BEVEZETÉS

• A JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYOKBA* (Ötödik,

átdolgozott kiadás)

Szerkesztette:
Szabó Miklós

Miskolc 2 0 1 2
 T A R T A L O M J E G Y Z ÉK

1. Jogtudomány (Szabó Miklós) 7

TUDÁS ÉS TUDOMÁNY 7
JOGTUDOMÁNY 18
EGYES JOGTUDOMÁNYOK ' 29

2. JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS (P. Szabó Béla) 35

A JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS EURÓPAI FEJLŐDÉSE 36
A MAGYAR JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS FEJLŐDÉSE 50
JOGÁSZI SZAKMÁK A MODERN JOGRENDSZEREKBEN 57

3. JOGFORRÁS És JOGALKOTÁS (Szabó Miklós) 63

JOG ÉS JOGFORRÁS 63
EGYES JOGFORRÁSOK 69
JOGALKOTÁS 82

4. A JOGSZABÁLY (Bencze Mátyás — Szabadfalvi József) 90

NORMÁT ANI FOGALOMTISZTÁZÁS 90
A JOGI NORMÁK SZERKEZETI ELEMEI 94
A JOGSZABÁLYOK TIPOLÓGIÁJA 99
A JOGI NORMÁK RENDSZEREZÉSE 101
A JOGSZABÁLYOK ÉRVÉNYESSÉGE ÉS HATÁLYA 104

5. A JOGRENDSZER (Szabó Miklós) 110

A JOG HORIZONTÁLIS TAGOZÓDÁSA 110
A JOG VERTIKÁLIS TAGOZÓDÁSA 126
A JOGRENDSZER EGYSÉGÉNEK BIZTOSÍTÁSA 131

6. A JOGCSALÁDOK (Paksy Máté — Szabó Miklós) 137

A JOGÖSSZEHASONLÍTÁS 137
A RÓMAI-GERMÁN JOGCSALÁD . 147
A COMMON 1^4\V JOGCSALÁD 155
AZ EU ÉS AZ EURÓPAI JOG 166
7. Jogalkalmazás (Szabó Miklós) 175
A JOGALKALMAZÁS MODELLJE 175
A JOGALKALMAZÁS SZAKASZAI 181
EGYES ELJÁRÁSOK 186
LAIKUSOK RÉSZVÉTELE A BÍRÁSKODÁSBAN 198

8. JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG (Szabó Miklós) 203

A JOGVISZONY MIBENLÉTE 203
A JOGVISZONY ELEMEI 209
FELELŐSSÉG ÉS FELELŐSSÉGREVONÁS 217

9. A MODERN ÁLLAM (Takács Péter) 227

A FEUDÁLIS ABSZOLUTIZMUS ÁLLAMA 227
A POLGÁRI ÁLLAM 232
A POLGÁRI ÁLLAM FŐBB FORMÁI A XIX-XX. SZÁZADBAN 237

10. A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZÖDÉSE (Szabó Miklós) 261

HATALOMMEGOSZTÁS 261
TÖRVÉNYHOZÁS 266
VÉGREHAJTÁS 269
BÍRÁSKODÁS 273
A SZERVEZET 279

11. AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI (Bódig Mátyás) 285

AZ ÁLLAMI SZUVERENITÁS 285
A SZUVERENITÁS BELSŐ OLDALA 293
A SZUVERENITÁS KÜLSŐ OLDALA 303

12. AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA (Győrfi Tamás - Szabó Miklós) 310

AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZHATÓSÁGÁRŐL 310
AZ ÁLLAMOK KLASSZIKUS OSZTÁLYOZÁSA 312
AZ ÁLLAMOK MODERN OSZTÁLYOZÁSA 316
AZ ÁLLAMOK POLITIKAI RENDSZER SZERINTI TIPOLÓGIÁJA 324

Fogalomtár (Tóth Balázs) 331

 1. JOGTUDOMÁNY
•Szabó Miklós*

okféle ismérvvel különböztetheti meg magát az ember a természet őt kö-

rülvevő részétől, s ezek közül az egyik, hogy tudattal s annak révén tu-

S dással rendelkezik. Önmagunknak adott rendszertani elnevezésünk a

homo sapiens, amelyben a „sapiens” jelző jelentése: okos, értelmes, bölcs. Onmeg-
határozási kísérleteink gazdagságán belül valóban központi jelentőségűnek lát-
szik, hogy képesek vagyunk a tudás megszerzésére, megőrzésére, felhalmozásá-
ra és átadására, ami kivételes evolúciós előnnyel ruházza fel az emberi nemet. A
tudás evolúciós jelentőségének megnyilvánulása, hogy a tudás legkülönfélébb
szintjei és fajtái át- meg átszövik mindennapi életünk összes dimenzióját.

T UDÁS ÉS TUDOMÁNY

Elméleti És GYAKORLATI TUDÁS • Az egészen tág értelemben vett tudás két részre bontható:
az egyik a világra vonatkozó ismeretek összességét tartalmazza (pl. „Tudom, hogy a Föld kering
a Nap körül, s nem fordítva”), a másik pedig a világban való cselekvés képességére utal (pl.
„Tudok autót vezetni” vagy „Tudom, hogyan kell társaságban viselkedni”). Az előbbit — a
természeti vagy társadalmi világról tett igaz (vagy igaznak tartott, vagy igazság -igényt
támasztó) ismeretek összességét — nevezzük elméleti tudásnak, míg az utóbbit — a természeti
vagy társadalmi világban való hatékony cselekvés (emberi gyakorlat, azaz praxis) képességét
— gyakorlati tudásnak.
A gyakorlati tudás ismét két részre osztható. Tudásunk egyik fajtája arra tesz képessé
minket, hogy a valóságra vonatkozó elméleti tudásunkat alkalma£- qwk gyakorlati céljaink
elérésekor; pl., ha házat építünk, alkalmazzuk a geometriai és fizikai ismereteinket — ezt
nevezzük >nesterségbeli tudásnak. A gyakorlati tudás másik fajtájának birtokában nem csak arra
vagyunk képesek, hogy bizonyos célok eléréséhez eszközként használjuk elméleti
ismereteinket, hanem arra is, hogy célokat tűzzünk ki önmagunk számára, illetve megítéljük,
hogy helyes-e a mások által elénk tűzött célok szolgálatába állítani ismereteinket és képessége-
inket; fájdalmas történelmi példával élve: mérnökként helyes-e geometriai és fizikai
ismereteinket halálgyár tervezésére és felépítésére használnunk — ezt nevezzük erkölcsi
tudásnak.l

1
Ezt a dilemmát és a döntés következményeit mutatja be pl. Szabó István Oscar-díjas hímje, a Mepbisto, egy
másik mesterség: a színészet példáján.
 ELSŐ FEJEZET

Az elméleti és gyakorlati tudás első megközelítésben jól elkülöníthető, hiszen mintha

különböző kérdésekre — mondjuk a „Mi az?” és a „Hogyan?” kérdésére — válaszolnának.
Valóban, kiválóan tudhatok autót vezetni, anélkül, hogy tudnám, miért indul el a motor, ha
elfordítom a slusszkulcsot (a még apróbb részletekről nem is beszélve). Az elméleti tudás (az
„igaz” ismeretek tárháza) mégsem független a cselekvéstől: az tájékoztat arról, hogy milyen az
a világ, amelyben cselekszünk (beleértve embertársainkról és önmagunkról szóló
ismereteinket), azonban ez az ismeret önmagában elégtelen annak eldöntésére, hogy hogyan
cselekedjünk. Ugyanis ez már más, nem a világ milyenségére, hanem a helyes cselekvés
mikéntjére vonatkozó — azaz erkölcsi — tudás.2 A cselekvés során szerzett tapasztalat ismét
gazdagíthatja (elméleti) ismereteink körét, s ismét cserbenhagyhat minket a következő
alkalommal.
A gyakorlati tudás tárgyának spektruma széles: a „Vigyek magammal esernyőt?”
kérdésének megválaszolásától az „Indítsunk háborút Spárta ellen?” típusú kérdések
megválaszolásáig terjedhet. A válasz általában igen vagy nem lehet, de ehhez többnyire nem
juthatunk el egyszerű dedukció útján, azaz előzetesen fennálló (elméleti) ismereteinkből való
következtetés révén. Egyszerűen azért nem, mert ennek az ismeretnek a jövőről kellene
szólnia, ami tudvalevőleg még csak eztán les% s a helyzetet csak tovább bonyolítja, ha ennek
a jövőnek az alakításába az emberek is beleszólnak. A gyakorlati tudás a világ, a valóság
megváltoztatásának képessége — ami feltételezi a világ működéséről szóló elméleti tudást,
amelynek tartalma azonban-együtt változik a világgal.
A tudásvág)' mindazonáltal óriási, hiszen a tét nagy. Innen a sosem lankadó próbálkozás a
jövőbelátásra a jóslások számtalan fajtájától elkezdve a Sors (pl. pénzfeldobás útján való)
megidézésén át a jövőkutatás, előrejelzés, tervezés megannyi, tudományosnál
tudományosabb formájáig. A gond ezekkel az, hogy a dolog természetéből következően végül
is két megoldás közül válasz thatnak: vág)' a szerencsére, a véletlenre hagyatkoznak (ami
korántsem lebecsülendő megoldás), vág)' a jelent vetítik ki, hosszabbítják meg a jövőbe, ami
gyakran az előzőnél nem kisebb mértékben hagyatkozik a szerencsére. 3 További különbséget
jelent az elméleti és a gyakorlati tudás között, hogy az előbbi ellenőrizhető\ az igazságértéke
megállapítható, amit követően eltérő „véleményről” nem, legfeljebb tévedésről beszélhetünk
(pl. a Föld és a Nap távolságát illetően). Az utóbbi legfeljebb azt teszi lehetővé, hogy a
megvalósított alternatíváról megállapítsuk: igazolta-e a várakozásainkat — azt nem
tudhatjuk, „mi lett volna, ha” (pl. nem ezt a hivatást választjuk, hanem egy másikat, v agy
mégsem annektáljuk Szerbiát).

2
„Ismerd meg önmagad!” - szól a delphoi jósda figyelmeztetése: minden tudás önmagunkhoz és
cselekvéseinkhez képest nyer értelmet; a tudás számunkra és botfánk képest való tudás.
3
Ismeretesek az efféle okoskodások: „Ha most ilyen adókulcs mellett ennyi adót szedek be, akkor, ha 5 %-kal
növelem a kulcsot, ugyanannyival több adóhoz jutok. Matematikailag ez helytálló lehet, a gyakorlatban
azonban ennek igazságához (igazzá válásához) az embereknek is akarniuk kell annyival több adót befizetni (az
adóelkerülés taktikája helyett).
 JOGTUDOMÁNY 9

TUDÁS ÉS TUDOMÁNY • Tudáseszményünk — legalábbis Descartes óta — a megfigyelő

személyétől független, igazolt, bárki által ellenőrizhető, minden körülmények között
ugyanazon eredményre vezető állítások rendszere a dolgokról és összefüggéseikről. E tudás
— a tudomány (scientia) — eszményképe a természet- tudományos, elsősorban a matematikai, sőt
a mennyiségektől is megszabaduló logikai tudás. A „kétszer kettő józansága” cáfolhatatlan —
és ezt állítjuk mintaként a tudás valamennyi fajtája elé. A dolog úgy áll, hogy a
közgondolkodásban a Felvilágosodás, a tudományfilozófiában a pozitivizmus felállított egy
tudományeszményt (amelyet leginkább a természettudományok közelítenek meg), s ennek
magaslatáról tekintünk alá a tudás többi fajtájára. Ebből a nézőpontból rekesztjük ki a
tudományosság falai közül a „mindennapi” tudást, 4 s bélyegezzük fogyatékosnak vagy
fejletlennek a természettudományos egzaktság mércéit meg sem közelítő
társadalomtudományokat.
Ezek a szembeállítások a tudás-fajták között két dimenzióban sejtetnek különbséget: 1. a
tudás foka, és 2. a tudás neme dimenziójában.
(1) Az első dimenzióban azt kell megvizsgálnunk, hogy eltérő tudásfokot képvisel-e a
mindennapi és a tudományos tudás, azaz a mindennapinál több, biztosabb, igazabb tudást
kínál-e a tudomány. A fokozati különbség akkor áll elő, ha a tudományos és a mindennapi
tudás a „több—kevesebb” viszonyába állítható, (l.a) Lehet, hogy a mindennapi tudás relatív
tudás, vagyis csak bizonyos szempontból tűnik igaznak („Ha innen nézem, fehér, ha onnan
nézem, fekete”), míg a tudományos tudás abszolút, vagyis a nézőponttól függetlenül,
mindenhol és mindenkor igaznak látszik. (1 .b) Lehet az is fokozati különbség, hogy a
hétköznapi tudás nem „100%-os” tudás, azaz csak egyféle valószínűség fejeződik ki benne,
miközben a tudományos tudás a bizonyosság hordozója.
(2) A tudás neme szerinti különbségről akkor beszélhetünk, ha különbségük nem csupán
fokozati, hanem fajtabéli. (2.a) Ezt szokás megragadni a vélekedés és tudás megkülönböztetésével,
mondván, hogy a mindennapi tudás szubjektív, vagyis csak a beszélő gondolja, véli azt igaznak,
míg a tudományos tudás objektív, vagyis mindenkivel szemben igazságigényt támaszt. (2.b)
Különbség állhat fenn abban is, hogy a mindennapi, „természetes” tudás magától értetődő,
reflektálatlan, míg a tudományos tudás nem evidens, hanem mindig megkérdőjelezhető, vagyis
reflexió tárgya. E különbségek nyomán szokás a mindennapi tudást relatív, valószínű, szubjektív és
reflektálatlan tudásnak, a tudományos tudást viszont abszolút, bizonyos, objektív és reflektált tudásnak
tekinteni.
Vehetünk olyan példákat, amelyekben az ismeret tárgya azonos, s a mindennapi tudást a
tudományostól csak a tudás jellege különbözteti meg. Ilyen a „népi igazságok” egész sora,
mint pl. a „Piros az ég alja, aligha szél nem lesz”, melyhez hasonlókat tömegével lehetne
idézni. Közös sajátjuk, hogy a természet megfigyelésén alapuló általános összefüggéseke t
fogalmaznak meg, amelyek ér

4
A mindennapi tudáshoz lásd pl. Heller Ágnes: Amindennapiélet. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1970, 255-287. o.
10 ELSŐ FEJEZET

vényesülése ugyan csak valószínűségi és relatív, azonban a szubjektív megítélésnek csak

annyiban ad helyet, hogy adott esetben érvényesülni fog-e a valószínűség („Szerintem szél
lesz!”). A szubjektív vélekedés alapját képező összefüggés azonban az egyéni megítéléstől
független, objektív tudás része (azt ui. nem mondhatjuk, hogy „Piros az ég alja, aligha lesz
szél” anélkül, hogy ne tűnnénk ostobának). 5 A bizonyosság foka tekintetében e bölcsesség
esetleg nem is különbözik a hatalmas tudományos és technikai apparátust mozgató „objektív”
meteorológiai előrejelzéstől. Miért gondoljuk mégis, hogy a mindennapi tudás része csupán?
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor csakis e tudás eredete, a „pedigréje” miatt: mert nem
valamely tekintélyes tudós közösség mondta ki, és nem olyan könyvekben találkozunk vele,
amelyeket valami miatt (alighanem ugyanezen tudós közösség minősítése okán)
tudományosként elfogadunk.
A tudomány tekintélyének forrása és záloga valószínűleg az, hogy számunkra, kívülállók
számára, hozzáférhetetlen és ellenőrizhetetlen e tudás. Ahhoz, hogy hozzáférhetővé és
ellenőrizhetővé váljon egy — pl. a kvazárokról vág)' ribonukleinsavakról tett — kijelentés,
nekünk magunknak is a tudós közösség tagjává kellene válnunk, szert téve minden ehhez
szükséges tudásra, szervezetre és felszerelésre. Ez ugyan elvileg lehetséges, azonban
gyakorlatilag lehetetlen, hogy mindenki bekerüljön e közösségbe (ha semmi másért, de a
tudományok nagy száma miatt). A kívülrekedtek pedig nem tehetnek mást: el kell fogadniuk a
tudományos kijelentések igazságát (amint a biológusnak is a csillagászét és fordítva),
alárendelve magukat a tudós közösség tekintélyének (autoritásának).
A tudományos tudás és mindennapi tudás fent példázott párhuzamossága mellett
lehetséges másik kapcsolódási mód: az egyikből a másikba való átmenet. Lehet, hogy egy
eredendően tudományos felfedezés (pl. hogy a Föld kerek) idővel „leszivárog” a hétköznapi
tudás szintjére is, világképünk egyik sarokkövét képezve. Semmi kétség, hogy e tudást
abszolútként és bizonyosként fogadjuk el, azaz nem tartunk attól, hogy egy reggel arra
ébredünk: mégis lapos a Föld. Ugyanígy objektívnek, azaz egyéni megítéléstől függetlennek
is gondoljuk, bár egy kicsit elbizonytalanodunk, ha belegondolunk, hogy a nevezett fel-
fedezés előtt ugyanilyen abszolútnak és objektívnek tartották ugyanennek az ellenkezőjét.
Mégsem hisszük, hogy ezt és a hasonló tételeket fel lehetne függeszteni és kétségessé lehetne
tenni: ez világképünk alapjainak a megkérdőjelezését jelentené. (Ez persze időről-időre mégis
megtörténik, de ekkor nagy egyéni tragédiákat és társadalmi föld-indulásokat idéz elő.)
Természetesen fordított irányú mozgás is elképzelhető: a mindennapi tudás egyes elemeinek
felemelése a tudományosság szintjére (mint pl. a népi gyógyászat ismereteinek felhasználása
új gyógyszerek kifejlesztéséhez), azonban ez esetben csak a tudományos ismeretszerzés
kiindulópontját, hipotézisének megfogalmazását jelenti a mindennapi tudás.

5
A tudásban elkerülhetetlen szubjektív mozzanat jelzésére vezeti be Polányi Mihály a „szemé lyes tudás”
fogalmát: Személyes tudás. I-II. (Ford.: Papp Mária) Budapest: Atlantisz, 1994.
 JOGTUDOMÁNY 11

A TUDOMÁNYOS ÁLLÍTÁSOK TERMÉSZETE • Példáink jelzik, hogy a tudományos tételek

korántsem állanak a bizonyosság és objektivitás azon fokán, amelyet állításaik kijelentő
módja és magabiztossága sugall. Ezt a bizonyosságot kézenfekvő módon gyengíti az a
tapasztalati megfigyelés, hogy ilyen tételek időről időre megdőlnek, és igen sok tudományos
kérdés körül iskolák, viták alakulnak ki — anélkül, hogy a tudományos vita ténye
szükségképpen valamelyik álláspont tudománytalanságát, a vitázó felek egyikének
„sarlatánságát” jelentené. A másik, bizonyosságot gyengítő tényező az, hogy a tudományos
tételek is csak egy sor előfeltevés mellett tekinthetők igaznak, azaz bizonyosnak. így pl. az „A
párhuzamosok a végtelenben találkoznak” tétel igaz, ha a párhuzamosokat azzal definiáljuk,
hogy a végtelenben találkoznak, illetve ha olyan geometriai rendszert veszünk - pl. az
euklideszi geometriát —, amelyen belül a tétel igaz. Ha más rendszert veszünk — pl. a tér és
az idő relativitásának elméletét —, az igazság megdől, vagy ha az Univerzum olyan képét
fogadjuk el, mint a táguló Univerzum, amelynek van „eleje” és van „vége”, akkor eleve
elvesztettük a végtelen fogalmát. Arra tudunk tehát következtetni, hogy a lehető
legtudományosabb tételek is kénytelenek bizonyos végső előfeltevésekkel élni, amelyeket
megfigyelés vagy kísérlet útján nem szerezhetnek meg, hanem a világ mibenlétéről való
állásfoglalástól függenek.
Abs^olút-e. akkor bármely tudományos kijelentés? Nyilvánvalóan nem az, hiszen bizonyos
előfeltevések mellett igaz csupán — olyan előfeltevések mellett, amelyek időről időre
megdőlnek; ezeket az alkalmakat nevezzük „tudományos forradalomnak”. Bi%onyossági tudás-e
hát a tudomány? Abban az értelemben semmiképpen, hogy állításai időtlenül és
univerzálisan igazak lennének. Ettől persze nagyon jól el lehet boldogulni velük, hiszen
roppant kicsi annak a valószínűsége, hogy az adott fizikai világ ismert összefüggései
cserbenhagynak minket. Tudás-e akkor, vagy csak vélekedés, amit tudományos tételnek tekin-
tünk? Nyilvánvalóan tudás abban a tudományos közmegegyezéssel lefedett ré szében,
amelyben a tudás független az egyéni meggyőződéstől. Kis részében — a viták tárgyában —
azonban csak vélekedés; de tudjuk, hogy a közmegegyezéses, abszolútnak tekintett tudás-
elemek is ki vannak téve annak, hogy megkérdőjelezzék és megdöntsék őket. S végül a
tudományos tudás terrénuma ugyanúgy függ világképünk bizonyítatlan, esetenként
tudatosítatlan előfeltevéseitől, mint tudásunk bármely eleme. Ahhoz, hogy Kolumbusz
egyáltalán vita tárgyává tudja tenni tervét, el kellett fogadtatni azt a végső előfeltevést, hogy
a Föld kerek (persze már neki sem előzmények nélkül).
Mi tehát az, ami miatt egy kijelentést igazságként, sőt, tudományos igazságként fogadunk
el? Szokásos — naiv — válaszunk szerint igaz az, ami megfelel a valóságnak: ez az igazság
megfelelés-elmélete. De hát a valóság csak az, amit valóságként megfogalmazunk, s nem a valóság,
hanem az ismereteink 1 változása az, ami miatt korábban igaznak tartott kijelentéseket utóbb
hamisként vagy tévesként mégis el kell vetnünk. Ha a valóságra hivatkozunk, akkor nem
közvetlenül e valóságra támaszkodunk, hanem az arról megszerzett ismeretekre. Az „igaz
12 ELSŐ FEJEZET

ság” garanciáját is önmagunkban kell meglelnünk. Erre több megoldás is kínál- ko2Ík.
Egyrészt mondhatjuk azt, hogy igaz az, ami összhangban áll más, igaznak tartott
kijelentésekkel — ez az igazság koberenáa-elmélete. Gondolhatjuk azt is, hogy igazság az, ami
nem hagy cserben bennünket, ami „működik”: mindennapi gyakorlatunk, tevékenységünk
során támaszkodhatunk rá, mint megbízható tudásra — ez az igazság pragmatikus elmélete. S
végül következtethetünk arra is, hogy egyszerűen igaz az, amit igazként elfogadunk; vagy mi
magunk, vagy az általunk tekintélyesnek és hitelesnek tartott személyek (a tudósok) — ez az
igazság konszenzus-elmélete. Természetesen ezek az elméletek összefüggnek, kölcsönösen
támaszkodnak egymásra és kiegészítik egymást, de talán a konszenzuselmélet az, amely a
legkönnyebben be tudja fogadni a többi megfontolást, s ez az, amely közös nevezőt teremt a
hétköznapi és a tudományos tudás számára. Eszerint valamely ismeret abszolút vagy relatív,
objektív vagy szubjektív, tudományos vagy hétköznapi minősítésének sincs más végső alapja,
mint hogy egy adott közösség ilyenként fogadja el, ilyennek tekinti.
Csak ilyen konszenzusra hivatkozhatunk tehát, amikor a tudás tudományosságának
elismeréséül szokásosan támasztott követelményeket összefoglaljuk: 6
(1) A tudományos tudás ellenőrzött és ellenőrizhető tudás: mérésekkel, kísérletekkel, más
tudományos ismeretekkel szembesítve lehet arra a következtetésre jutni, hogy ha igazsága
kifejezetten nem igazolható is (verifikálás), a hamisságának kimutatására irányuló törekvés
(falszifikálás) sem tudta megcáfolni.
(2) Mind a tudományos tételek felállítására, mind azok ellenőrzésére előre
meghatározott, a tudós közösség által elfogadott és elismert módszerek szolgálnak. Csak az ezek
felhasználásával elért és igazolt ismeretek minősülhetnek tudományosnak. A módszerek
kialakításával külön tudományterület, a módszertan (metodológia) foglalkozik.
(3) A tudományos tételek nem önmagukban állanak, hanem az ismeretek szervezett
rendszerének részét képezik. Ezeket a rendszereket nevezzük tudománynak, s elsősorban ezen
belül kell megfelelni a konzisztencia követelményének is. A tudományos rendszer egyesíti az
adott tudomány művelőinek felhalmozódó eredményeit.
(4) Az ismeretek bizonyos formára hozva, bizonyos megfogalmazásban foglalják el a
helyüket egy tudományon belül. Egyértelműen megfogalmazott és rögzített állítások
formáját veszik fel, amelyek kialakításához fogalmak kidolgozására, s lehetőség szerint
formalizálására van szükség. Ez felel meg a tudományos ismeretek általános jellegének is.
(5) Végezetül arra számítunk, hogy ha a fentiek szerint állítunk fel tudományos
tételeket, akkor azok képessé tesznek minket az előrelátásra — események és folyamatok
jövőbeni előrejelzésére és az ezen alapuló tervezésre. Természetesen az előreláthatóság foka
csökken az idő-intervallum növekedésével, s eltérő az egyes tudományokon belül.

6
V.ö. pl. Szilágyi Péter: Jogi alaptan. (4. kiadás) Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2011,1. Fejezet.
 JOGTUDOMÁNY 13

A PARADIGMA-ELMÉLET • A tudományt tehát nem különbözteti meg a hétköznapi tudástól

az objektivitás foka (hiszen mindkettő objektív), sem az, hogy abszolút(abb) tudást
eredményezne, vagy nagyobb bizonyosságot eredményezne. Sőt, a tudományt éppen az emeli
a hétköznapi tudás fölé, hogy nem hajlandó oly mértékben abszolút tételeket felállítani, mert
képes reflektálni saját előfeltevéseire, képes megkérdőjelezni és feladni azokat újabbak kedvéért.
Számot tud vetni a tudás és megismerés szubjektivitásával és azzal is, hogy a teljes bizo-
nyosság elérheteden. Azaz a tudomány képes önmagát is megkérdőjelezni, sőt mindent
felrúgva forradalmat kivívni a tudás területén — amelyre a hétköznapi tudás önmagában
képtelen.
Fentebb említettük a bizonyosságot gyengítő tényezők között, hogy egy-egy tudományos
kijelentés igazságtartalma függ azoktól az előfeltevésektől, melyekre támaszkodik. Azoknak
az előfeltevéseknek az összességét, amelyek mellett egy kijelentés tudományos volta általánosan
elfogadható és elfogadtatható, Kuhn híres könyve óta a paradigma kifejezéssel jelöljük. 7 A
paradigma fogalma szorosan kapcsolódik az ún. „normál tudomány” fogalmához, azaz egy
adott korszak tudósainak közmegegyezéses felfogásához valamely tudomány(terület)
tárgyáról, módszereiről, alapelveiről, fő megállapításairól, bizonyítási eljárásáról. Az ilyen
szempontból — viszonylag — egységes korszakot és a tudós-közösséget általánosan jellemző
„látásmód” vagy beállítódás a paradigma. A paradigma kialakulása egy tudományterület
kiemelkedő alakjának megvilágító erejű, az addig divergáló felfogásokat egységes egésszé
összefogó, s a tudományterület fontos kérdésére választ adó vagy ígérő gondolati rendszere
körül alakul ki. Olyan tudománytörténeti eseményekről van szó, mint a ptolemaioszi vagy
kopernikuszi csillagászat, az arisztotelészi vagy newtoni dinamika, az elektromosságtan
Franklin után, a hőtan Black után, a kémia Boyle után stb.
A paradigma maga is modell: egy tudomány művelésének nyugvópontra jutott és
elfogadott modellje, a tudomány művelésének mintája. Ennek megfelelően a paradigma
(a) nem csupán leírja az adott tudomány művelésének módját, hanem előírja, hogy miként
kell a tudományt művelni, ha valaki nem akar áltudósnak vagy sarlatánnak minősülni;
(b) nem csupán a tudományon belüli, hanem ahhoz képest külső tényezőkre is utal, amikor
a tudomány fejlődésének meghatározó tényezőjét ismeri fel a tudós-közösségek
szerveződésmódjában, az általuk alkalmazott vizsgarendsze-

7
Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. (Ford.: Bíró Dániel) Budapest: Gondolat, 1984. Köztudott,
hogy a „paradigma” fogalma átszivárgóit a köznyelvbe és más szaknyelvekbe is, mégpedig — ahogy az már lenni
szokott — az eredetileg szabatos szóhasználatnál oldottabb jelentéssel. E szóval gyakran egy zárt, konzisztens, az
alternatíváitól elkülönülő gondolati rendszert, elméletet, doktrínát értenek. így kell kezelnünk a kifejezés
használatát pl. Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról (Budapest: Szent István Társulat, 2004) című
kötetében, amelyben a „paradigma” kifejezés a jogi—jogelméleti gondolkodás eltérő irányaira és irányzataira utal.
14 ELSŐ FEJEZET

rekben, címek és fokozatok megítélésének módjában, azaz a paradigmára való

szocializálásban;
(c) nem csupán a magyarázatot, de már magát a megismerést is meghatározza, sajátos
„szemüvegen” keresztül láttatva, hogy mi „tekinthető” tudományos problémának, s milyen
körben és módon kereshető ennek tudományos megoldása, azaz megköti már az észlelést is;
(d) ezzel pedig áttöri a megfigyelés, tapasztalat (empíria) és az elmélet (teória) közötti
határt is, megingatva azt a feltételezést, hogy az egyik oldalon vannak az érzékszerveink által
közvetített és megítélésünktől függeden (objektív) megfigyelési adatok, a másikon pedig az
ezen adatok feldolgozásából és értelmezéséből fakadó magyarázó elméletek. Valójában az
elméleti előfeltevéseink és azokból formálódó fogalmaink már az észleléseinket — vagy
(Kant kifejezésével élve) a szemléletünket — is meghatározzák.
A paradigma, mint uralkodó felfogás természetesen nem az egyedül helyes vagy végleges
tan, ez kiderült az eddigiekből. Történeti kategória, amely egy ponton uralkodóvá válik,
hogy a sokasodó kérdőjelek hatására egy másik ponton megdőljön, egy újabbnak adva át a
helyet. Ez a váltás — éppen azért, mert a paradigma mindenre kiterjed — forradalmi jellegű,
hiszen minden megdől, az egész összefüggő értelmező és magyarázó keret széthullik, s
mindent elölről kell kezdeni, a megismerés új feltételei és új modellje mellett. Ez adja a
tudományok fejlődését, s azt, hogy a tudományos tudást egyszerre — bár az időben váltakoz-
va előtűnő módon — jellemzi az objektivitás és a szubjektivitás, a bizonyosság és
valószínűség, az abszolút és relatív j'elleg.
TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK • A fejlődés és tudományosság
összefüggése átvezet a természettudományok és társadalom- tudományok viszonyának
kérdéséhez. Kuhn sarkítva teszi fel a kérdést: „Azért halad egy szakterület, mert tudomány,
vagy azért tudomány, mert halad?”. 8 A különbség valahol ott rejlik, hogy bár a
természettudomány története számon tarthatja pl. Démokritosz atomokról szóló tanítását,
azonban fel sem merül, hogy a modern atomfizika abból induljon ki; ezzel szemben
ugyanúgy, mint ahogy a mai emberre is hat pl. Szophoklész A.ntigoné-ja, s a katarzis idézőjelek
nélkül is működik, egy modern igazságosság-elmélet is minden további nélkül kiindulhat
Arisztotelész vagy Aquinói Szt. Tamás tételeiből. Merton e különbséget úgy ragadja meg,
hogy Derek Price hasonlatát idézi: „A kumulatív természettudomány szövete a kötéshez
hasonlóan tele van rövid távolságokat áthidaló kapcsolatokkal, míg a humán tudomány
sokkal inkább egy véledenül összeállt hálóra hasonlít, amelynek minden egyes pontja
egyforma valószínűséggel kapcsolódhat bármely másikhoz.” 9 Ez azt jelenti, hogy a
természettudományokban — mint a hadseregben — „mindig az utolsó parancs az érvényes”,
azaz a

8
Thomas S. Kuhn: i.m. 216. o.
9
Róbert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. (Ford.: Berényi Gábor) Budapest: Gondolat Kiadó, 1980,
63. o.
 JOGTUDOMÁNY 15

múlt eredményei csak annyiban érdekesek, amennyiben beépültek jelenlegi tudásunkba, s

ebből következően „egy matematika szakos egyetemi hallgató fel tud ismerni és meg tud
oldani olyan problémákat, amelyek annak idején Leibniz, Newton vagy Cauchy erőit is
meghaladták.”10 Az ősökön való efféle túllépéssel szemben a humán tudományokat és
művészeteket az ősökkel való állandó és közvetlen kapcsolat jellemzi. Természettudományt
lehet úgy művelni, hogy csak az elmúlt tíz év publikációit olvassuk; társadalomtudományt
nem: irodalomtudomány elképzelheteden Szophoklész, Moliére, Shakespeare ismerete
nélkül, szociológia Comte, Durkheim, Weber ismerete nélkül, jogtudomány a római jog, a
pandektisztika vagy Kelsen ismerete nélkül.
Merton különbségtevése azonban nem áll meg Kuhn paradigmaelméletének fényében.
Kuhn szerint ugyanis a természettudományokat sem a kumulatív egymásra épülés, hanem a
paradigmák kialakítása és váltogatása jellemzi, amelyek nem egymás folytatását, hanem
éppen tagadását jelentik, pontosabban még csak a tagadását sem, mert „semmi közük”
egymáshoz, nem ugyanarról beszélnek, nem ugyanazt látják a világban. Azonban Kuhn maga
is kritikával illethető. Egyrészt nyilvánvalóan elméletének kisarkításáért, a meg- szakítottság
túlzott hangsúlyozásáért (utóbb nézeteit módosította is a paradigmák kizárólagosságának,
mindent elsöprő jellegének árnyalásával és a paradigmaváltások gyökerességének,
radikálisságának tompításával). 11 A mi szempontunkból súlyosabb kritikával illethető
azonban a társadalomtudományokkal szembeni érzéketlensége miatt. Alapvetően
természettudomány-történeti megközelítése miatt ezeket összefoglalóan „paradigma-előtti”
állapotban levőnek, azaz a fejlettség alacsonyabb szintjén állónak tartja, ahol nem marad
energia a fejlődésre, mert az erőforrások már az előkérdések, azaz a tudomány tárgyának (pl.
„Mi a jog?”, „Mi a társadalom?”, „Mi a kultúra?”) tisztázására irányuló kilátástalan
munkálkodás során kimerülnek. 12 Ezzel akarva-akaratlanul is osztja a pozitivizmus
eszményét a tudományok egységéről és hierarchiájáról, melynek csúcsán tudvalevőleg a
matematika vagy logika állna, melynek egzaktsága mérceként szolgálna az összes többi
tudomány fejlettségének megítéléséhez, s irányfényként ezek számára a fejlődés útjának
keresésekor. Holott a természet- tudományok és társadalomtudományok különbségének oka
nem fejlettségük eltérő fokában, hanem alapvető másságukban keresendő.
Ez a másság végső fokon tárgyuk különbözőségéből fakad, amely egyfelől a természet,
másfelől a társadalom. E két szférát sarkosan és patetikusan a Kényszer és a Szabadság
birodalmaként különböztethetjük meg. Ez azonban sokkal kézenfekvőbb különbségre utal:
egy (élő vagy élettelen) fizikai tömeg nem „tud” semmit sem tenni pl. a gravitáció ellen; a
tudattal és akarattal rendelkező

*° Uo. 62. o.
11
Fehér Márta: ‘Thomas Kuhn tudományfilozófiai »paradigmája«.’ (Utószó) In Thomas S. Kuhn: i.m. 314. o.

12 Uo. 217. o.
16 ELSŐ FEJEZET

anyag (vagyis az ember) azonban nincs ennyire mechanikusan kiszolgáltatva a társas tér
determinánsainak, pl. a „nehéz gyermekkor” ellenére is lehet becsületesnek maradni.
Máshonnan közelítve: a „Miért?” kérdésnek más az értelme a természettudományokban és
a társadalomtudományokban. Ha — valahol a természetben — guruló követ látunk, s
megkérdezzük: „Miért?”, a gurulás okára vagyunk kíváncsiak, s azt mondjuk, hogy „Mert
valamilyen erő kimozdította az egyensúlyi állapotából, s most a gravitáció vonzza egy új
egyensúlyi állapot felé”. Ha viszont — valahol a társadalomban — azt látjuk, hogy egy ember
egy nagy kalapáccsal követ tör, s azt kérdezzük: „Miért?”, kíváncsiak lehetünk akár a
cselekvés okára („Azért, mert büntetésként arra ítélték”), akár annak céljára („Azért, hogy pénzt
keressen vele”). A „Miért?”-et pedig nem tudjuk kívülről\ pusztán a megfigyelés alapján eldönteni.
Tudnunk kell(ene), hogy mi jár az illető fejében, bele kell helyezkednünk a pozíciójába,
onnan kell néznünk a világot, ahonnan ő látja. Azaz: a viselkedést nem elég megfigyelnünk, azt
meg is kell értenünk.
Az emberi viselkedést, mint a társadalomtudományok tárgyát az a nem jelentéktelen
sajátosság különbözteti meg a „dolgok viselkedésétől” — a természettudományok tárgyától —
, hogy értelemmel bír. Ez az értelemmel telítettség módosítja a kiváltó okot indokra (célra vagy
magyarázatra), s rója a cselekvés megfigyelőjére azt a terhet, hogy már a cselekvés leírásához
is meg kell értenie az adott cselekvést, azaz ki kell bontania azt az értelmet, amit a cselekvő vagy a
cselekvő környezete a cselekvésnek tulajdonít. E felismerés első megfogalmazása Max Weber
nevéhez fűződik: „»Cselekvésnek« nevezünk minden emberi viselkedést (mindegy, hogy
külső vagy belső ténykedésről, valaminek az elmulasztásáról vagy eltűréséről van-e szó), ha
és amennyiben a cselekvő, illetve a cselekvők valamilyen szubjektív értelmet kapcsolnak vele
össze.”13
A cselekvő által a cselekvésbe „belevitt” értelemből fakad az, hogy a cselekvésnek jelentése
van, amely — ugyanúgy, mint a nyelvi jelentés — a cselekvő szubjektív értelmét közvetíti és
kapcsolja össze a megfigyelő(k) szubjektív értelmével. A társadalmi jelenségek kutatása során
tehát nem lehetséges pusztán megfigyelés útján (empirikus) felfedezéshez jutni, hanem meg
kell érteni a jelenséghez kapcsolódó értelmet, ehhe^pedig érteni kell azt a „nyelvet” —
jelrendszert — is, amelyen a cselekvés kifejeződik. A jelentés eszerint túlmutat a cselekvő
puszta szándékán egy, a cselekvők (és megfigyelők) által közösen birtokolt, de számukra
külső „nyelv”: a cselekvést vezérlő szabályok felé.
Az, hogy egy cselekvésnek bizonyos jelentése van, azt jelenti, hogy bizonyos szabály
alkalmazásaként valósul meg, s a cselekvés megértése is ugyanezen szabályra való
„visszakövetkeztetéssel” történhet meg. Egy cselekvéssel szembeni értetlenség vagy annak
félreértése a jelentés közlésének vagy az azt meghatározó szabály alkalmazásának
fogyatékosságából fakad — akár a cselekvő, akár

13
Max Weber: Gazdaság és társadalom. A. megértő szociológia alapvonalai. 1. Szociológiai kategóriatan. (Ford.: Erdélyi Ágnes)
Budapest: KJK, 1987, 38. o. .
 JOGTUDOMÁNY 17

a megfigyelő „hibájából”. 14 Ezt a közös nyelvet, a cselekvésekbe belevihető és azokból

feltárható jelentések és értelem körét, a cselekvők és megfigyelők közös világát Wittgenstein
az életforma fogalmával jelöli. Megértés csak az életformán belül, illetve az életformába való
belehelyeződés után lehetséges. 15
Winch szerint16 a társadalomtudományok ezen sajátossága az, amely nem csupán
fokozatilag, hanem logikailag különbözteti meg őket a természettudományoktól, s rokonítja
ugyanakkor a filozófiával. „A tudósok és a filozófusok mindenkori céljainak különbsége talán
így fejezhető ki: a tudósok a valóságos dolgok vagy folyamatok egy-egy részletének természetét,
okait és hatásait vizsgálják, a filozófusok viszont a valóság természetével mint olyannal és
általában foglalkoznak.”17 A filozófia feladata egyáltalán a valóság mibenlétének, a valóság
megismerhetőségének, e megismerés feltételeinek, előfeltevéseinek és korlá- tainak, s
mindezek között- a tudományos megismerés helyének megvitatása. Winch ezért tekinti az
ismeretelméletet a filozófia kulcskérdésének, s ezért van, hogy bármely tudomány - elérve a
megismerhetőség határaihoz — végső filozófiai kérdésekbe botlik.
így térhetünk vissza a társadalomtudományok állítólagos paradigma előtti állapotához, s a
természettudományokhoz való hasonulás lehetőségéhez. A társadalmi jelenségek és
gyakorlatok értelem-telítettsége alapvetően más helyzetet teremt, mint a természeti
jelenségek magyarázatául szolgáló okozati és valószínűségi összefüggések. Az értelmi
összefüggések nem tárhatók fel „objektív” módon, mert nem ez a létmódjuk. Mind az értelem
„belevitele” a cselekvésekbe, mind annak „kibontása” a megfigyelők által az életformába
ágyazódik. Egy versnek, egy viselkedésmódnak, egy normának nincs eleve és véglegesen
adott értelme; ilyen értelme a cselekvő és a megfigyelő számára van, úgy, ahogy az az
életformájukba illeszkedik. Nem lehet' egyszer s mindenkorra rögzíteni pl. azt, hogy „mi a
jog” — csupán azt lehet rekonstruálni, hogy mi a jog ennek vagy annak a közösségnek (és az
életformájának) a számára ebben vagy abban a korban vagy szituációban. Ugyanúgy, ahogy
Szophoklész Antigoné-jának más és más értelme lehet és van Szophoklész, az ókori görögök,
majd a különböző korok és kultúrák számára, s ezek egyike sem jobban vagy kevésbé
„objektív” a többinél: a társadalom egyik jelenségével kapcsolatban sem lehet úgy nyugvó -
pontra jutni, mint pl. a kör kerületének kiszámítása kérdésében.

14
Hétköznapi eset: a gyerek rosszalkodik. Lehet, hogy ezzel azt a jelentést akarja — tudattalanul - közölni, hogy
„Törődjetek többet velem!”. Lehet, hogy a szülők az üzenetet úgy értik, hogy „Pukkadjatok meg!”.
Mindenesetre a „szándékolt” jelentés megérthetőségéhez a hétköznapi együttélésben kimunkált közös
nj'elvben e jelentés lehetőségének szerepelnie kell.
15
Ékesen bizonyítják ezt az európai modern életformából kitekintő korai - XX. század előtti -
kultúrantropológusok óriási melléfogásai a „primitív” társadalmak életének leírása és magyarázata során.

16
Peter Winch: A társadalomtudomány eszméje és viszonya a filozófiához. (Ford.: E. Bártfai László) Budapest: Akadémiai
Kiadó, 1988.
•7 Uo. 30. o.
18 ELSŐ FEJEZET

Melyik tudomány a magasabb rendű akkor? A minden körülmények között érvényre jutó
oksági és valószínűségi összefüggéseket feltáró természettudományok, vagy a lét
legmagasabbrendű formáját jelentő emberi létmód utánoz- hatadan és előrejelezheteden
gazdagságát kutató és értelmező társadalomtudományok? Mit nehezebb előre látni: egy
bolygó helyzetét a jövő egy adott pillanatában, vagy egy ember reakcióját egy jövőbeni
szituációban? Nyilvánvaló, hogy az emberi dolgokat — de kívánatos-e akkor, hogy a
társadalomtudományok ugyanolyan egzaktak legyenek, mint a matematika vagy a fizika? Azt
hisz- szük: nem; hiszen ez azt jelentené, hogy az emberi magatartások ugyanolyan módon
előreláthatok és kalkulálhatók, mint a számok összefüggései és az atomok mozgása — ez
pedig azt jelentené, hogy a Szabadság ugyanúgy hiányzik az emberek világából, mint a
bolygók mozgásából.

JOGTUDOMÁNY

A jogtudomány az a tudomány — pontosabban tudományág —, melynek tárgya a jog.

Helyesebb azonban jogtudományodról beszélni, hiszen — attól függően, hogy a jog
egészéhez vagy valamely részéhez, s hogy milyen nézőpontból, milyen módszerrel közelít —
jogtudományok egész sora, hálózata az, amely lefedi a ‘jog’ nevű ismerettárgyat. A ‘jog’ nevű
jelenség ugyanis az, amelyre a ‘jog’ megnevezést helyesen alkalmazni lehet. Ez azonban
roppant széles jelenségegyüttes: ‘jog’-nak nevezzük ugyanis a görög vagy római jogtól a mo-
dern jogrendszerekig, a primitív népek jogától a civilizált nemzetek jogáig, a hagyományos
kínai jogtól az Európai Unió jogáig, az ököl jogtól a jogállami jogig, a természetjogtól a
pozitív jogig a jogrendszerek és képződmények legszélsőségesebb és legváltozatosabb körét. S
ekkor még csak a tárgy formagazdagságáról beszéltünk, amelyet megszoroz a vizsgálati
módszerek — történeti, ösz- szehasonlító, analitikai, dogmatikai stb. módszerek -
sokfélesége. E sokféleségben próbál rendet teremteni a jogtudományok rendszertana.
JOGI TUDÁS ÉS JOGTUDOMÁNY* Az első kérdés a jogi gondolkodás, a jogi racionalitás
„természetes” vagy „mesterséges” volta között vár eldöntésre, választ adva arra, hogy
eligazíthat-e jogi kérdésekben a „józan ész”, a „természetes ítélőerő”, a „logikus gondolkozás”.
A válasz már régen, jóval a modern jog előtt megszületett. Sir Edward Coke, Anglia főbírája
figyelmeztette Jakab királyt, hogy nem illeti meg saját bíráskodási hatalom: „A Király nem
bírálhat el saját személyében egyetlen ügyet sem..., hanem azt valamelyik Bíróságnak kell
megtennie, Anglia joga és szokásai szerint... [I]gaz, hogy Isten kiváló tudással és természeti
adottságokkal áldotta meg Őfenségét; de Őfensége nem tanulta birodalmának, Angliának a
jogát, azokat az eseteket pedig, amelyek alattvalóinak az életére, öröklésére, javaira és
vagyonára vonatkoznak, nem a természetes értelem szerint kell eldönteni, hanem a jog
mesterséges értelme és ítélete
 JOGTUDOMÁNY 19

szerint, amely jog olyan mesterség, amely hosszú tanulást és gyakorlást igényel, mielőtt
valaki eljuthat a megismeréséig.”18
A jogi tudást ma is jól példázza az idézetben foglalt figyelmeztetés. Nem „nyilvánvaló”,
nem „természetes”, de nem is vezethető le semmiből, hogy mennyi a lopás büntetési tétele,
hogy hány nap a fellebbezési határidő, hogy melyek a végrendelet érvényességi feltételei.
Ezek az ismeretek egy mesterség elemei, s így egy „mesterséges tudás” részei, amely
természetesen elsajátítható, de a „józan ész” segítségével ki nem található. Nem illethető a
„Miért?” kérdésével, s nem szorítható igazolásra ezen keresztül. Egyszerűen így van. A szabá-
lyozás mikéntje csak az elemzés egy másik síkján, a jog helyességére vonatkozó diskurzusban
tehető vizsgálat tárgyává; amely elemzés maga is csak azért lehetséges, mert nem szükségszerűen
annyi a lopás büntetési tétele, mint amennyi stb. Az a következtetésünk azonban, hogy
esetleg jobb lenne valamilyen más szabály a meglevő helyett, mit sem változtat azon, hogy a
meglevő szabály(ok) ismerete adja a jogi tudást, s az érvényes jogi normákra vonatkozó
minden más vélekedés, kijelentés, álláspont téves. Ezt gyakran meglepően nehéz megértetni a
józan észre és természetes igazságosságra hivatkozó laikusokkal.
Mégsem mondhatjuk, hogy a jogszabályok tartalma önkényes volna, vagy puszta
megállapodás függvénye lenne — hiszen akkor vizsgálatuk nélkülözne minden
tudományosságot. A jogtudomány tudomány; de „misztikus tudomány”. William
Blackstone19 használta ezt a kifejezést a XVIII. század közepén annak kifejezésére, hogy a jog
szabályai a társadalom és az ember működésének feltárt törvényein, s működtetésének
tervén alapulnak. A jogtudomány nem egyszerűen felhalmozza, hanem fel is dolgozza a
tapasztalatokat; emiatt a római jog kifejlődése óta a ratio scripta — az írásba foglalt értelem —
megtestesítőjének tekintik. 20 Mi több, nemcsak feldolgozza a tapasztalati adatokat (mint az
empirikus tudományok), hanem alakítja is e tapasztalatot. Benjámin Franklin frappáns
megfogalmazása szerint: „Annyira kényelmes ésszerű lénynek lenni, hiszen így vagyunk
képesek ésszerű indokot találni vagy előállítani bármihez, amit meg szeretnénk tenni”. Itt
nyeri értelmét a ‘misztikus’ jelző: a puszta („büszke”) ésszerűség, racionalitás veszélyes lehet
az emberre, ha nincs alárendelve az emberi értékeknek. A jog törvényei nem a természeti
törvények replikái, hanem egy „második természet” vagyis az emberi társadalom és kultúra
ésszerű törvényeinek megfogalmazói.

18
Sir Edward Coke: ‘The Twelfth Part of the Reports.’ In Joyce Lee Malcom (ed.): The Struggle for Sovereignty:
Seventeenth-Century English Political Tracts, vol. I. Indianapolis: Liberty Fund, 1999, l l . o .
19
Az angol jog első tanára Oxfordban; 1756 és 1769 között négy kötetben tette közzé az angol jog rendszeres
összefoglalását (■Commentaries on the Lam of England), amely a (konzervatív) common law doktrína leghatásosabb
kidolgozását adta. V.ö. Dániel J. Boorstin: The Mysterious Science of Law. [1914] Chicago — London: The
University of Chicago Press, 1969.
20
„Cessante ratione, cessat et ipsa lex” - ahol véget ér az ésszerűség, véget ér a jog is - hangzik a római maxima, a jog és az
ésszerűség mély összefüggését hangsúlyozva.
20 ELSŐ FEJEZET

JOGÁSZI RACIONALITÁS • A köznapi gondolkodás (a laikus) számára az a „csaló”, aki csal; a

jogász számára az, akit a bíróság csalás miatt jogerősen elítélt — különben ártatlan. A
köznapi felfogás szerint bizonyíték minden, ami alkalmas valamely következtetés levonására,
de legalábbis nem mond annak ellent; a jogász szerint pedig az, ami alkalmas arra, hogy a
bíróság bizonyítékként elfogadja (emiatt térhet el jelentősen pl. a beismerő vallomás
bizonyító erejének megítélése). A laikus azt mondja: igazam van, tehát jogos, amit akarok; a
jogász viszont azt: nézzük, (várhatóan) érvényesíthető-e ez a követelés jogi úton.
A két gondolkodásmód között az a különbség, ami a tartalom és a forma között: a köznapi
gondolkodásmód szervezője a materiális racionalitás, a jogászié viszont a fomiális raáonalitás. E
fogalompárost Max Weber a gazdálkodással kapcsolatban vezette be. Formálisan racionális az
a gazdálkodás, amely „kalkulálható”, azaz számszerű (elsősorban pénzbeli) megfontolásokban
fejeződik ki: pl. racionálisabb az a tőkebefektetés, amely 15 % hozadékot eredményez, mint
az, amely csak 10 %-ot, még akkor is, ha pl. az előbbi fegyverkereskedelemből, az utóbbi
pedig gyógyszer-kereskedelemből származik. A materiális racionalitás számára ez az
egyetlen, számszerűségi szempont nem elég, hanem „az etikai, politikai, utilitariánus,
hedonista, rendi egalitáriánus vagy bármilyen egyéb követelményeket is szem előtt kell
tartani”.21 A számszerű kalkuláción túl ezek adják a gazdálkodás értelmét, s építenek pl.
vízierőművet atomerőmű helyett akkor is, ha az gazdaságtalanabb, vagy fizetnek
aránytalanul magas belépőjegyet jótékonysági hangversenyen, vagy tesznek közzé drága
hirdetést a politikai irányultsága miatt támogatni kívánt lapban stb.
A jogászi formálisan racionális gondolkodás számára ugyanígy minden mozzanat egyetlen
dimenzióban, a jogi megfontolásokban fejeződik ki. Ahogyan a formális gazdálkodás mindent
egy mércével, a pénzzel mér, ugyanúgy a formális jog is csak egy mércét használ, a
jogszerűséget, a jogi előírásoknak való megfelelést vagy meg nem felelést.22 így egy magatartás
vagy annak indoka, célja, következménye csak annyiban érdekes, egyáltalán csak annyiban
létezik (a jog számára), amennyiben jogilag értékelhető, mert valamely jogszabály
megnevezi. Pl. csődbűntett a jog számára csak akkor létezik, ha azt a Btk. büntetni rendeli,
anélkül — a jogon belül — beszélni sem lehet róla, még ha a hitelezőket kijátszó magatartás
természetesen annak büntetése nélkül is lehetséges. A jog redukált és formalizált
szemléletéhez képest a köznapi gondolkodás sokkal teljesebben és árnyaltabban képes látni
és leírni az emberi magatartásokat: körülmények, előzmények, érzelmek, feltételezések,
várakozások, vélekedések stb. gazdag összefüggésrendszerében feloldva, amelyhez képest —
főleg az érintettek számá- ra — gyakran értheteden, sőt elfogadhatadan az események jogi
kategóriákra re

21
Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Szociológiai kategóriatan. (Ford. Erdélyi Ágnes)
Budapest: KJK, 1987, 102. o.
22
Pokol Béla (Niklas Luhmann nyomán) a jogos/jogtalan értékduálban nevezi meg a jog sajátszerű értékelési
szempontját. V.ö.: Pokol B.: Jogi alaptan. Budapest: Rejtjel Kiadó, 2000, 33. o.
 JOGTUDOMÁNY 21

dukált kezelése. Gondoljunk arra, hogy az az eseménysor, amit Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődés
c. regényében leír, jogilag releváns átfogalmazásban így hangzik: „Aki mást megöl, bűntettet
követ el” — s gondolatban kérdezzük meg az írót, átfogalmazásunk vajon híven fejezi-e ki a
történetet!
A formális racionalitás nem eleve és szükségszerűen jellemzi a jogot, csupán annak
korunkban és kultúránkban uralkodó formáját. A materiális elveken — a hasznosság vagy
méltányosság elvén — alapuló jogrendszerek azokat a társadalmakat jellemzik, amelyekben
nem vált uralkodóvá a kiszámíthatóságra és megbízhatóságra épülő tőkés gazdálkodás. Ez
igényli ugyanis, hogy pl. a szerződés teljesítése (vagy a nemteljesítés következményeinek
alkalmazása) akkor is kötelező legyen, ha az érintett a társadalmi elit tagja, vagy éppen egy
tönkrement kisember; hogy — ha lopást követ el — egyaránt megbüntessék a klepto- mániás
grófnőt és a kenyeret lopó éhes árvát; hogy a jog érvényre jutásában egyaránt bízhasson az
ország első és utolsó embere. Valóságos dilemmáról van szó, amely azonban nem dönthető el
valamiféle „természetes” igazságérzet vagy jogérzet alapján. Hiszen ugyanúgy
„igazságtalannak” érezzük, ha egyformán ítélik meg azt, aki kenyeret és aki aranyat lop, mint
azt, ha különbözőképpen ítélik meg ugyanazon tettet, attól függően, hogy azt egy csavargó
vagy egy tekintélyes személyiség követte el. Választani pedig csak aközött lehet, hogy a
formális racionalitásra építsük-e a jogrendszert (s akkor annak minden normája egyformán
érvényesül mindenkire), vagy pedig a materiális racionalitásra (s akkor aszerint alkalmazzuk
vagy tesszük félre a normákat, hogy azok alkalmazása kívánatos - hasznosnak vagy
méltányosnak ítélt — eredményre vezet-e).23
Valójában azonban ez a választási lehetőség nem áll fenn, legalábbis ezen a módon nem.
Az összefoglalóan „modernnek” nevezett gazdasági—társadalmi rend a tapasztalatok szerint
csak a formális—racionális jog működtetése mellett képzelhető el. A kiszámíthatóságnak ára
van: az egyedi helyzetek és sajátos körülmények feláldozása. Van ugyanakkor haszna is: a
jogbiztonság. A formális racionalitás „éle” azonban nem csak azok ellen irányul, akikre a
normák vonatkoznak, hanem azok ellen is, akik azokat megalkották, mert alkalmazásuk
során az alkotók materiális álláspontjától is eltekintenek. A normákat kétségtelenül bizonyos
célból, azok alkalmazásának előre becsült hatását kívánva alkotják meg. Ezek a célok és
várakozások materiális elképzelések, mint pl. az adóbevételek növelése, a közbiztonság
erősítése, a feketegazdaság visszaszorítása. Mégis, a meghirdetett célokat rosszul vagy éppen
nem is szolgáló normákat is alkalmazni kell, mégpedig úgy, ahogy ki lettek hirdetve. így
lehetséges pl., hogy a befektetéseket ösztönözni kívánó kedvezmények — jogilag
támadhatadan konstrukciók közbejöttével - nem ezt a hatást, hanem az adóbevételek
megcsapolá

23
A formális racionalitás teljes és következetes végigvitele nemkívánatos feszültségekre és következményekre
vezethet, s ezt természetesen a jog is el kívánja kerülni. Az általánosan megalkotott jogszabály merev és
szigorú alkalmazásából fakadó igazságtalanság kiküszöbölésének legismertebb eszköze az cg yéni méltányosság:
eltérés a jog szigorától ott, ahol az eset sajátos körülményei ezt indokolják.
22 ELSŐ FEJEZET

sát idézik elő. Ha a jogszabályok alkalmazására — módosításukig vagy hatályon kívül

helyezésükig — ilyen esetben is számítani lehet, akkor beszélhetünk egy jogrendszer
formális—racionális minőségéről.
Jogi szakismeretre és felkészültségre nem kis részben éppen ahhoz van szükség, hogy ki
lehessen lépni a méltányosság és hasznosság dimenzióiban gondolkozó laikus
világszemléletből, s a materiális megfontolásokat alá lehessen rendelni a jog formális
működésének. Képesnek kell lenni olyan döntéseket is meghozni és elfogadni, amelyeket
valamilyen (más) szempontból rossznak, helytelennek, talán károsnak is gondolunk — ha az
felel meg a jogszabályoknak. A jogszerűséggel szemben nem nyerhet elsőbbséget semmilyen érv
anélkül, hogy a törvényesség vagy az alkotmányosság sérelme, a jog normativitásának rombolása
következne be. A bűnöst is fel kell menteni, ha bűnössége nem bizonyítható vagy
elítélésének eljárási akadályai vannak (pl. az elévülés). A szerződést teljesíteni kell, ha
kényelmetlenné vált is. A jogbiztonság — a kiszámíthatóság és az előrelát- hatóság — az
üzemszerű működés sajátja, s abban nincs helye egyedi daraboknak, kézműves munkának.
RACIONALITÁS VAGY RACIONALIZÁLÁS? Jerome Frank szerint a dolog még csak nem is
ilyen egyszerű: a jogászok nem csak hogy egyfajta — formális — racionalitást használnak,
hanem még ezt is csak „tettetik”, azaz racionalizálnak. A formális racionalitás biztosította
megbízhatóság elérése ugyanis megmerevítené a jogot, alkalmatlanná téve a mindig változó
gyakorlati igények kielégítésére. Akkor mégiscsak megvalósulna a kettes számrendszer
uralma a jogszolgáltatásban, s vele az ítélkező automata. A — talán oktalanul — vágyott
racionalitás azonban elérheteden egy olyan világban, amelynek jelentős és meghatározó
eleme az emberi szabadság és spontaneitás. E világban a kiszámíthatóságot és a rendet meg kell
teremteni, gyakran bele kell „álmodni”, s ennek egyik módja a racionalizálás (azaz racionális
indokok keresése utólag az eredetileg korántsem racionális cselekvéshez — mint a „savanyú a
szőlő” példázata).
„Ami azonban még igazabb: a jogra vonatkozó okfejtésben több racionalizálást vehetünk
észre, mint sok más tárgy esetében. Miért? Azért, mert a jogászok más embereknél inkább
kényszerülnek összebékíthetetlen dolgok összeegyeztetésére. Mindennapos feladatuk a szakszerű
gyakorlati elrendezés. Életük munkája a valószínűségi logikán alapul. Az új körülmények
realista felismerése, a kísérletezés, az alkalmazkodás adja a jogász felbecsülhetedenül értékes
technikájának lényegét. És mégis egy hatalmas hajlam, egy tudattalan vágy a gyermeki világ
újjáteremtésére, melyet a jog valódi természete minden emberben, jogászokban és
laikusokban egyaránt kiváltott, azt kívánja a jogásztól, hogy bizonyosság, merevség,
biztonság, egységesség elérésére törekedjék. A kétféle célkitűzés ellentmondó. A jog ritkán
szolgálhatja gyakorlati működési célját, miközben határozottan, bizonyosan, mechanikusan
működik. A gyakorlati és az ideális funkciók rendszerint ellentétes szándékot jelentenek. Ezt
az antagonisz- tikus ellentétet azonban elrejtik. Hosszú távon a gyakorlatiságot szolgálják. A
 JOGTUDOMÁNY 23

racionalizálás eszközeivel azonban ezt úgy állítják be, hogy az a látszat keletkezzék, mintha
csak csekély mértékben, vagy egyáltalán nem áldozták volna fel az óhajtott merev
bizonyosságot.
Erre tekintettel a jogászok hivatásos racionalizálóknak, és nem hivatásos hipokratáknak
vagy még rosszabbnak tűnnek, amivel a laikusok vádolják őket. Érthető így, miért említik a
joggyakorlatot gyakran racionálisan megtanulhatat- lan »művészetként«, amit intuitíve kéll
megragadni. Valóban, a joggyakorlat (ahogy most folytatják), egyike a legnagyobb
racionalizáló művészeteknek. Most már jobban megérthetjük, miért ejti zavarba a fiatal
jogászt az iskolai tanulmányai során, és az ügyvédi irodában s a bírósági tárgyalóban
tapasztaltak közötti éles szakadék. Az is világos, hogy miért merészebbek és alkotóbbak —
bevallott meggyőződésüktől függetlenül — az idősebb jogászok, mint a friss diplomások. A
tapasztalat megtanította az idősebbeket arra, hogy rugalmasan kezeljék a változó valóságot,
és mégis képmutatás nélkül használjanak olyan kifejezéseket, amelyek lehetővé teszik
számukra, hogy a lehetetlen jogbizonyosság elérése iránti tudattalan gyermeki
ragaszkodásuknak adózzanak.” 24
A keresett és tettetett (mert elvárt) bizonyosság elérése előtt három akadály tornyosul:
(a) A tények, amelyek úgymond „makacs dolgok” és úgymond „magukért beszélnek”
(végső összefoglalásban: „a tény az tény”) — csak éppen az a baj velük, hogy közvetlenül
hozzáférhetetlenek. Az eset tényeit ma kell megállapítanunk, holott azok a múltban estek
meg, s rekonstruálásukhoz semmi egyéb nem áll rendelkezésünkre, mint mások elbeszélése.
Ezekről kell eldönteni, hogy melyikük igaz, s melyikük nem, és mindvégig vállalva a tévedés
kockázatát mégis kijelenteni: „Ez történt!”.
(b) A normák, amelyek látszólag úgyszintén adottak, s amelyekkel szintén nincs több
teendő, mint betartani és alkalmazni őket. A baj azonban velük is az, hogy közvedenül
hozzáférhetetlenek. Ami rendelkezésünkre áll, az nem más, mint a valamikor, valakik által
létrehozott normaszöveg, amelynek felfejtésével — a szavak jelentésének értelmezésével vagy a
szöveg létrehozója eredeti szándékának rekonstruálásával — remélünk közel férkőzni
magához a — ki tudja, hol rejtező — normához.
(c) Szembeötlő, hogy az előző két nehézség kapcsán a nyelvi közegbe, mint a jogászi munka
végső feltételébe bodottunk. Éppen a keresett egyértelműség és kiszámíthatóság miatt a „jogi
nyelvnek” redukáltnak kell lennie; nem lehetnek benne szinonimák, metaforák,
hangulatfestő szavak és sok minden, ami egy nyelvet gazdaggá tesz. Azért nem, hogy pontos
lehessen. A „hivatalos személy” pl. nem nevezhető másként, csak így, és nem jelenthet mást,
mint bizonyos foglalkozások felsorolását: azt és csak azt kell biztosítania, hogy bárkiről
megállapítható legyen, hivatalos személy-e vág)' sem. E nyelv teljes és pontos elsajátítá

24
Jerome Frank: A jog és a modern értelem.’ [1930] In Varga Csaba (szerk.): Modem polgári jogelméleti tanulmányok.
Budapest: MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, 1977, 90-91. o.
24 ELSŐ FEJEZET

sa a jogászi munka első feltétele. És mégis: a „jogászi nyelv” lehetetlen vállalkozás, hiszen
vagy sikerül (mint ahogy nem sikerül és nem is lehetséges) mesterséges nyelvvé válnia
(amilyenek a számítógépek programnyelvei, a logikai és matematikai nyelvek), vág}'
osztoznia kell a természetes nyelvek sajátosságaiban. A természetes nyelv pedig
megszüntethetetlenül többértelmű és változó közeg, amelyben a szavak értelme nem léte zik
„objektív” dologként, hanem folytonos egyeztetést és megegyezést igényel a használat során.
Ezért, hogy a jogi nyelv használata is mindig magában rejti a kreativitás mozzanatát.
TERMÉSZETTUDOMÁNY VAGY TÁRSADALOMTUDOMÁNY? Az a kérdés,
hogy a jogtudomány a természettudományok vág}? a társadalomtudományok részét képezi-e,
látszólag evidens módon válaszolható meg akként, hogy természetesen a
társadalomtudományokét. Holott a jogtudomány első nagy teljesítménye s máig meghatározó
alapja, a római jog a ??iatematikára emlékezteti tisztelőit: „Tudományuk fogalmait és szabályait
nem tekintették saját alkotásuknak — ezek valóságos dolgok, melyek létével és
genealógiájával hosszú és bensőséges érintkezés során ismerkedtek meg. Ezért járja át egész
eljárásukat az a magabiztosság, amely nem tapasztalható máshol, csak a matematikában, s
nem túlzás azt állítani, hogy számításokat végeztek fogalmaikkal.” 25 A párhuzam azonban
több puszta hasonlatnál: a római jogtudomány bölcsőjénél valóban a sztoikus filozófia által
közvetített görög matematika és természettudomány bábáskodott. Azt a szerepet, amelyet ez
utóbbiakban a bármilyen mennyiséggel vagy fizikai tartalommal megtölthető változók
játszanak (egyetlen képletben fejezve ki pl. az összes, empirikusan lehetséges négyze t
oldalainak és területének összefüggését), a jogban a konstrukciók, a fogalmak töltik be. 26 A vevő,
az eladó, a dolog, a vételár stb. „változóival” olyan szerződéses konstrukció „szerkeszthető
meg”, amelynek elemei tetszőlegesen helyettesíthetők be empirikus személyekkel és
dolgokkal, a szerződés érvényességének sérelme nélkül. Ha ez így van, akkor létezik az
esetleges, empirikus elemektől független összefüggésrendszer — ugyanúgy, mint a
matematikában vagy a logikában —, az általános fogalmak síkján megteremtett és az egyes,
individuális esetre alkalmazható rendszer. E rendszer a jogtudomány vizsgálatának tárgya,
tevékenységének célja és tudományvoltának alapja. Kezdettől fogva készen állt tehát a
jogtudomány, hogy saját helyét valahol a logika körül, tehát az egzakt tudományok között
keresse.
„Igazi”, megkérdőjelezhetetlen és megcáfolhatatlan tudás rangjára csak az ilyen tudás
tarthat igényt. Az ilyen jellegű tudás nyilvánvaló. Nem tehető vita tárgyává, nem lehet
alternatívákat felhozni vele szemben, legfeljebb tévedni lehet vele kapcsolatban, azaz
tudatlannak lenni. Ebben a nyilvánvalóságban csupán a példaként említett egzakt
(természettudományos tudás és a mindennapi tudás osztozik — a korábbiakban jelzett
fenntartásokkal és megszorításokkal. A „két

23
Savignv szavait idézi J. C. Smith: ‘The Unique Nature of the Concepts of Western Law.’ In 46 The Canadian Bar
Review (1968) 209. o.
26
Utalás F. S. C. Northrop kutatásaira. Uo.
 JOGTUDOMÁNY 25

szer kettő józansága” megtántorít, még akkor is, ha egyébként tudjuk, hogy pl. az euklideszi
geomettia is (amint valójában minden tudás) csak bizonyos előfeltevések, „axiómák” mellett
tekinthető igaznak. Mégis, a világban való tájékozódásunk szilárd pontjait ez a tudás nyújtja.
Nem véletlen tehát, hogy minden tudomány — így a jogtudomány is — ilyen jellegű tudást
szeretne kínálni, ebben a köntösben szeretne pompázni. Az erre irányuló sok
tiszteletreméltó, jóllehet hiábavaló törekvés azonban a jogtudományban csak fölöttébb
korlátozott eredményekre számíthat.
A külső szemlélő leíró, ismertető tevékenységének eredménye lehet annak tényszerű
rögzítése, hogy egy adott közösségben (jogrendszerben) pl. bizonyos szöveget Alkotmánynak
neveznek, bizonyos döntést bírói ítéletnek fogadnak el, bizonyos embereket jogásznak
neveznek, bizonyos normákat érvényesnek tekintenek stb. Őszintén szólva ez édeskevés, ha
a jog jelenségvilágának tnegértésé- re törekszünk. A jog ugyanis ezzel egy időben — s legalább
ugyanolyan mértékben — hordozza a bizonytalanság, az előreláthatadanság mozzanatát. A
kérdés valahogy úgy hangzik: előterjeszti-e egy ország igazságügy-minisztere és törvényerőre
emeli-e a parlamentje azt a javaslatot, amelyről tudja, hogy utóbb ugyanazon ország
alkotmánybírósága a valamennyiük működését szabályozó alkotmányba ütközőnek fogja
minősíteni, s megsemmisíti? Nyilvánvalóan nem, s ez mégis előfordul. Sokkal tömegesebben
fordul elő azonban az a kevésbé nagy port felverő eset, hogy egy elsőfokú bíróság ítéletét a
másodfokú bíróság megváltoztatja, vagy az egymással ellentétes követelésekkel fellépő peres
felek közül az egyiknek igaza lesz, a másiknak nem. Tudatlanok, netán hazudnak-e tehát
mindazok, akik tévesen jósolják meg egy jogszabály későbbi alkalmazásának eredményét,
azaz a döntéshozótól eltérően ítélik meg egy jogszabály tartalmát? Ez súlyos feltételezés
volna. Sokkal inkább arról van szó, hogy ügyködésük egy picit a tipp-sorokat összeállító
fogadó ténykedésére emlékeztet. Ha két ellenérdekű fél perbe bocsátkozik, ezzel mintegy
fogadást kötnek a várható bírói döntésre — hiszen ha nem adnának esélyt maguknak, akkor
nem növelnék önnön bajukat még a perköltséggel is. A bizonytalansági mozzanat önmagában
persze még nem zárja ki a természettudományok eszményének választását (hiszen azt pl. az
elméleti fizika sem nélkülözi), az azonban, hogy a jog értelme nem tárható fel a
közreműködő emberek tudattartalmának feltárása nélkül, a társadalom- tudományokhoz
sorolja.
LEÍRÓ VAGY NORMATÍV TUDOMÁNY? Ha vannak és lehetnek is viták a jogtudomány
mibenlétéről, abban meglehetős az egyetértés, hogy a társadalomtudományok között van a helye.
Ez azt jelenti, hogy a jog értelemmel telített ismerettárgy, vagyis a „Mi a jog?” kérdése a jog
értelmének megvilágítására irányul (és többféleképpen is megválaszolható). 27 Ha ezáltal el is
határoltuk az olyan természettudományoktól, mint a fizika vág}' kémia, a
társadalomtudományok kö

r
V.ö. pl. Cs. Kiss Lajos: A jogtudomány es^tnéje és hivatása. Budapest: ELTE ÁJK, 2004, 84. o.
26 ELSŐ FEJEZET

zött további megkülönböztetésekre van szükség. Ezek első lépése a leíró és a normatív
tudományok különválasztása. Az előbbiek a tárgyukra tekintve azt vizsgálják, mi az, ami van,
az utóbbiak azt, hogy mi az, aminek vagy ahogyan lennie kell vagy lennie helyes. Az előbbi pl.
le fogja írni, hogy a jog a hatalmasok „törvényre emelt akarata” (Marx), az utóbbi pedig
tiltakozik, hogy „az igazságtalan törvény nem törvény” (Szt. Ágoston).
Mint minden ismerettárggyal, a joggal kapcsolatban is elképzelhető és érvényesíthető
mindkét tudományfelfogás. A normatív tudomány eszménye erkölcsi viszonyt alakít ld
tárgyához, s ennek alapján erkölcsi ítéletben mondja ki pl. azt, hogy „mi méltó” a ‘jog’ vagy
‘törvény’ névre. A leíró tudomány eszményének hirdetői ezzel szemben a tudóstól a
„semleges megfigyelő” nézőpontját várják el, mondván, hogy a zoológus sem teheti meg,
hogy szeresse a nyuszikát és utálja a gonosz rókát. A tudósnak nem dolga, mondj ák, hogy
véleményt mondjon a tárgyáról, hanem attól kellő távolságot tartva semleges és „értékmentés”
vizsgálat alá kell azt vetnie. Természetesen értékválasztás az értékmentesség is, amelynek
morális következménye lehet, hogy védtelenül hagyja a tudóst egy zsarnok parancsaival
szemben is (ami Kreóntól Hitlerig számtalanszor előfordult), hiszen törvényként és jogként
kell elismernie azokat, ha bizonyos kritériumoknak megfelelnek.
A leíró és a normatív tudományok különválasztása tudományfilozófiai kérdés, mellyel
mindazonáltal mindenkinek szembe kell néznie, aki a tudományok művelésére adja a fejét.
Nemcsak a jogfilozófusnak kell tehát eldöntenie, hogy „tiszta jogtant” akar-e kimunkálni
(mint pl. Kelsen), vagy „erkölcsi jogelméletet” (mint pl. Finnis), hanem a szakjogtudományok
művelői is dönthetnek úgy, hogy „jogállami” büntetőjogként vagy alkotmányjogként művelik
tudományukat. Mégis, a jogtudományok művelésének hagyományai a leíró tudományként fel-
fogott jogtudományok eszménye felé hajlanak. Ezt nem úgy teszik, hogy az értékszempontot
eleve kirekesztik a jog vizsgálatából, hanem úgy, hogy lerekeszfik bizonyos jogtudomány (a
jogpolitika), vág)' bizonyos kérdésfeltevés (a hatályos jog de lege lata — utólagos —, vagy de lege
ferenda — jövőre vonatkozó — kritikája) számára.
ELMÉLETI VAGY GYAKORLATI TUDOMÁNY? a görög filozófia tett először különbséget az elmélet
(theoria: szemlélés, elmélkedés, ismeret) és a gyakorlat ( 'praxis: tett, ténykedés, gyakorlás,
működtetés) között. E kettő a legáltalánosabban úgy különíthető el, hogy gyakorlat az, ha
csinálunk valamit, elmélet pedig, ha beszélünk róla. Ebben az értelemben tehát az elmélet a
gyakorlat nyelvi replikálása. Szűkebb vagy szabatosabb értelemben az elmélet a (gyakorlatot
is magában foglaló) valóságról tett igaz (vagy lehetségesen igaz) állítások összessége, amely
állításokból a valóság valamely kognitív modellje, „szimbolikus duplikátuma” épül fel. Persze
az elméletnek is van gyakorlati funkciója: egyfajta „előkészület” a valóságba való belépésre
úgy, hogy a munkálatokat először a kognitív modellünkön, s majd csak aztán a valóságon
végezzük el.
 JOGTUDOMÁNY 27

Az elmélet és gyakorlat viszonya a „jóról” és „helyesről”, a „jó élet”-ről és együttélésről

való gondolkodás részeként került be a filozófiába. A kérdés ezt követően az, hogy a
tudomány dolga annak leírása-e, ahogy az emberek élnek, vagy pedig annak előírása-e,
ahogy élniük kell(ene). Vagyis: a tudomány a szemlélődés vagy a cselekvés segédeszköze-e. A
gyakorlati tudományok e kérdésre válaszolva a cselekvésre irányulnak és annak eldöntésében
segítenek, hogy „Mit kell Lenni?”. Hagyományosan e tudományok közé soroljuk az erkölcstant,
vagyis annak tudományát, hogy erkölcsileg mit helyes tenni; a politikáit, vagyis annak tu-
dományát, hogy a közösség szempontjából mit célszerű tenni; a gazdaságtant, vagyis annak
tudományát, hogy az adott körülmények között mit hasznos megtenni; s a juriszprudenáát,
vagyis annak tudományát, hogy az adott helyzetben mit jogszerű megtenni.
Ami a jogot illeti, világos tehát, hogy az minden elemében — alkotásában és
alkalmazásában is — a cselekvésre, vagyis a helyes, jogos viselkedés kijelölésére irányul. A
jogtudomány pedig ezt a gyakorlatot hivatott leképezni. Saját státuszát illetően az lesz a
kérdés, hogy ezt a „jót” vagy „helyeset” vagy „kellőt” vagy „igazságost” a világban, a
természetben, az isteni rendelésben stb. eleve benne rejlőként és csak feltárandóként, vagy
pedig az emberi akarat és döntések által előállítandóként tételezi-e. Az utóbbi esetben
merülhet fel, hogy a jogtudomány feladata e döntések támogatása, s ekkor gyakorlati
tudományként áll előttünk.
Az elméleti tudományok jellegzetes képviselői a természettudományok, amelyek a
természeti világ jelenségeit írják le és magyarázzák. „Azok a filozófiák, amelyek a
természettudományokat tekintik modellnek, nem hagynak helyet a racionális döntés
gondolatának. Ezt a — bizonyos vág}' valószínű — igazság eszméjével helyettesítik. Az
igazság mellett nem marad hely a racionális döntés számára, mert a döntés ebből a
szempontból mindig az igazság ismeretének hiányát mutatja. [...] A választás lehetősége tehát
az egyetlen helyes válasz lehetőségének elutasításával egyenlő, azon válaszénak, melyet Isten
az idők kezdete óta tud.” 28 Döntésre tehát ott van szükség, ahol nem áll rendelkezésünkre az
egyetlen helyes válasz. A jog pedig a „helyes”, a „racionális” döntés meghozatalának
tudománya: indítsunk-e keresetet, kössünk-e egyezséget, nyújtsunk-e be fellebbezést stb. „A
racionális döntés' nem az igazságról való döntés, hanem olyan döntés, amely indokokkal
támasztható alá, legalábbis ha szükség van az igazolásra.” 29 A jog tehát nem teoretikus,
hanem gyakorlati vállalkozás — a jogtudomány pedig gyakorlati, a gyakorlatot segítő
tudomány.
MIFÉLE TUDOMÁNY? Há ekként kijelöltük is a jogtudomány viszonylagos helyét a többi
tudomány között, még mindig fennmarad a kérdés, hogy minek a

28
Chaím Perelman: ‘Amit a jog tanulmányozása nyújthat a filozófusoknak.’ In Szabó M. (szerk.): Előadások a
jogelmélet köréből. (Kézirat) Miskolc, 1996, 65. o.
29
Csontos László (szerk.): A racionális döntések elmélete. Budapest: Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1998, 72. o.
28 ELSŐ FEJEZET

tudása minősülhet jogtudományként — vagyis mi a jogtudomány tárgya. A kézenfekvő módon

adódó válasz szerint természetesen a jogtudomány tárgya a jog, s e tudomány feladata, hogy
tárgyáról — a jogról általában vág)' egyes részeiben — igaz kijelentéseket tegyen annak
érdekében, hogy egy finoman megszőtt fogalmi hálóba fogva magyarázni tudja. E magyarázat
válasz megannyi „Mi az?”, „Mi a jog?”, „Mit mond a jog?” kérdésre, amely a joggal
kapcsolatban feltehető, az elvontság legkülönfélébb szintjein.
Ez a tudás először is elméleti tudás, amennyiben a valóságra vonatkozó, (elvileg)
egyértelműen eldönthetően és szükségszerűen igaz vág)' hamis kijelentések megtételére képes.
Ez a jogismeret (a jogszabályok és jogi döntések ismerete) körében jellemzi a jogi tudást:
„Mennyi az elbirtoklási idő?”, „Hivatalos személy-e a fegyveres biztonsági őr?”, „írásba kell-e
foglalni a lakásbérleti szerződést?” — az egyedül helyes választ bárki fellelheti a megfelelő
jogszabály fellapozásával. Aki tudja a választ, az, úgymond, ismeri a jogot.
Másrészt a jogi tudás mesterségbeli tudás, ha képes a jogismeret — a jogra vonatkozó
elméleti ismeret — alkalmazására is. E tudásfajta tárgya tehát az eset, amely megoldásra vár. A
teljes hatályos joganyag rendelkezésére áll mindenkinek, csak el kell olvasni a Magyar
Közlönyben vagy egy jogszabálytárban. Mégsem tud mindenki részvénytársaságot alapítani,
(érvényes) végrendeletet vagy (jó) szerződést szerkeszteni, vád- vág)' védőbeszédet mondani.
A szabályok alkalmazásához ugyanis tudni kell e szabályok helyes alkalmazásának mintáit,
modelljeit is, s azt az esetnek megfelelően, ahhoz igazítva kell elvégezni. A jó mesterembert
— nemcsak a jogászt, hanem a földmérőt, a kőművest, az orvost stb. is — az jellemzi, hogy
képes az elsajátított (általános és elméleti) ismeretek alkalmazására valamely (konkrét és
gyakorlati) esetre is.
Harmadrészt a jogi tudás erkölcsi tudás, ha képes az események vagy dönté- sek jövőbeli
alakulását előre becsülve ma helyes döntést hozni — arról, hogy el sza- bad-e vállalni egy
megbízást, érdemes-e vádat emelni, milyen biztosítékokat kell az adott szerződésbe
beépíteni, tagadni kell-e vagy beismerni a bíróság előtt, érdemes-e kifizetni a követelést,
mekkora büntetést kell kiszabni stb. Az így felfogott tudás tárgya a helyes döntés, mégpedig
erkölcsileg helyes döntés. Az erkölcsi tudás azon célok helyes megválasztásához szükséges,
amelyek elérése érdekében nemcsak lehetségesnek, de helyesnek is mutatkozik az elméleti
tudásunk konkrét esetre való alkalmazása. Bár szakmailag képesek lennénk rá, erkölcsileg
mégsem volna helyes segédkezet nyújtani egy koncepciós perhez, egy bűnszövetkezet
üzelmeihez, mások tönkretételéhez stb.
Nyilvánvaló, hogy a tudás ezen mindhárom fajtája jogi tudás, s ezekben előrehaladva egyre
élesebben elválik a laikus a jogásztól, illetve a rossz jogász a jó jogásztól. Ami a jogtudományt
illeti, az nem azonosítható egyértelműen a fenti tudásnemek egyikével sem. Pontosabban
nem beszélhetünk egységes, s különösen nem egyetlen jogtudományról. A jog már eddig is
sejtetett sokoldalúsága, sokarcúsága lehetővé teszi, hogy különböző nézőpontokból
tekintsünk rá, s ennek eredményeként különböző képet lássunk és láttassunk róla. Ugyan
hasz
 JOGTUDOMÁNY 29

nálunk olyan kifejezéseket, mint „a római jogtudomány”, vagy „a XIX. századi német
jogtudomány”, vág)' „a háború előtti magyar jogtudomány”, azonban ez feltételezi a —
korántsem mindig lényegtelen — különbségektől való elvonatkoztatást. Ezért kell rögzíteni,
hogy nem egyetlen jogtudományról, hanem különböző jogtudományo/éról beszélhetünk
csupán, s e jogtudományokon belül is különböző iskolákról és álláspontokról. Ezek pedig
még abban sem látszanak egyetérteni, hogy mi a jog, mi a jogtudományok természete, célja
vagy funkciója — egyáltalán: milyen jogtudományok vannak vagy lehetségesek.

E GYES JOGTUDOMÁNYOK

Volt idő, amikor általában és jelző nélkül lehetett használni a ‘jogtudomány’ szót, mert
létezett egységes jogtudomány: „a” jogtudomány. Ez a - nem is olyan rövid — korszak a római
jog uralmához kapcsolódott. Nem csak Róma fennállásának idejére kell gondolnunk, hanem
azt követően még vagy ezer évre, melynek során a tudományos kutatásra és oktatásra méltó
tárgy a római jog volt. Ez az egységes jogtudomány — a iuris prudentia — csak addig volt
lehetséges, amíg a magánjog (ius civile) által dominált joganyag viszonylag kis terjedelmű és
homogén volt.30 Az árutermelésen és piaci kereskedelmen alapuló, bonyolult bürokratikus
államapparátus által szervezett modern polgári társadalmak kifejlesztette nemzeti jogrendszerek
komplexitása volt az a tárgy, amely a rá irányuló tudomány komplexitását is előidézte. Ezért
kell az egyetlen jogtudomány helyett jogtudomány okról beszélnünk, amely
megsokszorozódás oka egyrészt az, hogy a ‘jog’ nevű ismerettárgy különböző szegmenseire
irányulhat a tudományos érdeklődés, másrészt pedig ez az érdeklődés az elvontság és álta-
lánosság eltérő szintjein nyilvánulhat meg.
TÉTELES JOGTUDOMÁNYOK • Ha ma a jogtudományokról beszélünk, alapvetően a tételes
jogtudományokra gondolunk. Ezek tárgya a tételes jog, vagyis egy adott pillanatban érvényesen
tételezett — megalkotott vagy megállapított — normák összessége. Ezt a jogot szokták pozitív
jognak is nevezni, arra utalva, hogy a normái valamely kritérium (a jogi érvényesség) révén
pozitív módon kiemelkednek a többi norma közül. Minthogy azonban ezek a normák
országonként különböznek, az őket feldolgozó jogtudományok is nemzeti jogtudományokra
darabolódnak. Ha tehát mi pl. a büntetőjog tudományáról beszélünk, akkor azon a magyar
büntetőjog tudományát értjük; s ugyanígy tesznek a németek, angolok stb.
A tételes jogtudományok egy-egy jogterület (jogág) 31 anyagának ismertetésével,
rendszerezésével, fogalmainak kidolgozásával, alkalmazásának módjával,

30
Ezt a kifejezést veszi át a német Jurisprudenvág)' az angol ‘Jurisprudence’ szó is; de a magyar jogi nyelv is őrzi a
‘juris^f>nidenáa’ megnevezést.
31
A jogágakról mint a jogrendszer egységeiről lásd az alábbi 5. Fejezetet.
30 ELSŐ FEJEZET

eseteivel és példáival foglalkoznak. A tételes jogtudományok tehát egyfelől a hatályos

joganyag, másfelől a tényleges joggyakorlat szem előtt tartásával cöve- kelik ki azt a teret,
amelyen belül az adott időpontban jogszerűen mozogni lehet; a döntéseknek azon körét,
amelyek az adott időpontban jogszerűen meghozhatók. Eszerint elmondható, hogy ahány
jogág, annyi jogtudomány: alkot- mányjog-tudomány, polgári jog-tudomány, büntetőjog-
tudomány, munkajogtudomány stb. A lényeges ebből a szempontból az, hogy e tudományok
középpontjában a tételes jog áll, s minden más csak mint ennek előzménye, következménye,
magyarázata, alternatívája kerül tárgyalásra.
Moór Gyula megfogalmazása szerint a szakjogtudományok egy adott jogrendszer egy
adott pillanatbeli állapotát - mintegy „pillanatfelvételként” - tekintik tárgyuknak, minthogy
kutatásuk tárgya egy bizonyos helyen (országban) és időpontban hatályos jog, amelyről
különböző szempontú kijelentések tehetők.32 Az azonban, hogy érdeklődésük fókuszában a
tételes jog áll, nem jelenti azt, hogy ki is merül annak leírásában és feldolgozásában. A történeti
módszert alkalmazva kiterjesztik figyelmüket egy-egy jogintézmény vagy jogterület fejlő-
désére, a pillanatnyi állapot történeti előzményeire; az összehasonlító módszer segítségével
egybevetik saját joguk sajátosságait és megoldásait más jogrendszerekével; a dogmatikai módszer
felhasználásával kimunkálják azt a fogalmi hálót, rendszertant, módszertant, amellyel a
tudatosság és általánosság magasabb szintjére emelik az önmagában kusza joganyagot; a
szociológiai módszer az egyes magatartások, döntések, normák társadalmi okainak,
körülményeinek és következményeinek feltárásához segít hozzá; a kritikai módszer révén pedig
kimutatják a fennálló jog hibáit és fogyatékosságait, s javaslatokat tesznek a jog jövőbeni
alakítására, módosítására.
A tételes jogtudományok szorosan kapcsolódnak egyfelől a jogi oktatáshoz, másfelől a
joggyakorlathoz- A ‘diszciplína’ szó gazdag jelentéstartománya magában foglalja a „tudomány;
tudományág” jelentését, de a „tudás; tanítás; iskola” jelentésén keresztül elvezet a „nevelés;
büntetés; fegyelem” jelentéstartalmáig. A tananyagok a tudományok eredményeit
tartalmazzák, de az oktathatóság is inspirálja a tudományok fejlődését; a leendő tudósok az
oktatás során alapozzák meg ismereteiket, s az oktatás során adják tovább azokat; az oktatás
tanszékekbe, tantárgyakba szervezése követi a tudományok differenciálódását, de elő is segíti
azt — és így tovább. A joggyakorlattal való szoros kapcsolat nem meglepő, ha felidézzük a
jogtudományok gyakorlati jellegét, vagjds azt, hogy végső funkciójuk a helyes döntések,
megalapozott álláspontok kialakítása. A jogtudományok — az első római jogtudósok óta — a
tényleges vagy lehetséges „nehéz esetekre” fordítják figyelmüket, hogy támpontot nyújtsanak
azok megoldásához. A joggyakorlat szolgáltatja tehát azt a tapasztalati anyagot, amely a jog,
áttételesen pedig a tételes jogtudományok számára is kihívást jelent.

32
V.ö.: Moór Gyula: Bevezetés a jogfiloi^ófiába. Budapest, 1923; vagy: sí jogbölcseletproblémái. Budapest, 1945.
 JOGTUDOMÁNY 31

A tételes jogtudományok ismeretanyaga alkalmas az általánosításra is. Ennek eredményeként

különíthető el az a tudományág, melynek neve többnyire általános jogtan. Ez a tételes
jogtudományokban közös elemeket, fogalmakat, intézményeket dolgozza össze egységes
elméleti rendszerré. így mindenütt vannak jogszabályok — a mindegyikükre érvényes
ismeretek összegzője a jogszabálytan-, mindegyik jogtudomány a jogviszonyok (jogilag
szabályozott társadalmi viszonyok) valamely típusához kapcsolódó normatömeget tekinti
tárgyának — ezen ismeretek közös elemeit foglalhatja össze a jogviszonytan', a jogi normák
megsértésének következményeit általánosítja a felelősségtair, az általános normák konkrét
esetekre történő alkalmazásának közös problémáit magyarázhatja az ítélkezéstair, a jogi
szabályozás elméleti és technikai ismereteit a szabályozás tárgyától és specifikus problémáitól
függetlenül taglalja a jogalkotástan — stb.
Kifejezetten az oktatás didaktikai céljait szolgálja azon megalapozó, bevezető jellegű
ismeretek összefoglalása, amelyek többféle néven is közzétehetők. Ezek az ismeretek
mintegy a jog „csontvázát” rajzolják fel, amennyiben modellszerűen mutatják be azt a
szerkezetet, amelyre a jog intézményrendszere felépül — zárójelben hagyva a jogi
szabályozás megannyi fontos részletét. A római jog léte és továbbélése során (el egészen a
római jog oktatásának egyik mai funkciójáig) e feladat ellátását az ‘institutiones’ — ‘institúciók’
— névvel illették.33 A XIX. században — miután a nemzeti jogrendszerek kiszorították a ró-
mai jogi alapokat — a jogi enciklopédia’ kifejezés vált használatossá a tételes jogtudományok
tanulmányozásába bevezető, megalapozó jellegű ismeretek összefoglalására. Ez az elnevezés
arra utal, hogy e diszciplínától elsősorban a szaknyelvi terminológia — és az általa
közvetített fogalom és rendszer megismertetését várták. A XX. században terjedt el aztán a
‘jogi alaptan’ vagy ‘bevezetés az állam- és jogtudományokba’ (illetve ‘jog- és
államtudományokba’) elnevezés arra az ismeretkörre, amely maga nem alkot önálló
tudományt, de áttekinti a jogtudományok rendszerét, főbb fogalmait és általános tanait.
JOGI TÁRSTUDOMÁNYOK • V a n egy köre a tudományoknak, amelyek önmagukban vagy
elsődlegesen nem (tételes) jogtudományok, de elősegítik azok művelését, illetve más
nézőpontból és más módszereket alkalmazva tekintenek ugyanazon ismerettárgyra — a
jogra. Bár ezeket a módszereket, mint fentebb már utaltunk rá, a tételes jogtudományok is
alkalmazzák, azok alapvetően más tudományok sajátjai. E tudományok jelentősége a jog
társadalmi kontextusából, beágyazottságából fakad. A jog intézményrendszere nem
elszigetelten működik, hanem azt egy társadalom fejleszti ki önmaga számára, bizonyos
szükségletei kielégítésére — miként a nyelvet, a művészetet, a vallást, a kultúrát stb. — a jog
tehát egy társadalom, egy nép, egy közösség joga.

33
így Gaius máig meghatározó Institúciói a személyek, dolgok, akciók alapfogalmai köré rendezve mutatták be a
jog működésének alapvető modelljét - mint más alkalmas oktatástechnikai segédeszközök az atommag vagy a
sejt vagy az Otto-motor modelljét.
32 ELSŐ FEJEZET

(a) A jog határtudományai azok, amelyek a jogtudományokon kívül más tu-

dománycsoportba is besorolhatók, minthogy közös a tárgyuk vagy módszerük. 1. Közülük
elsőként a történettudomány, illetve a jogtörténet (állam- és jogtörténet; alkotmány- és
jogtörténet) emelkedik ki — ide értve az általános (egyetemes) és a hazai (magyar)
jogtörténetet, valamint bizonyos aspektusában a római jog tudományát is. A kapcsolat
szorosságát az állami és jogi intézményrendszernek a történelmi fejlődésben betöltött
központi szerepe biztosítja; a jogtörténet specifikuma pedig éppen az, hogy ezen
intézményrendszer történelmi alakulására koncentrál. 2. A jogot nem történelmi
előzményei, hanem egyidejű társadalmi meghatározottsága felől magyarázza a szociológia, s
az abból szakszociológiaként elkülönült jogszpáológia. E tudomány egyrészt azt mutatja meg,
hogy milyen jogon kívüli tényezők (pl. a jogászok társadalmi, anyagi, műveltségi helyzete, kép-
zésük folyamata, előítéletek, politikai vagy erkölcsi meggyőződések stb.) játszanak szerepet a
jog működésében; másrészt pedig azt, hogy a jog hogyan van jelen a nem professzionális
társadalomban (pl. mire terjed ki a jogismeret, mi az oka a joggal élésnek és a jog
elkerülésének, mennyire tisztelik a jogot és a jogászokat stb.) — vagyis milyen
folyamatokban valósul meg a jog társadalmi működése,34 3. A társadalom jogi és politikai
rendszerének kölcsönkapcsolatára irányítja figyelmét a jog politika általi meghatározásának
módjait bemutató jogpolitika. A jogalkotás és jogalkalmazás céljának és irányának kijelölésével,
a de lege lata (a meghozott szabályok tekintetében) és de lege ferenda (a meghozandó szabályok
tekintetében) megfogalmazott kritikával a jog sajátos, konkrét társadalmi funkciójának
teljesítéséhez nyújt segítséget. 35 4. Az egyik jelentős jogi szabályozás tárgy — a bűnözés —
társadalmi okaival, törvényszerűségeivel, a bűnözővé válás folyamatával, a bevett normáktól
eltérő (deviáns) magatartásformák típusaival foglalkozik a kriminológia. Ennek sajátos kutatási
területeként jelölhető meg az áldozattá válás okait kutató viktitnológia, de a bűnözők
személyiségének sajátos jegyeit és a bűnözővé válás lelki folyamatait vizsgáló kriminálps^chológia
is.
(b) A jogi segédtudományok megnevezés nem degradálni kívánja a tudományok egy körét,
hanem azt kifejezésre juttatni, hogy van, ahol a jogtudomány nem alakít ki köztes
tudományterületet, de támaszkodik egy másik, önállóságát megőrző tudomány eredményeire,
felhasználja azt saját céljai eléréséhez. Sok ilyen tudomány nevezhető meg. Ide sorolhatjuk 1.
a gazdaság működésének törvényszerűségeit bemutató gazdaságtant, 2. a statisztika, s azon belül
az igazságügyi és államigazgatási statisztika tudásanyagát; 3. a népesség — születés és halálozás —
alakulásával foglalkozó demográfia ismeretrendszerét; 4. a bűncselekmények felkutatásának és
bizonyításának jogon kívüli szakismeretét biztosító kriminalisztikát, kiegészítve az igazságügyi
szakértők (törvényszéki orvos, mérnök, nyelvész stb.) tudásanyagával; de gondolhatunk 5. a jogi
etika, a jogi nyelv, a jogi kommunikááó stb. tanulmányozására is.

34
Lásd pl. Fleck Zoltán: Szociológiajogászoknak. Budapest: Napvilág, 2004.
35
Lásd pl. Samu Mihály: Általános jogpolitika. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003.
 JOGTUDOMÁNY 33

ELMÉLETI JOGTUDOMÁNYOK • Az eddigi tudományok gyakorlati — joggyakorlatot

támogató — jellegétől megkülönböztethetően vannak olyan tudományok is, melyek a jog
felé tisztán elméleti érdeklődéssel fordulnak. Első megjelenési formájuk — mint minden
tudományé — a filozófia volt. A filozófia a tudományok bölcsője, s az ismerettárgyakra
vonatkozó legáltalánosabb ismeretek összefoglalója. Minthogy a filozófia minden tudás és
tudomány hátterében ott rejlik, igen sokféle filozófiai tárgyról és megközelítésről
beszélhetünk, melyeknek még a rendszerezésében sincs egyetértés. A filozófiai érdeklődés
három fő irányát mégis megnevezhetjük. Ez 1. az ontológia vagyis a lételmélet, ami a létező
dolgokat, létezésük módját és feltételeit vizsgálja — alapkérdése: „Mi az?”; 2. az epis^temológia
vagyis ismeretelmélet, ami a létező dolgok megismerhetőségét, megismerésük korlátait és
feltételeit kutatja — alapkérdése: „Hogyan ismerhető meg?”; 3. a metodológia vagyis módszertan a
létező dolgok működésének és mű- ködtethetőségének mikéntjét vizsgálja, ide értve a
tudományok működését és működtethetőségét is — alapkérdése: „Hogyan működik?”.
A jogfilozófia (vagy jogbölcselet) .r^W/éfilozófia, mert tárgya nem a létező világ egésze,
hanem annak csupán egy szegmense — a jog —, de mégis filozófia, mert tárgyát nem
elkülönítetten, hanem az Univerzum egészébe illeszkedő, s illeszthető részként kezeli. A
jogfilozófia megközelítése tehát a szakjogtudományok partikularitásával szemben univerzális:
„a” jogot, mint társadalmi-kulturális jelenséget vizsgálja, méghozzá a létező dolgok
összességének hátterében. Nemcsak tárgya, de nézőpontja is tágabb a-
szakjogtudományokénál: a jogot a Világ (elsősorban természetesen a társadalmi és történelmi
világ) részeként szemléli. A jogfilozófia fő területei az általános filozófiának megfelelően a
jogi ontológia — vagyis: „Mi a jog?”; a jogi episztemológia — vagyis: „Hogyan ismerhető meg a jog?”;
s a jogi metodológia — vagyis: „Hogyan működik a jog?”.
A jogelmélet vagy a jogfilozófia szinonimájaként, vagy annak részeként használatos. Ha
megkülönböztetjük a jogfilozófiától, akkor ezt megtehetjük úgy, hogy a jog lényegére, sajátos
jegyeire, társadalmi funkciójára, felépülésére, működésére stb. irányuló (vagyis nagyjából
ontológiai indíttatású) érdeklődéssel azonosítjuk; vagy pedig úgy, hogy nézőpontját a jogra
kívülről, az Univerzum egésze felől pillantó filozófiával szemben egyféle belső, a jogba
belehelyezkedő szemlélettel azonosítjuk. Nem kell, de nem is lehetséges végleges álláspontot
kialakítani ezzel kapcsolatban — minden koherens filozófia vagy elmélet úgyis előrebocsátja,
hogy milyen bánásmódra tart igényt.
A jogfilozófia/jogelmélet szintje az, ahol a tudományok sokféleségének azon dimenziója
érzékelhetővé válik, amely az eltérő irányzatok létéből fakad. Természetesen
megkülönböztethetünk olyan átfogó elméleti irányzatokat, amelyekbe az egyes szerzők
besorolhatók, azonban minél mélyebben ismerjük meg egy szerző, vagy akár csak egy mű
mondanivalóját, annál kevésbé fogjuk beska- ralvázhatónak látni. Anélkül, hogy
ismertetésükbe bocsátkozhatnánk, 36 egészen

Ezt a feladatot a jogbölcselet, illetve a jogelméleti gondolkodás története végzi el.

34 ELSŐ FEJEZET

általánosan a ter??iés\etjogtani, a jogpozitivista, a neokantiánus és a szociológiai, illetve realista irányzatokat

különböztethetjük meg. Ezekkel kapcsolatban azt fontos látnunk, hogy bár a jog
mibenlétéről vagy lényegéről esetleg szögesen ellentétes magyarázatot adnak, nem szabad azt
hinnünk, hogy az elméletek között van egy „igaz”, a többi pedig mind „hamis”. Mindegyikük
egy-egy modellt vázol fel, amely részben, de nem kizárólagosan helyes választ ad a jog
természetére. Részleges igazságuk nem zárja ki a rivális elméletek részleges igazságát. To-
vábbá az elméletekben megfogalmazódó álláspontokat mindenekelőtt saját előfeltevéseik
tükrében kell értékelnünk, azaz azt kell vizsgálnunk, hogy az a gondolati modell önmagán
belül következetes és koherens-e. Ennek érdekében ezeket a — végül is filozófiai —
előfeltevéseket gyakran magunknak kell rekonstruálnunk, hiszen sokan nem fogalmazzák
meg azokat.
POLITIKAI TUDOMÁNYOK • Bár állam- és jogtudományokról beszélünk, s az állam és a jog
intézményrendszere szétválaszthatatlanul összefonódik egymással, az eddigiekben csak a
jogtudományokról volt szó. Ez a tény nyilván beszédesen árulkodik azon felfogásunkról,
amely e kölcsönkapcsolaton belül a jognak biztosít elsőbbséget. Kétségtelen, hogy a tételes
jogtudományok között is vannak az elsődlegesen az állami szervezetrendszerrel kapcsolatos
tudományok (mint az alkot??! ányjog vagy közigazgatásijog), ugyanígy a határtudományok (mint a
politológia vagy politikai szociológia) és az elméleti—filozófiai tudományok között is (mint az
államelmélet vagy a politikai filozófia)', ezek jellege, megközelítésmódja, módszertana nem
különbözik lényegileg a megfelelő többi jogtudománytól. A különbség a szűkebb tárgyukban
mutatkozik meg, amelyet az államban mint a jog „ hardware”-jében jelölhetünk meg.

• • « » » » » » « » ajánlott irodalom • • » • • • • • » •

ADAMS, John N. — Brownsword, Roger: Understanding I^aw. London: Sweet & Maxwell, 2006.
(4th ed.)
GAD AMER, Hans-Georg: Igazság és módszer. Budapest: Gondolat Kiadó, 1984.
HABERMAS, Jürgen: A társadalomtudományok logikája. Budapest: Atlantisz, 1994.

KARÁCSONY András: Bevezetés a tudásszociológiába. Budapest: Osiris — Századvég Kiadó, 1995.

KUHN, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat Kiadó, 1984.
WINCH, Peter: A társadalomtudomány esz??/éje és viszonya a filozófiához: Budapest: Akadémiai Kiadó,
1988.
 2. JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS
•P. Szabó Béla*
••

sszefoglaló névvel ‘jogás^atnak’ nevezhetjük azt a tudást, amelyet a

Ö
római jogi hagyományt követve ‘juriszprudenciaként’ szokás nevezni
a legkülönfélébb nyelveken, s amely elméletileg megalapozott gyakor-
lati tudásként egyesíti magában a jogra vonatkozó elméleti és gyakorlati tudást.
Aki ezzel rendelkezik, azt ‘tanult kollégaként’ szokás tisztelni, utalva arra, hogy
rudasát tanulta. A jogi tudás tehát közvetítőként egyesít egy hivatásrendet — a
jogászságot — és egy diszciplínát — a jogászképzést —, hogy együttesen szolgál-
ok a joggyakorlatot, vagyis a jog társadalmi funkciójának teljesítését.
A hivatásos jogászok csak a gazdasági és társadalmi fejlődés egy meghatározott fokán
jelennek meg sajátos szakmai tudással jelentkező csoportként a társadalmi munkamegosztás
rendszerén belül. A jogászság, mint szakmai ismeretekkel rendelkező réteg megjelenése és a
hivatás fejlődése ezért történeti szempontú vizsgálatok tárgya is lehet. A történeti
megközelítés nem öncél. Amellett, hogy a jogtudó értelmiség európai és hazai fejlődésének
felvázolásával rá kíván világítani, milyen tradíciókra tekinthet vissza a jogászság, azt is
Tudatosítani akarja, hogy a ma joghallgatói ezen egységes európai tradíció örököseiként egy
egyre jobban egységesülő Európa jogászai lehetnek.
Az alábbiakban a jogászokat mindenekelőtt speciális ismeretek birtokosai nk tekintjük.
Tehát elsősorban azon.megszerzett ismereteik alapján definiáljuk Jket, amelyek lehetővé
tették és teszik az emberi konfliktusok feloldásában valamint a társadalom szervezésében és
integrálálásában kifejtett gyakorlati tevékenységüket. A speciális jogi ismeretek
megszerzésének és magának a sajá- tos jogi gondolkodásnak is két alapvető módját
különböztethetjük meg: „Vagy a jogot gyakorlók empirikus tanításából alakul ki, kizárólag
vagy legalábbis rólnyomórészt a gyakorlatban, azaz abban az értelemben »empirikusan«,
hogy a -mesterség gyakorlása közben«. - Vagy a jog elméleti tanaiból alakul ki, külön jogi
iskolákban és racionálisan rendszerezett, kidolgozott formában, azaz ebben i tisztán
technikai értelemben »tudományosan«.” 1 Az alábbiakban a hangsúly a ¿ontinentális európai
tradícióknak megfelelően az utóbbin, a tudományos jogászképzésen lesz. A két módszer
azonban jellemzően a „békés egymás mellett elés” vagy kölcsönös kiegészítés viszonyában
áll egymással.

Weber, Max: Gazdaság és társadalom. megértő szociológia alapvonalai 212. A. gazdaság a társadalmi rtnd ás a társadalmi hatalom formái.
Qogs^ociológia) Budapest: KJK, 1995, 112. o.
36 MÁSODIK FEJEZET

A JOGÁSZSÁG ÉS A JOGÁSZKÉPZÉS EURÓPAI FEJLŐDÉSE

A modern európai jogtudomány az újra felfedezett római jog hagyományain épült fel
hosszú századok fejlődésének eredményeként. Mind forrásait, mind módszertanát a
rómaiaktól örökölte, és ezt alakította, igazította a mindig újabb követelményekhez. A
kontinentális-európai jogász fogalma az egyetemi jogtudomány ismeretanyagához, az ezen
alapuló „racionális, tudományos” képzési tradícióhoz kapcsolódik. Mégsem mondhatjuk,
hogy az európai jogászság és jogászképzés a római hagyomány közvetlen folytatója volna.2 Ez
a hagyomány ugyanis megszakadt a Nyugatrómai Birodalom összeomlásával, s nem is éledt
fel többé az a sajátos szimbiózis, ami Rómában a iurisdictio-vvl rendelkező laikus magisztrátus
és a neki jogi tanácsot (consilium, responsum) adó független, művelt, előkelő származású
jogtudósok között szövődött. Szintén hiányzik a közvetlen folytonosság a késő római
császárságban állami felügyelet alatt alapított és központilag meghatározott tanrenddel
rendelkező jogi iskolák (Bejrút, Konstantinápoly) és a középkori kontinentális egyetemek
között. Ezen túlmenően Európa egyes területein, elsősorban Angliában a jogoktatásnak a
kontinentálistól is eltérő tradíciói alakultak ki, ami - máig és más földrészekre is hatóan -
rányomta bélyegét nemcsak az angol jogászság belső struktúrájára, hanem magára az egész
angol jogfejlődésre is. 3
A KÖZÉPKORI EGYETEM • Ahhoz, hogy az európai jogoktatás kereteit megértsük, röviden
foglakoznunk kell a középkori egyetemek jelenségével. 4 Ugyanis az, amit ma egyetemként
ismerünk, és ami a XII. században alakult ki, a lényegét tekintve mind a mai napig
megőrizte eredeti jellegzetességeit. A kialakulás századát — amelyet gyakran jellemeznek
„XII. századi reneszánszként” - Európa njoigvópontra jutása határozza meg. A nagy
népvándorlások, népességmozgások lezárultak, a csúcsára ért népességnövekedés lelassult,
kialakult a monarchiákon alapuló európai politikai szerkezet, kikristályosodott az V. század
óta formálódó középkori társadalmi struktúra, a városok visszaszerezték a civilizációs
központok funkcióját — Európa az érett középkor szakaszába lépett, s nekiláthatott a tartós
berendezkedésnek. E berendezkedés szervezője és meghatározó ereje kétségkívül az egyház
és a klérus volt.
Ez egyszerre jelentette azt, hogy az „értelmiségivé” válás csak klerikusként volt
elképzelhető, és azt, hogy az egyháznak biztosítania kellett a „laikus” isme retek
továbbadását is, ami az egyház laicizálódásának veszélyét is magával hoz

2
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a jogászi gondolkodási technika néhány ma is alkalmazott ele me, egyes
jogászi munkaterületék alapvető formái tradicionálisan a Tiberis-parti város illetve a Birodalom jogéletéből
eredeztethetők.
3
Bónis György: A. jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Kö^ép-Európában. Budapest, 1972.
4
E cím szerzője Szabó Miklós, amelyhez lásd még Szabó Miklós: Trivinm. Grammatika, logika, retorika joghallgatók számára
(Miskolc: Bíbor, 2001) előszavát.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 37

ta. Az ismeretek őrzésének és átadásának jellegzetes szervezeti formáit ekkor a helyi

jelentőségű káptalani és kolostori iskolák jelentették. Ezek feladata a lati nul történő írás és
olvasás képességének elsajátíttatása volt, ami nyilvánvalóan feltételezte a latin grammatika
ismeretét és a gondolatok megfogalmazásának képességét — azaz a nyelv ismeretén túl a
nyelv funkcióinak birtoklását is. Ez az oka, hogy ezen — de elsősorban káptalani — iskolák
lettek a jegyzők és oklevélírók képzésének bázisai is. A városok'szerepének
felértékelődésével a nagyobb városokban székelő püspökök által felügyelt iskolák
emelkedtek ki, hogy a magasabb szintű képzésnek helyet adjanak.
Amint a lokális jelentőségű iskolák már nem voltak képesek kielégíteni sem az egyház,
sem a világi közösség igényeit, elérkezett az idő az egyetemek kialakulására. E folyamat
részletei és konkrét lépései nem ismeretesek előttünk. A megmaradt feljegyzések már a
kialakulás folyamatának végét: a statútumok kiadását és az azokban biztosított kiváltságokat
rögzítik. Az európai egyetemek („a XII. századi európai kultúra legidőtállóbb alkotásai” 5)
szervesen illeszkednek a középkori társadalomszerveződési mintákhoz: „Az egyetem
mindenekelőtt egyházi céh”. 6 Ennek az alaptételnek két vonatkozása van: a céh-szerűség és
az egyházi jelleg hangsúlyozása.
„A XIII. század azért az egyetemek évszázada, mert egyben a céheké is.” 7 Közös jegyeik
tehát közös gyökereikből fakadnak, s ezek a városok voltak, amelyek egyszerre váltak az
áruk és az eszmék cseréjének központjaivá. A feudális struktúrán belül és azzal szemben
létrejött, nem a föld birtoklása mentén szerveződő kommunális társulások
szabadságjogokkal és kiváltságokkal — azaz a feudális környezettől való elszigetelődéssel és
autonómiával — tarthatták csak fenn magukat. A céhek a városok gazdálkodásának
korporációs szerveződési formái. Az azonos mesterséget űzők az érdekeik és kiváltságaik
védelmére tömörülnek céhekbe, s szigorú szabályokkal határozzák meg a mesterség űzé-
sének feltételeit és módjait — meg is merevítve azt, amit megvédenek. Ugyanez igaz az
egyetemekre is. Az egyetemek is egy mesterség — a tudás és tanítás — művelőit: tanárokat
és diákokat tömörítettek, hogy sikeresen monopolizáljanak egy „terméket”, védjenek meg
egy kiváltságot, vagyis a keresztény világ egészére érvényes oktatási jogosítvány, a licentia
ubique docendi kiadását. Ennek megvédése érdekében igyekeztek egymás ellen kijátszani a
városi, az egyházi és a világi hatalmakat, igyekeztek minél távolabbi hatalmasság — végső
soron a pápa — fennhatósága és védelme alá helyezni magukat, újra és újra megerősíttetni
privilégiumaikat, megvédeni az egyetemet és önmagukat az ingyen oktató szer zetesrendek
betörési kísérleteitől, és tüzetesen szabályozni az egyetemen folyó tevékenység minden
részletét.

• Tónk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Bukarest: Kriterion, 1979, 8. o.

;
lacques Le Gotf: A középkori értelmiség.’ (Fordította: Ádám Péter) In: Huszár Tibor (sz erk.): Karunk értelmisége.
Budapest: Gondolat, 1975, 71. o.
’ lacques Le Goff: i.m. 66. o.
38 MÁSODIK FEJEZET

Az egyetem klerikális jellege egy szervezeti és egy szellemi tényezővel magyarázható. A

szervezeti meghatározottság abból fakad, hogy az egyetemek előzményét és bázisát a már
említett káptalani és kolostori iskolák képezték (mint pl. a párizsi egyetemét a Notre-Dame
iskolája); az egyetemek általában egyházi alapításúak; s az egyházi elismerésből
következően felügyeletüket az egyház tartotta a kezében. Ez utóbbi a helyi püspök
fennhatóságát jelentette, aki szokásosan egyik tisztségviselőjére: a kancellárra ruházta
jogkörét. A közvetlen egyházi beavatkozástól való szabadulás útja egyrészt (a tanárok által
történő választás elérése után) a kancellár „bekebelezése”, másrészt legalább a helyi
hatalmasságoktól (a püspöktől) való szabadulás érdekében közvetlenül a pápa fennhatósága
alá menekülés. „A nyugat-európai értelmiség bizonyos tekintetben a pápa hivatalnokává
válik.”8 A szellemi meghatározottság a hit és az egyház összetartó szellemi és erkölcsi
erejének elfogadásából és erősítésének szándékából fakadt — abból, hogy a klerikusok, a
tanítók egész tudatos életük céljának Isten szolgálatát tekintették.
Az „egyetem” elnevezés több szempontból is az egyetemesség igényére utal.
Mindenekelőtt az általa gondozott és oktatott ismeretek egyetemességére: az emberi tudás
minden területére és a tudás minden szintjére kiterjesztette a te vékenységét. 9 A „tudás
minden területe” csak megszorítással igaz: az antik hagyományokat követve csak a „szabad”
— azaz a szabad ember számára is elfogadható, mert nem kétkezi munkára és pénzkeresetre
felkészítő — művészetekre (artes) terjedt ki; kirekesztette viszont az ún. „mechanikus”
művészeteket.10 A mainál teljesebb mértékben volt igaz viszont a „tudás minden szintje”
kitétel: az írás-olvasás tanításától az általános ismereteken keresztül a magasabb
szakstúdiumok doktorátusáig terjedt, azaz magában foglalta a mai fogalmaink szerinti
általános és középiskolai ismeretek oktatását is. Másodszor az egyetem (az alább jelzett
kivétellel) a tanárok (magiszterek) és diákok együttese, egyetemessége: universitas magistrorum
et scholariunr, ahol e két státusz sem különült el élesen, hiszen az egy szintet elvégzett diák
taníthatott, sőt tanítani volt köteles az alsóbb szinten (bár ezáltal nyilvánvalóan nem vált a
tanári kar tagjává). Harmadszor pedig az egyetem is a középkor univerzalisztikus igényű
szervez ő- dési formái közé tartozott. „Az egyházi és világi hatalmasságok szolgálatában,
azok támogatásával, de bizonyos autonómiát megőrizve nőtt fel az egyetem, a studiu?» a két
középkori egyetemes hatalom, az imperium és a sacerdotium mellé.”11 Nemzetközi kisugárzásuk
volt az egyetemeknek, hiszen minden országból vonzották a hallgatókat, nemzetközileg
egységes volt az oktatott tananyag,

8
Jacques Le Goff: i.m. 71. o.
Ez csak a XV. századtól kapcsolódik az universitas eszméjéhez; addig inkább a studium generale kifejezés utalt az
l)

ismeretek általánosságára.
10
Ez a különbségtevés szemléletesen érvényesült a medicinán belül, ahova a „kétkezi” sebésze tet nem
fogadták be, hanem a felcserekhez és borbélyokhoz utalták.
11
Tónk Sándor: i.m. 10. o.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 39

egységesen latin volt az oktatás nyelve, s általános érvényű volt a vizsgákkal megszerzett
tanítási engedély is — az egyetemek hatóköre átfogta a keresztény világ egészét.12
Az egyetemek szerveződése a XII-XIII. században (Közép-Európában a XIY., utolsó
hullámként pedig a XV. században) két — egymástól azonban ¿rrökeresen nem különböző
— mintát követett: a bolognai és a párizsi egyetem mintáját. Az előbbi I. Barbarossa Frigyes
Habita authentica kezdetű kiváltságlevelével 1158-ban, az utóbbi III. Celesztin
kiváltságlevelével 1194-ben jött létre bár statútumaikat később adták ki és jogaikat időről
időre meg kellett erősít- remiük). A két egyetem különbsége három szempontból vonható
meg. Egyrészt a párizsi egyetemre igaz az, hogy a tanárok és a diákok egyaránt tagjai a „céh -
nek” — universitas magistrorum et scholarium —, a bolognai egyetemen csak a diákok tagjai annak
— universitas scholarium —, ezért itt a tanárok érdekeit a „doktorok kollégiuma” védi és
képviseli. Másrészt a párizsi egyetemet jellemzi, hogy karokra tagolódik; Bolognában az
egyes karok önálló egyetemet alkotnak, itt tehát helyesebb bolognai egyeteme/érői beszélni.
Harmadrészt különbség mutatkozik a képzés tartalmában és hangsúlyában is: Párizsban a
teológiai képzés a legerősebb, s kifejezettebb az egyházi jelleg; Bolognában a (római) jogi
képzés az erős, és jóval világiasabb is a jellege. -
Vannak, akik a párizsi egyetemet tekinti az egyetemek „alaptípusának”, s ezt
— a fentiek alapján, valamint a képzés spektrumát és szerkezetét tekintve — el is
fogadhatjuk. A párizsi egyetem mintaértékű szervezeti felépülése 1255-re alakult ki, s ettől
kezdve az oktatás négy fakultáson folyt: a bölcsészkar (artium facultas) adott otthont az
alapismeretek elsajátításának, a teológiai, az orvosi és a jogi kar oktatta a magasabb
tudományokat. Ez a „teljes egyetem” szerkezete. A legnagyobb számú hallgatóságra,
vagyonra és részben emiatt a legnagyobb tekintélyre hamar a bölcsészkar tet t szert, amely
pénzügyeinek kezelője, a rektor lett az egész egyetem vezetője. A kari tagolódást részben
keresztbe metszette az, hogy a hallgatók származási helyük szerint „nemzetekbe” {tiatio-kba)
tömörültek, a nagyobb tiatio-k pedig tovább tagolódtak provinciákra. Újabb tagolódást
jelentett a diákoknak, de a foglalkozásoknak is helyt adó kollégiumok és tanulóházak
(burszák) hálózata.
Az oktatás a karokon zajlott. A latin nyelv ismeretének birtokában (és a tandíj
megfizetése vagy a mentesség megszerzése mellett) lehetett beiratkozni az alapképzést
biztosító bölcsészkarra, amelynek elvégzése szokásosan feltétel volt a magasabb
tudományokhoz. A bölcsészkaron a „hét szabad művészetet” (septem artes liberales) oktatták,13
abban a szerkezetben és nagyrészt azzal a tananyaggal, amelynek Platón által lefektetett
zárt rendszere már az ókorban kiala

Ez aptregrinááó: a külföldi egyetemjárás.

13
Az ars az emberi tevékenység tanítás és tanulás céljából összerendezett ismereteit és technikáit kezdte
jelenteni, s a septem artes liberales körén kívül eső - pl. technikai, műszaki, gazdasági - ismereteket csak később
fogadta be.
40 MÁSODIK FEJEZET

kult. A bölcsészeti tanulmányokra Párizsban 6 év volt előírva, 14 és azt két szakaszban kellett
elvégezni. Az első három művészet — a trivium: a grammatika, a retorika és a logika
(dialektika) - mintegy 2 évi tanulmányozása után lehetett az első (durván a mai
érettséginek megfeleltethető) vizsgát letenni, s a „borostyánkoszorús” (baccalaureus artium)
címet megszerezni. Ezt követte a trivium elmélyültebb tanulmányozása és a másik négy
művészet — a quadrivium: az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a (matematikailag
értelmezett) zene — előírt anyagával történő megismerkedés mintegy 4 éven keresztül;
ezután, legalább a 20. életévet betöltve, lehetett letenni a második vizsgát, kiérdemelve
általa az artium magister címet. Ennek nyomán már megillette őket a licentia ubique docendi, ezért
licentiatusxwk. is nevezik a cím birtokosait. A magisten cím birtokában újabb vizsgával és doktori
címmel lehetett lezárni a bölcsészeti tanulmányokat, vagy pedig be lehetett iratkozni egy
magasabb tudományt — medicinát, jogot vagy teológiát — oktató karra. Párizsban a
medicina és a jog tanulmányozására 6, a teológiáéra 8 év volt előírva. A jogot (már
amikortól kezdve Párizsban is lehetett római jogot oktatni) két ágon lehetett tanulni: a
kánonjog és a római jog elsajátítása irányában; aki — még néhány év tanulás árán —
mindkettőből levizsgázott, a iuris utrisque doctor (mindkét jog doktora) címet szerezhette meg.
Egyébként a szakstúdiumok során letett vizsgákkal is a baccalaureus, a magister (licentiatus) és a
doctor címeket lehetett megszerezni.
Az oktatás módszere az ún. skolasztikus módszer volt. Ennek az alapját és középpontját a
szöveg, méghozzá az írott szöveg 15 képezte, amelyet — az oktatás alapjául szolgáló könyveket
— éppen ezért szigorúan meghatározták a statútumok. Ezt a szöveget mindenekelőtt meg
kellett tanulni: „egy-egy tudomány alapvető ismeretkincsének az azzal a tudománnyal
foglalkozó embernek a fejében kellett lennie; nemcsak a tudományos elvek, tételek,
törvények lényege, hanem annak megtanult szövege is, így tudta azt használni, alkalmazni
minden helyzetben, mindenféle körülmények között. A körülményesen és aprólékosan
megfogalmazott, de szövegszerű formájában meg nem változtatható, emellett pontosan
megértett alapismeretek szilárd emlékezetbe vésése és tartós megőrzése mindenféle oktatás
és tudományos foglalkozás alapvető feltétele volt ebben az időben.”16 A szöveg megtanulását
az is indokolta, hogy ekkoriban a kézzel másolt könj^vek rendkívül drágák voltak; a
szövegek megtanulását az exerátio, az anyag közös, szóbeli ismétlése segítette.

14
A képzési idő az egyes egyetemeken eltérő volt, a statútumok rendelkezése szerint. Ehhez járulhatott az
egyes vizsgák letételéhez megkívánt életkor.
15
Az ismeretek kánonjaként kiválasztott szövegeknek nyilvánvalóan kiemelkedő tekintéllyé! kellett
rendelkezniük. Két vitathatatlan tekintély volt: a Szentírás és a klasszikus szerzők (elsősorban
Arisztotelész) szövegei. V.ö.: Jacques Le Goff: i.m. 99. skk. A jogászok számára egyértelműen a justinianusi
kodifikáció művei, majd az ehhez fűzött jogtudósi magyarázatok testesítették meg a tekintélyt.

16
Mészáros István szavait idézi Tónk Sándor: Lm. 104. o.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 41

A következő feladat a felolvasott szöveg megértése és magyarázata volt (lectio). Az

értelmezés — exegé^s — során fel kellett tárni a szöveg nyelvtani jelentését (littera), a logikai
elemzés segítségével pedig annak értelmét (sensus), hogy ezek segítségével el lehessen jutni a
szöveg gondolati tartalmához (sententia). A harmadik feladat pedig a szöveg önálló
alkalmazására és használatára való felkészülés volt. Ezt szolgálta a questio: a szöveg kapcsán
felvethető kérdések megfogalmazása és megválaszolása, amely — a lectiotó\ való leválása után
— mint disputatio, vita önállósodott. A magister ezen a ponton vált passzív befogadóból,
szómagyarázóból gondolkodóvá, aktív tudóssá. 17 A skolasztika a merevségét és
dogmatizmusát felhánytorgató vádak ellenére az oktatást jól szolgálta: a szöve gek figyelmes
megértésére, a kérdések szabatos megfogalmazására, a fogalmak pontos kimunkálására és
elemzésére, gondos rendszerezésre és fegyelmezett érvelésre nevelt.
A kontinensen az egyház képzési monopóliuma miatt a középkor értelmisé gének tehát
sokáig az egyházi szolgálatban illetve a királyi udvarokban tevé kenykedő klerikusok voltak
tekinthetők.18 A XII. századig tevékenységük nem differenciálódott, egyszerre voltak
írnokok, papok, jogászok és diplomaták. A világi pályán tevékenykedő klerikusok száma e
kortól szaporodott meg, s már nem csak a királyi udvarokban láttak el különböző
hivatalokat, hanem a kialakuló és megerősödő városokban is. A klerikusok egy része tehát,
mivel ismereteire (írás-olvasás, latin nyelv, számolás) az élet egyre több területén
jelentkezett szükséglet, elvilágiasodott. A világi jogi ismeretek jelentőségének megnöveke-
dését, a jog tudományos művelésének önállósulását a középkorban az itáliai városok
kereskedő polgárságának megjelenése, a forgalom szükségletei, a világi államnak —
elsősorban a császári hatalomnak — az egyház hatalmától való elvá- lási törekvései
támasztották alá. A XII. században újjáéledő jogtudomány és maguk a jogászok a politikai és
társadalmi harcok eszközeivé és főszereplőivé váltak.
A JOGÁSZKÉPZÉS EURÓPÁBAN • A római joggal való foglalkozás újjászületését, a római
jog tudományának (legisztika) kialakulását és jelentőségének hihetetlen megnövekedését —
nem egyedüli, de talán legfontosabb tényezőként — az a körülmény segítette elő, hogy a
XII, századtól kezdve az egyeduralomra törő császári hatalom és a legisták, a római jo ggal
foglalkozó és azt oktató tanárok között bizonyos érdekszövetség jött létre. Az
érdekközösség a jogtudók és a politika között Barbarossa Frigyes (1152-1190) óta állt fenn.
O az 1158-as

17
A disputatio legmagasabb szintje a quodlibet volt: az évente 1-2 alkalommal megtartott olyan vita, amikor a
magisteme.k a tárggyal kapcsolatban bármilyen kérdést fel lehetett tenni, s neki ebben a szorongatott
helyzetben kellett helyt állni.
18
A következőkben elmondottakra, amennyiben a forrás nincs külön megjelölve, lásd Franz Wieacker:
Vrivatrechtsgeschichte der Neuheit unter besonderer Berücksichtigung der deutschen Entwicklung. Göttingen, 1967; Gerhard
Wesenberg - Gunter Wesener: Neuen deutsche Privatrechtsgeschichte im Rahmen der europäischen Rechtsentwicklung. (4.
kiadás) Wien - Köln — Graz, 1985.
42 MÁSODIK FEJEZET

roncagliai birodalmi gyűlésen saját — a pápa hatalmával szembenálló és azt megkérdőjelező

— uralmi igényeit megalapozandó a justiniánusi kodifikációból kiolvasható római császári
tradíciókra nyúlt vissza. A jogtudók politikai szolgálatai nemcsak az antik közjogi szabályok
új jelentőséggel való felruházását jelentették, hanem a római magánjog tudományos
művelése előtt is szélesre tárták a kapukat. Frigyes birodalmi törvényeit a négy bolognai
doktorral (quattor doctores: Martinus, Jacobus, Bulgarus, Hugó) szövegeztette meg. Egyik
leghíresebb rendeletében, a — fennebb említett — legrégibb egyetemi törvényben
(Autbentica habita: 1158) az'egyetemi tanárokat és különösen a joghallgatókat saját különleges
védelme alá vette. A bolognai egyetemet - az európai jogtudomány szülőhelyét - császári
főiskolának nyilvánította. Ugyanerre a korra tehető, hogy az egyháziakat, a kánonjog
ismerőit (kanonisták) eltiltották a római jog tanulásától, és ezzel különválasztották a két
jogterület ismerőit, mi után az eddig a jogi állások betöltésében döntő részt kapott
egyháziakat kiszorították a világi jogi pályákról. A két tudományág szembeállítása azonban
nem volt hosz- szú távon sikeres.
Az európai jogtudomány fejlődésének kezdőpontja tehát a XII. századra, „a jogászok
évszázadára” tehető. A fentebb említett társadalmi és politikai tényezők mellett a középkor
sötét századaiban eltűnt Digesta „újrafelfedezése” tette lehetővé a jogi ismeretek
reneszánszát. A Digesta VI. századból származó egyetlen hiteles kézirata 1050 körül Pisában
került elő, s ennek egyik másolata 1070 táján jelent meg Bolognában. A Digesta napfényre
kerülésével az érdeklődés megnőtt a római jog iránt, s az — 1583 óta Corpus luris Civilisnek
nevezett
— teljes justiniánusi joganyag a jogi oktatás és a tudományos kutatás tárgya lett. A bolognai
egyetem példáját követve — a megnövekedett érdeklődésnek megfelelően — egyre több
jogi iskola (egyetem) kezdte el oktatni az új ismeretanyagot. A középkorban létrejött
mintegy 60 európai egyetem jogi karainak alapításakor a bolognai egyetem tan- és
vizsgarendje szolgált mintaként, és ez nagyban hozzájárult egy egységes európai
jogászképzés létrejöttéhez.
A módszeres jogi oktatás kezdetben a Corpus luris Civilis szövegének folytatólagos
elemzéséből, magyarázó feldolgozásából, s értelmezést könnyítő jegyzetekkel való
ellátásából (gloss%álás) állt. A bolognai példát követő tanárok ezzel alkalmassá tették a
kazuisztikus római jogot a tudományos és igazságszolgáltatásbeli használatra (glosszátorok:
XII—XIII. század). A glossszátorok tudományos eredményeire alapoztak, de egy új jogászi
gondolkodásmódot és munkastílust alakítottak ki utódaik, az úgynevezett kommentátorok
(XIV—XV. század). Az új irány képviselői nem kizárólag a római jogi forrásokkal
foglalkoztak, munkáikban az itáliai városok statútumait is feldolgozták. Mégis, érdeklődésük
középpontjában továbbra is a római jog állt. A glosszátorok felfogásától eltérően a
kommentátorok sokkal inkább figyelembe vették a joggyakorlat igényeit. A
kommentátorok, illetve legjelentősebb képviselőik szakértői tevékenységet is végeztek,
tehát nem pusztán egy katedra-tudomány művelői voltak.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 43

Az itáliai egyetemek jogi karaira a későközépkor folyamán szinte megszakí tás nélkül
egész Európából tömegével özönlöttek a hallgatók. Elmondható, hogy a XII. századtól
kezdve Nyugat- és Közép-Európa tanult jogászai ugyanazokkal a jogi alapismeretekkel
rendelkeztek. Ezeket az ismereteket — tulajdonképpen a kor skolasztikus
tudományfelfogásával ellentétben, hisz a tanulás és a tudomány céljának ekkoriban az
igazság keresését, a tudás örömét tekintették — a gyakorlatban is alkalmazni lehetett.
Mégpedig azért, mert Anglia kivételével egyik korabeli európai állam sem rendelkezett
valamennyire is teljes jogrendszerrel. A római jogon és a kánonjogon alapuló ius commune
előtt tehát szinte mindenütt széles alkalmazási lehetőségek nyílottak.
A jogi stúdiumok kezdetektől nyitva álltak a nem nemesi rétegek tagjai számára is, nem
csak a polgári Bolognában, hanem a később létrejövő állami, egyházi illetve városi
fennhatóság alatt álló egyetemeken is szerte Európában. Származásbeli akadályai tehát nem
voltak annak, hogy valaki az ekkoriban 5-10 évet igénybe vevő jogi tanulmányoknak
szentelje magát. Sokkal inkább gazdasági korlátai voltak annak, hogy valaki megengedhesse
magának a jogtanulást. Csak a gazdag családok gyermekei voltak képesek a tanulmányokkal
járó magas költségek megfizetésére: az előadási- és vizsgailletékek, a magas megélhetési
költségek és a hihetetlenül magas könyvárak képviselték az adott esetben hosz- szú utazás
költségei mellett a legnagyobb tételeket. A XII. és XIII. században megfigyelhető volt, hogy
az egyháziak alsóbb rétegeiből is egyre többen fordultak a jogi stúdiumok felé, bizonyos
felemelkedési lehetőséget látva abban. Olyannyira így volt ez, hogy III. Honorius 1219-ben
megtiltotta Párizsban a jogoktatást, hogy az egyháziak elvándorlását a jogászi pályák felé
megakadályozza.
A JOGÁSZSÁG EURÓPÁBAN • A XII-XIV. században Európában kialakult egy „jogászrend”,
amely a mai jogászság elődjének tekinthető, és amely a modem jogászi hivatás legfontosabb
jegyeit is- magán hordozta már. Olyan személyek csoportjáról volt szó, akik — függetlenül
származásuktól, társadalmi helyzetüktől és a jogszolgáltatáson belül betöltött tisztségüktől
vagy feladatuktól — különleges képesítéssel rendelkeztek, amely lehetővé tette számukra,
hogy — tágan értve — jogi kérdések megoldásával foglalkozzanak, és társadalmi
érvényesülésüket ezáltal vívhassák ki. Ezen képesítés és a hivatás megbecsültségének alapja
nem volt más, mint a tudós jogok, a római és a kánonjog ismerete.
A jogászi képesítéssel rendelkezők Európa legtöbb országában zárt társa dalmi
csoportként, hivatásrendként jelentek meg a későközépkor folyamán. A középkor
világképének megfelelően — mely szerint egy-egy társadalmi csoport egy közös védőszent
választásával is kifejezte különállását a társadalom többi csoportjától — a jogászoknak
(egész Európában egységesen) Szent Ivó 19 szemé

19
Ivó Helori (1253-1303) a jogászok védőszentje, aki egyházi bíróként legendás igazságosságával, ügyvédként a
szegények önfeláldozó pártfogásával — maga fizette a szegények perköltségeit - már életében nagy tekintélyt
szerzett magának. Nagy szegénységben halt meg, de rövid-
44 MÁSODIK FEJEZET

lyében védőszentjük is volt, akinek alakjában egyesültek mindazok az erkölcsi elvárások,

melyeket a hivatásrend tagjainak magukévá kellett tenniük.
A jogászi tanulmányok, az elért tudományos fokozat: a doktori cím jelentős
felemelkedési lehetőséget kínált a társadalmi ranglétrán mind a középkorban, mind az újkor
jelentős részében. A jogtudók, jogvégzettek kezdetektől a nemesekkel egyenrangúaknak
tekintették magukat. A jogászok az egyetemet végzettek rangsorában kezdetektől az első
helyet vindikálták maguknak a teológusokkal, medicusokkal és artistákkal (a filozófiai
fakultást elvégzettekkel) szemben. A jogvégzettek azon igényét, hogy tudásuk őket a
nemességgel egy sorba emeli, több helyen is elismerték Európában, s a korban oly fontos
ranglistákba közvetlenül a nemesek után, az alsóbb rendek élén vették fel őket. Ellentétben
azonban a nemesi ranggal, a tudás által kivívott rendi állás csak az adott sze mélyre, az általa
betöltött hivatalra vonatkozott, nem volt átörökíthető.
A jogászok társadalmi tekintélyét elsősorban azonban tudásuk tekintélye alapozta meg.
Olyan tudás volt ez, amely csak a szakember számára volt hozzáférhető. A római és a
kánonjog tudása ebben a korban uralmi tényező volt, hatalmat biztosított birtokosának.
Amennyiben tehát ezt a szaktudást a társadalom, az uralkodó osztályok tagjai igényelték -
és ez egyre gyakrabban megtörtént —, ez növelte a jogászok társadalmi megbecsültségét és
tekintélyét is.
Viszonylag korán, már a későközépkorban kialakult azon elvárások kataló gusa, amely
általában a jogászok képzettségével és a hivatás gyakorlásával kapcsolatos erkölcsi
követelményeket vette sorra: személyes szabadság és függetlenség, érdemteljesség,
szorgalom és hűség, megvesztegethetetlenség, jogászi képzettség, hivatali eskü, a törvények
tisztelete és védelme, tárgyilagosság és összeszedettség, a jogi ügyek gyors elintézésére való
törekvés és végül az általa megkárosítottakkal szembeni helytállási kötelezettség számított
ilyennek.
A tudományos alapokra helyezett jogászképzés és a jogászi tevékenységek
differenciálódása a későközépkorban két jelentős következménnyel járt. Elő ször is a
jogászok által ellátott tisztségek szakmává váltak, abban az értelemben, hogy az adott
tisztséget a végzett tevékenység és nem a feudális hierarchiában betöltött helye jellemezte.
A jogászi feladatkörök részben függetlenek lettek a rendi kötöttségektől: nem feltétlenül a
jelölt rendi állásától függött, hogy megkapja-e az adott tisztséget vagy sem. Másodszor az
adott jogászi tisztségekre pályázóktól egyre inkább’ szakismereteket követeltek meg. Szerte
Európában kialakult a gyakorlat, hogy egyes tisztségek betöltéséhez jogi végzettséget
követeltek meg. Legkorábban az egyes városi tisztségeknél, majd az egyházi bíráskodás
területén jelentkezett ez az igény. A XVI. századra a kontinens leg-

del halála után 1347-ben szentté avatták. A neki szentelt kápolnákban több helyen periratokat lehetett
látni tömegével a falakra akasztva, melyeket a hálás segítségkérők ajánlottak fel a szentnek. Több egyetem
jogi karának védőszentje is volt, kultuszát a XVTII. század végéig ápolták. V.ö.: Handwörterbmb dér Deutscben
Recbtsgeschichte. Berlin, 1978. II. 511. h.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 45

több államában végleg kialakult a feladatoknak, tisztségeknek, hivataloknak az a köre,

amelyet csak egyetemi jogvégzettséggel rendelkezők tölthettek be.
A XVI. századra kikristályosodott a jogászi tevékenységi köröknek az a széles skálája,
amely a modern jogászi hivatásképpel szoros párhuzamokat mutat. Az egyetemet végzett
jogászok elfoglalták az egyházi és városi bírói állásokat, valamint a királyi udvari
bíróságokat. Jogi ügyekben advocatusk.é.nt tanácsokat adtak az uralkodóknak, városoknak,
ritkábban magánszemélyeknek. Jegyzőként (közjegyzőként) a kezükbe vették az
oklevelezési gyakorlatot Euró- pa-szerte. A világi és egyházi hatalmasságok és a városok
mellett végzett tanácsadói tevékenységük tekinthető egyrészt a mai értelemben vett
jogtanácsosi munkának, másrészt azonban közigazgatási feladatok ellátását is jelentette.
Ehhez járulhatott még politikai tanácsadó szerepkörük is. 20
Amennyiben az egyes jogászi feladatkörök speciális funkcióitól eltekintünk,
megállapítható, hogy — a XII. századtól mindig nagyobb jelentőséget nyerve — a hivatásos
jogászok az újkor hajnalán, máig ható módon, három jelentős társadalmi funkciót töltöttek
be:
(a) A jogászok a politikai hatalom támaszaiként léptek fel. A politikai viszonyok
eljogiasításával, a politikai játékszabályok jogszabályokká alakításával hozzájárultak a
politikai rendszerek stabilitásához is. A jogászok a római jog rogalomkészletére
támaszkodva elméletileg igazolták bizonyos politikai rendszerek, uralmi formák
létjogosultságát, ugyanakkor tényleges tevékenységükkel, tudásukkal szolgálták ezeket a
rendszereket, s jogilag legitimáltak bizonyos politikai aktusokat.21
A többszáz évvel korábban keletkezett jogi szövegekkel foglalkozó, azokat elemző és
elsajátító, s az élettől látszólag távol álló jogászok tehát döntő szerepet játszottak az állami
és jogélet racionalizálásában a középkor végén. Ez a befolyás döntően az ekkorra
megszilárdult és egész Európában elterjedt formális jogi technikának volt köszönhető. A
tényállások logikai elemzése és az ettől elválaszthatatlan érvelési- és vitastílus szakszerűbbé
tette a közúgyek intézését, és visszaszorította az addig jellemző irracionális, indulati alapon
történő politizálást.22
(b) A tanult jogászok a római jog kifinomult rendszerének felhasználásával
hozzájárultak a társadalom életének megszervezéséhez, magasabb szintre emeléséhez. A közösségi
élet szervezettségének (új közigazgatás, tisztségek), a jogszolgáltatatásnak (eljárásjog), a
vagyoni- és forgalmi viszonyoknak az átalakítása, magasabb szintre helyezése
elképzelhetetlen lett volna a római jogban rejlő lehetőségeket ismerő és azt kibontani képes
jogászok nélkül. A római jogból ismert

- Norbert Horn: ‘Soziale Stellung und Funktion der Berufsjuristen in der Frühzeit der europäischen
Rechtswissenschaft.’ In G. Dilcher - N. Horn (Hrsg.): Sosgalmssenschaften im Studium des Rechts. IV. Rechtsgeschichte.
München, 1978, 136. o.
Uo. 141-142. o.
— Franz Wieacker: i.m. 93-94., 131. o.
46 MÁSODIK FEJEZET

államszervezeti elvek jelentős szerepet játszottak több állam, illetve városközösség

alkotmányfejlődésében. A tudós jogokat ismerő jogászok még olyan jogterületek
tudományosabbá tételében is részt vettek, melyeknek nem voltak római jogi alapjai. A
kereskedelmi jog szokás jogi, a középkor folyamán kialakult szabályait pl. a tudós jogok
elvein keresztül rendszerezték, értelmezték, tették egész Európában alkalmazhatóvá.
(c) A tudós jogok ismerete kiszélesítette az emberi konfliktusok megoldásának lehetőségeit. A
társadalmi- és közélet mindinkább jogi jelleget öltött, jogszabályok által irányítottá vált,
amit az írásban elérhető jogszabályok számának megnövekedése és az írásbeliség térnyerése
a jogéletben is bizonyított. A római és kánonjog jogtechnikai fejlettsége és erkölcsi
tekintélye, a tudós jogok európai közismertsége nagy tekintélyt biztosított a vitás ügyek
eldöntésében a tanult jogászoknak, keletkeztek légyen ezen viták akár városok, feudális
urak, akár uralkodók között. A legisztika legnagyobb teljesítményének — s egyúttal az
európai jogászság szempontjából is a legfontosabb tényezőnek — azonban a nemzetközi
árucserejognak a kialakítása tekinthető: a római jog ebben a tekintetben másodlagosan (de a
jogvitákkal foglalkozó jogászok ismereteit tekintve elsődlegesen) érvényesülő európai kö^ös jog
(ius commune) szerepét töltötte be. Ezen ius commune tekintélye, racionalitása biztos alapokon
álló megbecsülést biztosított az ezt ismerő jogászoknak, a jogászok pedig társadalmi
csoportként maguk is biztosítékát jelentették annak, hogy a ius commune tekintélye és racio-
nalitása fennmaradt. 23
Az európai egyetemeken oktatott ius commune átvétele, recepciója az egyes európai
államokban nem egyszerűen a római és kánoni jog anyagi szabályainak és
jogintézményeinek átvételét jelentette. Ennek a területenként eltérő időpont okban
lejátszódó, de összeurópainak tekintett folyamatnak a lényege a jogéletnek, a jog
művelésének tudományossá válása, vagyis a jogi, politikai kérdéseknek a korabeli
tudomány, elsősorban a skolasztikus jogtudomány segítségével való megoldása, a közélet
racionalizálása. Ez azonban elképzelhetetlen a kor tudományos műhelyeiben, az
egyetemeken kiképzett jogászok, a tudós jogászok nélkül. Leegyszerűsítve tehát azt
mondhatjuk, hogy az Európa egyetemein — a tudós jogokban — ismereteket szerzett
jogvégzettek előbb politikai, majd gyakorlati jogéletbeli alkalmaztatása és szerepvállalása
előfeltétele, egyben bizonyítéka a ius commune beszivárgásának az egyes társadalmak
jogéletébe.24
A JOGÁSZSÁG AZ ÚJKORI EURÓPÁBAN • A képzett jogászok iránti igény az újkor első
századaiban sem csökkent Európában. Az átalakuló, a korábbi hűbéri függőségre épülő
uralmi rendszerek egyre inkább átalakultak, és képzett szakemberekre épülő közigazgatássá
váltak a legfejlettebb országokban. A mo

23
Norbert Horn: i.m. 139. o.
24
Helmut Coing: Europäisches Privatrecht. I. Aelteres gemeines Recht (1500 bis 1800) München, 1985, 12-13. o.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 47

demebbé, szakszerűbbé váló hivatali rendszer a XVI-XVII. században újabb reladatköröket

is átvett (adóigazgatás, -gazdaságpolitika), amely a képzett hivatalnokok iránti igényt tovább
növelte. A hivatalnok-igény nagy részét továbbra is a tradicionális egyetemi jogi oktatásból
kikerülő jogászokkal fedezték, hiszen a speciális és rendszeres hivatalnok-szakképzés csak a
XVIII. században jelent meg néhány országban.
A tanult jogászokra természetesen az igazságszolgáltatásnak is szüksége volt. Ekkortól
jellemző, hogy a felsőbíróságokon egyre több helyen megkövetelték a tudományos
fokozattal lezárt jogi stúdiumokat. 25 A tanult jogászok megjelenése a bíróságokon jelentős
repedést idézett elő a rendi társadalom építményén. Mindaddig elvként uralkodott, hogy
egy adott rend tagja felett csak rendtársai, vagy esetleg a felette állók ítélkezhettek. A XVI.
századtól kezdve Xyugat-Európában megváltozott a helyzet: egy jogvégzett polgárfi tagja
lehetett a nemesek felett ítélkező bíróságnak is. Legkésőbb a francia forradalom után az
európai államok közigazgatásából, igazságszolgáltatásából eltűntek a korábbi honorácior
tisztségviselők. A jogászok monopolizálták az igazságszolgáltatást és részben a közigazgatást
is.26
Az újkor folyamán szigorú rendi szabályok kezdtek uralkodni a jogászok között is. Az
uralkodóktól kapott privilégiumok, a jogi jellegű feladatkörökbe (lehettek azok államiak,
vagy az ún. szabad jogászi hivatások is) és ezzel a rendbe kerülés feltételeinek állandó
szigorodása egész Európában hozzájárult ahhoz, hogy egy jogi-hivatali arisztokrácia
alakuljon ki, mely magának monopolizálta a bíróságokat, a jogi karokat, a tanácsosi
kollégiumokat és a közigazgatást. A jogászok ily módon megszilárduló rendje jellemző
módon az eredeti nemesség felé közeledett. 27
A XVIII. század közepétől azonban ez a rendileg értelmezett jogásztársadalom válságba
került. Ekkortól a jogi stúdium és hivatal már nem volt rendi privilégiumnak tekin thető. Az
eddig az igazságszolgáltatásban és közigazgatásban uralkodó rendi alapokon nyugvó
patronázs-rendszert a felvilágosodó állam megszüntette. A hivatalnoki állások betöltésénél
vizsgaelőírások jelentek meg, csaknem minden fejlett államban átalakult a hivatalnokképzés
rendszere. A szabad jogászi pályáknál is a hivatásbeli szaktudás és rátermettség, a professzi -
onális verseny vált jellemzővé ekkortól. Ezt igazolta az ügyvéd és megbízója helyzetének a
megváltozása, a szigorú magatartási szabályok előírása. Az új szemléletű jogászság ezen
önnevelő fejlődése a XIX. század elején zárult le, s

Hans-Werner Prahl: So^ialgeschuhte des Hochschulwesens. München, 1978, 136-137. o.

