Bálint Ágnes

Hajónapló

Február 19.
Megbeszéltük Radóval, hogy vagy állatorvosok
leszünk, vagy hajószakácsok. Már rajzoltam is egy szép
táblát:

DR. FARAGÓ LÁSZLÓ

ÁLLAT- ÉS EMBERORVOS

Sajnos a bátyám, a Feri megtalálta, és azóta folyton

egyetemes ürgedoktornak csúfol. Úgyhogy az ember
szót már le is radíroztam. Majd bolond leszek a Ferinket
gyógyítani! A kutyák, azok majd hálásak lesznek! És
mikor már híres orvos leszek, a Ferink könyörögni fog,
hogy rakjam helyre a kificamodott ujját. Aki annyiszor
megsérül a kosarazásnál, mint ő, az jobban
megbecsülhetne egy jövendő orvost.
Persze lehet, hogy csak az állatorvosi egyetemet
végzem el. Sőt ha úgy döntünk Radóval, hogy
hajószakácsok leszünk, akkor azt sem. Csak az a baj,
hogy sajnálom a beteg kutyákat. Nagymamánál meg
mindig szoktak lenni beteg tyúkok.

Február 20.
Radó azt mondja, hajószakácsok legyünk! A
nagynénjétől ugyanis kapott egy régi receptkönyvet. Az
eleje meg a vége hiányzik, de így is sok finom recept

1
van benne: csokoládémártás, narancsmártás, mákos
torta, indián fánk meg ilyenek. Kértünk is anyutól
csokoládét, de olyan keveset adott, hogy nem volt
érdemes mártásnak megfőzni, így csak megettük úgy,
ahogy volt. Holnap majd veszünk egy csomó kiflit – az
olcsó –, és sütünk kiflifelfújtat. Tojás is kell hozzá, de az
van itthon.

Február 22.
Kiflifelfújtat nagyon könnyű készíteni, csak kiborítani
nehéz a formából. Sehogyan sem akart kijönni, mert az
alja odaégett. Közben összetörött a szép kék virágos,
aranyszélű tál, amire rá akartuk borítani. Borzasztóan
megijedtünk a Radóval, hogy most mi lesz. Nem lett
semmi, ugyanis anyu kapott valakitől egy könyvet, ami
arról szól, hogyan lehet házilag mozaikot készíteni.
Gyönyörű színes képek vannak benne, csak anyunak
nincsenek olyan színes kövecskéi, amilyenekből ki
lehetne rakni a szép képeket. Azért örült meg úgy a
törött tálnak. Még jobban össze is törte, egészen apró
darabokra. Segítettem neki az aranyszínűeket a kéktől
meg a fehérektől szétválogatni, hálából viszont a
kiflifelfújthoz elhasználhattunk minden tojást, amit a
hűtőszekrényben találtunk.

Február 25.
A tálból meg egy sörösüvegből, amit apu tört el, anyu
nagyon szép naplementét rakott ki a tengeren. A
bátyám. Feri most nyugodtan kosárlabdázik a szobában

2
– csinált magának egy régi szatyorból kosarat, abba
dobál –, és azt mondja, ha valami eltörik, jó lesz
anyunak.
Mi Radóval dicsértük a naplementét a tengeren, anyu
meg adott diót és csokoládét. Vajat nem kértünk, azt
úgyis találtunk a hűtőszekrényben. A „csokoládés
apróságok” című receptet akarjuk megcsinálni.

Február 27.
Megbeszéltük Radóval, hogy mégis inkább
állatorvosok leszünk. Majd ha a Szenteckinek
megbetegszik a bokszerja, és mi meggyógyítjuk, azt
sem tudja, hogyan köszönje meg. Bezzeg a
szakácskodás nem hálás mesterség! A csokoládés
apróságok olyan jól sikerültek, hogy sajnáltuk is
megenni. Megkínáltuk anyuékat, Ferit és Picurkát – még
a bátyám is azt mondta, hogy nagyon finom –, Radó vitt
belőle haza a szüleinek, a többit meg elvittük az
iskolába. Persze egy pillanat alatt felfalták, és senki sem
hitte el, hogy mi sütöttük.

Február 29.

3
 Feri bátyám kapott a Nováktól egy hullámos papagájt.
Jó lesz Picurkának, úgyis folyton nyafogott, hogy
vegyünk neki madarat. Most van madara, csak az a baj,
hogy nagyon mogorva. Picurka meg szeretné, ha
csicseregne neki vagy beszélne. De ez se nem beszél,
se nem csicsereg. Mi a Radóval másfél óra hosszat
mondogattuk neki, hogy: „Lórika, Lórika”, de a papagáj
azt sem mondta, hogy bikkmakk. Még tovább is
mondogattuk volna neki, de apu átjött a másik szobából,
és ránk kiáltott, hogy ha még egyszer azt mondjuk a
papagájnak, hogy Lórika, papagájostul repülünk a
lakásból.
Nem is foglalkozunk többet a papagájjal. Foglalkozzék
vele a húgom, elvégre az övé!

Március 3.
Novák mondta Ferinek, hogy csak az egész fiatal
papagájokat lehet megtanítani beszélni. Akkor kell
elkezdeni mondani nekik, hogy „Lórika, Lórika”, mikor
még repülni sem tudnak. De ő nekünk nem egészen
fiatal papagájt adott. Apu szerint a papagáj olyan vén,
mint az országút. És azért is olyan mogorva. Anyu meg
azt mondja, azért rosszkedvű, mert nincs párja. Majd
vesznek neki párt.

Március 6.
Radóéknál leesett a szekrény tetejéről egy gyönyörű
régi váza, és anyunak most egész halom lila
üvegcserepe van meg egy kisebb halom aranya. Apu azt

4
ajánlotta neki, hogy rakjon ki mozaikból egy püspököt.
Radó pedig megmagyarázta otthon, hogy a váza nem
vész kárba, mert szép mozaikcsendélet lesz belőle.
Anyu már el is kezdte rakosgatni a csendéletet. Lesz
rajta egy lila váza is, aranydíszítéssel meg egy
sárgadinnye.

Március 8.
Picurka elnevezte a papagáját Arnoldnak, pedig
Novákéknál csak Pityu volt a neve. Folyton nyafog, hogy
vegyenek Arnold mellé még egy papagájt. Nem is
bánom: ha több papagájunk lesz, biztosan megbetegszik
hol az egyik, hol a másik, és akkor lesz kit gyógyítanunk
a Radóval.
A mi őrsünkben mindenki tart valamilyen állatot.
Menczel Jancsinak szép fekete macskája van, de a
mamája mindig szidja, mert leeszi a szobanövények
hajtásait. Radó nagynénje szerint vitaminhiánya van a
macskának. Radó ajánlotta is Menczel Jancsinak, hogy
apróra vágott hagymát keverjen májkrémbe, és azt adja
a macskájának. Kíváncsi vagyok, megeszi-e. Arnold
nagyon szereti a reszelt almát és a reszelt sárgarépát.
A sárgarépát én is szeretem, de nem reszelve, csak
úgy rágva.

Március 9.
Arnold mellé vettünk egy másik papagájt, úgy hívják,
hogy Mariska. Arnold nem örül neki, mert most folyton
ketten tolonganak az előtt a kis tükör előtt, amit Picurka

5
a kalitka rácsára akasztott. A végén mindig össze is
vesznek.

Március 12.
Menczel Jancsi macskája eszi a hagymával és reszelt
sárgarépával kevert májkrémet, sőt a parajfőzeléket is.
Menczeléknél most mindig parajt főznek a macska
kedvéért, pedig Jancsi ki nem állhatja.

Március 14.
Radóval elmentünk Novákékhoz megnézni a
nemrégen kikelt kispapagájokat. Azt hiszem, mégis
inkább hajószakácsok leszünk. Borzasztó, hogy milyen
csúnya az ilyen csupasz kis papagáj!
Erről jut eszembe, hogy a csendélet, amit anyu rakott
ki mozaikból, szintén nagyon csúnya lett. Anyu maga is
azt mondja, hogy a sárgadinnye olyan, mint egy halálfej.

Március 17.
Feri kosárlabdázás közben kitörte a szobánk ablakát.
Anyu mérges volt, mert az ablaküveg nem sokat ér a
mozaik szempontjából, meg különben is: ilyen fehér
üveghez könnyen hozzájuthat, csak össze kell törni egy
üveget, amiben zöldbab vagy zöldborsó volt.
Ferinek kellett üveget hoznia. Azután apu kipróbálta
azt az üvegvágót, amit egyik kollégája hozott neki
külföldről. Egész jól lehetett vele az üveget vágni, csak
egyetlen helyen repedt be. A gittelés sem lett olyan

6
sima, mint kellett volna, de nem baj. Most legalább van
egy darab gittem. Gyúrok belőle állatokat Picurkának.

Március 20.
Annyi állatunk van! Mikor a gitt elfogyott, akkor
kenyérbélből gyúrtam kis gyíkokat, teknősöket, egereket,
madarakat, és mikor megszáradtak, be is festettem őket
szép tarkár a. Hol állatkertet játszunk Picurkával, hol
állatkórházat.

Március 23.
Nagymama írt, megültetett egy kotlóst kacsatojásokra.
Lehet, hogy mire a tavaszi szünetben lemegyünk
hozzájuk, már lesznek pici kacsák! Csak Gombóc kutya
meg ne egye őket! Gombócot tavaly nyár végén lent
hagytuk nagymamáéknál, mert nagyon jól érezte magát.
Bárcsak mi is vele maradhattunk volna! Vagy legalább
tudna Gombóc írni, hogy levelezhetnénk vele!

Március 26.
Ahol Novákék laknak, a földszinten, a Dávidéknál van
egy vizsla. Már fél éve a fotelhoz kötve tartják! Laci látta
is, mikor egyszer kosárlabdaedzés után fölment

7
Novákékhoz. Azt mondja, egészen sovány a kutya, a
körmei meg olyan hosszúak, hogy rossz nézni. Minthogy
soha nem szaladgálhat, nem tudja lekoptatni. Úgy
sajnálom szegény kutyát! Mi igazán tudjuk, mennyit
szeret egy kutya futkosni, ugrálni! Azért is adtuk oda
Gombóckát nagymamáéknak.

Március 28.
Apu nem engedi elhozni hozzánk a vizslát, azt mondja,
egyelőre elég a két papagáj, azok után is anyunak kell
takarítania. Radóékhoz sem mehet, mert pont most
vettek új szőnyeget. Pedig Dávidék odaadnák valami jó
helyre, mert nem érnek rá sétáltatni.

Március 31.
Megnéztük a vizslát. Kópénak hívják. Rettenetesen
sovány, és folyton rázza a fejét, csak úgy csattog a füle.
A póráza egy nagy fotel karfájára van csomózva.
Felülhet a fotelbe, és fel is ül, már csupa rongy a huzal.
A második fotelban meg egy nagyon öreg néni ül, a
Dédike. Nem tud járni. Talán beszélni sem tud. Míg ott
voltunk, nem szólt egy szót sem. Volt ott egy másik öreg
néni is, a Dédike lánya. Meg annak a lánya is ott volt, az
nem öreg, csak beteg, akkor is feküdt, mikor mi ott
voltunk náluk. Novák azt mondja, azért beteg folyton,
mert a férje világgá ment, itthagyta a gyerekkel. A
gyerek, az Alizka még kicsi, alig tud járni. Azért van
Kópé is megkötve, hogy ne lökje fel Alizkát. Alizkának
olyan fehér az arca, mint a cirkuszi bohócoké.

8
 Április 2.
Radó nagynénje elment a kozmetikushoz, és ott
összeismerkedett egy nővel, aki nagyon szeretne kutyát.
Mondta is neki, hogy van egy vizsla, amit ajándékba
akárkinek odaadnának. A néni azt mondta, előbb
megkérdezi a férjét.
A Fazekas, aki a legjobb tornász az osztályunkban,
szintén szeretne kutyát, de a szülei nem engedik.

Április 5.
Segítettünk a néninek hazavinni a vizslát. Nagyon
csúnya néni, úgy látszik, a kozmetikus sem tudott rajta
segíteni. De amúgy kedves. Vitt Alizkának csokoládét.
Alizka nagypapája is otthon volt, éppen a lábát áztatta
egy lavórban. Nováktól tudom, hogy Dávid bácsi postás,
és egy idő óta nagyon fáj a lába, azért nem tudta a
kutyát sem sétáltatni. Szegény kutya annyira örült, mikor
az ajtó felé vezettük, mintha tudta volna, hogy egy szép
kertes házba viszik. De az a szegény öreg néni, a
Dédike sírt. Nem hangosan, csak úgy csöndben.
Mindenki mondta neki, hogy ne sírjon, hiszen Kópénak
most sokkal jobb dolga lesz, szaladgálhat, sütkérezhet,
játszhat a néni fiával, de Dédike csak sírt. Nagyon rossz
volt látni. Azóta mindig magam előtt látom, ahogyan sírt.

Április 6.
Érdekes, Radó is úgy van, mint én, ő is folyton
Dédikére gondol, hogy mennyire sírt szegény. Nagyon

9
szerethette Kópét. Rossz lehet most neki ott ülni egész
nap a fotelban, és látni azt a másik rongyos karosszéket,
amelyikben azelőtt mindig Kópé terpeszkedett. Radó azt
mondja, biztosan Kópé volt az egyetlen, akinek Dédike
nem volt az útjában. Mert Dédike már nyolcvannégy
éves, és nagyon sok gond meg baj van vele, úgy kell
pátyolgatni, mint egy kisbabát.

Április 16.
Kár, hogy már vége a tavaszi szünetnek! Lent voltunk
nagymamáéknál, és olyan gyönyörűen sütött a nap,
hogy egészen lebarnultunk. Nagymama arca is olyan
piros, mint az alma. És már voltak legyek is, nagyapa föl
is szerelte a konyha elé a légyajtót. A kiskacsák nagyon
aranyosak, mondtam is, hogy kettőt hozzunk fel Pestre,
a papagájokat meg ajándékozzuk el. Olyan
kiállhatatlanok, folyton veszekszenek. Nagymama adott
volna kiskacsát Picurkának, de nagyapa nem engedte,
azt mondta, a kiskacsák nem bírnák a városi életet.
Az egyik kiskacsát meg akartam tanítani beszélni,
egyik nap egész délelőtt mondogattam neki, hogy
„Lórika, Lórika”, de csak a legyeket figyelte.
Mondtam Radónak, hogy mégis inkább állatorvos
leszek, és majd olyan gazdaságban fogok dolgozni, ahol
százezer kiskacsa van. Radó viszont azt mondja, annyi
kacsa már nem érdekes, inkább menjünk mégis
hajószakácsnak, mert a hajószakács vihet magával a
hajóra mindenféle állatot, még majmot és teknőst is.

10
Kacsát meg különösen. Ott totyog majd körülöttünk, és
kapkodja az apró halat, amit hajigálunk neki.
Gombócka nagyon örült nekünk. Jó húsban van,
nagyapa szerint kövér, mint egy disznó, nagymama
szerint izmos. Rengeteget rohangáltunk vele a holtág
partján, és át akartuk vinni ladikkal a szigetre, de
nagyapa éppen akkor kátrányozta a ladikot, úgyhogy
nem lehetett még vele vízre menni. Nagymama mondta
is neki, hogy mindig pont a tavaszi szünetben
kátrányozza a ladikot.
Mikor Gombócka olyan boldogan ugrált meg
hempergett a fűben, nagyon örültem, hogy az a szegény
vizsla is ugyanígy ugrálhat meg hempereghet, mint
Gombóc. Csak a vizsláról mindig eszembe jutott, hogyan
sírt Dédike, mikor Kópét elhoztuk tőle.

Ejnye, most jut eszembe, hogy azt az ibolyát, amit

tegnap délután szedtünk odalent, és ami miatt majdnem
lekéstünk a buszról, el lehetne vinni Dédikének.
Szegényke úgyis csak akkor láthat virágokat, ha valaki
visz neki. Van ugyan a közelükben park, de oda őt nem
tudják kivinni. A néni, aki a kutyát elhozta tőlük,
ajánlotta, hogy szerez nekik tolókocsit, de megmutatták,

11
hogy az udvarból úgysem tudják kitolni a lépcsők miatt.
Olyan mélyen van az udvar, hogy egy csomó lépcsőt kell
az embernek megmásznia, ha ki akar jutni az utcára.
Mindenesetre most mindjárt felhívom Radót, hátha
kedve lesz velem jönni Dédikéhez. Csak előbb
megnézem, van-e még a tegnapi aranygaluskából…

Április 18.
Ma nagyon elestem a szobánkban, és lehorzsoltam a
térdemet, mert egy helyen kiáll egy parketta. És még
valami három kijár. Pedig apuék nemrég javíttatták meg.
Apu már akkor mérgelődött, hogy egészen nyers, vizes
fából készült parkettát raktak a régi helyére. Igaza lett,
mert mindjárt fel is púposodott. Mindig egy szék szokott
azon a helyen állni, csak Feri odahúzta a szekrényhez,
és nem rakta vissza. Azért estem el.
Annyi mindenféle bajom van! Elvesztettem a
villamosbérletemet, másikat kellett váltani. Számtanból
alighanem csak kettesem lesz. A nagy szoba asztaláról
levertem a herendi hamutartót, és anyu nem is örült
neki, mert már nem mozaikot csinál, hanem kis
keresztöltéses térítőket. Aztán meg az a kutya is!
Tegnap Radóval elmentünk ahhoz a nénihez, aki most a
Kópé gazdája, és kértük, hogy vigye vissza Kópét
Dávidokhoz, mert mindenki siratja. A néni azonban nem
hajlandó visszaadni. Azt mondja, már egy csomó pénzt
költött Kópéra. Fülgyulladása volt, mikor elhozta onnan,
azóta is kezelik. Nagyon régóta beteg lehetett a füle, és
sokat szenvedhetett szegény Kópé. A néni nagyon

12
megszidott bennünket, hogy olyan helyre akarjuk Kópét
visszavinni, ahol egész nap csak a fotel lábához van
kötve, és azt sem veszik észre, ha beteg.
Igen, csak amikor ibolyát vittünk Dédikének, megint
sírt, és Dávid néni is sírt, a lánya meg az a kis fehérarcú
gyerek is, az Alizka. A mamája meg a nagypapája nem
volt otthon. Ha otthon lettek volna, biztosan azok is
sírtak volna. Dédike folyton azt kérdezte tőlünk, mikor
jön haza Kópé. Úgyhogy a Radó is meg én is azt
mondtuk neki: nemsokára. Akkor megnyugodott, még
nevetett is.
Úgy szeretném tudni, hogy Kópé emlékszik-e még
Dédikére. Vagyis hogy gondol-e rá?
Nekem van huszonnégy forintom, Radónak meg
nyolcvanhét. Jó volna még valahonnan pénzt szerezni,
azt odaadnánk a néninek az orvosi költségek fejében,
Kópét pedig visszavinnénk. Legfeljebb majd mi
sétáltatnánk Radóval felváltva.
Csak akkor reggel nagyon korán kellene kelnünk, mert
elég messze laknak tőlünk.
Hol lehet a villamosbérletem? Már két napja lógok.
Most jut eszembe, hogy ha sütnénk valami finomat, azt
a suliban eladhatnánk, és lenne pénzünk. Szólok is
Radónak.

Április 20.
Mondtam én Radónak, hogy nálunk süssünk, ne
őnáluk! De lusta volt átjönni, vagyis félt, hogy összetörik
a tojás, ha áthozza, ezért aztán én mentem át

13
őhozzájuk. Igaz, az ő villanytűzhelyük szebben süt, mint
a mi ócska gáztűzhelyünk, és nagyon szép is lett a
csokoládés piténk, de mit értünk vele? Míg mi
örömünkben elmentünk moziba, hazajött a Radó
mamája egy csomó vendéggel, és megették a
csokoládés pitét. Azt hitték, hogy a Radó nagynénje
sütötte, mert az nagyon jókat tud sütni-főzni, és szokott
is vinni nekik belőle. De ez két tál volt – egy vagyont
kaptunk volna érte, ha eladjuk darabját két forintért! És
nem is ettünk belőle, hogy több pénzünk legyen!

Április 22.
Rémes, mennyit ettem! Radó nagynénje elvitt
bennünket cukrászdába, mert hallotta, hogyan jártunk a
csokoládés pitével. Mondtuk ugyan neki, hogy mi azt a
pitét nem megenni akartuk, hanem eladni, és inkább
adja ide a pénzt, amit a cukrászdára szánt, de nem adta.
Azt mondta, együnk csak, ami jólesik. Míg ettünk, elment
telefonálni, felhívta azt a nénit – Kubickiné vagy
Kopeckiné? Mindig elfelejtem a nevét. Szóval felhívta
azt a nénit, Kópé mostani gazdáját, és vagy egy
negyedóráig beszélt vele. Már rá is szóltak, mert mások
is akartak volna telefonálni.
Nem tudom, mit magyarázott a néninek, de az
kijelentette, hogy nem érdeklik a kórházi költségek,
visszaadja a kutyát.
Így hát Kópé megint otthon van, de már nem kötik a
fotel lábához, inkább díványpárnákat raktak le a földre,
hogy ha Alizkát föllöki a kutya, puhára essen. Alizka

14
mamája közben kórházba került, és így Dávid néninek
nagyon sok dolga van Alizkával és Dédikével meg a
fájós lábú férjével, aki ha hazaér, csak ül egy helyben.
Most mi a Radóval felváltva fogjuk Kópét sétáltatni.
Ezen a héten én vagyok reggeles. Álmos is vagyok
nagyon, mert reggel fél hatkor keltem. Vagyis anyu fél
hatkor kezdett kelteni, de csak úgy hat óra tájban
ébredtem föl. Így is egy jó félórát tudtam Kópéval
futkosni a parkban. Vittem labdát is, olyan jót fociztunk!
A villamosbérletem Feri történelemkönyvében volt.
Csak tudnám, ki tette oda!
Kár, hogy Dédikét nem lehet kivinni az utcára azok
miatt a vacak lépcsők miatt. Pedig láthatná, milyen
ügyes kutya a Kópé. Nem lehet neki gólt rúgni.
Lefekszem.

Április 24.
Ma elaludtam. Vagyis anyu aludt el, és nem ébresztett
föl. Éppen csak hogy odaértem az iskolába, nem volt
időm Kópét megsétáltatni. Ez annyira bosszantott, nem
is tudtam másra gondolni, és mikor Annus néni fölhívott,
hogy segítsek Szekeresnek, fogalmam sem volt, miről
van szó. Kaptam egy egyest, pedig Radó szerint tudtam
volna felelni, ha ott lett volna az eszem.
Délután Radó volt soros a sétáltatásban, de én is
elmentem vele. megmondani, hogy elaludtam. Különben
ezt kitalálták maguktól is. Reggel, mikor hiába vártak,
Dávid néni vitte Kópét sétálni, de azalatt meg Dédike
lecsúszott a foteljából, és szegényke nem tudott

15
visszamászni. A földön ült, míg Dávid néni haza nem ért.
Az a baj hogy Dávid néniék mindenkivel rosszban
vannak ott a házban. A házfelügyelő nénivel egy
kávédaráló miatt vesztek össze, amivel a házfelügyelő
néni állítólag mákot darált. A daráló nem romlott el, de
azóta nem beszélnek egymással, pedig egymás mellett
laknak. És mióta rosszban vannak, a házfelügyelő néni
nem megy be hozzájuk, akkor sem, ha Dávid néninek el
kell hazulról mennie, és jó volna, ha valaki vigyázna
Dédikére.
Van a házban egy fiú, annyi idős, mint a mi Ferink, van
egy ír szetterje, háromszor is viszi sétálni egy nap.
Azelőtt, mikor még jóban volt Dávid néniékkel. Kópét is
vitte sétálni, de most már egy fél éve nem viszi.
Kérdeztük Dávid nénit, miért nem. Valami franciakulcsról
mesélt, amit a Dávid bácsi nem talált, és azzal a fiúval
veszekedett, hogy adja vissza, mert azt hitte, az lopta el.
Később eszébe jutott, hogy kölcsönadta egy harmadik
emeleti lakónak, de akkor már a fiú megsértődött, és
többet nem is vitte Kópét sétálni.
Radó azt mondja, meg kellene ismerkednünk azzal a
fiúval. De hogyan?

Április 28.
Radónak micsoda mázlija van! Most ő a reggeles, de
neki egész héten csak egyszer kell korán kelnie, mert
most már az egész őrs sétáltatja Kópét. A múlt héten
ugyanis Radó bejelentette, hogy nem ér rá eljönni a
foglalkozásra Kópé miatt. Persze mindenki tudni akarta,

16
ki az a Kópé, és mikor megtudták, mindenki rögtön
sétáltatni akarta. Így most miénk a pénteki nap. Reggel
én viszem, délután meg Radó. A Firhauzernek meg kell
keresnünk egy másik kutyát, mert neki már nem jutott a
hétből nap, viszont ő is akar kutyát sétáltatni.

Április 29.
Picurka egyik papagája úgy letépte a másik nyakáról a
tollat, hogy az most olyan, akár egy barátkeselyű. A
csőre is ugyanolyan görbe. Apu szeretné, ha nem volna
egy papagájunk sem. Picurka is unja már.

Április 30.
Micsoda szerencse! A házfelügyelő néninek – annak,
aki összeveszett Dávid nénivel – elpusztult a kedves
papagája, a Gyurika! Onnan tudtuk meg, hogy mi mindig
szépen szoktunk neki köszönni, és Radó tegnap
megkérdezte, miért olyan szomorú. Erre mindjárt sírva
fakadt, és mondta, hogy a Gyurika neki azóta megvolt,
mióta itt házfelügyelő, pedig annak már tizenkét éve.
Radónak rögtön eszébe jutottak Picurka papagájai, és
mondta, hogy majd ő hoz Gyurika helyett másikat. A
házfelügyelő néni erre megint sírva fakadt, és
kijelentette, hogy ő nem engedi bántani a mai fiatalokat.
Radó nagyon büszke, hogy ő mai fiatal.

Május 2.
Tegnap nem kellett Kópét sétáltatnunk, mert Dávid
bácsi azt mondta, akármennyire fáj is a lába, ő május

17
elsején sört akar inni a Hatlábú kertjében, mert ott május
elsején mindig nagyon jó sört mérnek, és ha már oda
elmegy, akkor Kópét is viszi magával. A Hatlábút azért
hívják úgy, mert három kiszolgálója van, és a három
kiszolgálónak összesen hat lába. Dávid bácsi azt
mondja, volt már egyszer négy kiszolgáló is, de akkor is
csak Hatlábú maradt a Hatlábú.
És ha nem is kellett Kópét sétáltatni, azért délután mi
elmentünk oda a Radóval, mert elvittük a házfelügyelő
néninek a papagájokat. Eredetileg csak a szebbiket
akartuk vinni, amelyiknek van toll a nyakán, de apu azt
mondta, ha a másikat otthon hagyjuk, ő szélnek ereszti.
Ezért inkább elvittük azt is. Kicsit megnyírtuk körös-körül
a tollat a nyakán.

