Professional Documents
Culture Documents
Enigma - Harris, Robert PDF
Enigma - Harris, Robert PDF
Uram Tamás
A fordítás az alábbi kiadás alapján
készült:
Robert Harris: Enigma
Hutchinson, London, 1995
Copyright © Robert Harris, 1995
All rights reserved
Hungarián translation © Uram
Tamás, 1998
Magyar Könyvklub, Budapest, 1998
Felelős kiadó Breitner Miklós
igazgató
Irodalmi vezető Ambrus Éva
A borítót tervezte Szabó Árpád
ISBN 963 548 625 1
ISSN 1418-0065
Gillnek,
meg Hollynak és Charlie-
nak
QXQF VFLR TXLG
VLWD PRUA
AZ OLVASÓ FIGYELMÉBE
Regényem valós történelmi eseményen
alapul. A szövegben idézett német
haditengerészeti rádiótáviratok egytől
egyig eredetiek. A szereplők viszont
teljes mértékben a képzelet szülöttei.
„Bletchley Park valószínűleg Nagy-
Britannia legnagyobb sikertörténete az
1939-45-ös időszakban, de talán az egész
évszázadban is.”
George Steiner
„A matematikai bizonyítás egyszerű és
áttekinthető csillagképre kell hogy
emlékeztessen, nem pedig a Tejút kusza
halmazaira. A sakkfeladványokat is
váratlanság és bizonyos gazdaságosság
jellemzi; létfontosságú, hogy a lépések a
meglepetés erejével hassanak, és hogy
minden játékban lévő figura beteljesítse
feladatát.”
G. H. Hardy: Egy
matematikus apológiája
1
Cambridge a háború negyedik telén:
kísértetváros.
Ezer mérföld hosszan szabadon
tomboló, könyörtelen szibériai szél
korbácsolta fel az Északi-tengert,
nyomult be mélyen a Fens vidékére.
Megzörgette a Trinity New Court
légoltalmi menhelyeit jelző táblákat,
ádázul ostromolta a King’s College
kápolnájának bedeszkázott ablakait.
Berontott a zárt belső udvarokba és
lépcsőházakba, szobafogságra ítélve a
néhány megmaradt tanárt és hallgatót.
Délután közepére elnéptelenedtek a
keskeny, kavicsos utcák. Szürkületre a
kivilágítatlan egyetemet középkori
sötétség burkolta be. Az ember szinte
várta, mikor csoszog át a Magdalene
hídon a vecsernyére induló csuhás
barátok menete.
Az elsötétítés egybemosta az
évszázadokat.
A kelet-angliai lapálynak ebbe a kis
kopár szegletébe érkezett 1943
januárjának közepén Thomas Jericho
fiatal matematikus. Kollégiuma, a King’s
alig egy nappal előbb értesült jöveteléről,
elöljáróinak éppen csak annyi idejük volt,
hogy kinyittassák lakrészét, tiszta
ágyneműt húzassanak, és kisöpörtessék a
bő három év alatt a polcokra és
szőnyegekre ülepedett port. A hadiállapot
és a munkaerőhiány közepette ennyit sem
törték volna magukat miatta, ha az
igazgatót nem hívja fel hivatalában a
külügyminisztérium egyik rejtélyeskedő,
de érezhetően igen magas beosztású
tisztviselője, és nem kéri meg, hogy
„viseljék gondját Mr. Jerichónak, míg fel
nem épül annyira, hogy újra ellássa
feladatát”.
– Természetesen – mondta az
igazgató, de ha agyonütik se tudott volna
arcot társítani a Jericho névhez. –
Természetesen. Örülünk, hogy
viszontláthatjuk.
Beszéd közben felcsapta a hallgatói
nyilvántartást, és addig pörgette a
lapokat, míg a Jericho névhez nem ért.
Jericho, T. R. G.; felvételit tett: 1935;
kitüntetéses mennyiségtani szigorlat:
1938; tanársegédi állás, évi kétszáz font
fizetéssel; a háború kitörése óta színét
sem látták az egyetemen.
Jericho? Jericho? Az igazgató
legfeljebb egy halovány emlékképet bírt
előcsikarni agyából, egy pihés kölyökarc
a sok közül az egyetemi tablón.
Valamikor, régen, talán emlékezett volna
minden egyes névre, csakhogy a háború
megzavarta a hallgatói felvétel és
kibocsátás méltóságteljes ritmusát,
minden a feje tetején állt – a Pitt Clubból
Brit Étterem lett, a St. John’s kertjében
krumplit és hagymát termesztenek…
– Mr. Jericho a közelmúltig
legfelsőbb államérdeket képviselő
megbízáson dolgozott – folytatta a hang a
telefonban. – Szeretnénk, ha háborítatlan
nyugalmat biztosítanának számára.
– Mi sem természetesebb – mondta
az igazgató. – Gondom lesz rá, hogy ne
zavarják.
– Nagyra értékeljük a segítségét.
A külügyi tisztviselő letette.
„Legfelsőbb államérdeket képviselő
megbízás”, atyavilág… Az igazgató öreg
róka volt, ismerte a dörgést. Helyére tette
a telefonkagylót, elgondolkodva a
készülékre meredt, azután elindult, hogy
előkerítse a helyettesét.
Ahány cambridge-i kollégium, annyi kis
pletykaéhes falu, és a lakók étvágyát csak
fokozza, hogy a házak kilenctizede
üresen áll. Jericho visszatérte többórás
spekulálgatáshoz adott tápot az
kollégiumi népségnek.
Ott volt mindjárt a megérkezés
módja – alig pár órával az igazgatói lakba
befutott hívás után, hószállingózásos,
kései órán, takaróba burkolózva egy
szolgálati Rover hátsó ülésén, a hintónyi
autó kormánya mögött pedig a
haditengerészet sötétkék egyenruháját
viselő fiatal nő. Kite, a portás, aki
odasietett a poggyászért, később
elmondta, hogy Jericho ki nem adta
kezéből ütött-kopott bőrkoffereit, jóllehet
olyan sápadt és elnyűtt volt, hogy Kite
lefogadta volna, nem támolyog fel
segítség nélkül a csigalépcsőn.
Másodikként Dorothy Saxmundham,
a szobalány látta őt, amikor reggel
bement rendbe tenni a szobáját. Jericho
párnákkal felpolcolva feküdt, és a folyó
vizét paskoló havas esőt bámulta, a fejét
sem fordította oda, még csak rá sem
nézett a szobalányra, szemlátomást észre
sem vette, hogy a szobában van,
szerencsétlen jószág. Amikor viszont
Dorothy az egyik bőröndhöz lépett, hogy
odébb tegye, szemvillanás alatt kint
termett az ágyból, „Megkérném, hogy
ahhoz ne nyúljon, köszönöm, Mrs. Sax,
igazán köszönöm”, és a szobalány máris
a lépcsőfordulón találta magát.