-’ Manfred Rehbinder: Einführung in die Rechtswissenschaft. (7. kiadás) Berlin, 1991, 211. o.
- Jellemző, hogy a XIX. században az Egyesült Államokba látogató Alexis de Tocqueville a jogászokban látta a
történeti okokból ott nyilvánvalóan hiányzó arisztokrácia kiegyenlítő és stabilizáló funkciójának betöltőit:
amerikai demokrácia. Budapest: Európa, 1993, 376. skk.
48 MÁSODIK FEJEZET

ekkortól beszélhetünk a modern jogászi szakmák megjelenéséről is. 28 Érdekes módon ez a

folyamat egybeesett a nagy magánjogi kodifikációk megjelenésével.
A jogoktatás korábbi európai egységessége az 1500 és 1700 közötti időszakban a múlté
lett. Az új vallási, politikai és tudományos behatások területenként másként hatottak az
oktatásra és azon belül a jogoktatásra. Új tudományos központok alakultak ki (Németalföld,
majd Poroszország). A jogi oktatás képe változatosabbá vált, bár az oktatás közös alapját
továbbra is a ius commune képezte. Az 1500 és 1750 közötti korszak általában is a tudományos
gondolkodás átalakulását jelentette, s így volt ez a jogi oktatásban is. Új jogtudományi
módszerek alakultak ki ezen időszak alatt: a skolasztikus jogtudományt a hu manista, ez
utóbbit a rendszertani felfogás váltotta fel. A jogi oktatás ezen tudományos változások
miatt,már nem volt olyan egységes, mint a középkorban. Nemcsak országonként, de
egyetemről-egyetemre változott az oktatás felépítése, még ha a tárgyalandó anyag, a ius
commune magánjoga nagyjában-egészében mindenütt ugyanaz is volt. Fennmaradt azonban a
jogoktatásban egy általános tendencia, mely az egész kontinensen egységesnek volt
tekinthető.29
A jogi tanulmányok súlypontja Európa-szerte áthelyeződött a kánonjogról a civiljogra, a
ius commune gyakorlati alkalmazására. A közös jog tudománya, különösen a XVTI. század
empirizmusának hatására kénytelen volt elvetni a korábban uralkodó, a szent és
sérthetetlen tekintélyű jogkönyveket interpretáló, azok tételeit örökérvényűnek tekintő és
a jogi problémák megoldásánál abból kiinduló, kazuisztikus „bolognai jogtudományt” (mos
italicus). A kialakuló új módszer a jogesetből indult ki. Az adott jogesetet jogilag értékelte és
rendszer- tanilag elhelyezte, s az így megállapított alkalmazandó jogszabály alapján kísé-
relte meg megoldani. A sokszintű joganyag rendszerbe foglalása, az alkalma zandó pozitív
jog megállapítása és a gyakorlat számára való érthető közvetítése lett az új
magánjogtudomány, az usus modernus pandectarum fő törekvése. Kialakult a ius commune pozitív
dogmatikája, mely egész Európában a magánjogi joggyakorlatot tartotta szem előtt. A XVII -
XVIII. század folyamán a magánjog mellé új tantárgyak sorakoztak fel: így elsősorban a
közjog (iuspublicum), a népek joga (ius gentium), az egyetem székhelye szerinti hazai magánjog
(iuspátriáé), a természetjog (ius naturale), s a kameralisztikus közigazgatás-tudomány.
A jogoktatás — bár módszerében gyakran eltéréseket mutatott — a magánjogtudomány
európai egységességének megfelelően a XVIII. század végéig egész Európában konvertálható
ismereteket adott a joghallgatóknak. A XVT-XVTII. században a kortársak szemében
egyébként nem volt feltétlenül szükséges egy befejezett jogi stúdium ahhoz, hogy valaki
egyes jogászi feladatokat elláthasson.

28
Filippo Ranieri: ‘Vom Stand zum Beruf. Die Professionalisierung des Juristenstandes als Forschungsaufgabe
der europäischen Rechtsgeschichte der Neuzeit.’ In: Ius Commune 13. (1985) 96-99. o.

2
‘* Helmut Coing: ‘Die juristische Fakultät und ihr Lehrprogramm.’ In: Handbuch der Quellen und Uteratur der neueren
europäischen Privatrechtsgeschichte II. München, 1977, 3., 29-30. o.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 49

Az egyetemi tanulmány nem volt hátrány, de a szakmai tevékenységre való előkészítés

sokkal inkább a bíróságokon és az ügyvédi irodákban folyt. Az európai jogászságnak csak
töredéke szerzett ebben a korban tudományos fokozatot. A jogi stúdium, illetve a
megszerzett fokozat sokkal inkább társadalmi igény volt bizonyos csoportok tagjai számára,
s elsődlegesen „társadalmi beugrót” jelentett, a személy nobilitását jelezte.
Néhány európai államra megállapítható, hogy a későközépkor és a korai újkor jogi
feladatainak ellátói főleg a polgári körökből származtak, akik számára a stúdium és a
megszerzett tudás által elnyerhető hivatali pozíció a társadalmi felemelkedést jelentette. Ez
összeurópai jelenség volt. Azonban a nemesség tagjai is — az állam irányításában betöltött
privilegizált szerepüket megőrzendő — a jogtanulás felé fordultak. A XVII-XVIII.
században a jogtanulás egyértelműen a legattraktívabb, legtöbb lehetőséget kínáló
stúdiumnak volt tekinthető. A XVIII. század második felében a jogi stúdium elveszítette
ezen „beugró”, kezdeti előnyt adó jellegét. A jogi tanulmányok önértéke ekkor lényegében
megváltozott, s aki ezután jogot tanult, az valóban valamely jogászi hivatás későbbi
folytatását tervezve tette azt. 30 Összegezve azt állapíthatjuk meg, hogy a középkori és
koraújkori egyetemi jogtudomány, a ius commune tudománya révén — Anglia kivételével —
a nyugat- és közép-európai államokban egységes jogtudomány uralkodott, s egy csaknem
egységesen képzett jogászrend létezett.
A XIX. századtól kezdve azonban a jog — és a korábbiaktól leginkább eltérően a
magánjog - alakításában az állami törvényhozások léptek előtérbe. A felvilágosodás
racionális társadalmi rendet követelő eszméinek megfelelően a törvényhozásnak kellett a
jog alakításában a legfontosabb tényezővé válnia. A felvilágosodás törekvése továbbá az
volt, hogy minden jogszabályt egy összefoglaló törvényműből ismerhessenek meg a
polgárok. Ezzel a kodifikáció gondolata vált az egyes államok jogpolitikájának vezető
eszméjévé. A felvilágosodás mellett a nemzeti jogrendszerek kialakulása felé hatott a
nemzetállam és a nemzeti kultúra eszméjének XIX. századi uralomra jutása is. Ezzel a közös
európai jog, elsősorban a magánjog egységessége megszűnt. A ius commune nemzetileg
meghatározott különböző jogterületekre esett szét.
Ez a változás természetesen a jogtudomány fejlődésére is kihatott. A jogtudomány
feladata ezentúl a hatályos jog kifejtése — s csak szűk körben a fejlesztése —, valamint az új
jogásznemzedékek kinevelése lett. A jog tudományos művelése és a jogászképzés a
jogterületekre specializálódó nemzeti hatályos jog uralma alá került. Hasonló fejlődésre -
nacionalizálódásra — kényszerült a jogtudomány és a jogoktatás is. A XIX. század folyamán
a német pandektisztika utóvédharcai ellenére — annak ellenére, hogy európai (olasz,
magyar) hatása tagadhatatlan — a ius commune kihalt. Ezek után már csak az egyes államok
nemzeti jogrendszerei léteztek.

Filippo Ranieri: Lm. 92-93. o.

50 MÁSODIK FEJEZET

A jogoktatás szervezeti keretei is országonként különbözőek lettek. Eltérő előfeltételek,

tanrendek, tanulmányi idő, nem konvertálható diplomák jellemezték és jellemzik még ma is
az európai államok jogoktatását.
Természetesen a közös tradíció nem ment feledésbe, nem tűnt el nyomtalanul. A XIX.
század folyamán az egyes európai nemzetállamok ugyanazon jog- politikai feladatok,
ugyanazon társadalmi és gazdasági problémák előtt álltak. A problémákat nemzeti keretek
között, kodifikációkkal vagy egyedi törvényekkel, néhol bírói jogfejlesztéssel oldották meg,
figyelemmel kísérve azonban a környező államok hasonló irányban szerzett tapasztalatait.
Az új társadalmi problémák megoldása érdekében (kereskedelmi-, társasági-, szerzői jog,
nemzetközi magánjog stb. terén) egy nemzetek feletti tudományos eszmecsere jött létre,
míg a hagyományos magánjogi jogterületek a mindenkori nemzeti törvényhozás keretei
között maradtak. 31

A MAGYAR JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS FEJLŐDÉSE

A MAGYAR JOGÁSZSÁG FORMÁLÓDÁSA • A magyar jogélet és „jogászság” fejlődése már

röviddel az államalapítás után ugyanazokat a jellemzőket mutatta, mint amelyeket az
európai fejlődés vázlatánál megismertünk. 32 Az államszervezetnek az első Árpádok alatti
központosítása magával hozta a speciális ismeretekkel rendelkező szakemberek
megjelenését. A XII. század elejétől az országos főméltóságok és hiteles helyek irodáiban
korszerűen művelt klerikus diákság látta el az írásbeliséggel kapcsolatos feladatokat. Ezt az
tette lehetővé, hogy a hazai magi sí erek iskoláiból, elsősorban a káptalani iskolákból egyre
több artes műveltségű klerikus került ki. A káptalani iskolákban a retorika keretében elemi
jogi ismereteket is kaptak az írástudók. A hazai fejlődés a XIII. századra ter melte ki azt a
képzett klerikus réteget, amelyből a jogtudó értelmiség kiszakadhatott. A hazai írás- és jogtudó
réteg már ekkor szétvált egy tudósabb, egyetemet végzett doktori rétegre és a
kancelláriákban, kolostori iskolákban, bíróságok mellett a gyakorlatban kiképzett hazai
deákrétegre. Ez a szétválási tendencia a XIV-XV. században is erősödött, a három
magyarországi egyetemalapítási kísérlet ellenére.
A jogászképzésben tehát már Árpád- illetve a korai vegyes-házi királyok alatt kialakult
egy kettős tradíció. A szerencsésebbek (gazdagabbak) külföldi egyetemeken tanulhattak, a
glosszátorok és kommentátorok tanaival ismerked-

31
A közös jog elvesztésének hatására kezdett kialakulni a XIX. században a jogöss^ehasonlítás. Lásd ehhez az
alábbi 6. fejezetet.
32
A következőkhöz lásd Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971; uő.: Középkori
jogunk elemei. Kómái jog, kánonjog, szokásjog. Budapest, 1972; uő.: ‘Die Entwicklung der geistlichen Gerichtsbarkeit
in Ungarn vor 1526.’ In: Zeitschrift- der Savigtiy- Stiftung für Rechtsgeschichte. Kanonistische Abteilung (1963) 49.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 51

hettek meg. A túlnyomó többség viszont a hazai szokásjogban nyert kiképzést a honi,
elsősorban egyházi iskolákban. A hazai képzés azonban nem maradt meg ezen keretek
között. Az állam és az egyház sok kérdésben ellentétes érdekei a jogilag képzett személyek
iránti igény tekintetében megegyeztek. Ez a közös érdek egy saját, magyar egyetem
alapítását tette szükségessé, amelyre a középkor folyamán három kísérlet is történt (Pécs
1367, Óbuda 1389-90, Pozsony 1467).
Ha a központi szervek hivatásszerűen joggal foglalkozó tagjai tevékenységét vizsgáljuk,
a Mohács előtti jogászságunkról összefoglalóan azt mondhatjuk el, hogy a központi szervek
szervezeti kettősségével ( kancellária. „közigazgatás” és diplomácia; kúria: igazságszolgáltatás)
szinte teljesen egybeesett a „doktorok” és „praktikusok” jogászi rétegének európai távlatú
megkülönböztetése. A kancellária a politikus, diplomata egyházi tudósok, a „doktorok”
kezében volt, míg a bírák és bírósegédek inkább a gyakorlati jogászok, a világi „praktikusok”
közül kerültek ki. Ezen két réteg nemcsak tevékenységi és hatókörében, hanem kép -
zettségében, javadalmazásában, karrierjében is eltért egymástól. Ugyanakkor a legfontosabb
eltérés a szokásjog alakításában játszott szerepükben volt. A kúria nem egye temes
jogrendszereken nevelődött „praktikusainak” lehet tulajdonítani a középkori magyar
szokásjog ismeretét, alkalmazását és alakítását. Ez a magyarázata annak is, hogy nálunk nem
került sor a római jog teljes befogadására, „a kánonjog pedig csak az egyházi bíróságok
gyakorlatában, a XIV. század végétől szűkülő körben érvényesült.” 33 Tehát elmondható,
hogy akik a középkorban a döntő jelentőségű szokásjogot formálták, nem ismerték az
egyetemes jogrendszereket, akik pedig ismerték ezeket — mert az egyetemeken tanulták —
, nem kaptak szerepet a „consuetudo iudicaria” kialakításában. Még ha a kép nem is ennyire
egyértelmű, nagy vonalakban mindenképpen helytálló.
A MAGYAR JOGÁSZSÁG AZ ÚJKORBAN • A jogászok között a tanultságnak valószínűleg
nagyobb a szerepe Mohács után is, mint pl. az orvosoknál, de éppen az országos méltóságot
viselőknél maradt általános a jogi képzetlenség: a nádor, a horvát bán, a tárnokmester és az
országbíró (a négy bírói joghatóság) a XVIII. századig általában nem rendelkezett jogászi
képesítéssel. A XVIL századtól azt mondhatjuk, hogy a magyar tanulási lehetőségek között
gyakorlatilag jogásznak kell tekintenünk minden nemest, aki iskolázott és a
birtokigazgatásban, a törvényszékek előtt, a kancelláriákban, vagy a politikában
használható volt. Erre a korszakra alkalmazhatjuk tehát először azt a történelmünk során
többször felbukkanó tételt, mely szerint a magyar ,jogás\ nemzet”.
A kora újkor magyar „hivatalnokai” elsősorban a tekintély vagy a patrónu- suk
kedvéért, és nem a javadalmazásért dolgoztak. A társadalmi előrejutást tekintve
mindenképpen előnyös lehetett a hivatalnokoskodás. Hivatali elfoglaltságuk rendkívül
rendszertelen volt. A hivatallal vagy méltósággal rendelkező

33
Bónis György: A jogtudó értelmiség Magyarországon, 13. o.
52 MÁSODIK FEJEZET

„jogászok” mellett a XVII. században már népes volt az önálló ügyvédek, va lamint az
ismeretlen végzettségű, de a törvényben jártas személyek csoportja. Azonban a jogi
szakképzettségűek aránya a tényleges szükséglethez képest, csakúgy mint korábban, ekkor
sem volt kielégítő. A török kiűzése utáni gazdasági tevékenység bővülése és
differenciálódása, az államapparátus megnövekvő központi feladatainak ellátása, a polgárok
személyes ügyeinek intézése ugyanakkor a jogi képzettség iránt fokozottabb igényt
támasztottak. Az elméletileg képzett és a gyakorlati munkára alkalmas hivatalnoki kar, a
bírák, az ügyvédek képzését új alapokra kellett helyezni.
A vármegyei tisztikar az ingyen, a megbecsülésért dolgozó birtokos nemességből került ki,
az országos hivatalokban viszont, melyek a XVIII. században szintén a nemesség számára
voltak fenntartva, már más szellem uralkodott. Ezen hivatalok teljes odaadást, magasabb
műveltséget igényeltek, ugyanakkor birtoktalan nemesek is vállalhatták, mert jól
javadalmazottak voltak, nyugdíjjal jártak. Ezen országos hivatalokból nőtt ki a későbbi
hivatalnoki réteg. 34
A magyar jogtudó értelmiség egyik legjelentősebb rétegét az országos hivatalokban és a
vármegyei szolgálatban tevékenykedő birtokos nemesek mellett a XVIII. században is a
szabadfoglalkozású ügyvédek képezték. A jogászi szakmák ellátását lehetővé tevő képesítési
szabályok is először az ügyvédekkel kapcsolatban jelentek meg. 1769-ben, majd 1804-ben
jogszabályok írták elő, hogy milyen tanulmányi- és vizsgakövetelmények teljesítésével
válhat valaki ügyvéddé. (A hivatalnokokra vonatkozó képesítési szabályok II. József
uralkodása alatt öltöttek formát.)
A XVII. és XVIII. század fordulóján, a XVIII. század közepéig a hazai jogi képzés
intézményeinek szervezeti felépítése kezdetleges volt, kontúrjai gyakran változtak. A
jogászképzéssel foglalkozó intézetek anyagi eszközei elenyészők voltak, mind oktatói, mi nd
hallgatói létszámuk alacsony volt. Az ismeretek elterjesztésének, elsajátításának fő forrása a
gyakorlati tevékenység: a jogalkalmazásban való közreműködés, nem pedig az iskolaszerű
oktatás volt. A különféle tanintézetekben (kollégiumokban) létrehozott juris catedrák (jogi
tanszékek) sem az átfogó, sem az alapos jogi műveltséget nem biztosíthatták. Az önálló,
kizárólag jogi oktatás céljára alapított líceumokat csak a XVIII. század második harmadától
kezdték megszervezni. 35
A tudományos képzés európai mércékhez leginkább hasonuló hazai lehetősége az
egyetemi jogoktatás volt. A nagyszombati egyetem jogi kara 1667. január 2-án nyílt meg.36 Már az
egyetem alapításánál nyilvánvaló volt a tanterv gyakorlati

34
V.ö. Csizmadia Andor: A »/agyar közigazgatás fejlődése a XVTII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéié.
Budapest, 1976, 67-75. o.
33
Pecze Ferenc: ‘Az első magyarországi jogakadémiák alapítása és a tananyag -korszerűsítés a XV111-XIX.
századfordulóig.’ In Jogtudományi Közjón)’ (1968/3), 143-151. o.
36
A kar történetére lásd Eckhart Ferenc: A jog- és államtudományi kar története 1667—1935. Budapest, 1936; Hamza
Gábor: 'A hazai jogászképzés történetéhez.’ In Magyar Jog (1986) 21-26. o.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 53

irányultsága. Az alapítók nem utánozták teljesen a külföldi, főleg bécsi mintát, hanem a
hazai jogélet szükségleteit vették figyelembe. A kar négy tanára közül kettő a hazai jogot
ismertette, sőt az egyik tanszék feladata a gyakorlat ismertetése volt. Egy-egy tanszéke volt
még a római és a kánonjognak. A magyar jogi karon tehát a felvilágosult abszolutista
reformokig ötvöződött a jogoktatás kettős tradíciója, a tudós jogokon alapuló elméleti —
tudományos képzés és a gyakorlat-központúság. Ebben a tekintetben a magyar egyetem
megelőzte csaknem valamennyi európai intézménytársát. Bár az egyetemen tanult jogászok
továbbra is a joggal foglalatoskodók kisebb részét tették ki, ez nem csökkend a kar
jelentőségét. A jogi karon a hallgatók rendszeres ismereteket kaptak, s az egyetem
jelentősen járult hozzá a magyar jogtudomány fejlődéséhez.
Az egyetem a felvilágosult abszolutizmus eszméinek megfelelően állami intézménnyé vált.
A Habsburg dinasztia érdekében állt, hogy a magyar jogi kart is politikai céljainak
segítőjévé tegye. A kar kifejezetten a központi hatalom eszközévé kezdett válni a magyar
rendekkel vívott politikai harcban. Egy 1760. november 3-án kiadott rendelet (a bécsi jogi
kar megreformálása után) a nag}r- szombati karnak is kötelezettségévé tette, hogy olyan
tárgyakat oktasson, melyek az állam igazgatását, az államot szolgáló hivatalnokok képzését
célozzák. A felvilágosult reformokat az 1775-ben kiadott „Planum iuridicae facultatis” fejezte be
új szervezeti, tanulmányi és vizsga szabályzatot adva a karnak. Szinte egybee sett ezzel az
egész egyetemnek Budára való áthelyezése.
A Rmtio Hducationis (1777) a gyakorlati szakemberek, köztük a jogtudással rendelkező
hivatalnokok képzése érdekében az egyetem mellé felállított királyi akadémiákon
(Nagyszombat, Győr, Nagyvárad, Kassa, Zágráb) szervezte meg a felsőfokú jogi oktatást. A
királyi jogakadémiák mellé a XVIII. század második felétől felsorakoztak az
egyházijogakadémiák is. A kezdetben a protestáns főiskolákon a bölcsészeti kurzusok mellett
szervezett jogi tanszékek Eperjesen, Sárospatakon, Debrecenben jogakadémiákká épültek
ki. Jogakadémiává lett a XVIII. század közepén Egerben alakult Foglareanum, és a XIX. század
elején létrejött pécsi akadémia is. Az egyetem és az akadémiai jogi oktatás közti kü lönbséget
a Ratio Bducationis pusztán abban látta, hogy míg az egyetem feladata a tudomány ápolása
(amellett, hogy csak itt lehetett jogi doktori címet szerezni), addig az akadémiák a
gyakorlati (igazgatási és igazságszolgáltatási) pályára készítenek fel. 37
A jogi tudást az akadémiai vagy egyetemi iskolázás mellett az ún. patvária tette teljessé.
Itt — ideális esetben — az egyetemi vagy akadémiai tanulmányok lezárása után az
ügyiratok másolása során szerezték meg a fiatalok a gyakorlati jogi ismereteket. Az
általában kétesztendős patvaristáskodás után a királyi táblához kerültek, s jurátusnak
neveztettek. Itt a tulajdonképpeni igazságszolgálta

Csizmadia Andor: ‘A magyar jogi felsőoktatás fejlődése.’ In: Felsőoktatási Szemle (1969/10) 5~8. o.
54 MÁSODIK FEJEZET

tást ismerhették meg. Csak ezután kezdhetett a fiatal jogász ügyvédi gyakorla- tot, vagy
léphetett vármegyei szolgálatba. Ez volt a korabeli nemesi ifjúság iskolai pályafutása azok
esetében is, akik nem készültek jogi pályára. A vallási megkülönböz tetés hosszantartó
hatását mutatja, hogy 1782-ig a királyi táblán protestáns vallású nem lehetett jurátus. 38
A nyugati kultúrához való felzárkózás és az azzal való lépéstartás felmérhe- tedenül
jelentős eszköze a kora újkor folyamán is a külföldi egyetemjárás volt. A XVI-XVIII. század
folyamán külföldi egyetemen megfordult magyarországi hallgatók ezrei között szép
számmal voltak joghallgatók is, bár vitathatatlan, hogy a peregrinusok túlnyomó többségét a
hazai egyetemmel nem rendelkező protestáns teológusok és bölcsészek (tanárok) tették ki.
A XVI—XVII. században a joghallgatók a külföldön jártak két-két és fél, a XVIII. században
azonban már tíz százalékát tették ki. A közel ezer kora újkorban külföldön tanult
joghallgató sorában találhatunk későbbi főméltóságot, ügyvédet, vármegyei tisztviselőt, de
városi hivatalnokot is. Az, hogy csak mintegy tizedük fejezte be tanulmányait doktori
címmel, mutatja, hogy a Werbőczyn alapuló magyarországi joggyakorlat, bár
alkalmazhatónak ismerte el a ius commune egyetemeken elsajátítható tanait, mégsem
részesítette különösebb előjogokban a külföldi doktori címmel hazatérőket. Egyes
városainkban (Sopron, Pozsony, erdélyi szász városok) azonban igenis előnyt jelentett egy
lezárt jogi stúdium. 39
A XVIII. század végétől a két Ratio Educationis (1777 és 1806) által rendezett keretek
között egyre nőtt a jogi 'képesítést szerzettek száma. 40 Igaz, jogi doktorátust még az 1830-as
években is csak évente 3-4-en szereztek. De míg a XVIII. század utolsó évtizedében
mintegy 90 ügyvédi oklevelet adtak ki, addig a reformkor előtt ez a szám 200, a ‘40-es
években viszont már 500 fölé nőtt. A múlt század közepén a szabadfoglalkozású ügyvédek
száma a királyi Magyarországon meghaladta a négyezret, míg Erdélyben 6-700 körül
mozgott. A királyi közigazgatás személyzetének száma bár nem nőtt jelentősen a XIX.
század első felében, a képzettségében jelentős volt az előrelépés. Ugyanakkor nem vitatha tó,
hogy a legmagasabb pozíciókban, a kormányszékeknél és a felsőbíróságok nál a kormány
még mindig politikai érdemek jutalmául osztogatta a hivatalokat. A megyei tisztviselők
száma sem nőtt ebben az időszakban, bár jelentős változás, hogy az itt tevékenykedők is
állami fizetést kaptak a XIX. század kezdetétől. A képzettségi szint érthetően a
vármegyékben volt a legalacsonyabb.

38
Kazinczy Ferenc és öccse voltak az első protestáns jurátusok a királyi táblán.
31)
Részletesen erről Szabó Béla: Alaeyarorszáiiak jogi stúdiumai külföldi egyetemeken 1520-1800. Diss. Miskolc, 1993.
(Kézirat)
40
Példának okáért az 1848-1849. évi első népképviseleti országgyűlés 450 tagjának 75 százaléka volt jogi
képzettségűnek tekinthető. P. Szabó Béla: ‘A magyarországi jogoktatás Kossuth La jos korában.’ In: Balogh J
udit (szerk:) Európai Magyarországot! Kossuth J^ajos és a modem állam koncepciója. Debrecen, 2004, 16. o.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 55

Az ország polgári átalakításában a birtokos nemesség képviselői mellett ¿open ennek a

több-kevesebb jogászi ismerettel rendelkező, vegyesen nemesi és oolgári rétegnek volt a
legnagyobb szerepe. A szabadságharc bukása után, a neoabszolutizmus során a magyar
szokásjog felváltása az osztrák magánjoggal sem tudta megállítani a jogászság
számarányának és társadalmi jelentőségének növekedését. A szabadságharccal együttérző
ügyvédeket eltiltották foglalkozásuktól, az ügyvédi hivatás gyakorlását kinevezéshez
kötötték. A bírói rendszer :s megváltozott. A kiegyezés után a jogászi képesítés kérdésének
részleges rendezése tovább növelte a jogászi pályák iránti érdeklődést: a jogászi hivatást
választók számaránya a második világháború végéig fokozatosan nőtt.
A két világháború közötti viszonyók érzékeltetésére megint csak a ¡jogászok m^ága” jelző
kerülhet alkalmazásra. Ezen (nem minden esetben pozitív kicsengésű) megállapítás mögött
az a jogszabályi követelmény állt, amely az állam- igazgatás érdemi ügyintézői szakán
általában az államtudományi vagy jogtudományi doktorátust írta elő a hivatalnokok
számára. Ugyanakkor Trianon után sok jogász is áttelepült az anyaországba, ami szintén
jelentősen növelte a jogászkínálatot.
A két világháború közötti jogásztársadalom ugyanakkor a politikai hatalom hoz való
viszonyát tekintve korántsem volt egységes. Míg a bírói kart a liberális konzervativizmus, a
klasszikus polgári jogelvek, az ügyvédséget a polgári radikalizmus letéteményesének
tekintették, addig a pénzintézeti jogászok a finánctőke kiszolgálói, a közigazgatásban
dolgozók az állami bürokrácia, az ügyészek pedig a mindenkori kormányzati politika
elkötelezettjeinek bélyegét viselték magukon a társadalom szemében. Egységesnek volt
tekinthető azonban a jo- jTiszság a jogfelfogásában a függetlenség, a legalitás, a jogállamiság
primátusának hirdetésében. 41
A MODERN JOGÁSZKÉPZÉS MAGYARORSZÁGON • A jogi oktatás állami kontrollja a XIX.
század első felében tovább erősödött. Az 1848:XIX. te. által kimondott tanszabadságot
(szabad oktatóválasztás, a tanulmányok nem csak meghatározott tankönyvekhez kötése,
kívülálló szakemberek meghívása) a szabadságharc bukása maga alá temette: Az osztrák
abszolutizmus a korábban háromévessé változtatott jogi tanfolyamot ismét négyévessé tette,
és 1850-től íz olyan állami szolgálatba lépőktől, melynek előfeltétele az állam- és jogtudo-
mányi tanulmányok elvégzése volt, megkövetelte az elméleti államvizsgák letétidét. 1852-
ben egy pátens előírta, hogy csak az bocsátható ügyvédi vizsgára, áld .z egyetemen a jogi
doktorátust megszerezte. Az ún. Thun-féle oktatási reform 1555) magyarországi bevezetése
az egyetemi jogi oktatás fölényét biztosította — íz oktatott tárgyak számának emelésével —
a jogakadémiákkal szemben, s ez -•¿entősen hozzájárult a jogi műveltség színvonalának
emelkedéséhez. A reform rávezette az egységes állam- és jogtudományi doktorátust, és
annak elnyerésé

. i. Szabó András: ‘A jogászság megváltozott társadalmi szerepe.’ In: Szociológia (1975/4)

56 MASODI-K FEJEZET

hez három szigorlat letételét írta elő. A magyar jogi tárgyak 1861-ben kerültek vissza a
tanrendbe.
A kiegyezés utáni legfontosabb változás a jog- és államtudományi vizsgák és doktorátus
szétválasztása volt. A doktori címben részesítés továbbra is az egyetemek kiváltsága maradt.
A jogakadémiákon végzettek azonban minden további tanulás nélkül szigorlatokat tehettek
az egyetemen vagy államvizsgázhattak a jogakadémiai államvizsga-bizottságok előtt. A
szigorlatok akkoriban a doktori cím elnyeréséhez szükséges vizsgákat jelentették, míg az
államvizsgák az alap- tanulmányok befejezését jelezték és képesítettek az állami hivatalok
betöltésére. Az 1874:XXXIV. te. az ügyvédi vizsgára bocsátás és a XXXV. te. a közjegyző-
ség előfeltételéül a jogtudományi doktorátust írta elő. 1883-ban újabb jogi oktatási- és
tanulmányi rendet bocsátott ki az uralkodó, amely 1945-ig érvényben volt. Ezek után az
államvizsgák letétele kötelező volt a doktori szigorlatok előtt. Az államvizsgák mint
záróvizsgák jelentősége azáltal is csökkent, hogy az 1929XXX. te. a magasabb közigazgatási
állásokra pályázóktól is a jogi- vagy államtudományi doktorátus letételét kívánta meg.
A XIX. század utolsó harmadában a hazai jogászképzés hihetetlen méreteket öltött. Az
összes egyetemi és főiskolai hallgatók 48 %-a volt jogász (ezek kétharmada a
jogakadémiákon tanult), de az első világháború előtt is még 37 %-os volt a joghallgatók
aránya. Ekkor az 1912-ben alapított pozsonyi és debreceni egyetemek karaival együtt 15
intézetben folyt jogászképzés Magyarországon. Az első háború után a korábbi tíz
jogakadémiából összesen három maradt meg (Eperjes, Eger, Kecskemét), míg az előbb
Budapestre, majd Pécsre letelepült pozsonyi egyetemmel, illetve az 1921-ben Szegedre
átkerült kolozsvári egyetemmel 1949-ig (a debreceni kar tevékenységének felfüggesztéséig
és s. jogakadémiák megszüntetéséig) négy jogi kar működött hazánkban. 42 A joghallgatók
aránya azonban még ekkor is egészen magas volt, hiszen 1932/33- ban az egyetemekre és
főiskolákra beiratkozottak 34,7 %-át tették ki (összesen 5437 hallgató). Ez a szám csak 4 %-
kal volt kevesebb, mint az 1913/4-ben. tehát a régi Magyarországra felvett joghallgatói
összlétszám. 43
A II. világháború után- a jogászság társadalmi szerepe és megbecsültsége jelentős
változáson ment át. Nem mintha az új berendezkedésű társadalomnak nem lett volna
szüksége a jogban jártas, speciális szakismerettel rendelkező személyekre. Mégis az 1945 és
1948 közötti disszidálások, tisztogatások, átszervezések és a teljesen új alapokon felépülő
joganyag teljesen „átmosták” a

Eckhardt Ferenc: ‘A jogi oktatás reformjának múltja.’ In: Magyar felsőoktatás. Kiadta Hóman Bálint. Budapest,
1937, 11-20. o.; Csizmadia Andor: Jogi felsőoktatás, 578-579. o.
43
Ugyanakkor az orvostanhallgatók száma 40, a műszakiaké 60 % -kal csökkent. Az adatokat idézi Szabó
Miklós: ‘A jogászképzés társadalmi funkciójáról.’ In: Borsodi Szemle (1985/2) 40. o. Lásd még uő: ‘A
jogászképzés társadalmi funkciójáról — húsz év múlva.’ In: Szabadfalvi József (szerk.:) Amobilissimus. A
legszeretetreméltóbbak egyike. 1j>ss Sándor emlékkönyv. Debrecen: Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar,
2005, 307-327. o.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 57

náború előtt oly jelentős szerepet játszó jogásztársadalmat. A politika mindenek feletti
primátusa, a jogszabályok új tartalommal megtöltése és mobilitása, mind- —ind a korábbi
jogászság túlélését nehezítette. A jogászság társadalmi pres^tí^se :s a mélypontjára süllyedt a
háborút követő évtizedben. Az 1956 utáni konszolidáció, az ún. szocialista törvényesség
elvének uralomra jutása — bár még min iig a politika primátusa alatt — valamennyire
függedenebbé tette a jogászi szakmák gyakorlását. Az ügyészség és a bíróságok átszervezése
bár látszólag a oolitikától való függetlenséget volt hivatva szolgálni, a hatalomtól való
függés a -jogon keresztül” a 80-as évek végéig fennmaradt.
A háború után a jogászképzés felsőoktatáson belüli aránya igen nagy vissza esést
mutatott a háború előtti viszonyokhoz képest: míg a joghallgatók száma csekélv mértékben
ugyan, de visszaesett, addig az egyetemi és főiskolai hallga tók száma hatszorosára
növekedett. Ennek természetesen nem csak a jogászi hivatás presztízsvesztése, hanem a
hallgatók számának állami korlátozása (nu- 'íktus clausus) is oka volt. Ugyanakkor míg a háború
előtt az értelmiségi szakmák közül egyértelműen a jogászok voltak anyagilag a legjobban
megbecsülve, addig ez a háború után hamarosan nivellálódott, és ez a helyzet — az
ügyvédek talán a hetvenes évektől kezdődő elszakadásától eltekintve — csaknem minden
értelmiségi szakmát tekintve az 1989-es rendszerváltásig meg is maradt. Az -itóbbi évek
legjellegzetesebb tendenciájának talán a jogászi „szabad verseny” megjelenését, a klasszikus
igazságszolgáltatási hivatások telítődését és egyúttal a -ogászok magánpraxis, gazdasági
szféra, illetve a pénzintézetek felé fordulását lehet tekinteni.
A jogászi pályák ma újabb, ki tudja, hányadik reneszánszukat élik Magyaror szágon. A
biztos megélhetés vágya mellett azonban nem szabad megfeledkez nünk arról sem, hogy
jogásznak lenni ma Magyarországon, a mai Európában, a mindennapi jogászi feladatok
ellátása mellett nem jelent kevesebbet, mint egy Több mint 2000 éves tradíció folyta tójának
és — a közös Európa lassan megva lósuló álmát tekintve — ezen megújuló tradíció
részesének lenni.

JOGÁSZI SZAKMÁK A MODERN JOGRENDSZEREKBEN

A jogászi szakmák — annak ellenére, hogy az egyes országokban eltérőek az egyetemi

jogoktatás feltételei, a nemzeti tradíciók, a politikai élet és a társadalmi igények — a mai
nyugati országokban nagy vonalakban azonos rétegzettséget mutatnak. Ebben az
alfejezetben a mai magyar jogászi szakmákat igyekszünk bemutatni némi külföldi
kitekintéssel.
(1) A bírói kar minden jogállamban a mindenkor érvényes jog letéteményesének
tekinthető, és központi szerepet játszik. A bírói kar tevékenysége dönti el. hogy a
mindenkori jogszabályok hogyan érvényesülnek és manifesztálódnak íz esen döntésekben,
azaz a bíróságok döntik el végül is, hogy mi a jog, hiszen
58 MÁSODIK FEJEZET

bármit is ír a jogszabály, a jogomat csak akkor tudom érvényesíteni, ha a jog szabályt a bíró
is ugyanúgy értelmezi, mint én. Ezen „átkonvertálási” feladatot, annak eredményét
bizonyos körülmények nagyban befolyásolhatják: nem mindegy, hogy az egyes országok
bírói kara mennyire kötődik az ügyvédi praxishoz, a politikai élet résztvevőihez, mil yen
kapcsolatot tart az egyetemi j ogászsággal. Befolyásoló tényező lehet az egyes bírák politikai
testületektől, igazságügyi igazgatástól és a bírói önigazgató testületektől való függősége is.
A két nagy jogcsalád, a common lan> és a kontinentális jogok országaiban eltérő a bírák
rekrutációs rendszere. Angliában és Amerikában általában az ügyvédi rétegből (illetve
Amerikában gyakran a jogászprofesszorok közül) kerülnek ki a későbbi bírák, s az államtól
való függésük is jóval kisebb, mint a kontinentális jogrendszerekben. A kontinentális bírák
szinte teljesen elválnak az ügyvédségtől, s inkább az egyetemi jogászsággal mutatnak
szorosabb kötődést, itt nagy szerepe van az igazságügyi igazgatásnak is.
A magyar bírói kar a német modellhez közelít, és ún. hivatalnokbírákból áll, akik a
közigazgatási karriert befutó társaikhoz hasonlóan végzés után általában rögvest a
bíróságokra kerülnek, s néhány évnyi fogalmazói gyakorlat és a szak vizsga letétele után
bírói kinevezést kapnak. A bíróságok Magyarországon jelenleg egységes rendszert alkotnak,
tehát nincsenek ún. különbíróságok (hacsak a nemperes, regisztrációs tevékenységet
folytató cégbíróságot nem soroljuk ide). A belső munkamegosztás ügyszakok formájában
valósul meg. Létezik büntető, polgári, katonai, gazdasági, munkaügyi, és közigazgatási
ügyszak. A bírákat ügyszakokba nevezik ki, és tipikusan ebben az ügyszakban maradnak
bírói pályájuk során, noha jelenleg a jogászi szakvizsga egységes, így a külön böző
ügyszakok, és jogászi szakmák elvileg teljesen átjárhatóak.
(1) Az ügyészség a francia forradalom találmánya volt, bár az állami vádhatóság
képviseletére és a bűncselekmények üldözésének felügyeletére már a XVI. századi
Németalföldön elkülönült szervezet jött létre. Tradicionálisan a francia jogfejlődésben
játszott és játszik ma is igen fontos szerepet az ügyészség. Az ügyész amellett, hogy alapvető
funkcióját a bűnüldözésben teljesíti ki, törvényességi felügyeletet gyakorol meghatározott
szervezetek fölött, s betölt bizonyos szerepet a polgári eljárásokban is. Németországban és
Olaszországban ennél szűkebb az ügyészek tevékenységi köre, de a politikai hatalomhoz
kötöttségük itt is fennáll, s a jogfejlődésben is fontos szerepet játszanak. Anglia az ügyészség
nélküli jogrendszert példázza. Itt az ügyvédek látják el, a Korona eseti megbízása alapján a
vád képviseletét is.
A magyar modell előzményeiben benne voltak bizonyos szovjet-orosz elemek is. A cári
Oroszországban az ügyészség a „cár szemeként” működött, azaz állami kontrollt gyakorolt
bizonyos szervezetek felett, amely a sztálinizmus évei során átalakult politikai kontrollá. A
rendszerváltás után az ügyészség profilja letisztult Magyarországon is, hogy ellássa három
alapvető feladatát: (a) az ügyészség képviseli a közvádat büntetőügyekben, (b) a nyomozó
szervek (tipi-
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 59

c-isan a rendőrség) felett nyomozás-felügyeletet gyakorol, illetve maga is nyomoz és (c)

általános törvényességi felügyeletet gyakorol bizonyos szervezetek működése fölött. Az
ügyészség fő funkciója és munkájának legnagyobb része a radhatósági feladat ellátása. Az
ügyészség a mai Magyarországon sajátos módon voltaképpen önálló szervezet, amelynek
vezetőjét (a legfőbb ügyészt) a parlament választja, és egyedül a parlamentnek felelős.
Ugyanakkor az ügyészség - ¿lentétben a bírósággal — hierarchikus szervezet, ahol alá-
fölérendeltségi, utasítási viszonyok vannak, noha az ügyészek elvileg ugyanúgy csak a
törvényeknek vannak alárendelve, mint a bírák.
(3) Nyugat-Európában az ügyvédi réteg számszerűségében a jogászok döntő többségét teszi
ki. A common law országaiban az ügyvédkedést minden jogászi munka alapjának lehet tekinteni.
Itt az ügyvédek közül emelkednek ki (hosz- szabb-rövidebb időre vagy véglegesen) a bírák, az
ügyészek, a közigazgatási jogászok. A háború utáni kontinentális jogrendszerekben is
megfigyelhető azonban az ügyvédség arányának robbanásszerű megnövekedése, szemben az
illám által jobban felügyelt és a dolog természetéből adódóan számszerűleg is limitált bírói és
ügyészi rétegekkel. Az utóbbi évtizedek fontos fejlődési tendenciájaként figyelhető meg, hogy
a kontinensen is felgyorsult az amerikai min- tá-ú nagy ügyvédi irodák kialakulása, melyek
lassan uralkodni kezdenek az „ügyvédi piac” felett. A kontinensen egyébiránt — ellentétben
az amerikai és angol helyzettel — az ügyvédség nem tekinthető az összes jogászi foglalkozások
bázisrétegének. A jogászi foglalkozások közötti átjárás jóval kisebb mértékben lehetséges, s
általában már a jogászi karrier kezdetén eldől, hogy ki mivel foglalkozik majd.
Magyarországon az ügyvédi pálya mindig is a legnépszerűbb jogászi szakmák közé
tartozott. Az ügyvéd a jogrendszer mindenese. Alapvetően kétféle típusú jogi munkát végez: a
perbeli képviseletet és a nemperes jogi ügyek intézését, ide értve az okiratok szerkesztését. A
perbeli képviselet jellege ügytípusonként változik.
Büntető ügyben az ügyvédet védőnek hívjuk, és feladata a terhelt mellett szóló enyhítő és
mentő körülmények felkutatása és bíróság elé tárása. A védő lehet srendelt (ha a védelem
kötelező, de a terhelt nem képes védőt fizetni), vagy meghatalmazott. A védő a laikusok
számára olykor mint a „bűnözők barátja” tűnik fel, azonban mégis óriási a szerepe a büntető
eljárásban, hiszen senkiről sem lehet teljes egyértelműséggel tudni, hogy tényleg bűnös-e,
illetve miben és mennyiben bűnös stb. A történelem bizonyítja, hogy igen sok ártatlan embert
ítéltek el, és ez valószínűleg manapság sincsen másképp. A védők talán csökkentik a tévedés
lehetőségét.
A perbeli képviselet másik alaptípusa a polgári peres, ahol'a védő alperesi vagy felperesi
képviselő. A nemperes jogi eljárások igen változatosak lehetnek, ? ezek közül csak a
leggyakoribbakat emeljük ki. Az ügyvéd részt vehet szerző- desek készítésénél. (Néhány
szerződéstípusnál a szakértelem biztosítása végett
60 MÁSODIK FEJEZET

egyenesen kötelező, hogy ügyvéd készítse vág)' ellenjegyezze, pl. a társasági szerződéseknél,
az ingatlan adásvételi szerződéseknél stb.). Quasi- jogtanácsosként képviselhet gazdasági
vállalkozásokat a gazdasági életben, részt vesz ugyanezen gazdasági vállalkozások
felszámolásában, képviselhet magán- személyeket vagy jogi személyeket hatóságok,
közigazgatási szervek előtt stb. Az ügyvédek kamarába tömörülnek, amely szakmai-etikai
felügyeletet gyakorol felettük, és képviseli az érdekeiket. Az ügyvédek szervezetileg lehetnek
magánügyvédek, vagy tömörülhetnek irodákba. Feladataik és funkciójuk szempontjából a
kettő között nincsen különbség.
(4) Az ügyvédekhez hasonló feladatot látnak el a jogtanácsosok, akik azonban nem
„függetlenek” hanem egy meghatározott szervezet, intézmény, cég alkalmazottai.
Következésképpen kizárólag ennek a szervezetnek dolgoznak, s nem megbízási, hanem
munkaszerződés alapján végzik munkájukat. Tevékenységük tartalma azonban az
ügyvédekéhez hasonló: perbeli képviselet és nemperes ügyek vitele, okiratok szerkesztése.
(5) A körjegyző „pártatlan jogi szolgáltatást nyújtó” jogász, aki „jogügyletekről és jogi
jelentőségű tényekről közokiratot állít ki”. 44 A közjegyző tehát egyrészt maga is készít pl.
szerződést, másrészt más okiratok és tények hitelességét, megtörténtét bizonyítja.
Bizonyítani akárki tud tényeket, azonban a közjegyző „közhitelesen” bizonyít, vagyis
okiratait külön bizonyítás nélkül valóként kell elfogadni.
(6) Meglehetősen sok jogász lát el fontos feladatokat a közigazgatás területén. A
közigazgatáson belül is természetesen elsősorban az önkormányzatok igénylik a legtöbb
jogászt, de a központi közigazgatási szervek (pl. minisztériumok) is jelentős számban
foglalkoztatnak jogászokat. A közigazgatásban tevékenykedő jogászok a lehető
legváltozatosabb szakterületekkel foglalkoznak: mindazon területekkel, amelyekkel maga a
közigazgatás is találkozik. (Különféle hatósági, engedélyezési ügyek, kommunális szféra,
közoktatás stb.)
(7) Röviden meg kell emlékeznünk az egyetemi jogás%ságról is, amelynek természetesen fő
szerepe a jog oktatásában és kutatásában áll. A jogi oktatók a mi kultúrkörünkben elsősorban
„professzorok”, és csak másodsorban jogászok. (Ez persze nem minden országban van így.
Németországban egy professzor akár bíróként is tevékenykedhet csökkentett munkaidőben.)
Jelentős számban oktatnak azonban gyakorló jogászok is egyetemeinken, illetve folytatnak
praxist az oktatók, ennek ellenére a tudomány és a joggyakorlat közötti interakció hagy némi
kívánnivalót maga után hazánkban.
Az egyetemi jogászságnak, a jogoktatóknak a jogfejlődésre gyakorolt szerepében és az
egyéb jogászi tevékenységekbe való közreműködésében is jelentős eltérések figyelhetők meg
a legfontosabb országokban. A német jog szabály- anyaga és a német bírói döntések stílusa
továbbra is őrzi a ius commune és

44
A közjegyzőkről szóló 1991 évi XLI. tv. 1. §.
 JOGÁSZSÁG ÉS JOGÁSZKÉPZÉS 61

pandektista tradíciókra épülő „professzori jog” lenyomatát. Viszonylag szoros kapcsolat van a
gyakorlati jogélet és a jogászok egyetemi tevékenysége között. Hasonló a helyzet Itáliában is.
Franciaországban az egyetemi jogtudománynak a bírói kar szűrőjén át lehet hatása a
joggyakorlatra. A common law országok közül Angliában korábban szinte semmilyen kapcsolat
sem volt a jogtanítás és a jog- gyakorlat között. Amerikában pedig a jogtanárok nagy része
maga is gyakorló jogász, tehát inkább a másik oldalról való befolyásolásról beszélhetünk. 45
Végezetül megemlékezünk arról, hogy a jogi szakma ma is „beugrót” jelent egy sor más
szakmához. Vezető gazdasági és pénzügyi pozíciókat betöltők, politikusok, újságírók és
számos más foglalkozás képviselője is gyakran kerül ki a jogászok soraiból, hiszen a jogi
ismeret elég könnyen konvertálható, az élet szinte bármilyen területén jól hasznosítható. A
kilencvenes években úgy tűnt, mintha az a trend, hogy a jogi végzettség általános humán
képzési funkciót tölt be, kissé visszaszorulóban lenne. Az utóbbi évtizedben tapasztalt nagy
érdeklődés a jogi képzés iránt azonban ismét felerősíteni látszik ezt a tendenciát, amire a
kormányzat — tulajdonképpen érthetedenül — az államilag támogatott képzési helyek
fokozatos csökkentésével reagált.
Végül essék néhány szó az egységes európai jogászság eszméjéről! Fejtegetésünkből
megállapítható, hogy a középkorhoz képest mára nemcsak egy országon belül az egyes
jogászi szakmák között, hanem országonként változóan az egyes hasonló feladatokat ellátó
jogászi rétegek között is viszonylag nagy eltérések jöttek létre, s az utóbbi évszázadokban ez
egyre erősödő tendencia volt. Egy német és francia bíró, egy német vagy olasz ügyvéd —
hogy csak kontinentális példákat vegyünk — más társadalmi szerepet lát el, más társadalmi
megbecsülésnek örvend, nem is beszélve arról, hogy más — tartalmában és módszerében
eltérő — képzésen esik át manapság. Ugyanakkor az Európai Unió eszméjével együtt jár, s az
Európai Bíróság már a kilencvenes évek elején több ítéletével lehetővé tette, hogy pl.
különböző nemzetiségű és végzettségű ügyvédek irodát nyithassanak és
tevékenykedhessenek a közösség országaiban. 1998- ban megszületett az ügyvédek
letelepedési szabadságáról szóló irányelv is, amely lehetővé teszi, hogy egy ügyvéd szakmáját
önállóan vagy alkalmazottként ne csak abban az európai tagállamban gyakorolhassa
folyamatosan, ahol szakmai képesítését szerezte, hanem egy másik tagállamban is. 46
Kérdéses persze, hogy elegendő-e ez ahhoz, hogy az egyes jogászi szakmák különböző
nemzeti tradíciókkal rendelkező képviselőiből egy integrált, egységes európai ügyvédség,
ügyészi, bírói réteg jöhessen létre. Vajon az eddig fenn

45
Az ezen alpontban eddig kifejtettekre lásd pl. Pokol Béla: ‘Jogászság és jogrendszer.’ In uő: A jog s^erke^ete.
Budapest: Gondolat Kiadó, 1991.
46
Az Európai Parlament és a Tanács 98/5/EK irányelve (1998. február 16.) az ügyvédi hivatásnak a képesítés
megszerzése országától eltérő tagállamokban történő folyamatos gyakorlásának elősegítéséről.
62 MÁSODIK FEJEZET

álló szervezeti korlátok lebontása elegendő-e az „európai jogász” megszületéséhez?47

Talán egy olyan típusú „európai jogász újjászületésének” a vágya foglalkoztatja most a
közös Európa jogpolitikusait, amilyen a ius commune időszakának egységes képzettségben
részesülő, egységes módszerekkel dolgozó jogásza volt. A ius commune időszakában sem
létezett uniformizált joggyakorlat és nem léteztek egész Európára minden részletükben
azonos szakmai elvárások, de az egyetemi jogászképzés egységes tradíciója mégis lehetővé
tette, hogy a jogászok az egész kontinensen a Kárpátoktól Gibraltárig alkalmazni tudják
ismereteiket.
Korunk jogpolitikusai első lépésként nem kifejezetten az utóbbi kétszáz év alatt
jelentőssé vált képzési- és munkastílusbeli eltérések, a professzionális „habitusban”
megmutatkozó különbségek leépítésében gondolkodnak, hanem a közös tudományos
tradíciók visszaállításában, egy lassan felépítendő egységes képzési modell kidolgozásában
látják a jövő „európai jogászának” világra segítését. S ebben a képzési modellben
természetesen nem az egyes nemzeti tételes jogoknak, hanem az elméleti- és történeti
tradícióknak és tudományágaknak (jogfilozófia, jogdogmatika, összehasonlító jogtudomány,
római jog, jogtörténet) kell az alapozó szerepet játszaniuk. Ugyanúgy változatlanok és
közösek maradnak a jogászi hivatással szembeni azon elvárások — tisztesség, megbízhatóság,
felkészültség, elkötelezettség —, amelyek a közösség szolgálatának velejárói.

» » • » » » » » » » ajánlott irodalom • • • • • • • • • •

BALDUS, Christian — FlNKENAUER, Thomas — RÜFNER, Thomas (szerk:) Juristenausbildung in

Europa ^wischen Tradition und Reform. Tübingen, 2008.
BERNEKER, Erich (Hrsg.): Die juristischen Berufe in Vergangenheit und Gegenwart. Mainz, 1948.
BÓNIS György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971.

NAGY Zsolt: A jogi oktatás fejlődése és aktuális kérdései. Szeged, 2007.

STEIN, Peter: A római jog Európa történetében, Budapest, 2005.
WEBER, Max: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 2/2. A gazdaság, a társadalmi rend ás a
társadalmi hatalom formái. Jogszociológia) Budapest, 1995.

47
Filippo Ranieri: ‘Der europäische Jurist. Rechtshistorisches Forschungsthema und rechtspoli tische Aufgabe.’
In: Ius Commune. XVII. (1990) 9-25. o.
 3. JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS
•Szabó Miklós»

e gyaránt központi jelentőségű a jogtudomány és a joggyakorlat számára a

„Mi a jog?” kérdés megválaszolása. A jogtudomány számára a válasz
ismeretelméleti jelentőséggel bír: ezzel tudja ugyanis meghatározni saját
tárgyát. A joggyakorlatot természetesen sokkal praktikusabb megfontolások ve-
zérlik: a válasz segítségével tudja kijelölni a különböző típusú normák között
azokat, amelyek jogi normaként a tevékenységének alapját képezik. Mint utaltunk
már azonban rá, a kérdésre nem adható rövid és egyértelmű válasz. Éppen azért
hívja segítségül a jogtudomány a jogforrás fogalmát, hogy annak révén mintegy
címkét, „pedigrét” tudjon akasztani minden egyes normára, amelyről leolvasha-
tó, hogy jogi vagy nem jogi normával állunk-e szemben.

JOG ÉS JOGFORRÁS

Azzal a kérdéssel, hogy „Mi a jog?” kétféleképpen találkozhatunk. A kérdés egyrészt lehet
elméleti érdeklődésű, s ekkor a jog (általános) fogalmának a meghatározására irányul. A kérdés
másrészt lehet gyakorlati irányultságú, azt firtatva, hogy mi a jog — vagyis mit mond a jog —
az adott esetben, amikor is az adott ügyben, adott helyen és időben követendő és
alkalmazandó jog(i rendelkezések) meghatározására irányul.

JOGFOGALOM ÉS JOGFORRÁS • (1) Az elmélet útjára lépve csupán idő és türelem kérdése a
megdöbbenés, hogy a „Mi a jog?” kérdésre adandó egyetlen és végső válasz helyett olykor
egymásra rímelő, máskor egymással szöges ellentétben álló fogalmak — fogalom-kísérletek
— százai állnak rendelkezésünkre. Ez a helyzet nem a jog fogalmának a kizárólagos
sajátossága. Kétséges, hogy megadható-e bárminek is a fogalma: nincs könnyebb helyzetben,
akinek a „relativitás”, a „fény”, az „élet” fogalmát kell megadnia. Ennél még nehezebb, ha a
fogalom tárgya nem a természet, hanem a társadalom egyik jelensége (a „kultúra”, a „tör-
ténelem”, az „emberi szellem”). Ebben az esetben ugyanis a dolog nem csak úgy egyszerűen
„van”, hanem „csinálják”: a jog a\ és olyan, amivé és amilyenné teremtik — kis eltéréssel
ugyanazok az emberek, akik meg akarják adni a fogalmát. Végül a nehézség nem csak a
tárgyból, hanem a megismerésből is fakad: ugyanis minden megismerés bizonyos
előfeltevésekből, a világról alkotott bizonyos képből indul ki, azaz valamilyen — kifejezett
vagy mögöttes — filozófiai
64 HARMADIK FEJEZET

alapállásból. Ebben vagy helye van Istennek, vagy nincs; vagy az anyag uralja a szellemet,
vagy fordítva; az ember vagy a természet rabja, vagy az ura stb. S ezek a különbségek
gyökeresen eltérő fogalom-meghatározásokat eredményezhetnek, mint ahogy a televízióban
is láthat(na) az egyik ember „boszorkányságot”, a másik „technikát”, jóllehet ugyanúgy nem
értik annak működését. Ezért, hogy a legtöbb esetben a kínált meghatározások nem a fogalom,
hanem a definíció kategóriájába tartoznak. A fogalom ugyanis a jelölt dolog „lényegének”
megadását ígéri, míg a definíció beéri a dolgot jelölő szó jelentésének bemutatásával.
E megjegyzések átvezetnek egy újabb megállapításhoz: a jog mibenlétével kapcsolatos
elméleti állásfoglalás nem marad gyakorlati következmények nélkül. A világunk teremtett világ, s ezt
a világot nem kis részben éppen a fogalmainkkal magunk teremtjük. Láthatjuk a jogban „a
kényszer gépezetét”, de láthatjuk „a szabadság gépezetét” is; gondolhatjuk a hatalom
parancsának, de gondolhatjuk e hatalom korlátjának is; felfoghatjuk jogaink, vagy éppen
kötelességeink foglalataként is; tekinthetjük a Rend biztosítékának, de az Igazi Rend egyik
gátjának is. Akármit is mondunk róla: a jogot (a magunk részéről) olyanná is tesszük; a
bármennyire elméletinek szánt (semleges megfigyelői) megállapításunk a jognak a%t az
aspektusát erősíti, amelyet a fogalom középpontjába helyeztünk, s ez már gyakorlati
(cselekvő) következmény.
(2) Érdeklődésünk másik lehetséges iránya nem csupán végkövetkeztetését, de
kiindulópontját tekintve is gyakorlati. Ekkor cselekvésünk és döntéseink számára keresünk
támpontokat és tisztázzuk a feltételeket. Pl. a „rossz ember” szemszögéből pillantva a világra
semmi más iránt nem érdeklődünk, mint hogy milyen következménnyel kell számolnunk, ha
bizonyos módon cselekszünk (pl. lelőjük a seriffet, adót igénylünk vissza fiktív beruházások
után, megtakarítjuk a környezetvédelmi beruházást stb.). Az ilyenféle következmények egy
részét jogi következménynek tekintjük; durván azokat, amelyek valahol a hatóság vagy a
bíróság előtt köthetnek ki, azaz ami miatt bíróság elé állíthatnak minket, vagy mi
fordulhatunk a bírósághoz valamilyen igénnyel. Bizonyos akciók esetén „a jog” reakciójával
kell számolnunk. Ennek érdekében lehet szükségünk arra, hogy az akárhogyan nyert
definíció alkalmazásával minden jelenségről el tudjuk dönteni, hogy „a jog” fogalma alá
tartozik-e vagy sem; vagy pedig ilyen általános fogalom nélkül is rá tudjunk „bökni” egyes
dolgokra, mondván, hogy „Ez jog, ez meg nem az”.
Az első (a definícióból kiinduló) mégoldás a voltaképpeni elméleti megközelítés, s
látszólag ezzel él a jogi szabályozás is. Ha azt mondjuk, hogy a „fenyegetés: súlyos hátrány
kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyege- tettben komoly félelmet
keltsen”,' akkor csak látszólag egyszerű a dolgunk, amikor egy konkrét fenyegetésről (a
lőfegyvertől az irgum-burgumig terjedő skálán) kell eldöntenünk, hogy „súlyos” volt-e a
hátrány és „komoly” volt-e a félelem. E döntésünket csak a másik, a „rábökős”, azaz a
példálózó megközelítés

1 Btk. 459. § (1) bek. 7. pont

 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 65

könnyítheti meg, amely gyakorlati abban az értelemben, hogy nem egy általános tételből
vagy fogalomból dedukció útján nyeri a következtetést, hanem a „helyes döntés” példáihoz,
mintáihoz igazodik. A mi esetünkben lázasan elkezdünk lapozgatni a döntvénytárakban,
hogy hasonló esetre hozott döntést keressünk, ami átmutatásként szolgálhatna. Ekkor már
nem a „fenyegetés” fogalmából indulunk ki, hogy azt az esetünkre alkalmazzuk, hanem azt
keressük, hogy mi mindent tekintettek (vagy nem tekintettek) már fenyegetésnek a
korábbiakban. Hiszen a jog az, amivé „tesszük”, s mi semmi mást nem akarunk, mint a már
meglevőt „továbbcsinálni”.
A jog gyakorlati megtalálásának két módját taglalva óhatatlanul is belegabalyodtunk abba
a kérdésbe, hogy mit keresünk, amikor a (konkrét) jogot keressük. Az út ugyanis kétfelé
ágazik. Kereshetjük egyrészt azt a szöveget, amelyet mint egy jogi norma szövegét
azonosíthatjuk; ha pedig megleltük, akkor kereshetjük e szöveg jelentését (vagy lehetséges
jelentéseit). Az utóbbi az értel?ne?és — most nem taglalandó 2 — kérdéséhez vezet el, míg az
előbbi vezet el a most tárgyalandó kérdésünkhöz, azaz a jogforrások — vagy régies kifejezéssel:
‘a jog kútfői’
— kérdéséhez. Egy normáról, vagy egy norma fennállására vonatkozó állításról ugyanis el
kell tudnunk dönteni, hogy valóban jogi normáról, pontosabban normaszövegről van-e szó,
vagy valami másról. 3 Hiszen annak definiálása, hogy mitől jogi a jogi norma, azaz honnan
származik egy norma jogi jellege, könnyedén átfordítható annak meghatározásába, hogy mi
aamiből jogi norma keletkezhet, ami egy keletkező normát jogivá tehet. Egy norma jogiságát
kellőképpen igazolja, ha olyan forrásból ered, amelyből általában a jog „fakad”.
E kategória — a jogforrás — tartalmának meghatározása is mindig nagy vitákat kavart a
jogtudományban, s egymástól gyökeresen eltérő álláspontokra vezetett. Miként a „Mi a jog?”
kérdésére számtalan válasz született, melyek egyike sem végleges vagy egyedül helyes, úgy a
jogforrásra megfogalmazható „Honnan ered a jog?” kérdésre adott válaszok sem
egybehangzóak. Ezért csak a válaszok típusai, s a mögöttük húzódó megközelítések eltérése
az, amit össze lehet foglalni. A legkézenfekvőbb, bár sokak által elvetett megközelítés a
„forrás” szó etimológiájából indul ki. A forrás alapvetően eredet, egy hely, ahol a víz kilép a
föld alól, s patak vagy tó „formáját” veszi fel. Ha ennek nyomán — tágan és formálisan
— azt mondjuk, hogy jog az, amire a bírósági döntések mint (a bíróságot is) kötelező normák
összességére utal(hat)nak, akkor jogforrás mindaz a „hely”, ahol ilyen normák képződnek,
ahonnan ezek származhatnak.
A JOGFORRÁSOK FAJTÁI • Ezen etimológiai megközelítés azonban már nem igazít el abban,
hogy akkor mi is volna az a „hely”, ahonnan a jog fakad. Ez ugyanis többféleképpen érthető.
Mi azon jogi norma keletkezési helye pl., hogy a jogellenesen és felróhatóan okozott károkat
meg kell téríteni? A törvény,

2
Lásd majd a 7. Fejezetben.
3
Ezt a különbséget szokták megvonni a „Lehet, hogy tisztességtelen, de nem törvénytelen!” kifogással.
66 HARMADIK FEJEZET

amely ezt tartalmazza? 4 A törvény megalkotója? A törvényalkotó akarata vagy pszichikuma?

(S akkor ki a „törvényhozó”: az egész testület, vagy csak aki igennel szavazott?) A társadalmi
viszonyok, melyek meghatározzák a kérdést is és a választ is? A történelem, amely formálja a
társadalmi viszonyokat? Vagy a történelem és a világegyetem végső mozgatója: az Isten, a
Természet, a Szellem, az Anyag? Megannyi lehetséges válasz. A válasz keresésének irányát a
jogforráshoz ragasztott jelzővel szokás jelölni, bár vigyázni kell, mert esetenként egyazon jel-
zővel eltérő sajátosságokra utalnak a különböző szerzők.
(1) „A jogforrásfogalom materiális és formális meghatározásának megkülönböztetése
elsősorban az angol jogtudományra jellemző, amely azonban nem jelenti azt, hogy
kizárólagosan az angol jogelmélet sajátja. A jogforrás materiális fogalmán azokat a jelenségeket értik,
amelyek a jog tartalmának eredetére utalnak, azokat a tényezőket, amelyekből a jog'tartalma
származik. A jogforrás fogalmának formális meghatározása viszont azokat a tényezőket és jelenségeket
jelöli, amelyekből a jog ereje és érvényessége fakad.”5 Eszerint pl. materiális forrás lehet a szokás, a
precedens, az erkölcs, a vallás stb., ha az szolgáltatja a jogi minták anyagát, tartalmát, és
választ ad arra, hogy miért pont a% a magatartásforma kötelező, tilos vagy megengedett.
(Honnan „veszi” a jogalkotó, hogy pl. az élettársi viszony vagyonjogi következményeit
valamiként szabátyozni kellene? Onnan pl., hogy széles körben elterjedt szokása házasságkötés
nélküli együttélés.)
A jog formális forrása arra az erőre, arra a tekintélyre utal, ami miatt a jog szabályainak
követését magunkra kötelezőnek tekintjük. Ez lehet az általunk megválasztott parlament
döntése, a legitim uralkodó akarata, a bírói döntés észszerűsége, egy jogtudós álláspontjának
tekintélye stb. Ez az, ami mértékadóvá, kötelezővé teszi a mintát, és választ ad arra, hogy
mitől jogi az adott szabályozás, holott lehetne más normarendszer része (mint ahogy pl. a
lopást tiltja az erkölcs is és a vallás is, nem csak a jog). A formális jogforrás utal arra az
eredetre, arra a származásra, amelyből a — bármilyen tartalmú — norma jogi érvényessége,
azaz jogi minősége fakad.
(2) E különbségtevést csak részben fedi a külső és belső jogforrások szétválasztása, ami az
európai kontinentális jogtudományban használatos. E jelzőpár arra utal, hogy a jog forrását a
jogon kívül, vagy belül keressük-e.6 A külső jogforrás a joghoz kívülről közelít, s arra a
társadalmi jogképző erőre utal, amely jogot keletkeztethet a fenti materiális (tartalmi) és
formális (érvényességi) értelemben

4
Ptk. 339. §.
5
Peschka Vilmos: Jogforrás és jogalkotás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1965, 33-34. o.
6
Ebben a megnevezésben sincs összhang a szakirodalmon belül. Peschka Vilmos pl. a fent idé zett helyen genetikus
(„származási”) és gnos^eológiai („ismeretelméleti”) jogforrásként különbözteti meg az itt külső és belső jogforrásként
megnevezett eredetet, miközben belső és külső jogforrásként azonosítja az itteni anyagi és alaki jogforrást. Ezt veszi
át Szilágyi Péter: jogi alaptan. Budapest: ELTE Eötvös, 2011, 259. o. és Visegrády Antal: Jogi alaptan. Pécs: JPTE ÁJK,
1996, 14. o. A ‘belső’ és ‘külső’ jogforrás ilyen használata Somló Bódogtól ered: jogbölcsészet. [1920] Mskolc: Bíbor,
1995, 97. o. A tételes jogtudományok általában nem bonyolódnak bele túl mélyen e terminológiai problémákba.
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 67

egyaránt. E filozófiai-társadalomelméleti magyarázat lehet aztán Isten, a természet, a

történelem, a „népszellem”, a p'raxis, a társadalmi struktúra, a szükségletek, az érdekek,
valamiféle akarat stb. — bármi, ami (legalábbis az elgondolás szerint) a jogot megelőzően és
attól függedenül létezik, s legalábbis „szabályozási igényt” támaszt. A belső jogforrás egyfajta
gondolati bakugrással a jogi jelenségvilágon belül keresi a választ (mint ha a patak forrását
magában a patakban keresnénk), mégis logikai törés nélkül, hiszen — legalábbis a fejlettség
bizonyos szintjén álló jogrendszerekben — a jog valóban szabályozza önnön keletkezését is.'
A jogforrás belső magyarázata ismét kétféle lehet:
(a) Az anyagi jogforrás azokra az (állami) szervekre utal, amelyek fel vannak hatalmazva
jogalkotásra, azaz hivatalos, általános és kötelező magatartási minták tételezésére. Ilyenek
lehetnek pl. a parlament, a kormány, a miniszterek, néhol a bíróságok. E „jelzős szerkezet”
értelmében tehát a jog a jogalkotó szervektől (személyektől vág)? testületektől) ered.
Természetesen a jog mondja meg, hogy melyektől és mely esetekben, de ez a jog is ered
valakitől. A jog forrását ez esetben valamiféle faragott vízköpőként képzelhetjük el, s
zárójelben marad, hogy abba honnan kerül bele a jog.
(b) Az alakijogforrás mint belső jogforrás voltaképpen már nem is arra ad választ, hogy
„Honnan ered a jog?”, hanem arra, hogy „Honnan ismerhető meg a jog?”. E magyarázat abból
indul ki, hogy a jog akkor lép ki a külvilágra, amikor alakot - szöveges fomiát - ölt. Az alaki
jogforrások tehát azok a tételes jogszabályok, amelyek a jog anyagát szövegesen
megformázzák, s amelyek ekként az ismereteink forrásai is. Ugyanezért a jogforrási hierarchia’
kifejezés a bevett jogi szaknyelvben a jogszabályok egymásra épülő rendszerét jelenti, e
szóhasználat tehát a jogforrások összességét — értsd: az alaki értelemben vett jogforrások
(vag\ds a jogszabályok) összességét — azonosítja a (tételes) joggal. (Igaz, maga a ‘jogforrás’ szó
is il\?en értelemben jelenik meg először Titus Liviusnál, a XII táblás törvényre utalva.)
Az alaki jogforrásokon belül szokás különbséget tenni végül
(ba) írottés
(bb) íratlan jogforrások közt az előbbivel az alkotott — „törvényi” — jogra, az utóbbival a
szokásjogra és bírói jogra, utalva. Valóban tehető különbség e jogképződési módok között, ha
egy norma jogilag kötelezővé válásának pillanatára figyelünk. Ugyanakkor az írott és íradan
formára való utalás megtévesztő is, hiszen utóbb a szokásjogot is gyakran rögzítik írott
formában, ahogyan a bírósági határozatokat is — és ez teszi őket széles körben
megismerhetővé.
(3) Közel áll e két utóbbi kategóriapárhoz az Edgár Bodenheimer által felállított formális
és nemformális jogforrások elkülönítése is. 8 Felfogása előfeltevésként azt tartalmazza, hogy a jog
nem más, mint a jogforrások összessége, de ez nem

” Ezt teszi az alkotmány (Alaptörvény) és a Jogalkotásról szóló 2010. CXXX. tv.

8
Edgar Bodenheimer: Jurisprudence. The Philosophy and Method of the Law. Cambridge etc.: Harvard U. P., 1981. (4. kiadás)
XV. és XVI. Fejezet.
68 HARMADIK FEJEZET

szűkíthető le a jog szabályok összességére. Fogalmilag a formális jogforrásokat a kötelező

erejűjogi dokumentumokban megjelenő, artikulált szöveges forma jellemzi; míg a nem-formálisok
nélkülözik • ezt a formát, jogilag mégis szignifikáns anyagok, amennyiben bírósági döntések
alapulhatnak rajtuk és hivatkozhatnak rájuk. A formális forrásokhoz képest a nem-formálisak
másodlagosak, amennyiben akkor jöhetnek szóba, ha
(a) formális jogforrás nem igazít el az adott esetben; vagy ha
(b) a formális forrás alkalmazása sértené az igazságosságot vagy méltányosságot; vagy ha
(c) a formális forrás fogalmazásmódja egymásnak ellentmondó értelmezéseket tesz
lehetővé.
Bodenheimer formális forrásnak tekinti a jogalkotás termékei mellett a precedenseket,
továbbá az egyezményeket és más megállapodásokat; nemformálisnak az igazságosság
sztenderdjeit, az értelmet és a dolgok természetét, a méltányosságot, a politikai célokat és
morális meggyőződéseket, a közvéleményt, de mi ezeket kiegészíthetjük a szokásjoggal is.
A vázolt felfogások sokfélesége végül is két fő irányból közelít a ‘jogforrás’ szó
jelentéséhez. Az egyik — a voltaképpen helyes — a jogkép^ődés módjait érti rajta, azokat a
csatornákat, amelyeken át újabb és újabb normák áramolhatnak a jog anyagába. A másik —
elméletileg félrevezetően, de általánosan elfogadottan — a jog hordozóira utal, azon megjelenési
módokra, melyek segítségünkre lehetnek egy kérdés jogi megítélésében, a rendelkezésünkre
álló tényekre vonatkozó jog megtalálásában. 9 E két nézőpontot leginkább Bodenheimer
kategóriapárja fogja egybe, mivel a jogforrások csoportosításakor figyelemmel van arra is,
hogy hol és hogyan képződ(het)nek a jogi normák, de arra is, hogy milyen formában je-
lennek meg. Az ő felfogásával szemben is megfogalmazható azonban kifogás: az, hogy az igen
tágan értett „jogforrás” fogalmába olyan, egymástól távol eső jelenségeket is belefoglal, mint a
törvények és pl. a közvélemény. Ez a tágan kiterjesztett fogalom-használat nem felel meg a
„jogforrás” szóhoz (nálunk) szokásosan kapcsolt jelentésnek, de ez a kiterjesztés nem is volna
kívánatos.
Ezért a ‘jogforrás’ terminusát a kontinentális hagyományoknak megfelelően csak a
formális jogforrásokra és a szokásjogra, mint tipikus jogképződési módokra használjuk a
következőkben. Az e körben megnevezett jogforrás-típusok természetesen csak elvi lehetőségek,
melyek közül az egyes jogrendszerekben nem mindegyiket, s azokat sem egyforma súllyal
ismerik el jogforrásként. Általában a formális jogforrások valamelyike (még inkább
valamilyen arányú keveréke) a domináns egy adott jogrendszerben. Ezek egyenkénti és
egymáshoz képest való súlyáról az adott ország alkotmánya mellett a tényleges bírói
gyakorlat igazít el. Megjegyzendő végül, hogy a jogforrási rendszerek történelmi
képződmények, azaz folytonos (mikor kisebb, mikor nagyobb) változásnak vannak kitéve.

Erre utal a „jogalkalmazás” jelentéssel használt német Rechtsfindung szó is.

 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 69

EGYES JOGFORRÁSOK

A modern világban két olyan fő jogképződési mód ismeretes, melynek termékei belső (azaz
egy-egy országon belül érvényes) jogként hivatalosan is elismert normákat hoznak létre: a
jogalkotói vagy törvényi jog és a bírói jog. A törvényi jog alapvetően a kontinentális (római-
germán vagy civiljogi) jogrendszereket, a bírói jog az angolszász (common law) jogrendszereket
jellemzi — ami nem az egyik vagy a másik kizárólagosságára, hanem inkább csak bizonyos
jogtörténeti korszakokban mutatott dominanciájára utal.
JOGALKOTÓI JOG • A jogalkotói (vagyis alkotott, tételezett) jog két alaptípusa a törvény és a
rendelet. Megalkotásuk folyamatát tekintve különböztethetjük meg a törvényhozást és a
rendeletalkotást, ami megfelel az autonóm és a delegált jogalkotás különbségének. Az autonómia (auto-
nomos% — ön-törvényű) az önmeghatározás lehetőségére utal, azaz arra, hogy az autonóm
szabályozás birtokosa legalább elvileg és formailag mindenki mástól függedenül alkothat
szabályokat, s a megalkotott szabályoknak nem kell levezethetőnek lennie egy másik —
külső és felső
— normarendszerből. Az autonóm jogalkotás nem korlátlanságot, hanem bizonyos korlátok közti
feltétlenséget jelent. Autonóm jogalkotók a törvényhozó testületek (parlamentek). De autonóm
lehetett — s ez egyben az állami autonómia korlátozása is volt — az ősi római páterfamiHas joga
a háznépe fölött, a középkori katolikus egyház belső élete, s ma is bizonyos szervezetek és
szövetségek belső szabályozása vagy éppen a nemzetek közösségének szupranacionális
szabályai.
Peschka Vilmos már hivatkozott műve nyomán foglalhatjuk össze a jó törvényhozás
feltételeit és sajátosságait. A jó törvényhozás társadalmi feltételei, hogy
(a) legyenek kiforrottak azok a társadalmi viszonyok, amelyeket törvényi szinten rendezni
kívánnak;
(b) álljon rendelkezésre egy olyan szervezett törvényhozó apparátus, amely megfelelő
szakmai színvonalon tudja vezérelni a törvényalkotás folyamatát, annak előkészítésétől a
végrehajtásig;
(c) legyen olyan fejlett jogtudomány, amely a jogalkotó tevékenység fogalom-
rendszerének és dogmatikai eszköztárának kidolgozását és nem utolsó sorban politikai
kötöttségektől mentes szakmai-tudományos kontrollját biztosítja.
A törvényhozás sajátossága ugyanakkor, hogy
(a) alapvető jogi normák tudatos megalkotására irányul;
(b) szemléletében jövőre orientált, azaz a társadalmi viszonyok jövőbeni alakulását kívánja
befolyásolni — jóllehet múltbeli tapasztalatokra támaszkodva;
(c) megfogalmazásában elvont és általános, tehát elvonatkoztat a társadalmi viszonyok
egyedi sajátosságaitól;
(d) formájában szilárd és rögzített;
(e) mindezek következtében olyan szabályozást eredményez, amely szilárd, de egyben
merev is, vág)? másként megfogalmazva: stabil, de statikus.
70 HARMADIK FEJEZET

Részben éppen a törvényhozás merevségének és statikusságának oldására,

ellensúlyozására szolgál a delegált jogalkotás. A delegált jogalkotás — Montesquieu
hatalommegosztási tanára utalva — nem a törvényhozó, hanem a végrehajtó hatalom jogalkotó
tevékenysége. Alapja a törvényekben foglalt azon — általános vagy konkrét — felhatalmazás,
amely valamely kormányzati szerv (kormány, miniszterek) feladatává teszi normatív
rendelkezések megalkotását
(a) vagy a meghozott törvények végrehajtására (konkrét felhatalmazás), vagy
(b) a törvények keretei között egy terület viszonyainak részletes szabályozására
(általános felhatalmazás) — ez csak kormányrendeletre vonatkozhat.
A delegált jogalkotás alaptípusa a rendelet. Ez olyan korlátozott és feltételes jogalkotási
produktum, amely az állampolgárokat közvetlenül is kötelező előírásokat tételezhet, rájuk
jogokat vág)7 kötelezettségeket ruházhat, de nem ütközhet magasabb szintű jogszabályba.
Rendeletet delegált jogkörben a kormány, a miniszterelnök, a miniszterek és a Magyar
Nemzeti Bank elnöke alkothat és hirdethet ki.10 Rendeletet alkothatnak azonban az
önkormányzatok is, mégpedig a számukra az Alaptörvény és a törvények által biztosított
autonómia részeként.
A jogszabályok alaptípusa a fentieknek megfelelően az állami szuverenitás meghatározó
részét képező törvényhozó hatalmat gyakorló Országgyűlés által alkotott tömények. Központi
szerepük miatt a törvények számosak és sokfélék. Ez a sokféleség szükségessé teszik, hogy a
törvényhozási produktumok közül néhányat külön névvel is megkülönböztessünk. A
törvényhozás sajátos esetei 1. az alkotmányozás, 2. a kodifikálás és 3. a recepció.
(1) Az alkot??iány rögzíti az egyes országok államformáját, politikai berendezkedését, a
fontosabb állami és nem állami szervek és az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit, s
általában az állami-társadalmi egység intézményeit és szimbólumait. Megkülönböztetünk
történeti alkotmányt, amikor az alkotmányos berendezkedés szabályait szokások, bizonyos
törvények, iratok és intézmények rögzítik, mint pl. ma Nagy Britanniában, vág) 7 korábban
Magyarországon is. Írott (vagy kartális) alkotmányról beszélünk, ha e szabályokat törvény
tartalmazza. E törvény, mint alaptörvény (innen a jelenleg hatályos magyar alkotmány
elnevezése is: Magyarország Alaptörvényé), kiemelkedik a többiek közül, megszabva azokat a
kereteket is, amelyek között a további törvényalkotás mozoghat.
Ez a kettősség — az alkotmány törvény is, de ki is emelkedik a törvények közül — azt a
problémát veti fel, hogy védi meg egy ország alkotmányát a pillanatnyi törvényhozási
többség napi politikai megfontolásaitól. E biztosíték jelenleg az, hogy az Alaptörvény
elfogadásához, vagy módosításához az összes ország- gyűlési képviselő kétharmadának
szavazata szükséges. (Lehetséges volna még más minősített többség vagy megerősítő
népszavazás, esetleg külön konvenció, alkotmányozó gyűlés összehívásának előírása is.) Carl
Schmittnek a Weimari

10
Az Alaptörvény 23. cikke felhatalmazza továbbá az Országgyűlést, hogy sarkalatos törvényben a végrehajtó
hatalom körébe tartozó egyes feladat- és hatáskörök ellátására és gyakorlására önálló szabályozó szemeket hozzon
létre. A rendeletek specifikus fajtái továbbá: szükségállapot idején a köztársasági elnök, rendkívüli állapot idején a
Honvédelmi Tanács rendelete.
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 71

Alkotmány sorsa fölötti — Hider „alkotmányos” hatalomátvételével be is igazolódott —

aggodalma vezette őt az alkotmány és az alkotmány törvény, illetve az ezeket létrehozó alkotmányozás
és (alkotmány)törvényhozás megkülönböztetésére.11 Az alkotmányozásban a népszuverenitás —
a népakarat — közvedenül nyilvánul meg, s nyilvánítja ki (általában forradalmi helyzetben),
hogy mi legyen a közösségi együttélés rendje (pl. királyság vagy köztársaság). Ezt az akaratot,
mondja, nem írhatja felül egy megszerzett parlamenti (minősített) többség sem — hiszen a
mindenkori alkotmány éppen e hatalom mindenhatóságát hivatott korlátozni. Ez fejeződik ki
ma a jogállamiság és alkotmányosság eszméjében.
Az Alkotmány kiemelkedő társadalmi szerepét biztosítja az alkotmányvédelem
intézményesítése is. Az alkotmányvédelem célja annak biztosítása, hogy a jogrendszer
konzisztenciája (logikai ellentmondásoktól mentessége) az alkotmány dominanciája mellett
valósuljon meg. A jogalkotás alkotmányos keretek között tartását általában bíróságokra
bízzák: vagy a rendes bíróságokra (pl. USA), vagy az alkotmánybíróságokra (pl. ma
Magyarországon), melynek eszköze jellegzetesen az alkotmánysértő jogszabály
megsemmisítésére irányuló eljárás.
(2) A kodifikááó (a ‘kódex’ = könyv szóból) a joganyag törvénykönyvekben való
összefoglalását és közzétételét jelenti. A törvénykönyvek — bár jellegükben és funkciójukban
jelentős eltéréseket mutatnak - végigkísérik a jogfejlődést a jog első írott emlékeitől kezdve, s
mintegy kicövekelik a jogfejlődés útját. Olyan mérföldkövek ezek, mint Hammurabi
törvénykönyve (i.e. XVI. század), a XII táblás törvény, a Codex Justiniani, majd a középkor
törvénykönyvei a Code Napoleon-on át napjaink számtalan törvénykönyvéig.
Nyilvánvaló, hogy e több évezredes fejlődési folyamat termékei csak egészen távolról
tekintve foghatók egybe a „törvénykönyv” kategóriájában, hiszen sok szempontból jelentősen
különböznek egymástól. Közös vonásuk, hogy mind- egyik törvénykönyv egy' jog vagy
jogterület szabályainak eg)' helyen való összegyűjtése a tartós rendezés igényével. Ebből fakad
az, hogy egyrészt csak a már kikristályosodott, letisztult normák alkalmasak az ilyen
összefoglalásra, másrészt pedig az, hogy csak a legfontosabb, legalapvetőbb szabályokat érdemes
így rögzíteni, hiszen a részletszabályok gyakoribb változásoknak vannak kitéve.
A különbözőség a kódexek jellegében és funkciójában mutatkozik meg. Jellegük szerint (a) a
belső rendezetlenség, vág)' (b) rendezettség képét mutathatják.
(a) A rendezetlenség arra utal, hogy a kódex — egyfajta mennyiségi szemlélettel
— bizonyos számú normát helyez egymás mellé, anélkül azonban, hogy e normák között
összefüggést, logikai egymásra épülést hozna létre. Ilyenkor esede- ges a normák kódexbe
foglalása, s azon belüli elhelyezése is. Minden egyes norma csak arra az esetre vonatkozik,
amelyet szabályoz; ezért nevezik az ilyen kódexeket kazjúsztikusnak. egyes eseteket (casus-okat)
szabályozónak.

11
Carl Schmitt: Vetjassungslehre. [1928] Berlin: Duncker & Humblot, 2003; v.ö. Jakab András: A% új Alaptörvény
keletkezése és gyakorlati következményei. Budapest: HVG-ORAC, 2011, 17-18. o.
72 HARMADIK FEJEZET

(b) A rendezettség iránti igény a modem társadalmakkal jelent meg. Háttérben az

előreláthatóságot és biztonságot igénylő tőkés gazdálkodás és a nemzetállami keretekbe
szervezett nagy és komplex társadalmak irányításának újszerű igényei állnak. „És ez a
minőségi szemléletben fogant kodifikáció. A normaanyag ösz- szefoglalása úgy történik, hogy
a normákat lebontják, majd a rendszer elemeiként újraalkotják. E módszer nemcsak a
szabályozás következetessége, ellentmondás-mentessége, világossága, áttekinthetősége és
azonos gyakorlati következtetéseket biztosító kezelhetősége szempontjából tűnik a
legelőnyösebbnek. Szervesen következik abból a racionális matematikai szemléletmódból is,
amely a természettudományok újkori előretörése nyomán Európában a társadalmi
gondolkodás számára is mértékadóvá lett. Különféle buktatókat leküzdve ez a jogegységesítő -
jogújító kodifikáció csiszolódott klasszikus mintává a francia polgári forradalom
eredményeinek konszolidálása során, a napóleoni törvény- könyvnek létrehozatalakor. És ez
az a minta, amely a modern kodifikáció eszméjét terjesztette, és századunk további nagy
mintakódexeinek, a német és a svájci magánjogi kodifikációnak is ihletője lett.” 12
Funkciójuk szerint a kódexek szolgálhatják (a) a jogösszefoglalást, (b) a jogrögzítést, (c) a
jogalakítást, és (d) a jogalkotást.
(a) A jogösszefoglalás a törvénykönyvek hagyományosan felvállalt, vagy igazolásként
felmutatott feladata. Az áttekinthetőség és/vagy a megerősítés végett gyűjtik össze azon
normákat, amelyek megelőzőleg szokás, bírói gyakorlat vagy jogalkotás révén keletkeztek.
Ilyenek voltak pl. a feudális szokásjogi kódexek.
(b) A jogrögzítés az előző, szinte csak jogtechnikai műveleten túl egy garanciális elemet is
felvesz: a jogbiztonság követelményét a jog rögzítése révén. Ezt általában a hatalomból kiszorult
osztályok vagy rétegek érik el a társadalmi küzdelmek során. Ilyennek tekinthető a XII táblás
törvény, vagy a polgári kor első törvénykönyvei.
(c) A jogalakítás a joganyag evolúciós jellegű megváltoztatása. Ekkor a törvény- könyv a
meglevő jogot nem érintve, hanem arra ráépülve, de azt tovább is fejlesztve indít el vagy
fejez ki lassú, szerves fejlődést. Ez történik, amikor egy jogterület viszonyai letisztulnak
annyira, hogy lehetségessé válik kodifikálásuk útján való továbbépítésük.
(d) A jogalkotás a jogba való legradikálisabb beavatkozás, annak revolúüós megváltoztatása. E
funkciót csak modern viszonyok között veszi fel a kodifikáció, amely ekkor a korábbi
joganyag felszámolását, s a gyökeresen új kódexszel való helyettesítését jelenti. A dolog
természetéből következően az ilyen forradalmi jogváltozás a társadalmi—politikai
forradalmak kísérőjelensége.13
(3) A recepció átvételt jelent, egy máshol vagy máskor kialakult joganyag közvetlen
átvételét, egyszerűen annak törvénybe iktatásával. 14 Történetileg a római

12
Varga Csaba: Politikum és logikum a jogban. Budapest: Magvető Kiadó, 1987, 433-434. o.
13
V.Ö.: Varga Csaba: A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979.

14
A recepcióra - a szervátültetés mintájára — használatos (és szemléletes) a jogátültetés kifejezés is.
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 73

jog későbbi recepciójának (de inkább az erre irányuló kísérleteknek) a példája hozható
fel; továbbá a XX. században egyes (gyarmati sorból felszabadult) fejlődő országok kísérelték
meg jogrendszerük modernizálását a fejlettebb országok jogának recepciójával. Nem azért
tették ezt, mert a megoldás tökéletes: más társadalmi-történeti viszonyokra született
normatömeg fogalmilag kizárt, hogy tökéletesen illeszkedjen a befogadó ország
körülményeihez. Az okot inkább a szükségben és egyfajta „jogfetisizmusban” kell keresnünk.
A szükség alapja az lehet, hogy a nemzetközi gazdasági és egyéb kapcsolatok igénylik a
nemzeti jogrendszerek összeilleszthetőségét, tehát legalább hozzávetőleges hasonneműsé- gét
— miközben ennek szerves kiképzéséhez hiányzik az idő, vágy a törvényalkotás korábban
vázolt feltételrendszere. De járulhat ehhez egy naiv hit is abban, hogy a szerves fejlődés
„megspórolható”, vagy lerövidíthető a „késztermék” átvételével; illetve, hogy a fejlettebb
viszonyokra kialakult jogszabályok átvétele mintegy előidézi a neki megfelelő viszonyok
kialakulását. Az ilyen várakozásokban általában csalatkozni kell. Nem haszontalan azonban a
recepció egy szű- keb'b technikai körben, mint pl. a közlekedési szabályok, termelési
szabványok, pénzügyi és bizonylati rend és hasonló szférák szabályozása körében.
BÍRÓI JOG • A bírói ítélet az esethez kötődik: az adott esetben szolgáltat igazságot, s csak az
eset személyeire hoz kötelező rendelkezéseket. A formális igazságosság követelménye folytán
azonban — mely szerint a hasonló eseteket hasonlóan kell megítélni - az ítéletek „hajlamosak” az
adott eseten túlmenő érvényességre is szert tenni. Ez kétféleképpen következhet be. 1. Az
egyik lehetőség az, hogy egy konkrét ítélet (illetve annak elvi tartalma) mint döntési minta
önmagában és közvetlenül kötelezővé válik a hasonló ügyekben később eljáró bíróságok
számára. Az ilyen ítéletet nevezik precedensnek, a precedensek kötelező erejére épülő jog-
rendszert pedig precedensrendszemek. Ez a common law eredetű angol, majd az amerikai
jogrendszereket jellemzi. 2. A másik lehetőség az, hogy nem egy adott ügyben hozott döntés,
hanem a hasonló ügyekben hozott hasonló döntések sorozata
- vagyis az állandó bírói gyakorlat - követése válik kötelezővé. Minthogy az ilyen gyakorlat
jogszabályi rendelkezések mikénti alkalmazását rendezi, de maga — legalábbis elismerten —
nem keletkeztet új rendelkezéseket, a törvényi jogon alapuló kontinentális jogrendszerekben
terjedt el.13
Az „egy ítélet kötelező ereje” és a „sok ítélet kötelező ereje” között persze fokozatok
vannak, amelyek a fenti két modell közti átmeneti megoldásokat eredményeznek. 16 Mégis,
akár a tények eltorzítása vagy elhallgatása árán is, e két sémát doktrinálisan élesen el szokás
választani. Bírói jognak általában csak az első változatot nevezik, amelyben a bíró
tevékenysége kötelező normát keletkeztet;17 az utóbbiban a bíró tevékenysége csak kötelező
normaértelmezést keletkeztet —

15
Magyarországon e megkülönböztetéshez lásd a BH. 1998/232. sz. határozat indokolását.
16
V.ö. Pokol Béla-. /íJog elmélete. Budapest: Rejtjel, 2001, 281. o.
17
Bár az angol precedensjogi doktrína tagadja, hogy a normát a bírók az ítéleteikkel alkotnák felfogásuk
szerint csupán felismerik és kimondják a (valahol) már „eleve” létező jogot.
74 HARMADIK FEJEZET

amihez persze hozzáteszik, hogy szociológiai értelemben (társadalmi hatásmechanizmusát

tekintve) ez az „értelmezés” is normaként működik. 18 Az így felfogott és különválasztott bírói
jog azonban a törvényi joggal funkcionálisan egyenértékű (azaz ugyanúgy alkalmas a
társadalmi viszonyok szabályozására), még ha eltérő működési elveket és lehetőségeket rejt is
magában.
Ami kö^ös e két jogképződési módban, az, hogy mindkettő 1. általános érvényességű
normák rendezett összességét eredményezi, 2. mely normák tartalma egyértelműen rögzí tve
van.
(1) A bírói jog (judge made lan>) vagy esetjog (case lan>) is nomiákat rögzít: konkrét eset
kapcsán bár, de az adott eset lényegi elemeire épülő, minden további hasonló esetre is
kiterjedő általánosságú normát állít fel. Az esetjogi rendszerben tevéken)4cedő angol (és
amerikai) bíró döntése három elemet tartalmazhat:
(a) egyrészt és mindenképpen magát a döntést, melynek érvénye nem terjed túl az adott
ügyön (pl. X fizessen Y-nak bizonyos összeget kártérítés címén);
(b) másrészt a döntés (nem eleve kötelező) igazolásaként felfogható
„reasons”-ben (indokolásban) kaphat helyt a ratio deádendi: a döntés megokolása, a
megalapozásként kimondott vagy felállított elv(ek) kifejtése;
(c) harmadrészt ugyancsak a „reasons”-hen foglalható össze az obiter dictum, (=
„mellesleg megemlítve”), amely az adott üggyel már csak lazán összefüggő elemzés, a
szituáció, formulák és szabályok értekezésszerű fejtegetése, amelyre azadott eset specifikus
körülményei miatt lehet szükség.
Nos, e három elem közül csak a ratio decidendi tartalmaz olyan normát,amely
precedensként az angol jog részévé válhat. Precedenst nem minden, hanem csak a felsőbb
19

bíróságok alkothatnak (House of Lords és Supreme Court of Judicature), ha az adott ügyre nem lelhető
fel korábbi kötelező precedens (a „jogi emlékezet” elvileg 1189-ig nyúlik vissza), vagy annak
alkalmazása ésszerűden vág} 7 ésszerűtlen volna. Ha igen, a precedensben foglalt előírás egy új
szabállyal felülírható: ez az overruling. A precedensek általánosan kötelező jellege csak a XIX.
századra szilárdult meg; érvényességük alapja a stare decisis: az az elv, hogy a meghatározott
felsőbíróságok alkotta szabályokat követni kell, a precedenseket tiszteletben kell tartani. A
precedensek között a kodifikált jogrendszerek belső ellentmondás-mentességét biztosító
„öntisztító elvekhez” hasonló elvek teremtenek rendet: a magasabb szintű, illetve az újabb
precedens érvényes az alacsonyabb szintűvel, illetve korábbival szemben.
(2) A bírói jog — bár „íradan” jogforrásnak tekintik — ugyanúgy rögzítve van, mint a
törvényi jog. A szövegek közzététele — a mi jogszabálygyűjteményeinkhez vagy
döntvénytárainkhoz hasonlóan — gyűjteményes kiadásokban történik, melyek legismertebb
sorozata Nagy Britanniában a YMW Reports. Az „ugyanúgy” azonban csak a rögzítettség
tényére, de nem a módjára vonatkozik: ugyanis a ratio deádendi nincs a törvényi jogban jellemző
kanonikus formájú szabályként megfo-

18
Pl. Jakab András:^! jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest: Unió, 2003,164. o.
19
A ratio deádendi megfelelője a kontinentális jogban a ratio le§s- „a törvény szelleme”.
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 75

galmazva. Más kérdés, s ez mindkét jogforrás-fajtát egyaránt érinti, hogy az egyértelműen

rögzített szöveg mennyire egyértelműen értelmezhető. Ezért Lord Mansfield figyelmeztetése
a XVIII. században: „Az esetek értelme és szelleme alkotja a jogot, nem pedig az egyes
precedensek betűi.” De ugyanilyen figyelmeztetést már a római jog is megfogalmazott a
törvényi jogra: a bírót nem a törvény szavai, hanem annak szelleme köti. 20
A hasonlóságok mellett természetesen markánsabbak a különbségek, amelyek abból a végső
tényből fakadnak, hogy a bírói jog konkrét esethez tapad:
(a) Megfogalmazásának .idődimenzióját tekintve utólagos, azaz legalábbis a szabályt életre
hívó esethez képest expostfacto születik meg. Emiatt előfordulhat, hogy egy esetet olyan szabály
vág}7 elv alapján bírálnak el, amely korábban nem volt kifejezetten megfogalmazva — bár az
angol jogi doktrína szerint ez nem jelenti azt, hogy a szabály nem létezett: hiszen felfogásukban
a bíró nem alkotja, hanem csak kimondja (felismeri) a jog valamely szabályát.
(b) A szabály felállításának módját tekintve a precedensjog induktív: a bíró a konkrét esetből
bont ki általánosítható tételeket — szemben a törvényi jogalkalmazás alapvetően deduktív
módszerével, ahol az eleve elvontan tételezett jogi normából kell levonni a konkrét döntést,
mint (logikai) következményt. Ez gondolkodásbeli különbséget is kifejez: míg a kontinentális
jogi gondolkodás az előzetesen tételezett szabályokból indul ki, s ezek alá rendeli a konkrét
eseteket, addig az angolszász szemlélet az esetből indul ki, abból általánosítja a megválaszolásra
váró kérdést, s keresi meg a választ a korábbi válaszok közt.
(c) Az eltérő módszerből következően nem azonos e két jogforrás elvontsági szintje sem:
a bírói jogalkotás terméke jobban kötődik az esethez, alacsonyabb elvontsági szintre jut el, mint a
jogalkotásé. A jogalkotói jog — mint az axiomatikus rendszerek általában - annál „jobb”,
minél kevesebb szabály alá minél több konkrét esetet tud rendelni. Ez akkor lehetséges, ha a
viszonylag kisszámú szabály olyan általánosan van megfogalmazva, hogy sok egyedi esetre
vonatkozzon. Precedensből viszont sok van, tehát sok norma, amelyek hatóköre viszont
szűkebb: csak a kifejezetten hasonló esetekre alkalmazhatók.
(d) Emiatt a bírói jog árnyaltabb és hajlékonyabb, de bizonytalanabb és kiszá- míthatadanabb
is, mint a jogalkotói jog. A gazdag szabálykészlet lehetővé teszi, hogy az esetet a hozzá
leginkább illeszkedő norma alapján ítéljék meg, s ha ilyen nem található, megalkossák azt. így
lehetséges az esetek árnyalt elbírálása, de minél nagyobb a normakészlet, annál
előreláthatatlanabb lesz, hogy a bíróság melyik alapján fog ítélkezni. Függ ez attól, hogy
melyiket találja meg, melyiket találja az elbírálandó esethez leginkább hasonlónak, s hogyan
bontja ki és fogalmazza meg a precedensben rejlő szabályt.
(e) Végül mások a jogalkalmazás, a jogászi gondolkodás módszerei is: a törvényi jog
esetén az elvont jogtételeket kell alkalmazni a konkrét ügyre az értelmezés módszerével, míg a
bírói jog esetében az eldöntendő ügyre alkalmazható

20
Pl. Celsus, Digesta, 1. 3. 17.
76 ■ HARMADIK FEJEZET

precedenst kell kiválasztani a precedensek tömegéből a megkülönböztetés módszerével. Ez a

„művészet” — az art of distinguishing — arra teszi képessé a bírót, hogy úgy kerülje meg egy
precedens kötelező figyelembe vételét, hogy a saját esetét megkülönbözteti, tehát különbözőnek
nyilvánítja attól az esettől, amelyre a precedens megszületett.
Természetesen tisztán esetjogi vagy törvényi jogi rendszer nem létezik: a bírói jog
dominanciája mellett is van jogalkotás, s a törvényi jogalkotás mellett sincsenek passzivitásra
kárhoztatva a jogalkalmazók. Ha ez utóbbiak jogalkotóknak nem is, de jogalakítóknak bízvást
tekinthetők. Aktivitásuk negatív irányú, amikor a tételes jog érvényesülésének
meghiúsításában, lerontásában nyilvánul meg, s pozitív, amikor a jogszabályok értelmezésén
és a joggyakorlat irányításán keresztül jogfejlesztést végeznek.
NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK • Az egyezinények és más megállapodások általános felfogás szerint
a nemzetközi közjog forrását képezik, bár tágan értelmezve ennél sokkal többről van szó: a
konszenzus mozzanatának jelenlétéről a jogban általában. Hiszen a törvény az annak
megalkotásában résztvevő (parlamenti politikai) erők konszenzusának, a bírói jog egy
szakmai testület tagjai konszenzusának, a szokásjog egy átfogó szociális csoport („a
társadalom”) tagjai konszenzusának eredménye. De ezen túl is: a jogi normák megalkotóin,
megfogalmazóin vagy kihirdetőin kívül azok címzettjeinek bizonyos fokú engedelmessége,
beleegyezése, egyetértése is szükséges, hogy a jog élő jog lehessen.
Itt ennél kevesebbről van szó: a nemzetek (államok) közti egyezményekről, melyek
egymás közti viszonyukban a (nemzetközi) jog formális forrásai. Eszerint az egyezmények az
országok, nemzetek vagy a nemzetközi jog által elismert más jogalanyok (pl. nemzetközi
szervezetek) közti bilaterális vág}' multilaterális megállapodások. A belső jogtól elválasztó
markáns különbség az, hogy az egyezmények csak a hozzájuk csatlakozó feleket kötik, míg a
belső jog a „különvéleményen” lévőket is. További eltérően megválaszolt kérdés, hogy a bíró-
ságot köti-e az országa által aláírt egyezmény önmagában is, vagy csak akkor, ha azt
törvénybe iktatással a belső jog részévé teszik. Különbség tehető a nemzetközi
megállapodások között a normaúvitásuk foka szerint is. Ezt tekintve különíthetjük el a lényeges
kérdéseket alapvetően és tartósan, általában sok fél között rendező megállapodásokat,
amelyek folyamatos végrehajtást igényelnek. Sokak szerint csak az ilyen jellegű egyezmények
(treaty) tekinthetők nemzetközi jogalkotásnak (mint pl. a Helsinki Egyezmény). Mások szerint
a tárgyukban körülhatárolt, egy aktussal végrehajtható, jelentősebb egyezmények meglétét
feltételező, végrehajtási jellegű megállapodások (agreement) is (mint pl. a 2012-ben aláírt Megál-
lapodás Magyarország Kormánya és Ukrajna Miniszteri Kabinetje között a közúti és vasúti
határforgalom ellenőrzéséről a határátkelőhelyeken.)
Ilyenfajta megállapodások a belső jog forrásait is képezhetik, még ha nehéz is őket
elhelyezni a jogalkotást kizárólagos jogforrásként tételező szemlélet keretei között.
Kétségtelenül ilyen azonban pl. a kollektív szerződés, amely a munka
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 77

adók és munkavállalók (képviselői) között kialakított megállapodás a munkavégzés

normatív feltételeiről, s mint ilyenek a bíróságokat, és a szerződést alá sem író, esetleg a
vállalathoz is csak később belépő dolgozókat is kötik — természetesen jogszabályi
felhatalmazás alapján.

SZOKÁSJOG • A szokásjog napjainkra a belső jogban periférikus kérdéssé vált, jóllehet egykor a
jogélet fő áramát jelentette, sőt elterjedt vélemény szerint maga a jog is a szokásokból vált ki
és intézményesült. Gyakori, hogy a bírói jogot is a szokásjog egyik változatának — a
bíróságok által követett szokásokból keletkező jognak — tekintik.21 A szokás azonban
nemcsak jogképző, hanem joglerontó erőként is működhet: a desuetudo a formális értelemben
kifogástalanul megalkotott jog érvényességének lerontását jelenti a vele ellentétes tartalmú
szokás által.
A szokások sajátossága, hogy sem a helyesség képzete nem járul hozzájuk eleve, mint az
erkölcsökhöz, sem a kötelező erőé, mint a joghoz. A szokásokban rejlő sodró erő a puszta
tényszerűség: annak a ténynek a tudata, hogy egy magatartás (közel) azonos módon újra és újra
megismétlődik. Ez a tudat mégis mintegy arra kényszerít minket, hogy magunk is ismételjük
az adott magatartás- formákat — csupán azért, mert az a szokás. 22 A szokás ugyanúgy
külsőleg adott, tehát objektíve létező az egyén számára, mint az erkölcs.
Ez az ismételtség, követettség és általánosság biztosítja a szokások normativi- tását, s hogy
jogi normák forrásai is lehetnek. Ahhoz azonban, hogy egy szokás a jog részévé, azaz joggá
váljon, bizonyos feltételeknek kell megfelelnie. E feltételek egy része belső: magában a
szokásban, annak milyenségében keresendő, így általában megkívántatik, hogy
(1) a szokás hosszú időn át („emberemlékezet óta”) folyamatosan és békésen
érvényesüljön;
(2) a szokás tartalma (az abban foglalt magatartásminta) legyen egyértelműen
megállapítható; és
(3) a szokás egyébként se ütközzön a helyesség elveibe (a jogsértés szokása nem válhat
joggá, az erkölcstelen szokás jogilag igazolttá).
A feltételek másik része külső: a szokásokra vonatkozik, arra, hogy szükséges-e a szokás
valamilyen külső elismerése, szentesítése ahhoz, hogy a jog részévé váljon. A nézetek e
vonatkozásban ismét megoszlanak, s polarizálódnak. Az egyik véglet (az ún. történeti jogi
iskola által képviselt „ortodox” felfogás) szerint semmi ilyenre nincs szükség: a közösség jogi
nézeteinek és gyakorlatának kifejeződése közvetienül és önmagában jogilag kötelező erővel
bír. A másik
— Ciceróig visszanyúló — felfogás szerint a szokás csak az állami elismertség révén válhat
joggá. Ez az elismerés származhat egyrészt a jogalkotó szervektől, mintegy a szokás
„törvénybe iktatásával”, s ez esetben lényegében jogalkotásról

21
Pl. Jakab András: yl jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest: Unió, 2003,163. skk.
22
Somló Bódog nem ismeri el a folyamatos átmenet lehetőségét a puszta ténylegesség és a nor - mativitás között;
sőt - mondja - vannak a követőik által is helytelenített „rossz szokások” is, amelyektől éppen, hogy
megszabadulni kívánnak. Somló Bódog: i.m. 102. o.
78 HARMADIK FEJEZET

van szó; de származhat másrészt a jogalkalmazóktól is, ami a bírói jogalkotás kérdéséhez
vezet el. (Ez esetben a szokásjog és a bírói jog aszerint határolható el, hogy kinek a gyakorlata
válik joggá: valamely közösségé, vagy a bíróságoké.) Ezen „engedélyezési elmélet” elfogadása
esetén a szokás jogforrási jellege a már ismertetettek szerint alakul: a szokás a jog tartalmának
lehetséges (materiális) forrása, a jogalkotói vagy jogalkalmazói elismerés pedig a jogi kötelező
erő (formális) alapja.
Éppen ez az egyik pragmatikus ok, ami az engedélyezési elmélet elfogadására sarkall:
hiába ismerjük el elvileg egy szokás jogi jellegét, ha nincs bíróság, amely előtt ezt a jogot
gyakorlatilag is érvényesíteni lehetne. A másik ok az, hogy az állami elismerés egyben a
szokás tartalmának rögzítését is jelenti, ami enélkül elkerülhetedenül bizonytalan, s ezért
mindig vitatható, bizonyításra szoruló volna, ez pedig a modern társadalmakban működési
zavarokra vezetne. Ezért van az, hogy a jogi intézményrendszer komplexitásának
növekedésével a szokás jogforrási szerepe folyamatosan csökkent, s mára periférikussá vált. A
szokásjog (keletkezett jog) és az alkotott (államosított) jog viszonyában tehát az előbbi az
utóbbinak történelmi előzménye, az utóbbi dominanciára jutása után pedig kiegészítője, azaz
homályossága, hiányossága vagy ellentmondásossága esetén szerephez jut(hat)ó nem-
jogforrási megfontolás.
NEM FORMÁLIS JOGFORRÁSOK • Napjaink és kultúránk általános jogszemlélete a jog
határait a formális érvényesség kritériumaival felruházott jogszabályok körül vonja meg. Ez azt
jelenti, hogy minden tételezés jogszabálynak minősül, amely rendelkezik a formális
érvényesség kritériumaival: 1. arra feljogosított szerv 2. meghatározott eljárás során hozza és
3. az előírt módon kihirdeti, függedenül annak tartalmától és alkalmazásának esedeges
elmaradásától. És fordítva: egy norma sem minősül jogszabálynak, amely nem rendelkezik a
formális érvényesség fenti ismérveivel — függedenül annak tartalmától és esedeges
alkalmazásától. Ezen elvnek — amely általánossá csak a modern korra vált — van egy fontos
előnye és egy nem kevésbé fontos hátránya.
Előnye, hogy segítségévéi eg)7értelműen és élesen vonható meg a jog és a nem-jog határa,
ami a jogot előreláthatóvá, kalkulálhatóvá teszi, és ezáltal a jog- biztonság egyik fontos
tartópillérét alkotja. Hátránya ugyanakkor a benne rejlő előfeltevés: ha ugyanis mindaz és csak
az a jog, amit az erre felhatalmazott (állami) szervek ilyenként közzétesznek
(megparancsolnak), akkor annak minden esetre megoldást és csak egyeden megoldást kell,
illetve szabad kínálnia. Ellenkező esetben hiába az egyértelműen fellelhető normaszöveg; ha
annak mikénti alkalmazása és következményei mégsem láthatók előre, éppen a meglelni
remélt jogbiztonság vész el. Az előfeltevés szerint tehát ez a (pozitív) jog teljes, kimerítő,
logikailag konzisztens normatömeg. A gond csak az, hogy a jog anyaga a valóságban a
tapasztalat szerint tökéleden, töredékes, homállyal teli. Erre a helyzetre alapvetően
kétféleképpen lehet reagálni: lehet tagadni vág) 7 elismerni.
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 79

Tagadni lehet azzal az érveléssel, hogy a pozitív jog rendszere önmagában elégséges alap a
döntésre, hiszen ha a jog negatív irányban valamit nem tilt, az megengedett; pozitív irányban
pedig ha egy igény érvényesíthetőségéről hallgat, azt az igény megtagadásának kell tekinteni;
végül ha többféle értelmezés lehetséges, akkor azok mindegyike jogszerű. E felfogás a jog
logikai zártságának látszatát védelmezve nem engedi a tételes jogon kívüli megfontolások
bevonását a döntésbe, de ezzel a bírói önkénynek nyit teret, hiszen a (a valóságban) mégis
meglevő hézagok, ellentmondások és homályosságok feloldására nem kínál garanciákkal
övezett eljárást. 23'
A másik lehetőség annak belátása, hogy reménytelen vállalkozás egy teljes és tökéletes
jogrendszerre törekedni, ezért intézményesített lehetőséget kell biztosítani a jog
tökéledenségeinek korrigálására. Ez szükségképpen a jogbiztonság rovására történhet csak,
hiszen ha a jogalkalmazó kiléphet az előzetesen kihirdetett jogszabályok által kijelölt
mozgástérből, akkor döntését részben az általa (az elbírált cselekvéshez képest) utólag
irányadónak tekintett normára, azaz (részben) ex post facto jogra alapozza. Természetesen
ilyenkor sem a felhívott norma keletkezése utólagos, csupán annak kinyilvánítása, hogy az az
adott jogi döntés alapjául szolgálhat.
A fejezet elején azt a kiindulópontot fogadtuk el, hogy jog az, amire a bírósági döntések
mint (őket is) kötelező szabályokra utal(hat)nak. Nyilvánvaló, hogy e szabályok meghatározó
részét azok teszik ki, amelyekre mint a jog szabályaira, azaz jogi normákra lehet hivatkozni.
Ezek a jog formális forrásai. Elképzelhetők azonban olyan normák is, amelyek nem
szerepelnek a pozitív jog szabályai között, és ezért nem formális jogforrások — és mégis
hivatkozási alapként, indokként szolgálhatnak egy jogi döntés meghozatalakor. A
jogbiztonság elvéből fakadóan ha egy jogi rendelkezés vonatkoztatható az esetre, akkor azt
minden más megfontolástól függedenül alkalmazni kell. Mégis, elképzelhető, hogy ez
ésszerűtlen, igazságtalan, méltánytalan, célszerűtlen, káros, értelmeden, helytelen stb. volna.
Ahhoz, hogy pl. egy bíró valamely nem-jogi megfontolásra aggálytalanul utalhasson, a
jogalkotás (kifejezett) vág) 7 a joggyakorlat (kifejezett vagy hallgatólagos) felhatalmazására van
szükség. Ennek hiányában az a mozgástér áll a jogalkalmazás rendelkezésére, amelyet a
tényállás megállapítása és a jogszabályok értelmezése szabadon hagy. Ez esetről esetre igen
változó lehet, de a jogalkalmazó mindig bír valamelyes szabadsággal határozatának vagy
álláspontjának kialakítása során.
Az ekként lehetséges megfontolásokat (elveket, értékeket, vélekedéseket, el-
kötelezettségeket,) nevezi Bodenheimer nem-formális jogforrásoknak, a már említett kitágító
szóhasználat nyomán. Ez elfogadott is a common law rendszereiben, de elutasítással találkozik
a kontinentális jogfelfogásban. Ezekben helyesebbnek vélik a jogi minőséget a formális
jogforrásokra korlátozni, s a ‘jogforrás’ szót erre a körre szűkíteni. A Bodenheimer által nem
formális jogforrások

23
A jog rendszerszerűségéről és a joghézagról részletesebben lásd az 5. Fejezetet.
80 HARMADIK FEJEZET

nak nevezett megfontolásokat itt szívesebben tekintik a döntés vagy álláspont jogon kívüli,
bár jogi következményekkel is bíró indokainak, amelyek nem is biztos, hogy explicit módon
megfogalmazódnak az ítélet indokolásában. A nem formális jogforrásokat Bodenheimer a
következőképpen csoportosítja.
(a) Az igazságosság nem szorosan vett jogi, hanem erkölcsi eszmény, amelynek elérésére
azonban a jognak és az eseti jogi döntéseknek is törekedniük kell, ha társadalmi elismertségre
tartanak igényt. Az igazságosság mibenlétének ösz- szetett kérdését ez alkalommal nyitva
hagyva is — hogy majd a Jogbölcselet keretei között tárgyaljuk —, megjelenése a jogi
döntésekben kétféleképpen képzelhető el: praeter legem és contra legem. Praefer legem, azaz a
törvények mellett, azokat kisegítve; és contra legem, azaz a törvényekkel szemben, azokat lerontva,
ha azok önmagukban igazságtalanok, tehát alkalmazásuk is igazságtalanságra vezetne.
Az igazságosságra való kifejezett hivatkozás az angolszász jogrendszerekben gyakoribb.
így pl. New York Állam Fellebbezési Bírósága 1951-ben a Woods v. iMncet ügyben a korábbi
precedenseket érvénytelenítve és az igazságosság kívánalmaira hivatkozva ítélt kártérítést a
magzatnak az anyaméhben elszenvedett sérülésekért. Az igazságosság biztosítását szolgálták
a régi római jogban az actiones in factum: bizonyos esetekben a praetor által engedélyezett
keresetek a civiljogban vagy praetori edictumdkbzn biztosított jogorvoslati lehetőség hiányában
is. Hasonlóképpen az ésszerűség és igazságosság szolgált gyakori hivatkozási alapul a joghézag
esetén valamely idegen (esetleg éppen a római) jog rendelkezésének átvételére a későbbi
századokban.
(b) Az értelem és a dolgok természete az igazságossághoz hasonlóan aligha lelhető fel magyar
jogi szövegekben, jóllehet gondolkodási és érvelési „segédeszközként” jelen van. Az értelem
olyannyira világfelfogásunk tengelyét képezi, hogy el sem tudnánk tőle vonatkozatni. Akár
vallásos, akár szekuláris világnézet talaján állunk, általános előfeltevésünk, hogy a dolgoknak
— s különösen az emberi dolgoknak — van „értelme” (az eltérés csak az, hogy az isteni vagy
az emberi értelemből indulunk-e ki). Kézenfekvő tehát, ha a jog bizonytalanságait az
értelemre hivatkozva próbáljuk feloldani, feltételezve, hogy a jog mögött létezik olyan (isteni
vagy emberi) értelem, amely rekonstruálható, s amelynek segítségével orvosolhatók a jog
hézagai, torzulásai és pontatlanságai. Van, amikor az értelemre történő hivatkozás a jogi
normák szövegében is megjelenik, pl. az „ésszerű határidő” vagy egy szabály „értelemszerű
alkalmazása” előírásakor.
Hasonló, értelmi belátásból fakadó támasz és hivatkozási alap a „dolgok természete” (natura
rerum). Ez a természeti és társadalmi valóság olyan ténynek tekintett sajátosságaira utal,
amelyek előtt a jognak (jogalkotónak és jogalkalmazónak is) fejet kell hajtania. Bodenheimer
Heinrich Bernburghoz fordul definícióért: „Az életviszonyok — kisebb vagy nagyobb fokban
— magukban hordják saját mértéküket és saját belső rendjüket. Az ilyen viszonyokban
bennerejlő ezen rendet nevezzük »a dolgok természetének«. A gondolkodó jogásznak e foga
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 81

lomhoz kell fordulnia azon ügyekben, melyekben hiányzik a pozitív norma, vagy a
norma hiányos vagy homályos.” 24
(c) Az egyéni méltányosság igénye a summum ius summa iniuria ősi felismerésén alapul, azon, hogy
a jog maradéktalan és következetes alkalmazása esetenként jogtalanságot eredményezhet.
Nem arról van tehát szó, hogy a jog adott rendelkezése eleve igazságtalan lenne, vagy
hiányosságait és homályosságát az igazságossággal kellene orvosolni, hanem hogy egy
egyértelmű és önmagában rendjén lévő jogszabály olyan konkrét esettel találkozik, amely
eset egyedi sajátosságaihoz mérve lenne méltánytalan, s vezetne végül is igazságtalanságra vagy
ésszerűtlen- ségre a jogszabály betű szerinti alkalmazása. 25 Van, amikor ezzel a lehetőséggel
már maga a jog is számol, s rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények között valamilyen
irányú eltérést engedélyez az általános rendelkezéstől. 26
(d) A politikai célok, morális meggyőződések és a közvélemény is fontos orientációs pontként
szolgálhat a döntés kialakításakor. Bár a jogászok az elfogulatlanságuk védelmében mindig
hangsúlyozzák a politikától való függedenségüket, ez csak bizonyos megszorításokkal igaz.
Eltekintve most az eljárásba való olyan közvetlen politikai beavatkozástól (pl. koncepciós
perek), amely a bírói függedenséget sérti, a politika meghatározóan van jelen már a
jogszabályok születésénél; hiszen az ún. jogalkotó szervek (parlament, kormány, miniszter)
kifejezetten politikai intézmények. 27 Éppen ezért valahányszor a jogalkalmazó (történeti
értelmezéssel élve) „a jogalkotó akaratát fürkészi”, azokat a politikai és erkölcsi megfonto-
lásokat (is) próbálja rekonstruálni, amelyek a jogszabály megalkotásánál szerepet játszottak.
Ezek persze nem mindig „nagypolitikai” megfontolások, hanem gyakorta azoknak valamely
szakpolitikában való lenyomatai. A jog kifejezett felhatalmazást is ad az erkölcsi
megfontolások figyelembe vételére mindannyiszor, amikor „jó erkölcsről”, „üzleti
erkölcsről”, „erkölcsi feddhetetlenségről” stb. beszél. E normák létének és tartalmának
megállapítása a jogalkalmazó feladata, az azonban természetesen nem az ő személyes
meggyőződésével azonos, hanem egy közösségben általánosan vallott, s ezért az egyes tagok
számára külsőleg adott, tehát objektív vélekedésekkel.28

24 Edgár Bodenheimer: i.m. 362. o. A „dolgok'természete” típusaiként különbséget tesz ugyanitt 1. az ember fizikai,
fiziológiai és pszichikai sajátosságai; 2. a fizikai természet megkerülhetetlen adottságai; s 3. a társadalmi együttélés
intézményeinek karakterjegyei között.
25
„Bizonyos esetekben el kell távolodni a törvény szavaitól, hogy azt követhessük, amit az értelem és
igazságosság diktál, s e célra a méltányosság szolgál: más szavakkal arra, hogy enyhítse és mérsékelje a törvény
szigorát.” Christopher St. Germain: The Doctor and Student. (Ed. W. Muchell) Cincinatti, 1874, XVI. fejezet.

26
Pl. a Ptk. 339. § (2) bekezdése a kártérítési felelősség alól való részbeni mentesítésről.
27
A politika konkrét ügyben való „megszólalásának” példája volt a közelmúltban a Cozma-ügy.
28
Nem formális jogforrásokra való utalások elsősorban az Alkotmánybíróság ítéleteiben, de még inkább az
azokhoz fűzött különvéleményekben jelennek meg. Pl. 16/1991. (TV. 20.) AB hat.; 5/1990. (IV. 9.) AB hat;
2/1990. (II. 18.) AB hat.; 23/ 1990. (X. 31.) AB hat.
82 HARMADIK FEJEZET

JOGALKOTÁS

A JOGALKOTÁS FOGALMA • A jogalkotás az erre felhatalmazott állami szervek politikai

döntésektől motivált, jövőre irányuló, tudatos és célzatos, formalizált (előzetesen
meghatározott formába öntött és szabatosan megfogalmazott), normatív (magatartási
formákat kötelezőnek, tilosnak vagy megengedettnek minősítő) előírásainak kialakítása és
közzététele. Az, hogy jogot (s nem csupán törvényeket) egyáltalán lehet „alkotni”, nem pedig
csak „felismerni” vagy „kimondani”, viszonylag újkeletű elképzelés. Éppen ezért a régi
századokat elsősorban a szokásjog és a bírói jog dominanciája jellemezte, akkor is, ha
mellettük a törvényhozás végigkísérte a jogtörténetet — de mindvégig az isteni jog, a
természet- jog, a szokásjog alá, esedeg mellé rendelve.
A XX. századra vált csak jellemzővé az a felfogás, amit Kari Renner a „jogalkotás
bálványozásának” nevez, s amely szerint a szociális problémák és feladatok, de egyáltalán a
társadalomirányítás legfőbb és legalkalmasabb eszköze a jogalkotás. Ennek termékei már nem
szorulnak arra, hogy levezethetők legyenek egy fensőbb isteni, természeti vagy morális
rendből — igazoltságuk formális és kétirányú. Politikailag annak a (politikai úton kialakított)
testületnek (a parlamentnek vagy kormányzatnak) a legitimitásától függ, amely fel van
hatalmazva jogalkotásra; jogilag pedig annak az eljárásnak a betartásától, melyet más jogsza-
bályok a jogalkotásra előírnak: az arra felhatalmazott szerv az előírt eljárás során hozza meg
és hirdesse ki. Ez utóbbiak a jogszabályok formális érvényességének kritériumai. A megalkotott
jogszabályok szociológiai érvényességének tekinthetjük ugyanakkor, ha azokat az adott társadalom
tagjai általában és szokásosan követik, mert a normákat magukra kötelezőnek tartják.
A jogalkotás dominanciára jutásának magyarázata kontinensünkön a polgárosodás
folyamatában rejlik: a feudális jogbizonytalansággal és jogegyenlőden- séggel szemben
fogalmazódott meg az igény az általános érvényű, mindenkit egyformán kötelező törvények
iránt — amely igényt a XIX. századtól kezdve a jogállaitiiság követelményrendszerének részévé
tettek. Nem véleden, hogy a polgári változásokat legradikálisabban és legkövetkezetesebben
végigvivő Francia- ország a szülőföldje a törvényi jogalkotás modelljének is.
A jogalkotás elméleti megalapozására kétféle kísérlet különíthető el:
(a) A konszenzus-elmélet a jogalkotás feladatának a konfliktusok kezelését és feloldását
tekinti, a lehető legtöbb érdek kielégítése és így a társadalmi harmónia megteremtése vagy
elősegítése végett.
(b) A konfliktus-elmélet viszont a jogalkotást a társadalom gazdasági és politikai erői
eredőjének kifejeződéseként értelmezi, azaz nem a társadalom egészének a termékeként, hanem
bizonyos domináns érdekcsoportok uralmi eszközeként. E magyarázatok egyike sem bír kizárólagos
magyarázó erővel; egy sokoldalú jelenség két aspektusaként inkább kiegészítik, mint
megsemmisítik egymást.
A jogalkotás az európai kontinensen — de ma már az angolszász világban is —
kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen ez az a jogképződési mód, melynek révén a
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 83

tételes jog szabályainak többsége megszületik. A jogalkotás specifikus állami- közhatalmi

tevékenység, amely azon politikai akarat — voluntas — egyik kifejeződési módja, melynek
eredménye képezi a kiindulópontot a jogalkalmazás — ratio
— számára. A jogalkotás innen tekintve tehát a jogalkotó hatalom gyakorlása.29 Van azonban a
jogalkotásnak egy jogi—szakmai dimenziója is: ahhoz, hogy a megszületett jogalkotási
produktum alkalmas legyen a remélt hatás kifejtésére, eleget kell tennie nem-politikai
követelményeknek is.
A JOGALKOTÁSI ELJÁRÁS • A jogalkotásról leírtuk már, hogy normák létrehozására irányuló
tudatos tevékenység; amit most azzal egészítünk ki, hogy e tevékenység reflexív is. Ez azt jelenti,
hogy — Moór Gyula láttató erejű kifejezésével — a jog „önmaga fölé hajlik vissza”, vagyis „a
saját megalkotásának és érvényesítésének szociológiai folyamatát, a jogalkotást és
jogalkalmazást célzó emberi cselekvéseket is szabályozza.”30 A jogalkalmazással kapcsolatban
köztudott, hogy annak szabályait az eljárásjogok rögzítik részletesen (mint a büntető vagy a
polgári eljárásjogi kódexek — ezekkel részletesebben majd a 6. Fejezet foglalkozik); a
jogalkotással kapcsolatban azonban e tény kevésbé közismert. Márpedig a normák
tartalmához fűződő társadalmi érdek olyan erős, hogy megszületésük, megalkotásuk mindig
is kemény szabályok alá esett.
A jogalkotás eljárási rendjének nevezzük tehát azt a jogilag is szabályozott folyamatot, amely
meghatározza a jogalkotó szervek jogszabályok kibocsátását eredményező működési módját,
ide értve a döntés-előkészítési, a döntéshozatali, valamint a normaszöveg .megfogalmazására
és közzétételére vonatkozó szabályokat is. Tág értelemben ide tartozik minden, a szabályozási
igény megfogalmazásától a jogszabály közzétételéig vezető lépés; szűk értelemben azonban
annak csak az intézményesített része.31 A tág értelemben felfogott jogalkotás alapvetően
politikai, míg a szűk értelemben vett jogalkotás alapvetően jogi szakszerűséget igényel.
A tág értelemben vett jogalkotás szakaszai a következő lépések megtételét jelentik:32
(1) A jogalkotási probléma felismerése és meghatározása a társadalmi feszültségek érzékelésének és
tudatosításának képességét igényli. Minthogy a jogi szabályozás a társadalmi élet egészét
lefedi, nem lehetséges valamiféle megfigyelő szervezet felállítása, hanem olyan politikai
rendszer kialakítása a cél, amely képes informálni a társadalom bármely szegmensében
képződött feszültségről. Feltételezve, hogy létezhet egyensúlyi állapot a-társadalmi
viszonyok és azok optimális szabályozása között, a jogalkotási probléma ezen egyensúly
felborulásából keletkezik, vagyis abból, ha az élet túlhalad a szabályokon. A megoldás a
szabályo

29
Drinóczi Tímea - Petrétei József: jogalkotástan. Budapest — Pécs: Dialóg Campus, 2004, 73. o.
30
Moór Gyula: ‘A jogrendszer tagozódásának problémája.’ [1937] In: Szabadfalvi József (szerk.): Moór Gyula.
Budapest: Új Mandátum-IV, 2001,151. o.
31
Drinóczi Tímea - Petrétei József: i.m. 84. o.
32
Uo. 176. skk.
84 HARMADIK FEJEZET

zási probléma felismerésére a politikai nyilvánosság az érdekkifejezés csatornáinak

— pártok, sajtó, érdekcsoportok — kiépítése és működtetése lehet.
(1) A szabályozás kiindulási helyzetének elemzése már nem nagypolitikai, hanem szakpolitikai (pl.
miniszteri) feladat. A szabályozási igényt generáló feszültség ugyanis valamely területen,
valamely okból keletkezik. E terület — oktatás, kultúra, egészségügy stb. — szakigazgatási
apparátusa rendelkezik azzal a szakmai fel- készültséggel, amely képes elemezni a beérkezett
információkat, az igényt kiváltó okokat és azokat átalakítani konkrét jogalkotási probléma
definiálásává. E definícó a szabályozási cél meghatározását jelenti, vagyis annak rögzítését, hogy
(a) a szabályozási egyensúly bizonyos okokból felbomlott;
(b) az egyensúly helyreállításához jogi szabályozásra van szükség;
(c) a jogi szabályozás célja egy kívánatos új egyensúlyi állapot elérése;
(d) e célállapotot a szabályozásnak okozatként kell kiváltania.
Ezt követően a politikusok munkáját a jogszabályszerkesztők viszik tovább, s ezzel
kezdetét veszi a szűk értelemben vett jogalkotás, amely maga is — az előbbieket folytató és
továbbvivő — szakaszokra bontható:
(2) A szabályozási alternatívák elemzése és értékelése a fenti célokat kielégítő tervezetek
kidolgozásában ölt testet. Azon okok, amelyek a kívánatos célállapotokat előidézni képesek, e
szakaszban személyeknek és szerveknek biztosított jogok és kötelezettségek telepítéseként állnak
elő. A cél általában többféle módon is elérhető, melyek között az optimális megoldást kell
megkeresni. Az ezt szolgáló értékelés fő szempontja az alkalmasság (a tervezett szabályok
alkalmasak-e arra, hogy okozatként előidézzék a kívánatos célállapotot), a hatékonyság (az
erőforrások legelőnyösebb felhasználásával idézik-e elő a kívánatos célállapotot) és a hatások
előzetes vizsgálata (a szabályozás várható következményeinek feltárása).
(3) A döntéshozatal során ismét a politikai szempontok kerülnek előtérbe. Az előkészítő
szakapparátus alkalmassági és hatékonysági szempontból rangsorolt döntési alternatívákat
tud felállítani, amelyek közül azonban választani kell egyet. Ez a szabályozás koncepciójának
elfogadását jelenti, amelynek megfelel egy szabályozási tervezet. A tervezet már jogszabályként
strukturált szöveges formában jelenik meg, amely alkalmas arra, hogy a jogalkotási eljárásban
véleményezésre és egyeztetésre bocsássák. A vita itt kilép az előkészítésért felelősök köréből:
a társszervek, az EU-intézmények, a társadalmi és politikai tényezők kontrollja és kritikája
alá kerül, hogy mindezt követően születhessen meg a döntés.
A jogszabályok, mint láttuk, vagy törvények, vagy rendeletek — a jogalkotás tehát vagy
törvényhozás, vagy rendeletalkotás. E két eljárás elveiben azonos, azonban jellegében és
ebből következőleg részletszabályaiban különbözik. A különbség gyökere abban rejlik, hogy
a törvényhozás — mint autonóm jogalkotás — a legfőbb népképviseleti szerv, az
állampolgárok által választott testület munkájának terméke. E testület — az Országgyűlés —
arra hivatott, hogy kifejezésre juttassa a választók akaratát, s ütköztesse az eltérő akaratokat.
Mindez a legszélesebb nyilvánosság előtt zajlik, hogy a választók ellenőrizhessék, teljesül-e
az akaratuk. Természetesen nem teljesülhet mindenki akarata — a többségi elv
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 85

jelöli ki a győztest. A rendeletalkotás ezzel szemben részben a végrehajtó hatalom

(elsősorban a Kormány és tagjai), részben az autonóm önkormányzatok akaratának
kifejeződése. Az önkormányzati rendeletek — helyi szinten — ugyanúgy politikai
folyamatok produktumai, mint a törvények; a végrehajtó hatalom rendeletei azonban a
politikaiak mellett szakmai—igazgatási megfontolások alá is esnek. A nyilvános vita helyett
tehát ezek megalkotása inkább a rendeletalkotásra feljogosított szervek bürokratikus
apparátusának, s ezen apparátus szakszerű működésének köszönhető.
A TÖRVÉNYHOZÁS MENETE • A jogi szabályozás kereteit — az Alaptörvényre támaszkodva
— a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (Jat.) és az Országgyűlés Házszabálya
(HHSZ) vonja meg. 33 A törvényalkotás a következő lépésekben történik.
(1) A törvényalkotás előkészítése során be kell mutatni „azokat a társadalmi, gazdasági,
szakmai okokat és célokat, amelyek a javasolt szabályozást szükségessé teszik”.34 Ezen
túlmenően elemezni kell a szabályozni kívánt viszonyokat, a szabályozási alternatívákat és a
szabályozás várható hatásait. Az előkészítés munkálataiba be kell vonni az általa érintett
állampolgárokat és szerveket, szervezeteket; illetve általános egyeztetésre kell bocsátani (pl.
interneten keresztül) 35 Hazánk uniós tagsága folytán a jogszabályok tervezetét egyeztetni kell
az Európai Unió megfelelő intézményeivel, illetve tagállamaival is. 36
(2) Törvényt a köztársasági elnök, a Kormány, minden országgyűlési bizottság és
bármely országgyűlési képviselő kezdeményezhet. Közülük legmeghatározóbb a Kormány
szerepe, amely jogalkotási terv alapján végzi jogalkotási és jogszabály-felülvizsgálati
feladatait. A megfelelő belső egyeztetések után 37 alakul ki a törvénytervezet szövege, amelynek a
(fenti) külső egyeztetések és viták után előállt változatát az arra jogosult benyújtja az
Országgyűlés elnökéhez. Ettől kezdve törvényjavaslatról beszélünk. A törvényjavaslathoz
kötelező indokolást fűzni, és ha a javaslat másik törvényt akar módosítani, akkor azt a
címében jelezni kell. Az Országgyűlésnek ezt követően döntenie kell arról, hogy — erre irá-
nyuló indítvány esetén — sürgősséggel vagy kivételes eljárásban kívánja-e tárgyalni a
javaslatot, ami gyorsabb és egyszerűsítettebb eljárást jelent, vagy pedig tárgysorozatba veszi a
törvényj avaslatot, és útjára indítja a törvény Országgyűlésen belüli előkészítését.
(3) Ennek következő lépése az, hogy. az Országgyűlés elnöke a törvényjavaslat szövegét
véleményezésre kiadja a tárgy szerint hatáskörrel rendelkező or- szággyűlési
bizottság(ok)nak. A bizottság(ok)nak arról kell állást foglalniuk),

33
A törvényhozás folyamatát grafikusan ábrázolva lásd e fejezet végén, a 89. oldalon.
34
Jat. 18. § (1) bek.
35
Lásd: ajogszabályok előkészítésében Daló társadalmi részvéte/ml szóló 2010. évi CXXXI. tv. III. Fej.
36
Jat. 20. § (1) bek.
37 A legfontosabb kezdeményező szerv a Kormány, melynek előkészítő lépései: 1. a minisztériumi tervezet
kidolgozása, 2. e tervezet tárcaközi véleményeztetése és 3. tervezet megvitatása és előterjesztésre elfogadása
kormányülésen. V.ö. Drinóczi T. - Petrétei J.: i.m. 204. skk.
86 HARMADIK FEJEZET

hogy a javaslat alkalmas-e arra, hogy általános vitára a plenáris ülés elé terjesz- szék.
Véleményét a bizottsági ajánlás fogalmazza meg. Ha a törvényjavaslatot egyéni képviselő
nyújtotta be és azt a bizottság nem támogatta, akkor tárgysorozatba sem veszik a javaslatot,
kivéve, ha az adott képviselőcsoport vezetője azt írásban kéri, és az Országgyűlés azt
támogatja.
(4) Az ajánlás alapján kerülhet sor az Országgyűlés plenáris ülésén a törvény- javaslat
általános vitájára. Az általános vita a törvényjavaslat egésze vagy egyes részei szükségességének és
szabályozási elveinek, továbbá részletes vitára bocsáthatóságának megvitatásából áll.
Amennyiben a törvényjavaslathoz nem érkezik módosító javaslat, akkor zárószavazás
következik. Sokkal gyakoribb azonban, hogy érkezik módosító javaslat, azokat a részletes
vitában tárgyalják meg.
(5) A részletes vita a törvényjavaslat módosításokkal érintett rendelkezéseinek és a
bizottság ezekről szóló ajánlásának megvitatásából áll. Részletes vitában módosító javaslatot
már csak a módosító javaslatokkal kapcsolatban lehet benyújtani, ezt hívják kapcsolódó módosító
javaslatnak.
A módosító javaslat(ok) mindazonáltal szükségessé teszi(k), hogy a törvény- javaslat
visszakerüljön az eredeti bizottság(ok)hoz, ezúttal a módosító javaslatokról való állásfoglalás és
ajánlás kialakítása céljából. Ha ez megtörtént, a törvény- javaslat az ajánlással visszakerül az
Országgyűlés elnökéhez, aki a részletes vita lezárása után levezényli a módosító javaslatokról
történő szavazást.
(6) A módosító javaslatokról való határozathozatal után új állapotba kerül a törvén}']
avaslat. Egyes eredeti szövegrészek megmaradnak, mások módosulnak, kimaradnak vagy újak
kerülnek be a módosító javaslatok nyomán. Jogalkotás- technikailag szükséges tehát, hogy az
előkészítésben részt vett bizottság(ok)hoz kerüljön vissza az előállt szöveg, hogy immár mint
egészről, egységében ismét állást lehessen foglalni és ajánlást lehessen megfogalmazni. Ez az
egységes javaslat, amely már a zárószavazáshoz készül.
(7) Ezzel finisébe kerül a törvényhozás menete. Az alkotóik és módosítóik által
véglegesnek tekintett, immár zárószavazásra szánt javaslatot mint már-már kész jogszabályt meg
kell vizsgálnia a jogilag legfelkészültebb Alkotmányügyi bizottságnak, hogy a javaslatot a
törvényhozás szakmai szempontjai, a jogrendbe való illeszkedése, várható alkalmazhatósága
stb. szempontjából véleményezze.
(8) így kerül vissza az egész javaslat-együttes a plenáris ülés elé, ahol lezajlik a záróvita a
zárószavazás előtti módosító javaslatokról, és megtörténik a
vazás. A záróvita során kétféle módosító javaslatról lehet szavazni: (a) ún. koherencia-zavar
miatt benyújtott módosító javaslatról, amit azért nyújtottak be, mert a részletes vita után
elfogadott módosítás miatt nincs összhangban az Alaptörvénnyel, más törvénnyel vagy más
elfogadott módosítással, (b) az előterjesztő, az első helyen kijelölt bizottság és az
Alkotmányügyi bizottság által benyújtott javaslatról, akik megkötés nélkül nyújthatnak be
zárószavazás előtti módosító javaslatot. Ezekről a javaslatokról folyik a záróvita, majd
megtörténik a zárószavazás, amellyel elkészült az új törvény.
 JOGFORRÁS ÉS JOGALKOTÁS 87

(9) A törvény végső, elfogadott változatát aláírja az Országgyűlés elnöke, azt tanúsítva,
hogy az általa aláírt szöveg a végső, a teljes és hiteles törvényszöveg. Ezt a szöveget küldi
meg a köztársasági elnöknek, aki aláírás (promulgááó') után elrendeli annak kihirdetését a-Magyar
Közlönyben (publikáció), amiről a Kormány köteles gondoskodni. Ezt megelőzően azonban még
— ha aggályai támadnak — két intézkedés egyikének választására jogosult. 1. Észrevételeivel
együtt megfontolásra visszaküldheti az elfogadott törvényt az Országgyűlésnek, amely azt új-
ravitatás és újbóli határozathozatal után — hacsak nem állt el a törvény megalkotásától —
ismételten megküldi kihirdetésre. 2. Ha aggályai a törvény alkotmányosságával
kapcsolatosak, akkor véleményezés — előzetes normakontroll — céljából még a kihirdetése
előtt megküldheti az Alkotmánybíróságnak, melynek határozata őt is köti.
RENDELETALKOTÁS • Rendeletalkotásra a Kormány, a Kormány tagja, az ön- kormányzat
képviselőtestülete és az MNB elnöke jogosult. 38
(1) A kormányrendelet testületi döntés eredménye, amelyet kormányülésen, szótöbbséggel
hoznak meg. E döntéshozatal a törvényalkotásánál egyszerűbb eljárás, minthogy nem
nyilvános politikai viták eredőjeként, a választóiknak elszámolással tartozó képviselők
küzdelméből formálódik. A Kormány mint testület politikailag homogénebb, tagjainak
elkötelezettsége elsősorban a miniszterelnök felé irányul, s a politikainál nagyobb teret
nyerhetnek a szakmai- igazgatási megfontolások.
A kormányrendelet megalkotásának két fő szakasza az előkészítés és a döntéshozatal. Az
előkésztés a szakmailag (a jogszabály tárgya szerint) illetékes szakminiszter (illetve a
minisztériumi apparátus) feladata; az elkészült és államtitkári (tárcaközi) egyeztetésen
átment rendelettervezetet a miniszter az igazság- ügy-miniszterrel egyetértésben terjeszti a
kormány elé. Az előterjesztés megtárgyalására a kormányülés napirendjének keretein belül
kerül sor, ahol vitát követően, egyszerű szótöbbséggel a Kormány elfogadja vág)' elutasítja
azt. Az elfogadott rendeletet a miniszterelnök írja alá, s a Miniszterelnöki Hivatal gondos-
kodik a Magyar Közlönyben való közzétételéről.
(2) A miniszteri rendelet megalkotása a kormányrendeleténél is egyszerűbb, minthogy nem
testületi döntéshozatal eredménye. A rendeletalkotás — törvénytől vagy a Kormánytól
kapott felhatalmazás alapján — a miniszter (vagy több miniszter együttes) személyes
felelősségi körébe tartozik, melyet szakapparátusára támaszkodva lát el. Az előkésztésnek ki kell
terjednie az igazságügyminiszter, a szabályozásban érdekelt miniszter, s az érintett társadalmi
és érdek- képviseleti szervezetek véleményének kikérésére. A miniszteri rendeletet is a
Magyar Közlönyben kell kihirdetni.
(3) Az önkormányzati rendelet megalkotása, mint már utaltunk rá, ^sok szempontból
hasonlít a törvényhozásra: politikai felelősséget viselő, választott képvi

38
Uo. 243. skk. Mint az 5. Fejezetben („A jogrendszer”) majd utalunk rá, rendeletalkotásra lehet jogosult az
önálló szabályozó szerv (pl. a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság) vezetője is.
88 HARMADIK FEJEZET

selők testülete vitában alkotja meg — specifikus területi hatállyal. E rendeletalkotás

jogszabályi kereteihez tartozik A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény és az
önkormányzat saját szervezeti és működési szabályzata is. Az ön- kormá^zati rendelet
megalkotását törvény, hatósági (szakigazgatási) jogalkalmazó szerv és a képviselőtestület
tagja, vagy más jogosult kezdeményezheti. Az előbbieket törvény vagy más jogszabály
végrehajtásának biztosítása, az utóbbit a helyi társadalmi viszonyok rendezésének
szükséglete indokolhatja. Az előkészítés általában a polgármesteri hivatal szakapparátusának
vagy a képviselőtestület bizottságának a feladata, melynek során biztosítani kell a szakmai—
társadalmi véleményezés lehetőségét is. Az önkormányzati rendeletet a képviselőtestület az
ösz- szes tagjának többségével, nyílt szavazással fogadja el. Az elfogadott rendeletet a
képviselőtestület hivatalos lapjában, illetve a helyben szokásos módon (pl. hirdetmény útján)
kell kihirdetni.
A megalkotott törvények és rendeletek közzétételével lezárul megalkotásuk folyamata,
de nem érnek véget a velük kapcsolatos teendők. 39 A jogalkotás feladata ugyanis a
jogszabályok hatályosulásának vizsgálata is, s annak alapján — ha szükséges — a jogszabály
módosításának vagy hatályon kívül helyezésének kezdeményezése. A hatályosulás vizsgálata
annak elemzését jelenti, hogy mennyire váltotta be a megalkotott jogszabály az előzetes
várakozásokat, előidézte-e a tőle remélt hatásokat, vagyis megváltoztatta-e úgy a
társadalmi—gazdasági viszonyokat, ahogyan azt szerették volna. A jogalkotásra ugyanis eleve
azért került sor, hogy bizonyos hatásokat kiváltson, célokat elérjen, s ha erre nem képes,
akkor a léte nem indokolt. Az utólagos hatásvizsgálat sajátos szempontja a hatékonyságot már
lerontó túlszabályozottság figyelemmel kísérése, szükség esetén pedig felszámolása (dereguláció). A
módosítás és hatályon kívül helyezés persze újabb jogalkotási termék — amelyre a már
elmondottak érvényesek.

