Stefan Zweig

A tegnap világa
Egy európai emlékezései

Állj a kor elébe, ahogy kihív.

SHAKESPEARE: CYMBELINE

Stefan Zweig
Die Welt von Gestern
Erinnerungen eines Europäers, Williams Verlag, A. G., Zug Schweiz
Hungarian translation Tandori Dezsı, 1981

Elıszó
Sosem éreztem csábítást, hogy az életem történetével traktáljak bárkit: korántsem tartottam
oly fontosnak a személyemet. Sok mindennek kellett történnie, mérhetetlenül többnek, mint
ami esemény, katasztrófa és megpróbáltatás különben osztályrészül jut egy-egy nemzedéknek,
hogy összeszedjem a bátorságomat, könyvbe fogjak, melynek fıalakja - pontosabban: a
középpontja - én vagyok. Mi sem áll tılem távolabb, mint hogy elıtérbe tolakodjam, s
legföljebb úgy állok helyemen, mint egy fényképes elıadás mutogatója: a kor vetíti a képeket,
magam csak a szöveget szolgáltatom, és tulajdonképpen nem is az én sorsomat mondom el
majd, hanem egy nemzedékét - egykori nemzedékünkét, melyre a történelemben párját ritkító
súllyal nehezedett a sors. Európai földünk szinte folyamatos vulkáni megrázkódtatásaival a
létezésünk mélyéig fölkavart mindannyiunkat, a legkisebbet s a legjelentéktelenebbet is, aki
itt csak élt; s én e roppant sokaság közepette más kitüntetı jegyet a magam számára nem
tudok lelni, csak ezt: osztrák, zsidó, író, humanista és pacifista lévén, mindig pont ott álltam,
ahol a leghevesebben dúltak e földlökések. Háromszor döntötték halomba házamat s
egzisztenciámat, szakítottak el mindentıl, amim volt, s ami voltam, s röpítettek ki drámaian a
semmibe, ahol csak egy kérdés volt: „Most aztán hova?” Ám én nem panaszkodom: épp a
hazátlan lesz új értelemben szabad, s csak az élhet óvatoskodások nélkül ıszintén, aki már
nem kötıdik semmihez. Ezért remélem, hogy a hőséges korrajzok követelményeinek legalább
ebben megfelelhetek: ıszinte leszek és elfogulatlan.

Mert ha csak az kell, hogy eltépıdjünk minden gyökerünktıl s a földtıl is, mely e gyökereket
táplálta - én eltépıdtem úgy, ahogy kevesek e világon. Születtem 1881-ben egy nagy és
hatalmas császárságban, a Habsburgok monarchiájában, ám ezt a monarchiát ne keressük a
térképen: nyomtalanul elsöpörték. Felnıttem Bécsben, a kétezer éves, nemzetek feletti
metropolisban, amelyet aztán bőnözı módjára kellett elhagynom, mielıtt német provinciává
alázták volna. Irodalmi mőveimet ugyanazon a nyelven égették el, s szórták a szélbe,
amelyiken megírtam ıket, s abban az országban, ahol könyveim milliónyi olvasót hódítottak
meg barátjuknak. Vagyis most már nem tartozom sehova, idegen vagyok mindenütt, a legjobb
esetben vendég; szívem tulajdonképpeni választott hazáját, Európát is elveszítettem, amióta
másodszor pusztítja magát öngyilkos testvérháborúval. Akaratom ellenére tanúja lettem az ész
legborzalmasabb vereségének és a brutalitás legvadabb diadalának, amirıl csak tudnak a
krónikák; nemzedék még soha - ezt korántsem büszkeséggel, hanem szégyenkezve mondom -
ilyen szellem-magasokból nem zuhant erkölcsileg ily hatalmasat, mint a miénk. E kis
idıközben, amely a bajuszom elsı serkenésétıl lassú ıszülésemig eltelt, e fél évszázad során
annyi radikális változást és átalakulást élhettünk meg, mint máskor tíz emberöltı alatt, és
mindegyikünk érzi: szinte túl sokat is! Életemben oly csillagtávol egymástól a Tegnap és a
Ma, megannyi fölemelkedés és bukás, hogy néha úgy rémlik, mintha nem is csupán egyetlen,
hanem több, egymástól merıben különbözı létezésem lett volna már. Mert gyakran megesik,
hogy ha csak úgy vigyázatlanul elejtem: „az életem”, önkéntelenül is rákérdezek aztán:
„melyik?” A háború elıtti, de hát az elsı vagy a második világháború elıtti-e, vagy ez a
mostani élet? Majd azon kapom magam, hogy azt mondom: „a házam”, és nem tudom
azonnal, melyikre gondolok, arra a bécsi szülıházra, vagy a salzburgira, vagy a bathira. Vagy
hogy azt mondom: „nálunk”, és riadtan gondolom el, hogy honfitársaim szemében ugyanúgy
nem vagyok odatartozó, ahogy az angolokéban meg az amerikaiakéban sem, amott már nem
vagyok szerves része semminek, itt sosem tudtam teljesen beilleszkedni; a világ, amelyikben
felnıttem, s ez a mai, meg amelyik a kettı között volt: külön világok, és egyre inkább azok.

Valahányszor elsı háború elıtti epizódokat mesélek fiatalabb barátaimnak, észreveszem

csodálkozó kérdéseikbıl, mi minden vált az ı számukra már történelemmé vagy
elképzelhetetlenné abból, ami nekem ma is természetes valóság. S titkos ösztönöm nekik ad
igazat: mai napunk, tegnapunk és tegnapelıttünk között minden híd leomlott. Magam is
kényszerően csodálkozom rajta, micsoda bıség, mennyi minden préselıdött ebbe a mi
egyetlen - és persze annyira kényelmetlen és veszélyeztetett létezésünkbe, s fıleg akkor, ha
ıseim életformájával vetem össze a magamét. Apám, nagyapám, mit láttak ık? Élte
mindegyikük a maga egyforma életét. Egyetlen életet éltek, kezdettıl a végig, felszökellések
és bukások nélkül, megrázkódtatások és veszélyek híján, apró feszültségekkel,
észrevehetetlen átmenetekkel; azonos maradt a ritmus, komótos és csendes, így ringatta ıket
hullámain az Idı a bölcsıtıl a sírig. Mind ugyanabban az országban éltek, ugyanabban a
városban, sıt csaknem mindig ugyanabban a házban; ami kint a világban történt, lényegében
újságok híreiben történt csak, nem dörömbölt az ajtajukon. Volt persze háború is azokban az
idıkben, de hát inkább amolyan háborúcska csupán, ha a maiak mércéjével mérjük, és messze
zajlott a határtól, nem hallatszott az ágyúdörgése, és fél év múltán kihunyt a tüze, elfeledték, a
történelem zörgı lapja maradt, és kezdıdött elölrıl a régi, sose-más élet. Mi azonban
visszatérések nélkül éltünk, abból, ami régi volt, semmi se maradt meg soha; nekünk szinte
egyszerre kellett végig csinálnunk, amit a történelem különben egy ország egész évszázadára
oszt el. Az egyik generáció hajdanán egy forradalmat élt meg, a másikra az államcsíny várt, a
harmadik kapta a háborút, a negyedik az éhínséget, az ötödik részesült az állam csıdjének
gyönyöreiben - és némely áldott államok, áldott nemzedékek még akár valamennyit is
megúszták. Viszont mi, akik most vagyunk hatvanévesek, és de jure még állna elıttünk némi
idı, mi az, amit mi nem láttunk, nem szenvedtünk meg, nem éltünk végig? Minden
elképzelhetı katasztrófák lajstromát áttanulmányoztuk már, és még korántsem tartunk az
utolsó lapnál. Csak jómagam is: tanúja voltam az emberiség két legnagyobb háborújának,
méghozzá mindkettıt más oldalon éltem át, az egyiket a németekén, a másikat a németekkel
szembeni fronton. A háború elıtti idıkben átéltem a személyes szabadság legmagasabb rendő
formáját s végsı fokát, ami csak adatott e világnak, utána pedig sok száz évre visszamenıen a
mélypontját, ünnepeltek s megvetettek, voltam szabad és megkötött, gazdag és szegény.

Életemen keresztülszáguldott az Apokalipszis megannyi fakó lova, forradalom és éhínség,

infláció és terror, járványok és emigráció; láttam, ahogy a tömegek nagy ideológiái szinte a
szemem láttára születnek, a fasizmus Olaszországban, a nemzetiszocializmus
Németországban, a bolsevizmus Oroszországban, s ott bontakozott ki elıttem mindenek
megrontója, az ıspestis, a nacionalizmus, mely az európai kultúra virágát a gyökerénél
mérgezte meg. Tehetetlen, védtelen tanúja lettem, ahogy az emberiség példátlan módon
visszahanyatlott a rég meghaladottnak hitt barbárságba, az embertelenség tudatos és
programszerő dogmájának világába. Ránk várt, hogy évszázadok múltán megint hadüzenet
nélküli háborúkat, koncentrációs táborokat, kínzásokat, tömeges rablásokat, lebombázott,
védtelen városokat lássunk, elszenvedjük mindazt a bestialitást, amit az utolsó ötven
nemzedék már nem ismert, s az eljövendı generációk remélhetıleg nem is fognak ismerni. De
paradox módon ugyanebben a korban, amikor világunk erkölcsileg ezer évet zuhant vissza,
tapasztalhattam, hogy az emberiség a technika és a szellem terén sosem remélt tetteket hajt
végre, egyetlen szárnycsapással évmilliók teljesítményeit hagyja maga mögött: meghódítja
repülıgépével az étert, körbehajszolja egy szemvillanás alatt szinte az egész bolygón
ugyanazt a szót, meghódítja a világőrt, atomot hasít, alattomos kórokat gyız le, jóformán
mindennap elér valami tegnap még elérhetetlent. Napjainkig még soha nem volt példa erre:
ugyanaz az emberiség, összességében, ördöginél ördögibben viselkedik, és istenéhez
hasonlatosat produkál.

S hogy ezt a feszültségekkel, drámai meglepetésekkel oly zsúfoltig terhes életet felidézzem,
ez az, amit kötelességemnek érzek, mert - ismétlem - e roppant átalakulásoknak mindenki
tanúja volt, ha akarta, ha nem. Nemzedékünk nem ismerhetett elhúzódást, félreállást, mint a
korábbiak; hála az egyidejőség új szervezeti „szabályzatának”, mindenkor az idık részesei
voltunk. Ha bombák döntötték romba Sanghaj házait, európai lakásunkban elıbb értesültünk
róla, mint ahogy a sebesülteket hordágyra rakták. Hiába, hogy valami sok ezer mérföldnyire a
tenger túlfelén történt, eleven képe máris a szemünkbe szökkent. Az állandó értesüléshalmaz
ellen nem volt védelem, nem volt biztosítás - nekünk mindenben benne kellett lennünk. Nem
volt ország, ahova menekülhettünk volna ez elıl, nem volt csend, amelyet megvásárolhattunk
volna ellene, a sors mindenüvé utánunk nyúlt, és visszaráncigált bennünket megunhatatlan
játékába.

Örökösen alkalmazkodnunk kellett holmi állam követeléseihez, tőrni, hogy a legostobább

politikák prédái legyünk, igazodván a legfantasztikusabb változásokhoz, s bármi
kétségbeesetten védekezett az ember, érezhette, hogy a közösséghez láncolták; s ez
ellenállhatatlanul magával rántotta az egyént. Aki ezeket az idıket járta, vagy inkább bennük
hajszoltatott és őzetett - mert lélegzetvételnyi szünet ritkán adatott -, többet élt át a
történelembıl, mint ıseinek bármelyike. Ma is újabb forduló elıtt állunk, befejezés és
újrakezdés határán. Ezért mindenképpen szándékosan teszem, ha életemre visszapillantván,
egy bizonyos idıpontnál egyelıre befejezem a munkámat. Az az 1939. szeptemberi nap
ugyanis végérvényes záróvonalat húzott ama kor alá, mely bennünket, hatvanéveseket
formált. Hanem ha széthullt elemeibıl csak egy-egy szilánknyi igazságot is közvetíthetünk a
következı nemzedéknek, már nem éltünk hiába.

Tudatában vagyok, milyen kedvezıtlen, ám korunkat jellemzı körülmények között próbálom

formába önteni ezeket az emlékezéseket. Háború derekán írok, idegenben írok,
emlékezetemnek semmi fogódzója. Könyveim egyetlen példánya, semmiféle följegyzés,
barátaim egyetlen levele sincs a birtokomban most itt, e szállodai szobában. Sehová sem
fordulhatok felvilágosításért, mert az országok közt most nem jár a posta, vagy ha jár is,
megszőri a cenzúra. Olyan elszigeteltségben élünk, mint évszázadokkal ezelıtt, amikor még
nem volt se gızhajó, se vasút, se repülıgép, se postaforgalom. Múltamból tehát egyebem
sincs, csak amit a koponyámban hordok. E pillanatban minden más elérhetetlen vagy
elveszett. Ám a mi nemzedékünk megtanulta azt az üdvös tudományt is, hogy ne bánkódjék
az elveszett miatt, és így talán a dokumentumok s részletek hiánya más módon könyvem
nyereségére is fordulhat végül. Mert emlékezetünket nem egyszerően tárolóedénynek tartom,
amely ezt megırzi, amazt elveszíti, hanem úgy érzem, az emlékezés tudva rendezı és bölcsen
rostáló erı. Mindaz, amit életébıl az ember elfelejt, tulajdonképpen legbensıbb ösztönünknél
fogva eleve arra ítéltetett már, hogy feledésbe merüljön. Csak amit én magam megırzésre
érdemesnek tartok, annak van joga mások számára is fennmaradni. Hát szóljatok, s
válasszatok, emlékek, helyettem is, és derengessétek legalább visszfényét életemnek, mielıtt
mindörökre letőnne!

A biztonság világa
Csend öblében fölneveltek,
Majd kilöktek, s az volt a világ, Máris százezer hullám emelget,
Ez-az vonz, s minden tud hatni rád, Más lehangol, s más-más minden óra, Nyugtalanság játszik
tétován velünk, Érzünk, s amit érzünk, elsodorja Bolygó, tarka világérzetünk.
GOETHE

Ha az elsı világháború elıtti idıket, melyekben felnıttem, tömör képletbe foglalnám, bízom
benne, a legtalálóbban ezt mondhatom: a biztonság aranykora volt az. Csaknem ezeréves
Osztrák Monarchiánkban mintha minden örök életőnek készült volna, s az állam maga volt e
maradandóság legfelsıbb szavatolója. A jogokat, melyeket polgárainak biztosított, a
parlament védte, a nép szabadon választott képviselete, és minden kötelességnek is pontos
keretet szabott. Pénznemünk, az osztrák korona színaranyként forgott, jelképezvén így a
romolhatatlanságot. Mindenki tudta, mennyije van, mi illeti meg, mit szabad, mi tilos.
Mindennek normája volt, meghatározott súlya és mértéke. Aki vagyonnal bírt, kiszámíthatta,
évente mekkora lesz a kamata, a hivatalnok, a tiszt ugyancsak bízhatott a naptárban, melybıl
kipereg majd az év, amikor ı elılép, amikor nyugdíjba megy. Minden családnak megvolt egy
bizonyos költségvetése, tudták, mennyi megy el kosztra és lakásra, nyaralásokra és
reprezentációra, s egy kis pénzt természetesen félre is tettek: váratlan eseményekre,
betegségre, orvosra. Akinek háza volt, úgy tekinthette, mint gyermekeinek s unokáinak szilárd
fészkét, a gazdaságok és a boltok apáról fiúra szálltak; a csecsemı még bölcsıben ringott,
amikor a perselyben vagy a takarékban elhelyezték javára az elsı obulust, egy kis „tartalékot”
a jövıre. Ebben a nagy birodalomban minden a helyén volt, minden rendíthetetlennek látszott,
leginkább a legmagasabb helyen az agg császár; hanem ha mégis meghalna az uralkodó,
tudvalévı volt (legalábbis így hitte mindenki), újabb lép a helyébe, és semmi sem változik az
örökletes renden. E jól kiszámított világban senki se tartott háborúktól, forradalmaktól,
erıszakos változásoktól. Az ész korszakában képtelenségnek tőnt minden radikalizmus,
minden erıszak.

A biztonságnak ez az érzése milliók célja volt, biztos birtok és közös életeszmény. Csak e
biztonság jegyében volt érdemes élni, és egyre szélesebb körök kívánták osztályrészüket a
drága javakból. Eleinte csupán a gazdagok s a jómódúak örvendhettek ily áldásoknak, ám a
nagy tömegek is elindultak megszerzésükre; a biztonság évszázada a biztosítási ügyletek
virágkora lett. Mindenki biztosított: házát tőz ellen, betörés ellen, földjét jégverés meg
áldatlan idık ellen, testét baleset és betegség esetére, öregkori életjáradékokat alapoztak meg,
leányoknak már a bölcsıben hozományt. Végül még a munkások is létrehozták
szervezeteiket, kivívták a szabályozott munkabért és a betegsegélyezést, szolgák-cselédek
öregkorukra biztosítást spórolhattak össze, és elıre befizették a temetkezési egyletnél saját
temetésük költségeit. A jelent csak az élvezte jóízően, aki gondtalanul pillanthatott a jövıbe.
Meghatónak látszhat bár ez a bizalom, mellyel ki-ki mintha az élete legapróbb rését is
betömni vélte volna a sors bármi támadása ellen, mégis, volt ebben az életfelfogásban -
minden szolid szerénysége ellenére - valami roppant s veszedelmes gıg. A tizenkilencedik
század a maga liberális idealizmusában ıszintén meg volt gyızıdve róla, hogy a legjobb úton
s tántoríthatatlanul halad „minden világok legjobbika” felé. Megvetéssel tekintettek a régi
korokra háborúik, éhínségeik és forradalmaik alapján úgy ítéltek, hogy akkoriban az
emberiség nem lehetett még nagykorú, eléggé felvilágosult. Most azonban tényleg évtizedek
kérdése csupán, gondolták, és a Rosszat, az Erıszakot végérvényesen leküzdik, és a
szakadatlan, feltarthatatlan „haladásba” vetett hit e kort valóban a hit erejével hatotta át; e
„haladásban” már makacsabbul hittek, mint a Bibliában, evangéliumát pedig mintha naponta
újra igazolták volna megcáfolhatatlanul a tudomány és a technika csodái. És csakugyan, e
békés évszázad végén egyre láthatóbb, egyre gyorsabb volt a mind átfogóbb általános
felemelkedés. Éjszaka az utcákat a pislákoló mécsesek helyett villanylámpák világítják, az
üzletek csábító új tündöklése a fıútvonalaktól már egészen a külvárosokig elhat, a telefon
segítségével távbeszélgetéseket folytathattak az emberek, és sosem tapasztalt sebességgel
repítette utasait a lovak nélküli lóerı, s Ikarosz megvalósult álma nyomában a levegıbe is
felszálltak, íme, gépek. A kényelem nem maradt az elıkelı házak kiváltsága, hanem a
polgáriakban is tért hódított, a vizet nem kellett többé a kútról vagy a folyosóról hozni, a
tőzhelyben nem kellett tőzgyújtással keserveskedni, terjedt a higiénia, tőnt a mocsok.

Szebbek, erıteljesebbek, egészségesebbek lettek az emberek, amióta testüket a sport acélozta,

nyomorékokat, golyvásokat, félkarúakat-féllábúakat egyre ritkábban láthattunk az utcán, és e
csodáknak mind a tudomány volt a szülıje, a haladás arkangyala. Szociális kérdésekben is
mutatkozott fejlıdés; az egyén jogai évrıl évre szaporodtak, a jog enyhültebben és
humánusabban érvényesült, és még a nagy tömegek szegénysége sem látszott leküzdhetetlen
problémának, mint azelıtt. Egyre szélesebb körő lett a választójog, s így mind többen
védhették törvényes jogaikat a törvény áldásával, szociológusok és professzorok versengtek,
hogy a proletariátus életszemléletét egészségesebbé, életét boldogabbá tegyék - nem csoda,
hogy ez az évszázad saját eredményeinek fényében sütkérezett, és minden bevégzett évtizedet
a következı még jobb idık elıhírnökének tekintett! Barbár visszahanyatlásokra, például
háborúkra Európa népei között ugyanúgy nem gondolt senki, ahogy boszorkányokban vagy
kísértetekben sem hittek már rég; atyáink állhatatosan törtek elıre ily mód a bizalomtól a
tolerancia és a megegyezés csalhatatlanul elkötelezı erejéig; ıszintén úgy vélték, hogy a
nemzeti és felekezeti határok és különbségek fokozatosan eltőnnek majd a humánum
általánosában, és ezzel beköszönt az emberiség általános békéjének és biztonságának
korszaka, a legfıbb jó, a legáldásosabb világ.

Olcsó és könnyő megállapítás ma már, amikor szótárunkból a „biztonság” szót réges-rég

fantomként töröltük, hogy annak az idealistán elvakult nemzedéknek az optimizmusát
nevetségesnek kell tartani, hiszen az emberiség technikai haladása egyáltalán nem hozta meg
az általuk hitt s remélt gyors, egyértelmő erkölcsi fölemelkedést. Mi, akik az új évszázadban
megtanultuk, hogy a kollektív bestialitás semmilyen kitörése sem meglepı, s minden
elkövetkezı naptól még gyalázatosabb tetteket várunk, sokkal szkeptikusabban tekintjük az
ember morális nevelhetıségének kérdését. Igazat kellett adnunk Freudnak, aki kultúránkat,
civilizációnkat vékonyka rétegnek látta csupán, melyet bármikor áttörhetnek az alantasabb
világ romboló ösztönerıi, fokozatosan meg kellett szoknunk, hogy élünk, bár talaj a lábunk
alatt nincsen, jog, szabadság, biztonság nem vesz körül minket. A puszta létünkért rég
lemondtunk már apáink vallásáról, s arról a hitükrıl, hogy a humanitás gyorsan és hosszú
idıre gyızni fog; borzalmas leckéket kellett megtanulnunk, és banálisnak tőnhet a
szemünkben minden megalapozatlan optimizmus, hiszen oly katasztrófát élünk, amelyik
egyszerre évezredekkel vetette vissza az emberiesség erıfeszítéseit. S ha csak ırület volt is,
amit apáink szolgáltak, csodálatos és nemes ırület volt, emberibb és termékenyebb, mint a
mai jelszavak. Titokzatos dolog: ami valakinek gyerekkorában vérévé válik a kor levegıjébıl,
az örökre megmarad benne. S mindannak ellenére, ami nap mint nap ostromolja a
dobhártyámat, ami megaláztatást és megpróbáltatást számtalan sorstársammal együtt
elszenvedtem, nem tagadhatom meg teljesen ifjúságom hitét, hogy egyszer talán mindennek
ellenére mégiscsak fölfelé vezet majd az út. Bár ma a borzalmak szakadékának mélyén
tapogatózunk félig vakon, s lelkünk zavart és összedúlt, mindegyre a magasba pillantok,
keresvén azokat a régi csillagképeket, amelyek gyerekkorom felett tündököltek, és azzal az
öröklött bízással vigasztalom magam, hogy ez a visszaesés valamikor majd csak közjátéknak
tőnik a szüntelen elırehaladás örök ritmusában.

Ma, amikor a nagy vihar rég szétzúzta, végérvényesen tudjuk, hogy a biztonságnak az a világa
álomvár volt csupán. És mégis, úgy laktak benne a szüleim, hogy erıs váruknak érezték.
Zivatar, szélvihar sosem tört be kényelmes és meleg otthonukba; persze a világ széljárásaitól
óvta ıket az is, hogy tehetıs emberek voltak, egyre gazdagodtak, s végül nagyon gazdagok
lettek, és azokban az idıkben ez megbízhatóan szigetelt ablakot és falat. Életformájuk mintha
mindenestül jellemezné az úgynevezett „jobb zsidó polgárságét”, mely a bécsi kultúrának
számos értéket adott - ki is irtották hálából érte -, hogy amikor komótos, hangtalan
létezésükrıl számolok be, szinte valami személytelen jelenséget idézek; úgy, ahogy a szüleim,
még vagy tíz-húszezer család élt Bécsben a biztosított értékeknek ama századában.

Apám családja Morvaországból származott. Az ottani kis vidéki településeken a zsidó

egyházközségek a legjobb egyetértésben éltek a helybeli parasztokkal és kispolgárokkal; így
semmiképp sem jellemezte ıket a galíciai, keleti zsidóság elnyomottság-érzése, de
törleszkedıen tolakodó türelmetlensége sem. A vidéki élet megedzette ıket, oly biztosan s
nyugodtan haladtak útjukon, ahogy az ottani parasztok járták földjeiket. Az ortodox
vallásosságtól is megszabadultak, s igen hamar szenvedélyes hívei lettek a kor vallásának, a
haladásnak, és a liberalizmus politikai korszakában a parlament legtiszteletreméltóbb
képviselıi kerültek ki soraikból. Ha azután morva hazájukból Bécsbe települtek át, bámulatos
gyorsasággal idomultak e magasabb kulturális szférához, és személyes fölemelkedésük
szervesen összefüggött a korszak általános lendületével. Az átmenetnek ez a formája is
jellegzetesen megmutatkozott a mi családunkban. Apai nagyapám manufakturális
áruféleségekkel kereskedett. Akkor, a század második felében, megindult Ausztriában is az
ipar konjunktúrája. Az Angliából importált szövı- és fonógépek a racionalizálás révén a régi
kéziszövéssel készült árukat versenyképtelenné tették, és - kereskedelmi érzékük s
nemzetközi áttekintésük jegyében - a zsidó kereskedık ismerték fel Ausztriában elsıül az
ipari termelésre való átállás szükségességét és nyereséges voltát. Többnyire igen szerény
tıkebefektetéssel ık alapították meg sebtében azokat az eleinte vízi erıvel hajtott gépsorokat,
melyek csakhamar üzemekké szervezıdtek, s létrejöhetett így az egész Ausztriában és a
Balkánon is uralkodó szerepet betöltı cseh szövıipar. Míg tehát nagyapám, mint a korai
korszak jellegzetes képviselıje, még csak a készáruk viszonteladásának szentelte erejét, apám
a leghatározottabban az új idık fia volt, Észak-Csehországban ugyanis harminchárom éves
fejjel megalapított egy kis szövıgyárat, mely az évek során lassan, de biztosan igen
tekintélyes vállalkozássá terebélyesedett.

Mert bár a kor erıs konjunktúrája igen nagy csábítást jelentett, azokat az idıket mégiscsak ez
az óvatos elırehaladás jellemezte. Megfelelt ez a felfogás egyébként is az én apám
visszafogott s cseppet sem mohó természetének. Vérévé vált a kor hitvallása - „safety first” -,
fontosabbnak tartotta, hogy biztonságos és „szolid” - megint ama kor egyik kedves szava -
legyen a vállalkozása, önálló tıkével, s ne bankkölcsönökkel vagy jelzálogkölcsönökkel
növekedjék kétesen. Hogy a nevét soha senki sem láthatta adóslevélen, váltón, s ı maga a
bankjának - persze a legszolidabbnak, a Rothschild-ékénak, a Hitelintézetnek - mindig csak a
követel oldalán állt, ez volt élete egyetlen büszkesége. Viszolygott a legkisebb üzleti
kockázattól is, és soha életében nem társult idegen üzletekbe. S ha ennek ellenére mind
gazdagabb és gazdagabb lett, ezt nem holmi vakmerı spekulációknak vagy különös
fontosságú mőveleteknek köszönhette, hanem annak, hogy jól igazodott ama kor általános
óvatosságához, mindig csak a jövedelmének egy bizonyos részét élte fel, így évrıl évre mind
tetemesebb összegeket rakhatott az alaptıkéhez. Mint nemzedékének legtöbb tagja, apám is
gyanús tékozlónak tekintette az olyan embert, aki gond nélkül elköltötte bevételeinek a felét
anélkül, hogy közben - ez is a biztonság korának állandó kifejezése - „a jövıre gondolt
volna”. Hála a nyereség ily állandó félrerakosgatásának, a fokozódó prosperálás e
korszakában - amikor egyébként az államnak eszébe sem jutott, hogy akár a legbusásabb
jövedelmekbıl is pár százaléknyi adónál többet csippentsen le, másrészt az állami és ipari
értékpapírok hatalmasan kamatoztak - a vagyonosoknak a fokozatos gazdagodás
tulajdonképpen passzív teljesítmény volt csupán. Éspedig kifizetıdı; szó sem volt még arról,
amit inflációs idıkben a takarékoskodók orv meglopásának nevezhetünk manapság, a
szolidságnak nem kellett félnie, hogy rászedik, és éppen a legtürelmesebbek, akik nem
spekuláltak, azok voltak a legnyereségesebbek. Apám a kornak ehhez a szelleméhez oly jól
alkalmazkodott, hogy már ötvenévesen, nemzetközi mértékkel mérve is igen gazdag
embernek számított. Családunk életvitele azonban csak igen tétovázva követte a gyorsan
növekvı vagyon nagyobb lehetıségeit. Apró dolgokban érzıdött a fokozódó kényelem:
kisebbıl nagyobb lakásba költöztünk, tavaszi délutánokra kocsit béreltünk, hálókocsi-
másodosztályon utaztunk, ám azt a luxust apám csak ötvenévesen engedélyezte magának,
hogy anyámmal egy téli hónapra Nizzába utazzon. Az az alapállás, mely szerint a gazdagság
igazi élvezete nem az, hogy mutogatjuk, hanem hogy a tudatában vagyunk, változatlan
maradt; apám már rég milliomos volt, de még soha életében nem szívott importszivart, hanem
- ahogy Ferenc József császár a maga olcsó virzsíniáját - egyszerő kincstári trabucót, és ha
kártyázott, mindig csak kis tétre. Hajthatatlanul kitartott a visszafogott, kényelmes, ám
diszkrét életvitel mellett. Jóllehet különb társasági ember volt s mőveltebb is, mint a legtöbb
kollégája - kitőnıen zongorázott, világosan és jól írt, beszélt franciául és angolul -, makacsul
elutasította a közmegbecsülés minden látványos jelét, tisztséget nem vállalt, címet, rangot
sosem szerzett, nem is óhajtott, el sem fogadott, holott a magafajtájú nagyiparosoknál ez is
ritkaságszámba ment. Soha senkitıl nem kért semmit, sosem kellett éreznie, hogy
köszönnivalója vagy kérnivalója volna, ez a titkos büszkeség többet jelentett a számára bármi
külsıségnél.

Mármost minden ember életében óhatatlanul elérkezik az az idı, amikor saját lényében az
apja vonásaival kezd találkozni. Az életvitel magánzó elvonultsága, névtelensége bennem
most kérlelhetetlenül egyre erısebb lesz évrıl évre, bármennyire ellentmondásban lenne is ez
tulajdonképpen a hivatásommal, amely a nevet s a személyt bizonyos értelemben kénytelen-
kelletlen közforgalmúvá teszi. Ám ugyanaz a titkos büszkeség munkált bennem is, amikor
kezdettıl visszautasítottam a nyilvános megtiszteltetések minden formáját, nem fogadtam el
rendjelet, címet, nem lettem semmilyen egylet elnöke, akadémiához, választmányhoz,
zsőrihez sosem tartoztam; kínszenvedés nekem, ha ünnepi asztalhoz kell ülnöm, s ha csak arra
gondolok, hogy valakihez kéréssel kell fordulnom - még ha másnak az érdekében, akkor is -,
már az elsı, képzeletbeli szónál kiszárad a szám. Tudom, milyen korszerőtlenek ezek a
gátlások egy olyan világban, ahol csupán csellel és kibúvókkal ırizhetı meg a szabadságunk,
s ahol, mint Goethe atyánk oly bölcsen megállapította, „cím és rang jól hárít némely ütést a
tolongásban”. Bennem azonban az én saját apám él, meg az ı titkos büszkesége, ez fog vissza
engem, és nem szabad neki ellenállnom; neki köszönhetem ugyanis, amit talán egyetlen biztos
birtokomnak érezhetek: a belsı szabadság tudatát.

Anyám - lánykori nevén Brettauer - egészen más, „nemzetközibb” eredető. Anconában

született, Olaszország déli vidékén, és az olasz ugyanúgy anyanyelve volt, mint a német; s ha
nagyanyámmal vagy a nıvérével olyasmit akart megtárgyalni, ami nem tartozott a
cselédségre, mindig olaszra váltott. A rizottó meg az akkoriban még ritkaságnak számító
articsóka kora kölyökségem óta ismerıse lett ínyemnek, csakígy anyám konyhájának számos
egyéb különlegessége, és ha késıbb bármikor Itáliába vetıdtem, már az elsı órában otthon
érezhettem magam. De anyám családja korántsem volt olasz, hanem tudatosan nemzetközi; a
Brettauerek, akiknek eredetileg banküzletük volt, a nagy zsidó bankárcsaládok mintájára,
persze sokkal szerényebb arányokban, hamar szétszóródtak a világba a svájci határ közelében
fekvı kis Hohenemsbıl. Némelyük St. Gallenba ment, másuk Bécsbe és Párizsba, a
nagyapám Olaszországba, egy nagybátyám New Yorkba, és ez a nemzetköziség otthonosabbá
tette mindıjüket a világban, tágította látókörüket, valamiféle családi gıgöt biztosított
számukra. Ebben a famíliában már nem voltak kiskereskedık, ügynökök, csak bankárok,
igazgatók. Professzorok, ügyvédek, orvosok; és mindegyikük több nyelven beszélt, s
emlékszem még, milyen természetességgel váltottak át egyikrıl a másikra például nagynéném
párizsi házában az asztalnál. Ez a család „adott magára”, és ha a szegényebb rokonság körébıl
házasulandó kort ért el egy Brettauer lány, az egész família ügyelt rá, hogy tekintélyes
hozománya legyen, nehogy „lefelé” kelljen férjhez mennie. Nagyiparos apámat elismerték
ugyan, anyám azonban, bár a legboldogabb házasságban élt vele, sosem tőrte volna, hogy a
rokonságát a Brettauer rokonokkal egy szintre állítsa. Ez a büszkeség, hogy ık pedig „jó”
családból származnak, kiirthatatlan volt a Brettauerekbıl, és amikor a késıbbi idıkben
valamelyikük különösen jóindulatúnak akart bizonyulni irányomban, leereszkedıleg azt
mondta: „Tulajdonképpen igazi Brettauer vagy”, mintha ezzel azt akarná kifejezni
elismerıleg: „Mégiscsak jó helyre pottyantál.”

Ezen a nemességtudaton, amely bizonyos zsidó családokat - hatalmuk teljében - eltöltött, a

fivéremmel már gyerekkorunkban is jókat mulattunk vagy bosszankodtunk. Örökké azt
hallhattuk, hogy ezek „finom” emberek, amazok nem, minden barátunkról kiderítették, „jó”
családból származik-e, és tüzetesen felderítették mindig a rokonsági és a vagyoni eredetet. Ez
az állandó osztályozósdi, amely tulajdonképpen minden családi és társasági beszélgetés
elsıdleges témáját képezte, akkoriban nekünk roppant nevetséges és sznob dolognak tőnt,
hiszen végeredményben a zsidó családoknál csupán úgy ötven-, százévnyi különbségekrıl
lehet szó, ennyivel jöttek ki elıbb vagy késıbb ugyanabból a zsidó gettóból. Csak jóval
késıbb értettem meg, hogy ennek a bizonyos „jó” családnak a fogalma, mely nekünk,
gyerekeknek, a mővien mímelt álarisztokrataság kifigurázni való komédiájának tetszett, a
zsidó lélek egyik legmélyebb és legtitokzatosabb tendenciáját fejezi ki. Általános feltételezés,
hogy a zsidó ember legjellemzıbb és legállandóbb életcélja a meggazdagodás. Mi sem
tévesebb ennél. A meggazdagodás a zsidó embernek csak átmeneti fokozatot jelent, eszközt
törekvéseihez, s korántsem jelenti a végsı célt. A zsidó tulajdonképpeni akarása, legbensıbb
és eleve adott eszménye: a fölemelkedés a szellemibe, a magasabb kulturális szint elérése.

Már a keleti ortodox zsidóságban, ahol az egész fajta gyengéi és erényei

karakterisztikusabban kirajzolódnak, már ott is megmutatkozik a szellemi törekvés primátusa
a puszta anyagiassággal szemben: a hivı, a szent könyvet ismerı „írástudó” ezerszer nagyobb
tekintély a hitközségben, mint a gazdag; még a legtehetısebb apa is szívesebben adja a lányát
egy koldusszegény szellemi emberhez, mint egy kereskedıhöz. A szellemiség fölénye a
zsidók minden kasztjára egyképpen jellemzı; a batyuival esıben-hóban caplató ócskás is arra
törekszik, hogy legalább az egyik fiát kitaníttassa, bármi áldozatot jelentsen is ez, és az egész
család megtisztelve érzi magát, ha van valaki a körében, aki szellemi téren vitte valamire:
professzor, tudós, zenész; mert a világ szemében ekképp látható teljesítményével mintha ıket
is megnemesítené. A zsidó emberben hat valami öntudatlan erı, mely a mindenfajta
kereskedéshez, minden merıben üzleti tevékenységhez tapadó erkölcsi kétességbıl,
ellenszenvességbıl, kicsinyességbıl és szellemietlenségbıl menekülne, és a szellem tisztább,
pénztelenebb régiójába emelkedne, akárha - wagneri nyelven szólva - önmagát s egész faját
akarná a pénz átkától megváltani. Ezért azután a zsidóság gazdagodási vágya legföljebb két-
három nemzedéken át szokott kényszerítı erıvel hatni, utána éppen a leghatalmasabb
dinasztiák fiai nem óhajtják átvenni a bankot, a gyárat, apjuk kiépített, bejáratott üzletét. Nem
véletlen, hogy egy Lord Rothschild ornitológus lett, egy Warburg mővészettörténész, egy
Cassirer filozófus, egy Sassoon költı; mind ugyanazt az öntudatlan ösztönt követték,
szabadulni akartak a zsidóság korlátai közül, a merı hideg pénzkeresés körébıl, és ebben
talán kifejezıdik az a titkos vágy is, hogy a szellemiekbe való meneküléssel a zsidóságból az
általánosabb emberiben oldódhassanak fel végül. A „jó” család több tehát a merıben
társadalmi rangnál, melyet az adott közösség ezzel magának tulajdonít; érdemben olyan
zsidólétet jelent, amely megszabadult vagy szabadulófélben van mindazoktól a defektusoktól,
jellegektıl és szőkösségektıl, amelyeket a gettó kényszerített rá, igazodik immár inkább egy
másik kultúrához, mi több, egyetemes kultúrához netán. Hogy azután ez a menekülés a
szellemiségbe az intellektuális hivatások úgynevezett „elzsidósodása” révén a zsidóságra
nézve ismét végzetesen hatott - ahogy korábban a puszta anyagiasságba való bezárkózás -, ez
a zsidó sors egyik örök paradoxona.

Európának szinte egyetlen városában sem élt olyan szenvedélyes érdeklıdés a szellem dolgai
iránt, mint Bécsben. Éppen mivel a monarchia, Ausztria évszázadok óta sem politikai
ambíciókat nem táplálhatott, sem katonai akcióiban nem bizonyult különösebben sikeresnek,
ezért fordult a honi patriótabüszkeség a szellemi nagyhatalom megvalósításának útja felé. A
régi Habsburg-birodalomról, mely egykor Európa ura volt, leváltak épp a legfontosabb
tartományok, a német, az olasz, a németalföldi és a vallon vidékek: régi fényében, csorbítatlan
maradt viszont a fıváros, az udvar ısi fészke, az ezeréves hagyomány ırzıje. E város elsı
köveit még a rómaiak rakták le, castrum állt itt, elıretolt erısség, melynek a latin civilizációt
kellett védenie a barbárok ellen, és e falakon több mint ezer évvel késıbb az oszmán-török
birodalom rohamai is megtörtek. Kelet határa maradt ez a védvonal, Nyugat ıre. Volt Bécs a
Nibelungok városa csakúgy, mint a zene hetes csillagzatáé, hiszen itt tündökölt Gluck, Haydn
és Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms és Johann Strauss; az európai kultúra megannyi
áramlata futott itt össze; az udvar, a nemesség és a nép a német vért szláv vérrel, magyarral,
spanyollal, olasszal, franciával és németalföldivel keverte ereiben, és ennek a zenei városnak
a tulajdonképpeni zsenialitása az volt, ahogyan ezeket a kontrasztokat mind valami újjá és
sajátossá oldotta fel: osztráksággá, bécsiességgé. Ez a befogadásra kész és befogadásra képes
város különleges érzékkel vonzotta a legkülönbözıbb erıket, levezette feszültségeiket, lazított
rajtuk, eszményi közegük lett; kellemes volt az élet itt a szellemi összehangolódásnak ebben a
légkörében, és a város minden polgára - öntudatlanul is - nemzetek feletti, kozmopolita
lénnyé, igazi világpolgárrá nevelıdött.

A hasonításnak, a finom és zenei átmeneteknek ez a mővészete megnyilvánul már a város

külsı képében is. Évszázadok növelték lassan, és belülrıl gyarapodott szervesen, lakóinak
száma elérte a kétmilliót, ezzel igazi világváros volt már, e fogalom minden velejárójával,
luxusával s lehetıségével, mégsem vált olyan túldimenzionálttá, mint London vagy New
York, nem szakadt el a környezı természeti világtól. A szélsı házak a Duna vizében
tükrözıdtek, a tágas síkon tekinthettek végig, kertek és földek színeivel folytatódtak, vagy az
Alpok utolsó nyúlványainak szelíd lejtıin sorakoztak; szinte nem is érzıdött, hol végzıdik a
természeti táj, hol kezdıdik a városi, ellenállás és ellentmondás nélkül olvadt egymásba a
kettı. Bentrıl viszont az érzıdött, hogy a város úgy növekedett, évgyőrőnként, mint egy fa; és
régi falak helyett a legbelsı, legbecsesebb magot a Ringstrasse ölelte körül pompás
épületeivel. Itt az udvar és a nemesség régi palotái a történelemrıl beszéltek; itt, Lichnowsky-
éknál játszott Beethoven, itt, Esterházyéknál vendégeskedett Haydn, itt, a régi egyetemen
csendültek fel elıször Haydn nagy mővének, a Teremtés-oratóriumnak dallamai, a Hofburg a
császárok sok nemzedékét látta, Schönbrunn Napóleont, a Stephanskirchében mondtak hálát
az egyesült keresztény fejedelmek a török veszélytıl való megmenekülésért; falai között az
egyetem a tudomány rengeteg fényes alakját látta. Mindeközben a büszkén csillogó sugárutak
s a páratlanul vonzó üzletek fényáradatában méltóképpen szökkent az égre az új építészet is.

Ám a régi itt az újjal éppúgy nem perlekedett, ahogy a faragott kı sem került konfliktusba a
természettel. Csodálatos érzés volt itt élni, ebben a városban, mely vendégszeretıen fogadott
minden idegent, és készséggel adta önmagát, könnyed, párizsiasan derős levegıjén az életet
ki-ki szabadabban élvezhette. Bécs, tudjuk, élveteg város volt, de ugyan mi mást jelent a
kultúra, mint hogy a nyers anyagból a mővészet, a szerelem és a szeretet eszközeivel
elıcsalogatjuk legdrágábbját, az élet törékenyen finom és gyengéd felhangjait? Nemcsak
kulináris szempontból voltak ínyencek itt az emberek, nemcsak a jó bort, jó sört, választékos
konyhát kedvelték, a dús habos tortákat és a hájasan hasadó tésztaféléket; magasak voltak az
igények más élvezetek terén is. Muzsikálni, táncolni, színházat játszani, társalogni, ízléssel s
tetszésre viselkedni: mindez itt sajátos mővészetnek számított. Az egyén és a közösség
életében nem a katonai szempontok, nem a kereskedelmi vagy politikai megfontolások voltak
mérvadóak; a bécsi átlagolvasó, ha a reggeli lapba beletekintett, nem a parlamenti vitákról
szóló beszámolót kereste, hanem azt nézte, mit játszanak a színházak; mert még a
világeseményeknél is fontosabb volt, ami ezeken a deszkákon zajlik, olyannyira, hogy más
városban élık ezt meg sem érthették talán. Mert a császári színház, a Burgtheater a bécsi, az
osztrák ember számára több volt puszta színháznál, ahol a színészek darabokat játszanak el a
színpadon; a közélet darabja volt ez az intézmény, mikrokozmoszként tükrözte a
makrokozmoszt, tarka visszfénye volt a benne önmagát szemlélı társadalomnak, a jó ízlés
egyetlen helyénvaló „cortigianó”-ja. Az udvari színház színésze mutatta meg a nézınek,
hogyan kell öltözködni, hogyan kell egy szobába belépni, társalogni, milyen szavakat
használhat az ízléssel élı férfi, mi az, ami kerülendı; a színpad nemcsak konverzáló hely volt,
hanem az illem, a helyes kiejtés szemléltetıje és gyakorlatias tanítója, és a tiszteletadás
glóriája övezett mindent, aminek csak távolról is köze volt a Burgtheaterhez. A
miniszterelnök vagy a leggazdagabb mágnás úgy járhatott-kelhetett Bécs utcáin, hogy esetleg
senki se fordult meg utána; de az udvari színház színészét vagy az operaénekesnıt minden
bolti eladólány és fiákeres megismerte; mi, gyerekek, büszkélkedve meséltük egymásnak, ha
a véletlen szerencse valahol a városban az utunkba hozta ıket (akiknek képeit, aláírását
mindenki győjtötte), és ez a szinte vallásos személyi kultusz ott tartott már, hogy a jeles
személyek környezetére is fényt sugárzott; Sonnenthal fodrászát, Josef Kainz fiákerkocsisát
tisztelte a közönséges halandó, titkon irigyelte; ifjú divatfik büszkék voltak, ha „ugyanaz” a
szabó dolgozott nekik is. Egy-egy nagy színész minden jubileuma vagy temetése igazi
esemény volt, mely háttérbe szorította a politikai eseményeket. A bécsi író leghıbb vágya az
volt, hogy darabját „a Burg” játssza: az jelentette a múlhatatlan szellemi nemességet, s olyan
kiváltságokkal járt, amilyen például az egész életre szóló szabadjegy, meghívás minden
hivatalos rendezvényre stb.; hiszen az ilyen ember mintegy a császári ház vendége lett, s jól
emlékszem még arra az ünnepélyességre, amellyel jómagam efféle beiktatása megtörtént.
Délelıtt magához kéretett irodájába a Burgtheater igazgatója, hogy - elızetes
szerencsekívánatok kíséretében - közölje velem: darabomat a Burgtheater elfogadta; és
amikor este hazatértem, névjegyét megtaláltam a lakásomon. Vagyis a direktor engem,
huszonhat éves ifjoncot azzal tisztelt meg, hogy forma szerint meglátogatott, a császári
színpad szerzıjeként - holott a darabot még épp csak elfogadták - „gentleman” lettem máris,
akit egy császári intézmény igazgatója au pair kénytelen kezelni. S ami a színházban történt,
közvetve mindenkit érintett, még azt is, akinek az égvilágon semmi közvetlen köze nem volt a
dologhoz. Emlékszem rá például, még gyerekkoromból, hogy szakácsnınk egy nap könnyes
szemmel rontott be a szobába, mert épp most mesélték neki, hogy Charlotte Wolter - a
Burgtheater leghíresebb színésznıje - elhunyt. E kétségbeesett gyászban az volt a groteszk,
hogy ez az öreg, félig analfabéta szakácsnı soha életében nem járt az elıkelı „Burg”-ban, s
Woltert sem a színpadon, sem az életben nem látta; ám egy nagy színésznı, a nemzet
kiválósága Bécsben annyira közvagyon volt, oly igen a városé, hogy halálát még az is
katasztrófának tekintette, aki legföljebb csak a hírét hallotta. Ha közkedvelt énekes vagy más
efféle mővész halt meg nálunk, abból mindig nemzeti gyász lett. Amikor az „öreg”
Burgtheater, amelyben még Mozart Figaro házasságá-nak ısbemutatója volt hajdan,
lebontásra került, a bécsi társaság színe-java egy emberként jelent meg a búcsúelıadáson, s
ahogy lehullt a függöny, mindenki rohant a színpadra, hogy legalább egy deszkaszilánkot
elvihessen onnét, ahol az ı mővészei játszottak, hadd ırizhesse otthon becses ereklyeként; és
polgári házak tucatjaiban láthatta még az ember évtizedek múltán is a fadarabkát, ékes
ládikában, ahogy a templomokban néhol a szent feszület darabjait ırzik. Mi magunk sem
viselkedtünk sokkal értelmesebben, amikor az úgynevezett Bösendorfer-termet bontották.

Önmagában véve ez a kis hangversenyterem, amelyben csak kamarakoncertek voltak, egészen

jelentéktelen, mővészietlen építménynek minısült, Liechtenstein herceg valamikori
lovasiskola-terme volt, és csupán a faburkolata tette - nem is eléggé ékesen - zeneteremmé.
Ám az akusztikája olyan volt, mint egy öreg hegedőé, és a zene rajongói számára szent
helynek számított, mert Chopin, Brahms, Liszt és Rubinstein hangversenyezett itt, mert
megannyi híres kvartett közül oly sok itt csendült fel elıször. És most ezt a szentélyt
lebontják, helyére célszerőbb épület kerül: felfoghatatlan volt ez nekünk, akik e falak közt
annyi ünnepi órát éltünk. Amikor a Beethoven-vonósnégyes utolsó hangjai is elnémultak, s a
Rosé-kvartett valóban minden eddiginél csodásabb játékának vége volt, senki se mozdult a
helyérıl. Zajongtunk, tapsoltunk, nık zokogtak izgalmukban, senki sem akart belenyugodni,
hogy ez volt most a búcsú. Eloltogatták a terem fényeit, hogy előzzenek minket. De a négy-
ötszáz fanatikus nem mozdult. Félórát, egy órát: úgy maradtunk ott, mintha ezzel bármin is
változtathatnánk, mintha jelenlétünk megmenthetné a régi, szentelt csarnokot. És
diákkorunkban hogy küzdöttünk, kérvényekkel, demonstrációkkal, dolgozatokkal, hogy
Beethoven házát, amelyikben meghalt, ne bontsák le. Bécsben e történelmi nevezetességő
házak mindegyike a város lelkének egy darabkája volt, melyet azután mintha belılünk
szakítottak volna ki.

Ez a - különösen az elıadó mővészet iránti - fanatizmus Bécs minden kasztját jellemezte.

Önmagában véve Bécs, évszázados történelme révén, tulajdonképpen világosan rétegezett,
mégis - mint már említettem - csodálatosan összehangolt város volt. A karmesteri pulpitus
továbbra is a császári ház birtoka. A császári vár nemcsak térelemként volt középpont, hanem
kulturálisan is: összefogta a soknemzetiségő monarchiát. E vár körül az osztrák, a lengyel, a
cseh, a magyar fınemesség palotái mintegy második védfalat alkottak. Azután következett a
„jó társaság”, melyet a középnemesség, a magas beosztású hivatalnokok rétege, a
gyáriparosok kasztja és sok „régi család” alkotott, ez alatt foglalt helyet a kispolgárság és a
proletariátus. Mindezek a rétegek a maguk zárt köreiben éltek, sıt olykor a maguk
kerületeiben; a fınemesség a város központjában, palotáiban, a diplomaták a harmadik
kerületben, az iparmágnások és nagykereskedık a Ringstrasse közelében, a kispolgárok a
belsı kerületekben, a másodiktól a kilencedikig, a proletariátusé volt a legkülsı győrő; ám a
színházban és a legnagyobb ünnepek alkalmából - ilyen volt például a Práter virágkorzója -
ezek a kasztok érintkeztek egymással; az említett színes esemény alkalmából mindig legalább
háromszázezer ember éljenezte a „felsı tízezer” virágpompás hintóit. Bécsben minden
alkalmat megragadtak, hogy ünnepelhessenek, elég volt hozzá némi színpompa és zene;
közérvényő parádé volt az úrnapi körmenet, valamennyi katonai díszszemle, a „Burgzene” ;
még a temetésekre is lelkesen tódult a nép, és minden igazi bécsi ember álmainak netovábbja
volt, hogy neki is szép ravatala legyen, és sokan kísérjék utolsó útjára, mint a „valamirevaló
halottakat” általában; tehát a jó bécsi még a halált is másoknak szánta, látványosságnak. Az
egész város egy volt ebben a fogékonyságban: kellett itt minden, aminek színe, hangja, ünnepi
felhangja van, elevenen élt a teatralitás, mint az élet játékos formája és tükrözése, mindegy,
hogy az intézményesített színpadon vagy a valóságén.

Könnyő volt persze gúnyolni a bécsieknek ezt a „teatromániáját”, mely már csakugyan
groteszkbe fordult néha, a kedvencek életének legapróbb „titkait” is felszínre kerítvén; és ha
az osztrák ember közömbös volt a politika dolgai iránt, ha gazdaságilag jóval elmaradt az
eltökélten következetes szomszéd Német Birodalom mögött, oka ennek részben csakugyan ez
az eltúlzott életélvezet-központúság is lehetett. A kultúra terén azonban a mővészeti
eseményeknek ez a túlbecsülése mégis létrehozott valami egyedülállót - roppant tiszteletet
elıször is minden mővészi teljesítménnyel szemben, évszázados hagyományú mőértést, majd
épp e szakértelem áldásos következményeképpen kimagasló színvonalat minden kulturális
vonatkozásban. A mővész mindig ott érzi magát a legjobban, ott a legihletettebb, ahol
érezheti, hogy becsülik, sıt túlbecsülik. A mővészet megannyiszor ott ér el csúcsaira, ahol egy
egész nép életének ügye lesz. És amiképpen Firenze és Róma vonzotta a reneszánsz idején a
festıket, akiket aztán naggyá nevelt, mert ezek mindegyike érezte, hogy állandó versenyben
áll az egész polgárság szeme láttára a többiekkel s önmagával, és mindenképpen „gyıznie”
kell, így tudták Bécs színészei és zenészei is, hogy fontosak a városnak. A bécsi Operában, a
bécsi Burgtheaterben semmit nem néztek el, azonnal felfigyeltek minden hamis hangra,
felszisszentek, ha rossz helyen lépett be az énekes, vagy nem tartotta ki a hangot, s nem
maradt el a feddés - nemcsak a hivatásos kritika részérıl, de a nap mint nap éberen figyelı, az
állandó összehasonlítások révén kifinomult hallású és igényő közönség részérıl sem. Míg a
politikai életben, az ügyintézésben és az erkölcsök terén eléggé kedélyesen mentek a dolgok,
és könnyen szemet hunytak némi „slamposság” vagy kisebb vétség felett, a mővészetben nem
volt pardon; ott a város becsülete forgott kockán. Minden énekesnek, minden színésznek,
minden zenésznek szüntelenül ereje legjavát kellett adnia, máskülönben elveszett. Csodálatos
dolog volt Bécs kedvencévé válni, de nem volt könnyő kedvencnek maradni; hanyagságot itt
meg nem bocsátottak. És ez a tudat - hogy állandóan ellenırzik és felülbírálják - minden bécsi
mővészt arra kényszerített, hogy ne lankadjon; íme, a felséges színvonal egyik biztosítója.

Ezekbıl az ifjúkori évekbıl vittük magunkkal a mővészi teljesítmény szigorú, kérlelhetetlen

mércéjét. Aki az Operában Gustav Mahler „uralma” idején ismerte meg a legapróbb
részletekig vasfegyelemmel kidolgozott elıadásmódot, aki a Filharmonikusoknál a lendületet
a precizitással együtt élvezte, bizony, manapság ritkán tarthat kielégítınek színpadi vagy
zenei elıadást. De ezzel azt is megtanultuk, hogy önmagunkkal szemben is igényesek
legyünk, ha bármi mővészi produkcióról van szó; mővészpalánták kevés városban részesülnek
ilyen maradandó nevelésben. Derekasan áthatotta ez a szellem a nép különbözı rétegeit, a
helyes ritmus és a pontosan kimért tőz igénye ott élt az egyszerő közpolgárban is, aki az újbor
mellett mulatott éppen, s úgy követelte meg a zenekartól a színvonalat, ahogy a kocsmárostól
a jó bort; a Fráterban is pontosan tudta a tömeg, melyik katonazenekar a leglendületesebb, a
„Deutschmeister” vagy a magyar; aki Bécsben élt, a levegıvel szippantotta magába a
ritmusérzéket. És ahogy nálunk, íróknál ez a muzikalitás a próza ápolt tagolásában
érvényesülhetett, úgy hasznosították mások a társas életben vagy a mindennapok
forgatagában. Az úgynevezett „jó” társaságban elképzelhetetlen volt a mővészetek és a
formák iránt érzéketlen bécsi, de még az alantabb néprétegek legszegényebb fia is ırizte
magában a szépérzéket, amikor nem feledte a természeti tájat és egykori környezetének meleg
emberi derőjét; ez mind Bécs volt, és aki valóban bécsi volt, abban benne élt a kultúra
szeretete, az életnek eme legszentebb fölöslege iránti - bíráló és odaadó - vonzalom.

Mármost a zsidók számára nem egyszerően külsıdleges óvintézkedés, ha igazodnak a

környezı világ szokásaihoz, a miliıhöz, de mélyen bensı igény is. Vágyakozásuk valami
otthonosságra, nyugalomra, békére, biztonságra, igazi hazára rákényszeríti ıket, hogy a
körülöttük élı nép kultúrájához szenvedélyes szálakkal kötıdjenek. És - kivéve a tizenötödik
század Spanyolországát - szinte sehol sem valósult meg efféle kapcsolat eszményibben és
termékenyebben, mint Ausztriában. A zsidók több mint kétszáz éve éltek a császárvárosban,
és könnyed temperamentumú, toleráns nép fogadta be ıket. Nép, mely e látszólag szabados
formák között a szellemi és esztétikai értékek iránt hasonló mély vonzalmat ápolt, mint a
zsidók. S még többet is elmondhatunk ily szempontból Bécsrıl: a zsidókra itt személyes
feladat várt. Az utóbbi évszázadban a mővészetpártolás Ausztriában elveszítette
hagyományos gyámolítóit és támogatóit: a császári házat s az arisztokráciát. A tizennyolcadik
században Mária Terézia még Gluckkal taníttatta zenére a leányait, II. József Mozarttal mint
operáinak szakértı ismerıje beszélgetett, III. Lipót maga is komponált - ám az ıket követı
császárok, II. Ferenc és Ferdinánd egyáltalán nem törıdtek már a mővészetek dolgaival,
Ferenc József császár pedig, aki nyolcvan év alatt egyetlen könyvet sem olvasott, de még a
kezébe se vett a hadsereg szolgálati szabályzatán kívül, határozott ellenszenvvel viseltetett a
zene iránt. A fınemesség ugyanígy elpártolt attól, amit korábban pártolt; elmúltak ama glóriás
idık, mikor az Esterházyak egy Haydnnak adtak otthont, Lobkowitzék, Kinskyék és
Waldsteinék versengtek, melyikük palotájában legyen egy-egy Beethoven-bemutató, s egy
Thun grófnı térdre vetette magát a nagy démon elıtt, vissza ne vonná Fidelióját az
operaszínpadról. Az arisztokrácia köreiben már Wagner, Brahms, Johann Strauss vagy Hugo
Wolf sem talált támogatásra; hogy a Filharmonikusok hangversenyeinek színvonala a régi
maradjon, hogy a festık és szobrászok megéljenek, a polgárságnak kellett a zsebébe nyúlnia,
és a zsidó polgárság büszkesége és becsvágya éppen ez volt: ık itt az elsık közé
emelkedhettek, hogy Bécs kultúrájának hajdani fényét megırizzék. Eleitıl fogva szerették ezt
a várost, és lelkük legmélyével otthonosak voltak benne, ám honosnak, igazi bécsinek csak a
bécsi kultúra szeretete révén érezték magukat. A közéletben egyébként csekély szerepet
játszhattak csupán; a császári ház fénye mindenfajta magánvagyont beárnyékolt, az állami
vezetés pozíciói hagyományosan öröklıdtek, a diplomáciát az arisztokrácia intézte, a
hadsereg s a magasabb közhivatalok mindegyike a régi családok kezén maradt, és a zsidók
meg sem próbáltak betörni e kiváltságos körökbe. Jó arányérzékkel tartották tiszteletben
ezeket a „magától értetıdı” kiváltságrendszereket; emlékszem például, hogy apám
világéletében kerülte a Sachert, nem ebédelt ott, jóllehet anyagi szempontból nem lett volna
nagy a különbség - a többi elıkelı szálloda is méregdrága volt -, hanem ıt vele született
tapintat vezérelte, ı érezte és tartotta a távolságot; kínos lett volna neki, ha egyszer csak ott ült
volna egy Schwarzenberg herceg vagy egy Lobkowitz asztalának szomszédságában.

Kizárólag a mővészet tárgyában érezhette magát minden bécsi egyenjogúnak, hiszen a

mővészet szeretete ebben a városban közös kötelességnek számított, és a zsidó burzsoázia
valóban felmérhetetlen áldozatokat hozott a bécsi kultúra támogatására. İk jelentették a
tulajdonképpeni publikumot, ık töltötték meg a színházak nézıterét, a hangversenytermeket,
ık vásárolták a könyveket, a képeket, látogatták a kiállításokat, és mozgékony, hagyományok
által nem béklyózott befogadóképességük révén minden újnak támogatói és élharcosai
lehettek. A tizenkilencedik század szinte valamennyi nagyobb mőgyőjteményét ık alakították
ki, csaknem minden új mővészi törekvést ık juttattak diadalra; ha a zsidó burzsoázia
támogatását elveszíti, Bécs mővészi élete - az inkább lóversenyistállókat és vadászatokat
finanszírozó udvarnak, arisztokráciának és keresztény milliomosoknak köszönhetıen -
közönybe fúl, s ugyanúgy lemarad Berlin mögött, ahogy a Német Birodalom mögött politikai
téren Ausztria. Aki Bécsben bármiféle újjal akart próbálkozni, aki vendégként Bécsben
megértést és közönséget keresett, erre a zsidó burzsoáziára támaszkodhatott csupán; amikor
egyetlen alkalommal, az antiszemitizmus idején, megkíséreltek egy úgynevezett „nemzeti”
színházat alakítani, se írói nem lettek, se színészei, se nézıi; pár hónap múlva a „nemzeti
színház” siralmasan megbukott, és épp ez a példa világított rá elsı ízben: amit a világ a
tizenkilencedik század bécsi kultúrájaként ünnepelt, kilenctized részében a bécsi zsidó
nagypolgárság által támogatott, éltetett, sok esetben ıáltala létrehozott mővészet volt.

Mert épp a legutolsó években vált a bécsi zsidóság - ahogy Spanyolországé is a hasonlóan
tragikus pusztulás elıtt - mővészileg teremtı erejővé, méghozzá nem holmi ısi zsidó módon,
hanem akárha csoda folytán, ráérezve az igazi osztrákságra és bécsiségre, ezek
legintenzívebben hiteles kifejezıjeként. Goldmark, Gustav Mahler és Schönberg a nemzetközi
zenemővészet nagy alkotóivá váltak, Oscar Strauss, Leo Fall, Kálmán Imre a keringı és az
operett új virágkorát hozták el, Hofmannsthal, Arthur Schnitzler, Beer-Hofmann, Peter
Altenberg a bécsi irodalomnak biztosítottak európai rangot, amilyet csak Grillparzer és Stifter
idején élvezett, Sonnenthal, Max Reinhardt világhírrel újították meg a színházi város
dicsıségét, Freud és a tudomány nagy elméi a híres, régi egyetemre irányították a figyelmet -
mindenütt, tudósként, virtuózként, festıként, rendezıként és építészként, újságíróként a
zsidók kiemelkedı helyet foglaltak el Bécs szellemi életének jelesei között. Szenvedélyesen
szerették e várost, elemi erıvel élt bennük az alkalmazkodás vágya, így tökéletesen
beleilleszkedtek környezetükbe, és boldogok voltak, hogy Ausztria dicsıségére válhatnak;
osztrákságukat küldetésnek érezték a világ elıtt - és nem túlzás azt állítani, hogy mindannak a
jelentıs részét, hanem a zömét, amit Európa és Amerika a felvirágzó osztrák kultúra új
vonásaiként értékel, a bécsi zsidók alkották zenében, irodalomban, a színház- és az
iparmővészet terén; másrészt a zsidóság itt évezredes ösztöneinek kibontakozását egészen
ritka magas színvonalon élhette meg. Évszázadokig hazátlan intellektuális energia fonódott
össze Bécsben a már kissé fáradni látszó hagyománnyal, táplálta, éltette, fokozta, frissítette új
erıvel, fáradhatatlan mozgékonysággal tette legaktuálisabb jelenné a múltat; csak az
elkövetkezı évtizedek fogják majd tanúsítani, micsoda bőnt követtek el Bécs ellen azok, akik
ezt a várost, melynek kulturális lényege éppen a legkülönbözıbb elemek találkozásában állt,
szellemi internacionalizmusát eltörlendı, nemzetiesíteni és vidékiesíteni akarták. Mert Bécs
géniusza - sajátosan zenei géniusz-kezdettıl abban állt, hogy minden népi, nyelvi ellentétet
kiegyenlített magában, és kultúrája mindenfajta nyugati kultúra szintézisévé vált; aki Bécsben
élt, úgy érezhette, megszabadult minden szőkösségtıl és elıítélettıl. Sehol sem volt könnyebb
európainak lenni, mint ebben a Bécsben, és tudom, hogy ha szívemben a közösség eszménye
áll a legmagasabban, javarészt ennek a városnak - ahol már Marcus Aurelius idején a római,
egyetemes szellemiséget próbálták védelmezni -, a régi Bécsnek köszönhetem.

Jól, könnyően és gondtalanul élhetett az ember a régi Bécsben, és a németek, tılünk északra,
valamelyest bosszúsan is tekingettek ránk, megvetıen nézték a Duna menti szomszédot;
viszolyogtatta ıket, hogy itt a „derekasság” és a szigorú rend szeretete helyett az élet élvezete
volt a lényeg, s hogy az emberek itt ugyanúgy örültek az ínyencfalatoknak, mint az
ünneplésnek és a színháznak, ráadásul pompásan muzsikáltak. A más népek életét
megkeserítı és megzavaró német „derékcég” ismeretlen volt errefelé; itt senki sem akart
mohón mindenki más elé kerülni, nem akart mindenkit megleckéztetni, itt az emberek azt
szerették, hogy kedélyesen társaloghatnak egymással, derősen együtt lehetnek, s valamiféle
jóakaratú, bár egy kicsit laza engedékenységgel mindenkit hagynak élni. Igen, ez volt a híres
bécsi alapelv: „Élni és élni hagyni”, s ez bizony manapság az én szememben sokkal
humánusabbnak tőnik, mint annyi kategorikus imperatívusz, melyek mélyén ott gyanítható
többnyire valami imperátori kategória. Bécsben ez az elv ellenállhatatlanul érvényesült
minden népréteg szintjén. Gazdagok és szegények, de csehek és németek, zsidók és
keresztények is - alkalmankénti csúfondároskodások ellenére - békésen éltek együtt. Még a
politikai és társadalmi mozgalmak is nélkülözték azt a borzadályos győlölködést, amely
csupán az elsı világháború utóhatásaként került - méregként - az emberiség vérkeringésébe. A
régi Ausztriában még lovagiasan folytak az ilyen csatározások, a pártok szidták ugyan
egymást a lapokban, a parlamentben, hanem aztán a legciceróibb szónoklatok után is
szívélyesen üldögéltek együtt az ellenfelek jó sör mellett, kávéházi asztalnál feketét
kavargatva - és tegezıdve. Még amikor Lueger, az antiszemita párt vezére lett a polgármester,
akkor sem változott a személyi viszonyokban semmi, de semmi, és magam is tanúsíthatom,
hogy sem az iskolában, sem az egyetemen, sem az irodalomban soha a legcsekélyebb gátlást
vagy - mások részérıl - lebecsülést nem kellett éreznem zsidó voltom miatt. Akkoriban még
nem fertızte az agyat, a szívet, a szemet az újságokból harsogó győlölködés, melynek
jegyében nép népet, ország országot, ember embert irtana, még nem választottak el egyéneket
és közösségeket áthidalhatatlannak rémlı szakadékok; a csorda és a tömeg uralmának
szelleme nem vált oly hatalmassá még a közéletben, mint napjainkban; a magánember
szabadsága oly magától értetıdı volt, hogy az ma már szinte elképzelhetetlen; a toleranciát
akkoriban garanciának tekintették, nem pedig gyávaságnak és gyengeségnek - a megértés
igazi etikai erı volt.

Az az évszázad ugyanis, amelyben én születtem és nevelkedtem, még nem volt a szenvedély

kora. Rendezett világ volt, tisztázott rétegzıdésekkel, engedékeny átmenetekkel; világ, mely
még nem rohant. Az új sebességek ritmusát a gép - az autó, a telefon, a rádió, a repülı - még
nem iktatta át az emberre. Idı és életkor más mértéket ismert. Ráérısebben éltünk, és ha
képszerően próbálom felidézni azokat a felnıtteket, akik gyerekkoromat körülvették, feltőnik
most, hogy milyen sokan voltak közülük már fiatalon is testesek. Apám, nagybátyám,
tanítóim, a boltokban az eladók, a Filharmonikus zenészek: negyvenévesen mind-mind testes,
tekintélyes férfiak voltak. Lassú volt a járásuk, kimért a beszédük, és társalgás közben
gyakran végigsimítottak ápolt, hamar ıszülı szakállukon. Hanem az ıszülı halánték megint
csak a méltóság jele volt, s egy „megállapodott ember” tudatosan kerülte az ifjúi csapongás és
rajongás túláradó gesztusait; illetlenség volt az olyasmi. Kisgyerek voltam, mikor apám
negyvenéves volt, de nem emlékszem, hogy láttam volna ıt valaha is felsietni vagy lesietni a
lépcsın, vagy egyáltalán bármikor és bármivel is sietni. A sietısség nem volt finom dolog, s
valóban fölösleges lett volna rohanni, hiszen ebben a töméntelen apró módon s eszközzel
biztosított és stabilizált polgári világban soha nem is történhettek olyan váratlan fordulatok;
ami katasztrófa kint, a világ perifériáján történt, nem hatolt el hozzánk a „biztosított” élet
párnázott falain át. A búr háború, a japán-orosz háború, de még a Balkán-háború sem hagyott
mélyebb nyomot szüleim életében. Az újság hadijelentéseit ugyanolyan közönnyel lapozták
át, mint a sportrovatot. És csakugyan mi közük volt ahhoz, ami Ausztria határain túl történik,
mit változtatott az az ı létezésükön? Ebben az Ausztriában ama szélcsendes korban nem
fenyegettek ország-felfordulások, értékszéthullások; ha a tızsdén az értékpapírok négy-öt
százalékot estek, azt már „krach”-nak nevezték, és homlokráncolva „katasztrófá”-t
emlegettek. Inkább csak úgy szokásból, mintsem meggyızıdésbıl panaszkodtak a „magas”
adókra, amelyek de facto a háború utániakkal összevetve csak afféle borravalót jelentettek az
államnak. A végrendeletekben a legpontosabban meghatározták, hogyan védhetnének unokát
és dédunokát a legcsekélyebb anyagi veszteségtıl is, mintha valami láthatatlan adóslevél
biztonságot szavatolna az örök hatalmasságokkal szemben, de addig is igyekezett ki-ki minél
kellemesebben élni, kis gondjait hő háziállatokként simogatva, melyektıl alapjában nem kell
félnie. Éppen ezért, ha véletlenül a kezembe kerül egy régi újság, és olvashatom a felindult
cikkeket holmi községtanácsi választásocska bonyodalmairól, ha visszaemlékezem a
Burgtheater darabjainak incifinci problémáira vagy ifjúkori vitáink aránytévesztı hevületére,
potom csekélységek ügyében, akaratlanul is elmosolyodom. Milyen liliputiak voltak
mindezek a gondok, mily szélcsendes az idı! A szüleim és a nagyszüleim nemzedéke
szerencsésebb volt a világával, ık csendben, gondtalanul és egyenesvonalúan élhettek, elıre
kiszabottnak látszó pályákat jártak be halálukig. Mégsem tudom, irigylem-e ıket érte. Mert
mintha ott éltek volna így eleve minden keserőség és igazi megpróbáltatás túlján, védve a sors
cselfogásaitól és balfogásaitól, derekasan elkerülve ama válságokat s problémákat, melyek
úgy szorongatják, egyszersmind azonban nagyon ki is tárják, fölemelik a szívet! Mily kevéssé
tudták, élvén a biztonság, a tulajdon és a kényelem bővkörében, hogy az élet túláradás és
feszültség is lehet, meglepetés; hogy az idı kizökkenhet, és minket is kizökkenthet a megható
liberalizmus és optimizmus csalvilágából, s akkor aztán minden nap, melynek hajnalára
virradunk, örök alkonyunkat hozhatja. Legsötétebb éjeikre sem borultak olyan álmok, hogy
felébredvén, rádöbbenhettek volna: milyen szörnyeteg is lehet az ember, ám arra se, hogy
mily erıs, micsoda veszedelmeket és megpróbáltatásokat képes kiállni... Bennünket
valamennyi zúgóján végigsodort az élet, bennünket gyökerestül kitépett mindenünnét, nekünk
mindig ott kellett újrakezdenünk, ahol minden véget ért éppen, mi akárha áldozatai, ám
egyben hőséges szolgái is lettünk volna ismeretlen, misztikus erıknek, számunkra legenda lett
a nyugalmas élet, a biztonság gyermeki álom - igen, mi megéltük a feszültségek végleteit, az
örökös újdonság borzongását, megannyi idegszálunkkal, húsunkkal és vérünkkel. Éveink
minden órája összefonódott a világ sorsával. Szenvedések és gyönyörőségek közepette éltünk
- messze meghaladván szerény kis létezésünk szőkös kereteit, éltük a kort és a történelmet,
míg ama régiek önmaguk végességét élték csupán. Ezért van az, hogy közülünk a
legcsekélyebb lélek is ezerszer többet tud a valóságról, mint elıdeink legbölcsebbjei.
Ajándékba viszont semmit se kaptunk; bármink lett, bármink veszett el, mindig teljes árat
kellett fizetnünk érte.

A múlt század iskolája

Mi sem volt természetesebb, mint hogy az elemi után nekem csak a gimnázium következhet.
Jobb módú családokban már a társasági illem kedvéért is ügyeltek rá, hogy „mővelt” fiúkat
neveljenek; franciára és angolra taníttatták ıket, nem maradhatott el némi zeneoktatás sem,
elébb nevelını, majd házitanító volt mellettük, hogy jó modort tanuljanak. Ám a
„felvilágosult” liberalizmus e korszakában teljes értékő csak az „akadémiai” képzés lehetett,
az, amelyik az egyetemhez vezet; ezért minden „jó” családban élt a becsvágy, hogy legalább
egy fiúgyermek doktori címet viseljen végül. Ez az út az egyetemhez hosszú volt és
korántsem rózsás. Öt év elemi - úgynevezett népiskola -, nyolc év gimnázium: ez tizenhárom
év „fapados”; méghozzá napi öt-hat tanórával, a fennmaradó idıben bıséges házi feladattal,
ráadásul a minél általánosabb mőveltség érdekében külön franciával, angollal, olasszal, még
az iskolai klasszikus görög és latin nyelvtanulás mellett - összesen tehát öt nyelv a mértan, a
fizika és a többi tárgy kiegészítıjéül. Több volt a soknál, és a testedzésre, sportra, de még
jóíző sétákra sem igen hagyott idıt; elsısorban pedig kiszorult az ilyen életbıl a derős
kikapcsolódás lehetısége. Homályosan emlékszem rá, hogy hétévesen valami dalt tanultunk
az „édes, könnyő, szép gyerekkor”-ról, s ezt kórusban kellett zengedeznünk. Fülemben még
az egyszerő-együgyő dalocska, ám a szövegét már akkoriban is gyötrelmesen tudtam csak a
számra venni, s a szívembe végképp nem hatolt el. Hiszen az én egész iskolásidım, miért ne
vallanám be, egyetlen örök unalom volt és csömör, mely évrıl évre fokozódott csupán, ahogy
mindjobban elvágyódtam taposómalmából. Nem tudok felidézni „édes, könnyő, szép”
pillanatokat a monoton, lélektelen, szellemiségnek igencsak híján való iskolaidımbıl. Életünk
legdrágább, legszabadabb korszakát rontotta meg, és be kell vallanom, még ma is némi
irigységet érzek, látván, mennyivel szabadabban, boldogabban, önállóbban bontakozhat ki
ebben a században a gyerekkor. Ahogy megfigyelem, milyen elfogulatlanul, kötetlenül, szinte
egyenrangú félként beszélnek tanítóikkal a mai gyerekek, nem akarok hinni a szememnek;
fesztelen könnyedséggel sietnek az iskolába, nem úgy, mint mi, örök szorongással;
vágyaikról, hajlamaikról ıszintén, fiatal lelkük nyíltságával szólhatnak odahaza és a
tanintézetekben egyaránt - önálló, természetes viselkedéső, megbecsült lények; míg mi,
valahányszor az utált épületbe beléptünk, valósággal behúztuk a nyakunkat, bele ne verjük a
láthatatlan igába. Az iskola nekünk kényszer volt, sivárságok s unalmak kerete, az a hely, ahol
pontosan adagolva sulykolták belénk mindazt a sok „érdemdús tudományt”, amit épp csak
tudni nem érdemes; skolasztikus vagy skolasztikussá silányított „anyagokat” tanítottak,
melyekrıl érezhettük, hogy a gyakorlati élethez és személyes érdeklıdésünkhöz kevés közük
van. Eltompító, butító tanulás volt az, s egyáltalán nem az életnek, hanem öncélúan, a biflázás
kedvéért, melyet az ómódi pedagógia kényszerített ránk. Csakugyan azt az egyetlen pillanatot
nevezhetem édesnek, könnyőnek és szépnek, amikor az iskola kapuja mindörökre bezárult
mögöttem.

Nem mintha önmagukban véve rosszak lettek volna az osztrák iskolák. Ellenkezıleg, az
úgynevezett „tantervet” évszázados tapasztalattal dolgozták ki igen gondosan, és ha érdekesen
tolmácsolják anyagát, valóban termékeny, meglehetısen általános mőveltséget alapozhattak
volna meg vele. Tanóráinkat azonban épp az akkurátus tervszerőség és a száraz sematizmus
tette borzadályosan zörgıssé, élettelenné; rideg oktatási apparátus mőködött ott, mely sosem
az egyént tekintette, csak az automatizmus kívánalmait, s ilyen kölcsönös megfelelések vagy
meg nem felelések eredményeként jött ki a Jó, az Elégséges, az Elégtelen. Bennünket e
kívánalmak megvalósulása során öntudatlanul is elkeserített az emberi szeretet hiánya, a rideg
személytelenség, a bánásmód kaszárnyás hangja. Tanulhattuk a leckét, írhattuk a
dolgozatokat, felelhettünk; de nyolc év alatt egyetlen tanárunk se kérdezte meg, személy
szerint mit is szeretnénk tanulni leginkább, s általában is éppen az a lelkesítı lendület
hiányzott, amelyre a fiatalság titkon mindig áhítozik.

Kifejezte ezt a józanságot már az iskolaépület is: jellegzetes célközépület, melyet vagy ötven
évvel azelıtt sietısen, olcsón és eszmétlenül malteroztak össze. Rideg, foltos falak, alacsony
mennyezető tantermek, bennük sehol egy kép, semmi dísz, semmi öröm a szemnek, ám az
illemhelyek áradó szaga révén mindenütt annál több az orrnak: emlékeztetett ez a
tankaszárnya valami vénséges szállodai bútordarabra, melyet már ki tudja, hányan használtak,
s ezután is ki tudja, hányan fognak még - egyforma közönnyel, egyforma kénytelenségbıl;
máig se feledhettem azt a dohos, áporodott szagot, amely az iskolaépületet - mint az osztrák
közhivatali helyiségeket általában - belengte, s amelyet nálunk „kincstári ájer”-nak hívtak;
túlfőtött, túlzsúfolt, soha rendesen ki nem szellıztetett szobák bőze ilyen, s ez rátapad elıbb a
ruhákra, aztán a lélekre. Kettesével ültünk, mint a gályarabok, az alacsony fapadok törték-
görbítették a gerincet, és a csontunk belefájdult, mire vége lett egy napnak; télen ernyıtlen
gázláng halványkék fénye lobogott tankönyveink felett, nyáron viszont gonddal
befüggönyözték az ablakokat, hogy a kinti kék ég látványa el ne vonja a figyelmünket egy
pillanatra se. Az az évszázad még nem tette meg a nagy fölfedezést, hogy a formálódó ifjú
testnek mozgásra és levegıre van szüksége. A sivár tízpercek a hideg, szők folyosón állítólag
elegendı kikapcsolódást jelentettek öt-hat óra görnyedés közepette. Hetente kétszer levittek
minket a tornaterembe, hogy - ott is zárt ablakok mögött - értelmetlenül trappoljunk körbe-
körbe a deszkapadlón, melybıl minden lépésnél porfelhı szállt fel; ezzel a higiénia is
megkapta, ami a higiéniáé, az állam teljesítette „irántunk való kötelességét”, lévén „ép testben
ép lélek”. Évek múlva is, ha ott haladtam el e vigasztalan épület elıtt, éreztem azt a roppant
megkönnyebbülést: hogy végre soha többé nem kell betennem a lábam ifjúságunknak ebbe a
gyászos börtönébe, és amikor a magasztos intézet fennállásának ötvenedik évfordulójára
ünnepélyt rendeztek, s engem, mint hajdani eminens diákot felkértek, tartanék beszédet a
miniszter és a polgármester jelenlétében, udvariasan elhárítottam ezt a megtiszteltetést. Nem
tartoztam hálával az iskolának, s minden ilyen szó hazugsággá vált volna a számon.

Vigasztalan volt ez az intézmény, de tanáraink nem voltak hibáztathatók érte. Nem voltak ık
se jók, se rosszak, nem zsarnokoskodtak, másrészt segítıkész társaknak se nevezhetném ıket;
szegény ördögök voltak, akiket szolgai módon kötött a séma, a hatóságilag elıírt tanterv,
nekik is „penzumuk” volt, mint nekünk, és - éreztük ezt jól - ugyanolyan boldogak voltak,
mint mi, amikor délben megszólalt az utolsó csengıszó, mely szabadságot jelentett diáknak s
tanárnak. Nem szerettek minket, nem győlöltek minket, ugyan mi okuk lett volna rá, mit
tudhattak rólunk; pár év múlva is csak néhányuk ismert minket névrıl, s valóban, az akkori
tanmódszerek szerint nem kellett mással törıdniük, csak azzal, hogy „a tanuló” hány hibát
követett el a legutolsó dolgozatban. İk fent ültek a dobogón, mi lent, ık kérdeztek, nekünk
felelnünk kellett, egyéb kapcsolat nem adódott köztünk. Mert tanár és diák közt, a katedra és
az iskolapad közt, a látható „fenti” és az ugyanígy látható „lenti” világ közt ott húzódott a
láthatatlan korlát, a „tekintély”, amely minden kapcsolatot lehetetlenné tett. Hogy egy tanár a
diákját egyénnek tekintse, akit ad hominem lehet s ajánlatos kezelni, vagy hogy, mint
manapság szokás, összefoglaló jelentést, úgynevezett jellemzést írjon róla, azokban az
idıkben messze meghaladta volna nemcsak a tanszemélyzeti jogkört, de a képességeket is,
másrészt a magánemberként s egyénileg folytatott beszélgetés a tekintély csorbítója lett volna,
túlságosan közeli szintre hozván minket, „tanulókat” vele, „elöljárónkkal”. Köztünk s
tanáraink között semmiféle szellemi-lelki összefüggés nem volt, s e kapcsolathiány
legékesebb példája, hogy valamennyiük nevét is, arcát is elfeledtem. Fényképélességgel ırzi
még emlékezetem a katedra képét, az osztálykönyvét, melybe - jegyeinkre - örökké
sandítgatni próbáltunk; látom a kis piros noteszt, melybe elsıül kerültek mindig az
osztályzatok, s a kurta, fekete ceruzát is, mely a számokat rótta, látom saját füzeteimet,
bennük keresztül-kasul a tanári javításokat, a sok pirosat, de nem látok egyetlen tanárarcot se
a hajdani Karból - talán mert mindig sunyítva, lesütött szemmel ültünk, álltunk elıttük.

Korántsem személyes jellemzım ez az ellenszenv: nem emlékszem egyetlen osztálytársamra

sem, aki ne ugyanígy beszélt vagy vélekedett volna az iskolánkról, mely valóban kedvszegı
kényszerintézet volt, jó szándékok kerékkötıje, érdeklıdésünk fullasztója.

Jóval késıbb értettem meg csupán, hogy ez a szeretetlen és lélektelen módszer egyáltalán nem
az állami tanszervek hanyagságát tükrözte, ellenkezıleg, buzgalommal követett, ám gondosan
titkolt szándék rejtızött a mélyén. Az elıttünk járó - avagy fölöttünk elhelyezkedı - világ,
melynek minden gondolata csak a biztonság fétisére irányult, nem szerette az ifjúságot, mi
több: állandó bizalmatlansággal kezelte. A polgári társadalom hiú volt módszeres
„Italadására”, rendjére, és az élet minden területén megnyilvánuló mértéktartást és nyugalmat
tekintette az egyetlen hatékony emberi erénynek; kerülendı volt minden sietség, mely a
dolgokat „elıre” vitte volna. Ausztria régi állam volt, császára aggastyán, miniszterei sem
éppen ifjak, s ez az együttes bárminémő ambíciók híján abban bízott csak, hogy minden
radikális változást elhárítva, megmaradhat csorbítatlanul az európai térben; ezért az olyan
ifjonti szellemek, akik ösztönösen is gyors és mélyreható változtatásokra törnek, aggasztó
elemnek minısültek, s ıket bizony minél hosszabb idıre ki kellett kapcsolni, le kellett kötni
egyebekkel. Azért volt hát államilag ilyen unalomra hangolt az iskolánk; a rendszer úgy
tartotta kívánatosnak, hogy minden elırelépésünket türelmes várakozással szolgáljuk meg. E
szüntelen késleltetés révén az életkorok egészen másképp „minısültek”, mint manapság. A
tizennyolc éves gimnazistát gyerekként kezelték, megbüntették, ha cigarettázáson kapták,
engedelmesen fel kellett tartania a kezét, ha természetes szükségletének intézésére az
iskolapadot elhagyni kényszerült pár percre; s még egy harmincéves férfit is épp csak
szárnyait bontogató fiókamadárnak tekintettek, és negyvenéveseket sem ítéltek kellıképpen
érettnek felelıs állások betöltésére. Amikor egyetlenegyszer mégis kivételt tettek, és Gustav
Mahlert bámulatos módon, harmincnyolc évesen kinevezték a Hofoper igazgatójává, egész
Bécs riadtan beleborzongott: egy „ilyen fiatal embert” bíztak meg az elsı számú mővészeti
közintézmény vezetésével! (És elfelejtették, hogy Mozart harminchat, Schubert harmincegy
évesen már az életmővét is megalkotta, bevégezte.) Akkoriban mindenütt az a gyanakvás élt,
hogy egy fiatal ember „nem lehet egészen megbízható”. Apám sosem fogadott az üzletébe
fiatal embereket, és akit korához képest túlságosan fiatalos külsıvel sújtott a balsors,
örökösen a bizalmatlanság átka kísérte. Így állt elı az a ma szinte érthetetlen helyzet, hogy a
fiatal kor csaknem minden téren a karrier gátja volt, az éltesebb kor viszont a siker záloga.
Míg ebben a mai teljesen megváltozott világban a negyvenévesek mindent elkövetnek, hogy
harmincévesnek higgyék ıket, a hatvanévesek hı vágya pedig az, hogy jó negyvenesnek
látsszanak, s a fiatalos energia, a tetterı és az önbizalom segíti az egyént, annak idején, a
biztonság periódusában az elırelépni vágyó kénytelen volt mindent megtenni önmaga
öregítésére. Az újságokban szakállserkentı szereket hirdettek, huszonnégy-huszonöt éves,
frissen diplomázott orvosok hatalmas körszakállt növesztettek, s bár semmi baja nem volt a
szemüknek, tekintélyes, aranykeretes szemüveget hordtak, hogy elsı pácienseik
„tapasztaltnak” higgyék ıket. Hosszú, fekete gérokk volt a divat, és vontatott, lassú járás, s
kellett némi embonpoint is, hogy ezt az eszményi megállapodottságot hangsúlyozza és
megtestesítse, aki pedig igazán becsvágyó volt, korán elkezdte az ifjúság gyanús küljeleinek
legalább forma szerinti elhagyogatását: emlékszem, hatodikos-hetedikes korunkban már nem
voltunk hajlandók iskolatáskával járni, nehogy gimnazistának nézzenek minket, ezért inkább
aktatáskát csaptunk a hónunk alá. Mindaz, ami manapság irigylendı - a frisseség, az öntudat,
a merészség, a kíváncsiság, az életkedv, az ifjúság megannyi erénye -, akkoriban a csak
„szolid” dolgokat becsülı közfelfogás szerint gyanúsnak számított.

Csupán ez a különös szemlélet magyarázza, hogy az állam az iskolát önmaga tekintélyének

szilárdítása céljából zsákmányolta ki. Minket elsısorban arra kellett nevelni, hogy a fennálló
rend tökéletességét elfogadjuk, ezért tanárunk vélekedését csalhatatlannak, az apai szót
megcáfolhatatlannak, az államgépezet mővi világát remekmőnek, legelsısorban is
örökkévalónak tekintsük. E pedagógiának, mely egyébként a családban is uralkodott, másik
sarkalatos tétele az volt, hogy az ifjúság csak ne éljen a kedvteléseinek. Mielıtt bárminemő
jogokhoz jut, szolgálja meg ıket, tanulja meg, hogy kötelességei vannak, itt is a legfontosabb
az engedelmesség kötelme. Kezdettıl fogva ezt sulykolták belénk: mi még semmit se
csináltunk az életben, nincsenek tapasztalataink, ezért tehát hálásnak kell lennünk mindenért,
amiben részünk lehet, és nem léphetünk fel kérdésekkel, követelésekkel. Az én
gyerekkoromban mindvégig ez az ostoba megfélemlítés volt a nevelés módszere;
cselédlányok és buta anyukák riasztgatták már a három-négy éves apróságokat is a „rendır
bácsival”, aki mindjárt jön, és elviszi ıket, ha nem lesznek e pillanattól fogva jók. Már
gimnazisták voltunk rég, de ha rossz jegyet merészeltünk hazavinni, s nem is különösebben
fontos tárgyból, azzal fenyegettek minket, hogy kivesznek az iskolából, és mehetünk szakmát
tanulni - polgári világban ennél iszonyúbb fenyegetés nem létezhet: visszahullni proletárnak -,
és ha a legıszintébben mővelıdni és tanulni vágyó fiatalok komoly, korszerő problémákra
kerestek volna választ a felnıtteknél, ezek gıgösen leintették ıket: „Ugyan mit érthetsz te
még az ilyesmibıl.” Ezt a módszert gyakorolta minden fórum: az állam, az iskola, a család. A
fiatal embernek egyre azt hajtogatták, hogy ı még nem elég „érett”, semmihez sem ért, a
dolga ezért csak az, hogy figyeljen és higgyen, de semmiképp se szóljon bele a mások
ügyébe, ellentmondani pedig soha ne merjen. Ezért is kellett annak a szegény ördögnek, a
tanárnak az iskolában oly elérhetetlen bálványmagasban ülnie a katedrán, s nekünk minden
szellemi és lelkierınket a „tanterv” teljesítésére összpontosítani. Hogy aztán jól vagy rosszul
érezzük magunkat a tangályán, az senkit nem érdekelt. A kor szellemének megfelelıen nem is
az volt a tanár küldetése, hogy elıbbre juttasson, inkább hogy visszatartson bennünket; célja
nem az, hogy személyiségünket formálja, inkább hogy a meglévı rendbe belecsiszolja, s
lehetıleg ellenállás nélküli engedelmességre tanítson; erıinket ezért ne fokozza, hanem
fegyelmezze és átlagolja.

Ha valamely ifjúságra ilyen pszichológiai - vagy inkább pszichológiát sárba tipró - nyomás
nehezedik, a hatás kétféle lehet: bénító vagy serkentı. Hogy ez az abszurd tanmetódus miféle
„kisebbségi komplexusokat” termelt ki, láthatjuk a pszichoanalitikusok feljegyzéseiben; talán
nem véletlen, hogy ezt a komplexust éppen olyanok fedezték fel, akik végigszenvedték a mi
régi osztrák tanrendszerünket. Jómagam e nyomásnak köszönhetem azt a korán kialakult
szenvedélyes vágyamat, hogy szabad legyek - s ilyet, ennyire hevesen kitörı érzést a mai
ifjúság már aligha ismer; kiegészíti nálam ezt valamiféle utálat minden tekintélyelvőséggel
szemben, s ennek jegyében győlöltem örök életemben a „felülrıl elhangzó” szavakat. Éveken
át csak öntudatlanul munkált bennem az eleve igaznak kikiáltott, dogmatikus dolgok iránti
viszolygás, és már azt is elfelejtettem, mi lehetett az eredete. Hanem ahogy egy elıadó
körutam során az egyetem nagytermét jelölték ki számomra, és hirtelen egy katedrán találtam
magam, miközben lent a padsorokban a hallgatóság ugyanolyan derekasan ült, mint a diákok,
és látszott, hogy itt ellenvélemény nem lesz, ellenállhatatlan feszélyezettség lett úrrá rajtam.
Visszaemlékeztem rá, mennyire nem szerettem ezt a tekintélyelvő, barátiatlan, tételes elıadási
módot az iskolában, mennyit szenvedtem ettıl a „fentrıl le” iránytól, és félelem fogott el,
hátha most én is ugyanolyan személytelennek hatok a katedráról, mint a tanárok annak idején;
s ennek a gátlásnak köszönhettem, hogy sikerült megtartani aztán életem legrosszabbul
sikerült elıadását.

Tizennégy-tizenöt éves korunkig azért persze kijöttünk valahogy az iskolával. Csúfolódtunk

tanárainkon, rideg kíváncsisággal tanultunk. Hanem aztán eljött a perc, amikortól fogva az
iskola már csak szenvedés volt és unalom. Különleges jelenséget nyugtáztunk ekképp: mi,
akik tízéves kis kölykökként léptünk be a gimnázium kapuján, már a nyolc esztendı elsı
félideje alatt „utolértük”, elhagytuk szellemileg az iskolát. Csendben, ösztönösen éreztük,
hogy mi itt semmi lényegeset nem tanulhatunk már, sıt némely tárgyból, amely történetesen
érdekelt bennünket, többet is tudunk, mint az a szegény tanár, aki diplomájának megszerzése
óta jókedvébıl soha egy árva könyvet fel nem ütött. Napról napra élezıdött egy másik ellentét
is: miközben a padokban, ahol lényegében csak a fenekünket tartottuk, az égvilágon semmi
érdekeset nem hallottunk, ami újdonság vagy meglepetés lett volna, odakint ott lüktetett
körülöttünk egy város, amely tele volt ezernyi izgalmas kezdeménnyel, ahol színházak,
múzeumok voltak, könyvkereskedések, egyetem, zene, ahol mindennap történt valami
váratlan nagyszerőség. Így azután visszafogott tudásszomjunk, mely szellemiekre, a
mővészetekre irányult, „élvhajhász” emberi kíváncsiságunk, melyet az iskola semmi
érdekessel nem táplálhatott, szenvedélyesen fordult a tanintézet falain kívül történı dolgok
felé. Eleinte csak ketten-hárman fedeztünk fel magunkban mővészeti, irodalmi, zenei
érdeklıdést, ám nemsokára már vagy tucatnyian s a végén csaknem mindenki.
Ifjú emberek lelkesedése terjed, mint a járvány. Átragad egyik osztálytársról a másikra, ahogy
a kanyaró vagy a skarlát, és eközben az újhitőek egymást sarkallva próbálják gyermetegen hiú
becsvággyal tudásban mielıbb túlszárnyalni a másikat. Ezért többé-kevésbé csak a véletlenen
múlik, milyen irányba fordul ez a szenvedély: ha az osztályban bélyeggyőjtı van, csakhamar
így érvényesül az „egy bolond százat csinál” elve, ha viszont táncosnıkért rajonganak
hárman, csakhamar a fél osztály az Opera mővészbejárójánál fog szorongani. A mi osztályunk
után három év múlva jött egy futballrajongó társaság, elıttünk pedig a szocializmus meg
Tolsztoj hívei érettségiztek. Engem talán egy életre befolyásolt, hogy évfolyamomban
mővészetrajongók vitték a prímet.

Persze a színházért, irodalomért, egyáltalán a mővészetért rajongani egészen természetes

dolog volt Bécsben; az újság a fıváros kulturális eseményeit részletesen tárgyalta, bárhová
ment az ember, a felnıttek az Opera vagy a Burgtheater eseményeit tárgyalták, a
papírboltokban a nagy színészek képei díszelegtek; a sport még afféle brutális idıtöltésnek
minısült, gimnazisták számára inkább szégyen volt, mint büszkeség, és a tömegnek
eszményeket nyújtó kinematográfot még nem találták fel. Odahaza sem kellett ellenállástól
tartani; a színház és az irodalom úgynevezett „ártalmatlan” szenvedélynek számított, szemben
a kártyával vagy a lányokkal. Bécsi lévén, ifjúkorában az apám is a színházért lelkesedett, s ı
ugyanolyan lelkesen vett részt a Lohengrin bemutatóján, melyet Richard Wagner vezényelt,
mint mi Richard Strauss és Gerhart Hauptmann premierjein. Az ugyanis, hogy a gimnazisták
ott szoronganak a bemutatókon, a világ legtermészetesebb dolga volt; bizony, szégyellte volna
magát az ember a szerencsésebb osztálytársak elıtt másnap reggel, ha nem tudott volna ı is
hozzászólni minden apró részlethez. Ha a tanáraink nem oly teljes közönnyel kezelnek
bennünket, észre kellett volna venniük, hogy minden fontosabb bemutató délutánjára - amikor
is már három órakor oda kellett állnunk, hogy a számunkra egyedül megfizethetı
állóhelyekhez jussunk - az osztály kétharmad része rejtélyes módon megbetegedett. S ha
valóban figyelnek ránk, azt is látniuk kellett volna, hogy latin nyelvtankönyveink borítója
alatt Rilke legszebb versei lapulnak, és a matematikafüzeteinket arra használjuk, hogy ezeket
a költeményeket a kölcsönkapott könyvekbıl kimásolgassuk. Nap mint nap újabb
módszereket dolgoztunk ki, hogy tanóráink végtelen unalmát kedves olvasmányainkkal őzzük
el; míg tanárunk elcsépelt elıadását tartotta Schiller Naiv és szentimentális költészet címő
mővérıl, mi a pad alatt Nietzschét és Strindberget olvastuk, kiknek nevét a jó öreg soha nem
is hallotta még. Lázas állapot volt ez: mindent tudni akartunk, mindenütt „ott akartunk lenni”,
ahol valami fontos dolog történt a mővészetekben, a tudományokban; délutánonként ott
szorongtunk az egyetemistákkal az elıadásokon, elmentünk minden mővész tárlatára,
kiállítására, jártunk az anatómiára, hogy boncolásokat lássunk. Remegı orrcimpával vártunk
mindenre, ami új. Ott voltunk a Filharmonikusok próbáin, túrtuk az antikváriumok polcait,
nap mint nap ellenıriztük a könyvesboltok kirakatát, nincsenek-e újdonságok; és azonnal
elolvastunk mindent, ami a kezünk ügyébe került. A kölcsönkönyvtárból elhoztuk a
könyveket, aztán kölcsönadtuk egymásnak a „kincseket”; ám újdonságéhünk legszentebb
helye a kávéház volt.

Hogy mindezt értsük, tudnunk kell: a bécsi kávéház sajátos mőintézet, páratlan a világon.
Tulajdonképpen afféle demokratikus, egy csésze feketével mindenki számára megvásárolható
klub, ahol e csekély obulus fejében a vendég elüldögélhet, társaloghat, írhat, kártyázhat,
átveheti és intézheti postáját, „elfogyaszthat” tetszés szerinti mennyiségő újságot és
folyóiratot. Egy jobb bécsi kávéházban ott volt minden bécsi újság, s nemcsak ezek, de ott
voltak a Német Birodalom lapjai, az angol, az olasz, a francia sajtótermékek, ráadásul a világ
valamennyi fontos mővészeti és irodalmi magazinja, a Neue Rundschau csakúgy, mint a
Mercure de France, a Studio és a Burlington Magazine. Ekképp mindig tudtuk, mi van a
világban, s ismereteink elsı kézbıl származtak; értesültünk minden frissen megjelent
könyvrıl, minden elıadásról, a világ bármely színpadának eseményeirıl, és
összehasonlíthattuk a különbözı újságok kritikáit; az osztrákok szellemi élénkségét és
tájékozottságát talán semmi sem éltette annyira, mint ez a kávéházi élet, melynek keretei
között informálódni lehetett, s nyomban az eszmecsere lehetısége is megnyílt. Nap mint nap
ott ültünk órák hosszat, baráti körben, és semmi sem kerülte el a figyelmünket. Érdeklıdésünk
kollektív jellegének köszönhettük, hogy a teljes világszínpad kulturális eseménykörét
nemcsak egyetlen, de tíz, húsz szempárral követhettük, s amit egyikünk nem vett észre,
felfigyelt rá a másik, közölte a többiekkel, és mert gyermeteg mód hajhásztuk a szenzációkat,
és szinte sportot őztünk belıle, ki tesz több felfedezést, valamiféle mohó és féltékeny
versengés alakult ki a mindenkori újért s legújabbért. Ha például az akkor még hírhedettnek
számító Nietzschérıl vitatkoztunk, valamelyikünk biztosan megjegyezte, színlelt fölénnyel
szólván: „Persze az egotizmus eszméjét illetıen meg sem közelíti Kierkegaard-t”, és rögtön
nyugtalanok lettünk. „Ki ez a Kierkegaard, akirıl X. tud, és mi nem?” Másnap
megrohamoztuk a könyvtárat, felkutattuk az ismeretlen dán filozófus munkáit - mert hogy ne
ismerjünk valami újdonságot, amirıl mások már tudnak, azt nem tőrhette a büszkeségünk;
mert nekünk a legújabb, a legmodernebb, a legkülöncebb, a különleges dolgok kellettek,
olyanok, amelyeket elsısorban fennkölt lapjaink irodalomkritikusai nem méltattak még
figyelmükre a felfedezés volt a szenvedélyünk, az elırerúgtatás; és ennek a megismerésbeli
„avantgardizmusnak” jómagam még hosszú évekig hódoltam. Elıszeretettel fordultunk a még
általánosan el nem ismert, a nehezen megközelíthetı, a hóbortosnak tetszı, az újszerő, a
radikális felé, és ha ilyesmit szimatoltunk, nem lehetett olyan mélyre elásva, hogy kollektív,
önmagát is felülmúlni kívánó kíváncsiságunk elı ne kaparta volna. Stefan George vagy Rilke
például akkoriban, amikor mi gimnazisták voltunk, összesen két-háromszáz példányban jelent
meg, s ezek közül legföljebb három-négy példány jutott el Bécsbe; egyetlen könyvkereskedı
sem tartotta ıket raktáron, hivatalos kritikus Rilke nevét soha meg sem említette. De a mi
bandánk - az akarat csodája révén - a nagy költı minden versét, minden sorát szinte betéve
tudta. Alig pelyhedzı állú kamasz gyerekek: iskolapadba kényszerítve ugyan, mégis mi
voltunk már az eszményi közönség, amilyet ifjú költı csak álmodhatott magának; kíváncsi,
kritikus, értı és lelkesülve lelkesíteni kész szellemek. És ez utóbbi képességünk határtalan
volt; mert a tanórákon, iskolába menet, iskolából jövet, a kávéházban, színházban, séták során
jóformán egyebet se tettünk, csak könyvekrıl, képekrıl, zenérıl és filozófiáról vitáztunk; aki
a kulturális élet közszereplıje lett, ha színész, ha karmester, ha író, ha újságíró, állócsillag lett
egünkön. Szinte megrémültem, amikor azután évek múlva Balzacnál találtam egy mondatot,
amellyel így jellemezte ifjúságát: „Les gens célébres étaient pour moi comme des dieux qui
ne parlaient pas, ne marchaient pas, ne mangeaient pas comme les autres hommes.” (A híres
emberek nekem olyanok voltak, mint az istenek, akik nem úgy beszélnek, nem úgy
járnak, nem úgy esznek, mint a többi ember.) Mert pontosan így éreztük mi. Ha ezért például
Gustav Mahlert látta az ember az utcán, esemény volt, mi több, személyes diadal, melyrıl
másnap beszámolhattunk társainknak, és amikor egyszer, gyerekfejjel még, bemutattak
Johannes Brahmsnak, s a zeneköltı barátságosan vállon veregetett, pár napig csak
kóvályogtam e nagy, e roppant megtiszteltetéstıl. Tizenkét éves voltam, s így nemigen
mérhettem fel, mit produkált már Brahms, hanem a hírnevérıl jócskán tudtam, és az alkotói
szellem kisugárzása, az aura elemi erıvel megtette a magáét. Ha a Burgtheater Gerhart
Hauptmann-bemutatóra készült, osztályunk hetekkel elıtte lázban égett; színészek és kis
statiszták körül sündörögtünk, hogy elsıül - s a többieknél hamarább! - tudhassunk meg
valamit a cselekménybıl; nem restellem bevallani például, bármi képtelenül hangozzék is,
hogy a „Burg” fodrászához jártunk nyiratkozni, hátha elfecseg valami „kulisszatitkot” Wolter
mővésznırıl, Sonnenthal mővész úrról, és egy iskolatársunkat, bár alsóbb osztályba járt,
különös becsben tartottuk azért, mert nagybátyja az Opera fıvilágosítója volt, megvesztegetı
figyelmünk jeleivel halmoztuk el a fiút, hogy így aztán bekukkanthassunk néha a színpadra,
próba közben - igen, ráléphessünk ama színpad deszkáira, mely különb borzongással töltött el
minket, mint Dantét a Paradicsom szent körébe vezérlı kegyelem. Így hatott ránk, bármi
prizmán megtörve is, a hírnév sugárzása; egy szegény kis öregasszonyt, csupán mert Franz
Schubert másodunokahúga volt, csodalénynek tekintettünk; és az utcán még Josef Kainz
komornyikja után is teljes tisztelettel fordultunk meg, hiszen abban a kegyben részesítette a
sors, hogy a legkedveltebb és a legzseniálisabb színészt személyesen szolgálhatta.

Ma már persze tudom, milyen képtelen volt olykor ez a válogatás nélküli lelkesedés, mennyi
volt benne egymás majmolása, mennyi a puszta teljesítményhajhászás, az egymás mindenáron
való túlszárnyalására törekvı gyermeteg hiúság; azáltal, hogy a mővészetek világában
otthonosan mozgunk, gıgös fölénybe akartunk kerülni a nyárspolgári világgal szemben,
rokonaink és tanáraink között ugyanis eleve nem lehettünk otthonosak. De mindmáig
bámulom hajdani önmagunkban azt, hogy irodalmias szenvedélyünk túlzásai révén is mennyi
mindent megtudtunk, mily korán kialakíthattuk ítélıkészségünket, s ennek alapja bizony a
szüntelen igyekezet volt, az elvitathatatlanul termékenyítı vitaszellem. Tizenhét éves fejjel
nemcsak ismertem, hanem betéve tudtam Baudelaire és Walt Whitman minden fontos versét,
és azt hiszem, azóta se olvastam soha olyan intenzíven, mint ezekben az iskolai és egyetemi
években. A köztudatba legföljebb ha tíz év múltán mentek át azok a nevek, amelyek nekünk a
legtermészetesebbé váltak akkor, és még az igen tünékeny dolgok is nyomot hagytak
bennünk, akkora hévvel éltünk át mindent. Elmeséltem egyszer tisztelt barátomnak, Paul
Valérynek, milyen messzire nyúlik vissza a mi irodalmi ismeretségünk: hogy már harminc
évvel azelıtt olvastam tıle verseket; s hogy mennyire szerettem mőveit. Valéry jóakaratúlag
mosolygott csak, s azt mondta: „Ne füllentsen, barátom! Hiszen az én verseim csak 1916-ban
jelentek meg.” De nagyot nézett, amikor pontosan leírtam a kis irodalmi folyóirat színét s
formáját, azét, amelyikben mi 1898-ban Bécsben rábukkantunk a verseire. „No de hát azt
Párizsban is alig ismerték - mondta bámulva -, hogyan tettek szert erre az újságra Bécsben
önök?” „Csakúgy, ahogyan ön gimnazista fejjel egy vidéki városban Mallarmé költeményeire,
amelyeket a hivatalos kritika ugyanígy nem ismert” - válaszolhattam erre én. „Igaza van, a
fiatalok felfedezik a maguk költıit, mert fel akarják fedezni ıket” - mondta. S csakugyan: mi
ott Bécsben megéreztük, merrıl fúj a szél, mielıtt még a határt elérhette volna. Mert örökké
érzékeny, remegı „orrcimpával” éltünk. Megtaláltuk az újat, mert kellett nekünk az új,
éheztünk valamire, ami csak és kizárólag a miénk - nem apáink világáé, nem a környezetünké.
Az ifjúságban, mint bizonyos állatfajokban, erıs ösztön él az idıváltozások érzékelésére, így
érezte a mi nemzedékünk is, mielıtt még tanáraink s az egyetemek rájöttek volna: a múló
évszázaddal bizonyos mővészeti felfogásnak is vége már, és megkezdıdik az értékek
forradalma, legalábbis átalakulása. És a jó szolid mesterek, akik apáink idejében hódítottak -
Gottfried Keller a prózában, Ibsen a színpadon, Johannes Brahms a zenében, Leibl a
festészetben, Eduard von Hartmann a filozófiában -, bennünk már a biztonság korának
gyanússá vált képzeteit keltették, s ennélfogva nem érdekeltek minket többé: legföljebb
elismertük technikai tudásukat, szellemi nagymesterségüket. Ösztönösen éreztük, hogy hővös,
kiegyensúlyozott ritmusuk idegen a mi vérmérsékletünktıl, és már a kor nyugtalan ütemével
sem egyeztethetı. Az ifjú német nemzedék legéberebb szelleme történetesen épp Bécsben élt:
Hermann Bahr, aki szellemi fenegyerekként készséggel vívott-verekedett mindenért, ami
feltörekvı; segítségével nyílt meg a bécsi Szecesszió, amely - a régi párizsi iskola fuldokló
döbbenetére - az impresszionistákat és a pointillistákat, a norvég Munch és a belga Rops
munkáit, s egyáltalán, ami végletes szélsıség csak akadt, kiállította; s ezzel egyszersmind utat
tört e mesterek addig lenézett elıdeihez, Grünewaldhoz, Grecóhoz és Goyához is. Hirtelen új
látásmód született, egyszersmind a zenében új ritmusok és hangszínek támadtak
Muszorgszkij, Debussy, Strauss és Schönberg mővei által; az irodalomba Zolával,
Strindberggel és Hauptmannnal betört a realizmus, Dosztojevszkijjel a szláv démonig,
Verlaine, Rimbaud és Mallarmé versei a szó lírai mővészetének addig elképzelhetetlen
szublimációját és rafinériáit hozták. Nietzsche forradalmasította a filozófiát; bátrabb,
szabadabb építészet hirdette meg a klasszicista túlzsúfoltság helyett a dísztelen, célratörı
stílust. Egyszerre zavar támadt a régi, örökéletően kényelmesnek hitt rendben, kérdıjelek
kerültek a csalhatatlannak kikiáltott „esztétikai szép” (Hanslick) normái mellé, és miközben
„szolid” polgári lapjaink hivatalos kritikusai a gyakran vakmerı kísérletek láttán sápítoztak s
háborogtak, és átokszavakkal - „dekadens”, „anarchista” - próbálták feltartóztatni az
ellenállhatatlan új irányzatot, mi, fiatalok, gátlás nélkül vetettük magunkat az árba ott, ahol a
legvadabbul zajlott. Az volt az érzésünk, hogy itt megkezdıdött a mi idınk; s ebben a korban
az ifjúság végre jogaihoz jut. Így egyszerre értelme támadt nyugtalanul keresı, kutató
szenvedélyünknek: iskolapadokba szorított ifjú emberekként is részesei lehettünk az új
mővészetért folyó szertelen, gyakran szélsıségesen indulatos küzdelemnek. Ahol kísérleti
bemutatóra került sor, például egy Wedekind-darabéra, vagy ahol az új lírából olvastak fel, ott
mindig jelen voltunk, bevetvén nemcsak lelkünk, de két kezünk java erejét is; tanúja voltam,
hogy amikor Arnold Schönberg egy atonális mővének bemutatóján egy úr hevesen sziszegni
és füttyögni kezdett, Buschbeck barátom ugyanolyan hevesen lekevert neki egyet; mi voltunk
mindenütt az új mővészet elıvédjei és elıırsei, s nekünk elég volt, ha a mővek szándéka a
világ megváltoztatása, elég volt a mindenáron való modernség, hiszen úgy éreztük, ezzel a mi
napunk jön el, most mi leszünk soron az életben. Mert úgy véltük, „nostra res agitur”.

Volt azonban valami egyéb is, ami ebben az új mővészetben oly mérhetetlenül érdekelt és
lenyőgözött bennünket: az, hogy szinte kizárólag fiatalok által alkotott mővészet volt. Apáink
idejében költı, muzsikus csak akkor szerzett magának tekintélyt, ha már „bevált”, ha a polgári
társadalom elfogadott, megbízható ízlésirányához alkalmazkodott. Mindazok, akiknek
tiszteletére az iskolában tanítottak minket, tiszteletreméltóan viselkedtek és cselekedtek. Szép
ıszülı körszakálluk is ezt jelezte - ó, Wilbrandt, Ebers, Felix, Dahn, Paul Heyse, Lenbach,
amaz idık teljességgel eltemetett, hajdani kedveltjei -, és zakójuk is oly poétaian
bársonysimulású volt. Fényképükön elmerengı volt a tekintetük, mintha örökké a világon túli
problémakörökbıl térnének éppen vissza, tartásuk „méltóságos” volt és „költıi”, udvari
tanácsosok s excellenciás urak módjára viselkedtek, és megvoltak hozzá a szükséges
rendjeleik is. A fiatal költıket, festıket vagy zeneszerzıket azonban a legjobb esetben is csak
mint „reményteljes tehetségeket” minısítették, a pozitív elismerést egyelıre a jégszekrénybe
téve; az óvatosság korszaka nem sietett kegyeinek osztogatásával, mondván, jobb soha, mint
hamar; sokéves, évtizedes „szolid” mővészetgyakorlás kellett az elismerı méltánylásig. Ám
az új költık, festık és zeneszerzık mind fiatalok voltak; Gerhart Hauptmann a névtelenségbıl
bukkant fel, és harmincévesen egyszerre a német színpad ura lett; Stefan Georgénak és Rainer
Maria Rilkének huszonhárom éves korára - vagyis amikor az ausztriai törvények szerint még
nagykorúnak se nyilvánították ıket - már irodalmi hírneve volt, fanatikus tábora; városunkban
egyik napról a másikra megszületett „az ifjú Bécs” csoportja, tagjai Arthur Schnitzler,
Hermann Bahr, Richard Beer-Hofmann, Peter Altenberg, akiknek mőveiben a sajátosan
osztrák kultúra a mővészet minden eszközének csiszolt finomsága révén elsı ízben vált
európai érvényővé. Mindenekelıtt azonban egy-valaki - egy Valaki! - nyőgözött le, ejtett
rabul, bódított és lelkesített mindnyájunkat: Hugo von Hofmannsthal, a bámulatos és
megismételhetetlen zseni, akiben a mi ifjúságunk nemcsak önnön végsı ambícióit csodálta,
hanem azt is, hogy ez a tünemény - vele egykorú, és mégis a költıi tökéletesség csúcsain jár.

Az ifjú Hofmannsthal feledhetetlen jelenség volt, a korai kiteljesedés csodája; Keatsen és

Rimbaud-n kívül nem tudok senkit a világirodalomban, aki ilyen ifjan ennyire tökéllyel s
csalhatatlanul használta volna a költıi nyelvet, akit az eszményi hevület ily magasokba
röpített volna, minden sorát így áthatotta volna, még a leglényegtelenebbnek tőnı helyeken is,
a poézis ıseleme; ez a nagyszerő géniusz, aki már tizenhat-tizenhét évesen feledhetetlen
verseket és mindmáig felülmúlhatatlan prózát írt, örökre beírta nevét a német nyelv dicsı
annaleseibe. Tüneményes volt már az is, amilyen hirtelen kezdte, s hogy azonnal teljes
fegyverzetben; ilyen csoda kétszer nem nagyon adatik ugyanannak a nemzedéknek. Ezért
mindazok, akik már a kezdet kezdetén felfoghatták, mit jelent ez a költı, természetfeletti
tüneményként könyvelték el - eddig ilyesmi jóformán hihetetlennek számított. Hermann Bahr
gyakran mesélt nekem arról, hogy milyen elképedve olvasta sorról sorra egy számára addig
teljesen ismeretlen, „Loris” nevő költı verseit, melyeket a poéta éppen Bécsbıl küldött be a
folyóiratához; az álnév magyarázata egyébként az volt, hogy gimnazistának nem
engedélyezték a saját nevén történı publikálást; igen, Bahr addig még nem kapott ilyen
szárnyaló lendülettel, ily nemes nyelvezettel, ekkora gondolati gazdagsággal és mégis
könnyedén írt munkákat. Ki lehet ez az ismeretlen „Loris”? Bizonyára valami idıs férfi, aki
évek hosszú során győjtötte tapasztalatait, érlelte titkos magányán a legtökéletesebb tisztaságú
nyelvvé az eszméket, melyek most valószínőtlenül teljes, már-már gyönyörteljes alakban
állnak elıttünk. S hogy egy ilyen bölcs, egy ilyen isteni kegyelembıl született költı zseni ott
éljen ugyanabban a városban, ahol ı, s teljesen ismeretlenül a számára?! Bahr azonnal írt az
ismeretlennek, találkozót beszélt meg vele egy kávéházba - a híres Café Griensteidlbe, az ifjú
irodalom fıhadiszállására. Akkor könnyő, gyors léptekkel az asztalához sietett egy karcsú,
sima állú, kurta kamasznadrágos gimnazista, meghajolt, és még kitisztulatlan, mutáló magas
hangon azt mondta kimérten s határozottan: „Hofmannsthal! Loris én vagyok!” És Bahr még
évek múltán is izgalomba jött, valahányszor ezt elmesélte. Eleinte nem akarta hinni. Hogy egy
gimnazista él a világon, aki ilyen mővészetre képes? Látóköre ily széles, pillantása ennyire
éles; és az életrıl máris ennyire elképesztıen sokat tudjon, mindent! S mielıtt még elkezdett
volna valóban élni! Arthur Schnitzler szinte ugyanezt mesélte róla. İ maga akkor még
gyakorló orvos volt, mert elsı irodalmi sikerei korántsem jelentettek biztosítékot, hogy meg is
élhet majd az íróságból. De már „az ifjú Bécs” szellemi vezérének számított, és a nála is
fiatalabbak szívesen fordultak hozzá tanácsért, bírálatért. Távolabbi ismerıseinél találkozott
elıször a nyurga gimnazistával, aki azonnal feltőnt neki gyors, okos eszével; s amikor a fiú
arra kérte, hogy felolvashasson neki egy verses színmővet, Schnitzler készséggel hívta meg
legénylakására, persze különösebb várakozás nélkül - hallani fog majd egy
kamaszpróbálkozást szentimentális vagy álklasszikus versezetben, gondolta. Odahívta néhány
barátját; megjelent akkor Hofmannsthal, megint a kurta kamasznadrágban, kicsit idegesen és
elfogódottan - s elkezdte a felolvasást. „Pár perc múlva - mesélte nekem Schnitzler -
mindnyájan felkaptuk a fejünket, és attól fogva csak bámultunk. És döbbent, álmélkodó
pillantásokat váltottunk; olyan hibátlanul plasztikus volt az a mő, zeneileg annyira átélt,
eleven ember ajkáról ilyet még nem hallottunk, nem is hittük volna, hogy Goethe után ilyen
még lehetséges. De ennél a páratlan (és német nyelven azóta is elérhetetlennek bizonyuló)
mesterségbeli tudásnál is csodálatosabb volt a világnak az a mélységes ismerete, amelynek
forrása csakis a mágikus intuíció lehetett, hiszen ez a gyerekember az életét egyelıre
naphosszat csak az iskolapadban töltötte.” Amikor Hofmannsthal a felolvasást befejezte, nagy
csend támadt. „Én valahogy úgy éreztem - mesélte Schnitzler -, hogy életemben elıször látok
született zsenit. És ez az érzésem azóta se ismétlıdött ilyen meggyızıen.” Aki így kezdi
tizenhat évesen - azaz nem is kezdi, hanem már ilyen tökéletességet ér el azonnal -, Goethe és
Shakespeare testvéri géniuszává kell hogy növekedjék. S valóban, a tökéletesség is egyre
tökéletesedni látszott: az elsı verses darab, a Tegnap után jött a grandiózus töredék, a Tiziano
halála, melyben a német nyelv olaszos szépséggel csengett, jöttek olyan költemények,
melyeknek mindegyike külön esemény volt, s amelyeket még most, évtizedek múltán is sorról
sorra, könyv nélkül tudok, következtek a kis drámák, s az esszék is, a bölcsesség tárháza,
hibátlan mővészi érzék tanújele mind. A világot átfogó pillantás mágikusan tömörítette
anyagát valami csodásan kimért térbe: pár tucatnyi oldalra; amit ez a gimnazista, ez az
egyetemista azután írt, kristályosan tiszta volt, belsı fény világította át, sötét volt és izzó. A
vers, a próza ágy idomult a kezéhez, mint Hümettosz illatos viasza, valami
megismételhetetlen csoda folytán minden költemény maga volt a helyes mérték, nem
kevesebb és nem több, mindig érezni lehetett, hogy valami öntudatlan, felfoghatatlan erı
vezérli titokzatosan ezen az úton oda, ahol még elıtte senki se járt.

Hogy bennünket, akik a valódi értékek megérzésére nevelıdtünk, miképpen nyőgözött le egy
ilyen jelenés, tulajdonképpen el sem mondható. Hiszen képzelhetı-e bódítóbb bővölet egy ifjú
nemzedéknek, mint hogy a született zsenit, a tiszta, éteri költıt ott érezheti önnön közvetlen
közelében - azt a szellemalakot így, akit addig csak egy Hölderlin, egy Keats, egy Leopardi
képében idézhetett fel, elérhetetlenül, félig álombéli látomásként? Ezért emlékszem oly
világosan arra a napra, amelyen Hofmannsthalt elıször láttam személyesen. Tizenhat éves
voltam, és mert mindent, amit ez a mi eszményi mentorunk tett, mohón figyeltünk, rendkívüli
izgalommal töltött el az az eldugott kis újsághír, hogy a Tudományos Klubban Hofmannsthal
elıadást tart Goethérıl (egyébként azt egyáltalán nem értettük, hogy ekkora zseninek csupán
ilyen szerény elıadóterem jut; gimnazista lelkünk imádatában azt várta volna, hogy a város
legnagyobb termét bocsátják a rendelkezésére, hiszen az is nyilván szőknek bizonyulna, ha a
Mester egyszer így személyesen lép hódolói elé). Ám ez alkalommal is kiderült, mennyire
elıtte jártunk mi, szerény középiskolások, a valódi értékek felismerése terén a széles
közönségnek és a hivatalos kritikának; számos eset egyike volt ez is, amikor biztos
ítélıkészségünkrıl meggyızıdhettünk. A szők teremben mintegy száz-százhúsz ember győlt
össze csupán, tehát nem kellett volna félórával korábban megjelennem, hogy helyein legyen.