Így most már nem olyan, mint egy keselyű, hanem mint
egy kígyó. Féltünk, hogy a házfelügyelő néni megijed
tőle, körülcsavargattuk hát a nyakát gézzel, a gézt
bekentük ragasztóval, és ami tollat levágtunk, azt
visszaragasztottuk a gézre. Jól szórakoztunk, de a
papagáj ettől olyan ijesztő lett, hogy mégiscsak
leszedtük róla a tollas gézt. Picurka adott egy darab
prémet – a babái ilyenkor már nem hordanak téli holmit

18
–, és végül is azt tekertük a papagáj nyakára. Apu
annyira örült, hogy a papagájok – illetve ahogyan ő
szokta mondani, a szörnyetegek – elkerülnek a háztól,
hogy adott harminc forintot taxira. Persze mi nem taxival
mentünk, hanem villamossal, a pénzt meg megfeleztük.
A villamoson megtanácskoztuk, hogy mit mondunk a
házfelügyelő néninek a papagáj nyakát illetően. Radó
először azt ajánlotta, mondjuk azt, hogy fázékony, azért
csavartuk be prémmel. De én féltem, hogy a
házfelügyelő néninek ilyen kényes papagáj nem kell.
Végül is elhatároztuk, hogy megmondjuk az igazat.
Annál jobbat ugyanis sehogyan sem tudtunk kitalálni.
Azt hiszem, jól tettük, hogy az igazat mondtuk el a
papagáj nyakával kapcsolatban, mert ezzel sikerült
megkacagtatnunk a házfelügyelő nénit. Most már nem
siratja a Gyurikáját. Fogadkozik, hogy őnála nem fognak
verekedni a papagájok. És azt is mondta, hogy mi
nagyon helyes fiúk vagyunk, és nem érti, hogyan
barátkozhatunk olyan népekkel, mint Dávidék. Én erre
nem tudtam, mint mondjak, de Radó rögtön tudta.
Mondta a házfelügyelő néninek, hogy nagyon szeretjük
az állatokat, és nem bírtuk elviselni, hogy az a szegény
vizsla egész nap egy fotelhoz legyen kötve. A i
házfelügyelő néni bólogatott, hogy ez csakugyan olyan
borzasztóság, amilyen nincs is több az egész városban.
Azután mondta a Radó, hogy szegény Alizka is olyan,
mint egy penészvirág, mert soha nincs levegőn. Erre is
bólogatott a házfelügyelő néni, hogy bizony, rossz nézni
azt a gyereket. Radó a végén még azt is mondta, hogy

19
szegény Dédikének milyen szomorú öregsége van,
egész nap csak ül a fotelban, és mindig ugyanazokat
látja, akiket mindig lát. A napot meg sohasem. Erre a
házfelügyelő néni sírva fakadt, és kijelentette, hogy neki
sincs kőből a szíve, és akármit is mondott neki az a
nagyszájú Dávidné, azért ő igenis be fog járni szegény
öreg Dédikéhez, és egy kicsit beszélget vele erről-arról.
Dédike ugyan nemigen beszél, de szereti hallgatni, ha
őhozzá beszélnek. És ha majd melegebb lesz, és a nap
magasabban jár, akkor délelőttönként a porolóhoz oda
fog sütni egy órácskát. Majd ő akkor mindig segít kihozni
Dédikét a napra.
Az a baj, hogy ha majd anyuék megjönnek
keresztmamáéktól, kérdezni fogják, örült-e a
házfelügyelő néni a papagájoknak, és mit mondott. És
én akkor már unni fogom ugyanezt elmondani, amit itt
leírtam, és biztosan csak azt mondom, hogy „semmit”.

Május 7.
Nagymama írt, hogy egy csókapár fészkel abban a
ládában, amit még tavalyelőtt mi vittünk fel a Ferivel a
legmagasabbik öreg szilvafára, élelmiszer-raktárnak.
Azon a nyáron mindig azt játszottuk, hogy körös-körül
árvíz van, és csak az öreg szilvafa áll ki a vízből.
Mindenféle jó falatokat hordtunk fel a ládába, de aztán
az almás pite teli lett hangyával, és lehajigáltuk a
tyúkoknak. Jaj, csak már mehetnénk nagymamáékhoz!
Megtanulok tőle igazi jó rácpontyot főzni, mert most már
biztos, hogy hajószakács leszek. Már itt a pesti Dunán is

20
járnak a kishajók, Radóval mentünk is rajtuk egypárszor.
Ami pénzt a múltkor megtakarítottunk a taxin, azt
nagyjából elhajókáztuk. Jó volna nekünk is egy ilyen
kishajó! Radóék az idén Jugoszláviába mennek.
Beszéltük a Radóval, hogy ha volna ilyen kishajónk,
akkor magunkkal vinnénk egy al-dunai útra Dédikét is,
Alizkát is, Kópét is. Egész úton sütkérezhetnének a
napon. Vasárnap délelőtt meglátogattuk őket Radóval,
mert kíváncsiak voltunk, meddig süt oda a nap a
porolóhoz. Segítettünk kihozni Dédikét a karosszékkel. A
karosszék lábán vannak olyan kis vaskerekek, igaz, nem
nagyon forognak, de Dávid bácsi összeszegelt egypár
régi deszkát, azt ráfektetik a küszöbre meg a lépcsőre,
és akkor a karosszéket ki lehet tolni az udvarra. Meg
vissza. De nem nagyon éri meg ezt a nagy hűhót, mert a
nap csak fél tíztől háromnegyed tizenkettőig süt be az
udvarba, és abból is tízig az egyik falon van egy folt,
tizenegytől meg a másikon. Ami közte van, abba bele is
lehet ülni. Alizka mindig kiszaladgál ebből a
napfoltocskából, hiába kiabál neki Dávid néni a
konyhából, hogy: ,,Alizka, maradj a napon!”
Kópé bezzeg odafekszik a napra, elnyújtózkodik,
élvezi. Borzasztóan élvezi a napsütést. Szegény Dédike
nem tud a nap után menni, őt vagy odébb tolja valaki,
vagy nem. Ha a házfelügyelő néni fent van az emeleten,
és Dávid néni nagyon siet a főzéssel, akkor elég hamar
elmegy róla a nap. Pedig ő is annyira élvezi! Láttuk a
Radóval, hogyan nyújtogatta a nyakát a nap után.
Persze mi mindjárt odébb toltuk.

21
 Május 11.
Az ismétlésnél Jugoszlávia tengeri kikötőiből feleltem.
Jó Radónak, hogy oda mehet nyaralni! Bár ő azt
mondja, hogy Jugoszlávia összes tengeri kikötőjét
odaadná egy kis dunai hajóért. Mert azon hordhatná a
régi, kifakult zöld tréningruháját, amit a mamája már
többször kidobott, és Radónak legutóbb is a kukából
kellett visszahoznia. Nagyapától meg kölcsönkérnénk
azt a jó kis vastűzhelyet, amit ő spórherdnek hív.
Kátrányt meg bitument szokott melegíteni rajta, mikor a
ladikokat javítja. Mi azon sütnénk a paprikás lisztbe
forgatott keszegeket…
Radó el van keseredve, mert már vettek neki új
sötétkék tréningruhát, a nagynénjétől meg, aki most jött
haza Jugoszláviából, kapott egy fehér tengerészsapkát,
aranyhorgonnyal.

Május 12.
Kár, hogy nincs arany tintával író golyóstollam!
Színarany tintával kellene ezt a napot felírni! Meg azt a
nevet, hogy R A M Ó N A! Ramóna! Ramóna! Ramóna!

22
 Ez a hajónk neve. Annak a hajónak a neve, amin
nyaralni fogunk a Radóval! Illetve először csak én
nyaralok rajta egyedül, egészen egyes-egyedül, azután
ha Radó megjön Jugoszláviából, ő is.
Milyen szerencse, hogy tegnap este a vacsoránál
anyunak eszébe jutott a Ramóna! És az is óriási
szerencse, hogy Feri még nem ért haza az edzésből, és
így a Ramóna az enyém, egyes-egyedül az enyém! És
mostantól fogva hajónaplót fogok írni.
Vagy hajónaplót csak hajón lehet írni?
Nem baj, addig is, míg oda nem kerülünk, és el nem
kezdhetem a hajónaplót, megírom a Ramóna történetét
úgy, ahogyan anyu tegnap este elmesélte. Meg ahogyan
én emlékszem a Ramónára. Csak még előbb eszem egy
kis körözöttes kenyeret.
Most már jóllaktam, most már elkezdem.
Mikor anyu még kislány volt, nagyon félt egy bácsitól,
aki szintén ott lakott Szigetiben. Mi is volt a bácsi?
Nyugdíjas valami. És nagyon edzett volt. Télen is fürdött
a Dunában, mikor anyuék ott korcsolyáztak. Nyáron meg
mindig csónakázott. A csónakjait egy szigeti
ácsmesterrel csináltatta. Anyu azt mondja, nem is
csónakok voltak azok, hanem bárkák. Jól lehetett ugrálni
bennük. De ha a bácsi észrevette, hogy gyerekek
ugrálnak valamelyik csónakjában, akkor a parton levő
kabinból előhozott egy nagy rozsdás kardot, és azzal
fenyegette őket. Nagy fehér bajusza volt a bácsinak, a
haja is fehér volt, és úgy állt, mint a kefe.

23
 Anyu azt mondja, ez a bácsi – úgy hívták, hogy Stefáni
István – valamikor biztosan tengerész volt. Azért volt úgy
oda a csónakokért meg a hajókért. Mert hajót is
csínáltatott magának, jó erős hajót, keményfából, réz-
meg vaspántokkal. A Ramónát. Anyu azt mondja, lehet,
hogy tölgyfából volt. Stefáni bácsi motort is vett bele, de
az egyik télen, mikor jeges árvíz volt, eltűnt belőle. Motor
nélkül pedig senki sem bírta azt a hajót többet
megmozdítani. Az árvíz után megfeneklett a szigeti
holtágban, vagyis a csókamajori holtág bejáratánál, ahol
elzátonyosodott a víz. Nagymamáéktól elég messze
van, én is csak egyszer jártam arra nagyapával. Már
akkor néztem, hogy milyen jó volna nekünk az a hajó
játszani, csak ne volna olyan messze. De most örülök,
hogy messze van, mert így biztos, hogy csak mi leszünk
rajta a Radóval. Picurkát anyu nem fogja olyan messzire
elengedni. Ferinek meg nem szólok.
Mikor az a bácsi hatvannyolc éves lett, megnősült, és a
felesége nem engedte többet a Dunára. Féltette, hogy
reumát kap. És a Ramónán most mi fogunk nyaralni a
Radóval! Még tegnap este kilenckor rögtön felhívtam a
Radót – azért olyan későn, mert anyu olyan későig
mesélt a Ramónáról –, de a papája vette föl a kagylót,
és kérdezte, mit akarok, mert a Radó fürdik. Ő nem
Radónak hívja a Radót, hanem Jencikének. Őnáluk
engem sem Lacinak hívnak, mint itthon nálunk, hanem
Faragónak. A Novákot otthon – minek is hívják a
Novákot? Mindegy, a Feri osztálytársa, nem az enyém.

24
 A lényeg az, hogy ma egész délelőtt, az órák alatt meg
a tízpercekben, régi tengerészdalokon törtük a fejünket a
Radóval. A mi idei könyvünkben egyetlenegy sincs –
bányászdal bezzeg van, meg juhászoknak,
kanászoknak, katonáknak való –, Annus néni viszont
mindkettőnk ellenőrzőjébe beírta, hogy az órán
dúdoltunk, és ezzel zavartuk a tanítást. Pedig mi csak
egész halkan próbálgattunk dallamot találni arra a két
sorra, ami igazi régi tengerésznóta, Radó emlékszik rá A
kincses sziget című könyvből, és így szól:

Heten a halott ládáján

-Yo-ho-hó, meg egy üveg rum!
A többivel végzett a rum s a sátán
-Yo-ho-hó, meg egy üveg rum!

Lehet, hogy ezt a johohót valamivel hangosabban

énekeltük, és ez zavarta Annus nénit. Mindegy, ilyenkor
év végén már teljesen jól tudjuk utánozni az öregeink
aláírását. Apu nem bánja, mert tudja, hogy ha ötöst
kapok, azt úgyis megmutatom neki, és olyankor – ahogy
ő szokta mondani – módjában van végigélvezni az
egész tanügyi irodalmat. Kíváncsi vagyok, mit szólnak
Radó szülei, ha megtudják, hogy a fiuk nélkül utaznak
Jugoszláviába. Legalábbis Radó azt mondta, ma közli
velük, rögtön vacsora után. Külön elmentünk a
csarnokba friss juhtúrót és ugyanolyan friss retket venni,
mert Radó elhatározta, hogy hidegtálat készít vacsorára.
Ha a mamájának nem kell főznie, sokkal jobb kedvű.

25
 Juj de kíváncsi vagyok, mit szóltak! Fel is hívnám, de
Radó azt mondta, ne telefonáljak, mert hátha azzal csak
elrontok mindent. Egyébként Radó kijelentette, hogy ha
nem engedik, ő akkor is itthon marad, és elszökik velem
a Ramónára. Majd bolond lesz Jugoszláviába menni,
mikor a Ramónán csak mi ketten leszünk. És Kópét is
magunkkal vihetjük!

Május 13.
Gyáva kukac ez a Radó! Nem mert szólni! Én már
reggel ötkor fölkeltem, és olyan korán odaértem
Dávidékhoz, hogy Kópé még aludt. Akkor ébredt föl,
mikor becsöngettem. Akkorákat ásított! Fél nyolcra már
a suliban voltam, Radó meg csak öt perccel nyolc előtt
vánszorgott be. Rögtön láttam rajta, hogy baj van. Ő
ugyan azt mondja, nincs baj, csak a papájának fájt este
a foga. Nem is evett a szendvicsekből, pedig Radó
mirelit parajjal kevert zöld körözöttel kente be a
kenyereket, és vékony sajtszeletekből csupa kis vitorlás
hajót rakott rájuk. Szebb lett volna kék körözöttel, de azt
nem tudott csinálni. Tízóraira is ilyen szendvicset hozott.
Csak fájdította vele a szívemet. Én már kiloptam apu
íróasztalfiókjából azt a régi őzlábnyelű vadászkést, amit
apu egy nagybátyjától örökölt, és amit mindig Feri
szokott kilopni. Most megelőztem.

26
 Radó egyébként kérdezte, hogy én már szóltam-e az
öregeimnek. Mondtam neki, hogy még nem, de nálunk
merőben más a helyzet. Ha túl korán szólok, akkor van
idejük gondolkozni a dolgon, és az sosem jó. Abban
viszont Radónak van igaza, hogy hivatalosan is be
kellene jelentenem igényemet a Ramónára. Nehogy
Ferinek is eszébe jusson. Illetve, hogy mire esetleg
eszébe jut, már mindenki tudja, hogy a Ramóna nekem
jutott előbb eszembe.
Most halálfejeket rajzolok, mert a zászlónkat már meg
akarjuk varrni. Csak még egyelőre nem döntöttük el,
hogy a Radó régi tornanadrágjából vagy abból a piros
rongyból, amit Picurkával cseréltem állatképekért.

Május 14.
Azért borzasztó, hogy a tanulás mennyire tönkreteszi
az embert! Roncsot csinál belőle. Élőhalottat. Ma,
amikor átöltöztünk tornaórához, Radó a Dobos
szandáljába tette a szemüvegét, mert annak is olyan
szandálja van, mint neki. Tornaóra után, amikor a Dobos
belelépett a cipőbe, a szemüveg összetörött, és Radó
attól kezdve csak pacnikat látott. Azok voltunk mi.

27
 Most elvitték a szemorvoshoz. Egy olyan
szemorvoshoz, aki a Radó papájának iskolatársa volt.
Úgy, mint nekem a Radó.

Május 17.
Radó nem megy Jugoszláviába, velem fog nyaralni a
Ramónán. Legalábbis remélem, hogy a Ramónán
fogunk nyaralni. Egyelőre csak az biztos, hogy Radó
itthon maradhat. A doktor bácsi ugyanis, aki
megvizsgálta a szemét, és új szemüveget írt föl neki, azt
mondta, a legjobb volna, ha egész nyáron lehunyva
tartaná a szemét, de még jobb volna, ha egész nyáron
át csak zöld lombokat nézne a szemével, betűket pedig
nem. Se televíziót.

A mamája borzasztóan megijedt, hogy a Radó meg fog

vakulni. Mert az új szemüvege, amit felírtak neki, sokkal
erősebb, mint a régi volt. Csak még nincsen készen, és
most azt a rengeteg ismétlést mind nekem kell
felolvasnom a Radónak, mert szemüveg nélkül nem lát
olvasni.
Ha előbb törött volna el a szemüvege, még jeles is
lehettem volna, életemben először. De nem ez a fontos,

28
hanem az, hogy Radó már a szemorvosnál kijelentette,
hogy ha nem kell Jugoszláviába mennie, akkor olyan
helyen fog nyaralni, ahol körös-körül csak zöld lombok
lesznek meg zöld víz meg én.
A mamája annyira megijedt, hogy azt mondta, jó. Még
örülnek is, hogy Radó egy hajón fog nyaralni. Persze
nem tudják, milyen hajóról van szó. Azt hiszik, olyan
szép fehér, amilyeneket itt látni a rakpart mellett. De
gondolom, ha megtudják, hogy a Ramónán sok szép
zöld moszat van, az megnyugtatja őket. Hát még ha
megtudják, hogy van egy zöld trikóm is.
Most már csak azt volna jó tudni, hogy anyuék
elengednek-e Radóval a Ramónára… Radó azt hiszi,
hogy már tudják. Szégyelltem neki megmondani, hogy
még nem szóltam. De nem tudom, hogyan kezdjem el.
Tegnap, mikor anyu a körmömet vágta – a jobb
kezemről nem tudom magam levágni –, majdnem
elkezdtem, de mielőtt megszólalhattam volna, arról
kezdett beszélni, hogy már nagyfiú vagyok, és többet
kellene adnom magamra.
Így visszagondolva már tudom, hogy erre azt kellett
volna mondanom: „Ha nagyfiú vagyok, akkor engedjetek
a Ramónán nyaralni Radóval.”
De kár, hogy ez csak most, utólag jutott eszembe! Már
túl volnék az egészen!

Május 18.
Már túl vagyok rajta, de nincs kedvem írni erről az
egészről.

29
 Május 21.
Az őzlábnyelű kés miatt tört ki a botrány. Apuhoz eljött
egy barátja, aki vadászik, és apu meg akarta mutatni
neki a kést. Mikor nem találta a helyén, rögtön kérdezte
a Ferit, és a Feri azt mondta, biztosan én loptam el a
fiókból, mert mire ő ment, hogy kilopja, hűlt helye volt.
Én akkor éppen Kópét sétáltattam, és elég későn
értem haza, mert Dédikének a Ramónáról meséltem.
Úgy hallgatta! Még meg is szólalt közben, pedig nem
szokott beszélni. Azt mondta: „Szépek a hajók.” Alizka is
hallgatta, amit Dédikének meséltem, azután kellett neki
csinálni papírvitorlást. A mamája még mindig kórházban
van.
Mit is akartam írni? Tudom már. Mire hazaértem, Feri
kikutatta a fiókjaimat, és megtalálta a kést,
belegöngyölve a halálfejes zászlóba, ami fekete, mert
végül is a Radó tornanadrágjából varrtuk meg. A
zászlóra rávarrtuk a halálfej alá fehér betűkből azt is,
hogy Ramóna. És két májkrémkonzervet is talált Feri
abban a fiókban, meg egy doboz olajos halat. Anyuék
azt hitték, hogy az övék. Mikor este hazaértem, nekem
estek, hogy ők talán éheztetnek engem, miért kell
nekem, mint valami hörcsögnek, élelmiszert gyűjtenem a
fiókomban? Magyaráztam nekik, hogy azt nem a
kamrából vettem el, hanem a zsebpénzemen
vásároltam, mikor lehetett leértékelt konzerveket venni.
Ez megint nem tetszett nekik: hogy miért vásárolok én
konzerveket, mikor itthon is megvan a betevő falatom,

30
ha meg lemegyünk nyaralni nagymamáékhoz, ott is, de
még mennyire!
Addig-addig nyaggattak, míg ki nem böktem, hogy az
idén mi a Radóval külön akarunk nyaralni. Az a
kiállhatatlan húgom persze azonnal elkezdte a
nyafogást, hogy ő nélkülem unatkozik nagymamáéknál,
mert Feri már nem játszik vele. Mondtam neki, hogy én
sem fogok vele játszani, mert én már nagyfiú vagyok.
Erre anyu – pedig naplóm a tanúm, hogy ő nevezett
engem nagyfiúnak nem is olyan régen kinevetett, hogy
miért képzelem én nagyfiúnak magamat, mikor még a
körmömet sem tudom levágni.
Most közben ettem egy kis vajas-mézes kenyeret, mert
egészen elszomorodtam attól, amit leírtam.
De miért is voltam szomorú? Ha valami jót eszem,
utána erőltetnem kell az agyamat, hogy vissza tudjak
emlékezni rá, mi bosszantott evés előtt.
Azért voltam nagyon mérges, mert a Feri mindig
mindenbe beleszól. Mikor Picurka nyafogott, hogy ő nem
nyaral nagymamáéknál nélkülem, akkor apu azt mondta,
vigyük magunkkal Picurkát is a Ramónára, és mindenki
nagyon elégedett lesz. Nekem még a szívverésem is
elállt erre. Annál is inkább, mert Picurkának mindjárt
holdvilágképe lett az örömtől. Szerencsére anyu
kijelentette, hogy ilyesmibe ő nem egyezik bele, és
hogyan képzeli apu, hogy majd ő elengedi oda Picurkát!
Volna apunak egy nyugodt pillanata? Mert neki nem
volna. Már éppen akartam szólni, hogy nekem sem
volna, és a Ramóna nem óvodásoknak való hely, mikor

31
Ferink, akit senki sem kérdezett, azt mondta, hogy
szerezzek Picurkának játszótársat magam helyett. Hát
nem égbekiáltó szemtelenség ez? Miért én szerezzek?
Szerezzen ő, ha olyan nagyon tetszik neki ez az ötlet.
Vagy szerezzenek anyuék. Végre is ha a húgomnak
nem volnának testvérei, akkor is nekik kellene
játszótársról gondoskodniuk!
Az a baj, hogy mikor mérges vagyok, semmi sem jut
eszembe. Meg az igazat megvallva, a legszívesebben
bőgtem volna. Így aztán apuék abban maradtak, hogy
vagy szerzek, Picurkának játszótársat magam helyett,
vagy pedig nekem is ott kell maradnom vele egész
nyáron nagymamáéknál.
Csak egyszer tudnék valami olyat kitalálni, amitől a
Feri is olyan mérges lenne, mint amilyen mérges én
leszek az ő ötleteitől!

Május 22.
Most már Radó sem mondja azt, amit az elején, hogy
ez gyerekjáték. Én tudtam, mert Dunaszigetiben rajtunk
kívül nemigen szokott senki sem nyaralni. Legalábbis
ott, ahol nagymamáék laknak. A faluban lehet, hogy
sokan nyaralnak, de az nagymamáéktól messze van.
Különben az egészben az a legszebb, hogy
nagymamáék nem a faluban laknak, mint mások, hanem
kint a holtág partján, a horgásztanyánál.
A horgásztanyára csak öreg horgászok járnak, akiknek
a feleségük is öreg, és ugyanolyan mogorva, mint a
Picurka papagája volt.

32
 Erről jut eszembe, hogy a házfelügyelő néni valami
hajnövesztő szerrel kenegeti Arnold nyakát, de még nem
nőtt ki rajta a toll. Egyébként tőle is kérdeztem, nem tud-
e olyanokat, akik Dunaszigetin szeretnének nyaralni, és
van egy hatévesforma gyerekük, lehetőleg lány. Azt
mondta, majd érdeklődik, de eddig még nem szólt, hogy
talált volna valakit. Dávid bácsinak is mondtuk, hogy
ahová csak levelet visz, mindenütt kérdezősködjön.
Sajnos ő nemigen találkozik azokkal, akiknek levelet
visz, mert csak bedobja a levélszekrénybe.

Május 24.
Az osztályban mindenkinek szóltunk, meg a Feriék
osztályában is kértük a Novákot, hogy akinek tud,
szóljon, de még eddig semmi eredmény. Radó azt
mondja, adjunk fel hirdetést. Csakhogy az
expresszhirdetés nagyon drága, a másikra meg hetekig
kell várni. Van ugyan nyolcvan forintom, de ha sikerül a
Ramónán nyaralnunk, akkor minden fillérre szükségünk
lesz.
Radónak elkészült az új szemüvege. A
látszerészüzletben egy helyes szőke lány szolgált ki
bennünket, kérdeztük, nincsen-e hatévesforma gyereke,
és mielőtt megmagyarázhattuk volna, miért érdeklődünk,
ránk rivallt, hogy nincs, és többel nem is állt velünk
szóba. A szemüveget valósággal odalökte szegény
Radónak.

Május 26.

33
 Radó papája minden kollégájának szólt már, de hiába.
Mindenki a Balatonon akar nyaralni meg a Velencei-
tavon, a Dunára azt mondják, hideg. Pedig a
holtágakban nem is folyik a víz, és majdnem olyan
meleg, mint a Balaton. Viszont nem olyan hínáros!
Moszat, az van rengeteg! A ladikok alján végig meg
nagyapa kikötőjének a gerendáin. Hát még a Ramóna
alján mennyi moszat lehet! Milyen jót tesz majd a Radó
szemének, ha nézi azokat a szép zöld moszatokat. Igaz,
azt csak akkor fogja látni, ha a víz alá merül, és nem
tudom, nyitva tudja-e tartani a szemét a víz alatt.

Május 30.
Radó azt mondja, mikor az uszodában úszni tanították,
először be se mehetett a medencébe, hanem egy lavór
vízbe kellett az arcát belemerítenie, és akkor az edző
beleejtett egy forintot a vízbe. Radónak ki kellett nyitnia
a szemét, és megmondania, milyen pénzt lát a lavórban.
Radó ugyan nem tudta kinyitni a szemét – félt, hogy
belemegy a víz-, de azért nyugodtan azt mondta, hogy
egy forintot lát. Így azután nem kellett tovább pislognia,
mert elhitték neki, hogy látta a pénzt. Pedig csak
ráhibázott.
Most megyek Kópét sétáltatni. Szegény Dédike úgy
izgul miattunk! A beszéd nagyon nehezére esik, de
ahogy belépek, már látom a szemén, hogy mit akar
kérdezni. Szép sötét, csillogó szeme van Dédikének.
Fiatalkorában szép lehetett. Ha most mar biztosan nem
él senki olyan, aki arra még emlékszik.

34
 Június 2.
Úgy látszik, számtanból mégis megkapom a hármast.
Magyarból pedig az ötöst. Radónak számtanból is ötöse
lesz, és torna kivételével mindenből, de hát tönkre is
ment a szeme. Mondtam is apunak, mikor fölemlegette
nekem a ketteseket meg a hármasokat. Persze ö azt
tartja, hogy Radó nem a tanulástól rövidlátó, hanem
attól, hogy a papájának is meg a mamájának is gyenge
a szeme, és ez öröklődik. Én meg őtőlük sasszemet
örököltem, úgyhogy nyugodtan tanulhatok.

