Beowulf

Fordította Szegő György

Szerkesztette és az előszót írta

Halácsy Katalin

Eötvös Loránd Tudományegyetem

Anglisztika Tanszék
Budapest, 1994
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Beowulf with the Finnesburg Fragment.
ed. Charles L. Wrenn, London: George Harrap &
Co.,
1958.
Hungarian translation © Szegő György, 1994
A magyar szöveget gondozta Leidal János
A borítót tervezte Pintér László
 Előszó

A Szegő György leleményes fordításában most

először megjelenő óangol költemény, a Beowulf az
angol és valamennyi germán nyelv egyedülálló emléke.
Az egyetlen olyan, a hőskorban keletkezett, a
népvándorlás korára visszanyúló epikus költemény,
amely teljes terjedelmében fennmaradt. Némi túlzással
azt mondhatjuk, hogy ez a 3182 sor az angolok, illetve
a germánok Odüsszeiája és Iliásza. A görögöktől
eltekintve a legrégibb eposz Európában: korábbi, mint a
Roland ének vagy a Cid.
A Beowulf nyelvét, illetve tájszólásait körülbelül a
XII. századig használták Angliában, s manapság első
látásra nagyon idegennek tűnik, hiszen jobban hasonlít
a németre, mint a mai angolra. Utána az angol
nyelvben olyan gyors változások következtek be –
részben a természetes nyelvfejlődés következtében,
részben a normann hódítás hatására –, hogy egy-
kétszáz év múltán az óangol szövegeket már nem
értették meg. A könyvek ott porosodtak a kolostorok
könyvtáraiban, s mint „régi” vagy „angolszász” műveket
vették fel őket a leltárba. Tartalmukat nem is említették,
csak a véletlen őrizte meg őket attól, hogy értékes
anyagukat, amely borjúbőr volt, újra fel ne használják.
Amikor VIII. Henrik feloszlatta a szerzetesrendeket, sok
ilyen kézirat pusztulhatott el, így már soha nem fogjuk
megtudni, vajon a Beowulf szélesebb körben ismert
volt-e ebben a formájában, vagy egyetlen szerzetesnek
a szörnyek iránti érdeklődése őrizte meg számunkra: az
belemásolta egy gyűjteménybe, amelynek többi darabja
a kutyafejű Szent Kristófról, illetve a mesés Kelet
csodáiról szól. Az azonban bizonyos, hogy hasonló
hosszabb-rövidebb hősi énekek számot tarthattak a
korabeli közönség érdeklődésére, hiszen ezért rója meg
a szerzeteseket a yorki Alcuin, Nagy Károly
tanácsadója 797-ben Hygebald lindisfarne-i püspöknek
címzett levelében: ne Ingeldről szóló énekekkel
mulattassák magukat a refektóriumban, hanem lelki
bölcsességgel erősítsék magukat. Ingeld heathobard
herceget pedig a mi költeményünk is említi.
A Beowulf epikus költemény: címét a főhős nevére
utalva az utókor adta. Dániában és Svédország déli
részén játszódik az V. század végén illetve a VI. elején,
tehát az angolszászok a történetet a kontinensről vitték
magukkal a szigetországba. Néhány történeti forrásból
is ismert személy is szerepel a költeményben, mint
például Eormenric keleti gót király vagy Ongentheow, a
VI. század elején csatában elesett svéd király. Tours-i
Szent Gergely Historia Francorum című jól ismert
hatodik század végi történeti munkája valamint a VIII.
század elejéről származó Gesta Francorum említi
Hygelacnak. Beowulf nagybátyjának fríziai háborúját,
amelyben a geat király 521 körül halálát lelte. Ennyi
történeti adat alapján fel lehet állítani a költemény
kronológiáját, Beowulfnak, a főhősnek a személyéről
azonban hallgat a történelem.
Beowulf azt a népvándorlás kori germán hősi ideált
testesíti meg, amelyet már Tacitus is leír Germania
című művében az I. században, és amelyhez
hasonlóról még X. századi angol költeményben is
olvashatunk. A hős életét az a cél vezérli, hogy hírnevet
szerezzen magának a csatában – amelyet majd hősi
ének örökít meg, és ezzel meghosszabbítja az életét a
halálon túl –, hogy védelmezze a harcostársait,
hűséges legyen urához, kincseket szerezzen, amit
nagylelkűen szétoszthat, uralkodóként pedig
összetartsa a háza népét, a törzsét. Erre kötelezi el
magát társai előtt, a lakomák alkalmával a
dicsekvéseiben. A saját erejéből boldogul, nem segítik
természetfölötti erők vagy varázslatos praktikák, mint a
későbbi korok lovagjait vagy a görög hősöket. Nem a
puszta kalandért harcol, hanem szükségből. Beowulf
karjában harminc ember ereje lakozott, fizikai erejével
győzte le a két szörnyeteget, a tűzokádó sárkánnyal
való harcban mégis meghalt, mert már öregen kellett
vállalnia a küzdelmet.
Hasonló alakokkal a népmesékben is szoktunk
találkozni, a Beowulf történet rokonait is megtalálhatjuk
az emberből medvévé változó, medvebőrruhában
harcoló és így a medveerejű hősről szóló
mesetípusban. Egyesek Beowulf nevében is a medvét
látják: bee-wolf = mézevő = medve. Talán
kézenfekvőbb magyarázat az, hogy két totemállat nevét
illesztették össze benne: Beowulf medve-farkas, bear-
wolf.
Költeményünk és a népmese elemeit egyaránt meg
lehet találni a XII. században született izlandi sagákban,
feltűnő hasonlóságot mutatnak történetünkkel a Grettis
Saga és a Volsunga Saga egyes részei. Grettir is harcol
egy hím szörnnyel a földön, majd egy női szörny víz
alatti búvóhelyére akarja magával vinni, ahol a hős még
egy harmadik szörnyet is elpusztít. A Beowulf-történet
harmadik csatája pedig a sárkányölő Sigurd Volsungról
szóló sagával rokonítható. A skandináv történetek
azonban inkább a hős csatáinak laza, pikareszkszerű
füzérei, nem pedig olyan összefüggő, hatalmas ívet
felrajzoló munka, mint a Beowulf.
A Beowulf egyetlen példányban maradt ránk,
amelyet a X. század vége felé írtak le Dél-Angliában,
talán Winchester vagy Canterbury valamelyik
scriptoriumában. Ma a British Library őrzi Cotton
Vitellius A XV. jelzet alatt. A kézirat más híres kódexek
társaságában rendszerint megtekinthető a British
Museumban. Két írnok munkája, akik a feltevések
szerint egy korábbi példányból dolgoztak. Ez a változat
vagy valamelyik elődje a nyelvi formák tanúsága szerint
északabbról, Northumbriából vagy Merciából
származhatott. Az első írnok, aki a kézirat elejétől a
költemény 1939. soráig jutott el, s itt egy mondat
közepén abbahagyta a másolást, igen pontos munkát
igyekezett végezni: egységesítette a helyesírást, a
korabeli nyugati szász irodalmi nyelvet alkalmazta, és
kigyomlálta a dialektális és archaikus elemek nagyobb
részét. Hogy ilyenek voltak az eredetiben, azt onnan
tudjuk, hogy a második írnok már korántsem találta
olyan érdekesnek a munkáját, mint az első, hamar
végére akart járni a feladatnak, sokkal több rövidítést
alkalmazott, s azt írta le, amit látott. Nem valószínű,
hogy a saját tájszólását vitte volna bele a másolásba,
mert a Beowulf után következő mű, Judit és Holofernes
történetének egy töredéke, amelyet szintén ő írt le,
egységes nyugati szász irodalmi nyelvjárásban van.
A kéziratban elszórva római számokat találunk,
amelyeket a magyar fordító – több más kutatóval együtt
– énekekre való beosztásnak tart, s találó címeket is
adott az egységeknek. A XXVIIII., XXX. és XXXVIIII.
szám hiányzik.
Valamikor a XVII. században az összetett Beowulf
kéziratot a híres gyűjtő, Sir Robert Cotton könyvtárában
egybekötötték egy XII. századi óangol
prózagyűjteménnyel. A könyvtárban 1731-ben kiütött
tűzben ez a kódex szerencsére csak megpörkölődött a
szélein. Később az egész Cotton-könyvgyűjtemény a
British Museumba került.
Ez a költemény írott formájának története
dióhéjban, ennél azonban jóval kíváncsibbak lehetünk
arra, mi történt a Beowulf költeménnyel az V. és a X.
század között, s hogyan nyerte a mai formáját.
Vajon egyetlen költő munkáját olvashatjuk vagy
többét? Korábban elterjedt az a nézet, hogy volt egy
kompilátor, valószínűleg egy tudós szerzetes, aki
legalább három egymástól független, talán nem is
azonos személyről szóló rövidebb éneket fércelt össze,
mivel a hős a történetben három jól elkülöníthető harcot
vív. Ezen felbátorodva divatossá vált a századfordulón
és azt követően is a Beowulfot ízeire szedni és az
epizódokat mint külön meséket azonosítani és
vizsgálni, eredetüket kutatni. Ez a munka sokat
hozzátett a Beowulfról való ismereteinkhez, de a művet
nem értelmezte úgy, mintha egységes művészi alkotás
volna.
Ma inkább az ezzel ellentétes nézet terjedt el. J. R.
R. Tolkien után: a költői babért szívesebben adjuk
annak, akinek a munkája nyomán a költemény a jelen
formájában megszületett, habár egyáltalán nem kizárt,
hogy a történetnek, illetve egyes részeinek hosszú
variációs sora előzhette meg a mai formát, amely az
énekmondók, scopok emlékezetében kelt át a
csatornán, és élt addig, míg valaki le nem írta
valamikor, hosszabb vagy rövidebb idővel 594 után,
amikor az első misszionáriusok Rómából a britszigetre
hozták és elterjesztették a latin írást. Olyan egységes
tartalmi, szerkezeti rendszerben épül fel a
hősköltemény, amely igen tudatos költő keze munkáját
tárja elénk, aki felhasznált ugyan korábbi elemeket, de
azokat a saját céljaira használta fel egy olyan korban,
amikor a plágium fogalma ismeretlen volt.
A lejegyző bizonyára keresztény volt, különben nem
tudott volna írni. A pogány germánok rúnaírása nem
volt alkalmas hosszabb terjedelmű művek
megörökítésére. Soha nem is használták ilyesmire. Az
már sokkal fogasabb kérdés, hogy maga a költő írta-e
le a művet. Több alkalmat is megragad, hogy
keresztény elemeket építsen be a pogány történetbe,
de a történet pogány germán szellemét nem alakítja át.
Beowulf nagy formátumú germán hős, aki dicsekszik
erejével, büszkén elkötelezi magát a társai előtt a
harcra, és utolsó leheletéig küzd az övéiért és a
dicsőségért. Halála után nem igyekszik a
mennyországba. Testét máglyán égetik el, emlékét az a
hatalmas sírdomb őrzi, melyet a hegy fokán emeltek
törzsének tagjai.
Scyld Scefing dán dinasztia alapító is a semmibe
távozik, amikor holttestét a hajón a tengerre engedik:

„Tanácsok tudói
voltak a vitézek, de meg nem
mondhatták,
hogy a hajót, s terhét ki fogja
fogadni.”
(50b-52. sor)

Tacitusnál olvashatunk hasonlókat a pogány

germánokról. A költő néha ellentmondásba is kerül
önmagával. Úgy tűnik, mintha kereszténnyé igyekezne
alakítani az eposzt, de nem végezne elég alapos
munkát. Pl. a 90. sor táján leírja, hogyan énekel az
énekmondó a teremtésről a Szarvas-teremben, a 175.
sor után következőkben viszont kifejti, hogy a dánok
nem ismerték a Mindenhatót, bálványokhoz, azaz a
sötétség erőihez imádkoztak segítségért, s így nem is
csoda, ha nem sikerült a Szarvas-termet
visszafoglalniuk Grendeltől, a szörnytől.
Az alapvető keresztény tanokat, Jézust vagy a
legismertebb bibliai történeteket a költő nem említi.
Valószínűleg nem tudatlanságból, bár efelől akár
kétségeink is lehetnek. A X. századi másoló, aki már
bizonyára nem újsütetű keresztény volt, kétszer is
rosszul írta le Káin nevét (a 107., majd az 1241.
sorban). Ettől a bibliai alaktól származtatja a költő a
gonosz szörny családját.
A költő az átmeneti kor kereszténye lehetett. A
hanyatló pogány világ nem állt távol tőle, sőt, nagyon is
érdekelte. Megtagadni semmiképp sem akarta, sőt a
hősöket ideálként állítja elénk. Ha járatos volt is az új
tanokban, tudományát jó érzékkel nem ebben a
költeményben akarta csillogtatni, mert akkor meg kellett
volna tagadnia őseit. Legjellemzőbb tulajdonsága a
széleslátókörűség, a tolerancia volt: a régi pogány
hősben meglátta és értékelte a nagyságot, megalkotta
és megőrzésre érdemesnek tartotta ezt a költeményt, a
pogány Beowulfot erősnek, jó királynak és egyben
szelídnek, jóakaratúnak, tapintatosnak és
becsületesnek ábrázolta. Istent a költő látókörünk
szélére állítja, de nem hagyja, hogy beleavatkozzon az
eseményekbe.
A hősköltemény maga ad választ arra, hogyan jutott
el egy ilyen vagy ehhez hasonló, de rövidebb költemény
a közönségéhez. Több leírást találunk arról, hogy a
csata végeztével a harcosok lakomát rendeztek, ahol
az étel és a mézsör bőséges fogyasztása után az
énekmondó hősi történetekkel szórakoztatta őket. Az
előadásban a hárfa is szerephez jutott. Sajnos nem
tudjuk, hogyan kísérte a scop az énekét, és zeneileg
milyen lehetett. Egy-egy történet elmondása több óráig,
sőt több estén át is tarthatott.

Helyet adtak hát a geat hősöknek,

hogy együtt üljenek a pompás padokon,
a derék daliák, erőtől duzzadók,
kezdtek leülni; körbejárt egy szolga
s a víg vitézeknek gyöngyös italt töltött
tündöklő kupákba; közben dalos zengett
tisztán a teremben; a dán s vihar-földi
vitézek víg hada vidáman mulatott.
(491-98. sor)

Jól tudjuk, hogy a daloknak nemcsak a

szórakoztatás volt a célja, hanem az erkölcs és a
történelmi tudat ébrentartása, az összetartozás
erősítése. Érdekes kérdés, hogy ilyen célból miért egy
geat hős történetét adták elő angol földön. A nemzet
fogalma természetesen ebben a korban nem létezett, a
Beowulf által képviselt ideál pedig minden germán
népcsoport körében meggyőző erejű lehetett.
Vannak olyan kritikusok, akik hajlamosak igen
későre tenni a mű születési idejét, éppen a dánokról
rajzolt kedvező kép miatt, s azt mondják, Nagy Kanut
angliai uralkodása idején (1016-35) írhattak ilyesmit a
brit szigeten. Több kutató is igyekezett meghatározni,
hogy melyik lehetett az az udvar, ha nem Kanuté,
hanem egy korábbi, amely kedvező környezetet
teremthetett a Beowulf megszületéséhez.
A Beda Venerabilisszal vagy Alcuinnal kortárs
gazdag northumbriai királyok udvara, pl. Aldfrithé vagy
Redwaldé, illetve valamelyik utódjáé, aki Kelet-
Angliában uralkodott, és 625-ben halt meg, egyaránt
szóba jöhet. Ez utóbbi azért is, mivel 1939-ben az ő
uralkodásának helyén, Suffolkban tárták föl az ún.
Sutton Hoo-leletet, amelynek hajósírja hasonló
tárgyakat tartalmaz, mint amilyeneket Scyld Scefingnek
a Beowulf elején leírt temetése is említ. A különbség
annyi, hogy a Suffolkban eltemetett igen gazdag,
valószínűleg fejedelmi rangú személy hajóját nem
küldték ki a tengerre, hanem mint Beowulf halálakor, a
mű végén, sírdombot emeltek teste fölé.
Elképzelhető azonban, hogy Offa merciai király volt
a patrónus, akinek hasonló nevű ősére, aki még a
kontinensen a IV. században uralkodott, hízelgő utalás
történik a hőskölteményben (1955. és további sorok a
fordításban). Ezek természetesen csak feltételezések,
de azt kétséget kizáróan bebizonyítják, hogy volt több
olyan gazdag udvar is Angliában a VIII. század körül,
ahol egy ilyen költemény érdeklődésre tarthatott
számot.
H. M. Chadwick már 1912-ben felvetette, hogy a
Beowulf nem irodalmi kompozíció, hanem olyan, mint a
népköltészeti alkotás. Jóindulatú hallgatás fogadta ezt a
nézetet. Később Milman Parry és Albert B. Lord
tanulmányozta részletesen a délszláv orális költészetet
abból a célból, hogy a homéroszi hősköltemények
születésének körülményeire vonatkozóan
párhuzamokat találjanak. Ezeknek a tanulmányoknak
az eredményeit használta fel F. P. Magoun, Jr. 1953-
ban megjelent fontos cikkében, amelyben a Parry–Lord
elméletet kiterjesztette az óangol költészetre is. Azt
igyekezett bizonyítani, hogy ezt a költeményt szóban és
nem írásban alkották, éppen úgy, ahogy a délszláv
énekmondók sem mások vagy maguk által korábban
megszerkesztett és szó szerint megtanult
hőskölteményeket adtak elő a kávéházakban, hanem a
helyhez, az időhöz és a közönséghez alkalmazkodva
több változatban újra és újra elő tudták adni
ugyanazokat a repertoárjukban szereplő történeteket.
Az elmélet szerint a korai poéták késői, írástudatlan
délszláv társaikhoz hasonlóan nem magukat a
költeményeket tanulták meg az idősebb
énekmondóktól, hanem a történeteket és a kompozíciós
módszert, amelynek segítségével minden előadás
alkalmával újraalkották a költeményt. Kisebb és
nagyobb szerkezeti elemekből építkeztek, amelyeket
részben átvettek másoktól vagy a saját korábbi
előadásaikból, részben pedig a megtanult módszer
alapján – amely egyáltalán nem volt tudatos –, újakat
alkottak. Saját elmondásuk szerint minden egyes
alkalommal ugyanazt a költeményt mondták el, a
szövegeket összehasonlítva azonban látható, hogy az
egyes előadások ugyanannak a történetnek különböző
változatai.
Az építőelemek lehettek szókapcsolatok, nyelvtani
szerkezetek, de ennél jóval hosszabb egységek, tipikus
jelenetek is. A hatvanas években igen sokan
foglalkoztak ezeknek a formuláknak az
összegyűjtésével és feltérképezésével. Nem volt
azonban egyértelműen bizonyítható az a tétel, hogy az
óangol költemények nagy százalékban formulákból
álltak volna, és hogy szóban keletkeztek, ugyanis
mindegyiket csak egy változatban őrizték meg a
kéziratok.
Az óangol versek két fél sorra könnyen felbontható
hosszú sorokból állnak, amelyekben négy vagy nagyon
ritkán több hangsúly van. A hangsúlyos szótagokat
betűrím kapcsolja össze. Az első fél sorban mindkét
hangsúlyos szótag alliterálhat, a második fél sorban
azonban csak az első a az első fél sorban levő
hangsúlyos szótaggal, a második csak igen ritkán. Ez a
versforma a többi germán nyelvben is megvan.
A formula keret vagy váz, amelyet hasonló metrikai
környezetben különböző tartalommal lehet megtölteni.
A scop agya hasonlóan működik, mint a nyelvtanulóé
vagy a kisgyermeké. Kifejezéseket hall, ezeket
használja, de ezzel egy időben elvonatkoztat belőlük
egy olyan szerkezetet, amelyet később alkotó módon új
tartalommal tud megtölteni, új kifejezéseket,
szókapcsolatokat tud kitalálni, amelyek bizonyos
metrikai szabályoknak megfelelnek.
Az egyik legegyszerűbb formula például azt jelzi,
hogy ki beszél.

Beowulf maðelode, bearn Ecgðeowes

(Beowulf szólt erre, Ecgtheow fia)

Két fél sorból áll, ritmusa a Sievers-féle

rendszerben egy A és egy D1 típus, mondattani
szerkezete pedig: alany + állítmány + értelmező +
patronimikon. Ez a sor változatlan formában nyolc
esetben fordul elő a Beowulfban (529., 631., 957.,
1473., 1651., 1817., 1999. és 2425. sor). Formulává az
teszi, hogy hasonló szerkezettel közlik azt is, ha más
beszél:
 Hroðgar maðelode, helm Scyldinga
(Hrothgar szólott hát, a scyldök pajzsa)

Ez három alkalommal hangzik el (371., 1321. és

456. sor). Vagy:

Unfelð maðelode, Ecglafes hearn

(Unferth szólt, Ecglaf fia)

Ez a sor csak egyszer fordul elő (491. sor), de a

magánhangzó-alliteráció miatt megváltozik a szerkezet.
A harmadik példa két tagja között csak helyesírási
különbség van:

Wiglaf maðelode, Weohstanes sunu (2862.)

Wiglaf maðelode. Wihstanes sunu (3076.)
(Így szólott Wiglaf, Weohstan fia).

