesse Robby
távozását.
– Sam... ezt a gépet már nem késhetem le.
– Nem, persze... De már emlékszem. Ne felejtsd el, hogy a közepes méretű műcsontokat
szeretik...
– ... rostonsült hús ízesítéssel – vágott a szavába Robby türelmetlenül. – Tudom, tudom.
Ingerültsége azonban egyszerre elpárolgott, és most először valóban ránézett Samre. Férje
kimerültnek és tanácstalannak tűnt, s Robby elég jól ismerte őt ahhoz, hogy rájöjjön: Samet nem
csak a kutyák elvesztése és az ő távozása nyugtalanítja.
– Fáradtnak látszol... Rossz volt Zairéban?
– Nem volt egy leányálom – vonta meg a vállát Sam.
– Mekkora a mortalitás?
– Mint a mi kapcsolatunké – hangzott a keserű válasz.
– Vigyázz magadra, Sam.
– Vigyázok... Sok szerencsét Atlantában.
Sam sokáig nézett a távolodó kocsi után. Louis és Helen kinéztek a hátsó ablakon, mintha
búcsúzi akarnának...

Robby elment, a kutyák elmentek. Most már végleg nem maradt más Sam életében, csak a
munka. Egész éjjel forgolódott az ágyában, és másnap reggel a szokásosnál is korábban érkezett a
laborba.
Áthaladt a számos ellenőrzőponton, automatikusan viszonozva az őrszemek tisztelgését. A BL-
4-es laborba vezető utolsó páncélajtó előtt megállt, és a leolvasóba csúsztatta azonosító kártyáját. A
falba süllyesztett monitoron szinte azonnal megjelent a neve és szolgálati száma, a hangszóróból
pedig gépi hang szólította meg.
– Hogy-van-ma-reggel-Daniels-ezredes?
– Ugrálok az örömtől – morogta Sam. – És te hogy vagy?
A számítógépnek csupán egy másodpercre volt szüksége hozzá, hogy összehasonlítsa az ezredes
hangját a memóriában tárolt mintával. Azután egy kattanással kinyílt az ajtó, és Sam siethetett a
menedéket nyújtó laboratórium felé. Már alig várta, hogy munkához láthasson.
Casey Schulert a laborba vezető központi folyosón érte utol.
– Robby elutazott Atlantába. Nem tudom elhinni, hogy képes volt átmenni a CDC-hez.
– Sam, nagyon jól tudtad, hogy el fog menni. Annyira nem lephetett meg.
– Elvitte a kutyákat is.
– Hát ez már több a soknál.
– A kutyákért cserébe itt hagyta az összes fényképet, ami a házasságunk alatt készült. Sam
megcsóválta a fejét. – El bírod ezt képzelni?
Casey megállt.
– Várj csak, ezt tisztázzuk. A fotók nem kellettek volna, a kutyák viszont igen, így van?
– Nem érted, mit mondok, Casey...
– A kutyákról nincs fénykép? Mert ha van, akkor a probléma megoldódott.
– Felejts el, Casey – horgasztotta le a fejét Sam. – Kitárom neked a lelkem, erre te kigúnyolsz.
 – Nem gúnyollak ki.
– Mikor a kutyákat vettük, még együtt voltunk. A kutyák közösek.
– Aranyos kutyák voltak – bólintott Casey.
– Most már nem vagyunk együtt, de...
– Még mindig aranyosak.
– Még mindig közösek.
– Akkor a kutyákról a Legfelsőbb Bíróságnak kell döntenie.
– Nézd, csak azt szeretném tudni, szerinted igazam van-e.
Casey megunta a témát.
– Sam, hamarosan megpillantjuk a létező legkegyetlenebb vírust. Szerintem most inkább ennek
kellene foglalkoztatnia.
– Ez foglalkoztat.
– Nem igaz. – Casey megállt, főnöke szemébe nézett, és lassan, tagoltan folytatta: Nézd, Robby
állást kapott a CDC-nél. Helyesbítek – a te állásodat kapta meg a CDC-nél. Új életet kezdett.
Boldog. Helyesbítek – boldogabb, mint eddig. Nem jön vissza. Erről senki nem tehet. Túl kell
tenned magad rajta. Vége... És őszintén szólva, már a könyökömön jön ki ez a téma.
Sam némán, döbbenten hápogott, mintha életében először hallotta volna mindezt.
– Hogyhogy vége?
– Szerintem egy hivatalos válólevél, amit mindkét fél aláírt, elég nyomós bizonyíték arra, hogy
egy kapcsolatnak vége.
– Beszéltél Robbyval? – makacskodott Sam. – Ő maga mondta, hogy vége?
Már a BL-4-es labor öltözőjében álltak, és a műtősruhával bíbelődtek.
– Sam, tudod-e, hogyan sikerült nekem megőrizni a barátságot mindkettőtökkel? Casey felhúzott
egy pár gumikesztyűt, és ragasztószalaggal rögzítette a csuklóján.
– Hogyan?
Nem mentem bele ilyen beszélgetésekbe.
– Állásfoglalást nem is várok tőled jelentette ki Sam, pedig nagyon is jólesett volna neki, ha
Casey együtt búslakodik vele. – Robby nem gonosz. Tudom, hogy nem rosszindulatból vitte
magával a kutyákat... Csak érdekelne a véleményed.
Sam is körültekerte a csuklóját ragasztószalaggal, majd szkafandere után nyúlt.
– Nincs véleményem – jelentette ki Casey. Megfogta a mennyezetről lelógó piros csövek
egyikét, és csatlakoztatta védőruhája egyik szelepéhez. A szkafander felfújása rutin biztonsági
ellenőrzés volt. Így lehetett megtalálni az apró lyukakat, szakadásokat, melyeken át a kórokozók
testközelbe juthattak.
– Mindenkinek van véleménye – ellenkezett Sam, miközben belebújt saját szkafanderébe.
– Mi a fenét művelsz!?
Daniels értetlenül meredt kollégájára.
– Tessék? Hogyhogy?
– Elfelejtetted ellenőrizni a ruhádat, Sam. – Casey megfogta az anyagot. – Nézd! El van
szakadva.
Egyszerre mindkettőjüket kiverte a verejték. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, a legkisebb
hanyagság a biztos halált jelenthette. Egy olyan öreg profi, mint Sam Daniels nem véthet ekkora
hibát; Casey számára az eset egyértelműen jelezte, mennyire megviseli főnökét házasságának
kudarca.
Casey letépett egy darabot a ragasztószalagból, és elsősegélyben részesítette a szakadt ruhát.
– Ha beadod a kulcsot, kivel fogok veszekedni, mi?
– Köszönöm, Casey.
A BL-4-es laborba légzsilipen keresztül vezetett az út. Casey és Daniels beléptek a köztes
kamrába, és szkafanderüket rácsatlakoztatták a respirátor-rendszer piros csövére. Miután bezárult a
külső ajtó, a belső kinyílt, és a két férfi beléphetett magába a laborba. A levegőcső – vagy ahogy
egymás között nevezték, a köldökzsinór – a mennyezetre szerelt bonyolult sínrendszeren csúszva
követte őket.
 A laboratórium fényesen megvilágított, tágas terem volt, egymástól kényelmes távolságban
elhelyezett munkaállomásokkal. A helyiség közepén zömök, henger alakú hűtőládák álltak,
mindegyiket számkombinációs zár védte az illetéktelen kezektől. Ezekben az acélhordókban aludt
szárazjég ágyában a több ezer különféle vírus.
Az ablaktalan terembe semmiféle természetes fény nem hatolhatott be. A falakon csupán két
jókora vetítővászon lógott, melyeket az elektronmikroszkópok képének kivetítésére használtak.
Casey és Daniels meglepődve tapasztalták, hogy volt, aki még náluk is korábban kelt aznap
reggel. Az egyik elektronmikroszkóp mellett egy harmadik szkafanderes alak ült. Az érkezők láttán
felállt, és közelebb lépett.
– Jó reggelt, ezredes úr. Engedelmével magam hoztam be a Motaba-mintákat.
Daniels elégedetten nyugtázta a fiatal őrnagy kezdeményezőkészségét.
– Íme egy koránkelő, Casey. – Hanglejtése elárulta, hogy úgy véli, Schulernek volna mit tanulnia
Salttól.
– Én már hajnali négykor kipattantam az ágyból. Kimentem brunzolni, aztán aludtam tovább.
– Salt, olvasszon fel egy adagot a vírusból, szeparálja, és kapja lencsevégre.
– Már megtettem – bólintott az őrnagy. Az eredmény pár óra múlva a kezünkben lesz.
Sam elégedetten mosolygott.
– Kitűnő, Salt őrnagy, kitűnő.
Casey lendületes léptekkel egy kiskocsihoz sietett, amelyen alumíniumfiolákat tartalmazó rekesz
feküdt. Kivette a Motaba-7 feliratú tartályt, és játékosan forgatni kezdte az ujjai közt.
– Motaba... – mondta, a szót ízlelgetve. Milyen könnyedén siklik az ember nyelve hegyén. Mo-
ta-ba... mintha egy parfüm neve lenne.
Ez már túl sok volt Salt idegeinek. Szkafander ide vagy oda, ezekkel a vírusokkal nem játszik az
ember. Danielsre pillantott, arra számítva, hogy az ezredes arcán is felfedezi a rémület jeleit, de
csalódnia kellett. Úgy tűnt, Daniels kimondottan élvezi a helyzetet. Casey lassú táncot lejtett, és
közben a melléhez dörzsölte a fiolát, mintha az tényleg parfümöt tartalmazna.
– Mo-ta-ba – suttogta érzéki hangon. Egyetlen csepptől minden olyan más lesz. A kedvesed
elolvad a karjaidban. Tessék! Megér egy próbát.
E szavakkal hirtelen Salt felé dobta a fiolát. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megállt volna az idő.
Az apró tartály a levegőben bukfencezett. Salt megrémült, majd habozott, de végül ösztönei győztek
– elkapta a fiolát. De abban nem volt semmiféle vírus. Kezében egy üres üveget szorongatott.
Casey elismerően bólintott, és felmutatta a Motabát tartalmazó üvegcsét.
– Gyors a keze, Salt... De nem olyan gyors, mint az enyém. Ezzel a cuccal feleslegesen ne
babráljon. Profik vagyunk, fel kell készülnünk mindenre. Idebent nincs olyan anyag, ami ne tudna
végezni velünk.
– Beleértve a levegőt is – tette hozzá Daniels. – És most, hogy felavattuk Salt őrnagyot,
szükségem lesz egy ELISA-tesztre és egy PCR primer párra.
Casey minden átmenet nélkül felhagyott a tréfálkozással, és komoly munkába fogott.
Tegnapi határidővel kell egy vérvizsgálat is – jelentette ki.
– Már dolgozom rajta, uram – hangzott a katonás felelet.
Daniels Casey-hez fordult.
– Casey, te teszteled élő állatokon. Vizsgáld a tropizmust, a vírusellenes reakciókat, a letalitást.
Szedj össze minden lehetséges vektort. Mi közvetítheti, rovar, rágcsáló vagy más állat?
– Lefagyasztom, vízbe fojtom, megsütöm és megeszem.
– Case... jó esélyünk van rá, hogy elsőként lássuk ezt a vírust. Salt, mi lesz a pofalemezzel?
– Azonnal, uram. – Salt az elektronmikroszkópra kapcsolt számítógéphez lépett. Már meg is van.
Nyolc óra eseményeit harminc másodpercbe tömörítettük, és felnagyított komputeres képet
generáltunk.
A laborban félhomály lett, és az egyik vetítővásznon a mikroszkópfelvétel tűnt fel.
Élő emberi sejtkultúra képe bontakozott ki. A kerek lapocskák úgy sodródtak a véráramban, mint
megannyi apró lélekvesztő. Salt egy hajszálnyival élesebbre állította a képet.
– Normális, egészséges májsejtek – kommentálta a látottakat. – És itt jön a baj.
 A vérben egy fertőzött sejt jelent meg. Ez a többivel ellentétben fekete volt, mint egy odvas fog,
és kígyószerű képletek tekeregtek benne, olyan intenzitással, hogy a sejt szinte remegni látszott.
– A kis kígyó a vírus – magyarázta Salt. Egyetlen óra leforgása alatt megtámadta és elpusztította
a sejtet... Újabb egy óra múlva már a szomszédos sejtek is fertőzöttek, és a vírus egyre szaporodik.
A kígyók most még gyorsabban tekeregtek; úgy tűnt, mintha a sejt belseje felforrt volna, és
végül felszakadt a membrán. A vírusok százával tódultak ki az elpusztult sejtből, továbbúsztak a
vérárammal, és azonnal újabb áldozatot kerestek maguknak. A kiéhezett ragadozó kíméletlen
mohóságával vetették rá magukat a környező egészséges sejtekre.
– Jesszusom – hüledezett Casey. – Lemásoltatja magát, öl, újra támad... ilyen gyorsan? Ez
képtelenség. Az Ebolának ehhez három nap kell. Az nem lehet, hogy ennyi idő alatt...
– Pontosan ennyi idő alatt, uram. – Salt sietett levonni a demonstráció tanulságát. A kép már
szinte teljesen fekete volt a vírusoktól. – A kultúra teljes egészében elpusztult. Ez a sötétség... ez a
vírus. Egyetlen darabból több millió lett.
Az őrnagy növelte a nagyítás erősségét.
– Ez itt egyetlen sejt membránja. A vírus replikálódott, és moslékot csinált a sejtből. Egy
közülük a nagypapa, de már megszülettek az unokák is. Ebben a családban nem divat az esküvő.
– A közös lakoma viszont annál inkább csóválta a fejét Casey.
Salt megnyomott egy gombot, mire ismét változott a nagyítás mértéke.
– Közelebb... közelebb... még közelebb... Ez az.
A vásznon egyre kisebb képszelet jelent meg, míg végül eltűnt a tekergő vírustömeg.
– Uraim, bemutatom Mr. Motabát.
A három tudós a vászonra meredt. Plexiüveg maszkjukon tükröződött a kép: úgy tűnt, mintha a
vírus az arcukon mászna, bele az orrukba, a fülükbe.
– Gyűlölöm ezt a férget – suttogta Casey. Daniels közelebb lépett a vászonhoz, Salt pedig a
lehető legerősebb nagyításra kapcsolt. A vírus úgy lebegett felettük, mint valami gonosz szellem.
Az ezredes tisztelettel vegyes borzadállyal nézte, de tekintete ugyanakkor elszántságot tükrözött.
Ennek a vírusnak el kell pusztulnia.
– A tökéletes ragadozó – mondta. – Ha rajta múlna, nem volna itt. Mi látjuk először, és ránk vár
a feladat, hogy végezzünk vele.
Abban a percben azonban nem úgy tűnt, hogy volna esélye a hatalmas ellenséggel szemben. A
vírus úgy nézett le rá a vászonról, mint egy távoli világból érkezett, rafinált, gyilkos gépezet.
 Ötödik fejezet
A hold már magasan járt a USAMRIID épületkomplexuma fölött. A parkolóban alig egy-két
autó állt, és az olyan lelkes kutatók, mint Salt és Schuler is már több órája bedobták a törölközőt és
hazamentek. Sam Daniels még egy ideig viaskodott a fáradtsággal, de hamarosan be kellett
ismernie, hogy minél tovább marad, annál kevesebbet ér a munkája – így hát inkább megadta
magát, és felkészült az üres lakás látványára.
Ford tábornok azonban még az intézetben volt. A biztonsági rendszer monitorasztala előtt ült, és
Daniels útját figyelte a BL-4-es laborból az öltözőbe és onnan a hosszú központi folyosóra, amely a
főkapuhoz vezetett. A két szolgálatos őr az ezredes közeledtére vigyázzba vágta magát. Daniels
fáradtan tisztelgett nekik.
Ford megvárta, amíg az ezredes elhagyta az épületet, akkor felállt, és elindult a labor irányába. A
folyosó egyik ellenőrzési pontján posztoló tizedest igencsak meglepte, hogy a Nagyfőnök még bent
van, de arra semmiképp nem vette volna a bátorságot, hogy megkérdezze a tábornokot, miért
dolgozik még ilyen későn.
Ford némileg parádésabban tisztelgett vissza, mint Daniels. Ami azt illeti, korántsem volt olyan
higgadt és magabiztos, mint amilyennek látszott, de nem engedhette meg magának, hogy
idegességét elárulja.
Bement az öltözőbe, felhúzta saját műtősruháját és szkafanderét, majd a légzsilipbe lépett. A
köldökzsinórral rácsatlakozott a respirációs rendszerre, és néhány másodperccel később már sebes
léptekkel haladt a labor mélye felé. Egyszerre azonban rémülten megtorpant. A levegőcső beleakadt
az egyik munkaasztal éles sarkába, és majdnem levált a szkafanderéről. Ford gyorsan ellenőrizte a
tömlőt. A cső némileg megsínylette a dolgot, de nem repedt meg. A szkafander szelepe is működött.
Az eset mindazonáltal tanulságos volt. Egyedül egy ilyen helyen – egyetlen apró hiba, és szinte
biztos, hogy megfertőződik.
Ford megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Kerek a világ, fiúk – mormogta. – Ezt senki nem mondta még nektek?
Felkapott egy ráspolyt az egyik szerszámos polcról, és addig reszelte vele az asztal sarkát, amíg
az ívelt és tompa nem lett. Sietős volt a dolga – de a BL-4-esben mindig kell hogy legyen idő a
biztonságra.
Mikor végzett az alattomos sarokkal, a termen átvágva az egyik hűtőhöz sietett, és hétjegyű
kódszámot ütött be a zárhoz tartozó billentyűzeten. A szerkezet halk kattanással felelt. Ford
felhajtotta a, súlyos fémtetőt. A hűtő sűrű, hideg gőzt lehelt a levegőbe. A tárolórekeszben lévő hét
alumínium fiola mind a "Motaba" feliratot viselte. A tábornok óvatosan kivette az egyiket, azután
bezárta a tartályt.
Ford nem volt egyedül a laborban ezen a késői órán. A légzsilipen keresztül két másik ember
lépett be; ezüstszínű szkafanderük elárulta, hogy nem tartoznak az intézet dolgozói közé. Szótlanul
keresztülsiettek a helyiségen, közben egyikük átvette az alummiumhengert Fordtól, a másik pedig a
kezében tartott átlátszó plexidobozból hasonló fiolát vett elő.
A tábornok biccentett, mintegy engedélyt adva a két embernek, hogy folytassák a műveletet.
Azután elhagyta a labort – a többi már nem az ő dolga volt. Mielőtt azonban belépett a légzsilip
kamrájába, még egyszer hátrapillantott. Az ezüst szkafanderesek már elhelyezkedtek az egyik
elektronmikroszkóp mellett, és némán munkához láttak...
Az irodát csak a monitor sejtelmes zöld fénye világította meg, a spártai egyszerűséggel
berendezett helyiség nagyobbik része sötétbe burkolózott. Ford mélyet sóhajtott, és leült az íróasztal
mögötti magas támlájú bőrszékbe. Megdörzsölte szemét és halántékát, hátha így elejét tudja venni
kezdődő fejfájásának.
Meg se rezzent, amikor a szoba sarkában fellobbant egy öngyújtó. Az apró lángnyelv egy
másodpercre megvilágította a sötétben rejtőző ember arcát. Hirtelen, drámai gesztusok – így lehetett
dióhéjban leírni Donald McClintock dandártábornok személyiségének lényegét. Fordnak volt ideje
hozzászokni az ilyesmihez, még abban az időben, amikor McClintock volt a főnök és ő, Ford a
szárnysegéd.
 – Fáradtnak látszol, Billy. – McClintock arca füstbe burkolózott, de Ford pontosan el tudta
képzelni a hanghoz tartozó sovány arcot és enyhén lefelé görbülő szájat.
– Daniels ezredes nem fog örülni neki, hogy a háta mögött beleavatkozunk a dolgába.
– Akkor eltesszük láb alól. – McClintock szárazon felnevetett. – Szedd már össze magad, Billy.
Nincs más választásunk. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek. Ez a baja ennek az országnak... ez a
kibaszott szentimentalizmus.
Ford sötét pillantást vetett rá. McClintock szemében az élet sakkjátszma volt, amelyben senki és
semmi nem számít, csak a győzelem. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, halkan felberregett a
telefon. Ford felvette a kagylót, és meghallgatta a rövid üzenetet.
– Készen vannak.
– Remek – bólintott McClintock.
A monitoron statikus felhő úszott át, majd megjelent egy kép a bal oldalon. Egy legyengített
vírus felcsavarodott dupla DNS-szálát ábrázolta. Alatta a felirat: "Motaba-völgy, 1967". Egy
másodperccel később a képernyő jobb oldalán hasonló DNS-szál tűnt fel, "Motaba-vírus, Daniels,
1995" felirattal. Még a laikus számára is látható volt, hogy a két preparátum terjesen egyforma. A
vírus, amelyet közel harminc éve elpusztítottak, új életre kelt.
Ford még ennyi év után sem tudta elfelejteni azt a borzalmas napot. Az értelmetlen háború
groteszk káoszát, az orvost, a haldoklókat és a holtakat, a sok megrémült katonát – és a tüzes halált,
amit McClintock zúdított rájuk.
– Egy régi barát – bólintott Ford. Beugrott köszönni.
– Tökös gyerek. Megtalálta Daniels az állandó fertőzési forrást?
– Nem.
McClintock hátat fordított a képernyőnek, és Ford szemébe nézett. Tekintete jéghideg,
szenvtelen volt.
– Az ügyet lezártuk, Billy. Kettőnkön kívül senkinek nem kell tudnia erről. Daniels barátodat
állítsd rá valami másra. Nem akarom, hogy az a minden lében kanál kis szarrágó tönkretegye
harminc év nemzetbiztonsági munkáját. Remélem, érthető voltam.

Sam Daniels íróasztalán másnap reggel ott feküdt az írásbeli parancs. A katonai bürokrácia
tömör, száraz stílusában íródott, de Sam azonnal felfogta a Ford tábornok aláírásával ellátott
egyetlen rövid bekezdés lényegét: ő és csapata nem foglalkozhatnak többé a Motaba-vírussal.
Sam egy percig a szövegre meredt, még kétszer elolvasta, azután feltépte az ajtót, és már rohant
is a folyosón. A hadsereg szabályzatának protokoll-előírásai átlagos hétköznapokon sem érdekelték
túlságosan, ez a reggel pedig minden mást ígért, csak nem átlagos hétköznapot. Berontott Ford
irodájába, és döngve becsapta maga mögött az ajtót. A tábornok az íróasztala mellett állt, és néhány
iratot böngészett, melyeket titkára, Dixon őrmester nyújtott oda neki.
– Mi az isten folyik itt!? – mennydörögte Daniels.
Ford a tőle megszokott rendíthetetlen nyugalommal pillantott fel.
– Őrmester – szólt halkan –, légyen szíves, hozzon nekünk egy-egy pohár kávét.
– Igenis, uram – bólintott Dixon, és diszkréten távozott.
– Miért veszed el tőlünk a Motaba-ügyet?
– Csillapodj – szólt rá Ford. – És ne beszélj velem ilyen hangon a katonák előtt.
Daniels igyekezett féken tartani dühét, de ehhez minden önuralmára szüksége volt.
– Igenis.
Ford felsóhajtott, és az íróasztalra dobta az iratokat.
– Ülj le, Sam. Úgy emlékszem, megegyeztünk abban, hogy a Motaba-járvány lokalizálódott és
véget ért.
– Ez a járvány igen. De bárhol és bármikor új járvány törhet ki. A vérvizsgálatokkal még nem
vagyunk készen. Azt sem tudjuk, hogyan terjed. Semmit nem tudunk.
– Sam – csóválta a fejét Ford fáradtan. Az egyik Hanta-vírus járványt okozott Új-Mexikóban. A
CDC segítséget kért. Téged akarlak leküldeni.
– Küldd le Petersen csapatát – replikázott Daniels.
 Ford kezdte elveszíteni a türelmét.
– Ne írd nekem elő, hogy kit és hova küldjék. Rosales szenátornak azt ígértem, hogy a legjobb
emberem megy. Az pedig te vagy. Végeztem.
Daniels az égre emelte tekintetét.
– A Hanta-vírusokról mindent tudunk. Mit csináljak én Új-Mexikóban? Fogdossam össze a
patkányokat? Bill, hamarosan a markunkban lesz az a féreg. A legtöbb proteint már izoláltuk, az
antitest-vizsgálat egy hét múlva kész...
– Elég volt, Sam – szakította félbe Ford. Megkaptad a parancsot.
– Az isten szerelmére, Billy, figyelj rám! Casey beadta a vírust rágcsálóknak és egy
rhesusmajomnak. Ha minden jól megy, egy hónap múlva ismerni fogjuk a genetikai szekvenciáját.
Hagyj minket dolgozni, és az utolsó génig feltérképezzük ezt az élősdit... Híres leszel, Billy.
Daniels nyakassága most már tényleg idegesítette Fordot.
– Sam, annak az esélye, hogy ez a vírus megjelenik itt, egy a millióhoz. Ezt te is nagyon jól
tudod.
– Nem, egyáltalán nem tudom.
– Pedig tudnod kéne... és tudnád is, ha nem volna benned az a morbid kényszer, hogy folyton
megjósold a világvégét. Hagyj nekem békét végre!
– Ez a legveszélyesebb dög, amit valaha láttunk.
– A sírba viszel – csóválta a fejét Ford.
– Egy vadonatúj, eddig ismeretlen vírus. Sam még egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tett,
hogy meggyőzze főnökét.
Ford azonban hajthatatlan volt.
– Akkor is a sírba viszel! És most tűnj el innen.

A laborban temetési hangulat uralkodott. Salt, Daniels és Casey körülállták a hűtőt, és úgy
meredtek rá, mint egy üres sírra.
– Mindet elvitték, az utolsó mintáig – szólt Daniels szomorúan. – Hova a fenébe rakhatták ezt a
sok anyagot?
– Ford tábornok megparancsolta, hogy vigyek át mindent a páncélterembe az A-szárnyban –
felelte Salt. – Oda csak ő léphet be... Azt mondta, a Motabára hónapokig nem lesz szükség.
– Egyszerűen nem tudom elhinni csóválta a fejét Daniels, és Casey-hez fordult. – A primer
minták sincsenek meg?
– Nincsenek.
– Nem maradt valami a termosztátban? Semmi perc alatt fel tudnánk szaporítani... Azt mondom
majd, hogy Hantát tenyésztünk ki patkány szarból.
Daniels segélykérően nézett Casey-re. Schuler rendszerint kimondottan élvezte, ha alkalom nyílt
az engedetlenségre, de most komoran leszegte fejét.
– Case...?
– Megdöbbentő – szólalt meg Casey.
– Micsoda?
– Megdöbbentő... – Casey felemelte a fejét, és elvigyorodott. – Szégyellem magam...
Casey Sam értetlen pillantásától követve az egyik hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy fiolát.
– Szégyellem magam, mert puszta figyelmetlenségből rossz hűtőbe raktam tegnap az egyik
Motaba-mintát. Tudom, hogy ha most átadom önnek, uram, az anyag jó kezekben lesz, és ön
helyrehozza a hibát, amit elkövettem.
A két férfi cinkos mosolyt váltott.
– Casey, Casey – csóválta a fejét Sam –, a figyelmetlenséged egyszer még bajt hoz ránk.
Schuler megvonta a vállát.
– Ilyen vagyok, uram.

A Tae-Kuk Seattle
teherhajó fedélzete
 1995. augusztus 29.

Az ütött-kopott koreai tengerjáró az amerikai partoktól kilencven mérföldnyire szelte a

hullámokat. A kaliforniai Oakland kikötője felé tartott, gyomrában vegyes rakományával, mely dél-
koreai elektronikus cikkekből és olcsó ruhákból, japán gépalkatrészekből, valamint számos
egzotikus állatból állt. Ez utóbbiakat egy szingapúri kereskedő adta fel. A szállítmány címzettjei
kisebb részben amerikai állatkertek és vadrezervátumok voltak, az állatok többségét, köztük egy
fekete-fehér colobusmajmot viszont laboratóriumok és biológiai kutatóintézetek rendelték kísérleti
célokra.
Az állatsereglet gondozásával a legalacsonyabb rangú tengerészt, egy Chan Ho Lee nevű
huszonegy éves másodosztályú matrózt bíztak meg. Lee-nek ez volt az első útja; ha épp nem volt
tengeribeteg, akkor honvágy gyötörte, és elege volt a tapasztaltabb matrózok folytonos ugratásaiból.
Az "öregek" azt hitték, jól megleckéztetik azzal, hogy ráosztják a piszkos és büdös vadállatok
etetésének feladatát, de tévedtek: a rakodótérben töltött idő egyenesen kikapcsolódás volt a
fiatalember számára. Vigasztalta, hogy vannak olyan élőlények a hajón, akiknek még az övénél is
nyomorúságosabb sors jutott osztályrészül.
A fekete-fehér kismajom volt a kedvence. Ha tehette, mindig félretett neki valami csemegét –
többnyire egy kis gyümölcsöt –, és az állat hálás volt a gondoskodásért.
Chan azonban látta, hogy a majom korántsem érzi jól magát. Azt persze nem tudhatta, hogy a
hajóút csupán az utolsó, viszonylag nyugalmas szakasza volt annak a kínokkal teli utazásnak, amely
elszakította őt otthonától. Miután befogták, Kinshasába került, ahol repülőre rakták, és
továbbszállították a mozambiki Maputóba. Onnan indult el a hosszú tengeri útra, mely az Indiai-
óceánon keresztül Dzsakartába, onnan pedig Szingapúrba vezetett. Az állat az utazás minden
napjának minden percét szörnyű rémálomként élte meg.
Chan egy darabka banánt dugott be a ketrec rácsai közt. A majom kikapta a kezéből a csemegét,
a ketrec legtávolabbi sarkába húzódott vele, és melankolikus tekintettel nézte jótevőjét. A
fiatalember benyúlt, hogy megsimogassa az állat piszkos bundáját, de nem érte el.
– Mi a baj, kislány? – duruzsolta szelíden. – Ne félj, hamarosan partot érünk. A szárazföldön
jobb lesz neked.
Chan szomorúan felsóhajtott. Igen, a majomnak jobb lesz. De neki még ki kell bírnia a hosszú
visszautat...

A csekély mennyiségű Motaba-készletet Daniels Casey gondjaira bízta, aki haladéktalanul

hozzálátott a vizsgálatokhoz. Nem kellett hozzá sok idő, hogy az első, alapvető információkat
megszerezze a vírusról, és ezek szerfelett nyugtalanítóak voltak. Késő délután ő és Salt elkísérték
Danielset a BL-4-es állatkísérleti részlegébe. A ketrecekkel telezsúfolt alagsori helyiségben a
kórokozók szabadon garázdálkodtak, úgyhogy szkafander nélkül ide sem volt ajánlatos belépni.
Casey arcáról már jó ideje eltűnt a vigyor.
– Ez a tetű aztán jó sok spenótot evett kiskorában – jegyezte meg.
Daniels egyszerre megtorpant. Az egyik ketrecben két döglött patkány feküdt. Körülnézett a
helyiségben – mindenütt elpusztult állatok hevertek: tengerimalacok, egerek, madarak, nyulak...
– Halljam, mit tudunk?
– Nedves közeg útján terjed – számolt be Salt. – A testnedvekkel kerülhet át vagy szoros testi
kontaktus útján.
– A rovar mint reservoir vagy vektor ki van zárva – tette hozzá Schuler. – Egyetlen tesztelt állat
sem élte túl a fertőzést, pedig minden létező vírusellenes szerrel kezeltem őket. Ez tehát a jó hír.
Nem kell legyek és bolhák után kutatnunk.
Daniels és Salt végigsétáltak a ketrecsorok között, az elhullott állatokat vizsgálgatva. Az
elszenvedett borzalmas kínok látható nyomokat hagytak a szerencsétlen jószágokon.
– A levegő nem közvetítheti?
Casey megrázta a fejét.
Semmiképpen. Kiszárad. Doktor Iwabinak igaza volt.
 – Hála a jóistennek – motyogta Salt.
– De a jó híreknek ezzel vége is. Ha ez a vírus élő szövetbe kerül... ilyen fokú letalitást még nem
láttam. Egyetlen állat sem élte túl a fertőzést, pedig minden antivirális szert kipróbáltam.
Daniels még hitetlenkedett.
– Ugyan már. Intravénás acyclovirt is adtál nekik?
Ez a nagy hatású készítmény volt a vírusellenes háború nehéztüzérsége.
– Nem hat – felelte Casey.
– Riborvirunt?
– Megfürdetheted benne, még élvezi is. – Casey bizonyos tisztelettel beszélt a vírusról. A
Motaba kegyetlen gyilkos volt, de egyben bámulatra méltó képességű ellenfél is.
– Jesszusom...
– És kisebb is, mint gondoltuk – tette hozzá Salt. – Attól féltünk, hogy nincs elég anyagunk...
Több millió fér bele ebből egyetlen csepp emberi vérbe.
– Elég ahhoz, hogy kinyírja fél Amerikát – bólintott Casey.
– Remek. – Sam széttárta a karját. – Ez a dög mindent megöl, mi viszont nem tudjuk megölni őt.
– A feladat adott. – Schuler arcán mosoly bujkált.
Daniels odalépett a nyúlketrechez, és szemügyre vette az élettelen, vérfoltos kadávereket. A
nyulak teste kicsavarodott, torz tartásban merevedett meg, tágra nyílt szemükben rémült tekintet ült,
mintha látták volna közeledő halálukat. Daniels pályafutása során soha nem találkozott még ilyen
hatalmas ellenféllel, és ez jobban megrémítette, mintsem szavakba tudta volna önteni.

Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központ

Atlanta, Georgia állam
1995. augusztus 29.