Június 4.
Azért az nem igazság, hogy én akármit szeretnék, meg
kell szenvednem érte! A Feri persze mehet csónaktúrára
a Novákkal, pedig hát ő is testvére a húgomnak. Arról én
nem tehetek, hogy ő már évek óta nem játszik vele!
Igen, mert nem is tud játékokat kitalálni! Én meg tudok.
A téglagyárat is én találtam ki tavaly nyáron. De jó játék
volt! Üres gyufaskatulyákba tömködtük a vizes agyagot,
a napon megszárogattuk, azután kiborogattuk szép
sorjában, és tovább szárítottuk. Olyan kemények lettek a
mi kis tégláink, akár az igaziak! Házat is építettem belőle
Picurkának, folyós agyagpéppel ragasztottam
egymáshoz a kis téglákat, meg is kötött olyan jól, akár a
cementes malter.
Bezzeg, mikor már álltak a falak, jött a Feri, hogy ő
csinálja meg a nádfödelet. Össze is vesztünk. A
nádazás a legnagyobb élvezet az egészben. Meg a

35
bebútorozás. Bodzabeléből vágtam szép, egyforma
rudakat, egymáshoz ragasztottam, lett belőle mindenféle
bútor.
Nem tehetek róla, hogy Picurka velem tud jobban
játszani, Ferivel meg mindig csak veszekedtek.

Június 6.
Borzasztó, milyen nehezen ér véget az iskolaév! Még
két teljes nap! Nem értem, miért nem hagyják el az
utolsó hetet, hiszen ilyenkor már senkinek sincs ott az
esze. Most azon gondolkozom, hogy ha az iskolaév két
héttel rövidebb volna, akkor már a rövidebb vége előtt
két héttel nem figyelne senki a tanításra.
Radó azt mondja, ha az iskolaév csak két hónapig
tartana, és a vakáció tíz hónapig, úgy várnánk a
tanévnyitót, mint a vakáció kezdetét. Úgy szeretném
kipróbálni, hogy így van-e!
Egyébként apu ma bizalmasan megkérdezte tőlem, mit
érzek, milyen lesz a bizonyítványom. Mondtam, ő
nagyon meg lesz vele elégedve, mert ő szokta mindig az
arany középutat emlegetni.

36
 Erre megjegyezte, hogy ő azt mindig megvető és
gunyoros hangsúllyal szokta emlegetni. Mire én azt
mondtam, ne várja tőlem az ilyen finom árnyalatok
megfigyelését. Mire ő méregbe gurult, és azt mondta,
majd ad nekem Ramónát.
Most nem tudom, ezt hogyan értsem. Lehet, hogy
anyuval megbeszélték: mindenképpen elengednek a
Ramónára, akár szerzek játszótársat, akár nem? És apu
most elszólta magát?
A bal térdemen van egy gyönyörű nagy horzsolás, amit
foci közben szereztem. Majd este, ha anyu
szörnyülködik rajta, megkérdem tőle, mi van Ramóna-
ügyben.

Június 8.
Miénk az élet! Szabadok vagyunk! Nem is írok tovább,
megyek krimit nézni. Holnap addig alhatunk, ameddig
jólesik! Illetve amíg Picurka föl nem nyafog bennünket.
Mert őneki még nincs szünet az óvodában.

Június 10.
Jaj, úgy ég a hátam! Radónak meg az orra égett le.
Minden nyáron leég neki az orra, és egész nyáron
hámlik.
Tegnap strandon voltunk Radóval. Majdnem odalett az
új szemüvege, mikor beugrott vele a medencébe.
Azután már nem is ugráltunk, hanem átmentünk a kis
medencéhez, amire azelőtt rá sem szoktunk nézni, mert
csupa kis vacak lány ficánkol benne. És folyton

37
visítoznak. Most azonban érdekelnek bennünket az
olyan Picurka formájú lányok. Anyut ugyan nem
kérdeztem meg − vendégek jöttek, és nem törődött a
horzsolásommal, de úgy megsajnáltam Picurkát tegnap,
mikor mi még Ferivel ott heverésztünk az ágyban, neki
meg már föl kellett kelnie. Igaz, ami igaz, nélkülem
csakugyan unatkozni fog szegény ott egyedül. Megitatja
a kiscsirkéket, salátát vág a kiskacsáknak, és ha nem
vágja el az ujját, akkor azzal is egykettőre elkészül,
azután segíthet nagymamának meggyet magvalni vagy
zöldbabot tisztítani. Hát ezért inkább megpróbálunk neki
nyárra játszópajtást szerezni. Radó kitalálta, hogy
hallgatóddzunk az olyan plédek körül, amelyeken
Picurka formájú kisleányok szülei vagy nagyszülei ülnek.
És ha találunk olyan felnőtteket, akik horgászásról
beszélgetnek, akkor előbb megismerkedünk a hozzájuk
tartozó kislánnyal, azután ővelük is, és – ahogy Radó
mondta – megcsillogtatjuk előttük egy élményszámba
menő és rendkívül olcsó nyaralás lehetőségeit.
Mielőtt elkezdtük volna a hallgatódzást, előbb egy fél
óráig vitatkoztam Radóval azon, hogy kisfiúk is szóba
jöhetnek-e. Elvégre én is fiú vagyok, és Picurka mégis
nagyon jól el tud velem játszani. Erre Radó azt mondta,
hogy az más. Az természetes, hogy az ember a
testvérével jól eljátszik.
A Radó ezt azért hiszi, mert neki nincs testvére, aki
elhordja az ember színes ceruzáit, és mindig csal a
társasjátékokban. Meg a dominózásban is.

38
 Egyébként mindegy volt, mert horgászásról semmilyen
gyerekek szülei sem beszéltek. De hallgatódzni nagyon
mulatságos volt. Hagy Radó mit hallott, azt nem tudom,
de én hallottam egy néniről, aki arckrémet lopott egy
önkiszolgáló boltban, meg egy pizsamáról, ami minden
mosás után szélesebb és rövidebb lesz. Azt is hallottam,
hogy egy lány a villamoson hagyta a kis unokaöccsét,
egy másik lány meg olyan diós süteményt evett, amibe
dióhéjat is daráltak. Mit is hallottam még? Tudom már:
hogy egy Rózsika néni folyton szimatolt, minek lehet
olyan égett szaga, és csak órák múlva jött rá, hogy a
lámpaernyő égett ki. Meséltek egy kisfiúról is, aki
komondort kért a jeles bizonyítványért, és csak
szájharmonikát vesznek neki.
Most egy félóráig azon töprengtem, én mit kérnék, ha
jeles bizonyítványom volna. Talán egy mikroszkópot.
Arra nagyon vágyom. Legjobban azon mulattam, hogy
egy néni, aki ki nem állhatja a bajuszos férfiakat,
majdnem elvált a férjétől, mikor az elkezdett bajuszt
növeszteni, fis mikor már majdnem elváltak, a bácsi
hirtelen leborotváltatta a bajuszát. Kiderült, hogy csak
azért növesztette, mert gondolta, milyen nagy
születésnapi öröm és meglepetés lesz, ha leborotváltatja
azt a csúf csüngő bajszot.

39
 Irtó jó volt hallgatódzni, de egyszer csak jött egy bácsi,
és azt mondta, menjek be vele az irodába. Nagy
csodálkozásomra Radó már ott ült, és nagyon morcos
volt. Láttam ott még két másik bácsit is, nem tudom,
mikor kezdték a napozást, de olyan barnák voltak, mint
más a nyár végén. Azt mondták, hogy mi valami
sorozatos tolvajlások gyanúsítottjai vagyunk.
Táskarádiók meg nem tudom, mik szoktak eltűnni ott a
strandon. Hiába mondtam, hogy másról van szó, csak
egyre jobban kiabáltak velünk. Radó lökdösött, hogy
hallgassak, mert ezt úgysem lehet megmagyarázni. Így
azután kilökdöstek bennünket az utcára. Ott olyan hőség
volt, mint egy katlanban. És mi még nem is fürödtünk!
Nem baj. de legalább tudom, mivel fogom anyut
meglepni, ha már nagyobb leszek, és nő a szakállam.
Anyu ki nem állhatja a szakállas férfiakat. Kár, hogy
nekem csak olyan sokára fog szakállam nőni. Lehet,
hogy eladom apunak az ötletet.

Június 12.
Más években ilyenkor már réges-régen lent nyaraltunk
nagymamáéknál. Feri már lement, mert azután

40
edzőtáborba utazik, később pedig csónaktúrára mennek
Novákkal. Anyuék szerették volna, ha Picurkát is leviszi
magával, de Picurka nem akart nélkülem menni. Én meg
nem tudom, mit csináljak. Játszótársat még nem
találtunk, és úgy sajnálom Picurkát. Kópét is sajnálom.
Már nemigen sétáltatja senki rajtam kívül, mert az
őrsünkből majdnem mindenkinek van vidéken rokona.
Igaz, hogy Dávid néniék nem bánják, ha nyárra
magunkkal visszük, de előbb lakhatóvá kell tennünk a
Ramónát, hogy Kópét egyenesen oda vihessük, és ne
kelljen nagymamáéknál megszállnia. Félek, hogy
játszana a kiscsirkékkel meg a kiskacsákkal, és
nagymama nem örülne neki. Mikor Gombócka még
kisebb volt, ő is szeretett a pipikékkel játszani, és a
pipikék mind megsántultak.
Dédikét is sajnálom. Szegénnyel nemigen beszélget
ám senki! Dávid néni nem ér rá, a többiek dolgoznak,
fáradtak, nincs kedvük beszélgetni.
Az igazat megvallva, sokszor nekem sincs. De Dédike
annyira várja, hogy odaüljek mellé, és meséljek neki a
Ramónáról meg a Dunáról, hogy kénytelen az ember
mesélni. Nagymamáékról is szoktam mesélgetni neki.
Néha Alizkát is kiviszem, ha Kópéval megyünk, csak
az a baj, hogy ott, ahol Alizka játszani szeretne a
homokozóban, nem szabad kutyával sétálni, ahol meg
Kópé futkározhat kedvére, ott Alizka nem talál semmit,
amivel játszhatna. Bár én a múltkor adtam neki dugókat
a zsebemből meg ceruzákat, de nem kellettek neki.
Hintázni szeretett volna.

41
 Már Radó is nagyon türelmetlen. A szülei július elején
indulnak Jugoszláviába. Érdekes, apuék is éppen akkor
veszik ki a szabadságukat. Addigra már szépen be
kellene rendezkednünk a Ramónán, mert majd biztosan
meg akarnak bennünket látogatni. Sőt Radó azt mondja,
az ő szülei is akkor tudnának igazán nyugodtan elutazni,
ha előbb láthatnák, hogy ő hol nyaral. Én azért ezt nem
hiszem.

Június 13.
Mindenki szidja a dugókat – a közlekedési dugókat –,
pedig milyen hasznosak! Tegnap strandról jövet Radóval
megálltunk nézni, milyen mérgesek az autósok, akik már
húsz perce ott álltak besorolva a Múzeum körúton.
Nevettünk is. Egyszer csak az egyik ócska Skodából
kidugódott egy fej, és ránk kiabált, hogy inkább sírnánk,
mint nevetnénk. Radó rögtön bocsánatot kért, mondta,
hogy az ő mosolya nem kárörömből ered, hanem a
helyzet humorából. Ezt mondta? Nem biztos, de valami
ilyesfélét. Erre a fej visszabújt, és csak mérges morgást
lehetett hallani, hogy ő is inkább horgászna, mint itt főne
ebben a forróságban. Mikor azt a szót hallottuk, hogy
horgászás, egyszerre, mintha összebeszéltünk volna
Radóval, bedugtuk a fejünket a kocsi ablakán, és
kérdeztük, van-e gyereke. Nagyon elcsodálkozott, és
mondta, hogy van egy hétéves lánya. Erre elkezdtünk
ugrálni, mint a bolondok, és Radó mondta neki, hogy
tudunk egy szenzációs helyet, ahol horgászni is lehet
meg egészen olcsón nyaralni.

42
 A Zsiga – mert azután kiderült, hogy Zsigának hívják,
és teherautó-vezető – erre már csak kiabálni tudott,
hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, majd visszajön
értünk. Mert akkor már megindult a kocsisor.
Majdnem egy félórát vártunk ott a napon, ugyanis
közben megint lett egy dugó, de akkor már nem tudtunk
gyönyörködni benne, mert idegeskedtünk, hogy
visszajön-e a Zsiga. És éppen amikor már Radó elővett
egy forintot feldobni, hogy maradjunk-e, vágy menjünk
haza, valaki tülkölt, persze csak egészen röviden. És
már jött is az a nagy Skoda Combi, rettenetesen
zörögve, és a Zsiga nyitotta az ajtót, hogy ugorjunk be.
Csak akkor még nem tudtuk, hogy ő a Zsiga. És hogy
teherautón jár. Elmentünk egy helyre, ahol parkolni
lehetett, és akkor megbeszéltük a dolgot. Azaz jó hosszú
ideig csak a Radó beszélt. Még előbb a Zsiga elmondta,
hogy ő kicsoda, meg hogy született egy pici fiuk, és most
valami nyugodt helyet keresnek, ahol víz is van, meg a
gyerekekkel sem volna sok baj. Kiderült, hogy Zsiga
még sohasem horgászott életében, csak mindig
szeretett volna. Igen. Itt kezdte el a Radó a magáét
mondani: hogy a dunaszigeti horgásztanyánál
nyugodtabb hely nincs az egész világon, mert tavaly
nem sikerült az ivadéktelepítés, a holtágakban nagyon
kevés a hal, és a horgászok most inkább másfelé
mennek. Erre a Zsiga kezdte lebiggyeszteni a száját, de
akkor mar a Radó arról beszélt, hogy olyannak, aki még
soha nem is horgászott, ez maga a paradicsom.
Legalább nyugodtan gyakorolhat. Senki nem fogja

43
kinevetni a rossz dobásait, meg hogyha a horga
fűzfagyökérbe akad bele. És nem kell hallgatnia más
horgászok hosszú előadásait arról, hogyan kell halat
fogni.

Azt hiszem, a mi Zsigánkra ez tette a legnagyobb

hatást. Azért mondom, hogy a mi Zsigánk, mert nagyon
összebarátkoztunk. A Zsiga olyan, mint egy bokszoló, ha
este találkoznék vele a sötét utcában, megijednék tőle.
Pedig az arca szelíd, olyan, mint a kisfiúké. Csak a
nyaka! Meg a válla! Meg az öklei! Radóval el is kezdtünk
bokszolni, hogy mi is ilyen nagyok és erősek legyünk.
Hol is hagytam abba? Persze, Zsigánál. Borzasztóan
megörült ennek az egész horgásztanyaötletnek, mert
kiderült, hogy a felesége meg a lánya, akit mi Picurka
játszótársának szánunk, már hetek óta rágja a fülét a
nyaralás miatt. Így aztán, ahogy voltunk, kezünkben a
vizes fürdőnadrággal, akkor rögtön levitt bennünket
Dunaszigetibe, mert meg akarta nézni a horgásztanyát.
Útközben záport kaptunk, és akkor tudtuk meg, hogy az
ablaktörlőt spárgával kell rángatni. Úgy kellett Radónak,
miért akart mindenáron ő elöl ülni? Rángathatta a

44
spárgát, ahogy Zsiga számolt, hogy: „egy-kettő, egy-
kettő”!
Nagymamáék nem tudtak hová lenni a csodálkozástól,
hogy jön egy nagy zörgés, csörömpölés, és mi
kászálódunk ki belőle a Radóval. Azt hitték, ott is
maradunk. Nagyon csalódtak, mikor mondtuk, hogy csak
egy órára hozott le bennünket a Zsiga. Nagymama
mindenfélét kérdezett, hogy mi van anyuékkal, Picurka
hogy van, nem penészedett-e meg az eperlekvár, amit
küldött, meg ilyeneket. Mondtam, hogy mindenki jól van,
és semmi sem penészedik, azután rohantunk Radóval
fürdeni. Ha tudtuk volna, hogy a Dunába fürödhetünk,
nem dobtuk volna ki délelőtt a pénzt azért, hogy
megmártsuk magunkat egy zsúfolt medencében. És itt
nem kell előtte zuhanyozni sem, az ember a ladikból
rögtön fejest ugorhat.
Zsiga is jött velünk fürdeni, csak előbb megnézte a
horgásztanyát. Nagyon tetszett neki, mert olyan kihalt.
Talán csak két szobában laktak, a többi mind üres. Zsiga
majd a feleségének is kiváltja a horgászjegyet, és akkor
kapnak egy jó kis szobát, emeletes ágyakkal. Radó
mondta, hogy a Ramónán nekünk is emeletes ágyban
kellene aludnunk, de én nem hiszen, hogy van ott
emeletes ágy. Meg akkor mikor használjam a gyönyörű
új hálózsákomat, amit karácsonyra kaptam? Feri
szerette volna elkérni az edzőtábor előtt, de nem adtam
oda neki. Még egyszer sem aludtam benne!
Most már nem is írok tovább, mert iszonyú sok dolgom
van!

45
 Június 15.
Kedves naplóm, már nem sokáig leszel szárazföldi
napló! A hét végén Zsiga teherautón levisz bennünket
Szigetibe Kópéval együtt, Radó papája is levitt volna
bennünket, de egyrészt Kópé hátha összeugrálná az
üléseket, másrészt pedig akkor látszana, hogy Radó
csak a tizedrészét viszi le annak, amit a mamája
összekészített neki. A fölösleges pizsamákat, ingeket
meg törülközőket meg mit tudom én, miket, majd nálunk
dugjuk el.
A bizonyítványomért majd anyu megy el, mint
rendesen. Azért nem lesz olyan rossz, mint más
években, hála Radó törött szemüvegének. Az apró
betűket például még soha életemben nem olvastam el,
csak az idén, az ő kedvéért.
A legközelebbi sorokat már a Ramónán fogom hajóra
vetni. Most csak próbaképpen leírom: „Kelt a
Ramónán…”
De gyönyörű!

Június 18.
Jaj, elfelejtettem leírni, hogy kelt a Ramónán. No
mindegy, akkor is hajónaplót írok!
És legalább nem kell mindennap azzal kezdenem,
hogy: „Kelt a Ramónán.” Az unalmas volna.
Most nem tudom, hol kezdjem. Ott, hogy „itt, ahol e
sorokat írom, a fűzfalombok vetnek árnyékot a papírra”,
vagy ott, hogy „mikor elindultunk Pestről…”

46
 Hol is kezdjem? Azt hiszem, Pesttel. Mert ott is annyi
minden volt. Tulajdonképpen kétszer indultunk. Zsiga
olyan rendes volt, hogy mikor a feleségét levitte
Szigetibe, megmutatni neki, hol fognak nyaralni,
bennünket is levitt Radóval. Így egy teljes napunk
maradt arra, hogy fölkészüljünk Kópé elhelyezésére a
Ramónán. Igaz, mikor először megpillantottuk a
Ramónát, nem gondoltuk, hogy ott egy kutya ellakhat.
Emberekről, azaz rólunk nem is szólva. A Ramóna olyan
öregnek és korhadtnak látszott, hogy alig mertünk
fölmenni rá. Radót küldtem előre, mert ő könnyebb, mint
én. Miután a fedélzet nem szakadt be alatta, én is
fölmásztam.
Tulajdonképpen először nem is látszott hajónak. Csak
sok-sok rücsköt láttunk mindenfelé meg rozsdát. Igaz, az
orrát, ami nekinyomódott a partnak, teljesen benőtték a
földiszeder indái. Mondta is a Radó, milyen jó dolgunk
lesz, ha már érik a szeder.

Sajnos az még soká lesz!

Most először le kell rajzolnom, tulajdonképpen hol is
van a Ramóna. A hely nagyon szép. Radónak a szeme-
szája elállt, pedig ő már járt a Tátrában is. Ott, a

47
Zuhogónál – úgy hívják azt a helyet, majd mindjárt
leírom, hogy miért – akkora fűzfák állnak a parton, mint
egy-egy templom. Az ágaik leérnek egészen a földig, és
ha az ember alámegy egy ilyen fűzfa alá, és fölnéz, egy
darabig nem is tud szólni. Radó elnevezte őket
Fenséges Fűzfáknak.
Nagyon öregek lehetnek.
A Zuhogó egy olyan kőgát, ami csak egymásra dobált
kövekből van. Áradáskor átfolyik rajta a víz. Vagyis
inkább átzuhog. Azért is hívják Zuhogónak. Olyankor az
ember egymás szavát sem érti ott. A közepe táján a
halászok szétrakták a köveket, úgyhogy alacsony
vízállásnál is át lehet vergődni rajta ladikkal.
A Zuhogó alatt rettenetes mély lehet a meder, mert a
lezuhogó víz kimosta. Ezt nagyapa mondta nekünk, és
azt is mondta, hogy ott ne ugráljunk.
A Zuhogó fölött nem mély a víz, ott jól lehet fürdeni.
Mikor nincs árvíz, akkor a holtágak vize mozdulatlan.
Akárcsak a tükör. És teljesen zöld. Mondtam is
Radónak, hogy a vizet nézze, de ő folyton csak a
Ramónára bámult, pedig azon igazán nem volt más
látnivaló, mint amit már írtam: a sok rücsök meg a
rozsda.
Azért mikor körülnéztünk, sok érdekeset találtunk rajta.
Először is az orrán – igaz, hogy teljesen beborítva
földiszederindákkal – a kormányzói kabin. Ezen mindjárt
össze is vesztünk, mert mind a ketten ott akartunk
aludni, de abban a pici, háromszögletű kabinban csak
egy hálózsáknak – vagy inkább egy háromnegyed

48
hálózsáknak volt hely. Radó azzal érvelt, hogy ő a
rövidebb, meg különben is a Ramóna kedvéért maradt
itthon Jugoszláviából, hát igazán választhat ő. Erre
kénytelen voltam megengedni neki, hogy válasszon.
Később nagyon örültem, hogy azt a pici kabint
választotta, mert a Ramóna végében találtunk egy
kétszer akkor kabint, amiben nemcsak hogy a
hálózsákom fér el kényelmesen, de még a Kópé is.
Nagyon örültünk, hogy a Kópénak is találtunk helyet.
Ajtaja ugyan egyik kabinnak sem volt, és az enyémnek a
petéjéről hiányzott egy csomó deszka. Lehet, hogy a
Radóéról is, de az a földiszeder miatt nem látszott.
Tovább aztán nem is nézelődtünk, mert nagyapának
megígértük, hogy hamar visszavisszük neki a ladikot,
csak éppen a hajófenékbe másztunk le. Az eleje, ami a
parton feküdt, száraz volt, de a másik fele teli volt fekete
vízzel meg békákkal.
Nagymamáéknak akkor még nem szóltunk, hogy nem
náluk fogunk nyaralni. És milyen jó, hogy nem szóltunk!
Nagymama kétségbeesett volna, hogy nekünk már nem
jó az ő kis háza meg az ő egyszerű főztje – mindig ezt
szokta mondani, ha anyuék az üzemi üdülőbe
szeretnének beutalót kérni. Pedig anyuék igazán nem
azért, mintha nem éreznék magukat nagyon is jól
nagymamáéknál, hanem csak egyszer már szeretnének
kicsit a Balatonon is nyaralni. Anyu azt mondja, hogy
akkor talán még táncolnának is esténként apuval, de én
nem hiszem, hogy apunak kedve volna táncolni menni.

49
 Mindenesetre vétek lett volna nagymamáéknak akkor
szólnunk. Másnap ugyanis beállított hozzájuk
nagymama keresztlánya a férjével, aki szenvedélyes
horgász. Most ők alszanak a padláson, ahol – ha nincs a
Ramóna – mi aludnánk. És nagymama most örül, hogy
elférnek.
De jó, hogy van a Ramóna! Hogy hogyan
rendezkedtünk be rajta, azt csak holnap írom le, most
fürdeni megyünk!

Június 19.
Milyen jó, hogy tegnap inkább fürdeni mentem! Ma
egész nap esik az eső, és úgysem tudnék mást csinálni,
mint írni. Olvasnivalót Radóra való tekintettel nem
hoztunk. Az igazat megvallva, amúgy sem szoktam
nyáron sokat olvasni. Inkább csak amikor esik. Mikor
hosszan esik. Mert a zápor hamar elmúlik, és rögtön
lehet megint fürdeni.
Most hosszan esik. Már éjjel rákezdte. Onnan tudjuk,
hogy beáztunk. Előbb én, Radó csak jóval később, mert
őt a földiszeder is védi – ahogy ő mondja – az elemi
csapásoktól.
Tehát az esőt már leírtam. Most akkor megint
visszapillantok a múltba. Egészen odáig, amikor Zsiga
értünk jött a Skodájával. Úgy beszéltük meg, hogy
Radóéknál kezdjük. Én is odamentem, és segítettem
neki azt a sok bőröndöt meg sporttáskát lecipelni a
kocsiba. És mikor már mindent levittünk, a mamája még
adott egy szatyrot meg egy dobozt. A szatyorban

50
papírzsebkendők, szappan, mosószer meg mindenféle
más volt, amit az ember csak Pesten használ. A
dobozban különféle orvosságok voltak; olyan, amivel
gargalizálni kell, ha az embernek fáj a torka, meg jód
meg géz meg mindenféle sebhintőpor. Ezt sem hoztuk
magunkkal, mert Radó, mikor még szabad volt olvasnia,
olvasta valahol, hogy a napfénynek fertőtlenítő hatása
van. Majd ha fáj a torkunk, jól kitátjuk a szánkat, hogy
belesüssön a nap. De eddig még nem fájt.
Most nem írom le, hogy a Radó csomagjaiból mi
mindent nem hoztunk magunkkal, mert az nagyon
hosszú volna, csak azt írom le, amit végül is magunkkal
hoztunk: egy vállra akasztható sporttáskát, amibe
belegyömöszöltük a Radó tréningruháját, tornacipőjét,
egy pár meleg zoknit, egy jó sötét színű törülközőt és a
Radónak egy régi meleg pulóverét, aminek nem árt, ha
vizes vagy kátrányos lesz. Meg még a hálózsákját is
beraktuk a kocsiba. A többi holmit az én ágyamba
temettük bele, letakartuk, olyan lett, mintha egy nagyon
kövér hulla feküdne ott.
Szegény Radó mama, pedig milyen szép új pulóvert
vett a nyaraláshoz! Meg mindenféle kempingnadrágot és
-inget.
Most jut eszembe, hogy elhoztuk az aranyzsinóros
tengerészsapkát is. Mindig az viseli, aki a kapitány. Ma
én, holnap pedig Radó. Ma ő a hajószakács. Az ám,
konzerveket hoztunk egy csomót, pedig azt nem is
csomagolt a mamája. Mikor kértünk tőle, csodálkozott,
és kérdezte, hogy hát azon a hajón nem főznek?