• ajánlott irodalom • • • • « • » « » »

DRINÓCZI Tímea — PETRETEI József: Jogalkotástan. Budapest — Pécs: Dialóg Campus Kiadó,
2004.

JAKAB András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest: Unió, 2003.

PESCHKA Vilmos: jogforrás és jogalkotás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1965.

SZILÁGYI Péter: Jogi alaptan. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2011, 255-286. o.
VARGA Csaba: A kodifikááó mint társadalmi-történelmijelenség Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979.

-w Uo. 399. skk.

 4. A JOGSZABÁLY
•Bencze Mátyás - Szabadfalvi József

hétköznapi tapasztalat számára a jog elsősorban a jogszabályokon ke-

resztül nyilvánul meg, ezek hálózzák be az életünket, ezeken keresztül
„szól” hozzánk a jog. Sokan hajlamosak arra is, hogy a jogszabályban a

a
jog alapvető fogalmi elemét lássák: a jogot szabályok összefüggő rendszereként
határozzák meg. A modern jogtudomány azonban kimutatta, hogy a jogsza-
bályok jelentősége nem abban áll, hogy nélkülük nincs jog (elképzelhető olyan
jogrendszer, amelyben nincsenek jogszabályok, hanem egy vezető esetről esetre
határozza meg a kötelező magatartást), hanem abban, hogy a jog megfelelően
tudja betölteni társadalmi szerepét. A jogszabályok csökkentik az önkényes
személyi döntések lehetőségét, viszonylag kiszámíthatóvá teszik a jogalanyok
számára a cselekvéseik következményeit, és leegyszerűsítik a viták megoldását.
A jogszabályokon kívül ezeket a feladatokat más társalmi normák is ellátják.
Ezért, mielőtt a jogszabályok főbb jellemzőinek, szerkezetének, típusainak stb.
részletei felé fordítanánk figyelmünket, szólni kell a társadalmi viszonyokat
szabályozó magatartási normák általános jellegzetességeiről.

NORMÁT ANI FOGALOMTISZTÁZÁS

A TÁRSADALMI NORMÁK • A társadalmi normák léte egyidős az emberi társadalommal. A

társadalmi—történeti fejlődés során a társadalmi normák több típusa alakult ki. A kezdetben
meghatározó normatípus a szokás, az erkölcs, a vallási norma volt. Ezt követően
beszélhetünk a jog megjelenéséről, mely normarendszer minőségileg új magatartás-
befolyásoló szabályként jelent meg. Időben előrehaladva számtalan további társadalmi norma
alakult ki: illem, divat, szakmai-technikai előírások stb. Végül legkésőbb a politikai és
szervezeti (köz- igazgatás) normák megjelenését figyelhetjük meg.
^4 társadalmi normák kó\ös vonásaiként az alábbi jellemzőket lehet kiemelni:
(a) A társadalmi együttélés eredményeként kialakulnak a közösség életét szabályozó
normák, amelyeket az adott körben (akihez a norma szól) be kell tartani (érvényesség). Az
érvényesség a norma létének értelmét jelenti, azt, hogy képes kötelességet keletkeztetni.
(b) A norma általánosan fogalmazza meg az elvárandó magatartást (általánosságj, vagyis
nem egy bizonyos magatartásra, hanem magatartások egy osztályára
 A JOGSZABÁLY 91

fogalmaz meg előírást. Ez azért szükséges, mivel elképzelheteden a mindennapi élet

sokszínűségét, a magatartások egyediségében konkrétan szabályozni.
(c) A norma érvényesülésére meghatározott feltételek megléte esetén kerül sor
(hipotetikus szerkezet). A kötelezően megfogalmazott cselekvési normák a társadalmi
együttélésnek csak bizonyos viszonyaira vonatkoznak; vagyis ha bizonyos körülmények
előállnak, akkor bizonyos módon kell viselkedni.
(d) A norma jövőre irányulóan határozza meg a követendő magatartási szabályt, amit
meghatározott feltételek fennállásakor minden esetben követni kell (normativitás).
(e) A norma érvényesülését az esetek nagy számában a kikényszeríthetőség (szankció)
biztosítja. A szankció csak elősegítheti a norma érvényesülését, de nem feltétele a norma
érvényességének. A szankció fajtája, minősége társadalmi normatípusonként rendkívül eltérő
lehet.
(f) A normák jogosultságok és kötelezettségek kölcsönösségeként értelmezhetők
(reáprocitás). Minden' jogosultsággal szemben mások által tanúsítandó, elvárható magatartás áll
szemben — hiszen valakinek a jogát csak a vele szembeni kötelezettség kikényszerítésén
keresztül lehet érvényesíteni.
(g) Azáltal, hogy a norma kötelezően követendő magatartást ír elő, egyben sajátos
értékelést is kifejez (értékviszony), mivel egy bizonyos magatartást hasonlít a norma előírásához.
A norma tehát mércét is jelent mások vagy saját magatartásunk megítéléshez.
(h) Normák akkor jelennek meg, amikor az adott szituációban eltérő lehetőségek közül
lehet választani, és feltehető, hogy a norma nélkül az emberek egy része nem a megfelelő
magatartást választaná. Ha nincs valódi választási lehetőség, nincs értelme a norma
létezésének (gyakorlati relevanáá).
A JOGI NORMA SPECIFIKUMAI • A jogi normának több olyan sajátossága is van, amelyek
„kitüntetett” szerepet biztosítanak számára a társadalmi normák diffúz világában:
(a) A jogi norma legfontosabb jellemzője, hogy igényt tart arra: az általa előírt
kötelezettségek minden más kötelezettségnél erősebbek legyenek. Ez az igény akkor lesz
engedelmességre „beváltható”, ha a jogalkotó hatalom legitim (erkölcsi és politikai
értelemben elismerésre méltó). Emellett minden modern államban jelen vannak azok az
állami eszközök (kényszerapparátus), melyek biztosítják a jogi normák érvényesülését akkor is, ha
az önkéntes jogkövetés elmarad. Az államilag biztosított kikényszeríthetőség egyedül a jogi normák
sajátossága.
(b) A jog a legintézményesültebb normarendszer. E megfogalmazást két értelemben is
használjuk. Egyrészt a jogi normák jogintézmények körül kristályosodnak ki. így beszélhetünk
évezredek óta létező — bár tartalmukban változó — jogintézményekről, mint például
tulajdon, házasság, szerződés stb. Az intézményesültség másrészt jelenti a jogi norma
létrehozását (jogalkotás) és a hatályos jogszabályok előírás szerinti alkalmazását
(jogalkalmazás) biztosító intézmények létrehozatalát és működtetését. Az egyre
bonyolultabbá váló társadalmi
92 NEGYEDIK FEJEZET

viszonyokra vonatkozó jogszabályok megkívánják a jogalkotó és jogalkalmazó szervek

hierarchizált és strukturált kiépítettségét.
(c) A társadalmi viszonyok ellentmondásmentes szabályozása megkívánja azt, hogy a
jogi normák sokaságában belső rendezettség legyen. Megfordítva e gondolatot: a jogszabályok
belső rendezettsége biztosítja a jogilag releváns társadalmi viszonyok ellentmondásmentes
szabályozását. E rendezettséget egyrészt sajátos technikákkal (pl. jogforrási hierarchia),
másrészt a jogi gondolkodás által kialakított általános jogelvekben megfogalmazódott tételek
érvényesítésével (pl.: „¡ex posteriori derogat priori” elve: a később hozott törvény ereje lerontja a
korábbit), harmadrészt az alkotmánybíráskodás intézményével (működésének lényegét lásd
később) lehet kialakítani.
(d) A jogi normák alkotása és alkalmazása formalizált eljárás keretében történik, amelyhez
rögzített fórumrendszer kapcsolódik. Az eljárás formalizáltságának éppúgy garanciális szerepe van,
mint a jogi jelenségekkel összefüggő intézmények rögzített fórumrendszerének. Az egyéb
társadalmi normákkal szemben a jog maga határozza meg, hogy szabályai miként
keletkezhetnek, módosulhatnak, vagy szűnhetnek meg, illetve előírásai miképpen
alkalmazhatóak.
(e) A jogi norma alkotása és alkalmazása sajátos gondolkodási mód kialakulásához vezet,
melyet jogászi racionalitásm.k neveznek. A jogászi racionalitás alapját a mindennapi gondolkodás
racionalitása képezi, ugyanakkor azonban sajátos jellemzőkkel is bír. Ez elsősorban azt
jelenti, hogy a felmerülő problémák jogi megoldása csak a jog előírásaira tekintettel történhet
meg (hiába lenne hatékonyabb, olcsóbb, vagy népszerűbb valamely más megoldás). A sajátos
jogászi racionalitás hatékonnyá tételére a jogtudomány kialakított egy belső fogalmi
összefüggésrendszert: a jogdogmatikát.
(f) A jogszabályok létrehozása, működtetése, értelmezése igen hamar kitermelte az
értelmiség egy sajátos rétegét, a jogászságot, mely professzionális módon, hivatásszerűen,
speciális szakismeret birtokában végzi munkáját.
Végül essen szó a jogi normák nyelvi megfogalmazási módjairól! A jogirodalomban
általánosan elterjedt, hogy a jogi normáknak sajátos nyelvi kifejezési formája az imperatív
mód, illetve a deontikus mondat; nevezetesen amelyben a „kell”, „lehet”, „nem szabad”,
„köteles” stb. deontikus igék szerepelnek (pl.: „A tartási szerződést írásban kell megkötni” 1).
Ez a példa mutatja, hogy a deontikus ige használata minden esetben egyszerű kijelentő
mondat formájában nyer kifejezést. A magyar jogszabályszerkesztési gyakorlat azonban ismer
egy másfajta megfogalmazást is, amikor a kötelező jogi rendelkezés egyszerű — deontikus
igék nélküli — kijelentő mondatban jelenik meg. PL: „A magánszemély adóévi bevétele
alapján meghatározott jövedelmet terhelő adót az adózás rendjéről szóló törvény
rendelkezései szerint megfizeti”. 2 A kötelezettséget jelölő ige hiánya ellenére a rendelkezés
„természetesen” kötelező erővel bír.

1
Ptk. 586. § (2) bekezdés.
2
Szja tv. 15. § (1) bekezdés.
 A JOGSZABÁLY 93

Főleg laikusok sokszor fejezik ki ellenérzésüket a jogszabályok nyelvi megfogalmazásával

szemben. Gyakran még azt is hozzáteszik, hogy a jogalkotó szándékosan szövegezi meg a
jogszabályt olyan módon, hogy azt csupán a jogászok értsék. Bár a jogszabályok érthető
megfogalmazása alkotmányos követelmény („normavilágosság”), el kell fogadni, hogy a
jogbiztonság megköveteli: precíz és következetes terminológiát alkalmazzon a jogalkotó, ne
használjon homályos hasonlatokat, metaforákat, és lehetőleg kerülje az ismédéseket. Lehet,
hogy a jogi nyelv ezért nagyon „szárazzá” válik, de ezzel biztosítja a megfelelő pontosságot.

JOGI NORMA - JOGTÉTEL - JOGSZABÁLY - JOGSZABÁLYHELY • E terminusok helyes és

következetes használata miatt — a meglévő terminológiai zavar föloldása érdekében —
fontos, hogy minél precízebben határozzuk meg azokat, mindazonáltal a joggyakorlatban, de
a jogirodalomban is gyakran egymás szinonimáiként használják őket.
(a) A jogi norma — megkülönböztetendő más normáktól — „kitüntetett” szerepű társadalmi norma,
amely minden más kötelezettségtől erősebb legitim kötelezettség előírására képes. A jogi
norma mint jogtudományi konstrukció gondolati egységet képez — azaz önmagában is
értelmes szabályozást hordoz. A „Ne ölj!” parancsa például egy jogi norma (is), de a modern
jogrendszerben a teljes normatartalom nem csupán ennyiből áll, hanem több más
rendelkezéssel együtt válik teljes egésszé (jogtétellé).
(b) A jogtétel (vagy jogi mondat) tehát a jogi normatartalom logikailag teljes, kibontott
változata, amely tartalmazza a lényegi jogi rendelkezés (pl. „Ne ölj”) összes alkalmazási
feltételét. Ennek megfelelően egy jogi norma teljes egészében egy jogtételben fejeződik ki. A
fentebb említett jogi norma megfogalmazása a magyar jogban: „Aki mást megöl, bűntett miatt
öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” 3. A jogtétel tehát a jogi norma
tartalmistrukturális vonatkozásai alapján összetartozó, a jogi kifejezhetőség technikai igényei
szerint szerkesztett illetve tagolt egység. Ez azt is jelenti, hogy a jogtételt sokszor a jogszabály
különböző helyein található szövegből kell „összeilleszteni”. Ha például valaki hivatalos
személyt öl meg, akkor a Btk. 160. § (1) és (2) bekezdésének e) pontját együtt olvasva tudjuk
meg, hogy milyen büntetés várhat rá (20 évig terjedő vagy életfogytig tartó
szabadságvesztés), de ha mindez jogos védelmi helyzetben (Btk. 15. § e) pont) történik, akkor
tudjuk, hogy nem büntethető, mivel a jogtételhez ez utóbbi rendelkezés is hozzátartozik
(mint a norma egyik alkalmazási feltétele).
(c) A jogszabály az egy csoportba foglalt jogtételek összessége, mely jogtételek között
valamilyen tartalmi (szabályozandó társadalmi viszony sajátossága), vagy logikai kapcsolat
van. Amíg a jogi norma és a jogtétel logikai- jogtudományi konstrukció, addig a jogszabály
ezek hivatalos, az adott jogrend

3
Btk. 160. § (1) bekezdés.
94 NEGYEDIK FEJEZET

szerben kötelező erővel bíró („kanonikus”) szövegváltozata (az emberölést minden

jogrendszer bünteti, de a magyar jogrendszerben ez a magyar Btk. szerint történik). A
jogszabály valójában a jogalkotói akarat „látható” megnyilvánulása, ezért is neveztük alaki
értelemben vett jogforrásnak.
A mindennapi szóhasználatban jogászok és laikusok egyaránt használják a „jogszabály”
kifejezést a jogszabályon belüli egyes rendelkezésekre (pl. ha valaki azt mondja: „a jogszabály
bünteti a cserbenhagyást”, akkor valójában csak a Btk. 239. §-ában foglalt szövegre utal).
Ugyanakkor szintén jogszabályként említik az iménti rendelkezést is tartalmazó 2012. évi C.
törvényt („Büntető Törvénykönyv”). Vagyis magát a törvénykönyvet is ugyanúgy
jogszabálynak nevezik, mint annak egyes konkrét rendelkezéseit, melyre helyesebb a jogsza-
bályhely kifejezéssel utalni.
(d) A jogszabályhely a jogi szabály paragrafusokba (szakaszokba: §), bekezdésekbe, pontokba
stb. foglalt elemi része. A tagolás a teljes jogszabály áttekinthetőségét szolgálja és
megkönnyíti a pontos hivatkozást. Fentebb egy jogtétel részeként idéztük az emberölés
minősített esetére vonatkozó szabályozást, amely két jogszabályhelyből „épül fel”: a Btk. 160.
§ (1) bekezdéséből és ugyanezen § (2) bekezdésének e) pontjából.

A JOGI NORMÁK SZERKEZETI ELEMEI

A társadalmi normák kapcsán már említettük, hogy a normák egyik jellemzője a hipotetikus
szerkezet. Ez a logikai séma megfelelően alkalmazható azokra a jogi normákra, melyek
közvetlenül emberi magatartások befolyásolására irányulnak. A jogtételek — melyek a jogi
norma „hivatalos” szövegváltozatát képviselik
— feltételhez kötött cselekvéseket írnak elő. így minden jogi norma a „ ha ezek és ezek a
körülmények bekövetkeznek, akkor ezt és ezt kell tenni” logikai formára hozható — akkor is,
ha az adott jogtételt több szöveghelyből kell „összeolvasni”. A jogtudományban az első
szerkezeti elemet hipotézisnek szokás nevezni, míg a második elemére a „jogi következmény”
gyűjtőfogaimat használhatjuk (mivel ez utóbbinak számos változatáról beszélhetünk). 4
HIPOTÉZIS • A jogi norma első funkcionális eleme határozza meg azt, hogy milyen
szituációt szabályoz a jog, mi az a hipotézis (feltétel), amelynek megléte esetén a norma
„életre kel”, azaz a benne foglalt rendelkezést alkalmazni kell. Ez igaz szociológiai
értelemben is, hiszen valóságos társadalmi feltételnek kell fennállnia, de igaz dogmatikailag
is, hiszen a jogból önmagából kell kiderülni, hogy pontosan milyen esetre vonatkozik.
Pozitív (írott, tételes) jogi megközelítés szerint a jogi norma hipotézise írja le azt a
társadalmi szituációt, amelyben

4
Bővebben lásd Jakab András: A norma szerkezetének vizsgálata.’ In: jogelméleti Szemle
pesz.ajk.elte.hu/jakab8.html] (2001/4), illetve uő: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest: UNIÓ, 2003, 36-42. o.) .
 A JOGSZABÁLY 95

valamilyen magatartást kötelező, vagy tilos, vagy megengedett tanúsítani, vagy amely valami
jogi helyzetben bekövetkező változást eredményez.
A jogalkotó felől nézve a hipotézis jogilag releváns (a jog számára lényeges) tényeken
keresztül megragadott tipikus életviszony, melynek jogi szabályozásához társadalmi érdek
fűződik. Lehet, sőt sokszor szükségszerű, hogy a hipotézis nem minden egyes jogi tétel
nyelvtanilag is megjelenő része. A jogrendszer egészként is összefüggő rendszer, s annak
kisebb egységei is azok. Elég, ha az ezek elemei közötti logikai kapcsolatból kiszűrhető
minden egyes tétel hipotézise. Ha például jogszabály születik a fuvarozási tevékenységről,
akkor ennek minden egyes rendelkezése elé odaértendő — ha ezt nem tartalmazza is —,
hogy „fuvarozási tevékenység esetén...” alkalmazandó a szabály. A közzétett jogszabályok
címükben egyébként is mindig megjelölik azt a területet, azt a szabályozandó életviszonyt,
amelyre nézve a rendelkezéseket tartalmazzák.
A hipotézis megfogalmazási módja, jellege többféle lehet. A jogalkotó szándékán múlik,
hogy a szabályozandó társadalmi viszonyt az általánosság milyen szintjén ragadja meg, illetve
milyen mélységben kívánja a szabályozás jogi eszközeit kiterjeszteni. Hipotézisük jellege
alapján a normák (illetve, követve a jogászi nyelvhasználatot: szabályok) négy típusát lehet
megkülönböztetni: (a) általános szabály, (b) ka^iús^tikus szabály (c) tipikus szabály és (d) keretszabály.
(a) Az általános szabály a szabályozandó élethelyzet jellemzőit nagy vonalakban, a
jogértelmezés számára tág teret engedve fogalmazza meg. Ezzel lehetőséget teremt, hogy az
általánosság szintjén definiált hipotézist a jogalkalmazó — esedeg a jogalkotó céljától
eltérően - „rugalmasan” értelmezze, amely szélsőséges esetben lehetőséget biztosít a
jogalkalmazói önkénynek is. Például a bírák jogállásáról szóló törvény szerint fegyelmi
eljárás indítható a bíró ellen (jogi következmény), ha „az életmódjával, magatartásával a bírói
hivatás tekintélyét sérti vagy veszélyezteti” 5 (hipotézis). Látható, hogy igen tágan lett
meghatározva azon magatartások köre, amelyek okot adnak fegyelmi eljárás megindítására. A
pontos mércéket ilyenkor a jogalkalmazásnak kell kidolgoznia.
(b) A másik véglet a ka%uis%tikus szabály típusa, mely arra törekszik, hogy igen pontosan, a
lehető legrészletesebben határozza meg azokat a körülményeket, amelyek bekövetkezése
esetén be kell állnia a jogkövetkezménynek. Az előbb említett törvény például részletesen és
pontosan leírja azt aló feltételt, amely bármelyikének beállása esetén a bírót fel kell menteni
tisztségéből.6
(c) A tipikus szabály a filozófiai különösség szintjén ragadja meg a szabályozandó
életviszony jellemző vonásait. A hipotézis e jogszabálytípus esetében azokra a jogalkotói
szempontból releváns tényekre koncentrál, és emeli be a feltételező rész megfogalmazásába,
mely lehetővé teszi, hogy társadalmilag a tipikus, ismétlődő magatartást szabályozza. A lopás
törvényi hipotézise így hangzik: „aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul
eltulajdo

3
2011. évi CLXII tv. 105. § (1) bekezdés b) pont.
6
2011. évi CLXII tv. 90. § a)-o) pont.
96 NEGYEDIK FEJEZET

nítsa...”7. A törvényhozó a lopásnak azokat a tipikus mozzanatait sűrítette össze a normában,

amelyek alapján egyértelműen beazonosítható a cselekmény, bármilyen magatartással
követik el (pl. ugyanúgy beletartozik a bolti lopás, a zsebtolvajlás vagy egy katasztrófa
halálos áldozatainak kifosztása).
(a) Végül, keretszabályt, akkor alkalmaz a jogalkotó, ha egy adott jogi norma hipotézisét
más jogszabályok) töltik ki tartalommal. Ekkor csupán utal a hipotézis arra, hogy melyek
ezek a más jogszabályok. Alkalmazása akkor célszerű, ha gyorsan változó területről van szó,
vagy az adott jogszabály átláthatóságát, tömörségét vagy tematikai egységét veszélyeztetné a
hipotézis terjedelme. Pl.: „aki radioaktív anyagot a jogszabályban előírt kötelezettség
megszegésével állít elő, tárol, szállít vagy helyez el [az elköveti a visszaélés radioaktív
anyaggal bűntettét]”. Ebben az esetben célszerűtlen volna az összes lehetséges jogsértő
magatartást felsorolni a büntető törvényben. Ezeket más (közigazgatási, környezetvédelmi
stb.) szabályok határozzák meg.
Fontos azt kihangsúlyozni, hogy a fenti négyféle megfogalmazási mód között nincsen
értékbeli sorrend, nincs „ideális” jogszabályszerkesztési technika. Mindig a szabályozandó
tárgy sajátosságait mérlegelve kell eldönteni, hogy melyik technika bizonyulhat optimálisnak
az adott esetben.
JOGI KÖVETKEZMÉNY • A már említett gyakorlati relevancia megköveteli, hogy a
jogszabály idézzen elő valamilyen változást a „dolgok menetében”, vagy legalábbis ilyen
igényt támasszon. A hipotézisben körülírt társadalmi viszonyok megvalósulása esetére ezért a
jogalkotó meghatározott következményt rendel, így a jogi következmény a jogi norma, másik
logikai eleme. A jogi következményeknek két alaptípusa van: vagy automatikusan valamilyen
jogi helyzetben bekövetkezett változást, eredményez, vagy valamilyen cselekvési előírást tartalmaz. Az
automatikusan beálló jogi helyzetváltozásra jó példával szolgál az állampolgár- sági törvény:
„születésénél fogva, leszármazással magyar állampolgárrá válik a magyar állampolgár
gyermeke”8. A jogi helyzetben bekövetkezett változást itt az állampolgári státusz automatikus
elnyerése, jelenti, ha a hipotézisben rögzített feltételek bekövetkeznek.
Lényegesen gyakoribb azonban, amikor a jogalkotó valamilyen kötelező cselekvést ír elő
a jogi norma címzettjeinek számára. Ekkor a ’jogi következmény valamilyen magatartás
tanúsításának kötelezettsége lesz. A jogi norma címzettjeinek köre szerint
megkülönböztethetjük a (1) hivatásos jogalkalmazónak (bírónak, közigazgatási ügyintézőnek,
rendőrnek stb.) szóló, és a (2) többi jogalanynak szóló cselekvési előírást.
(1) Az előbbi esetben a jogi norma arra „szólítja fel” a hivatásos személyt, hogy a
hipotézis beálltakor valaki másra vonatkozóan cselekedjen. Ha ez a cselekvés hátrányosan
érinti ezt a más személyt (pl. büntetést kell kiszabni vele

7
Btk. 370. § (1) bekezdés.
8
1993. évi LV. tv. 3. § (1) bekezdés.
 A JOGSZABÁLY 97

szemben), akkor (a) szankciótól, ha pedig előnyösen (jobb helyzetbe kerül, mint korábban volt),
akkor (b) pozitívjogkövetkezpiény alkalmazásától beszélünk.
(a) A szankciókat a jellegzetességeik alapján kétféleképpen szokták csoportosítani. Az
egyik osztályozás szerint személy elleni és anyagi jellegű szankció között szokás különbséget tenni.
A személy elleni szankció a büntetőjogi normák sajátja: a címzett személyes szabadságát,
mozgásszabadságát korlátozhatja a kitiltástól, kiutasítástól kezdve a személyes szabadság
korlátozásának legsúlyosabb esetéig (szabadságvesztés büntetés). Az anyagi jellegű szankciók
nem a címzett személyét, hanem vagyonát fenyegetik joghátrány bekövetkezésével, melynek
két legtipikusabb fajtája a pénzbeli, illetve a természetbeni szankció. Ilyen például a
pénzbírság vagy az elkobzás. Anyagi jellegű szankciókkal a büntetőjogon kívül főleg a
közigazgatá’si jogban találkozhatunk.
A modern jogrendszerekben elvárásként fogalmazódik meg a büntető jellegű
szankciókkal szemben, hogy visszatartó hatásuk legyen, illetve létüknél fogva szolgálják a
jogsértések elkövetésének megelőzését (prevenció) is. A megelőzés is lehet speciális prevenció,
vagyis az a cél, hogy a megbüntetett elkövető Jie kövessen el újabb jogsértést, s generális
prevenció, vagyis hogy a szankció másokat is tartson vissza a jogsértéstől. A szankció
alkalmazásának társadalmi funkciója tehát az, hogy kifejezze a közösség rosszallását, egyúttal
jogtiszteletre nevelje a közösség tagjait.
A szankciók összes fajtájában megjelenő kényszer mozzanata túlmutat a szankcióban
megjelenő joghátrányon. A szankció a jogszabály mögött álló, szükség esetén „megmozduló”
valóságos kényszert is jelenti, mely mint az eljárás alá kényszerítés, illetve mint végrehajtás
jelenik meg. Moór Gyula szavaival élve: „minden jogszabály egy »self made mán«, aki a létért
való harcban maga küzdötte ki magának elfoglalt pozícióját. A jogszabálynak az életben, a
gyakorlatban kell jogszabálynak bizonyulnia. Vannak halvaszületett jogszabályok... Ebben a
létért való küzdelemben erős kézzel áll a gyenge normának segítségére az a hatalom,
amelytől származik. Nem okvedenül szükséges, hogy minden esetben karhatalmat
alkalmazzon, de szükséges az - ha az illető norma jogszabályként akar érvényesülni —, hogy
szükség esetén karhatalmat is alkalmazni tudjon... A zsandár, a hóhér és a végrehajtó
hozzátartoznak a jog fogalmához. Justitia istennő jobbján ott a kard!” 9
(b) A másik oldalról, a jogalkalmazás nem kizárólag a kényszer és az elrettentés
szolgálatában működik. A jogi normák sok esetben a jogalkotó „ígéreteként” foghatók fel: „ha
ezt és ezt teszed, nem marad el a jutalmad”. A hivatásos jogalkalmazónak szóló előírás
előnyösen is megváltoztathatja a jogalanyok

9
Moór Gyula: Bevezetés a jogfilo^ófiába. Budapest: Pfeiffer, 1923, 185. o. (A jogot a legerősebb társadalmi hatalom
kényszerével azonosító felfogások kiemelkedő elméleti jelentőséget tulajdonítottak a jogi szankciónak. A jogi
normák közti egyik fontos különbségtétel azon az alapon nyugodott, hogy van -e az adott normának szankciója
(lex perfecta), vagy nincs (lex imperfecta). A modem elméletek a jog meghatározó sajátosságának nem a
kényszert, hanem a jóval összetettebb „kötelezettség”-fogalmat tekintik.)
98 NEGYEDIK FEJEZET

helyzetét. „A bíróság az elítéltet kérelemre mentesítésben részesítheti, ha erre

érdemes...”10
(2) A címzettek másik köre a „többi jogalany”, akikre nézve a cselekvési előírás szintén
lehet terhes (pl. kártérítést kell fizetni, ha másnak kárt okozunk) vagy előnyös (ha
megnyerünk egy futóversenyt, akkor jogosultak leszünk a kitűzött díjra). A jogtudományban
azonban mégsem e jellemzők alapján szokás különbséget tenni a cselekvési előírások két
fajtája között, hanem a norma által előírt kötelezettség típusa szerint. Ezeket, az „átlagos”
jogalanyok (tehát nem hivatalos személyek) számára előírt kötelezettségeket hordozó
jogtételeket nevezzük diszpozjáónak. A jogalkotó a norma diszpozícióját többféleképpen fo-
galmazhatja meg. Ennek alapján két alaptípus létezik: (a) kogens, illetve (b) diszpozitív
rendelkezést tartalmazó jogi tételek.
(a) A kogens (feltétlenül alkalmazandó) diszpozíció előírhat aktív tevést (parancsoló vagy
imperativ diszpozjdó), bizonyos magatartás kötelező tanúsítását; illetve passzív magatartást ( tiltó
diszpozíció), amely valamely magatartás tanúsításától tilt el, illetve tartózkodásra kötelez. Ez a
közjog jellegzetes szabálytípusa.
(b) A diszpozitív vagyis az ún. megengedő diszpozíciója jogi tételek alkotják a jogszabályok (a
felek mellérendelt viszonyából következően főleg a magánjogi szabályok) jelentős részét.
Ilyen szabályozásra akkor kerül sor, amikor a jogalkotó — bizonyos határok között —
választási lehetőséget biztosít a címzettnek, de az előírt határok túllépése tiltott. Jó példa erre
a Polgári Törvénykönyv szerződésekre vonatkozó tétele: „A szerződés tartalmát a felek
szabadon állapíthatják meg. A szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal
eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja.” 11 A határt — mint látjuk — az eltérést tiltó
rendelkezések jelentik. A diszpozitív szabályok esete jó példa arra, hogy a jog nem csupán
kikényszerít bizonyos magatartásokat, hanem lehetőséget biztosít előnyök, célok elérésére is.
A jogalkotó az adott norma diszpozivitására a legtöbb esetben a megfogalmazással
egyértelműen utal (pl. „foglalót kötfe/nek ki”, „ha a felek másként nem állapodnak meg” stb.).
Vannak azonban rejtett módon diszpozitív normák. Például, az „aki másnak jogellenesen kárt
okoz, köteles azt megtéríteni...” 12 jogtétel első ránézésre szigorúan kogens. Ha viszont jobban
belegondolunk: miért is lenne az? A károsult bármikor eltekinthet a kártérítés
megfizettetésétől. Csupán egy lehetőség számára a kártérítés követelése. A diszpozitivitásra
ilyen esetekben az adott jogszabály céljából következtethetünk (a Ptk. egyik legfontosabb
célja az egyéni autonómia biztosítása, és ennek ellentmondana az, ha a károsultnak
„kötelező” lenne követelnie a kártérítést).
A diszpozitív normák léte ellentmondani látszik a társadalmi normák fentebb tárgyalt azon
általános jellemzőjének, mely szerint ezek kötelezettségek elő

10
Btk. 101. § (1) bekezdés.
11
Ptk. 200. § (1) bekezdés.
12
Ptk. 339. § (1) bekezdés.
 A JOGSZABÁLY 99

írására irányulnak: a diszpozitív normák legfőbb jellemzője éppen az, hogy el lehet térni
tőlük. Az ellentmondás azonban tényleg csak látszólagos: egyrészt a diszpozitív normák
automatikusan kötelezővé válnak, ha a felek eltérően nem állapodnak meg, másrészt pedig a
címzettnek biztosított cselekvési lehetőségek határait kötelezettségeket keletkeztető normák
jelölik ki.

A JOGSZABÁLYOK TIPOLÓGIÁJA

A jogi normák szerkezeti elemeinek sokféleségéből egyenesen következik az ezeket hordozó

jogszabálytípusok sokfélesége. A normaszerkezet szerinti megkülönböztetés azonban nem az
egyetlen lehetőség. Az alábbiakban egy olyan csoportosítást ismertetünk, melyek a jogi
normák általános célját, az emberi magatartások befolyásolását veszi alapul, és az ennek
elérésében játszott szerepet teszi a felosztás alapjává.
(1) Vannak olyan jogi normák, amelyek közvetlenül arra irányulnak, hogy emberi
cselekvéseket befolyásoljanak, irányítsanak. Az ilyen normákat tartalmazó jogszabályokat
regulativ szabályoknak nevezzük. A jogelmélet a regulativ szabály két laptípusát különbözteti
meg:
(a) Kötelezettséget előíró, amely révén a jogalkotó megkövetel valamilyen magatartást a
címzettektől, amelyet tanúsítaniuk kell egyéni szándékaiktól függetlenül (pl. ilyen az
adófizetési kötelezettség már említett példája).
(b) Ezek mellett léteznek azonban az ún. felhatalmazó szabályok. Ezek is kötelezettséget
írnak elő, de — és ez a fontos különbség — csak arra az esetre, ha a jogalany valamilyen célt
szeretne elérni.. Azt szabja tehát meg, hogy miként érhető el a jogalany célja. A jogalkotó
felhatalmazza a jog címzettjét valamely cselekvés megtételére, de ennek az az ára, hogy be
kell tartani a felhatalmazásban rögzített feltételeket. Ha valakinek az célja, hogy
végrendeletet tegyen, akkor a következő szabály hatalmazza erre fel: „írásbeli
magánvégrendeletet csak olyan nyelven lehet érvényesen tenni, amelyet a végrendelkező
ért, és amelyen írni, illetőleg olvasni tud.” 13
(2) A második halmazt azok a szabályok alkotják, amelyek önmaguk közvetlenül nem
befolyásolnak emberi cselekvéseket, azonban a regulativ szabályok hatékony érvényesülését
vagy érvényesítését teszik lehetővé:
(a) Szervezeti szabály, mely szervezetet létesít vagy szüntet meg, illetve meghatározza a
szervezet felépülését, működését, valamint kijelöli célját, feladatát és jogkörét. PL: a Magyar
Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról, vagy az Alkotmánybíróság felállításáról szóló
törvény.
(b) Technikai normákat, szabványokat stb. előíró garanáális szabály, amelynek ismerete és
alkalmazása az állampolgárok és a terméket előállítók számára egyaránt fontos. Ilyenek
például az elektromos berendezések szabványai.

'-■> Ptk. 627. §.

100 NEGYEDIK FEJEZET

(a) Utaló szabály, mely más jogszabály rendelkezésére utal, tartalmát más jogi, vagy esetleg
nem jogi normára hivatkozva határozzák meg. Pl.: „A házasságkötés érvényességének alaki
kellékeire a házasságkötés helyén és idején hatályos jog irányadó.” 14 Utaló jogszabállyal
leggyakrabban a nemzetközi magánjog területén találkozunk, amely az egyes eltérő nemzeti
jogrendszerek találkozásakor, azok kollíziójának (összeütközésének) kiküszöbölésére
irányuló kollízjós normákat tartalmazza. Mint a példa is mutatja, a kollíziós normák mindig
megjelölik az adott hipotézis esetére konkrétan vonatkozó rendelkezést.
(b) Fogalom-meghatározó szabály, mely egy másik szabályban használt fogalom jelentését, s
ezáltal a szabály tartalmát határozza meg. Természetesen ezt mindig a jogalkotó végzi el,
ezért e tevékenységet jogalkotói jogszabályértelmezésnek („értelmező rendelkezés”) is szokás
nevezni. Pl.: „a) fegyveresen követi el a bűncselekményt, aki lőfegyvert vagy robbanóanyagot
tart magánál; a fegyveres elkövetésre vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell akkor is, ha
a bűncselekményt lőfegyver vág)? robbanóanyag utánzatával fenyegetve követik el, b)
felfegyverkezve követi el a bűncselekményt, aki az ellenállás leküzdése vág}?
megakadályozása érdekében az élet kioltására alkalmas eszközt tart magánál/..”«
(c) Egyéb, a regulativ szabályok érvényesülését segítő jogszabályok, melyek sokfélék lehetnek:
nemzetközi szerződéseket kihirdető, kinevezést, felmentést tartalmazó szabályok.
(1) Végül, léteznek olyan szabályok, amelyek még közvetve sem állnak kapcsolatban
(vagy csak nagyon távolról, a „minden mindennel összefügg” elv alapján) az emberi
magatartások befolyásolásával: esetükben hiányzik a gyakorlati relevancia. Ezért jó érv szól
amellett, hogy ezeket csak formális értelemben tekintsük jogszabálynak. Ilyenek lehetnek az
évfordulóról megemlékező, politikai deklarációkat tartalmazó, valakinek az emlékét
megőrző, valamilyen esemény jelentőségéről megemlékező stb. szabályok. PL: A
katasztrófavédelemről szóló 2011. évi CXXVTII. törvény 1. §-ának (1) bekezdése így
kezdődik: „A katasztrófavédelem nemzeti ügy.” Ezzel valószínűleg mindenki egyetért, de
gyakorlati relevanciával a „norma” nem rendelkezik. A törvény többi rendelkezéseihez
semmi érdemit nem tesz hozzá, jelentősége csak szimbolikus.
Hasonlóan kérdéses a normatív tartalma a nagy fontosságú, jelentős jogszabályokhoz
fűzött, a tételes jogi előírásokat megelőző, ünnepélyes hangvételű bevezető résznek. Az ún.
preambulum a jogszabály megalkotásának jelentőségére, indokoltságára és céljára utaló
jogalkotói gondolatokat tartalmazza. Az említett katasztrófavédelmi törvény preambuluma
pl. így hangzik: „Az Országgyűlés, a lakosság biztonságának és biztonságérzetének növelése
céljából, a természeti és civilizációs katasztrófák elleni védekezés hatékonyságának fokozása,
a katasztrófavédelmi szervezetrendszer, erősítése, a katasztrófavédelmi intézkedé

14
A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 37. § (2) bekezdés.
15
Btk. 137. § 4. pont.
 A JOGSZABÁLY 101

sek eredményességének növelése érdekében az Alaptörvény végrehajtására, az Alaptörvény

XXXI. cikk (5) és (6) bekezdése, 53. cikke és 54. cikke alapján a következő törvényt alkotja”.
Mivel a preambulum a jogszabály szövegének része, ezért lehet úgy érvelni, hogy adott
esetben hivatkozni is lehet rá, arra akár jogi döntés is alapozható. Meggyőzőbb azonban az az
álláspont, hogy ez a szöveg csak szimbolikus jelentőségű: ha a jogalkotó fontosnak tartotta
volna, akkor belevette volna a jogszabály érdemi rendelkezései közé.

A JOGI NORMÁK RENDSZEREZÉSE

A társadalmi fejlődés következménye a bonyolultabbá váló társadalmi viszonyokat rendező

jogi rendelkezések számának növekedése, amely problémával mind a jogalkotó, mind a
jogalkalmazó szerveknek szembe kell nézni. A modem társadalmak hatalmas
normatömegében való eligazodást, a hatályos joganyag biztos felismerését a jogi
racionalitásra alapozott sajátos jogi technikák biztosítják. így a jogforrások rendezettségét
megteremtő klasszikus jogelvek érvényesülése mellett szükség van egyéb, a jogszabályok
következetes rendjét biztosító eszközökre is.
Alapvető feltétel a modern jogrendszerekben, hogy az azonos társadalmi viszonyokra
vonatkozó jogi előírások ne szétszórtan, különböző helyeken (különböző jogszabályokban)
legyenek megtalálhatók, hanem koncentrálva, a címzettek (jogalanyok) számára könnyen
elérhető helyen, hiszen a jogkövető magatartás legfőbb követelménye a jogi előírások
megismerésének lehetősége. A „jogi norma nem ismerése nem mentesít az elkövetett
cselekmény jogi megítélése alól” elv érvényesülése is csak akkor fogadható el, ha minden
állampolgár és főképpen az érdekeltek számára a hozzáférhetőség lehetősége fennáll. Ennek
érdekében a jogalkotás és jogalkalmazás és általában a joggyakorlat sajátos technikákat
alkalmaz az azonos viszonyokra vonatkozó, egymással összefüggő normák áttekinthető
rendbe tételére, illetve a különböző helyen és más-más időben megjelent jogszabályok
elrendezésére. Az előbbi feladat megoldását szolgálja (a) kodifikááó, a (b) revízió, az (c) inkorporááó,
és az (d) egységes szerkezetbe foglalás; míg az utóbbiét (e) a kompilááó.
(a) Kodifikááó. A kodifikáció olyan jogalkotó tevékenység — részletesebben tárgyaljuk a
jogforrásokat bemutató fejezetben —, mely során a szabályozandó társadalmi viszonyok egy
meghatározott, jól körülhatárolt körét egy kódexben (törvénykönyvben) igyekeznek szabályozni.
A kodifikáció során a jogalkotó az egyes kiemelkedően fontos életviszonyokra vonatkozóan a
teljes körű szabályozás igényével alkotja meg a jogi kódexet, melyben a jogi normák sokasága
egymásra épülten alkot rendszert. A törvénykönyv előírásai hierarchikus rendet alkotva
logikusan kapcsolódnak egymáshoz, így minőségileg fejlettebb módját jelenti a jogi
szabályozásnak. Kódex például a Polgári Törvénykönyv (Ptk.), amely a jogalanyok személyi
és vagyoni viszonyainak alapkérdéseit szabályozza
10 2 NEGYEDIK FEJEZET

vagy a Büntető Törvénykönyv (Btk.), amely tartalmazza az összes bűncselekményt, és azok

büntetési tételeit.
(a) Repítő. A revízió a jogszabályok rendezésének legritkább esetben alkalmazott módja,
amikor egy jól körülhatárolható életviszonyra vonatkozó joganyagot fölülvizsgálnak,
átszerkesztenek, elavult tételeket hatályon kívül helyeznek és esedeg kisebb jelentőségű
módosításokat végeznek. Ehhez az eszközhöz általában átmeneti társadalmi-politikai
viszonyok idején nyúlnak, amikor a hatályos joganyag egyértelmű megállapítása is
problematikus. Revíziónak minősíthetjük a magyar jogrendszerben a második világháború
után a büntető igazságszolgáltatásban bekövetkezett joganyag-rendezését. Az Igazságügyi Mi-
nisztérium 1951-ben és 1958-ban hivatalos jogszabálygyűjteményben foglalta össze az 1945
előtti időből származó és alkalmazásra kerülő, továbbá a háború után alkotott új büntetőjogi
rendelkezéseket. A jogszabálygyűjtemény, amely nem jogforrás, hanem csak jogforrások
gyűjteménye volt, a BHO — A. hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása — elnevezés
alatt vált ismertté. Szerkezeti megoldásaiban a'büntető törvénykönyvek beosztását követte:
általános és különös részre tagozódott. Ez a módszer éledt újra a rendszerváltást követő
„dereguláció” vág)? az európai integrációt kísérő „jogharmonizáció” munkálatai során is; bár
ezen munkálatok eredményei már nem képeznek önálló kiadványt.
(b) Inkorporááó. Az inkorporálás a jogszabályrendezés leggyakoribb és legkézenfekvőbb
módja. Ezt a módszert alkalmazzák a jogszabályok módosítása esetében, amikor a
változtatásokat beiktatják az eredeti jogszabályszövegbe. Ennek során az adott jogszabály
vonatkozó részét (szakasz, bekezdés, pont) módosítják vág)? kiegészítik és a megváltozott
részt beillesztik a jogszabály keretébe. Az inkorporálás többnyire nem érinti a jogszabály
szerkezetét vagy szakaszainak sorrendjét. Elképzelhető azonban, hogy az új —
terjedelmesebb — rendelkezéseket úgy építik be a jogszabályba, hogy a megfelelő helyre új
szakaszokat iktatnak be, amelyet alszámmal jelölnek. Erre példa, amikor a Btk.- ba
beépítették a törvény megalkotásának idején még nem létező, orvosi beavatkozással
kapcsolatos bűncselekményeket (pl. beavatkozás az emberi génállományba). Az új
bűncselekményeket, a kódex logikai rendjének megfelelően, a testi épség elleni
bűncselekmények (Btk. 166-173. §) után illesztették be (Btk. 173/A-I §).i6
(c) Egységes szerkezetbe foglalás. Az egységes szerkezetbe foglalás módszere az azonos
életviszonyra vonatkozó különböző jogforrások jogtételeinek egymás mellé szerkesztését
jelenti. Az alapjogszabályt — általában egy törvényt — és a végrehajtására vonatkozó
jogszabályt — általában egy rendeletet — egységbe foglalják, s így az alaprendelkezés és az
arra vonatkozó, annak végrehajtását biztosító jogszabály egy helyen, egymást követően, jól
áttekinthető módon is

16
A 2012. évi C. törvénnyel 2013. január 1-én hatályba lépő Btk.-ban új, XVI. Fejezetet kap: „Az egészségügyi
beavatkozás és kutatás rendje elleni bűncselekmények” (168-175. §§).
 A JOGSZABÁLY 103

merhető meg. Ez a rendezési mód világossá teszi a címzettek számára, hogy egy törvény
adott szakaszához kapcsolódik-e végrehajtási rendelkezés. Ez a módszer elősegíti a két (vág)?
több) jogszabály egységes megismerését, kapcsolódási pontjaik egyértelmű kezelését, és
ezáltal a jogalkalmazás számára világos helyzetet teremt.
Korábban sokszor eleve ilyen formában jelent meg az alapjogszabály és a végrehajtási
rendelete. Még ma is hatályos pl. a munkavédelemről szóló 1993. évi XC111. tv., mely a
végrehajtására kiadott 5/1993. (XII. 26.) MüM. rendelettel egységes szerkezetben jelent meg.
Ma már azonban az elektronikus jogsza- bálygyűjtemények elterjedése miatt ez a jogalkotói
megoldás nem jellemző, de az alkalmazás megkönnyítése végett az érdekeltek néha maguk
teszik közzé az egységes szerkezetbe foglalt változatot.
(e) Kompilááó. A kompiláció a hatályos joganyag megállapítását és rendezett formában
való közzétételét jelenti. Bizonyos időközönként, vagy más meghatározott indokból az arra
felhatalmazott hivatalos szerv „gyűjtemény” formában állítja össze, s leginkább a jogforrási
forma (törvény, rendelet stb.) és a kibocsátás éve alapján teszik közzé a hatályos jogszabályok
teljes anyagát. A magyar jogrendszerben ismert ilyen gyűjtemények: Törvények és Ríndeletek
Hivatalos Gyűjteménye, Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye, Magyar Törvénytár stb. (1949-ig a Corpus Iuris
Hungarid töltötte be ezt a szerepet.) Ez a joganyag-rendezési módszer azért roppant praktikus,
mert a jogszabályok módosítását is tartalmazza és így „napra készen” biztosítja a
jogalkalmazás számára a hatályos normák összességét. A kompiláció eredményeképpen a
különböző időben megjelent hatályos jogszabályok egy helyen válnak hozzáférhetővé.
A számítógépes jogszabály-nyilvántartás és keresés ezen a téren forradalmian új helyzetet
teremtett. Az interneten számos jogi adatbázis fellelhető, akár a hivatalos gyűjtemények
elektronikus, változataként, akár erre specializálódott cégek termékeként. Ezek segítségével
nem csupán a hatályos jogszabályokat találjuk meg, hanem azok korábbi időállapotait is
megtekinthetjük, megismerhetjük az egyes jogszabályhelyekhez kapcsolódó bírói döntéseket,
kommentárokat, továbbá ellenőrizhetjük, milyen más jogszabályokhoz kapcsolódik egy adott
jogszabály. Kereshetünk kulcsszavak és szótöredékek alapján is, amely jelentősen
megkönnyíti a jogalkalmazást.
Mindezek a lehetőségek azonban nemcsak a jogalkalmazó helyzetét könnyítik meg,
hanem nagyban segíti a jogalkotó és jogszabályelőkészítő tevékenységet is. A jogalkotás
esetében elengedhetetlenül fontos annak vizsgálata, hogy az új jogszabály koherens módon
illeszkedjék a jogrendszer egészéhez. Az elektronikus adatbázisok segítségével a
jogszabálytervezet és a jogrendszer egészének kapcsolódását könnyebben lehet vizsgálni.
Néhány, mindenki számára elérhető ingyenes internetes adatbázis:njt.hu, mkogy.hu, net.jogtar
magyarorszag.hu, magyarkozlony.hu.
104 NEGYEDIK FEJEZET

A JOGSZABÁLYOK ÉRVÉNYESSÉGE ÉS HATÁLYA

A jogszabályok érvényességének és hatályának fogalmát a mindennapi, de gyakran a
szaktudományos szóhasználatban is igen gyakran összemossák, szinonim fogalomként
használják. Mindkét terminust — a pontatlan használat ellenére is — a jogszabály
alkalmazásának előfeltételeként kell értelmezni. A fogalmi keveredés azért fordulhat elő,
mert mindkét fogalom azzal függ össze, hogy a jogszabályok címzettjei (alanyai) csak azokat a
jogszabályokat kötelesek betartani, amelyek rájuk vonatkoznak. A jogalkalmazó szervek
(bíróságok, közigazgatási szervek stb.) is csak azon jogszabályok alapján hozhatnak ítéletet,
végzést, határozatot, amelyek érvényesek és hatályosak. Ennek érdekében fontos tisztázni e két
fogalom különbségét, vagyis meg kell különböztetnünk a jogszabály létrejöttének fényéből
eredő jellemzőket attól, hogy a jogszabály kikre, milyen ügyekre, mely szervek eljárására
vonatkozik.
A JOGSZABÁLY ÉRVÉNYESSÉGE • A jogszabály érvényessége azt jelenti, hogy az adott
jogszabály képes kötelező erőt kiváltani, vagyis követésének és alkalmazásának kötelező voltát
elfogadtatni. Ez a képesség azt bizonyítja, hogy a jogi norma normaként, tehát magatartások
szabályozójaként létezik. Könnyű belátni, hogy pl. Szt. István törvényei — bár törvények,
normák, szabályok, előírások — nem jogi normák, hiszen ma nem tartjuk kötelezőnek pl. a
tolvaj kezének levágását, vagyis tartalmuk jogi kötelezettség keletkeztetésére nem alkalmas. Az
érvényesség több feltételét szokás megkülönböztetni, és ezek alapján beszélhetünk az
érvényesség négyféle megközelítéséről.
(1) Megkülönböztetjük mindenekelőtt a formális érvényességet, mely három követelmény
egyidejű kielégítését tételezi fel.
(a) A jogszabályt a jogalkotásra feljogosított szerv hozta meg. Történelmi koronként,
országonként változik, hogy melyek ezek a szervek. Jellegzetesen a törvényhozó szervek
(parlament), a végrehajtó hatalom intézményei (kormány, miniszterek), illetve az
önkormányzatok. Megnevezésüket és fölhatalmazásukat általában az alkotmányok és a
jogalkotásról szóló törvények tartalmazzák.
(b) A jogalkotó a jogszabályt a jogalkotásra vonatkozó előírásoknak (az alkotmánynak, a
parlament házszabályának és a jogalkotásról szóló törvénynek) megfelelően alkotta meg.
(c) A megfelelően megalkotott jogszabályt a jog által előírt módon kihirdették, vagyis az
érintett címzettek tudomására hozták. A közzétételre Magyarországon a „hivatalos lapok”
szolgálnak, így elsősorban a Magyar Közlöny, illetve az ún. tárcaközlönyök (pl. Oktatási
Közlön}?). Ma már a közlönyöknek a kormányzati, illetve minisztériumi portálokra feltöltött
elektronikus változata tekintendő hivatalos kiadásnak.
(2) A formális érvényesség párjaként beszélhetünk tartalmi érvényességtől, mely szerint a
megalkotott jogszabály nem .ellenkezik magasabb szintű, a jogforrási hierarchiában fentebbi
helyet elfoglaló jogszabály előírásainak tartalmával.
 A JOGSZABÁLY 105

(3) Harmadikként, kapcsolhatjuk az érvényességet társadalmi követelményekhez. A

szociológiai érvényesség azt jelenti, hogy a jogszabály megfelel azoknak a társadalmi viszonyoknak,
amelyekre vonatkozik, adekvát a tárgyával. Ennek ismérve az, hogy a címzettek (az
állampolgárok) a jogi normát közveden kényszer alkalmazása nélkül is követik, vagyis a
jogszabály nem csupán érvényes, de érvényesül is.
(4) Végül, értelmesen mondhatjuk azt is, hogy az érvényességhez nem elegendő, hogy a
jogszabályt a címzettek követik, a jogszabálynak ki kell elégítenie legalább a minimális
erkölcsi elvárásokat ahhoz, hogy méltó legyen a követésre
(etikai érvényesség).
A formális érvényesség, amely a címzettek és egyéb érintettek számára az alkalmazhatóság
„külsődleges”, formai jegyeit tartalmazza és a tartahni érvényesség, amely a normatív előírások
konzisztenciáját teszi meg érvényességi kritériumnak, egyaránt a jog saját belső előírásához köti az
érvényességet. Ezzel szemben a szociológiai és az etikai érvényesség koncepciója jogon kívüli
tényezőket (társadalmi viszonyok, erkölcs) vesz figyelembe az érvényesség meghatározása-
kor. Amíg a belső érvényességi feltételek a „minden vagy semmi” elv alapján működnek és
fennállásuk viszonylag egyszerűen ellenőrizhető, addig a külső feltételeknek való megfelelés
többnyire bonyolultabban eldönthető fokozati kérdés.
A JOGSZABÁLY HATÁLYA • Ezek után már könnyebb megérteni a jogszabály hatályának
kérdését. A lényeget leginkább megragadó definíció szerint a hatály az érvényesség terjedelmét (az
érvényesség dimenzióit) mutatja meg, vagyis a jogszabály hatálya arra ad választ, hogy az
adott jogszabály (a) mettől-meddig (időbeli hatály), (b) kikre (személyi hatály), (c) milyen területre
kiterjedően (területi hatály), (d) milyen ügyekre (tárgyi hatály) alkalmazható, s (e) alkalmazásukról
mely szervek kötelesek gondoskodni (szervi hatály).
(a) A jogszabály időbeli hatálya. A jogszabályok időbeli hatálya alatt azt értjük, hogy a
jogszabályok meghatározott időbeli korlátok között érvényesek, alkalmazhatóságuk
meghatározott időintervallumhoz köthető, így a jogszabály hatályának van kezdete és vége.
A jogszabály időbeli hatályának kezdetét általában maga a jogszabály állapítja meg.
Nagyobb felkészülést igénylő, bonyolultabb jogszabályok esetében előfordul, hogy más
jogszabály (hatályba léptető jogszabály) lépteti hatályba. A végrehajtási jogszabállyal
rendelkező normák esetében az alapnormával egy időben kell a végrehajtó normát is hatályba
léptetni. A jogszabályok időbeli hatálya legtöbbször a hivatalos lapban való közzétételük, tehát a
kihirdetésük napján kezdődik. Szokásos jogalkotói szóhasználat szerint: „Ez a rendelet a kihirdetése
napján lép hatályba...”
Fontos érdek fűződik azonban ahhoz — és ez napjainkban egyre erőteljesebb elvárás a
jogalkotókkal szemben —, hogy minden esetben konkrét időponthoz kötötten határozzák
meg a jogszabály időbeli hatályának kezdetét. Ez azért
106 NEGYEDIK FEJEZET

fontos, mert lehetőséget kell biztosítani mind a címzetteknek, mind pedig a jogalkalmazó
szerveknek, hogy az új jogi normák előírásait megismerjék. A jogkövető magatartás egyik
alapfeltéteje a norma ismerete. A legalapvetőbb és széles körű társadalmi viszonyokat
szabályozó jogszabályok (Büntető Törvény- könyv, Polgári Törvénykönyv stb.) általában
nem a kihirdetésük napján lépnek hatályba, hanem később, többnyire 3-6 hónappal
kihirdetésük után. Ha a hatályba lépés napja a kihirdetésnél későbbi időpont, akkor a
jogszabály „formális” érvényessége időben elválik annak hatálybalépésétől. A jogalkotónak
arra is lehetősége van, hogy ne időponthoz, hanem valamilyen pontosan meghatározott
feltétel bekövetkezéséhez kösse a hatályba lépést.
Ritkán előforduló — hatásában azonban mindig nagy visszhangot kiváltó —
jogszabálytípus az ún. visszaható hatályú norma. Ez azt jelenti, hogy az újonnan megalkotott
jogszabály hatályba lépése előtti esetekre is alkalmazni kell. Az időbeli hatály e szerencsére
kevésszer alkalmazott esete azért rendkívül ellentmondásos, mert olyan szituációra
vonatkozóan határoz meg jogi előírást, mely élethelyzet fennállásakor a szabály még nem
létezett, a jogalanyok a később megalkotott jogi normát nem vehették figyelembe
magatartásuk motivációjaként. E probléma leginkább a bűncselekményeknek minősülő
magatartások esetében eredményezhet méltánytalan helyzetet, s nem véletlen fogalmazódott
meg a felvilágosodás korában a klasszikus büntetőjogi elv: „ Nullum crimen sine lege” (Nincs
bűncselekmény törvény nélkül). A visszaható hatály problémájával gyakrabban
találkozhatunk a pénzügyi jogi, adójogi vagy vámjogi előírások esetében.
A visszaható hatályú normák potenciális léte ellentmond a jogállamiság és azon belül a
jogrend, a jogbiztonság kritériumának. Ezért demokratikus viszonyok között egyetlen típusát
szokták alkalmazni, melynek lényege az, hogy az új jogszabály a kihirdetését megelőző időre
előnyösebb jogi következményt állapít meg. Ezt leggyakrabban a büntető jogszabályok
esetében alkalmazzák: „A bűncselekményt az elkövetés idején hatályba lévő törvény szerint
kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntetőtörvény szerint a
cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell
alkalmazni; egyébként az új büntető törvénynek nincs visszaható ereje.” 17
A jogszabályok többnyire arról rendelkeznek, hogy időbeli hatályuk mikor kezdődik, s
általában nem rendelkeznek arról, mikor szűnik meg alkalmazhatóságuk (ez a helyzet összefügg
a jogi normák általánosságával, mely az idő dimenziójára is vonatkozik). A jogszabályok
hatályon kívül helyezésének több módja ismeretes. Rendszerint a meghozott új norma
helyezi hatályon kívül a korábbi jogszabályt. Alkalmanként használt módja az időbeli hatály
vége megállapításának, ha a jogszabály maga mondja ki hatályának végét, vagyis már
meghozatalakor meghatározza, mettől meddig fogják alkalmazni. Leggyakoribb módja a

>7 Btk. 2. §.
 A JOGSZABÁLY 107

szabályozásnak, hogy az új jogszabályokban kifejezetten kimondják a korábbi

jogszabályok időbeli hatályának megszűntét: vagy úgy, hogy felsorolják a hatályukat vesztett
jogszabályokat, vagy úgy, hogy az új jogszabály általánosságban kimondja, hogy a tartalmával
ellentétes korábbi jogszabályok hatályukat vesztik. Garanciális szempontból, illetve a
hatályos jog könnyebb megállapíthatósága miatt ma már a hatályukat vesztő jogszabályok
konkrét meghatározása a gyakoribb. (PL: „E jogszabály kihirdetésével egyidejűleg hatályukat
vesztik a következő jogszabályok: ...” ) A jogszabály alkalmazhatóságának lerontását eredmé-
nyezheti az is, amennyiben azonos szabályozási tárgyban vele ellentétes tartalmú új
jogszabályt alkotnak (részletesebben lásd a „Jogrendszer” c. fejezetet). Végül a jogszabály
hatályát veszti, ha az Alkotmánybíróság a jogszabályt — alkotmánysértő volta miatt —
megsemmisíti.
(b) A jogszabály személyi hatálya. A jogszabály személyi hatálya azokat a személyeket
(természetes személy) és szervezeteket (jogi személy) jelöli, akikre a jogszabály rendelkezései
vonatkoznak. Rövidebben megfogalmazva: a jogszabály személyi hatálya a címzettek körét
jelenti. A személyi hatály szempontjából a jogszabálynak lehet általános vagy különös
személyi hatálya.
Az általános személyi hatály azt jelenti, hogy a bárki az adott jogszabály személyes címzettjévé
válhat (általában az az adott állam területén, de előfordulnak kivételek). Nem szükséges
semmilyen kvalifikáció ahhoz, hogy a jogszabály alanyává váljunk — a személyi kör nyílt. A
jogalkotó ezt többnyire úgy fejezi ki, hogy az érintetteket „aki”, „bárki” stb. körülírással
jelöli. (PL „Aki valakiről, más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít...” 18) A különös
személyi hatály esetében az adott jogszabály nem vonatkozik mindenkire, címzettje a jogalanyok
egy bizonyos jól körülhatárolt, bizonyos értelemben „zárt” csoportja. Ennek jelölései: pl. „az a
hivatalos személy”, „doktori fokozattal rendelkező oktató”stb. Valamilyen speciális státusa
szükséges ahhoz, hogy valaki a norma alanya legyen. Aki nem tartozik a fenti személyi
körbe, azokra nem vonatkozik az adott jogszabály rendelkezése.
(c) A jogszabály területi hatálya. A jogszabály területi hatályán azt értjük, hogy milyen
földrajzilag meghatározható területen kell az adott jogszabályt alkalmazni. Általában
megkülönböztetünk az ország egész területére vonatkozó (országos hatályú jogszabály),
illetve az ország területén belül egy konkrétan meghatározható kisebb területre vonatkozó
partikuláris hatályt (helyi hatályú jogszabály).
Általános szabály, hogy az országos hatáskörű jogalkotó szervek (parlament, kormány,
miniszter) által kibocsátott jogszabályok az ország egész területére vonatkoznak, mégpedig az
ország területén élő magyar és nem magyar állampolgárokra egyaránt. Az viszont a személyi
hatályból következik, hogy a magyar állampolgárokra a magyar jogszabályok akkor is
érvényesek, ha külföldön tartózkodnak (mintegy „követi őket” a jogszabály hatálya a nem
magyar területen is):

18
Rágalmazás: Btk. 226. § (1) bekezdés.
108 NEGYEDIK FEJEZET

„A magyar büntető törvényt kell alkalmazni... magyar állampolgár külföldön elkövetett

olyan cselekményére, amely a magyar törvény szerint bűncselekmény.”19
Az adott ország joghatósága (jogalkalmazó tevékenysége), vagyis a szuverén főhatalom e
jelentős megnyilvánulási formája bizonyos körben az államhatárokon kívüli területen is
érvényesül, így például a külföldön tartózkodó magyar közlekedési eszközök „területén”,
melyet „úszó” vagy „repülő” államterületnek kell tekinteni: „A magyar büntető törvényt kell
alkalmazni... a Magyarország területén kívül tartózkodó magyar felségjelű úszólétesítményen
vagy magyar felségjelű légi járművön elkövetett bűncselekményre.”20
Fontos kivételt képeznek az ún. diplomáciai mentességet élvező külföldiekre vonatkozó
szabályok. Rájuk általában nem vonatkozik a tartózkodási helyük szerinti állam joghatósága.
Nemzetközi egyezmények tartalmazzák az általuk betartandó jogszabályokat. (Pl. Btk. 5. §:
„A diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb mentességet élvező személyek
büntetőjogi felelősségre vonására nemzetközi szerződés, ennek hiányában a nemzetközi
gyakorlat irányadó.”)
Az országos hatállyal rendelkező jogszabályok mellett adott körben jelentősek lehetnek a
helyi hatályú jogszabátyok. Már a nevében is jelöli e jogszabálytípus, hogy egyrészt a központi
jogalkotó szervek specifikus rendelkezései (pl. egy földrajzi egység természetvédelmi
területté nyilvánítása), másrészt a helyi jogalkotó szervek jogforrásai tartoznak ide - melyek
csak meghatározott területen érvényesülnek. Magyarországon a2 önkormányzati rendeletek
azok, amelyek az önkormányzat illetékességi területére, az ezen a területen tartózkodó
személyekre, az ott működő szervezetekre vonatkozóan fogalmaznak meg kötelező jogi
előírásokat.
(a) A jogszabály tárgyi hatálya. A jogszabály tárgyi hatálya azt mutatja meg, hogy az adott
jogszabályt milyen ügyekben, mely esetekre kell alkalmazni. A tárgyat, azaz a szabályozni
célzott esetkört összefoglalóan a jogszabályok címe jelöli (pl.: A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX.
törvény); néha találunk a jogszabályban a tárgyi hatályra vonatkozó konkrét rendelkezést, de
általában az, hogy pontosan milyen életviszonyokra terjed ki a jogszabály teljes mértékben
csak a jogszabály címéből, a bevezető rendelkezésekből és a jogszabályban foglalt szabályok
tartalmából állapítható meg.
(b) ^4 jogszabály szervi hatálya. A hatálynak ez a fajtája arról tájékoztatja a címzettet, hogy
milyen szerv eljárásában kell alkalmazni a jogszabály rendelkezéseit. Szervi hatályra
vonatkozó rendelkezések olyan jogszabályokban fordulnak elő, amelyeknek elsődleges
címzettjei a hivatásos jogalkalmazók (ilyenek tipikusan az eljárásjogi törvények). Jó példa
erre a közigazgatási eljárásról szóló 2004. évi CXL. törvény (Két.) 12. § (1) bekezdése: „A
közigazgatási hatóság eljárása során az e törvény hatálya alá tartozó közigazgatási hatósági
ügyekben e tör-

19
Btk. 3. § (1) bekezdés c) pont.
20
Btk. 3 § (1) bekezdés b) pont.
 A JOGSZABÁLY 109

vény rendelkezéseit kell alkalmazni.” Amint látható, a jogalkotó itt egy rendelkezésen belül
szabályozta a tárgyi és a szervi hatály kérdését.

ajánlott irodalom

ASZTALOS László: Polgári jogi alaptan. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987.

JAKAB András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest: UNIÓ Lap- és Könyvkiadó Kft., 2003.

JAKAB András: A magyar jogrendszer szerkezete. Budapest — Pécs: Dialóg Campus Kiadó,
2007.

PESCHKA Vilmos: A jogszabályok elmélete. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979. POKOL Béla: Jogi

alaptan. Budapest: Rejtjel Kiadó, 2000.

SZABÓ Miklós: jogi alapfogalmak. Miskolc: Bíbor Kiadó, 2012.

SZIGETI Péter: Jogtani és államtani alapvonalak. Budapest: Rejtjel Kiadó, 2002. SZILÁGYI Péter: Jogi

alaptan. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2011.

TAMÁS András: Legistica. A jogalkotástan vázlata. Budapest: PPKE ÁJK, 1999.

 5. A JOGRENDSZER
•Szabó Miklós*

k evés szakkifejezést' használunk gyakrabban, mint a ‘jogrendszer’ szót.

Ez a gyakoriság azonban távolról sem jelenti azt, mintha e szó jelen-
téstartalma nem vetne fel problémákat. A ‘jogrendszer’ kifejezést szo-
kásosan valamely állam adott időpillanatban hatályos jogszabályai összességé-
nek megjelölésére használjuk. A ‘magyar jogrendszer’ ennek megfelelően egy
időpillanatban hatályos jogszabályok összessége; jogszabály pedig (durva meg-
közelítéssel) az, amit az Alaptörvény és a Jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX.
törvény jogszabályként definiál (vagyis a törvények és rendeletek összessége).
Ez az elnagyolt kép — amelyben „ömlesztve” halmozódnak egymásra az egyes
normák — azonban finomítást igényel. A jogtudomány s a jogalkotás közös erő-
feszítésének eredményeként a jogrendszert kitevő joganyag két dimenzióban —
horizontálisan és vertikálisan — is tagolható, rendezhető.

A JOG HORIZONTÁLIS TAGOZÓDÁSA

A JOG RENDSZERSZERŰSÉGE • A világra vetett egyszerű pillantással megállapíthatjuk — és

még filozófusnak sem kell lennünk hozzá —, hogy az a rend és a káosz sajátos elegyét
mutatja. Tapasztaljuk, hogy világunkban egyszerre munkálnak a rendezettséget és az
entrópiát, vagyis a rendezettség felbomlását előidéző erők. A csillagok születését az
összeomlásuk, az élet kifejlődésének ciklusait a leépülés, a nemzetek emelkedését a
hanyadásuk követi. Egyetemes törvényszerűségnek tűnik, hogy a dolgok véleden
egymásmellettiségét az egységbe szerveződésük szervezi rendbe, míg ismét szét nem
hullanak. Az összeszerve- ződés ezen egyetemes elvét kereste a magyar származású amerikai
biológus, Ludwig von Bertalanffy a rendszer fogalmának segítségével. A rendszer nem más,
mint részeknek vagy elemeknek egésszé rendeződése vagy kombinációja — hogy csak az
atom — molekula — sejt - szerv — organizmus - ökológiai rendszer
— globális rendszer — naprendszer egymásra épülésének hierarchiáját hozzuk példaként. A
rendszer az elemeik folytonos változása — pl. a szervek a sejtek cserélődése, a társadalmak a
tagjaik születése és halála — közepette is fenntartja azonosságát. 1 A rendszertörvények a
szellemi jelenségekre is alkalmazhatók.

1
V.ö. pl. Ludwig von Bertalanffy: Az általános rendszerelmélet problémái.’ (Ford.: Józsa Péter) In: Kindler J. és
Kiss I. (szerk.): Rendszerelmélet. Budapest: KJK, 1971, 25. skk. o.
 A JOGRENDSZER 111

A fogaskerekekből bizonyos rendezettség mellett lesz toronyóra; a betűk bizonyos

rendezettség mellett válnak szöveggé; s a jogi normák bizonyos rendezettség mellett állnak
össze jogrendszerré. Mint általában az alkotóelemek, a jogi normák összetartozása is kétféle
képet mutathat: a halmazét és a rendszerét. A halma% (mint egy szétszedett óra) az elemek
puszta egymás mellettisége; ez jellemzi a jogot a történetének korai szakaszaiban — ahogyan
azt a Hammurabi törvényei, Manu törvényei, vagy a Tizenkét táblás törvény mutatja.
Ezekben azt látjuk, hogy viszonylag kevés számú szabály — mai szemmel nézve
— mindenféle értelmi-logikai rend nélkül van egymásra halmozva. Egymás mellé rakva
találunk (mai fogalmaink szerinti) büntetőjogi, polgári jogi, családi jogi stb. szabályokat,
anélkül, hogy ezek egymásra épülnének, egymáshoz kapcsolódnának. E szabályok köre
tetszőlegesen bővíthető vagy szűkíthető a jog egészének sérelme nélkül, hiszen az egyes
szabályok jelenléte esetleges.
A halmazszerű állapotot haladja meg a renddé szervezett rendszer — a jog esetében a
modern jogrendszerek, amelyek a XVIII—XIX. századtól kezdve szerveződtek meg. Ezekben
az egyes szabályok helye kötött, hiszen egy átfogóbb egész — a jogrendszer — részeit képezik.
Ahogyan az órában az egyes fogaskerekeket, vagy az organizmusokban annak részeit (pl. a
szerveit) nem lehet tetszőlegesen cserélgetni, ki-berakosgatni, úgy a modern
jogrendszerekben is meghatározott értelmi—logikai rendben kapcsolódnak egymáshoz a
szabályok. Ez a rend az ún. deduktív rendszerek — mint a matematika, geometria, logika —
mintájára épül fel, azaz az általánosság különböző szintjén álló, végső elvekkel (mint
axiómákkal) megalapozott szabályok egymásra épülő és egymásból következő hierarchiáját
valósítja meg, amely alkalmas arra, hogy az egyes esetekre alkalmazva dedukció útján kapjuk
meg a választ. Ahogyan pl. egy kör területének kiszámításakor megkeressük a
megoldóképletet, s annak változóiba behelyettesítjük a konkrét értékeket, hogy eljussunk a
megoldáshoz, úgy a jogi normák is „szöveges függvényeket” fogalmaznak meg, amelyek
deduktív módon alkalmazhatók a konkrét esetekre mint’„feladványokra”.
A jogrendszer tehát nem a (hatályos) jogszabályok puszta összege — hiszen az még csak
halmaz —, hanem azok rendezett együttese. Ezt az állapotát a jog viszonylag későn;
kiteljesedett formában csak a XIX. századra érte el, bár előzményei visszanyúlnak az újkori
(XVII. századi) természetjogi gondolkodásra (mint pl. Spinoza etikájára és természetjogtanára,
vagy Grotius jogfelfogására). A modern jog rendszerszerű felépülése azt jelenti, hogy az
alapegység — az egyes jogi normák — és az átfogó egész — a jogrendszer — között további
szerveződési szintek különülnek el. Ezek a szintek egyrészt az egyes jogi normák
„csomósodásaiból”, másrészt ezen csomópontok egyre magasabb szintű összeszervezéséből
állnak elő.
A RENDSZERRÉ SZERVEZÉS TECHNIKÁI • Azokat a „kristályosodási pontokat”, amelyek
körül állandósult normakapcsolatok jönnek létre, jogintézménynek nevezzük. A jogintézmény
jogi normákból felépített olyan séma, amely egy
112 ÖTÖDIK FEJEZET

társadalmi viszony-típust szabályoz. l.-A jogintézmény alapja tehát az emberek közötti

szokásos vagy lehetséges viszonytípus — pl. két ember együttélése. 2. A viszonytípus a
stabilizálódásával párhuzamosan „fogalmiasodik”, azaz nevet és meghatározást kap — pl. azt,
hogy ‘házasság’. 3. Végül az így rögzült társadalmi viszonytípust a jog szabályozás alá
vonhatja, s ezzel jogintézményként hozhatja létre — megteremtve pl. a házasság
jogintézményét a létrejöttének és megszűnésének, a házasfelek jogainak és kötelességeinek,
vagyis szabályok összefüggő sorozatának meghatározásával.
Minthogy a jogintézmény alapja egy társadalmi intézmény, könnyen belátható, hogy az
intézmény a szabályainak változása ellenére is fennmaradhat. így házasságról beszélhetünk
az ókorban vagy a középkorban, vagy a legkülönfélébb jogrendszerekben, annak ellenére,
hogy a házasság konkrét szabályainak tartalma kisebb-nagyobb mértékben eltér egymástól.
Nyilvánvaló azonban az is, hogy az egy jogintézményt kitevő normák összetartoznak:
feltételezik egymást és csak együtt van „értelmük”. Tulajdon, adásvétel, csere, lopás, öröklés,
kártérítés, biztosítás — és így tovább még sokáig — azok a norma-nyalábok, amelyek
jogintézményként összefogják az egyes normákat, s felépítik a jogrendszer struktúráját. E
jogintézmények a matematikai képletekhez is hasonlíthatók. Ahogyan ott egyazon változók
különböző összefüggésekbe helyezhetők (pl.: 2nt vagy r2n), úgy a és b személy, d dolog és e
ellenérték különféleképp elrendezve adja az adásvétel, bérlet, kölcsön, ajándék stb. „képletét”
— vagyis jogviszonyát.
A jogintézmények azonban maguk sem elszigetelten helyezkednek el egymás mellett,
hanem egy magasabb szerveződési szinten összefüggenek egymással. Ez a törvény (a
jogszabály), melynek modern konstrukcióját a kódex teremtette meg a XIX. századra. A
kodifikáció ezen változata nem egyszerűen jogösszefoglalásra és jogrögzítésre vállalkozott,
mint történelmi elődei, hanem magának a jognak az átformálására, átszervezésére. A
mennyiségi gyűjtögetés helyett minőségi szemléletet hozott magával, „hogy a szabályok
egymásmellettiségének halmazait alapelvek, s különböző általánosságú és alárendeltségű tételek és
altételek logikailag rendezett, összefüggő és egységes rendszerévé alakítsák át?’1 Ha pl. egy törvénykönyv
rögzíti az ‘ártatlanság vélelme’ vagy a ‘szerződési szabadság’ elvét, az nem egy szabály lesz a
többi között, hanem olyan, amely meghatározza sok más szabály tartalmát. Ugyanig)', a
kódexek „általános rész”-ében összefoglalt szabályok (pl. az ‘elkövető’ vagy a ‘szándékosság’
meghatározása) külön megismétlés nélkül is hozzáértendők a különös részi rendelkezésekhez
(pl. a ‘lopás’ törvényi tényállásához). Ezért tagolódnak a törvénykönyvek az elvontság
különböző szintjeit megvalósító részekre, fejezetekre, címekre, alcímekre. Egy- egy kódex
továbbá kijelöli és megalapozza a jog egy-egy, belsőleg is szervezett, viszonylag önálló
területét. Ezeket a jogterületeket nevezzük jogágnak.

2 Varga Csaba: A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979, 64. o.
 A JOGRENDSZER 113

A JOGÁG • Mindég)', hogy jogágnak, jogágazatnak, jogterületnek, „jogrésznek” vagy

egyszerűen valamilyen jelzővel ellátott ‘-jog’-nak nevezzük, kétségtelen, hogy amit
jogrendszernek tekintünk — mint a „magyar jog” vagy „angol jog” —, az egyértelmű belső
tagoltsággal, részekkel rendelkezik. Fenntartások nélkül használunk olyan kifejezéseket,
mint ‘büntetőjog’, ‘polgári jog’, ‘munkajog’ stb., s nincsenek nehézségeink a jogintézmények
ezek mellé rendelésével sem. Az ‘előkészület’ pl. a büntetőjog, a ‘kártérítés’ a polgári jog, a
‘fegyelmi felelősség’ a munkajog jellemző intézménye — és a’z intézményeket jelölő
fogalmak hosszú sorát tudnánk hasonlóképpen besorolni. Bár egyazon jogrendszerhez
tartoznak, annak világosan elkülönülő részeit képezik ezek a jogterületek — mint ahogy
nyilvánvalóan elkülönülnek az egyazon fatörzsből kiváló ágak. A ‘fa’ metaforáját tovább is
vihetjük: a jogágakból a jogintézmények ‘gallyacskái’ ágaznak el, azokból pedig az egyes jogi
normák ‘levelei’ hajtanak ki.
A ‘jogág’ a kontinentális jogrendszerekben használatos kifejezés a joganyag horizontális
tagolódásának alapvető egységeire. Az természetesen vitatható, hogy elméletileg is
megalapozható-e a jogági felosztás, abban az értelemben, hogy létezik-e olyan kritérium,
amely világos, esedegességektől mentes határt vonna a jogágak között. 3 Ilyenre azonban
nincs is szükségünk. Elég, ha meg tudjuk mondani, hogy milyen jogágakat szokás
megkülönböztetni, s ezek miben különböznek. Nem kell azt sem gondolnunk, hogy a jogági
besorolás örök időkre szól. Vannak tartósan fennálló jogágak (mint a büntetőjog vagy polgári
jog), vannak, amelyek nem tekintenek vissza hosszú múltra, de úgy gondoljuk, hogy még
sokáig fennmaradnak (mint az alkotmányjog vagy közigazgatási jog), s vannak, amelyek
jogfejlődési esetlegességeket tükröznek (mint a szövetkezeti jog vagy környezetvédelmi jog).
A ‘jogág’ tehát olyan jogszabályok (törvények, rendeletek) viszonylag önálló csoportját
vagy együttesét jelöli, amelyek egymással tartósan összefüggenek, más jogszabályoktól vagy
jogszabály-csoportoktól viszont egyértelműen elkülönülnek. Milyen mutatkozik meg ez az
elkülönülés, illetve összetartozás?
(a) A leggyakrabban említett magyarázat a szabályozás tárgya, vagyis az, hogy nem
önmagukban a szabályok, hanem azok az életviszonyok mutatnak összetartozást, amelyekre a
szabályok vonatkoznak. Szemléletes példa erre a családi jog, amely a házasság és leszármazás
révén összetartozó családon belüli kapcsolatokat rendezi a jog eszközével; vagy a pénzügyi jog,
amely a pénzgazdálkodás legfontosabb közvetítő eszközének használatával és
működtetésével összefüggő kérdéseket szabályozza.
(b) A másik gyakran felhozott magyarázat a szabályozás módszere — az, hogy a
kiválasztott tárgyat mi módon, a jog melyik eszközével rendezik. Kétségtelen,

3
Sorba véve és egyenként cáfolva az olyan lehetséges kritériumokat, mint a szabályozás alanya, a szabályozás
tárgya, a szabályozás módszere, a felelősségi alakzat, a jogviszony típusa, a sajátos eljárás ezt teszi pl. Jakab
András: ‘A jogrends'zer horizontális tagozódása.’ 11 Jura (2005/2. sz.) 94-95. o.
114 ÖTÖDIK FEJEZET

hogy a tulajdon ugyanúgy tárgya a büntetőjogi, mint a polgári jogi szabályozásnak, azonban
míg a büntetőjog a tulajdon háborítatlanságát védi imperatív jellegű (tiltó, vagyis kogens)
szabályokkal, addig a gazdaság autonóm alanyai közötti viszonyokat rendező polgári jog a
tulajdonnal való rendelkezést (annak megszerzését, átruházását, felhasználását stb.) teszi
lehetővé nagyrészt megengedő (diszpozitív) normák segítségével. A módszerek körébe
tartozik a jellemző jogszabálytípuson kívül a tipikus jogviszony-típus vagy jellegzetes
felelősségi alakzat is.
(a) Ahogy a szabályozás tárgya nem abszolút vízválasztó, úgy a módszere sem: egyazon
jogág élhet több módszerrel, s ugyanazt a módszert több jogág is használhatja. Ezért a
szabályozás tárgyát (ami a társadalomból ered) és a szabályozás módszerét (amit a jog munkál
ki) ki kell egészíteni egy harmadik kritériummal: a diszciplináris elemmel. A ‘diszciplína’
tudományágat, tudományterül e- tet jelent; ez a kritérium tehát a jogtudomány és a jogi oktatás
hozzájárulása a jogrendszer tagozódásához. Innen tekintve a jogrendszer nem is tagozódik,
hanem azt tagolják — mégpedig a tudomány és az oktatás tagolja annak érdekében, hogy az e
nélkül kezelhetetlen jogszabálytömeg áttekinthető és tanítható, tanulható legyen. Jogág lesz
így az a joganyag, amelynek van tantárgya, tanszéke, folyóirata, szakkönyve, kutatási
programja stb. így különül el pl. a kereskedelmi jog vagy szövetkezeti jog a polgári jogtól,
amelyen belül ugyanúgy elhelyezhető, de kevésbé kezelhető és áttekinthető lenne, mint
különválasztva.
Van tehát három magyarázó elvünk, melyek egyike sem feltétlen és kizárólagos, de
mindegyike hozzájárul a jogágnak nevezett jogterületek körülhatárol- hatóságához — még
akkor is, ha a határterületek elkerülhetetlenül megmaradnak. A jogágakká összeszerveződő
joganyag(rész) szervező középpontja rendszerint egy-egy törvénykönyv, amelyhez alacsonyabb-
magasabb szintű jogszabályok egy köre kapcsolódik. A jogágak által lefedett jogterületek
egymáshoz illeszkedve — elvileg — lefedik a jogrendszer egészét. Ez a hézagmentes
illeszkedés azonban végképp nem a jogi szabályozás belső igényéből, hanem a tudomány és
oktatás azon törekvéséből fakad, hogy minden jogrésznek legyen „gazdája”. A „hontalanság”
és „kettős állampolgárság” azonban a jogszabályok világában is előfordul. Ebből, mint a
térkép foltjaiból rajzolódik ki a jogrendszer azon horizontális — jogági — tagozódása, amely
egyfajta munkamegosztást valósít meg a jogon belül. A horizontális jelleg egymás mellé
rendeltséget jelent: elemei között elvileg sem lehet fontossági sorrendet felállítani.
KÖZJOG — MAGÁNJOG • A jog anyagának rendszerezésére irányuló törekvés már a
jogfejlődés kezdetein, vagyis a klasszikus római jogon belül megfigyelhető. Ennek eredménye
a közjog és a ?nagánjog megkülönböztetése, amely mind a mai napig használatos, annak ellenére,
hogy e kifejezések jelentéstartalma az elmúlt kétezer évben természetesen igen nagy
mértékben megváltozott. Az eredeti római felosztás — ius puhlicum — ius privatum — mibenlétét
Ulpianus egy szöveghelyével szokás bemutatni: „A közjog az, amely a római államra
vonatkozik,
 A JOGRENDSZER 115

a magánjog az, amely az egyének érdekét tartja szem előtt; egyes dolgok ugyanis a köz
hasznát szolgálják, mások a magánszemélyekét.”4 A közösség és az egyén, a „köz-” és a
„magán-” megkülönböztetésének sok vetülete lehetséges és ismeretes: közhaszon—
magánhaszon; közügy—magánügy; közérdek-
magánérdek;. A felosztást az teszi lehetővé, ha a társadalom szerveződésének ez a két pólusa
— a kö%s%féra és magánszféra — elválik, elkülönül, esetenként szembe is kerül egymással.
A megkülönböztetésnek ezen alapja az, ami a közjog—magánjog felosztást ma is
magyarázza — azonban abban, hogy mi aZj ami a „közre”, s mi, ami a „magánra” tartozik, már
jelentősek a különbségek. így a vallás mai felfogásunk szerint alapvetően magánügy:
lelkiismereti kérdés; a rómaiak számára azonban evidensen közügy volt. Hasonlóképpen a
polgári perjog (vagyis a polgárok egymással szembeni igényei peres úton való
érvényesítésének szabályai) Rómában a magánjoghoz; a modern felfogás szerint (mint az
állami jogalkalmazó szervek működésének szabályai) a közjoghoz tartoznak. Ugyanígy
kettévált a bűncselekmények köre magánbűncselekményekre (delicta) és közbűncselekmé-
nyekre (crimina), miközben a büntetőjogot ma egységesen a közjoghoz soroljuk.5 Nem lehet
tehát közveden kapcsolatot teremteni e római jógi örökség és a kifejezések mai
jelentéstartalma között.
A közjog—magánjog szerinti felosztás ma használatos értelme a XVIII. század közepétől
kezdett elkülönülni: először mint a bírói felülvizsgálattól mentes közjog és a peresíthető
magánjog különbsége; majd a XIX. századtól mint az állam és társadalom
megkülönböztetésének következménye.6 E fejlemény hátterében a közszféra és magánszféra
ismételt különválása figyelhető meg, azt követően, hogy e két szféra a középkor során
közismert módon összekeveredett. Ekkor ugyanis a (föld) tulaj donnái való rendelkezés vagy
nem-rendelkezés — ami a magánszféra tagozódásának alapja és a magánjog tárgya — az
egyén közjogi helyzetét is meghatározta (lehetett tagja a felső- vág}' az alsóháznak, a me-
gyegyűlésnek, tarthatott úriszéket, rendelkezett pallosjoggal, volt köteles meghatározott
számú és felszereltségű katonát kiállítani stb.), illetve másfelől minden közjogi helyzethez
meghatározott birtokjuttatás járt vagy nem járt. Az egyén társadalmi helyzete (rendisége,
városi polgársága, céhtagsága, vallása, nemzetisége, neme stb.) teljes jogi — közjogi és
magánjogi — státusát is meghatározta. A földtulajdon tehát nem csak „magánügy” volt,
hanem „közügy” is, hiszen a közösség egészével kapcsolatos jogok és kötelességek tapadtak
hozzá.
Könnyen belátható ezek után, hogy a jog ezen két része akkor lett ismét elkülöníthető,
amikor az alapjukat képező köz- és magánviszonyok megint elváltak. Erre a polgárosodás
folyamatában került sor, melynek fő követelménye

4
D. 1. 1. 1. 2. Lásd: Földi András — Hamza Gábor: A. római jog története és institúciói. Budapest: Nemzeti
Tankönyvkiadó, 1996, 52. o.
3 Uo.
6 Lásd Jakab A.: Lm. 91. o.
116 ÖTÖDIK FEJEZET

majd vívmánya éppen a magánszféra szabadságának visszaszerzése, s az állam nak a közszféra

keretei közé való visszaszorítása volt. Ezt a folyamatot nevezzük a politikai állam és a polgári
társadalom elválasztásának, ami véglegesen a XIX. században, a polgári forradalmak
győzelmével valósult meg. Az ekkor kialakuló és az alkotmányozás ideológiai alapját is képező
jogi individualizmus doktrínája szerint a közjogot azért kell elválasztani a magánjogtól, hogy
szigorúan meghúzzuk az állami cselekvés határait — lehetőleg minél szűkebbre szabva annak
körét —, s ezzel egyúttal kijelöljük a magánszféra területét, melyben az állampolgár
szabadságát csak a többi állampolgár szabadságának tiszteletben tartása korlátozza, s amelyben
cselekedeteiért felelősséggel tartozik.
A közjog és a magánjog szervező közepe tehát a jogélet két főszereplője: az A.llam és az
Egyén: az állam áll a közjog, az egyén a magánjog középpontjában. Moór Gyula szerint a
közjogba azok a jogi normák tartoznak, melyek — az „önmaga fölé visszahajló jogként” — az
állam jogalkotó és jogalkalmazó cselekvését szabályozzák, míg a magánjogot a
magánszemélyek cselekvését szabályozó normák alkotják.7 Az állam specifikuma az egyénnel
szemben az, hogy — Max Weber kifejezésével — a legitim fizikai kényszer monopóliumával
rendelkezik, vagyis erőszakapparátus. 8 Az állam cselekvése tehát — végső fokon — az
erőszakalkalmazás, s a közjog azokat a szabályokat tartalmazza, amelyek ennek feltételeit,
módját, eljárását rendezik. A kényszer monopóliuma fölérendelt, hatalmi helyzetbe hozza az
államot, amellyel annak szervei vagy képviselői vissza is élhetnek. A közjog fontos feladata
ezért, hogy az állam és az egyén kapcsolatát úgy szabályozza, hogy egyszerre biztosítsa az
állami akarat és döntések hatékony végrehajtását, valamint annak garanciáját, hogy a hatalom
nem válik önkényessé. Az egyének — vagyis a magánosok, magánfelek — egymás közti
viszonyai ugyanakkor a mellérendeltséget mutatják: legitim módon nem kényszeríthetik
egymást. Ezért van az, hogy akkor, amikor az állam a magánfél pozíciójában lép fel — pl.
állami tulajdonban álló ingadant adnak el, vagy megjavíttatják a minisztériumi gépkoc sit —
nem alkalmazhat legiti?n kényszert; vagyis ugyanolyan módon szerezhet csak érvényt
igényének (a bíróságon), mint bárki más.
Ennek az alapvető különbségnek vannak olyan további származékos következményei,
amelyeket rendszeresen felemlítenek a közjog és magánjog különbségének ismertetésekor. 1.
Ilyen az adott területen jellemző jogviszonyok jellege.9 A jogilag szabályozott viszonyok
jellemző módon aszimmetrikusak a közjogban, míg szimmetrikusak a magánjogban: a jogalanyok
jogai és kötelességei az előbbi esetben nincsenek kiegyensúlyozva (hiszen az állam a
közhatalom kizárólagos letéteményese), de kiegyenlítettek az utóbbiban. 2. Gyakran
felhozzák, hogy a jellegzetesen alkalmazott jogszabálytípust tekintve a közjogban kogens, míg a ma

7
Moór Gyula: ‘A jogrendszer tagozódásának problémája.’ In: Szabadfalvi József (szerk.): Moór
Gyula. Budapest: Új Mandátum—IV, 2001, ISI. o.
8
Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő s%oáológ}a alapvonalai. I. S^oáológjai kategóriatan.
(Fordította: Erdélyi Ágnes) Budapest: KJK, 1987, 78. o.
l)
A jogviszonyokról a 8. Fejezetben lesz szó részletesebben.
 A JOGRENDSZER 117

gánjogban diszpozjtív normákat láthatunk. Vagyis a közjog szabályai feltéden érvényesülésre

tartanak igényt, miközben a magánjog szabályai gyakran engednek eltérést a
rendelkezésektől a jogalanyokat megillető privátautonómia biztosítása érdekében. 3. Végül
gyakran hivatkoznak a szabályozási tárgy különbségére, vagyis arra, hogy a közjog a közérdek,
miközben a magánjog a magánérdek érvényesülését volna hivatott biztosítani. Ezt a
kritériumot is azzal a kritikával szokták illetni, mint az összes többit: nem kínál feltéden,
kivétel és megszorítás nélküli ismérvet a két nagy jogterület közötti különbség
magyarázatára. Beérhetjük azonban azzal, hogy a két jogterület különbségét kielégítően le
tudjuk írni különböző kritériumok változó kombinációjával.
KÜLSŐ JOG —BELSŐ JOG • Valamely állam az, amelyhez képest külső és belső jogról
beszélhetünk. Belső jog az ezen államon belül érvényes jog, vagyis a saját jogrendszere — mint
a magyar jog, az osztrák jog stb. Külső jog értelemszerűen az ezen országokon kívül működő
jog, vagyis az, amely az államok egymás közti viszonyait szabályozza — s ez a nemzetközi jog.10
Bár az első szerződés két mezopotámiai városállam között az i.e. III. évezredből maradt fenn,
a mai értelemben vett nemzetközi jog kialakulását csak az újkorig vezethetjük vissza. Annak
eredménye volt ez, hogy az újonnan születő nemzetállamok között nem hódításon, hanem
egyenjogúságon és együttműködésen alapuló nemzetközi rend — egyfajta „koordinációs állam-
társadalom’ni — jött létre. Ez a rend pedig a jogon alapul, mégpedig olyan jogon, amely egyik
államnak sem a sajátja, hanem mindannyiuk közjjs szabályrendszere. Ezért az államok egymás
közti viszonyait rendező nemzetközi jog helyét a magánosok egymás közti viszonyait
szabályozó magánjog s a magánosok és a fölöttük joghatósággal rendelkező állam közti vi-
szonyokat szabályozó közjog mellett önálló, harmadik jogterületként jelölték ki.
A nemzetközi jog legszembeötlőbb sajátossága, hogy olyan entitások - szuverén államok
— viszonyrendszerét szabályozza, amelyek fölött nem létezik magasabb rendű autoritás
(„világállam”). 12 Az állami szuverenitás („főhatalom”) eszerint felülről elvileg korládan,
gyakorlatilag mégsem az: „bár nincs egy állam sem egy másiknak alávetve, kénytelen
elfogadni bizonyos minimumszabályokat. Ez a modern nemzetközi jog elsődleges tárgya és
alapja.”13 A magasabb szuverenitás hiányának következményei vannak a nemzetközi jog
jellegére:

10
Sajátos helyet foglal el a külső-belső dimenzióban az európai jog. Mint a 6. Fejezetben majd láthatjuk, az Európai
Uniót létrehozó szerződések az önálló tagállamok között kötött nemzetközi szerződések; míg az Unió szervei
által alkotott (másodlagos) jogforrások a belső jog részei.
11
Gajzágó László kifejezése: A nemzetközi jog eredete. Budapest: Stephaneum, 1942, 18. o. Ezért, hogy a nemzetközi
jog nem azonosítható az egyébként is magánjogi jellegű római ius gentiummA, hanem a XVII. század közepén
(Richard Zouch-nál) megjelent kifejezéssel ius inter gentes - vagyis nemzetek közötti jog - a helyes megnevezése. Uo.
32. o.
12
Ha az államok fölött magasabb rendű szuverenitás keletkezik, az már szövetségi állam (pl. Egyesült Államok,
Németország) lesz: ekkor a föderáció a szuverenitás letéteményese (az állam), amit legfeljebb megoszt a
tagállamokkal. A szuverenitásról részletesebben lásd a l l . Fejezetet.
13
Nguven Quoc Dinh et alii: Nemzetközi jog. Budapest: Osiris, 1998, 59. o.
118 ÖTÖDIK FEJEZET

(1) A jogforrásokat tekintve a nemzetközi jog sajátossága a szerződések (egyezmények és

megállapodások) útján való jogképződésben ismerhető fel. A nemzetközi szerződések csak
egy része normatív (normákat létrehozó), másik részük konstitutív (nemzetközi szervezeteket
létrehozó) szerződés. A nem szerződéses jogforrások között vannak spontán jogkeletkezési
módok (szokásjog, általános jogelvek, méltányosság) és akaratlagosok (államok és nemzetközi
szervezetek egyoldalú aktusai, döntései, ajánlásai). 14
(2) A felsőbb hatalom hiánya lehetedenné teszi a szankció belső joghoz hasonló
alkalmazását a normák kikényszerítésére. Ez nem azt jelenti, hogy nem, csak azt, hogy nem
úgy kényszeríthetők ki a nemzetközi jog szabályai, mint az állami jogé. Vagyis nem egy
kényszerítő apparátus, hanem az államok közösségének vagy központi szerveinek (mint az
ENSZ, illetve a Biztonsági Tanács) döntései és intézkedései (retorzió, represszália, önsegély,
bojkott stb.) érvényesítik a szabályokat.
(3) A nemzetközi jog alanyai elsősorban az államok; melléjük sorakoznak fel a nemzetközi
szervezetek (mint az ENSZ és annak szervezetei, a regionális szervezetek stb.); de ma már
bizonyos esetekben egyének is részesülhetnek nemzetközi jogvédelemben és a nemzetközi
büntetőjog alapján kötelezettségek egyéneket is terhelhetnek. (Az Emberi Jogok Európai
Egyezménye pl. lehetővé teszi, hogy egyének — az egyezményben foglalt feltételek mellett —
alapvető jogaik sérelme esetén a Strasbourgban székelő Emberi Jogok Európai Bíróságához
fordulhassanak olyan jogsértés miatt, amiért az állam felelős.)
(4) A jogvédelem kieszközlésének módja a belső jogban a bírói út, ami ha nem is hiányzik
a nemzetközi jogban — hiszen ilyen fórum pl. a Hágai Nemzetközi Bíróság —, szerepe
erősen korlátozott.
(5) Minthogy a nemzetközi jog a belső jog fölött rendelkező államokat kötelezi,
rendezni a külső és belső jog elsődlegességének kérdését. Erre logikailag több lehetőség, s így
több elmélet kínálkozik. A monista elmélet a jog egységét hirdeti, tehát állást kell foglalnia a
belső és külső jog elsőbbségét illetően. Lehet azt mondani (mint pl. Kelsen), hogy a
nemzetközi jog az elsődleges, amely megszabja a belső jog kereteit, vagy azt (mint pl. Hegel),
hogy a nemzetközi jog nem más, mint „külső közjog”, vagyis a belső jog egyik ága. A dualista
elmélet szerint a belső és a külső jog két külön, egymás mellett létező jogrendszer, melyek
elsődlegességének kérdése tehát fel sem merül. Felmerül viszont az, hogy ha a nemzetközi
jog önálló jogrend, miként jut érvényre az államok joghatóságán belül. A válasz erre az, hogy a
belső érvényesülés feltétele az állami elismerés, vagyis a nemzetközi szerződések aláírásán túl
azok kihirdetése is szükséges.15

NEMZETKÖZI MAGÁNJOG • A nemzetközi jogra időnként a nemzetközi megnevezést

használják. Ez valójában nem pontosító kifejezésként szolgál, hanem megkülönböztetésként
a nemzetközi magánjogtól. A nemzetközi magánjog a

M Uo. 161. skk. o.

13
Az állampolgárokra csak a jogszabályi formában való kihirdetés keletkeztet jogi kötelezettséget.
 A JOGRENDSZER 119

nemzetközi jogtól függetlenül alakult ki, s egészen más kérdések rendezésére, úgyhogy ez a
név-pár inkább megtévesztő, mint megvilágító erővel bír. A nemzetközi magánjog nem
államok egymásközti viszonyát szabályozza, hanem kollízjós jogként az egymással összeütköző,
rivalizáló jogrendszerek (belső jogok) között állít fel elsőbbséget. 16 Ilyen összeütközésre
„nemzetközi magánjogi tényállások” esetében kerülhet sor, vagyis amikor különböző államok
jogának alkalmazhatósága merül fel, anélkül, hogy bennük az állami szuverenitás köz -
vedenül szerepet játszana. 17 Pl. egy magyar és egy osztrák kereskedő vitájában el kell dönteni,
hogy a magyar vagy az osztrák jog szerint hozzanak-e döntést. A nemzetközi személyközi
kapcsolatok természetéből következően ilyen tényállások elsősorban a polgári jog és
kereskedelmi jog, továbbá a családi jog és a munkajog területén gyakoriak.
A kérdés kétféleképpen szabályozható: közvetett módon, amikor a nemzetközi magánjog
magatartási szabályt nem tartalmaz, csupán a jogrendszerek közti rivalizálást dönti el,
mondván, hogy az adott esetben pl. az osztrák jogban szereplő magatartási szabályt kell
irányadónak tekinteni; vagy közvetlenül, amikor az államok nemzetközi szerződés keretében
rendezik polgáraik egymás közti kapcsolatait. A közvetett módszert alkalmazó nemzetközi
magánjog mint kollízjós jog (a kollízió a jogrendszerek összeütközésére utal) tehát a belsőjog része,
hiszen saját szabályai állítják fel a jogrendszerek közti prioritást; míg a közveden módszer
alkalmazása a nemzetközi joghoz kapcsolja, hiszen annak anyagi szabályait nemzetközi
egyezmények rögzítik. Mindenesetre a nemzetközi magánjogot szokásosan a belső, kollíziós
joggal azonosítják. E szabályok a belső jog illetékességi szabályaival rokoníthatók, csupán
nem rivalizáló szervek illetékességét, hanem rivalizáló államok joghatóságát — eljárásra jogosultságát
— alapozzák meg.
A nemzetközi magánjog jogforrási rendszere hasonló kettősséget mutat. A belső joghoz
tartozó tészét jogszabályok tartalmazzák, mégpedig vagy egységes törvénykönyvbe foglalva, 18
vagy (kódex nélkül, de a kódex szabályait kiegészítve is) egyes törvényekben és
rendeletekben elszórva. A külső joghoz tartozó részét két- és többoldalú nemzetközi egyezmények
rögzítik; illetve a nemzetközi joghoz közelíti a nemzetközi magánjogot az is, hogy mindmáig
megmaradtak és fontos szerepet játszanak a szpkásjogi szabályok és kereskedelmi szokások. 19
ANYAGI JOG — ALAKI JOG • Már az eddigiekben is használtuk az ‘anyagi jog’, ‘anyagi jogi
szabály’ stb. kifejezéseket. Ez a jogszabályok újabb szempontú csoportosításán alapul, amit az
anyagi jog — alaki jog fogalompár végez el. A fel

16
Régebben különbséget tettek úgy is, hogy szemben a nemzetközi joggal a nemzetközi magánjog nem
„kötelező”, hanem „ex comitate” vagyis „előzékenységből” jut érvényre. Valójában azonban a jogalkalmazás belső
problémáit orvosolja e jogterület. V.ö. Gajzágó L.: i.m. 46. o.
17
Lásd Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetköz? magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest: Nemzeti
Tankönyvkiadó, 1997, 37. o.
18
Mint hazánkban, ahol A nemzetközi magánjogról szóló, többször módosított 1979. évi 13. tvr. (törvényerejű
rendelet) szolgál kódexként. Nem mindenhol történt meg a kodifikáció.
■l) Lásd Mádl F. — Vékás L.: i.m. 71. skk. o.
120 ÖTÖDIK FEJEZET

osztás alapja az, hogy vannak szabályok, amelyek emberi magatartást szabályoznak úgy, hogy
a szabályok címzettjeihez jogokat és kötelességeket rendelnek. Azt, hogy mire van joga, mit
köteles vagy tilos megtennie egy természetes vagy jogi személynek mint bérlőnek,
tulajdonosnak, házastársnak, munkaadónak, állampolgárnak stb. az anyagi jog szabályai
mondják meg. Ilyen a jogszabályok többsége — a Btk., a Ptk., a Csjt., az Mt. stb.
A jogszabályok másik, kisebbik, bár távolról sem kevésbé fontos csoportja arra ad választ,
hogy ha valaki megsérti az anyagi jog valamelyik szabályát vagy megakadályozza annak
érvényesülését, akkor mit lehet tenni. A gondot az okozza, hogy nem tehetjük, amit szívünk
szerint tennénk, vagyis nem vehetünk elégtételt önmagunk számára, mert az önbíráskodás
volna. A civilizációt éppen az teszi, hogy a bosszút tiltja, s a bíráskodást kiveszi az egyének
kezéből. Az anyagi jogi szabályokban rögzített rend ugyanis a közösség rendje, s a megbon -
tott rend helyreállítása is a közösség: az állam feladata. Az alaki jog tartalmazza azokat a
szabályokat, melyek szerint mozgásba hozható a jog gépezete, kényszerapparátusa annak
érvényesítésére, amire valakinek joga van, amit kötelező vagy tilos megtennie. Az alaki jog
közismertebb neve - minthogy a jogérvényesítés eljárását szabályozza az eljárási jog;
pontosabban eljárási jog ok, hiszen több is van belőlük: az anyagi jog jelentősebb területeihez
külön eljárás tartozik. így különböztetjük meg a büntető, a polgári, a közigazgatási eljárást,
vág)' olyan specifikus eljárásokat, mint a fegyelmi és szabálysértési eljárás. Egyes el-
járásjogokkal részletesebben a 6. Fejezetben foglalkozunk.
POLGÁRI JOG* A jog, ahogyan az a római jogi hagyományban eredetileg kialakult, lényegét
tekintve ius ávile — vagyis polgári jog: a (római) polgárokat megillető jogok foglalata és
biztosítéka. 20 Az európai kontinentális jogfejlődést ez a civiljogi hagyomány formálta egészen
a legutóbbi időkig, s ez maradt jellegadó jegye mindmáig. A tág értelemben vett polgári jog a
?nagánjoggal azonos, s magában foglalja mindazon jogokat, amelyek a magántulajdonon és
árutermelésen alapuló társadalmak vagyoni, és egyes nem vagyoni (de azokkal
összefüggésben álló) személyi viszonyaira vonatkoznak. Szűkebb értelemben a polgári jog a
magánjog egyik, jóllehet alapvető ága, amelytől különváltan kezelhetők más magánjogi
jogágak is, mint a családi jog, a munkajog, a szövetkezeti jog, a kereskedelmi jog, vág}' még
specifikusabb jogterületként a társasági jog, a cégjog, a csődjog, az értékpapírjog, a biztosítási
jog stb.21 Ez utóbbiakról az mondható

20
Nem keverendő össze a polgári jog és a polgárjog. Bár mindkettő a ‘polgár’ szóból ered, az utóbbi nem a „ bourgeois”,
hanem a „átoyen” (— „állampolgár”) értelméhez tapad, amennyiben bizonyos kisebbségi csoportok (mint az
amerikai feketék) állampolgári jogegyenlőségére, illetve az ennek kivívását célul kitűző mozgalomra utal.
Vagyis a teljes jogú polgári státus és az ahhoz kapcsolódó politikai jogok biztosításának programja ez, amely
csak áttételesen függ össze a vagyoni viszonyokkal.

21
Ez a kettősség a tudományrendszertanra is rávetül: civilis^tikának nevezzük a tágabb értelemben vett polgári jog
(civiljog, magánjog) összefüggéseivel foglalkozó tudománycsoportot, melyen belül elkülönül a polgári jog,
kereskedelmi jog, családi jog stb. tudománya.
 A JOGRENDSZER 121

el, hogy egy-egy specifikus szerződési (pl. a munkaszerződés) vagy társulási (pl. a
szövetkezés) típus szabályegyütteseként különültek el sajátos társadalmi- történelmi okok
következtében, s hogy különállásuk addig indokolt, amíg ezen okok fennállanak.
A pár excellence magánjogi jogág, a polgári jog maga is belülről tagolt, bár egységét
megteremti az áruviszonyok szabályozásának végső célja. A polgári jog anyagának első tagolását
közismert módon Gaius Institúciói végezték el a személyek (persome), dolgok (rés), keresetek
(actiones) részekre. Miután ez utóbbi levált a polgári pejog vagy eljárásjog anyagaként, a többi
tovább tagolódott. Az egyik felosztási lehetőséget a római jogi örökséget továbbvivő francia
Code civil mutatja; a másikat a — magyar polgári jogot is meghatározó 22 — német BGB
(Bilrgerliches Geset^bucb). Polgári jogunk ma a következő részekre tagolódik:
(a) Az egyébként szokásos általános rész — vagyis a kódex egészére érvényes általános
szabályok foglalata — helyett a Ptk. az alapelveket bocsátja előre.
(b) A személyi jog a polgári jog alanyait — a természetes és jogi személyeket — definiálja a
jogképesség és cselekvőképesség fogalmával. Innen különült el a személyek egy-egy
specifikus körét szabályozó joganyag (mint a társasági jog a gazdasági társaságokra vagy a
szövetkezeti jog azok egyik válfajára), a személyiségi jogok védelme, de a családi jog is, mint
a természetes személyek közötti specifikus társulás (a házasság, a család és a gyámság)
szabályainak foglalata.
(c) A hagyományosan ‘dologi jog’ elnevezésű joganyag a magyar polgári jogban az annak
központi intézményére utaló tulajdonjog néven ismeretes. Itt a dolog mint a tulajdonjog tárgya
nyer meghatározást, s különbségtételt ingó és ingatlan dolog között. A tulajdonjog a tulajdon
szerzésmódjaival, a tulajdonost megillető jogokkal és védelemmel, s a tulajdonjog önállósult
részjogosítványaival (pl. haszonélvezet) találkozunk.
(d) A kötebmjog a polgári jogban keletkező kötelezettségek alapját és elemeit szabályozza.
A polgári jog a felek autonómiáján és egyenlőségén van, akik ezért mellérendelt pozícióban
vannak. Kötelmeik jellemzően az e pozícióban kötött szerződésekből fakadnak, amiért is a
kötelmi jog a szerződések megkötésének általános szabályait és az egyes (nevesített)
szerződéstípusokat szabályozza. Polgári jogi — vagyis kártérítési — felelősséget megalapozhat
szerződésszegés, de szerződésen kívül keletkeztet kártérítési kötelmet a károkozás, melynek
szabályait ugyanitt találjuk.
(e) Az öröklési jog sajátosságát a halál esetén előálló jogi helyzetek szabályozásának igénye
adja. Az öröklés a polgári jog több területére is támaszkodik, hiszen a természetes
személynek a halála utánra való rendelkezését biztosítja, tulajdonszerzést, illetve
tulajdonátruházást biztosít, szerződéskötést tesz lehe

22
A magyar polgári jog szabályait a Ptk. (1959. évi IV. tv.) foglalja össze. Minthogy e törvény - könyv szabályai
lassan fél évszázada (1960-ban) léptek hatályba, folyamatban van az újrakodi- fikálása. Ennek eredménye
várhatóan 2013. január 1-jén lép hatályba.
 122 ÖTÖDIK FEJEZET

tővé. Az öröklési jog fő részei a végintézkedésen (végrendeleten, öröklési szerződésen)

alapuló öröklés, a törvényes öröklés és a hagyatéki eljárás.
(a) A szellemi alkotások joga egy sajátos árufajta: a szellemi (tehát nem fizikai dologban
megtestesülő) tulajdon védelmének és szabályozásának eszközeként utolsóként csadakozott a
polgári jog klasszikus területeihez. A modern nagyipar tette lehetővé a gyakorlatilag azonos
minőségben való tömeges sokszorosítás lehetőségét, ami védelmi igényt keletkeztetett a
találmányok, szabadalmak, újítások, a szerzői jog védelme és rendezett felhasználhatósága
iránt.
BÜNTETŐJOG • Miként a polgári jog, úgy a másik nagy jogág, a büntetőjog is érthető tágabb
és szűkebb értelemben. Tágabb értelemben a büntető anyagi jog, a büntető eljárási (alaki) jog
és a büntetés végrehajtási jog teszi ki a büntetőjog anyagát. A büntető anyagi jog — ami
egyébként azonos a szűkebb értelemben vett büntetőjoggal — azt határozza meg, hogy mely
cselekmények minősülnek bűn- cselekménynek; hogy mik az ilyen cselekmények elkövetése
esetén a büntető felelősségrevonás feltételei és akadályai; s hogy milyen büntetések és
intézkedések szabhatók ki a bűncselekménynek minősülő cselekmények elkövetése miatt, A
büntetőeljárási jog azon szabályokat foglalja egységbe, melyek megadják, hogy mely szervek és
milyen eljárás eredményeként állapíthatják meg bűncselekmény elkövetését, s szabhatnak ki
érte büntetést vagy intézkedést — vagy éppen ennek hiányát vagy akadályát. A
büntetésvégrehajtási jog - utolsó lépésként — a kiszabott büntetések és intézkedések
végrehajtásának rendjét szabályozza.
A ‘büntetőjog’ kifejezést szokásosan szűkebb értelemben értjük, vagyis £ büntető anyag i
jog szabályaira alkalmazzuk. E szabályok foglalata a magyar jogban a Büntető törvénykönyvről
szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.), amelynek „örököse”, a 2012. évi C. tv. 2013. július 1 -jén
lép hatályba. Mint a XIX. század közepe óta általában, e törvény is két részre: általános és
különös részre tagozódik. Az általános rész fő fejezetei a bűncselekményekről és elkövetőikről, a
büntetőjogi felelősségrevonás akadályairól, a büntetésekről és intézkedésekről, a büntetések
kiszabásáról, a büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alóli mentesítésről,
valamint a fiatalkorúakra és a katonákra vonatkozó különleges rendelkezésekről szólnak.
Mindezt követően a különös rész az egyes bűncselekményeket típusonként fejezetekbe
rendezve — mint az emberiesség elleni és háborús, a személy (élet, testi épség, egészség), a
közlekedés rendje, az állam, a vagyon elleni bűncselekmények stb. — határozza meg, előírva
az alkalmazandó szankciók jellegét és mértékét is. 23
A büntetőjog feladata elsődlegesen a közösségi együttélés rendjének védelme.
Pontosabban — hiszen e rend védelme a jog egészének feladata is — az ál

23
Uj jelenség a büntetőjog fejlődésében a jogi személyek büntetőjogi feklősségrevonásának lehetősége. Hagyományosan csak
a természetes személyek (emberek) büntető felelősségre vonását tartották elképzelhetőnek, azonban a nemzetközi
tendenciákat követve a 2001. évi CIV. tv. hazánkban is bevezette a jogi személyek büntetőjogi felelősségének
intézményét. A kérdésről részletesen lásd Sántha Ferenc: A jogi személy büntetőjogi felelősségéről. Budapest: KJK -
Kerszöv, 2002.
 A JOGRENDSZER 123

lami büntető hatalom alkalmazása révén a legerőteljesebb eszközökkel, végső fokon való
védelem tartozik a büntetőjogra. Minthogy a büntetőjog fenyeget a legsúlyosabb
szankciókkal, itt van szükség a legszilárdabb garanciákra e hatalommal való visszaéléssel
szemben. A büntető hatalom önkényes alkalmazása zsarnokságra vezet; szabályozott
alkalmazása ugyanakkor világosan kijelöli az egyéni cselekvőség korlátait, de biztosítja e
keretek között a cselekvési szabadságot is. A tág értelemben vett büntetőjog tehát szorosan
kapcsolódik a hatalommegosztás, a törvényesség, az alkotmányosság és a jogállamiság
eszményéhez, hiszen az egyéni szabadság legalapvetőbb biztosítékait tartalmazza. E biz-
tosítékokat — a kínvallatás tilalma, a letartóztatás bírói felülvizsgálatának előírása, az
ártadanság vélelme, a védelemhez és a jogorvoslathoz való jog stb. —mint a büntető
igazságszolgáltatás alapvető jogelveit rögzíti az Alaptörvény is.24
ALKOTMÁNYJOG • Az alkotmányok minden országban az alaptörvény szerepét töltik be
(Magyarországon ma ez is a neve); az alkotmányjog anyagát pedig e törvény és az ahhoz
kapcsolódó, annak Szabályait tovább részletező törvények és rendeletek teszik ki. Bár az
alkotmány-eszme visszanyúlik a nemesi és rendi alkotmányokra, igazi arculata a modern —
polgári — alkotmányokban bontakozik ki, melyek egyben írott (kartális) alkotmányok. E
dokumentumok (jogforrási státusukat tekintve: törvények) tartalma hasonló. 25 Meghatározza
az állami szuverenitás letéteményeseit (az államformát és kormányformát) és a működésük
kereteként szolgáló politikai rendszert; tartalmazza a hatalmi ágak elválasztásának elve alapján
elkülönülő állami szervezetrendszer leírását, az egyes szervek feladatait és hatáskörét;
körülhatárolja a törvényhozás, a kormányzás, a közigazgatás, a bíráskodás működését;
megállapítja az állampolgárokat megillető alapjogokat és azok biztosítékait; biztosítja az
állampolgárok egyenjogúságát; kijelöli a helyi és területi önkormányzatok autonómiájának
körét; megerősíti a nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségek tiszteletben tartását;
kijelöli az ország fővárosát, címerét, nemzeti (felségjelvényeit; garantálja az emberi jogok
országon belüli érvényesülését stb. Az alkotmányjoghoz tartoznak továbbá azok a
(sarkalatos) törvények, amelyek az alkotmányos állami élet politikai fundamentumát
biztosítják, mint például a választójogról, a gyülekezési és egyesülési jogról, a vélemény- és
sajtószabadságról,-a honvédségről, az alkotmánybíróságról stb. szóló törvények.
Az alkotmányjog mint jogág sajátos jelleget mutat az összes többihez képest. Minthogy a
társadalmi együttélés legalapvetőbb mintáit rögzíti, normái a legközelebb állnak a jogon
kívüli, de azzal határos politikához és erkölcshöz. Az, hogy királyság legyen vagy
köztársaság, erős legyen az államelnök vagy gyenge, hogy milyen legyen a választási
rendszer, legyen-e kötelező katonai szolgálat, hogyan működjenek a parlamenti
vizsgálóbizottságok — és még sokáig folytatható a sor —, jogtechnikai értelemben
alkotmányjogi szabályozás függvénye, tar

24
Lásd az Alaptörvény III. cikk (1) bekezdését és a XXVIII. cikk (2) bekezdését.
25 V.ö. Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan. I. Budapest: Osiris, 2002, 27. o.
124 ÖTÖDIK FEJEZET

talmilag azonban evidens politikai kérdés, hiszen azt kell hozzá politikai vitában eldönteni, hogy
milyen legyen az a politikai közösség, amely együttélésünk keretéül szolgál. S hasonlóképpen: az
alkotmányos alapjogokat érintő és azok alkalmazását igénylő dilemmák eldöntése olyan
kérdésekben, melyeket pl. az eutanázia vet fel (a puszta élet és az emberi méltóság
összeütközése), az abortusz (a magzat élethez és az anya önrendelkezéshez való jogának
ütközése), a sajtó szólásszabadsághoz és a hír szereplőjének a magánszférája
háborítatlanságához fűződő jogának összeütközése a tételes alkotmányjogi okfejtésen túl
(sőt: előtt) erkölcsi kérdéseket vet fel, melyeket erkölcsi, vallási, politikai viták lefolytatása
után megválaszolva erkölcsi értékrendünket és morális közösségünket formáljuk.
KÖZIGAZGATÁSI JOG • A büntetőjog és alkotmányjog mellett a közigazgatási jog az a nagy
jogterület, amely jogágként a közjoghoz tartozik. 26 Az igazgatás az irányítás azon funkciója,
amely biztosítja a feltételeket a kooperációt igénylő emberi tevékenységek valamely
fajtájához vagy csoportjához. 27 Nyilvánvalóan igazgatást végez az igazgató pl. egy gyárban,
amikor gondoskodik arról, hogy legyen megrendelés, nyersanyag, szerszámok, kellő
szakértelemmel rendelkező munkások, ők egy bizonyos helyen, időben és összetételben
jelenjenek meg, s bizonyos műveleteket végezzenek el; vagy egy iskolában, amikor biztosítja,
hogy legyen órarend, tantermek, tanárok, tanulók, fűtés stb.: mindaz, ami a hatékony
tanításhoz kell. Az igazgatás vagy magánigazgatás (amikor magánosok a saját érdekkörükbe
tartozó tevékenység megszervezéséről gondoskodnak, mint egy gyárban, egy egyh ázban, egy
színházban stb.), vagy pedig közigazgatás (amikor nem magánjellegű, hanem közösségi — a
közösség nevében vagy érdekében
— végzett tevékenység szervezéséről van szó). A ‘közigazgatás’ szót ismét használhatjuk
tágabb és szűkebb értelemben. Tágabb értelemben magában foglalja a társadalmi önigazgatást (ha a
közjóért nem állami, hanem autonóm, öntevékeny szervezetek: érdekképviseleti szervezetek,
egyesületek, alapítványok stb. munkálkodnak) és az állami igazgatást (ha a köz érdekében állami
szervek fejtenek ki tevékenységet). Ez utóbbi az államigazgatás vagy szűkebb értelemben vett
köz- igazgatás. A ‘közigazgatás’ szót ebben a szűkebb értelemben szoktuk használni. Ezen belül
különböztetjük meg a centralizált (központi közigazgatási szervek: kormány, miniszterek,
országos hatáskörű szervek) és a decentralizált (helyi köz- igazgatási szervek: önkormányzatok,
regionális és dekoncentrált szervek) által végzett közigazgatás.
A közigazgatás tehát meghatározóan a nagyszámú, bonyolultan tagolt, közhatalmat
gyakorló állami szervek összehangolt tevékenysége a társadalom egészének irányítása
érdekében. A hatalmi jelleg arra utal, hogy a közigazgatás kapcsolódik a hatalommegosztás
rendszeréhez, mégpedig a törvényeket végrehajtó

26
A tág értelemben vett közjoghoz tartoznak az alaki jogi szabályokat tartalmazó eljárásjogok is, hiszen a
közhatalmat gyakorló állam (állami szervek) és a magánfelek kapcsolatát rendezik.
27
Pontosabb definícióért lásd Kalas Tibor (szerk.): Közigazgatási jog. 1. Magfar Közigazgatási jog. Általános rész■ I- H.n.:
Virtuóz Kiadó, 2006, 9. skk.
 A JOGRENDSZER 125

hatalom cselekvő karjaként. 28 E feladatkörben az állami szervek a társadalmi élet

viszonyainak széles körét (külkapcsolatok, honvédelem, környezetvédelem,
műemlékvédelem, gazdaság, közlekedés, egészségügy, oktatás, kultúra, szociális ellátás stb.)
szabályozza, a nyári időszámítás bevezetésétől kezdve a település- rendezésen keresztül a
gazdasági szabályozók megállapításáig. Az igazgatási viszonyok közös jellemzője a
hierarchikus jelleg: egyik oldalon áll a hatóság, a másik oldalon pedig az intézkedése által
érintett személy vagy szervezet: az ügyfél, akinek jogait és kötelezettségeit a közigazgatási
szervek kényszerrel alátámasztott döntései érintik.29
VEGYES SZAKJOGOK • Ez a (régies) kifejezés a XIX. és XX. század fordulóján született meg,
a jogfejlődés egyik — akkor új — jelenségének megnevezésére. Az újdonság a közjog és
magánjog addigi felfogásához és e két jogterület között húzott határvonal egyértelműségéhez
képest mutatkozott. Addig egyértelműnek látszott, hogy van egyfelől a magánjog, vagyis a
privát szféra egyenrangú szereplőinek szabad, korlátozásmentes viszonyait szabályozó
magánjog, másfelől pedig az állami szervek kényszerintézkedésein alapuló, a közérdek
érvényesülését szolgáló közjog.
Az elbizonytalanodás akkor következett be, amikor a közszféra és magánszféra közti
határ elmosódott. Ez a munka világában kezdődött: a munkavégzés magánjogi
munkaszerződés alapján történik, amit — jogilag — szabad és egyenlő felek
korlátozásmentesen kötnek. A XIX. század nagyipari termelése, s különösen a
monopolkapitalizmus kialakulása világossá tette, hogy a szerződő felek — a munkaadó és
munkavállaló, vagyis a tőkés és munkás — korántsem egyenlőek: az egyik fél gazdasági
erőfölénye lehetővé teszi a másikra előnytelen szerződés kikényszerítését, vagyis a másik
kizsákmányolását. E feszültség a jogon belül nem volt kezelhető, tehát a politika világában
tört utat magának. Ekkor indult útjára a szocialista—kommunista mozgalom, munkáspártok
alakultak, sztrájkok és tüntetések szerveződtek - vagyis a magánszféra egyik problémája a
közrendet, köznyugalmat, politikai berendezkedést kezdte fenyegetni. Állami beavatkozás vált
szükségessé a magánszférába.
(a) így születtek meg a munkásvédelmi törvények, majd azok rendszerbe foglalásaként a
munkajog. A munkajog esetében a munkáltatók és a munkavállalók közötti tényleges gazdasági
pozíciókülönbség ellensúlyozása tette szükségessé az állami beavatkozást az egyébként
eredetileg a polgári jogba tartozó munkaszerződés általános szabályainak meghatározásával.
(b) A közérdektől vezérelt állami beavatkozás igénye azonban itt nem ért véget. A
munkanélküliségből, betegségből és öregségből fakadó szociális fe-

28
„A közigazgatás a legfelsőbb képviseleti szerv által elfogadott törvények végrehajtására létrehozott szervek
közhatalom birtokában, jogszabályi keretek között végzett végrehajtó- rendelkező tevékenysége.” Uo. 31. o.

29
A közigazgatás döntéseinek kikényszerítése a közigazgatási eljárás feladata, amellyel a 7. Fejezetben
foglalkozunk részletesebben.
126 ÖTÖDIK FEJEZET

szükségek kezelésére különült el a társadalombiztosítási jog. E jogág a modern szociális államok

kialakulásának köszönheti létét, amelyek célul tűzték bizonyos alapvető szociális jogok —
elsősorban az egészségügyi ellátáshoz, illetve a nyugdíjhoz való jog — biztosítását polgáraik
számára. Az ebből fakadó feladatok megoldásához a polgári jog részét képező biztosítási
jogviszony konstrukcióját használták fel.
(a) A földjog az ingatlan-nyilvántartás, a föld értékelésének és használatának szabályait
öleli fel, melyek célja az ingatlanforgalom szabályozása és a mező- gazdasági termelésre
alkalmas földterületek védelme.
(b) A föld, a tulajdon e sajátos tárgya megművelésének specifikus munka-
szervezeteként tettek szert jelentőségre a szövetkezetek, s ez indokolta a szövetkezeti jog
önállósodását — bár a szövetkezetek csupán egyik válfaját képezik a gazdasági társaságoknak.
(b) A vegyes szakjogok között említhetjük a pénzügyi jogot is, amely a köz- igazgatási
jogból szakadt ki, ismét egy specifikus szabályozási tárgy: a pénz körüli kérdések rendezésére.
Ide elsősorban az államháztartással összefüggő viszonyok szabályozása, különös tekintettel az
állami bevételek legfontosabb forrásait képező adó, illeték, vám és deviza szabályokra,
valamint a pénzintézetekre, pénzforgalomra és az állami tulajdon kezelésére vonatkozó
joganyagra.
(c) A jogfejlődésnek nincs vége; egyik legújabb fejlemény a környezetvédelmi jog jogágként
való elkülönülése, abból következően, hogy az egészséges környezethez fűződő
össztársadalmi érdek azon folyamatokba (pl. termelés, közlekedés) való intenzív beavatkozást
is szükségessé tette, amelyek egyébként szintén a magánszférához tartoznak.