Robby igyekezett beilleszkedni az új környezetbe, de ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint

gondolta. A fő ok a Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központ és az Egyesült Államok Hadseregének
Fertőző betegség-kutató Intézete közti rivalizálás volt. A CDC-nél sokan úgy gondolták, hogy
Robby hirtelen pálfordulását nem lehet igazán komolyan venni. Az asszony mindent megtett ugyan,
hogy meggyőzze új kollégáit döntése megmásíthatatlanságáról, de azt zokon vette, ha a jelenlétében
volt munkatársait szidták. Ha valaki, ő nagyon jól tudta, hogy a USAMRIID-nél dolgozó kutatók
képzettsége és hivatástudata minden tiszteletet megérdemel.
A kezdeti nehézségeket emellett még Sam Daniels is fokozta. Az első munkanap legelső
telefonhívása tőle érkezett. Robby azonnal tudta, hogy valami baj van. Sam eltekintett az
udvariaskodástól, nem kérdezett az új életéről, még a kutyák hogyléte után sem érdeklődött.
– Robby – hallatszott a kagylóból a férfi ideges, fojtott hangja –, erre a beszélgetésre nem
vagyok felhatalmazva.
Az asszony pislogott a meglepetéstől.
– Hogyhogy? Csak nem nyilvános vonalon hívsz?
– De igen.
– Elment az eszed? Ezért ki fognak rúgni a hadseregből!
A Pentagon nem nézte jó szemmel, ha a fegyveres testületek tagjai a szolgálati út
megkerülésével próbálkoztak.
– Rob, szükségem van a segítségedre.
– Miben?
– A Motabáról van szó. Tudod, az a zairei ügy. Ez egy nagyágyú, Robby. Ez a vírus maga a
halál. Ha bekerül az országba, akkor nekünk kampec. Nem viccelek.
– Nem értelek, Sam. Ha tényleg olyan veszélyes, akkor Ford és a többiek mindenben támogatni
fognak. Miért kell hozzánk fordulnod?
– Éppen erről van szó. Ford elvette tőlem az ügyet, és megtiltott minden ezirányú kutatást. A
csapatnak ma reggeltől Új-Mexikóban kellene kergetnie valami Hanta-vírust.
– Ott emberek halnak meg, Sam.
 – Igen, a Hanta elszabadult. A Motaba még nem. A halálesetek Afrikában egy kis területre
korlátozódnak. Ez a vírus nem tréfál, Robby. Tipikus négyes fokozatú féreg. Hihetetlenül magas
lázat okoz, bőrvérzést... Ha ez elszabadul...
Robby hallotta a férfi sóhaját, és szinte látta maga előtt feszült arckifejezését.
– Résen kell lennünk – folytatta Sam. – A CDC azonnal küldjön szét egy figyelmeztető
körlevelet.
Hosszú csend állt be.
– Robby, figyelsz rám?
– Igen, figyelek.
– Írod, amit mondok?
– Írom.
– Tehát elrendelitek a készültséget?
Robby megrázta a fejét.
– Nem – felelte. – Nem fogom a legelső hivatalos döntésemet egy megérzésre alapozni. Még
csak a hadsereg sem támogat téged.
– Megérzés!? Lefaxolom neked az eredményeinket. Tele van a labor döglött állatokkal! Semmi
nem használt, se az intravénás acyclovir, se a ribovirin. Az összes állat elpusztult.
Sam hangjában valódi kétségbeesés csendült, de az asszony nem engedett a rábeszélésnek.
– Persze, hogy megdöglöttek – vágott vissza. – Biztos ugyanazzal a tűvel szúrtad meg mindet.
Mi a bizonyíték arra, hogy ide is eljut?
– Semmi. De arra sincs bizonyíték, hogy nem jut el. Nagyon rossz előérzetem van.
– Jól van, Sam, feljegyeztem az előérzetedet.
Danielsnek nem volt kedve tovább vitatkozni.
– A helyzet egyszerű és világos: ez a vírus megöl mindent, ami az útjába akad. Neked csak
szólnod kell, hogy rendeljék el a készültséget. Menj, és intézd el.
– Ez már ismerősen hangzik – felelte Robby maró gúnnyal. – Tekintsem ezt parancsnak, Daniels
ezredes úr?
A kagylóból lemondó sóhajtás hallatszott.
– Nem gondoltam volna, hogy családi vitatémát csinálsz egy halálos vírusból.
– Szó sincs családi vitáról, Sam.
Pedig igenis arról volt szó – legalábbis Sam Daniels számára.
– Robby, miért nem vagy hajlandó vállalni a kockázatot, legalább egyszer ebben a büdös
életben?
– Vállaltam, amikor hozzád mentem – vágott vissza az asszony, azzal lecsapta a kagylót.

Biotest Állatraktár
San José, Kalifornia állam
1995. augusztus 30.

A majom utazása még korántsem ért véget. A Tae-Kuk Seattle fedélzetét ugyan elhagyta San
Franciscóban, de onnan még továbbszállították negyvennégy mérföldnyire délre, a San Franciscói-
öböl csúcsánál fekvő San Joséba. A ketrecet kiemelték a hajó gyomrából a vakító nappali fénybe,
azután bezárták egy teherautó koromsötét belsejébe, és következett a hosszú, rázós kocsikázás.
Mikor végre kitárult a kamion hátsó ajtaja, a ketrecet targoncára rakták, és betolták egy hatalmas
raktárépületbe. Odabent hasonló ketrecek sorakoztak, és mindegyikben egy-egy majom gubbasztott,
de colobus egy sem volt köztük. A levegő szinte sűrű volt az összezárt állatok tömény bűzétől.
A targoncakezelő a kijelölt helyen lerakta a ketrecet. Azután bedugta mutatóujját a rácsok között,
és megbökte az állatot.
– Szevasz, kicsi, én vagyok a Jimbo bácsi.
Jimbo Scott magas, meglehetősen vézna fiatalember volt, vállig érő göndör, fekete hajjal. Ha
elmosolyodott, szájából szabálytalan fogsor villant elő.
 Jimbo gyors dobszólót vert le a ketrecen, hogy felrázza a kába majmot, de ekkor megszólalt az
övére akasztott személyhívó. Gyorsan kikapcsolta, és rápillantott a LED-kijelzőn megjelent számra.
Ezt a számot mindig szívesen látta, mert azt jelentette, hogy némi mellékes keresetre tehet szert.
Jimbo ránézett a szomorúan pislogó majomra, és bátorítóan legyintett.
– Nem lesz gond, kislány. Mindannyian Isten teremtményei vagyunk, nem igaz? Secperc alatt
kiviszlek innen, ne félj.
Azzal felpattant a targonca ülésére.
– Este találkozunk.

Jimbo Scott számára a Biotestnél vállalt munka csupán átmeneti megoldást jelentett. Jimbónak
ugyanis nagyratörő tervei voltak. Egy rock and roll-bandában dobolt, és meg volt győződve róla,
hogy a nagy áttörés már nem várathat sokáig magára. Jimbo türelmesen várta, mikor kopogtat a
világhír az ajtón, és addig pénzkereséssel foglalta el magát. Az állás a Biotestnél alig hozott valamit
a konyhára, márpedig Jimbónak nagy igényei voltak, így hát egyéb forrásokból kellett kiegészítenie
jövedelmét.
Volt egy megállapodása a Cedar Creek-i díszállat-kereskedés tulajdonosával, aki
mellékprofilként egzotikus állatok adásvételével foglalkozott. Jimbo megrendelésre állatokat lopott
ki a Biotest-telepről – és most épp akadt valaki, aki egy nőstény colobusmajmot keresett.
Ötkor ment el a munkahelyéről, de hatkor már vissza is tért; tudta, hogy addigra a telepen már
egy lelket sem talál. Neal, a fiatal őr pedig – Jimbo ezt tapasztalatból tudta – mindig örül a könnyen
jött pénznek.
Neal elmosolyodott a közeledő szakadt Volvo láttán. A pokróccal letakart ketrec a hátsó ülésen
nem kerülte el a figyelmét.
– Látom, megint befutott a hajód.
Jimbo már előkészítette a két húszdolláros bankjegyet. Átadta a pénzt Nealnek, és legyintett.
– A mi hajónk, Neal, a mi hajónk. Egyenesen Afrikából érkezett. Ahol mindenkinek karika van
az orrában. Neal nadrágja zsebébe dugta a pénzt.
– És lakat a száján.
– Van itt még némi dolgom – mondta Jimbo –, azután elhúzom a csíkot.
– Hová mész?
– Beiktatok egy kis vakációt. Elmegyek Bostonba a lányhoz.
Neal megnyomott egy gombot a kapcsolótáblán, mire a kapu kinyílt.
– Jó utat.
– Kifelé még találkozunk.
A feladat pofonegyszerű volt. Jimbo besétált a raktárba, átrakta az állatot a magával hozott
ketrecbe, és bedobott neki egy vízzel töltött cumisüveget meg egy fél banánt.
– Nesze. Ne mondd, hogy nem kapsz tőlem semmit.
A majom vicsorgott és éles körmeivel fenyegetően hadonászott. Jimbo meg se rezzent. Rutinos
állatgondozó volt, nem ijedt meg egy köpködő, karmoló kismajomtól. Az akció legbonyolultabb
művelete a colobusmajom kitörlése volt a raktár számítógépes nyilvántartásából – de az is csak egy-
két percig tartott.
Kifelé menet Jimbo intett Nealnek, majd mikor a telep kapuja bezáródott mögötte, bekapcsolta a
rádiót, és néhány perc múlva már észak felé száguldott a 680-as úton. Jó időt akart futni Cedar
Creekig.
A majom cseppet sem érezte jól magát. Vinnyogó hangokat hallatott, és idegesen ugrált
ketrecében. A bömbölő rádió és a szédítő sebesség félelemmel töltötte el.
Jimbo nem figyelt oda az állatra. Természettől fogva könnyelmű és felületes ember volt, nem
törődött sem az emberek, sem az állatok lelki életével. Csak az érdekelte, hogy megkapja a pénzét
és elérje a bostoni járatot. Ilyen egyszerű az élet...
Jimbo a zene ütemére dobolt a kormányon, és a visszapillantó tükörben a majmot figyelte.
Azután félig hátrafordult, és intett az állatnak.
– Mi a baj, maki? A zene állítólag megszelídíti a vérengző vadállatokat.
 A majom kiszívott egy korty vizet az üvegből, és Jimbo felé köpte. A lövés telitalálat volt, a fiú
arcát elborította a nyállal kevert víz.
– Szaros kis dög! – Jimbo dühös volt, de csodálkozott is a majom ügyességén. – Szerencséd van,
hogy nincs itt a Michael Bolton-kazettám, akkor megkapnád a magadét.
Az út hátralevő része eseménytelenül telt. Mire megérkezett Cedar Creekbe, Jimbo már rég
elfelejtette az apró incidenst.

Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központ

Atlanta, Georgia állam
1995. augusztus 30.

Robby Keough-nak nem ment ki a fejéből a Sammel folytatott telefonbeszélgetés. A férfi

makacskodása és stílusa dühítette, de azt el kellett ismernie, hogy Sam nem jókedvében hívta fel.
Hangja komoly aggodalomról árulkodott, bár már többször előfordult, hogy szükségtelenül húzta
meg a vészharangot. Arra viszont még sohasem volt példa, hogy semmibe vette a USAMRIID
előírásait, és magánúton akart megoldani egy szakmai problémát. Robby jól ismerte Sam
kiszámíthatatlanságát és önfejű természetét, de azt is tudta, hogy ilyen lépésre ő is csak akkor szánja
el magát, ha nyomós oka van rá.
Robby felkapott néhányat az asztalán heverő papírok közül. Dolgozni próbált, de képtelen volt
koncentrálni. Tekintete a nyomtatott szavakról újra és újra a telefonra vándorolt. Félig-meddig azt
várta, hogy a készülék megcsörrenjen, és a vonal túlsó végéről Sam újabb adag rettenetesen
meggyőző érvvel rukkoljon elő.
– A fene essen bele – mondta végül hangosan.
Összeszedte a feljegyzéseket, amelyeket a Sammel folytatott beszélgetésről készített, és elindult
a folyosón az igazgatói iroda felé.
Dr. Drew Reynoldsszal eddig kétszer találkozott. Először a felvételi beszélgetésen, másodszor
pedig amikor a hagyományos "isten hozta a fedélzeten" című szónoklatot kellett végighallgatnia
tőle. Ennek alapján megközelíthetetlen, szigorú emberként kategorizálta magában Reynoldsot.
Robby kopogtatott, majd résnyire kinyitotta az ajtót, és benézett.
– Bocsásson meg, Dr. Reynolds...
Reynolds elmélyülten írt valamit számítógépén. Egyik kezét felemelve csendre intette Robbyt,
közben a másikkal folytatta a gépelést.
– Egy pillanat.
Még egy teljes percig írt, s csak azután fordult legújabb beosztottja felé.
– Mit tehetek magáért, dr. Keough?
– Öhm... Dr. Daniels a USAMRIID-tól azt szeremé, ha figyelmeztető körlevelet küldenénk ki
egy Motaba elnevezésű zairei vírus ügyében. Daniels doktor szerint nem elég, ha csak a havi
jelentésbe kerül bele.
Reynolds szemüvege fölött nézett Robbyra, olyan pillantással, mintha most döbbenne rá, hogy
véletlenül egy féleszűt alkalmazott.
– Külön körlevelet?
– Igen.
– A figyelmeztetés szerepelni fog a heti jelentésben, Dr. Keough – közölte hűvösen Reynolds.
Robby úgy érezte, kötelessége még egy próbát tenni.
– Azt csak jövő szerdán küldjük ki. Daniels ezredes úgy véli, az ügy súlyosságára való tekintettel
célszerű lenne azonnal figyelmeztetni az orvosokat. Véleményem szerint igaza van.
Reynolds levette a szemüvegét, és a száránál fogva forgatni kezdte. Mosolygott, de
mozdulatában volt valami megfélemlítő.
– Tudja, mennyibe kerül szétküldeni egy körlevelet négyszázezer címre?
– Tudnom kellene?
– Nem – felelte Reynolds. – Nekem kell tudnom.
– Daniels '89-ben megjósolta a Hanta-járványt, és igaza is lett.
 – Megértem, hogy kiáll a volt férje mellett, de mi magát alkalmaztuk, nem őt. És maga épp olyan
jól tudja, mint én, hogy a vírus felbukkanásának esélye ebben az országban gyakorlatilag nulla.
Igazam van?
Egy pillanatig farkasszemet néztek.
– A felelőssége az öné, Dr. Reynolds.
– Tudom. A figyelmeztetés benne lesz a heti jelentésünkben.
Reynolds lezártnak tekintette a beszélgetést. Robby szégyentől lángoló arccal megfordult és
kiment a szobából. Ilyen cudarul hónapok óta nem érezte magát.
Sikerült felemelt fővel végigmennie a folyosón, egészen a liftig, de a kabinba lépve nekidőlt a
falnak, és majdnem elsírta magát. Az élete egyáltalán nem olyan rózsásan alakult, ahogy remélte, és
lelkét még mindig szorították tönkrement házasságának makacs béklyói.
A liftre többen is vártak azon az emeleten, ahol kiszállt. Robby kénytelen volt összeszedni
magát, és felvenni a magabiztos, rendíthetetlen profizmus álarcát. Sam Danielshez hasonlóan ő is
csak egyetlen orvosságot ismert a lelki problémákra: a munkát.
 Hatodik fejezet
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 1.

Cedar Creek néhány ezer lakosú, csendes kisváros volt Sonomától északra. Méretét
gazdaságföldrajzi helyzete korlátozta: túl messze volt San Franciscótól ahhoz, hogy az ingázók
számára vonzó legyen. A helybéliek túlnyomó többsége farmgazdálkodásból és bortermelésből élt.
Rudy Alvarez működtette a városka egyetlen díszállat-kereskedését. Az első több mint egy
évtizedben teljesen átlagos boltot tartott fenn. Kiskutyákat és kismacskákat árult, néha eladott egy-
egy madarat, de a vevők elsősorban állateledelért jártak hozzá. Az egzotikus állatokkal való
kereskedésre csak lassanként kapott rá, de a befolyó pénz magáért beszélt. Egyetlen majommal
annyit keresett, mint egy egész alomnyi törzskönyvezett kutyával. Különösen akkor járt jól, ha az
árut Jimbo Scottól vásárolta potom pénzért.
A különleges állatok azonban különleges problémákkal is jártak. Nehéz volt őket etetni, könnyen
megbetegedtek és csak kevés állatorvos – Cedar Creekben természetesen egy se – tudott mit
kezdeni velük.
Jimbo bevonult a ketreccel a boltba, és lerakta egy másik majom, egy hím rhesus ketrece melletti
helyre. A régi lakó dühös sziszegéssel és köpködéssel fogadta a jövevényt.
Rudy hamarosan előkerült a hátsó helyiségből, és szemügyre vette a colobust.
– A papírok is megvannak?
– Papírok? Minek neked papír, Rudy? Itt van, amit kértél: egy csinos colobuskislány.
Rudy megütközve nézett rá.
– Kislány? Mi az, hogy kislány?
Kinyitotta a ketrecet, hogy közelebbről is megvizsgálja a majmot, de az állat kiugrott a kezéből
és felé kapott, mély, véres karmolást ejtve a karján.
– A kurva életbe! – Rudy sziszegett fájdalmában, majd gyorsan kihúzta a kezét és kiszívta a
sebet. – Hímet kértem, nem nőstényt.
– Pontosan emlékszem, hogy nőstényt mondtál – tiltakozott Jimbo. – Ne hülyéskedj már...
– Hímet mondtam. A vevőnek már van egy nősténye, és szaporítani akarja őket. Ezzel semmit
nem tudok kezdeni.
Rudy megrázta a fejét, miközben egy ronggyal törölgette véres karját. A rhesusmajom
elérkezettnek látta az alkalmat. Átnyúlt a colobus ketrecébe, ellopta a banán maradékát, és gyorsan
behabzsolta.
– Ide figyelj – próbálkozott Jimbo. – Meg kell szabadulnom a majomtól. Olcsón adom.
Rudy a rhesusra mutatott.
– Még azt sem tudom eladni. Bocs, Jimbo, de semmi szükségem még egy állatra. Aki egzotikus
állatot keres, az pontosan tudja, mit akar. És annak a fickónak hím colobus kell.
– Csodálatos – fintorgott Jimbo. – Egyszerűen remek. Most mit kezdjek vele? Elutazom, nem
maradhat a nyakamon.
– Nem tudok segíteni – vonta meg a vállát Rudy. – Esetleg alapíts vele cirkuszt.
– Nagyon vicces.
Jimbo visszarakta a ketrecet a Volvo hátsó ülésére. Ha most elindul, hogy visszavigye az állatot
a Biotestbe, akkor lekési a gépet. Nincs más választása, szabadon kell engednie a majmot...
A várostól tizenkét mérföldnyire végre talált egy megfelelően elhagyatott helyet nem volt biztos
benne, de valahogy az volt az érzése, hogy egy majmot szabadon engedni törvénybe ütköző
cselekedet. Bevitte az állatot a fák közé, és kinyitotta a ketrecet. A majom azonban nem mozdult.
– Nyomás, kislány. Vár a szabadság. Szívesen megtartanálak, de már van csajom.
Kissé megzörgette a ketrecet.
– Nézz körül. Fák meg minden. Olyan, mint otthon...
 A colobus továbbra sem akart szabad lenni. Jimbo most valamivel erősebben zörgette meg a
rácsokat, mire a majom rémülten kiugrott a ketrecből, de a bozót tövében megállt, és visszafordult.
Jimbo felkapott egy marék földet, és az állat felé hajította.
– Menj már! Eredj!
A majom sarkon fordult, és eltűnt a sűrűben. Jimbo visszaszáll! a kocsiba, beindította a motort,
és elrobogott a főút felé. Mire a repülőtérre ért, már érezte a betegség első jeleit...
A repülő öt óra alatt ért Bostonba, de Jimbo Scottnak úgy tűnt, mintha az út egy örökkévalóságig
tartott volna. Már akkor sem volt túl jól, amikor beszállt a gépbe; lerogyott az ülésre, és örömmel
nyugtázta, hogy a járaton csak kevesen utaznak, így egyedül foglalhatja el az egész széksort. Mire
elérték a kontinens közepét, már rázta a hideg. Magára terítette a üléstámla mellett talált vékony
takarót, de az sem segített, mivel egyidejűleg izzadt is, és olyan erős fejfájás gyötörte, mintha
satuba fogták volna az agyát.
– Ilyen az én formám – motyogta keserűen. – Pont a vakáció első napján kap el az influenza.
Étvágya egyáltalán nem volt, úgyhogy csak csipegetett a tálcáról, amit a légikisasszony elérakott.
A túloldali sorban ülő négyévesforma cowboyruhás kisfiúnak egykettőre feltűnt, hogy Jimbo nem
szándékozik megenni a süteményt.
– Bácsi kérem... Bácsi.
Jimbo hunyorogva a gyerekre nézett.
– Mi van, öcsi?
– Azt nem tetszik már kérni? – A kisfiú a megkezdett süteményre mutatott.
– Nem – felelte Jimbo. – Szolgáld ki magad, seriff.
A gyerek kinyújtotta a kezét az édesség után, de addigra az édesanyja is észrevette, miben
mesterkedik.
– Már éppen elég süteményt ettél, Bobby. Ne zavard a bácsit.
A kisfiú segélykérően nézett Jimbóra.
– Sajnálom, seriff – vonta meg a vállát Jimbo. – Nem akarok balhét a törvénnyel.
Újra behunyta a szemét, és elképzelte, hogy már Bostonban vannak – mintha ezzel fel tudná
gyorsítani az idő múlását.
Mire a gép földet ért, Jimbo már olyan beteg volt, mint azelőtt soha életében. A láza egyre
magasabbra szökött, s ezzel párhuzamosan erősödött a fejfájása is. Ólmos fáradtság lett úrrá rajta,
és most már az ízületei is fájtak. Megkönnyebbült, amikor megpillantotta barátnőjét, Alice-t az
érkezési kapunál várakozó sokaság között.
– Szia, édes. – Majdnem összeroskadt a lány karjaiban; szinte teljes súlyával rátámaszkodott,
miközben megcsókolta. – De örülök, hogy itt vagy.
– Én is örülök neked – felelte Alice, majd egy lépést hátrált, és összeráncolt homlokkal a fiúra
nézett. – Iszonyúan nézel ki.
– Biztos elrontottam a gyomrom – nyögte Jimbo. Tekintete elhomályosult, látszott, hogy
pillanatokon belül elájul.
Alice torkát összeszorította a rémület.
– Jimbo! Rosszul vagy? Mi a baj?
– Beteg vagyok – suttogta Jimbo. Nagyon beteg. Vigyél haza, édes. Gyorsan.

Rudy Alvarez csak másnap reggel észlelte az első tüneteket. Mire beért a boltba, már lázas volt
és rázta a hideg. Tizenegy óra tájban megfájdult a feje, de mindenáron tovább akart dolgozni. Nem
volt alkalmazottja, ezért ha bezár, elesett volna az egész aznapi bevételtől. Nem engedhette meg
magának a luxust, hogy beteget jelentsen.
Éppen a trópusi halak etetésével bajlódott – a feladat, úgy tűnt, meghaladja az erejét –, amikor
egy vásárló lépett be az üzletbe, karjában perzsa macskájával.
– Jó reggelt, Rudy. Lukrécia hozzá se nyúl az új marhakockákhoz, úgyhogy vissza kell állnunk a
borjúhúsosra...
Rudy szédelegve felnézett. Támaszt keresett az egyik akvárium oldalán, és letörölte izzadó
homlokát.
 – Rosszul van, Rudy? – kérdezte a nő aggódó arccal.
– Semmi bajom, Mrs. Foote – felelte Rudy bizonytalanul. – Lássuk azt a borjúhúsos eledelt...
Nagy nehezen ellökte magát az akváriumtól, tett két-három lépést, azután egyszerre megállt.
Arca görcsbe rándult, mintha áramütés érte volna, és visszatántorodott az akváriumok felé. Lába
összecsuklott, és esés közben magával rántotta az üvegkádakat, amelyekbe váltig kapaszkodott. A
temérdek víz és üveg hatalmas robajjal zuhant a földre, de néhány másodperc múlva már csak a
halak csapkodása hallatszott. Rudy mozdulatlanul feküdt a káosz közepén, miközben orrából lassan
szivárgott a vér.

Cedar Creek-i Általános Kórház

1995. szeptember 2.

A Cedar Creek-i Kórház sürgősségi osztálya délelőttönként jobbára kihalt volt. Élénkebb
forgalomra akkor lehetett számítani, amikor az iskolák zárva, a kocsmák pedig nyitva voltak. Az
akut ellátást azon a napon, amikor Rudy Alvarezt beszállították, Dr. Mascelli végezte.
Az orvos azzal kezdte, hogy meghallgatta Rudy szívverését, és megállapította, hogy az gyenge
és egyenetlen. Eközben Emma, a sürgősségi osztály tapasztalt nővére oxigénmaszkot szorított a
beteg hamuszürke arcára, Henry, a laboráns pedig vért vett tőle.
– Mi lesz már, Rudy – motyogta az orvos. – Adj valami támpontot... Toxikus sokknak tűnik.
Hogyan kezdődött?
– A barátja szerint tegnap még semmi baja nem volt – számolt be Emma. – Nem tudom, mi ez,
de iszonyú hirtelen tört ki rajta.
– Olvastam a Newsweekben azokról a ronda streptococcusos esetekről – jegyezte meg Henry. –
Lehet, hogy ez is olyasmi.
– Majd előfizetek arra az újságra – felelte Mascelli. – Henry, csinálj vérképet, haemokultúrát és
egy kiterjesztett nagyrutint.
Henry vákuumtárolóba töltötte át a vért.
– Már itt se vagyok.

A labor Henry birodalma volt, ott mindent úgy rendezhetett el, ahogy a legkényelmesebb volt
neki. A vérmintát a centrifugába tette, bekapcsolta a gépet, és a kar sebesen forogni kezdett. Néhány
perc kellett csupán ahhoz, hogy a vér alkotóelemeire bomoljon szét.
Henry letelepedett munkaasztala mellé, és bekapcsolta a rádiót. A Giants – kedvenc csapata –
épp akkor játszott odaát a keleti parton. A fiatal laboráns hallgatta a meccset, s közben
szórakozottan babrálta ezüst baleseti karkötőjét.
A Giants egy-egyre állt az Atlanta Bravesszel. A nyolcadik ütésnél tartottak, az Atlanta dobója
Gary Maddox volt, a Giantstől Matt Williams készült ütni. Klasszikus párbaj volt tehát készülőben
– a baseballütő királya a labdazsonglőr ellen.
Henry egy percre megfeledkezett a centrifugáról, és közelebb hajolt a rádióhoz.
– Gyerünk, Matt, pofozz bele.
Williams nem ütött bele az első dobásba, majd kiütötte a következő kettőt. Henry szinte látta
maga előtt a helyezkedő Williamset, amint szuggerálja Maddoxot, hogy próbáljon meg egyet
eldobni mellette.
Ekkor megszólalt a centrifuga figyelmeztető órája.
– A fenébe – pattant fel Henry. Felnyitotta a gép tetejét, és a vérminta után nyúlt.
A rádióban tisztán hallatszott William ütőjének csattanása. A bemondó hangja izgatottan
csengett.
– Hosszú labda, a jobb center vége felé száll... És elment!
– Ez az! – Henry összeszorította öklét örömében, megfeledkezve a kezében tartott apró edényről.
A fiola összetört, és tartalma a még forgó centrifugába ömlött. Egy másodperc múlva már mindent
vér borított: a falat, Henry arcát, szemét és haját.
 – Úristen! – rémüldözött a laboráns. A mosdóhoz sietett, és igyekezett minél gyorsabban lemosni
arcáról a vért. Hosszú évek óta dolgozott a laborban, jól tudta, hogy az apró balesetnek kellemetlen
következményei lehetnek. A vér mocskos, fertőző, tele van vírusokkal, mikrobákkal, nem beszélve
az AIDS-ről...
Mikor végzett a mosakodással, kiszaladt a folyosóra, hogy megkeresse Dr. Mascellit. Az orvos
még mindig Rudyt vizsgálta.
– Kész a vérkép, Henry?
– Jaj, dehogy – panaszolta a laboráns rémülten. – Az egész vér az arcomra ömlött.
– Nem baj – felelte Mascelli. Megszúrjuk újra, és kezdjük elölről.
– És velem mi lesz? Lehet, hogy megfertőzött a vére. Akár AIDS-et is kaphatok!
– Nem kell mindjárt pánikba esni – csitította az orvos. – Nagyon kicsi a fertőzés esélye. Mindjárt
megnézzük, mi van Rudy vérében. De biztos vagyok benne, hogy nincs mitől félned.
Henry azonban nem nyugodott meg.
– Nem kellene penicillint adnod nekem? Nem akarom, hogy barátnőm kapjon valamit tőlem.
– Nem? Pedig biztosan örülne néha egy szál virágnak. – Mascelli könyökével oldalba bökte a
fiatalembert.
Henry kelletlenül elmosolyodott.
– Igen – bólintott. – Lehet.

Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központ

Atlanta, Georgia állam
1995. szeptember 2.

A CDC új alkalmazottainak általában hetekbe tellett, amíg végre jó étvággyal tudtak enni az
intézet menzáján. Robby Keough azonban a USAMRIID-nél már hozzászokott ahhoz, hogy étkezés
közben halálos betegségekről és boncolási eredményekről beszélgessen.
Robby ma két beosztottja, Dr. Julio Ruiz és Dr. Lisa Aronson társaságában költötte el ebédjét.
Nagy adag hasábburgonyát evett, s közben Aronson beszámolóját hallgatta az aznap beérkezett
jelentésekről.
– Hogy tudod megenni azt a vacakot? fintorgott Dr. Ruiz. – Kész öngyilkosság.
Robby felkacagott.
– Jó sok ketchup kell rá meg rengeteg só. Tessék, kóstold meg. A tíz ujjadat megnyalod utána.
Ruiz úgy hőkölt hátra, mintha egy tányér sztrichnint toltak volna elé.
– Michiganből is jelentkeztek – számolt be Aronson. – Újra kitört náluk az E-coli. A
bostoniaknak két ismeretlen eredetű lázas esetük van. Úgy tűnik, nem tudnak mit kezdeni velük, de
szerintük vírusfertőzés lehet.
– Nocsak. A betegek nem Zairéből visszatért afrikakutatók véletlenül?
– Ohm... Nem. Két átlagos amerikai fiatal. Nem beszéltek semmiféle nagyobb utazásról.
– Lefogadom, hogy valami atipusos Lyme-fertőzés – vélte Ruiz. – A bostoni kollégák kicsit
lemaradtak a szakirodalommal.
– Bőrvérzéssel járó Lyme-kórról még nem hallottam.
Robby kezében megállt a villa.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy szerintem nem Lyme-kór – felelte Aronson. – A Lyme eddig egyetlen esetben sem
okozott vérömlenyeket a bőr alatt.
– És nem is fog soha – suttogta dermedten Robby. – Lisa, a következő géppel Bostonba repülök.
 Hetedik fejezet
Bostoni Városi Kórház
Boston, Massachusetts állam
1995. szeptember 2.

Jimbo és Alice a Bostoni Városi Kórház fertőző részlegén feküdtek. Két orvos figyelte az
állapotukat, aggódva, tehetetlenül. A betegség és a halál látványa a munkájukhoz tartozott, de ez a
villámgyors lefolyású, pusztító kór még őket is félelemmel töltötte el. Amikor megtudták, hogy a
CDC az egyik legjobb virológusát küldi az esethez, megkönnyebbültek – és még jobban
megrémültek. Örültek, hogy a CDC leveszi a vállukról a felelősséget, de átkozták a sorsot, amiért a
halálos kór éppen az ő kórházukban ütötte fel a fejét.
Robby és kísérője sebészruhában és maszkban léptek be az elkülönítőbe. Robby már a kollégák
láttán tudta, hogy nagy baj van: a kórházi orvosokról lerítt, hogy – szakmai rutin ide vagy oda –
megijedtek ettől a betegségtől. Robby szilárdan elhatározta, hogy nem veszíti el a hidegvérét.
Mindazonáltal amikor meglátta Jimbo Scottot, a rémület elszorította a torkát. A fiatalember arca
egyetlen nagy vérömleny volt, orrából, szájából és füléből sűrű, fekete vér szivárgott a párnára.
Robby suttogva szólt a beteghez.
– James? Jimbo? Hallja, amit mondok? Azért jöttünk, hogy segítsünk magán. De ahhoz tudnunk
kell, hogyan betegedett meg. El tudja mondani? Jimbo?
Alice erejét megfeszítve igyekezett felülni az ágyban.
– Mi van vele? Jimbo, jól vagy?
– Jimbo – sürgette Robby a beteget. – Nem volt kontaktusa az elmúlt napokban valamilyen
állattal?
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Jimbo mondani készülne valamit, de a beszéd már messze
meghaladta erejét. Tekintete elhomályosodott, majd üvegessé vált.
Robby sóhajtva felállt az ágy mellől, és a három orvos kíséretében elvonult a kórterem távolabbi
sarkába.
– Mondott maguknak valamit? – kérdezte fojtott hangon. – Nem adott valami támpontot, hogy
hol fertőződhetett meg?
A kórházi orvosok komoran összenéztek.
– Nem – felelte az egyik. – Fogalma sem volt, hol és hogyan kapta. Tegnap tört ki rajta, teljesen
váratlanul.
– És mára végzett vele – tette hozzá a másik. – Mi az ördög lehet ez a kór?
– Azért vagyok itt, hogy kiderítsem – felelte szárazon Robby. Sikerült palástolnia saját félelmét.
– Azonnal felboncoljuk a fiút.
– Rám ne számítson – rázta a fejét az egyik orvos. – A végén még megvágom magam, és
elkapom ezt a szart.
Robby undorodva elfordult.
– És maga? – nézett az idősebbik orvosra.
Az zavartan toporgott, és kerülte Robby pillantását.
– Én... én nem szoktam boncolni.
Robby a harmadikhoz fordult.
– Ezek szerint maga csinálja.
Az orvos komoran bólintott.
– Ezek szerint igen.
Alice még mindig igyekezett felülni az ágyban.
– Meghalt! – sikoltotta hisztérikusan, és Robby ruhája után kapott. – Nem engedhetik meghalni!
Jimbo...!
Robby leguggolt a lány ágya mellé.
– Alice – szólt csitító hangon. Vigyázunk a barátjára. De meg kell tudnunk, hogyan betegedett
meg. Nem mondott magának valamit?
 A lányt azonban pillanatnyilag képtelen volt rá, hogy bármilyen kérdésre értelmes választ adjon.
Visszahanyatlott a párnára, és keservesen nyögött.
– Egyikük maradjon itt vele – rendelkezett Robby. – Próbálják megnyugtatni, beszéljenek hozzá.
És jegyezzenek fel mindent, amit mond. Mindent, érthető?
A két orvos megszeppent kisiskolás módjára bólogatott. Robby a harmadikhoz fordult.
– Maga pedig velem jön, igaz?
– Igen.
– Mi a neve?
– Hampton.
– Rendben, Hampton doktor, induljunk.