Egyetlen látogatója volt: a
kollégiumi orvos nézett be hozzá kétszer,
mindkét alkalommal jó negyedórát
időzött a szobában, majd egy árva szó
nélkül távozott.
Az első héten kizárólag a szobájában
evett – csipeget ez csak, jelentette Oliver
Bickerdyke, a konyhás, aki napjában
háromszor felvitte neki a tálcára rakott
fogásokat, hogy azután egy órával később
szinte érintetlenül vigye vissza. A
Bickerdyke-féle nagy cselvetés, ami
azután bő egyórás trécselésre adott
alkalmat a portásfülke szeneskályhájánál
melegedőknek, abban állt, hogy a
konyhás egyik nap észrevétlenül toppant
be az íróasztalánál pizsamában-kabátban,
sálas-kesztyűsen dolgozó fiatal férfihoz.
Jericho rendszerint zárva tartotta
dolgozószobája súlyos külső ajtaját, és
udvariasan kiszólt a konyhásnak, hogy
tegye csak le a tálcát. Ezen a bizonyos
reggelen viszont, hat nappal látványos
megérkezése után, az ajtó résnyire nyitva
maradt. A kopogtatást mímelő
Bickerdyke bütyke olyan halkan súrlódott
a tölgydeszkához, hogy azt legfeljebb egy
legelésző gazella hallhatta volna meg, és
már át is lépett a küszöbön,
karnyújtásnyira megközelítve prédáját. A
következő pillanatban Jericho
hátrafordult. Bickerdyke épp csak egy
pillantást vethetett a „számokkal,
karikákkal, görög betűkkel, miegyébbel
telefirkált” papírlapokra, akkor a fiatal
férfi sietve lefedte a félig kész művet, s a
konyhaszolgát útjára bocsátotta. Ettől
fogva állandóan kulcsra zárta az ajtaját.
Másnap délután, hogy le ne pipálják,
Dorothy Saxmundham saját
megfigyeléssel toldotta meg Bickerdyke
elbeszélését. Mr. Jerichónak kis gázégő
van a nappalijában és kandalló a
hálószobájában. Dorothy aznap reggel
kitakarította a kandallót, és papírhamut
talált benne.
A jelenlévők szótlanul emésztették
az információt.
– A Timest tüzelhette el – törte meg
végül a csendet Kite. – Minden reggel
becsúsztatom neki az ajtaja alatt.
Kizárt dolog, jelentette ki Mrs.
Saxmundham. A Times most is ott áll egy
kupacban az ágya mellett. – Ahogy
nézem, bele sem üti az orrát. Csak a
keresztrejtvényt csinálja meg mindig.
Leveleket éget, találgatta
Bickerdyke. – Biztos szerelmes levelek
voltak – tette hozzá vigyorogva.
– Szerelmes leveleket? Ez? Menjen
már. – Kite levette ódivatú
keménykalapját, megvizsgálta a foszlott
karimát, azután gondosan visszahelyezte
kopasz fejére. – Különben se kapott
levelet, egy fia levele se jött, mióta itt
van.
Nem gondolhattak másra, mint hogy
Jericho a munkát égeti, amin dolgozik, a
munkát, mely annyira titkos, hogy senki
emberfia egy fecnit nem láthat a
piszkozatból sem. Tárgyi bizonyítékok
híján képtelennél képtelenebb
kitalációkkal hozakodtak elő. Jericho a
kormány szolgálatában álló tudós. Nem, a
hírszerzésnek dolgozik. Nem, nem –
zseniális lángelme, aki ideg-
összeroppanást kapott. Az is hétpecsétes
titok, hogy Cambridge-be jött.
Befolyásos barátai vannak. Maga
Churchill is fogadta. És a király…
Mélységes elégtétel lett volna, ha
megtudják, hogy valamennyi találgatásuk
teljes mértékben fedi a valóságot.
Három nappal később, február 26-án,
pénteken a rejtély újabb fordulatot vett.
Kite a hajnali postát rakta szét az
egyetemen maradtak rekeszeibe, amikor
nem egy, de rögtön három T. R. G.
Jericho úrnak címzett küldemény akadt a
kezébe. A leveleket a buckinghamshire-i
Shenley Church End fogadójából, a Fehér
Szarvasból küldték a címzett után a
kollégiumba. Kite egy pillanatra teljesen
elképedt. Lehetséges, hogy a különc
fiatalember, akit ilyen egzotikus
személyiségnek véltek, egy szimpla
kocsmáros? Homlokára tolta szemüvegét,
és a borítékot karnyújtásra tartva magától
a bélyegzőre sandított.
Bletchley.
A portásfülke végében öreg
szintvonalas térkép függött, rajta Dél-
Anglia sűrűn beépített háromszöge,
Cambridge, Oxford és London
csúcsokkal. Bletchley egy nagy vasúti
csomópont két oldalán feküdt, éppen
félúton a két egyetemi város között. Tőle
négy mérföldre északnyugatnak parányi
falucska, Shenley Church End.
Kite most a három levél
legérdekesebbikét vette szemügyre.
Krumpliforma, borvirágos orrához
emelte. Megszagolta. Több mint negyven
éve válogatta szét a postát, álmában is
felismerte a női kézírást: áttekinthetőbb
és takarosabb a férfiakénál, a hurok több,
a szeglet kevesebb benne. A fülke
végében teáskanna víz forrt a gázfőzőn.
Kite körbepillantott. Nyolc óra sem volt,
odakint éppen csak derengett. Kite
odalépett a kannához, a gőz fölé tartotta a
borítékot. A vékonyka, silány minőségű
hadipapírt olcsó enyv zárta le. A
borítékfül egykettőre átnedvesedett,
felpöndörödött és kinyílt. Kite kis
üdvözlőlapot húzott ki a borítékból.
Éppen végzett az olvasással, amikor
hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Szélroham zörgette meg az ablakokat.
Kite visszacsúsztatta a lapot a borítékba,
kisujjával merített a kályha mellé
készített enyves tálkából, lesimította a
bekent fület, azután hátrafordult, hogy
megnézze, ki az. Majdnem agyvérzést
kapott.
– Jóságos ég… kívánok… Mr.
Jericho… uram…
– Nekem jött valami, Mr. Kite? –
Jericho határozottan beszélt, de kissé
mintha imbolygott volna, és úgy
kapaszkodott a pultba, mint a hosszú
tengeri hajózás után frissiben partra lépett
tengerész. Sápadt, kifejezetten alacsony
fiatal férfi volt, sötét szeme-haja csak
fokozta bőre haloványságát.