51
Mondtuk, hogy akár főznek, akár nem, mi vinnénk
konzerveket.
Hoztunk is. Lent van a hajófenéken, ugyanis ott
rendeztük be a raktárunkat.
Anyu nekem is adott konzerveket, és sütött egy nagy
tepsi pogácsát. Olyan finom! Most is azt eszem. Sajnos
már csak három darab van belőle. Azt el kell osztanunk
igazságosan háromfelé. (Kópé a harmadik.)
Elhoztam az őzlábnyelű vadászkést is. Kár, hogy nincs
tokja. Pedig milyen jó volna az övemen hordani! Igaz,
övem sincs. Tulajdonképpen nem is baj, hogy nincs
tokja. Radó kitalálta, hogy döfjük bele a kabinom falába,
és az olyan jó félelmetes lesz. Bele is vágtuk, de olyan
pudvás volt éppen ott a fa, hogy most a kabinom falán
van egy nagy lyuk.
Jaj, már úgy szeretnék a kabinomról írni, de még csak
ott tartok, hogy mitőlünk elmentünk Dávidékhoz a
Kópéért. Erre nem is szeretek visszagondolni, mert
szegény Dédike úgy sírt, de úgy! Pedig mindenki
mondta neki, milyen jó sora lesz most Kópénak, annyit
fekhet a napon, amennyi jólesik neki, szaladgálhat, még
fürödhet is, ha kedve tartja. Dédike bólogatott, hogy érti,
de csak hullottak a könnyei szegénynek. Olyan rossz
volt! Még most is rossz, ha visszagondolok rá. Bárcsak
őt is elhozhattuk volna! Meg Alizkát. Alizka nem sírt
Kópé miatt, de olyan sápadt még mindig, mintha tél
volna.

52
 Szegény Dédike! Eddig legalább, ha senki sem ért rá
beszélgetni vele. Kópé odament hozzá, a térdére
fektette a fejét, és szépen nézett rá.
Ha az állatkórházban nem mondták volna azt, hogy
Kópénak sokat kell a napon lennie, nehogy kiújuljon a
fülgyulladása, akkor talán nem is hoztuk volna el Kópét.
De Dávid bácsi is annyira kérte, hogy nyaraltassuk
őkelmét! Odaadták a labdáját is, most végre kedvére
játszhat. Nagyon szereti, ha rugdossuk neki a labdát.
Most is itt ül a lábamnál, és nyüszít, hogy rúgjak már
bele a labdába. De ha egyszer esik az eső! A parton is
minden csupa víz.
Radó mérges, mert ma nagy főzést akart csapni a
parton, a nagy – azaz bocsánat! – Fenséges Fűzfák
alatt. Nagymamától kaptunk szakácskönyvet, és Radó
valami Ramóna-tál nevű ételt talált ki tegnap elalvás
előtt, azt akarta volna ma elkészíteni.
Azt hiszem, csak hideget eszünk. Elállhatna már az
eső! Igaz, hogy akkor már unnám az írást. Pedig még
annyi mindenről kell írnom, hogy borzasztó! Először is
Kópé rettenetesen félt az autótól. Alig bírtuk
beráncigálni. Egész úton rajtunk taposott meg ugrált, és
belelihegett szegény Zsiga fülébe.

53
 Mikor meg kiengedtük a Duna-parton a kocsiból,
majdnem megbolondult örömében. Körbeszáguldozott,
hempergett a fűben, azután a vízparton, ahol egy döglött
hal éppen oszlásnak indult. Azóta is olyan halszaga van,
hogy már megbántam, hogy Radónak engedtem át a
pici, egyszemélyes kabint. Jaj, még mindig esik az eső!
Pedig már úgy mennék fürdeni! No, nem baj, legalább
még azt is leírom, hogy miutánunk Zsiga lehozta a
családját is a horgásztanyára, és mindjárt Picurkát is
lehozta nagymamához.
Most megnézem, Radó mit csinál ebben az esőben.
Megnéztem. Semmit.

Június 21.
Rengeteg dolgunk van: gyönyörűen ki akarjuk díszíteni
a Ramónát, hogy mire lejönnek Radó szülei – meg majd
az én szüleim is –, ne ijedjenek meg tőle. Radó azt
mondja, a papájának egyik barátja most vásárolt a
Balatonnál egy omlatag, öreg pincét, aminek már a
teteje is beszakadt. És valami nagyon sok pénzt adott
érte. És a szülei megnézték, és el voltak ragadtatva tőle,
hogy milyen vadregényes.
A mi Ramónánk még sokkalta vadregényesebb!
Különösen most, hogy elállt az eső, és felvontuk
kalózlobogónkat a halálfejjel. Sajnos, mikor nincs szél, a
halálfej nem látszik, csak a tornanadrág.
Tegnap hazagyalogoltunk nagymamáékhoz – jó
messze van! –, és Kópét is magunkkal vittük. Régi

54
holmiért mentünk, ami még található a padláson.
Nagymama éppen mosott, és a tiszta ruhát teregette a
kötélre. Kópé megtalálta Picurka labdáját, előbb
beleejtette a kacsák itatóedényébe, azután játszott vele,
mikor pedig látta, hogy mi felmásztunk a létrán a
padlásra, és az udvaron nincs más, aki focizhatna vele,
csak nagymama, akkor szépen odapottyantotta a sáros
labdát a frissen mosott ruhára a kosárba.
Azt hiszem, nagyapa nagyon örül annak, hogy a
Ramónán nyaralunk Kópéval, és nem náluk. Gombóckát
már megszokták, az is megszokta őket, tudja, mit
szabad, mit nem, de hát Kópé talán életében először
látott ilyen falusi udvart.
Nagyapa nem mondta, hogy örül, viszont ideadta
nekünk a régi ladikot, amit Feri tavaly kért tőle, és neki
nem adta oda. Szerencse, hogy megkaptuk a ladikot,
mert most nem kell mindig ki-meg beúszkálnunk. Meg
annyi mindent hoztunk le a padlásról, hogy gyalog
úgysem bírtuk volna elcipelni. Azonkívül nagymama is
adott egy nagy bödön tavalyi szilvalekvárt, ikrás mézet,
egy bögre málnát, sok tojást és olyan száraztésztát,
amiből lebbencslevest lehet főzni. És egy oldal
szalonnát meg házikolbászt is kaptunk! Azonkívül
megettünk ketten összesen – azaz hárman, mert mikor
nem figyeltek. Kópénak is dobáltunk – 32 barackos
gombócot. Nagymama igen boldog volt. Hoztunk
magunkkal barackot is, de már elfogyott. Nagyapától
pedig valóságos kincseket kaptunk: egy tekercs drótot,
szögeket, kalapácsot, még a kisebbik baltáját is nekünk

55
adta! Így már gyerekjáték lesz megjavítani a fedélzetet.
Kópé lába mindig belecsúszik a nagy hézagokba.
Holnap megyünk a ladikkal uszadékfáért! Nagyapa
egész disznóólat épített már uszadékfából. És polcnak
való deszkát is jó volna kihalásznunk a vízből, mert
egyelőre madzagon lóg a zacskó a száraztésztával meg
a szatyor a tojásokkal. Szögre akasztottuk a szalonnát
és a kolbászt is, ami meg üvegben van, azt csak
leállítottuk a fenékdeszkára. A békákat már kitelepítettük
a hajófenékből. Kosárba szedtük őket össze, de mindig
kiugráltak. Akkor a fazekunkba vizet merítettünk, és
azzal mentünk a békákat összeszedni. A vízben meg is
maradtak, csak most Radó gondolkozik, hogy miben
főzze meg a nagymamától kapott zöldbabot. Mondtam
neki, hogy a békacomb is étel, és azért, mert ezek a
combok nem voltak külön a békáktól, hanem
összefüggtek velük, azért ugyanolyan békacombok
voltak a fazekunkban, mint amilyeneket a
nagycsarnokban drága pénzért árulnak. És különben is:
ki lehet azt a fazekat mosni!

Június 23.
Beleszakadunk a munkába! Jövő héten megrohannak
bennünket a vendégek, és még nincs kikötőnk. Pedig az
kell, hogy a vendég ladikoknak legyen helyük, és a
kiszállóknak ne kelljen iszapba lépniük. Azután meg
akarjuk nagyobbítani a motorházat – amiből annak
idején eltűnt a motor –, és akkor lesz társalgónk.
Rengeteg fát találtunk a sziget túlsó partján az öblökben.

56
Még egy politúros szekrényoldalt is! És nagyon jó kis
deszkákat. Azokat nagyrészt a fedélzet hézagaira
szögeltük rá. Kópénak most nem csúszkál be a résekbe
a lába, mi viszont folyton megbotlunk. Még nem szoktuk
meg a fedélzet egyenetlenségeit.
A társalgóra azért van szükség, mert nagymamáék
padlásáról hoztunk egy aranykeretes tükröt, aminek az
üvege ugyan csupa pötty, de azért mégiscsak tükör! És
egy régi díványpárnát is hoztunk, rettentő poros volt.
Miután kiporoltuk, láttuk, hogy egy páva van ráhímezve.
Ezt is a társalgóba szánjuk.
Kópéval most elmegyünk vízért, mert ma én főzök. A
kút messze van. A felső holtág mentén kel fölfelé menni
jó darabig, és ott, ahol a halastavak csatornája
beletorkollik a holtágba, a zsilipnél van egy gémeskút.
Kópé nagyon szeret vízért járni velünk, mert egész
úton focizunk. Mindig az megy vízért, aki soros a
főzésnél. Ma én főzök: teát és székelygulyáskonzervet.

Június 24.
Zsigáék már meg is látogattak bennünket! Picurkát is
elhozták. Nagyon helyesek a Zsiga gyerekei. És milyen
barnák! Milyen kár, hogy szegény Alizka nem lehet itt!

57
És Dédike. Vajon mi van szegénykével? Zsiga azt
mondta, ő igazán szívesen lehozná Dédikét, de hát
lássuk be, a Ramóna mégsem öreg néniknek való hely.
Ámbár ha az ember tudná, hogy ilyen meleg marad az
idő… Zsiga azt is mondta, hogy az ő teherautójának a
motorja vinné a Ramónát is. De hát az állami motor.
Olyan rendes ez a Zsiga! Segített nekünk a társalgót
megépíteni. Igaz, kívülről olyan, mint egy nagy láda, de
ha félrehúzzuk a függönyt – nagymamának egy régi
ruháját vágtuk szét –, akkor bent a homályban
sejtelmesen megcsillan a tükör aranykerete. A tükör nem
csillan meg, az vak.
A tükör alatt ott a pávás párna, arra lehet leülni.
Többnyire Kópé ül, azaz fekszik rajta. Pedig már
annyiszor kizavartuk! Bizony baj, hogy nincsen ajtó! Ha
volna, már éjszakára kizárnám őkelmét a kabinomból.
Hiába hoztunk nagymamától egy szép kis
rongyszőnyeget neki, ő azért is mindig az én
hálózsákomra fekszik. Nem érdekli, hogy én is benne
vagyok a hálózsákban. És olyan nehéz! Meghízott itt a jó
levegőn. Nem csoda, annyit eszik! Dávidék mindig
panaszkodtak, hogy nem akar enni. Még jó, hogy ránk
erőltettek egy papírzsákot tele kutyatáppal. Nem akartuk
elhozni, és most milyen jó! Nem tudom, mit adnánk
Kópénak.
Zsiga is azzal etette be a halakat, mindjárt a Ramóna
mellett. Majd a Ramónán fog horgászni. Legalább lesz
még egy pár láb, amelyik elé Kópé odahordhatja a
labdáját.

58
 Nekünk is megengedte, hogy tartsuk az ő botjait. Az
még nem orvhorgászat. Végre is neki van engedélye, és
azért, mert az ő botjai a mi kezünkben lesznek, azért
azok az ő botjai. Legföljebb ha halat fogunk, és ő
véletlenül épp nem lesz ott, akkor megesszük helyette.

Június 25.
Ma én vagyok a kapitány. Felkeltem hajnali öt óra
huszonnyolc perckor, fogat mostam, megmosakodtam.
(Ez nem igaz, csak úgy érzem, igazi hajónaplókat így
szokás kezdeni.) Meg még úgy:
Létszám: – a kapitány (ez én vagyok),
a hajószakács (ez Radó),
az őr (vagyis Kópé).
Olyan jó, hogy csak hárman vagyunk! Radó is nem
győzi élvezni. Senki sem szól bele a dolgainkba, akkor
kelünk, akkor fekszünk, amikor jólesik… Például ha
akarnék, alhatnék tizenegyig is mindennap. De ilyenkor
a legszebb itt a Dunán! A víz is mozdulatlan, a levegő is,
az a boltozatos fűzfalomb a Ramóna fölött mintha zöld
márványból volna kifaragva.
Kár, hogy Radó még alszik. Nézhetné a vizet, olyan
gyönyörű zöld! Bár azt hiszem, az is használ a
szemének, ha semmit sem néz vele, hanem behunyva
tartja.
Esténként is, ha kedvünk tartaná, akár éjfélig is
fennmaradhatnánk. De ki az ördög akar éjfélig
fennmaradni; mikor már nyolc órakor alig látunk az
álmosságtól?

59
 A szigeten szól a kakukk. Az is korán kel. Meg a többi
madár is mind. Érdekes, megfigyeltük Radóval, hogy a
madarak napközben sokkal kevesebbet csicseregnek,
mint hajnalban vagy estefelé. Alkonyatkor rákezdenek,
és olyankor annyiféle madár szól, hogy csak kapkodjuk
a fejünket.
Tegnap inni láttunk egy barázdabillegetőt! Olyan
érdekes volt! A Zuhogó egyik kövére szállt le, illegett-
billegett, és egymás után többször is ivott a vízből. Meg
se mertünk moccanni. Az a buta Kópé meg hozta a
labdáját, lerakta a lábunk elé, és nyüszített, hogy rúgjunk
bele. Persze a barázdabillegető erre elszállt. Holnap
még korábban kelek föl, mikor Kópé még alszik –
szerencsére sokáig szeret aludni –, és akkor hátha
megint látom a madaramat inni. Az az igazság, hogy
csak én neveztem el barázdabillegetőnek, mert olyan
hosszú, egyenes farktolla van. De nem biztos, hogy az.
Meg is beszéltük Radóval, hogy karácsonyra ő
állathatározót kér, én meg növényhatározót. Olyan
rossz, hogy itt ez a sok fa, itt ez a sok madár, és alig
egypárat ismerünk. A fák közül például ismerem a fűzfát,
a nyárfát, a tölgyfát, de nagyon szeretném első látásra
megismerni a szilfát, a bükkfát, a cserfát, az égerfát, a
kőrisfát is.
Ma Dédikéről álmodtam. Azt kérdezte: „Visszahoztad
Kópét?” És mikor mondtam, hogy nem, akkor sírva
fakadt.

Június 26.

60
 Ma Radó a kapitány, de ahelyett hogy a messzeségbe
kémlelne, kint a parton agyagot gyúr. Sütőharangot akar
készíteni. A papájának sok könyve van arról, hogy régen
az emberek milyen edényeket, ruhákat meg bútorokat
készítettek. Ilyen könyvben olvasta Radó, hogy régen
sütőharanggal takarták le, amit meg akartak sütni,
azután a sütőharangot körülrakták parázzsal.
Kíváncsi vagyok, sikerül-e neki. A tűzhelyet együtt
csináltuk, azt is agyagból, és egy rozsdás tűzhelylap van
a tetején, amit az árokban találtunk, mikor vízért
mentünk. Volt ott kályhacső is, feneketlen vödör meg
ilyesmi, de azokat nem tudjuk semmire sem használni.
Ez a tűzhelylap viszont kitűnő. Úgy lehet sütni-főzni
rajta, hogy csuda! Különösen mióta rájöttünk, hogy a füst
merre akar menni.

Június 27.
Tegnap két nagyfiú jött erre csúzlival! Kérdeztük tőlük,
mit akarnak csúzlizni. Mondták, hogy verebet. Erre mi
mondtuk nekik, hogy itt nincsenek verebek, meg
különben is, a verebek is szeretik az életüket. Ugyanúgy
nem szeretnek meghalni, mint mi. Akkor elkezdtek
gorombáskodni. Meg célba vettek bennünket a
csúzlijukkal. Én nagyon megijedtem, hogy mi lesz, ha
feljönnek a Ramónára, és megvernek bennünket, talán
vízbe is dobnak, vagy összekötözve a hajófenékre
löknek, és birtokukba veszik a hajót. Igaz, fel voltak
öltözve, nem olyanoknak látszottak, akik úszni tudnak,
de mégis féltem tőlük. Az a szerencse, hogy mikor az

61
első kavics koppant a fedélzeten, Kópé kirohant a
kabinomból, és olyan mennydörgő hangon kezdett el
ugatni, hogy csak úgy visszhangozta az egész sziget.
Ilyen mérgesnek még sohasem láttam. Radó meg
hívta Kópét a ladikba, és engem is hívott, hogy
evezzünk ki a partra, és lássuk el a csúzlisok baját. Nem
mondhattam, hogy nem megyek, de nagyon
megörültem, mikor láttam, hogy a két fiú elszalad. Nem
várták meg, míg Kópé kiér a partra.

Egész nap lestük őket, de nem jöttek vissza. Kópét

nagyon megdicsér-tük, felbontottunk neki egy
olajoshalkonzervet is. Csak azután beszéltük Radóval,
hogy innen ugyan elmentek, de ahová azután mentek,
ott biztosan lődözik a madarakat.
Csak tudnám, mit kezdenek egy döglött kismadárral.
Mikor az se nem énekel, se nem jár a kövekre inni, meg
nem is fürdik… mi a Radóval szoktuk látni, hogyan
fürdenek a gerlék abban a csöndes sarokban a Zuhogó
és a nagy sziget között. Ott a parton, a vízililiomok között
van egy kis mélyedés, teli vízzel. Este úgy pancsolnak

62
benne, mint Picurka a kis kádban. Csapkodják a vizet a
szárnyukkal, beledugják a fejüket a vízbe, azután a
csőrükkel szétborzolják a tollúkat… Órákig lehet figyelni
őket.
Radó szólt, hogy jó volna, ha abbahagynám az írást,
és inkább a Ramónát csinosítgatnám. Szó, ami szó, hét
végére a Ramónának tündökölnie kell. Jönnek a szülők.
A következő munkákat kell tehát elvégeznem:
– a fedélzetet lemosni úgy, hogy azért a korhadt
deszkák ne menjenek szét;
– megnyesni a Radó kabinjára boruló eperinda
függönyt, hogy a látogatók nyakát ne horzsolja véresre a
sok tüske (Radó nyaka lejjebb van, azt nem horzsolják);
– a társalgóban megrendezni madártoll-, kagyló-,
csigahéj- és fakéreggyűjteményünk kiállítását. Sajnos
még nem volt időnk sokat gyűjteni, mert mindig annyi
dolgunk van!
Radó most kiabál, hogy összeomlott a sütőharangja.
Nem is lehet olyan könnyű agyagból köcsögöket meg
ilyesmit csinálni!

Június 28.
Lezajlott. Túl vagyunk ezen is. Radó szülei csak félig
megnyugodva utaznak el Jugoszláviába, mert látták a
Ramónát. Ami megnyugtatta őket, az az, hogy Radót is
látták. Barna, mint a csokoládé, és izmos is, mert folyton
úszunk, fát vágunk, bokszolunk, agyagot hordunk,
focizunk Kópéval, és javítjuk a Ramónát. És az az
érdekes, hogy Radó, aki mindenhol kiütéseket szokott

63
kapni a víztől, itt csak a szúnyogoktól vakaródzik. De
most már attól sem, mert a papája hozott három doboz
sprayt (így kell írni?), ami szúnyog ellen is jó meg bolha
ellen is. Csak szúnyog ellen használjuk, mert Kópénak
nincs bolhája.
Különben nagy sikerünk volt. Szombat reggel a
Ramónát telihordtuk vadvirággal, hogy minél kevesebb
látszódjék a rücskökből meg a rozsdából.

Még előző nap fogtunk Zsiga botjával egy csomó

keszeget és compót – jaj de soká tartott, mire
megtisztítottuk őket! –, és azokból Radó készített egy
csodálatos Ramóna-tálat. Tálunk ugyan nem volt, de
még mikor a kikötőnket csináltuk, ki kellett vágnunk egy
csomó fűzfavesszőt, és mikor esett az eső,
unalmunkban lehajaztuk. Ezekből a szép fehér
vesszőkből Radó font egy olyan tálcafélét – először
kerekre szánta, azután négyzet alakúra, végül, azt
hiszem, ötszögű lett. Nem baj, mert leveleket raktunk rá,
és arra jöttek a sült keszegek, szép csillag alakban.
Paradicsom meg paprika is volt a tálon, de más, úgy

64
emlékszem, nem. Azért így is nagyon tetszett
mindenkinek, még nagymamának is, pedig az nagy szó!
Tudniillik nagymamáék is eljöttek. Jaj annyian voltunk,
hogy borzasztó! Három ladikon érkeztek. Anyuék és
nagyapáék a holtágon eveztek föl, és át kellett vonszolni
a ladikjukat a Zuhogó kapuján, Zsigáék pedig a Nagy-
Duna felől eveztek be a holtágba. De majdnem
egyszerre értek a Ramónához. Picurka annyira
összebarátkozott Zsigáék lányával, Olgival, hogy az ő
ladikjukon jött, nem is anyuékkal. Radóék meg kocsin
jöttek. Őértük mi mentünk ki ladikkal.
Anyuval megbeszéltük, hogy a Szedres-öbölben levő
vén fűzfa odva lesz a postaládánk. Ha én akarok küldeni
neki, mondjuk, egy szép kagylót, akkor oda teszem. És
ha ő akar küldeni nekem, mondjuk, süteményt vagy
ilyesmit, ő is oda teszi. A Szedres-öböl úgy a közepe
táján van a nagy szigetnek, a Nagy-Duna felőli oldalon.
Apu nagyon irigyelt bennünket a Ramónáért. Otthon,
vagyis nagymamáéknál mindig rászólnak, hogy ha
horgászni megy, ne vegye magára azt a lilára fakult régi
ballont, amivel mi szoktunk rablósdit játszani a Ferivel,
mikor még kisebbek voltunk. Meg elefántot is játszottunk
vele, emlékszem, alábújtunk, és mindig én voltam az
elefánt hátulja.
Itt nyugodtan hordhatna apu akármit. Hívtuk, hogy
maradjon itt, legalább lesz, aki focizik Kópéval, mikor mi
már meguntuk. Azt mondta, nagyon megható ajánlat, de
nem akarja anyut magára hagyni. Mondtuk, hogy anyu is
jöhet, és talán jött is volna, mert neki is nagyon tetszett a

65
Ramóna, de nagymama felháborodott, hogy az ő
szerény kis otthona meg egyszerű főztje már senkinek
sem kell, és persze erre mindenki mondta, hogy jaj,
dehogyisnem!
Nagyapa külön megdicsért bennünket a kikötőért. Azt
mondta, ez nagy munka lehetett. Azt elhiszem, hogy
nagy munka volt! Mire kinyűttük azt a sok szívós
fűzfabokrot, és mire a mólót megépítettük! Majd
megszakadtunk az agyaghordásban! Emlékszem, aznap
csak este jutottunk hozzá, hogy ússzunk.
Elhozták Gombóckát is, és a két kutya egész nap
egymással fogócskázott. Kópénak eszébe sem jutott a
labdája. Olyan boldog volt szegény… milyen rémes lesz
neki, ha majd megint visszakerül abba a sötét lakásba!
Kár, hogy Dédike nem lehetett itt tegnap. Nagymama
nagyon tud az ilyen öreg nénikékkel beszélgetni. És
hogy ízlett volna Dédikének az a finom meggyes pite,
amit nagymama hozott! Mert hoztak ám rengeteg
ennivalót! Persze azért elfogyott a Ramóna-tál is, Radó
nagy örömére. Csak éppen nem lehetett volna ennyi
embert azzal az egy tállal jóllakatni. Volt rántott csirke
meg tejfölös uborkasaláta, Radóék meg fagylaltot hoztak
termosztáskában. Annyit ettünk! Zsigáék is velünk
ebédeltek, és Radó külön megsütötte azt az egy
keszeget, amit Zsiga fogott. Elég szép volt. Zsiga
felesége, a Magdika azt mondta, még soha életében
nem nyaraltak ilyen jól. A kisfiúk, a Balázs egész nap
alszik, csak enni ébred föl. A Ramónán is aludt, a Radó
kabinjában, a hálózsákon. Nagyapa hozott szúnyoghálót

66
a kabinokhoz. Majd délután ácsolunk keretet neki, és
lesz szúnyogajtónk! Csak még nem tudom, hogyan
fogjuk nyitni-csukni.
Anyu legjobban azon csodálkozott, hogy olyan tiszták
voltunk. Mert még egymás hátát is lesúroltuk a Radóval.
A talpunkat meg kővel dörgöltük, hogy ne legyen olyan
cserzett. Az iszapot is lemostuk a hajunkról, külön
hoztunk a gémeskútról vizet, és Radó meg is
melegítette. Szóval nagyon sokat fáradoztunk, és most
anyuék azt hiszik, mindig ilyenek vagyunk.
Annyi mindent zsákmányoltunk a vendégektől!
Szalámit, tojást, sonkakonzervet, zöldpaprikát,
paradicsomot, uborkát és annyi kenyeret, hogy ránk fog
száradni. Nem baj. Majd megeszik a halak, Zsiga meg
kifogja őket.