A hordozható műanyag patológiai laborsátrat negyed óra alatt felállították a kórház

bonctermében. Két ápoló ráfektette Jimbo Scott meztelen holttestét a boncasztalra olyan óvatosan
nyúltak a tetemhez, mintha attól tartanának, hogy felrobban. A fiatalember testét hatalmas, barnás
léziók borították; arca sovány és beesett volt, mintha a betegség belülről falta volna fel.
Robby és Hampton szkafanderben álltak a holttest mellett, és döbbenten nézték – a betegség
iszonyú művét.
– Ilyet még nem láttam – szólt rekedten Hampton. Edzett gyomrú orvos volt, mégis minden
porcikája tiltakozott az ellen, hogy hozzáérjen a hullához.
– Szedje össze magát, Hampton doktor nézett re Robby. – Lassan, óvatosan csinálja. Figyeljen
oda minden mozdulatra.
Hampton megnedvesítette ajkait, és mélyet sóhajtott. A homlokáról csepegő verejték
elhomályosította pleximaszkját. Felemelt egy szikét a tálcáról, és Jimbo szegycsontja fölé tartotta.
Igyekezett úrrá lenni viszolygásán, de mindhiába: keze egyre jobban remegett.
Robby látta, hogy Hampton legjobb szándéka ellenére sem lesz képes elvégezni a műveletet.
– Jól van – bólintott. – Adja ide a szikét, és asszisztáljon nekem.
Hampton fellélegzett.
– Rendben.
Óvatosan megfordította a kést, és a nyelét nyújtotta oda Robbynak. A nő csak a másodperc
töredékéig habozott, azután Jimbo bőrébe vájta a szikét. Az első bemetszéssel a mellkastól a
szeméremcsontig nyitotta fel a törzset. A vágás nyomán barnás vér buggyant elő és csörgött lomhán
az acél boncasztalra.
A következő lépésben Robby átvágta a bordákra tapadó szívós izomzatot, majd átfűrészelte a
csontokat, és felnyitotta Jimbo mellkasát. A betegség okozta pusztítás ekkor vált láthatóvá teljes,
borzalmas valójában. Hampton úgy bámult a mellüregbe, mintha maga a pokol tárult volna fel
előtte.
– Isten irgalmazzon nekünk – suttogta.

Robby és Hampton a döbbenettől kábultan léptek ki a boncteremből. Hampton azonnal az orvosi

szoba felé vette útját, hogy lefeküdjön, és megpróbálja kiverni a fejéből a látottakat. Robby viszont
még korántsem végzett. Legelőször is keresett egy telefont, és felhívta Samet a lakásán.
– Kiderítettük, hogy egy San José-i állatraktárban dolgozott. – Robby nem pocsékolta
köszönésre az időt. – Elképzelhető, hogy ott kapta. Megfigyelés alá vettük a telep összes dolgozóját.
– Lehet, hogy ott van a vírusgazda – felelte Sam izgatottan. – Egyetlen állat sem juthat ki.
– Zárlat alá helyeztük a telepet. Izoláltam a bostoni kórházi személyzetet, a mentősöket, akik
behozták és a lány szomszédait... Mindenki retteg, Sam. Hat lóval kellett odavonszolnom az egyik
orvost, hogy asszisztáljon nekem a boncolásnál.
– És mit találtál? – A USAMRIID laboratóriumában az összes elpusztult állatot felboncolták, de
a Motaba-vírus emberi szövetre gyakorolt hatását eddig senki nem látta.
– Hogy mit találtam? Sam, ebben az emberben... mintha bombát robbantottak volna. A mája, a
hasnyálmirigye, a veséje, a lépe minden szerve elfolyósodott. Egyetlen massza volt az egész... –
Robby zihálva felsóhajtott. – Igazad volt, Sam. El kellett volna intéznem a készültséget.
 Sam tudta, hogy az asszony hibásnak érzi magát, talán még a beteg halálában is, ezért igyekezett
gyorsan megnyugtatni őt.
– Robby, az a két gyerek mindenképp meghalt volna. Vigyél szövetmintákat a CDC-be.
Bizonyosodj meg róla, hogy Motaba. Van még valaki, akin mutatkoznak a tünetek?
– Nem, egyelőre senki. A CDC hármas fokozatú készültséget rendelt el. Ha újabb eset tűnik fel,
azonnal tudni fogunk róla... remélem.
Robby hangjában félelem és bizonytalanság csengett.
– És te? – kérdezte Sam gyengéden. – Te jól vagy?
– Igen – felelte az asszony. – Egy kicsit fáradt vagyok, ez minden... Ez a munkánkkal jár.
– Mi van a lánnyal?
– Alice-szel? Meghalt, amíg a proszektúrán voltam. De ő nem volt a repülőn.
– Szóval a repülőtéren találkoztak.
– A gép kilenckor szállt le, és ma reggel hatkor hozták be a lányt a kórházba.
– Tehát a lappangási idő legfeljebb huszonnégy óra.
Robby elkínzottan felnyögött.
– Őrület... Nem tudom elhinni, hogy egy vírus ilyen gyorsan lenne képes ölni.
– Igen, ilyen gyorsan öl! – kurjantotta Sam, szinte vidáman. – Tehát ha huszonnégy órán belül
senki nem betegszik meg, akkor nyert ügyünk van!
Robby egy hosszú pillanatig hallgatott.
– Ez nem rád vall, Sam.
– Micsoda?
– Hogy a legjobb eshetőségben bízol.
– Hogy mondhatsz ilyet? Abban is bízom, hogy még van remény kettőnk számára. Tudod-e,
milyen jó érzés, hogy megint egy csapatban játszunk? Átveszem az őrséget, te menj, és aludd ki
magad.
– Hát persze – mosolygott fáradtan Robby. – Tágra nyílt szemekkel.
– És keresztbe tett lábbal.

A majom fáról fára ugrált az erdőben. Biztos volt benne, hogy a furcsa, idegen vadon ezer
veszélyt rejt, ezért óvatosan, nesztelenül haladt. Hatalmas szikvójafenyők tornyosultak körülötte,
sötét, fenyegető árnyékot vetve az égre.
Éhes volt, de az otthon megszokott gyümölcsök és magvak közül itt egyet sem talált.
Próbaképpen beleharapott egy fenyőtobozba, de az sem bizonyult ehetőnek.
A magányos, éhes állat panaszosan felsírt, és még mélyebbre rohant az éjszakában.
 Nyolcadik fejezet
Starlight Filmszínház
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 2.

A moziban aznap este egy filmvígjátékot vetítettek. Sikerfilm volt, és csak néhány napja
mutatták be Cedar Creekben, így a hétórás előadásra kisebbfajta tömeg gyűlt össze a mozi előtt. A
sorban ott állt Henry, a laboráns és barátnője, Corrine is. Henry lázasnak érezte magát és izzadt, de
ragaszkodott hozzá, hogy bemenjenek az előadásra. Remélte, hogy a film elfeledteti vele a
betegséget és nyomasztó előérzetét. Corrine-nak egy szót sem szólt a laborban történtekről – miért
rémisztgesse feleslegesen? Lehet, hogy tényleg megfertőződött valamivel, de hogy nem a HIV-
vírussal, az biztos. Fél nap alatt nem lehet AIDS-et kapni. Henry ezzel a gondolattal igyekezett
nyugtatgatni magát.
De tény, hogy pocsékul érezte magát... Olyan pocsékul, hogy nem is tudott a filmre koncentrálni.
Conine és a körülötte ülő többi ember nagyon jól szórakozott, percről percre hangos nevetésben
törtek ki. Henry letörölte a verejtéket forró homlokáról. Heves köhögési roham fogta el, de a hang
elveszett a közönség feltörő hahotájában. Szájából apró nyálcsepp repült ki. A zsúfolt terem meleg
légáramlatai felkapták a mikroszkopikus méretű partikulát, és magukkal hurcolták, mint a sivatag
porát a szél.
A nyálcsepp majdnem leszállt egy doboz pattogatott kukoricára egy kislány ölében, de egy
fuvallat újra a magasba emelte, és keresztülrepítette a nézőtéren, egyenesen egy harsányan kacagó
férfi nyitott szájába.
Henry egyre csak köhögött, cseppecskék tucatjait szórva szét a sötétben. Conine előrehajolt, és
megpaskolta barátja hátát. Henry vészes köhögése aggodalommal töltötte el.
– Jól vagy, Henry?
– Persze, semmi baj – felelte szemét törölgetve a fiatalember. – Szomjas vagyok, innék egy kis
vizet.
– Hozok neked – emelkedett fel Conine. A fiú tagadólag intett fejével.
– Nem, hagyd csak, majd én. A friss levegő jót fog tenni...
Henry felállt, kiaraszolt a sor szélére, és a nézőtér kijárata felé indult.
A mozi másik termében még nem kezdődött el az előadás; az előcsarnok zsúfolásig tele volt
várakozó nézőkkel. Henry száraznak és érdesnek érezte a nyelvét, torkát égette a szomjúság. Lassan
megfájdult a feje, és ha tükörbe néz, látta volna, hogy szeme vérbe borult. Bizonytalan léptekkel
elindult a büfé felé. A pult mögött álló lány és egy néger nő, aki kisgyermeke kezét fogta, gyanakvó
pillantással méregették. Arckifejezése és vérvörös szeme láttán azt hitték Henryről, elmebeteg.
– Segítsen... – nyögte a fiatalember, majd újabb köhögési roham fogta el.
– Várja ki a sorát – felelte a büféslány, akit a ruhájára tűzött névtábla tanúsága szerint Tracynek
hívtak.
Henry a kínzó köhögéstől összegörnyedve a pult üvegszekrénye felé nyúlt támaszért.
– Kérem – suttogta erőtlenül –, segítsen rajtam.
Azután maradék ereje is elhagyta, leroskadt a pult mentén, és elterült a földön.

Intenzív osztály
Cedar Creek-i Kórház
1995. szeptember 2.

Mikor visszanyerte az eszméletét, kínzó fej görcs gyötörte, és ízületeiben éles fájdalmat érzett.
Láza továbbra is rendkívül magas volt. Dr. Mascelli az ágya mellett állt, és szánakozó tekintettel
nézett rá.
– Ne félj, Henry, még idejében észrevettük – mondta tettetett meggyőződéssel. – Egykettőre
kilábalsz belőle. De nem szabad elhagynod magad.
 A fiatalember kifejezéstelen tekintettel meredt rá, mintha nem tudná felfogni a szavak értelmét.
A kórterem falán megszólalt a hangosbemondó: Dr. Mascelli azonnal jöjjön a sürgősségi
osztályra. Dr. Mascelli azonnal jöjjön a sürgősségi osztályra.
– Nézd, ki van itt – mondta Mascelli. Henry tekintete barátnőjére vándorolt.
Corrine megfogta a kezét és bátorítóan megszorította.
– Hallottad? Nem szabad elhagynod magad. Le kell győznöd a betegséget.
Azután köhögni kezdett...
Mascelli kilépett a kórteremből, és futva elindult a sürgősségi osztály felé. Hamarosan két
mentőst ért utol, akik hordágyon toltak egy fiatal lányt. Az orvos megpillantotta a beteg ruhájára
tűzött névtáblát: Tracy. A hordágy mellett, lánya kezét fogva, ott lépkedett a beteg apja is.
– Doktor úr, nem tudom, mi lehet vele. Hazajött a munkából, és panaszkodott, hogy nem érzi jól
magát. Azt hittem, influenzás, de később elájult a fürdőszobában. Nagyon magas a láza... Nagyon
magas.
– Rendbe fog jönni, ne féljen – felelte Mascelli. – Intézzék el a felvételt, mindjárt
Besietett az irodájába, és levett egy könyvet a polcról. A könyv szótárszerűen, tünetek szerinti
elrendezésben tartalmazta az ismert fertőző betegségek leírását. Mascelli idegesen forgatta a
lapokat, elolvasott egykét sort, majd a következő címszóra ugrott. Nem sok reményt fűzött hozzá,
hogy megtalálja, amit keres, de legalább meg akarta próbálni. A gond az volt, hogy túl sok vírusos
megbetegedés kezdetét jelezték láz, fejfájás és egyéb influenzaszerű tünetek. Ezt az új betegséget
elsősorban rövid lappangási ideje és meglepően gyors elhatalmasodása különböztette meg a többitől
– és ilyen fertőzést a könyv nem is említett.
– A fenébe! – dörmögte Mascelli, és ingerülten becsapta a könyvet.
Emma, az osztályos nővér bekopogtatott az ajtón, és bedugta a fejét.
– Doktor úr, nagy baj van. Jöjjön, nézze meg.
A sürgősségi ellátó zsúfolásig tele volt a hétórás előadás nézőivel. Különösen sokan voltak ott
azok közül, akik Henry közelében ültek, és mit sem sejtve belélegezték az apró folyadékcseppeket,
amelyek a fiatalember szájából szóródtak szét a mozi zárt légterében. Ott volt a néger nő is, a
kislányával együtt.
– Ez képtelenség – csóválta a fejét Mascelli. – Ennyien nem betegedhettek meg.
– Folyamatosan érkeznek, egyre többen – mondta Emma. – Mi lehet ez a betegség?
Mascelli a fejét rázta.
– Nem tudom, Emma, fogalmam sincs. De azt tudta, hogy mit kell tennie. – Menjen, és azonnal
hívja fel a Megyei Tisztiorvosi Hivatalt.
A kislány görcsösen köhögött anyja karjában.
– Szegény kicsikém! – siránkozott a nő. Segítsen rajta valaki, kérem!
Mascelli tehetetlenül figyelte a teremben egyre jobban eluralkodó káoszt, majd véletlenül a
telefax-gépre tévedt a tekintete. A készülék zümmögve életre kelt, és hamarosan megjelent egy
levél fejléce: Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központ, Atlanta. Sürgős közlemény...

Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központ

Atlanta, Georgia állam
1995. szeptember 3.

A riadószobának hívott, tágas de zsúfolt terem volt a CDC "idegközpontja". A helyiség

legfontosabb berendezési tárgya az Egyesült Államokat ábrázoló hatalmas elektronikus térkép volt;
a telefonok és telefax-készülékek erdejében dolgozó számos orvos és technikai munkatárs mind erre
függesztette a tekintetét. A térképen a Bostont jelző pont körül piros kör villogott. Hajnali 2 óra 43
perc volt; a lappangási időből már csak néhány rövid perc volt hátra.
Robby, a Motaba-akciócsoport vezetője a terem közepén elhelyezett széles asztalnál ült. A
többiekhez hasonlóan ő is szüntelenül telefonált.
– Ez biztos? Egyikük sem? Nagyszerű. Köszönöm, doktor.
 Robby letette a kagylót, és kollégáihoz fordult. Reynolds, Aronson és Ruiz a beszélgetés alatt
végig a közelben álltak, s most izgatottan várták a híreket.
Robby arca sugárzott az örömtől.
– A repülőgép utasai mind egészségesek jelentette ki. – A Bostoni Városi Kórházban sem
fertőződött meg senki.
Ruiz összecsapta a tenyerét.
– És a többi bostoni kórház is tiszta. A riadót lefújhatjuk.
Reynolds a kapcsolótábla fölé hajolt, és megnyomott egy gombot. Mikor a Boston körüli piros
jelzés kialudt, a riadószobában dolgozók egy emberként lélegeztek fel. Mindannyian kimerültek
voltak, de a megkönnyebbülés és az öröm, hogy a gyilkos járványt már csírájában sikerült elfojtani,
egy szempillantás alatt elfeledtette velük az elmúlt hosszú órák minden fáradságát.
A magányosan zümmögő faxgépet Lisa Aronson vette észre. Az orvosnő letépte a papírt, és
gyorsan végigfutott a szövegen.
Mosolya azonnal semmivé olvadt, és komor arccal főnöke felé nyújtotta a papírt.
Robby elolvasta a faxot, majd Reynoldsra nézett.
– Baj van.
A teremben egyszerre néma csend lett. Minden tekintet Robbyra irányult, aki előrehajolt, és
újabb gombot nyomott meg a kapcsolótáblán. A piros fény ezúttal San Franciscótól északra gyulladt
ki. Robby behunyta a szemét.
– Tizenöt eset. Uramisten...

Ford tábornok pizsamában és hálóköntösben nyitott ajtót, és néma biccentéssel üdvözölte a terep
színű egyenruhában feszítő Sam Danielset.
– Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak.
– Gyere be, Sam.
Ford a dolgozószobába vezette látogatóját, és leült íróasztala mögé.
– Újabb esetek? A bostoniakon kívül? Biztos vagy benne, hogy Motaba?
– Tökéletesen. – Daniels előredőlt, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. – Tudom, hogy
mi az álláspontod az ügyben, de ezt a vírust csak a CDC és mi tudjuk megfékezni. Oda kell
mennem még ma éjszaka. Szükségük van a segítségünkre.
Ford egy hosszú pillanatig Samre függesztette a tekintetét.
– Sajnálom, Sam – válaszolt halk, kifejezéstelen hangon. – Nem küldhetlek oda.
– Miért? Az isten szerelmére, miért nem engeded, hogy a munkámat végezzem?
– Ez most már a civilek dolga – felelte Ford, de hangja vajmi kevés meggyőződést tükrözött. – A
CDC ráállt az ügyre. Majd ők elintézik. Nincs rá felhatalmazásunk, hogy beavatkozzunk.
– Leszarom a felhatalmazást! Billy, te is orvos vagy, együtt dolgoztunk a laborban. Húsz éve
vagyunk barátok...
Ford hangja most már élesebben csengett. Igen, barátok vagyunk, de én ugyanakkor a főnököd is
vagyok. Ezt az intézményt egyedül vezetem, nem csapatmunkában. Te azt csinálod, amit én
mondok. Az elöljáród vagyok, és nekem is vannak elöljáróim. Elég világosan fogalmaztam?
– Csakugyan? – vágott vissza Sam keserűen. – Akkor miért nem hívod fel az őket? Mondd meg
McClintocknak, hogy szerezzen nekem egy repülőt, mert ha nem, azzal tömeggyilkosságot követ el.
Az utolsó mondattal túlzottan is érzékeny pontra tapintott. Ford felpattant, szeme villámot szórt.
– Sam, azt ajánlom, fogd be a szádat, mielőtt olyasmit mondasz, amit később nagyon
megbánhatsz. Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz.
– Miért, kivel beszélek? – harsogta Sam. Először elveszik tőle a Motaba-ügyet, most meg a
vészhelyzet ellenére megkötik a kezét – mindez arra utalt, hogy a játékban többről van szó, mint a
szabályokhoz való görcsös ragaszkodásról.
– Hagyd abba, Sam – szólt Ford figyelmeztetően.
Daniels fel-alá járkált a szobában.
– Nem, komolyan kérdezem. Kivel beszélek? A USAMRIID-vel, McClintockkal, a Dugwayjel
vagy azzal a kurva CIA-vel?
 Keményen Ford szemébe nézett, mintha olvasni akarna a tábornok gondolataiban.
– Nagyon örülnék, ha elmondanád, kivel beszélek.
– Nem vitatkozom tovább. – Ford kerülte Daniels tekintetét.
– Mondd meg, hogy kivel beszélek.
Hosszú csend állt be. Ford kemény küzdelmet vívott saját magával. Egy pillanatig úgy tűnt,
ellenállása megtörik, és elmondja a nyomasztó igazságot, de azután felülkerekedett benne a katona.
– Reggel felülsz a gépre, és elrepülsz Új-Mexikóba. Menj haza, és csomagolj össze, vagy csinálj,
amit akarsz. Végeztem, ezredes.

Sam a kocsiból hívta fel Robbyt, miközben szédítő sebességgel száguldott a marylandi
országúton. Vezetési stílusa híven tükrözte lelkiállapotát: csikorgó kerekekkel vette be a
kanyarokat, és a legrövidebb egyenes szakaszon is tövig lenyomta a gázpedált.
– Robby, tartsd távol magad attól a dögtől.
– Egy óra múlva indulok a csapattal – felelte a nő eltökélten.
– Semmi szükség nincs rá, hogy odamenj! Irányítsd az akciót a CDC-ből. Küldd oda a legjobb
embereidet.
– Nem, odamegyek. Ha tényleg vészhelyzet van, a terepen kell lennem. Ezt te is nagyon jól
tudod, hisz voltál Zairéban.
Határozottan beszélt, de hangján hallatszott, hogy kimondhatatlanul fáradt. Sam azon sem
csodálkozott volna, ha Robby elalszik beszélgetés közben. Szörnyű érzés volt számára, hogy ő
maga nem mehet el a járvány sújtotta városba, de talán még szörnyűbb, hogy a nő odamegy. Ez
egyszer nem a szakmai féltékenység munkált benne, hanem az őszinte aggodalom. Nem akarta,
hogy Robby akár csak a vírus közelébe menjen – már Bostonban is túl nagy rizikót vállalt.
– Robby...
– Már régen Cedar Creekben lennél, ha Ford elengedett volna, így van?
– El kellene engedni. Nagyon jól tudja.
– Persze, hogy tudja. Nesze neked hadsereg.
Sam könyörgőre fogta a dolgot.
– Hidd el, hogy nincs ott rád szükség. Feleslegesen kockáztatod az életedet. Ez a vírus még a
gumikesztyűn is átrágja magát.
Robby elmosolyodott.
– Kösz, hogy megpróbáltál lebeszélni. Sam érezte, hogy minden erőfeszítése hiábavaló.
– Jól van – felelte rezignáltan. – Tedd, amit tenned kell.
Kikapcsolta a telefont, és egy percig feszülten gondolkodott.
– Én is azt teszem – mondta magában.

Dover Légitámaszpont
Dover, Maryland állam
1995. szeptember 3., 04:32

A hajnal még messze volt, de a repülőtér már szokásos nyüzsgő életét élte – ezen a bázison
sosem csináltak zárórát. Sam Daniels érkezésekor a USAMRIID számára kirendelt C-130-as
szállítógép már megrakodva várt az indulásra. A pilóta azokban a percekben végzett a felszállás
előtti utolsó ellenőrzéssel. Daniels gyorsan ellenőrizte a repülési tervet, és megállapította, hogy
Ford nem tért jobb belátásra: a papíron továbbra is a Dover-Albuquerque viszonylat szerepelt.
– A francba – motyogta Daniels. Lekászálódott a gépről, és a rakodótéren toronyiránt átvágva
elindult az irányítóépület felé.
A szolgálatos altiszt, Wolfe őrmester a közeledő ezredes láttán azonnal felpattant és tisztelgett.
Nem szokott hozzá, hogy kora hajnalban ilyen magas rangú tiszt látogassa meg – és ez az ezredes
ráadásul igencsak rosszkedvűnek tűnt.
Daniels egy másodpercig összevont szemöldökkel nézett Wolfe-ra.
– Halljam, ki cseszte el a dolgot, őrmester? Miért nem tud a pilótám az új parancsról?
 – Az új parancsról...? – Wolfe megfordult, és a falon lógó táblázatra nézett, melyen a reptér
aznapra bejelentett teljes forgalma szerepelt. Daniels és a USAMRIID-különítmény indulása öt
órára volt előjegyezve, úti célként pedig az új-mexikói Albuquerque szerepelt.
– Attól tartok, uram, hogy...
– Ford tábornok két órakor felhívott engem, és közölte, hogy azonnal repüljek Cedar Creekbe.
Nem kapta meg az értesítést?
– Nem, uram. Az utolsó parancs szerint ön húsz perc múlva indul Albuquerque-be.
– Szó sincs semmiféle Albuquerque-ről! ripakodott rá Daniels a rémült őrmesterre. Hányszor
mondjam, hogy Cedar Creekbe megyek? Méghozzá sürgősen! Odaát vészhelyzet van. Hívja fel
Ford tábornokot, és kérjen megerősítést. Most azonnal!
Az altiszt vonakodva felemelte a kagylót. A hadseregben szokatlan volt, hogy egy kis reptéri
őrmester csak úgy rátelefonáljon egy tábornokra. A megfelelő igazolások beszerzése azonban
mégiscsak a legfontosabb volt el kellett szánnia magát a hívásra.
Sam volt az, aki meggondolta magát. Odalépett, és kikapta az őrmester kezéből a, kagylót.
– Hagyja. Nem kell a megerősítés.
– Felhívnám a tábornok urat – erősködött Wolfe.
– Dehogy hívja! Elment az esze? Hajnali fél öt van! Irányítson át minket az én felelősségemre.
Hívja a tornyot, és írattassa át velük a repülési tervet. Mi lesz már? Tárcsázzon!
– Az ön felelősségére? – kérdezett vissza idegesen az őrmester. – Ezért lefokozhatnak, uram.
– Azt mondtam, tárcsázzon!

Ha Wolfe őrmester vette volna a bátorságot, hogy felhívja Ford tábornokot, a turpisságra akkor
sem derült volna fény. Ford ugyanis nem volt otthon.
Daniels távozása után a tábornok azonnal felöltözött, kocsiba ült, és a USAMRIID-hez hajtott. A
főépület alagsorában berendezett raktárak felé indult. Útja széles acélajtók hosszú sora közt
vezetett. Az egyik előtt megállt, és hatjegyű számot ütött be a kombinációs zár billentyűzetén. A
páncélajtó hangos szisszenéssel feltárult, párafelhőt lehelve a belépőre. A hűtőkamra polcain
sárgásbarna antiszérumot tartalmazó, átlátszó műanyagtasakok sorakoztak. Mindegyiknek a
címkéjén ugyanaz a nyilvántartási szám szerepelt: E-1101.
A tábornok egy percig némán meredt a gyógyszerre, azután hozzálátott, hogy lerakodja a polcról
a tasakokat.
Ez az antiszérum, amely hivatalosan nem is létezett, közel harminc évig hevert háborítatlanul a
titkos raktár mélyén. Ford saját kezűleg állította elő, de álmában sem gondolta volna, hogy egyszer
eljön a nap, amikor itt, saját hazája földjén lesz szükség rá.
 Kilencedik fejezet
Dugway Kísérleti Terep
Nyugat-Utah
1995. szeptember 3., 05:09

A Egyesült Államok Hadserege hatalmas földterületet birtokolt a utah-i Nagy Sós Sivatagban. A
sziklás, terméketlen vidékből kihasított több száz négyzetmérföldes, lezárt térségen három
intézmény kapott helyet: a Wendover Lőtér, a Deseret Kísérleti Központ és a Dugway Kísérleti
Telep. A bázisok szomszédságában elhelyezkedő kis civil települések lakói között sötét
mendemondák keringtek a kerítésen belül zajló tevékenységről. A pletykák többnyire ufókat és
szupertitkos csodarepülőket említettek senki sem gyanította, hogy a Dugway az amerikai biológiai
hadviselés központja, és egyben Donald McClintock tábornok kizárólagos birodalma.
A tábornok az egyik betonbunker mélyén, a Dugway központi helyzetelemző termében ült.
Telefonált, s közben a hatalmas monitort figyelte, melyen Észak-Kalifornia számítógépes térképe
tűnt fel, a középpontban Cedar Creekkel. A vonal túlsó végén Ford tábornok várta a parancsokat.
– Kalifornia kormányzója szövetségi segítséget kért az elnöktől. A helyszínen te irányítod a
műveleteket, mint a nyolcadik gyalogsági ezred első zászlóaljának orvosparancsnoka.
– Értettem.
– Teljes készültséget rendelek el. Szóródási adatokat kérek az összes állati és emberi vektorról.
Ha a járvány terjed, tudni akarom, merre és milyen gyorsan... Időközben felkészülünk a Tiszta Lap
Hadműveletre.
McClintock elemében volt. A bonyolult, titkos akcióknál csak a parancsolgatás édes érzését
szerette jobban.
Ford annál kevésbé lelkesedett a nagy felhajtásért. A Tiszta Lap Hadművelet volt a
legdrasztikusabb eljárás a hadsereg eszköztárában – nem engedhette meg, hogy McClintock itt és
most keresztülvigye.
– Mac – felelte, és rápillantott az íróasztalán fekvő antiszérumos tasakra. – Te is tudod, hogy
megmenthetnénk azokat az embereket.
McClintock majdnem elnevette magát.
– Szó se lehet róla. A járványt a hagyományos eszközökkel kell lokalizálni. Továbbra is
érvényben marad a terjes hírzárlat, te pedig figyelj oda, hogy az embereid ne csináljanak
ostobaságot. Tudod, hogy kire gondolok.
– Értettem – felelte Ford, és a szérumra meredt.
– Helyes. Egyéb kérdés?
– Nincs, uram.

A C-130-as pozícióba állt a felszálláshoz. Daniels bekapcsolta a biztonsági öveket, majd elővette
Nyugat- és Közép-Kalifornia részletes katonai térképet, és elmélyülten tanulmányozni kezdte.
Látszólag cseppet sem aggasztotta, hogy ezekben a pillanatokban egy sor főbenjáró vétséget követ
el: kötelességmulasztást, parancsmegtagadást, dezertálást és függelemsértést. Ezek bármelyikéért
külön-külön is többéves beutaló járt a leavenworth-i börtönbe. De ez a probléma még nem volt
aktuális – ott és akkor a Motaba jelentette a fő fenyegetést.
Casey Schuler ugyancsak higgadtnak tűnt, Saltot viszont nagyon is aggasztotta a dolog.
Tisztában volt vele, hogy ha az ezredessel tart, végleg búcsút mondhat a hőn áhított katonatudósi
karriernek, amiért annyi évig tanult és dolgozott. Kinézett a repülőgép apró ablakán, és a terminál
egyre távolodó fényeit figyelte. Még tiltakozhat, leszállhat a gépről, még megmentheti a jövőjét...
De erre valami okból nem tudta rávenni magát. Ez a csapat befogadta őt a tagjai közé – úgy
érezte, ha most cserben hagyná őket, árulást követne el, annak pedig még a gondolatától is
hányingert kapott.
Salt vívódása nem kerülte el Casey figyelmét.
 – Ide figyeljen, őrnagy – fordult a fiatalemberhez. – Remélem, tisztában van vele, hogy Daniels
ezredesnek esze ágában sincs megtagadni a parancsot, így van, Sam?... Az ezredesnek megvan az a
különleges képessége, hogy előre kitalálja, milyen parancsot fog kapni. Tartson velünk! Tegye
kockára a karrierjét. Nyerjen egy üdülést Leavenworthben. Jól mondom, Sam?
Daniels felpillantott a térképről.
– Ez rád is vonatkozik, Case.
– Anyukám azt mondta, menjek veled. Sam rámosolygott Saltra.
– Mint katonának, nem kötelessége velünk jönni, Salt. De ha mellénk áll, én terjes mértékben
vállalom a felelősséget.
– Ez persze csak azt jelenti, hogy őt kötik fel először.
A C-130-as motorjai maximális teljesítményre kapcsoltak, és a gép irányba fordult a
felszállópályán. Salt habozott egy kicsit, mielőtt válaszolt.
– Uraim – kezdte lassan. – A munkám a hadsereghez köt. Feleségem van. Gyerekem van.
Megvonta a vállát, és bocsánatkérően mosolygott.
– Megértjük a döntését – bólintott Sam.
– Nyissa ki az ajtót! – kiáltott előre Casey a pilótának.
De Salt folytatta:
– Ha viszont a vírusra gondolok, Leavenworth a legkevésbé sem tud izgatni.
– Tehát igen?
– Fogjuk rá.
– Zárja be az ajtót!

Cedar Creek-i Természetvédelmi Terület

Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 3., 05:45

A majom véletlenül vetődött a táborhelyre, melyet a kisváros mellett elterülő tájvédelmi

körzetben alakítottak ki. Az éj leple alatt sátorról sátorra járt, abban a reményben, hogy talál
valamit, amivel éhségét csillapíthatja. A szeméttárolókból kiguberálta az ehető hulladékot, az előző
esti grillparti maradványait és néhány félig lerágott almát, a földről pedig felszedte a madaraknak
szétszórt kenyérdarabkákat. Zsákmányával azután visszavonult egy sötét szegletbe, de alighogy
nekilátott az evésnek, távoli hang ütötte meg a fülét. Folyamatos, egyre erősödő dübörgés volt,
olyan mély, hogy inkább érezni lehetett, mint hallani.
Azután egyszerre zaj- és fénytömeg árasztotta el az éjszakai égboltot. Az alvó város határa fölött
tucatnyi helikopter jelent meg. Leszálltak az előre kijelölt pontokon, és a gépekből kitóduló katonák
hozzáláttak, hogy az utakat és hidakat lezárva elvágják Cedar Creeket a külvilágtól.