A soroknál és fél soroknál hosszabb egységek is

ismétlődnek a Beowulfban, pl. a hős hajóútja, vagy
megérkezése a szárazföldre, de a vers korántsem csak
ilyenekből állt össze. A formulakeretek a közös germán
múltban alakulhattak ki, így a különböző germán
nyelvekben gyakran rálelünk ugyanazokra a formulákra.
Jól látható, hogy ezek az eszközök az improvizáló,
a szóban komponáló költőt segítik. Az elemek hosszú
tradíció során kicsiszolt tárházából válogathat, s ha úgy
akarja, újakat is alkothat. Az orális vagy orális alapokon
nyugvó költészetnek még számos stílusjegye van,
amelyekre szép példákkal szolgál a Beowulf, de ezekről
majd később. Most vissza kell térnünk a kérdéshez,
hogy versünk szóbeli vagy írásbeli kompozíció-e.
 Könnyen kijelenthetnénk, hogy a stílusa alapján
bizonyosan ez is a szóbeli költészet egyik darabja, de
mindjárt akadályba is ütközünk. Hogyan jegyezték le:
vajon maga a költő tudott írni, vagy diktálta valaki
másnak? Akárhogy is történt, akkor már ez nem szóbeli
költemény, mint azok a bibliai parafrázisok sem,
amelyek éppilyen versformában íródtak, és a stílusuk is
hasonló. Orális alapú, de írott költészeti emlékek ezek.
Óangolul csak így lehetett verset írni, semmilyen más
versformát, eszköztárat nem ismertek. Az óangol költő
csak a germán költői hagyományt tudta követni. Az a
legizgalmasabb, hogyan alakította a költő a régi
versformát az új témákhoz, hogyan lett Jézusból a
biblikus költeményekben bátor harcos, hős. A Beowulfot
is így formálta meg egy hagyománytisztelő költő, az ő
munkáját olvashatjuk a Cotton Vitellius A XV.
kódexben, s hasonlóan készült az összes többi óangol
vallásos és világi költemény is. Mögöttük ott áll egy
költői személyiség, aki az évszázados tradíciókon
tanulva, annak minden tapasztalatát felhasználva
megalkotta a művet, amelyet most a kezünkben tartunk.
Ha ezt az elméletet elfogadjuk, magyarázatot
találunk arra is, miért nem valószínű, hogy sok hasonló
hőskölteményt írtak volna a Beowulffal egy időben.
Vajon miért is fordította volna egy írástudó költő az
idejét „új” pogány költemények megalkotására? Beda
Venerabilis is inkább Cædmon történetét írja le történeti
munkájában, nem a Beowulf költőéét, mert amaz a
bibliai történeteket tudta versbe szedni.
A vándor énekmondók még valószínűleg sokáig
életben tartották a régmúlt idők hőseinek az emlékét.
Talán nem olyan sokáig, mint Skandináviában, ahol
még a XIX. században is ismerték a falusi emberek
Siegfried történetét, de arról, amit az óangol scopok
énekeltek, nem maradt fenn emlék. A Beowulfból
megtudjuk, hogyan, és milyen alkalmakkor adták elő
műveiket, de hogy egészen pontosan mit énekeltek, azt
nem tudjuk rekonstruálni. A Beowulf fennmaradása így
inkább különös, mint tipikus jelenség, s nem hiszem,
hogy túl sok társa veszett volna el az évszázadok
viharaiban.
A Beowulfban igen tudatos gondolati felépítést lehet
felfedezni a sokszor elkalandozónak tűnő, epizódokkal
tarkított elbeszélés mögött. A költemény ellentétekre és
párhuzamokra épül. A költő azt igyekszik feltárni,
hogyan viselkedjék, illetve viselkedik a harcos, és
hogyan a vezér a germán törzsi társadalomban. Ennek
különböző lehetséges változatait térképezi föl, amellett,
hogy emléket állít egy igen jeles geat hősnek,
Beowulfnak.
A költemény két jól elkülönülő részre bomlik. Az
elsőben Beowulf, a fiatal harcos az idős dán uralkodó,
Hrothgar udvarában megalapozza a hírnevét azzal,
hogy megöli Grendelt, a gonosz szörnyet és anyját, akik
tizenkét évig tartották rettegésben a Szarvas-terem
lakóit. A másodikban Beowulf, az idős király
Hrothgarhoz hasonló helyzetbe kerül, mert egy
tűzokádó sárkány pusztít országában, akit egy paraszt
meglopott, s a sárkány ezért bosszút akar állni. Beowulf
egymaga, puszta kézzel próbálja legyőzni a sárkányt,
úgy, ahogy ifjúkorában tette, de csak a saját élete árán
tudja törzsét megvédeni a pusztítótól. Egyedül a még
tapasztalatlan, fiatal harcos, Wiglaf siet a segítségére,
de megmenteni már nem tudja az agg harcost.
A művet Beowulf pályája foglalja egységbe. Két
fontos eseménynél „vagyunk jelen”, dániai harcainál és
a sárkánnyal vívott küzdelménél. Ezek a legfontosabb
állomások a hős életében: felemelkedése és
lehanyatlása. Élete jelentősebb fordulatait azonban
rekonstruálni tudjuk a születésétől a haláláig: vagy
maga mondja el őket, mint pl. ifjúkori tengeri viadalát
Brecával, amelyről Hrothgar udvarában Unferth
kihívására be kell számolnia, vagy utalás van rá, mint
pl. arra, hogy unokatestvérei előtt nem akarta elfogadni
a geat trónt, csak akkor vállalta a királyságot, amikor
mindegyik meghalt már. Haláluk eseményei történelmi
visszapillantásban jelennek meg.
Beowulf ötven évig uralkodik, de erről nem sokat
hallunk. Ha azonban elfogadjuk, hogy a költemény arról
szól, miként kell cselekednie a germán harcosnak,
illetve vezérnek nehéz helyzetekben, ez az ötven év
nem is olyan fontos. Beowulf sikeres és híres uralkodó
volt, helytállt a csatákban, és népe szerette.
A költemény legalább annyira a költő hősi
erényekről és társadalomról vallott véleménye, mint
Beowulf kalandjainak története. Ezért az epizódok, ha
néha nehéz is a történeteket, amelyekre utalnak,
rekonstruálni, nem teszik a művet szétesővé, túl laza
szerkezetűvé. Mindegyiknek megvan a maga szerepe a
költemény egészében. Az elbeszélés nem lineáris
szerkesztésű, hanem mozaikszerű, mint mikor egy
festő nagy foltokban teszi fel a vászonra a színeket. Ez
azért furcsa, mert ha feltételezzük, hogy a hasonló
énekeket szóban adták elő, az időben kialakuló és
eltűnő kompozíció linearitást feltételez. Mégsem így
van, a költemény nem izgalmas, mint egy
detektívregény, hiszen előadásának pillanatában a
közönség a történetet, a hős sorsát végig jól ismerte, a
szerző pedig még át meg át is szőtte utalásokkal az
időben előre és visszafelé. Ezzel kapaszkodókat adott
az emlékezetnek, és felborítva az előre haladó idő
folyamatosságát, mintegy egyetlen képbe csúsztatva
múltat és jelent, az élet és a világ átmenetiségét,
ideiglenességét, sorsszerű változékonyságát
hangsúlyozta.
A Szarvas-teremről például már építésének
pillanatában megtudjuk, miért fog elpusztulni: „jött a kor,
kiben / vő s após között gyúlt gyilkos, vad gyűlölet, /
veszejtő viszály dúlt, halálos harc tört ki” (83b-85 sor), s
a dán–heathobard harcban a terem leégett. Ha ezt nem
emlékezetet segítő utalásként értékeljük, hanem a
történet szerves részeként, Beowulf igyekezetének
semmi értelme sincs. Miért küzd meg két szörnnyel, és
teszi újra lakhatóvá a Szarvas-termet, ha az rövid idő
múlva úgyis leég? Az utalás célja nem az tehát, hogy a
történetet előrevigye, hanem hogy a hallgatóság
számára bizonyossá tegye: ez az a terem, amelyről már
korábban is hallottak, amit ismernek.
Az első „epizód”, a fordításban az Előhang a
dinasztiaalapító Scyld Scefing életét és halálát írja le,
aki vagyon és hírnév nélkül érkezett az ismeretlenből,
és saját erejéből hatalmassá tette magát és a dán
népet. Az uralmat fiára, a dán Beowulfra
hagyományozta, aki művét tovább tudta folytatni. Ez az
ideális hős élete, amelyet a költő kiindulópontként,
mértékként rajzol föl a mű elején. Másként nem is
nagyon értelmezhető, mert Beowulfhoz, a főhőshöz
nincs sok köze. Scyld Scefing életével kell
összehasonlítanunk a költemény többi hősének tetteit.
Mi történik akkor, ha az idős uralkodónak nincs fia –
mint Beowulfnak –, vagy még túl kicsi ahhoz – mint
Hrothgarnak, hogy átvegye a hatalmat? Az egyik
esetben segítségükre siet valaki, aki a lekötelezettjük,
mert korábban ők is segítették őt vagy a rokonát –
ahogy Beowulf segít Hrothgaron a mű első részében –,
a másik esetben nem érkezik megfelelő segítség, mint
az idős Beowulf utolsó harca alkalmával, akinek
magának kell felvennie a küzdelmet a szörnnyel, s ahol
meg is történik a tragédia: a hős meghal, a törzse
széthullásnak néz elébe. Érdekes tudnunk, hogy a
geatok népcsoportja valóban nem élte túl a VI.
századot.
Az elemzés azt a benyomást keltheti, mintha az
egész művet valami szigorú rendszeresség jellemezné.
A költő azonban nem ilyen rendszeresnek,
áttekinthetőnek ábrázolja a világot, alaphangulata a
sorsszerűség, az ő világa változékony, még a
legnagyobb hősök is csak tanúi, szenvedő alanyai, s
nem irányítói sorsuknak. Úr felettük a mulandóság,
amelyet kétféleképpen lehet legyőzni: hírnévvel és
utódok által. Az első sikerült Beowulfnak, a második
nem.
Nemcsak az egyes emberek, hanem a népek,
törzsek életét is hasonlóképpen a születés és az
elmúlás ritmusa jellemzi, a kiszámíthatatlan sors
kezében van a nemzet is, a vég elkerülhetetlen.
Beowulf fiatalkorát bemutatva a felívelés, a sikerek
képét rajzolja meg a költő. Sokszor ismétlődnek a
lakoma, az ivászat, az ünneplés és éneklés, a
nagylelkű adományozás vidám jelenetei. A második
rész inkább történeti képeket vonultat fel, magyarázatul,
miért elkerülhetetlen a vég. Megtudjuk, hogyan haltak
meg Hrethel fiai, hogy Beowulf gyermektelen maradt.
Az elégikus hangnem legszebb példája ebben a
részben az ismeretlen törzs utolsó túlélőjének szózata
és Beowulf temetése.
A hőskölteménynek az volna a célja, hogy a
hallgatókat is harcra buzdítsa, példát, erőt adjon nekik.
A Beowulf hangulata azonban bús, a vége pedig
tragikus, mintha a költő tudná, hogy a hősi társadalom,
az igazi harci dicsőség már a múlté. Megmutatja a hősi
ideál reménytelenségét is.
Vizsgáljuk meg, miféle dicsőséget szerzett
magának Beowulf, hiszen a három legnagyobb
csatájában különféle természetfölötti lényeket győzött
le, nem magához hasonló harcosokat. A háttérben
emberekkel is vívott sikeres ütközeteket, pl. amikor
Hygelacot, az urát támogatta a vállalkozásaiban. A
költő számára láthatólag érdekesebbek voltak a leírt
párviadalok. Hírnevét ugyan a törzsi háborúkban vívott
ütközetei is öregbítették – a tengeri sikereihez
hasonlóan azok is méltóvá tették a királyságra –, de
nem ezek emelték a többi hős fölé, s tették a költemény
főhősévé.
Az első szörny, Grendel, Káin leszármazottja, azaz
a gonoszság megtestesítője. Torzalak, de emberfajzat,
ereje pedig hatalmas. Magányos, az emberiség és a
társadalom kitaszítottja. A korai társadalomban a bűnös
vagy a szerencsétlen árva nem tartozik senkinek a
háza népéhez, s az ilyen törvényen kívüli. Benne
Beowulf az ismeretlent, a gyanús sötétséget győzte le,
nemcsak fizikai erejével, hanem éberségével is.
Korábban Hrothgar harcosai nemcsak azért nem tudtak
vele szembeszállni, mert nem voltak elég erősek,
hanem mert nem tudtak ébren várni rá, s a fegyver sem
fogta. Beowulf követte még a víz alatti világba is. A
fölötte aratott győzelem nem örökre szólt, már másnap
megjelent az anyja, hogy bosszút álljon. Ennek az
ellenségnek a legyőzéséhez tehát nemcsak erő, hanem
örökös éberség is kellett.
A tűzokádó sárkányról azt mondhatnánk, hogy
jogosan támadott, hiszen meglopták. De vajon Beowulf
nem azért akarta-e elpusztítani, hogy megszerezze az
általa őrzött kincset? Nem azért támadt-e egyedül,
puszta kézzel, mer áldozatául esett a túlzott
büszkeségnek, amelytől Hrothgar annyira óvta a
Grendel anyja felett aratott győzelem után (1735. és a
további sorok)? Ezek a vádak többször is elhangzanak,
de valójában alaptalanul. A kincset egy régen élt törzs
utolsó harcosának átka őrizte évszázadokon át. A
sárkány az ősi átoknak megtestesítője, végrehajtója.
Beowulfnak talán ezért nem sikerült úrrá lenni rajta.
Halála előtt ugyan megnézte, miért is harcolt, de a
megátkozott kincs elégett vele a máglyán. Ő rendelte
így, mert nem akart törzsére újabb bajokat hozni. Az
átok őt is sújtotta.
Az olvasó kísértést érezhet, hogy jó néhány
középkori műhöz hasonlóan a Beowulfban is
allegorikus értelmezést keressen. Vannak, akik ennek
nem tudtak ellenállni, és a Grendel családban a
keresztény gonoszt, a bűn megtestesülését látták, akin
Beowulf, a megváltó lesz úrrá. A sárkányban pedig a
régi pogány világot vélték felfedezni, amelyet Beowulf
legyőzött ugyan, de nem élhetett túl, hiszen maga is e
világ gyermeke volt. Ez igen tetszetős elmélet, de a
hősköltemény keveset bizonyít belőle.
A korabeli közönség feltehetőleg ismerte Beowulf
történetét, akárcsak az epizódokban megjelenő többi
szereplőkét. Ezért elég volt, ha a költő mára már
elhomályosult utalásokat tett, ezek a hallgatókban
felidézték az egész képet, az egész történetet,
számukra a fő szállal való párhuzam vagy ellentét
világos volt.
Ennek egy jeles példája az ún. Finn-epizód (1068-
1159. sor), amely egy dán-fríz konfliktus keretében
mutatja be, milyen rossz és még rosszabb megoldás
kínálkozik, ha egy harcos kettős, ellentétes lojalitást
kénytelen vállalni. Hengestnek egyrészt kötelessége
bosszút állnia ura, Hnæf gyilkosán, Finnen, másfelől
szorongatott helyzetében hűséget kellett esküdnie neki.
A háború leírásának egy részlete felbukkant egy
töredékben, amely egy rövidebb hősi énekből
származhatott, bizonyítékul szolgálva arra, hogy a
történetnek más korabeli feldolgozása is ismeretes volt.
A párhuzamokra és ellentétekre épülő szerkesztés
nemcsak a történet, hanem a jellemek és a stílus
szintjén is jelen van a költeményben. Nemcsak a fiatal
kort állítja szembe az idős korral, a nemzet
felemelkedését annak hanyatlásával, a sötétet a
világossággal, a külső tér félelmetes ismeretlenségét,
hidegségét a terembelső barátságos vidámságával,
hanem például a sárkányölő jó Sigemundot, akit majd a
Nibelung énekben látunk viszont Siegfried alakjában, és
a gonosz, büszke Heremodot vagy a gonosz Thryth
királynét és a nemes Hygdöt.
Az alliterációs versformára olyannyira jellemző
szinonimasorozatok hasonló elven épülnek. Az óangol
nyelvtani szerkezetekre, mondatokra és
szókapcsolatokra egyaránt általában a mellérendelés,
az additív szerkezetek a jellemzőek, nem az
alárendelés.
Nem érthetünk egyet azzal a többször hangoztatott
véleménnyel, hogy csak azért van az óangol
költészetben sok rokon értelmű szó, mert ki kellett
elégíteni az alliteráció támasztotta igényeket.
Különböző környezetben kellett használni ugyanazt a
fogalmat, ezért különböző hanggal kezdődő
szinonimákat kellett hozzá keresni. Ez így túlzottan
mechanikusan fogja fel s leegyszerűsíti a költő alkotó
tevékenységét. Nézzük meg, hogy néhány találomra
kiválasztott variációs sorban milyen kapcsolat van a
szinonimák közt.
Amikor Beowulfot a halotti máglyára teszik, a
következőképpen nevezik őt: először mære ðeoden,
azaz híres úr, azután hlaford leofa, szeretett „kenyéradó
gazda”, hogy némi túlfordítással érzékeltessük az
óangol jelentést, majd pedig, amikor a tűz már
elemészti a testét, akkor már csak banhus, csontház
(3141-47. sor). Az általános meghatározást követi az a
szempont, ahogy háza népe látja a hőst, majd a
szomorú tény, hogy Beowulf halott, már csak test
amikor a máglyára kerül.
Amikor Grendel, a szörny végighalad a Szarvas-
termen, hogy megtámadja a harcosokat, a költő így ír:
feond treddode, eode yrremod (725-26. sor). Az első
szóban halljuk a lépések döngését, a második kifejezés
pedig magyarázatot ad rá, hogy miért döngenek
Grendel lépései: mert mérges.
A harmadik példában nem is lehet bizonyosan
állítani, hogy a szinonimasor tagjai ugyanazt a
jelentéstartalmat hordozzák. Grendel a következőket
látta a teremben: rinca manige (sok harcost), sibbe
gedriht (rokonok csoportját), és magorinca heap (fiatal
harcosok csapatát) (728-30 sor).
A rokon értelmű szavak halmozása tehát jelentést
hordozó, gazdagító költői módszer, nem pedig a
történet haladását lassító eszköz, amellyel a szóban
alkotó költő azért él, mert nem tud gyorsabban alkotni;
nem is a tartalom felhígítására szolgáló eljárás,
melynek az volna a célja, hogy a hallgatóság jól tudja
követni az előadást, végül nem is az összes alliterációs
variáns gyűjteménye.
Az óangol költő kevés hasonlatot és annál több
metaforát használ. Ezeket azóta, hogy a XII–XIII.
század fordulóján élt izlandi történész, Snorri Sturluson
próza Eddájának második részében, a
Skáldskapamálban (Költői stílus) így leírta, három
csoportra szokás osztani:
1. ókend heiti (egyszerű vagy jelzőtlen kifejezések)
pl. sceotend = lövő = harcos;
2. kend heiti (jelzős kifejezések) pl. sceadugenga =
árnyékban/sötétben járkáló = Grendel; vagy manscaða
= embert károsító = szintén Grendel;
3. kenning (összetett szóba vagy kifejezésbe
sűrített metafora) pl. recedes muða = a terem szája =
ajtó vagy beadoleoma = harci fénysugár/villanás = kard.
A kend heiti és a kenning között az a különbség,
hogy a kend heiti olyasminek nevezi a fogalmat, ami az
is valóban, a kenning ellenben olyasminek, aminek a
valóságban nem nevezhető. A kard nem fénysugár, az
ajtó pedig nem száj, de Grendel károsít is, járkál is.
A három csoport nem mindig különíthető el
pontosan egymástól, inkább fogjuk fel összefüggő
skálának, amelynek három pontját neveztük el. Például
minek nevezzük a fyrena hyrde kifejezést, amely a
gonosztettek pásztorára, Grendelre vonatkozik?
Hasonlítsuk össze a wuldres hyrde kifejezéssel, amely
a világ pásztorát, azaz Istent jelenti. A második
kenning, az első nem? Vagy mindkettő az? Jobb
megfogalmazás, hogy a második megszokott kifejezés,
formula, amelyhez viszonyítva az első ironikus.
A szinonimák a jó költő kezében életre kelnek: a
régi leleményeket találó helyzetekben használja,
egyszersmind sok újat is alkot, amelyekben izgalmas
feszültség rejlik az alkotóelemek közt. A Beowulf
kifejezéseit rendszerbe szedő konkordancia jól mutatja,
hány és hány olyan szókapcsolat van ebben a
költeményben, amely máshol nem fordul elő. Van
azonban példa arra is, milyen unalmas költeményt
lehetett alkotni óangolul: a krónikába beiktatott versek
ilyenek.
A filológusok és a történészek, mint láttuk, más és
más szemszögből közelítenek a fenti kérdésekhez.
Válaszaik távolról sem véglegesek, olykor zavarba ejtők
vagy épp ellentmondásosak. Most az olvasón a sor:
tekintsen be e költemény ablakán egy rég letűnt kor
világába, és maga alkosson véleményt.
A Beowulf, íme, magyarul is olvasható.

Halácsy Katalin
 Néhány hasznos olvasmány

Beowulf kiadások

A Beowulf leggyakrabban használt és idézett

óangol szövege Beowulf and the Fight at Finnsburg,
szerk. F. Klaeber (3. kiadás, Boston, 1950), diákok
pedig C. L. Wrenn kiadását használják legszívesebben,
amelyet W. F. Bolton dolgozott át: Beowulf, London,
1973.
A modern angol fordítások közül a leginkább
közkézen forgó Michael Alexander versfordítása
(Beowulf, Penguin, 1973), aki azonban az eredetit
akarja összehasonlítani egy modern angol változattal,
inkább a Michael Swanton által szerkesztett és
prózafordítást tartalmazó kétnyelvű kiadást vegye
kézbe (Beowulf, Manchester University Press, 1978).
Óangol költeményeket vagy versrészleteket – így
néhány sort a Beowulfból is – magyarul az Európa
Könyvkiadó gondozásában 1986-ban megjelent
Klasszikus angol költők c. kétkötetes gyűjtemény első
kötetében olvashatunk jeles műfordítók
tolmácsolásában. A verseket Szenczi Miklós válogatta.

Irodalomtörténet, kritika

A máig legrendszeresebb, legáttekinthetőbb, a

legnagyobb bibliográfiával felszerelt óangol
irodalomtörténet Stanley B. Greenfield és Daniel G.
Calder munkája: A New Critical History of Old English
Literature (New York University Press, 1986). A téma
fontos vonatkozásait érdekes, olvasmányos,
összefoglaló cikkekben mutatja be a Malcolm Godden
és Michael Lapidge szerkesztette The Cambridge
Companion to Old English Literature (Cambridge
University Press, 1991).
A korábbi évek legfontosabb kritikai darabjait gyűjti
egy kötetbe a Lewis E. Nicholson által szerkesztett An
Anthology of Beowulf Criticism, (University of Notre
Dame Press, 1963). Az egész könyvet betöltő Beowulf
értelmezések, magyarázatok több polcot töltenének
meg, a kisebb terjedelmű írásokról nem is beszélve.
Hadd utaljam ezért az érdeklődőt néhány egyéni ízlés
alapján kiválasztott mű felsorolása helyett a fent említett
irodalomtörténeti munkák bibliográfiai gyűjteményéhez.

Óangol nyelv

A mostanáig legteljesebb szótár J. Bosworth és T.

N. Toller: An Anglo-Saxon Dictionaryje (Oxford, 1898)
T. N. Toller kiegészítő kötetével: Supplement (Oxford
1921). Jól használható az egykötetes J. R. Clark Hall-
és H. Meritt-féle A Concise Anglo-Saxon Dictionary (4.
kiadás, Cambridge, 1969), de általában a kritikai
kiadások glosszáriumot is tartalmaznak.
A legtöbbet forgatott legteljesebb nyelvtan A.
Campbell Old English Grammarje (Oxford, 1959). A
nyelvtanuló számára azonban hasznosabb, mivel
sokkal könnyebben olvasható Bruce Mitchell és Fred C.
Robinson A Guide to Old English c. kötete (Basil and
Blackwell, 1982), amely szövegeket és glosszáriumot is
tartalmaz.
 Az óangol tanulók általában Sweet Anglo-Saxon
Primerjét és A nglo-Saxon Readerjét használják (szerk.
Norman Davis, Oxford, 1980, ill. átdolg. Dorothy
Whitelock, Oxford, 1970). Barátságosabbnak tűnik
azonban a Frederick G. Cassidy és Richard N. Ringler
által átdolgozott Bright's Old English Grammar and
Reader (3. kiadás, Holt, Rinehart and Winston, Inc.,
1971), mert ez a tudnivalókat egy kötetbe sűríti, és a
kezdőt segítő világos referenciarendszert használ.
Magyarországon jelent meg Rot Sándor Old English c.
kötete (Tankönyvkiadó, Budapest, 1982), amely szintén
teljességre törekszik, nyelvtant, szövegeket és
glosszáriumot egyaránt tartalmaz.
Beowulf
 Előhang

Ím, halljátok hát sok hajdani hős,

dárdás dán király dicső dolgait,
nemes nemzetségek neves tetteit.
Győző Scyld Scefmg gyakran szórta szét
5 a mézsör termére törő törzseket,
Herulok hordáit; kevés kinccsel kezdte,
kért vigaszt, s kapott is; nőttön-nőtt aztán
vagyona, hatalma s híre az ég alatt,
míg minden nép, ki a bálna-birtok
10 partján élt körben, hallotta, s hordotta
az adót elébe. Az volt a jó király!
Nemzett egy fiat, kit kegyként küldött
Isten a népnek, mert megértette
volt uruk bűnéből mily búbánatban
15 sínylődtek soká Scyld kora előtt
vezető nélkül; tiszteltté tette hát
a fiút e földön az élet s ég ura;
Beowulfnak szerteszét szállt szépen hírneve,
dicsérték dolgait a dánok földjein.
20 Míg apja óvja még, osszon kincseket
az ifjú herceg a harcosoknak,
bő kézzel tűnjön ki, tömérdek jót tegyen,
s később, ha kemény küzdés közeleg,
lesz lelkes hada, ki kedvvel kövesse,
25 jótettel jut hírhez bármely nép nagy fia.
Jött végül jó Scyld kitűzött ideje,
s mennie kellett a Mennyek Urához.
Kedves, jó társai a tajtékos tenger
partjához vitték őt, mint maga meghagyta,
30 oly hosszan országló kedves, jó királyuk,
a scyld nép barátja, míg szóval szólhatott.
Ott jéggel borított, ív-orrú bárka
kifutni készen a királyt várta;
beléje fektették becses barátok,
35 a híres, hős királyt, a gyűrűk osztóját
közel az árbochoz; sok kincs kísérte,
sok kivert kard s köntös távoli tájakról.
Ékesebb hajóról én sose hallottam,
pengékkel pompázott, páncéllal tündöklött,
40 kardokkal s vértekkel; hevert sok szép holmi
a jó vitéz mellén, hogy véle menjen,
habok hátán készült a hosszú útra.
Korántsem kevesebb kösöntyűt adtak
a nép javából néki, mint rég, mikor
45 még gyermekkorában egy szál magában
messzire küldték hullámok hegyein.
Arany zászlót húztak a hős feje fölé
az árbocra, aztán átadták az árnak,
hadd vigye a víz; szomorú volt szívük,
50 gyászban gyötrődtek. Tanácsok tudói
voltak a vitézek, de meg nem mondhatták,
hogy a hajót s terhét ki fogja fogadni.

Első ének

Hrothgar és a Szarvas-terem

Azután, hogy elment apja, e föld atyja,

Scyld sarja, Beowulf lett a vár bírája,
55 soká uralkodott kegyelmes királyként,
 nevét sok nép zengte. Egyszülött fia,
a nemes Healfdene vénen is vitéz volt,
míg élt, így ékíté a scyldök szép nevét.
Négy sarja született sorjában szépen
60 erre a világra: három hadverő,
Heorogar, Hrothgar és Halga hercegek,
s lány lett egy, a vitéz svéd király, Onela
csókos ágytársa, hitvese a hősnek.
Ha harcolt Hrothgar, hősként helytállott,
65 csatlósi csodálták, készséggel követték,
míg nőttön-nőttek ifjú vitézek,
s nagy sereg sarjadt. Eszébe ötlött,
hogy pompás, páratlan csarnokot csináltat,
hogy mézsört mérni tág termet emeltet,
70 mit ifjú s öreg örökké magasztal;
ifjúnak s aggnak ott juttat minden jót,
mit nékünk az Úr ád, csak népe földjét nem,
a közös földet, ki az embert táplálja.
Megtudtam mindenütt, hogy munkát rendelt el
75 távoli törzseknek, túl a tengeren is.
Seregek serkentek, serényen sürögtek,
s egy-kettő elkészült, egy-kettő felépült.
Magasb lett mindennél. A dicső dalosok,
szép szóval varázslók, Szarvasnak nevezték.
80 Szavának állt Hrothgar, s sok gyűrűt, sok
kincset
osztott víg torokon; tág ormún tornyosult
a terem, s vérontó vészt jósolt, vad lángú
tűz tombolását; jött a kor, kiben
vő s após között gyúlt gyilkos, vad gyűlölet,
85 veszejtő viszály dúlt, halálos harc tört ki.
Egy szörnyű szellem, sötétben
settengő,
 sehogy se tűrhette a napok teltét,
mert egyre hallotta, hogy víg zaj zendül,
távol a teremben; hárfahang s lantosok
90 ékes, szép éneke. Mesélték a bölcsek,
mint lett rég az ember, s mint teremté Isten
a föld orcáját hegyekkel, völgyekkel,
s vette végül körül a tenger vizével.
Napot tett s holdat a Hadak Ura
95 két fényes fáklyát a földlakóknak,
s feldíszítette a föld tájait;
lett csillag s levél, lelket is lehelt
minden néptörzsbe, mely él és mozog.
Boldogan teltek a bajnokok napjai,
100 míg egy rettentő réme a pokolnak
nem vetemedett véres, vad vétkekre.
Grendelnek hívták a gonosz szellemet,
hírhedt határjárót, mocsarak mesterét,
lápvár lakóját; a rémek földjét
105 vigyázta soká a végzet verte,
mióta Teremtőnk kizárta kegyéből
Káint s rút sarjait, a rémek fajzatát,
hogy sújtsa Ábel átkozott gyilkosát.
Nem örült az soká őrjöngő tettének,
110 mert messzi száműzte szent Urunk fajtánktól.
Tőle született a sok szörny-szerzet,
óriás, orv lidérc, hulla, ki jön s kísért,
hegy-nagy gigászok, kik hosszan harcoltak
Istennel, s busásan bűnhődtek érte.

Második ének

Szörny a teremben
 115 Éj lett, és megindult a mérges, gaz
Grendel,
a csodás csarnokhoz, hol a dán daliák
megitták a mézsört, s mámorba merültek;
nemes leventék hadát lelte bent,
a tor után alva nem tudtak több gondról,
120 a férfi kínjáról. A kárhozat réme,
a mérges, mohó szörny harminc hőst kerített
kegyetlen karmába, s ragadt el rögtön
ádázul ágyáról; büszkén ballagott
bő prédájával, halottak halmával,
125 lápi lakában letelepedni.
Mikor a hajnal hozta a napot,
látták a hősök Grendel hatalmát;
a remek torra reggel rívás jött,
sirató sikoltott. A híres Hrothgar,
130 nemesek színe szomorúan ült,
szíve szakadt meg, búsult a bátrakért,
mióta lábnyomát látták a gyűlölet
gyilkos rémének; túl gyötrő volt a baj,
túl tartós, túl terhes. De alig telt idő,
135 s bármily nagy volt a bú, egy éjjel mégis
még nagyobb gaztettet, még vadabb
vérengzést
vitt véghez Grendel, oly nagyon rákapott.
Sokan szereztek biztosabb szállást
kicsi kunyhókban, távol a teremtől,
140 mert mondták nékik szép, tiszta szóval,
hogy förtelmes fajzat feni ott fogát;
ragaszkodott is hát új hálóhelyéhez,
kit a rontó rém el nem ragadott.
 Így fütyült a jogra, s fennhéjázó úrként
145 egy mindnyájuk felett, míg hideg magányban
nem állt a legszebb ház sírboltként sokáig:
tizenkét évig tűrt a scyld nép barátja
sok bosszúságot, nagy búbánatot,
emésztő gondot; világossá vált,
150 aprónak-nagynak sok siratóból,
hogy kegyetlenül küzd évek óta
Hrothgarral Grendel, dúl-fúl dühében,
gaz gonosztetteket halmozva harcol
megállás nélkül; nem akar békülni
155 egyetlen hőssel sem a dárdás dán hadból,
s véget vetni a viszálynak vérdíjjal a
halottakért,
és a tanácsban tisztes vérdíjat
egy bölcs se várhat a vad vérengzőtől;
sőt, a sötét szörny, a halál árnyéka
160 lappangva lesben állt, ha zsenge, ha edzett
csapatot látott; a ködös lápokban
lapult vaksötétben, s nem sejté senki sem,
honnan lép lopva ki poklok lelkeivel.
Emberfajunk ellensége, a bősz egyedül
bolyongó,
165 gyakran tett így gyalázatot, megalázó, gyilkos
sértést, galád gazságokat művelt; a
szépséges Szarvas-termet
szállta ő meg éj évadján, a sötétben
settenkedve;
de az úr nem hagyta, hogy ő Hrothgar trónját
tönkretegye,
s kiveté e Káin-sarjat kegyeltjei köréből.
170 Emészté a nagy baj a scyld nép
barátját,
 szorult a szíve. Sokszor szedte össze
fő embereit, hogy fontolgassák,
mint lehetne a legjobban védekezni a
váratlan,
vad, agyafúrt s alattomos támadások ellen.
175 Áldoztak átkos bálványaiknak,
kérték faragott képeik kegyét,
hogy a nép bajában, nagy szorultságában
segéljenek szellemeik. Szentségszegő volt
szokásuk,
pogány a reményük; a pokol képei
180 lebegtek lelkükben, Istent nem ismerték,
a tettek Bíráját, bajnokok Urát,
az egek Pajzsát, menny Parancsolóját
nem tudták áldani. Jaj annak, kit ádáz
vész kerget, s kínjában löki a lelkét
185 lobogó lángokba; mit se remélhet,
vigaszt nem várhat! Jó annak, ki tudja
halála után az Urat keresni,
s az ó ölében békének örülhet!

Harmadik ének

Beowulf jötte

Emészté magát a híres Hrothgar

190 örök búbánatban; nem bírta a bölcs hős
feledni fájdalmát; túl tartós volt a harc,
mely népét törte, túl ádáz, túl ártó
az éji rabló sok, rettentő rémsége.
Hírt hallott a hazájában Hygelac egy hős
harcosa,
195 jeles geatok jó vitéze Grendel gonosztetteiről;
első volt erőre emberi nemünkben,
első volt korában a kerek világon,
nemes és hatalmas. Hasítni a tengert
jó hajót szerelt fel; szólt, hogy a híres,
200 harcias királyt kívánja keresni,
a hattyúk útján túl, mert hős kard kell annak.
Kalandját korántsem bírálták a bölcsek,
s bár szerették Beowulfot, buzdították bátor
szívét,
javallták, hogy járja útját, jó jeleket láttak.
205 Kiválogatott különbnél különb
kardforgatókat, hogy kikeresse
a legbátrabbját; tizenöt társsal
kereste hajóját; hozzá vezette
egy vitéz, ki otthon volt minden vizeken.
210 Eljött az óra; a hajó a habon
ringott a mart alatt; a kardvivők készen
felszálltak a fedélzetre; örvénylett az őrjöngő
ár,
vadul verte part porondját; vígan vittek a
vitézek
a hajó ölébe sok fényes fegyvert,
215 szép harci szerszámot; s a remek ringót
kitaszították a kívánt útra.
Hajtotta a szél, szaladt a hullámon
a habnyakú hajó, madárhoz hasonló;
másnapra, mint várták, oly messze szállott
220 az ív-orrú, idejében annyi utat tett meg,
hogy föld bukkant föl a hajózók előtt;
szirtek szikráztak, meredek martok,
földfokok fénylettek; átszelték az árt,
 vége volt az útnak. A geat vitézek
225 vígan kiszálltak, s a parthoz kötözték
a sebes sajkát – suhog a páncéling,
zeng-peng a páncél; köszönik Istennek,
hogy könnyen hajóztak a tenger habjain.
Falról figyelte a scyld nép őrszeme
230 ki parti szirt szélén állott a posztján,
hogy frissen hoznak sok fényes fegyvert,
fényt szóró pajzsot, fúrta az oldalát,
kíváncsi volt rá, hogy kik e hajósok.
Hrothgar harcosa hozzájuk indult,
235 lovon léptetett, lándzsáját rázta
kezével keményen, s kérdezte szép szóval:
„Ugyan kik vagytok ti, fegyveres férfiak,
vértes vitézek, vizeken vándorlók,
kik sebes sajkán jöttetek hozzánk
240 habokon haladva? Én itten figyelem,
partőrség posztján, a tenger távolát,
nem jön-e ártani ádáz ellenség
hajók hadával a dánok földjére.
Soha nem érkeztek ide ily nyíltan
245 lándzsás leventék; népünk úgy akarja,
hogyha hős jön hozzánk, jelszóval jöjjön,
s ti ezt nem tudjátok. Ím, itt áll egyiktek,
vértes vitézetek; nála nagyobbat
soha nem láttam még; nem termek tétlenje,
250 jól fest fegyverben, s ha nem csal arca,
nincs hozzá hasonló. Tudnom kell hát nékem,
kik vagytok, ki népe, kémek-é, vagy sem,
mielőtt messzibbre mennétek innen,
a dánok földjére. Most már, távol lakók
255 tenger taposói, hallhattátok tisztán
nyílt szívű szavamat; legjobb, ha hamar
 tudtomra adjátok, hogy honnan jöttetek.”