– Nem láttam semmit, uram.
Megnézem még egyszer.
Kite méltóságteljesen visszavonult a
főzőrészbe, ahol könyökével megpróbálta
kisimítani a nedves borítékot. Alig is
gyűrődött meg. Kite becsúsztatta egy
maréknyi levél közé, a pulthoz lépett, és,
ahogy később maga fogalmazott, mesteri
pantomim-előadást rögtönzött a
keresgélés témára.
– Nem, nem, semmi, sajnos. Ó,
dehogyisnem. Nézzenek oda. Még kettő.
– Kite átnyújtotta a leveleket a pult fölött.
– Csak nem születésnapja van, uram?
– Tegnap volt. – Jericho egy
pillantást sem vetve rájuk kabátja belső
zsebébe gyömöszölte a leveleket.
– Sok boldogságot, uram. – Kite
megkönnyebbülten sóhajtott magában,
amikor a levelek eltűntek szem elől.
Karba tett kézzel a pult fölé hajolt. –
Szabad megkockáztatnom egy becslést a
korát illetően, uram? Harmincötben
felvételizett, ha jól emlékszem. Az annyi
mint… huszonhat körül?
– Mr. Kite, az nem az én újságom
véletlenül? El is vihetném mindjárt.
Megtakarítom magának a fáradságot.
Kite nyögve feltápászkodott, elment
az újságért. Miközben átnyújtotta, utolsó
kísérletként a beszélgetés folytatására
megjegyezte, hogy milyen kedvezően
alakul a háború az orosz fronton
Sztálingrád óta, és hogyha őt kérdezik,
Hitlernek kaput, na persze Mr. Jericho
nyilván naprakészebb nála ilyesmikben,
ugyebár…? A fiatal férfi csak
mosolygott.
– A maga módszereinek
ismeretében, Mr. Kite, kétlem, hogy
bármiben is naprakészebb lehetnék
kettőnk közül, a saját személyemet is
beleértve.
Kite egy pillanatig nem tudta, hihet-
e a fülének. Szúrósan Jerichóra meredt,
aki állta tekintetét, sőt dióbarna szemében
egyszerre életteli fények lobbantak.
Azután még mindig mosolyogva
biccentett, elköszönt, hóna alá csapta az
újságot, és már ott sem volt. Kite a
bordás ablakon át követte szemével
lehorgasztott fejű, vörös-fehér egyetemi
sálas, bizonytalan léptű alakját. – A
módszereim – motyogta magában. – A
módszereim?
Aznap délután, amikor a három
pletykafészek szokás szerint a kályha
körül teázott, Kite újdonatúj elméletet
fabrikált Jericho betoppanására. Az
információ forrását természetesen nem
fedhette fel, de annyit azért elárult,
mintegy célzásként a magával az
érintettel folytatott bizalmas
beszélgetésre, hogy a lehető
legmegbízhatóbb. A szerelmeslevél-
teóriával szembeni korábbi ellenérzését
félretéve Kite most biztonsággal
kijelenthette: ifjú barátjuk szívét szerelmi
bánat gyötri.
2
A nappali fény összezsugorította a
barakkokat.
Az elsötétítés némi sejtelmességet
kölcsönzött nekik, reggel azonban
kiderült, milyenek is valójában: a korai
hanyatlás levegőjét árasztó, köpcös és rút,
kátránypapír tetős, barna hodályok. A
kastély fölé csiszolt márványkupolaként
borult a szürkén erezett fényes fehér
égbolt. Színtelen téli tollazatú vadkacsa
totyogott ki a tóból ennivalóért; amikor
Logie majdnem belerúgott loholtában,
méltatlankodva menekült vissza a vízbe.
Logie a legkevésbé sem vette
szívére, hogy illetéktelenül behatoltak a
szobájába, és Jericho gondosan
előkészített ürügyét – a Cápa-táviratokat
vitte vissza – is egy legyintéssel elintézte.
– Hajítsd le a puskaszobában, és
gyerünk.
A tó északi partján, a barakkok
tőszomszédságában hosszú, kétszintes,
lapos tetős téglaépület állt, az „A” tömb.
A két kriptográfus, Logie-val az élen,
felkaptatott a lépcsőn, és jobbra fordult.
A folyosó túlsó végén ajtó nyílt, Jericho
fülét ismerős, zengő hang ütötte meg: –
…valamennyi személyi és anyagi
erőforrásunkat a probléma megoldása
érdekében… – Majd az ajtó
visszacsukódott, és Baxter mérte végig
őket a távolból.
– Csakhogy idetaláltatok. Már éppen
készültem értetek. Helló, Guy. Helló,
Tom. Hogy s mint? Alig ismerni rád. A
mindenségit. – Baxter szájában cigaretta
fityegett, beszéd közben föl-le ugrált az
ajkán, hamuval hintve meg a pulóverét.
Baxter a háború előtt a Londoni
Közgazdaságtudományi Egyetem
előadója volt.
– Kik vannak bent? – biccentett
Logie a csukott ajtó felé.
– Az amerikai összevissza kötő
tisztünk, plusz még egy amerikai –
valami haditengerész nagykutya. Egy
öltönyös zsúrfiú – kiköpött
nemzetbiztonságis. És persze hárman a
saját haditengerészetünktől, az egyik egy
tengernagy. Mind külön ezért jöttek le
Londonból.
– Tengernagy? – Logie ösztönösen a
nyakkendőjéhez kapott, és Jericho most
látta, hogy békebeli kétsoros öltönyt vett
fel az alkalomra. Lapogatni kezdte a haját
megnyálazott ujjával. – Már a szó
csengését sem szeretem. És hogy van
Skynner?
– Pillanatnyilag? Erősen háttérbe
szorítva, mondhatni. –Baxter Jerichóra
meredt. Szája sarka egy pillanatra
legörbedt, ez nála már, amennyire Jericho
ismerte, széles mosolynak számított. –
Hát, hát, rosszabb bőrben is lehetnél,
Tom.
– Ne kezdj pont most kötözködni
vele, Alec.
– Kutya bajom, Alec, kösz a bókot.
Hogy halad a világforradalom?
– Lassan, de biztosan, elvtárs.
Lassan, de biztosan.
Logie megérintette Jericho karját. –
Egy árva szót se szólj odabent, Tom.
Csak a hatás kedvéért vagy itt, öreg
harcos.
Csak a hatás kedvéért, ez meg mi a
fenét jelentsen, futott át Jericho agyán.
Mielőtt azonban megkérdezhette volna,
Logie kinyitotta az ajtót, és Skynner
hangja minden mást elnyomott: – …ről
időre számolnunk kell az efféle
bonyodalmakkal. – Függöny fel.
Összesen nyolcan voltak a szobában.