Június 29.
Tegnap, mikor fölkeltünk, és kieveztünk a partra, hogy
reggelire tojást főzzünk magunknak, a tűzhelyünkben
már égett a tűz. Egy öreg bácsi guggolt a tűzhely előtt,
egy nagy barna tyúk meg ott kapirgált körülötte. Persze
Kópé rögtön nekiugrott a tyúknak, az rettenetes
sivalkodásba kezdett, a bácsi a tyúkot csitította, mi
Kópét, olyan lármát csaptunk, hogy talán még
nagymamáékhoz is elhallatszott. Nagyapa mindig
mondja, hogy a víz nagyon viszi a hangot.
Mikor a bácsi már megfogta a tyúkot – akit különben
Bertának hívnak –, akkor láttuk, hogy egy kicsit odébb
egy lakókocsi áll. Olyan, amilyenben a

67
vándorcirkuszosok meg az útépítőmunkások laknak.
Még muskátli is virít az ablakában. És a lakókocsi alatt
egy olyan kutyaház formájú valami: a tyúkól. A bácsi
bele is tette a tyúkot. Mi is megmondtuk Kópénak, hogy
a pipikét nem szabad bántani, azután
összeismerkedtünk a bácsival.
Nagyon kedves bácsi! Rezsőnek hívják. Annyi idős
lehet, mint nagyapa. Az arca is ugyanolyan ráncos,
barna. Mondta, hogy ő tulajdonképpen gátőr, de most
ide küldték, mert a Zuhogó helyére rendes kőgátat
fognak építeni zsilippel, és majd rengeteg sok sódert
meg betonoszlopot meg nem tudom, még mit fognak ide
szállítani, és azt neki kell őriznie.
Most már Kópé is összebarátkozott Bertuskával.
Rezső bácsi elmesélte, hogy Bertuskát pelyhes csirke
kora óta neveli. A menye hozta neki. A menye ugyanis
egy kutatóintézetben dolgozik, ahol csirkeembriókkal
kísérleteznek. Százszámra keltetik a tojásokat, de még
mielőtt kikelnének a csirkék, a félig fejlett embriókat
beoltják, nem tudom, mi mindennel, és azt sem, hogy
miért. Rezső bácsi sem tudja, csak rémlik neki, hogy
valami oltóanyagot vagy gyógyszert kísérleteznek így ki.
Mindenesetre az egyik tojásból kikelt egy kis fehér
csirke, amelyik frissebb volt a többinél, és nem várta
meg, hogy tojás korában beoltsák. A kutatóintézetben
nem tudtak mit kezdeni vele, mert az nem
baromfinevelő, odaadták valakinek. Történetesen Rezső
bácsi menye sajnálta meg a legjobban, de ő sem
tarthatott otthon csirkét, odaadta hát Rezső bácsinak, aki

68
akkor valahol a Rábánál volt gátőr. Rezső bácsi
óránként etetgette a kiscsirkét. Eleinte még enni sem
tudott szegényke, Rezső bácsi kihegyezett gyufaszállal
rakta a torkába az apróra vagdalt kemény tojást. Azután
megtanult a pipike enni, meg is nőtt, és most már
második éve kísérgeti Rezső bácsit mindenfelé az
országban.
Cserébe mi meg Kópé történetét mondtuk el Rezső
bácsinak. Azt, hogy egy fél évig a fotelhoz kötve élt, és
fülgyulladása volt, meg azt is, mennyire sírt szegény
Dédike, mikor elhoztuk. Sokat meséltünk, és Rezső
bácsi nagyon örült neki. Pedig van rádiója; de azt
mondja, emberi beszédre van kiéhezve. Rengeteget van
egyedül, magányosan. Bertuskával szokott beszélgetni,
de hát mégiscsak más, ha az embernek válaszolnak is a
kérdéseire.
Rezső bácsi megmutatta a lakókocsiját. Két emeletes
ágy van benne, vagyis összesen négy hálóhely. Rezső
bácsi csak egy ágyat használ, de azt mondja, ha
megkezdődik a gátépítés, akkor többen is laknak a
kocsiban.
Asztal is van ott, meg két szék is. És szőnyeg. Az
ablakon fehér függöny. A szőnyeg zöld, fehér pöttyökkel.
Bertuska ugyanis szeret beszökdösni a kocsiba, ha
Rezső bácsi olykor-olykor nyitva felejti az ajtót.
Mi is meghívtuk Rezső bácsit, hogy tekintse meg a
Ramónát. Egészen odáig volt tőle, azt mondta, hogy
„em-mán döfi”! És hogy egy ilyen hajón biztosan
hűvösebb az éjszaka, mint a lakókocsiban. Mert neki ott

69
ilyenkor melege van, nem is szokott bent aludni, hanem
kiterít egy pokrócot a fűbe.
Mondtuk Rezső bácsinak, hogy egyszer jöttek ide
csúzlis fiúk. Radó azt is elkotyogta, hogy én féltem.
Rezső bácsi h meg azt mondta, hogy csak jöjjenek, majd
ő elbánik velük. Rezső bácsi is haragszik a csúzlisokra,
mert egy fiú egyszer megcsúzlizta szegény Bertuskát
úgy, hogy az két hétig nem ; tudott lábra állni. Rezső
bácsi még sírt is akkor. Hány héten át bajlódott a pici,
magatehetetlen, árva csibével, és mikor már felnőtt,
nincs vele gond, sőt inkább társaságot nyújt Rezső
bácsinak, akkor jön egy senkiházi, és le akarja lőni!

Július 2.
Zsiga eljött búcsúzni, mert már lejárt a szabadsága.
Magdika meg a gyerekek itt maradnak egészen a nyár
végéig. Picurka és Olgi most folyton Ramónát játszanak.
Találtak a parton egy félig elkorhadt ladikot, kisöpörték,
odahordták a babáikat, a babaruhákat, párnákat,
mindenféle ringy-rongyot, és ha nagymama süteményt
vagy vajas kenyeret ad nekik, azt is ott eszik meg.
Nagyapától meg kaptak egy óriási nagy esernyőt. Igaz,
hogy csupa lyuk, de így most födele is van az ő
Ramónájuknak.
Az az esernyő egyébként nekünk is jó volna!

70
 Zsiga hívott bennünket, hogy menjünk vele Pestre, hét
végén majd visszahoz, mikor lejön. Eszünk ágában sem
volt ilyen jó időben Pestre menni! Viszont megígértettük
vele, hogy elmegy Dávidékhoz, és elmondja Dédikének,
milyen jól érzi magát Kópé. És hogy csókoltatjuk. Egy
szép nagy kagylót is küldtünk neki. Radó szeretett volna
keszegeket küldeni, de éppen nem tudtunk egy darabot
sem fogni. És miután Zsiga elment, Rezső bácsi, aki
szintén horgászik, fogott vagy tizenöt darabot!
Meg is hívott bennünket ebédre. Mostanában hol ő hív
meg bennünket, hol mi őt. Szeretnénk átcsábítani a
Ramónára, és akkor már volna egy fedélzetmesterünk
is.

Július 4.
Csak tegnap jutott eszembe, hogy mit beszéltünk meg
anyuval. Nem csoda, mindig annyi dolgunk van: jött egy
kis árhullám, és elöntötte a mólónkat, amit annyi
vesződséggel építettünk. Meg kellett magasítanunk, bár
igaz, hogy Rezső bácsi is segített. Mondhatni, hogy övé
volt a munka oroszlánrésze.
Szerencsére tegnap találtam egy gyönyörű nagy
lepkebábot. Radó ugyan azt mondja, hogy az
hernyóbáb, mert egy hernyó szőtte magának a majdnem
galambtojás nagyságú, kemény selyemburkot. Én
viszont azt mondom, hogy a burokból egy lepke fog
előjönni, tehát lepkebáb. Ezt meg egy kosárka szép,
hamvaskék földiszedret vittem tegnap délután a
Szedres-öbölbe. Meg egy rajzot, amin rajta van Rezső

71
bácsi és Bertuska is. Természetesen Radóval együtt
mentem, mert őt is nagyon érdekelte, mit találunk a fűzfa
odvában.
Sok mindent találtunk: egy zacskó körtét – már eléggé
szotykos volt, úgy látszik, régóta hevert ott –, egy másik
zacskóban pogácsát, nagyon finomat, biztosan
nagymama sütötte, egy gombolyag spárgát, egy
csípőfogót – ezt nem tudom, hogyan tudta anyu
nagyapától megszerezni, mert nekem még sohasem
sikerült –, egy vadonatúj zseblámpát és egy levelet,
amelyben anyu panaszkodik, hogy hiába látogatja az
odút, nem talál benne semmit.
Remélem, azóta már megtalálta a földiszedret.
Ragadós fűből fontam a kosárkát, nagyon szép lett.
Tegnap a homokparton szedtünk rengeteg apró csigát.
Mozaikot készítek belőle anyunak. Igaz, nekem itt nincs
se palám, se cementem, de Radó, aki még mindig nem
tett le a sütőharangról, egészen finomra gyúrt agyagot
adott. Majd valamilyen állatfigurát formálok belőle, és az
egészet telinyomkodom apró csigával.

Július 6.
Végül is mozaikteknőst készítettem anyunak, olyan
teknőst, aminek be van húzva a feje, mind a négy lába
és a farka is. Radó ugyan azt mondja, hogy így nincs
semmi teknős formája, olyan, mint egy kis domb, tele
csigával, de én levelet is mellékeltem a teknőshöz,
amiben megírtam, hogy az teknős.

72
 Rezső bácsi olyan ügyes! Tud sípot faragni fűzfából,
olyat, ami szól is. Azóta folyton sípokat faragunk
Radóval. Tettünk két sípot az odúba is, a teknősöm
mellé, jó lesz Picurkának meg Olginak. Érdekes, hogy
nagyapa soha nem faragott nekünk ilyen sípokat! Pedig
milyen jól szól!

Július 9.
Nahát, milyen mozgalmas volt megint a hét vége! Itt
voltak anyuék és Feri is, mert ő most jött meg a táborból,
de nem marad sokáig. Meg annyi mindent hoztak, pedig
még szalámink is van, lekvárunk is, konzervünk is.
Hoztak szalonnát, mert azt kértem levélben. Rezső bácsi
a múltkor meghívott bennünket parázson pirított
szalonnára, és most mi is meg akarjuk hívni őt. Rezső
bácsi összeismerkedett anyuékkal és Zsigáékkal, mert
azok is meglátogattak bennünket. Mindenkinek nagyon
tetszett Bertuska és a lakókocsi. Rezső bácsi is nagyon
tetszett. És Zsiga olyan jót talált ki! Hogy Dédike milyen
finoman ellakhatna egy ilyen lakókocsiban! Rezső bácsi,
aki már úgy ismeri rajtunk keresztül Dédikét, mintha
igazán ismerné, azt mondta, semmi akadálya. Ő
szívesen átköltözik a Ramónára, ha mi megengedjük.
Erre mi akkorát ugrottunk a Radóval, mint egy szöcske,
még meg is csókoltuk az öreget! Mondtuk, hogy
berendezzük neki a társalgónkat.
Jaj, de csodálatos volna, ha Dédike lejöhetne, ha
igazán lejöhetne! A lakókocsi neki pont jó volna, mert ő
fázékony, és szereti a meleget. Igaz, hogy nemsokára

73
eljön Rezső bácsi unokája is, egy fiú, de hát az is
ellakhat velünk nyugodtan a Ramónán! Majd Radó
átköltözik az én kabinomba, az a fiú meg az övébe.
Csak még azt nem tudom, Kópé hol fog aludni.
Zsiga azt mondta, ha Dávid néniék belemennek a
dologba, ő akár már holnap leszállítja őket. Mert
természetesen Dávid néninek is le kell akkor jönnie,
Dédike egymaga talán még enni sem tud szegény.
Borzasztóan reszket a keze.
Kár, hogy nagymamáék tegnap nem tudtak eljönni.
Rezső bácsi nekik is nagyon tetszett volna. Meg
Bertuska. De nagymamának megint vendégei voltak
Pestről. Most már annyi rokonnak van autója, és ha szép
idő van, mind leszaladnak nagymamát meglátogatni
meg fürdeni. Jaj, de várom a holnapi napot!
Mindenesetre most átrendezzük a társalgót, kicsit
lakályosabbá tesszük. Készítek csigamozaikot a falra.
Persze ha Rezső bácsi igazán átköltözik, majd lesz a
falon horgászbot, merítőháló meg mindenféle iszák.
Rezső bácsinak van egy nagy szalmakalapja is. De jó
lesz, ha az is átkerül vele a Ramónára. Biztosan
megengedi majd, hogy néha mi is a fejünkre tegyük!

74
 Most jut eszembe, hogy Radónak küldtek a szülei egy
gyönyörű képeslapot – anyuék hozták el –, azt is
felrakjuk a társalgó falára. Meg azt a levedlett
vízisiklóbőrt, amit Radó talált, mikor lement a partra
elmosni a kormos fazekat. Olyan szép hosszú!
Rezső bácsinak különben biciklije is van, az is a
lakókocsin érkezett. Egyszer eszünkbe jutott
megkérdezni, hogyan került ide a lakókocsi a Duna-
partra. Azt mondta, éjszaka három fekete ló húzta ide.
Mi Radóval megtaláltuk a teherautó nyomait, ahogy
fordult.
Radó azt mondja, délután menjünk el ladikkal a felső
öbölbe, ott nagyon szép vadvirágok vannak, szedjünk
egy nagy csokrot Dédikének. De jó ötlet!

Július 12.
Tulajdonképpen nem ért bennünket csalódás. Igaz,
hogy Dédike nem jött – pedig mikor Zsiga tülkölt,
Radóval mind a ketten egyszerre fejest ugrottunk, és
úsztunk ki a partra – viszont Dávid néni jött le megnézni,
hogy hová is hívják Dédikét. Zsiga ugyan magyarázta
neki, de Dávid néni szerint egy nyolcvannégy éves
asszonyt nem lehet csak úgy vaktában kimozdítani a
megszokott helyéről. A lakókocsi neki is nagyon tetszett.
És kérdezte Rezső bácsitól, hogy mibe kerülne, ha ők
ketten Dédikével, mondjuk, két hétig csakugyan itt
laknának. Rezső bácsi sokáig nem szólt semmit, csak
csóválta a fejét, én már egészen megijedtem, hogy mit
fog mondani. Eddig arról nem volt szó, hogy fizetni kell,

75
Zsigával is azt üzentük, hogy meghívjuk Dédikét
mihozzánk, nem volt szó pénzről. Persze kár volt
megijednem, mert Rezső bácsi végül is azt mondta,
hogy majd fizet az asszonyság jó szóval, szíves
beszéddel. Merthogy a lakókocsiban ő is, ugyebár,
ingyen lakik. Az más kérdés, hogy a vállalat már igazán
szállíttathatna ide valami anyagot, vagyis őriznivalót; de
az is igaz, hogy sokfelé építkeznek, sokfelé kell
szállítani. Majd csak megérkezik ide az a sóder, és
szeptemberben talán a munka is elkezdődik. Addig
pedig ő azt láthat vendégül a lakókocsiban, akit akar.
Dávid néni azt sem tudta, mit mondjon. Folyton
összecsapkodta a kezét, hol Bertuskát nézte, hol a
szabad tűzhelyünket, amin akkor éppen krumplipaprikás
rotyogott újburgonyából. Rezső bácsi hozta a faluból
még reggel, de mi tisztítottuk meg.
Mondtuk Dávid néninek, nézze meg a Ramónát is. Azt
mondta, tetszik neki, meg hogy nagyon szép, de mi
Radóval összenevettünk a háta mögött, mert tudtuk,
hogy csak udvariasságból mondja. Neki igazából a
lakókocsi tetszett, mert annak fehér csipkefüggöny van
az ablakán. Ráadásul a lakókocsi ablaka nem sötét
udvarra nyílik, hanem a Dunára, mert Rezső bácsi úgy
állítatta be. Az ablakon a reggeli nap süt be, az ajtón a
délelőtti. Jaj, de fog csodálkozni Dédike, hogy besüt a
nap az ablakon! Mert végül persze megegyeztek. Dávid
néni mindent nagyon köszönt nekünk is, azután Rezső
bácsinak meg Zsigának, aki a szabad idejét őrá áldozta.
Zsiga mindjárt mondta, hogy ő azért egyúttal a családját

76
is megnézi. Addig Dávid néni élvezte a jó levegőt, és
játszott Kópéval. Még a labdát is rúgta neki, nagymama
létére! De kénytelen volt, mert Kópé folyton odavitte neki
a labdát, és nyüszített, hogy rúgjon már bele. Persze
Dávid néni nem tudott Kópénak gólt rúgni. Még mi is
csak nehezen tudjuk kicselezni. Annyira figyeli az ember
lábát, úgy jár a szeme ide-oda, mint a villám, és
akármerre rúgjuk is el a labdát, legtöbbször rá tud
vetődni. Hát még mikor Dávid néni focizott vele! A végén
ott is hagyta Dávid nénit, és hozta a labdát nekünk,
mintha mondta volna, hogy Dávid néni neki nem partner.

Hát most várjuk Dédikét. Zsiga nem tudta

megmondani, mikor lesz megint szabadnapos. Most
süttői márványt szállít egy építkezéshez, rengeteget
dolgozik, rakják föl-le azt a nehéz márványt. De olyan is
a Zsiga keze, hogy a lakókocsit is odébb tudja lökni vele.

Július 14.
Kirándulni voltunk anyuékkal. Feri nem jött, mert
Novákot várta. Holnap indulnak kajaktúrára. Ha most
nem itt, a Ramónán nyaralnánk, megszakadna a
szívem. Persze majd mi is megyünk túrázni Radóval,

77
csak még erősödnünk kell. Zsiga hívott bennünket
márványt rakodni, azt mondta, attól igencsak
megerősödnénk. Én is azt hiszem, sőt Radó is úgy hiszi,
de azért nem mentünk. Olyan jó idő van! Majd ha Pesten
leszünk, elmegyünk vele rakodni, de most inkább
anyuékkal mentünk. Leeveztünk a Nagy-Dunán egészen
a kanyarig, ahol a parton hegyek vannak, a hegyeken
pedig fenyőerdők. A hegyek tövében van egy kis
kavicsos part, ott szálltunk ki. A víznek ott nagy sodra
van, úgy levitt bennünket, mikor beúsztunk, hogy utána
alig győztünk visszagyalogolni. Nagyon érdekes vörös
agyagot találtunk. Radó rögtön nekiállt edényeket gyúrni
belőle. Én csak egy kis hamutartót csináltam, és
telinyomkodtam az oldalát apró színes kavicsokkal. Igaz,
hogy sem apu, sem anyu nem dohányzik, de a
vendégek szoktak. Most a napon szárítom. Radó is ott
szárogatja a csempetálait meg roggyant bödöneit. Azt
mondja, milyen jó lesz, ha majd megszáradnak és
megkeményednek, mindenfélét tarthatunk bennük.
Gyönyörű kavicsokat is találtunk ott, hoztunk belőlük
egy szatyorral. Itt, a Ramónán senki sem zsörtölődik
miattuk. Bezzeg otthon nagyapa, ha megérkeztünk egy
rakás kaviccsal, rögtön elkezdte mondani, hogy ebből
csak szemét lesz, idecipeltük, de nem fogjuk tudni, mit
csináljunk vele, és majd őneki kell kidobnia.
Egyébként minden évben neki lett igaza. A nyár végén
annyi mindent kellett Pestre cipelnünk, és akkor meg
anyu kezdett sopánkodni, hogy már így is olyan a lakás,
mint egy szeméttelep, hát azután inkább otthagytuk a

78
kavicsainkat fájó szívvel. Nem tudom, nagyapa hova
szokta őket elrakni. Visszahordta a Duna-partra?
A kavicsokról jut eszembe, milyen jó vizet ittunk a
kiránduláson! Két hegy között, a réten, vagyis a hegy
tövében, ahol a fenyőerdő kezdődik, van egy kút. Vagyis
forrás, de kővel körül van rakva, az alján pedig kavics.
Olyan tiszta a vize, hogy minden kavicsot látni lehet.
Anyu szerint török kútnak hívják, és nagyon régi.
Radó azt mondja, nekünk is kellene valamit az
utókorra hagynunk, amiért az utókor áldani fog
bennünket. Csak tudnám, mi legyen az! Neki sem jutott
még eszébe semmi.

Július 16.
Megérkeztek! Tegnap megint anyuékkal voltunk
fürdeni a Nagy-Dunán, és mikor hazaeveztünk Radóval
a Ramónán, már ahogy a holtágba befordultunk, nagyon
finom gulyás-illat csapta meg az orrunkat.
Csodálkoztunk, hogy Rezső bácsi húst vett, és nekünk
nem is szólt. De mikor közelebb értünk, akkor már láttuk,
a parton, a Legfenségesebb Fűzfa alatt van egy fotel, és
abban ül Dédike! Olyan nagyot kiáltottunk! Kópé meg
kiugrott a ladikból, mielőtt még kikötöttünk volna, a hátsó
lába a vízbe csúszott, és azon sárosan, vizesen rohant
Dédikéhez.
A gulyást persze Dávid néni főzte, és már egészen
más színe volt az arcának, mint legutóbb. Igaz, izgatott
is volt, még sohasem főzött szabad tűzhelyen. És mikor
elmeséltük neki, hogy a tűzhely lapját az árokból szedtük

79
ki, nagyon meg is döbbent. Szerencse, hogy Rezső
bácsi ott volt, és mindjárt megnyugtatta, hogy a tűz már
minden piszkot leégetett arról a vaslapról.
Dédike sírt, mikor odamentünk hozzá, de érdekes, erre
a sírására szeretek visszagondolni. Nem úgy, mint arra
a másikra. És mindjárt beszélt is hozzánk, mondta,
hogy: „Szép itt! Szép zöld!” Rezső bácsira meg azt
mondta: „Kedves ember.” Még Zsigához is beszélt, azt
mondják. Mondta neki, hogy: „Maga jó ember.” Kár,
hogy nem hallottuk, de Zsiga akkorra elrobogott a
családjához, mire megjöttünk.
Vasárnap nagy bankettet rendezünk Dédike
tiszteletére. Rezső bácsi ígéri, hogy ő biztosan fog halat,
és akkor Dávid néni halászlét főz. Dávid néni nagyon
izgatott, hogyan fog ő ezen a szabad tűzhelyen
mindenfélét főzni, ami Dédikének kell. Igaz, hogy
Dédike, mikor hallotta, miről van szó, megszólalt:
„Szeretem a halászlét.”
Dávid néni azt mondja, otthon egy hét alatt nem
beszélt Dédike ennyit, mint itt egy óra alatt!
Estefelé ünnepélyesen befújtuk Dédikét azzal a
szúnyog és bolhairtó szerrel, amit Radó a szüleitől
kapott. Dávid néni is hozott valami légyirtót, amivel majd
mindennap befújják az egész lakókocsit.
Dédike tegnap gulyást vacsorázott, pedig Dávid néni
még Pesten elkészítette neki a tejbegrízt. Azt mi ettük
meg Radóval. Nagyon megkívántuk, már régen nem
ettünk ilyet.

80
 Este nagyon féltünk, hogyan fog Dédike aludni. Dávid
néni előkészített mindenféle altatót, de. azután vissza is
rakta mindet, mert mire be akarta adni Dédike már aludt.
Mi is bementünk Radóval lábujjhegyen, megnézni,
milyen szép nyugodtan alszik. Kópé meg berohant
utánunk, egyáltalán nem lábujjhegyen, hangos
lihegéssel, és Dédike arra sem ébredt föl. Dávid néni azt
mondja, aludt reggelig. Ő meg azt hitte, az izgalomtól, a
szokatlan hely miatt egy órát sem fog aludni, és ahogy a
fejét letette, már aludt, mint akit agyoncsaptak. Reggel
Bertuska kotkodálására ébredt csak föl. Bertuska nem
azért kotkodált, mintha tojást tojt volna – most nem tojik,
mert vedlik –, hanem mert megijedt Kópétól.
Radóval megyünk a ladikon fáért. A vízparton mindig
lehet egész fatörzseket, jó száraz ágakat, karókat,
deszkákat találni, az a legjobb tűzrevaló. Rezső
bácsinak fűrésze is van. Vasárnapra sok fa kell, mert
nagy főzést csapunk. És még meghívót is kell vinnünk
az odúba. A meghívást egy szép nagy kagyló belsejére
írtam golyóstollal. Csak nagymama is eljöjjön! Meg
nagyapa, ők mindig együtt járnak mindenhová, és ha
nagymama otthon marad, nagyapa sem jön el. Megírom
anyunak, hogy korán reggel induljanak el, mielőtt még
befuthat egy autós vendég.

Július 18.
Most mi járunk bevásárolni Rezső bácsi biciklijén,
patikában is voltunk valami teáért, ami Dédikének kell.
Azaz csak Dávid néni hiszi, hogy kell, mert Dédike nem

81
issza. A Rezső bácsi söréből kért. Olyan jókedvű most
Dédike, mindig mosolyog. És rendesen beszél.
Nemcsak olyan rövid mondatokat, mint azelőtt, hanem
például elmondta, hogy ő gyerekkorában a Duna mellett
élt, Mohácson. A nagyapja halász volt. És nagyon
szereti a Dunát.
Mi is nagyon szeretjük Radóval. Radó olyan boldog,
hogy nem ment el Jugoszláviába! Mióta lent vagyunk,
még a farmer sem volt rajtunk, mert ha fázunk,
melegítőbe bújunk, ha meg süt a nap, kibújunk a
melegítőből, és csak fürdőnadrág marad rajtunk.
Bevásárolni is fürdőnadrágban járunk, csak olyankor
trikót is húzunk. Dávid néninek nem mondtuk meg, hogy
vasárnap vendégek is lesznek, mert akkor enni sem
tudna az izgalomtól. Csodálkozik, hogy miért fűrészelünk
annyi fát. Radó kérdezte tőle, hogy túrós gombócot
lehet-e szabad tűzhelyen főzni. Dávid néni azt mondta,
lehet. Most nem tudom, mennyi túrót vegyünk ahhoz,
hogy mindenkinek jusson gombóc, aki majd jön. Tőle
nem akarjuk megkérdezni. No, majd a boltban!
Rezső bácsi már fogott egy csomó halat. Bárkában
tartja őket. A bárkát mi szereztük neki, igaz, hogy akkor
nem volt teteje, meg az orra is le volt törve. Radó
nevetett, hogy milyen furcsa kis csónak ez, csupa lyuk.
El akarta tüzelni, de én mondtam neki, hogy ez haltartó
bárka, és adjuk oda Rezső bácsinak, hátha ki tudja
javítani. Ki is javította. Még kis ajtót is szerelt a tetejére,
amin át ki-be lehet rakosgatni a halakat. Rezső bácsinak
van egy jó ládikája, tele kisebb-nagyobb rekeszekkel, a

82
láda födelén meg bőrdarabokból fülek vannak, és abba
dugja bele Rezső bácsi a fogót, a kalapácsot, a
csavarhúzót meg az efféle szerszámot.
Nagyapának nincs ilyen ládikája, de neki meg a
kamrában a falon lógnak a szerszámai, egy
deszkalapon.
Mi is szépen elrendeztük a szerszámainkat a társalgó
külső falán – azazhogy az most Rezső bácsi lakosztálya.
Ő is vasárnapra várja az unokáját. Azért tettük fel a
baltát jó magasra, mert Rezső bácsi mondta, hogy a kis
Zsolt mindjárt megtalálja azt, amivel elvághatja kezét-
lábát.
Lisztet is kell vennünk meg porcukrot. És
zsemlemorzsát. Tojásunk van. Milyen jó, hogy
nagymama szakácskönyve velünk van! De azért én
nagyon félek a túrós gombóctól.

Július 21.
Óriási mulatság volt! Még most is azt a túrós gombócot
esszük, amit akkor főztünk. Azaz igazából Dávid néni
főzte, mert Radó attól félt, hátha szétmegy a forró vízben
az a rengeteg tészta, és akkor kiönthetjük az egészet, és
nem lesz mit adni a vendégeknek. Így azután vasárnap
reggel elárultuk Dávid néninek, hogy vendégek jönnek.
De csak azután mondtuk meg neki, miután jó étvággyal
bereggelizett Dédikével együtt. Dédikének olyan étvágya
van, hogy – mint Rezső bácsi szokta mondani – a vasat
is megenné.