Negyedik ének

Beowulf válasza, s útjuk a teremhez

Felelt a főember, vitézek vezére,

a szavak kinccsel telt kamráját kitárta:
260 „Mi a geat emberek törzséhez tartozunk,
társakként osztozunk Hygelac tűzhelyén;
ismerték a népek nemes jó apámat,
a hadak hős fejét, úgy hívták: Ecgtheow.
Sok évig vezér volt, míg vénen meg nem vált
265 az emberektől; jó szívvel említi
bármely bölcs mindenütt, széles e világon.
Jó szándékkal jöttünk: Healfdene fiát,
uradat keressük, népetek nemes
oltalmazóját; adj okos tanácsot!
270 Fontos hírt hozunk a híres hősnek,
a dánok urának; úgy hiszem, hogy ez
nem lehet titok. Te tudod – ha igaz,
mit nékünk mondottak világos szóval –,
hogy népetek közt egy ádáz ártó,
275 egy rejtelmes rém rettentő módon
gyakorolja gyűlöletét, gyötrelmesen gyaláz s
gyilkol
sötét éjeken. Segítném Hrothgart
jó szívvel, örömmel, s tanáccsal tanítnám,
hogy vesz bölcsen erőt bősz ellenségén,
280 ha valaha is visszaverni vágyik
a förtelmes bajkeverőt, s szüntetni a
szorongatást,
ha hűsíteni kívánja a kín forró hullámait,
vagy pedig mindig merő bánatot,
bút és bajt lát majd, míg ott lakozik
285 a legszebb háznak legdicsőbb helyén.”
Szilaj lován ülve szólott az őrszem,
a bátor bajnok: „Az éles elméjű
scyld katonának, ki jól gondolkodik,
tisztán kell látnia szó és tett velejét.
290 Úgy hallom, hogy e had igaz barátja
a scyldök urának. Hozzátok hát ide
a hadi holmit; vezetlek titeket.
Pár ifjú csatlósnak parancsot adok,
hogy óvják jól a homokra húzott hajót, kit
újonnan
295 kátrányoztak, bárkátokat bizton védjék bárki
ellen,
míg csak vissza nem viheti Viharvidék
partjaira
jó gazdáit e habnyakú, sebesen suhanó
sajka,
át a tenger áramlatos, örvényekkel vészes
árján:
hisz a merésznek megadatott az,
300 hogy épen élje túl csaták csapásait.”
Mentek hát. Maradt a bő ölű bárka
kötéllel kikötve; vasmacska tartotta,
rögzítve ringott. Izzítva edzett
vadkankép villogott a hősök sisakján
305 arannyal ékesen, éltüket óvta:
küzdeni kívántak. Indultak hát mind
sietve mentek megnézni mielőbb
amaz arannyal tündöklő termet;
 a leghíresebb lett a csodás csarnok,
310 hol csak ember élt az egek alatt;
világlott fénye minden föld fölött.
A bátor bajnok nyájasan mutatta,
merre menjenek, míg egyenesen
oda nem érnek. Végül a vitéz
315 ménjét megfordítva ily szóval szólott:
„Ideje indulnom. Mindenható atyánk
tovább is tartson meg titeket kegyesen,
jó egészségben! Mennem kell a martra,
néznem, hogy nem jön-é ellenség népünkre.”

Ötödik ének

Útban a teremhez

320 Kövezett úton mentek a kardvivők

együtt előre. Kemény, kézmívű
vasingük villogott, gyűrűi fénylettek,
csapástól csengett. A csarnokhoz értek,
jöttek, s jó fegyverük félelmet gerjesztett.
325 Torkig voltak a tengerrel, és a terem
oldalának
támasztották nagy pajzsukat, kit varázslat
vert keményre,
 padokra ültek; páncéljuk zörgött,
fegyverük csörgött. A falnál álltak
a hajós hősök harci lándzsái,
330 hegyük szürke kőris; vasban volt a csapat,
fegyverek díszében. Egy délceg dalia
kérdezte akkor a kardvivőktől:
„Honnan hoztok ti pompás páncélinget,
aranyló pajzsot, arcvédő sisakot,
335 s dárdát is ily sokat? Királyunk küldöttje
és tisztje vagyok én. Ilyen sok idegent
s ily vitéz sereget nem láttam sohasem.
Úgy vélem, szép hősök, hogy nem
száműzetés,
hanem nagylelkűség hoz ide Hrothgarhoz.”
340 A híres bajnok bölcs beszéddel felelt,
Viharföld délceg, deli vitéze,
a sisakos hős: „Hygelacnak vagyunk
mi asztaltársai; Beowulf a nevem.
Hírül hozom én Healfdene fiának,
345 a dicső királynak, a te uradnak,
hogy miért jöttem, ha megengedi,
hogy az ő kegyes személyét köszöntsük.”
Válaszolt Wulfgar, a vandálok hercege,
bajnokok bölcse, kit vitéz voltáért
350 sokan kedveltek: „Mivel te kéred,
mindjárt megkérdem a dánok fejét,
kincsek osztóját, a híres királyt,
a scyld nép urát, mit szól utadhoz,
s menten megmondja, tudtodra adja,
355 ha jó szándékkal jössz szállásunkra.”
Máris ment szólni. Hrothgar ült trónján
öregen s őszen, kardforgatói közt;
ment a vitéz, míg meg nem állt váll váll
mellett a királynál,
ismerte a híres harcos az edzett had
szokásait.
360 Ily szóval szólt Wulfgar felséges urához:
„Itt van a geatok gerelyes csapata,
távolról tért ide, tengeren túlról;
e nemes hadi nép vitézlő vezérét
Beowulfnak hívják; kérnek ők, hallgasd meg,
365 nagy jó uram, hogy ők mit mondanak néked,
s szólj te is hozzájuk. Ne tagadd meg tehát,
ha várják válaszod, kegyosztó Hrothgar:
világosan vall rá szép hadi szerszámuk,
hogy nemes vitézek; biztos, hogy hős vezér
370 ki e harcosokat hazánkba hozta.”

Hatodik ének

Hrothgar és Beowulf szól egymáshoz

Hrothgar szólott hát, a scyldök pajzsa:

„Bizony, jól ismerem e bátor bajnokot,
a néhai nemes Ecghteow fia ő,
annak adta Hrethel geatok királya,
375 egyetlen lányát – s ím itt a sarja,
idejött, s itt igaz, jó barátokra lel.
Gyakorta hozták hajósok hozzánk
a geatok adta ajándékokat,
s hírlelték azt is, hogy harminc ember
380 ereje lakik e híres hősnek
markolásában. Azt mondják, hogy őt
hozzánk, dánokhoz a Hadak Ura
 nagy kegyből küldte, hogy a gaz Grendel
ellen segítsen. Kincseket kínálok
385 e nagy vitéznek vakmerőségéért.
Siess hát serényen, sereged vezére,
gyűjtsd ama hősöket együvé gyorsan,
s mondd nékik szép szóval, hogy szívből
üdvözlik őket
a dánok.” Indult hát Wulfgar
390 az ajtóhoz, és kint azt mondta: „Üzeni
a dárdás dánok dicső királya,
hogy származástok nem titok néki,
s titeket, tenger tarajain jött
bátor bajnokok, szívből üdvözöl.
395 Járulhattok hát harci ruhában,
sisakban s páncélban Hrothgar elébe,
de a pajzs, dárda, nyíl, halált hozó holmi
hadd várja mind itt, mi lesz az egyezség.”
A hatalmas hősök körbekerítették
400 a nemes küldöttet; egyesek kint vártak,
vigyáztak a fegyverekre, mint meghagyta a
vezér.
A többi sietett a Szarvas-terembe,
egy dán vitéz után; vonult a hadverő,
a daliák dísze, s megállt a csarnokban.
405 Ragyogott a vértje, vas inge villogott –
vasverő remeke –, s így beszélt Beowulf:
„Üdvöz légy Hrothgar! Hygelacnak
vagyok
vére és vitéze; már zsengén sok harcot
vívtam meg hadunkban; s hallottam
hazámban,
410 mit művel Grendel, mint garázdálkodik:
hírt hoztak hajósok, hogy e csodás csarnok
 siváran tátong, senki se használja,
amint az elfutó est fénye
az égbolt alatt az éjbe enyészik.
415 Népem nagyszerű bölcs bajnokai,
kiknél különb nincs, küldtek el hozzád,
jó Hrothgar király, hogy keresselek,
mert tudták, milyen erő az enyém:
maguk is látták, mint jöttem meg harcból
420 s béklyóban hoztam bősz ellent, ötöt is;
szétvertem a szörnyek népét, s éjjel
kaszaboltam én le
sok tengeri kísértetet; csak bajt kerestek
maguknak
a geatok vad gyűlölői: bosszút álltam
barátimért,
sok gaz párát porrá zúztam;
most Grendellel szállok szembe,
425 a szörnyeteggel tartok találkát,
az óriással. Egy kegyet kémék
én mostan tőled, dicső dán daliák
fényes fejedelme, scyld nép oltalma:
nézd hosszú utamat, néped jó barátja,
430 vitézek védője, s ne tagadd meg tőlem,
hagyd, hogy én s hőseim, e kemény
kardvivők,
a szörnytől tisztítsuk meg a te termedet.
Oly hírt is hallottam, hogy a rettentő rém
fegyvernek fittyet hány, vakmerőn veti meg.
435 úgy legyen Hygelac, hatalmas haduram,
hajlandó hozzám, hogy én majd megvetek
kemény hárs-pajzzsal s karddal kezemben
kelni a harcra; jöjjön a bősz bitang,
birkózom kézzel, kar a kar ellen,
 440 életre-halálra; ki ekkor elvész,
remélje Isten végső irgalmát.
Szerintem a szörny, ha győz, s ha teheti,
vígan felfalja a geat nép fiait,
vitézek virágát, mint gyakran gyilkolt már
445 a csata-csarnokban. Korántsem kell majd
fejemet fedned; hisz vérbe fagyva
hurcol el Grendel, ha meg kell halnom;
véres hullaként vinne majd haza,
nem szánna megenni a magányos szörny
450 mocsári barlangban; nem kell majd nagy
búval
régi szokás szerint temetned testemet.
Ha harcban lesz vesztem, küldd el
Hygelacnak
legjobbik vértemet, mely mellemet védte,
legkülönb ingemet, Hrethel hagyatékát,
455 Weland remekét. Megy a sors, mint akar!”

Hetedik ének

Hrothgar válasza
 Szólt erre Hrothgar, a scyld nép pajzsa:
„Barátom, Beowulf, jót tenni jössz hozzánk,
vitézül védeni nagy harcban népünket.
Nagyon nagy csatát vívott az apád:
460 ő hozta a halált jó Heatholafnak,
a vitéz wylf hősnek; a geat nép emiatt
tartott a bosszútól, s száműzte távolra.
Onnan ő hozzánk jött, a déli dán törzshöz,
dicső scyld sarjakhoz, tomboló tengeren.
465 Épp én uralkodtam a derék dánokon,
dicső dárdások dús kincsű várán,
ifjú királyként; halott volt Heregar,
Healfdene fia, becsült, jó bátyám,
ki sokkal különb volt jómagamnál!
470 Aztán a viszályt váltsággal végeztük;
küldtem a wylf népnek habok hátán
bő ősi kincseket, s ők békét esküdtek.
Szorul a szívem, míg megvallom másoknak,
hogy a gaz Grendel gyűlölködésében
475 mennyi gyalázatot tesz rajtunk termünkben
nagy hamarsággal; csarnoki csapatom
csapásitól csökken; sepri el a sors,
úgy retteg Grendeltől; de véget vethet
könnyen az Úr kegye tombolásának!
480 Mennyiszer esküdtek mézsörtől ittasan,
kupával kezükben kemény kardforgatók,
hogy a csarnokban csatázni fognak
a gaz Grendellel, bíznak jó kardjukban!
Hajnalban azután a csapat csarnokát
485 mindig vér szennyezte; ha reggel ragyogott,
a padlót s padokat vér tette lucskossá,
s tölté meg termünket; kipróbált katonám
kevesebb lett azzal, kit elvitt a halál.
 Most ülj az asztalhoz, hallgasd figyelve
490 a hősök tetteit, s tűz gyúljon szívedben.”
Helyet hagytak hát a geat hősöknek,
hogy együtt üljenek a pompás padokon,
a derék daliák, erőtől duzzadók,
kezdtek leülni; körbejárt egy szolga,
495 s a víg vitézeknek gyöngyös italt töltött
tündöklő kupákba; közben dalos zengett
tisztán a teremben; a dán s viharföldi
vitézek víg hada vidáman mulatott.

Nyolcadik ének

Unferth kötekedése

Unferth, Ecglaf fia, ki a dán király

500 lába előtt ült, epés szóval szólt,
fújva bősz beszédét. A bátor Beowulf
nagy tengeri útja nagyon bosszantotta,
mert irigyelte, ha itt, e földön
kívüle bárki, bárhol, bármikor
505 hősi tettekkel tűnt ki az ég alatt:
„Ama Beowulf vagy, ki a tág tenger
vizén versenyt úszott a vitéz Brecával,
vakmerő gőggel hívta ki a habot,
s dőre dicsekvésből éltével játszott
510 mély tenger torkában? S nem beszélhetett le
se barát sem ellen a kétes kalandról,
máris tapostátok tenger vészes vizét;
karotok kavarta az ár áramlását,
kézzel kapálózva siklottatok simán
515 a víz ösvényein. Tombolt a tenger,
tél szele túrta; kedvére hányt a hab
hét napig titeket; Breca tett túl rajtad,
tovább volt ereje; hajnalban a hullám
partra hajította a Heatho-Ræmákhoz.
520 Onnan fölkereste szép szülőhazáját,
kit sok nép kedvel, a Bronding-földet,
hol Beanstan fiának vára, sok kincse volt,
s népe, kit kormányzott. Rád pirít minden,
mit Breca beszélt el igaz szavakkal.
525 Gondolom azt is, hogy Grendellel szemben
nem állnál úgy helyt rémítő rohamban,
rettentő harcban, ha mégis mernéd
várni a vérengzőt éjnek évadján.”
Beowulf szólt erre, Ecgtheow fia:
530 „Beszéltél bőven, barátom, Unferth,
mézsörtől ittasan az imént Brecáról,
az ő útjáról. Nos, úgy volt igaz,
hogy több erőm volt a tomboló tengeren,
keményebb küzdelmem, mint bárki másnak.
535 Mondottuk mindketten kisfiú korunkban,
esküdtünk erősen, még ifjak lévén,
hogy kint a tengeren kockára tesszük
életünket – s szavunkat mi meg nem szegtük.
Kivont kard kezünkben, úgy szeltük habjait
540 a tág tengernek; magunkat így véltük
védni a bálnáktól; ő sehogy se bírt
elhagyni engem, gyorsabban úszva
hullámok hátán; s én őt nem akartam.
Úgy úsztunk együtt öt egész éjen át,
545 míg szét nem választott a tomboló tenger
háborgó hullám a vad, hideg homályban,
amint jött az éj és észak éles szele
 száguldva fújt szembe. Az ádáz ár dühe
mind megvadította a mélység halait.
550 Megóvott engem az ellenségtől
kézzel szőtt, kemény, jó páncélingem,
arannyal futtatott vasával védőn
borítva mellemet. Húzott a mélybe
egy ádáz állat, erősen tartott,
555 szilárdan szorított; de mégis sikerült
a szörnybe szúrnom, szívébe mártanom
kemény, jó kardomat; a vészes vizek
hatalmas halát így veszejtettem el.”

Kilencedik ének

A lakoma folytatása és vége

„Így szorongattak szilajul százszor is

560 a fene szörnyek; a fizetséget
kardomtól kapták úgy, ahogy kijárt.
Nem vidulhattak a víz vad rémei,
hogy körben ülve testemből tartsák
tetemes torukat a tenger fenekén.
565 Sőt, hajnal hasadtán hullámtól hajítva
hevertek holtan, kard kaszaboltan
a parti porondon, hogy soha többé
útját ne állják utasoknak
tenger taraján. Keleten tündöklőn
570 kelt Isten fáklyája, csitult a csapkodás,
s így láthattam meg földfokok falának
széljárta szélét. Óvja a sors gyakran,
 kit nem szánt halálra, ha az hősként harcol.
Élek, mert megöltem kardommal kilenc
575 tengeri sátánt. Sose hallottam
keményebb küzdésről az éji ég alatt,
sem árvább hősről az ár sodrában.
Mégis megúsztam mérkőzésünket,
s az út elfárasztott. Ekkor az áramlat
580 haragos habjával elsodort engem
a finnek földjére. Terólad viszont
még sose hallottam, hogy síkraszálltál
ily vészes bajt vívni. Ily bátran Breca sem
küzdött még soha, vér mosta karddal,
585 halálos harcban, hősi tettekkel,
sőt egyiktek sem – de sok a dicsekvés –,
te pedig édes fivéred éltének
vetettél véget; légy bármilyen furfangos,
kárhozat vár rád, kín a pokolban.
590 Egyet mondok néked, Ecglafnak fia:
ama gaz Grendel, a rettentő rém
meg nem alázza annyiszor uradat
a Szarvas-teremben, ha elméd s szíved
oly vitéz volna, mint magad meséled;
595 de hamar rájött, hogy hőstettektől,
hogy a scyld sarjaknak kegyetlen kardjától,
kemény rohamától kár lenne félnie.
Sarcot szed tőletek, senkit se kímél
a dánok népéből, gyönyörrel gyilkol,
600 pusztít és tombol, mert nem is támadják
a dárdás dánok. De én a geatok
hős kedvét s hatalmát hamar megmutatom
néki nagy harcban. Mehet már mézsörért,
ki csak kívánja, ha a népekre
605 holnap hajnal hasad, s aztán délben dicső,
 hév sugárral süt majd a lángköntösű nap.”
A havas hajú híres hadverő,
a kincsosztó király boldogan hallgatta;
hitte, hogy Beowulf, a nép pajzsa s barátja
610 szilárd szándékkal szerez szabadulást.
Hangosan harsogott a hősök víg szava
kacagó kedvükben. Wealhtheow királynő
jött most a csarnokba, s mosollyal köszönté
az arany díszű daliák hadát;
615 és a nemes hölgy előbb hű hitvesét,
a nép szerette, nagy Hrothgar királyt
kínálta kedvesen habzó kupával,
míg mind mulattak; a győztes hírű
király is vígan volt a teli teremben.
620 Körben járt ekkor a Helmingek hölgye,
az ifjú s az idős hősöket kínálta
kincses kupákból, míg oda nem ért
a gyűrű-díszes dicső királyné
Beowulf mellé a mézsörös kehellyel;
625 köszönté a vezért, s köszöné Istennek
szép szóval, hogy vágyát teljesítette,
s egy vitéz végre vigaszt hoz néki
a véres tettekre. Kiitta a kupát
a kemény katona, s a királynőhöz
630 köszönetül így szólt szárnyaló kedvében,
így beszélt Beowulf, Ecgtheow fia:
„Szándékom az volt tengerre szálltamban,
hajóra ülvén harcosaimmal,
hogy valóra váltsam népetek nagy vágyát,
635 vagy pedig vesszek el a gonosz ellenség
kegyetlen karma közt. Vagy hősi tettel
ékítsem híremet, vagy éltem fogyjon el,
itt várjon végnapom e mézsör csarnokban.”
 Tetszett a bölcs hölgynek e büszke beszéd,
640 e deli dicsekvés; dús aranyékekben
ment ura mellé, hogy helyet foglaljon.
Számosan szóltak még azután ily
bátran,
s tettek a teremben efféle esküket,
zengett és zúgott a diadalmas nép,
645 míg Healfdene fia nem indult nemsoká
nyugvásra térni. Tudta, hogy a szörny
jő harcra szántan a híres terembe,
ha a napfényt nem lehet már nézniük az
embereknek,
ha az éj már feketébe vonja végig a világot,
650 és suhanva sereglik a sötétség sok
rémalakja,
s küzd egymással a felhők közt. Felkeltek
mind a vitézek,
búcsúztak egymástól, Hrothgar is Beowulftól,
kívánta, hogy épen, életben lássa még,
és a bor nagytermét ily szóval bízta rá:
655 „Mióta emelem kezemet s kardomat,
e dicső dán termet soha még senkinek
kezére nem adtam, kivéve tégedet.
Vedd hát át, s vigyázz jól a csodás csarnokra,
gondolj a hősökre, ő hangos hírükre,
660 s őrködj a gaz ellen. Kapsz mindent, amit
kívánsz,
csak élj, ha véget ért nagy munkád,
hőstetted.”

Tizedik ének
 Éjjel a csarnokban

Ekkor elment Hrothgar, el a scyld nép pajzsa,

hősei hadával a híres teremből
Wealtheowt keresni, kedves királynéját,
665 hogy véle háljon. Mindenki megtudta,
hogy híres uruk a gaz Grendel ellen
őrt tett a terembe, s az külön küldetést
kapott a királytól: küzdjön, ha jön a szörny.
Bizony, boldogan bízott a király
670 a kemény hősben, kit az Úr kegyel,
bizony, leveté és Beowulfra adta
remek páncélingét, ragyogó sisakját,
kezébe választott vasból vert kardját
adta, hogy használja harcban haszonnal.
675 Szólt rá a dalia pár dicsekvő szót,
mielőtt ment volna, hogy megpihenjen:
„Nem tartom magam hitványabb hősnek
halálos harcban, mint Grendel magát;
ha nem is kardommal kívánok küzdeni,
680 akkor is pokolra küldöm én páráját.
Nem elég erős ő, hogy engem levágjon,
s pajzsom nem üti át, ha harsog is híre,
hogy hogyan tud harcolni; ma éjjel mindketten
kerüljük a kardot, ha mer keresni,
685 fegyvert nem fogunk: dönt a bölcs Isten,
szent szándéka szabja majd meg,
hogy ki győzzön kettőnk közül,
kinek szálljon szerte neve
hangos hír harsány szavával.”
Lefeküdt Beowulf párnán pihenni,
s körül a többi tengeri hős is
690 lehajtá fejét a csarnok csendjében.
Egyik se hitte, hogy hazatérhet,
s szeretett honát még megláthatja,
népét s nagy várát, ahol nevelték.
Hiszen hallották, hogy már előttük
695 ott mily sok vitézt vitt el a vad halál,
hány dán daliát. De az Úristen
vigaszt vitt nékik, sikert szőtt sorsukba,
s az ellent egy, csak egy ember ereje
verte le a Vihar-vitézek számára
700 a halálos harcban. Igaznak ismerjük,
hogy a Mindenható megőrzi fajtánkat
örökkön-örökké. Éjben ködben sietve jött
a sötétben settenkedő, s a szarv-díszű ház
íjas őrzői, ők aludtak mélyen,
705 csak egy virrasztott. Híre járt, hogy éjjel
a szörnyű szellemet le nem győzhetik
sötétben, mert az Úr azt nem akarja,
de a virrasztó várt vad haraggal
hős kebelében, készült a küzdésre.

Tizenegyedik ének

Az éji küzdelem

710 Éj leple alatt jött, jött a lápból

Grendel, ki isten haragját hordta;
emberi fajunk fő ellene azt hitte,
meglep majd néhány hőst a tágas teremben.
Futott felhők alatt, míg közel nem került
715 az arany dísszel dúsan borított
 borpalotához. Bár nem először
kereste fel ő a király otthonát,
sohase lelt még, mióta lehelt,
ily bátor bajnok terem-őrzőket.
720 Jött hát a házhoz az örömtelen,
keserű kedvében. Öklétől azonnal
betört az ajtó, pattantak pántjai:
a borcsarnok száját borzalmas bosszúra,
bősz bajra tárta szét. Rögtön rá a rém
725 benn taposta már a pompás padlót,
őrjöngve tört be; ördöngös tűzben,
förtelmes fényben lángolt a szeme.
Látta, hogy sok vitéz vagyon a teremben
egy törzsből együtt, számosan szunnyadnak
730 az ifjú harcosok. Kacagós kedve lett,
hitte, hogy hajnal hasadta előtt
mind, egytől egyig elválaszthatja
lelküket testüktől: bőséges lakoma
lesz ebből, úgy látta. Soha még sorsa
735 nem hozott néki ennyi sok embert
enni egy éjszaka. Hygelac hatalmas
öccse őrködött, mit tesz majd, mint rohan
rájuk a rontó rém, emberek gyilkosa.
A szörny nem habozott, hanem hirtelen
740 megragadott vadul, védhetetlenül
egy alvó vitézt. Tépte szét testét,
koncokban kapta be szőröstül-bőröstül,
vedelte vérét; egészen elnyelte
a véres holttestet, két kezét, két lábát,
745 nagy hamarsággal. Máris megindult,
hogy kézbe kapja a szilárd szívű
harcost fekvőhelyén – feléje nyújtotta
förtelmes mancsát; fél karjára támaszkodva
 rögtön felült a híres hős, fogadta az
ellenséget.
750 Pár perc, s a bűnök pásztora rájött,
hogy nem talált még férfit e földön,
hőst, ki ily kemény, kegyetlen kézzel
tudná szorítni; a szörnynek szívét
félelem fogta el; futott vón onnan
755 ki a sötétbe, keresni az ördög
oltalmát – s nem tudott. Ott több vért nem
onthat,
mint már megszokta mindaddig mindig.
A bátor Beowulfnak eszébe jutott
esti beszéde, felállt hát egyenest,
760 s szorítá a szörnyet; repedt a rém ujja,
futott volna az már, de a hős fogta.
Hitte a hitvány, hogy kiszakad e kézből,
kiszökhet messze, s mentheti magát
mocsár mélyébe; kín volt a vasmarok
765 vad szorítása; vészt hozó útra ment
az ártó szörnyeteg a Szarvas-terembe.
Döngött a csarnok; a derék dánok,
vári vitézek, minden merész hős
rettegve hallá. Dúlt a két küzdő
770 dühében. Vad zajtól zengett a csarnok,
csak csoda őrizte, hogy össze nem dőlt,
s bírt ellenállni a bősz birkózók
tombolásának, bár kívül-bévül
mesteri módon kovácsolt pántok
775 tették szilárddá. Vad viadaluktól
kidőlt a padlóból az arannyal kivert
sok mézsörpad, melyet mindenki magasztalt.
Dehogyis hitték a dánok bölcsei,
hogy ember ereje e szép, csontdíszű
780 padokat egykor el tudná törni,
s ravaszul rombolni, hacsak nem lángok
ölelik lobogva. Vad lárma harsogott,
rémülten reszkettek a deli dánok,
mikor meghallották a falak felől,
785 mint bőgi Isten bősz ellensége
döglődő dalát, sebétől sírva,
vesztében vijjogva, jajveszékelve,
pokolra szálltában. Vaskézzel szorítá,
ki erősebb volt minden embernél
790 a kerek földön ama napokban.

