Helene Tursten

ZUHANÁS

Kossuth Kiadó
 A kiadás alapja
Helene Tursten: Den krossade tanghästen
A magyar kiadás a Leonhardt & Heier Literary Agency A/S,
Copenhagen együttműködésével jelent meg

Fordította
Németh Dorottya

Szerkesztette
Tóth Emese

Kiadói programvezető
Tímár Rita

Borítóterv
Friss Krisztina

ISBN 978-963-09-7862-0

Minden jog fenntartva

© Helene Tursten 1998

© Kossuth Kiadó 2014
© Hungarian translation Németh Dorottya 2014

Felelős kiadó Kocsis András Sándor

a Kossuth Kiadó Zrt. Elnök-vezérigazgatója
A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja
Műszaki vezető Badics Ilona
www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

Nyomta és kötötte az Aduprint Kft.

Felelős vezető Tóth Zoltán ügyvezető igazgató
 Prológus

Senki nem látta a test zuhanását a sűrű, novemberi ködben. Tompa,

nehéz puffanással ért földet az esőtől nedves járdán. Még nem múlt
el a csúcsforgalom ideje, mégis csupán néhányan jártak az utcán. A
gyalogosok összehúzták magukat a széltépte esernyők alatt, és
felhajtott gallérjuk mögé bújtak a jéghideg eső elől. Aki csak tudott,
autóval közlekedett, vagy buszra, taxiba szállt.
Egy csökönyös, ázott tacskót sétáltató idős asszony állt a
legközelebb. A nő hangosan felkiáltva, a kutya szívet tépően vonyítva
jelezte, hogy valami szörnyűség történt. A gyalogosok lassítottak,
miközben próbáltak rájönni a kiabálás okára.
Egy fehér Mercedes fékezett az út szélén. A világos kabátot
viselő férfi éppen körbeért, hogy kinyissa az anyósülés ajtaját,
amikor a kutyás hölgy sikítani kezdett. A férfi hirtelen megfordult, és
mivel az esőtől alig látott valamit, eltelt néhány pillanat, mire
észrevette a földön fekvő mozdulatlan testet úgy harminc méterrel
arrébb. Kezét továbbra is a nyitott kocsiajtó kilincsén tartva lassan
megfordult, és tekintetét a fölé magasodó impozáns bérház legfelső
szintjére emelte. Fájdalmasan felnyögött, majd mozdulatlanná
merevedett, mint akit áramütés ért.
Az anyósülésen ülő, apró termetű nő kiugrott a járműből, és
kabát nélkül futott a mozdulatlanul fekvő alak felé. Karcsúságát
elegáns Chanel ruhája is kihangsúlyozta, és szemmel láthatóan
remekül tudott futni magas sarkú cipőben is. Könyökével utat tört a
tömegben, majd megdermedve állt meg a holttest mellett.
Hangtalan sikítás szakadt ki a torkából.
 Első fejezet

A járőrkocsi érkezett először a helyszínre. A mentő nagyjából öt

perccel később ért oda, bár az orvosnak nem volt túl sok teendője. A
két rendőr közben megpróbálta hátraszorítani a kíváncsiskodó
tömeget, amelyet szemmel láthatóan sem a szél, sem az eső nem
zavart. Az egyik rendőr az autóhoz sietett, hogy erősítést hívjon.
– Kérek egy csapatot az Aschebergsgatan és a Molinsgatan
sarkára. Egy férfi kiugrott az ötödikről. Úgy tűnik, a népszerű
üzletember, valamilyen Knäch vagy ilyesmi… A fia és a felesége is itt
van. Nekik kérek egy mentőt. Ó, értem… von Knecht.

Sven Andersson főfelügyelő előhúzta régi Volvo 240-esének kulcsait,

amikor egy ismerős női hangra lett figyelmes.
− Sven, várj meg! Fontos hívást kaptam!
A férfi megfordulva nagyot sóhajtott.
− Mi történt?
A nyomozó hangja izgatottnak tűnt.
− Richard von Knecht kiugrott az erkélyéről!
− Richard von Knecht… Az a Richard von Knecht?
− Igen. Hihetetlen, ugye? Talán összeomlott a tőzsde…
− Szállj be! Mi a cím?

Az eső továbbra is zuhogott, ezért a főfelügyelő a legnagyobb

fokozatra állította az ablaktörlőket, hogy kilásson a kocsiból.
Göteborg igencsak rászolgált a gúnynevére, gyakran hívták
Vízivárosnak. Egy héttel korábban is valóságos káosz alakult ki, mert
félméteres hó esett, és az egész város megbénult néhány napra.
Valószínűleg ugrásszerűen megnő majd a születendő babák száma a
következő nyáron. Most −5 fok volt, hó viszont nem esett.
Irene Huss felügyelő hazatelefonált a lányainak, hogy késni
fog. A gyerekek már hozzászokhattak ehhez, hiszen az édesanyjuk
hosszú évek óta dolgozott a bűnügyiseknél. Megígérték, hogy
megetetik és elviszik a kutyát sétálni, és szólnak az apjuknak is.
Krister szintén megszokta már a felesége munkájával járó kisebb
kellemetlenségeket. Mint mindig, biztosan ma is finom vacsorát főz
majd a lányainak. Minden olajozottan működött a családban, ha
Irenének dolga akadt.
A nyomozónő biztosan hangosan sóhajtott, mert Andersson
főfelügyelő odafordult hozzá és megkérdezte:
− Valami gond van?
− Nem, dehogy. Csak lehangoló ez az idő. Lehangoló eső,
öngyilkosság. Elkeserítő!
A főfelügyelő egyetértően bólintott, majd visszafordult, és egy
ideig megint csak az utat bámulta. Kis idő múlva azonban újra
megszólalt.
− Honnan tudják, hogy Richard von Knecht ugrott le?
− A rendőr szerint a fia és a felesége nála volt. A fia hívta a
rendőrséget.
− Tudod, hányadik emeletről ugrott ki?
− Nem, de úgy tűnik, elég magasról.
Néhány percig csendben ültek. Végül a főfelügyelő
megköszörülte a torkát:
− Tudsz valamit Richard von Knechtről?
− Csak annyit, amennyit bárki más. Arisztokrata családból
származik, dúsgazdag. Tehetséges üzletember, tőzsdézik, Göteborg
egyik legnépszerűbb lakosa. Az Aftonbladet szerint üzleti zseni, de a
férjem szerint csak elképesztő szerencséje volt.
− Krister tőzsdeszakértő lett?
− Nem, bár van egy kis részesedése a Trygg Hansában, ami jó
döntés volt, mivel az újraalakulásuk sikert hozott. Egyébként még
mindig ő a Glady’s Corner főszakácsa.
− Biztos remek hely. Úgy hallottam, nagyon népszerű.
− Valóban.
A kitartóan küszködő ablaktörlő mögött láthatóvá vált a
mentőautók kék fénye. Az erősítés a helyszínre ért, és a rendőrök
lezárták a területet. A holttest becsapódási helyét a szemben lévő
elegáns ruhaüzletből áradó erős fény világította meg. Anderssonnak
úgy rémlett, hogy e helyen a gyerekkorában gyógyszertár volt. Nem
volt persze teljesen biztos benne, hiszen bár Masthuggetben nőtt fel,
ezt a városrészt a hatvanas évek felújítása alatt szinte teljesen
lebontották.
A ház bejárata mögötti helyiség kiszélesedett. Ilyen „előszoba”
volt minden emeleten, három különböző irányba nyíló ablakokkal.
Ez alól csak az ötödik emelet volt kivétel, ahol fedett erkély tartozott
a lakáshoz. Richard von Knecht innen vetette magát az utcára.
Andersson főfelügyelő végignézett a holttesten, de szinte azonnal
elfordította a fejét. Irene Huss is elborzadt a szörnyű látványtól.
Nem túl szép halál, gondolta magában. Az egyik bűnügyi csapat
eléjük sietett.
− A halottkém bármelyik pillanatban itt lehet.
− Nem tudja véletlenül, hogy ki jön? − kérdezte a főfelügyelő.
Válaszul a rendőr egyszerűen csak vállat vont. Andersson Huss
nyomozóval az oldalán a járőrkocsihoz sétált, és a volánnál ülő
rendőrhöz hajolt.
− Jó estét! Andersson főfelügyelő vagyok a gyilkossági
csoporttól.
− Hana Stefansson. Tehát máris értesítették magukat?
− Igen, szokatlanul hamar… Nagyjából az eset után
negyedórával hívtak minket, ami azt jelenti, hogy 5 óra 45 perc körül
ugorhatott ki. Igaz?
− Nem egészen. Mi voltunk itt elsőként, pontosan 5 óra 35-kor
érkeztünk. Legfeljebb öt perccel azelőtt ugorhatott ki. A társammal
éppen a közelben voltam, a Korsvägenen, amikor jött az értesítés.
Úgy gondolom, a tragédia fél hatkor történhetett.
A beszélgetést Yvonne Stridner halottkém érkezése szakította
félbe, aki egyben törvényszéki orvosprofesszor is volt, továbbá az
ország egyik legjobb kórboncnoka. Andersson főfelügyelőnek
azonban akadtak bizonyos nehézségei a közös munkájuk során,
mivel Stridner olyan nő volt, aki nem rejtette véka alá a véleményét.
Maga Irene Huss is nem egy olyan eseten dolgozott már, amelyet
Stridner megnehezített. A tapasztalat viszont azt mutatta, hogy az
esetek többségében igaza volt. Anderssont elsősorban Stridner
tudálékossága és tekintélyelvűsége bosszantotta. Irene gyanította,
hogy konzervatív felfogású főnöke nehezen tudja elfogadni a
törvényszéki orvoslást mint női karriert.
A lezárt terület szélén egy hófehér Ford Escort állt meg,
amelynek mindkét oldalára HALOTTKÉM feliratot festettek. A
vezetőülésből elegáns, határozott külsejű nő lépett az aszfaltra. Még
azok is megtorpantak tekintélyt parancsoló megjelenését látva, akik
semmit sem tudtak a munkájáról. Tűzvörös haja tökéletesen
mutatott mustárszínű gyapjúkabátjára omolva. A holttesthez sétált,
majd gyors mozdulattal levette a kabátját, és átnyújtotta a mellette
álló rendőrnek. Alatta fehér köpenyt viselt. Kinyitotta a kistáskáját,
kivett egy pár gumikesztyűt, majd leguggolt von Knecht élettelen
teste mellé. A helyszínelők felkapcsoltak egy ködlámpát, hogy
jobban lásson, de a nő egy pillanatra sem vette le a szemét a testről.
Méregdrága bőrcipőjére védőzacskót húzott, mivel a halott körül
hatalmas vértócsa terült el.
Hogy ne érezze magát feleslegesnek, Huss nyomozó úgy
döntött, meghallgatja a helyszínelők jelentését. A parancsnokot,
Håkan Lundot már régóta ismerte. Tizenöt évvel ezelőtt mindketten
újoncok voltak az akkor még harmadik kerületben, amely ma már
Göteborg városközpontjához tartozik Polisområde 1 néven. Lund
nem volt sokkal magasabb nála, és mindig vigyáznia kellett, hogy a
csípőmérete el ne érje a magasságát.
A helyszínelők már megkapták a megfelelő utasításokat. Håkan
Lund Irenéhez fordult:
− Állok a rendelkezésedre, Huss! A gyilkossági csoport máris a
helyszínen van?
− Szia! Örülök, hogy látlak! Igen, ezúttal elég korán hívtak
minket. Mikor érkeztél?
− Fél hat körül jött a hívás. Még a rendőrőrsön voltunk, de
azonnal elindultunk. Az ügy elsőbbséget élvez a többivel szemben,
hiszen Richard von Knechtről van szó.
− Mit találtatok, amikor ideértetek?
− Teljes káoszt! A keselyűk máris kapva kaptak az alkalmon!
Alig tudtuk átverekedni magunkat a tömegen! Elkerítettünk egy jó
nagy területet, amint láthatod. Páran megpróbáltak átbújni a kordon
alatt, de őket természetesen azonnal elzavartam!
Irene Huss pontosan látta maga előtt a jelenetet. Ekkor eszébe
jutott még valami.
− Ki azonosította Richard von Knechtet?
− A fia és a felesége. Amikor átfurakodtunk a tömegen, egy síró
asszonyt találtunk középen, véráztatta ruhában. Egy fiatal férfi
karolta át a vállát. A nő Richard von Knecht felesége, a férfi pedig a
fia, Henrik von Knecht. Ha jól értettem, éppen itt álltak az utcán,
amikor a pasas kiugrott − nézett félre Lund együtt érzően.
− Most hol vannak?
 − Egy mentő a Sahlgren Kórházba vitte őket. Azt hiszem, pár
napig nem tudtok velük beszélni, a férfi holtsápadt volt, még hányt
is, mielőtt bevitték volna.
Lund komoran meredt maga elé, de hirtelen felkapta a fejét.
− Tudok valakit, akivel biztosan szívesen beszélnél! Gyere!
Irene követte kollégáját a járőrkocsihoz. A rendőr színpadias
mozdulattal kitárta az egyik ajtót.
− Bemutatom Eva Karlssont. Karlsson asszony: Irene Huss
detektívfelügyelő.
Irene az idős hölgyhöz fordult, aki szürke kabátot viselt, és
üdvözlésképpen némán bólintott. Az ölében egy barna tacskó feküdt,
ő már kevésbé volt csendes. Az éktelen ugatás közepette Irene alig
hallotta Lund hangját.
− Az egyetlen szemtanúnk. Nagyjából 7−10 méterre állt a
balesettől.
Irene az asszonyhoz fordult, áld remegő, krétafehér kezét
nyújtotta felé. A nyomozónő óvatosan megfogta a jéghideg kezet, és
leglágyabb hangján szólt az idős hölgyhöz.
− Karlsson asszony, szeretném, ha elmondana nekem mindent,
amit az imént látott. Tudom, hogy szörnyű, de kérem, próbáljon
nyugodt maradni…
− Rettenetes volt! Csaknem hetvenhét éves vagyok, de ez a
legszörnyűbb dolog, ami valaha történt velem. Láttam egy emberi
lényt a földbe csapódni, alig pár méterre a lábamtól! Az a férfi
majdnem ráesett szegény kis Snoopyra!
Vékony ujjaival Richard von Knecht maradványai felé
mutatott. Irene egyelőre abba is hagyta a kérdezősködést. Úgy
gondolta, az lesz a legjobb, ha valaki hazaviszi a hölgyet, és majd
később hallgatják ki.
A holttest mellett eközben Stridner összeszedte a holmiját.
Gyakorlott mozdulattal lerántotta a gumikesztyűt, levette a
köpenyét, és mindent a táskájába gyömöszölt. A lábáról már
korábban lehúzta a műanyag zacskót. Anélkül, hogy ránézett volna,
egyértelmű mozdulatot tett a mellette álló rendőr felé, aki kitartóan
tartotta a kabátját csaknem negyed órán keresztül. Úgy tűnt,
Stridner csak most vette észre, hogy mások is állnak körülötte.
− Van itt valaki a gyilkossági csoporttól? − kérdezte.
Andersson mély levegőt véve előrelépett.
− Jól van, Andersson. Jöjjön és nézze meg! Ne lépjen a vérbe!
− utasított a professzor.
Irene Huss követte a főfelügyelőt. Stridner tollat vett elő a
táskája külső zsebéből, kihúzta az egyik végét, és máris egy hosszú
mutatópálca volt a kezében. Mutatópálca a táskában… Ez igazán
Yvonne Stridnerre vall, gondolta Andersson. Az orvos hadarni
kezdte a mondanivalóját.
− Nézze meg a jobb kézfejét! Előrébb húztam ezt a kezet, hogy
jobban essen rá a fény. Nézze!
Azzal Richard von Knecht kezére mutatott a pálcával. A két
felügyelő végignézett az áldozat kézfején, melyen mély vágás
húzódott. Az nyilvánvaló volt, hogy nem késsel vágták meg, de
mindenképpen valamilyen éles tárgy ejthette a sebet a kezén.
Andersson megkockáztatott egy kérdést.
− Nem okozhatta ezt a sebet esés közben valami?
− Nem, ahhoz túl mély. Valamilyen tárggyal vagy fegyverrel
hasították fel. Mivel magam is ismerem… ismertem von Knechtet, a
halála személyesen is érint. Igazság szerint holnap egész délelőtt
diákokat kellene oktatnom, de az eset súlyosságát figyelembe véve
magam végzem a boncolást reggel. Legkésőbb nyolckor elkezdem, és
elküldöm a jelentésemet tizenegyig.
− Nem tudná esetleg már ma este megnézni? − nézett rá
Andersson főfelügyelő, bár nem sokat remélt. A nő végighúzta ujjait
vörös tincsein, és érezte, hogy a haja teljesen elázott, amíg az
előzetes vizsgálatokat végezte.
− Nem szükséges, Andersson. Majdnem biztos vagyok benne,
hogy gyilkosság történt.
Irene Huss hitetlenkedve nézett a kórboncnokra. Érezte, hogy
egyre dühösebb lesz, de hát az ilyesféle lekezelő viselkedés a legtöbb
emberből dühöt váltott ki. Idegesen vágott közbe.
− Várjon egy percet! Ezt mégis mire alapozza? És egyáltalán,
honnan ismeri von Knechtet?
A kórboncnok meglepve nézett rá, mintha csak most venné
észre, hogy más is áll mellette. Sven Andersson bemutatásképpen
elmormolta Huss nevét és beosztását. Mielőtt Stridner professzor
válaszolhatott volna, két mentő érkezett, akik tudni szerették volna,
elszállíthatják-e a holttestet. A nő bólintott, majd a főbejárat felé
intett.
− Ott fogunk várni, hogy ne legyünk útban. És legalább nem
ázunk el még jobban.
 Együtt sétáltak át az épület bejáratához. Az ajtó felső részét
gyönyörű festett üveg díszítette. A lakók neve helyett csupán
kódszámokkal jelölték a lakásokat. Minden látogatónak tudnia
kellett a kódot, ha valamelyik lakóval kapcsolatba akart lépni.
Yvonne Stridner rögtön a lényegre tért.
− Nem voltunk közeli barátok. Valaha együtt vitorlázott a
férjemmel. Illetve a volt férjemmel. A jelenlegi párom nem ismeri
von Knechtéket.
Tehát a fagyos modorú halottkém férjezett, ráadásul
másodízben. Irene iménti hirtelen dühét csodálkozás váltotta fel.
A professzor mit sem törődött a nyomozó döbbent arcával,
folytatta a beszámolóját.
− Már legalább tizenöt éve nem találkoztam velük. De abban
teljesen biztos vagyok, hogy Richard soha nem ugrott volna ki egy
huszonöt méter magas erkélyről. Még akkor sem, ha netán öngyilkos
akart volna lenni. Tériszonya volt. Ha vitorlázás közben meglazult a
vitorla, soha nem volt hajlandó felmászni és megjavítani.
− Hogy ismerte meg a volt férje Richard von Knechtet?
Megint Irene kérdezett. Yvonne Stridner szúrós tekintettel
nézett rá, majd megadóan bólintott jelezve, hogy érti, miért kérdezi
ezt a rendőrnő.
− Egy társasághoz tartoztak a középiskolában. Aztán valahogy
együtt maradtak, bár az idők során különböző barátnők, élettársak
és feleségek jelentek meg, majd tűntek el a körből. Minden évben
hivatalosak voltunk a tavaszi és a szilveszteri ünnepségeikre is. Bár
mi, nők többnyire háttérbe szorultunk, ezek inkább a férfiak
összejövetelei voltak ugyanis.
− Mennyi ideig tartott ez a barátság?
− Tore és én alig négy évig voltunk házasok. Talán tíz
alkalommal találkoztam velük. De, mint mondtam, mindez tizenöt
évvel ezelőtt történt. A válásom után kikerültem von Knechték
köréből.
Irene észrevette, hogy a professzor látványosan rápillant
méregdrága órájára, ezzel is jelezve, hogy indulna. Gyorsan feltette
az utolsó kérdését.
− Kik voltak ennek a társaságnak a tagjai?
Yvonne Stridner bosszúsan nézett fel. Az arckifejezése elárulta,
hogy már régen megbánta, amibe belekezdett.
− Több neves emberről van szó − mondta nyersen. Egy
pillanatra elgondolkodott, majd felkapta a fejét. − Készítek magának
egy listát a társaság tagjairól. Holnap elküldöm az előzetes
jelentésemmel együtt.
Azzal sarkon fordult, és elsietett a fehér Ford Escort felé. Irene
nézte, ahogy távolodik, majd megszólalt.
− Igazság szerint nem is olyan szörnyű.
Andersson felcsattant.
− Nem is olyan szörnyű? Az érzelmi élete akár egy fadarabé!
Huss felügyelő mosolygott. Ismét bebizonyosodott, hogy a
főfelügyelő nem felejt és nem is bocsát meg egyhamar.
− Hogy jutunk be az épületbe? Igazi erőd, hacsak nem tudunk
meg egy kódot − jegyezte meg Irene békülékenyen.
Andersson főfelügyelő szemmel láthatóan nem figyelt. Úgy
tűnt, elveszett a gondolataiban. Végül nagyot sóhajtva közölte:
− Sokáig fog tartani, amíg a feletteseim házkutatási engedélyt
szereznek nekünk. Addig itt kell maradnom. Meg kell tudnunk
valakinek a telefonszámát, aki majd beenged minket. Ezalatt esetleg
elmehetnél a Sahlgren Kórházba, és utánanézhetnél az áldozat
fiának és a feleségének. Az is eszembe jutott, hogy talán
elkérhetnénk a lakáskulcsot a feleségtől, hogy ne kelljen feltörni a
zárat.
− Rendben, indulok a kórházba. Kérem a slusszkulcsodat −
mondta Irene.

Mint mindig, a kórház közelében most is lehetetlen volt a parkolás,

bár az esti látogatók kevesebben voltak, mint a nap többi részében
érkezők. Irene Huss megmutatta a jelvényét az őrnek, aki így szabad
behajtást biztosított neki.
Átlagos kedd este lévén a sürgősségi osztály viszonylag csendes
volt. Irene egyenesen a nővérpulthoz lépett, és közben észrevette a
szőke férfi ápolót, aki éppen telefonált. Korábban már találkoztak. A
férfi barátságosan integetett, és azt mutatta, hogy nemsokára leteszi
a telefont.
Irene körbenézett. Közvetlenül a pult mellett egy idős férfi
feküdt kerekes hordágyon. Az arca hamuszürke volt, alig látszottak
az ajkai. Mozdulatlanul feküdt, látszott, hogy nincs tudatában a
körülötte lévő világnak. Mellette a széken egy alacsony nő ült, aki
megállás nélkül a kezeit tördelte. Csendesen szipogott, de nem
beszélt az idős férfihoz. A másik oldalon egy fiatal fiú ült, a kezét
véres törölközőkbe bugyolálták. Egy idősebb férfi, aki Irenének
ismerősnek tűnt, egy ágyon feküdt és hangosan horkolt. Nem
lehetett túl rossz állapotban, mivel a fején lévő vér már alvadni
kezdett. Egy fiatal nő mereven bámult maga elé egy másik széken. A
horkolást kivéve minden nyugodt és csendes volt a sürgősségin.
Roland ápoló letette a kagylót, és vidáman integetett Hussnak.
− Szia, Irene! Rég láttalak! Azt hiszem, tudom, miért vagy itt.
− Szia! Tudod, hol találom von Knecht asszonyt és a fiát?
− Persze. Én is ott voltam, amikor megérkezett velük a mentő.
Azonnal a pszichiátriára küldték őket. Szörnyen festettek
mindketten.
− A fiú is?
− Csak ült és bámult maga elé. Borzasztóan megrázhatta az
eset. Kérsz egy bögre kávét?
Roland hívogatóan intett a nővérszoba felé. Irene semmire sem
vágyott jobban, mint egy kávéra, de visszautasította az ajánlatot.
Sürgette az idő. Elindult a kijárat felé, de ekkor egy különös figura
lépett be az épületbe. Magas volt és elképesztően vékony.
Világosbarna, hosszú haja a háta közepéig ért, és bőrdzsekit viselt. A
lábán elhasználódott, koszos edzőcipő volt, valószínűleg kukából
szedhette ki. Ám nem a rongyos ruházat keltette fel elsősorban Irene
figyelmét.
A férfi bőre olyan sárga volt, hogy kétségtelenül súlyos
sárgaságban szenvedett. A beteg egyszer csak szó nélkül levette a
kabátját. A pólója első része vérben ázott. Sárga szemeit Irénére
függesztette, majd megfogta a pólója alsó részét, és felhúzta a
mellkasáig.
Irene elborzadva kiáltott fel:
− Roland! Siess! Gyorsan! Roland!
Az ápoló kidugta a fejét az ajtón. Az a közel tíz év, amit a
szakmában töltött, megtanította arra, hogy minden esetben higgadt
maradjon.
− Hűha, kilógnak a belei a hasából!
Visszasietett a szobába, hogy telefonáljon.
− Igen, szétnyílt has… HIV és hepatitisz.
Kiviharzott az ajtón, de útközben még felkapott egy sárga
védőköpenyt és egy pár gumikesztyűt. Amint odaért a beteghez, a
férfi szemei lecsukódtak, és a test tehetetlenül összerogyott.
 Újabb lépések zaja hallatszott. A sürgősségi részleg szabad
személyzete olyan gyorsan érkezett, ahogy csak tudott.
Irene kilépett az utcára. Érezte, hogy kivételesen jólesik néhány
percig kint állnia a hidegben. Amikor összeszedte magát, a kocsihoz
sétált és áthajtott a másik épülethez.