83
 Dávid néni megijedt a vendégektől, de teli gyomorral
azért már nem ijedt meg annyira, mint éhgyomorra,
inkább csak nevetett; hogy milyen bolondság „bankettet”
rendezni a Duna partján, a fűzfák alatt.
A bankett tiszteletére addig turkáltunk Radóval az
árokban, míg meg nem találtuk a főzőlapunk másik felét.
Persze hogy az is ott volt, hiszen egy egész tűzhelyt
dobtak ki, csak szétesett darabokra, és a másik
főzőlapot betakarták a lapulevelek. De mi megtaláltuk,
lesúroltuk róla homokkal a sok rozsdát, és olyan
kétlyukú tűzhelyt eszkábáltunk – persze Rezső bácsi
segítségével, vagyis felügyeletével –, hogy Dávid néni
egyszerre két edényben is főzhetett.
Jaj, mennyi halat pucoltunk! És mikor már javában főtt
a halászlé, akkor jutott eszünkbe, hogy miből fognak a
vendégek halászlét meg túrós gombócot enni. Mert
nekünk összesen öt tányérunk volt, vagyis pont annyi,
ahányan vagyunk. Dávid néni ugyan lapostányért is
hozott Pestről, így öt leveses és két lapostányérunk volt,
de hát az is semmi.
Szerencsére Zsiga autón hozta fel a családját a
horgásztanyáról, és mindjárt vissza is küldtük a
tányérokért meg kanalakért. Nagymamáék és anyuék
addigra persze már eljöttek hazulról, mire ő visszaért,
így azután a horgásztanyáról kért kölcsön tányérokat,
kanalakat meg még villát is, pedig azt elfelejtettük neki
mondani.
Nagymama sült kacsát hozott meg mákos és almás
rétest, mert azt hitte, hogy a bankett megint csak pár sült

84
keszeg lesz, mint a múltkor. De hát a múltkor ők leptek
meg bennünket a látogatásukkal, most pedig külön
meghívót küldtünk nekik.
Tulajdonképpen nem volt baj, hogy ők is hoztak
ennivalót, mert közben megérkezett Rezső bácsi lánya
is a férjével meg a kisfiával, Zsoltival, motorkerékpáron.
Igaz, hogy ők is hoztak magukkal ételt – mindent
összeraktunk egy nagy térítőre, amit Dávid néni terített
le a fűre, azután körülültük. Eredetileg a Ramónán
akartuk a bankettet tartani, csak Dédike karosszéke
miatt gondoltuk meg. És milyen szerencse! A Ramóna
talán el is süllyedt volna ennyi nép alatt!

Kópé ellopott egy kacsacombot, Gombócka pedig

megevett három szardíniás szendvicset abból, amit
Rezső bácsi lánya rakott ki a térítőre. Ahelyett hogy
túrós gombócot loptak volna! Az ugyanis olyan rengeteg
lett, hogy akármennyit ettek belőle, nem akart elfogyni.
Úgy látszik, öt kiló túró azért sok. Mert annyit vettünk.
Nem baj, most hidegen eszegetjük. És Kópé is azt kap
ebédre.
Jaj, olyan jó nap volt! Pedig fáradtak voltunk Radóval
nagyon, mert előzőleg rengeteget lótottunk-futottunk,

85
rendezgettünk, vizet hordtunk, fűrészeltünk, a fehér
pöttyös zöld szőnyeget is kimostuk a Dunában, lemostuk
róla a pöttyöket. Dávid néninek segítettünk felmosni a
lakókocsit, meg az a sok haltisztítás – no de fő, hogy jól
sikerült, és mindenki nagyon jól érezte magát. A
legjobban talán Dédike. Még énekelt is. Mi a Radóval
először nem akartunk hinni a fülünknek, de azután
láttuk, hogy Dédike egészen kipirulva énekli, hogy:

A Dunában úszik egy hal,

az összes fiaival…

Mást nem énekelt, csak mindig ezt. De Dávid néni ettől

is annyira meghatódott, hogy még sírt is.
Apu is meg Zsiga is lefényképezte az egész
társaságot. Olyan sokan voltunk! Nem is tudom, hányan,
de alig fértünk el a fényképen. A Rezső bácsi unokája
sáros lábbal rálépett a szép fehér térítőre, amin az
ételek voltak, Kópé meg képen nyalta a kis Balázst, a
Zsigáék fiát.
Dédikét külön is lefényképezték. Nagymama azon
csodálkozott, hogyan kerül fotel a fűzfák alá. Mondtuk
neki, hogy Zsiga hozta le a teherautón. Nagymama
különben nagyon összebarátkozott Dédikével is, Dávid
nénivel is, Rezső bácsival is, mindenkivel. Csak azt
sajnálta, hogy ez a nagy vendégség nem őnála van.
Kezdte mondani, hogy az ő szerény kis háza meg
szegényes főztje, de Dédike olyan hangosan énekelte a
halat a fiaival, hogy nagymamára senki sem tudott

86
figyelni. Dávid néni majd elmegy meglátogatni
nagymamáékat, és akkor mi vigyázunk Dédikére.
Mikor Zsiga meglátta Dédikét, azt mondta, kicseréltük.
Ez nem ugyanaz, akit ő lehozott Pestről. Az fehér volt,
mint a gyertyaviasz, és magába roskadt, nem is beszélt.
És hogy most milyen gyönyörű egészséges színe van.
Azt mondja Zsiga, ő Alizkát is szívesen lehozta volna,
mert rossz volt látni azt a sápadt kisgyereket ott a sötét
lakásban, de az anyja nem merte elengedni, félt, hogy
Dávid néni Dédike mellett nem fog tudni még Alizkával is
törődni itt, ahol minden más, mint otthon.
Ha fölébrednek, megkérdem Dávid nénitől, miért nem
jöhet le a lánya is az unokájával. De most alszanak,
Dédikével együtt. Minden ebéd után lepihennek. Rezső
bácsi ilyenkor sétálni megy Bertuskával, hogy az ne
kárálja fel őket. Bertuska úgy jár Rezső bácsi után, mint
egy kutya. És ezt a kedves tyúkocskát akarta valaki
lecsúzlizni!

Július 22.
Megkérdeztem Dávid nénit, lehozhatja-e Zsiga Alizkát
a mamájával. Azt mondja, nem, mert akkor ki
gondoskodik Dávid bácsiról? Az sem maradhat,
szegény, teljesen magára. Beteges, fáradt, jólesik neki,
ha otthon meleg étel várja, és ha az egész napi
szaladgálás után nem kell még mosogatnia is meg
ilyesmit.
Kár. Alizka pont jó volna Zsolti mellé játszótársnak.
Mert Zsolti azért unatkozik néha. Igaz, elvisszük

87
csónakázni, de nem messzire, mert úszni még nem tud.
Úszni is tanítjuk, csak nincs türelme tanulni. Rezső bácsi
szép kis malomkereket faragott neki fűzfából, vízzel
lehet forgatni, és azzal is csak pár percig játszott.
Zsoltinak olyan szép barnapiros az arca! Ha ránézek,
mindjárt Alizka falfehér arca jut eszembe, és olyankor
mérges vagyok, még fürdeni sincs igazán kedvem.

Július 25.
Kár, hogy anyuék már visszamentek Pestre.
Hétvégeken ugyan lejárnak, de az odú most már mindig
üres. Pedig most találtam egy gyönyörű bogárpáncélt,
úgy csillog, mint egy drágakő. És megírhatnám anyunak,
hogy majdnem erdőtüzet okoztunk. Jaj de borzasztó
volt! Radó azt mondta, ne is írjam be a naplóba, mert
hajónaplókban nem szokás erdőtüzekről írni, de
megmagyaráztam neki, hogy a tengerészek is csak
partra szállnak néhol, és a szárazföldi kalandjaikat
ugyanúgy beleírják a hajónaplóba, mint a vízieket. Sőt
még inkább. Végre is a szárazföldön sokkal több
kalandba bonyolódhat az ember, mint a hajón, ahol
körös-körül csak víz van. Ugye, mi is?! A Ramónán még
semmi különös kalandunk nem volt azonkívül, hogy
Rezső bácsi pipáját Zsolti beledobta a vízbe. A
szárazföldön meg olyan kalandunk volt, amit még leírni
is rossz. Úgy kezdődött, hogy Dávid néni megint
takarított a lakókocsiban. Mondta is Rezső bácsi,
mennyivel jobban érzi magát a Ramónán, ahol az egész;
takarítás abból áll, hogy néha kicsit kirázzuk a

88
hálózsákokat. Nem mondom, ha vendégeket várunk,
akkor a fedélzetet is lemossuk, de különben minek?
Néha úgyis szokott esni az eső.
Dávid néni sokat takarít, mert azt akarja, hogy Dédike
körül minden rettenetesen tiszta legyen. Mi hordtuk neki
a vizet a Dunából, azután felajánlottuk, hogy eltüzeljük a
szemetet. Mert mindenféle gyűrött papír, újság, ez-az
volt ott egy nagy papírzacskóban. Mondta, hogy majd ő
eltüzelgeti apránként a szabad tűzhelyben, de mi
nagyon akartunk neki segíteni, elvittük a sok papírt kicsit
odébb a parton, ledobtuk a fűbe, és meggyújtottuk. Nem
tudom, miért nem a víz szélén gyújtottuk meg a száraz
iszapon, miért a fűben. Azt hiszem, nem nagyon
figyelhettünk oda, mert azon vitatkoztunk Radóval, hogy
amikor Dávid néni elmegy nagymamáékhoz látogatóba,
ő szolgálja-e ki Dédikét vagy én. És míg vitatkoztunk, a
papír körül égni kezdett a fű. Először nem nagyon
törődtünk vele, úgy gondoltuk, hogy a zöld fűben a tűz
nem terjedhet tovább. De bizony továbbterjedt, olyan
gyorsan, hogy mire észbe kaptunk, már egész hosszan
lobogott. Most már tudom, hogy ahol nem kaszálnak, a
zöld fű alatt ott marad a régi száraz fű, és az nagyon
könnyen meggyullad. Persze akkor erre még nem
gondoltam, csak rettenetesen megijedtem. Nem is
tudtam, mit csináljak, csak álltam ott, és néztem, hogyan
harapódzik el a tűz iszonyú sebességgel. Nem tudom,
mi lett volna, ha Rezső bácsi nem rohan oda a
ladikevezővel, és Dávid néni nem önti a tűz útjába a
felmosóvizet. A víz egy percre megállította a lángokat,

89
és akkor Dávid néni odadobta nekünk az üres vödröt,
hogy hozzunk vizet, Rezső bácsi meg a lapáttal
csapkodni kezdte az égő füvet. Én kaptam el a vödröt,
és valósággal repültem a vízért. A saru lemaradt a
lábamról, tüskébe léptem, de érdekes, akkor nem is
éreztem, csak később, mikor a tűz már elaludt. Radó is
hordta a vizet egy fazékkal.

Rémes volt! Rezső bácsi azt mondja, az volt a

szerencsénk, hogy a tűznek egyik oldalon útját állta az a
keményre taposott ösvény, ami a holtág mentén vezet a
gémeskút felé. Meg az, hogy a víz olyan közei volt. És
azt is mondta Rezső bácsi, hogy az egész nem tartott
másfél-két percnél tovább.
Érdekes, az ember ilyen rövid idő alatt is mennyi
mindent végig tud gondolni! Például azt, hogy ha elég a
lakókocsi, Dédike hol fog nyaralni? És hogy majd benne
leszünk az újságban, mint játszadozó gyermekek, akik
egy szál gyufával sok ezer forintos kárt okoztak.
És talán a Fenséges Fűzfáink is megégtek volna! Azt
pedig még megfizetni sem lehet. Hiába fizet valaki, nem
tudom, milyen sok pénzt, egy elpusztult nagy fa helyébe
nem tud ugyanakkorát növeszteni.

90
 Érdekes, Dédike nem ijedt meg. Nekem meg még
most is úgy ver a szívem, mint a kalapács. A
visszaemlékezéstől.
Kértük Dávid nénit, ha elmegy nagymamáékhoz, ne
mondjon semmit a tűzről. Azt mondta, dehogy árulkodik
ő ránk, hiszen olyan hálás nekünk, hogy ki sem
mondhatja. Dédike tíz évet fiatalodott, mióta itt van.

Július 27.
Óriási esemény! Óriási öröm! Dédike jár! Tegnap,
mikor Dávid nénit Rezső bácsi ladikon levitte
nagymamáékhoz látogatóba, előzőleg hússzor is
elmondták nekünk, hogy nagyon vigyázzunk Dédikére,
maradjunk a közelében, mert ha elbóbiskol, esetleg
kiesik a karosszékből. És Bertuskára is vigyázzunk! Ne
engedjük a bozótos felé. mert hátha lakik ott egy
menyét, és az megeszi. Mondtuk nekik, csak menjenek
nyugodtan, és vigyázzanak Zsoltikára, ki ne essen a
ladikból útközben. Mert Zsoltika folyton mozog. Mikor
már nem láttuk őket. odaterítettünk egy pokrócot Dédike
fotelja mellé, ráfeküdtünk, és mondtuk, hogy bóbiskoljon
csak nyugodtan, nem fogjuk hagyni kiesni a fotelból.
Radó még azt is megkérdezte tőle, nem akar-e esetleg
ágyba feküdni, mert akkor megpróbáljuk bevinni a
kocsiba. Szerencsére Dédike rázta a fejét. Nem tudom,
Radó mit képzelt, hogyan tudtuk volna mi Dédikét
becipelni a kocsiba és ágyba fektetni, mikor ezt Dávid
néni is alig bírja esténként, pedig ő nagy és kövér, és
még Rezső bácsi is szokott neki segíteni. Nem mintha

91
Dédike nehéz volna-olyan vékony szegényke, mintha
csak ruhából volna. De a kocsinak két lépcsője van, és
mégsem lehet úgy vinni Dédikét, mint mikor mi a Ferivel
kivisszük a nagyszobából az összecsavart szőnyeget.

Tulajdonképpen kosarat akartunk fonni. Már hetek óta

szedtük a fűzfavesszőt, mert Rezső bácsi megígérte,
hogy megtanít bennünket a kosárfonásra. Csak
készítsük el a vesszőt szépen kötegekbe, lehajazva. De
mi gondoltuk, hátha magunktól is rájövünk a kosárfonás
fortélyára. A kocsiból kihoztuk Dávid néni karra
akasztható kosarát, és elkezdtük tanulmányozni. Első
ránézésre egyszerűnek látszott, de mikor jobban
megvizsgáltuk, elhatároztuk, hogy mégis megvárjuk
Rezső bácsit. Mérgesek voltunk, mert jó lett volna ott a
pokrócon ülve fonogatni és közben beszélgetni
Dédikével. Éppen elkezdtünk tanakodni, milyen játékot
találjunk ki – Radó azt ajánlotta, törjünk szét néhány
különleges kavicsot, és tanulmányozzuk a
törésfelületüket. Én azonban lusta voltam beevezni a
Ramónára a kavicsokért. És akkor Dédike váratlanul
megszólalt, hogy segítsünk neki. Mind a ketten talpra
ugrottunk, kérdeztük, mit segítsünk. Azt mondta: felállni.

92
Nem értettük, hiszen Dávid néni mindig azt mondta,
hogy Dédike már egy fél éve nem tud lábra állni, és mi is
mindig csak ülve vagy fekve láttuk. De Dédike újra
mondta, hogy fel akar állni, segítsünk neki. Az igazat
megvallva, fogalmunk sem volt, hogyan kell segíteni
ilyenkor. Dédike görcsösen fogta a fotel karfáját. Végül is
Radó azt mondta, nyúljunk a hóna alá, és próbáljuk
kicsit emelni. Legföljebb nem sikerül. Igen ám, de alig
nyúltunk Dédike hóna alá, már talpon is volt. Igaz,
hajlottan, görnyedten, de állt. És nevetett. Mi meg csak
néztük, mint borjú az új kaput. Dédike meg lépegetni
kezdett. Majdnem hanyatt estem ijedtemben! De nem
eshettem el, mert Dédikét erősen kellett jobbról-balról
tartanunk, nehogy elessen. Nagyon büszkék vagyunk rá
a Radóval, hogy nem esett el, pedig vagy tíz lépést
mentünk vele. Akkor azt mondta, le akar ülni.
Visszavezettük a foteljához, és leültettük. Nem mondom,
az ültetés kicsit gyorsan ment. Inkább huppant
szegényke, mint leült, de nem szólt semmit. Mi meg a
Radóval annyira megizzadtunk, hogy el kellett mennünk
fölváltva egyet úszni.
Kópé is nagyon szereti a vizet. Belegázol hasig, és
fújja, csapkodja, néha bele is fekszik. Míg én úszni
voltam, Bertuska eltűnt. Radó kiabált, hogy menjünk
keresni. Nagyon megijedtünk, rohantunk egyenesen a
bozótos felé, és reszkettünk, hátha már csak tépett
tollakat találunk. Szerencsére Kópénak is mondtuk, hogy
keresd a pipit, és ő hamar meg is találta. Bertuska ott
fürdött, ahol mi kiégettük a füvet. Olyan élvezettel fürdött

93
a hamuban, mint mi a Dunában. Szétborzolta a tollait,
kiterjesztette a szárnyát, és elégedetten kotyogott.
Radó mindig mondja, hogy minden rosszban van
valami jó. Vagyis mindig van valaki, akinek a rossz – jó.
Kérdeztem már tőle, mi jó van abban – illetve kinek jó
az, ha például én egyest kapok nyelvtanból? Azt
mondta, nekem jó, mert legalább rájövök, melyik a
gyenge pontom, és ki tudom javítani.
Van az osztályunkban, aki azt mondja, hogy Radó
stréber, pedig azért nem az. Csak tényleg nagyon okos.
De nem is a Radóról akartam írni, hanem Dédikéről.
Vagyis Dávid néniről. Elég későn értek vissza
nagymamáéktól, persze jól felpakolva gyümölccsel meg
mindenféle zöldséggel, ami a kertben terem, és Dávid
néni izgatott volt, mert Dédike olyankor már ágyban
szokott lenni. Hívta Rezső bácsit, hogy segítsen Dédikét
bevinni a kocsiba, de mikor odamentek hozzá, Dédike
elhessegette őket, bennünket meg odahívott, hogy mi
segítsünk. Rögtön tudtuk, miről van szó, feltámogattuk,
azután karon fogtuk, és elindultunk vele a kocsi felé.
Dávid néni kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de
végül is nem mondott semmit. Rezső bácsi meg azt
mondta: „Emmán döfi!” Jobb lett volna, ha nem mond
semmit, mert úgy elkezdtünk Radóval nevetni, hogy
majdnem felborultunk Dédikével együtt. Különben sem
vigyáztunk már olyan nagyon, mint délután, mikor
először kelt föl a karosszékéből. Azt hittük, most már
éppen úgy jön-megy, mint mi. Azóta persze tudjuk, hogy
szaladni meg ugrálni sosem fog, de Dávid néni ettől a

94
kis járkálástól is olyan boldog volt, hogy összecsókolt
bennünket, és azt mondta, legszívesebben
mindkettőnket aranyba foglaltatna. Mintha mi tehetnénk
arról, hogy Dédike lábra állt! Rezső bácsi is mondta,
azért állt talpra Dédike, mert megjött neki megint a
kedve az élethez, itt a szép fák alatt, ahol kelni is,
lenyugodni is látja a napot. Így van, ahogy Rezső bácsi
mondta! Én láttam azt a sötét szobát, amiben Dédike
évek óta üldögélt. Biztosan úgy érezte, hogy ő már a
sírban van. Brrr!

Július 29.
Itt voltak Zsigáék. Zsigának szabadnapja volt, lejött
horgászni, és az egész családot felhozta ide a ladikkal.
Itt most csakugyan jó a fogás, mióta Kópé kutyatápjával
etetjük a halakat. Kópé mostanában folyton Dávid nénit
lesi, hogy mit főz. Dávid néni mégolyan boldog
Dédikével, hogy örömében agyoneteti Kópét mindenféle
jó falattal.
A kutyatáp olyan kis kemény, barna hurkácskák
tömege. Míg Dávid néni nem volt itt. Kópé is nagyon
szerette.
Zsiga nem akart hinni a szemének, mikor látta Dédikét
a kocsi lépcsőjén lelépkedni – no persze, Dávid néni
meg Rezső bácsi támogatásával. Azt mondta, ez olyan
esemény, amit az egész famíliának látnia kell.
Megígérte, hogy a hét végén lehozza Dávid bácsit, a
lányukat és Alizkát is. De jó lesz! Akkor már Picurkának
egész nagy társasága lesz. Most azt játszották, hogy ő

95
meg Olgi az óvó nénik, és Zsolti meg Balázska az
óvodások.
A Zsiga felesége, a Magdika meg Dédikével
beszélgetett sokat. Dédikének most mindig van
társasága. Már úgy beszél, mintha nem is ő lett volna
az, aki hétszámra egy kukkot sem szólt. Most már
Zsoltival is pöröl, ha az Bertuskát dobálja.
Zsolti nem szeret óvodást játszani, tegnap is állandóan
elszökött a lányoktól. Nem csodálom, hiszen ő minálunk
hajósinas, sőt Radó arany-zsinóros tengerészsapkáját
is ő szokta hordani. Igaz, nagy neki, amikor a fejére
teszi, csak az álla látszik ki alóla, de azért nagyon
boldog, ha viselheti.
Radó azt mondja, nyár végén nekiajándékozza.
Ki nem állhatom, mikor Radó a nyár végét emlegeti.
Rezső bácsi meg tegnap, mikor napnyugtakor hűvös
lett, . ugyanúgy rákezdte, mint nagyapa szokta: „Mikor
már a zabtarlóról fúj a szél, itt az ősz.” Ki nem állhatom
ezt a kuvikolást! Hol van még az ősz?

Augusztus 2.
Radóval mi most a hajófenékben alszunk, mert a
kabinunkat átengedtük Dávid bácsinak. Egyúttal kormá-
nyosnak is kineveztük. Zsolti a pici kabinban alszik,
Alizka meg a mamájával a lakókocsiban. Olyan rendes
ez a Zsiga! Mikor fölment Dávid bácsiékért, és megtudta,
hogy Dávid bácsi már szabadságon van, azt mondta,
csomagoljanak mindent össze, legalább két hétre való
holmit. Még az Alizka babakocsiját is lehozta, mert

96
Alizka anélkül nem akart lejönni. Pedig itt nemigen fog
azzal játszani. Szobába való játék az! Rezső bácsi már
csinált neki pici halbárkát fakéregből. Igaz, hogy Zsolti
meg már össze is törte, de nem baj, Rezső bácsi majd
csinál másikat. Most jó, hogy ketten vannak. Egész nap
ott guggolnak a víz szélén a kis vödrükkel meg a kis
kannájukkal, és méricskélik a vizet. Dávid bácsi nagyon
meglepődött, mikor meglátta Dédikét. Már attól is
egészen odáig volt, hogy milyen szép piros az arca. Hát
még mikor látta járni! Azt mondta, két hét múlva Dédike
táncolni fog. Bezzeg neki nagyon fáj a lába. Egész nap
ott ül a mólónkon, és áztatja a vízben. Mondtuk is
Radóval, hogy érdemes volt a sok agyagot hordani meg
a cövekeket kalapálni, már nem is emlékszem, hány
napon át.
Lehet, hogy ezt a mólót, vagyis a ladikkikötőt hagyjuk
az utókorra. Ámbár Radó attól tart – és azt hiszem,
joggal –, hogy az első nagyobb árvíz el fogja mosni.
A Dávidék lánya, vagyis az Alizka mamája, a Kis Ilus
kicsit fölégett tegnap. Ma ki sem jött a lakókocsiból, fájt
szegénynek a háta. Nem csoda, egész nyáron át ki sem
mozdult Pestről, és a lakásból is csak orvoshoz ment,
vagy Alizkához a játszótérre. De oda csak ritkán jutottak
el, mert a közelükben nincs játszótér, messzire meg nem
szerettek elmenni.
Dávid néni pulóvert köt Zsigának. Kis Ilus meg
Balázskának köt kék-fehér csíkos tengerésztrikót.
Ugyanolyat fog kötni Zsoltinak is. Olyan ügyesen kötnek
mind a ketten! Már nézegettük Radóval, hogy jó volna

97
megtanulni. Csak ne kellene közben számolni! Jó volna
átmenni a Nagy-Dunára, de megígértük Rezső bácsinak,
hogy ma mi megyünk be a tahiba kenyérért meg tejért.
Most mindennap kell tejért menni Alizka meg Zsolti
miatt. Nem baj, mi is iszunk legalább a Radóval.
Dávid bácsi azt mondta, holnap ő megy be a biciklin.
Kamaszkora óta nem ült kerékpáron.

Augusztus 5.
Itt volt Feri meg a Novák. Már visszajöttek a
kajaktúráról. Csodálkoztak, hogy milyen sok embert
találtak itt. Csupa dudor a lábuk, mert egy helyen, ahol
sátoroztak, valami egészen picike muslincák
összecsipkedték őket, ennek már egy hete, és a helye
még mindig dagadt és viszket.
Pocskondiázták a kikötőnket, de szerencsére Dávid
bácsi hallotta, és mondta, hogy azóta nem fáj a lába,
mióta a mi mólónkról áztatja a lábát. Feri erre azt
mondta, hogy ha az ember egy lapos kőre ül a víz
szélén, ugyanolyan jól tudja a lábát áztatni. Pedig nincs
igaza, mert a kő keményebb! Dávid bácsi is mondta!
Novák kérdezte, miért nem járunk ki a Nagy-Dunára. A
homokparton rengetegen strandolnak. Mondtuk neki,
hogy itt is sokan strandolunk. Most már Kis Ilus is ki mer
feküdni a napra. És ha nem fekszik a napon, folyton köt.
Már Zsolti tengerésztrikója is elkészült, hordja is, ha
hűvös van, az aranyzsinóros sapkával együtt. És Ilus
még mindig köt valami kék-fehér csíkosat, nem tudom,
az mi lesz.

98
 Augusztus 9.
Mióta Dávid bácsinak nem fáj annyira a lába, mindig ő
biciklizik be a faluba tejért, kenyérért meg ami kell.
Nagyon szeret bemenni. Már összeismerkedett
nagypapával is a bojtban, meg is látogatta őket. Nagyon
ízlett neki nagymama almás pitéje. Nagymama küldött
vele egy egész tepsire valót, mert tudja, hogy most
sokan vagyunk itt gyerekek, Dávid néni pedig nem tud itt
sütni.
Dávid bácsi azóta folyton emlegeti, hogy milyen szép
nagypapáék kertje, és milyen boldogok lehetnek, hogy
öregségükre ott a kert, abban elkapálgatnak,
egyelgetnek, leszedik a termést.
Szegény Dávid bácsi! Milyen rossz lesz majd neki
visszamenni abba a sötét lakásba, ahol még egy cserép
virágot sem nevelhet! Dávid néni mesélte, hogy már
mindenféle szobanövénnyel próbálkoztak, de
valamennyi elpusztult.
Dávid bácsi horkol. Mi ott lent, a hajófenékben néha föl
is ébredünk rá, úgy visszhangzik a horkolás. Persze
lehet, hogy Rezső bácsi is horkol, azért hallatszik olyan
hangosan.