A JOG VERTIKÁLIS TAGOZÓDÁSA

A jogrendszer horizontális tagozódása kapcsán a jogág fogalmából és a közjogmagánjog

közötti elméleti distinkcióból kiindulva jutottunk el az aktuálisan létező jogágak
bemutatásáig. Azt mondtuk, hogy a jogági tagozódás horizontális jellegű, vagyis a jog olyan
egységeit eredményezi, amelyek egymáshoz képest mellérendelt viszonyban állnak. Van
azonban a jogrendszer tagozódásának egy olyan dimenziója is — ezt nevezzük vertikális
dimenziónak —, amelyen belül a jog elemi egységei, a jogszabályok között alá-
fölérendeltségi, vagyis hierarchikus viszonyok jönnek létre. A tagozódás ezen dimenziójában
kialakuló struktúrát nevezzükjogszabályi vagy jogforrási hierarchiának.
A JOGSZABÁLYI HIERARCHIA STRUKTÚRÁJA • A jog rendszerszerűsége azt jelenti, hogy a
joganyag - a jogszabályok tömege - a vertikális dimenzióban sem halmazszerű, hanem tagolt,
rendezett. A jogszabályi hierarchia struktúrája három megkülönböztetés mentén rajzolható
meg: 1. a jogszabályok hierarchi
 A JOGRENDSZER 127

kus szintjei szerint; 2. a jogszabályok és a szabályozás egyéb jogi eszközei révén; valamint 3. a
belső és külső eredetű jogszabályok megkülönböztetésével.
(1) Hierarchikus szintjük szerint a jogszabályok első megközelítésben két részre bonthatók: a
törvények és a rendeletek csoportjára, melyek megkülönböztetése két hatalmi ág, a törvényhozó
hatalom és a végrehajtó hatalom elválasztására vezethető vissza. A törvények a törvényhozó
hatalom — melynek letéteményese Magyarországon az Országgyűlés — által alkotott
jogszabályok, a rendeletek a Kormány által gyakorolt végrehajtó hatalom letéteményeseié. 30
A rendeletek hierarchikusan a törvények alatt helyezkednek el, mert egyrészt
rendelkezéseiknek a törvények keretei között kell maradniuk, s azokkal nem kerülhetnek
ellentmondásba;31 másrészt rendeletalkotásra csak törvényi felhatalmazás alapján kerülhet
sor. Bár minden jogszabály vagy törvény, vagy rendelet, második megközelítésben ezek
további fajtái között is hierarchikus viszonyok mutatkoznak.
(a) Minden jogrendszer alaptörvénye, azaz a jogforrási hierarchia csúcsán elhelyezkedő
törvény az alkotmány. A 2012. január 1-én hatályba lépett magyar Alaptörvény a —
számtalanszor módosított — 1949. évi XX. törvény (Alkotmány) helyébe lépett. Olyan írott,
azaz kartális alkotmány, melynek Rj cikke szerint rendelkezéseit „történeti alkotmányunk
vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Magyarországnak ugyanis 1989 előtt — miként
Nagy Britanniának még ma is — történeti alkotmánya volt. A történeti alkotmány azt jelenti,
hogy nincs egy ‘alkotmány’ nevezetű dokumentum, hanem az alkotmányos szabályokat
különböző törvények, dokumentumok, szokások rögzítik. Az Alaptörvény az állami-
közhatalmi berendezkedés kialakítása érdekében meghatározza a legfontosabb állami
szerveket (Országgyűlés, köztársasági elnök, Kormány, Alkotmánybíróság, bíróság,
ügyészség, alapvető jogok biztosa, helyi önkormányzatok, honvédség, rendőrség) és ezek
jogkörét, valamint az alapvető állampolgári jogokat és kötelességeket, a választások
alapelveit, s az ország fővárosát és nemzed jelképeit.
A magyar Alaptörvény megalkotásához vagy módosításához az összes képviselő
kétharmadának szavazata szükséges; de egyéb arányok (pl. 4/5), vagy más eljárások (pl.
alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása vagy népszavazásra bocsátás) előírása is lehetséges.
Minden megszorítás célja az, hogy az alkotmányozás az egyszerű kormányzati többségnél
átfogóbb társadalmi konszenzushoz kösse a jogrendszer alaptörvényének megalkotását vagy
módosítását.
(b) A törvények közül az Alaptörvényen kívül kiemelkednek azon, az Alaptörvényben
meghatározott egyes törvényhozási tárgyakban hozott törvények is, amelyek meghozatalához
kéthamiados többségre van szükség. Az ilyen törvények elfogadásához a jelenlévő képviselők
kétharmadának szavazata kell. Ezeket a

Mint a 3. Fejezetben már utaltunk rá, az önkormányzati rendeletek nem a végrehajtó hatalom tól, hanem az
autonóm helyi önkormányzatoktól származnak.
31
Lásd: Alaptörvény T) cikk (3) bekezdés, 15."cikk (4) bekezdés, 18. cikk (3) bekezdés, 23. cikk (4) bekezdés,
32. cikk (3) bekezdés, 41. cikk (4) bekezdés.
128 ÖTÖDIK FEJEZET

„kétharmados” törvényeket nevezzük sarkalatos törvényeknek. A kétharmados törvények

körét az Alaptörvény határozza meg; közéjük tartozik pl. az ország- gyűlési képviselők
megválasztásáról (2. cikk), az alkotmánybíróságról (24 cikk) vagy a honvédségről (45 cikk)
szóló törvény.
(c) A „közönséges” törvények megalkotása teszi ki a törvényhozás termékeinek zömét, s ezek
megalkotásakor jut érvényre a többségi elv is. Ehhez ugyanis a jelenlévő képviselők több mint
felének — tehát abszolút többségének 32 — szavazata szükséges. Ebből az következik, hogy a
választásokon győztes parlamenti többség (amely egyben kormányzati többség is) —
érvényesíteni tudja választóinak (vélelmezett) akaratát — ha biztosítva van a megfelelő
képviselői jelenlét (azaz a képviselők több mint fele). Az Alaptörvény nemcsak a
törvényhozás menetét, hanem annak tárgyát is szabályozza, vagjds kijelöli azokat a törvény-
hozási tárgyakat, amelyekben — garanciális okokból — az Országgyűlés nem ruházhatja át a
döntés jogát a kormányra.
(d) A törvények és a rendeletek szintje között említést kell tenni egy sajátos, átmeneti
jogszabály-fajtáról, amely már nem alkotható, de jónéhány a mai napig is hatályban van
(ilyenként idéztük pl. a nemzetközi magánjogi kódexet). Az 1949-es Alkotmányt módosító
1989. évi XXXI. tv. elfogadását megelőzően ugyanis a köztársasági elnöki jogkört testületként
ellátó Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) az Országgyűlés ülésszakai között a
törvénnyel egyenrangú törvényerejű rendelet (tvr.) megalkotására volt jogosult, a törvényhozási
tárgyak körében is. A még hatályos törvényerejű rendeletek — a jelenlegi jogforrási
hierarchiában — (a 186/B/1991/2. számú alkotmánybírósági határozat értelmében) törvényi
szintű szabályozásnak tekintendők. 33 A hatályos joganyagunk ma is számos törvényerejű
rendeletet tartalmaz, mert az Országgyűlés 1989 óta e joganyag revízióját csak a
legszükségesebb - az alapvető jogokat és kötelezettségeket érintő — területeken hajtotta
végre.
(e) A törvények szintje alatt helyezkednek el a rendeletek. Rendeletalkotásra két
szervtípus jogosult, s ez a rendeletek két fajtáját különíti el; mégpedig az önkormányzatok, s
a központi végrehajtó hatalom szervei. A központi végrehajtó hatalom szervei (kormány,
miniszterelnök, miniszterek) által alkotott jogszabályok tömege maga is hierarchikusan
tagolt, mégpedig megalkotójuk közjogi státusa szerint. Közöttük legmagasabb szinten a
kormányrendelet helyezkedik el. A kormány az a testület, amely a végrehajtó hatalom
letéteményeseként a legfőbb népképviseleti (törvényhozó) szerv felhatalmazása és
ellenőrzése mellett gondoskodik a törvények végrehajtásáról és egyéb feladatainak
ellátásáról. 34

32
Az egyszerű többség az, amikor több az igen, mint a nem szavazat (pl. 40-30—30), míg az abszolút többség esetén a
leadható vagy leadott szavazatok felénél több az igen (pl. 57-29—20).
33
Ma is lehetőség van „rendeleti kormányzásra”, azaz törvények rendeleti úton való felfügges z - tésére vagy
azoktól való eltérésre: rendkívüli állapot idejére a Honvédelmi Tanács jogosult erre, szükségállapot idején pedig
a köztársasági elnök. (Lásd még a 3. Fejezetet.)
34
„Feladatkörében eljárva a Kormány törvényben nem szabályozott tárgykörben, illetve törvényben kapott
felhatalmazás alapján rendeletet alkot.” Alaptörvény 15. cikk (3) bek.
 A JOGRENDSZER 129

(f) Hierarchikusan a kormány rendeletei alatt helyezkednek el a kormány tagjainak

rendeletei — azaz a miniszterelnöki és miniszteri rendeletek, valamint az MNB elnökének rendelete.
Mint a hierarchia alján elhelyezkedő jogalkotási termékeknek igazodniuk kell a magasabb
szintűekhez, s a kapott felhatalmazásukon (feladatkörükön) belül kell maradniuk. E
rendeletek közzétételére — a Magyar Közlöny mellett - az ún. „tárcalapok” (pl. Oktatási
Közlöny, Egész- ségügyi Közlöny stb.) szolgálnak. E körön kívül is elképzelhető jogalkotási
felhatalmazás. Korábbi jogrendszerünk ismerte pl. az államtitkári rendelkezést,35 Lehetséges
továbbá az államfő (király, császár, köztársasági elnök, prezídium) vagy országos hatáskörű
szerv, önálló szabályozó szerv (pl. a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság) vezetője
jogalkotási jogkörrel való felhatalmazása is.
(g) A helyi önkormányzatok választott testületei az adott településen élő lakosság életét
önkormányzati rendeletek megalkotásával autonóm módon irányíthatják. Ez azt jelenti, hogy az
önkormányzat az alkotmány és a törvények felhatalmazása alapján és azok keretei között önállóan
látja el feladatait, s ebben a körben a központi végrehajtó hatalom szerveinek (pl. a
kormánynak) sincs alárendelve. Ebben a körben tehát az önkormányzati rendelet a többi
rendelettel azonos hierarchikus szinten helyezkedik el, csupán a területi hatálya szűkebb. Az
Alaptörvény 32. cikk (3) bekezdése ugyanakkor a jogszabályi hierarchia legalsó szintjére
helyezi az önkormányzati rendeletet, melynek minden más jogszabályhoz igazodnia kell.
Ezen előírás érvényesítésére a Kúria jogosult (A. bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi
CLXI. törvény 6. §).
(2) Normatív erővel a jogszabályok mellett a szabályozás egyéb jogi eszközei is rendelkeznek. Ez
a körülményes megfogalmazás arra kíván utalni, hogy vannak olyan normatív intézkedések,
amelyek jogi értelemben véve nem minősülnek jogszabálynak, ténylegesen azonban
befolyásolják jogainkat és kötelességeinket, vagy azok gyakorlását. Ezek három válfaját
különítjük el.
(a) A Jogalkotási törvény VI. fejezete szól a közjogi szemzetszabályozp eszközökről, s ezek
közzétételének szabályairól. 36 Ilyen eszköz a normatív határozat, amelyet — többek között — az
Országgyűlés, a kormány, az Alkotmánybíróság, a helyi önkormányzat bocsáthat ki saját
szervezetének és működésének, tevékenységének, cselekvési programjának, illetve az utóbbi
által irányított szervek szervezetének és működésének meghatározására. 37 A másik eszköz a
novnatív utasítás, amelyet — többek között — a köztársasági elnök, a miniszterelnök, központi
államigazgatási szerv vezetője, a Magyar Nemzeti Bank és az Állami Számvevőszék elnöke, a
polgármester, a jegyző adhat ki a vezetése, az irányítása vagy a felügyelete alá tartozó
szervek szervezetének és működésének, vala

35
1989-ig egyes országos hatáskörű államigazgatási szerveket vezető államtitkárok, jogszabályi
felhatalmazás alapján, államtitkárt rendelkezést, bocsáthattak ki.
36
A jogalkotásról szóló 2010. CXXX. tv. által bevezetett változás; ezt megelőzően a^áll
nyitás egyéb eszközeiről lehetett beszélni
37
Ezektől a normatív határozatoktól meg kell különböztetni a hatóságok és bíróságok egyedi ügyekben hozott
konkrét határozatait. Ezeket lásd a jogalkalmazásról szóló 7. Fejezetben.
130 ÖTÖDIK FEJEZET

mint tevékenységének szabályozására; illetve meghatározott szervek hivatali

szervezetének vezetője az adott szerv állományába tartozó személyekre kötelező erővel. Ezek
a határosatok nem jogszabályok, mert nem állapíthatnak meg a kibocsátó szervvel
jogviszonyban nem álló állampolgárokat kötelező jogokat és kötelezettségeket, azonban az
általuk irányított apparátusok irányítása révén kihatással vannak azokra.
(b) E körön kívül is számtalan olyan intézkedés van, amelyek körét összefoglalóan
„másodlagos szabályoknak” nevezhetjük.38 Ezek nem jogszabályok, s nem is a Jogalkotási törvény
felhatalmazásán alapuló jogi eszközök. Olyan — ‘körlevél’, ‘állásfoglalás’, ‘irányelv’,
‘iránymutatás’, ‘utasítás’ stb. nevet viselő - normatív dokumentumokról van itt szó, amelyek
esedeg nem is állami, hanem gazdálkodó szervezet (pl. MÁV, Magyar Posta, Matáv, OTP
stb.) vezetőjétől származnak, s amelyek mégis meghatározzák az adott szervezet termékéhez
vagy szolgáltatásához való hozzáférés,-a szervezet és az ügyfél kapcsolata, a jogok
érvényesítése vagy kötelezettségek teljesítése feltételeit, egy jogszabály értelmezését -
következményesen mindennapi életünket. Bizonyos értelemben ide sorolhatjuk az ún.
kollektív szerződéseket is, amelyek az érintettek (a vállalati dolgozók) vonatkozásában „általános”
szabályként funkcionálnak.
(c) Végül külön problémakör az egyébként jogalkalmazásra hivatott bíróságok jogalkotó
tevékenységének elismerése vagy tagadása. A bírói jog az angolszász jogrendszerekben régtől
fogva ismert és elismert forrása a jognak, de számunkra is nyilvánvaló, hogy bizonyos
jogszabályok értelmezése és alkalmazása terén folytatott következetes bírói gyakorlat a jogi
norma funkciójával rendelkezik — hiszen a jog az, amit a bíróságok jogként alkalmaznak. A
magyar jogrendszerben csak a Kúria jogosult a bíróságokra kötelező jogegységi határozatok és elvi
határozatok kibocsátására, amelyek nem jogszabályok, de behatárolják jogérvényesítési
esélyeinket. Az ítélkezési gyakorlat összehangolására törekedve
— mely a Kúrián kívül az ítélőtábláknak és a törvényszékeknek is feladata — a bíróságok
eseti ügyekben hozott határozatai is befolyásolhatják a későbbi bírósági döntéseket, s ezen
keresztül jogaink és kötelezettségeink érvényesíthetőségét. Ugyanide sorolhatjuk az Európai
Bíróság határozatainak a nemzeti bíróságokra kötelező figyelembevételét, amit a társulással
fogadtunk el.
(3) A belső és külső eredetűjogszabályok megkülönböztetése a belső és külső jog különbségéből
fakad. Ennek taglalásakor utaltunk már arra, hogy a külső (nemzetközi szerződésekből eredő)
normák államon belüli (állampolgárokra és szervezetekre) kötelező erejéhez azok „belsővé
tétele”, vagyis a belső jog szabályaként való kihirdetése is szükséges. Ezt alapozza meg az
Alaptörvény jg) cikk (2) bekezdése: „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek
teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.” Ez a kihirdetés
egyben azt is jelenti, hogy hazánk a dualista rendszerek közé tartozik. A ma

38
René David kifejezése: A jelenkor nagy jogrendszerei. Összehasonlítójog. (Ford.: Nagy Lajosné Dúsa Margit) Budapest:
KJK, 1977, 85. o.
 A JOGRENDSZER 131

gyár jog ugyanis különbséget tesz a nemzetközi szerződés megalkotása és az azt kihirdető
jogszabály megalkotása között. 39 A nemzetközi szerződés a ratifikációval válik a belső jog
részévé, tehát kötelezővé. A ratifikááó az Országgyűlés jogosítványa a feladat- és hatáskörébe
tartozó nemzetközi szerződések esetében (EU alapszerződések, törvényhozási tárgyak;
egyébként a kormány ratifikál. 40

A JOGRENDSZER EGYSÉGÉNEK BIZTOSÍTÁSA

A jogrendszer horizontális és vertikális tagozódása nem lehet más, mint az egységen belüli
rendezettség. A modern jogrendszerektől azt várjuk, hogy ahhoz hasonlatosan működjenek,
mint a matematikai vagy geometriai rendszerek, vagyis találjuk meg a megoldást minden
esetre („feladványra”), de csak egy („helyes”) megoldást találjunk. 41 Ez akkor várható el, ha a
jogrendszer értelmi—logikai egységet képez, vagyis konzisztens, vagyis mentes a belső logikai
következeden- ségektől. A vágyott egység (konzisztencia) két esetben bomlik meg: ha kérdé-
sünkre nem találunk egy választ sem, vagyis a (jogrendszerünk hézagos, s akkor, ha több(féle)
választ is találunk, vagyis a (jogrendszerünk ellentmondásos.
A JOGHÉZAG PROBLÉMÁJA «Joghézagról tágabb és szűkebb értelemben lehet szó. Tág
értelemben akkor beszélünk joghézagról, ha nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy
milyen szabály vonatkozik az adott esetre; szűk értelemben pedig akkor, ha a hatályos jogból
„hiányzik” az ügy eldöntéséhez szükséges norma, bár azt a jogrendszernek tartalmaznia
kellene. Ennek megfelelően a tág értelemben vett joghézag egyik esete csupán az az eset,
amikor azért nem lehet megmondani, hogy milyen szabályt kell alkalmazni a konkrét
esetben, mert nincs ilyen szabály. A meghatározatlanság mibenléte szempontjából tehát a tág
értelemben vett joghézagok következő fajtáit különböztethetjük meg:
(a) inszujjienáa-hézag: a jog nem szabályoz, pedig szabályoznia kellene — ez a szoros
értelemben vett joghézag;
(b) inkonzisztencia-hézag: a jog szabályoz, de ellentmondásos módon — azaz több, ellentétes
tartalmú szabályt is tartalmaz;
(c) indetemenáa-hézag: a jog szabályoz, de homályosan vagy nem egyértelműen — azaz
bizonytalan az alkalmazandó szabály tartalma; s végül
(d) axiológiai hézag: a jog szabályoz, de erkölcsileg nem elfogadható módon — az
egyértelmű szabály ellentétben áll valamely erkölcsi paranccsal. 42
Immár a szoros értelemben vett joghézag felé fordulva annak keletkezése szempontjából a
joghézag két válfaja között tehetünk különbséget. Közülük az

39
V.ö. 4/1997. (I. 22.) AB hat. Lásd részletesebben Jakab András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest: Unió,
2003, 123. skk.
40
V.ö. A nemzetköz} szerződésekkel kapcsolatos eljárásokról szóló 2005. évi L. tv.
41
Hogy ez miért nem sikerülhet mégsem, azzal majd a Jogdogmatika c. tárgy feldolgozásakor foglalkozunk.
V.ö. Szabó Miklós: Ars iuris. A jogdogmatika alapjai. Miskolc: Bíbor, 2005.
42
Aleksander Peczenik.: On Law and Reason. Dordrecht: Kluwer, 1989, 24. o
132 ÖTÖDIK FEJEZET

egyik az eredetijoghézag, amely annak tulajdonítható, hogy a jogalkotó valamilyen hibát vagy
mulasztást követett el, s nem alkotta meg azt a szabályt, amelyet már eredetileg is meg kellett
volna alkotnia; s ezért hiányzik a szükséges szabály a jogrendszerből. A másik — a
s%ár)7ia%ékosjoghézag — úgy áll elő, hogy az eredetileg hézagmentes szabályozást követően
keletkezett olyan új társadalmi viszony (szituáció), melyet a jog addig még nem is szabályozhatott,
de szabályozása immár szükséges volna. 43
A joghézaggal kapcsolatban két további kérdés merül fel.
(1) Az egyik az, hogy kiküszöbölhetők-e a joghézagok, azaz végezhet-e „tökéletes munkát” a
jogalkotó. Az erre adható válasz kétfelé ágazik. Amennyiben az ember képes egyáltalán a
tökéletességre, annyiban a jogalkotó is képes — az eredeti joghézag tehát elvileg
kiküszöbölhető. Más azonban a helyzet a származékos joghézaggal, amely az élet folyamatos
változása és a jogszabályok időszakonkénti történő módosítása közötti feszültségből áll elő. A
társadalmi viszonyok folytonos változásával szemben a jogi szabályozás egy időpillanatban
történik meg, s megváltoztatásáig vagy új szabály alkotásáig a jogszabály változatlanul
hatályban marad. E köztes időben szétnyíló szabályozási „olló” a származékos joghézagok
keletkezésének forrása: az élet egyszerűen „túlhalad” a tartósságot kedvelő szabályozáson.
(2) A másik kérdés az, hogy mit lehet tenni egy joghézag felbukkanásakor. A lehetőségek
szerteágazóak:
(a) Lehetséges — strucc módjára — azt mondani, hogy egy jogrendszerben nem is
lehetségesek joghézagok. Ezt a szélsőséges álláspontot a jogpozitivizmus néhány elmélete
hirdeti,44 mondván, hogy egy esetre vagy van szabály, vagy nincs — s ha nincs, az annak a
jele, hogy a jogalkotó nem is kívánta azt az esetet szabályozni, tehát meghagyta a felek
szabad rendelkezése számára. Ez persze csak elméletileg lehetséges álláspont, amellyel mit
sem kezdhet a bíró, aki előtt egy döntésre váró ügy áll, s nem élhet a non liquet (=„nem
világos”) kifogásával.
(b) A hatalommegosztás doktrínájából következő megoldás az, hogy — mivel jogot csak
a jogalkotó alkothat — kizárólag a jogalkotó feladatát képezheti a joghézagok betömködése.
Ez esetben.a jogalkalmazó (bíró) ismét teheteden — „áll az ügy” — egészen addig, amíg a
jogalkotó nem korrigálja a jogrendszer fogyatékosságát. A gyakorlatban ez is alig követhető
út. Előnye lenne viszont, hogy elismeri a hézagok lehetőségét jogrendszerben, miközben
kizárja, hogy a jogalkalmazó — aki a jogi norma értelmezője és alkalmazója — jogalkotói sze-
repkörben tűnhessen fel.
(c) A gyakorlatban is járható utak egyike, ha egy „szomszédos” (azaz hasonló) esetre
vonatkozó szabályt a joghézag alá eső eset „fölé tolunk”. Ez esetben

43
A házastársak egymás közti vagyonjogi viszonyának szabályozása után így vált szükségessé pl. az élettársak
egymás közti vagyonjogi viszonyainak szabályozása, s afelé tartunk, hogy kezdjen „hiányozni” az együttélő
azonos neműek helyzetének jogi rendezése.
44
Ezt vallja pl. Moór Gyula: ‘A joghézag kérdéséről.’ In Kolosváry Bálint Emlékkönyv Budapest: Grill, 1939, 308-321.
o.
 A JOGRENDSZER 133

a joghézag észlelése már valamilyen aktivitást, kreativitást kíván a jogalkalmazótól, akinek

két eszköze lehet. Az egyik az analógia alkalmazása, amikor azt mondjuk, hogy az esetünk a
lényeges elemeit tekintve hasonlít egy vele határos esetre, amelyre vonatkozóan viszont
létezik szabály — s ezt fogjuk alkalmazni az előttünk álló esetre is. A fogyatékosság
kiküszöbölésének másik, leggyakoribb eszköze a kiterjesztő értelmezés. Ekkor a szomszédos esetre
vonatkozó szabályt úgy értelmezzük, hogy annak rendelkezése terjedjen ki a mi esetünkre is —
mondván tehát, hogy nincs is joghézag, hiszen íme: találtunk normát az esetre.
(d) Végezetül lehetséges az a megoldás, hogy nem egy szomszédos szabályt „tolunk” az
esetünk fölé, hanem az esetünket „toljuk” egy szomszédos norma alá. Ezt a lehetőséget a
tényállás megállapítása körében a bírót megillető mérlegelési jogkör nyitja meg. A bizonyítékok
mérlegelése során a bíró megteheti, hogy nem olyan tényállást állapít meg, amelyre nincs
norma, hanem olyan esetként azonosítja az előtte álló ügyet, amelyre van norma. Minthogy a
felsőbíróságok felülbírálati joga éppen a tényállás megállapítása terén a legszűkebb, ez kínálja
a legnagyobb mozgásteret az alsóbíróságok számára.
A NORMAKOLLÍZIÓ PROBLÉMÁJA • Ugyanezekkel az eszközökkel rendelkezik a
jogalkalmazó, ha nem csak a szűk, hanem a tág értelemben vett joghézagra (tehát a hiányzó
szabály mellett az ellentmondásos, a homályos vagy a helytelen szabály felbukkanására)
gondolunk. Közülük a normakollízió esete érdemel kiemelést, amikor is a (belső) jog két
szabálya (logikai) ellentmondásban áll egymással. A jogalkalmazói beavatkozás
lehetőségének biztosításán túl ezekben az esetekben maga a jogrendszer is törekszik olyan
elvek bevezetésére, amelyek a jogrendszer egységét hivatottak biztosítani. 45 Ezek az elvek az
egymásnak ellentmondó szabályok között állítanak fel sorrendet annak érdekében, hogy az
elsőbbség kijelölésével szüntessék meg a konfliktust. Gyorsan figyelmeztetnünk kell azonban
arra, hogy bár ezek segítségével megállapítható, hogy melyik az „erősebb” az ellentmondó
normák közül, ettől még a „gyengébb” szabály is hatályban marad, s ezért ugyanúg}'
kötelező, mintha semmi baj sem lenne vele. Jogszabály hatályon kívül helyezésére ugyanis
csak a jogalkotó, megsemmisítésére pedig — alkotmánysértés esetén — csak az
Alkotmánybíróság jogosult. A g}rakorlatban, az ítélkezés során azonban mégiscsak választani
kell az ellentétes szabályok közül, s ebben segítenek a következő klasszikus jogelvek.
(a) A lex superior derogat légi inferiori — a magasabb rangú szabály lerontja az alacsonyabb
rangút — a jogrendszer vertikális tagozódásának dimenziójában teremt rendet. Az következik
belőle, hogy ha ellentmondás egy hierarchikusan magasabb és egy alacsonyabb szintű szabály
között támad, akkor a magasabb érvényesülését kell biztosítani. Az előírás érvényesülése — a
jogbiztonság iránti társadalmi igény miatt — azonban nem mechanikus, azaz megfelelő
eljárás szükséges az ellentmondás kiiktatásához. A legkézenfekvőbb megoldás az, ha

45
A rendszerszerűséget Jogalkotási törvény is előírja: „A jogszabályok megalkotásakor biztosí tani kell, hogy
a jogszabály [...] b) illeszkedjen a jogrendszer egységébe”. (Jat. 2. § (4) bek.)
134 ÖTÖDIK FEJEZET

az érintett jogalkotó szerv orvosolja a hibát; ennek hiányában a jogalkotótól független

testület — legfelsőbb bíróság, alkotmánytanács, Magyarországon az Alkotmánybíróság —
oldhatja fel a kollíziót az alacsonyabb szintű szabály megsemmisítésével.
(b) A lex posterior derogat légi priori — a később keletkezett szabály lerontja a korábbit —
jogforrási hierarchia azonos szintjein belül, azaz a horizontális tagozódás dimenziójában
érvényesül. Az elv mögött az a megfontolás áll, hogy ha egyazon jogalkotó valamely
kérdésben utóbb más szabályokat alkot, akkor ennek az (lehet) az oka, hogy megváltozott a
kérdés mikénti rendezésére irányuló akarata. Természetesen ez esetben is az a kívánatos
megoldás, hogy a jogalkotó tételesen helyezze hatályon kívül a korábbi, ellentétes
jogszabályokat, aminek elmaradása joghézagként kezelendő, s. annak megfelelő — jogalkotói
— eljárást igényel. A 35/1991. (VI. 20.) számú alkotmánybírósági határozat szerint az azonos
szintű jogszabályok összeütközése még alkotmánysértésként sem értékelhető, s ezért nem
alapozza meg az Alkotmánybíróság beavatkozását sem. 46
(c) A lex speciális derogat légi generáli — a speciális szabály lerontja az általános érvényűt —
elve is a horizontális tagozódás dimenziójában érvényesül, tehát az azonos szintű jogszabályok
közötti ellentmondások feloldását segíti. Az elv alapjául szolgáló megfontolás az előbbihez
hasonló: ha ugyanaz a jogalkotó egy specifikus kérdést az ugyancsak általa felállított általános
szabályoktól eltérően szabályoz, akkor arra kell gondolnunk, hogy e kérdést ki akarta v onni
az általános szabályok alól, s - mintegy kivételként - azoktól eltérően kívánta rendezni
(különben nem is alkotott volna speciális szabályt). Az ebbe a körbe tartozó kollízió esetén a
jogalkalmazónak kell megállapítania, hogy melyik az általános, s melyik a különös szabály, s
ez utóbbi alkalmazásával kell döntését meghoznia. Speciális jogterület például a családi jog a
polgári joghoz, az adóigazgatási eljárás a közigazgatási eljárás szabályaihoz képest.
HATÁSKÖR ÉS ILLETÉKESSÉG • A jogrendszer működési zavara nem csak abból fakadhat, ha
nem lehet megállapítani az adott esetre vonatkozó szabályt, hanem abból is, ha nem lehet
megállapítani az adott esetben eljárni jogosult és köteles szervet. Vagyis a jog
rendszerszerűsége azt is megkívánja, hogy — ha már jogi útra tartozik a vita — legyen egy,
de csakis egy szerv, amelytől döntést lehet kieszközölni.
(a) A hatáskör a különböző típusú (bírósági vagy hatósági jogalkalmazó: lásd a 6. Fejezetet)
állami szervek döntési, intézkedési jogának körét, vagyis az

46
„A jogállamiság elvéből nem következik, hogy az azonos szintű jogszabályok közötti norma - kollízió kizárt. [...]
Alkotmányellenesség megállapítására ezért törvényi rendelkezések kollíziója miatt csak akkor kerülhet sor, ha
[az] alkotmányos elvek vagy jogok valamelyike megsérül annak folytán, hogy' a szabályozás ellentmondása
jogszabály-értelmezéssel nem oldható fel és ez anyagi alkotmányellenességhez vezet, vagy ha a normaszövegek
értelmezhetet- lensége valamely konkrét alapjogi sérelmet okoz. Ennek hiányában azonban az azonos szintű
normaszövegek lehetséges értelmezési nehézsége, illetőleg az értelmezéstől függő ellentéte, összeütközése
önmagában nem jelent alkotmányellenességet.” 35/1991. (VI. 20.) AB hat.
 A JOGRENDSZER 135

ügyek elosztásának elvét jelenti a hierarchikus szintek között. Hatásköre sosem egy
konkrét szervnek, hanem egy szervtípusnak van. „A” törvényszék, „a” polgármesteri hivatal,
„a” földhivatal, „a” nyomozó hatóság stb. rendelkezik hatáskörrel a hozzá rendelt
ügycsoportban. A hatáskör telepítése szempontjából különböztethetjük meg az általános és a
különleges hatáskörű szerveket. Az általános hatásköm szervtípus az adott ügytípusban az eljárás
rendjében szabály szerint döntési felhatalmazottsággal rendelkezik — kivéve, ha speciális szabály
ettől eltérően rendelkezik. Ilyenek pl. a helyi (járás-) bíróságok a peres eljárásokban. A
különleges hatáskörű szervek éppen a kivételek: azok az ügytípusok tartoznak hozzájuk,
amelyeket kiemeltek a főszabály alól. Ilyenek a kiemelkedő súlyú ügyek (pl- az emberölés a
büntető, vagy a pertárgy nagy értéke a polgári eljárásokban), illetve egyes specifikus
ügytípusok (pl. a katonák elleni büntető eljárás vagy a választási bíráskodás).
A hatáskör jogállamban nem vonható el, vagyis ha egy adott ügyben egy szerv
megállapította hatáskörét, akkor abban nem járhat el más (pozitív elvonás), vagy ha
megállapította hatáskörének hiányát, akkor arra nem utasíthatja más (negatív elvonás). A
hatásköri összeütközés pozitív, ha két szerv is megállapítja saját hatáskörét; s negatív, ha
mindkettő hatáskörének hiányát állapítja meg. Az ebből fakadó viták feloldására ezé^t
helyenként és koronként különbíróságként hatásköri bíróság alakul (mint pl. Magyarországon
1907 és 1949 között); de ha ilyen nem is működik, a hatásköri vita feloldásának szabályai
rögzítve vannak, hogy egy ügy se maradjon „gazdátlan” vagy vitatott.
(b) Az illetékesség az azonos hatáskörű szervek közül jelöli ki, hogy melyik jogosult és
köteles eljárni. Mint mondtuk, a hatásköri szabályok egy szervtípus azonosítását teszik
lehetővé; az illetékesség e szervtípusba tartozó szervek közül jelöl ki egy konkrét szervet. Az
illetékességi szabályok tehát a területi munka- megosztás elvét adják meg, hiszen az azonos
hatáskörű szervek (pl. a járásbíróságok vagy törvényszékek) más-más földrajzi területen
működnek. Azt a szempontot, amely illetékességet biztosít egy szervnek, illetékességi oknak
nevezzük.
Az illetékességi ok is lehet általános és specifikus. Általános illetékességi ok pl. a polgári jogi
ügyekben az alperes lakóhelye, büntető ügyekben a bűncselekmény elkövetésének helye.
Kisegítő’ illetékességi okra lehet szükség, ha az általános nem állapítható meg; mint pl. az alperes
utolsó belföldi lakóhelye, ha időközben külföldre költözött, vagy az elsőként intézkedő
büntető bíróság, ha az elkövetés helye nem állapítható meg. A különös illetékességi ok az általános
szabálytól való eltérés esete, amely eredményezhet vagylagos és kizárólagos illetékességet. A
vagylagos illetékesség választható; pl. vagyonjogi perekben az ingadan fekvésének helye, vagy
büntető ügyekben a terhelt lakóhelye, ha az ügyész ott emel vádat. A kizárólagos illetékesség
leszűkíti az azonos hatáskörű szervek körét, egy altípusukat jelölve ki; ezzel találkozunk pl.
sajtóhelyreigazítási perekben vagy fiatalkorú ellen indult büntető eljárásban.
Az illetékesség kérdésében is ki kell zárni két lehetőséget: az egyik az, hogy az ügyben
két bíróság vagy hatóság is eljárjon (pozitív összeütközés), a másik
136 ÖTÖDIK FEJEZET

pedig az, hogy az eljárást több lehetséges bíróság vág)' hatóság is elutasítsa (ne-
gatív összeütközés). Az ilyen vita eldöntése a hatásköri összeütközésekhez hasonlatos.

ajánlott irodalom

JAKAB András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest: Unió, 2003.

MOÓR Gyula: ‘A jogrendszer tagozódásának problémája.’ [1937] In: Szabadfalvi József

(szerk.): Moór Gyula. Budapest: Új Mandátum—IV, 2001, 145—165. o.
SZILAGYI Péter: jogi alaptan. Budapest: Osiris, 1998.
VARGA Csaba: A jog mint logika, rendszer és technika. Budapest, 2000.
 6. A JOGCSALÁDOK
•Paksy Máté - Szabó Miklós*

h
ányféle módon, hányféle szabályt követve élhetnek együtt az emberek!
— a kultúrák közötti érintkezés elemi tapasztalata ez. A kíváncsiságon
túl az ésszerűség is azt diktálja, hogy ismerjük meg egymást, és próbál-
junk meg tanulni egymástól. Ha a mássághoz nem az előítéletes elutasítás atti-
tűdjével viszonyulunk, akkor nincs okunk feltételezni, hogy az általunk kialakí-
tott rend eleve jobb, mint a másoké. Az összehasonlítás ezen a késztetettségen túl a
tudományok művelésének is általánosan alkalmazott módszere. Isaiah Berlin
arra a következtetésre jutott, hogy a filozófiai kérdésfeltevések végül is egy alap-
formulára vezethetők vissza: „Minden dolog hasonlít valami másra — mire ha-
sonlít ez?” Gondolkodásunk és a világban való tájékozódásunk alapvetően ana-
lógiás módszeréről van szó. Amit látunk, amit megfigyelünk, azt a korábban már
látott és megfigyelt dolgokkal vetjük egybe, s azokhoz képest helyezzük el a
világról alkotott összképünkben. Nem meglepő tehát, hogy az összehasonlító
módszer a tudományos gondolkodás kezdeteitől, s — a földrajztól a néprajzig —
a legkülönfélébb tudományokban jelen van.

A JOGÖSSZEHASONLÍTÁS

ÖSSZEHASONLÍTÓ JOGTUDOMÁNY • Nincs ez másként a jogban (főleg a törvények

előkészítésekor) és a jogtudományban sem — Arisztotelésztől Mon- tesquieu-n keresztül
napjainkig. Mégis, amikor az összehasonlító jogtudományról beszélünk, akkor egy feszesebben
körülhatárolható tudományágra utalunk, s nem egyszerűen az összehasonlító módszer
alkalmazásáról. E tudományág színrelépése szinte szimbolikus jelentőségű: az 1900-ban
Párizsban megtartott első nemzetközi összehasonlító jogi kongresszus — mintegy a nemzeti
jogrendszerek kizárólagosságát valló XIX. század lezárásaként — tűzte célul maga elé a
kitörést a nemzeti szűklátókörűségből. 1

1
1900-ban lépett hatályba a német Polgári Törvénykönyv is. Az első összehasonlító jogászok pusztán azt
vizsgálták, hogy a német jog lehet-e alapja az 1904-ben centenáriumát ünneplő francia törvénykönyv
reformjának vagy sem. Csak az első világháború után kezdték el összevetni a civiljogot és a common lam-wÁ, míg a
második világháború utáni fő kérdés a két eltérő ideológiai tömb országainak „belső” és „külső” összehasonlítása
lett.
138 HATODIK FEJEZET

Az Eduard Lambert vezetésével fellépő komparatisták (összehasonlító jogászok) a

jogrendszerek sokfélesége mögött a társas élet mindenütt azonos természettörvényeit, s
csupán ezek eltérő mértékű és tisztaságú érvényre jutását látták, tudományuk céljának pedig
— legalábbis a civilizált nemzetek tekintetében — egy új kö^ös törvényhozói jog kialakítását
tekintették. Ennyiben az európai ius commune eszméjének és szellemiségének újjáélesztői
voltak: feltételezték, hogy a nemzeti különállások felett létezik valamiféle kulturális egység, s
hogy lehetséges ezen egység — Európa — számára egy közös és tökéletesebb jog kialakítása
az egyes jogrendszerek megoldásainak egybevetése és a legjobbak összegyűjtése útján. Ez a
praktikus cél utóbb, az egységesülés politikai feltételeinek hiányában, elhalványodott, hogy
majd az Európai Unió formálódása kapcsán bukkanjon fel újra. Megmaradt azonban a
tudományos feladat: annak tisztázása, hogy milyen előfeltevések mellett hasonlíthatók össze
egyáltalán az egyes jogrendszerek.
A Földön létező jogrendszerek bizonyos vonásaik alapján különböző nagy típusokba,
csoportokba sorolhatóak. Azokat a módszertani problémákat, amelyek ezekkel a kérdésekkel
vannak összefüggésben (mennyiben, milyen módszerrel, és milyen kategóriák segítségével
hasonlíthatóak össze egymástól gyökeresen különböző jogrendszerek, stb.) tárgyalja az
összehasonlító jogtudomány. Ennek is több változata különíthető el azonban, attól függően,
hogy miben látja saját feladatát.
(a) A mikro- és makrojogösszehasonlítás az összehasonlítás szintjében különbözik. Nyilvánvaló,
hogy elsőként a felszínen megmutatkozó jegyek — a szabályok tartalma — ötlenek szembe
(pl. a nagykorúságot Franciaországban 21, Svájcban 20, Magyarországon 18 évesen érik el).
Ezek a jogszabályok vagy jogintézmények szintjén fellelhető különbségek mikro-méretűek,
de fölöttébb hasznosak vagy érdekesek lehetnek. Ha azonban a jog kimerülne ebben, akkor
igazak lennének Kirchmann sokat idézett szavai 1848-ból: „A törvényhozó három szavától
egész könyvtárak mehetnek zúzdába”. 2 A dolog azonban nem így áll. A jog, mint láttuk,
magasabb szinten is egységbe szerveződik: „megvan a maga szó- használata, amely
meghatározott fogalmaknak felel meg; a szabályokat bizonyos kategóriákba sorolja; a
szabályokat bizonyos technikai szempontok szerint fogalmazza meg, és értelmezésükhöz
meghatározott módszert alkalmaz; a társadalmi rendről kialakult meghatározott felfogáshoz
kötődik, amely megszabja az alkalmazás módját, sőt magának a jognak a funkcióját is.” 3 A
jogág és a jogrendszer szintjén mutatkoznak a mélyebben gyökerező, állandóbb megkülönböztető
jegyek; mint pl. a magyar és francia alkotmányjog, vagy általában a magyar és francia jog
különbsége. Ezek a makro-méretű különbségek.
(b) A j-^nkrónikus és diakronikusjogösszehasonlítás az idő dimenziójában különbözik. A
szinkronikus azpnos idejű összehasonlítást jelent: az egy adott időpont

2
Ez a három szó nyilvánvalóan a „Hatályon kívül helyezem!”, s azt juttatja kifejezésre, hogy a jog tartalmának
megváltozásával mintegy értelmetlenné válik minden, amit előzőleg arról írtak.
3
René Dávid: A jelenkor nagy jogrendszerei. Összehasonlító jog. (Ford.: Nagy7 Lajosné Dúsa Margit) Budapest: Közgazdasági
és Jogi Könyvkiadó, 1977, 25. o.
 A JOGCSALÁDOK 139

bán egymás mellett létező jogrendszerek (mikro- vagy makro-szintú) jellegzetességeinek

egybevetését. A diakronikus különböző idejű, vagyis történeti összehasonlítást jelent, aminek
nyilván egyazon jogrendszer különböző történeti állapotainak összehasonlításaként lehet
értelme — egybevetve pl. a középkori és polgári kori magyar jogot, vagy büntetőjogot, vagy
büntetési nemeket.
(c) A külső és belső jogösszehasonlítás a kulturális közösséghez képest értendő. Az azonos
kultúrához tartozó (pl. „európai” vág}' „távol-keleti” vagy „feketeafrikai”) országok
jogrendszereinek egymással való egybevetése belső, míg a különbözőkhöz tartozó (pl. a
magyar és a kínai) egymás mellé állítása külső összehasonlítást eredményez. Ha nem
kultúrtörténeti vagy filozófiai, hanem praktikus jogi—jogfejlesztési céljaink vannak, akkor a
belső összehasonlítás mutatkozik gyümölcsözőnek. Ugyanakkor a külső összehasonlítás útján
juthatunk el azokhoz a csoportokhoz, amelyekbe a lényegileg összetartozó jogrendszerek
besorolhatók.
A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA • A törvényhozás és precedens szerepe az adott
jogrendszerben; a jogforrások struktúrája; az igazságszolgáltatás felépülése; a bíróságok
jellege és tekintélye; a jogtudomány súlya a jogon belül; a jogrendszer belső tagolása; a
jogintézmények rendszere; a jogi fogalmak és jogi terminológia sajátosságai; a jogászok
társadalmi presztízse és a jognak tulajdonított funkció; a nép jogi kultúrája és jogismerete —
mindezek olyan jegyek, amelyek igen lassan változnak, a szabályok tartalmának gyakori
változása mellett is. Ezek a stílusjegyek azok továbbá, amelyek segítségével a jogrendszerek
egybevethetők, s rokonságuk vagy egymástól való idegenségük megállapítható.
Azokat a jogrendszereket, amelyek e rokoni tó jegyek figyelembe vételével alapvetően
összetartoznak, hasonlítanak egymásra, René Dávid kifejezésével élve jogcsaládnak nevezzük (a
természetes nyelvek közös jegyeire utaló ‘nyelvcsa- láid’ nyomán). Az analógia tovább is vihető:
mint ahogy a családon belül az egymásra eleve hasonlító rokonok megértik egymást, a
jogcsaládon belüli jogrendszerek között is sokkal inkább lehetséges a megértés, mint a
jogcsaládok között. Egy jogász sokkal könnyebben el tud helyezkedni és otthonosan mozogni
a jogcsaládon belüli másik jogrendszerben, mint azon kívül — egy magyar jogásznak pl. nem
okozna nehézséget eligazodni a német vág}' francia jogban, annál nagyobb gondot jelenthet
azonban az angol jogban való tájékozódás. René Dávid szerint a világ jogrendszerei bizonyos
jogcsaládokba oszthatóak az alapján, hogy a szabályok közzétételéhez használt eljárások,
osztályozásuk módja, (pl. jogágak), az értelmezésüknél alkalmazott következtetési módok, és
bizonyos elvek mennyire különböznek egymástól. Ily módon Dávid a világ jogrendszereit
három jogcsaládba és két „egyéb” csoportba sorolta, melyek: 1. a római-germán,
2. a common lan> és 3. a szocialista jogcsalád; illetve 4. a vallási és 5. a tradicionális
jogrendszer-csoport.
E csoportosításnál persze részletezőbb tipológiákat is kidolgozott az összehasonlító
jogtudomány. Közülük egy német szerzőpáros: Konrad Zweigert és
140 HATODIK FEJEZET

Hein Kötz munkája a legismertebb. 4 Ők — elsősorban a magánjog szerkezetét szem előtt

tartva — más szempontból más, részletesebb altípusokba, ú n. jogkörökbe (Kechtskreis) sorolják a
jogrendszereket. A két tipológia egymástól függetlenül, eltérő módszertan eredményeként
született, s így nem tekinthetők egymás folytatásának vagy részletezésének. Eredményük
mégis összeötvözhető, hiszen bizonyos szempontból a rész és az egész viszonyában állnak
egymással. Ez nem véletlen: a jogrendszerek elkülönülésének és összetartozásának
kontinensnyi törésvonalai mindkét tipológia számára azonosak; amiben különböznek, az a
terminológia és a tagolás mélysége. A jogcsaládok és jogkörök egymásra vetítéséből a
következő csoportosítás bontakozik ki:
(a) a római-germán jogcsaládon belül 1. romanista jogkör,
2. germanista jogkör,
3. északi jogkör;
(b) a common law családon belül 1. az angol jog,
2. a nem-angol jogrendszerek;
(c) a szocialista jogon belül 1. szovjet,
2. közép-európai,
3. Európán kívüli jogrendszerek;
(d) az egyéb jogrendszereken belül 1. a muzulmán jog,
2. a hindu jog;
3. távol keleti jogrendszerek,
4. Fekete-Afrika joga.
A JOGCSALÁDOK DINAMIKÁJA • Bár a fenti felsorolás néhány évtizede még közhelyszerű
konszenzusnak minősült, puszta szemrevételezésre is nyilvánvaló, hogy mára a világ
jogrendszereinek térképe (is) jelentősen megváltozott. A változások a következő
dimenziókban mentek végbe:
(1) A régebben az európai kontinensen uralkodó római-germán és az angolszász világot
jellemző common law jogcsalád jelentős konvergenáán ment át, vagyis közeledett egymáshoz,
korábbi különbségeik kiegyenlítődtek. Az alább részletezendő különbségek közül a jogforrási
rendszerek kiegyenlítődése volt az, ami a konvergenciáért elsődlegesen felelős. Míg a common
law jogcsalád hagyományosan precedensjog volt, s a precedensek lehetséges hivatkozási
alapként meg is maradtak, mára a megszülető bírói ítéletek túlnyomó többsége (kb. 95 % -a)
ténylegesen törvényi (jogalkotói) jogon alapul. Ezzel párhuzamosan a rómaigermán
jogcsalád rendszerei is sokkal nagyobb mértékben hagyatkoznak olyan joggyakorlatra,
melynek ítéletei szabatos definíció szerint nem precedensek (minthogy jogilag nem
kötelezőek), ténylegesen azonban vezérlik a bírói dönté

4
Konrad Zweigert — Hein Kötz: Einführung in die 'Richtsvergleichung auf dem Gebiete des Privatrechts. Tübingen: Mohr,
1971; angolul: Intoduction to the Comparative IMW. Oxford: Clarendon, 1992.
 A JOGCSALÁDOK 141

seket. Ezért indokoltan foglalhatók össze a „modem” vagy „nyugati” 3 jog fogalmában;
ahova befogadták a modernizálódott tradicionális és vallási jogokat is.
(2) Két és fél évtizeddel ezelőtt még nem okozott különösebb problémát megvonni a
szocialista tábor határait, s ezzel egyúttal kijelölni a szocialista jogcsalád territóriumát. Napjainkra
a valamikori szocialista országok zöme rendszer- váltást hajtott végre, s visszaalakult
demokratikus politikai rendszert működtetni kívánó polgári társadalmakká. Ez két lépés
megtételét jelentette: egyrészt visszatérést az eredeti jogcsaládba (Magyarország esetében a
római-germán jogcsaládba, s azon belül a germanista jogkörbe); másrészt felzárkózást
azokhoz a folyamatokhoz, amelyek az anya-jogcsaládban időközben végbementek (vagyis a
modernizálódást). Eszerint a ‘szocialista jogcsalád’ fogalmát nyugodt szívvel átengedhetnénk
a jogtörténet tudományának — ha nem volnának máig velünk élő elemei és következményei.
így alább legalább röviden szólni kell róla.
(3) Az „egyéb” kategóriába sorolt jogrendszerek is egyre inkább történeti-
kultúrtörténeti érdekességgel bírnak csupán. Fontos hangsúlyozni, hogy ha a ‘zsidó jog’
kifejezést használjuk, az nem Izrael állam — modem — jogát jelöli, hanem arra a
hagyományos, ősi jogra utal, amely a zsidó nép sajátja volt, de amelyet jogként ma már csak
bizonyos jogterületen (pl. személyi vagy családjogban) követnek. Ugyanígy a ‘kínai jog’ is az
ősi, történeti kínai jogra utal, s nem a Kínai Népköztársaság ma hatályos jogszabályainak
összességére. Hasonlóképpen csak történeti és kultúrantropológiai kategóriákkal elemezhető
Fekete- Afrika vagy Madagaszkár tradicionális joga is. Mindezen országok felszabadultak
ugyanis a gyarmati uralom alól, s több-kevesebb sikerrel modernizáción estek át. Mai joguk
tehát a modern jog része — még ha sok torzulást és elmaradottságot mutat is. E körben
egyetlen jelentős, dominanciára törekvő jogtípus nevezhető meg csupán: az iszlám jog,
melyről ezért külön is szólunk.
A SZOCIALISTA JOG • A ‘szocialista jogcsalád’ kifejezés használata evidencia volt azokban az
évtizedekben, amikor a szocialista országok blokkja fennen hirdette, hogy az ő joguk a
„magasabbrendű” szocialista jog m-egvalósulása, a világ többi része pedig tapasztalhatta, hogy
ezekben az országokban valóban másként mennek a dolgok, mint náluk. Egyetértés volt
tehát ebben a kérdésben, s minden összehasonlító jogi alapmunka magától értetődő módon
különítette el a szocialista jogrendszerek csoportját. Némi távlatból visszatekintve azonban jó
okunk van feltenni a kérdést: valóban olyan nyilvánvaló volt-e ez a feltevés, létezett-e egyáltalán
az a valami, amit „szocialista jogcsaládnak” szoktunk nevezni?
A kétely forrása az, hogy — ha a jogcsaládot az említett tartós és általános formai
(stílus)jegyekkel definiáljuk, akkor — lehetséges-e az egyáltalán, hogy pl. Magyarország
mintegy ezer éven át a római-germán jogcsalád tagja legyen, ebből 1948/49-ben átiépjen egy
másik, a szocialista jogcsaládba, majd négy évtizedre rá, 1989/90-ben gond nélkül visszalépjen
az előzőbe. Az ilyen „lépegetés”

5
A „nyugati jog” terminust lásd H. J. Berman: Law and Revolution. The Formation of the Western Legal Tradition. Cambridge -
London: Harvard University Press, 1983,1-4. o.
142 HATODIK FEJEZET

nehézségeit jól mutatja, ha elképzeljük, hogy a common law családjába lépünk be, majd ki. Ha
azt válaszoljuk tehát, hogy a szocialista jogcsalád valójában nem is létezett, akkor arra
hivatkozhatunk, hogy a jog jellegében, működési módjában és a római-germán jogcsaládot
jellemző attribútumaiban nem következett be változás — ami változott, az nem a jog, hanem
a politika volt. A politika természetesen beavatkozott a jogba, amint beavatkozott a gazdaságba,
a kultúrába, az oktatásba, stb. is. Ez a beavatkozás azonban nem ragadta — nem is ragadhatta
— ki jogunkat abból a jogcsaládból, amelyhez tradicionálisan tartozik, csupán eltorzította és
elcsökevényesítette. Mint ahogy a barbárok a Nyugat-Római Birodalom bukása után a saját
primitívebb viszonyaikhoz torzították a római jogot, úgy a szocialista politikai rendszerek is a
saját ¡gémeikhez redukálták a római- germán családba tartozó jogot, annak helyébe azonban
nem tudtak (nem is akartak) valamilyen gyökeresen más jogot helyezni. Következtetésünk
tehát az lehet, hogy ez a jog mint jog a szocializmus idején is a római-germán jogcsalád —
mostoha — gyermeke volt.
A római-germán jogcsaláddal való történeti hasonlóságok mellett a leglényegesebb
különbség — mely egyúttal a szocialista jogok legfontosabb közös vonása is — a politikai
rendszer és a jogi rendszer sajátos viszonyában rejlik. A marxizmus ideológiája ugyanis
kizárólag a politikai hatalom eszközének tekintette a jogot és nem tulajdonított számára
önálló társadalomszervező erőt. Ennek megfelelően a szocialista országokban a jog elvesztette
azt a viszonylagos függetlenségét a politikai rendszertől, melyet a polgári társadalmakban
élvez, s mely belső szervezettségének az alapja. A jog szférájában ez többek között abban a
jelenségben nyilvánult meg, hogy — párhuzamosan a társadalom államosítására tett
kísérlettel (pl. a magántulajdon megszüntetése vagy visszaszorítása révén) — a magánjog
elvesztette elsődlegességét, és a jogi viszonyok átpolitizálódtak, s közjogiassá váltak. A jognak
puszta politikai eszközzé való degradálása a jog létét magát, önálló rendszerszerű
működésének alapjait sodorja veszélybe, s jellegzetes tünetekben nyilvánul meg a jogalkotás
és a jogalkalmazás terén.
A jogalkotás legszembeötlőbb vonásaként a jogszabályi hierarchia megfordult, s á
kormányzati szint alatt elhelyezkedő jogszabályok szerepe vált döntővé. Ez az Alkotmány és
a törvények súlyának, szerepének csökkenését hozta magával. Ugyanezen okból igen nagy
mennyiségű és rövid életű jogszabály született (jog- szabálydömping és -infláció), s ez
túlszabályozáshoz és a jogbiztonság szétzilálásához vezetett. Ennek hátterében az instrumentális
jogfelfogás állt: az az elképzelés, hogy a jogot puszta eszközként lehet használni a mindenkori és
folyton változó politikai akarat érvényre juttatására. Ez az akarat pedig nagyigényű: az
előzetesen meghirdetett eszmék mintájára szeretné átformálni a társadalmat, átgyúrni az
embereket. Minthogy a törvények az akarat érvényesítésének korlátját képezik, a törvények
helyett szívesebben éltek a rendeleti szabályozás technikájával.
A jogalkalmazásban a legalacsonyabb jogforrást vették alapul, mivel azt a magasabb szintű
jogforrások konkretizálásának tekintették, még ha annak konkrét
 A JOGCSALÁDOK 143

értelme adott esetben homlokegyenest ellenkezett is a magasabb szintű jogforrás tartalmával.

Ehhez hozzájárult a jogérvényesítés legfontosabb intézményének, a bíróságoknak a háttérbe
szorítása a jogalkalmazásban (pl.: a bíróság hatáskörének csökkentése, a bírói függedenség
formálissá tétele, a működéshez szükséges anyagi alapok elvonása, stb.). A bíróságok
aktivitásával kapcsolatos elvárás kettős volt: a régi „burzsoá” joggal szemben először nagyfokú
szabadságot engedett a bíróságoknak a „forradalmi jogtudat” jegyében, míg az új „szocialista”
joggal szemben teljes engedelmességet követelt. Mindezen tényezők együttesen a jogállami
garanciák helyére a központi politikai akarat akadálytalan és engedelmes megvalósulásának
célját helyezték.
VALLÁSI JOGRENDSZEREK • A vallási jogok két legfontosabb jogtípusa az iszlám és a hindu jog.
Lényegében ide tartozik a zsidó jog is, azonban ennek hatóköre oly szűk, hogy önmagában
nem tekinthető teljes jogrendszernek, hanem az élet egyes kérdéseit (pl. személyi és családi
viszonyok) szabályozó jogterületek összességének. A vallási jogok mindegyikét jellemzi az,
hogy létezik egy Szent Könyv — Korán, Tóra, Biblia —, amely írott formában tartalmazza a
társadalmi együttélés legfontosabb szabályait. E Könyvet egyéb iratok, példázatok, határo-
zatok, döntések veszik körül, melyek részben kibontják, részben értelmezik a szent szövegek
gyakran elvont és homályos tartalmát. A szabályok tartalmának meghatározásán túl a mi
fogalmaink szerinti jogalkotás és jogalkalmazás is az egyház intézményeihez és
fórumrendszeréhez tapad, rányomva ezzel a bélyegét az egyes eljárásokra is.6
Azokban az országokban, ahol a vallási jog dominanciája érvényesül, a val lásnak és az
egyháznak kiemelkedő szerepe van a társadalom életében, és erősen befolyásolja az állami
hatalmat is. Ez azt jelenti, hogy nem csak a hívők — a mi fogalmaink szerinti — lelki életével
foglalkozik, hanem meghatározza a társadalom (mely e felfogásban nem más, mint a hívők
közössége) alapvető viszonyait, sőt gyakran még a mindennapi élet egyes szféráira — pl.
higiénia, étkezés — vonatkozóan is tartalmaz előírásokat.
A vallási jogok esetén tehát egészen más a jog mögött álló legitimációs bázis, mint a modern
jogok esetében. (Pl. Iránban az „iszlám jogállam” érvényesül, ami az államot és az egyházat
elválasztó európai szemszögből nézve egy nonszensz kifejezés.) Ez utóbbit a társadalom tagjai
azért fogadják el, mert hisznek azokban az eszmékben és intézményekben (vagy racionálisan
belátják azok

6
Megjegyzendő, hogy a kereszténység történetében is voltak törekvések „vallási fundamentalizmusra”, vagyis
arra, hogy az élet minden területét a vallási szabályrendszer alá helyezzék, s ma is vannak vallási csoportok —
pl. az amishok —, melyek kizárólag a Biblia parancsolatait ismerik el kötelezőnek. A keresztény világ azonban -
nyilvánvalóan a római jogi hagyomány súlyának és tekintélyének köszönhetően - sosem helyezte magát oly
mértékben a vallási normák irányítása alá, hogy történelmének akár egy-egy szakaszában is vallási jognak
nevezhetnénk. A katolikus egyház jog iránti igénye a kánonjogban összpontosult, amely egyre szűkebb
szabályozási körre terjed ki, de teljes jogrendszerként sosem tudott megszerveződni; de nem is akart: „Az én
királyságom nem e világról való” - mondotta Krisztus.
144 HATODIK FEJEZET

hasznosságát), melyek alapján a jogalkotó és jogalkalmazó szerveket létrehozzák és

működtetik. A vallási jogoknál ez a legitimáló erő a vallási hit, mely az isteni
kinyilatkoztatást övezi. A kinyilatkoztatás általában valamilyen próféta működéséhez
kapcsolódik — Mohamed, Manu, Mózes —, s ez tartalmazza az alapvető és joginak is
tekinthető szabályokat.
A vallási jogrendszerekben a jogforrási hierarchia csúcsán tehát a vallási előírások állnak,
olyan ideális magatartási modellként, mely az „emberi” jog fölött áll, s azzal semmiképpen
nem összekeverendő, hiszen örök és megváltoz- tathatadan. Ez alatt következik elvileg a szó
szoros értelmében vett (vagyis a tételes) jog, melyet az illető állam különböző szervei
alkotnak — gyakran azonban ez olyan csekély mértékben érvényesül, hogy helyesebb a
következő szintként mindjárt az illető népcsoport, törzs szokásjogát számításba venni.
Mindkét utóbbi közös jellemzője, hogy töredékesek, esedegesek és mindenképpen ala-
csonyabb rendűek a hívők szemében, mint az isteni kinyilatkozásban foglalt törvények,
jóllehet a mindennapi élet egyes szituációiban mégis mérvadóbbnak bizonyulnak annál.
Alább az iszlám joggal ismerkedünk meg közelebbről.
TRADICIONÁLIS JOGRENDSZEREK • A tradicionális jogok példáit a Távol-Kelet és Fekete-
Afrika jogrendszerei kínálják. E társadalmak közös vonása, hogy a nyugati értelemben
felfogott jogot elutasítják (pl. a kínaiak szerint a jog egyenesen a barbároknak való dolog). A
társadalom rendjének biztosítékát nem a jogban, hanem az erkölcsben és a szokásokban
keresik. Ezek azonban nem valamely vallásos kinyilatkoztatásból nyerik érvényességüket -
mint a vallási jogok esetén —, hanem az adott társadalom emberemlékezet óta fennálló
hagyományaiból, tradícióiból. „Nyugaton, az iszlám országaiban, Indiában a jogot szükséges
pillérnek tekintik, sőt magának a társadalomnak az alapját látják benne. A társa dalom
megalapozott rendje együtt jár á jog elsőbbségével. [...] A jog az igazság tükre, felette áll még
a méltányosságnak is. Nélküle csak önkényesség vág}? anarchia létezhet, az erőszak uralma
vagy a káosz. A jog tisztelet tárgya... A Távol-Kelet országai elvetik ezt a koncepciót. [...] A jó
polgárnak nem kell törődnie a joggal; olyan módon kell élnie, hogy sohase legyen kénytelen
jogait követelni és jogorvoslatért a bírói igazságszolgáltatáshoz fordulni. Az emberek
elsőrendű törekvése nem a jog tisztelete kell hogy legyen; mindenki magatartásának, minden
jogi megoldás kizárásával, a harmónia és a békesség kutatására kell irányulnia”. 7
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy szociológiai értelemben ne létezne jog ezekben a
társadalmakban, hiszen itt is felmerülnek konfliktusok, melyeket előre ismert - s a
szokásokban rögzített — normák és eljárások alkalmazásával oldanak fel, az erre
vonatkozóan autoritással bíró személyek vagy testületek. Csupán annyit jelent, hogy e
szabályok a társadalom tagjai számára elválasztha- tadanok az erkölcs és a szokás szabályaitól.
Eltér ugyanakkor az európai felfogástól az a mód is, ahogyan a szabályokat és a konfliktus-
rendezés módját szem

René Dávid: Lm. 32-33. o.

 A JOGCSALÁDOK 145

lélik a tradicionális társadalmakban. A szabályokban nem egy elvont, formalizált, s deduktív

eljárással alkalmazandó normatömeget látnak, hanem az életben gyökerező és ahhoz igazodó
megoldási lehetőségeket.
Végül megjegyzendő, hogy a tradicionális jogrendszerek léte nagymértékben függ
azoknak a hagyományos közösségeknek a létezésétől, amelyek ezeket a kulturális mintákat
képesek fenntartani és működtetni. A modernizáció előretörésével e közösségek általában
felbomlanak, s ez hosszabb távon a tradicionális jogok hanyatlását vonja maga után. Ilyen
esetben a tradicionális jog helyét vagy valamilyen vallási jog (pl. Fekete-Afrika egyes
térségeiben az iszlám jog), vagy a modem jogcsaládok valamelyikének recepciója tölti ki,
például egy polgári törvénykönyv bevezetése révén (pl. a BGB Japán esetében).
Éppen ezért mind a vallási, mind a tradicionális jogrendszerek tiszta vagy kizárólagos
dominanciája — a vallási vagy tradicionális közösség fennmaradása esetén is — a mai
világban elképzelhetetlen, vagy csak rövid ideig tartó, kivételes helyzetben képzelhető el.
Ennek oka végső fokon és alapvetően az, hogy egy nép vagy közösség sem képes olyan
mértékben bezárkózni, hogy elszigetelje magát a világban zajló folyamatoktól. Ebből
következik egyrészt az, hogy maga a közösség, s a közösség életvitele sem marad érintetlen,
azaz megváltozik az a társadalmi helyzet, amelyet szabályozni kell; másrészt a társadalmi
változások olyan gyorsak és mélyrehatóak, hogy azokat a vallási vagy tradicionális normák
nem tudják lefedni, s mivel e rendszerek éppen a normák tetszés szerinti téte- lezhetőségét
utasítják el, nem is alkothatok az új viszonyoknak megfelelő új normák; harmadrészt pedig a
nemzetközi gazdasági, politikai, katonai stb. együttműködés megkívánja, hogy létezzenek az
ezek alapjául szolgáló, a többiekéhez illeszkedő, jogi jellegű szabályok is. Mindezek
következtében a vallási és tradicionális jogok maradványainak fennmaradása mellett is a jog
egyféle megkettőződését látjuk ezen országokban: a hagyományos szabályok mellett a mo-
dern jognak megfelelő törvénykönyveket, alkotmányokat, nemzetközi szerződéseket stb.
Hogy miként alakul e két joganyag közötti munkamegosztás, az már országról országra és
időről időre változik.
AZ ISZLÁM JOG • A nyugati joggal rivalizáló jogtípusként az iszlám jogot mutatjuk be
röviden, amely választásunk ne.m igényel különösebb indokolást. 8 Elég, ha az iszlám világ
politikai szerepére, az iszlám fundamentalizmus térnyerésére, s a már-már halottnak hitt
iszlám jog újraélesztésére tett kísérletekre gondolunk. Ezen túl az iszlám maga is a nyugati
világgal szemben határozza meg saját magát — tehát ez az egyeden nem-nyugati jogtípus,
amely önálló létét fenn kívánja tartani, s ellenáll a nyugati kultúra és jog egyetemességre
irányuló törekvésének.
Az iszlám jog szokásos megnevezése a ' saria’,9 azaz „követendő út”, mégpedig mind az
Istenhez vezető „igaz út”, mind a követendő szabályrendszer ér

8
A többi vallási és tradicionális jogrendszer bemutatását lásd R. Dávid: i.m. 367. skk.
9
Az arab szavak átírására többféle megoldás kínálkozik; mi a magyar hangtan szempontjából a legegyszerűbbet
(bárha legpontatlanabbat) alkalmazzuk, a David-fordítás megoldásait követve.
146 HATODIK FEJEZET

telmében. A saria nem tette meg tehát azt a lépést, amely a római jog rögtön megtett a ius, a fás
és a mos elkülönítésével, s a jognak ember alkotta jogként tételezésével. Az iszlám
felfogásában a jogi normák közvetlenül Istentől származnak, s elsősorban nem az emberek
egymás közti, hanem az emberek és Isten közti viszonyt szabályozzák. 10 E normák közül
azonban csak a világi hatalom képviselője (kádi) által alkalmazott külső magatartás kötelező és
tiltó előírásait tekintik a saria részének; következésképpen a jogtudomány sem különült úgy el
a teológiától, mint a nyugati világban, hanem alap- vagy háttértudományként épít az
utóbbira.11
Az iszlám jog forrásai azok, amelyek e jog sajátszerűségét és különállását
legszembeötlőbben szemléltetik. Szokásosan négy forrást neveznek meg: 12
(1) Természetesen az első, bár szövegszerűen a legritkábban alkalmazott jogforrás maga
a Korán. E szent irat jegyzi fel azokat a kinyilatkozásokat, amelyeket Allah tett prófétájának,
Mohamednek. Jogi értelemben vett törvénykönyvnek semmiképpen sem tekinthetjük, hiszen
túlságosan töredékesek és áttételesek az utalásai — inkább legitimációs forrásként és
értelmezési alapként szolgál.
(2) Részletesebb, s ezért tételezett jogforrás a S^unna, vagyis az a gyűjtemény, amely a
Mohamed cselekedeteire és mondásaira vonatkozó hagyományokat (/W/j^-okat) szerkeszti
egybe. Egy-egy hadís^ két részből áll: az első rész mutatja be a Prófétáig visszavezető
láncolatban a hagyomány továbbadásának menetét (ki kinek mondta el, adta tovább), ami
nyilvánvalóan legitimááósfunkciót lát el; a második magának a hagyománynak a tartalmát foglalja
össze.
(3) Az lelopná az iszlám tudósainak egyetértésével igazolt normák összessége,
hasonlatosan a communis opinio doctorum-hoz a nyugati világban. A hadís£- gyűjtemények X.
századi megmerevedésével lezárult a jogtudomány elméleti jogfejlesztő funkciója is — ez az
‘id%stihád\ „a kapu bezáródása”. Ezt követően az iszlám jog szinte a XX. századi
reformmozgalmakig változatlan maradt.
(4) A kijás^ — az analógiával való érvelés — iránti igény abból a felfogásból fakad, hogy
az iszlám jog az isteni teljességből következően minden kérdésre választ ad, s ha nem, akkor
is el lehet jutni a válaszhoz. A hasonlóságon alapuló ezen hivatkozási mód azért különösen
alkalmas az iszlám számára, mert nem teszi szükségessé az általánosítást és az elvek
kibontását, hanem beéri azzal, hogy az esetet a fenti jogforrásokkal hozza összefüggésbe. 13
(5) Kézenfekvő volna a törvényhozás felhasználása a jog fejlesztésére, amely lehetőséget
azonban fejlődésének korai szakaszában érzékelhető fontolgatás után az iszlám jog elvetett:
az iszlám jog nem emberi jog, ember által nem alkotható. A „törvényhozó” pozíciójában tehát
Allahon kívül csak a Próféta jelenhet meg; rajtuk kívül még a kalifák sem. Ez a körülmény
tehető leginkább

10
René Dávid szerint az iszlám jog nem is több, mint „az iszlám vallás egyik oldala”: i.m. 371. o.
Ennek egyik vetülete, hogy az iszlám jog nem „jog-”, hanem „kötelesség-központú”.
11
V.ö.Janv János: Klasszikus iszlám jog. Budapest: Gondolat, 2006, 53. skk.
12
Pl. René Dávid: i.m. 372. skk.
13 Uo. 376. o.
 A JOGCSALÁDOK 147

felelőssé az iszlám jog pardkularizmusáért és konzervativizmusáért — persze az iszlám

jogtudomány fejlődéséért is.
Az iszlám jogi eljárás specifikuma a kádi-bíráskodás, mellyel —kissé félrevezető módon — Max
Weber ismertette meg az érdeklődő európai közönséget.14 A félrevezetés abban áll, hogy
Weber nyomán a kádit olyan bölcsként képzeljük el, aki teljesen egyedi, esetre szabott, az
erkölcsön és méltányosságon alapuló, bölcsességében megvilágító erejű döntéseket hoz az elé
járulók vitáiban. A Weber- festette kép részben igaz, részben hamis. Igaz, amennyiben az
iszlám jog valóban partikuláris, vagyis hiányoznak az igazán általános szabályok;
amennyiben a kádi ítélete valóban nem csak jogi, hanem erkölcsi megítélés eredménye is; s
amennyiben ítélete ellen nincs helye fellebbezésnek. Hamis, amennyiben a kádi sem saját
bölcsességére, hanem a fenti forrásokra alapítja ítéletét.
A jogtudománynak és a jogtudósoknak az iszlámban is jelentős szerepe van. Ez abból fakad,
hogy hiába tekintik lezártnak a jog forrásait a Koránnal és a Próféta példázataival, ezeket —
mint az autoritatív szabályok bármely zárt rendszerét — értelmezni kell, hogy alkalmazhatók
legyenek a konkrét esetekre. Azonban „a Korán jogi tételei olyan szórványosak,
partikulárisak és hézagosak, hogy jogtestként még egy viszonylag egyszerű falusi társadalom
számára sem felelnek meg.” 15 A Korán kiegészítése a prófétai hagyomány alapján a
kommentárok tömege által történt. Ezt segítette a jogtudomány (fikh), melynek van a konkrét
esetekre irányuló gyakorlati (dogmatikai) és elméleti (bölcseleti) ága is, mely utóbbi
fogalmakkal, filozófiai és teológiai posztulátumokkal, módszertannal, stb. foglalkozik.

A RÓMAI-GERMÁN JOGCSALÁD

A „sötét középkor” századait követő .gazdasági és szellemi fellendülés ugyanazokat a

megoldandó kérdéseket állította Anglia és a korabeli kontinentális Európa jogrendszerei elé,
s bár a válaszok a két jogcsaládot eltérő fejlődési pályára állították, az adott válaszok egymás
funkcionális egyenértékesei voltak. Ilyen kihívás volt a joganyag rögzítése, a központi
bírósági rendszer kialakítása; egy korábbiaknál racionálisabb eljárási rend bevezetése; a
professzionális jogászság és bírói kar megszervezése és képzése. Az azonos kihívások
összehasonlíthatóvá, az eltérő válaszok megkülönböztethetővé teszik e két nagy jogcsaládot.
René Dávid nyomán az egymással szembeállítható különbségek 1. a jogcsaládok eltérő történeti
fejlődése; 2. a jogcsaládban kialakuló jog szerkezete:, 3. az egyes jogforrások eltérő jelenléte, s ezen
belül is 3a. a törvényhozás, 3b. a bírósági rendszer, s 3c. a jogtudomány eltérő szerepe
dimenziójában tárhatók fel.

1-* Pl. Max Weber: Lm. 139. skk.

'5 Uo. 347-348. o.
148 HATODIK FEJEZET

A RÓMAI-GERMÁN JOGCSALÁD KIALAKULÁSA • Az európai jogfejlődés egyik nagy

elágazási pontja kétségkívül a XI-XIII. század: ekkor jöttek létre mind a római-germán
jogcsalád, mind a common laiv olyan szerkezeti elemei, melyek később ugyan jelentősen
módosultak, s új hangsúlyokat is kaptak, azonban a mai napig meghatározzák e jogcsaládok
főbb jellemvonásait. A jogcsalád neve arra utal, hogy joga két fő szálból: az ismét felfedezett
rómaijogi (és abból táplálkozó kánonjogi), valamint a germánok s^okásjogi hagyományából
szövődött egybe. Ezekben az országokban az életviszonyok nagy többségét valójában végig a
középkorban a helyi szokásjogok szabályozták. Még ott is, ahol (ideig- óráig) létezett fejlett
központi bíróság, mint például Franciaországban, a kodifi- kációkig nem alakult ki az
országok egységes, közös joga.
A jogcsalád fejlődésének kiinduló állapotát tehát a szokásjog dominanciája jellemezte,
amelyet igen hamar a „leges barbaronm” néven ismert szokásjogi gyűjteményekben foglaltak
össze és rögzítettek. Ezeket egészítette ki a feudális kor partikuláris közösségeinek joga, mint
a feudális jog (a hűbérurak és hűbéresek viszonya), az uradalmi jog (a földesúr és a
jobbágyok/parasztok viszonya, ide értve a birtokjogot és földhasználati jogot), a kereskedelmi jog
(a kereskedők egymás közti viszonyai), a városi jog (a városok és polgáraik státusza és jogai) és a
királyijog mint a központi hatalom alapja és a majdani alkotmányjog csírája. 16
A partikularitással szemben az univerzalitást képviselte a jogcsalád fejlődését jelentősen
befolyásoló kánonjog — a katolikus (vagyis egyetemes); a Skizma (1054) után római — egyház'
joga. „Ecclesict vivit lege Romana”: az Egyház a római joggal él 17 — vagyis a Nyugat-Római
Birodalom bukását túlélő egyház saját belső szabályrendszerében vitte tovább a római jog
eszméjét, fogalmait, intézményeit, s ezzel, mondja Berman, „az első modern jogrendszerré”
vált. Szabályozási tárgya azonban részleges maradt: az egyház vagyoni és hatalmi viszonyaira,
az egyházi és világi szervezetek viszonyára, a bűncselekmények egy részére és a házasság és
család belső viszonyaira terjedt ki.
Azokon a területeken, ahol a római jog uralma érvényesült, a természetjog} taní- tás terjedt el.
Ennek lényege, hogy a tételes jogok felett áll egy tökéletes, változatlan — szakrális vagy
szekuláris — jogrendszer, amely egyszerre mércéje és forrása az emberi jognak. A
természetjogászoknak óriási szerepe van az európai jogi gondolkodásmód formálásában,
hiszen pl. a kodifikáció — vagyis az az elképzelés, hogy megalkotható a hézagmentes, egyes
életviszonyokat maradéktalanul és tökéletesen szabályozó törvénykönyv —, az emberi jogok
eszméje — hogy vannak olyan jogaink, amelyeket nem az állam ad és nem is vehet el — és a
hatalom korlátozottságának tana — s vele ajogállamiság — részben ebből ered.
Igen nagy hatással volt a római-germán jogcsaládra a felvilágosodás eszme- rendszere is,
amely a racionalizmus tanításán alapult. A felvilágosodás már részben meglévő tendenciákat
erősített meg azzal, hogy az emberi ész mindenható

16
Részletesen lásd H. J. Berman: i.m. II. Rész.
17
LexRipuaria. Tit. 58. c. 1.
 A JOGCSALÁDOK 149

ságát hirdette. Egyrészt azt tanította, hogy a társadalmi jelenségek (s így a jog is) a
racionálisan gondolkodó ember által kontrollálhatóak, tervezhetőek, bizonyos elvekből a
logikai dedukció eszközével levezethetőek. Másrészt a felvilágosodáshoz kötődő liberális tanok
szerint a hatalom (és a hatalom által tételezett jog) forrása a vele szerződést kötő nép. E két
tényező hatására hódít teret az az elképzelés, hogy a jog nem csupán logikailag szépen
felépített, de szabadon tételezhető, azaz tartalmában szabadon változtatható.
Végezetül — mint majd alább láthatjuk — a jogcsalád kialakulását és fejlődését
végigkíséri és meghatározza a tudomány és oktatás által játszott jelentős szerep.
A JOG SZERKEZETE • A római jog — a ius civile — dominanciájából fakad, hogy ez a jogcsalád
magánjogi súlypontú volt, azaz a jogtudomány, sőt egyáltalában a jog a iustinianusi
kompiláción alapult. (Ezért is nevezik gyakran — elsősorban a common law jogászai — áviljogi
rendszereknek az ide tartozó jogrendszereket.) Sokáig a ‘jog’ kizárólag a magánjogot
jelentette, miközben a közhatalom gyakorlása kívül maradt a jog kontroliján. A közjognak a
jog integráns részévé válása annak elfogadását tételezte fel, hogy a hatalom gyakorlói, az
uralkodók, a törvényhozók sem állnak a törvények fölött, s hatalmuk nem terjed ki a jogot
alkalmazó bíróságok eseti döntéseire. Ennek alapjait a — kezdetben természetjogtól inspirált
— alkotmányjog, majd a közhatalom gyakorlását intézményesítő közigazgatási jog fektette le.
A korai jogtudománynak köszönhető ugyanakkor az, hogy először kezdi a Digesta
kazuisztikus tételeit rendszerezni, magyarázni, az elszórt jogtételeket, parancsokat egymással
összefüggésbe hozni, azaz. egyszerű jogtételekből jogintézményeket szerkeszteni, ezeket a
jogintézményeket pedig egy-egy törvénybe, s a törvényeket jogterületbe szervezni. (Pl. a
különböző elszórt, egyedi perjogi részlet- rendelkezésekből egy átlátható perjogi „rendszert”
konstruálni, a felelősséggel kapcsolatos szabályokat felelősség-tanná általánosítani — hogy
mindez majd polgári vagy büntető anyagi vagy eljárási jogba szerveződjön.) Erre a módszerre
egyszerre hat a kereszténység (skolasztikus módszer, bibliamagyarázat) és a görög filozófia
(dialektikus módszer).
Az így összerendezett jogterületeket nevezzük jogágaknak, amelyek szabályozási
területükben (tárgyukban) és szabályozási módszereikben is különböznek egymástól. A
történetileg első tagolódás a közjog-magánjog dichotómia, amely mindmáig megalapozza a
jogági tagozódást. A magánjog az állampolgárok közötti vagyoni, és személyes viszonyokat
szabályozza, és szabályozási módszerére elsősorban a mellérendeltség (a szembenálló felek
jogainak és kötelezettségeinek egyensúlya) jellemző, míg a közjog az állam szféráját rendezi,
és jellemzően az alá-fölérendeltségi (hatalmi) viszonyok vannak benne túlsúlyban. 1*8
A TÖRVÉNYI JOG • A természetjogtanok a jog említett „megkettőzésével” természetjogra és
(ember által) alkotott-jogra a ‘jog’ és a ‘törvény’ fogalmának

18
Erről szólt részletesebben az előző fejezet.
150 HATODIK FEJEZET

megkülönböztetését eredményezték, miszerint csak a törvények megalkotása áll nyitva az

emberi akarat számára, a természetjogot is magában foglaló jog egésze már nem. A római -
germán jogcsalád ideológiája azonban több ízben eljutott a hatalommegosztás tanának olyan
radikális felfogásához, mely a törvényhozó által tételezett törvényeket nemcsak a
legfontosabb, hanem kizárólagos jogforrásnak i tekintette - azonosítva a ‘jogot’ és a ‘törvényt’.
„A” jog tehát ebben a régióban alapvetően mindig is az alkotott, törvényi jogot jelentette.
A törvények elsőbbsége nemcsak azt jelenti, hogy a kontinentális jog szabályainak mások
a forrásai, mint a common Imv-nak, hanem azt is, hogy ezek a szabályok más szerepet töltenek
be a jogi érvelésben, mint az angol precedensjog. A kontinentális jog szabályai a common law
normáival szemben előre tételezitek, azaz nem egy meghatározott eset eldöntéséből születnek
meg és alkalmazzák őket későbbi esetekre, hanem logikailag előbb van a norma, és ebből
következik a döntés. Emellett a kontinentális jog szabályai absztraktabbak is az angol prece-
densjognál, azaz egy-egy szabály az esetek nagyobb körére terjed ki, de merevebbek is, mivel a
szabályt, ha az vonatkozik az adott esetre, a bírónak többnyire kötelező alkalmazni. Ebből
fakad, hogy a jogalkotás és a jogalkalmazás a kontinentális jogban mereven elválik egymástól. A
jogalkotás általános jogszabályokat alkot, a jogalkalmazás pedig ezt — a logikai dedukció
eszközével — a konkrét eset fényeire alkalmazza.
A kontinentális jog jogalkotói gyakran eljutottak addig a nézetig, hogy a törvényhozó
által alkotott jog teljes, kimerítő és minden kérdésre választ ad. E szemléletmód talán
legjellemzőbb illusztrációja Iustinianus császár azon utasítása, mely megtiltotta jogászainak,
hogy kommentárokat fűzzenek a frissen kodifikált joghoz. Ugyancsak ezt a szemléletet
példázza Napóleon mondása, aki — hírt kapván a Code civil első kommentárjának
megjelenéséről — így fakadt ki: „oda a törvénykönyvem!” 19
A törvényhozó elsőbbségét hirdető jogi ideológiának arra az esetre is van mondanivalója,
ha a törvény mégsem lenne teljes vagy egyértelmű. 20 A doktrína radikálisabb értelmezése
szerint a bíró ilyenkor sincs arra felhatalmazva, hogy értelmezze a törvényeket. Az ilyen
felfogást valló jogalkotók, mint például Iustinianus vagy Nagy Frigyes egy olyan különleges, s
ennyiben a törvényhozó hatalom meghosszabbításaként elgondolt bizottságot hoztak létre,
mely kizárólagos joggal rendelkezett az értelmezési kérdésekben való döntésre. 21

’ John Merrvman: The Civil ]^aw Tradition. An Introduction to the Lega/ Systems of Western Europe and luitin America. Stanford:
Stanford University Press, 1990 (2nd ed.), 59. o.
-1 Sokat oldott ezen az elgondoláson az alkotmánybíráskodás megjelenése. Ennek puszta léte is cáfolja a
törvényhozó szupremáciáját, hiszen azt juttatja kifejezésre, hogy a törvényhozó sem tehet meg bármit, hanem
akaratát csak az Alkotmány korlátai között juttathatja érvényre
1
Ennek a szemléletnek egy szelídebb megnyilvánulását illusztrálja a francia Semmítőszék (Cour de Cassationj
története. Ezt a bíróságot, melyet eredetileg nem is bíróságnak neveztek, azért hozták létre, hogy hatályon
kívül helyezze azokat a döntéseket, amelyekben a bíróság nem megfelelően értelmezte a törvényt; vagyis
feladata az értelmezés felügyelete. Mint a jogszociológia később kimutatta, a Semmitőszék éppenséggel nem a
bíróságok törvényszöveghez kötöttségének őre,
 A JOGCSALÁDOK 15 1

Az ilyen szervek sorsa — rámutatva a mögöttük meghúzódó jogalkalmazási elmélet

tarthatatlanságára — vagy csúfos kudarc, vagy pedig a rendes bíróságok működéséhez való
idomulás lett. Végül van ennek a felfogásnak egy, a kontinentális jogértelmezésben mai napig
továbbélő következménye. Ha a törvény hallgat egy konkrét kérdésről, a kontinentális
jogászok előszeretettel alkalmazzák a törvényi analógiát, hiszen a joghézagot ilyenkor is a
törvény szellemében, a törvényhozó szándékának megfelelően töltik ki, elméletben
megőrizve ezáltal a törvény szupremáciáját. 22 Ezzel ellentétben az angol jogászok szívesebben
hagyatkoznak a törvényt megelőző bírói jogra, vagy hagyják nyitva a kérdést a későbbi bírói
jogfejlesztés számára. 23
A római-germán jogcsaládban a jog racionalizálása a polgári forradalmakat követően a
nemzeti jogok alapját képező kodijikááók megalkotásával kezdődik. Ezekben részben
rendszerezik és szelektálják a középkorban felhalmozott szokásjogi anyagot, részben pedig
kiegészítik és az új jogelvekhez igazítják a már meglévő jogintézményeket. A racionalizálás
legmagasabb foka az, amikor a joganyag önálló, zárt rendszert alkot. Ez megsokszorozza a jog
hatékonyságát a feudális korra jellemző kazuisztikus szabályozáshoz képest, mivel
áttekinthetősége folytán a jogalkotás szempontjából könnyebben lefedhetővé válnak a héza-
gok, illetve kiszámíthatóbbá válik a jogalanyok számára.
A BÍRÓSÁGOK ÉS AZ ELJÁRÁS • A római-germán jogcsalád országainak, csak- úgv mint
Angliának, szembe kellett néznie a kora középkori jogi eljárás fejletlenségével, s a bizonyítási
eszközök (istenítéletek, párbaj, tisztázó eskü) iránti bizalom megrendülésével. Míg azonban
Angliának nem állt rendelkezésére követhető kész modell, s az így egy sajátos, az
esküdtszékre alapozott eljárást alakított ki, addig, amikorra a kontinens erősebb monarchiái
szembekerültek ezzel a dilemmával, az egyetemi jogtudomány már kidolgozta az ún. római-
kánonjogi eljárást, mely előbb vagy utóbb, de a jogcsalád minden országában követésre talált.
Ez az eljárás azonban egészen másfajta bírói kart igényelt mint az angol, s következésképpen
sehol sem jöhetett létre az angolhoz hasonló tekintélyű, homogén bírói testület.
Ugyancsak a felvilágosodás államelméletének, s a francia forradalomnak köszönhető a római-
germán jogcsaládot jellemző bizalmatlanság a bírókkal szemben. Ehhez a hatalommegosztás
tanának radikalizálása adta az elméleti muníciót, amit legszemléletesebben Montesquieu azon
metaforája fejezett ki, miszerint a bíró nem lehet más, mint a „törvény szavait kimondó száj”.
A bizalmatlanság történeti oka pedig abban keresendő, hogy a bírók a régi rend elkötelezett
hívei

hanem ellenkezőleg, a jogfejlesztés motorjává lett, hiszen, amennyiben a jogélet megkívánta mértékben
átengedte a saját szűrőjén a fontosabb precedenst jelentő ítéleteket is.
22 ezzel a hagyománnyal sajátosan szakító megoldást alkalmaz a svájci Polgári Törvénykönyv 1. szakaszának (2)

bekezdése, amikor arra utasítja a bírót, hogy joghézag esetén — végső soron — döntsön úgy, mintha ő lenne a
törvényhozó.
23
J. N. Adams — R. Brownsword: Understanding Imiv. London: Sweet & Maxwell, 2006 (6th ed.), 119. skk.
152 HATODIK FEJEZET

voltak, s így a forradalom vesztesei közé tartoztak. Ez a bíró döntési szabadságának a

törvények által kijelölt mederbe terelésében nyilvánul meg.
A fentiekben kiemelt jellemvonások nagyban kihatnak a bírói döntések indokolásának a
stílusára is. 24 A római-germán jog ideológiája szerint a bíró csak a törvény szája, azaz a bírói
döntés logikai kényszerítő erővel következik a jogszabályból és a megállapított tényállásból.
Racionális, felkészült bírók éppen ezért ugyanazon jogszabályok és tényállások esetén
ugyanazt a döntést kell, hogy hozzák. Ilyen feltevések mellett nem tekinthető indokoltnak a
külön- és párhuzamos vélemények gyakorlata. Ha pedig a bírók nem fűzhetnek véleményt a
határozatokhoz, nem indokolt sajátQS személyiséggel felruházni, nevesíteni a bírókat.
Következésképpen a jogalkalmazás itt vázolt felfogását valló jogrendszerekben a bírói
döntések indoklása rövid és lakonikus, stílusa pedig személytelen és hivatalos lesz, ami
tovább erősíti azt a látszatot, hogy a jog csak egyféleképpen értelmezhető.
A római-germán jogi kultúra meghatározó alakjai ennek megfelelően a híres
törvényhozók és jogtudósok, s nem a neves bírók. 25 Ez nemcsak a jogalkalmazás fentebb
vázolt tanából következik, hanem a bírói tiszt betöltésének módjából is. A kontinentális
országok bírói, szemben angol kollégáikkal, állami hivatalnokok, vagy más kifejezéssel karrier-
bírók. A bírói tisztség tehát mindössze egy a lehetséges jogi pályák közül. A jogi tanulmányok
befejezése után a kontinentális országokban viszonylag hamar megtörténik a specializáció, s
az egyes jogi pályák közötti átjárás nem tekinthető tipikusnak. Éppen ezért angol mércével
mérve rendkívül (bár egyre kevésbé) fiatalon, a jogi pálya korai stádiumában bíró válhat
valakiből.
A JOGTUDOMÁNY ÉS OKTATÁS SZEREPE • A római-germán jogrendszerek alapja a római jog,
és az ez alapján kifejlődő jogtudomány. Ez utóbbi az európai egyetemeken a XII. századtól kezdett
kibontakozni. A jogtudomány feladata volt, hogy az erkölcs és az igazságosság
követelményeinek legjobban megfelelő magatartási szabályokat kidolgozza, és keveset
törődött a jogalkalmazás gyakorlatával, hiszen a helyi jog szabályai alacsonyabb színvonalúak
voltak a római jogi normáknál. Az egyetemi jogtudomány éppen a helyi jogok káosza felett
álló, a római jogra támaszkodó ius commme megteremtését tűzte ki célul 26
Az egyetemi jogtudomány azonban pusztán jog- és kultúrtörténeti érdekesség maradt volna,
ha az általa kidolgozott ius commune nem találja meg az utat az egyes országok belső jogába. A
római-germán jog egyik legfontosabb jellegadó tulajdonsága éppen az, hogy a ius cot?imune
szabályai és kategóriái többé-kevésbé valamennyi, a szóban forgó jogcsaládhoz tartozó ország
jogfejlődését befolyá

24
A jogrendszerek indoklási stílusának kiváló elemzését adja N. MacCormick - R. S. Summers (eds.): Interpreting
Statutes. A Comparative Study. Brookfield, Vermont: Dartmouth, 1991.
23
J. Merrvman: i.m. 36. o.
26
Lásd Szabó Béla: ‘Ins commune hajdan és majdan.’ In: Szabó Miklós (szerk.): Jogbölcseleti előadások. Bíbor Kiadó,
Miskolc, 1998.
 A JOGCSALÁDOK 153

solták. A római jog belső jogba való beszivárgásának egyik oka az volt, hogy a ius commune
Európa-szerte szubszidiárius érvényességgel bírt, azaz alkalmazható helyi szokásjog
hiányában ehhez kellett fordulni. Ugyancsak kézenfekvő volt, hogy ha valaki a helyi
szokásjogot gyűjtötte is össze, a joganyag rendszerezéséhez a római jog kategóriáit és
rendszertanát hívja segítségül. A recepció, az a folyamat, ahogyan a ius commune a belső jog
részévé vált, lehetett tudatos, viszonylag rövid idejű és radikális, mint például a XVI. századi
német területeken, s lehetett spontán, elhúzódó és kevésbé radikális, mint például
Franciaországban. A jogtörténet azt mutatja, hogy a recepció mélysége szorosan összefügg a
központi hatalom gyengeségével. Ahol volt erős központi hatalom, s fejlett belső jog alakult
ki, mint például Angliában, ott nem volt szükség a recepcióra, míg Németország területi
széttagoltsága és' a központi hatalom gyengesége magj^a- rázza azt, hogy miért éppen itt volt
a legnagyobb igény a római jogi eredetű szabályok átvételére. (Ugyancsak ez magyarázza azt
a paradoxont, miért a germán jogkörhöz tartozó német, s nem a romanista jogkörhöz tartozó
francia jog vett át több római jogi megoldást.)
JELLEGADÓ TÖRVÉNYKÖNYVEK A RÓMAI-GERMÁN JOGCSALÁDBAN • A
római-germán jogcsaládon belüli romanista jogkör központi jelentőségű kódexe a francia polgári
törvénykönyv (Code civil vagy Code Napokon). Ennek megalkotásában különösen fontos szerepet
játszott az a racionalista (tév)hit, hogy a társadalmi életet racionális renddé lehet tenni
pusztán azáltal, hogy a jog szabályait újraírjuk egy átfogó „koncepció” jegyében. A francia
kódex ezenfelül egy forradalmi szituáció nyomán született, s magán hordja a modem liberál-
kapitalista jog szinte minden vonását. Azt mondhatjuk, hogy a Code ávil „a” polgári tör-
vénykönyv: világos szerkezetű, minden feudális elemtől, „kompromisszumtól” mentes, a
bírói mérlegelésnek (és önkénynek) igen kis teret hagy, rövid, egyszerű megfogalmazású.
Nem csupán megformáltságának módja, hanem politikai tartalma, gazdasági szerepe és
szimbolikus jelentősége miatt szokták mondani, hogy a Code a „legpolgáribb” magánjogi
kódex. Vagyis:
(a) A Code — és előtte a forradalmi jog még inkább — radikális álláspontot foglal el a törvény és a
bíró viszonyát illetően, ugyanakkor bizonyos tekintetben nagyon bölcs engedményeket tesz: pl.
stílusában nem olyan részletező, skrupulózus, mint azt az ember egy jogforrási
kizárólagosságra törő kódextől várná. Sőt, olykor éppen ellenkezőleg, a Code-ra rendkívül
tömör, olykor aforizmaszerű megfogalmazás jellemző. (Pl. a kártérítési jog a Code-ban
mindössze öt szakaszba van sűrítve, amely szinte változtatás nélkül ma is érvényben van.)
(b) A Code a tulajdonos-polgár törvénykönyve. Ez azt jelenti, hogy a kódex alkotóinak szeme
előtt a racionálisan döntő, információkkal és jogismerettel rendelkező írni-olvasni tudó,
letelepedett férfi átlagpolgár lebegett, amikor a törvényt megalkották. A Code emiatt a
személyes-, tulajdon-, és szerződési szabadság maximumát igyekszik garantálni.
154 HATODIK FEJEZET

(c) A Code átmenetet testesít meg a teljesen elvont jogelvek és a konkrét ka%uis%tikus
szabályok között. Ezzel nem csak a magánjogi kódexek stílusát határozta meg évszázadokra,
hanem más törvényekét is.
A felvilágosodás a germanista jogkört meghatározó Németországban sajátos hatást gyakorolt a
jogéletre. Míg Angliában alig tudott a jog szférájára hatást tenni, Franciaországban pedig a
Code dvil megalkotásával közvetlen és gyors győzelmet aratott, Németországban kerülő úton, a
nagy protestáns természetjogi rendszereken keresztül kezdett el hatni az ész elveiből
levezetett raáonális jog eszméje, amely több sikertelen kísérlet után a BGB-ben (Bürgerliches
Gesetzbuch, a Német Polgári Törvénykönyv) csúcsosodott ki.
A BGB — ahogy egy német jogtudós mondta — „inkább a XIX. század fináléja, mintsem a
XX. század nyitánya” (a törvénykönyv ugyanis 1900. január 1-én lépett hatályba, bár már
négy évvel azelőtt elfogadták). Ez magyarázza azt a megállapítást, hogy a BGB - szemben a
Code civil-ló. — konzervatív kódex, ami a következőket jelenti:
(a) A BGB joga jogászjog, és elsősorban a pandektista iskola 27 pontosságra, részletességre,
absztraktságra törekvő nyelvezete és stílusa jellemzi. „Címzettjei” nem az állampolgárok,
hanem elsősorban a jogászok. (Persze nem jogi, hanem szociológiai értelemben: jogi
értelemben természetesen az állampolgárok a címzettjei.) Konstrukciói, fogalmai
mesterségesek, nyelve műnyelv, amelyet igazán csak a szakma érthet meg. Fő célja nem a
tömörség, hanem a pontosság, ezért olykor igen bonyolult. Sok kereszthivatkozás található
benne, azaz bizonyos rendelkezéseket csak egy vagy több előző szakaszban kifejtett fogalom
révén érthetünk meg.
(b) A törvénykönyv szerkezete is sajátos. Felosztásában követi az alábbi rendszert: a
francia kódexben ismeretlen általános részt (I. könyv) követően kötelmi jog (II. könyv),
tulajdonjog (III. könyv), családi jog (IV. könyv), öröklési jog (V. könyv). Az utóbbi
megkülönböztetés — pl. a iura in rém — inra inpersonam (dologi
— kötelmi jogosítvány)28 — római jogi (s később a pandekta-jogtudomány által
továbbfejlesztett) kategóriáit tükrözi. (A magyar Ptk. szerkezete is hasonló.) Erre a
szerkesztésre az jellemző, hogy nem feltétlenül a „józan ész”, hanem egy sajátos jogászi
észjárás, logika szabályai érvényesülnek benne.29
Sokan azt mondják, hogy az erősen természetjogias Osztrák Volgán Törvény- könyv (Allgemeines
Bürgerliches Gesetzbuch, ABGB, 1811) sajátos átmenetet képez a BGB és a Code civil között.
Keletkezésének ideje is mutatja, hogy erőteljesen

27
A római jogra támaszkodó és azt tanjoggá fejlesztő XIX. századi német jogtudományi irányzat.
28
Kötelmi alanyi jog az, amely relatív jogviszonyból fakad (szerződésből, vagy szerződésszerű tényekből), míg
dologi alanyi jog az, amely abszolút jogviszonyból származik (pl. a tulajdonból, haszonélvezetből). A
jogviszonyokról részletesebben lásd a 8. Fejezetet.
25
Pl. égj' tekintet alá eshet az adásvétel és a szándékos károkozás, ugyanis mindkettő in personam jogokat keletkeztet
— csak éppen az egyik ex contractu (szerződésből fakadóan), a másik ex delictu (felróható magatartásból fakadóan).
Vagy különválhatnak az adásvétel szabályai a dolog átadása előtt [inpersonam keletkező) és az átadás után (in rém
keletkező) jogok tekintetében.
 A JOGCSALÁDOK 155

hatott rá a Code civil. Ugyanakkor erős hatást gyakorolt rá az a tény is, hogy a Habsburg
Birodalomban a felvilágosodás egy sajátos változata: a felvilágosult abszolutizmus nyert teret.
A kodifikáció még Mária Terézia idején indult meg, de az első tervezetet a Birodalmi Tanács
azzal a véleménnyel utasította el, hogy nem eléggé világos, túlságosan olyan, mint egy római
jogon alapuló tankönyv. Végül az 1811-es tervezet olyan „jóra” sikeredett, hogy egyesek azt
írják, hogy a valójában a feudális és abszolutista hagyományoktól terhes Ausztriának „túl
korszerű” törvénykönyve lett, azaz nem volt összhangban az akkori élettel. A helyzeten
utóbb az változtatott, hogy az osztrák jogtudomány 1848 után erőteljes német hatás alá
került, és a pandektista iskola egy sor tanítását elfogadta. A német és az osztrák jog fejlődése
ettől kezdve konvergálást (összetartó fejlődést) mutat.
A germanista jogkörön belül sajátos helyet foglal el a híres Svájci Polgári Törvénykönyv
(ZGB: Zivilgeset%buch, 1912), hiszen a fent két kódexhez képest ez született a legkésőbb. A század
elejének jogtudománya erős hatást gyakorolt rá. Ez a század eleji jogtudomány azt
hangsúlyozta (arra hivatkozva, hogy a törvénykönyveknek közérthetőeknek kell lenniük),
hogy a jogalkalmazó kezét nem szabad nagyon megkötni, hiszen csak így tud a változó élettel
és a mindig egyedi jogesetek kívánalmaival valamint a sajátos svájci államberendezkedésből
adódó helyi sajátosságokkal összhangban a legigazságosabban dönteni. A ZGB ezért
„szándékosan homályos” bizonyos pontokon, annak érdekében, hogy a bíró a lehető
legmegfelelőbb megoldást találhassa meg az adott esetben. Ennek érdekében igen kiterjedten
használja az ún. generálklauzulákat (Generalklauseln — általános rendelkezések), melyeknek nem
specifikált tartalmát (pl. a „jóhiszemű joggyakorlás” követelményét) az egyedi esetben a
bírónak kell értelmeznie és tartalmát meghatároznia.

A COMMON LAW JOGCSALÁD

A JOGCSALÁD KIALAKULÁSA • A common law jogcsalád kialakulásának gyökerei is a XI-XII.
századra nyúlnak vissza, s összefüggésben állnak azzal a ténnyel, hogy az angol királyságnak a
korabeli kontinentális országokhoz képest szokatlanul erős központi hatalmat sikerült
kiépítenie. A kontinentális országokkal szemben, ahol még évszázadokig (egészen a
kodifikációkig) a helyi szokásjog volt a meghatározó, Angliában a partikuláris jogok mellett a
központi (királyi) bíróságok gyakorlatából kialakult egy olyan joganyag, melyet immár az
ország közös jogának tekintheitünk (innen a common laiv kifejezés eredeti értelme). A common law
tehát korántsem volt azono.s a korabeli angol jog egészével, de meghatározó jelentőségre tett
szert. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy a központi bíróságok — szemben mondjuk a
korabeli francia királyi bíróságokkal — nem fellebbezési bíróságok voltak, hanem első fokon,
a többi bíróság mellett, azokkal versengve nyújtottak jogszolgáltatást. Ebből következően az
általuk
15 6 HATODIK FEJEZET

fejlesztett jog nem egyszerűen a helyi szokásjogok mellett kapott helyt, hanem azokat
kiszorítva vált az ország közös jogává.
Bár a jogtörténészek között állandó vita tárgyát képezi, hogy a common law-tz. milyen
mértékig hatott a római jog, abban közmegegyezés van, hogy itt jóval kisebb volt a hatása,
mint a római-germán jogcsalád országaiban. 30 A jogtörténet azt mutatja, hogy a ius commme
belső jogba való átvétele, recepciója éppen azokban az országokban volt a legerőteljesebb,
melyekben nem volt kidolgozott belső jog, s ahol a központi hatalom gyengesége miatt nem a
törvényhozók vagy a bírók voltak a jogfejlesztés letéteményesei, hanem elsősorban az egyete-
mi jogászság. Angliában azonban éppen azért nem volt szükség a recepcióra, mert létezett egy
olyan erős bírói kar, .mely kezébe vette az ország közös jogának fejlesztését.
Következésképpen a római jog fogalomkészlete és jogintézményei sokkal kevésbé hatották át
az angol jogrendszert, mint a másik nagy jogcsalád országainak jogát.
A történelmi gyökerek taglalásakor feltétlenül szólnunk kell a alrendszerről. A mit-ek
olyan királyi iratok (formulák) voltak, melyekre a perindításnál volt szükség. Kezdetben ezek
száma nem volt korlátozva, a kancellária bármilyen panasz esetében kiadhatott egy writ-et. A
királyi bíróságok terjeszkedését rossz szemmel néző hűbérurak nyomására azonban a writ-ék
körét lezárták, s az 1258-as oxfordi törvények (majd a két Westminsteri Statutum: 1275, 1285)
értelmében külön engedélyezni kellett, ha egy panaszos olyan kérelmet terjesztett elő,
melyre nézve nem volt létező writ. így annak, hogy valaki érvényesíthesse jogát, megfelelő
mit, azaz eljárási formula kellett. (Innen a „No writ, no right” mondás, ami jól tükrözi a korai
angol jog eljárási szemléletét.)
Az olyan esetekben azonban, melyekre nem volt alkalmas perkezdő formula (writ), a felek
a királyhoz folyamodtak, hogy hatalmánál fogva döntse el az ügyüket. A király eleinte
személyesen, később kancellárja útján teljesítette ezeket a kéréseket. A kancellária lassan a
common law hiányosságait, repedéseit, „betöm- ködő” szervezetté, bírósággá vált. Ezen a
bíróságon fejlődött aztán ki az equity, mint a common law-t kiegészítő jogtest. Az equity eleinte
harmonikusan együtt fejlődött a common law-vú, kiegészítve azt, azonban a XVI. századra a két
jogtestet alkalmazó bíróságok között konfliktus alakult ki. A rendezetlenség egészen 1875.-ig
tartott, amikor egy törvény végleg rendezte a két jogtest viszonyát azzal, hogy bármelyik
jogtest szabályait alkalmazhatja bármilyen bíróság.
A JOG SZERKEZETE • Ezzel elkülönült az angol jog két alapvető szerkezeti eleme: a common
law és az equity. A II. Westminsteri Statutum-h.oz (1285) köthető, hogy az addig a common law részét
képező törvényeket külön jogtesthez kezdték sorolni, s ez a statute law. Annak, hogy e három
jogterület nem elvi alapon, hanem esetlegességeket is hordozó történeti fejlődés
eredményeként különült el,

30
Ehhez hozzászólásként lásd pl. Péter Orsolya: ‘»Fog in the Channel...« A common law elkülönültségének mítosza és a
római jog Angliában.’ In: Szabó M. (szerk.): Ius humánum. Ember alkotta jog. Miskolc: Bíbor, 2001, 75-92. o.
 A JOGCSALÁDOK 157

az a legérdekesebb következménye, hogy az angol jog fogalmi tagolását, szabályainak

rendszerezését nem valamilyen elméletileg kidolgozott racionális séma alapján végezték,
hanem annak alapján, hogy milyen writ vagy más eljárási út segítségével érvényesíthető egy
igény. Ez magyarázza, hogy a kontinentális kódexeken iskolázott jogász miért nem mozog
otthonosan az angol jog rendszertanában, s miért idegenek számára a common law fogalmai.
A szűkebb értelemben vett common law, a hagyományos common law bíróságok által
kifejlesztett, s jellegét tekintve bírók által alkotott jog (judge-made lawj, vagy másképpen
megfogalmazva esetjog (case law). Az angol jog második jogteste, az equity ehhez képest ún.
kiegészítő-kisegítő jog, azaz feltételezi a common law-t?x Az equity tehát nem „jogág”
kontinentális jogi értelemben, hiszen szabályait nem egy jogászi logika alakította ki, hanem
történelmi „véletlenek”. Általános elvvé vált, hogy az equity nem rivalizál a common law-vú,
nem törekszik arra, hogy kiszorítsa azt, vág)? ellentétbe kerüljön azzal: „Equity follows the
[common] law”. Az equity csupán — az igazságosság követelményei szerint — kiegészíti vagy
korrigálja a common law-1. Ebből következik, hogy nem a common law eszközeivel oldja meg a
felek konfliktusait (pl. személy elleni szankciók, a személyi elvre alapozott illetékesség stb.)
és az, hogy intézményei nem alkotnak koherens rendszert.
A harmadik jogtest a statute law (törvényi jog, melyet a parlament illetve a közigazgatási
szervek alkotnak), mely az angol jogfejlődés állandóan jelenlévő — de jelentőségét illetően
változó mértékű — tényezője. A klasszikus angol elmélet szerint a statute law a jognak nem
rendes kifejezési módja: a bíró alkotta jog számára idegen elem, amely csakis azáltal válik
joggá, hogy a bírók alkalmazzák (addig csak holt betű). A modern korban — mikor is az
életviszonyok mind tágabb körét és egyre fontosabb területeit szabályozza e jog — a statute law
egyre inkább beilleszkedik a jog rendszerébe és elfogadottá válik. Valójában ma már a
bíróságok elé kerülő jogviszonyok zömét törvények szabályozzák.
A common law jogrendszer további tagolódása is teljesen eltérő elveken nyugszik, hiszen
alapvetően nem az anyagi jog különböző területei, hanem az eljárás- jog egyes sajátos
intézményei körül kikristályosodott szabálycsoportok szerint differenciálódik. így a
számunkra ismerős jogágak helyett a kötelmi jog, tulajdonjog, társasági jog, law of torts
(magánjogi deliktumok joga), law of trusts (más érdekében gyakorolt tulajdonjog), bizonyítási
jog. stb. nevezetű jogterületekkel találkozunk. A common law nem ismeri a közjog—magánjog
felosztást sem, mivel a jog itt szorosan a központi hatalom szerveinek működéséhez
kapcsolódott, s így mindig is közjogi jellege volt — és maradt — a jog egészének.

31
A tulajdonjog legtöbb szabálya common law szabály (ez right, azaz alanyi jog), de a tulajdonnal kapcsolatos sajátos
megbízási ügylet (a tmst) kérdései az equity körébe tartoznak (és az az alapján járó jogok equitable interests, azaz
méltányos érdekek); vagy a pénzbeli kártérítés, illetve teljesítés szabályai a common ¿w-ban alakultak ki, míg a
természetbeni teljesítésre kötelezésre ( specificper- formancé) az equity alapján van lehetőség.
158 HATODIK FEJEZET

A PRECEDENSJOG • A széles körben osztott vélekedés szerint a római-germán és a common

lcm> jogcsalád között jogforrástanilag az a legfontosabb különbség, hogy míg az előbbinek a
törvényhozó által tételezett, kodifikált jog képezi az alapját, addig az utóbbinak a bírói
precedensek. Ez az állítás azonban pontosításra szorul. Egyrészt, a common law-nak, mint már
láttuk, korántsem kizárólag precedensek képezik a forrását, sőt ma már a legtöbb jogterületen
a törvényhozó által alkotott jog dominál. Másrészt, ez az álláspont azt sugallja, hogy a két
jogcsalád közötti fentebb említett különbség végigkíséri a két jogcsalád történetét. Ez sem
állja meg a helyét. Egyfelől a középkori angol jog nem volt precedensjog a szónak a mai,
tiszta értelmében, azaz a bíróknak nem volt kötelező követniük a korábbi döntéseket.
A stare decisis (= „a döntés fenntartása”) elve, azaz a korábbi bírói döntések követésének
kötelezettsége csak a XIX. századra rögzült Angliában. Ennek a középkorban nem voltak meg
a technikai feltételei sem, hiszen a stare decisis elv betartásához szükség van a korábbi döntések
autentikus lejegyzéséhez, márpedig az ün. évkönyvek (Year Books) elsősorban oktatási célból
foglalták össze egy- egy eset érdekesebb érveit, gyakran hipotetikus tényekkel módosítva
azokat; céljuk az érvelés oktatása, nem az eldöntött esetek autentikus lejegyzése volt.32 Az
angol bíróságok ugyan valóban hivatkoztak korábbi döntéseikre, s gyakran valóban követték
a korábbi döntéseiket, ám ez korántsem volt csupán Angliára jellemző sajátosság. A korabeli
kontinentális országokban a bíróságok ugyanúgy merítettek saját korábbi döntéseikből, s
ugyanúgy követték azokat.
E tekintetben az hozott fontos változást, hogy a francia forradalomban — szemben az
angol polgári átalakulással — a bírók a vesztesek oldalán álltak, s a forradalom államelmélete
radikalizálta a hatalommegosztás tanát. Ezzel a kontinentális jog jogforrási elmélete élesen
elmozdult a korábbi gyakorlattól. Ezzel egyidőben Angliában is változás következett be a
jogforrási rendszerben, de éppen ellenkező előjelű: itt ekkor nyer teret a stare decisis elve. A
stare decisis elv megszilárdulásának és a kontinentális kodifikációknak az időbeli egybeesése
közel sem tekinthető puszta véletlennek. Mindkettő mögött a jog kiszámíthatósága iránti
igény mutatkozik meg. így, noha e fejlemények egyfelől a két jogrendszer jogforrási
rendszerének távolodását hozták, másfelől e megoldások részben egymás funkcionális
egyenértékeseinek tekinthetők.
Gyakori vélemény, hogy a törvényhozó által alkotott jog írott, míg a bírói jog íratlan. Ez
az állítás azonban félrevezető. A bíróságok által alkotott jog ugyanúgy írott jog, hiszen a bírói
döntéseknek és azok indokolásának írásba foglalása ma már általánosan elterjedt gyakorlat.
Az eltérés lényege egyrészt az, hogy a törvényhozó által alkotott szabály rögzített, kanonikus
formában van megfogalmazva, míg a bírói döntésben az adott döntés mögött álló, azt alátá-
masztó szabálynak, azaz a ratio decidendinek nincs ilyen rögzített, kanonikus for

32 Az, hogy az „angol jogi emlékezet” 1189-ig nyúlik vissza, a bírósági eljárásokról készült feljegyzések (plea ro/ls) majdnem
teljes gyűjteményének köszönhető.
 A JOGCSALÁDOK 159

mája.33 Másrészt, ha időlegesen egyetértés van is a bírók között abban, hogy mi a döntést
alátámasztó szabály, a későbbi ügyekben eljáró bíróságok megváltoztathatják ezt a szabályt.
Tehát míg a törvényekben megfogalmazott szabályok, ha vonatkoznak egy ügyre, kötelezik a
bíróságot, addig a korábbi bírói döntésektől el lehet térni.
A szabályok megváltoztatásához azonban a legtöbb bíróságnak csak a megkülönböztetés
(distinguishing) finom, s fölöttébb korlátozott eszköze áll rendelkezésére., A megkülönböztetés
módszerét akkor alkalmazza a bíróság, ha az előtte levő ügyre ugyan vonatkozik a korábbi
esetben alkotott szabály, de a bíróság szerint az újabb esetnek olyan releváns sajátosságai
vannak, melyek indokolják a két eset megkülönböztetését, vagyis egy kivétel betoldását, s
ezáltal a szabály szűkítését. 34 Ezzel szemben az overruling a korábbi szabály olyan
megváltoztatása, melyből az is következik, hogy az eredeti ügyet a korábban eljáró bíróság
helytelenül döntötte el. A szabályok ilyen drasztikus megváltoztatásával azonban a
felsőbíróságok privilégiuma.
A BÍRÓSÁGOK ÉS AZ ELJÁRÁS • A kora középkorban alkalmazott bizonyítási eszközök
válságával az angol monarchiának viszonylag hamar, még az ún. római—kánonjogi eljárás
kialakulása előtt szembe kellett néznie. Erre a kihívásra adott válaszként született meg az
esküdtszék (jury). Az esküdtszék a kialakulásakor kétarcú intézmény volt, hiszen abban a
feltevésben hívták össze az esküdteket, hogy azok tudhatnak valamit a vizsgálandó ügyről,
ugyanakkor már kezdetben sem egyszerűen úgy tekintettek rájuk, mint a tanúk
gyülekezetére. Az esküdtszékben tehát benne volt az a fejlődési alternatíva, hogy egy
kezdedeges bizonyítási eszközből jobb bizonyítási eszközzé, vagyis a tanúk csoportjává válik, de
az is, hogy az esküdtek az ügyről előzetesen információval nem rendelkező, s a bizonyítékokat
értékelő testületté válnak, mely átveszi a bíró munkájának egy részét. A jogfejlődés ez utóbbi utat
választotta, s ha csökkenő szerepben is, de az esküdtszék a mai napig a common law fontos
intézményei közé tartozik.
Az esküdtszék bevezetése döntően hozzájárult az angol jogászság sajátosságainak
kialakulásához. Mivel az esküdtszékek tehermentesítették a bíróságokat a ténymegállapítás
időrabló feladata alól, Angliában jóval kevesebb bíróra volt szükség, mint azokban az
országokban, ahol a ténymegállapítást is hivatásos bírók végezték. Angliában így eg}'
számarányát tekintve igen kicsi, de éppen ez okból tekintélyes bírói kar alakult ki. A
központi bíróságok bíráinak száma egészen a XIX. századig húsz fő alatt maradt. Az angol
jogban a gyakorlatban is alkalmazható jogi tudás elsősorban a központi bíróságok előtti
érvelés (az ún.

33
Részletesebben lásd Herbert Hart. Lásd H. L. A. Hart: A jogfogalma. (Fordította Takács Péter) Budapest: Osiris,
1995, 147-160. o.
34
A distinguishing fogalma vitatott az irodalomban. Az itt adott definíció J oseph Ráz megközelítését követi. Lásd
Joseph Ráz: ‘Law and Value'in Adjudication.’ In: The Authority ofÍMW. Oxford: Clarendon Press, 1979,183-189. o.
160 HATODIK FEJEZET

pleading) elsajátítását jelentette, s ezt a tudást nem lehetett máshol megtanulni, csak a
westminsteri bíróságokon.
Ez magyarázza, hogy az új bírók egyre kevésbé a klerikális értelmiség soraiból kerültek
ki. Mind gyakoribb volt, hogy a jogi érvelés szabályait már elsajátított ügyvédek közül
választották a bírókat. Ez az eleinte kivételes gyakorlat általánossá, majd a XIV. század
közepére immár szabállyá vált. A seijeant-nek nevezett ügyvédek kizárólagos jogává vált, hogy a
legfontosabb központi bíróság, a Common Bench előtti tárgyalásokon részt vegyenek, s
kizárólag belőlük válhatott bíró ezen a bíróságon. Az ügyvédek elitje és a bírók között
rendkívül szoros kapcsolat alakult ki: egy céhet alkottak (amit a ‘parókások rendjének’
neveztek), testvérnek szólították egymást, s együtt béreltek Londonban lakást, ahol az
étkezés mellett gyakran tovább folytatták egy-egy jogi probléma megbeszélését.
Következésképpen a kontinentális gyakorlattól eltérően a common law országokban nem
karrier-bírók vannak: a bírói tisztség nem az egyik jogi pálya a sok közül, hanem a jogászi
szakma csúcsát jelenti.
A JOGTUDOMÁNY ÉS OKTATÁS SZEREPE • További következménye e gyakorlatnak az
volt, hogy a jogi tudás továbbadása annak gyakorlati jellege miatt a római-germán jogcsalád
országaitól eltérően nem az egyetemeken, hanem az ún. Inn-ekben folyt. Az Inn-ek, mint azt
a név is mutatja, kezdetben fogadók voltak, ahol a jogot tanulni vágyó tanoncok laktak, s csak
később váltak egyben az oktatás helyszíneivé és intézményeivé. A jogi oktatás
középpontjában a próbaperek álltak, ahol szintén a jogi érvelés elsajátítása volt a feladat. Az
Inn-ekben idővel kialakult egy stabil ranglétra és az ehhez tartozó előléptetési rendszer, mely
végső soron a seijeant-té válás útját határozta meg. A common law aligha válhatott volna a mai
világ egyik prominens jogcsaládjává, ha azt az érvelési technikát és szakmai ethoszt, amit a
tízegynéhány bíró és ugyanennyi sejeant képviselt, a monopóliumok e láncolata s a kiválasztási
mechanizmus nem adta volna tovább, s nem juttatta volna el egészen a legalsó szintig, a
jogászi piramis alsóbb régióiba is. Ezt a szerepet töltötték be az Inn-ek.is A kis létszám, a terüle-
ti koncentráció és személyes ismeretség (a bírók és a központi bíróságok előtt eljáró ügyvédek
mind London belvárosában laktak), a hasonló társadalmi háttér, s az oktatáson jóval
túlmutató közös szocializáció mind hozzájárult ahhoz, hogy az angol bírói kar rendkívül
hc>mogén és összetartó testületté vált. További, de az előző okokkal szorosan összefüggő
sajátossága volt ennek a rendszernek az ügyvédi elit és a bíróság közötti szoros kapcsolat, a
bírók kiemelkedő társadalmi presztízse, valamint egy olyan szakmai ethosznak a kialakulása,
mely a bírókat alkalmassá tette, hogy időnként akár a királlyal szemben is a common lan)
érdekeit tartsák szem előtt.
Ugyanez a jogtudornány kisebb szerepét is magyarázza a jogfejlődésben. A common law
kultikus alakjai nem a nagy törvényhozók vagy a nagy jogtudósok, hanem a híres bírók. A
bírók kiemelkedő szerepének történeti gyökereire már

33
Természetesen a XIX. század óta Angliában és Amerikában is az egyetemi képzés a döntő.
 A JOGCSALÁDOK 16 1

rámutattunk. Ehhez hozzá kell még tennünk, hogy az angolszász országokban nem voltak
történelmi előzményei a bírókkal szembeni olyan fokú bizalmadan- ságnak, mint például
Franciaországban. Ebből fakad a bíróknak a kontinentális kollégáiktól eltérő szerepfe lfogása
is. A common law ideológiája szerint a jog többféleképpen értelmezhető, s a bírónak éppen
ezért kreatív, alkotó munkát kell végeznie. A bíró leggyakrabban nem úgy tünteti fel a
döntését, mintha az kényszerítő erővel következne a jogszabályból és a tényállásból, hanem
pusztán egy olyan döntésként, mely mellett a többi értelmezési alternatívánál meggyőzőbb
érvek állnak. A common law országok jogrendszerében általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a
bírók párhuzamos és különvéleményben fejthetik ki a bíróság többségétől eltérő nézeteiket.
A különvélemények megengedettsége kihat a bírói döntések indoklásának stílusára is: az
indoklások polemikusak, hiszen a bírók nemcsak a peres feleket próbálják meggyőzni
döntésük helyességéről, hanem bírótársaikat is. Az indokolások ugyanezen okból viszonylag
hosz- szúak és személyesek, hiszen a bíró véleményében nem a bíróság egészét, hanem saját
nézeteit képviseli.
AZ ANGOL JOG MINT „KÁOSZ TARTALOMJEGYZÉKKEL” • Noha az „anglo- mánia” idődén
divatjelenség, azért a fentiekből az olvasó számára is nyilvánvalóvá válhat, hogy az angol jog
— a civiljoghoz képest - maga a megtestesült ^»r-
%avar.
A három fent említett jogforrás (precedensjog, equity, törvényhozás) egymáshoz fűződő
viszonya például egyáltalán nem világos. Ha igaz az, hogy az Egyesült Királyságban a
szuverén a parlament — amint azt az angol alkotmánytan leszögezi a dicsőséges forradalom
óta, hozzátéve, hogy a parlament bármit megtehet, csak nőből nem csinálhat férfit —, akkor
miként lehet az, hogy a bíróságok mégis a precedens-rendszer szerint járnak el, s a
törvényekre úgy tekintenek, mint a precedensekben megfogalmazódó főszabály alóli
kivételekre, amelyeket ezért megszorítóan kell értelmezni? S ha pedig nincsen írott
alkotmány, akkor vajon „ki őrzi az őrzőket”, vagyis milyen szerv az, amely alkotmányos
korlátok közé szorítja a törvényhozót? Miként e kérdések is mutatják, az angol jog forrásai
nem alkotnak olyan szép „piramist”, mint a civiljog országainak jogrendszerei.
A common law-t mint — ahogyan egy amerikai jogász később elnevezte — „káoszt
tartalomjegyzékkel” („chaos with an index”) egy időn túl már nem tűrhette el a kiszámítható jogot
igénylő gazdaság. A gazdasági racionalitás (a „láthatadan kéz”) ugyanakkor nem feltédenül
várja el, hogy a parlamenti többség politikai racionalitásának legyen alávetve — bár nem is
zárja ki azt. Az angol jog gyakorlatias szemléletéhez és a gazdasági igényekhez a has^pnelvű
(utilitarista) gondolkodás állt közel, és ennek egyes képviselői amellett tették le a voksukat,
hogy a leghasznosabb az angol jog kodifikációja lehetne. A haszonelvű gondolkodók egy
része a kodifikáció tervét a kaotikus angol jog kritikájából indította. A
162 HATODIK FEJEZET

common law egyik legfergetegesebb kritikáját Swift: Gulliver utalásai című utópikus művében
olvashatjuk, de tudományos igénnyel azt Jeremy Bentham fejtette ki.
BENTHAM ÉS AZ ANGOL JOG KODIFIKÁCIÓJÁNAK KÉRDÉSE • Bentham a common law-t
„fikciónak” vagy „képzeletbeli jognak” nevezte, hiszen megismer- heteden.36 Az ebből
kiinduló jogászi érvelés nem más, mint egy, az ügyfél érdekét szem előtt tartó vélelem
kialakítása, amely vélelem azután vagy megdől, vagy nem. (Előbbi esetben az ügyfél igénye
nem érvényesíthető.) Az ügyvéd által kidolgozott értelmezés rendszerint erőltetett és
nyakatekert; a célja pedig az, hogy újabb és újabb jelentést adjanak egy szabálynak. A
megkülönböztetés művészete {„art of distinguishin£’'), mondja Bentham, nem más, mint a
szabályok alóli kivételek sorozata. Nincsen jogbiztonság ott, ahol így működik a jog; ráadásul
ezt a jogot leheteden kiigazítani. Nos, ezért van szükség kodifikációra — magát a kifejezést is
a latin nyelvet mintegy „újrahasznosítva” (codicem [törvény- könyvet] + facéré [csinálni] =
codificatio) maga Bentham találta ki —, amelynek révén a jog által felvetett kérdések száma
jóval kevesebb lesz, mint a precedensrendszerben. Bentham szerint a kodifikációnak a
következő igényeket kell kielégítenie.
(a) A kódexnek először is az egyetemes hasznot kell szolgálnia, összhangban a „lehető
legnagyobb szám, lehető legnagyobb boldogságának” {„the greatest happiness of thegreatest number”)
utilitarista, azaz haszonelvű princípiumával.
(b) Másodszor a törvénykönyvnek hézagmentesnek, kell lennie. Ez azt jelenti, hogy e
könyv az állampolgárok összes kötelezettségének forrása. A kódexben nem lehet utalni sem a
szokásra, sem a természetjogra, sem külföldi vagy nemzetközi jogra. Ezek a jogforrások
ugyanis végtelen értelmezési lehetőséget adnának az adott ügyben és így hiába kínál a
törvény véges számú megoldást, ha a végtelent a végessel összeadjuk - érvel Bentham —, az
eredmény minden esetben végtelen lesz. A hézagmentesség tartalmi értelemben azt jelenti,
hogy az emberi cselekedetek osztályait kell meghatározni, s nem egyedi cselekvéseket. 37 Ami
pedig kívül marad a törvénykönyvön, nem is tekinthető jognak. Angliában mindezt a már
meglévő joganyag feldolgozásával kellene elvégezni, hiszen egész Európában itt található
meg a legjobb „alapanyag” ehhez.
(c) Harmadszor, megismerhető törvénykönyvet kell alkotni. A szabályok megismerése
révén az emberi magatartás ezekhez igazítható, de csak akkor, ha a szabály tisztán és
világosan megfogalmazza az egyénekre vonatkozó kötelezettségeket. Ehhez a törvényeket
alacsony áron kínált hiteles kiadásokban kell közzétenni, ezeket ki kell osztani a
polgármesteri hivatalokban, ki kell tenni bizonyos helyekre és fel kell olvastatni a
gyülekezetekben. Minden törvénykönyv közül a büntetőtörvény a legfontosabb, amihez
képest a magánjog mindössze

36
Benthamtól ld. elsősorban: J. H. Burns és H. L. A. Hart (szerk.): A.n Introduction to the Prináples of Morals and Legslation.
Oxford: Clarendon Press 1996.
37
Például a lopás tényállását általánosságban határozza meg a törvényhozó, nem pedig az összes lehetséges lopási
tényállást (pl. kabátlopás, pénztárcalopás, áramlopás, stb.) külön-kiilön.
 A JOGCSALÁDOK 16 3

törvénymagyarázatot jelent: a büntetőjog védi a magántulajdont, a magánjog mindössze

azt rendezi, hogy erre miként tehetünk szert; a házasságtörés tilalmát a büntetőjogban kell
keresnünk, míg a házasságkötés feltételeit a magánjogban. (Mindezek mellett természetesen
szükség van a jogági kodifikációkra és jogászokra is, akik felvilágosítást adnak ezek
tartalmáról.)
(d) S végül, negyedszer, a törvénykönyvet olyan magyarázattal kell ellátni, ami megvilágítja
a törvényhozás indokát és igazolja magát a törvényt a haszonelvű princípiumhoz képest. Az
egyéneknek ugyanis nem kell a teljes törvénykönyvet ismerniük. Elégendő, ha a kommentár
megvilágítja az őket érintő szabályok helyes jelentését. A bírák számára is hasznos a
törvénymagyarázat, amely a döntéshozás során az alkalmazandó szabályt megalapozó elv
értelmét világossá teszi. Hiszen minél közelebb áll a döntés az elvhez, annál kevésbé lesz
maga a döntés önkényes. És végül a törvényhozás számára is fontos, hiszen a parlamentben
rendszerint a már megszületett törvények alól keresnek kivételt; a kommentár a garancia
arra, hogy a törvény koherens maradjon.
A REFORMATÓRIUS KODIFIKÁCIÓ • Az olyan utópikus gondolkodókat, mint amilyen
Swift, Morus vagy bizonyos értelemben Bentham is volt, később az amerikai realisták
kritizálták a legerőteljesebben. Utóbbiak szerint a jogalkalmazó döntése nem szabályokon
alapul, hiszen „csak egy mesebeli törvénykönyv képes arra, hogy tekintetbe vegye az összes
lehetséges jogvitát, és azokat szabályozza.”3»
Az utópia-elméletekkel szemben felvethető, hogy már a törvénykönyv hatályba lépését
megelőzően is létezett jog, legalábbis valamilyen normatív társadalmi gyakorlat, avagy a korábbi
jogszabályok értelmezéséből kialakuló jogászjog formájában. A ‘szokásjog’ kifejezéssel mindkét
szabályrendszerre utalunk. 39 Amint ez a korábbiakban kifejtettekből is nyilvánvaló, a common
law jogcsaládban a szokásjognak mint jogászjognak van kiemelkedő jelentősége. Ezért, ha a
jogrendezés és -rendszerezés kérdése merült fel, a kodifikáció „francia” vagy forradalmi
típusával szemben (ami a „gyalázatos” régi jog teljes eltörlését tűzte ki célul), a common law
jogászai számára egyedül a reformatórius kodifikáció jöhetett szóba. A kodifikáció e típusának az
elsődleges célja a jogrendezés, vagyis a jogszabályok áttekinthetőségének kisebb korrekciók
révén történő biztosítása. A kodifikáció e formája nagyon közel áll a jog összefoglalásához,
vagy más néven a kompilááóhoZ; Utóbbiról akkor beszélünk, ha a jogalkotó nem tesz többet,
mint h°gy valamilyen rendszerezett formában a szokásjogot (azaz a fennálló társa

38
Jerome Frank: ‘A kodifikáció és a jog imperativ elmélete.’ In Badó Attila (szerk.): Jerome Frank: Bíráskodás a% elme
ítéléseké előtt. Válogatott írások. (Ford.: Badó A. et alii) Budapest: Szent István Társulat, 2006, 45. o.

39
Helmut Coing: A jogfilosyfia alapjai. (Ford.: Szabó Béla) Budapest, Osiris, 1996,130. skk. ö.
 164 HATODIK FEJEZET

dalmi gyakorlatot vagy a jogászjogot), avagy annak egy részét egy könyvben rögzíti. 40
A klasszikus kodifikációs tevékenységet megelőző időszakban azonban a „régi és új jog”
— s ekként a kompiláció és a kodifikáció — között nem húzódott éles határvonal. Amikor ugyanis
a fennálló jog rögzítésére sor került, a kompilátor törekedett arra, hogy „rendet tegyen” a
szabályok között. 41 A rendszer kialakítása során viszont a kompilátortól függött, hogy mely
szabályoknak milyen jelentőséget tulajdonít. így előfordulhatott, hogy a régi jogban egyszerű
szabályból alapelv lett, avagy éppen ennek a fordítottja. Az angol John Austin nagyon ha -
sonló módon írja le a kodifikáció e két fajtáját: formális és tartalmi innovációként, azaz
jogfejlesztésként. 42
KODIFIKÁCIÓ AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN • Míg a viszonylag kis területen fekvő Angliában a
központi hatalom erőssége a centralizált bírósági rendszeren keresztül hatékony
jogérvényesítést tett lehetővé, a föderatív szerkezetű Egyesült Államokban — ahol ráadásul
az államalapításkor alig volt képzett jogász, aki értette volna az angol precedensek nyelvét —
a common law-t csak megfelelő változtatásokkal lehetett bevezetni. A centralizáció hiánya az
Egyesült Államokban ugyanakkor ellehetetlenítette kodifikáció „franciás”, forradalmi
módjának alkalmazását is.
Itt a „kodifikáció” kifejezésen alapvetően a hatályos jog kompilációját, azaz az érvényes
jog összegyűjtését értették, amire utal az ilyen jogszabálygyűjtemények elnevezése is („Revised
Lám” vagy „Consolidated Lám”). Az amerikaiak — az angolokhoz hasonlóan — „igazi” jognak a
bírói gyakorlatban kikristályosodó szabályokat tartják és ezek a „kódexek” is olyan formában
tartalmazzák a jogszabályokat, ahogj^an azt a gyakorlat kimunkálja. A különbség mindössze a
rendszerezettségben van. Az amerikai gyakorlatban nagyon kevés döntés születik pusztán a
törvénykönyvre hivatkozással; sokkal gyakoribb, hogy a szabályt alátámasztó joggyakorlat
lesz a hivatalos indokolása a döntésnek.
Végül az amerikai kodifikáció a tagállamok számára ajánlás-jellegű ún. minta-
törvénykönyvben [Uniform Code] testesült meg. A mintatörvénykönyvet a jogtudomány képviselői
dolgozták ki — vagyis az a „jogászjogot” tartalmazza —, s nem pedig a politikusok. A
jogfejlesztés központja az Amerikai Jogtudományi Intézet (American Law Institute). Minthogy a
kodifikáció nem kötelező, így az adott tagállam vagy átvesz ebből a mintatörvénykönyvből
szabályokat, vagy nem. (E döntést már nyilván a politika hozza meg.) A szabályok egyébként
nem annyira részletesek. A mindössze 400 szakaszból álló Kereskedelmi Mintatörvényköny

40
Ilyenkor, ideáltipikus esetben, nem is születik új jog. Napjainkban a jogalkotói tevékenység nélküli kompiláció az
érvényes jogszabályok elektronikus adatbázisban (például CD vagy DVD jogtárban, avagy egy hivatalos szerv
honlapján) történő összefoglalása.
41
V.ö. Ruszoly József: Európa jogtörténete. »újabb magánjogtörténet« Kö^ép Nyugat-Európában. Budapest: Püski, 1996, 117. skk. o.

42
John Austin: lectures on Jurisprudence, or The Philosophy of Positive Eaw. [1879] R. Campbell (szerk.) 4. kiad. Bristol:
Thoemmes Press reprint 2002. II. Lecture XXXIX, 669-704. o.
 AJOGCSALÁDOK 165

vet [Uniform Commercial CodeJ szinte az összes tagállam elfogadta már. E könyv a szerződések
tipikus tartalmát rögzíti általános formában. Ez a fajta jogegységesítés mindazonáltal
nehézkes: bonyolult megszavaztatni, egységesen értelmezni és megváltoztatni a szöveget.
Ezért a jogfejlesztés hangsúlya az Egyesült Államokban is egyre inkább a szövetségi szintre
helyeződik át.
A COMMONLAWÉS A RÓMAI-GERMÁN JOGCSALÁD SZIMBIÓZISA • Francia-
országot és Angliát mindössze egy csatorna választja el egymástól: a common law és a
kontinentális jogrendszerek közé nem emelhettek még a jogászok sem olyan falat, amit ne
lehetne ledönteni. A két jogcsalád „együttélésére” ezúttal három példát említünk, egyet pedig
alább részletesen kifejtünk.
(a) Az amerikai kontinensen — összehasonlító jogi szemszögből nézve — két kis
kontinentális „sziget” van, mindegyik saját kodifikációs teljesítménnyel.
(a.l) Az egyik a XIV. Lajos nevét viselő Louisiana az Egyesült Államokban. A XIX. század
elején — egy adásvételi ügyletnek köszönhetően — csadakozott az Egyesült Államokhoz,
kicsivel azután, hogy Franciaországban hatályba lépett a polgári törvénykönyv. így aztán
nem is csoda, hogy négy évvel a francia „báty” születése után, 1808-ban hatályba léphetett a
Code civil-tn, és a francia jogtudósok azt előkészítő munkáján alapuló kódex. Louisianaban
azonban nem volt fenntartható sokáig a francia különállás és az Egységes Kereskedelmi
Törvény- könyv elfogadása révén ez a tagállam sem tudta kivonni magát az amerikanizá-
lódás hatása alól.
(a.2) A kanadai Québec más utat járt be, mivel itt a francia kultúra kiterjedt a magánjog
védelmére is. A provincia jogállását rendező törvényben {Québec Act, 1774) az angolok nem
csak a francia telepesek vallási autonómiáját garantálták, hanem abba is beleegyeztek, hogy
ez a terület a francia jog hatálya alá kerüljön. Jelenleg Québecben egy épphogy nagykorú
Polgári Törvénykönyv érvényesül. Az 1994-ben keletkezett polgári törvénykönyv
letagadhatadanul „franciás”, de lényeges magánjogi kérdésekben a hexagon jogán túllép: így
például a „trust”-ra vonatkozóan a common law-t^ támaszkodik, a termékfelelősség esetében az
EU jogot hívja segítségül és az ENSZ adásvételi egyezmény a jogátvétel forrása a
szerződéskötéskori kockázattelepítés szabályozása során.
(b) A nordikus (vagy skandináv) államokban (Svédország, Finnország, Norvégia, Dánia,
Izland) egyfajta „kodifikált common lati’ alakult ki, ami akár szintézisnek is tekinthető a római
jog hatása alatt álló kontinentális jogrendszerek és az angolszász jogi mentalitás között. A
skandináv jogokra közvedenül a római jog nem hatott, pusztán az ezt továbbéltető német
pandektista iskola fejtette ki a hatását a jogi felsőoktatás révén.
A skandináv joggyakorlatban mindazonáltal a jogelvek (generálklauzulák) kisebb szerepet
játszanak, mint a kontinentális jogban. Az angolszász gondolkodásmódot tükrözi viszont a
kodifikációtól való viszolygás és az analógja alkalmazása a joghézag esetén. A nordikus államok
jogának egységesítésére Kruse tett javaslatot 1948-ban egy Északi Volgán Törvénykönyv
formájában, de ezt a terveze
16 6 HATODIK FEJEZET

tét senki sem vette igazán komolyan. Az angolszász felfogással szemben viszont elmondható,
hogy a skandináv jogrendszerben a törvényhozásnak kiemelkedő a jelentősége olyannyira,
hogy a törvényhozás dokumentumai [traveaux préparatoires] a jogalkalmazó számára igen fontos
értelmezési direktívát jelentenek. Egy-egy jogterület egységesítésére ezért születhettek itt
átfogó törvények például a kötelmi jogról és a polgári felelősségről. A skandináv államok
közül a dán adásvételi törvény egyedül az, amely a századforduló óta mindmáig hatályban
van, a többit az utolsó fél évszázadban alaposan felülvizsgálták.
(c) És végül a common law és a kodifikált jog együttélésének a legösszetettebb formáját az
EU jog adja. A következőkben erről szólunk részletesen.

AZ EU ÉS AZ EURÓPAI JOG

Ius unum, lex multiplex — azaz, a törvények ugyan különbo2nek, a jog mégis egységes. Az
Európai Unió (EU) jogával foglalkozó szakirodalomban számtalan e címen megjelent
könyvvel találkozunk, és való igaz, hogy e maxima találóan fejezi ki az Európai Unió
jogrendjének sajátosságát. A jog tehát egységes: az EU joga úgy jellemezhető, mint olyan
összetett és sui generis jogrendszer, amely a jelenleg huszonhét különböző tagállam jogrendjét
részben kiegészíti, részben viszont felülírja. A törvények viszont különböznek: mivel az EU
jelenleg nem érte el az — egyesek által remélt, mások által kárhoztatott - önálló
államiságának szintjét, ezért a szubszidiaritás 43 (vagyis a helyettesíthetőség) elvének
megfelelően a huszonhét tagállam jogrendszere közötti különbség fennmaradt. A követ-
kezőkben ennek a rendkívül összetett jogrendszernek a sajátosságait tekintjük át röviden,
figyelembe véve azt is, hogy az európai jogi stúdiumok a joghallgatóktól a későbbiekben
megkövételt tananyag részét képezik.
AZ EU ÉS AZ EURÓPAI JOG KIALAKULÁSA • Az egységes Európa víziója már régóta benne
élt a jogászok gondolatvilágában. A középkori, univerzáliskeresztény Európa romjain
kialakuló nemzetállamok között ugyanis még a történelem legsötétebb időszakaiban sem
alakult ki olyan mértékű fes2Ültség, hogy legalább elméleti szinten ne fogalmazódhatott
volna meg az államok feletti szerveződés terve. Montesquieu és Leibniz munkái egy
lehetséges európai monarchiáról szóltak és e szerzők elméleteinek a motorja leginkább a
békevágy volt: a nemzetek-feletti Európában ugyanis megfelelő keret lehet a békés együttélés
számára.
A háborúk és forradalmak korszaka Európában azonban csak a XX. század második
felében zárulhatott le véglegesen és ekkor is csak annak nyugati felé

43
Az EUSZ (Európai Unióról szóló Szerződés) 4. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy minden olyan
hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az Unióra, a tagállamoknál marad.
 A JOGCSALÁDOK 167

ben. Az Európai Közösség „Karoling alapítói” 44 — Róbert Schuman, Jean Monnet, Alcide
De Gasperi és Konrad Adenauer — ekkorra ismerhették fel, hogy a „tartós béke” útja nem a
harc, hanem az egységes piac, és az ezzel együttjáró gazdasági prosperitás. Politikai
értelemben az EU jelenlegi formáját a franciák és a németek közötti megbékélés alapozta
meg. 1952-ben hatályba lépő Európai Szén- és Acélközösséget (ÉSZAK) létrehozó szerződés
(vagy más néven: Montánunió) keretében a két, egymással történelmi kibékülésre és gaz-
dasági együttműködésre elszánó ország mellé felsorakozott Olaszország, valamint a már
amúgy is szorosabb kapcsolatot kiépítő Benelux-államok három országa. 1957-ben ugyanezek
az országok írták alá az Európai Gazdasági Közösséget (EGK; később: EK, azaz Európai
Közösség), azaz a római szerződést és az Európai Atomenergia Közösséget (EURATOM). A
bővítés első hullámában — 1973-at írunk — a három olyan ország csatlakozott (Dánia,
Írország és az Egyesült Királyság), amelyek azonban mindmáig igyekeznek megóvni saját jog-
rendjüket a túlzott római-germán behatástól. (A háttérben nemcsak a jogi kultúra
különbsége, hanem gazdasági-politikai okok is állnak.) A második hullámban a kontinentális
Európa perifériájának integrálására került sor (1981: Görögország; 1986: Portugália és
Spanyolország.) Ezek után az események felgyorsultak, és két felé ágaztak. Előbb, 1995-ben,
három gazdaságilag fejlett jóléti állam (Ausztria, Finnország és Svédország) lépett az
integráció útjára, majd pedig a szocialista tömb összeomlását követően Európa hirtelen
kitágult, s így 2004-ben nem csak a visegrádi négyek (Csehország, Lengyelország,
Magyarország, Szlovákia), hanem az egykori a Szovjetunió európai részén fekvő balti államok
(Észtország, Lettország, Litvánia), az ex-jugoszláv Szlovénia, valamint két sziget, Ciprus és
Málta is az integráció része lett. A keleti bővítés egyelőre Románia és Bulgária
csatlakozásával teljesedett ki (2007), de aligha zárult le.
Az EU-RÓL ÉS AZ EURÓPAI JOGRÓL ÁLTALÁBAN • Az európai jog kifejezéssel egy igen
összetett szabályrendszerre utalunk, s e komplexitásnak számos oka van.
(a) Mérhetedenül gazdag volt maga a közös európai jogi hagyomány, a ius commune, amely már
hajdan is hidat képezett a különböző egyedi jogrendszerek (inrapropria) között. A csatlakozni
kívánó országok a saját joguknak az európai joghoz való harmonizálása révén csökkentik a
távolságot az egyedi jogi hagyományok között. A jogharmonizáció során a lehetséges
ellentmondások kiiktatása a jogalkotó célja. (A már csatlakozott tagállamok esetében az
irányelvek segítik a jogharmonizációt.) A jogharmonizáláson túl a jog unifikádója már csak egy
lépés: utóbbi esetben ugyanazon jogszabály több jogrendszerben történő elfogadásáról van
szó. Az irányelv és a rendelet — ezekről lásd ez EU-jog forrásairól szóló részt — az EU-n
belül kínál a jogharmonizáció és a jog unifikádója közötti finom manőverezési lehetőséget.

44
Jürgén Habermas kifejezése, amivel arra is kívánt utalni a német társadalomtudós, hogy az alapító atyák
kereszténydemokrata politikusok voltak.
168 HATODIK FEJEZET

(b) Az EU-jog célrendszere is igen szerteágazó, amely felölel nem csak gazdasági, hanem
politikai célokat is. A gazdasági célok közül a legfontosabb az egységes belsőpiac megteremtése
volt. Az egységes belső piacon az áruk és a szolgáltatások szabadon áramolhatnak, ezzel is
előmozdítva a versenyt, a hatékonyságot és az árak csökkenését. A személyek szabad
mozgásának elve a letelepedést, munkavállalást és a vállalkozások alapítását segíti. A tőke
szabad áramlása nélkül a belső piac nem is jöhetne létre.
(c) Mindez nem ment egy csapásra: a négy szabadság elvének érvényesülésének fizikai
akadályok (pl. határsorompók), technikai buktatók (pl. a kölcsönösen el nem ismert diplomák)
és fiskális természetű korlátok (pl. vámok) álltak az útjában, amelyet az EU jogalkotása és
joggyakorlata együttesen és lépésről- lépésre bontott le. Ezzel összefüggésben is érdemes
kiemelni a luxemburgi bíróság jogfejlesztő szerepét. Az áruk szabad áramlásával
összefüggésben például ez a testület fokozatosan kiterjesztette az „áru” (= dolog) fogalmát
nem csak az európai műkincs-kereskedelem bizonyos fokú liberalizálására, hanem a
külföldre irányuló szemétexport előtt álló akadályok lebontására is. 45
(d) A Lisszaboni Szerződés hatályba lépéséig a célok kiteljesedését a pillérek rendszere
tette lehetővé. Az első pillért a gazdasági integráció, az egységes belső piac alkotta. A
második pillérbe tartozik a közös kül- és biztonságpolitika. Ez a pillér alapvetően az EU
konföderatív, kormányközi jellegét erősíti: az európai államok a külügyek területén
alapvetően (de már nem teljesen!) önállóak továbbra is. így ha valamelyik tagállam nem ért
egyet az EU egységes külpolitikai fellépésével, akkor a „konstruktív tartózkodás” kereté ben
abból kimaradhat. A harmadik pillért alkotta a bel- és igazságügyi(?) együttműködés
rendszere, amely egy jó ideig inkább a nemzetközi koordinációra emlékeztetett, ám
lassanként az ide tartozó kérdések átkerültek az első pillérbe.
A Lisszaboni Szerződés óta a pillérek helyét háromféle hatáskör vette át. A kizárólagos
hatáskörök területén egyedül az EU fogadhat el kötelező erejű aktusokat; a megosztott
hatásköröknél az EU és a tagállamok is; s végül a támogató hatáskörök esetében a tagállamoké
az elsőbbség, az EU mindössze előrelendíti az ügyek menetét, de jogalkotói hatásköre
nincsen.
AZ EU-JOG AKTUSAI • Az európai unió jogforrásai árnyalt képet mutatnak; ezek között
úgy tehetünk rendet, ha először is különbséget teszünk az elsődleges és másodlagos (vagy
levezetett) jogforrások között.
Az elsődleges jogforrások a szuverén tagállamok közvetlen akarat-elhatározásait rögzítik —
közéjük tartoznak az alapító,46 valamint az ezeket módosító és kiegé

43
Vö. Király Miklós: A diszkrimináció tilalma a% Európai Wróságjojgyakorlatában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1998, 93. skk.
o.
46
Ezek közül a legfontosabbak: Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római szerződés (1957); Egységes Európai
Okmány (1986); Európai Unióról szóló szerződés (Maastricht: 1992), továbbá azt ezt módosító Amszterdami
(1997), Nizzai (2001) és Lisszaboni (2007) szerződések.
 A JOGCSALÁDOK 169

szítő további szerződések; ugyanide sorolandók a tagállamok és az -Unió által megkötött

nemzetközi egyezmények és a csatlakozási megállapodások is.
A másodlagos jogforrások a tagállamok által létrehozott közösségi intézményektől erednek.
Ezek a kötelező erő és a hatály alapján csoportosíthatók. Általános érvényű és kötelező a
rendelet és az irányelv; a rendelet a tagállamokban közvetlenül alkalmazandó jogszabály,
amely kizárólagos közösségi hatáskör érvényesítésére szolgál; az irányelv elsődlegesen a
jogharmonizáció eszköze, azaz a tagállamok jogrendszereit igazítja az uniós célokhoz.
A határozat egyedi kérdésben hozott döntés, amely kötelező, de nem általánosan, hanem
csak az érintettekre. Általános érvényű, de nem kötelező erejű az ajánlás, amely követendő célt
tűz a tagállamok elé, de elérésének módját rájuk bízza; az állásfoglalás pedig valamely kérdésben
kinyilvánított, de nem kötelezően követendő vélemény.
Az EU SAJÁTOS INTÉZMÉNYI »DIZÁJNJA« • Az EU intézményrendszere több, de inkább
kevesebb sikerrel másolja le a hatalommegosztás elvét követő nemzetállami berendezkedést.
Ha az államiság szokásos hármas kritériumrendszerét alkalmazzuk (terület + népesség +
főhatalom), akkor azt láthatjuk, hogy a legitim főhatalom megszervezésének a? útjában — az
EU esetében — az „európai nép” hiánya áll.
(a) Az európai népet alkotó egyén, az európai polgár még nem létezik, elsősorban azért,
mivel az európai identitás olyan formáját, amelyhez hasonlót az Egyesült Államok
„olvasztótégelye” (meltingpot) már kialakított, senki sem akarja igazán. Európa büszke — s
végülis sajátos középkori és koraújkori története miatt ez a legjobb, amit tehet — a kulturális,
politikai és vallási sokszínűségére, az „egységre a sokszínűségben”. Ez a multikulturális
európai identitás azonban mindig vitatott lesz, mivel a tagállamok saját maguk is eltérő
nemzetfelfogást vallanak (pl. míg Franciaországban a politikai nemzetfelfogás, addig
Lengyelországban a kultúrnemzet-felfogás az uralkodó). Ezzel együtt a polgársághoz tartozó
jogosultságok egy meghatározott köre már rendelkezésre áll. Ezek közül is legfontosabb az
európai parlamenti választásokon való részvétel joga, akár passzív, akár aktív választójog
formájában.
(b) Ahhoz, hogy valóban is európai polgárnak érezhessük magunkat, szükség lenne az
ehhez tartozó keret kialakítására. Az európai polgári társadalom a szabad vélemény-nyilvánításon
alapuló európai médiát jelentené, amely valamilyen formában már működik akár a valóságos,
akár a virtuálisnak nevezett világban. A probléma inkább az, hogy az európai identitás és
polgárság szubszidiárius jellege miatt a polgári társadalom lokális, vagyis helyi—
nemzetállami szintje mindig is megőrzi kiemelkedő helyét a politikai közösség életében: a
helyi politika kérdései előrébb valók, mint az „összeurópai” problémák; s egy gazdagabb
tagállam polgárai nem nézik jó szemmel, ha egy másik, az euro-zónához tartozó tagállam
válsága saját prosperitásukat veszélyezteti. A szolidaritás európai eszménye, amely a polgári
társadalom egyéneit a tagállamokon túlnyúló egységgé fogja
170 HATODIK FEJEZET

össze, úgy tűnik, csak a nagy történelmi pillanatokban működik, például akkor, amikor ledőlt
a berlini fal.
(a) A fenti tényezők hiányára vezethető vissza az elsődleges jogforrások végső
alapnormájának, az európai alkotmánynak a hiánya is. Az Alkotmányt ugyanis az
alkotmányozó hatalom alkotja meg; a fentiek értelmében viszont európai alkotmányosa hatalomról
nem beszélhetünk. Ha az alkotmányozó hatalmi jogkörüket a tagállamok átruháznák a már
fennálló államközösségre, akkor mondhatnánk el, hogy létezik az európai alkotmányozó
hatalom mint önálló döntési és cselekvési egység.
Mindebből fakad a demokrácia-deficit problémája, vagyis az a szerencséden helyzet, hogy az
EU intézményeinek legitimációja voltaképpen minden esetben kétségbe vonható és az egész
intézményrendszer hatékonysága attól függ, hogy a tagállamok és rajtuk keresztül az európai
állampolgárok mennyire bíznak meg az európai intézményrendszerben.
AZ EU FELÉPÜLÉSE ÉS MŰKÖDÉSE • Az intézményrendszer főbb szereplői a következők.
(a) Az Európai Tanács először az európai államok kormány- és államfőinek volt nem
hivatalos, rendszeresített összejövetele, amelynek célja egyfelől bizonyos általános jellegű
politikai célkitűzések meghatározása, másfelől pedig az alacsonyabb szinten nem
megoldható, kényes kérdések megoldása volt. A mindössze 2009 óta intézményesített
(félévente két alkalommal sorra kerülő) összejövetelnek nincsen jogalkotási hatásköre. Az EU
konföderatív jellegét erősíti ez a rendszeresített politikai találkozó, ahol a legfontosabb
feladat a követendő politikai irányvonal kijelölése. Ennek a tanácsnak állandó elnöke van, a
munkában pedig részt vesz a Bizottság elnöke, valamint a kül- és biztonságpolitika
főképviselője. Mivel kormányközi jellegű szervezetről van szó, a döntések konszenzussá
születnek, ahol a Bizottságból meghívott tagoknak nincs szavazati joguk.
(b) Az Európai Unió Tanácsa — szemben az Európai Tanáccsal — nem pusztán politikai
célkitűzéseket fogalmaz meg és koordinálja a tagállamok tevékenységét, hanem a jogalkotói
munka Parlament melletti legfontosabb résztvevője is. Ugyanis a Tanács a Parlamenttel
együtt dönt a Bizottság által előterjesztett jogszabály tervezetekről. Egyúttal a Tanács
képviseli az EU-t a külkapcsolatok terén is.
Nincs olyan intézmény, amely a Tanácsnak a nemzeti jogrendben megfelelne, sőt a
föderatív államok sem ismernek ehhez hasonló intézményt. A Tanácsnak ugyanis nincsen
állandó tagsága, hanem az ülésére az aktuálisan megtárgyalásra kerülő szakpolitikának
megfelelő szakminisztert küldi el a tagállam. (Pl. oktatáspolitikai kérdésben az oktatásért
felelős minisztert.) A Ivülügyet és a Biztonságpolitikát nem számítva nincsen állandó
elnöksége sem a Tanácsnak. Ehelyett rotációs rendszerben, féléves terminusokban az egyes
tagállamok látják el az elnökségi feladatokat. (Ahogy azt tette például Magyarország 2011.
január
 A JOGCSALÁDOK 171

és 2011. június között.) Az elnöklő tagállam egyúttal prioritásokat is megfogalmazhat, hogy

az elnöksége idején majd milyen szakpolitikák területén kíván előrelépni.
A Tanács minősített többségű szavazással hozza meg a döntéseit és a szavazat- szám a tagállam
lakosságszámát tükrözi. 2014-től a szavazás minősítettsége kettős értelemben is igaz lesz a
Tanács eljárására: a szavazás pozitív kimeneteléhez a tagállamok többségének (jelenleg a 27-
ből 15 tagállam) hozzájárulása és az uniós népesség 65 százalékát képviselő egybehangzó
szavazat szükséges.
(c) A fent említett demokrácia-deficitet az EU-ban az Európai Parlament igyekszik
csökkenteni.
Az EU intézményes fejlődésének fontos indikátora, ahogyan a Parlament a konzultatív
jogkör gyakorlásától eltávolodva egyre inkább valódi törvényhozó szervvé lép elő. Az
elsődleges jogforrásokban előírt különböző eljárási formák (pl. a kooperáció, vagy a
kodecízió, azaz az együttdöntési eljárás) a Parlamentet a Bizottsággal szemben egyre
erőteljesebb jogalkotási tényezővé lépteti elő.
Ezt a hatáskört egészíti ki a Parlament által gyakorolt politikai ellenőrzés lehetősége és a
költségvetési hatáskör is. Az előbbi hatáskör a Parlamentet nem csak a Bizottsággal szemben
teszi ellensúllyá, hanem a tagállami parlamentek általános hatáskörét is korlátozza. Az utóbbi
hatáskör, vagyis a költségvetési vétó pedig a Tanáccsal szemben jelent jelentős fegyvert.
A képviselőket közvetlenül az uniós polgárok választják meg. A parlamenti képviselők a
pártok szerinti frakciókban foglalnak helyet.47 Az EU konföderatív jellegét erősíti, hogy a
képviselői helyek kiosztásakor a tagállamok népességszáma határozza meg (a Lisszaboni
Szerződés szerint hat és kilencvenhat között).
(d) Az Európai Bizottság voltaképpen az EU kormányának tekinthető, és az EU
szupranacionális (nemzetek felett álló) karakterét leginkább ez az európai közérdeket
érvényesítő intézmény adja meg.
A Bizottságban a tagokat — a „minisztereket” — biztosoknak nevezik. A Bizottságnak a
kezdeményezési, javaslattételi és végrehajtási funkciókon — vagyis a klasszikus kormány-
szerepkörökön — túl döntéshozatali jogköre is van, amellyel vagy közvedenül az elsődleges
jogforrások egyike, vagy a Tanács általi delegálás alapoz meg. Ezen túl a Bizottság elősegíti az
EU-jog érvényre juttatását és bizonyos esetekben képviseli is az EU-t.
A Bizottság tagjait a tagállamok jelölik ugyan, de e kinevezésüktől kezdődően már
kizárólag az EU érdekeinek érvényesítésében működhetnek közre, vagyis még a delegáló
tagállam sem befolyásolhatja tevékenységüket. A Bizottság munkáját a szakterületek szerint
beosztott főigazgatóságok segítik.
(e) Mivel az integráció a jog révén megy végbe, a jogalkotóval majdhogynem
egyenrangú „játékos” a jogalkalmazó is. Az. EU-ban — a jogállamiság elvének megfelelően —
ezért a jogosultságok és jogi kötelezettségek összetett rendszeré

47
Az Európai Parlament jelenlegi hét politikai frakciója közül a legnagyobb és ezért legmeghatározóbb az Európai
Néppárt és az Európai Szocialista Párt csoportja vág)' „családja”.
172 HATODIK FEJEZET

nek dinamikus érvényre juttatásában az Európai Bíróságnak jut kiemelkedő a szerep.