A pszichiátria zárva volt, így Irenének csöngetnie kellett. Egy magas,

izmos ápoló jött ajtót nyitni. Megállt az ajtóban; széles válla
csaknem kitöltötte az egész ajtókeretet. Irene határozott vonásokat
látott az arcán, a bőre sötétebb volt az átlagosnál. Talán indiai
származású lehetett… Legalább tíz évvel fiatalabb volt, mint Irene,
és a nyomozónő megállapította, hogy valószínűleg ő az egyik
legszebb férfi, akit valaha látott.
− Tessék − szólalt meg az ápoló. Kellemes, mély hangja volt, és
tökéletesen beszélte a nyelvet.
− Irene Huss nyomozó vagyok. Szeretnék beszélni Richard von
Knecht fiával. Nem kihallgatásról van szó. Tudom, hogy itt van az
édesanyjával együtt. Némi segítségre van szükségünk a
nyomozáshoz. A mentőjük már elment, mire a helyszínre értünk.
Irene megmutatta a jelvényét. Az ápoló, akit a névtáblája
szerint Thomasnak hívtak, bólintott és elmosolyodott. Elindult
befelé, Irene pedig követte a váróterembe.
− Azonnal az egyik vizsgálóba vittük őket. Foglaljon helyet,
szólok Henrik von Knechtnek, hogy itt van.
Megint elmosolyodott, majd megfordult, és a folyosó végén
bekopogott egy vizsgálóba. Amikor kinyílt az ajtó, odabentről
hangos zokogás hallatszott. Az ápoló alig egy percig volt bent, és
amikor kijött, egy körülbelül harmincéves, sápadt fiatalember
követte. Az ingén vérfoltok látszódtak.
A vizsgálóból éles kiáltás hallatszott.
− Ne menj el, Henrik! Ne hagyj itt, kérlek!
Henrik becsukta maga mögött az ajtót, és egy pillanatra
nekitámasztotta a homlokát. Azután határozottabban
felegyenesedett, s mély levegőt véve követte az ápolót. Nagyjából
ugyanolyan magasak voltak, de Henrik tökéletes ellentéte volt a
másik férfinak. Magas volt ugyan, de nagyon sovány, elegáns öltönye
lógott rajta. Szőke haja megritkult, az arccsontja túlságosan kiállt. A
tekintete ugyan kellemes volt, de a sápadtsága és világos színű ruhái
élettelen külsőt kölcsönöztek neki.
Odalépett Irenéhez.
− Tessék. Mit akar? − kérdezte.
− A nevem Irene Huss nyomozó. Segítene, ha megkérhetem?
− Miben?
− El kell kérnem a kulcsát a szülei lakásához.
Henrik von Knecht úgy hőkölt hátra, mintha pofon vágták
volna.
− A kulcsot? Miért?
− Hogy ne kelljen lakatost hívnunk az ajtóhoz. Át kell
vizsgálnunk a lakást. Nem szeretnénk tönkretenni a zárat vagy az
ajtót.
Úgy tűnt, a fiatalember ellenkezni fog, de végül bekiabált a
vizsgáló ajtaján.
− Anya, kellenének a kulcsok a táskádból.
Amikor nem jött válasz, visszament a vizsgálóhoz. Irene
izgatott hangokat hallott a szobából. Legalább öt perc telt el, mire
Henrik kilépett, és az arca olyan volt, mint egy márványszobor. A
szobában lévő édesanyja még mindig beszélt.
− A kulcsokat kérd vissza… Még akkor is, ha…
A hangok elnémultak, amikor Henrik határozott mozdulattal
behúzta az ajtót maga mögött.
 Második fejezet

Már huszonöt perce autóztak. Henrik von Knecht egész úton

egyetlen szót sem szólt. Fejét lehajtva ült a kocsiban, homlokát a
tenyerébe támasztotta, könyöke a térdén nyugodott. Huss nyomozó
nem szólt, hogy kösse be magát, hagyta, hadd üljön csendben,
fájdalmába merülve.
Amikor bekanyarodtak a Molinsgatanra, Irene Huss észrevette,
hogy nem csak Andersson főfelügyelő és a technikusok gyűltek össze
Richard von Knecht lakása előtt. Két másik embert is felismert, akik
a férfiruhabolt ajtajában szorongtak. Irene elhajtott mellettük, és
balra fordult az Engelbrektsgatanon. Finoman megérintette Henrik
von Knecht karját, s a férfi akkorát rándult, mintha aludt volna.
− Hová megyünk? − kérdezte zavartan.
− Gondoltam, továbbhaladok, és az Aschebergsgatanon
parkolok le. Két újságíró várakozik a sarki ruhaboltnál. Ha be
tudnánk jutni az épületbe az egyik hátsó ajtón, belülről is
kinyithatnánk a főbejáratot a többieknek. Így elmenekülhet a hiénák
elől − válaszolta a nyomozó.
Von Knecht feszült arca megmerevedett, és hirtelen élénknek
tűnt.
− Parkoljon le itt jobbra, az Erik Dahlberg lépcső mellett.
Próbálja meg az egyik külső parkolóhelyet.
Szerencséjük volt. Az egyik hely szabad volt. Irene rápillantott
Henrik von Knecht vérfoltos, bézs színű kabátjára. Megkérte a férfit,
hogy maradjon a kocsiban, majd kiszállt, és kinyitotta a
csomagtartót. Tartott ott egy régi, sötétkék Helly Hansen dzsekit, és
megtalálta a lánya fekete baseballsapkáját is, NY felirattal. Odaadta
a ruhadarabokat a férfinak:
− Adja ide a kabátját, és vegye fel ezeket helyette.
Von Knecht gyorsan átöltözött a kocsiban. Átvágtak a
kereszteződésen. Ez volt a döntő pillanat. Irene megpróbált nem az
ötven méterre lévő sarok felé nézni. Újabb húsz métert tettek meg
így, majd Henrik von Knecht megállt egy vaskos faajtó előtt.
Kihúzott a zsebéből egy kulcscsomót, és kinyitotta a zárat. Az egyik
fotós kikukucskált a rejtekhelyéről, de nem ismerte fel őket.
A nyomozó és von Knecht besurrant az épületbe, és egy
raktárhelyiségben kötött ki. Itt tárolták a kukákat és a kerékpárokat
is. A körülbelül húsz méter hosszú folyosó mindkét végét csukott
ajtók zárták le. Az utcai bejárat közelében öt zöld kuka állt.
Átsiettek a helyiségen, kinyitották a belső ajtót, és beléptek egy
apró, sötét hátsó udvarba. Középen egy hatalmas fa állt, melyet régi
utcai lámpák világítottak meg. A fal mellé virágágyásokat helyeztek.
Mindkét falon nyílt bejárat, egy-egy kisebb üvegajtó. Fölöttük fényes
udvari lámpa világított. Henrik von Knecht odalépett a bal oldali
ajtóhoz, kinyitotta a zárat, és előre engedte Irenét. Ahogy beléptek,
odanyúlt a piros gombhoz, hogy felkapcsolja a villanyt.
− Nem kell világítás! A riporterek azonnal észrevennék, hogy
valami történik idebent − szólt rá a nyomozónő.
A dzsekije zsebéből előhúzott egy zseblámpát, és a fénysugarat
követve elindult felfelé a lépcsőn. Hamarosan egy lépcsőházhoz
értek. A zseblámpa fényénél jól látszott, hogy a padlót márványlapok
borítják. Jobbra tőlük a liftakna fényei világítottak. Irene kikapcsolta
a zseblámpát, és elindult a lépcsőház felé, ahonnan a főbejárathoz
lehetett lejutni. Amikor a nyomozó odaért a liftajtóhoz,
megpillantotta a bejárati ajtó fölötti gyönyörű üvegablakokat. Pár
lépés után feltűnt a főfelügyelő és a többiek sziluettje. Huss
nyomozó óvatosan közelebb lépett, megfogta a faragott korlátot, és
az utolsó tíz lépcsőfokon leosonva odaért a bejárathoz. Nesztelen
léptekkel átvágott a bejárat elé leterített süppedős szőnyegen,
kinyitotta az ajtót, és a kollégái hátának beszélve megszólalt:
− Gyorsan! Gyertek be, mielőtt a fotósok ideérnek!
− Gyorsan? Hogy a fenébe siessünk, amikor megijesztettél
minket? − csattant fel Svante Malm technikus.
Andersson főfelügyelő később elismerte, hogy közel járt a
szívinfarktushoz.
Mindnyájan besurrantak az ajtón, mielőtt a sarkon váró két
újságíró rájött volna, mi történik. Irene felkapcsolta a lépcsőházi
villanyt. A főfelügyelő dühösen hunyorgott, és rámordult Irenére.
− Mi az ördögöt csinálsz?
Irene nem válaszolt. Lenyűgözte a látvány. A lépcsőházi
freskók gyönyörűek voltak: az egyiken gyerekek játszottak a
kökörcsinek között, mellettük a Tavasz allegorikus figurája hajtott el
pillangók röptette hintóban. A festmény minden részlete és színe a
tavaszi életörömöt sugározta. A szemben lévő falat egy szentivánéji
jelenet díszítette: itt a színek mélyebbek, telítettebbek voltak. A nyár
esti alkonyatban felnőttek és gyerekek táncoltak, a zenét hegedűs
szolgáltatta. Arcán izzadságcseppek látszottak, de a szeme a
muzsikálás örömétől fénylett.
− Carl Larsson festette a képeket a tizennyolcadik század
elején.
A rendőrök felnéztek a lépcső tetején álló alakra. Henrik von
Knecht kétségkívül különös látványt nyújtott az álruhában. A férfi a
négy rendőrre pillantva ismét megszólalt.
− Huss nyomozó volt olyan kedves, és segített elbújni a fotósok
elől. Menjünk fel! − ajánlotta, és a lift felé mutatott.
A rendőrök követték, és mindnyájan bezsúfolódtak az apró
felvonóba. A réztábla szerint legfeljebb öt személy tartózkodhatott a
kabinban, és Irene remélte, hogy normális súlyú felnőttekre
kalibrálták a súlyhatárt. Bemutatta Henrik von Knechtet a másik
három férfinak, Andersson főfelügyelőnek, valamint Svante Malm és
Per Svensson technikusnak. Utóbbi cipelte a súlyos
világítóeszközöket és a különböző fényképezőgépeket.
A lift pillanatok alatt felért az ötödik emeletre. Kiszálltak és
odamentek egy hatalmas, faragott dupla ajtóhoz. Az üvegablakot
elegáns, Anjou-liliomokkal díszített kovácsoltvas rács védte. Az ajtó
alsó részén látható motívumok szökellő szarvasokat ábrázoltak.
Svante Malm elismerően füttyentett.
Irene úgy gondolta, Henrik von Knecht kissé összeszedte
magát, miközben bújócskáztak a sajtó elől. De amikor kiléptek a
liftből, a férfi arca ismét megmerevedett. Andersson főfelügyelő is
észrevette a változást.
− Nem kell bejönnie velünk a lakásba − mondta halkan a
férfinak
− De, mindenképpen be szeretnék menni − válaszolta von
Knecht.
A gyors válaszból látszott, hogy már korábban döntött.
Andersson kissé elbizonytalanodott.
− Jól van, értem. De maradjon mellettünk. Nem nyúlhat
semmihez, nem ülhet le a székekre, nem kapcsolhatja fel a villanyt.
Természetesen hálásak vagyunk, ha körbekísér minket. Mekkora a
lakás?
 − Háromszázötven négyzetméter. Az egész emeleten csak ez az
egy lakás van. Ahogy a másik három lakás is egy egész emeletet
foglal el. Apa a hetvenes évek végén vette meg az épületet, és nagy
gonddal újíttatta fel. Hivatalosan műemlék épületként tartják
nyilván.
− Tehát csak négy lakás van az egész épületben?
− Úgy van.
Miközben beszélgettek, a főfelügyelő felvett egy gumikesztyűt,
majd szó nélkül kérte a kulcsokat. A zárak halkan kattantak.
Andersson óvatosan lenyomta a kilincs végét, és kitárta a
bejáratot.
− Ne nyúljatok a villanykapcsolókhoz. Használjatok
zseblámpát! − horkant fel Svante Malm. Sóhajtott, majd lemondóan
folytatta. − A lézer elromlott, úgyhogy a jó öreg poros módszert kell
használnom.
A zseblámpa segítségével keresni kezdte a kapcsolót. Amikor az
ajtó mellett rátalált, arra kérte Irenét, tartsa a zseblámpát, ő pedig
fémport fújt a kapcsoló műanyag borítására. Egy ecsettel óvatosan
eltávolította a felesleget, ráhelyezett egy vékony lapocskát a felületre,
majd lehúzta róla. A hosszú, keskeny arcra döbbenet ült ki.
− Teljesen tiszta. Semmi sincs rajta! Valaki letörölte! − közölte
meglepetten.
− Érezni lehet a tisztítószer szagát − állapította meg Irene.
Újra beleszimatolt a levegőbe. Valami mást is érzett.
Szivarfüstöt. Ez megmagyarázta, miért fogta el karácsonyi hangulat,
amikor beléptek a lakásba. Gyermekkora karácsonyai. Anyja
tisztítószerillata, apja szivarfüstje. Odafordult von Knechthez.
− Szivarozott az apja?
− Igen, előfordult. Különleges alkalmakkor…
A férfi hangja elcsuklott. Nagyot nyelt, mert ő is megérezte a
jellegzetes illatot. Alig mozogtak az ajkai, amikor feltette a kérdést:
− Miért vesznek ujjlenyomatot?
Irenének eszébe jutottak a kórboncnok szavai, de kikerülte az
egyenes választ.
− Rutin eljárás. Mindig ezt tesszük, ha hirtelen halálesethez
megyünk ki.
A férfi nem válaszolt, de annyira összeszorította az állkapcsát,
hogy az arcizmai kidudorodtak
Svante Malm felkapcsolta a villanyt az előszobában, amely
szintén lenyűgöző méretű volt. A mennyezet legalább négy méternél
kezdődött. A padlót világosszürke márvány borította. Az ajtótól
jobbra öt beépített szekrény állt, amelyeket valamilyen sötét fából
készítettek A középsőt egy óriási tükör díszítette, amely szinte az
egész ajtófelületet beborította. A legnagyobb és legdíszesebb tükröt
azonban a szemközti falon fedezte fel Irene. Alatta hasonlóképpen
elegáns asztalka kapott helyet. Andersson főfelügyelő von Knechthez
fordult:
− Nagyjából le tudná írni a lakást?
− Természetesen. A tükör melletti ajtó a vécé. A következő ajtó
a konyhába vezet.
− És a konyhával szemben, a szekrények mellett?
− Az a vendégszobák ajtaja. A lakosztályban külön fürdőszoba
és vécé is van. Egyenesen előre haladva jutunk a nappaliba. A balra
lévő lépcső a felső szintre vezet. Ott található a könyvtár, egy kis
dohányzószoba, a szauna, a háló, a tévészoba és a biliárdterem. És
persze ott van a fürdőszoba is a jakuzzival és a vécével.
Svante Malm megállt egy aprócska, lakkozott íróasztal előtt,
amelynek aranyozott fogantyúi voltak A lapját váltakozó mintájú,
sötét és világos intarzia díszítette. Tiszteletteljes hangon
megkérdezte:
− Muszáj megtudnom: ez nem Georg Haupt-féle íróasztal?
Henrik von Knecht önkéntelenül felhorkant.
− Nem. A Haupt a könyvtárban van. Ezt Londonban vette
apám. Ötszázötvenezer koronára biztosított. Nagyon szép darab ez
is.
A rendőrök meg sem tudtak szólalni. A főfelügyelő Irenéhez
fordult:
− Talán itt maradhatnál von Knecht úrral, amíg mi
körülnézünk.
− Szeretnék magukkal menni. Lehet, hogy észreveszek valami
furcsaságot − ellenkezett szinte azonnal a férfi.
Előrebiggyesztette az állát, és makacsul nézett a rendőrökre.
Andersson figyelmesen nézte egy darabig, aztán beleegyezően
bólintott. A technikusokhoz fordult:
− Először az erkélyt nézzük meg!
Együtt indultak a nappaliba. Óvatosan léptek a puha,
elképesztő méretű szőnyegre. Irene önkéntelenül is megállt, hogy
megcsodálja a pompás aranymintázatot, amely fán ülő madarakat és
stilizált állatokat ábrázolt. A sötétkék háttér előtt szőlőszerű
kúszónövény tekeredett. Irene érezte, hogy von Knecht őt nézi.
− Ez egy félig antik, kézi szövésű perzsa − jegyezte meg a férfi
tudálékosan.
Irene Huss fejében egy pillanatra felrémlett saját előszobája és
a legutóbbi vásárlás: egy rozsdavörös szőnyegecske ostoba
mintákkal a sarkaiban. Az IKEA eladója bizonygatta, hogy eredeti,
kézi szövésű a szőnyeg, ezért rendkívül kedvező a kétezer koronás ár.
Hirtelen elfogta egy érthetetlen indulat, hogy védelmébe vegye a
szőnyeget. Nem akart felcsattanni, mégis kibuktak belőle az
indulatos szavak.
− Maga muzeológus?
− Nem. Csak érdekel az antikvitás − válaszolt von Knecht
kurtán.
Henrik von Knecht kiment a nappaliból. A zseblámpa fényénél
Svante Malm a nagyobbik lámpakapcsolón is ujjlenyomatokat
keresett − ismét negatív lett az eredmény. Irene a sötétben is
érzékelte, hogy egy tágas ebédlőben állnak. A behúzott függönyökön
átderengett az utcai lámpák fénye. Az egyik fal szinte kizárólag
üvegből volt. Mivel itt sem talált értékelhető nyomokat, Malm
felkapcsolta a villanyt. A hatalmas helyiséget fényesen csillogó
bronzcsillárok világították meg. Mindenki megdöbbent néhány
másodpercig, de Andersson főfelügyelő csakhamar összeszedte
magát.
− Rendben, akkor mindenki vegye fel a cipővédőjét.
A lépcső a kapcsoló mellett vezetett a felső szintre. Andersson
haladt elöl, a többiek pedig bátortalanul követték a széles
márványlépcsőn.
Henrik megnyomta a szélső kapcsolót, mire a vékony,
pezsgőszínű függöny halk zümmögéssel félrehúzódott.
Irene észrevette, hogy az, amit korábban üvegfalnak vélt,
valójában hatalmas erkélyajtók sora. Az üvegpanelek nem értek fel a
plafonig, amely ezen a ponton legalább nyolc méter magasan volt.
Irene körülnézett a helyiségben. Ahol ő állt, a mennyezet körülbelül
négy méter magasan lehetett, de néhány méterrel arrébb hirtelen
vége szakadt. Ennek a helyiségnek a mennyezete volt a felső szint
padlója. Ahol a felső szint padlója véget ért, gyönyörű kovácsoltvas
korlát zárta le a teret, amely az ebédlő mindkét oldalán körbefutott.
Irene a feje fölött kazettás mennyezetet látott. Úgy érezte,
templomban áll. A mennyezetről három, lenyűgöző méretű csillár
lógott. A helyiség hosszúkás volt, és kissé keskenyebbnek tűnt a
valóságosnál, mivel a felső szintet márványoszlopok tartották.
A kollégái végigmentek a korlát mentén, majd a hatalmas,
nyitott könyvtár erkélyének sarkához értek. Irene visszament
Henrikhez, majd szó nélkül elindultak a széles márványlépcsőn. A
felső szinten erősen érezni lehetett a szivarfüstöt. A korlát mentén
eljutottak a tágas könyvtárba. Balra egy folyosó nyílt sok-sok ajtóval.
Irene rájött, hogy ott lehetnek a szobák és a szauna. A szauna…
Megállt. A szivarfüstön kívül egy másik ismerős illat is megcsapta az
orrát. Mélyen beleszippantott a levegőbe, és odafordult von
Knechthez.
− Tudja, milyen illat ez?
− Eukaliptusz. Apa nyilván szaunázott. Ezért volt
fürdőköpenyben − válaszolta a férfi, kissé remegő hangon.
Irene felidézte a látványt: Richard von Knecht összezúzott
testét a vastag, borvörös plüss fürdőköpenyben, kicsavarodott,
meztelen lábait az utcalámpa alatt és a testétől nem messze heverő
két barna bőrpapucsot. Megborzongott, és megpróbált inkább az
erkélyajtó mellett álló kollégáira figyelni.
A három férfi szótlanul állt a bezárt ajtónál. Andersson
főfelügyelő lassan megfordult, és Henrik von Knechthez intézte a
szavait:
− Az apját minden valószínűség szerint meggyilkolták. Az
erkélyajtó belülről zárt, a kulcs a zárban, a kilincs lefordítva.
Kívülről pedig nincs kilincs.
Ez már sok volt von Knechtnek. Térdre rogyott, és arcát
eltakarva zokogni kezdett.
Irene segítséget hívott. Azt kérte az egyik járőrtől, hogy vigye
haza a férfit.

Mielőtt a járőr megérkezett, Irene megkérdezte von Knechtet,

tudna-e válaszolni néhány kérdésre. A férfi bólintott.
− Hol lakik?
− Örgrytében. A Långåslidenen.
− Van valaki, aki átmenne magához ma éjszakára? Vagy
hívjunk fel mi valakit?
− A feleségem otthon van.
 − Tényleg?
Irene érezte, hogy buta megjegyzést tett, de valóban
meglepődött azon, hogy a férfi nős.
− A felesége tudja, mi történt ma este?
Von Knecht megrázta a fejét, de a kezét nem vette el az arca
elől.
− Ha jól értem, ön és az édesanyja éppen az utcán voltak,
amikor az apja lezuhant. Akkor szálltak ki a kocsiból?
A férfi sokáig nem válaszolt, de nem is mozdult meg. Irene
ismét fel akarta tenni a kérdést, amikor von Knecht letette a kezét,
és Irenére nézett. Bár a szeme könnyes volt, még így is látszott
valami hidegség az arcán. Fáradt mozdulattal megdörzsölte az arcát.
− Elnézést, mit is kérdezett?
Irene még egyszer feltette a kérdést. A férfi nagyot sóhajtott.
− Az Aschebergsgatanon parkoltunk, a saroknál. Amikor
kiszálltam, hogy kinyissam anyámnak az ajtót, még nem vettem
észre semmit. Aztán valaki felkiáltott. Láttam, hogy… Valami hevert
a földön, és emberek futottak felé. Anyám is futni kezdett. Kiabált is.
A mobilomról hívtam a rendőrséget. A többit már tudja.
− Hol voltak az édesanyjával?
− Megbeszéltük, hogy a Landvetter repülőtéren találkozunk. Ő
Stockholmból érkezett tizenöt perccel azután, hogy az én londoni
gépem leszállt. Puszta véletlen volt, hogy így összefutottunk. Múlt
szombaton ünnepelték a szüleim a harmincadik házassági
évfordulójukat.
Nagyot nyelt, elhallgatott. Irene tudta, hogy nem képes tovább
beszélni.
− A többit holnap is megbeszélhetjük. Otthon keressem fel,
vagy bejön az őrsre?
− Bemegyek magukhoz.
− Tizenegykor jó lesz? Hozza el a feleségét is!
− Ott leszünk tizenegykor.
− Ideje lemennünk. Tudja, a járőrök nem tudnak bejönni az
épületbe − szólt halkan a nyomozónő.
Lekísérte von Knechtet a lifthez. A férfi valami köszönetfélét
motyogott, majd elnyelte a sötétség a rá váró két egyenruhással
együtt.
Irene ismét megállt, hogy megcsodálja a pompás márványpadlót. A
fekete hattyú körül rózsaszín és fehér liliomok hajladoztak. Soha
életében nem látott még ilyen gyönyörű mintázatot. A Carl Larsson-
festmény a lépcsőház falán nem rontott az összképen.
Sokéves rendőri pályafutása alatt számos lépcsőházban
megfordult már. Többségük rettenetes állapotban volt, vizelet- és
konyhaszag tolakodott a belépő orrába. A falakat általában graffiti
„díszítette”, amelyek buta és rasszista üzeneteket kürtőitek világgá.
Irenét általában mocskos lépcsőházak és berúgott ajtók várták.
Ritkán hívtak rendőröket olyan épületekbe, ahol a lépcsőházban
Carl Larsson-festmények és márványpadlók gyönyörködtetik a
szemet.