Augusztus 10.
Dédike szólt Radónak, hogy szeretne fölmenni a
Ramónára. Most azon gondolkozunk, hogyan csináljuk.
Radó szerint a fotelt bele kell állítani a ladikba, azután
valamiből fahidat kell építeni a fotelig, és Dédikét azon

99
bevezetni. A Ramónára pedig fotelestül kell átemelni.
Csak azt nem tudta meg- mondani, hogy az a fahíd
miből legyen. Már nincsen semmi fánk. A főzéshez
minden elfogy. Átjárunk a szigetre rőzséért, de rőzséből
nem lehet fahidat építeni.
Én azt ajánlottam neki, hogy várjuk meg Zsigát. Az
majd kitalálja, hogyan vigyük be Dédikét a Ramónára.
Viszont abban igaza van Radónak, hogy a karosszéket
is be kell vinni. Milyen gyönyörű lesz a Ramóna, ha majd
ott áll a fedélzetén az a piros huzatú, nagy karosszék!
Kópé olyan szemtelen, hogy valahányszor Dédike fölkel
a karosszékből járkálni, azonnal felugrik, és olyan képpel
fekszik ott, mintha a karosszék az övé volna, és Dédike
csak bitorolná. Pedig szereti ám Dédikét nagyon!
Sokszor látjuk Radóval, hogy ott áll Dédike előtt, az orrát
odafekteti Dédike szoknyájára, és alig észrevehetően
csóválja a farkát. Ilyenkor szoktak beszélgetni. Dédike
csak akkor beszél Kópéval, ha nincs körülötte senki. Mi
is a Ramónáról figyeltük. Csak tudnám, mit beszél
Kópéval!
Az is szemtelenség azért Kópétól, hogy ha lezavarják
a karosszékből, akkor szájába kapja a labdát, és rohan
Dédike után. A múltkor majdnem elesett Dávid néni és
Dédike is, mert ahogy szép lassan mentek,
beszélgettek, egyszer csak Kópé eléjük gurította a
labdát, és Dédike rálépett.
Remélem, hét végén jönnek Zsigáék. Nagyon
szeretném már Dédikét a Ramónán látni! Radó különben
azt mondja, hogy hidegbüfét kellene a Ramónán

100
berendeznünk, mire Dédike átjön. Feltétlenül meg kell
valamivel kínálnunk, valami olyannal, ami a Ramónán
készült, ami a Ramónára jellemző, de nem tudja, mi
legyen az. Mert szalámink ugyan van, de az Dávidéknak
is van. Pedig csak hidegbüfé jöhet számításba, mert a
Ramónán főzni nem lehet.
Én nem tudom, Radó nem békacombra gondolt-e, mert
olyan elgondolkozva nézett közben egy békát, amelyik
ott sütkérezett a Ramóna alsó peremén. De hát azt is
csak meg kellene főznünk. Kint a parton. És kérdés,
hogy Dédike szereti-e.
Mi a csoda lehet még a Ramónára jellemző étel? Ha
legalább gomba teremne a hajófenéken! Radó mesélte,
hogy a papája ismer egy bácsit, aki mindenen tud
gombát termeszteni: fatönkön, kukoricacsutkán,
fűrészporon, tejberizsen, cirokseprűn, még parketten is,
ha a parkett vizes. Milyen jó volna megkérdezni tőle:
korhadt hajódeszkán hogyan lehetne gombát
termeszteni? Meg vizes parketten. Mert nekünk az is
van odahaza.
Lehet, hogy hét végén már Radó szülei is lejönnek.
Biztos hoznak tintahal- vagy osztrigakonzervet. Szólok
Radónak, hogy addig halogassuk a fogadást.

Augusztus 11.
Rezső bácsi csukát fogott! Szép nagy csuka, 70 cm
hosszú. Radó annyira megkívánta a Ramónán
rendezendő hidegbüféhez, hogy beavatta Rezső bácsit
a titkunkba, és elkérte tőle a csukát. Rezső bácsi

101
természetesen odaadta, hiszen mondtuk neki, hogy a
fogadáson ő is részt fog venni, és mint fedélzetmester, ő
fogja a vendégeket a büféhez kalauzolni.
Radó most hazabiciklizett nagymamához, mert eszébe
jutott, hogy tavaly nyáron nagymamánál nagyon finom
citromos csukát evett. Citrom van a raktárunkban, de a
csukát mégiscsak a parton kell majd megfőzni.

Augusztus 14.
Radó igazán elmehetne hajószakácsnak! Egész jól tud
főzni. Van türelme hozzá, meg ahhoz is, hogy úgy
feldíszítse a dolgokat.
A csukát végül is a parton főztük meg, de nem a
szabad tűzhelyen, hanem a füzesen túl, ahol Rezső
bácsi és Dávidék már nem láttak bennünket. Szolgafára
akasztottuk a bográcsunkat, és ott főztünk. Előzőleg
persze alaposan körülárkoltuk azt a helyet, ahol a tüzet
raktuk, mert nem akartunk még egyszer olyan ijedséget,
mint a múltkor. És azt sem akartuk, hogy észrevegyék,
hogy főzünk valamit.
Minden mást Radó a Ramónán készített el. Ő ment el
bevásárolni, hozott mustárt, tejfölt, tojást, fűszereket, és
az egészet egy napig a hajófenéken tartotta. Így mikor a

102
főtt hallal belopakodtunk a Ramónára, igazán minden
hozzávalót már a raktárból vettünk elő. Még a tálat is,
amire Radó a csukát rakta. Igaz, nem tál volt, csak egy
darab szép fehér deszka, a múlt héten halásztuk ki a
vízből, és Radó azóta farigcsálta, súrolta, napon
szárította, így azután szépen meggörbült a deszka, és
majdhogynem tál formája lett. Különösen miután
beborította nagy tormalevelekkel. Tormát a gémeskútnál
találtunk.
Mikor Radó a hidegbüfét készítette, mindenkit lezavart
a Ramónáról, még engem is. Azt mondta, kimenőt ad a
legénységnek. Mondtam, hogy ehhez nincs joga, mert
aznap ő csak hajószakács volt, a kapitány pedig én
voltam, de azt mondta, ha fent maradok a hajón, nem
lesz hidegbüfé. Meg különben is: valakinek virágot is
kellett szednie, hogy Dédike tiszteletére felvirágozzuk a
Ramónát. Az a valaki én voltam. Ott a mi környékünkön
csak lila virág nyílik – azt hiszem, rétifüzenynek hívják,
olyan, mint a gyertyatartó –, ezért ladikkal kimentem a
Nagy-Dunára, mert emlékszem rá, hogy a Nagy-Duna
túlsó partján egy öbölben nagyon finom illatú virágokat
szoktunk látni, ha anyuékkal oda föleveztünk.
Gondoltam, attól a virágtól az egész Ramónának
mézillata lesz, és az pont jó lesz a hidegbüféhez. Csak
arra nem gondoltam, hogy egyedül vagyok, és végig
nekem kell eveznem. Ha anyuékkal mentünk, akkor ár
ellenében mindig ők eveztek, én meg csak lefelé.
Nagyon fárasztó volt, de megérte, mert rengeteg nagy,
mézillatú fehér virágot szedtem. Mindegyik virág sok,

103
apró virágból állt, és olyan finom mézszaga volt, hogy
elhatároztam, másnap bebiciklizem a faluba, és veszek
mézet. Azután beljebb, az erdőben találtam piros
bogyós ágakat, abból rengeteget szedtem.
Mire hazaértem, kész volt a hidegbüfé. Radó
kölcsönvette a kisasztalt a lakókocsiból, terítővel együtt,
arra tette a halas tálat. Olyan szépen bekente a halat
azzal a hideg mártással, amit mindenféléből kevert, hogy
olyan volt, mintha egészben volna, pedig tudtam, hogy
darabokban főztük meg. A tálat meg földíszítette
citromszeletekkel, kemény tojással és olyan kis
kunkorokkal, amit a mustárostubusból nyomott ki.
Keksz is volt, és ami nekem legjobban tetszett, az
üdítő ital. Még a nyár elején kaptunk nagymamától
mindenféle régi lekvárt. Az egyik üvegre az volt ráírva,
hogy: Vegyes gyümölcsíz, de a gyümölcsíz olyan
kemény volt, akár a sajt. Radó vizet öntött az üvegbe,
hagyta állni, és mikor a beszáradt lekvár felolvadt, a
víznek olyan íze lett, mint amilyen a szörpöknek szokott
lenni. Radó, mikor a receptért hazament
nagymamáékhoz, a padlásról lehozott egy rakás kis
üveget, alig nagyobbakat, mint egy pohár. Szépen
kimosta őket, és azokba töltötte a szörpöt. Abból
mindjárt meg is lehetett inni. Mire én hazaértem, Radó
meg is mosakodott. Mérges volt rám, hogy én meg
csupa kátrány vagyok, és a hajam is összeragadt az
iszapos víztől. Hajat mosni már nem volt idő, mert még a
virágokat is el kellett rendeznünk. Visszavettem hát
Zsoltitól az aranyzsinóros fehér sapkát. Igaz, hogy nem

104
akarta odaadni, sírt, de mikor kapott egy csokoládés
kekszet, elhallgatott.
A virágdíszítés legalább olyan szép lett, mint Radó
hidegbüféje! A piros bogyós ágakkal jóformán az egész
Ramónát be lehetett volna borítani, de én inkább körös-
körül füzért raktam belőlük, és helyenként az ágak közé
dugtam a mézillatú virágokból is párat. Ilyen virágfüzér
került a kabinokra és a társalgóra is.

Radónak érdemes volt olyan szépen megmosakodnia,

mert megérkeztek a szülei. Tényleg hoztak
tintahalkonzervet meg mindenféle mást is, úgyhogy azt
is odaraktuk a hidegbüfébe. Meg a csokoládét is, amit
hoztak.
Tőlünk csak Feri jött – anyuékat ezen a hétvégen
meghívták a Balatonra –, Dédikét pedig Zsiga hozta fel a
Ramónára. Igazam volt, amikor mondtam, hogy várjuk
meg a Zsigát! Először a karosszéket hozta fel, azután
visszament a ladikba, ahol Dédike Dávid nénivel együtt
ült az ülésen, megfogta Dédikét, mint egy gyereket, és
már fent is voltak a hajón. Mire Dédike felocsúdott, ott ült
a karosszékben, pontosan a hidegbüfé előtt. Zsiga meg

105
visszament Dávid néniért, és az akárhogyan tiltakozott,
őt is ölben hozta fel. Annyit nevettünk! A többiek mind
maguk másztak fel a ladikból, elsőnek persze Zsoltika.
Igaz, Zsiga a feleségét is úgy emelte be, mint a
gyerekeit. Azt hiszem, én is teherautósofőr leszek, mert
szeretnék olyan erős lenni, mint Zsiga.
Radóék hosszú ideig szólni sem tudtak, annyira meg
voltak lepve. Nemcsak a fogadástól meg a hidegbüfétől,
hanem attól is, hogy olyan sokan vagyunk. Mondták is,
ha ezt tudták volna, sokkal nyugodtabban nyaraltak
volna. Radó mamája álmában mindig kis hajótörötteknek
látott bennünket lelki szemeivel, hiába mondta neki az
öreg Radó (nem öreg ám, csak mi hívjuk így, mert
kopasz!), hogy anyuék meg nagymamáék nem fognak
magunkra hagyni bennünket.
Dávidék lánya meg előszedett egy csomó kék-fehér
csíkos matróztrikót: egyet én kaptam, egyet Radó, egyet
Rezső bácsi és egyet, a legnagyobbat Dávid papa, mert
ő a legkövérebb. Zsoltinak meg a Zsiga gyerekeinek már
régebben kötött, így csak egyedül Picurkának nem volt
csíkos matróztrikója. Mikor láttam, hogy legörbül a szája,
gyorsan odaadtam neki az enyémet. Ilus mindjárt
mondta, hogy majd köt még nekem is.
Tulajdonképpen Dédikének is köthetne. Mindig csak
feketében jár. Igaz, a Ramónán inkább csak ült, mert
nagyon meg volt hatva. De ha trikó nem is, egy szép,
körül rojtos szalmakalap jutott neki. Azt is Radóék
hozták. Nagyon jól állt Dédikének.

106
 Kár, hogy anyuék nem voltak itt! Se nagymamáék,
mert nekik meg pont tegnap kellett temetésre menniük.
Igaz, a Ramóna így is megroggyant kicsit. Ma néztük
Radóval, hogy sokkal mélyebbre került a vízbe, vagyis
az iszapba, mint eddig. Víz is szivárgott a hajófenékbe,
az a szerencse, hogy a hálózsákunk vízhatlan, így nem
áztunk át. Mindegy, akkor is nagyszerűen sikerült a
fogadás. De a mézillatú virágokért kár volt olyan bolond
messzire föleveznem. Annyi darázs jött rajuk, hogy a
gyerekek elkezdtek visítozni, azután Rezső bácsival
gyorsan kiszedtük a füzérekből, és a vízbe dobáltuk
valamennyit. Tulajdonképpen az is szép volt! Ott
lebegtek a vízen a nagy fehér virágok, mintha csupa
tavirózsa lett volna. Az ám. miért nincs itt tavirózsa? Ha
nyár elején jutott volna eszünkbe, talán telepíthettünk
volna egy tövet a Ramóna mellé.

Augusztus 16.
Feri elmondta nagymamáéknak. milyen nagy fogadás
volt a Ramónán, és nagymama tegnap elküldte
nagyapát ide. hogy hívja meg Dédikét meg mindenkit
őhozzájuk huszadikára. Ez most nekünk soron kívüli
nagymosdást jelent a Radóval. Éppen megbeszéltük,
hogy majd csak az évnyitóra mosdunk már meg
rendesen. Úgyis a papája visz bennünket haza kocsin.
Majd fog csodálkozni, milyen kevés csomagja lesz a
Radónak… Azért nem bánom a mosdást, mert anyuék is
ott lesznek. Már olyan régen nem láttam őket!

107
 Tegnap rengeteg sódert hoztak. Állítólag majd kő is
jön. De jó volna, ha a Zsiga hozná! Különben nem
kívánom szegénynek, hogy pont követ rakodjon. Így is
éppen eleget töri magát.
A kőről jut eszembe, mondtam Radónak. hogy ha már
lesz itt kő, pár darabból rakhatnánk egy szép
emlékművet
Stefáni bácsinak, a Ramóna egykori tulajdonosának.
És akkor legalább hagyunk valamit az utókorra. Ő
viszont azt mondja, hogy ha összehordunk egypár követ,
abból az utánunk jövőknek a világon semmi hasznuk
nem lesz. Bezzeg ha kutat tudnánk fúrni, olyat, mint a
törökök!…
Mindig az a kút van az eszében. De ha itt nincsen
forrás! Ha volna, kikövezhetnénk, csinálhatnánk neki
vízgyűjtőt. De nincsen. Rezső bácsi kérdezte a
sóderszállítókat, hogy mikor kezdődik itt a munka, de
nem tudják. Dédikéék nyugodtan maradhatnak még.
Szegény Dávid bácsinak azonban nemsokára lejár a
szabadsága. Folyton sóhajtozik, milyen rossz lesz
visszamenni a sötét lakásba. A Ramónán megszokta,
hogy mindig látta a napot. Bertuska is fog neki
hiányozni. Teljesen magához szelídítette, mindig dugott
neki valami jó falatot, és még kotyogott is neki, ahogyan
a kakas szokott. Kópéval meg focizik. Most egyáltalán
nem fáj a lába. Tegnap még Dédike is belerúgott Kópé
labdájába. Nem nagyot, a labda csak megpöccent, de
Dédike majdnem hasra esett, Dávid bácsi kapta el.

108
 Rezső bácsi vigasztalta Dédikét, hogy a focit is tanulni
kell. És azt mondja, Dédike egyszer nem vette észre,
hogy ő ott van a közelben, és beszélgetett Kópéval,
ahogy szokott. Rezső bácsi nagyon hegyezte a fülét,
mert ő is már régóta kíváncsi, vajon mit beszélhet
Dédike Kópéval. Hát azt mondta neki: „Ne félj, kis
kutyám, majd rúgom én neked a labdát, ne félj!”

Jó is volna, ha Dédike belejönne a fociba. Ő igazán

ráérne egész nap rugdosni a labdát. Bár lehet, hogy
most ő is elkezd kötni. Már próbálgatja. Azt mondja, már
nem érzi olyan merevnek az ujjait, mint azelőtt. Ő is
valami kék-fehér csíkosat kezdett kötni, de olyan nagy
lyukak vannak a kötésében, amin az ember ujja is átfér.
Nem tudom, ki fogja fölvenni, amit szegény Dédike köt!
Feri és Novák most valami építkezésen dolgozik.
Vadfeldolgozó vagy micsoda épül a faluban. Azt
mondják, már nyaraltak eleget, egy kis pénzt is akarnak
keresni. Novákék heten vannak otthon, és Novák,
akárhonnét megy is haza, mind a hat testvérének visz
valamit.

109
 Kár, hogy mi mind egyszerre érünk majd haza.
Picurkát ugyan anyuék mindig szeretnék már előbb
hazavinni, de Picurka addig nem hajlandó Pestre menni,
míg mi lent vagyunk. Mi meg nem szoktunk előbb
felmenni, csak mikor már nagyon-nagyon kell.
Harmincegyedikén este. Olyankor azután kitör a
verekedés a fürdőszobáért.
De erre most nem akarok gondolni.
Jó volna, ha a Ramónát lehetne fűteni. Akkor télen is
ide járhatnánk! Úgy emlékszem, nagyapáéknál, a
fészerben áll egy régi rozsdás kis kályha. Nagyapa
dobkályhának hívja, pedig nem is dob formájú. Inkább
cső alakja van. Ha azt elhoznánk – de hová állítanánk?
A kabinok picik, oda kályhát nem lehet betenni, mert a
száraz deszkafal egy szikrától is meggyullad. A
hajófenékbe? Ott éppen elférne. De a sok hézagon mind
kiszökne a meleg.
Azért mégis jó volna! Mi a Radóval korcsolyáznánk a
középső holtág sok apró szigetecskéje között, a varjak
kárognának, a Ramóna fedélzete fehér volna a hótól, de
valahol oldalt kiállna egy kályhacső, és abból füst
gomolyogna.
Itt télen is nagyon szép. Különösen ha zúzmara van.
Kár, hogy Dédikéék télen nem lehetnek itt. Dédikét
beleültetnénk a karosszékébe, jól bebugyolálva, azután
a Radóval tolnánk a jégen. Valósággal repülnénk!
Alizka meg Dédike ölébe ülhetne. Alizka nagyon ügyes
kislány, már megtanult halat tisztítani. Pedig Rezső

110
bácsi csak egy fakést adott neki hozzá. És még azzal is
le tudta vakarni a pikkelyeket a keszegekről!
Érdekes, mostanában, ha naplót írok, megjelenik egy
vörös-tarka lepke, és leszáll a papírra. Egyáltalán nem
fél tőlem.
Most abba is hagyom az írást, mert megint itt ül a lap
sarkán. Nem akarom zavarni.

Augusztus 19.
Kópénak is van kék-fehér csíkos tengerésztrikója!
Kitűnően áll neki! Dédike kötötte. Görbék lettek rajta a
csíkok, meg az egyik oldala hosszabb, mint a másik,
túlságosan lyukacsos is, ezért aztán Rezső bácsi
kitalálta, hogy adjuk rá Kópéra. És Kópénak tetszett.
Dédikének meg a könnyei potyogtak a nevetéstől.
Boldog, hogy Kópé hordja az ő trikóját. Igaz, nem mindig
hordja, csak felpróbáltuk, és legközelebb akkor adjuk rá,
ha nagymamáékhoz megyünk. Délután fölmegyünk a
faluba, hátha kapunk a papír- és játékboltban lampiont.
Radó lampionos felvonulást akar rendezni. Mikor lefelé
evezünk, még sütni fog a nap, de hazafelé már sötét
lesz, és gyönyörűen fog érvényesülni a lampion. Ha
kapunk.
Dávid néni abban a hitben van, hogy Dédikét majd
Zsiga hozza-viszi a Skodán, de mi Dédikével már
megbeszéltük, hogy velünk jön ladikon. Csak kell még
egy ladik, mert Dávid néni, mióta itt van, még kövérebb
lett, Dávid bácsinak is megvan a maga súlya, nekik

111
külön ladik kell. Majd megkérjük Zsigát, hogy ladikkal
jöjjön fel.
Kis Ilus azt mondta, egy kicsit megnyírja a hajunkat,
mert már olyanok vagyunk, mint az ősemberek.
Dédikének pedig ünnepi frizurát csinál. Valami
papírcsíkokkal van szegény Dédike haja becsavarva, mi
a Radóval nem tudunk nevetés nélkül ránézni, de
Dédike boldog, hogy milyen szép lesz.

Augusztus 22.
Tegnap Radóval egész nap csak fürödtünk,
sütkéreztünk, és az emlékeken rágódtunk. Nagyon jól
sikerült a vendégség nagymamáéknál, a többiek is egyre
csak azt emlegetik azóta.
Kis Ilust kineveztük fegyvernöknek. Más fegyver ugyan
nincs a Ramónán, mint a megrágott nyelű vadászkés, a
Radó bicskája, amin dugóhúzó, kisolló, körömpiszkáló
és konzervnyitó is van, meg a Zsolti íja és a nyilai.
Azokat persze mind Rezső bácsi fabrikálta neki. Nem is
a fegyverek miatt neveztük ki fegyvernöknek, hanem
azért, mert olyan ügyes, és kellett neki valami tisztséget
adni a Ramónán. Nekünk olyan jó hajat nyírt, hogy Radó
azóta folyton tükörben nézegeti magát, ha azt hiszi,
hogy én nem látom. Tudniillik tegnap, mikor tejért ment a
faluba, vett egy botorválkozótükröt is. Most ott lóg a
kabinunkban. Én nem szeretek belenézni, mert az egyik
szememet kisebbnek mutatja, mint a másikat, de Radó
ezzel nem törődik. Folyton fésülködik, mióta Kis Ilus
megnyírta, és megmosta a haját samponnal. Meleg

112
vízben mostunk hajat, a gémeskútról hoztuk, mert Kis
Ilus azt mondta, a holtág vize iszapos. Más években
meleg víz csak Pesten ért a bőrünkhöz. Radó most
egyszerre azt mondja, hogy ez igen helytelen, mert a
tengerésztisztek mindig is híresek voltak jól
ápoltságukról, és hogy fehéren vakított az egyenruhájuk.
Hiába magyaráztam neki, hogy a Ramóna nem
tengerjáró hajó. Addig nem hagyott békén, míg Kis Ilus
az én hajamat is meg nem mosta meleg vízzel és
samponnal. Csakugyan nagyon szép fényes lett! Most
már megint szürke, mert tegnap egész nap fejest
ugráltunk a Ramóna végéből, de mikor nagymamáékhoz
mentünk, akkor még szép volt.
Ladikkal mentünk, mert Zsiga ugyan először a
Skodával jött fel Dédikéért, de mikor meghallotta, hogy
Dédike ladikon szeretne menni, rögtön visszafordult, és
egy félóra múlva már megjelent a ladikkal. Sőt Feri is
eljött nagyapa ladikján, mert Zsiga mondta neki, hogy
két ladikban sem igen férünk el.
Nem is fértünk volna el. Dédikét nagyapa ladikjába
ültettük, mert az van legjobban karbantartva, egy
csöppet sem szivárog. A karosszéket is be akartuk rakni
a ladikba, de Dédike azt mondta, már elege van a
karosszékből. Leterítettük hát pokróccal a ladik ülését,
és oda ültettük. Zsiga hátraült kormányozni, én középre
evezni, Radó pedig Dédike mellett ült, és egész úton
fogta a kezét, nehogy kiessen a ladikból.
A lampionhoz való cövekeket Rezső bácsi szögezte föl
mindegyik ladik orrára és farára. A két cövek között

113
madzag lógott, arra akasztottuk a lampionokat.
Gyönyörűeket kaptunk a boltban! Szerencsénkre
augusztus huszadikán a faluban is mindenféle kerti
ünnepélyeket szoktak rendezni, és a boltos rengeteg
lampiont hozatott.
Virágot is raktunk mindegyik ladikba. Rezső bácsi
indult elsőnek, ő vitte Dávid bácsiékat. Utánuk
következett Feri a horgásztanya ladikján, amit Zsiga
hozott. Vele Kis Ilus ment Zsoltival és Alizkával. Ez a
ladik volt a legkevésbé megterhelve, mégis ezt féltettük
a legjobban, mert a gyerekek egy pillanatig sem
maradtak nyugton, és Kis Ilus folyton sikoltozott.

Mi Dédikével utolsónak maradtunk. Kópé is velünk jött,

ő sem maradt nyugton, hol a ladik orrán állt, hol
hátrafutott a farához, pontosan úgy, mint a kicsik. Kópé
is a csíkos tengerésztrikóját viselte, mint mi
valamennyien. Érdekes, Gombócka nem tűrne magán
ilyesmit. Kópét viszont egyáltalán nem izgatja, akármit
adunk rá. Dédikének a rojtos szalmakalapot is a fejére
szerettük volna tenni, de nem engedte, félt, hogy
összekuszálódik a frizurája. Ami igaz, az igaz: Kis Ilus
úgy megfésülte Dédikét, hogy még Rezső bácsi is

114
mondta: „Emmán döfi!” Pedig Rezső bácsi jól
meggondolja mindig, hogy mire mondja ezt.
Mi is tiszták voltunk. Kis Ilus indulás előtt megnézte a
fülünket és a nyakunkat, és azt mondta: csodálatos!
Egész úton énekeltünk. Zsigának nagyon szép hangja
van, és ha kiereszti, olyan messzire elhallatszik, akár a
déli harangszó. Nagymama csak akkor vette föl a szép
ruháját, és kezdett fésülködni, mikor a Zsiga énekét
hallották.
Zsiga azt énekelte, hogy: „Ó, mely sok hal terem az
nagy Balatonbaha-raha-rahaha…”
Feri a Vejnemöjnen dalát énekelte, azt, hogy: „Játszott
Vejnemöjnen ujja, reszketett a hárfa húrja.”
Rezső bácsiék meg végig azt fújták, hogy: „Szeretnék
május éjszakákon letépni minden orgonát.” Pedig most
augusztus van. Dávid bácsinak is erős hangja van, de
azért én Zsigát jobban szeretem hallgatni.
Dédike is énekelt velünk. A fekete ruhája meg csupa
vörös szőr lett. Kópé most vedlik.
Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy Bertuska is velünk
jött. Azaz Rezső bácsiékkal. Rezső bácsi már előre
készített fűzfavesszőből valami borítókasfélét, hogy ha
megérkezünk, és Gombóc esetleg meg akarná támadni
Bertuskát, legyen mivel letakarni. És Bertuska azért
láthassa a társaságot.
Azt mondják, Bertuska egész úton a halpikkelyeket
csipkedte, amik a ladik deszkájára voltak száradva.
Azelőtt, ha vendégségbe mentünk, csak annak
örültem, hogy mennyit fogunk enni. Mióta azonban azt a

115
fogadást adtuk a Ramónán a hidegbüfével, már tudom,
mennyi munkával jár az ilyen vendégség. Feri is
mesélte, hogy anyut a nagymama befogta csirkét
kopasztani, habot verni, apunak meg segítenie kellett a
favágásban, udvarsöprésben, meg egy láda szódáért is
ő ment a révvendéglőbe. Sőt nagymama addig
célozgatott rá, hogy jó volna a tornácot felmosni, míg
apu végül is elértette a célzást. Ferit tízpercenként
zavarták fel a faluba a boltba, hol vaníliáért, hol
tortapapírért, úgyhogy nagyon örült, mikor Zsiga elhívta
a ladikkal.
Most nem tudom, azért-e, mert Zsiga hangja jó előre
jelezte jöttünket, vagy mert már egyébként is elkészültek
mindennel, de mikor a középső holtágból befordultunk a
szélsőbe, már mindenki ott tolongott nagyapa
ladikkikötőjén: nagymama új zöld ruhájában, amit még
nem is láttam rajta, nagypapa a hófehér
vászonöltönyében – csak nagyon ritkán szokta fölvenni,
mert hamar összepiszkolódik –, és anyu is ott volt,
ruhában, pedig még soha nem láttam őt nyáron a Duna
partján felöltözve. Hidegben is csak melegítőbe szokott
bújni. És ott volt Magdika meg a lányok, Olgi és Picurka
Balázskával, aki úgy meregette ránk a szemét, mint egy
bagoly. Radó szülei is éppen akkor érkeztek meg autón,
mikor mi a vízen Csodálkoztunk, hogyan tudtak éppen
velünk egy időben érkezni, de Zsiga elárulta, hogy ő
előzőleg, még Pesten telefonált nekik, és mindent
megbeszéltek.