Reggelre a hadsereg dupla gyűrűt vont a város köré. A belső és külső "védelmi" vonal egyaránt
bezárult, és életbe lépett az egyszerű és világos parancs: a várost senki és semmi nem hagyhatta el,
és befelé is csak a CDC konvoja mehetett.
A katonai invázió második hulláma fényes nappal ért a város fölé, nehéz szállítóhelikopterek
képében. A Sikorsky CH-54-es légidaruk egy B-4-es laboratórium előre gyártott elemeit hozták; a
kórház parkolója fölött lebegve illesztették a helyükre az épület részeit. A bikaerős motorok
fülsüketítő zajától az egész környéken remegett a föld.
Reggel az összes helybéli lakos kitódult az utcára. Csoportokba verődve tárgyalták az
eseményeket, de senki nem tudta megmondani, mi folyik a városban. Az embereket pánik és düh
kerítette hatalmába. A legnagyobb tömeg a kórháznál gyűlt össze, ahol a helyi és állami
rendfenntartó erők barikádozták el magukat. Minden rendőr gázálarcot viselt, és kesztyűs kezében
fegyvert szorongatott.
Robby, Aronson és Ruiz szkafanderben és sisakban közeledtek a kórház felé. Az amúgy is
izgatott tömeget csak még jobban felbőszítette a különleges biovédelmi felszerelés látványa. Az
egyik dühös ember Tracy, a büféslány apja – a sokaságon keresztül előreverekedte magát a
rendőrök sorfaláig.
– Miért nem mondják meg, mi folyik itt?
– Legyen türelemmel – felelte az egyik rendőr. – Őrizze meg a nyugalmát.
A gázálarc mögé bújt fiatalember azonban maga is túl rémült volt ahhoz, hogy bármit is tegyen
azonkívül, hogy ott áll, és könnyes szemmel fohászkodik a jóistenhez.
A CDC orvosait a kórházban Cedar Creek két legmagasabb rangú tisztviselője fogadta.
Egyikük, egy ősz hajú, kövér ember, előrelépett.
– A nevem Ray Fowler, én vagyok a város rendőrfőnöke. Ez pedig Mr. Gaddis, a polgármester.
– Roberta Keough vagyok a Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központtól mutatkozott be Robby.
– Ezek a kollégáim, Dr. Aronson és Dr. Ruiz.
A polgármester aggódva nézett Robby szemébe.
– Cedar Creek kisváros, doktornő. Mi olyanok vagyunk itt, mint egy nagy család. Az emberek
félnek, és mi nem tudjuk, mit mondjunk nekik.
– Mindent bízzanak csak ránk – felelte Robby. – A várost a zárlat ideje alatt én vezetem.
– Ön? – A polgármester láthatóan elképedt. – Azt hittem, ő a parancsnok.
E szavakkal a sürgősségi részleg felé mutatott. Az egyik újonnan érkezett beteg mellett ott állt
Sam Daniels. Szerette volna megvizsgálni a pácienst, de a biovédelmi ruha lehetetlenné tett
bármiféle finom mozdulatot. Robby egy pillanatig úgy meredt ex-férjére, mintha kísértetet látna,
azután odalépett hozzá.
– Mit keresel itt, Sam?
– Szia, Robby. Épp most állítottuk fel a mobil B-4-est.
– Azt mondd meg, hogy kerülsz ide. Azt hittem, Ford Új-Mexikóba küldött.
Robby meglepetése kellemes meglepetés volt. Ő tudta a legjobban, hogy volt férje jelenléte a
járvány sújtotta városban – önfejűsége és szabálytalan módszerei ellenére – kincset ér.
– Oda – felelte Sam kurtán. Erről a témáról valóban nem lehetett többet mondani. Robby azonnal
rájött, hogy Sam ellenszegült felettese parancsának. Bárki, aki ismeri őt, biztosra vehette, hogy ha
rákényszerítik, így fog cselekedni. Robby csodálkozott, hogy Fordnak ez eszébe sem jutott. Habár,
ki tudja...
– A betegeket a C-szárnyban izoláltuk – folytatta Sam, miközben a folyosót rótták. Robby...
nagyon vigyázz a ruhádra.
A rögtönzött elkülönítő dugig volt ágyakkal. A két szkafanderes orvos végigsétált a sorok között;
saját lélegzésük hangja felerősítve zúgott a fülükben. A páciensek némelyikén kevésbé, másokon
szembeötlőbben látszottak a betegség jelei – de sorsuk, a rémisztő gyorsasággal közeledő halál,
közös volt.
– Úgy tudjuk, hogy mindannyian egy mozielőadáson fertőződtek meg – mondta Sam. Tegnap
este.
– Ennyien... – Robby megcsóválta a fejét.
Légzőkészülékkel felszerelt nővérek éppen Tracy Összeaszott testét rakták körbe jégtömlőkkel.
A lány a magas láztól eszméletét vesztette, átforrósodott bőrén vulkáni kráterekként tátongtak a
vérző sebek.
Casey és Salt is a kórteremben voltak. Ágyról ágyra járva igyekeztek kikérdezni azokat a
betegeket, akik még nem estek delíriumba vagy kómába. Mindenki ugyanazt mondta: moziban
voltak, azután elmentek vacsorázni vagy hazamentek, és megbetegedtek.
Robby tanácstalanul nézte a szenvedőket. Az elmúlt napok megpróbáltatásai elcsigázták, és e
pillanatban úgy tűnt, a kimerültség végleg leveszi a lábáról.
– Megvan, hogy melyikük vihette be a moziba – szólt Casey. – A fickót Henry Sewardnak
hívják. A barátnője szerint már délután is lázasnak tűnt és csúnyán köhögött.
Robby és Sam töprengő pillantást váltottak. Mindkettőjüknek ugyanaz járt a fejében. Ennek a
Sewardnak az esete valahogy nem illett a képbe.
– Ennyi fertőzés, ilyen rövid idő alatt... tűnődött Robby. – A repülőn senki nem kapta meg. Mi a
fene ez?
 – Melyik az a Henry? – kérdezte Sam.
Casey az egyik ágy felé bökött. Sam odament, és szemügyre vette Henryt. A fiatalember szörnyű
állapotban volt. Alig kapott levegőt, semmibe néző szemei vérben úsztak. Sam óvatosan felemelte a
beteg karját, és észrevette a baleseti karkötőt. Az ezüstlapba az "asztmás" szót vésték.
Dr. Mascelli lépett oda, és megérintette Daniels vállát.
– Dr. Daniels, kérem, jöjjön velem. Mutatnom kell valamit.
Választ sem várva karon fogta Samet, és kivonszolta a folyosóra.
– Az ortopédián fekvő betegekről van szó – magyarázta izgatottan. – A járvány kitörésekor ők
már itt voltak. Egyikük sem érintkezett az izolált betegekkel...
A ortopédia mind a négy betege gipszkötést viselt, ketten közülük húzás alatt voltak. Mascelli az
ajtó melletti ágyon fekvő páciensre mutatott. A férfi köhögött és lázasnak tűnt, bőrén léziók
éktelenkedtek.
– A Motaba kezdeti stádiuma – suttogta döbbenten Sam. Körülnézett a kórteremben, és
pillantása a légkondicionáló ventillátorra esett. Maga előtt látta az egész rendszert: a falakban futó
csöveket, elágazásokat, a ventillátorokat a kórház minden egyes kórtermében...
Sam Daniels elsápadt a plexiüveg maszk mögött.
– A levegőben van – suttogta.
 Tizedik fejezet
Külső gyűrű
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 3.

Ford helikoptere reggel nyolc órakor ért földet a fertőzött szektorban. A pilóta még ki sem
kapcsolta a motort, mikor a tábornok már kiszállt a gépből, és sebes léptekkel elindult a
főhadiszállásnak berendezett blokk felé. A megerősített, jól védhető épületet a városra néző domb
tetején állították fel. A tábornok kíséretére rendelt négy katonai rendész gyorsan kikászálódott a
helikopterből, és menet közben testőrség módjára körülvette Fordot.
A leszállótér szélén az akció parancsnoka, Briggs alezredes várta a tábornokot. Erős testalkatú,
ősz férfi volt, de a daliás termetű Fordhoz képest kimondottan alacsonynak tűnt.
– Tábornok úr, Briggs alezredes jelentkezem. Isten hozta, uram.
– Köszönöm, ezredes. Helyzetjelentést kérek.
Briggs elfoglalta helyét a tábornok oldalán.
– Reggel hat óra húsz perckor készültünk el a belső és külső ellenőrzővonal felállításával. Azóta
senki nem próbálta meg áttömi a kordont. Hogy előtte hányan mentek el, azt nem tudom.
Ford bólintott.
– A városban kétezer-hatszáztizennyolc ember lakik. Kilenc órára mindegyikük hollétéről tudni
akarok.
– Igenis, uram. Már dolgozunk rajta.
– Helyes.
Ford belépett a főhadiszállásra, és körülnézett. A néhány asztal mellett szakasznyi híradós katona
dolgozott a rádiókapcsolatok kiépítésén. A falakon videomonitorok és táblák sorakoztak. A
híradósok felpillantottak a belépőre, s mikor látták Ford vállapján a tábornoki csillagot, vigyázzba
vágták magukat és tisztelegtek.
– Az az ön szobája, uram – szólt Briggs, és a "Parancsnok" feliratú ajtóra mutatott.
Az iroda berendezését szürke katonai íróasztal, masszív szék és az egyik falat elfoglaló bonyolult
hírközlési panel alkotta.
– És még valami, Briggs – jegyezte meg Ford, csak úgy mellékesen. – Daniels ezredes a
USAMRIID-től a kapott parancs ellenére a városban van. Keressék meg és tartóztassák le.

Robby és Sam a kórházból kilépve egyenesen az izgatott tömeg karjaiba szaladt. A sokaság
időközben még tovább nőtt, és a pánikhangulat lassan elérte a kritikus pontot. Mikor az emberek
meglátták a futurisztikus űrhajósruhába bújt orvosokat, tömegből egyszerre lökdösődő, ordibáló
csőcselékké váltak.
– Maga itt a főnök? – kiabálta egy rémülettől tágra nyílt szemű nő. – Mondja meg, mi folyik itt!
Mondjon valamit!
– Így van! Mi az ördögöt keresnek a városban?
Egy idősebb, postásruhás férfi Sam mellé furakodott, és az arcába ordított:
– Nem zárhatnak be minket a városba! Ehhez nincs joguk!
Egy fiatal nő, karján síró gyermekével, Robbyhoz fordult abban a reményben, hogy egy nőtől
talán több szánalomra számíthat.
– Mit akarnak tőlünk? – kérdezte zokogva. – Mondja meg, mire készülnek. Ezt nem tehetik
velünk!
Robby és Sam csak kemény küzdelem árán tudta átverekedni magát a tömegen. Igyekeztek
titkolni érzelmeiket, és kifejezéstelen arcot vágni. Végül elérték a B-4-es labort, és fellélegezve
magukra zárták az ajtót.
Saltot mikroszkópja fölé görnyedve találták. Mikor beléptek, az őrnagy felpillantott.
– Mutánssal van dolgunk.
Sam bólintott. Erre már ők is rájöttek.
 – Hadd lássam.
Salt egy gombnyomással bekapcsolta a falba épített videomonitort, és a képernyőn megjelent az
elektronmikroszkópos felvétel. A bal oldalon a már ismert Motaba-törzshöz tartozó vírus tűnt fel, a
képernyő jobb felén pedig a mutáns törzs egy példánya, milliószoros nagyításban.
– A bal oldali minta Jimbo Scott véréből származik – magyarázta Salt, és a vírus sima kontúrjára
mutatott. – Identikus azzal, amit Zairéből hoztunk. Tiszta afrikai anyag. A jobb oldali Henry
Seward vírusa. Nevezzük Cedar Creek-i törzsnek.
A képernyőhöz lépett, és végighúzta mutatóujját a vírus "bőre" mentén.
– Nézzék, milyen egyenetlen.
Casey azonnal fogta a dolgot.
– Eltérő szerológiai válaszokat kapok – bólintott. – Valószínűleg a fehérjeburok változott meg.
Azért tud életben maradni a levegőn.
– Szóval most úgy terjed, mint az influenza – foglalta össze Sam. – Rendben van, Casey, lássuk
a halálfát.
A videomonitor melletti falfelületet fehér írótábla foglalta el. A fertőzöttek neve egy-egy körbe
írva szerepelt rajta, s a köröket nyilak kötötték össze. A séma azonban még hiányos volt. Casey
filctollat ragadott, és hozzálátott, hogy kitöltse az üres helyeket.
– Tételezzük fel, hogy az új törzs kiindulópontja Henry Seward. – És Henry hipphopp
megfertőzi a fél mozit.
– Vissza, vissza – rázta a fejét Sam. Minket a korábbi fázisok érdekelnek.
– Rendben... Henry Seward labortechnikus, rengeteget dolgozik vérrel, de Mascelli szerint
óvatos, precíz ember volt. Egészen tegnapig. Tegnap elszúrt valamit, és a centrifuga telespriccelte
az arcát vérrel. Rudy Alvarez vérével...
– Mit tudunk Alvarezről? – kérdezte Sam.
– Semmit – felelte Casey. – Meghalt, mielőtt megérkeztünk. De ezt figyeld: Alvarez az eredeti
törzstől halt meg, Seward viszont már az újtól. A fán azonban túl közel vannak egymáshoz,
semmint hogy a vírus időközben spontán mutálhatott volna... Ebből arra következtethetünk, hogy a
gazdaállat mindkét törzset hordozza.
– Alvarez és Scott – szólt töprengve Sam. – Vajon mi köti össze őket?
– Keresem a kapcsolatot, de eddig semmit sem találtam – csóválta a fejét Casey.
Robby a kezébe vette Rudy kartonját. Lapozgatni kezdte, majd felmutatta az egyik oldalt.
– Alvareznek díszállat-kereskedése volt. Itt a városban. – Ujjával rábökött a szövegre, és
megismételte: – Azt írja, hogy Alvareznek díszállat-kereskedése volt Cedar Creekben.
Daniels döbbenten meredt munkatársaira.
– És én ezt csak most tudom meg? Nyilvánvaló, hogy az egyik állattól kapta. A vírusgazda ott
van a boltban! Azt ne mondjátok, hogy én vagyok az első, aki rájön erre.
– Ezt az információt nemrég kaptuk meg, Sam.
– Ha a vírusgazdát ott kell keresni, és Casey-nek igaza van, akkor az állat mindkét törzzsel
szemben hordoz antitesteket.
– Indulok Alvarez boltjába – fordult az ajtó felé Robby.
– Salt, kezdje el vizsgálni az új törzset. Casey, te a vérvizsgálatokat csinálod.
A következő pillanatban Sam már ott se volt.

Egyetlen módon lehetett megakadályozni a vírus szóródását: ha feltétel nélkül együttműködnek a

hadsereggel. Sam tisztában volt vele, hogy nincs más választása. Azt is tudta, hogy vásárra viszi a
bőrét, de a vírus jelentette veszély mellett minden más kockázat eltörpült.
Kirendelt magának egy terepjárót a kórház mögötti parkolóból, és tövig nyomta a gázpedált. A
kórháztól nem messze azonban felbőszült tömeg állta el az útját. Az emberek körülvették a dzsipet,
ököllel verték a karosszérialemezeket, és dühös-rettegő kiáltások egyetlen hangos üvöltésbe olvadó
áradatát zúdították Samre.
Néhány másodperc múlva egy szakasz állig felfegyverzett katona tűnt fel. Mindannyian bizarr
vegyvédelmi ruhát viseltek, mintha ezzel is el akarnák rémiszteni a civileket. Sikerült utat nyitniuk
a tömegben a kocsi számára, és Sam hamarosan átroboghatott az ellenőrzési pont nyitott kapuján, s
tovább a főhadiszállás felé.
Ford az íróasztalánál ült, és a feletteseitől érkezett faxokat, rádióüzeneteket olvasta. A mindig
szolgálatkész Briggs mellette állt, és a beviharzó Sam láttán az övére akasztott Beretta után nyúlt.
Fordnak arcizma sem rezdült. Higgadtan felpillantott és rámosolygott Danielsre, mintha
számított volna rá, hogy az ezredes előbb-utóbb beugrik hozzá egy kis csevegésre.
– Hát itt vagy, Sam. Az alezredes már keresett. – Nyájas mosollyal Briggshez fordult. –
Alezredes, legyen szíves, tartóztassa le ezt az embert.
– Igenis, uram.
Sam felemelte a karját, mintha el akarná lökni magától Briggset.
– Várj. Nagyon nagy szarban vagyunk. A vírus mutált, Billy. A levegőben van.
Ford elfintorodott.
– Megbocsát nekünk egy percre? – fordult Briggshez, majd mikor az alezredes kiment, folytatta:
– Ezt most melyik ujjadból szoptad, Sam? A Motaba kizárólag közvetlen fizikai kontaktus útján
terjed. Te magad mondtad.
– Tudom, hogy azt mondtam. De most meg azt mondom, hogy egy új törzzsel van dolgunk. –
Sam hangja szenvtelenül, tárgyilagosan csengett. – Úgy terjed, mint az influenza.
– Lehetetlen.
– Pedig így van. Menj be a kórházba, és nézd meg a saját szemeddel. Legjobb lesz, ha maszk
nélkül mész... akkor fogsz csak igazán meggyőző képet nyerni.
– Jézusom – dörmögte Ford. Valóban úgy hangzott, mintha imádkozna.
– Eddig tizenkilencen haltak meg – folytatta Sam halk, feszült hangon. – Több száz fertőzöttünk
van. A járvány futótűzként terjed. Izolálnunk kell a betegeket, de nem úgy, mint eddig, hanem
hermetikusan. A többieket pedig haza kell küldeni, és gondoskodni kell róla, hogy otthon is
maradjanak.
– Azon vagyunk, Sam.
– Nem! Nem igaz! Nagyon jól tudom, mert most hajtottam keresztül egy százfős tömegen. Ha
egyikük beteg volt, akkor mostanra tízen fertőződtek meg tőle. Ha egyetlen ember is kijut Cedar
Creekből, abból kurva nagy baj lesz. Ahogy már most is kurva nagy baj van. Úgyhogy ha le akarsz
tartóztatni, csak tessék!
– Jól van, Sam. Jól van!
– Nagyon kérlek... engedd, hogy a dolgunkat végezzük. Légy szíves, ne fenyegess se engem, se
őket. Erre most nincs idő.
– Rendben van – dörmögte Ford. – Nem is voltál itt.
Sam a fejét rázta.
– De igen. Itt voltam. Idáig követtem azt a dögöt. Itt voltam mindig is. Ezt ne felejtsd el.

A díszállat-kereskedésben azóta nem járt senki, hogy Rudy Alvarez előző nap rosszul lett ott.
Valaki lekapcsolta a villanyt és bezárta az ajtót, de minden bizonnyal úgy vélte, hogy a kötelessége
ezzel ki is merül – a rádió bekapcsolva maradt, a döglött halak szanaszét hevertek, és a padlót
továbbra is vastagon borították az összetört akváriumok maradványai. Robby maga is hozzájárult a
felforduláshoz, mikor bezúzta az ajtó üvegét, hogy benyúlva kinyissa a zárat.
Robby és Aronson óvatosan bemerészkedtek a bolthelyiségbe. A biovédelmi sisakon keresztül
csak tompán hallották a fal melletti ketrecekbe zárt éhes kutyák és macskák panaszos hangú
kórusát.
– Szerencsétlen állatok – sajnálkozott Aronson.
– Ne nyúlj hozzájuk – figyelmeztette Robby.
– Az összeset át kell vinnünk a laborba. Bármelyik lehet fertőzött. Elképzelhető, hogy kutya
vagy házimacska a vírusgazda?
– Nem.
Robby néhány lépéssel asszisztense előtt járt. Az összes állat rémült és éhes volt, de Robby már
éppen elég ideje dolgozott laboratóriumi állatokkal ahhoz, hogy rögtön lássa: többé-kevésbé mind
egészségesek. Végül a rhesusmajmon akadt meg a tekintete. Az állat mozdulatlanul feküdt, szőre
borzas és piszkos volt.
– Ez a vírusgazda... És beteg.
Lisa és Robby komor pillantást váltottak. Mindketten tudták, mit jelent ez.
– Vigyük be a laborba.
A majom alig mozdult, miközben kivitték a terepjáróhoz. A két orvos készen állt arra, hogy az
első gyanús jelre eldobja a ketrecet, hiszen az állat harapása egyenlő lett volna a biztos halállal. A
majom azonban túlzottan legyengült ahhoz, hogy védekezzen; összegörnyedve, mozdulatlanul
kuporgott a ketrec sarkában.
A BL-4-es laborban nagy volt az öröm. Salt villámgyorsan dolgozott: vért vett a majomtól,
elkészítette a kenetet, és a tárgylemezt a mikroszkóp lencséje alá csúsztatta. Sam, Casey és Robby
körülállták, és izgatottan várták az eredményt. Ha valóban a rhesus a vírusgazda, véréből és
szöveteiből kinyerhetik az antiszérumot.
Salt fel sem nézett a mikroszkópból, úgy kommentálta a látottakat.
– Ez az eredeti törzs. Antitesteknek nyoma sincs. Motaba, de nem a továbbfejlesztett változat.
Egy percig csend volt a helyiségben, a csalódottság csendje.
– Tehát korábban fertőződött meg szólalt meg végül Sam. – De még a járvány kitörése előtt lett
beteg. Ez hogyan lehetséges?
Sorban kollégáira nézett.
– Várom az ötleteket.
Az első óvatos tippet Casey kockáztatta meg.
– Lehet, hogy a majom ott volt a vírusgazda mellett az Afrikából érkező hajón. Talán a
Biotestnél kell keresni a dolog gyökereit. Az az egyetlen hely, ami szóba jöhet.
Robby a fejét rázta.
– A Biotest tiszta. A CDC fenekestül felforgatta az egész telepet. Minden egyes állatot
megvizsgáltak, és azok egytől egyig Motaba-negatívak.
– Legalábbis a CDC szerint – replikázott Sam. – Azt mondom, teszteljük újra őket.
– Én pedig azt mondom, hogy az embereim értik a dolgukat – emelte fel a hangját Robby.
Samnek azonban semmi kedve nem volt vitát nyitni a kérdésről.
– Újra kell tesztelni őket, az isten verje meg! Sürgősen küldj el egy embert a Biotestbe. Szedje
ízekre azt a kibaszott telepet.
Ez már a régi Sam Daniels hangja volt. Az ordibáló, parancsokat osztó Sam Danielsé, aki a
lehetetlent is azonnal akarja, akinek nem számít, hogy akivel beszél, a beosztottja, a főnöke vagy
éppen a felesége. De ez a Sam Daniels önmagát sem kímélte: éppolyan keményen, ha nem
keményebben dolgozott, mint bárki más. És aki nem tudta vagy nem akarta tartani a tempót, annak
mennie kellett a csapatból.
Casey nem tudott elfojtani egy mosolyt.
– Mint a régi szép időkben – bökte oldalba Robbyt. – Isten hozott újra a csapatban, Rob.
 Tizenegyedik fejezet
Cedar Creek főutcája
1995. szeptember 3., 09:00

Cedar Creekben egyre nehezebb volt rendet tartani. Mivel sem a katonák, sem az orvosok nem
voltak hajlandók információkkal szolgálni, százféle alaptalan, rémisztő mendemonda kapott lábra a
helybéliek között. Ezek hatására sokan úgy döntöttek, hogy menekülőre fogják a dolgot, és másutt
várják meg, amíg a helyzet rendeződik. Az meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg nem engedik
ki őket Cedar Creekből.
A hadsereg szögesdrót-kerítést emelt a város körül, és eltorlaszolta a kivezető utakat. A nap
huszonnégy órájában gyalogos őrjáratok figyelték a település határait, és szinte percenként húztak
el a házak fölött a páncélozott helikopterek.
Bent a városban további egységek korlátozták a lakosság mozgását. Az utcákon ellenőrző
pontokat állítottak fel – ezek mindegyikét géppuskafészek és páncélos járművek – egy harckocsi
vagy két terepjáró védték.
A főutcában csúcsforgalom volt. Egész családok zsúfolódtak bele egy-egy autóba, minden
mozdítható értéktárgyukkal együtt, és csatlakoztak a hosszú, tülkölő kocsisorhoz. De a sor nem
ment sehová.
A összetorlódott járművek között vegyvédelmi ruhás tiszt járkált fel-alá, és kézi megafon
segítségével tájékoztatta a helyzetről az embereket.
– Forduljanak vissza, és menjenek haza. Őrizzék meg a nyugalmukat. A várost senki nem
hagyhatja el. Aki megkísérli áttörni a kordont, letartóztatjuk.
A szomorú felvonulás egyik résztvevője egy ütött-kopott Ford Bronco volt. A kocsi volánja
mögött Tommy Hull ült, oldalán feleségével, Darlával. Hátul, a sebtében kiválogatott és bedobált
holmik tetején két gyermekük szorongott. Darla félt, a gyerekek pedig nem értették, mi történik, és
sírni kezdtek. Érezték, hogy valami rossz dolog történik körülöttük, és átragadt rájuk anyjuk
nyugtalansága.
– Nem fognak átengedni minket – mondta az asszony. – Most mihez kezdünk, Tommy?
A férfi tenyere élével a kormánykerékre ütött.
– Nem vagyunk betegek. Nem tarthatnak itt minket, ha egyszer el akarunk menni. Vannak még
törvények a világon.
– Most az ő szavuk a törvény – csóválta a, fejét Darla, és a főutcán őrjáratot tartó három
vegyvédelmi ruhás katonára meredt. Ez a hely valaha az otthona volt; ide járt vásárolni, ide hozta
hamburgert enni a gyerekeket. A rájuk törő idegen, erőszakos hatalom most mindezt elvette tőle.
A vegyvédelmi öltözet nemcsak ellenszenvessé tette a katonákat a lakosság szemében – ha nincs
veszély, miért van szükség erre a maskarára? –, hanem olyan hatást is kölcsönzött nekik, mintha
hatalmasra nőtt rovarok vagy idegen világbeli lények volnának. A kezeslábas sötétzöld, olajosan
fénylő anyagból készült, a hozzá tartozó sisakon pedig két sötét, kerek ablak és ormányszerű
légszűrő berendezés éktelenkedett.
Néhány száz méterrel a Bronco előtt egy rozzant kisteherautó egyszerre elhagyta a sort,
megfordult, és elindult visszafelé a főutcán. Három megtermett férfi ült benne, ketten hosszú,
borzas szakállat viseltek, és mindhármuk tekintélyes sörhasán fekete póló feszült. Úgy festettek,
mint három, Harleyjétől átmenetileg megfosztott biker.
A Bronco közelébe érve a pickup lassított. A sofőr a környéket kémlelte, és tekintete véletlenül
találkozott Tommy Hulléval. Mindketten azonnal tudták, mire gondol a másik: hogy ez az egész
katonai akció undorító, igazságtalan és cseppet sem illik a szabad Amerikához – ők kijutnak innen,
ha törik, ha szakad.
– Gyere utánunk! – kiáltotta a sofőr. Tommy egy szempillantás alatt döntött.
– Nem, nincsenek már törvények – fakadt ki elkeseredetten, és sebességbe kapcsolta a kocsit. –
Bújjatok le, gyerekek.
 Szűk U-kanyarral megfordult, és a kisteherautó után iramodott. A katonák az utca másik végét is
lezárták, ezért a pickup lefordult jobbra, nyomában a Broncóval. Darla és a gyerekek görcsösen
kapaszkodtak az autóban. Tommynak alaposan bele kellett taposnia a gázba, ha lépést akart tartani a
kisteherautóval.
A két kocsi egyenesen a belső gyűrű egy másik ellenőrző pontja felé száguldott. Tommy látóterét
részben kitakarta a pickup széles platója, de látta a tüzelőállásba helyezkedő katonákat, és el tudta
képzelni, milyen fogadtatásban lesz részük, ha megpróbálják áttömi a barikádot. Ezt nem teheti
meg, a gyerekek életét nem kockáztathatja...
Tommy levette a lábát a gázról, hagyta, hogy a Bronco kissé lelassuljon – de azután látta, hogy a
pickup sofőrjének eszében sincs a katonák karjaiba rohanni. Ehelyett éles kanyarral balra fordult,
átszakította a szögesdrót-kerítést, és a nyílt mezőn száguldott tovább. Tommy rettegve, de elszántan
követte.
Néhány másodpercen belül három, géppuskával felszerelt, páncélozott dzsip szegődött a
nyomukba. A pickup egyik utasa a nyitott napfénytetőn át felegyenesedett, és duplacsövű
puskájával megcélozta az egyik terepjárót. Tommy a Bronco motorjának zajától nem hallotta a
lövéseket, de látta a fegyver csövéből kitóduló kékesszürke füstöt.
– Tommy! – sikoltotta Darla. – Tommy, állj meg! Ezek őrültek! Meg fogják...
Szavai belefulladtak a fölöttük elhaladó páncélozott helikopter félelmetes dübörgésébe. A Huey
olyan alacsonyan szállt, hogy csúszótalpai szinte hozzáértek a Bronco tetejéhez. Tommy tisztán
látta a pilótát és a mellette ülő katonát, aki az 50-es kaliberű géppuskát kezelte. Mindkettejük arcát
vegyvédelmi sisak takarta; olyanok voltak, mint két gyilkos gépezet.
Pedig erről szó sem volt. A pilóta és a géppuskás egyaránt gyűlölték az egész szituációt, és
egyikük sem szerette volna, ha a helyzet elfajul.
– A francba, fiúk – dörmögte a lövész. Nem látjátok, hogy nincs menekvés?
Néhány másodpercig még várt, hátha a két autós észre tér, azután figyelmeztető sorozatot adott
le, a kisteherautó elé célozva. A három fekete trikós azonban nem ijedt meg. Puskáikból
viszonozták a tüzet.
– Megölnek minket, Tommy – sikoltotta Darla.
– Nem tehetik meg – felelte a férfi. – Gyerekekkel vagyunk...
De maga sem hitte, amit mondott. Rátaposott a fékre, és a Bronco porfelhőt kavarva megállt.
Tommy és Darla a rémülettől tágra nyílt szemmel figyelték a tüzelőállásba lendülő helikoptert.
A kisteherautó egyik utasa újabb lövést adott le. A pilóta és a géppuskás hallották a gép
páncéljáról lepattanó nagy szemű sörétek szapora kopogását. A lövedékek még a festékben sem
tudtak kárt tenni.
– Mi az istent csinálnak ezek? – fakadt ki idegesen a géppuskás.
A pickup az erdő felé közeledett. A fák közé érve valóban esélyük lett volna rá, hogy
elmeneküljenek.
– Nem érhetik el az erdőt.
– Tudom.
A géppuskás lassan, kelletlenül célzott, majd kibiztosította a fegyvert, és lőtt. A sorozat
végigsöpört a kisteherautó motorházán és utasterén. A sofőr azonnal meghalt. A száguldó jármű
kereke befordult, a kocsi felborult, egy darabon a tetején csúszott, végül kigyulladt.
– A kurva életbe... – A géppuskást a rosszullét környékezte.
Tommy és Darla dermedten bámulták az égő kisteherautót. Észre sem vették, hogy időközben a
három terepjáró és a katonák körülzárták a Broncót.

Az Egyesült Államok Hadserege blokád alá tudta ugyan vonni a várost, de az már meghaladta
képességeiket, hogy az akciót titokban is tartsák. Az egészségügyi zárlat második napjának
hajnalára a híradóskocsik, újságírók és riporterek kialakították a maguk harmadik védelmi vonalát
Cedar Creek körül.
A hadsereg kikötötte, hogy civilek legfeljebb egy mérföldnyi távolságra közelíthetik meg a külső
gyűrűt, így hát ezen a vonalon, távol az események helyszínétől táboroztak le a sajtó képviselői.
Várták, hogy lefényképezhessenek, felvehessenek, jelenthessenek valamit – azon a tényen kívül,
hogy Cedar Creekbe szakadatlanul érkeznek az újabb és újabb katonai egységek.
A város fölötti légi zárlatot a hadsereg szigorúan ellenőrizte, a sebtében kinevezett katonai
szóvivőnek pedig csak arra volt felhatalmazása, hogy naponta egyszer elmondja: minden rendben
van, a hadsereg ura a helyzetnek. Ahogy múltak a napok, a szóvivő megtanulta, hogyan lehet
mindig más szavakkal ugyanazt elmondani újra és újra.
Ami a tájékozottságot illeti, a gyűrűn belül tartózkodók sem voltak jobb helyzetben. Azoknak a
Cedar Creek-i lakosoknak, akik a televízióból reméltek információkat szerezni, rá kellett jönniük,
hogy a tőlük egy mérföldnyire tébláboló riporterek csak egy tényről tudnak beszámolni: arról, hogy
nem tudnak semmit.
A város egyik csendes utcájában lakó Mául din család portáján mégis mindig szólt a televízió.
Valahányszor hírműsor kezdődött valamelyik adón, Sherry, Mack és három kicsi gyermekük
reménykedve gyűlt össze a készülék előtt.
– A hadsereg megerősítette az egészségügyi zárlatot Cedar Creek körül – jelentette a
tévériporter. – Kétszeresére növelték a városban tartózkodó egységeik számát...
– Repesünk az örömtől – morogta Mack Mauldin.
– Az illetékesek sem részletekkel, sem számadatokkal nem szolgálnak – folytatta a riporter –, azaz
a hírzárlat továbbra is érvényben van. Nemhivatalos források a járvány áldozatainak számát tíz és
ötven között jelölik meg.
– Ötven!? – visszhangozta Sherry borzadva. – Mack, hogy lehet az, hogy már ötvenen...?
– Hazudnak – legyintett Mack. – Ne is figyelj oda.
A riporter a kamerába nézett, és drámai hangon folytatta:
– Csak elképzelni tudjuk a bizonytalanságot és rettegést, amely e hajdan békés városka lakói
között ezekben a napokban uralkodhat...
– Kétlem, hogy el tudod képzelni, barátom – jegyezte meg keserűen Mack.
– A lakosságot a jelek szerint fogva tartják, az emberek csak a lezárt részen belül mozoghatnak.
Hozzánk a hangjuk sem ér el, hiszen a telefonvonalak elnémultak. A Cedar Creek-iek nem
beszélhetnek hozzánk, és mi nem hallhatjuk őket. Azok pedig, akiket hallunk – és akik mindent
tudnak – nem akarnak beszélni. A helyzet egyszóval rémisztő...
Mikor a tudósítás véget ért, Sherry felköhögött. Aggódó arccal nézett férjére.
– Nem kaptad meg – nyugtatta meg sietve Mack. – Hidd el nekem, nem kaptad meg.
– Beteg vagy, mama? – kérdezte a kislányuk.
Sherry mosolyt erőltetett az arcára.
– Nem, nincs semmi bajom, ne félj.
Az utcáról egy megafon harsogó, torz hangja szűrődött be:
Mindenki maradjon otthon...
Mauldinék a nappali ablakához léptek. Hangszórókkal felszerelt terepjáró gurult végig lassan az
utcán.
Pánikra semmi ok. A kivezényelt katonaság ura a helyzetnek, de a rend fenntartásához szükség
van a polgári lakosság együttműködésére. Ismétlem: pánikra semmi ok...
Az emberek azonban a megnyugtatónak szánt közlemény ellenére is féltek, a kivezényelt
katonaság pedig korántsem volt ura a helyzetnek. Városszerte erőszakos akciókra került sor: a
felbőszült lakosok rátámadtak a katonákra, akik az ilyen megmozdulásokat gyorsan és kíméletlenül
elfojtották.
A parancsnokság utasította az őrjáratokat, hogy tereljék be az embereket a házaikba. Még azokat
is hazaküldtek, akik a kórház bejárata előtt letáborozva várták a híreket beteg szeretteikről.
Sam az ablakon át az intézkedő katonákat nézte, amikor két teherautóra lett figyelmes. A
járművek behajtottak a kórház parkolójába, és befaroltak a rakodórámpa elé. Az ott várakozó
szakasznyi katona azonnal munkához látott. A teherautók mélyéből E-1101 feliratú kartondobozok
kerültek elő.
– Mi ez? – kérdezte Sam az egyik katonát.
– Nem t'om, uram.
 – Ki küldte ezt ide?
– Ford tábornok parancsára hozták, uram.
Sam megfordult, és visszament a kórházba. Az ápolónők és ápolók már hozzá is láttak, hogy a
műanyagtasakokba zárt titokzatos E-1101-et rákössék a fertőzöttek infúziójára.
Ford tábornok Corrine ágya mellett ült, és a szérum hatását figyelte. A lány már a betegség
utolsó fázisában, kómás állapotban volt.
– Billy? – lépett a tábornok mellé Sam.
Ford a válla fölött hátrapillantott, majd újra a lány felé fordult.
– Ez a beteg az elsők között fertőződött meg...
– Corrine a neve – szólt közbe Daniels, és új javai a műanyagtasakra bökött. – Mi ez a szer,
Billy?
– Kísérleti antiszérum – felelte Ford. – A Yale virológiai intézetétől kaptuk. Gondoltam, megér
egy próbát... Meglátjuk, használ-e.
– Ugyan már, Billy, én is olvasom a szaklapokat. És E-1101-es antiszérumról sehol nem írtak...
Hol szerezted, Billy? Tudod, hogy bármikor fel tudom hívni a Yale-t.
– Meg akarom menteni ezeket az embereket, Sam. Ahogy te is. Mindent bevetek, ami csak a
rendelkezésünkre áll. Együtt kell küzdenünk ez ellen a vírus ellen.
– Együtt? – kérdezte Sam. – Egy oldalon állunk, Billy?
Ford nem válaszolt. Visszafordult Corrine felé, de a lány már nem élt. Az E-1101-es, lett légyen
bármi, nem a várva várt életmentő csodaszer volt. A tábornok felállt, és megcsóválta a fejét, de nem
nézett Daniels szemébe.
– Sam... – szólalt meg lassan. – Ne pocsékold az idődet telefonálásra.
Az ezredes leakasztotta a szérumot az infúziós állványról, és kivitte a B-4-es laborba.
– Adja be ezt a rhesusmajomnak – nyújtotta át a tasakot Saltnak. – Lássuk, mit ér.
Az őrnagy értetlenül nézett a sárgásbarna, tej szerű folyadékra.
– Mi ez?
– Fogalmam sincs. – Sam lassan megcsóválta a fejét, és a majomra nézett. – Talán majd ő
megmondja nekünk...
 Tizenkettedik fejezet
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 5.