Tizenkettedik ének

A győzelem

Sehogy sem akarta a hősök oltalma

a vészes vendéget élve elengedni,
hisz nem hitte, hogy hasznára válhat
bármely népnek is. Beowulf hősei
795 rögtön kirántották ősi kardjukat,
védeni vágyták vezérük életét,
a híres hercegét, ha hatalmukban áll.
Sejteni nem tudták, küzdelmüket kezdve,
e vitéz vakmerők, kik vagdalkozva
800 minden oldalról, kezükben kardjukkal
keresték lelkét, hogy a gaz Grendelt
varázslat védi; nincs oly kemény vas,
nincs kovácsolt kard kerek e földön,
nincs győztes fegyver, mely fogni tudná
805 förtelmes testét. De földi létünknek
 ama nagy napján erős ellene
mégiscsak elküldte a messzi útra,
s a szörnyű szellemnek nyomorult vége lett.
Kiderült, hogy aki gyilkosan gyűlölte
810 emberi nemünket és a nagy Istent,
s megátalkodott sok merényletében,
azt teste többé nem tudja szolgálni,
hisz Hygelac hős unokaöccse
szorítja szörnyen. Gyilkosan gyűlölték
815 ők ketten egymást. Üvöltött kínjában
a rettentő rém; roppant seb repeszté
széjjel a vállát; szakadtak inai,
szétmentek izmai. Így a sors Beowulfnak
szánta a babért; szaladhatott Grendel
820 halálos sebével mocsári mart alá,
bús menedékbe; tudta ő biztosan,
hogy éj jön rá immár, és élte napjai
meg vannak számlálva. A dánok vágyai
a véres harc után valóra váltak.
825 Hrothgar szép termét így tisztítá meg
a távolról jött bátor, bölcs bajnok
a gyűlölt gyilkostól. Dicső diadalt
hozott az éji harc. Állta a geat hős
a dánoknak tett esteli esküt;
830 minden bajukat, sok bánatukat,
a kínzó bút, kit keserű kényszerből
kellett korábban tűrniük, Beowulf
levette vállukról. A bátor bajnok
biztos bizonyságul Grendelnek gyilkos
835 kezét lerakta karostul, vállastul
a tágas terem teteje alatt.
 Tizenharmadik ének

Ünneplés

Hallottam, hogy reggel sok derék dalia

keríté körbe a kifosztott termet;
közelről s messziről mentek a vezérek,
840 távoli tájakról, hogy lássák a csodát,
mi maradt Grendelből. Senki sem sajnálta
a bajt csináló csúf pusztulását,
mikor látták a legyőzött lábnyomát,
mint vonszolta magát a vízi rémek
845 vackai felé futamodásában,
vérnyomot hullajtva halálos sebéből.
Véresen tombolt a tajtékos tó vize,
örvénylett, vérrel összekeverve,
harctól hullt vértől forrón forrongott,
850 ott bújt meg bús bajban a halál fia,
lápi rejtekben vált meg a világtól,
s pogány páráját a pokol várta.
Pompás prüszkölő paripák hátán
az összesereglett idős és ifjú
855 vitézek vígan vágtattak vissza
haza a mocsárból. Magasztalták a hős
merész, nagy tettét, mondották mindétig,
 hogy északon s délen, a két tenger között,
a kerek világon, a kerek ég alatt
860 nem termett nemesebb, pompásabb pajzsos
hős,
ki méltóbb lenne királyi rangra,
de nem kicsinyelték így kedves urukat,
a híres Hrothgart, hisz az jó király volt.
Néha a leventék ugratták lovukat,
865 versenyt vágtattak, futtatták a fakót,
hol ők az ösvényt simábbnak találták,
s a legjobbnak látták; közben a király
egy hőse, tömérdek ének tudója,
ősi örökség őszülő őrzője,
870 sok szép, új szót szerzett, szépen szőtt
szavakat,
új, ékes énekre. Dalolt a dalia
Beowulf útjáról, igazat beszélve,
sikerrel mesélt, remekül regélt,
megújult módon. Mindenről szólott,
875 mit Sigemundról hallott egykoron,
soha nem hirdetett sok hősi tettről,
Wælsing vitézségről, messzi utakról,
harcokról s bűnökről, mikről mit sem sejtett
senki emberfia, csak ő és Fitela,
880 mert ő szívesen mesélt el effélét
unokaöccsének, ki mindig megosztott
minden bút, bánatot s bajvívást bátyjával,
hisz oly sok óriást kardélre hánytak,
kettesben küzdve. Halála után
885 hangos hír zengett Sigemund királyról,
ki elpusztított egy kincset őrző
iszonyú sárkányt. A nemes ifjú
egymaga vívta vakmerő harcát,
 Fitela nélkül, szürke szirt alatt;
890 keresztülszúrta kardja a szörnyet,
ama szirtben állt meg a nemes acél,
s kimúlt a kártevő. Egy-kettő elveszett
ekképp az ellen, s a kinccsel kedvére
kezdhetett bármit a bátor bajnok.
895 Ragyogó fegyverrel rakta meg bárkáját,
dús drágaságokat vitt el a vízen
Wæls vitéz sarja; a sárkány elhamvadt.
Ő lett a legnagyobb hírű hős messzire
sok bátor tettével, bajnokok oltalma,
900 népe nagy királya – előbb ő így virult;
Heremod herceg harcai után
hanyatlott Sigemund hatalma és híre;
az ifjú Heremod előbb igaz volt,
s jó fejedelem; bizony, sok bölcs búsult
905 később, mert remélték, hogy küzd a rossz
ellen,
s gyakran gyászolták, hogy gyilkos gyötrelme
lett az egész népnek; túl soká tűrték
tengernyi gondjuk háborgó habjait,
aztán száműzték az óriásokhoz,
910 hadd menjen hamar biztos halálba,
bár régebben remélték, hogy jó király lesz,
s védi népének kincsét, várait,
a hősök hazáját. Bezzeg Beowulf
az egész népnek legjobb barátja lett,
915 nem mint Heremod, ki hitvány s hamis volt.
Ismét versengve vágtattak az út
sárga porondján. Sietve suhant
a hajnal fénye. Haladt a sok hős,
sok merész harcos a magas teremhez,
920 ment nézni a csodát. A nagy király is,
 a kincsek őrzője, különbnél különb
nemes kísérettel, a királynéval
s számos szép szűzzel az asszonyházból
megindult menten a mézsör-csarnokhoz.

Tizennegyedik ének

Grendel karjánál

925 A terem küszöbén állva tekintett

Grendel karjára s az arannyal kivert
magas mennyezetre Hrothgar, s így szólott:
„Adjunk hát hálát hamar az úrnak,
hogy ez van előttünk! Tűrtem sok sérelmet
930 s gazságot Grendeltől; de mindig tehet
a Mennyek Pásztora csodát csodára.
Hisz nem is régen remélni sem tudtunk
sehonnan segélyt a bú s baj ellen,
míg a legszebb ház lakatlan állott,
935 s véres szenny, vérfoltok boríták belsejét.
Nagy búban-bánatban egy bölcs sem hitte,
hogy valaha is védeni tudnók
vitézeink várát a szörnyű szellem
ereje ellen. Erre egy hős jött,
940 ki Isten kegyével olyat vitt véghez,
mit mi mindnyájan meg nem tehettünk
se csellel, se karddal. Ha mindezt megéri
bármely szűz, ki ilyen fiat szül fajtánknak,
emberi nemünknek, bizony, elmondhatja,
945 hogy az Úr nagy kegyét, áldását küldte rá
s kis magzatára. Most, kedves Beowulf,
 daliák dísze, fiammá fogadlak,
szívből szeretlek, s új rokonságunkat
szentül megőrzöm. Legyen meg mindened,
950 mit szemed-szád szeret, ha rajtam állhat.
Csekélyebb tettért is jó sokszor juttattam
javakban jutalmat oly közvitéznek is,
ki harcban hátrább volt. Te olyat tettél most,
daliák dísze, hogy hangos hír dicsér
955 örökkön örökké. A Mindenható
ékítsen erénnyel, mint eddig éltedben.”
Ecgtheow fia, Beowulf így beszélt:
„E kemény harcot Ő nagy kegyéből
küzdhettem végig, vakmerőn híva ki
960 a nem ismert erőt. Ám nagyon kívántam,
hogy láthasd leverve a gyászt hozó gyilkost,
fegyverben fekve, földre terítve!
Szándékom volt hát, hogy szilárdan szorítva
szegezzem az ádázt halálos ágyára,
965 hogy fogásomtól végsőket vergődve
váljék testétől pokoli párája.
Menekültében meg nem foghattam,
szökött, s a Szent hagyta; jó, hogy
szoríthattam
a gyűlölt gyilkost, de aztán túl gyorsan
970 tűnt tova az éjbe. Egy kezét elhagyta
karostul, vállastul, hadd vesszen, ha árán
mentheti magát; nem vidította már
nehéz bajában néped nagy bánata,
s nem is élt már soká a gonosz, gaz pára
975 sajgó sebével, sok vétke súlyával,
bajt hozó bilincsben, morzsoló marokban,
öldöklőn öleltem; várja már végzetét
a vétkes vérontó, a hírhedt hitvány,
 hogy a Menny Ura mit mér majd rája.”
980 Egy hallgatag harcos, Ecglafnak fia,
figyelt, míg dicsekvőn folyt a szó a harcról,
s nézték a nemesek, mit tett a merész hős,
sisakja csúcsán túl csudálták a kezet,
a szörny tíz ujját, melyen úgy meredtek
985 körmei, mint hegyes, kegyetlen karmok,
acélnál szilárdabb széttépő szegek,
vérontó fegyverek. Mindenki úgy vélte,
hogy semmi keményebb sem sújtott még felé,
a legjobb vas sem, mint a vad rémnek
990 véres vész-keze, hogy széjjelszaggassa.

Tizenötödik ének

Az ajándékok

Diadalt hirdettek a kézzel díszített

szép Szarvas-csarnokban; sok férfi s
fehérnép
jött ékesíteni az édes bor házát,
a vendég-vidítót. Falain szőtt szőnyeg,
995 s szikrázó arany dísz, sok csoda csillogott
bármely bajnokra, ki bámult rája.
A tündöklő terem össze volt törve
belül, bár vaspántok védték, s az ajtók
sarka mind szétment; csupán a mennyezet
1000 maradt meg épen, mikor a vérszívó,
az ádáz szörny szaladt, hogy mentse
nyomorult
bőrét s életét. Bajos ám szökni
 a nagy kaszástól – tegye, ki tudja.
Grendel is kényszerült keresni helyet,
1005 hol minden lélek, ki földünk lakója,
ki ember gyermeke, nyugodtan nyughatik,
hol pora pihenhet, s élete nagy torát
kialudhatja.
Itt volt az ideje,
hogy Hrothgar induljon a tág teremhez:
1010 ott kívánt lenni, lakomát lakni.
Sohasem hallottam számosabb sereget
szebben viselkedni kincsosztójuk körül.
Padokra ültek a vitéz vendégek,
víg torra várva; illően itta
1015 a mézsört mindenki a magas csarnokban,
a nemes nemzetség, a bátor bajnokok,
Hrothgar meg Hrothulf. Barátok hadával
telt meg a terem; korántsem kelt még
köztük, a scyld nép közt ármány és árulás.
1020 Arany lobogót adott át Hrothgar jó
Beowulfnak, hogy jutalmazza,
pompás hadi zászlót, sisakot s páncélt,
kincses kardot adott a nemes nép előtt,
látták a leventék. Beowulf emelte
1025 s kiitta kelyhét. Nem volt ám szégyen
ily kincset kapni a hősök előtt.
Sose hallottam, hogy a sok vitéz
annyira jó szívvel adna négy nagy kincset
dús arany holmit idegen hősnek.
1030 Pánt s perem köríté kívül a sisakot,
a fejet védve, hogy a vasreszelő
szelni kész fia szét ne metszhesse
s el ne veszejtse edzett gazdáját,
ha harcban vágtat, verni az ellent.
1035 A hősök atyja hozatott nyolc lovat
arany szerszámút, a Szarvas-terembe
az ívek alá; az egyik nyerge
arannyal volt ékes, kövekkel kiverve.
Az harci nyerge volt Healfdene fiának,
1040 ha készült karddal küzdeni menni
a hadak élén; rajt sose hűlt heve
a híres hősnek, ha hulltak a holtak.
A dánok oltalma ott odaadta
Beowulfnak birtokul az összes kincseket,
1045 jó fegyvert, jó lovat, hogy joggal használja.
A hősök kincsének királya ily nemes
jutalmat juttatott a jeles tettért,
sok remek jószágot; nem is róhatja meg,
ki csak színigazat szeretne szólani.

Tizenhatodik ének

Éneket mondanak Finnről s Hengestről

1050 A mézsört mérető mindannyiuknak,

kik tenger tajtékán Beowulffal tartottak,
a tág teremben kincseket rendelt
örökségül, s aranyat adott
azért az egyért, kit Grendel gazul
1055 megölt, mint sok mást is meggyilkolt volna,
ha meg nem másítja sorsuk a Mennybéli,
 s nem küld egy kemény hőst. Az Úr akkor is
kezében tartott mindenkit, mint most.
Értsük hát s érezzük az ő szent szellemét,
1060 gondviselését. Garmadával lát
jót s rosszat, ha ki e háborús napokban
hosszasan hányódik a hamis világban.
Mindenki dalolt, muzsika zengett,
Hrothgar sok vitéz vezére előtt,
1065 pengett a hárfa, harsant az ének,
víg volt a terem. Hrothgar lantosa
a mézsör után éneket mondott:
A vadkan-sisakos Finn-fiak váratlan
támadtak Hnæfre, a deli dán hősre,
1070 s a fríz földön lelte halálát e harcban.
Így hát Hildeburh csak átkozhatta
a jütök ármányát; ártatlan véreit
vesztette ő el e hársfa pajzs harcban,
fivérét s fiát; megírta a sors, hogy
1075 dárdától haljanak a hölgy fájdalmára.
Hoc lánya hogyisne siratta volna
övéit, mikor hasadt a hajnal,
s fényben fürödve megpillantotta
meggyilkolt véreit, kiket a világon
1080 legjobban szeretett. Finn legtöbb vitéze
ott veszett, s merőben csak kincse maradt
meg.
Így nem tudott már a csata terén
Hengest hadával viadalt vívni;
a néhány túlélő e vezér népével
1085 szembe nem szállhatott. Finn alkut ajánlott:
egyik nagy házukat átadják nékik,
termestül, trónostul; így majd a dánok
felében bírhatják a jütök javait;
 kincsosztásokkor Folcwalda fia
1090 bármelyik napon, mely megfelelt nékik,
vendégül várja Hengestnek hadát
dús drágasággal, aranylemezzel,
akár a frízeket, kiket ily kincsekkel
sokszor serkent ő a sörcsarnokban.
1095 Mindkét fél azt hitte, hogy biztos békét hoz
ez az egyezség. Fogadkozott Finn
Hengestnek őszintén, erős esküvel,
hogy a túlélőkért a bölcsek tanácsát
tisztelni fogja, s a békét senki
1100 meg nem szegheti, se szóval, se tettel,
s meg nem említik cselből a múltat,
s hogy a fél-dánok fejének gyilkosát
kényszerből követték, mert nem volt vezérük,
s ha majd bármely fríz újra uszítna,
1105 a gyilkos gyűlölet említésével,
a pallos éle vágja el éltét.
Máglyát raktak hát, s ragyogó aranyat
hoztak a kincstárból; a hős scyldfiat,
a legjobb harcost lángágyra fektették.
1110 A máglya lángja közt lehetett látni jól
a véres vasinget, a vasból vert vadkant,
arannyal bevonva; sebbel borítva
sok nemes harcost, ki küzdve esett el.
Kiköté Hildeburh, hogy fektessék fiát
1115 fivére mellé a magas máglyára,
tegyék a testét emésztő tűzbe
vállt a váll mellé. Siratót süvöltött,
jajongott Hildeburh. Szállt a hős fölfelé,
a felhőkig fodrozta fel füstjét a legnagyobb
máglya,
1120 s pattogott a sírhalomnál; szertefolytak a
 fejek,
széjjelnyíltak a sebek, szökött a vér belőlük,
a test bús marásiból. A legmohóbb szellem,
a láng mind elnyelte, kiket a harc elvitt,
1125 a nép ékességét; csak hírük szállt szerte.

Tizenhetedik ének

A Finnről való ének vége

Sok vitéz veszett ott, s a jó bajtársak

fedelet kerestek a frízek földjén,
házakat, várakat. A véres télen
Finnél lakott még Hengest, de folyton
1130 bosszúra gondolt bús balsorsában;
nem bocsáthatta még ív-orrú bárkáját
a bősz tengerre; bömbölt a vihar,
hullámot hajtott; a tél jégbilincsbe
verte a vizeket; várták az új évet,
1135 kémlelték, jön-e már a kedves kikelet
életet újító, ékes, szép évadjá
újra az udvarba. Tovatűnt mér a tél,
virult a vidám föld. Várta hát Hengest,
hogy hazahajózzék; de inkább gondolt
1140 bosszúra, mint az ív-orrú bárkára;
tűnődött, mint tudna támadást kezdeni,
hogy a jüt fiak sose feledjék.
Nem fogadta hát meg többüknek tanácsát,
mikor Hunlafing vasból vert villámát,
1145 a legjobb kardot Finn mellébe mártá;
megtudták a jütök, milyen a dán fegyver.
 Így a merész Finn a maga házában
kapta halálát kegyetlen kardtól.
Guthlaf és Oslaf is tombolva támadott,
1150 Hengest a házában mesélte, mennyi bajt
s keservet tűrtek kóborlásukban.
Most, győztes harc után tündöklött egy terem
Finn fényes kincsétől, ki saját házában
került dán kézre; sok drága, dús holmit
1155 tudtak ott találni: gyémántot, gyöngyöt,
aranyat, ezüstöt. A hős dán harcosok
hajókba hordták, vitték a vizeken,
és véle vitték a fríz királynét,
a fejedelmi nőt a dánok földjére,
1160 haza, a népükhöz.
Véget ért az ének,
a lantos szép szava. Zúgott a víg zaj,
pezsgett a jókedv; pompás kelyhekbe
csurgott a jó bor. Jött akkor Wealtheow
arannyal ékesen, arra, hol két hős ült,
1165 nagybátyja s öccse: ekkor még egymáshoz
igazak voltak. Unferth udvarnagy
ült Hrothgar lábánál; mind bíztak benne,
hogy eszes s nagylelkű, bár nem volt kegyes
a kardjátékban. Szólt a kedves királynő:
1170 „Idd ki e kelyhet, kegyes, jó uram,
néped nagy kincsosztó, arany barátja,
s légy boldog, beszélj a bátor geatokhoz
szép szelíd szóval, mint megérdemlik,
kincsedből, mi tiéd közel és távol,
1175 köszönd meg bő kézzel, mit tőlük kaptál.
Azt mondták nékem, fiadnak fogadod
hősüket. Termünk meg van tisztítva,
csillog a csarnok; légy vígan, míg lehet,
 mulass, míg mézsör van, s hagyd
nemzetségedre
1180 néped és földed, ha szólít a sors szava,
ha majdan menned kell. Ismerem én jól
a hős Hrothulfot, hogy rendben tartja
a zsenge hadat, ha nála hamarabb
hagyod el e földet, scyld fiak fő pajzsa,
1185 hiszem, hogy jóval fogja fizetni
magzatainknak, ha mindent észben tart,
mit mi kedvére és megbecsülésére
tettünk, míg gyermek volt valaha régen.
A padhoz fordult, hol fiai ültek,
1190 Hrethric meg Hrothmund, és sok-sok hősnek
sarjai együtt; ott ült Beowulf is,
a bátor bajnok, a két fivér közt.

Tizennyolcadik ének

Beowulf ünneplése

Kedvesen köszönté a hölgy a hős

harcost,
és nyájas szóval nyújtott át néki
csavart aranydíszt; két karkötőt is,
1195 vértet meg gyűrűket, s gyönyörű nyakláncot,
szebbről nem meséltek nékem a nap alatt.
Sohasem hallottam hősről, ki különb
kincset viselt volna, mióta Hama
 világos várába vitte a Brosingok
1200 nyakláncát s ékeit; elfutott Eormenric
bősz ármányától, s baj nélkül élhetett.
Majd Hygelacé lett a pompás páncéling,
Swerting utódjáé, ki újabb útján
lobogót lengetve küzdött a kincsért,
1205 védte a zsákmányt; végzete elvitte,
míg merő gőgből a bajt kereste
küzdve a frízekkel. Drágakő-kincset
vitt át a vad víznek végtelen kelyhén,
a nemes, nagy király; pajzs alatt pusztult el.
1210 A frankok fedezték fel az ő testét,
vasing, karkötők, sok drága, dús kincs
holtakat kifosztók kezébe került
az öldöklés után; a geatok őrizték
a csatateret. Felzúgott a csarnok.
1215 Vidító italt vitt Wealhtheow, s így
szólott:
„Drága Beowulf, használd e dús holmit,
a nép nagy kincsét, viseld a vértet,
s vígan virulva boldogulj véle;
légy jó erőben, s ím itt ez ifjakat
1220 jól irányítsd majd; jogos a jutalmad
kivívtad, hogy téged örökké tiszteljen,
ki fegyvert forgat közel és távol,
hol tenger tajtékja az égig ér fel,
a szél lakáig. Légy boldog, míg lehelsz,
1225 nemes nagy ifjú! Kívánok néked,
kényelmet, kincseket. Légy te is, fiam,
tettekben okos, jó, örömet okozó!
Itt minden harcos igaz egymáshoz,
szelíd a szíve, hű az urához,
1230 egyet akarnak, s kész arra népünk;
 most ittas, de megtesz mindent, mit mondok.”
Indult a padokhoz; páratlan tor volt ez,
sehogy sem sejték a dáridós daliák,
hogy sokuk sorsa, a rég megírt balvégzet
1235 rettentőn ront rájuk egykor az est után
ha Hrothgar távozott, hogy a házába
menjen meghalni. Telt maradt a terem
rengeteg vitézzel, mint régen szokás volt.
Fekhelyekkel fedték a fali padokat,
1240 párnával, pokróccal. Ledőlt egy levente,
kit véres végzet várt, egy padon pihent el,
hársfából remekelt ragyogó pajzsát
rakta le párnának. Padokon hevert
sok hegyes sisak a hősök fölött
1245 sok vasgyűrűkből szőtt pompás páncéling,
sok súlyos dárda. Szokásuk szerint
küzdésre készek voltak, mint mindig,
ha otthon, ha hadban, ha mindkét helyen
bármikor bármilyen baj lesne bőszen
1250 dicső urukra. Ily derék nép volt ez.

Tizenkilencedik ének

Újabb éji merénylet

Aludtak azután. Ám egy hős álmában

rettentőn megjárta, mint már oly sokszor
történt, míg Grendel járt a terembe,
s míg meg nem lakolt a garázda gaztevő
1255 sok gonoszságáért. Többen is tudták
s látták széltében, hogy él a szörny után,
 s bosszúért liheg egy baljós szellem
a bús harc nyomán; rémek rút banyája,
Grendel bősz anyja bajt forral begyében;
1260 a vészes vizekben lakott lappangva,
hideg hullámokban, mióta Káin
karddal ölte meg egyetlen öccsét,
atyjának fiát; futott a gyilkos
bűn bélyegével, el minden embertől,
1265 pusztában lakni. Lett tőle számos
vészt szülő szellem, az átkos Grendel is,
a gyűlölt gyilkos, ki a Szarvas-házban
virrasztó vitézzel vívott nagy viadalt.
Szorult a szörny ott szilárd fogásban,
1270 emlegethette az ellenfél erejét,
azt a nagy adományt, kit Isten küldött,
kinek kegyében, segedelmében
a bajnok bízott; azzal bírta le
a pokol szellemét. E szilaj gyilkosa
1275 emberi fajtánknak futott, hogy leljen
helyet, hol meghalhat. Anyja elindult
bajt hozó útjára, mohón és búsan,
hogy bosszút álljon átkos fiáért.
A Szarvas-házhoz jött, hol szerte
szunnyadtak
1280 a dán daliák. Ám hamar jaj harsant
a bajnokok közt, alighogy benn volt
a bősz boszorkány. Borzalmuk kisebb is
lehetett volna, hisz a nő harcban
gyengébb a férfinál, ki fegyvert forgat,
1285 ki kardot köt fel, kovácsolt acélt,
fején vadkan-sisak, s véres a pallosa,
villogó pengéje villám az ellennek.
Volt a teremben kovácsolt kard is
 padokra téve, s pazar pajzs is,
1290 de feledtek pengét, páncélt, sisakot,
mikor a rút rém reájuk rontott.
Mindenki menekült ki a teremből,
menteni magát, mikor meglátták.
Hirtelen kezébe kaparintott a szörny
1295 egy nemes harcost, s hurcolta lápjába.
Hrothgar legjobb társa s vitéze volt az
a két tenger közt, jó pengés pajzsosa,
nagy hírű hőse, kit szunnyadtában
ölt meg a boszorkány. Beowulf nem volt ott,
1300 mert kincsosztás után máshova kérették
a vitéz geat vezért. Háborgott a terem,
látták, hogy társuknak hogyan hull vére,
s viszi őt el a szörny; fájdalmuk feléledt,
mindenki gyászolt. Gyötrelmes ár volt,
1305 hogy a két nép hada hősei vérével,
fizessen folyton. A bölcs királynak,
az ősz hadverőnek háborgott a lelke,
szeretett hősének halálát hallván.
Nagy hamar hívták hozzá Beowulfot,
1310 győzelmek gyermekét. Ment is a híres hős
hajnalok hajnalán hadával együtt
a bő kéz termébe, a bölcs király elé,
ki várta, hogy végződjék végre a sok vész,
s változást műveljen a Mindenható.
1315 Döngött a padló, haladt a deszkákon
a dicső dalia derék népével,
kérdezni kívánta a kegyes királyt,
ingwinek istápját, hogy hált az éjjel,
s miért hívatta ily hamarsággal.
 Huszadik ének

Hrothgar szól a szörnyről

1320 Szólott hát Hrothgar, scyld nép oltalma,

„Ne kérdd, jól háltam-é? Jaj nekünk újra,
új bú bánt bennünket! Elhunyt Aeschere,
Yrmenlaf bátyja, bölcs eszű barátom,
titkaim tartója, tanácsok tudója,
1325 kenyeres pajtásom kemény küzdelmekben,
mikor fejünk védve gyilkos gyalogharcban
a sok sisakra sújtottunk. Ki még oly nemes,
ki oly kiváló s bölcs, mint becsült barátom.
Termünkből vitte el tőlünk a kegyetlen,
1330 kóborló kísértet; sejtelmem sincs, hová
ragadta őt a rontó rém rohanva
dús dáridónak. Dühében tette,
mert minap megölted Grendelt,
morzsoló markoddal szaggattad széjjel,
1335 hisz nagyon sokáig gyilkolta népemet,
hóhérként öldöste; harcban hullott el,
sok bűne súlyával; s most jött egy másik
rettentő rabló, bosszút lihegve
még tovább vinni a véres viszályt,
1340 s vélheti váltig a vár sok vitéze,
ki a kincsosztót szívéből szánja,
nagy bánatában, hogy nincs már a kéz,
mely mindig mindent megtett, mit kértek.
Mesélték nekem ott élő népek,
1345 s tanácsot tartó urak termünkben,
hogy a gyepűkön két roppant rémet,
lápokban lakót láttak kísérteni
 két szörnyű szerzetet; csak némber lehetett
egyikük, erre mind erősen esküdtek,
1350 a másik förtelmes fajzat meg formára
föltétlen férfi volt; száműzve bolyongtak,
nem nőtt oly nagyra senki más ember,
mint az, kit a nép Grendelnek nevezett;
atyját nem ismerték, ha ugyan nemzé
1355 bárki is e bűnös, borzalmat hozó,
rejtélyes szellemet. Titkos tanyájuk láp,
csikaszok csapása, szélfútta sziklafok,
vészes dágvány-ösvény vad hegyi folyónál,
mely ködös földfok alján fut föld alá,
1360 tomboló árjával. Nincs messze a mocsár,
csak egy mérföldre a tenger mentén;
fölötte fagyos fák a sziklák falain;
vénséges, vad erdő vet árnyat a vízre.
Éjszaka évadján rém-csuda remeg ott,
1365 tűz ég a víz tükrén; nincs élő ember,
nincs agg bölcs, ki annak mélyét ismerné.
Ha a puszták gímjét, a gazdag agancsút
vadul szorongatják vérszomjas ebek,
s hosszú hajsza után eléri az erdőt,
1370 inkább meghal, de ott nem mer megbújni,
magát ott rejteni. Mit sem ér ott a kard,
víztölcsér csap fel a fekete felhőkig,
miket szél szaggat szét, s ver égiháború,
sűrű ködöktől sötét a levegő,
1375 sírnak az egek. S most megint csakis te
segíthetsz rajtunk. Még nem tudod, milyen
a szörny-szállás, a gazságban gazdag
ronda rém rejteke; lelj rá, ha nem rettegsz!
Tettedért én téged megjutalmazlak
1380 régi kincsekkel, gyémántgyűrűkkel,
 mint már megtettem, ha meg tudsz térni.”