Leonard Skynner, a haditengerészeti
részleg főnöke az asztal egyik végén ült,
a jobbján Atwood, balra egy üres szék,
melyet most Baxter gyorsan visszafoglalt.
Az asztal másik végén öt sötétkék
egyenruhás tiszt, ketten az amerikai,
hárman a brit haditengerészettől. Az
egyik brit tisztnek, hadnagyi rangot
viselt, fekete kötés fedte a fél szemét.
Mindannyian nagyon komorak voltak.
A nyolcadik férfi a hátát mutatta
Jerichónak. Ahogy beléptek, megfordult,
és rövid időre látni engedte szőke haj
keretezte szikár arcát.
Skynner elhallgatott. Felállt, kitárta
vaskos kezét. – Kerüljetek beljebb,
Guy… Tom… – Dús fekete hajú,
tagbaszakadt, szögletes arcú férfi volt,
bozontos szemöldöke kis híján összeért
az orra fölött, az „M” betű morzejelére
emlékeztetve Jerichót. Készségessége
egyértelműen elárulta, mennyire örül az
erősítésnek. – Az urak Guy Logie –
fordult a tengernagyhoz –, fő
kriptográfusunk, és Tom Jericho, akiről
már bizonyára hallottak. Tomnak
kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy
karácsony előtt sikerült megfejtenünk a
Cápa rejtjelet.
A tengernagy cserzett bőrű, vén arca
meg sem rezdült. Akárcsak Skynner
kivételével mindannyian, ő is
cigarettázott, és az amerikaiakhoz
hasonlóan szemernyi érdeklődés nélkül,
szenvtelenül bámult Jerichóra a
dohányfüstön át. Skynner eldarálta a
bemutatást, karja úgy lendült körbe az
asztal fölött, mint egy óramutató. –
Trowbridge tengernagy úr. Cave hadnagy.
Villiers hadnagy. Hammerbeck
fregattkapitány… – a két amerikai
idősebbike biccentett – Kramer hadnagy,
az Egyesült Államok haditengerészetének
összekötő tisztje. Mr. Wigram a
kormányhivataltól. – Skynner aprókat
biccentve körbefordult, majd leült a
székére. Szakadt róla a víz.
Jericho és Logie elvettek egy-egy
tábori széket az asztal melletti halomból,
és odahúzták Baxter mellé.
A tengernagy mögötti falat az
Atlanti-óceán északi medencéjének
hatalmas térképe borította be. Színes
korongok fürtjei szemléltették a
szövetséges konvojok és kíséretük
helyzetét: sárga a kereskedelmi hajókét,
zöld a hadihajókét. A német
tengeralattjárók feltételezett pozícióit
fekete háromszögek jelölték. A térkép
alatt piros telefon, közvetlen vonallal a
tengeralattjáró-figyelő részleg irodájához
a Tengernagyi Hivatal alagsorában. A
fehérre meszelt falakat ezen kívül
mindössze két bekeretezett fénykép
díszítette. Az egyiken aláírás is volt, a
király nézett le róla idegesen, egy
közelmúltbeli látogatás emléke. A másik
Karl Dönitz vezértengernagyot, a német
haditengerészet főparancsnokát örökítette
meg. Skynner szívesen képzelte magát az
agyafúrt fritz személyes ellenfelének.
Most viszont úgy tűnt, elvesztette a
fonalat. Miközben jegyzetei közt
keresgélt, Logie és Jericho pedig
elfoglalták helyüket, a tengernagy
biccentett a szemkötéses brit hadnagynak,
Cave-nek, aki belefogott mondókájába.
– Amennyiben Mr. Skynner
befejezte a munkáját hátráltató
problémák ismertetését, tanácsos volna
röviden vázolnunk a hadászati
helyzetképet. – Ahogy felállt, széke
megcsikordult a csupasz padlón. Hangja
dühítően udvarias volt. – A tegnap
huszonegy óra nulla-nullai helyzet a
következő…
Jericho végigsimított borostás állán.
Nem tudta eldönteni, levegye a kabátját
vagy sem. Marad, határozta el végül – a
helyiség jéghideg volt, ilyen sokan sem
bírták bemelegíteni. Kigombolkozott,
meglazította sálját. Közben észrevette,
hogy a tengernagy le nem veszi róla a
szemét. A magas rangú látogatók
képtelenek voltak kibékülni a katonás
fegyelem teljes hiányával, a
kardigánokkal és sálakkal, a
tegeződéssel. Keringett egy történet
Churchillről, aki 1941-ben maga is
ellátogatott Bletchley Parkba, és beszédet
mondott az intézet gyepén a
kriptográfusoknak. Már elmenőben azt
mondta az igazgatónak: „Nem gondoltam
szó szerint, amikor azt mondtam,
mozgasson meg minden követ a
toborzásnál.” Jericho megmosolyogta
magában az emléket. A tengernagy bősz
képet vágott, és a padlóra hamuzott.
A félszemű hadnagy közben
mutatópálcát fogott, és most egy halom
jegyzettel a kezében a térképhez lépett.
– Meg kell jegyeznünk, hogy az
önök által továbbított hír, sajnálatos
módon, nem is jöhetett volna
rosszabbkor. Az elmúlt héten három
konvoj is kihajózott az Egyesült Államok
területéről, ezek jelenleg is úton vannak.
Az SC-122-es konvoj. – Keményen a
térképre koppantott, mintha neheztelne
valamiért a szóban forgó konvojra,
azután felolvasta a tudnivalókat. – Múlt
pénteken hajózott ki New Yorkból.
Rakománya üzemanyag, vasérc, acél,
gabona, bauxit, cukor, fagyasztott hús,
cink, dohány és harckocsik. Ötven
teherszállító hajó.
Cave fémes, pattogós hangon
beszélt, anélkül hogy hallgatóságára
nézett volna. Egyetlen látó szemét a
térképre függesztette.
– HX-229-es konvoj. – Koppantás. –
Hétfőn hajózott ki New Yorkból.
Negyven teherhajó. Rakományuk hús,
robbanóanyagok, kenőolajok, mélyhűtött
tejtermékek, mangánérc, ólom, fa,
foszfát, dízelolaj, kerozin, cukor és tejpor.
– Most először fordult szembe velük. Bal
arca egyetlen bíborlilás hegcsomó volt. –
Ez utóbbiról szabad legyen
megjegyeznem, hogy a teljes Brit-
szigetek kétheti tejporigényét fedezi.
Feszélyezett nevetgélés. – Akkor
jobb lesz észnél lenni –tréfálkozott
Skynner. A nevetgélés azonnal elnémult.
Skynner olyan nyomorúságos képet
vágott a hirtelen csendben, hogy Jericho
majdnem megsajnálta.
A pálca harmadszor is lecsapott.