Az új intézmény "Cedar Creek-i Rádió" néven vált ismertté, és nem volt előle menekvés. A
hadsereg üzembe helyezte a Cedar Creek-i körzet szükséghelyzetekre fenntartott rádióstúdióját, és
napi huszonnégy órás adást indított be. A "műsorban" szigorú figyelmeztetések és megnyugtató
szónoklatok váltották egymást véget nem érő, monoton sorban. A megszállók azokra is gondoltak,
akiknek nem volt rádiójuk, vagy kikapcsolták készüléküket: városszerte póznára erősített
hangszórókat szereltek fel, s azok non-stop kíséretet biztosítottak az utcákon, járőröző vegyvédelmi
ruhás katonák járműveinek zajához. A közlemények nyugtalanították a lakosságot, a katonákat
pedig az őrületbe kergették.
Aki bármilyen tünetet észlel magán, akasszon párnahuzatot vagy bármilyen fehér textildarabot a
háza bejárati ajtajára. A kiküldött egység elkíséri az érintetteket az orvosi vizsgálat helyére. A
vizsgálat eredményéről néhány órán belül tájékoztatást kapnak...
Az utcákat gyalogos járőrcsapatok rótták, olyan civilek után kutatva, akik megsértik az éjjel-
nappal érvényben lévő kijárási tilalmát. Dél körül az egyik őrjárat feltartóztatott egy öregasszonyt,
aki egy templomba próbált meg beosonni. Az idős hölgy sírva bizonygatta, hogy csak imádkozni
szeretett volna.
Egy másik őrjáratot egy város széli áruházhoz küldtek ki, ahonnan betörést jelentettek. A
katonák csak egy felfeszített ajtót és néhány szétszórt árut találtak, a fosztogatóknak hűlt helyük
volt.
Az áruház parkolójában felszerelt hangszóró kitartóan ismételgette:
A betegség első jelei influenzára emlékeztetnek: köhögés, láz, fejfájás. Aki ezeket a tüneteket
észleli magán, az előírt módon haladéktalanul jelezze ezt...
A kórház falai tompították ugyan a harsogást, de azért jól érthetően beszűrődött minden. A
betegség súlyos, de nem halálos... Tracy és a moziban megfertőződött emberek többsége holtan
feküdt az ágyában. Olyan sokan haltak meg, hogy a tetemek elszállítása is problémát jelentett.
Nagyon fontos, hogy mindenki megőrizze a nyugalmát. Az orvosok mindenkin segítenek... Dr.
Mascellinek még volt ereje egy halvány mosolyra, azután behunyta szemét, és fejét a párnára
hajtotta. Az első tünetek előző nap jelentkeztek rajta, mára pedig már a második fázisban volt.
Szakembereink szünet nélkül fáradoznak a megfelelő gyógymód kidolgozásán. Egyelőre azonban
mindazok, akinél a vizsgálat kimutatja a betegséget, a kijelölt elkülönítő részlegben kerülnek
elhelyezésre...
A Hull családban Darla és a gyerekek naphosszat a rádiót hallgatták, Tommy pedig a garázsban
tárolt sörkészlet kimerítését tűzte ki célul.
A kórházba hozzák magukkal mindazokat a személyes tárgyakat, amikre szükségük lehet.
– Mindenki vigye a kedvenc hullazsákját – morogta Tommy keserűen.
– Ezek orvosok – nézett rá Darla. – Biztosan nem hazudnak. És ne beszélj így a gyerekek előtt.
– Persze, orvosok – horkant fel a férfi. Ezek katonák, Darla. A kurva hadsereg.
A gyerekek anyjuk köré gyűltek, mintha ő minden bajtól meg tudná védeni őket. Tommy
összeroppantotta a sörösdobozt.
Még egyszer: fontos, hogy megőrizzék a nyugalmukat. Tartózkodjanak mindenfajta erőszakos
cselekménytől, amellyel saját maguk és mások életét...
Mielőtt a bemondó monológja végére érhetett volna, Tommy hozzávágta a rádióhoz a
sörösdobozt. Az olcsó készülék megingott, és a földre zuhant. Műanyag burkolata ripityára tört, az
elemek szétgurultak a szobában. Darla szomorúan csóválta a fejét, a gyerekek pedig rémült
tekintettel meredtek apjukra.
– Le kellett volna lépnünk, mikor még lehetett – morogta Tommy.
 A Mauldin-házban még volt szava a törvénynek. Sherry egy teljes napig próbálta visszafojtani az
újra és újra rátörő köhögést, de végül be kellett ismernie magának, hogy beteg. Hamarosan
belázasodott, és a fejfájás sem váratott sokáig magára. Mack tisztában volt a helyzettel, de úgy
vélte, a döntést Sherrynek magának kell meghoznia. Az asszony végül beletörődött az
elkerülhetetlenbe, és kiakasztott egy régi törölközőt a bejárati ajtó rézkilincsére.
Nem sokkal később fékcsikorgás hallatszott az utcáról, és kopogtattak az ajtón.
– Nem maradok el sokáig – szólt Sherry, és mosolyogni próbált. – Csak megvárom a vizsgálat
eredményét...
– Miattunk ne aggódj – felelte Mack rekedten, könnyeivel küszködve.
– Lehet, hogy éjszakára is bent kell maradnom – fordult az asszony a gyerekekhez. Jók legyetek,
és ne verekedjetek az ágyban. Fogadjatok szót apának.
Le akart térdelni, hogy megcsókolja a kicsiket, de azután meggondolta magát, felegyenesedett,
és elindult az ajtó felé.
Mack, oldalán a gyerekekkel, némán figyelte, ahogy a katonák a terepjáróhoz kísérték Shellyt.
Az asszony elképzelte a percet, amikor viszontlátja őket – csak így sikerült erőt vennie a
késztetésen, hogy hátrapillantson.
Szó nélkül, engedelmesen beült a terepjáróba. A katonák is elfoglalták helyüket, és a dzsip
elindult a néptelen utcán. Ahogy elhaladtak a szomszédos házak mellett, Sherry látta, hogy szinte
minden ajtón egy-egy párnahuzat, törölköző vagy pólóing lóg – a járvány néma, személytelen
zászlajai. Az asszony lehajtotta fejét, és keserű könnyekkel siratta el a haldokló városkát.

BL-4-es mobillaboratórium
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 5.

A BL-4-es labor előterében egyszerre körülbelül tucatnyi ember fért el. A páciensek, köztük
Sherry Mauldin, a fal melletti, padon sorba ültetve várták, hogy a szkafanderes orvosok vérmintát
vegyenek tőlük. A helyiségben csend volt, a pokol tornácának halotti csendje: ide kerültek a
megmérettetésre váró lelkek, hogy megtudják, a kárhozottak sorsa jut-e nekik osztályrészül, vagy a
csodálatos módon megmenekültek közé tartoznak.
Lisa Aronson gumicsövet hurkolt Sherry felkarjára, és előkészítette a tűt.
– Szorítsa ökölbe a kezét.
Sherry alkarján kidagadtak a vénák. Aronson óvatos mozdulattal átszúrta az érfalat, és néhány
milliliter vért szívott fel a műanyag fecskendőbe. Sherry alig érzett valamit a műveletből.
Megbabonázva meredt saját vérére: képtelen volt elhinni, hogy abban apró lények hemzseghetnek,
melyek megbetegíthetik, sőt megölhetik őt.
Aronson vattacsomót nyomott a szúrás helyére, majd visszahelyezte a tű kupakját. A vattát
ragtapasszal rögzítette, és behajlította Sherry karját.
– Csak üljön itt szép nyugodtan – mondta. – Egykettőre meglesz a lelet.
Sherry bólintott, és az orvosnő mozdulatait figyelte. Lisa átöntötte a vért egy kémcsőbe, melyet
előzőleg filctollal megjelölt. Sherry Mauldin – legalábbis a BL-4-es számára – már csak egy szám
volt: a 612-es.
Magát a vizsgálatot Robby Keough és Casey Schuler végezte. Égett a kezük alatt a munka, de
így is alig győzték feldolgozni a beérkező rengeteg vérmintát. Maga az eljárás pofonegyszerű volt:
először PCR primert cseppentettek a kémcsőbe, majd a keverékből kenetet készítettek, és a
tárgylemezt a mikroszkóp alá helyezték.
Casey-nek elég volt egy futó pillantást vetnie a mintára, hogy meglássa a dühösen tekergőző kis
kígyókat.
– Pozitív.
Kivette a tárgylemezt, és a helyére csúsztatta a következőt.
– Ez is pozitív. A fenébe.
Robby a saját mikroszkópja fölé hajolt.
 – Pozitív.
Úgy dolgoztak, mint a futószalag mellett álló gyári munkások.
– Pozitív – mondta Casey. – Fertőzött az egész istenverte város.
Kivette a rekeszből a következő mintát, a lencse alá helyezte, és a mikroszkópba pillantott.
– Pozitív – mondta dühösen, azzal visszatette a lemezt a 612-es számot viselő kémcső mellé.

Ötven embert hoztak be aznap délelőtt, és mind az ötvenen fertőzöttnek bizonyultak. A vizsgálat
eredményét egy kórházi ápolónő közölte a érintettekkel, szenvtelen, tárgyilagos hangon, a lehető
legkisebb felhajtással. A betegek halk mormogással nyugtázták a bejelentést. Az elmúlt órák
feszültsége után a lesújtó hír olyannyira sokkolta őket, hogy az első percekben szólni sem tudtak. A
rémület majd csak később lesz úrrá rajtuk, amikor lassan ráébrednek a borzalmas valóságra most
kábultan, engedelmesen hagyták, hogy a kíséretükre rendelt szakasznyi katona az elkülönítőbe
terelje őket. A katonák utasítására sorba álltak, és elindultak a kórház folyosóin.
A kórtermek már rég zsúfolásig megteltek; sok pácienst a folyosón, a katonaságtól kapott tábori
ágyakon helyeztek el. Ez volt az a pillanat, amikor az új betegek először szembesültek saját jövendő
sorsukkal. Vérbe borult szemek és korbácsnyomszerű léziókkal borított arcok fordultak feléjük, a
levegőt nyögés és köhögés töltötte be.
Sherry egyszerre megállt, és rámeredt egy felismerhetetlenségig eltorzult arcú férfira. A szája,
elé kapta kezét, szeme tágra nyílt az iszonyattól.
– Haladjon tovább, kérem – szólt rá az egyik katona, és szelíden indulásra bírta. Arra menjen...
Hamarosan kijelölik az ágyát. Ne álljon meg, kérem...
A menet kiért a kórház épületéből, és a szabadban folytatta útját. Sherry kissé fellélegzett a friss
levegőn – de azután megpillantotta a sátorvárost.
A katonák egész éjjel dolgoztak az új elkülönítő felépítésén. Sátrak százait állították fel
szabályos sorokba rendezve, és a területet hat láb magas szögesdrót-kerítéssel vették körül.
– Uramisten – suttogta Sherry, miközben új otthonára meredt. A labor csupán a pokol tornácának
tűnt, de ez itt maga volt a pokol.

Fehér Ház
Washington, D. C.
1995. szeptember 5., 18:00

A Cedar Creek-i események szövetségi szinten is jelentős politikai visszhangot keltettek. A

probléma megoldása az Elnöki Hivatal vezetőjének, a harapós természetű J. Thomas McCarthynak
a feladata volt. Az elnök épp külföldön tartózkodott, és az egész kínos ügyet McCarthy nyakába
varrta, aki cseppet sem rajongott a feladatért, de tudta, mit kell tennie. Gondosan áttanulmányozta a
helyszínről érkezett helyzetjelentéseket, a CDC és a USAMRIID orvosi elemzését és a Tiszta Lap
Hadművelet részleteit. Undorodott az egész ügytől – különösképpen McClintock apokaliptikus
ötletétől.
Mielőtt még a helyzetelemző terembe összehívott gyűlés kezdetét vette volna, McCarthy
felkereste a Fehér Ház jogi főszakértőjét, a tiszteletre méltó Toller bírót. A két férfi szöges ellentéte
volt egymásnak: McCarthy izgága, nagyszájú New York-i, Toller pedig halk szavú, választékos
modorú délvidéki volt. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért, kitűnően tudtak együtt dolgozni.
A bírónak a szeme sem rebbent McCarthy beszámolója hallatán.
– Nyakig ülünk a szarban, Toller. Mind azt szajkózzák, hogy nincs idő, és csak egy választásunk
van.
Toller bólintott.
– Az elnököt mindenképp fedeznünk kell. Csak olyan döntést hozhatunk a nevében, amit később
meg tudunk védeni.
– Ötven éve dolgozunk ezen a vacakon – dühöngött McCarthy. – Azok a seggfejek a Pentagontól
persze esküdöznek, hogy eddig hírét se hallották a vírusnak. De bármibe lefogadom, hogy süket
duma az egész. – Az órájára pillantott. – Idő van.
 McClintock tábornok beszámolójára a Fehér Ház helyzetelemző termében került sor. Az
eseményre az amerikai közélet legfontosabb személyiségei gyűltek össze. Jelen voltak a kabinet
tagjai, a vezérkari főnökök, valamint a szenátusi és képviselőházi frakcióvezetők, kormánypártiak
és ellenzékiek egyaránt.
McClintock monológja pontosan harminc percig tartott. Nem használt jegyzeteket, de
mondanivalóját jól megválasztott demonstrációs anyagokkal illusztrálta – bemutatott például
néhány Afrikában és Amerikában készült hátborzongató felvételt a Motaba áldozatairól.
Szenvtelenül, szinte nemtörődöm hangon beszélt, azt a benyomást keltve, hogy ő csupán az állam
kötelességtudó szolgája, aki objektíven beszámol egy problémás helyzetről, de semmiféle
véleményt nem alkot. Ezzel a módszerrel sikerült elérnie, hogy mire beszédje végére ért, a
jelenlévők többsége pontosan úgy gondolkodott, ahogy ő akarta. A kaliforniai kisváros szörnyű
példája meggyőzte őket arról, hogy a járványt a legsürgősebben meg kell fékezni.
– A fenyegetés elhárításának egyetlen szóba jöhető módszere a Tiszta Lap Hadművelet – vonta
le a végkövetkeztetést McClintock, mire halk moraj futott végig a termen. A tábornok kijelentése
általános megdöbbenést keltett.
McCarthy válaszolt elsőként. Látszólag ő volt az egyetlen, akit hidegen hagyott McClintock
érvelése.
– Köszönjük, tábornok – szólt higgadtan. Hadd foglaljam össze a helyzetet. Az elnök húsz óra
múlva érkezik, és elvárja, hogy addigra kidolgozzuk a javaslatunkat.
– További egy nap késlekedést nem engedhetünk meg magunknak – szólt közbe McClintock.
McCarthy – sokakkal ellentétben – nem esett hasra a hadsereg előtt. Tisztában volt vele, hogy a
katonák látszólagos objektivitása mögött többnyire jól definiálható önös érdekek rejtőznek.
– Tábornok, maga egy kicsit túl sok megértést vár el az amerikai néptől. Az emberek enyhén
szólva furcsállnák, hogy az elnök nem is volt az országban, amikor az hadsereg a föld színével tett
egyenlővé egy amerikai várost. Maga azt javasolja, hogy gyilkoljunk meg több ezer amerikai
állampolgárt.
– Hagyja a politikai játszadozást! – vágott vissza McClintock. – Ha itt most azt fontolgatjuk,
hogy mi milyen fény vet az elnökre, könnyen megeshet, hogy holnapra haldoklókkal lesz tele a
nyugati partvidék.
– A véleményét már hallottuk, tábornok. McCarthy körülpillantott a teremben. – Öntsünk tiszta
vizet a pohárba. Nem kevesebbről van szó, mint a 2600 lakosú kaliforniai Cedar Creek
gyújtóbombával történő teljes megsemmisítéséről. A művelethez a rendelkezésünkre álló
legpusztítóbb hagyományos fegyvert kellene felhasználnunk. A bomba a robbanás pillanatában egy
mérföldes körzeten belül beszippantja az összes oxigént. Hamuvá ég minden és mindenki: férfiak,
nők, gyerekek és mellesleg egy röpködő vírus is. A siker garantált, nem kell tovább törni a fejünket,
az ügyet lezárhatjuk.
McCarthy szünetet tartott, hogy a hallgatóság megemészthesse a hallottakat, majd egy kék
könyvecskét dobott az asztalra.
– Ez itt az Egyesült Államok Alkotmánya. Átrágtam magam rajta az első betűtől az utolsóig, de
egyetlen olyan mondatot sem találtam benne, amelyik feljogosítaná az elnököt arra, hogy
lemészároltasson 2600 amerikai állampolgárt. Ellenkezőleg, az alkotmányban az áll, hogy senkit
nem szabad megfosztani életétől vagy szabadságától megfelelő bírósági eljárás nélkül.
McCarthy a helyiségben ülő egyetlen nőre nézett.
– Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a főállamügyész asszony és az a csapatnyi zseni
odaát az igazságügy-minisztériumban találni fog valamilyen jogi precedenst, ami azt igazolja, hogy
az elnök nyugodt lélekkel elküldheti a kis ajándékcsomagot az alvó amerikai polgároknak.
McCarthy ellenezte a tervet, de tisztában volt vele, hogy nem sokat tehet azonkívül, hogy menti,
ami még menthető.
– Az elnök, ha kell, beadja a derekát, de egy biztos: nem fog másnap koktélpartival egybekötött
sajtótájékoztatót rendezni a rózsakertben, hogy elmesélhesse, hogyan döntötte el fogmosás és
brunyálás között, hogy lebombáztatja Cedar Creeket, csak mert egy jöttment tábornok, akiről a
kutya se hallott, ezt súgta a fülébe, vagy mert megkérdezett féltucat tudóst, akik négy-kettő
arányban megszavazták.
McCarthy felállt, és járkálni kezdett az tárgyalóasztal körül.
– Két feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy a Tiszta Lap Hadművelet mint lehetőség egyáltalán
szóba jöhessen. Az első: mindenkinek, aki most ebben a teremben ül, szilárdan és feltétel nélkül
támogatnia kell az elnököt egy esetleges ilyen irányú döntésben, és ezt nyilvánosan is vállalniuk
kell.
Nyilvánvaló volt, hogy McCarthy ezzel elsősorban a jelenlévő ellenzéki politikusokra céloz – ha
rosszul sülne el a dolog, ők lennének az elsők, akik rátámadnának az elnökre, és világraszóló
politikai botrányt csinálnának az ügyből.
– Egy emberként fel kell sorakozniuk az elnök mögött. A második feltétel: felhajtanak egy
hadseregre való fehér köpenyes szakértőt, akik kísérletek ezreire hivatkozva beleharsogják minden
idióta fülébe és kamerájába, hogy nem volt más választásunk. A kabinet tagja közül senki nem
szivárogtatja ki a Washington Postnak, hogy ő tulajdonképpen ellene volt a döntésnek, és még
véletlenül se forduljon elő, hogy valami ceruzanyakú nagyokos kutató megmagyarázza nekem a
tévében, hogy teljesen feleslegesen mészároltunk le 2600 ártatlan embert, mert a dolgot
humánusabban is el lehetett volna intézni. Érthető?
McCarthy vastag dossziét húzott elő a táskájából, és az asztalra dobta.
– Az elnök adatcsomagot kért Cedar Creekről.
A dossziéból kötegnyi fénykép csúszott ki, és szánkázott szanaszét a sima, keményfa
asztallapon.
– A fotók Cedar Creek-i emberekről készültek. Gyerekek, szerelmespárok, fiatal házasok. Nem a
Pentagon statisztikai adatai, hanem hús-vér emberi lények. Olvassák el a neveiket, véssék az
emlékezetükbe a vonásaikat. Ezek a képek halálunk napjáig kísérteni fognak minket.
McCarthy ezzel megtette a magáét. Kiviharzott a teremből, dermedt csendet hagyva maga
mögött. McClintock undorodva csóválta a fejét.
 Tizenharmadik fejezet
Biotest Állatraktár
San José, Kalifornia állam
1995. szeptember 5.

Dr. Julio Ruiz helikopterrel kevesebb mint egy óra alatt jutott el Cedar Creekből San Joséba, de
ennél sokkal több időre volt szüksége ahhoz, hogy tételről tételre végignézze a Biotestbe az elmúlt
két hét során beérkezett és onnan továbbszállított állatok listáját. A cég vezetője, egy Felder nevű
középkorú férfi ráadásul minden lépését figyelte, és ott akadályozta a munkáját, ahol csak tudta.
Ruiz azonban nem zavartatta magát. Mikor a lista végére ért, kért Feldertől egy új példányt a
kéthetes listából, és újra leellenőrzött minden egyes tételt. Tisztában volt vele, mit jelent Sam
Daniels számára az "alapos munka" fogalma.
Mikor a másodszori ellenőrzéssel is elkészült, felhívta az ezredest a BL-4-es irodahelyiségében.
– Az elmúlt két hétben egyetlen állatot sem vittek el innen – jelentette. – Kétszer is ellenőriztem
az átvételi jegyzékeket, a raktárlistát és az állatorvosi jelentéseket... Nincs olyan papírfecni az egész
telepen, amit ne olvastam volna el kétszer.
Felder a háta mögött állt.
– Jimbo Scott becsületes, keményen dolgozó alkalmazott volt – szólt közbe indignáltan. – Jól
ismertem, hiszen én magam vettem fel. Az ember alaposan megismeri azt, akivel együtt dolgozik.
A megjegyzést Sam és Casey is hallották a kihangosított telefonon.
– Ellenőrizze harmadszor is – makacskodott Sam. – Ha kell, negyedszer is. Beszéljen minden
egyes alkalmazottal. Az nem lehet, hogy senki nem tud semmit. Az egész ügy onnan indult ki.
– Dehát...
– A vírusgazda ott volt, az istenit neki!
Sam lecsapta a telefont, és az asztalra roskadt. Halálosan kimerült, ideges és csalódott volt.
– Hallottad, mit mondott? Azt mondja, beszélt mindenkivel. Nem igaz, nem beszélt
mindenkivel...
Kortyolt egyet egy pohár kihűlt kávéból, és elfintorodott.
– Iszonyú ez a lötty.
– Sam – próbálkozott szelíden Casey –, talán aludnod kellene egy kicsit.
– Eszemben sincs aludni – felelte Sam ingerülten. Ivott még egy kortyot a kávéból, és megint
elfintorodott. – Aludj te, ha akarsz.
– Én már aludtam júliusban.
– Dolgom van – folytatta Sam rögeszmésen. – Ne akard nekem előírni, hogy mikor aludjak. Én
sem mondom neked, hogy menj aludni.
– Épp az imént mondtad.
Casey kiment, és otthagyta az asztal mellett gubbasztó főnökét. Sam mozdulatlanul meredt az
előtte tornyosuló papírhalomra. Halálfa, PCR-analízis, morbiditási és mortalitási kimutatások... De
mégsem áll össze a kép. A számok elmosódtak a szeme előtt, és a zsúfolt irodában álló kanapé
hirtelen olyan hívogatónak tűnt, mint az oázis a sivatagban...

Sam lerogyott a kanapéra, és azon nyomban mély álomba zuhant. Odaát a laborban Robby és
Casey kitartóan folytatták a vérminták vizsgálatát, pedig már ők is alig álltak a lábukon. Casey nem
egyszer majdnem elbóbiskolt, de újra és újra összeszedte magát. Pislogott, megrázta a fejét, majd
kinyújtóztatta karjait, kissé megtornáztatta elgémberedett nyakcsigolyáit, és újra a mikroszkóp fölé
hajolt.
A következő pillanatban megdermedt a rémülettől. A levegőt szolgáltató cső leoldódott a
szkafanderéről, és gazdátlanul hevert a földön – valószínűleg nyújtózkodás közben csúszhatott le.
Casey gyorsan felkapta a tömlő végét és remegő kézzel a helyére illesztette. Nem tudott szabadulni
a gondolattól, hogy talán már be is lélegezte a vírust.
 Gondolkodás nélkül rohanni kezdett, és beugrott a légzsilipbe. Köldökzsinórja aggasztó
tempóban száguldott utána a mennyezeti sín mentén. Casey megvárta, amíg a berendezés
kiszippantja a mérgezett levegőt, és már sietett is a fertőtlenítőszobába, menet közben hámozva le
magáról a szkafandert.
Beállt a zuhany alá, megrántotta a láncot, és bő sugárban magára zúdította a zöld, formaldehides
fertőtlenítőszert. Egész testében reszketett a hűvös, keserű folyadék zápora alatt, de inkább a
félelem rázta, mint a hideg. Teljes öt percig öntözte magát, pedig jól tudta, hogy már az első
formaldehidfröccs elpusztította a testére telepedett összes mikroorganizmust. Azután fogott egy
törölközőt, és a félelemtől bénultan leroskadt a zuhanyozó padjára.
Mikor Robby rátalált, még mindig remegve gubbasztott a padon.
– Mi történt, Case?
– Semmi – felelte a férfi, és igyekezett nevetni saját magán. – Csak hirtelen kitört a frász. Fura,
mi?
– Itt és most semmi sem furcsa... Menj, pihenj le egy kicsit. Majd én megcsinálom a maradékot.
– Dehogy – rázta a fejét Casey. – Semmi bajom. Csak piszokul utálok így begyulladni. Annál
még Sammel vitatkozni is jobb.

A betegség továbbra is rémisztő ütemben szedte áldozatait.

Egy speciális különítmény éjjel végigjárta az elkülönítet; kivették a halottakat ágyukból,
hullazsákba zárták, és a kórház parkolójában halomba rakták őket.
Aznap a halál bőven aratott. A különítmény tagjainak száznál is több holttestet kellett
felrakodniuk a várakozó teherautóra. Nem kevés időbe tellett, amíg végeztek a testet és lelket
egyaránt próbára tevő munkával. A merev tetemeket nehéz volt mozgatni, az ormótlan vegyvédelmi
ruha pedig csak tovább nehezítette a feladatot. Emellett a legnagyobb óvatossággal kellett eljárniuk,
hiszen minden holttestben vírusok milliárdjai nyüzsögtek.
Mikor a hátborzongató rakomány a helyére került, egy motorkerékpáros katonai rendész
kivezette a teherautót a parkolóból. A konvoj elhaladt a főhadiszállás mellett, és az éj leple alatt
folytatta útját a város határa felé. Ott a teherautó lefordult a betonúiról, átvágott a mezőn, és megállt
egy elhagyatott, régi fészer előtt.
Mivel a hullahamvasztó berendezés még nem érkezett meg, a parancsnokság a rozzant épületet
jelölte ki krematóriumnak. A holttestektől mindenképp meg kellett szabadulni, hiszen azok a lehető
legjobb táptalajt biztosították a kórokozók számára. Tárolásuk csak növelte volna a járvány további
terjedésének veszélyét.
A hullák lerakodása megintcsak körülményes feladat volt; jó két órába tellett, amíg a katonák az
összes tetemet behordták a fészerbe. Mikor ezzel is készen voltak, benzint locsoltak a holttestekre,
és felgyújtották az épületet. Vastag, fekete füstoszlop kígyózott az ég felé, és a hatalmas máglyából
felcsapó lángnyelvek messze világítottak a hűvös éjszakában.

Santa Rosa, Kalifornia állam

1995. szeptember 6.

A majom megint éhes volt. Hajnalban elhagyta a kempinget, hogy az erdő rejtekében húzódva
kivárja az estét, amikor újabb táplálékszerző akcióba kezdhet. Az idegen vadonban eltévedt, és
többet nem talált vissza a táborba. Tovább kóborolt, és végül egy erdő széli házra bukkant, ott, ahol
a fákat felváltotta a város széli parcellák zöld gyepszőnyege.
A magányos épületet csupán a verandán égő lámpa világította meg. A majmot hajtotta a
kíváncsiság és az éhség; kimerészkedett a fák közül, átvágott a kis kerten, és felkapaszkodott a
verandára. Néhány láb magasságban ablakot vett észre. Felugrott a párkányra, és az üveglapon
keresztül belesett a házba.
A verandalámpa csak halványan világította meg a benti helyiséget, amely egy kisgyermek
szobája volt. A padlón játékok hevertek szanaszét, a keskeny ágyban pedig egy kislány aludt,
mélyen, nyugodtan.
 Egyszerre azonban kinyitotta a szemét, mintha megérezte volna az állat jelenlétét. Felült az
ágyban, és az ablak felé nézett, de a majom addigra már messze járt. A gyerek első rezdülésére
leugrott a párkányról, és visszarohant az erdőbe. A kislány még egy percig az üres ablakra meredt,
azután lefeküdt, és visszatért álmai közé.

Cedar Creek, Kalifornia állam

1995. szeptember 6., 01:17

A lángoló fészer kitűnő irányfényt szolgáltatott. A helikopter pilótája a tűz felé navigálta gépét,
és hamarosan tökéletes landolást hajtott végre a főhadiszállás melletti leszállóhelyen.
Pár pillanattal a földet érés után kinyílt a helikopter oldalsó ajtaja. A gépből McClintock szállt ki,
szárnysegédei kíséretében. A tábornok körülpillantott, azután lendületes léptekkel elindult a
főhadiszállás épülete felé, és a páncélajtó hamarosan bezárult mögötte.
Ford számítógépe előtt ült, és a monitorra meredt. A gép kirajzolta Cedar Creek térképét, és
szövegablakban összegezte a járvány aktuális adatait: a Motaba-pozitívak, a betegség első fázisában
járók, az előrehaladott esetek és a halottak számát. A komputernek néhány sor kellett csupán, hogy
beszámoljon egy város haláltusájáról.
– Szervusz, Billy – köszönt McClintock. Leült az íróasztallal szembeni székre, és szivart húzott
elő a mellényzsebéből. – Jó kis akció, mi?
Fordot cseppet sem lepte meg McClintock hirtelen érkezése. Számított rá, hogy a tábornok
előbb-utóbb felbukkan az események színhelyén.
– Ez nem akció – felelte fáradtan. – Ez katasztrófa.
– Ugyan már, ne dramatizáld. McClintock elegánsan leharapta a szivar végét. – Nem a te hibád,
hogy minderre sor került. Nem hiszem, hogy bárkit is hibáztatni lehet.
Ford hátradőlt a székben.
– 1918, Donny. Emlékszel, mi történt 1918-ban?
– Annyira azért nem vagyok öreg. – A tábornok a zsebeit tapogatta, gyufát keresve.
– De talán a történelemkönyvekben olvastál róla... 1918-ban kezdődött a nagy spanyolnátha-
járvány. Végigsöpört a földgolyón, és kilenc hónap alatt huszonöt millió embert pusztított el.
McClintock rágyújtott, és hatalmas gomolyag puha, kékes füstöt lehelt ki.
– Igen, már emlékszem. Apámnak három bátyja is meghalt a járványban. És? Mire akarsz
kilyukadni?
– Nos... tételezzük fel, hogy volt akkoriban néhány ember, aki megakadályozhatta volna a
járványt. De nem tette.
Ford egy másodpercig fürkésző tekintettel nézett McClintockra.
– Mit gondolsz, hogyan ítélné meg ma őket a történelem?
McClintock kivette a szájából a szivart, és figyelmesen nézegetni kezdte, mintha a válasz a
borítólevélre volna írva.
– Marhaság. FDR nem engedte el Stillwellt Indokínába, és ezzel a vietnami háború okozója lett.
Róla mit mond a történelem? Churchill megfejtette a kódolt adást, és mégis hagyta, hogy a nácik
szarrá bombázzák Coventryt. Róla mit mond a történelem? Truman ledobta az atombombát a
japánokra, és ezzel amerikaiak ezreinek az életét mentette meg, a revizionista történészek most
mégis azt mondják, hogy csak az oroszokat akarta megfélemlíteni. Úgyhogy ne fárassz ezzel a süket
dumával...
– Akkor háború volt – felelte Ford. – Most nincs.
McClintock megrázta a fejét.
– De igen, most is háború van. Mindig háború van. A történelem miatt aggódsz? Egyszer
megkérdezték Csu En-lajt, a brilliáns Csu En-lajt, Mao Ce-tung Csu En-laját, hogy szerinte milyen
hatása volt a francia forradalomnak. Tudod, mit válaszolt? Hogy arról még korai lenne beszélni.
McClintock felnevetett.
– Nem, téged nem a történelem érdekel, hanem az újságok meg a tévé. Az elnök áldását adta a
Tiszta Lap Hadműveletre, úgyhogy zöld utat kaptam.
 McClintock a szájába dugta a szivart, és elégedetten pöfékelt. Ford nem akart hinni a fülének.
– Ebben a városban amerikaiak laknak...
– Igen, 2600 haldokló és halott amerikai. De ha az a féreg kijut innen, akkor 260 millió amerikai
fog haldokolni és meghalni.
A vastag szivar a tábornok szájában úgy festett, mint egy fegyver csöve.
– És ha a feleséged is a városban volna? – kérdezte lassan Ford. – Mi volna, ha Emma is odabent
lenne?
Tönkremennék bele – felelte McClintock. – Tönkremennék.
Egyszerre elvigyorodott.
– Kereshetnék másik szakácsot... Ugyan már, Billy, azok az emberek háborús áldozatok. Ha
tehetném, mindegyiknek adnék egy plecsnit, ahogy hősi halottaknak szokás.

Biotest Állatraktár
San Jose, Kalifornia állam
1995. szeptember 5., 09:00

Julio Ruiz kibérelte Felder irodáját, és nekilátott, hogy sorban kikérdezze a Biotest összes
alkalmazottját. Arra volt kíváncsi, hogy volt-e valami – akár a legjelentéktelenebb apróság –, amit
az elmúlt két hétben tapasztaltak, és rendellenesnek tűnt. Aznap délelőtt már tucatnyi dolgozóval
beszélt, de egyiküknek sem volt mondanivalója.
A tizenharmadik alkalmazott Neal volt, a biztonsági őr, akit Jimbo lepénzelt. A fiatalemberen
már akkor látszott az idegesség, amikor belépett az irodába; bűntudata az arcára volt írva. Napok
óta rettegett ettől a perctől, és most már biztos volt benne, hogy estére munkanélküli lesz...