E bírói fórum jellegét tekintve a nemzetközi és a nemzeti (alkotmány- és rendes)
bíróságok között helyezkedik el. Az Európai Unió bírói fóruma ugyanis túllép a pusztán a
szerződési kötelezettségek betartását kikényszerítő nemzetközi bíróságok hatáskörén,
amennyiben elmarasztalhat egy tagállamot azért is, amiért nem teljesített valamilyen
integrációból fakadó kötelezettséget. A tagállamoknak minden megfelelő intézkedést meg
kell hozniuk a részükre előírt kötelezettségek teljesítése érdekében (azaz pl. a jogalkotás
terén bekövetkező mulasztás is felróható számukra) és felelősségre vonhatók valamely
integráció érdekében kitűzött cél veszélyeztetése miatt is. Sem fenntartások tételére nincsen
lehetősége a tagállamnak, sem pedig más tagállam hasonlóan jogellenes magatartására nem
hivatkozhat sikerrel, amennyiben jogellenesen jár el.
A Bíróság őrködik továbbá a felett, hogy maguk az uniós intézmények se sértsék meg —
például hatáskör túllépésével vagy jogalkotással — az uniós polgárok jogait.
Van egy, az alkotmánybíróságokra jellemző hatásköre is a Bíróságnak. Ha
Magyarországon egy rendes bíróság előtt zajló eljárásban kétely merül fel az alkalmazandó
jogszabály alkotmányosságát illetően, akkor a bíró felfüggesztheti az eljárását és az
alkotmánybírósághoz fordulhat, hogy állapítsa meg az alkotmányellenességet. Ugyanezt
teheti a rendes bíróság az EU tagállamokban is: a rendes bíró Európai Bírósághoz fordulva
„előzetes döntést” [preliminaiy rulingj kérhet, amennyiben valamelyik EU jogforrás alkalmazásával
összefüggésben kételye merül fel. Ennek az eljárás segít az európai jog egységes
értelmezésének kialakulásában is.
EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK? Az Európai Unió államelméleti szemszögből nézve nem
tekinthető sem nemzetállamnak, sem szövetségi államnak, sem pedig államszövetségnek. A
legtávolabb attól állunk, hogy az „európai” egy nemzetnek feleljen meg (ahogyan az
„amerikai”, a „kínai” vagy az „orosz” is az jogi értelemben), így a legtöbb vita akörül forog
inkább, hogy az EU szövetségi állam-e („Európai Egyesült Államok”) vagy inkább
államszövetség („Nemzetek Európája”).
Az előbbi felfogás hívei szívesen hivatkoznak a német államfejlődésre, ahol az 1871-ben
eredetileg szövetségi államként létrejött politikai szerveződés fokozatosan „Németországgá”
alakult át. Vajon az EU is ugyanezt az utat futná be?
— tehetjük fel a kérdést Herman-Josef Blankéval. 48 Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik,
hogy az elsődleges jogforrásokban az EU fejlődésének végcélja nincsen meghatározva, és
hogy az EU önálló államiságáról majd csak akkor kezdhetünk el beszélni, ha az nem pusztán
átruházott hatáskörökkel rendelkező

48
Vö. Hermann-Josef Blanke: ‘A Maastrichti Uniós Szerződés.’ In Takács Péter (szerk.): Állam
tan. írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Budapest: Szent István Társulat, 2003, 867-893. o.
 A JOGCSALÁDOK 173

politikai egység lesz, hanem olyan szerveződés, amely saját maga határozza meg a saját
hatásköreit [Kompeten^Kompetenz] ■ Jelenleg nem ez a helyzet, hiszen a hatáskörök
meghatározása — ilyen vagy olyan módon — tagállami hatáskör maradt és egy jó ideig
feltehetően az is marad.
AZ EURÓPAI JOGTUDOMÁNY (IUS COMMUNE) KÉRDÉSE • Ha a jogfejlődést a szokásosnál
nagyobb történeti léptékekkel mérjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a nemzetállamok kora
viszonylag rövid, néhány évszázados időszak volt az európai társadalomfejlődésben. A nemzeti
jogtudományok kialakulása a nemzeti jogrendszerek elkülönülésének köszönhető. így a
nemzeti jogtudományok kora
- amelynek megjelenése a történeti jogi iskola XIX. század eleji felbukkanásához köthető —
nem is feltétlenül több egy rövid kitérőnél az európai jogfejlődés egészét tekintve.
Nem vezet azonban visszaút a nemzeti jogtudományok kialakulása előtti egységhez — ez
ugyanis a római jog közös jogként való elfogadásán alapult. Egy új, közös tudományossághoz
új közös nevezőre van szükség. Ha tehát a nemzeti jogtudomány kora lejárt, úgy érthető,
hogy az európai magánjogászokat miért az európai polgári törvénykönyv megalkotásának
gondolata foglalkoztatja leginkább (amely célt már az első, 1900-ban Párizsban megrendezett
összehasonlító jogi világkongresszus is célul tűzte ki). így hiába válik európaivá a
jogtudomány, ha sem a forradalmi jogalkotást, sem pedig a forradalmi kodifikációt nem
ismerő helyi jogi kultúrák, vagyis az Egyesült Királyság és - mint fentebb említettük — a
skandináv államok is ódzkodnak a magánjog egy .könyvbe való foglalásától.
A jogtudomány viszonylag nehezen dolgozza fel a nemzeti jelleg elvesztését. Az európai
jogtudományi karok közötti együttműködés leggyümölcsözőbb lehetőségei ezért éppenséggel
azokon a jogterületeken találhatóak, ahol a nemzeti jelleg eleve nem is volt domináns. Az
elméleti és történeti tárgyakon túl mindenképpen idetartozik az európai jog is: az
Olaszországban Erasmus diák- csere-program keretében lengyel diák elvileg éppen ugyanazt
tanulja (adott esetben angol nyelven), mint amit például egy magyar egyetemen a magyar
sorstársa.49 Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy az (egységes) európai jogtudomány
sorsa az Európai Unió, s vele az európai jog jövőbeni fejlődésének irányá- tól függ.

4l)
Mindezt erősíti szerte a világon, hogy a társadalomtudományok felsőfokú oktatása nem túl pénzigényes (az
orvosi vagy az informatikai képzéshez képest), ezért egyre több jogi kar nyitja szélesre kapuit az európai
diáksereg előtt.
174 HATODIK FEJEZET

• • • • • • • • * • ajánlott irodalom • • • • • • • • » »

BADÓ Attila - BENCZE Mátyás (szerk.): Betekintés a jogrendszerek világába. Szeged: Stúdió Batiq,
2007.

BERMAN, Harold J.: Eaw and Revolution. The Eormation of the Western Eegal Tradition. Cambridge —
London: Harvard U. P., 1983.

DÁVID, René: A jelenkor nagyjogrendszerei. Összehasonlítójog. Budapest: KJK, 1977.

EÖRSI Gyula: Összehasonlító polgárijog. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1975.
JENEY Petra - KENDE Tamás - LÖVENBERG Viktória: Európai közösségijog. Jogi szakvizsga
kézikönyvek. Budapest: Novissima, 2011.

KIRÁLY Miklós (szerk.): Az Európai Közösség kereskedelmi joga. Budapest: KJK, 1999., 2000.

VARGA Csaba (szerk.): Összehasonlítójogi kultúrák. Budapest, 2000.

 7. JOGALKALMAZÁS
•Szabó Miklós*

jog nem éri be azzal, hogy felemelt mutatóujjként intsen a helyes maga-
tartás szabályainak követésére. Normáit erővel — a közösség erejével -
támasztja alá, azt helyezve kilátásba, hogy a társadalom azon tagjait,

a
akik nem hajlandók magukat alávetni előírásainak, kényszeríteni fogja erre. Ab-
ból a megfontolásból teszi ezt, mely szerint — az emberi szabadság legteljesebb
tisztelete mellett is — szükség van olyan végső és alapvető szabályok megalkotá-
sára és érvényre juttatására, amelyek nélkül társadalmi együttélés nem képzelhe-
tő el.1 Azt a tevékenységet, amely az érvényesen fennálló normákból fakadó
következmények megállapítására és érvényre juttatására szolgál, jogalkalmazás-
nak nevezzük.

A JOGALKALMAZÁS MODELLJE

Azért alkotunk jogszabályokat, mert azt szeretnénk, ha a konkrét emberi magatartások és az

emberi viszonyok aszerint alakulnának a jövőben, azaz a jogszabályok a gyakorlatban is
érvényesülnének. Azt gondoljuk, lehetséges olyan világ, amelyben az emberek nem lopnak,
az ígéreteiket megtartják, az általuk okozott károkat megtérítik stb. Azt is gondoljuk továbbá,
hogy ez a világ jobb lenne, tehát kívánatosabb, mint az, amelyben ténylegesen élünk. Ezért
kötelező érvényű mintaként állítjuk fel (illetve állítják fel a nevünkben azok, akiket ezzel
választások útján megbíztunk) ezt a jobb világot az emberek számára. Ha re- ménj'eink
valóra válnak, s az emberi viszonyok és magatartások valóban a jogszabályok elvárásai szerint
alakulnak, akkor azt mondjuk, hogy a jog érvényesül.

A JOGKÖVETÉS • A jogszabályok érvényesülése kétféleképpen történhet meg. Az első, s

egyben kívánatosabb esetben a jogkövetés útján, amikor az emberek — a jogszabályok címzettjei
— által tanúsított magatartás ténylegesen egj'beesik a jogilag előírt mintával. A jog közömbös
a jogkövető magatartás motívuma iránt, tehát hogy a szabályok címzettjei n/iért követik azok
rendelkezéseit. A valóságban azonban az egybeesés indokának többféle típusa különíthető el:

1
Gondoljunk pl. a közlekedés szabályaira. Bár akár a jobb-, akár a baloldali közlekedés elképzelhető a
közlekedés rendjeként, a biztonságunk érdekében el kell dönteni, hogy a jobb-, vagy a baloldali közlekedést
gyakoroljuk-e - s ha eldöntöttük, döntésünket érvényre is kell juttatni.
176 HETEDIK FEJEZET

(1) A tudattalan jogkövetés azt az esetet jelenti, amikor úgy követjük a jogot, hogy nem is
tudunk róla. Ha támogatjuk rászoruló gyermekünket vagy szülőnket, ha betartjuk
ígéreteinket, ha jegyet váltunk a vonaton, ha nem nyúlunk ahhoz, ami a másé, ha nem
sértjük mások személyét és javait, akkor tudattalan jogkövetők vagyunk. Valójában nem a
jog, hanem az erkölcs, a vallás, az illem, a szokások parancsait követjük: egyszerűen azon
normák szerint élünk, amelyeket közösségünk minden tagja követ. Aki nem öl, az nem a
büntetőjogi tilalom miatt nem teszi azt, hanem értékrendje és életelvei miatt. Könnyen
belátható, hogy a jogérvényesülés ezen útja annál hatékonyabb, minél jobban be vannak
ágyazva a jog szabályai az erkölcsbe, minél több jogi norma esik egybe más normarendszerek
előírásaival. Ez esetben a neveltetésünk során sajátítjuk el azokat a magatartásformákat,
amelyek egyúttal jogkövető magatartások is.
(2) A tudatos jogkövetés más természetű. Ebben az esetben azért követjük a jog előírásait,
mert tudjuk, hogy a jog mit kíván tőlünk, s törvénytisztelő állampolgárként
engedelmeskedünk nekik. Mindég} 7, milyen megfontolásból, de ekkor a magatartásunkat —
függetlenül a többi normarendszertől — kifejezetten a jogi normákhoz igazítjuk. A
jogkövetés ez esetben jogismereten alapul. A jogismeret azt a feltételezést fogalmazza meg,
hogy a jogi normák címzettjei ismerik a jog szabályait; ennek feltételezhetősége végett kell
kihirdetni a jogszabályokat az erre szolgáló hivatalos lapban. Ha másból nem, a jogszabályok
tömegéből tudhatjuk, ez a feltételezés nem felelhet meg a valóságnak. Ezt hidalja át az a
vélelem, amelynek szokásos megfogalmazása szerint „a törvény nem tudása nem mentesít a
felelősségre vonás alól”. Ha ez a vélelem nem állna fenn, s minden egyes esetben bizonyítani
kellene, hogy az adott személy igenis ismerte a jogi előírásokat, akkor a jog
intézményrendszere működésképtelenné válna. 2
(3) Az instrumentális jogkövetés a joghoz való legtudatosabb viszonyulás. Az ‘instrumentum’
(= „eszköz”) kifejezés használatával azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy ez esetben már nem
csak a jogszabályok tartalmára, hanem azok funkáójá- ra is kiterjed a jogismeret. A szabályokon
kívül azt is tudjuk, hogy mire való, mire használható az a szabály, s a saját céljaink eléréséhez
hogyan tudjuk eszközként használni. A jogismeret nemcsak a világban való eligazodáshoz, de
az abban való hatékony cselekvéshez is hozzásegít. Instrumentális jogkövetésre akkor kerül
tehát sor, ha a jogtól függeden egyéni céljaink
(a) egyáltalán nem érhetők el a jogi eszközök felhasználása nélkül (pl. érvényes házasság
kötése, ingadan tulajdonjogának megszerzése); vagy
(b) céljaink elérhetőek ugyan, de a jog valamiféle többlet-biztosítékot ad (pl. ha
közjegyző előtt teszünk végrendeletet, ügyvéddel íratunk szerződést); vagy
(c) a jog előnyösebb alternatívát kínál másként is elérhető céljainkhoz (pl. bontópert a
különélés helyett, bankbetétet a matrac helyett).

2
Az erre irányuló kutatások tanúsága szerint a jogismeret kialakulása egyenetlen és fokozatos: magasabb fokú a
köznapi élethez közelebb álló területeken (pl. büntetőjog, adójog), míg alacsonyabb fokú a távolabbiakon; továbbá
hosszú időt, esetleg éveket is igénybe vehet.
 JOGALKALMAZÁS 17 7

A JOGALKALMAZÁS • A jogérvényesülés másik módja a jogalkalmazás — amikor az önkéntes

jogkövetés nem lehetséges vagy elmarad, s emiatt bíróság vagy más hatóság előtti eljárásra
kerül sor. Maga a „jogalkalmazás” szó — a tyúk és a tojás kérdését megkerülve — azt sugallja,
hogy először van a jog, s utána az alkalmazása (ui. ha nem volna jog, nem volna mit
alkalmazni). Erre a különbségtevésre épül az elsősorban Európa kontinentális részére
jellemző szembeállítás is a jogalkotás és jogalkalmazás között. A csak a XIX. századra általánossá
vált feltevés szerint a jogalkotás terméke a jog — a formális érvényesség kritériumaival felru-
házott és az általános szintjére emelt normatömeg —, míg a jogalkalmazás folyamatában ezen
általános normák realizálása, érvényesítése történik meg az egyedi ügyek konkrét eldöntése
során és annak érdekében. A hatalommegosztás tanára is támaszkodva két, élesen
elkülönített tevékenység kerül szembe egymással: a politikai akarat (voluntas) kinyilvánítására
a törvényhozás (jogalkotás), míg a törvényekben foglalt előírások érvényesítésére az azokat
és csak azokat alkalmazó bíráskodás (ratio), vagyis jogalkalmazás.
A jogalkotás vagy jogalkalmazás viszonyának, egymáshoz képest való elsődlegességének
kérdésére szélsőségesen ellentétes válaszok születtek. így pl. Mon- tesquieu felfogásában a
bíró személytélen gép kell, hogy legyen, „s az ítéleteknek annyira szilárdnak kell lenniük,
hogy sohase legyenek mások, mint pontos törvényszövegek”. 3 A másik oldalon pl. az
amerikai Jerome Frank határozottan állítja, hogy a bírák megváltoztatják, sőt alkotják a
(törvénykönyvekben rögzített) jogot. 4 A két tétel persze két korszak terméke: az első a
feudális önkény elleni küzdelemé, a második a liberális állam és jogeszme megrendüléséé, de
mindmáig egymást tagadva kiegészítő elméleti ellentétek: az elsőt a pozitivista, a másodikat a
szociológiai megközelítés hirdeti.
Jogalkalmazásra tehát a jogkövetés elmaradásakor kerül sor. Ennek legnyilvánvalóbb
esete a jogsértés bekövetkezése, s annak orvoslása, általában a sérelmet szenvedett fél
kezdeményezésére — ezt nevezzük igazságszolgáltatásnak. Ilyenkor a jogsértésből fakadó konfliktus
eldöntése történik meg, a jogszabályok előírásai szerint. Ettől különbözik azonban a hatósági
jogalkalmazás, vagyis az az eset, amikor egy egyébként jogszerű magatartás joghatásának
kiváltásához hivatalos, hatósági jellegű közreműködésre, aktusra is szükség van. Könnyű
belátni a hatóság részvételének fontosságát garanciális vagy nyilvántartási okból az olyan
példákon, mint a házasság megkötése vagy felbontása, a holttá nyilvánítás, a különböző
engedélyek kiadása,-a cégbejegyzés, az ingadannyilvántartás stb. A jogalkalmazás ekkor a
hatósági cselekvés feltételeinek megállapítására, s ezek fennállása esetén a szükséges
közreműködésre irányul.
Nem feledkezhetünk el ugyanakkor azon esetek tömegéről sem, amikor a jogszabály
követése és alkalmazása is elmarad, tehát a (formailag) érvényes

3
Charles-Louis Montesquieu: A törvények szelleméről. (Ford.: Csécsy Imre és Sebestyén Pál) Budapest: Akadémiai
Kiadó, 1962, 316. o.
4
Jerome Frank: haw and the Modern Mind. New York, 1930, majd London, 1949, 33. o.
178 HETEDIK FEJEZET

norma nem érvényesül. Ez a jog hatékonyságának kérdése. Hatékonyságról beszélhetünk a

jogrendszer egésze, vagy annak egyes szabályai szintjén. Ha a jog előírásai — önkéntes
követés vagy jogalkalmazás eredményeként — általában, szokásosan érvényesülnek, akkor az
adott társadalomban létezik egy jogrend és megvalósul a törvényesség. Rendkívüli
helyzetekben — háború, polgárháború, forradalom, diktatúra stb. — fordul az elő, hogy a
jogrendet a nyers erőszak, az önkény váltja fel. Az érvényes jogrenden belül is előfordul
azonban, hogy annak egyes szabályai nem érvényesülnek, azokat nem követik és nem
alkalmazzák. Lehet, hogy azért nem, mert a szabály rossz, idejétmúlt, idő előtti, irreleváns
stb. — tehát a jogalkotó „rossz munkát” végzett —, de az is lehet, hogy a társadalom morális,
politikai, társadalmi viszonyai nem kielégítőek. Az egyes normák érvényesülésének
elmaradása nem érinti a jogrend fennállását, azonban az ilyen helyzetek általánossá és
állandóvá válása nem csak az adott szabály(ok), hanem a jogrend egészének erodálódásához is
vezet.
A JOGALKALMAZÁS MODELLJE • Ha azt az alapszerkezetet kívánjuk felvázolni, amely
megmagyarázza, hogy mi is történik valójában a jogalkalmazás során, akkor egy funkcionális modell
felállításával közelíthetjük meg a választ. Ez arra a teljesítményre utal, amellyel a jog
intézményrendszere általában és annak egyes eljárásai konkrétan hozzájárulnak a társadalmi
együttélés sikerességéhez. Az a társadalmi szituáció, amelyben a jogalkalmazás funkciója
megvalósul, alapvetően két Jé! konfliktusa? E konfliktusba avatkozik be egy harmadik személy, hogy a
konfliktus megoldása révén állítsa helyre a megbomlott társadalmi rendet. A társadalmi
rendezettséghez való hozzájárulás a jogalkalmazás funkáója. A jogalkalmazás funkcionális
modellje tehát -egy harmadik személy részvétele két fél konfliktusának feloldásában, ahol
természetesen a „személy” és a „fél” is az individualitástól elvonatkoztatott szerep teljesítését
jelenti, amely mögött nem csak természetes személy, hanem szervezet, intézmény,
vagyontömeg stb. is állhat. Torstein Eckhoff meggyőző elemzése szerint a harmadik személy
részvétele a konfliktusfeloldásban háromféle típusba rendezhető, mely típusokat lényegük
szerint nevezi el; ezek: a közvetítő, a bíró és az adminisztrátor.6
(a) A közvetítő bár személyében nem részese a viszálynak, mégsem kívülállóként működik
közre a megoldás kialakításában. Belehelyezkedik, mintegy beleéli magát a felek közti
konfliktusba, úgy, hogy az eset lehetőleg összes részletét és körülményét megismeri. Ezen
ismeretek birtokában a megoldást sem az eseten kívül keresi (pl. egy normára hivatkozva),
hanem az esetből magából próbálja kibontani az annak és csak annak megfelelő (egyedi)
megoldást. A megoldás fő módja a felek közti valamiféle kompromisszum, a megbékélés
kieszközlése — vagyis a konfliktus feloldása (s nem eldöntése).

5
Nyilvánvalóan itt a bírósági jogalkalmazásról van szó; az ettől való eltérésekre lásd az egyes eljárásokról szóló
alcímet.
6
Torstein Eckhoff: ‘A közvetítő, a bíró és az adminisztrátor a viszályrendezésben.’ In: Sajó András (szerk.): Jog és
szociológia. Budapest: KJK, 1979.
 JOGALKALMAZÁS 179

Ennek vannak feltételei. .Mindenekelőtt az, hogy a közvetítő legyen pártatlan és

elfogulatlan. Emiatt a felek bízzanak meg benne, és fogadják el a közreműködését. Legyen
meg továbbá az a képességeken alapuló személyes tekintélye, amelynek révén a megoldás
irányában tudja elmozdítani a holtpontra jutott vitát. S végül fűződjön a feleknek valamilyen
érdeke a viszály rendezéséhez, hogy egyáltalán a közvetítőhöz forduljanak, és hajlandók
legyenek vele együttműködni. A közvetítő a felek értelmére, érzelmére és akaratára egyaránt
hatást fejthet ki a megoldás érdekében. Megpróbálhatja meggyőzni őket a megegyezéshez
fűződő közös érdekükről, a másik fél méltányolandó érdekéről, esetleges tévedéseikről vagy
álláspontjuk tarthatatlanságáról, feltárhat a felek által figyelembe nem vett egyéb megoldást
stb. Érzelmi síkon a közösség megítélésére hivatkozhat, saját vagy mások szimpátiájának
megvonásával fenyegethet, vagy ellenkezőleg, kedvező megítélést vág} 7 támogatást ígérhet.
Mindennek célja a felek akaratának meghajlítása és a megoldás keresése felé fordítása.
A közvetítésnek számtalan köznapi példája hozható a közös játékon összeveszett
gyerekek kibékítésétől a közös határon összeveszett országok kibékíté- séig. A jog világában
periférikusabb a szerepe, de fellelhető. A tradicionális társadalmakban gyakori ilyen
megoldásoknál közelebbi példa a kádi-bíráskodás az iszlám kultúrában vagy a keleti
társadalmak (Kína, Japán) konfliktuskezelése. Még közelebbi példát jelenthetnek (bár egyre
kevésbé tiszta modellként) a békéltető tárgyalások (pl. bontóperben), a békéltető bíróságok,
választott bíróságok, társadalmi bíróságok, egyes szakmai fórumok (pl. kamarák), bizonyos
esetekben a parlamenti vág)? egyéb bizottságok stb. A közvetítés utóbbi évtizedekben egyre
jobban terjedő formája az alább ismertetésre váró mediáció.
A közvetítés a következő két típustól főleg negatív jellemzőkkel határolható el: nem
külsődleges (azaz a vitán belül keresi a megoldást);. nem formális (azaz nem csupán formailag
kielégítő, hanem tartalmilag is elfogadható megoldást keres); nem személytelen (azaz a közvetítő
saját szeméi)'! képességeit használja fel a felek meggyőzése érdekében); nem normatív (azaz nem
külső normára, hanem a felek érdekeire hivatkozik); s nem imperatív (azaz nem hatalmi szóval,
kényszer alkalmazásával, hanem a felek meggyőzésével próbál megoldást találni).
(b) A bíró saját (európai) jogi kultúránk jellegzetes viszályrendezője. Ebben az esetben
nem is beszélhetünk a konfliktus megoldásáról, csupán annak eldöntéséről. Ez azt jelenti,
hogy a bíró nem a felek vitájából bontja ki az annak megfelelő (egyetlen vagy legjobb)
megoldást, hanem egy külső normarendszerre hivatkozva, típus-megoldással élve eldönti a
vitát. Akár önként, akár kényszerűségből viszik elé az ügyet, nem a feleknek, hanem a
normáknak leginkább megfelelő döntést keresi. Általában nem törekszik a felek
kompromisszumának kieszközlésére, sok esetben (a büntető ügyek zömében) nem is
elégedhet meg annak elérésével (pl. a súlyos testi sértés miatt indult büntetőeljárást akkor is
le kell folytatni, ha a sértett és az elkövető — esetleg két barát vagy rokon — időközben
magától vág)? mások közreműködésével kibékült).
180 HETEDIK FEJEZET

E külsőleges részvétel változást okoz a közreműködés jellegében. Tekintélye nem

személye kvalitásaiból fakad, hanem szakmai képzettségéből és a mögötte álló normákból és
intézményekből, abból, hogy (feltételezetten) a mögöttes normarendszer hű és pártadan
tolmácsolója. Minthogy döntésének nem kell a felek egyetértésével találkoznia, ezért további
támaszra: a (fizikai) kikénysze- ríthetőségre kell hagyatkoznia. Nem kell (nem is lehet)
tekintettel lennie döntésének következményeire, az annak eredményeként előálló helyzetre:
Iustitia szeme be van kötve. Ez a jogalkotó feladata, akinek a megalkotott normák vár ható
hatására vonatkozó elképzelését a bíró nem bírálhatja felül az eset körülményeire tekintettel.
A közvetítő előre tekint: a remélhetőleg helyreálló rendre; a bíró hátrafelé: a döntésekor már
fennálló normákra és tényekre.
Döntését mindazonáltal el kell fogadtatni a felekkel. Ennek feltétele a pár- tadanság, az
„igazságosság”, amit az tesz lehetővé, hogy a bíró mind a normák, mind a tények világán
kívül áll, személyében nem érdekelt a vita semmilyen konkrét kimenetelében. Önmaga nem
követ saját célokat: azokat az általa formailag és eljárásilag helyesen alkalmazott jogszabályok
tartalmazzák. Minthogy a tények és a normák világa el van választva (a döntést megalapozó
norma nem az eset körülményeiből fakad, hanem az előzetesen és külsődlegesen létező
normarendszerből), s .minthogy a norma-alkalmazás eredményének nem kell a felek
egyetértésével találkoznia, a döntés mögött mindig ott kell állnia a kikényszerítés
lehetőségének. Mindezekre tekintettel a viszályrendezés bírói típusa a közvetítő típus
negatív meghatározottságának pozitív lenyomata: külsődleges, formális, személytelen, normatív és
imperatív.
(b) Az adminisztrátor az előző két típus olyan sajátos elegye, amely ezáltal új típust
képvisel. E típus lényege az, hogy nem normatív alapú, de hatalmi döntést jelent a vitában. A nem-
normatív jellegből következik, hogy a döntés nem lehet formális sem: ha nem szorítkozhat az
előzetesen tételezett normákkal való megegyezésre, akkor a jövőben elérendő célokat kell
megvalósítania. A hatalmi pozíció ugyanakkor a külsődlegességet (a hierarchikus szintek
különbözőségét) vonja maga után, valamint a személytelenséget, abban az értelemben, hogy
a konfliktus eldöntője személyesen nem helyezkedik bele a vitába, s nem is személyes
tulajdonságaira, hanem hatalmi helyzetére támaszkodva dönt.
A köznapi életben — a szülő—gyerek példával élve — a szülő közvetítőként jár el, ha
megpróbálja kibékíteni a veszekedő gyerekeket; bíróként, ha a helyes viselkedés szabályaira
hivatkozva eldönti, hogy melyiküknek van igaza; s adminisztrátorként, ha ilyen hivatkozás
nélkül oszt jutalmakat a „jóknak” vagy von el javakat a „rosszaktól”. Társadalmi méretekben
az erőforrásokért vagy előnyökért folytatott verseny teremtette konfliktusok eldöntése jelent
ilyen helyzetet, ha az nem előzetes normákra, hanem jövőbeli célokra tekintettel történik.
Ilyen a segélyek, támogatások, hitelek stb. odaítélése, vagy a választás az egymással versengő
munkavállalók, önkormányzatok, pályázatok, igénylők, kérelmezők stb. között. Ha a
követendő célok nem nyernek normatív meghatározást, akkor ez egyben kisebb-nagyobb
fokú diszkrecionális (belátás vagy meg
 JOGALKALMAZÁS 181

győződés szerinti) döntési jogkört eredményez. Az adminisztrátor elsősorban aszimmetrikus,

hierarchikus viszonyokban — jellegzetesen a közigazgatásban — jut szerephez, ahol a
kívülről való beavatkozás feltételei adottak.

A JOGALKALMAZÁS SZAKASZAI
A jogalkalmazás alaptípusa a bírói jogalkalmazás. Ennek alapstruktúráját úgy határoztuk meg,
mint egy, a konfliktuson kívül elhelyezkedő bíró döntését az eset tényei és az előzetesen
fennálló normák alapján. Ez a feladat egyben kijelöli azokat a teendőket is, amelyek a
jogalkalmazás egyes szakaszainak tartalmát megadják; s ezek: 1. a tények (tényállás)
megállapítása, 2. a normák (jogszabályok) megállapítása és értelmezése és 3. ezek alapján a
döntés (határozat) meghozatala.7 Ezeket a szakaszokat nem úgy kell elképzelnünk, mint
egymástól időben elkülönülő, önállóan elvégezhető műveleti sorokat (mint a rántottakészí-
tést: először feltörjük a tojást, utána felverjük, végül megsütjük), hanem egyazon tevékenység
olyan részfeladataiként, amelyek csak egymásra tekintettel és egymás által feltételezetten
végezhetők el.
A TÉNYÁLLÁS MEGÁLLAPÍTÁSA • Minden vita esetében az első feladat annak megállapítása,
hogy „Mi történt?” — ami azért okoz nehézséget, mert a vita rendszerint éppen abban áll
(vág)' azzal kezdődik), hogy a felek ebben nem értenek egyet. Ténybeli vitájukat azért nem
lehet teljes bizonyossággal eldönteni, mert nem tudunk visszamenni az időben, hogy
megszemlélve megállapítsuk, mi történt, hanem el kell dönteni, hogy a történtekre vonatkozó
többé-kevésbé ellentmondásos állítások (a felek, a tanúk vallomásai, a szakértői vélemények,
az okiratok) közül melyeket fogadjuk el. Azt tehát, amit objektív igazságnak szoktunk nevezni, s
melynek elérését az igazságszolgáltatástól el szoktuk várni, legfeljebb megközelíteni lehet.
A tények lehető legobjektívebb megállapítását a bizonyítási eljárás biztosítja. Ez az elérhető
bizonyítékok lehető legteljesebb összegyűjtését és mérlegelését szolgálja. Magyarországon ma
szabad bizonyítási rendszer van, azaz bármi bizonyítékként szolgálhat, ami tény vagy körülmény
bizonyítására alkalmas; illetve másfelől nincs semmi olyan preferált bizonyíték (pl. „A
beismerés: a bizonyítékok királynője”), ami a határozat kizárólagos alapjául szolgálhatna. A
bizonyítékok között szinte elkerülhetetlenül mutatkozó kisebb-nagyobb ellentéteket a
döntéshozónak fel kell oldania. Semmiféle abszolút mérce nem áll rendelkezésére (mint hogy
pl. két tanú hihetőbb, mint egy, vagy hogy az okirat erősebb, mint a tanú stb.) — csupán egy
mércéje van: a saját meggyőződése. Ez nem lehet szubjektív, s a határozat indokolásában annak
kialakulásáról mások számára is meggyőző, racionális módon számot kell adnia. Mégis, a
jogszociológia tanúsá-

A jogalkalmazás szakaszaival kapcsolatos álláspontok ismertetését lásd Szilágyi Péter: Jogi alaptan. Budapest: ELTE
Eötvös Kiadó, 2011, 347-358. o.
182 HETEDIK FEJEZET

ga szerint, a tényállás megállapítása biztosítja a legnagyobb mozgásteret a bírói döntéshozatal

számára.
A ténymegállapítás nemcsak hogy objektív nem lehet, de nem lehet teljes sem
— s nem is kell annak lennie. Dosztojevszkij híres regénye, a Bűn és bűnhődés nem más, mint
egy tényállás megállapítása: annak rögzítése, hogy mi történt egy bizonyos bűnesetben.
Semmi kétségünk afelől, hogy művészi és lélektani értelemben minden sorának helye van —
mégis furcsállanánk, ha egy büntetőbírói ítélet részeként olvasnánk. Az ítélethozatalhoz
ugyanis nem minden részletre, hanem csupán az eset releváns fényeire és körülményeire van
szükség. A tények relevanciája pedig nem a tények minősége vagy tulajdonsága, hanem a
jogszabályok függvénye. Az a tény releváns ugyanis, amelyhez valamely jogszabály
következményt fűz, s ezért a jogalkalmazói döntés kialakításához szükség van a
megállapítására. A lopás elbírálásakor pl. irreleváns az elkövető foglalkozása, míg a kuruzslás
esetében nagyon is releváns.
A ténymegállapítás terjedelmét korlátozza a bizonyítási teher is — annak szabályai, hogy ki
köteles valamely tény fennállását bizonyítani. A büntetőeljárásokban ez a nyomozó hatóság,
illetve a vádló kötelessége; 8 polgári perekben azé, akinek érdekében áll az, hogy a bíróság
valamely tényt valónak ismerjen el. Mentesít a bizonyítási teher alól a tényre vonatkozó
köztudomás vagy a bíróság hivatalos tudomása-, s pótolja a tény megállapítását a tény fennállására
vonatkozó fikdó vagy vélelem is. Van, hogy a tanúzási kötelesség alóli (hozzátartozót megillető)
mentesség áll a ténymegállapítás útjában. S természetesen gyakori, hogy a tények —
bizonyíthatóság hiányában — egyszerűen nem állapíthatók meg.
Végezetül a tények (tényállás) folytonos megkérdőjelezhetősége s felülvizs- gálhatósága
ellen védi a jogbiztonságot a tényálláshoz kötöttség. Megvan a helye, ideje és módja annak, hogy a
tényekről vitázni lehet — ez jellegzetesen az első fokú eljárás feladata. Az itt megalapozottan
megállapított (azaz körültekintően feltárt, elfoguladanul mérlegelt és kellőképpen
megindokolt) tényállás a bírósági eljárás későbbi szakaszaiban (a felsőbíróságokon) csak igen
szoros kivételként bírálható felül. Ha pedig jogerős ítélet született, akkor a rendkívüli
perorvoslatok viszonylag szűk körű lehetőségein kívül az ítélet megtámadhatadan és vég-
rehajtható (alaki jogerő), az abban rögzített tényállás ítélt dolog (rés iudicata), amelyhez a bíróság, más
hatóságok, s a felek kötve vannak (anyagi jogerő).
A JOGSZABÁLYOK ÉRTELMEZÉSE • "Bár eredményként csak az ítéletben jelenik meg, de
már a tényállás megállapítása során is szerepet játszik a tényállás jogi minősítése és értékelése.
Az, hogy valaki magához vett egy dolgot, ami nem az övé, az ténykérdés; azonban az, hogy ez
lopásnak, rablásnak, sikkasztásnak vág)' csalásnak minősül-e, az már jogkérdés. Persze
tényeken (pl. az elvétel erőszakkal vág)' megtévesztéssel történő módján) alapul a minősítés is
— azonban a jogszabályok mondják meg, hogy mely körülmények megállapíthatósága milyen

8
Ez következik a terhelt javára szóló ártatlanság vélelméből.
 JOGALKALMAZÁS 183

minősítést alapoz meg. Ez pedig a ténymegállapításon túl szükségessé teszi egyrészt a

tényállásra vonatkoztatható szabályok és iránymutatások megállapítását, másrészt ezek
értelmezését. Az értelmezés szüksége azért merül fel már a tényállás megállapításával
párhuzamosan is, mert az elvontan megfogalmazott szövegek konkrét helyzetre
vonatkoztatása vezérli a tényállás megállapításának menetét és irányát is.
Az értelmezés alanyai szempontjából különbséget tehetünk törvényi, jogtudományi és
jogalkalmazói értelmezés között. 1. A törvényi vág}' autentikus értelmezést maga a jogszabály,
vagy egy ahhoz kapcsolódó másik jogszabály tartalmazza. így pl. a Btk. értelmező
rendelkezései tájékoztatnak arról, hogy kik a hivatalos személyek, mi a fenyegetés stb. Az
ilyen értelmezés kötelező erejű, de csak arra a jogszabályra vonatkozik, amelyre megalkották.
2. A jogtudományi értelmezés a jogirodalomban lelhető fel. A jog kutatói és művelői
értekezhetnek egyes rendelkezések mikénti értelmezéséről, ami kötelező erővel nem bír, de
támasza lehet a jogalkalmazásnak. 3. A jogalkalmazói értelmezés érvényessége csak az adott
ügyre terjed ki, de joggyakorlattá kristályosodva általános érvényre is szert tehet. így
különösen a Kúria joggyakorlatot egységesítő határozatainak szerepe kiemelkedő, melyek az
alsóbb bíróságokra kötelezőek. A joggyakorlat egységesítésére a törvényszékek és az
ítélőtáblák is törekszenek a saját területükön. 9
Az értelmezés módszerei szempontjából — bár a vélemények e vonatkozásban is eltérőek —
szokásosan nyelvtani, logikai, történeti és rendszertani értelmezés között teszünk különbséget.
Közülük az első kettő az, amely közvetlenül a normaszöveg jelentésének feltárására irányul.
Ennek eszköze a szövegben használt szavakból és azok grammatikai összekapcsolásából (pl.
egy felsorolás példálózó vagy kimerítő jellegű-e), illetve az egymáshoz kapcsolódó szavak és
mondatok logikai szerkezetéből (pl. a vagylagosság, az ellentmondás kimutatása) levont
következtetés. Az értelmező tevékenység ezen eszközei a szövegen „belül” maradnak, annak
belső összefüggéseire figyelnek. 10 A másik két értelmezési módszer a jelentés megközelítése
érdekében „kívülről” tekinti a szöveget. Következtetéseit vagy a szöveg megszületésének
történetéből, előzményeiből vonja le (pl. a parlamenti vagy bizottsági vita, vagy a miniszteri
indokolás segíthet meg

l)
Megjegyzendő, hogy a Kúria elvi irányító és' jogegységesítő tevékenységének új keretei a közelmúltban alakultak
ki. Az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdése, valamint a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI... tv. 24. §
(1) bek. c) pontja alapján ezt a célt az alsóbíróságokra kötelező jogegységi határozat tölti be. Korábban ezt a célt
egyrészt a bíróságokra kötelező irányelvek és elvi döntések, másrészt nem, vagy csak az adott ügyben kötelező
kollégiumi állásfoglalások és eseti határozatok szolgálták. Ez utóbbiak érvényben maradnak, amíg azokkal
ellentétes jogegységi határozat nem születik.

10
A Btk. 339. § (1) bekezdése értelmében pl. garázdaság vétsége csak akkor állapítható meg, ha az elkövetett
cselekmény nem valósít meg egyben súlyosabban büntetendő bűncselekményt (pl. súlyos testi sértést) is. Ebből
logikailag következik, hogy enyhébb súlyú bűncselekmény (pl. könnyű testi sértés) mellett a garázdaság
megállapítható.
184 HETEDIK FEJEZET

magyarázni, hogy miért „pont azok” a szavak vagy fordulatok szerepelnek egy törvényben
stb.); vagy pedig a szöveg jogrendszerbeli elhelyezkedéséből. Ez utóbbi — rendszertani —
értelmezés előfeltevése, hogy a szöveg egy átfogóbb, értelmes rendszer — a jogrendszer —
része, s az azon belül kijelölt hely (pl. valamelyik jogág, egy törvény valamelyik fejezete vagy
címe stb.) nem esetleges, tehát e hely maga is jelentést hordoz. 11
A módszerek különféleségéből következik, hogy azok egymástól eltérő eredményekre is
vezethetnek. A szöveg nyelvi és logikai szerkezetére korlátozódó grammatikai és logikai
értelmezés eredményéhez képest a jogszabály jogrendszerbeli helyét és megalkotóinak
valószínűsíthető szándékát is figyelembe vevő rendszertani és történeti értelmezés
eredménye lehet kiterjesztő, helybenhagyó vagy megszorító. Ez a szöveg jelentés-
tartományának növelését, érintetlenül hagyását vagy szűkítését jelenti. Pl. egy „Labdázni
tilos!” tábla kiterjesztő értelmezése lehet, hogy tilos a másokra esetleg veszé lyes mozgással
járó egyéb játékok űzése is; helybenhagyó ha valóban csak a labdajátékokra vonatkozónak
értelmezzük; míg a megszorító, ha pl. a kisgyerekek labdázását nem vonjuk alá, csak a
nagyobbak focizását. Az előbbire juthatunk, ha a tábla egy pihenőparkban, a másodikra, ha
egy strandon, s a harmadikra, ha egy játszótéren van. 12
A HATÁROZATHOZATAL • Az utolsó lépés a megállapított tények és az értelmezett
jogszabályok egymásra vonatkoztatása a jogi következmények megállapítása érdekében. A
feladat az általánosság magasabb fokán megfogalmazott norma vonatkoztatása a konkrét
esetre, az elvontsági szintek egymáshoz való közelítésével. Ez azt jelenti, hogy el kell
távolodni a norma általánosságától: annak értelmezésével az adott ügyre vonatkozó konkrét
jelentését kell megállapítani; de el kell távolodni az eset konkrétságától is: a jogi normára
vonatkoztatva elkülöníteni a jogilag releváns tényálláselemeket, leválasztva az esetleges és irrele-
váns mozzanatokat. Egyfajta „párbeszéd” zajlik a normák (a bennük tipizált „törvényi
tényállás”) és a tények (a belőlük összeálló „történeti tényállás”) között: az életbeli történések
jelölik ki a rájuk vonatkoztatható normák körét (pl. egy megállapodás lehet munkaszerződés,
vagy megbízási szerződés, vagy vállalkozási szerződés); a szóba jöhető normák pedig kijelölik
az alkalmazásuk szempontjából érdekes vág}' érdektelen tények körét (pl. a tevékenység
ellátásának határozott vagy határozatlan időre való vállalása akkor érdekes, ha munka

11
Minthogy az ügyész fellebbezési jogát a Be. általános szabályai tartalmazzák, a büntető eljárásjogi törvény
rendszertani értelmezéséből az következik, hogy ez a jog az ügyészt a különleges eljárásokban is megilleti.
Ugyanakkor történeti értelmezéssel juthatunk arra a következtetésre, hogy a szabálysértési eljárásban nem lehet a
büntetőeljárás szabályait analógiásan alkalmazni, minthogy a szabálysértési törvény megszületésének
körülményei azt mutatják, hogy annak anyagát a büntetőjogtól független, önálló jogterületként kívánták
kialakítani.
12
Ez a megfontolás az értelmezés további módszereinek lehetőségeire, ez esetben a teleológiai értelmezésre is utal.
Teleológiai értelmezésről beszélünk, ha a normaszöveget annak vagy megalkotójának feltehető célja felől tekintve
értelmezzük. Bevezethetünk azonban összehasonlító, szociológia stb. értelmezési módszereket is.
 JOGALKALMAZÁS 185

szerződésről van szó, egyébként csak mint az érdekmúlás egyik esete kerülhet előtérbe). A
normák tényeken, s a tények normákon való körkörös szelektálása a határozatban jut
nyugvópontra, amikor az eset lényeges körülményei és a norma konkrét tartalma azonos
elvontsági szinten találkozik.
A határozathozatal logikai szerkezete arra a gondolkozási-következtetési sémára utal,
amelynek során összefüggést teremtünk a tényeket megállapító és a normákat értelmező
állítások között. Hagyományos felfogás szerint ezt az egymásra vonatkoztató gondolati
műveletet a szillogiz?MHs logikai sémája fejezi ki. A szillogizmus (következtetés)
Arisztotelésztől származó klasszikus példája:

(a) Minden ember halandó

(b) S (‘)
zókratész ember
(d) Szókratész halandó
A séma elemei: (a) a felső tétel:ajelenségek egy osztályára vonatkozó általános
kijelentés; (b) az alsó tétel: valamely dolognak az adott osztályba tartozására vo
natkozó kijelentés; (c) a középfogalom: a felső és alsó tételt összekapcsoló, mert mindkettőben
előforduló elem (esetünkben az „ember”); (d) a konklúzió: az osztály tulajdonságának
kiterjesztése az alárendelt dologra. Könnyű felismerni, hogy a séma miként felel meg a
jogalkalmazás elképzelt modelljének:
(a) Aki mást megöl' bűntettet követ el (és ... büntetendő)
(b) X mást megölt____________________________________ (c)
(d) X bűntettet követett el (és ...büntetendő)
Azaz a felső tétel helyén egy általánosan megfogalmazott jogi norma áll (a magatartások egy
osztálya); az alsó tétel helyén a megállapított konkrét tényállás; a konklúzió helyén pedig a
jogalkalmazási folyamat eredményeként a jogszabály alkalmazása az esetre és az abban előírt
következmények levonása. A szillogizmus és az egész logikai fegyvertár jogra és a jogi
ítéletekre való alkalmazása fölöttébb meggyőző, és azt sugallja, hogy a jogi döntéshozatal
ugyanolyan személytelen és objektív folyamat, mint egy matematikai feladvány kiszámítása.
Ez igaz is — ha már megvan a felső és az - alsó tétel. A jogász fő feladata azonban éppen ezek
megállapítása.
A felső tétel látszatra készen áll, hiszen a jogszabályok azt egyértelműen tartalmazzák.
Azonban amit ekként készen kapunk, az csupán írott szövegek bizonyos tömege. A norma
alkalmazásához viszont ennél többre van szükségünk: a szöveg jelentésére és megalkotójának
szándékolt jelentésére (vagyis a szöveg értelmét magyarázó célokra vagy indokokra). A jelentés
feltárásának szükségessége nyilvánvaló az olyan kifejezések esetén, mint a „jó erkölcs”, a
„kellő időben”, a „tőle elvárható segítség”, de kevésbé nyilvánvaló módon felmerül(het)
minden egyes szó esetén. A jelentés megállapításában segít annak a kérdésnek a feltétele,
hogy „Mi az értelme az adott szabálynak?”, ami arra az okra vág}' célra vonatkozik, ami a
szabály megszületését magyarázza. Ez a kiegészítő magyarázat azzal a következménnyel is
járhat, hogy a szándékolt jelentés eltér a kifejezés
186 HETEDIK FEJEZET

szokásos (hétköznapi) jelentésétől. A „kutya” jelentésében bennfoglaltatik a „tehén” is?

Nyilvánvalóan nem; de ha figyelembe vesszük annak a szabálynak az értelmét, hogy „Az
étterembe kutyát bevinni tilos!”, akkor valószínűleg a tehenet sem fogjuk beengedni.
Az alsó tétel látszatra szintén készen áll, hiszen itt tényekről van szó, s a tények „adottak”.
Csakhogy, mint már jeleztük, mégsem állnak rendelkezésre közvetlenül: a tényeket meg kell
állapítani. Ezek megállapítása azonban múltbeli voltuk miatt nem zökkenőmentes. Az
egymásnak oly gyakran ellentmondó, vagy hiányos, vág}' önmagukban is bizonytalan
bizonyítékokat súlyozni, mérlegelni és szelektálni kell. Természetesen ez a művelet is
magában hordozza az aktivitás és kreativitás mozzanatát. A bizonyítékok mérlegelésének
hosszadalmas, s távolról sem csupán logikai műveleteket tartalmazó döntési sorozata előzi
meg tehát azt a pillanatot, amikor azt mondhatjuk: rendelkezésre áll az alsó tétel is, a
megállapított konkrét tényállás. Innen kezdve már hiába mondanánk, hogy használható a
szillogizmus sémája: a megállapított norma és a megállapított tényállás egybevetésével a
konklúzió (a következmények) levonása, hiszen azt látjuk, hogy a norma, a tényállás és a
következtetés körkörösen egymásra tekintettel állapítható meg csupán.
A jogi döntéshozatalnak azonban van egy további sajátossága, az ugyanis, hogy a
szillogizmus modelljével szemben itt először a konklúzióra mint célra van szükségünk, hogy
ennek birtokában megállapíthassuk, milyen premisszák vezetnének a kívánt konklúzióra, s esi
követően a jogi eljárásban a számunkra kedvező premisszák elfogadtatására törekszünk a
rendelkezésünkre álló eszközökkel. Könnyű belátni, hogy az ügyész számára pl. az a
konklúzió a kívánatos, hogy a vádlott bűnös, a vádlott számára viszont az, hogy ártatlan;
ehhez az ellentétes végkifejlethez igyekeznek tehát a perbeli közreműködésükkel olyan
premisszák elfogadásáról meggyőzni a bíróságot, amelyek az egyik, illetve a másik konklúziót
vonják maguk után. A jogalkalmazás menete, „gondolkodásmódja” tehát pont az ellenkezője a
logikai következtetésnek: nem a premisszáktól halad a konklúzió felé, hanem fordítva.

EGYES ELJÁRÁSOK

A JOGI ELJÁRÁS • A jogalkalmazás az erre a célra intézményesített jogi eljárásban történik meg.
Az általános normáknak a konkrét esetekre történő alkalmazása igen széles körben fordul
elő: ezt tesszük, amikor eldöntjük, hogy átadjuk-e a helyünket a villamoson, amikor tegeződő
vág}' magázódó formát választunk, amikor valamely alkalomhoz illően öltözködünk, amikor
adunk pénzt a koldusnak vagy nem stb. Az ilyen esetekhez képest a jogalkalmazás további
specifikumokkal rendelkezik, melyekre részben már utaltunk:
(a) A jogalkalmazás során jogi normák alkalmazása történik meg. Éppen azért olyan fontos
a jogi és nem-jogi normák (illetve az azokat rögzítő szabályok) el-
 JOGALKALMAZÁS 187

határolhatósága, hogy eldönthető legyen: indokolt-e mozgásba hozni a jogalkalmazás

bonyolult és költséges intézményrendszerét. Ha kirabolnak minket, akkor igen; ha nem adják
át nekünk a helyüket a buszon, akkor nem — nem azért, mert az előbbi jelentősebb eset,
mint az utóbbi, hanem azért, mert az előbbire van érvényes jogi norma, az utóbbira pedig
nincs. (Más kérdés, s nem is feltédenül igaz, hogy jogi szabályozás tárgyává általában a
közösségi együttélés szempontjából „jelentős” magatartásokat és viszonyokat teszik.)
(b) Jogalkalmazást csak az arra felhatalmazott szervek (bíróságok és más hatóságok)
végezhetnek. Ez csupán definíciós kérdés persze: azért igaz, mert eleve az arra
felhatalmazottak eljárását definiáltuk jogalkalmazásként. Nem véledenül tesszük ezt: a jogi
normáknak tulajdonított kiemelkedő szerep, az érvényre juttatásukhoz fűződő társadalmi
érdek, valamint a bonyolult normarendszer áttekintéséhez és működtetéséhez szükséges
szakértelem igényli, hogy különüljön el a professzionalisták egy csoportja, amelynek az a
feladata, hogy hivatásszerűen működjön közre a jog megalkotásában és alkalmazásában —
természetesen ők a jogászok. A jogalkalmazás az ő kezükre bízott jogalkalmazó szervek
monopóliuma. Ezért nem nevezzük jogalkalmazásnak — hanem jogkövetésnek —, amikor mi
magunk „alkalmazzuk” a jogszabályokat a saját ügyeinkre, elolvasva és megfogadva pl., hogy
mi a módja a cégbejegyzésnek, az építési engedély megszerzésének stb.
(c) Nehéz megmondani, hogy mi a súlyosabb szankció: az a pénzbírság, amelyet a
szabálysértési hatóság pl. bolti lopás miatt kiszabhat ránk, vág} 7 emiatt a becsületünk
elvesztése, megcsappanása a családunk, a szomszédaink, a munkatársaink előtt. Általában
azonban a legsúlyosabb szankciók elszenvedése — vagyonunk, szabadságunk, esetleg életünk
elvesztése — jogi eljárás eredményeként következhet be. Ez indokolja azt, hogy (a
„becsületbíróságokhoz” vagy „bajtársi bíróságokhoz” hasonló kivételektől eltekintve) a
jogalkalmazásra részletesen szabályozott és intézményesített jogi eljárás szolgál. Ezen eljárás
normáiba vannak beépítve mindazon elvek és szabályok, amelyek azt hivatottak biztosítani,
hogy a tények megállapítása és a normák értelmezése útjában álló összes nehézség ellenére a
jogalkalmazás eredményeként a lehető legpártadanabb, legobjektívabb, sőt legigazságosabb
döntés szülessen meg. Az eljárás ezért jogilag szabályozott, méghozzá részletesen, a lehetőség
szerint garantálva a jogalkalmazó önkényétől való mentességet.
AZ ELJÁRÁSJOGOK • Az eljárás jogi szabályozásának következménye az anyagi jog és az eljárási jog
(vagy ahogyan szintén nevezni szokták: alaki jog) megkülönböztetése. Az előbbi azokat a jogi
normákat foglalja magában, amelyek a feleket — meghatározott feltételek fennállása esetén
— megillető jogokat és kötelességeket határozzák meg (pl. a vevőnek joga van a dolog átadásának
igénylésére, és köteles a vételár megfizetésére). Nem elég azonban tudnunk, hogy jogunk van
valamire: azt is tudnunk kell, hogy mit tehetünk, ha megsértik e jogunkat. Az eljárási jog
éppen azon normák összessége, amelyek az anyagi jogok érvénye
188 HETEDIK FEJEZET

síthetőségének módját, a kötelesség-teljesítés elmaradása és kikényszerítésének szükségessége

esetén követendő eljárást, a jog által meghatározott teendőket tartalmazza (melyek
figyelembevétele esetén pl. nem verőlegényeket küldünk a követelésünk behajtására, hanem
pert indítunk). Az eljárási jog végül is azokat a feltételeket és módokat határozza meg,
amelyek esetén és amilyen módon mozgásba hozható az állami kényszer-gépezet az általa az
anyagi jogban garantált jogok és előírt kötelességek érvényre juttatására.
Az eljárás tehát a jogalkalmazásra felhatalmazott szervek (illetve a nevükben eljáró
személyek) működésének, cselekvéseinek rendje, melynek szabályait az eljárási jog rögzíti.
Helyesebb azonban eljárási jogokról beszélni, hiszen többféle eljárás és azt szabályozó eljárási
jog ismeretes a modern jogrendszerekben. Első lépésben megkülönböztethetjük a hatósági és a
bírósági jogalkalmazást, s az azoknak (nagyjából) megfelelő közigazgatási és bírósági eljárást. E
különbségtevés alapja a hatalmi ágak megosztása, amennyiben a közigazgatási (hatósági) eljárás
a végrehajtó hatalom (közigazgatási) apparátusának tevékenységi rendje, míg a bíráskodás
értelemszerűen a bírói hatalom ténykedése. Második lépésben különbséget tehetünk a bírósági
eljárás fő típusai — a büntető és a polgári eljárás — között, mint azt alább röviden bemutatjuk.
Harmadik lépésben olyan specifikus eljárásokat különböztethetünk meg, amelyek a
közigazgatási és bírósági eljárások altípusaként, sajátos eseteként határozhatók meg. Ezekkel
nem foglalkozunk, csak utalunk rá, hogy olyan eljárásokról van szó, mint a nemperes eljárá-
sok, a szabálysértési, a fegyelmi, a cégbírósági stb. eljárás.
Mielőtt kitérnénk az egyes fontosabb eljárástípusokra, érdemes összefoglalni az
eljárásjogok bizonyos közös jegyeit. Vannak ilyenek, s ez nem véletlen: mindegyik eljárás
szabályozását hasonló célok és megfontolások vezérlik, hasonló intézményeket és garanciákat
alkalmaznak — vagyis hasonló „srófra” járnak. Közülük a legfontosabbak a következők:
(a) Az eljárásjogok azoknak a lépéseknek az egymásra következő sorozatát szabályozzák, amelyek
az eljárás megindulásától annak lezárultáig vezetnek. Minden egyes lépés válaszutat kínál:
vagy továbbhalad az eljárás a következő szakaszába, vagy megakad azon a ponton. Pl. a
feljelentés alapján a nyomozást vagy elrendelik, s akkor halad tovább, vágy elutasítják; az első
fokú ítélet ellen vagy fellebbezést jelentenek be, s akkor másodfokra kerül, vagy nem, s akkor
jogerőre emelkedik. Minden eljárás ilyen lépé'sek rövidebb—hosszabb láncolata.
(b) Az eljárásjogi szabályok olyan alapelvek érvényre jutását szolgálják, melyek célja végső
fokon az eljárásnak kitett magánszemélyek védelme az erőfölénnyel — a legitim erőszak
alkalmazásának monopóliumával — rendelkező (állami) szervek esedeges túlkapásaival
szemben. Nem véleden, hogy ezen elvek nagyrészt a polgárosodás korában, a feudális
abszolutizmus omnipotens állama elleni védekezésként fogalmazódtak meg. Ilyenek: a
törvényesség (jogszabályokhoz kötöttség); a törvény előtti egyenlőség, pártadanság,
diszkriminációtól való mentesség; a tájékoztatáshoz, az iratokba való betekintéshez való jog; a
jogorvoslat lehetősége; a közösségi kontrollt lehetővé tevő nyilvánosság biztosítása; a véde
 JOGALKALMAZÁS 189

lemhez vagy jogi képviselethez és tanácsadáshoz való jog, az anyanyelv használatának joga,
tisztességes eljáráshoz való jog — és hasonlók.
(c) Az eljárásjogok célja a korrekt jogalkalmazás feltételeinek biztosítása, vagyis olyan
szabályok felállítása, amelyek lehetővé teszik a valóságnak megfelelő tényállás feltárását, a
jogszabályok helyes értelmezését és olyan határozat meghozatalát, amely a tényekkel és a
normákkal is összhangban áll. Fontos belátni, hogy ez a jogalkalmazás nem olyasféle
szolgáltatás, amelyet a vitába bonyolódott felek „megrendelnek” a konfliktusuk feloldása
érdekében. A jogvita nem egyszerűen a felek „ügye” (bár kétségtelenül az is, számukra pedig
elsődlegesen az), hanem a közösség ügye: a közösség rendjét bontja meg az, aki felrúgja e kö-
zösség normáit, s a közösség az, amely elégtételt vesz emiatt. Ezért, hogy az ítéleteket
(pontosabban az ügydöntő határozatokat) „Magyarország nevében” hozzák.
A KÖZIGAZGATÁSI ELJÁRÁS • A funkcionális modellben fentebb „adminisztrátor” névvel
illetett típusnak felel meg leginkább a közigazgatási eljárás, melynek általános szabályait a
2004. évi CXL. törvény — A. közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól (Két.) —
tartalmazza. Mint a törvény címe is utal rá, ez az eljárástípus a konkrét közhatalmi (vagyis
hatósági) jogalkalmazói aktusok kibocsátását szabályozza. 13 A közigazgatási eljárás tehát a
közigazgatási szerveknek a felek jogait vág}' kötelezettségeit kötelező erővel megállapító,
esetleg jogvitájukat eldöntő hatósági eljárását szabályozza. 14 Az ilyen döntés meghozatalának
formája a közigazgatási határozat, az eljárás tehát közelebbről az ilyen határozatok
meghozatalának és a velük szembeni jogorvoslatoknak, valamint a végrehajtásuknak a rendje.
Közigazgatási határozattal engedélyeznek építkezést, tiltanak meg egy környezetszennyező
tevékenységet, köteleznek eboltásra, vetnek ki adót stb. A közigazgatási eljárás három fő
szakaszra oszlik:
(1) Az alapeljárás az eljárás megindulásától az első fokú érdemi határozat meghozataláig
tart. Az eljárás az ügyfél kérelmére, vagy (közérdek védelme esetében) hivatalból indulhat meg.15
Ha az eljárás megindult (mert a kérelmet nem utasították el érdemi vizsgálat nélkül), az
eljáró hatóságnak először azt kell megállapítania, hogy van-e joghatósága (magyar közigazgatási
hatóságnak van-e joga eljárni), hatásköre (az adott szervtípusnak van-e joga eljárni), s illetékessége
(az azonos hatáskörű szervek közül az adott hatóságnak van-e joga eljárni). Ha igen, akkor a
feladata - bizonyítási eljárás lefolytatásával vagy anélkül — a tényállás tisztázása és a
vonatkozó jogszabályi rendelkezések megállapítása. Mindennek elvégzésére a hatóságnak
(általában) 30 nap áll rendelkezésére,

13
A konkrét aktus - mint pl. egy határozat - egy adott ügyre vagy esetre vonatkozik; a normatív aktus - mint pl. egy'
rendelet — esetek meghatározott körére.
14
A hatóság olyan közigazgatási szerv, amely az’állami közhatalom birtokában jogosult a hatáskörébe utalt egyedi
ügyekben eljárni és döntést hozni. V.ö.: Kalas Tibor (szerk.): Közigazgatásijog. Általános rész Miskolc: Bíbor Kiadó, 2000,
33. o.
13
Az ig/fél az, akinek jogát, jogos érdekét vagy jogi helyzetét a közigazgatási eljárás érinti.
190 HETEDIK FEJEZET

amely egy ízben meghosszabbítható — ennek lejárta előtt azonban döntést kell hozni. A
döntés a tartalmát és a funkcióját tekintve kétféle lehet: határozat vagy végzés. A határodat a
hatóság érdemi döntése a konkrét ügyben, melyben a kérdéses jogot vagy kötelezettséget
megállapítja vagy a vitát eldönti — vagyis az ügyet „elintézi”. A végzés valamely eljárási
kérdésben hozott döntés, amely az eljárást megakasztja, felfüggeszti, továbblendíti, elősegíti
az érdemi döntés meghozatalának feltételeit. A határozat és a végzés bevehető részt (a szerv és az
ügyintéző megnevezése, az ügyfél adatai, az ügy száma és tárgya); rendelkező rész} (a döntés
lényege, a jogorvoslat lehetőségére való figyelmeztetés, díjak és költségek viseléséről
rendelkezés); általában indokolást (a tényállás megállapítása, a bizonyítékok értékelése,, a
döntés alapjául szolgáló jogszabályok és állásfoglalások megnevezése); s záró részt (a
döntéshozatal helye, kelte, a döntéshozó neve, hivatali beosztása, aláírása, bélyegzője)
tartalmaz. Az alapeljárás a döntés (kihirdetés, kézbesítés, hirdetmény útján való) közlésével
zárul le.
(1) A jogorvoslati eljárás az alapeljárásban hozott döntés felülvizsgálatát biztosítja, ha az
valakinek a jogát vag)r jogos érdekét sérti. A felülvizsgálatra az ügyfél kérelmére, vagy hivatalból
kerülhet sor. (a) Az ügyfél számára rendelkezésre álló jogorvoslat alapvető eszköze a fellebbezés,
melynek döntése visszavonásával vagy módosításával helyt adhat az első fokú szerv is. Ennek
hiányában a felettes szerv dönt, amely határozatával a megtámadott döntést helybenhagyja,
megváltoztatja vagy megsemmisíti, (b) Ha az ügyfél ezt még mindig sérelmesnek tartja, élhet
a bírósági felülvizsgálat eszközével — feltéve, hogy előtte élt fellebbezéssel, betartotta a 30 napos
keresetindítási határidőt és tud jogszabálysértésre hivatkozni. Ekkor közigazgatási per indul, amely
már bírói jogalkalmazás, s amelyre ezért a polgári eljárás szabályai vonatkoznak, (c) A Két. a
bírósági eljárásokban ismeretes perújítást vette át az újrafelvételi eljárás intézményével. Ezzel a
rendkívüli jogorvoslati eszközzel (6 hónapon belül) a jogerős határozat ténybeli megalapozatlan-
ságát lehet sérelmezni időközben felmerült új tényre, adatra, bizonyítékra hivatkozva. Ezen
kívül a jogsértő döntést hozó közigazgatási hatóságnak is lehetősége van orvosolnia a
határozatát annak módosítása vagy visszavonása útján.
(2) A végrehajtási eljárás a jogerős határozat végrehajtására szolgál — ha szükséges. Akkor
szükséges, ha a határozat valakire kötelezettséget rótt ki, aki azonban vonakodik e
kötelezettség teljesítésétől. Ez esetben hivatalból, vagy a jogosult kérelmére újabb eljárás
indulhat — immár a kötelezettség kikényszerítésére. A végrehajtás önálló eljárás, külön
szervezettel — ez a közigazgatási végrehajtási szolgálat — és annak döntései ellen külön jogorvoslattal
lehet élni.
A mai magyar jogrendszerben vannak olyan külön eljárások, melyek feladatai
megoszlanak a közigazgatási szervek és a bíróságok között. Ilyen a szabálysértési eljárás, a választási
eljárás és a birtokvédelmi eljárás. Ezekre speciális jogszabályok vonatkoznak.
A BÜNTETŐELJÁRÁS • A bírósági jogalkalmazás egy állami szerv — a bíróság — válasza a
jogsértéssel előidézett konfliktusra. A jogalkalmazással a bíróság utó
 JOGALKALMAZÁS 191

lag olyan helyzetet próbál teremteni, mintha a jogsértés nem történt volna meg. Ezt szolgálja
a jóvátétel: a reparáció, mint pl. a kártérítés vagy az eredeti állapot helyreállítása. E helyett (ha
a reparáció nem lehetséges), illetve e mellett (ha a reparáció nem elégséges) a jogsértéshez
további következmény is fűzhető. Erre való a büntetés valamilyen formája: a represszió, mint
pl. a szándékos károkozás
— kártérítésen túlmenő — büntetése, vagy az állam javára marasztalás pl. uzsorás szerződés
esetén.16 A reparáció az egyén sérelmét orvosolja (pl. megtérítteti a sértettnek a rablótámadás
során elszenvedett sérülései miatt kiesett keresetét, javaiban keletkezett kárát), a represszió
viszont a közösség sérelmét: azt, hogy megsértették a normáiban kötelezőként kifejezésre
juttatott rendet.
A bírósági eljárások két alaptípusa a büntető és a polgári (peres) eljárás. A büntetőeljárás alapvető
szabályait A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) rögzíti. Ezen eljárás szerkezete
aszimmetrikus: a büntető jogszabályt megsértő elkövető (az eljárás során összefoglaló
elnevezéssel: terhelt) és a vele szemben fellépő, az államot képviselő vádló (az ügyész mint
közvádló, a pót- magánvádló, illetve néhány meghatározott esetben a magánvádló)
viszonyára épül. Minthogy a büntetőeljárás közsérelem bekövetkezése miatt, a közösség rend-
jének helyreállításáért indul, közjogias jelleget mutat: az állam büntető hatalmának
érvénj^esítését szolgálja. Mivel azonban a közhatalom birtoklása az ügyész és a bíró számára
jelentős hatalmi túlsúlyt eredményez, a modern büntetőeljárás-jogi rendszerek egyik
legfontosabb célja azon garanáák kiépítése és működtetése, amelyek képesek megvédeni a
kiszolgáltatott egyént a hatalmi önkénytől és túlkapásoktól. 17 A büntetőeljárás is szakaszokra
osztható.
(1) Az önálló nyomozási szakasz a büntetőeljárás sajátossága. A nyomozó hatóságok
(ügyészség, rendőrség, Nemzeti Adó- és Vámhivatal stb.) feladata a tényállás felderítése, a
bizonyítékok összegyűjtése, a terhelt kézrekerítése, a vádemelés megalapozása. Az eljárás
feljelentéssel vagy a hatóság tudomásszerzése alapján, a nyoniozás elrendelésével indul meg (ha a
feljelentést nem utasítják el). Ennek megtörténtét a terhelttel — akinek neve ebben a
szakaszban: gyanúsított — közölni kell, s biztosítani az őt megillető jogokat. A nyomozás
lefolytatására szabály szerint két hónap, de indokolt meghosszabbítások esetén is — a
gyanúsított első kihallgatásától számítva — legfeljebb két év áll rendelkezésre. Ezt követően
vagy a nyomozás megszüntetéséről kell határozni (annak eredménytelensége esetén),18 vagy a
keletkezett iratokat vádjavaslattal az ügyészhez kell továbbítani.

'6 Ptk. 237. § (4) bek.

17
A legismertebb garanciák között van az ártatlanság vélelme, a bírói meghallgatáshoz való jog, a tárgyalás
nyilvánosságának elve, a jogsegélyhez és jogorvoslathoz való jog stb. A büntetőeljárás alkotmányos elveiről
lásd: Farkas Ákos - Róth Erika: A büntetőeljárás. Budapest: KJK — Kerszöv, 2004, 3. Fejezet.

18
A nyomozási cselekmények, illetve a nyomozás során született határozatok ellen külön jogorvoslatnak is
helye van.
192 HETEDIK FEJEZET

(2) Az ügyészi s%akas% feladata a döntés a vádemelésről. Az ügyész a vádhatóság: közvádas

ügyekben kizárólagos joga a vádemelés. A bíróság a vádho^ kötöttség helyzetében van: csak arról
a cselekményről és csak azzal a vádlottal szemben hozhat ítéletet, amely miatt és aki ellen az
ügyész vádat emelt. Az iratok, illetve további nyomozási cselekmények elvégzése vagy
elvégeztetése alapján az ügyész a nyomozást felfüggesztheti vagy megszüntetheti, a
vádemelést elhalaszthatja vagy részben mellőzheti, vagy vádat emelhet úgy, hogy vádiratot
nyújt be a bírósághoz. Az ügyész a vád fölött az eljárás későbbi szakaszaiban is rendelkezik: a
vádat képviseli, s az ítélet meghozataláig módosíthatja vagy elejtheti. A terhelt a vádemelést
követően: vádlott.
(3) A bírósági s%akas\ a büntetőeljárás központi része, mert itt valósul meg az eljárás fő
funkciója: a büntetőjogi felelősségrevonás. Ezért e szakasz további belső tagoltságot mutat. 19
(a) A tárgyalás előkésztése a bírósági eljárás első lépése, melynek feladata megvizsgálni, hogy
megvannak-e a bíróság előtti eljárás lefolytatásának feltételei, így helye lehet áttételnek
(hatáskör vagy illetékesség hiányában), az eljárás felfüggesztésének, megszüntetésének,
személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés (pl. előzetes letartóztatás) fenntartásának
vagy elrendelésének stb.
(b) Ezt követően veheti kezdetét az első fokú tárgyalás. A nyilvánosság, közvetlenség és
szóbeliség elveiből következően e szakasz az, ahol az eljárás minden szereplője személyesen
és együttesen jelen van, hogy a tárgyalás fő funkcióját: a bizonyítás lefolytatását és a
határozat meghozatalát elősegítse. A bizonyítás-felvétel célja és korlátja azon tények és
körülmények tisztázása, amelyek a tényállás megállapításához, jogi minősítéséhez és a
jogkövetkezmények alkalmazásához szükségesek. A határozat alapjául csak a bíróság által
közvetlenül felvett bizonyíték szolgálhat. Ha lehet,.egy ülésnapon, ha nem, akkor elnapolás-
sal több alkalommal tisztázható a tényállás. A tárgyalás végén a perbeszédeket követően a
bíróság meghozza és kihirdeti a határozatát, figyelmeztetve és lehetőséget adva az esetleges
fellebbezés(ek) bejelentésére.
A bíróságok kétféle határozatot hozhatnak: ítéletet vagy végzést. ítélethozatalra kerül sor, ha a
bíróság a per érdeméhen dönt, tehát ha a terheltet bűnösnek mondja ki vagy felmenti. Minden
más szükséges döntést — a tárgyalás elnapolását, szakértő kirendelését, új tanú megidézését,
rendbírság kiszabását stb. — végzésben hoz meg. Ügydöntő végzés születik, ha a bíróság nem
dönt a bűnösségről, hanem az eljárást megszünteti.
Az ítélet mindig, a végzés csak bizonyos esetekben — a bevezető és a záró rész mellett 20
— két fő részből áll: a rendelkező részből és az indokolásból. Az ítélet rendelkező rés%e a
vádlottnak és az (esetleges) előzetes fogvatartásának ada

19
A büntetőeljárásban csak kivételesen fordul elő a tárgyalás mellőzése, ezért azzal itt nem foglalkozunk.

20
A bevezető rész itt a bíróság megnevezését, az eljárás és az ítélethozatal helyét, a tárgyalási napokat és azok
nyilvánosságát, s a „Magyarprszág nevében!” deklarációt tartalmazza.
 JOGALKALMAZÁS 193

tain túl tartalmazza a bíróság érdemi döntését (bűnösség vagy felmentés kimondása, esetleg
megszüntetés, a bűncselekmény megnevezése, büntetés és intézkedés kiszabása) és a bűnügyi
költség viselésére vonatkozó döntést és egyéb rendelkezéseket. Az indokolásban van helye a vád
összefoglalásának, a vádlott személyi körülményeinek, a megállapított tényállásnak, az alapul
szolgáló bizonyítékoknak illetve a bizonyítékok mérlegelésének és a minősítést, a büntetést
vagy intézkedést megalapozó jogszabályok megjelölésének.
(c) A másodfokú eljárást eredményező fellebbezést a rendelkezésre álló határidőn belül az
első fokon eljárt bíróságnál kell bejelenteni. Ha a fellebbezés kizárt, elkésett vagy nem
jogosulttól származik, az első fokú bíróság elutasítja, egyébként az iratokkal együtt
felterjeszti a másodfokú bírósághoz. A másodfokú bíróság, ha az első fokú ítéletet
törvénysértőnek vagy megalapozatlannak találja — és a hibát maga nem orvosolhatja 21 — az
ítéletet hatályon kívül helyezi és az első fokú bíróságot új eljárásra és új határozat
meghozatalára utasítja. Egyébként a fellebbezést elutasítja és az ítéletet helyben hagyja, vagy
a szükséges mértékben megváltoztatja; ekkor a határozat jogerős és végrehajtható lesz.
(d) A magyar büntetőeljárás új elemeként a Be. XV. Fejezete 2006. július 1. hatállyal
bevezette a harmadfokú bírósági eljárást — fellebbezési lehetőséget biztosítva arra az esetre, ha a
másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével állapította meg olyan vádlott
bűnösségét, akit az első fokú bíróság felmentett, illetve az első fokon elítélt vádlottat
felmentette.22
(e) Rendkívüli perorvoslatra — azaz a már jogerős ítélet felülbírálatára — valóban csak
rendkívüli esetben kerülhet sor. Szabály szerint — a jogbiztonság megteremtése érdekében
— a jogerős határozat megváltoztathatatlan, még akkor is, ha némely megállapítása vagy az
alapjául szolgáló mérlegelés vitatható (ami előfordul). Mégis, az ilyen határozatok esetleg
valóban súlyos fogyatékossága a jogbiztonság ellenében is orvoslást igényelhet. Erre a
következő rendkívüli perorvoslatok szolgálnak.
1. ^4 perújítás alapgondolata (és fő esete) az, hogy az ítélet meghozatalakor még
figyelembe nem vett olyan új tény vagy bizonyíték felmerülése, amely valószínűvé teszi, hogy a
bűnösség vagy büntetés kérdésében lényegesen eltérő döntés született volna, alapul
szolgálhasson az eljárás megismédésére a terhelt vagy az ügyész vág}' más jogosultak
kérelmére. A perújítási eljárás két részből áll: az elsőben a kérelmet kell megvizsgálnia az
alapügy másodfokú bíróságának, s dönteni, hogy helye van-e perújításnak vagy sem (azaz
fennáll-e a valószínűség); a másodikban — igenlő válasz esetén — az ügy ismételt
tárgyalására és új határozat hozatalára kerül sor az első fokú bíróságon, orvosolva a ténybeli
hibát.

21
Itt érvényesül a tényálláshoz kötöttség elve: a másodfokú bíróság csak az általa felvett bizonyí tás alapján
állapíthat meg eltérő tényállást; egyébként azt csak kiegészítheti vagy helyesbítheti.
22
A harmadfokú eljárást az tette lehetővé, hogy az 1997. évi LXVI. tv. 16. §-a — 1999. január 1-i hatállyal - az
ítélőtáblák felállításával ismét négyszintű bírósági rendszert hozott létre, megosztva a Kúria korábbi feladatait az
ítélőtáblák és a Kúria között.
194 HETEDIK FEJEZET

1. A felülvizsgálat intézménye arra nyújt lehetőséget, hogy az érintett a jogerős határozat

megváltoztatását kérje a Kúriától, arra hivatkozással, hogy az ügydöntő határozat anyagi
jogszabályt sért, vagy lényeges eljárási szabály megsértésével született. Ha lehetséges a jogsz-
abálysértés kiküszöbölése, a Kúria új határozatot hoz, egyéb esetben a másodfokon eljárt
bíróságot új eljárásra utasítja, vagy — ha nem történt ilyen szabálysértés - a határozatot
hatályában fenntartja. Felülvizsgálatot egy kérelmező egy ügyben csak egyszer kérhet,
feltéve, hogy a kérelmező a rendes jogorvoslati lehetőségeket kimerítette, de a terhelt
terhére ekkor is csak hat hónapon belül.
2. A jogorvoslat a törvényesség érdekében éppen azért vált szükségessé, mert felülvizsgálattal
valóban csak kivételesen lehet élni. Ezt a jogorvoslatot csak a legfőbb ügyész
kezdeményezheti (határidő nélkül) annak érdekében, hogy a Kúria állapítsa meg, hogy a
jogerős ítélet törvénysértő volt, illetve — ha az a terhelt javára szól —, változtassa is meg azt.
3. A jogegységi eljárás lefolytatására is a Kúria jogosult, a Kúria elnöke, kollégiumának
vezetője vagy a legfőbb ügyész kezdeményezésére. Ezt az indokolhatja, hogy a joggyakorlat
(azaz a bíróságok ítélkezési gyakorlata) továbbfejlesztésre, egységesítésre vagy módosításra
szorul valamely elvi kérdés vagy jogkérdés — korábban eltérő — megítélése miatt.
4. Az alkotmányjogi panaszeljárás olyan speciális jogorvoslati mód, amelyet az
Alkotmánybíróság folytat le indítvány .alapján abban az esetben, ha egy ügyben alaptörvény-
ellenes szabályt alkalmaztak és ez alapjogsértést okozott, vagy egyébként egy konkrét bírói
döntés alkotmányos alapjogot sért, és nincs lehetőség más jogorvoslat igénybevételére. Az
indítvány benyújtására a sérelmesnek tartott döntés meghozatalától számított hatvan napon
belül van lehetőség. Ha az alkotmányjogi panaszeljárás sikeres, az alapján lehet kérni a
támadott határozat felülvizsgálatát.
(c) A jogerős határozatot végre kell hajtani. A végrehajtási eljárás lefolytatása az ezzel
megbízott szervezetek feladata. Eljárásuk ahhoz igazodik, hogy milyen rendelkezést kell
végrehajtani: szabadságvesztés büntetést, vagy közérdekű munkát, vagy pénzbüntetést stb.
Az ezek során igénybevehető (kényszerítő) eszközöket külön törvények tartalmazzák,
figyelembe véve a végrehajtás alá vont személy méltányolható érdekeit is. A büntető ügyben
hozott határozatok végrehajtása iránt az állami szervek hivatalból intézkednek.
A POLGÁRI ELJÁRÁS • A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi 111. törvény által szabályozott
polgáyj eljárás modellje a követelést támasztó felperes, illetve az ez ellen védekező alperes közötti
konfliktus eldöntésére szolgál. A polgári eljárásra magánsérelem orvoslásának érdekében, a
magánfél érdekében kerül sor - még akkor is, ha az egyik fél az állam. A felek ugyanis itt
egymással szimmetrikus viszonyban állnak; az állam mint eladó vagy bérlő nem küldheti ki pl. a
rendőreit az igényei érvényesítésére. Erre a polgári eljárás szolgál, akár annak peres, akár
nemperes formájában. A konkrét vita feldolgozásának és elintézésének (végső
 JOGALKALMAZÁS 195

fokon: ítélettel való lezárásának) kerete és folyamata a polgári ügy, melynek tartalma a polgári
eljárásjogi jogviszony (miként a büntető eljárásé a büntetőügy).
A polgári eljárás tárgyává tett vita „urai” alapvetően a felek: az eljárás csak addig és
azokra a kérdésekre folyik, ameddig és amire a felek (elsősorban az eljárást kezdeményező
felperes) akarják. A bizonyítás terhe is rájuk hárul: nincs tehát nyomozási szakasz sem. Ha
nem is hiányzik, de sokkal csekélyebb az ügyész szerepe is, s nincs külön ügyészi szakasz
sem. A polgári eljárás tehát a polgári perre épül, melynek első fokú és perorvoslati szakasza
különíthető el.
(1) Az első fokú bírósági eljárás a polgári perben is kérelemre indul, melyre a keresetlevél szolgál.
Ez a beadvány áz eljáró bíróságot, a felek adatait, a felperes által érvényesíteni kívánt jogot,
az azt megalapozó tényeket és bizonyítékokat, s a bíróság döntésére irányuló kérelmet
{jpetitum’-oi) tartalmazza, csatolva a rendelkezésre álló okiratokat. Keresetet csak az ügyben
érdekelt fél, esetenként helyette pl. az ügyész, vagy a gyámhatóság nyújthat be. A kereset
benyújthatóságának időbeli korlátja az elévülés, esetenként más jogérvényesítési határidő.
A tárgyalás kitűzését a polgári perben is megelőzi a tárgyalás előkészítésének szakasza, annak
tisztázására, hogy a keresetlevél alkalmas-e a tárgyalásra, az eljárás nem más bíróság vág}'
hatóság hatáskörébe vagy illetékességébe tartozik-e (áttétel), nincs-e szükség hiánypótlásra,
nem kell-e a keresetet tárgyalás kitűzése nélkül elutasítani, mert kizárt, idő előtti,
jogosulatlantól származik stb.
Ha nincs ilyen ok, vagy azt elhárították, a bíróság kitűzi a tárgyalást. Itt történik a
bizonyítékok összegyűjtése, megvizsgálása, s azok alapján a tényállás felderítése. A
büntetőeljárással szemben a polgári eljárásban a tárgyalási elv érvényesül. Eszerint a bizonyítás a
felek feladata: a döntéshez szükséges tényt annak kell bizonyítania, akinek érdekében áll,
hogy azt a bíróság valónak elfogadja; a bíróság a kezdeményező szerepet csak kivételesen
veszi át. A tárgyalás menetében sor kerülhet a tárgyalás elhalasztására, a per
megszüntetésére, az eljárás szünetelésére, félbeszakadására, felfüggesztésére, melyekről a
bíróság végzéssel határoz. Ha kialakultak az ügydöntő határozat meghozatalának feltételei —
a perbeszédek meghallgatása után — a bíró a tárgyalást berekeszti.
A per érdemében a bíróság itt is ítélettel, minden más kérdésben pedig végzi.r- sel határoz. A
per érdeme a polgári eljárásban a perbeli (anyagi jogi) igény elbírálását jelenti; a végzések az
eljárásjogi kérdések eldöntésére szolgálnak. Kivételesen a polgári eljárásban is születhet
ügydöntő határozat végzés formájában; pl. az egyezség jóváhagyása, jogerőssé vált fizetési
meghagyás, a per megszüntetése stb. A határozatok a büntetőbírósági határozatokhoz
hasonló részekből állnak; az értelemszerű eltérésekkel. így a bevezető részben a felek perbeli
állását (felperes, alperes) meg kell jelölni; a rendelkező rész központi eleme a kereseti ké -
relemről való döntés, kiegészítve a kamatról, teljesítés módjáról és határidejéről,
perköltségről való döntéssel. A polgári perben hozott ítéletnek fellebbezési záradékot, azaz a
fellebbezés lehetőségéről és módjáról szóló tájékoztatást is tartalmaznia kell. Az indokolás a
vád helyett a pertörténetet (vagyis a kérelmek, ellen
196 HETEDIK FEJEZET

kérelmek stb. sorozatát) ismerteti, egyebekben a büntető ítélethez hasonlít; ugyanolyan a

zárórész; s ugyanúgy kell kihirdetni, illetve közölni az ítéletet.
A polgári eljárás alaptípusa a peres eljárás. Az eljárás egyszerűsítése, gyorsítása és a
költségek csökkentése érdekében azonban a büntetőeljárásnál jóval szélesebb körben van
lehetőség nemperes, azaz perenkívüli eljárások lefolytatására. Lehet, hogy az eljárást nem is a
bíróság (hanem a közjegyző vagy a végrehajtó) folytatja le. 23
(1) A jogorvoslati (peres eljárásban: perorvoslati) szakasz szerkezete is - bizonyos
eltérésekkel — megfeleltethető a büntetőeljárásénak. A felosztás alapja itt is a még nem
jogerős határozatok ellen igénybe vehető rendes, és a már jogerős határozatok ellen irányuló
rendkívüli jogorvoslat elkülönítése. A rendes jogorvoslat eszköze a fellebbezés, amelyet az első
fokon eljárt bírósághoz kell benyújtani, de annak „felettes” bírósága — járásbíróság esetében
a törvényszék, törvényszék esetében az ítélőtábla bírál el. A fellebbezés lehetősége
korlcitozptt annak tárgya (nem minden ügyben), alanya (nem akárki), s határideje (nem
akármeddig) szerint. A fellebbezést elbíráló másodfokú bíróság a pert megszüntetheti (ha
ennek okai fennállnak), az ítéletet hatályon kívül helyezheti akár eljárási szabálysértés, akár
(ténybeli) megalapozatlanság okából, s ekkor új eljárást rendel el. Egyébként a megtámadott
ítéletet helybenhagyja, vagy pedig részben vagy egészben megváltoztatja; de erre csak a
fellebbezés(ek) keretei között kerülhet sor.
Rendkívüli jogorvoslatként — mint a büntetőeljárásban is az új Be. előtt — a perújítás és a
felülvizsgálat szolgál. A perújítás a jogerős ítélet ténybeli, a felülvizsgálat a jogi hibájának
orvoslására szolgál, (a) Penjítás alapja lehet olyan új tény vagy bizonyíték, amely az érintettre
már eredetileg is kedvezőbb döntést eredményezhetett volna; ha a kérelmező más
törvénysértése miatt lett pervesztes; s ha már jogerős elbírált ügyben (rés iudicata) hoztak
újabb ítéletet. A perújítási kérelmet az első fokon eljárt bíróság bírálja el, s ha annak helyt ad,
a sérelmezett határozatot egészben vagy részben hatályon kívül helyezi és új határozatot hoz.
(b) Felülvizsgálati kérelmet a jogerős érdemi határozat ellen az nyújthat be, akinek fellebbezési
joga is volt, a jogerős határozat közlésétől számított 60 napon belül. A kérelmet az
alapozhatja meg, ha a jogerős ítélet jogszabályt sértett. A felülvizsgálati kérelmet a Kúria
bírálja el, s a kérelmet elutasítja, vagy a határozatot hatályában fenntartja, vagy azt
megváltoztatva új határozatot hoz, vagy hatályon kívül helyezi és új eljárást rendel el.
Polgári peres ügyekben is van természetesen lehetőség alkotmánj'jogi panasz
benyújtására a fent ismertetett feltételekkel, sikeres panasz esetén azonban nem
felülvizsgálatnak, hanem perújításnak van helye.
(2) A jogerős határozatok végrehajtása a polgári perben is külön eljárásra tartozik, melyet
az érdekeltek kezdeményezésére az önálló bírósági végrehajtók foganatosítanak. A
végrehajtás során okozott sérelmek orvoslására külön, önálló pertípus, a Pp. XXV.
Fejezetében szabályozott végrehajtási perek szolgálnak.

23
V.ö.: Gáspárdy László (szerk.): 'Polgári nemperes eljárások. Miskolc: Novotni Kiadó, 2000.
 JOGALKALMAZÁS 197

A MEDIÁCIÓ • Jogrendszerünk új eleme a „közvetítő” hagyományos szerepkörét

intézményesítő mediáció. Valójában egy új törvényről — A közvetítői tevékenységről szóló 2002.
évi LV. törvényről — és ahhoz kapcsolódó jogszabályi rendelkezések egy köréről van szó,
amelyek a legkülönfélébb életszférákban nyitják meg az „egyezkedés”, vagyis az alternatív
vitarendezés korábban nem, vág)' csak részlegesen megengedett lehetőségét. Az alternatíva ez
esetben a bíróságon kívüli vitarendezés, amit egyrészt a konfliktusok eldöntése helyett azok
megoldására irányuló törekvés, másrészt a pereskedés — pénzben, időben, energiában, ide-
gekben kifejezhető — költségei i?iegtakarításcinak vágya mozgat.
Az alternatív vitarendezés történetileg legrégibb, egyben legismertebb változata a
választottbíráskodás, amely eredendően a kereskedők egymás közti — akár határokon is átnyúló
— vitáinak kezelésére szolgált, s szolgál ma is. 24 A választottbíróságok megkülönböztető
jegye, hogy „magán”, s nem állami bíróságok, vagyis az érdekeltek önmaguk választják meg
azokat, akiknek kezébe vitájukat helyezik. Ez lehet eseti (ad hocj, vág)' állandó
választottbíróság, melynek specifikuma azonban mindig az, hogy nem vagy nem csak jogi,
hanem az adott vita tárgyában mutatott szakmai képzettséggel., szakértelemmel rendelkeznek
tagjai.25 Minthogy nem állami (hanem a gazdasági kamarák által működtetett) szerv, nem áll
rendelkezésére a döntésének érvényre juttatásához szükséges kényszerapparátus sem — ezt a
felek előzetesen megkötött választottbírósági kikötésében (mellyel vállalják, hogy esedeges
vitájukban majd választottbíróság járjon el) és szerződésében (mellyel felállítják az immár
konkréttá váló vitájukban megbízott választottbíróságot) rögzített önkéntes alávetése pótolja. A
választottbíróság is ítélettel vág)' eljárást megszüntető végzéssel határoz, amely ellen
fellebbezésnek nincs helye, legfeljebb az érvénytelenítését lehet kérni állami bíróságtól
súlyos szabálysértés, hatáskör hiánya vagy a közrendbe ütközés - kivételes — eseteiben. A
határozat végrehajtása az állami bíróságokéval azonos módon történik.
Az alternatív vitarendezés modern intézményei között jött létre hazánkban
(a) a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálat (1996-ban). E szolgálat a listáján szereplő és
választható szakemberek révén működik közre a munkaügyi konfliktusok kezelése és
viszonyok javítása érdekében részben közvetítéssel, (kis) részben pedig döntőbíráskodással,
(b) A fogyasztóvédelmi törvény 1999-től állította fel a területi gazdasági kamarák mellett a
fogyasztóvédelmi békéltető testületeket. Feladatuk a fogyasztói jogviták kezelése elsősorban mediációs
(egyezséget kieszközlő) eszközökkel, ennek sikertelensége esetén a döntőbíró (arbitrátor)
pozíciójában. Az eljáró tanács határozata csak előzetes alávetés esetében kötelező, egyébként
ajánló jellegű, (c) Hasonló, de tisztán közvetítő (mediációs) jellegű a 2000. óta működő
egészségügyi közvetítői eljárás, amely (a betegjogi képvise-

24
Részletesen lásd Barinkay Zsuzsanna és mások: A mediááó. A közvetítői tevékenység. Budapest: HVG - Orac, 2006.

25
A hazai szabályokat A választottbíróságról szóló 1994. évi LXXI. törvény tartalmazza.
198 HETEDIK FEJEZET

lökre is támaszkodva) a Magyar Igazságügyi Szakértői Kamara által vezetett névjegyzékben

szereplő közvetítők révén a beteg és az egészségügyi szolgáltató között felmerült jogviták
peren kívüli rendezését hivatott elősegíteni, (d) Jogrendszerünk legújabb és legradikálisabb
fejleménye a mediáció lehetőségének bevezetése a büntetőeljárásban. Új, mert 2007. január 1.-vel
lép hatályba a Be. ezt lehetővé tevő 2006-os módosítása, s radikális, mert ezzel az állam
lemond a büntető hatalmának érvényesítéséről a kisebb súlyú bűncselekmények egy meg-
határozott körében. A korábbi kedvező külföldi tapasztalatok nyomán ezt annak érdekében
teszi, hogy nagyobb esélyt adjon a sértettet illető jóvátételnek, valamint az elkövető
megbánásának és remélt megjavulásának. Ezt a közvetítést — a büntetőeljárás felfüggesztése
mellett — a pártfogó felügyelő jogosult lefolytatni, egy külön törvény rendelkezései szerint.

LAIKUSOK RÉSZVÉTELE A BÍRÁSKODÁSBAN

A LAIKUS RÉSZVÉTEL TÖRTÉNETE • A bíráskodás történetileg eleve laikus jelleggel

fejlődött ki, s a laikus elem kisebb-nagyobb jelenléte mindmáig végigkíséri azt. Eltekintve
most a „közvetítő” laikus szerepének továbbélésétől, a rendes bírósági eljárásokban is azt
látjuk, hogy akár az esküdtek, akár az ülnökök a szakbíró ellenében is eldönthetik egy eljárás
kimenetelét; dacára annak, hogy a j°g útvesztőiben való eligazodáshoz egyre nagyobb és egyre
specializál- tabb jártasságra van szükség. Erre az ellentmondásra többféle válasz is adható:
talán a laikusok részvétele csak látszólagos, s bár ott ülnek, a döntés érdemébe nemigen
szólnak bele (a jogszociológiának vannak erre utaló megállapításai); talán nem is annyira
szükséges az a sokat hangoztatott jogi szaktudás, vagy legalábbis nem azokban a kérdésekben,
amelyekben mégis szavuk van (pl. annak eldöntésében, hogy lehet-e hinni a vádlottnak vág) 7
a tanúnak); vagy talán valamely, a jogi eljáráshoz képest külső okból van szükség a
jelenlétükre (pl. a szakbírák működésének demokratikus kontrolljaként). Természetesen e
válasz- lehetőségek egyike sem bír kizárólagos magyarázó erővel, annál kevésbé, hiszen a
laikusok részvételének funkciója jogrendszerenként és koronként változik.
A laikus igazságszolgáltatásnak vannak ősi és modern formái egyaránt. Hosszú múltra
tekint vissza a népgyűlések ítélkezése pl. a görög poliszokban, vagy a bűnös megkövezése a
régi zsidó vág)' iszlám világban. A kiközösítést az ókorban és a középkorban is a közösség
határozta el valamely tagjának elűzésével. Sajnálatos modem formájukként nevezhetjük meg
az egyes vallási vág)' etnikai csoportok elleni pogromokat, vág)' a lincseléseket (a ^»¿¿ -
bíráskodás nyomán). Az az előrehaladó folyamat, amit „civilizációnak” nevezünk, ebből a
szempontból az egyéneknek és csoportjainak a közvetlen ítélkezés lehetőségétől (mint
önbíráskodástól) való megfosztását és az ítélkezés állami kontroll és garanciák alá helyezését
mutatja.
 J OGALKALMAZÁS 199

A laikus részvétel eredetileg tehát a közösség közvetlen fellépése volt a normarendszerét

megsértőkkel szemben, s a jog elkülönülésével és intézményesülésével ez a szerepkör
differenciálódott és intézményeseden. A laikus részvétel történeti formái széles skálán
húzódnak, a felek által választott „közvetítőktől” az „állami hivatalnokig”, a helyi szokásokat
tanúsító bírótárstól a központi hatalom által kiküldött bíróig. 26 A mai értelemben vett laikus
részvétel rendszerei határozott és éles különbséget tesznek a hatalmi szervezethez tartozó és
jogilag képzett szakbíró és az ezek egyikével sem rendelkező, s nem is a helyi szokások vagy
érdekek megjelenítésére hivatott laikus között. Jogait és kötelességeit tekintve a laikus maga is
bíró, s ilyen minőségben vesz részt a kérdések egy részének vagy mindegyikének
eldöntésében. Ma létező két fő típusa az ülnöki vág)' társasbíráskodás és az esküdtszéki
bíráskodás.
AZ ÜLNÖKI RENDSZER • A társasbíráskodás, ülnöki bíráskodás vagy Schöffen- bírósáig (a ‘Schöffe’ = ülnök,
laikus bíró német szóból) - fő jellemzője, hogy az ügyben szakbíró(k)ból és laikusokból álló
tanács jár el és hoz határozatot. Különbséget tehetünk ugyanis az egyesbíróként és a tanácsban
eljáró bíróság között. Egyesbíró — aki természetesen jogász képzettségű szakbíró — járhat el
bizonyos egyszerűbb megítélésű, kisebb jelentőségű, illetve peren kívül (tárgyalás tartása
nélkül) elbírálható ügyekben. Laikus részvételről ennek megfelelően csak a tanácsban eljáró
bíróság eljárásában lehet szó, azonban itt is külön kell választani a vegyes (szakbíróból és
laikusokból álló), illetve a csak s%akbírákból álló tanácsokat. Ez utóbbiak eljárása jellemző a
másodfokon, a harmadfokon, illetve a Kúria előtt zajló ügyekben. Látható tehát, hogy
laikusok részvétele csak az eljárások egy meghatározott — s valójában egyre szűkülő — körét
jellemzi; sokkal gyakrabban a büntető, mint a polgári ügyekben első fokon eljáró
bíróságokon. Helyenként és koronként változik az, hogy a tanács összetétele hogyan alakul az
ilyen eljárásokban — azaz hány szakbíróból és hány laikusból áll. Ma Magyarországon az egy
szakbíróból és két ülnökből álló tanács a jellemző.
Ez a forma rövidebb-hosszabb esküdtbírósági kitérők után a Kontinensen, s az annak
mintájára építkező jogrendszerekben jellemző.?7 Megkülönböztető jegye, hogy az eljáró
tanács tagjai lényegében azonos jogokkal rendelkeznek, a határozatokat közösen hozzák meg,
véleményeltérés esetén szavazás útján. Következésképpen az ülnökök akár le is szavazhatják
a szakbírót — bár ez gyakorlatilag nemigen fordul elő. A tanács elnöke a szakbíró, s ebből
fakadóan a tárgyalást ő vezeti (ez az egyetlen jogosultsága, amely megkülönbözteti az ülnö-
köktől). Az ülnököket — közmegbízatásként — általában a települési önkormányzatok
választják vagy kérik fel meghatározott időre, s az általuk összeállított listáról a bíróság
vezetője hívja be őket egy konkrét eljárásban való közre

2<
’ Kulcsár Kálmán: A népi ülnök a bíróságon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1971, 28-34. o.
27
A magyar jogtörténet egy szakaszán is feltűnt az esküdtszék: az 1896:XXXIII. te. alapján 1900. január 1-től 1912-
ig működtek a kiemelkedő, súlyú bűnügyek meghatározott körében. V.Ö.: Stipta István: A magyar bírósági rendszer
története. Debrecen: DUP, 1997, 134. o.
200 HETEDIK FEJEZET

működésre. Munkájukat a tanács elnökének irányításával, de legjobb meggyőződésük szerint

végzik.
A Schöffen-bíröságok sajátos változataként értékelhetjük az egészen eltérő gyökerekből
táplálkozó népi ülnöki rendszert, amely a volt szocialista országokat jellemezte. Sajátossága nem
a felépülésében vagy működésében, hanem a neki szánt funkcióban rejlik,, mégpedig a
„megbízhatadannak” bélyegzett szakbíró politikai ellenőrzésében és „kézbentartásában”. Ez a
funkció ilyen élességgel valójában csak az 1917-es oroszországi forradalom utáni átmeneti
időszakra volt jellemző, a „forradalmi bíráskodás” és a „népbíráskodás” dominanciájából a
rendes bírósági eljárásokra való visszatérés ütjaként és zálogaként. Ez a központi pártakaratot
érvényesítő nyers politikai jelleg fokozatosan megszelídült (nem kis részben a jogászságon
belüli tisztogatások befejezése nyomán), s — legalábbis Kelet-Közép-Európa országaiban —
integrálódott a bírósági eljárásokba. Ezért lehetett zökkenőmentes a Schöffen-rendszerhez
való visszatérés a bíróságok működésében a szocializmus összeomlása után.
Az ESKÜDTBÍRÁSKODÁS • Az esküdtszéki — vagy jury - rendszert főként az amerikai
filmekből ismerjük. Amit látunk, az az, hogy „tizenkét dühös ember” figyelő tekintete előtt
két fél vívja küzdelmét: harcát vagy mérkőzését — a helyzetértékelés nézőpont függvénye,
attól függ ui., hogy a mi bőrünkre megy-e a küzdelem, vág)7 a máséra. Azt is látjuk, hogy az
események irányítása nem a bíró kezében van — ő ismét a sport-bírókhoz hasonlóan csak
semleges megfigyelőként ügyel a szabályok betartására —, hanem a felekében. Ok „szerzik” a
tanúkat saját állításaik igazolására, s igyekeznek ellehetedeníteni az ellenérdekű fél tanúit —,
ami a tanúk szerepfelfogására is kihat: nem tőlük függeden események elfogulatlan
hírmondói, hanem az egyik vagy a másik fél mellett,, őket támogatva fellépő segítők. Látjuk
végül, hogy az esküdtek visszavonulnak, s eldöntik, hogy „ki volt a jobb”, majd a bíró levonja
e döntés következményeit. A dolog azzal zárul, hogy az ellenérdekű felek ügyvédjei
elmennek és megesznek egy hamburgert és isznak hozzá egy sört és közben megbeszélik
egymás trükkjeit. Ma nekem, holnap neked.
Valószínű, hogy az amerikai filmek nem nyernének nagydíjat a dokumentumfilmek
kategóriájában. Mégis, az éles sarkok legömbölyítése után is, valami ilyesmiről van szó. Maga
is felsőbírósági bíróként, Jerome Frank foglalta össze az esküdtszéki bíráskodással, s a
rendszer tényfeltárásra gyakorolt hatásával kapcsolatos erőteljes fenntartásait. 28 „Szabály-
szkepticizmusa” bíróként fordult át „tény-szkepticizmusba”: nem csak a szabályok mikénti
alkalmazása bizonytalan kimenetelű, de az is, hogy a megállapított tények azonosak volnának
az igazsággal. E bizonytalanság előidézésében nem kis szerepe van az esküdtszéknek, amely
individuál- és csoportlélektani hatások örvényében, minden szakmai felkészültség híján,
előreláthatatlanul és korántsem tévedhetetlenül hozza meg

28
Jerome Frank: Courts on Trial. Princeton U.P., 1949.
 J OGALKALMAZÁS 201

döntését. így pl. a biztosítási díjak szembeötlően magas mértékében, vagy az orvosi
felelősségbiztosítás hasonlóképpen magas díjaiban az Egyesült Államokban sokan az
esküdtszékek konzekvensen részrehajló ítélkezési gyakorlatát látják, akik a sarkon lakó
nagymama és a márványpalotában lakó biztosító óriáscég, vagy a tolókocsiba kényszerült
beteg és a gazdag klinika vitájában akkor is szívesebben adnak igazat az előbbieknek, ha egy
szakbíró nem tenné azt.
Az esküdtszéki bíráskodás mind a büntető, mind — sokkal kisebb arányban
— a polgári ügyekben a társasbíráskodástól eltérően egyfajta munkamegosztásban működik.
Szokásos magyarázat szerint az esküdtszék dönt a ténykérdésekben („Mi történt?” — elkövette-e
a vádlott a terhére rótt cselekményt, okozott-e kárt vág}7 egyéb sérelmet, szegett-e
szerződést stb.), a szakbíró 'pe&igjogkérdésekben (a megállapított tényállás jogi minősítése és a
jogi következmények megállapítása, pl. a büntetés kiszabása, a kártérítés összegének
meghatározása). E munkamegosztás azon a cáfolhatatlannak tetsző logikán alapul, hogy a
tények megállapításához nem, csupán a jogkérdések eldöntéséhez van szükség jogi
szaktudásra. Moór Gyula — az esküdtszéki bíráskodás rövid és korlátozott magyarországi
karrierje kapcsán, annak végleges eltörlése mellett érvelve 29 — ezt az okfejtést is vitatja.
Álláspontja szerint először is a ténykérdés és a jogkérdés - azaz a tényállás megállapítása és
jogi minősítése — eleve nem választható el egymástól, hiszen egymást feltételezik;
másodszor pedig éppen a tényállás megállapításához van szükség éles logikára, hibádan
következtetési képességre, jogismeretre, valamint sok tapasztalatra és gyakorlatra, míg
(büntető ügyekben) a büntetés kiszabása egészen más természetű: erkölcsi megítélés és
értékelés kérdése, s éppen ennek eldöntése volna a laikusokra bízható.
A LAIKUS RÉSZVÉTEL INDOKAI • Akármerre nézünk, s a laikus részvétel akármelyik
rendszerét tekintjük, azt látjuk, hogy komoly és sokirányú kritika tárgyát képezi, amiből az
szűrhető le, mintha csak hátráltatná a szakszerű jogászi munkát, de legalábbis
nagymértékben rontaná a hatékonyságát és növelné a hibalehetőséget. Talán így is van.
Megválaszolásra vár viszont akkor az a kérdés, hogy miért vert gyökeret olyan általánosan és
olyan szívósan a laikusok részvétele, azaz milyen érvek vagy magyarázatok hozhatók fel
mellette? Vannak ilyenek:
(1) A demokrááára való hivatkozás a „néprészvétel” lehetővé tételét követeli a bírói
hatalomban is, mint ahogy részt vehet a törvényhozásban a választások, s a végrehajtásban az
önkormányzatok útján. Éppen ezt a közveden ellenőrzést és „beleszólást” biztosítaná a nép,
mint a főhatalom letéteményese számára.
(2) A függetlenségre való hivatkozás hasonlóképpen politikai indíttatású, hiszen a bírói
függetlenséget a politikai befolyásolástól véli jobban menthetőnek a

29
Moór Gyula: esküdtbíráskodás kérdéseiről. Különlenyomat az „Angval Pál Emlékkönyv”-ből.
Budapest, 1933.
202 HETEDIK FEJEZET

mindenféle szervezeti kötöttségtől mentes és a kormányzattól független laikusok jelenlétével

(tegyük hozzá: régen rossz, ha ezen múlik a bírói függetlenség).
(1) Nem szabad alábecsülnünk a tradíáók hatalmát sem. Nem csak abban az értelemben,
hogy ha egy intézmény mindig létezett és mindenütt létezik, akkor az már önmagában is
elégséges ok a fenntartására (egyszerűen „így ítélkezünk”), hanem abban is, hogy éppen a
fennálló és elfogadott megváltoztatásához van szükség nyomós érvekre és indokokra.
(2) Szakmai indok is felhozható a laikusok mellett; hiszen ők a jogászat szempontjából
laikusok csupán, miközben egy sajátos pertípusban (pl. gazdasági perekben, foglalkozás
körében elkövetett veszélyeztetési ügyekben) kifejezetten más jellegű szakismeretre lehet
szükség — ezért pedagógus pl. a fiatalkorúak bíróságaként első fokon eljáró tanács egyik
ülnöke. (Be. 448. § (3) bek.)
(3) Akár „ellen-szakmainak” is nevezhetnénk azt az érvet, amely a ,józan és^j és az
„élettapasztalat” jelenlétének szükségességét hangsúlyozza a tárgyalóteremben, ellensúlyként
mintegy a hosszú szakmai képzés eredményeként mindent és mindenkit jogászi szemüvegen
át szemlélő szakbíróval szemben — hogy a döntés ne csak jogszerű, de igazságos is legyen.
(4) Végül megemlíthető az a megfontolás, amely nem csupán a laikusok részvétele,
hanem általában a társasbíráskodás mellett szól: ez közönségesen a „több szem többet lát”
mondásával magj'arázható, emelkedettebben pedig a kollektív bölcsesség magasabbrendűségével
az egyéni képességek felett, amelynek fontos összetevője a szubjektivitások egymással való
semlegesítése is.
A jogalkalmazás folyamata tehát sajátos kettősséget mutat. Egyfelől egy mesterség,
amelynek gyakorlásába való laikus beleszólástól ugyanúgy idegenkednek a jogászok, mint
ahogy idegenkednének az orvosok vagy mérnökök is. Másfelől viszont a jog az emberi
civilizáció eszköze az emberi együttélés szabályozására, melyből furcsa volna ugyanezeket az
embereket laikusként kizárni.

• • • • • • • • • • ajánlott irodalom • • • • • • • • • •

BAR1NKAY Zsuzsanna et alii: -^4 mediááó. A közvetítői tevékenység. Budapest: HVG

— Orac, 2006. (2. kiadás)
FARKAS Ákos — RÓTH Erika: A büntetőeljárás. Budapest: KJK — Kerszöv, 2004.
GÁSPÁRDY László et alii: Polgári pejog. I. Általános rész II Különös rész Budapest: KJK—Kerszöv, 2005.
(2. kiadás)
KULCSÁR Kálmán: A népi ülnök a bíróságon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.
 8. JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG
•Szabó Miklós*

h a olyan társadalomban élünk, amely önmagát jogintézményekkel ren-

dezi be, akkor egymásközti viszonyaink nem lehetnek „csak” emberi
viszonyok — azok jogviszonyokként is megjelennek. A jogi szabályo-
zásnak éppen ez a célja: azért alkotnak és érvényesítenek jogi normákat, hogy
azok mellett ne lehessen úgy elmenni, mintha nem is léteznének, hanem meg-
kerülhetetlen korlátként álljanak bizonyos cselekvésmódok előtt, kényszerpályát
jelöljenek ki más cselekvések számára, valamint következményeket kapcsolja-
nak meghatározott magatartásokhoz. A magatartások jogi szabályozás alá vo-
násának eredménye a jogviszonyok létrejötte, a bennük meghatározott követ-
kezmények érvényesítése pedig a jogi felelősség megállapításán alapul.

A JOGVISZONY MIBENLÉTE

TÁRSADALMI VISZONYOK • Mire meg)' ki ez az egész? Mit akarunk azzal, hogy

jogszabályokat alkotunk és alkalmazunk, s ehhez egy hatalmas intézmény- rendszert
működtetünk — törvénykönyvekkel, bíróságokkal, végrehajtókkal stb.? A válasz keresésekor
nagyléptékű emberi vállalkozást látunk körvonalazódni, valamiféle heroikus kísérletet egy
egész — önmagunknak szánt — világ berendezésére és működtetésére. Értelemmel telített és
rendezett világot — társadalmat — próbálunk teremteni egy másik, a természeti világ
„tetején”. E kísérlet sok-sok generációt gyönyörködtető modellje Robinson Crusoe „igaz”
története (1719-ből), aki magába az érinteden Természetbe csöppenve teremti meg újra az
emberi világot a zászlótól a háziállatokig, a napernyőtől a napirendig, a szolgaságtól a
szabályokig. Ami ezt a „realista” regényt („a valóság ugyanis sohasem annyira valószínű, mint
egy realista regény” — mondja Szerb Antal1) a mai olvasó számára mégis a groteszk felé tolja
el, az az, hogy Robison a maga „társadalmát” társadalom, azaz emberek, és emberek közötti
viszonyok nélkül reméli felépíteni.
Robison története Weber kategóriatanát látszik példázni, aki különbséget tett cselekvés —
olyan viselkedés, amelyhez a cselekvő valamilyen szubjektív értelmet kapcsol — és társadalmi
cselekvés — olyan cselekvés, „amely a cselekvő vág)'

1
Szerb Antal: A világirodalom története. (5. kiadás) Budapest: Magvető Kiadó, 1973, 391. o.
204 NYOLCADIK FEJEZET

cselekvők által szándékolt értelme szerint mások viselkedésére van vonatkoztatva, és

menetében mások viselkedéséhez igazodik” 2 — között. Ez azt sugallja, mintha „értelem”
lehetséges volna másként is, mint az emberek közös teljesítményeként, s mintha a
„szubjektív értelem” nem lenne eleve másokra vonatkoztatva. Valóban, Robinson cselekvései
is a korábbi életében megtapasztalt társadalmiságból merítik értelmüket, s amit (egyedül, egy
szobában olvasva) magunk is az általunk megtapasztalt társadalmisággal hozunk kapcsolatba.
A kínálkozó másik irodalmi példa Maugli, a Farkasok Fia, „aki” nem rendelkezett ilyen „elő -
társadalmisággal”, s „akiről” azt is tudjuk, hogy valóságbeli mintája - a dzsungelból
előkerülve — nem hogy beszélni nem tudott (s így bármiféle „értelmet” tulajdonítani), de
két lábon járni sem, s ez meg sem tudta tanulni.
Következtetésünk az, hogy az emberi cselekvés — amely első megközelítésben a jogi
szabályozás tárgya — szükségképpen társadalmi cselekvés, azaz mások viselkedéséhez igazodik, s
az értelme is csak mások viselkedéséhez képest érthető meg. A társadalmi cselekvéstől már
csak egy lépés kell a „társadalmi kapcsolathoz, azaz ahhoz, hogy ne egyszerűen valakinek a
viselkedése igazodjon a máséhoz, hanem emberek viselkedése kölcsönösen igazodjon egymáshoz
Azt a helyzetet, amikor a társadalmi kapcsolatok mintái állandósulnak és intézményesülnek,
nevezhetjük társadalmi viszonynak. A társadalmi viszony — éppen azért, mert immár egyik
résztvevő puszta szubjektív szándékával sem azonosítható — a résztvevőkhez képest valami
külső, amelynek közvetítésével kerülnek kapcsolatba egymással, s amely meghatározza
kölcsönös várakozásaikat is. Ha valakivel „baráti viszonyban” állunk, viselkedésünket nem a
másik fél viselkedése közvetlenül fogja meghatározni, hanem mindkettőnknek a „barátsághoz”
fűződő viszonya és várakozása. Őszinteségre, segítőkészségre, szeretette számítunk — és
természetesen csalatkozhatunk, hiszen korántsem biztos, hogy a másik (többi) fél is
ugyanúgy értelmezi a viszonyt.
JOGVISZONYOK • Kiderült tehát, hogy e társadalmi viszonyok bizonyos modellek —
szociális minták — szerint alakulnak, amelyek ennek megfelelően korlátozott számúak, és
bizonyos típusokba rendeződnek. Férfiak és nők lehetnek házastársak, szerelmesek,
haragosok, barátok, rokonok, üzletfelek stb. — a sor még hosszan, de nem a végtelenségig
folytatható: hogy az adott viszonyt meg tudjuk érteni és ki tudjuk fejezni, ahhoz az
szükséges, hogy valamely névvel legyen illethető és mintával legyen jellemezhető
(akármilyen szélsőséges vagy átmeneti mintával, és akármilyen hozzávetőleges vagy
analógiás módon is). Nos, ezen lehetséges társadalmi viszonyok közül különíthetjük el a
viszonyok egy szűkebb körét, azokét, amelyek mintáját jogszabályok rögzítik (írják le és
nyilvánítják tilossá, kötelezővé vág}' megengedetté). Szokásos tömör meghatározása szerint a
jogviszony: jogilag szabályozott társadalmi viszony.

2
Max Weber: Gazdaság és társadalom. A meiértő szoáolóma alapvonalai. 1. Szoáolósiai katesóriatan. Budapest: KJK, 1987 (I. Fejezet),
38. o.
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 205

Egy társadalmi viszony jogviszonnyá válása kétféleképpen képzelhető el. Az első,

kézenfekvő keletkezési mód az, ha egy mintává kiképződött viszonyt (pl. egy férfi és egy nő
együttélését) egy idő elteltével a jog is szabályozás tárgyává teszi, hogy rögzítse, védje és
tartósítsa (pl. mint házasságot vagy élettársi viszonyt). A másik - ellenkező irányú —
keletkezési mód, ha egy társadalmi viszony eleve és fogalmilag jogviszonyként jön létre (pl.
polgár — az állampolgár értelmében — csak akkor lehet valaki, ha ezt a minőséget a jog
létrehozza, jogokkal és kötelességekkel ruházva fel a polgárokat). E két keletkezési mód ilyen
tisztán természetesen csak az elemzés -számára választható szét, sok esetben ez reménytelen
vállalkozás. Nehéz megmondani, hogy pl. tulajdonról beszélhetünk-e már a fizikai
összetartozás (az „enyém”) megjelenésekor, vagy csupán ennek jogi elismerésekor, s ennek
megfelelően a tulajdont a jog hozza létre, vagy csak elismeri és szabályozza. Ugyanígy nehéz
megmondani, hogy bűncselekményről, mint az elkövető és az áldozata közötd viszonyról,
lehet-e a jogtól függetíenül, azt megelőzően beszélni, hiszen ahhoz, hogy valakit leüssünk,
csak egy bunkóra van szükség, s mégis a tett bűnné csak a jog által lesz, „mert a bűn ismerete
a törvény által vagyon”.3
A jogviszony maga is sajátos „viszonyban” áll a társadalmi viszonyokkal. Túlzott
leegyszerűsítés volna úgy képzelnünk, hogy a jog mintegy „leképezi” a rajta kívüli
társadalomban egyébként is létező viszonyokat, illetve ilyeneket e társadalomtól függedenül
„teremt”. Egyfelől ez a leképezés részben szelektív (azaz az adott viszonynak csak bizonyos,
valamilyen szempontból lényegesnek tartott elemeit emeli ki — pl. a házasság jogi
szabályozása nem tér ki arra, hogy ki porszívózzon és ki mosogasson), részben konstitutív (azaz
alkotó, alakító jellegű) is, visszahat magára a társadalmi viszonyra (pl. a gyermeknemzés
igazán öntörvényű társadalmi kapcsolat, s mégis a „törvényes” és „törvénytelen” gyermekek
közd esedeges jogi különbségtevés komolyan kihathat a gyermek- vállalási hajlandóságra).
Másfelől a jogi szabályozás sem teremthet viszonyokat tetszése szerint, ha tényleges
érvényesülésre tart igényt. Ehhez az is szükséges, hogy meglegyenek az előfeltételei, azaz a
társadalom felkészültsége az adott viszonytípus befogadására, tehát végül is valamiféle tnár
létező vagy alakulóban lévő kapcsolattípus, amelyre építkezni lehet. A termelőszövetkezetek
meghonosításához pl. ezért nem volt elég az ötvenes években a jogi szabályozás, hanem e
viszonytípust először — szó szerint — keresztül kellett „verni”, s csak utána jöhetett a
termelőszövetkezeti jog. A jogviszonyok tehát a társadalmi igény — jogi szabályozás —
társadalmi elfogadottság viszonyrendszerében képződnek.
A JOGVISZONYOK OSZTÁLYOZÁSA • A jogviszonyok a bennük résztvevők kapcsolatának
jellege szerint sorolhatók különböző típusokba.
(a) Legkézenfekvőbb az őket szabályozó jogágak szerinti megkülönböztetésük: polgári
jogi, büntetőjogi, közigazgatási jogi, munkajogi stb. jogviszonyok

3
Pál levele a rómabeliekhez, 3. 20.
206 NYOLCADIK FEJEZET

szerint. Ennek hátterében a jogágakat is megalapozó adott társadalmi viszo nyok

sajátosságainak eltérése húzódik meg. Materiális értelemben is nagy különbség mutatkozik
egy bűncselekmény, egy építési engedély, egy megbízási szerződés stb. között, ami egyszerre
váltja ki a neki megfelelő szabályozást, s határozza meg az e szabályok által rendezett
viszonyok jellegét is. Az egyes jogágaknak megfelelő jogviszonyok sajátosságait a megfelelő
tételes jogtudományok foglalják össze.
(a) A jogviszony fogalmilag magában rejt egy kettősséget: egyszerre az adott személyek
között megszerveződő, s a jogtól többé-kevésbé függetlenül is megálló társadalmi kapcsolat,
és az ilyen kapcsolatokat leképező és szabályozó jogi minta, amely a jogszabályokban kerül
rögzítésre. Ebből fakad az általános és a konkrét jogviszony megkülönböztetése. Az általános
jogviszony mindig egy jogintézmény, a jogban szabályozott valamely modell, a maga
elvontságában. lg} 7 pl. az adásvétel jogintézménye általában írja körül a (mindenkori) eladó
és vevő jogait és kötelességeit. A konkrét jogviszony ezzel szemben a valóságos szereplők között
létrejövő tényleges kapcsolat, pl. az, ha X vállalat az alkalmazottja útján elad Y vevőnek egy
vég posztót. Miután a jognyilatkozatokat a tartalmuk szerint kell megítélni, az adásvétel
tényállásának megfelelő konkrét jogviszonyt akkor is adásvételnek kell tekinteni, ha azt a
szerződés szövege — tévesen - pl. cserének vagy kölcsönnek nevezi.
(b) Más szempontból — a jogviszony szereplőinek pozíciója szerint — különböztetünk
meg szimmetrikus és aszimmetrikus jogviszonyokat. A szimmetrikus jogviszonyok szereplőit
egymást kölcsönösen kiegyenlítő, egyensúlyban levő jogok és kötelességek jellemzik.
Tipikusan ilyenek a polgári jogi jogviszonyok, pl. az adásvétel, amelyben a felek — a dolog és
a vételár szolgáltatása révén — kiegyenlített helyzetben vannak. A szimmetria fellelhető az
olyan egyoldalú jogviszonyokban is, mint pl. az ajándékozás és az öröklés, hiszen a másik
felet egyrészt megilleti a visszautasítás joga, másrészt az elfogadás sem hozza kiszolgáltatott
vagy függő helyzetbe. Az aszimmetrikus jogviszonyokban ez az egyensúly hiányzik, a felek
egymással alá-fölérendeltségi viszonyban vannak, amely mögött az egyik fél hatalmi pozíciója
rejlik. Tipikusan ilyenek a közjogi viszonyok, mint pl. az adó kivetése, a honvédelmi
kötelezettség, a kisajátítás vagy az állami büntető hatalom gyakorlása.
Ez utóbbiakban a kölcsönösség mozzanata csak nagyon távolról mutatható ki; pl. azáltal,
hogy az állampolgárok az általuk törvényesen megválasztott parlament döntéseinek mintegy
előre alávetik magukat. Ez azonban már túllép a jog területéről a politikáéra.-Ugyancsak nem
érinti a helyzetet, hogy természetesen az aszimmetrikus jogok és kötelességek is tüzetes
szabályozást nyernek és garanciákkal vannak körülvéve. Aszimmetrikus mozzanatok jelen
lehetnek a szerződésen alapuló jogviszonyokban is, mint pl. a szolgalom, a munkaviszony,
vagy a (monopol-) cégekkel kötött „blanketta-szerződések” (ahol csak annyi a szerződési
szabadságunk, hogy felszállunk-e a vonatra vagy sem, veszünk-e fel hitelt vág)7 sem stb.).
 JOGVISZQNY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 207

(d) A polgári jog körén belül lehet beszélni abszolút és relatív szerkezetű
jogviszonyokról. Abszolút szerkezetű a jogviszony, ha egy meghatározott jogosulttal szemben a
kötelezettek előre meg nem határozott köre (bárki vagy mindenki más) áll. Ennek
legtipikusabb példája a tulajdonjog, ahol egy meghatározott személyt — a tulajdonost —
bárkivel, azaz elvileg mindenkivel szemben megillet tulajdona háborítatianságának joga,
amelynek biztosítása egyben mindenki másnak a kötelessége. Más kérdés, hogy ha ez az
absztrakt jogviszony konkréttá válik — azaz valaki megsérti e jogot —, akkor a kötelezettség
is konkréttá válik, s a jogsértővel szemben lépnek életbe a sérelem jogkövetkezményei. A
relatív szerkezetű jogviszony viszont eleve meghatározott személyek között jön létre. A bérleti
díjat nem köteles bárki megfizetni, csak a bérlő; a dolog átadását csak az eladótól lehet
követelni stb. Itt is fennáll természetesen az absztrakt és konkrét jogviszony kettőssége,
azonban mindkettőben (pozíciójuk révén vagy egyénileg) meghatározott jogosultak és
kötelezettek állnak egymással szemben, csupán a meghatározás módja különbözik (az „eladó”
vagy „X”).
A JOGI TÉNYEK • A jogviszonyokat eddig csak statikusan, azaz a változásaikról nem szólva
elemeztük, holott a jogviszonyok is keletkeznek, változnak és megszűnnek. Azokat a
valóságbeli történéseket, amelyek a jogviszonyokat mozgásba hozzák, összefoglalóan jogi
tényeknek nevezzük. A jogi normák által létrehozott, időnként megváltoztatott és esetenként
megszüntetett absztrakt jogviszonyok konkrét, személyekre vonatkoztatott megvalósulási
formájáról és ennek dinamikájáról van itt szó. A jelzett körülmények természetesen nem ön-
magukban, hanem a jogi szabályozás („címkézés”) révén válnak jogi tényékké, s ezért a
„tény” elnevezés fölöttébb pontatlan: az „tény” lehet pl., hogy valaki nőnek születik vagy
férfinak, az azonban a jogon múlik, hogy ebből fakadnak-e olyan következmények, mint pl.
a választójoggal rendelkezés vagy nem rendelkezés — s csak ez esetben lesz a tény „jogi
tény” is.
(1) A jogi tények első nagy csoportját az akaratunktól függetien természeti események
képezik. így a (valahol vagy valaki gyerekeként való) születés puszta ténye keletkeztet
állampolgársági jogviszonyt, a felek bármelyikének halála megszünteti a megbízási
szerződést, a tizennyolcadik életév betöltése nyitja meg a választójogot, a bérleti szerződés
megszűnik, ha a dolog - pl. természeti katasztrófában — elpusztul stb.
A természeti eseményeket azzal különböztetjük meg az emberi magatartásoktól, hogy
nem akaratlagosuk, nem áll mögöttük az esemény bekövetkezésére irányuló „természeti” vagy
„természetfölötti” akarat. Ez jellemző lehet azonban bizonyos emberi magatartásokra is.
Ezért ebbe a körbe soroljuk egyrészt a reflexes vagy ösztönszerű (tehát nem akarat-vezérelt)
viselkedésformákat; másrészt a magatartásunk következménye'iként előállt, bár akaratunk
által át nem fogott eredményeket és okozatokat is. Ilyenek lehetnek a tévedés, hanyagság,
gondatlanság következményei, mindazon esetek, amikor előidézünk valamit, amit nem is
akartunk.
208 NYOLCADIK FEJEZET

(2) A jogi tények másik — jóval nagyobb és jelentősebb — csoportját az olyan emberi
magatartások képezik, amelyek akaratlagosak, esetleg céltudatosak, célirányosak is. Az emberi
magatartások ismét két csoportra oszthatók.
(a) Ezek egyikét a bírói vagy közigazgatási szervek aktusai teszik ki: azok cselekvései, akik a jog
nevében járnak el. így az anyakönyvvezető közreműködése kell a házasságkötéshez, ingatian-
nyilvántartási bejegyzés az ingadan tulajdonjogának átszállásához, bírói ítélet a házassági
jogviszony megszűnéséhez stb.
(b) A másik — jóval nagyobb — csoport a jog alanyainak vagy cítnzetteinek cselekvéseiből
áll össze. Az emberek, társulásaik, szervezeteik bármely ténykedése szerepelhet jogi
tényként, ha alkalmas joghatás kiváltására. Az emberi magatartások utóbbi köre megint két
csoportra bontható.
(ba) Egyik részük pusztán azáltal válik jogi ténnyé, hogy megtörténtükhöz a jog
következményeket kapcsol, akkor is, ha e jogkövetkezmények kiváltása nem állt a cselekvő
szándékában. Jogi státuszukat tekintve ezek lehetnek tiltottak, s ekkor megvalósításuk
valamilyen szankció kiszabásába torkolló büntetőjogi, szabálysértési, kártérítési stb.
jogviszonyt keletkeztet; vagy ezek inverzeként lehetnek kötelezőek, amelyeknek az
elmulasztása jár hasonló következménynyel; végül lehetnek megengedettek, amikor egyéni — a
jogkövetkezményekre is kitekintő — mérlegelés alá tartozik a tanúsításuk vagy az attól való
tartózkodás.
(bb) A megengedett emberi magatartások másik részét a jogi aktusok adják: ezek
kifejezetten jogviszony keletkeztetésére, módosítására vagy megszüntetésére irányuló, azt
célzó magatartások. A jogi aktusok lehetnek 1. kétoldalúak, amikor a jogviszony szereplői
kölcsönösen és egymásra tekintettel cselekszenek
— nyilvánvaló példaként hozható erre .a szerződés kötése, módosítása, felbontása —, ezeket
nevezzük jogügyleteknek. Lehetnek azonban 2. joghatás kiváltására irányuló egyoldalú
cselekvések is — ilyen pl. a vételi jog gyakorlásának bejelentése, a szerződés egyoldalú
felmondása, a lemondás az örökségről stb. — ezeket nevezzük jognyilatkozatoknak.
A jogi aktusok általában nyelvi kifejezések megfogalmazásával valósulhatnak meg
(szóban vág}' írásban), de végbemehetnek ráutaló magatartással is: olyan cselekvéssel, amelynek (a
jog által) elfogadott jelentése bizonyos nyilatkozat megtételének felel meg. 4 így teszünk (vételi
ajánlatot „fogalmazunk meg”), amikor egy árut leveszünk a polcról, és a kosarunkba tesszük a
boltban, vagy a vételár kiegyenlítésének átutalásos formájára teszünk „javaslatot”, amikor
pénz helyett bankkártyát nyújtunk át az eladónak stb.
A jogviszony fennállásáról és módosulásairól még mindig a normativitás síkján beszéltünk.
A jogi tények bekövetkezésekor annyi történik, hogy pl. a „Megbízási szerződés alapján a
megbízott köteles a rábízott ügyet ellátni” 5 normaszöveg helyére az „A megkötöttnek
tekintendő megbízási szerződés alapján X köteles az Y által rábízott képviseletet Z perben
ellátni” norma lép.

■* Ptk. 216. § (1) bek.: „A szerződési akaratot ráutaló magatartással is kifejezésre lehet juttatni.”
Ptk. 474. § (1) bek.
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 209

Nyilvánvaló, hogy ezzel a lépéssel még csak a norma konkretizálásához jutottunk el, amelyre a
felek — szükség esetén — hivatkozhatnak, azonban ahhoz, hogy az előírás (megállapodás)
elő is idézze a létrehozásától remélt hatást, az immár konkrét normának érvényesülnie is kell:
vagy teljesítik, vág)7 (jogalkalmazás útján) kikényszerítik. Ezzel — a teljesítéssel vagy
kikényszerítéssel — nyeri el a jogviszony a végső értelmét: a megszűnését.

A JOGVISZONY ELEMEI
Gaius Institúciói óta hatja át a jogról való gondolkozásunkat, hogy „Minden jog, amit
használunk, vág)' a személyekre [De personis], vagy a dolgokra [De rebus], vagy a keresetekre [De
actionibus] vonatkozik.”5 A jog szerkezetén belüli szokásos felosztások (anyagi jog — eljárási
jog; alanyi jog — tárgyi jog; személyi jog — dologi jog — kötelmi jog), oly mértékben
„rímelnek” Gaius trichotómiájára, hogy ha szövegszerűen nem is levezethetően, de
szemléletében innen látjuk eredni a jogviszony elemeinek hagyományos
megkülönböztetését. Eszerint beszélhetünk a jogviszony alanyáról (aki'abban részt vesz), a
jogviszony tárgyáról (amire a jogviszony vonatkozik vagy irányul) és a jogviszony tartalmáról
(ami a jogviszonyból fakad, vagyis a jogalanyokat megillető — általában peresíthető - jogok
és kötelességek összessége).
A »SZEMÉLY« FOGALMA A JOGBAN • A személy (personaj volna tehát az ösz- szefoglaló
megnevezés a jogviszony alanyaira. Egyáltalán nem véleden, hogy e célra nem az „ember”, a
„polgár”, az „egyén”, vagy valamely más — akár szinonimaként is felfogható — kifejezést
használjuk. Az „eleven emberi egyének”, akikre e kifejezéseket vonatkoztatjuk, minden
további vizsgálódás természetes — és „természeti” — előfeltételei. Ilyenként a
legkülönfélébb természet- és társadalomtudományok vizsgálatának lehetséges tárgyai. Az
antropológiától az orvos- tudományig, a gazdaságtudománytól a pszichológiáig húzódik a
tudományok sora, amelyek egyazon tárgyat — az „embert” - igen eltérő nézőpontból vizsgál-
ják, s ebből következően más és más az, amit „látnak”.
Jelen céljaink szempontjából a személynek a „személyiség” értelmében vett
— lélektani — fogalmától kell elsősorban elhatárolódni. Ez utóbbi egyik jellemző
meghatározása szerint „a személyiség azon pszichofizikai rendszerek dinamikus szerveződése
az egyénen belül, amelyek meghatározzák jellemző viselkedését és gondolkodását.” 7 Teljes
mértékben zárójelben hagyva most a személyiség-elméleteket az összes gondjukkal-bajukkal,
csak annyit rögzítünk a magunk számára, hogy a személyiség tehát bennünk (az egyes emberi
lényekben) van, és ez az, amitől valamilyenek vagyunk. De mégis, mi az, amitől „valamilyenek”
va-

6
Gaius Institúciói. (Ford.: Brósz Róbert) Budapest: Tankönyvkiadó, 1990, 12. o.
7
Gordon W. Allaport: A. személyiség alakulása. Budapest: Gondolat Kiadó, 1980, 39. o.
210 NYOLCADIK FEJEZET

gyünk? Hiszen végül is két igazán erős vágy az, amely cselekvéseinket vezérli: egyrészt, hogy
olyanok legyünk, mint senki más, másrészt, hogy olyanok legyünk, mint mindenki más. Az
individualitás és konformitás egyszerre van jelen bennünk, s mindegyikük alkalmas a
jellemzésünkre.8 A személyiség poláris megjelenésmódjai tehát az individuum („egyéniség”): az
egyediségében megjelenő személyiség (olyan, mint senki más); és a persona („maszk”): a
társadalmiságában megjelenő személyiség (olyan, mint mások). A filozófus Hegel individu-
um, a porosz alattvaló Hegel persona.
Nos, ez a „persona” — az egyediségtől elvonatkoztatott és tetszőlegesen behelyettesíthető
egyediség — adja a „személy” fogalmának az alapját a jogban. A személy tehát „ember”,
azonban nem a fogalom teljes gazdagságában. A jogi szabályozás tipizált helyzetekben
elképzelt, általánosított alanyokra vonatkozik (mint az eladó, a szülő, a hivatalos személy), s
a jog alkalmazása is jelentős részben az egyediségek „berakosgatása” az általános
„skatulyákba”, még ha azok Prokrusztész-ágynak bizonyulnak is. Ez azonban nem jelenti azt,
hogy az egyediségtől eltekintő jogi szabályozás ne venne tudomást az emberekben munkáló
érzelemről, értelemről és akaratról; csak annyit jelent, hogy ezeket nem teljességükben és
összességükben tekinti, hanem a jogi relevancia által — többé-kevésbé önkényesen —
szelektáltan.
Az érdelem jogilag nehezen kezelhető, ezért figyelembe vehetősége korlátozott. Elismerést
nyerhet mint motiváció a minősítésben (pl. az erős felindulásban vagy az aljas indokból
elkövetett emberölés esetében), mint büntethetőséget kizáró ok (pl. a kényszer vág}'
fenyegetés kiváltotta félelem hatása alatti cselekvés), s ezek nélkül is a súlyosbító és enyhítő
körülményként. Ugyanígy: érzelmi kötelékei miatt nem köteles tanúvallomást tenni a
hozzátartozó. A példák nem véletlenül büntetőjogiak: a bűncselekmények egy része az,
amely lényegileg indulati cselekvés. Más jogágakban elvétve intézményesül az érzelem, mint
pl. az előszereteti érték a polgári jogban; de jelen van pl. a családi jogban. A jog által
méltányolt körön kívül a jogászok hajlamosak nem tudomást venni az érzelmekről, mint
amelyek irrelevánsak a tényállás megállapítása vagy minősítése szempontjából; de mindig
tudatában kell annak lenni, hogy az érzelmek a pszichikum integráns részei, melyek nélkül
sok magatartás egyszerűen értheteden.
Az értelem áll a jog voltaképpeni emberképének centrumában, nem szívelve meg Aronson
azon figyelmeztetését, hogy az emberek nem csak racionális, hanem „racionalizáló” lények
is.9 A jog számára „teljes értékű” egyén elsősorban értelmes, racionális, akinek cselekedetei
ésszerűen magyarázhatók, s akiről feltehető, hogy tettei következményeivel is számol. Az
értelem statikusan bizonyos ismeretanyagot, dinamikusan ezek logikai kezelésének képességét
jelenti. A tudattartalmat természetesen bizonyítani kell tudni pl. a szándékos, gondatlan
vagy vétlen cselekmények elhatárolásához, vagy a kísérlet megállapításához; a

8
Ehhez lásd Örkény István: ‘Egy rizsszem panaszai.’
9
Elliot Aronson: A. társas lény. Budapest: KJK, 1990 (és más kiadások), 4. Fejezet.
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 211

polgári jogban a jó- vagy rosszhiszeműség, a csalárdság stb. megállapításához. A hiányos vagy
téves ismeretek respektálására szolgál a tévedés jogintézménye.
A már említett érzelmi ( emocionális) cselekvések mellett Max Weber nyomán a racionalitás
három fajtáját különböztethetjük meg: a célracionális, az érték- racionális és a tradicionális cselekvést.
A célracionalitás az „azért, hogy” logikai sémára, az értékracionalitás és tradicionalitás az
„azért, mert” sémára működik. Az emberölés célracionális, ha ezáltal örökséghez akarunk
jutni; értékracionális, ha egy zsarnokra sújt le tőrünk; tradicionális, ha arra a vérbosszú
hagyománya kötelez. A jog természetesen a célracionalitás sémájában gondolkodik; a másik
két racionalitást csak az indítékok körében veszi figyelembe. (Más eset, ha a tradíció maga
válik szokásjoggá, vagy az értékracionalitás nyer jogi elismerést, mint pl. a becsület
helyreállítására szolgáló párbaj megengedésénél — ekkor az értékek vagy tradíciók parancsa
lesz legálisan elfogadott cél.)
Az akarat az, ami egy cél felé tör, s amely az emocionális és minden racionális cselekvéssor
„beindítását” biztosítja. Hiánya csak az ösztönös vág}' öntudatlan (pl. álmunkban tett
mozdulat), vagy a gátolt cselekvésben hiányzik. Ez utóbbira példa az elmebetegség néhány
fajtája, vagy a külső kényszer illetve fenyegetés stb. esete, amikor azonban a felelősség
továbbszáll(hat) a mögöttes akarat hordozójára. Sajátos eset az ittas vág}' bódult állapotban
elkövetett cselekvés, amikor az akaratképződés tényleges fogyatékosságát a jog az ilyen álla-
potba kerülésre irányuló akarattal pótolja, s ez lesz a felelősségre vonás alapja. Hagyományos
felfogás szerint egyébként a felelősség alapja általában is az „akarat hibája”: ha nem azt
akarjuk, amit a jog szerint „akarnunk kellene”.
így jutottunk el a jog ember-felfogásának legáltalánosabb képződményéhez, a személyhez,
amely alapvetően mentes az individualitástól. Ez a lény a maga racionalitásával, cél-

orientáltságával és arctalanságával inkább emlékeztet gépezetre, mint hús-vér emberre, s

amelynek minden eltérése e modelltől defektus vagy esendőség, s ilyenként is csak annyiban
vehető figyelembe, amennyiben arra a jog újabb sémát kínál (pl. a minősítéskor vág}' a
büntetés kiszabásánál figyelembe vehető súlyosító és enyhítő körülmények mérlegelésekor).
Könnyű belátni, hogy a személy fogalmának ilyen „lecsupaszítása” a jogi szövegek álta-
lánosságához való közelítést szolgálja, azt, hogy két eset, pl. két szerződésszegés jogi
megítélése lehessen „azonos”, még akkor is, ha egyébként tudjuk, hogy két eset vagy két
ember sosem „egyforma”, és főleg nem „azonos”.
A JOGALANY • A jog azért bontja le a ‘személy’ fogalmát, hogy felépítsen helyette egy
másikat, olyat, amely megfelel szabályozási céljainak és módszerének. Azzal párhuzamosan
tehát, hogy az individualitást korlátozás alá veti, az ellenkező irányban is eltéríti a köznapi
vagy lélektani személyfogalmat, vagyis kiterjeszti azt. A fentiek szerint a személyiségtől és
individualitástól kilúgozott személyfogalom ugyanis már könnyen kiterjeszthető az
embereken túlra is: a szervezetekre, magára az államra, sőt akár egy kupac pénzre is. Innen
ered a személyek alapvető felosztása természetes személyekre és jogi személyekre.
212 NYOLCADIK FEJEZET

A jogi személy („aki” nem azonos a jog nevében eljáró személlyel, pl. a „nad- rágos
emberrel”) nem ember - valójában mesterséges, a jog által teremtett „szeméi}'”, valami, amit a
jog „valakinek” tekint, még pontosabban „valakivé” minősít. 10 Ettől kezdve lehet szerződési
akarata, vállalhat kötelezettséget, lehet tévedésben stb. A természetes személyek
„elszemélytelenítése” és a jogi személyek „megszemélyesítése” találkozik egy pontban, ahol
— újabb ádényegülés után - immár fennáll az azonosságuk: abban, hogy egyformán jogalanyok.
Ugyanúgy, ahogy az embereket számokká kell „átlényegíteni”, ha statisztikai felmérést
akarunk róluk készíteni, egyedis égüktől és egyéniségüktől ahhoz is el kell vonatkoztatni,
hogy a jog szereplőivé válhassanak. Ez teszi lehetővé, hogy emberek, szervezetek vagy más
társulások egyenrangú és homogenizált résztvevői lehessenek a jognak, hiszen tipizált
normákat csak tipizált személyek tipizált életviszonyai mellé lehet rendelni.
A jogalanyok a jogviszonyok egymástól személyként elkülönülő alanyai, mindazok, akik
mással jogilag értékelhető kapcsolatba kerülhetnek. A jogalanyiság elismerés függvénye: az
elismerés fakadhat közvetlenül jogszabályból, de lehet — közvetetten — bejegyzés vagy
bejelentés eredménye is. A kérdés koránt sincs lezárva. Napjaink jogilag vitatott s még
megoldadan fejleménye az emberek olyan csoportjait megillető jogalanyiság kezelése, akik
nem alkotnak szervezetet, vagy más egységként (személyként) kezelhető közösséget. Ilyenek
pl. a vállalati, lakóhelyi vág}' etnikai kollektívák, a „fogyasztók” vág}' az „emberek” általában
stb. — azaz a „kollektív jogok” kérdése. A gondot az okozza, hogy „ki” a jog alanya, ha sem a
természetes személyek, sem a belőlük formálódó valamiféle jogi személy sem nevezhető meg
jogalanyként?11
Ebből az következik, hogy jogalany az lehet, aki jogképességgel rendelkezik, azaz —
érvényesíthető — jogai és kötelességei lehetnek. A jogi személyiség nélküli

10
Az ilyen bonyolultan előálló és semmivel sem azonosítható jogi személy mibenlétének meghatározása aztán
beláthatatlan bonyodalmakba sodorta a jogtudományt. A „Dehát mi is az a jogi személy?” kérdésre - mint
mindig, ha megválaszolhatatlan kérdésekkel találkozik - a tudomány elméletek felállításával válaszolt. Ez
es'etben három elmélet született: (a) a realista elmélet, amely ragaszkodik ahhoz, hogy a jogi személy - a tagjaitól
fuggeden — önálló léttel és akarattal rendelkezik; (b) a fikciós elmélet, amely szerint éppen ellenkezőleg, semmi
ilyen nem létezik, az csupán egy fikció, egy beszámítási pont, „akinek” a tagjai cselekedeteit „betudjuk”; és (c)
a rövidítést elmélet, amely úgy véli, hogy a jogi személy csupán egy nyelvi megoldás, amely megspórolja, hogy a jogi
személyt alkotó összes tagot fel kelljen sorolnunk minden egyes alkalommal.