– És a HX-229A jelzésű konvoj.
Kedden futott ki New Yorkból.
Huszonhét hajó. Rakománya, mint az
előzőeké. Dízelolaj, kerozin, fa, acél, hús,
cukor, gabona, robbanóanyagok. Három
konvoj. Összesen száztizenhét teherhajó,
valamivel kevesebb mint egymillió
bruttóregisztertonna hajótér, plusz újabb
egymillió tonna rakomány.
A magasabb rangú amerikai,
Hammerbeck fölemelte a kezét. – Hány
emberélet forog kockán?
– Kilencezer fő legénység. Ezer
utas.
– Az utasok?
– Főként katonák. Néhány hölgy az
amerikai Vöröskereszttől. Egy sereg
gyerek. Egy csapat katolikus
misszionárius, érdekes módon.
– Jézus.
Cave gyűrött félmosolyra ragadtatta
magát. – Valahogy úgy.
– A német tengeralattjárók
pozíciója?
– Erre a kollégám adja meg a
választ.
Cave leült, a másik brit tiszt, Villiers
lépett a helyébe. Meglendítette a
mutatópálcát.
– Csütöhtök nulla-nulla óhakoh a
nyomkövető hészleg háhom
tengehalattjáhó csopohtot jelzett a
téhségben – itt, itt és itt. – Villiers ajkát
alig mozgatva, szinte érthetetlenül
motyogott, mintha úriemberhez
méltatlannak, az amatőr etosz
megcsúfolásának tartaná, ha valaki túl
sok energiát fordít a beszédre. – A
Haubghaf csopohtot itt, kétszáz
méhföldhe a ghönlandi pahttól. A
Neuland csopohtot itt, szinte pontosan a
téhség geomethiai centhumában. És a
Westmahk csopohtot itt, Izlandtól délhe.
– Csütörtök nulla-nullakor? Harminc
órája? – Hammerbeck előrehajolt,
színében és tömöttségében
acélforgácsvattát idéző kefefrizuráján
táncot járt a fluoreszkáló fény. – De hol a
fenében vannak most?
– Attól tahtok, ehhől fogalmam
sincs. Azt hittem, ezéht vagyunk itt.
Eltűntek a látótehünkből.
Trowbridge tengernagy újabb
cigarettára gyújtott az előzőről.
Időközben Jerichóról Hammerbeckre
fordította érdeklődését, most is őt
fixírozta apró, gyulladt szemével.
Az amerikai újra fölemelte a kezét. –
Hány tenger-alattjáróról van szó a három
csoportban összesen?
– Attól tahtok, elég sokhói,
negyvenhatha becsüljük a számukat.
Skynner fészkelődni kezdett a
székén. Atwood tüntetően rendezgette
jegyzeteit.
– Tisztázzunk valamit – mondta
Hammerbeck. Jericho mindjobban
becsülte állhatatosságáért. – Azt akarja
mondani, hogy egymillió tonna
kereskedelmi raktér…
– Hajótér – vágott közbe Cave.
– …elnézést: hajótér, egymillió
tonna kereskedelmi hajótér, tízezer
emberrel a fedélzeten, köztük az amerikai
Vöröskereszt hölgyeivel és egy válogatott
csapat katolikus hittérítővel, egy
negyvenhat tengeralattjáróból álló falka
felé tart, és gőzünk sincs a
tengeralattjárók pontos helyzetéről?
– Attól tahtok, igen.
– Az istenfáját – ült vissza
Hammerbeck fortyogva. – És mikorra
érnek a veszélyzónába?
– Nehéz megmondani – vette vissza
a szót Cave. Különösmód most is
félrefordított arccal beszélt; nem akarja
közszemlére tenni ripityára tört
járomcsontját, jött rá Jericho. – Az SC a
leglassúbb a három konvoj közül.
Óránként hét csomóval halad. A HX-ek
sebessége nagyobb, az egyiké tíz, a
másiké tizenegy csomó. Azt mondanám,
legfeljebb három napunk van, mielőtt az
ellenség hatósugarába érnek.
Hammerbeck pusmogni kezdett a
másik amerikaival. A fejét csóválta, keze
kurta mozdulataival szeldeste maga előtt
a levegőt. A tengernagy előrehajolt,
dörmögött valamit Cave fülébe, mire a
hadnagy halkan így válaszolt: – Sajnos
igen, uram.
Jericho felpillantott a konvojok
sárga korongjaira és a tengeralattjárók
cápafogszerű fekete háromszögeire a
térképen. A teherhajókat durván
nyolcszáz mérföld választja el a
tengeralattjáró-falkáktól. A konvojok
kábé kétszáznegyven mérföldet tesznek
meg huszonnégy óránként. A három nap
jó becslésnek tűnik. Úristen, gondolta,
nem csoda, hogy Logie annyira vissza
akart hozni ide.
– Kérem, uraim, megengedik? –
állította helyre Skynner harsogva a
megbeszélés rendjét. Arcán, a kezdődő
pánik jeleként, szokásos „fogadjuk
derűsen a küszöbönálló katasztrófát”
mosolya. – Óvakodjunk a túlzott
pesszimizmustól. Tudják, az Atlanti-
óceán mégiscsak harminckétmillió
négyzetmérföld kiterjedésű. –
Megkockáztatott egy újabb heherészést. –
Irdatlan nagy pocsolya.
– Igen – szólalt meg Hammerbeck –,
a negyvenhat pedig irdatlan sok
tengeralattjáró.
– Egyetértek. A németek talán még
soha nem vontak össze ennyi szürke
farkast egy helyen – mondta Cave. – Azt
hiszem, indokolt feltételeznünk, hogy az
ellenség harcérintkezésbe fog lépni a
konvojokkal. Már amennyiben
természetesen nem sikerül felfednünk a
pozícióikat.
Jelentőségteljesen Skynnerre
pillantott, Skynner azonban a füle botját
sem mozdította, csak hajtotta tovább a
magáét. – Arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy a konvojok nem
teljesen védtelenek, ugyebár. –
Segélykérőn pillantott körbe. – Kísérettel
hajóznak, nemde?
– De mennyire. – Újra Cave. –
Útjukat… – belenézett jegyzeteibe –
útjukat hét romboló, kilenc korvett és
három fregatt biztosítja. Plusz néhány
egyéb hajó.
– Egy tapasztalt parancsnok
irányítása alatt…
A brit tisztek egymásra néztek, majd
a tengernagyra.
– Nos, a kapitánynak ez az első
ilyen megbízása.
– Jézusmaris! – Hammerbeck
előrelendült székén, öklével az asztalra
csapott.
– Csak egy hövid közbeszólás
ehejéig. Múlt pénteken, amikoh a kíséhő
konvoj összeállt, eszünkbe se jutott, hogy
a híhszehzésünk csütöhtököt mond.