Várakoztunk; s akkor hirtelen keresztülvágott a termen egy karcsú, ám önmagában véve nem
feltőnı fiatalember, az emelvényre lépett, s egészen váratlanul belekezdett. Annyi idım se
volt, hogy elıtte jobban szemügyre vegyem. Alig serkenı bajuszával, ruganyos alakjával még
fiatalabbnak látszott, mint vártam. Élesen metszett, valamelyest olaszosan árnyalt arca
idegesen megfeszült, s ezt a benyomást fokozta még az az igen sötét, bársonyos pillantású, de
erısen rövidlátó szempár; beszélni olyan hirtelen kezdett el, ahogy az úszó veti magát az
ismerıs közegbe, és minél tovább beszélt, annál felszabadultabbak lettek a gesztusai, annál
magabiztosabb a tartása; ahogy megérezte maga körül a szellem elemi világát, kezdeti
elfogódottságából (ezt késıbbi beszélgetések során is gyakran megfigyelhettem) csodálatos
oldottság lett, könnyed lendület, mint az ihletett embereknél megannyiszor. Csak az elsı
mondatokat hallva, észrevételeztem, hogy a hangja nem szép, olykor falsettóhoz közelítı, sıt
majdnem kibicsakló, ám szavai már oly magasba lendítettek minket, s annyira szabadon, hogy
se hangot, se arcot nemigen érzékelhettünk fizikai valójában. Kézirat nem volt a kezében, s
talán alaposan fel sem készült, mégis minden mondata tökéletessé kerekedett roppant belsı
formaérzékének eredményeképpen. Sziporkázóan csillogtatta fel legvakmerıbb antitéziseit,
majd világos és mégis meglepı mondatokban oldotta fel ıket. Nem érezhettünk másként,
mint hogy az, amit hallunk, könnyeden odavetett töredéke csupán valami sokkal hatalmasabb
egésznek, s hogy ez a kivételes szellem még órákig beszélhetne így, ennyire lendületesen,
magasröptően, tartalmasan. Késıbbi magánbeszélgetések során is tapasztaltam ezt a
varázserejét, ahogy „leleményes dala gördül, sziporkázik hibátlan párbeszéde”, mint Stefan
George magasztalta; nyugtalan volt Hofmannsthal, színes, érzékeny egyéniség, a levegı
rezdülésnyi változására is kiszolgáltatottként reagált, magánemberi érintkezésben gyakran
volt morózus és ideges, egészében eléggé megközelíthetetlen. Abban a pillanatban viszont,
amikor egy probléma érdekelte, olyan lett, mint az eleven gyújtás; egyetlen rakétaszerő
villanással emelte a témát s a vitát oly magasokba, ahol neki otthonos volt a világ, s ahol csak
ı volt teljességgel járatos. Nem volt a kimértebben, kristályosabban gondolkodó Valéryn és a
szenvedélyes Keyserlingen kívül még egy ember, akihez olyan magas színvonalú
beszélgetések emlékei főznének, mint hozzá. Efféle valóban ihletett pillanataiban démonian
éber emlékezetéhez minden tárgyilag közel került, minden könyv, amelyet olvasott valaha,
minden táj, minden kép, amit látott; egyik metaforája oly természetesen illeszkedett a
másikhoz, mint kéz a kézbe, a már lezártnak hitt láthatár mögül hirtelen távlatok nyíltak -
azon az elsı felolvasó estén, majd a késıbbi beszélgetésekkor csakugyan éreztem a „flatus”
jelenlétét, a Megfoghatatlan élénkítı, lelkesítı leheletét; éreztem áradni belıle az ésszel nem
egészen felfogható szellemi sugárzást.

Hofmannsthal bizonyos értelemben aztán sosem múlta felül azt az egyszeri csodát, melynek
tizenhattól mintegy huszonnégy éves koráig lehetett mővelıje; mert némelyik késıbbi mővét,
például a pompás dolgozatokat, a töredékben maradt Andreas-t, ezt a talán legszebb német
nyelvő regénytorzót, drámáinak egy-egy részletét ugyanúgy csodálom, de ahogy mind
erısebben kötıdött a színház való világához és korának érdeklıdéséhez, terveinek tudatosabb,
célratörıbb kibontakozása mintha tovaőzte volna valamelyest azt az alvajáróan telitalálatos
biztonságot, az elsı fiús költemények tiszta ihletettségét s vele a magunk ifjúságának
bódulatát és eksztázisát is. A fiatalokra jellemzı mágikus tudással elıre megéreztük így, hogy
a fiatalság csodája egyszeri, és mindhalálig megismételhetetlen.

Balzac páratlan mővészettel ábrázolta, hogyan hatott Napóleon példája felvillanyozólag

Franciaország egy egész nemzedékére. Az a tündökletes pályaív, ahogy a kis Bonaparte
hadnagyból a világ császára lett, az ı szemében nemcsak egy személy diadalát jelentette,
hanem az ifjúság eszméjének gyızelmét. Hogy nem kell hercegnek vagy trónörökösnek
születni a korán elérhetı hatalomhoz; hogy születhetünk alacsony sorban élı, sıt szegény
család fiának, és huszonnégy évesen mégis tábornokok vagyunk már, harmincévesen
Franciaországnak s nemsokára az egész világnak parancsolhatunk: ez a páratlan siker százakat
„mozgósított”, akik különben megmaradtak volna valamely vidéki porfészekben, szerény
hivatalokban - Bonaparte hadnagy példája egy egész ifjú nemzedéket tett forróbb fejővé.
Fokozott becsvággyal töltött el sokakat ez a példa; a nagy hadsereg tábornokai születtek meg
a nyomában, s végezetül az Emberi Színjáték hısei és törtetıi. Bármely területen érje el
egyetlen lendülettel az addig elérhetetlent, egy ilyen fiatalember esete megannyiszor
felbátorítja maga körül az ifjúság egészét - a siker puszta ténye által. Ilyen értelemben hatott
ránk, ifjabbakra, Hofmannsthal és Rilke; még kiforratlan energiánkat hallatlan módon
ösztönözték. Ha nem is remélhettük, hogy Hofmannsthal csodáját bármelyınk
megismételheti, már az ı testi valója, puszta létezése is erısítınk lett. Valósággal optikai
realitás volt, hogy a mi korunkban, a mi városunkban, a mi szellemi égaljunk alatt is létezhet
abszolút költı. Apja, aki bankigazgató volt, végsı soron ugyanabból a zsidó polgári rétegbıl
származott, mint mi; a géniusz olyasféle házban, hasonló bútorok és „rendi” szokások között
nıtt fel, ugyanolyan steril erkölcső gimnáziumba járt, ugyanezekbıl a tankönyvekbıl tanult,
és ugyanolyan fapadokban feszengett nyolc éven át, várva az iskola végét, mint mi magunk,
hasonlóképp lelkesedett minden iránt, ami szellemi érték; és íme, sikerült neki, még mialatt a
nadrágja ülepét efféle padok koptatták, s miközben a tornateremben kellett trappolnia, sikerült
kitörnie a térbıl és minden szőkösségébıl, meghaladnia családját és a várost, föllendülnie a
határtalan magasba. Hofmannsthal példája valahogy ad oculos bizonyította nekünk, hogy
elméletileg lehetséges ez is: a mi korunkban és életkorunkban, mi több, egy osztrák
gimnázium börtönlégkörében, költıi értéket - sıt hibátlanul teljeset! - produkálni. Lehetséges
volt, hogy valaki gimnazista korában - ó, micsoda csáberı a kamaszléleknek - nyomtatásban
megjelenjen, híres legyen, ünnepeljék, miközben pedig odahaza és az iskolában kiskorú,
jelentéktelen lénynek számít.
Rilke megint másféle biztatást jelentett számunkra, mintegy megnyugtatóbban egészítette ki
Hofmannsthal példáját. Azt ugyanis, hogy Hofmannsthallal versengeni merjen, még
legvakmerıbbikünk is durva istenkáromlásnak érezte volna; tudtuk, egyszeri csodája volt ı a
koraérett kiteljesedésnek, és ha tizenhat éves fejjel írt verseinket azokkal a költeményekkel
vetettük egybe, amelyeket ı ilyen idıs korában a hírnév szárnyára bocsátott, pirulva
rettentünk vissza nyomban; ugyanígy alázattal töltött el minket az a sashoz illı röpív, mellyel
e mindent mélyrıl tudó lélek a gimnazista kor sivárságát átszelte - fönn, a szellem
mindenségében. Rilke viszont más volt; ı szintén korán, tizenhét-tizennyolc évesen kezdett
verseket írni, publikálni, ám ezek a korai Rilke-versek a Hofmannsthaléihoz képest - és
abszolút értelemben is - éretlen, gyermeki, naiv próbálkozások maradtak, melyekben csak
elnézı jóindulattal fedezhetjük fel a tehetség szerény aranyfedezetét. Ez a mindannyiunk által
mérhetetlenül szeretett, csodálatos költı csak huszonkét-huszonhárom éves korában kezdett
személyesebben is alakot ölteni: és számunkra ez máris végtelen vigaszt jelentett. Tehát
mégsem kell okvetlenül tökéletesnek lenni már gimnazista korban, mint Hofmannsthalt látva
hihettük, járható út, íme, az is, ha valaki óvatosan, keresgélve tapogatózik elıre, mint Rilke,
formálódik, fokozza erejét. Nem kell nyomban feladni, ha az ember úgy érzi, hogy egyelıre
tökéletlen, éretlen, vállalhatatlan az, ami a tollából sikeredik; és Hofmannsthal tündökletesebb
példája helyett emberi léptékkel inkább a Rilkéé követhetı reményteljesen.

Mondani se kell ugyanis, hogy mindannyian rég nekivágtunk már a mővészeti pályáknak:
írás, zene, elıadó-mővészet vont bővkörébe; érthetı, hiszen az ifjúság természetes állapota az
aktivitás, így a benyomásokra is tevıleges választ ad. Ha valaki fiatal szívével a színházat
szereti, következik ebbıl, hogy legalább arról álmodozik: egyszer majd ı is a színháznak
szentelheti magát, bármi szerényen. A tehetség bármely formájának elragadtatott csodálata
arra készteti a fiatalságot, hogy önmagába nézzen: nem találja-e meg saját feltáratlan testében
vagy még szunnyadó lelkében ennek a különleges esszenciának valamiféle lehetıségét vagy
nyomát. Így, Bécs légköréhez híven és a kor sajátos adottságai folytán, a mi osztályunkban is
szinte járványszerően terjedt a mővészetek iránti vonzalom. Mindenki a tehetséget kereste
önmagában, és ha ráakadt, megpróbálta kibontakoztatni. Négyen-öten színésznek készültek.
Utánozták a Burg színészeinek hanghordozását, tízpercekben a klasszikusokat idézték,
jeleneteket rögtönöztek, titokban színjátszóórákat vettek, s egyáltalán, szüntelenül
megragadtak minden alkalmat, ha szavalniuk, elıadniuk lehetett; mi, többiek, pedig máris
kíváncsi, de szigorúan kritikus közönségük lehettünk. Ketten-hárman kitőnıen képzett
zenészek voltak, csak még azt nem döntötték el, a zeneszerzést, az elıadó-mővészetet vagy a
vezénylést választják-e; nekik köszönhetem elsı modern zenei ismereteimet, ha már a
Filharmonikusok hangversenyeinek világából szigorúan számőzetett akkor még minden
ilyesmi; szöveget dalaikhoz, kórusaikhoz e muzsikus lelkek természetesen tılünk, leendı
írózseniktıl kölcsönöztek. Egy akkoriban jó hírnévnek örvendı társasági festı fia órák alatt
örökké rajzolgatott, televázlatozta a füzeteinket, és az osztály minden jövendıbeli géniuszáról
portrét készített. Ám a legerıteljesebb csoport a tollforgatóké volt. A kölcsönös ösztönzések
és bírálatok eredményeképpen színvonalunk messze meghaladta a dilettánsokét, és tizenhét
éves korunkra ott tartottunk, hogy egy-egy munka valóban érvényes, maradandónak vélhetı
teljesítmény volt; bizonyította ezt az a tény is, hogy dolgainkat nem holmi vidéki lapocskák
fogadták el közlésre, hanem az új nemzedék vezetı magazinjai; megjelentünk tehát, s ami
perdöntı, pénzt is kaptunk érte! Egyik társam, Ph. A., akit zseninek láttam és istenítettem, ott
ékeskedett a Pan élvonalában, igen, a nagyszerő, luxuskiadású folyóiratban Dehmel és Rilke
volt a társasága; másik barátom, A. M., akinek „August Oehler” volt az álneve, a
legelérhetetlenebbnek látszó, legeklektikusabb német folyóirathoz, a Blatter für die Kunsthoz
talált utat, jóllehet ezt a szentélyt Stefan George kizárólag az ı hétszer megszőrt, szentesített
köreinek tartotta fenn. Harmadikunk Hofmannsthal lelkesítı példája nyomán Napóleonról írt
drámát, negyedik társunk új esztétikai elmélettel és szonettekkel rukkolt ki: én magam a
modernek vezetı lapjában, a Gesellschaftban szerepelgettem, és Maximilian Harden
Zukunftjában, az új Németország politikai és kulturális története szempontjából oly döntı
fontosságú hetilapban. Ha ma visszatekintek, egészen tárgyilagosan el kell ismernem, hogy
tudásanyagunk, írástechnikánk kifinomultsága, mővészi színvonalunk - tizenhét évünkhöz
mérten - valóban bámulatos volt, és magyarázata kizárólag Hofmannsthal hihetetlen
koraérettségének közeli példája lehetett, amely - hogy csak félig-meddig is megállhassunk
egymás színe elıtt - valóban erınk végsı megfeszítésére sarkallt mindannyiunkat. Birtokoltuk
a nyelv valamennyi mesterfogását, merészkedését és különcködését, ismertük a versformák
minden ismerhetı válfaját, a pindaroszi ódák pátoszától a népdal egyszerőségéig
számtalanszor végigbillentyőztük a lehetıségeket, naponta kölcsönösen anyagot cseréltünk,
megvitattuk a legparányibb verstani, ritmikai kérdést. Miközben derék tanáraink piros tintával
még mindig a dolgozatainkból hiányzó vesszıket pótolgatták, mi olyan szigorúan,
szakszerően és olyan aprólékos mőgonddal bíráltuk egymást, amilyenre a nagy napilapok
hivatalos „mestermőbírálataiban” sem lelhetni példát: mert a befutott és alkalmazott
hírességeket, a kritikai élet nagyjait is magunk mögé utasítottuk végzıs gimnazista korunkra;
fanatizmusunk jóvoltából ítéleteink szakszerősége és megfogalmazása is túltett munkáikon.

Aki mármost irodalmi koraérettségünknek ezt a valóban reális értékelését olvassa, azt hiheti,
hogy különleges csodaosztály voltunk. Korántsem. Bécs tucatnyi más iskolájában ugyanez a
fanatizmus ugyanilyen különös jelenségeket eredményezett akkoriban. A koraérett
kibontakozás e példái nem minısíthetık véletlennek. Rendkívülien kedvezı légkörben éltünk,
a város mővészeti élete jó humusz volt bármi magnak, a politikamentes kor, a szellemi és
irodalmi átértékelés kényszerítı szükségessége a századfordulón csaknem fizikai és kémiai
energiává alakult bennünk, fokozván a teljesítmény immanens vágyát - ami megint csak
életkorunk jóformán szükségszerő velejárója volt. A pubertás korában csaknem mindenkit
megkísért a költészet: lehet ez szárnypróbálgatás vagy ügyetlen rajongás; többnyire persze
csak múló gyengeség, hulláma elvonul, és ritkán éli túl e hajlam az ifjúkort - hiszen épp az
ifjúkor megnyilvánulása. Iskolapadbeli öt színészünk közül késıbb egy sem lépett igazi
színpadra, igazi színészként: a Pan és a Blatter fair die Kunst költıi az elsı ígéretes lendület
nyomán zátonyra futottak - azaz befutottak a való élet kikötıibe, s lettek belılük ügyvédek,
hivatalnokok, akik ma talán már melankolikusan mosolyognak egykori ambícióikon; én
maradtam közülük az egyetlen, akit a mővészet alkotói szenvedélye megırzött magának,
vagyis akiben életcél és tartószerkezet maradt az esztétikai világ. De mily hálásan gondolok
vissza arra a társaságra! Mennyit segítettek nekem azok a barátok! Azok a tüzes viták, a vad
túlzások, egymás kölcsönös csodálata, bírálata, a küzdelmek, melyekben az idegszálak,
megrángva, a kezeket is nekilódították; mennyi kitekintés és áttekintés született abban a
légkörben, a szellemi kozmosz elevenedett meg, s mi túllendülhettünk az iskolánk vigasztalan
sivatagán! „Ó, szent mővészet, hány s hány szürke órán ...”, valahányszor a halhatatlan
Schubert-dalt felcsendülni hallom, élethően ott látom magam elıtt azokat a nyomorúságos
iskolapadokat, azután látom magunkat, ahogy hazafelé tartva, sugárzó arccal, villogó
tekintettel vitázunk, verseket bírálunk, szavalunk, idézünk, szenvedélyünkben a tér s az idı
minden kötelékérıl megfeledkezünk, már valóban „egy jobb világ lüktet velünk”.

Az ilyen monomániás mővészetfanatizmus, az ekképp abszurdumig túlozva lobogó esztétikai

szenvedély természetesen életkorunk úgynevezett normális érdeklıdési köreinek rovására
élhetett csak. Ha ma megkérdem magamtól, hogy mikor is volt idınk elolvasni azt a
töméntelen könyvet, hiszen napjainkat agyonzsúfolták az iskolai és a magánórák, a válasz
egyértelmő: kulturálódásunk jórészt az alvás és a testedzés rovására ment. Bár reggel hétkor
kellett kelnem, mégsem oltottam el az olvasólámpámat soha éjjel egy óra, két óra elıtt - ezt a
rossz szokást azóta is ırzöm, éjnek évadján általában mindig olvasgatok egy-két órát. Nem is
tudom, mentem-e egyáltalán kialudva és rendesen megmosdva iskolába, mentem-e úgy, hogy
vajas kenyeremet ne futtában kaptam volna be; nem csoda, hogy mi, entellektüelek, mind
olyan zöldek voltunk és satnyácskák, mint a korai gyümölcs, ráadásul elnyőtt ruhadarabjaink
sem javították az összképet. Zsebpénzünket ugyanis az utolsó fillérig színházra,
hangversenyekre, könyvekre költöttük, másrészt fütyültünk rá, hogy a lányoknak tetszünk-e
vagy sem; mi magasabb fórumokon óhajtottunk babérokat aratni. Eltékozolt idınek
tekintettünk volna minden félórát, amit lányokkal sétálgat el az átlagifjú; s a másik nemet,
intellektusunk arroganciájával, szellemileg eleve csökkent értékőnek tartottuk, becses idınket
a világért sem óhajtottuk lapos fecsegéssel tölteni. Mai fiatalok aligha értik meg, mily
mértékben vettünk semmibe mindent, ami sporttal s testedzéssel függött össze. Igaz, a múlt
században még nem csapott át a sport iránti lelkesedés hulláma Angliából a kontinensre; nem
voltak még stadionok, ahol emberek százezrei tomboltak egy-egy gólért, kiütéses
gyızelemért; az újságok sem küldözgettek tudósítókat szerte a világba, hogy homéroszi
lendülettel írjanak tele aztán egész hasábokat holmi hoki-meccsekrıl. Az ökölvívás, az egyleti
atlétika, a súlyemelés rekordjai: ezek a dolgok a mi ifjúkorunkban a kültelkek világával
fonódtak egybe inkább, közönségük henteslegényekbıl és rakodómunkásokból toborzódott;
az úgynevezett „jobb embereket” legföljebb a lóverseny csalogatta ki évente párszor a zöld
gyepre, minket azonban ez is hidegen hagyott, hiszen a testmozgás elengedhetetlen
minimumán túl minden effélét merı idıpocsékolásnak tekintettünk. Tizenhárom éves voltam,
amikor egy életre megfertızött az intellektuális-irodalmi szellem, s ettıl fogva még a
korcsolyázást is abbahagytam, a szüleimtıl tánciskolára kapott pénzt könyvekre fordítottam,
tizennyolc éves fejjel még nem tudtam úszni, táncolni, teniszezni; biciklizni és autót vezetni
ma sem tudok, és egy tízéves gyerek megszégyeníthet bármi sporttal kapcsolatos dologban.
Most, 1941-ben, amikor ezt írom, még most sem tudok különbséget tenni egy futballmérkızés
meg egy baseballmeccs között, és azt se tudom, hokit vagy pólót látok-e, ha látok, az újság
sportrovatát pedig nekem kínaiul írták. És ami úgy általában a sebességi vagy ügyességi
rekordokat illeti, változatlanul ama perzsa sah álláspontját osztom, aki egy alkalommal, mikor
valami derbire akarták elvinni, keleties bölcsességgel így felelt: „Minek ? Tudom, hogy egyik
ló gyorsabb, mint a másik. Hogy melyik éppen, nekem mindegy.” De nemcsak a testedzést
tekintettük megvetendınek, hanem a játékokat is; csupán a sakkal voltunk elnézıek, mert
szellemi erıfeszítést kívánt; és még ennél is képtelenebbül hangzik talán, hogy költıpalánták
lettünk volna bár, mégis alig törıdtünk a természettel. Életem elsı húsz éve úgy telt, hogy
szinte semmit se láttam Bécs csodás környékébıl; a legszebb s legforróbb nyári napok,
amikor mindenki elmenekült a városból, azok voltak nekünk a legkedvesebbek, mert olyankor
a kávéházban hamar hozzájuthattunk minden laphoz és folyóirathoz. Évekre, évtizedekre volt
még szükségem, hogy a gyermekien mohó túlzás ellensúlyát megleljem, valamint hogy
ekképp elkerülhetetlen testi ügyefogyottságomat így-úgy feledtessem. Egészében mégsem
bántam meg ezt az életformát, amit gimnazista koromnak köszönhettem: hogy csak a
szememmel, csak az idegvégzıdéseimmel éljek. Véremmé vált így a szellem iránti
szenvedély, s ez már örökre az enyém, s mindaz, amit azóta olvastam, azoknak az éveknek a
hozadéka. Szilárd alapjukon áll az életem. Ha izmaink erısítését kezdetben elmulasztjuk, a
dolog pótolható; ám a szellem lendületét, a lélek hatékony erejét csak a formálódás döntı
éveiben nyerhetjük el, és a késıbbiekben csak az foghatja át a teljes világot, aki idejében
megtanulta, szellemét mint tárja ki.

Valami új készülıdik a mővészetben, szenvedélyesebb és problematikusabb, kísérletezıbb

kedvő mővészet formálódik, mint amilyennel a szüleink és a körülöttünk élık beértek: ezt
nevezhetném fiatal éveink valódi élményének. Ám az életnek ez az egyetlen metszete annyira
lenyőgözött minket, hogy nem vettük észre, hogy az esztétikai térben tapasztalható
átalakulások átfogóbb folyamatoknak a rezgései és elıhírnökei csupán, s ez a nagyobb
tektonikus mozgás majd alapjaiban rázza meg és elpusztítja apáink világát. Sajátos
átrétegezıdés kezdıdött öreg álmos Ausztriánkban. A tömegek évtizedeken át ráhagyták az
uralmat a liberális polgárságra, ám a néma tőrés ideje lejárt, szervezkedtek, és jogaikat
kezdték követelni. Éppen az utolsó évtizedben tört be a politika éles, heves széllökésekkel a
kényelmes élet csendjébe: az új évszázad új rendet akart, korszakváltást követelt.

Ausztriában az elsı nagy tömegmegmozdulás a szocialistáké volt. Nálunk az addig

hamisítólag „általánosnak” nevezett választójog a kiváltságosokra vonatkozott csak,
nevezetesen akik egy bizonyos szinten felüli adózást bizonyíthattak magukról; az általuk
választott ügyvédek és gazdálkodók azután ıszintén azt hitték, hogy a „népet” képviselik a
parlamentben. Büszkék voltak rá, hogy mővelt, többnyire diplomás emberek, adtak a
méltóságukra, a tekintélyes szónoki stílus tisztaságára; az országgyőlési ülésszakok hangulata
ezért a leginkább egy elıkelı klubéhoz hasonlított. Liberálisok lévén, hittek a tolerancia és
észelvek vezérelte, tévedhetetlenül haladó világban; polgári demokraták voltak, és úgy vélték,
apró engedményekkel, fokozatos reformokkal szolgálhatják a legalkalmasabban valamennyi
alattvaló ügyét. Azt azonban tökéletesen elfelejtették, hogy ık csak a nagyvárosok ötven-
százezer jól szituált polgárának képviselıi, s nem az egész országbeli százezreké és millióké.

Idıközben a gép megtette a magáét, és az ipar tömörítette az addig szétszóródott

munkásságot; a kiváló dr. Viktor Adler vezetésével Ausztriában szocialista párt alakult, a
proletariátus érdekeit képviselvén, a valóban általános, mindenki számára egyenlı esélyő
választójogért küzdvén; alighogy ezt kivívták - pontosabban, kikényszerítették az is kiderült,
milyen vékony, még ha tekintélyes réteg képviselte is a liberalizmust; eltőnt, s vele tőnt a
politikai közéletbıl a tolerancia; érdekek csaptak össze érdekekkel, megkezdıdött a harc.

Kora gyerekkoromból emlékszem még arra a napra, amely döntı fordulatot hozott az ausztriai
szocialista párt megerısödésében: a munkások elıször demonstrálták tényleges erejüket,
május elsejét a dolgozó nép ünnepének nyilvánították, és bejelentették, hogy felvonulnak, zárt
menetben szelik át a Prátert, méghozzá a fıallén, ahol máskor e napon az arisztokrácia és a
nagypolgárság elegáns hintói parádéztak, kecses karosszériák a méltóságos
gesztenyefalombok árnyán. A derék liberális polgárságot megriasztotta ez a „hadüzenet”.
Németországban, de Ausztriában is mintha valami véres, terrort sejtetı mellékíze lett volna a
szocialista szónak, amiképpen korábban a jakobinusnak, késıbb a bolsevistának; s valahogy
elképzelhetetlen volt, hogy ez a népség, a külvárosokból felvonulva, nem fog gyújtogatni,
fosztogatni, nem fog minden lehetı rémtettet elkövetni. Pánik lett úrrá a városon. A bécsi és a
környékbeli rendıri erıket mind a Práter fıalléja környékén mozgósították, a katonaság
készültségben állt. Hintó, fiáker egy sem merészkedett a Práter közelébe, a boltok bezártak, a
redınyöket lehúzták, s emlékszem, nekünk, gyerekeknek a szüleink szigorúan megtiltották,
hogy ezen a rettenetesnek ígérkezı napon, mely lángba boríthatja Bécset, kitegyük a lábunkat
az utcára. Aztán semmi se történt. A munkások - asszonyostul, gyerekestül - fegyelmezett
négyes sorokban végigvonultak a Práteron, mindegyikük gomblyukában ott díszelgett a piros
szegfő, a pártjelvény. Menetelés közben az Internacionálét énekelték, hanem aztán a
gyerekek, elıször járván a gyönyörő zöld „díszallén”, önfeledten dalolászni kezdtek, ártatlan
iskolai énekeket. Nem röpködtek szitkok, nem volt verekedés, ökölrázás, a rendırök és
katonák is barátságos mosollyal üdvözölték a felvonulókat. A munkásság csatát nyert:
kifogástalan viselkedésével kivívta, hogy a polgárok azontúl ne nevezhessék „forradalmár
csıcseléknek”; a jó öreg Ausztriában voltunk, létrejött a megszokott kiegyezések egyike - a
napjainkat jellemzı könyörtelen lebunkózások és vérbefojtások rendszere nem volt még
ismeretes akkoriban, s így még a pártvezéreket is a humanitás (persze kissé megkopott)
eszménye vezérelte.

Alighogy feltőnt a gomblyukak piros szegfője, megjelent nemsokára az ellenjelvény is, a

fehér szegfő, s ez a keresztényszocialista párt híveinek ismertetıjele lett. (Hát nem megható,
hogy akkoriban még virágok voltak a pártszimbólumok, s nem csizmák, tırök, halálfejek?) A
keresztényszocialisták alapvetıen kispolgári pártot alkottak, és lényegében a proletariátus
szocialista pártjának szerves ellentéteként jött létre a szervezetük, tehát alapjában ugyanúgy a
gép munkájának a kéz munkája felett aratott gyızelme nyomán. A gép ugyanis nagy
tömegeknek üzemekben való egyesítése révén hatalmat biztosított a munkásoknak, ám
ugyanígy fenyegette a kézmőipart. A nagy áruházak, a tömeges termelés, a széria a
középrétegeket és a kézi erıvel dolgozó iparosokat tönkremenéssel fenyegette.
Elégedetlenségüket és szorongásukat ügyesen használta ki egy rátermett és népszerő vezetı,
dr. Karl Lueger, és csattanós jelszavával - „Segítsünk a kisemberen!” - a kispolgárság egészét
s a haragvó középosztályt is magával ragadta; ez utóbbi ugyanis sokkal kevésbé irigyelte a
gazdagokat, mint amennyire rettegett, hogy polgári létébıl visszahull a proletariátusba.
Ugyanaz a szorongó réteg volt ez, amelyiket késıbb Adolf Hitler választotta elsı
tömegbázisául, és Karl Lueger más szempontból is elıdje volt már, hirdette ugyanis az
antiszemitizmus üdvözítı voltát, ellenfelet mutatván így az elégedetlen kispolgárnak, és
óvatosan elterelte a köz győlöletét a nagybirtokosokról és a feudális vagyonról. Hanem hogy
századunk politikai élete mennyit vulgarizálódott azóta, hová durvult, micsoda visszaesést
éltünk meg a brutalitás világába, jól példázza épp e két pártvezér összehasonlítása. Karl
Lueger, aki lágyan omló, szıke körszakállával impozáns jelenség volt - a bécsi nép „szép
Károly”-nak is nevezte -, ráadásul egyetemet végzett, humán mőveltségő férfiú, méltán élt
egy oly korban, amelyik a szellemi kultúrát mindenek fölébe helyezte. Értett hozzá, hogy
szónoklataival népszerővé tegye magát, lendületes volt és humorosan elmés, ám még
leghevesebb - azaz akkoriban hevesnek tartott - szónoklataival sem vétett a tulajdonképpeni
illem szabályai ellen. Féken tartotta segédjét, a „gépész Schmeider”-t, aki rituális
gyilkosságokról s egyéb badarságokról szónokolva próbált volna hatni a tömegekre.
Magánéletében mértéktartó volt és kikezdhetetlen; ellenfeleivel szemben mindig megırzött
bizonyos lovagiasságot; s bár hivatalosan antiszemita volt, korábbi zsidó barátait nem tagadta
meg. Amikor mozgalma végül meghódította a bécsi városi tanácsot, s ı maga - bár az
antiszemita tendenciát megvetı Ferenc József két ízben is megtagadta beiktatását -
polgármester lett, közigazgatása makulátlanul igazságosan, mi több, példás demokratizmus
jegyében mőködött; a zsidók, akik pedig rettegtek ennek az antiszemita pártnak a hatalomra
jutásától, egyenjogú polgárokként, háborítatlanul éltek tovább. A győlölet mérge és egymás
kiirtásának vágya még nem hatolt be a kor vérkeringésébe.

Felbukkant már azonban egy harmadik virág is, méghozzá a kék búzavirág, Bismarck
kedvence, mely a német nemzeti párt jelvénye lett; ez a párt - s erre akkoriban még nem
figyeltek föl - gyökeresen újat akart, tudatosan lázított, s az volt a célja, hogy a
legkíméletlenebbül szétzúzza a monarchiát, és megteremtsen - Hitler rémálmát elılegezvén -
egy porosz és protestáns uralom alatt álló Nagy-Németországot. A keresztényszocialista párt
elsısorban Bécsben és falun hódított, a szocialisták az iparvidékekre terjesztették ki
hatalmukat, a német nemzetiek hívei szinte kizárólag a csehországi és az alpesi
peremterületekrıl toborzódtak; számra kevesen voltak a német nemzetiek, ám
jelentéktelenségüket vad agresszivitással és példátlan durvasággal ellensúlyozták. Az a pár
képviselıjük az osztrák parlament réme és (a szó akkori értelmében) szégyene volt;
eszméikbıl, módszereikbıl sokat tanulhatott az egyébként ugyancsak perem-ausztriai Hitler.
Georg Schönerertıl vette át az „El Rómától!” jelszavát, melyet akkoriban sokezernyi német
nemzeti követett jellegzetesen német engedelmességgel, csupán hogy a császárt és a klérust
ingereljék, s katolikusról protestáns hitre tértek át; tıle vette az antiszemita fajelméletet - „A
faj minden baj oka”, mondta egy illusztris elıd -, és schönereri volt az az elgondolás is, hogy
kíméletlen, vakon engedelmeskedı rohamcsapatot kell létrehozni, melynek bevetésével a
szám szerint óriási túlsúlyban lévı, ám passzívan humánus többség fölött biztosítható egy
terrorista kisebbség hatalma. Amit a nemzetiszocializmus javára az SA végzett el, győléseket
ugrasztva szét gumibottal, ellenfeleket éjszaka megtámadva, földre taposva, a német nemzeti
párt az egyleti diáksággal végeztette el; ezek, az egyetemi védettséget kihasználva, addig
példátlan terrort vezettek be, minden politikai megmozdulás alkalmából katonásan zárt
sorokban felvonulván, biztosították, hogy akit érnek, el ne vigye verés nélkül. Úgynevezett
„bajtársi egyletekbe” tömörültek, arcukat vágások éktelenítették, részegesek voltak és durvák,
és ık voltak az aula urai, mert a többiekkel ellentétben nemcsak szalagok és sapkák
jelentették egyleti ékességüket, hanem kemény, súlyos botok is; állandóan provokáltak, s hol
a szláv, hol a zsidó, hol a katolikus, hol az olasz diákokra vetették rá magukat, s a
védteleneket előzték az egyetemrıl. „Bumlizáskor” (így nevezték a szombatonkénti diák-
felvonulást) mindig vér folyt. A rendırségnek tiszteletben kellett tartania az egyetemek
területi sérthetetlenségét, s így tehetetlenül nézte, hogyan randalíroznak odabent ezek a gyáva
botostestvérek, s a közegeknek csak arra volt joguk, hogy a sebesülteket, akiket e
terrorlegények az egyetem lépcsıin lehajítottak, összeszedjék, és kórházba szállítsák. Ahol
Ausztria kis létszámú, de nagyszájú német nemzeti pártja sikert akart elérni, oda küldte ezeket
a diákegyleti rohamcsapatokat; amikor Badeni gróf - a császár és a parlament beleegyezésével
- új nyelvhasználati rendeletet fogadott el, amelynek rendeltetése az lett volna, hogy
megbékélést teremtsen a monarchia népei közt, s amely talán évtizedeket adhatott volna még
ennek az államképzıdménynek, ez a maroknyi vérszomjas suhanc megszállta a Ringstrassét.

Lovasságnak kellett kivonulnia, kardlapozás, lövöldözés kezdıdött. Ám abban a tragikusan

erıtlen és megindítóan humánus, liberális korszakban annyira viszolyogtak mindenfajta erı-
szakos tömegjelenettıl és vérontástól, hogy a kormány inkább meghátrált a német nemzetiek
terrorjával szemben. A miniszterelnök lemondott, és a rendkívül lojális nyelvi rendeletet
hatálytalanították. Ez volt az újmódi brutalitás elsı sikeres betörése a politikába. A fajok és
osztályok közti rések és szakadékok, tétek és ellentétek szélesedtek-élesedtek, hiába
takargatta ıket az engedékenység kora; a múlt század utolsó évtizedének Ausztriájában
tulajdonképpen már megkezdıdött az a bizonyos háború, amelyben mindenki mindenki
ellen van.

Mi azonban begubóztunk ifjúságunkba, irodalmi ambícióinkba, keveset vettünk észre ezekbıl

a veszedelmes honi változásokból; a mi szemhatárunkon csak képek és könyvek voltak.
Cseppet sem érdekeltek minket a politikai és szociális problémák: ugyan mi közük lett volna
ezeknek a ricsajosan ízetlen civakodásoknak a mi életünkhöz? A város a választások lázában
égett - és mi könyvtárba mentünk. A tömegek lázongtak, mi meg verseket írtunk, és
költeményekrıl vitáztunk. Nem láttuk a tüzes jeleket a falon, hanem csak lakomáztunk, mint
egykor Baltazár király, élveztük a mővészet pompás fogásait, gondtalanságunkban nem
tekintettünk a jövıbe. És amikor évtizedek múlva ránk omlottak a falak, és beszakadt a fejünk
fölött a tetı, csak akkor jöttünk rá, hogy itt már régóta baj volt az alapokkal, üregek tátongtak
alattuk, és az új évszázaddal egyszersmind az egyéni szabadság hanyatlása is megkezdıdött
Európában.
 Eros Matutinus

A középiskola nyolc éve alatt mindannyiunkon végbement egy végsıkig személyes változás:
tízéves gyerekekbıl fokról fokra tizenhat, tizenhét, tizennyolc éves fiatal férfiak lettünk, és a
természet is követelni kezdte jogait. A pubertás ébredése mintha teljességgel magánjellegő
probléma lenne, melyet mindenkinek a maga módján kell megoldania, végigküzdenie, s ezért
az ügy - elsı pillantásra - semmiképpen sem alkalmas a nyilvános megvitatásra. A mi
nemzedékünk számára azonban ez a válsághelyzet túlnıtt tulajdonképpeni körén. Felébredést
jelentett más értelemben is, mert vele egyidejőleg kezdtük végre kritikusabb szemmel nézni
ama társadalmi világot, amelyben felnıttünk, s megannyi konvencióját. A gyerek, de még a
serdülı is hajlamos rá, hogy kezdetben tisztelettudóan elfogadja környezetének törvényeit, és
alkalmazkodjék hozzájuk. Ám a ráerıltetett konvencióknak csak addig tesz eleget, amíg azt
látja, hogy ezeket mások is példásan betartják. Elég egyetlen hazugság a szülık vagy tanítók
részérıl, és az ifjú személyiség elkerülhetetlen bizalmatlansággal kezdi mustrálgatni egész
környezetét; és mi is hamar rájöttünk, hogy a bizalmunkkal kitüntetett tekintélyek, az iskola, a
család és a közerkölcs egyetlen ponton, a szexualitás kérdésében mindenképpen furcsán
ıszintétlen - mi több, e tekintetben tılünk is titkolózást és alattomosságot követel.

Mert ezekrıl a dolgokról másképp gondolkoztak harminc-negyven évvel ezelıtt, mint

napjaink világában. A közéletnek talán egyetlen területén sem következett be egyetlen
emberöltı leforgása alatt olyan totális változás, mint épp a nemek egymás közti viszonyában.
Szerepet játszott ebben egy egész sor tényezı: a nık emancipációja, a freudi pszichoanalízis,
a testkultúra és a sport, az ifjúság önállósulása. Ha megpróbáljuk a tizenkilencedik század
lényegében viktoriánus, polgári morálját napjaink érvényes, szabadabb és elfogulatlanabb
erkölcsi szemléletéhez mérni, a legtalálóbban még azt mondhatjuk: a régi kor valami belsı
bizonytalanság érzésébıl fakadóan a szexualitás kérdését szorongva kerülni kívánta. A
korábbi, még ıszintén vallásos korok, elsısorban a szigorúan puritánok, könnyebben intézték
el a problémát. Főtötte ıket az az ıszinte meggyızıdés, hogy az érzékiség az ördög
incselkedése, a testi gyönyör pedig fajtalanság és bőn, a középkori hatalmasságok mintegy
szarvánál ragadták meg a sátánt, és szigorú tilalmakkal - a kálvinista Genfben fıként -,
rettentı és elrettentı büntetésekkel érvényesítették zord erkölcsi akaratukat. Századunk
azonban - e roppant toleráns, rég nem ördöghívı, már alig istenfélı kor megtorpant a radikális
lépések útján; rendszabályokra már gyengének érezte magát, ám a szexualitást mindenképpen
anarchisztikus, ezért zavaró elemnek vélte, amelyet nem tudott elhelyezni etikai rendszerében.
Nem volt helye a tizenkilencedik századi élet felszínén az erotikának, hiszen a szabad,
házasság nélküli szerelem bármely formája botránkoztatta volna a polgári „illemet”.
Kettısség volt ez a javából, és a kor különös kompromisszumot talált. Erkölcsét arra
korlátozta, hogy a fiatal embereknek nem tiltotta ugyan a szexuális életet, azt követelte
csupán, hogy a dolgot feltőnés nélkül bonyolítsák. Ha már nem számőzhetı a világból a
szexualitás, legalább az „erkölcs világában” ne legyen feltőnı látszata. Ezért hallgatólagos
közmegegyezés született, hogy a kényes-kínos témát sem az iskolában, sem a családban, sem
a nyilvánosság színe elıtt nem taglalják, és mindent, ami meglétére utalhatna, elfojtanak.

Ma már Freud nyomán tudjuk, hogy aki a természetes ösztönöket ki akarja szorítani a
tudatból, semmiképp sem küszöböli ki, hanem veszedelmes módon a tudatalattiba szorítja le
ıket; ezt tudva, ma már könnyen mosolygunk az akkori együgyő titkolózások naivitásán. Ám
a tizenkilencedik század ıszintén hitt ama téveszmében, hogy a racionális, józan ész minden
konfliktust megold, s minél inkább elrejtik azt, ami természeti, annál mérsékletesebbé teszik
anarchista hajlandóságú erıit; ha tehát nem világosítják fel a fiatalságot a szexualitás
létezésérıl, fiúk-lányok a maguk nemiségérıl is megfeledkezhetnek majd. Tévképzet volt; ám
valamennyi fórum egységesnek bizonyult e hitben, és a hallgatás hermetikus igyekezetétıl azt
remélték, hogy amirıl nem beszélnek, az szóba sem jöhet. Az iskola és a hittan, a szalonok
világa és az igazságszolgáltatás, a lapok és a könyvek, a divat és az erkölcsök mintha mind
arra lettek volna, hogy alapvetıen kiiktassák a kérdést, s ehhez szégyenletes módon a
tudomány is szemlesütve csatlakozott, jóllehet épp az lett volna a dolga, hogy elfogulatlanul
közelítsen a problémához. A tudomány e „naturalia sunt turpia” támogatója lett, kapitulált,
azzal az ürüggyel, hogy méltóságán aluli efféle sikamlós témák taglalása. Lapozzuk fel a kor
jogi, filozófiai vagy akár orvostudományi szakmunkáit, a tárgykör egyhangú, sıt kínos
kerülésével találkozunk. Ha a büntetıjog tudorai kongresszusaikon a börtönök
humanizálhatóságáról vitáztak, ha a fegyházélet erkölcsi kártevéseit taglalták, a személyiség
roncsolódásának épp e kényes alapkérdése fölött siklottak el megannyiszor. Idegorvosok, bár
némely hisztériás megbetegedés etológiájával tökéletesen tisztában voltak, ugyanígy nem
merték bevallani a felismert tényállást, csak olvassunk utána Freudnál, ahogy még az ı nagyra
becsült tanára, Charcot is megvallotta neki privátim, hogy a valódi okot ismeri ugyan, de
nyilvánosan soha néven nem nevezte. A legkevesebbet a - mint ebben az idıben hívták -
„szép” irodalom kockáztathatott; itt aztán végképp tilos volt a kérdés ıszinte ábrázolása,
hiszen a literatúrának kizárólag az esztétikai szép lehetett a tárgya. Korábbi évszázadokban az
írók nem riadtak vissza koruk kendızetlen kulturális képének megrajzolásától; elég, ha
csupán Defoe, Prévost abbé, Fielding vagy Rétif de la Bretonne mőveire gondolunk; ık még
azt mutatták, amit a valóságban láttak, nem így a tizenkilencedik század, mely csak a
„magasztost”, az „érzelemtelit” tárgyalhatta, kerülvén, ami igaz és esetleg kínos. Ezért a
nagyvárosi ifjúság megannyi veszedelmérıl, sötétjérıl és tévelygésérıl úgyszólván egy szót
sem olvashatunk a tizenkilencedik század irodalmában. Még ha egy író - nagy merészen! -
megemlítette is a prostitúciót, úgy vélte, máris meg kell nemesítenie, parfümöt löttyentett hát
a hölgyre, méltóságot adott neki „kaméliával”. Különös tény: ha korunk fiatalembere arra
kíváncsi, hogyan élt az elızı és az azt megelızı nemzedék ifjúsága, és ama régi korok nagy
mestereinek munkáit veszi elı, Dickens és Thackeray, Gottfried Keller és Björnson
könyveiben - kivételt itt csak Tolsztoj és Dosztojevszkij alkot, mert ık, oroszok lévén, kívül
álltak az európai álidealizmuson - egyebet se talál, mint elfinomított, kiegyenlített felszíneket,
ugyanis ez az egész nemzedék megsínylette a kor parancsát, a szabad ábrázolásmód tilalmát.
S hogy milyen hisztériába hajlóan kényes volt ez a ma már szinte elképzelhetetlen ısapai
morál, ékesen példázzák a botrányai; mert még ez az irodalmi visszafogottság sem bizonyult
elégségesnek. Hát ép ésszel felfogható ma egyáltalán, hogy egy olyan könyvet, mint a
Bovaryné, francia bíróság erkölcstelennek bélyegzett? Hogy az én ifjúságom idején Zola
regényei pornográfnak minısültek, vagy hogy egy olyan nyugodalmasan klasszicista epikus,
mint Thomas Hardy, Angliában és Amerikában is a felháborodás hullámait korbácsolta? Igen,
bármennyire tartózkodóak voltak, e könyvek még mindig túl sokat árultak el a valóságról. Mi
pedig ebben az egészségtelenül fojtó, parfümösen fülleteg levegıjő világban nıttünk fel.

Az elhallgatás és eldugdosás tisztességtelen és lelkileg egészségtelen erkölcse

lidércnyomásként nehezedett a fiatalságunkra, s mert ennek a bújócskatechnikának
köszönhetıen, a szolidaritás furcsa diadalaként a valódi irodalmi és mővészettörténeti
dokumentumok hiányoznak, nem éppen könnyő vállalkozás a ma már hihetetlen dolgok
rekonstruálása. Adva mindazonáltal egy bizonyos támpont; tekintsünk csak a divatra, hiszen
minden idık divatja akaratlanul is a korabeli erkölcsökre utal - optikai közvetlenséggel.
Igazán nem lehet véletlen, hogy ha ma, 1940-ben a mozivásznon 1900 körüli társasági
emberek, férfiak és nık jelennek meg hajdani kosztümökben, Európa vagy Amerika bármely
városa vagy faluja legyen az elıadás helyszíne, a közönség harsányan derül. A mai kor
legnaivabb embere is karikatúrafigurákként kacagja ki ezeket a tegnapiakat - a
természetellenes, kényelmetlen, egészségtelen, esetlen jelmező bolondokat. S mi, akik még
láttuk anyáinkat és nénjeinket és a barátnéikat ezekben a lehetetlen öltözékekben, s akik
gyerekkorunkban ugyanilyen majomparádénak látszhattunk, mi is kísérteties rémálomnak
érezzük, hogy egy egész nemzedék ellenállás nélkül tőrte el e bárgyú módi parancsolgatásait.
Derőre fakaszt már a férfidivat is: a magas keménygallér, a „fátermörder”, mely minden
könnyedebb mozgást akadályoz, a derékban karcsúsított fekete gérokk, a kályhacsıforma
cilinder; hanem hogy a „hölgyek” micsoda gyötrelmes jelmezeket hordtak, természet adta
lényük minden porcikáját eltorzítva láttató szörnyruhákat! Kemény halcsontos főzıtıl legyen
„darázs” a derék, az altesten duzzadozzék óriási harang, a ruha záruljon magasan, az áll alatt,
semmi se látsszék a lábból, a haj legyen fürtös, csigás, fonatos, rajta fejedelmi kalap-
költemény, a kezet óvja a legforróbb nyárban is hosszú kesztyő - ez a ma már történelmi
portól lepett „hölgy”, bizony bármi parfümfelhık lenghették is körül hajdan, bármily ékszerek
pompáztak rajta, és csipkék meg masnik meg fodrok, szánalomra méltóan kiszolgáltatott,
boldogtalan teremtésnek látszik. Elsı pillantásra megállapítható, hogy az a nı, aki efféle
toalettet ölt, mint páncélt a lovag, nem mozoghatott szabadon, kecsesen, könnyedén, hanem
minden gesztusa, moccanása, tágabb értelemben egész lénye csupa mesterkéltség,
természetellenesség, keresettség lehetett - már csak a kosztüm révén, fizikailag is. Maga az
öltözködés és a vetkızés körülményes procedúra volt, melyhez a „hölgynek” okvetlenül külsı
segítséget kellett igénybe vennie. (S akkor még nem beszéltünk a társasági neveltetés
cirkalmairól!) Mert hátul, deréktól fölfelé, valakinek el kellett bíbelıdnie a tömérdek
kapoccsal, hurokkal, a főzıt ugyaneme kéznek - a komornáénak, öltöztetınıének - erısen be
kellett húznia, a hosszú hajat nap mint nap fortélyos fodrásszal kellett fésültetni, ápoltatni, s
mennyi tő, csat, féső kellett ehhez, sütıvas a loknikhoz, bodorításhoz, s jött a becsavarás, a
kifésülés, átfésülés, felfésülés, tornyozás, befésülés; hadd emlékeztessem mai ifjúságunkat
hajügyben arra, hogy harminc évvel ezelıtt pár orosz egyetemista lány kivételével Európa
minden lánya és asszonya derékig lebonthatta hajkoronáját. De ha alsóbb régiókat tekintünk,
ott sem volt egyszerőbb a dolog, az alsószoknyák hagymahéjai, a kamizólok, a mellénykék és
kabátkák addig rétegezıdtek egymásra, míg a végén eltakarták a nıt, a személyt. Persze
ennek a bárgyúságnak is volt némi rejtett értelme. A nıi test vonalait a sok pucc annyira
elrejtette, hogy még a vılegény sem - s még a menyegzın sem! - sejthette, milyen is hát a
választottja, szálegyenes vagy görbécske, telt vagy sovány, kurta lábú vagy hosszú lábú-e; és
ez az „erkölcsös” kor egyáltalán nem tartotta megengedhetetlennek, hogy megtévesztés
céljából vagy az általános szépségeszményt közelítendı, vendéghaj, kitömött kebel vagy
elınyösebbre formázott egyéb testrészek tegyék vonzóbbá a nıket. Minél inkább „hölgy”
óhajtott lenni egy nı, annál intenzívebben kellett rejtıztetnie formáit; a divat ezzel a
vezéreszméjével alapjában nagyon is a kor általános erkölcsi elvét szolgálta - rejtsünk el
mindent, fedjünk el mindent, ez volt a legfıbb gond.

Ám ez az erkölcsi felfogás tökéletesen megfeledkezett arról, hogy ha az ördögöt kitesszük az

ajtón, visszajön a kéményen vagy valami kiskapun. Ami manapság immár elfogulatlan
pillantásunknak elsısorban feltőnı e viseleteken, melyek kétségbeesetten bújtattak volna
minden négyzetcentiméternyi meztelen bırt, minden nemes vonalat, ami tehát a leginkább
szembeszökı rajtuk, az korántsem az erkölcsösségük, hanem épp ellenkezıleg: az, hogy
szinte provokatívan kínos mód domborította ki e módi a nemek ellentéteit. Mert manapság a
kor fiatal férfija és nıje egyképp magas és karcsú, arcuk sima, hajuk rövid, vagyis már
külsejük szerint is jó pajtásként összeilleni látszanak, ám az én születésem századában a
nemek azt sem tudták, hogyan különbözzenek. A férfiak hosszú szakállt eresztettek, vagy
legalább pöndörített bajusszal jártak, hadd legyen szembeszökı a férfiúságuk, míg a nık
elengedhetetlen tartozéka volt a főzı, mely a kebel kidomborítását szolgálta. Túlhangsúlyozta
vélt sajátjait az úgynevezett erısebb nem a gyengébb nemmel szemben a kötelezı tartás révén
is, tudniillik a férfitól elvárták, hogy délceg legyen, egyenes derekú, lovagian agresszív, ám a
nı legyen szerény, visszafogott, félénk. Tehát vadásznak és zsákmányának viszonya volt ez
akkor egyenlıség helyett. A külszínnek ez a képtelen polarizálása természetesen hatott a belsı
viszonyokra is: fokozta az erotikát, s ekképp ez a pszichológiának mindenképpen ellentmondó
módszer épp a visszájára fordult; a társadalom közérvényre emelte az álcázást és az
elhallgatást. Azzal ugyanis, hogy állandóan rettegve és az erény fölött csıszködve az élet, az
irodalom, a mővészet és az öltözködés valamennyi formájában örökösen az erkölcstelent
szimatolta, hogy megóvja a csábítástól, tulajdonképpen rákényszerült, hogy szakadatlanul az
erkölcstelenség körül forogjanak a gondolatai. Az a társadalom folyton azt leste, mit
minısíthet illetlennek, s ekképp az állandó figyelés állapotában élt, az akkori világ szemében
a szent illemet örökké halálos veszélyek fenyegették: minden mozdulat, minden szó végzetes
lehetett! Talán megértik még ma, hogy voltak olyan idık, amikor bőnnek számított volna, ha
egy nı nadrágot vesz fel a sporthoz, a játékhoz. De azt a hisztérikus prüdériát hogyan
magyarázzuk meg, hogy akkoriban a „nadrág” szót a tisztességére adó nı a szájára se vehette?
S ha mégis kénytelen volt említést tenni egy afféle érzékcsiklandozó ruhadarabról, mint
amilyen egy férfinadrág, akkor az ártatlan „lábravaló” kifejezést használta helyette, vagy
kitérve a nehézség elıl, egyszerően azt mondta, hogy „az a bizonyos ruhadarab”! Az meg
aztán végképp szóba se jöhetett, hogy lányok-fiúk közös kirándulásra menjenek - hogyne,
hangzott az elsı ellenvetés, hogy még „történjék” valami! Efféle együttlét merıben
elképzelhetetlen volt, hacsak nem felügyelt a társaságra tisztes személy: anya vagy nevelını.
A legforróbb nyárban sem engedélyezte ez a morál, hogy fiatal nık ujjatlan ruhában vagy
rövidebb szoknyában teniszezzenek; aki így tett volna, botrányba keveri magát; hiszen már az
is felháborítónak számított, ha társaságban egy nı keresztbe vetette a lábát, mert a
ruhaszegély alól „elıvillanhatott a bokája”. A természeti elemek - a szél, a napfény, a víz -
sem érhettek a mezítelen nıi bırhöz. A tengerben, a nagy szabad ég alatt is súlyos göncökben
kellett vonszolódniuk, bokától nyakig öltözötten, s az internátusokban és a kolostorokban a
fiatal lányoknak még a kádfürdıt is hosszú fehér ingben kellett „élvezniük”, csak hogy
elfeledjék: testük van. Egyáltalán nem legenda és nem túlzás, hogy némely hölgyek úgy
haltak meg végül, hogy a bábán, a férjen és a hullamosdatón kívül senki se látta a vállukat
vagy a térdüket. Manapság ez potom negyven év múltával is mesének, humorizáló túlzásnak
tőnik fel. Tévedés; a testiségtıl és a természetességtıl való félelem a felsı tízezertıl le a
legszélesebb néprétegekig a neurózis hevességével tombolt, traumaként rögzıdött; hiszen ma
már elképzelhetetlen, ami a századforduló táján mindennapi gyakorlat volt: azokat a nıket,
akik kerékpározni merészeltek, vagy lovagláshoz úrnyerget használtak, a parasztok kövekkel
dobálták meg! Hogy iskolásidım bécsi lapjai hasábszám cikkeztek arról a vakmerı,
borzadályosan erkölcstelen újítási javaslatról, mely szerint a berlini Hofoper balerinái azontúl
trikónadrág nélkül táncolnának ? Hogy szenzációnak számított, amikor Isadora Duncan egy
mindenképp klasszikus tánc keretében elıször villantotta ki a fehér, szerencsére erkölcsösen
földet söprı tunika alól a kecses balettcipı helyett a meztelen talpát? S képzeljük el, hogy
éltek azokban az idıkben is éber szemő és esző fiatalemberek, akik csakhamar rájöttek, hogy
az erkölcs köpenykéje, mellyel az állítólagos tisztességet óvják, csupa lik-luk és szakadás.
Végsı soron elkerülhetetlen volt, hogy ötven gimnazista közül éveken át egy se találkozzon
egy „olyan” utcában valamelyik tanárával, vagy hogy családi körben ki ne füleljük: ez meg az
a roppant tiszteletreméltó úr mi minden rossz fát tett a tőzre. Kíváncsiságunkat leginkább épp
a rejtegetés ügyetlen technikája korbácsolta fel; s mert az élet természetes menetét az élet
szervezete nem tőrhette, a sóvárgás - fıleg a nagyvárosokban - megtalálta a maga földalatti,
gyakran eléggé szennyes csatornáit. A társadalom minden rétegének ifjúságán érezni lehetett
ezt a lefojtottságból eredı rejtett túlfőtöttséget, amely aztán gyermeteg és ügyefogyott módon
nyilatkozott meg. Alig volt kerítés vagy félreesı szeglet, melyet tele ne firkáltak volna illetlen
szavakkal s ábrákkal; uszodákban a nıi öltözık deszkafalain, ahol lehetett, kiütötték a
göcsöket: készen volt a kukucskalyuk. Titkon virágoztak olyan iparágak, melyek mostanság,
az erkölcsök természetesebb világában, rég visszahanyatlottak az éjbe: elsısorban az aktfotók
és a meztelen nık képei voltak népszerőek, kocsmaasztalok alatt kínálgatták ıket a kamasz
gyerekeknek holmi házalók. Vagy ott volt a pornográf irodalom, „sous le manteau” - hiszen a
szépirodalomnak nevezett könyvtermés kényszerően idealizált és lakkozott -, a leghitványabb
fércmővek a legsilányabb papíron, silány stílusban, és mégis szétkapkodták ıket; az
úgynevezett „pikáns” folyóiratok ocsmányságai mellett ugyancsak elbújhatnak mai utódaik.
Az udvari színházon kívül, amely fennkölt szellemével és makulátlan tisztaságával a
koreszményt kellett hogy szolgálja, voltak színházak és kabarék, amelyekben a legdurvább
trágárság dívott; amit elfojtottak, az mindenütt megtalálta a maga mellékútjait, kerülıit,
kiútjait. Ezért az a nemzedék, melynek nemi felvilágosításban ugyanúgy nem volt része,
ahogy a másik nemmel való természetes együttlétben sem, minden prüdéria közepette
ezerszer fogékonyabb volt az erotikára, mint a nagy szerelmi szabadságot élvezı mai ifjúság.
Mert a kéjvágy titkos tekervényein csak a tiltott öröm oson; és minél kevesebbet láthat a
szem, hallhat a fül, annál szemfülesebb lesz a fantázia, fülledtebb a gondolatvilág. És fény,
levegı, napsütés elıl elzárva - dekadensebb a test, bujább az érzékiség. Összegezve: az
ifjúságra gyakorolt társadalmi nyomás abban a korban nem a magasabb erkölcsiséget segítette
elı, hanem csak bizalmatlanságot és keserőséget halmozott fel minden ilyen instanciával
szemben. Serdülésünk elsı napjától fogva ösztönösen érezhettük, hogy a rejtegetésnek és
elhallgatásnak ez a tisztességtelen erkölcse meg akar fosztani minket valamitıl, amihez
korosztályunknak joga lenne, és egy avítt konvenciónak áldozná fel becsületes igényeinket.

Ez a „társadalmi morál”, mely egyrészt feltételezte a szexualitás meglétét és magánrejtekő

kielégülését, másfelıl közérvénnyel semmi áron el nem ismerte volna, kétszeresen is hazug
volt. Mert míg a fiatal férfiak esetében az egyik szemét kenetesen lehunyta ugyan, ám a
másikkal cinkosan odakacsintott, bátorítóan szinte, hogy csak rajta, tombold ki magad, s még
a család is jóakaratúlag elismerte, hogy „ifjúság – bolondság”, a nıkkel szemben a társadalmi
szempár nem ismert irgalmat. Hunyva volt az, vakságot színlelt. Hogy egy férfinak ösztönei
vannak, és lehetnek, rendben; ezt még a konvenciók is elfogadták hallgatólagosan. De hogy
egy nı is rabja lehet az ösztöneinek - hiszen a természetnek örök céljai beteljesítéséhez a nı
ösztöneire is szüksége van -, nem, ezt nem ismerték el, vétség lett volna az úgynevezett „szent
nıi eszménnyel” szemben. A Freud elıtti idıkben tehát a társadalmi közmegegyezés
axiómává tette, hogy nınemő lénynek testi vágya nem lehet, míg férfi fel nem ébreszti ilyes
gerjedelmeit, ám erre hivatalosan csak a házasság szintén szent kötelékében kerülhetett sor.
Mivel azonban - fıként Bécsben - azoknak az oly igen morálos idıknek a levegıje is tele volt
erotikusan veszedelmes „fertızésekkel”, a jó házból való úrilánynak születése pillanatától
fogva mindaddig, míg férjével az esketıoltártól nem távozik, teljesen steril környezetben
kellett élnie. A fiatal lányokat úgy védték hát, hogy egy pillanatra se hagyták ıket egyedül. A
nevelınınek kellett gondoskodnia róla, hogy véletlenül se léphessen ki a ház kapuján kíséret
nélkül, elmentek érte az iskolába, elkísérték a táncórára, zeneórára; hozták-vitték. Ha könyvet
olvasott, elıtte ellenırizték, nem erkölcstelen-e a mő, s mindenekelıtt arra ügyeltek, hogy a
leányzó állandóan foglalatosságokba merüljön, mert akkor nem kísérthették meg veszedelmes
gondolatok. Tanulhatott zongorázni, énekelni, oktatták idegen nyelvekre, rajzra és mővészet-
meg irodalomtörténetre, hadd legyen émelyedésig mővelt. Miközben azonban megpróbálták
ekképp az úrilányokat egészen elképesztıen mőveltté és társaságivá nevelni, gondosan
ügyeltek arra is, hogy az élet természetes dolgaiban mai ésszel valóban felfoghatatlanul
naivak maradjanak. Az ilyen jó családból származó leányka nem tudhatta, milyen egy
valóságos férfitest, hogyan jön a gyerek a világra, az „angyalnak” ugyanis nemcsak testileg
kellett makulátlanul tisztának lennie, hanem lelkében is. Akkoriban a „jólneveltség” egy
társaságbeli leányzó esetében a tökéletes életidegenséget jelentette; és ez az életidegenség
olykor egy életre megmaradt ama korszak asszonyaiban. Ma is elmosolyodom, ha eszembe jut
az a groteszk história, melynek az egyik nagynéném volt a szenvedı alanya. Nászéjszakáján,
pontban egy órakor sebbel-lobbal, fúriaként jelent meg a szülıi házban, menekülvén „attól a
szörnyeteg férfitól”, aki, mint elmondta, nem lehet más, csakis ırült, mert képzeljék el, mit
akart: le akarta vetkıztetni ıt! Alig tudott megmenekülni ettıl a szemlátomást beteges
vadembertıl.

Nem tagadom másrészt, hogy ez a teljes tájékozatlanság valami különös vonzerıt is adott
akkoriban a fiatal lányoknak. Titokban e gyámoltalanok sejthették azért, hogy az ı világuk
mellett s mögött létezik valami másik világ, melyrıl nem tudhatnak, s ez kíváncsivá tette ıket,
vágyakozóvá, rajongóvá, s valamiféle zőrzavarosságukban épp igen kívánatossá. Ha az utcán
rájuk köszönt az ember, elpirultak - vannak-e ma még pirulós fiatal nık ? Ha maguk között
voltak, örökké vihorásztak, pusmogtak, nevetgéltek, mintha enyhe részegség bódítaná ıket.
Várakozással néztek a bizonytalanba, ismeretlen dolgok felé, melyekbıl ıket kizárták,
romantikusan színezgették az életet, ugyanakkor szégyen emésztette ıket, hogy valaki
felfedezheti, miféle gyengédségekre vágyik a testük, jóllehet maguk sem igen értették a
dolgot. Ez az iméntiekben említett enyhe zavar szüntelenül irritálta viselkedésüket. Másképp
jártak, mint a mai lányok, akiknek már kisportolt és izmos a teste, s akik fiatal férfiak közt
egyenrangúakként, könnyeden mozognak; akkoriban egy kilométerrıl meg lehetett ismerni
csupán a mozgásáról a lányt s az asszonyt; amazok nemcsak férfit nem ismertek még, de
mindenestül sokkal lányosabbak voltak, mint mai társnıik, és nagyon messze jártak tıle, hogy
igazi nık legyenek: lényük egzotikus törékenysége üvegházban nevelt növényeket idézett,
mesterségesen túlfőtött légkört, ahol a széltıl is óvják a zsenge palántát. Egy bizonyos
nevelési kultúra mővien-mővésziesen kitenyésztett példányai voltak.

De hát ilyennek akarta akkoriban a társadalom a lányokat: hogy balgák legyenek és

tudatlanok, jól neveltek és gyanútlanok, kíváncsiak és szégyenlısek, bizonytalanok és
gyakorlatiatlanok, s ez az életidegenné nevelés eleve szavatolta, hogy a házasságban a férj
akaratgyenge bábjai legyenek majd. Az erkölcs, mint a legtitkosabb eszmény bálványképeit
védte ıket, a nıi erény ékes példáit faragta belılük, a szőziesség, a fentebb morál jelképeit.
Hanem milyen tragikus volt azután, ha egy lány huszonöt, harmincéves is elmúlt már, de nem
akadt számára férj, s neki mégis meg kellett maradnia ugyanolyan tapasztalatlannak, éterinek
és naivnak, igen, egy harmincéves „vénlánytól” is ezt követelte a „család” és a morál; tekintet
nélkül a dolog teljes képtelenségére. De akkor a szent ártatlanság képe a köz szemében lassan
az áleszmény szörnyő karikatúrájává változott. „Pártában maradt” leányzóból vénlány lett,
vicclapok örök-olcsó gúnytárgya. Aki ma a Fliegende Blatter régi évfolyamaiba belelapoz,
vagy a kor bármelyik élcorgánumát elıveszi, borzadva látja, hogy a szegény ártatlanok
micsoda barbár és otromba tréfálkozások áldozatai lettek végezetül. Zavart idegzettel sem
gyızhették le magukban e szerencsétlenek az élet természetes vágyát, a szeretet és a szerelem
igényét. S ahelyett, hogy tragédiájukat felismerték volna, ma émelyt keltı módon gúnyolták
ıket. Pedig annyi történt csupán, hogy valódi létezésük esélyét, a szerelmet, az anyaságot, az
örömet fel kellett áldozniuk a család és jó hírük érdekében. Ám a társadalom mindig azokkal
a legkegyetlenebb, akik titkait elárulják, akik közhírré teszik, hol követ el a közhazugság
megbocsáthatatlan bőnt a természet rendje ellen.

Mondottuk: bármily görcsösen próbálta is tagadni a polgári álmorál, hogy „jó társaságból”
való nınek szexualitása is lehet, sıt kell lennie, bár nincs férjnél, bármily „szent” volt is az a
felfogás, hogy ellenkezı esetben erkölcstelen nıszemélyrıl, a család szégyenérıl van szó, azt
azért kénytelen-kelletlen beismerték, hogy egy fiatal férfi rendelkezik ily ösztönökkel. Mivel
a nemileg érett fiúkat úgysem akadályozhatták meg, hogy efféle szükségleteiket kielégítsék,
azt kívánták csak tılük, hogy a dolog a szentelt erkölcsök falain kívül intézıdjék. Ahogy a
gondosan söpört és locsolt város utcái alatt, a luxuskirakatok közelében, az elegáns sétányok
fény-árny játékával feledtetve bizony szennylé csorog, fertıs kanálisrendszerek húzódnak,
úgy kellett az ifjúság szexuális életének is a „társadalom” erkölcsös felszíne alatt
elfolydogálnia. Hogy a fiatalember mily veszélyeknek teszi ki magát ilyesképp, hogy milyen
körülmények közé kerül, az mindegy volt; család és az iskola egyként rettegett a felvilágosítás
kérdéskörétıl. Elvétve akadtak csupán az utolsó évtizedben olyan gondosabb, vagy ahogy
akkoriban mondták, „felvilágosultan gondolkozó” apák, akik megpróbálták védettebb útra
terelni fiuk nemi életét. Ez is csak annyiból állt persze, hogy megjelent a háziorvos, félrevonta
az érdekelt ifjút, majd négyszemközt maradván vele, nagy szemüveg-törölgetések közepette
beszélni kezdett neki a nemi betegségek veszedelmeirıl, elmagyarázván az akkor már
effélékben többnyire felvilágosult fiatalembernek, hogy legyen óvatos, mértékletes, és
semmiképp se mulasszon el bizonyos elıvigyázatossági rendszabályokat. Más atyák
rendkívülibb eljárásmódot kedveltek: felfogadtak házukhoz valami csinos szobalányt, akinek
az volt a dolga, hogy a fiút a szerelem dolgaiba bevezesse. Mert mégiscsak biztonságosabb ez
így, gondolták, ha ez az aktus is az apai ház fedele alatt zajlik le, s nem fenyeget az a veszély,
hogy a gyerek „holmi rafinált nıszemély” karmai közé kerül. A felvilágosításnak egyetlen
módszerét mellızték csupán: azt, amelyik nyilvános és ıszinte lett volna.

Miféle lehetıségei nyíltak mármost ezen a téren a polgári világban felserdült fiatalembernek?
Más, úgynevezett alacsonyabb osztályok fiainak ez a dolog egyáltalán nem volt probléma;
vidéken a szolgalegény általában már tizenhét éves fejjel belekóstolt egy cselédlányba, és ha
viszonyukból futó örömnél több is fakadt, annak se kerítettek nagy feneket: a legtöbb alpesi
faluban a házasságból származó gyermekek számát jóval felülmúlta a törvényteleneké. A
proletár munkásfiú, mielıtt családot alapíthatott volna, szintén együtt élt, úgynevezett
„vadházasságban”, egy munkáslánnyal. Galícia ortodox zsidóinak körében az volt a szokás,
hogy a tizenhét éves, tehát éppen férfisorba került fiút már „megismertették”
menyasszonyával, így aztán már negyvenévesen nagyapa lehetett. A bonyodalmak
tulajdonképpeni ellenszerét, a fiatalon kötendı házasságot csak a mi polgári társadalmunk
ellenezte, nem akadt ugyanis olyan családapa, aki a lányát rábízta volna egy húsz-huszonkét
éves fiatalemberre, akit semmiképpen sem tarthattak kellıen „érettnek”. Itt is belsı
ıszintétlenség leplezıdött le, a polgári naptár ugyanis másképp forgott, mint a természeté.
Mert a természet tizenhat-tizenhét éves korára férfivá tette a gyerekembert, ám a társadalom
csak azt a férfit tekintette „komoly embernek”, aki pozíciót teremtett magának. És ez
legföljebb huszonöt-huszonhat évesen lett meg. Adódott ekképp nyolc-tízévnyi mesterséges
senki ideje, a fizikai férfiasság elérése és a társadalmi emberré válás kivívása között, s ez idı
alatt ki-ki maga boldogult a „kalandjaival” vagy „ügyeivel”, ahogy éppen bírt.

És ilyen ügyekre általában kevés lehetıség adódott; az akkori körülmények nem kedveztek
efféle viszonyoknak. Csupán a nagyon gazdag gyerekek mehettek biztosra, ık tarthattak
úgynevezett szeretıt, s az ekképp „kitartott nı” azután lakást és ellátást kapott tılük. Boldog
keveseknek jutott osztályrészül az akkori idık irodalmi életeszménye is: az egyetlen efféle,
amirıl regények is szólhattak, nevezetesen a viszony egy férjes asszonnyal. A többiek
kénytelenek voltak pincérnıkkel és bolti eladólányokkal beérni, ami kevés belsı kielégülést
jelentett. Mert a nık emancipációja elıtti korban, amikor a gyengébb nem még kívül rekedt a
közéleten, csak a legszegényebb sorsú, proletár származású lányoknak volt egyrészt ideje,
másrészt szabados kedve az ilyen futó kalandokhoz, amelyeket nem árnyékolnak „komoly”
szándékok. Ezek a rosszul öltözött, tizenkét órás mőszaktól agyonfáradt, nyomorúságosan
megfizetett, ápolatlan - ne feledjük: fürdıszoba akkor csak a gazdag családok kiváltsága
lehetett! -, szőkös körülmények között felnıtt teremtések oly mélyen a szeretıjük színvonala
alatt álltak, hogy ezek többnyire restelltek volna nyilvánosan mutatkozni velük. A mindenre
ügyelı konvenciók világa persze itt is kimódolt valami megoldást, az úgynevezett szeparékat,
melyekben a kínos együttlétekre - a lánnyal elköltendı vacsorára - mégis sor kerülhetett, a
többi meg lebonyolódott egy-egy sötét mellékutca kis piszkos szállodájában, szintén külön e
célra berendezett alkalmi intézményekben. Ám az ilyen érintkezések klasszikusan „futó”
kalandok maradtak csupán, szépségük alig volt, lényegüket inkább a szexualitás és nem az
érzelemgazdag erotika alkotta; kutyafuttában elintézıdött egy dolog. Ott volt aztán még egy
lehetıség: kapcsolat olyan átmeneti, félig a jó társasághoz, félig a bohémvilághoz tartozó
hölgyekkel, mint a színésznık, táncosnık, mővésznık; ezek a hölgyek voltak annak a kornak
a valóban emancipált nıi. A kor erotikus életszférájának általános színtere mégis a bordélyház
maradt: házasságon kívüli nemi partnert a prostituáltak közül választott a századvégi férfi; a
prostitúció ott zajlott mintegy a világ alagsorában vagy pincéiben, miközben makulátlanul ott
csillogott felette a polgári társadalom pompázatos építménye.

Napjaink nemzedékének talán fogalma sincs róla, micsoda hallatlanul kiterjedt üzletág volt az
elsı világháború elıtti Európában a prostitúció. Manapság a nagyvárosok utcáin
prostituáltakat olyannyira elvétve látni csak, mint lovas kocsikat, ám akkoriban a járdákon
nyüzsögtek a megvásárolható nık, és kitérni szinte nehezebb volt elılük, mint betérni
bármelyikhez. Bıvítették a kínálatot az úgynevezett „nyilvánosházak”, az éjszakai mulatók, a
kabarék, a tánctermek, a revük; kaphatott az érdeklıdı, amit akart, táncosnıt, énekesnıt,
bárlányt, bármikor szinte bármi árut, bármi áron, akármennyi idıre, negyedórára, félórára, egy
órára, egy éjszakára. Ugyanolyan egyszerő volt a vétel, mintha egy csomag cigarettát vagy
egy újságot vásárolt a férfiember. Úgy érzem, napjaink életformájának és szerelmi
kánonjának mi sem szolgálhat nagyobb dicsıségére, mint hogy a mai fiatalság számára
csaknem teljesen lehetıvé vált a prostitúció intézményének kiiktatása, s hogy nem a
rendırség, nem a törvények hatottak így, hanem az a körülmény, hogy az álerkölcsnek e
tragikus kínálata iránt a természetes érdeklıdés csappant meg.

Az államot s erkölcsét nagyjából mindig ugyanúgy feszélyezte ez a sötétlı üzletág. Morális

szempontból nem merték nyíltan beismerni, hogy az adott társadalmi rendben egy nınek joga
lehet teste árusítására, ugyanakkor a dolognak higiéniai vonatkozásai is voltak, s így nem
lehetett nélkülözni a fölös, házasságon kívüli, szexualitást levezetı prostitúciót. Így azután a
hatóságok a kettıs rendezés elvéhez folyamodtak: s lett titkos prostitúció, amelyet az állam
erkölcstelennek tart, s leküzdeni próbál, s engedélyezett prostitúciót, melynek iparosnıit
engedélyfélével látták el, és államilag megadóztatták. Ha egy lány elhatározta, hogy
prostituált lesz, a rendırségre ment engedélyért, s megkapta a bárcáját. Ha ekképp a
rendırségi ellenırzésnek eleget tett, és a hetenként kétszeri orvosi vizsgálatnak alávetette
magát, máris kívánalom szerint s bármi neki tetszı áron elégíthetett ki akármi „ügyfelet”. A
prostitúció éppolyan foglalkozás volt, mint a többi, ám - itt lógott ki az erkölcsi lóláb –
mégsem ismerték el teljesen tisztességes foglalkozásnak. Így például ha egy prostituált az
áruját, vagyis a testét eladta egy férfinak, ám ez húzódozott az elıre kialkudott összeget
kifizetni, a nı nem fordulhatott panasszal semminémő hivatalos szervhez. Mert akkor a
követelése - ob turpem causam, ahogy a törvény motiválta - egyszerre erkölcstelenné vált, s
az ilyesmi nem élvezheti a hatóságok oltalmát.

Már ilyen csekélységek is rávilágítanak ama felfogás tudathasadására, mely az efféle nıket
egyrészt államilag engedélyezett iparőzıként kategorizálta, másfelıl viszont - személy szerint
- a társadalom kivetettjeiként kezelte. A lényegi hazugság mégis abban állt, hogy ez a felfogás
csak a szegényebb rétegekre volt érvényes. A balett-táncosnınek, akit Bécsben ugyanúgy
megkaphatott bárki bármikor kétszáz koronáért, ahogy az utcalányt két koronáért, nem volt
szüksége iparengedélyre, és másképp is bántak vele; a nagy félvilági nıket az újságok
társasági rovatai is név szerint számon tartották, megemlítették a derbik s ügetık kiemelkedı
látogatóinak sorában, hiszen ık már a „társasághoz” tartoztak. Ugyanígy azok a kerítınık -
bocsánat, közvetítık -, akik az udvart, az arisztokráciát és a nagypolgárság felsı rétegeit látták
el luxusáruval, kívül álltak az egyébkénti „kuplerosság” fogalmán, melyet a törvény szigorú
börtönbüntetéssel sújtott. A szigorú fegyelem, a kíméletlen felügyelet és a társadalmi
megvetés csak arra a nyomorúságos hadseregre volt érvényes, melynek ezernyi és ezernyi
„közleánya” a testével s a megalázott lelkével védelmezett egy rég bukásra ítélt erkölcsi
rendet a szabadabb szerelmi formák és egészségesebb nézetek oly igen esedékes világával
szemben.

A prostituáltaknak e roppant hadserege nem volt egységes: ahogy az igazi katonaság is

fegyvernemek és egységek szerint tagozódik, s van lovasság, tüzérség, gyalogság, vártüzérség
és így tovább, a kurvák is különbözı „beosztást” kaptak. A várvédı tüzérség fogalmának
feleltek meg nagyjából azok a prostituáltak, akik a város bizonyos utcáit szálláshelyükként
foglalták el. Többnyire olyan környékeken tanyáztak, ahol a középkorban akasztófa állt,
leprakórház vagy temetı, s amerre a sintérek, a hóhérok s a társadalom által lenézett egyéb
iparőzık éltek, nyomorúságosan; tehát azok a zugok jutottak e nıknek, amelyeket a jobb
polgár évszázadok óta került. A hatóságok ott engedélyezték bizonyos utcák szerelmipiac-
forgalmát; egymás tıszomszédságában lakott - mint Japánban a Josivarában vagy a kairói
halpiac körül még a huszadik században is - kétszáz, akár ötszáz nı is, földszintes lakásuk
kirakatablakában önmagukat kínálgatva, olcsó áruféleséget, éjjel-nappal, két mőszakban.

A lovasság vagy a gyalogság elnevezést a „mozgó” prostituáltak érdemelhették ki, azok a

kapható lányok, akik az utcán lófrálva keresték meg a betévı falatot. Bécsben ezeket általában
„strichelıknek” (A „Strich” szó jelentése többek között vonal, sáv. Bécsben a rendırség a
járda egy hosszanti sávját jelölte ki - mintegy láthatatlan vonallal - a prostituáltaknak; itt
sétálhattak, „strichelhettek” le s fel.) nevezték; éjjel-nappal kínálták az árut, vonszolták
esıben-hóban azt a nyomorúságos, keservesen megszerzett eleganciát, fagyott mosolyt
villantva fáradtan minden arra járó férfira, rosszul sminkelt arcukra csábos mosolyt erıltetve.
Bizony, minden várost szebbnek, emberibbnek érzek ma, ahol nem látom ezeket az éhes,
boldogtalan nıket, akik csapatostul flangálva örömtelenül kínálták az örömöt, és saroktól
sarokig ringatózva végül mind ugyanarra az útra léptek, amelyik a kórházhoz vezet.

Ám a fogyasztók roppant igényeit ez a roppant tömeg sem elégíthette ki; sok vásárló
kényelmesebb és diszkrétebb körülményeket kívánt. Nem akart az utcán repdesı pillangókra
vadászni, csüggesztették ezek az ázott paradicsommadarak. Gusztusosabb szerelem kellett az
uraknak: fény és meleg, tánc és zene hozzá, luxus látszata. Ilyen kliensek számára tartották
fenn a nyilvánosházakat, a bordélyokat. Ott, a hamis és talmi luxussal berendezett
„szalonban” gyülekeztek a lányok, egyikük nagyvilági hölgynek öltözve, másikuk cseppet
sem kétértelmő neglizsében; zongorista gondoskodott a zenérıl, folyt a pezsgı, a konyak, a
bor, folyt a sok harsogó-felszínes beszéd, volt tánc, aztán diszkrét, páros elhúzódás - némely
elıkelıbb, nemzetközileg is ismert házban, Párizs vagy Milánó egy-egy ilyen mőintézetében a
gyanútlan látogató azt hihette akár, hogy magánházba toppant, ahol a társaságbeli hölgyek
épp hogy csak egy kicsit szabadosabban viselkednek. E házakban a lányoknak látszólag jobb
dolga volt, mint járdakoptató társnıiknek. Nem volt esı és hó, szél és sár, voltak viszont jó
meleg szobák, szép ruhák, volt mit enni-inni. Ugyanakkor azonban a bordélyosnık rabjai
voltak, hiszen ezektıl kapták - rabló áron - a ruházatukat, s a jó „házvezetınık” úgy
megszámították a lakást, a szobát, hogy rafinált módon szinte még a lányok tartoztak nekik a
végén, így szabad akaratukból nem hagyhatták el a házat.

Izgalmas feladat lenne, és kultúrtörténeti szempontból sem érdektelen vállalkozás, ha valaki e

házak való életének históriáját megírhatná. Volt ugyanis ezekben a bordélyokban - persze az
egyébként oly szigorú hatóságok tudtával - mindenféle titokzatosság és különösség:
rejtekajtók sora, titkos lépcsık és kijáratok rendszere, melyeken át a legeslegjobb társaságból,
mint rebesgetik, az udvar köreibıl is bárki zavartalanul be- és kiosonhatott, nem kellett félnie,
hogy közönséges halandók meglátják. Voltak tükrös szobák, s olyanok, amelyekbıl titkon át
lehetett látni a szomszédos helyiségekbe, ahol más párok mit sem sejtve közösültek.
Ládákban és szekrényekben a legkülönbözıbb ruhadarabokat s öltözeteket ırizték, apáca-
köntösöktıl a balerinakosztümökig, ilyen s olyan fetisiszták gyönyörködtetésére. És volt
mindez ugyanabban a városban, ugyanabban a morálvilágban, amely felháborodott, ha fiatal
lányok kerékpárra ültek; a tudomány meggyalázásának tartotta, amikor Freud a maga
nyugodt, világos stílusában olyan igazságokat szögezett le, amelyekrıl ez a társadalom nem
akart tudomást venni. Ugyanaz a világ, amelyik a nıi tisztaság szentségérıl szónokolt,
megtőrte, szervezte, hasznosította a nıi testnek ezt a viszolyogtató áruba bocsátását.

Ne tévesszenek meg hát senkit ama kor szentimentális regényei vagy novellái; nem voltak
rózsás idık azok az ifjúságnak. A fiatal lányokat az élettıl légmentesen elzárva tartotta a
család, ellenırzés alatt tengıdtek, testük és szellemük szabad fejlıdésétıl megfosztva; a fiatal
férfiakat pedig kerülı és tévutakra, hazugságokra kényszerítette egy olyan erkölcs, amelyet
lényegében senki se hitt s követett már. Kötetlen, tisztességes kapcsolatok, nyíltság: épp az
tehát, amire az ifjúság a természet törvénye szerint oly elemi módon vágyakozna, hogy
boldog lehessen, csak a legszerencsésebb keveseknek adatott meg. És aki ma ebbıl a
nemzedékbıl valóban ıszintén emlékezik vissza nıkkel való legelsı kapcsolataira, kevés
epizódot talál, melyet zavartalan örömmel ırizhet. Mert a lélekre nemcsak a társadalmi
nyomás nehezedett, mely örökké elıvigyázatosságot s hazudást követelt, hanem még valami
más is: a betegségektıl való félelem. A régi kor ifjúsága, ne feledjük, ebben is sokkal
hátrányosabb helyzetben volt, mint a mai, hiszen azokban az idıkben még mindennaposak
voltak a nemi betegségek, és a hatásuk is százszor, ezerszer szörnyőbb, mint manapság, lévén
hogy a korabeli klinikai gyakorlat nagyjából tehetetlen volt e kórral szemben. A tudomány
nem kínált még eszközt, amellyel, mint ma, a betegség gyorsan és radikálisan leküzdhetı.
Akkoriban nem maradt holmi „futó kellemetlenség” az ilyesmi. Paul Ehrlich találmányának
hála, ma a kisebb s közepes egyetemeken olykor hetek is eltelnek, s a demonstrátor nem tud
friss szifiliszes esetet mutatni hallgatóinak; az én ifjúságom idején azonban a statisztikai
kimutatások szerint a katonaságnál vagy a nagyvárosokban tíz fiatalember közül legalább egy,
olykor kettı is áldozatul esett már efféle fertızésnek. Ezért az ifjúságot szüntelenül intették a
veszély jelenlétére; ha az ember Bécs utcáit járta, minden hatodik-hetedik ház kapuján láthatta
a táblát: „Szakrendelés bır- és nemi betegeknek.” És a betegségtıl való félelmet kiegészítette
az akkori gyógymód viszolyogtató és megalázó formájától való rettegés, a mai kor embere
jóformán mit sem tud már minderrıl. A szifiliszes testét hosszú heteken át higanykenıccsel
dörzsölték be, és ennek rémséges mellékhatásai voltak: esetleg kihulltak a fogak, egyéb
károsodásokat szenvedett a szervezet. A balsors szerencsétlen áldozata tehát nemcsak lelkileg,
hanem fizikailag is bemocskolva érezte magát, és hiába a borzadályos kúra, a beteg nem
tudhatta, melyik pillanatban ébred fel álmából a pokoli vírus, bénítván a gerincbıl kiindulva a
végtagokat, lágyítván a koponyában az agyat; félnie kellett, míg meg nem halt. Nem csoda
hát, hogy abban az idıben oly sok fiatalember ragadott mindjárt a diagnózis után revolvert;
elviselhetetlennek tartották ugyanis azt az érzést, hogy hozzátartozóik szemében
gyógyíthatatlanként tengessék életüket. Ehhez jöttek a titkon bonyolított nemi élet más
kellemetlenségei. Ha visszagondolok, be kell vallanom, nem emlékszem rá, hogy volt olyan
osztálytársam, akinek ily okból holtsápadt arcát legalább egyszer ne láttam volna: egyikük
kétségbeesetten dadogta el, hogy megkapta talán a vérbajt, a másikat magzatelhajtás ügyében
zsarolták, a harmadiknak nem volt pénze, hogy a családja tudta nélkül kúrára menjen, a
negyedik nem tudta, mibıl fizessen tartásdíjat egy pincérnınek, aki azt állította róla, hogy ı a
gyerek apja, az ötödiknek ellopták a bordélyban a pénztárcáját, s nem mert feljelentést tenni.
Sokkal drámaibb és mocskosabb, izgalmasabb és nyomasztóbb volt tehát az ifjúkor abban a
pszeudo-morális világban, mint ahogy udvari íróinak regényei és színdarabjai tükrözték. A
fiatalság sem az iskolában, sem odahaza, sem az erosz világában nem kapta meg azt a
szabadságot és örömöt, amelyre pedig koránál fogva méltán tartott volna igényt.

Mindezt szükséges hangsúlyoznom, ha ıszinte képet akarok adni azokról az idıkrıl. Mert a
háború utáni nemzedékbeli fiatal barátaimmal beszélgetvén, gyakran kell erısítgetnem, hogy
a mi nemzedékünk az övékhez képest korántsem élvezett többletelınyöket. Semmi kétség,
állampolgárokként megvolt a személyes szabadságunk telje, szó sem volt olyasmirıl, mint a
mai kötelezı katonai szolgálat, munkaszolgálat, némely országokban kikerülhetetlen
tömegideológiai hitkényszer, és nem sújtott minket a gyakran dıre világpolitika
önkényeskedése. Zavartalanul adhattuk át lényünket a mővészetnek, szellemi
érdeklıdésünknek, egyénibben, személyesebben formálhattuk meg lényünk profilját.
Kozmopolitábban élhettünk, mert nyitva állt elıttünk az egész világ. Utazhattunk útlevél s
külön engedélyek nélkül, ahová akartunk, senki sem ellenırizte érzületünket,
hovatartozásunkat, származásunkat és vallásunkat. Nem tagadom, mérhetetlenül több volt
akkoriban a személyes szabadság, és hogy így volt, nemcsak szerettük, de javunkra is
fordítottuk. Ám ahogy Friedrich Hebbel oly szépen mondja: „Hol borunk nincs, hol
borospoharunk.” Ritka az a nemzedék, amelyiknek ez is, az is megadatik; ha erkölcseiben
szabad lehet az ember, kényszerőségekrıl az állam gondoskodik. Ha az állam biztosítja a
szabadságot, az erkölcs próbál megbéklyózni bennünket. Jobban és alaposabban
átéltük a világot, ám a mai ifjúság jobban s tudatosabban átélheti önmaga lényegét. Ha a mai
fiatalokat elnézem, ahogy felemelt fejjel, derős tekintettel lépnek ki iskolák, fıiskolák
kapuján, ha együtt látok fiúkat és lányokat, kötetlenül, szabadon, társakként, hamisságok és
álszemérem nélkül, közösen sportolva, tanulva és játszva, sítalpakon a havon száguldva,
uszodákban antik mód szabadon egymással versengve, autóval kettesben száguldozva odakint
a szabadban, ha látom, milyen egészségesen, felszabadultan, külsı kötelmek erkölcsi
kényszerei nélkül élhetik az életüket, bizony, úgy érzem olyankor, mintha nem is negyven, de
ezer év lenne köztünk a korkülönbség, és kétszeresen fáj, hogy nekünk annak idején oly sokat
kellett „vétkeznünk” és tévelyegnünk, örökké a sötétben, legjobb esetben is a homályban, ha
szeretetre vágytunk, szerelmet kívántunk. És ıszinte örömmel nyugtázom, az erkölcs micsoda
forradalma ment végbe a világon, s történt mindez az ifjúság javára, mely visszanyerte az élet
és a szerelem szabadságát, és testileg-lelkileg egészségesebb lett ezáltal; a nıket mintha
szebbnek látnám, amióta formáikat megmutathatják, idomaik épebbek, járásuk büszkébb,
szemük fénylıbb, szavuk mesterkéletlenebb. Micsoda újszerő biztonság lett ennek az
ifjúságnak sajátja; a mai fiataloknak nem kell számot adni cselekedeteikrıl senki másnak,
csak saját maguknak. Belsı felelısségérzet vezérli ıket, felszabadultak a szülıi és családi és
tanári ellenırzés alól, nem is sejtik már azokat a gátlásokat, ijesztgetéseket, feszültségeket,
melyek közepette nekünk még élnünk kellett; mit sem tudnak kerülı útjainkról és
rejtızködéseinkrıl, melyekkel, mint valami tiltott gyümölcsöt kellett kicsikarnunk, amit ık
ma joggal tartanak jogos osztályrészüknek. Boldogan élvezi a mai ifjúság azt a lendületet,
frissességet, könnyedséget és gondtalanságot, amely ennek az életkornak sajátja. De minden
boldogsága közt is a legnagyobb boldogság az lehet, hogy nem kell hazudnia, ıszinte lehet
önmagához, hő maradhat saját vágyaihoz és érzelmeihez. Lehet, hogy ez a nemtörıdömség,
amellyel a fiatalok ma a világot habzsolják, egy s más rovására megy: esetleg nem él bennük
olyan tisztán a szellem dolgainak becsülete, mely a mi nemzedékünket lelkesítette. Lehet,
hogy túl természetesen adnak s kapnak mindent, és így elvész számukra a szerelem némely
íze, ami számunkra különösen becsesnek és nagyszerőnek tőnt fel, s talán a szemérem és a
visszafogottság valami titokzatos gátja mégis szükséges, a gyengédség külsı formáinak nem
árt, ha törékenyebb a tartalma. Talán még azt is megkockáztathatom: ezek a mai gyerekek
nem is sejtik, hogy épp a tilalom és az ellenkezés borzongó érzése fokozza az élvezetet. Ám
mindez csekélységnek látszik az én szememben ama roppant s megváltó erejő változáshoz
képest, melynek eredményeképpen a mai ifjúság végre felszabadult a szorongások s
nyomások alól, és kötetlenül kibontakozva élvezheti mindazt, amitıl azokban az években
minket megfosztottak: érezheti az elfogulatlanság és az önbizalom erejét.

Universitas vitae
Eljött végre a vágyva vágyott pillanat, amikor a régi évszázad utolsó éve egyszersmind a
győlölt gimnázium kapuját is mindörökre becsukta mögöttünk. Keserves érettségi után - mert
hát mi közünk volt nekünk a matematikához, fizikához, a skolasztikus anyagokhoz? - fekete
ünneplıt kellett öltenünk, hogy meghallgassuk igazgatónk lendületes szónoklatát. Felnıttek
vagyunk, mondotta, és az a feladat vár ránk, hogy szorgalmunkkal, derekasságunkkal a haza
becsületére váljunk. Ezzel nyolc év barátságai hulltak szét, mert bizony gályarab társaim
közül a késıbbi évek során szinte senkit se láttam viszont. Legtöbbünk beiratkozhatott az
egyetemre, és irigyen néztek utánunk azok, akiknek ez nem jutott osztályrészül, s meg kellett
elégedniük úgynevezett szerényebb életpályával.

Az egyetemnek ugyanis azokban a rég eltemetett idıkben még volt egy bizonyos romantikus
nimbusza Ausztriában: aki egyetemista lett, némely kiváltságokat élvezhetett, s ezek messze a
vele egykorúak fölébe emelték. Ez a valóban ásatag furcsasága a világnak más, nem német
ajkú országokban talán kevésbé volt ismeretes, ezért kíván némi magyarázatot is, a
korszerőtlensége, abszurditása miatt. Egyetemeinket többségükben még a középkorban
alapították, oly idıkben tehát, amikor a tudományokkal való foglalatoskodás rendkívüli
teljesítménynek számított, s hogy ily különc pályára ifjakat csábítsanak, bizonyos rendi
kiváltságokat adtak nekik. Így például a középkori tudósjelöltek felett nem ítélkezhettek a köz
bíróságai, egyetemeik területére rendırök be nem tehették a lábukat, külön viseletük volt,
büntetlenül párbajozhattak, zárt testületet alkottak, melyet a társadalom egy s más erényeivel
és hibáival együtt elismert. Ahogy múltak az idık, és demokratizálódott a közélet, feloszlottak
a középkori céhek és szövetségek, s az egyetemistáknak ezek a kiváltságai is érvényüket
vesztették egész Európában; csak Németország és a német nyelvő Ausztria volt kivétel. Itt
ugyanis az osztálytudat mindig gyızni tudott a demokratizmus felett, és az egyetemisták is
makacsul kitartottak e rég értelmüket vesztett kiváltságok mellett; sıt saját törvénykódexüket
is kidolgozták. A német egyetemi polgár elsısorban valami sajátos „becsületet” tulajdonított
magának a közpolgári becsületfogalom toldalékaképpen. Aki ıt megsérti, az adjon neki
„elégtételt”, azaz vívjon fegyveres párbajt, már amennyiben „párbajképesnek” minısül.
„Párbajképesnek” az egyetemista szellemiség öntetszelgı nagyralátása értelmében korántsem
minısülhetett egy kereskedı, egy bankár; ahhoz egyetemi végzettség kellett, avagy tiszti rang
- az ország sok millió egyéb polgára nem részesülhetett abban a megtiszteltetésben, hogy
efféle ostoba, pelyhes állú fajankókkal összemérje vasát. Másrészt ahhoz is, hogy valaki
„igazi” egyetemi polgárnak bizonyuljon, „bizonyítani” kellett a férfiasságot, azaz minél több
párbajt kellett vívni, ráadásul efféle csetepaték nyomaiból is lehetıleg jó sokat kellett viselni
az orcán; mert ha valakinek nem éktelenítették kardvágások a képét, nem volt betörve az orra,
nehezen számíthatott valódi jó német egyetemistának. Így a couleurösök, vagyis a színekkel
ékeskedı diákegyletek tagjai, kénytelenek voltak újabb és újabb párbajokat „kivívni”, s ennek
érdekében szünet nélkül provokálták egymást meg a békés szándékú többi akadémiást,
nemkülönben a tiszteket. Az egyletekben a vívópáston minden újoncot alaposan betanítottak,
ez volt a „sulykolás”, s egyáltalán, beavatták a „gólyákat” a társasági szabályok szerinti
életbe. Mindegyik gólya kapott egy korpusztestvért, akinek szolgai engedelmességgel
tartozott, s aki ennek fejében a „comment” nemes tudományaiba bevezette: hogyan kell a
sárga földig leinni magát, miként hajtunk föl egy húzásra egy teli kupa sört, de körömpróbáig,
mint válhatunk ekképp „nyápicból” diadalmas, edzett egyleti taggá; vagy miféle dalokat s
hogyan kell teli torokból bömbölni, éjszaka libasorban vonulva az utcán a rendırséget
gúnyolni. Ezek a dolgok számítottak „férfiasnak”, ezek voltak „akadémista” erények, ezek
voltak jeles „német” tulajdonságok; és ha az egyletek lobogókkal, tarka sipkásan és
szalagosan szombati „bumlira” vonultak, az együgyő, saját beképzeltségük révén
felkorbácsolt, bárgyúan szenvedélyeskedı ifjoncok hısöknek képzelték magukat, az ifjúság
vitathatatlanul elhivatott és avatott képviselıinek. Szellemi magasukból megvetıen néztek le
a „csıcselékre”, mely még arra sem volt képes, hogy az egyetemista-akadémista kultúrát és a
német férfiasságot megértse és méltányolja.

Mármost ha egy kis vidéki gimnázium érettségizett diákja felkerült Bécsbe, elképzelhetı,
hogy ez a víg és „szellemes” idıszak, melyet az egyetem „színe-javának” társaságában
duhajkodhatott végig, számára maga volt a romantika. Valóban, élemedett falusi jegyzık és
körorvosok néztek fel könnyekig meghatottan a szobájuk falán lógó, keresztbe rakott
husángokra és tarka jelvényekre, képükön büszkén viselték a vágások hegeit, mint
„akadémista” rendiségük megannyi elvitathatatlan jelét. Ránk viszont mind e brutális hajcihı
taszítólag hatott; túlságosan együgyőek voltak nekünk e „remek pofák”, és ha a tarka horda
csak közeledett is, okosan félrehúzódtunk; számunkra ugyanis, akik a személyi szabadságot a
legalapvetıbb világi üdvnek éreztük, ez az agresszivitás, mely a bandázó szervilizmus
megannyi jegyével párosult, ijesztı egyértelmőséggel fejezte ki a német szellem
legveszélyesebb tendenciáit. Tudtuk ráadásul, hogy e mővien mumifikált romantika mögött
igen ravaszul kiszámított, gyakorlati célok rejlenek, hiszen aki efféle „verekedıs”
testvériséghez tartozott, máris számíthatott az egylet „öreg urainak” támogatására, s ezek a
kiérdemesült hajdaniak magas hivatalokban ültek, és megkönnyítették a szépreményő ifjak
karrierjét. A bonni Borussia egyletbıl egyenes út vezetett a német diplomáciába, az ausztriai
katolikus szövetségekbıl az uralkodó keresztényszocialista párt „nyugdíjas állásaiba”, és a
„hısök” legtöbbje pontosan tudta, hogy a színes szalagok pótolják majd a jövıben azt, amit
elmulasztottak megtanulni akadémistaidejük „jópofa” eltöltésének okán, s hogy a képüket jól
összevagdosták, többet számít, mint az, hogy az eszük jól vág-e. Ha nem szerettem az
egyetemi elıadótermeket, indítéka volt ennek e banda jelenléte, a durva katonásdi, e megirdalt
és örökké provokatív alakoknak a látványa; a többi, valóban tudni vágyó fiatalemberek is
inkább a hátsó bejáraton lopóztak be az egyetemi könyvtárba, s elkerülték az aulát, hogy ne
találkozzanak ezekkel a gyászvitézekkel.

A családi tanács eleve úgy döntött már réges-rég, hogy tanulmányaimat az egyetemen
folytatom. De melyik fakultást válasszam? Szüleim nem akartak beleszólni ebbe. A bátyám
belépett már az atyai iparvállalathoz, így nekem nem kellett semmit elsietnem. Lényegében
arról volt szó csupán, hogy a családnak meghozzam azt a bizonyos doktori címet, mindegy,
mifélét. Különös módon nekem sem volt nyomósabb okom, hogy erre, arra vagy amarra
lépjek tovább. Lelkem mélyén rég eljegyeztem magam az irodalommal, s így a
szaktudományok egyike sem vonzott, mi több, titokban ott élt bennem - s máig sem múlt el -
némi bizalmatlanság az egész egyetemi hókuszpókusz iránt. Emerson axiómája, hogy
tudniillik a jó könyvek pótolják az egyetemet, változatlanul érvényes; máig meggyızıdésem,
hogy az ember kitőnı filozófus, történész, filológus, jogász s egyáltalán bármi lehet anélkül,
hogy egyetemre vagy akár gimnáziumba járt volna. A gyakorlatban számtalanszor
tapasztaltam, hogy antikváriusok például jobban értenek a könyvekhez, mint némely
professzor, mőkereskedık tisztábban látnak a képzımővészet kérdéseiben, mint a
mővészettörténészek, s az érdemleges ösztönzések és felfedezések komoly hányada dicséri
minden szakág területén az outsidereket. Az átlagos tehetség számára igen hasznos, fontos és
üdvös lehet az egyetem, ám az individuálisan alkotó egyéniségeket, úgy vélem, bizonyos
fokig még gátolhatja is. Így volt ez különösen a mi bécsi egyetemünkön, ahol hat-hétezer
hallgató tanult, s e zsúfoltság miatt személyes kapcsolat az egyetemisták s az oktatók között
eleve bajosan alakulhatott ki; terméketlen volt ez így, s további halott teherként jött
mindehhez a túlzott hagyományhőség, ami a kor színvonala mögötti elmaradást
eredményezheti. Tény, hogy jómagam nem találtam egyetlen embert sem, akinek a
tudománya lelkesített volna. Ezért aztán a döntésemet sem az határozta meg, hogy melyik kar
és szak érdekelne a leginkább, hanem hogy hol rabolnák el kevesebb idımet, hol maradna
minél épebb a személyes szellemi szabadságom, hogy valódi szenvedélyemnek minél
tevılegesebben áldozhassak. Végezetül a filozófia mellett döntöttem - pontosabban, ahogy
nálunk a régi séma szerint nevezték, az „egzakt” filozófiai tudományok mellett -, valójában
persze nem a belsı elhivatottság okán, mert a merıben absztrakt gondolkodás amúgy sem
erıs oldalam. Az én gondolataim kivétel nélkül konkrétumokhoz, tárgyakhoz, eseményekhez,
alakokhoz kapcsolódtak, tisztán elméleti és metafizikus dolgokat megtanulni sosem bírtam.
De hát itt volt viszonylag a legcsekélyebb a konkrét tananyag - íme, mégis egy konkrétum! -,
s az „egzakt” filozófiai elıadások és szemináriumok elbliccelhetıségének esélye is
kedvezınek ígérkezett. Kötelmet az egész mindössze annyit rótt rám, hogy a nyolcadik
szemeszter végén disszertációt kellett benyújtanom, s letennem egyetlen vizsgát. Azonnal
elkészítettem hát az idıbeosztásomat: három éven át az egyetemmel az égvilágon semmit se
törıdni; akkor egy évig jól rákapcsolni, elsajátítani a skolasztikai tudnivalókat, összeütni
valami diplomamunkát, és kész! Ezzel az egyetem már meg is adta nekem, amit vártam tıle:
néhány tökéletesen szabad évet, hogy élni tudjak, és ügyködhessem a mővészetért.

Ha most végignézek az életemen, kevés olyan boldog pillanatra tudok visszaemlékezni, mint
azokra az elsı, egyetem nélküli egyetemiekre. Fiatal voltam, ezért fogalmam sem volt a
felelısségérzetrıl, mely kiteljesültebb dolgokra ösztönöz. Könnyed függetlenséget élveztem,
a nap huszonnégy órából állt, s enyém volt valamennyi. Csinálhattam, amit akarok:
olvashattam, dolgozhattam, senkinek sem tartoztam számadással, az akadémiai vizsga fellege
még álmomban sem látszott a horizont alján, ó, milyen hosszúnak is tőnik fel három év, ha
tizenkilenc életévhez mérjük, milyen gazdag évek lehetnek, mennyire bıségesek, teli
meglepetéssel és ajándékkal, ha egy kicsit is ügyes az ember!

Elsı dolgom az volt, hogy verseimbıl - úgy véltem: könyörtelen - válogatást csináljak.
Restelkedés nélkül vallhatom be, hogy én akkor, tizenkilenc éves fejjel, a világ
legcsodálatosabb illatának, Sirász rózsáinak olajánál illatosabb csodának éreztem a
nyomdafesték szagát; valahány versemet újság elfogadta, annyi injekció volt ez az én eléggé
gyengécske önbizalmam erısítésére; hát miért riadnék vissza most, gondoltam, a döntı
ugrástól, miért ne próbálkoznék egy egész verskötet megjelentetésével? Barátaim jobban
bíztak bennem, mint én magamban - s ez döntött. Merészen elküldtem hát a költeményeket
nyomban annak a kiadónak, amelyik abban az idıben a német líra legreprezentatívabb
megjelentetıje volt, a Schuster & Löfflernek, ahol Liliencron, Dehmel, Bierbaum, Mombert
versei láttak napvilágot, ama nemzedéké tehát, mely Rilkével és Hofmannsthallal egyidejőleg
részt vett az új német költészet megteremtésében. És - lássunk csodát, jelet! - egymást érték
attól fogva egy darabig a páratlan boldogság pillanatai, amilyenek egy írói élet során késıbb a
legnagyobb sikerek nyomán sem ismétlıdhetnek: jött egy levél, rajta a kiadó pecsétje, s az
ember ilyenkor csak fogja, tapogatja idegesen azt a levelet, nincs bátorsága kinyitni; majd
ennek a pillanata is eljön, s visszafojtott lélegzettel az olvasható, hogy íme, a könyvet a kiadó
elfogadta, kiadják tehát, sıt jogot formálnak további mőveimre is! Majd jött az elsı
korrektúra csomagja, melyet lebírhatatlan izgalommal bontogattam, hadd lássam csak a
betőtípust, a tükröt, az egész könyv embrionális alakját, és akkor még pár hét - s láthattam
magát a könyvet, az elsı példányokat, melyeket oly fáradhatatlanul néz, tapogat, hasonlítgat
össze az ember, mert nem és nem és nem elég ! S aztán a gyermeteg könyvesbolt-látogatások;
hogy ellenırizzük csak, kint van-e már a kirakatban, s ha igen, valahol a szélen szerénykedik-
e, avagy középen trónol; s akkor a várakozás levelekre, az elsı kritikákra, az elsı válaszokra a
nagy ismeretlenbıl, a kiszámíthatatlanból - mindez a tömérdek feszültség, izgalom,
lelkesedés, ez jött, a sok csodálatos érzés, melyekért ma is minden fiatal írót titkon irigylek,
aki elsı könyvét dobja bele a világba. Ám ez az elragadtatás nálam csak az elsı pillanat
szerelmes túltengése volt, korántsem öntetszelgés. Hogy nemsokára én magam miként
vélekedtem ezekrıl a költeményekrıl, bizonyítja az a tény, hogy nemcsak ezt az Ezüsthúrok
címő kötetet nem engedtem soha újra kiadni, de a benne foglalt versekbıl se vettem fel
egyetlenegyet sem Összegyőjtött versek címő kötetembe késıbb. Ezek a korai költeményeim
tele voltak bizonytalan elıérzetekkel és öntudatlan utánérzésekkel, vagyis semmi se volt
bennük élmény, minden csak nyelvi bővöltség. Tény, hogy némi muzikalitásról és eléggé
biztos formaérzékrıl tettem bennük tanúságot, így a tárgy iránt érdeklıdı körök figyelmét
végsı soron felkeltették, s nem panaszkodhattam a buzdítások hiányára. Liliencron és
Dehmel, a német líra akkori két vezéregyénisége szívbıl jövı, máris bajtársi elismeréssel
szorította meg egy tizenkilenc éves újonc kezét. Rilke, akit úgy istenítettem, viszontajándékul
az „oly szépen adott könyvért” legújabb verseinek „hálásan” dedikált különnyomatát küldte
el, s ezt a kincset még Angliába is átmentettem azután ifjúságom egyik legszebb emlékeként e
múlt idık s Ausztria romjai közül (hol lehet ma?). Persze van abban is valami kísérteties,
hogy Rilkének ez az elsı baráti küldeménye, melyet késıbb számos más követett, már
negyvenéves, és az oly ismerıs írás már a holtak birodalmából szólít meg. A legváratlanabb
meglepetés mégis az volt, hogy Max Reger, Richard Strauss mellett akkoriban a másik
legnagyobb élı zeneszerzı, engedélykéréssel fordult hozzám: szeretett volna hat verset
megzenésíteni a kötetbıl; s meg is zenésítette aztán mind a hatot, s hányszor hallhattam
viszont késıbb hangversenyeken egyiket-másikat - saját, rég elfeledett, megtagadott
költeményeimet, melyeknek azonban így, egy mővésztestvériség áldása révén, mégis önálló
és megújult élete támadt.

Ezek a váratlan visszhangok, melyeket a kritika baráti szavai is kísértek, felbátorítottak egy
újabb lépésre, amelyhez különben nem lett volna önbizalmam - tény, hogy gyógyíthatatlan
kétkedésem legalábbis még sokáig visszatartott volna ettıl az elhatározástól. Ugyanis már
gimnazista koromban írogattam én verseken kívül kisebb novellákat és esszéket, meg is
jelentettem ıket a „modernek” folyóirataiban, ám ahhoz sosem volt bátorságom, hogy a nagy,
a „vezetı” lapok valamelyikének is elküldjem ilyes próbálkozásaimat. Bécsben
tulajdonképpen egyetlen ilyen rangos publikálási lehetıség adódhatott csak: a Neue Freie
Presse; ez a lap választékossága, kulturális tájékozottsága, politikai tekintélye révén az egész
Osztrák-Magyar Monarchia számára nagyjából ugyanazt jelentette, mint az angolszász
világnak a Times, a franciának a Temps; még a birodalmi német újságok sem
büszkélkedhettek ilyen reprezentatív kulturális színvonallal. A lap kiadója, Moritz Benedikt
fenomenális szervezıtehetséget párosított fáradhatatlan szorgalommal, és már-már
démoni energiáit jóformán maradéktalanul arra használta, hogy a kultúra, az irodalom terén
minden német újságot felülmúljon. Ha egy neves szerzıtıl meg akart szerezni valamit,
költséget nem kímélt: küldött akár tíz, húsz táviratot egymás után, elıre megadott neki bármi
honoráriumot; karácsonykor és újévkor a lap pénteki száma kötetnyi vastagságú irodalmi
melléklettıl duzzadozott, a kor legnagyobb nevei gazdagították: Anatole France, Gerhart
Hauptmann, Ibsen, Zola, Strindberg és Shaw adott egymásnak találkozót itt, a Neue Freie
Presse oldalain, s így Benedikt „mőve” felbecsülhetetlen szolgálatot tett országszerte a kultúra
ügyének. Természetesen „haladó” szemlélető volt a lap, világnézetét tekintve liberális,
hangvétele szolid és óvatos, példásan képviselte tehát a régi Ausztria magas kulturális
színvonalát.

A „haladásnak” ez a szentélye rejtett még egy különösen becses ereklyét is, ez volt az
úgynevezett tárcarovat, a feuilleton, amely - a nagy párizsi napilapok, a Temps, a Journal des
Débats mintájára - a legtökéletesebben megírt, a legtartalmasabb cikkeket közölte
költészetrıl, színházról, zenérıl és mővészetrıl, „vonal alatt”, világosan elkülönítve tehát a
politika és a napihírek mulandóbb matériájától. Itt csak régóta bevált, tekintélyes szerzık
juthattak szóhoz. Kiegyensúlyozott, „márkás” ítélet, sok év összehasonlítást kínáló
tapasztalatgazdagsága, a megfogalmazás tökélye: ilyen erények vezethették be a szerzıt évek
múltán ebbe a külön szentélybe. Ludwig Speidel, a kismesterek egyik kiválósága, Eduard
Hanslick társaságában színházról és zenérıl e hasábokon ugyanolyan pápai csalhatatlansággal
szólhatott, mint Párizsban Sainte-Beuve a hétfıi csevegéseiben; ha ık Igent mondtak, vagy
Nemet mondtak, az Bécs szemében eldöntötte egy mő, egy színdarab, egy könyv, ezzel
gyakran egy ember sorsát. Dolgozataik mindegyike aktuális beszédtéma volt a mőveltek
körében, megtárgyalták, megbírálták, csodálták, vagy elutasították ıket, és valahányszor új
név tőnt fel e rég elismert, tekintélyes tárcaírók között, igazi esemény volt. Az ifjabb
nemzedékbıl tulajdonképpen csak Hofmannsthal tudott bejutni a belsı szentélybe néhány
remekmívő dolgozatával; a fiatalabb szerzık máskülönben kénytelenek voltak beérni
annyival, hogy hátul, eldugva, az irodalmi rovatban próbálják becsempészni ıket a
köztudatba. Aki azonban az elsı oldalon publikálhatott, Bécs számára márványba véste a
nevét.

Hogyan szedtem össze mármost annyi kurázsit, hogy egy kisebb írásmővemet a Neue Freie
Pressének, atyáim és szülıvárosom orákulumának felajánljam, máig sem egészen érthetı. De
hát végsı soron mi bajom eshetett: legföljebb visszautasítják. A tárcarovat szerkesztıje
hetenként egyszer tartott fogadóórát, akkor is mindössze egyet, kettı és három között - hiszen
a híres, szilárd pozíciójú állandó munkatársak írásai szinte óramőszerően követték egymást,
kültag munkájának igen ritkán nyílhatott esélye. Nem minden szívdobogás nélkül
kapaszkodtam fel a keskeny csigalépcsın, mely a szerkesztıségi szobához vezetett;
bejelentettem magam. A szolga pár perc múlva visszatért, és közölte, hogy a tárcaszerkesztı
úr vár; beléptem a keskeny, szők szobába.

A Neue Freie Presse tárcaszerkesztıjét úgy hívták, hogy Theodor Herzl, s ı volt az elsı
világtörténelmi formátumú férfiú, akit életnagyságban s ily közelségbıl magam elıtt
láthattam - persze akkor még nem tudhattam, mire hivatott még a jövıben, a zsidó nép
sorsának és korunk történelmének alakulását, alakítását tekintve. Helyzete akkor még
korántsem volt oly tisztázott; költıi kísérletekkel kezdte, hamar fény derült ragyogó újságírói
tehetségére, s elıbb mint párizsi tudósító, majd mint a tárcarovat vezetıje vált a Neue Freie
Presse révén a bécsi közönség kedvencévé. Dolgozatai, melyek még ma is elbővölnek éles és
gyakran bölcs megfigyelések gazdagságával, ékesen egyszerő stílusukkal, nemes bájukkal,
derőjük és kritikai szellemük nemes eleganciájával, az újságírói kifinomultság hihetetlen
csúcsait jelentették; s egy olyan város fogadta ıket elragadtatással, amely csakugyan
árnyalatokon iskolázódott. Egy színdarabjával Herzl a Burgtheaterben is sikert aratott, s
egyszeriben tekintélyes ember lett, az ifjúság bálványa, atyáink tiszteletének élvezıje, míg
egy nap azután váratlan fordulatot hozott az életében., A sors mindig megtalálja a módját,
hogy akire titkos céljaihoz szüksége van, megszerezze magának, körébe vonja, bármint
rejtızzék is az illetı.

Theodor Herzlnek párizsi tartózkodása idején volt egy lelket megrázó élménye, ott élte át azt
a bizonyos órát, mely egy egész élet irányát képes megváltoztatni: tudósítóként jelen volt
Alfred Dreyfus nyilvános lefokozásán, látta, ahogy a sápadt férfi tiszti váll-lapjait letépik,
miközben az áldozat csengı hangon azt kiáltja: „Ártatlan vagyok!” És Herzl a szíve mélyén
tudta abban a pillanatban, hogy Dreyfus ártatlan, s hogy az árulás rettenetes vádját kizárólag
azért hozták fel ellene, mert zsidó. Theodor Herzl, ez az ıszinte és nyílt, férfiasan büszke
ember már diákként is szenvedett zsidó sorsától, mi több, teljes tragikumában viselte ezt a
sorsot oly idıkben, amikor pedig még egyáltalán nem lehetett olyan bizonyossággal tudni
„sors” mivoltáról; benne azonban a sejtés prófétaösztöne élt. Érezvén, hogy vezérnek
született, amire nemcsak impozáns megjelenése, hanem nagyvonalú gondolkozása és
világismerete is hivatottá tette, fantasztikus tervet kovácsolt, hogy a zsidók problémáját
egyszer s mindenkorra megoldja. Nevezetesen: önkéntes, tömeges megkeresztelkedés révén
egyesíti a zsidóságot a kereszténységgel. Mindent dramatizálva látott, ezt is: ahogy
hatalmasan, impozánsan vonul Ausztria zsidósága, ezrek és tízezrek, s az élükön ı, vonulnak
a Stephanskirchéhez, ahol jelképesen és példásan beleolvadnak a nagyobb közösségbe, és
megszabadulnak a hazátlanság átkától. Csakhamar rájött, hogy ez a terv kivitelezhetetlen.
Belemerült saját munkájába, s ez elterelte figyelmét élete ısproblémájáról, melynek
„megoldását” feladatának hitte korábban. Most azonban, látván Dreyfus lefokozását,
villámként hasított bele újra a gondolat: népének sorsa örök megvetés. Ha az elkülönülés
elkerülhetetlen, akkor hát legyen teljes! Ha sorsunk újra meg újra megalázás lehet csak,
forduljunk szembe vele méltósággal. Ha szenvednünk kell a hazátlanságtól, teremtsünk
magunknak külön hazát! Így jelentette meg A zsidó állam címő brosúráját, amelyben
leszögezte: a zsidó nép számára mindenfajta asszimilációs beolvadás, a totális türelmesség
bármi reménye hiú öncsalás. Az egyetlen lehetıség: saját hazát alapítani Palesztina ısi
földjén.

Amikor ez a szőkszavúan fogalmazott, de acéldárda erejével átütı proklamáció megjelent,

még gimnazista voltam, de jól emlékszem ma is a bécsi polgári-zsidó körök
megrökönyödésére és bosszúságára. Nézzenek oda, hördültek fel, mi ütött ebbe a különben
olyan okos, szellemes és kulturált íróba? Miféle bolondériákat firkál itt össze? Mit keresnénk
mi Palesztinában? Nyelvünk a német, nem a héber; hazánk a szép Ausztria; s nincs-e jó
sorunk a derék Ferenc József alatt? Tisztességgel gyarapodunk, van szilárd pozíciónk.
Egyenjogú állampolgárok vagyunk, drága Bécsünk honos, hő lakói. S nem élünk-e haladó
szellemő korban, amely pár évtizeden belül minden vallási elıítéletet felold? Miért ad ez az
ember, aki zsidóként és a zsidóság vélt érdekei nevében szól, érveket épp a leggonoszabb
ellenségeink kezébe, miért próbál elkülöníteni bennünket, hiszen nap mint nap
bensıségesebben kötıdünk a német világhoz? Rabbik ágáltak szószékükrıl ellene, a Neue
Freie Presse kiadója megtiltotta, hogy „haladó szellemő” lapjának hasábjain a cionizmus szót
egyáltalán lenyomtassák. A bécsi irodalom Terszitésze, a gyilkos gúny mestere, Karl Kraus
brosúrát adott ki Egy koronát Cionnak címmel, és valahányszor Theodor Herzl a színházban
megjelent, moraj futott végig a közönség sorain: „İfelsége érkezik!”

Az elsı pillanatban Herzl úgy vélhette, félreértették; Bécs, ahol pedig ı éveken át oly biztos
volt benne, hogy szeretik, most elhagyja, kigúnyolja. Hanem akkor egyszerre olyan
mennydörgés erejő választ kapott, olyan eksztatikus feleletet, hogy ı maga riadt meg a
legjobban: micsoda mozgalmat indított el, ıt messze meghaladó erıket szabadított fel azzal a
pár tucat oldalnyi brosúrával! A válasz elemi hulláma természetesen nem a jólétben élı,
gyarapodó polgári zsidóság körébıl zúdult rá, hanem a roppant keleti tömegek sötét galíciai
világából, a lengyel, az orosz proletár zsidóság gettóiból. Herzl nem is sejtette, hogy szavaival
felszítja azt a lappangó parazsat, mely mint a zsidóság lényege az idegenség hamuja alatt az
ezredéves messianisztikus álmot ırizte az Ígéret Földjére való visszatérésrıl, ahogy a szent
könyvek jövendölték: ez a remény s vallási bizonyosság volt az, ami a szolgaságba hajtott,
megtiport élető millióknak a létezés valamiféle értelmét adta még. S valahányszor egy próféta
vagy szélhámos a gólusz - a számkivetés - kétezer éve alatt megpendítette ezt a húrt, vele
rezgett a nép lelke, ám soha oly lázasan még, mint épp most, soha nem volt a visszhang oly
zúgó erıs. Pár tucatnyi brosúraoldallal egyetlen ember, szinte véletlenszerően, egységgé
formálta a szétszórt, megosztott tömeget.