Az erkélyajtó nyitva volt, és a technikusok szorgalmasan rögzítették

a nyomokat. Találtak egy húsbárdot.
− Ez az erkélyen hevert, a fal mellett. A lefutó tető megvédte,
úgyhogy valószínűleg találunk rajta valamit − tájékoztatta
Andersson a visszatérő Irenét.
A főfelügyelő izgatott volt, bár nem akarta kimutatni. Arca
azonban árulkodóan kipirult.
− Minden rendben? Úgy értem… a vérnyomásod? − kérdezte
gyengéden Irene.
− Ezt meg miért kérdezed?
Úgy tűnt, a főfelügyelő nem akar beszélni erről a témáról, és
dühösnek látszott. Persze, senki sem szereti, ha a korral járó
gyengeségeit szóba hozzák. Ide tartozott a magas vérnyomás is. A
technikusok meglepve néztek fel a munkájukból. Andersson nagy
erőfeszítések árán csillapította le magát, és halkabban folytatta.
− A szauna be volt kapcsolva. Amikor benéztem, majdnem
megsültem − közölte magyarázatképpen, de maga sem hitte, amit
mond.
− A fűtőegység is be volt kapcsolva? − kérdezte Irene, és úgy
döntött, nem erőlteti a főnök vérnyomásának témáját.
− Nem. És itt a magyarázat a szivarfüstre.
Andersson rámutatott egy szürke hamudarabra, amely egy kék
kristály hamutartóban feküdt a dohányzóasztalon. A hamutál
mellett egy kis whiskys pohár állt, amelynek alján még csillogott
valamennyi a borostyánszínű italból. Az asztal körül két kanapét
helyeztek el egymásra merőlegesen. A borvörös bőrrel borított
bútorok kényelmesnek tűntek. Az erkélyhez közelebbi kanapé a
kovácsoltvas korlát előtt állt, mellette az erkélyajtó nyílt. A nagy,
osztott ablak előtt egy öblös fotel terpeszkedett, bőrborítása illett a
kanapékéhoz. A mellé állított, halvány fényű bronz olvasólámpa
alakja leginkább egy húsevő növényre hasonlított. A másik kanapé
szemben állt az erkélyajtóval, háta mögött a lépcső és a folyosó. A
hamutál és a pohár helyzete arra utalt, hogy Richard von Knecht ez
utóbbin ülhetett. A főfelügyelő felmérte a helyzetet.
− Vajon miért a kanapén ült, és miért nem az olvasófotelban? −
kérdezte.
− A hangszórók miatt! Az egyik a sarokban van, a másik az
erkélyajtó mellett. Szerintem itt, a kanapén a legjobb a hangzás −
válaszolta Irene.
Odasétált a CD-lejátszóhoz, amely egy füstüveg mögé rejtőzött
a könyvespolcon. Egy tollal óvatosan megnyomta a gombot, és a
lemez máris kicsúszott a készülékből. Nem nyúlt hozzá, úgy olvasta
el a feliratot: Glenn Miller válogatás.
− Tehát Richard von Knecht itt üldögélt a szauna után
felfrissülve, egy jóféle szivarral a szájában whiskyt kortyolgatva, és
Glenn Millert hallgatott. Hirtelen felugrott, megvágta a kezét a
bárddal, aztán kivetette magát az erkélyről. Ez nem hangzik túl
valószínűnek. Stridnernek igaza van. Nem öngyilkosság volt.
− Azt se felejtsd el, hogy az erkélyajtót belülről zárták be, a
kulcs pedig benne van a zárban.
− Vajon mi történhetett?
− Tudod, minket azért fizetnek, hogy kitaláljuk − közölte
szárazon a főfelügyelő.
Odafordult az erkély felé, és hangosan megkérdezte a
többieket:
− Svante! Sok vér van az erkélyen?
Svante Malm bedugta hosszúkás, szeplős arcát az ajtónyíláson.
− Nem. Eddig még nem találtunk semmit. Semmi olyasmit,
amit azon nyomban észre lehet venni.
− Nyilvánvalóan nem a bárddal ölték meg odakint, hanem
áthajították a korláton. Különös, hogy nem kiáltott. Van olyan
szemtanúnk, aki hallott kiáltást, mielőtt földet ért a test? − kérdezte
Andersson.
Irenének eszébe jutott a kutyát sétáltató öreg hölgy.
 − Beszéltem a legközelebbi szemtanúval, egy tacskós öreg
hölggyel. Nagyon fel volt dúlva, mert von Knecht csaknem rázuhant
a kiskutyájára. Ha hallott volna kiáltást, azt biztosan megjegyezte
volna. Persze, szemmel láthatóan sokkos állapotban volt. Holnap
megint beszélek vele.
− Jól van, addig tovább keresgélünk.
A könyvtár nagy részét magas, beépített polcok foglalták el. A
padlótól a mennyezetig értek, és üvegajtókkal látták el őket. A
kanapék a szoba közepén álltak. Az egyik sarokban volt egy kisebb
üvegasztal két karosszékkel, amelyeknek ugyanolyan bőrborításuk
volt, mint a kanapéknak. A nagy ablak és az erkélyajtó körül nem
voltak polcok Néhány modern festmény lógott a falon. Egy sárga
szemű, zöld fejű szörnyet ábrázoló olajfestmény alatt állt a Haupt
íróasztal. Bár inkább magas lábakon álló szekreternek lehetett volna
nevezni. Az írófelületet elegáns redőny zárta le, alatta három fiók.
Tulajdonképpen csalódást okozott. Az előszobában álló darab sokkal
impozánsabb volt. Persze, nyilvánvalóan nem ez határozta meg az
értékét, ahogy Irene kikövetkeztette Svante Malm reakciójából. Az
ablak mindkét oldalán egy-egy kép lógott, amelyekről még a
főfelügyelő képzetlen szeme is látta, hogy Picasso. Mindkettőn
olvasható aláírás volt.
− Kubizmus. Felismerem a stílust azokból a leírásokból,
amelyek a stockholmi Modern Múzeumból ellopott képekről
készültek Minden máshol van, mint ahol kéne lennie. Hogyan
láthatna az ember két szemet, ha köztük van az orr profilból? −
méltatlankodott Andersson. − Megyünk tovább. Nem nyúlunk
semmihez, és csak zseblámpát használunk.
Ezt már Svante Malmnak mondta, aki ismét bedugta a fejét az
erkélyajtón.

A folyosó felé tartottak ahonnan a többi ajtó nyílt. Az első helyiség a

dohányzószoba volt, amely alig tűnt kisebbnek, mint egy átlagos
nappali. A zseblámpa fényénél sok-sok könyv és mappa, kisebb
ülőgarnitúra, hatalmas íróasztal és egy számítógépasztal tűnt elő.
Minden rendkívül tisztának és rendezettnek tűnt. Andersson
zseblámpája megállapodott az íróasztal fölötti bekeretezett
poszteren. A képen egy balerina pózolt lábközépig érő tüllruhában.
Az egyik lábát maga elé nyújtotta, karjaival pedig kecses mozdulatot
tett, miközben kissé előrehajolt. A felirat nyomtatott betűkkel
hirdette, hogy Csajkovszkij Diótörőjének előadását eredeti zenével
és L. Ivanov koreográfiájával tekinthetik meg a nézők.
Andersson meglepve tette fel a kérdést:
− Von Knecht szerette a balettet?
Irene kíváncsian lépett előre, és saját elemlámpája fényénél a
következő feliratot betűzte ki.
− ÜNNEPELJÜK EGYÜTT A 75 ÉVES DIÓTÖRŐT,
1892−1967. HELYSZÍN: GÖTEBORGI NAGYSZÍNHÁZ. Nos, úgy
tűnik, valóban kedvelte a balettet − jelentette ki.
− Gyorsan átfésüljük a lakást. A technikusok egész éjjel
gyűjthetik a bizonyítékokat. Ha találnak valami értékeset, holnap
reggel beszélek velük.
Kiléptek a dohányzószobából, és folytatták a nézelődést a
következő helyiségben. Itt volt a szauna, amelyet a mennyezettől a
padlóig kicsempéztek. A szoba hátulsó felében egy plexifal állt, rajta
ajtó, amely ugyanabból az anyagból készült. A fal mellett állt a
kályha, körben pedig szinteltolással padokat helyeztek el. A zuhanyt
üvegfalak választották le, az ajtó síneken csúszott. A berendezés
része volt még két tíkfa nyugágy vastag párnákkal, továbbá egy
kisebb asztal. A helyiséget erős eukaliptuszillat lengte be. Irene
bevilágított a nedves falú zuhanykabinba.
− Itt nincs semmi érdekes. Menjünk a következő helyiségbe −
mondta Andersson.
A szauna mögött vécét találtak, és benne egy nagy márvány
mosdókagylót. A jobb oldali utolsó ajtó a biliárdszobába vezetett. A
szoba közepén állt a hatalmas asztal. A fal mentén körben
sorakoztak a legkülönfélébb méretű dákók.
A rendőrök átmentek a folyosó túloldalára, és beléptek a
legnagyobb hálószobába, amit valaha láttak. A helyiséget az óriási
franciaágy uralta, amelyen sárga ágynemű és rengeteg párna hevert.
Az ágy körül fényes, fából készült szekrények és komódok álltak, a
falakat itt is több festmény díszítette. A képek témája illett a
helyiséghez. A művek többnyire meztelen nőket, kis részben
férfiakat ábrázoltak. Az ágy körül elhelyezett festmények kifejezetten
erotikus, sőt pornográf hangulatot árasztottak: a szerelmeskedő
párokon szinte alig volt ruha. Az a néhány ruhadarab, amely a
testüket takarta, ódivatúnak tűnt: a nők fűzőt, krinolint és főkötőt
viseltek. Irene érdeklődve nézegetett néhány japán metszetet,
amelyek különleges szeretkezési pozíciókat ábrázoltak. A
szekrényekkel szemközti ajtó a fürdőszobába vezetett. A sarokban
hatalmas fürdőkád állt beépített jakuzzival.
A főfelügyelő elnyomott egy ásítást, és közölte:
− Fél tizenegy van. A többi helyiségen is gyorsan át kell
futnunk. Egyébként észrevettél valami érdekeset? Nincsenek itt a
kíváncsi szomszédok, akik azonnal meg szoktak jelenni, és azt
kérdezgetik, mi történt. Végül is van még három lakás ebben a
házban.
− Gyorsan bekopogok hozzájuk.
Irene kiment a hálószobából.
Hamarabb végzett, mint gondolta volna. Andersson néhány
perc múlva csodálkozva ütközött bele az előszobában.
− Egy szomszéd sincs itthon. Mindhárom lakás sötét és
csendes. Csöngettem és kopogtam is − tette hozzá
megnyugtatásképpen.
Andersson elgondolkodott.
− Ez megmagyarázza, miért nem kíváncsiskodnak a
lépcsőházban. És persze a gyilkosnak is könnyű dolga volt. A
központ sem tudta telefonon elérni egyik szomszédot sem.
Egyébként bekukkantottam az utolsó szobába is odafent. A
tévészobába. Egy csomó kép és egy nagy képernyős tévé van benne.
A konyhaajtó felé bökött a fejével.
− Nézzünk be ide is.
A konyha felszerelése futurisztikusnak tűnt. A helyiség
legalább ötven négyzetméteres volt. Középen terpeszkedett a
főzősziget, fölötte nagyméretű réz szagelszívó lógott. A
konyhaszekrényeket vörös cseresznyefából készítették, a faragással
díszített ajtók önmagukban is kellemes látványt nyújtottak. A padlót
sötétvörös parketta borította, rajta selyemszőnyeg feküdt. A tűzhely
előtt és a főzősziget körül vörösesbarna csempét raktak le. A falak
világosak voltak, csaknem fehérek. A mennyezetet a padlóval egyező
színű gerendák tagolták. Minden makulátlanul tiszta és rendezett
volt. A mosogatógép ajtaja kissé ki volt nyitva. A főfelügyelő
kíváncsian bekukkantott a zseblámpájával.
− Az edények elmosva − jelentette ki.
− Sven, nézd meg a pult fölötti részt − szólalt meg Irene. − A
szagelszívó alatt konyhai eszközök lógnak.
A készülék fölött öt centiméterrel egy fémrúd futott körbe,
amelyre különböző konyhai eszközöket akasztottak. Húsbárdot nem
láttak köztük. Andersson csodálkozva kérdezte:
− Mire használ az ember egy húsbárdot?
Irene meglepődött főnöke tudatlanságán, de lenyelte a
megjegyzést.
− Az egyik oldala éles, azzal lehet eltávolítani az inakat és a
porcokat. A másik, laposabb végével klopfoljuk ki a húst, hogy
vékonyabb és porhanyósabb legyen. Manapság nemigen használnak
már ilyesmit. Az emberek általában szeletelt, konyhakész húst
vásárolnak a boltban.
− Össze kell hasonlítanunk a bárd nyelét ezekkel az
eszközökkel. Ugyanolyan stílusúnak tűnnek. És van itt egy üres
kampó − mondta a főfelügyelő.
− Szerintem ezek a holmik csak díszek. Nem úgy tűnik, mintha
használták volna őket. Én legalábbis soha nem láttam még ilyen
makulátlan habverőt! És milyen pontosan illenek a fogantyúk a
szekrényajtókhoz! − mondta Irene csodálkozva.
Észrevette, hogy a túloldalon is nyílik egy ajtó.
− Vajon az hová vezethet?
− Úgy tűnik, a hátsó lépcsőházhoz, mint a többi konyhában. A
technikusok majd holnap megnézik − közölte Andersson.
Elnyomott egy újabb ásítást, majd folytatta.
− Szerintem lassan végzünk. Alaposan átnéztünk mindent, bár
ez még csak előzetes vizsgálódás volt. Valamit esetleg elfelejtettünk?
Irene felfogta, hogy a főfelügyelő költői kérdést tett fel, de az
ajtó valamiért nyugtalanította. Egy kép bukkant fel a memóriájából,
és nem tudott szabadulni tőle. Felidézte a lenti négy ajtót, amely a
kis udvarról nyílt. Nem látott olyan lépcsőt, amely a fenti lakás
konyhájába vezethetett volna. Úgy gondolta, minden oka megvan
arra, hogy bekukkantson a titokzatos konyhai ajtón.
Andersson sóhajtott, de azért csatlakozott Irenéhez, aki
óvatosan lenyomta a kilincset. A helyiség mosókonyhának tűnt. A
zseblámpa fénycsóvája egy mosógépen, egy szárítón és
takarítóeszközökön pásztázott végig. A mosógépen piros lámpa
villogott, jelezve, hogy kész a mosás. Irene a tolla segítségével
nyitotta ki a gép fedelét. Nem akarta, hogy ujjlenyomatokat hagyjon
vagy elmaszatoljon esetleges korábbiakat.
− Egy lepedő. Betett egy lepedőt és egy pár törölközőt, mielőtt
találkozott volna a gyilkosával.
 Átmentek a konyhán, kikerülték az előszobai szőnyeget, és
megnézték a vendégszobát. A tágas helyiséget hatalmas franciaágy
uralta. Még a fürdőszobába is bekukkantottak, de nem találtak
semmi érdekeset.
 Harmadik fejezet

Irene Huss az éjszakai Göteborg csendjében autózott hazafelé. Imitt-

amott már feltűntek az ablakokba kitett elektromos gyertyák, bár az
advent kezdetéig még több mint egy hét volt hátra. Eszébe jutott,
hogy Jenny ablakába venni kell egy új dekorációt. A régi lámpa
tavaly zárlatos lett. Jenny vagy Katarina mondta, hogy a gyertya
helyett inkább csillagot szeretne? Néha neki is nehezére esett
emlékezni arra, melyikük kért valamit. Bár a lányok ikrek voltak,
annyira különböztek egymástól, hogy az emberek általában nehezen
hitték el, hogy egyáltalán testvérek. Jenny inkább Kristerre
hasonlított, szőke volt és egy kicsit magának való. Apja főzés iránti
érdeklődését azonban nem örökölte, inkább a zene töltötte ki az
életét. Katarina sötét hajú volt, mint az anyja, sportos életet élt, és
könnyen barátkozott. Tízéves korában kezdett el Irenével eljárni az
edzőterembe, most pedig már zöldöves harcos.
Irene tizenhét éves korában ért erre a szintre. Tizenkilenc
évesen ő lett az Északi Országok női dzsúdóbajnoka, két évvel
később pedig Európa-bajnok. Tizenhét évvel ezelőtt persze nem volt
nagy a női versenytársak száma az akkori európai országokban, de a
rendőrakadémián nagy hírnévre tett szert ezzel az eredménnyel.
A diáktársai még mindig beszélnek arról az esetről, amikor egy
oktató érkezett az akadémiára Stockholmból, hogy „tanítson a
rendőröknek némi kis önvédelmet”. Pökhendi alak volt, s úgy
gondolta, megmutatja a nyamvadt kis kadétoknak, hogyan védi meg
magát egy igazi nindzsa.
Kihívta a csoport legvékonyabb fiú tagját, aki Smålandból
érkezett, és soha életében nem látott semmilyen küzdősportot
közelről. Viszont a svéd asztalitenisz-válogatott tagja volt. Azt
mondták neki, kulcsolja át az oktatót hátulról. A tanár villámgyorsan
megragadta a srác bal kezét, kilencven fokban felé fordult,
megtámasztotta a fiú vállát, és levitte egy osoto otoshi-val. A kadét
mérges lett, megpróbált ellenállni, amitől kificamodott a válla. A
sérülés iszonyatosan fájhatott neki, a szegény fiú ott hevert a
szőnyegen hemperegve. Az oktatás félbeszakadt, és a szerencsétlen
fiút elvitték az orvosi szobába, hogy helyretegyék a vállát.
Irene nagyon felháborodott. Ebéd közben elhatározásra jutott.
Amit tenni akart, ellenkezett a sportág alapszabályaival, de az
oktatót meg kellett leckéztetnie. Olyan kéköves mozdulatot tett, ami
messze volt egy kezdő szintjétől.
Ebéd után a férfi visszajött a tornaterembe. Vigyorogva
közölte, hogy reméli, ez a kis incidens nem vette el a kedvüket a
további gyakorlástól. Senki sem válaszolt. Ekkor megkérdezte tőlük:
− Szeretné valaki kipróbálni magát?
Ez épp kapóra jött Irenének. Felállt, még mielőtt bárki más
jelentkezett volna. Tettetett félénkséggel lesütötte a szemét, és a
legerősebb göteborgi tájszólással közölte:
− Azt hiszem, tennék egy próbát.
A többi diák feszülten sustorogni kezdett, de az oktató nem vett
észre semmit. Szemmel láthatóan bosszantotta, hogy a lány csaknem
tíz centivel magasabb, mint ő. Határozottan odalépett Irenéhez, és
hátulról átkarolta. A lány egy szempillantás alatt megfeszítette a
nyakizmait, bal lábával hátralépett, és összekulcsolta a férfi lábát.
Azután gyors mozdulattal széttolta a két lábát egymástól, és hagyta,
hogy az oktató elessen.
Szűnni nem akaró éljenzés és tapsvihar töltötte be a
tornatermet.
A kiterített férfi megpróbálta visszanyerni a tekintélyét.
− Jó! Nagyon jó! Még valaki?
A megszólalását követő fújolás sokáig nem csitult el. A
megalázott férfi kisurrant az ajtón. Ekkor látták az akadémián
először és egyben utoljára.
Irene olyan jól szórakozott az emlék felidézése közben, hogy
majdnem eltévesztette a lehajtót. A szemei elnehezültek, és semmire
sem vágyott jobban, mint hogy otthon legyen az ágyában.

Az előszobában Sammie boldogan csóválta a farkát. Ugrált,

szökdécselt és egész kis testével tekergett Irene lábai körül. Minden
porcikájával azt mutatta, mennyire örül, hogy a gazdája hazaért.
Egyszer csak megmerevedett, és orrával kutatva szaglászta a bezárt
ajtót. Könyörgő tekintetet vetett Irenére. Irene nagyot sóhajtva tette
fel rá a nyakörvet, a pórázt, és ismét kilépett az éjszakába.
− Emiatt jöttél haza olyan későn tegnap éjjel?
Krister egy göteborgi napilapot tartott Irene ködös tekintete
elé. Az asszony a reggelije mellett üldögélt a konyhában, és minden
erejével azon volt, hogy összeszedje magát. Már majdnem hét óra
volt. A lányok is megérkeztek. A zuhanyzóért vívott reggeli csata
Katarina győzelmével végződött, Krister második, Jenny harmadik
lett a küzdelemben. Irene természetesen utolsó. A férje megpróbált
új termosztátot találni a földszinti zuhanyzóhoz. Egyetlen zuhannyal
reménytelen helyzet alakult ki reggelente, amikor mindannyiuknak
nagyjából egy időben kellett elkészülniük.
Kérdezett valaki valamit? A főcímek szinte harsogva közölték a
szenzációt: RICHARD VON KNECHT KIESETT AZ ERKÉLYÉRŐL
ÉS MEGHALT. Lejjebb pedig: A RENDŐRSÉG HALLGAT.
BALESET VAGY ÖNGYILKOSSÁG?
Irene csak bólintani tudott. Mielőtt kiment volna a konyhából,
még visszaszólt a válla fölött:
− Le kell zuhanyoznom. Drágám, főznél egy jó erős kávét?
Már-már luxusnak számító ideig állt a forró víz alatt. A zuhany
után sokkal frissebbnek érezte magát. Visszament a hálószobába, és
magára kapkodta a ruháit. Fekete farmert, fekete V nyakú, hosszú
ujjú pólót és élénkpiros pulóvert vett fel. Egy kis fekete szemfesték,
vékony kék csík a szemhéjra és némi spray.
Amikor lejött a földszintre, a lányok már befejezték a reggelit.
Tizenöt perc múlva indult a buszuk. Katarina zajosan keresgélte az
iskolatáskáját, Jenny pedig az asztalnál ült. Valamit mondani akart,
és bátorságot kellett gyűjtenie hozzá. Végül megszólalt.
− Kaphatnék pénzt elektromos gitárra? Esetleg karácsonyi
ajándékként?
− Elektromos gitárra? − kérdezték a szülei elképedve.
− Igen. A suliban van egy együttes, és kell nekik egy gitáros, aki
énekelni is tud. Az egyik srác ugyanahhoz a gitártanárhoz jár, mint
én.
− Osztálytársaid is játszanak abban a bandában? − kérdezte
Krister.
− Nem. Három fiú és egy lány játszik együtt a kilencedik
évfolyamról.
− A kilencedikről? De te még csak hetedikes vagy, kis
csillagom!
− Nem vagyok kis csillag!
 A kislány felugrott a székről, és a szemében könnyek csillogtak,
amikor kiviharzott a konyhából. Katarina bedugta a fejét az ajtón, és
meglepve kérdezte:
− Hát ez meg mi a fene volt?
− Elektromos gitárt szeretne, hogy beállhasson egy iskolai
bandába − válaszolt sóhajtva az apja.
− Ja, tudom. A Fehér Gyilkosok. Nem rossz csapat. Néha
szoktak ebédidőben is játszani az udvaron − informálta őket
Katarina.
− Fehér Gyilkosok? Miféle név ez egy együttesnek? Sátánisták?
Kristert általában semmi sem hozta ki a béketűrésből, de
szemmel láthatóan kezdte elveszteni a türelmét.
− Hát… inkább punk-rockféleség. Mint a Punx Not Dead, papa.
Katarina szélesen vigyorogva libbent ki a konyhaajtón, és a két
lány futva indult a buszmegálló felé.
Irene érezte, hogy elfogja a szorongás. Felsóhajtott.
− Adj erőt, istenem! Fehér Gyilkosok! Itthon leszel este? Én
nem tudom, mikor érek haza. Ez a von Knecht-ügy elég bonyolult.
Minden jel arra mutat, hogy megölték, de addig nem jelentjük be,
amíg a boncolás meg nem erősíti a gyanút. Úgy tűnik, a sajtó még
nem kapott szimatot. Hamarosan megrohamozzák a rendőrséget.
− Valószínűleg hat után érek haza. Katarina edzésen van.
Megpróbálok beszélni Jennyvel. Most pedig siess, induljunk!
Gyorsan megsétáltatták Sammie-t, mielőtt a kutyacsőszre
bízták. A nyugdíjas özvegyasszony négy kutya gondozásával
egészítette ki a jövedelmét, persze feketén. Jenny és Katarina
általában elhozta tőle a kutyát az iskolából hazafelé jövet.

A rendőrségen már javában folyt a munka, amikor Irene nem sokkal

nyolc óra előtt megérkezett. Közeledett az influenza-járvány, de
egyelőre a többség csak a szokásos őszi megfázással bajlódott. A
bűnügyi csoporttól már hárman megbetegedtek. Nem volt könnyű
dolga Andersson főfelügyelőnek, amikor megpróbált átcsalni néhány
rendőrt a többi osztályról.
Éppen a felderítő osztály vezetőjével, Birger Nilssonnal
beszélgetett, aki nagy nehezen nélkülözni tudott egy embert, amikor
rájött, hogy a von Knecht-ügy hamarosan robbanni fog. Baleset vagy
öngyilkosság? Egyre megy, ám a gyilkosság mindig a címoldalra
kerül. Nilssont érdekelte az eset, és további részletekre volt kíváncsi.
Andersson szűkszavúan válaszolgatott neki, mert meglehetősen
stresszes állapotban volt. Tudta, hogy a nyomozócsoport tagjai már
összegyűltek, és csak rá várnak.