BL-4-es mobillaboratórium
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 05:00

A néhány óra alvás közel sem volt elég, de Sam nem engedélyezhetett többet magának. Még
szinte fel sem ébredt, mikor már az íróasztal mellett ült – de meg kellett állapítania, hogy a kép még
mindig nem akar összeállni. Újra és újra végigtanulmányozta a halálfát, és kitartóan igyekezett
valamiféle összefüggő rendszert találni az esetek között.
Míg ő és Robby a rejtély kulcsát keresték, Salt és Casey a szomszédos laborban tevékenykedtek.
Sam a két helyiség közötti ablakon át jól látta a módszeres, pontos mozdulatokkal dolgozó két
férfit.
– Jimbo, Jimbo, Jimbo – dörmögte. – Hol kaphatta? Lehet, hogy rossz nyomon járunk. Talán
Alice fertőzte meg a fiút.
Robby a fejét rázta.
– Nem... az ő szövetmintái Alice virális amplifikációjának kétszeresét mutatták.
– Tehát zsákutcába jutottunk – dühöngött Daniels.
– Sam – csitította Robby. – Megteszünk mindent, amit lehet...
A férfi az asztalra csapott.
– Nem, nem teszünk meg mindent. Nem és nem!
– Várjuk meg a részletes eredményeket. Ha majd az összes információ a kezünkben lesz...
Sam megdörzsölte a szemét.
– Robby... Feltehetek egy magánjellegű kérdést? Mit csináltál a kutyákkal? Nem adtad be őket
egy kennelbe, ugye?
– Mit képzelsz? Kikötöttem őket egy fához, és otthagytam nekik egy ötfontos csomag
kutyaeledelt.
– Velem is ezt csináltad, amikor elmentél.
– Nézzük meg még egyszer. – Robby a halálfára nézett. – Alvarez, Jimbo Scott...
De Samet pillanatnyilag nem érdekelte a diagram. Homlokát ráncolva meredt a laborba.
 – Úristen – suttogta. Robby hátrafordult.
– Mi baj van?
– Nézd.
Sam a rhesusmajom ketrecére mutatott. Az állat már nem feküdt, hanem ült, és bár gyenge volt
még, szemmel láthatóan lábadozott. A műanyagtasak még mindig ott lógott az infúziós állványon,
és adagolta a majomnak az antiszérumot.
– Fiúk, fiúk, nézzétek a majmot!
– Csoda történt – állapította meg Salt. Működik a narancslé.
– Embernél viszont hatástalan – jegyezte meg Sam.
– Nem erről van szó – nézett rá Robby. – A Cedar Creek-i Motaba ellen hatástalan. A majom az
eredeti törzzsel fertőződött meg.
Sam egyszerre mindent értett.
– Pontosan. És tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy szó sincs kísérleti antiszérumról. Az E-
1101-et az afrikai Motaba ellen fejlesztették ki. A kurva életbe, egész idő alatt rajta ültek!
Toporzékolni tudott volna a dühtől. Ránézett Casey-re, abban a biztos tudatban, hogy legjobb
embere osztani fogja felháborodását. De tévedett. Úgy tűnt, Casey egy szót sem hallott az egész
beszélgetésből. Sápadt volt és remegett a láztól; arcáról csörgött a verejték a sisak plexiüvege
mögött.
Sam azon nyomban elfeledkezett minden másról.
– Casey?
Salt egy ugrással ott termett, és elkapta aléltan összeroskadó Casey-t.
– Meg fog állni a szíve!
Sam és Salt hordágyra rakták Casey-t, berohantak vele a kórházba, és lefektették az előző éjjel
megürült ágyak egyikére.
Sam szünet nélkül ontotta a parancsokat.
– Vért, infúziót, oxigént, jeget. Tegyék a hóna alá.
Egy ápolónő hamarosan megérkezett a műanyag jégtömlőkkel, és sietve hozzálátott, hogy
körberakodja Casey testét. Lisa Aronson lehuppant az ágy szélére, és gyorsan felhelyezte a beteg
karjára a vérnyomásmérő mandzsettáját.
– Vérnyomás? – kérdezte Robby.
– Emelkedik.
– Mennyi a láza?
– Negyvenegy fok – jelentette a nővér.
– Vért veszünk tőle – hadarta Sam. – Hozzanak még jeget. Casey! Nyisd ki a szemed. Beszélj...
Beszélj! Eleget aludtál. Szólalj már meg!
Az ápolónők elrohantak jégért, Robby pedig kibontott egy vákuumtároló-készletet, hogy vért
vegyen Casey-től. Óvatosan megszúrta a vénát, és vért szívott a fecskendőbe.
– Azt mondtam, nyisd ki a szemed – sziszegte Sam összeszorított fogakkal. – A francba, Case,
térj már magadhoz!
Casey mindig utálta, ha parancsolgatnak neki, most mégis engedelmesen pislogni kezdett.
– Csodálatos álmom volt, Emma néni – mondta rekedten. – Te is ott voltál, meg te is...
– Negyvenegy fokos lázad volt, de visszahoztunk.
– Vajon hány agysejtem pusztult el?
– Kábé egymilliárd.
Casey erőtlenül elmosolyodott.
– Akkor már csak annyi eszem van, mint neked.
– A humorára nincs gyógyszerünk? – csóválta meg a fejét Sam.
De a veszély még korántsem múlt el. Casey arcáról lefagyott a mosoly, szája görcsösen
rángatózni kezdett, és egész teste beleremegett az újabb rohamba. Robby sietve kihúzta a tűt a
vénából, de ekkor Casey karja megrándult, és meglökte a fecskendőt tartó kezét. A tű hegye
megkarcolta a gumikesztyűt.
– Gyerünk már! – kiáltotta Sam. – Kanült és infúziót neki! Gyorsan!
 Ránézett Robbyra, és látta, hogy az asszony borzadva mered a kesztyűn keletkezett apró
nyílásra.
– Mi a baj? Mi történt?
– Csak a külső réteget sértette fel – mondta Robby, de magában azért fohászkodott, hogy bárcsak
valóban így lenne. – Fogjátok le, beszúrom a kanült.
Aronson hozzálátott, hogy összeszerelje az infúziós készletet.
Mi majd elintézzük – mondta. Igyekezett leplezni aggodalmát. – Te húzzál másik kesztyűt.
Robby átsietett a sebészeti részlegbe, és megkereste a műtőelőkészítőt. Ott remegő kézzel
lehúzta a külső kesztyűt, és megvizsgálta az alatta levőt. Az is megsérült. Robby elsápadt, letépte a
kezéről a második réteget, úgyhogy már csak egy volt hátra. A harmadik réteg is szakadt volt.
Robby lehúzta az utolsó kesztyűt, és megvizsgálta mutatóujja hegyét. Apró, alig látható vércsepp ült
rajta.
Az asszony rémülten a mosdóhoz ugrott, jódot locsolt a sebre, és megszállottan dörzsölni kezdte
az ujját.
– Úristen... – Páni félelem vett erőt rajta, s ugyanakkor dühös volt magára.
Sam lépett be a helyiségbe. Csak rá kellett pillantania Robbyra, és azonnal tudta, mi történt.
– Tegnap este együtt voltunk a laborban. Teljesen váratlanul lezuhanyozott formaldehiddel...
Tudhattam volna, hogy valami baj van.
– A belső kesztyű talán nem sérült meg.
– De megsérült. – Robby igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de hangja remegett.
– Mutasd. Hadd lássam. Tegyél rá... Sam felkapta a jódos üveget, és Robby ujjara locsolta a
vörös folyadékot.
Az asszony dühösen elrántotta a kezét.
– Már bejódoztam, Sam! – Elhúzódott a férfitól, és átkozni kezdte magát. – Az isten verje meg!
Tudom, hogyan kell tűvel dolgozni. Várnom kellett volna.
Kezdte elveszíteni maradék önfegyelmét is; szemében könny csillant.
Sam odalépett hozzá, és magához vonta, ügyetlen, vigasztaló mozdulattal. De Robby ellenállt.
– Ne. Nincs mit beszélni erről.
– De van...
Sam megpillantotta az ajtóban álló Lisa Aronsont. Intett neki.
– Maradjon vele.
 Tizennegyedik fejezet
Sátorváros
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 09:15

A sátrak között végigsétáló két férfi teljesen véletlenül választotta ki Sherry Mauldint. A nő a
tábori ágy szélén ült, két karját lázas testére szorítva. Férjére gondolt, gyerekeire, az otthonára.
Néha felköhögött, és időről időre megtapogatta az arcán kifejlődött léziót, mintha az remélné, hogy
időközben eltűnt.
A két vegyvédelmi ruhás férfi belépett a sátorba. Az idősebbik rámosolygott Sherryre.
– Hogy vagyunk ezen a szép napon?
Az asszony erőtlenül elmosolyodott, de a fájdalom és a félelem nem tűnt el tekintetéből.
– Elég jól.
– Nem kell félnie tőlünk. – A férfi intett kísérőjének. – Csak veszünk magától egy kis vért. Nem
bánja?
Sherry megvonta a vállát.
– Nem.
A férfi sietős mozdulatokkal látott munkához, mintha attól tartana, hogy Sherry meggondolja
magát. Beszúrta a tűt a nő karjába, és gyorsan felszívta a szükséges vérmennyiséget.
– A gyerekeim... A gyerekeim jól vannak?
– Biztos vagyok benne – felelte az idősebbik férfi. Hangja és viselkedése arra utalt, hogy ő a
parancsnok.
– Utána tudna nézni, kérem? – esdekelt Sherry. – Nagyon aggódom.
A férfi atyai mosolyt eresztett meg.
– Hát persze, kedvesem. Hogy hívják magát?
– Sherry Mauldinnek.
– Utánanézek, Sherry.
– Két kislányról van szó.
– Rendben.
– Köszönöm.
A fiatalabb férfi végzett a vérvétellel. A mintát apró alumíniumdobozba rakta, mely éppen csak
akkora volt, hogy elférjen benne egy kémcső.
– Most mennünk kell – mondta McClintock tábornok, és becsukta a táskát. Hamarosan híreket
kap a gyermekeiről. Biztos vagyok benne, hogy nincs oka az aggodalomra.

Sam ámokfutó módjára száguldott végig a kórház és a főhadiszállás közti néhány mérföldes
úton. Arca megfeszült a fortyogó dühtől. Az egész borzalomra nem kellett volna hogy sor kerüljön,
az első pillanatban meg lehetett volna akadályozni mindent. Sam el sem tudott képzelni ennél
szörnyűbb lelkiismeretlenséget, az orvosi etika ennél durvább megsértését.
Terepjárójával felrobogott a domboldalra, s közben megelőzött egy katonai teherautókból álló
konvojt, amely kifelé tartott a városból. Azután beletaposott a fékbe, és jókora porfelhőt kavarva
megállt a főhadiszállás épülete előtt.
Mikor berontott az irodába, Ford éppen telefonált. Elég volt azonban egyetlen pillantást vetnie
Sam arcára, és azonnal letette a kagylót.
– Tessék, Sam – szólt halkan.
– Tudtad – sziszegte az ezredes. – Te egész idő alatt tudtál a Motabáról. Az E-1101-et az eredeti
törzs ellen csinálták. Megállíthattad volna a járványt, mielőtt még a vírus mutálhatott volna.
– Nem tehettük meg – felelte Ford bűnbánó vállrándítással. Mindig is tudta, hogy előbb-utóbb
sor kerül erre a beszélgetésre. Sam Danielsszel nem lehet sokáig a bolondját járatni.
– Tehettük? Mi?
– Mi. Elég, ha ennyit tudsz.
 – Nem, Billy, nem elég. – Sam az asztal lapja fölé hajolt. – Azt is tudnom kell, hol a vírusgazda.
Ford nem válaszolt. Elfordult, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége. De az ezredes nem hagyta
annyiban. Megragadta a tábornok vállát, mintha egy önfejű gyereket akarna jobb belátásra bírni.
– Hol van a vírusgazda?
Ford lerázta magáról Sam kezét.
– Nem sikerült megtalálnunk. Laborban szintetizáltuk az antiszérumot.
– Igen, hogy a katonáinkat védhessetek vele – mondta Sam. – De a vírus most idejött... két
gyerek meghalt... itt meg is állíthattuk volna a járványt, de nem tettük... Hogy megvédjük a
tökéletes biológiai fegyvert. A vírus azonban okosabb ennél. Mutál, és most már nincs hatalmunk
felette. Volt, de most már nincs.
– Figyelemmel kellett lennünk a nemzetbiztonsági érdekekre – magyarázta Ford. Úgy gondoltuk,
hogy kisebb áldozatokat meg kell hoznunk.
Daniels leroskadt a székre.
– Robby megkapta.
– Sajnálom.
Sam a hajába túrt.
– Haldoklik a város, haldoklik Casey... és tekintettel a nemzetbiztonsági érdekekre most már a
feleségem is haldoklik.
– Robby már csak a volt feleséged.
– Mit akarsz ezzel mondani? – ráncolta a homlokát Sam.
– Azt, hogy konzekvensen elferdíted a tényeket. Elváltál Robbytól. Tudni akarod, ki az a "mi"?
Te vagy, Sam. Hacsak nem léptél ki időközben a hadseregből, de erről nem tudok. A te munkád
nem kizárólag a kutatás. Meg kell védenünk magunkat a sok mániákus őrülttel szemben, akik
szintén kifejlesztik a saját biológiai fegyvereiket. Erről szól a játék, Sam. Te is és én is ezt a játékot
játsszuk. Igen, tragikus hiba volt visszatartani az E-1101-est, de most már teljesen mindegy.
Orvosként megtettük, amit tudtunk, és mostantól katonák vagyunk.
Sam megrázta a fejét, mintha egy hatalmas pofon után meg akarna szabadulni a kábulattól.
– Elpusztítjátok a várost, és ezzel megsemmisítitek a mutáns törzset. A fegyveretek pedig
megmarad. Már el is rendelték a műveletet, igaz? Mikor jönnek, Billy? Mikor?
– Húsz órakor – felelte Ford. – Az elnök utasítására.
– Az elnök rendelte el? Hogyhogy?
– Megnézte az előrejelzést, és kikérte egy virológuscsoport véleményét.
– Én nem voltam ott.
Billy Ford lassan bólintott, és hosszan nézett beosztottja szemébe.
– És ha ott vagy, te mit tanácsoltál volna neki?

Néhány perccel később, miközben lefelé robogott a domboldalon, Sam már nem csak dühös volt,
de rettegett is. Alig látta az utat a veszett tempóban száguldó autó előtt. A városba vezető sáv üres
volt – az ellenkező irányba viszont katonai járművek végeláthatatlan sora haladt. Sam igyekezett
összeszedni gondolatait. Este nyolckor jönnek – azaz kevesebb mint tizenkét órája van arra, hogy
ellentámadást indítson a betegség, valamint az Egyesült Államok kormánya és a hadserege ellen.
Az ülésen heverő mobiltelefon egyszerre vadul sípolni kezdett. Sam felkapta a készüléket.
– Mi van?
Walter Salt volt a vonalban.
– Telefonált Ruiz. Sikerült beijesztenie az egyik biztonsági őrt, és az elmondta neki, hogy Jimbo
Scott kicsempészett egy állatot a Biotest-telepről.
Sam szívverése felgyorsult. Lehet, hogy most, az utolsó pillanatban elérkezik a nagy áttörés,
amit Robbynak ígért?
– Miféle állatot?
– Azt nem tudta – felelte Salt. – Nem lehetett túl nagy, mert befért az autó hátsó ülésére. Majom,
kutya, macska, malac... A hajó nevét sem tudjuk, amivel érkezett, de azt tudta az őr, hogy
valahonnan Ázsiából jött, és megvan, hogy körülbelül mikor kötött ki.
 – Ennyi?
– Ennyi.
– A francba. Mindegy, ez is valami. Lehet, hogy elég is lesz. Meg kell keresnünk azt a hajót.
Szedje össze a cókmókját, Salt, mert kevés az idő, és nehéz napunk lesz.

Főhadiszállás
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 09.40

Mikor McClintock megtudta, hogy Sam Daniels néhány perccel előbb ott járt, azonnal elővette
Briggset.
– Daniels itt volt!? – mennydörögte. – Miért nem szóltak nekem?
– Aludt, uram – felelte Briggs.
– Én sosem alszom. Keresse meg, és tartóztassa le.
– Milyen indokkal?
McClintock egy pillanatig sem habozott.
– Veszélyezteti a nemzet biztonságát. Hol van Ford tábornok?
– Az irodájában.
– Alszik? Nem baj, majd én felébresztem.
Döngő léptekkel elindult Ford irodája felé, és belökte az ajtót.
 Tizenötödik fejezet
Az idő sürgetett, de indulás előtt Sam mindenképp el akart búcsúzni Robbytól, és szólni akart
hozzá néhány bátorító szót. Az asszony látszólag nyugodt volt, de Sam elég jól ismerte őt ahhoz,
hogy tudja: Robby belül ádáz küzdelmet vív saját magával. Retteg a betegségtől, de képtelen rá,
hogy abbahagyja a munkát.
– Megtaláljuk a vírusgazdát – mondta Sam eltökélt komolysággal. – Ígérem, megtaláljuk.
– Bárcsak idedugná a képét az a ki szaros. Mennyivel könnyebb dolgunk lenne... Sam, hiába
találod meg a vírusgazdát, az antitestei nem tudják legyőzni a mutáns törzset. Ezt mindketten
tudjuk. Maradjunk a realitás talaján.
A könyörtelen tényekkel Sam is tisztában volt, de a csüggeteg hozzáállást végképp
értelmetlennek tartotta. Mindazonáltal a hurráoptimista szerepét is eléggé nehezére esett volna
eljátszani.
– Az nem olyan biztos – mondta. – Többféle törzs ellen is hordozhat antitesteket.
Robby elmosolyodott.
– A jó doktor bácsi... Erről a stílusáról híres Sam Daniels.
– Nézd, szerintem ez egyszer szabaduljunk meg a realizmus béklyóitól. Igenis van még esély.
Emlékszel, amikor ötösöd volt a lottón?
Robby értetlenül nézett rá.
– Sosem volt ötösöm a lottón.
– De valaki másnak volt... Nem szabad feladni a reményt.
– Tudom – bólintott Robby. – Menj, végezd a munkádat. Én itt maradok, és én is csinálom, amit
kell. Nekem az a dolgom, hogy segítsek ezeken az embereken... Amíg csak dolgozni tudok...
Robby torka összeszorult. Inkább elhallgatott, mert érezte, hogy ha még egy szót szól, elsírja
magát.
– Robby... – Sam megfogta az asszony kezét.
Salt észrevette, hogy a főhadiszállás mellől három terepjáró indult el lefelé a domboldalon. Nem
volt kétséges, hogy miért jönnek.
– Elnézést, uram, de azt hiszem, indulnunk kellene. Méghozzá most rögtön.
Robby összeszedte magát.
– Menj, Sam – sürgette halkan a férfit. Én jól elleszek itt, hidd el. Megígéred, hogy nem fogsz
aggódni értem?
– Megígérem... – felelte Sam. – Hazudtam. Igenis aggódni fogok érted.
Robby elmosolyodott.
– Hát igen... van is rá okod.
Salt az ablak mellett állt, és a kórház előtt lefékező dzsipeket figyelte. Mindegyik járműben négy
katonai rendész ült – hatan beszaladtak a kórházba, a másik hat pedig a BL-4-es felé indult.
– Siessünk, uram!
– Rendben, nyomás.

A katonai rendeszek berontottak a kórház főbejáratán, és megállították az első nővért, aki az

útjukba került.
– Daniels ezredest keressük.
– Azt hiszem, fent van az emeleten – válaszolta az ápolónő.
– Melyik szobában?
– Nem tudom... De megkerestethetem.
– Az emeletre – fordult társaihoz a katonai rendész. – Mozgás!
Salt és Daniels berohantak a fertőtlenítőkamrába, lerángatták magukról a, szkafandert, és
beálltak a formaldehid-zuhany alá.
– Hány órát repült, Salt? – kérdezte Sam, miközben vadul sikálták magukat.
– Nyolcvanötöt.
– És tényleg végigrepülte? Salt elvigyorodott.
 – Végigszlalomoztam, uram, az első perctől az utolsóig.
– Helyes. Akkor indulás.
Gyorsan megtörölköztek, felhúzták a terepszínű egyenruhát, és kirohantak az ajtón kis híján
egyenesen a katonai rendeszek karjaiba.
Azok nem látták meg őket, megtalálták viszont maguknak Robbyt.
– Nem látta Daniels ezredest?
– Daniels, Daniels... – morfondírozott Robby. – Az a nagydarab, szőke fickó, akinek olyan lapos
az orra?
– Neem, az nem ő...
Sam és Salt ráérősen kisétáltak a kórházból, tengerészzsákjaikat az egyik dzsip hátuljába dobták,
és elhajtottak a felszállóhely felé. Ott egy Loach típusú helikopter várakozott; szakasznyi katona
sürgölődött körülötte, felkészítve a gépet a felszállásra.
Daniels magához intette a szakasz vezetőjét. Az őrmester a két tiszt láttán kihúzta magát, és
tisztelgett.
– Miben segíthetek, uram?
– Hol a pilóta, őrmester? Ford tábornok az előbb hívott fel a főhadiszállásról. Engedélyt kaptunk
a soron kívüli helikopterhasználatra.
Salt a tengerészzsákra mutatott.
– Sürgős szállítmányunk van.
– Hol van a pilóta? – kérdezte Sam türelmetlenül.
Az őrmester egy pillanatig sem habozott. Nem volt abban a helyzetben, hogy leálljon vitatkozni
egy ezredessel és egy őrnaggyal.
– Igenis, uram. A pilóta...
– Mi van a pilótával, őrmester?
– A pilóta vizelni ment, uram.
– A francba... Megvárjuk a gépben.
– Uram...
– Menjen, és mondja meg neki, hogy vágja el!
– Igenis!
– Segítsen neki, őrmester! – kurjantotta Salt.
Az őrmester elrohant megkeresni a pilótát, Salt és Daniels pedig bemásztak a várakozó Loach-
ba. Salt elfoglalta a pilóta helyét, és a műszerekre nézett.
– Ismerős? – kérdezte Sam.
– Olyan ez, mint a biciklizés, uram. Egyszer kell csak megtanulni, aztán már az ember vérében
van... Legalábbis remélem.
Beindította a motort, és a helikopter rotorjai lassan forogni kezdtek. Salt nagyobb teljesítményre
kapcsolt, és máris érezhető volt, ahogy motor erőlködve a magasba próbálta emelni a gépet.
A pilótaülés bal oldalán volt az a kézifékhez hasonló állítókar, amellyel az emelőerőt lehetett
szabályozni. Ha a kart felhúzzák, a gép felszáll, ha lenyomják, lent marad.
A gond csak az volt, hogy az állítókar mozgatását koordinálni kellett a botkormány és a
kormányszárnyakat irányító lábpedálok kezelésével.
– Jól van – bólintott Sam. – Indulhatunk.
– Aha – motyogta bizonytalanul Salt. Rendben...
Felemelte a kart, húzott egyet a botkormányon, és lábával benyomta a jobb oldali pedált. A
helikopter a magasba lendült, és azon nyomban megdőlt, úgyhogy a rotorok majdnem a földet
súrolták.
– Jesszusom! – kiáltott Sam.
Salt ijedtségében túlkorrigálta a hibát. A gép átbillent a másik oldalra, majd kiegyenesedett, és
támolyogva lebegett a földtől öt lábnyira.
– Tartóztassák fel őket!
 Sam kinézett a gép ablakán. A szakasznyi katonai rendész futva közeledett az alacsonyan hintázó
gép felé. A helikopter ismét oldalra dőlt, és rotorjával kis híján lekaszabolta a katonákat, akik
azonnal hasra vetették magukat.
A Loach bizonytalanul felemelkedett, másodpercről másodpercre növelve sebességét. Salt
óvatosan gázt adott, és a gép imbolyogva elindult előre.
– Hogy ment a dolog a repülőiskolában? kérdezte aggódva Sam.
– Remekül, uram. Kezdek újra Belejönni... – A helikopter hirtelen megdőlt, és majdnem
lerombolt egy templomtornyot. Lassanként...
– Helyes. – Sam kinyitotta zsákját, és kutatni kezdett a beledobált ruhák és fegyverek között.
Végül előhúzott egy térképet, széthajtotta, és elmélyülten tanulmányozni kezdte.
– Menjünk Oaklandbe – rendelkezett. – A legjobb lesz, ha követi a part vonalát... A köd legalább
eltakar minket.
Salt nyelt egyet.
– A köd?
Sam fel sem pillantott.
– San Franciscótól északra, a Point Reyes környékén mindig köd van.
– Ez tény – felelte Salt savanyú arccal. Daniels pilótájára nézett.
– A nyolcvanöt óra alatt biztosan repült ködben is.
– Igen... mármint olvastam róla. – Salt kicsit fészkelődött az ülésen, és szorosan megmarkolta a
botkormányt. – Menni fog. Biztosan menni fog.
– Hát persze, hogy menni fog... mert azt a fejezetet nagyon figyelmesen olvasta el, nem igaz?
– Tökéletesen igaz, uram.

Briggs alezredesre hárult a hálátlan feladat, hogy a szökést jelentse Fordnak és McClintocknak.
– Daniels ezredes felszállt az egyik helikopterünkkel – zihálta.
– Micsoda!? – kapta fel a fejét McClintock. – Megtudhatnám, hogyan? Ne is töprengjen a
válaszon, Briggs. Keressék meg, és ha ellenáll, lőjék le.
Briggs örült, hogy ilyen könnyen megúszta.
– Értettem, uram.
– Helyes.
– Egy pillanat! – tiltakozott Ford. – Várjon! Erre semmi szükség.
Briggs megállt az ajtóban.
– Daniels hordozza a vírust. – McClintock intett Briggsnek. – Menjen, és keresse meg. Most
azonnal. Induljon már!
– Igenis, uram. Briggs már ott sem volt.
– A sajtó rá fog harapni a tűzijátékra – jegyezte meg Ford. – Ki fog törni a pánik.
– Leszarom a sajtót.
– Daniels nem beteg – emelte fel a hangját Ford. – Ezt te is tudod.
– Csak azt tudom, hogy szoros kontaktusban volt a Motaba-fertőzöttekkel. Te talán többet tudsz,
Billy? Le kellett volna tartóztatnod, amikor alkalmad volt rá...

Palisades, Kalifornia állam

1995. szeptember 6., 11:00

Kate Jeffries már órák óta elmélyülten dolgozott az édesanyja számára készülő rajzon. A
négyéves kislány munkájában a gyermek kimeríthetetlen energiája a műre összpontosító művész
komolyságával ötvöződött, amint színes ceruzáival a lehető leghitelesebben igyekezett
megörökíteni az élményt. A kép egy citromsárga hajú pálcikaembert ábrázolt, amint épp odanyújt
valamit egy kicsi, fekete-fehér állatnak.
Előző nap reggel, mikor felébredt, azonnal eszébe jutott a különös éjjeli látogató. Délelőtt
gondosan átkutatta a hátsó kertet, majd a megfelelőnek tűnő helyeken kekszdarabkákat,
almaszeleteket rakott le az erdő széli bozótos tövébe. Azután figyelt és várt.
 Dél körül a majom kimerészkedett az erdőből. Egy percig gyanakodva figyelte a kislányt, azután
felkapta a csemegét és gyorsan a szájába tömte.
Kate szinte elolvadt a gyönyörűségtől az egzotikus állatka láttán. Beszaladt a konyhába, és újabb
adag szeletelt almát vett magához. Az eleségből kis ösvényt rakott a bozótos és a kert pázsitja
között, azután leült a fűre, hogy lássa, most mi történik.
A majom nemsokára kidugta a fejét az aljnövényzet sűrűjéből. Először Kate-re, majd az
almaszeletek sorára nézett. Látszott rajta, hogy erősen vívódik; veleszületett óvatossága
visszatartotta, de az eleség látványa is nagy kísértés volt.
Végül az éhség kerekedett felül. A majom egyik szemét a kislányon tartva kimászott rejtekéből,
és felkapta az első néhány darab almát. Teletömte vele a száját, azután egyszerre megtorpant,
mintha elcsodálkozna saját merészségén.
– Gyere ide – suttogta Kate. – Nem bántalak...
A majom úgy döntött, hogy megbízhat a kislányban. Kate felemelt egy kis darab almát, és
tenyerére rakva az állat felé nyújtotta. A majom két lábra állt, kinyújtotta mancsát, és ráncos ujjai
rázárultak a csemegére. A kislányt és az állatot a másodperc töredékéig összekapcsolta a kis darab
alma – nem értek egymáshoz, de a kapcsolat megvolt...
Ez volt az a jelenet, amit Kate Jeffries meg akart örökíteni a rajzon. Édesanyja, miközben lerakta
a tízórait az asztalra, a kislány válla fölött a képre pillantott.
– Szóval ezen dolgozol olyan szorgalmasan – szólt mosolyogva.
– Aha – bólintott nagy komolyan a kislány. – Ő egy majom. Betsynek hívják.
– Betsynek? – Mrs. Jeffries elgondolkodott a néven. – Igazad van. Tényleg úgy fest, mint egy
Betsy.
– Éppen enni adok neki, látod? – mutatott a rajzra Kate. – Az erdőben lakik, de néha kijön
meglátogatni engem.
– Tényleg? És mondd csak, sok majom él az erdőben?
Kate lendületesen megrázta a fejét.
– Nem. Csak Betsy. És én vagyok az egyetlen barátja.
Mrs. Jeffries átölelte kislányát.
– És Betsy ugyanúgy szereti az almát, mint az én kis majmocskám?
Kate kuncogva bólintott, és bekapott egy szelet almát.
Mi mindenre képes a gyermeki képzelet... – gondolta Mrs. Jeffries. – Vajon honnan veszik az
ilyen ötleteket?

Szövetségi Irodaház
Oakland, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 10:55

Minden hajónak, amelyik a San Francisco-Oakland Kikötőben horgonyt vetett, jelentést kellett
tennie rakományáról a Tengerhajózási Felügyeletnél. Az Oakland belvárosában, a Szövetségi
Irodaház zsúfolt, levegőtlen épületében székelő hivatal soha nem szenvedett hiányt kliensekben.
Reggeltől estig hosszú sorban várakoztak a hajózási ügynökök és szállítók, hogy megszerezzék a
szükséges engedélyeket hajójuk számára.
Sam homlokát ráncolva pillantott a temérdek sorban állóra, akik elválasztották az ablak mögött
ülő, unott arcú hivatalnoktól. Határozott léptekkel a sor elejére sétált, nem törődve a várakozók
felháborodott megjegyzéseivel.
– Utat, emberek! – kiáltotta Salt, katonai parádékon edzett hangján.
A hivatalnokot azonban nem hatotta meg a csinnadratta.
– Hé, tábornokom, álljon csak be szépen sor végére.
– Sam Daniels ezredes vagyok a USAMRIID-től...
– Én pedig George vagyok Sioux Fallsból. Várjon a sorára, ezredes.
Samnek nem volt ideje udvariaskodni.
– Egyenesen Cedar Creekből jövünk. Salt a biztonság kedvéért hozzátette:
 – Onnan, ahol a vírusjárvány van!
Sam belehajolt George arcába.
– Ez egy nagyon veszélyes vírus, George. Kell-e még többet mondanom? Sürgősen szükségünk
van az elmúlt három hónapban Afrikából érkezett hajók rakománylistáira. Szeretné, ha az arcába
köhögnék, George?
A Cedar Creek-i gyilkos fertőzésről hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb történetek forogtak
közszájon. George jó párat hallott már, a sorban állók szintúgy. Egyszerre tágulni kezdett a kör a
két katona körül, mintha a betegség koncentrikus hullámokban áradna belőlük.
– Öhm... azt hiszem, legjobb lesz, ha beszélnek Mrs. Pananidesszel.
– Ez már beszéd – bólintott Sam. – Hol van?
– Egy pillanat... Mrs. Pananides!
A hivatalnoknő kidugta a fejét az irodájából.
– Mi ütött beléd, George, mit kiabálsz? Mrs. Pananides vastagon sminkelt arcú,
tagbaszakadt asszony volt. Szúrós tekintete elárulta, hogy nem rajong az idiótákért.
– Öö... – hebegte George –, azt hiszem, az uraknak egy kis segítségre van szükségük.
Mrs. Pananides hátrafordult, és megrovóan nézett a két katonára.
– Mi tetszik?
Sam néhány szóban elmagyarázta a helyzetet. George-dzsal és a sorban várakozókkal ellentétben
Mrs. Pananides cseppet sem ijedt meg.
– Rendben – bólintott. – Jöjjenek velem. Az irodájába vezette a két katonát, és bekapcsolta a
számítógép nyomtatóját.
– Biotest, ugye? – Ujjai szédítő sebességgel futkároztak a billentyűk fölött. – Szerencséjük van.
A Biotest kínosan ügyel rá, hogy rendben legyenek a papírjai. Aki élő állatokat hoz be, az jobb is,
ha odafigyel.
Leütötte az utolsó billentyűt, és várt. A kinyomtatott lista hamarosan elkészült, akkor letépte a
papírt, és átnyújtotta Samnek.
– Parancsoljanak.
Salt és Sam összehasonlították a Biotest nyilvántartását a kikötői hajólistával. Sam egyenként
felolvasta a hajók nevét, Salt pedig kikereste a megfelelő tételt a telep listáján.
– Petra.
– Megvan.
– Venus.
– Megvan.
– Patrícia.
– Megvan.
– Tae Kuk... – Sam felpillantott. – Tae Kuk. Megtaláltad?
– Nem, uram.
– Nincs rajta a listán? – Sam majd’ kiugrott a bőréből. – Tae Kuk Seattle. Egy hete érkezett San
Franciscóba. Egy majmot hoztak a Biotestnek. Nincs rajta a cég listáján. Ez az, megtaláltuk!
Lelkesedése azonban menten lelohadt, amikor kiderült, hogy a hajó már elhagyta a kikötőt.
– Már elindult vissza Koreába. Hogy fogjuk így megtalálni?
Mrs. Pananides a született összeesküvő pillantásával nézett a két tanácstalan katonára.
– Van egy barátom a Partőrségnél. Felhívhatom, ha akarják.
– Milyen közeli barátja? – kérdezte Sam.
– A felesége szerint túl közeli – hangzott a sokatmondó felelet.
– Szóval nagyon közeli – állapította meg Salt. – Az jó.
Salt örült az új fejleményeknek, de mint az akció pilótája elgondolkodott a távolabbi kilátásokon.
Rendben, megtalálják a hajót, de mihez kezdenek vele?
A Loach újra felemelkedett, és nyugat felé indulva elhagyta a város légterét. Mrs. Pananides
barátja a Partőrségtől közölte velük a Tae Kuk Seattle utolsó jelzett pozícióját: 127 fok 41 perc az
északi szélességen, 37 fok 39 perc a nyugati hosszúságon. A parti őr szerint a hajó nem volt túl
messze kint az óceánon – csak mintegy ötven mérföldnyire járhatott –, de mikor a part körvonalai
eltűntek a szemük elől, a hatalmas víz egyszerre félelmetesnek, a feladat pedig kilátástalannak tűnt.
Salt bekapcsolta a Loran-készüléket, amely száz láb pontossággal kijelezte saját pozíciójukat, és
a SEATEST-radart. A hajókereső talált is valamit a jelzett környéken. Salt a megadott irányba
fordította a gépet, és gyorsított. Sietniük kellett, mert lassan rájuk sötétedett, és úgy tűnt, az időjárás
is kellemetlen meglepetéseket tartogat számukra.
A rádiót Sam kezelte. Húsz másodpercenként hívta a teherhajót, de csak statikus zörejeket kapott
válaszul. Félórai hiábavaló próbálkozás után félredobta a fejhallgatót.
– Semmi válasz. Képtelen vagyok elérni őket. Salt, meg kell találnunk azt a hajót.
– Arra céloz, hogy repüljek ki ötven mérföldnyire a háborgó tenger fölé, és dobjam le önt egy
tenyérnyi teherhajóra? Már megbocsásson, uram, de ez őrültség.
Sam elvigyorodott.
– Salt, mi pillanatnyilag szökésben levő bűnözők vagyunk. Kizárólag őrült dolgokkal mehetünk
valamire. És azt se felejtse el, hogy ha kiszabadult, remek sztorikat mesélhet majd az unokáinak.
– Igazán vigasztaló – felelte Salt. – Uram, önnek fogalma sincs arról...
Sam elkomolyodott.
– Azonosítanunk kell a vírusgazdát jelentette ki. – Robby és Casey már nem várnak sokáig...