Ez az elsı pillanat, amíg az eszme még álomszerően bizonytalan formákban élt csak, ez
rendeltetett a legboldogabb pillanatnak Herzl rövid életében. Mihelyt hozzálátott e célok valós
térben való rögzítéséhez, az erık megszervezéséhez, rá kellett jönnie, milyen hatalmas
különbségek jegyében egy és nem egy az ı népe a különbözı népek és sorsok közepette, itt
vallásosak, ott szabadelvőek, emitt szocialisták, amott kapitalisták a zsidók, egymás ellen a
legtarkább nyelvi zőrzavarban ágálnak, s egyik sem hajlandó alávetni magát egységes
tekintélyelvnek. Akkor, iyoi-ben, amikor elıször láttam, Herzl harcokba bonyolódva élt, s
talán önmagával is harcban állt; még nem bízott elegendıképp a sikerben, ezért nem adta fel
az állását, mely megélhetést biztosított neki s családjának. Még meg kellett osztania magát a
kis újságírói munkakör és életének valódi Feladata között. Engem még a tárcarovatvezetı
Theodor Herzl fogadott.

Felállt, hogy üdvözöljön, és akaratlanul is úgy éreztem, hogy a gúnyos elnevezés - „Cion
királya” - valamiképpen telibe találó: csakugyan királyi jelenség volt magas, tiszta
homlokával, nyílt vonásaival, hosszú, szinte kékesfekete rabbiszakállával, mélykék,
melankolikus szemével. Széles, kicsit teátrális mozdulatai nem hatottak erıltetettnek, mert
valami természet adta fenségbıl fakadtak, és akkor is impozánsnak láttam volna lényét, ha
nem ilyen alkalomból találkozunk. Még a papírokkal elborított, kopottas íróasztal mögött, a
nyomorúságosan szők, egyablakos szerkesztıségi szobában is úgy hatott, mint egy beduin
sejk a sivatag végtelenjén; hullámzó fehér burnusz ugyanolyan természetes öltözéke lehetett
volna, mint ez a láthatóan gondosan szabott, párizsi divatot követı, elegáns öltöny. Rövid,
észrevehetıen szándékos szünet következett - Herzl kedvelte az ilyen kis színpadiasságokat,
ezt a késıbbiekben gyakran tapasztalhattam, és bizonyára a Burgtheater színpadáról leste el
mikéntjüket -, majd leereszkedıen, ám mindenképpen jóindulatúlag kezet nyújtott. Hellyel
kínált maga mellett a karszékben, s azt kérdezte: „A nevét mintha valahol már olvastam vagy
hallottam volna. Versek, nemde?” Azt feleltem, hogy hát igen. „Nos - dılt hátra karszékében -
, nekem mit hozott ?”

Elmondtam, hogy örömmel mutatnék meg neki egy kisebb prózai munkát, s azzal
átnyújtottam kéziratomat. Megtekintette elébb a címlapot, majd végigpörgette az utolsó
oldalig, felmérvén terjedelmét. Akkor még mélyebbre süllyedt a karosszékben, s én
meglepıdve láttam - erre igazán nem számítottam volna! -, hogy azonnal olvasni kezdi.
Lassan olvasott, ha egy lappal végzett, alulra tette, de nem pillantott fel közben. Ahogy az
utolsó lappal is végzett, összehajtotta a kéziratot, méghozzá eléggé körülményesen, s még
mindig nem nézett rám, ahogy mővemet egy borítékba tette, és kék irónnal odafirkantott
valami megjegyzést. Majd miután ezekkel a titokzatos mőveletekkel jól felcsigázta
várakozásomat, akkor emelte csak rám súlyos, sötét tekintetét, s mondta szándékoltan lassú
ünnepélyességgel: „Örömmel közölhetem, hogy szép munkáját a Neue Freie Presse
tárcarovata elfogadta.” Olyan volt ez így, mintha Napóleon a harcmezın egy ifjú ırmester
mellére azon nyomban feltőzné a Becsületrend lovagkeresztjét.

Kicsi, jelentéktelen epizód? Bécsinek kell lenni, s ama nemzedék szülöttének, hogy igazán
megértsük, micsoda elıléptetést jelentett ez a kedvezı fogadtatás. Tizenkilenc éves fejjel
látványos magasba kerültem, díszhelyre, és Theodor Herzl, aki ettıl fogva mindvégig
megtartott kegyeiben, nyomban megragadta az alkalmat, hogy következı írásainak egyikében
megemlítse: Bécsben nem kell félni a mővészet dekadenciájától. Ellenkezıleg, Hofmannsthal
mellett most fiatal tehetségek egész sora jelentkezik, akik a legszebb reményekre jogosítanak.
És az elsı helyen az én nevemet említette. Mindig különös megtiszteltetésnek tekintettem a
sors részérıl, hogy éppen egy ilyen kiemelkedı jelentıségő valaki állt ki mellettem elsıül a
nagy nyilvánosság elıtt, csakugyan felelıs súllyal és fontos helyen, mint Theodor Herzl. Ezért
éreztem fájó döntésnek a magam részérıl - s látszólag hálátlanságnak is -, hogy nem
csatlakozhattam azután, ahogy szerette volna, tevékenyen, sıt talán vezetıtársként a cionista
mozgalomhoz.

De hát mit tehettem, ha sehogyan sem akart kialakulni ez a fajta kapcsolat; taszított
elsısorban az a ma már el sem képzelhetı tiszteletlenség, ahogyan a tulajdonképpeni
harcostársak Herzl személyét kezelték. A keletiek felhánytorgatták neki, hogy nem érti a
zsidóság lényegét, hiszen még a szokásokkal sincs tisztában; a nemzetgazdászok tárcaírónak
bélyegezték, egyáltalán, mindenki tudott valami kifogást, és ezeket nem a legudvariasabban
adták elı. Tudtam, mennyire fontosak lennének Herzlnek éppen akkoriban az önzetlenül
odaadó - s elsısorban fiatal - emberek, ám az a civakodó, kötekedı hangulat, az állandó
ellenzékieskedés, mely e körökben uralkodott, az ıszinte, szívbéli alkalmazkodás hiánya
elriasztott a mozgalomtól, melyhez egyébként Herzl kedvéért szíves örömest csatlakoztam
volna. Amikor egyszer errıl a témáról beszélgettünk, nyíltan megvallottam nemtetszésemet a
táboron belül uralkodó fegyelmezetlenséggel kapcsolatban. Kesernyésen mosolygott, majd azt
mondta: „Ne feledje, mi évszázadok óta megszoktuk, hogy csak problémákkal játszadozunk,
eszmékkel csatározunk. Mi, zsidók, az elmúlt kétezer év történelmében nem tettünk szert arra
a gyakorlatra, hogy valami reális dolgot hozzunk létre. A feltétlen odaadást meg kell tanulni
elıbb, és itt még nekem is van pótolnivalóm, hiszen még mindig irkálom a tárcákat olykor-
olykor, és még mindig a Neue Freie Presse tárcarovatának vezetıje vagyok, holott az volna a
kötelességem, hogy ne legyen más gondolatom, csak az Ügy, egyebek érdekében egyetlen
tollvonást se tegyek. Hanem azért már jó úton vagyok, javulok, tanulom a feltétlen odaadást, s
ha nekem már megy a dolog, talán a többieknek is menni fog.” Emlékszem még, milyen nagy
hatást tettek rám ezek a szavak, hiszen tényleg nem nagyon értettük, miért nem akarja Herzl
feladni végre állását a Neue Freie Pressénél; azt hittük, a családja az ok. A világ csak jóval
késıbb tudta meg, hogy ez nem így volt, sıt Herzl még a magánvagyonát is a célra áldozta. S
hogy a kettısség mennyire gyötörte, kiderült nemcsak ebbıl a beszélgetésbıl, hanem
naplófeljegyzései számos részletének olvastán is.

Többször is találkoztunk még aztán, feledhetetlennek azonban csak egy alkalmat nevezhetek
ezek közül - talán mert az utolsó volt. Elızıleg külföldön jártam, és Béccsel mindössze
levélben tartottam a kapcsolatot; s akkor végre összefutottam vele a Stadtparkban.
Nyilvánvalóan a szerkesztıségbıl jött, igen lassan lépkedett, s egy kicsit görnyedten járt; nem
idézte semmi az egykori ruganyos, könnyed mozgást. Udvariasan ráköszöntem, s mentem
volna tovább, ı azonban hirtelen kihúzta magát, hozzám lépett, kezet nyújtott: „Miért bujkál?
Nincsen semmi oka.” Azt, hogy olyan gyakran menekülök külföldre, igen nagyra értékelte.
„Ez a mi egyetlen utunk - szögezte le. - Amit csak tudok, mindent külföldön tanultam. Csak
ott szokunk hozzá, hogy távolságtartásokkal gondolkozzunk. Meggyızıdésem, hogy idehaza
sose lett volna bátorságom ahhoz a kezdeti koncepcióhoz, itt szétzúzták volna, amikor még
csírában s növekedıben volt. De hála istennek, amikor elıálltam vele, már készen volt, és
legfeljebb csak gáncsoskodhattak.” Akkor igen keserően szólt Bécsrıl; itt ütközött a
legnagyobb ellenállásba, és ha nem kapna ösztönzéseket máshonnét, „kintrıl”, elsısorban
Keletrıl és most már Amerikából is, belefáradt volna rég. „Egyáltalán - mondta -, ott
hibáztam el, hogy túl késın láttam hozzá. Viktor Adler, igen, ı már harmincévesen a
szociáldemokrácia vezére volt, élete legjobb, legharcosabb éveit áldozhatta az ügynek, s
akkor még nem is szóltam a történelem nagyjairól. Ha tudná, mennyit gyötör az elmulasztott
évek tudata - hogy nem vállaltam sokkal elıbb a küldetésemet! De ha az egészségem olyan
erıs volna, mint az akaratom, még így sem volna semmi baj; csak hát az éveket nem lehet
visszaváltani.” Még hosszú darabon elkísértem, egészen míg haza nem ért, akkor kezet adott,
s azt mondta: „Miért nem látogat meg sohasem? Csakugyan, még sosem járt nálam. Szóljon
ide telefonon, boldogan szakítok rá idıt.” Megígértem neki, de máris keményen
megfogadtam, hogy megszegem az ígéretemet: mert minél jobban szeretek valakit, annál
inkább tiszteletben tartom az idejét.

Mégis elmentem hozzá, s nem is sokára, pár hónap múltán. A betegség, mely akkoriban már
komolyan megrendítette, hirtelen ledöntötte, és így már csak a temetıbe kísérhettem ki.
Különös nap volt az akkor júliusban, feledhetetlen mindenkinek, aki átélte azt a dolgot. Mert
egyszerre megindult valami emberáradat, érkeztek a város minden pályaudvarára, valamennyi
vonattal, jöttek éjjel-nappal, a legkülönbözıbb országokból és vidékekrıl, emberek jöttek.
nyugati, keleti, orosz és török zsidók, megannyi tartomány s kisváros öntötte ıket hirtelen,
arcukon a hír iszonyatával; sosem érzıdött egyértelmőbben az, amit eddig elfedett a
viszálykodás és a szóbeszéd, hogy tudniillik itt egy nagy mozgalom vezére száll a sírba.
Végtelen menet kísérte. Bécs egyszerre felfigyelt, megérthette, hogy itt nem csupán egy írót,
egy közepes költıt búcsúztatnak, hanem olyan eszmék megalkotóját, amilyenek egy ország,
egy nép történelmében csak irdatlan idıközönként támadnak fel diadalmasan. A temetıben
óriási tumultus támadt; túl sokan tódultak a koporsóhoz, sírva, üvöltve, vad kétségbeeséssel,
hirtelen kitörı, tomboló zokogással, mely már-már ırjöngésbe csapott át; a rendet elemi
erıvel söpörte el a gyász eksztázisa, elementáris áradata; temetésen azóta se láttam ilyesmit.
És ez a lökésszerően feltörı fájdalom, mellyel egy milliós nép a szíve mélyérıl valami
irtózatos módon reagált valami irtózatos dologra, elsı ízben értette meg velem is, micsoda
szenvedélyt és reményt adott mégis ez az egy ember - gondolatainak ereje által - a világnak.

Az a tény, hogy a Neue Freie Presse szentélyébe oly váratlanul bebocsátottak,

magánéletemben is éreztette hatását. S nem akárhogy. Váratlan biztonságot hozott a
számomra a családommal szemben. Szüleim alig foglalkoztak irodalommal, és nem is
alkottak efféle ítéleteket; véleményük szerint - s ez jellemezte az egész bécsi burzsoáziát - az
volt jó és jelentıs, amit a Neue Freie Presse dicsért, amirıl viszont ott nem esett szó, vagy
amit ott kifogásoltak, az jelentéktelen. S amit a tárcarovat közölt, számukra abszolút
minıségnek számított, szavatoltan igaznak, hiszen ez a rovat már a helyzete révén is
megfellebbezhetetlenül ítélt elevenek és holtak felett. Színezze ki magának a jelenetet bárki:
adva egy ilyen család, melynek tagjai tisztelettel és várakozással pillantanak minden reggel az
újságjuk elsı oldalára, és akkor egyszer csak egészen váratlanul mit látnak, ott a neve annak a
tizenkilenc éves kölyöknek, aki az asztaluknál ül, az iskolában korántsem tündököl, meg
egyáltalán, mindig rendetlen, s akinek a firkálmányait a legjobb esetben is „ártalmatlan”
játszadozásnak tekintették (még mindig jobb, mintha kártyázna, vagy könnyelmő leányzókkal
kalandozna), ott a neve ezen a felelısségteljes helyen, híres és tapasztalt férfiak társaságában,
szót kapott, hogy kifejtse (odahaza nem sokra tartott) véleményét. Ha én írtam volna Keats,
Hölderlin vagy Shelley legszebb költeményeit, az sem okozott volna ekkora döbbenetet
otthon és ismerıseim körében; mert ahogy például feltőntem attól fogva a színházban,
megmutattak egymásnak az emberek, íme, itt ez a titokzatos Benjámin, aki oly rejtelmes
módon behatolt az öregek és méltók zárt körébe. S mert gyakran, már-már szinte rendszeresen
publikáltam a tárcarovatban, az a veszély fenyegetett, hogy tekintélynek örvendı helyi
nagyság leszek; ezt a csapást szerencsére idejében kivédtem, ugyanis egy reggel a következı
kéréssel leptem meg a szüleimet: szeretném a következı szemesztert Berlinben végezni. S a
család tisztelt már annyira, vagy inkább a Neue Freie Presse arany fényárnya tette, hogy nem
ellenezték a kívánságomat.

Az persze eszembe sem jutott, hogy Berlinben tanulással töltsem az idıt. Mint Bécsben, ott is
kétszer látogattam el minden szemeszterben az egyetemre: egyszer, amikor az elıadásokat a
leckekönyvembe bejegyeztem, másodszor pedig, hogy ezek állítólagos látogatását
aláírásokkal tanúsíttassam. Berlinbe nem professzorok s nem is egyetemi elıadások kedvéért
mentem; a szabadság teljesebb, még tökéletesebb formájára vágytam. Hiszen Bécsben
mégiscsak kötött a környezet. Irodalmi pályatársaim, akikkel érintkeztem, szinte egytıl egyig
ugyanabból a zsidó polgárrétegbıl származtak, amelyikbıl magam is; a várost szőknek
éreztem már, ott mindenki mindenkit ismert, s én óhatatlanul az maradtam, ami állítólag
voltam: „jó család” fiacskája, s nekem elegem volt az ilyen társaságból; szerettem volna
egyszer végre kimondottan „rosszabb társaságban” forgolódni, kellett nekem a létezés
kötetlen, ellenırizetlen formája. Ki ad elı a berlini egyetemen filozófiát, ilyesminek még a
tanrendben se néztem utána; nekem elég volt annyi, hogy ott az „új” irodalom aktívabban,
lüktetıbben lélegzik, mint nálunk, s hogy ott Dehmellel és az ifjabb nemzedék más költıivel
találkozhat az ember; hogy egyre-másra alapítják a folyóiratokat, szervezik a kabarékat,
nyitják a színházakat, röviden, hogy Berlinben „van valami”.

És csakugyan igen érdekes, történelmi pillanatban érkeztem oda. Berlin 1870-ben a porosz
királyság meglehetısen józan, szők és cseppet sem gazdag fıvárosából a német császár
székhelye lett, s attól fogva a Spree-parti város hatalmas fellendülést élt meg. Mővészeti és
kulturális téren azonban még nem Berliné volt a vezetı szerep; festıivel, költıivel München
számított a mővészet tulajdonképpeni központjának, a drezdai Opera uralkodott a zenében, a
kis székvárosok értékes tehetségeket vonzottak; mindenekelıtt persze az évszázados
hagyományoknak örvendı, erıket egyesítı, természetes talentummal hódító Bécs járt messze
a német császárváros elıtt. Ám a század utolsó évtizedében, Németország gyors
felemelkedésével gazdasági téren, kezdett fordulni a kocka; a nagy konszernek, a dúsgazdag
családok Berlinbe költöztek, és az újgazdagság - vakmerıséggel párosulva - az építészet és a
színház számára itt nagyobb lehetıségeket biztosított, mint bármelyik más német
nagyvárosban. A múzeumok Vilmos császár pártfogása alatt gyarapították állományukat, a
színházi életnek Otto Brahm lett eszményi szervezıje, és a kísérletezı kedvő ifjúságot éppen
az vonzotta ide, hogy Berlinnek nem volt évszázados hagyománya, kiforrott kultúrája. Hiszen
a hagyomány mindig gátol is. Bécs szervesen kötıdött a régihez, istenítette önmaga múltját,
így óvatos volt, várakozó álláspontra helyezkedett a fiatal tehetségekkel szemben,
gyanakvóan nézte a merész kísérletezést. Berlin azonban gyorsan óhajtott fejlıdni, személyes
formát öltve, s ezért nagyon is hajhászta az újat. Természetes volt tehát, hogy az egész
birodalomból, de még Ausztriából is áradtak Berlinbe a fiatalok, és a tehetségeseket a siker
igazolta; a bécsi Max Reinhardt Bécsben két évtizedig várhatott volna türelemmel, hogy
megkapja azt a pozíciót, amelyet Berlinben két év alatt kivívott magának.

Amikor én odaérkeztem, Berlin épp világvárossá alakult közönséges fıvárosból. Igaz, elsı
benyomásaim a dús, nagy elıdök által megformált szépségő Bécs után valamelyest vegyesek
voltak; a város akkor kezdett csak határozottabban terjeszkedni nyugatnak - itt kellett
kibontakoznia az új építészetnek, szemben a Tiergarten negyed némileg hivalkodó
épületeivel, s a város központját még az építészeti szempontból sivár Friedrichstrasse és
Leipziger-Strasse képezte - ügyetlenkedı díszíthetnékek parádéja. Olyan kertvárosokat, mint
Wilmersdorf, Nikolassee, Steglitz, csak keserves villamosozással lehetett elérni, a
brandenburgi tavakhoz azokban az idıkben még „expedíció” formájában juthatott csak el a
vidék fanyar szépségére vágyó látogató. A vén Unter den Lindenen kívül nem volt igazi
városközpont, nem volt valódi korzó, mint amilyen nálunk a Graben, és - hála a porosz
zsugoriságnak! - hiányzott bárminémő elegancia. A nık házilag szabott, ízléstelen ruhában
jártak színházba; sehol sem érzıdött a könnyed, az ügyes, a pazarló kéz nyoma - az, ami
Párizsban vagy Bécsben valami olcsó kis semmiségbıl elbővölı-drága mihasznaságot
varázsol. Minden részletébıl a frigyesi, fukar háztartásvezetés hidege sugárzott; a kávé híg
volt és hitvány, mert kispórolták belıle a kávét; az ételek ízetlenek, mert szárazak,
jellegtelenek mind. A mi jó bécsi muzikalitásunk és lendületünk helyett itt kínos tisztaság,
merev és akkurátus rend uralkodott. A legékesebb ellentétet bécsi és berlini szobaasszonyom
között tapasztaltam. A bécsi: élénk, fecsegı asszony, akinél talán nem volt kifogástalan a
tisztaság, elıfordult némi feledékenység, de aki mindenkinek kész volt bármikor könnyő
szívvel szívességeket tenni; a berlini: korrekt, mindenben pedáns, csak azután az elsı hónap
végén, a számlámba, takaros írással, feszes pontossággal írt be rendre ilyesmiket is, hogy:
három pfennig egy gomb felvarrásáért, húsz pfennig egy tintapaca eltávolításáért az asztal
lapjáról, és így tovább, s a keményen meghúzott vonal alatt az összeadás eredménye 67
pfennig. Eleinte nevettem az ilyesmin; jellemzı módon azonban pár nap múlva magam is
behódoltam ennek a kínos porosz rendérzéknek, és életemben elıször s utoljára pontos
könyvelést vezettem a kiadásaimról.

Bécsi barátaim elláttak egy egész sor ajánlással. Egyet sem használtam fel közülük. Hiszen
kalandom lényege az volt, hogy megszabaduljak a bebiztosított, polgári világtól, és kötetlenül,
teljesen magamra utalva éljek. Kizárólag olyan emberek társaságára vágytam, akiket a saját
irodalmi tevékenységem révén ismerhetek meg - s ezek is legyenek minél érdekesebb,
színesebb egyéniségek; végsı soron nemhiába olvastam a Bohémélet-et, s csaknem minden
húszéves vágyik hasonló élményekre.

Ha vad, válogatatlanul összeverbuválódott kört kerestem, nem kellett soká várnom. Bécsbıl
régóta küldözgettem a dolgaimból a berlini „modernek” vezetı lapjának, mely - szinte
ironikusan - A társaság címmel jelent meg Ludwig Jacotowski szerkesztésében. Ez a fiatal
költı - röviddel korai halála elıtt - egyletet alapított, az ifjúság számára csábító Az eljövendık
néven, melynek tagjai hetente egyszer győltek össze egy kávéház elsı emeletén a Nollendorf-
platzon. Ebben a roppantul széles körben, mely mintha a párizsi Closerie des Lilas utánzata
lett volna, a legheterogénebb társaság verıdött össze: költık és építészek, sznobok és
újságírók, fiatal lányok, akik néha iparmővésznınek vagy szobrásznınek „álcázták” magukat,
orosz diákok és hamvasszıke skandináv nık, fiatalok ık is, a német nyelvet akarták minél
tökéletesebben elsajátítani. Németország minden tartományából voltak itt néhányan - nagy
csontú vesztfáliaiak, jóravaló bajorok, sziléziai zsidók; és vad disputa folyt, s nem volt semmi
kötöttség. Olykor verseket, drámákat is felolvastak, a lényeg azonban az volt inkább, hogy
mindenki megismerjen mindenkit. E tudatosan bohém mód viselkedı fiatalok között oly
megindítóan, mint egy Mikulás, ott ült egy ısz szakállú öregember, mindenki tiszteletétıl és
szeretetétıl övezve, mert igazi költı volt és igazi bohém: Peter Hille. A kék kutyaszemő férfi
hetvenévesen és jó szándékú gyanútlansággal nézte a különös gyermeksereget, örökké szürke
viharkabát volt rajta, mely toprongyos öltönyt és mocskos fehérnemő takart; s ha unszoltuk,
készséggel húzkodott elı a kabátja zsebébıl összegyőrt kéziratokat, s ilyenkor verseket
olvasott fel. Egyenlıtlen színvonalú dolgok voltak ezek a költemények, valójában egy lírai
zseni improvizációi, csak éppen túlságosan lazák, esetleges formájúak. A villamoson vagy a
kávéházban vetette papírra valamennyit, ceruzával, aztán megfeledkezett róluk, és
felolvasáskor üggyel-bajjal betőzte ki az elkopott vagy összemosódott kézírást. Pénze sosem
volt, de nem is érdekelte a pénz, hol itt aludt, hol ott, valaki mindig befogadta; és az a mód,
ahogy egyáltalán nem törıdött a világgal, és nem vezérelte semmiféle becsvágy, ıszintének
hatott, s nagyon megkapó volt. Tulajdonképpen nem is értettük, hogyan vetıdött ez a derék
erdei ember Berlinbe, s mit akart a nagyvárostól. Persze nem akart ı lényegében semmit, nem
akart hírnevet, ünneplést, költıi álmodozásainak köszönhetıen mégis gondtalanabb és
szabadabb volt, mint bárki, akivel késıbbi pályafutásom során találkoztam. Körülötte tombolt
a vitalárma, szelíden figyelt, senkivel sem akasztott tengelyt, néha baráti köszöntésre emelte
poharát, ám a beszélgetésbe jóformán sosem kapcsolódott be. Az embernek az volt az érzése,
hogy ez az öreg poéta a legvadabb forgatag közepén is verssorokat és szavakat forgat busa,
kicsit fáradt fejében, ám ezek a dolgok ott már sosem találkoznak jól össze.

Az a gyermekien igaz sugárzás, mely ebbıl a manapság Németországban szinte teljesen

elfeledett költıbıl áradt, mintha érzéseimnél fogva terelte volna el figyelmemet Az
eljövendık választott elnökérıl, pedig ez olyan ember volt, akinek eszméi és szavai késıbb
tömérdek sorsot határoztak meg. Rudolf Steinerrıl beszélek. Eljött az az idı, amikor neki,
mint az antropozófia megalapozójának a legnagyszerőbb iskolákat és egyetemeket
biztosították hívei, hogy tanítása hódíthasson; személyében - Theodor Herzlé után - most
másodszor találkoztam olyasvalakivel, akit a sors választottjaként üdvözölhetett késıbb
sokmilliónyi ember, kiknek útmutatója lett. Külsı megjelenését tekintve nem volt az a
vezéregyéniség, mint Herzl, hatása azonban bővölıbbnek érzıdött máris. Sötét szemében
hipnotikus erı lakozott, és ha nem néztem rá, mindjárt jobban, kritikusabb füllel hallgattam,
mit mond, mert aszketikusan sovány, szellemi szenvedélyektıl megjelölt arca arra
rendeltetett, hogy ne csak nıkre hasson meggyızıen. Rudolf Steiner abban az idıben még
nem jutott el saját tanához, hanem maga is tanult, kereste útját; olykor megjegyzéseket főzött
Goethe színelméletéhez, és a költı képe az ı elıadásában fausti volt, paracelsusi. Izgató volt
hallgatni ıt, mert mőveltsége lenyőgözött, elsısorban pedig a mi fıként irodalmias
tájékozottságunkhoz képest végtelenül sokoldalúnak tetszett; elıadásai s egy-egy jó
magánbeszélgetés után mindig lelkesen, egyszersmind leverten tértem haza. Mégis, ha most
visszakérdezem magamtól, hogy akkoriban errıl a fiatalemberrıl hittem volna-e, micsoda
roppant hatással lesz még filozófiailag s etikailag oly hatalmas tömegekre, szégyenkezve kell
beismernem, hogy nem. Kutató szellemétıl sokat vártam, s nem csodálkoztam volna, ha
például a biológiai tudományok terén fedez föl intuitív erejével valami merıben újat; hanem
ahogy sok év múltán Dornachban megláttam a grandiózus Goetheanumot, a Bölcsesség
Iskoláját, melyet tanítványai az antropozófia platóni akadémiájaként alapítottak számára,
inkább csalódást éreztem, hogy hatása ennyire a közérvényő realitások terén bontakozott ki,
sıt hellyel-közzel banalitásba fordult. Nem tartom hivatottnak magam, hogy az antropozófiát
megítéljem, hiszen mindmáig sem tudom, mi a célja és tartalma; gyanítom azonban, hogy
elsöprı hatása lényegében nem is valamely eszmébıl, hanem Rudolf Steiner lenyőgözı
személyiségébıl indult ki. Tény azonban, hogy feltétlen nyereség volt számomra, hogy egy
ilyen mágneses erejő lénnyel még akkor találkozhattam, amikor barátságot s nem dogmát
sugárzott, és készséges volt a fiatalabbhoz. Szerteágazó és mégis mély tudása ráébresztett,
hogy az igazi teljességhez, melyet gimnazistákként már-már közelíteni véltünk, nem a
felületes olvasás és vitatkozás, hanem csakis a sokéves, tüzes törekvés útja vezet.

Ám abban a fogékony életkorban, amelyben a barátságok könnyen kötıdnek, s a társadalmi

vagy politikai különbségek még nem merevedtek meg, egy fiatal ember nem is annyira az
elıtte járóktól, mint inkább a vele közös törekvésőektıl tanul. Éreztem megint - csak most
már magasabb, nemzetközibb fokon, mint a gimnáziumban -, milyen termékenyítı a kollektív
lelkesedés. Míg bécsi barátaim csaknem kizárólag polgári származásúak voltak, tízbıl
kilencen ugyanúgy a zsidó burzsoázia fiai, mint jómagam, s vonzalmainkkal legföljebb
megkettıztük, megsokszoroztuk egymást, itt ezek a fiatalok a legkülönbözıbb rétegekbıl
vágtak neki az új szellem világának - fentrıl, lentrıl, porosz arisztokrata volt az egyik,
hamburgi hajóvállalkozó fia a másik, a harmadik vesztfáliai parasztok sarja; egyszerre olyan
körbe kerültem, ahol a rongyos szegénység, a lyukas cipıtalp természetesnek számított,
vagyis Bécsbıl számomra teljesen ismeretlen szférába. Iszákosokkal, homoszexuálisokkal és
morfinistákkal ültem egy asztalnál, kezet ráztam - s mily büszkén! - egy meglehetısen
hírhedett, börtönviselt szélhámossal (aki késıbb kiadta az emlékiratait, s ezzel hozzánk,
írókhoz pártolt). Mindazt, amit nem nagyon hittem el a realista regényeknek, most a magam
szemével láthattam. Ott nyüzsgött ez a való világ a kis csapszékekben, zugkávéházakban, s
tapasztalhattam, hogy engem is annál jobban vonz egy-egy személyes megismerkedés, minél
veszettebb híre van az illetınek. Ám ez a különleges kíváncsiság vagy szeretet, mellyel a
veszélyeztetett emberek felé fordultam, egész életemen végigkísért azután; s még olyan
éveimben is, amikor már illett volna válogatósabbnak lennem, gyakran szidtak a barátaim,
hogy miféle erkölcstelen, megbízhatatlan, csakugyan kompromittáló elemekkel tartok
kapcsolatot. Talán éppen az volt az ok, hogy a szolidság szférájából érkeztem, s hogy
bizonyos fokig teherként nehezedett rám a „biztonság” érzete; ezért láttam lenyőgözınek
mindazokat, akik az életükkel, az idejükkel, a pénzükkel, az egészségükkel, a jó hírnevükkel,
mondhatni, tékozlóan bántak, akik e javakat megvetették szinte, akik a céltalan létezés
szenvedélyes, monomániás őzıi lehettek; s talán novelláim és regényeim is tanúsítanak
valamit e féktelen lelkek s testek iránti megértı érdeklıdésembıl. Fokozta mindezt az
egzotikum varázsa, a külhoniság; mert szinte mindegyikük megajándékozta kíváncsiságomat
valami idegenbıl hozott kinccsel. E. M. Lilien, a rajzoló, egy szegény drohobyczi ortodox
esztergályos fia volt például az elsı keleti zsidó, akivel életemben találkoztam, ı ismertetett
meg velem egy olyan zsidóságot, amelyet a szívós fanatizmus jellemzett. Egy fiatal orosz férfi
lefordította nekem a Németországban akkor még ismeretlen regény, a Karamazov testvérek
legszebb részleteit, egy ifjú svéd nı mutatott nekem elıször Munch-képet; mőtermeket
zarándokoltam végig, hogy (egyébként csapnivalóan rossz) festık technikáját
tanulmányozzam, egy hivı elvitt valami spiritiszta körbe - a létezés ezernyi formáját élhettem
át így, és sosem laktam jól vele. A gimnáziumban a puszta formákban, a vers ritmusában,
rímeiben tombolta ki magát a bennem élı intenzitás, mely most azonban az emberek felé
fordult; kora reggeltıl késı estig mindegyre új és új arcokkal voltam együtt ott Berlinben, és a
lelkesedést csalódás váltotta fel, sıt olykor viszolygás; mégis, úgy érzem, tíz év alatt sem
fogadtam be oly végtelen sok szellemi impulzust, mint e kalandos, egyetlen berlini
szemeszterem ideje alatt, a teljes szabadság elsı korszakában.

Tulajdonképpen logikus lenne, ha az ösztönzéseknek ez a roppant sokasága rendkívüli módon

növelte volna a teljesítıképességemet. A valóságban éppen fordítva történt; a gimnáziumban
a kölcsönös elragadtatás állapota aránytalanul felfokozta az önérzetemet, mely most
aggasztóan összezsugorodott. Négy hónappal a verseskötetem publikálása után
tulajdonképpen nem is értettem már, honnét vettem a bátorságot, hogy ezeket az éretlen
költeményeket kiadjam; magukat a mőveket továbbra is megfelelı, aránylag ügyes kézmőves-
munkáknak tekintettem, melyek a forma ihletı leleményességébıl, de nem igazi érzésekbıl
születtek. Miután Berlinben a valósággal találkoztam, elviselhetetlennek tartottam már az elsı
novelláimat is - olyanok voltak, mint a parfümös papír, a realitás ismeretének teljes hiányában
íródtak, másodkézbıl vett, értéktelennek ítélendı technikát kamatoztattak. Magammal vittem
Berlinbe egy befejezett, kész regényt, s azt gondoltam, kiadómat boldogítom vele; a kézirat a
kályhámban végezte. Gimnazista társaim hozzáértı kompetenciájába vetett hitem léket kapott,
miután elıször találkoztam a valódi élettel. Olyan volt az egész, mintha az iskolában pár
osztállyal visszavetettek volna. Tény, hogy elsı verseskötetemet hat év hallgatás követte, mire
a második győjteménnyel megint elımerészkedtem; s csak három-négy év múlva adtam ki
elsı prózai könyvemet. Dehmel tanácsára - még ma is hálás vagyok neki ezért! - azzal
töltöttem idımet, hogy mőfordítottam; bizony, ezt a foglalatosságot ma is a legjobb iskolának
tartom fiatal költık számára, ha saját munkaeszközök s közegük, anyanyelvük szellemét
mélyen s alkotó módon kívánják megismerni. Fordítottam Baudelaire verseit, ezt-azt
Verlaine-tıl, Keatstıl, William Morrist, Charles van Lerberghe egy kis drámáját, Camille
Lemonnier egyik regényét, „pour me faire la main” (ujjgyakorlatnak - francia). Az idegen
nyelv a mőfordítóban eleinte, idegenségének legszemélyesebb rétegeivel, ellenállást kelt, ám
ez üdvösen hat: mozgósítja a kifejezés végsı tartalékait, melyek máskülönben
felhasználatlanul maradhattak volna; ekképp az idegen nyelv legsajátabb elemét is átéljük, mi
több, megfelelıjét az anyanyelvünkön plasztikus formában meglelni kényszerülünk, s ez
számomra mindig különös gyönyörőség volt. Mivel ez a csendben végzett, lényegében
hálátlan munka sok türelmet és kitartást kívánt, oly erényeket, melyek helyett a
gimnáziumban inkább a könnyedséget és vakmerıséget gyakoroltam, csakhamar mélyen
megszerettem; mert ez a szerény tevékenység, a fenséges idegen mőalkotások tolmácsolása
elıször boldogított olyas biztonságérzettel, hogy valóban értelmes dolgot mővelek, hogy
létezésem igazolódik.

Lényem mélyén tisztán láttam, miféle utam adódik az elkövetkezı évekre: tanulni, látni, csak
aztán nekilátni! Nem kell elsietni a publikálást, a világért se; a publicitásnál fontosabb a világ
maga. Berlin csípıs szellemi kosztja csak fokozta szomjamat. És körülnéztem, hová menjek
nyaralni. Belgiumra esett a választásom. Ez az ország a századfordulón hatalmas mővészi
fellendülésnek örvendhetett, s bizonyos szempontból megelızte Franciaországot,
intenzitásban feltétlenül. A festészetben Khnopff, Rops, a szobrászatban Constantin Meunier
és Minne, az iparmővészetben van der Velde, az irodalom területén Maeterlinck, Eekhoud,
Lemonnier mind mértékadó erıi lettek az európai mővészet fejlıdésének. Mindenekelıtt
azonban Emile Verhaeren nyőgözött le, mert a lírának teljesen új utat vágott; ı
Németországban még egészen ismeretlen volt, a hivatalos irodalom sokáig Verlaine-nel
vétette össze, ahogy Rolland-t Rostand-nal, s így a felfedezése mintegy magántulajdonom
volt. S akit csak mi szeretünk, mintha kétszeresen szeretnénk!

Szükség van itt talán némi kis közbeiktatásra. Korunk túl gyorsan éli át a dolgokat, rohan;
emlékezıtehetsége kopik; nem tudom tehát, mond-e még ma is valamit Emile Verhaeren
neve. Verhaeren valamennyi francia nyelvő költı közül elsıként próbálta megadni Európának
azt, amit Walt Whitman Amerikának adott: hitet tenni a kor mellett, a jövı mellett. İ volt az
elsı, aki szeretni tudta ezt a modern világot, melyet meg is akart hódítani a költészet számára.
Míg más költık szemében a gép gonosz volt, a nagyváros élete rút, a jelen költıietlen,
Verhaeren minden találmányt, a technika minden új teljesítményét lelkesen fogadta, s
önmagát is lelkesítette e lelkesedéssel, tudatosan fokozta ezt az állapotot, hogy
szenvedélyében megerısödjék. A kezdeti kisebb költeményekbıl nagy, áradó himnuszok
lettek. „Admirez-vous les uns les autres” (Csodáljátok egymást. - francia), adta ki Európa
népeinek a jelszót. Nemzedékünk teljes optimizmusa, ez a mai roppant visszaesés ismeretében
már-már teljesen érthetetlen bizakodás benne testesült meg elıször költıi érvénnyel, s legjobb
versei közül néhány minden bizonnyal még sokáig fogja tanúsítani Európának és az
emberiségnek, hogy akkoriban mi is volt az álmunk.
Tulajdonképpen azért mentem Brüsszelbe, hogy Verhaerent megismerjem. De Camille
Lemonnier, a M'dle erıteljes, ma igazságtalanul elfeledett költıje, akinek egy regényét
németre fordítottam, sajnálkozva közölte, hogy Verhaeren csak ritkán jön Brüsszelbe abból a
kis faluból, ahol él, s most épp távol van. Csalódásomat látva, a legszívélyesebb
ajánlólevelekkel látott el más belga mővészekhez; így láthattam az agg Meunier mestert, ezt a
heroikus munkást, a munka legerıteljesebb szobrászát, majd van der Stappent, akinek nevét
napjaink mővészettörténete jócskán mellızi. Én azonban emlékszem rá, milyen barátságos
ember volt ez a pirospozsgás kis flamand, és milyen szívélyesen fogadott engem, idegenbıl
jött fiatalembert, ı maga s nagydarab, derős holland felesége. Megmutatta a mőveit, és
hosszan elbeszélgettünk azon a fényes délelıttön, mővészetrıl és irodalomról; e jóságos
emberpár csakhamar minden félszegségemet feloldotta. Nyíltan bevallottam, milyen csalódás
ért, hiszen Brüsszelben épp azzal az emberrel nem találkozhattam, akinek a kedvéért
tulajdonképpen jöttem: Emile Verhaerennel.

Túl sokat mondtam volna? Valami ostobaságot? Láttam mindenesetre, hogy van der Stappen
és felesége elmosolyodik, lopva pillantást vált. Úgy éreztem, szavaim nyomán titokban s
némán megegyeznek valamiben. Zavartan búcsúzkodtam volna, ám ık tiltakozni kezdtek,
mondták, most aztán már maradjak okvetlenül. Titokzatos mosolyuk megint összevillant.
Éreztem, hogy ha itt valami titok van, az örömteli titok; lényük szívélyessége meggyızött, s
így készséggel lemondtam Waterlooba tervezett kirándulásomról.

Hamar dél lett, ott ültünk már az ebédlıben - a földszinten volt, mint minden belga házban -,
és a színes ablaküvegeken át kiláttunk az utcára. Akkor egy árny jelent meg odakünn, megállt
az ablaknál. Kopogás a tarka üvegen ... aztán nyomban a csengı szava ... és van der Stappen
asszony, „le voilá!”-t mondván, felállt. Nem tudtam, mire érti, de akkor már nyílt az ajtó, és
belépett erıs, súlyos léptekkel Verhaeren. Elsı pillantásra megismertem a képekrıl rég jó
baráti arcot. Verhaeren gyakori vendég volt ebben a házban, s mára is odavárták; amikor
aztán elkotyogtam csalódásomat, vendéglátóim nem szóltak semmit, cinkos pillantással
megegyeztek, hogy hagyják: legyen a dolog meglepetés. S most ott állt velem szemközt, és
mosolygott a mókán, melyet nyomban megértett. Elıször éreztem ideges kezének kemény
szorítását, elıször láttam a valóságban is tiszta, jóságos pillantását. Mint mindig, most is
lelkesedéssel és élményekkel érkezett. Ebéd közben - hatalmasan falatozott! - már mesélt is.
Baráti körbıl jött, valami galériából, s még az átéltek lángja lobogott benne. De mindig s
mindenüvé így ment, felfokozottan, s az élmény és nyomában a lelkesedés szent szokásává
vált; szavai is valósággal lángoltak, és kemény, határozott kézmozdulatokkal körvonalazta,
amit elmondott. Elsı szava megragadó volt már, s talán azért, mert ı maga annyira nyíltan élt:
kitárulkozva mindennek, ami új, el nem utasítva semmit, senkit. Mintha egész lényével
fordult volna a másik felé, fenntartás nélkül; s ahogy ebben az órában most, késıbb sok
százszor tapasztalhattam viharos, boldogító jelenlétét, kapcsolatteremtı kavargását. Még nem
is tudott rólam semmit, mégis bizalmával tüntetett ki, egyszerően azért, mert hallotta, hogy a
mőveihez közel állok.

Ebéd után következett az elsı nagy meglepetés nyomában a második. Van der Stappen, aki
már régóta vágyott rá, hogy Verhaeren - és saját maga - régi óhajának eleget tehessen, napok
óta a költı mellszobrán dolgozott; ez lesz ma lényegében az utolsó ülés. Jelenlétem, közölte
van der Stappen, a sors kedves ajándéka, hiszen épp erre lett volna szüksége: hogy valaki
beszélgessen közben a túlságosan is lobogó kedvő költıvel, miközben modellt ül, így az arc a
beszédtıl s a figyeléstıl érzékenyebben lesz eleven. Ekképp két óra hosszat nézhettem ezt az
arcot, a feledhetetlen magas homlokot, melyet hétszer hét ránccal szántottak már keresztül-
kasul a nehéz évek, fölötte a rozsdaszín, tömött hajat, nézhettem az arc kemény szerkezetét, a
sziklaként elıreszökkenı állat, a cserzett, barna bırt, mely ugyanúgy feszült, mint az a
vékony ajak; fölötte a Vercingetorix-bajuszt; nézhettem az idegességet, mely a kezeiben
vibrált, keskeny, erıteljes, mégis finoman érzı kezeiben, melyeken a vékony bır alatt
dudorodó erekben ott lüktetett lényének üteme. Széles, parasztos válla kifejezte roppant
akaraterejét, s az érzékeny, csontos fej szinte túlságosan is kicsinek tőnt fel e méretekhez;
igazi erejét akkor láttam mégis, amikor felkelt és járt. Ahogy ma elnézem azt a mellszobrot -
van der Stappen legjobb alkotását! -, tudom, én tudom igazán, mennyire igaz; mennyire
tökéletesen kifejezi azt az emberi jelenséget. Dokumentuma egy költıi nagyságnak, páratlan
erı emlékmőve.

E három óra alatt úgy megszerettem ezt az embert, hogy azután egy életen át ıriztem emlékét.
Lényében volt valami biztonság, mely egyetlen pillanatra sem rémlett öntetszelgı
elbizakodottságnak. A pénz nem érdekelte, inkább a vidéki életformát választotta, s le nem írt
volna egyetlen sort sem, amely csupán a pillanat aktualitását szolgálja. Függetlenedett a
sikertıl, melyet nem akart engedményekkel, barátkozásokkal és szívességekkel növelni - elég
volt neki hő baráti köre értı elismerése. Sıt a legnagyobb próbát is kiállta: a dicsıségét, mely
végre megkereste az élete delén álló férfit; a jellem legveszedelmesebb kísértése az ilyesmi.
Nyílt maradt Verhaeren a szó minden értelmében, gátlások nem nyomasztották, hiúság meg
nem zavarta, derős és szabad ember volt, könnyen lelkesülı; aki vele volt, maga is úgy érezte:
úgy kell akarni az életet, ahogy lényünkbıl fakad.

Ott állt hát szemközt velem, fiatal látogatóval - a költıt láthattam, akiért idejöttem. Olyan
volt, amilyennek elképzeltem. És már a találkozás elsı órájában megszületett bennem az
elhatározás: mindent megteszek ezért a költıért és mővéért, amit tudok. Vakmerı terv volt,
hiszen Európa abban az idıben kevéssé ismerte ezt a himnuszos poétát, és elıre tudhattam,
hogy monumentális költıi életmővének és három verses drámájának a lefordítása két-három
évet elvesz majd tılem, magamtól. Hanem amikor mégis így döntöttem, amikor minden
erımet, idımet és szenvedélyemet egy másik költı szolgálatába állítottam, önmagamat
ajándékoztam meg valamivel, ami talán a legfontosabb: erkölcsi feladattal. Bizonytalan
keresésemnek és kísérletezésemnek most végre értelme lett. És ha manapság tanácsot kérne
tılem egy fiatal író, aki még bizonytalan az útján, azt javasolnám neki, szolgáljon elıbb
valamely nagyobb életmővet értelmezıként vagy fordítóként. A kezdı számára az áldozatkész
szolgálat különb bizonyosság, mint az önálló kezdemény, és ha odaadóan csináljuk, végül
semmi sem marad haszontalan.

E két év alatt, melyet csaknem kizárólag Verhaeren költıi mővének lefordítására, valamint a
róla szóló életrajzi mő elıkészítésére szántam, módom volt sokat utazgatni, részben azért is,
hogy elıadásokat tartsak; és máris megkaptam váratlan jutalmamat a látszólag hálátlan
közvetítıi munkáért: Verhaeren külföldi barátai felfigyeltek rám, és csakhamar barátaimmá
lettek. Így keresett fel egy nap Ellen Key, ez a csodálatos svéd asszony, aki páratlan
bátorsággal küzdött azokban a még bárgyún ellenszegülı idıkben is a nık egyenjogúságáért,
és A gyermek százada címő könyvében jóval Freud elıtt figyelmeztetı ujjal mutatott rá az
ifjúság sebezhetıségére; neki köszönhettem, hogy Olaszországban Giovanni Cena és költıi
köre befogadott, és a norvég Johan Bojer igen jelentıs barátom lett. Georg Brandes, az
irodalomtörténet nemzetközi mestere is felfigyelt rám, és népszerősítı „hadjáratom”
eredményeképpen Verhaeren neve lassan egyre ismertebbé vált Németországban: talán
ismertebbé, mint hazájában, belga földön. Kainz, a nagy színész, és Moissi gyakran szavalták
verseit az én fordításomban, Max Reinhardt Verhaeren Kolostor címő darabját német nyelven
színpadra állította - elégedett lehettem.
Hanem most már ideje volt lassan arra is gondolni, hogy nemcsak ilyen kötelezettségeket
vállaltam. Végre be kellett fejeznem egyetemi tanulmányaimat, várt rám a vizsga, melynek
eredményeképpen „a filozófiai tudományok doktora” lehetek. Most aztán neki kellett látnom,
hogy pár hónap alatt átrágjam magam a skolasztikus anyagon, amely a „rendes”
akadémistákat négy éven át fojtogatta; Erwin Guido Kolbenheyer társaságában - ı ezt talán
egy kicsit zavartan idézné fel emlékezetében, mert idıközben a hitleri Németország egyik
hivatalos poétája és akadémikusa lett - éjszakákon át bifláztam a tudnivalókat. De hát a
vizsgán nem gyötörtek meg különösebben. A jóakaratú professzor, aki irodalmi
közszereplésem révén nagyon is tudott rólam, nem akart formális apróságokkal zaklatni;
elızetes magánbeszélgetésünk során mosolyogva közölte: „Egzakt logikából talán ne is
vizsgáztassuk önt”, és valóban igen tapintatosan átsegített olyan vizekre, amelyeken biztosabb
hajózásomat remélte. Ez volt az elsı - és remélem, az utolsó - eset, hogy kitüntetéssel tettem
le vizsgát. Most végre nem volt több külsı kötöttségem, és sok éven át, mind a mai napig
azért küzdöttem csupán, hogy - s a mi korunkban ez a harc egyre keservesebb - bensımben
továbbra is szabad maradjak.

Párizs, az örök ifjúság városa

Kivívott szabadságom elsı évének ajándékául Párizst ígértem magamnak. Futólag ismertem
csak ezt a kimeríthetetlen várost, két korábbi látogatásomból, és tudtam, hogy aki fiatalon egy
évet tölthet ott, egész életében páratlan boldogsággal emlékezhet vissza majd azokra az
idıkre. Az ép s éber érzékő ember sehol sem érezhette a hely légkörével olyan azonosnak a
saját fiatalságát, mint ebben a városban, amely mindenkinek odaadja magát, de fel nem tárul
egészen senkinek.

Persze tudom: ifjúságomnak ez a könnyed és megkönnyítı Párizsa ma már a múlté; és talán

soha nem is lesz többé ugyanaz, nem tér vissza csodálatos kötetlensége, amióta a föld
legkeményebb keze tüzes vassal billogot égetett rá. Amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, a
német hadseregek, a német tankok épp a város felé vonultak, mint a termeszek, hogy
szétrombolják azt az isteni tarkaságot, a boldogító derőt, gyökerestül tépjék s forgassák ki e
harmonikus Egész halhatatlannak hitt gyökereit. S most megtörtént: az Eiffel-tornyon ott leng
a horogkeresztes zászló, a fekete egyenruhás rohamcsapatok kihívóan parádéznak Napóleon
sugárútján, a Champs-Élysées-n, és én messzirıl érzem, micsoda görcs szorongatja a házak
szívét, milyen megalázottan tekintenek a bizonytalan jövıbe az egykor jókedvő polgárok, ha
meghitt bisztróikban és kávézóikban a csizmás hódítók lépte döng. A magam balsorsa még
talán soha így meg nem rendített, kétségbe nem ejtett, mint ezé a városé, mely egészen
páratlan kegyelmet árasztott: boldoggá tett mindenkit, aki csak közelített hozzá. Adhatja-e
majd egyszer megint, újabb nemzedékeknek, amit a miénknek adott: a legbölcsebb tanítást, a
legcsodálatosabb példát, ahogy egyszerre volt szabad és teremtı, mindenkivel szemben nyílt,
mégis egyre gazdagabb éppen a tékozlásai nyomán?

Tudom, tudom, ma nemcsak Párizs szenved; egész Európa más lesz, évtizedekig nem lesz
olyan, mint az elsı világháború elıtt volt. A földrész egérıl valami komorság nem akar
eltőnni azóta sem egészen, országok néznek egymásra gyanakvással, keserő indulattal, ember
és ember viszonyát mérgezi ugyanez az érzés, és mintha pusztító méreg gyilkolná az
elkorcsosult testet. Hatalmas szociális haladás, technikai fejlıdés e kurta negyed század során,
a két háború között; még sincs egyetlen nemzet sem a mi kis nyugati világunkban, amelyik ne
veszített volna rengeteget a hajdani életkedvébıl, kötetlenségébıl. Napokon át mesélhetném,
milyen bizalmas, milyen gyermekien derős volt régebben még a leggyötrelmesebb
nyomorúság közepette is az olasz ember; micsoda nevetés hallatszott azon a tájon, énekszó, a
trattoriákban szellemesen tréfálkoztak a rossz „governó”-n; és most? Menetelniük kell
keményen elıreszegezett állal - és összefacsarodó szívvel. Elképzelhetı-e egyáltalán, hogy
volt egyszer egy Ausztria, ahol a dolgok kellemesen lazán mentek, jó kedélyően, ahol
mindenki hivı egyszerőséggel tekintett császári urára, és hálát adott Istennek, hogy ilyen
kényelmesen gondtalan életnek örvendhet? Az oroszok, a németek, a spanyolok nem is tudják
már, hogy az „állam” szívtelen és mohó szörnyetege mennyire elszívta java erejüket! A népek
ma már csak azt érzik, hogy valami idegen árnyék terül szélesen, súlyosan az életükre. Mi
azonban, akik még ismertük a személyes szabadság világát, tudjuk és tanúsíthatjuk, hogy
Európa egykor gondtalanul örült önnön kaleidoszkópszerő színjátékának. És beleborzongunk,
ha látjuk, micsoda árnyvilág, micsoda sötét világ, micsoda rabszolgavilág, micsoda
börtönvilág lett - öngyilkos ırjöngések nyomán - a hajdaniból.

S még e hajdani világban is: sehol sem érezhette az ember boldogítóbban a létezés naiv,
egyszersmind csodásan bölcs gondtalanságát, mint Párizsban éppen! A formák szépsége, az
enyhe éghajlat, a gazdagság és a hagyomány - minden együtt volt ott dicsın. S mi, Párizst
járó fiatalok, mind magunkkal vittünk valamit ebbıl a könnyőségbıl, s ezzel hozzá is adtuk a
magunk részét; kínaiak és skandinávok, spanyolok és görögök, brazilok és kanadaiak - a
Szajna partján mindenki otthon érezte magát. Nem voltak kényszerek, mindenki úgy beszélt,
gondolkodott, nevetett vagy káromkodott, ahogy akart, ki-ki élt kedvére, társasan vagy
magányosan, tékozlón vagy takarékosan, luxus vagy bohém társaság közepette, minden
különcségnek tere volt, minden lehetıség adva. Talált ott az ember ínyenceknek való
éttermeket, fantasztikus borokkal, kétszáz-háromszáz frankért, káprázatos konyakkal, még
Marengo vagy Waterloo idejébıl megannyi palack; de ugyanilyen fejedelmien kosztolhatott s
ihatott bárki az elsı sarki vendéglısnél. A Latin negyed zsúfolt diákmenzáin pár souért a
legízletesebb csemegékben lehetett részed istenien bılevő bifszteked elıtt s után, ihattál
ráadásul vörös bort vagy fehéret, és a pompás fehér kenyérbıl ehettél, amennyit akartál.
Öltözhettél, ahogy jólesett; a diákok, hetyke barettekkel, hányaveti könnyedséggel sétáltak a
boulevard Saint-Michelen, a festık festıien jártak-keltek, gombakalappal, romantikus
bársonyzekékben, a munkások kék zubbonyban vagy ingujjasan, s a legelıkelıbb körutakon
is ugyanígy; a dadák breton fıkötıben, a borkereskedık kék kötényben. Nem kellett ahhoz
július tizennegyedike, hogy egy-két boldog pár éjféltájt táncra perdüljön a nyílt utcán, hisz az
utca mindenkié, nevetett még a rendır is. Senki sem restellt semmit; a legcsinosabb lányok is
gátlás nélkül fordultak be egy szurokfekete négerrel vagy egy ferde szemő kínaival a kis
garniszállók kapuján - ki törıdött Párizsban ilyesmivel, s fıleg afféle késıbb felfújt
szörnyőségekkel, mint faj, osztály, származás? Ki-ki azzal járt, társalgott, hált, akivel akart, fı
az, hogy ı megvolt a barátaival és szerelmeivel, bánta az ördög a többieket! Ó, ha azt akarod,
hogy Párizs minden szeretetreméltósága kibontakozhasson elıtted, menj, ismerd meg elıbb
Berlint, ismerd a németek önkéntes szervilizmusát, éld át a szögletes, fájdalmasan éles,
könyörtelen rendi tudatot; tapasztald, hogy a katonatiszt felesége nem ereszkedik le a tanár
feleségéhez, ez meg a kereskedıné asszonnyal szemben gıgös, s a munkásasszonyt mind
lenézik. Párizsban még elevenen élt a forradalom öröksége; a proletár munkás ugyanolyan
szabad, teljes jogú polgárnak érezte magát, mint kenyéradója, a pincér a kávéházban
kollegiálisan kezet rázott a paszományos tábornokkal, szorgos, tisztes, tiszta kispolgári
asszonyok nem fintorogtak, hogy egy prostituált is lakik velük közös gangon, hanem nagyon
kedélyesen elpletykáltak vele mindennap a lépcsıházban, a gyerekeik virággal ajándékozták
meg. Láttam egyszer, ahogy egy elıkelı étterembe - a Madeleine melletti Larue-be -
normandiai parasztok tértek be keresztelı után; gazdagok voltak, vasalt, súlyos cipıjük
döngött, népviseletük a falujukat teremtette oda egy pillanat alatt, és dılt belılük a pomádé-
szag, a pacsuliszag, hogy még a szakács is megérezhette. Harsányan beszélgettek, és minél
többet ittak, annál zajosabbak lettek, nem feszélyezték magukat, hahotáztak, csipkedték kövér
asszonyaikat. Cseppet sem zavarta ıket, hogy paraszt módra ülnek elegáns urak és hölgyek,
frakkok és nagyestélyik szomszédságában, ám a tündökletesen borotvált képő pincér sem
fanyalgott a láttukon, ahogy Németországban vagy Angliában tette volna a kollégája -
ugyanolyan udvariasan, kifogástalanul tálalt nekik, töltött nekik, mintha miniszterek vagy
excellenciás urak volnának, és a maítre d'hotel még élvezte is, hogy a kicsit tivornyás kedvő
vendégeket különös szívélyességgel üdvözölheti. Párizs nem ismert fentebb és lentebb
dolgokat, csak egymás mellett sorakozó ellentéteket; a gazdag, fényes utcák és a piszkos
sikátorok között nem húzódtak látható határok, és mindenütt ugyanolyan vidáman zajlott az
élet. A külvárosi udvarokban utcai zenészek muzsikáltak, ablakokból a dolgozgató midinettek
dala szállt; és valami nevetés mindig úszott a levegıben, vagy éppen jó szándékú kiáltás
harsant. Ha két kocsis történetesen összeszólalkozott, utána csakhamar kezet ráztak, megittak
egy pohár bort, bekaptak - potom pénzért! - pár finom osztrigát. Könnyeden ment minden,
merevségeknek nyoma sem volt a hétköznapok világában. Nıkkel ismerkedni könnyő volt,
abbahagyni csakígy. Minden zsák megtalálta a foltját, minden fiatal férfinak akadt jó kedélyő,
prődnek egyáltalán nem mondható barátnı. Ó, micsoda könnyed élet, jó élet volt a párizsi
élet, különösen, ha fiatal volt az ember! Gyönyörőség volt már a kószálás is abban a városban,
egyszersmind ragyogó lecke - mert minden nyitva állt mindenki elıtt; a könyvárusnál akár
negyedóráig is zavartalanul lapozgathattál, nem morgott. A kis galériák is várták a vendéget, a
bazárokban bármit megtapogathattál, szemügyre vehettél, az Hotel Drouot-ban árverések
tanúja lehettél, és a parkokban, kertekben eltársaloghattál a nevelınıkkel; nem volt megállás,
ha elindultál egyszer, mágnesként vonzott az utca, mindig valami újat mutatott a város
kaleidoszkópja. Ha elfáradtál, letelepedhettél a tízezer kávéház egyikének teraszán, írhattál
levelet az ingyen kapható levélpapírra, s közben végignézhetted az utcai árusok bizarr és
képtelen portékáit. Egy dolog volt csak nehéz: szobádban maradni; és persze hazamenni,
különösen, ha kitört a tavasz, ha puhán és ezüstösen csillogtak a fények a Szajnán, s kezdtek
zöldbe borulni a körutak fái, és a fiatal lányok kitőzték ibolyacsokraikat - darabja egy sou!
Valójában persze még tavasznak se kellett lennie ahhoz, hogy valaki Párizsban jól érezze
magát.

A város, amikor megismertem, még nem olvadt össze olyan egységgé, mint amilyen ma -
hanem hát ez már a metró és az autók mőve; akkoriban még fıleg a hatalmas, nehéz léptő,
gızölgı lovak vonta omnibuszok bonyolították le a forgalmat. De azért kellemesebb
ismerkedést Párizzsal elképzelni se tudok, mint a kényelmes „impérial”-ról, e széles jármővek
emeleti szintjérıl vagy a nyitott bérkocsikból, melyek szintén nem száguldoztak. Ám ily
lassan kocsikázva a Montmartre-ról a Montparnasse-ig komoly kis utazás volt az, és ismervén
a párizsi kispolgár spórolós természetét, hihetınek tartom az olyan legendákat, hogy például
vannak még jobb parti párizsiak, akik sosem jártak a bal parton, s hogy némely apróságok,
akik a Luxembourg-kertben játszanak, nem látták még a Tuileriák kertjét vagy a Monceau-
parkot. Az igazi polgár vagy concierge szívesen maradt chez soi, a maga környezetében;
Nagy-Párizsból kihasította a maga kis Párizsát, és minden arrondissement viselt egy s más
határozottan észrevehetı vidékies jelleget. Ezért az idegen komoly döntés elıtt állt, amikor
lakhelyet kellett választania. A Latin negyed engem már nem vonzott. Húszévesen, egyik
rövid látogatásom alkalmával, a pályaudvarról egyenesen odacsörtettem; elsı estém már a
Café Vachette-ben ért, és tisztelettudóan bámultam Verlaine helyét s a márványasztalt, melyet
mindig dühösen megkopogtatott, nehéz botjával, hogy ittasan is tekintélyesnek lássák.
Tiszteletére - antialkoholisták antialkoholistája - rendeltem egy abszintot, bár a zöldes nedőt
mindennek találtam, csak kellemesnek nem, de hát úgy véltem, a magamfajta fiatalember csak
tartsa magát a Latin negyedben Franciaország költıinek rítusaihoz; stílusérzékem parancsára
a legszívesebben a Sorbonne mellett béreltem volna manzárdlakást az ötödiken, hadd éljem át
e negyed „igazi” hangulatát, úgy, ahogyan a könyvekben olvastam. Huszonöt éves fejjel
persze már nem voltam ilyen naivul romantikus, a diáknegyedet túlságosan nemzetközinek
láttam, nem jellemezte eléggé Párizst. Elsısorban pedig: lakóhelyemet nem óhajtottam többé
irodalmi reminiszcenciák alapján megválasztani; most már, gondoltam, az enyém a szó.
Körülnéztem hát lelkiismeretesen. Az elegáns Párizs, a Champs-Elysées és vidéke ebbıl a
szempontból nem az én világom volt, és a Café de la Paix körüli negyed sem jöhetett
számításba, hiszen ott a Balkán gazdag elıkelıségei adtak egymásnak randevút mindegyre, és
franciául legföljebb a pincér beszélt. Akkor már jobban vonzott a Saint Sulpice-környék, ahol
Rilke és Suarez is szívesen lakott; de a legjobb az lett volna, ha a Szent Lajos-szigeten találok
lakást, mert akkor ott élhettem volna a rive droite és a rive gauche között, Párizs mindkét
partjával összekötve. Sétálgatván azonban, mindjárt az elsı héten találtam valami még
szebbet. Ahogy ott kószáltam a Palais Royal galériáin, fölfedeztem, hogy a hatalmas
négyszögnek a tizennyolcadik században Égakté herceg által egyformára építtetett házai közül
az egyik hajdani elıkelı palota egyszerő kis hotellé csúszott le. Itt nyomban megtekintettem
egy szobát, és elbővölve tapasztaltam, hogy ablaka a Palais Royal kertjére néz, melyet
sötétedéskor mindig bezárnak. Hallani csak a város egészen halk zümmögését lehetett,
ritmikus, távoli zúgást, mint valami hullámverést, holdfény világította meg a szobrokat, és
hajnali órán a szél a közeli vásárcsarnok felıl főszeres illatokat hozott. A Palais Royalnak
ebben a történelmi nevezetességő négyszögében laktak a tizennyolcadik, tizenkilencedik
század írói, költıi, államférfiai, ott volt szemközt a ház, melynek száz szők lépcsıjét Balzac
és Victor Hugo oly gyakran megmászta, föl az általam is oly nagyon szeretett költını,
Marceline Desbordes-Valmore manzárdlakásába, ott fénylett márványosan a hely, ahonnét
Camille Desmoulins a népet a Bastille ostromára felszólította, amott meg volt a fedett
folyosó, ahol a szegény kis Bonaparte hadnagy a föl-le flangáló, nem túlságosan erényes
hölgyek közül pártfogót keresett volna magának. Franciaország történelmét ırizte itt
úgyszólván minden kı; továbbá a könyvtár is csak egy utcányira volt, a Bibliothéque
Nationale, ahol délelıttjeimet töltöttem, és közel volt a múzeum, a Louvre, közel a körutak
emberáradata; ott voltam végre, ahol lenni vágytam, ahol évszázadok óta lüktetett forrón, örök
ritmusra Franciaország szíve: ott éltem Párizs legközepén. Emlékszem, ahogy André Gide
egyszer, meglátogatván engem e szálláson, elcsodálkozott a nagy csenden itt Párizs szívében,
s azt mondta: „Nekünk mindig a külföldiek mutatják meg városunk legszebb helyeit.”
Valóban nem találhattam volna párizsiasabb, mégis oly világtól távoli helyet, mint amilyen ez
a romantikus dolgozószoba volt a világ legelevenebb városának lüktetı közepén.

Mit jártam én akkor ott az utcákat, mi mindent láttam, vártam, kerestem! Mert nemcsak az
1904-es év Párizsát akartam átélni; szívemmel, érzékeimmel IV. Henrik és XIV. Lajos
városára is vágytam, Napóleonéra és a forradaloméra, egy Rétif de la Bretonne, egy Balzac,
Zola, Charles Louis Philippe Párizsára, megannyi utcájára, alakjára, eseményére.
Meggyızıdhettem róla ismét, ahogy Franciaországban mindannyiszor: a nagy, a valóság felé
forduló irodalom milyen hihetetlen sokat adhat vissza népének megörökítı erejével, hiszen
Párizs nekem a költık, regényírók, történészek, korrajzírók mőveibıl rég az ismerısöm volt
már, mielıtt megláttam volna. Találkozásunk épp csak fölélesztette, a fizikai látvány már
lényegében viszontlátás volt, s benne a görög „anagnószisz” gyönyörősége, melyet
Arisztotelész minden mővészi élvezetek legnagyobbjának s legtitokzatosabbjának nevez.
Mégis: végsı soron, legrejtettebb valójában, egy népet vagy egy várost sosem a könyvek által
ismerünk meg, és ehhez még a legszorgalmasabb kószálás sem elegendı; ahhoz a legjava
emberek ismerete szükségeltetik. Csak az elevenekkel kialakított szellemi kapcsolat révén
pillanthatunk be a nép s az ország valódi viszonyaiba; minden más külsı megfigyelés
elsietett, pontatlan ítélethez vezet.
Ilyen barátságokban volt nekem részem, s köztük is a legjobb Léon Bazalgette-tel alakult.
Verhaerennel való kapcsolatomnak - ıt egyébként hetente kétszer meglátogattam St. Cloud-
ban - sokat köszönhettem: nem kellett, mint a legtöbb külföldinek, a Café du Dome-ot
benépesítı szedett-vedett festı- és írónépségbe vegyülnöm; hiszen ez a nemzetközi
mővésztársaság itt Párizsban sem igen más, mint Münchenben, Rómában, Berlinben.
Verhaerennel azonban eljárhattam olyan festıkhöz és írókhoz, akik e tobzódó és
temperamentumos város közepén is úgy éltek alkotói csendjükben, mint magányos szigeten;
láttam még például Renoirnak s legjobb tanítványainak mőtermét. Külsıre ezeknek az
impresszionistáknak - ma dollárszázezreket fizetnek némely képeikért - semmiben sem
különbözött az élete a párizsi átlagkispolgárokétól, nyugdíjasokétól; szerény házukban éltek,
ott volt az ilyen-olyan mőterem, nem volt „pucc”, mint, mondjuk, Lenbachnál Münchenben,
meg általában a többi képzımővészeti elıkelıségnél, akik megjátszottan pompejies
luxusvillákkal fejezték ki önmagukról alkotott véleményüket. A költık is ugyanolyan
egyszerően éltek itt Párizsban, mint a festık, az igaziak; csakhamar személyesen is
megismerkedhettem velük. Csekély állami hivatalokat láttak el, ahol érdemi munka alig
akadt; Franciaországban a szellemi teljesítményt az egyszerő emberek ugyanúgy becsülik,
mint az államférfiak, s így évek óta kialakult már az a jó módszer, hogy költıknek és íróknak,
akik munkájukból anyagi hasznot nem látnak, eldugott helyeken megfelelı szinekúrát
biztosítanak: kinevezték ıket például könyvtárosnak a haditengerészeti minisztériumban vagy
a szenátusban. Ebbıl a fizetésbıl megélhettek, dolgozniuk nem nagyon kellett, hiszen a
szenátorok oly ritkán kölcsönöznek könyvet; maradt hát annyi, hogy e nyugdíjas állások
boldog élvezıi elüldögélhettek a szép, öreg szenátusépületben, nézhették a Luxembourg-kert
szelíd fáit, írhatták verseiket hivatali idı alatt, s még a honoráriumra sem kellett gondolniuk.
És nekik ez a szerény biztosíték már elég volt. Mások esetleg orvosok voltak, mint késıbb
Duhamel vagy Durtain, kis képkereskedést vezettek, mint Charles Vildrac, gimnáziumban
tanítottak, mint Romait Rolland és Jean Richard Bloch, leülték óráikat a Havas-ügynökségnél,
mint Paul Valéry, vagy kiadóknál tettek-vettek. Közös volt mindannyiukban, hogy nem
kényeztette el ıket - mint a késıbbi nemzedékekbeli utódokat - a film, a magas példányszám,
egyikük sem akart holmi kis mővészhajlam alapján azonnal önálló mővészegzisztenciát. Mást
akartak ezek az írók a szerény kis szinekúráktól: hír s becsvágy nem hajtotta ıket, csupán a
biztonság vágya, hogy az élet külszíne védve legyen, s alatta független nyugalomban
élhessenek a valóban érdemes céloknak, a mőnek. E biztosítéknak köszönhették, hogy nem
szorultak rá a nagy, korrumpáló párizsi napilapok kegyeire, dolgozhattak - honorárium nélkül
- a szerény, többnyire magánemberi pénzáldozattal fenntartott igazi irodalmi folyóiratoknak,
és az sem volt baj, hogy a darabjaikat csak kis irodalmi színházak mutatják be, s nevük eleinte
csak szők körben ismert: Claudel, Péguy, Rolland, Suarez, Valéry évtizedekig volt egy
egészen parányi szellemi elit írója. İk azonban - s csak ık e nyüzsgı, nyughatatlan városban -
nem siettek. Csendben élni, csendben dolgozni egy csendes kör számára, túl a „foire sur la
place”-on: fontosabb volt ez nekik a tülekedésnél, a reflektorfénynél, s nem restelltek
kispolgárian és szőkösen élni, ha ennek ellenértékeként a szabad és merész mővészi
gondolkodás lehetıségét nyerték meg. A feleségük fızött, és vezette a háztartás egyéb ügyeit;
a légkör, így tapasztaltam ezeken az igen baráti és meghitt esti együttléteken, egyszerő volt s
annál szívélyesebb. Olcsó szalmaszékek, kockás terítı az asztalon, lezseren odavetve - semmi
sem volt elıkelıbb, mint a szerelınél, aki ugyanazon az emeleten lakott, ám a kötetlenség és
szabadság érzete mindent megért. Nem volt telefonjuk, írógépük, titkáruk, megvoltak bármi
technikai segédeszköz nélkül éppúgy, mint a propagandagépezet szolgálatot követelı
szolgálatai híján is, írtak, ahogy ezer évvel ezelıtt is az írók, kézzel, és még az olyan nagy
kiadóknál, mint a Mercure de France, ott sem volt diktálás, semmiféle bonyolult gépezet.
Nem pazaroltak pénzt s erıt a külsıségekre, a reprezentációra; ezek a fiatal francia költık
mind a nép életét élték, persze a maguk szublimált, végsıkig finomult módján, a munkához
főzıdı alkotói öröm jegyében. Újonnan szerzett barátaim mennyire megváltoztatták a francia
költıkrıl bennem kialakult képet, mennyire más volt az életformájuk, mint ahogy
Bourget s a kor sok más divatos regényírója ábrázolta az ilyesmit, azonosítván a „szalont” a
világgal! És ezek az asszonyok is bebizonyították, milyen hitványul téves az a kép, melyet
odahaza nálunk a könyvek alakítottak ki a francia nırıl, aki állítólag csak kalandra éhes,
pazarló, hiúságok hiúságainak mondén teremtés! Sose láttam különb, csendesebb
háziasszonyokat, mint e párizsi testvérkörökben; szerények voltak, derősek a legszőkösebb
viszonyok közepette is, a fızés magasiskoláját mutatták be parányi tőzhelyeken, csodákat
bővöltek az asztalra tényleg semmiségekbıl; nevelték gyermekeiket, s közben a férjükkel
minden szellemi dologban szolidárisak, hőségesen egyek voltak. Csak az ismeri az igazi
Franciaországot, aki bajtársként, jó barátként mozgott ily körökben.

Léon Bazalgette azonban nemcsak egyenlık közt az elsı számú jó barát volt számomra e
széles társaságban, hanem valami egyéb is megkülönböztette a többiektıl: ez a költı, akinek
nevét az újabb francia irodalom történetébıl mostanság oly igazságtalanul kifelejtgetik,
alkotói erejét maradéktalanul mások mővészetére áldozta, nem csekély írói talentumát ekképp
azoknak szentelvén, akiket szeretett. Született „bajtárs” volt ı, és személyében az abszolút
önfeláldozás mintaképét ismerhettem meg, a teljes odaadást - igen, ez a kiváló ember abban
látta élete feladatát, hogy korának leglényegibb értékeit istápolja, érvényesülésüket segítse, és
még hiúság sem vezette, nem akart fölfedezınek vagy támogatónak látszani. Aktív
lelkesedése egyszerően erkölcsi tudatának természetes funkciója volt. Jóllehet a külseje egy
kicsit katonás, szíve mélyén antimilitarista volt, és a társas érintkezésben a
legszeretetreméltóbb jó pajtás. Mindig készen állt, ha segíteni kellett, tanácsot adni;
becsületessége rendíthetetlen volt, maga pontos, mint egy óramő; mindennel törıdött, amit az
emberrıl tudott, de sosem a maga elınyét kereste. Nem számított neki idı és pénz, ha jó
barátról volt szó, jó barátja pedig mindenütt volt a világon: csekély, de válogatott csapat. Tíz
évet fordított az életébıl Walt Whitman verseire; az egész költıi életmővet lefordította
franciára, és monumentális életrajzot is írt, hogy honfitársaihoz közelebb kerüljön a
költıóriás. Életcélja volt ez: hogy a szabad, a világot szeretı ember példájával nemzete
szellemi horizontját tágítsa, honfitársait emberebb emberré tegye; miközben a leghívebb
francia, minden volt, csak nacionalista nem.

Csakhamar barátok lettünk, kapcsolatunk bensıséges, testvéri szövetséggé alakult -

elısegítette ezt az érdeklıdésünk is, hiszen mindketten idegen nyelvő mővek tolmácsolásával
foglalkoztunk odaadóan és külsı érdek nélkül, s közös volt az a felfogásunk is, hogy a
szellemi szabadság az élet alfája és omegája. Az ı személyében ismertem meg elıször az
úgynevezett „földalatti” Franciaországot; és amikor Rolland-nál azt olvastam, hogyan is
találkozott Olivier Jean Christoph-fal, úgy éreztem, mintha a mi kettınk élményét írta volna
meg. Barátságunk legszebb, számomra feledhetetlen mozzanata mégis az volt, hogy túlélt
mindegyre egy kényes kérdést, egy bizonyos tényállást, melynek idült változatlansága sok
bensıséges íróbarátságot tönkretett volna. Ez a kényes pont pedig az volt, hogy Bazalgette
mindent, amit én addig s akkoriban írtam, a maga káprázatos nyíltságával, bevallottan,
kereken elutasított. Személy szerint szeretett engem, a lehetı legnagyobbra értékelte
Verhaeren mőve iránti odaadásomat; valahányszor Párizsba érkeztem, ott állt híven, és várt a
pályaudvaron, elsıként üdvözölt; és ott volt, ahol csak segíthetett, a lényeges dolgokban
különbül egyetértettünk, mint másutt a legjobb testvérek. De a mőveimmel kapcsolatban az
ítélete ez volt: a leghatározottabb nem! Verseimet, prózámat is ismerte Henri Guilbeaux
fordításában (ı egyébként a háború alatt Lenin munkatársaként játszott azután fontos
szerepet), és mindet a legegyértelmőbben utasította el. Ezeknek a dolgoknak, mondta, semmi
közük a valósághoz, ezoterikus irodalmat mővelek, hangzott kérlelhetetlen korholása (s az
ilyen munkákat ı szívbıl utálta). Bosszankodott is, hogy éppen én írok ilyesmit. Amilyen
feltétlen becsületességgel élt, ezen a téren sem engedett, még az udvariasság szabályainak
sem. Amikor például egy folyóirat szerkesztıje lett, segítségemet kérte: nyerjek meg minél
több német szerzıt munkatársául, értsd: szerezzek az enyéimnél jobb írásokat. Mert tılem,
legjobb barátjától, azontúl sem közölt egy árva sort sem, nem és nem, jóllehet áldozatkészen,
ellenszolgáltatás nélkül, ıszinte barátságból ellenırizte egy kiadó számára valamelyik
könyvem francia fordítását. Barátságunkat különösen becsessé tette a szememben, hogy e
különös ellentét egyetlen percre sem halványította, csorbította - tíz éven át! És elismerés még
soha akkora örömet nem szerzett nekem, mint amikor a világháború idején - magam is
semmisnek érezvén mindent, ami korábban volt - végre eljutottam az önkifejezés igazán
személyes formájához; s akkor az én Bazalgette barátom végre azt mondhatta új mőveimre,
hogy: igen! És tudtam, hogy ez az igenlés ugyanolyan ıszinte és becsületes, mint elıtte tíz
évig a határozott „nem”.

Ha Rainer Maria Rilke drága nevét, német költı létére is, e párizsi napok krónikájába írom,
azért teszem, mert Párizsban voltam együtt vele a leggyakrabban, a legjobban, és képmását,
akár ha régi képeken, mindig ott látom e város hátterében, e városén, melyet minden többinél
jobban szeretett. Hanem ahogy most visszagondolok rá, s a többi hasonló ritka mesterre,
akiknek keze alatt a szó becses aranymíves-munkaként formálódott, s akiknek neve
elérhetetlen csillagként ragyogott fiatalságunkra, óhatatlanul feltolakszik a kérdés:
elképzelhetı, hogy a mi roppantul kavargó, általánosan összekuszált korunkban még egyszer
ily hallatlan tiszta mővészek lépjenek fel, akik minden ízükkel csak a lírát élik s szolgálják ?
Vajon nem egy eltemetett nemzedéket siratok-e bennük, oly generációt, amelyiknek nincs
utódlása ezekben a viharos sorsú napokban, e költıket, akik a külsı életbıl semmire se
vágytak, nem áhították tömegek érdeklıdését, nem kellett nekik érdemrend, méltóság, haszon,
nem akartak mást, csak hogy csendben, mégis szenvedélyesen fáradozhassanak, érlelvén
versszakról versszakra a költeményt, melynek minden sorát zene járja át, s ahol tüzelnek a
színek, izzanak a képek. Céhet, csaknem szerzetesi rendet alkottak ık lármás napjaink köze-
pette, tudatosan elfordultak a pillanattól, mert a világmindenségben nekik a legfontosabb a
törékenyen finom, mégis idık zúgását túlzengı Hang volt, ahogyan egy rím a másikhoz
kapcsolódva kibocsátotta azt a leírhatatlan rezgést, sugárzást, melynél egy hulló levél zaja is
erısebb, s mégis megrezdül tıle a legtávolabbi lélek. Milyen felemelı volt nekünk,
fiataloknak, hogy léteznek ily önmagukhoz hőek, hogy ismerhetjük ıket, példaképeink
lehetnek a nyelv szigorú szolgái és ırzıi, akik szeretetüket kizárólag a megtisztult szónak
adták, a szónak, mely nem az újat s az újságot, hanem a tartást és a megtartást tekinti
törvénynek. Szinte szégyenítı volt, ha rájuk pillantottunk, mert oly halkan éltek, oly feltőnés
nélkül, látszólag oly tünékenyen, íme, paraszti életformát vállalt vidéken az egyik, a másiknak
valami kis foglalkozása volt, a harmadik a világot járta, mint zarándok, szenvedélyes alázat
jegyében, és mindet csak oly kevesen ismerték, ám e kevesek annál szenvedélyesebben tudtak
szeretni. Németországban élt az egyik, Franciaországban volt honos a másik, a harmadiknak
Olaszország a hazája, és mégis ugyanott éltek, hazájuk az egyetlen Vers volt, honosságuk a
szigorú lemondás minden gyors mulandóságról, mőalkotásokat formálva, a maguk életét
alakították egyetlen, szerves mőként. Újra meg újra csodálattal tölt el, hogy ifjúságunknak
ilyen gáncstalan költıi voltak. Ám éppen ezért kérdezem magamban mindegyre titkos
aggodalommal: mai korunkban, új életformáink közepette, amelyek az embereket minden
bensı összpontosítástól elragadják, meglelt csendjükbıl is kiőzik, mint erdıbıl a tőz az
állatokat, lehetséges-e manapság, hogy egy-egy lélek titkon töretlen a lírára tegye fel a sorsát?
Jól tudom, minden korban történhet csoda, s megadatik a Költı; és Goethe megható vigasza a
Lord Byronra írt naeniájában örök igazságot tömörít: „Lesz a föld örök szülıjük, / Mert
születik általuk.” A kegyelem megteremti mindegyre az ilyen költıket, mert a halhatatlan
szellem a legméltatlanabb koroknak is megadja néha ezt az elılegezett bizalmat. De a mi
korunk nem oly kor-e éppen, amelyik még a legtisztább léleknek, a legelhúzódóbbnak sem
engedi meg a csendet, a várakozás és érlelıdés csendjét, a meditáció, az önismeret lassú
folyamatának nyugalmát? Ami az elıdök nagyjainak még megadatott a háború elıtti európai
világ emberibb, engedékenyebb korszakában? Nem tudom, mit jelentenek még ezek a költık -
Valéry, Verhaeren, Rilke, Pascoli, Francis Jammes - egy olyan nemzedéknek, melynek fülébe
a finomabb zene helyett éveken át a propaganda kattogó kerekeinek zaja harsogott, és két
ízben is ágyúdörgés szaggatta dobhártyáit. Azt tudom csak: kötelességem elmondani, mily
hálás vagyok, hogy részese lehettem annak a tanításnak, hogy számos társammal együtt
boldogok voltunk, mert voltak ık, a tökéletességre felesküdöttek; bátorítóink egy már
gépiesedı világban. S ha életemre visszatekintek, aligha lelek annál jelentısebb tulajdont,
mint hogy a sors megengedte némelyük emberi közelében idıznöm, s hogy a kezdetben érzett
tiszteletbıl több esetben is barátság lehetett a végén.

E költıknek talán egyike sem élt annyira csendben, titokzatosan, láthatatlanul, mint Rilke.
Ám ez nem volt akart, kicsikart, nem volt papi ornátusba öltöztetett magány, mint például
Stefin Georgéé, aki Németországban szinte celebrálta a költıséget; nem, Rilke csendje
valahogy odanıtt köréje, szervesen sarjadt, bárhol járt s tartózkodott is ı. Mert minden zajt
került, s még a dicsıség elıl is kitért - melyet oly szépen mondott ı maga „minden
félreértések ıszszegének, melyek egy névhez érnek” -, a kíváncsiság hiún támadó hullámai
valóban csak nevéhez érhettek, személyéhez soha. Rilkét nehezen lehetett elérni. Nem volt
háza, címe, nem volt ıt hol keresni, sem otthona, sem állandó lakása, sem hivatala. Örökké a
világot járta, és senki, még ı maga se tudta soha, merre veszi tovább az útját. Mérhetetlenül
érzékeny, rezzenésnyi benyomásokra is megrendülı lelkétıl idegen volt minden szilárd
elhatározás; bármiféle tervezést, megbeszélést már zaklatásnak érzett. Ezért mindig csak
véletlenül lehetett találkozni vele. Ott állt az ember egy olaszországi galériában, és egyszerre
megérzett valami csendes, barátságos mosolyt, jóllehet nem is tudhatta még, honnét árad. S
akkor ismerte fel azokat a kék szemeket, melyek, ha rászegezıdtek valakire, belsı fénnyel
árasztották el azokat a tulajdonképpen egyáltalán nem feltőnı vonásokat. De hát épp ez volt
lényének legmélyebb titka: hogy annyira nem volt feltőnı. Emberek ezrei elmehettek e kissé
mélabúsan lecsüngı szıke bajuszú, egyetlen vonásával sem jellegzetes, talán egy kicsit
szlávos arcú fiatalember mellett, s nem is álmodták volna, hogy költıt látnak, mi több,
századunk egyik legnagyobbját hogy milyen ı, az csak a közelebbi kapcsolatban derült ki:
akkor érzıdött lényének roppant visszafogottsága. Leírhatatlanul csendesen tudott jönni,
szólni. Ha belépett egy szobába, ahol társaság volt együtt, annyira halkan érkezett, hogy szinte
észre se vették. Csendesen fülelve ült olyankor, néha akaratlanul is felkapta a fejét, amikor
mintha foglalkoztatni kezdte volna valami, és ha ı maga megszólalt, hangjában sosem volt
nyoma affektációnak, heveskedésnek. Természetesen és egyszerően, mővi hangsúlyok nélkül
beszélt, ahogy egy anya mesél a gyermekének, s olyan szeretet is volt a szavaiban; csodálatos
élmény volt hallgatni ıt, amilyen érzékletesen és jelentısen adta elı a legközömbösebb dolgot
is. De mihelyt megérezte, hogy immár ı lenne valamely nagyobb kör figyelmének
középpontja, abbahagyta; és visszamerült hallgatag, figyelmes érdeklıdésébe. Minden
mozdulata, gesztusa ugyanilyen csendes volt; még ha nevetett, az is szinte csak jelzésszerő
maradt. Igénye volt a visszafogottság, és így mindennél jobban zavarta a lárma, az érzések
közegében pedig bármi heveskedés. „Kimerítenek engem ezek az emberek, akik az érzéseiket
úgy köpik, mint a vért - mondta nekem egyszer -, ezért az oroszokat csak egészen kis
adagokban engedélyezem magamnak, akár a likırt.” Ahogy magatartásában a mérséklet,
ugyanúgy volt lényének szinte fizikai szükséglete a rend, a tisztaság, a csönd; órákra leverte,
ha zsúfolt villamoson kellett utaznia, lármás helyiségben ülnie. Elviselhetetlennek érzett
mindent, ami közönséges; s bár szerény keretek közt élt, öltözéke mindig a gondosság, az
ápoltság, az ízlés mintaképe volt. Mintha a feltőnés kerülésének átgondolt, tömör mestermőve
lett volna egészében ı maga, s mégis megannyiszor volt rajta valami csekély, mellékes,
hangsúlytalan személyes többlet, felhangnyi, mint egy vékony ezüst karkötı a csuklóján,
aminek titkon örült. Mert a tökéletességet és a szimmetriát áhító esztétikai érzéke a
személyiség legintimebb rétegeiig kihatott. Láttam egyszer, ahogy lakásán elutazás elıtt a
bıröndjét csomagolta; segítségemet egyébként joggal utasította el, nem is lettem volna
ilyesmire jó. Olyan volt az a csomagolás, mint a mozaikmővészet. Minden következı darabot
szinte gyengéden süllyesztett be a fenntartott helyre; véteknek tartottam volna, ha ezt a
virágszerő együttlétet ormótlan kézmozdulattal zavarom meg. S ez az elemi szépérzék
érvényesült élete legmellékesebb mozzanataiban is; nemcsak abban, hogy kézirataihoz a
legfinomabb minıségő papírt választotta, hogy betői kalligrafikusan teltek voltak, s a sorokat
mintha kimérte volna, oly pontos távolságra voltak egymástól; a leghétköznapibb levélhez is a
legfinomabb papírt használta, és kalligrafikus, tiszta, kerek betőit egészen a margóig rótta.
Ami pedig a tartalmat illeti, elsietett közlést sosem engedélyezett magának, nem voltak nála
áthúzott szavak, mert ha egyetlen mondatot vagy kifejezést is tökéletlennek talált, nagyszerő
türelmével az egész levelet leírta még egyszer. Rilke sosem adott ki a kezébıl semmit úgy,
hogy az a dolog ne lett volna teljes egész.

Lényének ez a visszafogottsága, egyszersmind rendkívüli összeszedettsége mindenkire

kényszerítı erıvel hatott, aki csak a közelébe került. Ahogyan Rilkét sem képzelhette senki
soha heveskedınek, így más sem tehette, hogy a jelenlétében - az ı csendjének sugárterében -
hangoskodjék vagy fontoskodjék. Visszafogottsága ugyanis már-már titokzatos, másokat
személytelenül megérintı morális és pedagógiai erıként hatott. Ha az ember vele beszélgetett,
utána órákig, talán napokig is képtelen lett volna bármi közönségességre. Persze lényének ez
az állandó mérséklete, tartózkodása, mely visszatartotta, hogy bárminek teljesen átadja magát,
hamar megvonta minden túlzóbb érzés határát; azt hiszem, kevesen büszkélkedhettek azzal,
hogy Rilke „barátai” lettek volna. Levelezésének hat kötetében ilyen megszólítást szinte sehol
sem lelünk, a testvérien meghitt tegezésrıl pedig, iskolás korát elhagyva, csaknem teljesen
leszokott. Rendkívüli érzékenysége elviselhetetlennek tartotta volna, hogy bárkit-bármit túl
közel engedjen magához, elsısorban az erıteljes férfiasság keltett benne már-már fizikai
ellenszenvet. Nıkkel könnyebben társalgott. Írni is nıknek írt gyakrabban, és sokkal
szabadabb volt a társaságukban. Talán az esett jól neki, hogy hangjukból hiányzik minden
torokzörej; a hangokra ugyanis Rilke egészen rendkívülien érzékeny volt. Ma is magam elıtt
látom, ahogy éppen egy igen elıkelı arisztokratával beszélget, s közben szinte magába
roskad, válla szenvedın görbed, tekintetét sem emeli fel, nehogy elárulja, micsoda
gyötrelemmel hallgatja azt a kellemetlen falsettót. Hanem ha valakit kedvelt, milyen csodás
volt vele az együttlét! Akkor érzıdött lénye nagy jósága, bár a szavakkal és a
gesztusokkal így is takarékosan bánt, gyógyító, melengetı sugárzás áradt belıle, s az ember
lelke mélyéig ért el.

A tartózkodó és visszahúzódó Rilke itt Párizsban, a világ nagy szívkitáró városában a

legnyíltabbnak érzıdött; ennek oka az is lehetett, hogy a nevét errefelé még nem ismerték, és
az anonimitás felszabadította. Boldog volt itt. Két különbözı lakhelyén is felkerestem; bérelt
szoba volt mindkettı, sehol semmi dísz, ám az egyszerőség is csakhamar tartalmas stílust
kapott, csendbe mélyedt az ı lenyőgözı szépérzéke által. Lármás bérházat sosem választott,
akkor már inkább valami régi épületet, mely, ha kényelmetlenebb is, otthonossá tehetı, s a
belsı teret, legközvetlenebb környezetét azonnal átalakította, magához hasonította lénye
rendezı erejével. Kevés tárggyal vette körül magát, de virágok mindig virítottak egy-egy
vázában vagy tálban, talán asszonyok ajándékai, talán ı maga hozta ıket gyengéden. És
könyvek is tündököltek a falak mentén, szép kötésőek vagy gondosan papírba csomagoltak,
mert Rilke a könyveket is úgy szerette, mint a néma állatokat. Íróasztalán nyílegyenesen
sorakoztak ceruzák, tollak, és papírlapjainak pontosan derékszögő tömbjébıl sem lóghatott ki
egy sem; egy orosz ikon, egy katolikus feszület, melyeket, azt hiszem, minden útjára elvitt
magával, ez a két tárgy adott enyhén vallásos felhangot munkakörnyezetének, jóllehet az ı
vallásossága nem kötıdött semmiféle dogmához. Minden apróságon érezni lehetett, hogy
gonddal választotta ki, s ugyanígy ırzi. Gyengéden bánt a könyvekkel is; ha kölcsönadtam
neki egy kötetet, melyet nem ismert, győretlen selyempapírba szépen becsomagolva kaptam
vissza, s mintha ajándék volna, zsinórral átkötve; emlékszem még, ahogy becses ajándékként
hozta el a Dal a szerelemrıl és a halálról kéziratát, és ma is ırzöm a csomag szalagját. De a
legszebb ez volt: Párizsban sétálni Rilkével, ez ugyanis azt jelentette, hogy a
legjelentéktelenebb apróságot sem kerülheti el a szem, s mindent úgy láttunk, mintha frissen
mosott ablakon át ragyogna; mindent észrevett, s még a cégtáblákat is örömmel olvasta el
fennhangon, versként, ha a véletlen így hozta ritmusukat; szenvedélye volt, hogy ezt az
egyetlen várost, Párizst minden zugáig megismerje; és talán szenvedélynek is ez volt az
egyetlen, melyet számomra észrevehetıen táplált. Egy alkalommal közös barátainknál
találkoztunk, s elmeséltem neki, hogy elızı nap véletlenül a régi „barriére”- hez vetıdtem el,
ahol - a Cimetiére de Picpus mellett - a guillotine utolsó áldozatait temették el, köztük André
Chénier-t; áhítattal írtam le neki ezt a megkapó kis rétet, az elszórt sírokat, melyeket ritkán lát
idegen, s hogy visszatérıben egy utcán már egy nyitott ajtón át mint pillantottam meg egy
kolostort, apácákkal, akik csendesen, hangtalanul morzsolták a rózsafüzért, s közben
vonultak, akár az alvajárók. Ritkán láttam türelmetlennek - s most az volt, most ez az oly
roppant önuralmú, halk férfi szinte lázas nyugtalansággal közölte velem, hogy ezt neki látnia
kell, igen, André Chénier sírját s a kolostort. Elvinném-e oda? Mindjárt másnap odamentünk.
Rilke megbabonázott csendben állt az elhagyott temetıben, és azt mondta, hogy ez „Párizs
leglíraibb” temetıkertje. Hanem ahogy visszatértünk, a kolostor ajtaja zárva volt. Tanúja
lehettem most roppant türelmének, mellyel nemcsak élt, de alkotott is. „Várakozzunk -
mondta -, hátha szerencsénk lesz.” S egy kicsit leszegett fıvel úgy helyezkedett el, hogy ha a
kapu nyílik, láthassa mögötte a kolostort. Vagy húsz percig álltunk így. Akkor egy apáca jött,
s csengetett. „Most” - suttogta Rilke, s láttam, milyen izgatott. Ám a nıvér megérezte csendes
figyelését - de hiszen mondtam már, hogy az ı kisugárzása elért az emberig -, odajött,
megkérdezte, mit óhajt. Rilke rámosolygott, valahogy azzal a szelíd mosolyával, mely mindig
azonnal bizalmat ébresztett. İszintén megvallotta, hogy a kolostort szerette volna látni. Az
apáca azt felelte, hogy nagyon sajnálja, erre nincsen mód, a kertbe nem engedheti be. Hanem
próbálkozzon a kertész házánál, ott az emeleti ablakból jó kilátás nyílik a kolostorra. Ekkép
hát ezt sem tagadta meg tıle a jó véletlen.

Utaink még többször keresztezték egymást; de valahányszor Rilkére gondolok, Párizsban

látom ıt, abban a városban, melynek legszomorúbb óráitól megkímélte a sors.
Ily ritka formátumú szellemi emberek mindig roppant ajándékot jelentenek a kezdınek;
hanem a legfontosabb lecke nekem még hátravolt, az, amelyik valóban életre szólónak
bizonyult. Ó, a véletlen ajándéka megint! Verhaerennél vitába bonyolódtam egy mővészet-
történésszel, aki panaszkodott, hogy a nagy szobrászat és a nagy festészet kora lejárt. Hevesen
tiltakoztam. Hát nincs-e körünkben Rodin, érveltem, aki semmivel sem csekélyebb, mint a
múlt nagyjai? Kezdtem elıszámlálni mőveit, s mint megannyiszor, ha az embernek ellenállást
kell leküzdenie, szinte dühödt lendületbe jöttem. Verhaeren csendesen mosolygott. „Aki
ennyire rajong Rodinért - mondta végül -, az megérdemli tulajdonképpen, hogy személyesen
is az ismerıse legyen. Ha megfelel, holnap elvihetlek hozzá.”

Megfelelt-e? Nem tudtam aludni az örömtıl. De Rodinnél elakadt a szavam. Megszólítani se

tudtam, s csak álltam a szobrok közt, mintha én is szobor lennék. Különös, de épp ez a
zavarom nyerte meg a tetszését, búcsúzóul ugyanis az idıs mester megkérdezte, nem volna-e
kedvem a tulajdonképpeni mőtermét megnézni Meudonban, mi több: ebédre is invitált. Íme,
az elsı tanulság: a nagy emberek mindig a legjóságosabbak.

A második pedig: mindig ık élnek a legegyszerőbben. Itt volt ez a világhírő, idıs mester,
akinek mőveit az én nemzedékem vonalról vonalra ismerte, mintha meghitt barátaink
lennének - és tessék, olyan egyszerően étkezett, mint egy parasztember: jó erıs húsétel, pár
szem olajbogyó, kicsattanó gyümölcsök, testes falusi bor. Megjött a bátorságom, a végén már
elfogulatlanul beszéltem, úgy, mintha ez az öregember és a felesége régi jó ismerıseim
volnának.

Étkezés után átmentünk a mőterembe. Hatalmas terem volt, és ott sorakoztak Rodin
legfontosabb mőveinek kicsinyített másai. Közöttük azonban százával láttam pompás kis
részlettanulmányokat is: egy kezet, egy kart, egy lósörényt, egy nıi fület, többnyire csak
gipszbıl; némelyikükre ma is világosan emlékszem, és órák hosszat mesélhetnék arról az
egyetlen óráról. A mester végezetül odavitt egy talapzathoz, melyen - vizes leplek alatt - épp
utolsó mőve, egy nıi portré rejtızött. Nehéz, barázdált parasztkezével leszedte a lepleket,
majd hátrább lépett; én pedig akaratlanul is egy „admirable!”-t szalasztottam ki a számon, s
nyomban meg is bántam ezt a közhelyet. Rodin azonban rendíthetetlen objektivitással,
melyben nyoma sem volt a hiúságnak, egyetértıen mormolta vissza, saját mővét
tanulmányozva: „N'est-ce pas? Hát nem?” Majd tétovázni látszott. „Csak itt a vállnál... Egy
pillanat!” Azzal ledobta házikabátját, felkötötte a fehér kötényt, spachtlit fogott, és mesteri
húzással elsimított valamit a vállon, a lágy, szinte lélegzı nıi bırön. Megint hátrább lépett.
„Meg itt is” - mormolta. Apró részlet, simítás - és a hatás óriásit nıtt. Akkor már nem is szólt
többet. Csak lépett: elıbbre, hátrább, tükörbıl vizsgálta az alakot, érthetetlen hangokat adott
ki, változtatott, javított. Tekintete az asztalnál barátságosan szórakozottnak látszott, most
különös fények csillogtak a szemében. Nagyobb volt, fiatalabb. És dolgozott, egyre csak
dolgozott, szenvedéllyel és erıteljesen, egész testét beleadta, súlyos tagjait; valahányszor
lépett egyet, nyikorogtak a deszkák, remegett minden. İ nem hallotta. Nem vette észre azt
sem, hogy a háta mögött egy fiatalember áll, akinek a torkában dobog a szíve, hogy egy ilyen
mestert láthat munka közben. Elfeledkezett rólam, nem is sejtette boldogságomat. Nem
léteztem a számára. Csak az az alak, csak a mő volt ott s mögötte az abszolút tökéletesség
láthatatlan látomása.

Így ment ez egy negyedóráig, félóráig, nem is tudom. A nagy pillanatok mindig idıtlenek.
Rodin úgy belemélyedt a munkájába, hogy a mennydörgés sem riaszthatta volna fel. Egyre
keményebb, mind vadabb mozdulatokkal kezelte a spachtlit, az anyagot, már-már haragos
volt; mintha ittas lett volna, indulatba jött, fokozta a tempót. Akkor egyszerre habozóbbá vált
a két keze. Mert talán rájöttek: nekik itt nincs több tennivalójuk. Egyszer, kétszer, harmadszor
is hátrább lépett Rodin, és már nem változtatott többet. Majd motyogott valamit csak úgy a
szakállába, aztán gyengéden, mint aki egy szeretett nı vállára teríti a sálat, visszarakodott: a
leplek megint ott voltak az alakon. İ maga is visszasúlyosult, a tőz láthatóan kihunyt. S most
jött a számomra felfoghatatlan, a legnagyobb tanulság: ledobta a kötényt, visszabújt a
kabátjába, és elindult. Az összpontosításnak ezen az óráján tökéletesen megfeledkezett rólam.
Nem tudta már, hogy egy fiatalember, akit pedig ı maga hozott ide a mőterembe, hogy
megmutassa neki a mőhelyét, ott állt mögötte végig, megrendülten, lélegzetvisszafojtva,
moccanatlanul, mint egy szobor.

Az ajtóhoz ért. S ahogy bezárta volna, akkor vett csak észre. Szinte dühösen bámult rám: ki ez
az ifjú idegen, és hogyan lopózott be a mőtermébe? De akkor már feleszmélt, és szinte
restelkedve lépett hozzám. „Pardon, monsieur” - kezdte. Én azonban nem hagytam, hogy
folytassa. Csak megragadtam hálásan a kezét. A legszívesebben kezet csókoltam volna neki.
Ezen az órán a magam szemével láthattam minden nagy mővészet, sıt talán minden nagy
földi teljesítmény örök titkát: koncentráció, minden erı, minden érzék összefogása; a mővész
mint magán kívüli, a mővész mint e világon kívüli lény. Tanultam valamit - egy életre.

Eredetileg azt terveztem, május végén megyek Párizsból Londonba. Kénytelen voltam
azonban két héttel elıbbre hozni az elutazásomat, elbővölı lakásom ugyanis bizonyos tényleg
váratlan fordulat következtében kellemetlenné változott. Furcsa kis epizód volt, jót mulattam
rajta, másrészt bepillanthattam a révén egészen különbözı francia miliıkbe, gondolkodási
módokba is.

Pünkösd két ünnepnapját Párizson kívül töltöttem: barátaimmal Chartres-ba mentünk, hogy a
katedrálist, melyet nem láttam még, megcsodáljam. Ahogy kedd reggel, szállodai szobámba
visszatérve, átöltöztem volna, rájöttem, hogy nincs sehol az én hőséges bıröndöm, amely
pedig hónapok óta békésen ott állt az egyik sarokban. Lementem a szállodácska
tulajdonosához, aki egész nap ott ırködik, feleségével váltva az apró portásfülkében; tömzsi,
pirospozsgás marseille-i, gyakran eltréfálkoztunk, sıt néha még triktrakot is játszottunk a
szemközti kávéházban, ez volt ugyanis a legkedvesebb mulatsága. Mikor meglátott, dühbe
gurult, öklével az asztalra vert, s számomra érthetetlenül felkiáltott: „Hát mégis!” Míg magára
kapta a zakóját - szokása szerint ingujjban volt -, és a kényelmes papucsát ledobva cipıt
húzott, elmagyarázta, hogy mi történt; érdemes talán pár szót ejteni itt a párizsi házak és
szállodák egyik különösségérıl: Párizsban a kisebb szállodáknak, de a legtöbb magánháznak
sincsen kapukulcsa, ott van azonban a házmester, a concierge, s ha csengetnek, a
kapusfülkébıl automatikusan beengedi az illetıt. Mármost e kisebb szállodákban és házakban
a tulajdonos vagy a concierge nem ül éjszaka is a kapusfülkében, hanem a házastársi ágyából
megnyom egy gombot, többnyire félálomban, és így nyit kaput; aki távozni óhajt a házból, azt
kiáltja, hogy „le cordon, s'il vous plait”, aki pedig befelé igyekezne, a nevét; így, elméletileg,
senki idegen a házba be nem osonhat. Mármost éjnek évadján, két órakor megszólalt
szállodám kapucsengıje, jött valaki, s elkiáltott egy nevet, amely a tulajdonos fülében
valahogy úgy hangzott, mint az egyik lakóé, aki még nem tért haza akkor éjjel, hiszen a
kulcsa is ott lógott a portásfülkében. A hotel hő ırének tulajdonképpen az lett volna a dolga,
hogy kinézzen az üvegablakon, s ellenırizze az érkezı személyazonosságát, ám ehhez nyilván
túlságosan álmos volt. Amikor azonban úgy egy óra múlva bentrıl „le cordon, s'il vous plaít”-
t kiáltott valaki, elhagyni óhajtván a házat, furcsának találta: ki megy el még éjszaka két óra
után. De akkorra már kinyitotta a kaput. Mindenesetre ı is kinézett az utcára, s még látta,
hogy valaki egy bırönddel távozik, ezért hát nyomban, úgy, ahogy volt, köntösben,
papucsban, a gyanús személy után eredt. Ahogy viszont látta, hogy ez a sarkon befordul a rue
des Petits Champs egy kis szállodájába, megnyugodott: mégsem lehetett tolvaj vagy betörı,
gondolta, és nyugodt lélekkel visszafeküdt az ágyába.

Most annál izgatottabb lett: hogy a jelek szerint mégis tévedett hát, és velem együtt a
legközelebbi rendırırszobára vágtatott. A rue des Petits Champs kis szállodájában azonnal
utána érdeklıdtek, s kiderült, hogy a bırönd még ott van, ám a tolvaj nincs; nyilván kiment
kávézni, itt lesz valamelyik közeli bárban. Két nyomozó azonnal letanyázott a szálló portáján,
és amikor a gazfickó félóra múlva visszatért, azonnal ırizetbe vették.

Most a tulajdonos társaságában a rendırségre kellett vonulnom, hogy a hivatalos eljárásnál

jelen legyünk. Az alprefektus szobájába vezettek minket, ahol egy kövérkés, kedélyesnek
látszó, bajuszos úr ült kigombolt kabátban a papirosokkal elborított, igen rendetlen íróasztal
mögött. A hivatali helyiség tubáktól bőzlött, és az asztalon álló nagy borosüveg is arról
tanúskodott, hogy ez az úr korántsem lehet a bőnüldözés életidegen aszkétája. Parancsára
elıbb a bıröndöt hozták be; meg kellett állapítanom, nem hiányzik-e fontosabb holmim.
Egyetlen értéktárgyam egy kétezer frankra szóló hitellevél volt, amely azonban a hónapok
során eléggé megcsappant, idegen számára egyébként sem lehetett hasznosítható. A hitellevél
ott is hevert a bırönd fenekén. Felvették a jegyzıkönyvet, elismertem, hogy a bırönd az
enyém, s hogy semmi lényegeset nem tulajdonítottak el belıle, ekkor aztán a hivatalnok
elrendelte a tolvaj elıvezetését; nem is tagadom, nagy érdeklıdéssel vártam a dolgot.
Nemhiába. Két hatalmas ırmester között ott állt - s így még cingárabbnak, még
groteszkebbnek hatott - egy szegény ördög, meglehetısen nyúzottan, ócska ruhában, gallér
nélkül, lógó bajusszal, alkalmasint éhesen, szürke egérarccal. Ez az ember, ha szabad így
mondanom, rossz tolvaj volt, errıl tanúskodott az a körülmény is, hogy nem párolgott el
kofferostul mindjárt kora reggel. Lesütött szemmel állt ott, egy kicsit remegett, mintha fázna,
így várta a rendıri hatalmasságok szavát, s restelkedve bevallom, nemcsak részvétet, de
valami rokonszenvfélét is éreztem iránta. És ezt az együttérzı érdeklıdést még fokozta, ahogy
egy falapra - rendırségi rendezésben - egymás után odakerültek a motozáskor nála lelt
tárgyak. Ennél bizarrabb győjteményt elképzelni se lehetett: mocskos, szakadt zsebkendı,
kulcskarikán mindenféle álkulcs és pótkulcs, akárha ékesen csendülı zeneszerszám lenne a
kollekció, nyőtt levéltárca; de szerencsére fegyver nem volt, s ez is bizonyította, hogy
emberünk technikai tökélyre tört csupán, emberéletre nem.

Elıször a levéltárcát vizsgálták át a szemünk láttára. Meglepı volt az eredmény. Mert abban a
tárcában se száz-, se ezerfrankos bankjegyek nem voltak, egyáltalán nem volt benne bankó,
hanem - összesen huszonhét fénykép, erısen dekoltált, híres táncosnıkrıl és színésznıkrıl
valamennyi, valamint három-négy aktfotó; kiderült ebbıl, hogy ez a sovány, fájdalmas fickó a
szépség szenvedélyes rajongója, aki a párizsi színházi világ neki elérhetetlen csillagait
legalább ilyen formában a szíve fölött óhajtja tudni. Az alprefektus szigorú pillantással
lapozta végig ugyan a meztelen s félmeztelen hölgyek fényképkollekcióját, észrevettem
azonban, hogy egy ilyen rendő-rangú bőnös efféle győjtıszenvedélye hasonlóan mulattatja,
mint engem. Hiszen ha már eddig is rokonszenvet éreztem a szegény flótás iránt,
együttérzésem csak fokozódott, látván, hogy ı is az esztétikai szép kedvelıje, s amikor a
hivatalnok megkérdezte tılem - a tollat ünnepélyesen kezébe fogva –, kívánok-e „porter
plainte”, azaz panasszal élni a bőnözıvel szemben, gyors és magától értetıdı „nem”-mel
feleltem.

Itt a helyzet jobb megértésére talán még egy közbeiktatás szükséges. Nálunk, Ausztriában,
valamint sok más országban a bőn elkövetését a vád ex officio követi, vagyis az állam
önhatalmúlag veszi kezébe az igazságszolgáltatást. Franciaországban viszont a károsultnak
vagy sértettnek szabad választása nyílik: óhajt-e vádat emeltetni vagy sem. Nekem ez a
joggyakorlat lényegesen rokonszenvesebb, mint a másik, az úgynevezett „merev jog”. Hiszen
így lehetıség nyílik arra, hogy embertársunknak megbocsássunk, míg például
Németországban, ha egy nı a szeretıjét valami féltékenységi rohamában revolverrel
megsebesítette, mit sem használt a sértett szeretı könyörgése, megbocsátása, a törvény
vaskeze lecsapott a szerencsétlenre. Holott a férfi ezért a szenvedélyes tettéért csak még
jobban szerette volna a nıt; semmi sem használt, erıszakkal elszakították ıket, a nıt börtönbe
csukták, és így tovább; míg Franciaországban a pár karonfogva távozhatott volna a
rendırségrıl, amennyiben a férfi megbocsát a merénylınek, s a dolog lényegében kettejük
magánügye maradt volna.
Alighogy kimondtam a perdöntı „nem”-et, háromféle reakció volt a válasz. A két rendır közt
szorongó keszeg emberke hirtelen kihúzta magát, és leírhatatlanul hálásan nézett rám; sose
felejtem el azt a pillantást. Az alprefektus elégedetten tette le a tollat; láthatóan neki is így volt
kellemesebb, nem kellett annyit firkálnia. Nem úgy a házigazdám. Pulykavörös lett, hevesen
rám támadt; ilyet nem tehetek, efféle söpredéknek börtönben a helye, el sem képzelem, miféle
kárt okozok, ha futni engedem ezt a férget, „tette vermine”. A becsületes embernek éjjel-
nappal ırködnie kell, nehogy megkárosítsák, s akkor futni hagyunk egy csirkefogót, száz
másnak lesz bátorítás ez majd. Az üzletvitelében megzavart kispolgár teljes becsületessége és
ıszintesége, egyszersmind kicsinyessége robbant itt hatalmasat; tekintettel a zaklatásokra,
melyekben neki magának az ügy kapcsán része volt, azt követelte tılem szinte durván, hogy
vonjam vissza a megbocsátásomat; én azonban szilárdan kitartottam. Közöltem, hogy a
bırönd visszakerült hozzám, semmiféle károsodás nem ért, ezzel az én számomra a dolog
befejezıdött. Még soha életemben nem kértem vádemelést senki emberfia ellen, és ma délben
is sokkal jobb ízően fogyasztom majd finom bifsztekemet, ha nem kell arra gondolnom, hogy
miattam vár valakire híg börtönkoszt. Szállásadóm egyre izgatottabban felelgetett, és amikor a
hivatalnok közölte vele, hogy ebben mégsem ı – szállásadóm, hanem én hozom meg a
döntést, s hogy ez a döntés már végérvényesen meg is született, barátunk sarkon fordult,
dühöngve elhagyta a szobát, bevágta maga mögött az ajtót; az alprefektus ekkor mosolyogva
kezet nyújtott, mint aki csöndben egyetért velem. Ahogy ezzel a hivatalos ügy lezárult,
fogtam volna a bıröndöt, hogy hazatérjek vele; ám akkor váratlan dolog történt: a tolvaj, a
lehetı legalázatosabban, mégis heves mozdulattal megakadályozott. „Oh non, monsieur -
mondta. - Majd én hazaviszem önnek!” Így tértünk haza, négyutcányira lévı szállodámba:
elöl én, mögöttem a bőnjellel a hálás tolvaj.

Úgy látszott hát, hogy ezzel be is fejezıdik egy kellemetlenül indult, ám derősre fordult ügy.
Következett azonban gyors egymásutánban két utójáték - s ezeknek köszönhetem a francia
lélek behatóbb ismeretét. Ahogy másnap Verhaerenhez érkeztem, maliciózus mosollyal
üdvözölt. „Különös kalandjaid vannak neked Párizsban - mondta évıdve. - Elsısorban azt
nem tudtam, hogy ilyen dúsgazdag vagy.” Eleinte nem értettem, mire céloz. Hanem akkor
odanyújtotta az újságot, s ott volt benne az én tegnapi kalandom, csak hát olyan romantikusan
kiszínezve, hogy magam is alig ismertem rá. Dörzsölt újságíró mőve volt: kiderült a cikkbıl,
hogy a belváros egyik szállodájában egy elıkelı idegentıl - ó, hát elıkelı is lettem mindjárt,
hogy érdekes legyek - ellopták a bıröndjét, amelyben egy sor értéktárgy lapult, köztük egy
húszezer frankról szóló hitellevél - egyetlen éjszaka sikerült megtízszerezıdnie a
vagyonkámnak -, valamint egyéb pótolhatatlan becső holmik (a valóságban csak ingek és
nyakkendık). Kezdetben a nyomozás teljes holtponton állt. A tolvaj ugyanis rafináltan
tüntetett el minden nyomot; és láthatóan mesteri módon élt a helyismeretével. Ám a kerületi
souspréfet, monsieur „un tel”, az ı „közismert energiájával” és „grande perspicacité”-jával
azonnal megtett minden szükséges lépést. Telefonhívására félóra alatt tővé tettek minden
szállodát és penziót Párizs valamennyi kerületében, és az egyébkor is szokásos pontossággal
végrehajtott, összehangolt rendıri akciónak nem maradt el az eredménye: a legrövidebb idın
belül elfogták a tettest. A rendırigazgató a kiváló hivatalnoknak azonnal ki is fejezte
különleges elismerését a bravúros nyomozásért, melynek során - tetterejével és széles
látókörével - ismét jó példáját adta a párizsi rendırség mintaszerő szervezettségének. E
tudósításból persze jóformán egy szó sem volt igaz; a kiváló hivatalnoknak el se kellett
mozdulnia az íróasztala mellıl, a tolvajt bıröndöstül szállítottuk neki. Kiválóan felhasználta
viszont az esetet arra, hogy jó sajtó révén a népszerőségét növelje.

Ekképp az ügy mind a tolvaj, mind a magas rendırség szempontjából pompásan alakult. Nem
így az enyémbıl. Mert ettıl a pillanattól fogva az én addig oly joviális szállásadóm mindent
megtett, hogy hoteljában megkeserítse a napjaimat. Lementem a lépcsın, és udvariasan
köszöntem a szállodásnénak, az nem köszönt vissza; az inas elmulasztotta olykor a szobám
kitakarítását; leveleim rejtélyes módon eltünedeztek. Addig a szomszédos boltokban és a
dohányárudában kedves vendég voltam; mostantól kezdve fagyos arcok fogadtak.
Megsértettem a kispolgári erkölcsöt, mely egyszerre bezárta világát: bezárult elıttem nemcsak
a szálloda s az utca, de szinte az egész kerület - mert „segítettem” a tolvajnak. Így aztán nem
maradt más hátra, foghattam a megkerült bıröndömet, és költözhettem. Úgy hagytam el a
kellemes kis hotelt, gyalázatban, mintha én lettem volna a tolvaj.

London úgy hatott rám Párizs után, mint amikor valakire a tőzı napsütés után egyszerre árny
borul; az elsı pillanatban beleborzong, hanem aztán gyorsan hozzászokik a szeme s minden
érzékszerve. Mintegy kötelezı gyakorlatként róttam magamra elızetesen ezt a két-három
hónapnyi Angliát - mert hogyan ismerhetném meg a világot, hogyan érthetném erıit, ha nem
láttam, nem fedeztem föl magamnak azt az országot, amely évszázadok óta mozgatója már?
Reméltem azt is, hogy kissé csikorgó angolságomat (egyébként azóta sem beszélek igazán
folyékonyan angolul) az eleven élet, a társalgás kényszere oldottabbá teszi; nem sikerülhetett,
mert mi, kontinenslakók, a szigetországban kevés kapcsolattal rendelkezhetünk, s így én sem
voltam különösebben bejáratos London irodalmi köreibe, a szállodabeli-ebédlıi csevegések
során meg, amikor lóversenyrıl, estélyekrıl, a királyi családról folyt a szó, roppantul
érezhettem kívülállói analfabetizmusomat. Ha politikáról beszéltek, azt sem tudtam követni,
mert azt mondták, hogy „Joe”, és én nem tudtam, hogy az Chamberlain, s a fırendeket is
örökké a keresztnevükön emlegették; a kocsisok cockney-nyelvét meg sem értettem - mintha
viasszal dugaszolták volna be a fülem. Nem jutottam hát oly gyorsan elıre, ahogyan
reméltem. A templomokban a prédikátoroktól megpróbáltam eltanulni egy kis dikciót,
kétszer-háromszor törvényszéki tárgyaláson is kibiceltem, színházba jártam, hadd halljak
igazi angolt - ám megannyiszor keserves igyekezettel kellett keresnem, ami Párizsban oly
természetesen és készséggel áradt felém: társas szellemet, pajtási-bajtársi érintkezést, derőt.
Senkit sem leltem, akivel a számomra fontos dolgokról diskurálhattam volna; a jobb angolok
szemében meg én tőnhettem faragatlanforma fickónak, hiszen nem értettem se a sporthoz, se a
játékhoz, se a politikához, semmihez, ami ıket érdekelte. Sosem sikerült valamely
környezethez, körhöz bensıségesen kapcsolódnom; ezért aztán londoni idım kilenctized
részét szobámban vagy a British Museumban olvasgatva, dolgozva töltöttem.

Kezdetben a legbecsületesebben megpróbáltam nagyokat járni. Az elsı nyolc nap alatt úgy
begyalogoltam Londont, hogy a talpam sajgott tıle. Megnéztem, amit az útikalauz ajánlott,
kezdve a panoptikumon, végezvén a Parlamenttel; olyan voltam, mint egy tudni vágyó
eminens, ittam az ale-t, elhagytam a párizsi cigarettát, hogy az itteni pipaszenvedélynek
hódolhassak, száz és száz apróságban igyekeztem megtenni a magamét; mindhiába. Sem
társasági, sem irodalmi kapcsolatokat nem sikerült úgy igazán a magam igényei szerint
kiépítenem. És aki Angliát kívülrıl nézi, nem látja igazán - úgy elmegy a lényeg mellett,
gyanútlanul, ahogy a Cityben sem sejti az ember, hogy épp egy dúsgazdag milliomos cég
ajtaja elıtt halad el, hiszen legföljebb a réztábla jelez valami nevet, fényt, s ezek a cégtáblák
mindenütt egyformán ragyognak ott. Bevezettek egy klubba, és nem tudtam, mit kezdjek
magammal; már azoknak a süppedezı bırfoteloknak a látványa is szellemi álmossággal töltött
el; azért, mert én ezt a kényelmet nem összpontosított tevékenységgel vagy sporttal
érdemeltem ki, mint a helybeliek; és így tovább. Ez a város a semmittevıt, a puszta
megfigyelıt - amennyiben nem dúsgazdag, s nem emeli ekképp a feddhetıséget magasrendő,
társas mővészetté - idegen testként löki ki magából; Párizs épp ellenkezıleg, magával sodorta,
elragadta közvetlen melegségével. Az én hibám volt ez, csak késın kapcsoltam: londoni két
hónapom idejére valamiféle foglalatosságot kellett volna találnom magamnak, talán
beállhattam volna gyakornoknak egy céghez, titkárnak valamelyik laphoz, állásom révén
legalább egy kicsit mélyebbre hatoltam volna az angol életbe. Merıben a megfigyelésekre
hagyatkozva, így csak édeskeveset tudtam meg Angliáról; sok év múltán, a háború idején
sikerült aztán pótolnom a mulasztottakat.

Anglia költıi közül csupán Arthur Symonsszal találkoztam. Igaz, ı közvetítette azt a
meghívást, amely W. B. Yeatshez szólt, s ez örömemre szolgált, mert Yeats verseit szerettem,
sıt csupán kedvtelésbıl le is fordítottam bájos verses drámájának, a The Shadowy Waters-nak
(Árnyas vizek) egy részletét. Nem tudtam, hogy felolvasó estre csöppenek; választottak szők
köre volt csak hivatalos, így is valamelyest szorongva ültünk a nem túl tágas szobában,
némelyek zsámolyon, mások éppenséggel a padlón. Végre megkezdıdött: elıbb azonban
Yeats meggyújtott két karvastagságú, hatalmas templomi gyertyát egy fekete (vagy fekete
anyaggal bevont) felolvasópult mellett. A helyiségben ekkor minden egyéb fény kihunyt, és a
sötét fürtő, erıteljes fej élesen kirajzolódott a gyertyák körkörös derengésében. A költı lassan,
dallamos hangon olvasott, sosem deklamált, minden vers fémes súllyal csendült meg. Szép
volt. Ünnepélyes volt valóban. Mégis, ha valami zavart, az épp ez a precíz pontosság lehetett -
a tálalásé. Az a fekete, csuklyaszerő köntös, melytıl Yeats maga is olyan papos lett, a vastag
viaszgyertyák füstölgése, amely mintha főszeres illatot terjengetett volna; az irodalmi élvezet
- igaz, ez megint újdonság volt nekem, s nem minden bővölet nélkül - mégis inkább csak
versek celebrálásának élményévé vált, a spontán felolvasás öröme elmaradt. Akaratlanul is
összehasonlítottam ezt az estet azzal a roppant egyszerőséggel, ahogy Verhaeren olvasta fel a
verseit bármikor: ingujjban, mert ideges kezével így szabadabban kopogtathatta a ritmust,
mindenféle pompa és jelenetezés nélkül; vagy ott volt Rilke, milyen hallatlan
sallangtalansággal olvasta fel ı egy-egy költeményét valamelyik könyvébıl, csendesen,
tisztán, mint aki az élıszót szolgálja ezzel. Most megrendezett „költıi esten” voltam, és
bármennyire szerettem is ezt a nagy életmővet, voltak fenntartásaim a tálalással kapcsolatban;
ennek ellenére Yeats hálás vendégének bizonyultam ott.