− Aki ebben a szobában tartózkodik, a von Knecht-haláleseten fog

dolgozni. Minden mást félre kell tenni vagy át kell adni egy másik
csoportnak. Láttátok a reggeli lapok címoldalát von Knecht
balesetéről?
Az asztal körül ülő hét ember bólintott. Andersson felsóhajtott,
és akaratlanul is lehalkította a hangját.
− Nem baleset volt, hanem gyilkosság.
A hatás természetesen nem maradt el. Az emberek csodálkozva
mormogtak. A főfelügyelő csendet kért, és mesélni kezdte, mit
találtak a lakásban Irenével előző éjjel. A többiek szó nélkül
végighallgatták. Végül közölte, amit a technikusok körülbelül egy
órával előbb jelentettek neki. Ez a hír Irene számára is új volt.
− Valószínűleg mindnyájan ismeritek Svante Malm technikust.
Te is, ugye, Hannu?
Utóbbi Hannu Rauhalának szólt, akit a felderítő osztályról kért
kölcsön a főfelügyelő. A bűnügyi csoport tagjai nem ismerték őt.
Rauhala bólintott.
− Épp most jelentette, hogy hajszálakat és vért találtak a
húsvágó bárd laposabbik végén, amely valószínűleg von Knechttől
származik. Az élén vért és bőrdarabokat fedeztek fel, feltehetően
szintén az áldozattól. A halott kezén lévő vágás hossza megfelel a
bárd élhosszának. Az összehasonlító elemzések ma reggelre
készültek el. Svante és Per egész éjjel megfeszítve dolgozott. A
nyélen egyáltalán nincsenek ujjlenyomatok. Valaki gondosan
letörölte őket, sőt súrolószert is használt az illető.
Elhallgatott és körbenézett. Jobbján Irene Huss ült, aki az
utolsó információ hallatán kissé felhúzta az egyik szemöldökét.
Mellette Tommy Persson, Irene akadémiai iskolatársa és egyik
legjobb barátja. Ezután következett Hans Borg, aki még mindig
fáradtnak tűnt, mivel a hétvégén ünnepelték a felesége ötvenedik
születésnapját. Birgitta Moberg viszont egyáltalán nem volt nyúzott.
Barna őzikeszemei érdeklődve csüngtek a főfelügyelőn. Szőke,
ennivaló kislánynak tűnt. A rendőrség több osztályáról is pályáztak
ennek az angyali teremtésnek a kegyeire, aki úgy nézett ki, mint aki
most végzett az akadémián. Valójában harminc is elmúlt, és
nemcsak esze, hanem karma is volt. A legtöbb férfi csak egyszer
próbálkozott nála. A vállalkozók között volt a mellette ülő Jonny
Blom is. A tavalyi felejthetetlen karácsonyi bulin Birgitta nem túl
finoman emlékeztette rá, hogy felesége és négy gyermeke van. Az
osztály legújabb nyomozója Fredrik Stridh volt. Már egy éve
dolgozott a többiekkel, és nagyon jó benyomás tett. Az asztalnál ülő
utolsó férfit Hannu Rauhalának hívták. A finn rejtélyesnek és kissé
egzotikusnak tűnt hideg kék szemei, platinaszőke haja és kiálló
arccsontja miatt. Nem lehetett róla megállapítani, hány éves, de
valószínűleg harminc körül járhatott.
Andersson összecsapta a kezét, és energikusan megszólalt:
− Nos, gyorsan kell dolgoznunk, mert a média nem tudja, hogy
gyilkosság történt. A sajtótájékoztatót egyre hívtam össze. Állítólag
tizenegyre kapunk előzetes boncolási eredményt.
A főfelügyelő elhallgatott, és alaposan megfigyelte beosztottjai
arcát.
− Von Knecht egész Svédországban ismert. Gondoljunk csak a
pár hónappal ezelőtt ünnepelt hatvanadik születésnapjára − tette
hozzá.
Az asztalnál ülők bólogattak. Olyan ünnepséget csaptak, hogy
az összes újság azzal volt tele. Mindenkit meghívtak elegáns vidéki
birtokukra, aki csak számított a svéd üzleti világban és a közéletben.
Andersson folytatta:
− Irenével majdnem eltévedtünk a lakásában, de a marstrandi
vityillójuk háromszor akkora. Egy félszigeten épült, és von Knecht
tulajdona az egész környék. Van egy saját kikötője is, az egész birtok
több hektáron terül el. Amikor a nővérem åstoli nyaralójában
pihentem, a tóról láttam a von Knecht kúriát, amikor a sógorommal
horgásztam. Irene? Van még valami, amit nem említettem?
− A feleségét Sylviának hívják. A fia, Henrik nős. Henrik
említette, hogy a szülei a múlt hétvégén ünnepelték a harmincadik
házassági évfordulójukat. Azt természetesen mindnyájan tudjátok,
hogy a család az egyik legtehetősebb família Svédországban. Richard
von Knecht elképesztő sikereket ért el a tőzsde világában a
nyolcvanas években. Többet én sem tudok Talán kaphatnánk némi
segítséget az egyik barátomtól, aki újságíró a Svéd Nők Lapjávánál.
Biztos vagyok benne, hogy ismeri az aktuális pletykákat.
 Andersson nem tűnt túl lelkesnek, de végül vállat vont, és azt
mondta:
− A legfontosabb az, hogy gyorsak legyünk Lehet, hogy előbbre
jutunk ezzel is. Időközben szeretném, ha beszélnétek Henrik von
Knechttel és a feleségével, valamint előkerítenétek a kutyás hölgyet
is. Akik tudnak, jöjjenek ide tíz perccel a sajtótájékoztató előtt.
Tommy, Hans és Fredrik kihallgatja a környéken lakókat, hátha
hallottak vagy láttak valamit. Birgitta, te itt maradsz egy darabig, és
Irenével együtt a házban lakó többi emberről gyűjtesz
információkat. Henrik von Knecht biztosan ismeri őket. Aztán
induljatok, és találjátok meg őket. Vagy a munkahelyükön, vagy ahol
ezek a népek töltik a napjaikat. Valahol lenniük kell.
A főfelügyelő nagyot sóhajtott, és megpróbálta kideríteni,
kinek nincs még feladata. Amikor rájött, folytatta:
− Hannu, neked a különböző adatbázisokat kell átnézned.
Teljes családi hátteret kérek, minden családtagra vonatkozóan. Ha
kiderül a többi lakó neve, ugyanezt kérem róluk is. Jonny, lépj
kapcsolatba a gazdasági osztállyal, és derítsd ki, mit tudnak von
Knechtről. Ami az újságokat illeti, valószínűleg a Göteborg Posthoz
kellene fordulnunk. Bizonyára rengeteg anyaguk van. Van valakinek
ismerőse a lapnál? Á, Hannu, nagyon jó, akkor ezt is intézd el.
Kihagytam valamit?
− És te mit fogsz csinálni, főnök?
Természetesen Jonny kérdezte ezt, önelégült stílusában.
Valószínűleg örült neki, hogy viszonylag egyszerű feladatot kapott. A
főfelügyelő nem vette észre az enyhén provokatív hangnemet.
Sóhajtva felelt:
− A főnök hívatott. Jelentést kér. Aztán elmegyek a
patológiára, hogy a nagy tekintélyű professzor asszonnyal beszéljek.
Irenét akaratlanul is felbosszantotta a gúnyos hang.
− Yvonne Stridner nem házassággal szerezte a doktori címét,
hanem keményen megdolgozott érte − közölte élesen.
Ha Andersson hallotta is, amit mondott, úgy tett, mintha nem
értené. Felnézett az ajtó fölötti órára. Mindenki követte a pillantását.
Már majdnem tíz óra volt, így ideje volt munkához látni.

Irene Huss először is felhívta a Svéd Nők Lapját Stockholmban.

Meghallotta Sofie rekedt, füstös hangját a telefonban.
 − Sofie Ahl.
Örült, bár kissé meglepődött azon, hogy Irene felhívta. A
néhány perces pletykálkodás és tréfálkozás után Irene megemlítette,
hogy szeretne néhány régi anyagot a von Knecht családdal
kapcsolatban. A szenzációs halálesetről szóló híradások az összes
stockholmi lap érdeklődését felkeltették. Sofie szeretett volna
valamit megtudni Irenétől, de a nyomozónő azzal hárított, hogy a
boncolás eredménye még nincs meg. S amíg arra várnak,
háttérinformációkat próbálnak szerezni.
− Messzire is visszanyúlhatsz, bár biztos vagyok benne, hogy az
ötvenes évek közepe megfelelő kiinduló pont. Visszahívhatlak
délután? − kérdezte a barátnőjét.
− Nem, az nem megy. El kell mennem egy munka miatt. Add
meg a faxszámotokat, én pedig ráállítom az ügyre az egyik
gyakornokot. Kutatási feladatnak fogjuk hívni. El fogja faxolni
neked, amit talál, és azt rögtön átnézheted. Biztos nem kell minden
információ, de remélem, ügyesen szemezget majd az anyagból.
− Angyal vagy, Sofie!
A következő név a listán a tacskós hölgyé volt. Eva Karlsson a
Kapellsgatan 3. alatt lakott. Irene vett egy mély levegőt, mielőtt
tárcsázott volna. A készülék legalább tízet csöngött, mire felvették.
Valaki belemotyogott a kagylóba.
− Eva Karlssonnal beszélek?
− Igen, ki maga?
− Irene Huss nyomozó vagyok. Tegnap este találkoztunk a
szörnyű baleset után.
− Jaj, ne is beszéljen róla! Épp aludtam, amikor hívott. Tegnap
be kellett vennem egy altatót.
Karlsson asszony hosszasan magyarázta, hány éve szenved
álmatlanságtól, és milyen sokféle gyógyszert kipróbált a hosszú évek
alatt. Irene ösztönei azt súgták, hogy érdemes lesz odafigyelnie.
Végül mégis közbevágott:
− És hogy van a kutyája?
− Köszönöm a kérdését. Snoopy itt fekszik mellettem, és
pompásan érzi magát, ugye kiskutyám? Snoopy-woopy? Hm?
Irene gyorsan feltette a következő kérdést, mielőtt Karlsson
asszony ismét belefeledkezik a gügyögésbe.
− Ön a legközelebbi tanúnk. Továbbra is biztos benne, hogy
nem hallott kiáltást, amikor a test kizuhant? Esetleg előtte?
 Csönd lett a vonal túlsó végén.
− Nem, teljesen biztos vagyok benne, hogy senki sem kiáltott.
Csak lezuhant, és odaesett az orrom elé. Jaj, még most is magam
előtt látom.
− Karlsson asszony, elmehetnék önhöz délután?
− Hát persze, kedvesem, az nagyon jó lenne. De előtte
telefonáljon!
− Természetesen. És még egyszer köszönöm.

Tizenegy előtt szeretett volna meginni egy kávét. Lendületesen

fordult be a folyosó végén, és beleütközött a főfelügyelőbe. A főnök
mogorván felkiáltott:
− Miért nem néz az orra elé? Á, te vagy az? Na, most minden
kiderül.
Irene már korábban is látta a főfelügyelőt mérgesnek, de
ennyire még sosem volt ijesztő. A jelek szerint igen közel állt az
agyvérzéshez, és hangosan méltatlankodott.
− Épp most hívott valaki. A Göteborg Times egyik riportere
volt az, Kurt Höök. És tudod, mit kérdezett az az idióta? Honnan
tudjuk, hogy von Knechtet megölték? Először teljesen megbénultam,
de aztán válaszoltam neki. Megkérdeztem, ki beszélt neki
gyilkosságról. Mire ő: „Egy jól informált forrás.” Mit szólsz ehhez?
Most megyek, és elapasztom azt a híres forrást − egyszer s
mindenkorra.
− Tudod, hogy ki szólta el magát?
− Gyanakszom valakire. Ki is mondta, hogy van egy ismerőse a
Göteborg Postnál? Ha valakinek van egy kapcsolata az újságírók
között, akkor van neki több is − tette hozzá mérgesen Andersson.
− Sven, gyere velem, és igyunk meg egy csésze kávét. Mi van,
ha nem Hannu volt az? Csak azért, mert ismer valakit a Göteborg
Postnál, az nem jelenti azt, hogy ugyanúgy ismer valakit a Göteborg
Timesnál is.
A főfelügyelő először hallani sem akarta az ellenvetést, de
azután elismerte, hogy Irenének igaza lehet. Dohogva és füstölögve
követte a nyomozónőt a konyhába. Odaköszöntek két nyomozónak,
akik nem ezzel az üggyel foglalkoztak. Leültek egy asztalhoz,
négyükön kívül nem volt senki a helyiségben. Irene éppen
beleharapott a zsömléjébe, amikor megjelent a felderítő
osztályvezetője, Birger Nilsson. Észrevette Irenét és a főfelügyelőt,
elmosolyodott, és elindult feléjük.
− Szóval ti itt üldögéltek és kávézgattok − mondta vidáman. −
Jólesik egy kis szusszanás, igaz? Szerintem a von Knecht-ügy elég
rázós lesz. Tartsd magadnál Rauhalát, ameddig akarod. Mellesleg
nem is mondtad… Sven. Honnan veszed, hogy meggyilkolták a
pasast?
Nilsson szó szerint ugyanazt kérdezte, mint Kurt Höök a
telefonban. A felderítő osztály vezetője hanyagul az asztalra
támaszkodott, egyik kezét a zsebébe tette, és barátságos
érdeklődéssel nézett a kollégáira. Irene nem merte elfordítani a
fejét, hogy ránézzen Anderssonra, de minden idegszálával érzékelte
a kitörés előtt álló vulkán fortyogását. Éppen ezért is lepte meg az a
nyugodt, szinte közömbös hang, amellyel a főnöke a válaszát kezdte.
− Nos, kedves kollégám, bedugtam egy csövet a seggébe, amin
keresztül kivérzett, és veled is ugyanezt fogom tenni. Így ez a forrás
örökre kiszárad.
Merész blöff volt, de telibe talált. Andersson az ösztöneire
hagyatkozott, és igaza lett. Nilsson olyan arcot vágott, mint aki
meztelenre vetkőzött a közönség előtt. Nyilvánvalóvá vált, hogy
bűnös. A magabiztossága egy csapásra eltűnt, és a férfi egy
másodperc alatt eltűnt.
A másik asztalnál ülő két nyomozó úgy nézett, mintha villám
csapott volna a kávés csészéjükbe. Andersson legyintett, és
magyarázatba kezdett.
− Az esti újságok jól megfizetik az első híreket. Hatalmas
pénzeket képesek felajánlani a szenzációért cserébe. Ti is tudjátok,
akárcsak én, hogy egyes kollégák szívesen szolgálják ki a sajtót egy
kis mellékesért. A von Knecht-ügy sajtótájékoztatóját egy órára
hívtam össze, ami egy kicsit késő már az esti lapoknak. Ma reggel
kölcsönkértem egy férfit a felderítő osztályról. Birger Nilsson akkor
még nem is emlékezett a nevemre.
Azt nem lehet mondám, hogy a két férfi arcán megcsillant
volna az értelem a hallottak után, de igyekeztek jó képet vágni.
Andersson arcszíne lassan ismét közelített a normálishoz.
Nyújtózkodott egyet.
− Mivel mindketten hallottátok Nilsson kérdését, remélem,
még két óráig tudjátok tartani a szátokat − tette hozzá szigorúan.
− Hogyne, persze − motyogták, de továbbra is zavart arcot
vágtak. Irene biztos volt benne, hogy fogalmuk sincs, miről kellene
tartaniuk a szájukat.
Gyorsan megitta a kávéját, és visszament dolgozni.

Henrik von Knecht és a felesége Irene irodájában várakozott. Henrik

karikás szemmel, magába roskadva ült. Fekete nadrágot és
tengerészkék kardigánt viselt. A mellette ülő nő hihetetlenül
gyönyörű volt. Irene ismerősnek találta, de nem tudta, honnan. Ő is
tengerészkék ruhát viselt: elegáns bőrkosztümöt, amelyhez tűsarkú
cipőt vett fel. Irene egyhavi fizetése biztosan ráment volna. A
blézerét aranygombok díszítették, térd fölé érő szoknyája egyenes
szabású volt. Vállig érő haját mahagónira festette, hihetetlen
árnyalatú türkizkék szemei ragyogtak, mint az óceán. A ragyogás
egyik oka a könny volt. Ezt leszámítva összeszedettnek tűnt, két
kezét az ölébe helyezve nyugodtan üldögélt. Szépségét diszkrét
smink emelte ki. Remekbe szabott arccsontjait kevés pirosító emelte
ki.
Irenét hirtelen pánik fogta el közelgő negyvenedik
születésnapja miatt, mert úgy érezte, mintha egy expresszvonat
sebességével múlna az idő. Bármit is tesz, soha nem lesz képes így
kinézni egy ébren töltött éjszaka után. Még akkor sem, ha az éjszakát
nem munkával, hanem szenvedélyes szeretkezéssel töltené. Úgy
nézne ki, mint egy felmosórongy. Ahogy Sofie Ahl mondta egyszer:
− Tudod, a negyvenedik születésnap párhuzamba hozható
azzal, ahogy utazáshoz pakolunk. Húszévesen az ember
belegyömöszöl pár pipereholmit a hátizsákja egyik zsebébe.
Negyvenévesen a poggyásza gyakorlatilag szépségápolási
termékekből áll.
Henrik észrevette, hogy Irene a feleségét bámulja, és sóhajtva
megszólalt.
− Jó reggelt, nyomozó. Igen, már látta korábban is. Ő a
„Samponlány”, jó pár évvel ezelőttről.
− Jó reggelt. Hogy vannak? Elnézést, amiért megbámultam, de
biztos voltam benne, hogy ismerem az arcát, csak azt nem tudtam,
honnan − szólalt meg Irene mentegetőzve.
Hálásan kapaszkodott bele a mentőövbe, amit Henrik
akaratlanul dobott neki. Majd odalépett a fiatal nőhöz, és kezet
fogott vele. A kézfogása lágy és nyirkos volt.
 − Irene Huss nyomozó.
− Charlotte von Knecht.
A nő hanga mélyen zengett, és tele volt érzékiséggel. Nem illett
a kézfogásához.
− Ez természetesen nem hivatalos kihallgatás. Csak
háttérinformációra van szükségem ahhoz, hogy felgöngyöljem
azokat az eseményeket, amelyek a tragédiához vezettek − kezdte
Irene.
A türkizkék szempár figyelmesen nézett rá. Henrik szemei
olyanok voltak, mint két kiszáradt agyaggolyó. Mindketten
bólintottak. Irenének támadt egy hirtelen ötlete.
− Önök hány évesek?
Henrik vonakodva válaszolt.
− Charlotte huszonöt, én pedig huszonkilenc. De mi köze
ennek apám halálához?
− Mikor lesz harminc?
− Április 15-én − közölte a férfi.
Vagyis Sylvia von Knecht terhes volt, amikor harminc évvel
ezelőtt hozzáment a férjéhez. Csak négy év korkülönbség volt Henrik
és Charlotte között, de a legtöbb ember valószínűleg tíznek saccolta
volna. Charlotte egy kicsit fiatalabbnak, Henrik pedig öregebbnek
tűnt, talán harmincötnek. Irene Henrikhez fordult:
− Mikor látta utoljára az apját?
− A múlt szombati partin.
− Akkor beszélt vele utoljára?
− Nem. Vasárnap ebéd körül felhívott telefonon. Vittem neki
néhány katalógust azokról az aukciókról, amelyekre elmegyek a
hónap végén. Stockholmban lesznek. November 27-től december 3-
ig minden nap lesz egy árverés, de különböző aukciós házak
rendezésében. A Nordénét elfelejtettem elhozni neki. Az ő
nemzetközi programjuk november 30-án lesz. Apa kíváncsi volt arra
a katalógusra. Volt benne egy kis flamand barokk szekreter, amely
érdekelte. Azon az aukción egyébként én is licitálni fogok egy Tang
lóra.
Richard von Knechtnek nemigen volt szüksége több
szekreterre, de Irene jól tudta, hogy ilyesfajta gyakorlati szempontok
nem számíthattak. És mi a csuda lehet az a Tang ló? Nem szívesen
ismerte volna be a tudatlanságát, ezért gyorsan témát váltott.
− És maga, Charlotte? Mikor látta utoljára az apósát?
 Charlotte nagy levegőt vett, és remegni kezdtek az orrcimpái.
Meredten bámulta Irenét, és halkan válaszolt a kérdésre.
− Múlt hétfő délután. Ebédidőben. Átugrottam, hogy odaadjam
neki a katalógust, amelyről Henrik beszélt.
− Sokáig maradt?
− Nem, be sem mentem a lakásba. Nem érezte jól magát,
ezenkívül ott volt a takarítónő, és a parti után takarított össze. Csak
jobbulást kívántam. Vagy valami hasonlót mondtam.
− Mit válaszolt? Hogyan reagált? Milyennek látta?
A mahagóni hajtincsek előre-hátra csapódtak, amint Charlotte
a választ fontolgatva ujjaival belefésült a hajába. Az asztali lámpa
visszatükröződött valószínűtlenül hosszú, ápolt körmeiről,
amelyeket sötétkékre festett. Charlotte vállat vont:
− Épp olyan volt, mint máskor. Egy kicsit talán fáradtabbnak
tűnt a parti és a megfázása miatt.
− Nem tűnt idegesnek?
− Nem, legalábbis én nem vettem észre.
− Pontosan hány órakor érkezett a Molinsgatanra?
− Körülbelül fél egykor. Plusz-mínusz tizenöt perc.
− Hogyan jutott be az épületbe? Ismeri a kódot?
Charlotte hirtelen abbahagyta a hajtincsei tekergetését.
− Igen, természetesen tudjuk a kódot. Másképp hogyan
tudnánk bejutni?
− Egyiküknek sincs kulcsa a lakáshoz?
Henrik megköszörülte a torkát:
− Nincs. Anyának és apának csak egy pótkulcsa van. Amikor
elutaznak, akkor nálunk hagyják, de máskor nincs külön kulcsunk.
Irene visszafordult Charlottéhoz:
− Ön hol dolgozik? Talán napközben szeretnénk elérni.
− Általában otthon vagyok. Fotómodellként dolgozom.
Henrik felhorkant. A felesége úgy tett, mintha nem venné
észre, és folytatta.
− A modellkedés kemény munka. Épp azelőtt kezdtem el a
színi iskolát, hogy megismertem volna Henriket.
− Vannak gyermekeik?
Charlotte nagyot sóhajtott.
− Múlt szombaton tudtam meg, hogy terhes vagyok.
− Ó, gratulálok!
Irene elmosolyodott, Henrikre nézett, de látta, hogy
elhamarkodottan szólalt meg. Mindketten mereven ültek, és nem
néztek egymásra. Talán két ilyen nagy jelentőségű esemény túl sok
volt nekik. Először a terhesség híre, aztán a gyilkosság, csupán
néhány nap elteltével.
Mintha csak gondolatolvasó lett volna, Charlotte felugrott és
fojtott hangon felkiáltott:
− Elnézést, merre van a mosdó? Rosszul vagyok.