Huszonegyedik ének

Grendel nyomában

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia:

„Ne búsulj, bölcs Hrothgar; bármely
barátomért
jobb bosszút állnom, mint soká siratnom.
1385 Vár a vég bárkire e földi világon,
vigyen hát végbe vitézi tetteket
elhunyta előtt; ez legszebb emléke
a hős harcosnak halála után.
Kelj fel hát, király, keressük tüstént
1390 a gaz Grendel-fajzat lábának nyomait.
Fogadom, hogy nem fog eltűnni előlünk
se föld gyomrába se hegyi erdőn,
se tenger mélyén, bárhova bújjék is.
Tűrj el hát bátran bármilyen bánatot,
1395 mi csak még érhet a mai napon.”
Felugrott az agg, és hálát adott
Istennek, hogy a hős ily erős hitet tett.
Felszerszámozták Hrothgar font sörényű
friss paripáját; a vitéz vezér
1400 pompázott rajta; pajzsos gyalogság
nyomult előre; elhagyták az erdőt,
s messziről látszott a lábnyomok lánca,
ment a szörny át mezőn, sötét mocsáron:
nyílegyenest vitte az ifjú vitézt,
1405 a legkülönb hőst, kit lelke elhagyott,
 s ki Hrothgar társa volt a kormányzásban.
Beowulf áthaladt szédítő szirteken,
nehéz ösvényeken, nem látott utakon,
keskeny csapásokon, meredek martokon,
1410 s rengeteg vízi rém rejtekén tört át.
Vonult az élen néhány bölcs vitézzel,
s kutatta közben a helyes utat;
egy szürke szikláról szomorú hegyi fa
hajlott le hozzájuk hirtelen; alatta
1415 tespedő víz pangott tisztátlan tükrével,
vértől vöröslőn. Gyászban gyötrődtek
a dán daliák, lázongott lelkük,
szíve szakadt meg minden vitéznek,
mivel a zavaros tenger egy zátonyán
1420 meglátták Aeschere eldobott fejét.
Vérrel buzgott a víz – borzadva nézték
–
vérért kiáltott. Kürt szava harsant,
vad harcra hívott, kelt fel a gyalogság;
kígyók hemzsegtek a hullámokban,
1425 soha nem látott sárkányok sürögtek
hevertek a marton az ár rossz rémei,
kik reggel gyakran rengeteg bajt hoznak
a vízi vándorra vitorlák útjain,
bősz férgek forogtak. Mind felzúdultak
1430 ádáz dühükben: hallották dalolni
a kürtöt. A vitéz Vihar-nép vezére
messziről öldöste őket nyilakkal,
szívükbe talált, s az úszó szörnyek
hulláját hullám vitte hátán,
1435 s vetette végül a magas mart felé.
Egy-kettő elérték vadkan-lándzsákkal,
keményre kovácsolt szakállas-dárdákkal,
 nagy hamarsággal a partra húzták,
s nézték a férfiak a furcsa víz-szelőt,
1440 a vészes vendéget.
Vitézi vértbe bújt
Beowulf, mit se bánt, nem gondolt éltével;
a kézzel készített pompás páncélingre
úszás próbája várt a tenger vizében,
s védnie kellett a vitéz testét,
1445 hogy ellen marka ne tépje mellét,
és ne érhessen az életéhez,
sárarany sugárzott sisakján; felette,
hogy fedezze fejét majd, mikor megjárja,
a tenger mélyét, háborgó habját;
1450 sisakján pompás pánt, kit régen remekelt
hajdani vasverő, varázsos mester;
vadkanfej volt rajta, hogy át ne vághassa
soha oly kard, kit kovácskéz készített.
Más fontos fegyvert kölcsönzött néki
1455 a szorultságban Hrothgar szóvivője,1
Hrunting nevű kardját, a nagy markolatút,
metsző acélból, mérgező ág-dísszel,
ki ősi örökség kincséből maradt rá,
vér edzé csatákban, harcban nem hibázott
1460 soha senkinél, ki kézbe fogta,
mikor merészen ment véres útra
ellenség földjére. Nem első eset jött,
mikor e pallos csatában csengett.
1465 Bizony, nem gondolt rá Ecglafnak
rokona,
az erős bajnok, mit beszélt borosan
két estével előbb, rábízván a pallost
egy még jobb hősre; ő maga nem merte
1
Itt: Unferth.
 háborgó hab alatt éltét kockáztatni,
hős próbát tenni; hanyatlott is híre,
1470 bajnok-becsülete. Bezzeg nem Beowulfnak,
ki pallost cserélt csatázni menye.

Huszonkettedik ének

Víz alatti küzdelem

Beowulf beszélt, Ecgtheow sarja:

„Bölcs fejedelem, Healfdene fia,
nép arany atyja, gondold meg most, mikor
1475 megyek próbára, mit mondtunk egymásnak
ha néked segítve én éppen értetek
éltemet vesztettem, te mindig maradjál,
holt poromban is, apám helyett apám.
Vedd védelmedbe zsenge hadamat,
1480 hű pajtásimat, ha halnom kellene,
s küldd, kedves Hrothgar, küldd a sok kincset
kivel jutalmaztál, jó Hygelacnak.
Tudja meg így tőled a geatok királya,
látván az aranyat, sok ajándékodat,
1485 hogy én itt nemes lélekre leltem,
kincsosztó kézre, ki engem jól tartott.
Hullámdíszes, kemény, ősrégi kardomat,
 az edzett, jó élűt, juttasd Unferthnek,
a hős harcosnak; én meg Hruntinggal
1490 hírt szerzek, vagy halál ragad el engem.”
E szavak után Viharföld vitéze
sebesen sietett, nem felelt immár
a faggatóknak; hamar fogadták
a hőst a habok. Ám idő telt el,
1495 míg tovajutott a tófenékre.
Rögtön rárontott egy rém, ki védte
vad mohósággal, vérszomjas dühvel,
vízi birtokát, hogy soha senki
földről jött fajzat be ne botoljék.
1500 Meg is ragadta a merész harcost
kegyetlen karmával, de kárt nem tehetett
a hős ép testében; védte azt vasing
összefont gyűrűkkel, s annak acélját
át nem téphette ádáz karmával.
1505 A víz vad farkasa vitte a vitézt,
a páncélingest, palotájába,
úgy, hogy az fegyverét nem forgathatta
bár bátran akarta; a rém nyomában
tengeri szörnyek tolongtak hozzá,
1510 törekedtek törni font, gyűrűs ingét
harci agyarral. A hős azonmód
tágas teremben találta magát,
s e csodás csarnokban csöppet sem
bánthatta,
a tetős teremben el nem érhette
1515 a bősz ár dühe; tűz lobogott benne,
tündöklő lángja vígan világlott.
A hős meglátta a roppant rém-némbert,
mélység bősz banyáját; suhant a pallos,
sújtott, s a vitéz vissza nem fogta,
 1520 a kördíszű kard a szörny fején zengte
harc mohó dalát. De rájött a vendég,
hogy a harc villáma nem akar harapni,
nem árt az átkosnak, sőt, siklik félre
a bajnok bajában; sok tusát kiállt már,
1525 keresztülmetszett már sok kemény sisakot,
sok vértet vágott át; akkor először
nem dolgozott dicsőn a drága pallos.
Erre sem ijedt meg, erre se feledte
harcra kész kedvét Hygelac hős öccse,
1530 dühvel dobta le díszes markolatú,
edzett acélját a derék dalia;
a bátor bajnok szilárdan számított
szorító markára. Így tegyen minden hős:
éltét ne őrizze, ha örökké zengő
1535 hírt akar szerezni halálos harcban.
Korántsem ijedt meg Viharföld vitéze,
vállon ragadta a vad, vízi boszorkányt
ádáz dühében a geat dalia,
s förtelmes ellenét a földhöz vágta.
1540 Rögtön vissza is kapta a kölcsönt,
őt ragadta meg rettentőn a rém.
A legerősebb vitéz hirtelen megbotlott,
fáradtan földre bukott a bajnok.
Földre vervén vendégét kurta kardját vonta ki,
1545 szélest, élest, villogót, bősz bosszúra
szomjazott
egyszülött, vad fiáért. Beowulfnak a vállát
fonott páncéling fedte; az menté meg életét,
a kard hegyét, a kard élét áthatolni az nem
hagyta.
Elpusztult volna Ecgtheow fia
1550 a vízfenéken, ha meg nem védi
 Viharföld vitézét jó hadi vértje,
gyűrűs páncélinge, s ha győzelmet nem ád
a magasságbéli bölcs Mindenható,
az ítélő Isten, igazul döntve,
1555 s lám, a hős könnyen felállt a földről.

Huszonharmadik ének

Vissza a világba

Győzelemmel áldott pallost

pillantott meg fegyverek közt,
óriások ó kardját, kit erős éllel edzettek meg,
daliáknak dicsőségét, a legjobbat a világon;
akkora nagy volt a fegyver, hogy egyetlen
más vitéz sem
1560 tudta volna fogni, vinni, s forgatni a
csatatéren,
hisz a ritka, remek kardot óriások
kovácsolták.
Megragadta markolatát a dánok merész
barátja,
vad haraggal, vérre vágyva vonta ki a
gyűrűdíszest,
mit se gondolt életével, sebes dühvel
suhintotta,
1565 mint a nyári villám nyila találta el a rém
nyakát,
átmetszette csigolyáit a csapás, át egész
testét,
leborult a földre a förtelmes szörny,
 véres volt a kard, végzett a vitéz.
Lángra gyúlt a lámpa, fény fakadt
odabent,
1570 épp, mint az égből ragyogva süt ránk
a mennyek gyertyája. Hygelac harcosa
nézte a palotát, ment a fal mentén,
feltartott fegyverét keményen fogta,
dühvel, elszántan. A hősnek hasznos
1575 volt a kard, hisz hamar fizetni kívánt
Grendelnek sok gonosz támadásáért,
a dánok ellen dühös dúlásokért,
sok hitvány vétkéért; hisz Hrothgar híveit,
jó csatlós csapatát már első útján
1580 álmukban gyilkolta, álmukban falt fel
tizenöt dán harcost, s még annyit hurcolt el
a szarvas-csarnokból, csúful csapott rájuk
alávalóan. A haragos hős
mind megadta, mi járt, mikor meglátta
1585 elnyúlva Grendelt, ki harctól hullt el,
a Szarvas-csarnoki csatától pusztult el,
s ott hevert holtan. Jót ugrott a halott,
holta után, mikor suhogva sújtott rá
kard kemény csapása, s lemetszette fejét.
1590 Hamar láthatták a bölcs férfiak,
akik Hrothgarral vigyázták a vizet,
hogy vadul kavarog sok vészes örvény,
s vértől vöröslik. Az ősz öregek
búsan beszélték a jó bajnokról,
1595 hogy a nemes vitézt nem látják viszont,
hogy diadallal jönne a dánok
híres urához; szentül hitték ők,
hogy a víz farkasa falta fel a vitézt.
Három óra lett. Készültek haza a földfokról
1600 a vitézek, s vélük Hrothgar is, a nép
arany barátja, bánattól betegen.
A bús vendégek a vízre meredtek,
nem hitték, hogy a hős vezért még láthatják
élve, lehelve.
Lám, lent a pallos,
1605 a harc jégcsapja elkezdett enyészni,
szétmarta a szörnyek vére. Nagy csuda volt,
hogy mind megolvadt, mint a hó, mint a jég,
ha kornak, ha sorsnak s mindennek Mestere
oldja a vizeket béklyózó bilincset.
1610 Bármily dús drágaság hevert ott
halomban,
hozzá nem nyúlt a hős, csak a főt hozta el,
s a kővel kirakott markolatot; mást ő
el nem vett onnan, a kard elégett,
már porrá pusztult, ily mérgező volt
1615 a víz mélyén veszett szellemek vére.
A rémölő hős útra kelt úszva,
sebesen suhant fel, át a víz sűrűjén
a veszel vizek, a tágas földek
mind megtisztultak, mert a szörny-szellemek
1620 napjai elfogytak, életük elapadt.
Lám, partra úszott a hajósok hőse,
vígan cipelte cifra zsákmányát,
tengerből hozott hatalmas terhét.
Elébe mentek a bátor bajnokok,
1625 köszönték az Úrnak, hogy újra láthatják
a vitéz vezért ép egészségben.
Sebesen szedték le sisakját, páncélját
a vitéz vezérről. Pangott a tenger,
a víz az ég alatt vértől vöröslött.
1630 Távoztak a szirtről a tört csapáson,
 el az örvénytől az ismert ösvényre,
vígan vonultak végig az úton,
vitték a vitézek az átkos fejet,
keserves kínnal cipelték négyen is
1635 a bátrak bátrai. Lándzsára tűzve
vitték verítékkel Grendelnek fejét
az arany teremhez, ahová nem soká
be is toppantak a buzgó bajnokok,
a harcok hősei, Viharföld fiai,
1640 mind a tizennégyen; vélük taposta
a méz mezőket a hősök ura.
Dárdával vonult a vitézek vezére,
a tettben vakmerő, harcban vad férfi, kit
hangos hír magasztalt. Hrothgart köszönteni,
1645 Grendelnek fejét hajánál fogva
hozták a csarnokba, s döbbenten csodálták
a nemes nemzetség nagyjai s nejeik,
a vigadók, a vad viadal zsákmányát.

Huszonnegyedik ének

Hrothgar és Beowulf beszélnek egymáshoz

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia:

1650 „Dánok nagy ura, ím, dicsőség jeléül
örömmel hoztuk mi habok honából
néked e prédát, melyet most nézel.
Hajszálon múlott, hogy életben maradtam,
víva a víz alatt vészt hozó, nagy fába
1655 vágtam a fejszémet; ha meg nem véd Isten,
villámgyors véget ért volna a viadal.
Mit sem tehettem tomboló harcunkban
a Hrunting pallossal, bár pompás fegyver az,
de megsegített a Mennyek Ura,
1660 ki keggyel karol fel minden elhagyottat,
s megláttam egy remek, roppant, ó kardot,
függve egy falon; kézbe kerítettem,
alkalom adódott, s a ház gazdáját
kardélre hánytam. Hát a nagy pallos,
1665 a hullámékű, porrá is égett
a maró vértől. Itt a markolat,
s a dánokat gyötrő gyilkos fejét is
itt hozzuk bosszúból, amint az illik.
Tudd meg hát tőlem, scyld nép királya,
1670 hogy nyugton alhatsz már a magas teremben
zsenge vagy edzett harcosaiddal,
bármely bajnokkal bátraid közül,
s nem kell már félned, mint addig, hogy halál
les rájuk a szép Szarvas-csarnokban.”
1675 Az ördögfajzatok vesztével az ősz hős
megkapta az aranymarkolatot, melyet
ó korban készített óriás kovácsnép,
meg rég volt vasverők ragyogó remekét,
Beowulf kezéből. Kiment a világból
1680 az ember gyilkosa, Isten gyalázója,
vérontás vétkese s vérszomjas anyja;
kapta a remeket a legjobb király,
 ki a két tenger közt kincseket osztott
a dán fiak földjén, délen és északon.
1685 Hrothgar szólott, szemügyre véve
a régmúlt remekét; reá volt róva
mint pusztítá el a tomboló tenger
az óriások nagy nemzetségét;
elrugaszkodtak az Egek Bírájától,
1690 s gőgjükért sújtá a sós vizek Ura
őket az őrjöngő örvények árjával.
A régi markolat ragyogó lapjára
igaz írással reá volt róva,
hogy kinek készíté kovácsa a kardot,
1695 a kígyódíszűt, kitűnő acélból,
messzi múlt mélyén. Megszólalt hát a bölcs,
Healfdene fia, s mindenki figyelt rá.
„Bizony mondhatom, hogy aki mindig
igaz volt a néphez, s még ma is tud a múlt
1700 fejedelmeiről, vallja, hogy nem volt még
nagyobb hős ennél. Beowulf barátom,
mindig, mindenütt magasztalnak majd,
minden népek közt. Úgy uralkodol majd
1705 bölcs türelemmel. Barátom maradsz,
mint már mondottuk. Támasza leszel majd
népednek sokáig, segíted s véded majd
vitéz véreidet.
Másként tett Heremod
Ecgmundnak a sarjaival, a dicső dán
daliákkal;
1710 nem kedvükre királykodott, keserves kínt
hozott rájuk,
mészárolta nemes népét, gyalázatos
gyilkosuk lett.
Aljasan üldözte asztali társait,
 kenyeres pajtásit, míg magára maradt,
messzire minden emberi örömtől,
1715 bár az erős Isten őt minden ember
fölé helyezte, s hatalom kéjével
áldá meg. Ámde ő csak vérre vágyott
szívében. Nem osztott, mint szokás,
kincseket
a dárdás dánoknak. Bánatban tengett,
1720 gyűlölte népe a sok gyilkosságért,
folyton forrongott. Tanulj ebből, milyen
az igazi férfi. Sok telem tanított,
tudd meg mindezt te is. Hallj hát csudákat:
a végtelenül bölcs, irgalmas Isten
1725 mint oszt okosságot emberi nemünknek,
földet s férfiszívet; mindent ő igazgat.
Néha híres nemzetségek hősét az Úr úgy
hajlítja,
hogy szívében szülőföldje szeretetét szítja
lángra,
hadd őrizze ő örömmel a hazát, hol otthon
vagyon,
1730 vigyázzon jól a vitézek várára, és
védelmezze,
birtokába adja néki a világ nagy vidékeit,
messze földre terjeszti ki az ő tágas
birodalmát,
ő meg, mert felfuvalkodik, feledi, hogy megjön
a vég.
Bővelkedve él, baja nincs semmi,
1735 se rossz kórtól, se vén kortól, sem áskálódó
ármánytól
nem szorong szíve, se vicsorgó ellen
nem villogtat kardot, a kerek világ meg
 kedve szerint forog.

Huszonötödik ének

A hatalom átka

Balsors nem bántja őt,

s balga begyében nagy büszkesége
1740 nőttön-növekszik, míg alszik őrzőnk,
lelkünk pásztora; túl mély az álma tán,
gond köti gúzsba; s már les a gonosz,
ki kegyetlenül lő kínzó nyilat.
Ha már a keblét keresztülverte
1745 a mérges nyíl – mert nem védhette magát –
a sátán sok csuda parancsát cselekszi.
Kicsinyli kincsét, kit túl soká tartott,
bőszen gyűjt, s gyönyörű gyémántos gyűrűket
hőstettekért nem oszt; fitymálja, s feledi
1750 a jövőt s csengő hírt, kit a Csodák Ura,
a Mennyek Mestere rendelt volt részéül.
Ám a porhüvelyét pusztulás várja,
s érkezik érte egykor az enyészet,
el nem kerüli; s követi őt más,
1755 ki készséggel kínál kincset a hősöknek,
sok rég nyert remeket, s nem retteg jót tenni.
Óvd magad oly bajtól, ó, kedves Beowulf,
vitézek virága, válasszál jobb sorsot,
végy örök tanácsot: törd meg a gőgöt is,
1760 híres, hős harcos. Virul most víg erőd,
virul egy ideig; de tőle talán
hirtelen megfoszt majd kórság vagy
kardcsapás,
láng lobogása vagy hullám hatalma,
vagy pengék pengése, vagy dárdák dobása,
1765 vagy a bús vénség, vagy szemed világa
homályba hanyatlik; hirtelen halál is
várhat rád csatában, vitézek csillaga!
Én is így vezettem száz félév idején
a gyűrűs dánokat, és győztes harcokban
1770 tele kézzel s karddal óvtam meg őket
a kerek ég alatt kavargó törzsektől,
már meg se mondhatnám, mennyien törtek
ránk.
Bizony nagy változás ment végbe földünkön,
boldogból bús lettem, mióta Grendel
1775 ádáz, ős ártónk felbukkant, s ránk rontott,
szívem szüntelen nagy búban hányódott,
mióta megjelent; hála Teremtőnknek,
a Mindenhatónak, mert megérhettem,
hogy az enyéimről elmúlt a hosszú harc,
1780 s a szörny véres fejét szememmel láthatom.
Ülj hát le lócánkra, lakj velünk vígan,
harcban hírt szerzett hős. Sok kincs lesz
közösen
kettőnké, ha holnap hasad a hajnal.”
Vidám volt a vitéz, máris megindult
1785 helyét megülni, mint a bölcs mondotta.
A teremben lévők tovább vigadtak,
a vidám vitézek víg lakomájukban
sok szép szót szóltak. Feketén fedte
az éj a hős hadat. Mindnyájan felálltak,
1790 aludni vágyott az agg dán király,
a deres vitéz. Viharföld fia is,
a súlyos pajzsú, pihenni kívánt.
 A messzi földi hőst, kit nagy harc kínzott el,
vezette máris a csarnok egy vitéze,
1795 ki figyelt mindenre, hogy mi is kellene
a tengert járó jó daliáknak,
mi szükséges nékik e nagy nap folyamán.
Szunnyadt a nagy szívű; tornyosult a
terem
arannyal vert boltja; aludt benn a vendég,
1800 míg fekete holló hírül nem hozta,
hogy jön az ég éke. Jött a fény fürgén,
áradt az árny után. Vágytak a vendégek
vissza a népükhöz; serényen sürögtek,
immár indulni kívántak ismét,
1805 az ingó bárkán messzire menni.
Ekkor a kemény hős hozatta Hruntingot,
Ecglaf fiának nagyszerű kardját,
e nemes acélt; köszönte a kölcsönt,
dicsérte, hogy derék harcostárs volt az,
1810 keményen küzdött; egy szóval se szidta
e pallos pengéjét; biz az bátor kard.
Felölték a fegyvert, s indulni vágytak
máris a daliák, de a dánokhoz ment,
a magas székhez, a másik hőshöz
1815 a vitéz vezér, s köszönté Hrothgart.

Huszonhatodik ének

Búcsú

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia:

„Most mi, messziről jött tengeri vándorok
 meg kell, hogy mondjuk, mennyire sietünk
Hygelacot látni. Itt igen jó volt igazán,
1820 kedvünkben jártak, jók voltak hozzánk.
Férfiak feje, ha én e földön,
további viadalt víva, bármikor
még többre törhetnék szeretetedben,
rögtön kész lennék fegyvert ragadni.
1825 Ha tudtomra jut tengeren túlról,
hogy készülnek rád a körben lakók,
mint már megtették bősz gyűlölőid,
hozok én hozzád ezernyi harcost,
majd megsegítünk. Tudom, hogy Hygelac,
1830 Viharföld népének nagyszerű pásztora,
bármilyen ifjú is, segítne engem
tanáccsal s tettel, hogy támogassalak,
s dárdákkal siessek segedelmedre
annyi erővel, amennyi kell majd.
1835 Ha Hrethric fiad hajlandó lenne
eljönni egyszer a geat udvarba,
sok barátra lelne; jó lenne látnia
távoli tájakat, hogy eddze erejét.”
Szólott hát Hrothgar, felele néki:
1840 „Kegyes Teremtőnk küldte bizonnyal
szavadat szívedbe; sose hallottam
ily ifjú embertől ilyen okos szót;
nagy a te erőd, nagy a te eszed is,
bölcs a beszéded; sejtésből mondom:
1845 ha Hrethel fiát, néped nagy pásztorát,
dicső királyodat dárda döfné le,
vagy vad kard vágná le, vagy vas vinné el,
vagy kegyetlen kórság, te meg még élnél,
a tenger geat népe jobbat nem tehetne,
1850 ha királyt kíván, ki kincsét s hőseit
 őrizze, te pedig hajlanál tenni azt,
válasszon téged. Tudd, kedves jó Beowulf,
mindjobban szeretlek szívedért, lelkedért.
Utaddal úgy hoztad, hogy a mi két népünk,
1855 a geat s a dárdás dán, derék barát lesz,
nem civódnak, mint rég, nem gyűlölködnek,
s a sandaságot sutba is dobják.
Míg e tág országnak én tartom kormányát,
közösek kincseink; s köszöntsük egymást
1860 a fókafürdőn át, a gyűrűs orrú
hajók meg hordjanak ajándékokat,
szeretet jeleit. Jól tudom, e két nép
becsülettel néz ellent és barátot,
s meg nem róhatja senki, mint régen se.”
1865 A hősök oltalma, Healfdene fia
még tizenkét kincset adott ajándékul
s mondá, menjen véle népéhez
jó egészséggel, és jusson el hamar.
Aztán a király karjába zárta
1870 a derék daliát, leventék legjobbját,
s csókkal búcsúztatta; a bús, ősz vitéz
könnyét hullatta, hisz csak egyet kívánt
mindennél jobban az agg bölcs, csak azt,
hogy még hallhassák a nagylelkű hőst
1875 szólni a tanácsban. Annyira szerette,
nem fékezhette nagy felindulását,
keblébe rejtelmes kötelék kötődött,
szívéhez szíjazta a vitéz vezért,
bár nem volt vére az. Indult hát Beowulf,
1880 az ajándékokra büszkén, aranyban
vonult a parton. A tenger vándora,
vasmacskán várta, hogy ura felszálljon;
hálásan dicsérték mentükben Hrothgart
 s dús adományait. Az ám a király!
1885 Nincs is hibája, bár hajlott korától
ereje elapadt, mint már sok másé.

Huszonhetedik ének

Újra otthon

Haladt a hajóhoz az ifjú hősök

vidám csapata, vasgyűrűs inget
s vértet viseltek. Látta a partőr,
1890 mint néhány napja, az érkezőket,
korántse szidta a szirt fokáról
a vendégeket, sőt, vágtatott feléjük,
köszönté Viharföld vidám vitézeit,
kik pompás páncélban mentek a hajóhoz.
1895 Állt a porondon a bő ölű bárka,
megrakták fegyverrel, lóval, fényes kinccsel
a gyűrűs orrút; ott meredt az árboc
Hrothgar drága, dús holmija fölött.
Beowulf adott a bárka őrének
1900 egy aranyékű, régi, remek kardot,
hogy többre becsüljék immár az ivók
a mézsör-teremben. Mély vizet kavarva
tűntek a távolba, el a dán földtől.
Hatalmas vitorlát hordott az árboc,
1905 kötéllel kötözve, nyikorgott a hajó,
vágtatott a vízen, vitte a vászon,
jó széllel szárnyalt. A díszes orrú,
habnyakú hajó hullámot hasítva
haladt a tengeren, át áramlatain,
1910 hogy megláthassák a honi martokat,
rég ismert szirteket; szaladt a hajóorr,
a szél felugratta, megállt a fövenyen.
A tengernél termett a partok őre,
ki oly rég leste távolba tekintve,
1915 kerülnek-e haza a kedves hősök.
Erős horgonnyal köté a homokhoz
a bő ölű bárkát, hogy hatalmas hullám
el ne sodorja a szép, jó sajkát.
Hordatta Beowulf partra a sok holmit,
1920 fegyvert, aranykincset; a közelben lakott
a gyűrűk osztója, Hrethel gyermeke,
Hygelac király, kint, a part mellett;
ott lehetett lelni, s véle víg társait.
Híres volt a király, ékes az épület,
1925 pompás nagy palota. Hygd, Hrethel lánya
a kicsi királyné még igen ifjú volt,
de bölcs, arányos, és bár a várban
kevés telet töltött, nem kicsinyeskedett,
nem garasoskodott; gazdag kincseket
1930 osztott a geatoknak. Egy vad, gonosz, gőgös
másik királyné véresen vétkezett.
Senki se mert az ő dühével dacolni;
napközben nem merte nézni őt senki
az egész udvarban, csak ura, a király;
1935 bárki bátorkodott, vesztébe rohant,
mert vélt vétkéért vérét vétette
az úrnő; a bakó pompás pallossal,
mintás pengével hozta rá rögtön
a borzalmas halált. Bármily páratlan szép
1940 egy úrnő, nem való így viselkednie;
békét szőjön, s szegény alattvalóit
ne küldje vérpadra valótlan vádakkal.
 Meg is fékezte férje a királynét,
zabolát tett rá Hemming rokona.
1945 De mást is meséltek a mézsörivók:
nemigen ártott e nő a népnek,
rontó rossztettel, mióta régen
arannyal ékes urának adták,
az ifjú hősnek, mint apja akarta,
1950 a tenger habján Offához hajózott,
s lakába lépett. Ott aztán életét
erényben, jó hírben töltötte trónján,
hű szerelemmel hajlott a hőshöz,
a királyhoz, kinél különb nem termett
1955 tudtommal egész emberi nemünkben
két tenger között. Vitéz volt Offa,
daliás dárdás, dús ajándékozó,
messzire becsülték: bölcs királya volt
kiterjedt földjének. Fia, Eomer,
1960 vitézek védője, a Hemming-sarj Garmund
unokaöccse, híres hadverő volt.