Ha mégis azt mondhatom, hogy London költészeti felfedezést hozott a számomra, ezt nem az
élık körére értem - egy halott, akkoriban eléggé elfeledett költı hatott rám ily elemi erıvel,
William Blake, a magányos, problematikus zseni, aki némely esetlenségével és
faragatlanságával, egyszersmind végsıkig finomult tökélyével mind e napig lenyőgöz. Egyik
barátom azt tanácsolta, kérjek engedélyt a British Museum metszettárában, melyet akkor
Lawrence Binyon vezetett, az Európa, az Amerika és a fib könyve színesen illusztrált, eredeti
példányainak megtekintésére, ezek a mővek ma már antikvár ritkaságok, és engem valósággal
lenyőgöztek. Itt találkoztam elıször ezzel a mágikus alkatú emberrel, aki nem is tudta,
pontosan mi lenne az útja, ám a látomásai mintha angyalszárnyon repítették volna keresztül a
fantázia megannyi vadonán; napokig, hetekig bajlódtam vele, hogy e naiv, mégis démoni
lélek rejtelmeibe beleássam magam, járjam labirintusát, és legalább néhány versét
megszólaltassam németül. Szinte szenvedélyes mohósággal vadásztam egy eredeti Blake-
mőre, egy rajzra, ám egyelıre csak ábrándos lehetıségnek tőnt a birtoklása. Aztán egy nap
Archibald G. B. Russell barátom, Blake mővészetének már akkoriban is legjobb ismerıje,
elmesélte, hogy az általa rendezett kiállításon eladó egy „visionary portrait”, véleménye (és
véleményem) szerint a mester legszebb ceruzarajza, a János király. S hogy ezt sosem fogom
megunni, erısítgette a barátom; és igaza lett. Valamennyi könyvem és képem közül ez a lap
volt az, amelyik harminc évnél is tovább híven elkísért, nem tudtam megszabadulni e
tébolyult király mágikusan megvilágosult tekintetétıl. Sok mindent elveszítettem, messze
tılem szinte mindenem, mégis, ez a rajz hiányzik most, vándorlásaim útján a legfájóbban.
Anglia géniusza, a szellem, melyet hiába kerestem utcákon, városokban, ez villant a
szemembe kinyilatkoztatásszerően Blake valóban asztrális alakjából. S ha sokféleképp
szerettem már a világot, most megint újabb módja adódott.

Vargabetők önmagamhoz
Párizs, Anglia, Itália, Spanyolország, Belgium, Hollandia - kíváncsi cigánykorszakom
önmagában örömteli volt, sok tekintetben termékeny is. Végsı soron azonban (ma ne
tudnám? amikor a világ vándora nem jószántamból vagyok, hanem őzöttként) kell egy szilárd
pont, ahonnét elindulunk, és ahová újra meg újra visszatérhetünk. Iskolás idım óta kisebbfajta
könyvtáram győlt össze, képek és emléktárgyak; kézirataim is kezdtek vastag csomagokká
kövéredni, s ezt az édes terhet nem cipelhettem bıröndben ide-oda mindig idegen földön.
Kivettem hát egy kis lakást Bécsben, korántsem azért, hogy állandó lakhelyem legyen, csak
amolyan pied-á-terre-nek, ahogy a franciák oly leleményesen mondják. Mert az ideiglenesség
érzése egészen a világháborúig uralkodott valami titokzatos mód az életemen. Bármibe
fogtam, elhitettem magammal a végén, hogy ez még mindig nem az igazi; így voltam
munkáimmal, melyek örökké elıtanulmánynak minısültek az Igazi Mőhöz, s nem kevésbé
így a nıkkel, akikkel összehozott a sors: közeliek, de nem az igaziak még. Megadtam ezzel
ifjúságomnak az elkötelezetlenség érzetét, egyszersmind a felhıtlen próbálkozás, ízlelgetés és
élvezet „dilettó”-ját. Mások az én koromban már rég megnısültek, volt gyerekük, felelıs
pozíciójuk, és eltökélt erıfeszítéssel igyekeztek erıtartalékaik minél teljesebb mozgósítására -
én viszont, vénülı-ifjan is, kezdınek, kölyökembernek tekintettem magamat, aki elıtt még
tömérdek idı áll, és egyszerően semmilyen szempontból sem voltam hajlandó lekötni magam.
Ahogy munkáimat is a majdani, az „igazi” alkotás elıtanulmányainak tekintettem,
vizitkártyáknak, melyekkel egyelıre csak a létezésemet jelzem az irodalomban, lakásomat
sem szántam egyébnek, mint elsısorban állandó címnek. Szándékosan választottam hát egy
kis külvárosi lakást, nem akartam, hogy drága legyen, és a végén még szabadságomat
korlátozza. Nem vásároltam különösebben értékes bútorokat, nem akartam „kímélni a
holmit”, ahogy anyáméktól láttam, ahol minden fotelnak huzata volt, melyet csupán a
vendégek tiszteletére vettek le. Tudatosan kerülni akartam a bécsi meggyökerezést, nem
kellett a kötöttség, mert abból, tudtam, csak fájdalmas érzelemvilág sarjad, nehéz válás.
Hosszú évekig hibáztattam magamat azután, hogy ily sokáig gyakoroltam az ideiglenességet,
hanem késıbb, amikor kénytelen voltam minden magam építette otthonomat elhagyni, és
amikor mindent széthullni láttam magam körül, ami addig csak formát öltött, ez a titokzatos
életérzés segített át egy s más gyötrelmen: ez a kötıdni nem tudás. Mert oly hamar a véremmé
vált ez, amikor mindent elvesztettem, és amikor búcsúzni kellett.

Sok értéket azért persze még nem is igen halmozhattam volna fel ebben az elsı lakásban.
Viszont a Londonban vásárolt Blake már a falamat ékesítette, s ott volt Goethe egyik legszebb
költeménye is, eredeti, lendületes kézírás - akkor még magányos csúcsa a kézirat-
győjteménynek, melyet gimnáziumi éveimben alapoztam meg szerényen. Kissé hordaszerően,
ahogy irodalmi körünk mindig is mőködött, így rohamoztuk meg az írókat, színészeket,
énekeseket is aláírásért, s legtöbbünk e sporttal ugyanúgy felhagyott az érettségi után,
amiképpen a költészettel is. Nekem passziómmá vált, fokozódott és mélyült bennem a
szenvedély, hogy a kivételes géniuszok földi árnyalakjának e kézzelfogható nyomait
győjtögessem. Aláírások önmagukban nem érdekeltek, azzal sem törıdtem, kinek mi a honi
vagy nemzetközi árfolyama; mást kerestem én, mővek - versek, kompozíciók - aláírásait,
vázlatait, csíráit; mert mindennél jobban foglalkoztatott a mőalkotás keletkezésének kérdése e
dolgoknak mind életrajzi, mind pszichológiai vonatkozásában. Ha azt a titokzatos átmeneti
pillanatot kutatjuk, amikor a vers, a dallam a láthatatlanból, az intuíció látomásából, a zseni
képlékeny anyagából a kéz munkája révén földi alakot ölt, rögzıdik: hol lenne
szembeszökıbb ez, mint a mesterek görcsösen nekilendülı vagy éppenséggel bódulatból
elırévülı ıskézírásain? Nem tudok eleget egy mővészrıl, ha csak a „végérvényes” dolgait
ismerem, egyetértek Goethével, aki szerint az alkotást csak akkor érthetjük meg teljesebben,
ha nem csupán a kiteljesedését látjuk, hanem formálódásának folyamatát is. És merıben
látványként sem akármi, ahogy például - történetesen rám - Beethoven valamely mővének
egy-egy korai vázlata hat, az a sok vadul odavetett jel, dúlt s kusza összevisszaságban
keresztezıdı motívum, megırzött s elvetett töredékek; démonian túltelített lényének minden
indulata ott reszket azokban a ceruzajelekben, s e roppant összpontosulás szinte fizikailag
feldúl engem is; szellemi izgalommá válik az optikai élmény, s bizony ugyanolyan
elbővölten, szerelmesen bámulok egy-egy ilyen hieroglifás lapot, ahogyan mások a tökéletes
képeket. Balzac egy korrektúraíve, melyen csaknem minden mondat széttépve hever, minden
sor újraszántva, a fehér margón vonalak, jelek, szavak, sok-sok töredezett anyag, éjfeketén
lám, egy ilyen papiros nekem felidézi ennek az emberi Vezúvnak teljes szellemi kitörését; és
vallásos áhítatot kelt bennem, ha valamely régóta szeretett versnek az eredeti kéziratát, vagyis
e földi szülı-alakját végre váratlanul megpillanthatom; alig akarok hinni a kezemnek, hogy én
ilyesmit érinthetek. Büszkeség volt, hogy ilyen lapjaim lehetnek, ám ehhez járult csakhamar
az a már-már sportos izgalom, hogy vadászhatok rájuk, katalógusokban és aukciókon;
micsoda izgalmas órákat köszönhettem ennek a hajszának, mennyi zaklató véletlen hozta meg
az édes nyugalmat! Egy napot késtem, de egy vágyva vágyott darabról kiderült közben, hogy
hamisítvány, máskor azonban csoda történt: van az embernek egy kis Mozart-kottakézirata,
ám az öröme nem teljes, mert a kottapapír sem: egy sávot levágtak róla valamikor. És erre mi
történik: egy stockholmi árverésen egyszerre felbukkan ez a papírdarabka, melyet ötven vagy
száz évvel ezelıtt egy ismeretlen vandál vágott le a kéziratlapról, és összeáll az ária, pontosan
úgy, ahogy Mozart százötven éve a világra hagyta. Akkoriban az írásaim jövedelmébıl
természetesen még nem vásárolhattam igazán nagyban, de minden győjtı ismeri az érzést,
micsoda boldogság egy-egy darab, ha a megszerzéséért valami egyébrıl kellett lemondania.
És minden íróbarátomat bevontam a vállalkozásba: így kaptam Rolland-tól a Jean Christophe
egy kötetét, Rilkétıl legnépszerőbb mővét, a Dal a szerelemrıl és a halálról-t; Claudelem is
volt: az Angyali üdvözlet, Gorkijtól jókora vázlatom, Freudtól egy értekezésem; tudták mind,
hogy ezeket az eredeti kézirataikat múzeumok nem tarthatnák nagyobb becsben, mint
én, s mennyi szétszóródott azóta közülük is a szelekbe, velük jóval csekélyebb örömek
ugyanúgy!

Hogy a legkülönösebb és -becsesebb irodalmi értéket - múzeumi kincset! - rejti, ha nem is a

lakásom, de az a külvárosi ház ott Bécsben, csak késıbb, véletlen folytán fedeztem föl. Lakott
felettem egy hasonlóan szerény lakásban egy ısz hajú, öregecske kisasszony, foglalkozása
szerint zongoratanárnı; egy nap a legkedvesebben szóba elegyedett velem a lépcsıházban,
mondván, hogy tulajdonképpen mennyire bántja valami: munkámat akaratlanul is
megzavarhatja a klimpírozó leckeóráival, reméli mindazonáltal, hogy nem gátol túlságosan az
alkotásban az ı sok haszontalan leánynövendéke. Ekképp beszélgetvén, kiderült, hogy ott
lakik vele félig vak édesanyja, aki a szobát már szinte soha nem is hagyja el, és ez a
nyolcvanéves hölgy nem kevésbé érdekes valaki, mint Goethe háziorvosának, dr. Vogelnak a
leánya, és 1830-ban maga Ottilie von Goethe tartotta keresztvíz alá - Goethe jelenlétében!
Egy pillanatra megszédültem - hát 1910-ben még él ember e földön, akin Goethe szent
pillantása nyugodott? Mindenkor megvolt bennem a géniusz földi alakja iránt érzett áhítat, és
nemcsak kéziratokat győjtöttem, hanem bármi relikviát is, amit utamba sodort a véletlen;
házam egyik szobája a késıbbiekben - a „második életemben” -, ha szabad így neveznem,
kultikus hely volt. Ott állt Beethoven íróasztala és a kis pénzeskazetta, amelybıl még a
halállal birkózva is, ágyából reszketı kézzel odanyúlva, valami kis összeget vett ki olykor-
olykor a szolgálólánynak; s volt egy lap a szakácskönyvébıl és már ıszülı hajának egy fürtje.
Goethe egyik lúdtollát évekig ıriztem üveg alatt, nehogy kísértésbe essem, és méltatlan
kezemmel érintsem - mi több, használjam! Ám mind e tárgyakhoz képest mily
hasonlíthatatlanul több, teljesebb, igazibb egy élı ember, akinek lélegzı fizikai valóján az a
bizonyos szempár - ha pár pillanatra is - megpihent! Akire szeretettel pillantottak azok a
kerek, sötét szemek. A gyarló pillanatot, úgy éreztem, bármikor könnyen elszakadó szál
kötötte a hajdani Weimar Olümposzához, itt, ebben a külvárosi házban, történetesen a
Kochgasse 8-ban. Megkértem, hadd látogathassam meg Demeliusné asszonyt; az idıs hölgy
szívélyesen, örömmel fogadott, és ott, szobájában megpillanthattam a Halhatatlan némely házi
eszközét, holmiját - kislánykori játszótársnıje, Goethe unokája ajándékozta neki, oly rég: a
két gyertyatartót, melyek Goethe asztalán álltak, s a weimari Frauenplanon álló ház más efféle
jellegzetes darabjait. Hanem hát nem ı volt-e a legfıbb csoda e lakásban, ez az öreg hölgy,
akinek gyérülı ısz haját biedermeier fıkötı fedte, s akinek ránc fonta szája oly ıszinte
örömmel mesélt arról a tizenöt évrıl, melyet a klasszikus Goethe-házban töltött, gyerekként,
amikor még nem volt múzeum az a hajlék, hogy a dolgokat pontosan úgy ırizze, ahogyan
ama végsı pillanatban álltak, mikor e nagy szellem utoljára volt még e föld lakója: nem ez a
hölgy volt-e a legbámulatosabb emlék? Idıs emberek általában roppant tárgyszerőséggel
látják az ifjúságukat, s így volt ezzel ı is; megható volt felindulása, amikor a Goethe Társaság
szentségtörésérıl beszélt: hogy gyermekkori pajtása, Ottilie von Goethe szerelmes leveleit
„most már” publikálni merészelték - „most már”, ó! -, igen, hát elfeledte, hogy Ottilie már fél
évszázada halott? Az ı számára Goethe kedvence még itt volt, fiatal volt, számára olyan
dolgok voltak látomásosan valóságosak megint, amelyek nekünk elıidıket, messze múltat
jelentettek. Mindig valami kísértethangulatot éreztem a jelenlétében. Itt lakik az ember egy
ilyen házban, valóságosan, telefonál és villanyt éget, írógépbe diktál leveleket, s akkor
felmegy még huszonkét lépcsıfokot, és egyszerre ott van egy másik évszázadban, Goethe
világának eleven árnyékában állhat.

Életem késıbbi éveiben gyakran találkoztam nıkkel, kiknek fehér haja mintha egy másik,
hısibb s olümposzibb világ roppant csúcsainak havát idézte volna: ott volt Cosima Wagner,
Liszt Ferenc lánya, csupa keménység és szigor, patetikus megnyilvánulásai mégis
lenyőgözıek, Elisabeth Förster, Nietzsche kecses, kacér kis nıvére, Olga Monod, Alexander
Herzen lánya, akit gyermekként még Tolsztoj ringatott a térdén; és hallgattam Georg
Brandest, ahogy agg fıvel immár a régi találkozásairól mesélt, felidézvén Walt Whitman,
Flaubert és Dickens alakját, és Richard Strauss elmondta nekem is, hogyan látta életében
elıször Wagnert. Mégsem volt egyikük sem oly megindító, mint ez az agg hölgy, aki a
legutolsó lehetett akkor a világon, kinek arcát még Goethe látta. S talán én megint csak az
utolsó vagyok, aki manapság elmondhatja: ismert valakit, akinek fején Goethe keze nyugodott
még egy pillanatra, gyengéden.

Megleltem hát nyugvópontomat az utazások közepette. Fontosabb volt ennél mégis egy másik
otthon, melyet ezzel egyidejőleg leltem meg - a kiadót értem ezen, mely harminc éven át
gondozta és támogatta munkáimat. Az efféle választás egyébként egy életre szól, s én
elmondhatom, hogy szerencsésebben nem is alakulhatott volna. Néhány évvel azelıtt egy igen
kulturált, dilettáns költı elhatározta, hogy vagyonát nem versenyistállóba fekteti, hanem
szellemiekbe. Alfred Walter Heymel, aki poétaként a homályok homályán maradt volna
szürkeségével, igen merészen és rendhagyóan úgy döntött, hogy mindenfajta nyerészkedési
szemponttól független könyvkiadó vállalatot alapít. Németországban csakúgy, mint bárhol a
világon, elsısorban anyagi haszonra tekintett a könyvkiadás, Heymel azonban nemcsak a
kockázatot vállalta, hanem a biztos veszteség tudatát is: mértéke nem az eladhatóság lett,
hanem a kiadásra kerülı mővek valódi értéke. Szórakoztató olvasmányt, bármily nyereséges
üzlet az ilyesmi, elvbıl nem jelentetett meg. Hajlékot biztosított viszont az úgynevezett
„bonyolult” írásoknak, a nehezen megközelíthetı szellemi alkotásoknak. Az exkluzív s eleinte
valóban csak a legszőkebb olvasóközönség ízlésére számító könyvkiadó jelszava az volt,
hogy csak a legtisztább mővészi szándékkal s magasrendő mővészi formában megalkotott
literatúrát terjeszti. Nevében is vállalta az ezzel járó elszigetelıdést: Die Insel, ez volt a kiadó
neve, a késıbbiekben Insel-Verlag. A kiadás technikai része sem volt széria jellegő, hanem
valamennyi mő megkapta a tartalmához alkalmasint leginkább illı köntöst. Fedélrajz,
tipográfia, tükör, betőtípus, papír: szinte sosem volt kétszer ugyanaz az együttes.
Megannyiszor egyéni, egyedi problémák megoldását jelentette egy-egy könyv megjelentetése.
A becsvágyó kiadónak még a reklámfüzetei is „másmilyenek” voltak, s különleges volt a
levélpapírja - szenvedélyes gondosság jellemezte a munka valamennyi fázisát. Nem
emlékszem például, hogy könyveimben harminc év alatt egyetlen sajtóhibát is felfedezhettem
volna, vagy akár a kiadó bármelyik üzleti levelében egyetlen átütést, törlést; a legparányibb
mozzanatnak is mintaszerőnek kellett ott lennie.

Hofmannsthal, Rilke lírai oeuvre-je az Insel-Verlag kiadásában jelent meg összegyőjtve; s

kettejük neve mindent elárult - és mértéket is jelentett, megkerülhetetlent. Képzelhetı hát
örömem, büszkeségem, hogy huszonhat évesen az Insel elfogadott szerzıje lehettem: polgára
e Szigetnek. Ez a hovatartozás látható rangemelkedést jelentett számomra az irodalmi
világban, ugyanakkor kötelezett is. Mert aki egyszer e választott kör tagja lett, adnia kellett
magára, nem bocsátkozhatott felelıtlen írói kalandokba, tartózkodnia kellett a zsurnalisztikus
kapkodástól, hiszen az Insel-Verlag védjegye ezrek, késıbb százezrek számára jelezte:
nemcsak a könyvtechnikai minıség szavatolt, de a tartalom, a belsı érték hasonképpen.

Szerzı sorsa nem alakulhat kedvezıbben, mint ha még fiatalon találkozik egy kiadóval, s vele
együtt növekszik, fejlıdik; szerves, természetes életkörülményeket tulajdonképpen csak ez
teremthet - ıt, mővét s a világot illetıen. Az Insel-Verlag vezetıjéhez, Kippenberg
professzorhoz nemsokára szívélyes barátság főzött, s ezt csak elmélyítette mindkettınk
győjtıszenvedélye: Kippenberg Goethe-kollekciója ugyanis nagyjából párhuzamosan
gyarapodott az én kéziratgyőjteményemmel. Sıt együttmőködésünk harminc éve alatt a
Kippenberg-győjtemény a legmonumentálisabbá terebélyesült, amilyet e tárgyban
magánszemély csak kialakíthatott. Értékes tanácsokat kaptam tıle, s olykor hasznos
figyelmeztetéseket is; viszonzásul magam világirodalmi téren segíthettem neki meglehetıs
külhoni tájékozottságom révén. Így történt, hogy az Insel-Bücherei, amely sokmilliós
példányszámával egyfajta világvárost telepített a Sziget eredeti „elefántcsonttornya” köré, s az
Insel-Verlagot a legreprezentatívabb német kiadóvá tette, végeredményben az én javaslatomra
született meg. Most, harminc év múlva hatalmas változás eredményét tapasztalhattuk: a
szerény vállalkozás a leghatalmasabb kiadók egyike lett, a kezdetben csak szők körben
olvasott szerzı a legolvasottabbak egyike Németországban. S egy világkatasztrófának kellett
jönnie, tipró törvényeknek, hogy ezt a mindkettınk számára boldogító és természetes
kapcsolatot szétzúzzák - és azt is meg kell vallanom, hogy hazámat, otthonomat elhagynom
még mindig könnyebb volt, mint az a tudat, hogy könyveimen ezentúl nem lesz rajta az Insel-
embléma.

Mármost ami e kapcsolat kezdeteit illeti: egyszerre megnyílt elıttem a tér. Publikálni szinte
képtelenül korán kezdtem, s mégis, huszonhat éves koromban úgy érezhettem, hogy még nem
hoztam létre semmilyen érvényes mővet. Ifjúkorom legszebb vívmánya, a kor legkiválóbb
alkotóihoz főzıdı barátságom érdekes módon inkább hátráltatott, semhogy segített volna az
alkotásban. Nagyon is kialakult bennem bizonyos értéktudat; s ez elbátortalanított. E
félszegségnek köszönhetı, hogy mindaz, amit addig - a mőfordításokon kívül - publikáltam,
viszonylag szerény terjedelemre korlátozódott: novellák, versek; regénybe kezdeni még
sokáig nem mertem (ehhez csaknem harminc évnek kellett aztán eltelnie). Terjedelmesebb
formával elıször a drámai mőfajban próbálkoztam - s mindjárt az elsı kísérlet komoly
kísértésbe vitt; bizonyos jelek ugyanis folytatásra csábítottak. 1905 vagy 1906 nyarán írtam e
darabot, korunk csendjének ölén természetesen verses drámát, ókori mintára. Therszitész volt
a címe; hogy e ma már csak formai szempontból érvényes mővemrıl mi a véleményem,
szavak nélkül is elmondja az a tény, hogy - mint harminckét éves korom elıtt írt csaknem
valamennyi könyvemét - ennek újbóli kiadását sem engedélyeztem soha. Ez a dráma
mindazonáltal kifejezett már valamit lényem beállítottságának lényegébıl, nevezetesen hogy
sosem az úgynevezett „hısöknek” fogom pártját, s a tragikumot mindig a legyızöttek
sorsában érzem. Novelláimban is megannyiszor a sors által legyőrtek vonzottak, életrajzi
könyveimben azok az alakok, akik nem a siker valódi terében, hanem erkölcsiekben aratnak
diadalt, tehát Erasmus és nem Luther, Stuart Mária és nem Erzsébet, Castellio és nem Kálvin;
ekképp akkor sem Akhilleuszt választottam hısalaknak, hanem hozzá képest jelentéktelen
ellenlábasát, Therszitészt - nem az erejével s céltudatosságával másoknak szenvedést okozó
embert tehát, hanem a szenvedıt. A kész darabot azután, bölcsen, eltettem a fiókomba, eszem
ágában sem volt, hogy akár legjobb színész barátomnak is megmutassam; tudtam ugyanis,
hogy a blank versében írt s görög kosztümökben játszatott mővek, még ha egy Szophoklész
vagy egy Shakespeare neve fémjelzi is ıket, a valóságos színpadon nem ígérnek kasszasikert.
Éppen csak a formaság kedvéért küldtem el egy-egy példányt a nagyobb színházaknak, s
csakhamar meg is feledkeztem a dologról.

Micsoda meglepetés volt akkor, hogy jó három hónap múltán levelet kaptam, melynek
borítékján ez állt feladóként: „Königliches Schauspielhaus, Berlin.” Mit akarhat tılem a
porosz állami színház, töprengtem. S elcsodálkoztam azon, ami kiderült: Ludwig Barnay
igazgató, korábban az egyik legnagyobb német színész, közölte velem, hogy a darab igen
nagy benyomást tett rá, s különösen azért örül, mert Akhilleuszommal megtalálta végre
Adalbert Matkowsky rég keresett szerepét; kéri tehát, engedélyezzem a berlini Königliches
Schauspielhausnak az ısbemutatót.

Örömem rémülettel ért fel. A német nemzetnek akkoriban két nagy színésze volt: Adalbert
Matkowsky és Josef Kainz; amaz, északi német, lényének páratlan erejével, elragadó
szenvedélyével nyőgözött le, a mi bécsi Josef Kainzunk pedig szellemének hajlékonyságával,
utolérhetetlen beszédmővészetével, mind a lengı, mind a csengı szó varázsával. Mármost
alakomra az a megtiszteltetés várt, hogy Matkowsky fogja megjeleníteni, az ı ajkáról szárnyal
fel majd jambusom, és a Német Birodalom fıvárosának legtekintélyesebb színháza vállalja
darabom „keresztelıjének” megtartását - páratlan drámairói pályafutás lehetıségei derengtek
föl elıttem, jóllehet magam effélére nem törekedtem.

Hanem akkor azután megtanultam, hogy bemutatónak sose örüljünk elıre - várjuk meg, amíg
függönye felmegy. Mert a próbák valóban megkezdıdtek, s barátaim bizonykodtak, hogy
Matkowsky még sosem volt nagyszerőbb, férfiasabb, mint az én versemet szavalva. S
megrendeltem már a hálókocsijegyet is Berlinbe, amikor az utolsó pillanatban távirat érkezett:
elhalasztva Matkowsky megbetegedése miatt. Kifogásnak véltem; színházak csinálnak ilyet,
ha valami oknál fogva nincsenek készen a darabbal. De nyolc nap múlva az újságok hozták a
hírt: Matkowsky meghalt. Verseimmel búcsúzott nagyszerő pályafutásától.

Vége, kész, gondoltam magamban. Mert az igaz, hogy most már két másik udvari színház is
érdeklıdött a darab iránt: a drezdai és a kasseli; az én érdeklıdésem azonban alábbhagyott.
Matkowsky után másik Akhilleuszt elképzelni se bírtam. Hanem akkor még elképesztıbb hír
jött: egy barátom azzal vert föl az egyik reggel, hogy Josef Kainz küldi, aki véletlenül bukkant
a darabomra, s benne szerepet érez a maga számára - nem Akhilleuszét, hanem a Matkowsky
által ily szomorú módon el nem játszott hıs ellenlábasáét, a címszerepet: Therszitészét. S
hogy azonnal tárgyalni kezd a dologról a Burgtheaterrel. Schlenther igazgató, aki az
akkoriban épp korszerőnek tartott realizmus úttörıjeként érkezett Berlinbıl a „Burg” élére, s
az udvar színházát (a bécsiek nem kis bosszúságára) ilyen realista elvek szellemében vezette,
azonnal írt nekem, tudja, hogy drámám nem hétköznapi mő, ez azonban még kevés a
bemutatót túlélı színpadi sikerhez.

Elintéztetett, mondtam magamban szkeptikusan, híven az önmagammal s irodalmi

mőveimmel szemben kialakított felfogásomhoz. Kainz viszont mérgelıdött. Azonnal
magához kéretett; életemben elıször álltam szemtıl szembe gimnazista korunk bálványával,
akinek akkoriban kezet-lábat csókoltunk volna; s íme, most is milyen karcsú volt és ruganyos,
csodálatos sötét szeme szellemi fényt árasztott arcvonásaira, még most, ötvenévesen is oly
frissen. Élvezet volt hallgatni minden szavát. Mert a magánbeszélgetés minden egyes hangja
is maga volt a tökéletesség, a mássalhangzók gyémántos metszésőek, a magánhangzók
lendületesek, tiszták. Ma sem tudok úgy olvasni egy-egy verset, hogy bele ne halljam az ı
elıadásmódját, skandálásának erejét, tökéletes ritmusérzékét, heroikus lendületét; azóta sem
volt számomra ily gyönyörőség német beszédet hallani. És íme, ez az ember, akit istenként
tiszteltem, most mentegetızik, elıttem mentegetızik, mert darabom keresztülvitelével
kudarcot vallott! Hanem e pillanattól fogva mégsem szabad elvesznünk egymás számára,
hajtogatta. S tulajdonképpen volna is azonnal egy kérése hozzám - szinte mosolyogtam: Kainz
és kérés! İ kér, engem! -, igen: ı most elég sokat utazik majd vendégszerepelni, és van is két
egyfelvonásosa ehhez. Kellene azonban egy harmadik, s az ı álma az lenne, hogy ez valami
kis tökéletes darab legyen, lehetıleg verses, sıt benne olyasféle lírai betét, amelyet ı -
egyedüliként német színpadokon -, rendkívüli beszédtechnikája révén, lélegzetnyi szünet
nélkül, töretlen kristálytiszta tömbként zúdíthat az ugyancsak lélegzet-visszafojtva figyelı
közönségre. Tudnék-e írni neki ilyen egyfelvonásost?

Ígéretet tettem, hogy megpróbálom. És az akarat, mint Goethe mondja, a költészetnek „néha
parancsolat”. Elkészítettem Az elvarázsolt komédiás címő darabom vázlatát; pihekönnyő
egyfelvonásost a rokokó idejébıl, benne két nagy lírai-drámai zuhatag-monológgal. Minden
szót akaratlanul is úgy írtam le, hogy Kainz fülével hallottam, Kainz hangján éreztem, ekképp
lett ez a kis mő afféle szerencsegyermek; már ami a keletkezését illeti - olyasmi, amit a puszta
kézügyesség sosem hozhat létre kellı lelkesültség híján. Három hét múlva Kainznak
megmutathattam már a félkész vázlatot, benne egy „áriával”. Kainz ıszinte lelkesedése volt a
válasz! A kéziratból azonnal kétszer is elszavalta a „zuhatagot”, s másodszorra már oly
végleges érvénnyel, hogy el nem feledhetem. Mennyi idıre van szükségem még, kérdezte,
láthatóan türelmetlenül. Egy hónapra. Ragyogó! Minden összevág! İ most pár hétre
Németországba megy vendégszerepelni, ám visszatérte után mindjárt próbákhoz látunk. Ez a
darab a Burgtheater színpadára termett! Valamint megígérheti: bárhová utazik, a darabomat
magával viszi. Mert ez a mő úgy illik rá, mint egy kesztyő. Ezt többször is elismételte: mint
egy kesztyő! És háromszor megrázta, szívélyesen, a kezemet; mintegy megpecsételve e
szavakat.

Tapasztalhattam, hogy a Burgtheater kedélyeit alaposan felkavarta még elutazása elıtt a

darabunkkal, mert maga a mindenható igazgató telefonált, lennék szíves megmutatni az
egyfelvonásos vázlatát, melyet azután - szinte látatlanban - elfogadott. A Kainz körüli
szerepeket a Burgtheater színészei már meg is kapták, olvasásra. Úgy látszott, megint csak
úgy mellesleg meglesz a fınyeremény: hiszen a Burgtheater a város büszkesége volt, s nem
elég ez, korunk Duse mellett legnagyobb színésze játszotta volna a fıszerepet - kezdı írónak
ez szinte sok is a jóból. Most már csak az az egyetlen veszély fenyegethetett, hogy Kainz a
betanulás elıtt valahogy mégis meggondolja magát, csalódik az elkészült darabban.
Valószínőtlen! Mégis, milyen türelmetlenül vártam ıt haza. Végre az újságban azt
olvashattam, hogy Josef Kainz megjött a külföldi vendégszereplésrıl. Udvariasságból két
napig nem akartam lerohanni. Harmadnapon azonban legyıztem félénkségemet, és a Hotel
Sacher jól ismert öreg portásának átnyújtottam a névjegyem, Kainz mővész úr felıl
érdeklıdve; ott lakott akkoriban a Sacherban. Az öregember csodálkozva pillantott rám a
cvikkere fölött: „Hogyan, hát a doktor úr még nem tudja?” Megtudtam akkor: Kainz súlyos
betegen érkezett haza a vendégszereplésrıl, melynek során, iszonyú fájdalmait legyızve, még
egyszer eljátszotta leghíresebb szerepeit, úgy, hogy a közönség semmit nem is sejtett. De
másnap már kés alá került, rákkal operálták. Az újságok hírei alapján még megkockáztattunk
némi reményt, hogy felgyógyul. Magam meg is látogattam a kórházban. Fáradtan feküdt az
ágyban, lesoványodva, roppant mély szeme még hatalmasabbnak látszott így, de a beesett arc
láttán megrémültem: az örökifjú, mindig ékesszóló ajkak felett ott ütközött az öregkor ısz
bajusza, elıször láttam ıt megroskadva; haldokló öregembert láttam. Fájdalmas mosollyal
mondta: „A jó Isten megengedi-e még nekem, hogy a darabunkat eljátsszam? Az biztosan
meggyógyítana...” Pár hét múlva azonban már a koporsója körül álltunk.

Érthetı ekképp, hogy vonakodtam a drámai mőfajban alkotni; sıt ettıl fogva mindig erısen
szorongtam is, ha darabot adtam át színháznak. Hiszen a két legnagyobb német színész halt
meg úgy, hogy az én szövegemet próbálta! Nem restellem bevallani, ez babonássá tett. S csak
évek múltán szedtem össze a bátorságomat, hogy ismét nekilássak a drámaírásnak, s amikor a
Burgtheater új igazgatója, Alfred Berger báró, a ragyogó színházi szakember és a rendezés
nagymestere, azonnal elfogadta darabomat, s láttam, hogy a tervezett szereposztásban
egyetlen vezetı színész sincs, lélegeztem föl: „Hála istennek!” - kiáltottam paradox módon.
Bíztam benne, hogy így, kiválóságok híján, nem lesz baj. Kire sújthatna itt a végzet? Mégis
megtörtént, amire nem számítottam. Mert ha a balsorsot kizárjuk az ajtón, bejön az ablakon.
Csak a színészek névsorát vettem figyelembe, s nem ügyeltem a rendezıre: aki maga az
igazgató volt. Kiválóság a javából, aki megtisztelt azzal, hogy darabom - A tengerparti ház -
színpadra állítását nem akarta másra hagyni, és a rendezıi forgatókönyvet már el is készítette.
S mi történt: két héttel a próbák kezdete elıtt már halott volt. Az átok tehát továbbra is sújtani
látszott színpadi pályámat; még akkor sem éreztem magam biztonságban, amikor - jó tíz évvel
késıbb, a háború után - két darabom, a Jeremiás és a Volpone minden elképzelhetı nyelven
végigment a világ színpadain. És tudatosan önmagam érdekei ellen cselekedtem 1931-ben, új
darabom, A szegény ember báránya befejezésekor. Egy nap, miután a kéziratot elküldtem
neki, táviratot kaptam Alexander Moissi barátomtól: tartsam fenn neki az ısbemutató
fıszerepét. Moissi, aki olasz szülıföldjérıl olyan érzéki szépséget hozott a német nyelvnek,
amilyet elıtte nem ismert színpadunk, abban az idıben Josef Kainz egyetlen méltó utóda volt,
elbővölı jelenség, okos, eleven, ráadásul jóságos és lelkesedni tudó ember; minden mőnek
adott valami többletet a maga személyes varázsából; eszményibb fıszereplıt álmodni sem
tudtam volna. Hanem amikor ajánlatát megkaptam, eszembe jutott Matkowsky és Kainz
sorsa, és valami ürüggyel - tényleges indokomról mélyen hallgatva - elhárítottam a dolgot.
Tudtam, Moissi örökölte Kainztól az úgynevezett Iffland-győrőt, melyet mindig a legnagyobb
német színész hagyományozott vagy adott a legnagyobb utódnak. A végén még Kainz sorsát
is megörökölje így? Tény, a magam részérıl nem akartam harmadszor is a legnagyobb német
színész „végzete” lenni. Babonásan - s csak az iránta érzett szeretettıl vezérelve - lemondtam
arról, hogy darabom tökéletes megformálásban kerüljön színre; önmagam létérdekei ellen
munkálkodtam ekképp. Ám ez a lemondás sem védhette meg ıt, jóllehet végül nem adtam
neki a szerepet, s más darabot sem írtam a számára. Önhibámon kívül továbbra is idegen vég-
zetekbe bonyolított bele a sors.

Tudom, a végén itt némelyek még azt hiszik rólam, hogy kísértethistóriákat mesélek.
Matkowsky, Kainz - a véletlen durva játéka magyarázhatja esetüket. De hogyan jöhetett
utánuk Moissi is, akinek nem adtam oda a szerepet, és másik drámát sem írtam a számára
aztán? Nézzük, mint is történt. Évek múltán - elıreszaladok itt egyébként a krónikámban -,
1935 nyarán mit sem sejtve idıztem Zürichben, amikor egyszerre csak táviratot kapok
Moissitól: Milánóból küldte a sürgönyt, közölvén, hogy este érkezik, egyenesen miattam, s ha
lehet, várjam ıt; fontos! Fontos? Mi lehet olyan fontos, gondoltam, hiszen se új darabom
nincs, se a színházzal nem foglalkoztam már jó néhány éve. Persze ıt azért örömmel vártam,
mert testvéri szeretettel éreztem mindig e nagyszívő, lobogó szellemő ember iránt. A kocsiból
szinte röpült felém, megöleltük egymást, olaszosan, és ahogy a pályaudvarról elhajtattunk,
máris mesélni kezdte a maga pompás türelmetlenségével, hogy mit is tehetnék én érte. Mert
kérése volna, egészen nagy kérése. Pirandello abban a különös kegyben részesítette, hogy
biztosította számára új darabja, a Non si sá mai (Sosem lehet tudni) ısbemutatójának jogát,
méghozzá nem is egyszerően olasz, hanem világ-ısbemutatóról lenne szó - s ez Bécsben
lehetne, német nyelven. Ez az elsı eset, hogy ilyen rangú olasz mester a külföldet részesíti
elınyben, s csakugyan, eddig még Párizs mellett sem döntött így soha. Mármost Pirandello,
félvén, hogy a fordítás során épp az ı prózájára oly igen jellemzı zeneiség, a mondatok belsı
suhogása veszhetne el, egy dolgot nagyon a szívén visel. Azt szeretné, ha a darabját nem a
véletlen szeszélye szerint fordítaná valaki, hanem én szólaltatnám meg németül, mivel az én
nyelvi alkotómővészetemet már régóta nagyra értékeli. Pirandello természetesen nem
szívesen venné igénybe az idımet fordításokkal, így hát ı, Moissi vállalta a közvetítést. Tény,
hogy évek óta valóban nem foglalkoztam már fordítással. Tiszteltem azonban Pirandellót, s
néhányszor találkoztam is vele, mindig igen kellemesen, ezért aztán nem akartam volna
csalódást okozni neki, mindenekelıtt pedig annak örültem, hogy egy ilyen bensıséges jó
barátnak, mint Moissi, szívességet tehetek végre. Egy-két hétre abbahagytam a magam
munkáját; és Pirandello darabja nemsokára a bécsi színház rendelkezésére állt: sor kerülhetett
fordításomban az ısbemutatóra, amelynek - politikai megfontolásokból - eleve nagy
jelentıséget tulajdonítottak. Pirandello bejelentette jövetelét, s mert Mussolini abban az
idıben még Ausztria patrónusának számított, a bécsi hivatalos körök - a kancellárral az élen -
szintén lelkesen készültek az ısbemutatón való megjelenésre. Ez az elıadás politikai
demonstráció is lett volna: az osztrák-olasz barátságé (valójában Olaszország Ausztria feletti
protektorátusáé).

Magam ezekben a napokban, amikorra az elsı próbákat kitőzték, véletlenül épp Bécsben
tartózkodtam, és elıre örültem, hogy viszontláthatom Pirandellót, nemkülönben izgatottan
vártam, hogy hangzik majd a fordításom Moissi ékes elıadásában. Negyed század múltán
azonban kísértetiesen megismétlıdött ugyanaz a tragédia: ahogy kora reggel kinyitottam az
újságot, mit látok! Moissi súlyos influenzával érkezett meg Svájcból, és a próbákat el is
kellett halasztani. Influenza, gondoltam, hát az még nem a világ. Ám ahogy a szállodájához
közeledtem, a szívem már hevesen vert - hál' istennek, gondoltam, legalább mégsem a Hotel
Sacher, hanem a Grand Hotel! Ám ahogy beteg barátomhoz mentem, óhatatlanul feltolult
bennem ama régi, hiábavaló látogatás emléke, Kainz szomorú esete. Beleborzongtam. És
huszonöt év múlva a sors pontosan megismételte magát: elragadta a legnagyobb német
színészt. Már nem láthattam viszont, a láz delíriuma beállt, és két nappal késıbb, ahelyett
hogy a próbáján vettem volna részt, ott álltam a koporsójánál, ugyanúgy, mint Kainzénál
annak idején.
Mondom, messze elırekalandoztam az idıben, amikor ezt az utolsó misztikus történetet is
elmeséltem színházi próbálkozásaim korszakából. Természetesen a dolgok bármi kísérteties
ismétlıdésében sem láthatok mást, mint véletlent. Az viszont tagadhatatlan, hogy Matkowsky
és Kainz gyors egymásutánban bekövetkezett halála meghatározta életem további alakulását.
Hiszen ha akkor, huszonhat évesen megértem volna, hogy Matkowsky Berlinben, Kainz
Bécsben mutatja be az elsı darabomat, mővészetük - mely a leggyengébb mővecskét is
sikerre vihette - hozzásegített volna valami gyorsabb, talán nagyon is igazságtalanul gyors
érvényesüléshez, s megkímélt volna a lassú tanulás és érlelıdés sokéves munkájától. Akkor
még persze úgy éreztem, sorsüldözött vagyok, s miért ne: a színház ugyanis mindjárt elsı
próbálkozásaimat oly csábító lehetıségekkel viszonozta, amilyenekrıl álmodni sem mertem
volna addig, hogy aztán az utolsó pillanatban szörnyő módon megfosszon tılük. És amíg az
ember annyira fiatal, hajlandó azonosítani a véletlent a sorssal. Késıbb megértjük már, hogy
életünk útja bensıleg meghatározott, s akármennyire vargabetősen és értelmetlenül látszik is
eltérni pályánk futása az óhajokétól s vágyakétól, végeredményben mégis mindig elvezet a
láthatatlan célhoz.

Túl Európán
Sebesebben telt volna akkoriban az idı, mint ma, amikor egymást érik az események, melyek
századokra megváltoztathatják világunkat, külszínétıl a szívek mélyéig? Vagy csak azért
érzem úgy, hogy ifjúkoromnak ezek az elsı nagy európai háború elıtti záróévei oly gyorsan
odalettek, mert rendszeres munkában teltek? Írtam, publikáltam, nevemet ismerték
Németországban és valamelyest már külföldön is, híveim és - ez talán többet mond az egyéni
jelleg kibontakozásáról - ellenfeleim voltak; a legnagyobb birodalmi újságok hasábjai nyitva
álltak elıttem, nem nekem kellett többé írásaimmal jelentkeznem, hanem tılem kértek írást.
De nem akarom becsapni magam: tudom jól, hogy amit azokban az években cselekedtem és
írtam, mai szemmel nézve jelentéktelen; akkori törekvéseink, gondjaink, csalódásaink és
nekikeseredéseink, úgy érzem ma már, liliputiak. A mai kor dimenziói kényszerően
megváltoztatták optikánkat. Ha ezt a könyvet pár évvel korábban kezdtem volna el, meséltem
volna benne még Gerhart Hauptmann-nal, Arthur Schnitzlerrel, Beer-Hofmann-nal,
Dehmellel, Pirandellóval, Wassermannnal, Schalom Aschsal és Anatole France-szal folytatott
beszélgetésekrıl (ez utóbbi igen derősen zajlott le, mert az öregúr egész délután illetlen
történetekkel szórakoztatott bennünket, tette ezt azonban fölényes komolysággal és
leírhatatlan bájjal). Írhatnék nagy premierekrıl, például Gustav Mahler X. szimfóniájának
müncheni, a Rózsalovag drezdai bemutatójáról, Karszavináról és Nizsinszkijrıl - mozgékony
és kíváncsi vendégeskedı voltam ugyanis, ekképp tanúja lehettem a korszak számos
„történelmi” jelentıségő mővészeti eseményének. Ám mindaz, ami nem kapcsolódik mai
korunkhoz, jelenünk problémavilágához, messze múlt marad, mert hogy mi fontos, arra
nekünk ma már szigorúbb mércénk van. Mostanában úgy érzem: azok, akik az irodalomra
irányították figyelmemet, sokkal kevésbé fontosak, mint akik az irodalomról elterelve, a
valóságra.

Ez utóbbiak sorába tartozik egy férfi, akinek tragikus napokban kellett a Német Birodalom
sorsáról döntenie, e sorssal birkózván; s akit a nemzetiszocialisták tulajdonképpeni elsı
gyilkos golyója terített le tizenegy évvel Hitler hatalomra jutása elıtt - Walter Rathenauról
beszélek. Régi, szívélyes baráti szálak főztek hozzá; s különös volt a kezdet. Az elsık egyike,
akik tizenkilenc éves kezdı koromban támogattak, Maximilian Harden volt, a Zukunft
szerkesztıje, mely a vilmosi császárság utolsó évtizedeiben oly döntı szerepet játszott;
Harden, akit Bismarck személyesen terelt a politika színpadára, s aki kedvtelve emlegette ıt
szócsöveként, villámhárítójaként, végezetül már minisztereket buktatott, kirobbantotta az
Eulenburg-affért, hetente újabb támadásokkal és leleplezésekkel reszkettette a császári
palotát; magánemberként azonban továbbra is hő maradt színházhoz, irodalomhoz. Egy nap
azután megjelent a Zukunftban egy kis aforizmaciklus, alatta már nem is emlékszem, miféle
álnév - s nekem azonnal feltőntek az ismeretlen író rendkívülien okos, nagy nyelvi erıvel
kifejezett gondolatai. Mint a Zukunft állandó munkatársa megtudakoltam Hardentól: „Ki ez
az új ember? Évek óta nem olvastam ilyen jól csiszolt aforizmákat.”

A válasz nem Hardentól, hanem egy ismeretlen úrtól érkezett, Walter Rathenautól. Ez az
ember, mint levelébıl s másoktól is megtudhattam, nem más volt, mint a berlini Elektromos
Társaság mindenható igazgatójának a fia, maga is nagykereskedı, nagyiparos, számtalan
részvénytársaság felügyelı bizottsági tagja, egyike az új német (Jean Paul szavával élve)
„világtájékozódású” kereskedıembereknek. Szívélyesen, hálásan írt nekem, közölvén, hogy
az én levelem volt az elsı válasz az ı eddigi irodalmi próbálkozásaira. Bár tíz évvel is idısebb
lehetett nálam, ıszintén szólt kételyeirıl: vajon kiadhatna-e már egy egész kötetre valót a
gondolataiból és aforizmáiból. Végeredményben mégiscsak outsider ı, s eddig egészen más
dolgokkal, gazdasági kérdésekkel foglalkozott. İszintén bátorítottam, kapcsolatban
maradtunk - majd e levelezési korszak után, következı berlini tartózkodásom alkalmából
felhívtam telefonon. Tétovázó hang válaszolt: „Ó, hát ön itt. Milyen kár, én holnap korán
reggel, hatkor, Dél-Afrikába indulok...” Félbeszakítottam: „Akkor természetesen majd egy
másik alkalommal...” De a hang lassan, fontolgatva folytatta : „Nem, nem... lássuk csak... A
délután tele van konferenciákkal... és este a minisztériumba várnak, majd vacsora a klubban...
De ha tizenegy óra tizenötkor nálam lehetne?” Igent mondtam. Aztán éjjel kettıig
beszélgettünk. Hat órakor pedig Rathenau indult már - mint késıbb megtudtam, a német
császár megbízásából - Délnyugat-Afrikába. Azért mesélem el ezt a részletet, mert annyira
jellemzi Rathenaut. Ez a tömérdek dologgal elfoglalt ember mindig ráért. Láttam a háború
legnehezebb napjaiban, majd röviddel a genovai értekezlet elıtt, és pár nappal a
meggyilkolását megelızıen vele autóztam - ugyanabban a kocsiban ültem, amelyikben a
gyilkos golyó érte. Napjait mindig percre beosztotta, mégis bármikor frissen kapcsolt át egyik
témáról a másikra, az agya ugyanis örök készenlétben mőködött, oly hihetetlenül precíz és
gyors gépezetként, amilyet másoknál még sosem láttam. Folyékonyan beszélt, mint aki
papírlapról olvassa fel a mondandóját, láthatatlan kéziratból; mégis olyan plasztikusan
formálódtak a mondatai, hogy ha valaki gyorsírással jegyzi, tökéletes expozé kerekedik
közléseibıl. És franciául, angolul, olaszul szakasztott olyan magabiztosan beszélt, mint
németül, emlékezete sosem hagyta cserben, semmihez nem volt szüksége különösebb
elıkészítésre. Ha vele beszélt az ember, egyszerre érezte magát ostobának, hiányosan
mőveltnek, bizonytalannak, kuszának az ı mindent nyugodtan mérlegelı, tisztán áttekintı
tárgyilagosságának árnyékában. Volt mégis valami ebben a vakító világosságban, gondolatai
kristálytündökléső tisztaságában, ami feszengetıen hatott, akár lakásában a legválogatottabb
bútorok, a legszebb képek. Rathenau szelleme zseniálisan feltalált gépezet volt, lakása akár
egy múzeum, brandenburgi, Lujza királynı korabeli feudális kastélyában pedig nem tudott
soha felmelegedni a szív attól a roppant rendtıl, áttekinthetıségtıl, tisztaságtól. Észjárásában
is volt valami üvegesen áttetszı, ezért anyagtalan; ritkán éreztem a zsidó ember tragikumát
kifejtettebben, mint benne: azt, hogy az ilyen jelenség, minden erkölcsi fölény ellenére is,
maga a legmélyebb nyugtalanság és bizonytalanság. Más barátaim - Verhaeren, Ellen Key,
Bazalgette például - tizedennyire se voltak okosak, századnyira sem ily egyetemesek,
világlátottak, mint ı, mégis biztosan álltak a lábukon. De Rathenauban örökké azt éreztem,
hogy okossága bármi roppant, egész lénye imbolyog. Létezése mindig új ellentmondások
szüntelen konfliktusa volt. Apjától minden elképzelhetı hatalmat örökölt, mégsem akart
apjának egyszerő örököse lenni; kereskedı volt, de mővésznek akarta érezni magát; milliói
voltak, ám szocialista eszmékkel kacérkodott; zsidósága áthatotta, de mindegyre Krisztus felé
sandított. Internacionalista módra gondolkozott, miközben a poroszságot istenítette, a nép
demokráciájáról álmodozott, de a legnagyobb megtiszteltetésnek tartotta, ha Vilmos császár
fogadta, s kikérte véleményét, holott a császár hiúságán s gyengéin jól átlátott, csak épp a
maga hiúságán nem tudott úrrá lenni. Így ez a szüntelen tevékenység is talán csak kábítószer
volt, hogy önmaga bensı idegességét legyőrje, magányát tompítsa, mely lénye legrejtettebb
rétegeire nehezült. Csak amikor eljött a felelısség órája, 1919-ben, a német hadseregek
összeomlása után, a legsúlyosabb történelmi feladattal a vállán - hogy a szétzilált német
államot a káoszból kimentse és újjáteremtse -, akkor egyesültek csak a benne rejlı képességek
hatékony erıvé. És a zsenialitásában benne rejlı nagyságot azzal bontotta ki, hogy életét
egyetlen eszmének, Európa megmentésének áldozta.

Élénk beszélgetéseinket oly szellemi intenzitás és fényesség jellemezte, hogy talán csak a
Hofmannsthallal, Valéryvel, Keyserling gróffal folytatott eszmecseréket hasonlíthatom
ezekhez az alkalmakhoz - és mindig tágult valamit a látóhatárom, mindannyiszor fölfedeztem
valami újat az irodalom vagy a kor történetében; a legfontosabb tanulság a Rathenauval együtt
töltött órák nyomán mégis más volt, több ennél: ı ösztönzött, hogy nézzek messzebbre
Európánál. „Nem értheti meg Angliát, amíg csak a brit szigeteket ismeri - mondta. - És a mi
földrészünket se, ha legalább egyszer nem hagyta el határait. Ön szabad ember, éljen a
lehetıségeivel! Az irodalom csodálatos hivatás, feleslegessé teszi ugyanis a sietséget. Egy
évvel elıbb, egy évvel késıbb - az igazi könyvnek se nem használ, se nem árt. Miért nem
megy el egyszer Amerikába vagy Indiába?” Elejtett szavai mély nyomot hagytak bennem, és
rögtön elhatároztam, hogy megfogadom a tanácsát.

India riasztóbban és nyomasztóbban hatott rám, mint vártam. Megrémített azoknak a csonttá-
bırré aszott alakoknak a nyomora, a fekete szemek örömtelen komolysága, a táj gyakran
kegyetlen egyhangúsága, mindenekelıtt pedig az osztályok és a fajok merev kasztrendszere,
melybıl már a hajón ízelítıt kaptam. Együtt utazott velünk két bájos lány, fekete szemőek és
karcsúk, mőveltek s jó modorúak, szerények és elegánsak. Már elsı nap feltőnt nekem, hogy
mintha távol tartanák magukat, vagy talán valami láthatatlan sorompó tartja távol ıket tılünk,
többiektıl. Nem voltak ott a táncnál, nem elegyedtek beszélgetésbe senkivel, csak üldögéltek
félrevonulva, angol vagy francia könyveket olvasgatva. Csupán a második vagy harmadik
napon tudtam meg, hogy valóban nem ık vonulnak el, hanem az angol társaság taszítja ki
magából ezeket a „felemás” teremtéseket, jóllehet ez a két elragadó leány egy párszi
nagykereskedı s egy francia nı gyermeke volt. A lausanne-i intézetben, az angliai
felsıiskolában két-három éven át tökéletesen egyenjogúak voltak; de az India felé tartó hajón
már megkezdıdött a társadalmi megvetés, mely hővös és láthatatlan volt ugyan, de nem
kevésbé rettenetes. Elıször tapasztalhattam a faji megkülönböztetés fertızetének hatását, és
éreztem, hogy világunk fenyegetıbbé vált, mint amilyen a tényleges járványok idejében volt
valaha régen. Ez az elsı találkozás élesebbé tette a szememet. Figyeltem. És némi
szégyenérzettel élveztem azt a - magunk hibájából rég eloszlott - babonás tiszteletet, mellyel a
helybeliek az európai embert mint holmi félistent övezték, s ha turistáskodni ment, például a
ceyloni Adamspikre, legalább tizenkét szolga kísérte, ha nem tizennégy: minden egyéb
„méltóságán aluli” lett volna. Nem tudtam szabadulni attól a fenyegetı érzéstıl, hogy az
elkövetkezı évtizedek és évszázadok roppant változásokat hoznak, ezeknek az abszurd
viszonyoknak a felszámolását, s a folyamat gyötrelmesebb lesz, mint jelenlegi kényelmes és
magabiztos Európánk egyáltalán gondolni merészelné. Ezeknek a megfigyeléseknek
köszönhetem, hogy Indiában a rózsaszínt nem valami „romantikus” dolognak láttam, mint
Pierre Loti, hanem figyelmeztetésnek; és nem a fenséges templomok, a viharvert paloták, nem
a himalájai tájak nyújtották számomra ennek az utazásnak a legfıbb szellemi tanulságát,
hanem az emberek, akiket megismertem. Másfajta, más világhoz tartozó emberek,
amilyeneket közép-európai író máskülönben nem szokott látni. Aki azokban a takarékosabb
idıkben, amikor ráadásul még a Cook-iroda sem szervezte kéjutazásait szerte a világon,
Európa határain túlra utazott, az származásánál vagy helyzeténél fogva többnyire az átlagon
felüli ember volt: a kereskedı nem szők látókörő szatócs, hanem nagykereskedı, az orvos
igazi kutató tudós, a vállalkozó a konkvisztádorok fajtájából való, merész, nagyvonalú,
kíméletlen, s még az író is magasabb szintő szellemi kíváncsiságok embere. Az utazás hosszú
nappalait és éjszakáit még nem fecsegte tele a rádió, az ember ráért ismerkedni, és ezekkel a
másfajta emberekkel beszélgetve többet megtudtam a világunkat mozgató erıkrıl és
feszültségekrıl, mintha száz könyvet olvastam volna. Ha eltávolodunk hazulról, változik a
dolgok megítélésének belsı mértéke is. Egy s más kicsinyes apróság, amely korábban
aránytalanul foglalkoztatott, a helyére került most: hazatérve valóban csekélységnek láttam, s
Európánkat korántsem tekintettem már világmindenségünk örök tengelyének.

Sok emberrel ismerkedtem meg indiai utam során, volt köztük azonban egy, aki beláthatatlan,
bár a felszínen nem nagyon észrevehetı hatást gyakorolt korszakunk történelmére.
Kalkuttából Hátsó-Indiába, majd az Irrawaddy folyón hajózva, nap mint nap órák hosszat
voltam együtt Karl Haushoferral és feleségével; a férfit német katonai attasénak vezényelték
Japánba. A nyílt, csontos arcú, sasorrú, inasan sovány katonaember révén pillanthattam be
elsı ízben egy német vezérkari tiszt rendkívüli képességeinek, lelki fegyelmének világába.
Természetesen már korábban is forgolódtam Bécsben katonák között, azok azonban többnyire
csak afféle kedvesen szeretetre méltó, sıt életvidám fiatalemberek voltak, legtöbbjük szerény
családi körülmények közül menekült az egyenruhába, remélvén, hogy a szolgálat majd az élet
kellemesebb oldalára keríti. Haushofer viszont, s ezt azonnal érezni lehetett rajta, kulturált, jó
polgári családból származott - apja elég sok verset is publikált, és ha jól emlékszem, egyetemi
tanár volt -, mőveltsége a katonai dolgokon túlmenıen egyetemes volt. Most az volt a
feladata, hogy az orosz–japán háború színtereit ott a helyszínen tanulmányozza; és nemcsak ı,
hanem a felesége is megtanult japánul, sıt a japán mővészettel, költészettel is
megismerkedtek; az ı példáján láthattam, hogy minden tudomány, még a hadtudomány is,
nagyszabásúan mővelve, szükségképpen túllendül a szakterületén, és minden más
tudománnyal szervesen érintkezik. Az attasé a hajón is egész nap dolgozott, látcsövével
figyelmesen megnézett minden apróságot, naplót írt, feljegyzéseket vezetett, lexikai
tanulmányokat folytatott; ritkán láttam úgy, hogy ne lett volna könyv a kezében. Mint a
legtöbb ember, aki jó megfigyelı, ı is jó elıadó volt; beszélgetéseink során sokat tanultam
tıle Kelet világáról, rejtelmeirıl, és hazatérésem után is szívélyes jó viszonyban maradtam a
Haushofer családdal; leveleztünk, meglátogattuk egymást Salzburgban és Münchenben.
Komoly tüdıbetegség támadta meg az attasét, s egy évet kénytelen volt Davosban vagy
Arosában tölteni, s ekkor a katonai hivatást is tudományosra cserélte; felépülvén, a
világháborúban parancsnoki posztra került. A vereség után gyakran gondoltam rá
rokonszenvvel; elképzeltem, mennyire szenvedhet ez az ember, aki éveken át munkálkodott a
német hatalmi pozíció megerısítésén, sıt teljesen a háttérben maradva, talán még a
hadigépezet létrehozásán is, milyen gyötrelem lehet a számára, hogy Japánt, ahol annyi
barátra tett szert, most a gyıztes hatalmak között látja.

Csakhamar kiderült, hogy egyike volt azon elsıknek, akik valóban módszeresen és
nagyvonalúan törekszenek a német nagyhatalmi ambíciók felélesztésére. Kiadója lett egy
geopolitikai folyóiratnak, s én, mint gyakran megesik, eleinte nem láttam át ennek az új
mozgalomnak mélyebb értelmét. İszintén úgy hittem, hogy csak a nemzetek együttélésének
függvényeként mőködésbe lépı erık játékának megfigyelésérıl van szó, s még a népek
„életterérıl” hallva is ezt a szót alkalmasint Haushofer használta s dolgozta ki elsıül
spengleri értelemben gondoltam arra a relatív, korokkal változó energiára, melyet -
idıszakosan - minden nemzet kitermel valamikor magából. Helyesnek tőnt fel a szememben
Haushofernak az a követelése is, hogy a népek individuális tulajdonságait pontosabban kell
tanulmányozni, s ezért létre kell hozni egy állandó jelleggel, tudományosan mőködı
instrukciós gépezetet; hiszen én ezt úgy értelmeztem, hogy ekképp a népeket közelítı
tendenciák erısödnek. Talán - ezt már meg nem mondhatom - Haushofert sem közvetlen
politikai célok vezették ebben. Tény, hogy könyveit (melyek egyikében engem is idézett)
nagy érdeklıdéssel olvastam, s minden gyanú távol állt tılem, fıleg, mert a legkülönbözıbb
objektív megítélések igen pozitívak voltak vele kapcsolatosan, elıadásait rendkívül
tanulságosnak tartották, és senki sem vádolta azzal, hogy eszméi bármiféle új hatalmi és
agressziós politikát szolgálnának, s csupán a régi nagynémet hatalmi törekvések felújításához
szolgáltatnának új ideológiai motivációt. Egy nap azonban, amikor Münchenben véletlenül
megemlítettem a nevét, valaki igen természetesen így reagált rá: „İ, Hitler barátjáról beszél?”
Ennél nagyobb meglepetés nem is érhetett volna. Elıször is: Haushofer felesége korántsem
volt „fajtiszta”, és két (igen tehetséges, rokonszenves) fia sem felelhetett meg semmiképp sem
a nürnbergi zsidótörvények követelményeinek; továbbá a szellemi kötıdés semmiféle
közvetlen lehetıségét sem láttam egy rendkívül mővelt, egyetemesen gondolkodó tudós és
egy megvadult, a németség legprimitívebb fogalmában brutálisan és agresszíven megrekedt
agitátor között. Ám Haushofer egyik tanítványát úgy hívták, hogy Rudolf Hess, s ı létrehozta
a kapcsolatot; Hitlert „idegen” eszmék eleve nem érdekelték, kezdettıl élt benne mégis az az
ösztön, hogy mindent magáévá tesz, ami személyes céljait szolgálhatja, és hasznára válhat;
így aztán az ı számára a „geopolitika” is a nemzetiszocialista politikába torkollt és benne
olvadt fel, és ı pontosan oly mértékben használta fel, amennyire törekvéseit elısegítette. A
nemzetiszocializmus technikáját mindenkor az jellemezte, hogy kiáltóan egyértelmő, egoista
hatalmi törekvéseit ideológiailag és az erkölcs látszatpilléreivel támasztotta alá, s ez a
fogalom, az „élettér” végre filozófiailag is felöltöztette így-úgy a nyers agresszivitás
politikáját. Minthogy a fogalmat azonban csak meglehetısen hézagosan lehetett
meghatározni, nem tőnt egyébnek, mint ártalmatlan vezérszónak, mert akár a legdurvább
területhódítást is etikai, etnológiai szükségszerőségnek lehetett feltüntetni általa. Így hát az én
egykori útitársam a felelıs - nem tudom, akarva-e, akaratlanul-e - Hitler alapvetı s a világ
számára végzetes fordulatáért, amelynek célja eredetileg szigorúan csak a nemzeti eszme és a
faji tisztaság volt, de késıbb az „élettér” elméletével a „Miénk ma Németország, s holnap már
a világ” jelszavában csúcsosodott ki; érzékletes példája ez is annak, hogyan válhat a szóban
rejlı belsı erı folytán egy telitalálatos megfogalmazás cselekvéssé és végzetté; amiképpen az
enciklopédisták megállapításai a „raison” uralmáról végül ellentétébe, a terror uralmába,
elszabadult tömegérzelmekbe csaptak át. Haushofer személy szerint, úgy tudom, nem töltött
be látható funkciót a náci pártban, talán párttag sem lett soha; nem értek egyet az ügyeskedı
újságírókkal, akik ma afféle ördögi „szürke eminenciást” látnak benne, amint rejtızve
dolgozik a legveszedelmesebb terveken, amelyeket azután a Führernek sugalmaz. Ám hogy
elméletei Hitler minden rabiátus tanácsadójánál végzetesebben hajtották elıre a
nemzetiszocializmus agresszív politikáját - tudatosan vagy öntudatlanul - a szőkebb
nacionalizmus terérıl az egyetemes térbe, ahhoz valóban nem férhet kétség; csak az utókor
ítélhet majd - alaposabb dokumentáció segítségével, mint amilyen nekünk, kortársaknak
rendelkezésünkre állhat - történelmi hitelő mércével Karl Haushofer alakjáról.

Elsı tengerentúli utamat kisvártatva követte a másik: az amerikai. Itt sem volt egyéb
törekvésem, mint Indiával; látni akartam a világot, s talán egy csipetnyi jövıt is, azt a
fejlıdést, amely ránk vár; ama ritka írók közé tartoztam, akik nem pénzért vagy újságírói
szenzációk sikerözönéért keltek át Amerikába, hanem egyszerően azért, hogy az Újvilágról
kialakult, eléggé ködös elképzeléseket a valósággal szembesítsék.
Ez az én magánjellegő elképzelésem pedig - nem restellem bevallani - meglehetısen
romantikus volt. Amerika nekem Walt Whitman volt, az új ritmus földje, a világ eljövendı
testvériségéé; mielıtt átkeltem volna az óceánon, még egyszer elolvastam a nagy
„camerado” vadul, katarzisosan áradó hosszú sorait, s az európaiak szokásos gıgje helyett
nyílt szívvel, testvéri érzelmekkel léptem Manhattan kövére. Emlékszem még, elsı dolgom
volt, hogy megkérdezzem a portást: hol találom Walt Whitman sírját, mert oda mindenképpen
el akartam zarándokolni; ezzel az óhajommal persze roppantul zavarba hoztam a szegény
olaszt. Ezt a nevet ı még sosem hallotta.

Az elsı benyomás lenyőgözı volt, bár New York még nem nyújtott akkoriban éjszaka olyan
gyönyörőséges látványt, mint ma. A Times Square zuhogó fényáradatának még nyoma sem
volt, és az a csillagos ég sem borult a városra, melyet az ég ısi fényforrásaival a földi
fénypontmiriád alkot összefüggı remegésként. A város képe és közlekedése még nem volt oly
vakmerıen nagyszabású, mint a mostani, hiszen az új építészet még csak bátortalanul
próbálkozott az elsı felhıkarcolókkal; szerény kezdeteknek nevezhetjük az akkori kirakatokat
is a maiakhoz képest. De már az is nagy élmény volt s fölfedezés, ha az ember átment az
állandó forgalomtól mindig csendesen lengı Brooklyn-hídon, lenézett a kikötıre, kószált az
avenue-k canyonjaiban, ám ez az egész úgy két-három nap múltán átadta a helyét valami
egészen másfajta érzésnek: a végtelen magánynak. Semmi dolgom nem volt New Yorkban, és
a semmittevı ember sehol a világon nem érezhette annyira fölöslegesnek magát, mint épp ott.
Még nem voltak mozik, ahol ki-ki agyonüthetett pár órát, nem voltak kis kényelmes kávézók;
mőkereskedések, könyvtárak és múzeumok is csak a késıbbi idıkben nyíltak oly szép szám-
mal; akkoriban még a város messze Európa mögött állt minden kulturális vonatkozásban. Két-
három nap alatt híven elintéztem minden múzeumot és látványosságot, aztán sodródtam csak,
mint egy gazdátlan csónak, vittek, pörgettek a hideg-huzatos utcák. Végül az értelmetlenség
érzése olyannyira gyötrıvé vált, hogy csak valami cselfogással tudtam leküzdeni. Az utcákat
róva kitaláltam egy játékot; nem kellett hozzá más, csupán jómagam. Bebeszéltem
magamnak, hogy én most holmi szegény bevándorló vagyok (egyike a tömérdek európai
kivándorlónak), aki nem tud mihez kezdeni, ám a zsebében csak hét dollár lapul. Tedd hát
önszántadból azt, biztattam magamat, amit egy ilyen nyomorult ördögnek tennie muszáj. Kép-
zeld azt, hogy rákényszerít a szükség: három napon belül állást kell találnod, másképp éhen
halsz. Próbáld meg, mit csinál itt az ember ilyen helyzetben, ha senkije sincsen. Járni kezdtem
hát a munkaközvetítıket, nézegetni az ajtókon a hirdetéseket. Emitt péket kerestek, ott
franciául és olaszul tudó segédírnokot, másutt megint egy könyvkereskedésbe kellett volna
segéd; ez utóbbi végre mégis valami szalmaszálféle volt az én képzelt énemnek! Felmásztam
hát háromemeletnyi szők csigalépcsın, hogy megtudjam, mennyi is lenne a bérem, aztán ezt
az összeget egybevetettem az újsághirdetésekkel: hogy tudniillik mit fizetnék egy szobáért
Bronxban. Két napig folytattam ezt az „állásnézést”, és gyakorlatilag öt helyet is találtam,
ahol biztosíthattam volna a megélhetésemet. Nyomban erısebbnek éreztem magam, mint
addig, léhőtı sétálóként, és az is imponált, hogy ez a fiatal ország ennyi munkaalkalmat nyújt
a dolgozni vágyó embernek. Aztán ahogy így ügynökségrıl ügynökségre vándoroltam,
betekinthettem Amerika isteni szabadságának világába: mert sehol senki nem kérdezte,
melyik nemzet fia vagyok, milyen istent imádok, honnét jövök, ki volt apám-anyám; meg
aztán az is hihetetlen a mai kimutatásos, ujjlenyomatos, rendırengedélyes világban, hogy
útlevél nélkül utaztam! Viszont New Yorkban munka bıven volt; s ez döntött el mindent.
Állami beleszólás nélkül, formalitások mellızésével, szakszervezeteknek fittyet hányva - a
manapság már legendás hírő szabadságnak e korszakában egyetlen perc alatt meg lehetett
kötni a munkavállalási szerzıdést. Hála ennek az „álláskeresésnek”, mindjárt ezekben az elsı
napokban jobban megismertem Amerikát, mint a késıbbi hetek során, amikor semmittevı
turistaként folytattam utamat Philadelphián, Bostonon, Baltimore-on, Chicagón át; és
mindössze Bostonban, a verseim némelyikét megzenésítı Charles Loefflernél töltöttem pár
kellemesen társas órát, máskülönben teljes magány vett körül. Létezésem névtelenségét
egyetlenegyszer törte meg egy igazi meglepetés. Ma is jól emlékszem arra a pillanatra.
Philadelphiában kószáltam éppen egy széles avenue-n; s egy nagy könyvkereskedés elıtt
megálltam, hogy legalább a szerzık neve adjon valami fogódzót, ismerıs támpontot
ebben az idegen világban. És hirtelen összerezzentem. A kirakatban, balra lent, ott volt hat-hét
német könyv, s az egyikrıl a magam neve szökkent a szemembe. Elbővölten néztem, és
gondolkodni kezdtem. Valami az énembıl, mely most ismeretlenül kóválygott ezeken az
utcákon, valami belılem itt volt már, megelızött - senki se törıdött vele ugyan, mégis: a
könyvkereskedınek le kellett írnia a nevemet egy megrendelılapra, hogy ez a könyv tíz nap
alatt áthajókázzon ide az óceánon. Egy pillanatra elmúlt az elhagyottság érzése, és amikor
most két éve újra elvetıdtem Philadelphiába, öntudatlanul is nyomban azt a kirakatot
kerestem meg.

San Franciscóhoz - Hollywood akkoriban még szintén nem létezett - nem volt már
bátorságom. Hanem a Csendes-óceánt mégis megpillanthattam azért, valahol egészen másutt,
s ez fontos volt, mert gyerekkorom óta lenyőgöztek a föld körülvitorlázásáról szóló izgalmas
beszámolók; láttam tehát a Nagy Vizet, méghozzá egy olyan helyrıl, amelyik azóta nem
létezik, ahonnét földi halandó tekintete csakhamar nem kalandozhatott többé sehova: láttam
az óceánt az akkor átadáshoz közeledı Panama-csatorna építkezésének egyik pontjáról, egy
kis dombról. Bermudát és Haitit érintve hajóztam oda, szerény gızösön - hisz a mi
költınemzedékünk Verhaerenen nevelkedett, tıle tanulta meg, hogy korunk technikai csodáit
ugyanolyan ámuló tisztelettel lehet s kell nézni, ahogy elıdeink még a római antikvitásra
tekintettek. Maga Panama is feledhetetlen látványt nyújtott; a gépekkel kikotort folyammeder,
melynek okkersárgája sötét üvegen át is vakította a szemet; ördögi légkör, milliárdnyi
moszkitójának áldozatai ott sorakoztak a temetıben, végtelenül. Hányan hulltak el itt, e
mőért, melyet Európa kezdett, s Amerika fejezett be! S csak most, katasztrófák és csalódások
harminc éve után készült el, vált valósággá. Még pár hónap munkája a zsilipeken, aztán csak
egy nyomás az elektromos gombon, és a két tenger vize évezredek után örökre találkozik
egymással; de én még úgy hagytam ott ıket, ahogy történelmi tudatunkban élnek: külön. Jó
búcsú volt ez Amerikától, legnagyobb alkotói tettét láthattam ekképp.

Fény és árny Európán

Megéltem hát az új század elsı évtizedét, láttam Indiát, egy darab Amerikát és Afrikát; új,
értıbb örömmel kezdtem nézni Európánkat. Sosem éreztem öreg földünk iránt nagyobb
szeretetet, mint ezekben az elsı világháború elıtti utolsó években, sosem reméltem erısebben
Európa egyesülését, sosem hittem annyira a jövıben, mint éppen ekkor - azt gondoltuk
ugyanis, hogy új hajnal kél. Valójában már a közeli világégés tőzvörösei kísértettek.
A mai nemzedék persze már állandó háborúvárásban nıtt fel, válságok és katasztrófák
légkörében, ezért talán nem is könnyő megmagyaráznom, milyen volt az a világban bízó
optimizmus, mely minket, ifjú embereket a századforduló utáni évtizedben eltöltött. Negyven
békeév erısítette meg az országok gazdasági rendszerét; lendítette az élet ritmusát a technika
fejlıdése, büszkévé tették a szíveket a tudomány felfedezései. Szinte egész Európában
hasonló mértékő felemelkedés jelei mutatkoztak. Évrıl évre szebbek, népesebbek lettek a
városok, az 1905-ös év Berlinje már nem idézte az 1901-ben megismert várost, a
székvárosból világváros lett, s aztán az 1914-es Berlin megint messze maga mögött hagyta ezt
a metropolisi színvonalat is. De mehetett az ember Bécsbe, Milánóba, Párizsba, Londonba,
Amszterdamba, a viszontlátás örömébe ugyanilyen tapasztalások vegyültek, mindennek
csodás felhangjai voltak; az utcák fényesebbek, szélesebbek, a középületek hatalmasabbak, az
üzletek ízlésesebbek lettek. Mindenbıl érzıdött, hogyan növekszik s terjed a gazdagság; még
mi, írók is tapasztalhattunk ilyesmit, hiszen a megjelenı könyveink példányszáma tíz év alatt
megháromszorozódott, -ötszörözıdött, -tízszerezıdött. Színházak, múzeumok, könyvtárak
épültek; a komfort oly kellékei, mint a fürdıszoba és a telefon, melyek nemrég csak a
kiváltságosaknak szerezhettek örömet, most kispolgári körökbe is bıséggel eljutottak;
megrövidült a munkaidı, emelkedett a proletariátus életszínvonala, s a munkásoknak is része
lett legalább az élet szerényebb örömeiben, kényelmében. Mindenütt fejlıdött a világ. Aki
mert, az nyert. Aki házat, különleges könyvet, képet vásárolt, láthatta értéknövekedését, és
minél merészebb, nagyvonalúbb volt valamely vállalkozás, annál biztosabb hasznot hozott.
Csodálatos gondtalanság korszaka köszöntött be a világon, hiszen ugyan mi törhette meg ezt a
lendületet, gondoltuk, mi gátolhatta volna az ütemet, az önnön tartalékaiból mind feljebb s
feljebb szökkenı Erıt? Sosem volt még Európa ilyen gazdag, szép és hatalmas, sosem hitt
bensıségesebben a jobb jövıben; s csak pár megátalkodott aggastyán emlegette nosztalgiával
a ki tudja, miféle „régi szép idıket”.

S nemcsak a városok, hanem maguk az emberek is szebbek és egészségesebbek voltak, hála a

sportolásnak, a jobb táplálkozásnak, a rövidebb munkaidınek és a természettel újra
bensıségesebbé tett kapcsolatuknak. A telet régen sivár idıszaknak tekintették, melyet az
emberek kocsmákban kártyáztak át, túlfőtött szobákban unatkoztak végig - most fölfedezték,
hogy a magas hegyeken a tél tiszta, szőrt fény, nektár a tüdınek, vérpezsdítı gyönyörőség a
bırnek. S a hegyek, a tavak, a tengerek már nem voltak oly távoliak, mint egykor. A kerékpár,
az autó, a villanyhajtású vasút a távolságokat megkurtította, új térérzékelést adott a világnak.
Vasárnaponként ezrek és tízezrek zúdultak le rikító tarka kockás sportruhában a havas
lejtıkön: sítalpon, szánkón; egyre-másra épültek az uszodák, sportpaloták. S éppen az
uszodákban lehetett lemérni a változást: fiatal korunkhan egy-egy jó alakú férfi feltőnést
keltett a sok tokás, pocakos, göthös alak között, ma azonban ruganyos, kisportolt, napsütötte
testek versengenek egymással vidáman, akár valaha az ókori küzdıtereken. A
legszegényebbek se maradtak már vasárnap otthon, az ifjúság nekiszabadult a világnak,
kirándult, hegyet mászott, sportolt; akinek szabad ideje támadt, aki nyaralni ment, már nem a
város környékét kultiválta, nem legföljebb Salzkammergutig merészkedett el, mint még a
szüleim is, hanem kíváncsi lett, milyen a világ, vajon mindenütt ugyanilyen szép-e, netán épp
más mód; régebben csak a kiváltságosok jutottak el külföldre, most kis bankhivatalnokok,
iparosemberek is Itáliába, Franciaországba jártak. Olcsóbb és kényelmesebb lett az utazás,
elsısorban pedig ott égett mindenkiben az új kedv, a vállalkozó szellem - ez tette a szíveket
merészebbé, a spórolóst nagyvonalúbbá, mi több, az óvatoskodók már-már szégyellték
magukat. Mintha egy egész nemzedék eltökélte volna, hogy megifjodik, a szüleim világával
ellentétben mindenki büszke lett rá, hogy fiatal; elıször a fiatalabb férfiakról tünedezett el a
szakáll, majd az idısebbek is követték példájukat, mert nem akartak öregnek látszani. Üdeség,
friss erı, a keresett méltóság elvetése: ilyesmi lett az új jelszó. A nıkrıl lepattogtak a kebleket
szorongató főzık, lehulltak a napernyık és a fátylak, mert nem féltek többé a levegıtıl, és
rövidültek a szoknyák, hogy jobban menjen a tenisz, és nem szégyellték többé a szép idomok
elıvillanását. A divat egyre természetesebbé vált, a férfiak bricsesznadrágot hordtak, nık
úrnyeregbe merészkedtek, kezdett véget érni az egymás elıli álságos bújócska. Nemcsak
szebb, szabadabb is lett a világ.

Az utánunk jött új nemzedék egészsége és önbizalma ezt a szabadságot az erkölcsök terén is

meghódította. Elıször láttam fiatal lányokat ifjú barátaikkal nevelınık nélkül kirándulni,
sportolásnál ıszinte és nyílt pajtási-küzdıtársi kapcsolatok alakultak ugyanígy, a félénkség és
prüdéria kora lejárt, a lányok tudták, mit akarnak, mit nem; felszabadultak szüleik ellenırzése
alól, elmehettek titkárnınek, bármi hivatalba, megkereshették a kenyerüket, jogot
formálhattak életük önálló alakítására. A régi világ egyetlen törvényesített szerelmi
viszonyrendszere, a prostitúció láthatóan háttérbe szorult, köszönhettük ezt az erkölcsök
szabadabb lélegzetének, az álszentség sutba dobásának. Az uszodákban az úrfürdıt a
hölgyfürdıtıl elválasztó deszkapalánkokat mind több helyütt távolították el, férfiak és nık
nem szégyellték többé egymás elıtt a testüket; e tíz év alatt Európánk emberisége több
szabadságot, fesztelenséget, elfogulatlanságot hódított vissza magának, mint korábban száz év
alatt.

Mert más ritmusra lüktetett a világ. Egy év: mi minden történt mostanság egyetlen évben is!
A felfedezések egymást érték, s mindegyik röptében lett közkincs, a nemzetek - valóban
közös ügyekben - még sosem érezhették ily közelinek egymást. Aznap, mikor a Zeppelin elsı
útjára indult, magam úton Belgium felé véletlenül éppen Strassburgban voltam, és láttam,
ahogy a léghajó a tömeg mennydörgı éljenzése közepette megkerüli a székesegyház tornyát,
mintha modern lebegésével akarná hódolatát kifejezni az évezredes mőnek. Este Belgiumban,
már Verhaerennél kaptuk a hírt, hogy a léghajó Echterdingennél elpusztult. Verhaeren szeme
könnybe lábadt, rettenetesen feldúlta az eset. Szó sem volt arról, hogy belga lévén közönnyel
szemlélte volna a németek katasztrófáját, ellenkezıleg, európaiként, korunk embereként
egyképp átélte a közös gyızelmet az elemek felett, megsiratta a közös tragédiát. Ujjongtunk
Bécsben, amikor Blériot átrepülte a Csatornát, úgy éreztük, ı a mi hısünk is; s ez a
büszkeség, melyet a technika óráról órára bekövetkezı diadalai nyomán újra meg újra
átélhettünk, elıször alakított ki valami európai összetartozást, közös nemzeti öntudatot.
Micsoda értelmetlenség, mondtuk, hogy határok vannak. Egy gép odafönn könnyőszerrel
átrepül bármi határon: hát nem nagyképő fontoskodás a határok ırzése, a vámrend? Merı
anakronizmus egy olyan korban, mely bizonyítottan az összetartásra, a világ testvériségére
törekszik! Érzéseink ily fölszárnyalásai nem kevésbé voltak csodásak, mint az aeroplánok;
sajnálhatok csak mindenkit, aki nem élte át ifjan Európánkban a bizalom ez utolsó éveit; mert
a levegı körülöttünk nem halott, nem üres, hanem nagyon is az óra és a perc lendületét s
ritmusát hordozza; és átadja szívünknek: vérnyomásunkká teszi, agyunkba vezeti. Ezekben az
években mindnyájan erıt merítettünk az általános fellendülésbıl, mely benne volt a
levegıben. A kollektív bizalom megerısítette egyéni bizodalmunkat. Talán - ó, emberi
hálátlanság! - nem is tudtuk, mily erısen tart, s visz minket a hullám. De csupán aki a
bizakodó világnak azt a korszakát még átélhette, tudja igazán : mindaz, ami azóta jött, merı
hanyatlás, romlás volt már csak.

Pompás volt az erınek az a pezsdítı világa, Európa minden irányából szívünket ostromló
hullámverése! Ám épp az, ami boldoggá tett minket, tudtunkon kívül a veszélyt is
felvonultatta. Büszkeség és bizodalom viharai zúgtak akkoriban az öreg földrész felett, ám a
sötétlı felhık is felvonultak. Talán túl gyorsan jött a felemelkedés, államok és városok egyik
napról a másikra lettek hatalmassá, és az erı tudata nemcsak embereket, de országokat is
félrevezethet: élni lehet vele, de visszaélni is. Franciaországot szinte szétvetette a gazdagság.
De még többet akartak, még egy gyarmatot, jóllehet az addigiakhoz se volt elég emberük;
Marokkó miatt kis híján kitört a háború. Olaszországnak Cirenaica kellett, Ausztria annektálta
Boszniát. Szerbia és Bulgária Törökországra tört rá, és az egyelıre még kívülállónak látszó
Németország is meresztgette a karmait valami rettentı csapáshoz. Mintha egész államoknak
szállt volna a fejébe a vér! Pattanásig feszültek az erek. S a belsı konszolidáció termékeny
szellemébıl egyszerre mindenütt, mintha bacilusfertızés történt volna, feltámadt az expanzió
vágya. A busás haszonnal dolgozó francia nagyiparosok uszítani kezdtek az ugyancsak zsíros
németek ellen, mert azok is, ezek is még több ágyút óhajtottak volna szállítani, Krupp
csakúgy, mint Schneider-Creusot. A hatalmas osztalékokat zsebre vágó hamburgi
hajósvállalatok Southamptont támadták, a riválist; de a magyar földbirtokosok is ugyanígy
fordultak a szerbek ellen, egyik konszern megfojtotta volna a másikat, megvadította mindet a
konjunktúra, valamennyi csak többet és még többet akart. Ha ma, visszatekintve, nyugodtan
elgondolkozunk, miért is ment Európa háborúba 1914-ben, nem lelünk egyetlen józan okot
sem, nincs még elfogadható ürügy vagy indíték sem. Nem volt ott szó eszmékrıl, és azok a
kis peremtartományok sem estek olyan súllyal a latba; ha mindenképpen magyaráznom kell a
dolgot, azt mondhatom, hogy talán az erık túltengése volt az ok, a negyven békeév alatt túl
sok energia halmozódott fel, s az ilyesmi könnyen kívánhat erıszakos levezetést. Minden
állam egyszeriben úgy érezte, hogy erıs, és elfelejtette, hogy a másik ugyanígy érez; mind-
egyik akart valamit, s épp a másikától. Es az volt a legrosszabb, hogy épp a mindannyiunk
által oly hın szeretett érzés csapott be minket: kölcsönös optimizmusunk. Mert mindegyik azt
hitte, hogy az utolsó pillanatban majd visszariad a másik; így kezdték el a diplomaták a
kölcsönös blöffjátszmát. Négyszer, ötször, Agadirnál, a Balkán-háborúban, Albániában még
játék maradt a játék; de a nagy koalíciók egyre szorosabbra kovácsolódtak, egyre militaristább
jelleget öltöttek. Németország a békeidık kellıs közepén bevezette a hadiadót,
Franciaországban meghosszabbították a szolgálati idıt; végül a felhalmozódott erıknek mégis
le kellett valahogy vezetıdniük, és a Balkán „idıjelzı szolgálata” mind többször utalt rá, hogy
Európa egére onnét várhatók a sötét felhık.

Pánik nem volt még, legföljebb örökös fojtott nyugtalanság; csendes rossz érzésünk támadt,
valahányszor a Balkánról fegyverropogás hallatszott; hát mégis ránk törne a háború anélkül,
hogy tudnánk, miért s mi végre? Lassan, ó, ma már látjuk, csigalassúsággal, kialakult az
ellentábor is a háború megakadályozására. Ott voltak mindkét oldalon a szocialista pártok,
melyek milliókat tömörítettek, és ellenezték a háborút, ott voltak a katolikus tömegek, élükön
a pápával, akadt néhány nemzetközibb konszern is, amelyik nem akart konfrontációt, s
némely megértıbb politikus is lázadozott a földalatti üzelmek ellen. És csatasorba álltunk mi
magunk is, írók, csak éppen mindvégig elszigetelten, nem eléggé eltökélten és
összehangoltan: s így végképp nem lehettünk a háború hatékony ellenerıi. A legtöbb
értelmiségi sajnálatosan passzív és közönyös maradt, hiszen az általános optimizmus
közepette a háború és megannyi erkölcsi következményének problémaköre meglehetısen
távoli maradt tılünk, a korszak legjobbjainak fontosabb írásaiban nem találkozunk a probléma
érdemi elemzésével, szenvedélyes figyelmeztetéssel. Azt hittük, már azzal is megtettük a
dolgunk, ha európai módra gondolkozunk, és nemzetközi testvériségben élünk, ha a kor
eseményeire mégis csupán sok áttétellel ható szféránkban a békés megértés, a nyelvek és
országok feletti közeledés eszméjét hirdetjük. És épp az új nemzedék csüggött a
legodaadóbban az európaiság eszméjén. Párizsban Bazalgette barátom körül rokonszenves
fiatalemberek csoportosultak, akik - ellentétben minden korábbi nemzedékkel - határozott
nemet mondtak bármiféle nacionalista, agresszív imperialista törekvésre. Jules Romains, aki
azután már a háború idején nagy verset írt Európához, Georges Duhamel, Charles Vildrac,
Durtain, René Arcos, Jean Richard Bloch, tömörülve elébb az Abbaye-ben, majd az Effort
libre-ben, szenvedélyes elıharcosai voltak egy eljövendı európaiságnak, és - mint a háború
tőzpróbája bebizonyította - kitartó ellenfelei bármiféle militarizmusnak; Franciaországnak
még sosem volt ilyen bátor, tehetséges, erkölcsileg eltökélt ifjúsága. Németországban Werfel
adott igen erıs lírai hangot a világtestvériségnek a Világbarát-tal, René Schickele, akit elzászi
születése sorsszerően ékelt a két nemzet közé, ugyancsak szenvedélyesen küzdött a
megértésért, Olaszországból G. A. Borgese bajtársunkként küldte üdvözletét, és ugyanígy jött
bátorítás skandináv földrıl, szlávok körébıl. „Jöjjenek el egyszer hozzánk! - írta nekem egy
nagy orosz író. - Mutassák meg a pánszlávoknak itt, akik háborúba hajszolnának minket, hogy
önök Ausztriában nem akarnak vérontást!” Ó, mindannyian szerettük azt a kort, mely
szárnyain a magasba emelt, szerettük Európát! De ez az eltúlzott bizalmunk, hogy az ész az
utolsó pillanatban józanul „megállj!”-t parancsol majd az ırületnek, ez volt egyszersmind a
legnagyobb hibánk. Bizony, a falon feltőnı jeleket nem néztük a kellı gyanakvással, de hát
nem az-e az ifjúság lényege, hogy gyanakvás helyett bizakodik? Bíztunk Jaurés-ben, a
Szocialista Internacionáléban, hittünk benne, hogy a vasutasok inkább felrobbantják a síneket,
de nem engedik, hogy testvéreiket vágóhídra vigyék, és számítottunk az asszonyokra, hogy
megtagadják fiaikat, férjeiket a szörnyeteg Molochtól, meggyızıdésünk volt, hogy Európa
szellemi ereje diadalmaskodni fog a végén, az utolsó, a kritikus pillanatban. Közös
idealizmusunk, a haladás által meghatározott optimizmusunk volt az oka, hogy a kölcsönösen
fenyegetı veszélyt nem ismertük fel, lekicsinyeltük.

Hiányzott továbbá az igazi szervezı, aki a mindannyiunkban ott élı erıket mozgósíthatta
volna. Egyvalaki volt csak köztünk, aki jó elıre figyelmeztetett, aki messzire tekintett, és
élesen látott; csak az volt különös, hogy valóban közöttünk élt, mégsem tudtunk róla sokáig,
nem vettük észre ezt a sors által nekünk rendelt vezetıt. Külön szerencsémnek mondhatom
épp ezért, hogy a magam számára még az utolsó pillanatban felfedeztem ıt - s nehéz volt ıt
felfedezni, mert Párizsban élt ugyan, de távol a fórum zsivajától. Egyébként, ha valaki egyszer
megírja a huszadik század francia irodalmának tisztességes történetét, nem hagyhatja
figyelmen kívül azt a bámulatos jelenséget, hogy a párizsi újságok akkoriban minden
elképzelhetı költınek s névnek ujjongva hódoltak, csak épp a három leglényegesebb írót nem
ismerték, esetleg félreismerték. 1900 és 1914 között Paul Valéryrıl mint költırıl egyetlen
szót sem olvashattam sem a Figaróban, sem a Matinben. Marcel Proust a szalonok
piperkıcének számított, Romain Rolland értı zenetudósnak; csaknem ötvenéves volt
mindegyikük, amikor rájuk villant a dicsıség elsı halvány sugara, és nagy mővük addig
homályban volt, ott, a világ legkíváncsibb, legszellemibb városában.

Véletlen, hogy Romain Rolland-t még idejében felfedeztem. Egy firenzei orosz szobrásznı
hívott meg teára, hogy a munkáit megmutassa, valamint hogy rólam is megpróbáljon vázlatot
készíteni. Pontosan négyre ott is voltam, ahogy megbeszéltük, csak hát elfelejtettem, hogy a
hölgy orosz, s így túl van minden idın és pontosságon. Öreg bábuska fogadott, mint
hallottam, már a szobrásznı mamájának is ı volt a dajkája, bevezetett a mőterembe, ahol a
festıiséget a rendetlenség jelentette, s megkért, hogy várjak. Mindössze négy kis szobor állt a
mőteremben, megtekintésükkel két perc alatt végeztem; így hát, hogy valamivel agyonüssem
az idıt, nézegetni kezdtem egy könyvet, vagyis inkább egypár barna fedelő füzetet, amely ott
hevert. Cahiers de la Quinzaine volt a címe, s emlékeztem rá, hogy Párizsban már hallottam
róla. De hát ki követhette figyelemmel mind az összes kis revüt, melyek szerte a nagy
országban rövid élető idealista virágokként ütötték fel s kornyasztották le igen hamar fejüket?
Belelapoztam a kezemben lévı füzetbe; szerzıje Romain Rolland; olvasni kezdtem. És egyre
ıszintébb bámulattal s érdeklıdéssel kérdeztem magamtól: ki ez a francia, aki ennyire ismeri
Németországot? Csakhamar hálás voltam már a derék orosz mővésznınek, hogy ilyen
pontatlan. Amikor végre elıjött, elsı kérdésem ez volt: „Ki ez a Romain Rolland?” Pontos
felvilágosítással nem szolgálhatott, s csak amikor a további köteteket is megszereztem (a mő
utolsó részei még formálódóban voltak), akkor értettem meg: íme, itt van végre a mő, mely
nem egyetlen európai nemzetet szolgál, hanem valamennyit, mindannyiuk testvériségét, itt az
az író, az az ember, aki minden morális erı megmozgatására képes: szeretettel kezeli a
megismerést, és becsülettel törekszik rá, igazságossága minden próbát kiáll, nem
hevenyészett, lelkesítıen tud hinni a mővészet kapcsolatteremtı küldetésében. Mialatt mi
csekélyke manifesztációkkal apróztuk el erınket, ı csendes türelemmel dolgozott, hogy a
népeket bemutassa egymásnak: mindegyiket olyan tulajdonsága révén, amely egyedileg a
legrokonszenvesebb; az elsı tudatosan európai regényt sikerült megírnia, a testvériség elsı
döntı felhívását, mely hatékony lehet, hiszen széles tömegekig ér el, hatása felülmúlja ekképp
Verhaeren himnuszaiét s minden vitairatét és tiltakozásét; itt volt az, amit mindannyian
öntudatlan is reméltünk, amire vágytunk - létrejött nagy csendben.

Párizsban elsı dolgom volt, hogy érdeklıdjem utána, idézvén magamban Goethe szavát:
„Megtanulta - minket is tanítson!” Barátaimat kérdeztem. Verhaerennek úgy rémlett,
emlékszik egy színdarabjára, A farkasok-ra, melyet a szocialista Théátre du Peuple-ben
játszottak. Bazalgette arról hallott, hogy Rolland zenetörténész, teoretikus, meg Beethovenrıl
is írt egy kis könyvet; a Bibliotheque Nationale katalógusában találtam egy tucatnyi mővét
klasszikus és modern zenérıl, hét-nyolc drámáját még, melyeknek mindegyike szerény
kiadóknál vagy a Cahiers de la Quinzaine füzeteként jelent meg. Végül, hogy kapcsolatot
teremtsek vele, elküldtem neki egy könyvemet. Hamarosan megjött a válasz, kérte,
látogassam meg, és így kezdıdött az a barátság, mely az én számomra Freudé és Verhaerené
mellett életem legtermékenyebb s bizonyos órákon a legdöntıbben irányadó, mély barátsága
lett.

Életünk jeles napjai erısebben sugároznak azután is, mint az átlagosak. Így emlékszem vissza
a legapróbb részletig például erre a látogatásra is. Öt forduló egy szők lépcsıházban, valahol a
boulevard Montparnasse környékén egy jelentéktelen külsejő házban; s már ott álltam az ajtó
elıtt, méghozzá különös csendben; a körút zúgása alig hallatszott erısebben, mint a szélé,
mely az ablakok alatt egy régi kolostorkert fáit borzolgatta. Jött Rolland, bevezetett könyvek-
kel a mennyezetig telezsúfolt kis szobájába; elıször láttam különös kékséggel fénylı szemeit,
a legtisztább, egyszersmind a legjóságosabb szempárt életemben; mert Rolland szeme a
beszélgetés során a legbensıbb érzések fényeit és tüzeit villantotta, váltogatta, szomo-
rúságában elsötétült, töprengve mintha mélyebbnek látszott volna, izgalmában szikrát vetett, s
mintha csupa pupilla lett volna a két szemgolyó az örökös olvasástól, sok virrasztástól kicsit
vörös szemhéjak között, ám a ragyogás tündökletes volt, közlékeny és boldogító fénnyel
áradt. Kicsit szorongva néztem alakját. Nagyon magas volt és karcsú, egy kicsit hajlott háttal
járt, mintha az íróasztalnál töltött tömérdek óra görbítette volna meg; elképesztıen sápadt,
élesen metszett arca mintha azt sejtette volna, hogy beteg. Roppantul halkan beszélt, mintha
testét a végsıkig kímélni akarná; sétálni szinte sosem járt; keveset evett, nem ivott és nem
dohányzott, került minden testi megerıltetést, ám késıbb csodálattal kellett tapasztalnom,
micsoda elképzelhetetlen kitartás él ebben az aszketikus testben, micsoda szellemi
munkabírást rejt a látszólagos törékenység felszíne. Órák hosszat írt zsúfolt kis asztalánál,
órák hosszat olvasott az ágyban, fáradt lényének nem engedélyezett négy-öt óra alvásnál
többet, és egyetlen kikapcsolódása a zene volt; csodálatosan zongorázott, hasonlíthatatlanul
finom billentéssel, becézve szinte a billentyőket, mintha nem kicsikarni, de elıcsalogatni
akarná hangjaikat. Hallottam virtuózokat, Max Regert, Busonit, Bruno Waltert a legszőkebb,
intim körben muzsikálni, mégsem éreztem soha ezt a közvetlen kapcsolatot a szeretett
mesterekkel.

Rolland tudása megszégyenítıen sokoldalú volt; tulajdonképpen csak mindent elolvasó szeme
által élt, ismerte minden ország, valamennyi kor irodalmát, filozófiáját, történelmét,
problematikáját. Ismerte a világ zeneirodalmának szinte minden ütemét - Galuppi és
Telemann legritkábban hallott mőveit, hatod-hetedrangú szerzık munkáit; és szenvedélyes
érdeklıdéssel vetette magát a jelen zenei életébe. Szerzetesien egyszerő cellájában a világ,
mint egy camera obscurában, tükrözıdött. Emberi szempontból pedig kora nagyjainak
megbecsülését, közelségét élvezhette: Renan tanítványa volt, Wagner házának vendége,
Jaurés barátja; Tolsztoj neki írta azt a híres levelet, amely - emberi hitvallásként - méltán
sorakozik fel nagy alkotásai mellé. Ebben a szobában emberi, erkölcsi fölényt éreztem, belsı
szabadságot, mellyel nem párosul büszkeség, szabadságot, mely magától értetıdıen fakad egy
erıs lélekbıl; s az ilyesmi mindig boldogító. Elsı pillantásra láttam - s az idı engem igazolt -,
hogy ez az ember a döntı órán Európa lelkiismerete lesz. A Jean Christophe-ról
beszélgettünk. Rolland azt fejtegette, hogy ezzel a mővel háromféle kötelességet vélt
teljesíthetni: köszönetét nyilvánította a zenének, hitet tett az európai egység gondolata mellett,
józanságra szólította a népeket. Most mindannyiunknak cselekednie kell, kinek-kinek a maga
helyén állva, a maga országából, a maga nyelvén. Eljött az éberség ideje, s nem is
akármilyené. A győlöletre uszító erık alacsonyabbrendőségük szerint hevesebbek és
agresszívebbek, mint a békülékenyek; ráadásul olyan anyagi érdekeltségek állnak mögöttük,
amelyek gátlástalanabbak, mint a miéink. Láthatóan munkál az esztelenség, s az ellene
folytatandó harc fontosabb most a mővészetünknél is. Kétszeres szomorúságot éreztem:
hiszen mindezt olyan ember mondta, aki örök életében a mővészet halhatatlanságát ünnepelte
mővében. „A mővészet vigaszunk lehet, egyéneknek - felelte akkor -, ám tehetetlen a
valósággal szemben.”

Történt ez 1913-ban. Ez volt az elsı olyan beszélgetés, amelybıl megérthettem, hogy

kötelességünk vigyázni: nem szabad készületlenül és tétlenül fogadnunk az európai háború
lehetıségének tényét, fenyegetését; és Rolland e pillanatban azért állt erkölcsileg oly roppant
magasan mások felett, mert lelkét már fájdalmasan megkeményítette. A magunk körében mi
is meglehetısen sokat tettünk, én például sokat fordítottam, terjesztettem más nemzetek
költıinek hírét, mővét, Verhaerent 1912-ben végigkísértem németországi felolvasó körútján,
amely a német–francia testvériség jelképes ünnepségsorozata lett: Hamburgban a jelenlévık
szeme láttára ölelkezett össze Verhaeren és Dehmel, a legnagyobb francia költı a nagy német
költıvel. Megnyertem Reinhardtot is Verhaeren újabb drámájának, együttmőködésünk a
határon innen és túl sosem volt ennyire szívélyes, intenzív, hatékony, és a lelkesedés némely
óráiban azzal áltattuk magunkat, hogy megmutattuk a világnak, mi a helyes, mit kell
megmenteni. Hanem a világ mit sem törıdött a mi irodalmi kiáltványainkkal; ment tovább a
maga rossz útján. A dolgok épületének gerendázatában elektromos feszültség keletkezett a
láthatatlan súrlódásoktól, és olykor egy-egy szikra ki is pattant, a berni ügy, az albániai
válság, egy ügyetlen interjú -, mindig csak egy-egy szikra, de a felhalmozott robbanóanyagot
bárki lángra lobbanthatta volna. Különösen mi éreztük ezt Ausztriában, hogy a nyugtalanság
övezetében élünk. 1910-ben Ferenc József császár nyolcvanéves lett. Soká már nem élhet a
szimbólummá vált agg monarcha, és valami titokzatos érzés szinte mindenkinek azt súgta,
hogy személyének távozása az ezeréves birodalom felbomlását idézi majd elı. Fokozódott a
nemzetiségek ellenségeskedése, a határokon túl lestek-vártak az olaszok, a szerbek, a
románok, sıt bizonyos értelemben Németország is - fel akarták osztani a monarchiát. A
Balkán-háború, ahol Krupp és Schneider-Creusot az ágyúikat idegen „emberanyagon”
próbálgatták, egymással szemben állván, ahogyan késıbb a németek és az olaszok a
repülıgépeiket Spanyolország polgárháborújában, egyre inkább belesodort minket az örvény
vonzásába. Megrémültünk mindannyiszor, de aztán fellélegeztünk: „Hát most se. Reméljük:
soha!”

Tapasztalati tény, hogy ezerszer könnyebb egy kor eseményeit rekonstruálni, mint
atmoszférájának lelki összetevıit. A hangulatot nem a hivatalos események tükrözik, hanem
sokkal inkább a kis személyes epizódok, amilyenekrıl itt szólni akarok. Magam akkoriban,
ıszintén megvallva, nem hittem, hogy háború jön. Két alkalommal is láttam azonban lidérces
fenyegetését, s mintha rémálomból riadtam volna fel utána. Az elsı eset az úgynevezett
„Redl-ügy” volt, amely, mint a történelem megannyi fontos kulisszatitka, nemigen került
napvilágra.
Redl ezredest, a legbonyolultabb kémdrámák egyikének hısét, személyesen csak futólag
ismertem. Egy utcával arrébb lakott, ugyanabban a kerületben, ahol én, s egyszer egy
kávéházban mutatott be neki barátom, T. államügyész: a joviális külsejő, az életet láthatóan
élvezı úr épp ott szivarozott, s attól fogva köszönı viszonyban voltunk. De csak késıbb
jöttem rá, mennyi titok vesz körül minket életünk gyanútlan forgatagában, s mennyire keveset
tudunk oly emberekrıl is, akik úgyszólván egy levegıt szívnak velünk. Ez a derék osztrák
átlagtisztnek látszó ezredes ugyanis a trónörökös bizalmasa volt; és fontos feladatot kapott a
hadseregben is, ı vezette tudniillik a katonai hírszerzést és a kémelhárítást. Kiszivárgott
mármost, hogy 1912-ben, a Balkán-háború idején, amikor Ausztria és Oroszország egymás
ellen mozgósított, az osztrák hadsereg legszigorúbban titkos dokumentumát, a felvonulási
tervet valaki eladta az oroszoknak, ami háború esetén példátlan katasztrófához vezetett volna,
hiszen az oroszok részletesen ismerték már a támadó osztrák seregek minden
hadmozdulatának várható sorrendjét. Az árulás hírére hatalmas pánik lett úrrá a vezérkaron;
Redl ezredesnek, a dolog legfelsıbb szintő szakértıjének jutott a feladat, hogy az áruló kilétét
felfedje, akit természetesen a legszőkebbre vont legmagasabb körökben kellett keresni. A
külügyminisztérium, nem bízván a katonai szervek rátermettségében, a vezérkar háta mögött -
jellegzetes példa a szakterületek féltékeny külön- s belviszályaira! - ugyancsak utasítást adott
a mindentıl független nyomozás megkezdésére, megbízta tehát a rendırséget, hogy egyéb
intézkedések foganatosítása mellett, a levéltitok teljes mellızésével minden külföldrıl érkezı
poste restante levelet is ellenırizzen.

Egy nap az egyik postahivatalhoz levél érkezett Podvolocsiszk orosz határállomásról; poste
restante levél volt, „Operabál” jeligére. Kinyitották, ám a borítékban nem levél volt, hanem
hat vagy nyolc osztrák ezerkoronás bankjegy. A gyanús zsákmányt azonnal jelentették a
rendırigazgatóságnak, mely parancsot adott, hogy detektívet ültessenek a pénztárablak mögé,
s ez várja a levélért jelentkezı személyt, és ha eljön, nyomban tartóztassa le. A tragédia egy
pillanatra itt bécsiesen kedélyesre fordult. Délben ugyanis megjelent egy úr, kérte a levelet,
mely „Operabál” jeligére érkezett a számára. A postahivatalnok azonnal jelzett a detektívnek,
ez azonban véletlenül nem volt a helyén, elment falatozni. Mire visszatért, már csak azt
állapíthatta meg, hogy az ismeretlen úr fiákerba szállt, és ismeretlen irányban elhajtatott. A
második felvonásból aztán igazi bécsi komédia lett. Azokban az idıkben a fiáker elegáns
kettıs fogat volt, s a fiákeros igencsak adott magára, mással mosatta a kocsiját. Minden
drosztnak megvolt ezért az úgynevezett „pucolója”, ez abrakolta a lovakat, mosta le a kocsit.
A pucolóember - szerencsés véletlen folytán - megjegyezte az éppen elhajtó fiáker számát.
Negyedórán belül riasztották az összes rendırırsöt, s a fiákert meg is találták; a kocsis leírta
az urat, akit ı a Café Kaiserhofba vitt - itt láttam én mindig Redl ezredest -, s aki, újabb
véletlen az ügyben, a fiákerban felejtette a zsebkését, mellyel a borítékot kinyitotta. A
detektívek a kávéházba száguldottak, ám az az úr, akire a személyleírás ráillett, már innen is
távozott. A pincérek azonban a legegyértelmőbben tanúsították, hogy a keresett úr senki más
nem lehetett, mint Redl ezredes, ı pedig épp most tért vissza a Klomser-szállóba.

A detektíveknek leesett az álla. Megoldódott hát a rejtély! Redl ezredes, az osztrák hadsereg
legfıbb kémfınöke egyszersmind fizetett cári spion volt. Nemcsak a felvonulási tervet árulta
el az orosz vezérkarnak, hanem most már az is érthetı lett, miért tartóztatták le és ítélték el az
oroszok az utolsó esztendı során Redl által odaküldött osztrák kémeket. Vad telefonálósdi
következett, míg végre sikerült elérni Konrad von Hötzendorfot, az osztrák vezérkari fınököt.
A jelenet egyik szemtanúja elmondta késıbb, hogy Hötzendorf a hír hallatára krétafehér lett.
A körtelefon elérte a császári palotát. Egymást követték a tanácskozások. Mi legyen most? A
rendırség persze már intézkedett, hogy Redl ezredes ne menekülhessen. Amikor a kémfınök
távozni akart a Klomser-szállóból, s még adott valami megbízást a portásnak, az egyik
detektív feltőnés nélkül hozzálépett, felmutatta neki a zsebkést, és udvariasan megkérdezte:
„Ezredes úr, nem méltóztatott véletlenül a fiákerban felejteni ezt a kést?” Redl abban a
pillanatban tudta, hogy elveszett. Bárhova nézett, jól ismert titkosrendırarcokat látott -
visszatért tehát a szobájába, ahová két tiszt követte, és letettek neki az asztalra egy revolvert.
Idıközben ugyanis a Hofburgban döntés született: az osztrák hadsereg számára oly dicstelen
ügyet minél kisebb feltőnéssel kell elintézni. A két tiszt aztán éjszakáig, két óráig várakozott
Redl szobája elıtt a Klomser-szállóban. Akkor dördült el a lövés.

Másnap az esti lapokban rövid nekrológ jelent meg a váratlanul elhunyt Redl ezredesrıl;
méltatták némely érdemeit. Persze a nyomozásba túl sokan belebonyolódtak, s így a dolgot
nem lehetett eltussolni. Egyre-másra szivárogtak ki a részletek, s így lélektanilag is sok
mindenre fény derült. Redl ezredes, bár ezt egyetlen bajtársa vagy feljebbvalója sem tudta,
homoszexuális volt, s ezért már évek óta zsarolók kezében volt. Így kényszerítették rá erre a
rettenetes lépésre. A hadsereg megborzadt. Mindenki tudta, hogy háború esetén ez az egy
ember százezrek vesztét okozta volna, a szakadék szélére sodorván a monarchiát; csak ebben
a pillanatban értettük meg mi, osztrákok, hogy milyen közel is voltunk a világháborúhoz már
az elmúlt évben.

Ez volt az elsı alkalom, amikor az iszonyattól nekem is elszorult a torkom. Véletlenül

futottam össze másnap Berta von Suttnerral, korunk nagyszerő-nagylelkő Kasszandrájával. A
legelıkelıbb arisztokrata családból származó hölgy, még igen fiatalon, a család csehországi
birtokán láthatta az 1866-os háború borzalmait; és egy Florence Nightingale szenvedélyével
fogadta meg: élete céljának tekinti egy újabb háború, egyáltalán a háborúk megakadályozását.
Világsikerő regényt írt Le a fegyverrel! címmel, számtalan pacifista győlést szervezett, és
életének diadala volt, amikor Alfred Nobelt, a dinamit feltalálóját ráébresztette, hogy szörnyő
találmánya ellenében tennie kell valamit az emberiség javára is, és így jött létre az emberiség
békéjét és megértését szolgáló alapítvány. Most Berta lázas izgalommal futott felém. „Az
emberek nem értik meg, mi történik! - kiáltotta ott a nyílt utcán; ı, aki máskülönben mindig
oly visszafogottan, halkan beszélt. - Ez már a háború volt, és ezek megint mindent eltitkoltak
és elhallgattak elıttünk. Miért tőrik ezt maguk, fiatalok? Ez elsısorban magukat érinti!
Védekezzenek, egyesüljenek! Ne várjanak mindent tılünk, pár öregasszonytól, akikre a kutya
se hallgat!” Elmondtam neki, hogy Párizsba megyek; talán csakugyan elérhetnénk valami
közös kiáltványt. „Miért csak talán? - erısködött. - A dolgok még sosem álltak ilyen rosszul, a
gépezet megindult már.” Magam sem voltam nyugodt, mégis igyekeztem legalább ıt
megnyugtatni.

Ám épp Franciaországban emlékeztetett azután egy második, személyes epizód, milyen

prófétaszemmel látott az az öreg hölgy, akit Bécsben nem vettek túlságosan komolyan, a
jövıbe. Egészen apró dolog volt, de mindenképpen elgondolkoztató. 1914 tavaszán egy
barátnımmel Párizsból pár napra Touraine-be utaztam, hogy Leonardo da Vinci sírját lássam.
Sétáltunk a Loire szelíd, napfényes partján, és estére igencsak elfáradtunk. Elhatároztuk, hogy
a kissé álmos Tours városában, ahol elıtte Balzac szülıházánál tisztelegtem, moziba
megyünk.

Amolyan kis külvárosi mozi várt minket, még igen messze a mai filmpaloták krómcsillogású-
üvegfényő csodáitól. Alkalmi terem, s egy csomó kisember a nézıtéren. Munkások, katonák,
piaci árusok; a nép. Mindenki egyszerre beszélt, s a zsivajban kéken kavarogtak
„Dohányozni tilos!” táblák ellenére a füstkarikák. Scaferlati- és Caporal-bőz dúsította az
amúgy is sőrő levegıt. Kezdıdött az elıadás a híradóval. Motorcsónakverseny Angliában - a
nézıtéren fecsegés, kacaj. Francia katonai díszszemle - az embereket ez se nagyon érdekelte.
Harmadikul pedig: „Vilmos császár látogatása Ferenc József császárnál Bécsben.” A vásznon
egyszer csak megjelent a rút bécsi Westbahnhof ismerıs peronja, pár rendırrel, akik az érkezı
vonatra vártak. Jel harsant: az agg Ferenc József ellépdelt a díszırség elıtt, hogy vendégét
fogadja. Ahogy a roskatag császár feltőnt a mozivásznon, az emberek elnézıen nevettek a
fehér szakállú vénségen, aki még ilyen katonásdit játszik. Akkor feltőnt Tours mozijának
láthatárán a vonat, mely Vilmos császárt hozta: láttuk az elsı, a második, a harmadik vagont.
A szalonkocsi ajtaja kinyílt, és megjelent - égnek pödört bajusszal, osztrák tábornoki
egyenruhában II. Vilmos.

Abban a pillanatban, amikor Vilmos császár megjelent a vetítıvásznon, a sötét teremben vad
füttyögés és lábdobogás kezdıdött. Mindenki rikoltozott, füttyögött. Férfiak, nık, gyerekek
gúnykiáltásai harsantak - mintha személy szerint ıket sértette volna meg valaki. Tours derék
népe semmivel sem tudhatott többet pánikról és politikáról, mint ami az újságjaiban volt - és
most egy pillanatra dühroham tört rá. Riadt szívvel néztem. Éreztem ugyanis, milyen mélyen
hat az évek óta folyó uszító propaganda mérge, mennyire győlöli már egy ilyen kis francia
vidéki város lakossága is Németországot s császárát, hogy a mozivásznon megjelenı
elmosódott kép is efféle reakciót vált ki. Egyetlen másodperc volt az egész, egyetlenegy. S
ahogy jött a többi kép, az epizód feledésbe merült. Az emberek a hasukat fogták, úgy nevettek
a következı burleszken, és azt se tudták, hová legyenek gyönyörőségükben. Egy másodperc
volt csupán, egy pillanat - ám ennyi idı is elég volt ahhoz, hogy megértsem, milyen könnyen
egymásra szabadíthatók a népek, innen is, onnan is, a megértés minden nemesebb szándékát
félresöpörve, törekvéseink ellenére.

Odalett az estém. Nem tudtam aludni. Ha Párizsban történik ugyanez, szintén nyugtalansággal
töltött volna el, de nem ilyen megrendítıen. Mert hogy már az úgynevezett jámbor vidékiek
szívében is ekkora győlölet él, ez megrémített. A következı napokban beszámoltam az
epizódról barátaimnak; legtöbbjük nem vett komolyan: „Ugyan, mennyit csúfolták a franciák
Viktória királynıt, aztán tessék, két év múlva megvolt a szövetség Angliával. Nem ismered a
franciákat, a politikát itt nem szívják mellre.” Csak Rolland vélekedett másképp. „Minél
naivabb egy nép, annál könnyebben rászedhetı. Mióta Poincarét megválasztották, rosszul
mennek a dolgok. Pétervári utazása nem holmi kéjút.” Még sokáig beszélgettünk a
szocialisták nemzetközi kongresszusáról, melyet a nyárra hívtak össze Bécsbe, ám Rolland
ebben a kérdésben is több fenntartással élt, mint mások. „Hogy aztán ha egyszer megjelennek
a falakon a mozgósítási felhívások, hányan fognak közülük kitartani, ki tudja ? Eljött a
tömeghisztériák, a tömegérzületek kora, s e dolgok hatása kiszámíthatatlan, ha háború tör ki!”
De hát, mint már mondtam, a pesszimizmus efféle pillanatai is hamar elmúltak. Gondoltunk
hébe-hóba a háborúra, de csak úgy, ahogy a halálra is gondol néha az ember - eljön, persze
hogy elkerülhetetlen, de még alkalmasint oly messze van! És Párizs gyönyörő volt azokban a
napokban, mi pedig fiatalok voltunk és boldogok. Emlékszem még, micsoda elbővölı
komédiát eszelt ki Jules R.omains, amikor is a „prince des poétes” kigúnyolására „prince des
penseurs”-t koronázott - egy derék, kicsit együgyő férfiú volt a kiválasztott, akit a diákok
ünnepélyesen felvezettek a Panthéon elé, a Rodin-szoborhoz. Este pedig a bankett-paródián
olyan önfeledten tomboltunk, mint az iskolás kölykök. Virágoztak a fák, édes, könnyő levegıt
lengetett a szél; ily elragadó dolgok közepette ugyan kinek lett volna kedve elképzelhetetlen
rémségeken rágódni? A barátságok elevenebbek voltak, mint valaha, és egyre-másra újak s
újabbak kötıdtek - itt, az idegen, az „ellenséges” városban -, s az ország és Párizsa
gondtalanabbnak érzıdött, mint valaha, és ki-ki a maga gondtalanságát ünnepelte benne.
Ezekben az utolsó napokban elkísértem Verhaerent Rouenba, ahol felolvasást kellett tartania.
Álltunk éjszaka a székesegyház elıtt, melynek csipkéi bővösen tündököltek a holdfényben -
hát ily csodák még holmi „haza” tulajdonát képezhetik; hát az ilyesmi nem az egész
emberiség közkincse? A roueni pályaudvaron, ugyanott, ahol aztán két évvel késıbb
szétszaggatta egy általa megénekelt gép, búcsút vettünk egymástól. „A viszontlátásra
augusztus elsején nálam, Caillou qui bique-ben!” Megígértem, hiszen évrıl évre
meglátogattam ıt ezen a vidéki birtokon, hogy együttes erıfeszítéssel fordítsuk verseit, a
mindenkori legújabbakat. S miért ne történt volna ez abban az évben is a szokáshoz híven?
Gondtalanul vettem búcsút többi barátomtól is, és elköszöntem Párizstól, csak úgy, sietve,
különösebb érzelmek nélkül - ahogy egy meghitt házat hagyunk ott valami kis átmeneti idıre.
Kész tervekkel vártam a következı hónapokat. Most elıbb Ausztria, méghozzá teljes
visszavonultságban, vidéken - hogy elıbbre jussak Dosztojevszkij-munkámmal (amely azután
csak öt év elteltével jelenhetett meg), s így befejezzem a Három mester címő könyvemet,
amely egy-egy nagy nemzetet a legnagyobb regényírójában mutatott volna be. Azután irány
Verhaeren, télen pedig sor kerülhet a rég tervezett oroszországi útra, hogy ott szellemi kört
formálni segítsek hazánk megértésére. Minden olyan világos volt és egyértelmő, másképp
nem is lehetett; magam harminckét éves voltam, és a világ olyan volt ezen a sugárzó nyáron,
mint egy tökéletes gyümölcs. S én szerettem a világot, mert van - és mert még nagyszerőbb
lehet.

S akkor, 1914. június 28-án eldördült Sarajevóban az a lövés, mely a biztonság és az alkotó
elme világát, melyben születtünk, nevelkedtünk, és felnıtt fejjel otthonossá váltunk, egyetlen
pillanat alatt ezer darabra verte szét, mint hitvány agyagedényt.

Az 1914-es háború elsı órái

1914 nyara feledhetetlen maradt volna számunkra akkor is, ha nem hoz végzetet Európa
földjére. Mert ritkán láttam ilyen évszakot: teltebbet, szebbet, már-már azt mondhatnám,
valóban nyáriasabbat. Napokon át selymeskék volt az ég, puha, a levegı mégsem fülleteg, és
illatos-melegek voltak a mezık, sötéten telt lombúak az erdık, s oly zsenge zöldek mégis; ha
azt mondom: nyár, ma is azokra a sugárzó júliusi napokra kell gondolnom akaratlan,
amelyeket a Bécs melletti Badenban töltöttem el. Ide vonultam vissza, a romantikus kis
városkába, ahol Beethoven oly örömest tartózkodott nyaranta, itt akartam egész hónapon át
összpontosítva dolgozni, hogy azután a maradék nyáridıt Verhaerennél töltsem, tisztelt
barátom kis vidéki házában, Belgiumban. Badenban nem kell kimenni a városból, ha élvezni
akarjuk a tájat, mert a táj - a szép, erdıs dombvidék - bejön a városba, észrevétlenül
odahullámzik és odazöldell a biedermeier házak sorai közé, melyek megırizték még ama
beethoveni idık egyszerőségét és kecsességét. Szabadban üldögél az ember a kávéházak és
éttermek teraszán, vagy elvegyül a fürdıvendégek színes forgatagában a korzón, vagy éppen
magányos utakat választ - a táj veszi körül mindenütt.

Június 29-ét, Péter-Pál napját a katolikus Ausztria mindig munkaszüneti nappal ünnepli, s e
nap elıestéjén is sokan kijöttek már Badenba Bécsbıl. Világos nyári ruhák, vidám és önfeledt
hangulat: hullámzott a zene könnyő dallamain a korzó jókedvő népe. Enyhe nap volt;
felhıtlen ég a terebélyes vadgesztenyefák fölött, igazi boldogság. Gyerekeknek szünidıt,
felnıtteknek nyári szabadságot ígért ez a nap, s mindenki úgy élvezte, mintha az egész
eljövendı nyár csodálatos foglalata lenne. Bolondító volt a jó levegı, az érett zöld szín,
amerre a szem nézett, hol voltak itt már a napi gondok! Magam nem vegyültem el az
üdülıpark korzózó tömegében, hanem egy kicsit odább ültem le egy könyvvel - ma is
emlékszem, Merezskovszkij mőve volt, a Tolsztoj és Dosztojevszkij, feszült figyelemmel
olvastam. Így is érzékeltem azért a fák között surrogó szelet, a madárdalt, a parkból zene
szüremlett a fülembe. Világosan hallottam a dallamokat, de nem zavartak, hiszen az emberi
hallás oly alkalmazkodóképes, az állandó zajok, az utca moraja, a patak csobogása néhány
perc múlva lényünkhöz idomulnak, vagy hozzájuk mi magunk, és inkább arra rezzenünk fel,
ha a megszokott háttérzsongás alábbhagy, megszőnik.