– Meddig tart még ez az áldatlan
állapot? – A tengernagy most először
szólalt meg, mindenki feléje fordult.
Trowbridge felköhögött, élesen, kaholva,
mint akinek parányi gépalkatrészek
röpködnek a mellkasában, azután újabb
adag füstöt tüdőzött le, s cigarettájával
hadonászva folytatta: – Gondolják, hogy
négy nap alatt sikerül kikeveredniük
belőle?
Mindenki a kérdés nyilvánvaló
címzettje, Skynner felé fordult. Skynner
egyszerű hivatalnok volt, nem
kriptográfus – a háború előtt az egyik
északi egyetem rektorhelyetteseként
dolgozott –, Jericho tudta, hogy sejtése
sincs a válaszról. Tőle négy napig, négy
hónapig vagy akár négy évig is eltarthat a
hírzárlat.
– Lehetséges – mondta Skynner
óvatosan.
– Na persze, bármi megtörténhet. –
Trowbridge kellemetlen, reszelős
nevetése újabb köhögésrohamba fúlt. –
De van-e valódi esély? Van-e reális
esélye, hogy megfejtik ezt a mit tudom
én, minek nevezik rejtjelet, ezt a Cápát,
még mielőtt a konvojaink a
tengeralattjárók közelébe érnek?
– Abszolút elsőbbséget adtunk a
feladatnak, uram.
– A fenébe is, tisztában vagyok vele,
hogy abszolút elsőbbséget adtak neki,
Leonard. Mást se hallok magától, csak
ezt. Nem erről van szó.
– Nos, uram, ha így nekem szegezi a
kérdést, igen. – Skynner hősiesen
kimeresztette hatalmas állkapcáját. Már
látta magát, amint vakmerőn egyenest a
tájfunnak kormányozza hajóját. – Igen,
azt hiszem, képesek leszünk rá.
Ez meghibbant, gondolta Jericho.
– Maguk szerint is? – A tengernagy
szúrós pillantást küldött feléjük. Szeme,
akár egy vérebé, vörös szemhéjú,
vizenyős.
Logie törte meg a csendet.
Skynnerre nézett, grimaszolt, megvakarta
feje búbját a pipájával. – Az
mindenképpen előnyünkre válik, hogy
többet tudunk a Cápáról, mint korábban.
Atwood is beugrott egy röpke
epizódszerep erejéig: – Ha Guy úgy
gondolja, képesek vagyunk rá, én sem
mondhatok mást. Támogatom, bárhogy
határoz. – Baxter mértéktartón bólintott.
Jericho az óráját vizsgálgatta.
– És maga? – kérdezte a tengernagy.
– Maga hogy vélekedik?
Cambridge-ben most fejezik be a
reggelit. Kite már nyitogatja a
borítékokat a gőz felett. Mrs. Sax a
partvisaival meg a vödreivel csörömpöl.
Szombat délben zöldségkotlettet
szolgálnak fel az ebédlőben, főtt
krumplival…
Érezte, hogy a helyiség
elcsendesedik, és amikor felnézett, az
összes szem rátapadt. Az öltönyös, szőke
férfi is őt méregette különös
kíváncsisággal. Érezte, hogy arcába
szökik a vér.
Váratlanul ingerültség fogta el.
Utóbb Jericho sokszor gondolt erre a
pillanatra. Mi késztette, hogy azt tegye,
amit? Az elcsigázottság? Vagy
egyszerűen megzavarodott, amikor
Cambridge-ből egyenesen egy rémálom
kellős közepébe pottyant? Még mindig
beteg lett volna? A betegsége a
későbbiekre is kézenfekvő
magyarázatnak tűnt. Vagy Claire emléke
kutyulta volna össze a józan eszét?
Bizonyosan csak a mindent háttérbe
szorító ingerültségre emlékezett. „Csak a
hatás kedvéért vagy itt, öreg harcos.”
Csak hogy kilegyen a társulat, és Skynner
meggyőzően alakíthasson a jenkik előtt.
Csak azért vagy itt, hogy azt tedd, amit
mondunk, a véleményedet és a
kérdéseidet tartsd meg magadnak.
Egyszerre elege lett az egész
összejövetelből, az elsötétítésből, a
hidegből, a pajtáskodó tegeződésből, a
lúg csípős szagából, a dohosságból és
abból, hogy bálnahúst – bálnahúst –
tesznek elébe hajnali négykor…
– Ami azt illeti, nem oszthatom
kollégáim optimizmusát.
Skynner azonnal félbeszakította. Az
ember szinte hallotta, ahogy agyában
felberregnek a vészcsengők, a
légvédelmisek átviharzanak a fedélzeten,
a hatalmas lövegek csöve az égnek lendül
a Skynner csatahajót fenyegető veszély
elhárítására. – Attól tartok, Tom még
mindig nem épült fel teljesen a
betegségéből, uram. A hónap java részét
a Parktól távol töltötte…
– Ugyan miért? – A tengernagy
hangja veszélyesen baráti volt. – Miért
nem tud optimista lenni?
– … vagyis nem hiszem, hogy teljes
mértékben au fait volna a helyzetet
illetően. Ezt ugye te is elismered, Tom?
– Az Enigmát illetően viszont teljes
mértékben au fait vagyok, ööö, Leonard.
– Jericho hitetlenkedve hallgatta saját
szavait. Továbbrobogott. – Az Enigma
egy végtelenül fejlett rejtjelrendszer. A
Cápa pedig ennek a tökélyre vitt
változata. Az utóbbi nyolc órában Cápa-
távmondatokat elemeztem, és elnézést,
hogy így magamhoz ragadtam a szót, de
véleményem szerint a helyzet igen
súlyos.
– De maga már egyszer megfejtette
a kódot, nem igaz?
– Igen, de akkor volt mire
támaszkodnunk. Egy időjárásjelentésből
fabrikáltunk álkulcsot a lezárt ajtóhoz.
Azóta viszont a németek megváltoztatták
az időjárásjelentések rejtjelét, az
álkulcsunk használhatatlanná lett. Hacsak
nem következik be valamilyen, általam
egyelőre elképzelhetetlen fordulat,
fogalmam sincs, honnan szerzünk újabb
kulcsot a zárhoz.
– És még a beígért négytárcsás
permutálógépek se készültek el, Frank –
szólalt meg az idáig némán üldögélő
amerikai tiszt. Jericho meg nem mondta
volna, hogy hívják.
– Az teljesen más lapra tartozik –
motyogta Skynner. Gyilkos pillantást
vetett Jerichóra.
– Valóban? – Megvan: Kramer.