Huszonnyolcadik ének

Beszámoló Hygelacnak

Vonult a vezér s csatlóscsapata

tova, taposva a part porondját
tenger tág szegélyén. Földünk nagy fáklyája
1965 sietett délről. Vége volt útjuknak,
sebesen mentek az Ongentheowt megölt
hős hajlékához, hogy lássák a várban
a kemény katonát, az ifjú, jó királyt,
 a kincsek osztóját. Hygelac hamar
1970 hallotta, hogy megjött Beowulf a hadból,
hogy onnan, a hősök zárt hajlékából
pajtásival élve s épen ért vissza
vad viadalokból, s úgy jön az udvarba.
A király hirtelen helyet csináltatott
1975 a csarnok padlóján a gyalogcsapatnak.
Rokon és rokon, Hygelac s Beowulf
leült szemközt, majd szívhez szólóan
ünnepi szóval köszönté a király
hűséges hívét. Hæreth szép leánya járt
1980 körben a kancsókkal a tágas teremben,
nyájasan tölté a mézsört mély kupákba,
a hæthnek kezébe. Kezdte Hygelac
kedvesen kérdezni kenyeres társát
a csodás csarnokban; fúrta az oldalát,
1985 hogy milyen útra mentek a geatok:
„Mint ment utatok, kedves, jó Beowulf,
mikor hirtelen messzire vágytál,
küzdelmet keresni túl a tág tengeren,
a Szarvas-házban. A dicső Hrothgar
1990 távolra hírlő bajára bírtál-e
bármily kis írt vinni? Bú forrott bennem,
háborgott lelkem, becses, jó barátom
útja aggasztott. Kértelek untig:
a szörnyű szellemmel meg ne mérkőzzél,
1995 hagyd, hogy a harcot vívják meg maguk
a dánok Grendellel. Dicsőség az Úrnak
s hála, hogy épen láthatlak újra!”
Beowulf beszélt, Ecgtheow fia:
„Hygelac bátyám, többen is tudják,
2000 mint találkoztam s mérkőztem Grendellel,
tudják, mily vad harcot vívtam én véle
 ama vidéken, hol annyi bút s bajt,
szüntelen nyomort és szorongatást mért
a szörny a scyldökre; mindent megtoroltam,
2005 s nem gőgösködhet már Grendel gaz népe,
egy sem, ki sötétben settengve sújt le,
a legvénebb sem e förtelmes fajzatból,
ki eltelt gazsággal. Előbb bementem
a kincsosztó házba, hogy Hrothgart
köszöntsem;
2010 alighogy megtudta, mi szívem szándéka,
Healfdene híres sarja sietve
saját fiával szemközt kínált széket.
A hős had ujjongott, én meg az ég alatt
még nem láttam vígabb mézsör mulatságot
2015 csarnoki csapatnál. A kegyes királynő,
a béke őre az ifjú ivókat
kancsókból kínálta; gyakran gyűrűket
osztott a hősöknek, majd leült helyére.
Hrothgar leánya az edzett hadnak
2020 hordta a jó sört, dús serlegekben;
hallottam a nevét: Freawarunak hívták
a mulatozók; kövekkel kivert
kincskupákat osztott. Froda színarany
köntösű fiát szánták férjéül;
2025 így vélte jónak a scyldök vezére,
az ország gyámola; a gyilkos harcnak,
véres viszálynak a végét várta
e házasságtól. De ha herceg hal meg,
rövid időre is ritkán nyughatnak
2030 a szörnyű dárdák, bármily szép szűzért is.
Bizony lehet, hogy bokrosan bosszantja
a heathobeard királyt és minden harcosát,
ha mátkájával megyen a terembe,
 s a nemes dán hölgy felszolgál a hadnak,
2035 s ragyog a királyon régről rá maradt
gyűrűmintás kard, mely heathobeard kincs
volt
rég, mikor ők bírták e remek fegyvert,
s míg pajzsos harcba pusztulni nem vitték
jó pajtásaikat, s pusztultak maguk is.
2040 Mondá ezt mézsörnél a kardot nézve
egy öreg lándzsás, mesélt ő minden
dárdahalálról; dühös volt lelke,
s kezdte az ifjú kedvét kémlelni
bánatos beszéddel, haragra, harcra
2045 szítani szívét, s ily szóval szólott:
„Ismered, barátom, a pompás pengét,
kivel atyád küzdött sisak-álarcban
utolsó útján, mikor megölték
2050 a diadalmas dánok, a daliás
scyld-fiak, és mikor meghalt jó Withergyld,
a hősök halomba hulltak a harcban?
S ím egyik gyilkos gyermeke itten
dicsekszik a tettel, feszít a teremben,
2055 s dölyffel viseli a véres kincseket,
mik néked lennének jogos javaid!”
Szívtépő szavakkal szüntelen sorolta
a múltnak sok sebét, míg kard marásától
vérébe fagyva végképp el nem aludt
2060 a vőlegény, azért, amit apáik
műveltek valaha. Csatlósa ismerte
az egész országot, s ezért megszökhetett.
Mindkét fél megszegte ezután esküjét,
daliák szent szavát; így aztán Ingeldben
2065 halálos gyűlölség gyúlt fel, bősz bosszúvágy
kavargott lelkében, s kihűlt szerelme.
 Nem hinném hát, hogy a heathobeard had
szilárd
békét s barátságot akart a dánokkal,
hogy ez volt szándéka.2
De tovább kell szólnom
2070 a gonosz Grendelről, hogy tudd meg teljesen,
kincsosztó király, hogyan küzdött meg
a bajnok a bősz szellemmel, mikor már az égi
ékkő
nem ontott fényt a föld fölött; dúlva-fúlva jött a
rabló,
a rettentő rút, éji rém; reánk akart az rontani,
2075 mikor mi a magas termet egészségben
megszállottuk.
Ott a harcos Hondsciohra lesett leginkább a
halál,
mert elöl feküdt az első sorban
karddal az övén; a kedves ifjút,
a híres harcost agyarral ölte meg
Grendel, s a testét teljesen fölfalta.
2080 De üres kézzel nem kívánt kimenni
az arany teremből a véres agyarú,
hatalmáról híres, vészt hozó gyilkos;
rám rontott kóstolni, s két karmos kezével
engem ragadott meg. Függött rajta furcsa,
2085 zsáknyi bőrkesztyű, finom kötélen;
dísz borította sárkány bőréből
remekelt mívű, ördög volt mestere;

2
Ez a történet, melyet Beowulf mesél el Hygelac geat királynak, meglehetősen valószínűtlen,
tévedés csúszhatott a szövegbe, a 2058-2060 sorokba, amelynek a fordítása a következő: ... míg
kard csalásától / vérébe fagyva végképp el nem aludt / a vőlegény.
Nyilván nem a vőlegényt ölték meg, hanem Freawaru két csatlósának egyikét. A szöveg azzal
folytatódik, hogy Ingeld, a vőlegény bosszúvágyra gyúlt, és kihűlt a szerelme, tehát nyilván nem őt
ölték meg. Az viszont világosan kiderül a szövegből, hogy a végzetes lakoma heathobeard földön
zajlott le, és Freawaru másik csatlósának sikerült elmenekülnie. (A fordító megjegyzése.)
 engem, bűntelent, be akart dugni
a vad vétkező, társaimmal együtt
2090 zsákmányul az ördög zsákjába, csakhogy én
forrva a dühtől fölegyenesedtem.
Hosszú lenne elmondanom, hogy az
emberellenségnek
mint fizettem meg én bőven minden bitang
förtelméért;
ott én, uram, jó királyom, naggyá tettem a
népedet,
2095 magasztossá a munkámmal. Ellenségünk
elmenekült,
s örült ő, hogy élt, de nem sokáig;
maga mögött hagyta a magas teremben,
a Szarvas-csarnokban jobb karját, s bús
kedvben
bukott a titkos tengerfenékre.
2100 Adott a scyld király bő ajándékot,
aranylemezt nékem ama küzdésért,
s mennyi sok kincset, mikor már megjött
a reggel, s rakott asztalhoz ültünk!
Volt dal s víg diadal; az öreg scyldsarj
2105 ki sokat látott, mesélt a múltakról;
örömmel köszönték a szép szavú hárfa
hangját a hősök, ha igaz dalát
zengte bánattal, s olykor a bölcs király,
a nemes, nagy szívű szólt csodás, igaz szót,
2110 olykor meg kezdte az agg kortól kötött
ősz harcos siratni friss fiatalságát,
eltűnt erejét; kebele háborgott,
eszébe jutván sok elmúlt tele.
Így telt a teremben nekünk az egész
nap,
2115 nagy vígan voltunk, míg meg nem érkezett
a másik sötét éj. Akkor már sietett
bosszút lihegve Grendel bősz anyja,
vágtatott vészt vinni a vihar-geatokra,
fia holtáért. A förtelmes banya
2120 fizetett fiáért, végzett egy vitézzel,
vadul vette vérét; Æscherét, a tanács
egy bölcsét borzalmas halállal veszté el.
Nem tudták másnap máglyára tenni,
nem hamvaszthatták reggel a holtat,
2125 a kedves embert a dánok, mert elvitte
karma közt a testét a pokol rút réme,
hegyi folyónak hulláma alá.
Lám, ez lett Hrothgar leggyötrőbb bánata,
rég nem élt meg ilyet a nép nagy királya.
2130 Ölelt ő engem, esküdött éltére,
haraggal kérlelt, szántsam a hullámot,
vitézként vigyem vásárra bőrömet
jeles tettekben; jutalmat ígért.
Indultam az ismert haragos habra,
2135 felleltem a fenék rettentő rém-őrét.
Kéz kézben küzdöttünk, háborgott a hullám,
vér festé vörösre, mert fejét vettem
a szipirtyónak szállása termében
bosszuló pengémmel. Bajosan, de bírtam
2140 élve eljönni, nem várt még vesztem,
sőt, Healfdene fia, a hősök védője
aztán adott nekem sok drága, dús kincset.

Harmincegyedik ének

Beowulf trónra lép. A sárkány

 Így tett a nagy király a jó szokás szerint,
s én mit sem veszték el abból, amit adott,
2145 jutalmul tettemért; hisz tetszésemre
válogathattam a jeles javakból;
hozom hát néked, nemes királyom,
a legjobb szívvel. Nékem nem kell több
a te kegyednél; közeli rokonom
2150 kevés van nagyon kívüled, Hygelac.”
Hozatta is hamar a vadkan-zászlót,
a magas sisakot, vén, szürke vértet,
szép díszes kardot, s ily szóval szólott:
„A bölcs királytól, Hrothgartól kaptam
2155 e remek vértet, s rám rótta, legelőbb
jelentsem néked, hogy jó szívvel küldi,
tudd meg hát, hogy a nagy Hrothgar királyé,
a dánok uráé volt e vért sokáig,
mégsem akarta fiának adni,
2160 se páncélingét, pedig szerette
Heoroweardot. Használd egészséggel!”
Hallottam én, hogy e sok ékes holmit
négy pej mén követte, négy sebes paripa,
egészen egyformák; átadta Beowulf
2165 a sok remek kincset, így tegyen a rokon
s korántse készítsen kenyeres társának
átkos ármánnyal, titkos tudással
halálos hálót. De a hős királyhoz
igen igaz volt unokaöccse,
2170 s egymás jótetteit el nem feledték.
Hygdnek adott a hős egy csodás
nyakláncot,
sok kincset, kösöntyűt, kit Wealtheowtól
kapott,
a dán királynőtől, s még három szép mént is,
tündöklő nyereggel. A kis királynő
2175 mellén ragyogtak a remek ékszerek.
A bátor Beowulf, Ecgtheow fia,
hírt szerzett harcban, jót téve tetézte,
és soha egy társát részegen rátörve
ő meg nem ölte; emberi nemünkben
2180 nem adott isten senki másnak sem
oly óriás erőt, s bár hadban vadul vítt,
oly szelíd, jó szívet. Sokáig szerény volt,
s a geatok lenézték, nem látták bátornak,
sokáig Viharföld ura se vélte,
2185 a mézsör padján nagyra méltónak;
szentül hitték, hogy hanyag ő s henye,
és hitvány harcos. De jóvátétel jött
a dicső bajnoknak minden bántásért.
Hozatta ekkor a harcosok védője,
2190 a híres hős király, Hretheltől öröklött
aranyos kardját; különb szebb kincset
nem láttak a geatok soha a kardok közt;
Beowulf ölébe tette tisztességül,
hétezer aranyat is adott néki,
2195 s herceggé emelte. Egyformán volt földjük,
öröklött birtokuk bőven az országban,
s nemesi joguk, csak jó Hygelacnak
tágabbra terjedt, hisz ő volt a király.
Későbbi napokban, kemény csatában,
2200 háborút viselve elesett Hygelac,
s Heardrednek hiába volt kemény pajzsa,
kard vágta le őt véres, vad harcban,
mikor megrohanták a hadi-scylfingek
dicső népében a kemény küzdőt,
 2205 Hereric úr hős unokaöccsét.
Azután Beowulf kezébe került
a tágas ország. Ötven télen át
tartotta a kormányt – jó király s az ország
bölcs öreg őre volt. Sötét éj évadján
2210 lopva jött egy sárkány, kincset lelt, s őrizte.
Erős kőből emelt meredek nagy sírdomb
volt titkos tanyája. Ösvény vitt arra,
mit a nép nem ismert; valaki mégis
betévedt rajta; kedvére turkált bent
2215 a pogány kincsben; elvett egy ékkővel
kirakott kelyhet, s vissza nem tette,
habár ármánnyal, álmában lopta meg
a sárkányt; hamar megtudta mind a nép
s a dicső király, hogy dúl-fúl a féreg.

Harminckettedik ének

A sárkány támadása

2220 Egy nemes úrnak szökött szolgája,

ki súlyos bajt szerzett saját magának,
félt a fenyítéstől, bújt a büntetéstől,
s korántse szándékkal tört be a kincshez;
épületre lelt, s lopózott lapulva
2225 a bűnös fickó.3 Hamar benézett
a föld alatti rejtett rém-barlangba,
s félelem nyilallott a nyomorultba;
látta, hogy borzalom vár a vendégre,
amint rádöbbent a rettentő gazdára.
3
A 2225-2231: sorok többé-kevésbé önkényes kiegészítésekkel készültek. (A fordító jegyzete.)
 2230 Tömérdek tál s edény volt, mindenféle,
ott, a domb gyomrában, ó kor sok kincse;
tovatűnt napok névtelen nemese
rejthette oda roppant örökségét,
töprengve tehette e titkos tanyára,
2235 drága, dús vagyonát. Egykor a törzséből
ő élt a legtovább, mind elvitte már
a hadat a halál, csak ő maradt még meg.
Siratta társait, várta a sorsát,
s remélte, örülhet a régi kincseknek
2240 még egy kis ideig. A síkon új sírdomb
állt készen, közel a tengerparthoz,
egy földfok mellett, hozzá nem férhetőn.
A gyűrűk őre e domb gyomrába
rejté a nemesi remekek legjavát,
2245 arany-ezüstöt s néhány szót szólott:
„Jól óvjad most, ó föld, a hősök javait,
mert ők már nem tudják. Hisz rajtad nyerték
rég, igaz utakon. Rémítőn rombolva
rettentő háború ragadta el egykor
2250 egész népemet; vigadtak valaha,
s lám, mint lett bús végük; nincs, ki kardot
fogjon,
vagy tisztítsa a tündöklő kelyhet,
a drága kupát; eltűnt a deli had.
Sír az aranylemez a sárga sisakon,
2255 elveszté szépségét; szunnyad a tisztító,
ki fényt ad a harc acél álarcának,
s a páncél, ki a maró pallosnak
megálljt parancsol, ha a pajzs tört is,
porlik, mint gazdája, s a gyűrűs páncéling
2260 nem vonul már messze, nem megy a
vezérrel,
 védve a vitézt. Nem szól víg szóval
szívünkhöz hárfa, jó sólyom sem suhan
termünkben, sem sebes paripák patkója
nem dobog várunkban; a dúló halál
2265 rengeteg népet ragadott tova!”
Így mondá panaszát az egy, ki
megmaradt
az összes közül búsan bolyongva
éjjel és nappal, míg szívéig nem ért
a halál hulláma. Tárva találta
2270 a kincset az éj régi rablója,
a sötétben szálló rút, pőre sárkány,
ki lángok leplében kutatja, hol kerül
egy füstölgő sírdomb, s kitől a földlakók
reszketve rettegnek. A rém rejteket
2275 kívánt keresni, hol ősi, pogány
aranyat őrizhet; mit sem tartott többre.
Így az ádáz ártó háromszáz télen át
őrzé e földön a fő kincsesházat,
a legdúsabbat, míg csak egy bűnös
2280 dühre nem gyújtotta; a gyémántos kelyhet
elvitte urához, hogy haragját hűtse,
hogy engesztelje. Feldúlva feküdt
a kifosztott kincs, és bocsánatot
nyert a nyomorult. Ura kedvelte
2285 a kezdet korában készített kelyhet.
Felserkent a féreg, viszályra szántan,
szaladt a sziklafal tövébe, s rálelt
a tolvaj nyomára; az ott tapodta ki
az ő feje mellett, titok, mint tehette.
2290 Így kerül el könnyen bajt s száműzetést,
kit nem vár még a vég, mert a Mindenható
megtartja kegyében. Kereste a kincsőr,
 hová visz a nyom, hogy meglelje a merészt,
ki oly fájón ártott álmában néki;
2295 kerülgette a halmot vad haraggal
kívül körös-körül; nem lelt egy lelket se
a sivár síkságon; mégis harcot kívánt,
kegyetlen küzdelmet; néha a sírdombban
kereste a kelyhet; egy-kettő rájött,
2300 hogy ember lelt rá arra az aranyra,
az ősi kincsre. A sírdomb őre
alig várta már az est eljöttét.
Bősz kedvében volt a barlang pásztora,
lángokkal kívánt fizetni káráért,
2305 a drága kupáért. Tovatűnt a nap,
a sárkány kedvére; az nem akart soká
falai közt ülni; szállt lángot fújva,
égetni készen. Ez szörnyű kezdet volt
az ország népének, hisz hamar vezetett
2310 kincsosztó királyuk szomorú végéhez.

Harmincharmadik ének

Pusztít a sárkány

Tüzet okádva támadt a szörny-vendég

égette az ékes házakat. Láng fénylett,
rémítve a népet; a szálló szörnyeteg
meg akart ölni mindent, mi mozgott.
2315 Közelről s távolról látszott, mint tombol
a förtelmes féreg, mily gyűlölettel
gyötri s gyilkolja dühöngve s dúlva
Viharföld népét. Villámként süvített
 hajnalra vissza kincsesházába.
2320 Tűzzel tölté meg, lánggal lepte el
a nép lakait; hitt halma falában,
bízott hatalmában; ám magát csalta meg.
Megtudott Beowulf minden rémséget
rögtön és igazán, hisz saját hajléka,
2325 a legszebb épület lángban lett porrá,
s a kincsosztó trón is. A nemes nagy hősnek
szíve szorult el a bántó bánattól.
A bölcs úgy vélte, hogy a Menny Bírája
keserű haragra gyulladt, mert megszegtek
2330 egy hajdan lett törvényt; háborgott kebele
sötét gondoktól, mint még sohasem.
A tüzes sárkány, a halom hóhéra
porig égette a partszegélyen
a vitézek várát; Viharföld ura,
2335 a bátor bajnok bosszúra gondolt.
A harcosok feje, bajnokok barátja
pompás nagy pajzsot készíttetett hát,
tiszta színvasból, hiszen jól tudta,
hogy a tűz ellen nem sokat segít
2340 fából lett hárspajzs. Futó napjaink,
e földi élet vége várta már
a legjobb hőst, de a lángfúvó sárkányt is,
bármily sok kincset őrzött is sokáig.
Megveté a király, a kincsek osztója,
2345 hogy haddal menjen e messze szállóra,
számos sereggel; nem félt a sárkánytól,
nem félt e féreg erejétől sem,
bátorságától sem, hiszen hányszor múlott
hajszálon, hogy élve került ki harcokból,
2350 csaták csapásiból, mióta győztesként
tisztította meg Hrothgar nagy termét,
 s teljesen száműzte Grendelnek gonosz,
förtelmes fajzatát.
Nem volt a legkisebb
ama harc sem, hol Hygelac halt meg,
2355 mikor a nagy király, a nép jó barátja,
Hrethelnek sarja, fríz földön itta ki
pallosok poharát; onnan küldték halálba
karddal. A bátor Beowulf onnan
segítség nélkül úgy jött el úszva,
2360 hogy harminc vértet hozott a karján,
mikor a vízbe vetette magát.
A hetwarok se győzték le gyalogok
gyilkos harcában, mikor hárspajzzsal
mentek ellene; kevesen kerültek
2365 a vad harcos elől haza, a házukba.
Átúszta Beowulf a tenger árját,
szegényen, egyedül elért a népéhez;
ott Hygd adott néki kincset s királyságot,
gyűrűket s trónust; félt, hogy gyermek fia
2370 nem tudja tartani a trónt, ha idegen
törzsek támadnak; hisz meghalt Hygelac.
De a szegény népnek sehogy se sikerült
rávenni arra a nemes nagy hőst,
hogy Heardred fölött a főbb úr legyen;–
2375 s kezébe vegye a királyi hatalmat.
Heardrednek tanáccsal szolgált bölcs
barátként,
míg az meg nem nőtt, mint kormányozza
Viharföld népét. Tengeren túlról
száműzve kereste Ohtere két fia;
2380 lázadtak nagybátyjuk ellen, ki a legjobb
tengeri király volt, a scylf nép nagy pajzsa,
úgy osztott gyűrűt a híres uralkodó
 svéd földön. Heardrednek ez halált hozott:
hajlékot adott, s kardcsapást kapott
2385 Hygelac fia, halálos sebet;
úgy aztán Ongentheow két unokája
hazament; Heardred halála után
Beowulf vezette Viharföld népét,
ő került a trónra; az volt a jó király!

Harmincnegyedik ének

Indulás a sárkány ellen

2390 Később se feledte Beowulf: a királyért

visszajár a kölcsön; Eadgilst, ki nyomorgott,
barátként segíté sereggel, fegyverrel,
hogy Ohtere fia túl a tengeren
háborút folytasson; így fizetett meg
2395 hideg télen haddal a király vesztéért.
Minden viadalt így vívott végig
véres csatákban vitézi tettekkel
Ecgtheow fia, de eljött egy nap, mikor
a sárkánnyal kellett küzdelmet vívnia.
2400 Tizenegy társa kísérte a királyt,
lángoló dühvel ment látni a lángfúvót.
Megtudta Beowulf, mi hozta a viszályt,
s gyilkos gyűlölséget: kezébe kapta
a tolvaj kezéből a kincsből vett kelyhet.
2405 A tizenharmadik volt ez a csapatban,
ki miatt kitört a kegyetlen küzdelem;
a szomorú szolga kénytelen-kelletlen
mutatta az utat, merre is menjenek,
 síkon és tengeren, hullámok taraján,
2410 mert csak ő tudta, hol a titkos terem,
barlang a föld alatt, mely teli van tömve
dús drágaságokkal. A rémséges vén őr
küzdeni készen vigyázott a kincsre
már rég a barlangban. Bajos lett volna
2415 bemenni oda bárki fiának.
Leült a földfokon a bátor bajnok,
és sikert kívánt kis seregének
nagylelkű uruk. Szomorú volt szíve,
sejtette a sorsát, hamaros halálát,
2420 ki jön köszönteni az aggot, s keresni
kincsét, a lelket, s különválasztani
éltét a testétől; a harcos hős lelke
immár nem soká időzött testében.
Beowulf beszélt, Ecgtheow fia:
2425 „Sok harcot éltem túl, sok súlyos csatát,
már ifjúkoromban, emlékszem mindre.
Hét telet értem meg, mikor a kincs ura
értem jött, s elvitt édesapámtól.
Hrethel király nevelt, jól tartott termében,
2430 javakat juttatott, jó rokonom volt;
korántsem kevésbé voltam kedves néki,
míg nála laktam, mint saját fiai,
Herebeald, Hæthcyn vagy Hygelac bátyám.
Vérének vetett halálos ágyat
2435 Hæthcyn, bátyjának, jó Herebealdnak,
a szarv-íj húrját húzta, megpendíté,
s célját tévesztve testvérét találta,
szeretett bátyjának életét szakasztá
a véres nyíllal valaha régen.
2440 E vészes tett vétkét kincs meg nem válthatta,
sem a fájdalmat; a király fia
 mégis megtorlatlan vesztette életét.
Hisz nagy bánat lenne egy agg
bajnoknak
várni, hogy bitófán függjön a fia
2445 oly fiatalon. Nagy, bús nótát fújt,
keserves éneket: ha fia bitón függ,
a hollók örülnek, s ő, bármily öreg bölcs,
semmit sem segítne második magzatán.
Minden hajnaltól már az járt az eszében,
2450 mint járna magzata; nem is akarna mást
örökség őréül a várba várni,
hogyha e fia halállal fizetne,
hogy bűnös tettéért bűnhődést nyerjen.
Búval bámult körül a mézbor-csarnokban
2455 hol fia otthon volt, s most kong, nincs víg
vendég,
csak szél sír benne; a sírban alszik
a lovas vitéz; nem ád már örömöt
szépséges szavával a hangos hárfa.

Harmincötödik ének

Kezdődik a küzdelem

Aludni ment az agg, bús dalokat dalolt,

2460 sorban egymás után; minden túl tágnak tűnt,
síkok is, falvak is. A geat föld ura
Herebeald miatt háborgó bánatot
hordott szívében; korántse kívánta
váltsággal végezni baját a gyilkossal;
2465 nem bírta előbb sem üldözni a bűnöst,
 noha szeretni már nem szerette;
maró bújában feladta e föld
örömeit, s az Úr fénye felé fordult;
halála előtt fiára hagyta
2470 országát s várait, mint látta másoktól.
Hrethel halálával a svédek s geatok
közt
kegyetlen harc jött; kölcsönös vádakkal
keményen küzdöttek át a tág tengeren,
s Ongentheow fiai mindig merészek
2475 voltak a hadban, nem vágytak barátra
a tenger túlpartján s a Hreosna-hegy körül,
gyakran gyilkoltak gyalázatosan.
Hallottam hírét, hogy jó rokonaimon
bosszút is álltak a sok bősz rohamért,
2480 bár értük éltét is adta az egyik
kemény vásár volt az; Hætheyn geat király
ott lelte végét a vérontásban.
Mint reggel megtudtam, a másik rokon
pengével fizetett a pusztítóknak;
2485 ott Ongentheow Eoforra támadt,
sisakja széthasadt, s az öreg Scylf-sarj
kardtól esett el; Eofor emlékezett
ezernyi bűnére, s ezért nem kímélte.
Kincseket kaptam én Hygelac kezéből,
2490 s harcban, fegyverrel fizettem értük
villámló kardommal; birtokot is kaptam
boldog otthonul. Néki meg nem kellett
dán, svéd vagy gepida seregben néznie
harcos után, ki hitványabb nálam,
2495 avval alkudnia, s bő zsoldot adnia.
Én mindig az élre törtem
gyalogharcban,
 hogy egymagam küzdjek jó királyomért,
míg kitart kardom, kedves, hű szolgám,
mióta hírért szállok én harcba,
2500 és ölre menye öltem meg Dæghrefnt,
a hug hadaknak hatalmas hősét.
Nem vihetett haza a fríz had urának
pompás páncélt és díszes mellvértet,
harcban hullt el a zászlót vivő vitéz,
2505 vad viadalban; nem kard végzett vele,
hanem bősz birkózás törte meg testét,
szívdobogását. Most pallos pengéje,
kemény kéz s kemény kard küzdjön a
kincsért.”
Beowulf beszélt, büszke szóval szólt
2510 tervezett tettéről: „Sok harcot vívtam meg
ifjan, de még én, a nép öreg őre,
most is kész vagyok küzdelmet keresni,
hírt hozó tettet, ha a pimasz pusztító
kijön barlangjából, hogy engem keressen!”
2515 Végbúcsút vett ekkor mindegyik vitéztől,
sisakos hőstől, sok kedves társától:
„Nem kívánnék én kardot ragadni,
hogy esküm betöltsem, ha tudnám, mint
menjek
másképp a szörnyre, mint küzdjek kézzel,
2520 mint Grendel ellen harcoltam egykor,
de tudnom kell jól, hogy tüzet okád,
és mérget lehel; lám, ezért láttok
páncélban s pajzzsal. A sárkány elől
tapodtat se fogok hátrálni; kettőnk közt
2525 az lesz a fal alatt, akit a sors akar
s az Úr; kedvem buzgó, de nem dicsekszem,
hogy mint küzdök majd a szárnyas szörnnyel.
 Várjátok a halmon vértes vitézek,
páncélos hősök, hogy kettőnk közül
2530 ki lesz keményebb, s a vad küzdelemben
ki vész el vérében. Nem rátok vár e harc,
s a nemes daliák között nincs egy sem,
ki elég erős mérkőzni e szörnnyel,
kivéve engem. Vagy vitéz vívással
2535 veszem meg a kincset, vagy a vad harcban
végzetes csapástól vész el királyotok!”
Felállt a hatalmas, nagy hírű harcos,
pajzzsal, sisakban és páncélingben
a szirt alatt; egyben bízott a bajnok:
2540 önerejében; mást ily próba megrettent.
Sok erény ékíté, sok harcot élt túl,
sok mérges mérkőzést, s most, hogy
megindult
egy kőív iránt, ím egy sírdombból
nagy patak árját látta áradni
2545 bőven buzogva; lobogó lánggal
égett a tükre a sárkány tüzétől,
senki se mehetett közel a kincshez,
mert a boltív alatt menten megégett.
Beowulf melléből mérges szó szakadt ki,
2550 háborgó haraggal bömbölt a bősz bajnok,
a bátor szívű; harci kürt szavaként
harsant be hangja a szürke kő alá.
Felforrt a féreg, rájött a rusnya szörny,
hogy ember hergeli; nem volt már mód s idő
2555 békéről beszélni. Előbb a sárkány
fúvása tört ki a kövek közül
dögletes gőzzel; döngött a föld is,
Viharföld védője a pajzsát rázta
a domb alatt a rusnya rém felé;
2560 tekeredett a tomboló sárkány,
küzdelmet kívánt. De korább kirántá
kardját a király, a kifent élűt,
ősi örökét; mindkét fél készen állt
borzalmas birokra menni a másikkal.
2565 A sárkány sebesen sietve görbült
gyűrőkbe; várta már a bátor bajnok
magas pajzsával, küzdeni készen.
A sárkány sebesen siklott a sorsába,
parazsat prüszkölve. Jól védte a pajzs
2570 a kegyes király testét és életét,
de nem oly soká, mint óhajtotta;
úgy elbánt volna már előszörre
a sárkánnyal; sajnos, nem szánt a sors néki
sikert a harcban. Beowulf sújtani
2575 emelte kezét, s a régi, ragyogó
kard úgy süvített a tarka sárkányra,
hogy csonton csorbult ki; gyengébben vágott,
mint szüksége volt rá a szorultságban
az öreg hősnek; a sírdomb őre
2580 a csapás után dörögve dühében
halálos tüzet okádott, s távolra
lövellte lángját; a nép jó ura
nem örülhetett, hisz ősi kardja
silányan sújtott, hitvány volt a harcban
2585 a nemes acél. Nem volt ám könnyű
Ecgtheow fiának, a bátor bajnoknak
feladni a földön való lakozását,
mégis máshova kellett költöznie,
mert mindünknek muszáj megválnunk valaha
2590 e földi napoktól. Nem soká megint
egymásnak estek elsöprő erővel.
Felbuzdult a féreg, fújtatott melle,
 megint megindult; az uralkodónak
újfent tűz lángját kellett tűrnie.
2595 Semmit sem segített az ifjak serege,
a nemes sarjak nem siettek köré
fegyverrel. Sőt, az erdő felé futva
mentették bőrüket. Csak egy bajnok lelke
háborgott haraggal. Rossz példa rokontól
2600 meg nem ingatja az igaz szívűt.