11
Más jellegű - dogmatikai — problémákat vet fel a Társasági törvény (Gt.: az 1988. évi VI. tv., ma a 2006. évi
IV. tv.) által bevezetett intézmény: a jogi személyiség nélküli társaság mibenléte. Ezek ugyanis (a közkereseti társaság és a
betéti társaság) függetlenek a tagjaiktól, önálló - bár relatív - jogképességgel rendelkeznek, aktív és passzív
perképességük van (perelhetnek és perelhetők), csak éppen nem rendelkeznek jogi személyiséggel. Itt
végképp misztériummá válik a jogi személyiség fogalma, hiszen az a társaság (természetes személy) tagjairól
levált, de nem szállt át senkire és semmire. A jogalanyiságot pedig egy - jogi értelemben vett - személynek
hordoznia kell, hiszen a% maga a jogalany. Úgy tűnik, a törvényszerkesztők a „relatív jogképesség” fogalmának
megtakarítása érdekében vezették be a „jogi személyiség nélküli társaság” fogalmát. Ez utóbbi kicsit
nehezebben emészthető, mint az előbbi.)
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 213

gazdasági társaságok vagy más együttműködési formák esetén a létrehozói a jogalanyok, a

jogi személyek belső szervezeti egysége pedig nem rendelkezik jogalanyisággal. így pl. egy
vállalat (jogi) személy, de valamelyik telepe, gyáregysége, osztálya stb. — általában — nem
az. Jogszabály nem jogi személy szervezeteket polgári jogi jogalanyisággal ruházhat fel — s
ekkor e szervezetre is a jogi személyre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A jogi személy
jogalanyisága is általános — de nem terjed ki olyan jogokra és kötelezettségekre, amelyek a
„jellegénél fogva” csak az emberhez fűződhetnek; pl. nem ismerhet el apaságot.
A jogalanyiságon túlmutató cselekvőképesség azt jelenti, hogy a jogalany saját elhatározásából
és cselekedeteivel, önmaga szerezhet jogokat és vállalhat kötelességeket. így pl. a méhmagzat
lehet jogalany, hiszen örökösként megnevezhető, de nem cselekvőképes (nagyjából egészen a
majdani nagykorúsága eléréséig).
A cselekvőképesség teljes és korlátozott lehet. Szabály szerint akinek van
cselekvőképessége, azé teljes-, vagyis a cselekvőképes személy (a törvények keretei között)
bármilyen jogot és kötelezettséget megszerezhet. Ez azt feltételezi, hogy a )°S eksmeri a
cselekvőképes személy belátási képességét, tehát, hogy képes ésszerűen mérlegelni
cselekményeinek körülményeit és következményeit. A teljes cselekvőképességet a
nagykorúsággal (ma a 18. életév betöltésével) érjük el.
A jogszabályok és bírói ítéletek annak a cselekvőképességét korlátozzák, akinek a belátási
képessége nem teljes-— korlátozott cselekvőképesség—, vág}7 hiányzik - cselekvőképtelenség. Ezt
előidézheti az életkor (a korlátozott cselekvőképesség és a cselekvőképtelenség határ ma a
14. életév), vág}7 a személy értelmi képességei, elmebeli állapota, elmebetegsége. A
korlátozottság azt jelenti, hogy egy gyermek pl. érvényesen köthet szerződést fagylalt
vásárlására, de gépkocsi vásárlására már nem. A cselekvőképesség korlátozottságáról és
hiányáról a természetes szentélyek körében lehet szó; jogi személyek esetében csak arról, hogy ki
jogosult annak képviseletét ellátni és nevében jognyilatkozatot tenni.
A JOGVISZONY TÁRGYA • A jogviszony tárgya az, amire a jogviszony vonatkozik, ami miatt az
egyáltalán létrejön. Első megközelítésben, s bizonyos nézőpontból úgy tűnik, hogy ez
(nyilvánvalóan) valamilyen dolog. Kézenfekvő, hogy pl. adásvétel vagy bérlet esetén a
jogviszony tárgya az a dolog, amit eladnak vagy bérbe vesznek. Valóban — elsősorban a
polgári jogban — használatos a jogviszony közvetett tárgya kifejezés, s ez lenne az efféle dolog.
A látszatot azonban két megfontolás is megingatja. . 1. Korántsem minden jogviszony
rendelkezik ilyen fizikailag megragadható tárggyal (pl. a nyelvtanításra vonatkozó megbízási
szerződés, vág}7 a jóhírnév védelme vagy a szerzői jog átruházása). 2. Még közelebbi
szemrevétel azonban azt is mutatja, hogy még ahol jelen van is valamilyen dolog, a
jogviszony ott sem magára a dologra vonatkozik. Ha pl. gépkocsit vásárolunk, akkor azt
akarjuk elérni, hogy azt adják át nekünk, biztosítsák a működőképességét, cseréljék ki, ha rejtett
hiba miatt használhatadan; az eladó pedig tőlünk azt, hogy fizessük ki a vételárat. A jogviszony
voltaképpeni tárgya tehát a jogviszony alanyainak a dologgal kapcsolatos magatartása.
214 NYOLCADIK FEJEZET

A jogviszony közvetlen tárgya - és ez az, ami minden jogviszonyban fellehető

— a jogalanyok meghatározott magatartása. A társadalmi viszonyt jogviszonnyá tevő jogi
szabályozás éppen arra irányul, hogy a felek magatartása egy előzetes jogi mintában rögzített
„menetrend” vagy „szereposztás” szerint menjen végbe
- mert ha nem, működésbe lépnek a jogkövetkezmények. A jogviszony tárgyát képező
magatartás megnyilvánulhat tevésben (pl. az okozott kár megtérítése vagy egy dolog átadása),
vagy nem-tevésben (pl. a telken való átjárás eltűrése vagy a tartózkodás más birtokának
háborításától). A jogszabályi előírások ellenére történő nem-tevést nevezzük mulasztásnakpl.
segítségnyújtás elmulasztása, a kellő gondosság elmulasztása). A jogviszony tárgyát kitevő
magatartás a „Ha ... akkor” szerkezetben kifejezett norma hipotézisében nyer meghatározást.
A magatartás megvalósulása a norma minősítése folytán eredményez jogviszonyt. „Ha valaki
mást megöl...”, „Ha valaki szerződést köt...”, „Ha valaki másnak jogellenesen kárt okoz...” —
jogviszony keletkezik.
A JOGVISZONY TARTALMA • ^4 jogviszony tartalma a jogalanyokat megillető illetve terhelő, s a
magatartásukra vonatkoztatott jogok és kötelességek összessége. Itt konkrét személyeknek a tárgyi
jog (vagyis a jogszabályok) által elismert vagy előírt alanyi jogairól és kötelességeiről van szó.
Az alanyijog a jogalanynak — pl. a tulajdonosnak vagy a bérbeadónak — a jogszabályban
biztosított és védett azon lehetőségére utal, hogy más(ok)tól meghatározott magatartás
tanúsítását (valaminek a tevését, tűrését vág)? valamitől való tartózkodást) igényelje; a jogi
kötelezettség pedig — ennek mintegy „fonákjaként” — ugyanezen magatartás tanúsítására
való kötelezést, annak jogi előírását jelenti. A szerkezet zárókövét a s%ankríó képezi, melynek
kilátásba helyezése egyszerre kívánja szolgálni a jogok érvényesülésének és a kötelességek
teljesítésének garanciáját.
A ,jog” (a „valakinek a joga” értele'mben) az összes igazán fontos fogalomhoz hasonlóan
nagyon nehezen meghatározható; korlátozott érvényű megegyezéses definíciója kialakítható,
különböző irányú megközelítésekkel szűkíthető körülötte a kör, de reménytelen vállalkozás
valamiféle teljes és végleges fogalom-meghatározásra törekedni. Ennek magyarázata is az
ilyen komplex jelenségek többrétegűségében, többértelműségében és tér-időbeli
változékonyságában rejlik. Jogról beszélhetünk mindenekelőtt 1. köznapi értelemben, 2. tág
értelemben és 3. jogi értelemben (a magyar nyelvben ráadásul egybeesik a jog mint
normatömeg — tárgyi jog - és a jog mint jogosultság — alanyi jog — kifejezése, szemben pl.
az angolban a ‘laip’ és ‘right’ közötti különbségtevéssel).
(1) Köznapi értelemben ha azt mondjuk, „jogom van...” (pl. „...megtudni, hol voltál”, „...egy
kis szórakozáshoz” stb.), akkor arra gondolunk, hogy egy személyközi viszonylatrendszerben
elfoglalt helyünk, pozíciónk bizonyos igazolt lehetőségeket biztosít számunkra (akár
magunkkal, akár másokkal kapcsolatban), amelyek megvonása nem lehetséges a
viszonyrendszer sérülése nélkül. Mint a köznyelvben oly gyakran, a ‘jog’ szó jelentése
keveredik szomszédos fogalmakkal, pl. a „Nem volt jogod ezt tenni velem!” szemrehányásban
az ‘igaz-
 JOGVISZONY ÉS-JOGI FELELŐSSÉG 215

ságossággal’ — de akár szembe is fordulhat a ‘jog’ szó jogi jelentésével is, pl. a „Jogos volt a
pofon a pimaszkodása miatt” esetében. Természetesen a köznapi életben is használhatjuk a
„jog” szót az alábbi tágabb és a jogi értelemben is.
(2) A „jog” szó előfordul immár a jog világán belül, de még tág értele77iben, azaz elvontan
és meghatározatlanul, s ezért inkoherens módon. Beszélünk természetes jogokról, emberi
jogokról, Isten adta jogokról és hasonlókról, anélkül, hogy ezek voltaképpeni tartalmát
pontosan körülírnánk. A jog és erkölcs, jog és politika, jog és vallás határmezsgyéjén mozgó
jogok ezek, amelyek már megjelentek a jogban, de érvényesülésük vagy érvényesíthetőségük
nem intézményesült. A dolog nem reménytelen, hiszen nyilván így kezdte pl. a tulajdonhoz
való jog is, amelyre azóta a tulajdonjog konkrét normarendszere települt. E tág értelemben
vett jogok (pl. az élethez, az emberi méltósághoz, a boldogságra való törekvéshez, az
egészséges környezethez stb. való jog) azon értékek és minőségek kifejeződései, amelyekben
egy adott kor mindenkit részesedni lát és részeltetni kíván, ezért azokkal mint jogokkal
ruházza fel őket. Ha pl. az élethez való jog alkotmányos tételét nézzük, abból nyilvánvalóan
következik az emberölés jogi tilalma. Kevésbé nyilvánvalóan, de következik a halálbüntetés
tilalma. Kérdés, hogy következik-e belőle az abortusz tilalma. Talán nem következik belőle a
fogamzásgátlás tilalma, amely már a fogantatáshoz való jogot biztosítaná. Biztosan nem
következik belőle a tömegközlekedés tilalma, a fürdőzés tilalma, a dohányzás tilalma, bár
ezek is elég sok életet követelnek; s úgy tűnik, a katonáskodás tilalma sem. S ha van jog az
élethez, van-e jog a halálhoz is? A kérdések messzire vezetnek, s a válaszok sokfélék.
(3) Az immár s%űk jogi értelemben vett „jogi jog” e nehézségeken igyekszik úrrá lenni úgy,
hogy a jogszabályban rögzített jogokat meghatározottá, érvényesülésüket pedig garantálttá
próbálja tenni. Az eladó joga a vételárra konkrét és érvényesíthető, amennyiben
kikényszeríthető. Mivel pedig jogot kikényszeríteni nem lehet, csak kötelességet, ezért a jogok
garantálása jogtechnikailag úgy lehetséges, ha valakinek a jogát másvalaki kötelességével
kapcsoljuk össze (ez a tipikus polgári jogi szerkezet). John Austin megfogalmazásában: a
jogosultság egy adott jogszabály folytán meghatározott személy „képessége” (famltas) önmaga
javára más valakivel szemben, mely egyúttal megfelel az utóbbi személyt terhelő
kötelességnek. Másik (büntetőjogias) lehetőség a jogsértés büntetése különféle szankciókkal,
de ez nem igazán hatékony, mert egyrészt mindig csak a jogsértés után lép működésbe (ha
egyáltalán), másrészt nem minden jogsértés előtti állapot állítható helyre (pl. az élethez való
jogé sem). E „jogi jogok” általános felfogás szerint tehát jogilag elismert igényként vagy
követelésként vagy felha- talmazottságként vagy érdekként értelmezhetők, amelyek
érvényesítéséhez a kötelező erőt és kényszert a jogrendszer biztosítja a hozzá kapcsolt
kötelezettség közvetítésével.
A MODERN JOGFELFOGÁS • Mai felfogásunk a jogokról a modern polgári társadalmak
terméke, s ezért a liberális eszme- és értékrendszer nyomait hordozza:
216 NYOLCADIK FEJEZET

(a) Individuális: a jogokat csak mint „valakinek” a jogait tudjuk elgondolni és kezelni. Igaz
(pl. a munkajogon keresztül) megjelentek bizonyos kollektív jogok, s ilyenek érielődnek a
kommunális jogban is. Megőrzik azonban kapcsolatukat az egyénnel: egyrészt a kollektívák
az őket alkotó egyénekből származtatják magukat, másrészt a kollektívák cáak az őket
képviselő egyének révén tudnak „fellépni”, harmadrészt és főrészt pedig a kollektív jogokkal
szemben is egyénekre telepített és számon kérhető kötelességeknek kell állni. Nem nagyon
tudja azonban kezelni a jog a tagjaitól függedenül, azok fölötti szinten fennálló család,
lakóközösség, nemzeti, etnikai, kulturális csoport stb. jogalanyiságát.
(b) Tulajdonszerű: a jogokat csak úgy tudjuk elgondolni, mint a tulajdonunkat, mint a „mi
jogunk”-at. A jogommal kizárólagosan és tetszésem szerint rendelkezem: élek vagy nem élek
vele, amíg azzal mások jogát nem sértem - pl. a magyar jog az öngyilkosságot nem bünteti, s
az öngyilkosságban közreműködést sem emberölésként —, illetve a jogommal kapcsolatban
mindenki mástól háborítadanságot, be nem avatkozást igényiek, s ugyanezt ígérem
másoknak. A jogalanynak a jogai gyakorlásában és kötelességei teljesítésében nem kell semmi
másra tekintettel lennie, mint a jogi előírásokra. Az így felfogott jogok tehát inkább
szétválasztanak, mintsem összekapcsolnak; inkább riválisokká, mintsem partnerekké tesznek;
inkább versengést, mintsem együttműködést indukálnak.
(c) Kizárólagos: valamely jog csak annak alanyát illeti meg, s egyben korlátozza vagy
kizárja mások jogát ugyanarra. Kari Klare egyenesen „zéró-összegű játékról” beszél e
jogfelfogás kapcsán:- ugyanúgy, ahogy kártyán vagy ruletten csak annyit nyerhetünk,
amennyit más veszít, jogunk is csak annyi lehet, amennyi mástól „hiányzik”. Ahogy a
tulajdonjogok gyakorlása csak ránk tartozik, úgy pl. a szülői jogunk vág) 7 szavazójogunk
gyakorlása is. Ha a jogom az enyém, akkor ahhoz másnak nincs semmi köze; s fordítva: ha a
jogom gyakorlásába mások is beleszólhatnak, akkor az már nem is igazán jog. Ha a jog az
enyém, akkor másé a kötelesség; ha a kötelesség az enyém, akkor másé a jog — a kettő
szintézise nem kezelhető a jog világán belül.
(d) Semleges: az adott jog léte vagy nem-léte független alanyának jogon kívüli helyzetétől,
így különösen vallási vagy politikai hovatartozásától, társadalmi státuszától, gazdasági
pozíciójától. A milliomos joga az egészségügyi alapellátásra ugyanolyan, mint a szakadt
csövesé (még abban is hasonlítanak, hogy várhatóan egyikük sem fog élni vele). Hutchinson
és Mohanan felteszi a kérdést: füg- getlen-e a „jó”-tól is; a „jogost” a „jó” mint végeredmény
kell-e, hogy igazolja, mert ha nem igazolja, nem lehet jog sem; vagy pedig egy cselekvés
jogosságát nem lehet annak (akár jó, akár rossz) következménye szerint felülbírálni? Vág }7
ismét az egyén és közösség viszonyában gondolkozva: ami az én jogom, az nekem jó, de kell-
e, hogy jó legyen más.ok, a közösség számára is? Vagy az-e a helyzet, hogy ha valamely
tevésre vagy nem-tevésre való jogom fennáll, akkor ez nem kérdőjelezhető meg és nem
korlátozható azon az alapon, hogy mások, a közösség számára az nem jó? Ez a liberalizmuson
belüli vita, ahol most az utóbbi vélemény látszik felülkerekedni.
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 217

A liberális jogfelfogást két irányból éri kritika:

(a) A liberális eszmerendszer alap-ellentmondása felől, azaz: minden egyén maximális
szabadságot igényel az önérdekei érvényesítésére, de egyben biztonságot is mások önző és
szubjektív beavatkozásával szemben, ami viszont nem más, mint azok maximális
szabadságának (önérdekei érvényesítésének) megnyilvánulása. Az ellentmondás tehát az,
hogy a szabadság csak a szabadság korlátozásával látszik lehetségesnek. Az egyéni
szabadságot a többiek, a közösség igénye korlátozza; az ilyen korlátozó hatalmat (a
közhatalmat) birtokló állam (mint a közösség hivatalos megjelenítése) ezen ellentmondás
inkarnációja, s ezután a szabadság és biztonság ellentéte az egyén és állam (közösség)
ellentétére tevődik át és a jogok nyelvén fogalmazódik meg. E jogokkal viszont minden
igazolható attól függően, hogy a szabadságból vagy a biztonságból indulunk-e ki. A kérdés
eldöntése végül is a (jog)politikára marad.
(b) A liberális eszmerendszer individualizmusa felől, azaz: a liberális felfogásban a
társadalom a jogokat „mint dolgokat” hordozó, egoista és individualista egyénekből áll, s a
jogok ezt fejezik ki, sőt idézik elő. Az egyének így másokban saját szabadságuk korlátját, nem
pedig megvalósulásának feltételét látják. A többiek riválist és korlátot jelentenek, nem társat.
Egyben a jogok igazolják is a fennálló hierarchikus hatalmi rendszert, amelyben
mindenkinek megvan az őt (az adott pozícióban) megillető joga. Az emiatt megfogalmazott
kritika helytálló, de korlátozott érvényű: az individualizmus nem tagadható meg teljesen,
hiszen az egyén poláris párja a közösség, s egyik sem szüntethető meg a társadalmi egész
károsodása nélkül. Értékek levezethetők az egyénből is, ji közösségből is, de ezeknek ki kell
tudniuk egészíteni egymást, még ha potenciálisan ellentmondanak is egymásnak. A
liberalizmus kiegészítendő, de nem helyettesíthető a radikalizmussal.

FELELŐSSÉG ÉS FELELŐSSÉGREVONÁS

A FELELŐSSÉG MIBENLÉTE • „Minden felelősség sémája: kérdés — válas%. Az a mód, amellyel a

társadalmi tekintély, a norma szerzője és őre (az állam, a közvélemény, a vallási felsőbbség
stb.) a norma megsértésére reagál, sokféle lehet, ami az alkalmazott szankciókat illeti; de
külső formájában kissé fejlett társadalomban mindig kérdő formában jelentkezik. A
felelősség-fogalomban ez benne is rejlik: a norma alkalmazója (vagy az a szerv, aki nevében
jogosult eljárni) kérdem és a norma sértője felel. A kérdés feltevője tipikusan mindig ugyanazt
kérdezi: miért tetted vagy mulasztottad ezt, kötelességedet megszegve? — Erre a kérdésre a
megkérdezett személy felel, mégpedig vagy kielégítő módon, és ez esetben felmentik, vagy
meg nem felelően, és ez esetben elítélik.” 12

12
Marton Géza: A. polgári jogi felelősség. Budapest, 1993, 16. o.
218 NYOLCADIK FEJEZET

A felelősség intézménye tehát a£ egyén és a közösség (társadalom) között teremt kapcsolatot,

a magatartás közbenjöttével. Az egyik pólus az egyén, aki valamilyen — szabályozás tárgyává
tett — magatartást tanúsít. Magatartásának vannak indítékai (külső és belső késztetettség),
körülményei (a cselekvés környezetét és feltételét jelentő szituáció) és következményei (a
magatartás mint ok által kiváltott okozat). A másik pólus az egyént magában foglaló
közösség, amely >?nntákat állít tagjai lehetséges magatartásai elé. E minták normatív erejűek,
ha ismétlődően követik őket, vagy ha a helyesség képzete tapad hozzájuk, vagy ha kötelező
erővel vannak felruházva.
A társadalmi—közösségi magatartásminták 1. modellt kínálnak egyes magatartás-típusok
szervezéséhez (hogyan viselkedik egy bolti eladó, egy orvos, egy házastárs, egy rendőr ilyen
vagy olyan helyzetben); 2. mércét állítanak egyes magatartás-típusok elé, értékelve és
minősítve azokat (melynek segítségével értékelni tudjuk egy bolti eladó, egy orvos, egy
házastárs, egy rendőr viselkedését egy megfigyelt szituációban); s 3. következményt fűznek
egyes magatartás-típusokhoz vagy azok eredményeihez azért, hogy az adott pillanatban
megvalósítsák vagy helyreállítsák a kívánatos rendet, a jövőre nézve pedig biztosítsák, hogy a
következményekkel való kalkulálás indítékként épüljön be a személy motivációs készletébe.
K felelősségrevonás ehhez képest nem más, mint az egyéni magatartás (tény) és a közösségi
magatartás-minta (mérce) egybevetése és az egybevetés eredményétől függő
következmények megállapítása és érvényre juttatása. Röviden: a felelősségrevonás a felelősség
megállapítására irányuló eljárás. A felelősség előfeltétele valamilyen kötelesség fennállása, pontosabban
e kötelesség elmulasztása vagy megszegése. A kötelesség fennállása pedig egy normától függ,
amely azt kirója. A felelősség megállapíthatóságának következménye, hogy alkalmazhatóvá
válik a normaszegés esetére előírt jogkövetkezmény (szankció). A felelősség megállapítása
egy olyan negatív értékelő megállapítás, mely szerint valakinek a magatartása nem felelt meg az
arra vonatkozó norma elvárásának, és ezért alkalmazhatók vele szemben a normaszegés
szankciói.
Felelősségről sokféle értelemben, a köznapi életben és az élet legkülönfélébb szféráiban
beszélhetünk. Az előzőekben ismertetett szerkezet azonban a legelnagyoltabb hétköznapi
szóhasználatban is érvényes. „Felelőtlennek” tekintünk valakit, ha nem számol
magatartásának körülményeivel és következményeivel, s ezáltal ellentétbe kerül valamely
magatartásmintával. A hétköznapi életben e minta általában a helyes viselkedést szabályozó
valamely etikai normában lelhető fel, s ennek megfelelően a következménye is erkölcsi
elítélés, rosszallás, kiközösítés stb.
Vannak ettől szűkebb, meghatározott életszférákban érvényes normák, normarendszerek
is, amelyek a felelősség sajátos eseteit és következményeit alapozzák meg. Ilyen normákat
fogalmaz meg a politika, a vallás, az etikett és a jog is. E normarendszerek és felelősségi
rendszerek egymáshoz viszonyított súlya, „rangsora” nem abszolút. Objektív különbség
tehető ugyan az általuk al
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 219

kalmazható következmények (szankciók) között, azonban ezeket a „célba vett” egyén

felülértékeli, aszerint, hogy milyen fontos számára az adott normarendszer mögött álló
közösséghez való tartozása. így pl. az adócsalás jogi következménye adott. De e
következménynél sokkal súlyosabb lehet valaki (pl. egy politikus) számára annak politikai
következménye (az ellehetetlenülés); vág)7 másfelől sokkal erősebb lehet a tettben
megmutatkozó „kurázsi” elismerése és értékelése egy szubkulturális csoport által.
Hasonlóképpen szögesen ellentétes lehet a különböző közösségekben egy terrorista
cselekmény megítélése; végső fokon egy csoport elismerése a haláltól való félelmet is
legyőzheti.
A JOGI FELELŐSSÉG • A jogi felelősség tehát nem a normák tartalma és a norma- szegés
következményeinek súlya szerint tér el a többi felelősség-típustól. Az alapvető eltérés a
felelősség elemeinek-és a felelősségre vonási eljárásnak a pontos és részletes szabályozása.
Minthogy a jogi szabályozás egésze a jogi felelősségre fut ki, hogy abban fejtse ki kényszerítő
erejét, garanciális fontosságú a tüzetes szabályozása. Szabatos megfogalmazást igényel a
felelősségre vonható személyek körének, a felelősségre vonás feltételeinek és menetének, a
számonkérhető magatartásoknak és a szóbajöhető következményeknek a meghatározása. A
jog intézményrendszerének sajátosságát az adja, hogy a normák és a jogkövetkezmények
rögzítésén túl részletekbe menően szabályozza a normáinak megszegése esetén követendő
eljárást, a felelősségre vonást is.
A ,felelőtlenség’’ a jogban nem valamiféle „jellemhiba”, hanem a jogi státusz megjelölése.
Arra utal, hogy valaki nem köteles számbavenni és mérlegelni a körülményeket és
következményeket (akár mert nem várható el tőle, mint pl. a gyermektől vág} 7 az
elmebetegtől, akár mert olyan a szituáció, amelyben — mint pl. a végszükségben — ez nem
várható el tőle); vagy éppen nincs is joga erre, mint pl. a köztársasági elnöknek bizonyos —
formálisnak szánt — hatásköre gyakorlásakor (pl. egyes kinevezések alkalmával).
Nem minden jogi eljárás torkollik felelősségrevonásba — csak azok az esetek, ahol a jogsértő
magatartás negatív jogkövetkezménnyel: szankcióval van összekapcsolva. Akár jogsérelem,
akár szankció hiánya esetén felelősségről nem beszélhetünk, sem felelősségre vonásról.
Ekkor vagy teljesen hiányzik a jogkövetkezmény, vagy csak pozitív jogkövetkezmény:
joghatás áll be. Természetesen az ilyen joghatások érvényrejutását újabb felelősségi
konstrukciók biztosíthatják, de ez külön kérdés. Pl. a megfelelően megkötött szerződés
joghatása az, hogy a szerződés érvényes. Az érvényes szerződést teljesíteni kell, aminek el-
maradásához már szankciók kapcsolhatók (pl. kötbér, kártérítés, elállás); de hasonló
viszonyban áll a házasságkötés és a házastársak kötelessége is.
A felelősségrevonás elmaradásának másik lehetősége annak valamilyen okból felmerülő
akadálya lehet. A norma és a normasértő magatartás együttes megléte mellett sem lehet
felelősségre vonni azt, akitől a magatartás körülményeinek és következményeinek átlátása,
vagy a magatartás annak megfelelő tanúsítása nem várható. Ugyanilyen akadályt képezhet az
időmúlás (elévülés), a
220 NYOLCADIK FEJEZET

kegyelmezési jog gyakorlása, a jogosulttól származó feljelentés vagy kereset hiánya stb. Ilyen
esetekben nem a norm'aszegés és az azon alapuló felelősség hiányzik, hanem e felelősség
megállapításának — a felelősségre vonásnak — van eljárásjogi akadálya.
A jogi felelősség sajátos változata a mások cselekedeteiért való felelősség fennállása. Nagyon
nehéz megalapozni, hogy miként tartozhatnék felelősséggel azért, amit valaki más cselekszik,
de mégis van ilyen. Két fő változata ismeretes: 1. a kollektív felelősség, amikor a közösség felel
akármelyik tagjának magatartásáért, s 2. a feljebbvaló felelőssége, amikor az apa, a munkáltató, a
megbízó, a parancsnok felel a felügyelete alá tartozó gyermek, alkalmazott, megbízott, beosz-
tott magatartásáért. A felelősséget ezekben az esetekben a csoport tagjának vagy az
alárendeltnek a kiválasztásában, felkészítésében, irányításában, ellenőrzésében, döntésének
átvállalásában megnyilvánuló mögöttes kötelesség, s ennek — vélelmezett — elmulasztása
alapozza meg.
A FELELŐSSÉGREVONÁS ALAPJA • A felelősségrevonásnak megalapozottnak kell lennie,
vagyis teljesülni kell bizonyos előfeltételeknek ahhoz, hogy az erre felhatalmazott eljárása
igazolható legyen. Általában, de a jogban is három „lábra” támaszkodik a felelősségrevonás,
vagyis beszélhetünk annak 1. szubjektív,
2. objektív és 3. normatív alapjáról.
(1) A. felelősség szubjektív alapja a cselekvő egyén: a szubjektum. Kell lennie valakinek, aki
felelősségrevonható — de nemcsak azért, mert megtett vág} 7 elkövetett valamit, hanem azért
is, mert alkalmas a felelősségrevonásra: pl. rendelkezik a már említett belátási képességgel. A
kérdés e vonatkozásban az, hogy mennyire „tehetünk” arról, amit teszünk (hiszen
felelősségre csak azért vagyunk vonhatók), vág}7 filozófiailag fogalmazva milyen mértékben
szabad, illetve meghatározott az emberi magatartás.
A két poláris nézet e kérdéssel kapcsolatban a determinizmus és indeterminizmus. A
determinista felfogás szerint „mindennek oka van”, s így az emberi cselekvés is okozatosan
meghatározott; azaz nem cselekedhetünk másként, mint ahogy cselekszünk, mert
személyiségvonásainkból, élettörténetünkből és a körülményekből szükségszerűen,
elkerülhetetlenül következett a tettünk. Eszerint azért teszünk meg valamit, mert nem
tehetünk másként — nem vagyunk tehát felelősségre vonhatók. Az ezzel ellentétes
indeterminizmus az ember lényegi sajátosságát a szabadságban, közelebbről az akarat szabadságában
látja. E felfogásban az emberi természet képes arra, hogy akár az összes kényszerítő ténytől,
meghatározottságtól függetlenítse magát és előreláthatadan, spontán döntéseket hozzon.
Eszerint az ember önmaga szab törvényt magának, s csak önmaga előtt felel, külső hatások,
mint a parancs vagy büntetés, nem befolyásolják — nincs tehát értelme a
felelősségrevonásunknak.
A fenti két, egymást kizáró magyarázat egyike sem jutott dominanciára, valószínűleg
azért, mert mindkettő bír bizonyos magyarázó erővel, de egyikre sem lehet felelősséget
alapítani. A joggyakorlat is egy köztes álláspontot látszik el-
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 221

foglalni: ez a mérsékelt determinizmus. Nem tagadható ugyanis az akaratszabadság az emberi

döntések kialakulásakor: akárhány motiváló tényezőt ismerünk is, sosem tudhatjuk teljes
biztonsággal előrelátni és megjósolni egy ember viselkedését egy adott helyzetben.
Kétségtelen azonban az is, hogy hatnak ránk külső és belső erők, még akkor is, ha azok nem
fejezhetők ki merev ok-okozati, csupán valószínűségi összefüggésekben. S csak az utóbbi
felfogás teszi lehetővé a felelősség megalapozását a szubjektum oldaláról. Ahhoz ugyanis,
hogy valaki felelőssé legyen tehető tetteiért, az a lehetőség szükséges, hogy cselekedhessen
másként is, akarhasson mást is, s e szabadság birtokában döntsön úgy, ahogy dönt. Ezért zárja
ki a jog a felelősségre vonást olyan esetekben, ahol az akaratképződés nem szabad (pl.
kényszer, fenyegetés). Az is szükséges azonban, hogy legyen értelme a felelősségre vonásnak.
Annak pedig (a bosszútól eltekintve) csak akkor van értelme, ha a felelősségre vonás ténye és
mások arról szerzett tudomása be tud épülni a későbbi cselekvéseket motiváló tényezők
sorába akkor, ha a felelősségre vonás valószínűsége a jövőbeni jogkövető magatartás va-
lószínűségét növeli.
(2) A felelősség objektív alapja a valóság tudatunktól és akaratunktól független
összefüggésrendszere. Ide tartozik egyrészt a természeti világ okozatos összefüggésrendszere,
másrészt pedig a társadalmi lét alternatív szerkezete. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nincs olyan
helyzet, amely ne tartalmazna választási lehetőséget a cselekvő alany számára. A
legszélsőségesebb helyzeteket elképzelve is, ha semmi mást, de életünk feláldozását
választhatjuk más alternatívával szemben. (Tekintsünk el azoktól az esetektől, amikor
magának a cselekvésnek a lehetősége hiányzik: zuhanás közben nincs sok választás.) Ez az
objektív választhatóság az előfeltétele a szubjektív választásra hivatkozó felelősségnek.
Természetesen a jog figyelemmel van'a szituációban rejlő alternatívák korlátozottságára, pl. a
végszükség esetében nem kíván aránytalan önfeláldozást.
A felelősség objektív alapját a valóság oksági összefüggései képezik. Az a tény, hogy bizonyos
okok bizonyos okozatokat idéznek elő szándékunktól és vélekedésünktől függedenül, a
természeti törvényszerűségek erejével bír. Az okozatosságnak két szempontból van
jelentősége a felelősség intézménye számára. Egyrészt ez teremt összefüggést a cselekmény és
az eredmény között. A következményekért csak az tehető felelőssé, akinek cselekménye és
annak következményei között okozati összefüggés áll fenn. Másrészt ez az okozatosság teszi
célszerűvé a felelősségre vonást a már említett módon. A felelősségre vonási eljárás
lefolytatásától és a szankció alkalmazásától azt várjuk, hogy okozatként váltsa ki a kívánatos
magatartásformák megvalósulását.
(3) ^4 felelősség normatív alapja a cselekmény összes szubjektív és objektív körülményeit és
következményeit, tehát a „valóságot” egy jogi mintával, azaz normával kapcsolja össze. Ez az
összekapcsolás nem okozatos, hanem tételezett jellegű. Valami történt a valóságban, s vele
szemben áll az, aminek (a normák szerint) történnie kellett volna. Ha valakit kilökünk az
ablakon, abból oko- zatosan csak az következik, hogy az illető meg fog halni vagy sérülni. A
felelős
222 NYOLCADIK FEJEZET

séghez (és felelősségrevonáshoz) ezen kívül egy olyan norma is szükséges, amely szerint
ennek nem lett volna szabad megtörténnie, s ez a norma szolgál mérceként a magatartás
értékeléséhez. Ezért mondja Pál a rómabelieknek: „a bűnt nem ismertem, hanem csak a
törvény által; mert a kívánságról sem tudtam volna: ha a törvény nem mondaná: Ne
kívánjad.”13
Egy cselekmény nem önmagában számít bűnnek, jogsértésnek vág}' jogkövetésnek —
bármi azzá válhat és megszűnhet az lenni: a jog rendelkezése szerint. Bár gyakran
találkozhatni hivatkozással a természetjogra, örök emberi törvényre, ez inkább csak egy
jogon kívüli (erkölcsi) normarendszerre való utalás, amellyel ha a jog szembekerülne,
elfogadhatadanná válna. A jognak nincs semmiféle szükségszerű tartalma; legfeljebb szokásos
vagy kívánatos tartalma. Éppen ebben tér el a természeti törvény a jogi (emberi) törvénytől:
bár a cselekvő egyén számára mindkettő külsőleg adott (tehát objektív), a jogi törvény csak
azért adott, mert ilyenként tételezik (alkotják) valakik, ami bármikor megváltoztatható
(tehát szubjektív is).
FELELŐSSÉGI ALAKZATOK • A felelősség alapjainak kombinációjából két fő felelősségi
konstrukció modellje alakult ki. Mindkettő végső támasza a normatív alap, vagyis az a
megállapítás, hogy' valaki nem azt tette, amit egy norma elvárt. Az elvárhatóságnak azonban
két mércéje lehetséges, s ez adja a két fő konstrukciót: valaki felelhet azért, mert nem azt
tette, amit a jog az adott helyzetben tőle elvárt, de felelhet azért is, mert nem úgy járt el,
ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható. Az előbbi személyre, az utóbbi helyzetre szabott
felelősség, bárki kerüljön is abba a helyzetbe. E két fő felelősségi típus alapozza meg
különbséget a büntetőjogi és a polgári jogi felelősségi konstrukció között.
(1) A polgári jogi felelősség tehát „ádagolt” mércét alkalmaz: az adott helyzetben az
„ádagembertől”14 elvárható magatartást kéri számon. Aki e mércét elvéti, annak a
magatartása felróható. A felróhatóságon alapuló polgári jogi felelősség alaptípusa a kártérítési
felelősség: a másoknak — szerződéses keretek között yagy szerződésen kívül okozott — kárért
való felelősség. 15
Külön, s a polgári jogra jellemzően felmerülő kérdés azonban, hogy lehetséges-e olyan
eset, amikor a felelősség szubjektív alapjának (vagyis a felróhatóságnak) a hiányában is
fennáll a felelősség bizonyos cselekvések következményeiért. Van ilyen, mégpedig két
jellegzetes esete ismeretes. Az egyik a fokozott veszéllyel járó tevékenységért (a% ún. „veszélyes üzem”
működtetéséért) való felelősség, melynek tipikus példája a vasút üzemeltetése. Ilyenkor a
kárfelelősséget már az az objektív körülmény is megalapozza, hogy a kár az adott
tevékenységgel ösz- szefüggésben keletkezett — mentesülésre csak a külső, elháríthatatian
ok adhat lehetőséget. A másik eset a — fent már említett — mások (alkalmazottak, megbízpt-

13
Pál levele a rómabeliekhez, 7. 7.
14
Az angol terminológiában ez a 'reasonable man’, vagyis a jog emberképére jellemző „racionális ember” és a tőle
elvárható magatartás.
15
Ptk. 339. §.
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 223

tak stb.) közreműködése nyomán bekövetkezett kárért való felelősség, amelyért helyt állni
tartozik, akinek javára a tevékenységet végezték — úgy kell tekinteni, mintha ő cselekedett, s
a kárt ő okozta volna.
(2) A büntetőjog mércéje a vétkesség, ami a szubjektív mozzanatra (tehát a kognitív és az
akarati elem valamilyen formájára) támaszkodik. E konstrukció is egy valóságbeli helyzetből
indul ki, de nem azt vizsgálja, hogy abban hogyan kellene bármely ésszerű cselekvőnek
viselkednie, hanem hogy hogyan kellett volna annak az egynek — azokkal az ismeretekkel,
felkészültséggel, feltételekkel stb. A személyre szabott értékelés egy többfokozatú skála
mentén történik meg, amely a cselekményhez és annak következményeihez tapadó
tudattartalom kiterjedtségét és intenzitását rendezi sorba. Azt tehát, hogy mennyire tudta és
menynyire akarta valaki a cselekmény és/vagy az eredmény megvalósulását.
A büntetőjogi felelősség e skálán két alakzatot — a szándékos és a gondatlan
cselekményért való felelősséget —, s ezeken belül két-két fokozatot fog át:
(a) szándékosság, azon belül az egyenes szándék és az eshetőleges szándék,
(b) gondatlanság, azon belül a tudatos gondatlanság és a hanyagság.
(a) „Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki magatartásának következményeit
kívánja, vagy e következményekbe belenyugszik.” 16 A definíció első fordulata az egyenes
szándékot (dolus directus), második fordulata pedig az eshetőleges szándékot (dolus eventualis)
határozza meg. Szándékosság esetén a tudatosság magában foglalja a cselekmény
körülményeit és következményeit (az eredményt).
Az egyenes szándék kiterjed a cselekmény körülményeire és eredményeire, melyek
bekövetkezését az elkövető akarja; azaz az értelem is és az akarat is ugyanarra irányul.
Tudnia kell tehát az elkövetőnek egyrészt, hogy mi az, amit tesz (pl. egy rendőrt bántalmaz),
hogy amit tesz, az ok-okozatszerűen milyen következményt idéz elő (pl. súlyos sérülést), s
ezek tudatában akarnia kell a cselekmény elkövetését is és az eredmény bekövetkezését is.
Az eshetőleges szándék ennél korlátozottabb: a tudat átfogja a körülményeket és a
(lehetséges) következményeket, de az akarat csak a cselekvés megvalósítására terjed ki, nem
irányul viszont az eredmény bekövetkezésére, csupán — feltételesen — belenyugszik abba.
Ez a helyzet pl., ha célzás nélkül kilövünk az ablakon, tudva, hogy akár el is találhatunk
valakit, ha pont arra jár, és a lövésünk sérülést vagy akár halált is okozhat, s bár ezt n em
akarjuk kifejezetten, de azt se bánjuk, ha bekövetkezik.
A szándéknak az egyenesség és az eshetőlegesség fokozatain kívül van ereje, intenzitása is.
Ez a szándék kiérleltségének szintjét, a cselekmény és a következmények latolgatásának
mértékét, az akarat eltökéltségének fokát mutatja. Az „alapeset” az, amikor az adott
szituációból fokozatosan és folyamatosan bontakozik ki a cselekvés lehetőségének
felismerése, a számvetés annak következményeivel, s az akaratelhatározás a cselekvés
megvalósítására, illetve (esetleg) a

16
Btk. 7. §.
224 NYOLCADIK FEJEZET

következmények előidézésére. Ilyen pl. az ún. „alkalmi lopás” esete: egy nyitott ajtó
látványától egyenes és töretlen út vezet a behatolásig és annak eltulajdoní tásáig, ami szem
elé kerül. Ehhez képest a szándék intenzitása két irányban térhet el.17
Az átlagostól jelentősen nagyobb elszántságra utal az előre kitervelt triódon való elkövetés. Az
előre kiterveltség esetén e körülmények és következmények előzetes számbavételéről és
mérlegeléséről beszélhetünk, aminek megtörténte meglehetős eltökéltségre utal, s gyakran
gondos előkészülettel jár együtt. Az előre megfontolt cselekmények gyakran célzatosak,
abban az értelemben, hogy valamely célt (önérdek vág)' indulat kielégítését) szolgáló
eszközként szolgálnak, hogy a cselekmény elkövetése okként idézzen elő egy kívánatos
eredményt (a célt). Ilyen pl. a nagynéni jól kimódolt megölése az örökség megszerzése végett
— ahogyan azt a krimikben, de néha a valóságban is látjuk.
Az átlagosnál kisebb megfontoltságra és a tudatosság alacsonyabb fokára utal az erős
felindulásban való elkövetés. Ez esetben a hirtelen támadt és nagy erősségű érzelem uralja el az
akaratképződést, megakadályozva, hogy higgadtan végiggondoljuk az összes körülményt és
következményt. Ez az, amit „józan ésszel” nem követnénk el. Ilyenek az ún. indulati
cselekmények, mint pl. késsel hasbaszúrás szóváltás és sértegetések hevében. Az erős
felindulás sajátos esete az, ha ijedtség vág}' menthető felindulás váltja ki a rögtönös szándék
kialakulását, amikor különös mérlegelést igényel, hogy az adott helyzetben elvárható-e a
körülmények és következmények higgadt mérlegelése.
(a) „Gondatlanságból követi el a bűncselekményt, aki előre látja magatartásának
lehetséges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában; úgyszintén az is,
aki e következmények lehetőségét azért nem látja előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy
körültekintést elmulasztja.” 18 Gondatlanságról beszélünk tehát, ha — bár a cselekvéssor tudatos
— a cselekvő szándéka sem kifejezetten, sem eshetőlegesen nem irányul a cselekvés
következményeire, azokat kifejezetten nem akarja.
A definíció első fordulata a tudatos gondatlanságot (luxuria), a második pedig a hanyagságot
(negligentiaj határozza meg.
Tudatos gondatlanságról van szó, ha a következmények lehetősége felmerül, de az illető
könnyelműen bízik azok elmaradásában. Nem akarja azokat, nem is nyugszik bele azok
bekövetkezésébe, sőt kifejezetten elmaradásukra számít. A könnyelműség a helyzetfelmérés
elnagyoltságában, téves értékelésében mutatkozik meg. Ez lenne a helyzet, ha Teli Vilmost
akarnánk játszani, de nem sikerülne.

17
A következő két lehetőséget a Btk. az emberölés súlyosabban, illetve enyhébben minősülő eseteiként nevesíti.
Egyéb bűncselekmények esetében súlyosító, illetve enyhítő körülményként jöhetnek szóba.

18
Btk. 8. §.
 JOGVISZONY ÉS JOGI FELELŐSSÉG 225

Hanyagság esetén az elkövető tudata nem is fogja át a lehetséges következményeket, nem is

gondol azokra, pedig kellett volna, ha tanúsította volna azt a figyelmet vág)' körültekintést,
amely tőle az adott helyzetben elvárható volt. Tipikusan ilyenek a szakmai szabályokhoz
kötött foglalkozások nem körültekintő gyakorlásával elkövetett cselekmények, pl. az orvosi
figyelmetlenségből vagy a vadász gondadanságából bekövetkező műhiba vagy baleset. A „tőle
elvárhatóságnak” objektív alapja van: a gondosságra való kötelesség fennállása az adott
helyzetben. Ez a mérce természetszerűleg más egy laikus, s más egy professzionalista
esetében.

A FELELŐSSÉG TÍPUSAI • A felelősség fajtái többféle szempontból különíthetők el:

(a) A felelősséget megalapozó normarendszer szerint. Cselekvéseinket — olykor ugyanazt a
cselekvéssort — többféle norma is szabályozza. így az emberölést nem csak a jog tiltja,
hanem az erkölcsi és vallási normák is, vagy a vételár megfizetését nem csak a jog írja elő,
hanem az emberi és szakmai tisztesség is stb. E normatípusok egy-egy felelősségi fajtát is
megalapoznak, amelyek egymással párhuzamosan is létezhetnek, de össze is
kapcsolódhatnak. Egymástól független jogi, politikai és erkölcsi megítélést válthat ki pl. egy
rágalmazó politikusi kijelentés; a jogi felelősség előfeltételét képezi a szakmai felelősség meg-
állapítása pl. a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetésnél; vagy fordítva: a jogi
felelősség megállapítása mint köztisztviselőhöz, egyetemi hallgatóhoz stb. méltatlan
magatartás sajátos felelősségi formákat alapozhat meg. Azt mondhatjuk tehát, hogy ahány
normarendszer, annyi felelősségi fajta különíthető el, melyek között a jogi felelősség csak az
egyik. Ugyanezen elv továbbvitelével szokás a jogi felelősségen belül, a jogrendszer jogági
(legalábbis alapjogági) tagozódása szerint különbséget tenni polgári'jogi, büntetőjogi,
munkajogi stb. felelősség között, ami részben a sajátos szankciórendszerre, részben az eltérő
eljárásra utal.
(b) A felelősséghez megkívánt tudattartalom szerint. Ebből a szempontból a már ismertetett
objektív és szubjektív felelősségről beszélhetünk. Az objektív felelősség megállapításához
elégséges a normasértő magatartás tanúsítása és/vagy a nemkívánatos eredmény előidézése —
függetlenül az egyén tudattartalmától, azaz attól, hogy akarta vagy egyáltalán tudta-e a
magatartás normaszegő jellegét illetve következményét. A szubjektív felelősség esetén ezzel
szemben az előzőekben összegzett pszichikai tényezők megállapíthatósága is szükséges.
Történetileg az objektívtői a szubjektív felelősségi alakzat felé való eltolódás figyelhető
meg, amelynek hátterében az individualitás, a személyiség és az egyéni cselekvési szabadság
kibontakozása és elismerése húzódik meg. Eltérő e felelősségi formák aránya az egyes
normarendszereken belül is. Az objektív felelősség a jogi felelősség körében szorult vissza a
legjobban. így pl. a nagy károkat okozó téves politikusi döntésért a politikai felelősség (pl.
lemondatás) akkor is megállhat, ha a szubjektív mozzanatok hiányoznak, míg a jogi felelősség
226 NYOLCADIK FEJEZET

ugyanezen cselekményért csak a felróhatóság illetve vétkesség fennállása esetén következik

be.
(a) A felelősség telepítése szerint. Attól függően, hogy a felelősséget a cselekményt
elkövető egyénre, vagy arra a csoportra telepítjük, amelyhez ez az egyén tartozik,
beszélhetünk egyéni és kollektív felelősségről. Az egyéni felelősség az individuum
elkülönültségét, környezetétől való olyan mértékű függetlenségét tételezi fel, ami lehetővé
teszi az önálló mérlegelést és akaratképződést. Ez természetesen nincs mindig így, s van,
amikor ezt a jog is tekintetbe veszi (pl. felbujtás, elöljáró parancsa).
A kollektív felelősség történetileg korábbi felelősségi alakzat, amelynek azonban ma is
vannak megnyilvánulásai. Archaikus formája azon a feltevésen alapult, hogy egy közösség és
annak tagja között olyan szoros a kapocs, hogy az egyén cselekvése bízvást tekinthető a
közösség megnyilvánulásának; mint ahogy fordítva is: az egyént ért sérelem a közösség elleni
támadás is volt. Modern formában nemigen lelhető fel a jogrendszerekben. A jogon kívüli
előfordulását az magyarázhatja, hogy esetenként kiderítheteden és bizonyíthatatlan egy sor
egyéni felelősség, s így a szankcionálási törekvés az őket magában foglaló csoport ellen
fordul. Profán példával élve ilyen, amikor néhány gyerek rosszalkodása miatt a tanár az egész
osztályt bünteti meg, vág) 7 ilyenek voltak a kitelepítések és lakosságcserék is. Természetesen
a szankció ekkor is az egyént sújtja, de nem azért, mert valamit elkövetett, hanem mert
valamely csoporthoz tartozik. Ezért nincs helye a jogban ennek a felelősségi formának.

• ajánlott irodalom • • • • • • • • • •

ALLPORT, Gordon W.: A személyiség alakulása. Budapest: Gondolat Kiadó, 1980.

ARONSON, Elliot: A társas lény. Budapest: KJK, 1980. (2. kiadás)
ASZTALOS László — GÖNCZOL Katalin (szerk.): Szankció és felelősség a jogban. Budapest: KJK, 1980.
KROKOVAY Zsolt (szerk.): Felelősség. Budapest: L’Harmattan, 2006.
MARTON Géza: A polgárijogi felelősség. Budapest, 1993.
 9. A MODERN ÁLLAM
•Takác-s Péter*

politikailag szervezett társadalmaknak mintegy négy—öt ezer éves törté-

netük van; a „modern állam” ezzel szemben viszonylag új keletű fejle-
mény: Európában született az újkor kezdetén, az elmúlt két-három

a
évszázadban élte virágkorát, s — bár egyesek szeretnének búcsút inteni neki —
ma is ennek viszonyai között élünk. Az újkor elején létrejött politikai szervező-
désekre használt és a szóban forgó időszakban meghonosodott — korábban mai
jelentésében ismeretien — állam [más európai nyelveken: dér Staat, state, l'état, lo
stato, estadó\ szót és az ennek segítségével alkotott kifejezéseket [például állam-
háztartás, államvasút, államvizsga, stb.] ezért nem vetíthetjük vissza a félreértés
veszélye nélkül minden korábbi politikai formációra, mondjuk az ókori keleti
birodalmakra vagy a görög poliszokra. Akárhogyan is tegyük fel és válaszoljuk
meg az ezzel kapcsolatos elméleti kérdéseket, az kétségtelen, hogy az újkori
európai társadalmak integrációját ellátó intézmény — a modem állam — lényegileg
különbözik minden korábbitól. E fejezetben ennek az intézménynek a főbb
megjelenési formáit elemzem. A fogalmat történetileg értelmezve a nyugat-
európai viszonyok között feudális abszolutista, polgári-liberális és szociálisjóléti
államokat, a közép-kelet-európai fejlődés alapján pedig modernizáló, totális és
poszt-totalitárius államokat különböztetek meg.

A FEUDÁLIS ABSZOLUTIZMUS ÁLLAMA

AZ ABSZOLUTISTA ÁLLAM FŐBB JELLEMZŐI • A modern állam a szakiroda- lom többségi
véleménye szerint a feudális abszolutizmus formálódásának és kialakulásának korszakában
keletkezett, a XV—XVII. század között. Születésének az abszolutizmussal összefüggő jegyeit
az azóta lezajlott történelmi fejlődés Európa egyes részein elhalványította, illetve teljesen
eltüntette, míg máshol felerősítette. A feudális abszolutizmus államainak kiépülése több
évszázados folyamat eredménye volt, melyet az alábbiakban — a kérdést kiválóan összefog-
laló két történeti elemzés alapján1 — csak vázlatosan jellemzek.
Mint egyetlen társadalom, a feudális társadalom sem volt mentes a kisebb- nagyobb
válságoktól, és a „válságkezelésnek” már ekkor is sokféle módja volt. A válság a feudális
társadalomban falupusztulásokat, a városgazdaságok időle

1
Az elemzés forrásaként és további tájékozódásként lásd Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régójáról. Budapest:
Magvető Könyvkiadó, 1983 és Perry Anderson: A% abszolutista állam. (Ford.: Várady Géza) Budapest: .Gondolat
Kiadó, 1989.
228 KILENCEDIK FEJEZET

ges hanyatlását, politikai anarchiát, és gyakran népességcsökkenést jelentett. Ezek egyik

jellegzetes megoldása a terhek egy részének a paraszti rétegekre való áthárítása volt, ami
gyakran parasztfelkelésekhez, ezek következményeként pedig Nyugaton a jobbágyi
kötöttségek fellazulásához, Közép- és Kelet- Európában a „második jobbágysághoz” vezetett.
Máskor a „lovagi banditiz- mus” (százéves háború, Rózsák háborúja) ígért kiutat. Történeti
mércével mérve azonban a leghatékonyabb válságkezelési stratégia a gazdasági tér kitágítása
volt. Ez eleinte csupán azt jelentette, hogy a fejlettebb nyugati városgazdaság a saját
„infrastruktúrájává” alakította át a közép-európai térséget, később pedig azt, hogy Európa két
szélső régiója gazdasági és politikai expanzióba kezdett.
A földrajzi felfedezéseket követően Nyugat-Európa a gyarmatosítással magához kapcsolta
Amerikát és Afrika, illetve Ázsia egyes részeit; Kelet-Európa (gyakorlatilag Oroszország)
pedig az „orosz földek gyűjtögetése” révén egy hatalmas ázsiai térséggel egészítette ki
kontinensünk keleti felét. Közép- Európának nem állt módjában az ilyen „kitörés”, ez
azonban nem földrajzi körülményekkel, hanem inkább azzal magyarázható, hogy ebben a
korban már a nyugati gazdaság — részben nyugatias, részben keleties jegyeket mutató, s
Kelet-Európával is érintkező - perifériája volt.
A válságok megoldásának expanziós módja mindenütt állami es%kó\öket igényelt, s
megteremtette az abszolút monarchiák feltételeit a gazdaságilag és uralmi feltételeiben
meggyengült hagyományos nemességet, a megerősödött városi polgárságot, a „második
jobbágyság” garantálását az államtól váró, ezért annak behódoló közép-kelet-európai
nemességet, valamint a gazdasági fejlődés aktív tényezőivé váló állami gépezetet. A válságok
kezelése tehát — részben a társadalom különböző rétegeinek jóváhagyásával — mindenütt
állami feladattá, vált. E feladat megoldásához azonban az államoknak a korábbi európai
fejlődéshez mérten abszolutisztikusnak nevezhető eszközöket kellett igénybe venniük.
A feudális abszolutizmus államának főbb jellemzői között a legfontosabb az volt, hogy az
állami eszközrendszerének legfontosabb eleme egy hivatali apparátus lett. Az uralkodóknak
persze korábban is volt kisebb hivatali apparátusa, de az abszolutizmus korában kiépülő
központi igazgatási szervezet — a korábbiakhoz mérten — ezeket méretében jelentősen
meghaladta, és máshogy is szerveződött: egyes feladatokra szakosodott, valamint szakképzett,
fizetett, az uralkodótól függő s gyakran jogi végzettségű tisztségviselőkből állt. Ekkor
született a modern értelemben vett bürokrácia.1 Ez az apparátus kezdte meg a társadalom és a
gazdaság mai értelemben vett. „igazgatását”. A politikai, jogi és szervezési eszközökkel
történő igazgatás gyakorlatilag már ekkor a társadalmi viszonyok tudatos alakítását és szervezését,
illetve a társadalmak bizonyos — központilag

2
Az „alkalmazáson, fizetésen, nyugdíjon, előléptetésen, szakszerű képzésen és munkamegosztáson, szilárd
hatáskörön, aktasze'rűségen, hierarchikus alá- és fölérendeltségen nyugvó bürokratikus hivatali apparátus
egyértelmű mércéje volt az állam■[...] modernizálásának” — írja Max Weber: Állam, Politika, Tudomány. (Ford.:
Józsa Péter) Budapest: KJK, 1970, 385. o.
 A MODERN ÁLLAM 229

meghatározott — célok elérése érdekében való mozgósítását jelentette. E modern értelemben

vett közigazgatásnak kialakításának természetesen számos
előfeltétele volt.
Ilyen volt mindenekelőtt az állami egység megteremtése. Ez a társadalom különböző
részeiben mintegy „szétfolyó”, jelentősb igazgatási szervekkel nem rendelkező középkori
rendi államnak egy egységes, centralizált és hierarchikus állam- szervezettel való felváltását
jelentette. E centralizált állam már a társadalom — a születőben lévő modern nemzet —
egészét át tudta, vagy át akarta fogni, s így (a nyugat-európai viszonyok között) joggal
nevezhető formálódó nemzetállammá, mely képes volt a korábban decentralizált jogalkotás,
ítélkezés, igazgatás, adóztatás és erőszak-alkalmazás központosítására? A lényegileg lokális
jellegű hűbéri jogot ezzel párhuzamosan a fontosabb viszonyok országosan egységes szabá-
lyozása, vagyis egy országosan egységes jog váltotta fel. A kiépülő új állami eszközrendszer
nélkülözhetetlen része volt a korábbinál jóval nagyobb méretű, fizetett és kizárólag a
hadviselésre szakosodott hadsereg, s az állandó intézményi formát kapó, mind politikai
súlyában, mind számarányában növekvő rendőrség. Ekkor születtek a hivatásos, gyakran
titkosan működő diplomáciai szervezetek, is.
Az egyre inkább szakosodó állami hivatali apparátus egyik legfőbb területe a gazdasági
igazgatás intézményi és szervezetrendszere lett. Kialakulásának fő oka az, hogy az
abszolutizmusokkal egy korábban ismeretlen állami funkció született: a gazdaság irányítása.
A jelzett történelmi viszonyok között ugyanis általánosan elfogadottá vált, hogy egy-egy
ország gazdálkodását, még ha a termelés és a kereskedelem magánkézben is van, állami úton
kell szabályozni és irányítani. Az uralkodók persze korábban is szabályoztak egyes gazdasági
kérdéseket (például megreformálták a pénzrendszert, vámokat vetettek ki, vagy új mérték-
rendszert honosítottak meg), de csak az abszolút monarchiák idején lett általánosan
elfogadott, hogy egy társadalom gazdaságának egészét — a nemzetgazdaságot — politikai
eszközökkel is lehet kezelni. Vagyis az abszolút monarchiák teremtették meg a mai
értelemben vett gazdaságpolitikát. A modern állam első jelentős gazdaságpolitikai rendszere a
merkantiliztnus4 volt, melynek különböző eszközei (például a korábban csak bevételi forrásként
kezelt vámokból kialakított védővám-rendszer, valamint a „kereskedelmi mérleg”
intézménye) a gazdaság egészét támogatták, illetve védték más nemzeti gazdaságokkal
szemben. A merkantilizmus újszerűsége volt az is, hogy történelmileg először fogalmazta
meg azt az elvet, mely szerint az állami gazdaság forrása a népesség adózóereje. Van olyan
szakirodalmi vélemény, amely szerint a modern állam lényegileg

3
A nemzet és állam történeti összefüggéseiről lásd Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Budapest: Gondolat, 1984,
különösen a 189-252. o.; a nacionalizmus kérdéseiről pedig Bretter Zoltán — Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a
politikában: Nacionalizmus. Pécs: Tanulmány Kiadó, 1995.
4
A merkantilizmus és a modem állam összefüggéseit illetően lásd Max Weber: Gazdaságtörténet. Válogatott
tanulmányok. Budapest: KJK, 1979,276-279. o.
230 KILENCEDIK FEJEZET

„adóztató állam”: 5 működésének feltételeit az alattvalói által (a tevékenységük, valamilyen

jellemzőjük vagy vagyonuk után) kötelezően fizetett anyagi juttatások révén biztosító
szervezet.
Más álláspontok nem az adóztatásra, hanem az erő alkalmazásának igazolására helyezik a
hangsúlyt. A feudális abszolutizmus államának kiépülése úgy is értelmezhető, hogy az
államhatalom birtokosai néhány évszázad alatt sikeresen elvitatták a különböző helyi
hatalmaktól az erőszak-alkalmazás jogát. Ennek révén az immár egységes és centralizált államok
szert tettek a fizikai erőszak legális alkalmazásának monopóliuméra.6 Általánosan elfogadottá vált
az is, hogy az uralkodó hatalmát valahogyan igazolni kell. Az abszolutizmusok idején ez abban
állt, hogy az uralkodóra már nem úgy tekintettek, mint aki „első az egyenlők között”, hanem
úgy, mint aki isteni jogok birtokosa. Ezt később más eszmék váltották fel, ám az a gondolat,
hogy egy állami rendnek legitimnek (elfogadottnak és elfogadásra méltónak) kell lennie, az
abszolutizmusok idején született. Ekkor lett a politikai gyakorlat nélkülözheteden részévé az
az elv is, hogy az állam mint olyan, vagy annak valamely szerve (például a fejedelem vagy a
parlament) minden más hatalom felett áll. A minden más társadalmi és politikai hatalom
felett álló állam eszerint a „főhatalom” birtokosa (vagyis szuverén), s a szuverenitás birtokosa
egy adott terület és az ott élő népesség felett a legfőbb hatalommú rendelkezik. 7 Ezt kiegészítve
zajlott a politikai-állami tevékenység és a vallási élet elválasztása ( szekularizáció), ami az
egyházak politikai hatalmának fokozatos háttérbe szorulásával járt.
E politikai és ideológiai folyamatok úgy is értelmezhetők, mint a társadalom állam alá rendelése.
Ám ez Európa egyes részein nem ugyanolyan mértékben valósult meg, és különböző ideig
állt fenn. A feudális abszolutizmus államainak többé-kevésbé hasonló eszközrendszere és a
főbb tendenciák azonossága ellenére ugyanis már ekkor lényegesen különbözött Európa
nyugati, keleti, középső, mediterrán és északi régiója.
A NYUGAT- ÉS KELET-EURÓPAI ÁLLAMFEJLŐDÉS ELTÉRÉSEI • A legélesebb regionális
különbségek a nyugati és a keleti államfejlődés között mutathatók ki. Ez részben Nyugat- és Kelet-
Európa már korábban is eltérő fejlődésével, részben pedig az abszolutizmus korának történeti
körülményeivel függ össze. Melyek ezek?

5
Lásd például a modem közgazdaságtan ún. bécsi iskolájához tartozó Rudolf Goldscheid álláspontját; Paul, T. V.
et al. (szerk.): The Nation State in Question. Princeton, Oxford, 2003, 213. skk.
6
Az állam mint a fizikai erőszak legális alkalmazásának monopóliumával rendelkező, intézmény- kérdéseivel kapcsolatban
lásd Max Weber: Állam, Politika, Tudomány, 379-385. o.
7
A szuverenitás első jelentős elméletét Jean Bodin dolgozta ki: Az államról. (Ford.: Máté Gy. és Csűrös K.)
Budapest: Gondolat, 1987. A szuverenitás elméleti kérdéseihez Georg Jelűnek: Allgemeine Staatslehre. Berlin: J.
Springer, 1920, 435-496. o.; Hans Kelsen: A% államelmélet alapvonalai. (Ford.: Moór Gy., 1927) Miskolc: Bíbor, 1997;
Hermann Heller: Die Souveränität. Lipcse, 1927; Carl Schmitt: Politikai teológia. (Ford.: Paczolai P.) Budapest: ELTE
Tempus, 1992,1. Fej.
 A MODERN ÁLLAM 231

Először, a nyugati abszolutizmusok viszonylag rövid ideig (ötven-százötven

évi: g) álltak fenn, míg a keleti (gyakorlatilag az orosz) abszolutizmus mintegy
négy és fél évszázadon keresztül tartott. Másodszor, amíg az előbbiek a nemes-
séget részben az államapparátus részévé tették (például hivatalvásárlás vagy
adóbérlet révén), részben pedig biztosították számára, hogy polgári tevékenysé-
get válasszon, azaz kereskedjen, addig az utóbbiban a nemesi osztály minden
érdekeltség nélkül, mintegy automatikusan hivatalnok vagy katona, vagyis
„szolgáló nemes” volt. A nyugati abszolutizmusok „az állam alá rendelték”, a
keleti pedig mintegy „államosította” a társadalmat. Továbbá, amíg a nyugati
gazdasági protekcionizmus, legalábbis részben, a magánszférát (a polgári ma-
gántulajdonosok világát) erősítette, addig a keleti — mivel ott a városgazdaság
és a kereskedelem fejledensége miatt nem, vagy alig volt modern magántulaj-
don — kizárólag az államot. Fontos különbség az is, hogy a szellemi-ideológiai
életben Nyugaton a társadalom „világosította fel” önmagát, illetve az uralkodó-
kat (felvilágosodás); Keleten és egyes közép-európai országokban ezzel szem-
ben az uralkodók kívánták felvilágosítani alattvalóikat („felvilágosult abszolu-
tizmus”). Erre tekintettel az e fejlődési utat bejárt államokat (Oroszország,
Poroszország, Habsburg-Ausztria) összefoglalóan felvilágosult abszolutizmus-
nak is nevezik. Sejtelmesen inspiratív történeti összefüggés, hogy később pont
ezekben az országokban használták legintenzívebben a „rendőrállam” kifeje-
zést, mely a „rendészet”, illetőleg a rendészeti tudomány [Polizey-wissenschaft]
fogalmából fejlődött ki. Végül, amíg az egyes nyugati abszolút államok területi-
leg viszonylag kisméretűek maradtak, s gyarmataikat inkább gazdasági szálakkal
kötötték magukhoz, addig a keleti egy hatalmas politikai-katonai egység, a szó
szoros értelmében vett birodalom lett.
E lényegesen különböző sajátosságok ugyanakkor nem homályosítják el, hogy e két
történelmi pályaívnek voltak közös jellemzői is. A hasonló eszközökön túl elsősorban az, hogy
államilag irányított és segített expanzióvá oldották meg a társadalmi-gazdasági problémákat.
Az Európa e két jellegzetes régiója közötti területek állami viszonyai részben különböztek
a fentiektől, részben pedig vegyítették a nyugati és keleti vonásokat. Az egyik jellegzetes
történelmi pálya Lengyelországé volt, amely — nem véve tudomásul a kor fő tendenciáit —
nem lépett a politikai hatalom koncentrálásának útjára, s ezért a születendő nagyhatalmak
egyszerűen letörölték a térképről (azaz felosztották). A jellegzetesen „keleties” hatalmi
struktúrákat kiépítő porosz abszolutizmus ezzel szemben katonai-bürokratikus
szervezettségre törekedett, ám még így is elég hajlékony volt ahhoz, hogy a XIX. században
megvalósítsa a Nyugathoz való felzárkózáshoz szükséges reformokat. Fejlődésének és
nagyhatalommá válásának körülményei persze sok mindent előrevetítettek XX. századi
történelméből is. Egy harmadik történelmi változat a Habsburg Birodalom, s benne a Magyar
Királyság volt, amely meglehetősen egyedi módon, a rendiség és az abszolutizmus közötti
kompromisszumra épült: formailag „keleties” jellegű volt (birodalom), de sosem valósította
meg a teljes
232 KILENCEDIK FEJEZET

centralizációt (amit a magyar rendiség ereje is jelez). További fontos jellemzője, hogy nem
formálta modern nemzetekké népeit, és — később még ezzel sok problémát okozva — nem
hozott létre egységes nemzetállamot.
A feudális abszolutizmus állami rendjének kiépülése és annak működése tehát Európa
különböző történelmi régióiban különböző módon és eltérő mértékben, illetve jelleggel
valósult meg, s ez a későbbi fejlődésre is kihatott. A nyugati fejlődés sajátosságait befolyásoló
tényezők egyik legfontosabbika az volt, hogy ott — nem minden előzmény nélkül, de
javarészt a most tárgyalt korszakban - kifejlődött a polgári társadalom, mely sikeresen
megszabadult az új állami szerkezet abszolutisztikus elemeitől.

A POLGÁRI ÁLLAM

POLGÁRI TÁRSADALOM ÉS POLITIKAI ÁLLAM • A polgári társadalom történetileg a

középkori városi társadalmakból keletkezett; e gyökerek ellenére azonban a társadalom
szerveződésének jellegzetesen modern formája volt, mely a maga teljességében a gazdálkodás
és a kereskedelem kapitalisztikus viszonyain alapult. Ebben az értelemben nyugaton a XVI—
XVIII. században formálódott ki. E társadalom talapzatán — Európa országaiban különböző
időben — egy újfajta — olykor „politikainak”, olykor „polgárinak” nevezett — állami
képződmény született. A következőkben először a polgári társadalom és a politikai állam elválasztását
mutatom be. Mivel azokat az államokat, amelyeknek ez az elválasztás fontos eleme, más és
más strukturális vagy funkcionális elemet állítva a középpontba liberális, polgári, polgári
demokratikus vág}' jogállamok, is nevezik, másodjára ezeket a terminusokat elemzem röviden.
A polgári társadalom kifejezést többféle értelemben is használjuk. Gyakran a társadalom
gazdasági viszonyaihoz kö'zvedenül kötődő életszférák körét értjük alatta. Máskor úgy
értelmezzük, hogy az a társadalom minden nem-politikai viszonyát és életszféráját is magába
foglalja (civil társadalomj, vagy azokra a jelenségekre utaljon, amelyek a közélet és a közhatalom
körén kívül esnek (magánszféra). Olykor ezzel a kifejezéssel utalunk a szociológiai értelemben
vett társadalmi szerkezetre (például az ellentétes érdekű osztályok és rétegek viszonyára), a
társadalom politikamentes intézményeire (így az egyesületekre, a közösségi célokért is
tevékenykedő ún. non-profit szervezetekre), vág]' a politizálással nem foglalkozó
magánemberek körére. Gyakran e fogalommal határozzuk meg a magánjellegű szabadságok
világát, és azokat a határokat, amelyek az állami-politikai tevékenység végpontját, illetve
korlátait jelentik.8

8
A polgári társadalom fogalmához a klasszikus írások közül lásd Adam Ferguson: An Essay on the History of Civil Sodety.
London: Caddel, 41778; részlete magyarul in Horkay Horcher F. (szerk.): A skót felvilágosodás. (Ford.: Babarczy E. és
mások) Budapest: Osiris, 1996, 85-123. o.; Georg W. F. Hegel: A jogfilo%ófia alapvonalai. (Ford.: Szemere S.) Budapest:
Akadémiai, 1971; Kari Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához’, in: Marx-Enge/s Művei. 1. Budapest: Kossuth, 1957.
 A MODERN ÁLLAM 233

A polgári társadalom alapja a politikai előfeltételektől mentes polgári magántulajdon. Mit

jelent az, hogy a tulajdon mentes a politikai előfeltételektől? Azt, hogy nem feltételezi a
tulajdonos valamely politikai közösséghez, például valamely rendhez való tartozását. E javak
birtoklásához és működtetéséhez — szemben például a középkori hűbéri tulajdonnal — a
tulajdonosnak nem kell közvedenül politikai tevékenységet folytatnia. Gazdasági értelemben
e tulajdon egyik sajátossága az, hogy a piacgazdaságra épülő rendben szabadon értékesíthető., s
hogy — a piaci rend jellegétől is függően — értéket teremt. E tulajdon lehet igen változatos
formát öltő tőketulajdon, lehet munkaerő-tulajdon, de megjelenhet a gazdaságilag
értékesíthető javak más formájában is, például tudásként vagy forgalomképes információként.
Az újkor előtti társadalmak közvedenül politikai jellegűek voltak, ami azt jelenti, hogy a
vagyon nagysága és jellege, a születés (a család), a munka módja (a foglalkozás), a képzettség
és a társadalmi státus mintegy kijelölték az egyénnek az állami és politikai renden belüli
helyzetét, s a másokhoz való politikai viszonyát. A tőkés árutermelés térhódítása, a
piacgazdaság uralkodóvá válása és a modern nagyvárosi lét megszüntették a vagyoni, családi,
foglalkozási és az ehhez hasonló különbségek politikailag meghatározó jellegét, s
politikamentes
— a szó mai értelmében vett „társadalmi” — különbségekké tették az e területen létező
egyenlőtlenségeket. Az ilyen társadalom már »^'«társadalom volt, hiszen az egyes társadalmi
— vagyoni, foglalkozásbeli, születési stb. — egyenlőden- ségeknek nem volt közvedenül
politikai jellege és politikailag meghatározó szerepe. Az eleinte még államilag támogatott
magántulajdon a nyugati fejlődésben önállóvá vált, s megerősödve már nem volt szüksége az
állami gyámkodásra, mely — mint minden segítség — a másik oldalon korlátozást is jelentett.
E helyzet politikai és jogi következményeit a polgári forradalmak vonták le: megteremtették
a polgári társadalomnak megfelelő állami és jogi formákat9 és teret adtak egy egészen újfajta
államfejlődésnek is.
A modern polgári állam egyik fő sajátossága az, hogy abban a közhatalom gyakorlása önálló
tevékenységgé, válik. A XIX. században megjelentek a kizárólag politikával foglalkozók — a
politikznak, majd a politik iból élők — korábban ismeretien csoportjai: az államférfiak és a
politikusok. Ezzel párhuzamosan önállósult és a politikaitól függetlenedett a gazdasági
uralom is.
Ez részben azzal függött össze, hogy a piacgazdaság személytelen uralmi rendszerként. működik,
melynek fenntartásához nincs szükség személyes uralomra. A tőke és a funkcionálisan ahhoz
tartozó tulajdoni formák ugyanis egy piacgazdaságban személyes-fizikai erőszak nélkül is
működnek. Másfelől a társadalmi integráció piacon kívüli („politikai”) területein új, átfogó és
sajátos szaktudást igénylő feladatokat kell megoldani. E feladatok körébe olyan dolgok
tartoznak, mint például az érdekképviselet, a törvényalkotás, vagy a szó modern értelmében
vett kormányzás. A piaci rendben, s ennek következtében „társadalmilag”

9
Lasd Harold J. Berman: Eaw and 'Revolution. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1983.
234 KILENCEDIK FEJEZET

uralkodó osztályok és rétegek e korban már nem vettek részt feltédenül a politikai hatalom
gyakorlásában; a hatalmat gyakorló csoportok pedig rendszerint nem folytattak közvetlenül
magángazdasági tevékenységet.
Mivel a társadalmi különbségek politikailag meghatározó jellege megszűnt, s a
szekularizáció következtében a vallás elvesztette világnézet-formáló szerepét, a modern
korban alternatív es^niék és az azokból képződő ideológiák uralják a politikai gondolkodást. Ezen
eszmeáramlatok (az ún. „izmusok” vagy „uralkodó eszmék”) négy legjellegzetesebb formája a
liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus és a nacionalizmus. Gyakran nem „tiszta”
formájukban, hanem különböző kombinációkban (például a szociáldemokrácia,
kereszténydemokrácia) terjedtek el. Ezek az eszmék részben a politikai cselekvést orientálják,
részben pedig az egyes állami-politikai rendszerek és intézmények legitimálásának
[igazolásának-elfogadtatásának] eszközei. A modern társadalom viszonyai között ezen
eszmék, szabadon választhatók — annyiban legalábbis, hogy egy adott társadalmi helyzet
már nem jelöli ki az egyén számára a politikai gondolkodás szükségszerű útjait. Ezért
lehetséges, ha nem is tipikus, a konzervatív munkás, a liberális arisztokrata vág} 7 a szocialista
vállalkozó.
A modern európai társadalmak szerveződésének egyik központi elve a magánjellegű és a
közösségi —. vagyis a „polgári” és az „állampolgári” — létformák és tevékenységek
elválasztása. E folyamat úgy is leírható, mint az egyes társadalmi szférák (gazdaság, politika,
kultúra, jog) elkülönülése. Ezek közül tárgyunk szempontjából a legjelentősebb' a
„társadalom” és a „politika”, illetve a társadalom és a£ állam viszonylagos elkülönülése.
A modern polgári államot gyakran politikai államnak nevezik, mert megszüntette a korábban
az egész társadalomban „szétfolyó” és minden társadalmi területen jelenlévő államot,.s mert a
politikai tevékenységet a társadalmi életszférák egy meghatározott körében vonta össze,
illetve elhatárolta más tevékenységektől.
A társadalmi élet magánjellegű és politikai szférái ugyanakkor nem csupán elváltak
egymástól, hanem sajátos k'ó%yetítőmechani%niuso\. révén össze is kapcsolódtak egymással. E
mechanizmusok közül a legfontosabb a politikai nyilvánosság intézmény- és eszközrendszere
(így mindenekelőtt a sajtó és a közvélemény), a társadalmi érdekeket politikai akarattá
formáló modern politikai pártok rendszere, valamint az érdekérvényesítés szervezetei
(szakszervezetek, egyesületek, szakmai érdekképviseletek). A polgári társadalom
érdekrendszere e közvetítő mechanizmusok révén jut el az állami döntési centrumokba
(például a parlamentbe), hogy ott „törvényként”, vagy „kormányzati döntésként” nyerjen
megfogalmazást. E közvetítő mechanizmus egyik sajátos funkciója az, hogy a társadalom
segítségükkel döntéseik igazolására és társadalmi elfogadtatására kényszerítheti az állami
szerveket. E korban ugyanis már általánosan elfogadott,
 A MODERN ÁLLAM 235

hogy az állami rendben születő döntéseknek jogszerűeknek (legálisaknak), magának a rendnek

pedig legitimnek10 kell lenniük.
A MODERN JOG • A polgári társadalom államrendjének kiépülésével párhuzamosan született
meg a modem jog is. Ennek egyik fő jellemzője, hogy nagy hangsúlyt helyez a formai
szempontokra, s szabályai formalizált rendszert alkotnak. A jog formalizált jellege, valamint
rendszerszerűsége, általánossága és univerzalitása (egy adott jogközösség minden tagjára való
kiterjeszthetősége) lehetővé teszi, hogy az egyes cselekedetek jogi következményei
előre'jelezhetik, legyenek.
Az ilyen jog többnyire kiszámíthatóan működik. E kiszámítható jelleg nyilvánvalóan a
gazdálkodás újszerű módjával áll kapcsolatban: „A kapitalizmusnak egy gép pontosságával
működő és pontosan kiszámítható jogrendszerre van szüksége — írja a kérdés egyik kiváló
elemzője -, amelyben nincs szerepük rituális-vallási és mágikus meggondolásoknak. A
modern államnak végül is úgy sikerült létrehoznia az ilyen jogrendszert, hogy hatalmának
érvényesítése érdekében szövetségre lépett a jogászokkal.” 11
A társadalom és az állam, a magánélet és a közélet, a polgár és az állampolgár elválása a
jog területén a magánjog és a közjog közötti határozott választóvonal kialakulásával jár. A
modern (kontinentális) jogban ezért nem véletlenül elevenítették fel e két jogterület római
jogi megkülönböztetését, és az árutermelés viszonyaira szabott egyéb római jogi
intézményeket.
Ugyancsak elsősorban a modern társadalmak jogát jellemzi a jogegyenlőség minden
korábbinál teljesebb kiterjesztése. Ezen egyenlőség részben az anyagi jogosultságokban való
egyenlőség (egyenjogúság), részben pedig az állami szervek részrehajlás-mentes eljárása (törvény
előtti egyenlőség). Az egyenjogúság kiterjesztése az elmúlt évszázadokban fokozatosan történt.
Először a magánjog területére tartozó jogok (például a tulajdonosi jogok) egyenlőségét
ismerték el, amit a „negatív” politikai szabadságjogokban .való egyenlőség megteremtése követett
(ilyen volt például a szólás- és sajtószabadság jogi elismerése). Csak a XIX. század második
felében vált elfogadottá, hog) 7 a jogegyenlőséget a közélet és a közhatalom befolyásolásának
területére is ki kell terjeszteni, vagyis a polgárok között a „pozitív”, részvételi jellegű jogokat
(így a választójogot) is egyenlően kell elosztani.
A jogegyenlőségnek a politikai élet területére való kiterjesztése, vagyis az általános és
egyenlő választójognak — a modern demokrácia eszméinek elterjedésével együtt járó —
bevezetése, valamint a társadalomfejlődés új fejleményei (így

10
A legitimitáshoz lásd Jürgen Habermas: ‘Legitimációs problémák a modern államban’ in: J. Habermas: Válogatott
tanulmányok. (Ford.: Felkai G. et alii) Budapest: Atlantisz, 1994; Bayer József: A politikai legitimitás. Budapest: Napvilág
- Scientia Humana, 1997. Az alkotmány legitimitásáról lásd Takács Péter: ’Az alkotmány legitimitása’, in
Alkotmánybírósági Szemle. 2011/1. 58—65. o. A jogszerűség az igazoltság—elfogadottság viszonyával kapcsolatban:
Carl Schmitt: 'Legalitás és legitimitás. (Ford.: Mulicza K. et alii) Máriabesnyő - Gödöllő, Attraktor, 2006.

11
Max Weber: Gazdaságtörténet, 272-273. o.
236 KILENCEDIK FEJEZET

mindenekelőtt a középosztály kibővülése és a nagyvárosi tömegtársadalmak kialakulása)

jelentős mértékben átalakították a nyugati polgári társadalmak állami és politikai életét. A
XIX. század végén sok nyugat-európai országban egy sajátos és fokozatos „rendszerváltás”
zajlott le, melynek hatása máig érezhető. Ekkor születtek a mai értelemben vett politikai
rendszerek. Néhány évtizeddel később e politikai rendszerek keretei között lényeges tartalmi
változások történtek, melynek során a liberális államok szociális-jóléti államokká alakultak át.
A KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI TÁRSADALMAK SAJÁTOSSÁGAI • A polgári társadalom
Közép- és Kelet-Európában — többek között a korábbi történelmi sajátosságok (a
városfejlődés elmaradottsága, az ún. „második jobbágyság”) és a történelmi fáziskésésből is
következő perifériahelyzet miatt — nem a nyugati módon fejlődött ki. Annak ellenére sem,
hogy polgárság és a polgárosuló nemesség a nyugati mintákat próbálta követni. A
kapitalizálódás és a piacgazdaság kialakulása nem csupán „megkésett”, hanem sajátos,
kizárólag e régiókra jellemző törvényszerűségek szerint ment végbe.
A polgárosodás viszonylag gyorsan, de tagolatlanul (a társadalmi struktúra nem minden
elemére kihatóan) és a hagyományos értékek szempontjából romboló módon zajlott le. Ennek
ellenére nem számolta fel maradéktalanul a régi politikai rendszerek minden elemét. Nem
tűntek el teljesen a korábbi társadalmi és gazdasági szerkezetek, s a tőkés fejlődés — ahelyett,
hogy annak helyébe lépett volna — beleépült a feudális gazdasági és társadalmi rendbe (erre
utal a „feudálkapitalizmus” kifejezés). A legtöbb országban egy kettős társadalmi struktúra alakult
ki: a politikai-állami szférát monopolizálni igyekvő hagyományos uralkodó osztályok mellett
megjelentek a részben hozzájuk alkalmazkodó polgári csoportok; a lakosság döntő többségét
kitevő parasztság mellett pedig megszületett a nagyvárosi munkásság. A „kendek” mellé
minden szinten „urak” kerültek. Az „urak és kendek” e sajátos világát e térségben szinte min -
denütt nemzetiségi ellentétek hatották át.
E különös fejlődés hátterében az állt, hogy társadalmi méretekben nem vált általánossá a
politikai előfeltételektől mentes polgári magántulajdon, és nem alakult ki a gazdaságtól
elválasztott politikai szféra. Az egyes társadalmi csoportok történeti előjogainak
fennmaradása megakadályozta az autonóm, polgári társadalmi lét kibontakozását, s e
régióban továbbra is jellemző maradt a politi- kai-hatalmi szféra korábban is meglévő
„túlsúlyos jellege”: a jelentős változások rendszerint nem társadalmi, hanem állami
kezdeményezésre indultak meg. Ez azért történt így, mert e régióban az államok maguk
próbálták meg modernizálni társadalmukat. Amíg a nyugati társadalmak és gazdasági
rendszerek saját erejükből, a maguk választotta úton és szerves módon újították meg önmagukat
(autonóm módon modernizálódtak), addig Közép-Európában a társadalmat mintegy „felülről”
(gyakran autokratikus, a XX. században pedig totalitárius eszközökkel) igazították a kor
követelményeihez. E fejlődés során Nyu- gat-Európában liberális, majd pedig a szociális-
jóléti államok jöttek létre, Kö
 A MODERN ÁLLAM 237

zép- és Kelet-Európában pedig „modernizáló”, később pedig „totális” államok alakultak ki.

A POLGÁRI ÁLLAM FŐBB FORMÁI A XIX-XX. SZÁZADBAN

A LIBERÁLIS ÁLLAM • A liberális állam részben a modern polgári állam egyik történeti típusa,
mely egyesek szerint a XIX. századra volt jellemző, de később más államtípusoknak adta át a
helyét; részben pedig annak eg)' tendenciaszerűen kifejeződő önálló működési módja és formája,
mely több XX. századi, sőt mai államot is jellemez.
Történetileg a liberális állam szüntette meg az abszolutisztikus állami ellenőrzést a
magángazdaság és a polgári társadalom magánjellegű életszférái felett. Intézményrendszere
lassú történelmi fejlődés eredményeként jött létre. Az egyes államok különböző időben
(jellegzetesen a XIX. században, bár például Anglia korábban, Németország később), és
különböző mértékben váltak liberális jellegűvé (a legteljesebben Anglia, Hollandia és az
Egyesült Államok, a legkevésbé Poroszország vág}' Oroszország).
A liberális rend egyik legfontosabb sajátossága az egyéni szabadság2 politikai és jogi
elismerése, valamint annak az elvnek a követése volt, amely szerint az államot nem lehet
es%kö^g.ént felhasználni a magánszféra problémáinak megoldására.13 Ez utóbbi elv
gyakorlatilag azt jelentette, hogy az állam a lehető legnagyobb — bár sosem teljes —
mértékben „kivonult” a gazdaságból és a magánjellegűnek tartott társadalmi szférákból. A
köz- és a magánszféra — s ezzel együtt: politika és gazdaság, társadalom és állam, „polgár és
állampolgár” — a modern viszonyok között csaknem mindig meglévő elkülönítését a lehető
legteljesebben a liberális államok valósították meg. A gazdálkodás politikai irányítása helyett
a liberális állam a szabad piaci verseny álláspontjára helyezkedett: a gazdasági rend
résztvevőit nem támogatta, de nem is korlátozta. A liberális államoknak a szó szoros
értelmében véve nem is volt „gazdaságpolitikája”: a belső viszonyokban a szabad verseny, a
külkapcsolatokban pedig a (merkantilizmust felváltó) szabad kereskedelem elvét követték, bár
kétségtelen, hogy azokat szinte sehol sem vitték végig következetesen. A liberális politikusok
fő jelszava a laisse^ faire, laisse^ passer, le monde va de lui-méme [Engedjetek szabad folyást a
dolgoknak, a világ megy magától is!] volt. Persze ha a világ valamilyen okból

12
Lásd ezzel kapcsolatban John Stuart Mill: A szabadságról. (Ford.: Pap Mária) Budapest: Magyar Helikon, 1980 című
klasszikus esszéjét, valamint Isaiah Berlin: ‘A szabadság két fogalma’ című tanulmányát, megjelent I. Berlin
írásai között: Nég)’ esszé a szabadságról. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1990, 334-443. o.

13
V.Ö.: Wilhelm von Humboldt: ‘Eszmék az állam hatásköre határainak megállapítására.’ (Ford.: Szabó Máté) In:
Paczolai P. - Szabó M. (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkozás története. Szö- veggyűjtemény. Budapest: Tankönyvkiadó,
1990, 271-283. o.; valamint Robert Nozick: Anarchy, State, and Utopia. New York: Basic Books Inc., 1974.
238 KILENCEDIK FEJEZET

nem ment magától, a liberális politikusok és államférfiak nagyon is jól tudták, hogy a dolgok
alakulásába alkalmasint be kell avatkozniuk.
A liberális államban az állami tevékenység egyik fő hangsúlya a magánvállalkozások jogi
feltételeinek megteremtése volt. Az ilyen államot fogalmilag gyakran minimális államként (kissé
pejoratív kifejezéssel: „éjjeliőr államként”) írták, illetve írják le. Ezzel azt hangsúlyozzák,
hogy az államnak csak negatív funkciói vannak: igazságszolgáltatás, jogvédelem, a közbiztonság
megteremtése és a közrend fenntartása. A valóságban azonban a legliberálisabb államok is
felvállaltak néhány pozitív funkciót; például kötelezővé tették és biztosították az alap-, később a
középszintű oktatást, kiépítették a modern egészségügyi rendszerek alapjait stb. Részben
ezért, részben pedig, mert az jobban kifejezi a liberális elveket és gyakorlatot, a liberális
államot helyesebb korlátozott államként leírni. A korlátozott államot az jellemzi, hogy a
kormányzati szervek tevékenysége csak jogilag előírt módon és csupán az alkotmányban
megszabott területekre terjeszthető ki. 14 Ebből az elképzelésből alakultak ki (főleg francia
területen) a konstituáonali%mus, valamint (a német kultúrában) a jogállam, illetőleg (angol-
amerikai viszonyok között) a joguralom eszméi.
A liberalizmus alapértéke az egyén! szabadság. A liberális politikai rendszerek ezért mind
a múltban, mind pedig jelenleg a szabadságot fenyegető közhatalom korlátozására és
megfékezésére törekszenek. Az e cél eléréséhez alkalmazott eszközök egyik legfontosabbika
az államot mintegy „kívülről” korlátozó szabadságjogok intézménye. Ezek révén az egyéni
szabadságokat jogi alapra helyezik és az államok kötelességévé teszik, hogy ismerjék el,
illetve mind másokkal, mind pedig saját szerveikkel szemben védjék meg azokat. A
szabadságjogok értelmezhetők úgy is, mint amelyek révén az állam „ígéretet tesz” arra, hogy
a magántársadalomra tartozó kérdésekbe nem avatkozik be korlátozó módon. Mint
említettük, történetileg tekintve először a magánszféra szabadságai (vallásszabadság,
tulajdonszerzési, vállalkozási szabadság stb.) nyertek jogi elismerést, s ezek
— az Egyesült Államok kivételével — csak a liberális korszak végén egészültek ki a
demokratikus politikai szabadságjogok körével (így mindenekelőtt az általános választójoggal),
amelyek mindenki számára lehetővé tették, hogy aktív módon befolyásolja az állami
tevékenjséget.
Részben az egyéni szabadságot védték, részben pedig a politikai rend hatékony
működését biztosították azok az állami intézmények és államszervezési eljárások, amelyek az
állami intézméilyrendszeren belül kívánták korlátozni a közhatalmat. Ezek közül a
leghatékonyabb az volt, amikor a hatalmat úgy szervezték meg, hogy önmaga korlátozza saját
magát — azaz megosztották. Ez a hatalommegosztás tana, mely először az államhatalmi ágak
elválasztásának, és egymást ellenőrző, fékező és ellensúlyozó voltának gyakorlatában valósult meg

14
Ennek az elvnek a klasszikus megfogalmazását Friedrich Ha) rek nyújtja különböző írásaiban; lásd például: U/ a
szolgasághoz (Ford.: Mezei György Iván) Budapest: KJK, 1991, valamint Law, Legislation, Liberty. I-III. London:
Roudedge and Kegan Paul, 1973-1979.
 A MODERN ÁLLAM 239

(az egyes országokban eltérő jelleggel és különböző mértékben); majd pedig (a XX.
században) a pluralista politikai rendszerek kiépülésével nyert új értelmezést. 15 A hatalom vertikális
megosztását — gyakorlatilag: decentralizálását — a liberális államrendszerekben a helyi
önkormányzatok biztosították, melyekben az egyének természetes közeget találhattak közveden
politikai tevékenységük számára. A helyi hatalomgyakorlást és a politikai rend alulról való
építkezését a nagyobb kiterjedésű liberális államokban a föderalizmus kapcsolta össze a nemzeti
politikai egység követelményeivel.
A liberális államokban részben átalakultak, részben kibővültek a politikai érdekérvényesítés
korábbi formái is. Ennek legszembetűnőbb formája a modern parlamentarizmus gyakorlata volt.
A parlament már a kezdetektől a liberális állam azon tényezője volt, ahol ütköztetni lehetett
a rivalizáló társadalmi érdekeket, és ahol létrehozható volt az azok közötti konszenzus. A
liberális állam egyik legfőbb szervező elve ugyanis az, hogy az egyes társadalmi
érdektörekvések nem feltétlenül antagonisztikus jellegűek, s közöttük politikai úton
konszenzus teremthető. A konszenzus a parlament keretei között úgy jön létre, hogy a felek
egymással „vitában” állnak, s mindenki elfogadja, hogy a másikat nem „legyőzni”, hanem
„meggyőzni” kell.
A modern állam természetesen leírható más kategóriákban is; többek között polgári
államként, polgári demokráciaként és jogállamként.
POLGÁRI ÁLLAM ÉS POLGÁRI DEMOKRÁCIA • A polgári állam kifejezéssel olykor a
fentebb jellemzett „politikai államra” utalunk, olykor (és ennél gyakrabban) azonban tartalmi
vonatkozásban úgy határozzuk meg, mint a magántulajdonon alapuló gazdálkodás jogi és
egyéb feltételeit megteremtő államot. Az utóbbi értelemben a kifejezés olyan állami rendet
jelent, amely — ellentétben az ókori vág} 7 a hűbéri-rendi állammal — a formális
jogegyenlőség talaján áll és minimalizálja a személyes politikai uralmat (hiszen az alapjául
szolgáló rend alapelve a csak gazdasági kényszernek való alávetettség).
A polgári állam kifejezés továbbá jelentheti a tőkés államot is, melyet régebben a „szocialista”
állammal állítottak szembe. Ez az értelmezés, amit főleg a marxista szerzők hangsúlyoztak, az
állam osztálykötöttségét, vagyis egy meghatározott osztály érdekeinek állami eszközökkel
való érvényesítését jelzi. Az osztálykötöttség és az osztályérdekek szolgálata kétféle módon
volt hangsúlyozható. Az egyik értelmezésben, mely a régebbi marxizmusra volt jellemző, az
ilyen állam közvetlenül szolgálja a tőketulajdonnal rendelkezők érdekeit, vagyis a tőkések
afféle „intézőbizottságának” tekinthető, 16 mely csakis diktatórikus lehet. A másik
(mondhatjuk így: is a neomarxista) felfogás szerint az érdekek

13
Az államhatalmi ágak megosztását illetően lásd mindenekelőtt Charles-Louis Montesquieu: A
törvények szelleméről. (Ford.: Csécsy Imre és Sebestyén Pál) 11. könyv, I—VI. fejezet. Budapest:
Osiris, 2000, I. kötet 245-260. oldal; a pluralizmus kérdéseivel kapcsolatban pedig Bayer József — Hardi Péter
(szerk.): Pluralizmus Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1986.
16
Lásd Kari Marx — Friedrich Engels: Kommunista Kiáltvány. Budapest: Kossuth Kiadó, 1975.
240 KILENCEDIK FEJEZET

szolgálata közvetett: az állam elsősorban a termelés jogi és politikai feltételeit biztosítja, s ezzel
azok érdekeinek kedvez, akik az adott viszonyok között kedvezőbb helyzetben vannak
(például tőke-, s nem munkaerő-tulaj donnái rendelkeznek, jobb piaci értékesülési esélyt
ígérő, korszerűbb tudással bírnak, és így tovább). A termelés feltételeinek biztosítása eszerint
nem más, mint a kapitalista termelés eszközeit birtokló osztályok érdekeinek szolgálata.17 A
polgári állam eszerint — bizonyos feltételek teljesülése esetén — akár demokratikus is lehet.
A polgári állam tőkés érdekeket szolgáló osztályállamként való felfogását igen hosszú
ideig (a klasszikus liberális korszak végéig) az ösztönözte, hogy a társadalom alsóbb osztályai,
és rétegei ki voltak zárva az „államalkotók” köréből. A cenzusos választójog alapján
megalkotott állam ugyanis liberális lehetett ugyan, de demokratikus nem. A XIX. század
folyamán néhány esetben, például Franciaországban, az időről-időre ismétlődő forradalmak
és polgári diktatúrák is erősítették e nem-demokratikus jelleget.
A XIX-XX. század fordulója körül megindult társadalmi és politikai folyamatok
következtében a nyugati országok politikai rendszerei demokratizálódtak, s a „polgári állam”
így a XX . században már polgári demokráciát is jelent. A polgári demokrácia18 minősítő ismérvei
megint csak sokféleképpen határozhatók meg, ám az alapvető politikai jogok elismerése, a
magántulajdonon alapuló gazdasági rend, a politikai részvétel lehetősége és a politikai
váltógazdaság (vagyis a versengő többpártrendszer) minden nézőpontból ezen ismérvek közé
tartoznak.
A szakirodalomban a polgári demokráciákat a szabadságjogok jelentősége miatt olykor
képviseleti demokráciának isr nevezik. E fogalommal azt hangsúlyozzák az ilyen államok
demokratikusak ugyan, de a közvetlen demokrácia formái és intézményi megoldásai
(népszavazás, népi kezdeményezés, közmeghallgatás) csak másodlagos vagy kiegészítő
szerepet játszhatnak, vagy olyat sem.
Mások szívesebben használják a liberális demokrácia kifejezést, amivel vagy a polgári
demokrácia intézményrendszerének eredetére utalnak (azon az alapon, hogy a modern állam
számos intézményét — parlament és parlamentarizmus, hatalommegosztás, stb. — a
liberálisok kezdeményezték), vagy működésbeli szabadelvűségére. Ez utóbbi tekintetben a
„liberális” jelző nem csupán a politikai váltógazdaság feltételeire, a versengő
többpártrendszerre utal, hanem elsősorban arra, a rendszerben létezik valami, ami képes
megfékezni a demokráciák jogokra nézve veszélyes tendenciáit. A többségi demokrácia és a
szabadság elvén nyugvó politikai rendszer ugyanis gyakran egymás ellenében működik: a

17
A hazai szakirodalomban vö.: Szilágyi Péter Jogi alaptan. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2011, 160-164. o.

18
A modern demokrácia kérdéseivel foglalkozó hatalmas irodalomból lásd többek között Alexis de Tocqueville:
Az amerikai demokrááa. (Ford.: Adám Péter et alii) Budapest: Európa, 1993; J. Schumpeter: Capitalism, Socialism and
Democrat)t London: Allen, 1943, magyarul részlete: Az egyetemes politikai gondolkodás története. Szöveggyűjtemény. 399-
424. o.; Robert Dahl: Preface to Democratic Theory. Chicago: University of Chicago Press, 1956; Giovanni Sartori:
Demokrááa. (Ford.: Soltész Erzsébet) Budapest: Osiris, 1999.
 A MODERN ÁLLAM 241

szabad rend önmagában még nem demokratikus, a demokráciában hatalomra kerülő többség
pedig könnyen arra hajlik, hogy megsértse mások jogait. Ez az ellentmondás többféle módon
is feloldható; de az egyik leghatékonyabb megoldást az alkotmányosság eszméje és gyakorlata
jelenti. Talán ezért is van, hogy a polgári demokráciát többen 19 alkotmányos demokráciaként
írják le, s ezzel a fenti jellemzőket (jogok elismerése, magántulajdon, politikai részvétel
lehetősége, váltógazdaság) az alkotmányosság követelményével egészítik ki.
JOGÁLLAM • A modern állam egy másfajta nézőpontból leírható jogállamként is.20 A jogállam
olyan intézményi és eljárási rendszert jelent, amelyben az állami tevékenység a jognak van
alárendelve, s a hatalmat nem önkényesen, hanem a jogszabályok alapján gyakorolják. Ezért
szokták azt mondani, hogy ilyenkor tulajdonképpen a jog uralkodik (joguralom). Az ilyen
állam azt az egyébként ősi követelményt valósítja meg, amely szerint „a törvények, s ne az
emberek uralkodjanak”.21
A jogállamiság elméletileg is sokféleképpen értelmezhető, s az egyes nyugati országok
gyakorlatában is sokféleképpen jelent meg.22 E részben normatív, részben leíró kategória
először is arra utal, hogy az állami szervek az alkotmányban és más fontos alaptörvényekben
szabályozott módon működnek ( alkotmányosság)i; a jogot alkotmányosan rögzített keretek
között alkotják, s a már megszületett törvényeket politikai befolyástól mentesen alkalmazzák
(törvényesség). Másodszor, a jogállamiság fogalma gyakran az állami tevékenység korláto-
Zpttsígát jelzi, vagyis azt, hogy még a.legerősebb politikai erőcsoport sem használhatja fel
bármire az államhatalmat, hiszen minden körülmények között tiszteletben kell tartania az
állampolgárok jogi egyenlőségét és szabadságjogait. S végül, a jogállamiság olykor annak a
liberális elvnek a szinonimája, hogy az állam nem követhet pozitív célokat, hiszen elsődleges
feladata a jogok védelme és a jogszerűség elvein alapuló társadalmi együttélés biztosítása. Az
első értelmezésben a jogállam ellentéte a hatalmi önkényt is lehetővé tevő rendőrállam; a
másodikban az állami tevékenységet korládanul kiterjesztő totális állam, míg a harmadikban a
pozitív, rendszerint jóléti célokat követő szocialista állam. A XX. század második felében a
magyar szellemi kereteket is befolyásoló német gondolkozásban a harmadik értelmezés és
ellentétpár eltűnt, s kialakult a szociális jogállam fogalma. Szociális jogállamon rendszerint azt
az elképzelést értjük, hogy az ún. jóléti államcélok (például az oktatás, a gyógyítás vagy a
foglalkoztatás állami eszközökkel történő biztosítása, de legalábbis előmozdítása) az al

19
A magyar szakirodalomból lásd például Kis János: Alkotmányos demokrácia. Három tanulmány. Budapest: Indok, 2000.

20
A jogállamiság egyes kérdéseihez lásd: Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a
Rechtsstaat irodalmának köréből. Budapest: ELTE ÁJK — Tempus, 1995.
21
Vö. Arisztotelész: Politika. (Ford.: Szabó Miklós) Budapest: Gondolat Kiadó, 1969.
22
A jogállamiság különböző típus-változatairól lásd Szigeti Péter — Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Budapest:
Napvilág Kiadó, 1998.
242 KILENCEDIK FEJEZET

kotmányosság hagyományos elveit követő rendszerben is megvalósíthatók. A szociális

jogállam tulajdonképpen egy alkotmányosan működő, garanciákkal körülbástyázott és
demokratikus jóléti állam.
A PÁRTOK ÉS ÉRDEKKÉPVISELETI SZERVEK SZEREPE • A XIX. század második felétől a
politikai élet számos változáson ment át. Ezek közül az egyik legfontosabb a politikai pártok
szerepének a felértékelődése. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt az állampolgári
jogegyenlőség elvének. Az elv következetes alkalmazása ugyanis logikusan vezetett el a
választójog kiterjesztéséhez, aminek az lett a következménye, hogy széles néprétegek,
melyek korábban csak a politika tárgyai voltak, most szerepet kaptak a politika formálásában.
E tömegek beáramlása a politikába gyökeresen átszabta a politika addig ismert arculatát. Ez
talán legszembetűnőbben a pártok esetében mutatkozott meg.
A pártok jellegzetes XIX. századi alakja az ún. honoráciorpárt volt, mely a már
megválasztott parlamenti képviselők körül a „műveltség és vagyon” köreiből szerveződött. A
választójog kiterjesztése és a munkásmozgalom erősödése következtében a XX. század elején
ezeket felváltották a tömegpártok. A tömegpártokat, melyeknek igen jó példáját kínálják az
első szociáldemokrata pártok, hivatásos partpolitikusok vezették, saját szakapparátussal
rendelkeztek és a széles tömegek ideológiai integrációjára, illetve gyakorlati mozgósítására
törekedtek. E pártok már nem a parlamenti képviselők körül szerveződtek, hanem maguk
juttattak be képviselőket a parlamentbe. Innentől kezdve nem a képviselők alakítottak
pártokat, hanem a pártok állítottak képviselőjelölteket. Az egy- egy nagyobb társadalmi
csoport világnézeti és cselekvési egységének megteremtését célzó (osztály-alapú)
tömegpártok a XX. század második felétől átadták helyüket a választási pártoknak (vagy kissé
megtévesztő elnevezéssel az ún. néppártoknak), melyek a lehető legszélesebb társadalmi
rétegek „szintetikus érdekképviseletére” törekszenek. A néppártok már nem egy
szociológiailag jól behatárolható osztály vág}7 réteg érdekeit kívánják képviselni, hanem
céljuk a lehető legtöbb szavazat megszerzése, bárhonnan is jöjjön ez a szavazat. Az ilyen
pártok nagy bürokratikus apparátusokkal rendelkeznek, társadalmi bázisuk heterogén,
programjuk pedig gyakran inkoherens is lehet, hiszen egyszerre akarnak a legkülönfélébb
érdekű rétegeknek kedvezni.
A politikai pártok pártrendszerekké szerveződnek, melyek — bár van néhány fő típusuk
— igen változatosak.23 A pártok tevékenységének célja az államhatalom megszerzése vagy
megtartása, így a modern nyugati államok „pártállamok”, vagyis olyan államok, amelyek
tevékenységének fő irányait — az alkotmányosság keretei között — több vág)' kevesebb
politikai párt határozza meg.
A XX. század elején az állami döntések meghozatalának súlypontja — a pártok
befolyásának erősödésével és az állami tevékenység szakszerűségi követel

23
Modem pártok és pártrendszerek elemzését illetően lásd Giovanni Sartori: Parties and Party Systems. A Framework, for
Analysis. Cambridge: Cambridge University Press, 1984.; és Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Budapest:
Századvég, 1993.
 A MODERN ÁLLAM 243

ményeinek növekedésével párhuzamosan — a törvényhozásból a kormányzásra helyeződött.

A kormányok már nem egyszerűen végrehajtották a törvényhozó döntéseit, hanem —
függetlenül az állam- és kormányforma különböző változataitól — közvedenül is irányították
egy-egy ország politikai életét. Kialakult az a jelenség, amit sokan a végrehajtó hatalom
primátusának neveztek. Ez azt jelentette, hogy bár a legalapvetőbb kérdéseket a parlamentek
döntötték el, a kormányok és az alájuk rendelt igazgatási szervek a politikai élet önálló és
aktív tényezőivé, súlyukat illetően pedig a politikai rendszer döntő elemévé váltak. Miután a
politikai pártok felismerték, hogy egy igazgatási szakapparátust csak szakapparátussal lehet
ellenőrizni, maguk is kifejlesztették azokat a hivatalaikat (nevezetesen párt-bürokráciájukat),
amelyek képesek voltak ellenőrizni a kormányzat működését.
A pártok mellett igen hamar politikai jelentőségre tettek szert más politikai szervezetek is.
Ezek egy részét formálisan és jogilag is elismerték, míg mások tevékenysége informális és
jogilag szabályozatlan maradt. E szervezetek a társadalmi érdekek politikai érvényesítésére
vállalkoznak, bár az érvényesített érdekek súlyát és az érdekképviselet módját illetően
lényegesen különböznek egymástól. Ilyen szervezetek egyes országokban a korporációk,
melyek különböző szakmai csoportok vagy társadalmi rétegek érdekeit érvényesítik egy
parlamenten kívüli eljárásban. Ilyenek a hosszabb-rövidebb ideig fennálló, s a parlament, a
kormány vagy a politikai elit valamely csoportjának döntéseit befolyásolni kívánó
nyomásgyakorló csoportok (pressure groupdk) és az egyes fontosabb döntéshozó fórumok körül,
gyakran hivatásos politikusokból vagy hivatalnokokból szerveződő lobbik, melyek informális
utakon kívánják elérni azt, hogy az adott fórum az általuk képviselt intézmény vagy
tevékenységi terület számára kedvező irányvonalat kövessen. A modern politikai rendszerek
egyik jellegzetes és nem minden veszély nélküli tendenciája, hogy e szervezetek nem
kívánnak nyilvános és a nyilvánosság révén ellenőrizhető szervezetekké válni.
A politikai pártok, a nem pártjellegű politikai szervezetek, az önálló politikai tényezővé
váló és sokféle érdekhez kötődő modern tömegkommunikációs intézményrendszer és a
központi hatalommal gyakran szembeszállni képes helyi hatalmak (önkormányzatok) léte
arra utal, hogy a modern politikai rendszerek pluralista jellegűek. A pluralizmus részben a
döntési centrumok sokaságát jelenti, részben pedig azt, hogy a politizálni kívánó
állampolgároknak módjuk van arra, hogy a politikai elit által kialakított alternatívák
rendszerébe (például az országos választások során) beillesszék az általuk helyesnek tartott
választási lehetőségeket is.
A KÖZSZFÉRA ÉS A MAGÁNSZFÉRA HATÁRVONALÁNAK ELMOSÓDÁSA • A
liberális laissez fairé szellemében szabadon hagyott, vagyis az állam által nem befolyásolt tőkés
piacgazdaság a XIX. század folyamán a termelékenység minden korábbit felülmúló
növekedéséhez vezetett. A gazdasági rend törvényszerűségei azonban időről-időre komoly
gazdasági válságokat eredményeztek, és
244 KILENCEDIK FEJEZET

elmélyítve a társadalmi egyenlődenségeket szociális feszültségeket idéztek elő. Erre a

helyzetre a modem államok a magángazdaság viszonyaiba való állami beavatkozással és a
társadalmi egyenlődenségek politikai kiegyenlítésével reagáltak.24 A gazdaságba és a
magánjellegű társadalmi viszonyokba való állami beavatkozás a nyugati országokban a XIX.
század végén jelent meg, az első világháború idején vált kiterjedtté és az 1930-as évektől
állandósult.
Az állami beavatkozást szaknyelven gyakran intervenciónak nevezik, s a modern állam XX.
századi formáit ennek alapján intervenciós államnak is mondják. Az állami beavatkozás több
funkciót is teljesített. Részben stabilizálta a ciklikus válságoktól szenvedő gazdaságot, részben
csökkentette a társadalmi és politikai konfliktusforrásokat, részben pedig (az 1950-es évektől)
biztosította az állam szociálpolitikai tevékenységének feltételeit.
A gazdasági stabilizálás legfontosabb módja a piac állami szabályozása volt. A piac
befolyásolása során a modern államok olyan eszközökkel éltek, illetve élnek, mint az állami
hitelpolitika (vagyis a kamatlábak befolyásolása), a szubvenciók és dotációk rendszere, állami
vállalatok működtetése és a konjunktúra- politika (azaz a bizonyos termékek iránt
mesterséges kereslet kialakítása). A társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítésének és a
konfliktusforrások csökkentésének állami eszközei ugyancsak változatos formákat öltöttek és
öltenek ma is. Olyan eszközök tartoznak ide, mint a társadalmi struktúra tudatos alakítása, a
foglalkoztatáspolitika, a környezetvédelem és így tovább. A modern államok képesek arra,
hogy a történelem süllyesztőjébe küldjenek egész társadalmi rétegeket (például az egyik
országban a hagyományos nagyipar dolgozóit, a másikban a szénbányászokat) vagy
elősegítsék új társadalmi csoportok létrejöttét. A második világháború utáni korszakban ezen
eszközök körébe tartozik a szociálpolitika is, amelynek legfontosabb területe a
társadalombiztosítás rendszere lett. A társadalombiztosítás a nyugati társadalomfejlődés egyes
régebbi kockázatait25 igyekszik mérsékelni, s három fő területe hagyományosan a nyugdíj- és
az egés^ ^-biztosítás (az államilag fenntartott egészségügyi intézményekkel együtt), valamint
a szociális juttatások rendszere.
Az állami beavatkozással új állami tevékenységterületek alakultak ki, s azok ellátására a
korábbit messze meghaladó méretű hivatali apparátusra volt szükség. Az intervenciós
politikát folytató, illetve a szociális-jóléti elveket követő államok ezért olyan modern
bürokratikus államok, amelyekben a kormányzat nemcsak „kormányozza”, hanem — az egy-
egy területen kialakult racionalitásokat

24
Állami beavatkozás egyik legkorábbi elemzését Somló Bódog nyújtja az Állami beavatkozás és individualizmus.
Budapest: Grill, 1902. című művében. Az újabb irodalomban fontos szempontokat hangsúlyoz például J. K.
Galbraith: Az új ipari állam. (Ford.: Hantos Éva) Budapest: KJK, 1970 című műve. A kérdéssel kapcsolatban lásd még
D. Fisichella: A politikatudomány alapvonalai. (Ford.: Soltész Erzsébet) Miskolc!: Eszak-Magyaországi Innovációs
Centrum, 1991, különösen: ‘A semlegesség és a beavatkozás’: 270-275. o.

25
Lásd erről, s főleg az újabb kockázatokról: Ulrich Beck: Kockázat-társadalom. Út egf másik moder- nitásba. Bp. Századvég,
2003.
 A MODERN ÁLLAM 245

szem előtt tartva — „igazgatja” is a társadalmat. Az ilyen állam racionális áilam- nak is
nevezhető, mely ésszerű és kiszámítható elvek szerint mintegy „vezérli” a társadalmi élet
különböző területeit, s eközben üzemszerűen működik.
Az állami beavatkozást folytató rendszerekben elhalványodott a magán- és kö%szféra, a
gazdaság és politika, a társadalom és állam, a polgár és állampolgár liberális korban megszokott
elválasztottsága. Az államok a magánszféra körébe tartozó feladatokat vállaltak fel (például
oktatási intézményeket tartanak fenn), a magánszféra körébe tartozó intézmények (például a
magánbankok) pedig gyakran közfunkciókat láttak el és hatósági jellegű jogosítványokat
kapnak.26
A jogfejlődésben e tendencia a magánjog „átpoliti^álódásdb&VL'’ és a kösjog „pri- vájkálódásában”,
valamint az azok közötti jogterületek (elfogadott kifejezéssel: ún. vegyes szakjogok)
kialakulásában, nyilvánult meg. A magánjog politizálódását és a közjog privatizálódását
bizonyítja', hogy az állam nem bízza teljes mértékben a magánfelekre, hogy milyen
szerződéseket kötnek, hanem olykor szerződéskötési kötelezettséget állapít meg vagy
szerződési tilalmakat rendel el. E folyamat előrehaladtát jól jelzi, hogy manapság néhányan
még azt is felvetik, hogy büntetés-végrehajtást (a börtönök „üzemeltetését”) is
magánvállalkozásokra kellene bízni, márpedig ez jellegzetesen közfunkció. Az ún. vegyes
szakjogok körébe például a munkajog tartozik, mely a magánjellegű viszonyok (a
munkaszerződések) szabályozását gyakran közjogias elemekkel (kollektív szerződés,
sztrájkjog) vegyíti.
A modem társadalmi élet e két területének összefonódása azonban nem valamiféle
„refeudalizáció”, hiszen az állami beavatkozás során a kormányok nem sértik meg a kérdéses
területek sajátos törvényszerűségeit: a gazdaságot a gazdasági racionalitás alapján, a kulturális
szférát az ott uralkodó racionalitások alapján igyekeznek szabályozni és befolyásolni.
Másrészt, az állam gazdasági és társadalmi területekre való beavatkozása nem jelenti a
társadalom és az állam közötti határvonalaknak (totalitárius rendszerekből ismert) eltűnését
sem.
A gazdaság állami szabályozása hosszú távon egyrészt fogyasztói társadalmakat., vagyis olyan
társadalmakat hozott létre, amelyekben a gazdasági fejlődés motorjává az egyéni fogyasztás
növekedése vált. Másrészt lehetővé tette azt, hogy az állam a magángazdaságban keletkezett
nemzeti össztermék egy igen nagy részét (bár sosem a nagyobbik hányadát) elvonja, és az
általa helyesnek tartott szempontok szerint újólagosán elossza. A gazdasági javak állami —
rendszerint költségvetési eszközökkel megvalósított — újraelosztása (redisztribúciója) a mai
modem államok egyik legszembetűnőbb jellemzője.27

26
V.ö. Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásai. (Ford.: Endreffy Zoltán) Budapest: Gondolat
Könyvkiadó, 1971, 204-220. o.; Roberto Unger: lunv in Modem Society. New York — London: Free Press, 1976;
részlete in: Joguralom és jogállam. (Ford.: Fazekas József) 92-100. o.

27
Egy tiszta piacgazdaságban a magángazdaságban keletkezett javakból elvileg semmit sem osztanak újra, egy
teljesen központosított gazdaságban pedig mindent központilag osztanak el. Ilyen tiszta formák természetesen
soha és sehol nem léteztek. Valamennyi ténylegesen léte
246 KILENCEDIK FEJEZET

A SZOCIÁLIS-JÓLÉTI ÁLLAM • Az újraelosztás során érvényesített szempontok eleinte

gazdasági jellegűek voltak; ti. a hatékony és válságmentes gazdálkodást szolgálták.
Kivételesen az is előfordult, hogy az állami beavatkozás politikai megfontolásokon alapult;
például a háborús időkben a hadviselés szükségleteihez igazodott. A szociális szempont csak a
XX. század derekától motiválja egyértelműen az intervenció gyakorlatát. Persze maga a
gondolat, vagyis a szociális állam esz?néje ennél jóval hosszabb múltra tekint vissza. Azok a
filozófiai elméletek, amelyek a magángazdaságban megtermelt javak újólagos elosztásának
szociális szempontjait sürgették, a XIX. század végén születtek. A XX. század első két
évtizedében — részben a reformista munkásmozgalom, részben a keresztény-szociális és a
szociállibefális eszmék térhódításának következményeként — a filozófiai elveknek
kialakultak az ideológiai formái is, melyek az azt követő évtizedekben politikai programokká,
majd kormányprogramokká váltak.
Ezen elvek szerint a piacgazdaság körülményei között az államnak —pozitív funkciókat is
felvállalva — segítenie kell a társadalmilag hátrányos helyzetűeket (például az
esélyegyenlőség megteremtése révén), és a nemzetgazdaságban megtermelt össztermék egy
részének hozzájuk való átcsoportosításával kárpótolni kell azokat, akiket a piaci
törvé^szerűség miatt hátrány ért: például elvesztették a munkájukat, a vagyonukat vagy az
egészségüket. Ezt a feladatot a szociálisjóléti államnak kell megoldania.
A szpdális-jóléti állam28 kifejezésnek így kettős, egymással összefüggő jelentése van.
Egyrészt a fogyasztói társadalmat létrehozó és az ahhoz szükséges gazdaságot politikai
eszközökkel vezérlő államot jelenti. Másrészt — s az előbbinél hangsúlyosabban és
pontosabban — olyan államot jelöl, amely a magántulajdonon alapuló piacgazdaságban
keletkezett jövedelmeket szociális szempontok szerint újraosztja. Ez utóbbi vonatkozásban a
szociális-jóléti állam olyan állam, amelyben a kormányzat biztosítékokat nyújt a társadalom
tagjainak a piacgazdaság bizonytalanságai és „szociális kockázata” ellen. Ennek keretében
állampolgárijogon mindenki számára biztosítja a minimális szinten való megélhetést; egyes
modellek, például a svéd típusú jóléti állam esetén pedig ennél többet is.29

zett, illetve létező állam e két szélső lehetőség közé esik, s jellegüket e szempontból az állami eszközökkel
újólagosán elosztott javak mennyisége, vagyis az újraelosztás mértéke határozza meg.
28
A jóléti állammal kapcsolatban lásd Ferge Zsuzsa — Lévai Katalin (szerk.): A jóléti állam. Budapest: ELTE
Szociológiai Intézet - T-Twins, 1991. A jóléti állam és a magyar szóhasználatban elterjedtebb szociális piacgazdaság
fogalmi különbségeit illetően fontos szempontokat hangsúlyoz Szamuely László: ‘Szociális piacgazdaság versus
jóléti állam.’ In: budapesti Könyvszemle, 4 (1992) 1., 83-86. o. Tomka Béla: A jóléti állam Európában és
Magyarországon. Budapest: Corvina, 2008., Csaba Iván - Tóth István György: A jóléti állam politikai gazdaságtana.
Budapest: Osiris, 1999.

29
A szociális—jóléti államok konzervatív (pl. német), liberális (pl. angol) és szociáldemokrata (pl. svéd) típusairól
lásd Gosta Esping-Andersen: ‘Mi a jóléti állam?’ In: Ferge Zs. - Lévai IC (szerk.): A jóléti állam. 116-132. o. és
Takács Péter (szerk.): Allamtan. Budapest: Szent István Társulat, 2003.
 A MODERN ÁLLAM 247

Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a szociális-jóléti állam nem tér el minden ponton
a polgári-liberális állam jellemvonásaitól, így félrevezető lenne, ha azt, mondjuk, a totális
államhoz hasonlóan a polgári-liberális állam diametrikus ellentéteként állítanánk be. A
szociális-jóléti állam nem szakít a közszféra és a magánszféra elhatárolásával, az állam
jogszabályok alá rendelésével, a hatalommegosztás intézményes biztosításával, a politikai
előfeltételektől mentes magántulajdonnal, az egyéni szabadságjogok biztosításával, vagy a
parlamentarizmussal és a piacgazdasággal. Inkább az a helyzet, hogy a szociális-jóléti állam a
polgári-liberális állam olyan formája, melyben a közszféra és a magánszféra korábbi
viszonyrendszere lényeges pontokon módosult.
A klasszikus liberális állammal szemben a szociális-jóléti állam elismeri a szociális jogokat.
Ezek pontosan sosem meghatározott, gyakorlatilag igen változatos köre rendszerint olyan
jogokat foglal magába, mint a létminimumhoz, a gazdasági biztonsághoz, a szokásos
társadalombiztosítási szolgáltatásokhoz (pl. nyugdíjhoz és egészségügyi ellátáshoz) való jog.
Ide sorolható továbbá az oktatáshoz, esetleg a lakáshoz (a magyar Alkotmánybíróság egy
vitatott döntése alapján: az éjjeli menedékhez), vagy a „társadalmi örökségből való
részesedéshez” való jog is. A jóléti államok nem mindig ismerik el a munkához való jogot
(csupán a munkanélküli segélyhez valót), bár a minél teljesebb foglalkoztatásra törekednek, s
ennek érdekében munkahelyteremtő gazdaságpolitikát folytatnak.
A szociális jogok jogi jellegét a liberális jogfilozófusok gyakran vitatják (például azon az
alapon, hogy ezek bírói úton rendszerint nem kényszeríthetők ki), védelmezői ugyanakkor
arra mutatnak rá, hogy ennek ellenére is fontosak: azzal, hogy kijelölik az állam
tevékenységének fő irányait vagy céljait, egyben kötelezettségeket rónak az államokra.
Például azt, hogy szociális és egészség- ügyi intézményeket tartsanak fenn stb. A szociális
jogok eszméje továbbá nem engedi szem elől téveszteni azt, hogy az emberi alapszükségletek
egy bizonyos szintjének kielégítetlensége esetén a polgárok szemében még az ún. klasszikus
szabadságjogok is elveszíthetik jelentőségüket (ahogy mondani szokták, olykor félreértésre
okot adó módon is: „éhes hassal” az emberek nem értékelik a szólásszabadságot).
A jóléti államok alapját mindenütt a magántulajdonon alapuló piacgazdaság képezi. Ezt az
államok még a szociális szempontok érvényesítése végett is csak olyan mértékben
korlátozzák, hogy alapvető jellemzői (magánjellege, piacszerű működése) ne szenvedjenek
csorbát. A jóléti államok lényegesen nem módosították a polgári állam korábban kialakult
államjogi szerkezetét és csupán kiegészítették intézményrendszerét. A működésbeli
változásokat (például az állami centralizáció növekedése, a parlament melletti korporációs
döntési mechanizmusok térhódítása) az alapjában véve liberális állami intézményrendszer és
a polgári demokrácia modelljén belül valósították meg.
A jóléti állam intézményrendszerének tényleges kiépítése 1945 után kezdődött, s teljessé
az 1960-az és az 1970-es évtizedben vált. E folyamatot sok helyütt a szociáldemokrata és a
szociálliberális politikai erők ösztönözték és irá-
248 KILENCEDIK FEJEZET

nyitották, a kereszténydemokrata mozgalmak támogatásával. Az 1970-es évek végén a jóléti

államok csaknem minden nyugati országban tó/ragba kerültek. A jóléti-szociális célok
érdekében ugyanis meg kellett növelniük a polgárok adóterheit, ami gyakran ún.
„adólázadásokhoz” vezetett, a szociális jogok kiterjesztése pedig aláásta a piacgazdaság
megszokott ösztönzési rendszerét. Az egyre kiterjedtebbé váló állami beavatkozás lefékezte a
gazdaság dinamizmusát, a munkahelyteremtő politika inflációt okozott, s a jóléti államok
kevésbé voltak képesek a gazdaság technológiai megújítására is. Az 1980-as években a jóléti
politikát a klasszikus liberalizmus elveihez való visszatérés váltotta fel. Ez a szabad pi ac felé
való elmozdulást, a szociális juttatások visszafogását és az állami beavatkozás mérséklését
jelentette (ami az adott viszonyok között egyfajta konzervativizmust jelentett, s a
neokonzervatív politikai erők valósították meg). A politikai élet felszínén a jóléti-szociális
célokat követő (rendszerint szociáldemokrata és szociálliberális) erők és a szabad piac hívei
az elmúlt fél évszázadban tíz-tizenöt évi rendszerességgel, mintegy ingamozgásszerűen vál-
tották egymást a kormányhatalomban. Az elmúlt két évtized új és meglepő fejleménye, hogy
a liberális politikai erők kormányra kerülve gyakran jóléti, a szociáldemokrata pártok pedig,
ugyancsak a kormányhatalom megszerzése után, szabadpiaci reformokat valósítanak meg.
Ugyanilyen meglepő, hogy a szociális kiadásokat minden kormányra kerülő politikai erő
mérsékeli valahogyan és valamilyen mértékben, ám azok sosem „fogynak el” teljesen.
Vagyis a reformok és megszorítások mindeddig nem érintették a mintegy fél évszázada
kialakult rendszer lényegét. Ebből arra következtethetünk, hogy a szociális-jóléti állam,
mindenféle megszorítás ellenére is, az államfejlődés visz- szafordíthatadan tényévé vált.
A MODERNIZÁLÓ ÁLLAM • A „modernizáló állam” az európai periférián színre lépett
formáció. Európa északi, középső, keleti, déli és délkeleti régióiban a
XIX. század folyamán a polgári társadalom nem függetlenedett az államhatalomtól és nem
vált autonómmá. A Nyugattal szembeni elmaradottságot — mely időről-időre egyfajta
„lemaradottság-pszichózisban” és az „Európához való felzárkózás” valamilyen doktrínájában
is kifejezésre jutott — rendszerint politikai úton, az állam segítségével próbálták orvosolni. A
polgári fejlődés nem az autokratikus vonásait megőrző állam ellenében ható magánszférát
erősítette, hanem magát az államot. Miként korábban, e társadalmak ekkor is a mintakövető
modernizáció útján fejlődtek, s e modernizációs folyamatban — miként régebben is —
kitüntetett szerep jutott az államnak.
A modernizáló állam a szakirodalomban ritkán használt kifejezés. Arra utal, hogy az állam a
Nyugattal szembeni elmaradottság felszámolása érdekében a polgári változások aktív
előmozdítója, gazdasági fejlődés motorja és a társadalom
 A MODERN ÁLLAM 249

megújulásának nélkülözheteden tényezője.30 Az állam modernizációs szerepvállalásának

Észak- Közép-, Kelet-, Dél- és Dél-Kelet-Európában számos sajátossága és következménye
volt. Az alábbiakban kizárólag a közép- és kelet-európai fejleményeket veszem számba.
Mivel a modernizáció kiindulópontja és egyik legfőbb tényezője a közhatalmi szféra volt,
ezért a társadalom leglényegesebb viszonyait jelűiről határozták meg. E régióban gyakran úgy
vezették be a legalapvetőbb politikai változásokat, hogy először elfojtották az azok
meghonosítására irányuló reformmozgalmakat és leverték az azokat megvalósítani kívánó
forradalmakat, majd pedig — bizonyos idő elteltével — „központilag” elrendelték a követelt
változásokat. A ,, forradalom felülről” különös elve mögött a legtöbb esetben egy levert
forradalom keserűsége állt.
A gazdasági modernizáció politikai ösztönzésével rendszerint együtt járt a «Mg«#gazdaság
állami támogatása, ezzel pedig a gazdasági fejlődés meghatározott (nem ritkán militarista)
irányba való terelésének lehetősége is. Az államilag ösztönzött magángazdaság a felszínen
kapitalisztikusan működött, a gazdasági folyamatokat azonban — a klasszikus kapitalizmus
lényegével ellentétesen — az állam határozta meg. Ennek következtében e régiók gazdasági
rendszere olyan „senkit kapitaliznms” volt,31 amelyben a gazdasági törvényeknél mindig fonto-
sabbak voltak a politikai döntések. Egy „színlelt kapitalizmusban” vannak ugyan tőkés
vállalkozók, de a tőzsdei híreknél — biztos nem véledenül — fontosabbnak tartják
kormánykörökből kiszivárgó és az úri kaszinóban megszerezhető információkat, amelyből az
állam által biztosított gazdasági lehetőségekről értesülnek, legyen az vasútfejlesztés vagy
útépítés.
A társadalom és a gazdaság felülről való modernizálása gyakran autokratikus állami
eszközöket igényelt. Ezek igénybevételét egy feudális maradványokat őrző politikai
kultúrában semmilyen erő nem tudta megakadályozni. Ennek ok, hogy a hatalmi elit gyakran
etatisztikus törekvéseinek az állammal szemben különböző elvárásokkal (például az állami
támogatások és megrendelések iránti igénnyel) fellépő társadalmi csoportok nem tudtak
határt szabni. Azok a törekvések, amelyek a magánjellegű problémák megoldási eszközéül
kívánták felhasználni az államot, gyakran épp a társadalom köréből indultak ki. A polgári
társadalom erői — ahelyett, hogy korlátozták volna a közhatalmat — az állam segítségét
kérték problémáik megoldásához. Ezek teljesítése fejében viszont az

30
A „modernizáló állam’ kifejezéssel elvileg utalhatunk az Európán kívüli területek államaira is (például egyes
„fejlődő országokra” vág}' a távol-keleti „kis tigrisekre”) bár ezeknek az európai periféria-országokétól eltérő
jellemzői is vannak és sokféleségük megnehezíti az általánosítást. A „modernizáló állam” kifejezést ezért itt csak
az európai fejlődésre vonatkozóan használom, megjegyezve, hogy az újabb kutatásokban sokan a „fejlesztő állam”
fogalmát preferálják. Lásd erről Csáky György (szerk.): A látható ke'% A fejlesztő állam a globalizációban. Budapest:
Napvilág, 2009.

31
A kifejezéssel kapcsolatban (a száz évvel ezelőtti időkre vonatkozóan) lásd ifj. Leopold Lajos méltatlanul
elhanyagolt tanulmányát: ‘Színlelt kapitalizmus.’ In: Medvetánc, 1988. 3., 21-355. o.
250 KILENCEDIK FEJEZET

államok korlátozták a polgári társadalomból kiinduló mozgalmakat, nem ismertek el egyes

szabadságjogokat, s csak részben valósították meg a polgári jog- egyenlőséget.
A részben vagy csak korlátozottan elismert szabadságjogok miatt nem fejlődött ki a
nyugatihoz hasonló mértékben a polgári kritikai nyilvánosság intézményrendszere (például a
szabad sajtó), ennek hiányában pedig a társadalom nem mindig és nem mindenben tudta az
államot döntései megindokolására és igazolására kényszeríteni. A politikai kultúrában a
demokratikus szabadságjogok követelése és intézményesedése helyett inkább a politikai
ügyekben való „részt nem vétel” és a „bele nem szólás” gyakorlata honosodott meg. A társa -
dalmi érdekkonfliktusokat e régiókban nem a fejlődés szükségszerű, és az álla mi
intézményrendszer keretében megoldandó jelenségének, hanem a társadalmi fejlődés nem
kívánatos melléktermékeinek tekintették.
A minták követésének szándéka az állami intézményrendszerre is kiterjedt. Az állatitok
mintegy önmagukat is modernizálták, nyugati intézményeket és eljárási formákat, illetve
politikai technikákat vettek át. A hatalmi ágakat elválasztották, szakmai és helyi
önkormányzatokat hoztak létre, elválasztották az államot és az egyházakat, s
meghonosították a parlamentarizmust is. Az intézményeket és eljárásokat ugyanakkor nem
egyszerűen átvették, hanem a helyi körülményekhez igazították. A „nyugatias” intézmények
sok esetben „keleties” módon működtek. Az önkormányzatokat például olykor felhasználták
a központi állami akarat helyi érvényre juttatására is; a parlamentarizmussal és a
többpártrendszerrel sok-' helyen (például Magyarországon) nem járt együtt a politikai
váltógazdaság; az egyébként is korlátozott politikai szabadságjogokat pedig gyakran a korszak
végén sem egészítette ki az általános és titkos választójog.
Amíg a nyugati fejlődésben a „liberális korszakot” az állami beavatkozás, majd a jóléti
állam követte, addig e korszakok egymásra következése a közép- és kelet-európai fejlődésben
nem mutatható ki. Mivel a kapitalista gazdaság létrejöttében az állam igen nagy szerepet
vállalt, ezért e térségben az államfejlődésnek a szó szoros értelmében vett liberális korszaka
nem különíthető el.
A kapitalista gazdasági fejlődés társadalmilag romboló jellege miatt a középeurópai
államok a nyugatiaknál hamarabb vezettek be egyes szociális intézményeket (a
társadalombiztosítás egyik első rendszerét például először a bismarcki Németországban
alakították ki) — gyakran azért, hogy megóvják a fennálló hatalmi szerkezetet a forradalmi
támadásoktól. A forradalmakkal fenyegető „munkáskérdést” — hangzott a találó
megfogalmazás — „rendőri kérdésből” „szociális kérdéssé” kell tenni. A szociális intézmények
ugyanakkor csupán formailag hasonlítottak a később kialakított nyugatiakra (a
társadalombiztosítás például sok szempontból a legszegényebb rétegek állami segélyezése
volt, mely a „nem engedünk szabadon gondolkodni, de éhen halni sem” elvét követte), s a
gazdaságba való beavatkozás technikái is sokkal kezdedegesebbek, a gazdasági
törvényszerűségeket kevésbé tisztelők voltak.
 A MODERN ÁLLAM 251

Mindez a dolog természetében rejlő ellentmondásra világít rá: az államilag vezérelt

modernizációs folyamat a nyugati minták átvételére irányult, a XX. század elejére előállt
társadalmi és politikai végeredmény azonban — mivel a nyugati fejlődéssel ellentétben
állami eszközökkel valósították meg — lényegesen eltért a megvalósítani kívánt modelltől.32
A TOTÁLIS ÁLLAM • Európa keleti, középső és déli régióiban a XX. század első felében a
politikai rend egy új, addig teljesen ismeretien formája alakult ki, mely a „totalitarizmus”
kifejezéssel írható le.33 A totális állam nem egyszerűen az e területeken történetileg jellemző
autokratikus és etatista (államközpontú, az államot mindennél fontosabbnak tekintő)
államszerveződési mód „mennyiségileg” felfokozott formája volt, hanem minőségileg új
jelenség.
A különböző elméletek eltérő módon ragadják meg a totalitari%nius lényegét. Egyes szerzők
szerint az elsősorban a társadalom elleni totális terrort jelenti, vagyis nem más, mint a
társadalom megfélemlítésére, milliók elpusztítására vagy népcsoportok áttelepítésére
irányuló állami gyakorlat. Mások a társadalom és az állam, sőt az egyén és az állam közötti
határvonal eltűnését hangsúlyozzák, és azt mondják: a totalitárius rendszerekben nincs
különbség a közszféra és a privátszféra között. Ismét mások, főleg a politológiai
szakirodalomban, totalitarizmus alatt egy sajátos politikai rendszert értenek, és annak
strukturális sajátosságait emelik ki. Az ilyen elméletek például az egypártrendszert tekintik
legfontosabb jellemzőjének, vagy a titkosrendőrség és a besúgói rendszer szerepére, esedeg a
központilag ellenőrzött tömegkommunikáció intézményeire mutatnak rá.34 Akármelyik
értelmezést válasszuk is, fontos megjegyezni, hogy ha olykor — pontatlanul — a keleti
despotizmusok, a latin-amerikai diktatúrák vagy premodern zsarnokságok leírására is
használják e fogalmat, a totalitarizmus mégis jellegzetesen a XX. századi Európa jelensége.
A totális államok létrejöttének okai rendkívül összetettek, és a sokféle tényező szerepét,
súlyát, illetve kombinációjuk jellegét illetően a szakirodalom sem teljesen egységes. E
tényezők között igen fontos e régiók múltja, s azon belül is az, hogy — részben gazdasági
összefüggések miatt — ezen országokban nem alakult ki a nyugati értelemben vett polgári
társadalom és állam-, nem volt gazdaságilag erős és az államtól függeden polgárság, nem
honosodott meg a

32
Fontos megjegyezni, hogy a vizsgált korszakban Európa északi régiójában egy másfajta modernizációs utat jártak
be, amelyben az államnak ugyancsak komoly, de az imént jellemzettől lényegesen eltérő szerepe volt. Az ún.
finn vagy skandináv típusú modernizáció államtani kérdéseivel itt nem foglalkozunk.

33
A kifejezést mint politikai fogalmat már az 1920-as években is ismerték, az itt tárgyalt értelemben azonban csak
az 1950-es években, az amerikai politikatudomány térhódításával párhuzamosan terjedt el.

34
Lásd például Hanna Arendt: A totalitarizmus gyökerei. (Ford.: Braun Róbert etc.) Budapest: Európa Könyvkiadó,
1992; C. J. Friedrich: Totalitarism. Cambridge Mass.,: Harvard University Press, 1954; J. L. Talmon: The Origins
ofTotalitarian Democracy. Praeger, New York, 1961; C. J. Friedrich - Z. Brezinski: Totalitarian T)ictatorship and Autocracy.
Praeger, New York, 1967.
252 KILENCEDIK FEJEZET

liberális állami intézményrendszer, és nem szilárdultak meg a magánszféra védelmének intézményei.

E társadalmak már a XIX. század végén is határozottan etatisztikus [államot középpontba
helyező] jellegűek voltak, s a politikai élet demokratizálódása egyáltalán nem, vagy csak
részlegesen valósult meg. A történeti tényezők mellett fontos szerepe volt annak a
világgazdasági ténynek, hogy ezek az országok a Nyugat perifériái voltak, modernizációs
lendületük azonban a századforduló táján az e helyzetből való kikerülés — a „felzárkózás” —
lehetőségét ígérte. Az elmaradottsági pszichózis e korban is a gazdaság politikailag vezérelt
modernizációját ösztönözte, melyet az új körülmények között (egy politikailag aktívvá vált
tömegtársadalomban) csak a korábbi eltérő eszközökkel lehetett megvalósítani. A XX.
századi viszonyok között adottak voltak a politikai technológia azon eszközei — rádió,
tömegsajtó, film — is, amelyekkel egy totális uralom megszervezhető, s ugyancsak az 1920-as
és 1930-as évekre születtek meg azok a politikai pártok, amelyek saját céljaikat — részben e
célok jellege, részben pedig a politikai közeg sajátosságai miatt — a társadalom feletti teljes
uralom révén kívánták megvalósítani. A modern kor nagy eszmeáramlatai kö zül több ebben
az időben vált utópikus jellegű ideológiává, mely az utópikus gondolkodásra hajló emberek
millióinak vágyaival találkozott. S végül nem lehet kizárni, hogy a totalitarizmus
születéséhez és több évtizedes fennállásához hozzájárultak azok a világpolitikai
átrendeződések is, amelyek a nagyhatalmak európai és Európán kívüli szerepében a XX. század
első két évtizedében végbementek. Nem alábecsülhető szerepet játszott e rendszerek végső
megszerve- ződésében a Nagy Gazdasági Világválság (1928—1932) által előidézett gazdasági,
politikai, társadalmi szituáció, melyből a totalitárius rendszerek gyors és hatékony kiutat
ígérnek. E tényezők az egyes országokban különbözőképpen és különböző mértékben
hatottak, s e rendszerek hol hosszabb, hol rövidebb ideig tartó kiépülésében ezeken kívü l
számos helyi jellegű tényező is szerepet játszott (például Orosz- és Olaszországban az első
világháború, Németországban a gazdasági világválság és így tovább).
A,„totalitarizmus” nem jelentette ugyanazt minden országban, s a hosszabb ideig fennálló
rendszerek az évtizedek folyamán maguk is módosultak. Néhány általános sajátosságuk
azonban ennek ellenére is megállapítható. A totalitárius politikai rendszerek egyik legfőbb
jellemzője az volt, hogy az állami főhatalmat monopoliszfikusan birtokló politikai csoport
ellenőrzése, alatt tartotta a társadalmi élet szinte minden területét; így a gazdaságot, a kultúrát,
az oktatást, a vallási életet, az információáramlást, sőt még a magánérintkezés világát is. A
hagyományos értelemben vett privátszférát az állam a lehető legszűkebb területre,
gyakorlatilag a családi viszonyok közé szorította vissza. Ennek elérése érdekében a
szélsőségesen antidemokratikus, antiliberális és a legalapvetőbb emberi értékeket is tagadó eszközöket
vett igénybe.
A monopolisztikus hatalomgyakorlás a politikai intézményrendszer szintjén egy olyan
struktúra kiépítését és működtetését jelentette, amelynek nem voltak az állami főhatalmat
birtokló politikai erővel szembeni ellenállásra képes elemei.
 A MODERN ÁLLAM 253

A rendszer kialakulását mindenütt a politikai eliten belüli leszámolások (éjszakai

tisztogatások és koncepciós perek) kísérték. A főhatalom birtokába jutott politikai erőcsoport
így a hatalmat kizárólagosan gyakorolta (más csoportokkal nem osztotta meg és nem
törekedett konszenzusra), s elzárta annak lehetőségét, hogy bizonyos idő után — a
társadalom döntése alapján (békés úton: például parlamenti választások során) — egy másfajta
alternatívát képviselő politikai csoport kerülhessen hatalomra. A politikai szervezetek
világában ennek leghatékonyabb eszköze az egypártrends^er kialakítása, vagyis az ellenzéki
pártok hiánya és az államosított érdekképviseletek (szakszervezetek, kamarák stb.) megte-
remtése volt. Ennek alapján a totális állam olyan „egy-párt-állam” volt, melyben az állami és
a társadalmi szervek mintegy összeolvadtak az uralkodó párttal.
Az állami főhatalom monopolisztikus birtoklása az intézmények szintjén megszüntette a
„politikai” és az „állami” közötti fontosabb különbségeket: a hatalomra jutott politikai
csoportok tulajdonképpen az egész államot uralták. A fontos döntések a vezető pártok vezető
testületeiben születtek, az állami intézményrendszer (például a parlament) pedig mintegy
végrehajtotta azokat. Mivel az állam egyetlen párt uralma alatt állt, az állam és a párt közötti
hatásköri határok elmosódtak, s az egyik szinte a másikba olvadt', például az uralkodó párt állami
feladatokat látott el, az állam pedig pártpolitikai jellegű tevékenységet végzett. Erre
tekintettel néhány szerző szerint a totális állam tulajdonképpen már nem is állam a szó
hagyományos értelmében, hanem az igazi államiság jegyeit nélkülöző párturalom. E szerzők
persze megfeledkezni látszanak arról, hogy ezeknek az államoknak is volt valamiféle
alkotmánya, kormányzati rendszerüket miniszteriális alapon szervezték meg, bíróságaik
pedig, bármilyen helytelen ítéleteket hoztak is, többnyire a formális jogszerűség alapján
jártak el.
A totális államok állami szervezete tehát rendszerint a polgári demokráciákban kialakult
formai megoldások fő vonalait követte (létezett például parlament, kormány és így tovább), a
gyakorlati működés során azonban lényegesen eltért attól. Ennek legfőbb jele, hogy a
parlament súlya a minimálisra csökkent: a lényeges döntéseket nem ebben a testületben,
hanem az uralkodó párt legfelsőbb szerveiben hozták. Továbbá: a központosított gazdaságot
és a társadalmi élet más területeit irányító állami és pártbiirokrááa minden korábbit felülmúló
méretűvé vált. S végül, a társadalom életmegnyilvánulásait ellenőrző titkosrendőrség
privilegizált helyzetbe került. Az államszervezet a hatalmi ágak megosztása helyett az
államhatalom egységének elvét követte, ami a gyakorlatban valamennyi állami intézmény egy
hatalmi központnak való alárendelését jelentette. A totális államokban egyes államszervek
működését a nyilvánosság hiánya miatt rendszerint titokzatosság és rejtélyek vették körül, s
minél inkább látható volt egy állami-politikai szervezet — mutatott rá az egyik elemző 35 —,
annál kisebb hatalma volt, s minél inkább titokzatosság övezte, annál nagyobb hatalom volt a
kezében.