Miután Irene elkísérte a nőt a legközelebbi vécéhez, elgondolkodva

sétált vissza az irodájába. Volt némi feszültség a házaspár tagjai
között. Ezért nem is lepődött meg, amikor Henriket összegörnyedve,
arcát a kezébe temetve találta. A nyomozónő szó nélkül leült, várt.
Egy perc múlva Henrik elvette a kezét, és Irenére nézett. Nem sírt,
az arca és a szeme száraz volt.
Fakó hangon szólalt meg:
− Talán úgy véli, furcsán viselkedünk, de nagyon nagy nyomás
alatt voltunk az utóbbi időben. Az elmúlt huszonnégy óra maga volt
a pokol.
Sóhajtott, majd folytatta.
− Charlotténak és nekem van egy kis problémánk. Mivel sokat
utazom, ő magányosnak érzi magát. Nehéz őszön vagyunk túl, sokat
veszekedtünk. Múlt csütörtökön megegyeztünk, hogy
különköltözünk egy időre, de a látszatot fenntartjuk anya és apa
szombati partiján. Amikor péntek este hazaértem, a feleségem
közölte, hogy volt a nőgyógyászánál, és a második trimeszterben
van. Egész hétvégén emiatt gyötrődtünk. Szombaton este
megünnepeltük a szüleim harmincadik házassági évfordulóját, én
pedig szombaton délután háromkor elrepültem Londonba. Amikor
kedden hazaértem, a történtek fogadtak. Teljesen kikészültem!
Irene megsajnálta a szemben ülő nyúzott férfit. Ugyanakkor
fontos volt, hogy minél több információt szerezzen meg tőle a
szüleivel kapcsolatban, még a nyomozás elején. Úgy tűnt, Henriknek
is jó, ha beszél, és szemmel láthatóan megbízott Irenében.
Halkan, óvatosan megkérdezte:
− Jutottak valamilyen döntésre a feleségével?
A férfi bólintott.
− Igen, próbálunk még egy esélyt adni magunknak. A gyerek és
a család érdekében. Talán, ha a baba lefoglalja, nem fogja olyan
magányosnak érezni magát.
Irene felidézte azt a napot, amikor kilenc, az ikrekkel otthon
töltött hónap után visszament dolgozni. Letérdelt a rendőrségi
öltözőben, és megcsókolta a padlót. A következő négy hónapban
Krister maradt otthon, majd a lányok bölcsődébe kerültek.
A szeme sarkából észrevette, hogy Charlotte közeledik a
folyosón, ezért úgy döntött, témát vált.
− Kik laknak még a Molinsgatanon lévő épületben?
− Valle Reuter tőzsdés lakik a másodikon. Az igazi neve
Waldemar, de mindenki Vallénak hívja. A harmadikon él apa
egykori iskolatársa, Peder Wahl és a felesége, Ulla. Van egy házuk
Provence-ban, és az év nagy részében ott élik nyugdíjas napjaikat.
− De még alig múlhatott hatvan, ha az apja osztálytársa volt!
Henrik szája sarkában először jelent meg valami mosolyféle a
beszélgetés kezdete óta.
− Peder és apa eladta az egyik legnagyobb svéd építőipari és
ingatlancéget, amikor az árak a csúcson voltak. Több mint egymillió
koronával a zsebében Peder úgy döntött, ideje egy kicsit lazítani.
Három lánya van, de egyikük sem érdeklődik az ingatlanüzlet iránt.
− Ezzel te is így vagy − vetette közbe Charlotte.
Henrik összeszorította a száját, és folytatta, mintha nem is
hallotta volna a felesége megjegyzését.
− A szüleim lakása alatti lakás üres. Régebben Tore Eiderstam
ügyész lakott benne.
Tore… Tore… ügyész… Irene halványan emlékezett Yvonne
Stridner első férjére. Mellékesen megjegyezte:
− Nem Yvonne Stridner patológus volt a felesége?
− Hát… Tore többször is megnősült, de talán igaza lehet.
Emlékszem, hogy apa és anya egyszer arról beszélgettek, milyen
borzasztó, hogy valaki a baráti körükből egész nap hullákban turkál.
Ekkor hallottam először a nekrofil szót.
Irene némi szimpátiát érzett Yvonne Stridner iránt azért, amit
a professzornak ezekben a körökben el kellett viselnie. Birgitta
Moberg csendesen belépett a szobába. Irene bemutatta. Gyorsan
összefoglalta kollégájának mindazt, amit Henrik a második és
harmadik emeleti lakókról elmondott.
− Arról beszélgettünk, hogy a negyediken Richard von Knecht
régi barátja, Tore Eiderstam ügyész lakott régebben. Hová költözött?
− A keleti temetőbe, az Eiderstam kriptába.
 Sem Irene, sem Birgitta nem tudott mit mondani erre. Henrik
rövid szünet után folytatta.
− Szeptemberben szívinfarktust kapott. Nem sokkal azelőtt
vehette át a válási papírokat az utolsó feleségétől. Két gyereke volt a
korábbi házasságaiból, ők lettek az örökösök. Sokáig húzódott az
ügy, de a lakás most üresen áll. December elsején fog beköltözni az
új lakó.
− Tudja, kicsoda?
− Igen. Ivan Viktors operaénekes. Ő is anya és apa régi baráti
köréhez tartozik.
− Tud valamit az édesanyjáról?
− Kezd rendbe jönni. Megígértem, hogy ma délután
hazaviszem.
Irene bólintott, és elgondolkodott a hallottakon. Ma délutánra
a technikusok valószínűleg meglesznek a lakással. Amennyit hallott
Sylvia von Knechtről, szinte biztos volt benne, hogy a nő fel lesz
háborodva azon, hogy a rendőrök „behatoltak” a lakásába. Nem lesz
könnyű beszélgetni vele.
− Mikor viszi haza? Melyik épületben van?
− Három harminckor kell felvennem, mert akkor a délutáni
kávéját már otthon tudja meginni. Az ötös számú épületben van.
− Ha három körül átmennék, hogy beszéljek vele, az
megfelelne önnek?
Henrik csak megvonta a vállát. Irene odafirkantotta a
jegyzettömbjére: 5-ös épület, Sylvia v. K., 15 óra. Így talán még arra
is maradna ideje, hogy előtte beugorjon a kutyás hölgyhöz. A lakása
éppen útba esik a Sahlgren Kórház felé menet. Újabb jegyzet került a
lapra: Eva K., 14 óra.
Felnézett a jegyzeteiből, és Charlottéhoz fordult.
− Beszélt hétfőn az apósával?
− Nem.
− Találkozott vagy beszélt vele kedden?
− Nem.
− Tudja a takarítónő nevét, Charlotte? Azét, aki ott volt a
lakásban, amikor ön odaért.
A házaspár megrázta a fejét. Ebben az egyben legalább
egyetértettek.
− Köszönöm mindkettőjüknek, hogy befáradtak. A nyomozás
későbbi szakaszában még keresni fogjuk önöket. Ha eszükbe jutna
valami, hívjanak engem vagy bármelyik másik nyomozót. Vagy a
főfelügyelőt, természetesen. Nyolcan dolgozunk ezen az ügyön.
Mindig lesz itt valaki, akivel beszélhetnek − foglalta össze a
mondókáját Irene barátságos hangon.
Felállt, és kezet nyújtott Henriknek. A férfi keze jéghideg volt.
Épp hogy csak megszorította kissé Irene ujjait, máris kihúzta a
kezét. Charlotte elegánsan nyújtotta oda gondosan manikűrözött
kezét, de a kézfogása olyan volt, mintha egy vizes törölközőt fogna
meg az ember.

Amikor Irene magára maradt, felhívta a pszichiátriát és engedélyt

kért arra, hogy beszélhessen Sylvia von Knechttel telefonon. Amikor
a nő felvette a kagylót, a hanga tompának, unottnak tűnt. Alig
érezhető finn akcentussal beszélt.
− Nos, valószínűleg az lesz a legjobb, ha túlesünk rajta. De ha
azt akarja megtudni, miért ugrott ki az erkélyről, nem fogok tudni
válaszolni. Az utóbbi időben teljesen normálisan viselkedett. És a
múlt szombati partin is olyan jókedvű volt… Ó, istenem…
A nő hangja elcsuklott. Zokogás hallatszott a telefonban.
Telefonon nem lett volna jó elmondani az asszonynak, hogy
gyilkosság történt. De a sajtókonferenciát, amelyen amúgy is kiderül
majd, egy óra múlva megtartják. Volt esély arra, hogy Sylvia von
Knecht három óra előtt megtudja az igazságot a médiából. A legjobb
lenne megelőzni a sajtót. Tekintve, hogyan szoktak viselkedni, talán
jobb is lenne figyelmeztetni Sylviát arra, mit várhat a szenzációra
éhes riporterektől. Attól a pillanattól kezdve a nyomában lesznek,
amint kilép a pszichiátria ajtaján. Ebben a társadalmi rétegben egy
gyilkosság sokkal nagyobb hír, mint egy öngyilkosság. Irene
köhintett és belekezdett.
− Von Knecht asszony! Amit most mondani fogok, az
valószínűleg nagy megrázkódtatás lesz az ön számára. Bizonyos
nyomok arra utalnak, hogy a férjét megölték.
Csend. Végül váratlan, éles reakció.
− Úgy érti, hogy valaki megölte? Igazán úgy gondolják?
− Igen, minden okunk megvan arra, hogy…
− Hála istennek! Micsoda megkönnyebbülés!
Irene nem erre számított. Igyekezett nem kimutatni a
döbbenetét, és közömbös hangon folytatta.
 − A rendőrség sajtótájékoztatót tart ma egy órakor. Sven
Andersson főfelügyelő be fogja jelenteni, hogy nem öngyilkosság,
hanem emberölés ügyében nyomozunk. Fel kell készülnie, mert a
riporterek erőszakosak tudnak lenni.
− Igen, mindig azok. Képzelheti, mennyi marhaságot
összeirkáltak volna, ha Richard öngyilkosságot követett volna el. És
a biztosítása… Azzal sem lesz most már probléma. A gyilkosság
borzasztó, természetesen, de legalább nem a család tehet róla.
Őrültek ellen nincs védelem. Azt mondta, hogy háromra jön?
Irene elképedve erősítette meg az időpontot. Amikor letette a
telefont, eszébe jutott, hogy Sylvia von Knecht meg sem kérdezte,
miből gondolja a rendőrség, hogy nem öngyilkosság történt.
Lehetséges, hogy a reakciója a gyógyszereknek tudható be. De akkor
is megdöbbentő volt.

Eva Karlsson, a kutyás hölgy sokkal jobb kedélyállapotban volt, mint

reggel.
− Nagyon kedves magától, hogy beugrik. Kettő tökéletesen
megfelel, készítek kávét − csipogta boldogan.
Irene tiltakozását kedvesen, de határozottan visszautasította. A
nyomozónő sóhajtva tette le a kagylót. Elég szoros lesz a program,
ha háromra oda akar érni a kórházba. Azok az idős hölgyek, akik
egyedül élnek, hajlamosak azt a kényszerképzetet dédelgetni, hogy a
rendőrség a legjobb barátjuk.
És sajnos a rendőrség gyakran valóban az egyetlen barátjuk.
Tíz perc volt egyig. Anderssont nem találta az irodájában, mert
elment a patológiára. Egy óra után két perccel visszaérkezett.
 Negyedik fejezet

Sven Andersson főfelügyelő büszke volt magára, amiért a felderítő

osztály fennhéjázó vezetőjét megleckéztette. A „jól informált
rendőrségi forrás” remélhetőleg nem szivárogtat többé. Birger
Nilsson egyébként nem az egyetlen rendőr, aki mellékjövedelemre
tett szert információáramoltatással. Több kolléga is megtömte így a
zsebeit, de legalább egynek elvette a kedvét ettől. Jelentse az esetet?
Nincs bizonyítéka, a belső ellenőrzés pedig bizonyítékot kérne.
Boldogan fütyörészett, miközben kitolatott a rendőrségi
parkolóból. Az ég még mindig szürke volt, bár ebben a pillanatban
éppen nem esett az eső. A hőmérséklet alig kúszott nulla fok fölé,
valószínűleg este lefagynak az utak. A közlekedésieknek biztos
meggyűlik a bajuk a sok, árokba csúszott kocsival. A
bevásárlóközpontok már karácsonyi díszben várták a vásárlók
rohamát, minden kirakat zsúfolásig volt áruval. Ebben az évben
mintha egy kicsit korábban kezdődött volna a vásárlási láz. A
kereskedők a lehető legtöbbet akarták kipréselni az emberekből.
Idén Andersson főfelügyelő várta az ünnepeket. A nővére és a
sógora meghívta Åstolba karácsonyozni. Az unokahúga és a két
kisfia is ott lesz. Remélhetőleg ez az ügy nem húzódik el túlságosan.
Andersson abbahagyta a fütyörészést, és nagyot sóhajtott. Irene
mondott valamit a kultúrák találkozásáról, és a főfelügyelő úgy
gondolta, ebben az esetben ennek különleges jelentősége lehet.
Azok a körök, amelyekben ő mozgott, nem hasonlítottak az
exkluzív lakásokban élők világához, amelyet tegnap este megismert.
A gyilkosságok helyszíne többnyire valamilyen mocskos, lepukkant
ház vagy épület volt. Az áldozatot gyakran drogüzlet miatt szúrták le.
A másik szokásos forgatókönyv szerint a bűneset helyszínén egy
alkoholtól bűzlő embert találtak, aki a szomorúan dadogta el, hogy
„véletlenül” megölte a feleségét. Azok az elegáns, szappanoperákban
látható gyilkosságok, mint amilyen a von Knecht-eset is, szinte nem
is léteztek De ha mégis, akkor a rendőrségnek semmilyen támpontja
nem akadt. Hirtelenjében rengeteg emberről kiderült, hogy a
nyomozás sérti az érdekeit. Emiatt nem tudták a szokásos módon
folytatni a munkát. Bengt Bergstöm rendőrfőnök hangsúlyozta is ezt
azon a megbeszélésen, amelyen Andersson részt vett, mielőtt
elindult volna a patológiára. A főnöke halk, bizalmas hangon beszélt
hozzá:
− Ne felejtsd el, hogy egy nagy múltú, jó hírű göteborgi
családról van szó. Roppant körültekintően kell eljárnunk. Tudom,
hogy öreg motoros vagy, és megvannak a saját módszereid, amelyek
igen sikeresek. De nagyra értékelném, ha rendszeresen tájékoztatnál
a nyomozás részleteiről…
Andersson egyre növekvő nemtetszéssel vette észre, hogy
Bergstöm pontosan tudja, bizony nem mindig a szabályoknak
megfelelően nyomoznak. Ezt hízelgéssel és hamis bizalmaskodással
próbálta elrejteni. Svédországban nem rendkívüli, ha a rendőrfőnök
információt kér a nyomozásról. Általában részjelentést kap, majd
pedig a végső, lezáró jelentést juttatják el hozzá.
Anderssonban egyre nőtt a feszültség. Rácsapott a
kormánykerékre, és a fogai között mormogott:
− A gyilkosság az gyilkosság. És a gyilkos az gyilkos. Akkor is,
ha aranyvécébe hugyozik! Akkor is csak egy gyilkos!
A nő, aki a zebra előtt állt, csodálkozva nézett a piros lámpánál
fékező Anderssonra. A főfelügyelő zavartan vette észre, hogy
magában beszélt. Miért hagyja, hogy felbosszantsák? Talán attól
tart, hogy nem fogja tudni megoldani az ügyet? Lehetséges,
ugyanakkor a Stridner professzorral következő beszélgetés szintén
nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé. A nő mindig rendkívül
összeszedett és céltudatos. De nem tiszteli Anderssont. Mellesleg
senki mást sem. „Arra még várnom kell. Talán akkor, ha én is ott
leszek kiterítve egy krómozott asztalon, mint egy rendes, de
legalábbis érdekes holttest” − gondolta magában a főfelügyelő.

A boncmester asszisztense hatalmas termetű fickó volt, aki már sok

éve dolgozott a patológián. Amikor meglátta Anderssont, bólintott
neki, és felfelé mutatott a lépcsőn, amikor a férfi Yvonne Stridner
után érdeklődött.
A nő az asztalánál ült, és egy cigarettásdoboz nagyságú
diktafonba beszélt. „A máj kissé megnagyobbodott, bár zsírmájnak
közvetlen jele nincs. A máj méretéből ítélve kezdődő stádiumban
van. Minta elküldve a szövettanra.”
A professzor kikapcsolta a készüléket, és mérgesen
Anderssonra nézett.
− Tehát úgy döntött, hogy személyesen jön el, Andersson? Épp
most fejeztem be a boncolást, már hívni akartam. Most legalább
megspórolt nekem egy telefont − közölte elégedetten.
A főfelügyelő rögtön megkérdezte a legfontosabbat.
− Megállapította a halál okát?
− Igen, minden kétséget kizáróan. Az esés következtében halt
meg.
− Ez azt jelenti, hogy még mindig van esély az öngyilkosságra?
− Nem, szó sincs róla. A fej hátsó részén súlyos sérülés látható.
A nyakszirtcsont eltört. Az oka egy hatalmas ütés, amely elég nagy
volt ahhoz, hogy eszméletvesztést idézzen elő, ámbár nem halálos.
Az ütés helye az érdekes. A nyak hátsó részén, kissé balra, a
koponyaalap hátsó falán. Ez két eshetőséget vet fel. Az első: von
Knecht térdelt a gyilkosa előtt, és lehajtotta a fejét. A támadóját ez
nem hatotta meg, és a bárdot lendületes ívvel a férfi fejéhez csapta.
Így az ütés nagyjából a koponyaalap alatt landolt. De ha így volt,
Richard von Knechtnek nagyon mélyre kellett hajolnia, ami
valószínűtlen. A második lehetőség: a gyilkosnak erős fonákja van,
és jobbkezes.
− Fonákja?
− Igen, mint a teniszben. Az ütés ebben az esetben alulról
kapott lendületet, és felfelé irányult. Ilyen mozdulatba elég nehéz
megfelelő erőt beletenni, de egy jó teniszjátékosnak van akkora
ügyessége és ereje, hogy a fonákról indított ütéssel is nagy erőt
fejtsen ki.
− Svante Malm szerint az áldozat kezén talált vágást azzal a
bárdéllel ejtették, amelyet az erkélyen találtunk. Hogy néz ki a fej
hátsó részén talált seb?
− Éppen illik bele a húsvágó bárd tompábbik vége.
Ellenőriztem.
− Megjöttek a technikusok reggel hétkor? Úgy tudom, elvitték
a bárdot a laborba.
− Na és? Nyilván én is itt voltam reggel hétkor − felelte
szigorúan a professzor, majd felsóhajtott, és tekintete a koszos
ablaktáblára vándorolt. − Számomra ez tudomány. Tudnom kell a
halál okát. Mit mondhat el a test az élő emberről? Na és a gyilkosról?
Az már a maga munkája, hogy kitalálja, ki ölte meg és miért.
A főfelügyelő úgy döntött, megpróbál Stridner professzor
kedvben járni. Fontos volt, hogy minél több információt
megszerezzen, ha lehet, még most. A boncolási jegyzőkönyv még
néhány napig nem készül el. Megpróbálta eltitkolni, milyen
nehezére esik közömbös hangot megütni, amikor megszólalt.
− Nagyon hálás vagyok, amiért ilyen gyorsan megvizsgálta a
holttestet. Mindent megteszek, hogy a lehető leggyorsabban
megadjam a választ a ki és a miért kérdésre, de a maga segítsége
nélkül ez nem fog menni.
A professzor összeszorította az ajkait, tekintete a piszkos
ablakról a főfelügyelőre vándorolt, és kegyeskedett jóindulatúan
nézni rá. Elégedett hangon szólalt meg.
− Ebben valószínűleg igaza van. Mellesleg felmerült magában
annak a gyanúja, hogy nem is von Knecht holttestét látta akkor a
járdán?
Andersson ostoba képet vágott. Fogalma sem volt, miről beszél
a nő.
Stridner tovább piszkálta.
− Jól megnézte a holttestet?
− Hason feküdt, sötét volt − válaszolta Andersson
szabadkozva.
− Pontosan. A hasára érkezett. A koponyája összetört, és
nagyon rossz állapotban volt. Összeraktam az alsó állkapcsát. És
részben a felsőt is. Az igazságügyi szájsebész ebéd utánra ígérkezett.
És most… voilà! Egy is meglepetés!
Átnyúlt az asztalon, felvett egy barna borítékot, és
diadalittasan meglóbálta a levegőben.
A főfelügyelőnek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne
látszódjon az arcán, mit gondol Stridner professzorról. Mindig is
nehézséget okozott neki, amikor ezzel a nővel beszélnie kellett, de
ezúttal határozottan az az érzése támadt, hogy Yvonne Stridner
elmebeteg.
A professzor látta, mit gondol róla Andersson. Felnevetett,
kinyitotta a borítékot, és kihúzott belőle egy zöld kartonpapírt.
Háromba volt hajtva, és mindegyikbe kis, négyszög alakú
ablakocskákat vágtak, amelyeket fényes, sötét celluloid borított.
Fogorvosi röntgenképek voltak. A karton sarkában felirat látszott:
RICHARD VON KNECHT, 350803.
 Andersson zavarban volt, és csak motyogni tudott.
− Értem… nos, rendben…
Stridner vágott egy grimaszt, és tréfásan meglobogtatta előtte a
borítékot.
− Nem hallom, hogy: „Fantasztikusan gyors volt, Yvonne!”,
vagy: „De honnan az ördögből szerezte meg a röntgenfelvételeket?”,
vagy a legkézenfekvőbbet: „Hogy kutatta fel a fogorvosát ilyen
gyorsan?”
Győzelmet aratott, és kiélvezte minden percét. Andersson
felsóhajtott, és megadóan felemelte a kezét.
− Jól van, jól van. Elképesztően gyors munka… Yvonne. És a
többi is mind jogos. Meghajolok ön előtt. De szeretném, ha
válaszolna a kérdéseimre von Knecht általános állapotával
kapcsolatban.
− Ó, hát maga aztán alapos ember!
Yvonne Stridner pajkos pillantást vetett a főfelügyelőre.
Szemmel láthatóan nagyon élvezte a kis tréfáját. Lepillantott az
asztalán heverő papírokra, és ismét egy rendkívül céltudatos
patológus benyomását keltette. Andersson ezt az arcát jobban
kedvelte.
− Valószínűleg emlékszik rá, hogy ígértem egy listát von
Knecht baráti köréről. Még nem volt időm leírni, de mielőtt elmegy,
elmondom, amit tudok. Az egyik tag Sven Tosse. Ő az egyik
legügyesebb fogorvos Göteborgban. Páciensei közé tartozik a von
Knecht família és jómagam is. Valószínűleg ez az egyetlen közös
pontunk, amióta elváltam Torétól. A rendelője csak egy kőhajításra
van innen, az utca túloldalán. A Kapellplatsenen.
Andersson előbányászott egy szamárfüles jegyzetfüzetet a
zsebéből, és egy ceruzacsonkkal leírta a fogorvos nevét és címét.
− Ma reggel felhívtam Svent. Természetesen értesült Richard
haláláról a lapokból, és nagyon megdöbbent. Átküldte a nővért a
röntgenfelvételekkel, a többi pedig az igazságügyi szájsebész dolga
lesz.
− Van valami kétsége afelől, hogy von Knecht holttestét
találtuk meg a járdán?
− Nincs, de fontos, hogy minden eshetőséget számba vegyünk,
tekintve, hogy az arca annyira össze volt zúzva. Szeretné megnézni?
Andersson nem volt felkészülve erre a kérdésre, de gyorsan
megrázta a fejét. A boncterem nem tartozott a kedvenc helyszínei
közé. Arról nem is beszélve, ami általában az asztalon hevert. Ha
volt rá esélye, hogy elkerülje, akkor inkább távol maradt a
bonctermektől. Azok a holttestek, amelyek a munkája során útjába
kerültek, éppen eléggé szörnyűek voltak. Stridnerre hagyta a
hullákat.
A professzor szárazon jegyezte meg:
− Valószínűleg nem tenne jót magának, ha megnézné a hullát.
Nagyot esett, legalább húsz métert zuhant. Nos, itt vannak az
adatok.
Feltette az olvasószemüvegét, megköszörülte a torkát, lenézett
az előtte heverő papírkupacra, és olvasni kezdett:
− Magasság: száznyolcvanhárom centiméter. Súly: nyolcvankét
kilogramm. Korát ismerjük, és ez megfelel a holttest állapotának. Jó
általános kondíció, korához képest jó izomzat.
Mielőtt folytatta volna, jelentőségteljes pillantást vetett
Anderssonra a szemüvege fölött.
− Nem sorolom fel az összes törést. Röviden összefoglalva,
gyakorlatilag majdnem minden csontja eltörött. Ami a test általános
állapotát illeti, találtam egy kisebb szűkületet a koszorúérben, ami
egy későbbi szívinfarktus esélyét növelte volna. Jobb sípcsontján
korábbi törés nyoma. A heg réginek látszik. A mája kissé
megnagyobbodott, kissé elzsírosodott, de nem jelentősen. Ez
alkoholfogyasztásra utal − jelentette ki Stridner.
− Alkoholista volt?
− Egyáltalán nem. Az alkoholisták máján jól látható
elváltozások vannak. Bár Richard mostanában többet ivott, mint
régebben, a mája még sok éven át szolgálta volna. Nyilvánvalóan
elég sokáig élhetett volna, amíg valami másban meg nem betegszik.
Az embernek lehet zsíros a mája hosszú időn át anélkül, hogy ez
problémát okozna neki akár a legcsekélyebb mértékben is. A baj
akkor kezdődik, amikor a májműködésben zavar keletkezik, és
kialakul a májzsugorodás. Az tényleg baj. De Richard ettől még
messze volt. Ennyit nyugodtan ki merek jelenteni, bár nem
szakterületem az alkoholizmus következtében kialakuló
májelváltozások vizsgálata. Küldtem vérmintát a laborba az
alkoholszint megállapítása végett, és a gyomortartalmat is
megismerjük előbb-utóbb. Szemmel láthatóan alaposan
bevacsorázott, de az is lehet, hogy későn ebédelt. A halál idejét
természetesen ismerjük.
 Andersson gyomra görcsbe rándult, amikor arra gondolt, hogy
von Knecht pazar ebédje vagy vacsorája most egy undorító kupac a
labor egyik edényében.
Stridner összeszedte a papírjait, és levette a szemüvegét.
− Eddig jutottam.
− Mi a helyzet a kézfején lévő vágással? Mennyire súlyos?
− Nem nagyon mély, de bizonyára fájhatott. Igazából különös,
hogy nincsenek a védekezésből származó sebek az alsó karján. Ha a
zuhanás előtt dulakodott valakivel, lennie kellene ilyesminek a
testén. De úgy tűnik, mégsem ez történt.
Egy ideig mindketten csendben ültek, és ezen a rejtélyen
gondolkodtak. Végül Andersson szólalt meg:
− Ez jelentheti azt, hogy hátulról ütötték le, miközben kihajolt
az erkély korlátja fölött. Nem volt esélye arra, hogy szembeszálljon a
gyilkosával.
Stridner bólintott, és szigorú arckifejezést öltött.
− Valószínűleg így történhetett. Gyáva gyilkos volt. Igaz, a
gyilkosok mindig azok. Végtelenül gyávák.
Sötét pillantást vetett Anderssonra, mintha ő személyesen
felelne azért, hogy ilyen emberek léteznek. Elgondolkodva folytatta:
− Vagy kétségbeesettek. A félelem eljuttathat valakit a
gyilkoláshoz. De a leggyakoribb ok a bosszú, a féltékenység és talán a
mohóság. Vajon Richard gyilkosa melyik csoportba tartozik?
Ismét elhallgatott. Nagyot sóhajtva hátradőlt a székében, és
Anderssonra nézett.
− A lista. Meg akarta kapni a fiúk nevét. Le tudja írni? −
kérdezte aztán olyan hangsúllyal, amelyből nyilvánvaló volt, hogy ő
nem szeretné.
A főfelügyelő bólintott, hogy várja az információt.
− A volt férjemet nem kell felírnia, mivel tavaly szeptemberben
meghalt. Per Nord pedig leukémiában halt meg öt évvel ezelőtt.
Most pedig Richard…
Egy pillanatra elhallgatott, sóhajtott, majd folytatta.
− Sven Tosse, a fogorvosom kezeli a von Knecht családot is. Ő
és Sylvia von Knecht régen jegyben jártak, mielőtt Sylvia Richarddal
találkozott volna. Richard néhány évet Stockholmban töltött, de
amikor az apja meghalt, haladéktalanul vissza kellett jönnie
Göteborgba.
Andersson olyan gyorsan írt, ahogy csak tudott. Stridner
elhallgatott, és megvárta, amíg a főfelügyelő befejezi a mondatot.
− Azután Valle Reuter. Ő az egyik legbriliánsabb bróker. A
társaság pénzügyeit is ő intézi, ahogy Sven a fogakat tartja rendben.
A brókercégét Reuter és Lechnek hívják, ha jól emlékszem.
Megint meg kellett várnia, amíg Andersson utoléri. A férfi
káromkodott, mert kitörte a ceruza hegyét. Stridner szó nélkül
átnyújtott neki egy fehér rotringot, amelyen a Göteborgi Orvosi
Szövetség felirat állt.
− Ha megnyomja a tetejét, kijön a hegye. Tehát, hol is
tartottam? Ó, igen… Valle. A második emeleten lakik, ugyanabban
az épületben, ahol von Knechték. A feleségét Leilának hívják. Van
egy fiuk, aki orvos. Néhány évvel ezelőtt nálam volt gyakornok.
Úgy tűnt, azon gondolkodik, tud-e még valamit Valle
Reuterről, de nem jutott eszébe semmi.
− A következő Peder Wahl. A feleségét Ullának hívják, ő
egyébként Sven Tosse nővére. A harmadik emeleten laknak, de azt
hiszem, van egy szőlőskertjük Franciaországban, és ott töltik az
idejük nagy részét.
− Mi a foglalkozása? − kérdezte Andersson.
Stridner válaszképpen felhúzta az egyik szemöldökét.
Anderssonnak az az érzése támadt, hogy a világ legostobább
kérdését tette fel, bár pontosan nem értette, miért. Úgy döntött,
legjobb lesz, ha továbbmegy. Lenézett a jegyzeteire.
− Három névig jutottunk: Sven Tosse, Valle Reuter és Peder
Wahl. Van még valaki?
− Igen. Ivan Viktors, az operaénekes.
Andersson megdöbbent. Nem történik meg túl gyakran az
emberrel, hogy gyilkossági ügyben találkozik rajongása tárgyával.
− Amikor a felesége egy vagy két évvel ezelőtt rákban meghalt,
visszavonult a világ nagy operaszínpadaitól. Van még egy nevem.
Gustav Ceder. Ő bankár, Londonban lakik. Csak egyszer találkoztam
vele.
Stridner szórakozottan bámult kifelé az ablakon, miközben
ujjaival egy vörös hajtincset tekergetett. Nyilvánvalóan nem a Vasa
Kórház szürke épülettömbje volt az, ami miatt ilyen melankolikus
hangulatba került. Az emlékek okozták.
Nagy segítséget jelentett Anderssonnak ez a sok információ.
Illene ezt meg is mondani neki, gondolta a főfelügyelő. Pillantása az
órára esett. Hirtelen felhorkant.
 − Egykor sajtótájékoztatóm van!
Felugrott, mintha elektromos áramot vezettek volna a székébe.
Stridner összerezzent, ahogy visszarángatta a felügyelő a
jelenbe.
− Nincs miért aggódnia. Még csak háromnegyed egy.
− Csak az a baj, hogy nekem kell tartani. Majd hívom délután.
− Jobb lesz, ha én hívom, amikor megvannak a
laboreredmények.
De Andersson már nem volt hallótávolságon belül. Yvonne
Stridner hallotta, ahogy lerohan a lépcsőn. A fizikumához képest
elég gyors volt. A professzor megcsóválta a fejét, és hangosan ennyit
mondott:
− Ha ebben a tempóban folytatja, hamarabb találkozunk, mint
gondolná.
 Ötödik fejezet