Harminchatodik ének

Wiglaf vitézsége

Egy scylf sarj herceg volt ez a szilárd

szívű hős:
a vitéz Wiglaf, Weohstan fia,
Ælfhere neméből; látta, hogy nagy urát
parázs tűz perzseli páncéljában.
2605 Gondolt rá, mi mindent kapott a királytól:
a Wægmundingok bőséges birtokát,
s a közbirtokból jó apja jogait;
tovább nem nézhette, kezébe kapta
sárga hárspajzsát, kivonta kardját;
2610 Ohthere fiának, Eanmundnak volt e vas
 ősi öröksége; a száműzött Eanmundot
Weohstan vágta le kardok küzdelmében,
s megszerzé magának meg rokonságának
gyönyörű sisakját, gyűrűs páncélingét,
2615 kardját, kit óriás keze készített,
Onelától kapott vitézi vértjét,
e svéd király adta sok fényes fegyverét;
Onela mindig hallgatott e harcról,
bár bátyjának fiát ölette meg benne.
2620 Weohstan e javakat, a jó pallost s páncélt
sok évig óvta, hogy fia, ha felnő
vigyen velük végbe vitézi tetteket;
később a harcnak számtalan szerszámát
adta a fiának, mikor már agg volt,
2625 s már más világ várta. Az ifjú bajnok
ekkor először vívhatott vészes,
vitézi harcot hős ura mellett.
Nem félt, s jól forgatta apja örökét,
nem lohadt lelke. Látta ezt a sárkány,
2630 mikor ők ketten közeledtek hozzá.
Szomorú volt Wiglaf, szidta a társait,
mily méltatlanok népük nagy nevére:
„Mennyire mondtuk mi a mézsör-csarnokban,
mikor sok kincset kaptunk királyunktól,
2635 folyton fogadtuk, hogy fegyverrel fogjuk
majd megszolgálni, ha egyszer erre
szükség szorítná: páncélban, pajzzsal,
pallos pengével. Hitt a mi szavunknak,
méltónak tartott e bátor tettre,
2640 s minket választott. Én is kaptam kincset,
s bár derék, dárdás, büszke hősöknek
vélt a mi vezetőnk, népünk nagy pásztora,
mégis magában kívánta királyunk
 a merész munkát megcselekedni,
2645 hisz nem vitt véghez senki oly vakmerő
tetteket, mint ő. Most itt az idő,
mikor urunknak küzdők kellenek,
bátor bajnokok; előre, segítsük
seregünk urát, ki tomboló tüzet tűr
2650 mostan miértünk! Tanúm rá Isten,
inkább akarom, hogy aranyat-adómmal
együtt égesse testemet tűz lángja!
Nem hiszem helyesnek, hogy hazavigyük
pajzsunk s páncélunk, ha el nem pusztítjuk
2655 előbb a férget, és meg nem mentjük
vezérünk életét. Sok régi érdemét
jól tudom, s szégyen, ha egyedül szenved
a geat seregből, s egyedül esik el
e harc lángjában; legyen sisakom,
2660 kardom, páncélom kettőnké közösen!”
Sisakban tört át a halál tüzén,
a királyt segítni, s néhány szót szólott:
„Drága Beowulf, mint deli ifjú,
valaha régen vallottad: míg lehelsz,
2665 a legkevésbé azt hagynád, hogy híred
homályba boruljon; te dicső dalia,
te szilárd szellemű, minden erőddel
védjed életed, én véled vagyok!”
Szavai után a szörnyű vendég
2670 tombolva tört rájuk, tüzet okádva
esett neki gyűlölt ellenségének
megújult méreggel; hamuvá égette
az ifjú pajzsát; páncélja nem bírta
a bátor, fiatal bajnokot óvni,
2675 az meg bölcs bátyja pajzsa mögé bújt
sietve, mivel sajátját a sebes
 tűz tönkretette. Ekkor a hős király,
hírére gondolva, hatalmas erővel
sújtott a sárkányra, s annak fejében
2680 eltört a nagy penge, nem vágott a Nægling,
Beowulf pallosa, hitvány volt a harcban
a szürke, agg acél. A sors nem akarta,
hogy kard könnyítse a király küzdelmét;
tudtommal túl súlyos volt keze sújtása,
2685 túl nagy próbára tett volna minden pallost,
még ha ellenség vére is edzette;
most bizony még a nagy sújtás sem segített.
A nép-sanyargató, vad, sívó sárkány
hevesen harcolva, háromszor támadva
2690 tört a királyra, s amint tehette,
nyakát körülfogta kegyetlen karmával;
az élet nedve, a nagy hős vére
piros patakban lövellt ki legottan.

Harminchetedik ének

Beowulf sebe

Hallottam eleget a király hőséről,

2695 hogy hirdethessem hatalmas erejét,
merszét, mely meg nem szűnt, mert véle
született.
Nem féltette fejét, s bár keze megégett,
a bátor bajnok, a vértes vitéz
rokonát segítve sújtotta a sárkányt;
2700 lejjebb, a föld felé döfte belé díszes,
bosszuló kardját, s a tűz kezdett
 lohadni; lám, ekkor lábra kelt a király,
magához térve kirántá tőrét,
mely vértjén függött megfenve, metszőn,
2705 s átvágta véle a vad sárkány derekát.
Megölte az ellent, elűzte életét;
egyesült erővel, együtt végzett véle
a két rokon küzdő. Így tegyen minden hős,
ha szükség kívánja!
Ám a királynak
2710 végső győzelme volt ez a világon,
kit véghezvihetett. Sajogni s dagadni
kezdett a seb, melyet a sárkány karma
ejtett a nyakán; nyomban érezte,
hogy kebelében kegyetlen méreg
2715 forr förtelmesen. A nemes, bölcs bajnok
indult a fal mellett helyet foglalni;
nézte ott az óriások roppant művét, hogyan
tartják
sziklaszilárd kőoszlopok a nagy, kerek
kőíveket,
kik hordozzák a hatalmas súlyt, az örök
épületet.
2720 A derék dalia a harcban elgyötört
kedves királyát, kegyes, jó urát,
kit vér borított, vízzel jól megmosta,
s megoldá sisakját saját kezével.
Beowulf beszélt, sérüléséről szólt,
2725 halálos sebéről; nincs semmi kétsége,
hogy földi pályája s a földi örömök
elfogytak; eljött már s küszöbön a halál,
száguldó napjai meg vannak számlálva.
„Hagynám én most minden fegyverem fiamra,
2730 ha adott volna véremből való
 saját sarjat nékem a sorsom,
őrizze örökül. Ötven télen át
kormányoztam népem. Körül nem volt király,
ki merjen minket a harc barátjával,
2735 karddal köszönteni, se fenyegetni,
haddal háborgatni. Én otthon óvtam
békén a magunkét, megvártam, mi sors jön,
nem vágytam viszályra, és hamis esküvel
sohasem vétkeztem. Bár sebem halálos,
2740 őszinte öröm melenget múltamért;
mikor megválik életem testemtől,
nem ró meg Teremtőnk, hisz rokon vére
nem szárad kezemen. Kedves Wiglaf fiam,
fuss frissen, szemléld a szürke bolt alatt,
2745 mi szép hever ott, hisz fekszik a féreg
kincsétől megfosztva, s mély álma örök lesz.
Siessél, repülj hát, hogy ránézhessek
néhány ó kincsre, jeles jószágra
a tömérdek kincsből, tündöklő kövekből,
2750 s én akkor könnyebben hagyom itt éltemet,
népemet, kit nagyon sokáig vezettem.”

Harmincnyolcadik ének

Beowulf búcsúja

Mint hamar megtudtam, megfogadta

Wiglaf
súlyosan sebesült királya szavát;
pompás páncélinget, vértet vett magára,
2755 s ment a sírdombba, a titkos terembe.
 A diadalmas levente látott
egy szék körül sok szikrázó ékszert,
s aranyat fényleni a földön s a falon,
sok csudát; a vén, sötétben suhanó
2760 sárkány házában sok kupa hevert,
volt népek sok kelyhe, kit rég nem fényeztek,
s már rég nem ragyogott; sok sisak hányódott
rozsdásan, romlottan, rengeteg karkötő,
páncélokhoz kötve; ennyi padlóra szórt
2765 arany s más kincs könnyen erőt vesz bármily
emberen – akárki akarta rejteni!
Látott egy színarany lobogót lengeni
messze a kincs fölött, mesterkéz csodáját,
szépen szőtt remekét; ragyogó fényében
2770 jól látszott a padlón a sok pompás holmi,
a drága, dús javak. Semmi se maradt meg
a rút sárkányból, hisz kard ragadta el.
Hallottam, hogy egy hős egyszer
megdézsmálta
az óriások művét, az ó kincset,
2775 kedvére vitt el kupákat, tálakat,
sőt, a lobogót is, a legtündöklőbb jelt
kezébe kapta. Hisz az öreg király
kétélű kardjától kimúlt már korábban,
ki a kincs kősírját keményen őrizte
2780 igen sok ideig iszonyú lángokkal,
mik éjfélkor égtek a drága holminál
lobogva, míg az őrt kard meg nem ölte.
Sietett a küldött sok becses terhével,
izgatott lélekkel, szorongó szívvel,
2785 hogy élve éri-e ott, ahol hagyta,
kedves királyát, ki gyorsan gyengült.
Szép szerzeményével visszaérkezve
 véresen lelte a hírneves harcost,
élete fogytán; megint megmosta,
2790 míg csak a szavak elő nem törtek
a hős elméjéből. Beowulf így beszélt,
bánattal nézve az arany bő halmát:
„Hála hát Istennek, a Hadak Urának,
köszönöm kegyét, míg szóval szólhatok,
2795 hogy e javakat, miket most nézek,
megszerezhettem elhunytom előtt
az én népemnek, mert ő megengedte.
Az én agg éltemet adtam cserébe
ezért a kincsért; tovább te gondoskodj
2800 a mi népünkről! Itt időm lejárt.
Ha máglyám kihunyt már, parti hegy ormán
hányassál halmot a hírneves hősökkel,
nagyszerűt, hogy egész népem emlékezzék,
ha fennen fénylik a Bálnák Fokán,
2805 s hadd hívja a hajós, hullámok vándora,
ki messziről jön, ködökön keresztül,
bárkáján bolyongva, Beowulf halmának!”
A hős fejedelem nyakékét nyújtá
az ifjú vitéznek, vértjét, meg gyűrűt,
2810 adta arannyal bevont sisakját,
hogy használja jól s jó egészséggel:
„Te végső sarja nagy
nemzetségünknek,
a Wægmundingoknak; mind hamar vesztükbe
vitte a végzet vitéz véreinket,
2815 a jó leventéket; követnem kell őket.”
Így szólt az agg hős utolsó szava,
ki kebléből kijött, majd máglyán nyelték el
lobogó lángok; lelke a melléből
messze szállt, meglelni a bátrak bíráját.
 Harminckilencedik ének

A gyávák gyalázata

2820 Szomorún lépett az ifjú levente

hozzá, kit leginkább kedvelt a világon,
a nagy emberhez, ki napjai fogytán
feküdt a földön; a gyilkos rém is,
föld förtelmes férge, éppúgy ott hevert,
2825 éltétől megfosztva. A sanda sárkány
nem tudta többé őrizni kincsét,
mert pompás pengék megedzett éle,
vasverők remeke ragadta őt el,
s a sebes röptű sebektől némán
2830 zuhant le, közel kincsesházához.
Nem szállhatott szerte a levegő égben
éjfél évadján, nem feszíthetett
büszkén a kincsén; a porba bukott
a bátrak bátrának kemény kezétől.
2835 Igaz tudtommal nem termett e földön
oly bátor bajnok, bármily erős is,
ki ilyen tettet vitt volna véghez,
ki a mérget fúvó förtelmes férget
s kincses kamráját bolygatni merje,
2840 ha virrasztva leli, lakára vigyázva
a sírdomb sárkányát. Beowulf szerzé meg
élete árán királyi kincsét.
Mindkettő végére érkezett az égtől
kölcsönzött napoknak.
Kis idő múltán
2845 kijött az erdőből a gyáva, hitvány had,
az esküszegők, mind a tíz együtt,
ki nem mert az előbb egy szívvel küzdeni,
vezérét végső bajában segítni;
szégyen pírjában hozták most pajzsukat,
2850 fegyvereiket a fekvő agghoz,
Wiglafot vigyázták. Búsan gubbasztott
a gyalog vitéz ura vállánál;
vízzel serkenté, de semmi haszna,
nem bírta e földön, bárhogy is akarta,
2855 az él-hős életét testében tartani,
az Úr végzése egy ujjnyit se változott,
Isten szándéka szabta meg mindig
mindenki sorsát, s szabja meg most is.
Szilaj szavakkal szidta az ifjú
2860 tíz gyáva társát, ki kereket oldott.
Így szólott Wiglaf, Weohstan fia
szomorú szívvel, szikrázó szemmel:
„Ki igazat beszél, bizony mondhatja,
hogy sok kincset adott néktek nagy jó urunk,
2865 s fegyvert is véle, mit most is viseltek,
míg mézsör mellett mennyiszer osztott
a sörivóknak sisakot s páncélt
kegyes királyunk, minden jó hősnek,
2870 kit meglelhetett közel vagy messze,
s lám, szélbe szórta szét a hadi szerszámot,
kiderült az most, hogy harcra került sor.
Daliáival dicsekednie
sosem kellett ugyan, mert a Mindenható
2875 megadta néki, hogy megállja helyét
magában is, mikor hőstettre vágyott.
Én kevéssé tudtam életét óvni
a harc hevében, de mégis mentem
 segítni rokonom, mint erőm engedte.
2880 A rém mind bőszebb lett, de belédöftem én
kardom a gyilkosba, s gyengülve áradt
lelkéből a láng. Nem tódultak őrzők
a király köré, védni őt a vészben.
Nem kaptok már kincset, nem kaptok
kardokat,
2885 s nemzetségetekre nem vár sok szép holmi,
s nem vár víg otthon sem; még birtokától is
meg lehet fosztani bármelyik férfit
a nemzetségből, mikor megtudják
a nemes daliák dísztelen dolgotok,
2890 megfutásotokat. Meghalni jobb
minden nemesnek, mint élni szégyenben.”

Negyvenedik ének

A hírvivő szól

Hírvivőt szalasztott Wiglaf a várba,

a marti szirt fölé, hol hősök serege
várta naphosszat szomorú szívvel,
2895 hogy mi lesz igaz a kettő közül,
vajon ott vész-e, vagy visszatér-e
a szeretett férfi. Lovas ment a fokra,
egy kicsit hallgatott, s az egybegyűlteknek
mondotta, mi történt, igaz szót szólva:
2900 „A Vihar-nép nemes, nagy jótevője
a harc vetette halálos ágyból
most már nem mozdul a sárkány miatt;
mellette hever halálos ellene,
 kurta kard sújtotta; pallossal sehogy se
2905 sikerült sebekkel sérteni a sárkányt,
a kénkövet fúvót. Weohstan fia,
Wiglaf ül Beowulfnál, hős a holt hős fölött,
vigyázza vezérét nagy tisztelettel,
bánattól fáradtan virraszt a fejénél
2910 igaznak s gaznak. Immár háború
zúdul népünkre, mikor megtudják
a frankok s frízek, hogy királyunkat
már elsirattuk. E véres viszályt
a hugok törzsével Hygelac kezdte,
2915 ki hajóhaddal ment a fríz föld ellen,
s ott rá a hetwarok hadai rontottak,
villámként törtek rá, nagy túlerővel,
s a vértes vitéz ottan esett el,
serege között; korántsem adhatott
2920 kincseket népének. Azóta nem szűnnek
rossz szemmel nézni ránk a merovingok.
A svédektől se várok semmiképp
becsületes békét; hisz tudjuk mindnyájan,
hogy Ongentheow hozta a halált
2925 Hrethel-fi Hæthcynre a Holló-erdőnél,
mikor a dölyfös, dárdás scylfingek
először támadták meg a mi népünket.
Ohthere agg apja azonmód viszonzá
a súlyos sértést, megölte a királyt,
2930 kiszabadította kedves királynéját,
Ohthere anyját s az Oneláét,
aranyát azonban vissza nem nyerhette;
s hajszolta halálos ellenségeit,
míg nagy nehezen el nem menekültek
2935 a Holló-erdőbe hadvezér nélkül.
Ott nagy sereggel ostromba fogta,
 bekerítette a sok balsorsút,
reggelig rémíté rettentő szavakkal,
sűrű parancsokkal, hogy pirkadatkor
2940 kardél vagy kötél végez majd vélük,
hogy hollók szaggassák. Hajnal hasadtával
keserves kedvük vidámra fordult:
hallották harsanni Hygelac kürtjét
és trombitáját, tudták, hogy jön a hős,
2945 ki törzse seregét nyomon követte.

Negyvenegyedik ének

A svéd veszedelem

2945 Messzire mutatták a svéd s geat

vérnyomok,
a gyilkos roham rémséges tanúi,
hogy hová vitt a vad viszály szítása.
Ongentheow odább állt onnan hadával,
a vén s bús vezér, hogy várába vonuljon,
2950 az idős vitéz, hogy messzibbre menjen;
hallott Hygelac harci hatalmáról,
a büszke bajnokról; nem bízott benne,
hogy harcba szállhat a hajós hősökkel,
vízi vitézekkel, hogy védje vagyonát,
2955 fiait, hitvesét; futott hát földfalak
fedezékébe. A svéd sereget
sebesen hajtották Hygelac hősei,
rontottak előre a békés réteken,
míg Hrethel fiai a falhoz nyomultak.
2960 Ott Ongentheowt, az ősz öreget
 kard kényszeríté, hogy szembeszálljon,
s a király egyedül kellett hogy állja
Eofor haragját. Wonred fia Wulf
tombolva sújtott rá, és úgy találta,
2965 hogy vörös vére lövellve áradt
a haja alól. Az agg azonban
mégsem ijedt meg, sőt, menten megadta
még keményebben a kapott kölcsönt
a király, amint feléje fordult.
2970 Nem tudott Wonred friss, fürge fia
a vén vitéznek jól visszavágni,
mert az úgy metszé át a sisakját,
hogy vérbe borulva bukott le lováról;
lezuhant a földre, de nem lett vége,
2975 magához tért megint, bár sebe súlyos volt.
Hygelac vad hőse látta fivérét
a földön fekve, s óriások verte
széles, ó karddal lesújtott a király
pajzsára; a nép pásztora elbukott,
2980 életét érte el a súlyos vas éle.
Sokan siettek kötözni Wulfot,
köréje kerülni a csatatéren,
hogy hamar tudják talpra állítni.
Közben kifosztá egy hős a másikat,
2985 vette le vasvértjét Ongentheowról,
sisakját és súlyos, hüvelyes kardját,
finom fegyverzetét, hadd kapja Hygelac.
Szép szóval meghagyta az embereknek,
hogy ez mind ajándék a nagy királynak;
2990 alig tért haza Hygelac, harcukért
Eofornak s Wulfnak jutalmat juttatott;
volt abban rengeteg arany és drágakő,
font gyűrű százezer, s föld is mindkettőnek;
 senki se szidhatta az ajándékozást,
2995 hisz küzdött keményen mindkét hős a hírért;
Eofornak adta egyetlen lányát,
kegyként a hősnek, ékül házának.
Ebből jött a viszály, ellenségeskedés,
gyilkos gyűlölet, melytől ma is tartok,
3000 s ezért jönnek ránk a svédek sereggel,
amint hallják, hogy halott hős királyunk,
ki minden kincsünket s földünket óvta
az acsarkodók sanda seregétől,
bosszút állt sok bátor dán vitéz vesztéért,
3005 majd megjött, s népünket sokszor menté meg
hősi harcokban.
Legjobb lesz sietnünk,
kísérjük népünk nagy, kincsosztó királyát,
jó jutalmazónkat utolsó útjára,
lássuk őt máglyán. A lelt kincs legjava
3010 halomban hamvad el a hőssel együtt,
a szörnyű áron nyert számtalan ékesség,
az átkos ártalom, kiért urunk utóbb
életét áldozta; tűz foga falja fel,
láng nyelve nyalja fel; egy vitéz sem vihet
3015 emléket belőle, egyetlen szép leány
nyakán se szór szikrát aranydísz abból,
sőt, sokan ballagnak ezentúl bánatban,
más népek földjén, aranytól megfosztva,
hiszen a had bölcse többé nem nevet már,
3020 nem vigad, nem mulat. Ragadjuk meg hát
hajnaltól hideg lándzsánkat, s emeljük
mind a magasba, mert már nem hárfa
költi fel a férfit, hanem feketén
suhan a holló a holtakon károgni
3025 a sasnak, hogy s miképp sikerül tora, mit
 a csikasztól csíp le tetemeket tépve.”
Így beszélt a bajnok bánatos beszéddel
az igen rossz hírről; igazat mondott
minden szavával; mind talpon termettek,
3030 s búsan ballagtak a Sas-fok alá,
könnyüket csurgatva, a csudát látni.
A homokon lelték a lelkét vesztettet,
kitől oly sok kincset kaptak korábban,
békésen nyugodott. Eljött már Beowulf
3035 végnapja, s Viharföld vitéz királya
csodás halállal vált meg e világtól.
Legelőbb látták meg a szörnyű szerzetet,
szemben a földfokkal, a förtelmes férget,
a tüzes sárkány feküdt a fövényen,
3040 a tarka, szörnyű rém, tűzlángtól szennyesen.
Ötvenlépésnyi hosszan hevert ott,
homokos helyén; szeretett szállni
éjjel az égben, majd megint lejönni
a lakában lebzselni; most halál szögzé le,
3045 nem használhatta már helyét a halomban.
Kupák és kelyhek hevertek körötte,
más díszes edény is, sok drága kard is,
kit rozsda rágott szét, hisz ezer telet is
töltött a föld nedves ölében fekve.
3050 Ott volt a régiek roppant nagy öröke,
drágakő s arany, mit varázslat védett,
hogy ama terembe lábát ne tehesse
lehelő lélek; de maga az Isten,
Győzelem Ura, ki megtart minket,
3055 egyszer egy embernek csak megengedheti,
hogy a kincshez jusson, ha jónak látja.
 Negyvenkettedik ének

A harc helyén

Lehetett látni, hogy nem jártak jól,

kik a nagy kincset jog nélkül rejtették
a falak alá; a kevés közül
3060 egyet az őr ölt meg; így nyert bűnös
borzalmas bosszút. Csuda az, hogyan
hozza magára egy híres hős is
napjai végét, ha nem ül meg többé
a mézsör mellett nemzetségénél.
3065 Beowulf is így járt, hisz hadat hozott
a sírdomb őrére; maga sem sejtette,
mi miatt válik meg majd a világtól;
a híres királyok, a kincs elrejtői
iszonyú átokkal átkoztak meg bármely
3070 bűnös bajnokot, ki oda behatol,
s fosztogat; főjön a pokol fenekén
kegyetlen kínok közt ítéletnapig.
Beowulf nem aranyat akart, s alkut is
készen volt kötni a kincs őrével.4
3075 Wiglaf beszélt most, Weohstan fia:
„Gyakran sok ember egyetlen vétkes miatt
szenved száz bút s bajt, mint mi jártunk
mostan.
Nem bírtuk rávenni egy bölcs tanáccsal sem
4
Jócskán észrevehetők a műben utólagos betoldások, melyek a keresztény ideologizálást
szolgálják. E sorok szögesen ellentmondanak a mű egész menetének. Először is: akik a nagy
kincset a falak alá rejtették, jogosan cselekedtek. Rosszul azok jártak, akik a kincset fosztogatták
(3061-62). Az előző szöveg bőven kifejtette már, hogy Beowulf nem vitt hadat a sárkányra, hanem
fordítva. Beowulf jogosan harcolt népének védelmében. A szövegmásoló szerzetes éppenséggel
pokolra juttatja Beowulfot a 3070-73 sorokban. a 3074-75 sorokban pedig igyekszik visszaszívni a
mondottakat. (A fordító megjegyzése.)
 kedves királyunkat, népünk jó pásztorát,
3080 hogy ne harcoljon a halom őrével,
hisz ő dicső úgyis; hagyja azt heverni,
hol oly soká hevert, lappangjon lakában
a világ végéig. Látjuk most a kincset –
keserves préda ez, vészt hoz és pusztulást,
3085 rossz sors küldte ide a vitéz királyt.5
Én jártam odalent, s megnéztem, mi áll ott,
a sírdomb kincsét mind megforgattam,
hisz korántse könnyen kerültem a mélybe,
a kőfalak közé. Így hát két kezemmel
3090 hamar hatalmas terhet kaptam fel
a drága jószágból, s jöttem ki sietve
királyom elé: magánál volt még,
bölcsen beszélt még. Búbánatában
sok mindent mondott, mind üdvözöltetett,
3095 s kért, hogy emeljetek az emlékére
máglyája helyén hatalmas halmot,
nagy hírűt, mint ő volt a vitézek között
az első, s tudták ezt távoli tájakon,
míg vára jólétét élvezte éltében.
3100 Siessünk egy újabb útra, csodálni
ritka ékkövek remek rakását
a sírdomb mélyében; mutatom, merre,
hogy rengeteg gyűrűt lássatok, s aranyat
ragyogó rudakban. Legyen a ravatal
3105 már elkészítve, mire mi megtérünk,
s mire majd visszük a legjobb embert,
urunkat oda, hol hosszan vár majd
és türelemmel Teremtőnk kegyére.”
S Weohstan fia, vad harcok hőse,
5
A következetlenség folytatása: nem a kincs vonzotta a sírdombhoz Beowulfot. (A fordító
megjegyzése.)
3110 úgy utasított sok bátor bajnokot,
ki házat birtokol, harcok vad hőseit,
hogy hozzon messziről fát a máglyára
a dicső vezérnek: „Dúljon a láng füstje
feketén, s falja fel a harcok hercegét,
3115 ki gyakran várta be záporban zúduló
vashegyek viharát, mit íjak idege
pattogva küldött a pajzsok falára,
száguldva szolgáló toll-szárnyú nyilakkal.”
Weohstan bölcs fia hamar hívta hát
3120 a hét legjobb hőst a király hadából,
nyolcadiknak meg maga indult meg
a szörny szállására, a sárkány-barlangba
a merészekkel; az elöl menők
lángoló fáklyát fogtak feltartva.
3125 Látták a leventék, hogy őr nem lesi
a töméntelen kincset a teremben,
de nem húztak sorsot, hogy ki mit kapjon
a pazar prédából; kevéssé kívánta
bárki is közülük egy-kettő kivinni
3130 a drága, dús kincset; sőt, őrét, a sárkányt
lökték le sietve a szirt széléről,
hogy nyelje el nyomban a tenger árja.
Szekérre rakták a számlálhatatlan
szőtt s vert aranyat, s vitték a vitézek
3135 azt s az ősz bajnokot a Bálna-fokra.

Negyvenharmadik ének
 Örök dicsőség

Remek, nagy máglyát raktak ott néki,

a geat vitézek, s aggattak arra
körben sok sisakot, sok pazar pajzsot,
3140 ragyogó páncélt, mint ő rendelte,
középre fektették a dicső királyt,
úgy siratták a hőst, kedves, jó urukat.
Aztán a szirttetőn szítani kezdték
a legnagyobb máglyát; a lángok bömböltek,
3145 s feketén szállt fel a fa füstje felettük;
jajszó szállt szerteszét, a szélvész szelídült,
míg a tűz szétmarta a csontház testet,
s mellét megemészté. Sajgó bánatban
siratták sorsát, királyuk vesztét;
3150 sirató süvöltött. A sok geat szűz is,
felkötött hajjal folyton csak fújta
fekete félelmét, hogy mi vár rája,
e rémnapokban, mennyire retteg,
hogy gyilkos hadak jönnek gyalázni,
3155 rabságba hurcolni. Füst fedte az eget.
A Vihar-fiak a hegy fokára
széles, hatalmas halmot emeltek,
hogy lássák távolról a tengeren jövők,
és tíz nap teltével fölépítették
3160 nagy hősük sírját; a máglya hamvát
oly fényes fallal falazták körül,
milyet a fő bölcsek se láttak soha még.
Hagytak a hegyen sok gyűrűt és ékszert,
mit mind a sírdombból, a sárkány lakából
3165 emeltek el előbb kapzsi emberek,
 a földre bízták, mit bírtak a bajnokok,
ott alszik az arany porondban máig is,
senkinek sem hasznos, mint azelőtt se volt.
Lovas leventék kerülgették a sírt,
3170 jó fegyverforgatók tizenkét fia,
a bajról beszélni, a királyt siratni,
bánattal dalolni, a királyról szólni:
dicsérték jó szívét s jeles hőstetteit;
becsülve beszélték, mint mindig illik is,
3175 hogy szívből szeressük kedves királyunkat,
és szép szavakkal méltón magasztaljuk,
bár válnia kellett vitézi testétől.
A geat nép, agg s ifjú, így siratta
vitéz vezérét, tűzhelyi társát;
3180 vallották, hogy a világon nem termett több
olyan király,
egy sem, ki oly szelíd szívű, ki oly kedves a
népéhez,
oly nyájas az emberekhez, s a jó hírre jobban
vágyna.
 A fordításról
Önigazolás-féle

Miért készült ez a fordítás éppen így?