35
Hanna Arendt: A totalitari%inus gyökerei.
254 KILENCEDIK FEJEZET

A hatalomgyakorlás módját és módszereit az emberek millióival szemben alkalmazott

erőszak, vagy az azzal való fenyegetés, s ezzel párhuzamosan: a konszenzusra való törekvés
hiánya jellemezte. A kezdetben esetleg csak átmenetinek tartott állami erőszak rendszerint
állandósult, eszkalálódott és a legalapvetőbb emberi jogok semmibevételéhez vezetett. A
hatalomgyakorlás a totalitarizmus delelőjén — mely az 1930-as évekre tehető — kifejezetten
terro- risztikus jellegűvé vált.
Az uralmi formákat illetően tipikusnak mondható, hogy a totalitárius rendszerek kiépítését
egy karizmatikus vehető köré csoportosult politikai elit kezdte meg, később azonban — a
vezetői karizma mesterséges (propagandisztikus) eszközökkel való kiterjesztése mellett — a
bürokratikus formák kerültek előtérbe. A karizmát olykor a hatalmat gyakorló pártra is
megpróbálták „áthelyezni”; a legtöbb esetben azonban sikertelenül. Az uralkodó párt
egyébként kezdetben mindenütt ün. elitpárt volt, a totalitarizmus teljes rendszerének
kiépülése után azonban tagságának jelentős kibővítésére törekedett. A hatalomgyakorlás jel-
legzetes eszközei közé tartozott továbbá az egyes — létszámukat illetően mesterségesen
felduzzasztott és tömegméretűvé tett — társadalmi és politikai szervezetek hierarchikus
összekapcsolása, s az uralkodó párt központi szerveinek való alárendelése is. Korabeli
kifejezéssel fogalmazva e szervezetek (például a szakszervezetek) a „transzmissziós szíj”
szerepét töltötték be.
A politikai elitek a különböző kérdésekről való közgondolkodást totális ideológiák révén
próbálták befolyásolni, melyeket — bár az egyes rendszerekben különböző tartalmúak voltak
- sajátos szervező elvek hatottak át. Ezek az ideológiák totális (mindenre kiterjedő) jellegűek
voltak annyiban, hogy a kor valamennyi nagy problémáját, a múlt, a jelen és a jövő egészét
kívánták értelmezni. Másrészt az utópikus gondolkozás tipikus formáihoz igazodtak, ami
csakis utópisztikus tartalmak felvételével volt megvalósítható. 36 A jelenbeli problémák egy
ideális jövőben való megoldásának ígérete (jövő-orientáltság) szinte minden esetben ellenség-
orientált társadalomképpel egészült ki. Eszerint a bajok forrása megnevezhető, hiszen azokat
valakik szándékosan és rosszindulatból vagy önző érdekeiket követve okozták. Mindez a
társadalmi lét különböző csoportok (osztályok, fajok, nemzeteit) közötti „harcként” való
szemléletéhez vezetett. Totálisak voltak ezek az ideológiák abban az értelemben is, hogy egy
hatalmas állami propagandagépezet segítségével egész társadalmakat céloztak meg velük.
A totalitárius rendszerekben az államhatalom a gazdálkodás rendjére is kiterjedt, s központi
direktívák alapján működő — tervezett, ám a hadsereg érdekeinek mindent alárendelő —
„parancsgazdaságot” épített ki. A parancsgazdaság a piaci viszonyok és a piaci elosztás lehető
legteljesebb háttérbe szorítását feltéte

36
Az utópikus gondolkodásformák és az ideológia összefüggéseivel kapcsolatban lásd Kari Manheim: Ideológia és
utópia. Budapest: Kossuth Kiadó, (é.n.) című művét.
 A MODERN ÁLLAM 255

lezte, vagyis azt, hogy a megtermelt javak túlnyomó részét az állam elvonta és politikai
szempontokat szem előtt tartva osztotta el.
Az újraelosztás a magántulajdonhoz kapcsolódó jogok részleges vagy teljes korlátozását,
esetenként pedig megszüntetését jelentette. Ez egyes országokban „államosítás”, máshol a
részben magántulajdonban hagyott termelés állami irányítása keretében történt. Mindez
hatalmas gazdaságirányítási bürokráciát kívánt. A központi direktívákkal irányított gazdálkodás
elsősorban a nagy — és nagy költségigényű, illetve sok (gyakran „emberi életekben” is
kifejezhető) áldozattal járó — makrogazdasági programok végrehajtására volt alkalmas, mint
például a hadiipari vállalkozások kiépítése, a nehézipar megteremtése és így tovább. Ezek
jelszavai közismertek (például „vaj helyett ágyú”, „villamosítás + szovjethatalom =
kommunizmus”, „arccal a vasút felé” stb.), ma már olykor megmosolyogtatók is — feltéve,
hogy elfelejtjük: a nagy „költségigény” sok, és gyakran „emberi életekben” is kifejezhető
áldozatokkal járt. A makrogazdasági fejlődést illetően ugyanakkor a totális államok
kétségtelenül sikeresek voltak. Ezeken a területeken ugyanis a siker mércéje nem az egyének
jóléte, hanem a gazdaság egészének „teljesítőképessége” volt.
A totális államok ugyanúgy „modernizáló államok” voltak, mint elődeik, bár eszközeik
különböztek azokétól, s — néhány kivétellel — a növekedést végül is csak katonai expanzióval
tudták fenntartani. Ez részben azzal is összefügg, hogy a központilag irányított gazdasági
rendszerek általában (az állami tulajdonon is alapulók pedig különösen) nem képesek
technológiai változások végrehajtására.
S végül, amint a gazdaság, úgy a társadalmi-politikai rend is inkább az államok, s nem az
egyének érdekét szolgálta. Az egyéni érdeket valamennyi totális rendszer — a
„társadalminak” vagy „nemzetinek” nevezett — államérdeknek rendelte alá, s ezt rendszerint
kényszerrel vagy a jövőbeli „bőség” ígéretével érte el.
A totalitárius rendszerek fontos sajátossága végül az is, hogy — részben a politikai
pluralizmus felszámolása, az ellenzék és a kritikai nyilvánosság hiánya következtében —
azokban ismeretlen a politikai mérséklet. Bármilyen politikai irányvonalat követtek is (akár
jobb-, akár baloldaliak voltak), saját elvüket a lehető legmesszebbre vitték, és a középutat
nem ismerő szélsőséges gyakorlatot követtek.
A TOTÁLIS ÁLLAM KÉT JELLEGZETES FORMÁJA • A szélsőségek azonban a politikai
életben nem olyanok, mint egy egyenes szélső, legtávolabbi pontjai, melyek helyzetük
szerint kétségtelenül különböznek egymástól, hanem — amint egy kör bezáruló ívei is
egymásba futnak — rendszerint összetalálkoznak. Ezért van az, hogy e rendszerek két
jellegzetes formája — a fasizmus és a bojsevizmus — politikai irányvonaluk lényeges
különbségei ellenére is oly sok szerkezeti és működésbeli hasonlóságot mutatott. A fasizmus
és a politikai kommunizmus
XX. században legelterjedtebb formája, a bolsevizmus viszonyában számos lényeges
különbség és azonosság figyelhető meg.
256 ■ KILENCEDIK FEJEZET

A különbségek részben „forradalmiságuk” jellegében álltak: az egyik nemzeti, a másik

osztály-alapon volt forradalmi. Másrészt, különbözött az elit rekrutációs bázisa is, vagyis
azon csoportok köre, ahonnan a vezetők kikerültek: az egyik esetben ez a középosztály és a
feudális gyökerekkel bíró ipari nagytőke világa, a másikban a munkásság és a parasztság alsó
rétege. Harmadszor, különbözött az általuk bevezetett gazdasági rend tulajdoni alapja is: a
fasizmus fenntartotta a magántulajdont (bár a gazdaságot államilag irányította), míg a
bolsevizmus a termelési eszközöket állami tulajdonba vette (s a tulajdonosi jogokat egy szűk
elitnél lokalizálta). Negyedszer, az ideológiában a fasizmus a nemzeti és a faji jelleget, a
bolsevizmus pedig az osztályszempontokat hangsúlyozta. S végül, amíg az előbbi formálisan
is antidemokratikus elveket és egy hierarchikus társadalomeszményt hirdetett, addig az
utóbbi a polgári demokrácia fogalmának átértelmezésére törekedett és az osztálynélküli
társadalom lehetőségét ígérte.
E különbségek mellett azonban lényegi hasonlóságok is jellemezték e két rendszert. A
hasonlóságok a politikai és állami rendszer fent jellemzett elvei (pl. a hatalomegység), annak
szerkezete (pl. egypártrendszer) és működési sajátosságai (pl. terror) kapcsán mutathatók ki.
Az egyes totális államok különböző ideig álltak fenn. A második világháború végén
egyesek (például a német és olasz fasizmus) felmorzsolódtak, míg mások (így a szovjet
bolsevizmus vagy a spanyol fasizmus) túlélték azt, ádépve egy késő-totális szakaszba. A
szerencsédenebb sorsú országok többfajta érett totalitarizmust is megtapasztaltak (például
Magyarország Szálasi és Rákosi uralmát), s csak azzal vigasztalhatják magukat, hogy
mindkettő rövid ideig tartott. A totális rendszerek megszűnés utáni „utóéletét”, vagyis
utóhatását poszt-totalitárius fejlődési szakasznak nevezzük.
A KÉSŐ-TOTALITÁRIUS ÁLLAM JELLEMVONÁSAI • A totalitarizmus bukása minden
országban különös nehézségeket okozott. Németországban, ahol a totalitárius rendszernek
talán legmélyebbek voltak a gyökerei, a háborús vereség egyben a fasiszta államrend teljes
pusztulását jelentette. A teljes újrakezdés, valamint a világhatalommá vált Amerika gazdasági
támogatása és politikai befolyása Németország nyugati részén történelmi méretekben
viszonylag rövid idő alatt lehetővé tette egy demokratikus polgári állam kiépítését. Az 1970-
es években kezdődő spanyol fordulat ezzel szemben békés jellegű volt, ám gazdasági
feltételrendszerének kiépülése ugyancsak viszonylag hosszú időt, mintegy másfél évtizedet
kívánt.
A Szovjetunió világháborús győzelméből következően ugyanakkor (bár Jugoszlávia
esetében ettől némileg függedenül) a totalitarizmus a közép- és délkelet-európai térségre is
kiterjedt. Az 1960-as évek végén ezen országok közül néhány — melyek közé rendszerint
Lengyelországot, Magyarországot és az egykori Jugoszláviát sorolják — egy körülbelül két
évtizedig tartó késői totalitárius korszakba lépett.
 A MODERN ÁLLAM 257

Az imént említett országok államainak legfőbb jellemzője az, hogy megtartották a korábbi
korszakban kialakult állami és politikai rend leglényegesebb strukturális elemeit, de —
nagyobbrészt a korábban lezajlott politikai lázadások és forradalmak hatására, részben pedig
a szovjet befolyás némi enyhülését kihasználva — reformoknak nevezett változásokat vezettek
be azok működési mechanizmusában. E változások fő irányát olykor úgy írják le, mint a totális
rendszereken belüli kisebb vagy nagyobb mértékű „liberalizálódást”, mely nem
veszélyeztette a rendszer alapjait.
Az egyik lényeges változás a hatalomgyakorlás terrorisztikus jellegének megszűnése volt. A
rendszer fennmaradását veszélyeztető politikai szabadságjogokat és a magántulajdonhoz való
jogot továbbra sem ismerték el, de az emberi életek millióit nem pusztították el. A
társadalom nem politizáló rétegeiben így megteremtődött a jogbiztonság egy minimális szintje és
elismerést nyert néhány nempolitikai jellegű szabadságjog is (például az utazási szabadság). A
„munkához való jog” gyakorlati érvényesítésével, vagyis a szinte teljes foglalkoztatással,
széles társadalmi rétegek életszínvonalának s műveltségi szintjének emelésével, valamint
szociálpolitikai juttatások egy bizonyos körének biztosításával az alapjában véve bolsevik
politikai rend — bár kommuniszfikus vonásai (nagy politikai hierarchia, az elit által irányított
állami tulajdonú gazdaság) továbbra is megmaradtak — szocialista színezetet nyert.
A politikai hatalom továbbá fokozatosan teret engedett egy minimális — s elsősorban
gazdaságilag értelmezett - magánszférának, melybe gyakorlatilag nem avatkozott be, noha a
beavatkozás lehetőségét fenntartotta magának. Lengyel- országban e lehetőség 1981-ben
szükségállapot formájában aktualizálódott. Magyarországon viszont a társadalom és a hatalmi
elit között olyan „negatív konszenzus” jött létre, amelyben a politikai ügyekbe való bele nem
szólásért a középosztályos gazdagodás lehetősége járt. A központilag irányított parancs-
gazdaságban több országban is megjelentek a piacgazdaság elemei, s teret kapott az egyéni
gazdasági érdek is. Az állami redisztribúció csökkent, noha a nemzeti összterméknek a
korszak utolsó éveiben is csak 39 %-át osztották el piaci úton.
A gazdaság és társadalom irányításában teret kapott a szakértő bürokrácia, melynek döntéseit
már nem csak politikai megfontolások, hanem szakmai szempontok is vezérelték. A rendszert
azonban — annak strukturális korlátai miatt — ez sem tudta hatékonyan működtetni.
Például nem volt képes az 1970- es években zajló információ-technológiai forradalom
eredményeinek adaptálására. A szakértők szerepének növekedése mögött az állt, hogy a
hatalmi elit a korábbinál ritkábban és kisebb mértékben alkalmazta társadalomirányítás köz -
veden, akkortájt „kézi vezérlésűnek” nevezett eszközeit (például a közveden utasításokat), s
céljait normák révén kívánta elérni. Ez a társadalmi élet bizonyos szabályosságainak
kialakulásával és a hatalmi rend „rutinizálódásával” járt. 37

37
Vo. Vaclav Havel: ‘The Power of the Powerless.’ In: John Keane (szerk.): The Power of the Powerless. London:
Verso, 1985.
258 KILENCEDIK FEJEZET

Lényeges változás volt az is, hogy a monopolisztikus hatalomgyakorlás keretei között

különböző politikai alternatívákat képviselő erők jelentek meg. Amíg a totalitárius rendszerek
fizikailag is megsemmisítették az alternatív elképzelések képviselőit, addig ezek késői formái
— amennyiben nem akarták megváltoztatni a rendszer alapjait — kényszerűen elismerték
őket. Az alternatív erők persze egyrészt sosem váltak nyilvánossá, másrészt pedig sikerüket a
szovjet érdekek által is befolyásolt hatalmi logika döntötte el. A közép-kelet-európai térség má-
sodik világháború utáni államfejlődését ugyanis a szovjet befolyás döntően befolyásolta.
Miként korábban, e rendszerekben ekkor sem létezett legális politikai ellenzék, s
Lengyelországot kivéve a hatalommal szembeni számottevő társadalmi ellenállás sem, az
uralkodó párton belül azonban különböző (magyar viszonyok között: Moszkva-barát,
Nyugat-orientált, szociáldemokrata, népies és technokrata) áramlatok kaptak helyet.
Bizonyos társadalmi és politikai érdekek megfogalmazói (például a nagyipari munkások vagy
a termelőszövetkezeti dolgozók képviselői), ha nem kérdőjelezték meg a társadalmi rend
alapjait, eredményesen alkudozhattak a hatalmi elittel.
A szólás- és sajtószabadság ugyanakkor korlátozott volt, s a politikai nyilvánosság
intézményrendszere nem működött. Az egyházaknak, a magánjellegű egyesületeknek és a
különböző civil kezdeményezéseknek az állami és jogi korlátozások miatt továbbra sem volt
számottevő szerepe. Az uralmi rend, miként korábban is, teljesen atomizálta, s ezzel
képtelenné tette a szervezett ellenállásra a társadalom tagjait. Részben ennek eredményeként
az 1980-as években e társadalmak erkölcsi rendje jelentős mértékben megbomlott.
E rendszerek tehát egy szempontból totalitárius vonásokat mutattak, más szempontból
azonban nem. A diktatórikus struktúrák mögött másfajta — korábban sem ismeretlen — (pl.
paternalista, autokrata) uralmi viszonyok épültek ki, és keveredtek a még mindig létező
totális állam intézményrendszerével.
Az 1980-as évtized folyamán a szóban forgó és az azokkal szomszédos országokban
számos változás zajlott. Ezen államok nagy része — a technológiai megújulásra való
képtelenség, az elit hatalomvédő törekvései és a nemzetközi pénzügyi rendszer sajátosságai
következtében — jelentős mértékben eladósodott; a társadalmak részben gazdasági, részben
politikai elégededenségéből következő ellenállása megnövekedett; s e rendszerek fenntartása
a szétbomlás állapotába került Szovjetunió számára túl költségessé vált. A máltai csúcstalál -
kozón megpecsételődött az ún. jaltai rendszer sorsa, s a két világhatalom vezetői
megállapodtak Németország egyesülésének lehetőségéről. 1989 és 1990 során e térség
minden államában jelentős történelmi fordulat következett be, mely a totalitarizmus végét
jelentette.
A POSZT-TOTALITÁRIUS ÁLLAMFEJLŐDÉS • E fordulat az egyes országokban különböző
módon következett be: Lengyelországban bénító sztrájkok és rendkívüli állapot közepette,
Romániában‘véres forradalom révén, az NDK-ban a berlini fal leomlásával és a két német
állam egyesítésével, Csehszlovákiában
 A MODERN ÁLLAM 259

vízágyúkkal kísért tüntetések „bársonyos forradalma” során, Magyarországon pedig a

szabályozott „jogállami átmenetet” kialakító politikai tárgyalássorozat eredményeként. Az
utóbbi esetben a jogállam eszméjére való hivatkozás a politikai életben kizárta a gyors és
radikális változtatásokat, megakadályozta a rendszerváltás forradalmi változásként való
értelmezését (s ezzel a forradalmi természetjog térnyerését), 38 és segítette megőrizni a
korábbi elit egyes csoportjainak hatalmi helyzetét.
Az elmúlt két évtizedben e térség államai elkötelezték magukat a nyugati típusú polgári
demokrácia valamilyen formája mellett, és lényegében meghonosították a piacgazdaság fő elemeit.
Általánossá vált a többpártrendszer, s kialakultak a politikai pártok közötti váltógazdaság
feltételei, melyekkel Ivözép-Európa legtöbb országában élnek is. A demokratikus
intézményrendszer mögött ugyanakkor sok országban továbbéltek az autokratikus uralmi
törekvések, és a pluralizmus is csak formális értelemben épült ki (ezért az új és valóságos
politikai alternatívák megfogalmazása, mely a pluralizmus egyik jele, gyakran nehézkes vág}'
sikertelen). Miközben a szabadságjogok általában érvényesülnek, esetenként az új uralkodó
elitek is megpróbálják megsérteni azokat. Az államszervezet új jelensége az alkotmány- és
jogvédelmi intézmények (alkotmánybíróságok, ombudsmanok) megjelenése, mely még akkor is
látványos változás, ha egyes országokban szűkre szabják vagy alkalmasint korlátozzák
hatáskörüket.
Az állami tulajdon súlya a privatizációs folyamatok eredményeként — egyes politikai
csoportok kritikája mellett - jelentősen csökkent, s a gazdaság rekonstrukciójában — még
hangosabb kritikákat kiváltva — számottevővé váit a nyugati tőke szerepe. Az államok azonban
továbbra is modernizáció jelentős tényezői: az adóztatás továbbra is lehetővé teszi, hogy újra
elosszák a társadalmilag megtermelt javak nagy részét (néhány országban kb. 40—45%-át). A
gazdálkodás jellege és az államnak a modernizációban játszott szerepe ezen országok gazda-
ságának és politikai életének szemlélőjét a „színlelt kapitalizmusra” emlékezteti
— természetesen azzal, hogy vasútfejlesztés helyébe a sztrádaépítés és az ingatlanfejlesztés
lépett, az úri kaszinó szerepét pedig a wellness-hotel vette át, ahol a közbeszerzési eljárások
izgalmai is kipihenhetők.
E térség állami életének leglátványosabb fejleménye egyes régi államszövetségek szétesése. A
megoldatlan nemzetiségi problémák ugyanis új erőt adtak a nacionaliztuusw&k, mely a térség
délkeleti peremén az 1990-es években hosszú (és stílusában a XIX. századra, az elkövetett
jogsértéseket illetően pedig XX. század közepére emlékeztető) háborúhoz vezetett. Az itt élő
népek önrendelkezési jogának érvényesítéseként a korábban föderatív keretbe kényszerített
államok önállóvá váltak, és új — addig sosem létezett — államok születtek (Szlovénia,
Szlovákia, Macedónia és így tovább). A Szovjetunió szétesése ugyancsak a régi államok
függetlenedéséhez és új államok létrejöttéhez vezetett (Fehér- Oroszország, Ukrajna,
Moldávia stb.), Oroszország nagyhatalmi szerepének

38
Lásd erről Szigeti Péter - Takács Péter: A jogállamiságjogelmélete.
260 KILENCEDIK FEJEZET

jelentős (néhány szempontból azonban csak átmeneti) csökkenése pedig kihatott a

világpolitika alakulására is.
A céljaiban és stílusában olykor a XIX. századi nacionalizmus emlékét idéző nemzetállami
törekvéseket látványosan, bár nem mindig nyomatékosan ellensúlyozza, hogy Közép-Európa
több állama az ún. euro-adanü integráció részese lett: csatlakozott a NATO-hoz és az Európai
Unióhoz (egyesek annak egységes határrendészeti övezetéhez és valutauniójához is). A fent
jelzett ellentmondásos tendenciák 39 miatt ugyanakkor továbbra is nyitott kérdés, hogy ezen
országok társadalmi és állami-politikai rendszerei véglegesen a nyugati polgári demokrááák útjára
lépnek-e, vagy saját történeti örökségük maradványaiból egy újfajta, autokratikus elemekkel vegyített
államrendet építenek ki. Jelenleg úgy tűnik, hogy Kö- zép-, ül. Kelet-Közép-Európa országai
e tekintetben nem lesznek egységesek. Az európai integráció keretei között egyesek
várhatóan végleg „nyugatos” formát öltenek majd (szerintem ilyen például Szlovénia), míg
mások (Belorusszia, vagy talán Ukrajna) esetében a „keleties” vonások állandósulnak. Mindez
azt jelenti: e közép-európai államokkal is tovább él történelem, s Nyugat és Kelet közötti
„átmeneti” jellegük sokáig megmarad. Az „átmeneti” jelző persze sokféleképpen érthető és
igaz Magyarországra is, melyről Ady Endre 107 évvel ezelőtt ezt írta: ez az ország — ahol
„szórványosan a Nyugattal [már] régen elmátkázódott lelkek” élnek, ám amely „ezer éve ...
folytonos harcban [áll] Európával” — valójában ,,[k]omp-ország: legképességesebb álmaiban
is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza...” 40
• • • • • • • • • • ajánlott irodalom • • • • • • • • • •
ANDERSON, Perry: Az abszolutista állam. (Ford.: Várady Gézá) Budapest: Gondolat Kiadó, 1989.
ARENDT, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. (Ford.: Braun Róbert és mások) Budapest: Európa
Könyvkiadó, 1992.
FERGE Zsuzsa — LÉVAI Katalin (szerk.): A jóléti állam. Budapest: ELTE — T- Twins, 1991.
SZŰCS Jenő: 1Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest: Magvető, 1983.

39
E fordulat értékelése még távolról sem tekinthető lezártnak. Néhány a fontosabb írások köréből: Roger East:
Revolutions in Eastern Europe. London - New York: Pinter, 1992; Herbert Kitschelt: ‘The Formation of Party Systems
in East Central Europe.’ In: Politics and Society, 1992 (20.) 1. szám; S. White - J. Blatt - P. G. Lewis: Developments in
East European Politics. London: Macmillan, 1993; lásd továbbá a Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapít-
vány kiadványait és a Magyarország Politikai Évkönyve című kiadványsorozatot.

40
Ady Endre: ‘Ismeretien Korvin-Kódex margójára’, in: Ady Endre összes prózai müve [CD], Budapest: Arcanum 1999.
 10. A MODERN ÁLLAM
MEGSZERVEZŐDÉBE
•Szabó Miklós»

h a széttekintünk a világban, azt tapasztaljuk, hogy az egyes országok

állami berendezkedése meglehetős hasonlatosságot mutat egymással.
Mindenütt van törvényhozó testület, kormány, miniszterek, államfő,
bíróságok, közigazgatási apparátus stb. — az állami struktúrát ugyanazon szer-
kezeti elemekből építik fel. Ha a szervezeti keretek kitöltése különböző politi-
kai tartalommal lehetséges is, még a totalitárius rendszerek történelmi példái is
azt mutatják, hogy az államszervezet struktúrája — ha üres kagylóhéjként is — az
általános sémához igazodik. Ez a séma a polgári forradalmak szellemi előkészí-
tésének és politikai győzelmének köszönhető, s alapját a hatalommegosztás ta-
na és gyakorlata képezi.

HATALOMMEGOSZTÁS

A HATALOMMEGOSZTÁS ÉRTELME • „Ezer meg ezer kötet íratott, régi elvek új formákba
öntetve, nagy felfedezések gyanánt hirdettettek; de minthogy a gyakorlati tudományoknál —
s az államtudomány kétségkívül ezekhez tartozik — haladásnak egyedül az tekinthető,
aminek gyakorlati eredménye van: meg kell vallanunk, hogy államintézményeinkben ugyan
sok változott meg, de hogy oly távol vagyunk a céltól most, mint akkor, midőn e kérdéssel:
mint kelljen elrendelni a% államot? tudományosan foglalkozni kezdtek; sőt egy idő óta a
meggyőződés, hogy államaink szerkezete hibás, csak még általánosabbá vált.” 1
Eötvös József másfél évszázados sorai valójában kortalanok. Az állam mi kénti berendezése
ugyanis vagy közvedenül adódik az isteni vagy természeti törvényekből, az ideákból, az ész
parancsából vagy akármilyen - megfontolásunktól független — rendből, vagy nem. Az előző
eset talán egyszerűbbnek látszik, hiszen akkor nem kell feltalálnunk, csupán felismernünk,
hogy milyen az „ideális állam”. Mégis, a politikai gondolkodás több ezer éves története azt
mutatja, hogy az ilyen, számunkra külsőleg adott rendre való hivatkozás a legszélsőségesebb
következtetésekre enged jutni, a mindenre kiterjedő hierarchikus

1
Eötvös József: A XIX. szájad uralkodó eszméinek hatása a£ államra. Budapest: Helikon Kiadó, 1981,1. kötet, 45. o.
262 TIZEDIK FEJEZET

államtól az állam nélküli társadalomig. Lehet, hogy az a jó, ha az államot a bölcsek

(filozófusok) irányítják, lehet, hogy egy erőskezű uralkodóra van szükség, lehet, hogy az
erényekben kiválókra kell bízni a közös ügyek intézését, de az is lehet, hogy a népnek
magának kell kézbe vennie sorsának alakítását.
Az első megoldás tehát mégis a másodikba látszik torkollani: hiába van — ha van —
valamilyen külsőleg adott „tökéletes” mintája az állam berendezésének, annak megnevezése
ugyanúgy a vélemények és álláspontok esedegességének jegyeit mutatja, mint a
berendezkedésre vonatkozó javaslatok hasonlóképpen széles skálája. Már a görögökben
megfogalmazódott a gyanú, hogy csak rajtunk, embereken múlik, milyen államot alkotunk
magunknak, s hogy az a „jó állam”, amely az adott közösségnek jó, s hogy ezért az
alkotmányok koronként és államonként eltérőek lehetnek. Mindazonáltal az államok
lehetséges berendezésének modelljei, mintái is korlátozott számúak, s az új minták kiképzése
is ezektől rugaszkodik el. E modellekben egy politikai filozófiai előfeltevés rejlik a „jó állam”
mibenlétéről, s az államok lehetséges berendezéséről — ezt fejtik ki az államforma-tanok —,
valamint az erre támaszkodó gyakorlati következtetés arra, hogy miként is „nézzen ki” az
állam, azaz milyen szervei legyenek, azok milyen viszonyban álljanak egymással, hogyan
álljanak fel és működjenek. Igazság szerint a politikai filozófiai előfeltevések az emberek
számára csak annyiban bírnak gyakorlati fontossággal, hogy „mi jön ki belőlük”, milyen lesz
az a világ, az a társadalom, amelyben mindennapjaikat élik. Hiszen megtapasztalhatták, hogy
a legmagasztosabb jelszavak — mint a szabadság, testvériség, egyenlőség — is vezethetnek
totális terrorhoz, nyaktilókhoz, elviselheteden világhoz.
A politikatörténetileg a polgári forradalmaktól, kultúrtörténetileg a felvilágosodástól
számítható „modern” kor (e jelzőt minden korszak önmagára, s önnön közveden
előzményeire érti) számára a politikai berendezkedés mikéntjének megválaszolása a
hatalotnmegosztás tanának erőterében szerveződik. E tan kiválóan példázza a filozófiai
előfeltevések és gyakorlati következmények áttételes, gyakran ellentmondásos viszonyát.
Azt, hogy az intézményes berendezkedéseinket filozófiailag alapozzuk meg, vezetjük le és
igazoljuk — s egyben azt is, hogy filozófiánkat — mint szükség szerint újra és újra átalakított
köntöst — mindig hozzáigazítjuk a tényleges gyakorlatunkhoz.
Ami a hatalommegosztás tételeit illeti — ahogy Montesquieu megfogalmazta az A
törvények szelleméről c. alapművében2 (1748) —, szinte egyik pontján sem „igaz”. Nem igaz,
hogy a mintaként vett Angliában akkor a hatalommegosztás érvényesült volna (ellenkezőleg,
a parlamenti szuverenitás jellemezte abban a korban); nem igaz, hogy a hatalom megosztható
volna egymástól valóban független hatalmakra (ez nem is valósult meg soha, sehol); s nem
tudni, miért volna igaz, hogy pont az a három hatalmi ág — ui. a törvényhozás, a végrehajtás
és a bíráskodás — adódik (miért nem beszélünk elnöki hatalomról, miért nem

2
Charles-Louis Montesquieu: A törvények szelleméről. (Ford.: Csécsy Imre és Sebestyén Pál) Budapest: Akadémiai
Kiadó, 1962; új kiadás: Budapest: Osiris — Attraktor, 2000.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 263

bontjuk fel a végrehajtást kormányzatra és közigazgatásra, mi a helyzet az ön-

kormányzatokkal, a hadsereggel, a sajtóval stb.). E kritikákat már a kortársak is
megfogalmazták, s ezeket azóta is újra és újra felvetik. 3
És mégis. A történelmet (legalábbis Európa újkori történetét) tekintve azt látjuk, hogy a
hatalommegosztás tanának gyakorlati célja, a szabadság biztosítása (értsd: az állammal, azaz a
központosított hatalommal szemben igényelt szabadság biztosítása az egyének és a civil
szféra számára) ténylegesen nem lehetséges — legalábbis eddig még nem sikerült — másként,
mint a hatalom megosztásával. S a hatalom megosztásának. sikere valóban részben azon múlik,
hogy érvényesül-e a bírói függetlenség, hogy'a végrehajtásnak (kormányzatnak) megvan-e a
szükséges mozgástere a parlamenti ellenőrzés mellett, hogy a törvény- hozás nem függ-e
mástól, mint választói bizalmától. Az ilyen államnak nem kell „gyengének” lennie; elég, ha
az Egyesült Államokra vagy Franciaországra gondolunk. S ugyanígy: ha a hatalommegosztás
gondolatát az „erős” vagy „egységes” állam nevében felrúgják, az olyan elviselhetetlen
berendezkedésekhez vezet, mint a fasiszta vagy a bolsevista állam.
A hatalommegosztás — gyakorlatilag alkalmazva - az államon belüli, azaz az állami
szervek közötti egyfajta munkamegosztást fejez ki. Arra utal, hogy az „állam” mint
intézményrendszer nem egyetlen központ (az uralkodó, a parlament, a nép vagy akárki)
korládan és feltétlen irányítása alatt áll, hanem intézmények tagolt, de összeműködő
rendszereként szerveződik meg. A közveden függés hiánya az állami szervek (viszonylagos)
önállóságát eredményezi, azonban ezek egymáshoz kapcsolódásának eredményeként egy
őket összefogó egység, az „állam” nevű absztrakció áll elő. Ennek az államnak tulajdonítjuk,
tudjuk be mindazok cselekedeteit, döntéseit, akik az ő nevében járnak el: rendőrök, bírók,
adószedők, pénzügyőrök stb.
Többről van azonban szó, mint egyszerű munkamegosztásról. A hatalom megosztásának
gondolata mögött a hatalom intézményes-jogi korlátozásának és ellenőrzésének terve húzódik meg.
Ne feledjük, hogy az eszme színrelépésekor nem a hatalom általában, hanem a történelmileg
konkrét abszolutista (omnipotens és omnikotnpetens) hatalmi berendezkedés volt az, amivel
szemben védelmet kerestek. A megoldás az volt, hogy a hatalmat (ezt a hatalmat) „fel kell
darabolni”, s a keletkező részeket kell egymással szembefordítani, hogy „hatalmat hatalom
korlátozzon”. Ettől volt várható, hogy az állami hatalom ne válhasson önkényessé, s
megőrizhető legyen az egyéni szabadság.
A szembeállított hatalmak — hatalmi ágak — azonban nem puszta hatalomként, nyers
erőként korlátozzák egymást. Körülhatárolásuk, elkülönítésük, majd összekapcsolásuk,
kiegyensúlyozásuk terve a jog eszközével, a hatalmak jog alá vetésével valósítható meg. A
hatalom korlátozása eszerint jogi korlátozás, s az egyes hatalmi ágak ezen jogi normák
érvényre juttatásán őrködnek. A hatalom

3
Mint nyilvánvalókra hivatkozik rájuk Eötvös József is: i.m. II. kötet, Harmadik könyv, VII. és VIII. Fejezet.
264 TIZEDIK FEJEZET

ellenőrzésének és korlátozásának terve jogi dokumentumokban nyer rögzítést — elsősorban

a későbbi írott alkotmányokban. Az így született alkotmányok célja az állam olyan
berendezése, amely felépítése és működésének szabályai folytán „automatikusan” biztosítja a
politikai hatalom korlátozását és ezáltal az egyéni szabadság lehetőségét.
A ma — európai szemmel — egyedül elfogadhatónak tartott, s szokásosan „polgári
demokráciaként” hivatkozott politikai berendezkedést mindenütt olyan állatni berendezkedés
teszi lehetővé, amely a hatalommegosztás klasszikus tanának gyakorlati megvalósításán
alapul. Ez rendszeres választáson alapuló képviseletet, képviseleten alapuló törvényhozást, a
törvények alá rendelt, de önálló politikát megvalósító végrehajtást, a törvényeket alkalmazó,
de szervezetileg és politikailag is független bíráskodást jelent. Egymástól szervezetileg
elkülönült, de intézményesen összekapcsolt állami szervek együttműködő rendszerét. Ehhez
képest másodlagos az elnöki hatalom mikénti megoldása (alkotmányos királyság,
parlamentáris köztársaság, prezidenciális rendszer), az önkormányzatoknak az állami
szervekhez való mikénti integrálása, a hadsereg alkotmányos ellenőrzésének megoldása, a
sajtószabadság mikénti garantálása stb.
Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az államhatalmi ágak intézményi-jogi
elválasztásának jelentősége a modem politikai rendszerekben lényegesen megváltozott. A
politikai pártok kialakulása .előtt reális esélye volt annak, hogy egy- egy hatalmi ág mögött
eltérő, egymást ellenőrző politikai erők álljanak. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy az
intézményes—jogi formák és a szociológiai realitások többé-kevésbé egybeestek. A XVIII-
XIX. századi Európában például általános volt az a dualista berendezkedés, amely az uralkodó
és a parlament erőegyensúlyán nyugodott. Az uralkodó és a neki felelős miniszterek a
kormányzás mindennapi tevékenységét jobbára a parlament beavatkozása és jóváhagyása
nélkül végezték. E jóváhagyásra csak kivételesen, általában a hadügyek területén és a
költségvetés elfogadásakor volt szükség. A parlamentnek felelős kormányzás és a modern
pártok megjelenésével ez'a rendszer azonban lényegesen átalakult. Az ilyen rendszerekben
tipikus esetben ugyanis ugyanaz a politikai párt vagy pártkoalíció áll a parlamenti többség és
a kormány mögött. Ilyenkor illúzió lenne azt gondolni, hogy a törvényhozó és a végrehajtó
hatalom valóban hatékony ellensúlyt alkotnak egymással szemben, hiszen a törvényhozás
többsége és a végrehajtó hatalom között nagyfokú politikai és érdekazonosság áll fenn. Vagy -
is az intézményes—jogi hatalommegosztás nem jár együtt feltétlenül a politikai- szociológiai
értelemben vett hatalom megosztásával. A hatalmi ágak intézményes-jogi elválasztása éppen
ezért önmagában nem képes garantálni a hatalom tényleges ellenőrzését és megosztását.
A HATALMI ÁGAK ELVÁLASZTÁSÁNAK ELVEI • Fentebb láttuk, hogy mi a ha-
talommegosztás célja (ui. a mértéktelenségre hajló állami hatalom mérséklése), de még nem
kaptunk választ arra a kérdésre, hogy miben ragadható meg, milyen ismérvekkel
jellemezhető a hatalmi ágak elkülönülése. Erre a kérdésre leg
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 265

alább háromféle irányban szokták keresni, s háromféle elméletben meglelni a magyarázatot: 4

(a) A legkézenfekvőbb — egyfajta funkcionalista szemlélet alapján — abból kiindulni, hogy
a hatalmi ágak között az általuk ellátott három különböző funkció szerint tehető különbség.
így ha a törvényhozás feladata a törvények alkotása, akkor a végrehajtásé ezek érvényre
juttatása, alkalmazhatóságuk feltételeinek biztosítása, míg a bíráskodásé a törvények konkrét
tartalmának megállapítása és alkalmazása a konkrét esetekben. A funkciók azonban nem
különülnek el ilyen tisztán, hiszen pl. a törvényhozó testület is eljárhat bírói szerepkörben
(pl. vezető állami tisztségviselő elleni eljárás során 5) vagy intézkedhet a törvények mikénti
végrehajtásáról, de a végrehajtásnak vagy a bíróságoknak is lehet jogalakító szerepe stb.
Minthogy tehát a hatalmi ágak „multifunkcionálisak”, sőt maguknak a funkcióknak az
elhatárolása is nehezen megoldható, e választípus nem eredményez tiszta képet, miért is
ezért további magyarázatra van szükség.
(b) Erre szolgálhat a hatalmi ágak eltérő eljárása, feladataik megvalósításának módja. A
törvényhozásnál a nagy, politikailag belsőleg is tagolt, nem „szakértő” testületek nyilvános
vitáit, s annak eredményeként kisebb-nagyobb kompromisszumok után meghozott döntéseit
látjuk. A bíráskodásnál kis, zárt (a laikus részvételtől eltekintve) szakértő testületek vagy
személyek tüzetesen szabályozott és nagymértékben formalizált eljárásával találkozunk,
amely, meghatározott felek közötti vita konkrét eldöntését célozza. A végrehajtásnál
szakembereket találunk, de nincsenek nyilvános viták, tárgyalások, nincsenek formális
döntési szabályok, csak akták, telefonok, értekezletek, egyeztetések, körlevelek stb. De ez
sem egyértelmű önmagában, hiszen a parlamentek mellett is szép számban vannak
bizottságok, iratok, meghallgatások, vizsgálóbizottságok, a bíróságokon is értekezletek,
iratok, feljegyzések, s a végrehajtási szerveknél is törvényelőkészítés, jogszabályalkotás, viták
eldöntése. A hatalmi ágak eszerint eljárási szempontból is „multiprocedurálisak.
(c) Szükségünk van tehát egy harmadik, történeti—normatív magyarázatra is. Ez a
legkevésbé „tudományos”, ugyanakkor azonban a legkézenfekvőbb és legnagyobb magyarázó
erővel bíró válasz. Ennek tömör lényege az lenne, hogy e három hatalmi ág történetileg
egyszerűen „így alakult”, mert akkoriban ezt így találták helyesnek. Közelebbről, az egységes
(abszolút) hatalomról Vált le és fordult szembe az addig teljhatalmú uralkodóval a képviseleti
törvényhozás és a függeden bíráskodás, hogy az addig osztatlan és monolitikus
(állam)hatalom a végrehajtó hatalomra korlátozódjon, mintegy annak maradványként.

4
Anthony King: ‘Executives.’ In: Fred I. Greenstein - Nelson W. Polsby: Governmental Institutions and Processes.
Reading, Massachusetts etc.: Addison-Wesley Publishing Company, 1975, 3. Fejezet.

3
Ilyen az impeachment: az Egyesült Államok elnökének felelősségre vonása a Kongresszus két háza által.
266 TIZEDIK FEJEZET

TÖRVÉNYHOZÁS

A TÖRVÉNYHOZÓ SZERVEK TÍPUSAI • A törvényhozás lehetséges típusait Polsby két

dimenzió mentén rendezi el. 6 Az egyik aszerint különböztet, hogy van-e elkülönült,
specializált törvényhozás, a másik pedig aszerint, hogy a törvényhozás zárt vagy nyílt
politikai rendszer keretében működik-e. Zárt a politikai rendszer, ha a hatalmi központ
elkülönül a társadalom egészétől, s az abba való be- vagy kikerülésbe a társadalom tagjainak
nincs beleszólása; a nyílt politikai rendszer ennek ellentettje. Ezekből kiindulva négy
alaptípust különít el:
(1) Nem specializált törvényhozás zárt politikai rendszerben. Ekkor a társadalom egy kis csoportja
birtokolja — vagy bitorolja — a hatalmat, s szab törvényt puszta paranccsal vagy akarat-
kijelentéssel. E lehetőség alapja az állami kényszerapparátus felett való korládan rendelkezés.
-Számos formája ismeretes az ókori keleti zsarnokságoktól a modern idők juntáiig. A
helyzeten mit sem változtat külön törvényhozás formális működtetése, de ez átvezet a
következő típusba.
(2) Specializált törvényhozás zárt politikai rendszerben. Főleg a modern, komplex társadalmakat
nehéz irányítani egyszemélyes hatalmi szóval, a hatalmi munka- megosztás és szervezeti
tagolódás minimális szintje nélkül. Ez vezethet a zárt politikai rendszerek által
„szavazógépezetként” használt törvényhozó testületek felállításához (a legitimitás-igény és a
nemzetközi elismertség szempontjai mellett). Klasszikus példaként szokták idézni a volt
szocialista országok parlamentjeit. E modell mindenesetre lehetővé, teszi a jogrendet — ha a
politikai hatalom által korlátozottan és ellenőrzötten is.
(3) Nem specializált törvényhozás nyílt politikai rendszerben. E típust képviselik az ün. közveden
demokrácia fórumai, melyeken a polgárok beleszólhatnak a fontos döntésekbe, törvényeket
alkothatnak, de ezt formátlanul teszik. Erre szolgálnak a különféle gjíűlések, a népgyűléstől a
falugyűlésig, melyek a kollektív bölcsesség előnyeire hivatkoznak. A tárgyalt típus technikai
nehézségekkel is küzd: a képviselet elkerüléséhez vagy elég kevesen kell lenniük a
polgároknak, hogy egyáltalán összegyűlhessenek, vagy meg kell oldani a kommunikáció és
véleménynyilvánítás lehetőségét.
(4) Specializált törvényhozás nyílt politikai rendszerben. Korunkban és kultúránkban számunkra e
típus jelenti a törvényhozást: megfelelő politikai eljárás útján választott és tevékenységében
szabályozott törvényhozó testületet, a parlamentet. Ennek fennállása és törvényhozási
fensőbbsége esetén beszélhetünk parlamentarizmusról egy államrendszerben.
A specializált törvényhozásokat a törvényhozó testület szerkezete szempontjából
megkülönböztetve ismerünk egykamarás és kétkamarás rendszereket. A modern parlamentek
gyökerei a rendi képviselet eszméjére vezethetők vissza. Történetileg először az egyházi és
világi főurak gyűlése, a mai felsőház előképe alakult ki, a közrendűek csak később jutottak
képviselethez. A közrendűek idő

6 Nelson. W. Polsby: ‘Legislatures.’ In: Fred I. Greenstein — Nelson W. Polsby: i.m. 4. Fejezet.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 267

vei elkülönült gyűléseiből alakultak ki a mai alsóházak. A rendi gyűlések szerkezete

logikusan következett abból, hogy a politikai közösség tagjai eltérő jogállással rendelkeztek.
A polgári jogegyenlőség térnyerésével és a választójog ki- szélesítésével megszűnt a két
kamara közötti korábbi megkülönböztetés elvi alapja, hiszen ha mindenki ugyanazzal az
állampolgári státussal rendelkezik, akkor ésszerű, hogy mindenki ugyanolyan képviselethez
jusson a törvényhozó testületben. Ez a folyamat sok helyen a korábbi felsőházak szerepének
csökkenéséhez, vagy egyenesen azok megszűnéséhez vezetett. (Nem véletlen, hogy a
felsőházakat nevezik második kamarának, noha, mint láttuk, történetileg ezek jöttek létre
korábban.) Ahol ez mégsem következett be, ott a felsőházakat olyan rendezőelvek alapján
hozták létre, vagy szabták át, melyek nem törik át nyilvánvalóan az állampolgári
jogegyenlőség elvét. A felsőházak jelentőségének a csökkenése tükröződik a két kamara
közötti hatáskörmegosztásban is: bár számtalan variáció létezik, főszabályként elmondható,
hogy a két kamara nem ugyanazokkal a jogosítványokkal rendelkezik, s amennyiben
nézeteltérés van a kamarák között, úgy az alsóház szokta kimondani a döntő szót.
A mai demokratikus államok parlamentjeinek alsóházai tipikus esetben a territoriális
képviselet elvén nyugszanak, azaz egy-egv képviselő egy meghatározott földrajzi területen, a
választókerületében élő népességet, a képviselők összessége pedig az egész politikai
közösséget képviseli, s a képviselők közvetlen választás révén szerzik a mandátumukat. Ezzel
szemben a második kamarák változatosabb képet mutatnak, s betöltésük rendezőelve alapján
három nagy csoportba lehet őket sorolni:
(1) Arisztokratikus második kamarák. Továbbra is léteznek olyan felsőházak, például a brit
Lordok Háza, amelyek őrzik a második kamarák betöltésének eredeti rendezőelvét, mely
szerint az egyházi és a világi főurak önálló képviseletet kapnak. Mivel azonban ez a
képviselet nehezen egyeztethető össze az állampolgári jogegyenlőség elvével, az ilyen
testületek szerepe fokozatosan csökkent. Az arisztokratikus felsőházakat érintő reformok
másik iránya, hogy a születési arisztokráciát egy, az egyéni érdemeknek nagyobb szerepet
adó kiválasztási elv alapján rekrutálódott elittel váltsák fel. 7
(2) A territoriális képviselet elvén nyugvó második kamarák. A manapság létező második
kamarák döntő többsége ugyanúgy a territoriális képviselet elvén nyugszik, mint az
alsóházak. A legfontosabb különbség ilyenkor az, hogy míg az alsóházba való bejutás esetén
az egyes képviselők megközelítőleg azonos lélekszámú választópolgárt képviselnek, addig a
felsőház tagjai egy-egy adminisztratív-területi egység képviseletét látják el, függetlenül
annak lélekszámától.

7
A példaként felhasznált Lordok Háza esetében az 1999-es Honse ofJxtrds Art megszüntette azt a lehetőséget,
hogy születési előjog alapján lehessen a Lordok Házába kerülni. A törvény ugyanakkor átmenetileg meghagyta
92 lord tagságát. Azt, hogy a Lordok Háza mennyire az alsóházban uralkodó pártpolitikai logika irányába
halad, jól jelzi, hogy e 92 tagból 75-öt a politikai pártok választhattak meg.
268 TIZEDIK FEJEZET

Tipikus ez a megoldás például a szövetségi államok esetében, ahol az alsóház a politikai

közösség egészét, míg a felsőház az egyes tagállamok képviseletét biztosítja. Jó példa erre az
Egyesült Államok berendezkedése, ahol a Képviselőházba az egyes tagállamok a
népességükkel arányosan, míg a Szenátusba egyenlően juttatnak képviselőket. 8 Máshol, ilyen
például Németország vagy Ausztria, a felsőházban a tagállamok nem részesülnek egyenlő
képviseletben, de a kisebb tagállamoknak ilyenkor is többletképviselet jut. A territoriális
képviselet elve azonban nem kötődik szükségszerűen a szövetségi államok második kamarái-
hoz. Az unitárius Franciaországban például a Szenátus tagjai az önkormányzatok képviseletét
látják el. Ugyancsak érdemes kiemelni, hogy míg az alsóház tagjait közvedenül választják,
addig a felsőház betöltésénél gyakran megfigyelhető a közvetett választás vagy a delegálás.
(1) A funkáonális képviselet elvén nyugvó második kamarák. A funkcionális képviselet azon a
belátáson nyugszik, hogy az állampolgárok nemcsak territoriális alapon sorolhatók be
bizonyos választókerületekbe, hanem funkcionális alapon is osztályozhatók. A társadalmat
különböző funkciókat ellátó csoportokra, rétegekre, hivatásokra lehet osztani, melyek önálló
érdekekkel rendelkeznek. Innen logikusan adódhat a következtetés, hogy ezeknek az
érdekeknek a képviseletét be lehet csatornázni a politikai döntéshozatalba. Ilyen
érdekképviseleti szervek különböző formákban csaknem minden modern államban
működnek, de formálisan nem részei a törvényhozó hatalomnak. Vannak azonban olyan
történelmi példák, amikor a funkcionális képviselet magában a törvényhozó hatalomban is
szerepet kapott. így például a fasiszta Olaszország, ahol a funkcionális képviselet a
territoriális képviselet helyébe, vagy a szocialista Jugoszlávia, ahol a funkcionális képviselet a
territoriális képviselet mellé lépett.
A TÖRVÉNYHOZÓ SZERV FUNKCIÓI • Mint azt fentebb említettük, a törvényhozó szervek
multifunkcionális szervezetek, vagyis egyszerre több funkciót is ellátnak. Ezek közül a
törvényhozás mellett feltédenül ki kell emelnünk azt, hogy a parlament a politikai
nyilvánosság egyik meghatározó intézménye, hiszen itt vitathatók meg a kormánypártok és
az ellenzék által képviselt versengő politikai alternatívák. Részben összefügg ezzel a
parlament legitimációs és ellenőrzési funkciója is, hiszen egyfelől a kormánypártok a
politikai nyilvánosság intézményét felhasználva próbálják meggyőzni a választókat a
jogalkotási döntéseik helyességéről, másfelől az ellenzék részben a parlamenti nyilvánossá-
gon keresztül kritizálhatja a kormányon lévők intézkedéseit.
A törvényhozó szervek funkcióinak relatív súlya alapján a mai irodalomban
szokásszerűen különbséget tesznek munkaparlamenteket és vitaparlamentek kö

8
A különbség a két kamara tagjai megválasztásának módjában is megnyilvánul: a parlamenti vá
lasztások a képviselőház tagjainak — a képviselőknek — a megválasztására szolgálnak, míg a második kamara
általában a delegálás vág)' közvetett választás valamely módja nyomán áll fel (mint pl. az elektori rendszer a
szenátorok kiválasztására az Egyesült Államokban).
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 269

zött.9 Az előbbiek esetében a közjogi és politikai feltételek olyanok, hogy a törvényhozó

szerv érdemben részt vehet a törvények tartalmának meghatározásában. Ilyen
munkaparlament például az USA Kongresszusa vagy a német Bundestag. Ezzel szemben a
vitaparlamentekben, mint például amilyen a brit alsóház, a parlament fő funkciója, hogy
nyilvánosságot biztosítson a parlamenti vitáknak és a kormány ellenőrzésének, valamint
legitimálja a törvényeket. Ez utóbbi esetben ugyanis a közjogi és a politikai feltételek
olyanok, hogy a törvényalkotás munkájának a súlypontja a végrehajtó hatalomra esik, s így a
parlament nem játszik érdemi szerepet a törvények tartalmának a formálásában, a képviselők
jobbára pusztán szentesítik — vagy elutasítják — a kormány által kidolgozott
törvényjavaslatot.

VÉGREHAJTÁS

A VÉGREHAJTÓ HATALOM FUNKCIÓI • A végrehajtó hatalmat tekinthetjük a történetileg

megelőző teljhatalmú (abszolút) állam „maradványának”. Abban az értelemben
mindenképpen, hogy a végrehajtás a törvényhozásnak és a bíráskodásnak az abszolút
államról való leválasztása után megmaradt „államrész”.
Plasztikusan nyomon követhető e folyamat az Egyesült Államokban, ahol — még brit
gyarmatként függetlenségre törekedve — a brit Koronát képviselő kormányzóval szemben
fellépve és attól élesen elválasztva alakult meg a saját törvényhozás és az önálló és független
bíráskodás.10 De ugyanezt a folyamatot látjuk az európai abszolutizmusok végnapjaiban: a
magánszabadság biztosítékai között a független (csak a törvényeknek alávetett) bíróságokat, a
„nép” (az alattvalók) nevében a királlyal szemben fellépő parlamenteket (parlamenti szu-
verenitás), a parlamentnek alávetett (felelős) minisztériumokat, s végül az uralkodónál
megmaradt hatalmat. Innen már csak egy lépés az uralkodó eltávolítása, vagy a tényleges
politikai hatalomtól való megfosztása, hogy „előálljon” a harmadik hatalmi ág: a végrehajtás.
A monolitikus hatalom „trialitikussá” vált — mert ez kínálkozott keresztülvihető
megoldásként az adott történelmi helyzetre, s vált egyben ugyanezen helyzet megoldásának
normatív modelljévé is.
Ez a magyarázat „nem mond semmit a végrehajtó hatalom kialakulásáról, éppen azért,
mert a végrehajtó hatalom nem alakult ki: a kormányzat központi részeként eleve megvolt. A
végrehajtó hatalom önmagában eszerint nem is igényel magyarázatot: se nem több, se nem
kevesebb, mint ami a kormányzatból (s ez lehet a nagyobb rész is) megmaradt a
törvényhozás és a bíráskodás leválasztása után.”11

9
Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Budapest: Osiris, 1998, 285-287. o.
10
V.ö.: Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most.’ In: Válogatott tanulmányok. Budapest: Magvető
Kiadó, 1986, II. kötet.
11
Anthony King: ‘Executives.’ In: Fred I. Gréenstein — Nelson W. Polsby: i.m. 181. o.
270 TIZEDIK FEJEZET

Anélkül, hogy akár csak vázlatosan is sorra próbálnánk venni a végrehajtó hatalom
funkcióit, fontosnak tartjuk azt leszögezni, hogy maga a ‘végrehajtó’ jelző rendkívül
félrevezetően ragadja meg e hatalmi ág jellegzetességét. 12 Szociológiai értelemben ugyanis a
végrehajtó hatalom az állami mechanizmus legdinamikusabb része, s általában itt születnek a
legfontosabb állami döntések. Jól illusztrálja ezt annak ténye, hogy még a törvényhozásban,
vagyis a törvényhozó hatalom legalapvetőbbnek tekintett funkciójában is valójában központi
szerep jut a kormányoknak. Ez azt jelenti, hogy a törvényjavaslatok túlnyomó többségét a
kormány dolgozza ki és nyújtja be, s igen jelentős mértékben a kormány határozza meg a
törvények végső tartalmát is. Mint azt fentebb láttuk, különösen igaz ez az állítás az ún.
vitaparlamentek esetében.
A VÉGREHAJTÓ HATALOM SZERVEZETE - NÉHÁNY ELHATÁROLÁS • Ami
a végrehajtó hatalom szervezetét illeti, nem találunk olyan, viszonylag homogén szervezetet,
mint a törvényhozásnál és bíráskodásnál, hanem a királyoktól a tanácsadó testületekig, a
hadseregektől a minőségellenőrzésig terjedő skálán elhelyezkedő, egymástól is eltérő és
elkülönülő szerveket láthatunk. Ez pedig abban is tág mozgásteret enged, hogy mit tekintünk
a végrehajtáshoz tartozónak és mit nem, miben jelöljük meg az odatartozók ismérvét, körét,
egyáltalán a kifejezés jelentését. E vonatkozásban bizonyos elhatárolásokra, s ennek nyomán
a befoglalásra vagy kiterjesztésre vonatkozó állásfoglalásokra lehet szükség, az alábbiak
szerint.
(a) Különbséget kell tenni a kormányzat hagyományos, tág értelmezése (a központi állami
hatalmi szervek összessége, mindhárom hatalmi ágra kiterjedve), és a hatalommegosztás
tanának és gyakorlatának inkább megfelelő szűkebb értelme (a kormány mint a végrehajtás
legfőbb központi megvalósítója) között. E szoros értelemben véve csak e hatalmas és
szerteágazó apparátusok felső vezetőivel, az ún. kormányzati szinttel azonosítják a végrehajtó
hatalmat. A feladat ezen a szinten a hatalmi-döntéshozó gépezet működtetése, s az egyensúly
megteremtése a másik két hatalmi ággal.
(b) Különbséget kell tenni a végrehajtó hatalmon belül a kormány és a kó'z; igazgatás, vagy
más terminológiával a politikai és az adminisztratív hatalom között. Ez a megkülönböztetés a
politikai és a szakmai elem kettéválasztására utal. Gyakorlati szempontból e vonatkozásban az
a kérdés, hogy milyen szinttel vag\’ beosztással bezárólag kell valakinek távoznia a helyéről,
ha kormányváltás következik be. 13 A végrehajtó hatalom pozíciója gyökeresen más a biztos
többséggel vág}7 a koalíció, esedeg törékeny koalíció alapján kormányzók esetén. A
politikailag meghatározott felső vezetői szint elválasztása éppen azért szükséges az igazgatási
testülettől, hogy a politikai erőviszonyok — esetleg gyakori — válto

12
Különösen óvakodni kell a bírói ítéletek végrehajtása (büntetés-végrehajtás, bírósági végrehajtás) és a tömények
végrehajtása (végrehajtó hatalom) összekeverésétől!
13
Az e kérdésre adott válasz különösen jól mutatja a jogi és a szociológiai nézőpont különbsé gét: míg jogilag a
választóvonal egész magasan, szociológiailag egészen alacsonyan húzódik.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 271

zása ne dúlhassa fel újra és újra az állami irányítás egészét, s hogy a politikai racionalitás ne
rendelhesse maga alá az igazgatási és szakmai racionalitást. 14
A közigazgatási apparátus és a kormány elkülönülése felvet egy további kardinális kérdést
is. Mivel a közigazgatásban dolgozók sajátos szakértelemmel rendelkeznek, ezért
kompetenciafölénybe kerülhetnek a hozzájuk képest laikusnak tekinthető politikusokkal
szemben. Ez az igazgatási apparátussal kapcsolatos félelmek fő oka is: nehogy függetlenítve
magukat a politikai kontrolitól, „új osztályként” vegyék át a hatalmat a társadalom felett, s a
köz szolgáiból a köz uraivá váljanak.15 A politikai vezetéssel szemben az azt kiszolgáló igazga-
tási apparátusnak ugyanis eszközei vannak: 1. a politikai döntések előkészítése és
befolyásolása; 2. e döntések jó vagy rossz végrehajtása; 3. a diszkréció (szabad belátás)
gyakorlása a politika megvalósítása során.
A diszkréció e körben azt jelenti, hogy az igazgatási apparátus tagja meghatározott
lehetőségek közül választhat á tekintetben, hogy hogyan érvényesítse a kormányzati
hatalmat az adott esetben. Elvileg a célok és eszközök megkülönböztetésével határolható el a
közigazgatás a hatalmi ágaktól: a célokat a törvényhozó és a végrehajtó hatalom határozná
meg, míg az azokhoz vezető eszközök felett dönthetne az apparátus. A gyakorlatban
természetesen a célmeghatározásban is jelentős szerepe van a cél elérésében
közreműködőknek. Ugyannyira, hogy a közigazgatási apparátus zártsága, ereje és önmozgása
azt a lehetőséget is magában rejti, hogy újabb, negyedik hatalomként lépjen fel: „A
közigazgatás önálló és sajátos hatalommá válik, és ezzel egyszersmind szétfeszíti azokat a
kereteket, amelyeket a hatalommegosztásos eszmerendszer klasszikusai a végrehajtó hatalom
ellenőrzésére elgondoltak.” 16
Az igazgatási apparátus — ma már nélkülözhetetlen és ezért elkerülhetetlen —
hatékonysága több forrásból táplálkozik: 1. tagjai egyenként is specifikus szakértelemmel
rendelkeznek; 2. ezek a szakismeretek szervezetten kapcsolódnak össze, ami meghatványozza
kapacitásukat; 3. a legösszetettebb problémák is kezelhetők futószalag-technológiával: a
probléma felbontásával annak elemeire és a rész-kérdések specifikus megoldásával — azaz
munkamegosztással; 4. a szakismeretek mellett a gyakorlati tapasztalatok is felhalmozódnak
és koncentrálódnak; 5. s ehhez járul még a bürokratikus szervezeti forma később tárgyalandó
összes előnye.
A közigazgatási apparátus tehát — legalábbis meghirdetetten — semleges, ami azonban csak
annyit jelent, hogy nem függ közvedenül valamely partikuláris politikai csoportosulástól, s
tevékenységét közvetlenül nem politikai megfontolások vezérlik. Azonban a politikai
rendszer és az állami szervezetrendszer

14
A végrehajtás és a közigazgatás elválasztásához, mint a politika és a jog különbségének vetüle - téhez lásd Pokol
Béla: A professzionális intézményrendszerek elmélete. Budapest: Felsőoktatási Koordinációs Iroda, 1991, 32. skk. A
közigazgatás kérdéséhez további megfontolásokat kínál Sári János: A hatalommegosztás. Budapest: Osiris, 1995, főleg
a X. Fejezetben.
15
E félelemre utal a ‘bürokrácia’ szó eredeti jelentése: a hivatal, iroda (‘büro1) uralma (‘krácia’).
16
Sári János: i.rn. 159. o.
272 TIZEDIK FEJEZET

s2erves része, s rajta múlik a rendszer gyakorlati működése, a tényleges teljesítmények és

társadalmi hatások formálása. Annál is inkább, mivel a társadalom szervezését szolgáló ezen
teljesítmények nagy (és egyre nagyobb) része független a politikai megfontolásoktól; azokat
bármilyen politikai irányultságú hatalomnak biztosítania kell a társadalmi integráció
fenntartása érdekében. Éppen ezért a köz egésze számára hordoz veszélyeket az, ha a
kormányon levők nem érik be a végrehajtó hatalom birtoklásával, hanem a közigazgatást is
ki akarják sajátítani a politika (saját politikájuk) számára.
(c) Nem kevésbé fontos a kormányzat és önkormányzat elválasztása. Nem egyszerűen a
központi és helyi szervek közötti különbségről van szó, hiszen a miniszteriális vagy központi
hatáskörű szerveknek is lehetnek helyi szervei, hanem a központi hatalom irányítási
alárendeltségétől független (s csak a jogszabályok közbenjöttével befolyásolható) területi
(megyei vagy települési) önkormányzatokról. Az önkormányzatiság elvének tiszta
érvényesülése azt kívánná meg, hogy csak olyan kérdések eldöntése kerüljön magasabb
szintre, amelyek helyben valamely okból nem hozhatók meg, vagy a központban
hatékonyabban hozhatók meg, illetve a helyi érdekekkel szemben megfogalmazott közérdek
elsőbbséget igényel. Az önkormányzat és központi kormányzat hatásköre közötti határ
mikénti megvonása (pl. az adóbevételek megosztásának meghatározása) természetesen nem
elméletileg megválaszolható kérdés, hanem a mindennapi politikai erőviszonyok és
érdekérvényesítési lehetőségek függvénye.
(d) Végül talán nem felesleges felhívni a figyelmet a végrehajtás és az állatni intézmények
közötti különbségre. Az állami vállalatok, az állami oktatási intézmények, az állami bankok
is államiak, azonban nem abban az értelemben, mint a gazdasági vagy a külügyminisztérium
vagy az állami bankfelügyelet. A vízválasztó az, hogy az adott szervezet felett az állam mint
tulajdonos gyakorol-e felügyeletet és irányítást (s ha az iskola vagy vállalat vagy bank másé,
akkor ugyanezeket a jogokat más — egy egyház, egy magánember, egy alapítvány —
gyakorolja), vág)' pedig mint a közhatalom birtokosa. így könnyen megeshet, hogy az állami
bankfelügyelet egy állami bank ellen indít eljárást, hogy a kereskedelmi minőségellenőrzés
egy állami vállalat termékét zárja ki a forgalomból stb. Az állam ugyanis magánfélként lép fel,
ha tulajdonos, de a közösség képviselőjeként, ha a közhatalmat gyakorolja. Néha sérelmet
szenved, de mégis a jogállamiság egyik alapvető követelménye e két szerepkör — s ha
lehetséges, az ennek megfelelő két intézményrendszer — különválasztása.
A VÉGREHAJTÓ HATALOM SZERVEZETÉNEK FŐ TÍPUSAI • A végrehajtó hatalom
szervezeti felépítése alapján lehet monokratikus, kollegiális, direktoriális vagy dualista
jellegű.
(a) Monokratikus végrehajtó szervről beszélünk akkor, ha a végrehajtó hatalom
kulcsfontosságú döntéseinek meghozatala egy személy kompetenciájába tartozik. Ilyen
végrehajtó szervnek tekinthetjük például az abszolút uralkodókat, vagy a prezidenciális
rendszerek elnökeit.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 273

(b) Kollegiális a végrehajtó szerv, ha két egyenlő jogkörrel rendelkező személy együttesen
gyakorolja a hatalmat, és egyik sem dönthet a másik beleegyezése nélkül. Ilyen volt például a
római konzulok uralma.
(c) Direktoriális a végrehajtó szerv, amennyiben a kormányzati hatalmat egy kis létszámú
testület gyakorolja, amelynek tagjai egyenlőek, és a döntéseket a tagok együttesen,
szavazattöbbséggel hozzák. Ez a megoldás jellemezte például a Sztálin halála utáni
Szovjetuniót, ahol a Kommunista Párt Elnöksége gyakorolta a legfőbb végrehajtó hatalmat.
(d) Végül ismerünk néhány olyan esetet, amikor a végrehajtó hatalom megoszlott egy
monokratikus és egy direktoriális szerv között. Ebben az esetben beszélünk dualista végrehajtó
szervről. Erre ad példát az abszolút monarchiák gyengülése utáni átmeneti időszak, amikor
az uralkodó és a miniszteri kabinet együttesen gyakorolták a hatalmat, vág}' mai
félprezidenciális francia berendezkedés, ahol a végrehajtó hatalom funkciói megoszlanak a
köztársasági elnök és a miniszterek között.
Ha a számunkra legismerősebb parlamentáris demokráciák végrehajtó hatalmait
megpróbáljuk elhelyezni a fenti, Maurice Duverger-től kölcsönzött17 tipológiában, akkor azt
mondhatjuk, hogy azok a direktoriális és a monokratikus szervezetek típuselemeit vegyítik,
hiszen egyfelől a kormány olyan testületként működik, amelyben többségi szavazással
döntenek, másfelől viszont a miniszterelnök a legtöbb esetben nem egyszerűen primus inter
pares, hanem intézmé- nyesen-jogilag is kiemelkedik a kormány tagjai közül.

BÍRÁSKODÁS

A BÍRÓI HATALOM TERMÉSZETE • A bírói hatalommal kapcsolatban mindenekelőtt az

szorul tisztázásra, hogy hatalmi ág-e egyáltalán, illetve milyen feltételek mellett az. Hiszen
beidegződésünk szerint a bíráskodást éppen a hatalomtól, a hatalmi kötöttségektől és
érdekektől való függetlenség jellemzi, hogy az ítélkezés pártatlan és igazságos lehessen. A
bíráskodást mindazonáltal kétségtelenül jellemzi egyfajta politikai elkötelezettség, ui. a
hatályos jogban kifejezésre jutó rend, a közérdek iránti „elfogultság”, amelyet a felek egyike
vagy mindegyike magával szemben „ellenségesnek”, de legalábbis „ellenérdekűnek” érezhet
(a fekete gazdaság szereplői pl. ezért nem per útján rendezik vitáikat). Ez a bírói
jogalkalmazás már ismertetett „triadikus” modelljét látszik felborítani: a két szembenálló
féltől egyenlő távolságra helyezkedő bírót, aki ui. végül valamelyik fél mellé áll azáltal, hogy
neki ad igazat. A pártatlanságot azonban nem az adott berendezkedési móddal és jogrenddel
szembeni semlegességben kell keresnünk, hanem a felekkel szembeni, személyes elfogultság
hiányában. A bíróság semle-

Maurice Duverger: Állam és kormányzat.’ In: Takács Péter (szerk.): Allamtan. írások a XX. századi általános
államtudomány köréből. Budapest: Szent István Társulat, 2003, 387-391. o.
274 TIZEDIK FEJEZET

ges lehet a felekkel szemben, de nem lehet semleges az azon hatalom által érvényesített
renddel szemben, amelynek maga is részese.
A bíráskodásnak a másik két hatalmi ágtól való elválasztása azonban nem csupán azok
beavatkozási törekvései miatt szükséges, hanem azért, mert történetileg nagyon is
összefonódtak. A bíráskodás és a végrehajtás szerves kapcsolatát legjobban a birodalmak területi
vezetői (helytartói, prefektusai) példázzák, a kínai mandarinoktól a brit helytartókig.
Nagyjában-egészében az az elv érvényesült, hogy „aki az adók beszedéséért felel, az
bíráskodik”, 18 mert a rend fenntartása az adók olajozott beszedésében nyeri el „értelmét” és
forrását. De az angol jog meghatározó részét kitevő equity is a kancellár — a végrehajtás és
adószedés feje — bíróságain képződött ki.
A bíráskodás és a jogalkotás között hasonlóképpen mély kapcsolatot teremt a bírói jogalkotás
hosszú történelmi hagyománya, de a bíráskodás jogalakító szerepét ma is általánosan
elismerik. Ezt az összefüggést szembeötlően példázza az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bíróságának szerepe, de a magyar Alkotmány- bíróság vagy Kúria működése is. A jogalkotó-
jogalakító jelentőség alapja köny- nyen felismerhető: jogként bármi kimondható, de csak az
érvényesíthető, amit a bíróságok érvényesíteni hajlandóak. Ez nyilvánvalóan megnöveli a
bírák személyes felelősségét, és megmagyarázza azt a kiemelkedő társadalmi tekintélyt, amely
oly sok országban övezi őket. Ugyanilyen nyilvánvaló azonban az is, hogy a bírói jogalkotás a
törvényhozás hatáskörének elvonását jelenti, s ezért — legalábbis a törvényhozás részéről —
hivatalos elismerésben nem részesül a hatalommegosztás tanára támaszkodó politikai
rendszerekben.
Erre a helyzetre a központi hatalom (elsősorban a törvényhozás) többféleképpen
reagálhat. „Először is visszavonulhat, s ennek során kevésbé centralizálttá válhat. Másodszor
következetesen kivonhatja és saját maga számára tarthatja fenn a bíráskodás jogilag
meghatározott hatásköréből a politikai jelentőségű kérdéseket. Harmadszor önkényesen
beavatkozhat akként, hogy egyes ügyeket magához von a bíróságoktól. Negyedszer a bírák
kiválasztásának, képzésének, szervezetének és előmenetelének olyan rendszerét alakíthatja
ki, amely biztosítja a bírák viszonylagos semlegességét a tisztán magánosok között, de teljes
mértékben a rendszer elkötelezettjévé teszi az annak érdekeit érintő jogi kérdésekben.” 19
Többnyire ezek valamilyen arányú keverékével találkozunk, amely törekvések — s ez fontos
— már létükben is a bíráskodás függetlenségét bizonyítják. Sajátos, nem hatalmi, de politikai
kötöttséget eredményez az, ha a bírák nem kinevezés, hanem választás útján nyerik el
megbízatásukat. Ennek történelmi példái mellett az Egyesült Államok néhány állama (pl.
Texas) hozható fel, tovább éltetve a közösség igényét, hogy maga tegyen „igazságot”, ha csak
választott „képviselői” útján is.

18
Martin Shapiro: ‘Courts.’ In: Fted I. Greenstein - Nelson W. Polsby: i.rn. 335. o.
19
Uo. 346. o.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERYEZŐDÉSE 275

Ha azonban a bíróság — akár kormányzati, akár ellenzéki — hatalmi szereplő, hogyan

várhatnánk tőle mást, mint koncepciós pereket; ha viszont semleges, hogyan lehet az egyik
hatalmi ág? A kérdés első felére a választ azzal lehet megadni, hogy a bíróság csak a
törvényekben (jogszabályokban) kifejezésre jutó hatalmi rendnek van alávetve, de nem a
hatalmi struktúra és a politikai élet többi szereplőjének; a második felére pedig azzal, hogy
nyilván nem a bíróságoknak a konkrét perekben való politikailag elkötelezett működése miatt
lenne tekinthető hatalmi ágnak — hiszen azt garanciák egész sora igyekszik kizárni —,
hanem a másik két hatalmi ággal szembeni ellenőrző és egyensúlyozó szerepe miatt. Ennek két
hatásköri és szervezeti formája ismeretes: a jogalkotást ellenőrző alkotmánybírósági, és a
végrehajtást ellenőrző közigazgatási bírósági eljárások.
(1) Az alkotmánybíráskodás a magyar jogélet egyik legújabb (s széleskörű vitát kiváltó)
fejleménye.20 Ez azonban nem jelenti azt, hogy maga az intézmény, s még kevésbé, hogy a
gondolat új volna. Az alkotmánybíráskodás alap- gondolata az, hogy a jogalkotó tevékenység
megvizsgálható és felülbírálható legyen abból a szempontból, hogy megfelel-e az egész állami
berendezkedés alapjául és keretéül szolgáló alkotmánynak, s ha nem, ezen az alapon legyen
megsemmisíthető a jogalkotói aktus.
A kiinduló helyzet — hogy ui. az alkotott jog (ius positum) alá van vetve „magasabbrendű
törvényeknek” — a természetjogi gondolkodással egyidős. Igaz, a természetjogi gondolkodók
sosem vonták le azt (az egyébként logikus) következtetést, hogy az ilyen magasabbrendű
(isteni vagy természeti) törvénybe ütköző emberi törvény nem tekinthető jognak. (Ebben
közönségesen a politikai tényszerűség felismerése gátolta meg őket.) Az a tétel, hogy az
emberi jogon belül is lehet olyan magasabbrendű törvény, amelynek a többi törvény alá van
vetve, mégpedig az alkotmány, az Egyesült Államok Alkotmányának megalkotása (1787), majd
alkalmazásának gyakorlata során kristályosodott ki. „Végül a mi időnk a tanúja az
»alkotmányos igazságszolgáltatás« hirtelen elterjedésének, amely bizonyos értelemben ötvözi
a legalista bíráskodás formáit a természetjogi igazságszolgáltatás lényegével.” 21
Az alkotmánybíráskodás kétféle szervezeti megoldása lehetséges: vagy a rendes bíróságok
(a Legfelsőbb Bíróság) hatáskörébe tartozik az alkalmazandó jogszabályok
alkotmányosságának felülvizsgálata (mint az Egyesült Államokban), vagy pedig egy
kifejezetten erre a célra létrehozott testület feladatát képezi (mint az európai kontinen sen
általában, s Magyarországon is). 22
Az utóbbi változat engedi meg annak a kérdésnek feltevését, hogy bíráskodás-e egyáltalán
az alkotmánybíráskodás? A kérdés alapja az a már említett fel

20
Az Alkotmánybíróság szervezetéről és működéséről eredetileg az 1989. évi XXXII.; jelenleg a 2011. évi CL1.
törvény rendelkezik.
21
Mauro Cappelletti — William Cohen: ‘Az alkotmánybíráskodás története és jelenkori elterjedése.’ In:
Paczolay Péter (szerk.): Alkotmánybiráskodás — alkotmányértelmezés. Budapest, 1995.
22
Az utóbbi eset alesete, amikor nem bíróság, hanem más (nevű) szerv ez a testület; pl. az Alkotmánytanács
Franciaországban.
276 TIZEDIK FEJEZET

tevés, hogy a hatalmi ágak a rájuk jellemző eljárás szerint különíthetők el. Ebből a
szempontból ugyanis valóban feltűnő sajátosságok mutatkoznak: nem igazán nevezhetők
„feleknek” az eljárás szereplői, mert csak a jogszabály alkotmányosságát vitató
kezdeményezésről kell dönteni (jóllehet általában a jogszabály „gazdája”: előterjesztője vagy
végrehajtója is nyilatkozhat); a per „tárgya” nem valamely emberi magatartás, hanem egy
jogszabály; nincs „ténykérdés” és bizonyítás; nincs fellebbezés és végrehajtás; az eljárás
általában csak meghatározott tisztségek viselői által kezdeményezhető; a bíróságot gyakran
megilleti a döntés lehetősége arról, hogy le kívánja-e folytatni az eljárást; s végül is az
alkalmazandó jogszabály (az alkotmány) értelmezése igen gyakran nem jogi, hanem politikai
állásfoglalást igényel. A „Mit mond az Alkotmány?” kérdése egészen nyilvánvalóan csúszik
egybe a „Mit mondhat az Alkotmány egyáltalán?” és a „Mit kell, hogy az Alkotmány
mondjon?” kérdésével.
(1) A közigazgatási bíróságok is a per tárgya szempontjából elkülönülő bíróságok, ugyanis a
végrehajtó hatalom döntéseinek törvényességét vizsgálják felül. A döntő ismérv ez esetben
sem az, hogy elkülönül-e különbíróságként az ilyen eljárásokra specializálódott bíróság
(német-osztrák rendszer), hanem hogy a közigazgatási szervek aktusai szabály szerint
megtámadhatók-e a (rendes) bíróság előtt (angol rendszer), vagy pedig ilyen eljárásra a
közigazgatás valamely (magasabb) fóruma jogosult (francia rendszer). Nyilvánvaló, hogy a
hatalom- megosztás tanának ez utóbbi, az alkotmányosság és törvényesség követelményének
viszont az előbbi megoldás felél meg inkább. Elképzelhető olyan vegyes rendszer is,
amelyben a sérelmezett döntést vagy intézkedés első fokon a köz- igazgatás magasabb
fóruma, másodfokon a bíróság bírálja el. 23 E körben nyilvánvalóan a közigazgatás
(végrehajtás) egyedi aktusai jönnek szóba, hiszen a normatív aktusok (rendeletek) felülvizsgálata
az alkotmánybíráskodásra tartozik.
Végül nem szabad elfeledkezni arról, hogy a bíráskodás nem csak a hatalommegosztás
viszonyrendszerébe illeszkedik be, hanem a jogszolgáltatás egészében is elhelyezkedik. A
jogszolgáltatás — vág}' a szemléletesebb német kifejezéssel 'Rxchtsprechung: a jog kimondása —
a jog szabályainak alkalmazását, a jogkeresők („igazukat keresők”) számára való
„kiszolgáltatását” jelenti a konkrét, vitás esetekben.
A JOGSZOLGÁLTATÁS TIPOLÓGIÁJA • A jogszolgáltatás letéteményesei a bíróságok.
Bíróságból azonban sokféle van napjainkban is, de áttekinthetetlenül sok, ha a bíráskodás
történeti változatait és intézményeit is bevonjuk az elemzésbe. 24 A változatok sokfélesége
miatt reménytelen vállalkozás volna olyan osztályozá

23
A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról sí:óló 2011. évi CLXI. törvény értelmében a jelenleg kollégiumként
működő közigazgatási bíróság helyett 2013. január 1-tól különbíróságként közigazgatási és munkaügyi bíróságok
állnak fel, melyek ítéletei elleni fellebbezést a törvényszékek bírálják el.

24
A bíróságoknak csak a magyar jogtörténetben megmutatkozó formagazdagságára lásd Stipta István: A magyar
bírósági rendszer története. Debrecen: DUP, 1997.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 277

si rendszer kidolgozása, amely egységes elvi alapot kínálna a valamennyi változat

befogadására alkalmas „skatulyák” kijelöléséhez. Éppen ezért csak egy elnagyolt, s talán
vitatható felosztást ajánlunk a következőkben. 25
Ebben a felosztásban a legátfogóbb kategória a fentiekben meghatározott jogszolgáltatás. Első
lépésben a jogszolgáltatás három fő területe különíthető el, mégpedig
(1) a közjogi bíráskodás, amely a márszintén ismertetett alkotmánybíráskodást és
közigazgatási bíráskodást — tehát a hatalmi ágak bírói ellenőrzését — foglalja magában;
(2) az igazságszolgáltatás, vagyis a szokásos értelemben vett bíráskodás, ahol a közhatalmi
funkcióval rendelkező bíróság az elé terjesztett (jog)vitákban hoz döntést, azaz szolgáltat
igazságot;
(3) a jogszolgáltatás egyéb eseteit, amelyet különleges ügyekben vagy különleges
alkalmakkor gyakorolnak — ilyen pl. a már említett impeachment, de ilyen a párbajbíróságok,
becsületbíróságok stb. eljárása is.
A jogszolgáltatás fő területét a fentiek közül az igazságszolgáltatás képezi. Az
igazságszolgáltatást ellátó bíróságok azonban tovább osztályozhatók:
(a) Az igazságszolgáltatás rendszerének gerincét a rendes bíróságok hierarchikus szervezete
adja. E hierarchia (figyelmen kívül hagyva most a föderatív államokat) három vagy négy
szintből áll. A legalsó szintet az elsőfokon eljáró helyi bíróságok (hazánkban: járásbíróságok^)
képezik; a másodikat a részben másodfokon, részben — egy-egy kiemelt ügycsoportban —
első fokon eljáró területi bíróságok (Magyarországon: törvényszékek). A legfelső szint a legfelsőbb
bíróságé (ez Magyarországon a Kúria); ez attól függően harmadik vagy negyedik, hogy az első
fokon területi bíróságon elbírált ügyekben másodfokon a legfelsőbb bíróság ítélkezik-e, vagy
pedig erre a feladatra külön regionális bíróságokat hoznak létre, mint amilyenek a
Magyarországon ismét bevezetett (mert már a II. Világháború előtt is működött) ítélőtáblák. Az
utóbbi esetben a legfelsőbb bíróságok (Kúria) a rendkívüli perorvoslati (felülvizsgálati)
eljárásokban játszanak szerepet, elvi határozatokat és jogegységi döntéseket hoznak a
jogalkalmazás és jogértelmezés egységének biztosítására, s általában ügyelnek az ítélkezési
gyakorlat egységességére és törvényességére. A bírósági szervezetnek a törvényhozáshoz való
kapcsolódását általában a legfelsőbb bíróság (Kúria) elnökének parlamenti választása és
ellenőrzése, a végrehajtáshoz való kapcsolódását pedig a bírósági szervezetnek az igazságügyi
minisztériumon keresztül való fenntartása és működtetése biztosítja.
A rendes bíróságok jellemző módon általános hatáskörű bíróságok — azaz folyamatosan
működnek és általános felhatalmazottsággal rendelkeznek az eléjük vitt viták eldöntésére . Az
általános hatáskör nem kizárólagosságot vagy feltétlenséget jelent, hanem azt, hogy szabály
szerint ők jogosultak és kötelesek a vi

25
Más felosztást alkalmaz pl. Rácz Attila: igazságszolgáltatásiszervezet egysége
ésdijferenáálódása.
Budapest: Akadémiai Kiadó, 1972, 19. skk.
278 TIZEDIK FEJEZET

ták eldöntésére, s ennek az ellenkezője szorul igazolásra. Minthogy az általános hatáskör az

ügyek nagy csoportját rendeli e bíróságokhoz, munkájukat ügyszakokban szervezve látják el.
Az ügyszak az ügyek egy-egy olyan csoportját jelenti, amelyek azonos jellegüknél fogva
alkalmasak arra, hogy bizonyos szakmai spe- cializációval rendelkező szakbírók hozzáértően
kezeljék. A legnagyobb ügyszakok a polgári és a büntető ügyszakok, de a jogszolgáltatás
rendszerének alakulásától függően ügyszakként szerveződhet meg a bíráskodás minden
területe.26
(a) Az általános hatáskörű rendes bíróságok mellett működhetnek és működnek is a
rendes bíróságok szervezetével és tevékenységével párhuzamosan és attól függetlenül
kiépülő, s folyamatos tevékenységet ellátó különbíróságok is. A különbíróságok meghatározott
ügycsoportok mentén alakulhatnak ki akkor, ha nincsenek az általános hatáskörű bíróságok
ügyszakjai közé integrálva — ezért őket gyakran különleges hatáskörű (vagy röviden:
különleges) bíróságoknak is nevezik. (Az pedig egyszerű munkaszervezési vagy jogpolitikai
kérdés, hogy egy ügycsoportban az ítélkezést ügyszakhoz vagy különbírósághoz rendelik-e. E
döntés hátterében gyakran nem elvi megfontolások, hanem célszerűségi szempontok
rejlenek.)
Az ide tartozó bíróságok az eredetüket tekintve vagy a rendes bíróságokból váltak ki,
vagy pedig a bírósági szervezeten kívül kialakulva tettek szert hatáskörükre. Ide sorolhatók a
tengerészeti és a kereskedelmi bíróságok, a katonai bíróságok, a munkaügyi bíróságok. Külön
szervezet híján viszont nem sorolhatók ide a rendes bíróságokon belüli munkamegosztás
során elkülönült közlekedési bíróságok és a fiatalkorúak bírósága. Ezek az általános hatáskörű
bíróságok megfelelő (büntető) ügyszakán belüli specializálódást jelentenek.
(b) A rendes bíróságok mellett működhetnek rendkívüli bíróságok is. Ezek nem képezik
részét a bírósági rendszernek — nem működnek folyamatosan és nem rendelkeznek általános
felhatalmazottsággal —, hanem valamely különleges alkalomra vagy nem tartósan fennálló
ügycsoport elbírálására szól a jogosultságuk. A különleges bíróságok azonban nem egyszerűen
a bírósági szervezeten kívül és az ügyek meghatározott körére, hanem egy adott történelmi
helyzetben felmerülő perek lefolytatására létrehozott bíróságok. Jellegzetes példáik a nép-
bíróságok, statáriális bíróságok, forradalmi bíróságok, vészbíróságok. Ahhoz, hogy az ilyen
rendkívüli bíróságok működését egyáltalán igazságszolgáltatásként ismerjük el, az tartalmilag
az előzőleg kihirdetett törvényeknek való alávetettséget, szervezetileg pedig legalább a
legfelsőbb bíróság felülvizsgálatának lehetőségét illik megkívánni.
Az ügycsoportjuk szerint elkülönülő rendkívüli bíróságok közé sorolhatjuk a kamarai és
a választottbíróságokat, amennyiben határozatuk ellen nem lehet jogorvoslattal élni a rendes
bírósági rendszerben és eljárásban. Ekkor a választottbíróságok az állam egyik szerveként
megszerveződő bíráskodástól füg-

26
így ma Magyarországon a rendes bíróságok egy-egy ügyszaka pl. a katonai vagy a gazdasági bíráskodás.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 279

geden, nem állami igazságszolgáltatást jelentenek. Akár egy államon belüli, akár különböző
államok polgárai közötti bizonyos viták eldöntésére kérhetnek fel választott bíróságokat. Az
egyébként az ítéletek mögött álló állami kényszert ilyen esetekben a felek előzetes
nyilatkozata pótolja a majdani ítélet elfogadására. Ilyen eljárásokkal találkozhatunk
munkajogi, kereskedelmi, nemzetközi közjogi vitákban is. 27
Az egymás mellett tevékenykedő különféle lehetséges bírósági rendszerek léte vetheti fel
a hatásköri bíróságok kialakításának igényét, amelyek abban a kérdésben lennének hivatottak
dönteni, hogy valamely ügy elbírálása a rendes bíróságok vagy a különbíróságok hatáskörébe
tartozik-e. Nálunk hatásköri bíróság jelenleg nem működik — egyébként pedig ez is a közjogi
bíráskodás részét képezi. A szövetségi államokban merülhet fel továbbá az a kérdés, hogy a
tagállamok és a szövetség között megosztott hatalmi jogkörök kiterjedjenek-e a bíráskodás
megosztására is, szövetségi bíróságok létrehozása eredményeként.
Az már nem a jogszolgáltatásnak és az igazságszolgáltatási rendszer felépülésének a
kérdése, hogy a (bármilyen) bíróság egyesbíróként vagy társasbíróként hozza-e meg a döntést. Ha
társasbíróként, akkor az a már ismertetettek szerint lehet esküdts^éki bíráskodás vagy bírói
tanácsban való döntés. Végezetül a bírói tanács is állhat vegyesen szak- és laikus bírókból, vagy
tisztán szakbírókból — méghozzá ezek különböző számának különféle konstellációjában. A
kínálat gazdag. Azt, hogy ebből mit választunk ki, az az adott ügycsoport jellegéből,
jogpolitikai és politikai megfontolásokból, a szakmai-hatékonysági elvárásokból fakadó
döntés kérdése.

A SZERVEZET

A SZERVEZET FOGALMA • A hatalommegosztásról és a hatalmi ágakról szóló eddigi

fejtegetésekben két dolog lehetett szembeödő. Az egyik, hogy a hatalomról szóltunk, de
mindvégig a jogról beszéltünk: a törvények meghozataláról, a törvények végrehajtásáról és a
törvények alkalmazásáról. Ennek oka evidens: a (tág értelemben vett) kormányzat attól polgári
kormányzat (s nem zsarnokság, katonai diktatúra vagy totalitárius rendszer), hogy a hatalmát
törvények (jogszabályok) közbenjöttével gyakorolja. A szuronyokkal — mint tudjuk — sok
mindent lehet csinálni, csak a hegyükön nem lehet ülni. Azaz a hatalom nem érheti be a
kényszer alkalmazásának lehetőségével: hogy berendezkedése tartós lehessen, az alávetettek
bizonyos fokú egyetértésével, de legalább önkéntes engedelmességével kell találkoznia.
Weber kifejezésével élve az ilyen — valószínű engedelmességgel találkozó — hatalom az
uralom. Az engedelmesség magyarázata többféle lehet: a hagyományos rend fennállása
(tradicionális uralom), a hatalom gyakorlójának a kiemelkedő személyes képességei (karizniatikus
uralom), vagy az

Az alternatív vitarendezési eljárásról lásd a 7. Fejezetet.

280 TIZEDIK FEJEZET

előzetesen elfogadott — alkotmányos - törvények betartásával megszerzett és gyakorolt

hatalom (legális-racionális uralom). Mivel pedig korunk politikai rendszerei általában ez utóbbi
típushoz tartoznak, s nem is szeretnénk, ha ez másként lenne, okszerű, ha a hatalmat az
annak keretéül és korlátjául szolgáló jog függvényében értelmezzük.
A másik, ami feltűnhetett, az a „szervezet” szó gyakori előfordulása. Valójában az államot
(még a monarchiát is) nem is tudjuk másként elképzelni, mint szervezetek rendszerét. A
szervezet azonban ennél sokkal tágabb fogalom, amely áthatja életünk csaknem minden
metszetét. Ez abból fakad, hogy az emberi életet az együttműködés jellemzi, ahhoz pedig
szervezettségre van szükség. A szerveződés során a közreműködők feladják (vagy nem igénylik)
egyéni autonómiájukat, s egy átfogóbb egész részeiként tekintenek magukra. Ez az egész
több-kevesebb emberből áll, de nem azonos azok puszta összegével. Önálló és működőképes
entitássá azáltal válik, hogy tagjai („részei”) bizonyos rend szerint kapcsolódnak egymáshoz,
és cselekvéseik egymást kiegészítve és feltételezve, összehangoltan, azonos irányban hatnak.
Ebben a tág értelemben szervezetnek tekinthetjük a munkamegosztásban és célirányosan együttműködő
egyének és csoportok bármilyen egységét a vadászó hordától az adóhivatalig, a lovagrendtől a
szerkesztőségig. Szűkebb értelemben azonban csak a formális szervezetet tekintjük
szervezetnek, amely a következőkkel jellemezhető:
(a) A szervezet a tagjai személyétől függeden, önálló léttel bír, akik tetszőlegesen
cserélődhetnek a szervezet azonosságának megváltozása nélkül.
(b) A szervezet a környezetétől is elkülönül, egyértelműen meghatározva azt, hogy ki
tagja a szervezetnek, s ki nem, sőt általában a tagságot is feltételekhez köti.
(c) A szervezet milyenségét az a tevékenység-nyaláb határozza meg, amelyre az
létrejött, illetve amelynek ellátására alapvető céljai irányulnak.
(d) A szervezet „személytelen” abban az értelemben, hogy bár cselekvésre természetesen
csak a tagjai képesek, azonban e cselekvéseket a szervezetnek, s nem a tagjainak
tulajdonítják.
(e) A tagok helyét a szervezetben a pozíciójuk jelöli ki, tevékenységük körét pedig a
szerepük, amelyek egymáshoz kapcsolódása adja végül a szervezet működését.
(f) A szervezet egységének és integritásának fenntartása szabályozást (az ismétlődő
feladatok azonos ellátását) és irányítást (az új helyzethez való alkalmazkodást) igényel.
(g) Ebből következően az alaptevékenység ellátása mellett a szervezetnek önmagára
irányuló tevékenységet: igazgatást is el kell látnia (toborzás, motiválás, koordinálás,
ellenőrzés stb.).
(h) Végül a szervezeteket általában hierarchikus felépítés jellemzi, amelyen belül a tagok
bizonyos rend szerint alá-fölérendeltségi viszonyokban is állnak egymással.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 281

A BÜROKRATIKUS SZERVEZET • A szervezetek lehetséges típusai közül egyet feltétlenül

nevesíteni kell, s ez a bürokratikus szervezet. A jelző nem az aktatologatásra és a hivatalnokok
packázásaira kíván utalni (ami talán először eszünkbe ötlik), hanem a legális-racionális
uralom viszonyai között uralkodó szervezeti formára. Ezt meghatározó módon két vonás
jellemzi: az, hogy működése szabályokon alapul, és az, hogy racionális. Ebből fakad az a
pontosság, megbízhatóság, kiszámíthatóság, folyamatosság és szakértelem, amely alkalmassá
— tetszik, nem tetszik: egyedül alkalmassá - teszi őket a mai nagyfokú komplexitást mutató
társadalmak életének szervezésére. Korántsem korlátozódnak a nagy állami szervezetekre,
hanem ugyanerre a mintára épülnek fel a gazdasági, egyházi, oktatási, egészségügyi stb.
szervezetek is.
Erre a racionális és szabálykövető működésük teszi őket alkalmassá, amelyből a
következő jellegzetességek fakadnak:
(a) A bürokratikus szervezet mindenekelőtt személytelen, azaz igyekszik kizárni, hogy
működése tagjainak személyes minőségétől függjön (pl. egy ügyintéző akkor is adjon ki
engedélyt, ha rosszkedve van). A munkavégzés feltételeit ezért (jogi vág}' technikai)
szabályok írják elő, amelyektől nem lehet eltérni; a szabályalkalmazáson alapuló
munkavégzésre való képességet az előírt és igazolt szakképzettség biztosítja; a munkavégzés
dologi feltételeit a szervezet biztosítja, hogy ne keveredhessenek össze a tag és a szervezet
anyagi eszközei; így nyilvánvalóvá válik, hogy a tisztség a szervezeté, nem pedig azé, aki
betölti; a tagok a munkát főállásban, pénzbeli fizetésért és nyugdíjért, szerződéses alapon és
személyükben egyébként szabadon végzik; ennek során számolhatnak a szolgálati időtől és a
teljesítménytől függő előmenetellel.
(b) A bürokratikus szervezet működése továbbá — a személytelenség által lehetővé téve
— üzemszerű., azaz bizonyos „alapanyagból” bizonyos eljárással szabványos „végterméket” állít
elő, folyamatos üzemmódban, szabályozhatóan és előreláthatóan. Működésük szempontjából
nincs lényeges különbség a modern társadalom megannyi szervezete között, lett légyen a
feladata termékek vagy hírek gyártása; anyag, energia vág}' tudás előállítása; termelés, tanítás
vagy gyógyítás. A tevékenység megszervezése szempontjából nem más a helyzet akkor sem,
ha döntéseket kell előállítani. A „munkatárgy” ekkor az ügy vagy irat, hiszen az írásbeliségnek
(a dokumentált és megőrzött ügymenetnek) kiemelkedő jelentősége van: a „bürokratikus”
jelző is a „büró” (iroda) szóból ered. Az ügyek elintézésének módját (a „technológiát”) írják
elő a jogszabályok és belső (technikai) szabályok, hasonlóan, mint a futószalagszerű gyártás
során: a lépésekre felbontott ügyintézés egyes rész-feladatait az arra felkészült és azzal meg-
bízott alkalmazottak látják el. A szabályok és előírások betartását a tevékenység hatáskör és
illetékesség szerinti egyértelmű elosztása (belső munkamegosztás), az erre épülő belső
szervezeti tagoltság, az ezekhez kapcsolódó irányítási, ellenőrzési és panasztételi jogok, s a
hivatali funkciók ebből kirajzolódó hierarchiája biztosítja. Az így felépülő és működő
szervezet bármilyen feladat hatékony ellátására képes, ha tagjai rendelkeznek a megfelelő
szakképzettséggel.
282 TIZEDIK FEJEZET

E vonások együtt bÍ2tosítják a formális, bürokratikus szervezet — legalábbis elvileg —

„gépszerű” működését, s mint ahogy a modern gazdaságban nagyságrendekkel nagyobb
hatékonyságot biztosítanak a gépek a manufaktúrákhoz és céhekhez képest, a modem
komplex társadalmak szervezéséhez és irányításához szükséges szakszerűséget és
hatékonyságot a fent jellemzett szervezet kínálja. Felismerve bár az üzemszerűségből fakadó
gépiesség és embertelenség lehetőségét, Weber mégis azt vallotta, hogy e szervezeti típus
nem nélkülözhető, ha már egyszer dominánssá vált.
Mindazonáltal, ahol emberek vannak, ott számolni kell az „emberi tényezővel”. A
szervezet tagjának (mint „résznek”) a helyét, a többiekhez való viszonyát, jogkörét, hatalmát
egyértelműen kijelöli a szervezet, arra számítva, hogy a szabályok és előírások kellő
részletessége esetén bármely tagjának (szervezetbeli) viselkedése előrelátható és előre
meghatározható lesz. Ennek bekövetkezése azonban korántsem automatikus. A szervezet
működését is lerontó gondok két forrásból táplálkozhatnak. Az egyik, ha a szervezet tagjai
túlságosan is megfelelnek a szervezeti elvárásoknak, a másik pedig, ha túlságosan is távol
maradnak azoktól.
(a) A szervezeti elvárásoknak való túlzott megfelelés kifejeződhet a fegyelem, a testületi szellem és
a személytelenség elburjánzásában. 28
A fegyelem a hivatali pozícióhoz kapcsolt szerepelvárások megbízható teljesítéséhez
szükséges. Ha azonban a fegyelmezettség „kényelmetlenségének” legyűréséhez egyébként
szükséges késztetettség (kötelességtudat, fontosságtudat, tekintélyőrzés) túl erőssé válik, a
hangsúly könnyen áttevődhet a szervezet céljáról az ahhoz vezető egyes rész-magatartásokra,
mint öncélra. Ekkor a szervezet tagja számára nem az lesz fontos, hogy sikeres legyen a
szervezet alaptevékenysége (a gyártás, az oktatás, az ügyintézés), hanem az, hogy a reá
vonatkozó elvárások maradéktalanul teljesüljenek. Ez okozza a sokszor felhánytorgatott
merevséget, lélektelenséget, formalizmust, sőt ritualizpiust.
A testületi szellem valamely szervezet (szervezeti egység) tagjai közötti összetartás. A
szervezeti pozíciók adottak, az előmenetel rendje kötött, a fizetés nem növelhető a többiek
rovására. Nincs tehát értelme az adott szervezeti egységen vagy szinten belül egymással
rivalizálni: az egyéni érdekek ugyanabba az irányba mutatnak. Ez az irány pedig az adott
egység „szerzett jogainak” védelme kifelé: egyrészt az ügyfelekkel, másrészt mindazokkal
szemben, akik felülről akarják megbolygatni a status quo-t. Az eszközök hatékonyak: a
szabályok rigorózus betartása, az információk visszatartása, vág}' épp ellenkezőleg:
információkkal való elárasztás, erős informális kapcsolatrendszer kiépítése, saját értékek, nor-
mák, szokások kialakítása stb.
A személytelenség követelménye eredetileg arra irányul, hogy ne keveredhessen össze a
szervezet tagjának személyes érdeke a szervezeti érdekkel, azaz ne sajá

28
V.ö.: Róbert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest: Gondolat Kiadó, 1980, 458-467. o.
 A MODERN ÁLLAM MEGSZERVEZŐDÉSE 283

títhassa ki a hivatalát. Ezt az ügyfeleket védő funkciót azonban kiegészíti a személytelenség

másik funkciója, amely a szervezet tagját védi. Azt ugyanis mintegy pajzsként tarthatják
maguk elé a befolyásolási törekvések elhárításakor: „Nem én döntök, hanem a rám vonatkozó
előírások!”. A személytelenségnek azonban van egy másik oldala is: el kell tudni tekinteni a
hozzá forduló ügyfél személyes vonatkozásaitól is, őt is „személyteleníteni” kell, azért, hogy a
döntést ne személyes érzelmek, indulatok, elfogultságok vezéreljék, hanem csak a vonatkozó
jogszabályokban rögzített döntési szempontok. Ez úgy lehetséges, ha az ügyfelet,
pontosabban az ügyet kategorizáljuk, s ettől kezdve nem mint a gondjaival küszködő
emberhez, hanem mint elintézendő ügytípushoz viszonyulunk hozzá, arra alkalmazva az
általános szabályokat.
(b) A szervezeti elvárásoktól való túlzott távolságtartás oka lehet a motiválatlanság,, a
csoportképződés és a konfliktusképződés.
A motiválatlanság azért következhet be, mert a szervezet tagja ugyan jellemezhető e
szervezet részeként, de semmiképpen sem annak eszközeként vág}' „szerszámaként”. Ez
másként azt jelenti, hogy nem elég tudatni vele a feladatait, de meg kell teremteni benne a
hajlandóságot is ezek ellátására. Minthogy a formális szervezetből hiányzik a személyes
függés, amely ezt megoldaná, a motivációt az egyén bizonyos szükségleteinek kielégítése
biztosíthatja. Természetesen itt a munkavégzéssel kapcsolatos szükségletekről lehet szó, s a
kérdés így a — tág értelemben vett — munkával való elégedettség és a szervezeti hatékony-
ság kapcsolatára irányul. Az anyagi (pénzbeli) igények mellett korántsem lebecsülendő a
biztonságra törekvés, a közösséghez tartozás, a megbecsülés, szeretet és elismerés és az
önmegvalósítás igénye.
A csoportképződés a személyközi társas kapcsolatok szervezeti tagoltságtól független
(informális) hálózata. Az emberek vonzzák és taszítják, szeretik és utálják egymást — még
akkor is, ha egyazon szervezet tagjai. Abból a valószínűségből, hogy a személyközi
kapcsolatok kialakulása a találkozások gyakoriságával nő, az a következmény adódik, hogy a
csoportképződés a hierarchikus szintek közötti távolság növelésére, és az adott szinten belüli
struktúra oldására vezet. Párhuzamos (informális) struktúra és normarendszer alakul ki,
amely lakhatóvá teszi a formális struktúra élettelen vázát, működteti az információs csator-
nákat és biztosítja a kohéziót. Az informális struktúrának azonban megvan a hajlandósága,
hogy önmaga felé forduljon, s a voltaképpeni szervezeti célokat alárendelje a személyközi
kapcsolatok ápolásának, és/vagy a formális struktúrával párhuzamos és azzal rivalizáló belső
hatalmi, döntési, információs rendszert alakítson ki.
Végül az emberi tényező jelenlétéből fakad a konfliktusok keletkezésének lehetősége — és
kezelésének szükségessége. A konfliktusok keletkezésének oka nem merül ki az emberek
„összeférheteden” természetében, hanem be van építve a döntési jogok és kompetenciák
elosztásába, az informális kapcsolatok hálózatába, az információk egyenlőden elosztásába. A
konfliktus önmagában nem „rossz”, hiszen szolgálhatja a hatékonyság növelését, a szervezet
megúju
284 TIZEDIK FEJEZET

lását, működésének jobbítását is. Ilyen, jótékony hatású konfliktusként lehet definiálni a
szervezeten belüli versengést is, ha az úgy növeli az egyéni teljesítményt, hogy nem fordul
mások és a szervezet ellen. A konfliktusok káros hatása akkor mutatkozik meg, ha feldúlja a
szervezeti kapcsolatokat, megrontja a légkört, elpocsékolja az erőforrásokat, a konfliktusok
megvívásának rendeli alá a szervezeti feladatok ellátását.
E látszólagos kitérő után nem maradt más hátra, mint annak rögzítése, hogy mindez
természetesen az állami szervezetrendszerre is igaz, s az állami funkciók ellátása sem történik
másként, mint törvényhozási, kormányzati, igazgatási, bírósági, ügyészségi stb. szervezetek
— emberek általi — működtetése révén. Ettől nem tekinthetünk el szépen hangzó eszmék
bűvöletében, mert „az állam” sem más, mint ami „államként” működik. Hétköznapjainkban
pedig az állam nevében eljáró ügyintézőkkel, rendőrökkel, bírákkal találkozunk. Amit
eközben tapasztalunk, az jelentős mértékben befolyásolja, hogy rendesen fizetjük-e az
adónkat, vagy elkezdünk síneket robbantani.

» » » » • > » « » » ajánlott irodalom

BLAU, Peter M.: On the Natúré of Organi%ations. Malabar, Florida: R.E. Krieger, 1983.
BlBŐ István: 'Válogatott tanulmányok. Budapest: Magvető Kiadó, 1986.
DUVERGER, Maurice: ‘Állam és kormányzat.’ In: Takács Péter (Szerk.): Allani- tan. írások a XX.
századi általános államtudomány köréből. Budapest: Szent István, 2003.
GREENSTEIN, Fred I. - POLSBY, Nelson W.: Govemtnental Institutions and Processes. Reading,
Massachusetts etc.: Addison - Wesley Publishing Company, 1975.
PACZOLAY Péter (Szerk.): Alkotmánybíráskodás — alkotmányértelmezés. Budapest, 1995.
RÁCZ Attila: A% igazságszolgáltatási szervezet egysége és dijferenáálódása. Budapest: Akadámiai Kiadó,
1972.
SÁRI János: A hatalommegosztás. Budapest: Osiris, 1995.
 11. AZ ÁLLAMI HATALOM
TERJEDELME ÉS KORLÁTAI
•Bódig Mátyás*

k ülönféle élethelyzetekben sokféle hatalmi tényező nyomása alá kerül-

hetünk, vagyis az emberek sokféle hatalom alatt élnek. Egy gimnáziu-
mi osztályban ott van az osztályfőnök, aki az általánosan elfogadott
szabályok szerint fegyelmezhet; ott vannak a szülők, akik, ha a gyermek szem-
telenül viselkedik, megbüntethetik; ott vannak a rablók, akik a sötét utcán elve-
hetik az ember pénzét, mert fizikai erőfölényben vannak; és ott a rendőr, aki
igazoltathat és előállíthat, ha bűncselekményre gyanakszik. 1 Arra kell most fel-
figyelnünk, hogy ezek a változatok megítélésük és igazolásuk módja szerint
elválnak egymástól. A szülő például azért tarthatja bizonyos értelemben „ha-
talmában” a gyermekeit, mert ő visel értük felelősséget az emberi világban, neki
kell a fegyelem és az engedelmesség fogalmaira megtanítania őket. Ezt a hatal-
mat az támasztja alá, hogy erkölcsi alapon elismerjük a szükségességét. Arról is
beszélhetünk, hogy a rabló a „hatalmában tart” bennünket, ekkor azonban az
engedelmességnek nincsen erkölcsi vagy jogi alapja: egyszerűen ésszerűbb néha
a kényszernek engedelmeskedni, mint az életünket kockára tenni.

AZ ÁLLAMI SZUVERENITÁS

ÁLLAMI HATALOM • Ezek között a hatalmi megnyilvánulások között megjelennek az állami

szervek intézkedései is: a bírói ítéletek, amelyek börtönbe juttathatnak valakit, vagy
elvehetik vagyonának egy részét, a közigazgatási határozatok, amelyek megtilthatják, hogy
egy számunkra kedves helyen házat építsünk, rendőri intézkedések, amelyek szabálysértési
bírságokat rónak ki ránk stb. Vajon ezeknek metyek a legfontosabb sajátosságai? Számunkra
most az a legfontosabb, hogy az állam nem elégszik meg azzal, hogy keresztülvigye az akara-
tát. Hatalmi aktusai az esetek többségében egy sajátos normatív igénnyel is
összekapcsolódnak: kötelezik azokat, akikre vonatkoznak (pl. a rendőr megállásra kötelezhet
bennünket, a bíró kötelező érvénnyel dönt a felek ügyében). Ezt fejezhetjük ki úgy, ha azt
mondjuk, az állam autoritásként jelenik meg előttünk.

' Lásd Ződi Zsolt: ‘Az állami hatalom egysége és korlátozottsága.’ In: Szabó Miklós (szerk.): Bevezetés a jog- és
államtudományokba. Miskolc: Bíbor Kiadó, 1995, 253. o.
286 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Fontos, hogy ez az autoritás egyfajta elsőbbségi igényt is magában foglal: az egyéb hatalmi
igények (vagy éppen autoritásigények) csak akkor érvényesülhetnek, ha nem rivalizálnak az
állam autoritásával. 2 Ez úgy fejeződik ki, hogy az állam olyan jogi autoritásként jelenik meg,
amely minden cselekvési indokkal és normával szemben érvényesülni kíván. 3
Az, hogy az állam minden hatalmi igény elé helyezi magát, nem jelenti azt, hogy az erő
alkalmazása mindenki más részéről jogtalan vagy igazolhatadan lesz. Az állami hatalom
hordozói elismerik például a házi fegyelmezési jogot (a büntetést a szülő részéről), a jogos
védelmet, vág)' azt, ha valaki végszükségben (saját vagy mások élete védelmében) alkalmaz
kényszert (ez utóbbiakat csak az egyes esetek gondos bírói mérlegelése után). Az első esetben
kifejezetten valamilyen államon kívüli hatalmi kompetenciának hagynak helyet (bár persze
korlátok között, hiszen pl. a gyermekek kínzását a szülőnek sem engedik meg). A jogos
védelem és a végszükség intézménye mögött pedig az a belátás húzódik meg, hogy mivel az
állami tisztviselők (mondjuk a rendőrök) nem lehetnek mindenütt jelen, néha az
állampolgároknak kell magukat és egymást önerejükből megvédeniük. Nem arról van tehát
szó, hogy egyedül az állami szervek jogosultak kényszer alkalmazására, hanem hogy ők
határozzák meg, melyek a kényszer alkalmazásának jogilag igazolható esetei.
Az állam persze voltaképpen csak absztrakció, minden egyes „állami cselekmény”
emberek cselekvéseként megy végbe. Ezt úgy is ki lehet fejezni (Hans Kelsen nyomán), hogy
az állami hatalom működése egy gondolati művelet, „beszámítás" eredménye:4 egyes személyek
(a hivatalos személyek, mondjuk a szolgálatban lévő rendőr) bizonyos cselekedeteit az államnak
„számítjuk be”. A rendőr, amikor erőszakot alkalmaz (megbilincsel és bekísér a rendőrségre),
akkor ezt az államhatalom részeseként, vág}' inkább képviselőjeként teszi. Ez azonban nem
jelenti azt, hogy minden cselekedete magán viseli a hivatalosság pecsétjét. Ha a rendőr otthon
célba lő a pisztolyával és megsebesíti a szomszédot, akkor magánemberi minőségében
cselekszik, és éppen úgy elítélik, mint bárki mást. 5 Sőt, ha akár szolgálatban is van, és az
állam képviselőjeként jár el, de túllépi a hatáskörét, akkor is megszűnik tetteinek hivatalos
minősége: azok bűncselekményekké válhatnak.
SZUVERENITÁS • Az állam igényéből, hogy legfőbb autoritás legyen, adódnak bizonyos
funkcionális követelmények. Nyilvánvaló, hogy' legfőbb autoritásból egy politikai
közösségen belül egyszerre csak egy lehet. Az államnak tehát ki

2
V.ö.: Bódig Mátyás: ‘Szuverenitás és joguralom.’ In: Bődig Mátyás - Győrfi Tamás (szerk.): Államelmélet: A mérsékelt
állam eszméje és elemei: II. Alapelvek és alapintézmények. Miskolc: Bíbor, 2002, 91. o.

V.ö.: Győrfi Tamás: ‘Joseph Ráz.’ In: Szabó Miklós (szerk.): Fejeitek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc:
3

Bíbor Kiadó, 2004, 283. o.

4
Lásd Hans Kelsen: A^államelmélet alapvonalai. Miskolc: Bíbor Kiadó, 1997, 34-35. o.
3
Lásd Ződi Zs.: ‘Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 253. o.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 287

kell szorítania területéről minden olyan személynek, csoportnak vagy testületnek a

működését, amely nem hajlandó, az állam autoritása alá rendelve működni. Harcot kell
folytatnia az illegitim és illegális hatalmi csoportok (pl. a szaka- dárok vagy a szervezett
bűnözők) ellen, s (jogi értelemben) függetlenítenie kell magát más államoktól. Azt is el kell
kerülnie, hogy szerveinek működése ellentmondásos és áttekintheteden legyen, mert úgy is
kiüresedhet az állam autoritásigénye, hogy az állami intézmények rivalizálása folytán nem
lehet megállapítani, kinek a döntése minősül („számít”) az állami hatalom gyakorlásának. Ha
nem egyértelmű, hogy mely hatalmi szervek birtokolják a jogot teremtő és engedelmességet
kiváltó autoritást, az szinte biztosan anarchiához vagy tömeges erőszakhoz vezet. így áll a
helyzet például polgárháborús időkben. Éppen ezért tűnik ésszerűnek, ha az állami működés
feltételének tekintjük, hogy az állami hatalom egységes legyen, bizonyos elvek szerinti
összhang álljon fenn az egyes állami aktusok között.
Azoknak a fogalmi elemeknek az összefoglalására, amelyek az állam sajátos
autoritásigényének természetét, tartalmát és alapjait segítenek megvilágítani, a szuverenitás
kategóriáját használjuk. Ez a fejezet alapvetően a szuverenitás problematikájáról szól majd.
Az eddigi megfigyelések alapvetően két fogalmat mozgósítottak, amelyek segítségével
tisztázhatjuk a szuverenitás fogalmát: a hatalmat és az autoritást. Használatba kell venni azonban
egy harmadik fogalmat is. Annak a hatalomnak a gyakorlásában, amit az állam szervei
birtokolnak, az a megfontolás is szerepet játszik, hogy sajátos joguk van élni ezzel a
hatalommal. A szuverenitás birtoklása nem egyszerűen abban áll, hogy egy meghatározott
személy, testület vagy közösség történetesen a legerősebb azok közül, amelyeknek hatalmuk
van. A szuverenitás alapja inkább az a gondolat, hogy „a hatalom az uralmon levő
autoritáshoz mint jog tartozik”. 6 A szuverén tehát nem csak azért rendelkezik a hatalommal,
illetve autoritással, mert egyébként megvan az ereje, hogy érvényesítse a döntéseit: hatalmában
a jogaijutnak kifejezésre.
Már az eddigiek alapján is sejthető, hogy a szuverenitás kategóriája sok fogalmi
nehézséggel terhes. Egyesek szerint a szuverenitás az államelmélet Kimérája. 7 A problémák
egyik legfőbb forrása az, hogy a szuverenitás valójában többjelentésű fogalom, és ha az elváló,
néhol ellentétes jelentésrétegek között nem igazodunk el, menthetetlenül fogalmi zavarba
kerülünk. Fontos például leszögezni, hogy az itt alkalmazott megközelítés a szuverenitást úgy
közelíti meg, mint ami az állami léttel szükségképpen együtt járó hatalmi igények
megragadásával áll kapcsolatban. Ezt a problémakört szokták az elméleti irodalomban az
állami szuverenitás vagy a jogi szuverenitás kérdésköreként leírni. Az állam ugyanis különbözni
látszik az alatta elhelyezkedő kormányzati szer

6
Leó Strauss: Természetjog és történelem. Budapest: Pallas Stúdió - Attraktor, 1999,136. o.
■ Lásd Takács Péter: ‘A szuverenitás.’ In: Takács Péter (szerk.): Államelmélet. II. Miskolc: ME Jogtörténeti és
Jogelméleti Intézet, 1993, 97. o.
288 TIZENEGYEDIK FEJEZET

vektől és más társulásoktól, a különbség meghatározásához pedig szükségünk van valamilyen

fogalomra.8
A szuverenitás jelentése azonban eredetileg nem erre utal. Eredetileg nem az állam,
hanem inkább az uralkodó szuverenitásáról volt szó. A fogalom megjelenése az államelmélet, a
jogelmélet, illetve a politikai filozófia tematikájában arra az időre tehető, amikor a középkori
államok kiemelkedtek a feudális partikula- rizmusból, vagyis a hatalom központosításának
útjára léptek. A kisebb feudális hatalmak (például a földesurak) felett az ekkor kialakuló,
modern hivatali szervezetek fokozatosan átvették az ellenőrzést, elvonták tőlük azokat a
jogokat, amelyek ma már állami monopóliumnak számítanak (pl. a bíróságok működte -
tésének, a hadsereg fenntartásának, a pénzverésnek a jogát). 9 Az államhatalmi centralizáció
jogi értelemben vett kristályosodási pontja ekkor a király felségjoga volt, amelyet mind
teljesebben értelmeztek.
A fogalmi eredet ilyen sajátosságai miatt a szuverenitás elméletének korai változataiban,
például Jean Bodin-nél, a szuverenitás kategóriájának bevezetése meghatározott politikai
filozófiai tartalmat is hordozott: a legfőbb autoritás birtokosa (mondjuk a király) a politikai
közösségen kívül, a politikai közösség fölött helyezkedik el — ezért megkérdőjelezhetetlenek a
hatalmi igényei (nem lehet például felelősségre vonni). A szuverenitás szó etimológiai
kapcsolatban áll a latin supremitas (legfőbb, legfelső) kifejezéssel, amely éppenséggel erre a
külső, felettes pozícióra utal. Mai viszonyok között azonban teljesen elfogadhatatlan lenne az
az állítás, hogy bármely személyt vagy testületet kiemelne a politikai közösségből az, hogy
valamilyen autoritással rendelkezik. Bodin ragaszkodott ahhoz is, hogy a szuverenitást
abszolút hatalomként fogjuk fel. 10 Egy mai alkotmányos demokráciában azonban ilyen
értelemben biztosan nem lenne használható a fogalom, mert abban senki sem tehet szert
abszolút hatalomra. Ezért javasolják egyesek, hogy ne is használjuk a szuverenitás fogalmát,
mivel jóvátehetedenül összekeveredett egy tarthatatlan politikai filozófiával (amely egykor az
abszolutizmus igazolását szolgálta).11
A fogalmi zavarok további forrását teremtette meg a népszuverenitás modern doktrínájának
megjelenése, amely a politikai autoritás forrásaként a népet jelölte meg. Ennek természetesen
van alapja, hiszen (amint azt a forradalmak már sokszor bizonyították) semmilyen szervezett
politikai autoritás nem gyakorolható a közemberek bizonyos fokú engedelmessége,
esetenként aktív elfogadása nélkül. A közemberek néha aktív, többnyire azonban passzív
részvétele képezi azt az alapot, amelyre fel lehet építeni egy politikai közösség intézményeit.
Ez a belátás tükröződik azokban a modern alkotmányokban (így Magyarország

8
Lásd Quincy Wright: Mandates under the league of Nations. Chicago: Chicago University Press, 1930,281-282.0.

9
Lásd Ződi Zs.: ‘Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 255-256. o.
10
Jean Bodin: Amáliámról. Budapest: Gondolat Kiadó, 1987, 73. o.
11
Lásd Jacques Markain: ‘A szuverenitás fogalma.’ In: Takács Péter (szerk.): Allamtan: írások a XX. s%á%adi általános
államtudomány köréből. Budapest: Szent István Társulat, 2003, 615-616. o.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 289

Alaptörvényében is12), amelyek valamilyen módon szövegszerűen is utalnak a

népszuverenitás eszméjére. A népszuverenitás azonban ellentmondásokkal terhes fogalommá
válik, amint úgy fogjuk fel, hogy a nép az, amely kollektív akaratával létrehozza és fenntartja
az államot és a jogrendszert. A nép ugyanis vélekedéseiben és érdekeiben megosztott, ezért
nehéz elképzelni, hogy egységes akarata legyen. Ráadásul ebben az elméleti keretben az
uralkodók és az alattvalók ugyanazok lesznek: elvileg a népközösség tagjai hozzák létre
azokat az állami szerveket, amelyek akár erőszakot is alkalmazhatnak velük szemben.
Ezeket a feszültségeket, például a közvetítés és a képviselet fogalmaira való utalással, némely
vonatkozásban kezelni lehet. Mondhatjuk azt, hogy a nép a „forrása” a hatalomnak, az állam
egyes szervei pedig „gyakorolják” azt. A nép képviselői útján, közvetve gyakorolja szuverenitásából
eredő jogait: képviselői hozzák a törvényeket, alakítják ki az állami intézményrendszert. így
az állami élet gyakorlatában nagyon is elválnak a hatalom birtokosai és az alattvalók. Ám
ekkor azt a hatalmat, amely a szuverenitás tartalmát képezi, és amelyet a népnek
tulajdonítunk, elvonttá, sőt talán fiktívvé tesszük, hiszen a közemberek ritkán, vagy talán
sohasem élik meg, hogy a nekik tulajdonított hatalom tapasztalható erővé válik, amely fölött
ők is rendelkeznek.
Mivel semmi esélyünk rá, hogy ennek a fejezetnek a keretében megnyugtató megoldást
találjunk ezekre a nehézségekre, talán akkor járunk el helyesen, ha részletes tárgyalásukat az
Államelmélet című tantárgyra hagyjuk, 13 itt pedig bevezetünk néhány hasznos
megkülönböztetést, amelyek lehetővé teszik néhány kérdés tisztázását. (1) A szuverenitás
fogalmának lehet köze a hatalom, illetve a politikai autoritás igazolásának kérdéséhez■ Ez a
problémahalmaz tűnt elő, amikor felvetettük a népszuverenitás problematikáját. (2) A
szuverenitás fogalma annak megvilágítását is szolgálhatja, hogy milyen hatalmi igényeket előfel-
tételez egy modern állami szervezet és egy hatékony jogrendszer fenntartása, és hogy ez
hogyan fejeződik ki az állam jogi autoritásában. Ebben az értelemben használják már
hosszabb ideje az állami szuverenitás fogalmát, egyebek közt a nemzetközi jogban és az
alkotmányjogban. Bizonyos okokból azonban inkább a jogi szuverenitás fogalmát használjuk
majd ebben a vonatkozásban. (3) Leszögezhetjük végül, hogy a szuverenitás bizonyos
összefüggésekben annak megragadását is segítheti, hogy egy adott állami rend működését
milyen politikai erők tartják fenn.
A SZUVERENITÁS VÁLTOZATAI • Nem arról van szó, hogy a három jelentés- réteg
független egymástól, hiszen mindig fel lehet tenni a kérdést, hogy mi igazolja az állami
szuverenitás által felölelt hatalmi igényeket, hogy egy adott hatalom erkölcsi igazolása
milyen jogi igényekben fejeződik ki, hogy kinek volt hatalma ahhoz, hogy létrehozzon egy
alkotmányos intézményt. A megkülön

12
„A közhatalom forrása a nép.” Alaptörvény B) cikk (3) bek.
13
Lásd Bődig Mátyás: ‘Szuverenitás és joguralom.’
290 TIZENEGYEDIK FEJEZET

böztetés arra mutat rá, hogy nem ugyanazokra a kérdésekre válaszolunk, amikor az egyik
vagy a másik értelemben használjuk a szuverenitás fogalmát.
(1) Népszuverenitás. A népszuverenitás fogalmát a leginkább akkor tudjuk értelmesen
használni, ha azt akarjuk megvilágítani, milyen erkölcsi indokok szólnak az állam és a jog
iránti engedelmesség mellett, vagyis milyen a természete az állam és polgárai közötti morális
és politikai kapcsolatnak. (A népszuverenitás tana pedig valami olyasmit válaszol erre, hogy
azért kell hűségesnek lennünk egy adott államhoz, mert az a mi államunk, amelyet mi tartunk
fenn, bennünket képvisel.)
A népszuverenitásból levezetett fogalmi konsktrukciónak tekinthető a nemzeti szuverenitás.
A nemzetet alapvetően politikailag szervezett népként foghatjuk fel 14 (innen a kapcsolat a
népszuverenitással). A nemzeti szuverenitás fogalma azt sugallja, hogy a szuverén
voltaképpen az így felfogott nemzet, amely saját céljainak megvalósítására hozza létre és
működteti az államot. így a nemzeti szuverenitás is az állam és polgárai közötti morális és
politikai kapcsolat kérdéskörét érinti. Arra utal, hogy az állam azért tarthat igényt igazolt
engedelmességre, mert annak a nemzetnek az érdekeit szolgálja, amely polgárai politikai
identitását meghatározza.
(2) Jogi szuverenitás. Minden államban szükség van normatív és szervezeti biztosítékokra,
hogy a jogi ügyeket biztosan és végleges hatállyal intézzék. 15 Ezért egyetlen állam sem
létezhet jogi szuverén nélkül, azaz olyan szabályok nélkül, amelyek egységes igazolást
biztosítanak a jogi igényeknek és a jogilag meghatározott hatáskörök gyakorlásának. A jogi
szuverenitás funkcióját végső soron az alkotmány és az egyéb alkotmányos normák töltik be.
Egy jogrendszeren belül ugyanis a jogosultságok, illetve hatáskörök igazolása végső soron
kivétel nélkül ezekre utal vissza. A bíró, a rendőr, a peres fél, a tulajdonos jogi és h atalmi
igényei az alkotmányból, illetve olyan jogi szabályokból erednek, amelyeket az tesz
érvényessé, hogy alkotmányos felhatalmazás alapján hozták meg őket.
A jogi szuverenitás és az állami szuverenitás azért feleltethető meg egymásnak, mert az
állami szuverenitás tartalmát képező hatalmi igények implicit vagy explicit formában
megtalálhatóak az alkotmányos normákban (ami azt illeti, az alkotmány egyik funkciója
éppen annak meghatározása, hogy milyen autoritatív intézmények vannak az adott államban,
és mire terjed ki azok kompetenciája). Ezért foghatta fel például Kelsen úgy az állami
szuverenitást, mint ami azt jelenti, az állam a legfőbbjogközpsség.Xb

14
Lásd Szabadfalvi József: “Nemzetállam és szuverenitás.’ In: Takács Péter (szerk.): Államelmélet: Előadások az
államelmélet és az állam bölcsészet köréből. Miskolc: Bíbor Kiadó, 1997, 136. o.
13
Lásd Ernest Barker: Principles of Social and Political Theory. Westport, Conn.: Greenwood Press, 1951, 59. o.

16
Lásd H. Kelsen: Azállamelmélet alapvonalai, 47. o.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 291

A jogi szuverenitás fogalmából lehet eredeztetni a törvényhozói szuverenitást,17 hogy ezzel

jellemezzük az alkotmányos normákat létrehozó szerveket. Bár ennek a fogalomnak a
segítségével némi betekintést nyerhetünk a szuverenitás „működésébe”, valójában mégsem
igazán tehetjük vele láthatóvá, „ki áll a kormányrúdnál”. Egyrészt azért, mert az
alkotmányozás joga némely országban olyan testületekre van bízva, amelyek szinte sohasem
működnek, és olyan eljárásokhoz van kötve, amelyeket alig-alig alkalmaznak. A
törvényhozói szuverenitás értelmében például az Egyesült Államokban a szuverén a
Kongresszus (a Szenátus és a Képviselőház együtt) valamilyen aktusában nyilvánul meg a
szövetségi államok háromnegyedének egyetértése mellett. Ennek a „szuverénnek” a
fellépésére azonban alig pár tucat példa volt több mint kétszáz év alatt.
Még akkor sem mindig könnyű a helyzet, ha egy országban (mint például
Magyarországon) a lényegében folyamatosan működő parlament rendelkezik az
alkotmányozás jogával. Ilyenkor előfordulhat ugyanis, hogy ennek a parlamentnek bizonyos
döntéseit megsemmisítheti valamilyen bírói szerv (mint Magyar- országon az
Alkotmánybíróság). Ez még akkor is zavaros helyzetet teremt, ha a megsemmisíthetőség nem
vonatkozik az alkotmányozás jogára, mert eléggé furcsa lenne azt mondani, hogy egy testület
tevékenységeinek egyik része (az alkotmányozás) vonatkozásában szuverén, a másik része (a
„közönséges törvények” megalkotása) vonatkozásában azonban nem az. A szuverenitás
normatív vonatkozásaival kapcsolatban ezért jobb, ha lehetőleg megmaradunk a jogi
szuverenitás fogalmi körében, amely sokkal kevesebb nehézséggel terhes.
(3) Gyakorlati szuverenitás. Dicey különböztette meg a jogi mellett a politikai szuverént,
némileg hasonló összefüggésben Lord Bryce pedig a gyakorlati szuverént. A gyakorlati
szuverenitás fogalmát azért érdemes a jogi szuverenitás mellett megtartani, mert ez utal arra az
erőre, amely képes fenntartani a jogi szuverenitás gyakorlásának rendjét. Lord Bryce a
gyakorlati szuverént olyan de facto uralkodónak fogta fel, aki a jog révén, de akár a jog ellenére
is képes érvényesíteni az akaratát. 18 Nem biztos persze, hogy valóban feltételeznünk kell egy
ilyen, „alkotmányon túlnövő” politikai erő létezését, mint az állami élet és a jogrend
fenntartásának biztosítékát. Kétséges például, hogy Magyarországon létezik-e ilyen erő.
Azt azonban fontos leszögezni, hogy a jogi hatalom nagyobbrészt együtt kell járjon
bizonyos fizikai hatalommal (a potestas a potentiával19). Enélkül nem valósítható meg a jog által
meghatározott társadalmi rend. Mi jelentősége lenne a bírósági ítéleteknek, ha nem lennének
rendőrök, végrehajtók, börtönőrök? Mit tehetne meg az állam, ha nem tudná beszedni az
adókat? Mi akadályozna

17
Lásd Stanley I. Benn: 'A szuverenitás jelentésváltozatai.’ In: Takács Péter (szerk.): Allamtan: írások a XX. s%á%adi
általános államtudomány köréből. Budapest: Szent István Társulat, 2003, 640- 642. o.

18
Lásd Lord James Bryce: Studies in Histor)' and jurisprudence. New York: Oxford University Press, 1901, 51. o.

19
Lásd L. Strauss: Természetjog és történelem, 138. o.
292 TIZENEGYEDIK FEJEZET

meg rivális államokat abban, hogy felszámolják egy ország alkotmányos rendjét, ha annak
nem lenne hadserege? Ha a jogi hatalom mögül részben vagy egészben eltűnik a fizikai
hatalom, az szinte biztosan a fennálló rend bukásához vezet. Ezért lehet azt mondani, hogy a
szuverenitás egyik értelme a legfőbb kényszerítő hatalom birtoklása,20 és hogy ez materiális
előfeltétele a jogi szuverenitás biztos gyakorlásának. A gyakorlati szuverenitás fogalmának
megtartása ezt az összefüggést segít észben tartani.
Van egy másik oka is annak, hogy a gyakorlati szuverenitás fogalma hasznos lehet. Néha
ugyanis nem az a probléma, hogy a fizikai hatalom elválik a jogitól, hanem az, hogy az
alkotmányos normák nem adnak pontos képet arról, hogyan is működik valójában az adott
állami rend. Nem az a helyzet, hogy nyíltan megszegik az alkotmányos normákat, hanem
hogy a valóságos döntési folyamatok álarcaként használják őket. Ez volt a helyzet a
szocialista országokban, amelyekben elvileg a parlament gyakorolta ugyan az alkotmányos
normák meghatározásának jogát, ám valójában pusztán „bejegyezte” a politikai
monopóliumot birtokló párt fórumain született döntéseket. A gyakorlati szuverenitás
fogalma ilyenkor olyan elemzési eszköz lehet, amely segít az álarc mögé pillantani.
A továbbiakban mindenekelőtt a jogi szuverenitás problémáira leszünk tekintettel, bár
szükség szerint számot vetünk majd a gyakorlati szuverenitás néhány kérdésével is. A kifejtés
szempontjából meghatározó lesz az a megfontolás, hogy a szuverenitásnak van külső és belső
oldala. (1) A belső szuverenitás azt jelenti, hogy egy adott államnak saját normatív rendje van,
amely érvényességének alapját tekintve nem függ semmilyen más állam jogrendjétől. Semmilyen
más állam szervei nem bírálhatják felül az állam hatóságai által végleges érvénnyel hozott
döntéseket. A szuverenitás belső oldalának egyrészt az az értelme, hogy jogi értelemben
önálló identitással ruházza fel az államot, másrészt az, hogy egységes és koherens igazolási
eljárást.biztosít (egy adott állam határai között) a jogi igényeknek. (2) A külső szuverenitás
azt jelenti, hogy az állam egyenlő és független résztvevőként jelenik meg a nemzetközi életben: a
többi állammal egyenrangú alanya a nemzetközi jognak. 21 A külső szuverenitás fogalma arra
szolgál, hogy rendezze a jogi kompetenciák viszonyát az államok között, amelyek magukat
egyaránt szuverénnek tekintik.
Kiváltképpen fontos leszögezni, hogy a szuverenitás nem korlátozhatadan. Vannak ugyan
olyan elméletek (ezek közül talán Rousseau koncepciója a legismertebb), amelyek
lehetetlennek tekintik, hogy a szuverént bármi korlátozza, illetve hogy a szuverén bármilyen
módon megkösse magát a jövőre nézve — ezek a nézetek a modern államok vonatkozásában
nemigen tarthatóak. A szuverenitás külső oldala tekintetében ez egészen nyilvánvaló:
egyeden állam sincs

20
Lásd S. I. Benn: ‘A szuverenitás jelentésváltozatai’, 646. o.
21
Lásd például Georg J ellinek: Allgemeine Staatslehre. Berlin: Verlag von Julius Springer, 1922, 435-504. o.;
Staatslexikon. Verlag Herder, Freiburg, 1962, 7. köt, 136-139. o.; és Takács Péter: ‘A szuverenitás’, 98. o.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TÉRJ EDELME ÉS KORLÁTAI 293

abban a helyzetben, hogy a nemzetközi élet normáit maga alakítsa ki, a többi államra
tekintet nélkül. így, ha részt akar venni a nemzetközi életben, szükségképpen tekintettel kell
lennie azokra a korlátokra, amelyeket a nemzetközi normák szabnak meg számára. Csak ezek
határai között juttathatja kifejezésre szuverenitását. (Persze kísérletet tehet arra, hogy
kivonja magát a nemzetközi életből, de ezzel értelmüket vesztik a külső szuverenitásából
származó jogai is.)
A belső szuverenitás esetében más a helyzet, hiszen az állam maga alakítja ki jogrendjét,
az állami élet egyéb résztvevői (állampolgárok, társadalmi szervezetek) pedig alárendelt
viszonyban vannak hozzá képest. Amint azonban fentebb jeleztük, az állam és a jog
legitimációt igénylő intézmények. Nem maradhatnak fenn, ha nem képesek erkölcsi
indokokat szolgáltatni az irántuk való engedelmesség mellett. Ez szükségessé teszi, hogy az
állami intézmények működése maradjon meg egy, az állampolgári közösség tagjai számára
elfogadható politikai moralitás keretei között. Ha egy politikai közösség tagjai széles k örben
magukévá teszik a demokrácia elveit (mint például az összes nyugati államban és
Magyarországon is), az állam hosszabb távon nem teheti meg, hogy ne tartsa tiszteletben
azokat az intézményeket (ne védje például az emberi jogokat), amelyek jogi kifejezést adnak
ezeknek az elveknek. így azok a szuverenitás nagyon is effektív korlátaiként működnek. Az
alábbiakban külön figyelmet szentelünk a szuverenitás belső és külső korlátainak.

A SZUVERENITÁS BELSŐ OLDALA

A BELSŐ SZUVERENITÁS TARTALMA • A belső szuverenitás egy meghatározott területen

(államterületen) érvényesül. Az államterület mindenekelőtt az állam határai által meghatározott
földrajzi régiót jelenti, de egyéb területekre is kiterjed (követségi épület, hajó, illetve légi
jármű fedélzete). A belső szuverenitást azok fölött lehet gj^akorolni, akik az adott területen
tartózkodnak (ott laknak, illetve engedéllyel vagy engedély nélkül beutaztak), illetve akiket
meghatározott jogi kapcsolat (állampolgárság) fűz az államhoz.
A hagyományos államelmélet úgy tartotta, hogy saját területén az állam szuverenitása
teljes, tehát minden lehetséges jogra kiterjed. Az állam területén továbbá csak az állam adhat
jogot bármire is. Ezért például Hans Kelsen értelmetlen, illetve következeden dolognak
tartotta, hogy sokan próbálták külön felsorolni a szuverenitás tartalmát képező
jogosultságokat. 22 Van azonban egy nyomós okunk arra, hogy ne értsünk egyet Kelsennel. A
szuverenitás tartalmát adó jogosultságok felsorolása nemcsak azt szolgálhatja, hogy megadjuk
az állami hatalom terjedelmét, hanem azt is, hogy megjelöljük azokat a jogokat,

22
Lásd Hans Kelsen: ‘A szuverenitás fogalmának változása.’ In: Takács Péter (szerk.): Allamtan, 610-611. o. Az is az
igazsághoz tartozik, hogy Kelsen ezt az állítást éppen annak igazolására használta, hogy a szuverenitás
hagyományos fogalma a modern állami viszonyokra nem alkalmazható.
294 TIZENEGYEDIK FEJEZET

amelyek az állami hatalom természetét világítják meg. Vannak ugyanis olyan hatalmi
jogosítványok, amelyekkel csak az állam rendelkezhet, ezek tehát az állam megkülönböztető
sajátosságai lehetnek más szervezetekkel vagy intézményekkel szemben.
Pontosan ezt a célt szolgálja a szuverenitás jegyeinek felsorolása, amelyre először Jean
Bodin tett kísérletet. Azok a jogkörök jelennek meg itt, amelyek mintegy a szuverenitás
lényegi tartalmát fejezik ki. Ha ezek bármelyike fölött elveszíti az állam a rendelkezés
lehetőségét (például mert más hatalom befolyása alá kerül), akkor szuverenitása is kérdésessé
válik. Bodin a következő kizárólagos jogköröket említi:
(a) a törvényhozás joga;
(b) a kiváltságok, mentességek, mentelmi jog adományozásának joga;
(c) a háborúindítás és a békekötés joga;
(d) a bíráskodás joga;
(e) a kegyelmezés joga;
(f) a tisztségviselők kinevezésének a joga;
(g) a pénzverés joga;
(h) az adókivetés joga.23
Bár néhány elemmel kiegészült a lista, lényegi tartalma ma is ugyanaz. Ezt az is mutatja,
hogy az összes modern alkotmányban, így a Magyar Köztársaság Alkotmányában is,
megtaláljuk ezeket a jogköröket, mint a különböző állami szervek jogköreit. így például az
Országgyűlés:
megalkotja a Magyar Köztársaság Alaptörvényét;
törvényeket alkot;
felhatalmazást ad a feladat- és hatáskörébe tartozó nemzetközi szerződés kötelező
hatályának elismerésére;
megválasztja a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróság tagjait és elnökét, a Kúria
elnökét, a legfőbb ügyészt, az alapvető jogok biztosát és helyetteseit, valamint az Állami
Számvevőszék elnökét; határoz a hadiállapot kinyilvánításáról és a békekötésről. 24 A
köztársasági elnök:
a Magyar Honvédség főparancsnoka;
kinevezi a bírákat, a tábornokokat, a minisztereket, az MNB elnökét, alel- nökeit, az
önálló szabályozó szerv vezetőjét és az egyetemi tanárokat. 25 A Kormány:
a végrehajtó hatalom általános szerve; a közigazgatás legfőbb
szerve.26 A bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. 27

23
LásdJ. Bodin: államról, 115-125. o.
24
Alaptörvény 1. cikk (2) bek.
23
Uo. 9. cikk (3) bek.
26
Uo. 15. cikk (l)-(2) bek.
27
Uo. 25. cikk (1) bek.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 295

Ezek a jogok tekinthetőek úgy is, mint a belső szuverenitás tartalmi elemei. Bár vannak
köztük olyanok, amelyek a külső szuverenitással kapcsolatosak (nemzetközi szerződések
megkötése, hadiállapot kinyilvánítása, békekötés), ezek is értelmezhetőek a belső
szuverenitás nézőpontjából, hiszen rájuk is igaz, hogy olyan tevékenységeket jelölnek,
amelyekből meghatározott állami szervek kivételével mindenki ki van zárva. (Például a
kormányzati szerveken kívül senki sem köthet nemzetközi szerződéseket.)
A BELSŐ SZUVERENITÁS KORLÁTAI • Érdemes hosszabban tárgyalni a belső szuverenitás
korlátait. Ebből a szempontból kifejezetten csak az alkotmányos demokráciák viszonyaira
leszünk tekintettel. A korlátokat két csoportra osztjuk: jogi és gyakorlati korlátok. 1. A szuverenitás
jogi korlátai arra szolgálnak, hogy megakadályozzák, hogy minden jog és kötelezettség felett
egyeden hatalmi központ rendelkezzen; 2. a szuverenitás gyakorlati korlátai pedig azt a
politikai befolyást, fizikai hatalmat érintik, amelynek birtoklása a jogi szuverenitás hatékony
gyakorlásának előfeltételét jelenti.
(1) A szuverenitást érintő jogi korlátokat érdemes négy csoportra osztani.
(a) A szövetségi államok léte jelenti a korlátok első típusát. Az államok lehetnek szövetségi
vagy unitárius államok.28 Az unitárius állam területi egységei (megyék, tartományok,
kerületek) nem rendelkeznek az állami szuverenitás egyetlen ismérvével sem. A szövetségi
államokban viszont saját állami szervezettel rendelkező egységeket (tagállamokat) találunk; a
szuverenitásból fakadó jogok megoszlanak a szövetségi és a tagállami szintű kormányzatok
között, tehát sem egyik, sem másik nem rendelkezik a szuverenitás teljességével.
A megosztás sokféle kombinációban működőképes lehet. Elképzelhető például, hogy a
szövetségi államnak és a tagállamoknak egyaránt van parlamentjük, amelyek külön-külön is
alkothatnak törvényeket, és a szövetségi állam csak bizonyos törvényhozási tárgyköröket von
el. (Például az Egyesült Államokban minden tagállamnak van büntető törvénykönyve, de
léteznek ún. szövetségi bűncselekmények.) Jellemző alkotmányjogi megoldás, hogy
külpolitikát csak a szövetségi állam folytat. (Ez az alkotmány által rendezett jogi helyzet az
Egyesült Államokban, bár volt rá példa, hogy amerikai tagállamok nemzetközi szerződéseket
kötöttek nemzetközi hidak, autópályák építéséről.) De az is előfordul, hogy az egyes
tagállamok részben önálló külpolitikát folytatnak (van külügyminiszterük), bár ilyenkor sem
küldhetnek nagyköveteket más államokba,29 és nem dönthetnek olyan kardinális
kérdésekben, mint a hadiállapot ki- nyilvánítása. (Ez a helyzet Németországban.)
Tipikusnak tekinthető, hogy a szövetségi államnak és a tagállamoknak önálló kormányaik
vannak. Ilyenkor szükség van a hatáskörök összehangolására. A bírói hatalom vertikális
megosztása is lehetséges. Lehet, hogy minden államnak van saját bírósági rendszere, amely
független a szövetségi államétól (van tehát

28
Ehhez lásd még a 12. Fejezetet.
29 Lásd Ződi Zs.: ‘Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 259. o.
296 TIZENEGYEDIK FEJEZET

legfelsőbb bíróságuk), és csak különleges eljárások során, illetve a szövetségi jog megsértése
esetén kerülnek az ügyek a szövetségi igazságszolgáltatási szervek elé (Egyesült Államok).
Lehetséges azonban az is, hogy a tagállami bírósági rendszer betagolódik a szövetségi állam
bírósági rendszerébe (Németország). 30
A szövetségi államokat a felsorolt konkrét jellemzők egybegyűjtése alapján különböző
módon csoportosíthatjuk. így beszélhetünk teljesen centralizált, részben centralizált és gyengén
centralizált szövetségi államokról. 31 Annak ellenére, hogy a kategóriák nyitottak, viszonylag
pontosan érzékelhetőek a különbségek. Az erősen centralizált szövetségi államra az egykori
Szovjetunió lehet példa, ahol a döntések egy központban születtek. A közepes centralizációra
Németország, a gyenge centralizációra pedig az Egyesült Államok a legjobb példa. 32 Ismert
megkülönböztetés a szövetségi jellegű államkapcsolatok területén a föderációk és a konjoderációk
megkülönböztetése. Elvileg abban jelölhetjük meg a különbséget, hogy a föderációban a
hatáskörök nagyobb vagy jelentősebb részét a központi kormányzatra bízzák, míg a
konföderációban a tagállamokra. 33 (Az amerikai polgárháborút például részben azért vívták
az 1860-as években, mert az északi államok föderációt akartak, a déliek viszont kiváltak,
hogy nagyobb tagállami önállóságot biztosító konföderációt alapítsanak.)
Bár nem tartoznak a szövetségi államok kategóriájába — hiszen állatnszpvetsé- gek —, mégis
itt érdemes megemlíteni a monarchikus uniókat, a perszpnál- és a reáluniót.34 Az első esetében
kormányzati szerkezetüket illetően teljesen önálló országokat köt össze az uralkodó
személye, míg a másodiknál egyéb közös intézmények is működnek az — egyébként
egyenrangú — államok között. Az elsőre manapság is példával szolgálhat az Egyesült
Királyság és Kanada kapcsolata, mivel mindkettőnek II. Erzsébet az államfője, a másodikra az
egykori Osztrák-Magyar Monarchia, vagy a norvég-svéd reálunió a századelőn.35
(a) A. jogállamiság a jogi szuverenitás általánosan érvényesülő korlátja. Fentebb említettük,
hogy ma már nemigen fogadható el az a tétel, mely szerint a szuverenitás elvéből
következően az állam jogi hatalma teljes, azaz minden lehetséges jogosultságra kiterjed.
Azokat a korlátokat, amelyek az állampolgárok fölötti jogi hatalom teljességét csorbítják, a
jogállamiság, illetve a joguralom kategóriájával szokás összefoglalni. A jogállamiság szűk,
formális értelemben azt jelenti, hogy az állam minden egyes szerve kötve van az érvényes joghoz.
Az

30
Lásd no.
31
N. W. Polsby: ‘Federalism.’ In: Fred I. Greenstein - Nelson W. Polsby (eds.): Govemmental Institutions and Processes.
Reading, Mass.: Addison Wesley, 1975, 93-174. o.
32
Lásd Ződi Zs.: Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 260. o.
33
Lásd Malcolm N. Shaw: Nemzetköz}jog. Budapest: Osiris Kiadó, 2001, 148. o.
34
Ezek az államkapcsolatok csak részben tartoznak a belső szuverenitás problematikájának körébe: a külső
szuverenitás korlátaival összefüggésben is tárgyalhatóak lennének, mert - legalább formálisan — önálló államok
közötti kapcsolatokat jelölnek. Ám az ilyen uniók esetében nem arról van szó, hogy' egy' állam vagy terület
ügyeinek intézésében egy másik állam szerez jogosítványokat, hanem hogy két vagy több államnak közös
intézrnényei vannak.
35
Lásd Ződi Zs.: Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 260. o.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 297

állami aktusok mindegyike - a legfőbb állami tisztségviselők döntéseitől a legutolsó

rendőrjárőr intézkedéséig — jogszabályok által meghatározott. 36 Míg az állampolgárok
mindent megtehetnek, amit a jogszabályok nem tiltanak, az állami szervek csak azt tehetik
meg, amit a jogszabályok kifejezetten lehetővé tesznek számukra. A jogállamiság formális
követelményei első ránézésre nem érintik a szuverenitást, hiszen a jogot jnaguk az állami
szervek alkotják, annyiban azonban mégis korlátként jelentkeznek, hogy e jog e szervekre is
kötelező, s hogy az államot arra kényszerítik, jogait meghatározott módon gyakorolja. 37 Nem
törvényesítheti például utólag az intézkedéseit, az állampolgároknak előzetesen megalkotott
és kihirdetett jogszabályban kell tudomásukra hozni, mit és milyen eljárásban tehetnek meg
velük a hatóságok.
A jogállamiság fogalmát azonban manapság ritkán fogják fel pusztán formális értelemben,
beleértenek bizonyos materiális (tartalmi) mozzanatokat is. Ez azt jelenti, hogy a jogállami jognak
bizonyos tartalmi vonásai is meghatározottak. Ezeket két csoportra oszthatjuk.
(b/1) Az első csoportba bizonyos államszervezési elvek állnak. Kiemelkedik ezek közül a
hatalommegosztás elve, amelynek egyebek közt az adja a jelentőségét, hogy belőle vezethető le
néhány konkrétabb elv is, mint pl. a bírói függetlenség, a végrehajtó hatalom parlamenti
ellenőrzése.38 A hatalommegosztás első pillantásra megbontja a szuverenitás egységét, ezért
gyakran ezt is felhasználják annak igazolására, hogy jogállami feltételek között a szuverenitás
fogalma elveszíti funkcióját. A jogi szuverenitás fogalma tekintetében azonban ez nincsen
így, hiszen a hatalommegosztás a jogi szuverenitást kifejező alkotmányos normákon belül
érvényesül.
Fontos még megjegyezni ebben a körben azt a jogállami elvet, hogy az állami hatalmat
senki sem gyakorolhatja felelősség nélkül. Ebben a tekintetben érzékelhető a leginkább, hogy a
jogállamiság elvei lehetetlenné teszik a klasszikus szuverenitás-elmélet fenntartását (abban
ugyanis a szuverén felelősségre vonását elképzelhetedennek tartották). Bár az
államszervezetben betöltött pozíciójuk folytán bizonyos tisztviselők esetében különleges
eljárási szabályok érvényesülnek (a parlamenti képviselők ügyeiben pl. csak akkor járhatnak
el az igazságszolgáltatási szervek, ha a parlament felfüggesztette mentelmi jogukat, az
Egyesült Államokban pedig az elnök felett csak a Kongresszus ítélkezhet), minden
tisztviselőre vonatkoznak jogilag meghatározott felelősségi szabályok.
(b/2) A szuverenitás előtt álló tartalmi jogi akadályok másik nagy csoportját az emberi jogok
jelentik. Az államról és a jogról való modern gondolkodás egyik markáns sajátossága az az
elgondolás, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása nélkül nem lehet legitim módon
gyakorolni az állami autoritást - az emberi

36
Lásd uo. 263. o.
37
Lásd Győrfi Tamás: A törvényhozó hatalom jogi korlátai.’ In: Szabó Miklós (szerk.): Jogbölcseleti előadások. Miskolc:
Bíbor, 1998, 158. o. A hatalommegosztás tartalmáról részletesebben
lásd a 10. fejezetet.
38 Lásd Ződi Zs.: ‘Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 263. o.
298 TIZENEGYEDIK FEJEZET

jogokat tehát be kell építeni az alkotmányos rendszerbe. Ez jelzi, hogy az emberi jogok attól
függően válnak effektív korlátokká, hogy milyen mélyen eresztenek gyökeret egy adott
ország politikai kultúrájában: mennyire válik megszokottá és elfogadottá, hogy az
állampolgárok vagy függeden szervezetek úgy tekintenek az állami működésre, hogy abban
az emberi jogok tiszteletben tartása meghatározó szerepet játszik. Ekkor jön létre a legitimitás
és az emberi jogok között az a kapcsolat, amely lehetedenné teszi az emberi jogok figyelmen
kívül hagyását.
Az elfogadott és intézményesített emberi jogok között vannak általános és egészen
konkrét jogosultságok. Az előbbi kategóriába tartozik az élethez és az emberi méltósághoz
való jog, amelyekből egy sor (némelyek szerint az összes) további emberi jog is levezethető. A
konkrétabb jogok közé tartozik a személyes szabadsághoz, a szabad mozgáshoz, a magánélet
szabadságához való jog, a gondolat-, a vallás-, a szólás- és a gyülekezési szabadság. 39
Az emberi jogok jelentőségét új összefüggésbe helyezte az, hogy kialakultak az miben jogok,
védelmének nemzetközi intézményei. Ennek fontos előfeltétele volt az, hogy egyes államok (például
az Egyesült Államok) részben annak rendelték alá más államokkal kialakított nemzetközi
kapcsolataikat, hogy azokban mennyire tartják tiszteletben az emberi jogokat. Ebből fejlődött
ki az a gyakorlat, hogy a nemzetközi együttműködés bizonyos intézményeiben csak azok
vehetnek részt, akik hajlandóak állami gyakorlatukat az emberi jogok követelményeihez
igazítani. Emberi jogi követelményeket támaszt például az Egyesült Nemzetek Szervezete
(ENSZ) vagy az Eszak-adanti Szerződés Szervezete (NATO). Különleges ebből a szempontból
az Európai Unió, amely tagjaitól és társult tagjaitól megköveteli, hogy vessék alá magukat
Strasbourgi Emberi jogi Bíróság joghatóságának. Ebben az esetben az emberi jogok nem csak
a legitimáció kerülőútján válnak a szuverenitás korlátaivá.
(b) Bizonyos értelemben az önkomiányzatiság is a jogi szuverenitás tartalmi korlátjaként
fogható fel. Az alkotmányos demokráciák egyik fontos sajátossága, hogy államszervezési
elvként érvényesül bennük az állampolgárok részvétele a közjegyekben. Ennek egyik dimenziója a
központi kormányzat bizonyos testülete- inek (parlament) vagy tisztviselőinek (mint néhol a
köztársasági elnök) közvetlen választása. A másik dimenziót az jelenti, hogy a központi
kormányzat a helyi ügyek legtöbbjének intézését helyben választott szervekre bízza. A lokális
vagy regionális autonómia ilyen szerveit nevezzük önkormányzatoknak. Ezek működése annyiban
érinti a belső szuverenitást, hogy bizonyos helyi ügyek a központtól nagyobbrészt függeden,
választott testületek hatáskörébe kerülnek. A helyi és regionális autonómia korlátját csak a
törvények jelentik: a központi vagy a központ irányítása alatt álló közigazgatási szervek csak
törvényességi felügyeletet gyakorolnak. Az önkormányzatok törvényes keretek között szüle -
tett döntéseit nem bírálhatják felül.