Cedar Creek-i kórház

Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 11:30

A betegség egyre jobban elhatalmasodott Robby szervezetén. Fájdalmai voltak, reszketett, és

rohamosan gyengült. A munkát már alig bírta; a legegyszerűbb mozdulatok is egyre nagyobb
erőfeszítést igényeltek számára, a szeme égett, ahogy a mikroszkópba nézett.
Egyszer csak baljós sejtelme támadt. Felállt, átment a mosdóba, és a tükörbe nézett. Visszahőkölt
a látványtól. Szeme vörös és vizenyős volt, orrlyukaiból két vékony csíkban szivárgott a vér.
Világéletében fertőző betegségekkel foglalkozott, de a többi virológushoz hasonlóan ő is elhatárolta
magát kutatásai tárgyától. A fertőzöttek mindig mások, sohasem ő...
– Jézusom – suttogta. Arcát tenyerébe hajtva masszírozni kezdte a halántékát, hogy
megszabaduljon a fejében lüktető fájdalomtól. A belső kalapács hangját azonban túlharsogta a
tucatnyi nehéz teherautó motorjának zúgása.
Robby az ablak felé fordult és a távolodó konvoj után nézett. Volt ideje hozzászokni az utcákon
guruló katonai járművek látványához, de ez a konvoj túl nagy volt, hosszabb, mint bármelyik, amit
eddig látott. A teherautók lassan átgurultak a belső gyűrű ellenőrzőpontján, és elindultak kifelé a
városból.
Mikor az utolsó jármű is befordult a sarkon, a kihalt utca hátborzongató csendjét hagyva maga
mögött, Robby egyszerre megértette, miről van szó. A hadsereg feladja a blokádot, és egyik óráról a
másikra elhagyja a várost. Soha nem rajongott a katonákért, de tisztában volt vele, hogy a járványt
csak ők tudják kordában tartani. Ha elmennek, az rosszat jelent, nagyon rosszat...

A helikopter viharos területre ért, ezért Salt olyan alacsonyan repült, amennyire csak mert.
Közvetlenül a víz fölött valamivel gyengébb volt a szél, de itt meg a hullámok alattomos
támadásaira kellett ügyelnie. Sam időközben újra bekapcsolta a rádiót, és megpróbálta felvenni a
kapcsolatot a hajóval.
– Tae Kuk... Hallanak engem? Tájékoztassanak a pontos helyzetükről. Itt az Egyesült Államok
Hadseregének helikoptere beszél. Az azonosítási számunk...
Sam megakadt, és kikapcsolta a mikrofont.
– Mi is a számunk?
– Fogalmam sincs.
– Tae Kuk... adják meg a koordinátáikat.
– Tűt keresünk a szénakazalban, uram. Sam a sós permet függönyén át a távolba
 meredt. Nem messze tőlük villogó piros fény, majd egy hajó halvány körvonalait pillantotta meg.
– Megvan a tű, Salt.
Az őrnagy a háborgó vizet nézte.
– Nem tudok leszállni arra a vacakra, uram. Ha megpróbálom és nem sikerül, soha nem jutunk
vissza a partra.
Sam kinyitotta az oldalsó ajtót, és belebújt a csörlő drótköteléhez erősített hámba.
– De engem le tud tenni rá, igaz?
A két férfi pillantása találkozott. Mindketten látták, hogy a másik is megrémült attól, amire
készülnek.
– Hazudjon, Salt – mondta Sam. – Hazudjon valami megnyugtatót.
– Gyerekjáték lesz, uram.
Addigra a hajó fölé értek. Salt igyekezett egy helyben tartani a helikoptert. Sam nyelt egyet,
kihajtotta a csörlő karját, majd egy újabb nyelés után ő maga is kilendült a mélység fölé, és ott
maradt lógva.
– Szóljon, hogy mikor, uram – kiáltott hátra Salt.
– A francba, maga a pilóta! – üvöltött vissza Sam. – Maga mondja, hogy mikor.
– Mikor?
– Most!
– Rendben. Mikor, most.
Salt megnyomta a csörlő kapcsológombját. Samet elnyelte a mélység, de Salt még hallotta a
hangját:
– Salt... Nem hazudik elég megnyugtatóan. Gyakorolja!
Sam sokkal gyorsabban ereszkedett, mint várta. Lába között lepillantva látta, hogy a fedélzet
rohamosan közeledik felé. Gondolkodás nélkül rácsapott a hám mellrészén elhelyezett
kioldógombra, és az utolsó nyolc lábat szabadesésben tette meg. Talpra érkezett, de elveszítette az
egyensúlyát, és teste néhány méter gurulás után egy szellőzőcső fémházának ütközött. Egy-két
másodpercig mozdulatlanul feküdt. Szerzett néhány zúzódást, de nem tört el semmije.
Nagy nehezen feltápászkodott, és a magasba pillantott. A helikopter harminc-negyven láb
magasságban lebegett a hajó fölött; a drótkötél és a hám széles ívben hintázott a szélben. Sam
feltartott hüvelykujjával jelezte Saltnak, hogy minden rendben, azután bizonytalan léptekkel
elindult a fedélzeten.
Rögtön az első csapóajtó mögött egy ázsiai férfi holttestére bukkant. A halott arcát elborították a
jellegzetes korbácsütés-szerű Motaba-léziók. Daniels nem nyúlt a tetemhez, így nem kellett
fertőzéstől tartania. A hajó legénységét az eredeti Motaba-törzs támadta meg, amely kizárólag a
testnedvek útján terjedt.
A legénységi szállás szűk kabinsora a teljes pusztulás rémisztő képét mutatta. A halottak egy
része az ágyában feküdt, a legtöbb viszont szétvetett végtagokkal hevert a földön. Csupán egy halott
ágya mellett voltak gyógyszerek és hőmérő a polcon. Sam arra következtetett, hogy ő volt az első,
aki a legénység tagjai közül megbetegedett, és ebből következően az egyetlen, aki még bizonyos
fokú ápolásban részesült.
Az ágy melletti falfelületen két rajzszöggel feltűzött polaroidkép lógott. Az egyik fotó a halott
tengerészt ábrázolta – a másik pedig azt a fekete-fehér colobusmajmot, amelyet Kate Jeffries
Betsynek nevezett el.
 Tizenhatodik fejezet
Sátorváros
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 12:00

Sherry Mauldin sápadtan, vérbe borult szemmel feküdt az ágyán. Arcán az elmúlt huszonnégy
óra alatt további léziók jelentek meg, és testéből minden erőt kiszívott a láz. A sátorban egyenletes,
halk alapzajt alkotott a betegek nyögése és sóhajtozása, a szomszéd ágyon fekvő férfi pedig szünet
nélkül vért köhögött.
A hangszóró recsegni kezdett, és hamarosan megszólalt a jól ismert, személytelen, higgadt hang:
Örömmel tudatjuk Cedar Creek lakóival, hogy a járvány intenzitása alábbhagyott. Mivel a
hadsereg jelenléte a városban szükségtelenné vált, a csapatokat folyamatosan kivonjuk. A kijárási
tilalom ezzel szemben továbbra is érvényben marad, és betartását szigorúan ellenőrizzük...
Sherry alig figyelt oda a bemondó szavaira. A hang a katonák hangja volt, és amit katona mond,
az csak hazugság lehet. Tudta, hogy meg fog halni – jó páran meghaltak már körülötte –, de ami a
legjobban fájt neki, az volt, hogy semmit sem tudott a családja sorsáról. A férfi, aki vért vett tőle – a
katona nem tért vissza, nem hozott híreket neki, ahogy megígérte. A becstelen hazugság mély sebet
ütött Sherry lelkén.
A bejelentést a hangszórók az egész városban harsogták. A katonák – egy kis létszámú
vegyvédelmi ruhás osztag kivételével – szőrén-szálán eltűntek az utcákról.
Maradjanak az épületekben – harsogta a hang. – Ott biztonságban vannak. Ismétlem, a kijárási
tilalom továbbra is érvényben van, és betartását ellenőrizzük. Rutineljárásról van szó,
aggodalomra semmi ok...

Tommy Hull gyomrába ürítette az utolsó sörösdoboz tartalmát, és a kihalt utcákon visszhangzó
közleményt hallgatta.
Hamarosan mindenkit ellátunk a szükséges készletekkel, és további intézkedésekre kerül sor.
Addig is mindenki maradjon az otthonában...
– Szükséges készletek – motyogta Robby. – Intézkedjetek csak...
A veszély hamarosan elmúlik...
– Kurvára megnyugodtam. Feltápászkodott a karosszékből, kezébe vette a falnak támasztott
puskát, és az ablakhoz tántorgott. Az utcasarkon páncélozott terepjáró állt. Tommy kinyitotta az
ablakot, célzott és lőtt. A golyó szétlapult a negyed hüvelyk vastag lemezen.
– Mi lesz a házhoz szállítással, szararcúak? Hozzatok sört!
Gyors egymásutánban még három lövést adott le.
– Rohadékok! Tűnjetek a francba a városból!
Újra lőtt, de nem talált el semmit.
– Hazug, szemét, fasiszta disznók! Tudjátok, mi az, hogy törvény?
A következő golyó ripityára törte a terepjáró fényszóróját.
– Előbb ti döglötök meg!
A terepjáró tetőajtaja felcsapódott, és vegyvédelmi ruhás katona jelent meg, M-16-osát lövésre
emelve. Tommy tudta, mi következik. Mikor a golyók a testébe hatoltak, még egy utolsó
káromkodást motyogott, azután összeesett és nem mozdult többé.

Samet visszahozni a hajóról a helikopterre nagyságrendekkel nehezebb feladatnak bizonyult,

mint lejuttatni őt oda. Daniels közel háromnegyed órán keresztül járkált fel-alá a fedélzeten a hám
után kapkodva, de mindhiába. Salt olyan alacsonyra ereszkedett a géppel, amennyire csak mert, de
valahányszor úgy tűnt, hogy Sam végre eléri a hámot, vagy a helikopter, vagy a hajó billent meg, és
az erőfeszítés ismét csak kudarcot vallott. Daniels végül szinte vaktában ugrott egyet, elkapta a
hámot – a következő pillanatban pedig már a levegőben volt.
 Kimerülten, a félelemtől és a fáradságtól zihálva mászott be a pilótafülkébe, és lerogyott az
ülésre.
– Jesszusom... Soha többet nem csinálok ilyet.
– Akkor már ketten vagyunk, uram.
Salt azonnal megfordította a gépet a tengelye körül, és teljes gőzzel elindult a szárazföld felé.
– Talált valamit, uram?
– A hajón mindenki meghalt – számolt be Daniels. – Úgy tűnik, az eredeti Motaba végzett velük.
Előhúzta a fényképet a zsebéből.
– Íme a sátáni arc.
Salt a szőrös állatkára pillantott.
– Aranyos.
– Szerintem is.
– És most?
– Be kell dobnunk a köztudatba.
– Hogyan?
– Bemondjuk a tévében – felelte Sam.
– Világos. – Salt nem fecsérelte az időt további kérdezősködésre. Biztos volt benne, hogy
idejekorán meg fogja tudni, hogyan képzeli el Sam a televíziós fellépésüket.

Santa Rosa, Kalifornia állam

1995. szeptember 6., 12:35

A helikopter-leszállóhelyre Santa Rosa külvárosában bukkantak rá. A kör alakú betonlapon a

"WNER" felirat és a sonomai körzetet kiszolgáló kis UHF tévéállomás emblémája díszelgett.
– Ott van – élénkült fel Sam. – Ott a tévéállomás. Szálljon le.
– Parancs, értettem.
Sam két géppisztolyt húzott elő tengerészzsákjából, és az egyiket Salt felé nyújtotta.
– Tud bánni vele?
– Úgy, mint a helikopterekkel, uram.
– Ez igazán megnyugtató...
A két katona a földet érés után azonnal kiugrott a gépből.
Kalifornia kormányzója épp sajtótájékoztatót tartott Sacramentóban. A tévéadó összes monitora
ezt az eseményt mutatta.
– Az elnök tudományos tanácsadói biztosítottak arról, hogy pillanatnyilag nem kell tartani a
járvány további terjedésétől...
A képen most egy bemondónő tűnt fel, mögötte Sam és Salt fényképe.
– Ide tartozik következő hírünk is: a két fertőzött férfit, akik ma délelőtt megszöktek a Cedar
Creek-i lezárt területről, a nap folyamán Oaklandben látták.
Sam és Salt berontott a zsúfolt híradóstúdióba, és fegyvereiket lóbálva keresztülverekedtek
magukat a sokaságon. A kamerák előtt ülő két bemondó, egy nő és egy férfi, latrukra azonnal
felugrottak a helyükről.
– Mindenki maradjon a helyén – kiáltotta Salt, és felemelte a kezét, hogy mindenki lássa a
fegyvert. – Katonai intézkedésről van szó. Őrizzék meg a nyugalmukat.
A tévések tátott szájjal meredtek rájuk azonnal felismerték őket. Amíg Sam és Salt a levegőben
voltak, McClintock gondoskodott róla, hogy Alaszkától Floridáig minden televíziókészülék
képernyőjén megjelenjen a fényképük, persze a megfelelő körítéssel: "A két renegát tiszt habozás
nélkül megöl bárkit, aki az útjukba áll, ezenfelül terjesztik a rendkívül veszélyes Cedar Creek-i
vírust."
Sam és Salt figyelmét nem kerülhette el, hogy a bemondók és a stáb tagjai úgy merednek rájuk,
mintha élő halottak volnának.
– Nem kell tartaniuk tőlünk – jelentette ki Sam. – Azért jöttünk, mert egy felhívást kell
közzétennünk.
 A producer borzadva hátrahőkölt.
– Hogyne, persze, amit csak kívánnak.
– Csak vegyenek engem a kamerák.
– Természetesen.
A producernek esze ágában sem volt ellenkezni. Halálos kór ide vagy oda, a két fickó az évtized
sztoriját hozta be a stúdiójába.
A rendező a keverőszoba biztonságából irányította az operatőröket.
– Kettes, vedd őket... Kettes! Hallasz engem?
Sam a bemondók asztalához lépett. A kettes kamera kezelője megszökött ugyan, de az egyes
mögött még ott állt az operatőr, és rémültem meredt a katonákra.
– Nem vagyunk fertőzöttek – bizonygatta Sam. – Ne hagyja ott a kamerát, eszünkben sincs
bántani magát.
A bemondónő még mindig kővé dermedve ült. Sam leült a férfi bemondó elhagyott helyére, és
zubbonyára tűzte a gazdátlan gomblyukmikrofont.
– Melyik kamerába beszéljek?
– Abba.
– Kezdhetem?
A bemondónő fülhallgatójában felharsogott a rendező hangja:
– Igen! Igen! Mondd neki, hogy beszéljen!
– Hogyne, bármikor.
Daniels megköszörülte a torkát. Egyszerre minden lámpaláza elmúlt.
– A nevem Sam Daniels ezredes – fogott bele. – A társam Salt őrnagy. Feltételezem, hogy
hallottak már rólunk, ezért szükségesnek tartom leszögezni, hogy a híresztelés ellenére nem
hordozzuk a Motaba- avagy Cedar Creek vírust. Sok más ember viszont megkapta a fertőzést.
Nemrég sikerült azonosítanunk a vírust terjesztő állatot, de ahhoz, hogy megtaláljuk, szükségünk
van a lakosság segítségére.
Sam előhúzta a zsebéből a majom fényképét, és a kamera felé fordította.
– Erről a majomról van szó... Meg tudjuk mutatni közelről? Nagyon jó.
Sam a kamera mögötti monitoron látta, hogy a fotó az egész képernyőt kitölti.
– Az állat kicsi, a hátán fehér a szőr. Nagyon fontos, hogy ha látják, ne is próbáljanak a közelébe
menni, hanem azonnal hívják a Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központot a 404-555-9653-as
telefonszámon. Ismétlem, ne próbálkozzanak az állat foglyul ejtésével, hanem haladéktalanul
telefonáljanak. Sok embernek kell meghalnia, ha nem talárjuk meg a majmot. Kérem, segítsenek
nekünk.
Salt talált egy darab papírt, ráfirkantotta a számot, és megmutatta a kamerának.
– Ha látják az állatot – folytatta Sam –, értesítsék a hatóságokat, de ne menjenek a közelébe. Az
állat rendkívül veszélyes...

Mrs. Jeffries a konyhában tevékenykedett, és csak fél füllel hallgatta a tévét. A "majom" szó
azonban felkeltette a figyelmét, és épp akkor fordult a készülék felé, amikor a halált hozó állat
fotója feltűnt a képernyőn. Az asszony elgondolkodott, majd homlokát ráncolva a hűtőszekrény
ajtaján díszelgő rajzra nézett.
A fotó elmosódott, a rajz pedig enyhén szólva stilizált volt, de még így is látszott, hogy a kis
fekete-fehér állat nem lehet más, mint a majom, amit a katonák keresnek.
– Kate? – Mrs. Jeffries körülnézett a szobában. A kislány nem volt sehol. Az asszony a
konyhaablakhoz sietett, és elsápadt a rémülettől: Kate egy tányér almával a kezében az erdő széle
felé tartott.
– Úristen – suttogta Mrs. Jeffries, és már rohant is az ajtó felé.

Santa Rosa, Kalifornia állam

1995. szeptember 6., 13:40
 A rendőrség fél tucat járőrkocsija épp akkor fordult be a tévéállomás parkolójába, amikor a
Loach felemelkedett a kör alakú betonlapról. A rendőrök kiugráltak járműveikből, és azonnal tüzet
nyitottak, de Salt most már valóban kezdett belejönni a kormányzásba, és gyorsan a magasba emelte
a gépet.
Az egyik rendőr a rádió mikrofonja után nyúlt.
– A gyanúsítottak északnyugat felé tartanak...
A helikopter hirtelen megdőlt, és kelet felé fordult.
– Helyesbítek: kelet felé. A gyanúsítottak kelet felé menekülnek...
Samnek ordítania kellett, hogy a rotorok dübörgése mellett hallani lehessen, amit a telefonba
mond. A hívás a CDC-ből érkezett, a vonalban Dr. Reynolds volt.
– Köszönöm, Dr. Reynolds – kiabálta. Robby? – Nem tudom, hogy van. De bizonyosan hálás
lesz önnek, amiért felhívott engem. Gondoskodom róla, hogy személyesen köszönhesse meg.
Kikapcsolta a készüléket, és a térkép egy pontjára bökött.
– Ide megyünk – mondta. – A hely neve Palisades.
Salt a térképre pillantott, majd döbbenten főnökére meredt.
– Jól hallottam, uram? Az információ egy kislánytól jött? Egy négyéves gyerektől?
Sam lelkesen bólogatott. Elhitte a történetet, mert logikusnak tűnt – és mert el akarta hinni.
– Ide figyeljen, Salt – magyarázta. – A dolog a következőképpen zajlott. Jimbo Scott elvitte a
majmot Cedar Creekbe, stimmel?
– Stimmel.
– Ott valami nem jött össze – mondjuk az állatkereskedő nem akarta megvenni. Azután Jimbo
San Franciscóból Bostonba repült, de akkor már nem volt nála az állat...
Sam újból a térképre bökött.
– Ez a hely, Palisades, útba esik a San Franciscó-i repülőtér felé menet. Jimbo tehát valahol
Cedar Creek és a reptér között kidobta a majmot, és az addig bolyongott, míg végül a kislány
kertjében kötött ki. Ilyen egyszerű.
– Ha ön mondja, uram. – Salt a műszerfalra pillantott. – Fogytán az üzemanyagunk.
– Ha kell, üzemanyagot fogok hugyozni – felelte Sam.

Briggs alezredesnek végre volt rá alkalma, hogy jó hírt jelenthessen. Berontott Ford irodájába, és
diadalmasan nézett a két tábornokra.
– Sikerült lehallgatnunk egy rádiótelefonbeszélgetést. Daniels és a cimborája Palisadesbe
tartanak, és már csak néhány mérföldre járnak onnan. Az embereim készen állnak az indulásra.
McClintock azonnal felpattant.
– Gratulálok, Briggs. Végre valami, amit sikerült nem elszúrnia. Mit gondol, kinek kellene most
kézbe vennie az ügyet?
– Önnek, uram – felelte Briggs kötelességtudóan.
– A seggnyalásban párját ritkítja – vigyorgott McClintock. – Örülne, ha egyszer tábornok
lehetne?
– Igen, uram. – Briggs szeme reménykedve felcsillant.
– Nos, nem lesz. Kísérjen a helikopteremhez.
Briggs igyekezett titkolni csalódottságát.
– Kövessen, uram.
A leszállóhelyen két feltankolt Huey várakozott. McClintock beült a közelebb álló gépbe, és
vállon veregette a pilótát.
– Remélem, maga az alezredes legjobb pilótája.
A pilóta vigyorogva bólintott. – Igen, uram.
– Helyes. Egy Loach-ot keresünk, a száma B-519.
McClintock úgy fészkelte be magát az ülésre, mintha vasárnapi kocsikázásra indulna.
– Az irányt tudja. Intézzük el gyorsan.
 Golyózápor közepette felszállni és a tenger közepén egy kis teherhajóra leereszteni egy embert –
egyik sem volt könnyű feladat, de Walter Saltnak rá kellett jönnie, hogy veszélyességben mindkettő
eltörpül egy "egyszerű" utcai landolás mellett.
A helikopter egyre lejjebb ereszkedett, de Salt továbbra sem tudta, hová fogja letenni a gépet. A
zsebkendőnyi telkeken álló házak szinte egymáshoz értek, az utcák tele voltak furgonokkal és
kisteherautókkal, a kertekben gyermekjátékok és kerékpárok hevertek szanaszét, és az egész
települést keresztül-kasul befonták a telefondrótok és villanyvezetékek. Itt nem lehetett hibázni.
Salt közvetlenül a kiszemelt apró betonfolt fölé irányította a gépet, azután lenyomta az emelőkart
és visszavett a gázból. A Loach úgy pottyant a földre, mint egy leejtett labda. Leesett, visszapattant,
majd újra leesett és újra visszapattant.
Salt kinyitotta a szemét.
– Phű – sóhajtotta. – Ez öt évet vett el az életemből.
Sam nem törődött a leszállás izgalmaival. Miközben Salt kikapcsolta a motort, magához vette
tengerészzsákját, kiugrott a gépből, és futni kezdett Jeffries-ék háza felé.
Kate és édesanyja az elülső verandán álltak, és tágra nyílt szemekkel bámulták a helikoptert és
két égbőlpottyant utasát.
– Mrs. Jeffries? – hadarta Sam. – Daniels ezredes vagyok, ez pedig Salt őrnagy. Nagyon
köszönjük, hogy telefonált, asszonyom. Ma már látták az állatot?
– Nem – felelte Mrs. Jeffries. – Kate mindig kirak neki valami ennivalót, de ma...
Az asszony bocsánatkérően megvonta a vállát.
– Hol szokott előjönni?
– A hátsó kertben.
– Értem. – Sam igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Megtenné, hogy összerak egy tányérra
valót abból, amit általában adnak a majomnak?
– Hogyne. – Mrs. Jeffries lányával együtt visszahúzódott a házba, miközben Sam és Salt az
épületet megkerülve elrohantak a hátsó front felé.
Úgy vizsgálgatták a tenyérnyi füves részt, mint két hadvezér a csatateret. Semmi különöset nem
vettek észre; a kertben mindössze egy hinta, egy reggelizőasztal és egy kivágott fa helyén maradt
tönk árválkodott – és nyoma sem volt a majomnak. Salt kicsomagolta egy egylövetű kábítópuska
részeit, és összeállította a fegyvert. A töltényűrbe rövid nyilat helyezett, majd felhúzta a puskát – és
készen állt a vadászatra.
Mrs. Jeffries kilépett a házból, és gyümölcsszeletekkel megrakott tányért nyújtott át Samnek.
– Katié ezt szokta adni neki. Remélem, jó lesz...
– Biztos vagyok benne, Mrs. Jeffries – felelte Sam. – Most már csak annyit kérnék, hogy
maradjanak a házba. Salt őrnagy is magukkal tart.
– Rendben – bólintott Mrs. Jeffries, és bizonytalan oldalpillantást vetett Saltra.
Mikor az asszony eltűnt a házban, Sam magához vonta Saltot, és suttogva elmagyarázta neki a
haditervet.
– Arra a fatönkre teszem a tányért. A konyhaablakból le tudja lőni?
Salt képzeletbeli vonalat húzott az ablak és a tuskó között.
– Asszem, igen.
– Helyes, akkor induljon... És még valami, Salt. Senkit ne engedjen se be, se ki.
– Értem.
A következő harminc perc feszült csendben telt. Sam elbújt egy fa mögött, és egy pillanatra sem
vette le a szemét a tányérról. Tökéletes csend volt, szinte hallani lehetett a nesztelen némaságot – de
Sam idegességében ordítani szeretett volna.
Salt a konyhaablak párkányára támasztotta a fegyver csövét, és tekintetét a tányérra szegezte.
Mrs. Jeffries mellette állt, s ő is a fatönk felé nézett.
– Nem fog kijönni – hallatszott Kate vékony hangja.
Salt lenézett a kislányra.
– Miért gondolod? Miért nem fog kijönni, Kate?
– Mert nem jön ki – felelte határozottan Kate. – Csak ha én hívom...
 Beale Légitámaszpont
Marysville, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 16:12

A Beale Légitámaszpont kifutópályáján két F-15-ös vadászbombázó várta a felszállási parancsot.

A gépek mindkét szárnya alatt magas nyomású gyújtóanyaggal töltött hengerek sorakoztak – ez a
mennyiség elegendő volt ahhoz, hogy akár háromszor is lángba borítsa egész Cedar Creeket.
Az akcióterv pofonegyszerű volt. A két gépnek kelet felől kellett megközelítenie a várost, hogy
aztán egy előre meghatározott ponton, a külső gyűrűtől hat mérföldnyire délnyugatnak forduljanak
és pontosan dél felől érkezzenek Cedar Creek fölé. A hengereket hétezer láb magasságból kellett
ledobniuk. A nyomásérzékelőket úgy állították be, hogy a bombák még a földet érés előtt, száz láb
magasságban robbanjanak fel. A felszakadó hengerek kisebb robbanótestek százait szórják szét a
levegőben, melyekből aztán gyújtóanyag ürül.
A detonációt követő néhány másodpercen belül Cedar Creek egész területét elborítja a halált
hozó, égő vegyület. Amire csak ráhullik, lángra lobban – és mindenre rá fog hullani.
A pilóták pontosan tudták, milyen feladatot kell végrehajtaniuk, és cseppet sem lelkesedtek érte.
Az olyan közhelyek, mint hogy "a parancs az parancs" ezúttal nem hatottak; saját honfitársaikat
kellett élve elégetniük, és ez a gondolat szinte megbénította őket.
Fejhallgatójukban egyszerre Ford tábornok hangja csendült:
– Katonák... Az elnök megadta a végső engedélyt. Parancsot kaptunk az akció végrehajtására.
Az Álomhozó Egyes fedőnevű vezérgép pilótája keserű fintorral vette tudomásul a hírt. El tudta
képzelni, mit gondol most a mögötte ülő fegyverzetkezelő és a másik gép kétfős legénysége. A
nagyfőnökök lelkesítő szónoklatai többnyire visszafelé sültek el.
– A francba – motyogta a pilóta. Az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy az akciót végül
is lefújják.
– Mindegyikünknek megvannak a maga kételyei az elrendelt intézkedéssel kapcsolatban –
folytatta Ford. – Embertelen gépek lennénk, ha nem így volna. Ártatlan emberek elpusztítására
kaptunk parancsot.
– Kösz, hogy emlékeztetsz rá – dünnyögte Álomhozó Kettes, a másik gép pilótája.
Ford úgy érezte, meg kell értetnie a pilótákkal, hogy az akcióra szükség van.
– A nemzet és talán az egész világ sorsa van most a kezünkben. Mi vagyunk a védelem utolsó
vonala. Nem önszántunkból vettük a vállunkra ezt az iszonyú terhet...
– Ez egyszer igaz – morogta Álomhozó Egyes.
– ... de kötelességünk, hogy viseljük. Ford nem volt biztos benne, hogy sokáig tud még ilyen
meggyőződéssel beszélni. – Bízom benne, hogy mindegyikünk... mindegyikük megteszi a
kötelességét. Isten segítsen minket.
Ford kikapcsolta a mikrofont, és maga elé meredt a sötét irodában.
– És Isten irgalmazzon nekünk...
 Tizenhetedik fejezet
Palisades, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 16:15

Sam Daniels leguggolt Kate mellé, és a kislány szemébe nézett. Kate arcára kiült a félelem és a
zavarodottság; nem értett semmit abból, ami körülötte történik. Ami Samet illeti, ő is meglehetősen
ideges volt – pillanatnyilag az egész akció sikere ennek a kislánynak a jóindulatától függött.
– Katie – kezdte óvatosan –, voltál már beteg?
A kislány homlokát ráncolva bólintott.
– Igen.
– Akkor biztosan tudod, hogy nem túl jó dolog.
– Igen.
– Nos, a helyzet az, hogy egy másik városban most sok-sok ember nagyon beteg. A feleségem is,
meg a barátom is... És Betsy segíthetne meggyógyítani őket, mert ő nem olyan, mint a többi állat.
Ugye te is tudod, hogy nem olyan?
Kate újból bólintott.
– Tudom.
Salt az órájára pillantott. Múltak az értékes percek.
Sam nagy levegőt vett.
– Ezért magunkkal kell vinnünk Betsyt a helikopterünkön, szeretnénk, ha te segítenél rávenni őt,
hogy jöjjön velünk. Érted?
– Bántani fogják Betsyt? – kérdezte nagy komolyan a kislány. – Ugye nem akarják bántani?
– Dehogy akarjuk – rázta a fejét Sam. Csak aludni fog egy kicsit.
– Miért kell aludnia?
– Hogy ne féljen a helikopterben – felelte sietve Sam.
Kate elgondolkodott a dolgon.
– Megígéri, hogy nem fogják bántani?
– Megígérem. Ha baja esik, belebokszolhatsz az orromba.
Kate hosszasan nézett Samre, majd édesanyjára pillantott, és végül bólintott.
– Rendben.
– Jól van – mondta Sam. – Akkor lássunk hozzá.
Salt egy bokor mögé húzódott, onnan figyelte, ahogy Kate átsétált a kerten, kezében egy fél
almával. Csak ekkor vette elő a fegyvert – eddig elrejtve tartotta, nehogy megijessze vele a kislányt.

Kate megállt a bozótos szélén, és belesett az aljnövényzet sűrűjébe.

– Betsy... Betsy...
Nem érkezett válasz, maradt a feszültséggel terhes, mély csend. Mrs. Jeffries és Sam a házból
figyelték az eseményeket. Mindketten idegtépő perceket éltek át.
Kate újra szólította az állatot.
– Betsy... Betsy, gyere már.
Ezúttal megzördültek a bozótos levelei, és valami megmozdult az árnyékban, nem közvetlenül a
kislánnyal szemben, hanem tőle néhány yardnyira balra. A majom megállt, és a kertet fürkészte.
Salt felemelte a fegyvert, és célozni próbált. Látta ugyan a majmot, de túl nagy volt a kockázata
annak, hogy a kislányt talárja el. Más szöget kellett keresnie. Óvatosan mászni kezdett, és néhány
lábbal odébb nekitámaszkodott a kerítésnek. Újból felemelte a fegyvert.
Kate meglengette az almát a majom előtt.
– Gyere, Betsy – mondta. – Ne félj.
Még néhány lépést tett az állat felé közelebb ment hozzá, mint megbeszélték. Salt nekiszorította
a vállát a kerítésnek, hogy végre biztonságosan célozhasson.
Kate kinyújtotta a karját és Betsy már nyúlt az almáért – amikor a kerítés oszlopa hangos
reccsenéssel eltörött.
 Betsy ugrott egyet, és dühösen sziszegett. Kate megdermedt rémületében – keze alig néhány
hüvelykre volt a majom éles fogaitól.
– Mire vár? – suttogta Sam. – Lőjön!
Salt visszafojtotta lélegzetét. A majom fekete bundája épp csak annyi időre villant fel, amíg
meghúzta a ravaszt. Az altató lövedék elsuhant Kate mellett, és Betsy lábába fúródott. A majom a
levegőbe ugrott, felsikított a fájdalomtól és a rémülettől, de az erős narkotikum egy másodperc alatt
elkábította.
– Betsy! – A kislány ösztönösen elindult, hogy megvigasztalja az állatot.
– Ne! – kiáltotta Sam, miközben rohanva közeledett. Megragadta Kate-et, és felkapta a majom
mellől. – Nem szabad hozzányúlnod, Katie.
– Bántották! – kiáltott rá sírva a kislány. – Azt mondta, nem bántják, és mégis bántották!
Sam gyengéden lerakta Kate-et a földre.
– Nem bántottuk – rázta a fejét. – Betsy csak alszik, semmi baja.
A távolból helikopterek zaja hallatszott. Salt az eget fürkészte.
– Hűha, uram.
– Kíséretet kapunk. – szólt hátra Sam a válla fölött. – Vigye a majmot a gépbe... és csatolja be a
biztonsági övet.
Újra a kislányhoz fordult.
– Betsynek semmi baja, hidd el. Máshogy nem tudtuk volna elaltatni. Mikor majd felébred, én
maga fogok vigyázni rá, hogy...
A mondatot nem sikerült befejeznie. Kate összeszedte minden erejét, és hatalmasat bokszolt Sam
orrára.
– Au!
A támadás teljesen váratlanul érte Samet. Megdörzsölte az orrát, azután mosolyogva így szólt:
– Ezt megérdemeltem.
Mrs. Jeffries szorosan magához ölelte Kate-et, hogy a kislány ne láthassa, ahogy Salt kesztyűt
húz és belerakja a majmot a tengerészzsákba.
– Kiborult szegény – csóválta a fejét Sam. – Szörnyen sajnálom, igazán nem akartam.
Salt után pillantott, aki éppen akkor mászott be a helikopterbe. Egy másodperc múlva a rotorok
forogni kezdtek.
– Bocsásson meg... Most mennem kell.
McClintock gépe elrepült a Jeffries-ház felett, és szorosan a nyomában megérkezett a másik
helikopter is. A tábornok lenézett, és mikor meglátta a Loach-ot, a pilótához fordult.
– Úgy tűnik, megvan az emberünk – hacsak a Honda-boltok nem árulnak mostanában OH-6-os
Loach-okat.
A két Huey szűk balkanyarral visszafordult, és Danielsék gépe felé repült.
– Kösse fel a gatyáját – szólt heherészve McClintock. – Kezdődik a tánc.