Remekművek fordítása csakis árnyéka lehet az
eredetinek. De legalább törekednünk kell arra, hogy az
árnyék éles körvonalú legyen, ne pedig elmosódott.
Az eredeti szöveget, persze, nem lehet betű szerint
tolmácsolni, még prózában sem, hát még versben!
Prózában legalább pontosan közvetíthetjük az értelmet.
Versben viszont rendszerint valamit el kell hagynunk
belőle (p1. ha angolból fordítunk), vagy éppenséggel
hozzá kell tennünk valamit (ha oroszból). Ennek fő oka
az, hogy a magyarban a fordítónak pontosan kell
követnie az eredeti versformáját (szótagszámát,
rímképletét, ritmusát), ha az egyáltalán lehetséges. Ha
pedig nem, akkor valami hasonlót, de mindenképpen
valami hasonló hatásút kell használnia.
A Beowulfnak szigorúan szabályos versformája
van. A szótagszám ingadozik ugyan, öt és tizennyolc,
de általában kilenc és tizenkettő között, néha még e
határokon túl is. Minden sornak metszete van. A fél
sorok szótagszáma is ingadozik, így tehát a metszetnek
nincsen rögzített helye: valahol a sor köze petáján
található. Minden ilyen „hosszú sornak” a
legszigorúbban kötelezően négy fő hangsúlya van, a fél
soroknak (ún. rövid soroknak) kettő-kettő. A második
legfontosabb verstani szabályszerűség, a mű
versformájának második alapvető eleme a betűrímelés
(alliteráció). Verselési szempontból csakis a
főhangsúlyok összecsengése számít betűrímnek,
hangsúlytalan szótagoké nem. Általában a szótagkezdő
hangok azonossága adja a betűrímet, de a
magánhangzók mind rímelnek egymásra, az
s+mássalhangzós kapcsolatok nem, csak önmagukkal
(pl. sp csak sp-vel, de st-vel már nem). A sorok
zömében háromszoros betűrím van, elég gyakori a
kétszeres, nagyon ritka a négyszeres. Szigorúan
kötelező azonban, hogy a két félsort ("rövid sort")
legalább kétszeres rím kapcsolja össze.
Többé-kevésbé általános az, hogy a hatalmas
mondatok átnyúlnak egyik verssorból a másikba, és az
első fél sor végén fejeződnek be. Az ilyenfajta sortörés
nem általánosan kötelező. A mondatokban túlnyomó a
laza mellérendelés, a pontosvesszős tagolás. Ezt a
harmadik sajátosságot fordításban minden további
nélkül lehet követni.
Több fejtörést okoz a betűrímelés. Az is megvan
népköltészetünkben, ha nem is döntő szerkezeti
elemként, de kedvelt díszként. Erős betűrímnek a
magyarban is a főhangsúlyok (mondathangsúlyok)
összecsengése számít. Az viszont nem kötelező, hogy
két fél sort betűrím kapcsoljon össze. Jobb, ha egy fél
soron belül van a rímelés, és ez már elégséges is
ahhoz, hogy az egész sor rímesnek számítson. Példa
rá, hogy a magyar népköltészet jobban szereti, ha közel
vannak egymáshoz a rímszótagok, egy fél soron belül:

Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.

Természetesen jobb, ha háromszoros a betűrím,

mint az eredeti sorok zömében, de gyakran lehet
használni az eredetiben oly ritka négyszeres rímet, sőt,
még azon is túl lehet lépni.
 Ha a rímelő szótagok száma három, a sor képlete a
következő:

aaax

ahol x-szel jelöltük a negyedik főhangsúlyt, amely

rendszerint nem rímel. Ilyen például a negyedik sor:

Oft Scyld Scefing sceaðena preatum

Az ilyen sorban természetesen a harmadik

betűrímes szótag csak az első kettőre rímelhet,
akárcsak a kétrímes sorban: a x a x. Az utóbbira példa
a második sor, melyben a rímszavak theod és thrym.
Az első sorban viszont négyszeres a rímelés:

abab

Hwaet we gar-dena in gear-dagum

Az ilyen rímhangváltásnak a fordításban nem kell

követnie az eredetit. Az első sornál például a a a a
képletet használtunk:

Ím, halljátok hát sok hajdani hős.

Az igazán fontos kérdés a vers ritmusa volt.

Magyarban nincsen megfelelő. A szótagszám
ingadozása a mi verselésünkben is megvolt, és
maradványaiban meg is van, pl. a kanásztánc-
ritmusban (képviselője a Megismerni a kanászt kezdetű
népdal). Az eredeti rímtelen, ilyesmi van a magyar
verselésben is, a magyar népiben is. De fő
hangsúlyszámmal kötni össze a sorokat, a hangsúllyal
tagolni őket, ilyesmi már nincsen. Nem is lehet, hiszen
a magyar népi verselés nem hangsúlyon alapul, hanem
időmérésen: a sorok nagyjából egyenlő időtartamú
ütemekből tevődnek össze, vannak olyan ütemek is,
melyekben egyáltalán nincsen hangsúly.
Megoldásnak tehát az látszik, ha olyan versformára
törekedünk, ami a magyar olvasóban minél inkább
hasonló hatást idézzen elő ahhoz, amilyet az óangol
eredeti az akkori hallgatóra tett. Márpedig az óangol
eredeti népi eposz, verselése népköltészeti. Így hát a
fordításban is népköltészeti verselést kell
alkalmaznunk.
Az eredeti négyes sortagolást jól lehet utánozni
négyütemes magyar verssorral, mely igen gyakori, és
sormetszete is van, mint az eredetinek. Ennek igen
gyakori fajtája a kanásztáncritmus, melyben még ma is
él a régi szótagszám-ingadozás maradványa:

Megismerni / a kanászt // az ő / járásáról,

Űzött-fűzött / bocskoráról, // tarisznya/korcáról.

E sorok tagolása és szótagszáma:

4 /3//2 /4 13
4 /4 //3 /3 14

Ennél nagyobb szótagszám-ingadozások dallam

nélkül ma már nemigen vannak. Az eredeti 9-12
szótagos átlagát a kanásztáncritmus viszont jócskán
meghaladja. Kisebb szótagszámra megoldást kínál
például Kecskeméti Vég Mihály szövege, melyet Kodály
zenésített meg a Psalmus Hungaricusban.
 Mikoron Dávid
Nagy búsultában
Baráti miatt 3 / 2 5 szótag
Volna bánatban,
........
Ilyen könyörgést
kezde ő magában. 3 / 3 6 szótag

Ilyen sorok összerakásával 10 és 12 szótag között

lehet mozogni:

1. sor: Ím, halljátok hát sok hajdani hős 4 / 1 // 4 / 1

10 szótag
2. sor: Dárdás dán király dicső dolgait 2 / 3 //2 /3
l0 szótag
3. sor: Nemes nemzetségek neves tetteit 2 / 4 // 2 /
3 11 szótag
8. sor: Vagyona, hatalma s híre az ég alatt 3 / 3 // 3
/ 3 12 szótag

Már a fél sorok méretei és elhelyezése is nagy

változatosságra ad módot: 5 // 5, 6 // 5, 5 // 6, 6 // 6. A
lehetőségeket megsokszorozzák a fél sorokon belüli
ütemek méretei és elhelyezkedései.
A négyütemes verssor további tág lehetőségeket
kínál: föl lehet menni egészen 16 szótagig. Ez kárpótol
azért, hogy nem lehet 10 szótag alá menni. A 10-12
szótagos zöm mellett használtunk is hosszú sorokat,
leginkább 16-osakat, főleg ha a tartalom sugallta
(lendület, emelkedettség). Ilyenkor különösen kell
vigyázni arra, hogy az átmenet előtti és utáni sorban
minél erősebben érződjék a ritmus. A sűrű vagy
éppenséggel soronkénti nagy szótagszámugrásoktól
tartózkodni kellett: az ilyen szöveget a mai fül nem érzi
versnek.
A mű nyelvét illeti a mai angol éppúgy csak
fordításban érti meg, mint a mai magyar. Éppen ezért
mai nyelven kellett fordítani. A régiességet csak
jelzésszerűen lehetett érzékeltetni, például itt-ott a
félmúlttal. Legfeljebb még azzal, hogy igyekeztünk
kerülni a nyelvújítási szavakat.
Reméljük, hogy a fordítás ad némi sejtelmet a
remekmű eredeti tömör, erőteljes szépségéből. ítélje
meg az olvasó!
Szegő György
 Jegyzetek

Az óangol szavak és nevek olvasásánál nagyjából

alkalmazhatjuk a magyar kiejtés szabályait a következő
kivételekkel:

Mássalhangzók: c=k, cg=dzs, s=sz, sc=s, th=pösze

sz vagy z, w=a szó végén nem hangzik.
Magánhangzók: x=e, amely az a-hoz közelít, y=ü.

A jegyzet végén megadjuk a név – néha a jelenség

– első előfordulásának sorszámát.
A jegyzeteket C. L. Wrenn Beowulf kiadása alapján
(London: George G. Harrap & Co., 1958) a fordító
válogatta.

Ælfhere Wiglaf rokona, 2064

Æschere Yrmenlaf bátyja, Hrothgar kedvenc
csatlósa és tanácsosa. Grendel anyja ölte meg, 1323,
1329, 1420, 2122
Beanstan Breca apja, 524
Beowulf Dán király, Scyld fia, Healfdene apja. Nem
azonos a címszereplővel, 55
Beowulf Ecgtheow fia, a Wegmund nemzetségből
származik, unokaöccse Hygelac geat királynak, aki
történelmi személy; később maga is Geatföld királya. A
hősköltemény főszereplője, 343
Breca Beanstan fia, a brondingok törzsfőnöke.
Ifjúkorában híres úszóversenyt folytatott Beowulffal, 507
Brondingok (Azonosítatlan törzsnév ) (I. Breca), 521
Brosingok Legendabeli óskandináv törzs, 1199
 Dæghrefn A hug nép harcosa, Beowulf ölte meg,
2501
Eadgils svéd herceg, Ohtere fia, Eanmund fivére,
2392. Célzásokból tudjuk meg, hogy nagybátyjuk,
Onela, Svédország királya lázadásért száműzte őket az
országból, 2379. A geat király, Heardred, Hygelac fia
befogadja őket; ezért Onela, svéd király betört
Geatföldre. Heardredet megölték, 2202 és köv. Mivel
nincs utódja, Beowulf lép a trónra. Később segíti a két
száműzöttet a svéd király ellen 2391 és köv. Ezzel
kezdődtek a két nép háborúi.
Eanmund Svéd herceg, Ohtere fia, Eadgils fivére,
2612
Earna-næs Földfok Geatországban, a sárkánnyal
vívott harc színtere, 3031. Feltételezik, hogy azonos a
mai svéd Örnasszal.
Ecglaf Unferth dán vitéz apja 490, 590, stb.
Ecgtheow Beowulf apja, a wægmundok
nemzetségéből származik, 262 és köv. Neves vitéz,
férje Hrethel geat király egyetlen lányának, 373 és köv.
Megölte Heatholafot a wylfök nemzetségéből, 460 és
köv. Dániába menekült, és ott az ifjú Hrothgar király
megfizette érte a vérdíjat, az ún. férfipénzt, 470 és köv.
Ecgwela Ismeretlen dán király, 1710
Eofor Geat harcos, aki megölte Ongentheow svéd
királyt, 2486 és köv., 2977 és köv. Wonred fia, Wulf
fivére, 2971, 2978, 2905. Hygelac geat király
megjutalmazta őt testvérével, Wulffal együtt, és neki
adta egyetlen lányát, 2993 és köv.
Eomer Offa, az angol fia, 1960, rokona
Hemmingnek, 1961, Garmund unokaöccse, 1962,
Wermund unokája.
Eormenric Történelmi személy, a keleti gótok
(osztrogótok) királya, aki a IV. sz második felében élt,
és a germán hősmondák egyik legnagyobb alakja lett
belőle, 1201
Finn A keleti frízek királya, egyúttal a jütök
uralkodója. Folcwalda fia, Hildeburh férje, 1068, 1146
Finnek földje A Wrenn-féle kiadás kommentárjai
szerint két feltevés fogadható el: vagy a lappok földjéről
van szó, vagy Svédország Finneden nevű vidékéről,
580.
Fitela Sigemund unokaöccse, fegyvertársa több
csatában, 870, 880
Folcwalda Finn apja, 1089
Frankok Az ellenük és a frízek elleni hadjáratban
esett el Hygelac, 1202 és köv., 2913 és köv.
Freawaru Hrothgar leánya, 2020, Ingeidnek, a
heathobeardok urának adták feleségül, hogy véget
érjen a véres viszály a dánok és heathobeardok között,
2024
Frízek Utódaik Németország és Hollandia
határvidékén, a tengerparton és a part menti szigeteken
élnek.
Froda A heathobardok királya. A dánok és a
heathobeardok közötti viszályban ölték meg, 2025,
2045 és köv.
Garmund Offának, az angolok királyának az apja,
1960 és köv.
Geatok Néptörzs, mely Svédország déli részén, a
mai Gotlandban élt. Gyakori jelzőik: vihar-geatok,
viharfiak, vihar-vidékiek.
Gepidák Keleti germán törzs, a Visztula
torkolatának a közelében éltek. A III. sz-ban a
Kárpátmedencébe telepedtek át. A Beowulf szövege
balti népnek tekinti őket, 2494
 Grendel Szörnyeteg a bibliai Káin nemzetségéből.
Éjszakánként Hrothgar csarnokában gyilkol. Beowulf öli
meg.
Guthlaf Dán vagy fél-dán harcos. Később elkíséri
Hengestet Finn palotájába, és Oslaffal együtt segít neki
újrakezdeni a halálos viszályt Finn emberei ellen, 1148
és köv.
Hama Az Eormenric legendák egyik szereplője,
1198
Hæreth Hygdnek, Hygelac feleségének az apja,
1929, 1981
Hæthcyn Hrethelnek, a geatok királyának második
fia. Az első Herebeald, a legfiatalabbik Hygelac.
Véletlenül nyíllal megöli bátyját, 2434 és köv. Egy
csatában Ongentheow svéd király ellen elesik, miután
Hrethelt követve a trónra lépett, 2474
Hæthn Feltehetőleg olyan harcosok neve, akik
Hygelac geatjaival együtt szolgáltak, 1983. Törzsük
Norvégiában, a mai Oslótól északra élhetett, 1983
Halga Dán herceg, Hrothgar öccse, Hrothulf apja,
61. Az Eormenric legendakör egyik hőse, 1198 és köv.
Healfdene Dán király, a dán Beowulf fia, Scyld
unokája. Négy gyermeke volt, Heorogar, Hrothgar,
Halga és egy lánya, kinek neve nem maradt fenn, 61,
62
Healf-Dene A félig-dánok, akiken Hnæf uralkodott.
Azért nevezték őket így, mert részét képezték a dán
hadaknak. Feltehetően a jüt törzs egy része, 1069
Heardred Geat király, Hygelac és Hygd fia. Igen
zsenge korban lett király, és Beowulf segítette a
kormányzásban, 2369 és köv. Beowulf visszautasította
a koronát, melyet Hygd ajánlott fel neki Heardred
túlságosan fiatal kora miatt, 2373 és köv. Heardred
támogatta Ohthere svéd király lázadó fiait, és ezért
megölték, 2385. Beowulf bosszút állt érte: segítette a
lázadó Eadgils herceget, és a harcban elesett Onela
svéd király, 2391 és köv.
Heathobeardok Azonosítatlan germán törzs, kiknek
halálos viszálya a dánokkal témául szolgált germán
hősénekekhez, 2037, 2067. Más források (Widsith)
elmondják, hogy Hrothgar és Hrothulf elkergette őket,
mikor Ingeld király vezérletével támadtak, és szétzúzták
hatalmukat a Szarvas-teremben. Hrothgar Ingeldhez
adta feleségül lányát, Freawarut, hogy megszüntesse a
viszályt, de az újra kitört, 2024 és köv. Van egy célzás a
Szarvas-terem leégésére is, feltehetően ugyanazon
viszály miatt, 82 és köv.
Heatholaf A wylfing törzs sarja. Beowulf apja,
Ecgtheow ölte meg, 458 és köv.
Heatho-Ræmek Norvég törzs, a mai Oslótól
északra éltek, Romerike körzetében. Brecát az ő
partjukra vetette ki a tenger, 519
Helmingek Wealtheow királynőnek a családja; Helm
a wulfingok uralkodója volt, 612
Hemming Offa svéd király és Eomer rokona, 1944,
1961
Hengest A fél-dánok vagy dánok egyik vezére.
Hnæf meggyilkolása után ő szervezi és vezeti a
bosszúállást Finn ellen, 1083, 1091, 1127, 1137.
Könnyen lehetséges, hogy azonos a történelmi
Hengesttel, a honfoglaló angolszász törzsek egyik
vezérével, aki a jüt törzs élén elfoglalta a délkelet-
angliai Kentet.
Heorogar, Heregar Dán király, Hrothgar bátyja,
Healfdene fia, 61. Páncélingét Hrothgar Beowulfnak
adta, Beowulf pedig Hygelacnak, 467, 2155 és köv.
 Heorot (Szarvas) Hrothgar pompás termének a
neve. Benne zajlott le Beowulf és Grendel küzdelme,
720 és köv. Különlegesen építették meg, 67 és köv.
Később leégett, 81 és köv. Valószínűleg a mai Lejre
közelében feküdt, Zealand északi partján, kissé
délnyugatra Roskildétől, a dán királyok régi
székhelyétől. A terem elnevezése összefügg azzal,
hogy a szarvast a királyi hatalom jelképeként
használták.
Heoroweard Heorogar dán király fia, 2161. Nyilván
túl fiatal volt ahhoz, hogy kövesse apját a trónon, ezért
Heorogar fia helyett öccsének adta páncélingét, 2658
és köv.
Herebeald Hrethel geat király legidősebb fia, öccse,
Hæthcyn véletlenül nyíllal lelőtte, 2434 és köv.
Heremod Korai dán király, aki jó királyként indult, de
híresen rossz uralkodóként végezte. A jütök kezétől halt
meg, ezután érkezett Scyld Scefing, hogy
visszaszerezze a dánok hírnevét, 901, 1709
Hereric Heardred geat király nagybátyja,
valószínűleg Hygd királynő testvére, 2206
Herulok Igen vad és hatalmas germán törzs a IV–
VI. században. Dániában telepedtek le, és valószínűleg
beleolvadtak a dánokba, 6
Hetwarok A Merovingok birodalmában éltek a
Rajna alsó folyásánál. Szoros szövetségben álltak a
nyugati frízekkel abban a harcban amelyben Hygelac
elesett, 2363, 2916
Hildeburh Finn fríz király felesége, Hoc leánya, a
fél-dán Hnæf testvére, 1071 és köv., 1114 és köv.
Vezeti Hnæfnek és megölt fiának temetési szertartását.
Finn megölése után visszaviszik Dániába, 1157 és köv.
Hnæf Hoc fia, Hildeburh testvére. A fél-dánok
hőseként szerepel, 1069, Finn emberei ölik meg, 1970,
germán szokások szerint temetik el, 1114 és köv.
Hoc Hnæf és Hildeburh apja, 1076. Hoc
nemzetségének neve, Hocingas, az egyik dán törzs
elnevezése lett. Így Hnæf embereit (a tulajdonképpeni
hocingokat) említik fél-dánokként, 1069, Scyld-
sarjakként, 1108, 1154.
Hondscioh Geat harcos, Beowulf társa. Grendel
ölte meg a Szarvas-teremben, 2076 és köv.
Hrefnesholt Hollóerdő Svédországban. Ott ölte meg
csatában Ongentheow svéd király Hæthcyn geat királyt,
2935.
Hreosna-beorh Domb Viharföldön, 2477. Hrethel
halála után annak közelében újította fel hitszegő módon
a svéd Ohtere és Onela a háborút, melyben megölték
Hætlicyn geat királyt.
Hrethel Geat király, Hygelac apja, Beowulf anyai
nagyapja, 373. és köv. Belehalt bánatába a baleset
miatt, melyben kisebbik fia megölte a nagyobbikat,
Hæthcyn Herebealdot, 2402. és köv.
Hrethric Hrothgar és Wealtheow fia, Hrothmund
bátyja, 1189, 1226, 1836. A skandináv hagyomány
szerint Hrothulf ölte meg.
Hrothgar Dán király. Bátyját, Heorogart követte a
trónon, 465. és köv. Healfdene fia, az ő uralkodásának
idején ment végbe Beowulf és Grendel harca.
Hrothmund Hrothgar fia, Hrethric öccse, 1189
Hrothulf Hrothgar unokaöccse, Halga fia, 1014 és
köv., 1163 és köv.
Hrunting Unferth kardja, 1457, 1490, 1659, 1807
Hug Így nevezték a frankokat annak a háborúnak a
leírásában, melyben egyik oldalon a frankok és a frízek,
a másikon a geatok küzdöttek Hygelac vezérletével,
2501 és köv., 2914 és köv.
Hunlafing vagyis Hunlaf fia, Hengest harcosa a Finn
elleni küzdelemben, 1143
Hygd Hygelac geat király felesége. Valószínűleg
Beowulf felesége lett első férjének halála után. Hereth
leánya, 1929. Nagyon fiatal királynő volt Hygelac
oldalán, 1926. Heardred anyja, 2202, 2360 és köv.
Beowulf neki ajándékozta azt a nyakláncot, melyet
Wealtheowtól kapott, 2172 és köv. Felajánlotta
Geatország trónját Beowulfnak saját kisfia helyett, 2369
és köv.
Hygelac Geat király, Beowulf nagybátyja. Az
egyetlen személy a műben, akinek tettei dátumozhatók
külső bizonyítékok alapján. A Rajna alsó folyása mellett
a frankok elleni csatában esett el 521-ben, 194
Ingled Heathobard herceg, Froda fia, 2024 és köv.
Valószínűleg a VI. sz. elejének történelmi személye.
Ingwinek Hrothgar dánjainak egyik elnevezése.
Eredetileg ugyanaz, mint az Ingvaeonesek Tacitusnál,
1044, 1319
Jütök Csatlós csapat, melyet Finn, fríz király tartott
saját fríz harcosai mellett.
Káin A mű felfogása szerint a bibliai Káin, testvére,
Ábel gyilkosa, a szörnyetegek és minden gonosz,
természetfölötti lény ősapja.
Merovingok A frankok királyainak neve, 2921
Offa A szárazföldi angolok királya, a történelmi
Offa, a későbbi angliai Mercia királyának őse, talán a
IV. században élt, 1949, 1957
Ohtere – Ohthere Ongentheow svéd király fia, 2928
és köv. Apja Eanmundnak és Eadgilsnek, 2611 és köv.,
2380, 2394. Bátyja Onelának, 261 és köv., 2932 és köv.
Történelmi személy, svéd király volt.
 Onela Svéd király, Ongentheow fia, 2932, 2616 és
köv. Healfdene dán királylány férje, 62. Bosszúból ölték
meg.
Ongentheow Svéd király, Ohtere és Onela apja,
2928 és köv. Kiszabadította feleségét, akit Hæthcyn
geat király vitt el, 2930 és köv. Ostromgyűrűbe fogta a
vezér nélkül maradt geatokat a Holló-erdőben, 2933 és
köv. Mikor Hygelac felmentette őket, Ongentheowt
Eofor és Wulf megtámadta. Az előbbi megölte őt, 2941
és köv., 2486 és köv., 2961 és köv.
Oslaf Dán vagy fél-dán harcos. Hengest oldalán
küzdött Finn ellen, 1148
Scefing A kéve fia, Scyld Scefing, a dán királyi ház
alapítója, rejtélyes módon került a dánokhoz,
kisgyermekként egy kévében, 4
Scyld 1. Scefing
Scyld-sarjak Scyld utódai: a dán királyi ház ebből
általánosítva: a dánok, a dán nép.
Scylfingek A svéd uralkodóház neve, a svédek
általában, 63 és köv.
Sigemund Legendás sárkányölő vitéz, Wæls fia,
Fitela nagybátyja (és apja), 875
Svédek A mai középső Svédország keleti felében
laktak, délre tőlük pedig a geatok.
Swerting Hygelac anyai nagybátyja vagy nagyapja,
1203
Unferth Ecglaf fia, 499, Hrothgar szóvivője, 1165.
Állítólag megölte fivérét, 587, 1167 és köv. Kölcsönadta
Beowulfnak Hrunting nevű csodálatos kardját a Grendel
elleni harchoz. Képzeletbeli szereplőnek látszik, ha
részben hagyományos is.
Vihar-vidék A geatok és országuk, valószínűleg az
ország parti fekvése, és a nép tengerjáró foglalkozása
miatt kapták ezt a nevet.
Wægmundingok Beowulf, Wiglaf és Weohstan
családja, mely rokonságban volt a geat királyi házzal,
talán házasság révén.
Wæls Sigemund apja, 897.
Wælsing Wæls fia, ti. Sigemund, 877.
Wealhtheow Dán királynő, Hrothgar felesége, 612
és köv., 664 és köv., 1162 és köv., 1215 és köv.
Hrethric és Hrothmund anyja, 1188 és köv.
Weland A germán hősmondák híres kovácsa és
varázslója. Ő készített először vasfegyvereket, 455.
Weohstan Wiglaf apja. Harcolt Onela svéd király
oldalán a geatok ellen. Részt vett a svéd
belháborúkban is. Megölte Eanmundot, és jutalmul
megkapta fegyvereit Onelától, 2611 és köv.
Wiglaf Az utolsó a Wægmunding nemzetségből,
Beowulf rokona, 2813 és köv. A scylfingek hercege,
Ælfhere rokona, 2603-4, Weohstan fia, 2907. Beowulf
egyetlen igazi segítője a sárkány elleni küzdelemben,
2661 és köv. Beowulf neki adta fegyverzetét és
ékszereit, 2809 és köv. Ő juttatta el Beowulf utolsó
üzenetét népéhez és rendezte meg temetését, 3076 és
köv.
Withergyld Heathobeard harcos, kiemelkedő vezető
az Ingeld-harcban, és talán apja a 2044. sorban említett
ifjú harcosnak, 2051
Wonred Apja Eofor és Wulf geat harcosoknak, 2971
Wulf Eofor fivére, Wonred fia, harcolt Ongentheow
ellen, 2964 és köv.
Wulfgar A vandálok hercege, 348, Hrothgar egyik
fontos tisztje, 325 és köv.
Wylfingek Északi germán törzs, 461
Yrmenlaf Dán ifjú, Aeschere öccse, 1344
 Tartalom

Előszó
Néhány hasznos olvasmány
Beowulf
Előhang
Hrothgar és a Szarvas-terem
Szörny a teremben
Beowulf jötte
Beowulf válasza, s útjuk a teremhez
Útban a teremhez
Hrothgar és Beowulf szól egymáshoz
Hrothgar válasza
Unferth kötekedése
A lakoma folytatása és vége
Éjjel a csarnokban
Az éji küzdelem
A győzelem
Ünneplés
Az ajándékok
Éneket mondanak Finnről s Hengestről
A Finnről való ének vége
Beowulf ünneplése
Újabb éji merénylet
Hrothgar szól a szörnyről
Grendel nyomában
Víz alatti küzdelem
Vissza a világba
Hrothgar és Beowulf beszélnek egymáshoz
A hatalom átka
Búcsú
 Újra otthon
Beszámoló Hygelacnak
Beowulf trónra lép. A sárkány
A sárkány támadása
Pusztít a sárkány
Indulás a sárkány ellen
Kezdődik a küzdelem
Wiglaf vitézsége
Beowulf sebe
Beowulf búcsúja
A gyávák gyalázata
A hírvivő szól
A svéd veszedelem
A harc helyén
Örök dicsőség
A fordításról
Jegyzetek
 ISBN 963 46 2932 6
Készült az ELTE Sokszorosítóüzemében
2000 példányban
Felelős kiadó: Dr. Manherz Károly
Felelős vezető: Arató Tamás
A kiadásban közreműködött az Apolló Kiadó
ELTE 94250