Kramernek hívják. – Pedig ha volnának
négytárcsás permutálóink, nyilván nem
szorulnánk az időjárásjelentések
rejtjelére.
– Pillanat – mondta a tengernagy,
aki egyre türelmetlenebbül követte a
beszélgetést. – Tengerész vagyok,
ráadásul nem is mai gyerek. Egy árva
szót nem értek ebből a süketelésből, hogy
kulcs meg álkulcs meg mutálógépek… A
mi feladatunk, hogy nyitva tartsuk a vízi
utakat a hajóforgalom számára, és ha erre
képtelenek vagyunk, el fogjuk veszíteni a
háborút.
– Úgy van, úgy van – helyeselt
Hammerbeck. – A szívemből beszélt,
Jack.
– Most akkor lesz szíves valaki
egyértelmű választ adni egy egyértelmű
kérdésre. Kijelenthető-e teljes
bizonyossággal, hogy négy napon belül
kijutunk ebből az áldatlan állapotból?
Igen vagy nem?
Skynner válla megroskadt. – Nem –
mondta csüggedten. – Ha így fogalmaz,
uram, akkor a válasz nem, teljes
bizonyossággal nem ígérhetem meg.
– Köszönöm. Viszont ha négy napon
belül nem, akkor mikor? Maga. Maga
pesszimista. Erre mondjon valamit.
Jericho ismét magán érezte az összes
tekintetet.
Jól megrágta mondanivalóját.
Szegény Logie közben úgy méregette
dohányzacskóját, mint aki arra készül,
hogy belebújik, és elő se mászik többé. –
Fogas kérdés. Nincs más
kiindulópontunk, mint az előző ilyen
időszak hossza.
– Az meddig tartott?
– Tíz hónapig.
Mintha pokolgép robbant volna. A
ricsajból minden jelenlévő kivette a
részét. A tisztek kiáltoztak. A tengernagy
köhécselt. – Nem! – jelentette ki
egybehangzón Baxter és Atwood. Logie
felnyögött. Skynner a fejét csóválva
érvelt: – Nem lehetsz ennyire defetista,
Tom. – Még a szőke Wigram is
horkantott egyet, és magában derülve
méregette az egyenruhásokat.
– Nem állítom, hogy feltétlenül
legalább tíz hónapba telik – folytatta
Jericho, amikor végre nem kellett
túlkiabálnia a hangzavart. – Mindenesetre
ez jó viszonyítási alap, ezért gondolom,
hogy a négy nap nem reális. Roppant
sajnálom, de ez van.
Wigram lágy hangja törte meg a
csendet: – Vajon mi lehet az oka, hogy…
– Mr. Wigram?
– Elnézést, Leonard. – Wigram
körberagyogtatta mosolyát, és Jericho
azonnal arra gondolt: kész vagyonba
kerülhetett mindaz, ami rajta van – a kék
öltöny, a selyem nyakkendő, a Jermyn
Streeten csináltatott ing s még a férfias
illatú kölni is, amivel hátrafésült,
pomádés haját meghintette. Mintha
egyenest a Ritz halijából lépett volna ki.
Zsúrfiú, ahogy Baxter jellemezte, és
ahogy Bletchleyben a kémeket nevezték.
– Elnézést – ismételte Wigram. –
Hangosan gondolkodtam. Mindössze az
nem fért a fejembe, hogy vajon Dönitz
miért éppen ezt a bizonyos rejtjelet
változtatta meg, s miért éppen most? –
Jerichóra szegezte tekintetét.
– Abból, amit maga mond, úgy
veszem ki, nem is vetemedhetett volna
kártékonyabb lépésre.
Logie megtakarította Jerichónak a
válaszadás fáradalmát. – Rutineljárás.
Kilencvenkilenc százalék. A németek
időről időre lecserélik a rejtjelkönyveiket.
Az már a mi külön pechünk, hogy
legutóbb éppen most kerítettek sort rá.
– Rutineljárás – visszhangozta
Wigram. – Jó. – Újabb mosoly. – Mondja
csak, Leonard, maguknál hányan tudnak
erről az időjárási rejtjelről, meg hogy
milyen fontos ez számunkra?
– Komolyan, Douglas – nevetett
Skynner –, hová akar kilyukadni?
– Hányan?
– Guy?
– Talán egy tucat.
– Összeállítana nekem egy kis listát
ezekről az emberekről?
Logie Skynnerre nézett
jóváhagyásért. – Nos én… ööö…
– Köszönöm.
Wigram tovább vizsgálgatta a
mennyezetet.
A beállt csendet a tengernagy hosszú
sóhaja törte meg.
– Azt hiszem, felfogtam a lényeget.
– Elnyomta cigarettáját, és a széke mellé
támasztott aktatáskáért nyúlt. Amikor
nekilátott, hogy belegyömöszölje
jegyzeteit, a két hadnagy is követte
példáját. – Mondhatom, örömtelibb
híreket is vihetnék a miniszternek.
– Muszáj táviratoznom
Washingtonba – szólalt meg
Hammerbeck.
A tengernagy felállt, s a következő
pillanatban mind hátralökték széküket és
felpattantak.
– Cave hadnagy a Tengernagyi
Hivatal összekötőjeként folytatja
munkáját. – Trowbridge Cave-hez
fordult.
– Napi jelentést kérek. Tudja, mit?
Jobb lesz naponta kétszer.
– Igenis, uram.
– Kramer hadnagy: továbbra is
naprakészen informálja Hammerbeck
fregattkapitányt?
– Természetesen, uram. Igenis,
uram.
– Hát akkor. – A tengernagy
kesztyűt húzott. – Újabb megbeszélés
közlésre méltó fejlemények esetén.
Remélhetőleg négy napon belül.
Az ajtóból még visszafordult. –
Tudják, nemcsak egymillió tonna
hajótérről és tízezer emberről van szó.
Hanem arról az egymillió tonna
hajótérről és tízezer emberről is, akik
kéthetente ingáznak a tengereken. És nem
is csak a konvojokról, hanem hogy
kötelességünk utánpótlással ellátni az
oroszokat. Arról, hogy sikerül-e partra
szállnunk Európában, és kiűzni a nácikat.
Minden, az egész háború ezen áll vagy
bukik. – Zihálva felnevetett. – Nehogy
azt higgye, hogy revolverezni akarom
magukat, Leonard. — Biccentett. — Jó
napot, uraim.
Miközben dörmögve elbúcsúztak
egymástól, Jericho hallotta, hogy Wigram
halkan odaszól Skynnernek: – Majd
beszélni szeretnék magával, Leonard.
Hallották, amint a vendégek
ledobognak a lépcsőn, aztán máris
odakint csikorogtak a léptek, és a
helyiség hirtelen elcsendesedett. Az
asztalcsatatér fölött cigaretta lőporfüstje
lengedezett.