A sajtótájékoztatón rengetegen jelentek meg, az újságírók egymás

szavába vágva kiabáltak. Anderssonnak nem ez volt az első
sajtótájékoztatója, de ilyesmit még soha nem tapasztalt. Megpróbált
minden kérdésre válaszolni. A helyi TV4 egyik riportere azt szerette
volna tudni, hogyan jutott ki a gyilkos az épületből, és miért nem
vették észre, ha a rendőrség pillanatok alatt a helyszínen volt.
Andersson titokzatos arcot vágott, és villámgyorsan válaszolt.
− A technikusok még nem fejezték be a helyszín kiértékelését.
Tulajdonképpen már meg kellett volna találniuk a választ erre
a kérdésre. Örömmel észlelte, hogy Svante Malm ott ül az asztalnál,
amely a nyomozás központjának kijelölt szobában állt. Malm a von
Knecht szétzúzott testéről készült fotókat tette fel a hirdetőtáblára.
Volt köztük olyan is, amely kinagyítva mutatta a férfi fején lévő
sebet. Némelyiken pedig a húsvágó bárd látszott.
− Helló, Malm − köszöntötte Andersson, és megpróbált vidám
hangot megütni. De amikor meglátta Malm sápadt arcát, megbánta.
− Te és Per igazán nagyszerű munkát végeztetek.
Malm úgy nézett, mint aki bármelyik pillanatban elalszik.
Megdörzsölte a szemét, és azt mondta:
− Szeretnék jelentést tenni arról, amit eddig találtunk.
Valakinek jegyzetelnie kellene.
Andersson Irene Huss felé intett a fejével.
− A bárdot megtaláltuk az erkélyen. Az éle méretben megfelel
az áldozat kezén látható seb méretének. Ugyanígy a tompa vége a
nyak hátsó részére mért ütés forrása lehet. Stridner professzor
segített ma reggel igazolni a feltételezésünket. Az eszköz egy
kisebbfajta húsvágó bárd von Knecht konyhájából. Több hasonló
konyhai eszköz lóg a tűzhely fölötti szagelszívó berendezés kampóin.
A gyilkos Ajax tisztítószerrel átitatott ronggyal mosta le a nyelét. A
fémrészeket nem, csak a nyelet. A bárd az erkélyajtó mellett hevert,
ezért nem érte az eső. Hajat és vért is találtunk rajta, mindkettő von
Knechté. Az elemzés még folyik − fejezte be Malm a beszámolóját,
majd ásított egyet.
Andersson óvatosan tette fel a kérdést:
− A gyilkosság az erkélyen történt?
− Igen. Nincs jele annak, hogy a holttestet kivonszolták volna a
lakásból, mielőtt áthajították a korláton. Ne felejtsük el, hogy von
Knecht nem volt apró ember, ráadásul egy eszméletlen embert
nagyon nehéz vonszolni. Van elképzelésünk arról, mi történhetett.
Az erkély fedett, négy oszlop tartja a kis tetőt. Az egyik oszlopon
megtaláltuk von Knecht friss tenyérlenyomatát. A jobb kezéét. A
vágás is a jobb kezén esett. Úgy véljük, von Knecht az erkélyen állt,
háttal az erkélyajtónak. Lehet, hogy az oszlopnak támaszkodott, a
tenyérlenyomat igazából elég magasan van. Amikor hátulról
leütötték, nem vesztette el az eszméletét, bár alaposan tarkón
vágták. Továbbra is az oszlopnak támaszkodott. Ekkor a gyilkos
belevágta a bárd élét a kezébe, amitől von Knecht elengedte az
oszlopot. Egy nagy lökés hátulról − és az áldozat már repül is lefelé.
A sajtótájékoztatóra kijelölt teremben olyan csend lett, hogy a
légy zümmögését is hallani lehetett volna. Malm igen életszerűen
festette le von Knecht életének utolsó perceit. Irenét is kirázta a
hideg. A gyilkos jelenléte hirtelen szinte tapintható valósággá vált.
Sven Anderssonon, Svante Malmon és Irene Husson kívül csak
Jonny Blom volt a helyiségben. A többiek még nem értek vissza.
Andersson úgy gondolta, ez jó jel. Információkat gyűjtenek, és ez azt
jelenti, hogy a nyomozás halad.
− Ez valószínű − mondta hangosan. − Stridner is hangsúlyozta,
hogy nem voltak dulakodásból származó sebek az alkarján.
Irene felnézett a számítógépéből.
− Ismerhette a gyilkost. Megbízott benne. Nem zavarta, hogy
mögötte áll, amikor kiment az erkélyre, és kihajolt a korláton. Ne
felejtsük el, hogy tériszonya volt.
Malm folytatta:
− Ami még ennél is érdekesebb, az az, hogy minden
villanykapcsolót és kilincset ajaxos ronggyal letörölgettek. A felső
szint különösen tiszta és rendezett. Az alsó szinttel nem fogunk
végezni ma késő estig. Åhlén és Ljunggren átvette a munkát. Most
ellenőrzik a liftet és a lépcsőket. Bár zuhogott az eső egész éjjel,
lehet, hogy jó ötlet lenne átnézni az udvart és a szeméttárolókat.
− Majd beszélek erről a fiúkkal. Svante, te menj haza, és aludj
egy kicsit − közölte a főfelügyelő.
 Miután Malm eltűnt a folyosó végén, Andersson egy ideig még
ült és gondolkodott. Amikor kopogtak az ajtón, megrezzent. Az egyik
titkárnő jött be, és egy feljegyzést adott át a főfelügyelőnek.
Andersson gyorsan elolvasta az üzenetet. Irene látta, hogy
összevonja a szemöldökét, s ebből arra következtetett, hogy nem
nagyon tetszik neki, ami a papírlapon áll.
− Most meg egy másik banyával kell megküzdenünk? Nem rád
gondoltam, Irene, hanem az ügyészre. Inez Collinra. Nem volt elég
bajunk Yvonne Stridnerrel, most megkaptuk Inez Collint is − közölte
sóhajtva.
Irene észrevette, hogy Jonny és Andersson sokatmondó
pillantást vált egymással. Nem értette a panaszkodást, mivel Inez
Collint mindenki profi és rendkívül igazságos ügyésznek ismerte.
Kemény, de következetes nő. Már megint az a probléma, hogy
középkorú nő, aki elért valamit a szakmájában. Miért jönnek
zavarba e nőtípustól a férfiak? Miért félnek tőlük ennyire? Irene
rádöbbent, hogy lassan ő is ebbe a klubba fog tartozni. Sosem
látszott Anderssonon, hogy tartana Irenétől. Talán azért, mert
ismerte és kedvelte őt. A főnöke szemében Irene sosem öregszik. Ez
mindenesetre megnyugtató gondolat volt.
Andersson szólalt meg:
− Mindenkit értesíteni kell, hogy öt órakor ismét találkozunk
ebben a szobában. Mit csinálsz délután, Irene?
− Beszélek Karlsson asszonnyal, a kutyás hölggyel. Azután
háromkor találkozom a Sahlgren Kórházban Sylvia von Knechttel.
− Rendben. Jonny?
− Én folytatom a gazdasági osztálynál elkezdett munkát.
Richard von Knecht benne volt néhány gyanús ügyletben. Tavaly
kilencszáznyolcvanerer korona jövedelmet vallott be.
Majdnem egymilliót! Andersson és Irene álla leesett. Jonny
diadalittasan folytatta.
− És tudjátok mennyi volt a bejelentett nettó vagyona?
Százhatvanhárommillió! A gazdaságisok úgy gondolják, hogy van
néhány offshore cége, és olyan jövedelme is akad, amely nem jelenik
meg Svédországban. Ki tudná ezt lenyomozni?
Felfoghatatlan nagyságrendű pénz volt. Ha valaki nyerne
egymilliót, boldog lenne. Ha kétmilliója lenne, gazdagnak lehetne
nevezni. És ha tíz, akkor ő lenne Krőzus. De százhatvanhárom! Ha
valakinek ennyi pénze van, sőt még ennél is több, akkor milyen célok
maradnak az életében? Miért tudna még küzdeni? Mi hozna
izgalmat és értelmet a mindennapjaiba? Mi volt az, ami von Knecht
életét megédesítette? A régiségek?
Jonny hangja kizökkentette Irenét a gondolatmenetből.
− …már évek óta próbálja. De nem könnyű, mert nagyon korán
kijött a délkelet-ázsiai piacokra. A vagyona minden bizonnyal
jelentős vállalatokban fekszik, például a Toshibában vagy a
Hyundaiban. A gazdasági osztály igyekszik majd minél többet
megtudni róluk.
− Utánanézhetnél a többi családtag jövedelmének és
vagyonának is. Kaptam Stridnertől egy listát azokról az emberekről,
akik von Knecht lakótársai voltak − mondta Andersson.
Azzal előhúzta kissé gyűrött noteszát, belelapozott, és sorolni
kezdte a neveket.
− Sven Tosse, fogorvos. Rendelője van a Kapellplatsenen.
− Beszélhetek vele, amikor visszafelé jövök a kórházból. Bár
Karlsson asszonytól gyalog sincs túl messze − jegyezte meg Irene.
Elhatározta, hogy elintézi délután Tossét is, mielőtt elmenne a
Sahlgren Kórházba.
− A következő két ember Waldemar és Leila Reuter. Birgitta
Moberg valószínűleg összefut velük, mivel ők laknak az épület
második emeletén. Von Knecht összegyűjtötte a régi cimboráit
abban a házban: a harmadikon Peder és Ulla Wahl lakik. Úgy
tudjuk, idejük nagy részét Franciaországban töltik.
A főfelügyelő elhallgatott, és ismét átlapozta a jegyzetfüzetét.
Rövidesen folytatta a sort.
− Gustav Cedernek hívják azt a férfit, aki eltűnt a társaságból.
Évek óta Angliában él. Jonny, utána tudnál nézni, csak hogy senki
ne maradjon ki? Az utolsó a listán Ivan Viktors. Vele majd én
beszélek.
Irene közbeszólt.
− Tudtad, hogy Ivan Viktors fog beköltözni a von Knecht alatti
üres lakásba? És hogy Waldemar Reuter egyedül él a második
emeleten?
− Ezt kitől tudod?
− Henrik von Knechttől. Henrik felesége terhes.
− Értem. Amikor délután visszajövünk, újra át kell vennünk az
összes részletet.
Andersson felállt, s ezzel jelezte, hogy a megbeszélésnek vége.
Irene rápillantott az órára, és belátta, hogy az ebéd nem fog beleférni
az idejébe, ha nem akar elkésni a kétórás találkozóról.

Sikerült üres parkolóhelyet találnia Karlsson asszony háza előtt. Pár

perc múlva becsöngetett a névtáblával jelzett lakás ajtaján. Amikor
meghallotta az öreg hölgy rekedt hangját a kaputelefonban, tudta,
hogy jó helyen jár. A berregő hang után kinyitotta a nehéz tölgyfa
ajtót. A folyosó sötét volt, ezért Irene megnyomta a lépcsőházi
világítás kapcsolóját. A padlót és a lépcsőt lekövezték, itt azonban
nem voltak márványhattyúk. Úgy tűnt, a lépcsőházat nemrég
újították fel, a falakat halványsárgára festették, középtájon pedig
zöld bordűrdíszítéssel tagolták a falakat. Volt az épületben egy
aprócska lift is, amely nyögve emelkedett fel a negyedik emeletre.
Eva Karlsson már résnyire nyitott ajtóval várta, de csak akkor
nyitotta ki teljesen, amikor Irene kilépett a liftből. Széles mosollyal
üdvözölte a nyomozónőt.
− Isten hozta, kedvesem!
Irenének olyan érzése volt, mintha valami teadélutánra lenne
hivatalos. Ami tulajdonképpen igaz is volt. Csakhogy tea helyett
kávét szolgáltak fel. Természetesen látta a ház melletti pékséget, de
az eszébe sem jutott, hogy Karlsson asszony minden termékből
rendel egyet. Legalábbis úgy tűnt, ezt tette. A tortákat és a
süteményeket vékony papír alátétekre helyezte egy kristálytálon. Az
elegáns, aranyszegélyes kávéscsészék alatt gondosan
összehajtogatott szalvéták feküdtek. A nappaliban álló egylábú
kávézóasztalon is volt egy ezüst kávéskészlet cukortartóval és
tejszínes kancsóval. A kanapét és a mellette álló két karcsú széket
sárga selyemkárpit borította. Az ülőgarnitúra borzasztóan
kényelmetlennek tűnt.
Snoopy az egyik fotelban feküdt, és nem úgy tűnt, mintha
szívesen megmozdulna.
Eva Karlsson reszkető kézzel mutatott körbe a helyiségen.
− Kilenc éve költöztünk ide. Azt hiszem, ebben felőrlődött a
férjem összes energiája. Öt hónappal később elhunyt. Kilenc év…
Milyen gyorsan megy az idő…
Irene megragadta a kínálkozó alkalmat. A kegyes hazugságok
nem okoztak neki lelkiismeret-furdalást.
− Ha már az időről beszélünk… Csupán félórát maradhatok
Háromkor megbeszélésem lesz. De nem kell messzire mennem.
Az utóbbi mondatot akkor tette hozzá, amikor látta az
elkeseredést az idős hölgy arcán. Eva Karlsson nem tudta leplezni
csalódottságát, amikor megszólalt:
− Nos, akkor foglaljon helyet, és ne vesztegessük tovább a
drága idejét. A kávé is elkészült.
Kisietett a sötét előszobába, és Irene messziről hallotta, hogy a
konyhában matat. A helyiség a lakás hátsó részében volt, és az
udvarra nyílt az ablaka. Eva Karlsson visszatért a kávéval, és pakolni
kezdte Irene elé a süteményeket. A nyomozó örült, hogy nem volt
ideje ebédelni. A pogácsával és a piskótával együtt tizenkétféle süti
volt a tányéron.
Az idős hölgy bőbeszédűnek bizonyult, kivéve az előző este
történteket. Irenének végig kellett hallgatnia gyermekáldás nélküli,
mégis boldog házassága történetét, a városi könyvtárban
könyvtárosként eltöltött évek krónikáját és azt, milyen
kifejezhetetlen boldogságot okozott neki az elmúlt nyolc évben
Snoopy társasága. Irene kétségbeesve utasította vissza a tizedik
süteményt, amelyen málnalekvár pompázott. Elhatározta, hogy a
lényegre tér. Arrébb tolta a kávéscsészéjét, és átváltozott rendőrré.
Hivatalos hangon folytatta:
− Karlsson asszony, néhány perc múlva mennem kell. Nem
jutott eszébe az esettel kapcsolatban semmilyen új információ az
első ijedség múltán? Továbbra is biztos benne, hogy nem hallott
kiáltást?
Eva Karlsson látta, hogy a kávézásnak vége. Előrehajolt, és
enyhén remegő hangon közölte:
− Kedves Irene, kérem, ne beszéljen velem ilyen hivatalos
hangnemben. Ez olyan idegen.
Irene nem válaszolt, de látta, mi az ára annak, ha az idős hölgy
megpróbál visszaemlékezni az előző estére. Karlsson asszony
révedező tekintettel fordult az ablak felé. Valószínűleg nem azt
fontolgatta, mikor pucolja meg az ablakokat, amelyekre valóban
ráfért volna egy kis takarítás. Megpróbált koncentrálni. Végül ősz
haját végigsimítva odafordult Irenéhez:
− Nem kiáltott. Egészen biztos vagyok benne.
Ami egyben azt is jelentette, hogy Richard von Knecht
eszméletlen volt, amikor kizuhant az erkélyről. A sütemények
mocorogni kezdtek Irene gyomrában erre a gondolatra.
 Snoopy hangosan horkolt a karosszékben, és nem is vette
észre, amikor Irene felkelt és megköszönte a háziasszonynak a kávét
és a süteményeket.

Ott hagyta az autót, ahol eredetileg állt. Úgysem talált volna

közelebbi parkolóhelyet a Kapellplatsenen. A tér melletti utcák
mindig zsúfolásig megteltek autókkal, amelyeket a bank ügyfelei, az
italbolt vásárlói vagy a többi kisebb boltba beugró vevők parkoltak
le.
Belépett a virágboltba, és megkérdezte az eladót, hol találja dr.
Tosse rendelőjét. A barátságos, középkorú nő piszkos ujjal mutatott
a mozgólépcső felé. Éppen jácintokat ültetett egy kosárba. Irene
most érezte először, hogy közeleg a karácsony. Biztosan a jácint
illata az oka, gondolta, merthogy odakint havas eső szemerkélt.
Amikor felment a mozgólépcsőn, azonnal megtalálta a
kérdéses ajtót. Egy fényes réztábla is informálta arról, hogy jó helyen
jár. Becsöngetett, és szinte azonnal megjelent egy fiatal asszisztens.
Halvány rózsaszín ruhát viselt. Meleg, profi mosollyal üdvözölte
Irenét.
− Jó napot! Segíthetek?
− Irene Huss rendőrnyomozó vagyok. Dr. Sven Tossét keresem
Richard von Knecht meggyilkolása ügyében.
Az asszisztens kék szeme elkerekedett. Gyorsan hátralépett, és
szó nélkül bekísérte Irenét a várószobába. Ezután nyomban elsietett
a folyosó végén lévő nyitott ajtó felé, ahol egy fúró dolgozott
serényen. Irene megborzongott. A hang és a szagok… Minden
fogorvosi rendelőben ugyanazok. De a hasonlóság ezen a ponton
véget is ért.
A várószoba üres volt. A padlón hatalmas, kézzel szőtt szőnyeg
feküdt, amely az ősz színeit idézte. A falakat szintén tekintélyes
méretű képek díszítették. A helyiséget uraló barna bőrkanapé
mellett hozzáillő karosszékek álltak. A szoba berendezését két kis
üvegasztalka és egy üveglapos újságos polc tette elegánssá. Fényűző,
mégis otthonos helyiségnek látszott. A várószoba és a recepciós pult
közé üvegfalat építettek, amely mellett fantasztikus akvárium állt.
Mindezt megkoronázta a háttérből hallatszó halk klasszikus zene.
A fúró elhallgatott. A folyosón megjelent az asszisztens és egy
vékony, szikár, ősz hajú férfi. Legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott
hatvannál. Kék szemével élesen tekintett Irenére. A kék szín jól illett
halványkék orvosi köpenyéhez. A jéghideg szempárban zavar
tükröződött. Amikor Tosse közelebb ért, határozott mozdulattal
kezet fogott Irenével, és bemutatkozott. Bólintással nyugtázta Irene
válaszát, majd arra kérte, hogy kövesse őt az orvosi szobába.
Szemmel láthatóan ideges volt.
− Ha megengedi, épp egy beteg van nálam. Remélem, nem tart
sokáig. Valóban azt mondta Miának, hogy Richard von Knechtet
meggyilkolták? Lehetetlen! Bár az öngyilkosság épp ennyire
elképzelhetetlen. Biztosak benne, hogy gyilkosság történt?
− Igen, eléggé biztosak vagyunk benne. Leütötték, majd
kilökték az erkélyről − válaszolta Irene.
Elhallgatott. Tosse behunyta a szemét, és bólintott.
− Úgy tudjuk, ön és Richard barátok voltak − folytatta a
nyomozónő.
− Ki mondta ezt?
− Yvonne Stridner professzor.
− Á, igen, Yvonne. Akkor bizonyára azt is említette, hogy
Sylviával korábban jegyben jártunk. Akkoriban nem volt könnyű a
helyzetem, és Richard jobb parti volt, mint én. Néhány hónap múlva
megismertem Ingát, az első feleségemet, úgyhogy elástuk a
csatabárdot. Mi is elmentünk az ő esküvőjükre, és ők is eljöttek a
mienkre a következő nyáron.
Irenének hirtelen támadt egy ötlete.
− Ott voltak a szombati partin is?
− Persze. Bár Inga nem jött el. Már több mint húsz éve
elváltunk. A második feleségem, Ann-Marie volt velem.
− A régi csapatból mindenki más ott volt?
− Igen. De azok közül, akik annak idején az esküvőre is
hivatalosak voltak, persze nem jött el mindenki. Akkor több mint
száz vendéget hívtak meg. Múlt szombaton mintegy húszan
lehettünk.
− Azok is eljöttek, akik Franciaországban élnek?
− Igen. Peder és Ulla Wahlról beszél, ugye? Ulla a nővérem.
Szerették volna látni az új unokájukat. De ők hétfőn vissza is mentek
Provence-ba.
− Richard von Knecht úgy viselkedett, mint máskor?
Tosse gondolkodott egy kis ideig, majd azt mondta:
− Igen, éppen úgy, mint máskor. Vidám volt, jókedvű. Imádta a
partikat. És ez nagyon kellemes ünnepség volt. Inkább Henrik és a
felesége lógott ki a sorból. Ők nem voltak nagyon feldobva. Lehet,
hogy úgy gondolták, túl öregek vagyunk ilyesfajta bulikhoz.
− És Sylvia von Knecht?
− Ő is normális volt. Ám ő egy kicsit… különleges.
Tosse elhallgatott. Mielőtt Irene feltehette volna a következő
kérdést, az orvos kinyújtotta a kezét, és elbúcsúzott tőle.
− És most vissza kell mennem a betegemhez. Kapja el a
gyilkost! Senkinek nem lenne szabad így meghalnia. Még
Richardnak sem.
Irenének nem volt ideje arra, hogy magyarázatot kérjen az
utolsó megjegyzéssel kapcsolatban, mert Tosse egy szempillantás
alatt eltűnt. A nyomozó megdörzsölte a jobb kezét. A fogorvosoknak
erős a szorításuk.