Így hagytam abba önkéntelenül is az olvasást, amikor a zene egészen váratlanul elhallgatott.
Nem tudtam, mit játszott a zenekar, csak azt éreztem, hogy a térzene nem szabályosan ért
véget. Ösztönösen felpillantottam a könyvbıl. A tömeg az imént még vidám, színes forgatag
volt a fák között, de most mintha megváltozott volna, egy pillanatra minden megállt. Valami
történhetett. Felálltam, s láttam, hogy a zenészek elhagyják a pavilont. Ez is rendkívüli volt,
hiszen a térzene máskor legalább egy óráig szokott tartani. Valami komoly oka lehetett e
váratlan változásnak; közelebb mentem, s láttam, hogy az emberek izgatottan csoportosulnak
a zenepavilon körül, és bámulnak valami frissen kitett közleményt. Pár perc múlva
megtudtam: a sürgönyt, mely a sarajevói hírrel érkezett; hogy ı császári fensége, Ferenc
Ferdinánd trónörökös és felesége, a hadgyakorlatok megtekintésére Boszniában tartózkodván,
orgyilkos politikai merénylet áldozata lett.

A sürgöny körül egyre többen tolongtak. Az emberek továbbadták a váratlan hírt. Ám az

igazság kedvéért meg kell mondani: nem volt ott különösebb megrázkódtatás vagy
elkeseredés az arcokon. A trónörökös nem örvendett népszerőségnek. Még kora
gyermekségembıl emlékszem arra a napra, amelyen Rudolf fıherceget, a császár egyetlen fiát
holtan találták a mayerlingi kastélyban. Akkor az egész város olyan volt, mint a felzúdult
méhkas: roppant tömegek vonultak a palotához, hogy legıszintébb részvétükrıl biztosítsák a
császárt; és az emberek valóban sajnálták a rendkívül rokonszenves trónörököst, ezt a
szokatlanul kellemes Habsburgot, akitıl igen sokat vártak - s íme, legszebb férfikorában
revolvergolyó végzett vele. Ferenc Ferdinándból viszont hiányzott mindaz, ami Ausztriában a
népszerőséghez kell: nem volt személyes vonzereje; hiányzott belıle a szeretetreméltóság, a
kellemes sugárzás és forma-érzék, a charme. Gyakran láttam ıt a színházban. Ült csak a
páholyban, terebélyesen, és hideg, merev volt a tekintete, oda nem nézett volna kedvesen a
közönségre, nem tapsolt volna a mővészeknek a világért se. Mosolyogni senki se látta,
fényképein is mindig feszes volt és rideg. Nem volt érzéke a muzsikához, a humorhoz, és a
felesége ugyanilyen barátságtalanul nézett a világba. E két ember körül jeges volt a levegı;
tudtuk, hogy nincsenek barátaik, s hogy Ferenc Ferdinándot az öreg császár szívbıl győlöli,
mert trónörökösi türelmetlenségét sem tudta elegánsan leplezni: hatalomra akart jutni
mielıbb. Volt egy olyan - szinte misztikus - elıérzetem, hogy ez a bulldognyakú férfiú még
végzetet hoz ránk azokkal a merev, hideg szemeivel; s ezzel az érzésemmel nem álltam
egyedül. Halálának híre éppen ezért nem is keltett tartósabb felindulást. Két óra múltán a
jókedv helyreállt, ıszinte gyásznak semmi jele nem volt. Az emberek csevegtek, csengett a
kacaj, este a szórakozóhelyeken szólt a zene. S Ausztriában e napon még olyanok is bıséggel
akadtak, akik titkon fellélegeztek, végre: a sors megszabadította ıket az agg császár e
kellemetlen utódjelöltjétıl, s jöhet majd a jóval kedveltebb ifjú Károly fıherceg.

A másnapi lapokban természetesen terjedelmes nekrológok voltak, s zengett a merénylet

miatti felháborodás megannyi harsonája. Arra azonban semmi jel nem utalt, hogy az eseményt
Ausztria egy Szerbia elleni akcióhoz politikai szempontból felhasználni kívánná. A császári
ház számára a haláleset egészen másféle gondokat élezett ki: nevezetesen a temetési
szertartással kapcsolatban. Trónörökös lévén, elsısorban pedig mert a monarchiát szolgálva
esett el, Ferenc Ferdinándnak biztos helye lett volna a kapucinusok kriptájában, a Habsburgok
történelmi temetkezési helyén. Csakhogy: ı a császári család minden elkeseredett tiltakozása
ellenére is egy Chotek grófnıt vett feleségül, aki elıkelı arisztokrata hölgy volt bár, a
Habsburg-ház évszázados, titokzatos rendje szerint azonban rangban hozzá nem illı, s így a
fıhercegnık a nagy ceremóniák alkalmával mindig ragaszkodtak hozzá, hogy megelızzék a
trónörökösnét, akinek egyébként a gyermekei sem lehetnek trónutódlók. S most még a halott
asszonnyal szemben sem hagyott alább az udvari gıg. Micsoda? - holmi Chotek grófnı a
Habsburgok családi sírboltjában? Nem, ilyesminek nem szabad megtörténnie! Hatalmas
cselszövéssorozat következett; a fıhercegnık megrohamozták az agg császárt. A néptıl
keményen megkövetelték a hivatalos, mély gyászt, a Hofburgban viszont vadul folyt az
intrika, és szokás szerint a halott veszített. A ceremóniamesterek kitalálták, hogy az elhunyt
trónörökös óhaja volt annak idején, hogy ha meghal, Artstettenben, egy kis vidéki osztrák
városban temessék el; s ezzel az álkegyeletes húzással sikerült kihúzni a dolog méregfogát.
Egyszerre nem volt nagy, nyilvános felravatalozás, búcsúztató gyászmenet, nem élezıdtek ki
az ezzel kapcsolatos rangviszályok. A két meggyilkolt koporsóját csendben szállították
Artstettenbe, s ott helyezték örök nyugalomra ıket. Bécs persze rajongott a látványosságokért,
s most, hogy ettıl megfosztották, válaszul hamar felejtett. Ugyan, hát Ausztria megszokta már
az ilyesmit: ott volt Erzsébet császárné meggyilkolása, a trónörökös Rudolf halála, aztán a
császári ház különbözı tagjainak botrányos szökései - az emberek rég megszokták; s szinte
azt a gondolatot is, hogy az agg császár magányosan és rendíthetetlenül túl fogja élni egész
tantaloszi házát. Még pár hét, és Ferenc Ferdinánd neve s alakja mindörökre eltőnik a
történelembıl.

Hanem körülbelül egy hét múlva az újságok hirtelen harcias hangra váltottak át, s oly
egyidejőleg mind, hogy ez aligha volt véletlen. A szerb kormányt azzal vádolták, hogy áldását
adta volna a gyilkosságra, és célzások estek, melyek szerint Ausztria - állítólag oly hın
szeretett - trónörökösének megölését nem fogja büntetlen hagyni. Az embernek önkéntelenül
is az volt a benyomása, hogy a sajtó valamiféle akciót készít elı, hangulatot szít - háborúra
azonban senki se gondolt. Bankok, cégek, magánszemélyek zavartalanul folytatták üzleti
ügyeiket. Mi közünk ehhez az örökös civódáshoz Szerbiával; a dolog lényegében - nagyon is
jól tudtuk - a szerbiai sertésexporttal kapcsolatos kereskedelmi megállapodások miatt került
napirendre. Bıröndjeim készen álltak, irány Belgium. Várt Verhaeren. Munkám haladt.
Bánom is én a trónörökös szarkofágját, éljen az élet! Szép volt a nyár, mint soha még, és még
szebb ígéretekkel áradt; gondtalanul néztünk mind a világba. Emlékszem még, utolsó badeni
napomon egy barátommal sétálgattam a szılıben, s egy parasztgazda azt mondta öregesen:
„Hát ilyen nyarunk se volt még, eszemet rá! Ha így marad, olyan borunk lesz, mint soha! Erre
a nyárra még vissza fog gondolni az ember fia!”

Csak azt nem tudta az a kék vincellérkabátos öreg, hogy milyen rettenetesen igaza lesz.
Az Ostende melletti kis fürdıhelyen, Le Coqban, ahol két hetet akartam tölteni, mielıtt
megkezdem szokásos évi vendégeskedésemet Verhaeren vidéki tanyáján, szintén gondtalan
nyugalom honolt. A nyaralók élvezték a tengert, a fövenyt, tarka strandvásznak lobogtak, a
sátrak közt gyerekek hancúroztak, eregették a sárkányt, kávéházak elıtt táncolt a fiatalság.
Békésen töltötte az idıt megannyi nemzet lánya, fia. Fıleg német szót lehetett hallani, mert a
Rajna vidékérıl minden nyáron megindult a belga partokra a turistaözön. Zavaró hangokat
csak a rikkancsok kevertek e békés fürdıéletbe, harsogván a párizsi lapok nem kevésbé
dörgedelmes címeit: „L'Autriche provoque la Russie!” És: „L'Allemagne prépare la
mobiliration.” Az arcok az újságok láttán egy kicsit mintha mindig elkomorultak volna, de ez
sem tartott pár pillanatnál tovább. Végsı soron évek óta ismertük már ezeket a diplomáciai
konfliktusokat; s mielıtt még komolyra fordult volna a dolog, az utolsó pillanatban minden
rendezıdött. Miért történne ezúttal másképp? Félóra múlva az iménti aggályoskodók már
zavartalan gyönyörőséggel paskolták a vizet, és szálltak a sárkányok az égen, sirályokkal
vetekedve, s a nap fényesen, melegen nevetett a békés tájra.
De a rossz hírek sokasodtak, és egyre fenyegetıbb lett minden. Elıször Ausztria ultimátuma
Szerbiához, majd a szerbek kitérı válasza; sürgönyök az uralkodók közt, lázas
üzenetváltások, és alig leplezett mozgósítás. Valahogy nekem sem volt így türelmem az isten
háta mögötti kis fürdıhelyhez; mindennap bevillamosoztam Ostendébe, hogy közelebb legyek
a hírekhez. S a hírek nem vidítottak fel. Az emberek még lubickoltak, a szállodák még teli
voltak, a korzón még sétáltak, táncoltak, nevettek a nyaralók, hanem azért valami észrevétlen
odacsusszant az ember s a világ közé. Egyszerre belga katonák tünedeztek fel. Máskor ilyesmi
a strandon nem volt! És géppuskákat húzó kutyákat láttunk; ez egy fura belga „hadiszerzet”
volt, a kutyás kocsi.

Ott üldögéltem egy kávéházban belga barátaimmal: egy festıvel s Crommelynck költıvel. A
délutánt James Ensornál, a legnagyobb modern belga festınél töltöttük; igen különc,
magányosan elvonuló férfi volt ez a mővész, aki sokkal büszkébb volt azokra a rissz-rossz kis
polkákra és valcerekre, melyeket katonazenekaroknak írt, mint fantasztikus, villódzva
derengı színvilágú festményeire. Megmutatta nekünk a munkáit, de tulajdonképpen eléggé
húzódozva, furcsamód attól félvén, hogy valaki még vásárolni akarna tıle. Álma, mint
barátaim nevetve mesélték, tulajdonképpen az lett volna, hogy nagyon is drágán adja el a
képeit, ugyanakkor meg is tarthassa ıket, a pénzért ugyanis legalább annyira odavolt, mint a
mőveiért. Valahányszor eladott egy képet, pár napig kétségbeesés gyötörte. Bármilyen
bogaras volt is, ez a zseniális Harpagon jókedvre hangolt minket; így aztán, ahogy egy
géppuskás kutya tőnt fel a promenádon, egyikünk felállt, odament, megsimogatta az állatot; a
tisztnek ez nem tetszett, félt tıle, hogy a katonai objektum becézése révén csorbát szenved a
sereg tekintélye. „Minek ez a buta katonásdi?” - morogta a társaság egyik tagja. Másik
társunk azonban ingerülten így felelt: „Meg kell tenni az óvintézkedéseket. Háború esetén a
németek itt akarnának áttörni.” İszinte meggyızıdéssel így válaszoltam: „Kizárt dolog!”
Régimódi gondolkozásommal ugyanis hittem még a szerzıdések szavában. „Ha bármi
történne, és Németország meg Franciaország kiirtaná egymást az utolsó emberig, a belgák
akkor is sértetlenül nézhetnék!” Pesszimista barátunk azonban nem adta alább. Csak van
valami értelme, mondta, ha a belgák ilyen óvintézkedéseket foganatosítanak. Már évekkel
ezelıtt kiszivárgott, hogy a német vezérkarnak van egy olyan terve is, amely szerint a
Franciaország ellen intézendı támadás esetén minden szerzıdéses megállapodás ellenére is
Belgiumon törnének át a birodalmi csapatok. Engem ez sem gyızött meg. Abszurd dolognak
tartottam volna, hogy miközben itt a tengerparton németek ezrei és tízezrei üdülnek, élvezve e
kis semleges ország vendégszeretetét, akkor a határon támadásra kész seregek
állomásozzanak. „Képtelenség! - kiáltottam. - Kössetek fel erre a lámpavasra, ha a németek
bármikor is megtámadnák Belgiumot!” Ma is hálás vagyok barátaimnak, hogy aztán nem
fogtak a szavamon.

Jöttek július utolsó, oly igen kritikus napjai - és minden nap más hírt, az addigiaknak
ellentmondó értesülést hozott. Vilmos császár sürgönye a cárnak, a cár sürgönye Vilmos
császárnak, Ausztria hadüzenete Szerbiának, Jaurés meggyilkolása. Érezni lehetett, hogy ez
komolyra megy. Egyszerre a félelem hideg szele söpört végig a strandon, és üresre söpörte.
Ezrével távoztak a szállodákból a vendégek, a vonatokat megrohamozták, és még az igazán
jóhiszemőek is sebesen csomagolni kezdtek. Alighogy az osztrák hadüzenetnek hírét vettem,
én is azonnal megváltottam a jegyemet, s mint kiderült, jókor. Mert Ostendébıl ez az
expresszvonat volt Németországba az utolsó. Álltunk a kocsik zsúfolt folyosóin, felindultan
és türelmetlenül, mindenki beszélt. Nem bírtunk nyugton megmaradni a helyünkön, kinek volt
kedve most olvasni, minden állomáson leugráltunk, hogy esetleg friss híreket tudjunk meg, s
titkon azt reméltük, hogy valami csodás módon egy eltökélt kéz közbeavatkozik, és mindent
visszacsinál. Még mindig nem tudtuk elhinni, hogy háború lesz, s még kevésbé, hogy a német
csapatok Belgiumon akarnak majd keresztülvonulni; ezt nem hihettük, mert esztelenség volt, s
mint ilyen: hihetetlen. A vonat közeledett a határhoz, elhagytuk Verviers-t, a belga
határállomást. Német kalauzok szálltak fel, s tudtuk, hogy tíz perc múlva már német földön
járunk.

De félúton Herbesthal, az elsı német állomás felé, a vonat nyílt pályán hirtelen megállt. A
folyosóablakokhoz tódultunk. Mi történt? És a sötétben láttam, ahogy egyik tehervonat a
másik után jön ellenkezı irányból, a ponyvás kocsikon csaknem egyértelmően bontakoztak ki
a félelmetes formák: ágyúk. A szívverésem elállt. Ez a német hadsereg elırenyomulása. De
talán, vigasztaltam magam, ez is csak óvintézkedés, mozgósítással való fenyegetés, s még
nem maga a mozgósítás. A veszély óráján, tudjuk, mindig még egyszer hatalmasan feltámad a
remény; akarjuk, hogy mégse úgy legyen! Végre felvillant a jel: „Szabad a pálya!” A vonat
továbbgördült, és befutott Herbesthal állomásra. Egy ugrás - már lent is voltam, rohantam
volna újságért, lássam a legújabb híreket. De a pályaudvart már megszállva tartotta a
katonaság; a váróterembe igyekeztem, ám utamat állta egy szigorú, ısz szakállú vasutas: az
állomás helyiségeibe belépni senkinek sem szabad! Hallani azért szabad volt, s én a gondosan
elfüggönyzött ajtók mögül már hallottam a kardok zörrenését, a puskák koppanását. Semmi
kétség, készült, amit hihetetlennek tartottunk: a nemzetközi jog megtiprásával, a szerzıdések
felrúgásával a német bevonulás Belgiumba! Borzongva szálltam vissza a vonatra, és utaztam
tovább Ausztriába. Nem volt kétséges: a háború felé utazom.

Másnap reggel: Ausztriában! Minden állomáson falragaszok hirdették az általános

mozgósítást. A vonatok megteltek bevonuló újoncokkal. Zászlók lobogtak. Zene harsogott,
Bécsben az egész város forrongott. Elıször riadalmat keltett a háború híre, hiszen senki sem
akarta, a népek sem, a kormányok sem óhajtották ezt a háborút, amely a hitványul blöffölı, a
tőzzel játszó diplomaták kezébıl mintegy kicsusszant végül, de amikor már nem volt visszaút,
az iszonyat hirtelen átcsapott mérhetetlen lelkesedésbe. Felvonulók az utcákon, sőrő
embersorok, a magasban lobogók, kacskaringózó szalagok, zene, ifjú újoncok diadalmenete;
sugárzó arcok; és éljenzések, igen, ıket éltetik, a hétköznapi kisembereket, akiket különben
soha észre se vesznek.

Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy a tömegeknek ebben az elsı felbuzdulásában
volt valami nagyszabású erı, mely elragadta az embert, csábította - nehéz volt ott ellenállni.
És bármenynyire győlölöm a háborút, s viszolygok még a gondolatától is, nem tagadhatom:
hiányozna az életembıl azoknak a napoknak az emléke! Egy kétmilliós város, egy csaknem
ötvenmilliós ország mozdult meg azon az órán, és ezrek, százezrek érezték azt, amit békeidın
kellett volna érezniük: az összetartozást. Világtörténelmet éltek át, soha vissza nem térı
pillanatot, s mindenki úgy érezte, ıt személy szerint szólítják: vesse csekély énjét a tömeg
tisztának hitt izzásába, szabaduljon meg minden önzéstıl. Rendi, nyelvi, felekezeti
különbségeket, osztályellentéteket söpört el egy pillanatra a testvériség túláradó érzése.
Idegenek szólították meg egymást az utcán, emberek, akik évek óta kerülték a másikat, most
kezét szorongatták, mindenütt ragyogtak az arcok. Mindenki többnek érezte magát, léte
felfokozódott, senki se volt az iménti elszigetelt egyén, része lett a köznek, tömeg volt, és nép
volt, s bárki bárminek nézte régen, most új értelmet kapott teljes valója. A kis
postahivatalnok, aki eddig egész nap leveleket szortírozott, hajnaltól késı estig csak
szortírozott, és szortírozott hétfıtıl szombatig, megállás nélkül, s az írnok, aki csak körmölt, a
cipész, aki görnyedt - mind kihúzta magát, mind úgy érezte, itt van élete nagy romantikus
pillanata, a nagy lehetıség: hıs lehet még belıle; s akin csak egyenruha volt, már ünnepelték
a nık, tisztelettel köszöntötték azokat is, akik nem mentek a frontra, mintha elılegeznék nekik
a nagyszerő tetteket. Elismerték a titokzatos hatalmat, mely kiemelte ıket hétköznapjaikból; s
ha éreztek is gyászt az anyák, szomorúságot az asszonyok, ebben az ünnepi kavarodásban
még restellték volna elárulni természetes érzelmeiket. De talán volt még valami több is ebben,
talán mélyebb és kifürkészhetetlenebb erı munkált a dolgok mélyén. Oly hirtelen, oly roppant
erıvel tört rá az emberiségre ez a szökıár, hogy a habzó felszínre felrántotta, odaszívta az
emberállat sötét, öntudatlan ösztöneit, vágyait is, azt a valamit, aminek Freud adott találó
nevet, mélyrehatóan „a kultúra csömöré"-nek minısítette azt a lényünk mélyérıl feltörı
vágyat, hogy egyszer végre kitörjünk a polgári társadalom törvényeinek és paragrafusainak
világából, és kitomboljuk a vérünkben rejlı ısi ösztönöket. Talán ezeknek a sötét erıknek is
része volt a vad mámorban, mely mindent magába habart: áldozatkészséget és részegséget,
kalandvágyat és tiszta hitet, a zászló és a hazafias jelszavak régi mágiáját, része volt a
mámorban, milliók szavakkal szinte leírhatatlan, tomboló tébolyában, mely korunk legna-
gyobb bőntényeinek egyikét vad, már-már elragadó karnevállá tette.

Mai korunk nemzedéke, amely csak a második világháború kitörését élte meg, talán
megkérdezheti: miért, hogy mi semmi effélét nem éreztünk? Miért nem lobogott 1939-ben a
tömegek lelkesedése a háborúért ugyanúgy, ahogy 1914-ben? Miért, hogy most már csak
komoly és eltökélt, néma és fatalista választ adtak a kor hívására? Hát nem ugyanarról, sıt
esetleg nem sokkal többrıl volt-e szó ezúttal: szentebb és magasabb rendő dolgokról ebben a
mostani háborúban, mely az eszmék harca lett immár, s nemcsak határokért és gyarmatokért
robbant ki?

Egyszerő a válasz: mert a mi 1939-es világunkban ismeretlen volt már 1914 gyermekien naiv
hiszékenysége. Akkor a nép még fenntartás nélkül megbízott a tekintélyekben; Ausztriában
senkinek eszébe nem jutott volna, hogy hazánk atyja, a nyolcvannégy éves Ferenc József
császár lényegében minden ok nélkül szólította fegyverbe a hazát, követelte a rettentı
véráldozatokat, s hogy esetleg nem is fenyegették létünket bőnözı és mindenre elszánt
ellenséges erık! A németek pedig olvasták császáruknak az orosz cárhoz intézett sürgönyét,
melyben II. Vilmos a békéért küzdött; a „fensıbbség” iránt, a miniszterek, a diplomaták iránt
érzett együgyő tisztelet hatotta át akkoriban még az egyszerő embert, hitt ezek becsületében,
belátásában. Amikor elérkezett a háború pillanata, az utca népe úgy tudta, hogy ez most az ı
vezetıinek akarata ellenére történik, ezt az ı országuk nem akarhatta, náluk senki sem hibás.
Vagyis a bőnösök az ellentáborban vannak, az ottani uralkodók, államférfiak, ık a felelısek
mindenért; s a Haza csak védi magát, kénytelen védekezni; ádáz ellenség tört orvul, „minden
ok nélkül” a békeszeretı Németországra és Ausztriára, és így tovább. Csakhogy 1939-ben
Európa embere nem hitt már olyan jámborul, szinte vallásos áhítattal a kormányok
tisztességében - vezetıi képességükben semmiképp sem. Megvetették a diplomáciát, látván,
hogyan rontották el Versailles-ban a tartós béke becsületes esélyeit; a népek nagyon is jól
emlékeztek, milyen szégyentelenül becsapták ıket a leszerelés kérdésében a titkos diplomácia
felszámolásának ígéretével. 1939-ben tulajdonképpen egyetlen államférfinak sem volt
tekintélye, egyikre sem bízta volna az utca embere a sorsát! A legszegényebb kis francia
útkaparó munkás gúnyos szavakkal illette Daladier-t, Angliában München óta - „peace for our
time!” - csak legyintettek, ha Chamberlain széles látóköre került szóba, Olaszországban,
Németországban a tömegek szorongva néztek Mussolinira, Hitlerre: mibe sodornak ezek
minket? Persze tiltakozni nem lehetett, hiszen a hazáról volt szó. A katonák tehát fegyvert
fogtak, az anyák elengedték gyerekeiket a frontra, de már senki se nagyon hitt olyasmit, hogy
az áldozat elkerülhetetlen. Engedelmeskedtek, de nem ujjongtak. Mentek, ha behívták ıket,
de arról már senki sem álmodott, hogy hıs lesz belıle; a népek és az egyének is érezték már,
hogy csak áldozatok, s vagy e világi, politikai ostobaság dönt a sorsuk felıl, vagy valami
felfoghatatlan, gonosz végzet.
Továbbá: 1914-ben, csaknem fél évszázad békéje után, mit tudtak a nagy tömegek a
háborúról? Nem ismerték, alig gondoltak vele. Legenda volt, és épp a messzeség tette
heroikussá és romantikussá. Örökké csak az iskolai tankönyvek szemszögébıl nézték, a
képtárakban látható festmények alapján; így képzeltek tündökletes sikerő lovasrohamokat, s
hogy a halálos lövés nagylelkően mindig a szív közepét éri, és a hadjáratok diadalmenetet
jelentenek. „Karácsonyra megjövünk megint” - kiáltották az újoncok 1914 augusztusában
nevetve az aggódó édesanyáknak. Városi ember, falusi ember, ugyan ki emlékezett már az
igazi háborúra? A legjobb esetben néhány öregember, aki 1866-ban a poroszok, vagyis a
jelenlegi szövetséges ellen küzdött, s micsoda gyors, vértelen, távoli háború volt ez akkor,
három hétig tartott, sok áldozat se volt a végén, befejezıdött egy szusszanásra. Futó kaland a
romantikával, vad és férfias kiruccanás - így várta a háborút 1914-ben az egyszerő ember, s a
fiatalok inkább attól féltek, hogy még valahogy lemaradnak errıl a csodálatos izgalomról.
Ezért tolongtak, tülekedtek a zászló alá, ezért vonultak énekelve, ujjongva a vágóhídra; az
egész birodalom ereiben tüzelt a vér, lüktetett a tettvágy. Csakhogy az 1939-es nemzedék már
ismerte a háborút. Nem lehetett becsapni. S nem volt öncsaló sem, tudta, hogy ez korántsem
romantika, hanem barbár vérfürdı. Tudta, hogy hosszú évekig tart majd, irdatlan idıket vesz
el az életbıl. Tudta ez a nemzedék, hogy nem tölgyfalombbal és színes szalagokkal ékesítve
rontanak majd az ellenségre, tudta, hogy szomjan dögledezve, tetvesen lapul hetekig,
magatehetetlenül a lövészárkokban, barakkokban, s hogy nyomorékká lıhetik,
szétszaggathatják a távolból, az ellenségnek a szemébe se nézhet. Újságokból, moziból
mindenki ismerhette a pusztítás modernül ördögi mővészetét; a tankok péppé zúzzák a
sebesülteket, a repülıgépek bombái nıket, gyermekeket fasíroznak szét békés ágyukban,
álmukban, az emberek tisztában voltak vele, hogy 1939-ben a világháború a lelketlen
gépesítés eredményeképpen ezerszer ocsmányabb, bestiálisabb, embertelenebb lesz, mint az
addigi háborúk bármelyike. 1939-ben egyetlen korosztály sem hitte, hogy a háborúval Isten
akar igazságot tenni, s ami még rosszabb: senki sem hitte, hogy a háború végén tartós és
igazságos béke köszönthet a világra. Mert az emlékezetekben igen élénken élt még az elızı
háború képe, s a csalódásokat sem felejtette a világ, amelyeket utána átélt: gazdagodás helyett
elnyomorodás jött, megbékélés helyett győlölködés; éhínség, a pénz elértéktelenedése,
lázadások, a polgári szabadságjogok további megnyirbálása, állami rabszolgatartás, idegırlı
bizonytalanság, mindenki bizalmatlansága mindenkivel szemben.

S ez volt a különbség. Az 1939-ben kitört háborúnak szellemi célja volt, itt a szabadságot
kellett megvédeni, valamiféle erkölcsi értéket óvni; és az ilyen küzdelem megkeményíti,
elszánttá teszi az embert. 1914-ben azonban szó sem volt a valóságról, az a háború még holmi
kényszerképzetet szolgált, nevezetesen a jobb, az igazságosabb, a békés világról szıtt álmot.
És csak az álom tesz boldoggá, nem a tudás. Ezért vonultak 1914-ben ujjongva, mámorosan a
vágóhidra az áldozatok, virágkoszorúsan és tölgyfalombosan, és az utcák fényárban úsztak, s
mintha ünnep tomboló zaját visszhangozták volna.

Hogy én magam a patriotizmus hirtelen támadt mámorának nem hódoltam meg mégsem,
aligha valamiféle rendkívüli józanságnak vagy tisztánlátásnak köszönhettem, egyszerően az
addigi életformámnak. Két nappal azelıtt még „ellenséges földön” idıztem, s így
meggyızıdhettem róla, hogy Belgium nagy tömegei ugyanolyanbékésen és gyanútlanul éltek,
mint a mieink. Valamint: épp elég hosszan éltem kozmopolita módra, semhogy egyik napról a
másikra győlölni kezdjek egy világot, mely ugyanúgy az enyém volt, mint a hazám. Évek óta
bizalmatlan voltam a politika iránt, s éppen az utolsó években beszélgethettem igen bıségesen
a háború lehetıségének rettenetes abszurdumáról francia, olasz barátaimmal. Így bizonyos
értelemben be voltam oltva fenntartásokkal a hazafias lelkesedés fertızete ellen, és ezzel a
felkészültséggel fogadtam az elsı órák viharos mámorát; eltökéltem, hogy
meggyızıdésembıl nem engedek, továbbra is az egységes Európát tartom
eszményképemnek, és ettıl a felfogásomtól el nem tántoríthat az ügyetlen diplomaták s a
lelkiismeretlenül nyerészkedı hadiiparosok által elıidézett testvérmészárlás ténye.

Lelkemben ekképp, világpolgárként, az elsı pillanattól fogva biztosítva voltam; nehezebb volt
azonban állampolgárként is meglelnem a helyes tartást. Bár még csak harminckét éves
voltam, egyelıre nem várt rám hadkötelezettség, ugyanis valamennyi sorozásnál
alkalmatlannak minısítettek, s ennek már annak idején is nagyon örültem. Elıször is
megúsztam így egy ostoba esztendıt katonáéknál; másodszor pedig, mert nevetséges
anakronizmusnak éreztem volna, hogy gyilkos fegyverek használatára tanítsanak be a
huszadik században! Magamfajta emberhez, meggyızıdésemhez méltó magatartás az lett
volna, ha „conscientious objector”-nak nyilvánítom magam a háború idejére, ám az ilyesmi
(Angliával ellentétben) Ausztriánkban a legszigorúbb büntetéssel járt, s valóban a lélek
mártíri eltökéltségét kívánta volna. Nem restellem bevallani, semmi tehetségem nincs a
hısködéshez. Természetes magatartásom minden veszélyes helyzetben a kitérés volt, s talán
nemcsak ebbıl az egyetlen alkalomból kellett eltőrnöm azt a - jogos - szemrehányást, hogy
határozatlan vagyok; de hát tisztelt mesteremnek, Rotterdami Erasmusnak ugyanezt rótták fel
annak idején. Másrészt elviselhetetlen lett volna, hogy csak várjak szép csendben: bevárjam,
míg fiatal emberként elıkotornak a végén rejtezésem homályából, és odalöknek valahová,
ahova nem tartozom. Körülnéztem hát, hol akadna nekem valami tevékenység, amelyet lázítás
gyanúja nélkül végezhetnék. Kapóra jött, hogy egy barátom, magas rangú katonatiszt, a
hadilevéltárban szolgált, s kimódolta, hogy felvegyenek. Könyvtáros lettem, és
kamatoztathattam a nyelvtudásomat, vagy olykor stilisztikai szempontból megfésültem egy-
egy közleményt, amit a nyilvánosságnak szántak, és így tovább; kétségtelen, hogy nem valami
dicsıséges foglalatosság, viszont hozzám jobban illett, mintha egy orosz paraszt hasába kellett
volna szuronyt vágnom. A lényeg, úgy érzem, az volt, hogy a nem túlságosan megerıltetı
szolgálat mellett idım maradt egyébre, nevezetesen arra a szolgálatra, amelyet a háború
idején a legfontosabbnak éreztem: munkálkodni a jövendıbeli megértésen.

Hivatalos szempontból tehát megvoltam valahogy, bajosabban alakult viszont a helyzetem

bécsi baráti körömben. Költıink többsége nem volt európaian iskolázott, csaknem teljesen a
németség bővkörében élt, s úgy vélte, akkor cselekszik a leghelyesebben, ha a tömegek
lelkesedését szítja, s a háború állítólagos szépségét költıi ékesszólással vagy tudományos
ideológiák hajtogatásával hirdeti. Szinte valamennyi német író - köztük Hauptmann és
Dehmel is - kötelességének vélte, hogy mint ısgermán idıkben a bárdok, ık is dalokkal és
rúnákkal tüzeljék halált megvetı bátorságra az elıretörı harcosokat. Áradtak a költemények,
zuhogtak a rímek: diadal-ra rímelt a fiatal, bısz elem-re a gyızelem; s az írók ünnepélyesen
megfogadták: franciával, angollal kulturális közösséget többé sose vállalnak, mi több: máról
holnapra egyszerően kétségbe vonták, hogy létezett egyáltalán francia és angol kultúra. S ha
volt is, eltörpül a német szellem, a német mővészet, a németség mellett. A tudósok még
továbbmentek. A filozófusok minden bölcsessége annyi maradt, hogy a háborút „a jellem
kohója”-ként magasztalták, mely a népeket az elpuhultságtól megóvja. Felsorakoztak
melléjük az orvosok, akik a mővégtagok dicséretét zengték; aki ıket hallgatta, kedvet kapott
szinte, hogy valamelyik lábát amputáltassa, helyet csinálván így a tökéletesebb protézisnek.
Egyetlen vallás papjai sem akartak lemaradni, kórusukat hallva az ember azt hihette,
megszállottak hordája üvölt. S ugyanezeknek az embereknek az okosságát, alkotóerejét,
emberi tartását csodáltuk egy hete, egy hónapja még!

Ebben az ırületben az volt a legszörnyőbb, hogy a legtöbben becsületesen és komolyan

gondolták. S akik már öregek voltak a katonai szolgálatra, vagy alkalmatlannak bizonyultak,
általában szintén úgy érezték, hogy valamivel „ki kell venni a részüket”. Mert amit addig
alkothattak, a nyelvnek és a nyelven át a népnek köszönhették. Ezért a nyelven át szerettek
volna szolgálni most a népnek, s ezt úgy tehették, ha azt mondták, amit a nép hallani akart:
hogy az igazság az ı oldalán van, hogy a harc a gonoszság ellen folyik, s hogy Németország
gyızni fog, ellenfeleire pedig szégyenteljes vereség vár, s nem is álmodták volna, hogy efféle
szolgálatot teljesítve, a költészet igazi küldetését árulják el, mivel az nem lehet más, csak az
örök emberi védelmezése a pillanatnyi emberiségben. Némelyek persze csakhamar
megémelyedtek önmaguktól; elég volt ehhez annyi, hogy a lelkesedés elsı lángja elfüstöljön.
De az elsı hónapokban az volt a legnépszerőbb, aki a legveszettebbül tombolt, így aztán
zengett mindenütt a kergült kórus.

Ennek a becsületes, egyszersmind eszement eksztázisnak legjellegzetesebb, legmegrázóbb

példája az én számomra Ernst Lissauer volt. Jól ismertem. Feszes, kimért kis költeményeket
írt, ráadásul a legjobb indulatú ember volt, akit csak képzelhetünk. Még ma is emlékszem rá,
hogy csak nagy nehezen tudtam visszafojtani a mosolygásomat, amikor elıször meglátogatott.
Roppantul német, csontos-velıs versei olvastán, melyek mintha a kifejezés végsı határait
keresték volna, ıt magát is karcsú, inas-izmos embernek képzeltem; s akkor begurult
szobámba, mint egy kisebbfajta boroshordó, dupla tokája felett jóindulatú holdvilágarc
sugárzott, öntudatos buzgalomtól feszült minden szava, s szinte egymásban botlottak el a
mondatai; a vers megszállottja volt, semmivel le nem szerelhette soha senki, hogy örökké
önmagát ne idézze, szavalja, propagálja. Ám ha nevetséges volt is, szeretni kellett ıt meleg
szívéért, bajtársiasságáért, s hogy ilyen lázasan, szinte démoni odaadással szolgál egy
mővészetet.

Tehetıs német esaládból származott, a berlini Friedrich Wilhelm gimnáziumban nevelkedett,

s nála poroszosabb vagy poroszabbá vált zsidót soha életemben nem láttam. Egyetlen idegen
nyelven sem beszélt, Németország határain túl soha nem járt. Neki Németország volt a világ,
s minél németebb volt valami, annál szentebb volt a szemében. Yorck, Luther és Stein voltak
a hısei, legkedvesebb témája a német szabadságharc, zeneistene Bach; tömpe, szivacsos kis
ujjaival csodálatosan szólaltatta meg a muzsikáját. Senki nem ismerte nála jobban a német
lírát, senki nem szerette a német nyelvet bővöltebben, s mint oly sok zsidó, akinek családja
csak késın került be a német kultúra vérkörébe, ı is jobban hitt Németországban, mint a
leghívıbb németek.

Amikor aztán kitört a háború, elsı dolga volt, hogy elrohant a laktanyába, és önkéntesnek
jelentkezett. El tudom képzelni az ırmesterek és ırvezetık hahotáját, amikor ezt a köpcös
emberkét meglátták. El is küldték nyomban. Lissauer kétségbeesett; de legalább egy
költeménnyel ı is hódolni akart Németországnak, akár a többiek. Amit a német újságok és
hadijelentések közöltek, számára az színarany igazság volt. Megtámadták az ı szeretett
hazáját, s a bőnözık leghitványabbika - így akarta a Wilhelmstrasse - Lord Grey volt, az
angol külügyminiszter. Ennek az érzésnek, hogy Angliát terheli a felelısség a háborúért, s
hogy a szigetország vétett a legrútabbul a németség ellen, Lissauer versben adott hangot. Az
angolgyőlölet éneke - idézni nem tudom most - feszes, pattogós, igen kifejezı rigmusokban
emelkedik az ünnepélyes esküvésig, hogy Anglia „bőneit” soha meg nem bocsáthatjuk.
Végzetes módon csakhamar kiderült, milyen könnyő a győlölet felszításával sikerre jutni (ez a
köpcös, elvakult kis zsidó különös módon Hitler példáját elılegezte). A vers úgy hatott, mint
amikor bomba robban egy lıszerraktárban. Vers Németországban talán még sosem talált ilyen
visszhangra, még a Rajnai ırség sem terjedt oly elsöprı sikerrel, mint ez az angolgyőlölı
ének. A császár el volt ragadtatva, s a Vörös Sas rendjelet adományozta a poétának. A verset
minden újság lehozta, gyerekek szajkózták az iskolában, tisztek szavalták a frontkatonáknak,
míg a végén mindenki betéve tudta. De még itt sem állt meg a sikersorozat. A győlölet
litániáját megzenésítették, kórussá bıvítették, színházban is elıadták szerte Németországban;
hetvenmillió német tudta a verset, Az angolgyőlölet éneké-t, sıt nemsokára az egész világ
megismerte a mővet - persze kisebb lelkesedéssel. Ernst Lissauer máról holnapra olyan
karriert futott be, mint egyetlen költı sem a háborúban - s ez a hírnév azután persze úgy
maradt rajta, égetıen, mint egy Nesszusz-ing. Mert a háborúnak vége lett, a kereskedık ismét
üzletelni akartak, a politikusok politizálni a kölcsönös közeledés ürügyén, s akkor mindenki
megtett mindent, hogy ennek a versnek még az emlékét is feledtesse. Örök győlölet Anglia
ellen?! Egyetlen ember volt itt a vétkes, harsogták most a németek, Ernst Lissauer a neve! İ
szította fel a hisztérikus győlöletet. „Győlölködı Lissauer”-nek csúfolták azok, akik vele
együtt szították azt az 1914-es győlöletkampányt. 1919 után mindenki tüntetıen elfordult tıle
- az ünneplésnek nyoma se maradt. Az újságok egy sorát se közölték többé, s ha kollégái
között megjelent, jeges hallgatás fogadta. Szíve zőrzavaros mélyébıl szeretett Németországa
elhagyta, Hitler mint zsidót előzte, elfeledve, magányban halt meg; tragikus áldozata lett
egyetlen költeménynek, az emelte a magasba, hogy annál mélyebbre vesse.

Lissauer tizenkilenc volt, a többi egy híján húsz. İszintén éreztek, s úgy vélték, ıszintén is
cselekszenek. Ezt nem lehet elvitatni e költıktıl, professzoroktól, e gyorsan forralt
hazafiaktól. Csakhamar érezni lehetett azonban, milyen borzasztóságot mőveltek, amikor a
háborút magasztalták, s a győlölet orgiáit szították. A hadviselı népek 1914-ben eleve
irritáltak voltak már; a legvadabb rémhírt készpénznek vették nyomban, a legképtelenebb
rágalmat elhitték az ellenségrıl. Németországban tucatjával akadtak, akik megesküdtek volna,
hogy a háború kitörése elıtt arannyal megrakott automobilokat láttak Franciaországból
Oroszországba vonulni. És jöttek a mesék a kiszúrt szemekrıl, levágott kezekrıl - az ilyesmi
minden háborúban elkezd terjedni már a harmadik-negyedik napon, és tele vannak vele az
újságok. Nem tudták ezek a szerencsétlen balgák, hogy a hadviselés technikájához az ellenfél
katonáiról terjesztendı rágalmak is hozzátartoznak ugyanúgy, mint a lıszer meg a repülıgép,
és hogy háború idején, rendszerint mindjárt az elején, ezeket is elıveszik a fegyvertárból. A
háború a józan ésszel és az igazságérzettel egyszerően összehangolhatatlan. A háborúhoz a
felkorbácsolt érzelmek is nélkülözhetetlenek, lelkesedés kell saját ügyünk iránt, győlölet az
ellenséggel szemben.

Emberi természetünk mármost nem tőri, hogy az eltúlzott érzelmek hosszú életőek legyenek -
áll ez egyénekre és népekre egyaránt; s a hadügyi szervezet jól tudja ezt. Szüksége van hát a
hangulatkeltésre, az izgalom állandó doppingjára, és ezt a felkorbácsolósdit – ha jó, ha rossz
lelkiismerettel, ha ıszintén, ha csak szakszerő rutinnal - az értelmiségieknek kell
szolgáltatniuk; költıkre, írókra, újságírókra vár a feladat. Verték is a győlölet dobját
olyannyira, hogy a végén a dobhártyák repedeztek tıle, és belereszkettek a szívek.
Engedelmesen szolgálták szinte mindannyian - Németországban, Franciaországban,
Olaszországban, Oroszországban, Belgiumban - a háborús propagandát, s ezzel
tömeghisztériát és a tömegırületet, holott az lett volna a dolguk, hogy józanítsanak.
A következmények rettenetesek voltak. Akkoriban a propaganda még nem járatta le magát
békeidıben; az emberek tehát - ezernyi csalódás ellenére - elhittek mindent, amit nyomtatva
láttak. Így változott az elsı napok szép lelkesedése is fokról fokra a legostobább,
leggonoszabb érzések orgiájává. Bécsben és Berlinben „gyızedelmeskedtek” Franciaországon
és Anglián: a Ringstrassén és a Friedrichstrassén, ahol persze jóval kényelmesebb volt a
dolog, mint a harctéren. Az üzletekrıl el kellett tőnniük tehát az angol és francia nyelvő
feliratoknak. Még az Angolkisasszonyok egyik kolostora is kénytelen volt idılegesen nevet
változtatni, némelyek ugyanis összefüggésbe hozták Angliával. Borítékjaikra a derék
üzletemberek felragasztották, vagy odapecsételték, hogy „Isten, büntesd Angliát!”, társasági
hölgyek megfogadták (és olvasólevelekben a lapoknak meg is írták), hogy ık többé egy szót
ki nem ejtenek a szájukon franciául. Shakespeare-t számőzték a német színpadokról, Mozartot
és Wagnert a francia és az angol zeneszentélyekbıl, német professzorok germánnak
nyilvánították Dantét, franciák belgának Beethovent, az ellenséges országokból ugyanolyan
gátlástalanul rabolta ki-ki a kulturális javakat, mint a gabonát vagy az ércet. Nem volt elég,
hogy naponta mindkét fél ezernyi békés polgárt mészárolt le a frontokon, a hátországokból
még az ellenséges országok nagy halottait is szidalmazták, pocskondiázták - hiába pihentek
évszázadok óta a sírjukban békén. Egyre abszurdabb lett a szellemi zőrzavar is. A szakácsnı,
aki világéletében alig mozdult el a tőzhely mellıl, és a földrajzi atlaszt utoljára az iskolában
nyitotta ki, most úgy hitte, hogy Ausztria nem lehet meg a szandzsák, e boszniai kis
határterület nélkül. A kocsisok az utcán azon vitatkoztak, hogy mekkora hadijóvátételt kell
majd kiróni Franciaországra, ötvenmilliárdot-e vagy százat, jóllehet halvány fogalmuk se volt,
„mennyi” is egymilliárd. Nem volt olyan város, olyan embercsoport, melyet megkímélt volna
ez a borzadályos, hisztériás győlölet. Papok a templomban, szociáldemokraták a
győléstermekben prédikálták; s ez utóbbiak annál buzgóbban szították, mert attól félhettek,
hogy egy hónappal azelıtti álláspontjukért - amikor a legszörnyőbb bőnnek bélyegezték a
militarizmust - Vilmos császár szava szerint a végén még csakugyan „hazátlan bitangok”-nak
számítanak majd. Gyanútlan nemzedék háborúja volt ez, s épp az benne a legborzasztóbb,
hogy a népek még hittek, s mindegyik szentül meg volt gyızıdve ügyének egyedüli igazáról.

Akkor, 1914-ben, a háború elsı heteiben az ember lassan nem talált senkit, hogy értelmes szót
váltson vele. A legbékésebb, a legjobb szándékú embereket is áthatotta a vérgız. Némely jó
barátaim, akiket kezdettıl szenvedélyes individualistának ismertem, sıt nem álltak messze a
szellemi anarchizmustól, most hirtelen meghazafiasodtak, aztán a patriotizmusból örökéhő
irredentizmus lett. Minden társalgás efféle ostoba frázisokkal végzıdött: „Aki nem tud jól
győlölni, nem tud igazán szeretni”, vagy jöttek a goromba gyanúsítgatások. Jó barátok,
akikkel évek óta soha semmiféle szóváltásom nem volt, most nyersen azzal vádoltak, hogy
nem vagyok jó osztrák; eriggyek Franciaországba vagy Belgiumba. Sıt finoman még arra is
céloztak, hogy az ilyen nézeteket, mint hogy a háború bőn, tulajdonképpen a hatóságok
tudomására kellene hozni - hiszen a haza legfıbb ellensége ma a „defetista”; ezt a szép szót
történetesen azért a franciáktól kölcsönözték.

Egyetlen megoldás maradt: elbújni a csigaházban, és hallgatni, míg odakint a többiek

tombolnak. Nem volt könnyő. Mert - tapasztalatból mondhatom - még emigrációban élni sem
olyan keserves, mint elhagyatva a saját hazánkban. Bécsben a régi barátaim elhidegültek
tılem, újakat keresni épp nem akkor volt az ideje. Egyes egyedül Rainer Maria Rilkével
beszélgethettem néha a legbensıbb megértés jegyében. Sikerült ıt is beszerezni világtól távoli
hadilevéltárunkba; gondoljuk meg, micsoda katona lett volna belıle, akinek szuperérzékeny
idegei megpattanásig feszültek minden mocsok, bőz, lárma provokációjára. Önkéntelenül is
mindig elmosolyodom, ha visszagondolok rá, milyen volt egyenruhában. Egy nap kopogtak
az ajtómon. S ott állt egy katona, eléggé riadtan. A következı pillanatban már én voltam még
rémültebb: Rilke - Rainer Maria Rilke katonai öltözetben! Oly meghatóan esetlennek látszott,
a gallér szorította, s még a gondolata is gyötörte, hogy most minden tisztnek bokázva kell
tisztelegnie. S mert a tökéletesség vágya mágikus erıvel élt benne, a szolgálati szabályzatnak
ezeket a lényegtelen formaságait is példásan akarta végrehajtani, állandóan ebben a
riadalomban élt. „Ezt a hadi maskarát - mondta akkor halkan - már a kadétiskolában is
győlöltem. Azt hittem, egy életre megszabadulok tıle. És most megint, csaknem negyvenéves
fejjel!” Szerencsére akadtak azért jóakarók is, és egy újbóli orvosi vizsgálat eredményeképpen
leszerelték. Még egyszer eljött - akkor már civilben -, hogy búcsút vegyen tılem. „Jött”, nem
is jó szó ez, besuhant, befújta valami szél (oly halkan járt mindig) a szobámba. Meg akarta
köszönni még, hogy Rolland révén megkíséreltem megmenteni Párizsban elkobzott
könyvtárát. Ez volt az elsı alkalom, hogy nem láttam fiatalnak - mintha kimerítette volna a
borzalmaknak már a gondolata is. „Külföldre - mondta -, csak legalább elmehetne innen, az
ember valahova külföldre! A háború mindig börtön.” Akkor elment. És én teljesen magamra
maradtam megint.

Pár hét múlva úgy határoztam, hogy a veszedelmes tömegpszichózis elıl jobb lesz valami kis
vidéki helységbe áttelepülnöm, hogy ott kezdhessem el a háború közepette saját kis
magánháborúmat: harcot az ellen, hogy az ész józan világát ily rútul elárulják a
tömegszenvedélyeknek.

Harc a szellem testvériségéért

Az elvonulás önmagában nem segített. A légkör továbbra is nyomasztó volt. Így tudatosodott
bennem, hogy a passzivitás, az, hogy az ember épp csak kiáll az ellenséget szidalmazó
kórusból, nem elegendı. Író lettem volna végsı soron, s ilyképp rendelkezésemre állhatott a
szó - s ez kötelez. Az író mondja ki a meggyızıdését, már amennyire a cenzúrák korszakában
lehetséges. Megkíséreltem. Cikket írtam, címe ez volt: Barátokhoz - idegen országba. S
eltérve a többiek harsogó győlöletétıl, leszögeztem, hogy továbbra is töretlenül hő maradok
minden külhoni jó baráthoz annak ellenére, hogy kapcsolatok tartására most nincs mód - de az
elsı adandó alkalmat megragadom majd, hogy velük együtt a közös európai kultúra ügyén
munkálkodjam. Elküldtem a legolvasottabb német Újságnak a cikket, és meglepetésemre a
Berliner Tageblatt hajlandó volt csonkítatlanul közölni. A cenzúrának egyetlen mondat esett
csak áldozatul, az, hogy „bárkié legyen is végül a gyızelem” - mert afelıl nem lehetett a
legcsekélyebb kétség sem, hogy a gyızelem Németországé lesz. Legalábbis ilyen irányú
kételyeknek akkoriban nem volt szabad hangot adni. De a dolgozat így is felháborodást keltett
bizonyos szuperpatrióta körökben: sorra érkeztek a levelek, melyek aláírói nem értették,
hogyan erezhetünk ilyen idıkben bárminémő közösséget a galád ellenséggel. Ez nem nagyon
izgatott engem. Soha életemben nem akartam hittérítı lenni. Elég volt annyi, hogy a magam
hitét közölhettem - s ez most is megtörtént.

Tizennégy nap múltán, amikor ezt a cikket már csaknem el is felejtettem, levelem érkezett,
rajta svájci bélyeg, a cenzúra bélyegzıje - és Romain Rolland ismerıs keze írása. Olvashatta a
cikket, mert ezt írta a levélben: „Non, je ne quitterai jamais mes amis. (Nem, én sosem fogom
elhagyni a barátaimat. - francia) Azonnal megértettem, hogy ez a pár sor kísérlet akar lenni
annak kiderítésére, hogy lehetséges-e a háború idején egy osztrák jó baráttal levelezni.
Azonnal válaszoltam neki. Attól fogva rendszeresen leveleztünk, mégpedig huszonöt éven át,
míg aztán a második világháború - mely brutálisabb volt ebben is az elsınél - a két ország
minden kapcsolatát megszakította.

Ez a levél életem boldog pillanata volt, igazi csoda: fehér galambként érkezett a bömbölı,
tomboló, elvadult állatiság bárkájából. Nem éreztem már azt a roppant egyedüllétet, végre
kapcsolatom volt megint rokon érzéső társsal. Rolland magabiztos lelkiereje engem is
megszilárdított. Mert a határokon át is tudhattam, hogy Rolland ırzi bámulatos emberségét.
Megtalálta az egyetlen helyes utat, melyen a költınek ily idıkben járnia kell: távol maradt a
gyilkosok, a pusztítók világától, és - Walt Whitman nagyszerő példáját követve, aki ápolóként
mőködött közre a polgárháborúban - tevékenyen az emberiesség és a segítés ügyét vállalta.
Svájcban élt, gyenge egészségi állapota eleve fölmentette mindenfajta katonai szolgálat alól, s
ott, Genfben, ahol a háború kitörése érte, azonnal a Vöröskereszt aktívája lett, s ott dolgozott
nap mint nap azokban a zsúfolt termekben a csodálatos mővön, melyet késıbb Európa szíve
címő cikkemben próbáltam a köz nevében, nyilvánosan is megköszönni. Az elsı hetek
gyilkos csatái után minden kapcsolat megszakadt; a hozzátartozók egyetlen országban sem
tudták, mi történt fiukkal, fivérükkel, apjukkal: elesett-e vagy csak fogságba esett, netán
megsebesült; és azt sem tudták, hol érdeklıdjenek, hiszen az „ellenségtıl” nem várhattak
felvilágosítást. Ekkor vállalta a Vöröskereszt a feladatát: a borzalmak és a rettegés közepette
legalább a leggyötrıbb kíntól szabadította meg az embereket, a bizonytalanságtól; odahaza
mégis megtudhattak valamit szeretteik sorsáról, mert a genfi szervezet továbbította a foglyok
leveleit. Persze az évtizedekkel azelıtt létrehozott szervezet ekkora forgalomra nem számított;
napról napra, óráról órára növelni kellett az önkéntes segítık számát, hiszen a
hozzátartozóknak minden bizonytalanságban töltött óra egy-egy gyötrelmes örökkévalóság
volt. 1914 decemberének végén már napi harmincezer levél áradatával kellett számolni, végül
pedig a genfi Musée Rath szők termeiben ezerkétszáz ember szorongott, hogy a napi postát
osztályozza, a leveleket megválaszolja. És közöttük dolgozott ahelyett, hogy egoista módon
saját mővének szentelte volna magát, az írók legemberségesebbje: Romain Rolland.

Persze másik kötelességérıl sem feledkezett meg, a mővészérıl, akinek dolga az, hogy
meggyızıdésének hangot adjon, még akkor is, ha ez ellenkezni látszik országa érdekeivel, sıt
az egész hadviselı világ ellenszenvével találkozik. 1914 ıszén az írók nagy többsége még
habzó szájjal harsogta a győlölet jelszavait, ı nem üvöltött a farkasokkal, hanem megírta
emlékezetes hitvallását, az Au-dessus de la mélée-t (A dulakodás fölött), melyben felemelte
szavát a nemzetek szellemi győlölködése ellen, és a mővésztıl még háború idején is
igazságosságot és emberiességet követelt; egyetlen írásmő sem izgatta fel akkoriban úgy a
közvéleményt, mint ez, a kor irodalmának egészét állásfoglalásra kényszerítette: mellette
vagy ellene.

Mert az elsı világháborút ez különböztette meg - üdvösen - a másodiktól: akkoriban a szónak

még volt hatalma. Még nem nyőtte agyon a szervezett hazugság, a „propaganda”, az emberek
még adtak az írott szóra, várták. 1939-ben költıi, írói megnyilvánulás se jó, se rossz irányban
nem mozdított már semmit, s a második világháború tárgyában mindmáig sem érintette meg
lelkükben a tömegeket se könyv, se brosúra, se cikk, se vers, gondolkodásukat egyáltalán nem
befolyásolta ilyesmi - 1914-ben azonban még egy tizennégy soros költemény, mint Lissauer
győlölködı éneke, egy ostoba kiáltvány, mint a 93 német értelmiségi manifeszttuna, vagy
ellenkezıleg, Rolland nyolcoldalas dolgozata, az Au-dessus de la mélée, egy regény, mint
Barbusse-tıl A tőz, igazi esemény volt. A világ lelkiismerete még nem volt olyan holtra fáradt
és kilúgozott, mint ma, hevesen reagált minden nyilvánvaló hazugságra, a nemzetközi jog
bármely megsértésére, az emberiesség megtiprására - évszázados meggyızıdések ereje élt
még akkor. Az olyan törvényszegés, mint Németország bevonulása a semleges Belgiumba,
akkoriban még az egész világot felháborította; ma már, amióta Hitler törvényerıre emelte az
embertelenséget, és természetessé tette a hazudozást, még csak nem is nehezményeznék az
ilyet. Cavell nıvér agyonlövése, a Lusitania megtorpedózása az egyetemes erkölcsi
felháborodás elemi erejő kitörésének következményeképpen végzetesebb volt Németországra,
mint egy elvesztett csata; a költık, írók számára tehát akkor egyáltalán nem volt kilátástalan
vállalkozás a szó: mert a füleket és a lelkeket nem árasztották el még az állandóan fecsegı
rádióadások, ellenkezıleg, egy nagy író kiáltványa spontánul is ezerszer inkább hatott, mint
az államférfiak valamennyi beszéde, melyekrıl az emberek tudták, hogy taktikai, politikai
célokat követnek, érvényük pillanatnyi, és a legjobb esetben is csak az igazság egyik felét
tartalmazzák. Ilyen értelemben is - ahogy a költıben, íróban mint a legjobb polgárban, a
legtisztább érzülető emberben megbíztak - összehasonlíthatatlanul több hit élt még abban a
késıbb oly keservesen csalódott nemzedékben. Mivel azonban a költıknek errıl a
tekintélyhelyzetérıl a katonai szervek, a hivatalos körök is tudtak, mindent megtettek, hogy a
morális és szellemi nimbusszal körülvett alkotókat és gondolkodókat a maguk uszító céljaira
felhasználhassák: ezeknek kellett volna meggyızniük a tömegeket, hogy minden gonoszság,
igazságtalanság, rossz szándék, rémség a másik félbıl fakad, tanúsítaniuk egyben, hogy a jó,
az igazság, a tisztességes törekvés, az emberiesség szavatolója csakis az ı saját nemzetük.
Rollandnál zárt kapukra találtak. İ nem abban látta feladatát, hogy a győlölettıl fülleteg,
uszításoktól izzó légkört tovább fertızze - ellenkezıleg, csak a tisztaságot, a tisztázást akarta.
Aki ma olvassa a híres hitvallás nyolc oldalát, talán nem is értheti meg, miért tett olyan elemi
hatást abban az idıben az Au-dessus de la mélée. Hiszen mindaz, amit Rolland leszögezett
benne, most már, józanul, hideg fejjel olvasva, természetesnél is természetesebb. Csakhogy
azok a szavak ott a szellemi tömegırület légkörében hangzottak el - s az az atmoszféra ma
szinte rekonstruálhatatlan. A francia szuperhazafiak úgy ordítottak fel a nyomában, mintha
valaki izzó vasat nyomott volna észrevétlenül a kezükbe. Rolland egyik napról a másikra
kiközösítetté vált, még legjobb, legrégibb barátainak körében is, a könyvkereskedık nem
merték kitenni kirakatukba a Jean Christophe-ot, a katonai hatóságok, melyeknek a katonák
lelkesítése volt az érdeke, már intézkedéseket latolgattak ellene, és egyre-másra jelentek meg
a brosúrák, érvelvén: „Ce qu'on donne pendant la guerre á l'humanité est volé á la patrie.”
(Amit a háború idején megadunk az emberségnek, azt a hazától lopjuk el. - francia)

De az ilyen reakció mindig csak azt bizonyítja, hogy valaki valamit telibe talált. Most már
feltartóztathatatlanul megkezdıdött a vita: hogyan is kell viselkednie a szellemi embernek
háború esetén, és mindenki elkerülhetetlenül választásra kényszerült.

Visszaemlékezvén ezekre a dolgokra, mi sem fájdalmasabb számomra most, mint hogy

Rolland-nak azokban az években írott levelei nem állnak a rendelkezésemre. Ha csak
rágondolok, hogy ez az újabb európai özönvíz esetleg mindörökre jóvátehetetlenül
elsodorhatja ıket, mintha felelısség terhe nyomasztana. Mert bármennyire becsülöm is
mőveit, el tudom képzelni, hogy késıbbi korok éppen ezeket az írásait tekintenék a
legszebbnek, legemberibbnek, amit csak nagy szíve és szenvedélyes értelme létrehozott.
Hiszen együttérzı, együtt szenvedı lelkének mérhetetlen megrázkódtatásából fakadtak fel
azok a sorok, tehetetlen elkeseredésének minden ereje ott lüktet bennük - a levelekben,
melyeket egy barátjának a határ túlfelére írt, vagyis hivatalosan „egy ellenségnek”; s éppen
így talán a leghathatósabb erkölcsi dokumentumai egy olyan kornak, amelyben a megértés
már roppant erıt kívánó teljesítmény volt, s az ember saját meggyızıdéséhez való hőség
grandiózus bátorságot kívánt. Baráti levelezésünkbıl csakhamar kikristályosodott egy konkrét
javaslat: Rolland arra ösztönzött, hogy próbáljuk összehívni valamennyi nemzet legfontosabb
szellemi képviselıit közös tanácskozásra Svájcba, s így alakítsunk ki egységes és méltóbb
álláspontot, esetleg intézzünk végül szolidaritási felhívást a világhoz a kölcsönös megértés
jegyében. Magára vállalta: megpróbálja rávenni a részvételre a francia és a külhoni
kiválóságokat; én viszont tapogatózzam az ausztriai és a német költık és tudósok körében,
már legalábbis azoknál, akik nem kompromittálták magukat a nyilvánosság elıtt a győlölet
propagandakampányában. Azonnal munkához láttam. Németország legfontosabb,
legreprezentatívabb írója abban az idıben Gerhart Hauptmann volt. Hogy könnyebbé tegyem
számára az igent vagy a nemet, kerülni akartam a közvetlen rákérdezést. Írtam hát közös
barátunknak, Walter Rathenaunak, próbálkozna-e közvetítéssel. Rathenau azonban - sosem
tudtam meg: Hauptmann-nal egyetértésben vagy sem - elutasított; közölte, hogy ez most nem
a szellemi béke ideje. S így a kísérlet tulajdonképpen máris kudarcot vallott, hiszen Thomas
Mann akkoriban a másik tábort erısítette, s épp egy Nagy Frigyesrıl írt dolgozatban tört
lándzsát a német jogálláspont mellett, Rilke pedig, akit a mi oldalunkon tudtam, elvbıl
tartózkodott minden nyilvános és közös akciótól. Dehmel, az egykori szocialista, leveleit
gyermeteg hazafias büszkeséggel: „Dehmel hadnagy”-ként írta alá, s hogy Hofmannsthalra és
Jakob Wassermannra nem számíthatok, meggyıztek róla magánbeszélgetések. Így német
részrıl nem sokat remélhettünk. Rolland sem járt sokkal több eredménnyel Franciaországban.
1914-ben, 1915-ben, való igaz, nem érett még meg az idı ilyesmire; a háború túl messze járt a
hátország emberétıl. Magunkra maradtunk.

Magunkra, de mégsem egészen. Levelezésünknek máris nyeresége volt, hogy megtudtuk: pár
tucat emberre bizonyosan számíthatunk, ık - semleges vagy hadviselı országokban - velünk
éreznek; felhívhattuk egymás figyelmét könyvekre, cikkekre, brosúrákra, biztosítva volt a
kristályosodási pont, amelyhez - habozva bár elébb, de a kor mind tartósabb nyomására egyre
folyamatosabban - új elemek is csatlakozhattak. Ez az érzés, hogy nem vagyunk mégsem
légüres térben, felbátorított, így írtam mind több dolgozatot, hadd bukkanjanak fel gyarapodó
számmal a velünk érzık, a rejtızködık, válaszaikkal és reakciójukkal támogassák ügyünket.
Rendelkezésemre álltak végsı soron Németország és Ausztria vezetı lapjai, ez komoly
olvasótábort jelentett, a hatóságok elvi akadékoskodásától pedig nem kellett félnem, hiszen
aktuális politikai kérdésekkel sosem foglalkoztam. Még a régi liberalizmus szellemében nagy
volt a tisztelet minden irodalmi megnyilvánulás iránt, s ha most beleolvasok azokba a
cikkeimbe, amelyeket akkoriban odacsempészhettem a legszélesebb nagyközönség asztalára,
bizony kénytelen vagyok tisztelettel adózni az osztrák katonai hivatalnokoknak
nagyvonalúságukért; hiszen a világháború tomboló éveiben dicsıíthettem a pacifizmus
megalapítóját, Berta von Suttnert, aki a háborút a bőnök bőneként bélyegezte meg, és
részletesen ismertethettem egy osztrák újságban Barbusse könyvét, A tőz-et. Bizonyos
cselfogásokra azért persze szükség volt itt is - mert a háború csak háború, s ezek a dolgok
eléggé kirívóan „idıszerőtlenek” voltak. Mégis eljutottak a vakmerı eszmék a nagy
tömegekhez; mert például amikor a front borzalmait és a hátország közönyét kívántam
érzékeltetni, Ausztriában nem tehettem másképp, mint hogy A tőzrıl írt dolgozatomban
különösképpen kiemeltem egy „francia” gyalogos szenvedéseit. De az osztrák frontvonalakról
érkezı száz meg száz levél tanúsította, milyen pontosan megértették a mieink, hogy az ı
sorsukról van szó. Vagy ha hangot akartunk adni nézeteinknek, a színlelt kölcsönös támadás
eszközét választottuk. Így polemizált a Mercure de France-ban egy francia barátom az én
cikkemmel (Barátokhoz - idegen országba); azonban azzal, hogy vitaalapul szóról szóra
közölte a cikkemet, már át is csempészte Franciaországba, s ott mindenki olvashatta (ez volt a
szándékunk). Így villogtattunk jelzıfényeket, innen és túl, hogy legalább emlékeztessük
egymást. Hogy ezeket a dolgokat mennyire értették azok, akiknek szóltak, jól példázza egy
kis epizód késıbbrıl. Amikor Olaszország 1915 májusában hadat üzent korábbi
szövetségesének, Ausztriának, országunkon a győlölet hulláma söpört végig. Szidtak mindent,
ami olasz. Történetesen megjelent egy Carl Poerio nevő hajdani - a risorgimento idején élt -
ifjú olasz szerzı emlékirata, melyben beszámolt Goethénél tett látogatásáról. Ekkor én, hogy a
győlölet tombolása közepette is rámutassak, milyen mély és régi kapcsolat főzi az olaszokat a
mi kultúránkhoz, tüntetıen megírtam Egy olasz ember Goethénél címő cikkemet, s mert a
könyv bevezetıje Benedetto Croce tollából származott, kihasználtam az alkalmat, hogy róla is
ejtsek pár szót a legnagyobb tisztelet jegyében. Tisztelettel adózni Ausztriában egy olasz
embernek abban az idıben, amikor nem volt szabad elismerıen írni az ellenséges országok
költıirıl vagy tudósairól, természetesen nyílt kihívás volt, s még a határon túl is így
értelmezték. Croce, aki akkoriban miniszter volt Itáliában (Benedetto Croce csak 1920-1921-
ben volt miniszter - a külföldi kiadó megjegyzése.), elmesélte késıbb, mi történt: a
minisztérium egyik tisztviselıje, aki maga nem tudott németül, megrökönyödve közölte vele,
hogy az ellenség vezetı lapjában írtak valamit ellene (azt elképzelni sem tudta, hogy nem
ellenséges szándékkal írtak róla); Croce bekérette a Neue Freie Pressét, s elıször csodálkozva
látta, majd jót mulatott rajta, hogy a dolog éppen ellenkezıleg áll.
Egyáltalán nem akarom most túlértékelni azokat a szórványos kis próbálkozásokat. Az
események menetére természetesen nem hatottak. Segítettek azonban nekünk magunknak - s
némely ismeretlen olvasónak. Enyhítették azt a borzalmas elszigeteltséget, lelki
kétségbeesést, melyben a valóban érzı huszadik századi ember akkoriban ırlıdött - s ırlıdik
ma ismét, huszonöt év múltán; sıt attól tartok, ma még kiszolgáltatottabban a rettentı
túlerıvel szemben. Eleve tisztában voltam vele, hogy efféle apró tiltakozásokkal és
ügyeskedésekkel nem könnyíthetek igazán a szívemen; lassan foglalkozni kezdtem hát egy
olyan mő tervével, amelyben nemcsak töredékeket fogalmazhatnék meg, hanem a korral s a
néppel, a katasztrófával és a háborúval kapcsolatos állásfoglalásom teljesebb egészét.

Írói szintézist a háborúról! Igen, csakhogy ennek legfontosabb feltétele hiányzott: nem láttam
a háborút! Akkor már csaknem egy éve ücsörögtem abban az irodában, és a
„tulajdonképpeni” események a messzeségben zajlottak; ott volt a front, ott volt minden
borzalom, ott a háború. Többször is alkalmam nyílt, hogy kimenjek a frontra: a vezetı lapok
háromszor kerestek meg, nem vállalnék-e haditudósítói feladatokat. Hanem az ilyesmi
óhatatlanul azt eredményezte volna, hogy a háborút csakis pozitívan, lelkesen, hazafihoz
méltóan ecsetelhetem, én pedig esküt tettem, hogy soha egyetlen szót le nem írok, amely a
háborút dicsıítené, vagy bármely nemzetet ócsárolna - és ezt a fogadalmamat mindmáig,
1940-ig megtartottam. Adódott viszont egy kedvezı alkalom. A nagy osztrák–német
offenzíva 1915 tavaszán Tarnównál áttörte az oroszok vonalát, és egyetlen összpontosított
elınyomulással elfoglalta Galíciát és Lengyelországot. A hadilevéltár a könyvtára számára
meg akarta szerezni a megszállt osztrák területeken fellelhetı valamennyi orosz proklamációt
és hirdetményt, mielıtt leszaggatnák, vagy más módon megsemmisítenék ıket. Az ezredes,
aki tudott győjtıszenvedélyemrıl, megkérdezte, nem vállalkoznék-e a dologra; természetesen
azonnal igent mondtam, és kiállítottak számomra egy útlevelet, melynek roppant elınye az
volt, hogy semmiféle hatóság, hivatal vagy elöljáró nem rendelkezhetett velem, s nekem sem
kellett engedélyt kérnem, ha bármelyik katonavonattal bárhová óhajtottam utazni; ebbıl a
legkülönösebb helyzet adódott: nem voltam tiszt, csak címzetes ırmester, és az
egyenruhámon nem díszelgett semmiféle rangjelzés, ám ha titokzatos igazolványomat
elıvettem, ez rendkívüli tiszteletet ébresztett, hiszen a tisztek a fronton csakúgy, mint a
hivatalnokok, azt gyanították, hogy valami rangrejtve utazó vezérkari vagyok, avagy ki tudja,
miféle rejtélyes feladatot bíztak rám. Mivel pedig a tiszti étkezdéket is elkerültem, s csak
szállodákban laktam, az az elınyöm is megvolt, hogy kívül álltam a nagy hadigépezeten, és
mindenfajta „kalauzolás” nélkül megnézhettem, amit látni kívántam.

Tulajdonképpeni feladatom - a proklamációk begyőjtése - nem okozott különösebb

nehézséget. A galíciai városok - Tarnów, Drohobycz, Lemberg - vasútállomásán mindig ott
tanyázott pár zsidó, úgynevezett „közvetítık”, akiknek az volt a dolga, hogy elintézzenek és
megszerezzenek mindent, amit csak akart az érkezı; elég volt annyi, hogy egy-egy ilyen
univerzális beszerzınek megmondtam: nekem itt az orosz megszálló hatóságok proklamációi
kellenek, s a közvetítı továbbadta az óhajt az elközvetítıknek, az eredmény pedig az volt,
hogy három óra múlva komplett győjteménynek örvendhettem - és egy lépést sem kellett
tennem érte. E példás szervezés eredményeképpen maradt idım, hogy sok mindent lássak, és
láttam is sok mindent. Láttam elsısorban a polgári lakosság iszonyatos nyomorát; és láttam,
hogy még mindenkire ránehezedik az átélt borzalmak árnya. És láttam a zsidó gettó népének
elképzelhetetlen életkörülményeit; nyolcan, tízen, tizenketten laktak összezsúfolva egy
földszinti vagy alagsori szobában. S elıször pillanthattam meg „az ellenséget”. Tarnówban
láttam az orosz hadifoglyok elsı csoportját. A földön ültek, nagy, körülkerített négyszögben,
cigarettáztak és beszélgettek, és két-három tucatnyi idısebb, többnyire szakállas tiroli
népfölkelı felügyelt rájuk - ık egyébként ugyanolyan megviseltnek látszottak, mint a
foglyaik, és egyáltalán nem hasonlítottak az odahaza képes újságokban látható nyalka, ápolt,
kiborotvált, elegáns katonákhoz. A felügyelet pedig egy szemernyit sem volt zord vagy
drákói, hiszen a foglyoknak láthatóan eszük ágában sem volt a szökés, a tiroli népfölkelık
meg nem is óhajtottak volna pribékek módjára viselkedni. Szinte bajtársiasan üldögéltek
együtt a hadifoglyokkal, és mindkét félnek épp az okozta a legnagyszerőbb mulatságot, hogy
nem értik egymás nyelvét; cigarettacsere folyt, nagy hahoták harsantak. Egy tiroli népfölkelı
elıszedte éppen a viharvert, koszos levéltárcájából a családi képeket: feleség, gyerek -
megmutogatta ıket az „ellenség”-nek, a foglyok sorra megtekintették a család tagjait, és
ujjukkal tudakolták, három- vagy négyéves-e az apróság. Ellenállhatatlanul az az érzésem
támadt, hogy ezek az egyszerő, primitív emberek sokkal pontosabban érzik a háború lényegét,
mint az egyetemi professzorok s a költık; tudják, hogy szerencsétlenségként tört rájuk, s hogy
mit sem tehettek ellene, viszont akik már egyszer belesodródtak ebbe a közös balsorsba -
testvérek. Ez a felismerés vigasztaló érzéssel töltött el egész utamon; s rá is szorultam a
vigaszra a szétlıtt városok, kifosztott üzletek, lakások láttán, melyeknek bútorai úgy hevertek
az utcán, mintha a végzet magát az életet belezte volna ki; reményt keltettek még a szívemben
a gondozott földek, s úgy éreztem, hogy pár év alatt eltőnnek majd a pusztítás nyomai. Azt
persze nem is álmodtam volna, hogy nemcsak a háború rémségeinek fizikai nyomai tőnnek el,
de az átélt borzalmakat is oly könnyen elfelejti az emberiség.

Az elsı napokban a háború tulajdonképpeni rémségeivel még nem találkoztam; valódi arca
aztán a legriasztóbb félelmeimet is felülmúlta. Mivel vasúti személyforgalom úgyszólván nem
volt, változatosan utaztam: egyszer nyitott tüzérségi kocsin, a lövegmozdonyon ülve, másszor
marhavagonban, iszonyú bőzben, ahol az emberek egymás hegyén-hátán aludtak, s ahogy a
vágóhídra vitték ıket, máris olyanok voltak, mint a levágott állatok. De a legszörnyőbbek a
kórházvonatok voltak; kétszer-háromszor ilyenekkel is mentem. Ó, még csak nem is
hasonlítottak azokra a fényesen kivilágított, tiszta, kinyalt sebesültszállító szerelvényekre,
amelyeken a háború kezdetén a fıhercegnık és az elıkelı bécsi társaság hölgyei részesültek
ápolónıi kiképzésben! Borzadva láttam az ablaktalan szállítókocsikat, melyeknek szellızését
csak egy kis kerek lyuk biztosította, fényét egy kormos olajlámpa adta. Egymás mellett álltak
a hevenyészett hordágyak, mindegyiken nyögı, verítékezı, halálsápadt emberek, hörögve
lélegeztek a sőrő ürülék- és jodoformszagban. A szanitécek inkább imbolyogtak, semmint
jártak, mert jártányi erejük sem igen volt már; a fényképek patyolatfehér ágyainak itt nyoma
sem volt. Rég átvérzett rongyokkal letakarva hevertek az emberek a szalmán vagy a kemény
hordágyakon; mindegyik kocsiban már két-három halott a nyöszörgı sebesültek és haldoklók
közt. Beszéltem az orvossal is, aki megvallotta, hogy ı tulajdonképpen fogorvos volt egy
magyar kisvárosban, és sebészi gyakorlatot már évek óta nem folytatott. Kétségbeesetten állt.
Már a hetedik állomásról, mesélte, sürgönyzött morfiumért, de morfium nincs, elfogyott, s
neki még vatta sem áll a rendelkezésére, kötszere sincsen, Budapestig, a kórházhoz pedig még
húszórai út. Kérte, legyek segítségére, emberei ugyanis már nem bírják tovább, Olyan
fáradtak. A magam ügyefogyott módján megpróbáltam segíteni, de hát egyebet nem tehettem,
mint hogy minden állomáson kiszálltam, és én is hordtam vödörszám a mocskos,
tulajdonképpen mozdonyoknak szánt vizet - ám ez is balzsam volt most, legalább
megmoshattuk egy kicsit a szerencsétleneket, s a kocsik padlójáról feltörölgethettük a
mindegyre csöpögı vért. A gördülı koporsó a legkülönbözıbb nemzetiségő katonákat
szállította, és a bábeli nyelvzavar még további keserveket okozott. Sem az orvos, sem az
ápolószemélyzet nem értett ruténul, horvátul; segíteni így-úgy csak egy öreg, ısz hajú pap
tudott, aki - mint az orvos kétségbeesetten a morfiumhiányra - arra panaszkodott, hogy nem
végezheti szent kötelességét, hiányzik az utolsó kenethez az olaj. Soha életében nem „látott
el” még ennyi embert, mint ebben az egyetlen hónapban. Sosem felejtem el, amit keményen,
haraggal mondott akkor: „Hatvanhét éves vagyok, sokat láttam, megéltem; de hogy az
emberiség ily bőnökre vetemedjék, nem hittem volna.”

A kórházvonat, mellyel visszatértem, a kora reggeli órákban érkezett Budapestre. Nyomban

egy szállodába hajtattam, hogy legalább kialudjam magam valamelyest; a vonatban a
bıröndöm volt az egyetlen ülıhely. Körülbelül tizenegyig aludtam, holtfáradtan. Gyorsan
felöltöztem, hogy megreggelizzem. De már az elsı pár lépés után folyton az volt az érzésem,
hogy meg kell dörzsölnöm a szememet, nem álmodom-e. Sugárzó, gyönyörő nap volt, reggel
még tavasz, délben már nyár, és Budapest oly szépségesen ragyogott, mint talán még soha.
Nık fehérben, tisztek karján, és ezek a tisztek mintha egy másik hadsereg katonái lettek
volna, nem azé, amelynek szerencsétlen roncsait tegnap, tegnapelıtt láttam. Ruhámon, a
számban, az orromban még a tegnapi sebesültszállítmány jodoformszaga - s most azt
nézhettem, hogyan kapnak a hölgyek gáláns mozdulattal ibolyát, hogyan száguldoznak
elegáns autókon a jól öltözött, simára borotvált urak. Nyolc-kilenc óra innen gyorsvonaton a
front! De hát hogyan vádolhattam volna én itt ezeket az embereket? Nem az volt-e a
legtermészetesebb, hogy élnek, s megpróbálnak minél önfeledtebben örülni az életüknek?
Talán éppen azt érezték, hogy veszély közeleg, s ezért próbáltak megragadni minden
alkalmat, hogy élvezzék, ami élvezetes! A szép ruhát, a pár utolsó boldog órát. Talán mert
láttam, milyen törékeny, szétzúzható teremtmény az ember, láttam, hogy egy kis darab ólom
egyszerre kiszakítja belıle az életet, az örömet, az eksztázist, a szépséget, a létezés méltóságát
igen, ezért értettem meg egy ilyen délelıtti korzót, ezrek színes hullámzását a gyönyörő
napfényben, melyet csodálni akartak, s benne önmagukat, a vérük pezsgését, erejük felfo-
kozódását. Már csaknem kibékültem a látvánnyal. De akkor a pincér - végzetes udvariasság! -
meghozta asztalomhoz a bécsi lapot. Beleolvastam; és most tört rám az igazi undor, mely már
inkább fékezhetetlen harag volt. Mert az újságban frázist frázis hátán olvashattam, a
törhetetlen gyızni akarásról, saját csapataink csekély veszteségeirıl, az ellenfél sorainak
súlyos megtizedelésérıl, és akkor leplezetlenül, szégyentelenül és hatalmasan a szemembe
szökött a háború egész hazugsága. Nem, csakugyan nem ezek a sétifikálók a hibásak, nem
ezek a gondtalan, nemtörıdöm életélvezık, hanem azok, igen, azok a bőnösök csupán, akik
háborúra uszítanak a szavukkal. De cinkosaikká válunk mi is, ha a magunk szavát nem
fordítjuk ellenük.

Tulajdonképpen ez adta az igazi ösztönzést nekem is: harcolni kell ez ellen a háború ellen! Az
anyag készen állt már bennem, csak ez a végsı, szemléletes biztatás kellett még. Felismertem
az ellenséget, tudtam, mi ellen kell küzdenem: a hamis hısiesség volt az, amely inkább
másokat küld szenvedésbe és halálba, a lelkiismeretlen, hadi vagy politikai próféták olcsó
optimizmusa volt az, amely gátlástalanul gyızelmeket ígér, csak hogy meghosszabbítsa a
mészárlást, és mögöttük a bérencek kórusa, azok, akiket Werfel nagyszerő versében „a háború
szájtépıi”-nek nevezett. Aki aggályainak adott hangot, az már belezavart a hazafias
üzletmenetbe, aki figyelmeztetni merészelt, kigúnyolták, hogy pesszimista, aki a háború ellen,
melyben ık maguk nem vettek részt szenvedıleg, küzdeni próbált, árulónak bélyegezték. Ez
ismétlıdik idıtlen idık óta e világon: az óvatosakat gyávának, az emberiesen gondolkodókat
pipogyának nevezik - aztán akik a végzetet felidézték, kétségbeesetten állnak a katasztrófa
órájában. Ugyanaz a banda tombolt örökkön e világon: ık gúnyolták ki Kasszandrát Trójában,
Jeremiást Jeruzsálemben, s én sosem láttam ily nagynak és tragikusnak e jövendılátók alakját,
mint akkor, a régi korokéhoz oly igen hasonló napokban. Kezdettıl kételkedtem a
„gyızelemben”, és csak annyit tudtam bizonyossággal: még ha rettentı veszteségek árán
kivívnánk, akkor sem igazolná a tömérdek áldozatot. Csak hát efféle intı fenntartásaimmal
még barátaim körében is mindig magamra maradtam; s hallván a gyızelemordítást, mielıtt
eldördült volna egyáltalán az elsı lövés, hallván az osztozkodás terveit, mielıtt megkezdıdött
volna a zsákmányszerzı ütközet, már-már kételkedni kezdtem: én vagyok-e egyedül ırült e
nagyokosok közt, vagy ellenkezıleg, magam volnék borzalmasan józan? Természetessé vált
tehát a számomra, hogy a „defetista” tragikus helyzetét drámai formában éljem s ábrázoljam.
Magát e szörnyszót azok ellen találták ki, akik megértésért küzdöttek volna; így rájuk lehetett
fogni, hogy eleve „a hon vereségét” kívánják. Jeremiás, a pusztába kiáltó józan látnok alakját
választottam szimbólumul. Korántsem akartam persze holmi „pacifista” darabot írni, hiszen
akkor csak közhelyigazságokat verseltem volna meg: hogy a háborúnál jobb a béke, és így
tovább; azt próbáltam ábrázolni, hogy épp az az ember, aki a lelkesedés órájában úgynevezett
gyengeségéért és gyávaságáért megvetés tárgya, a vereség bekövetkeztekor többnyire az
egyetlen, aki nemcsak elviseli a sorsot, de úrrá is lesz fölötte. Még elsı darabom, a
Therszitész óta állandóan foglalkoztatott a legyızöttek lelki fölényének kérdése; s vonzott az
a kérdés is, mely a hatalom formáival függ össze: hogyan idéz elı akár egész népek lelkében
is megmerevedést a gyızelem, s ezzel miként állítható szembe a vereség fájdalmas, felkavaró,
hosszú távon talán mégis termékenyítıbb érzése. Ki se látszottunk a háborúból, s a többiek
általában még az eljövendı gyızelemre ittak - mindkét fél biztos volt a diadalban -, én
azonban már a katasztrófa mély szakadékait jártam, s kerestem az utat, mely fölvezet újra a
fényre.

Ám öntudatlanul is, amikor bibliai témához nyúltam, megérintettem valamit, ami addig
felhasználatlanul hevert bennem: a vérben vagy a hagyományban élı, homályos
sorsközösséget a mindenkori zsidósággal. Hát nem ez a nép, az én népem szenvedett-e egyre
meg egyre vereségeket, s nem ez a nép volt-e az, amely mindig megtalálta valami titokzatos
erı révén a túlélés útját - s ez az erı nem épp a vereséget kibíró akarat termékeny mozgatója?
Hát nem tudtak-e elıre a mi prófétáink az őzetésrıl és az üldöztetésrıl? Nem látták-e, miként
szórnak szét majd bennünket is, késı utódokat, szanaszéjjel a szélbe, s nem mondtak-e éppen
„igen”-t erre a sorsra, az erıszakos megtipratásra - lévén ez az Isten útja? A megpróbáltatás
nem volt-e kezdettıl mindenek igazi nyeresége, s az egyéné is? Boldogító érzés volt ez
nekem, ahogy e drámámat írtam - elsı mővemet, melyet végre érvényesnek fogadtam el
önmagamtól! Ma már tudom: anélkül, amit abban a háborúban átéltem, amit megéreztem,
amit mások sorsából a szívemben végigszenvedtem, bizony, csak olyan író maradtam volna,
mint amilyen annak elıtte voltam - „kellemesen mozgalmas”, így mondja a zenei szaknyelv,
de semmi több; nem éltem volna át utolsó porcikámig, lelkemnek minden ízéig a világot.
Most elıször éreztem, hogy egyszerre szólok önmagamból s a korból. Megpróbáltam segíteni
másoknak, és így segítettem magamon: legszemélyesebb, legérzékenyebben közvetlen
mővemet írtam meg ekképp, melyhez azután az Erasmus társult 1934-ben, amikor Hitler
napjaiban ugyanúgy szorultam segítségre. Attól kezdve, hogy ábrázolni próbáltam, már nem
súlvosult rám oly megalázóan a kor tragédiája.

Drámai mővem közérvényő sikerében egyetlen pillanatig sem bízhattam. Túlságosan sok
problémával kellett benne szembenéznem - prófétai, pacifista, zsidó kérdéskörökkel -, s ott
volt a zárójelenetek korálszerő megformálása, ahogy a legyızöttnek a sorshoz intézett
himnuszává fokozódnak fel, ráadásul mővem terjedelme is messze meghaladta egy átlagos
drámáét, így az elıadáshoz két-három színházi estére lett volna szükség. Meg aztán ugyan
hogy is kerülhetett volna német színpadra egy olyan darab, amely a vereséget jövendölte meg,
sıt magasztalta, miközben az újságok nap mint nap azt harsogták, hogy „Gyızelem vagy
halál!”. Csodának tarthattam volna, ha csak a könyvet is kiadják, viszont ha még ez sem
sikerül, gondoltam, az sem baj, mert a darab legalább engem átsegített a legnehezebb idıkön.
A költıi dialógusokban mindent elmondhattam, amit emberi környezetemmel érintkezve
kénytelen voltam elhallgatni. A terhet, mely a lelkemre nehezedett, leráztam, és megleltem
újra önmagam; s amikor a környezı világ rémségeire a leghatározottabb „Nem!”-et kellett
kiáltanom, csendben megleltem azt az „Igen”-t, amelyet önmagam útjára mondhatok.

Európa szívében
1917 húsvétjára jelent meg aztán könyv alakban tragédiám, a Jeremiás, és hatalmas
meglepetésben volt részem. Elkeseredett tagadást éreztem a szívemben a kor iránt, melyben
írtam, és ugyanilyen elkeseredett ellenállásra számíthattam. De épp az ellenkezıje történt. A
könyv húszezer példánya azonnal elfogyott, fantasztikus szám egy könyvdráma esetében; s
nemcsak olyan barátok szálltak síkra mellette a nyilvánosság elıtt is, mint Romain Rolland,
hanem számosan még, akik nemrégiben a túlsó oldalon álltak: Rathenau, Richard Dehmel.
Színházigazgatók, akiknek a darabot be sem nyújtottam - hiszen a németországi elıadás a
háború ideje alatt persze elképzelhetetlen volt -, versengve kerestek még kérésükkel: tartsam
fenn az ısbemutató jogát béke idejére nekik; s még a háborús párti ellenzékem is udvariasnak
és tisztelettudónak bizonyult. Mindent vártam volna, csak azt nem.

Mi történhetett? Semmi más, csak az, hogy a háború már harmadik éve tartott: s az idı
megtette a magáét, hozta a borzalmas kijózanodást. A csataterek vérfürdıi után a láz mintha
csillapult volna. Az emberek hidegebb szívvel, keményebb tekintettel nézték a háborút, mint a
lelkesedés elsı hónapjaiban. A szolidaritás érzése lazulni kezdett, hiszen a nagy „erkölcsi
megtisztulásból”, amirıl a filozófusok és költık harsogtak, az emberek végképp semmit sem
érezhettek. Mély szakadék támadt, mintha az ország, a nép két külön világra hullt volna szét:
a fronton ott harcoltak a katonák, tőrték a legborzalmasabb nélkülözést, a hátországban pedig
gondtalanul éltek tovább a szerencsések, jártak színházba, netán még kerestek is az
elesetteken. Egyre élesebben elkülönült egymástól ez a két színtér. A hivatalok elzüllöttek,
dúlt a protekcionizmus: tudni lehetett, hogy némelyek jó pénzért vagy még jobb
kapcsolatokkal jövedelmezı szállításokhoz jutnak, miközben félig szétlıtt munkásokat,
parasztokat is visszahajszoltak a lövészárkokba. Így aztán mindenki úgy segített magán,
egészen gátlástalanul, ahogy tudott. A szégyentelen viszonteladók jóvoltából a
legszükségesebb használati tárgyak ára egyre magasabbra szökött, az élelmiszer kifogyóban
volt, s a tömegnyomor mocsara felett lidércfényként lobogott a háborús nyerészkedık
luxusélete. A lakosság rétegeit fokról fokra áthatotta a mérhetetlen elkeseredés és a
bizalmatlanság minden formája. Nem bíztak a pénzben, mely egyre értéktelenedett, nem a
tábornokokban, a tisztekben, a diplomatákban, bizalmatlanok voltak az állam és a vezérkar
minden megnyilvánulásával szemben, elvesztették a tömegek bizalmát az újságok és a
hírszolgálatok, és hol volt már az a lelkesedés, mely hitt a háborúban és szükségszerőségében!
Ezért hát nem a könyvem különösebb irodalmi érdemeinek köszönhettem azt a meglepı
sikert; én csak azt mondtam ki, amit a többiek nem mertek: a háború iránti győlöletet, a
gyızelemmel kapcsolatos bizalmatlanságot.

Persze, ahogy a dolgok álltak, bizonyosnak látszott, hogy színpadról élıszóval ilyen
igazságok el nem hangozhatnak. Elkerülhetetlenek lettek volna a nyomában a tüntetések, s így
azt gondoltam, le kell mondanom róla, hogy még a háború alatt megelevenedni lássam az elsı
háborúellenes drámát. Akkor a zürichi Stadttheater igazgatójától váratlanul levelet kaptam:
azonnal be akarja mutatni a Jeremiás-t, írta, és meghív az ısbemutatóra. Ó, errıl egészen meg
is feledkeztem: hogy létezik még egy falatnyi drága német föld a háború idején, amelynek
megadatott a kívülállás kegyelme, van egy demokratikus ország, ahol szabad még a szó, az
érzület. Természetesen nyomban beleegyezésemet adtam.
Ez a hozzájárulás persze merıben elvi jelentıségő volt, hiszen még a hivatalos szervek
engedélye is kellett hozzá : hazámat s szolgálati helyemet másképp egyetlen napra sem
hagyhattam volna el. Mármost szerencsémre mőködött a hadviselı országok mindegyikében
egy úgynevezett „kultúrpropaganda ügyosztály” - a második világháborúban ilyesminek
nyoma se volt már. Megint emlékeztetnem kell a két világháború szellemi atmoszférájának
különbségére, akkoriban ugyanis az országok, a vezetık, a császárok, a királyok a humanitás
szellemében nıttek fel, s tudat alatt restellték az egész háborút. Egyik ország a másik után
utasította vissza a rágalmat, hogy militarista lenne vagy lett volna; ellenkezıleg, mindenütt
szinte versengtek, hogy megmutassák, mennyire „kultúrnemzet” az a nemzet! 1914-ben még a
kultúrát többre becsülték, mint a hatalmat, s az olyan jelszavakat, mint „sacro egoismo” vagy
„élettér”, megvetéssel utasították volna el bárhol; így a hadviselı felek mindenütt kulturális
teljesítményeikkel próbálták meggyızni humanitásukról a semleges népeket. Németország
zenekarokat küldött, élükön világhírő karmesterekkel, Svájcba, Hollandiába, Svédországba,
Bécsbıl a Filharmonikusok utaztak; és költıket, írókat, tudósokat is küldtek a világba,
méghozzá nem is azért, hogy a térhódítás politikáját indokolják, netán a katonai tetteket
dicsıítsék, hanem egyszerően csak versekkel, mővekkel akarták igazolni, hogy nem „barbá-
rok” a németek, s nem csupán lángszórókat és hatásos harci gázokat, hanem abszolút, egész
Európa számára érvényes értékeket is produkálnak. Nem gyızöm hangsúlyozni: 1914-1918-
ban a világ lelkiismeretének még „udvarolni” kellett s lehetett, a mővészek, alkotók, a
szellemi emberek még a hadviselı nemzetek közegében is olyan önálló erıt jelentettek,
amellyel erkölcsi-gyakorlati szempontból számolni kellett; s az államok még emberi
rokonszenvet akartak ébreszteni önmaguk iránt, nem úgy, mint 1939 után Németország,
amely csak eltiporni, leradírozni akart s bírt másokat. Így azután az a kérésem, hogy egy
dráma ısbemutatójára Svájcba utazhassam, nem volt eleve kudarcra ítélve; nehézséget
legföljebb az okozhatott, hogy háborúellenes drámáról volt szó, amelyben egy osztrák egyén -
ha csak jelképes formában is - a vereséget egyáltalán elképzelhetınek állítja be. Jelentkeztem
a minisztériumban az illetékes ügyosztály vezetıjénél, s elıadtam óhajomat. Nagy
csodálkozásomra azonnal megígérte, hogy kérésemet teljesítik, méghozzá az alábbi bámulatos
indoklással: „Ön, hála istennek, sosem volt afféle habzó szájú hadiköltı. Menjen, tegye meg
odakint is, amit tud, hogy ez a dolog egyszer már tényleg véget érjen.” Négy nap múlva
megvolt a szabadságolásom és az útlevelem.

Nem mondom, csodálkoztam, hogy egy osztrák minisztérium egyik legmagasabb beosztású
tisztviselıjétıl ilyen ıszinte szavakat hallok. Nem ismervén a politika rejtekútjait, fogalmam
sem volt róla, hogy az új császár, Károly alatt a legfelsıbb kormánykörökben már megindult
valami csendes elszakadási folyamat a német militarizmus szélsıséges diktatúrájától, mely
Ausztriát - akarata ellenére - tovább vonszolta volna vad irredenta, területrabló kalandjába.
Vezérkarunkban győlölték Ludendorlf brutalitását, a külügyminisztériumban kétségbeesetten
tiltakoztak a korlátlan tengeralattjáró-háború ellen, amelynek csak az lehetett az eredménye,
hogy Amerika is ellenünk fordul, s a nép morgott a „porosz fennhéjázás” miatt. Mindez
egyelıre csak óvatosan, felhangok formájában jutott kifejezésre; de a következı napokban
még többet tapasztalhattam, és írótársaimnál sokkal hamarább juthattam akaratlanul is igen
közel a kor egyik nagy politikai titkához.

Ez így történt: útban Svájc felé két napot Salzburgban töltöttem, ahol házat vásároltam, azt
terveztem ugyanis, hogy a háború után oda költözöm. Mőködött ebben a városban egy
szigorúan katolikus szellemő kör, melynek két tagja is kancellárként játszott döntı szerepet
azután az Új Ausztria életében: Heinrich Lammasch és Ignaz Seipel. Elıbbi, korának egyik
kiemelkedı jogászprofesszora, a hágai konferenciákon elnökölt, utóbbi, Ignaz Seipel szinte
felmérhetetlenül intelligens katolikus pap volt, s rá várt a feladat, hogy a háború után a
hatalmas monarchiából megmaradt kis Ausztria vezetıje legyen, s ebben a minıségében is
bizonyította politikai zsenialitását. Mindketten eltökélt pacifisták voltak, szigorúan hivı
katolikusok, szenvedélyes hívei a régi Ausztriának, s mint ilyenek, ellenségei a német, a
porosz, a protestáns militarizmusnak, melyet összeegyeztethetetlennek találtak Ausztria
hagyományos eszméivel, katolikus küldetésével. Darabom, a Jeremiás rendkívüli módon
megnyerte a vallásos, pacifista körök rokonszenvét, és Lammasch udvari tanácsos - Seipel
épp távol járt - Salzburgban magához kéretett. Az elıkelı öreg tudós igen szívélyesen
beszélgetett velem könyvemrıl; eleget tesz ez a mő, mondotta, a mi osztrák eszméink
követelményeinek, kibékítıleg kíván hatni, s ı maga azt reméli, hogy az irodalom határain túl
is hatása lesz. S nagy bámulatomra, bizalmasan közölte velem - aznap látott életében elıször -
, hogy Ausztria döntı fordulat elıtt áll. Amióta Oroszország katonailag kikapcsolódott a
küzdelembıl, magyarázta a rá jellemzı bátor nyíltsággal, Ausztria és – ha valóban lemond
agresszív törekvéseirıl - Németország számára a békének nem lehet már akadálya; ezt a
pillanatot nem szabad elszalasztani. Ha a berlini össznémet banda továbbra is a tárgyalások
ellen fordul, Ausztriának végre önállóan kell a kezébe vennie sorsa irányítását. Utalt rá, hogy
Károly, a fiatal császár, ígéretet tett: támogatni fogja ezeket a törekvéseket. S talán már a
közeli jövıben érezhetı lesz személyi politikájának hatása. Most minden azon múlik, képes
lesz-e Ausztria elegendı energiát felvonultatni a német háborús pártnak a további áldozatok
iránt közömbös „gyıztes béke” elvével szemben, a megegyezéses béke javára. Szükség esetén
azonban el kell menni a végsıkig: ez azt jelenti, hogy Ausztriának szakítania kell
szövetségesével, mielıtt annak militarista körei katasztrófába sodorják. „Senki sem vádolhat
minket hőtlenséggel - jelentette ki határozottan. - Több mint egymillió a halottunk. Eleget
áldoztunk, megtettük a magunkét! Most már egyetlen emberéletet sem adunk a német
világuralomért!”

Elállt a lélegzetem. Mindezt mi is gyakran gondoltuk úgy csendben-titkon, de hogy ki is

mondjuk? Azt, hogy: „Szakadjunk el még jókor a németektıl és területhódító politikájuktól” -
nem, hát ez „árulás” lett volna fegyveres szövetségesünkkel szemben. És itt most egy olyan
ember mondja ki ezt, aki - jól tudtam! - Ausztriában a császár bizalmát élvezi, külföldön
pedig a hágai konferenciák részvevıiét. Kimondja, egy csaknem vadidegen elıtt, s olyan
nyugodtan és eltökélten, hogy nyomban érezhettem: az osztrák elszakadás már nemcsak a
kezdeti tervezés stádiumában jár, hanem folyamatban van. Merész elgondolás volt ez; vagy
különbéke-fenyegetéssel kényszerítjük tárgyalásokra Németországot, vagy szükség esetén
végre is hajtjuk fenyegetésünket; a történelem tanúsága szerint ez lett volna az egyetlen
megoldás, amely akkor a császárságot, a monarchiát s ezzel Európát is megmenthette volna.
Sajnos, a kivitelezésbıl hiányzott azután a tervezés merészsége. Károly császár valóban
elküldte a felesége fivérét, Parma herceget Clemenceau-hoz egy titkos üzenettel, a berlini
udvar elızetes megkérdezése nélkül tapogatózni kívánt a béke lehetıségérıl és a tárgyalás
esetleges megindításáról. Azt hiszem, máig sem derült ki pontosan, hogyan szerzett
tudomást e titkos megbízatásról Németország; tény, hogy Károly császár ezután már -
végzetes hiba - nem mert bátran kiállni meggyızıdése mellett; oka lehetett ennek az, hogy -
mint némelyek állítják - Németország bevonulással fenyegetett, vagy, hogy Károly mint
Habsburg uralkodó mégsem akarta vállalni a felelısséget, hogy a döntı pillanatban
felmondjon egy szerzıdést, melyet Ferenc József kötött, s milliók vére pecsételt meg. Tény
az, hogy nem ajánlotta fel Lammaschnak vagy Seipelnek a miniszterelnöki széket, pedig
nekik, mint katolikus internacionalistáknak lett volna erejük - csak nekik lett volna erejük -,
hogy vállalják a Németországgal való szakítás ódiumát. Károlynak ez a vonakodás lett a
veszte. A két férfiú már csak egy megcsonkított Osztrák Köztársaságban lett miniszterelnök,
ahelyett, hogy a régi Habsburg Birodalomban lett volna az, pedig e két jelentıs és tekintélyes
személyiségnél senki sem lett volna rátermettebb, hogy a világ elıtt igazolja ezt a látszólagos
hitszegést. A szakítás bejelentésével - még ha csak fenyegetés maradt volna is - Lammasch
nemcsak Ausztria létét mentette volna meg, hanem Németországot is legborzasztóbb belsı
veszedelmétıl, a mohó területhódítás vágyától. Európánk ma nem Ott állna, ahol áll, ha az az
akció, melyrıl a bölcs és mélységesen vallásos ember nekem ott Salzburgban beszámolt,
gyengeség és ügyetlenség következtében meg nem hiúsul.

Másnap továbbutaztam, és átléptem a svájci határt. Nehéz felidézni ma, mit is jelentett akkor
ez: a lezárt, kiéhezett, hadviselı országból semleges földre érkezni. Alig pár percre volt
egymástól a két állomás, de már az elsı másodpercben úgy éreztem, mintha áporodott, fojtó
levegıbıl erıs, havasan tiszta légkörbe lépnék, s beleszédültem, mint akinek minden
érzékszervét és idegszálát átjárja valami pezsdítı szer. Még évek múlva is, ha Ausztriából
jövet azon a bizonyos Buchs nevő határállomáson utaztam át (a kis helység nevét különben
aligha tudtam volna megjegyezni), megújult olykor az a döbbenetes élmény. Az ember csak
leszökkent a vonatról, és ott várták - már a büfében - mindazok a meglepıen természetes
dolgok, amelyekrıl hasonlóan meglepı természetességgel szokott le már egy ideje; holott
régebben az ilyesmi mind az élet köznapi része volt. Aranysárga, leves narancs és banán,
csokoládé és sonka, kirakva a pultra, míg nálunk az ilyesmi dugáru volt, mert nálunk még a
kenyeret és a húst is jegyre adták; a vonat utasai kiéhezett állatokként rohantak rá az olcsón
megszerezhetı kincsekre. És volt távíróhivatal, posta, ahonnét a cenzúra ellenırzése nélkül
lehetett sürgönyözni, írni bárhova bármit; és az újságosnál ott vártak ránk a francia, az olasz,
az angol lapok, és büntetlenül vásárolhattuk, lapozgathattuk, olvashattuk bármelyiket. Itt,
ötpercnyire amonnét, szabad volt, ami ott tilos; és fordítva. Érzékletesen rámutatott ez a
térbeli közelség minden európai háború képtelen ostobaságára; odaát, a határ menti
kisvárosban, melynek tábláit szabad szemmel jól látta az ember, minden házból és kunyhóból
férfiakat hurcoltak el Ukrajnába, Albániába: gyilkolni vagy meghalni; itt meg ugyanolyan
korú férfiak békésen álldogáltak a kerítésnél az asszonnyal, pipázgattak borostyánnal
befuttatott fal tövében; s én önkéntelenül is azt kérdeztem magamtól: vajon e határfolyócska
jobb partján a halak is hadiállapotban leledzenek, a bal parton meg békésen tátognak?
Egyetlen másodperc, ahogy a határon átléptem, észre se vettem szinte, és már másképp
gondolkoztam, szabadabban, élénkebben, levetettem sok szolgaiságot; és másnap
tapasztalhattam azt is, hogy nemcsak a lelkiállapotunk, hanem a szervezetünk is megsínylette
a háborút: mert a rokonoknál - meghívtak - étkezés után gyanútlanul megittam egy csésze
feketét, majd rágyújtottam egy havannára - és forogni kezdett velem minden. Vadul vert a
szívem; mert a szervezetem évek során hozzászokott a pótanyagokhoz, és nem volt képes
elviselni az igazi kávét, az igazi dohányt; a testnek is át kellett állnia a háború
természetellenes állapota után a béke természetes állapotára.

Ez a szédülés, ez a jólesı kábulat szellemiekben is éreztette hatását. Minden fát szebbnek

láttam, minden hegy szabadabbnak, minden táj üdvözítıbbnek tőnt fel; hiszen a háborús
országban még a rétek szabad lélegzete is úgy hat a sivárrá nyőtt emberi lélekre, mint a
természet pimasz közönye, és a naplementék vöröse a sok kiomlott vért idézi; itt, a béke
természetes állapotában a természet nemes kívülállása ismét rendjén való volt, s egyszerre
úgy szerettem Svájcot, ahogy még soha. Mindig szívesen utaztam abba a kicsiny, de annál
kimeríthetetlenebb szépségő országba. Létezésének értelmét azonban csak akkor fogtam fel
igazán: a svájci eszmét, melynek jegyében a nemzetek ellenségeskedés nélkül élnek együtt
ugyanabban a térségben; a legbölcsebb alapelv ez a világon, egymás kölcsönös
megbecsülésére épül, a becsületes demokráciára, a nyelvi és népi különbségek ırzésére és
testvéri együttesére - micsoda példa lehetne egész kusza Európánknak! Üldözöttek menedéke,
évszázadok óta a béke szentélye, a szabadság hazája, vendégszeretı hona minden idegen
érzületnek, de a maga sajátos jellegének kitartó védelmezıje is milyen fontosnak bizonyult a
mi világunkban, hogy létezik egy ilyen nemzetek feletti állam! Úgy éreztem, joggal ilyen
áldott ez a föld, ily szép és gazdag. Nem, itt az ember nem volt idegen; a szabad, független
lélek a világnak azokban az óráiban otthonosabban lélegezhetett Svájcban, mint a saját
hazájában. Órákon át kóboroltam éjszaka Zürichben az utcákon, a tó partján. Béke rezgett a
lámpák fényében, érzıdött, hogy az emberek itt kötetlenül élnek. Mintha érezni lehetett volna,
hogy az ablakok mögött a sötétben nem hevernek álmatlan asszonyok, anyák, nem gondolnak
szorongva távollevı férjükre, fiukra, és nem láttam nyomorékokat, sebesülteket, fiatal
katonákat, akiket holnap, holnapután vonatra raknak - itt az ember úgy érezhette, hogy joga
van élni, míg a hadra kelt hazában szégyenkeznie kellett, és szinte bőnnek érezte, hogy keze-
lába megvan még.

Számomra persze nem a darabom elıadásával kapcsolatos megbeszélések voltak a

legfontosabbak, nem is az, hogy svájci és külföldi barátokkal lehetek együtt. Elsısorban
Rolland-t akartam látni, tudtam, hogy a vele való találkozás mindig megszilárdít,
megvilágosít és cselekvésre serkent, s meg akartam köszönni neki, hogy lelkem
legkeservesebb magányának óráján is barátként bátorított és biztatott; elsısorban hozzá kellett
mennem tehát, így azonnal Genfbe utaztam. Mint „ellenséges” nemzetek fiai meglehetısen
bonyolult helyzetben voltunk. A hadviselı hatalmak természetesen nem nézték jó szemmel,
ha állampolgáraik érintkeznek a másik fél állam-polgáraival. Az is igaz viszont, hogy törvény
nem tiltotta az ilyet. Nem volt olyan paragrafus, amelynek alapján megbüntethettek volna
minket az együttlétünkért. Csak az üzleti kapcsolat volt tiltva, az „ellenséggel való üzletelés”,
ami hazaárulásnak minısült. Nehogy e tilalom mégoly jelentéktelen megszegéséért is
gyanúba kerüljünk, még baráti cigarettával se kínáltuk meg egymást. Tudtuk, hogy minden
lépésünket ügynökök figyelik. Nehogy gyanút fogjon bárki, hogy rossz a lelkiismeretünk,
vagy bujkálunk, nemzetközi barátokhoz illıen a legegyszerőbb módszert, a nyilvánosságot
választottuk. Nem írtunk egymásnak fedıcímen, nem küldtünk poste restante leveleket, nem
lopóztunk éjszaka egymáshoz, hanem együtt róttuk az utcákat, kiültünk a kávéházak
teraszára. Genfbe érkezve mindjárt a teljes nevemen jelentkeztem a szállodaportásnál,
Romain Rolland urat kerestem, s azért jártam el így, mert a német vagy a francia hírszerzı
szervek számára jobb, kényelmesebb volt, ha jelenthetik azonnal, ki vagyok, kit keresek;
hiszen van-e annál természetesebb, mint hogy két barát hosszú távollét után találkozik
egymással - az lenne természetellenes, ha kerülnék egymást, mert most történetesen háborúzó,
ellenséges táborokhoz tartoznak. Nem éreztük kötelességünknek, hogy képtelen módon
viselkedjünk csupán azért, mert a világ ilyen képtelen!

S most ott álltam végre a szobájában - szinte ugyanolyan volt, mint Párizsban. Asztal és szék
könyvek barikádjai mögött. Az íróasztalról szinte lefolyt a sok újság, magazin, iromány,
papírlap; a munkának ugyanazt az egyszerő, mégis az egész világgal összefüggı szerzetesi
celláját láttam itt: az ı lényébıl sarjadt ez a környezet, bárhová ment. Egy pillanatra mintha
nem találtam volna meg az üdvözlı szót, így csak némán kezet szorítottunk. Az elsı francia
kéz, melyet évek óta megszoríthattam! Rolland volt az elsı francia, akihez három év múltán
végre szólhattam! Hanem ez a három év úgy telt el, hogy most még közelebb voltunk
egymáshoz, mint annak elıtte. A számomra idegen nyelven otthonosabban és nyíltabban
beszéltem vele, mint akárki hazámfiával németül. Tudtam, hogy ez az én jó barátom a világ
jelen pillanatának legfontosabb embere, s hogy az ı szavaiból Európánk erkölcsi lelkiismerete
szól hozzám. Most tekinthettem csak át, mi mindent tett a megértésért folytatott nagyszerő
küzdelme során. Éjjel-nappal dolgozott, mindig egyedül, segítség nélkül, titkár nélkül,
áttekintette valamennyi ország kiáltványait, rengeteg emberrel levelezett, akik tanácsát kérték
lelkiismereti vívódásaikban, és mindennap számos oldallal gyarapította naplófeljegyzéseit;
páratlanul éles érzékkel szőrte ki megannyi jelbıl, hogy fontos történelmi korok tanúja, és
azon volt, hogy felelısen élje át ezeket az idıket, olyan nyomot hagyjon, amelyet emlékében
is tisztán vállalhat. (Hol vannak ma azok a naplókötetek, sok-sok ezernyi kézírásos oldal,
mikor fognak majd egyszer végre teljes és hiteles képet adni az elsı világháború minden
szellemi és erkölcsi konfliktusáról?) Egyidejőleg cikkeket is publikált, melyeknek mindegyike
nemzetközi feltőnést keltett, dolgozott Clerambault címő regényén, egész létezését
szüntelenül és maradéktalanul a nagy, tiszta ügynek szentelte, hogy az ırjöngı emberiség
fiaként is példaszerően és humánusan éljen. Figyelme minden apróságra kiterjedt, nem
hagyott egyetlen levelet sem megválaszolatlan, a kor problémáival foglalkozó brosúrákat
mind elolvasta; ez a gyenge, törékeny ember, akinek egészségi állapota épp akkoriban igen
kétséges volt, s aki beszélni is csak halkan tudott, és mindig köhögéssel küzdött, sál nélkül a
folyosóra se mehetett ki, és minden gyorsabb lépés után meg kellett állnia - ez az író akkor
valóban úgy vetette be minden erejét, hogy ı maga együtt nıtt, már-már a valószínőtlenségig,
a feladattal. Semmi sem rázkódtatta meg, semmi vissza nem rettentette, se támadás, se
galádság; félelem nélkül, tiszta tekintettel nézett a kavargó világiszonyatba. Az igazi
hısiesség, a szellemi, erkölcsi erı emlékmőszerő példáját láthattam itt elevenen - s még
Rolland-ról írt könyvemben sem tudtam ezt talán kellıen érzékeltetni (élıkrıl írván mindig
attól félünk, hogy agyondicsérjük ıket). Megrázó volt akkor ez a találkozás, ha mondhatnám
így, „megtisztító”, és ahogy abból a parányi szobából észrevétlenül áradt, egyre áradt a világ
minden égtája felé a sugárzás, melynek hatása nem maradt aztán korántsem észrevétlen, úgy
hordoztam én is még napokig magamban e találkozást; és tudom, az az élénkítı, megtartó
hatás, melyet Rolland mindannyiunkra tett ekképp, már csak azzal is, hogy az értelmetlen
győlölet ellen milliók közt szinte magányosan küzdött, afféle titokzatos imponderábilia volt,
amelynek mérésekor minden eszköz, minden számítás csıdöt mond. Csak mi, akik tanúi
voltunk azoknak az idıknek, mi tudjuk, mit jelentett akkoriban az ı példás hajthatatlansága.
Az ırjöngı Európa általa ırizte meg morális lelkiismeretét.

Ama délután s a következı napok beszélgetései során mindenekelıtt az a halk szomorúság

hatott rám, mely minden szavát körülvette - ugyanaz, amit Rilkével a háborúról beszélgetve
érzett az ember. Keserően nyilatkozott a politikusokról, mindazokról, akiknek nemzeti
hiúsága nem bírt betelni az idegen áldozatokkal. Ugyanakkor mély részvétet is érzett azok
iránt, akik szenvedtek s meghaltak egy ügyért, melyet maguk fel sem foghattak, s amely ér-
telmetlen és felfoghatatlan ügy volt. Megmutatta nekem Lenin táviratát, aki - mielıtt abban a
sokat emlegetett leplombált vagonban elhagyta volna Svájcot - arra kérte, hogy tartson vele
Oroszországba; tudta ugyanis, mit jelenthetne ott az ı ügye szempontjából Rolland erkölcsi
tekintélye. Rolland azonban hajthatatlan maradt ebben is: nem csatlakozott semmilyen
csoporthoz, függetlenül, saját személyében szolgálta az ügyet, melyre felesküdött: a közös jó
ügyét. Nem kívánta senkitıl, hogy eszméinek alávesse magát, de ı serei vállalt formai
kötöttséget. Aki szereti ıt, maradjon maga is kötetlen, s nem akart más példát adni, mint ezt:
hogyan maradhat szabad az ember, hogyan maradhat hő a saját meggyızıdéséhez akár az
egész világgal szemben is.

Genfben mindjárt elsı este franciák és külföldiek kis csoportjával találkoztam, akik két kis
független lap, a La Feuille és a Demain körül tömörültek. Köztük volt Pierre Jean Jouve, René
Arcos, Frans Masereel. Bensıséges barátságot kötöttünk, s azzal a lelkesedéssel mindjárt,
ahogyan csak ifjúkorában barátkozik az ember. Ösztönösen éreztük azonban, hogy új élet
küszöbén állunk. Legtöbb addigi kapcsolatunk - az egykori társak hazafias buzgalma révén -
érvénytelenné vált. E vakok helyett új, tiszta tekintető barátokra volt szükségünk, s mert
ugyanazon a fronton harcoltunk, ugyanabban a szellemi lövészárokban álltunk, hamarosan
kialakult köztünk a szenvedélyes bajtársi érzés; huszonnégy óra múltán már olyan volt az
egész, mintha évek óta ismernénk egymást, s ahogy már a közös ellenséggel harcolók közt
szokás, megtiszteltük egymást a harcostársi tegezéssel is. Mindannyian - „we few, we happy
few, we band of brothers” (Mi, boldog kevesek, testvéri társak - Shakespeare: V. Henrik.
Németh László fordítása.) - éreztük, hogy együttlétünk a személyes kockázaton túl általában
is példátlan vakmerıség; hiszen ötórányira tılünk német ha franciát, francia ha németet
meglep, mártja belé azonnal a szuronyt, vágja hozzá a kézigránátot, és ezért kitüntetést kap; s
hogy milliók ábrándoznak túloldali milliók kiirtásáról; újságok az „ellenségrıl” soha másképp
nem szólnak, csak tajtékzó, véres szájjal; s akkor mi itt, maroknyian milliók ellenében,
nemcsak hogy békésen ülünk asztalunknál, de a legıszintébb, legszenvedélyesebb
testvériséget érezzük egymás iránt. Tudtuk, micsoda ellentétben állunk most mindenfajta
hivatalos szellemmel és parancsuralommal, tudtuk, hogy barátságunk hő megvallásával
kiszolgáltatjuk magunkat a haza megtorló intézkedéseinek; de épp ez a merészség járt át
bennünket villanyáramával, pattintotta ki megannyi nagyszerő szikráját. Merni akartunk, és
élvezni akartuk merészségünk gyönyörét, mert tiltakozásunknak csakis a merészség adhatott
nyomatékot. Így jómagam például (páratlan eset a világháború történetében) Zürichben közös
felolvasóestet tartottam Jouve-val, ı verseket olvasott fel franciául, én németül a Jeremiás
részleteit -, ám éppen ezzel, hogy nyílt lapokkal játszottunk, igazoltuk, mennyire tiszták a
szándékaink e vakmerı játszmában. Nem törıdtünk vele, mit gondolnak mőködésünkrıl a
követségeken és konzulátusokon; még akkor is, ha ezzel - mint Cortez - felégettük magunk
mögött a hazatérés hajóit. Lelkünk mélyén meg voltunk gyızıdve ugyanis, hogy nem mi
vagyunk az „árulók”, hanem azok, akik a perc parancsára a költı igazi, emberi hivatását
árulták el. S milyen hısiesen éltek ezek az ifjú belgák és franciák! Frans Masereel, aki
fametszeteivel tiltakozott a háború borzalmai ellen, s ott készítette a szemünk láttára
örökbecső, feledhetetlen fekete-fehér lapjait, melyek semmivel sem maradtak el Goya mőve,
A háború borzalmai mögött; éjjel-nappal fáradhatatlanul metszette ez a férfias ember a néma
fába az új meg új alakokat és jeleneteket, szők szobája és konyhája már zsúfolásig tele volt
ezekkel a fatömbökkel, a La Feuille mégis minden reggel új rajzot hozott tıle, új vádiratot -
nem egy-egy nemzet ellen szóltak ezek a metszetek, hanem a közös ellenséget pellengérezték
ki: a háborút. Arról álmodtunk, hogy aeroplánokról röplapokként szórhatjuk szét egyszer
ezeket a mindenki számára érthetı mőveket, bombák helyett hadd zuhogjanak ezek a szellemi
csapások a militarizmus erıdjeire. Bizonyos vagyok benne, hogy némán is ékesen szóltak
volna, és a háború hamarabb véget ér akkor. De hát sajnos csak a kis La Feuille-ben jelentek
meg, melyet Genfen kívül nem olvastak. Mindaz, amit mondtunk, írtunk, tettünk, megmaradt
szőkös, svájci keretek között, és csak akkor hatott, amikor már késı volt. Titokban nem is
áltattuk magunkat, tudtuk, hogy tehetetlenek vagyunk, a vezérkarok hadigépezetei és a
politikai hatalmak az erısek e világon, s csak azért nem üldöztek minket, mert nem kellett
félniük tılünk - szavunk befulladt, hatásunk szinte semmi nem volt. Hanem éppen az a tudat,
hogy ily kevesen vagyunk, ennyire magányosak, ez hozott össze bennünket is testvéri-
szorosan. Késıbbi, érettebb évtizedeim során sosem tapasztaltam már ilyen lelkesült
barátságot, mint akkor ott Genfben; és kötéseink azután sem oldódtak, tartottak minden
idıben.