Salt nem sokat teketóriázott a felszállással. Nem a manőver lett könnyebb – ő volt dühösebb és
eltökéltebb. Most már nem adhatták fel. A majmot befogták, ideje volt hát visszatérni Cedar
Creekbe.
A Loach a fák csúcsa felett menekült észak felé. Sam előkapta a mobiltelefont, és felhívta a
főhadiszállást.
– Briggs! – ordított bele a készülékbe. Adja Ford tábornokot. Mondja meg neki, hogy Daniels
ezredes keresi. Ford azonnal felkapta a kagylót.
– Sam! Hol a fenében vagy?
– A helikopterben. – Daniels lenézett az alattuk kígyózó útra. – Nem tudom, pontosan hol.
Megtaláltuk a vírusgazdát, Billy. Itt van nálunk.
– Van isten. – A telefonból megkönnyebbült sóhaj hallatszott. – Biztos vagy benne, hogy az a
vírusgazda?
– Igen. Fújd le a bombázást.
 – Megpróbálok időt nyerni – felelte Ford. – Többet nem tehetek. Te viszont sürgősen és egy
darabban gyere vissza ide. És még valami, Sam.
– Igen?
– Meglehet, hogy a visszaúton némi ellenállásba ütköztök. Figyelj oda.
Sam a külső tükörben apró fekete pontokat pillantott meg. A foltok egyre nőttek, és fokozatosan
helikopterek körvonalait vették fel.
– Kösz, hogy figyelmeztettél.
Sam kikapcsolta a telefont, és Salthoz fordult.
– Kíséretet kaptunk.
– Már mondta – felelte Salt.
Sam hátrafordult, hogy megnézze magának üldözőiket.
– Ezt a fejezetet olvasta? Salt bánatosan rázta a fejét.
– Sajnálom, uram, de ilyen fejezet nem volt a könyvben.
– Mondtam, hogy gyakorolja a megnyugtató hazugságot.
– Nemigen volt még rá időm, uram.
Salt lejjebb ereszkedett a géppel, és egy szűk folyómeder kanyarulatait követve repült tovább.
Üldözőik először követték a példát, de hirtelen újra felemelkedtek, és eltűntek a magasban.
Sam hátranézett, de a két helikopter nem volt sehol.
– Eltűntek – mondta csodálkozva. – Furcsa, hogy ilyen könnyen feladták.
Kételkedése beigazolódott. Néhány másodperc a két gép ismét a nyomukban volt.
– Megint itt vannak – mondta Salt. – A fenébe.
A Huey-k még jobban megközelítették a Loach-ot, és kísérőpozícióba helyezkedtek.
– Katona 1-3-5-0, itt Vipera vezér hallatszott az egyik üldöző gép pilótájának hangja. –
Mögötted vagyok. Nyugtázd, vétel.
– Vipera vezér, itt Katona – felelte Salt. Hallak, vétel.
McClintock átvette a mikrofont.
– Katona 1-3-5-0, bekísérjük magukat a Travis Légitámaszpontra, ahol karanténba kerülnek.
Vétel.
Most Samen volt a sor, hogy válaszoljon.
– Nálunk van a vírusgazda. Cedar Creek felé tartunk, és nincs szükségünk kíséretre. Vétel.
– Bekísérjük magukat, Daniels ezredes – mondta McClintock. – Ne akadékoskodjon. Vétel.
– Ki adott erre utasítást?
– Én, McClintock tábornok. Nyugtázza, vétel.
– Mi a ménkű. Hallja ezt, Salt? Egy kétcsillagos tábornok bújt a seggünkbe.
– Megtisztelő.
– Tábornok úr – mondta a mikrofonba Sam –, nálunk van a vírusgazda. Meg tudjuk csinálni a
szérumot, ami megmentheti a várost.
McClintock azonban hajthatatlan volt.
– Daniels ezredes, utasítom, hogy kövessen minket Travisbe, ahol karanténba kerül. Az állatot
átadja nekünk. Nyugtázza, vétel.
Sam nem hitt a fülének.
– Mi a fenét akar a karanténnal, amikor itt van a vírusgazda? – Újra bekapcsolta a mikrofont. –
Tábornok úr, az állatot nem adom át senkinek, amíg vissza nem érünk Cedar Creekbe. Ezt
nyugtázza, vétel.
– Ha nem engedelmeskedik – hangzott McClintock válasza –, akkor erőszakkal visszük
Travisbe.
Sam kijött a sodrából.
– Tábornok úr, már megbocsásson, de ki a fene beteg a Travis Légitámaszponton? Miért akar
megfosztani minket az antiszérum egyetlen forrásától?
– Daniels. – McClintock hangja vészjóslóan csengett. – Én figyelmeztettem.
A két Huey leszakadt róluk, és a Loach mögött lejjebb helyezkedett el.
– Ki akarnak nyírni minket – állapította meg Salt.
 – Kinyalhatja a seggen, tábornok úr! üvöltötte Sam a mikrofonba, és kikapcsolta a rádiót. –
Menjünk a fenébe innen, Salt.
– Rendben. Balra lefelé. Kapaszkodjon, uram.
A Loach annyira mélyre ereszkedett, hogy a csúszótalpak szinte a folyómedret súrolták.
– Mi a fenét csinál? – kérdezte riadtan Sam.
– Nem szeretnék túl könnyű célpont lenni, uram.
– Könnyű célpont? Hogyhogy?
– Fegyvereik vannak, uram.
Előttük két híd ívelt át a folyómeder fölött. Az első egy modernebb közúti híd volt, a távolabbi
pedig egy régi vasúti híd. Ez utóbbi alatt elektromos vezeték húzódott, tíz lábnyival szűkítve a
rendelkezésre álló helyet.
Mindhárom helikopter pilótája felmérte az akadályt, és az átjutás esélyét. A második Huey
pilótája bizonyult a legpesszimistábbnak a trióból.
– Nem férek el a vezeték alatt. Leszakadok.
A helikopter elhúzott balra, és feladta a versenyt.
McClintock hátranézett megfutamodott hátvédére, majd saját pilótájához fordult.
– Maradjon a nyomában – parancsolta. – És ne kérje, hogy fogjam a kezét.
Saltnak fogalma sem volt, mit csináljon. Megbabonázva meredt a hidakra, de képtelen volt
eldönteni a dilemmát.
– Felette vagy alatta, uram? Felette vagy alatta?
Sam elfehéredett ujjakkal markolta az ülést.
– Honnan a fenéből tudjam? – kérdezett vissza holtra váltan. – Virológus vagyok, nem pilóta.
Salt az utolsó pillanatban döntött. A Loach elzúgott a híd alatt, kis híján súrolva a
betonoszlopokat, és mielőtt még felocsúdhattak volna, a második hidat is maguk mögött hagyták.
A Huey továbbra is a nyomukban volt, és most már szünet nélkül tüzelt. Salt jobbra-balra
lengette a gépet, hogy megnehezítse üldözőjük dolgát, de tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb
találatot kapnak.
Sam még mindig dermedten markolta az ülést.
– Ha ezt tudom, nem lépek be a hadseregbe – kiabálta.
– Én sem!
Salt szorosan megmarkolta a botkormányt. Merész mutatványra szánta el magát. Visszafogta a
gépet, és maximális fordulatszámon felrántotta a magasba. A Huey elzúgott alattuk. Odafent Salt
száznyolcvan fokos fordulatot tett, és visszarepült arra, amerről jött.
– Jesszusom, Salt! Legközelebb figyelmeztessen, mielőtt ilyet csinál!
Salt maga is meglepődött a manőver sikerén.
– Én se tudtam, mi lesz belőle, uram...
McClintock sokkal kevésbé örült a sikeres trükknek.
– Vipera Kettes, hol a fenében van?
– Érkezem, uram.
– Tájékoztatom, hogy a cél irányt változtatott – közölte McClintock. – Maga felé repül.
A pilóta már látta is a közeledő Loach-ot.
– Látom a célt – jelentette. – Egyenesen felém tart.
A két helikopter pontosan szemberepült egymással. Most már csak az volt a kérdés, melyik
pilótái idegei mondják fel előbb a szolgálatot.
A Huey pilótája szorosan megmarkolta a borkormányt, de alig mert a közeledő Loachra nézni.
– Szentséges isten!
Egyszerre azonban úgy tűnt, hogy Salt az, aki feladja a saját maga kezdte játékot. Hirtelen
felemelte gépét, és kitért a Huey elől. Alighogy eltűnt, a két másik pilóta rájött, hogy a "cél" túljárt
az eszükön: most ők repültek egyenesen szembe egymással, és csupán másodpercek voltak hátra az
ütközésig.
 Az utolsó pillanatban mindkét helikopter elkanyarodott jobbra. Sikerült elkerülniük a halálos
randevút, de a hirtelen manőver után a pilótáknak nem kevés időbe tellett, amíg visszanyerték
uralmukat a gépek fölött.
Salt letörölte arcáról a verejtéket, és lenézett a támolygó Huey-kra. Üldözőik kénytelenek voltak
átmenetileg felfüggeszteni a vadászatot.
– Vannak ezen a gépen rakéták?
– Nem lövöm le őket – rázta a fejét Salt. Azt sem tudom, hogyan kell.
– Nem őket kell eltalálnia. Csak lőjön be egy-két rakétát az erdőbe.
Salt azonnal megértette a stratégiát. Felhajtotta a kioldószerkezet gomb fedelét, és megnyomta a
gombot. A két rakéta begyulladt, kiröppent a gép alól, és becsapódott a fák közé. A robbanás
hangját nem hallották, de hatása – a tűzgolyó és a felgomolygó füst jól látható volt.
– Hol az ördögben vannak? – dühöngött McClintock.
A pilóta észrevette a füstöt. – Nézze, uram...
McClintock a füst láttán elégedetten elmosolyodott.
– Úgy tűnik, a barátunknak ezúttal peche volt. Menjünk, nézzük meg közelebbről...
– Bevették – állapította meg Salt. – Jó ötlet volt, uram.
– Siessünk a majommal a kórházba – kiabálta Sam. Hátranyúlt, és megtapogatta a
tengerészzsákot. – Hogy vagy, Betsy? Jól érzed magad Amerikában?
 Tizennyolcadik fejezet
Cedar Creek, Kalifornia állam
1995. szeptember 6., 18:15

A kórház parkolója üres volt, így alkalmas helyet kínált a leszállásra. Kevesebb mint tizenkét
órát voltak távol, Salt mégis alig tudta elhinni, hogy még aznap visszaérkeztek. A helikopter
motorja akadozva járt, a gép farkát szitává lyuggatták a golyók, az üzemanyag szinte az utolsó
cseppig elfogyott – de az expedíció sikerrel járt, és most ideje volt visszavedleniük orvosokká.
A környék kihalt volt; a főhadiszállás és néhány elhagyott jármű kivételével a katonai megszállás
minden nyoma eltűnt az utcákról. A csendet csupán a fáradhatatlanul harsogó hangszórók törték
meg.
– A patkányok elhagyták a hajót – állapította meg Salt, miközben kimászott a Loachból.
– Igen – bólintott Sam. – És most arra készülnek, hogy elsüllyesszék.
Felkapta a tengerészzsákot, és megpaskolta az oldalát.
– Most már rajtad múlik minden, kis szaros...
Néhány perccel később a két férfi már ismét szkafanderben volt. Salt a BL-4-es laborba vette be
magát, és hozzálátott, hogy Betsy véréből kivonja az életmentő antiszérumot.
Gyors, óvatos mozdulatokkal rácsatlakoztatta a vérszeparátor csöveit a kanülökre, amelyeket
előzőleg elhelyezett a majom ernyedt testében. A vér belefolyt a gépbe, s onnan tovább a sebesen
pörgő centrifugába, ahol aztán kiváltak belőle az értékes antitestek.
Amíg Salt dolgozott, Sam Robby keresésére indult. A kórház változatlanul zsúfolva volt
haldoklókkal, de már csak néhány ápolónő maradt mellettük, hogy a lehetőségekhez képest enyhítse
kínjaikat. Ruiz és Aronson ágyról ágyra jártak, de erejükből már csak lassú, gépies mozdulatokra
futotta.
Sam először Casey-t találta meg. A férfi arcát a felismerhetetlenségig eltorzították a Motaba-
léziók, légszomja volt, és úgy tűnt, már alig érzékel valamit a külvilágból. Tágra nyílt szemmel
meredt maga elé, de nem ismerte fel barátját.
– Casey... Case – szólongatta Sam, és megfogta a beteg kezét. – Én vagyok az. Sam.
Casey pislogott.
– Sam? Miféle Sam?
– Sam, az ütődött barátod...
Casey szeme felcsillant, amikor rájött, ki szólítja. Vonásai kissé elsimultak, ahogy egy percre
legyőzte a fájdalmat. Felemelte a kezét, és ujjával megérintette Sam sisakjának üvegét.
– Most már minden rendben, Case – suttogta Sam. – Tartalékold az erődet, rendbe fogsz jönni...
Jól tudta, hogy ez nem igaz. A betegségnek ebben a fázisában már a szérum sem segíthetett.
– Sam... – hörögte Casey. – Gyűlölöm ezt a férget. Gyűlölöm.
Teste elernyedt, behunyta a szemét, és barátja szeme láttára elszállt belőle az élet. Utolsó
szavaival bosszúért kiáltott: Sam feladatává tette, hogy pusztítsa el a gyilkos vírust, amely megölte
őt.
Robby egy másik kórteremben feküdt. Arca égett a láztól, szemei vérbe borultak, bőrét
elborították a léziók. Az eszméletét még nem veszítette el, és még arra is volt ereje, hogy halványan
rámosolyogjon Samre.
– Hát visszajöttél – suttogta.
– Ahogy megígértem.
– Hogy van Casey? – kérdezte a nő.
– Rendbe fog jönni – felelte sietve Sam. – Mindketten meggyógyultok. Megtaláltuk a
vírusgazdát.
– Ne hazudj, Sam... – Robby behunyta a szemét. – Casey meghalt, igaz?
Sam nem tudott uralkodni könnyein. Nem válaszolt, de hallgatása felelt helyette.
– Szegény Casey – suttogta Robby.
 – De te nem halsz meg – szorította meg a nő kezét Sam. – A kezünkben van a vírusgazda,
Robby. Mindjárt elkészül az antiszérum, most már nem adhatod fel!
Robbyt egyszerre félelem fogta el.
– Ne engedj el... Maradj mellettem, Sam.
Sam megpróbálta a karjaiba zárni a nőt, de a szkafander kínosan esetlenné tette az ölelést.
– Össze kell szedned magad. Érted? ígérd meg, hogy nem adod fel...
De úgy tűnt, hogy Robby csak azért várta meg viszontlátás percét, hogy búcsút vehessen.
Behunyta szemét, és sóhajtott.
– A isten szerelmére, Robby, ne! Ne add fel!
A sisak vastag plexiüvege távoli zajjá tompította Sam hangját, és Robby egyre mélyebbre
süllyedt az öntudatlanságba. A férfi lerángatta magáról a sisakot, és a kesztyűkkel együtt a földre
hajította. Szorosan magához ölelte feleségét, mintha így át tudná adni neki saját erejét,
megoszthatná vele egészségét.
– Robby... Térj magadhoz... Robby...
A hang kizökkentette a nőt kábulatából. Robby kinyitotta a szemét, és csodálkozva nézett a
férfira.
– Sam... – suttogta. – Mit csinálsz?
– Sikerülni fog, Robby. Az antiszérum hatni fog... Szükségem van rád.
– Mindig túlzásokba esel – felelte a nő. Egy pillanatra felcsillant régi énje. – Most már hatnia
kell. Különben ki fog vigyázni Helenre és Louis-ra?
Sam megcsókolta a nő átforrósodott arcát.
– Ketten vigyázunk rájuk, rendben? Ketten.
Robby mosolygott, de látszott, hogy újra erőt vesz rajta a kábulat, magával rántva őt a betegség
sötét mélységeibe.
– Robby... Ne hagyd magad. Válaszolj... Ketten vigyázunk rájuk, ugye?
Sam megragadta a nő vállát.
– Az istenit, ne most halj meg nekem... Könyörgöm, ne tedd ezt velem...
Salt rohant be a kórterembe, kezében műanyagtasakkal.
– Uram...
Leesett az álla, amikor meglátta, hogy Sam sisak nélkül ül az ágy szélén.
– Úgy látom, nagyon megbízik ebben a szérumban, uram.
– Kössük be, Salt – pattant fel Sam.
Gyorsan összeállították az infúziós felszerelést, és némán figyelték az átlátszó csőben csordogáló
tej szerű folyadékot. Azután Sam újra leült az ágy szélére, megfogta felsége kezét, és várt. Salt
hátrább húzódott, lehajtotta fejét, és feltörő könnyeivel viaskodott...

A következő órák eseménytelenül, feszült várakozásban teltek. Elérkezett, majd elmúlt a

bombázás eredetileg kitűzött időpontja Billy Ford beváltotta ígéretét, és szerzett némi haladékot –,
de a szérum semmilyen látható hatást nem váltott ki. Robby továbbra is kómában volt, és a remény,
hogy magához tér, percről percre fogyott.
Samnek a vírusgazda megtalálását követő lelkesedése nyomtalanul eltűnt. Most már semmit sem
tehetett, nem reménykedhetett újabb csodában. Tudta, hogy előbb-utóbb McClintock kerekedik
felül, és a bombázók véghezviszik apokaliptikus küldetésüket.
Sam mélyet sóhajtott, majd felállt, és egy összehajtott papírlapot húzott elő szkafandere
zsebéből.
– Fogja – nyújtotta Salt felé.
– Mi ez, uram?
– Nyilatkozat arról, hogy mindazt, amit tett, az én parancsomra tette.
Salt vonakodott átvenni a papírt, de Sam a kezébe nyomta.
– Fogja már, és tűnjön el innen. Salt megrázta a fejét.
– Nem.
 – Ne gondolkozzon rajta, hanem induljon. Maradnia kell valakinek, aki tudja az igazságot. Maga
lesz az egyetlen.
– De uram...
– Menjen, őrnagy. Ez parancs.
Salt elszorult torokkal, némán meredt Samre. Az ezredes megfogta a vállát, és szelíden az ajtó
felé irányította.
– Nekünk jó lesz itt – mondta. – Menjen.

Főhadiszállás
21:21

McClintock Ford asztala mellett állt, és dühös fejcsóválással meredt a tábornokra.

– Ezt miért csináltad, Billy?
– Mert még mindig hiszek benne, hogy megmenthetjük ezeket az embereket – felelte Ford. –
Azért.
– Hiszel benne!? – McClintock kis híján felnevetett. – Mi ütött beléd, Billy? Attól, hogy Daniels
beesett ide egy majommal a hóna alatt, a szellem még nem fog visszabújni a palackba.
– Nem mesélj nekem szellemekről! – csattant fel dühösen Ford. – A Motaba mint fegyver már
hasznavehetetlen, ezt ideje lenne neked is belátnod!
McClintock alumíniumdobozt vett elő terepszínű zubbonya zsebéből, és az asztalra rakta.
– Sokkal több mindent belátok, mint gondolnád. Nem kívánom azoknak az embereknek a
halálát, de ők már így is, úgy is halálra vannak ítélve. Egyértelmű parancsot kaptál tőlem, a Fehér
Ház jóváhagyásával. Ford nem esett hasra a szónoklattól.
– És mondd csak, mennyit árultál el a Fehér Háznak?
– Megtudták, amire kíváncsiak voltak – felelte kitérően McClintock.
– A kezünkben volt az antiszérum, de nem éltünk vele. Nem tartasz tőle, hogy ez előbb-utóbb
kiderül?
– Ki fogja nyilvánosságra hozni, Billy? Talán te?
– Daniels – felelte Ford. – Daniels ismeri a titkot. Tud az Afrikában legyilkolt emberekről is.
McClintock önelégülten vigyorgott.
– És hol van most Daniels? – tette fel a szónoki kérdést, majd az ablak felé mutatott. – Odabent a
városban. A munkáját végzi. És te is jobban tennéd, ha végeznéd a munkádat. Elvesztetted a
lélekjelenléted, Billy. Csalódtam benned. Azt hittem, gerincesebb ember vagy.
McClintock megcsóválta a fejét, és a rádió felé indult. Ford felpattant, és elállta az útját.
– Adj még időt neki.
– Félre, tábornok – sziszegte McClintock. – Ez parancs.
– Adj még időt neki, vagy...
McClintock pisztolyt húzott elő.
– Vagy mi lesz, Billy? Ideje cselekednünk. Ülj le.
Ford nem mozdult. McClintock közelebb lépett hozzá, és a homlokához nyomta a fegyver
csövét. Azután higgadtan felemelte a mikrofont, és bekapcsolta.
– Álomhozó Egyes, itt Vipera Egyes...
A két F-15-ös legénysége délután óta várta a mindent eldöntő parancsot a Beale Légitámaszpont
kifutópályáján. A pilóták és fegyverzetkezelők már majdnem elaludtak az unalomtól, és beletelt
néhány másodpercbe, amíg a vezérgép pilótája összeszedte magát és válaszolt.
– Itt Álomhozó Egyes. Hallak, Vipera Egyes, vétel.
– Haladéktalanul kezdjék meg a Tiszta Lap akciót – parancsolta McClintock. – Vétel.
– Értettem, Vipera Egyes. Álomhozó Egyes kilép.
– Vipera kilép... – McClintock újra Ford tábornokhoz fordult. – Most már újra csak ketten
leszünk, Billy. Csak te meg én.
Ford megrázta a fejét.
– Ezt nem úszod meg, Donny. Ezt nem.
 McClintock felnevetett.
– Jól van, tábornokom. Kövesd a lelkiismereted parancsát. Válaszd a bukást, és ránts engem is
magaddal. Megteheted, ez is benne van a pakliban.
McClintock újra felkacagott.
– Ugyan már, Billy. Még négy év, és szenátorjelölt lehetsz. Én magam is rád fogok szavazni. De
most már ülj le, mert fárad a kezem...

Az infúziós állványon lógó műanyagtasak kiürült. Sam rámeredt, azután Robbyra nézett. A nő
órák óta meg se mozdult, de továbbra is egyenletesen lélegzett.
Sam tudatáig csak lassan, fokozatosan jutott el a zaj, a sugárhajtóművek vibráló süvítése – de
mikor felismerte a hangot, azonnal tudta, mit jelent.
Mindennek vége. Nem volt más hátra, mint beletörődni az elkerülhetetlen végzetbe. Sam
megfogta Robby kezét, és behunyt szemmel várt.
De egyszerre érzett valamit... A nő egészen finoman megszorította a kezét. Sam azonnal
felpillantott, és látta, hogy Robby nyitott szemmel mered rá.
– Sam?
– Robby!
A bombázók hajtóműveinek zaja lassan dübörgéssé fokozódott.
– Robby, ne beszélj – mondta sietve Sam. – Csak maradj ébren, rendben? Maradj ébren...
Megcsókolta a nő kezét, és kirohant a kórteremből.

Cedar Creek, Kalifornia

Zéró Óra

Sam kétségbeesetten tapogatta a zsebeit, de a mobiltelefon nem volt sehol. A nővérszobában

minden készülék süket volt, így hát kirohant a helikopterhez, hátha a rádión keresztül kapcsolatba
tud lépni a bombázókkal.
Feltépte a Loach ajtaját, megragadta a mikrofont, másik kezével pedig bekapcsolta a rádiót, és
megkereste a légi forgalom kódolt csatornáját. A két fekete pont a távolban másodpercről
másodpercre nőtt.
– Forduljanak vissza! – kiáltotta Sam a mikrofonba. – Állítsák le az akciót! Hatott az antiszérum!
Hallanak engem?
Nem érkezett válasz. A két közeledő gép hátborzongató némaságba burkolózott.
– Hallanak engem? – üvöltötte tébolyultan Sam. – Itt Daniels ezredes beszél... Meg tudjuk
menteni a várost! Hallják, amit mondok?
Egy hosszú pillanatig megint csak statikus zörejek hallatszottak, azután a vezérgép pilótája
megtörte a csendet.
– Halljuk, uram.
Sam fellélegzett – de ekkor felcsattant McClintock dörgő hangja:
– Itt McClintock tábornok beszél. Kövessék az eredeti parancsot, és hajtsák végre az akciót.
Sam belefogott élete legnagyobb színészi alakításába.
– Tábornok úr! Hála istennek, hogy itt van. Már mindenütt kerestem. A helyzet megváltozott.
Biztosan megkönnyebbüléssel hallja, hogy nem kell elpusztítanunk a várost.
McClintock egyáltalán nem könnyebbült meg.
– Álomhozó Egyes, ne hallgasson erre az emberre. Daniels ezredes bűnöző. A feladatot terv
szerint hajtsák végre!
A két F-15-ös már bevette az utolsó kanyart, és egyenesen a város felé repült.
– Álomhozó! Meg tudjuk menteni a várost! Ez biztos! A tábornok úr csak most értesült róla,
hogy megtaláltuk az antiszérumot!
– Minden adat a rendelkezésemre áll – mondta McClintock. – Folytassa, Álomhozó. Ha
megtagadja a parancsot, lelövetem...
– Ne higgyenek neki! Ezt nem teheti meg, tábornok! Kérem, Álomhozó, hallgasson rám.
 Hirtelen újabb hang kapcsolódott be a vitába. Billy Ford kitépte McClintock kezéből a
mikrofont, és belehadarta:
– Daniels ezredesnek igaza van, Álomhozó. Itt Ford tábornok beszél. Láttam az adatokat, és
utasítást kaptam az elnöktől, hogy...
McClintock megelégelte a huzavonát. Pisztolya agyával leütötte Fordot, és visszaszerezte a
mikrofont.
– Álomhozó Egyes, mindkét ember hazudik. Ford tábornokot letartóztattam. Hajtsák végre a
feladatot.
A pilóták életük legnagyobb dilemmájával kerültek szembe. Sam felnézett a gépekre, mintha
közvetlenül hozzájuk szólna.
– Meg tudjuk menteni a város lakóit. Hangja rekedt volt az idegességtől. – Erre megesküszöm.
Ne dobják le a bombákat. Ha megteszik, életük végéig ezzel a tudattal kell majd élniük. A döntés a
kezükben van...
– Nincs a kezükben semmiféle döntés! mennydörögte McClintock. – Parancsot kaptak, és azt
végre fogják hajtani!
– A parancsot visszavonták! Ne öljék meg a...
McClintock kikapcsolta a közvetítést, úgyhogy Daniels ettől kezdve csak hallgatni tudta a
beszélgetést, de nem szólhatott bele.
– Itt McClintock tábornok... – McClintock hangja ismét higgadtan csengett. – Az akció
parancsnoka én vagyok. Hajtsák végre a feladatot. Hall engem, Álomhozó?
Hosszú ideig csend volt, azután Álomhozó Egyes jelentkezett be:
– Halljuk, tábornok úr. Megközelítjük a célt...
A bombázók zuhanórepülésben közeledtek a kijelölt pont felé.
– Istenem, segíts – suttogta Sam. – Istenem...
A levegőt betöltötte a hajtóművek fülsüketítő bömbölése. Daniels tisztán látta a szárnyak alatt
rögzített hengereket. Rémületében összegörnyedt, és behúzott nyakkal várta, mikor oldódnak le a
bombák. A két gép azonban szorosan egymás mellett, alacsony, gyors repülésben elsuhant a város
felett, mintha tisztelgő parádét tartanának.
– Álomhozó! Mi történt? Ez parancsmegtagadás!
– Elnézést, uram – jelentkezett a pilóta. Valami elromolhatott, nem működik a kioldószerkezet...
Álomhozó Kettes is bejelentkezett:
– A mindenit, uram, ez a vacak is csődöt mondott...
 Epilógus
A léziók lassan elhalványodtak Robby bőrén, és arca visszanyerte egészséges, pirospozsgás
színét. Mikor kinyitotta a szemét, látszott rajta, hogy még gyenge és bizonytalan, de az is, hogy túl
van a veszélyen.
Sam ezzel szemben borzalmasan festett. Arca sápadt és beesett volt, szeme alatt mély, sötét
karikák éktelenkedtek.
– Hűha, Sam – Robby szája halvány mosolyra húzódott. – Te aztán jól kikészültél.
– Tudod, a sok munka..: Hogy vagy?
– Nem tudom, doktor bácsi. Tessék megmondani nekem. De őszintén ám.
Sam gyengéden mosolygott.
– Legyőzted – mondta. – Azaz legyőztük.
– Ez biztos? Sam bólintott.
– Biztos. Már megkezdődött az evakuálás. Minden beteg megkapta az antiszérumot. Van, akin
már nem segít... de sokan még időben kapták.
Robby előtt felrémlett a jelenet, amikor Sam levette a sisakját.
– Remélem, te is megkaptad a szurit.
– Megkaptam. Pedig tudod, mennyire utálok injekciót kapni. Nem bízom az orvosokban sem.
Inkább beadtam magamnak.
– Nem értem, hogyan sikerülhetett ilyen gyorsan előállítani az antiszérumot.
– Betsy segített.
– Betsy?
– A majom, a vírusgazda, az az áldott jószág. Salt szintetizálta az állat antitesteit az M-2-es
betegek plazmájával és az E-1101-es...
Robby csendre intette.
– Hagyjuk a munkát. Vegyük úgy, hogy szabadnaposak vagyunk.
– Szerencsénk volt, Robby – mondta komolyan Sam. – Csak ezen múlott.
– Van, hogy a szerencsét sem szabad kihagyni a számításból.
– Ahogy mondod... Jól rám ijesztettél.
– Akkor jó – mosolygott Robby. Sam közelebb hajolt az asszonyhoz.
– Milyen volt? Mi mindig csak kívülről látjuk, kívülről harcolunk vele. De te most úgy harcoltál,
hogy benned volt.
– Túl morbid ez a téma, Sam... Mondtam, hogy hagyjuk a munkát.
– Mondd el – erősködött a férfi.
– Nem vagy már a főnököm, Sam.
– Sosem voltam, Rob. Mondd el... Robby elgondolkozott.
– Először megzavarodtam, aztán megrémültem. Nagyon féltem – éreztem, hogy ott mozog
bennem ez a valami. Éreztem, hogy meg fogok halni, ha nem tudok megszabadulni tőle. Azután
beletörődtem. Tudtam, hogy mi az, és elfogadtam. De nem adtam fel...
Az asszony elmosolyodott, és legyintett.
– Kábé olyan volt, mint veled élni. Sam felnevetett.
– Kösz szépen.
– Te kérdeztél rá – vonta meg a vállát Robby. – Különleges élmény volt.
– Rászánnád magad még egyszer?
– Mire?
Mindketten tudták, hogy már nem a betegségről van szó.
– Elképzelhető – mondta Robby. – Most, hogy már immúnis vagyok...
Sam megszorította az asszony kezét.
– Te szabadnapos vagy, Robby, de én nem. Vissza kell mennem dolgozni. Odakint szükség van
rám.
Robby bólintott.
– Menj csak.
 Cedar Creeket nem bombázták le, a város mégis megszűnt létezni. Döntés született róla, hogy a
települést teljesen evakuálni kell. Más városokba költöztettek minden embert, férfiakat, nőket és
gyermekeket, függetlenül attól, hogy megfertőződtek-e vagy sem. Sherry Mauldin már nagyon
legyengült, amikor megkapta az antiszérumot, így csak lassan reagált a kezelésre, de tudta, hogy fel
fog épülni – biztos volt benne, attól a pillanattól fogva, hogy újra együtt lehetett családjával.
A buszok és katonai szállítójárművek szinte percenként indultak a rakodótérről, tele
járóbetegekkel, akik mind infúziós tasakot szorongattak a kezükben.

Mikor az evakuálás befejeződött, Álomhozó Egyes és Álomhozó Kettes újra parancsot kaptak a
felszállásra, és ezúttal végre is hajtották az akciót. Kétszer szálltak el Cedar Creek fölött, és
hatalmas, tüzes pokollá változtatták a fertőzött várost.
Sam Daniels messze a külső gyűrűn túl állt, onnan figyelte a magasba csapó lángokat. A jelenet
egy régi katonai mondást juttatott eszébe: néha el kell pusztítani a várost, ahhoz, hogy meg tudjuk
mentem.

A Fertőző Betegségeket Ellenőrző Központ másnap bejelentette, hogy a Cedar Creek-i Motaba-
járványt sikerült megfékezni, és már meg is kezdődött a szintetikus antitestek gyártása.
Néhány nap múlva McClintock, Ford és Daniels tanúvallomást tettek egy szenátusi
meghallgatáson a járvány kitöréséről. McClintock és Ford szigorú feddésben részesültek, de
meghagyták őket állásukban. Sam Daniels ellenben lemondott posztjáról.
Alig egy hónappal később a CDC sajtóközleményt adott ki, amelyben bejelentetté, hogy Dr. Sam
Daniels vezető virológusként állást vállalt az intézetnél, és... Dr. Roberta Keough közvetlen
alárendeltjeként fog dolgozni. A sajtóközlemény nem említette azt a körülményt, hogy Sam és
Robby egy héttel korábban újra összeházasodtak.

Sam Daniels legénylakásának tárgyai dobozokba kerültek és a néhány bútordarabbal együtt délre
vándoroltak a közös lakásba. A férfi minden ingósága helyet kapott az új környezetben: Robby és
Sam könyvei ismét egy könyvtárat alkottak, és a fotók is visszakerültek az éjjeliszekrényre s a
polcokra.
Sam kanapéja azonban szomorú sorsra jutott. Robby kijelentette, hogy a bútor csupa mocsok, és
nedveskutya-szaga van. Az ifjú házasok első szabadnapjukon elmentek új kanapét venni.
A stílusban és a kárpit mintájában sikerült is megegyezniük, de abban nem tudtak közös
nevezőre jutni, hogy a nappali melyik részébe kerüljön a bútordarab. Sam az ablak elé szerette
volna állítani, de Robby ezt képtelen ötletnek tartotta.
– Szó sem lehet róla, Sam. Ott folyton rásütne a nap, és fél év alatt kifakulna a kárpit... Tegyük
inkább a kandalló mellé.
– A fenébe, Robby, ez csak egy bútor.
– Egy drága bútor – helyesbített Robby. Te is szeretnéd, ha sokáig bírná, nem?
A kutyákat cseppet sem érdekelte, hová kerül a kanapé. Nekik csak az volt a fontos, hogy elég
kényelmes legyen, ezért azonnal ki is próbálták.
Mikor Robby meglátta az új bútoron heverő kutyákat, sóhajtott és megcsóválta a fejét.
– Louis – szólt szigorúan. – Lefelé.
A kutyák azonnal lemásztak a kanapéról. Robby diadalmas pillantást vetett férjére.
– Látod?
– Azért van, mert olyan sokáig nálad voltak – vonta meg a vállát Sam. – Agymosást kaptak
szegények.
– Már megint kezdi... – csóválta a fejét Robby, aztán nekiveselkedett, és tolni kezdte a kanapét a
kandalló felé.
Sam egy pillanatig csak nézte.
– Várj – mondta végül. – Segítek...
Vége