39 Lásd no.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 299

Az önkormányzatiság elvének elfogadása mögött célszerűségi megfontolások és alapvető

politikai elvek egyaránt meghúzódnak. Ugyanis célszerűden lenne az államnak magához
vonni olyan feladatokat (pl. út- és csatornahálózat építése, helyi tömegközlekedés, iskolák
fenntartása), amelyeket a központból nem lehet hatékonyan ellátni. 40 Ugyanakkor, mint már
utaltunk rá, elvi politikai okok is indokolják, hogy az önkormányzatok autonómiával
rendelkezzenek: az ilyen testületek alakításának a joga a polgárok szabadságának egyik
dimenziója.
Az önkormányzati autonómia körébe tartozó feladatok és jogkörök terjedelme változó
lehet. Elképzelhető, hogy pl. a rendőrség és a tűzoltóság fenntartása is a helyi
önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Jellemző, hogy az adókivetés jogát is gyakorolhatják
valamilyen mértékben. A szuverenitás problémája szempontjából azonban az a legfontosabb,
hogy az önkormányzatok alkotmányos keretek között, a jogforrási hierarchia betartása
mellett, jogalkotási jogokat is gyakorolnak: meghatározott körben rendeleteket alkotnak.
Az is lehetséges azonban, hogy a kormányzat állami tisztviselőkkel tartja ellenőrzés alatt
a helyi testületeket. A francia mintájú közigazgatásban ilyen ellenőrzést gyakorol a megyéket
irányító, kormány által kinevezett prefektus, de a korábbi magyar államrendszerben is
megoszlottak a területi szintű irányítás feladatai a király által kinevezett főispán és a helyben
választott alispán között.
(d) társadalmi szervezetek a civil társadalom intézményei. Az állampolgári önszerveződés
nemcsak az államszervezeten belül érvényesíthető, megnyilvánulhat társadalmi szervezetek
létrehozásában is. A demokrácia elveit követő állam nem tarthatja fenn a jogot arra, hogy az
ilyen szervezetek létrehozását megakadályozza, illetve hogy ezek belső viszonyaiba
beavatkozzon. Ez az emberi jogok tiszteletben tartásából következik: azok egyike az
egyesülési szabadság. Az egyesülési szabadság gyakorlásának az a feltétele, hogy a társadalmi
szervezetek törvényes keretek között működjenek és belső szervezetük is demokratikus
legyen. Emiatt jellemző, hogy az állam a társadalmi szervezetek megalakítását engedélyezési
feltételekhez köti, és az elismert szervezetekről közhiteles nyilvántartást vezet. A társadalmi
autonómia megnyilvánulási formái közül ötöt érdemes külön is megemlíteni: az egyházakat,
a szakmai kamarákat, a szakszervezeteket, az egyetemeket és a politikai pártokat.
(d/l) Az egyház autonómiája az egyik alapvető polgári szabadságjog, a lelki- ismereti és
vallásszabadság érvényesülésének feltétele, ezért jellemző, hogy más szabályok vonatkoznak
rá, mint a „közönséges” társadalmi szervezetekre. Jelentőségüket az is növeli, hogy az európai
államok hosszú évszázadokig összefonódtak az egyházakkal. A modern, szekularizált államok
úgy jöttek létre, hogy kifejezetten el kellett őket választani az egyházaktól.
Az állam tiszteletben tartja az egyházak autonómiáját (különösen a hitélet terén),
cserében elvárja, hogy tartsák törvényes keretek között a működésüket. Néhány egyház
működése sajátos kérdéseket is felvet, minthogy ezek szupra-

40 Lásd no. 261. o.

300 TIZENEGYEDIK FEJEZET

nacionális szinten szerveződnek, híveiket pedig olyan személyek és testületek irányítása alá
helyezik, amelyek fölött , az állam nem diszponálhat. Ennek a legkézenfekvőbb esete a
katolikus egyház, amelyet egy szuverén államból, a Vatikánból vezetnek, és amelynek saját
jogrendszere van (a kánonjog). A modern állam kialakulása előtt a katolikus egyház
autonómiája versengő közhatalmi igény volt az állammal szemben, és ez elkerülhetedenül
feszültségekhez vezetett. Az invesztitúra-harc idején elhúzódó válsághoz vezetett a vita
arról, hogy a pápa vagy a császár tarthat-e igényt az egyházi vezetők hűségére. Ma ezt a
problémát az ún. főkegyúri jog gyakorlásával igyekeznek megoldani. Ez azt jelenti, hogy az
állam elfogadja szuverenitásának korlátozását, amennyiben megengedi, hogy a pápa nevezze
ki az országban az egyházi vezetőket (bíborosokat, püspököket), és közvedenül irányíthassa
is őket, csak azt a jogot tartja fenn magának, hogy az egyes vezetők kinevezése állami
hozzájárulástól is függjön.
(d/2) A szakmai autonómiák alapformái, a kamarák is az állampolgári önszerveződés példái,
bár történeti előzményeiket a középkori céhszervezetek jelentik. Külön figyelmet azért
érdemelnek, mert olykor sajátos hatósági jogokat is kapnak, vagyis állami feladatokat vesznek át.
Meghatározhatják például bizonyos szakmák gyakorlásának feltételeit, felelősségre vonhatják
tagjaikat a szakmai szabályok megszegéséért. 41 Vannak olyan foglalkozások (mint az ügyvédi
és az orvosi munka), amelyeket csak azok művelhetnek, akiket az illetékes szakmai kamara
felvett a tagjai közé.
A szakmai autonómiák sajátos altípusát testesítik meg a szakszervezetek és az egyetemek. A
szakszervezetek a munkavállalói érdekképviselet szervei, és itt azért említjük őket, mert néhány
államban részévé váltak a közhatalom gyakorlásának. Bevonták őket a társadalmi
érdekegyeztetési folyamatba, az állami szerveknek velük kell megállapodniuk bizonyos
költségvetési tételekről, például a közalkalmazotti bérek alakulásáról. Ekkor az állam a
társadalmi béke érdekében vállalja, hogy bizonyos esetekben a legfontosabb
érdekképviseletekkel egyetértésben gyakorolja szuverén jogait.
Az egyetemek a társadalmi autonómiák egyik legrégibb változatát képezik. Bár sok
országban (így Magyarországon is) ma már elsődlegesen államilag finanszírozzák őket, az
egyetemek szakmai-tudományos és személyi-szervezeti autonómiája továbbra is fennáll._
(Bár persze nem korlátlanul: Magyarországon például az egyetemi tanárokat a köztársasági
elnök nevezi ki, és az állam csak az általa akkreditált diplomákat fogadja el érvényesnek.)
(d/3) Politikai pártok. A politikai érdekek és vélemények képviseletére sajátos társadalmi
szervezetek, pártok szerveződnek. A modern demokráciákban a pártok teremtik meg a
kapcsolatot a magánemberek társadalma és a hatalmi intézmények között. Választási
eljárások keretében képviselőket juttatnak a törvényhozó testületekbe, illetve az
önkormányzatokba. A pártok a szavazatok „gyűjtésével” bizonyos körben konszenzust
teremtenek arra nézve, hogy az

41 Lásd no. 262. o.

 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 301

állami autoritást milyen célok elérése érdekében kell felhasználni. A pártokat azonban nem
csak sajátos céljaik különböztetik meg a többi társadalmi szervezettől, hanem az is, hogy a
legtöbb alkotmányos demokráciában sajátos alkotmányos pozíciójuk van.42 A törvényhozó
testületekben bizonyos jogosultságok a képviselőcsoportokat illetik, ezeket pedig a pártok
hozzák létre. Sok helyen léteznek olyan előírások, hogy a kormány megalakításával a
legnagyobb parlamenti párt vezetőjét kell megbízni. Azok a pártok, amelyek nem kerültek
hatalomra, ellenzékbe szorulnak. A parlamenti ellenzék az állami szuverenitásnak jelentős
politikai és jogi korlátja, mert a parlamentben formalizált keretek között képes fellépni a
kormányzati intézkedések ellen.
(2) A gyakorlati szuverenitás korlátai három tényezőből adódnak. Utaltunk már rá, hogy a
szuverenitás gyakorlásának vannak bizonyos gyakorlati feltételei. Ezek között gazdasági és
politikai jellegűek egyaránt előfordulnak. Mivel elvileg minden releváns lehet itt, ami
komoly hatást gyakorol az állami hatalom gyakorlásának feltételeire, nem törekedhetünk
másra, mint néhány jellegzetes tényező kiemelésére.
(a) Számot kell vetni először is bizonyos hatalmi potenciállal rendelkező politikai
tényezőkkel\ amelyek valamilyen módon kapcsolatba kerülnek az állami hatalom gyakorlásával.
A történelemben mindig is fontos szerepet játszottak a politikai érdekek mentén szerveződő
hatalmi csoportosulások, amelyek képesek voltak befolyást gyakorolni arra, hogyan
használják fel jogi és politikai potenciáljukat az állami szervek. A demokratikus államok
sokat tettek azért, hogy nyilvánossá tegyék ezek működését, és pontosan meghatározzák
alkotmányos pozíciójukat (meghatározzák, mely intézmények válhatnak az
érdekérvényesítés legitim területévé).
Ez a törekvés érhető tetten a pártok politikai szerepének intézményesítésében, amelynek
egyik oldala az, hogy megnyitja előttük a választott testületekben való részvétel lehetőségét
(parlament, kormány, önkormányzatok), és módot ad választott tisztségek elfoglalására
(elnöki hivatal, polgármesteri tisztség), a másik oldala pedig az, hogy kizárja őket az olyan
autoritatív intézményekből, amelyeket tönkretenne, ha a politikai érdekérvényesítés
terepévé válnának (bírói pozíciók, hatósági jogkörök gyakorlása). A politikai
érdekérvényesítés ugyanis a parlamentben a demokrácia természetes velejárója, a
bíróságokon viszont már korrupció, amely végzetesen alááshatja az állami intézmények
tekintélyét. Fontos jellemzője egy államnak, hogy ezt a célt, a politikai érdekcsoportok tevé-
kenységének kordában tartását, mennyire képes megvalósítani.
Ebben a tekintetben szinte minden fejlett európai ország hatalmas fejlődésen ment át a
középkor és a kora újkor óta, de a többpárti demokráciák megszervezése után hamar
világossá vált, hogy a politikai érdekérvényesítés teljes nyilvánossága és áttekinthetősége
illúzió. Nemcsak azért, mert a politikai pár-

42
„A pártok közreműködnek a nép akaratának kialakításában és kinyilvánításában.” Alaptörvény VIIL cikk (3)
bekezdés.
302 TIZENEGYEDIK FEJEZET

toknak is vannak jócskán titkaik (a náci párt sem tette nyilvánvalóvá az 1920 -as években, a
bolsevik párt pedig a XX. század első éveiben, amikor már indultak a választásokon, hogy
pontosan mit is-akarnak kezdeni az államhatalommal, ha majd a kezükben lesz), hanem azért
is, mert a pártokon kívül is szerveződnek politikai csoportok, amelyek esetenként igen
komoly befolyást gyakorolnak. Ezek közül érdemes megemlíteni a nyomásgyakorló csoportokat (ez
az angol pressure group fordítása), amelyek bizonyos partikuláris érdekeket képviselnek
(például a környezetvédelem, a gyáriparosok vagy a mezőgazdaság érdekeit). Az ilyen
csoportok szervezettebb változatát képezi a lobbj. A lobby az angolszász országokban alakult ki,
és voltaképpen bejegyzett szervezetként működik, amely elvileg törvényes korlátok között
(például nyilvános adományokkal) törekszik bizonyos politikai célok támogatásának
megszervezésére.
(a) A közvélemény, illetve annak intézményes bázisa, a tömegtájékoztatás sajátos korlátját
jelentik az állami hatalom mindenhatóságának. A közvélemény a demokrácia egyik fontos
mozzanata (sőt, „lényegképző és operatív alapja” 43). A demokrácia bizonyos értelemben úgy
is felfogható, mint a hatalom gyakorlását a közvélemény uralma alá rendelő politikai
berendezkedés. A periodikus választások intézményesítésének éppen az az egyik értelme,
hogy az autoritativ intézmények működése ne távolodjon el túlzottan a közvéleménytől (aki
ugyanis teljesen szembefordul a közvéleménnyel, menthetedenül megbukik a választásokon).
Az állami működés fölötti állampolgári ellenőrzés funkcióját elsősorban a közvélemény látja
el, amelynek fontos intézményét jelentik a tömegtájékoztatás intézményei (a sajtó). Ezek
teszik követhetővé a közügyek intézését, és hozzák felszínre az állami szervek működésével
kapcsolatos vélekedéseket. A tömegtájékoztatás ugyanakkor maga is hatalmi tényező, hiszen
nem pusztán semleges közvetítőként funkcionál. A lapok, a televíziók, a rádiók szerkesztői és
tulajdonosai döntéseket hoznak arról, hogy milyen közügyekre fordítanak figyelmet, és
milyen véleményeknek adnak teret. Mivel a közvélemény előtti hitelvesztés könnyen
vezethet a kormány bukásához, a tömegtájékoztatás feletti befolyásra való törekvés néha
elkeseredett küzdelemmé fajul.
(b) Bizonyos gazdasági korlátok is fontos szerepet játszhatnak, hiszen az állami intézmények
működése minden esetben erőforrások felhasználását előfeltételezi. Az, hogy az állam milyen
mértékben képes anyagi erőforrásokat felhalmozni, meghatározó abból a szempontból,
mekkora szervezetet építhet ki, milyen területekre képes kiterjeszteni a tevékenységét,
mennyire képes hatékonyan ellátni a feladatait. Ha egy állam híján van a gazdasági
lehetőségeknek, a szuverenitásából adódó jogait is kevésbé tudja gyakorolni. Előfordulhat,
hogy már nem képes fenntartani a közrendet, mert nem tudja finanszírozni a rendőrséget. Az
anyagi források hiánya demoralizálhatja az államszervezetet, és az állampolgárok bizalma is
megrendülhet a rosszul működő állami intézményekben. Ez az állami szuverenitás
felmorzsolódásához vezethet.

43 Giovanni Sartori: Demokrácia. Budapest: Osiris Kiadó, 1999, 54. o.

 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 303

Egy másik dimenziója ugyanennek a kérdésnek, hogy a modem államok a

magángazdaságra épülnek, és a gazdasági erő hatalmat ad birtokosainak kezébe: a
befolyásolás változatos eszközei jönnek ezzel létre. A gazdasági hatalom birtokosai tagjaikra
és az érdekkörükbe kerülőkre saját normáikat terjesztik ki. 44 Egyes gazdasági szervezetek,
mivel sok ezer embert foglalkoztatnak, a nemzeti jövedelem jelentős része felett
rendelkeznek, igen nagy nyomást képesek gyakorolni az állami döntésekre. Ennek néha
egészen durva példái előfordulhatnak, így például Oroszországban a gazdasági elit néhány
tagja az 1990-es években képes volt azt is elérni, hogy az adófizetés elmulasztását hosszú időn
keresztül ne kérjék rajtuk számon.

A SZUVERENITÁS KÜLSŐ OLDALA

A KÜLSŐ SZUVERENITÁS TARTALMA • Minden állam részese az államok nemzetközi

közösségének. Azokat a jogosultságokat, amelyek a nemzetközi közösségen belül megilletik
az államokat, kifejezetten szuverenitásukra lehet visszavezetni. A nemzetközi jog annak
köszönheti sajátos arculatát, hogy szuverének kapcsolatrendszerét szabályozza.
Kiindulópontként érdemes talán azt a (nem kimerítő) felsorolást használni, amit Hans
Kelsen adott a külső szuverenitáshoz tartozó jogokról:
szabad kommunikáció más államokkal, ebből a célból képviselők meghatalmazása
(követségi jog);
háborúindítás joga (a nemzetközi szabályok megtartása mellett);
szerződéskötési jog;
jog az egyenlőségre és a tiszteletre;
jog arra, hogy az állam kizárhassa a területéről más államok ténykedését; jog arra, hogy
ne vessék más állam bíráskodása alá (szuverén immunitás); jog arra, hogy küldötteit
vegyék ki más államok hatalma alól (diplomáciai mentesség);
jog arra, hogy állampolgárait más államok előtt védelmezhesse. 45 Fontos megjegyezni,
hogy a háborúindításjoga, amely korábban a szuverenitás egyik fontos jegyének számított, a XX.
században megkérdőjeleződött. Az 1928-as Briand—Kelloggpaktum keretében több állam is
lemondott a háborúindítás jogáról, az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya pedig
általános érvénnyel mondta ki az agresszió tilalmát.46
A külső szuverenitásból eredő jogokat úgy is fel lehet fogni, mint amelyek két vagy
három „anyajogból” eredeztethetőek: 1. a függetlenségbez való jogból ■ (amelyből levezethető
például a beavatkozás tilalma és az önvédelem joga), 2. az egyenlőséghez valójogból (amelyből
levezethető a jogok és kötelezettségek egyen-

44
Lásd no.
45
Lásd H. Kelsen: ‘A szuverenitás fogalmának változása’, 611. o.
46
Lásd ENSZ Alapokmány 2. cikk 4. bekezdés
304 TIZENEGYEDIK FEJEZET

lősége), és 3. a békés egymás mellett élés elvéből (amelyből levezethető egyebek közt az agresszió
tilalma és a nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve). 47 A jogok
csoportosításának másik módja, ha azt mondjuk, a nemzetközi jogi értelemben vett
szuverenitásnak van negatív és pozitív oldala. A negatív oldalhoz kapcsolódnak azok a jogok,
amelyek az államterület feletti kizárólagos hatalmat fejezik ki, a pozitív oldalhoz pedig azok,
amelyek azzal a kötelességgel állnak kapcsolatban, hogy az államnak védelmeznie kell más
államokat.48
A nemzetközi jog négy kritériumot határozott meg arra nézve (az 1933-as montevideói
egyezményben), hogyan azonosíthatjuk ennek a szuverenitásnak az alanyait, az államokat:
(a) állandó lakosság, (b) meghatározott terület, (c) kormányzat, (d) más államokkal való
kapcsolattartás képessége. 49 Mint látható, ezek a kritériumok nagyrészt a belső szuverenitás
birtoklásával kapcsolatosak.
Vitatott, hogy önmagában ezeknek a kritériumoknak a teljesülése elegendő-e ahhoz,
hogy állam jöjjön létre. Vannak, akik szerint szükség van arra is, hogy a létrejövő entitást a
többi állam mintegy 7 befogadja az államok közösségébe. 50 Ezt a befogadást fejezi ki az államok
elismerése. Ez ellen az álláspont ellen azt lehet felhozni, hogy egyik állam szuverenitása sem
terjed ki arra, hogy más területen élő embereket korlátozzon abban, hogy államot hozzanak
létre. Mellette szól azonban, hogy elismerés nélkül a nemzetközi életben nem lehet részt
venni. Az el nem ismert állam fontos jogokat nem tud érvényesíteni: határain kívül nem
fogadják el az általa kibocsátott hivatalos iratokat (például útleveleket), nem ismerik el
valutáját fizetőeszközként, nem léphet fel polgárai védelmében más országok hatóságai előtt,
nem alakíthat ki kölcsönös előnyökkel kecsegtető szerződéses viszonyokat.
Megjegyzendő, hogy amit eddig elmondtunk, csak az államelismerésre igaz. Meg kell
különböztetnünk ettől a kormányelismerés fogalmát.51 Ez akkor válik aktuálissá, ha egy
országban ún. „alkotmányellenes kormányváltás” következik be (puccs, forradalom, netán
más állam beavatkozása folytán). A kormányelismerés az állam döntését juttatja kifejezésre
azzal kapcsolatban, kész-e a korábbi feltételek mellett együttműködni az új kormánnyal.
Ebből az is következik, hogy a kormányelismerés semmiképpen sem érinti az adott állam
jogalanyiságát. Önmagában nem szüntet meg jogokat és kötelezettségeket. Lényegében csak a
diplomáciai kapcsolatokra van kihatással: a kormányelismerés megtagadása voltaképpen
egyenlő a diplomáciai kapcsolatok megszakításával.
Magának az államelismerés megadásának nincsenek kötelező kritériumai. Minden állam
szabadon dönt arról, hogy megadja-e az elismerést az újonnan formálódó államalakulatoknak.
A történelem nem egy példát mutat arra, hogy egy népcsoport kikiáltotta az általa lakott
terület függetlenségét (például kisza

47
Lásd M. N. Shaw: Nemzetközijog 142-157. o.
48
Lásd no. 295. o.
41)
Lásd no. 135. o.
5(1
Lásd no. 264-279. o.
51
Lásd no. 270-291. o.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 305

kadását az anyaországból), megszervezte a saját államszervezetét, azonban a külső

szuverenitásból eredő jogok gyakorlása nehézségekbe ütközött. 52 Ilyen volt Szerb-Krajina
esete, mielőtt Horvátország visszafoglalta, ma (részben) ebbe a kategóriába tartozik a
Ciprusi.Török Köztársaság (amelyeket csak egy állam ismer el: Törökország).
A példák arra utalnak, hogy a szuverenitás külső és belső oldala bizonyos esetekben
elválhat. Ez egyébként nem csak úgy lehetséges, hogy egy állam a nemzetközi életből szorul
ki: a fordított eset is elképzelhető. Egy törvényes hatalmat megdönthetnek a lázadók, egy
nagyobb állam bekebelezhet egy kisebbet, egy kormány elmenekülhet, mégis megtörténik
olykor, hogy a külső szuverenitást sikerül megőrizni: a szuverenitás letéteményeseként az
emigráns kormányt ismeri el a többi állam. 53 (Ilyen volt Kuvait esete az Öböl-háború idején, ami-
kor területét megszállta Irak, vagy Lengyelországé a II. világháborúban, amikor az országot
felosztotta egymás között Németország és a Szovjetunió.) Ilyenkor az a helyzet, hogy a
szuverenitás belső oldala hiányzik (a kormánynak nincsen országa), a külső viszont (legalább
részben) megvan.
A KÜLSŐ SZUVERENITÁS KORLÁTAI • A. szuverenitásnak vannak külső korlátai.
(1) Természetesen a külső szuverenitás tekintetében is szerepet játszanak gyakorlati
korlátok, amelyeket a fogalmi tisztánlátás kedvéért érdemes elkülöníteni a jogi korlátoktól.
Ezeket jelen összefüggésben érdemes a jogi természetű korlátok előtt tárgyalni, mert,
szemben a belső jogi viszonyokkal, amelyek többnyire erőteljesen korlátozzák a politikai
megnyilvánulások mozgásterét, a nemzetközi életben inkább fordított a helyzet: a jogi
kategóriák csak annyiban kerülnek alkalmazásra, amennyiben a hatalmi konstellációk
megengedik.
A világ különböző területű, népességű és befolyású államok mozaikja. Az államok
közösségét olykor úgy is szokták jellemezni, hogy az egy „állam előtti emberi közösség”
képéhez hasonlít, ahol nincsen egyetlen szilárd hatalmi centrum, hanem a pillanatnyi
erőviszonyok határozzák meg az államok helyzetét. 54 Jogi értelemben az államok a
nemzetközi színtéren egyenlőek, és egyik sem avatkozhat bele a másik belügyeibe. Ez
azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lenne egy sor olyan formális és informális eszköz
egyes államok kezében, amellyel nyomást lehet gyakorolni más államokra. Fel lehet
függeszteni fontos segélyprogramokat, kereskedelmi kedvezményeket, be lehet fagyasztani az
adott állam polgárainak és vállalatainak bankbetétjeit.
Sor kerülhet arra is, hogy egy adott állam bizonyos politikai érdekek vagy kényszerek
folytán a világpolitikában egy másik, nagyobb állam nem egyenrangú partnerévé szegődik.
Aszimmetrikus viszonyukból következően egy ilyen állam nemigen vállalhatja a
szembenállást „szövetségesével”. Ez esetenként odáig terjedhet, hogy megkérdőjelezhetővé
válik az adott állam (gyakorlati)

°2 Lásd Ződi Zs.: Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 266. o.

53
Lásd no. 267. o.
1,4 Lásd no.
306 TIZENEGYEDIK FEJEZET

szuverenitása. Ez volt a helyzet a „szocializmus” évtizedeiben, amikor Magyar- ország

következetesen a Szovjetunió „klienseként” cselekedett a nemzetközi életben, de minden
olyan esetben is, amikor birodalom vagy nagyhatalonm toboroz szövetségeseket.
(1) A külső szuverenitás jogi korlátai is több tételből állnak.
(a) A jogalanyiságot érintő korlátok. A külső szuverenitás legsúlyosabb jogi korlátját az jelenti,
ha más államokhoz való viszonya érinti egy adott állam (terület) jogképességét, illetve
„cselekvőképességét”. Az ilyen esetekben a korlátozásnak alávetett állam esetében nem
érvényesül a szuverén államiság egyik alapvető jegye, a függedenség. Ebbe a kategóriába
tartozik a protektorátus. Protektorátus létrehozása esetén egy állam megállapodás alapján
fenntartja ugyan a jogalanyiságát, önálló államiságát azonban nem.55 A protektorátus mint
államkapcsolat a gyarmatosítás korára volt jellemző, ám néhány protektorátus túlélte a
gyarmatok felszabadulásának hullámát (a XX. század derekán). 56 (Például Hong Kong a
legutóbbi időkig brit protektorátus volt.) Némileg rokon kategóriának tekinthetjük a
védnökség alatt álló államot, amely ugyancsak megállapodással kerül ebbe a státusba, azonban a
protektorátussal szemben megtartja önálló államiságát: a védnökséget gyakorló állam a
belügyek és a külügyek tekintetében meghatározott feladatokat vesz át tőle. (Ilyen viszonyt
hozott létre 1912-ben a fezi szerződés Marokkó és Franciaország között.)
Az első világháború után, amikor a győztes hatalmak felosztották egymás között a
vesztesek gyarmatait, ennek törvényesítésére új kategóriát hoztak létre: a mandátumot. A
mandátumterületeket formálisan a Népszövetség alakította ki, aztán megbízott egyes
államokat azzal, hogy vegyék át a velük kapcsolatos igazgatási feladatokat. A rendszer a
második világháború után megújult, az ENSZ Alapokmánya létrehozta a gyámság alatt álló terület
intézményét. Ebben az esetben is ún. ‘igazgató hatalmakra’ bízzák a kérdéses területet,
amelyek általában az ENSZ Gyámsági Tanácsának -felügyelete alatt tevékenykednek (a felü-
gyelő szerv lehet a Biztonsági Tanács is). 57 Az igazgató hatalom lehet egy állam (így nézett ki
a helyzet az Egyesült Államok és a Mariana-szigetek viszonyában), de lehet több is (az
Egyesült Királyság, Ausztrália és Uj-Zéland közösen igazgatta Naurut).
Ma már nem fellelhető államkapcsolati forma a Staatenstaat (magyarul nagyjából vazallus-
állam). Ez nem feltételez semmiféle alkotmányos kapcsolatot, a vazallus-állam részéről
hűbéresi kötelezettségek elismerését jelenti, 58 amelynek alapján adót kell fizetniük, és
hadsereggel kell segíteniük azt az államot, amely hódoltatta őket. (Ilyen kapcsolat volt
például az Oszmán Birodalom és Erdély

55
Lásd M. N. Shaw: Nemzetközi jog, 147. o.
56
Lásd Ződi Zs.: ‘Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 260. o.
57
Lásd M. N. Shaw: Nemzetközi jog, 151-153. o.
58
Lásd Ződi Zs.: ‘Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 260. o.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 307

között a XVI-XVII. században, valamint Anglia és Skócia között a normann hódítástól a XIV.
század elejéig.)
Bár szoros értelemben nem minősül államkapcsolati formának, mégis ezen a ponton
érdemes megemlíteni a kondominiumot, amely a szuverenitás gyakorlása tekintetében
különleges helyzetet teremt: egy terület felett több állam együtt, egyenlő mértékben
gyakorol szuverenitást. 59 Ebbe a kategóriába tartozik a Fonseca-öböl, amely Nicaragua, El
Salvador és Honduras közös birtoka.
(b) Mentességek. A külső szuverenitás tartalmi meghatározásának, mint már említettük, az
a legfontosabb szerepe, hogy olyan elveket segít kialakítani, amelyek alapján az államok
békésen megférhetnek egymás mellett. Ezek az elvek arra az esetre is vonatkoznak, amikor
egy állam a saját területén vagy a saját hatóságainak működési körében kerül valamilyen
viszonyba egy másik állammal. Ebben az esetben természetesen nem viselkedhet vele úgy,
mint bármilyen más, joghatósága alá tartozó személlyel, hiszen egy másik szuverénnel áll
szemben. A nemzetközi jog az ilyen esetekre tekintettel hozta létre a mentességek
intézményét. Ebben a körben a szuverén immunitás és a diplomááai mentességek érdemelnek
említést.
A szuverén immunitás azt jelenti, hogy az állam mentes a külföldi joghatóság alól, azaz más
államok bíróságai nem vonhatják eljárás alá. 60 A diplomááai mentességek arra hivatottak, hogy
biztosítsák az államok közötti zavartalan érintkezés lehetőségét. Arra kötelezik a fogadó
államot, hogy tartsa tiszteletben a képviseleteket, a diplomáciai poggyászt, a diplomáciai
személyzetet, illetve egyéb vagyontárgyakat (mint például a banki folyószámla). A
diplomáciai személyzet tagjait nem vonhatják eljárás alá a fogadó ország hatóságai. Még
bűncselekmény elkövetése esetében is csak egyetlen eszköz áll rendelkezésre, és azzal is csak
az ország kormánya élhet: persona non gratának (nemkívánatos személynek) nyilváníthatja az
érintettet, hogy így érje el távozását az állam területéről.
(c) A nemzetközi jog kötelező szabályaiból eredő korlátok. Mint már utaltunk rá, egyik állam
sincsen abban a helyzetben, hogy szuverenitását úgy gyakorolja, hogy eközben teljes
egészében figyelmen kívül hagyja a nemzetközi élet meggyökeresedett szabályait. Nem azért,
mert van valamilyen magasabb erő, amely erre kényszerítené, hanem azért, mert rendezett
nemzetközi kapcsolatok nélkül egyetlen kormányzat sem működhet hatékonyan és
eredményesen. Az említett kötelező normák nagy részét szokásjogi szabályok képezik
(amelyek az államok gyakorlatából állapíthatóak meg), de bizonyos általános elvek is fontos
szerepet játszanak (mindenek előtt a pacta sunt servanda — a szerződéseket be kell tartani —
elve).
A szokásjogi eredetű kötelező szabályok közül kiemelésre érdemesek a területi
szuverenitás gyakorlásával kapcsolatos normák, amelyeket, tulajdonjogi analógiával élve,
„szomszédjogi” korlátoknak is nevezhetnénk. Az államközi

59
Lásd M. N. Shaw: Nemzetközi jog, 154. o.
60 Lásd no. 431-443. o.
308 TIZENEGYEDIK FEJEZET

viszonyokban érvényesülő területi szuverenitás hasonlít a magánjogi viszonyokban

érvényesülő tulajdonjoghoz. (Ez részben azért van így, mert a területi szuverenitás
szabályozásának modelljeként eredetileg tényleg a római tulajdonjogot vették alapul. 61). A
tulajdonszabadság olyan elv, amelyre hivatkozva saját tulajdonával mindenki azt tesz, amit
akar. De csak addig, amíg mások hasonló tulajdongyakorlását nem sérti vele. Lényegében
ugyanez a helyzet a szuverenitással is. Ha egy állam elkezdi szennyezni nemzetközi folyóit,
akkor más államoknak is kárt okoz. Ha atomkísérleteket végez saját felségvizein, akkor más
országok polgárait is veszélyezteti.62 Az ilyen cselekmények adott esetben megalapozzák az
állam kártérítési felelősségét is.
(d) Önként vállalt korlátok. A mai nemzetközi gyakorlatban a szuverenitás gyakorlása
szempontjából a legtöbb korlátot az olyan rendelkezések jelentik, amelyek kötelező érvényét
maguk az államok fogadták el. Az ilyen kötelezettségvállalások (és a korrelatív jogok)
intézményes keretét a nemzetközi szerződések képezik. Ilyen kapcsolatok, szerződéses viszonyok
igen nagy számban jönnek létre a nemzetközi életben, és a lehető legváltozatosabb célokat
szolgálják. Legtöbbjük csak nagyon csekély hatást gyakorol az állami szuverenitásra. A nem-
zetközi szerződések egy része azonban ebből a szempontból igen komoly következményeket
von maga után. A katonai szövetségeket létrehozó egyezmények például előírhatják egy
állam számára a kötelező hadba lépést bizonyos körülmények között, ha pedig vámunió jön
létre néhány állam között, az korlátozza a pénzügypolitika mozgásterét. Fontos szerepe lehet
ebből a szempontból a nemzetközi szervezetekben való részvételnek (amelynek jogi alapját
mindig szerződés képezi). A fontosabb nemzetközi szervezetek ugyanis (ENSZ, Európai
Unió) szabályokat állapít meg arra nézve, hogy a tagállamok hogyan, milyen intézmények
(például Biztonsági Tanács, Nemzetközi Bíróság) közreműködésével kötelesek érdekeiket
érvényesíteni. A szuverén államok közötti szövetségek, egyesülések, szervezetek ezért
esetenként a szorosabb államkapcsolatok első lépését jelentik.
Két tényező határozza meg, hogy a szerződéses kapcsolatok mennyire befolyásolják egy
adott állam szuverenitását: 1. az együttműködés szorossága és 2. az integráció célja. Az
integráció célja megkövetelheti olyan eszközök mozgósítását, amelyek alapjaiban érintik a
szuverenitást. Elképzelhető, hogy gazdasági és kulturális célok sokaságát tűzi ki maga elé egy
szövetség, a benne résztvevők szuverenitása mégis szinte teljesen megmarad. Ezzel szemben
például a védelmi politika céljaira szerveződött NATO arra kötelezi tagállamait, hogy hadse-
regük egy részét szövetségi irányítás alá helyezzék, ami a szuverenitás egyik alapvető elemét
érinti. Még ennél is komolyabb változásokat idézhet elő egy állam hatalmi viszonyaiban és
nemzetközi pozíciójában a közös pénz bevezetése vág}' közös bírósági fórumok létesítése.

61
Lásd M. N. Shaw: Nem%etkö%ijo£ 295. o.
62 Lásd Ződi Zs.: ‘Az állami hatalom egysége és korlátozottsága’, 268. o.
 AZ ÁLLAMI HATALOM TERJEDELME ÉS KORLÁTAI 309

Ezért vet fel különleges kérdéseket az Európai Unió (EU), amely a nemzetközi
együttműködés korábban nem ismert modelljét alakította ki. A tagállamok közötti kapcsolat
ugyan nem teremt olyan erős szövetséget, mint egy szövetségi állam esetében, ám a
szuverenitás korlátozásának egészen magas fokát jelentik a mind erősebb uniós intézmények,
amelyek sok esetben példádanok a nemzetközi jogban (ilyen például az Európai Parlament).
Az EU-ban mind a tagállamok belső jogától, mind a nemzetközi jogtól eltérő vonásokkal
rendelkező autonóm jogrendszer van kialakulóban. A közösségi jog a nemzeti jogrenddel való
ütközése esetén mindig elsőbbséget élvez, ugyanakkor (a) ez az európai jog igen sok területet
egyáltalán nem szabályoz, (b) a tagállamok alkotmányozási és törvényhozási joga pedig
fennmaradt.63 Az EU legfontosabb döntéshozó szerve (a Miniszterek Tanácsa) ma is a
tagállami kormányok képviselőiből áll. Ugyanakkor a szervezetnek van olyan végrehajtó
szerve, az Európai Bizottság, amelyet a tagállamok képviselői nem utasíthatnak. Az EU-nak
van saját pénze és pénzpolitikája, és kifejezetten arra törekszik, hogy saját monetáris
rendszerének keretei között felváltsa a nemzeti valutákat. A Nyugat-európai Unió (WEU)
szervezetének keretein belül megjelentek az EU saját hadseregének csíraformái. Az EU tehát
sajátos keveréke egy hagyományos államszövetségnek, egy szövetségi államnak és egy egészen
újszerű szupranacionális (nemzetek feletti) szervezetnek. 64

ajánlott irodalom

BENN, Stanley I.: A szuverenitás jelentésváltozatai.’ In: Takács Péter (szerk.): Allamtan: írások a
XX. századi általános államtudomány köréből. Budapest: Szent István Társulat, 2003.
BODIN, Jean.: Az államról. Budapest: Gondolat Kiadó, 1987.
KÉLSEN, Hans: A szuverenitás fogalmának változása.’ In: Takács Péter (szerk.): Allamtan: írások
a XX. százai általános államtudomány köréből. Budapest: Szent István Társulat, 2003, 610-611. o.
KELSEN, Hans: Az állam elmélet alapvonalai. Miskolc: Bíbor Kiadó, 1997.
SHAW, Malcolm N.: Nemzetközi jog. Budapest: Osiris Kiadó, 2001.
SZABADFALVI József: ‘Nemzetállam és szuverenitás.’ In: Takács Péter (szerk.): Államelmélet:
Előadások az államelmélet és az állambölcsészet köréből. Miskolc: Bíbor Kiadó, 1997.

63 Lásd no. 269. o.

64
Lásd no.
 12. AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA
•Győrfi Tamás - Szabó Miklós*

ermészetesen sokféleképpen lehet osztályozni az államokat. Ilyen osztá-

t
lyozással már korábban is találkozhattunk. Egy sajátos szempontú osztá-
lyozás bukkant fel a 11. fejezetben, ahol a szuverenitás szemszögéből, azaz
sajátosan jogás^ias megközelítésből sorolhattuk az államokat különféle típusok-
ba. Úgy tűnik mindazonáltal, hogy ennél több, talán túlságosan is sok lehetőség
kínálkozik az osztályozás elvégzésére, s ebből következően túl sok erre irányuló
javaslattal találkozunk. Érdemes tehát kísérletet tennünk az „osztályozások osz-
tályozására”, azaz a lehetséges osztályozási szempontok áttekintésére.

AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZHATÓSÁGÁRÓL

AZ ÁLLAM FOGALMÁNAK ALKALMAZÁSI KÖRE • Elöljáróban az államok osztályozásának

számos nehézsége közül legalább kettőt ki kell emelnünk. Egyrészt az államelméletben ma
széles körben osztott nézet, hogy a modern állam az abszolutizmus idején alakult ki. A
korábban létező, vagy a modern állam mellett is fennmaradt politikai formák ugyan
rendelkeztek az állam fogalmi elemeinek némelyikével, de nem mindegyikkel. Az uralkodó
nélküli vagy egy uralkodó irányítása alatt álló törzsi szervezeti formák, a városállamok vagy a
birodalmak egyike sem tekinthető valamilyen hiányosság vagy lényegi eltérés miatt a mai
értelemben véve államnak.1 Mégis, amikor napjaink állami—politikai berendezkedéseit
vizsgáljuk, azokat a fogalmakat és megnevezéseket használjuk, amelyeket Platón és
Arisztotelész annak idején bevezetett, de a legújabb is
— a köztársaság — a rómaiak hagyatéka. A folytonosság még ennél is nyilvánvalóbb abban,
hogy a fentebb hangsúlyozott megfontolások ellenére is gyakran fenntartások nélkül
„államnak” nevezünk minden szervezett és irányított együttélési formát — „a kezdetektől
napjainkig”.
A folytonosság mögött az a — hol rejtett, hol kifejezett — feltevés húzódik meg, hogy az
európai kultúra és civilizáció a görög—római kultúra és civilizáció örököse és közvetlen
folytatója; hogy a kétezer év előtti berendezkedés ugyanúgy „államnak” nevezhető, mint a
mai, s a berendezkedési formák variációi

1
Az állam előtti szervezeti formák ilyen osztályozására és ezek hiányosságaira nézve lásd: Mar tin van Creveld:
The Rise and Decline of the State. Cambridge: Cambridge University Press, 1999, 1-58. o.
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 311

ugyanazon nevekkel illethetők, mint egykor. Ugyanakkor természetesen, ha nekünk

szegeznék a kérdést, nem mondanánk, hogy ugyanolyan „demokrácia” volt pl. az athéni
demokrácia, mint amilyen mondjuk a mai angol demokrácia. Az azonosság és a változás tehát
egyszerre jellemzi az emberi—társadalmi gyakorlatot és elméletet. Ennek lényege az, hogy a
változások nem a hagyományok teljes felrúgásával, s valami „teljesen újnak” a „feltalálásával”
következnek be. Ellenkezőleg: az új mindig a hagyományok folytatójaként keres magának
legitimációt, s ha ez valójában a hagyományok félreállítását jelenti, akkor az „eredeti”, az
„igazi” hagyomány „helyreállítójaként” tünteti föl magát. Fejtegetésünk tanulsága abban
foglalható össze, hogy az államok osztályozásánál úgy kell építeni a korábbi elméleti
hagyományra, hogy egyszersmind figyelemmel legyünk az alkalmazott kategóriák
megváltozott tartalmára is.
A JOGI-SZERVEZETI SZEMPONTÚ OSZTÁLYOZÁS ELÉGTELENSÉGE • A
rendszerezés másik fő nehézsége abból származik, hogy az állam komplex, többarcú jelenség,
s egyszerre elemezhető a jogi szabályozás és a társadalmi valóság oldaláról. Ahhoz például,
hogy politikai értelemben demokráciáról beszélhessünk, szükség van többek között a
választási rendszer és parlament működésének jogi szabályozására. A jogi szabályozás
politikai értelemben nem semleges technika, egy adott jogi forma nem tölthető ki tetszőleges
politikai tartalommal. Éppen azért, mert a jog nagyban befolyásolja, s sokszor jól tükrözi a
politikai realitást, az államok osztályozásának bevett módszere a jogi—szervezeti felépítés
felőli megközelítés. A jogi—szervezeti felépítés szerinti osztályozásnak
- némi leegyszerűsítéssel — az a kérdés áll a középpontjában, hogy miként oszlik meg a
hatalom az állam különböző szervei között.
Bár a jogi-szervezeti keretek elemzése önmagában sohasem volt elegendő az állam
politikai valóságának a megértéséhez, ez az állítás napjainkban, a pártok megjelenésével
fokozottan igaz. Az a megközelítés, mely csak az állam jogi dimenzióját vizsgálja, látványosan
kudarcot vall például az olyan politikai rendszerek elemzésénél, melyben a jogi szabályozás
ugyan „papíron” megosztja az állam hatalmát, de a tényleges döntési centrum az államon
kívül helyezkedik el, s monolitikus, ahogy ez például a sztálini Szovjetunióban volt. De
hiányos lesz az ilyen államtipológia a modern nyugati parlamentáris demokráciák me gérté-
sénél is. Ezekben az országokban hiába van jogi értelemben elválasztva a tör vényhozó és a
végrehajtó hatalom, a politikai realitás az, hogy a parlamenti többség és a kormány mögött
ugyanaz a párt vagy pártkoalíció áll. Mindez azt kívánja, hogy tipológiánkban a jogi-
szervezeti felépítés mellett további társadalmi tényezőket is vegyünk figyelembe.
A fenti két módszertani megfontolást szem előtt tartva úgy fogunk eljárni, hogy először
megvizsgáljuk az államok klasszikus osztályozásának elméleti hagyatékát, majd a modern
állam általunk legfontosabbnak tartott szempontok szerinti tipizálását végezzük el. E helyen
egyrészt jogi—szervezeti szempontból
31 2 TIZENKETTEDIK FEJEZET

tipizáljuk az államokat, majd kiegészítjük ezt a tipológiát a politikai rendszer, s ezen belül a
pártstruktúra sajátosságaira épülő osztályozással.

AZ ÁLLAMOK KLASSZIKUS OSZTÁLYOZÁSA

ÁLLAMTÍPUS ÉS ÁLLAMFORMA • A ‘típus’ és a ‘forma’ kifejezés egyaránt latin közvetítéssel

a görög gondolkodásból.jutott el hozzánk. Mindkét fogalmi eszköz arra szolgál, hogy a
segítségükkel el tudjunk vonatkoztatni az egyedi jelenségektől, s ki tudjuk emelni olyan
közös jegyeiket, amely a dolgok csoportosításának, osztályozásának alapját is képezhetik. A
két fogalom találkozik abban, hogy az egyedi dolgok alakját, megjelenését, ismétlődő vagy
közös jegyeit veszik alapul. A típus az összetartozásra utaló ismertetőjegyek vagy
tulajdonságok gyűj tő fogalma, amelyekből az egyes dolgok keletkezésének azonos módjára,
közös gyökerére, az őket formáló közös hatásokra következtetünk. Egy irodalmi típus vagy
egy társadalmi típus nem felel meg egyik konkrét egyednek sem, de mindegyik egyed hordoz
olyan stílusjegyeket — ahogy azt a jogcsaládoknál is láttuk —, amelyek együtt egy típust
alkotnak. A forna a görög (elsősorban arisz- totelészi) természetfilozófia fogalma. Az egyedi
(természeti) dolgok azért egyediek, azért valamilyenek, mert anyagukat valamilyen forma
határozza meg. Egy szobor anyaga a kő vagy a bronz; valamilyen szoborrá attól a formától
válik, amelyet az anyaga felvesz. A forma tehát magasabbrendű, mint az anyag, s nem is
anyagiságként, hanem valahogy máshogy — Istenben, az ideákban, a tudatunkban — létezik.
Ebben a felfogásban olyan „öntőséma” tehát a forma, amelybe az anyag beleönthető, s azt
valamilyenné, neki megfelelővé formálja. Ezeket a fogalmakat hasznosítja tehát az államtípus
és az államforma hagyományos fogalma, amikor az egyes konkrét államok jegyeit vizsgálja,
hogy azok alapján — akár egy típus egyedi példáiként, akár egy társadalmi „nyersanyag”
öntőformáiként — csoportosítani tudja őket.
(1) Az államtípus fogalmának kidolgozása elsősorban a német államtannak köszönhető, s
az államok bizonyos közös vonásokon alapuló osztályozását szolgálja. Az államtípusoknak két
változatát szokták felállítani: a történeti típusokat és a szociológiai típusokat — de e kettőt össze
is lehet vonni. Az előbbi abból indul ki, hogy az ismertetőjegyek történelmileg
meghatározottak és az időben változnak, s ezért az egyes történelmi korszakokon belül
azonos típusú államok ismerhetők fel, illetve a történelmi korszakhatárok egyben az egyes ál-
lamtípusokat is elkülönítik. A szociológiai alapú tipizálás kiindulópontja az, hogy az állam
sajátosságait az alapját képező társadalom határozza meg. Nem az államoknak vannak tehát
közös jegyeik, hanem a társadalmaknak, annak a módnak, ahogy az emberek az életüket
újratermelik, s ezek mutatkoznak meg az állami berendezkedés sajátosságaiban.
Az államtípusokat kijelölő történelmi korszakok értelemszerűen az ókor — középkor -
újkor szakaszolásból adódnak, melyek tovább bonthatók, pl. ókori
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 313

keleti, antik (azon belül görög és római), hűbéri, rendi, abszolutista, modern stb.
államtípusokra. Ha a társadalmi-szociológiai szempontokra helyezzük a hangsúlyt, akkor más
elnevezésekhez, s esetleg más szakaszoláshoz juthatunk. Ezen az alapon beszélhetünk pl.
rabszolgatartó, feudális, tőkés, szocialista államokról, amelyeket kiegészíthetjük a tengeri,
kereskedő, katonai, alkotmányos, demokratikus, szociális stb. államok típusaival. Ilyen
besorolással az alkotmányok is élnek — pl. a német Alkotmány 20. § (1) bek. szerint „A
Német Szövetségi Köztársaság demokratikus és szociális szövetségi állam”; vagy az Alaptör-
vény B) cikkének (1) bekezdése szerint „Magyarország független, demokratikus jogállam”.
Minthogy az ilyen típusok, besorolások, megnevezések a valóság és az eszmény közötti
mezőben a napi politikai-alkotmányjogi polémiák tárgyát is képezi, a tudományban sem
kristályosodott ki valamilyen általánosan elfogadott típustan — a típusokon alapuló
felosztások így túlságosan is kötődnek az egyes szerzők múlékony felfogásához. Valódi
konszenzus inkább az államformatant övezi.
(2) Az államforma fogalma és az egyes államformák felosztása és megnevezése jó kétezer
éven átívelő állandóságot mutat. Ez nem véletlen, hiszen annak megalapozását és
kidolgozását (Hérodotosz és Platón nyomán) Arisztotelész végezte el, a görög poliszok gazdag
világának mélyreható tanulmányozása és a változatok általánosítása útján. 2 Ahogyan oly sok
területen, az állami berendezkedés lehetőségeit tekintve is a görög kultúra megelőlegzett
szinte minden lehetőséget és változatot — azaz formát —, amely a tartalmak változása esetén
is alkalmazható volt. Arisztotelész elmélete joggal nevezhető klasszikusnak, hiszen az ő
felosztásából és a tőle származó görög kifejezésekből eredeztethetjük mai fogalmaink nagy
részét; ez pedig annak tudható be, hogy az Arisztotelészt követő századok során végig az ő
tanaira.támaszkodtak, s azt építgették tovább.
AZ ARISZTOTELÉSZI TIPOLÓGIA • Arisztotelész, hasonlóan a többi ókori görög
filozófushoz, a politika szót abban az értelemben használta, hogy az a városállamra (a poliszra) és
annak irányítására vonatkozó ismeretek összessége. 3 A polisz nem jelentette a mai.
értelemben vett elkülönült „államot”, hanem egyszerre utalt a városra, a közösségre, a
társadalomra és ennek mikénti berendezésére: az alkotmányra. E berendezkedés egyik
metszete a hatalom problémája, és az, hogy a hatalmat hányán és hogyan gyakorolják. A polisz
irányítása, vezetése - csakúgy, mint egy hajó kormányzása — lehet egy ember kezében, néhá-
nyéban, vág}' sok személyében, állapítja meg Arisztotelész. Azokban az esetekben,
melyekben e személy vagy személyek a közérdeket szem előtt tartva uralkodnak, helyes, míg
ha uralkodásuk során csak saját érdekeiket nézik, helytelen, korcs államformákról beszélünk.
Ezek alapján hat fő államforma lehetséges:

2 Arisztotelész: 'Politika. (Ford.: Szabó M.) Budapest: Gondolat, 1984.

Ahogyan az emberek - természetük szerinti — társulásának formája először a háztartás, aztán a
3

falu, s végül a (város)állam, úgy ezek kormányzására, vezetésére iránjoiló ismeretek is azonos
jellegűek.
 314 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A királyság jó államforma, mert ilyenkor egy „uralkodásra termett, bölcs” férfiú

kormányoz, mégpedig a legtöbbször az alattvalói közül kiemelkedve, de azok
beleegyezésével. Ez azonban nem feltétlenül szükséges. A fontos az, hogy a király betart-e
bizonyos írott vagy íradan szabályokat. Ha nem tart be semmilyen ilyen szabályrendszert,
akkor az önkénye szerint kormányoz, és türannosz: zsarnok lesz belőle, az államforma pedig
türannisz, amely a legelfajzottabb, legkorcsabb államforma.
Az arisztokráciában egy kisebb csoport gyakorolja a hatalmat — az „előkelők”. A vezetők itt
az egyetemes erkölcs szempontjából nemes férfiak. Ezen felül még két kritérium szükséges az
arisztokráciához: az, hogy ezek a jellemes emberek a gazdagok és műveltek közül kerüljenek
ki, s hogy hatalmukat a köznépre is tekintettel gyakorolják. Az arisztokrácia könnyen
oligarchiává fajul, amikor a vezetőkből hiányzik az erény, a kormányzás pedig nincsen
tekintettel a köznépre. Ilyenkor a vezetők kiválasztásában és a hatalom gyakorlásában már
csak egyetlen szempont dominál: a pénz.
A demokráciára, a „legkevésbé korcs” államformára, az egyenlőség a jellemző: általában a
vagyontalan tömeg uralmát jelenti, hiszen benne sem a vagyonos, sem a vagyontalan osztály
nem emelkedik a másik fölé: jogaikban egyenlőek — s mivel a vagyontalanok többen vannak,
általában az ő akaratuk érvényesül. Ennek is vannak jobb és rosszabb alfajai; ezek közül az a
forma a legrosszabb, amikor a vezetők kiválasztásában már semmilyen szerepe sincsen az
érdemnek vág}7 rátermettségnek: az egyes tisztségekre egyszerűen kisorsolják az embereket.
De akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha választanak ugyan, de a választójogot minden szabad
ember .megkapja; ekkor ugyanis a vagyontalan tömeg vág} 7 eladja pénzért a szavazatát, vág}7
demagógok (népvezérek) hatása alá kerül. Ezek hízelegnek a népnek, majd egy alkalmas
pillanatban, amikor már nagy a káosz és a rend utáni sóvárgás, megragadják a hatalmat, és
türanniszt valósítanak meg.
A politeia a legnemesebb államforma, tulajdonképpen az oligarchia és a demokrácia keveréke; bár ez
utóbbihoz áll közel, hiszen az előbbihez inkább az arisztokrácia közelít. Ez az alkotmány egyesíti az
oligarchia erényét: a gazdagságot; az arisztokráciáét: a nemeslelkűséget; és a demokráciáét: a
szabadságot. Mindenben a középút állama ez; abban is, hogy az egyes alkotmányos intézmények
kompromisszumot teremtenek a különböző megoldások közt (pl. a tisztségviselők választhatóságát nem
szabad cenzushoz kötni, ami demokratikus
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 315

vonás, de mindenképp választani kell őket, nem sorsolni — s ez oligarchikus.) De abban

is a középutat képviseli, hogy társadalmi bázisa a középréteg, a se túl gazdagok, se túl
szegények csoportjára támaszkodik társadalmilag, akik erényessége garancia az állam helyes
működésére. Láthatjuk, hogy ez vegyes államforma, amely egyesíti több államforma előnyös
vonásait, és így kitörési lehetőséget kínál a többi ingatag államforma állandó váltakozásából.
Arisztotelész itt vázolt tanai a következők szerint határozták meg - szinte napjainkig
hatóan - a politikáról való gondolkodást:
(a) A legtermészetesebb államforma a királyság. A legkezdedegesebb közösségekben az
irányítás úgy jöhet létre a legegyszerűbben, hogy valaki — a tudásban és erényekben
legkiválóbb — kiemelkedik a közösség tagjai közül, s ezt tekintély támasztja alá. Ezért a
királyság a történetileg is az első államforma.
(b) Apoliteia azért a legjobb kormányzat, mert vegyes kormánynak eg5resíti magában az egy, a
több és a sok ember által vezetett állam előnyeit. Tartalmilag ez a jelentősebb társadalmi
csoportoknak a politikába való bevonását, szellemileg pedig a politika divergáló céljainak és
értékeinek egyesítését kívánja meg.
(c) A demokrácia a rossz államformák között szerepel. Ennek magyarázata szinte a XX.
század közepéig Európában is az általános választójog elutasításának indoka volt; eszerint
ugyanis a demokráciában uralkodó nép vagyontalan és műveletlen, ezért lefizethető és
megtéveszthető, ami a demokráciát a zsarnokság melegágyává teszi.
(d) A zsarnokság a legrosszabb államforma, mert a közösség minden tagjának egyformán
rossz. A törvényeket mellőző önkényes hatalom senki és semmi másra nem támaszkodik,
mint a félelemre, s az embereket egyenlővé teszi, de — a demokrácia szöges ellentéteként —
csupán a kiszolgáltatottságban és kifosz- tottságban.
A KLASSZIKUS ÁLLAMFORMATAN KIEGÉSZÍTÉSE • E saroktételek cövekelték ki tehát a
politikáról való gondolkodás kereteit a későbbiekben is, jóllehet néhány módosítás és
kiegészítés is járult azokhoz.
(a) így mindenekelőtt a rómaiak bevezették a köztársaság (rés publica) államformáját, amelyet
ők maguk is vegyes kormányzatként tartották a legjobbnak, hiszen abban megoszlik a hatalom a
szenátus, a magisztrátusok és a népgyűlés között. Ettől kezdve a klasszikus osztályozásban a
politeia helyét a köztársaság terminusa és modellje vette át.
(b) Szintén a rómaiaknak köszönhető a diktatúra modelljének kidolgozása. Igen jelentős
lépésről van szó. Arról, hogy — „alkotmányosan’1’ megállapított rendkívüli helyzet idején —
intézményes lehetőség nyílik a politikai berendezkedés normális menetének felfüggesztésére,
normatív módon meghatározott módon, ideig és garanciák mellett az egyeduralom
gyakorlására. Ez az első, és mindmáig mintaértékű kísérlet a néha elkerülheteden
„önkényuralom” vagy „teljhatalom” megzabolázására és törvényes keretek közé terelésére.
Az intéz
31 6 TIZENKETTEDIK FEJEZET

mény egyben biztosíték arra is, hogy az ne rendezkedhessen be tartósan, hiszen

legitimitásának alapja éppen az ideiglenesség.
(a) Az államformák váltakozása utóbb — a ciklikus történelem-szemlélet hatására - azok
„körforgásaként” nyert értelmezést. így pl. Machiavelli is a „természetes” királyságból indult ki,
amely elfajulva zsarnokságba torkollik; ezt az előkelők megelégelik, megdöntik, és
arisztokráciát hoznak létre, amely azonban szintén eltorzul, és oligarchiává válik; éz ellen
ismét a nép lázad fel, s demokráciával váltja fel, amely azonban szintén eltorzul, és
ochlokrááába — a csőcselék uralmába — torkollik; ennek anarchiájából pedig kiemelkedik egy
érdemdús vezető, hogy királyként megteremtse a rendet és békességet — s ezzel minden kez-
dődik elölről. Az államformák ciklikus körforgásából Machiavelli is a vegyes kormányzatban
— a római mintára elképzelt köztársaságban — látja a kitörési lehetőséget.

AZ ÁLLAMOK MODERN OSZTÁLYOZÁSA

AZ ÁLLAMFORMÁK SZERINTI OSZTÁLYOZÁS KIÜRESEDÉSE • Mint azt a klasszikus

örökség is tanúsítja, az államformák szerinti tipizálás az államok rendszerezésének egyik
legősibb módja volt, vagy még pontosabban, maga volt „a” tipizálás. Az újkori
államelméletnek is a monarchia—köztársaság fogalompáros jelentette az egyik fő választóvonalát.
A köztársaság kifejezés, mint azt fentebb láttuk, ugyan Rómában született, de „igazi karrierje” a
francia állambölcseletben kezdődött, amikor a római mintálcat meghonosítva átvették a szót
is, kb. hasonló értelemben, mint a ‘demokrácia’ kifejezést. 4 (A demokrácia ugyanis — mint
láthattuk — Arisztotelész óta rossz államformának minősült.) Egyszóval: elkezdték a többség
által gyakorolt hatalmi rendszert „köztársaságnak” hívni demokrácia hefyett. így a római
előzmények után a többségi hatalomgyakorlás, az alkotmányosság, s az a gondolat maradt a
köztársaság megkülönböztető jegye, hogy a többséget bizonyos testületek, tipikusan a
parlament és a végrehajtó hatalom képviselik és a nyilvánosság kontrollálja.
Másfelől a köztársaság nemcsak intézményi megoldásaiban, hanem legitimációs elvében
is a monarchia valódi alternatíváját jelentette. A köztársaság modernkori eszméje azt
feltételezte, hogy a politikai közösség tagjai formálisan egyenlő státussal rendelkeznek, s a
hatalom gyakorlói e közösségtől kapják felhatalmazásukat. A feudális monarchiáknak ezzel
szemben nem polgárai, hanem egyenlőtlen jogállású alattvalói voltak, s az uralkodó hatalmát
nem kizárólag, s nem is elsősorban a politikai közösségtől, hanem bizonyos értelemben azon
kívülről származtatta, pl. az isteni gondviselésből, vagy az öröklés jogcíméből.

4
Érdemes megjegyezni, hogyJean Bodin még a demokráciáról értekezik 1583-ban: Az államról. Budapest:
Gondolat Kiadó, 1987; Montesquieu viszont már a köztársaságról szól 1748-ban: A tömények szelleméről. Budapest:
Akadémiai Kiadó, 1972.
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 317

Tehát mind a klasszikus államformatan, mind az újkori felfogás az államformák fogalmát

olyan ismertetőjegyekhez kötötte, melyeknek valódi politikai jelentősége volt. Azzal a
folyamattal azonban, ahogyan a legitimáció demokratikus elve győzedelmeskedett a
dinasztikus elv felett, és az alkotmányos monarchiákat háttérbe szorította a parlamentáris
monarchia, azaz a kormány immár nem az uralkodónak, hanem a parlamentnek lett felelős,
valamint az uralkodó - a népszerű megfogalmazás szerint — „uralkodik, de nem kormányoz”,
a monarchia és a köztársaság közötti megkülönböztetés elveszítette valódi jelentőségét. Mára
a monarchiák is a köztársaság vonásait hordozzák. 5 A köztársaságok választott államfőinek, s
a monarchiák öröklés útján trónra kerülő királyainak hatásköre között ma már nincsen
érdemi különbség. A monarchia mellett kitartó államokban a legerősebb érv a királyság
intézményének megtartása mellett, hogy az uralkodó jelképezi a történelmi kontinuitást.
Éppen ezért általában azon országokra jellemző ez az államforma, ahol a feudalizmusból a
polgári társadalomra való átmenet fokozatos és békés volt, mintegy jelképezve a régi és az új
elit közötti kompromisszumot.
ALKOTMÁNYFORMA (ALKOTMÁNYOS RENDSZER) • Az alkotmány fogalmának létezik
egy tágabb és egy szűkebb értelmezése. Tágabb értelmezés szerint alkotmányon a
közhatalmat gyakorló intézményeket létrehozó, azok működését meghatározó szabályok
összességét értjük. Ebben az értelemben minden államnak szükségképpen van alkotmánya,
hiszen az állam intézményeit szabályok konstituálják. Szűkebb értelemben véve akkor
beszélünk alkotmányról, amikor az állami intézmények működését meghatározó szabályokat,
vagy legalábbis azok főbb elveit egy jogszabály foglalja össze. Az ilyen jogszabályokat kartális
alkotmányoknak hívjuk. Ma már ez a megkülönböztetés csekély jelentőségű, mert néhány
kivételtől (Izrael, Nagy-Britannia és Uj-Zéland) eltekintve valamennyi államnak kartális
alkotmánya van. A kartális alkotmányok elfogadásának az a célja, hogy az ilyen
jogszabályokat kiemeljék a „közönséges” törvények köréből, ez pedig úgy érhető el, ha az
alkotmány megalkotására és módosítására más eljárást követelnek meg, mint a rendes
törvények esetében. Az alkotmányok egyik funkciója, hogy szabályozzák az államhatalom
telepítését, elosztását, és gyakorlásának módját. Ez a hatalom főhatalom — „maiestas’’ —, vagyis
az adott politikai közösségen belül minden más hatalmi ágenst megelőző közhatalom. E
főhatalommal kapcsolatban az alkotmány rögzíti annak eredetét (Isten, az alapítás, a nép, a
nemzet), letéteményesét (az uralkodó, a parlament, a nép) és jellegét (teljes, hiányos, korlátozott).
A XVI. század óta a főhatalom (köz)jogi terminussal való megnevezésére szolgál a
‘szuverenitás’. Az alkotmányformára figyelő tipológiában e szuverenitás eloszlását, vagyis azt
vizsgáljuk, hogy az állam földrajzi—területi egységei rendel

5 így lehetséges az, hogy sokan még a brit alkotmány tartalmát is alapvetően köztársaságiként
jellemzik, noha Nagy-Britannia államformája kétségtelenül királyság. Lásd Adam Tomkins: Our
Republican Constitution. Oxford - Oregon: Hart Publishing, 2005.
31 8 TIZENKETTEDIK FEJEZET

keznek-e a szuverenitás valamely elemével. Az állami szuverenitás egységessége vagy

megosztottsága alapján megkülönböztethetünk egymástól unitárius államokat,, ahol az állam
területi egységei (pl. a megyék) nem rendelkeznek a szuverenitás részjogosítványaival,
szövetségi államokat (föderációkat), ahol a szuverenitás megoszlik a szövetségi állam és a
tagállamok között, illetve államszövetségeket (konföderációkat), ahol az egyes államok között
ennél lazább, egyes felfogások szerint csak nemzetközi jellegű kapcsolat létezik. Az elsőre
példa Magyarország, Franciaország vagy Nagy-Britannia, a másodikra az Egyesült Államok
és a Német Szövetségi Köztársaság, míg a harmadikra az 1787 előtti Egyesült Államok, vagy
az 1815 és 1866 közötti Németország. Mint az amerikai és a német (vagy éppen a svájci)
példa illusztrálja, a szövetségi állam gyakran egy korábbi államszövetségből jön létre az
államok közötti integráció előrehaladtával.6
Alaptörvényünk BJ cikkének (1) bekezdése szerint „Magyarország független,
demokratikus jogállam”. E meghatározás első eleme („független „) a szuverenitásra utal,
második és harmadik eleme pedig az alkotmányos rend két, egymástól független, de
egymással kapcsolatban is álló, a jog által garantált tartalmi jegyére. Akkor, amikor azt állítjuk,
hogy egy állam demokratikus, e jelzővel leggyakrabban politikai tartalmára utalunk. Nem
szabad azonban szem elől téveszteni, hogy ennek a kategóriának jogi vetülete is van.
Olyannyira, hogy az államot saját ars poeticája szerint kizárólag jogi szempontból elemző
Hans Kelsen éppen ezt a sajátosságot tette meg az államformatan központi kritériumává.
Mint Kelsen írja: „Az a megkülönböztető ismertető jel, amely szerint a különböző
államformák egymástól elkülönülnek, az a viszony, amelyben [az állami] rendnek alávetettek a rend
megalkotásával szemben vannak, a szerint t.i., hogy részesülnek-e., és ha igen milyen mértékben a
norma megalkotásában a normának alávetetteké ‘ Kelsen ennek alapján az államformák két — a
gyakorlatban elérheteden — ideáltípusát különbözteti meg, a demokráciát, ahol a jogot alkotók
egybeesnek a jog címzettjeivel, s az autokrááát, ahol a jognak — leszámítva az azt alkotó au-
tokratát — mindenki más csak címzettje. A gyakorlatban természetesen számtalan közbülső
forma létezik, ami — Arisztotelész felosztásához hasonlóan — lehetővé teszi az államoknak a
jogalkotásban (törvényhozásban) részt vevők száma, illetve aránya szerinti osztályozását.
Ugyancsak Arisztotelészig — hog3^ jobb, ha a törvények uralkodnak, mint ha az
emberek — vezethető vissza az alkotmányos rend harmadik eleme: a jogállam vagy joguralom.
Elképzelhető tehát pl. „arisztokratikus jogállam” is (mint amilyenek a XVIII-XIX. század
alkotmányos rendszerei voltak), de „demokratikus zsarnokság” is (mint amelynek veszélyeire
Alexis de Tocqueville figyelmeztetett). A kik vesznek részt a hatalom gyakorlásában kérdése
tehát nem azonos a meddig terjed a hatalom kérdésével. Az államhatalom kiterjedésének
alkotmá

6
Az Európai Unió jelenleg éppen az államszövetség és a szövetségi állam („Európai Egyesült Államok”) közti
mezőben van; élesen vitatott jövőjét az dönti el, hogy innen merre halad tovább.
7
Hans Kelsen: Az államelmélet alapvonalai. (Fordította: Moór Gv.) Miskolc: Bíbor, 1997, 93. o.
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 31 9

nyos—jogi korlátait fejezi ki a „jogállamiság” minősége: a jog alá vetett és a jog

eszközrendszerével kormányzó hatalom gondolatát.
Ezen belül egyrészt beszélhetünk egy szűk , formális értelemben vett jogállamról' ami csak
annyit követel meg az államtól, hogy minden aktusa előre lefektetett, általános, s lehetőség
szerint állandó jogszabályokhoz kötött legyen, s hogy
- láthatóan nem is olyan könnyű betartani, mint gondolnánk! - a törvények, a jog szabályai
azokra is vonatkozzanak, akik megalkották őket, egészen addig, amíg meg nem változtatják.
Ebben az értelemben a jogállam ellentétét rendőrállamként szokták címkézni. Ez annyiban
találó, hogy a rendőrállam nem definíció szerint zsarnokság vagy önkényuralom, hiszen az
állam méltányosan és észszerűen is tevékenykedhet, ám ez mégsem ugyanaz, mintha előre
lefektetett szabályok alapján járna el. Másrészt beszélhetünk tartalmijogállamrólmely a fentieken
túlmenően a hatalmi ágak elválasztását és az emberi jogok egy bizonyos körének biztosítását
is követelményként állítja az állammal szemben.
A hatalom eloszlása és korlátozása mellett az alkotmányos rendszer fontos eleme a hatalom
megosztása - vagyis az alkotmányos állásfoglalás arról, hogy a főhatalom egy kézben egyesül,
vagy — annak korlátozása és ellenőrzése érdekében — meg van osztva az egymást
ellensúlyozó hatalmi ágak között. A modern alkotmányok természetesen a hatalommegosztás
kívánalmát rögzítik.
KORMÁNYFORMA (KORMÁNYZATI RENDSZER) • A kormányzati rendszer az állam
fogalmában is megjelenő „gubernatio” elemét, azaz a hatalom gyakorlásának módját fejezi ki. 8 A
kormányzati rendszer milyenségének meghatározó ismérve a kormányforma, amely a
hatalommegosztás kialakításának módját, vagyis a végrehajtó és a törvényhozó hatalom belső és
egymáshoz képest mutatkozó viszonyait és működését írja le. A jogi—szervezeti
szempontoknak az a „mélyebb (politikai) értelme”, hogy miként oszlik meg az államon belüli
hatalom. A hatalom azonban többé-kevésbé mindig is megoszlott, mint a vegyes
kormányzatban, vagy az állam és az egyház között, vagy a hűbéri hierarchián belül, vág}' a
rendek között. A hatalommegosztás doktrínájának, ahogyan ezt Montesquieu klasszikussá
vált elméletében is láthatjuk, a horizontális hatalommegosztás, vagyis a központi államhatalmi
ágak elválasztása állt a középpontjában. (Vertikális hatalommegosztásnak az állam központi
szervei és helyi autonómiái — megyék, régiók, tartományok — közötti hatáskörmegosztást
szoktuk érteni, mely felöleli az előző alpont alatt tárgyalt kérdést, de túl is mutat azon.) E
normatív tan szerint az a kívánatos, hogy a három hatalmi ágat — a törvényhozást, a
végrehajtást

Az állam fogalmán belül különbséget lehet és kell tenni a maiestas (főhatalom) és a gubernatio (a
főhatalomnak alávetett, abból eredő kormányzat) között. A főhatalom letéteményesére utaló
maiestas (szuverenitás) és az annak gyakorlójára utaló gubernatio (kormányzat) áll mai állam-
felfogásunk középpontjában is, kiegészülve azzal a területtel és azzal a népességgel, amely felett ez a
hatalom gyakorolható. A gubematio-bó\ származik a ‘gubernátor’ vág}' ‘govemor’ - ^kormányzó’ - szó, a
más nevében, más helyetteseként gyakorolt hatalom vagy hatalmi képviselő megnevez é-
320 TIZENKETTEDIK FEJEZET

és a bíráskodást — az őket egymással szemben megillető jogosítványok, vagyis a „fékek és

ellensúlyok” egyensúlyban tartsák, azaz egymást körkörösen ellenőrizhessék és „kordában
tarthassák”. Ez azonban csupán egy elméleti modell, amely ilyen tisztaságban a valóságban
sohasem valósul meg — amint nem volt igaz annak idején Montesquieu példaként
hivatkozott mintaállamára: Angliára sem.
A hatalmi ágak egymáshoz viszonyított súlyából, megszerveződésük módjából, jogköreik
sajátosságából állnak elő azok a változatok, amelyek a hatalom- megosztásból kiinduló
tipológia alapját képezik. Mivel a bírói szervek nem vesznek részt a kormányzásban, így ezek
a tipizáláskor nem játszanak szerepet. (Azaz: a bíróságok nem részei a kormányzati rendszernek,
bár részei az államszervezetnek, és részei az alkotmányos rendszernek is.) A törvényhozó és a
végrehajtó hatalom azonban még tovább bontható: az előbbi alsó és felső házra; az utóbbi
pedig a végrehajtó hatalom fejére (király vagy államelnök), 9 illetve a miniszterek tanácsára,
azaz a kormányra és ennek vezetőjére — a miniszterelnökre vagy kormányfőre —, valamint a
miniszterekre. A kormányzati rendszerek (hatalmi ágak) alapján történő tipológia e
szerveknek az egymáshoz való viszonya alapján két lépésben csoportosítja az államokat. Első
lépésben megkülönbözteti (1) a hatalommegosztást elfogadó és (2) azt elutasító rendszereket.
Második lépésben — az egyébként domináns — első típuson belül lehet elkülöníteni (l.a) az
államhatalmi ágak szétválasztásának rendszereit és (1 .b) az együttfnűködő és egymást ellenőrző (parlamentáris)
rendszereket.
(1 .a) A hatalmi ágakat elkülönítő rendszerekben az államhatalmi ágak elkülönülése egyrészt a
különböző szervek szervezeti függetlenségét, másrészt azok funkcionális, azaz
feladatcsoportok szerinti specializálódását jelenti. A szervezeti függetlenség vegytiszta formájában
akkor valósulna meg, ha a törvényhozó és a végrehajtó hatalomnak egymással szemben nem
lenne semmilyen jogosítványa
— azaz a parlament tagjai nem intézhetnének interpellációkat a miniszterekhez; a
miniszterek egyáltalán nem lennének felelősek a parlamentnek, csak a végrehajtó hatalom
fejének; a kormány tagjai nem léphetnének be a parlamentbe, ott nem szólalhatnának fel stb.
A teljes funkcionális specializálódás azt jelentené, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom más
és más feladatokat végez, és csak ezeket: a törvényhozás általános rendelkezéseket
(törvényeket) alkot, a végrehajtó hatalom pedig csakis egyedi jellegű intézkedéseket
(döntéseket) hozhat.
Mindkét feltétellel kapcsolatban meg kell azonban jegyeznünk, hogy tiszta formájukban
nem léteznek sehol. Természetesen a két említett államhatalmi ágnak igen széles skálán
mozgó jogai lehetnek egymással szemben. Például a kormány a legtöbb országban a
parlamentnek felelős: egy bizalmatlansági indítvány és szavazás után a parlament
elmozdíthatja a helyéről az egyes minisztere-

l)
Megjegyzésre érdemes, hogy az államelméletben vita tárgyát képezi, hogy az uralkodó, illetve az államelnök a
végrehajtó hatalom tényleges feje-e, sőt hogy egyáltalán része-e a végrehajtó hatalomnak - vagy pedig a
hatalommegosztás fölött és azon kívül jelölhető ki a szerepe.
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 321

két vagy az egész kormányt, de fordítva: a köztársasági elnököt (vagy a királyt) sok helyen
megilleti a parlament feloszlatásának joga, vagy a törvények kihirdetésének, illetve
visszatartásának joga (vétójog). Ugyanez igaz a második előfeltételre, a funkcionális
specializálódásra is. A kormány sehol a világon nem csak egyedi döntéseket hoz, mindenütt
van rendeletalkotási joga, s ugyanígy a parlament is — noha ritkábban — kivizsgál és eldönt
egyedi ügyeket, gondoskodik törvényei végrehajtásáról stb.
(l.a.a) Történelmileg az első hatalommegosztási rendszer nyilván az ókori demokráciákban
alakult ki, ahol a különböző tisztségviselők, a népgyűlés, a szenátus, a bíróságok elég
határozottan körülírt jogkörökkel rendelkeztek, sőt egymással szemben is voltak eszközeik
(pl. a római intercessio intézménye). Minthogy azonban ezek esetében a „hatalommegosztás”
nem hatalmi ágak, hanem hatalmi tényezők között alakult ki, valójában csak hatalmi
munkamegosztásról beszélhetünk. A hatalommegosztást csak a többször „átstilizáláson”
átmenő gyakorlati és elméleti minták értelmében előlegezik meg, ahogyan azt előrebo-
csátottuk.
(l.a.b) Az igazi hatalommegosztási rendszer felé vezető első lépés az alkotmányos
monarchia. Itt a királyi hatalom gyengítésére létrejön egy parlament, amelyet azonban
kezdeti gyengesége miatt állandóan védeni kell a királyi túlkapások ellen: így születik meg az
a rendszer, amelyben csaknem befolyásolási eszközök nélkül áll egymással szemben a
törvényhozó és a végrehajtó hatalom. Ez úgy volt lehetséges, hogy a kormány mindennapi
működtetéséhez nem volt szükség parlamenti jóváhagyásra. A parlament ugyan fontos, de
kivételes alkalmakkor — az adóztatásnál és a hadügyeknél — kellett, hogy hozzájáruljon a
kormány tevékenységéhez. Az alkotmányos monarchia egy történelmileg jól kö-
rülhatárolható korszak terméke, átmenetet jelent az abszolút monarchia és a parlamentáris
demokrácia között a legtöbb európai országban. Mint ahogy az államforma szerinti tipológia
történeti tárgyalásánál már említettük, ez a kormányzati rendszer akkor szorult háttérbe,
amikor a kormány már nem az uralkodónak, hanem egyre inkább a parlamentnek tartozott
felelősséggel. Ez a folyamat először Nagy-Britanniában, a 18. században ment végbe, s ennek
során az alkotmányos monarchia fokozatosan parlamentáris monarchiává alakult át.
(l.a.c) A hatalmakat elkülönítő kormányzati berendezkedés harmadik formája az ún.
prezjdenciális rendszer, mely az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki, szintén egy sor
speciális történelmi tényező hatására. A törvényhozó hatalom mellett azonban itt egy, a nép
által (elektorok útján) választott, igen széles jogkörökkel rendelkező elnök áll. A nép általi
választás az amerikai elnöknek igen erős legitimációt ad. Az is erősíti az elnök pozícióját,
hogy a törvényhozó hatalom sem őt, sem az általa kinevezett minisztereket nem mozdíthatja
el bizalmatlansági szavazás útján. Az éles elkülönítésből azonban az is következik, hogy
gyakran az elnök nem képes azoknak a törvényeknek a megszavaztatásá- ra, amelyekre
programjának érvényesítéséhez szükség lenne. így patthelyzet alakulhat ki a két egyformán
erős legitimációval rendelkező, de egymással
322 TIZENKETTEDIK FEJEZET

szemben tehetetlen hatalmi ág között. 10 Természetesen az elkülönülés itt sem teljes, hiszen
pl. az elnöknek a törvények kihirdetése előtt vétójoga van, vagy az elnök vád alá helyezhető
(impeachment), azonban elmondhatjuk, hogy a hatalmak elkülönítésének ma is létező, az
elméleti modell végpontjához legjobban közelítő rendszere az amerikai. Az Egyesült Államok
mintája különösen Latin- Amerikában talált követésre, ott találhatjuk a legtöbb
prezidenciális rendszerű államot. Érdemes ehhez azt is hozzátennünk, hogy a prezidenciális
rendszerek máshol nem bizonyultak olyan stabilnak mint az Egyesült Államokban. A tör-
vényhozó és a végrehajtó között óhatatlanul bekövetkező patthelyzet ugyanis gyakran abba
az irányba sodorja a rendszert, hogy tovább erősítse, vagy kivételes hatalommal ruházza fel a
végrehajtó hatalom gyakorlóját.
(1 .a.d) Létezik egy olyan kormányforma, amely átvezet a parlamentáris rendszerekhez,
hiszen a prezidenciális és a parlamentáris kormányformák között elhelyezkedő önálló típus:
ez az ún. fél-pre%idenciális kormányforma. Ennek lényege, hogy a nép által választott, erős
legitimációjú államfő hatalma jóval túlmutat a ceremoniális funkción, de az elnök a
végrehajtó hatalom funkcióin osztozik a miniszterelnökkel, akit viszont a prezidenciális
rendszerektől eltérően, a parlament is elmozdíthat bizalmatlansági indítvánnyal. Erre a
berendezkedésre nyújt példát a weimari köztársaság (1919-1933), ahol az erős
felhatalmazással rendelkező köztársasági elnök például a parlament bizalmának meglététől
függetienül is elmozdíthatta a minisztereket, s így hatalma jóval erősebb volt a parlamentáris
rendszerben megszokottnál. Manapság pedig az 1958-ban kialakított francia közjogi
konstrukciót tekinthetjük e típus legismertebb példájának, ahol a köz- társasági elnök szerepe
jóval túlmutat a szimbolikus funkciók betöltésén. A fél- prezidenciális kormányforma
különösen az egykori Szovjetúnió utódállamaiban (például Beloruszia, Oroszország, Ukrajna)
vált népszerűvé, de ezt a megoldást vette át a rendszerváltáskor Lengyelország és Románia is.
(l.b) A hatalommegosztást elfogadó rendszerek közül számunkra ismerősebbek a hatalmak
együttműködésének rendszereiként jellemezhető kormányzati típusok. Szokták ezeket parlamentáris
rendszereknek is nevezni, s ma a legtöbb alkotmányos berendezkedés ehhez a típushoz áll a
legközelebb.
jellemzői: az uralkodói funkciók korábbi teljessége, szemben a prezidenciális rendszerrel,
kétfelé oszlik. Az államfő vagy az uralkodó gyakorolja a ceremoniális funkciókat, a kormány
pedig a tényleges irányító funkciót. Az államfő (az uralkodó) e rendszerekben általában
gyenge, nem játszik komoly politikai szerepet, inkább szimbolikus, alkotmánytechnikai
funkciókat tölt be. (Aláír bizonyos parlamenti és miniszterelnöki határozatokat, de ha
például ő nevez ki bizonyos tisztségviselőket, azokhoz miniszteri ellenjegyzés kell: ez azért
van, mert az államfőt - szemben a miniszterekkel — sem büntetőjogilag, sem politikailag
nem, vagy csak igen körülményesen lehet felelősségre vonni).

10
Juan J. Linz: ‘The Perils of Presidentialism.’ 1 Journal of Democracy (1990) 51, 62-66. o.
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 323

A hatalommegosztás szempontjából legfőbb jellemvonása e köztes típusnak, hogy a

törvényhozás és a végrehajtás nem függetlenek egymástól, hanem kölcsönös jogosítványokkal
rendelkeznek egymással szemben. A kormány a parlament bizalmából kormányoz és a
parlamentnek felelős. A parlament tagjai a kormányfőhöz és a miniszterekhez kérdéseket, sőt
interpellációkat intézhetnek, melyek végül bizalmatlansági indítványba és a kormány vagy
miniszterek lemondatásába torkollhatnak.
A kormányfő és az államfő közötti viszony is sajátos: legtöbbször az elnök (államfő)
nevezi ki a kormányfőt, ez a kinevezési jogkör azonban legtöbbször formális, hisz az elnök
köteles a győztes párt vezérét kinevezni (vagy célszerű, hogy ezt tegye, különben az új
kormány nem kap bizalmat a parlamentben). A végrehajtó hatalom a törvénykezdeményezés,
a törvények végrehajtási rendele- tei megalkotásának jogával, az államfő a törvények
aláírásának jogával, s végső esetben a parlament feloszlatásának jogával ellenőrzi, korlátozza a
törvényhozás munkáját.
A parlamentáris rendszer tiszta formájában a két hatalmi ág egyformán erős jogokkal
rendelkezik, így viszonyuk jogi értelemben kiegyenlített. Ehhez a tiszta típushoz legközelebb
az angol rendszer áll, ahol a kormányfőt megilleti a parlament feloszlatásának a joga, de a
parlament is leválthatja a miniszterelnököt. (Más kérdés, hogy a kormányzati rendszeren
kívüli tényezők miatt a kormány a tényleges irányító szerv.) Ritka azonban az, hogy ilyen
kiegyensúlyozott legyen a két hatalmi ág között a viszony: vagy a törvényhozó, vág}' a
végrehajtó hatalom felé billen el a mérleg nyelve. Éppen ezért a parlamentáris rendszeren
belül felállíthatunk az ideáltipikustól eltérő néhány altípust.
(l.b.a) A végrehajtó hatalom túlsúlyát mutatja az ún. kancellári rendszer, melyben a kormányfő erős
hatalma az ún. konstruktív bizalmatlanság intézményén és még néhány alkotmánytechnikai
megkötésen nyugszik. A konstruktív bizalmatlansági indítvány lényege, hogy a kormányfő
csak akkor buktatható meg, ha a képviselők meg tudnak egyezni az új kormányfő
személyében, és ezt meg is tudják választatni. Az egyéb megkötések közé tartozik pl., hogy a
miniszterek nem in- terpellálhatóak külön, azaz nem lehet a felelősségre vonásukat
kezdeményezni politikai hibáikért, csak az egész kormányét. (A kormány esetében pedig ott
van a konstruktív bizalmatlansági indítvány.) Tipikus példája ennek a német megoldás, de
ebbe a csoportba sorolható a magyar közjogi konstrukció is. 11
(l.b.b) A parlament túlsúlyát eredményezte a kormány, a végrehajtó hatalom fölött pl. a III. és
a IV. francia köztársaság. Ennek a rendszernek nyilvánvaló gyengéje, hogy csak instabilabb
kormányzást enged meg, s könnyebben vezet

11 A magyar rendszer ugyan osztja a fenti jellemvonásokat (konstruktív bizalmatlansági indít-

vány, az egyes miniszterekrfelelősségre vonásának hiánya), az irodalomban mégsem egyértel-
mű, hogy ezek önmagukban megalapozzák-e a ‘kancellári’ jelzőt. Ugyancsak fontos megje-
gyezni, hogy nálunk a miniszterelnök, szemben angol kollegájával, nem oszlathatja fel a par-
lamentet.
324 TIZENKETTEDIK FEJEZET

kormányválsághoz. Fontos azonban megjegyezni, hogy a törvényhozás és a végrehajtás

közötti erőviszony alakításában a fenti közjogi megoldásoknál fontosabb szerepe van a
politikai szempontoknak, amelyek elemzésére alább még visszatérünk.
(2) Végezetül a modern polgári államberendezkedések peremén, kivételként állnak a
hatalommegosztást nyíltan vagy burkoltan, teljesen vág}' csaknem teljesen tagadó rendszerek.
Ezen államokban vagy csak egyeden szerv van, mely a hatalmat gyakorolja (primitív
társadalmak), vagy — manapság gyakrabban — vannak ugyan különböző szervek, ezek
azonban hierarchikusan rendeződnek el, alá-fölérendeltségi viszonyban állanak. A két fő
változatra a következő példák hozhatók.
(2.a) Régebbi korokat idézve ebbe a csoportba lehetne sorolni az abszolút monarchiát. Az
abszolutizmus ideológiája szerint az uralkodó nemcsak a bírói és a végrehajtói hatalom élén
állt, de ő volt egyben a legfőbb törvényhozó is, s általában a szuverén minden jogosítványát
egyedül birtokolta. Nem véletlen, hogy Montesquieu éppen az abszolutizmussal szemben
fogalmazta meg a hatalmi ágak elválasztásának tanát. Kései példája az „utolsó császárként”
emlegetett Hailé Szelasszié Etiópiája.
(2.b) Modernebb változata ennek a típusnak a fasiszta Olaszország vagy a náci
Németország. Formális jogi szempontból a kommunista rendszerek is ilyenek voltak, hiszen a
hatalommegosztás helyett a hatalom egységességének elvét vallották. Elvileg
(alkotmányosan) ez a rendszer a népszuverenitás legteljesebb, kompromisszumoktól mentes
megvalósítása lett volna, hiszen az alkotmány szerint az összes államhatalmi szerv
közvedenül a néptől függött (pl. a parlamenti képviselők visszahívhatóak voltak, a bírákat a
nép közvetlenül választotta stb.). Jogi értelemben csak egyetlen mondat utalt az
alkotmányban arra, hogy a kommunista párt „irányítást gyakorol” az alkotmányos szervek
között, azonban ennek az irányításnak a formái, jogi keretei tisztázatlanok voltak, nem
beszélve arról, hogy ennek az egyetlen mondatnak a gyakorlati jelentősége óriási volt, hiszen
gyakorlatilag a párt, mint a kormányzati rendszeren kívüli tényező kormányzott. Ezért is van
az, hogy a volt szocialista országok sem alkotmányos, sem kormányzati szempontból nem
érthetők meg kielégítően, csakis a politikai rendszerüket, viszonyaikat is vizsgálva.

AZ ÁLLAMOK POLITIKAI RENDSZER SZERINTI TIPOLÓGIÁJA

A POLITIKAI SZEMPONTOK FIGYELEMBEVÉTELÉNEK SZÜKSÉGESSÉGE •

Mint azt már említettük, az államok jogi—szervezeti megközelítése nem képes az állam
komplexitását teljes mértékben visszaadni, így nem lehet teljes az e szempontokra alapozó
tipológia sem. Ha azonban „tartalmi” kritériumokat is figyelembe vennénk, tipológiák
végtelen sorát állíthatnánk fel. Vannak, akik — mint a marxista szerzők — az állam gazdasági
alapjait helyezik előtérbe, s így
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 325

megkülönböztetnek például feudális, kapitalista vagy szocialista államokat. Mások az alapján

tipizálnak, hogy az államban milyen kaszt, réteg vagy osztály uralkodik. 12 Ismét mások az
államban domináns ideológiát választják rendszerezésük alapjául. E számtalan lehetőség
közül a továbbiakban csak egy olyan szempontot fogunk kiemelni, mely túlmutat az állam
jogi—szervezeti felépítésén, s megítélésünk szerint hasznosan kiegészíti az ez alapján adott
korábbi tipológiát.
Ez a szempont nem más, mint a pártstruktúra milyensége.13 Itt a modern viszonyok között
egymástól elkülönülő (politikai) állam és (polgári) társadalom között közvetítő egyik fő
csatorna: a modem politikai pártok, és az azok viszonyából formálódó pártrendszer jelenlétéről
és az államhatalomra és kormányzásra gyakorolt hatásáról van szó. Ennek a szempontnak a
figyelembe vétele nem ad hoc kiegészítése a korábbi tipológiának. A jogi—szervezeti
felépítésre alapozott tipológiának, mint azt hangsúlyoztuk, az a kérdés állt a középpontjában,
hogy hogyan oszlik meg az államon belül a hatalom. Amíg a közjogi konstrukciók nagyjából
jól tükrözték a tényleges politikai hatalom megoszlását, addig az ilyen elemeket szem előtt
tartó tipológia többé-kevésbé jól látta el feladatát. Láttuk azonban, hogy a közjogi
megoldásokra korlátozódó megközelítés más-más okból, de sem a modern parlamentáris, sem
a totális államok megfelelő leírására nem képes. Az utóbbi esetében azért, mert a politikai
döntéshozás kívül esik az államszervezeten, míg a másik esetben azért, mert a közjog az
államhatalmi ágak elválasztását mutatja, de politikai értelemben azok egysége valósul meg.
A NEM VERSENGŐ PÁRTRENDSZEREK • A pártrendszereket alapvetően két nagy csoportba
sorolhatjuk: azokat a pártrendszereket, ahol a pártok között valódi verseny van, versengő
pártrendszereknek nevezzük, ahol viszont adminisztratív eszközökkel akadályozzák a
versenyt, vág}' az eltorzult, ott a párt- rendszer nem versengő.
Először a nem versengő pártrendszerek típusait tekintjük át. 14
(1) Az egypáirtrendszer klasszikus példája az orosz, majd szovjet bolsevik párt, mely jól
szervezett, konspirativ, „üldöztetésre modellezett” pártként született, s a hatalomra kerülés
után is csak kevéssé szakított ezzel a hagyománnyal. Az a tény, hogy egyetlen párt létezik a
politikai rendszerben, s ez a párt is erősen központosított, kihat az általános választások
jellegére éppúgy, mint az egész kormányzás stílusára. Az összes kormányzási funkció egyeden
központban összpontosul, s ráadásul ez a központ a politika szeszélyes természetének van
alávetve. Az egypártrendszerek tisztán jogilag (a kormányzati rendszer alapján)

12 Lásd Péteri Zoltán: Az államok rendszerezése.’ In: Takács Péter (szerk.): Államelmélet. Miskolc:
Bíbor Kiadó, 1997, 115. o.
13 A pártrendszerek részletes tipológiájával a politikai szociológia tananyaga foglalkozik beha-

tóbban, céljainknak itt e leegyszerűsített rendszerezés is megfelel.

14 A változatok között volna szerepeltethető a pártnélküli politikai rendszerek lehetősége, amely

azonban részben történeti, részben extrém kivételes előfordulása miatt nem valódi lehetőség.
326 TIZENKETTEDIK FEJEZET

sohasem érthetőek meg: ezekben ugyanis nagyon gyakran van írott alkotmány, s ez olykor
formálisan nem is kifogásolható. Vannak elkülönült bírói, közigazgatási szervek is, s ülésezik
a parlament. Azonban a párt szervei központi és helyi szinteken is irányítják a törvényhozó,
végrehajtó és bírói szerveket egyaránt. A hatalommegosztás így egyszerű munkamegosztássá
degradálódik. Az általános választások rituális funkciót kapnak: nincs kik közül választani.
Az egy- pártrendszer persze nemcsak a kommunista országokra volt jellemző: a fasizmust, s
különösen az olasz fasiszta államot és a nácizmust is jellemezte. Az egypártrendszereket még
e tényezők alapján is nehéz megérteni és modellezni: igazi megértésükhöz a történelmi
háttéren kívül beszélnünk kellene még a hivatalos ideológia, a tömegkommunikáció, a
gazdasági tervezés, a fegyveres testületek és számos más tényező szerepéről is.
(1) A következő típusban, a hegemón egypártrendszerben formailag ugyan több párt
létezik, de a pártok közötti versenyt erősen korlátozzák. Ez a berendezkedés jellemezte
hosszú ideig Latin-Amérika számos országát, , vagy annak idején egyes szocialista országokat
is, (pl. Lengyelországot vág}' az NDK-t), amelyekben formálisan több párt is működhetett,
valójában azonban egypártrendszer volt. Gyakran előfordul, hogy az ilyen pártrendszerekben
a hegemón szerepet betöltő párton belül is megfigyelhető a különböző platformok és frakciók
közötti versengés, azaz a politikai verseny itt nem hiányzik teljesen, hanem részben a
hegemón párton belül, és nem a pártok között folyik.
(2) A nem versengő és versengő rendszerek közötti átmenetként is felfoghatjuk a
domináns pártrendszereket, amelyekben a pártok közötti versenyt nem korlátozzák
adminisztratív eszközökkel, de valamilyen oknál fogva az egyik párt döntő befolyást szerez az
adott pártrendszerben. Arra nézve, hogy mi minősül döntő befolyásnak, többféle kritérium
felhasználható. Ilyen lehet például a megszerzett szavazatok aránya, a kormányzati
pozícióban eltöltött egymást követő ciklusok száma, vág}' a domináns pártnak az őt követő
pártok támogatottságától mért távolsága. A magyar történelemből vett példát használva, ilyen
pártrendszer jellemezte hazánkat a dualizmus idején, Tisza Kálmán kormányzása alatt.
VERSENGŐ PÁRTRENDSZEREK KÖRE • A versengő pártrendszerek sokkal nagyobb
változatosságot mutatnak. Közös jellemzőjük, hogy több párt működik bennük, melyek közül
egyik sem tör teljes hatalomra, s a pártok között valódi verseny folyik a hatalom
megszerzéséért. A versengő pártrendszereknek érdemes három főbb típusát
megkülönböztetni.
(1) A kétpártrendszerbeví két nagy párt gyűjti be a szavazatok nagy többségét; közülük a
győztes egyedül képes kormányt alakítani, a vesztes pártnak pedig reális esélye van arra,
hogy a következő választásokon legyőzze a kormányon lévő pártot. Mint a fenti
meghatározás is mutatja, annak eldöntése, hogy egy pártrendszer az itt vizsgált típusba
tartozik-e, nem egyszerű számszaki kérdés, hiszen nincs arra egzakt mércénk, hogy a két
nagy párt valóban a szavazatok
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 327

nagy többségét szerezte-e meg, sem arra, hogy a vesztes pártnak reális esélye van-e a hatalom
megszerzésére a következő választásokon. A kétpártrendszer klasszikus példája az Egyesült
Államok. Mivel az egyszerű többségi választási rendszer — ahol csak egyéni
választókerületek vannak, s minden egyes mandátumot a legtöbb szavazatot szerző jelölt kap
— erősen favorizálja a nagy pártokat, így az ilyen választójogi rendszer sokkal gyakrabban
produkál kétpártrend- szert mint az arányos választási rendszer különböző formái, de ez
közel sem törvényszerű. A tradicionálisan kétpártrendszerűként jellemezhető Nagy-
Britanniában például e sorok írásakor éppen koalíciós kormányzás van, ami nem
egyeztethető össze a kétpártrendszer fenti definíciójával.
(2) A mérsékelt többpártrendszerben viszonylag kevés, jellemzően 3-6 párt van, a pártok
közötti ellentét és polarizáció kismértékű, a győztes párt általában koalícióra kényszerül, s a
két legnagyobb párt nem szerzi meg a szavazatok nagy többségét. A kétpártrendszer a
koalícióalkotás szükségtelensége miatt általában igen stabil kormányzást tesz lehetővé. A
kormányfő éppen ezért szinte teljes mértékben ki tudja használni a számára közjogilag
rendelkezésre álló cselekvési lehetőségeket. Ezzel szemben a mérsékelt többpártrendszer a
koalíciós kényszer miatt gyengíti a kormányfő hatalmi pozícióját: a közjogilag lehetséges
döntés ugyanis politikai értelemben nem mindig reális, mert megbukhat a koalíciós
szerződésen vagy a koalíciós partner ellenállásán. Ilyen pártrendszer jellemzi a kontinentális
Európa legtöbb országát, köztük Németországot, Ausztriát, Belgiumot, Svédországot, vagy
éppen a Magyarországot.
(3) A polarizált többpártrendszerben jellemzően hatnál több párt van, a pártok közötti
ideológiai távolság nagy, ezért a pártok közötti koalíciós hajlandóság kicsi, s előfordulnak a
politikai rendszert alapjaiban megkérdőjelező pártok. Ilyen pártrendszer jellemezte a
weimari köztársaságot, a második spanyol köztársaságot, vagy Franciaországot, Olaszországot
és Finnországot. Amíg azonban az első két esetben a politikai paletta közepén álló
centrumpártok nem tudtak hatékony kormányzást kialakítani, addig a francia, finn vagy
olasz politikai rendszerben e pártok képesek voltak erre. Ebből többen azt a következtetést
vonták le, hogy a mérsékelt és a polarizált többpártrendszerek között csaknem leheteden
valódi elvi határvonalat megvonni.
A KORMÁNYFORMA ÉS A PÁRTSZERKEZET ÖSSZEFÜGGÉSEI KÖRE • Az állam
milyenségét befolyásoló politikai tényezők közül azért emeltük ki a pártszerkezetet, mert azt
reméltük, hogy ezáltal láthatóvá válik néhány olyan összefüggés, melyet a jogi—szervezeti
szempontú elemzés és tipológia nem képes megvilágítani. A jogi—szervezeti és a politikai
tagoltság azonban nem egymástól függetlenül fejti ki hatását. A következőkben a
pártszerkezet és a*kormányforma néhány összefüggését kívánjuk bemutatni, elsősorban a
versengő pártrendszerrel jellemezhető nyugati demokráciákra összpontosítva figyelmünket.
(1) A kormányzás stabilitása szempontjából az egyik legveszélyesebb kombináció,
amikor polarizált többpártrendszer találkozik olyan kormányformával,
328 TIZENKETTEDIK FEJEZET

melyben eleve a parlament túlsúlyos. Ilyenkor a végrehajtó hatalmat nemcsak közjogi

pozíciója gyengíti, hanem az is, hogy a kormányfő csak több párt támogatásának
megnyerésével és az ezekhez szükséges alkukkal tudja biztosítani a parlamenti többséget. Ez
állandó kormányválságokhoz vezethet. Sokáig ez a kombináció jellemezte például
Olaszországot.
(1) Könnyebb a kormányfő helyzete a parlamenti kormányforma normál eseténél,
különösen, ha az mérsékelt többpártrendszerrel találkozik. A magyar és a német példa pedig
azt mutatja, hogy a mérsékelt többpártrendszer kancellári jellegű (de legalábbis a konstruktív
bizalmadansági indítvány intézménye által védett) miniszterelnöki intézménnyel képes igen
stabil kormányzást eredményezni.
(2) Végül a parlamentáris rendszer különösebb közjogi biztosítékok nélkül is
eredményezhet igen hatékony kormányzást, ha kétpártrendszerrel és erős pártfegyelemmel
kombinálódik. Ekkor ugyanis az előző esetektől eltérően nincsen koalíciós kényszer, s amíg a
miniszterelnöknek a pártján belül biztos támogatása van, addig leheteden elmozdítani. Ez a
minta sokáig jól írta le a brit rendszert.
(3) A prezidenciális rendszer klasszikus formájában a kormányzat stabilitásának a
kérdése alig merül fel, hiszen az elnök nem a törvényhozástól kapja felhatalmazását, s nem is
függ annak bizalmától. Az elnök nagy valószínűséggel kitölti hivatali idejét. Ennek a
rendszernek van egy nagy előnye a parlamentáris megoldással szemben: jobban érvényre
tudja juttatni a hatalommegosztás logikáját. Mint azt a parlamentáris rendszernél
hangsúlyoztuk, ott a kormány és a parlamenti többség mögött ugyanaz a politikai erő (párt
vagy pártfrakció) áll, ezért illuzórikus politikai értelemben hatalommegosztásról beszélni. A
prezidenciális rendszernél azonban az elnök és a törvényhozás lehet különböző pártállású.
Ebből viszont az következik, hogy itt a problémát nem a kormányzati stabi litás
megőrzése, hanem, mint már arra utaltunk, a törvényhozás támogatásának megszerzése
jelenti, amennyiben valóban más többség áll a két hatalmi ág mögött. Erre gyakorlatilag csak
akkor van esély, ha a képviselőket nem köti a szigorú pártfegyelem, s az elnök bizonyos
konkrét ügyekben ad hoc koalíciókat állíthat maga mellé. Ez a körülmény biztosítja az USA
prezidenciális rendszerének kormányozhatóságát olyankor, amikor az elnök pártállása nem
egyezik a törvényhozás többségének pártállásával.
A fél-prezidenciális rendszer működése sem érthető meg a pártszerkezet nélkül.
Amennyiben a miniszterelnöknek szilárd többsége van, valamint a köz- társasági elnök és a
miniszterelnök ugyanahhoz a párthoz, vagy pártcsaládhoz tartozik, úgy a fél-prezidenciális
rendszer igen stabil kormányzást tesz lehetővé. Ez a titka az V. francia köztársaság
stabilitásának. Ugyanez a kormányforma azonban nagyon komoly fenyegetést jelent a
demokráciára, amennyiben a miniszterelnöknek nincs parlamenti többsége, ráadásul más párt
vagy pártcsalád támogatása áll mögötte, mint az elnök mögött. Ebben az esetben nemcsak a
 AZ ÁLLAMOK OSZTÁLYOZÁSA 329

prezidenciális rendszerre jellemző patthelyzet alakulhat ki, mivel a fél- prezidenciális

rendszer köztársasági elnöke, ellentétben a hatalmi ágak elkülönülésén alapuló tiszta
prezidencializmussal, feloszlathatja a parlamentet. 15 Ez a kombináció sokat megmagyaráz
például abból, miként vezetett a weimari köztársaság útja Hider totalitarizmusához.

• • • • • • • • • • ajánlott irodalom • • • • • • • • » •

DUVERGER, Maurice: „Állam és kormányzat.” In: Takács Péter (Szerk.): Allam- tan. írások a XX.
századi általános államtudomány köréből. Budapest: Szent István, 2003.
JELLINEK, Georg: Allgemeine Staatslehre. Berlin: Julius Springer, 1920, 661-736. o.
NAWIASKY, H.: Staatstypen dér Gegenwart. St. Gallen, 1934.
PÉTERI Zoltán: Az államforma fogalmáról.’ In: A^Allam- és Jogtudományi Intézet Értesítője. 1961/3.
szám, 291-322. o.
POKOL Béla — BIHARI Mihály: Összehasonlító alkotmányjog. Budapest: Tankönyv- kiadó, 1984.
Staatslexikon. (7., átdolgozott kiadás) Freiburg: Verlag Herder, IV. kötet (1982) 766—772. o. és
V. kötet (1989) 134-170. o. [>>Kegientng«, »Staat« címszavak.)

15 Cindy Skach: ‘The »newest« separation of powers: Semipresidentialism.’ 5 International]oumal

of Constitutional 1mu> (2007) 93, 104. o.
 FOGALOMTÁR*

Abszolút szerkezetű jogviszony: olyan jogviszony, melynek meghatározott jogosultja és meg

nem határozott kötelezettjei vannak, mivel a jogosulttal szemben mindenki más
kötelezett. Tartalma tipikusan negatív, vagyis tartózkodási kötelezettséget eredményez;
pl.: szerzői jog, tulajdonjog. (206) Abszolutizmus: olyan állami berendezkedési forma,
amelyben az állami szervezetrendszer egy teljhatalmú (korlátlan hatáskörű) uralkodó
végrehajtási eszköze (Georg Jelűnek definíciója). (227)
Alaki jog: az eljárási jogszabályok összessége, amelyek mellett az anyagi jogi jogok
érvényesíthetők és kötelezettségek kikényszeríthetők. (120)
Alaki jogerő: a jogerős ítélet megszületése után ugyanazon felek között, ugyanazon
kérdésben, változatlan tényállás mellett újabb jogi eljárást nem lehet indítani. (182)
Alaki jogforrás: a tételes jog azon szabályai, amelyek a jog anyagát hivatalos szöveges
formában rögzítik, s amelyek így jogi ismereteink forrásai is. (67) Alkotmányforma
(alkotmányos rendszer): az államok osztályozása alapjául szolgáló kategória, mely
aszerint osztályoz, hogy az államon belül ki a szuverenitás letéteményese (fejedelmi
szuverenitás — népszuverenitás), és hogy a szuverenitás megoszlik-e az állam egyes
területi egységei között (unitárius állam, konföderáció, föderáció). (317)
Alkotmányjog: az állami főhatalom gyakorlását szabályozó jogág. Két fő területe a politikai-
társadalmi berendezkedés alapvető intézményeinek szabályai és az alkotmányos
alapjogok meghatározása és védelme. (123)
Államforma: az államok osztályozása alapjául szolgáló kategória az államhatalom
gyakorlóinak köre és a hatalomgyakorlás módja szerint. Arisztotelész klasszikus felosztása
szerinti államformák: királyság, zsarnokság, arisztokrácia, oligarchia, politeia,
demokrácia. (313)
Államtípus: az államok osztályozása alapjául szolgáló kategória a közös ismertetőjegyeik
alapján. Fő változatai a történeti és a szociológiai ismertetőjegyek alapján felállított
államtípusok. (312)
Általános szabály: olyan jogi norma, melynek hipotézise nagy vonalakban, a jogalkalmazó
számára tág teret engedve van megfogalmazva. (95)
Anyagi jog: a természetes és jogi személyek magatartási szabályait, jogait és kötelezettségeit
meghatározó jogszabályok összessége. (120)

Összeállította: Tóth Balázs. A szómagyarázat mögött zárójelben a vonatkozó oldalszám olvasható.

332 FOGALOMTÁR

Anyagi jogerő: azt jelenti, hogy a jogerős ítélet igazságtartalmát már nem lehet
megkérdőjelezni, azt bizonyítottnak kell tekinteni. (182)
Anyagi jogforrás: a jogalkotásra, azaz hivatalos, általános és kötelező magatartási minták
tételezésére felhatalmazott állami szervek. (67)
Aszimmetrikus jogviszony: olyan jogviszony, melyben a jogviszony alanyainak jogai és
kötelezettségei nincsenek egyensúlyban, valamelyik félnek többletjogosítványai vannak.
Ilyenek a közjogi jogviszonyok (206)
Axiológiai hézag: —»Joghézag
Belső jog: egy állam jogrendszere; az államon belül alkalmazandó jogszabályok összessége.
(117)
Belső szuverenitás: egy meghatározott terület (államterület) és annak népessége fölött
megszerveződő és érvényesülő főhatalom. (293)
Büntetőjog: azon jogszabályok összességét magába foglaló jogág, melyek meghatározzák, hogy
mely cselekmények képeznek bűncselekményt, melyek a büntetőjogi felelősségre vonás
feltételei, és a bűncselekmény elkövetésének jogkövetkezményei. (122)
Bürokratikus szervezet: olyan formális szervezet, amely előre meghatározott szabályok
alapján, racionálisan, folyamatosan és üzemszerűen, s ezért kiemelkedő hatékonysággal
működik. (281)
Címzett: azon személyek összessége, akikre vonatkozóan egy' norma előírást tartalmaz. (97)
Common law: tágabban: jogcsalád, az angol-amerikai és a hatásukra kialakult jogrendszerek
összessége; szűkebben: az angol jog történetileg első, eredeti része, az „emberemlékezet
óta” fennálló és a bíróságok által megállapított és a precedensekben rögzített jog. (156)
Cselekvőképesség: a jogalanynak az a képessége, melynek révén saját cselekedeteivel
szerezhet jogokat és vállalhat kötelezettségeket. (213)
Demokrácia: azon követelmény, hogy az állam törvényeit megalkotó testület tagjainak
kiválasztásában mindazok dönthessenek, akik a politikai közösség tagjai (vagyis akiket a
megalkotandó normák kötelezni fognak); a választójogot pedig csak rendkívül indokolt
esetben lehessen megtagadni az állampolgároktól. (240)
Diszpozíció: a hipotézis megvalósulása esetén tanúsítandó magatartás megfogalmazása. (98)
Diszpozitív diszpozíció: a diszpozíció azon típusa, melyben a jogalkotó meghatározott
keretek között szabad választást biztosít a címzetteknek, de a határok túllépését már
jogellenesnek minősíti. (98)
Doktorok: jogi tudásukat az egyetemen megszerzett jogászok, akik a jogászság „elitjeként” a
kancelláriai, politikusi, diplomata, egyházi és világi tisztségeket töltötték be a középkori
Magyarországon. (51)
Domináns pártrendszer: átmeneti pártrendszer-típus a centralista és a pluralista rendszerek
között, melynek lényege, hogy a választásokon szabadon in
 FOGALOMTÁR 333

dúlhat több párt, be is kerülhet a parlamentbe, azonban a domináns párton kívül másnak
nincs lehetősége a politikai irányvonal befolyásolására. (326) EGK: Európai Gazdasági
Közösség (European Economic Community) az EU egyik alapító közössége, amelyet 1957-ben
hoztak létre a római szerződéssel. Célja az európai gazdasági integráció fejlesztése,
melynek érdekében vámuniót vezetett be a tagországok között. (167)
Egyenes szándék: egyenes szándékkal követi el a bűncselekményt, aki magatartásának
következményeit előre látja és kívánja. (223)
Egységes szerkezetbe foglalás: azofios életviszonyokra vonatkozó, de a jogforrási
hierarchiában különböző szinteken elhelyezkedő jogszabályok egymás mellé szerkesztése
és ilyen formában való közzététele a jogalkalmazás megkönnyítése céljából. (103)
EK: Európai Közösség (European Community) az ÉSZAK, az Euratom és az EGK egyesüléséből
1967-ben létrejött társulás önálló szervekkel (Parlament, Bizottság, Tanács, Bíróság)
rendelkező szupranacionális szervezet. (167) Eljárási jog: a jogérvényesítés és a
kötelezettségteljesítés rendjét szabályozó jogág(ak) szabályainak összessége. Fő fajtái: a
büntető, a polgári és az állam- igazgatási eljárási jog. (187)
Elméleti tudomány: a tárgyáról tudományos módszerekkel elért, igazságigényt támasztó
állítások szervezett rendszerét dolgozza ki; azt mondja meg, mi a% iga^ ~ pl- a nyelvelmélet.
(27)
Elméleti jogtudományok: jog felé tisztán elméleti érdeklődéssel forduló, azaz tudományosan
megalapozottan igaz állítások rendszerének megfogalmazására törekvő jogtudományok,
pl. jogi ontológia, episztemológia vagy metodológia. (33)
Előíró (vagy normatív) tudomány: a tárgyáról tudományos módszerekkel alátámasztott, a
tapasztalattól függeden (a priori) előíró állítások szervezett rendszerét dolgozza ki; pl. a
helyes beszéd szabályait összefoglaló grammatika. (26)
Equity: A common law mellett a második jogtest a common law jogcsaládban, mely a kancellária
általi méltányossági joggyakorlatból keletkezett. A méltányosság eljárásjogi funkciót
töltött be, ugyanis akkor került az ügy a kancelláriához, ha nem volt megfelelő writTCz
adott ügyre, de jogos érdek fűződött a perindításhoz. (157)
Eshetőleges szándék: eshetőleges szándékkal követi el a bűncselekményt, aki magatartásának
következményeit nem kívánja, de azokba belenyugszik. (223) Esküdtszéki (jury) rendszer: a
társasbíráskodás azon változata, amelyben a döntést ténykérdésben a (jellemzően tizenkét
főnyi) esküdtszék, jogkérdésben a szakbíró hozza meg. (209)
ÉSZAK (Montánunió): Európai Szén- és Acélközösség (European Coal and Steel Cofnmunity) az EU
egyik alapító közössége, amelyet 1951-ben a párizsi szerződéssel hoztak létre a
tagországok szén- és acéliparának egységes, nem
334 FOGALOMTÁR

zetek fölötti irányítás alá helyezésére, s ezáltal a tagországok életszínvonalának

növelésére, közöttük a béke és együttműködés fenntartására. (167)
EU: Európai Unió (European Union) a maastrichti szerződéssel 1992-ben létrehozott szervezet,
az EK alapszerződéseinek megújítására és továbbfejlesztésére. Az EU szerződés teljesen
egységesítette az addig részben független integrációs szervezeteket, s előkészítette a
további bővítésre. (167)
Euratom: Európai Atomenergia Közösség (European A.tomic Energ: Community) az európai
integráció egyik alapító közössége. 1957-ben alapították a nukleáris energia békés célú
felhasználásának összehangolására. (167)
Európai Bíróság: Az EU jogalkalmazó szerve, melynek feladata az uniós jog alkalmazásának
és értelmezésének egységesítése. 15 bíró tagja van, Luxembourgban székel. (172)
Európai Bizottság: Az EU végrehajtó szerve, melynek feladata a közösségi érdekek
képviselete, a közösségi jogalkotás kezdeményezése, végrehajtása és ellenőrzése. (172)
Európai Parlament: az EU (1979 óta közvetlenül) választott képviseleti szerve, eredetileg
tanácsadó, azóta korlátozott döntéshozó szerepkörrel. Feladata az európai politikai
törekvések artikulálása és alakítása. (171)
Európai Unió Tanácsa: vagy röviden a Tanács, esedeg Minisztertanács az EU döntéshozó és
jogalkotó szerve. A párizsi szerződés állította fel 1951-ben, eredetileg a
külügyminiszterek, utóbb a szakminiszterek fórumaként. Elnökségét félévenként
váltakozva adják a tagországok. (171)
Értelmezés: a jogalkalmazás azon szakasza, melynek során az elvontan megfogalmazott
jogszabályi szövegek jelentésének a konkrét helyzetre vonatkoztatása történik meg. (182)
Felróhatóság: a polgári jogi felelősség szubjektív alapja, amely annak esetében áll fenn, aki
nem úgy cselekszik, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható. (222)
Felülvizsgálat: jogerős bírósági határozat megváltoztatására szolgáló rendkívüli jogorvoslat,
melyet jogkérdésre hivatkozva lehet kezdeményezni a törvényben meghatározott esetekben
és feltételek mellett. (194) Fogalom-meghatározó szabály: egy másik szabályban használt
fogalom jelentését határozza meg. (100)
Formális érvényesség kritériumai: a jogszabályok érvényességének formális feltételei: a
jogszabályt (a) jogalkotásra felhatalmazott szerv, (b) a megfelelő eljárásban alkossa meg,
és (c) hirdesse ki. (104)
Formális jogforrás: kötelező erejű jogi dokumentumokban, artikulált, szöveges formában
megjelenő jogforrások. Fajtái: jogszabályok, precedensek, nemzetközi szerződések és
megállapodások. (66)
Gyakorlati tudomány: a tárgyáról tudományos módszerekkel elért, a helyes döntést vagy
cselekvést igazoló tételek szervezett rendszerét dolgozza ki; azt mondja meg, mi a helyes -
pl. az etika. (27)
 FOGALOMTÁR 335

Hanyagság: hanyag gondatlanságból követi el a bűncselekményt, aki azért nem látja előre
magatartásának lehetséges következményeit, mert a tőle elvárható figyelmet vagy
körültekintést elmulasztotta tanúsítani. (225) Hatalommegosztás: Montesquieu A törvények
szelleméről c. művében kidolgozott elmélet, mely szerint ahhoz, hogy az önkényuralmi
hatalomgyakorlást meg lehessen előzni, és ezáltal az egyéni szabadságot biztosítani
lehessen, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás hatalmi ágait mind szervezetileg,
mind személyileg el kell választani egymástól. (261)
Hatáskör: a különböző típusú (bírósági vagy hatósági jogalkalmazó) állami szervek döntési,
intézkedési jogának körét, vagyis az ügyek elosztásának elvét jelenti a hierarchikus
szintek között. (278)
Hatóság: olyan közigazgatási szerv, mely egyszerre jogosult és kötelezett a hatáskörébe utalt
ügyekben illetékségi területén belül közhatalom birtokában egyedi ügyekben eljárni, és
kötelező erejű döntést hozni. 187)
Hatósági jogalkalmazás: jogalkalmazási típus, mely során az arra feljogosított közigazgatási
szerv részletesen szabályozott eljárás keretei között rajta kívül álló személyek vág)?
szervek jogait vagy kötelezettségeit érintő döntést hoz, és annak szükség esetén
kényszereszközökkel is érvényt szerez. (188) Hipotézis: azon feltételek tételes
meghatározása, melyek fennállása esetén a norma rendelkezéseit követni kell. (95)
Igazságszolgáltatás: szokásos értelemben vett bíráskodás, ahol a közhatalmi funkcióval
rendelkező bíróság az elé terjesztett (jogvitákban hoz döntést, azaz szolgáltat igazságot.
(277)
Illetékesség: az azonos hatáskörű szervek közül jelöli ki, hogy melyik jogosult és köteles
eljárni. (189)
Indeterminencia-hézag: —»Joghézag
Inkonzisztencia-hézag: —»Joghézag
Inkorporáció: a jogszabályok egyes részeinek, tételeinek hatályon kívül helyezése,
módosítása vagy új szabályozása esetén a változtatások beiktatása egy már meglévő
jogszabályba anélkül, hogy annak eredeti szerkezete megváltozna. (102)
Inszuffiencia-hézag: —»Joghézag
Intézményesültség: három összetevője: (a) a jogi normák jogintézmények köré
csoportosulnak, (b) a jogi normák megalkotása előre meghatározott rendben történik, (c)
a jogi normák alkalmazása, érvényesítése meghatározott eljárási keretek között, szigorúan
rögzített fórumrendszerben zajlik. Ez utóbbi kettőnek a jogbiztonság szempontjából
garanciális szerepe van. (91)
Ius commune: az európai közös jog — a római jogon és kánonjogon alapuló, az egyetemeken
művelt és oktatott jogi szaktudás, amely a jogászi racionalitás bázisát és a jogalkalmazás
segédeszközeként funkcionált a középkorban. (46) Jogág: a társadalmi viszonyok egy
meghatározott körét sajátos eszközökkel és módszerrel szabályozó, többé-kevésbé önálló
jogterület. (112)
336 FOGALOMTÁR

Jogalkalmazás: általános érvényű jogszabályok konkrét, egyedi esetekre történő

vonatkoztatása hatóság vagy bíróság által. Tipikusan két esetben kerül erre sor: (a) ha
önkéntes jogkövetéssel joghatás nem érhető el, (b) ha a normában foglalt kötelezettséget
ki kell kényszeríteni vagy szankciót kell alkalmazni az önkéntes jogkövetés elmaradása
okán. (175)
Jogalkotás: az erre felhatalmazott szervek olyan eljárása, melynek során azok jövőre irányuló,
formalizált és normatív szabályokat alkotnak és tesznek közzé. (82)
Jogállam: olyan állami berendezkedés, melyben minden állami cselekvés jogi normák által
előre meghatározott keretek között folyhat csak le legitim módon. „Olyan berendezkedés,
melyben a jog uralkodik, s nem az emberek.”

l
(241
Jogcsalád: Azokat a jogrendszereket, amelyek a jogrendszerek meghatározó és nehezen
változó stílusjegyei figyelembe vételével alapvetően összetartoznak, hasonlítanak
egymásra Jogcsaládnak nevezzük. (139)
Jogegységi határozat: a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat
biztosítása érdekében a Kúria által meghozott határozat. (130) Jogfilozófia (vagy
jogbölcselet): szakfilozófia, mert tárgya nem a létező világ egésze, hanem annak csupán
egy szegmense — a jog —, de mégis filozófia, mert tárgyát nem elkülönítetten, hanem az
Univerzum egészébe illeszkedő, s illeszthető részként kezeli. (33)
Jogforrás: az a hely, ahol olyan szabályok keletkezhetnek, melyekre mint jogi szabályokra
lehet hivatkozni, (a) külső az a társadalmi jogképző erő, mely jogot keletkeztet (pl.:
történelem, kultúra, osztályharc); (b) belső a jog keletkezési helyét magán a jogon belüli
jelöli ki; (ba) anyagi a jogalkotási hatáskörrel felruházott állami szerveket; (bb) alaki azok a
tételes jogszabályok, melyek a jogi normák külső megjelenési formáját adják. (65)
Jog határtudományai; azok, amelyek a jogtudományokon kívül más tudománycsoportba is
besorolhatók, minthogy közös a tárgyuk vág}? módszerük.
(32) _
Joghatás: —►Jogkövetkezmény
Joghézag: a jogrendszer olyan hiányossága, melynek következtében az előre lefektetett jogi
normákból a jogalkalmazó nem tudja a döntést levonni, mert (a) az adott tényállásra
nincs jogi norma (inszuffiencia-hézag), (b) a jog egymásnak ellentmondó szabályokat
tartalmaz (inkonzisztencia-hézag), (c) a jog homályosan szabályoz (indeterminencia-
hézag); (d) a normából levonható döntés az alapvető erkölcsi meggyőződésekke l
ellentétes tartalmú lenne (axiológiai hézag). (131)
Jogi segédtudományok: azok a (joghoz képest) önálló tudományok, amelyek eredményeire a
jogtudomány támaszkodik és felhasználja azokat saját céljai eléréséhez. (32)
 FOGALOMTÁR 337

Jogi személy: az alapítóktól független léttel bíró, saját ügyintéző és képviseleti szervvel
rendelkező, meghatározott célra létrehozott, jogalanyisággal felruházott személy- vág}?
dologegyesülés. (212)
Jogi tények: olyan emberi magatartások vagy természeti események, melyek jogviszonyokat
keletkeztetnek, módosítanak vagy szüntetnek meg. (207) Jogintézmény: jogi normák egy
csoportjából felépített olyan normatív séma, mely egy állandósult társadalmi viszonytípust
szabályoz. (111)
Jogképesség: azt jelenti, hogy a jogalanynak jogai és kötelezettségei lehetnek. (212)
Jogkövetés: amikor az emberek — a jogszabályok címzettjei — által tanúsított magatartás
ténylegesen egybeesik a jogilag előírt mintával. Típusai: tudattalan, tudatos és
instrumentális. (175)
Jogkövetkezmény: a jogi norma előírásainak betartása vagy be nem tartása esetén beálló
következmény. Amennyiben a következmény a norma címzettjére nézve előnyös, azt pozitív
jogkövetkezménynek, ha hátrányos, azt szankciónak vagy negatív jogkövetkezménynek
szokás nevezni. (96) Jognyilatkozat: joghatás egyoldalú kiváltására irányuló akaratnyilvánítás.
(208) Jogrendszer: egy állam hatályos jogszabályainak összessége. (110)
Jogszabály: szűkebben értelemben a joganyag részévé tett jogi norma; tágab- ban a normák
egy, a szabályozás tárgya alapján összefüggő és összefoglalt csoportja (egy törvény vagy
rendelet). (93)
Jogszabály érvényessége: azt jelenti, hogy az adott jogszabály képes kötelező erőt kiváltani,
vagyis követésének és alkalmazásának kötelező voltát elfogadtatni. Ez a képesség azt
bizonyítja, hogy a jogi norma normaként, tehát magatartások szabályozójaként létezik.
(104)
Jogszabály hatálya: a hatály az érvényesség terjedelmét (az érvényesség dimenzióit) mutatja
meg, vagyis a jogszabály hatálya arra ad választ, hogy az adott jogszabály (a) mettől-
meddig (időbeli hatály), (b) kikre (személyi hatály), (c) milyen területre kiterjedően (területi hatály),
(d) milyen ügyekre (tárgyi hatály) alkalmazható, s (e) alkalmazásukról mely szervek
kötelesek gondoskodni (szervi hatály). (105)
Jogszabályhely: a jogszabály elemi egysége; egy jogi rendelkezést tartalmazó, logikai egységet
képező mondat. (94)
Jogviszony közvetett tárgya: az a dolog, melyre a közveden tárgy irányul; pl.: egy gépkocsi
(gépkocsi adásvételi szerződés esetén). (213)
Jogviszony közvetlen tárgya: az az emberi magatartás, melyet egy jogviszony szabályoz; pl.:
dolog átadása, szolgáltatás nyújtása. (214)
Jogviszony tartalma: a jogalanyokat a jogviszonyban megillető jogok és az őket terhelő
kötelezettségek összessége. (214)
Jogviszony: jogilag szabályozott társadalmi viszony, vagyis olyan viszony, amelyben a
kölcsönös igazodás értelmét a jogszabály adja meg. (204) Kanonisták: a kánonjog (klerikus)
kutatói és oktatói a középkorban (42)
338 FOGALOMTÁR

Kartális (chartális) alkotmány: olyan alkotmány, melynek szabályai egyetlen, egységes

dokumentumban találhatók meg. (317)
Kazuisztikus szabály: olyan jogi norma, melynek hipotézise minden lehetséges esetet
(kázust), élethelyzetet részletesen szabályozni kíván. (95) Keresetlevél: a polgári jogi igény
érvényesítéséhez szükséges eljárás megindítása alapjául szolgáló irat. (195)
Keretszabály: olyan jogi norma, melynek hipotézisét más jogszabály (ok) töltik ki részletes
tartalommal. (96)
Kétharmados törvények: —»Sarkalatos törvények
Kodifikáció: a jog rendszerezését célzó olyan jogalkotási tevékenység, melynek során a
társadalmi viszonyok egy' jól körülhatárolható, összefüggő körét egységes
törvénykönyvben (kódexben) szabályozzák. (102)
Kogens diszpozíció: olyan diszpozíció, melynek rendelkezéseitől a jogalkotó nem biztosít
eltérési lehetőséget a címzettek számára. (98)
Kollíziós jog: —»Nemzetközi magánjog
Kompiláció: a hatályos joganyag megállapítása és rendezett formában való közzététele. (103)
Konstruktív bizalmatlansági indítvány: a kancellári kormányforma jellemző intézménye,
melynek értelmében a kormányfő (és így a kormány) csak akkor buktatható meg, ha a
képviselők meg tudnak egyezni egy új kormányfő személyében és őt többséggel meg is
tudják választani. (323)
Kormányforma (kormányzati rendszer): az államok osztályozása alapjául szolgáló kategória,
amely a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti viszony alapján osztályoz; három
alapvető változata van: a hatalmi ágakat elkülönítő, azokat összemosó, valamint hatalmi
ágak együttműködésén alapuló kormányzati rendszer. (319)
Közigazgatási jog: a közakarat képviseletének és végrehajtásának szabályait összefoglaló
jogág. (124)
Közjog: azon jogágak összessége, melyek által szabályozott jogviszonyokban az állam a
közhatalom birtokosaként (a szuverenitás hordozójaként) lép fel a jogviszony másik
alanyával szemben. (114)
Közjogi bíráskodás: a bíráskodás speciális típusa, amely az alkotmánybíráskodást és
közigazgatási bíráskodást, tehát a hatalmi ágak bírói ellenőrzését, valamint a hatásköri
bíráskodást foglalja magában. (277)
Közjogi szervezetszabályozó eszközök: a szabályozás nem-jogi eszközei, amelyek a polgárok
jogait és kötelezettségeit közvedenül nem alakíthatják, csak az irányított szervek
működését; két fajtája: a normatív határozat és a normatív utasítás. (129)
Különbíróságok: az általános hatáskörű (—»rendes) bíróságoktól elkülönült szervezetben,
meghatározott ügycsoportokban — különleges (hatáskörű) bíróságként - végzik az
igazságszolgáltatást; pl. tengerészed bíróság. (278) Külső jog: —»nemzetközi jog
 FOGALOMTÁR 339

Külső szuverenitás: az államoknak az egymásközti (nemzetközi) viszonyaikban érvényesülő

önállóságából és egyenlőségéből fakadó jogosítványai. (303) Legisták: a római jog kutatói és
oktatói a középkorban (41)
Legitimitás: valamely politikai berendezkedés elismerésre és elfogadásra méltósága. (234)
Leíró tudomány: a tárgyáról tudományos módszerekkel alátámasztott, tapasztalati alapú (a
posteriori) leíró állítások szervezett rendszerét dolgozza ki; pl. a rendszeres leíró
grammatika. (26)
Lex posterior derogat légi priori: a jogszabályok viszonyának egyik rendezőelve — a később
keletkezett szabály lerontja a korábbit (134)
Lex speciális derogat légi generáli: a jogszabályok viszonyának egyik rendezőelve — a
speciális szabály lerontja az általános érvényűt (134)
Lex superior derogat légi inferiori: a jogszabályok viszonyának egyik rendezőelve — a
magasabb rangú szabály lerontja az alacsonyabb rangút (134) Maastrichti Szerződés: az
1991 decemberében megszövegezett, de 1992 februárjában a hollandiai Maastrichtban
aláírt szerződés a Római Szerződés felülvizsgálataként és továbbfejlesztéseként határozott
a gazdasági és monetáris unió (EMU) megteremtéséről és a politikai unió létrehozásáról.
A Szerződés alakította ki az EU három pillérét. (169)
Magánjog: azon jogágak összessége, melyek által szabályozott jogviszonyokban az állam nem
lép fel, vagy ha igen, akkor ezt mint magánfél teszi. (114) Mediáció (közvetítés): az alternatív
vitarendezés azon változata, amely a bíróságon kívüli vitarendezés lehetőségét biztosítja a
konfliktusba került felek megbékélésének kieszközlésével. (197)
Megkülönböztetés (distinguishing) módszere: a precedens-rendszerek jog- alkalmazói
technikája, melynek lényege, hogy ha egy bíró nem akar alkalmazni egyébként elvei
alapján követendő precedenst, akkor azt teheti, hogy az előtte fekvő tényállás és a
precedens alapjául szolgáló tényállás között releváns különbséget mutat ki, vagyis a „két
esetet megkülönbözteti egymástól.” (159)
Mérsékelt többpártrendszer: olyan.pluralista pártrendszer, melyben a törvényhozó testületet
alkotó pártok száma 3-6 között van. Itt a pártok közötti nézetkülönbségek inkább
hangsúlyeltolódások, mint lényegileg különböző politikai elképzelések. (327)
Modernizáció: gazdasági periféria országainak a modern európai világgazdasági rendszer által
megteremtett gazdasági és társadalmi mintákhoz való felzárkózásra törekvése. (248)
Modernizáló állam: a jóléti állam kelet-európai változata, amely alapvető céljául tűzi ki a
nyugat-európai társadalmaktól való fejlettségbeli távolság politikai eszközökkel, állami
beavatkozás útján való csökkentését és megszüntetését. (248)
Nem-formális jogforrás: mindazok a jogforrások, melyek nem minősülnek formális
jogforrásnak, azonban bírósági döntések alapulhatnak rajtuk. Fajtái:
340 FOGALOMTÁR

igazságosság, értelem, a dolgok természete, szokásjog, méltányosság, közvélemény,

politikai célok, egyéni morális meggyőződések. (67)
Nemzetközi (köz)jog: az államok és nemzetközi szervezetek egymás közti viszonyait
szabályozó jogág. Alanyai kivételes esetben természetes személyek is lehetnek
(nemzetközi büntetőjog, emberi jogi egyezmények). (117) Nemzetközi magánjog: a
különböző államok joghatósága alá tartozó természetes és jogi személyek személyi és
vagyoni viszonyait szabályozó joganyag. Speciális területe a nemzetközi kollíziós
magánjog, melynek szabályai azt mondják meg, hogy a rivalizáló jogrendszerek közül
konkrét esetben melyikük szabályai irányadók egy jogvita eldöntésekor. (119)
Normaérvényesség: azt fejezi ki, hogy egy norma létezik, tehát az a magatartások
értékelésének alkalmazandó mércéje. (90)
Normaérvényesülés: azt jelenti, hogy a normában megfogalmazott elvárásnak eleget tesznek,
a norma előírása ténylegesen megvalósul. (91)
Normaszöveg: a magatartási minta nyelvi-fizikai hordozója. (23)
Obiter dictum: a common law jogcsaládban a bírói ítélet indokolási fejezetének azon része,
mely az üggyel lazán összefüggő érvelést, fejtegetést tartalmaz, s habár a ratio deádendi-tői
térben nem különül el, attól elválasztandó, mert az obiter dictum precedens alapját nem
képezi. (74)
Objektív felelősség: a felelősségnek az a fajtája, mely esetén a felelősség fennállásához
elegendő a jogellenes magatartás tanúsítása és a nemkívánt eredmény beállása,
függetlenül a felelősségre vont személy tudattartalmától (vagyis, hogy felróható vagy
vétkes volt-e magatartása). (225)
Paradigma: szorosan kapcsolódik az ún. „normál tudomány” fogalmához, azaz egy adott
korszak tudósainak közmegegyezéses felfogásához valamely tudományterület) tárgyáról,
módszereiről, alapelveiről, fő megállapításairól, bizonyítási eljárásáról. Az ilyen
szempontból — viszonylag - egységes korszakot és a tudós-közösséget általánosan
jellemző „látásmód” vág)? beállítódás a paradigma. (13)
Pártrendszer: egy politikai rendszer szereplőiként fellépő politikai pártok viszonyrendszere
(pártstruktúra); amely lehet nem versengő és versengő párt- rendszer és ezek változatai.
(325)
Persona: „személy” (latin): az egyedi jellemvonásaitól elvonatkoztatott és tetszőlegesen
behelyettesíthető absztrakt személy-fogalom. (209)
Perújítás: jogerős bírósági határozat megváltoztatására szolgáló rendkívüli jogorvoslat, melyet
ténykérdésre hivatkozva lehet kezdeményezni a törvényben meghatározott esetekben és
feltételek mellett. (193)
Polarizált többpártrendszer: olyan pluralista pártrendszer, melyben a törvényhozó testületet
alkotó pártok száma több mint 6. Az egyes pártok politikája közötti szakadék széles. (327)
Polgári jog: ugyanazon állam joghatósága alá tartozó természetes és jogi személyek személyi
és vagyoni viszonyait szabályozó jogág. (120)
 FOGALOMTÁR 341

Polgári társadalom: a társadalom nem-politikai jellegű életviszonyokat magában foglaló

nyilvános szférája, melyben a közszereplést vállaló egyének (citoyen) nem közhatalmi
eszközökkel formálják a közéletet. (232)
Politikai rendszer: az államok osztályozása alapjául szolgáló kategória, amely az államban
működő politikai pártok száma és jellege, s a belőlük formálódó pártrendszer típusa
szerint osztályoz; fő változatai a centralista és a pluralista politikai rendszerek. (324)
Praktikusok: Doktorok: jogi tudásukat a gyakorlatban megszerzett jogászok, akik bíróként,
bírósegédként, nótáriusként a köznapi, tömeges feladatokat látták el a középkori
Magyarországon. (51)
Preambulum: a nagy fontosságú, jelentős jogszabályokhoz fűzött, a tételes jogi előírásokat
megelőző, ünnepélyes hangvételű bevezető rész, amely a jogszabály megalkotásának
jelentőségére, indokoltságára és céljára utaló jogalkotói gondolatokat tartalmazza. (100)
Precedens: a bírói jog normáinak hordozója; meghatározott felsőbíróságok konkrét esetekben
hozott, elvi tartalmú határozata, amely kötelező iránymutatásul szolgál a későbbi hasonló
esetek elbírálásakor. (73)
Prevenció: megelőzés — a szankció alkalmazásától elvárt hatás; ez lehet speciális prevenció,
vagyis az a hatás, hogy a megbüntetett elkövető ne kövessen el újabb jogsértést, % generális
prevenció, vagyis hogy a szankció másokat tartson vissza a jogsértéstől. )97)
Ratio decidendi: a common law jogcsaládban a bírói ítélet indokolási fejezetének azon része,
amely a döntés megokolását, a felismert, feltárt vág}' alkalmazott elvek meghatározását
jelenti. A stare dedsis elve alapján ez kötelező a későbbi bíróságokra. (74)
Recepció: átvételt jelent, egy máshol yagy máskor kialakult joganyag közvetlen átvételét,
egyszerűen annak törvénybe iktatásával. (73)
Regulativ szabály: olyan jogi normák, amelyek közvetlenül arra irányulnak, hogy emberi
cselekvéseket befolyásoljanak, irányítsanak. Két fő típusa a kötelezettséget előíró és a
felhatalmazó szabály. (99)
Relatív szerkezetű jogviszony: olyan jogviszony, melynek mind a jogosultja, mind a
kötelezettje konkrétan meghatározható. Tartalma vegyes, jellemzően tevési
kötelezettséget is tartalmaz; ilyenek például szerződések. (207) Rendkívüli jogorvoslat:
olyan jogorvoslat, amelyet már jogerős döntéssel szemben lehet benyújtani. Két fő típusa
a perújítás és a felülvizsgálat. (196) Rendes bíróságok: Az igazságszolgáltatás
rendszerének gerincét a rendes bíróságok képezik, melyek — általános hatáskörű
bíróságként, ügyszakokba szerveződve — általános felhatalmazottsággal rendelkeznek az
eléjük vitt viták eldöntésére; pl. járásbíróság. (277)
Rendkívüli bíróságok: nem képezik részét a bírósági rendszernek — nem működnek
folyamatosan és nem rendelkeznek általános felhatalmazottsággal —, hanem valamely
különleges alkalomra vagy ügycsoport elbírálására van hatáskörük; pl. statáriális bíróság.
(278)
342 FOGALOMTÁR

Rendszer: A rendszer részeknek vagy elemeknek egésszé rendeződése vág) 7 kombinációja. A

rendszer az elemeik folytonos változása — pl. a szervek a sejtek cserélődése, a
társadalmak a tagjaik születése és halála — közepette is fenntartja azonosságát. (110)
Reparáció (reparatív szankció): olvan negatív jogkövetkezmény, amely a jogsértés előtti
állapot helyreállítását írja elő (in integmm nstitutio). (191) Represszió (represszív szankció): olyan
negatív jogkövetkezmény, amely a normasértés esetére megtorlást helyez kilátásba. (191)
Revízió: a hatályos joganyag felülvizsgálata, átszerkesztése, egyes részek hatályon kívül
helyezése, illetve kisebb módosítása. (102)
Római Szerződés(ek): Az ESZAK-ot megalapító „Hatok” által 1957 márciusában aláírt
szerződés az EGK létrehozásáról, s egy másik szerződés az Euratom felállításáról. Ezzel
jön létre a későbbi EU mindhárom integrációs szervezete. (167)
Sarkalatos törvények: (vagy kétharmados törvények) azon, közvetlenül az Alkotmányhoz
kapcsolódó törvények, melyek érvényes elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők
2/3-ának igen szavazatára van szükség. (128) Schöffen-bíróság: —^ülnöki rendszer
Stare decisis elve: a common law jogcsalád egyik legfontosabb elve, melynek értelmében a
korábbi (felső)bírósági határozatok alapjául szolgáló szabályt (az ún. ratio decidendi-X) a későbbi
döntések alkalmával követni kell. (158) Szankció: negatív jogkövetkezmény; a
diszpozícióban foglalt magatartási elvárás meghiúsulása esetére kilátásba helyezett
joghátrány. (97)
Szekularizáció: az a folyamat, melynek során különválik a hitélet és az állami hatalom
gyakorlása, megszűnik az egyház politikai befolyása. (230)
Szervezet: munkamegosztásban és célirányosan együttműködő emberek olyan csoportja,
amely tagjaitól függeden léttel és funkcionális belső tagoltsággal rendelkezik. (279)
Szerződés: két vagy több fél joghatás kiváltására irányuló és arra alkalmas, egybehangzó
akaratnyilatkozata. (121)
Szervezeti szabály: szervezetet létesít vág) 7 szüntet meg, illetve meghatározza a szervezet
felépülését, működését, valamint kijelöli célját, feladatát és jogkörét. (99)
Szimmetrikus jogviszony: olyan jogviszony, melyben a jogviszony alanyainak jogai és
kcitelezettségei egyensúlyban vannak. Tipikusan ilyenek a polgári jogi jogviszonyok.
(206)
Szuverenitás: az állam fogalmának szükségszerű eleme, ami főhatalmat jelent, vagyis azt,
hogy az állam a saját területén minden más államtól függedenül dönt a népesség fölött. A
fogalom klasszikus kidolgozója Jean Bodin és Thomas Hobbes. (287)
Társadalmi norma: olyan mérce, mely a magatartások megítéléséhez szolgáltat alapot,
minthogy (a) megkívánja a mintához való igazodást, (b) alapul szolgál
 FOGALOMTÁR 343

magatartások értékeléséhez, (c) lehetőséget biztosít jövőbeni magatartások

előrejelzéséhez. (90)
Társadalmi viszony: olyan viszony, melyben két vagy több ember cselekvése értelme szerint
kölcsönösen egymáshoz igazodik. (203)
Természetjogtan: az a jogfelfogás, mely szerint az ember által alkotott tételes jog fölött áll egy
tökéletes és változtathatatlan jogrend — a természetjog —, amely egyszerre forrása és
mércéje az emberi jognak, „a jog joga”. (150) Tényállás megállapítása: a jogalkalmazás
azon szakasza, melynek során a bizonyítási eljárás eredményeként rögzítik a döntés
alapjául szolgáló tények együttesét. (181)
Tételes jog vagy pozitív jog: egy adott pillanatban érvényesen tételezett - megalkotott vagy
megállapított — normák összessége. (30)
Tipikus szabály: olyan jogi norma, melynek hipotézise a szabályozott életviszonyokat a
különösség szintjén ragadja meg. (96)
Történeti alkotmány: az alkotmány olyan meghatározása, amikor annak szabályai nincsenek
egy jogi dokumentumban lefektetve, hanem több jogszabályban valamint az alkotmányos
szokásjogban gyökereznek. (127) Törvényerejű rendelet (tvr.): már nem létező jogforrási
típus, melyet 1989-ig a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) mint kollektív államfői
testület alkothatott, kevés kivételtől eltekintve mindazon tárgyakban, melyekben az
Országgyűlés törvényt hozhatott. Ma már nem alkotható, de egyes tvr-ek még hatályban
vannak. (128)
Törvényesség: az a követelmény, hogy az állam által alkotott törvények mindenkit egyenlő
mércével mérjenek (vagyis ne legyenek diszkriminatívak), és alkalmazásuk is pártatlanul
történjen. (178)
Tudatos gondatlanság: tudatos gondatlanságból követi el a bűncselekményt, aki
magatartásának lehetséges következményeit előre látja, de könnyelműen bízik azok
elmaradásában. (224)
Utaló szabály: más jogszabály rendelkezésére utal, tartalmát más jogi, vagy esetleg nem jogi
normára hivatkozva határozzák meg. (100)
Ülnöki (Schöffen) rendszer: a társasbíráskodás azon változata, amelyben a döntés tanácsban,
a szakbíró és — jellemzően két fő — laikus ülnök részvételével születik meg. (199)
Vegyes szakjogok: azon jogágak, melyek mind a magánjogi jogágak, mind a közjogi jogágak
jellemzőivel rendelkeznek, a kettő határterületén helyezkednek el. Régies kifejezés; mai
megnevezésük: másodlagos jogág. (125) Vétkesség: a büntetőjogi felelősség szubjektív alapja,
amely annak esetében áll fenn, aki nem úgy cselekszik, ahogyan az tőle elvárható. (223)
Writ: a common Icnv jogcsalád egyik legrégibb eljárásjogi intézménye. Olyan királyi parancs,
formula, melyre a perindításhoz volt szükség. Ennek merevsége miatt alakult ki az equity.
(157)