Lélektani és történelmi szempontból (nem mővészibıl tehát) e csoport legkülönösebb figurája

Henri Guilbeaux volt; az ı személyes példája mindenkiénél jobban igazolta a történelemnek
azt a vastörvényét, hogy a hirtelen változások idején, különösen háborúkban s forradalmakban
a bátorság és a vakmerıség egy-egy pillanatra többet érhet, mint lényünk belsı jelentısége, s
a heveskedı civil kurázsi többet nyom a latban, mint a kitartás meg a jellem. Valahányszor
meglódul egy-egy kor, átbukva mintegy önmagán, olyan alkatok kerülnek elıtérbe, akik
habozás nélkül készek belevetni magukat a zúgó árba. Hány meg hány efemernek bizonyuló
személyiséget vetettek fel azok a történelmi vizek így, akik önmagukat múlták
fölül - egy Kun Béla, egy Kurt Eisner -, míg eljött az a pont, melyhez bensıleg ık nem bírtak
felnıni: mert nem bírhattak! Guilbeaux cingár, szıke emberke volt, éles tekintető, nyugtalan-
szürke szemő, és legföljebb csak hihetetlen svádája volt, tehetsége nem. Igaz, verseimet
csaknem egy évtizeden át ı fordítgatta franciára, de hát hogy ıszinte legyek, nem volt valami
nagy irodalmi talentum. Beszélni sem beszélt jobban az átlagosnál, mőveltségét is efféle
középszer jellemezte. Az ı igazi ereje a polémiában rejlett. Karakterének szerencsétlen jellege
folytán Guilbeaux olyan ember volt, akinek életeleme a „szembenállás”, mindegy, mivel. İ
csak úgy érezte jól magát, ha csibészesen verekedhetett, nekirontván mindig valaminek, ami
erısebb nála. Párizsban a háború elıtt alapjában jó szándékú fickó létére örökké polémiákat
folytatott egy-egy irányzattal, személyiséggel; akkor belépett a radikális pártba, és egyszerre
senki sem volt neki eléggé radikális. Most aztán, a háború idején, egyszerre megtalálta a
gigászi ellenfelet: a világháborút. A többség szorongása, félelme, másrészt az ı vakmerı
viselkedése, eszeveszett bátorsága, mellyel belevetette magát a harcba, egyetlen
világpillanatra fontossá, sıt nélkülözhetetlenné tette Henri Guilbeaux-t. İt épp az vonzotta,
ami másokat rettentett: a veszély. Hogy a többiek oly keveset mertek, ı maga meg egyedül is
annyit - ez adta ennek a jelentéktelen irodalmárnak hirtelen támadó, magnéziumfényő rangját,
ez fokozta fel zsurnalisztai, harcosi képességeit természetes színvonalánál magasabbra - a
francia forradalom gironde-istáinak sorában találkozhattunk efféle kis ügyvédekkel, forrongó
jogászokkal. Míg a többség hallgatott, s a mi csekély kisebbségünk mérlegelt, latolván, mikor
mi lenne épp a helyes, ı elszántan támadott, s nem tagadható érdeme, hogy megalapította az
egyetlen szellemileg jelentıs antimilitarista folyóiratot az elsı világháború idején: ez volt a
Demain, s ebben Guilbeaux kitartónak is bizonyult. Olyan dokumentum ez a Demain, amelyet
mindenkinek el kell olvasnia, aki meg akarja érteni ama kor szellemi áramlatait. Nekünk épp
ilyen fórumra volt szükségünk: középpontját jelentette a háború idején folytatandó
nemzetközi, nemzetek feletti vitának. A folyóiratocska sorsát az döntötte el, hogy Romain
Rolland támogatta, az ı erkölcsi tekintélye és összeköttetései révén a Demain a legbecsesebb
közremőködıket nyerhette meg Európából, Amerikából, Indiából; másrészt az akkor még
emigrációban élı orosz forradalmárok - Lenin, Trockij és Lunacsarszkij - is bizalmat éreztek
Guilbeaux radikalizmusa iránt, s így rendszeresen írtak a Demainbe. Egy-két évig nem is volt
a világon érdekesebb, függetlenebb sajtótermék, s ha a háborút túlélte volna, talán döntıen
befolyásolja a közvélemény alakulását. Guilbeaux egyidejőleg vállalta a franciaországi
radikális csoportok svájci képviseletét is, mert az otthoniakba Clemenceau erıteljesen beléjük
fojtotta a szót. A híres kienthali és zimmerwaldi kongresszusokon, ahol az
internacionalistának megmaradt szocialisták elváltak a hazafiassá átvedlett szocialistáktól,
Guilbeaux történelmi szerepet játszott; párizsi politikai és katonai körökben egyetlen
franciától, még az Oroszországban a bolsevikekhez átállt Sadoul kapitánytól sem féltek
annyira, mint ettıl a szıke kis emberkétıl a háború idején. A francia kémszolgálatnak végre
aztán sikerült is elgáncsolnia ıt. Egy berni szállodából, egy német ügynök szobájából
itatóspapírokat és másolatokat loptak, melyek mindössze azt bizonyították persze, hogy német
részrıl is voltak a Demainnek elıfizetıi – önmagában ártatlan dolog, hiszen ezeket a
példányokat bizonyára a jól ismert német alaposság rendelte könyvtárak és hivatalok számára.
Ám ez az ürügy elég volt Párizsnak, hogy Guilbeaux-t a németek fizetett ügynökének
nevezze, s ily minıségében pert akasszon a nyakába. In contumaciam halálra ítélték, s hogy
mennyire igazságtalanul, bizonyítja az a tény is, hogy tíz évvel késıbb, a perújrafelvételi
tárgyaláson az ítéletet megsemmisítették. Nem sokkal ezután, heveskedése és konoksága
révén, amely lassanként Rolland-ra és mindannyiunkra veszélyessé vált, összeütközésbe
került a svájci hatóságokkal, letartóztatták és bezárták. Lenin, aki rokonszenvezett vele, és
hálásan emlékezett a nehéz idıkben tıle kapott segítségre, megmentette: egy tollvonással
orosz állampolgárrá változtatta, s a második lepecsételt vonattal eljuttatta Moszkvába. A
forradalom fıvárosában Guilbeaux végre kifejthette volna produktív erıit. Hiszen ott megvolt
a forradalmári hitellevele: rajta börtön és halálos ítélet; s megvoltak a tennivalók is, szabad
volt a tér. Ahogy Genfben Rolland segítségével, Moszkvában Lenin bizalmát élvezve
Guilbeaux nagy érdemeket szerezhetett volna Oroszország felépítésében; másrészt hazájában,
Franciaországban is felnéztek rá, s a háború utáni parlamentben eleve rá, a háború alatt
legbátrabban hadakozó antimilitaristára várt volna a radikális csoportok vezetésének szerepe.
Azonban beigazolódott, hogy Guilbeaux nem vezérségre termett; ı csakúgy, mint megannyi
háborús költı és forradalmár politikus, a múló perc szülötte volt, és az ilyen
kiegyensúlyozatlan alkatok azután a tündöklést követıen többnyire letőntek a közélet
porondjáról. Oroszországban ugyanolyan gyógyíthatatlan polémikus maradt Guilbeaux, mint
Párizsban volt; erejét civakodásokkal, hadakozásokkal, kérészélető aktualitásokra forgácsolta
szét, s azokkal is elrontotta lassan a kapcsolatát, akik a bátorságáért sokáig becsülték -
Leninnel, majd Barbusse-szel és Rolland-nal, végül valamennyiünkkel. A visszatörpült
korban aztán úgy végezte Henri Guilbeaux, ahogyan kezdte: jelentéktelen brosúrákkal,
érdektelen csatározásokkal; elfeledve halt meg Párizs egyik zugában nem sokkal a halálos
ítélet törlése után. S aki a legvakmerıbb magánháborút vívta a köz háborúja ellen, a
legbátrabb szellem, akinek épp csak élnie kellett volna az igazi lehetıséggel, melyet a kor
felkínált neki, s akkor máris egyik legjelentısebb történelmi alakja lehetett volna - ez az
ember visszahullt a tökéletes ismeretlenségbe, s talán én vagyok az utolsók egyike, akik a
Demain tettéért hálával emlékeznek meg róla.

Genfbıl pár nap múlva visszatértem Zürichbe, hogy a darab próbájával kapcsolatos
megbeszéléseket elkezdhessük. Mindig szerettem ezt a várost: fekvését, a hegyekkel árnyalt
tópartot s az elıkelı, egy kicsit konzervatív kultúrát. Ám Svájc különleges helyzetének
következményeképpen - hogy odaékelıdött a harcoló nemzetek közé - Zürich máról holnapra
Európa egyik legfontosabb városa lett, minden szellemi mozgalom központja, persze az
üzletelık, spekulánsok, spionok, propagandisták találkozóhelye is; ezeket az alakokat a
helybeliek jogos bizalmatlansággal méregették. Az éttermekben, kávéházakban, a villamoson,
az utcán bábeli nyelvzavar. Az ember mindenütt ismerısökre bukkant, kedves és kevésbé
kedves ismerısökre, és ha akarta, ha nem, heves viták zuhatagában találta magát. Mert ezek
az emberek, akik itt nyüzsögtek, sorsukat tették fel a háború kimenetelére; volt, akit kormánya
bízott meg s támogatott, volt, akit odahaza üldöztek volna, s itt is veszélyek fenyegették, de
valamennyien kiszakadtak eredeti létformájukból, s manıvereztek a bizonytalanban.
Hazátlanok ekképp, örökké a baráti kontaktust keresték, s mert nem befolyásolhatták az
események katonai vagy politikai alakulását, éjjel-nappal szellemi lázban tárgyalták az
esélyeket, fárasztó volt, bár pezsdítı is az aktivitásuk. Ha valaki odahaza éveken át lakattal a
száján élt, nehezen állt ellen a természetesen feltörı vágynak, hogy beszéljen; és ugyanígy
volt ez az írással, a publikálással, hiszen itt cenzúrázatlanul tehette; mindenki igyekezett a
legtöbbet kihozni magából, és még közepes tehetségek is - jó példa rá Guilbeaux -
érdekesebbnek látszhattak így, mint annak elıtte vagy ezután. Írók és politikusok tarka
palettája volt ez; képviselve minden álláspont, nyelv, vérmérséklet; ott volt Albert H. Fried, a
Nobel-békedíjas, aki Békevárta címmel lapot jelentetett meg, Fritz von Unruh, az egykori
porosz katonatiszt a drámáiból olvasott fel, Leonhard Frank itt írta izgalmas könyvét, Az
ember jó volt a címe, Andreas Latzko szenzációt keltett Emberek a háborúban címő mővével,
Franz Werfel átjött egy felolvasásra; minden nemzetiség megfordult az én öreg szállodámban,
a Schwerdtben, ahol annak idején Casanova és Goethe is lakott. Láttam oroszokat, akik
késıbb a forradalomban tőntek fel megint, s ki tudja, mi volt az igazi nevük, olaszokat,
katolikus lelkészeket, lelkesült szocialistákat, mindenre felkészült német háborús pártiakat; a
svájciak közül rendelkezésünkre állt mindig a kitőnı Leonhard Ragaz lelkipásztor, valamint a
költı Robert Faesi. A francia nyelvő könyvek boltjában találkoztam fordítómmal, Paul
Morisse-szal, a hangversenyteremben a karmester Oscar Frieddel - mindenki ott volt,
mindenki tovatőnt, a legképtelenebb és a legjózanabb vélekedéseket lehetett hallani,
bosszankodott és lelkesedett az ember. Folyóiratokat alapítottak, polémiák folytak, ellentétek
csitították vagy szikráztatták egymást, csoportok hulltak szét, egyesültek ; azóta se láttam,
hogy nézetek és emberek tarka és szenvedélyes sokasága ilyen töményen, szinte füstölögve
csapott volna össze, mint azokban a zürichi napokban (vagy pontosabban: azokon az
éjszakákon, mert addig vitatkoztunk, míg a Bellevue-ben vagy az Odéonban lámpát nem
oltottak, utána gyakran egymás lakásán folytattuk). Ebben az elvarázsolt világban egyikünk
sem törıdött a tájjal, a hegyekkel és a tavakkal, nem, mi ott újságokból, újdonságokból,
hírekbıl és rémhírekbıl, véleményekbıl, eszmecserékbıl éltünk. S ami a legkülönösebb: itt a
háborút sokkal intenzívebben éltük mindannyian, mint saját hadviselı hazánkban, mert a
probléma itt úgyszólván tárgyi valóságában mutatkozott meg és teljesen elszakadt a gyızelem
vagy vereség nemzeti érdekétıl. Nem egyszerően politikai szempontból néztük itt a háborút,
hanem európai perspektívából, és máris borzalmas és erıszakos eseménynek láttuk, amely
nemcsak néhány határvonalat ír át végül a térképen, hanem világunk formáját és jövıjét is
átalakítja.

Számomra mind e zürichiek közül - mintha saját leendı sorsomat éltem volna át - azok voltak
a legmegkapóbbak, akik hazátlanul bolyongtak itt, vagy ami még rosszabb: több hazájuk is
volt, kettı-három, és lelkük mélyén nem tudták, hová tartoznak. Ott ült a Cafe Odéon egyik
sarkában, többnyire magányosan, egy fiatalember: barna kis szakálla, feltőnıen vastag
szemüvege, éles, sötétlı tekintete volt; elmondták nekem, hogy ı az egyik legtehetségesebb
angol író. Amikor aztán egy nap megismerkedtem James Joyce-szal, meghallhattam azt is:
tagadja, hogy bármi köze volna Angliához. İ írországi. Igaz, angolul írja a könyveit, de nem
gondolkozik angol módra, s nem is akar úgy gondolkozni - „olyan nyelvet szeretnék - fejtette
ki -, amelyik a nyelvek fölött áll, nyelvet, amelyiknek az összes nyelv szolgál. Angolul nem
tudom magam egészen úgy kifejezni, hogy ne kötıdjem általa egy hagyományhoz.” Ezt nem
egészen értettem, nem tudtam ugyanis, hogy akkor már írta a Ulysses-t; kölcsönadta nekem
lfjúkori önarckép címő könyvét, az egyetlen példányt, mely a birtokában volt, és kis drámáját,
az Exíles-t, melyet még le is akartam fordítani akkor, hogy segítsek neki. Minél jobban
megismertem, annál inkább bámulatba ejtett fantasztikus nyelvismeretével; domború,
keményre kalapált, villanyfényben porcelánként tündöklı homloka mögött adva volt minden
szó, minden kifejezés, s ezeket aztán a legtündökletesebben kombinálta. Egyszer
megkérdezett, hogyan fordítanám az Ifjúkori ónarckép egyik bonyolultabb mondatát, s
megpróbáltuk a dolgot közösen franciául és olaszul is; minden szóra négy-öt változattal állt
készen, még táj-nyelvieket sem hagyott figyelmen kívül, s azoknak is tudta a pontos
színértékét, súlyát. Bizonyos kesernyésség ritkán hagyta el, ám azt hiszem, épp az
ingerültsége volt az az erı, mely lényét oly kitörıvé és alkotóivá tette. Dublin, Anglia,
bizonyos személyek iránti ellenérzése dinamikus energiává alakult át benne, és
tulajdonképpen csak az írói mőben szabadult fel. De ı maga is mintha szerette volna önnön
ridegségét; nevetni vagy akár csak felderülni sose láttam. Olyan volt mindig, akár valami
tömörülı, sötét erı - és ha megpillantottam ıt az utcán, ahogy keskeny ajkait összepréselve,
mindig gyors léptekkel haladt, úgy, mintha valami határozott elintéznivalója lenne éppen,
éreznem kellett a lényébıl áradó elhárítást, a belsı izoláltságot, mely ilyenkor még erısebben
hatott, mint beszélgetéseinkkor. Ezért aztán nem is csodálkoztam rajta késıbb, hogy éppen ı
írta meg a legmagányosabb, mindentıl a leginkább eloldozódó, korunkba mintegy meteorként
becsapódó mővet.

E kettıs hazájú lények közül okvetlenül említenem kell Feruccio Busonit, aki születését
tekintve olasz, választott sorsával német volt. Ifjúkoromtól kezdve nem volt kedvesebb
virtuózom, mint ı; ha zongorázott, szeme valami sosem látott álomfényben úszott mindig.
Lent fáradhatatlanul munkálkodtak kezei páratlan tökéllyel, fent azonban az a
lélektündöklető, szép fı mintha fülelt volna, enyhén hátrabiccenve, a benne magában kavargó
muzsikára. Valami megdicsıült ragyogás vette körül ilyenkor. Hányszor láttam a
hangversenytermekben ezt az átszellemült arcot, s hallottam közben a lágyan aláhulló
hangokat, melyek mégis oly ezüstös tisztasággal váltak véremmé. Most viszontláttam, és a
haja ısz volt, szemét gyászos árnyak keretezték. „Hová is tartozom? - kérdezte egy
alkalommal. - Ha éjszaka felébredek, tudom, hogy álmomban olaszul beszéltem. S aztán, ha
írni kezdek, német szavakban gondolkodom.” Tanítványai szétszóródtak szerte a világba,
„egyikük talán a másikára lı most”, jegyezte meg fájdalmasan; ı pedig nem tud hozzájutni
legfontosabb munkájához, a Faustus-operához, mert a lelke ahhoz túl zavart. Írt egy könnyő
kis zenei egyfelvonásost, csak hogy könnyítsen magán, de a felhı nem akart eloszlani feje
körül, míg a háború dúlt, így sem. Régen oly gyakran hallhattam fenségesen harsogó, aretinói
nevetését - most ennek is vége volt. S egyszer késı éjszaka találkoztam vele a pályaudvari
étterem halljában; egymaga megivott két üveg bort. „Bódulatnak! - mondta, az üvegekre
mutatva. - Nem azért, hogy igyak. De kell néha a bódulat, hogy az ember elviselje... A zene
nem kábít el mindig, és a munka csak a boldog órák vendége!”

A legnehezebb sors mindazonáltal az elzásziaké volt, s köztük is azoké a legkeservesebb, akik

- mint René Schickele - szívükkel Franciaországhoz húztak, ám németül írtak. Az ı földjükért
folyt tulajdonképpen a háború, és a kasza a szívüket metszette ketté. Jobbra is, balra is húzták-
vonták ıket, szerették volna, ha Németország mellett, ha Franciaország mellett tesznek hitet,
ık azonban elutasították ezt a vagy-vagy változatot, mely képtelenségnek tőnt érzékeny
szívükben. Azt akarták, amit mi is mindannyian: hogy Németország és Franciaország testvér
legyen, megértésben éljen; így szenvedtek mindkettı miatt és mindkettıért.

S akkor még ott volt körös-körül a félszívvel kötıdık, az el- és megkeveredettek csapata, a
helyzetüknél fogva kettısségbe sodródottak sokasága: angol nık, akik német tiszthez mentek
feleségül, osztrák diplomaták francia édesanyái, családok, melyeknek egyik fia itt, a másik ott
szolgált, szülık, akik két helyütt várták a postát, itt a kevéske vagyont kobozták el tılük, ott a
pozíció veszett el; mindezek a meghasadt életőek ide menekültek Svájcba, szabadulni akarván
a gyanúsítástól, mely a régi és az új hazában egyaránt gyötörte volna ıket. Sem ezeket, sem
azokat nem akarván kompromittálni, kerülték mindkét anyanyelvüket, s csak suhanva,
lopózva, rejtızve élték az életet: összetört sorsok, széthullt személyiségek. Minél európaibb
volt valaki abban az Európában, annál keményebben fegyelmezte az ököl, mely szétzúzta
Európát.

Közeledett a Jeremiás ısbemutatójának napja. Az elıadás szép siker lett, és az sem zaklatott
fel különösebben, hogy a Frankfurter Zeitung feljelentıleg tudatta Németországgal: részt vett
a bemutatón az amerikai követ s néhány más kiemelkedı személyiség a szövetséges hatalmak
táborából. Éreztük, hogy a háború, mely már harmadik évében járt, bensıleg egyre gyengül, s
hogy a kizárólag Ludendorlf által követelt folytatás elleni tiltakozások korántsem oly
veszedelmesek már a tiltakozóra, mint a gyızelmek elsı mámoros óráiban. Azt reméltük,
hogy 1918 ıszére megszületik végre a döntés. Ám a várakozás idejét nem akartam Zürichben
tölteni. Mert lassan kinyílt a szemem. Érkezésem után, elsı lelkesedésemben azt hittem, a sok
pacifista és antimilitarista mind-mind igazi harcostárs, méltó képviselıje az európai megértés
eszméjének. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az állítólagos menekültek és mártírok igen
gyakran sötét alakok, a német hírszerzés szolgálatában fürkésznek, hallgatóznak és
szimatolnak. A szolid, nyugalmas Svájcot, magam is tapasztalhattam, a vonzó felszín alatt
mindkét tábor fizetett ügynökeinek vakondokjáratai hálózták be. Ott volt a papírkosarat
aprólékos gonddal kiürítı szobalány; a telefonos kisasszony; az aggályos lassúsággal
felszolgáló pincér; mind ellenséges hatalom embereként sündörgött a dolgaink körül, sıt
gyakran kettıs ügynökök voltak. Bıröndöket nyitogattak titokzatos módon, itatósokat
fényképeztek le, leveleket tüntettek el a postára menet vagy onnét jövet; szállodák
elıcsarnokaiban elegáns hölgyek mosolyogtak az emberre „ellenállhatatlanul”; sosem hallott
nevő, vakbuzgó pacifisták tünedeztek fel, tolakodtak be, hívtak meg magukhoz, unszoltak
kiáltványok aláírására, kértek megbízható harcostársakról címekkel névsort; egy „szocialista”
gyanúsan magas honoráriumot kínált, hogy elıadást tartsak La Chaux-de-Fonds munkásainak,
jóllehet ott semmit se tudtak a dologról; vagyis vigyázni kellett örökké. Csakhamar rájöttem,
milyen csekély azoknak a száma, akikben abszolút módon bízni lehet. Mivel én nem akartam
belekeveredni a politikába, egyre visszavonultabban éltem. De még a megbízható társak
körében is fárasztó volt a témák örökös ismétlıdése, és az önkényes skatulyázgatás: ez a
csoport radikális, az liberális, ez anarchista, az bolsevik, amaz meg politikamentes; elıször
ismerkedhettem meg a hivatásos forradalmár ısi alaptípusával, aki úgy érzi,
jelentéktelenségét csak az ellenzékiség fokozza fel, s aki a dogmákhoz azért oly hő, mert
valódi tartása nincsen. Ha tovább idızöm ebben a fecsegı zőrzavarban, magam is
eltévedhettem volna a végén; mi értelme volt bizonytalan közösségeket ápolni, saját
meggyızıdésem erkölcsi bizonyosságát veszélyeztetni. Így inkább elhúzódtam. S valóban: a
kávéházi összeesküvık közül egy sem csinált aztán valódi összeesküvést, az improvizáló
világpolitikai zsenik egyike sem alakította azután a politikát; amikor kellettek volna, ık nem
voltak sehol! Mihelyt a pozitív munka korszaka megkezdıdött - a háború utáni építés -, ezek
az emberek megmaradtak továbbra is gáncsoskodóknak, morgolódóknak; szakmájuk a
tagadás volt, s az akkori háborúellenes költık közül csak kevésnek sikerült béke idején
jelentıs mővet létrehoznia. A lázas idık szólaltak meg izgatott-hevülékeny egyének
személyiségén keresztül, a kor politizált, költött, ágált általuk - s mint megannyi
csoportosulás, amely a pillanatnyi konstellációnak, nem pedig a belsıleg kiérlelt
eszmevilágnak köszönheti közös létét, széthullt ez a kör is, a sok érdekes, olykor tehetséges
ember konglomerátuma nyomtalanul szétesett, mihelyt az ellenállás tárgya - a háború -
semmivé vált.

Zürichtıl félórányira találtam meg a nekem való nyugalmas helyet: egy kis fogadót
küschlikonban; onnét a dombról beláttam az egész tavat, és a város tornyainak csak apró
hegye villogott a szemembe. Itt csak azokkal találkoztam, akiket meghívtam magamhoz, igaz
barátaimat - Rolland-t és Masereelt. Itt dolgozhattam magamnak, míg az idı kérlelhetetlenül
haladt a maga útján. Belépett a háborúba Amerika, és most már elkerülhetetlennek tőnt
Németország veresége; gyızelemben csak azok hihettek, akiket elvakított, süketté tett a
frázisos propaganda. S amikor a német császár bejelentette, hogy ezentúl „demokratikusan”
fog uralkodni, tudtuk: ütött a végóra. İszintén megvallom, hogy mi, osztrákok és németek,
nyelvi és lelki kötıdéseink ellenére is türelmetlenül vártuk, hogy következzék be végre, ami
elkerülhetetlen; s az a nap, melyen Vilmos császár, aki pedig megesküdött, hogy harcolni fog
az utolsó emberig és lóig, átszökött a határon, Ludendorlf meg, aki „gyıztes békéjének”
oltárán embermilliókat áldozott fel, kék szemüvegével kereket oldott Svédországba, igen
vigasztaló volt nekünk. Úgy véltük, ezzel a háborúval maga „a” háború ért egyszer s
mindenkorra véget; és így gondolta ezt akkor az egész világ. Meghunyászkodott, sıt talán
kimúlt a fenevad, mely vérünket ontotta. Hittünk Wilson nagyszabású programjában,
azonosultunk vele; kelet felıl pedig, amikor az oroszországi forradalom még humanista és
idealista eszmékkel ünnepelte nászát, bizonytalan fényjelet láttunk feljönni az égre. Balgák
voltunk, belátom. De nem voltunk ebben sem egyedül. Aki átélte azokat az idıket, emlékszik
rá, milyen mennydörgı lelkesedéssel fogadta az utcák népe Wilsont, a világ üdvhozóját, s
hogy ellenséges katonák összeölelkeztek, csókolóztak; Európa még sosem hitt annyira, mint a
béke elsı napjaiban. Mert most végre eljött a régóta ígért igazság és testvériség kora e földre,
ütött az egyesült Európa órája, gondoltuk; most vagy soha. Túl voltunk a poklokon, mitıl
riadozzunk? Kezdıdhetett egy új világ. S mert fiatalok voltunk, azt mondtuk: a mi világunk
lesz, jobb, emberibb világ, ahogy megálmodtuk.

Hazatérés Ausztriába
Ha csak a logika szemszögébıl nézem: annál nagyobb balgaságot nem is tehettem volna a
német-osztrák fegyverek veresége után, mint hogy visszatérek Ausztriába, abba az országba,
amely már csak bizonytalan, szürke és élettelen árnyként derengett Európa térképén, a
császári monarchia helyén, melybıl a csehek, a lengyelek, az olaszok, a szlovének rendre
kihasították a maguk országrészeit; maradt a csonkolt, tömérdek sebbıl vérzı törzs. Hat-
hétmillió emberre rákényszerítették az attól fogva „német ajkú osztrák”-nak minısített
állampolgárságot, s közülük kétmilliót eleve a fıváros, Bécs egyesített: éhezve, fázva; a
gyárak, melyek az országot korábban gazdaggá tették, most idegen földön álltak, a vasutak
tragikusan megrövidültek, a nemzeti bankból elvitték az aranyat, „ellenértékül” Ausztriára
rótták a hatalmas hadikölcsönterhet. A határok körül még bizonytalanság volt, mert a
béketárgyalások alig kezdıdtek meg; s nem volt liszt, kenyér, szén, petróleum; forradalom
fenyegetett vagy ki tudja, miféle még katasztrofálisabb megoldás. Emberi számítás szerint ez
a gyıztes hatalmak által mesterségesen létrehozott ország függetlenül meg nem élhetett; és -
ebben minden párt, a szocialista, a klerikális, a nemzeti egy emberként egyetértett - nem is
akart önálló állami létet. Tudomásom szerint a történelemben elıször fordult elı ez a paradox
eset, hogy egy országot rákényszerítenek az önállóságra, melyet maga a leghevesebben
elutasít. Mert Ausztria vagy a régi szomszédos államokkal akart egyesülni megint, vagy a
törzsrokon Németországgal; semmiképp sem óhajtott azonban ilyen megcsonkított alakban
koldusként tengıdni. A szomszédos államok viszont hallani sem akartak az egyesülésrıl egy
ilyen Ausztriával: egyrészt szegénynek ítélték, másrészt meg féltek, hogy újra visszatérnek a
Habsburgok; a Németországhoz való csatlakozást pedig a szövetséges hatalmak nem
engedték, nehogy a legyızött Németország a végén még megerısödjön! Megszületett a
döntés: a Német-Osztrák Köztársaságnak léteznie kell; egy országnak, amely nem akarna
ország lenni - történelmi unikum! - erıhatalommal azt mondják, hogy: „Legyél!”

Ma sem igen tudnám pontosabban megmagyarázni, mi vett rá, hogy egy ország elképzelhetı
legsanyarúbb korszakában önként épp e földre térjek vissza; hanem hát mi, a háború elıtti
nemzedék tagjai, mindenek ellenére a kötelességtudás jegyében nevelkedtünk; s az volt a
felfogásunk, hogy épp a legnehezebb órán kötelességünk otthon lenni, családunkhoz,
hazánkhoz tartozni. Gyávaságnak tartottam volna valamiképpen, hogy az ott kibontakozó
tragikus helyzetnek egyszerően hátat fordítsak, és - éppen mint a Jeremiás szerzıje -
felelısséget éreztem abban az értelemben is, hogy szavamra szükség lehet a vereség utáni
talpra álláshoz. A háború idején fölösleges voltam, most azonban mintha az én idım jött
volna el: a vereségé, amikor a helyemen kell állnom, már csak azért is, mert
háborúellenességemmel épp az ifjúság körében támadt némi tekintélyem. S ha tenni netán
nem tehetek is semmit, meglesz az a belsı elégtételem, hogy együtt szenvedem el a
többiekkel mindazt, ami megjövendöltetett.

Ausztriába utazni: akkoriban ez sarkvidéki expedíció elıkészületeivel ért föl. Kellett hozzá
meleg ruha, gyapjú fehérnemő, tudvalevı volt ugyanis, hogy a határon túl nincs szén - s
küszöbön állt a tél. És jól meg kellett talpaltatni a cipıt, mert odahaza csak fatalp volt. Vinni
kellett ennivalót, csokoládét, amennyit csak Svájc kienged, nehogy éhen haljon az ember, míg
otthon meg nem kapja az elsı kenyér- és zsírjegyet. S a csomagokat minél magasabb összegre
kellett biztosítani, mert rendre fosztogatták a teherkocsikat, és a cipı, a ruhanemő minden
darabja pótolhatatlan érték volt. Hasonló elıkészületeket csak tíz év múlva tettem még
egyszer, oroszországi látogatásom alkalmából. Egy pillanatig tanácstalanul álltam Buchs
határállomásán, ahová több mint egy éve oly boldogan érkeztem, és azon tőnıdtem most, ne
forduljak-e mégis vissza az utolsó pillanatban; éreztem, hogy életem döntı pillanata ez. De
végül a nehezet, a nehezebbet választottam. Visszaszálltam a vonatra.

Egy évvel azelıtt, amikor Buchsba érkeztem, emlékezetes élményben volt részem; most ez az
osztrák határállomáson, Eddkirchben megismétlıdött. Már kiszálláskor valami különös
nyugtalanságot észleltem. A határırök és rendırök ügyet sem vetettek ránk, és fölöttébb
hanyagul végezték az ellenırzést, látszott, hogy valami fontosabbra várnak. Végre megszólalt
a harang, mely vonat közeledését jelezte Ausztria felıl. Felsorakoztak a rendırök, a
hivatalnokok is elıbújtak zugaikból, sıt a feleségeknek is szóltak, s ezek szintén ott tolongtak
már a peronon; feltőnt a várakozók közt egy feketébe öltözött idıs hölgy két leányával,
tartásáról és ruhájáról ítélve alighanem arisztokrata. Izgatottnak látszott, felindulásában
mindegyre a szemét törölgette a zsebkendıjével.

Lassan, szinte azt mondanám, fenségesen gördült be a vonat az állomásra. Különös szerelvény
volt: nem a megszokott, agyonnyőtt, esıverte személykocsik, hanem széles, fekete kocsik -
szalonvonat. A mozdony megállt. A várakozók sorain érezhetıen végigfutott valami: még
mindig nem tudtam, miért. S, akkor a szalonkocsi ablaküvege mögött felismertem az arcot, a
szálegyenes tartást: Károly császár volt az, Ausztria utolsó császára, mellette feketében a
felesége, Zita császárné. Beleborzongtam, Ausztria utolsó császára, az ország élén hétszáz éve
álló Habsburg-dinasztia utolsó képviselıje hagyja el birodalmát! Bár forma szerint nem volt
hajlandó lemondani, az Osztrák Köztársaság megengedte neki, pontosabban szólva,
rákényszerítette, hogy ünnepélyes külsıségek közepette távozzék. Ott állt tehát a magas,
komoly férfi az ablaknál, utoljára pillantott ki hazája hegyeire, a házakra, az emberekre.
Történelmi pillanat volt ez, és számomra kétszeresen is megrázóvá tette, hogy eleve a
császárság hagyományainak jegyében nıttem fel, az iskolában elsıül a császárdalt énekeltem,
késıbb pedig, katonai szolgálatom során ennek a most civilben ott álló, komolyan kitekintı
férfinak esküdtem „engedelmességet a szárazföldön, a vízen és a levegıben”. Számtalanszor
láttam az öreg császárt is, a nagy ünnepségek immár legendássá vált díszöltönyében, láttam,
ahogy a schönbrunni kastély széles lépcsıjén, családja s a tündökletes egyenruhájú
tábornokok körében nyolcvanezer bécsi iskolás gyerek tiszteletadását fogadja, akik 'a zöld
síkon felsorakozva, cérnahangokból szövıdı, megható szuperkórusban éneklik Haydn
muzsikáját, a Gott erhalté-t. Láttam Ferenc Józsefet az udvari bálon, a színházi páholyban,
csillogó egyenruhában, aztán zöld stájer kalapban, Ischlben vadászva, láttam lehajtott fejjel,
áhítatosan az úrnapi körmenetben a Stephanskirche felé lépdelve - és ott álltam azon a ködös,
esıs téli napon a ravatalnál, amikor a háború kellıs közepén a kapucinusok kriptájában örök
nyugalomra helyezték az aggastyánt. „A császár”: nekünk ez a szó minden hatalom,
mindenfajta gazdagság foglalata volt, jelképezte Ausztria fennállását, és gyerekkoromtól arra
neveltek, hogy ezt a kéttagú szót mindig tisztelettel mondjam ki. S most láthattam örökösét,
Ausztria utolsó császárát, ahogy kiőzik földjérıl. A Habsburgok dicsıséges rendje, melyben
az uralkodók kézrıl kézre adták az országalmát, évszázadokon fejrıl fejre a koronát, e
pillanatban ez a rend véget ért. Körös-körül mindenki érezte ezt a világtörténelmi eseményt, a
tragikus pillanatot. A csendırök, rendırök, katonák láthatóan zavarban voltak, restelkedve
fordultak el, nem tudták, szabad-e még tisztelegniük, s az asszonyok sem mertek felpillantani,
senki se szolt, s így hirtelen hallani lehetett, ahogy az idıs hölgy felzokog messzirıl jött ide,
hogy még egyszer lássa „az ı” császárát. A vonatvezetı végül jelt adott az indulásra. Most
mindenki önkéntelenül összerezzent: a pillanat immár visszavonhatatlanná vált. A vonat a
mozdony erıs rántására megindult, mintha erıszakot kellene tennie magán; aztán a szerelvény
lassan eltőnt. A hivatalnokok tisztelettel néztek utána. Akkor valahogy, mint temetések után,
enyhe zavarral tértek vissza „az életbe”, hivatali helyiségeikbe. Ebben a másodpercben a
csaknem ezeréves monarchiának valóban vége volt. Tudtam, ez már nem a régi Ausztria itt, s
nem is a régi világ, amelyikbe visszatérek.

Ahogy a vonat eltőnt a távolban, utasítottak minket, szálljunk át a tiszta, fényes svájci
kocsikból az osztrákokba. És elég volt épp csak bepillantani ezekbe a honi vagonokba, látni
lehetett máris, mi történt a honnal. A kalauzok, akik helyünket kijelölték, soványak voltak,
kiéhezettek, csaknem rongyosak; csont és bır vállakon lógtak a győrött, elnyőtt egyenruhák.
Az ablaktáblák bırhúzóit mindenünnen levagdosták, ugyanis egy-egy darab bır roppant kincs
volt. Az üléseket rabló szuronyok és kések szabdalták szét; darabok tőntek el a kárpitból,
valami vandál mőve nyomán, aki nyilván cipıtalpra győjtött bırt magának, ahol tudott. És a
hamutartókat is ellopták annak a parányi nikkelnek vagy réznek a kedvéért! Kintrıl a törött
ablakokon át kormot és salakot hordott be a késı ıszi szél: nyomorúságos barnaszénnel
főtötték a mozdonyt; a padló és a kocsifalak mind mocskosak lettek tıle, ám a szaga legalább
valamelyest enyhítette az éles jodoformszagot, amely arra emlékeztetett, hogy ezeken a vázig
lecsupaszított kocsikon a háború sebesültjeit és áldozatait szállították nem is olyan rég. S
hogy szerelvényünk egyáltalán haladt: kész csoda volt az is, persze egy kicsit soká tartott;
valahányszor az olajozatlan kerekek kevésbé élesen csikorogtak, azt hittük, masinánk áll le.
Máskor egy óra alatt megtett a vonat egy olyan pályaszakaszt, amelyhez most négy-öt óra
kellett. S ahogy az alkony leszállt, teljes sötétség borult ránk. A villanykörtéket is szétverték,
ellopták, s ha keresett valamit az ember, gyufát kellett gyújtania, fázni meg azért nem fázott,
mert kezdettıl hatan-nyolcan ültünk összepréselıdve egymás mellett. De az elsı állomáson
már újabb tömegek szálltak fel a vonatra, látszott rajtuk, hogy halálosan beleuntak,
belefáradtak már a várásba, és a vonat így telt meg zsúfolásig, a folyosókon nem lehetett
volna egy gombostőt sem leejteni. A télies éjszakában még a lépcsıkön is ültek, ráadásul a
csomagját is mindenki aggódva szorította magához, ugyan ki merte volna a drága holmit
abban a sötétben csak egy másodpercre is elereszteni! A béke világából tértem vissza ide, a
háború már bevégzettnek hitt borzalmai közé.

Innsbruck elıtt a mozdony egyszerre hörögni kezdett, s akárhogy prüszkölt és füttyögött, azt a
kis kaptatót nem bírta megmászni. A vasutasok izgatottan rohangáltak füstölgı lámpásaikkal
a sötétben. Egy órába telt, mire segédlokomotívot kerítettek, és akkor hét óra helyett megint
tizenhétbe telt, mire Salzburgba érkeztünk. A peronon hordár sehol; végül pár rongyos katona
bizonyult segítıkésznek, és a csomagokat egy rozzant bérkocsihoz cipelték, ám a ló olyan
öreg és kehes volt, hogy úgy látszott, csak a rúd tartja, nemhogy húzni is tudná a kocsit. Nem
mertem még csomagokkal is megterhelni ezt a kísérteties jószágot. Szorongva, hogy esetleg
akkor látom utoljára a bıröndjeimet, ott hagytam ıket az állomás csomagmegırzıjében.

A háború alatt vásároltam Salzburgban egy házat, mert korábbi barátaimtól a háborúval
kapcsolatos eltérı nézeteink okán történt eltávolodásom azt sugallta, hogy jobb lenne, ha
azontúl nem élnék nagyvárosban, túl sok ember között; és a munkámra a késıbbiekben
csakugyan üdvösen hatott ez a visszavonult életforma. Salzburg valamennyi osztrák kisváros
közül a legalkalmasabbnak látszott ily célra; nemcsak a táj tette azzá, földrajzi fekvése is a
lehetı legkedvezıbb volt. Ausztria határán terült el, két és fél órányira vasúton Münchentıl,
ötórányira Bécstıl, tízre Zürichtıl vagy Velencétıl, és húszórányira Párizstól, vagyis remek
ugródeszka Európába. Salzburg akkoriban persze nem volt még híres fesztiválváros, nyaranta
„kiválóságokat” sznobul fogadó kulturális találkahely (különben nem is választottam volna
munkahelyül); álmos, ódon, romantikus városka volt csupán az Alpok szélsı lejtıin, melyek
ott hegyes-dombos vidékkel simulnak bele a német sík földbe. A házam kis erdıs dombon
állt, mintegy a hegység utolsó hullámán; autóval lehetetlen volt megközelíteni, háromszáz
éves, vén kálváriautat kellett megjárni hozzá, több mint száz lépcsıt, de a kilátás feledtette a
fáradságot. A teraszról bővöletes panoráma tárult ki a soktornyú város tetıire, távolabb az
Alpok hatalmas, fenséges hegyláncára (és természetesen a Berchtesgaden melletti Salzberget
is láttam, ahol késıbb egy akkoriban még teljesen ismeretlen, Adolf Hitler nevő egyén lakott
szemközt velem). Maga a ház ugyanolyan romantikus volt, amilyen kevéssé praktikus. A
tizenhetedik században egy érsek használta vadászlakul, és a jókora várerıdfal tövében, a
tizennyolcadik század végén jobbról-balról egy-egy szobával növelték terjedelmét;
pompázatos régi tapéta s egy festett kugligolyó, mellyel még Ferenc császár játszott 1807-
ben, a házunk hosszú tornácán, Salzburgot látogatván, meg néhány öreg pergamentekercs,
különféle kiváltságok ırzıi: efféle dolgok bizonyították, hogy a háznak legalább múltja van.

Vendégeinket késıbb mindig elbővölte a ház ódon különlegessége; a homlokzata egyébként

többet mutatott, mint amennyi valójában volt: mindössze kilenc helyiség volt benne, mert
csak széltében terjeszkedett, nem hátrafelé. Abban az idıben még a történelmi kora is inkább
csak kolonc volt. Az esı befolyt a szobákba, havazás után úsztak a folyosók, és a tetı alapos
rendbe hozása reménytelennek látszott, hiszen az ácsoknak nem volt faanyaga a szarufákhoz,
a bádogosoknak ólma a csatornákhoz; a legrútabb tátongásokat nagy nehezen befedtük
tetılemezzel, s ha újra havazott, magunknak kellett felmászni a tetıre, lekotorni mielıbb a
ránehezedı havat. A telefon is lázongott, ugyanis réz helyett vashuzal volt a vezetéke; s mert
senki semmit nem szállított, a legcsekélyebb dolgokat is nekünk magunknak kellett a hegyre
felcipelnünk. A legrosszabb mindazonáltal a nagy hideg volt, szenet ugyanis messze vidéken
sehol sem árultak, a kert fái túl frissek voltak, tüzelésre használva a gallyak kígyósziszegést
adtak ki hı helyett. Gızölögtek, köpködtek. Tızeggel segítettünk magunkon, attól legalább
mintha meleg lett volna, de még így is ágyban kellett dolgoznom három hónapon át, kékre
fagyott ujjaimat minden teleírt oldal után behúztam a takaró alá melegedni. És még ezt a
barátságtalan lakot is védelmezni kellett, ugyanis az általános ínséghez - élelmiszerhiány,
tüzelıanyag-mizéria - a lakásprobléma is társult: Ausztriában négy éven át nem építkeztek,
sok régi ház beomlott, lakhatatlanná vált, s most tódultak haza az eleresztett katonák és
hadifoglyok, akiknek mind lakniuk kellett valahol; így kényszerően elrendelték, hogy minden
szabad szobába be kell engedni egy famíliát; nálunk is négyszer járt bizottság, de hát mi két
szobát már önként leadtunk régebben, s ott volt a száznál több lépcsı, a ház hidege és
barátságtalansága - ilyen áron nem kért belılünk senki.

Megrázó élmény volt, valahányszor le kellett mennünk a városba; életemben elıször láttam
éhínséget, az emberek arca sárga volt, szemük beesett, veszélyesen villogtak a tekintetek. A
kenyér feketén morzsálódott, és szurok- meg kátrányíze volt, állaga csirizes, a kávét mintha
pörkölt árpából fızték volna, a sör sárga víz volt, a csokoládé színezett homok, a krumpli
fagyott; a legtöbben, hogy a hús ízét teljesen el ne feledjék, nyulat tenyésztettek, kertünkben
egy fiú mókusokat lıtt vasárnapi pecsenyéül, s a jól táplált kutyák, macskák ritkán tértek haza
hosszabb elkószálásaikból. Ruhaanyagok? Preparált papír volt valamennyi, még a
pótanyagnak is csak a pótanyaga. A férfiak szinte kizárólag ócska egyenruhában jártak,
némelyek orosz uniformisban; ez utóbbiakat raktárból vagy kórházból szerezték, miután
öltönyükbıl már kihaltak néhányan. Nem volt ritkaság az öreg zsákokból szabott nadrág sem.
Ha Végigment az ember az utcán, a kifosztott, betört kirakatok között, ha látta a házakról
málladozó, a járdán szétporló vakolatot, az emberek üres, éhes tekintetét, ahogy munkába
vonszolták magukat, elfacsarodott a szíve. Táplálékkal a sík vidék jobban el volt látva; ahogy
az erkölcsök lezüllöttek, persze a parasztoknak eszük ágában sem volt a „hatóságilag
maximált áron” eladni készleteiket. Vajat, tojást, szalonnát, tejet halmoztak inkább;
megvárták, hogy a vevı, jobb árajánlattal, házhoz megy. Így alakult ki egy új foglalkozás, az
úgynevezett „batyuzás”. Foglalkozás nélküli férfiak a hátukra akasztottak egy-két zsákot, és
paraszttól parasztig jártak, sıt a kiadósabb zsákmánnyal kecsegtetı helyekre odavonatoztak,
hogy aztán élelmiszerrel gazdagon megrakodva térjenek haza a városba, ahol négyszeres-
ötszörös áron adtak túl a portékán. A parasztok eleinte örültek a sok papírpénznek, amit
tojásukért, vajukért a házukba repített a jó sors, s amit felhalmoztak. Csakhogy amikor tömött
pénztárcával a városba érkeztek, elkeseredve látták, hogy míg ık csak ötszörös áron adták az
élelmiszert, a kasza, kalapács, üst ára a hússzorosára, az ötvenszeresére nıtt. Ettıl fogva arra
törekedtek, hogy pénz helyett csak iparcikket győjtsenek, és dologi értékért dologi értéket
követeltek. Áruért árut; miután az emberiség a lövészárkokkal szerencsésen visszatért a
barlanglakók korába, a pénz ezeréves konvencióját is felrúgta, és a primitív cserék szintjére
süllyedt. Groteszk helyzet alakult ki országszerte. A városok kihurcolták a parasztnak, amit
nélkülözhettek: vitték az emberek a kínai porcelánt, a szınyegeket, a kardokat, puskákat,
fényképezıgépeket, könyveket, lámpákat, dísztárgyakat; így történt, hogy egy salzburgi
parasztudvarba belépve váratlanul egy Buddha nézett szemközt a meglepett látogatóval, vagy
ott állt egy rokokó könyvszekrény bırkötéses francia könyvekkel, s az új tulajdonosok
nagyon büszkék voltak szerzeményeikre. „Igazi bır! Francia!” - mondogatták, és csak úgy
sugárzott az arcuk. Tárgyat, semmi pénzt, ez volt a jelszó. Némelyek kénytelenek voltak a
jegygyőrőjüket eladni vagy a derekukról lecsatolni a bırövet, hogy éhen ne haljanak.

Végül a hatóságoknak kellett közbelépniük, hogy ezt a zugkereskedelmet megakadályozzák,

amelynek gyakorlata kizárólag a jómódúaknak kedvezett; kordonokat vontak, hogy a biciklis
vagy vonatozó batyuzók áruját kiszedjék a batyukból, a városokba vigyék, és hivatalosan
szétosszák a rászorulóknak. A batyuzók azzal válaszoltak erre, hogy vadnyugati módon
éjszakai utakat szerveztek, vagy a felügyelı hatóság embereit megvesztegetve próbáltak
kibújni a törvény alól; hiszen a közegnek is éhes gyerekei voltak otthon! Másutt igazi csaták
dúltak, késsel, revolverrel, mert ezek a fickók négyévi frontszolgálat után ugyanolyan jól
bántak ezekkel a fegyverekkel, amilyen ügyesen tudtak rejtızködni a hadimővészet szabályai
szerint a terepen, ha menekülniük kellett. A káosz hétrıl hétre nıtt, a lakosság egyre
idegesebben reagált. Hiszen a pénz értéktelenedése napról napra érezhetıbb volt. A
szomszédos országok az osztrák–magyar bankjegyek helyett önálló pénzrendszert vezettek
be, és a régi koronát a kis Ausztriának lökték oda beváltásra. A bizalmatlanság elsı jeleként
eltőnt a fémpénz, hiszen a nép úgy gondolta, hogy ez a kis darab réz vagy nikkel mégiscsak ér
valamit, a bankó meg csupán nyomtatott papír. Az állam nagy erıvel mőködtette ugyan a
bankjegynyomdákat, hogy Mefisztó receptje szerint - szaporítsa a mőpénzt, ám az infláció
mindenképpen elkerülhetetlenné vált; kezdtek maguk a városok, városkák, sıt falvak is
„szükségpénzt” nyomni maguknak, de sokszor már a szomszéd helységben sem fogadták el az
ilyen fizetıeszközt, s az emberek a végén - felismervén értéktelenségét elhajították a
szükségbankókat. Ha egy közgazdász ezt a pénzértéktelenedési folyamatot plasztikusan,
fokról fokra ábrázolni tudná, véleményem szerint a legizgalmasabb könyvek egyikét írhatná
meg. Az osztrák, majd a németországi infláció okozta káosz ugyanis egyre fantasztikusabb
formákat öltött. Nemsokára senki se tudta már, mi mibe kerül. Az árak önkényesen
szökdeltek; egy doboz gyufa abban az üzletben, amelyik jókor vitte fel az árát, már hússzor
annyiba került, mint a másikban, ahol a gyanútlan boltos még a tegnapi árért kínálta
portékáját; tisztességének jutalmaképpen az üzletét egy óra alatt kirámolták, hiszen a jó hír
szárnyon jár, s az emberek rohantak és vásároltak, mindent megvettek, ami eladó volt - a fı
az, hogy ne maradjon pénz a nyakakon. „Tárgyi értéknek” számított még egy aranyhal is vagy
egy öreg teleszkóp, és mindenkinek „tárgyi érték” kellett papír helyett. A leggroteszkebbül a
házbérek esetében alakult a dolog, a kormány ugyanis a lakók védelmében (s a nagy tömegek
bérlakásokban éltek) és a háziurak rovására mindennémő házbéremelést megtiltott.
Ausztriában csakhamar egy évig lehetett lakni tehát egy közepes ebéd árából; öt-hat évig így
szinte egész Ausztria ingyen lakott (mert a pénz stabilizálása után is tiltották a felmondást).
Az ırült káosz következtében a helyzet hétrıl hétre képtelenebbé, erkölcstelenebbé vált. Aki
negyven éven át takarékoskodott, s ráadásul - hazafihoz méltón - hadikölcsönbe fektette a
pénzét, az koldusbotra jutott. Akinek adósságai voltak, most megszabadult tılük. Aki
korrektül tartotta magát az élelmiszer-elosztás szabályaihoz, éhen halt; csak az tömhette meg
a gyomrát, aki bőnösen áthágta a rendeleteket. Aki értett a vesztegetéshez, elırejutott; aki
spekulált, nyerészkedett. Aki a szabott áron adott túl a portékáján, elszegényedett; aki
becsületesen kalkulált, hoppon maradt. Nem volt mérték, nem volt érték, a pénz szétfolyt,
elpárolgott; erények nem voltak már, életbölcsességnek csak ez számított: légy ügyes,
simulékony, gátlástalan, pattanj a vágtázó paripa hátára, nehogy az taposson el téged.

Növelte a zőrzavart, hogy miközben az osztrákok az értékek iszonyú hanyatlása közepette

valóban elvesztettek minden mértéket, némely ügyes külföldiek rájöttek, hogy itt a
zavarosban jól lehet halászni. Az infláció három (mind pokolibb tempójú) éve alatt
Ausztriában egyetlen stabil érték maradt: a külföldi pénz. Az osztrák korona szétfolyt az
ember keze között, mindenki svájci frankot, amerikai dollárt akart; ezt használták ki
tömegével a külföldi prédalesık: az osztrák pénz véres tetemébıl így valóban dugig lakhattak.
„Felfedezték” Ausztriát, és megkezdıdött valami sosem látott idegenforgalom;
dögkeselyőkkel teltek meg a bécsi szállodák; mindent felvásároltak, a fogkefétıl a
földbirtokig, kifosztották a magángyőjteményeket és a régiségboltokat, a tulajdonosok még
fel sem ocsúdhattak, s már nem volt semmijük. Kis svájci szállodaportások, holland
gépírónık ott laktak a Ring szállóinak fejedelmi lakosztályaiban. Bármilyen hihetetlenül
hangzik, magam tanúsíthatom: Salzburgban a híres Európa Luxusszálló hosszabb ideig
angliai munkanélkülieknek volt kiadva, akik a tetemes angol munkanélküli-segélybıl
olcsóbban éltek ott, mint az otthoni nyomornegyedeikben. Ami csak mozdítható volt, eltőnt. S
mert híre ment, hogy Ausztriában ilyen olcsón lehet élni és vásárolni, egyre-másra jöttek az
idegenek Franciaországból, Svédországból, Bécs belvárosában mind több volt az idegen szó,
olasz, török, román, nyugat-európai mohóság adott itt egymásnak találkát. Sıt még
Németország is, ahol az infláció elıször lassúbb volt (noha késıbb milliószorosan lehagyta az
osztrákot), lecsapott márkájával a koronánkra. Salzburgban, minthogy határváros volt,
pontosan megfigyelhettem ezt a naponta ismétlıdı rablóhadjáratot. Százával, ezrével érkeztek
a szomszédos falvakból, városokból a bajorok, s elözönlötték a városkát. Salzburgban
csináltatták a ruhájukat, javíttatták az autójukat, itt vásároltak gyógyszert, itt mentek
orvoshoz, nagy müncheni cégek a külföldi levelezésüket Salzburgból bonyolították,
sürgönyeiket innen adták fel, hogy még a postaköltség különbözetén is nyerjenek. Végül a
német hatóságok hoztak létre valami határırségfélét, hogy a nyerészkedésnek elejét vegyék. S
miért ne jártak volna a szomszédok az olcsóbb Salzburgba vásárolni, ha itt egy márkáért
hetven osztrák koronát kaptak! A vámon egy idı múlva szigorúan elkoboztak minden osztrák
árut. Maradt azonban egyetlen áru, amelyikre nem volt paragrafus: a sör, melyet a hasában
visz át a határon a polgár. És a sörivó bajorok naponta számítgatták az árfolyamjegyzékrıl,
hogy a korona elértéktelenedése folytán a salzburgi sörbıl öt vagy hat vagy, tíz litert ihatnak-e
ugyanannyiért, amennyibe odahaza egy liter sör kerül. Ennél pompásabb csábítás aligha volt
még e földön! Jöttek hát csapatostul, jöttek családostul a szomszédos Freigból és
Reichenhallból, hogy végsıkig élvezzék e luxust: Salzburgban annyi sört tölthetnek magukba,
amennyit csak a hasuk elbír. A pályaudvaron estérıl estére ott tombolt a részeg bajorok hada,
ott böfögtek, köpködtek, hánytak, okádtak; s némelyikük ott tartott már, hogy a
poggyásztargoncán kellett a vonathoz gurítani; sörorgiák vonatai gördültek vissza az éjben
bajor földre, ordítozástól, gajdolástól zengtek a szerelvények. A víg bajorok persze nem
sejtették, hogy rettenetes visszavágás fenyeget. Mert amikor a korona megszilárdult, a márka
viszont csillagászati arányokban zuhanni kezdett, ugyanarról a salzburgi pályaudvarról
osztrák hadak indultak bajor földre, hogy söröshordókként guruljanak haza este; lejátszódott
hát megint az egész színjáték: ezúttal épp fordítva! Legkülönösebb élményeim közé sorolom
ezt a két infláció közepette zajlott, oda-vissza sörháborút; groteszkül kidomborítja a maga
csekélységében azoknak az éveknek minden effajta ırületét.

Az a legfurcsább, hogy a legjobb akarattal sem tudok visszaemlékezni rá, hogyan is éltünk,
mibıl éltünk meg mi ott azokban az években; mi módon teremtettük elı azt a sok ezer és
tízezer osztrák koronát, majd millió márkát, amire a puszta létfenntartáshoz nap mint nap
szükség volt. A legtitokzatosabb tény: elıteremtettük. Az ember megszokta azt az életet,
igazodott a káosz természetéhez. A külföldi, aki azokat az idıket nem csinálta végig velünk
együtt, logikusan azt hinné, hogy abban az Ausztriában, ahol egy tojás annyiba került, mint
korábban egy luxusautó, s Németországban késıbb négymilliárd márkába - ami Nagy-Berlin
korábbi teljes ingatlantulajdon-értékével lett volna egyenlı! -, igen, egy ilyen országban a nık
torzonborz hajjal szaladgáltak, az üzletek üresek lettek, mert senki semmit nem vásárolhatott,
a színházak és hangversenytermek bezártak, és a többi. Bámulatos, hogy korántsem volt így.
Éppen ellenkezıleg: az élet ösztöne, a folyamatosság elemi erejő vágya erısebbnek bizonyult,
mint az ingatag pénz. A pénzügyi káosz tombolása közepette a mindennapi élet zavartalanul
folyt tovább. Egyénileg sok minden változott, gazdagok elszegényedtek, mert a bankokban, az
állami kötvényekben ırzött pénz semmivé lett; spekulánsok megtollasodtak. De a kerék
forgott tovább, egyszer fent, egyszer lent, egyéni sorsokkal mit sem törıdve, lüktetett a
dolgok régi ritmusa; a pék sütött, a cipész kalapált, az író írt, a paraszt mővelte a földet, a
vonatok menetrendszerően közlekedtek, az újság minden reggel ott volt a szokott idıben az
ajtó elıtt, s épp a szórakozóhelyeken, bárokban, színházakban volt a legpezsgıbb az élet. Az
emberek ugyanis mintha most becsülték volna csak igazán az élet értékét, amikor az egykor
oly biztonságosnak hitt pénz nap mint nap veszített értékébıl; most lett értéke munkának,
szerelemnek, barátságnak, mővészetnek, természetnek, s a nép egésze sokkal intenzívebben és
érzékenyebb idegekkel élt a katasztrófa idején, mint annak elıtte. Fiúk, lányok mohón járták a
hegyeket, napbarnítottan tértek haza, a táncos szórakozóhelyeken késı éjszakáig szólt a zene,
gyárakat és üzleteket alapítottak mindenütt; s én magam sem éltem s dolgoztam soha
lendületesebben, mint azokban az években. Ami régebben fontos volt nekünk, most még
fontosabb lett; Ausztriában, azt hiszem, sosem szerették annyira a mővészetet, mint a
káosznak azokban az éveiben, éreztük ugyanis a pénz árulásából, hogy az örök dolgok
jelentenek csak igazi állandóságot.

Sosem fogok elfeledni például egy operabemutatót, melyre azokban az ínséges napokban
került sor. Félhomályos utcákon tapogatózva haladtunk, mert a szénhiány miatt a közvilágítást
is korlátozták, és a karzati helyért akkora köteg bankóval fizettünk, hogy azért régebben egy
évre bérletünk lett volna luxuspáholyba. Felöltıben ültem, mert a nézıteret nem főtötték, s
mindnyájan a szomszédunkhoz préselıdtünk, mert tıle reméltük a meleget. Milyen szürke,
mennyire vigasztalan volt ez a terem, ahol nemrégiben még egyenruhák és estélyi toalettek
tündököltek! Senki se tudhatta, meddig lesz operaidény - meddig tart a szénkészlet; s így
minden kétszeresen elkeserítı volt a luxus és a császári pompa e hajdani házában. Ott ültek
helyükön a Filharmonikusok, szürke árnyak ık is, nyőtt, régi frakkok, kiéhezett arcok,
nélkülözéstıl megviselt lények, s mi magunk mintha szintén kísértetek lettünk volna e
szellem járta épületben. Hanem akkor megjelent pulpitusán a karmester, pálcája lendült,
szétvált a függöny - és minden olyan fenséges volt, mint még soha. Mindegyik énekes,
mindegyik zenész java tudását adta, érezvén, hogy talán utoljára teheti a szeretett otthonban.
És mi is olyan mohón habzsoltuk a hangokat, mintha a zene nem szólna soha többé. Így
éltünk mindnyájan, ezrek, százezrek; mindenki megtette a magáét - hetek, hónapok, évek
teltek így, akárha a vég kezdete lett volna bármely pillanat. Sohasem éreztem, hogy egy
népben, hogy bennem magamban is olyan erıvel élhet az élet szeretete, mint akkor; mert az
élni vágyás a végsı határokat ostromolta: a puszta létezést, a túlélést.

Mégis, mindezek ellenére: nehezen tudnám pontosan megmondani, hogyan is vészelte át azt
az idıszakot a kifosztott, szegény Ausztria. Egyik határunk túlfelén, Bajorországban
kommunista tanácsköztársaság született, keletre tılünk Kun Béla Magyarországa bolsevista
volt; máig sem értem, hogyan nem ragadt át miránk is a forradalom. Robbanóanyagban nem
lehetett hiány. Az utcákon éhesen, lerongyolódva lézengtek a hazatért katonák, elkeseredetten
nézték a háborús nyerészkedık dızsölését, az infláció spekulánsainak luxuséletét; a
laktanyákban lövésre kész fegyverrel állt már egy zászlóaljnyi vörösgárdista, és nem volt
számottevı ellenerı. Kétszáz elszánt ember a hatalmába keríthette volna akkoriban Bécset és
egész Ausztriát. Mégsem történt semmi különös. Egy alkalommal egy fegyelmezetlen csoport
megkísérelt holmi puccsot, ám ezt ötven-hatvan fegyveres rendır könnyőszerrel leverte. Így
vált valósággá, amit senki se hitt: ez az erıforrásaitól, gyáraitól, olajmezıitıl, szénbányáitól
megfosztott, kirabolt ország egyre értéktelenedı, lavinaszerően a szakadék felé rohanó
papírpénztömegével mégis fennmaradt, megırizte önmagát - s ezt is talán épp a
gyengeségének köszönhette, mert az emberek túlságosan erıtlenek voltak, túl éhesek, nem
tudtak volna harcolni már semmiért, de az is lehet, hogy létezik valóban ez a rejtélyes,
jellegzetesen osztrák tulajdonság, az ösztönszerő békülékenység. Mert a két legnagyobb párt,
a szociáldemokraták és a keresztényszocialisták épp ezekben a nehéz napokban tették félre
mélységes ellentéteiket, megegyeztek, közös kormányt alakítottak. Mindegyik
engedményeket tett a másiknak, hogy megakadályozzák a katasztrófát, mely egész Európát
magával sodorta volna. Lassan megkezdıdött a konszolidáció; mi csodálkoztunk a legjobban,
hogy ez a megcsonkított állam hihetetlen módon megmaradt, sıt amikor késıbb Hitler
erıszakkal tört nemzeti létére, a bátor, nélkülözéseken edzıdött, hőséges nép készen állt e
függetlenség megvédésére is.

A radikális változás azonban csak a felszínen, politikai síkon maradt el; bensıleg hatalmas
forradalom ment végbe a háborút követı elsı években. A hadseregekkel együtt széthullt
valami más is: a tekintélyhatalmak tévedhetetlenségébe vetett hit, melyre a mi ifjúságunkat
még a túlzott alázat jegyében nevelték. De hát csak nem csodálták volna a németek tovább azt
a császárt, aki megesküdött, hogy „az utolsó emberig és lóig” küzdeni fog, aztán ı maga
szépen köddé vált a határon? S ki nézett volna fel azokra a hadvezérekre, politikusokra,
költıkre, akik diadal-t fiatal-ra, bısz elem-et gyızelem-re rímeltettek? Csak most látszott a
maga teljes rémségében a háború pusztítása: most, hogy a lıpor füstje elszállt. Hogyan
érezhette volna bárki szentnek azt az erkölcsi imperativust, mely hısiesség és rekvirálás
címén négy éven át gyilkolást és rablást engedélyezett? Hogyan hitt volna a nép egy olyan
állam ígéreteiben, amely a polgárokkal szembeni minden kellemetlen kötelességét egyszerően
törölte? És ezek a bölcsnek nevezett vének, az állítólag tapasztalt elhivatottak, most, a háború
ırülete után még a békét is elrontották kontárságukkal! Akkoriban még csak mi tudtuk,
kevesek, de ma már mindenki elıtt világos, hogy az a béke a történelem egyik nagy, ha nem a
legnagyobb, morális lehetıségét kínálta. Wilson felismerte. És az ı terve valóban kolosszális
távlatokat nyitott volna meg a világ ıszinte, bensı megértésének jegyében. De a vén
tábornokok, az agg államférfiak, a régi érdekek képviselıi értéktelen papírfoszlányokká
szaggatták szét ezt az óriási tervezetet. Az embereknek tett nagy, szent ígéretet, hogy ez a
háború lesz az utolsó, a lelkesítı reményt, melynek jegyében a félig már csalódott, kimerült,
kétségbeesett katonák még a végsı erejüket beleadták a küzdelembe, a tárgyaló felek
cinikusan feláldozták a hadianyaggyárosok érdekeinek, a politikusok ırült
játékszenvedélyének oltárán, s így ezek az urak ismét elérték, hogy régi, végzetes taktikájuk -
a titkos egyezményeké, a zárt ajtók mögött folytatott tárgyalásoké - Wilson bölcs és humánus
követelményeivel szemben is diadalmaskodjék. A világ, hacsak nem volt vak, láthatta, hogy
megint rászedték. Rászedték az anyákat, akik gyermekeiket áldozták a háborúban, rászedték a
koldusként hazatérı katonákat, rászedték mindazokat, akik hadikölcsönt jegyeztek, rá a sok
állampolgárt, aki hitt az állam ígérgetéseiben, rászedtek mindannyiunkat, akik egy új, jobb
világról álmodtunk, s most látnunk kellett, hogy elölrıl kezdıdik a játszma, ugyanazok a
hazardırök teszik fel életünket, javainkat, boldogságunkat, idınket hitvány nyerészkedésük
érdekében. Csoda-e, hogy egy egész nemzedék tekintett elkeseredetten és megvetıen az
elıdökre, akik nemcsak a gyızelmet szalasztották el, hanem még a béke becsületes esélyét is?
Akik mindent rosszul csináltak, akik végig hibásan számoltak ? Nem volt-e érthetı, hogy az
új generációból a tisztelet valamennyi formája kihalt? Ez az egészében új ifjúság nem hitt
többé a szülıknek, a politikusoknak, a tanároknak; az állam megannyi rendeletét,
közleményét bizalmatlan pillantásokkal méregették. A háború utáni nemzedék nyersen és
kíméletlenül felszabadította magát minden eddigi norma érvénye alól, és hátat fordított a
hagyományoknak; elhatározta, hogy maga veszi a kezébe sorsát, eltaszít mindent, ami a
múlté, egyetlen lendülettel hódítja meg a jövıt. Azt akarta ez a generáció, hogy az élet
minden területén tökéletesen új világ, merıben új rend kezdıdjék vele; és természetes volt az
is, hogy céljának megvalósításához vad túlzások jegyében látott hozzá. Aki-ami nem volt
hozzájuk hasonló, azt elutasították. Többé nem utaztak a szüleikkel sehova, hanem tizenegy-
tizenkét évesen, csapatostul, szexuális szempontból tájékozottan nekivágtak a világnak,
„vándormadarakként” vonultak át az országon, le délre Olaszországba, föl az Északi-tengerig.
Az iskolákban orosz mintára diáktanácsokat alakítottak, melyek a tanítókat, tanárokat
ellenırizték, a tantervet felforgatták; a gyerekek tanulják ezentúl kizárólag azt, amihez kedvük
van. Lázadtak - pusztán a lázadás kedvéért - minden fennálló forma és rend ellen, s még a
természet örök rendjét, a nemek polaritását sem kímélték. A lányok kurtára nyíratták a
hajukat, s az úgynevezett „bubifrizurákat” szinte meg sem lehetett különböztetni már a
fiúkétól, a fiatalemberek leborotváltatták a szakállukat, hogy lányosan sima legyen a képük; a
homoszexualitásnak és a leszbikusságnak többé nemcsak ösztönhívei voltak, hanem divat-
majmolói is, akik pusztán a hagyományos, a törvényesített, a normális szerelmi forma ellen
akartak tiltakozni. A létezés minden megnyilvánulása arra törekedett, hogy radikálisnak,
forradalminak bizonyuljon, természetesen a mővészet se másképp. Az új festészet
elintézettnek tekintette mindazt, amit Rembrandt, Holbein és Velasquez alkotott, s
megkezdıdtek a lázas kísérletezések: kubizmus, szürrealizmus. Számőzték mindenünnét az
érthetıség elemét: a zenébıl a dallamot, a festészetbıl a hasonlóságot, a nyelvbıl a
megfoghatóságot. Fejre állt a mondattan, eltünedeztek az írásjelek, a stílus „meredek” lett,
„távirati”, lázas és lüktetı, s egyáltalán: szemétre dobtak minden olyan irodalmat, amelyik
nem volt aktivista, azaz politikailag teoretikus. A zene makacsul kereste az új tonalitást,
széttördelte a régi ütemezéseket, az építészet kifordította a házakat, a tánc már nem a valcer
volt, hódítottak helyette a kubai és néger ritmusok; a divat a meztelenség egyre fokozódó
hangsúlyozásával mindig újabb képtelenségeket fogadtatott el, a színpadon frakkban
játszották a Hamlet-et, explozív drámaisággal próbálkoztak. A vad kísérletezés korszaka jött
el minden téren, s ez egyetlen heves szökkenéssel akart maga mögött hagyni múltat,
eredményt, tradíciót; minél fiatalabb volt az Új mővészpalánta, minél mőveletlenebb, annál
reményteljesebbnek számított, annál kevésbé kötötte a szerves hagyomány - az ifjúság végre
kitombolhatta roppant bosszúvágyát, diadalmaskodhatott szülıi nemzedékünkön. Számomra e
dúlt karnevál legtragikomikusabb látványa mégis az volt, ahogy az idısebb nemzedékek
számos entellektüeljét elfogta a páni félelem: hátha nem lesznek „aktuálisak” többé; ezért
kétségbeesett igyekezettel pingáltak „vad” színeket szellemi ábrázatukra, és ügyetlenkedve,
ormótlan léptekkel követték az ifjúságot akár a legképtelenebb tévutakon is. Az Akadémia
derék, tisztességben megıszült tagjai most szimbolista kockákkal és mértani testekkel
mázolták át hajdani, egyszeriben eladhatatlanná vált csendéleteiket, ugyanis a fiatal igazgatók
(és most mindenütt fiatalokat lehetett látni, sıt: a legfiatalabbakat) a galériákból raktárba
küldték, ami régi volt, ami „klasszicista”. Írók, akik évtizedeken át írtak ép, kerek
mondatokban, tördelték szét most következetes elszántsággal a stílusukat, és
rakoncátlankodtak az aktivizmus jegyében; testes porosz titkos tanácsosok oktatták a
katedráról Marxot; kivénhedı udvari balett-táncosnık lejtettek táncokat majdnem pucéran,
kifacsart testtartásban Beethoven Appassionatá-jának zenéjére és Schönberg Megdicsıült éj-
ére. Kergülten próbálta követni a divatot mindenütt az éltesebb kor; egyszerre az lett a legfıbb
cél, hogy mindenki „fiatal” legyen, és a tegnap még korszerő helyett egy még korszerőbbet,
még radikálisabbat, eddig még soha nem volt irányzatot fedezzen fel.

Micsoda vad, anarchista, valószerőtlen kor volt az! Ahogy a pénz értéke eltőnt, úgy
következett el Németországban és Ausztriában valamennyi érték napfogyatkozása. A lelkes
eksztázis és a legsivárabb szélhámosságok éveit éltük, türelmetlenség és fanatizmus sosem
látott kavargását. Aranykorának örvendhetett akkor minden, ami extravagáns volt és
ellenırizhetetlen: a teozófia, az okkultizmus, a spiritizmus, a szomnambulizmus, az
antropozófia, a tenyérjóslás, a grafológia, az indiai jógik tanrendszerei, a paracelsusi
miszticizmus. Az emberek faltak mindent, ami végletesebb izgalmakat ígért az addigiaknál;
hódított a kábítószerek minden fajtája, a morfium, a heroin, a kokain, a színpadon vérfertızés
és apagyilkosság, a politikában kommunizmus és fasizmus szélsıséges ellentéte volt a
leghálásabb téma; elvetendı volt viszont a normák minden megjelenési formája, bármiféle
mérték és mérséklet. Persze ami engem illet, semmiért oda nem adnám azt az élményt az
életembıl, hogy ismerhettem ezt a káoszos idıt, és a mővészet fejlıdésében is ugyanígy
érzem szerves szerepét. A szellemi forradalmak eleinte tombolva kavarják meg a légkört,
kisöprik belıle a fojtogató maradiságot, levezetik sok-sok év felgyülemlett feszültségeit, és a
kísérletezés minden szélsısége ellenére igen értékes ösztönzéseket hagynak hátra;
termékenyítenek. A túlzások riasztottak minket, mégsem éreztük volna méltányosnak, hogy
korholjuk, netán gıggel elutasítsuk az új törekvéseket, hiszen ez az Új ifjúság lényegében azt
próbálta - ha türelmetlenül, heveskedve is - pótolni, amit a mi óvatosabb, kényesebb
nemzedékünk elmulasztott. Ösztöneikkel - mélyen - jól érezték, hogy a háború utáni idı
csakis másmilyen lehet, mint a háború elıtti; és új kort, jobb világot nem ugyanígy akartunk-e
mi is a háború elıtt s a háború alatt? Persze a mi idısebb korosztályunk a háború után is
bebizonyította, mi mindenre képtelen; a világ veszedelmesen fenyegetı újabb
polarizálódásával nem tudtunk nemzetek feletti szervezetet szembefordítani. Igaz, Henri
Barbusse, aki A tőz megjelenése óta világtekintély volt, már a béketárgyalások idején
megpróbálta Európa valamennyi értelmiségijét a megbékélés szellemében egyesíteni. Clarté
lett volna e csoport neve - a világos fejjel gondolkodóké -, és minden nemzet íróit, mővészeit
egyesítette volna ama szent fogadalom jegyében, hogy a jövıben a népek bármifajta
uszításával szembeszállnak. Barbusse a német szekció vezetését René Schickelére és rám
bízta, s ezzel mi máris a dolog boldogtalanabbik végét foghattuk, Németországban tudniillik
még elkeseredett tiltakozás izzott a versailles-i békeszerzıdés nyomán. Nem láttunk rá
különösebb esélyt, hogy kiemelkedı német személyiségeket nyerhessünk meg a szellemi
nemzetköziség eszméjének, míg a Rajna-vidéket, a Saar-vidéket és a mainzi hídfıt idegen
csapatok tartják megszállva. Ennek ellenére sikerülhetett volna létrehoznunk valami olyasféle
szervezetet, amilyet Galsworthy késıbb a PEN Klubbal alapított, ha Barbusse cserben nem
hagy bennünket. Végzetes módon úgy alakultak a dolgok, hogy oroszországi utazása során A
tőz írója az ottani tömegek részérıl személye iránt megnyilvánuló lelkesedést látván arra a
meggyızıdésre jutott, hogy polgári államok és demokráciák sohasem teremthetik meg a
népek igazi testvériségét, s a világ valódi, tiszta egysége csak a kommunizmusban képzelhetı
el. Ezért aztán a Clarté-t is fokról fokra az osztályharc szervévé próbálta átformálni, mi
azonban húzódoztunk a radikalizálódástól, mivel az soraink gyengítését jelentette volna.
Ekképp ez az önmagában véve oly jelentıs kezdeményezés idınap elıtt befulladt. A szellemi
szabadságért vívott harcban ismét csıdöt mondtunk, s ennek oka alkalmasint az volt, hogy
túlságosan féltettük a magunk személyes szabadságát és függetlenségét.

Maradt hát a régi út: visszavonultan végezni a saját munkánkat. Az expresszionisták számára
a magam harminchat évével már a régi, nagyjából kihalt nemzedék fiának számítottam: nem
voltam hajlandó ugyanis majmolni irányzatuk külsıségeit. Korábbi munkáimat már magam
sem szerettem, sıt „esztetizáló” korszakom egyetlen alkotását sem engedtem újból
megjelenni. Azt jelentette ez, hogy kezdhetek mindent elölrıl, megvárván, míg az „izmusok”
leghevesebb hullámai elülnek; s ehhez az önmérséklethez bizony jól jött az a körülmény,
hogy mindig is csekély volt bennem a személyes becsvágy hiúsága. Hozzáláttam a nagy
sorozat, A világ építımesterei munkálataihoz, elsısorban azért, hogy évekig határozott célom
legyen vele, írtam novellákat, mint az Ámok vagy az Egy ismeretlen levele, s ezekbıl is
hiányzott minden aktivista keresettség. Az ország, a világ kezdett konszolidálódni körülöttem,
én sem habozhattam tovább; elmúltak azok az idık, amikor azzal áltathattam magam, hogy
bármibe fogok, ideiglenes érvényő csupán. Elértem az élet delét, felmentés többé nem volt, a
puszta ígérgetések kora lejárt; most már, amit lehetett, be kellett váltani belılük, igazolni írói
létjogosultságomat vagy végérvényesen feladni önmagamat.

Újra a világban
1919, 1920, 1921 Ausztria legkeservesebb három éve a világháború után, magam ott éltem
Salzburgban eltemetve, és tulajdonképpen már fölhagytam a reménnyel, hogy egyszer még
részem lehet a világból. A háború utáni összeomlás, a külföld győlölete minden iránt, ami
német, mindenki iránt, aki németül ír, pénzünk elértéktelenedése oly katasztrofális volt, hogy
az ember inkább beletörıdött: élete végéig megmarad szőkebb honi köreiben, belsı
számőzetésben. De aztán minden jobbra fordult. Ehettünk újra, amennyi belénk fért. Az
ember háborítatlanul ülhetett az íróasztalánál. Nem voltak fosztogatások, a forradalmak is
elcsitultak. Lehetett élni, érezni erıinket. S ezzel máris feltámadt az az érzés is, hogy nem
kellene-e újra megpróbálni, ami ifjúkorunkban már olyan jól ment: még egyszer belekóstolni
a messzeségbe?

Nagyobb utazásokra gondolni sem lehetett. De Olaszország ott volt a közelben. Nyolc-tíz
órányira. Próbálkozzunk? Aki osztrák, azt ott „ısellenségnek” tekintették, holott mi magunk
igazán nem éreztünk semmi ilyesmit. Kockáztassuk, hogy barátságtalanul elutasítsanak,
kerüljük régi barátaink tekintetét, nehogy kínos helyzetbe kerüljenek miattunk? Összeszedtem
bátorságomat, s egy délben átkeltem a határon.

Estére Veronába érkeztem, és szállodát kerestem. Találtam, odaadták a bejelentıcédulát,

kitöltöttem; a portás elolvasta, és ahogy a nemzetiség rovatban az „Austriacó”-t meglátta,
elcsodálkozott. „Lei e Austriaco?” - kérdezte. Ez most mindjárt ajtót mutat nekem,
gondoltam. Hanem amikor azt mondtam, hogy „hát igen”, ujjongó lelkesedéssel fogadta. „Ah,
clie piacere! Finalmente!” Ez volt az elsı üdvözlet, egyszersmind megerısítése annak az
érzésnek, mely már a háború idején is olyasmit sejtetett, hogy a győlölet propagandája és az
uszítás csak szellemi szalmaláng volt, alapjában azonban nem érintette Európa igazi tömegeit.
Negyedóra múlva ez a derék portás maga jött fel a szobámba, hogy ellenırizze, rendben van-e
minden, elégedett vagyok-e a szállodával. Dicsérte kitőnı olaszságomat, és szívélyes
kézszorítással köszöntünk el egymástól.

Másnap Milánóban voltam; láthattam megint a dómot, sétálhattam a galérián. Jólesı volt újra
hallani az olasz nyelv kedves, magánhangzós muzsikáját, kellemes volt oly biztonságosan
eligazodni az utcákon, és az idegenségbıl még valami meghittség is áradt. Egy nagy épület
elıtt elhaladva megakadt a szemem a föliraton: „Corriere della Sera.” Hirtelen eszembe jutott,
hogy hiszen itt a szerkesztıségben vezetı állást tölt be az én G. A. Borgese barátom, Borgese,
akinek társaságában - Keyserling gróffal és Benno Geigerrel - Berlinben is, Bécsben is
néhány oly dinamikusan szellemi estét töltöttünk együtt. Olaszország egyik legtehetségesebb
és legszenvedélyesebb írója volt ı, ráadásul az ifjúság is bálványozta; különösnek csak azt
találtam, hogy a Werther fordítója és a német filozófia rajongója létére a háborúban olyan
élesen szembefordult Németországgal és Ausztriával, s hogy Mussolinival vállvetve (tıle
késıbb aztán elvált az útja) háborúra uszított. S nekem a világháború alatt végig nagyon
furcsa érzés volt ezt tudni, hogy egy régi barátom az intervenciósok, a behatoló ellenség
oldalán áll; most annál inkább izgatott, hogy efféle „ellenséggel” találkozzam. Azt persze nem
akartam volna, hogy egyszerően lerázzon, így csak a névjegyemet hagytam ott neki, rajta a
szállodám címével. De még le sem értem a lépcsın, hallottam, hogy valaki rohan utánam - ı
volt az, éles vonásai a szokott módon lángoltak az örömtıl, minden a régi volt, Borgesével öt
perc múlva már ugyanolyan szívbéli jó barátokként beszélgettünk, mint egykor, sıt talán még
ıszintébben és mélyebben, hiszen a háborúból ı is tanult; s akik nemrégiben még két
különbözı parton álltunk, most közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha.

S így ment ez másutt is. Firenzében régi barátom, Albert Stringa festımővész olyan hevesen
vetette rám magát a nyílt utcán, hogy társaságomban lévı feleségem egy pillanatig azt hitte,
valami merénylı! Persze azzal az ijesztı nagy szakállával! De itt is minden csak még jobb
volt, szívélyesebb volt, mint hajdanán. Fellélegeztem: a háborúnak vége. A háborút
eltemettük.

De hát ebben megint nagyot tévedtem. Nem volt vége, nem volt eltemetve. Csak hát a
jóhiszemőségünk megint becsapott minket, és személyes jóérzésünket a világ üdvös
fordulatának véltük. Mégsem kell szégyenkeznünk e tévedésünkért, hiszen a politikusok, a
közgazdászok, a pénzemberek ugyanígy csalódtak, amikor ezeknek az éveknek a megtévesztı
konjunktúráját gyógyulásnak tekintették, a fáradtságot megbékélésnek. A harc valójában csak
áttolódott nemzeti síkról szociális síkra; és jómagam is mindjárt az elsı napokban tanúja
voltam egy olyan jelenetnek, amelyet csak késıbb értettem meg teljes horderejében. Mi
Ausztriában akkoriban nem tudtunk sokkal többet az olaszországi politikai életrıl, mint hogy
a háború eredményezte csalódással erıteljes szocialista, sıt bolsevista tendenciák is
meghonosodtak náluk. Minden falon ott volt ügyetlen kezek írásával egy-egy „Viva Lenin”,
szénnel vagy krétával írták oda. Hallottunk olyasmit is, hogy egy Mussolini nevő szocialista
vezér a háború alatt elszakadt pártjától, s ellene külön csoportfélét szervezett. Hanem az
ember az ilyen értesüléseket nagyjából közönyösen nyugtázta. Mi fontosságot kellene
tulajdonítanunk egy ellenzéki csoportocskának? Mindenütt akadtak akkoriban efféle klikkek;
a balti országokban szabadcsapatok grasszáltak, a Rajna-vidéken, Bajorországban szeparatista
csoportok alakultak, mindenütt tüntetések zajlottak, puccsok, de ugyanilyen gyorsan le is
verték ıket. És arra végképp nem gondolt senki, hogy Mussolini úgynevezett „fasisztái”, akik
a garibaldista piros ing helyett fekete inget öltöttek, az eljövendı európai események fontos
tényezıi lesznek még.
Hanem Velencében a szó, mely addig puszta szó volt, számomra érzékletes tartalommal telt
meg. Milánóból érkeztem a lagúnák szeretett városába. Hordár sehol, gondola sehol, a
munkások és vasutasok tétlenül álldogáltak, kezüket tüntetıen zsebre vágva. Két nehéz
bıröndöt cipeltem, segélyt kérı pillantással néztem hát körül, s egy idısebb úrtól meg is
kérdeztem, hol találnék itt hordárfélét. „Rossz napon jött - felelte sajnálkozva a megkérdezett.
- De mostanában gyakori az ilyen nap. Ismét általános sztrájk van.” Nem tudtam, miért
sztrájkolnak, és nem is tudakoltam az okát. Megszoktuk az ilyesmit Ausztriában, ahol a
szociáldemokraták túlságosan gyakran folyamodtak ehhez a végsı eszközhöz: korántsem
üdvükre, mert gyakorlatilag nem tudták kihasználni az ilyen helyzeteket. Cipeltem hát tovább
a bıröndöket, míg végre elérkeztem egy mellékcsatornához, s ott egy gondolás sietve, lopva
intett nekem, majd fel is vett, s egy félóra múlva - elhaladván néhány fenyegetıen rázott ököl
mellett, melyek a sztrájktörıt átkozták - zavartalanul megérkeztünk a szállodámhoz. Onnét,
már ahogy megszoktam itt, azonnal a Szent Márk térre siettem. A tér feltőnıen kihalt volt. A
legtöbb üzlet zárva, a kávéházak üresek, csak az árkádok alatt álldogáltak nagyobb
csoportokban munkások, mint akik valamire várnak. Vártam velük én is. S akkor hirtelen
megtörtént az a dolog: egy mellékutcából, mintha futólépésben menetelnének, fiatal férfiak
kis csoportja bukkant elı, egy ütemre énekeltek, a dal szövegét nem ismertem, késıbb
megtudtam, hogy a Giovitlezzá-t harsogták. Botokat lengettek, s mielıtt a tömeg, mely
legalább százszoros túlerıben volt velük szemben, felocsúdhatott volna, már el is tőntek. A
jól szervezett kis csoport valóban vakmerıen vágott át a tömegen, s mire a provokáció ténye a
munkásokban tudatosult, csak az öklüket rázhatták tehetetlenül. Hiába tömörültek össze, a kis
rohamcsapatnak akkorra már híre-pora se volt.

Amit látunk is, mélyebb benyomást tesz ránk. Én elıször ott láttam, hogy a sokat emlegetett
fasizmus, melyrıl alig tudtam valamit, valóságos tény, jól irányított mozgalom, s hogy
elszánt, vakmerı fiatalokat fanatizál ügyének. Attól fogva nem osztottam régi firenzei és
római barátaim véleményét, akik megvetı vállrándítással akarták elintézni ezeknek a
suhancoknak a kérdését, mondván: „bérenc banda”, élükön, tették hozzá gúnyosan, egy „Fra
Diavoló”- val. Kíváncsiságból megvettem a Popolo d'Italia néhány számát, és Mussolini éles,
latinosan tömör, plasztikus stílusából ugyanazt az erıt éreztem, ami a Szent Márk téren
átvonuló ifjúi rohamcsapat gyors lépteibıl áradt. Nem sejthettem persze, micsoda
dimenziókat ölt ez a harc már egy éven belül is. De hogy harcnak néztünk elébe, itt is,
egyebütt is, tehát békénk nem a béke, ez ettıl a perctıl fogva nem volt kétséges a számomra.
Ez volt az elsı figyelmeztetés, amely engem ért: hogy a mi Európánk látszatra oly megbékélt
felszíne alatt mindenütt veszedelmes áramlatok készülıdnek. A második figyelmeztetés sem
késett sokáig. Elkapott ismét az utazás szédülete, s úgy döntöttem, nyár idején az Északi-
tenger partjára, Westerlandba utazom. Akkoriban egy németországi út az osztrák léleknek
még valami erısítıkúrát jelentett. A márka eladdig remekül tartotta magát (szemben a mi
korcs koronánkkal), s mintha megállíthatatlan lett volna a gyógyulás folyamata; percre pontos
vonatok, ragyogó tiszta szállodák, a sínek mentén jobbra-balra új házak, gyárak, mindenütt az
a kifogástalan, hangtalan rend, amelyet a háború elıtti idıkben úgy győlöltünk, s most a
káosz világában oly igen becsültünk már. Volt a levegıben persze bizonyos feszültség, hiszen
az egész ország arra várt, mit hoz a genovai és a rapallói értekezlet; az elsı nemzetközi
tanácskozások voltak ezek, amelyeken Németország ismét egyenjogú félként vehetett részt a
korábban még ellenséges hatalmak oldalán, és volt némi remény, hogy a háborús kártérítések
összegét talán valamelyest mérsékelni fogják: a megértés szerény gesztusaként. Német részrıl
a tárgyalások vezetıje épp az én régi barátom, Walter Rathenau volt. Zseniális
szervezıtehetsége már a háború alatt nagyszabásúan érvényesült; mindjárt az elsı órákban
felismerte a német gazdasági élet gyengéjét: s ez a nyersanyagellátás volt; és a halálos csapást
is itt kapta késıbb a hadviselı Németország. Rathenau (ezzel is megelızve korát) az egész
gazdasági életet központosította. Amikor a háború után olyan embert kerestek, aki -
egyenrangúként az ellenfél legokosabb és legtapasztaltabb diplomatáival - német
külügyminiszterként valóban tárgyalóképes lehet, a választás természetesen Walter
Rathenaura esett.

Habozva hívtam fel Berlinben. Ugyan miért zaklatnék én valakit, aki sorsot és korszakot
formál most? „Igen, nehéz dolog ez - mondta a telefonba -, s még a barátságot is fel kell
áldozni most a kötelességnek.” Hanem az ı rendkívüli szervezıtehetsége ilyenkor sem
nyughatott: megtalálta azonnal a módját, hogyan beszélgethetnénk mégis. Névjegykártyákat
kell leadnia a követségeken, s mert ehhez Grunewaldból félórás autóút szükségeltetik, az
lenne a legegyszerőbb, ha felkeresném, s aztán az autóban elbeszélgetnénk. Szellemi
összpontosítása valóban bámulatos volt: az autóban vagy éppen vonaton utazva, ugyanolyan
tökéletesen beszélt, váltott egyik témáról a másikra, mintha szobájában ülne. Nem akartam
elszalasztani a lehetıséget, s éreztem, hogy neki is jólesne, ha valakivel, aki politikailag
pártatlan, neki pedig évekkel ezelıttrıl jó barátja, egy kicsit kibeszélgethetné magát. A
beszélgetésbıl alapos eszmecsere lett, s ami engem illet, tanúsíthatom, hogy Rathenau - bár
személye nem volt mentes minden hiúságtól - korántsem könnyő szívvel s egyáltalán nem
mohón és türelmetlenül vállalta a külügyminiszterséget. Elıre tudta, hogy egyelıre nem sokra
juthat, a legjobb esetben is csak afféle negyedsikerig. Pár jelentéktelen engedmény, ennyit
kaphat Németország, de az igazi béke, a nagylelkő közeledés még nem remélhetı. „Tíz év
múlva majd, talán - mondta -, persze csak ha a többieknek is olyan rosszul megy, mint
nekünk. Elıször el kell söpörni a diplomáciából a régi generációt, s a tábornokoknak néma
emlékmővekként kell álldogálniuk a köztereken.” Tudatában volt kettıs felelısségének azért
is, mert zsidó volt. Teherként nehezedett rá ez a körülmény. S egyáltalán, ritkaság a
történelemben az az ember, aki ennyi fenntartással és bensı aggodalommal vállal fontos fel-
adatot, mint ı. Tudta, hogy dolgát úgysem ı teszi majd igazából, hanem az idı, ám a
veszélyek személy szerint rá leselkednek. Amióta meggyilkolták Erzbergert, aki a szövetséges
hatalmaktól - a feladat elıl inkább külföldre szökı Ludendorlf helyett - fegyverszünetet kért,
Rathenau tudta, hogy rá mint a megértés élharcosára hasonló sors várhat. De hát nıtlen volt,
gyermektelen, és a szíve mélyén is magányos; úgy vélte, kockáztathat. S nekem sem volt
hozzá bátorságom, hogy óvatosságra intsem ezekben a személyes kérdésekben. Ma már
történelmi tény, hogy Rapallóban Rathenau a körülményekhez képest mindent megtett, amit
csak tehetett. Soha még tündökletesebben nem érvényesült valamennyi adottsága: éles elméje,
gyors alkalmazkodóképessége a helyzet kívánalmaihoz, parancsoló nagyvilágisága, személyi
presztízse. De már erısek voltak az országon belül azok a csoportok, amelyek tudták, hogy
csak akkor számíthatnak sikerre, ha a legyızött néppel újra meg újra elhitetik: nem gyızték
le, ezért minden tárgyalás és engedmény a nemzet ügyének elárulása. Az erısen
homoszexuális alapokra is építı titkos szövetségek már hatalmasabbak voltak, semmint a
köztársaság vezetıi hitték, amikor a szabadság jegyében korlátlan teret engedtek
mindazoknak, akik Németországot örökre meg akarták fosztani a szabadságtól.

A minisztérium elıtt búcsúztam el aztán Rathenautól, s nem sejtettem, hogy utoljára látom.
Késıbb a fényképrıl felismertem az utcát: ugyanarra hajtattunk végig mi is, ahol nemsokára
orgyilkosok lesték ugyanazt az autót; s tulajdonképpen a véletlennek köszönhettem, hogy nem
voltam tanúja annak a történelmi szempontból is végzetes jelenetnek. Így még
megrendültebben, valóságosabban élhettem át a tragikus epizódot, amely Németország
balsorsának, Európa balsorsának kaput tárt.

Akkor már Westerlandban voltam, és pezsgett körülöttem a víg strandélet. Térzene is szólt,
mint Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának napján. Gondtalan nyaralók, fürdızık tömegére
csaptak le viharmadarakként a rikkancsok: „Meggyilkolták Walter Rathenaut!” Kitört a pánik,
s megrázta az egész birodalmat. A márka zuhanni kezdett, és nem volt többé megállás, míg a
fantasztikus, eszelıs billiókig el nem értünk. Most kezdıdött az infláció igazi
boszorkányszombatja, ehhez képest a mi osztrák inflációnk az ugyancsak elképesztı a 115
000-hez arányával szegényes, gyermeki játszadozás volt. Külön könyv kellene ahhoz, hogy
valaki minden képtelen fordulatát, hihetetlen mozzanatát elmondja ennek a folyamatnak, és a
mai ember akkor is mesének gondolná csupán. Voltak napok, amikor például reggel ötvenezer
márkát fizettem egy újságért, este százezret. Aki külföldi pénzt váltott be, jól tette, ha
elosztotta órákra: mert délután négykor már a többszörösét kapta annak, amit délután
háromkor kapott volna, öt órakor megint sokszor többet, mint hatvan perccel azelıtt.
Elküldtem például a kiadómnak egy kéziratot, melyen egy évig dolgoztam, és úgy véltem,
biztosítom magam, ha azonnali fizetést kérek tízezer példányra; mire a csekk megérkezett, a
pénz kevesebbet ért, mint amibe egy héttel azelıtt a paksaméta feladása került. A villamoson
milliókkal fizettünk, teherautók szállították a papírpénzt a Birodalmi Bankból a bankokba, és
két hét múlva már százezer márkások úsztak a szennyvízlefolyókban: egy koldus hajította el
kötegüket megvetı mozdulattal. Egy pár cipıfőzı többe került, mint nemrég egy pár cipı,
nem is, mint egy luxusüzlet kétezer pár cipıje, egy ablaküveg annyiba, mint a minap az egész
ház, egy könyv többe, mint azelıtt a nyomda több száz gépével együtt. Száz dollárért egész
házsort vásárolhatott bárki a Kurfürstendammon, hatemeletes épületeket. Gyárakat
vesztegettek annyiért, amennyibe, átszámítva, régen egy taliga került. S ha suhanc gyerekek a
kikötıben egy láda szappant találtak, hónapokig autón száguldozhattak, fejedelmien éltek,
eladván mindennap egy-egy darabot; s közben a szüleik, egykor gazdag emberek, koldulni
járhattak. Kihordók vásároltak bankházakat, mindenfajta valutával spekuláltak. Mindannyiuk
fölébe tornyosult azonban a nagykeresı Stinnes. A márka zuhanását kihasználván, növelte
hitelkeretét, és megvásárolt mindent, ami csak volt a piacon: szénbányákat és hajókat,
gyárakat és részvénykötegeket, kastélyokat és földbirtokokat, és mindent tulajdonképpen
semmiért, mert minden adósság, minden számlaterhelés gyakorlatilag semmissé lett.
Csakhamar az ı kezében volt Németország egynegyede! A nép pedig, amely ezen a földön
mindig a sikernek tapsolt, perverz módon géniuszként ünnepelte. A munkanélküliek ezrével
ácsorogtak, öklüket rázták a nyerészkedık és a külföldiek felé, akik egész házsorokat úgy
vásároltak fel, ahogy más ember tíz csomag gyufát vesz a trafikban; aki csak írni-olvasni
tudott, mind kereskedett és spekulált, keresett, amennyit bírt, és közben mindenkinek az volt
az érzése titokban, hogy lényegében becsapja ıket valaki, egy rejtett kéz kavarja ezt a káoszt,
úgy, hogy a végén az állam szabaduljon meg minden adósságától és kötelezettségétıl. Azt
hiszem, ismerem valamelyest a történelmet, de tudomásom szerint még sosem volt színtere
ilyen mérető bolondokházának! Az értékek mind felborultak, s nemcsak anyagi
vonatkozásban; az állam rendeletein az emberek csak nevettek, az erkölcs megszőnt, a
szokásokat semmibe vették, Berlin e világ Bábelévé változott. Bárok, vurstlik, kocsmák
nıttek ki gomba módjára a földbıl. Ami Ausztriában történt, mondom, csak szerény elıjáték
volt ehhez a boszorkányszombathoz, mert a németek az elfajulást is szokott lendületükkel és
precizitásukkal őzték. A Kurfürstendammon sminkelt fiúk flangáltak, karcsúsított derékkal, s
nem csak hivatásosak; minden gimnazista keresni akart valamit, és a félhomályos bárokban
államtitkárok, magas állású pénzügyi emberek udvaroltak ittas matrózoknak. Suetonius
Rómája sem ismert olyan szégyentelen orgiákat, amilyen a berlini hermafroditák egy-egy
bálja volt, ahol százával táncoltak a hölgykosztümös férfiak és a férfiruhás nık, a rendırség
jóakaratú pillantásaitól kísérve. Az értékek forgatagában az ırület mintha az addig kínosan
erkölcsös, rendırzı polgári rétegeket támadta volna meg a leghevesebben. Fiatal lányok
büszkélkedtek vele, hogy perverzek; aki tizenhat évesen még szőz volt, berlini iskolák
szégyenének számított; mindenki kalandokkal akart dicsekedni, méghozzá minél
egzotikusabbakkal. Ennek a patetikus erotikának a legundorítóbb vonása azonban a hamisság
volt. A német orgiázhatnék, mely az infláció kísérıjelenségeként tombolt, lényegében lázas
majmolás volt csupán; látszott ezeken a jobb polgári házakból való úrilányokon, hogy
bubifrizura helyett szívesebben járnának Gretchen-frizurával, és inkább a tejszínhabos,
születésnapi torta mellett ülnének, mint bárokban rövid italokat szürcsölgetve. Érzıdött
mindenen, hogy ez a lázas állapot tulajdonképpen elviselhetetlen a népnek, senkinek sem kell
igazából ez a ficamos, nyaktörı kötéltánc az infláció szakadéka fölött, s a háborúba belefáradt
nemzet inkább egy kis nyugalomra, biztonságra, polgári békességre vágyna. És titokban
győlölték a köztársaságot, korántsem azért, mintha elnyomta volna e vad szabadosságot,
hanem, épp ellenkezıleg, mert a gyeplıt nem fogta eléggé erıs kézzel.

Aki, viszolyogva és keserő szájízzel, maga is átélte ezeket az apokaliptikus hónapokat és

éveket, érezte: itt mindennek meglesz még a hátulütıje, borzalmas reakciója. És a háttérben
vigyorogva álltak azok, akik a német népet ebbe a káoszba kergették, kezükben stopperórával:
„Minél hitványabb az ország, annál jobb nekünk!” Tudták, hogy eljön majd az ı órájuk. Hitler
akkor még nem volt hatalmi tényezı, de Ludendorlf körül már szervezkedett az
ellenforradalom; a rangjuktól és kiváltságaiktól megfosztott tisztek titkos szövetségekbe
tömörültek, és a spórolt pénzüket elveszített kispolgárok is olyannyira becsapva érezték
magukat, hogy készek voltak akármilyen jelszóra felesküdni, csak rendet ígérjen. Így
szervezıdtek ık is lassan, csendben. A német köztársaságra nézve mi sem lehetett
végzetesebb, mint az az idealista kísérlet, hogy a népnek, és még a nép ellenségeinek is teljes
szabadságot biztosítson. Mert a német nép, a rend népe, nem tudott mit kezdeni a
szabadságával, és már türelmetlenül várta, kik fogják végre megszabadítani tıle.

Az a nap, amelyiken a német infláció véget ért, történelmi fordulópont lehetett volna. 1923-
ban, varázsütésre mintegy, a csillagokig felcsalt márka minden billiójáért egy új márka járt, s
ez az átváltás normát szabott. A szennyes ár lassan elvonult, vitte hordalékát, mocskát;
tünedeztek a bárok, az italmérések, rendezıdtek a viszonyok, mindenki kiszámíthatta, mit
nyert, mit veszített. A legtöbben persze csak veszítettek, a nagy tömegek feltétlenül. Azonban
nem azokat tették felelıssé, akiknek az ország a háborút köszönhette, hanem akik áldozatosan
a rend helyreállítását vállalták magukra. A német népet, hadd idézzük ezt újra meg újra
mindenkinek az emlékezetébe, semmi nem tette még oly elkeseredetté, dühödten
győlölködıvé, Hitlerre éretté, mint ez az infláció. Mert a háború, bármi gyilkosan zajlott is,
hozott azért mámoros órákat. Lehetett ujjongani, harsonázni, zászlót lobogtatni. És a
gyógyíthatatlanul militarista nemzet az átmeneti német gyızelmek nyomában gyakran
büszkeséget érezhetett - ám az infláció csak mocskot hozott, csak hanyatlást, kudarcot,
megaláztatást; egy egész nemzedék nézett haraggal a köztársaságra, nem felejtette el neki
ezeket az éveket, és nem bocsátotta meg, inkább visszahívta hóhérait. Persze mindez még
eléggé messzi jövı volt akkor. 1924-ben azt hihettük, mind az egész iszonyat elmúlt, mint egy
lidércfényes rémálom. Fényes nappal volt megint, pontos körvonalaikkal látszottak a dolgok.
És a rend megszületését a tartós nyugalom kezdeteként üdvözöltük. Újra elhittük, megint azt
gondoltuk, hogy magunk mögött hagytuk a háborút, mi javíthatatlan, örök balgák! Ám ez az
öncsalás egy évtizednyi zavartalan munkalehetıséget, reményt s még némi biztonságot is
jelentett nekünk.

Ma visszatekintve valóban úgy látszik: az a kurta évtized, 1924 és 1933, a német infláció vége
és Hitler hatalomra jutása között mindenek ellenére szünet volt a katasztrófák sorozatában,
melynek tanúja és áldozata lett 1914 óta a mi nemzedékünk. Akadtak ebben a korszakban is
feszültségek, izgalmak, válságok - elsısorban az 1929-es gazdasági válságra gondolok -, ám
egy évtizeden át mintha biztosítva lett volna Európa békéje, és ez sem volt csekélység.
Németországot megbecsült tagként felvették a Népszövetségbe, kölcsönökkel támogatták
újjáépítését - a valóságban titkos felfegyverkezését -, Anglia leszerelt, Olaszországban
Mussolini Ausztria patrónusa lett. A világ mintha valóban a megújulást akarta volna. Párizs,
Bécs, Berlin, New York, Róma, a gyıztes és a vesztes hatalmak városai egyaránt szebbek
lettek, mint valaha, a repülıgép új lendületet hozott a közlekedésnek, az útlevél-elıírások nem
voltak már olyan szigorúak. Nem ingadoztak a valutaárfolyamok, mindenki tudhatta
nagyjából, mennyije van, mit költhet, mije marad, a figyelem nem szegezıdött többé olyan
lázasan ezekre a külsıséges problémákra. Dolgozhattunk megint, összeszedhettük belsı
erıinket, szellemiekre is gondolhattunk. Sıt álmodozhattunk is: remélhettünk egy egyesült
Európát. A világ történelmében röpke másodperc csak tíz év - egy pillanatra úgy tőnt hát,
hogy sokszorosan megpróbált nemzedékünkre normális élet várhat.

Ami az én életemet illeti, a legkülönösebb az volt, hogy azokban az években vendég érkezett
a házamba, s jól is érezte magát, váratlan vendég: a siker. Érthetı módon feszélyez
valamelyest, hogy könyveim külsı sikerérıl kell itt említést tennem, és normális körülmények
között a legcsekélyebb utalást sem tennék ilyesmire, hiszen tetszelgésnek vagy dicsekvésnek
látszhat. Különleges körülmények folytán mégis van jogom hozzá, sıt rá is kényszerülök,
hogy életemnek ezt a tényét ne hallgassam el, hiszen az a siker ma már, hét évvel Hitler
hatalomra jutása után, történelmi múlt. Könyveim sok százezer, sıt több millió példányából,
melyeknek a boltokban vagy a magánkönyvtárakban biztos helye volt, ma Németországban
egy sem kapható, s aki megırizte egyiket-másikat, gonddal rejtegeti, a közkönyvtárakban
pedig ezek a mővek mindenütt az úgynevezett „méregszekrénybe” kerültek, és csak azok
számára hozzáférhetıek, akik - hatósági engedéllyel s többnyire mocskolódás céljából -
„tudományosan” akarják használni ıket. Olvasóim és barátaim, akik egykor írtak nekem, ma
nem mernék borítékra kanyarítani megyetett nevemet. S nem elég, íme, ennyi:
Franciaországban, Olaszországban, a többi leigázott államban is érvényben van Hitler átka,
sújtja könyveimet, melyek a második világháború elıtt idegen nyelvő fordításban is a
legolvasottabbak közé tartoztak. Ma én, Grillparzert idézve, olyan író vagyok, aki „elevenen
holtteteme mögött jár”; ez az egyetlen ököl mindent, legalábbis majdnem mindent szétzúzott,
amit negyven év alatt nemzetközi érvénnyel is építettem. Így tehát, ha a „sikeremet” említem,
nem olyasmirıl beszélek, ami az enyém - hanem ami egykor enyém volt, mint a házam, a
hazám, a magabiztosságom, a szabadságom, az elfogulatlanságom; a bukást, melyet késıbb
számtalan más, ugyanígy bőntelen társammal együtt megéltem, nem ábrázolhatnám hitelesen,
ha nem utalnék rá, milyen magasról történt, s arra is, hogy a történelemben alighanem példa
nélkül áll, amit következetes kiirtásunkkal egy egész irodalmi nemzedék ellen itt elkövettek.

A siker nem egyik napról a másikra vette be házamat; lassan, óvatosan érkezett, ám
maradandó lett, velem volt egészen addig, amíg Hitler dekrétumának korbácsa ki nem őzte.
Hőséges kitartással gyarapodott ez a siker évrıl évre. Jó úton indított el mindjárt a Jeremiás
után kiadott elsı könyvem, a Három mester címő kötet, A világ építımesterei sorozatból. Az
expresszionisták, aktivisták, kísérletezık felett hamar eljárt az idı, de akik türelmesek és
állhatatosak maradtak, szabadon eljuthattak megint az olvasókhoz. Az Ámok és Egy
ismeretlen levele címő novelláim olyan népszerőek lettek, mint máskülönben csak regények ;
dramatizálták, elıadták, megfilmesítették mindkettıt; egy kis könyvem, Az emberiség nagy
pillanatai, amelyet minden iskolában kötelezı olvasmánnyá tettek, az Insel-Bücherei
kiadásában csakhamar kétszázötvenezres példányszámot ért el. Néhány év alatt kialakult
körülöttem a legszebb siker légköre, aminek író csak örvendhet: olvasótáborom lett, emberek
megbízható csoportja várta minden új könyvem megjelenését, emberek bíztak bennem,
akiknek nem volt szabad csalódást okoznom. Ez a tábor egyre növekedett; Németországban
minden könyvbıl, amelyet publikáltam, az elsı nap elfogyott húszezer példány, mielıtt az
újságokban az elsı hirdetés megjelent volna. Olykor tudatosan próbáltam kitérni a siker elıl,
de nem sikerült: követett makacsul. Írtam például csak úgy a magam mulatságára egy Fouché-
életrajzot; amikor elküldtem a kiadómnak, nyomban jött a válasz: tízezer példányt azonnal
megrendelnek a nyomdától! Kértem akkor a kiadót, ne nyomjanak ennyit ebbıl a könyvbıl,
Fouché ellenszenves alak volt, a könyvben egyetlen nıügy sincs, szélesebb olvasóréteget
aligha fog vonzani; kezdjék inkább ötezerrel. Egy év múlva ebbıl a könyvbıl már ötvenezer
példány kelt el Németországban, ugyanott, ahol tılem ma egyetlen sort sem szabad olvasni.
Ugyancsak a már-már beteges önbizalomhiányom kalandja volt a Volpone-feldolgozás. Azt
terveztem, hogy versben írom meg a változatomat, s kilenc nap alatt napjából felvázoltam a
jeleneteket prózában. Mivel véletlenül a drezdai Hoftheater, amellyel szemben Therszitész-em
egykori ısbemutatójáért erkölcsi elkötelezettséget éreztem, Újabb terveim iránt érdeklıdött,
elküldtem nekik ezt a prózai vázlatot, mentegetızvén: ez még csak elsı kísérlet, a szöveget át
akarom írni versbe. De a színház nyomban visszasürgönyzött, hogy az isten szerelmére, egy
szót se változtassak; s a darab aztán csakugyan ebben a formájában vonult végig a világ
valamennyi színpadán (New Yorkban a Fheater Guild játszotta Alfred Lunttal). Bármibe
fogtam azokban az években, a siker és az egyre növekvı német olvasótábor hő maradt
hozzám.

Mivel mindenkor kötelességemnek éreztem, hogy idegen mőveket, más személyeket

tárgyalva életrajzi vagy esszéírói nyomozást folytassak, vajon mi eredményezte hatásukat
vagy hatástalanságukat a maguk idejében, némely töprengıbb órámon nem térhettem ki a
kérdés elıl: végsı soron könyveimnek mely sajátsága hozta meg nekem az olyannyira
váratlan sikert? A siker az én esetemben végsı soron, azt hiszem, valami személyes
gyengeségbıl fakadt: nevezetesen hogy türelmetlen, temperamentumos olvasó vagyok.
Ingerel éppen ezért, ha regényben, életrajzban, eszmefuttatásban terjengısséget, áradozást,
ködös rajongást tapasztalok, viszolyogtat minden, ami homályos, érthetetlen, fölösleges-
késleltetı elem. Számomra csak az a könyv nyújt teljes élvezetet, amelyik lapról lapra
folyamatosan tartja a színvonalát, sıt ellenállhatatlanul ragad magával mind az utolsó
mondatig. A kezembe került mővek kilenctized részében sajnálatosan sok a fölösleges
ábrázolás, üresjáratok a párbeszédek, szükségtelen mellékalakok nyújtják el a cselekményt,
sekélyesítik az elbeszélés medrét - nincs izgalom bennük, nincs dinamizmus. Még a
leghíresebb klasszikus mestermővek tömérdek efféle vontatottsága is zavar, s a kiadókat
gyakran biztattam vakmerıen, hogy egyszer csakugyan adjanak ki egy világirodalmi
sorozatot, amelyben a klasszikusokat - Homérosztól Balzacon és Dosztojevszkijen át A
varázshegy-ig - megszabadítják fölösen individuális hordalékanyaguktól; akkor ezek a
mővek, melyeknek tartalma kétségkívül örökbecső, ismét elevenen hatnának korunkra.
Hogy mások mőveiben ennyire kifogásoltam a terjengısséget és az unalmasságot, az
szükségképpen akkor is érvényesült, amikor magam írtam valamit. Éberségre nevelt. Én
általában könnyen és gyorsan írok, s könyveim elsı fogalmazványait még jellemzi a néha
meg-megszaladó toll; olyankor elmesélgetek mindent, ami csak a szívemen. Valamint egy-
egy életrajzi mőhöz is elolvasok mindent, ami használhatónak ígérkezik, felkutatom a
dokumentumok egész tömegét; Marie Antoinette biográfiájához például csakugyan minden
egyes számlát áttanulmányoztam, hadd lássam, mennyit fordított személyes kiadásaira,
végigböngésztem a korabeli újságokat és röpiratokat, pamfleteket, periratokat az utolsó sorig.
De már a nyomtatott könyvben szó sincs efféle esetlegességekrıl. Mert alighogy egy
könyvem nagyjából véglegesnek ígérkezı elsı változatával készen vagyok, kezdıdik a
tulajdonképpeni írói munka: a sőrítés, a szerkesztés, s valóban változatról változatra haladva
érzem, hogy még és még tovább kell szorítanom az anyagot, a kompozíciót. Egyre-másra
hajigálom ki a fölösleges terheket, tisztítom, tökéletesítem a belsı vázat; legtöbb írótársam
nem bírja megállni, hogy el ne mondjon mindent, amit tud, s beleszeretvén szinte minden
sorába, többnek akar mutatkozni, mint amennyire a témában vitte, az én becsvágyam viszont
az, hogy mindig többet tudjak, mint ami a felszínen látszik.

A sőrítésnek, egyszersmind dramatizálásnak ez a folyamata ismétlıdik aztán kétszer,

háromszor is a nyomtatott korrektúraíveken. A végén már-már gyönyörteljes vadászat folyik
egy-egy mondatra vagy szóra, melynek elhagyásával semmi sem lesz pontatlanabb, ám az
elbeszélés menete élénkül. Munkám során tulajdonképpen az elhagyás mővészete sarkall.
Emlékszem, egy alkalommal, hogy igen elégedetten álltam fel munkám mellıl, a feleségem
azt mondta: mintha valami rendkívüli dolog sikerült volna nekem ma, én meg így feleltem
büszkén: „Igen, sikerült törölnöm egy egész bekezdést, s így gyorsabb lett egy átmenet!” Ha
tehát könyveim sodró tempóját dicsérik, ez a tulajdonság korántsem valamiféle heves
vérmérséklet eredménye, nem izgatottságé, sietségé, hanem a vázolt módszeré, mellyel a
legalaposabban szeretnék minden fölösleget, szünetet, üresjáratot kiiktatni könyveim
anyagából. Legyen tiszta, ne legyen zörejes a hang; és ha van olyan mővészet, amelyre
tudatosan esküszöm, ez a lemondásé, mert sosem panaszkodom, ha ezer teleírt oldalból
nyolcszáz végül a papírkosárba kerül, csak az a megmaradó kétszáz legyen csakugyan a dolog
átszőrt esszenciája. Ha magyarázható valamivel a könyveim hatása, talán a leginkább még
ezzel a szigorú fegyelemmel: hogy készséggel vállalom a feszesebb formát, de megmaradok
mindig a legnélkülözhetetlenebb lényegnél. S ha már a hatásnál tartunk: nekem, aki kezdettıl
fogva európai módra próbáltam gondolkodni, nemzetekfölöttien tehát, különös örömemre
szolgált, amikor külföldi kiadók - franciák, bolgárok, örmények, portugálok, argentinok,
norvégok, lettek, finnek, kínaiak - sorra érdeklıdni kezdtek a mőveim iránt. Csakhamar
vásárolnom kellett egy jókora faliszekrényt, abban győjtöttem az idegen nyelvő kiadások egy-
egy példányát. Egy nap a genfi Népszövetség által kiadott Coopération Intellectuelle
statisztikájában azt olvashattam, hogy jelenleg állítólag én vagyok a világ legtöbbet fordított
írója (amit szokásomhoz híven megint gyanakodva fogadtam, hibás adatközlések
eredményének tekintettem). Más alkalommal viszont egy orosz kiadó jelentkezett nálam: azt
írták, szeretnék mőveim összkiadását megjelentetni orosz nyelven, s a bevezetıt Makszim
Gorkij írná. Beleegyezem-e? Makszim Gorkij! Iskolás koromban a pad alatt bújtam a
novelláit, ıt magát évek óta szerettem és csodáltam. De nem is álmodtam volna, hogy ismeri a
nevemet, sıt még olvasott is valamit tılem, és én egy ilyen mesternek olyannyira fontos
vagyok, hogy elıszót írna a mőveimhez! Máskor egy amerikai kiadó keresett meg :
ajánlólevéllel jött - mintha szükség lett volna ilyesmire - salzburgi házamba, és felajánlotta,
hogy átveszi összes mőveimet és folyamatosan publikálja. Benjamin Huebsch volt az illetı a
Viking Presstıl; s elmondhatom, hogy azóta is a legmegbízhatóbb barátom és tanácsadóm, s
miközben a hitleri csizmák mindent a sárba tapostak, ami odahaza kedves volt nekem, ı adott
hazát legalább a szavaimnak, a könyveimnek - a nyelv hazáját köszönhetem neki, ha már a
régit, az igazit, a németet, az európait elveszítettem.

Az ilyen sikerek, a külsık, könnyen megzavarhatnak valakit, aki addig inkább csak a jó
szándékában bízott, és nem a képességeiben s végképp nem a mővei hatásában. A publicitás
bármely formája önmagában is zavaró tényezı egy ember természetes
egyensúlyviszonyaiban. A név, melyet viselünk, általában csak ismertetıjegy, mint a szivaron
a szalag: külsı toldalék, szinte feleslegesen érdektelen tárgy, amely csak lazán kapcsolódik a
tulajdonképpeni lényeghez, az énhez. Ám ha eljön a siker, ez a név duzzadni kezd. Elválik
hordozójától, az embertıl, s maga is erı lesz, hatalom, önmagában létezı dolog, kereskedés
tárgya, tıke; és ami a legfontosabb, visszahat ránk, befolyásolni akar, átalakítana, a maga
képére formálna. A boldog, magabiztos alkatok öntudatlanul is azonosítani kezdik magukat az
általuk kiváltott hatással; egy cím, egy rang, egy kitüntetés, a nevük népszerősége meg aztán
végképp megadja nekik a fokozottabb biztonságot, a már-már rendíthetetlen magabiztosságot,
s az a képzet alakul ki bennük, hogy a társadalomban különleges szerepük van, s ugyanígy az
állam életében és az idı örökkévalóságában, s akaratlanul is felfuvalkodnak, hogy külsı
hatásuk térfogatát a személyükkel kitöltsék. De aki természeténél fogva bizalmatlan önmaga
iránt, a külsı siker minden formáját elkötelezı erınek érzi, hogy még ebben a nehéz
helyzetben is minél változatlanabbul megmaradjon önmaga.

Nem akarom ezzel azt mondani, hogy nem örültem a sikeremnek. Ellenkezıleg, nagyon
boldoggá tett, de csak amennyiben a tılem különváló termékre, a mővekre vonatkozott, s a
nevem velük összefüggı sémájára. Megható volt, ha az ember Németországban betévedt egy
könyvesboltba, és látta, ahogy egy kis gimnazista a sovány zsebpénzébıl megveszi Az
emberiség nagy pillanatai-t. És a hiúság nagy pillanata volt, ha a hálókocsi-kalauz, látván már
a nevet, sokkal udvariasabban adta vissza az útlevelet; vagy ha az olasz vámos, ismervén talán
valamelyik könyvemet, kegyesen eltekintett poggyászom átvizsgálásától. Személyes hatásunk
merıben mennyiségi eredményei is lenyőgözıen hatnak vissza ránk olykor-olykor; egy nap
véletlenül tanúja voltam Lipcsében egy új könyvem elindulásának. Szállítottak. Különös
izgalomba hozott a látvány: mennyi emberi munkát mozgattam meg azzal a három-négy
hónap alatt papírra vetett háromszáz oldallal! Munkások csomagolták a példányokat jókora
ládákba, mások nyögve cipelték, teherautóra emelték a ládákat, s azután irány a pályaudvar,
tehervagonok vihetik a könyvemet szanaszéjjel. Ki a világba! S elıtte még: az a sok nyomdai
munka; lányok tucatjai rendezték az íveket, és szorgoskodtak a szedık, a könyvkötık, a
rakodók, a bizományosok, ki tudja, ki még, hajnaltól késı estig. S ha kiszámítom, talán
kiderül, hogy ennyi példányból, ha sorba raknák ıket, mint a téglákat, akár egy kisebbfajta
házsort is föl lehetne építeni. Az anyagi sikert sem vetettem meg gıgösen soha. Kezdı
éveimben bizony nem gondoltam volna, hogy én könyvekkel még pénzt kereshetek egyszer,
mi több, hogy ilyesmire az egzisztenciám épülhet! Mert a mőveim valóban tetemes, egyre
növekvı összegeket hoztak a konyhára, s úgy gondoltam - ki látta volna elıre a mai idıket? -,
hogy ez egy életre bebiztosít. Nagystílően hódolhattam ifjúkorom szenvedélyének,
győjthettem a kéziratokat, s e csodálatos relikviák némely igazi díszdarabja került hozzám
gondos és szeretı ırzésre. Ha meggondolom: azokért a végsı soron efemer mővekért,
amelyeket én írhattam, Mozart, Bach és Beethoven, Goethe és Balzac örökbecső kéziratait
szerezhettem meg. Nevetséges pózolás lenne hát, ha olyasmit mondanék, hogy a váratlan
külsı siker közömbös volt a számomra, netán bensımnek viszolyogtató.

Azt azonban becsülettel állíthatom, hogy a sikernek csak addig örültem, amíg a könyveimet és
az irodalmi nevemet érintette; terhessé vált azonnal, ha a kíváncsiság már a magam fizikai
valóját kezdte környékezni. Ifjúságomtól fogva egyetlen vágy élt bennem igazán elemi erıvel:
hogy szabad és független legyek. És éreztem, hogy a fényképes publicitás gyakran épp a
legjava lényünktıl foszt meg valamiképpen. Meg aztán irtóztam volna attól is, hogy amit
bensı vonzalomból kezdtem, foglalkozássá váljon a végén, netán iparszerő gyakorlattá.
Mindennap tömérdek levelet, meghívót, felszólítást, kérdést hozott a posta, s ezek mind
válaszra vártak, és ha például csak egy hónapra is elutaztam, hazatérve két-három napomba
telt, hogy a sok küldeményt félrelapátoljam, és szobámat ismét „mőködıképes” írószobává
tegyem. Akaratom ellenére, a könyveim kelendısége folytán, rám szakadt bizonyos
üzletmenet, amely csak a rendszeretet, az áttekintés, a pontosság és az ügyesség jegyében
lehet zökkenımentes, ám ezek a tiszteletre méltó erények az én természetemtıl sajnos
idegenek, és a tiszta, kötetlen töprengést s álmodozást is komoly veszélyekkel fenyegetik. Így
aztán minél inkább azt várták volna tılem, hogy részt vegyek a világban, vagyis
felolvasásokat tartsak, reprezentatív alkalmakkor megjelenjek, annál visszahúzódóbbá váltam,
és sosem tudtam leküzdeni patologikus félelmemet, valahányszor személyemmel kellett volna
helytállnom a nevemért. Ma is ösztönösen az utolsó sorban telepszem le, ha koncerten vagy
színházban vagyok, és semmi nem olyan elviselhetetlen a számomra, mint ha pódiumon vagy
más ilyen exponált helyeken kell közszemlére tenni az arcomat; mert mindenképpen elemi
szükségletem a létezésem anonimitása. Gyerekkoromban sem értettem azokat az írókat és
mővészeket, a régi generáció tagjait, akik bársonykabáttal, leomló vagy homlokba fésült
fürtökkel akarták felhívni magukra már az utca népének is a figyelmét, mint például tisztelt
barátaim, Arthur Schnitzler és Hermann Bahr, vagy akik a feltőnı szakállviselet, az
extravagáns öltözködés divatjának hódoltak. Meggyızıdésem, hogy valahányszor
megismerik az ember fizikai valóját, a bensı lény károsodik; Werfel szavával, elkezdjük
olyankor „tükör-énünket” élni, igyekszünk egész külsı tartásunkkal bizonyos stílust követni, s
ez a szív szabadságát, elfogulatlanságát, jó igyekezetét gátolja. Ha újra kezdhetném, arra
törekednék, hogy mindkét boldog állapotot, az irodalmi sikerét és a személyes anonimitásét
kétszeresen is kiélvezzem: más néven, álnéven írnám a mőveimet; hiszen ha már maga az élet
is oly elragadó, oly csupa meglepetés, mennyire az lehet a kettıs élet!

Naplemente
Hadd emlékezzem rá mindig hálásan: viszonylag nyugalmas ideje volt Európának az az
évtized, 1924 és 1933 között, míg az a bizonyos illetı fel nem kavarta világunkat.
Nemzedékünk az átélt zaklatott esztendık után már ezt a viszonylagos békét is nem remélt
ajándéknak vette. Mindnyájan úgy éreztük, hogy pótolnunk kell, amit a háború és az utána
következı nehéz esztendık elraboltak életünk boldogságából, szabadságunkból, szellemi
összpontosításunk lehetıségébıl; többet dolgoztunk, de felszabadultabban, utaztunk,
próbálkoztunk, újra felfedeztük Európát, a világot. Sosem kalandoztak még annyit az
emberek, mint ezekben az években; talán az ifjúság sürgısen pótolni akarta, amit
elmulasztott, kényszerően el lévén zárva, innen és túl. Talán valami homályos sejtelem
munkált bennünk, hogy még idejében ki kell törnünk a bezártságból, mielıtt újra
leereszkednek a sorompók?