116
 Mikor ez a sok ember meglátott bennünket, rögtön
elkezdtek integetni és kiabálni, hogy hurrá, hurrá! Mi is
integettünk az evezőkkel, mi is hurráztunk, és akkora
zajt csaptunk, hogy Rezső bácsi később azt mondta, a
halak biztosan elúsztak ijedtükben Mohácsig.
Nagyon mulatságos volt a kiszállás, mert Dávid néni
félt, hogy a vízbe esik, és sikítozott; Zsolti ugyan
belecsúszott a vízbe, de csak nyakig. Rezső bácsi
nagyon mérges volt, pedig mi mind nevettünk. Magdika
bevitte Zsoltit a horgásztanyára, és ráadta Olgi farmerjét
meg pulóverét. Jó, hogy a lányok is nadrágban járnak.
Nagymama mondta, hogy az ő korában egy kisfiú föl
nem vette volna egy kislány ruháját, mert a lányok akkor
mindenféle bidres-bodros szoknyákat hordtak.
Dédikét itt is Zsiga emelte ki a ladikból. De a kikötőről
saját lábán ment le – Zsiga karjába kapaszkodva –, és
hiába akarták a férfiak fölvinni a házhoz, nem ült bele
abba a gyaloghintóba, amit nagyapa eszkábált neki egy
fonott kerti karosszékből és rudakból, hanem saját lábán
ment föl oda is. Pedig az az út elég meredek; mikor
Duna-vizet cipelünk föl a kannában, mindig gondolom,
hogy lehetne kevésbé meredek is.
Nagymama a diófa alatt terített, egy olyan hosszú
asztalt, amilyet még sohasem láttam nála. A
horgásztanyáról kaptak kölcsön asztalokat, azokat tolták
össze. Dédikét az asztalfőre ültették, a többiek mindenki,
ahová akart. Padok voltak, nagyapa külön erre az
alkalomra készített padokat.

117
 Radó már nagyon kíváncsi volt, hogy nagymama
milyen hidegtálakkal várja a vendégeket. Belesápadt az
irigységbe, mikor meglátta nagymama hidegtálait! Volt
kacsasült, csirke, húspástétom és gömböc. Nekünk
Radóval a gömböc ízlett a legjobban. Szemre olyan –
legalábbis a színe –, mint a paprikás szalámié. Az alakja
meg mint a disznósajté. Az íze pedig – hát én talán
semmit a világon nem szeretek úgy, mint a gömböcöt!

Radó is mondta, hogy ha ő hajószakács lesz, akkor

egész falka disznót visz majd magával a hajón, és
minden hétvégén levág egyet-egyet, és rengeteg
gömböcöt készít. Csak azt nem tudom, hogy hol fogja ott
a hajón a gömböcöket megfüstölni. Pedig azoknak
hosszú, lassú füstölés kell, hogy meg ne romoljanak, és
egészen szüretig elálljanak. Ezt onnan tudom, mert én
nagypapa mellett ültem, nagypapával szemben meg
Dávid Józsi bácsi ült, és a gömböcfüstölésről
beszélgettek. Meg arról, hogy Dávid bácsi öt évet
odaadna az életéből, ha lehetne egy kis szőlője, ahol
kapálgathatna, permetezgethetne, szüretelgethetne.
Nagypapa kérdezte tőle, miért nem cserél valaki fiatallal.

118
A fiatalok szeretnek Pestre menni, azokat a szórakozás
érdekli.
Dávid bácsi akkor fölkelt a helyéről, átjött a mi
oldalunkra, és megölelte nagypapát. Meg is csókolta
jobbról-balról. Mert – azt mondta – ő már régóta spekulál
azon, hogy el kellene cserélni a lakást. Alizkának is
jobbat tenne a vidéki levegő. Kis Ilus is, ugye, nincsen
semmi baja, mióta itt sütkérezik a Duna mellett, meg
úszik jó nagyokat. Pesten meg folyton orvoshoz járt.
Dédikéről nem is szólva – Dédike húsz évet fiatalodott,
igaz, nemcsak a levegőtől, hanem attól, hogy mindig
csupa jókedvű ember van körülötte. Egy szó, mint száz,
az egész családnak jobb lenne itt falun, Kópét is
beleértve. És minthogy falun is vannak postahivatalok,
falun is kell a postásember, Dávid bácsi ott mindjárt
kijelentette, ha Pestre megy, első dolga lesz beszélni
erről a főnökeivel.
Mikor Dédike meghallotta, miről van szó, örömében
sírva fakadt. Erre Rezső bácsi mindjárt rákezdte azon az
öreg, recsegő hangján, hogy:

A Dunában úszik egy hal,

az összes fiaival,
hullári-hullári-hullári hopp!

Mindenki énekelt, még a Radó papája is, pedig Radó

nem emlékszik, hogy az örege szokott volna énekelni.
De ott nagymamáéknál rengeteget énekelt. Még táncolt
is Radó nagy csodálkozására. Ugyanis anyu

119
bekapcsolta a magnót, és erre többeknek kedve
kerekedett táncolni, így például nekem is. Radóval
ugráltunk a zenére, nagyon jól mulattunk. És mikor
javában ugrándoztunk, vagyis táncoltunk meg
énekeltünk, egyszer csak láttuk ám, hogy Rezső bácsi
felkéri Dédikét. Erre megálltunk Radóval, és figyeltük, mi
lesz. Az lett, hogy Dédike fölállt, odanyújtotta a kezét
Rezső bácsinak, és a zenére elkezdett tipegni. Persze
Rezső bácsi is csak totyogott ide egy kicsit, oda egy
kicsit, de mi mind tapsoltunk, és annyira nevettünk, hogy
Radóval a füvön hemperegtünk.
Dédikét azután sorban fölkérték mind: Dávid bácsi,
nagypapa, Radó papája, apu, utoljára pedig Zsiga is.
Zsiga úgy táncoltatta meg Dédikét, hogy fölemelte, mint
a pelyhet, és körbeforgott vele. Olyan jó volt nézni,
hogyan repül Dédike a Zsiga karján, és a frizurája
egészen felborzolódott.
Nagyon sokat táncoltunk még, de Dédike már többet
nem táncolt, hanem legyezgette magát egy szalvétával,
és folyton nevetett. Még sohasem láttam ilyen
jókedvűnek, pedig az utóbbi időben mindig csak
mosolygott, ha meglátott bennünket.
A Feri egészen jól táncol, csak néztük a Radóval.
Fölkérte anyut is meg Kis Ilust is.
Anyu velem is táncolt. Mutatta, hogyan lépjek. Radóval
meg a mamája táncolt, csak az volt a baj, hogy
valahányszor tánc közben egymásra néztünk, kitört
belőlünk a nevetés, még lépni sem bírtunk.

120
 Jaj de jól éreztük magunkat! És annyit ettünk! Mert
torta is volt ám, kétféle torta, mogyorós és csokoládés.
Zsolti fülig összekente magát a csokoládétortával, de
mikor később odanéztem, már nem volt csokoládés,
Radó azt mondja, ő látta Kópét Zsolti közelében, és azt
is látta, hogy később Kópé elégedetten nyalogatta a
szája szélét.
Már jól besötétedett, mikor visszaindultunk.
Nagymama megint elkezdett siránkozni, hogy hova
megyünk mi vissza, egy hajóroncsra, mikor nála is
elférnénk egy kis jóakarattal. Még jó, hogy Rezső bácsi
mondta neki, mennyire jól érzi magát ő is a Ramónán,
milyen jó hely az, takarítani sem kell.
Mielőtt elindultunk volna, meggyújtottuk a lampionokat
mind a három ladikban. Zsolti és Alizka már álmosak
voltak, őket lefektették a középső ladik aljába, a
nagypapa régi vidraprémes télikabátjára, amit már úgy
megettek a molyok, hogy csak aludni szoktunk rajta. Be
is takarták őket, és egész úton aludtak. Így valahogyan
több lett a hely. A mi csónakunkba beszállhatott anyu és
apu is, Zsiga meg átment az egész családjával Kis
Ilusékhoz. Vagy Picurkáék Dávid nénivel egy csónakban
mentek? Már nem is tudom. Olyan sokan voltunk, és
mindenki egyszerre beszélt, Zsiga meg énekelt. Kint a
vízen mi is mind énekeltünk.
Anyu kérdezte Dédikét, jól érezte-e magát. Dédike azt
mondta, nem hitte volna, hogy még ilyen boldog napokat
fog megérni. És most éppen olyan jól érzi magát, mint
gyerekkorában, mikor az apja vasárnaponként magával

121
vitte a halászladikon, és ők is énekeltek. Radó szülei
meg beültették nagymamáékat a kocsijukba, és szép
lassan kísérték a mi lampionos ladikjainkat egészen
odáig, ahol a műút eltért a holtágtól. Gondolom, milyen
szépek lehettek onnan nézve a lampionok! A ladikból
nézve is igen szépek voltak! Bertuska Rezső bácsi
ölében aludt egy vasárnapi újságon, és a lampionok
piros meg kék-zöld fényében olyan volt, mint egy nagy,
kövér papagáj.
Most elmegyünk Radóval a Nagy-Dunára. Már úgysem
sokáig strandolhatunk!

Augusztus 25.
A nagy sziget csúcsánál kikötöttek egy uszályt, és
követ rakodnak ki belőle. Rezső bácsi örül, hogy lesz mit
őriznie. Mi ugyan a Radóval azt hisszük, hogy követ
senki sem lop, Rezső bácsi azonban úgy véli, hogy aki
házat épít, és sehol sem talál az alapba való követ, az
boldogan vinne innen is.
Most egy félóráig nem írtam, csak néztem a lepkét.
Elneveztem Lajosnak. Ha az ember papírt vesz elő,
azonnal megjelenik és rászáll. Ma van a neve napja.
Mindjárt hozok neki egy kis lekvárt. Csak még előbb
leírom, hogy Rezső bácsi este befűtött Dédikének a
lakó-kocsiban. Egy kis olajkályhával. Olyan jó meleg volt
odabent. A Ramónán viszont jó hideg volt!

122
 Úgy szeretném tudni, hogy Lajos hol alszik ilyen hideg
éjszakákon.

Augusztus 27.
A hét végén búcsúzunk a nyártól és a Ramónától. Meg
egymástól is, mert ki tudja, leszünk-e még így együtt
valamennyien. Csak zártkörű búcsúestet rendezünk, bár
lehet, hogy Rezső bácsi lánya meg veje is lejön.
Szeptembertől Zsolti óvodába fog járni. Bár már most is
oda járna! Tegnap úgy ráijesztett szegény Lajosra!
Lábujjhegyen a hátam mögé lopódzott, mikor írtam –
vagyis mikor éppen nem írtam Lajosra való tekintettel –,
és a matrózsapkával le akarta borítani. Lajos persze
elszállt, de képzelem, mennyire megrémülhetett!
Zsolti már régen leszedte a sapkáról az aranyzsinórt.
Nem baj, úgyis nekiadtuk, azt csinál vele, amit akar!
Most Rezső bácsinak segít a ponyvát kifeszíteni.
Rezső bácsi kitalálta, hogy ha a mi kabinunk és a
társalgó között ponyvát feszít ki, akkor lesz hol aludnia a
lányának meg a vejének.

Augusztus 31.

123
 Vége a nyárnak. És a Ramónának is. Most már igazán
csak hajóroncs szegény! Lajosnak pedig csupa rongy a
szárnya, összevissza van hasadozva, és hiányzik a
vége.
Szegény biztosan csak egy falevélen aludt, mikor az a
nagy éjszakai vihar volt tegnapelőtt! Pedig nyugodtan
alhatott volna a kabinunkban is. Ha tudjuk, hol szokott
aludni, megkerestük volna Radóval, és csináltunk volna
neki a kabinban egy kis alvóhelyet. De nem tudtuk
kilesni, hova tűnik el mindig már délután. Mikor még fent
van a nap, akkor itt szállong, de amint a nap lefelé hajlik,
ő is eltűnik.
Úgy fáj a szívem! Az íráshoz sincs kedvem, de Radó
azt mondja, amíg a hajónapló létezik, addig hűségesen
bele kell írni minden fontos eseményt. Mert ha már a
hajó egész legénysége elpusztult, abból a naplóból lehet
megállapítani, mi történt.
Mi is majdnem elpusztultunk! Illetve azt hittük, hogy
végünk van. Tegnapelőtt éjszaka – pont, mikor Zsolti
szülei is itt voltak – olyan szörnyűséges vihar tört ki,
amilyet még nem éltünk itt a Dunán. Voltak viharok
eddig is, még jég is, de föl se vettük. Hanem ez most
sokkal viharosabb vihar volt, mint az előzők. És már
délután az a fülledtség! Dédikét le is fektették, nem
érezte jól magát. Tulajdonképpen senki sem érezte jól
magát. A legyek csíptek, Dávid néninek és Kis Ilusnak
fájt a feje, Zsolti a bögölyökre panaszkodott, Alizka meg
Zsoltira. Kópé sem találta a helyét, pedig háromszor is
megmártotta magát a vízben. Ha öt percig aludt egy

124
bokor alatt, akkor már fölébresztették a legyek. Átment
egy másik bokor tövébe, de ott sem bírta tovább öt
percnél. Így vándorolt körbe.
Zsolti szülei meg Dávid bácsi, akit Zsiga hozott le
Pestről, mesélték, hogy a városban már szinte
kibírhatatlan volt a hőség. Sajnáltuk is magunkat
rettenetesen Radóval, hogy most kell iskolába mennünk,
mikor visszajött a kánikula.
Mi a Radóval jóformán egész nap a vízben ültünk. Az
az érdekes, hogy estefelé sem lett hűvösebb. Pár napja
Dédi-kénél fűteni kellett, most meg Dávid bácsi a
sötétben is ott ült a mólon, és áztatta a lábát. Közben
elmondta, hogy már beszélt a főnökével. Nem örülnek,
hogy el akar onnét jönni, de mind megértik őt, és ígérték,
hogy segítenek neki. Mindenesetre Dávid bácsi már
hirdeti az újságban a lakást. A szomszédjukban van egy
javító-szerelő szövetkezet, onnan már voltak is
megnézni. Nagyon tetszett nekik, hogy három nagy
szoba van. Azt nem bánják, hogy sötét, mert a mostani
helyükön is, egy pincében, villanynál dolgoznak,
ráadásul olyan zsúfoltan, hogy semminek sincs helye.
Közben nagyapáék keresnek Dávidéknak a faluban
lakást. Lent a Duna-parton, közel nagypapáékhoz, már
tavaly óta üresen áll egy ház, csak nagyon régi; háznak
olyan, mint amilyen a Ramóna volt hajónak. Viszont
szép nagy kert van hozzá, a ház előtt meg olyan öreg
japán akácfák, hogy Radóval és Picurkával éppen csak
hogy körülértük a törzsüket.

125
 Rezső bácsi szerint azt az öreg házat még nagyon jól
rendbe lehetne hozni. Rezső bácsi ért az ilyesmihez. A
vihar előtti este olyan jó helyet csinált a lányának meg a
vejének a Ramónán, hogy csak néztük! A ponyvát oldalt
leengedte, olyan lett, mint valami sátor. Zsolti is ott aludt,
nagyapa vidraprémes kabátján, ami még a múltkorról
maradt nálunk.
Radó azt mondja, egyem jól tele magamat, mielőtt
tovább írnék. Teli gyomorral derűsebbnek fogom látni a
dolgokat. Radó már régen megfigyelte, hogy az emberek
evés előtt ingerlékenyebbek, mint utána. Sőt önmagán is
megfigyelte ugyanezt. Egyszer például világgá akart
menni, mert azt mondták neki, hogy ebéd után szépen
fel kell öltöznie, és majd elmennek felköszönteni a
nagynénjét. Nem azt, akitől az aranyzsinóros sapkát
kapta, hanem egy másikat, aki mindig meg szokta
csavargatni az orrát.
Ebédre nagyon sokat evett, mert karamelles felfújt is
volt, amit nagyon szeret. És csodálkozva észlelte, hogy
ebéd után már egyáltalán nem akart világgá menni.
Azon meg már csak nevetett, hogy a nagynéni majd
biztosan megint csavar egyet az orrán, és akkor ő bele
fog harapni az ujjába.
Azért sem eszem most semmit! Helyzetünket a maga
komorságában akarom leírni! Meg azután nincs is mit
ennem. Legalábbis itt a roncson nincs. Ahhoz meg lusta
vagyok, hogy kievezzek Rezső bácsihoz ennivalóért.
Inkább leírom, hogyan tört ki a vihar. Vagyis hogy
hogyan tört ki, azt nem tudom, mert én akkor még

126
aludtam. Akkor ébredtem csak föl, mikor Dávid bácsi
alatt beszakadt a fedélzet, és ő egy csomó korhadt,
vizes deszkával együtt a nyakunkba pottyant. Csoda,
hogy meg nem haltunk ijedtünkben! Radó azt mondja, ő
még percekig azt hitte, álmodik. És alig várta, hogy
fölébredjen abból a rémes álomból. Mert az volt: rémes.
Dörgött az ég, egyik villámlás a másikat követte,
úgyhogy perceken át nappali világosság volt. Még oda a
hajófenékbe is bevakított a villám!

Akkor láttuk, hogy elönt bennünket a víz. Dávid bácsi

súlyától a hajófenék is beszakadt. Alig volt annyi időnk,
hogy kikászálódjunk a hálózsákokból, már nyakig
úsztunk a vízben. Kópé vonított, mint akit nyúznak, őt
kellett elsőnek fölraknunk a fedélzetre. Azalatt meg
elúszott az egész élelmiszer-raktárunk. A konzerveket
később kihalásztuk, azaz előbúvárkodtuk, de például a
tojásokra mind rátapostunk a vízben, és a finom
házikolbászunknak is mindörökre nyoma veszett. Radó
szerint a léken át távozott szerető körünkből, és a halak
nagyon megörülhettek neki.
És Kópé milyen nehéz volt! Alig bírtuk felnyomni a
fedélzetre! És hogy ott mi volt! A ponyvaépítményt a

127
vihar belesodorta a vízbe, Zsolti cipőjével, a mamája
ruhájával, a társalgóval és a hátsó kabinnal együtt. Zsolti
torkaszakadtából ordított, a mamája sírt, a papája
próbálta elhallgattatni őket, Rezső bácsi meg vissza
akarta húzni a ponyvát a vízből, hogy legyen, ami
megvédi őket az esőtől. A vizes ponyva azonban olyan
nehéz volt, hogy Rezső bácsit is lerántotta a Ramónáról.
Szerencse, hogy ott, ahol a vízbe esett, csak derékig érő
víz van, mert Rezső bácsi nem tud úszni. Pedig
gyerekkora óta járja a vizet.
Zsoltit betuszkoltuk a kis kabinba, Kópé is odabújt
melléje, így legalább ők nem áztak. Vagy legalábbis:
nem nagyon áztak. Mert a szél mindenhová beverte az
esőt. És ami a legrosszabb: az arcunkba verte.
Jóformán a szemünket sem bírtuk kinyitni. A fedélzet
meg úgy töredezett be alattunk, mintha nápolyiból lett
volna. Persze, mert általában ki szoktuk kerülni a
korhadt részeket, és csak a megerősített helyekre
léptünk. De ott abban a felhőszakadásban ki nézte, hova
lép?
Már nem is tudom, hogyan jutottunk ki a szárazföldre!
A legtöbb bajunk Kópéval volt, mert az a nagy ijedségtől
teljesen megbolondult: nem akarta hagyni, hogy
leemeljük a hajóról, a lába mindig belecsúszott a
résekbe, vonított.
Dávid néni és Kis Ilus a parton siránkoztak, ők is bőrig
áztak. Rezső bácsi szidta is őket, hogy miért nem
maradtak bent a kocsiban. Éppen elég vizes ember
tódult be oda egyszeriben, Kópéról nem is szólva. Az

128
úgy megrázta magát, hogy ami száraz hely még volt a
lakókocsiban, az is mind vizes lett. Még jó, hogy Dédike
a villámlás miatt elbújt a takaró alá, így legalább ő nem
kapott a hideg zuhanyból.
Már nem is tudom, meddig tartott a vihar, mert mi
Radóval és Kópéval elfoglaltuk Alizka ágyát. Minden ágy
– Dédikéét kivéve – olyan lett, mint egy-egy sziget, telve
hajótöröttekkel. Mi el is aludtunk a magunk szigetén.
Mire fölébredtem, már itt volt nagypapa. Ők sem aludtak
éjszaka a miattunk való aggodalomtól. Nagymama ki
akart rohanni a viharba egy esernyővel, hogy elhozza
nekünk. Nagyapa alig tudta visszatartani. Így is már
reggel öt órakor föl kellett kelnie. Nagymama nem
hagyta tovább az ágyban. „Képes volnál aludni, mikor
azok, szegények, ki tudja, hogyan élték át ezt az
éjszakát?” Ezt kérdezte nagymama nagypapától reggel
öt órakor. Pedig nagypapa képes lett volna aludni.
Azért jó, hogy végül is eljött. Hozott friss kenyeret,
vajat, a nagy tejeskannájukban pedig meleg kávét. De
jólesett! Mert az eső még reggel is szemerkélt. Teljesen
ősziesre fordult az idő. Mikor kimentünk a partra
megnézni, hogy mi van a Ramónával, még dideregtünk
is attól a gondolattól, hogy ott laktunk a vízen. Most
nagyon nagy itt a csend. Dédikét és Alizkát nagyapa
még akkor reggel hazavitte őhozzájuk a ladikon. Dédikét
úgy bebugyolálták, hogy az orra sem látszott ki.
Szegényke sírt. Nekem is kedvem lett volna sírni, pedig
tudtam, hogy jó helyre kerül. Nagyapa mondta, hogy ő
fog a konyhában aludni, Dédike pedig majd az ő

129
rézágyában. Az a legjobb ágy nagymamáéknál. Hátha
nemsokára elintéződik a lakáscsere. Kár volna szegény
Dédikét most Pestre vinni. Nagymamával nagyon jól
ellesznek.
A vihar utáni napon Zsiga is befutott a Skodával.
Mesélte, micsoda nagy vihar volt Pesten is. Mikor a
mennydörgésre felébredt, azonnal ránk gondolt. Alig
várta, hogy elszabaduljon a munkából, és jöhessen
megnézni, mi van velünk.
Még aznap délután hazafuvarozta a családját, Dávid
bácsiékkal és Kis Ilussal együtt. Azt mondják, Picurka
nagyon nehezen vált meg Olgitól. Olgi is jól tud játszani.
Mikor ott voltunk nagymamáéknál huszadikán, mutatták
nekem, micsoda babastrandot csinált billegős hintával
meg medencével. A medence az a tepsi volt, amiből a
kacsák ittak kiskorukban.
Így most már csak mi maradtunk Rezső bácsival. Kópé
majdnem elment a ladikon Dédikével, de végül mégis
inkább velünk maradt.
Nagyapa bennünket is haza akart vinni. Mondta, hogy
nagymama szilvás gombócot főz.
Nem is tudom, miért maradtunk mégis. Az idő inkább
őszies. A vizet nem kívánjuk. Különösen azóta, hogy
órák hosszat búvárkodtunk a vízbe esett holmik miatt.
És nagyapa csípőfogója, ami ott lógott a társalgó falán,
nem is lett meg többé. Nem baj, úgyis mindig annyit
törjük a fejünket, mit vegyünk nagyapának karácsonyra.
Nemsokára értünk jön a Radó papája, és még mindig
nem tudjuk, mit hagyjunk az utókorra. Hacsak a fogót

130
nem. Itt van valahol a víz alatt, az iszapban. Ha olyan
valaki találja meg, aki éppen drótot akar hajlítani vagy
elcsípni, az áldani fog érte bennünket.
Radó a parton focizik Kópéval. Nem tudom,
nagymamáéknál ki fog vele focizni. Bár ott majd
kénytelen lesz ráfanyalodni Dédikére. Azt hiszem, ha
Kópé ott lesz, nagypapa igen hamar találni fog
Dédikééknek lakást. Örülnék, ha abba a régi házba
költözhetnének be! Akkor ahányszor meglátogatjuk
nagymamáékat, hozzájuk is átszaladhatunk.
Csak azt sajnálom nagyon, hogy anyuval már nem
táborozhatok soha többé a Ramónán. Pedig mikor
hazafelé eveztünk a lampionokkal, megbeszéltük, hogy
szeptemberben vagy október elején, mikor olyan szép
idő szokott lenni, lejövünk egy hétvégen, és mi ketten
fogunk tanyázni a Ramónán, és a szabad tűzhelyen
főzünk magunknak. Ebből most már nem lesz semmi. A
Ramóna – roncs. Radó azt mondja, ha nem is volt a
Ramónának, motorja, azért mégis annyi embert
ismertünk meg, így álltunkban is, mintha hajóztunk
volna.
Most már befejezem a hajónaplót, mert a
nyaralásunknak is vége, meg nemsokára értünk jön a
Radó papája autón.
Lajos még utoljára ideült a papír szélére. Érdekes,
egyáltalán nem zavarja, hogy mozog a kezem! Olyan
csapzott szegény! Most látom csak, hogy a
lepkeszárnynak is ugyanúgy váza van, mint egy

131
esernyőnek. Lajos szárnyának is jóformán csak a váza
maradt meg.
Hagyok neki egy darab papírt. Kővel lerögzítettem.
Hogyha holnap visszaszáll ide, legyen mire ülnie.
Ő lesz az én utókorom.

132