A havas eső mellé szél is kerekedett, mire kiért az utcára, sőt egy-egy
hópihe is feltűnt a levegőben.
Amikor Göteborgban nulla fok körüli a hőmérséklet, a szél
miatt úgy érezni, mintha legalább mínusz húsz lenne. Mintha nem is
az ország déli részén lenne az ember, hanem valahol odafent,
Lappföldön. Sőt talán még valamelyik annál is hidegebb helyén a
földgolyónak. Irene behúzta a nyakát, és igyekezett elbújni a
dzsekijében.
Látta, hogy egy kicsit el fog késni a Sylvia von Knechttel
egyeztetett találkozóról. Összességében mégis elégedett volt azzal,
amit aznap teljesített.
Negyed négy volt, amikor belépett a kórház ötös számú
épületének üvegajtaján. A folyosókon sehol senki. A falakat
piszkossárgára festették, a padlót szürke linóleum borította. Irene
feje fölött a nővérállás neontáblája világított. Néhány lépés után
megpillantott egy fehér egyenruhás nővért a pult mögött, aki
kifejezéstelen arccal bámulta a monitort.
Irene megköszörülte a torkát.
− Elnézést! Meg tudná mondani, hol találom Sylvia von
Knechtet? Irene Huss nyomozó vagyok.
A nővér odafordult Irenéhez, és mérgesen felcsattant.
− Igen, azt magam is szeretném tudni. Hol van Sylvia von
Knecht? És hol van a többi betegünk?
 Lehetséges, hogy eltűntek a betegek a pszichiátriáról? Vagy a
nővér is egy a betegek közül, aki felvett egy fehér köpenyt, és ideült a
számítógép elé?
A nő visszafordult a monitorhoz.
− Az a bajom, hogy sikerült ráejtenem a kávés csészémet a
billentyűzetre. Hála istennek, nem volt már benne kávé, de a teljes
beteglista eltűnt. Csak az 1993. áprilisi adatokat látom. A fene tudja,
melyik billentyűt ütöttem le véletlenül! Sőt lehet, hogy nem is egyet!
A csuda vigye el! A Hercegnő a kettes egyes egyébként − hadarta el
egy levegővel minden problémáját a nővér.
Irene pár pillanatig zavartan álldogált, majd rájött, hogy
megkapta a kérdésére a választ. A Hercegnő bizonyára Sylvia von
Knecht. A kettes kórterem egyes ágyán.
Irene halkan bekopogott az alig olvasható, kettes felirattal
ellátott ajtón. Amikor belépett, az ajtó melletti ágyra tévedt a szeme,
amelyben egy idős, sovány nő feküdt a mennyezetet bámulva. Nem
voltak fogai, az arca beesett, a szája csak egy keskeny csík. Egyszer
sem pislogott, csak mozdulatlanul bámult a semmibe. Az egyik
orrlyukából cső állt ki. Hogy ne essen ki, az arcához ragtapaszozták.
Az ablak melletti sarokban ült Sylvia von Knecht. A szobában
nem égett a lámpa. A tenger felől szürke köd kúszott a város felé. A
kórteremben máris sötét homály uralkodott. Az egyetlen élénk szín
Sylvia fején tűnt fel. A nőnek vastag, vállig érő, platinaszőke haja
volt. Úgy nézett ki, mint egy manó vagy tündér, akit sötét kosztümbe
és fehér selyemblúzba öltöztettek. Kezét összekulcsolva tartotta az
ölében. Az apró, törékeny alak nyugodtan ült, és csak a fejét
fordította Irene felé.
− Maga a rendőr? − kérdezte.
A hangja kellemes volt, amit még érdekesebbé tett az alig
észrevehető finn akcentus. A hangszíne azonban élesnek tűnt. Irene
úgy érezte magát, mint egy rossz gyerek, aki intőt hozott haza az
iskolából. Bólintott, és már éppen be akart mutatkozni, amikor
Sylvia folytatta:
− Huss, ha jól emlékszem. Miért késett?
Irene a leghivatalosabb rendőrhangján szólalt meg.
− Irene Huss nyomozó vagyok Délelőtt több tanút is
kihallgattam, ami tovább tartott, mint gondoltam. Igyekszünk a
lehető legtöbb információt összegyűjteni.
Esze ágában sem volt elnézést kérni.
 Sylvia von Knecht kifejezéstelen hangon folytatta.
− Henrik fél óra múlva értem jön. Nem vagyok hajlandó még
egy éjszakát itt tölteni. Először egy négyágyas szobába akartak
betenni. Tiltakoztam. Azután ide hoztak, ehhez a zombihoz.
Előkelő kézmozdulattal az ajtó melletti ágy felé mutatott.
− Nos, miatta legalább nem kell aggódnom. Már több éve meg
sem szólal és nem is mozog. A nővérek mondták. Amint lesz üres
szoba, megy vissza az elfekvőbe. Az orrában lévő csövön keresztül
etetik. Úgy tűnik, az étel lejut a gyomrába. Rendkívül gusztustalan,
de mit lehet tenni. De nem is igazán érdekes. Amúgy sincs kedvem
enni. Bár a délutáni kávét még meg akartam várni.
Irene határozottan belekezdett a mondandójába.
− Megpróbáljuk kideríteni, milyen indítéka lehetett a
gyilkosnak…
− Honnan tudják, hogy meggyilkolták?
Az asszony bizonyára sokat gondolkodott a reggeli
telefonbeszélgetésük óta. Irene beszámolt arról, amit eddig
kiderítettek. Mialatt beszélt, Sylvia von Knecht csendesen üldögélt,
kezét az ölében tartva. A fejét kissé előrehajtotta. A haja eltakarta az
arcát, ezért Irene nem látta az arckifejezését.
Amikor befejezte a beszámolóját, a nő felemelte a fejét.
Könnyek voltak a szemében. A hangja remegett, amikor megszólalt.
− Hogy ilyesmi megtörténhetett a családunkban! Még
elgondolni is rettenetes! Nem vagyok hajlandó elfogadni! Ki akarta
megölni Richardot? És miért?
− Mi is pontosan ezekre a kérdésekre szeretnénk választ kapni,
von Knecht asszony.
− Hívjon Sylviának. Még nem vagyok olyan vén!
A vén szó valóban nem volt megfelelő jelző Sylviára. Talán
néhány évvel múlt ötven, de negyvennek is mondhatná magát.
Ebben a homályos szobában mindenképpen.
Mielőtt Irene megismételhette volna a kérdését, Sylvia von
Knecht válaszolt rá.
− Fogalmam sincs! Richardot sosem fenyegették meg. Bár a
sikeres üzletembereknek mindig vannak ellenségeik.
− Ön tudott volna róla, ha valaki megfenyegette volna?
− Igen, biztosan.
Vajon miért hazudik? Irene felismerte a mozdulatot, amellyel a
nő hátravetette a fejét. A gesztus nyilvánvalóan védekezésről
árulkodott, és egyáltalán nem volt meggyőző. Elhatározta, hogy erre
még visszatér, de most inkább témát váltott.
− Mikor utazott Stockholmba?
− Múlt vasárnap kettőkor.
− Hol szállt meg?
− A Plaza Hotelban. Anyám és Arja együtt utazott velem a
repülőn. Arja a nővérem. Az Oscars Színházban volt estére jegyünk a
Cyranóra. Másnap reggel anyám és Arja áthajózott Helsinkibe. Én
pedig a Táncok Házába mentem.
− A Táncok Házába?
− Nem ismeri? Stockholmban a skandináv táncművészet
meghatározó központja. Koreográfus vagyok, mint azt bizonyára
tudja. A Táncok Háza jövőre ünnepli fennállásának ötödik
évfordulóját, és színpadra állítják az egyik balettomat. Rengeteg
munkával jár, de nagyszerű érzés. Ősszel már kétszer voltam
odafent, hogy egyeztessünk. Most jutottunk el arra a pontra, amikor
elkezdhetjük a szereplőválogatást.
Irene észrevette, mennyire megváltozott Sylvia hangja, amikor
a táncról kezdett beszélni. Valódi szenvedély itatta át. Nem tudta,
hogy Sylvia koreográfus, de ezt jobb volt nem az orrára kötni. Ahogy
azt sem, hogy még sosem hallott a Táncok Házáról. Ismét témát
váltott.
− Beszélt a férjével hétfőn vagy kedden?
− Kedden, úgy dél körül. Már vasárnap láttam, hogy náthás, és
hétfőn rosszabbul lett. Legalábbis ezt mondta. Nyilván csak egy
közönséges vírus támadta meg, mert kedden már jobban érezte
magát. Szokás szerint Valléval akart ebédelni.
− Valle? Waldemar Reuter?
− Igen. Már húsz éve minden kedden együtt ebédelnek.
− Mindig ugyanabban az étteremben?
− Nem, azt hiszem, néha váltogatták. De ebben nem vagyok
biztos.
− Milyen hangulatban volt, amikor beszélt vele?
− Mint mindig. Kissé fáradtnak tűnt, és be volt dugulva az orra.
− Mit mondott? Emlékszik rá?
Sylvia egy kicsit gondolkodott. Végül megvonta a vállát, és
közömbös hangon folytatta:
− Beszélt a betegségéről, és hogy egész hétfőn ki sem mozdult a
lakásból. A takarítónő ott járt, és kitakarított a parti után. Azt
hiszem, a lánya is vele dolgozott.
− Mi a takarítónő neve?
− Mi köze van ennek bármihez is?
− Lehet, hogy látott vagy hallott valami fontosat. Mindenkit ki
kell kérdeznünk, aki az utolsó néhány napon kapcsolatba került a
férjével.
Sylvia összeszorította a száját, de végül megadta a szükséges
információt.
− Pirjo Larssonnak hívják. Finn, férjhez ment egy svédhez, de
gyalázatosan beszél svédül. Körülbelül két éve került hozzánk, egy
barátunk ajánlotta. Csak a finn nők takarítanak rendesen. A svédek
túl lusták, a chileiek és a többiek pedig nem törődnek semmivel −
közölte fensőbbségesen.
− Milyen gyakran takarítja a lakást?
− Hetente háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken.
− Hol lakik?
− Nem tudom. Angeredben, azt hiszem. Otthon megvan a
telefonszáma.
− Beszélt még valamiről a férje?
− Úgy tervezte, vesz két nagy szendvicset, hogy amikor
hazaérek, együtt…
Sylvia ismét lehajtotta a fejét. A válla rázkódott kissé, de
Irenének úgy tűnt, hogy nevetést próbál visszafojtani. A feltörő
zokogás hangja azonban fájdalomról tanúskodott. Irene belátta,
ennyi elég volt aznapra.
Tett néhány lépést a nő felé, de úgy érezte, nem szabad
megérintenie.
− Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. Holnap újra
eljövök. De előtte telefonálok. Ha bárkivel beszélni szeretne, aki
ezen az ügyön dolgozik, hívja a kártyán lévő telefonszámot.
Odanyújtotta a névjegyét. Sylvia nem mozdult, ezért Irene
beletette a nő összekulcsolt kezébe a kis kártyát.
Amikor megfordult, hogy kimenjen a szobából, úgy látta, hogy
az ajtó mellett fekvő, múmiaszerű nő szemében megvillan valami.
Gyűlölet. Ádáz gyűlölet. De az is lehet, hogy csak a folyosói fények
tükröződtek a szemében.

Irene jelentésbe foglalta a nap eseményeit. Hivatalos kihallgatásra

ugyan még nem került sor, mégis elégedett volt az eredménnyel.
Még csak huszonnégy órája tart a nyomozás, de máris jelentős
mennyiségű adat és információ állt a rendelkezésükre. Ez az előnye,
ha gyorsan munkához látnak. Vajon elhangzott-e már a gyilkos
neve? Vagy még mindig fényévekre vannak az igazságtól? Amíg
valamilyen konkrét nyomra nem bukkannak, nem marad más, mint
keresgélni és puhatolózni. Előbb-utóbb felmerül valamilyen hasznos
szál.
Hazatelefonált. Krister épp akkor ért haza, Katarina már
elment az edzésre, Jenny pedig Sammie-t sétáltatta.
− Ma este megpróbálok beszélni Jennyvel, és tisztázom vele a
Fehér Gyilkosok-kérdést. Épp most olvasok rólad az esti újságban.
VON KNECHTET MEGGYILKOLTÁK! Ezt harsogják az újságok a
címlapokon. Nyilván mindenhol visszahívták a reggeli lapokat, és a
kinyomtatott plakátokat is lecserélték.
Irene felsóhajtott. Mindig lelkiismeret-furdalása volt Kristerrel
kapcsolatban, amiért neki kellett többet otthon lennie. Másrészt
nagyon örült neki, hogy a férje elbeszélget Jennyvel.
Kissé szorongva jegyezte meg:
− Ötkor lesz egy megbeszélésünk. Vagyis épp most kezdődik.
Rohannom kell. Kilenc előtt nemigen érek haza. Puszi!
Az utóbbi elköszönő forma nemrég vált divatossá. Irene
aranyosnak tartotta.
Mielőtt elindult volna a megbeszélésre, felkapott egy új
jegyzettömböt az íróasztaláról. Az első oldalra felírta von Knecht
nevét. Aztán lapozott egyet, és a fekete filccel nagy nyomtatott
betűket rajzolt a papírlapra: PIZZA.

Irene érkezett utolsónak, de még nem kezdték el a megbeszélést.

Körbeküldte a kívánságlistát a pizzára vonatkozóan, így mindenki
felírhatta, kér-e, és ha igen, milyen ízesítésűt. Alkoholmentes sör és
saláta is járt a menühöz. A kész listát kiküldték a titkárnőnek, aki
hat órára megrendelte a vacsorát.
Andersson összefoglalta a patológusok és a technikusok
beszámolóit. Irene számára az egyetlen új információ az volt, hogy
nem sikerült megtalálni Ivan Viktorst. Andersson két helyen is
üzenetet hagyott neki.
Azok a beszélgetések, amelyeket Tommy Persson, Hans Borg
és Fredrik Stridh folytatott le a környéken lakókkal, jórészt
eredménytelennek bizonyultak. Az egyetlen értékelhető, bár kissé
bizonytalan információ egy nyugalmazott tanárnőtől származott. A
nyolcvanegy éves hölgy csaknem teljesen vak volt, de a hallása
éppen ezért jóval kifinomultabban működött. Stridh nem volt
meggyőzve, de azért jelentette, amit megtudott.
− Azt állítja, hogy miután az utolsó szirénahang is elhalkult,
hallotta, hogy a távolabbi szeméttároló ajtaja becsapódott.
Körülbelül háromnegyed hatkor, miután az utolsó mentő is
megérkezett a helyszínre.
A főfelügyelő közbeszólt:
− És honnan tudja, hogy melyik szeméttároló ajtaja volt az?
− Mert ott van a lakása, közvetlenül mellette. Ha von Knecht
lakásának lépcsőházából nézzük, akkor a hölgy éppen az udvar
túloldalán lakik. De ha igaz, amit állít, akkor egy kissé gyanús, hogy
az ajtót szinte azonnal ismét kinyitották, és az asszony hallotta, hogy
az ő lépcsőházuk felé siet valaki. Az illető nem futott, csak sietősen
szedte a lábát. A hölgy azt gondolta, hogy az eső miatt. Ez hihető,
hiszen éppen zuhogott akkortájt. Az érdekesség az, hogy állítása
szerint a lépteik alapján felismeri a szomszédait. Ezeket a lépéseket
azonban nem ismerte fel. Nem az épületben lakott az illető.
Jonny Blom felnyögött, és szemeit a mennyezet felé fordította.
Fredrik nem vett róla tudomást, hanem belenézett a jegyzetfüzetébe,
mielőtt folytatta.
− Tehát hallotta, hogy valaki kinyitja az udvari ajtót, és felmegy
a földszinti lakáshoz vezető lépcsőn. Az idegen azonban nem ment
tovább a lépcsőn, hanem átvágott a lépcsőházon, és kiment az
épületből. Az idős hölgy szerint a bejárati ajtó nehéz, ezért nagyot
csattan.
Andersson újabb kérdést tett fel:
− Nem tűnt zavartnak vagy szenilisnek a néni?
− Hát, nagyon öreg, az igaz, és nem tudom, tényleg olyan jól
hall-e, mint ahogy állítja. De elég magabiztosan állította mindezt.
Stridh szerint ötven felett mindenki őskövület. Andersson
felsóhajtott, majd folytatta:
− Valaki utánanézett annak, hogy járt-e valaki az utcán?
Stridh, Borg és Persson közölte, senki sem vallotta be, hogy
kint lett volna az utcán, így ez nem magyarázhatja az ajtócsapódást
és a sietős lépések zaját.
 − Ha ez az illető a gyilkos, akkor roppant hidegvérű lehet.
Tizenöt percig várni az épületben a gyilkosság után! Másrészt persze
mindenki azt hitte, hogy öngyilkosság történt. Senki sem keresett
gyilkost. És ha igaz, hogy átszelte az udvart a főbejárathoz menet,
akkor a Kapellgatanon bukkanhatott ki, amely egy egész
háztömbnyire van a gyilkosság helyszínétől − közölte elgondolkodva
a főfelügyelő.
Andersson nem kételkedett annyira a tanúban, mint Stridh.
Tapasztalatból tudta, hogy az otthonülő idős emberek, akik figyelik a
szomszédságot, értékes szemtanúk lehetnek.
− Tegyük fel, hogy tényleg ő a gyilkos. A sötétség és az eső leple
alatt kisurran az udvarra. Valamilyen okból bemegy a
szeméttárolóba és kidob valamit. Mit? Van egy ötletem.
Andersson körbenézett, de senkinek sem volt mondanivalója.
Diadalmasan felkiáltott:
− A rongyot! Az ajaxos rongyot! A lakásban nem találtuk meg!
Csak egy felbontatlan csomagot találtunk a takarítószeres
szekrénykében. Reggel nem voltunk elég figyelmesek. A kukások
már elvitték a szemetet, mielőtt esélyünk lett volna megnézni a
tartalmát. Az udvarra nyíló ajtón csak Irene és Henrik von Knecht
ujjlenyomata volt. Valaki letörölte a kilincset, mielőtt Irene és von
Knecht fia megfogta volna.
A többiek kérdő pillantást vetettek Irenére, de sem a
főfelügyelő, sem a felügyelőnő nem érezte szükségesnek, hogy
elmeséljék a riporterek előli bujkálás történetét.
Irene inkább másról beszélt:
− Sylvia von Knecht szerint a takarítónő finn. A neve Pirjo
Larsson, és nagyon rosszul beszél svédül. Meg kell szereznünk a
telefonszámát és a címét. Angered környékén lakik. Hannu, te ugye
beszélsz finnül?
Hannu Rauhala bólintott.
− Megkérhetlek, hogy beszélj Pirjo Larssonnal?
Egy újabb fejbólintás volt a válasz.
Irene beszámolt azokról a beszélgetésekről, amelyeket
napközben folytatott. Birgitta Mobergnek sikerült elérnie a Wahl
házaspárt Provence-ban. A legkisebb lányuk, aki még nem volt
férjnél, benne volt a telefonkönyvben. Ő adta meg a
telefonszámukat. Wahlék már értesültek Richard von Knecht
haláláról. Sőt az egyik lányuktól azt is tudták, hogy meggyilkolták.
Elmondták Birgittának, hogy előző vasárnap este a kieli komppal
mentek el. Ma reggel értek haza, a birtokuk mintegy ötven
kilométerre van Aix-en-Provence-tól. Ugyanazt erősítették meg,
amit a parti résztvevői korábban mondtak: von Knecht boldognak
tűnt, jókedvű volt, és fogalmuk sincs, milyen indítéka lehetett a
gyilkosnak. Mindketten azt hajtogatták, hogy hihetetlen számukra,
ami történt. Birgitta átlapozta a jegyzetfüzete lapjait, nem hagyott-e
ki valamit.
− Waldemar Reuter a brókercége irodájában volt. Ma nem
jutott rám ideje, de megígérte, hogy holnap reggel nyolcra idejön.
Valamit azonban mégis mondott. Fogalma sincs, miért akarta volna
bárki is megölni Richard von Knechtet. Úgy tűnik, von Knecht
mintapolgár volt − tette hozzá kedvetlenül Birgitta.
Halkan kopogtak az ajtón, és a titkárnő lépett be egy nagy
halom papírral.
− A faxszobából üdvözlik Irene Husst. A gép leégett. Tudják,
miért? − közölte szárazon, s azzal lecsapta a papírkupacot Irene elé
az asztalra.
Irenének el kellett ismernie, hogy a Svéd Nők Lapjánál
felhívott ismerőse jó szolgálatot tett. Mindent akkurátusan
összekészítettek, és dátummal ellátva sorba rendeztek időpont
szerint.
Jonny elmondta, mit talált abban a nyomozati anyagban,
amelyet a gazdasági osztályon nézett át két kollégájával. Von Knecht
adócsalási ügybe keveredett, amely bizonyos külföldi
pénzmozgásokkal és részvényekkel függött össze. Jonny szerint a
csaknem két teljes éven át gyűjtött anyaghoz senki sem nyúlt.
− Az adatok alapján felmerült annak a gyanúja, hogy egy
bizonyos gyógyszercég eladásánál bennfentes kereskedésről lehetett
szó, de semmit sem sikerült bizonyítani. Von Knecht csinos kis
profitra tett szert ezen az üzleten, körülbelül tizenegymilliót. A
gazdaságisok szerint az offshore vagyona nagyobb, mint a
svédországi. Mivel azonban azzal a résszel külföldi brókerek
foglalkoznak, nehéz ellenőrizni a tranzakciókat. Svédországban
egyébként százhatvanhárommilliós személyes ingó vagyon után
adózott.
Az elismerő füttyöket és felkiáltásokat a házi telefonba recsegő
dühös hang szakította félbe.
− Itt az ügyeletes tiszt. Lennétek szívesek lefáradni a
pizzáitokért? Olyan illat van már tőlük, mint egy pizzériában!
Fredrik Stridh és Birgitta Moberg vállalta a feladatot. Irene
utánuk nézett, és az jutott eszébe, hogy mostanában mintha többet
látná őket együtt. Valószínűleg Jonny Blom is ugyanezt gondolta.
Borús tekintettel, összeszorított szájjal nézett kettőjük után. A
többiek az asztal körül álldogáltak, hogy kinyújtóztassák a lábukat.
A pizzákat villámgyorsan felfalták. Bekapcsolták a kávéfőzőt.
Andersson jóllakva dőlt hátra a székében.
Ebben a pillanatban hatalmas, tompa robbanás hallatszott. Az
ablaktáblák megremegtek.
− A fenébe! Biztos az egyik Hising szigeti olajfinomító robbant
fel.
Jonny ezt viccnek szánta, de senki sem nevetett. A robbanás
túlságosan nagy volt, még ha nem is akkora, mint egy Shell-kúté lett
volna.
Andersson vállat vont, és megpróbálta kívül hagyni a
külvilágot.
− Ez a robbanás valaki más baja. Nos, mindenki elmondta,
amit tud, kivéve Hannut.
Hannu Rauhala a főfelügyelőre nézett, amikor beszélni kezdett.
A hangja meglepően mély volt, és alig hallható finn akcentusa
kellemesen lággyá tette a beszédét.
− Voltam az adóhivatalnál…
Jonny felült a székében, és félbeszakította. Hangjából
türelmetlenség és bosszúság érződött ki.
− Felesleges duplán dolgoznunk. Én már minden használható
adatot megszereztem a gazdaságisoktól.
Hannu rezzenéstelen arccal folytatta, talán csak a szeme lett
egy fokkal hidegebb kék.
− Richard von Knechtnek van egy másik fia is.
A feszült csendben úgy tűnt, Göteborg összes rendőrautója és
mentője szirénázni kezd.
 Hatodik fejezet

− Mit mondasz? És mi az ördög folyik ebben a városban?