Én is sokat utaztam akkoriban, csak éppen másképp, mint ifjúságom idején. Mert most már
mindenütt barátok vártak, kiadók, olvasóközönség, könyveim szerzıjeként érkeztem, s nem
csak holmi névtelen kíváncsiként, mint egykor. Komoly elınyökkel járt ez.
Nyomatékosabban és hatékonyabban munkálkodhattam életem tulajdonképpeni misszióján:
híveket toborozhattam az európai szellemi egység gondolatának. Ebben a szellemben
tartottam felolvasásokat Svájcban, Hollandiában, beszéltem franciául a brüsszeli Palais des
Arts-ban; olaszul Firenzében a történelmi Sala dei llugentóban, ahol Michelangelo és
Leonardo is ott ült egykor; angolul az Egyesült Államokban, a két óceán közti lecture touron.
Másféle utazás volt ez; mindenütt barátian jöttek elém az ország legjobbjai, nem kellett
nekem kutatnom utánuk; barátaimmá váltak azok az emberek, akikre ifjúságomban tisztelettel
néztem fel, akiknek egy félénk levelet se merészeltem volna írni rég. Olyan körökbe lettem
bejáratos, amelyek különben gıgösen elzárkóznak az idegen elıl; láttam Párizsban a
Faubourg St. Germain-palotát, láttam Itália palazzóit, a magángyőjteményeket; a
közkönyvtárakban nem álltam már a kölcsönzıben, soromra várva, hanem az igazgatók
maguk mutatták meg rejtett kincseiket, vendég voltam a dollármilliomosok
régiségkereskedıinél, például a philadelphiai dr. Rosenbachnál, akiknek a boltjai elıtt a kis
győjtık áhítatos pillantással csak egy másodpercre mernek megállni. Eletemben elıször
tekinthettem be az úgynevezett „felsı tízezer” világába, s megvolt az a jó érzésem is, hogy
nem kellett kegyekért könyörögnöm, hanem minden az ölembe hullt. De hát vajon jobban
láttam-e ezzel a világot? Lassan újra elfogott a vágy a régi, ifjúkori utazások iránt, amikor
senki se nagyon várt, és a kívülálló mindent elfogulatlanabbul érzékelt; minden
titokzatosabbnak tőnt neki; ezért határoztam úgy, hogy azt a hajdani mőfajt is felújítom. Így
aztán, ha Párizsba érkeztem, ırizkedtem tıle, hogy akár a legjobb barátaimat is - Roger
Martin du Gard-t, Jules Romains-t, Duhamelt, Masereelt - mindjárt az elsı este értesítsem.
Elıször kószálni akartam egy kicsit a városban, szabadon és felelıtlenül, mint egy diák. Régi
kávéházakat, patinás vendéglıket kerestem fel Újra, visszaéltem magam fiatalságom napjaiba;
ugyanígy, ha dolgozni óhajtottam, a legképtelenebb kis vidéki helyeket választottam:
Boulogne-t, Tiranót, Dijont; csodálatos volt ez az inkognitó; szerény szállodákban lakhattam,
senki sem ismert, élveztem a visszavonultság világát a viszolyogtató luxusszállóké után, s jó
volt hol elılépni, hol visszahúzódni, hol fényben állni, hol árnyékba húzódni kényem-kedvem
szerint. És bármit vett is el tılem aztán Hitler, azt a boldog tudatot, hogy volt még egy
évtizedem, amikor így élhettem, európaiként, kedvemre és lelkileg szabadon, ezt még ı sem
kobozhatta el, nem rombolhatta szét.

Utazásaim közül különösen az oroszországit éreztem roppant izgalmasnak és tanulságosnak; s

ezt az utat tulajdonképpen már 1914-ben, Dosztojevszkijrıl szóló munkámon dolgozva
elıkészítettem; akkor azonban odasuhintott a háború véres kaszája, aztán egy darabig
visszatartottak bizonyos aggályok. Oroszországot a bolsevikok kísérlete a háború utáni idık
legvonzóbb országává tette minden szellemi ember szemében; senki se tudott semmi pontosat
róla, de lelkesen csodálták vagy fanatikusan győlölték. Propaganda és ugyanolyan
szenvedélyes ellenpropaganda klasszikus módon megtette a magáét: senki sem tudta, mi
történik ott. Azt azonban tudtuk, hogy ott valami merıben újat próbálnak, ami jó vagy rossz
értelemben meghatározó lehet világunk eljövendı formáját illetıen. Shaw, Wells, Barbusse,
Istrati, Gide: sokan utaztak oda, s volt, aki lelkesülten tért vissza, volt, aki csalódott; s nem
lettem volna szellemileg elkötelezett, minden újdonságra fogékony ember, ha nem csábított
volna engem is ily terra incognita. Könyveim hihetetlenül népszerőek voltak abban az
országban, nemcsak az összkiadás révén, melyhez Gorkij írt elıszót, de olcsó, pár kopejkáért
kapható publikációkkal is eljutottam a legszélesebb tömegekhez; bizonyos lehettem hát a
szíves fogadtatásban. Csak az gátolt, hogy abban az idıben egy oroszországi utazás már eleve
állásfoglalásnak minısült, és kénytelen volt nyilvánosan színt vallani az utazó, én pedig
mélységesen irtóztam mindenfajta dogmatizmustól és politikától, és nem akartam, hogy pár
hét tapasztalatai alapján véleményt kelljen mondanom egy beláthatatlanul nagy országról s
egy még alakulóban lévı ügyrıl. Ezért aztán hiába perzselt a kíváncsiság, nem tudtam
elhatározni magam, hogy meglátogassam Szovjet-Oroszországot.

Akkor azonban 1928 nyarának elején meghívást kaptam, melynek értelmében az osztrák írók
küldötteként részt vehettem a Tolsztoj születésének századik évfordulója alkalmából
Moszkvában rendezendı díszünnepségen, sıt az ünnepi esten felszólalók közt is
szerepelhettem. Semmi okom nem volt, hogy egy ilyen meghívást elutasítsak, hiszen a téma
fölül állt mindenfajta napi aktualitáson, látogatásom ekképp független lehetett politikai
szempontoktól. Tolsztoj az erıszakról való lemondás apostola volt, bolseviknak senki sem
tekinthette, ahhoz pedig, hogy mint íróról szóljak róla, elvitathatatlan jogom volt, hiszen
Tolsztoj-könyvem sok ezer példányban jelent meg; európai szempontból is fontos tettnek
éreztem, hogy különbözı nemzetek írói összegyőlnek közösen leróni hódolatukat a
legnagyobbnak. Igent mondtam tehát, és nem is kellett megbánnom gyors elhatározásomat.

Már az odautazás is nagy élmény volt Lengyelországon át. Láttam, korunk milyen gyorsan
begyógyítja a sebeket, melyeket maga üt. 1915-ben romokban hevertek a galíciai városok,
láttam valamennyit a magam szemével - most újjáépülve ragyogott mind;
megbizonyosodhattam róla, hogy tíz év, ami egy ember életében oly hosszú idı, a népekében
puszta pillanat. Varsóban nyoma sem látszott, hogy másodszor, harmadszor, negyedszer
özönlötték el gyıztes és legyızött hadseregek. Elegáns nık a kávéházakban. Karcsú tisztek
városszerte, mintha udvari színészek lennének, nem katonák. És mindenütt élénkség, bizalom,
jogos büszkeség, hogy az új lengyel köztársaság ilyen erıteljesen emelkedett ki végre a
század romhalmazából. Varsóból sík, homokos vidéken át haladtunk az orosz határ felé; és
minden állomáson ott állt az egész falu népe helyi viseletben, ünneplıben, mert naponta csak
egy személyszállító vonat ment át a tiltott és elzárt országba, s nagy esemény volt látni a
fényes vagonokat, a Keletet a Nyugattal összekötı expresszvonatot. Végre elértük a határállo-
mást, Nyegorelojét. A sínek fölött vérpiros szalag feszült, rajta cirillbetős felirat, melyet nem
tudtam elolvasni, de lefordították nekem: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” És ahogy
áthaladtunk e vörös szalag alatt, beléptünk a proletariátus birodalmába, a Szovjet-
köztársaságba. Egy új világ földjén jártunk. A vonat persze, amelyen utaztunk, korántsem volt
proletáros. Hálókocsi-szerelvény volt, még a cári idıkbıl, kényelmesebb, mint az európai
luxusvonatok, mert szélesebb, s a sebesség is szerényebb. Elıször jártam orosz földön, és
érdekes módon nem éreztem idegennek. Minden olyan furcsa módon meghitt volt, a tágas-
üres sztyepp csendes melankóliája, a kis kunyhók, a hagymakupolás városok, a nagy szakállú
férfiak, félig parasztok, félig próféták, ahogy jóakaratú mosollyal üdvözöltek minket, a nık,
tarka kendıjükkel, fehér köténnyel, a kvasz, a tojás, az uborka, amit árultak; honnét ismertem
mindezt? Csakis az orosz irodalomból, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Akszakov, Gorkij
mestermőveibıl; s íme, e nagy írók csodálatos hőséggel ábrázolták „a nép” életét. A realizmus
diadala volt ez: nem értettem ugyan a nyelvet, mégis úgy éreztem, hogy megértem ezeket a
meghatóan egyszerő embereket, akik ott álltak magabiztosan és kényelmesen fehér ingben, és
a vonaton sakkozó vagy olvasó vagy vitatkozó fiatal munkásokat, ismertem az ifjúságnak ezt
a nyugtalan, fékezhetetlen szellemiségét, melyet most különösen megpezsdített a minden
épkézláb emberhez szóló felhívás. Tolsztoj, Dosztojevszkij szeretete a „nép” iránt: ez hatott
volna emlékként? Tény, hogy már a vonatban roppant rokonszenvet éreztem e gyermekien
megható, tanulatlanul is okos emberek láttán.

Tizennégy napot töltöttem a Szovjetunióban, és végig úgy éreztem, magasfeszültség jár át.
Annyi mindent láttam, hallottam, annyi mindent csodáltam meg, néztem ellenkezve, annyi
mindenen lelkesedtem és bosszankodtam, hol jéghideg, hol tőzforró volt a lélek. Moszkva
maga volt a kettısség: a fenséges Vörös tér, az ódon falak és hagymakupolák, valami
csodásan tatáros, keleti, bizánci, ezért ısi módon orosz, s mellette a modern, szupermodern
magasházak mint amerikai óriások vad hordája. Semmi sem akart összeilleni; a
templomokban ott derengtek füstszínően a régi ikonok, a szentek ékszeres oltárai, és
százlépésnyire onnét Lenint láthattuk üvegkoporsójában, frissen-élénk színeket láttunk (nem
tudom, a mi tiszteletünkre volt-e ilyen), fekete öltönyt. Láttunk néhány csillogó-villogó autót,
mellettük azonban szakállas, mocskos izvozcsikok biztatták soványka lovaikat zsírosan jóíző
szavakkal, az Opera épülete, amelyben szónokoltunk, hatalmasan, cárias pompával tündökölt
a proletár közönségnek, és a külvárosokban roskatag aggastyánokként álltak az ódon házak,
egymást támasztották, hogy össze ne dıljenek. Minden túl sokáig volt itt ósdi és rest és
rozsdás, és most egyetlen lendülettel, egyszerre akart modernné, ultramodernné,
hipertechnizálttá válni. E sietségtıl Moszkva mintha túlzsúfolt lett volna, kaleidoszkóp-
szerően tarka. Tolongás szüntelen: az üzletekben, a színházak elıtt, és mindenütt várni kellett,
sorba állni, mindent agyonszerveztek, ezért minden akadozott; a „rendteremtı” új bürokrácia
még túlságosan élvezte az irkafirkálósdit, s engedélyek és papirosok lassították a dolgok
menetét. Az ünnepi est az eredetileg tervezett idıpontnál három és fél órával késıbb
kezdıdött: 6 óra helyett 10-kor; s amikor éjszaka háromkor eljöttem, még nagyban folytak a
szónoklatok; egyáltalán, az európai ember minden megbeszélésre, fogadásra egy órával
korábban érkezett. Az idı mintha szétpergett volna az ujjaink közt, mégis minden másodperc
tündökölt, tele volt látnivalóval, megfigyeléssel, vitaszellemmel; s az a láz, mely mindenben
ott lüktetett, érezhetıen úrrá lett a vendégen is, a lélek titokzatos oroszos izzása, és az a
fékezhetetlen gyönyörőség, mely az érzések és eszmék lávaömlésével jár, minket sem hagyott
érintetlenül. Nem tudtuk pontosan, miért is, minek is lelkesedünk, de valahogy egzaltáltak
voltunk mind, benne volt ez a levegıben, a nyugtalanság, az újdonság varázsa; s talán mi is az
orosz lélekhez hasonultunk lassan.

Tömérdek nagyszerő dolgot láttunk; felséges volt például Leningrád, ez a merész fejedelmek
által zseniálisan tervezett város, széles sugárútjaival, hatalmas palotáival - és felidézhettük itt
a Fehér éjszakák és Raszkolnyikov Pétervárát is. Impozáns volt az Ermitázs, és feledhetetlen
látvány, ahogy odabent a katonák, munkások és parasztok fedetlen fıvel, sapkájukat
kezükben szorongatva haladtak titkos büszkeséggel a megbámulni való képek elıtt, ahogy
hajdan az ikonok elé járultak; ormótlan cipıben ott lépkedtek az egykori cári termekben, s
mintha azt mondták volna némán is: ez most mind a mienk, ezt most mind meg fogjuk
tanulni. Tanítók vezették iskolás osztályaikat, mővészeti biztosok magyarázták Rembrandtot
és Tiziant a kissé elfogódottan figyelı parasztoknak; s ha egy-egy részletre mutatott rá az értı
kéz, a csodálkozó szemek mintha felpillantottak volna a súlyos szemhéjak alól, csak úgy
odalesve. Mint mindenütt, itt is volt valami mosolyt fakasztó ebben az igyekezetben: ahogy a
népet az analfabetizmusból egyik napról a másikra Beethoven és Vermeer megértéséig
emelték volna; ám az igyekezet kölcsönös volt, s a lendület és a hit is, mert aki magyarázott,
ugyanolyan lázasan óhajtotta az azonnali eredményt, mint aki a magyarázatot befogadta. Az
iskolákban a gyerekek a legvadabb, legkülöncebb dolgokat festették, tizenkét éves lányok
Hegelt és Sorelt tanulmányozták (ez utóbbit például akkoriban még én magam sem ismertem),
kocsisok, akik a betőket alig ismerték, könyveket szorongattak, csupán mert a könyv az
mégiscsak könyv, és a „mőveltség” jele, a mőveltség pedig az új proletariátus számára
becsület és dicsıség dolga. Ó, hányszor kellett mosolyognunk, ha közepes színvonalú
gyárakat mutattak nekünk, és várták, hogy úgy csodálkozunk majd, mint akik még ilyet sose
láttak se Amerikában, se Európában. „Elektromos!” - büszkén mondta nekem például egy
munkás egy villanyvarrógépre mutatva, és várta kitörı lelkesedésemet. Az egyszerő nép
elıször találkozott a technika vívmányaival; hittel hitte hát, hogy ezeket a dolgokat mind
Lenin és Trockij atyácska találta fel. Így mosolygott a látogató csodálkozva, s csodált,
miközben magában derült. Micsoda bámulatosan tehetséges és jóságos nagy gyerek ez az
Oroszország, gondolta az ember egyre-másra, s eltőnıdött: vajon a roppant lecke megtanulása
megy-e majd olyan gyorsan, ahogy tervbe vették? Folytatódik-e a hatalmas terv
kibontakozási., vagy megreked a régi orosz oblomovizmusban? Az egyik pillanatban
bizakodás töltött el e tárgyban, a másik pillanat megint a kételyé volt. Minél többet láttam,
annál kevesebbet tudtam.

Tehát én voltam-e a kettısség oka? Vagy netán maga az orosz lélek ilyen? S nem találkozunk-
e már ezzel az alkattal épp Tolsztojnál is, benne is, akinek ünneplésére odasereglettünk?
Jasznaja Poljanába vonatozván, beszélgettem errıl Lunacsarszkijjal. „Mi volt ı
tulajdonképpen - tőnıdött Lunacsarszkij -, forradalmár vagy reakciós? Tudta ı egyáltalán?
Igazi orosz lévén, mindent túl gyorsan akart; évezredek után egy csapásra megváltoztatni a
világot. Pontosan, ahogy mi - tette hozzá mosolyogva. - Szakasztott úgy. Tévesen látnak
minket, oroszokat, ha azt mondják, hogy türelmesek vagyunk. Ami a testünket illeti, de még a
lelkünket is, csakugyan így van. Türelmesek vagyunk. Hanem a gondolkodásunk
türelmetlenebb, mint akármelyik népé ezen a világon. Minden igazságot azonnal akarunk
tudni, az igazságot akarjuk tudni. És mit gyötrıdött ı ezért, igen, az az öregember.” És
valóban, ahogy ott jártam Jasznaja Poljanában, Tolsztoj házában, egyre csak azt éreztem: „Mit
gyötrıdött ez a nagy ember, ez az öregember.” Láttam íróasztalát, amelynél a halhatatlan
mővek születtek, ám ı ezt az asztalt otthagyta, hogy valami szegényes fészerben cipıket
foltozzon, ócska cipıket. Ott volt az ajtó, ott volt a lépcsı, amelyen ebbıl a házból, léte-
zésének ebbıl a kettısségébıl menekült volna. Ott volt a puska, amelyikkel a háborúban
ellenséget ölt, ı, aki ellensége volt a háborúnak. Létezésének teljes bonyolultságát
megtestesülni véltem abban az alacsony, fehér nemesi kúriaépületben, ám a tragikumot
csodásan feloldotta, ahogy végsı nyugvóhelyét felkerestem.

Mert nem láttam nagyszerőbbet, nem láttam megragadóbbat Oroszországban, mint Tolsztoj
sírja. Elhagyatott zarándokhely, erdı ölén. Keskeny gyalogösvény vezet ehhez a dombhoz,
amelyik csak egy kis földhányás, senki sem ırzi, senki nem vigyázza, csak pár nagy fa borít
fölébe árnyat. Ezeket a magas fákat, mesélte a sírnál az unokája, maga Tolsztoj ültette még.
Fivérével, Nyikolajjal azt hallották még gyerekkorukban egy öreg parasztasszonytól, hogy
ahol fát ültetnek, a monda szerint boldogság helye lészen. Így aztán, félig játékból, elültettek
néhány csemetét. Késıbb az öregembernek eszébe jutott ez a csodaígéret, és azonnal
meghagyta: e fák alá temessék. S ez meg is történt, pontosan úgy, ahogy kívánta, s a világ
legmegkapóbb „síremléke” lett ez a természeti hely a szívszorító egyszerőségével. Egy kis
négyszögletes halom az erdı mélyén, felette virágzó fák - nulla crux, nulla corona! se kereszt,
se sírkı, se felirat. Névtelenül nyugszik itt a nagy ember, aki mindenkinél jobban szenvedett a
nevétıl és hírétıl, nyugszik ezen a helyen, mint egy útfélen holtan lelt csavargó, mint egy
ismeretlen katona. És mindenki ráléphet a földre, mely borítja, mert a vékony deszkakerítést
nem zárja kapu, lakat. Semmi se védi a nyughatatlan lélek nyugalmát, csak az emberek
tisztelete. Másutt kíváncsiság tobzódik a sír pompája körül, itt a lenyőgözı egyszerőség
kioltja a látnivágyást. Szél fúj, mintha Isten szava zúgna a névtelen férfi sírja felett, egyébként
egy hang sincs, az ember gyanútlanul elmenne a dombocska mellett, s csak annyit tudna, hogy
valaki pihen ott, egy halott, orosz földben orosz ember. Nem Napóleon kriptája az
Invalidusok márványíve alatt, nem Goethe koporsója a fejedelmek temetkezési helyén, nem a
Westminster sírkövei érintik meg igazán az emberi szívet, hanem ez a fenségesen hallgatag
hely, ez a megindítóan névtelen sír ott valahol az erdıben, ahol csak a szél jár szóval, de az a
szó ugyanúgy felfoghatatlan és titokzatos értelmő, mint Tolsztoj nyughelyének üzenete.
Két hetet töltöttem Oroszországban, és még mindig éreztem ezt a belsı feszültséget, a könnyő
szellemi bódulat ködét. Tulajdonképpen mi kavart fel ennyire? Nemsokára rájöttem: az
emberek, a belılük áradó erıs szeretet. Mind, az elsıtıl az utolsóig abban a szent
meggyızıdésben élt, hogy az egész emberiséget érintı, hatalmas dolog részese, s ha e
vállalkozás során nélkülözéseket és áldozatokat vállalnak, csak valami magasabb rendő
küldetésért! Régen az oroszokat az Európával szembeni kisebbségi érzés hatotta át - s most
fordult a kocka, mámoros büszkeséggel tudták, hogy elıttünk járnak, mindenben mindenki
elıtt. „Ex oriente lux” - tılük jön az üdv; így gondolták ıszintén és becsületesen. Az
igazságot ismerték fel; s nekik megadatott, hogy elérjék, amirıl mások csak álmodoztak.
Mutathatták az embernek a legcsekélyebb dolgot is, sugárzott a szemük: „Ezt mi csináltuk.”
És ez a „mi” áthatotta az egész népet. A kocsis az ostorával hirtelen rábökött egy új házra,
széles mosolyba futott az arca : „Ezt mi építettük.” Tatárok, mongolok jöttek oda hozzánk a
diákszobába, és büszkén mutogatták könyveiket: „Darwin!”, mondta az egyik, „Marx!”, így a
másik, és olyan büszkék voltak, mintha ık írták volna ezeket a mőveket. Ott tolongtak az
ember körül, mutogatni akarták eredményeiket, vívmányaikat, hálásak voltak, hogy valaki
figyel az „ı” mővükre. Határtalan bizalommal, hőséges, jóindulatú szemmel tekintettek az
európaira; erıteljes, testvéri kézszorítással pecsételték meg összetartozásunkat. Ám épp
rajtuk, a legkisebbeken, a legjelentéktelenebbeken mérhettük le, hogy bár él bennük a
szeretet, nincs szó semmiféle „tekintélytiszteletrıl” hiszen csakugyan testvérek vagyunk,
elvtársak, bajtársak. Az írók körében sem volt ez másképp. Ott ültünk együtt Alekszandr
Herzen egykori házában, nemcsak európaiak és oroszok, hanem tunguzok, grúzok,
kaukázusiak - minden szovjetköztársaság elküldte képviselıjét a Tolsztoj-ünnepre. Nemigen
értettük egymás szavát, és mégis szót értettünk. Egyikük-másikuk olykor felállt, odajött
hozzánk, mondott egy könyvcímet, valamelyik könyvünk címét, és a szívére mutatott:
„Nagyon szeretem”, ezt akarta kifejezni így, s akkor jött a kézrázás, de úgy, hogy az
ízületeink ropogtak bele. És még meghatóbb volt, hogy mindegyik hozott ajándékot is.
Nehéz idık járták még akkor, s nekik nem voltak nagy értékeik, de azért mind elırukkolt
valamivel, emlékbe; s kaptunk értéktelen, régi metszeteket, egy-egy könyvet, melyet elolvasni
úgysem tudtunk, paraszti faragványokat. Nekem persze könnyebb dolgom volt, olyan
ajándékokkal viszonozhattam kedvességüket, amelyeknek tényleg hasznát látták, csupa afféle
csekélységgel, ami Oroszországban akkortájt kincsnek számított: zsilettpengéket adtam, egy
töltıtollat, pár ív szép fehér papírt, egy pár fehér bırpapucsot, így aztán könnyő bırönddel
tértem haza. Szívélyességüknek épp a némasága, a hallgatag ereje volt megkapó. Nálunk
teljesen ismeretlen ez a kitárulkozás, ez a melegség, amelyet ott fizikai valójában érezni
véltünk - hiszen nálunk odahaza a „néppel” nem találkoztunk gyakran; ezek az együttlétek
veszedelmes csábítást jelentettek, és némely külföldi író oroszországi látogatásakor nem is
tudott ellenállni neki. Látták, hogy ünneplik ıket, ahogy soha még, és hogy csakugyan a
széles tömegek szeretete árad feléjük, úgy gondolták, dicsérniük kell ezt a világot, ahol
olvassák és szeretik ıket; emberi természetünkbıl adódik, hogy nagylelkőséget
nagylelkőséggel, túláradást túláradással viszonoznánk. Megvallom, voltak pillanatok, amikor
Ott Oroszországban már-már himnikus hangulat lett úrrá rajtam is, úgy föllelkesített a
lelkesedés.

Hogy ez a varázslatos bódulat mégsem gyızött le, nem annyira belsı erımnek, mint inkább
egy ismeretlennek köszönhetı – a nevét nem tudom, soha nem is fogom megtudni. Diákokkal
voltunk együtt, ünnepeltünk. Körülvettek, ölelgettek, kezemet rázták. Lelkesedésük rám is
átragadt, láttam örömteli, kigyúlt arcukat. Négyen-öten hazakísértek, egész kis csapat, és ott
volt a tolmácsnım is, szintén egyetemista, ı fordított le minden szót. Csak ahogy szállodai
szobám ajtaját behúztam magam mögött, akkor voltam egyedül, végre egyedül tizenkét nap
után. Hiszen különben mindenhová kísértek, mindenütt körülvettek, sodort a lelkesedés forró
hullámzása. Vetkızni kezdtem, s akkor valami ropogást hallottam, papiros zörgését.
Zsebembe nyúltam, s egy levelet találtam. A levelet franciául írták, de nem a posta hozta,
nem, ezt a levelet ölelgetés közben dugta valaki a zsebembe.

Aláírás nem volt a végén; okos, emberséges levél volt; korántsem egy „fehér” írta, csak éppen
valaki, aki elkeseredést érzett bizonyos szabadságkorlátozások miatt, amelyek azokban az
években fokról fokra bekövetkeztek. „Ne higgyen el mindent - írta nekem ez az ismeretlen -,
amit mondanak. Bármit mutatnak, gondoljon arra, hogy sok mindent nem mutatnak meg.
Jusson eszébe, hogy akikkel beszél, többnyire nem azt mondják, amit mondani szeretnének,
hanem amit mondaniuk szabad. Mindnyájunkat figyelnek, és figyelik önt is. A tolmácsnıje
minden szót jelent. Telefonját lehallgatják, valamennyi lépését figyelik.” Részletekkel, példák
sorával szolgált, amelyeket természetesen nem ellenırizhettem. A levelet azonban tanácsa
szerint elégettem - „Nehogy csak széttépje, mert a papírkosárból elıkotorják, pontosan
összerakják” -, és elıször töprengtem el sok mindenen. Mert hát csakugyan, nem volt-e tény,
hogy e nagy és ıszinte szívélyesség, csodálatos bajtársiasság közepette egyetlenegyszer sem
volt alkalmam bárkivel is négyszemközt beszélgetni? Nem ismertem a helybeliek nyelvét, s
így nem kerülhettem közvetlen kapcsolatba az emberekkel, a néppel. Meg aztán: a
beláthatatlan birodalomnak milyen elenyészı csekély részét láthattam csak e két hét alatt! Ha
ıszinte akartam lenni magammal s másokkal szemben, be kellett ismernem, hogy
benyomásaimnak - bármily izgalmasak, lelkesítık voltak is némely részletet tekintve - nincs
objektív érvénye. Így történt azután, hogy míg a legtöbb európai író Oroszországból hazatérve
azonnal könyvet írt a legszenvedélyesebb „Igen” vagy a legkeserőbb „Nem” jegyében, én
csak pár cikket. S jól tettem, hogy tartózkodó voltam, mert már három hónap múlva nagyon
sok minden másképp volt, mint ahogy én láttam, és egy év múltán a gyors változások
következtében a tények minden szót meghazudtoltak volna. Annyi azonban bizonyos, hogy
korunk áramló ütemét ritkán éreztem olyan elemi erıvel, mint Oroszországban.
Moszkvából meglehetısen üres bıröndökkel indultam haza. Szétosztogattam, amit
szétosztogathattam, hozni meg csak két ikont hoztam, de ezek aztán hosszú ideig ott függtek
szobám falán.

Legértékesebb „zsákmányom” mégsem ez volt, hanem Makszim Gorkij barátsága. Gorkijjal

Moszkvában találkoztam személyesen elıször. Egy-két év múlva Sorrentóban viszontláttuk
egymást; egészségi állapota miatt kellett odaköltöznie, s én három felejthetetlen napot
töltöttem háza vendégeként.

Tulajdonképpen nagyon különös dolog volt ez a mi együttlétünk. Gorkij nem beszélt idegen
nyelveket, jómagam oroszul nem tudtam. A logika szabályai szerint tehát némán kellett volna
bámulnunk egymást, vagy ha beszélgetünk, az csak igen tisztelt barátnınk, Maria Budberg
bárónı tolmácsolásával történhetett volna. De hát Gorkij nem véletlenül volt a világirodalom
egyik legzseniálisabb elbeszélıje; az elbeszélés neki nem pusztán mővészi kifejezésformát
jelentett, hanem egész lényének szerves kiáradását. Elbeszélés közben benne élt abban,
azonosult azzal, amit elbeszélt, s így már arcának kifejezı játéka révén is megértettem ıt, bár
nem érthettem a nyelvet. Önmagában véve, nem tudom ezt másképp mondani, roppantul
„oroszos” jelenség volt. Vonásaiban nem volt semmi feltőnı; a magas, sovány, szalmasárga
hajú férfi akár paraszt is lehetett volna a földeken, a kiálló pofacsontú arc lehetett volna egy
bérkocsisé is, szegény cipészé, ágrólszakadt csavargóé - ı maga volt a „nép”, az orosz ember
sőrített ısformája. Az utcán csakugyan elment volna mellette bárki, s nem gyanította volna,
kit lát. Ez csak akkor derült ki, ha leültem vele szemközt, ha mesélni kezdett. Mert akaratlanul
is átváltozott azzá, akit ábrázolt éppen. Emlékszem, ahogy leírt egyszer - megértettem, mielıtt
tolmácsolták volna! - egy öreg, púpos hátú, fáradt emberkét, akivel vándorlásai során
találkozott. Lehorgasztotta a fejét, leejtette a vállát, sugárzóan kék szeme lassan elsötétült,
bágyadt lett, a hangja megtört; öntudatlanul átalakult az öreg púpossá. Aztán, mihelyt valami
vidám dologhoz ért, már tört is fel belıle a nevetés, a szája szétszaladt, maga lazán hátradılt,
homlokán fények csillogtak; leírhatatlan gyönyörőség volt hallgatni ıt, ahogy plasztikus,
szinte szobrászi mozdulatokkal tájakat s embereket varázsolt maga köré. Minden egyszerő és
természetes volt rajta-benne; ahogy ült, ahogy járt, ahogy fülelt, ahogy jókedve túláradt; egy
este bojárnak öltözött, kardot kötött a derekára, és máris dölyfös lett a pillantása. Szemöldöke
parancsolóan emelkedett a magasba, léptei energikusan rótták a szobát, mintha komor
rendelkezést készülne kiadni, de a következı pillanatban, amikor a maskarából kibújt, úgy
nevetett, olyan önfeledten, mint egy parasztgyerek. Csoda volt az ı vitalitása; roncsolt tüdıvel
élt, szinte megcsúfolva az orvostudományt, tartotta benne a lelket valami hallatlan élni akarás,
törhetetlen kötelességtudat; minden reggel folytatta regényét, írta szép, kalligrafikus betőivel
a nagy mővet, kérdések százaira válaszolt, amelyekkel hazájából fordultak hozzá fiatal írók és
munkások; ha vele együtt volt az ember, Oroszországot élte át, nem ezt, nem amazt, nem a
korokhoz kötöttet, hanem az örök népét; az erıs, sötét tüző lelket. Bensıleg azokban az
években még nem állt készen. Régi forradalmárként akarta a változást - Lenin személyes jó
barátja volt -, de még habozott, hogy teljességgel elkötelezze-e magát a pártnak, „hogy pópa
legyek vagy pápa”, mint maga mondta, és mégis bántotta a lelkiismeret, hogy épp azokban az
években, amikor döntést hozhat minden hét, nem lehet övéivel.

Azokban a napokban véletlenül tanúja lehettem egy igen jellegzetes, újorosz jelenetnek,
amely feltárta Gorkij lelkének nagy kettısségét. Elıször futott be Nápoly kikötıjébe orosz
hadihajó, valami gyakorlóúton. A fiatal matrózok, akik még sosem jártak a világvárosban,
takaros egyenruhájukban ott sétálgattak a Via Toledón, és tágra nyílt, nagy parasztszemekkel
falták a látnivalókat. Másnap egy csoportjuk elhatározta: megnézik „az ı” írójukat. Át is
mentek Sorrentóba, csak úgy, bejelentés nélkül. Az volt a véleményük, hogy az ı irójuk
mindig a rendelkezésükre áll. S ahogy házához értek, nem is csalódtak: Gorkij haladéktalanul
fogadta ıket, meghívta asztalához. Hanem - mesélte másnap Gorkij - ezek az ifjú emberek,
akik „az ügyet” tartották a világon a legtöbbre, eleinte igen szigorúan bántak vele. „Hát hogy
laksz te itten - vetették a szemére, alighogy a kényelmes, szép villába beléptek -, mint egy
burzsuj! Mondd csak, miért nem jössz haza szépen Oroszországba?” Gorkij megpróbálta
nekik türelmesen elmagyarázni, hogy megértsék, mint áll a dolog. Persze azért jószívő, derék
fiúk voltak ezek. Csak meg akarták mutatni, hogy bennük nincsen semmiféle „köteles
tisztelet”, ıket nem a dicsıség érdekli, hanem az érzületre kíváncsiak. Elfogulatlanul ültek
asztalhoz, teáztak, beszélgettek, s a végén a legnagyobb szeretettel ölelték meg valamennyien
a ház lakóját. Csodálatosan mesélte el Gorkij ezt a jelenetet, látszott rajta, hogy egészen
beleszeretett az új nemzedék lazább, természetesebb magatartásformáiba, és a nyerseségük
egyáltalán nem bántotta meg. „Mennyire mások voltunk mi - ismételgette -, vagy meghúztuk
magunkat, vagy nekiszilajultunk, de sose voltunk igazán önmagunk.” Szeme egész este
fénylett. S amikor azt mondtam neki: „Azt hiszem, a legszívesebben hazament volna velük”,
meghökkent, éles pillantást vetett rám: „Honnét tudja ezt maga? Hát igen, az utolsó pillanatig
haboztam, ne hagyjak-e itt mindent, a könyveket, a papirosokat, a munkát, s ne tartsak-e
ezekkel a kölykökkel, csak két hétre, ki a messze kék vizekre, a világba. Akkor megint
éreztem volna, mi is Oroszország. Mert a hazától távol élve elfelejtjük épp a legfontosabbat,
és emigrációban még soha senki nem írt igazi jó mőveket.”

Gorkij tévedett persze, amikor Sorrentót emigrációnak mondta. Hazatérhetett ı bármikor, és

haza is tért. Mert nem volt számkivetett: a könyveivel sem, személyében sem; nem úgy, mint
például Merezskovszkij (Párizsban találkoztam a tragikusan keserő sorsú íróval), nem úgy,
mint manapság mi, akiknek - Grillparzer szép szavával - „két külhonunk van, de nincs
hazánk”, s bolyongunk kölcsönnyelvek világában, a sors szelében. Igazi számőzöttet,
méghozzá rendkívülit, Nápolyban kereshettem fel a következı napokban: Benedetto Crocét.
Évtizedekig volt az ifjúság szellemi vezére, volt szenátor és miniszter, országától megkapta az
elismerés minden külsı jelét, míg a fasizmussal szemben tanúsított ellenállása révén
Mussolinival összekülönbözött. Lemondott tisztségeirıl, és önkéntes számőzetésbe vonult;
ám a megátalkodottaknak ez sem volt elég, meg akarták törni ellenállását, s ha úgy adódik, ıt
magát. A diákok régebben a fasizmus ellenfelei voltak, ám azóta nagyot változtak az idık, s
belılük szervezıdtek a fekete inges rohamcsapatok; ezek most megrohamozták Croce házát,
beverték ablakait. De a zömök kis ember, aki okos szemével, hegyes szakállával olyan volt,
mint egy kedélyes polgáremberke, nem hagyta, hogy megfélemlítsék. Nem hagyta el az
országot sem, ott élt bezárkózva, elsáncolva magát könyvei mögé, holott számos amerikai és
európai egyetem is hívta. Critica címő folyóiratát is a régi szellemben adta ki, publikálta
mőveit, és olyan nagy volt a tekintélye, hogy még a különben kérlelhetetlen cenzúra is
meghátrált elıle Mussolini személyes parancsára; „csak” a tanítványait, elvbarátait intézték el
könyörtelenül. Olasz, de még külföldi állampolgár részérıl is rendkívüli merészség volt
felkeresni ıt, a hatóságok ugyanis jól tudták, hogy citadellájában - a könyvekkel agyonzsúfolt
szobában - Croce leplezetlen ıszinteséggel beszél. Így élt ott légmentesen elzárt térben,
akárha gázpalackban, negyvenmillió honfitársának hazájában, emigrációban. Ez a hermetikus
elszigetelıdés, egyetlen emberé egy milliós városban, egy hatalmas országban, az én
számomra egyszerre volt valahogy kísérteties, mégis nagyszerő. Még nem tudtam, hogy ez a
szellemi kiirtás enyhébb formája, s hogy ez még semmi ahhoz képest, ami nálunk következik;
így aztán elfogulatlanul bámultam ezt az idıs férfit, hogy ennyi friss erıt és szellemi
rugalmasságot ırzött meg a mindennapok harcaihoz. Croce csak nevetett. „Épp az ellenállás
fiatalít. Ha szenátor maradtam volna, könnyen élvén, már rég eltunyultam volna szellemileg,
következetlenné váltam volna. A szellemi embernek a leginkább az ellenállás hiánya árthat;
csak amióta magamra maradtam, s nincs körülöttem az ifjúság, azóta érzem szellemi
szükségét, hogy magam legyek megint fiatal.”

Pár évnek kellett mégis eltelnie, mire megértettem, hogy a megpróbáltatás sarkall, az
üldöztetés erısít, a magány edz - csak kibírja az ember. Az élet lényeges dolgait sosem mások
tapasztalataiból tanuljuk meg, a sorsot csak saját sorsunkként éljük át.

Hogy Olaszország legfontosabb emberét, Mussolinit nem láttam szemtıl szembe, gátlásos
természetem rovására írom: nehezen tudok politikai személyiségekhez közeledni; saját
hazámban, a kis Ausztriában sem találkoztam soha a vezetı államférfiakkal - Seipellel,
Dollfuss-szal, Schuschnigg-gal -, és ez ott tulajdonképpen bravúrnak számított. Pedig mégis
kötelességem lett volna, hogy Mussolininak, aki, mint közös barátainktól értesültem róla,
könyveim elsı számú olvasója volt Itáliában, személyesen mondjak köszönetet azért, hogy
olyan spontán természetességgel teljesítette életem elsı kérését, melyet államférfihoz
intéztem.

A dolog története a következı. Expresszlevelet kaptam egy nap párizsi barátaimtól, s a

levélben az volt, hogy egy olasz hölgy fontos ügyben szeretne Salzburgban meglátogatni,
fogadnám-e haladéktalanul. A hölgy másnap jelentkezett, s amit elmondott, valóban megrázó
volt. Férje szegény családból származó kiváló orvos volt, Matteotti támogatta anyagilag a
tanulmányaiban. A szocialista vezér, Matteotti meggyilkolása a rémségekbe már kissé
belefáradó világ lelkiismeretét még egyszer fellázította a barbár fasiszta merénylık ellen.
Egész Európa felháborodással reagált erre az egyedülálló gaztettre. A hő barát egyike volt
annak a hat bátor férfinak, akik a meggyilkolt koporsóját végigvitték Róma utcáin; nem
sokkal ezután, kiközösítés és fenyegetések nyomán, kénytelen volt emigrálni. Ám a Matteotti
család sorsa ott sem hagyta nyugodni, szerette volna jótevıje gyermekeit kicsempészni
Olaszországból. E kísérlet során kémek vagy provokátorok kezébe került. Letartóztatták.
Mivel Olaszország számára a Matteotti-ügynek még az emléke is kínos volt, az orvosnak
aligha kellett szigorúbb ítélettıl félnie; de a vizsgálóbíró fondorlatosan a nyakába varrt még
valamit: belekeverte egy Mussolini ellen tervezett bombamerénylet ügyébe. Ennek eredménye
az lett, hogy az orvost, a legmagasabb hadi kitüntetések birtokosát, tíz év szigorított börtönre
ítélték.

A fiatalasszony természetesen roppant izgalomban, riadtan érkezett. Valamit tenni kell az

ítélet ellen, különben a férje nem éli túl a dolgot. Európa nagy irodalmi neveit kell
mozgósítani tiltakozásra; s engem kért, hogy segítsek. Azonnal lebeszéltem róla, hogy
tiltakozásokkal próbálkozzék. Tudtam, mennyire közömbös lett Európa a háború óta minden
ilyesmivel szemben. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy már csak nemzeti
büszkeségbıl sem tőrne egyetlen ország sem ilyen külsı beavatkozást a belügyeibe.
Elmondtam, hogy véleményem szerint Sacco és Vanzetti dolgát is csak rontotta, nem hogy
segítette volna Amerikában az európai tiltakozás. Nyomatékkal kértem, ne kezdeményezzen
semmi effélét. Rontana csak a férje helyzetén, hiszen Mussolini még ha akarna, se
rendelhetne el enyhítést külföldi nyomásra. Megígértem azonban, hogy megteszek minden
tılem telhetıt, mélyen megdöbbentett az ügy. Véletlenül a következı héten Olaszországba
visz utam, ahol befolyásos barátaim vannak, mondtam az asszonynak. İk talán, nagyon
óvatosan, elérhetnek valamit.
Mindjárt elsı nap hozzáláttam. Tapasztalnom kellett azonban, mennyire beleette magát a
félelem a lelkekbe. Kimondom az orvos nevét - zavart csend. Nem, ı nem elég befolyásos
ember. Teljességgel lehetetlen. És így jártam mindenütt. Restelkedve tértem haza: hiszen a
végén még azt hiszi ez a szegény asszony, hogy nem tettem meg csakugyan mindent. S nem is
tettem meg; mert ott volt még egy lehetıség, az egyenes út, amely mindig nyitva áll: ahhoz az
emberhez fordulni, akinek kezében a döntés - Mussolinihoz magához.

Megtettem. Írtam neki, csakugyan ıszintén. Megírtam, hogy nem akarom hízelgéssel kezdeni
a dolgot, s mindjárt az elején leszögeztem: fogalmam sincs, milyen mérvő annak az embernek
a vétke. De láttam a feleségét, aki kétségkívül ártatlan, mégis ıt sújtja a szörnyő büntetés
teljes terhe, ha a férje kénytelen lesz mind a tíz évet börtönben tölteni. Nem akarok,
folytattam, bírálatot gyakorolni az olasz igazságszolgáltatás felett. Úgy gondolom azonban,
hogy az asszony számára életmentı lehetne, ha a férje nem fegyintézetben raboskodna, hanem
valamelyik börtönszigeten, ahol a család is együtt lehet a fogollyal.

A levelet bedobtam egy közönséges salzburgi postaládába; s vártam, mit válaszol a címzett,
Benito Mussolini ıexcellenciája. Négy nap múlva az olasz nagykövetség értesített: Mussolini
köszönetét fejezi ki, és közli, hogy kérésem meghallgatásra talált, következésképpen a
büntetés idejének megrövidítése várható. Egyidejőleg távirat érkezett Olaszországból, mely a
fogoly átszállítását tanúsította. Egyetlen gyors tollvonással, személyes kérésemre, Mussolini
megváltoztatta a súlyos ítéletet, sıt a fogoly csakhamar kegyelmet kapott. Soha életemben
levél ekkora örömet és elégtételt nem szerzett még nekem, s ha irodalmi sikerre egyáltalán,
erre gondolok vissza a leghálásabban.

Jó volt utazgatni azokban az utolsó szélcsendes években. De jó volt a hazatérés is mindig.

Valami különös dolog történt teljes csendben. Salzburg városa, a negyvenezer lakosú kis
romantikus fészek, melyet a világtól távoli béke varázsáért választottam éppen, bámulatosan
átalakult: nyaranta nemcsak Európa, hanem az egész világ mővészeti fıvárosává lett. Max
Reinhardt és Hugo von Hofmannsthal a háború utáni nehéz években könnyíteni akart a
színészek és zenészek helyzetén: nyaranta kereset nélkül lettek volna, rendeztek hát pár
elıadást Salzburgban, melyek közül fıként az Akárki szabadtéri bemutatója emelkedett ki. A
Dóm tér Új látványossága eleinte csak a közvetlen környékrıl vonzott nézıket, késıbb
azonban operaelıadásokkal is próbálkoztak, s a dolog egyre inkább bevált. A mind kitőnıbb
produkciókra figyelni kezdett a világ. A legjobb karmesterek, énekesek, színészek versengtek,
hogy Salzburgban vendégszerepelhessenek, örülvén az alkalomnak, hogy a szőkebb honi
publikum után nemzetközi érvénnyel is bizonyíthatják tudásukat, mővészetüket. A salzburgi
ünnepi játékokból egyszerre világszám lett, akárha a mővészetek újkori olimpiai játékait
rendezték volna városunkban. Képviseltette magát, ha csak tudta, minden nemzet,
versengvén, hogy legjobb színvonalát ismertesse Meg a világgal. És a nagyszerő
látványosságról sem akart immár senki se lemaradni. Királyok és fejedelmek, amerikai
milliomosok és filmcsillagok, a zene barátai, a mővészek, a költık és sznobok adtak itt
egymásnak évrıl évre találkát; Európának még sehol sem sikerült ilyen töményen
összpontosítania a színjátszás és a zene java erıit, mint éppen itt, a sokáig lenézett kis
Ausztria vidéki városában. Salzburg felvirágzott. Utcáin minden nyáron ott nyüzsgött
Amerika és Európa mővészeti életének krémje salzburgi viseletben: fehér, rövid
vászonnadrágban és zekében a férfiak, dirndliben a nık - a parányi Salzburg egyszerre a világ
divatdiktátora lett. A szállodákban közelharcot vívtak egy-egy szobáért, az ünnepi játékok
színháza elıtt felvonuló autók olyan pompát árasztottak, amely az egykori császári udvari
bálokéval vetekedett, a pályaudvaron örökké tolongás volt; más városok is megpróbálták
magukhoz téríteni ezt az aranyfolyamot, de hiába. Salzburg ebben az évtizedben Európa
mővészeti zarándokhelye lett.

Így a saját városomban egyszerre ott éltem Európa közepén. A sors megint teljesítette egy
óhajomat, méghozzá olyat, amilyenrıl egyébként álmodni sem mertem volna; házunk a
Kapucinus-hegyen nemzetközi ház lett. Ugyan ki nem járt nálunk vendégként?
Emlékezetemnél is jobban tanúsíthatná ezt a vendégkönyvünk, csakhogy ez a könyv a házzal
együtt ott maradt a náciknak. Ugyan kivel nem töltöttünk ott boldog órákat teraszunkon? S
néztük a csodás tájat, a békés völgyeket, s nem sejtettük, hogy szemben, a berchtesgadeni
hegyen ott ült egy ember, aki aztán szétzúzott mindent. Lakott nálunk Romain Rolland és
Thomas Mann, az írók közül házunk baráti vendége volt H. G. Wells, Hofmannsthal, Jakab
Wassermann, van Loon, James Joyce, Emil Ludwig, Franz Werfel, Georg Brandes, Paul
Valéry, Jane Adams, Schalom Asch, Arthur Schnitzler; számos muzsikus: Ravel és Richard
Strauss, Alban Berg, Bruno Walter, Bartók; és sok-sok festı, színész, tudós. Nyaranta mintha
friss szél söpört volna át a házunkon: erıteljes, tiszta szellemi beszélgetéseké. Egy nap Arturo
Toscanini kaptatott fel a meredek lépcsıkön, és ezzel elkezdıdött egy barátság, amely engem
a zenéhez még közelebb vitt, és attól fogva tudatosabban, több érzéssel élveztem a muzsikát,
mint valaha. Éveken át hőségesen jártam a próbáira, és újra meg újra átéltem azt a
szenvedélyes küzdelmet, melyet egy-egy produkció szellemi sikeréért vívott, hogy azután a
koncerten a természetesség tüneményes és magától értetıdı csodájaként kerüljön a
hallgatóság elé a mő (egyszer egy cikkben is ábrázolni próbáltam ezt a szakadatlan harcot,
minden mővésznek példaképéül állítani Toscaninit, aki nem nyugodott, míg a végsınek érzett
tökéletességet el nem érte). Pompásan igazolódott Shakespeare szava, hogy „a lélek tápláléka
a zene”, és ahogy végignéztem a mővészeti ágak versengésén, áldottam a sorsot, mely engem
szövetségesként kötött a többiekéhez. Milyen gazdagok, színesek voltak azok a nyári napok,
amikor mővészet és áldott táj egymást kölcsönösen erısítették! S valahányszor
visszaemlékeztem az elsı világháború utáni kopott, szürke, szegény kisvárosra, házunkra,
melynek lyukas tetején becsorgott az esı, akkor éreztem csak, mit jelentettek számomra azok
az irigylésre méltó békeévek. Amikor ismét a világra, az emberiségre gondolhatott az ember.
Sok áhított híres vendég fordult meg házunkban azokban az években, ám a magány óráin is
szellemekkel voltam körülvéve, olyanokéval, akiknek mágikus erejét magam köré idézni
lassú, gondos győjtımunkával sikerült: árnyuk és nyomuk kéziratok formájában volt velem,
minden korok legnagyobb mestereinek papirosain. Tizenöt éves koromban dilettánsként
kezdtem hódolni ennek a szenvedélynek; de ezekben az években tapasztaltabban, tehetı-
sebben, szenvedélyesebben - szerves egésszé alakítottam addig összeszedegetett kincseimet,
bátran mondhatom, valódi mőalkotást hoztam létre. Eleinte, mint a kezdık általában, arra
törekedtem csak, hogy neveket győjtsek, híres aláírásokat; azután pszichológiai
kíváncsiságból fordultam a kézírások felé - eredeti fogalmazványok és töredékek érdekeltek,
melyek egyszersmind betekintést nyújtottak számomra egy-egy szeretett mester alkotói
világába. A világ számtalan megoldatlan rejtélyébıl mégis az alkotásé a legtitokzatosabb. Itt a
természet kifürkészhetetlen; sosem tudjuk meg, mi volt a végsı mozzanat, ahogy például
földünk létrejött, vagy akár egy kis virág, egy vers, egy ember. Itt irgalmatlanul, hajthatatlanul
lebocsátja fátylát a természet. Még a költı, még a zeneszerzı sem képes utólag
megmagyarázni az inspiráció pillanatát. Mihelyt a teremtés véget ért, a mővész nem tud már
az eredetérıl, sem a növekedésérıl, a megformálódásáról. Sosem - szinte sosem - adhat rá
magyarázatot, hogyan álltak össze fenségesen a szavak mondatokká, versszakokká, miként
lettek a hangokból dallamok, melyek aztán átzengik az évszázadokat. Egyetlen valami adhat
némi halvány fogalmat a mővészi alkotás rejtelmes folyamatáról: a kézírás, elsısorban itt is
azok a lapok, amelyeket még nem a nyomdának szánt az alkotó, a javítgatásokkal teleszántott,
még bizonytalan elsı kísérletek, amelyekbıl csak lassan kristályosodik ki a végsı forma.
Nagy költık, írók, filozófusok, zenészek ilyen javítgatott lapjait, küzdelmes munkájuk tanúit
győjtöttem, rendeztem egésszé második, tudatosabb korszakomban. Gyönyörőség volt
felhajtani ıket aukciókon, örömmel vállalt fáradság felkutatni a legeldugottabb zugokban, s
valamiképpen tudomány is, mert kéziratgyőjteményem mellett lassan kialakult még egy
győjtemény az összes könyvekbıl, amelyeket valaha is írtak a kéziratokról, az összes
kinyomtatott katalógusokból; több mint négyezer volt belılük, párját ritkító kézikönyvtárat
alkottak, mert még a kereskedık sem áldozhattak ennyi idıt egyetlen szenvedélynek, mint én.
Elmondhatom, hogy a győjtés harminc-negyven éve alatt egészen magas szintre jutottam el
ezen a téren - amit egyáltalán nem állíthatnék magamról sem az élet, sem az irodalom
egyetlen más vonatkozásában sem; elsı számú szaktekintély voltam a kéziratok világában,
tudtam minden jelentıs lapról, kinél van, hogyan jutott hozzá, igazi értı voltam hát, elsı
pillantásra meg tudtam állapítani, mit ér egy-egy lap, valódi-e vagy hamis, hivatásosabb
voltam a hivatásosaknál.

Győjtı becsvágyam azonban nem állt meg ennyinél. Nem elégített ki, hogy kézirat-galériám
van a világirodalom és a zene kincsesházából, az alkotói módszerek ezernyi válfajának tükrét
látom; nem, a győjtemény egyszerő bıvítése már nem csábított engem, a győjtés legutóbbi tíz
évét arra használtam, hogy a kincsemet egyre nemesítsem. Eleinte jó volt az is, hogy egy
írótól vagy zeneszerzıtıl egyáltalán van valamim; most már arra törekedtem, hogy ha lehet,
mindegyiküknek legáldottabb, legsikeresebb pillanatából legyen dokumentumom. Vagyis
ettıl fogva nem egy költı akármelyik versének a kéziratát kerestem, hanem a legszebb,
legfontosabb versének vázlatát, csíráját, születési dokumentumát. Sıt, ha lehet, olyan
kéziratot, amelyik arról tanúskodik, hogyan vetette papírra a költı vagy zeneköltı az adott mő
elsı földi nyomát, az ihlet leheletnyi sugallatát. A halhatatlanoktól nekem most már az kellett,
ami halhatatlanságukhoz vezetett: a valóban múlhatatlan dolgok alig létezı kis nyoma.
Így a győjteményem állandó mozgásban volt; azokat a lapokat, amelyek nem feleltek meg
ennek a felfokozott igénynek, fokról fokra kiszőrtem, eladtam, elcseréltem, valahányszor
sikerült lényegesebb, jellegzetesebb, ha szabad így mondanom, örökkévalóbb darabhoz
jutnom. És csodálatos módon ez a törekvésem többnyire sikerrel is járt, mert csak igen
kevesen voltak, akik hozzám hasonló alapossággal ismerték volna a terepet, s akik ugyanilyen
szívóssággal győjtötték volna a leglényegesebb darabokat. Így aztán elébb egy mappa, majd
egy egész szekrény egyesített (fémlapokkal, azbeszttel védve a pusztulástól) olyan eredeti
kéziratokat, amelyek az alkotó emberiség leglényegesebb dokumentumai közé tartoztak. E
pillanatban, amilyen nomádul élni kényszerülök, nincs elérhetı közelemben a rég
szétszóródott győjtemény katalógusa, és csak találomra ragadhatok ki, sorolhatok fel ezt-azt;
kéziratokat, melyek az emberi szellem, a földi alkotóerı méltó emlékjelei.

Volt a győjteményemben például egy Leonardo-kézirat, megjegyzések - tükörírással -

rajzokhoz; ott volt Napóleon alig olvasható kézírása, hadseregparancsa katonáihoz Rivolinál;
volt egy egész Balzac-regényem korrektúraíveken, rajtuk a mővész küzdelmének csatatérnyi
jeltömege, minden „kutyanyelven” a titáni harc nyomai, az egymást követı korrektúrák
tökéletesedése (szerencsére ennek legalább egy fotokópiája megvan, egy amerikai
egyetemnek adtam). Megvolt Nietzsche nagy mővének, A tragédia születésé-nek elsı,
ismeretlen változata, melyet a filozófus még jóval a publikálás elıtt Cosima Wagner számára
írt, volt egy Bach-kantátám, áriám Gluck Alkesztisz-ébıl, valamint egy Mandel-áriám (az ı
kéziratai a legnagyobb ritkaságok közé számítanak). Mindig a legjellegzetesebbet kerestem, s
mondom, többnyire meg is találtam. Megvolt Brahmstól a Cigánydalok, Chopintıl a
Barcarola, Schubert halhatatlan mőve, A zenéhez, Haydntól a Gott erhalte örökbecső
melódiájának kottája a Császár-kvartettbıl. Némely esetben sikerült az alkotások történetének
ilyen egyszeri formáiból a teljes alkotói személyiség vázlatos életútjának összeállítása. Így
például Mozarttól nemcsak egy tizenegy éves korából származó zseni-ákombákom volt a
birtokomban, hanem dalköltıi mővészetének bizonyságául Goethe Az ibolya címő versére írt
remekmővének kottája, táncmuzsikájából a menüettek, melyek a Non pici andrai-t
parafrazálták a Figaró-bál, s magából a Figaró-ból is megvolt Cherubin áriájának kottája,
másrészt az unokahúgocskájához írott, tündökletesen illetlen, teljes terjedelmükben sosem
publikált levelek, és egy sikamlós kánon, valamint egy különleges becső lap, melyre
közvetlenül a halála elıtt jegyzett fel egy áriát a Titus-ból. Ugyanígy kirajzolódott Goethe
életíve, az elsı lap a kilencéves fiú fordítása volt, latinból készült, az utolsó egy vers, melyet
nyolcvankét évesen írt, röviddel halála elıtt, s ami közben volt: hatalmas lap életmővének
központi darabjából, kétoldalas fólió a Faust-ból, kézirat a természettudományos mővekbıl,
számos vers, valamint rajzok életének különbözı korszakaiból; ez a tizenöt lap módot adott
Goethe életének szinte teljes áttekintésére. Beethovenrıl, akit mindenekfölött tiszteltem,
sajnos nem volt ilyen gazdag dokumentumanyagom. Goethe esetében kiadóm, Kippenberg
professzor volt nagy ellenfelem, Beethovent pedig egy gazdag svájci győjtötte - egészen
páratlan eredménnyel. De én sem panaszkodhattam; önmagában még nem említeném talán,
hogy nálam volt az ifjúkori jegyzetfüzet, A csók címő dal kottája s néhány töredék az
Egmont-zenébıl; sokkal fontosabb volt, hogy sikerült életének legtragikusabb pillanatát
optikai formában oly módon dokumentálnom, ahogy egyetlen múzeumnak sem. Mert - ez volt
az elsı szerencsés véletlen e tárgyban - szerény győjteményembe került a zeneköltı
szobájának megmaradt berendezése, melyet halála után elárvereztek, s Breuning udvari
tanácsos vásárolt meg. Nálam állt a hatalmas íróasztal, melynek fiókjaiban ott rejtezett
Beethoven két kedvesének, Giulietta Giucciardi grófnénak és Erdıdy grófnénak a képe, a
pénzeskazetta, melyet az utolsó pillanatig ágya mellett ırzött, a kis írópult, melyen még
ágyban fekve is leveleket s zenedarabokat írt, hajának egy ısz fürtje, melyet a halálos ágyán
vágtak le, a meghívó a temetésre, az utolsó mosodai cédula, melyet reszketeg kézzel maga írt,
a ház leltára az árverésrıl, s valamennyi bécsi barátjának adakozó listája, aláírásokkal, a
vagyontalan szakácsnı, Sali megsegítésére. S mert az igazi győjtıt a véletlen szerencse is
segíti, alkalmam nyílt röviddel e pompás vétel után három rajz megszerzésére is, melyek a
zeneköltıt a halálos ágyán ábrázolták; kortársak feljegyzéseibıl tudjuk ugyanis, hogy március
26-án, amikor Beethoven a halállal viaskodott, egy fiatal festı, Schubert barátja, Josef
Teltscher megpróbálta lerajzolni a haldoklót, ám Breuning udvari tanácsos ízetlennek találta a
dolgot, és elzavarta a fiatalembert. Száz évig lappangtak ezek a rajzok, míg aztán egy nap
valami kis brünni árverésen potom pénzért kalapács alá került a festıcske több tucat vázlata, s
köztük volt ez a három. És mert véletlenhez húz a véletlen is, mi történt késıbb: felhív egy
kereskedı, kérdi, nem érdekelne-e a Beethoven halálos ágya mellett készült rajz eredetije.
Feleltem erre: de hiszen az nekem már megvan. S ekkor derült ki, hogy az újonnan felkínált
lap Danhauser késıbb oly híressé vált litográfiájának - Beethoven a halálos ágyán - az
eredetije. Ekképp minden együtt volt hát, ami ezt az utolsó, emlékezetes, valóban múlhatatlan
pillanatot optikai formában dokumentálhatta.

Mondanom sem kell, hogy sosem éreztem magam e dolgok tulajdonosának, hanem
ırzıjüknek csupán. Nem a birtoklás vágya vonzott, nem az, hogy az enyém legyen valami,
hanem az egyesítés óhaja, az a csábítás, hogy e győjteménnyel létrehozzak valamit, ami
összességében mőalkotás, és sokkal méltóbb az örök életre, mint saját munkáim. Számos
ajánlat ellenére is vonakodtam a katalógus összeállításától, mert még menet közben volt a
dolog, s - ebben telhetetlenül! - némely nevet, némely valóban tökéletes darabot fájón
hiányoltam egyelıre. Alaposan megfontolt szándékom az volt, hogy halálom után a
győjtemény arra az intézményre szálljon, amelyik a feltételeimnek eleget tesz: évente
bizonyos összeget áldoz a győjteménynek az én elveim szerinti gyarapítására. Ekképp nem
maradt volna a kollekció merev és holt egész; élı, eleven szervezet lett volna, halálom után
ötven, száz évvel is gyarapodván, tökéletesedvén mind szebb teljességgé.

Ám a mi sokat próbált nemzedékünknek az sem adatott meg, hogy a halálunk utáni idıket
tervezgessük. Amikor Hitler korszaka eljött, s én elhagytam házamat, a győjtés öröme is
odalett, és fıleg a biztonságérzés, hogy bármit is épen, egészben megtarthatok. A győjtemény
részleteit egy darabig még széfekben s barátoknál ıriztettem, de aztán úgy határoztam, hogy
feladom a játszmát. Emlékeztem Goethe intı szavára: a múzeumok, a győjtemények és a
fegyvertárak, ha nem fejlesztik ıket, megmerevednek, s így inkább megváltam a
győjteménytıl, melyet tervezı igyekezetemmel nem segíthettem tovább. A dolgok egy részét
a bécsi Nemzeti Könyvtárnak adományoztam, némely dolgokat eladtam, s hogy a maradékkal
mi lesz, mi lett máris, nem érdekel. Nekem mindig az okozott örömet, hogy létrehozok
valamit, s nem az, amit létrehoztam. Nem panaszlom hát, mim volt, s mim nincs. Mert mi,
őzöttjei és előzöttjei e minden mővészetet és minden győjtést megtagadó s győlölı kornak,
megtanultuk a mővészetek mővészetét is: hogyan kell búcsút venni mindattól, ami egykor
büszkeségünk volt, hőséges szeretetünk tárgya.

Így teltek az évek: munkával és utazással, tanulással, olvasással, győjtéssel, az élet

élvezetével. 1931-ben egy novemberi reggelen arra ébredtem, hogy ötvenéves vagyok. A
derék ısz hajú salzburgi postás megemlegethette ezt a napot; akkoriban ugyanis
Németországban dívott még ama jó szokás, hogy az író ötvenedik születésnapjáról bıségesen
megemlékeztek az újságok, ezért hát volt mit felcipelni azokon a meredek kálvárialépcsıkön:
levelek, táviratok, lapok özönét. Mielıtt azonban egyetlen üdvözletet is kinyitottam volna,
végiggondoltam, mit jelent számomra ez a nap. Ha ötvenedik évünket betöltjük,
mindenképpen úgy érezhetjük: fordulóponthoz érkeztünk; nyugtalanul pillantunk vissza, mi
az, amit magunk mögött hagytunk, s szorongva nézünk elıre, találgatván, vezet-e még
Följebb, visz-e még messze az út. Én is átgondoltam mindent, amit megéltem; s ahogy
házamból az Alpok láncának szelíden lejtı nyúlványait láttam, a völgyet lent s a csúcsokat a
távolban, úgy bontakozott ki elıttem életem panorámája, és meg kellett vallanom:
káromolnám a sorsot, ha nem éreznék hálát. Az élet végsı soron többet adott, sokkal többet
megadott nekem, mint amennyit valaha is remélhettem. Közegem, melyen át lényemet
kibontakoztathattam és kifejezhettem, az irodalom sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint
legmerészebb ifjúkoromban álmodtam volna. Asztalomon ott volt az Insel-Verlag
különajándéka, könyveim speciális bibliográfiája, mely feltüntette, hol s milyen nyelven
jelentek meg munkáim; és nem hiányzott egyetlen nyelv sem, olvastak bolgárul és finnül,
portugálul és örményül, kínaiul és maráthiul. Vakírással, gyorsírással, egzotikus jelekkel és
nyelveken - minden módon eljutottak gondolataim, szavaim az emberekhez. Létezésem
korlátait messze áttörtem így, túl a közvetlenül érzékelhetı személyes életen. A kor némely
legkiválóbbjait barátaimnak mondhattam, láttam a legtökéletesebb elıadásokat, jártam a
világvárosokban, csodáltam az örök mőkincseket, a földgolyó legszebb tájait. Szabad
maradtam, nem béklyózott hivatali foglalkozás, munkámban örömem telt, mi több, mőveim
másoknak örömet szereztek! Mitıl kellett volna félnem? Ott voltak a könyveim:
megsemmisítheti-e ıket bárki is? (Így gondolkoztam, én gyanútlan, azon az órán.) Ott volt a
házam - kiőzhet-e belıle valaki? Ott voltak a barátaim - ugyan miért veszíteném el valaha is
ıket? Félelem nélkül gondoltam betegségre, halálra; ám a legtávolabbi sejtelmem sem volt
arról, hogy mit kell még átélnem: hogy hazátlan leszek, üldözött, országok és tengerek
otthontalan vándora, s nem tehetek ellene semmit, könyveim máglyákon égnek, mővemet
megvetés sújtja, nevemet Németországban kipellengérezik, mint holmi bőnözıét, s azok a jó
barátok, akiknek levelei és táviratai ott hevernek most asztalomon, elsápadnának, ha
véletlenül összefutnának velem az utcán. Hogy nyomtalanul eltöröltethetik mindaz, amit
valaki harminc-negyven éven át gonddal megalkotott, hogy ez az élet, az én életem, mely
szilárdnak, védettnek és kikezdhetetlennek látszott, egyszerre romokba dılhet, s hogy magam
a csúcs közelébıl visszaőzetem, és már-már hanyatló erıvel, zavart lélekkel kezdhetek
mindent elölrıl. Való igaz, az a születésnap nem volt ilyen álmok, efféle rémképzetek napja.
Elégedett lehettem. Szerettem a munkámat, szerettem az életet. Nem fenyegettek gondok ;
tudtam, ha ezentúl egyetlen sort sem írok le, a könyveim akkor is gondoskodnak már rólam.
Úgy érezhettem: mindent elértem, a sorsot megbéklyóztam. Az a biztonság, melyet szüleim
házában élvezhettem, s amely a háborús évekkel eltőnt, most visszatért: a magam erejébıl
vívtam ki. Mit akarhattam többet?

De milyen különös ez is - valami titkos rossz érzést épp ez lopott a pillanatba; hogy nem volt
kívánnivalóm. Csakugyan jó lenne, kérdezte bennem egy hang (nem, nem én voltam az!), ha
minden így menne tovább, ilyen szélvédetten, rendezetten, jövedelmezıen, kényelmesen,
újabb izgalmak és megpróbáltatások nélkül? Illik-e hozzád, illik-e a benned lakozó
lényegesebbhez az ilyen kivételezett, önmagában teljességgel biztosított létforma? Töprengve
jártam a házat. Szép lett a házam az eltelt évek során, pontosan olyan, amilyennek akartam. És
mégis: ez most már sosem lesz másképp, gondoltam, itt fogok ülni örökké ennél az
íróasztalnál, írni a könyveket egyre-másra, elkönyvelni a tantiéme-eket, még többet és még
annál is többet, és így lesz majd tisztes öregúr belılem, akinek egyéb dolga sincsen, csak a
nevével kell gazdálkodnia, a mővét pátyolgatnia, ahogy ez már hozzá illik, túl minden
véletlenszerőségen, izgalmon, kalandon, veszélyen? Így megy ez tovább, változatlanul, s
leszek hatvanéves, hetvenéves, ha megérem, zökkenımentesen? Nem volna-e jobb a
számomra - álmodoztam magamban tovább -, ha mégis jönne valami más, valami új, valami,
hogy nyugtalanabb legyek, izgatottabb, fiatalabb, jönne valami kihívás, felhívás, hogy
megújulni próbáljak, veszélyes harcban akár? Hiszen a mővészben mindig Ott él ez a
titokzatos kettısség: ha az élet vadul hányja-veti, nyugalomra vágyik, ám ha megvan a
nyugalma, ı kezdi hányni-vetni magát, visszavágyik a feszültségbe. Ekképp derengett föl
bennem ezen az ötvenedik születésnapon igen mélyrıl valami vétkes óhaj: történne valami
mégis, hogy még egyszer megfeledkezzem a biztonságról és a kényelemrıl; valami, ami
rákényszerít, hogy ne csak folytassam, de próbáljam újrakezdeni is a dolgom. A vénüléstıl
szorongtam így? A kifáradástól? Az erıtlenségtıl? Hogy majd rest leszek? Vagy valami titkos
sejtés lett úrrá rajtam, s ez követelte volna a belsı kibontakozás valódibb teljessége kedvéért a
keményebb életkörülményeket? Nem tudom.

Hogy is tudhatnám. Hiszen ami azon a rendkívüli órán a tudattalanból felködlött, nem volt
határozottan megfogalmazható kívánság, s végképp nem olyasmi, aminek az éber akarathoz
köze volna. Futó gondolat volt csupán, megérintett; s lehet, hogy nem is az én gondolatom,
hanem ismeretlen mélyekbıl feltörı gondolat. De az életem felett uralkodó sötét erı, mely
mindig megfoghatatlanul munkált, s annyi megfogalmazatlan óhajomat teljesítette, túlszár-
nyalván legszebb reményeimet, bizonnyal meghallotta e sóhajt. És már emelte is
engedelmesen a kezét, hogy lesújtson életemre, szétverje az alapokig, s így kényszerítsen rá,
hogy tegyem, amire vágytam, építsem e romokból az újat, a másmilyet, a keményebbet és
ridegebbet.

Incipit Hitler
A történelem áthághatatlan törvénye, hogy éppen korunkban élve nem ismerhetjük fel a kort
meghatározó, nagy mozgalmak s mozgások kezdeteit. Így például nem tudnám megmondani,
mikor hallottam elıször Adolf Hitler nevét, amelyet azután most már évek óta mindennap, sıt
szinte minden pillanatban kénytelenek vagyunk valamilyen összefüggésben hallani,
kimondani vagy elgondolni, ezt a nevet, melynek viselıje több rémséget hozott világunkra,
mint az idık során bárki. Bizonyára korán hallottam róla, hiszen Salzburg úgyszólván
szomszéd városa Münchennek, vonaton két és fél óra, így a müncheni helyi hírekrıl mindig
gyorsan értesültünk. Azt tudom, hogy egy nap - dátumszerően immár felidézhetetlen, mikor is
egy ismerısöm átjött, s panaszolta, hogy München már megint nyugtalan. Van ott egy Hitler
nevő vad agitátor, győléseket rendez, melyek véres verekedésekbe fúlnak, és a
legközönségesebb nyelven uszít a köztársaság s a zsidók ellen.

Ez a név akkor nekem még semmit se mondott. Nem is érdekelt tovább. Ugyan hány meg
hány név tőnt fel akkoriban, agitátoroké és puccsistáké, melyeket aztán elfeledtünk, mert
letőntek Németország romhalmazszínpadáról. Nevek: Erhardt kapitány és balti csapatai;
Wolfgang Kapp; a vészbíróságok vérengzıi; a bajor kommunisták nevei; a rajnai
szeparatistáké; szabadcsapatvezéreké. Száz meg száz efféle kis buborék úszott és kavargott az
általános forrongáson; szétpattantak, s legföljebb rossz szag maradt utánuk, egyértelmően
árulkodván Németország még nyílt sebeinek titkos rohadozásáról. S ennek az új
nemzetiszocialista mozgalomnak a lapocskája is járt egyszer a kezemben; Miesbacher
Anzeiger volt a címe (belıle nıtt ki késıbb a Völkischer Beobachter). Hanem hát Miesbach
csak egy kis falu volt, a lap stilusa pedig ordináré. Ki törıdött vele?

Akkor azonban hirtelen feltőntek a szomszédos, határ menti helységekben, Reichenhallban és

Berchtesgadenben, ahová csaknem hetente átjártam, holmi suhancok, kisebb-nagyobb
csoportokba verıdtek, magas szárú csizmát és barna inget viseltek, s mindegyikük karján ott
virított a horogkereszt. Győléseket és felvonulásokat rendeztek, dalokkal, szavalókórusokkal
parádéztak az utcákon, a falakra óriási plakátokat ragasztottak, mindenhová horogkeresztet
mázoltak; elıször döbbentem rá, hogy e hirtelen megjelent hordák mögött anyagi
érdekeltségek állhatnak, mi több, egyéb módon is befolyásos erık. Ezeket a suhancokat aligha
pénzelhette az akkoriban még csak bajor sörözıkben szónokoló Hitler, ugyan mibıl fedezte
volna ı ezt a drága felszerelést; itt erısebb kezek munkálhattak, azok tolták elıtérbe ezt az új
„mozgalmat”. Hiszen az egyenruhák vadonatújak voltak, a „rohamcsapatok” remek, csillogó-
villogó autókon, motorokon, gyárból frissen kikerült teherautókon száguldoztak helységrıl
helységre, s miközben még rongyos egyenruhában kószáltak a háború veteránjai, ık
katonásan parádéztak. Nem lehetett kétség afelıl sem, hogy szakértı katonai vezetés tanítja
ezeknek a suhancoknak a harcászatot, vagy ahogy akkoriban mondták: „paramilitarista”
kiképzésben részesülnek; s bizonyára a reguláris német hadsereg, a Reichswehr, melynek
titkosszolgálatában Hitler a kezdet kezdetétıl ügynökként tevékenykedett, az szerelte fel, s
gyakorlatoztatta rendszeresen ezt az ajándékba kapott, ingyen emberanyagot. Nemsokára
láthattam véletlenül azt is, hogyan zajlanak ezek az elıre begyakorolt „harci cselekmények”.
Egy határ menti helységben, ahol a szociáldemokraták békés győlést tartottak, hirtelen
megjelent négy teherautó, mindegyik zsúfolásig tele gumibotos nemzetiszocialista
suhancokkal. S megtörtént ugyanaz, ami Velencében, a Szent Márk téren; a meglepetés ereje
hatott. A módszert a nemzetiszocialisták a fasisztáktól leshették el, csak aztán német
alapossággal tökéletesítették. Villámgyorsan ugráltak le egyetlen füttyszóra az SA-legények,
gumibotjaikkal mindenkit összevertek, aki az útjukba akadt, mielıtt a rendırség
közbeavatkozhatott, vagy a munkások védekezhettek volna, majd visszaugráltak a
teherautókra, és elszáguldottak. Engem a le- és felugrálás elképesztıen pontos technikája
ejtett bámulatba: egyetlen füttyszó elég volt, s máris lent voltak, máris fent voltak. Látszott,
hogy mindez nem a fickók személyes ügyességének köszönhetı, hanem az idegeikben,
izmaikban pontosan benne van a nyilván ötvenszer, százszor begyakorolt, elpróbált jelenet.
Mindegyikük tudta, melyik keréknél szökkenjen fel az autóra, hogyan mozogjon tovább,
nehogy társát akadályozza, mert különben vége az egésznek. Nem lehetett kétséges, hogy
ezeket a rohamcsapatokat kaszárnyákban és gyakorlótereken kezdettıl fogva támadásra,
erıszakra, terrorra trenírozták.

Nemsokára többet is hallhattunk ezekrıl a bajor földön tartott titkos hadgyakorlatokról;

éjszaka, mikor mindenki aludt, a házakból rendre kilopóztak a barna inges suhancok, mentek
„terepgyakorlatra”. Kiképzıik a Reichswehr aktív vagy nyugállományú tisztjei voltak, akiket
vagy az állam, vagy a nemzetiszocialista párt kasszája fizetett; a hatóságok pedig nem sokat
törıdtek a különös éji manıverekkel. İk is aludtak? Vagy csak behunyták a szemüket?
Közömbösnek ítélték a dolgot? Netán kívánatosnak éppen? Tény, hogy még a mozgalom
titkos támogatóit is riadalommal tölthette el az a fordulat, mely egyik napról a másikra
bekövetkezett; a brutalitás és a gyorsaság diadala. Mert egy reggel München arra ébredt, hogy
Hitler kezén van. A horogkeresztesek megszállták a hivatalokat, az újságokat revolverrel
kényszerítették a gyızelmes forradalom hírüladására. A gyanútlan köztársaság álmodozva
meredt a felhıkbe, melyekbıl akkor villámként megjelent Ludendorff tábornok, az elsı azok
sorában, akik azt hitték, hogy félretolhatják Hitlert, s akiket aztán a nemzetiszocialista vezér
tett bolonddá. A puccs délelıtt kezdıdött, s célja az lett volna, hogy meghódítsa egész
Németországot; nem dolgom itt a világtörténelmi krónika, tény, hogy délre már le is verték.
Hitler menekült, elfogták, bebörtönözték; ezzel mozgalmának mintha egyszerre vége lett
volna. 1923-ban eltőntek a horogkeresztek, a rohamcsapatok, és Adolf Hitler neve is csaknem
teljes feledésbe merült. Senki sem gondolt rá, mint potenciális hatalmi tényezıre.

Pár év múlva bukkant csak elı megint, ekkor azonban az elégedetlenség árhulláma gyorsan a
magasba emelte. Az infláció, a munkanélküliség, a politikai válságok sora és nem
utolsósorban a külföld dıresége felháborította a német népet; s mert a németek az átlagosnál
is jobban vágytak mindig a rendre, most elemi erıvel nyilvánult meg a konszolidáció igénye a
lakosság valamennyi rétegében. Itt a rend többet jelentett, mint a szabadság és a jog. S aki
rendet ígért, kezdettıl százezreket tudhatott maga mögött; ne feledjük, még Goethe is azt
mondta: bármi rendetlenség jobban viszolyogtamá, mint akár valami igazságtalanság.

Mi azonban még ekkor sem éreztük a veszélyt. Az a néhány író, aki nem volt rest elolvasni
Hitler könyvét, gúnyolódott csak, s nem a programpontokkal foglalkozott, hanem a
dagályosan pontoskodó, papirosíző stílussal. A nagy demokratikus újságok sem óvták, inkább
csak nyugtatgatták olvasóikat: ez a mozgalom, amely valóban csak a nehézipar pénzébıl és
irdatlan adósságokból tartotta fenn propagandagépezetét, magától összeomlik, máról holnapra
vége. De külföldön talán soha nem értették meg igazán, mi az oka, hogy Németország Hitler
személyét és fokozódó hatalmát azokban az években mindvégig ennyire alábecsülte és
potomságnak hitte: Németország nemcsak hogy mindig osztályállam volt, hanem az
osztályeszményen belül még a „mőveltség” megrendíthetetlen túlértékelésének és
istenítésének terhét is hordozta. Eltekintve néhány tábornoktól, magasabb pozícióban itt
mindig csak úgynevezett „akadémikus képzettségő” emberek ültek; Angliában egy Lloyd
George, Itáliában Garibaldi vagy Mussolini, Franciaországban Briand valóban a népbıl
emelkedett államférfiúi magasba, Németországban viszont elképzelhetetlen volt, hogy valaki,
aki nemhogy fıiskolát nem végzett, de még a polgárit sem fejezte be, s aki félig-meddig éji
menedékhelyeken hál, s mindmáig felderítetlen módon élt több éven át kétes egzisztenciaként,
akár csak a közelébe is kerülhet olyan magas polcnak, amely egy von Stein báróé, Bismarcké,
Bülowé volt valaha. A mőveltségnek ez a gıgje tévesztette meg a német entellektüeleket,
ezért tekintették Hitlert afféle söröshordó-szónoknak, akitıl nem kell komolyan tartani, holott
neki, láthatatlan bábjátékosainak jóvoltából, már akkor hatalmas támaszai voltak a
legkülönbözıbb körökben. S még 1933 januárjában is, amikor kancellár lett, a nagy tömegek,
sıt azok is, akik hatalomra segítették, átmeneti figurának tekintették csupán, a
nemzetiszocialista uralmat pedig epizódnak vélték az ország életében.

Akkor nyilvánult meg elıször nagyobb méretekben is Hitler zseniálisan cinikus technikája.
Évek óta ígérgetett mindenfelé, valamennyi pártnál jelentıs hívekre tett szert, akik persze
mind azt hitték, hogy a maguk érdekében kamatoztathatják majd „az ismeretlen katona”
misztikus erıit. Ám épp ez a technika, amelyet Hitler késıbb a magas politikában is
felhasznált, nevezetesen, hogy esküvel s „igaz német lélekkel” épp azokat öleli magához
szövetségesül, akiket kiirtani akar, ez a technika itt aratta elsı diadalát. Hitler nagyon értett
hozzá, hogy ígérgetésekkel minden tábort lekenyerezzen; ezért aztán hatalomra kerülésének
napján a legellentétesebb érdekszövetségek egyszerre éljenezték. Doornban a monarchisták
úgy vélték, ı a császár leghívebb szálláscsinálója, ám ugyanúgy örvendeztek a bajor, a
wittelsbachi monarchisták Münchenben; Hitlert „az ı emberüknek” tartották. A német
nemzeti párt azt remélte, az ı malmukra hajtja majd a vizet a nemzetiszocialista vezér; s
vezetıjük, Hugenberg szerzıdésben biztosította magának a legfontosabb helyet Hitler
kabinetjében, és esküdni mert volna, hogy nyeregben van - persze az esküvel szentesített
megállapodás ellenére már az elsı hetekben röpült. A nehézipar a bolsevista veszélytıl félt, és
Hitler e tárgyban garanciát jelentett számára: az az ember volt a hatalmon, akit a nagytıke
éveken át titokban támogatott; fellélegzett ugyanakkor a kispolgárság is, lelkesen emlékezvén
vissza, hogy Hitler győlések százain ígérte meg a „szabadulást a bérrabszolgaságból”. A
kiskereskedık bíztak a nagyáruházak bezárására tett ígéretben, hiszen ezzel a legfıbb
konkurrenciát kapcsolta volna ki az állam (maradt a szép ígéret), a katonai körök örültek az új
embernek, mert militarista volt, és a pacifizmust pocskondiázta. S még a szociáldemokraták
sem fogadták olyan kelletlenül a hatalomra jutását, mint hihetnık, ugyanis ık a hátuk mögött
nyomakvó ısellenségtıl, a kommunistáktól reméltek megszabadulni ekképpen. Így hát
valóban a legkülönbözıbb pártok, rétegek, irányzatok fogadták lelkesen ezt az „ismeretlen
katonát”, aki mindegyiküknek az égvilágon mindent megígért, s még a németországi zsidók
sem voltak különösebben nyugtalanok. Azzal áltatták magukat, hogy egy „nainistre jacobin”
többé nem jakobinus már, a Német Birodalom kancellárja természetszerőleg levedli a
kocsmai agitátor antiszemitaságát. És hát végül is miféle erıszakoskodástól kellene félni egy
olyan államban, ahol a jog szilárd, ahol a parlamenti többség Hitler-ellenes, és minden
állampolgár szabadságát s egyenjogúságát szavatolja az ünnepélyes esküvel megerısített
alkotmány?

Akkor jött a Reichstag égése, a parlamentet kiiktatták, Göring elszabadította hordáit, és

Németországban egy csapásra szétzúzták a jogot. Borzadva kellett tapasztalnia az országnak,
hogy békeidıben koncentrációs táborok létesülnek, s hogy a kaszárnyákban titkos cellák
vannak, ahol bírói tárgyalás nélkül ártatlanokat intéznek el. Ez csak az elsı dühkitörés lesz,
mondták az emberek, csillapul majd; a huszadik században ilyen dolgok nem lehetnek
tartósak. Holott még csak a kezdet volt. A világ felfigyelt rá, és eleinte nem akarta hinni; mert
hihetetlen volt csakugyan. De már azokban a napokban láttam én az elsı menekülteket.
Szöktek a salzburgi hegyeket megmászva, a határfolyót átúszva; jöttek éhesen, lerongyolódva,
szemükben rettegéssel, velük kezdıdött el a páni félelem, a menekülés az embertelenség
iszonyata elıl, mely aztán az egész földgolyón végigsöpört. Én mégsem gondoltam, látván e
kiőzetetteket, hogy sápadt arcukon a magam sorsát szemlélhetem, mert mi is mindannyian
áldozatul esünk majd e szörnyeteg hatalmi tébolyának.

Ha valaki a szíve mélyén harminc-negyven éven át hisz valami módon a világban, nehéz egy-
két hét alatt hitehagyottá válnia. Jogfelfogásunk szilárdnak vélt alapján így hittünk a német, az
európai lelkiismeretben, a világ lelkiismeretében, és szent meggyızıdésünk volt, hogy az
embertelenségnek is van határa, s a világ „normális” rendje gyız majd. Mivel itt a lehetı
legıszintébben próbálok minden dolgomról számot adni, be kell ismernem: 1933-ban és
1934-ben Németországban és Ausztriában soha egy század-, soha egy ezredrészét nem hittük
el annak, ami pár hét múlva mindannyiszor bekövetkezett. Az persze az elsı pillanattól fogva
világos volt, hogy nekünk, szabad foglalkozású és gondolkozású íróknak bizonyos
nehézségekre, ellenségességre, számos kellemetlenkedésre kell számítanunk. Mindjárt a
Reichstag égése után azt mondtam kiadómnak: az én könyveimnek Németországban
nemsokára befellegzik. Sosem fogom elfelejteni azt az elképedt arcot. „Ugyan ki tiltaná be az
ön könyveit? - kérdezte kiadóm akkor, 1933-ban még döbbenten. Hiszen sosem írt egy szót se
Németország ellen, nem avatkozott bele a politikába.” Íme, mindazok a rémségek, a
könyvégetések és kipellengérezések, melyek néhány hónappal késıbb az élet
legmindennapibb tényei közé tartoztak, egy hónappal Hitler hatalomra jutása után még a
legtágabb horizontú emberek szemében is képtelenségnek tőntek. Mert a nemzetiszocializmus
gátlástalanul gyakorolta a megtévesztés technikáját; sosem árulta el radikális céljait, míg a
világot kellıképpen elı nem készítette. Ez volt az apró lépések módszere: mindig csak egy kis
adagot a lényegbıl, aztán jöjjön röpke szünet. Mindannyiszor egyetlen pirulát csupán, s akkor
várni, hadd derüljön ki, nem volt-e túl erıs az adag, elbírta-e még ezt is a világ. És mert az
európai lelkiismeret - civilizációnk kárára és szégyenére - sietve hangsúlyozta kívülállását,
hiszen ezek a rémtettek „a határ túlfelén” történtek, az adagok egyre nıttek, míg a végén
egész Európa ráment. Hitler legzseniálisabb tette ez volt: a lassú tapogatózás taktikája, a mind
erıteljesebb fokozás módszere; s persze ehhez az erkölcsileg, csakhamar katonailag is mind
gyengébb Európa volt a partner. A nemzetiszocialisták maguk között már rég eldöntötték,
hogy Németországban elfojtanak minden szabad szót, betiltanak minden független szellemő
könyvet, ám a dolog végrehajtása szintén a tapogatózás módszerével történt. Szó sem volt
törvényrıl - ahhoz még két év kellett -, könyveinket nem tiltották be; kezdıdött az egész
azzal, hogy próbálkoztak, tapogatóztak, meddig mehetnek el, s így a mőveink elleni elsı
támadást egy hivatalosan nem felelısségre vonható csoportra, az úgynevezett
nemzetiszocialista diákságra bízták. A módszer ugyanaz volt, mint az ugyancsak rég eldöntött
zsidókérdésben: „népharagot” idéztek elı; titokban kiadták a diákoknak a jelszót, hogy
könyveinkkel kapcsolatos „felháborodásukat” a nagy nyilvánosság elıtt kifejezésre juttassák.
És a német egyetemisták örültek, hogy reakciós zászló alatt hadba vonulhatnak, engedelmesen
összegyőltek valamennyi egyetemen, könyveinket odahordták a könyvkereskedésekbıl, aztán
lobogó nemzetiszocialista zászló alatt vonultak zsákmányukkal a közterekre; ott a könyveket
vagy régi német szokás szerint - íme, hogy hódít még ma is a középkor! - szégyenoszlophoz
szegezték, kipellengérezték, vagy, mivel élı embereket mégsem lehetett, hatalmas
máglyákon, hazafias szólamokat harsogva elégették. Egyetemista barátaim egyike
megmentett a pellengérrıl egy ilyen átszögezett könyvet, s elhozta nekem. Ami az égetést
illeti, Goebbels propagandaminiszter hosszas habozás után áldását adta ugyan a dologra,
mégis csak afféle félhivatalos eljárásnak tekintették a könyvek máglyára vetését; s hogy
Németország ezekkel az akciókkal mennyire nem azonosult, ékesen bizonyítja a közönség
közönye: a diákok könyvégetései, rágalomhadjárata ellenére ugyanúgy vásárolták a
könyveinket, mint azelıtt. Senki se vonta le a következtetéseket. A könyvkereskedıket
figyelmeztették ugyan, hogy könyveinket ne tegyék ki a kirakatba, és az újságokban sem volt
attól fogva propagandánk, de a közönség mindaddig, amíg koncentrációs tábor nem járt az
ilyesmiért, ugyanolyan példányszámban vásárolt minket még 1933-ban és 1934-ben is, mint
annak elıtte. Csak amikor meghozták a grandiózus rendeletet „a német nép védelmére”, s
ennek jegyében könyveink kinyomtatását, eladását, terjesztését és olvasását büntetendı
cselekménynek minısítették, akkor tudtak végre erıszakkal eltépni minket a német millióktól,
akik ennek ellenére sokkal szívesebben olvastak volna továbbra is minket, mint a hirtelen
divatba jött sok „talajgyökeres” és „vérvalóságos” írót-költıt.
Nemcsak az én irodalmi egzisztenciámat tették tönkre Németországban e hatalmi szóval,
hanem Thomas Mannét, Heinrich Mannét, Werfelét, Freudét és Einsteinét is, akiket
magamnál sokkal, de sokkal nagyobbra tartok, s hogy sorsukban osztozom, nekem inkább
kitüntetés volt, semmint szégyen; de a mártírkodás annyira távol áll tılem, hogy nem is
szívesen említem efféle részesedésemet a közös sorsból. A sors különös rendelése folytán
mégis én voltam az, aki a náciknak, mi több, személy szerint Adolf Hitlernek
kellemetlenséget okozott. Épp az én irodalmi személyem lett a berchtesgadeni villa magas és
legmagasabb köreiben igazi botránykı, vad felindulás és végtelen viták tárgya, úgyhogy
életem örömteli mozzanataihoz sorolhatom bátran azt a csekély elégtételt is, hogy az Új kor
átmenetileg leghatalmasabb emberének, Adolf Hitlernek borsot törhettem az orra alá.

Már az új rendszer elsı napjaiban - teljesen ártatlanul - felzúdulást okoztam. Akkoriban

ugyanis egész Németországban játszottak egy bizonyos filmet, mely az én Égı titok címő
novellám alapján készült hasonló címmel. Senki sem ütközött meg rajta, véletlenül sem. De a
Reichstag égése utáni napon - a dolgot a nemzetiszocialisták egyébként sikertelenül próbálták
a kommunistákra kenni - kisebb-nagyobb csoportok gyülekeztek a mozik plakátjai és feliratai
elıtt, kacsintva bökdösték egymást, nevetgéltek; és a Gestapo hamar megértette, miért. Még
aznap este motoros rendırök száguldották be a városokat, betiltva a film vetítését. S másnapra
az én Égı titok címő filmnovellacímem nyomtalanul eltőnt az újsághirdetések közül, a
hirdetıoszlopokról. Persze egyetlen szót, egyetlen kifejezést nagyon könnyen betilthattak,
törölhettek, sıt az sem volt túlságosan bonyolult dolog, hogy mindannyiunk könyveit
elégessék, számőzzék. Egy bizonyos esetben azonban nem tudták személyemet úgy célba
venni, hogy ne ártsanak vele egyidejőleg egy olyan mővésznek, akire épp e kritikus
pillanatokban a világ elıtti presztízsük érdekében nagyon is szükségük volt: a német nemzet
legnagyobb, leghíresebb élı zeneszerzıjére, Richard Straussra gondolok itt, akivel épp egy
közös operánkat fejeztük be.

Életemben elıször dolgoztam együtt Richard Strauss-szal. Korábban - az Elektra és a

Rózsalovag óta - minden operaszövegét Hugo von Hofmannsthal írta; személyesen soha nem
is találkoztam a zeneköltıvel. Hofmannsthal halála után kiadóm révén üzent: szívesen
dolgozna velem, nem volna-e kedvem operaszövegkönyvet írni neki. Éreztem, milyen
megtiszteltetés az efféle megbízás. Amióta Max Reger az elsı verseimet megzenésítette,
mindig zenészek körében, a muzsika jegyében éltem. Közeli barátom volt Busoni, Toscanini,
Bruno Walter, Alban Berg. Nem ismertem azonban alkotó zenemővészt korunkban, akivel
szívesebben és büszkébben dolgoztam volna együtt, mint Richard Strauss-szal. A német zene
nagy, „telivér” nemzedékének utolsó kimagasló alakja volt ı, lezárója egy nagy vonulatnak,
mely Ffindeltıl és Bachtól Beethovenen és Brahmson át egészen korunkig ívelt. Közöltem
azonnal, hogy kész vagyok az együttmőködésre, és mindjárt elsı találkozásunkkor azt
javasoltam Straussnak, hogy válassza szövegkönyvül Ben Jonson témáját, A hallgatag
asszony-t, és kellemes meglepetésemre Strauss igen éles szemmel mérte fel a lehetıséget, s
elfogadta javaslatomat. Nem hittem volna Richard Straussról ezt a bámulatos mővészetértést,
dramaturgiai képzettséget, helyzetfelismerést. Már ahogy elmeséltek neki valamely témát,
hozzálátott drámai megformálásához, s ami még csodálatosabb, azonnal hozzá is igazította a
tárgyat saját zeneszerzıi lehetıségeihez; és képességeit csaknem borzongató tisztasággal látta.
Sok nagy mővésszel találkoztam életemben, ám egyikük sem volt ilyen megtéveszthetetlenül,
elvontan tárgyilagos a saját adottságaival szemben. Strauss így ismerte el, alig egyórás
együttlétünk után, hogy egy hetvenéves zeneszerzıben nem él már az a frisseség, amely
korábban, inspirációja nem lehet a régi. Olyan szimfonikus mővek, mint a Till Eulenspiegel
vagy a Halál és megdicsıülés, az ı keze alól már nem kerülhetnek ki, hiszen épp a tiszta
zenéhez kell a legteljesebb alkotói fiatalság. A szó azonban még most is megihleti. Valamely
meglévı, megformált anyagot képes drámailag illusztrálni, hiszen a szituációkból és
szavakból spontánul felfakadnak benne még ma is a zenei témák. Ez az oka, hogy most, idıs
korára csaknem kizárólag az operának szenteli megmaradt erejét. Tudja persze, hogy az
opera, mint mőfaj idejétmúlt dolog. Wagner oly hatalmas csúcs, hogy ıt senki se múlhatja
felül. „Mindazonáltal - tette hozzá, és széles, bajoros mosoly futott át az arcán - én úgy
segítettem magamon, ahogy tudtam: megkerültem a nagymestert!”

Megegyeztünk közös alapelveinkben, s akkor még néhány kisebb dologban ellátott

tanácsaival. Közölte: teljes szabadságot biztosít nekem, ıt ugyanis sosem ihleti meg egy elıre
„kiszabott” operaszöveg - a szó verdi-i értelmében -, neki mindig igazi költıi munka kell.
Annak mindenesetre örülne, ha beépítenék néhány bonyolult formát, amely a kidolgozásnak
kolorisztikai szempontból rendkívüli lehetıségeket biztosítana. „Nekem nem jutnak eszembe
hosszú dallamok, mint Mozartnak - mondta. - Én mindig csak rövid témákkal dolgozom.
Ahhoz azonban nagyon értek, hogy egy ilyen témát megforgassak, parafrázisokat csináljak rá,
kihozzak belıle mindent, ami csak elképzelhetı, s azt hiszem, ezt ma senki se csinálja
utánam.” Elképesztett megint ez a nyíltság, hiszen Straussnál csakugyan alig találni dallamot,
mely pár ütemnél hosszabb lenne; de az bámulatos, ahogy ezeket a kurta dallamokat - mint
például a Rózsalovag keringıjét - fokozza, kidolgozza, fúgarendszert alkot belılük!

S nemcsak ez az elsı találkozás hozott meglepetést. Késıbb is mindig csodáltam, hogy ez az

idıs mester ilyen tisztán, magabiztosan és megvesztegethetetlenül látja önmagát. Egyszer
kettesben ültem vele a salzburgi ünnepi játékok színházában, az Egyiptomi Heléna próbáján.
Senki sem volt a teremben, körülöttünk sötétség honolt. Strauss figyelte a zenét. Egyszer csak
észrevettem, hogy ujjai türelmetlenül dobolnak a szék karfáján. Majd azt suttogta nekem:
„Rossz! Ez itt úgy, ahogy van, rossz. Ezen a helyen semmi nem jutott eszembe.” Majd pár
perc múlva: „Ha ezt itt törölhetném! Milyen üres, és milyen unalmas, milyen unalmas! Te jó
Isten! - s aztán kisvártatva: - Látja, ez jó!” Saját mővét annyira tárgyilagosan és annyira
kívülállóként ítélte meg, mintha elıször hallaná azt a zenét, s mintha nem is ı írta volna, és ez
a bámulatos érzék, ez az elfogulatlan objektivitás sosem hagyta el. Mindig pontosan tudta, ki
ı, mit tud. De hogy hozzá képest a többiek mennyit érnek, az nem sokat izgatta, s ugyanígy
volt azzal is, hogy mások szemében ı mit számít. İ csak magának a munkának örült.

A „munka” Straussnál egészen rendkívüli folyamat. Szó sincs démoni elemekrıl, a mővész
szent „hóbortjáról”, s ama depressziók és kétségbeesések is tökéletesen ismeretlenek,
amelyeket az ember Beethoven vagy Wagner életrajzából ismer. Strauss tárgyilagosan és
hővösen dolgozik, nyugodtan és szabályszerően komponál, mint Johann Sebastian Bach, mint
a zenemővészet többi éteri kézmővese. Reggel kilenckor leül az asztalhoz, és folytatja a
munkát ott, ahol elızı este abbahagyta; ceruzával készíti a vázlatokat, tintával dolgozza ki a
zongorapartitúrát, és szünet nélkül dolgozik déli tizenkettıig, egyig. Délután kártyázik,
átmásol két-három oldalt a partitúrába, este vezényel a színházban. Idegen tıle mindenfajta
idegeskedés, mővészi intellektusa éjjel-nappal egyképp éber. Ha ajtaján kopog az inas, mert
hozza a vezényléshez szükséges frakkot, otthagyja munkáját, megy a színházba, vezényel,
ugyanolyan biztonsággal és nyugalommal csinálja, ahogy délután kártyázott, és az ihlet
másnap reggel pontosan a kellı helyen folytatódik. Strauss ugyanis, Goethe szavával élve,
„irányítja az ötleteit”; számára a mővészet mindig tudás volt, sıt mindent tudás, ahogy tréfás
mondása bizonyítja: „Aki méltó akar lenni a zeneszerzı névre, zenésítse meg akár az étlapot
is, ha kell!” Nehézségek sosem rettentették vissza; ma is csak élvezetet jelentenek
formamővészetének. Gyönyörőséggel gondolok vissza rá, ahogy egy helyen diadalittasan
szögezte le: „Itt aztán jól feladtam a leckét az énekesnınek! Gyötrıdhet, mire ezt kihozza!”
És apró kék szeme szikrázott. Ilyen ritka pillanatokban érezte az ember, hogy van valami
démoni is ennek a fura emberkének a lelkében, holott az az örökös pontossága,
módszeressége, szolidsága, kézmőves jellege, munkavégzésének látszólag kézmőves
egyhangúsága eleinte inkább gyanakvással tölt el, amiképpen az arca is mintha túlzottan
hétköznapi lenne elsı látásra, gyermekien vastag orcával, kissé szokványosan gömbölyded
vonásokkal s a csak alig-alig domborodó homlokával. De elég legalább egyszer mélyebben
belepillantani a szemébe, belenézni abba a világoskék, erıteljesen ragyogó szempárba, és
máris érezzük a polgári maszk mögül elıtündöklı különös, mágikus erıt. Talán sosem láttam
még muzsikusarcban ilyen éber szemet; sosem láttam démoninak, az igaz, de valahogy
látnokiak voltak mégis e kéklı mélyek; egy olyan férfi szemei, aki feladatát a lehetı
legtökéletesebben felismerte.

Lelkesen tértem haza Salzburgba e találkozás után, és nyomban munkához láttam. Kíváncsi
voltam, valóban megihletik-e valamire a verseim, elküldtem hát neki már két hét múlva az
elsı felvonást. Azonnal megjött a válasz-levelezılap, idézettel a Mesterdalnokokból: „Az elsı
versszak szép siker.” A második felvonásra még szívélyesebb volt a válasz, saját dalának
bevezetı ütemeivel, elsı sorával felelt: „Ó, kedves gyermek, rád lelni de jó volt!” S ez az
öröm, sıt ez a lelkesedés leírhatatlanul megkönnyítette számomra a munka további részét.
Librettómon Richard Strauss egyetlen sort sem változtatott, sıt arra sem kért, hogy netán egy
szólam kedvéért még három-négy sort beiktassak. Kialakult hát köztünk a legszívélyesebb
munkaviszony, a zeneköltı házunk vendége lett, én elmentem hozzá Garmischba, ahol azután
hosszú, karcsú ujjaival szép fokozatosan az egész operát lezongorázta nekem. És mindenfajta
szerzıdés, bármi kötelezı érvényő megállapodás nélkül is a világ legtermészetesebb dolga
volt ezek után, hogy a következı szövegkönyvet is én írom neki. Az opera alapeszméjét már
elıre, vázlatcsíraként is jóváhagyta.

1933 januárjában, amikor Adolf Hitler hatalomra jutott, operánk, A hallgatag asszony
gyakorlatilag - zongoraletét formájában - készen állt, és az elsı felvonásnak már a
hangszerelése is elkészült. Pár héttel késıbb megjelent a szigorú rendelet, amely megtiltotta,
hogy nem árja szerzık mőveit németországi színpadon bemutassák, s ez a tilalom minden
olyan alkotásra is vonatkozott, amelyiknek szerzıtársa vagy bármi formában munkatársa
zsidó; a kiközösítés a halottakra is vonatkozott, így távolították el például minden zenebarát
ıszinte elkeseredésére a lipcsei Gewandhaus elıl Mendelssohn szobrát. Számomra ez a
tilalom egyszeriben elintézetté tette operánk sorsát. Természetesnek tartottam, hogy Richard
Strauss abbahagyja velem a munkát, és valaki mással folytatja majd az együttmőködést. Nem
így történt. Egyre-másra írta nekem a leveleket: hogy mit képzelek, ı már a hangszerelésen
dolgozik, kezdjek hozzá azonnal a második közös operánk szövegkönyvéhez. Eszébe sem jut,
hogy együttmőködésünket bárki részérıl zavarni hagyja; s nem tagadhatom, az ügy kapcsán
mindvégig a leghívebben kitartott a közös, munkatársi elképzelések mellett, ameddig persze
kitarthatott. Természetesen olyan lépéseket is tett egyidejőleg, amelyeket én nem tartottam
rokonszenvesnek, közeledett a hatalomhoz, gyakran öszszejött Hitlerrel, Göringgel és
Goebbelsszel, és - amikor még Furtwangler is ellenállt - megválasztották a náci birodalmi
zenei kamara elnökévé.

A nemzetiszocialisták számára akkor roppantul fontos volt Straussnak ez a nyílt

állásfoglalása. Hiszen, nagy bosszúságukra, nemcsak a legjobb írók, hanem a java
muzsikusok is nyilvánosan hátat fordítottak nekik, azokat meg, akik mellettük álltak, vagy
melléjük szegıdtek, lényegében a kutya se ismerte. S hogy egy ilyen kényes pillanatban
melléjük szegıdik Németország legnagyobb zeneszerzıje, az Goebbelsnek és Hitlernek olyan
volt, mint egy jókor kapott kitüntetés. Hitler, mesélte Strauss, már bécsi kóboréveinek idején
azonnal Grazba utazott valami ki tudja, hogy szerzett pénzen, hogy a Salome bemutatóján ott
lehessen; és most is hő maradt rajongva tisztelt zeneköltıjéhez. A berchtesgadeni ünnepi
esteken Wagner mellett szinte kizárólag Richard Strauss dalai kerültek elıadásra. Strauss
„vonzódása” a nemzetiszocializmushoz sok mindenért érthetı volt. Az ı mővészönzésének
édes mindegy volt, miféle rendszer van hatalmon. Szolgált ı a német császárnak
karmesterként, komponált katonamarsokat, aztán az osztrák császár udvari karmestere volt
Bécsben, és az osztrák s a német köztársaságban is a legkegyeltebb mővészszemélyiségek
közé tartozott. Létérdeke volt, hogy „kedves” legyen a nácikhoz, hiszen - az ı szemükkel
nézve - komoly bőnei voltak. Elsısorban a fia, aki zsidó nıt vett feleségül, és Richard Strauss
attól félhetett, hogy mindennél jobban szeretett unokáját kizárják a birodalom valamennyi
iskolájából; újabb operájának én voltam a kínos terhe, a korábbiaké a szintén nem „tiszta árja”
Hofmannsthal; zsidó volt a kiadója. Ezért csakugyan fontosnak érezhette, hogy megvesse
valahol jó biztonságosan a hátát; tette is állhatatosan. Vezényelt, ahol a náci urak óhajtották,
megzenésítette az olimpiai játékok himnuszának szövegét, s közben írogatta nekem azokat a
kínosan szabadszájú leveleket, közölvén például, hogy mily kevéssé lelkesítik a
nemzetiszocialista megbízások. Tulajdonképpen csak egyetlen dolog érdekelte: a mővész
szent egoizmusa jegyében a saját mőve, a mő életben tartása; mindenekelıtt pedig az Új
Opera, amelynek bemutatását szívügyének tekintette.

Számomra ezek a nemzetiszocializmusnak tett engedmények persze rendkívül kínosak voltak.

Hiszen könnyen úgy látszhatott volna, mintha titokban én is együttmőködnék, vagy épp csak
egyetértenék, mindössze abból a célból, hogy személyemmel a gyalázatos bojkott során
kivételt tegyenek. Barátaim mindenünnét sürgették, tiltakozzam mővemnek a
nemzetiszocialista Németországban való bemutatása ellen. De hát én sosem szerettem a
közéleti és patetikus gesztusokat, ráadásul nem akartam nehézséget okozni egy olyan rangú
zeneszerzınek, mint Richard Strauss. Végsı soron ı volt a legnagyobb élı zeneszerzı,
hetvenéves volt, három éve dolgozott ezen a mővén, s velem végig a legbarátibban
viselkedett, korrekt volt, s tulajdonképpen bátor is. Ezért magam azt tartottam a leghelyesebb
eljárásnak, ha csendben bevárom az események alakulását. Tudtam továbbá, hogy a német
kultúra új ırzıinek semmivel sem okozhatok nagyobb bosszúságot, mint épp a
passzivitásommal. Hiszen a nemzetiszocialista birodalmi írókamara és a propaganda-
minisztérium csak ürügyre várt, hogy legnagyobb zeneszerzıjük ellen tilalmat rendelhessenek
el - s oly könnyő ilyenkor „jó okot” szolgáltatni! Bekérték például a librettót minden
elképzelhetı hivatalba s hatalmi személyhez, hátha találnak valami kifogást. Milyen szerencse
lett volna, ha csak egyetlen olyan szituációt is lelhetnek benne, mint a Rózsalovag-ban, ahol
egy ifjú egy férjes asszony szobájából érkezik. Akkor azt mondhatták volna álnokul, hogy
meg kell védelmezni a németség erkölcsét e darabbal szemben. Csalódásukra azonban mővem
nem tartalmazott semminı erkölcstelenséget. Akkor átfésülték a Gestapo minden kartotékját,
valamennyi régebbi könyvemet. Ám így sem tudtak fölfedezni semmit, ami arra utalt volna,
hogy valaha is ellensége lettem volna Németországnak (vagy bármely más nemzetnek a
világon). Politikai tevékenységem a nullával volt egyenlı. Bármit próbáltak hát a
nemzetiszocialisták, ott tartottak csupán, hogy nekik kellett volna vállalniuk a döntés
felelısségét. Vagy az történik, hogy az öreg mester, akinek a kezébe ık maguk nyomták oda a
nemzetiszocialista zene zászlaját, mégsem mutathatja be az operáját - s ez szégyen lesz
Németországra az egész világ elıtt -, vagy egy Stefan Zweig nevő szerzı, akinek neve ott állt
az opera képzeletbeli színlapján, s akihez Richard Strauss állhatatosan ragaszkodott, tehát ez a
bizonyos Zweig még egyszer bemocskolja jelenlétével - mint már annyiszor - a német
színházi életet. Titokban mélységesen örvendtem, látván gondjaikat, kínos fejtörésüket;
sejtettem, hogy ha nem csinálok semmit, sıt mert éppen semmit nem teszek se érte, se ellene,
zenei komédiám feltarthatatlanul pártpolitikai macskazenévé torzul elıbb-utóbb.
A náci párt húzta-halasztotta a döntést, amíg csak lehetett. Ám 1934 elején végre színt kellett
vallania; nem volt csekély a tét: a kor legnagyobb zeneszerzıje mellett törnek-e lándzsát,
vagy saját törvényeiket tisztelik. A bemutató kitőzött idıpontja nem tőrt halasztást. A
partitúrát, a zongorakivonatokat, a szövegkönyveket rég kinyomtatták, megvolt a
szereposztás, sıt az énekesek már foglalkoztak is a szólamaikkal, ám a különbözı fórumok,
Göring és Goebbels, a birodalmi írókamara és a kulturális tanács, az oktatásügyi minisztérium
és a cenzúra nem tudtak megegyezésre jutni. Nem maradt más hátra, mint hogy a dolgot
Németország és a náci párt elsı számú emberére és nagyurára, Adolf Hitlerre hárították át:
döntsön ı maga, egy személyben. Könyveim már korábban is gyakori olvasmányai voltak a
nemzetiszocialistáknak; fıleg a Fouché számíthatott - anyagát tekintve egyfajta
alapkönyvüknek, ha a politikai gátlástalanságot akarták ellesni egy irodalmilag feldolgozott
alaktól. Hanem hogy Goebbels és Göring után a végén maga Adolf Hitler legyen kénytelen
háromfelvonásnyi librettószövegemmel küszködni, ráadásul hivatalból, ilyesmit soha nem is
álmodtam. A Führer nem könnyen hozta meg döntését. Mint késıbb kerülı úton értesültem
róla, egymást érték még a konferenciák. Aztán mégis meglett az elhatározás. Hívatták Richard
Strausst, s a Legfıbb Nemzetiszocialista közölte vele, hogy ez alkalommal, bár a bemutató a
birodalom minden törvényével ellenkezik, kivételt tesz, megadja az engedélyt; ez a hitleri
döntés valószínőleg ugyanolyan kényszerő és tisztességtelen volt, mint a Sztálinnal és
Molotovval késıbb aláírt egyezmény.

Eljött hát a náci Németország fekete napja, amikor még egyszer olyan operát mutattak be,
melynek színlapján a Stefin Zweig név díszelgett. Természetesen nem voltam ott az
ısbemutatón. Tudtam, hogy a terem tele lesz barna egyenruhákkal, s az egyik elıadásra maga
Hitler is hivatalos. Az opera hatalmas sikert aratott, és a zenekritikusok becsületére válik,
hogy tíz bírálat közül kilenc tanúsította is ezt a tényt; talán így fejezhették ki utoljára a faji
megkülönböztetéssel szembeni belsı ellenállásukat, librettómról a legelismerıbb szavakat
szólván. Az összes nagy német színház - Berlin, Hamburg, Frankfurt, München - bejelentette
igényét az operára, mindjárt a következı évadra.

S akkor, a második elıadás után, a derült égbıl lecsapott a villám. Mindent lemondtak,
visszavontak, az operát egyik napról a másikra letiltották; se Drezda, se Németország más
színháza nem játszhatta, nem mutathatta be. Mi több: csodálkozva olvashattuk, hogy Richard
Strauss lemondott a birodalmi zenei kamara elnöki tisztérıl. Mindenki tudta, hogy itt valami
rendkívüli dolog történt. Ám az igazságot csak egy kis idı múlva tudtuk meg. Strauss megint
levelet írt nekem, sürgetvén, hogy kezdjek hozzá az újabb librettó munkálataihoz; egyebekben
pedig meglehetıs szabadszájúsággal fejtette ki a dolgokkal kapcsolatos véleményét. A levél a
Gestapo kezébe került, s amikor odadugták Strauss orra elé, a zeneszerzı lemondással
válaszolt; mit tehetett volna. Az operát betiltották, és német nyelven azután már csak
Svájcban és Prágában került színpadra; bemutatta viszont olasz fordításban a milánói Scala,
Mussolini különengedélyével; a Duce akkor még nem zárkózott fel egészen a faji
diszkrimináció gyakorlatához. A német nép azonban egyetlen hangot sem hallhatott azontúl
legnagyobb zeneszerzıjének ebbıl a bizonyos részleteiben csakugyan elbővölı, öregkori
operájából.

Míg e dolgok - meglehetıs lármával - zajlottak, külföldön éltem, éreztem ugyanis, hogy az
ausztriai nyugtalanság lehetetlenné teszi a zavartalan munkát. Salzburgi házam oly közel volt
a határhoz, hogy szabad szemmel láthattam a berchtesgadeni hegyet, melyen Adolf Hitler
háza állt, s ez sem volt éppen szívvidító, andalító szomszédság. Közel volt hozzám a német
birodalmi határ, s így azt is jobban láttam, milyen fenyegetések lesnek Ausztriára. Bécsi
barátaim nem voltak ilyen borúlátók; ott, a kávéházban politizálók, de még a
minisztériumokban ülık is úgy gondolták, hogy a nemzetiszocializmus az „odaát” élık ügye,
és semmiben sem érintheti Ausztriát. Hiszen itt a szociáldemokrata párt s mögötte a fél ország
lakossága, hogy megvédjen bennünket! Itt a klerikális párt is, amely szenvedélyes
szövetségese a szocdemeknek, amióta Hitler „német keresztényei” az igazi kereszténységet
nyíltan üldözik, s a Führert ugyanígy „Krisztusnál nagyobbnak” kiáltják ki! S nem szavatolja-
e Ausztria területi sérthetetlenségét Franciaország, Anglia, a Népszövetség? Nem
hangsúlyozta-e Mussolini a leghatározottabban, hogy Ausztria függetlensége fölött gyámságot
vállal? Még a zsidók sem aggódtak, s úgy viselkedtek, mintha azokat az orvosokat,
ügyvédeket, tudósokat és színészeket valahol Kínában fosztották volna meg jogaiktól, s nem
itt a szomszédban, ugyanazon a nyelvterületen. Üldögéltek hát nyugodtan otthon, jártak
remek automobilokon. Meg aztán Ott volt az örök jó vigasz: „Ez úgysem tarthat sokáig.”
Nekem azonban eszembe jutott egy beszélgetés, melyet rövid oroszországi utam során
folytattam egykori kiadómmal Leningrádban. Elmesélte, milyen gazdag ember volt, milyen
szép képei voltak, s én megkérdeztem: miért nem ment el akkor, mint oly sokan tették,
mindjárt a forradalom kitörése után. „Jaj - felelte -, ki hitte volna azt akkor, hogy egy ilyen
tanács- és katonaköztársaság két hétnél tovább tarthat!” Az öncsalások természete igen
gyakran rokon, forrásuk az életösztön csalókasága.

Salzburgban persze, közel a határhoz, másképp láttuk a dolgokat. A keskeny határfolyón

megkezdıdött az örökös ide-oda utazás. Éjszaka sok fiatal fiú átszökött, hogy részt vegyen a
titkos kiképzéseken, odaátról meg rendre érkeztek az autós utazóknak vagy egyszerő
turistáknak álcázott agitátorok, és szervezték a lakosság minden rétegében a „sejteket”.
Toborzó hadmőveletük nem nélkülözött minden harciasságot: azzal fenyegetıztek, hogy aki
konok, s nem enged, késıbb majd keservesen megbánja. Ezzel még a rendıröket, az állami
hivatalnokokat is megfélemlítették. Érezhetıvé vált valami általános bizonytalanság: az
emberek nem tudták, hogyan viselkedjenek. Tudjuk, az életben mindig az apró élmények a
legmeggyızıbbek. Nekem is volt egy ilyen árulkodó, személyes élményem. Ifjúkori barátaim
egyike, meglehetısen közismert író, Salzburgban lakott, s mondhatom, harminc éven át a
legszívélyesebb, valóban bensıséges viszonyt ápoltuk. Tegezıdtünk, könyveket
ajándékoztunk egymásnak baráti dedikálással, találkoztunk minden héten. Egy nap azonban
az történt, hogy megpillantottam ezt az én régi barátomat egy salzburgi utcán egy idegen úr
társaságában, és észrevettem, hogy egy számára nyilvánvalóan közömbös kirakatnál hirtelen
megáll, s háttal nekem mutogatni kezd valamit annak az úrnak. Különös, gondoltam: hiszen
egész biztosan észrevett. Persze véletlen is lehetett a dolog. Másnap rám telefonált, s
érdeklıdött, átjöhetne-e hozzám egy kis beszélgetésre. Igent mondtam, de csodálkoztam egy
kicsit, hiszen egyébként mindig a kávéházban szoktunk találkozni. Kiderült, hogy nincs
semmi sürgıs közölnivalója; akkor viszont miért volt ilyen sürgıs ez a látogatás?
Megértettem; fenn akarja tartani velem a barátságot, de nem akar zsidóbarátnak minısülni
ebben a kisvárosban. Erre felfigyeltem. És megértettem, miért maradt el az utóbbi idıben egy
sor ismerısöm, akik különben oly gyakran jártak hozzánk. Helyzetem máris kényes volt, ha
nem veszélyes.

Akkoriban még nem gondoltam rá, hogy Salzburgtól végleg búcsút vegyek; de könnyebb
szívvel vállalkoztam rá, mint máskor, hogy külföldön töltsem a telet, és megszabaduljak a sok
kellemetlen kis feszültségtıl. De nem sejtettem, hogy tulajdonképpen már a búcsúzás kezdete
volt az ott 1933 októberében, amikor elhagytam szép házamat.

Úgy terveztem, hogy Franciaországban munkával töltöm a januárt és a februárt. Szerettem ezt
a szép, szellemi országot, mely mintha a második hazám lett volna, és soha nem is éreztem
idegennek. Régi barátom volt az irodalmi élet sok-sok vezéralakja: Valéry, Romain Rolland,
Jules Romains, André Gide, Roger Martin du Gard, Duhamel, Vildrac, Jean Richard Bloch.
Könyveimnek itt is csaknem ugyanakkora olvasótábora volt, mint Németországban. Senki
sem tekintett holmi jövevénynek, kívülállónak. Szerettem ezt a népet, ezt a földet, szerettem
Párizs városát, és olyannyira otthon éreztem magam falai között, hogy valahányszor a vonat
begördült velem a Gare du Nord-ra, az volt a benyomásom: hazaérkeztem. Most azonban a
rendkívüli körülmények folytán egy kicsit korábban jöttem el Salzburgból, mint máskor, s
Párizs csak karácsonyra volt betervezve. Mi legyen addig? Eszembe jutott akkor, hogy
Angliában én jó negyed százada, vagyis diákkorom óta nem jártam. Miért mindig csak Párizs,
mondtam hát magamban. Miért ne próbálnánk ki ezúttal tíz-tizennégy napra Londont; miért
ne láthatnám viszont annyi idı után a múzeumokat, a várost, a tájat, más szemmel? Így nem a
párizsi, hanem a calais-i expresszre szálltam fel, és csaknem harminc év után megint ott
voltam, elıírásos novemberi ködben, a Victoria pályaudvaron, s az egész megérkezésben csak
az volt a furcsa, hogy nem bérkocsi vitt a szállodámhoz, mint egykor, hanem autó. A köd
ugyanolyan hős volt és puha, mint akkor. A városból még semmit se láthattam, a szaglásom
azonban három évtized távolából is ráismert ugyanarra a fanyar, sőrő, nyirkos, az emberhez
hozzátapadó levegıre.

Kevés poggyásszal és ugyanolyan csekély várakozással érkeztem. Baráti szálak szinte

egyáltalán nem kötöttek Londonhoz. Irodalmi téren is egészen jelentéktelen kapcsolataink
voltak csak - a kontinens íróinak - a szigetországiakkal. Megvolt nekik a maguk sajátos
életvitele, sajátos olvasói igényekkel és számunkra eléggé nehezen megközelíthetı
hagyományokkal; sok könyv érkezett a házamba a világ minden tájáról, de nem emlékszem,
hogy angol szerzıé is lett volna közöttük nekem szóló szívélyes ajánlással. Shaw-val
találkoztam egyszer Hellerauban, Wells salzburgi házunk vendége volt egy alkalommal, a
könyveimet mind lefordították angolra, de kevéssé ismerték itt; mindig Anglia volt az az
ország, ahol a legkevésbé hatottak. S míg amerikai, francia, olasz, orosz kiadóimmal mind
személyes jó barátságban voltam, a mőveimet Angliában megjelentetı cégtıl soha senkivel
még csak nem is találkoztam. Felkészültem hát, hogy ugyanolyan idegennek érzem majd
magam, mint harminc éve.