Skynner összepréselt ajakkal
hümmögött magában. Halomba gyűjtötte
jegyzeteit, eltúlzott gondossággal
összerázta a lapokat. Senki nem törte meg
a mind hosszabbra nyúló csendet.
– Ez ám a diadal – szólalt meg végül
Skynner. – Köszönjük, Tom. Nagyon
szépen köszönjük. Teljesen elfelejtettem,
milyen megbízható támaszunk vagy. Nem
is tudom, hogy nélkülöztünk eddig.
– Én szúrtam el, Leonard – mondta
Logie. – Rosszul készítettem fel. Jobban
ki kellett volna okosítanom. Ne haragudj.
Eleve túl hamar jött az egész.
– Menj csak vissza a barakkba, Guy,
a többiek is, mind. Nekem még van egy
kis megbeszélnivalóm Tommal.
– Agyalágyult idióta – vetette oda
Baxter Jerichónak.
Atwood belekarolt. – Hagyd már,
Alec.
– Akkor is az. Agyalágyult idióta.
Elmentek.
Ahogy az ajtó bezárult, Skynner azt
mondta: – Soha nem akartam, hogy
visszajöjj.
– Logie ezt egy szóval sem mondta.
– Jericho összefonta a karját, hogy keze
remegését csillapítsa. – Csak azt, hogy
szükségetek van rám.
– Nem azért nem akartam, hogy
visszajöjj, mert kiszámíthatatlan bolond
vagy, Alecnek ebben nincs igaza. Te nem
bolond vagy. Te egy roncs vagy.
Cafatokban lógnak az idegeid. Egyszer
már összeroppantál a nyomás alatt, és az
iménti szereplésed alapján hamarosan
összeroppansz újra. Több kárt csináltál,
mint hasznot.
Skynner hanyagul az asztalnak
vetette terebélyes hátsóját. Barátian
beszélt Jerichóhoz, ha valaki messziről
látja őket, azt hiheti, régi ismerősével
társalog.
– Akkor mit keresek itt? Nem én
akartam visszajönni.
– Logie nagyon sokra tart, nekem
pedig adnom kell a barakk első
emberének véleményére. Ráadásul,
őszintén szólva, Turing után téged övez –
övezett – a legnagyobb hírnév a
Bletchley Park-i kriptográfusok közül. Te
félig-meddig bevonultál a történelembe,
Tom. Legendás alak vagy.
Jelzésértékűnek szántuk, hogy
visszahozzunk ide, és bevonjunk a
megbeszélésbe. Jelezte
feljebbvalóinknak, hogy véresen
komolyan vesszük ezt a… ezt az átmeneti
válságot. Hazardíroztam. Nem jött be. Te
meg szépen leszerepeltél.
Jericho jámbor természetű ember
volt. Soha életében nem ütött meg senkit,
még gyerekkorában sem, és tudta,
mekkora szerencse, hogy mentesült a
katonai szolgálat alól: ha fegyvert
nyomnak a kezébe, valószínűleg egyedül
saját társaiban tett volna kárt vele. Most
mégis erős vágyat érzett, hogy felkapja az
asztalról a hathüvelykes tüzérségi
lőszerből fűrészelt, csurig teli hamutartót,
és Skynner önelégült képébe vágja.
Skynner, mintha megneszelte volna
szándékát, lelódult az asztalról, és
járkálni kezdett. A diliflepni előnye,
gondolta Jericho: mindig tartanak kicsit
az embertől.
– A hőskorban minden sokkal
könnyebb volt, nem igaz? – szólalt meg
Skynner. – Egy vidéki kastély. Egy
maroknyi különc. Semmi különösebb
elvárás. Tinglitangli. Most meg egyszerre
hétpecsétes hadititkok tudói.
– És olyanokat ültettek a nyakunkba,
mint te.
– Pontosan a magamfajtákra van
szükség ahhoz, hogy ennek a rendkívüli
szellemi fegyvernek a legjobb hasznát
vegyük.
– Szóval ez lennél te, Leonard?
Leonard Skynner, fegyvermester. Soha
nem jöttem volna rá.
Skynner abbahagyta a mosolygást.
Nagy, mélák férfi volt, ahogy most
közelebb lépett, jó egy fejjel magasodott
Jericho fölé. Jericho még az áporodott
dohánybűzt meg ruházatának
verejtékszagát is érezte.
– Te újabban teljesen el vagy
tájolva. Fogalmad sincs a
nehézségeinkről. Itt vannak például az
amerikaiak. Akik előtt az előbb lejárattál.
Mindannyiunkat. Az amerikaiakkai
folytatott tárgyalások tétje nem kevesebb,
mint… – Elhallgatott. – Hagyjuk. Legyen
elég annyi, hogy amikor te ilyen
szabadosságot engedsz meg magadnak,
fel sem fogod a helyzet komolyságát.
Skynner aktatáskáján kopott
aranybetűs „G VI R” felirat állt, mellette
mélynyomással a királyi család címere.
Most belecsúsztatta jegyzeteit, s a
nadrágszíjáról hosszú láncon lelógó
kulccsal bezárta a táskát.
– Ki foglak zsuppoltatni a
kriptográfusi munkakörből, sőt az egész
Bletchley Parkból. Nem keversz több
bajt. – Eltette a kulcsot, megveregette a
zsebét. – Természetesen a háború végéig
a civil életbe nem térhetsz vissza, mit
lehet tudni, milyen ismereteket szedtél
össze. Viszont úgy értesültem, hogy a
Tengernagyi Hivatalban statisztikust
keresnek. Unalmas munka, de legalább
nem túlságosan megterhelő egy
magadfajta… művészléleknek. Ki tudja?
Akár egy csinos lánnyal is
megismerkedhetsz még. Aki, hogy úgy
mondjam, inkább hozzád való, mint az,
akivel tudomásom szerint találkozgattál.
Jericho most tényleg megpróbált a
képébe mászni, de a hamutartó helyett
mindössze az öklével, ami utólag
kapitális hibának tűnt. Skynner meglepő
könnyedséggel félrelépett az ütés elől,
jobbjával elkapta Jericho alkarját. Ujjai a
lágy húsba vájtak.
– Te egy beteg ember vagy, Tom. Én
pedig minden tekintetben erősebb vagyok
nálad. – Még megnyomorgatta kicsit a
karját, azután hirtelen elengedte. – Tűnj a
szemem elől.
5
[←1]
Lúdanyó meséi (Tótfalusi István
fordítása).
[←2]
Vas István fordítása.
Table of Contents
1
2
3
1
2
3
4
5
1
2
3
1
2
3
4
5
6
1
2
2
4
5
1
2
3
4
5
6
1
2
Megjegyzések