Másképp történt. Pár nap múlva leírhatatlanul jól éreztem magam Londonban. Nem mintha
London annyira megváltozott volna. Én magam változtam meg. Harminc évvel öregebb
lettem, s közben eltelt néhány zaklatott háborús év is, jött a háború utáni nyomor - és most
mintha vágytam volna rá, hogy egyszer végre megint egészen csöndesen éljek, ne halljak
politikáról. Persze Angliában is vannak pártok, whigek és toryk, vagyis konzervatív és
liberális párt, valamint a Labour Party, a Munkáspárt, ám ezek vitái nem érdekeltek.
Bizonyára az irodalmi életben is voltak táborok és irányzatok, derekas viták és rejtett
rivalizálások, csakhogy itt is teljesen kívülálló voltam. Ami viszont jótéteménnyel ért föl:
végre megint udvarias, győlölködésektıl mentes, nyugalmas légkört éreztem magam körül.
Életemet az utolsó években akkor már odahaza mindennél jobban mérgezte az országban, a
városban tapasztalható ellenséges feszültség, amelytıl nem tudtam függetleníteni magam,
örökösen védekeznem kellett, hogy bele ne rángassanak efféle vitákba. Itt, Angliában az
emberek megırizték normálisabbik énjüket, a közéletben a jog és a tisztesség magasabb
mércéje volt honos, mint a mi országainkban, melyeket az infláció nagy közcsalása is
lezüllesztett. Az angliai lakosság nyugalmasabban, elégedettebben élt, és mindenki többet
törıdött a kertjével s apró kedvteléseivel, mint a szomszédjával. Itt az ember fellélegezhetett,
gondolkodhatott, dönthetett. A lényeg azonban, ami lekötött, egy új munka volt.
A következıképpen történt. Éppen megjelent a Marie Antoiuette, és az Erasmus
korrektúraíveit olvasgattam; ez utóbbi munkámban egy humanista szellemi portréját
igyekeztem megrajzolni, olyan emberét, aki jobban látja ugyan a kor értelmetlenségét, mint a
hivatásos „világmegváltók”, mégsem képes feltartóztatni, legjobb erejével sem, a végzetet.
Most, hogy ezzel a leplezetten önéletrajzi írással elkészültem, az volt a tervem, hogy hosszabb
ideje tervezett regényemet is megírom végre. Elegem volt az életrajzokból. De milyen a sors:
már a harmadik napon ott hódoltam örök szenvedélyemnek a British Museumban, nézegettem
a kiállított kéziratokat. Volt köztük egy kézzel írt tudósítás Stuart Mária kivégzésérıl.
Akaratlanul is megkérdeztem magamtól: hogyan volt tulajdonképpen ez a Stuart Mária-
dolog? Valóban vétkes volt a második férje meggyilkolásában vagy sem? Mivel úgysem volt
estére olvasnivalóm, vásároltam egy róla szóló könyvet. Himnusz volt ez a mő, s mintha egy
szentet védelmezett volna; ostoba, sekélyes feldolgozás. Gyógyíthatatlan kíváncsisággal
vettem másnap egy másik könyvet ugyanerrıl a témáról, amelyik viszont körülbelül az
ellenkezıjét állította. Kezdett érdekelni az ügy. Tudakoltam, melyik könyv igazíthatna el
valóban hitelesen, ilyet azonban senki sem tudott ajánlani; ekképp keresgélve és
összehasonlítgatva akaratlanul is egyre beljebb hatoltam a tárgyba, s anélkül, hogy tudtam
volna, máris újabb életrajzi könyvön dolgoztam. Stuart Mária hetekre odaláncolt a könyvtárak
asztalához. Amikor 1934 elején visszamentem Ausztriába, már kész volt az elhatározásom:
visszatérek Londonba, amely így a szívemhez nıtt, és ott, az angliai csendben fejezem be a
mővet.

Ausztriában két-három nap alatt felmérhettem, mennyit rosszabbodott a helyzet az eltelt

néhány hónap során. Anglia halkan biztonságos légkörébıl úgy csöppentem vissza a zajos
küzdelmek lázában égı országba, ahogy egy forró júliusi napon New Yorkban a
légkondicionált helyiségbıl a perzselı utcára lépünk. A nemzetiszocialista nyomás kezdte
felırölni a klerikális és polgári körök idegeit; egyre határozottabban érzıdött a gazdasági
szorítás, a türelmetlen Németország bomlasztó zsarolása. A Dollfuss-kormány, mely meg
akarta ırizni Ausztria függetlenségét, és meg akarta óvni az országot Hitlertıl, egyre
kétségbeesettebben keresett valami végsı támaszt. Franciaország és Anglia nem jöhetett
számításba: messze voltak, s bensıleg is közönyösek; Csehszlovákiát még a Béccsel
kapcsolatos régi intrikák és ellenérzések béklyózták, maradt hát Olaszország. Mussolini
akkoriban az alpesi hágókat és Triesztet akarta biztosítani magának, ezért törekedett arra,
hogy gazdasági és politikai védnökséget gyakoroljon Ausztria felett. E védelemért a Duce
nagy árat kért. Ausztriának idomulnia kellett a fasiszta rendszerhez, feladván a parlamentet s
ezzel a demokráciát. Ez azonban nem ment a szociáldemokrata párt megtörése vagy kiiktatása
nélkül; a szociáldemokraták pedig Ausztria legjelentısebb politikai erejét képezték. Velük
szemben csak a brutális erıszak vezethetett sikerre.

Ehhez a terrorisztikus akcióhoz már Dollfuss elıdje, Ignaz Seipel megszervezte a Heimwehrt.
Ez a szervezet külsıre a legjelentéktelenebbnek látszott, hiszen kis vidéki ügyvédek, a
hadseregbıl elbocsátott tisztek, kétes egzisztenciák, foglalkozás nélküli mérnökök, csalódott
középszerőségek alkották, akik egymás iránt is ádáz győlöletet éreztek. Végül az ifjú
Starhemberg herceg személyében megtalálták az eszményi vezetıt, aki egykor Hitler lábainál
ült, s a köztársaság és a demokrácia ellen szórta a dörgedelmet, most viszont Hitler
ellenlábasaként szervezkedett, zsoldosokat toborzott, és megígérte, hogy „fejek fognak
hullani”. Hogy a Heimwehr emberei valóban mit akarnak, senki se igen tudta. A Heimwehr
lényege az volt, hogy tagjai közel akartak kerülni a húsosfazékhoz, külpolitikailag pedig
Mussolini elıretolt segédhadait jelentették. Csakhogy ezek az állítólagosan jó osztrák
hazafiak nem vették észre, hogy az olaszoktól kapott tırkéssel épp maguk alatt vágják a fát.
A szociáldemokraták hamarabb rájöttek, honnét fenyeget a veszély. A pártnak tulajdonképpen
nem volt oka, hogy a nyílt harcot kerülje. Megvoltak a fegyverei hozzá, az általános sztrájkkal
pedig az ország valamennyi vasútját, vízi erımővét, az elektromos mőveket megbéníthatta.
Ám a szociáldemokrácia azt is tudta Ausztriában, hogy Hitler egyébre se vár, csak efféle
úgynevezett „vörös forradalomra”, hogy ürügye legyen „megmentıként” beavatkozni:
bevonulni Ausztriába. Így jobbnak látszott, ha a párt feláldozza jogainak java részét, sıt a
parlamentet is, mert ezen az áron elfogadható kompromisszum ígérkezett. A józan erık mind
ezt a kiegyezést támogatták, a helyzet parancsára, minthogy Ausztria fölé fenyegetın borult a
hitleri birodalom árnyéka. Még Dollfuss, ez a simulékony, becsvágyó, de mindenképpen
realista politikus, még ı is hajlani látszott az egyezségre. De az ifjú Starhemberg és bajtársa,
Fey ırnagy, aki azután Dollfuss meggyilkolásában oly sajátos szerepet játszott, azt követelte,
hogy a Schutzbund adja át fegyvereit, s így a demokratikus és polgári szabadságjogok teljes
felszámolását célozta. A szociáldemokraták e kívánalmakkal szemben természetesen
védekeztek, fenyegetések záporoztak a két tábor között; a döntés, mindenki érezte, nem
késhetett sokáig. Az általános feszültséget, azt hiszem, Shakespeare szavaival fejezhetjük ki
jól: „So foul a sky clears not without a storm.” (Ily rút idı nem tisztul vész nekül. -
Shakespeare: János király. Arany János fordítása.) - Sokat gondoltam akkoriban erre a sorra.

Pár napot töltöttem csak Salzburgban, és máris mentem tovább Bécsbe. És épp ezekben a
február elejei napokban tört ki a vihar. A Heimwehr lerohanta a linzi munkásotthont, hogy a
feltételezett fegyverraktárat kifossza. A munkások általános sztrájkkal válaszoltak; Dollfuss
viszont parancsot adott a mesterségesen kirobbantott „forradalom” fegyveres leverésére. Így
az osztrák haderı géppuskákkal és ágyúkkal vonult a bécsi munkásotthonok ellen. Három
napon át folytak az elkeseredett utcai harcok; Spanyolország elıtt itt védekezett utoljára
Európában a demokrácia a fasizmussal szemben. Három napig tartották magukat a munkások,
akkor kénytelenek voltak megadni magukat a túlerınek.

Bécsben voltam e napokban, és láthattam a döntı küzdelmet, azaz az osztrák függetlenség

öngyilkosságát. Mivel azonban becsületesen akarok tanúskodni, be kell vallanom, bármily
paradoxul hangozzék is, hogy ebbıl a forradalomból semmit se láttam. Aki hiteles és ıszinte
képet akar adni egy korról, annak szembe kell szállnia bizonyos romantikus elképzelésekkel.
Úgy érzem, a modern forradalmak sajátos természetére és technikájára mi sem jellemzıbb,
mint hogy egy-egy modern nagyváros óriási területének tulajdonképpen csak néhány helyén
zajlanak, s ezért a lakosság jórészt tudomást sem vehet róluk. Tehát bármilyen különös legyen
is, én ezekben a történelmi napokban, 1934. február elején ott voltam Bécsben, de a döntı
eseményekbıl semmit sem láttam, és sejtelmem se volt róla, mi történik. Ágyúztak, házakat
vettek be, holttestek százait szállították el, de én egyet se láttam belılük. Sıt minden New
York-i, londoni, párizsi újságolvasó hívebben értesült a történtekrıl, mint mi ott a közelben,
állítólagos szemtanúk. S a késıbbiekben is mindig bámulva nyugtázhattam korunknak ezt a
rendkívüli szerkezetét: hogy ezer kilométerre a tettek színhelyétıl az emberek többet tudnak a
valóságról, mint azok, akiktıl nyolc-tíz utcányira zajlanak az események. Amikor Dollfusst
pár hónappal késıbb Bécsben fényes délben meggyilkolták, délután fél hatkor már láttam a
plakátokat London utcáin. Megpróbáltam azonnal odatelefonálni Bécsbe; meglepetésemre
azonnal összekapcsoltak az osztrák fıvárossal, s még nagyobb megrökönyödésemre kiderült,
hogy ott, pár saroknyira a külügyminisztériumtól jóval kevesebbet tudnak e tárgyban, mint a
londoni polgár bármelyik utcasarkon. Bécsi forradalomélményemet tehát éppen a
negativitásával mutathatom fel példaszerőként; íme, ilyen keveset lát egy úgynevezett kortárs
az eseményekbıl, ha közel van bár, de történetesen nem áll éppen ott, ahol ezek zajlanak, ahol
világának arculatát és talán az ı életét is döntıen megváltoztatják. Mindössze a következı
élményeimrıl számolhatok be: találkozót beszéltem meg estére az operai balett-társulat
rendezınıjével, Margarete Wallmann-nal a Ringstrasse egyik kávéházába. Gyalog indultam
hát el, és mit sem sejtve éppen át akartam vágni a Ringstrassén, amikor egyszerre fegyveresek
termettek ott szedett-vedett egyenruhákban, és tudakolták, hová megyek. Amikor
megmondtam, hogy abba a bizonyos kávéházba, szépen továbbengedtek. Fogalmam sem volt,
miért posztolnak egyszerre ilyen gárdisták az utcán, s tulajdonképpen mi lehet a céljuk. A
külvárosokban akkor már órák óta folyt az elkeseredett tőzhare, a belváros viszont nem sejtett
semmit. Csak amikor hazatértem a szállodámba, s a számlámat kértem, mert az volt a tervem,
hogy másnap visszautazom Salzburgba, akkor közölte a portás, hogy ez aligha lesz lehetséges,
mert a vonatok nem közlekednek. Vasutassztrájk van, s állítólag a külvárosban is van valami.

Másnap az újságok eléggé ködös fogalmazású hírekben számoltak be a szociáldemokraták

felkelésérıl, amelyet azonban, közölték, már nagyjából le is vertek. Valójában a harc épp ezen
a napon tombolt a leghevesebben, a kormány ekkor határozta el, hogy géppuskák után most
már ágyúkkal vonul fel a munkásotthonok ellen. Én az ágyúzajt se hallottam. Ha aznap egész
Ausztriát elfoglalják a szocialisták, a nemzetiszocialisták vagy akár a kommunisták,
ugyanúgy nem tudtam volna róla eleinte, ahogy a müncheniek is egészen gyanútlanul
ébredtek egy újabb napra annak idején, s csak a Münchener Neueste Nachrichtenbıl
értesültek róla, hogy városuk Hitler kezén van. A belvárosban továbbra is ugyanolyan
nyugalmas volt az élet, mint máskülönben, ám a külterületeken tombolt a küzdelem, és mi
balgán elhittük a hivatalos közleményt, mely szerint a dolgok kifogástalanul rendezıdtek. A
Nemzeti Könyvtárban, ahol valaminek épp utánanéztem, az egyetemisták valóban békésen
olvastak, tanultak, ahogy máskor; az üzletek nyitva tartottak, az emberek nem látszottak
izgatottnak. Csak harmadnap, amikor valóban mindennek vége volt, akkor tudtuk meg
apránként az igazságot. Mihelyt újra megindultak a vonatok, negyednap, reggel visszatértem
Salzburgba; ott két-három ismerısöm, akikkel összefutottam az utcán, máris kérdésekkel
ostromolt: „Mi volt Bécsben, mi volt Bécsben?” Én azonban, a forradalom „szemtanúja”, nem
mondhattam tisztességgel egyebet: „Fogalmam sincs róla. De ha tudni akarjátok, vegyetek
egy külföldi újságot!”

Különös, de másnap ezekkel az eseményekkel kapcsolatban az én életem is fontos döntéshez

érkezett. Délután értem haza Bécsbıl salzburgi házamba, ahol korrektúrák halmait, levelek
garmadáját találtam, és késı éjszakáig dolgoztam, hogy minden lemaradásomat behozhassam.
Másnap reggel ágyban voltam még, amikor kopogtak ajtómon; derék öreg szolgánk volt az,
aki egyébként sosem háborgatott, hacsak nem jeleztem neki elıre órát-percet, amikor
ébresszen; döbbent arccal állt az ajtóban. Mennék le, kérte, mert valami urak érkeztek a
rendırségtıl, és beszélni akarnak velem. Kissé elcsodálkoztam, de felvettem a
háziköntösömet, és lementem. Ott állt négy polgári ruhás rendır, és közölték velem, hogy
parancsuk van házam átkutatására; adjak át minden fegyvert, amit a köztársasági Schutzbund
megbízásából fedelem alatt ırzök.

Meg kell vallanom, az elsı pillanatban úgy elképesztett ez az egész, hogy nem tudtam mit
felelni. A köztársasági Schutzbund fegyverei az én házamban? Képtelenség. Sosem voltam
tagja pártnak, sosem törıdtem a politikával. Hónapokig nem tartózkodtam Salzburgban, s
mindettıl eltekintve, nevetséges dolog lett volna bárki részérıl, ha épp az én házamban tárol
fegyvereket, ennyire kívül a városon, a hegyek közt, ahol már útközben megfigyelhettek
volna bárkit, ha puskával vagy más fegyverrel közlekedik. Nem mondtam tehát egyebet, csak
hővösen annyit, hogy: „Kérem, nézzenek körül!” A négy nyomozó végigjárta a házat,
kinyitogattak pár szekrényt, megkopogtattak néhány falat, de amilyen hanyag
nemtörıdömséggel csinálták a dolgot, abból megértettem, hogy ez a házkutatás csak
formalitás, senki sem hiszi komolyan, hogy a házamban fegyverraktár van. Félóra múlva
kijelentették, hogy a házkutatást befejezték, azzal eltőntek.

Hogy miért keserítette meg úgy a szám ízét akkor ez a komédia, ennek a megértéséhez sajnos
már történeti magyarázat kell. Az utóbbi évtizedekben Európa és a világ már jóformán
elfelejtette, hogy milyen szent dolog volt valamikor a személyes jog és az állampolgár
szabadsága. 1933 óta szinte szokványos esetté vált a házkutatás, az önkényes letartóztatás, a
vagyonelkobzás, otthonból-hazából való kiőzetés, deportálás és a megaláztatás minden
elképzelhetı formája; alig van európai barátom, akinek ne kellett volna elszenvednie ilyesmit.
De akkor, 1934 elején Ausztriában még iszonyú inzultus volt a házkutatás. Hogy épp
olyasvalakihez jöjjenek, aki tökéletesen távol áll mindenfajta politikai tevékenységtıl, sıt
évek óta még a választójogával sem él, annak bizonyára volt valami oka; s csakugyan,
jellegzetesen osztrák história volt az egész. Salzburg rendırfınöke kénytelen volt kemény
kézzel bánni a nemzetiszocialistákkal, akiknek bombamerényletei, robbantásai éjszakáról
éjszakára háborgatták a lakosság nyugalmát; határozott fellépése igazán nagy bátorságra
vallott, a náci párt ugyanis már akkor elkezdte a terrorizálást. Nap mint nap érkeztek a
közhivatalokba a fenyegetı levelek, riasztgatván a tisztviselıket, hogy egyszer még fizetniük
kell, ha tovább „zaklatják” a nemzetiszocialistákat, és valóban ha bosszúról volt szó, a nácik
száz százalékig a szavuknak álltak - Hitler bevonulásának másnapján épp a leghazafiasabb
osztrák közhivatalnokokat hurcolták koncentrációs táborokba. Akkor, 1934 elején, a
rendırség tüntetıen bizonyítani akarta, hogy a házkutatástól senkinek az esetében sem retten
vissza. Én azonban e jelentéktelennek látszó epizódból is kiéreztem, hová jutott már Ausztria,
milyen nagy a hitleri Németország nyomása rajtunk. A hivatalos rajtaütés után valahogy nem
volt többé a régi a házam, s egy megmagyarázhatatlan érzés azt súgta, ez a kis epizód még
csak elıjáték; jönnek itt cifrább dolgok is. Még aznap este hozzáláttam a legfontosabb papírok
összecsomagolásához, és úgy döntöttem, hogy ettıl kezdve mindig csak külföldön fogok élni.
Ez az elválás többet jelentett nekem, mint búcsút a házamtól és hazámtól, hiszen a családom
mint egyetlen igazi honán csüggött e házon, szerette ezt a hazát. Nekem azonban a személyes
szabadság volt a legfontosabb ezen a világon. Barátaimnak, ismerıseimnek egy szót se
szóltam szándékomról, két nap múlva egyszerően Londonba utaztam; ott elsı dolgom volt,
hogy értesítsem a salzburgi hatóságokat: lakhelyemet végérvényesen föladtam. Ez volt az elsı
lépés, amely elszakított a hazámtól. Már a bécsi napok óta tudtam, hogy Ausztria elveszett,
csak azt nem sejtettem még, mi mindent veszítek ezzel én.

A béke agóniája
Rómának fénye szállt; lejárt napunk; Most felleg, harmat, vész, jöjj; tetteink már téve vannak.
SHAKESPEARE: JULIUS CAESAR
(Vörösmarty Mihály fordítása)

Ahogy annak idején Sorrento Gorkijnak nem volt számőzetés helye, ugyanígy voltam az elsı
években én is Angliával. Ausztria az úgynevezett „forradalom” után is élt tovább, és kibírta a
nácik nem sokkal azután végrehajtott kísérletét, amikor Dollfuss meggyilkolásával és
államcsínnyel akarták magukhoz ragadni a hatalmat. Hazám haldoklása még négy évig tartott.
Bármikor hazatérhettem volna, nem voltam számkivetett, senki odahaza meg nem bélyegzett.
Salzburgi házamban ott álltak a régi rendben a könyvek, osztrák útlevelem volt, s a hazám
még a hazám; polgára maradtam - teljes jogú polgára. Még nem kezdıdött el a hazátlanság
korszaka, még nem éltem át azt a rettenetes érzést, amelyrıl csak az tud, aki a saját bırén
ismerte meg, hogy az ember valami idegırlı állapotban támolyog a világban, tág szemmel
mered a semmibe, és félnie kell, hogy bárhonnét, ahol megvetette a lábát, kiutasítják. De a
kezdeteket megízleltem már. Mert más volt az a megérkezés a Victoria pályaudvarra 1934.
február végén. Az ember másképp néz egy városra, ha vendégeként érkezik, mint ha tudja,
hogy ott fog maradni. Fogalmam sem volt, meddig idızöm most majd Londonban. Csak egy
volt a fontos: hogy újra munkához láthassak, s hogy külsı és belsı szabadságomat
megvédelmezzem. Mivel a tulajdon mindig kötıdést jelent, nem költöztem saját házba,
béreltem egy egyszerő kis lakást, amely elég nagy volt, hogy két faliszekrényben elférjenek
benne mindazok a könyveim, melyeket nem akartam nélkülözni, és elférjen az íróasztalom.
Ezzel tulajdonképpen mindenem megvolt, ami szellemi embernek a munkához kell. Társas
életre persze nem volt tér ott. Mégis inkább vállaltam a szőkebb csigaházat, mert akkor
könnyebben utazhattam; íme, máris ideiglenesre rendeztem be az életemet, nem bíztam többé
a maradandóságban.

S akkor, az elsı este - alkonyodott már, a homály elmosódottá tette a falak körvonalait -
beléptem a kis lakásba, mely végre készen állt; és megriadtam. Mert abban a pillanatban
mintha abba a másik kis lakásba léptem volna be, melyet csaknem harminc éve Bécsben
béreltem, s a szobák ugyanilyen kicsinyek voltak, egyetlen „hozott isten”-t ugyanazok a
könyvek mondtak a falról, s Blake János királyának tébolyult szempárja, mely mindenhová
kísért. Csakugyan meg kellett fogózkodnom egy másodpercre, hiszen annyi év telt azóta, s én
már el is felejtettem azt az elsı lakást. Jelkép lett volna ez? Hogy az életem, mely közben Úgy
kitágult, mintha visszazsugorodna azzá, ami volt, s én magam árny lennék csupán? Amikor
harminc éve kiválasztottam azt a bécsi lakást, az volt a kezdet. Még nem hoztam létre semmit,
legalábbis semmi jelentısebbet; a nevem, a könyveim neni „éltek” még a hazámban. Most -
érdekes hasonlóság - könyveim megint kívül kerültek azon a nyelven, amelyen íródtak; s amit
írtam, Németország számára ismeretlen maradt. Távol voltak a jó barátok, oda a régi kör, a
ház győjteményeivel, képeivel, könyveivel, elveszett; idegenség vett körül megint, pontosan
úgy, mint egykor. Mintha mindazt, amit idıközben megpróbáltam, tettem, megtanultam,
élveztem, mind elfújta volna az idı; ott álltam, ötven év tálján, a kezdet kezdetén újra, mint a
diák, aki íróasztala mellett görnyed, reggel a könyvtárba trappol - csak nem voltam már olyan
hivı, olyan lelkes, a hajamat megütötte a dér, fáradt lelkemet lassan bevonta a csüggedés
alkonya.

Nem szívesen mesélnék túl sokat azokról az angliai éveimrıl 1934 és 1940 között, hiszen
lassan már közeledem a mi korunkhoz, és ezt mindannyian majdnem ugyanúgy éltük a rádió s
újságok keltette ugyanolyan nyugtalansággal, ugyanazokkal a reményekkel, ugyanazokkal a
gondokkal. Ma egyikünk sem gondol vissza különösebb büszkeséggel a politikai
elvakultságra, és elborzadunk, hogy hová vezetett; aki magyarázkodni akarna, vádolnia
kellene, s ugyan melyikünknek lenne ehhez joga! Továbbá: Angliában én a lehetı
legvisszafogottabban éltem. Bár tudtam magam is, hogy ostoba dolog, ha valaki ennyire nem
tud úrrá lenni fölösleges gátlásán, e félszámőzetés és teljes számkivetettség éveit a
felszabadultabb társas élettıl távol töltöttem, abban a kényszerképzetben, hogy a hívatlan
vendégnek nincs szava, ha a kor kérdéseit vitatják. Ausztriában mit sem tehettem a vezetı
körök balgaságával szemben, akkor hogyan próbálkozhatnék ilyesmivel itt e jó sziget
védenceként, tudván, hogy ha rámutatok a veszélyre, amelyet Hitler - s ezt mi, jobban
tájékozott, érzékenyebb lényünkkel tudtuk - a világnak jelent, azt hinné mindenki, hogy a
személyes elfogultság szól belılem! Persze nehéz volt néha összeszorítani a számat, látván
sok nagyon is szembeszökı hibát. Fájdalom volt látni, ahogy a mintaszerően megtervezett
propaganda az angoloknak épp a legnemesebb erényét használja ki: a lojalitást, azt a
tisztességes szándékot, amely bármi bizonyíték nélkül is hinni akar a másik fél jó
szándékában. Hiszen a szólamok mindig azt hirdették: Hitler csak a német peremvidékeket
akarja visszaszerezni, s ha ez sikerül, megbékél; sıt hálából kiirtja a bolsevizmust; ez a
csalétek remekül megtette a magáét. Valahányszor Hitler a „béke” szót kimondta egy-egy
beszédében, az újságok szenvedélyesen felujjongtak, elfelejtettek egy perc alatt mindent, ami
korábban volt, és azt sem kérdezték, hogy végül is mi célból fegyverkezik olyan eszeveszetten
Németország. A Berlinbıl hazatérı turisták, akiket persze nagy gonddal vezetgettek a
németek, körülhízelegve ıket, dicsérték a rendet s új mesterét, akinek „nagynémet igényeit”
Angliában lassan mintha el is fogadták volna - és senki sem gondolt rá, hogy Ausztria egy fal
tartóköve, s Európa összedıl, ha ezt a követ elmozdítják a helyérıl. Persze én ezt a naivitást,
ezt a nemes hiszékenységet, mely az angolokat s még a vezetıiket is így megtévesztette, már
annak az embernek égı szemével néztem, aki közelrıl látta odahaza a vonuló
rohamcsapatokat, s hallotta éneklésüket „Miénk ma Németország, holnapra a világ!” Minél
feszültebbé vált a politikai helyzet, annál inkább visszahúzódtam a társalgásoktól, minden
nyilvános akciótól. Anglia az óvilág egyetlen olyan országa, ahol sosem jelentettem meg a kor
kérdéseivel foglalkozó cikket, sosem beszéltem a rádióban, sosem vettem részt közvitában;
névtelenebbül éltem kis lakásomban, mint harminc évvel azelıtt a magáéban az a bécsi diák.
Így nincs jogom hiteles tanúként beszélni Angliáról, kivált, hogy késıbb meg kellett
vallanom: a háború elıtti idıben nem fedeztem fel igazán a szigetország mély, önmagába
zárkózó, csak a végsı veszély óráin megnyilvánuló roppant erejét.

Íróval sem sokkal találkoztam. S épp azt a kettıt - John Drinkwatert és Hugh Walpole-t -,
akivel mégis barátkozni kezdtem, ragadta el korán a halál. A fiatalabbakkal azért nem tudtam
összejönni, mert az idegenség elbizonytalanító terhétıl nem szabadultam meg, s így nem
jártam klubokba, vacsorákra, fogadásokra. Egy alkalommal mégis nagy élvezetben volt
részem: felejthetetlen szellemi párbaj tanúja voltam ugyanis Anglia két legélesebb elméje
között. Shaw-nál egy egészen szők körő hinch alkalmából csapott össze a házigazda és H. G.
Wells, s csupa rejtett feszültségtıl szikrázó, a végsıkig lovagiasan vívott küzdelmük igazi
attrakció volt, melyet soha nem fogok elfelejteni. Vonzó is, kínos is volt a helyzetem
egyébként, hiszen az elızményeket nem ismertem kellıképpen, nem tudtam hát, mi
gerjesztette a két pátriárka között azt a rejtett, valósággal elektromos feszültséget, amely már
abból a csúfondáros bizalmasságból is érzıdött, ahogy köszöntötték egymást - alkalmasint
elvi nézetkülönbség állt fenn közöttük, melyet azonban a közelmúltban kiküszöböltek, vagy
ezt az összejövetelt rendezték épp azért, hogy megbékéljenek egymással. Mindketten Anglia
dicsı alakjai voltak, és fél évszázaddal azelıtt a fábiánusok társaságában vállvetve harcoltak
az akkoriban velük együtt még ifjúkorát élı szocializmusért. Azóta mindegyikük a maga
sajátos személyisége szerint fejlıdött tovább, eltávolodtak egymástól, Wells kitartott aktív
idealizmusa mellett, és fáradhatatlanul munkálkodott az emberiség általa elképzelt jövıjén,
ellenben Shaw egyre szkeptikusabban és ironikusabban szemlélte a jelent és a jövıt, s e
témákon gyakorolta fölényesen és szórakozva elmeélét. Az évek múltával a testi
megjelenésük is mindjobban különbözött egymástól. Shaw valószínőtlenül friss nyolcvanas
volt, csak diót ropogtatott, gyümölcsöt evett az asztalnál; sovány volt és igen magas, mindig
ugrásra kész, beszédes ajkai körül éles mosoly játszott, és mintha még szerelmesebb lett volna
saját elméjének tőzijátékába, mint valaha. Wells, életvidám hetvenes, úgy élvezte, habzsolta a
létezés örömeit, mint még soha, kicsi volt, pirospozsgás, néha kitörı vidámsága mögött is
mindig kérlelhetetlenül komoly. Shaw szemfényvesztıen agresszív volt, gyorsan, könnyedén
váltogatta a támadás irányát, Wells taktikusan, erıteljesen védekezett, és rendíthetetlen volt,
mint mindenkor a meggyızıdéses hivık. Mindjárt az a benyomásom támadt, hogy Wells
nemcsak holmi baráti lunchre jött ide, hanem valamiféle elvi tisztázás a cél. S az
atmoszferikus töltést azért is éreztem fokozottabban, mert nem ismertem ennek az eszmei
konfliktusnak a hátterét. Csak azt láttam, hogy minden gesztusuk, minden pillantásuk, minden
szavuk mögül elı-elıvillan valami gyakran túláradó, mégis eléggé komoly veszekedı kedv;
mintha két vívó próbálgatta volna egymáson önmaga erejét, tapogatóztak, mielıtt támadtak
volna. Shaw intellektusa volt villogóbb. Még a szeme is szikrázott a bozontos szemöldöke
alatt, valahányszor válaszolt vagy hárított, élvezte önnön elmésségét, szójátékait, amelyeket
hatvan év alatt páratlan tökélyre emelt, valósággal kirobbant a kedve. Bozontos fehér szakálla
olykor belereszketett ádáz, halk kacajába, és a fejét enyhén félrebillentette, mint aki azt
figyeli, pontosan célba talál-e a nyila. A pirospozsgás arcú, nyugodt, fátyolos tekintető Wells
szava élesebben vágott és mindig szembıl talált; az ı esze is rendkívül gyorsan váltott, de ı
nem vívott olyan fordulatosan, inkább lazán mozgott és szembıl szúrt, mintha mi sem lenne
számára természetesebb. Zajlott a párbaj, csattogtak a szavak pengéi, röppentek a szikrák,
vágás és védés, védés és visszavágás követte egymást, színre tréfásan mindannyiszor, így a
nézınek még nagyobb gyönyörőségére; mert nem lehetett betelni ezzel a pengekezeléssel, a
találkozások és félreszökkenések szellemi koreográfiájával. Ám a gyors, mindvégig a
legmagasabb szinten pergı párbeszéd mögött ott érzıdött a gondolati indulat, melyet persze
angolosan leplezett a sok udvarias gesztus elegáns dialektikája. Komolyság bujkált a játékban,
játék bujkált a komolyságban - ez tette annyira feszültté és izgalmassá a dialógust. E két
ellentétes alkat összecsapásának oka látszólag valami meghatározott tárgy volt, de a
valóságban olyan okok rejlettek mögötte, melyekrıl én nem tudhattam. Tény, hogy Anglia két
legkiválóbbját láthattam ekképp, s mindketten a legjobb formában voltak; s amikor e vita
folytatását a következı hetekben a Nation nyomtatott formában hozta, enyhe csalódást kellett
éreznem a puszta szavak láttán; bizony, a századrészét sem nyújtotta a szöveg annak a
páratlan gyönyörőségnek, melyet ez a szenvedélyes dialógus, mert az absztrakttá vált érvek
mögül hiányzott az eleven ember, hiányzott az eleven személyesség. Ritkán tapasztalhattam,
hogy szellem a másik szellem érintésére így villódzon, ahogy kettejüké ott, és sem azelıtt,
sem azóta nem láttam színi komédiát, amelyben a dialógus mővészetét olyan mesterien
gyakorolták volna, mint ık ott, holott nem is készakarva, minden teatralitást mellızve, a
legnemesebb formában mővelték.

Ám azokban az években én csak fizikailag, sosem egész lelkemmel éltem Angliában. És

Európáért aggódtam, s ez az oly fájón az idegeinkre nehezülı aggodalom késztetett arra, hogy
Hitler hatalomra jutása és a háború kitörése között sokat utazzam, sıt kétszer az óceánon is
átkeljek. Talán elıérzetek hajtottak, s azt akartam, hogy míg nyitva áll a világ, míg a hajók
zavartalanul közlekednek, annyi élményt és tapasztalatot halmozhassak fel magamban,
amenynyit csak elbír a szív, gonoszabb idıkre; s talán a vágy is, hogy lássam és tudjam: míg a
mi világunk bizalmatlansággal és széthúzással rontja önmagát, egy másik világ épül; s az is
meglehet, hogy egészen homályosan sejtettem: jövım - mindannyiunk jövıje - Európa
határain messze túl vár ránk. Elıadó körutam az Egyesült Államokban jó alkalom volt, hogy
ezt a hatalmas, felfoghatatlanul változatos, s belülrıl mégis egyöntető országot kelettıl
nyugatig, északtól délig megismerjem. De talán még erısebb hatást tett rám Dél-Amerika,
ahová oly szívesen mentem a Nemzetközi PEN Klub kongresszusára. Sosem éreztem
fontosabbnak a pillanatot, hogy a szellemi szolidaritás gondolatát, túl az országokon és a
nyelveken, erısíteni próbáljuk, mint éppen e meghívás idején.

Mielıtt útnak indultam volna, Európa utolsó figyelmeztetését vehettem még: akkor, 1936
nyarán kezdıdött a spanyol polgárháború, mely felületesen nézve csak e szép, tragikus föld
belviszályának látszott, valójában azonban már két ideológia, két hatalmi csoport erıpróbája
volt, készülıdés a közelgı összecsapásra. Southamptonban szálltam angol hajóra, és azt
hittem, a gızös kerülni fogja a harcok vidékét, s így az elsı állomást, a spanyolországi Vigót
is. Nem így történt, meglepetésemre befutottunk a kikötıbe, sıt az utasoknak azt is
engedélyezték, hogy néhány órát a városban töltsenek. Vigo akkoriban Franco embereinek
kezén volt, messze a tulajdonképpeni hadszíntértıl. És mégis, ama pár óra leforgása alatt
olyan élményekben volt részem, amelyek joggal töltöttek el jövınket illetı aggodalommal. A
városházán Franco zászlaja lobogott, lent az utcán pedig fiatal parasztlegények várakoztak,
papok vezetésével, helyi népviseletben. Láthatóan a szomszédos falvakból hozták ıket; s az
elsı pillanatban nem értettem: minek? Munkások lennének, s valami kisegítı szolgálatra
kellettek? Vagy munkanélküliek, akiknek itt jut mégis valami? Ám egy negyedóra múlva ezek
a fiatalemberek teljesen átalakulva bukkantak elı a városháza épületébıl. Vadonatúj
egyenruhában feszítettek, puskával, szuronnyal; és tisztek vezényelték ıket ugyanilyen
vadonatúj, csillogó-villogó autókra, melyekkel elszáguldottak, ki a városból. Megrémültem.
Hol is láttam én már ilyesmit? Olaszországban, aztán meg Németországban! Mindkét helyütt
ugyanilyen kifogástalan felszerelést, autókat, géppuskákat. És megint gondolkodóba estem: ki
szállítja, ki fizeti ezt a sok hadi újdonságot, ki szervezi ezeket a koldusszegény fiatalokat, ki
viszi harcba ıket a fennálló rend, a választott parlament, a nép törvényes képviselete ellen?
Tudomásom szerint az államkincstár a törvényes kormány kezén volt, csakúgy a
fegyverraktárak. Ezeket az autókat és fegyvereket tehát a külföld szállíthatta, s kétségtelenül
Portugálián át kerültek az országba. De ki a szállító, ki a pénzelı? Új hatalom volt
feltörekvıben, ugyanaz a hatalom munkált sokfelé, hatalom, mely az erıszakot szerette, az
erıszakot igényelte, s amelynek szemében mindazok az eszmék, amelyek nekünk drágák és
kedvesek voltak, s amelyekért élni érdemes - béke, humanitás, türelem -, elavult
gyengeségeknek számítottak csupán. Hivatalaikban és konszernjeikben megbúvó rejtélyes
csoportok használták ki az ifjúság naiv idealizmusát hatalmi és üzleti céljaik érdekében. A
hatalomvágy új, kifinomultabb technikával a háború régi barbárságát akarta rázúdítani
Európára, e szerencsétlen földrészre. Egyetlen személyes, érzéki benyomás, látvány
erısebben hat a lélekre, mint ezernyi cikk s brosúra. És sohasem éreztem még olyan hevesen,
mi vár Európára, mint épp ott Vigóban, ahogy azok a fiatal, mit sem sejtı legénykék
egyszerre a titkos bábjátékosok fegyveres bábjaiként bukkantak elı a városháza épületébıl.
Fegyvereiket, tudtam, hazájuk ugyanilyen naivul ártatlan legénykéi ellen fordítják majd.
Hajónk pár óra múlva ismét kifutott a nyílt vízre, s én gyorsan lementem kabinomba. Fájt
volna látnom azt a szép földet, mely mások bőnébıl a pusztítás martalékává vált; éreztem,
hogy Európa halálra ítéli magát önnön ırülete által, romlás vár régi szent hazánkra, a nyugati
civilizáció bölcsıjére és parthenonjára.

Annál boldogítóbb volt Argentína. Második Spanyolország; a régi kultúrát új, tágasabb, vérrel
nem öntözött, győlölettel még nem mérgezett föld ırizte s gyarapította itt. Volt bıven
ennivaló, mindenütt a gazdagság s a fölösleg jelei; és a végtelennek tetszı tér a jövı
lehetıségeit ígérte. Roppant boldogságot éreztem, s ez valami újfajta bizalmat is adott. Nem
ez történik-e mindig: kultúrák vándorolnak évezredek során egyik országból a másikba, és ha
a fát kidönti a fejsze, magvai tovább élnek, belılük új fa nı? Amit elıttünk járt s köröttünk
élı nemzedékek létrehoztak, sosem ment veszendıbe egészen. Csak meg kell tanulni most is
nagyobb dimenziókban gondolkodni, térben és idıben szabadabban. Meg kell próbálni,
mondtam magamnak, túllépni a csupán európai gondolkodáson, nem szabad eltemetkezni egy
halott múlt maradványai közé, az újjászületést kell kimunkálni. Mert ez az új milliós város
határtalan szívességgel fogadta kongresszusunkat, s megérezhettem: nem vagyunk itt
idegenek, itt él és hat és munkál a hit, a szellemi egység hite, melynek mi Európában életünk
javát áldoztuk, s a felgyorsult sebesség korában még az óceán sem választhat el bennünket
egymástól. Új feladat bontakozott ki elıttünk: a megálmodott közösséget nagyobb
méretekben felépíteni, bátrabb összefoglalássá tenni! Európát elveszettnek tartottam, látván a
közeledı háború jeleit: ám most a Dél Keresztjének jele alatt ismét hinni és remélni tudtam.

Hasonlóan hatalmas élmény volt számomra Brazília, ez a pazar természeti gazdagsággal

megáldott ország, melynek a föld legszebb városát köszönhetjük; itt a hatalmas földrajzi
tereket még nem szelték át vasutak, utak, a repülıgép is alig bírt e távolságokkal. Itt a múltat
nagyobb gonddal ırizték, mint Európában; nem érzıdött még a lelkek eldurvulása, mint
odahaza, az elsı világháború mérge nem hatolt a nemzetek szellemébe, erkölcseibe.
Békésebben éltek itt egymás mellett az emberek, udvariasabb volt az érintkezés még a
különbözı fajok között is, nem olyan ellenséges, mint nálunk. Itt embert embertıl nem
választott még el a vér, a gyökér, a származás sok abszurd elmélete, itt - s ezt egészen
rendkívüli módon érezni lehetett - még békés élet várt az emberiségre, s itt a jövı
felmérhetetlen bıségét kínálták akkora terek, amilyeneknek csekély töredékéért Európa
államai fegyvert ráztak, politikusok káráltak. Itt még várta az embert a föld, hogy termı
lehessen, hogy értelemmel beteljen. Itt folytatható lett volna mindaz, amit az európai
civilizáció elért, nagyszabású kibontakozás várhatott volna a hajdani formákra, igazi
megújulás. Szememet boldogsággal árasztotta el az ország ezernyi szépsége; mintha a jövıbe
pillantottam volna ekképp.

De ha utaztam, ha bármily messzire utaztam is, más csillagok alá, új világokba, Európától,
Európa féltésétıl nem menekülhettem. Mintha a természet gonosz bosszúállása volna, hogy az
ember lelkét épp azok a technikai vivmányok rontják meg, amelyeknek segítségével a világ
legtitokzatosabb erıit kaparinthatta a kezébe. Rútabb átokkal nem sújtott még minket a
technika, mint hogy a jelen elıl soha egy pillanatra sem menekülhetünk. Régebbi nemzedékek
katasztrófák idején visszavonulhattak zavartalan magányba; nekünk azonban sorsunk az is,
hogy másodpercrıl másodpercre mindent tudjunk s átéljünk, bármi rémség történik a
földgolyón. Bolyonghattam messze Európától, sorsa velem maradt. Pernambucóban partra
szállva éjszaka, fejem fölött a Dél Keresztje, körülöttem sötét bırő emberek, látnom kellett
Barcelona bombázásának hírét egy falragaszfélén, s az újságból egy spanyol barátom
agyonlövetésének híre sikoltott felém - pár hónapja még békés órákat töltöttünk együtt.
Texasban, Houston s egy másik petróleumváros között, a pullmankocsiban ringva, egyszerre
harsogó, tomboló, ırjöngı német üvöltést hallottam: valamelyik gyanútlan útitárs a vonat
rádióját német adó hullámára állította, s így ott, a nagy amerikai ég alatt kénytelen voltam
Hitler egyik uszító beszédének fültanújává válni. Nem volt menekülés se éjjel, se nappal;
gyötrıdve és aggódva kellett Európára gondolnom megannyiszor, s elsısorban mindig
Ausztriára. Talán kicsinyes patriotizmusnak tőnik fel, hogy az általános veszély közepette,
mely Kínától egészen az Ebróig és a Manzanaresig fenyegette a világot, engem éppen egy
ilyen kis ország sorsa foglalkoztatott. Tudtam azonban, hogy egész Európa sorsa múlik ezen a
kis földdarabon, amely véletlenül az én hazám is volt. Ha visszapillantva már, az elsı
világháború után elkövetett politikai hibákat kutatjuk, a legnagyobb vétség okvetlenül ez volt:
sem az európai, sem az amerikai politikusok nem valósították meg Wilson tiszta, világos
tervét, csak valami megcsonkított változatát. Wilson eszméje az volt, hogy a kis nemzetek
szabadságát és önállóságát biztosítani kell, ám ez a szabadság és önállóság csak minden kis
nemzet és nagy nemzet magasabb egységének keretében szavatolható. Mivel ezt a magasabb
rendő szervezetet, az igazi Népszövetséget, a népek szövetségét nem valósították meg, csupán
a kis államok önállóságát engedélyeztek, a programból felemás valóság lett, állandó
feszültségek és nyugtalanságok forrása. Mert nincs veszélyesebb, mint a csekélyek
nagyralátása; és a kis államok elsı dolga az volt, hogy egymás ellen kezdtek intrikákat,
lengyelek csehek ellen, magyarok románok ellen, bolgárok szerbek ellen, és e rivalizálók
leggyengébb tagjaként állt a kis Ausztria a szuperhatalmú Németországgal szemben. S ez a
szétdaraboltságból létrejött-megmaradt kis ország, melynek császára egykor Európán
uralkodott, ez a maradvány-Ausztria volt, ismétlem, az a bizonyos kı a falban. Jól tudtam,
amit körülöttem ez a milliós város nem tudott: hogy ha Ausztria elvész, vele omlik
Csehszlovákia is, s akkor a Balkán felé máris nyitva az út Hitler számára. S hogy a
nemzetiszocializmus Béccsel a dolgok sajátos állaga folytán a legkeményebb kéz politikáját
valósíthatja meg, egész Európát fellazíthatja, kibillentheti sarkaiból. Csak mi, osztrákok,
tudtuk, micsoda ellenérzések sarkallják Hitlert, amikor mohón Bécsre tör, arra a városra, mely
nyomorúságát látta, s amely most majd gyıztesként fogja viszontlátni! Valahányszor épp csak
egy-egy futó látogatásra hazatértem Ausztriába, majd ismét a hátam mögött volt a határ,
fellélegeztem: „Most még nem”, de úgy néztem vissza, mintha valamit utoljára látnék. Mert
láttam az elkerülhetetlenül közelítı katasztrófát; évrıl évre, minden reggel úgy néztem bele az
újságba, hogy rettegve vártam, ott lesz a fıcím: Finis Austriae. Ó, micsoda öncsalás volt,
amikor azt akartam elhitetni magammal, hogy sorsától rég elszakadtam már! Nap mint nap
vele szenvedtem el azt a lassú, lázas agóniát - s a távolból nézve még gyötrelmesebb volt az
egész, mert otthoni barátaim legalább továbbra is áltathatták magukat hazafias
demonstrációkkal, jelszavakkal, és nap mint nap azzal bátorították egymást, hogy:
„Franciaország és Anglia nem hagyja, hogy elvesszünk. És fıleg Mussolini nem fogja
engedni!” Hittek a Népszövetségben, a békeszerzıdésekben - ahogy a beteg esküszik a szép
címkés orvosságokra. És éltek boldogan, gondtalanul, miközben én világosabban láttam, és
csaknem meghasadt tıle a szívem.

Utolsó ausztriai utazásom oka sem volt más, mint valami hirtelen rám tört szorongás: a
közelgı katasztrófa elıérzete. 1937 ıszén Bécsben jártam, hogy idıs édesanyámat
meglátogassam, és hosszabb ideig nem volt ott semmi dolgom; nem szólított az osztrák
fıvárosba semmiféle sürgıs ügy. Pár hét múlva, november vége felé, egy délben épp a Regent
Streeten ballagtam hazafelé, és megvettem az Evening Standardet. Aznap repült Berlinbe elsı
ízben Lord Halifax, hogy Hitlerrel tárgyalni próbáljon. Az Evening Standard elsı oldalán - ma
is látom magam elıtt kövér betőkkel azt a szöveget - ott álltak a kérdéses pontok, amelyekben
Lord Halifax személyesen szeretett volna megegyezni a Führerrel. És láttam: Ausztria is
téma. A sorok közül pedig kiolvastam, hogy ez Ausztria odalökését jelentheti csak, mert
másképp e tárgyban Hitlerrel megegyezni nem lehetett. Ebben a kérdésben az az ember
hajthatatlan volt. Tudtuk azt mi, osztrákok. Érdekes módon ez a programszerő felsorolás aztán
a lap minden késıbbi kiadásából kimaradt, s a többi újság egyáltalán nem is részletezte a
dolgot. (Késıbb hallottam olyan híresztelést, hogy az információt ennek a lapnak egyenesen
az olasz nagykövetség szivárogtatta ki; Olaszország ugyanis 1937-b en semmitıl sem félt
jobban, mint hogy Németország és Anglia megegyezhet a háta mögött.) Nem tudom
megítélni, mi volt igaz s mi nem ebben a kurta összefoglalásban, amely - a nagy tömeghez el
sem jutva - az Evening Standardnek ebben az egyetlen kiadásában napvilágot látott. Csak azt
tudom, hogy én magam személy szerint megriadtam már erre a gondolatra is: hogy Hitler és
Anglia már Ausztria sorsáról tárgyal; nem restellem bevallani, hogy remegett a kezemben az
újság. Ha igaz volt, ha nem, a hír úgy felkavart, mint évek óta semmi más; tudtam ugyanis,
hogy ha csak egy kis töredéke is igaznak bizonyul, az már a vég kezdete, akkor kiszakad a kı
a falból, és dıl vele a fal is. Sarkon fordultam, felugrottam az elsı „Victoria Station” jelzéső
buszra, és az Imperial Airways irodájához siettem: volna-e még egy hely a másnap reggeli
gépre. Szerettem volna még egyszer látni öreg édesanyámat, a családomat, a hazámat.
Véletlenül volt még egy hely, megvettem a jegyet, bedobáltam pár dolgot a bıröndömbe, és
Bécsbe repültem.

Barátaim elcsodálkoztak, hogy ilyen hamar viszontlátnak. De mekkorát nevettek, amikor

meghallották, miféle gondok gyötörnek; hogy én még mindig a régi „Jeremiás” vagyok,
gúnyolódtak. Nem tudom-e, hogy Ausztria népe az utolsó emberig Schuschnigg mögött áll?
Hosszadalmasan magasztalták a Hazafias Front demonstrációit, holott én más Salzburgban jól
láttam, hogy a tüntetık nagy többsége csak úgy tessék-lássék viseli az elıírásos
egységjelvényt, Münchenben viszont rég bejegyezkedtek már a náciknál nemhiába
tanulmányoztam annyit a történelmet, nemhiába írtani róla könyveket, tudtam, hogy a tömeg
azonnal oda lódul, ahová a pillanatnyi hatalom ereje húzza. És nem voltak illúzióim: ezek a
ma még „Heil Schuschnigg!”-ot harsogó tüntetık holnap ugyanígy zengik majd a „Heil
Hitler!”-t. De Bécsben mindenki, akivel csak beszéltem, könnyed volt és gondtalan. Zajlottak
a frakkos-szmokingos összejövetelek (s a részvevık nem sejtették, hogy nemsokára
rabruhában és koncentrációs táborokban találkoznak), mindenki járta az üzleteket, mert
karácsony közelgett, és kellett a sok ajándék a szép házakba (amelyeket csakhamar elvettek
tulajdonosaiktól, és kifosztottak). És a régi Bécsnek ez az örök gondtalansága, melyet
régebben úgy szerettem, s ami tulajdonképpen egész életemben titkos álmom volt, ez a
gondtalanság, melyet Anzengruber bécsi költı így fogalmazott meg: „Itt nem eshet bajod”,
igen, most elıször fájt nekem ez az érzület. De hát talán ık voltak bölcsebbek végsı soron,
ezek a bécsi barátaim, akik csak akkor szenvedtek, amikor beütött a baj, míg én elıre is
mindegyre gyötörtem magam, s ahogy az események elkövetkeztek, még inkább. Tény, hogy
nem értettem már ıket, és ık sem értettek engem. Eltelt egy nap, s utána senkit sem próbáltam
figyelmeztetni többé. Minek zavarjam meg azokat, akik zavartalanul kívánnak élni?

Azt azonban senki se higgye, hogy utólag színezem ki a dolgot, ha azt mondom most: azon a
két utolsó bécsi napomon a város minden meghitt zugát, ismerıs utcáját, kedves parkját úgy
jártam be, minden templomára, mőemlékére úgy néztem, mint aki azt mondja: „Soha többé.”
Anyámat is ezzel a néma, titkos „Utoljára!” érzésével öleltem meg. Ebben a városban, ebben
az országban mindent így érzékeltem: „Soha már” - és tudtam, tudnom kellett, hogy ez hosszú
búcsú. Búcsú örökre. Salzburgon épp csak átutaztam, még az állomás peronjára se tettem ki a
lábam; és közben tudtam, hogy ott áll a ház, melyben két évtized látott annyi munka közben.
S a vonat ablakából láthattam volna azt a házat, de nem néztem ki. Mit nézzek rajta? - soha
többé nem fogok ott lakni. És abban a pillanatban, ahogy a vonat elhagyta a határt, tudtam,
mint a bibliai ısapa, Lót, hogy mögöttem minden por és hamu lesz, sóbálvánnyá dermedt
múlt.

Azt hittem, elıre megéreztem mindent, ami történhet majd, ha Hitler győlölettıl főtött
vágyálma teljesül, s Bécset, a várost, mely fiatal korában szegényen és kudarcokkal terhelten
taszította ki magából, gyıztesként foglalja el. De milyen szegényesnek és bátortalannak
bizonyult az én fantáziám s vele együtt minden emberi képzelet ahhoz a valóban hihetetlen
embertelenséghez képest, melynek hulláma Bécset 1938. március 18-án elárasztotta! Ausztria
és Európa is a leplezetlen erıszak martaléka lett azon a napon. És lehullt az álarc. A külföld
gyávának bizonyult, a brutalitásnak nem kellett szépelegnie, nem kellett semminémő gátlást
ismernie többé - mit számított akkor már Anglia, Franciaország, a világ? Szó sem volt
képmutató frázisokról, melyek holmi „marxista veszélyt” emlegettek volna; nem, ott
egyszerően csak rablás folyt, fosztogatás, és elszabadult minden személyes bosszúvágy.
Egyetemi tanároknak kellett a két kezükkel utcát söpörni, nagy szakállú, hithő öreg zsidókat
vonszoltak a templomokba, ahol kurjongató suhancok kényszerítették ıket térdhajlításra, és
közben „Heil Hitler!”-t kellett zengeniük kórusban. Ártatlan embereket fogdostak össze az
utcán, mint a nyulakat, vitték ıket, hogy az SA laktanyáiban vécét pucoljanak; egyáltalán,
fényes nappal szabadon tombolt az ocsmányság és a győlölet megannyi titkos fülleteg
éjszakai álma. Olyasmi, hogy lakásokba törnek be, s ott védtelen nık fülébıl kitépik a függıt,
a középkorban is elıfordult, ha idegen hordák fosztogatták a városokat; új volt azonban a
nyilvánosság elıtti megkínzás gátlástalan szenvedélye, a szégyentelen gyönyörrel végrehajtott
lélekkínzások, a rafinált megalázások. Tanúsíthatják mindezt ezrek és ezrek, akik
végigszenvedték, és egy nyugodtabb kor, mely nem lesz erkölcsi szempontból oly bágyadt,
mint a miénk, egyszerően borzadva fog visszatekinteni, micsoda szörnyőségeket idézett fel a
kultúra városában - a huszadik században! - egyetlen tébolyult személy. Mert számos katonai
és politikai gyızelme közepette Hitler legördögibb diadala ez: egyetlen embernek sikerült az
állandó túlfeszítés módszerével minden jogi fogalmat eltipornia. Mielıtt eljött volna az „új
rend” e torz világa, elég volt egyetlen ember ítélet nélküli, önkényes meggyilkolása is, hogy a
világ felháborodjék, s a kínzást a huszadik században elképzelhetetlennek tartották, a
kisajátításokat egyszerően rablásnak és lopásnak nevezték. Most azonban, hogy eljött az újabb
Szent Bertalan-éjek kora, és az SA börtöneiben, a koncentrációs táborokban naponta kínozták
halálra a foglyokat, ugyan mit számított egyetlen igazságtalanság, mit e földi szenvedés? 1938
után, hogy Ausztria megszőnt létezni, világunk úgy megszokta az embertelenséget, a
jogtiprást, a brutalitást, ahogy elıtte évszázadok alatt sem. Régebben már az is elegendı lett
volna a világmérető kiközösítéshez, ami szegény Bécsünkkel történt; de 1938-ban a világ
lelkiismerete csak hallgatott, vagy éppen csak megszólalt, halkan, aztán felejtett és
megbocsátott.

Életem legiszonyúbb napjai voltak ezek, naponta Fülembe hasítottak hazám jajkiáltásai,
legjobb barátaimról tudhattam, hogy elhurcolták, megkínozták, megalázták ıket, és
tehetetlenül reszkettem mindenkiért, akit szerettem; és nem restellem bevallani, hogy nem
rendültem meg, amikor szegény anyám halálhírét vettem; íme, a kor így eltorzítja a szeretı
szívet! Mert egyedül hagytam ott Bécsben, s most szinte megnyugodhattam, hogy nem várnak
rá szenvedések és veszélyek. Nyolcvannégy éves volt, csaknem teljesen süket, családunk
házában volt lakása, s így még az akkor hozott „árjatörvények” értelmében sem volt egyelıre
kilakoltatható; s reméltük, hogy elıbb-utóbb sikerül ıt mégiscsak külföldre mentenünk.
Mindjárt az elsı új rendelkezések egyike súlyosan érintette; öreg lábai nehezen vitték, s így
napi kis sétáján öt-tíz percnyi keserves vánszorgást követıen mindig leült pihenni a
Ringstrasse egy-egy padjára vagy valahol a parkban. Hitler még nyolc napja se volt a város
ura, máris jött a vadállati tilalom: zsidó nem ülhet le padra. Az ilyen tilalmak forrása
nyilvánvalóan csak a kajánul tomboló szadizmus volt. A zsidók kirablásának legalább
megvolt a racionális értelme s az elnyomók szempontjából tetemes haszna: az üzemekkel,
lakásokkal, villákkal rabolt pénzt s vagyont az új rend hasznosíthatta, a megürült állásokat és
helyeket saját hívei között oszthatta szét, jutalmazván a régi csatlósokat: Göring pazar
képgyőjteménye végsı soron e nagystílően alkalmazott módszernek köszönheti létét. Hanem
hogy egy öregasszony vagy öregember ne ülhessen le egy padra pár pillanatig kifújni magát,
ez a huszadik század leleménye volt, s azé az emberé, akit sokan a kor legnagyobbjaként
magasztalnak.

Anyámat szerencsére megkímélte a sors, hogy efféle gorombaságoktól és megaláztatásoktól

sokáig szenvedjen. Pár hónappal Bécs megszállása után meghalt, s mindenképpen meg kell
említenem egy kis epizódot, épp a halálával kapcsolatban. Az ilyen csekélységek, azt hiszem,
dokumentumként szolgálhatnak oly korok számára, amelyekben a múlt efféle rémségei már-
már hihetetlenek lesznek. Nyolcvannégy éves anyám egy reggel hirtelen elvesztette az
eszméletét. A helyszínre sietı orvos közölte, hogy aligha éri meg a másnapot. Odarendelt hát
egy negyven év körüli asszonyt, egy ápolónıt a haldoklóhoz. Anyámnak két gyereke volt, a
fivérem meg én, csakhogy egyikünk sem gondolhatott hazatérésre, hiszen a német kultúra
képviselıi bőnnek tekintették volna még azt is, ha valaki akár a haldokló édesanyja ágyához
tér vissza. Így egy unokafivérünk vállalta, hogy a lakásban tölti az estét, legalább legyen
valaki mellette a családból, ha meghal. Hatvanéves volt akkoriban ez a rokonunk, maga is
beteg ember, s egy év múlva már ı sem volt az élık sorában. Ahogy a szomszédos szobában
épp hozzálátott volna, hogy megágyaz magának éjszakára, megjelent - becsületére legyen
mondva, eléggé szégyenkezve - az ápolónı, és közölte: az új nemzetiszocialista törvények
szerint sajnos nem maradhat éjszakára a haldokló mellett, merthogy az unokafivérünk zsidó,
és zsidó férfival egy fedél alatt ı, ötven év alatti nı lévén, még ilyen esetben sem tölthet el
éjszakát; Streicher mentalitása szerint a zsidó férfinak ilyen esetben elsı gondolata nyilván az,
hogy fajgyalázást kövessen el. Természetesen, tette hozzá az ápolónı, ıt ez az elıírás
roppantul kényelmetlenül érinti, de a törvénynek engedelmeskednie kell. Ezért aztán
hatvanéves unokafivérünknek késı este el kellett hagynia a házat, másképp az ápolónı nem
maradhatott volna haldokló anyám mellett. Talán így érthetı, miért mondtam, hogy anyámnak
szerencséje volt a halállal - nem kellett tovább azok közt az emberek közt élnie.

Ausztria bukása változást eredményezett az én egzisztenciámban is, bár a dolog jelentıségét

eleinte nem fogtam fel, s az ügyet merıben formaságnak tekintettem: elveszítettem osztrák
állampolgárságomat, vagyis az útlevelem nem volt többé érvényes, és ezért az angol
hatóságoktól kellett egy fehér pótigazolványt, úgynevezett hontalan útlevelet kérnem.
Kozmopolita ábrándozásaim során gyakran kiszíneztem magamban titkon, milyen felséges
érzés lehet az, mennyire megfelelhet tulajdonképpen az én érzületemnek, ha valaki nem
tartozik egyetlen államhoz sem, ezért mindegyikre joga van. Sajnos megint tapasztalhattam,
milyen tökéletlen a mi földi fantáziánk, s hogy épp a leglényegesebb érzéseket csupán akkor
értjük meg, ha magunk is átéltük részleteiket. Amikor tíz évvel azelıtt Párizsban
összefutottam Dmitrij Merezskovszkijjal, s elpanaszolta nekem, hogy a könyveit
Oroszországban betiltották, tapasztalatlan fejjel s eléggé könnyedén vigasztalni próbáltam:
ugyan mit tesz az, ha nemzetközileg viszont népszerő, olvasott író! Most, hogy könyveimet
kitiltották német nyelvterületekrıl, átéltem szomorúságát; valóban siralmas dolog, ha szavunk
csak fordításban, alkalmasint felhígított, megváltoztatott alakban, idegen közegben láthat
napvilágot! S ahogy hosszabb várakozás után beengedtek az angol hivatali helyiségbe,
megértettem azt is, mit jelent az útlevél becserélése hontalan igazolványra. Az osztrák
útlevelemhez ugyanis jogom volt. Teljes jogú osztrák állampolgár voltam, s míg az voltam,
minden konzulátusi hivatalnok vagy illetékes rendıri személy köteles volt kiállítani az
útlevelemet. Ezt az új angliai papírt azonban most kérelmezni kellett. Kérés; szívesség,
méghozzá olyan szívesség, amely bármikor megtagadható. Egyik napról a másikra megint
lejjebb csúsztam egy fokkal. Tegnap még külföldi vendég voltam, bizonyos értelemben
gentleman, olyan úriember, aki itt költi el nemzetközi jövedelmét, adót fizet utána; most
emigráns lettem, „refugee”. Alacsonyabb kategóriába kerültem, ha a tisztesség nem esett is.
Továbbá: attól fogva minden külföldi vízumot is kérelmezni kellett a fehér papírra,
bizalmatlanság uralkodott az „efféle” emberekkel szemben, amilyen most már jómagam is
voltam; nehéz esetnek számítottak a hazátlanok, a jogtalanok, akiket nem lehetett szükség
esetén hazaexpediálni, kitoloncolni, ha netalán rossz fát tettek a tőzre, vagy a befogadó
országnak másért lett elege belılük. S mindig arra kellett gondolnom, amit évekkel azelıtt
egy emigráns orosztól hallottam: „Régebben az embernek teste volt és lelke volt. Ma ehhez
még útlevél is kell, különben nem vesznek emberszámba.”

Csakugyan, ha szemléltetni akarjuk, mennyit romlott a világ állapota az elsı világháború óta,
a legékesebb példa az ember mozgási szabadságának korlátozása, a személyes
szabadságjogok megnyirbálása. 1914 elıtt a földgolyó mindenkié volt. Ki-ki oda ment, ahova
akart, addig maradt, ameddig kedve tartotta. Nem voltak engedélyezések, kérelmezések, s
mindig szívbıl mulatok a fiatalabb generáció csodálkozásán, ha elmesélem nekik, hogy az
elsı világháború elıtt én például még útlevél nélkül mentem Indiába és Amerikába, sıt azt se
tudtam, milyen az útlevél. Az ember akkor csak beszállt és kiszállt, nem kérdezett semmit, ıt
se kérdezték, s nem kellett százféle papirost kitöltenie, mint ma. Nem voltak tartózkodási
engedélyek, vízumkényszerek, zaklatások; a határok, melyeket ma a vám, a rendırség, a
határırség a mindenki részérıl mindenkivel szemben megnyilvánuló kölcsönös
bizalmatlanság drótakadályaiként véd, akkoriban jelképes vonalak voltak, melyeket
ugyanolyan gyanútlanul lépett át az ember, mint egy greenwichi idızónahatárt. Csak a háború
után indult el a világ bomlási folyamata a nacionalizmus jegyében, és századunk e szellemi
járványának elsı tünete a xenofóbia lett: az idegenek győlölete, legalábbis az idegenektıl való
félelem. Mindenütt védekeztek a külhonival szemben, mindenütt igyekeztek kikapcsolni a
jövevényt. Régebben csak bőnözıknek kellett olyan megalázó zaklatásokat kiállniuk, mint
manapság bárkinek egy-egy utazás elıtt vagy alatt. Fényképezkedni kell, szembıl és
profilból, jobbról-balról, a hajat olyan rövidre nyíratva, hogy látsszék a fül formája,
ujjlenyomatot kell adni, elıbb a hüvelykujj jön, aztán a többi, ráadásul bizonyítványok
kellenek: egészségi bizonyítvány, oltási bizonyítvány, a rendırség igazolása a büntetlen
elıéletrıl, ajánlások szükségesek, meghívólevelek, rokonok címei, erkölcsi és anyagi
garanciák, őrlapokat kell kitölteni, aláírni három-négy példányban, és ha ebbıl a
papírkötegbıl csak egyetlen lap is hiányzik, végünk!

Látszatra apróságok. S elsı pillantásra akár még kicsinyességnek is látszhatik, hogy említek
ilyesmit. Ám ezekkel a „csekélységekkel” az én nemzedékemet felbecsülhetetlenül sok idıtıl
fosztották meg. Ha összeszámolom, hány őrlapot töltöttem ki ezekben az években,
nyilatkozatokat minden utazáskor, adóbevallást, devizanyilatkozatot, határátlépési őrlapot,
tartózkodási engedély kérésére szolgáló papirost, kiutazási papírt, bejelentılapot és
kijelentılapot, s hogy hány órát töltöttem el konzulátusok és hivatalok elıszobáiban, hány
hivatalnokkal ültem szemközt, hány barátságos és hány barátságtalan, hány unott és hány
nyúzott arcot kellett ekképp feszengve látnom, hányszor vizsgáltak át és kérdeztek ki
határokon, igen, akkor érzem csak, mi minden veszett el emberi jogainkból ebben az
évszázadban, melyet pedig ifjúkorunkban hivın álmodozva a szabadság korszakának
reméltünk, a világpolgárság eljövendı rendjét várván tıle. Alkotás, munka, gondolkozás
idejébıl vették el az értékes órákat ezek a terméketlen, lelket nyomorító intézkedések. Hiszen
ezekben az években mindnyájan többet tanulmányoztuk a hivatalok rendeleteit, mint a
szellemi alkotásokat, s ha megérkeztünk egy idegen városba, elsı utunk nem a múzeumokba,
nem valami szép kilátóhelyre vezetett, mint egykor, hanem konzulátusra, rendırırszobára,
„engedélyért”. Ha összeültünk, mi, akik valaha Baudelaire verseit taglaltuk, vagy valami
szellemi probléma megoldásán töprengtünk együtt, most azon kaptuk magunkat, hogy
engedélyek és jóváhagyások kérdéskörében járunk. S azt tárgyaltuk, hogy állandó vízumot
célszerőbb-e kérni vagy turistát. Az utóbbi évtizedben hasznosabb kapcsolat volt, ha valaki
egy kis hivatalnoknıt ismer egy konzulátuson, mintha egy Toscanini, egy Rolland a barátja.
Szabadnak született lélekkel állandóan azt kellett éreznünk, hogy objektumok és nem
szubjektumok vagyunk, semmi se a mi jogunk, minden csak hatósági kegy. Állandóan
kikérdeztek, bevezettek, iktattak, beszámoztak, átvizsgáltak, pecsételtek, s mint egy hajdani
szabadabb világ javíthatatlan polgára, aki még a földgolyó szabályozatlan rendjérıl álmodott,
ma is marhabillognak érzek az útlevelemen minden pecsétet, s a faggatózások és átkutatások
megaláznak. Csekélységek, apróságok, elismerem; jelentéktelen dolgok egy olyan korban,
amely az emberélet értékét gyorsabban tudta devalválni, mint a pénznemekét. Ám az utókor
számára csak akkor rögzíthetjük azt a hanyatlást, melyet világunk a két háború között
elszenvedett, ha éppen ezeket az állítólagos csekélységeket pontosan regisztráljuk.

Talán annak idején nagyon elkényeztetett az élet. Talán az érzékenységemet is felfokozták az

utóbbi évek nyers változásai. Az emigráció minden formája már valamiféle egyensúlyzavart
vált ki. Ezt is át kell élni ahhoz, hogy megértsük: az ember veszít a tartásából, ha nem érzi
lába alatt hazája földjét; bizonytalanabbak leszünk akkor, önmagunkkal szemben is
gyanakvóbbak. És habozás nélkül beismerem, hogy attól a naptól fogva, amikor el kellett
kezdenem tulajdonképpen idegen papírokkal vagy útlevelekkel élni, már nem éreztem többé,
hogy legbelül egy vagyok önmagammal. Valami mindörökre megrongálódott, eredeti és
valódi énemmel való azonosságom nem volt többé csorbítatlan. Visszahúzódóbb lettem, mint
amilyen tulajdonképpen vagyok; s én, az egykori világpolgár, úgy érzem, mintha minden
lélegzetnyi levegıért is külön köszönetet kellene mondanom egy idegen népnek, mert elıle
szívom el. Világosabb pillanataimban persze jól látom, hogy ez mind képtelenség, már-már
hóbort a részemrıl; de hát mit tehet egy érzés ellen az értelem! Nem segített, hogy szívemet
csaknem öt évtizeden át próbáltam világpolgárivá nevelni, hogy úgy dobogjon, mint egy
„cito, yen du monde”-é; nem, aznap, hogy útlevelem érvénye elveszett, ötvennyolc évesen
fölfedeztem, hogy az ember a hazájával nem csupán egy darab földet veszít.

Nem voltam egyedül ezzel a bizonytalanságérzéssel. A nyugtalanság lassan kezdett

rátelepedni egész Európára. A politikai láthatár is sötét volt azóta, hogy Hitler elfoglalta
Ausztriát. És Angliában most már gondolkodóba estek azok, akik nemrégiben még ezt az
orvtámadást titokban jóváhagyták, mert a maguk számára remélték megvásárolni vele a békét.
1938-tól kezdve Londonban, Párizsbant, Rómában, Brüsszelben, de a legkisebb városban
vagy faluban sem volt olyan beszélgetés, amely bármi távoli témáról ne ebbe az
elkerülhetetlen kérdésbe torkollt volna: lesz-e háború, vagyis mikor lesz, meddig halasztható,
s mi lesz egyáltalán? Ha visszanézek Európának ezekre a háborús félelemben telt hónapjaira,
tulajdonképpencsak két-három olyan napra emlékszem, amikor bizakodva ébredtünk, két-
három napra, melyen még egyszer utoljára úgy érezhettük, elvonulnak a felhık, és megint
békésen, szabadon lélegezhetünk, mint rég. A sors perverz iróniája, hogy ez a két-három nap
ma már az újabb kori történelem legvégzetesebb pillanataként él a tudatunkban: ekkor
találkozott ugyanis Münchenben Chamberlain és Hitler.

Tudom, hogy ma nem szívesen emlékszik vissza senki erre a találkozóra, melyen
Chamberlain és Daladier tehetetlenül kapitulált Hitler és Mussolini elıtt. Mivel azonban a
dokumentumszerő hőség köt, le kell szögeznem: aki Angliában élte át azt a pár napot,
csodálatos hangulat részese lehetett. A helyzet kétségbeejtıre fordult 1938 szeptemberének
utolsó napjaiban. Chamberlain épp második villámlátogatásáról tért vissza Hitlertıl, és
néhány nappal késıbb kiderült, mi is történt. Chamberlain azért ment Godesbergbe, hogy
megadja Hitlernek, amit az Berchtesgadenben korábban kért tıle. Csakhogy Hitler most jóval
többet kért, hatalmi tébolyának láthatóan semmi sem volt elég. Siralmas kudarcot vallott az
igazodás és a „try and try again” politikája, és Angliában egyik napról a másikra véget ért a
jóhiszemőség korszaka. Anglia, Franciaország, Csehszlovákia, Európa választás elıtt állt:
vagy alázatosan tőri Hitler pusztító hatalmi tébolyát, vagy fegyverrel szegül ellene. Anglia
láthatóan elszánta magát a végsıkre. Ettıl fogva nyíltan fegyverkezett, tüntetıen készült az
összecsapásra. Egyszerre munkások jelentek meg a londoni parkokban, a Hyde Parkban, a
Regent's Parkban, és hozzáláttak óvóhelyek építéséhez, a német nagykövetséggel szemközt is,
felkészülve a várható bombatámadásokra. Mozgósították a flottát, a vezérkari tisztek ide-oda
röpködtek Párizs és London között, hogy megtegyék az utolsó közös elıkészületeket, az
Amerikába induló hajókat megrohamozták a külföldiek, akik idejében itt akarták hagyni a
félelem világát; 1914 óta nem volt ilyen ébredése Angliának. Az emberek komolyabban,
töprengıbben jártak-keltek. A házakat, a zsúfolt utcákat azzal a titkos gondolattal néztük: nem
zuhognak-e akár már holnap erre a városra bombák? És az ajtók mögött az emberek ott ültek,
ott álltak a rádiónál, amikor híreket mondtak. Láthatatlanul, mégis mindenkiben, minden
pillanatban érezhetıen ott vibrált valami rettenetes feszültség az egész országban.

Akkor jött a parlament történelmi fontosságú ülése, melyen Chamberlain bejelentette, hogy
még egyszer, harmadszor is megpróbált Hitlerrel egyezségre jutni, s ezért harmadszor is
találkozót javasolt neki, Németországban, tetszés szerinti helyen, hogy a súlyosan fenyegetett
békét megmentsék. Javaslatára még nem érkezett válasz. S akkor az ülés ideje alatt - drámai
rendezés volt - befutott a sürgöny: Hitler és Mussolini beleegyezik a találkozóba, egy
Münchenben rendezendı közös konferenciába. Abban a pillanatban elszabadultak az
indulatok a parlamentben: Anglia történelmében talán nem is volt még ilyesmire példa. A
képviselık felugráltak a helyükrıl, ujjongtak, tapsoltak, a karzatok is visszhangozták az
örömrivalgást. Évek óta nem remegett ilyen boldog éljenzéstıl a tisztelt Ház. Csodálatos
emberi színjáték volt ez: az ıszinte lelkesedés a talán-talán még megmenthetı béke
gondolatára, legyızte az angolok által egyébként oly virtuózan gyakorolt önmérsékletet és
fegyelmezettséget. Politikailag azonban ez az érzelemkitörés hatalmas hiba volt, hiszen ezzel
a parlament s az egész ország elárulta, mennyire irtózik a háborútól, mennyire kész bármi
áldozatra, érdekeinek, sıt presztízsének feladására is a béke kedvéért. Chamberlain tehát már
eleve úgy ment Münchenbe, mint aki kérni akarja s nem kiharcolni a békét. De akkor még
senki nem sejtette, miféle kapituláció jön. Mindnyájan úgy véltük - nem tagadom, én magam
is -, hogy Chamberlain tárgyalni megy a bajor fıvárosba, nem pedig azért, hogy megadja
magát. Akkor jött még kétnapi, háromnapi égı várakozás; három napig lélegzetét visszafojtva
várakozott a világ, A parkokban közben ástak, a hadiüzemek termeltek, a légvédelmi
lövegeket felállították, gázálarcokat osztottak szét, fontolgatták a londoni gyerekek vidékre
szállítását, és mindenféle titokzatos készülıdés folyt, melyeknek pontos célját senki se tudta,
de a lényegét annál inkább sejtette. Elmúlt a reggel, a dél, az este, az éjszaka, és mindenki
leste az újságokat és figyelte a rádiót. Megismétlıdtek 1914 júliusának azok a pillanatai,
amikor iszonyú félelemmel, idegırlı bizonytalanságban vártuk, hogy „Igen” vagy „Nem”.

És ekkor, mintha egy hirtelen támadt szélroham szétkergette volna a fenyegetı fellegeket,
egyszerre fellélegeztünk, és szabadabban vertek megint a szívek. Megjött a hír, hogy Hitler és
Chamberlain, Daladier és Mussolini teljes egyetértésre jutott, mi több, Chamberlainnek
sikerült Németországgal olyan egyezményt kötnie, amely a jövıre nézve is örök záloga lesz a
két ország bárminemő konfliktusa békés megoldásának. Úgy látszott, nagyszerő gyızelmet
aratott ennek a különben jelentéktelen, sótlan államférfinak makacs békeakarata, s azon az
elsı órán az ı nevével ujjongtak a lelkek. A rádióban felhangzott az üzenet: „peace for our
time”, béke korunknak; s a mi sokat próbált nemzedékünk számára azt jelentette ez, hogy
háborítatlan élhetünk tovább, gondtalanok lehetünk, segíthetjük az új, jobb világ felépítését,
és hazudik, aki most utólag azt állítja, hogy nem voltunk bódultak azoktól a szavaktól. Mert ki
hitte volna, hogy egy megverten hazatérı államférfi készíttet elı diadalmenetet magának? Ha
a tömegek azon a reggelen, amelyen Chamberlain hazaérkezett, tudják a gép leszállásának
idıpontját, bizony, százezrek várták volna a croydoni repülıtéren ujjongva, hogy él az európai
béke, él Anglia becsülete. Akkor jöttek az újságok. Bennük a kép: ahogy Chamberlain, akinek
éles metszéső arca végzetesen hasonlított egy sovány, ideges madárfejhez, nevetve lengeti
meg a történelmi okmányt a gép ajtajából - „peace for our time”: íme, itt a népnek a
legdrágább ajándék München városából. Este már a mozik is vetítették, s az emberek
felugráltak, éljeneztek, kiabáltak, majd hogy össze nem ölelkeztek az új testvériség tudatában,
amely a világon most beköszönt. Feledhetetlen, lélekemelı nap volt az mindenkinek, aki
Londonban, aki Angliában élhette meg.

Szeretek ilyen történelmi napokon az utcákon kóborolni; erısebben, érzékletesebben éltem át

akkor a pillanat varázsát, szó szerint a kor levegıjét szívom. A parkokban, kertekben a
munkások abbahagyták az ásást, és nevetve, társalogva állták körül ıket az emberek, hiszen
ha egyszer „peace for our time”, akkor minek a légópince; két legényke arról társalgott a
legékesebb városszéli modorban, hogy ezeket a lyukakat remélhetıleg föld alatti
árnyékszékké alakítják át, azokból Londonban úgysincs elég. Mindenki derővel nézett
mindent, frissebb volt, felszabadultabb, akár nagy esı után a növények. S hogy eltőnni
látszott a vihar, az emberek egyenesebb derékkal jártak, könnyedebben, s a különben hővös
pillantású angol szemekben is jókedv bujkált. A házak fényesebbnek látszottak, mert nem
kellett félni, hogy bombák zúzzák be falaikat, az autóbuszok takarosabbak, a napsugarak
ragyogóbbak lettek, ezrek és ezrek életérzése felfokozottabb, áradóbb a béke mámorító
szavára. Úgy éreztem, hogy én is szárnyakat kapok tıle. Fáradhatatlanul jártam-keltem, egyre
gyorsabban és könnyebben mozogtam, engem is magával ragadott az újjászületetett bizakodás
hatalmas és boldog áradata. A Piccadilly sarkán egyszerre odalépett hozzám valaki: egy angol
kormánytisztviselı, akit tulajdonképpen csak futólag ismertem. Ez az érzéketlen, rendkívül
zárkózott ember egyéb körülmények között csak odaköszönt volna nekem, vagy a
köszönésemet viszonozta volna, de esze ágában sem lett volna szóba állni velem. Most
azonban csillogó szemmel jött oda hozzám. „Mit szól Chamberlainhez - mondta, és örömtıl
sugárzott. - Senki sem hitt neki, és tessék, mégis neki volt igaza. Nem engedett; és ezzel
megmentette a békét.”

Így érezte mindenki; így éreztem én is azon a napon. És még a másnap is boldogan telt.
Egyhangúlag ujjongtak az újságok, a tızsdén felszöktek a részvényárfolyamok,
Németországból évek óta elıször hallatszottak baráti hangok, és Franciaországban azt
javasolták: állítsanak emlékmővet Chamberlainnek. De jaj, mindez csak a láng utolsó
fellobbanása volt - mely aztán kihunyt örökre. Már a következı napokban kiszivárogtak
némely rút részletek arról, hogy milyen tökéletes kapituláció történt Hitler elıtt, milyen
gyalázatosan odadobták Csehszlovákiát, melynek persze korábban segítséget és támogatást
ígértek ünnepélyesen, s a következı héten már nyilvánvaló volt, hogy Hitlernek ez a
kapituláció sem lehet elég, s hogy még meg sem száradt a szerzıdésen a tinta, ı már
megszegte valamennyi pontját. Gátlástalanul harsogta Goebbels, hadd hallja még az egész
világ: hogy Münchenben Németország falnak szorította Angliát. A remény lobogó fénye
kihunyt. De legalább ragyogott egy-két napig, és melengette szívünket. Ezeket a napokat én
nem tudom, nem is akarom soha elfelejteni.

Attól fogva, hogy rájöttünk, mi is történt Münchenben, paradox módon szinte alig láttam
angolt Angliában. Én voltam a hibás, mert kitértem elılük, pontosabban a velük való
beszélgetés elıl, holott jobban csodáltam ıket, mint valaha. Páratlanul szívélyesek voltak a
most már tömegestül érkezı menekültekkel; a legnemesebb részvét, a legıszintébb
segítıkészség élt bennük irántunk. Csakhogy köztük s köztünk ott volt, bensıleg, minden
addiginál érzékelhetıbben egy fal: ami velünk már megtörtént, velük még nem történt meg.
Mi már értettük, mi történt, s mi történik még, ık azonban - részben persze legreálisabb
sejtelmeik ellenére - nem akarták megérteni. Akárhogy voltak a dolgok, megpróbáltak
kitartani hiedelmükben, hogy az adott szó mégiscsak adott szó, a szerzıdés az szerzıdés, s
lehet azért tárgyalni Hitlerrel, ha okosan, emberi szóval közelednek hozzá. A demokratikus
hagyományok révén itt évszázadok óta tisztelték a jogot, s ezért az angol vezetı körök nem
tudták vagy nem akarták tudomásul venni, hogy közben új módszerek születtek: például a
tudatos, cinikus amoralitásé, melynek technikáját az új Németország oly mesterien
alkalmazta, felrúgván a népek érintkezésében és a jog világában mindenkor érvényes
játékszabályokat, mihelyt úgy érezte, hogy terhére vannak. A világosan, táv. latosan
gondolkodó angolok, akik már rég lemondtak mindenfajta világkalandról, el sem tudták
képzelni, hogy az az ember, aki oly valószínőtlen gyorsasággal oly sokat elért, merészelni
fogja a végsıket is; ık mindvégig abban bíztak s reménykedtek, hogy Hitler elıbb valaki más
ellen - lehetıleg Oroszország ellen! - fordul, s azalatt majd csakugyan ki lehet egyezni vele.
Mi azonban tudtuk, hogy a legborzalmasabb fordulat lesz a legtermészetesebben bekövetkezı
fordulat. Pupillánk mögött ott élt egy-egy agyonvert jó barát, egy-egy megkínzott kedves lény
képe; s ettıl a tekintetünk keményebb lett, élesebb, kérlelhetetlenebb. Tudtuk - megalázottak,
üldözöttek, számkivetettek -, hogy ha rablásról és hatalomról van szó, nincs határa a
legképtelenebb ürügyeknek, a hazugságnak. Így hát mi, akiket már megpróbált e téren a sors,
és ık, akiket még nem, emigránsok és angolok, nem ugyanazt a nyelvet beszéltük; nem
hiszem, hogy túlzás, ha azt állítom: akkoriban a helybeliek elenyészıen kis csoportja mellett
mi voltunk azok, akik a szigetországban jól láttuk a teljes fenyegetést. Mint annak idején
Ausztriában, itt Angliában is fájó szívvel, gyötrelmes életismerettel kellett tudomásul vennem,
hogy ami jön, elkerülhetetlen; ám itt vendég voltam, megtőrt idegen, szavam annyi se, mint
odahaza.

Így aztán csak egymás társaságát kereshettük, sorsunk megbélyegzettjei, ha az eljövendık

keserő íze égette az ajkunk, s ha lelkünket aggodalom emésztette az ország sorsáért, mely
testvérien befogadott bennünket. Hanem hogy még a legnehezebb idıben is micsoda vigaszt
nyújthat egy magasrendően morális szellemi ember társasága, feledhetetlenül bizonyították
számomra azok a nagyon-nagyon baráti légkörben eltöltött órák Sigmund Freuddal, melyek a
katasztrófa elıtti utolsó hónapokban életem igazi eseményei voltak. Hónapokig gyötört a
tudat, hogy ez a nyolcvanhárom éves, beteg férfi ott maradt a Hitler megszállta Bécsben; s
akkor a csodálatos Maria Bonaparte hercegnınek, leghívebb tanítványának sikerült ezt az oly
felbecsülhetetlenül fontos embert a leigázott Bécsbıl kimenekítenie Londonba. Életem boldog
napja volt, amikor az újságban azt olvashattam: Freud megérkezett a szigetországba; íme,
legtiszteltebb barátaim egyike, akit már elveszettnek hittem, visszatért Hádész birodalmából.

Sigmund Freud, ez a nagy és szigorú szellem, aki az emberi lélekrıl alkotott tudásunkat
korunkban mindenki másnál mélyrehatóbban és lényegibben bıvítette, még abból a bécsi
korszakából volt az ismerısöm, amikor makacs, kínos különcnek tartották, és ellenségesen
néztek rá. Az igazság fanatikusa volt ı, de egyúttal azt is tudta, mennyire korlátozottak ezek a
mi igazságaink; azt mondta nekem egyszer: „Százszázalékos igazság ugyanúgy nincs, ahogy
százszázalékos alkohol!” Elidegenedett már az egyetem világától, az akadémiai
óvatoskodásoktól, rendíthetetlenül tört elıre a földi-földalatti ösztönvilág ama zónái felé,
melyeket azokban az idıkben aggályosan került és ünnepélyesen tabunak nyilvánított az
emberiség. Az optimistán liberális világ öntudatlanul is érezte, hogy ez a megalkuvást nem
ismerı szellem a mélylélektanával aláássa azt a közkelető hiedelmet, mely szerint az
ösztönöket fokról fokra elnyomja a „haladás” és az „ész”; érezte, hogy a leleplezés kíméletlen
technikájával fenyegeti a kényelmetlen dolgok letagadásának módszerét. De nemcsak az
egyetem, nemcsak a régimódi idegorvosok klikkje tiltakozott a kellemetlenkedı „kívülálló”
feltőnése ellen - az egész világ, a régi világ, a régi gondolkodásmód, az erkölcsi „konvenció”,
az egész korszak félt ettıl a kíméletlen leleplezıtıl. Lassan kialakult ellene az orvosi bojkott,
nem praktizálhatott, s mivel a téziseit s még a legmerészebb feltevéseit sem tudták
tudományosan megcáfolni, bécsi módra próbálták elintézni az álommal kapcsolatos elméletét:
csúfolódtak rajta, tréfás társasjátékká degradálták. A magányos tudós mellett csak a hívek
egészen szők köre tartott ki, hetente összegyőltek vitaestjén, s e találkozókon öltött elıször
alakot a pszichoanalízis új tudománya. Mielıtt megérthettem volna e szellemi forradalom
teljes horderejét, mely azután Freud elsı publikációiból nyilvánvalóvá lett, máris tiszteletet
ébresztett bennem a rendkívüli ember erkölcsi rendíthetetlensége. Adva volt személyében egy
olyan tudós, amilyet minden ifjú szellem példaképéül álmodhatott: óvatos minden
megállapításával, míg nincsenek a kezében megdönthetetlen bizonyítékok, de
tántoríthatatlanul helytáll akár egy egész világgal szemben is, ha hipotézisét elméleti
bizonyosság rangjára emelte; ami saját személyét illeti, a végsıkig szerény, harcra
kész azonban tanításának valamennyi tételéért, és haláláig hő a felismert és megvédett,
immanens igazsághoz. A szellemi bátorság igazi nagy példája volt ı; mindenkor kimondta, ki
merte mondani, amit gondolt, még ha tudta is, hogy világos, kérlelhetetlen kijelentéseivel
nyugtalanságot és zavart okoz; nehéz helyzeteket sosem próbált engedményekkel feloldani,
még forma szerinti megalkuvást sem ismert. Bizonyos vagyok benne, hogy Freud, minden
akadémiai ellenállást figyelembe véve is, tételeinek nyolcvan százalékát elfogadtathatta volna,
ha az óvatos csomagolásba beleegyezik: ha „erotikát” mond „szexualitás”, „erosz”-t „libido”
helyett, s ha csupán utal a konzekvenciákra, de nem vonja le mindig a végsı következtetést.
De ı hajthatatlan volt, amikor a tanról s az igazságról volt szó; minél makacsabb volt az
ellenállás, annál szilárdabb az ı eltökéltsége is. Ha jelképet keresek az erkölcsi bátorsághoz -
az egyetlen heroizmushoz, amely nem másokat akar feláldozni itt a földön -, mindig Freud
férfias metszéső szép, tiszta arca, nyugodt és határozott pillantású, sötét szeme jelenik meg
elıttem.

A férfi, aki most abból az országból, melynek örök idıkre dicsıséget szerzett, üldözöttként
Londonba érkezett, éveinek száma szerint öregember volt, állapotát tekintve beteg ember. De
nem volt megfáradt, nem volt megtört. Titokban féltem egy kicsit, hogy majd megkeseredve,
zavartan látom viszont, hiszen annyi gyötrelmes órát élhetett meg Bécsben; s most itt volt,
szabadabban, sıt talán boldogabban is, mint valaha. Kivitt házának kertjébe, ott London
elıvárosában. „Laktam-e valaha is szebben?” - kérdezte, és tiszta volt a mosolya is egykor
kemény szája körül. Kedves egyiptomi szobrocskáit is megmutatta; Maria Bonaparte mentette
ide kincseit. „Nem vagyok-e újra otthon?” És az íróasztalon ott voltak kiterítve nagy
kéziratlapjai, s ez a nyolcvanhárom éves férfi nap mint nap ugyanolyan szorgalommal
dolgozott, ugyanazokkal a tiszta, kerekded betőkkel rótta sorait, mint élete legjobb napjaiban;
erıs akarata mindent legyızött, a betegséget, a kort, az életkort, s most, a számőzetés
napjaiban tört fel belıle a kemény harc évei alatt kényszerően visszafogott jóság. Hajlott kora
csak szelídebbé tette, a megpróbáltatás elnézıbbé. Néha olyan gyengéd gesztusai voltak, hogy
meglepetten gondoltam vissza arra az egykori tartózkodó lényre; átkarolta például az ember
vállát, és villogó szemüvege mögül szeretettel nézett. Freuddal beszélgetni mindig a
legnagyobb szellemi gyönyörőségeim közé tartozott. Tanulni lehetett tıle és bámulni ıt, s
érezte mindenki, aki e nagy elıítélettelennel beszélt, hogy megértik minden szavát; mert
Freud nem ijedt meg semmiféle vallomástól, nem jött indulatba megállapításoktól, s benne az
az akarat, hogy másokat tisztánlátásra, tiszta átélésre neveljen, már rég átalakult ösztönös
életigenléssé. Régebben is pótolhatatlanok voltak számomra e hosszú beszélgetések, de abban
a sötét esztendıben, Freud életének utolsó évében még hálásabb voltam értük. Ahogy az
ember belépett az ı szobájába, egyszerre mintha megszőnt volna a kinti világ ırülete. A
legkegyetlenebb dolog is elvonttá lett, a legnagyobb kuszaság is kitisztult, s a pillanatnyi
aktualitás alázatosan beleilleszkedett a nagy idıciklusokba. Életemben elıször éltem át ezt:
hogy egy igazán bölcs, önmaga fölébe emelkedett ember áll velem szemben, aki a fájdalmat
és a halált sem személyes élménynek tekinti csak, hanem a szemlélet, a megfigyelés személy
fölötti tárgyának: halála ugyanolyan nagy erkölcsi tett volt, mint az élete. Freud akkor már
halálos beteg volt. Láthatóan nehezére esett a mőszájpadlásával beszélni, és az ember
szégyellte magát minden egyes szóért, melyre ilyen állapotban kényszerítette. De bármilyen
kínokat okozott is neki egy-egy hang artikulálása, acélos lelkének becsvágya volt az erısebb:
meg akarta mutatni barátainak, hogy akaratával messze a teste által okozott alacsonyrendő
gyötrelmek fölébe emelkedik. Száját eltorzította a fájdalom, így írt tovább, egész nap
asztalánál, s ha éjszaka a szenvedés megrontotta is az álmát - pedig élete nyolcvan évén át épp
ez az egészséges, mély álom volt tetterejének ısforrása -, akkor sem volt hajlandó altatót
bevenni, kábító injekciót elfogadni. Szellemének tisztaságát egyetlen órára sem engedte
elhomályosítani efféle enyhületekért; inkább éberen szenvedett, inkább gondolkodott kínok
között is, de az emberi elme tevékenységérıl nem mondott le, a szellem hıse maradt az
utolsó, a legeslegutolsó pillanatig. Félelmetes küzdelem volt ez, és minél tovább tartott, annál
heroikusabb. A halál nap mint nap határozottabban jelölte meg árnyával arcát. Beesett orca,
kidudorodó halánték, ferdére torzuló száj, az ajkakra ráfagyott szó, csak a szemeken nem
gyızhetett a komor hóhér, ez a szempár a hısi szellem világítótornya volt, bevehetetlen bármi
erınek. Az utolsó pillanatig megrontatlanul nézett a szem és a szellem a világba. Egyik utolsó
látogatásom alkalmával magammal vittem hozzá Salvador Dalit, az újabb nemzedék
szerintem legnagyobb tehetségő festıjét, aki mérhetetlenül tisztelte Freudot, s míg mi ketten
beszélgettünk, ı elkészített egy vázlatot. A rajzot sosem mertem odaadni Feudnak, Dali olyan
látnokian mutatta meg benne a halált.

Korunk legerısebb akarata, legáthatóbb szelleme egyre borzalmasabban harcolt a

pusztulással; s csak amikor ı maga is - ı, akinek a világosság a gondolat legszentebb erénye
volt! - világosan látta, hogy nem fog írni már, nem fog hatni már, akkor, mint egy római hıs,
akkor engedélyezte orvosának, hogy fájdalmainak véget vessen. Nagyszerő élet nagyszerő
végakkordja volt ez, olyan halál, amelyre fel kellett figyelni még abban a tömeggyilkos
korban is, holtak hekatombái közepette. S ahogy koporsóját, barátai, angol földbe helyeztük,
tudtuk, hazánk legjobbikát temetjük.

Azokban az idıkben gyakran beszélgettem Freuddal a hitleri világ s a háború borzalmairól.

Emberséges emberként mély megrendültséget érzett, ám gondolkodóként egy cseppet sem
csodálkozott a bestialitás e szörnyő kitörésének láttán. Korholták ıt mindig, mondta most
nekem, hogy pesszimista, amiért tagadja a kultúra hatalmát az ösztönök felett; íme, most a
legborzalmasabban beigazolódik tanítása - s erre természetesen a legkevésbé sem büszke -,
hogy a barbárság, az elemi erejő pusztító ösztön kiirthatatlan az emberi lélekbıl. Talán az
elkövetkezı évszázadokban lelnek valami formát, hogy legalább a népek közösségi életében
féken tartsák ezeket az ösztönöket; de a mindennapok világában, sıt természetünk mélyén
örökké munkálni fognak, felszámolhatatlanul, s talán feszültségkeltı erıkként
szükségszerően. Életének ezekben az utolsó napjaiban még jobban foglalkoztatta a zsidóság
és jelenkori tragédiája; itt a benne élı tudós ember nem lelt átfogó képletet, tündöklı szelleme
nem adhatott mindent megvilágító választ. Nemrégiben jelentette meg Mózes-tanulmányát,
amelyben Mózest nem zsidóként, hanem egyiptomiként állította be, megbántván ezzel a
tudományosan szinte megalapozhatatlan feltételezéssel a hithő zsidókat csakúgy, mint a
nemzeti öntudat jegyében élıket. Fájt neki most már, hogy azt a könyvet éppen a zsidóság
legborzalmasabb óráján publikálta, „most, amikor mindenüktıl megfosztják ıket, én még a
legnagyobbjukat is elveszem”. Igazat kellett adnom neki: hogy mostanában minden zsidó
tízszer olyan érzékeny, hiszen még a világ tragédiájának közepette is a zsidók voltak a
tulajdonképpeni áldozatok, már elıre tudták, hogy mindig ık lesznek az áldozatok, mert rájuk
zúdul, és kétszeresen zúdul rájuk minden csapás; minden idık legvadabbul győlölködı
embere alázta meg ıket, üldözte ıket, hogy kiőzze a világból, le a föld alá. Hétrıl hétre,
hónapról hónapra mind több menekült érkezett, és egyre szegényebbek, egyre riadtabbak
voltak. Az elsık, akik gyorsan elhagyták Németországot és Ausztriát, legalább ruhájukat,
holmijuk egy részét megmenthették, s némelyek még valami pénzt is. De minél tovább bíztak
Németországban, minél nehezebben szakadtak el otthonuktól, annál keményebben büntette
ıket a sors. Elıször a foglalkozásuktól fosztották meg ıket, aztán kizárták ıket a
színházakból, a mozikból, a múzeumokból, a kutatókat eltiltották a könyvtárak használatától;
mégis maradtak, hőségbıl vagy tehetetlenségbıl, gyávaságból vagy büszkeségbıl. Inkább
alázzák meg ıket a hazájukban, semhogy idegenben kelljen koldusként megalázkodniuk.
Akkor megfosztották ıket cselédeiktıl, rádiójuktól, telefonjuktól, végül a lakásuktól is; sárga
csillagot kellett viselniük, hadd ismerje fel ıket mindenki, akár a leprásokat egykor, kerülje és
gúnyolja kitaszított, megvetett lényüket az utca embere. Nem voltak többé jogaik, testüket-
lelküket kedvére gyötörhette bárki, s egyszerre minden zsidó számára borzadályos valósággá
vált a régi orosz közmondás: „Koldusbot és börtön vár rád itt e földön.” Aki nem ment el, azt
koncentrációs táborba vetették, s ott a német fegyelmezési módszerek a legbüszkébbeket is
hamar megtörték; aztán egy szál ruhában, zsebükben tíz márkával eresztették szélnek ıket, s
toporoghattak a határokon, könyöröghettek konzulátusokon, hogy fogadják be ıket. S ugyan
melyik országnak kellettek kifosztott koldusok? Sose felejtem el azt a látványt London egyik
utazási irodájában: zsúfolva volt menekültekkel, szinte kizárólag zsidókkal, és mind menni
akart valahova. Mindegy volt nekik, hova, lehetett volna a végcél talán még az Északi-sark
jege, a Szahara homokkatlana is, csak innen el, tovább, mert a tartózkodási engedély lejárt,
menni kellett, asszonnyal, gyerekkel, idegen ég alá, idegen ajkú emberek közé, akik
ismeretlenek a számukra, s akiknek ık alkalmasint egyáltalán nem kellenek. Találkoztam ott
egy hajdan igen gazdag bécsi gyáriparossal, aki egyszersmind egyik legintelligensebb
mőgyőjtınk is volt; elıször rá se ismertem, úgy megıszült, megöregedett, megfáradt. Két
kézzel, elgyengülve kapaszkodott az asztal peremébe. Megkérdeztem, hová szeretne tovább
menni. „Fogalmam sincs - mondta. - Ugyan ki kérdi ma tılünk, hogy mit szeretnénk.
Megyünk, ahová engednek. Hallottam valakitıl, hogy itt talán adnak haiti vagy San
Domingó-i vízumot.” Elszorult a szívem; íme, ez az öreg, elcsigázott ember, gyerekekkel és
unokákkal, reszket a vágytól, hogy befogadja egy ország, amelyiket régebben szinte észre se
vett a térképen, befogadja csak azért, hogy ı meg tovább koldulhasson a létezés jogáért,
idegenül és céltalanul. Mellettünk valaki kétségbeesetten, sóvárogva tudakolta, hogyan lehet
Sanghajba jutni, mert a kínaiak állítólag még befogadják a menekülteket. Így tolongtak ott
egykori egyetemi tanárok, bankigazgatók, kereskedık, földbirtokosok, zenészek, s mindegyik
kész volt egzisztenciájának nyomorúságos romjait bárhová elcipelni innét; körbe a földgolyón
akár, csak Európából el, csak innen el, csak innen el! Kísérteties csapat volt. A legmegrázóbb
mégis az volt, hogy tudnom kellett: ez az ötven meggyötört ember csak egész kicsiny,
szétugratott elıırs, és mögöttük ott a roppant hadsereg, az öt-, nyolc-, talán tízmillió zsidó,
akik már szintén jönnek, ha tudnak, ott tolonganak ezek a kifosztottak, akiket a háború most
tovább tipor, várják a jótékonysági intézmények küldeményeit, a hatóságok engedélyét, az
útiköltséget, ott ez a gigászi tömeg, gyilkosoktól őzve, páni félelemben futva a hitleri erdıtőz
elıl; Európa minden égtáján, szegélyén megszállják a pályaudvarokat, megtöltik a börtönöket,
ott ez a kiőzött nép, melytıl megtagadtatott, hogy nép legyen, és mégis nép, kétezer éve
immár azt áhítja mindennél jobban, hogy vándorlása véget érhessen, hogy megpihenı fáradt
lába alatt földet, biztos talajt és hazát érezhessen.

Ám a huszadik századnak ebben a zsidó tragédiájában az volt a legtragikusabb, hogy akik

elszenvedték, nem látták az értelmét, s nem tudták, miért bőnhıdnek. A középkori őzöttek,
ıseik s elıdeik legalább tudták, miért sújtják ıket: a hitükért, törvényükért. İrizték még a
lélek talizmánját, amelyet a maiak rég elveszítettek; azok a hajdaniak töretlenül hittek
Istenükben. Abban a büszke tudatban éltek és szenvedtek, hogy népük a világ teremtıjének,
az emberek megalkotójának választott népe, sorsuk különleges sors, küldetésük van, és a
Biblia jövendölése parancsolat volt nekik s törvény. Ha máglyára vetették ıket, magukhoz
szorították a nekik még szent Írást, és bensı tüzükben égve nem érezték oly iszonyúnak a
lángok perzselését. Bárhogy s bárhova őzetvén, mindig megmaradt még egy otthonuk,
hazájuk Istenben, ahonnét földi hatalom, császár, király, inkvizíció ki nem kergethette
lelküket. Amíg vallásuk kötelékében közösséget alkottak, erısek voltak; ha kitaszították s
elkergették ıket, azért a bőnükért vezekeltek, hogy vallásuk és szokásaik által tudatosan
elzárkóztak e föld más népeitıl. A huszadik századi zsidók azonban rég nem alkottak már
közösséget. Nem volt közös hitük, zsidóságukat inkább tehernek érezték s nem büszkeségnek,
és nem élt bennük semmilyen küldetéstudat. Messze kerültek egykor szent könyveik
szellemétıl s betőjétıl, és a régi közös nyelv sem kellett nekik. Bele akartak illeszkedni a
körülöttük élı népek mindennapjaiba, fel akartak oldódni az általánosban, ez volt egyre
türelmetlenebbül vágyott céljuk, mert békét akartak végre, nyugalmat az örök futás után. Így
már nem is érthette egyik a másikát; beleolvadván a honos népekbe, inkább voltak már
franciák, németek, angolok, oroszok, mintsem zsidók. Csak most, hogy összeterelték, s mint
az utca szemetjét együvé söpörték ıket, bankigazgatókat berlini palotáikból és a zsinagógák
szolgáit az ortodox közösségbıl, párizsi filozófiaprofesszorokat és román bérkocsisokat,
halottmosdatókat és Nobel-díjasokat, hangverseny-énekesnıket és siratóasszonyokat, írókat és
szeszfızıket, gazdagokat és szegényeket, nagyokat és kicsiket, jámbor hivıket és
felvilágosultakat, uzsorásokat és bölcseket, cionistákat és beolvadottakat, askenázikat és
szefárdokat, igazakat és hamisakat s mögöttük a riadt sereget, amely azt hitte, rég
megmenekült az átoktól, igen, a kikeresztelkedetteket és félvéreket - most, csak most
kényszerítettek rá a zsidókra évszázadok óta megint valami sorsközösséget, amelyet rég nem
éreztek, amely azonban Egyiptom óta az őzetés ısképeként ott derengett tudatuk mélyén. De
miért, hogy ıket sújtja egyre s egyre újra ez a sors, miért épp ıket? Mi volt az oka, az értelme,
a célja ennek a képtelen üldöztetésnek? Kiőzték ıket hazájukból, de nem adtak nekik új hazát.
Azt mondták nekik: köztünk ne éljetek, de nem mondták meg nekik, hol éljenek. Vétkesnek
nyilvánították ıket, de nem adtak rá módot, hogy vétküket levezekeljék. S csak nézték
egymást égı szemmel a menekülık, és némán kérdezték: én miért? Te miért? Miért így
együtt, te meg én, holott én a nyelvedet sem értem, gondolkodásmódodat föl nem foghatom,
igen, semmi össze nem főz veled. Akkor miért? Miért így, mindannyian? És nem tudtak
választ. Freud, e kor legtisztább géniusza, akivel gyakran beszélgettem azokban a napokban,
még ı sem látott utat, értelmet ebben az ırületben. De a zsidóság létezésének talán épp ez a
legvégsı értelme, hogy rejtélyes túlélésével mindegyre Jób örök kérdését szegezze Istenének,
feledésbe ne merüljön az se ezen a földön.

Nincs annál kísértetiesebb, mintha valamit már rég halottnak, eltemetettnek hittünk, s akkor
az élet ugyanabban a formában és alakban odaáll vele elébünk. Eljött 1939 nyara, Münchenen
rég túl voltunk; oly rövid ideig tartott a hiú remény, a „peace for our time”, Hitler már
lerohanta minden eskü és fogadalom ellenére a megcsonkított Csehszlovákiát, már elfoglalták
Memelt, és a mesterségesen ırjöngésre csigázott német sajtó eszelısen követelte Danzigot és
a lengyel folyosót. Anglia keserő szájízzel ébredt lojális jóhiszemőségébıl. Még a
legegyszerőbb, tanulatlan emberek, akik csak ösztönösen irtóztak a háborútól, ık is kezdték
mind hevesebben kifejezni rosszkedvüket. Az egyébként oly tartózkodó angolok beszédesek
lettek: az embert megszólította a bérház portása, a boy a liftben, takarítás közben a szobalány.
Egyikük sem értette pontosan, mi történik, arra azonban mind emlékeztek, hogy Anglia
miniszterelnöke, Chamberlain háromszor is járt Hitlernél, hogy megmentse a békét, de
Németországnak semmi sem volt elég, a legkészségesebb megegyezési szándék is kudarcot
vallott. Az angol parlamentben erısödtek a határozott hangok: „Stop aggression!” Mindenütt
érzıdött a készülıdés az elkövetkezendı (vagy elhárítandó) háborúra. A világos légvédelmi
ballonok - még oly ártatlanul, látszólag, mint a gyerekek felfújható elefántjai - ismét
megjelentek London egén, és a légópincéket kinyitották, a szétosztott gázálarcokat gondosan
ellenırizték. A helyzet ugyanolyan feszült volt, mint egy évvel azelıtt, s talán még feszültebb
is, mert most már nem naivan s gyanútlanul várták az eseményeket a szigetország lakói,
hanem eltökélten, összeszorított fogakkal álltak kormányzatuk mögött.

Elhagytam azokban a hónapokban Londont, és vidékre, Bathba vonultam vissza. Soha nem
éreztem még ilyen gyötrelmesen, hogy milyen tehetetlen is a világ eseményeivel szemben az
ember. Hiszen - vegyünk csak engem - ott volt valaki, gondolkodó, mindenfajta politikai
tevékenységtıl távoli, munkájára figyelı s felesküvı lény, aki csendben dolgozott a mővén:
hogy éveibıl alkotás legyen. És ott voltak, láthatatlanul, vagy egy tucatnyian, ismerni sem
ismerhettem ıket, a berlini Wilhelmstrassén, Párizsban a Quai d'Orsay-n, Rómában a Palazzo
Veneziában, Londonban a Downing Streeten, s ez a tíz-húsz ember, bár eddig a legcsekélyebb
mértékben sem bizonyította okosságát, rátermettségét, igen, ez a szők kör telefonozgatott,
irkált, sürgönyzött, szaporította a szót oly dolgok ügyében, melyekrıl nekünk fogalmunk sem
volt. Határozatokat hoztak, melyekhez nem volt semmi közünk, melyekrıl nem is tudtunk, s
amelyek mégis eldöntötték a sorsunkat, eldöntötték Európa sorsát életre-halálra. Sorsom most
az ı kezükben volt, a magaméban semmiképp sem. Övék a hatalom, s ronthatnak vagy
kímélhetnek minket általa, meghagyhatják szabadságunkat, vagy szolgaságra vethetnek
bennünket; így döntöttek milliók békéjérıl vagy háborújáról. S ott ültem, mint a többiek is
mind, ültem a szobámban védtelenül, mint egy légy, tehetetlenül, akár egy csiga, miközben lét
vagy nemlét volt a kérdés, énem legbensıbb régiói forogtak kockán, a jövım, az agyamban
megszületendı gondolatok sorsa, megszületett s talán soha meg nem születı terveké,
ébrenlétem és álmom felıl döntöttek ezek az idegenek, akaratom, tulajdonom, egész
létezésem nekik volt kiszolgáltatva. Csak ült ott az ember, és várt, úgy meredt a semmibe,
mint cellájában az elítélt, befalazva, láncánál fogva e várakozáshoz kötve, erıtlenül, s közben
a fogolytársak kérdezısködtek, találgattak, fecsegtek, mintha bármelyikünk is tudhatná,
hogyan s mit döntöttek felılünk. Megszólalt a telefon, és egy barátom érdeklıdött, hogy mi a
véleményem. Ott volt az újság, de az csak még jobban megkavarta a fejeket. Szólt a rádió, és
egyik mondata ellentmondott a másiknak. Járt-kelt az ember az utcán, és az elsı ismeretlen
máris a véleményét kérte, vadidegenét! Holott egyikünk ugyanúgy nem tudhatta, mint a
másik, hogy lesz-e háború, marad-e a béke. És az ember maga is kérdéseket tett föl magának,
szobája csöndjén, párbeszédeket folytatott magában, jóllehet pontosan tudta, hogy minden
tudása, tapasztalata, ismerete hiábavaló most, évtizedek szellemi értékei semmit sem érnek,
mert az a pár tucat ismeretlen dönt majd, csak ık döntenek, huszonöt éven belül másodszor
állunk tehetetlenül e sorssal szemközt, és a megfoghatatlan tartalmú gondolatok ott doboltak
fájó halántékunkon. Végül nem bírtam már a nagyvárost, hiszen minden utcasarkon posterek -
falragaszok, kiszögezett hirdetmények - ugattak rám csahos ebekként, s mert akaratlanul is
ezrek homlokáról akartam volna leolvasni leendı sorsomat. Holott mindnyájan ugyanazt
gondoltuk, „igen” és „nem” váltakozott az elménkben, a döntı játék „vörös” és „fekete”
színe, s kinek-kinek egész élete volt a tét, a még talán rám váró évek, a megíratlan könyvek,
mindaz, amiben eddig célomat, életem értelmét láttam.

A golyó azonban idegırlı lassúsággal bolyongott körbe-körbe a diplomácia rulettasztalán:

ide-oda, ide-oda, nem tudott megállapodni. Fekete és vörös, vörös és fekete. Ide-oda. Remény
és csalódás, jó hírek, rossz hírek, és egyik sem a döntı, egyik sem a végsı. Felejts,
parancsoltam volna magamra. Menekülj, mentsd magad lényed legbensı sőrőjébe, a
munkádba, abba, amiben te csak „te” vagy, lélegzı, legközvetlenebb éned, s nem állampolgár,
nem ennek a pokoli játéknak a tárgya; oda, ahol az a parányi józan értelmed még valóban
önmagához híven hathat a megtébolyult világban.

Feladatom éppen lett volna. Évek óta készültem egy nagy, kétkötetes Balzac-mőre,
győjtöttem az anyagot, hogy feldolgozzam életét s mővészetét, nem volt merszem mégsem
egy ilyen roppant ívő, idıigényes vállalkozáshoz. Most épp az elbátortalanodás hozta meg a
bátorságomat. Visszavonultam Bathba, s éppen azért ide, mert ez a város, ahol Anglia
dicsıséges irodalmának számos jelese, elsısorban Fielding dolgozott annak idején, a
szigetország bármely másik városánál hívebben, áthatóbban sugározta egy másik, egy
békésebb kor, a tizennyolcadik század megnyugtató hangulatát. De milyen fájó volt most az
ellentét: a szelíd, enyhítı szépséggel megáldott tájé és a nyugtalanságokkal terhes világé,
gondolataimé! 1914-ben a legszebb júliust éltük meg Ausztriában, amire csak emlékszem; s
ugyanígy voltam most ezzel a kihívóan fenséges augusztussal is huszonöt év múltán. Megint
az a puha, selymeskék ég, akárha Isten békéjének sátra lenne, megint a jó napsütés a réteken,
az erdıkön s hozzá a leírhatatlan virágpompa - ugyanaz a nagy béke a földön, miközben az
emberiség háborúra készült. S ez az ırület ugyanolyan képtelenségnek tőnt a szememben a
csendes, kitartó, dús virágzás láttán, ahogy körülvett Bath völgyeinek önmagába merülı
nyugalma, emlékeztetvén kedves szépségével valami titokzatos módon az 1914-es év badeni
tájára.

És most sem akartam hinni. Nyári utazáshoz készülıdtem ezúttal is, mint akkor. 1939
szeptemberének elsı hetére tőzték ki a Nemzetközi PEN Klub stockholmi ülését, és svéd
barátaim, minthogy nemzetet már nem képviselhettem, tiszteletbeli vendégként hívtak meg.
Azoknak a heteknek minden dele, estéje foglalt volt már a számomra e kedves vendéglátók
elıre megszervezett programjaival. A hajójegyemet is rég megrendeltem már, és közben
egymást érték a mozgósításról szóló vad hírek. A józan ész szabályai szerint most fognom
kellett volna kézirataimat, könyveimet, bıröndbe velük, és otthagyni a brit szigeteket, hiszen
Anglia alkalmasint hadviselı fél lesz, s akkor én itt ellenséges külhoni vagyok máris, akire
minden elképzelhetı szabadságkorlátozás vár. De valami megmagyarázhatatlan módon
visszatartott. Volt ebben dac is: nem akartam most már megint továbbmenekülni, hiszen a
sors akárhol megtalál; és volt benne sok-sok fáradtság. Hogyan is mondta Shakespeare: „Állj
a kor elébe, ahogy kihív.” Ha most kihív, ha kellesz neki, életed hatvanadik évét közelítve ne
védekezz! Ami valóban ért valamit, amit megéltél, ahhoz úgysem férhet hozzá. Maradtam
tehát. Mindazonáltal szerettem volna polgári életkörülményeimet rendezni némiképpen,
gyorsan méghozzá; s mert második házasságkötésem elıtt álltam, már csak azért sem akartam
idıt veszteni, mert attól félhettem, hogy új élettársamtól internálás vagy egyéb rendelkezések
révén hosszabb idıre elszakíthatnak. Így mindjárt aznap reggel - szeptember elseje volt,
ünnepnap - elmentem a bathi anyakönyvi hivatalba, hogy egybekelésünket bejelentsem. A
hivatalnok átvette iratainkat, s roppantul szívélyesnek mutatkozott. Mintha ı is sietett volna.
Megértette - s ki ne értette volna azokban az idıkben -, hogy nekünk ez most sürgıs.
Másnapra tőzte ki az esketés idıpontját; aztán fogta a tollát, és szép kerek betőkkel írni kezdte
a nevünket az anyakönyvbe.

Abban a pillanatban - talán úgy tizenegykor - felpattant a szomszéd szoba ajtaja, berontott egy
fiatal hivatalnok, menet közben magára kapva a felöltıjét, elkiáltotta: „A németek rátörtek
Lengyelországra! Itt a háború!” Ez a szó olyan volt, mint egy kalapácsütés a szívemen. De hát
a mi nemzedékünk megszokta már a szíve körül a kemény csapásokat. „Nem olyan biztos
azért - mondtam ıszinte meggyızıdéssel -, ez még nem a háború.” De a hivatalnok egészen
nekikeseredve válaszolt: „Nem, ebbıl elegünk van - kiáltotta -, nem lehet ezt félévenként
újrakezdeni! Most már legyen vége!”

Társa, aki már-már kiállította a házasságlevelünket, töprengve letette a tollat; végsı soron
külföldiek vagyunk, ugye, háború esetén pedig automatikusan ellenséges külhoniakká válunk.
S ı most nem tudja, engedélyezhetı-e ilyen esetben házasságkötés. Sajnálja, de
mindenképpen Londonhoz kell fordulnia utasításért. Jött két nap várakozás, reményekkel és
félelmekkel, két nap rettenetes feszültség. Majd vasárnap reggel a rádió közölte a hírt: Anglia
hadat üzent Németországnak.

Különös reggel volt az. Mindenki némán lépett hátrább a rádiókészüléktıl, amely évszázados
horderejő döntés hírét sugározta; oly üzenetet hallhattunk így, amelyik világunkat s benne az
életünket is fenekestül felforgatta. Ez a hír ezrek, százezrek, milliók leendı halálhíre volt már.
Olyanoké is, akik most csak döbbenten hallgatták. Gyász és szerencsétlenség volt ebben a
hírben, kétségbeesés, fenyegetés mindannyiunknak, s talán majd sok év múlva kiderül az is,
hogy volt világot alakító értelme is. Háború volt megint, rettenetesebb és kiterjedésre is
hatalmasabb minden eddiginél. Egy korszak megint véget ért, és megint elkezdıdött egy
másik. Némán álltunk a hirtelen támadt halálos csendben, és kerültük egymás tekintetét.
Kintrıl madárcsicsergés hallatszott, könnyed, önfeledten játékos hangok; és a fák arany
fényben hajladoztak, pompázó leveleik mintha ajkakként érintgették volna egymást. İsi, nagy
Anyatermészetünk megint csak közömbösen állt: mit sem tudva emberteremtményeinek
gondjairól.

Szobámba mentem, és becsomagoltam egy kis bıröndbe. Mert ha igaz, amit magas állású
barátom jósolt, s minket, osztrákokat háború kitörése esetén a németekhez sorolnak, akkor az
éjszakát talán már nem tölthetem az ágyamban. Egy fokkal lejjebb csúsztam hát megint, egy
órája nemcsak idegen vagyok itt, hanem „enemy alien”, ellenséges külföldi; erıszakkal
odataszigálnak arra a helyre, ahová nem húz a szívem. Mert hát nem abszurd helyzet-e:
valaki, akit Németország réges-rég kitaszított a faji hovatartozása és a gondolkodásmódja
miatt, németellenesnek bélyegezvén ıt mindenestül, most egy idegen ország bürokratikus
rendelkezései folytán „németnek” minısül, holott osztrák lévén, egyébként sem lenne az?
Egyetlen tollvonással tönkreteszik egy egész élet értelmét; hiszen ha német nyelven írtam is,
minden gondolatommal, minden vágyammal, de minden leírt szavammal azoknak az oldalán
álltam, akik most a világ szabadságáért fogtak fegyvert. Elszakadt bennem és megsemmisült
minden régi kötés, kötıdés, kapcsolat; tudtam, hogy e háború után teljességgel új kezdet jön.
Mert létezésem legbensıbbnek tekintett ügyével, amelyért negyven évig küzdöttem, Európa
békés egyesítésének gondolatával csıdöt mondtam. Amitıl jobban féltem, mint a haláltól:
elkezdıdött megint a háború, mindenek háborúja mindenek ellen. S aki egész életén át
szenvedélyesen fáradozott a humanitás és a szellem jegyében létrehozandó egység ügyéért,
most, amikor a perc mindennél szorosabb összetartozást parancsolna, kitaszítva érezheti majd
magát, s haszontalanabbnak és magányosabbnak, mint valaha.

Lementem még egyszer, hogy a tőnı béke után nézhessek, járni egy kicsit a városba.
Langyos, csendes déli fényben fürdött, úgy, mint bármikor. Az emberek megszokott
lépteikkel rótták a szokott utakat. Nem siettek, tömegbe sem verıdtek beszédesen.
Viselkedésük vasárnapiasan nyugodt volt, s egy pillanatra meghökkentem: talán még nem is
tudják? De hát angolok voltak, fegyelmezték érzéseiket. Nem kellett nekik zászlólengetés,
dobszó, trombita, lárma, szívós, pátosztalan eltökéltségük így is erıs volt. Milyen más
látványt nyújtott 1914 júliusában Ausztria, de mennyire különböztem attól a hajdani
tapasztalatlan fiatalembertıl én magam is! Tudtam, mit jelent a háború; voltak róla súlyos
emlékeim. S ahogy elnéztem azokat a tömött, fényes üzleteket, eszembe jutottak - lángoló
látomás! - azok az 1918-asok, a kifosztottak, az üresek, amelyek mintha tágra meredt
szemekkel nézték volna az embert. Éber álom: láttam a hosszú sorokat, az éhesekét, a
lesoványodott, kétségbeesett arcú asszonyokét, a gyászoló anyákat láttam, a sebesülteket,
nyomorékokat, visszatértek a szörnyő, szürke kísértetárnyak ott, Bath fényes delén.
Emlékeztem azokra az egykori katonákra, akik rongyosan, megtörten hazatértek a frontról, és
szívem egyszerre azt az elmúlt háborút is beleérezte a most következıbe, amelyik még a jövı
homályába rejtette rémségeit. És tudtam: most megint vége mindennek, ami volt, amit
megteremtettünk, s nemcsak a magunk szerény élete omlik össze, hanem az is, amiért éltünk,
Európa, a mi igazi hazánk. Valami más kezdıdik, egy új korszak; de addig még mennyi
pokoltőzön, mennyi tisztítótőzön kell keresztülvágnunk!

Sütött a nap, zuhogtak az erıs sugarak. S ahogy mentem hazafelé, egyszerre megpillantottam
magam elıtt az árnyékomat; valahogy így láttam az elızı háború árnyát is a mostani mögött.
Nem tágít tılem azóta sem, beborította minden gondolatomat, éjjel és nappal; s talán e könyv
némely lapján is fölsejlenek sötét körvonalai. Ámde az árny végsı soron a fény gyermeke, s
csak aki egyképp tud világosságról és sötétségrıl, háborúról és békérıl, fölemelkedésrıl és
bukásról, az élt igazán.
 Tartalom
Elıszó
A biztonság világa
A múlt század iskolája
Eros Matutinus
Universitas vitae
Párizs, az örök ifjúság városa
Vargabetők önmagamhoz
Túl Európán
Fény és árny Európán
Az 1914-es háború elsı órái
Harc a szellem testvériségéért
Európa szívében
Hazatérés Ausztriába
Újra a világban
Naplemente
Incipit Hitler
A béke agóniája

Kiadta az Európa Könyvkiadó

A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel
Szedte a Nyomdaipari Fényszedı Üzem
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai rendelés törzsszáma: 634.66-14-I
Készült Debrecenben, 1981-ben
A sorozatot Antal László szerkeszti
Felelıs szerkesztı / Kajtár Mária
A védıborító és a kötésterv Urai Erika munkája
Tipográfia Benkı Anna
Mőszaki vezetı / Szegleth Károly
Készült 29 850 példányban, 26,4 (A/5) ív terjedelemben, Bembo betővel, EU-c-8182
ISBN 963 07 2328