Andersson arcszíne kezdett hasonlítani egy tulipánéhoz.
Korábban azt hitte, hogy kézben tartja a dolgokat, ám hirtelen
minden fenekestül felfordult.
Hannu Rauhala továbbra is a felügyelőt nézte, és nem
zavartatva magát folytatta:
− Az adóhatóságnál fellelhető von Knecht személyi anyaga.
Elismerte az apaságát. A fia neve Bo Jonas, és 1965. július 23-án
született a stockholmi Katarina kerületben. Az anya neve Mona
Söder, aki 1941. november 2-án született. Mindez szerepel von
Knecht halotti anyakönyvi kivonatán.
− Hogy jutottál hozzá… Ó, a pokolba a kérdésekkel!
Andersson belenézett a hideg, kék szemekbe, és úgy döntött, a
választ ráér később is meghallgatni.
− Hát ez érdekes. Vajon a feleség és Henrik tud-e Jonas
létezéséről? Irene, mivel te már mindkettőjükkel beszéltél,
utánajársz. Hannu, te elmész Pirjo Larssonhoz. Meg kell tudnunk,
van-e kulcsa von Knecht lakásához. Kérdezd meg tőle, felment-e
hozzá valaki, amíg ott dolgozott, illetve tapasztalt-e valami furcsát.
És a rongy! Ne felejtsd el arról is kikérdezni. Keressünk további
információt Jonasról és az anyjáról. Lehet, hogy segítséget kell
kérnünk a stockholmi kollégáktól. Milyen átkozott lármát csapnak
ezek a szirénák! Talán fél Göteborg felrobbant?
Mérgesen hívta telefonon az ügyeletes tisztet. Először senki
sem válaszolt, ezért újra próbálkozott.
− Tessék, itt az ügyeletes tiszt − válaszolta egyszer csak egy
nyugodt férfihang.
− Mi történt a városban?
− Kigyulladt egy épület a Berzeliigatanon. Valószínűleg bomba
robbant. Nem hallottátok a robbanást? Alig egy kilométerre lehet
innen.
− Úgy tűnik, a tűzszerészeknek rossz éjszakájuk lesz.
 − Minden jel arra mutat. Viszlát!
A főfelügyelő csüggedten nézett maga elé, amikor letette a
telefont. Zavarát leplezve gyorsan hadarni kezdett.
− Nos, most már tudjuk, mi történt, de emiatt főjön másnak a
feje. Nekünk a von Knechtekre kell összpontosítanunk. Folytasd,
Hannu. Tudsz még valamit a másik fiúról?
Hannu megrázta a fejét.
− Nem, de innen átveheted, Jonny.
− A család többi tagjának vagyoni helyzete. A tavalyi
adóbevallások. Sylvia von Knecht bruttó bevétele százötvenezer volt,
Henrik von Knechté négyszázötvenháromezer, Charlotte von
Knechtnek nem volt nettó jövedelme.
− Koldusok von Knecht papához képest. Persze hozzá képest
mindenki az − kommentálta Fredrik a hallottakat. − Ami azt illeti,
Charlotte és én ugyanabba a jövedelmi osztályba tartozunk.
A többiek nevetve indultak kávézni.
A megbeszélés még két órán át tartott. Újra és újra átbeszélték
a felmerülő ötleteket és elméleteket, de nem tudták megmondani,
közelebb jutottak-e egyáltalán a megoldáshoz. Az is lehet, hogy
elhangzott a magyarázat a történtekre, de átsiklottak rajta.
Andersson elnyomott egy ásítást, és úgy döntött, néhány záró
mondattal berekeszti a gyűlést.
− Jól van, reggel fél nyolckor találkozunk
A rendőrök felálltak, és éppen kezdték összeszedni a
jegyzeteiket, amikor kopogtak az ajtón. Választ sem várva Håkan
Lund jelent meg az ajtónyílásban, amelyet teljes egészében betöltött.
Üdvözölte őket.
− Gondoltam, beugrom, mert valami érdekelhet titeket.
A csoport tagjai meglepődve néztek rá, miközben odasétált az
asztalhoz.
− Most értem vissza a berzeliigatani tűzesettől. Az egyik
szemtanú robbanást hallott, s azután kigyulladt az épület. A
szomszédos épületek ablakai betörtek. A szemtanú szerint a
robbanás a harmadik emeleten következett be. És mi van ott?
Lund elhallgatott, hogy fokozza a feszültséget, és végignézett a
hallgatóságon.
− Von Knecht irodája.
Olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna
hallani. Håkan Lund szemmel láthatóan elégedett volt a hatással.
 − A műszakomnak négykor kellett volna véget érnie, de a
Tingstad alagútnál nagy volt a torlódás. Havas eső esett, és nagyon
csúszott az út. Öt autó csúszott össze. Senki sem sérült meg, de
rengeteg jelentést kellett írni, és a forgalmat is muszáj volt elterelni.
Épp amikor végeztünk, hívást kaptunk a robbanásról. Mire a
Berzeliigatan és a Sten Sturegatan sarkára értünk, már javában égett
az épület. Három tűzoltóautó és több járőrkocsi volt a helyszínen.
− Az épület még megmenthető?
Lund elgondolkodva nézett Anderssonra, aki közbekérdezett.
− Ha egytől tízes skálán kellene besorolnom a tüzet, ahol egy a
gyufa és tíz a tűzvész, akkor ez úgy kilences lenne. Valóságos pokol.
Az egész épület odaveszett. Menthetetlenül.
− A fene vigye el!
Nem ez volt a legintelligensebb hozzászólás, amit a főfelügyelő
tehetett, de nagyon pontosan kifejezte, amit a szobában lévők
gondoltak. Lund folytatta az események elbeszélését.
− A földszinten egy fodrászat volt. A szalonban dolgozó fodrász
kimenekült az utcára. Éppen takarított a műszak után. Szerencsére
csak kisebb sérüléseket szenvedett a fején és a hátán. A második
emeleten két lakás van. A nagyobbikban egy idősebb házaspár
lakott, ők szintén szerencsésen kijutottak az épületből. Sokkos
állapotba kerültek, nem hallanak jól, és van néhány csúnya égési
sérülésük. A másik lakó a Sheratonban dolgozik, és éppen nem volt
otthon, amikor felrobbant az épület. Akkor ért haza, amikor én
eljöttem. Nyilván hallott a balesetről a hírekben. Von Knecht irodája
a harmadik emeleten van, vagyis inkább csak volt. Egy nagy lakást
rendeztek be irodának, ahogy a földszinti szomszédok elmesélték.
Mellesleg az egész épület von Knechté volt. Az irodája melletti lakás
éppen üresen állt. A kétszobás apartmant azoknak adta bérbe,
akiknek rövidebb ideig volt szükségük lakásra.
Lund elhallgatott, odament a kávéfőzőhöz, és a hideg
maradékot beleöntötte egy műanyag pohárba. Egy mozdulattal
felhajtotta az italt, forgatta egy kicsit a szájában, majd lenyelte, és
elégedetten nyalta meg az ajkait.
− Érdekes, hogy kiszárad az ember szája a tűztől. Na meg a
beszédtől.
Senki sem válaszolt, úgyhogy Lund folytatta a beszámolót.
− A negyedik emeleten egy fotós volt bejelentve. Igazából a
kétszobás apartmanban lakott, és a műterme helyezkedett el von
Knecht lakása fölött. A második emeleti szemtanúk, az idős házaspár
úgy gondolja, hogy a férfi nincs Göteborgban. Már több napja nem
látták. Néha külföldön is dolgozik divatbemutatókon. Reméljük, az ő
érdekében is, hogy éppen gyönyörű nőket fotóz a pálmafák alatt.
Máskülönben valószínűleg halott. A tűzoltók még órákig nem
tudnak bemenni az épületbe.
Lund elhallgatott, majd komor arckifejezéssel folytatta.
− Az ötödik emeletről létra segítségével sikerült kihozniuk egy
fiatal nőt. Sokkos állapotban volt, és nem akart lemászni a létrán. De
egy tűzoltó megragadta, és nagy nehezen levitte. Amikor a nő földet
ért, eszébe jutott, hogy a barátja még a lakásban van, valószínűleg
alszik. Túl későn szólt. Nem volt lehetőség visszamenni az épületbe.
A lakást teljesen elborították a lángok, és a födém bármikor
beszakadhatott. A szomszédban lakó nőnek nagyobb szerencséje
volt. Ő a mentés kellős közepén ért haza munkából. A hírekből már
értesült a katasztrófáról, de még így is nagy megrázkódtatás volt
neki a látvány. Összeesett az utcán, és be kellett vinni a sürgősségi
osztályra. A hatodik emeleten nem lakott senki. Azt a szintet most
alakítják át egyetlen lakássá.
− Úgy látszik, von Knecht kedvelte az efféle épületeket.
Egyébként honnan tudtad, hogy még itt vagyunk? − kérdezte
Birgitta, aki elsőként tért magához a sokkoló hírek hallatán.
− Véletlenül. Tegnap találkoztam Irenével von Knecht légi
parádéja után. Az esti újságok szerint a férfinak volt egy kis segítsége
is. Érdekes. Miután leváltottak a műszakról, felhívtam a diszpécsert,
és megkérdeztem, itt van-e még valaki közületek. Úgy hallottam,
mind itt ültök és hatalmas pizzákat faltok, úgyhogy gondoltam,
beugrom, és felpezsdítem kissé az életet − mondta elégedetten
mosolyogva Håkan Lund.
− Azt hiszem, mindnyájunk nevében mondhatom, hogy
sikerült − tette hozzá Andersson. Megpróbálta összeszedni magát,
hogy feltegyen néhány értelmes kérdést, ami nem volt könnyű
feladat.
− Honnan szerezted ezeket az információkat von Knecht
irodájáról, illetve az épületről és lakóiról?
− Hát nem mondtam még? A második emeleti nyugdíjas
pártól. Nagyon jól informált házaspár, valódi aranybánya. Lássuk
csak…
Lund matatni kezdett új egyenruhája zsebében.
 − Ide írtam fel a nevüket és a címüket. Pillanatnyilag a
lányuknál laknak Mölndalban. Egy pár napig valószínűleg az ottani
kórház lakói lesznek
− Köszönjük Håkan. Magad vagy egy aranybánya…
Nem ez volt a legfrappánsabb megjegyzés, de Lund értékelte az
elismerést.
− Részemről az öröm. Most már megyek, és hagyom, hogy
kitaláljatok valamit. Jó éjt!
Egy kis ideig mindenki csendben ült. Végül Andersson szólalt
meg elsőként. Az arcszíne ismét kezdett a cékláéra hasonlítani,
amikor összecsapta a kezét, és energikusan felkiáltott.
− Akkor most nyomon kell követnünk a tűz alakulását. Fredrik
és Tommy, menjetek oda, és mérjétek fel a helyzetet. Holnap reggel
fél nyolckor jelentsétek, mit tudtatok meg. Már indulhattok is. Itt az
idős házaspár lányának neve és címe.
A többiek még majdnem egy óráig maradtak de nem sok
mindent találtak ki. Végül Andersson azt mondta:
− Jól van, mára ennyi. Holnap fél nyolckor találkozunk

Krister még fent volt, amikor Irene hazaért. Már majdnem tizenegy
óra volt. Sammie olyan lelkesedéssel ugrálta körül, mintha emberi
lény aznap még nem foglalkozott volna vele. De világos, búzaszínű
bundája fényesen csillogott, frissen volt kefélve, az edénykéje pedig
elmosva száradt a mosogató mellett. Nem lehetett oka panaszra.
Amikor Irene lehuppant a tévé előtti székre, a kutya megpróbált
felmászni az ölébe. De egy tizennyolc kilós ír terriert túl nehéz ölben
tartani, ezért Sammie-nek a padlón kellett maradnia, amiért
durcásan nézett a gazdájára. Ezúttal egy kis fülsimogatással kellett
beérnie.
Krister elmesélte, hogyan zajlott a beszélgetése Jennyvel. Úgy
tűnik, a kislány nagy álma az, hogy egy igazi együttesben játsszon.
Ha lenne egy használt elektromos gitárja, azzal valóra válthatná ezt
az álmot. A banda vezetője ezer koronáért tudna is egyet szerezni.
Úgy döntöttek, még néhány napig gondolkodnak a vételen. Talán
valóban jó lenne karácsonyi ajándéknak.
− De az nagyon sok pénz! Nem vagyunk mi olyan gazdagok,
mint von Knecht − több mint százhatvanmilliója volt! − mondta
Irene komoran.
 − És mit értek neki ezek a milliók tegnap, amikor átlökték az
erkélykorláton?
Krister värmlandi józan paraszti esze frissítőén hatott Irenére.
− Kérsz valamit enni? − kérdezte Krister.
− Nem, köszönöm, a pizza összeállt a gyomromban.
− Akkor mit szeretne a grófnő?
− Egy whiskyt. Nagyot.
− Természetesen, mi sem egyszerűbb. Chivas Regalt, Jack
Daniels vagy Famous Grouse-t?
− Chivast.
Krister nevetve kelt fel és ment ki a konyhába. Két pohárral és
egy dobozos sörrel tért vissza. Irene csalódottnak tűnt.
− Most az egyszer úgy érzem, jólesne egy ital, amitől
megnyugodhatnék. Nem nagy kérés. Egy egyszerű whisky is
megtenné − panaszolta.
− Keverhetünk egy puncsot ebben a dobozban: öt centiliter
akvavit és egy deci Amontillado. Csak ennyi van itthon. Holnap
elmegyek a boltba, és hozok néhány üveg bort az ünnepekre.
Pénteken sokáig dolgozom, de szombaton korán eljöhetek. De tudok
még valamit, ami ellazítana. Kapsz egy kis meglepetést…
Sammie gyorsan felfogta, mi történik, így behúzta a farkát és
felsurrant a lépcsőn Jenny szobájába.

Fél nyolckor mindnyájan ismét együtt voltak a rendőrségen. Tommy

Persson ásítozva ült az asztalnál, Fredrik viszont úgy nézett ki, mint
aki a szokásos négy óra helyett nyolcat aludt. Neki kellett
beszámolnia a tűzről.
− Tommyval kilenc harmincra értünk oda. Körbejártunk,
kikérdeztük a szemben lévő ház lakóit. Ők is megerősítették
mindazt, amit Håkan elmondott. A robbanás pontosan hat óra
húszkor következett be. Azonnal mindent elborítottak a lángok,
amelyek nagyon gyorsan terjedtek. Lehetséges, hogy valaki
petróleumot locsolt szét a lakásban?
− A szomszédok érezték volna a szagát − vetette közbe Jonny.
− Igazad van. De a tűzoltók mégis ezt feltételezik. Ma délelőtt
behatolnak az épületbe, mert az a férfi, aki az ötödik emeleti
lakásban aludt, nem került elő. Egy héttel ezelőtt költözött be a
nővel együtt. Szerintem azért feledkezett meg róla, mert még nem
szokta meg, hogy ő is ott lakik. Amikor eszébe jutott, már késő volt.
A férfi neve Mattias Larsson, huszonkét éves, és a tanárképző
főiskolára jár.
Fredrik hirtelen izgatottnak tűnt, és lapozgatni kezdett a
jegyzetei között.
− Itt is van! A von Knecht fölötti fotós felhívta az ügyeletet, ők
pedig szóltak nekünk. Látta a tudósítást a tűzről a késő esti
híradóban. Micsoda megrázkódtatás! Képzeljétek el, kényelembe
helyezed magad egy szállodai szobában, bekapcsolod a tévét,
kinyitsz egy sört, és egyszer csak azt látod, hogy az otthonod
lángokban áll. A fotós most Stockholmban dolgozik, de ma visszatér
Göteborgba és felhív minket. A neve Bo-Ivar „Bobo” Torsson.
A főfelügyelő bólintott.
− Rendben. Beszélnetek kell az idős házaspárral is, amikor
kiengedik a kórházból őket. A lányuknál lesznek Mölndalban.
Természetesen van kapcsolat von Knecht meggyilkolása és az
irodája felrobbantása között. A kérdés csak az, miért kellett
felrobbantani az irodáját is. Volt alkalmazottja, titkárnője?
− Ma beszélek Sylvia von Knechttel, ő tudni fogja − mondta
Irene.
− Akkor miért nem keresed fel Henrik von Knechtet is?
Tommy és Fredrik a tűzesetnél keresgél tovább, Birgittának
Waldemar Reuterrel van ma találkozója.
− Igen, azt beszéltük meg − erősítette meg Birgitta.
− Szeretnék ott lenni veled, amikor beszélsz vele. Valószínűleg
azok közé tartozik, akik talán utoljára látták von Knechtet élve.
Jonny, megpróbálnád felkutatni Ivan Viktorst, az operaénekest?
Nem szólt vissza, bár hagytunk neki több üzenetet is. Várj egy kicsit,
valahol itt lesz az a fecni…
A főfelügyelő keresgélni kezdett az asztalon heverő papírok
között. Egyszer csak felkiáltott:
− Megvan! Vedd el! Hannu, te folytasd a keresgélést a
stockholmi törvénytelen fiúval kapcsolatban. Habár pillanatnyilag
az a legfontosabb, hogy előkerítsük Pirjo Larssont.
Hannu meglepő hírrel szolgált:
− Nincs benne a telefonkönyvben.
− Hát… majd megoldod valahogy.
Andersson nem volt benne biztos, hogy tudni akar Hannu
Rauhala módszereiről, amelyeket az információszerzésben
alkalmazott. Mindenesetre hatékonyak voltak.
Irene Hannuhoz fordult:
− Sylvia von Knecht azt állította, hogy megvan neki Pirjo
Larsson telefonszáma. A megbeszélés után felhívom, és elkérem tőle
a telefonszámot.
Hannu ismét bólintott. Andersson Hans Borghoz fordult, aki a
székében bóbiskolt, mint mindig. Hogy felébressze, a főfelügyelő
felemelte a hangját, és megszólította a legöregebb nyomozóját:
− Hans, neked vissza kell menned von Knecht lakásához. Tudd
meg, látott-e bárki bármit a Kapellgatanon a gyilkosság éjszakáján,
hat előtt húsz perccel. Van ott szemben egy parkolóház. Igaz, hogy
sötét volt, és esett az eső, de lehet, hogy valaki mégis látta a gyilkost,
amint kilépett az épületből.
Andersson elhallgatott, és arra készült, hogy bezárja a gyűlést.
− Délután ötkor találkozunk itt ismét.
Kopogtatás szakította félbe. A titkárnő érkezett egy faxszal.
− Friss hírek a patológiáról − mondta.
Andersson elvette tőle a papírt. A szemöldöke a magasba
emelkedett, nem létező frufruja alá.
− Von Knecht vérében magas alkoholszintet mértek. Nem volt
hullarészeg, de jócskán felöntött a garatra. A gyilkosnak így könnyű
dolga lehetett.

Amikor Irene visszaért az irodájába, felhívta Sylvia von Knechtet.

Hannu, aki mögötte baktatott, leült egy székre az ajtó mellé.
Sylvia azonnal felvette a telefont. Amikor Irene bemutatkozott,
Sylvia tajtékozni kezdett. Az egész göteborgi rendőrséget lehordta a
sárga földig, amiért felforgatták a lakását. Alig tudta abbahagyni a
szitkozódást. Még Hannu is jól hallotta az ajtó mellől, ahogy kiabál:
− És Pirjót sem tudom elérni! Már reggel hét óra óta
hívogatom. Ide kell ma jönnie, hogy segítsen kitakarítani.
Irene kissé eltartotta a fülétől a kagylót, és jelentőségteljesen
pillantott Hannura. Aztán barátságos hangon beleszólt a telefonba:
− Apropó, jó, hogy említi Pirjót. Szeretnénk felhívni. Megadná
a telefonszámát? Vagy esetleg annak a cégnek a számát, amely
alkalmazza.
A vonal túlsó végén csend volt. Végül Sylvia felcsattant:
− Nem törvénytelen zsebbe fizetni a takarítónőnek.
 De még mennyire, hogy az, gondolta Irene, de tudta, hogy ezt
nem lenne helyes most közölnie az özveggyel. Nyugodt hangon
folytatta.
− Nem, természetesen nem az, von Knecht… Sylvia…, de
nagyra értékelném, ha megadná a telefonszámot.
Sylvia vonakodva tett eleget a kérésének Irene leírta a
telefonszámot egy papírra, és átadta Hannunak A finn eltűnt a
folyosón.
Sylvia csak ekkor tett említést az előző esti tűzről.
− Nagyon különös, hogy a berzeliigatani épület egy nappal
Richard halála után leégett. Persze, régi már az a ház. Valószínűleg
rövidzárlat keletkezett. Épp elkezdték felújítani a felső szintet.
Stúdióvá alakították volna át. Remélem, hogy volt biztosítás a
számítógépekre. Arra emlékszem, hogy az épületet biztosították.
− Volt alkalmazott abban az irodában? − kérdezte óvatosan
Irene.
− Nem − válaszolta gyorsan Sylvia. − A világ tőzsdéit mind
megjelenítette a monitorjain, nem volt szükség titkárnőkre. A bróker
pedig gondoskodott a napi üzletmenetről. Richard csupán néhány
napot töltött ott hetente.
Sylvia beleegyezett egy újabb találkozóba.
Irene nagyot sóhajtott, amikor ránézett a nagy kupac
pletykalap átküldött példányaira. Húzta az időt, de végül mégis
felhívta Henrik von Knechtet, és megbeszélt vele is egy találkozót. A
férfi megígérte, hogy egy óra után bejön a rendőrségre.

Andersson követte Birgitta Moberget az irodájába. Waldemar

Reuter még nem érkezett meg, de még csak öt perccel múlt nyolc.
Andersson szeretett Birgittával dolgozni. A lány gyors felfogású,
éber, fiatal és csinos volt, s ezért a főfelügyelő olykor öregnek és
ügyetlennek érezte magát mellette. Birgitta szeretett élni,
szórakozott a barátaival, gyakran utazott külföldre, és síelni járt
télen. Volt búvárképesítése is, és gyakran utazott a Vörös-tengerhez
vagy a Földközi-tenger mellé búvárkodni.
A főnököktől elvárják, hogy érdeklődjenek a beosztottjaik
iránt, legalábbis ezt mondták a legutóbbi vezetőképzésen, úgyhogy
Andersson ezzel a kérdéssel fordult Birgittához:
− Tavasszal a Vörös-tengernél fogsz búvárkodni vagy az
Alpokba mész síelni?
− Egyik sem, sajnos. Próbálok félretenni egy kis pénzt. Jövő
őszig nem utazom sehová. Aztán két hónapra elmegyek
Ausztráliába. Csak egy hátizsákot viszek magammal, és bejárom a
kontinenst.
− Egyedül?
Andersson érezte, hogy ostobaságot kérdezett, de önkéntelenül
csúszott ki a száján a szó.
Birgitta könnyedén rámosolygott:
− Hát persze. A férfiak csak lelassítják az embert. Ha elvinnék
magammal egy pasit, folyton azt kellene figyelnem, mire van neki
szüksége. Nem, ezúttal magam akarom megtapasztalni a dolgokat,
és nyitott leszek mindenre.
− És nem veszélyes egyedül utazgatnia egy nőnek?
Birgitta felnevetett:
− Amint a mellékelt ábra is mutatja, az is veszélyes, ha az
ember kimegy a saját erkélyére!
Andersson azon tűnődött, ő vajon menne-e egyedül kalandozni
Ausztráliában. Soha! A szabad ég alatt aludni úgy, hogy közben
ragadozók ólálkodnak az ember körül! Mindenféle kígyók és pókok
társaságában? Kirázta a hideg, és olyan öregnek érezte magát, mint
egy matuzsálem.
− Egy ilyen út rengeteg pénzbe kerülhet. Hogy tudsz annyit
összeszedni?
− A lakásom kicsi, kint van Högsbróban. Elég olcsó. A kocsim
tizenkét éves, és magam javítom. De a pénzem magját egy örökség
képezi. A nagyanyámtól maradt rám.
Kopogtattak az ajtón, majd Waldemar Reuter lépett a
helyiségbe, miután intett valakinek odakinn a folyosón. Mindkét
rendőr észrevette, hogy hadarva mondta el az utolsó mondatait:
− Ezer köszönet, drága hölgyem, amiért elkalauzolt engem a
göteborgi rendőrség főhadiszállásának zegzugos útvesztőjében!
Kissé megtántorodott, megfordult és véreres szemeit Birgittára
emelte:
− Ó, jó reggelt! A szépségek tárháza ez az épület!
Mélyen meghajolt, és közben hangosan böfögött egyet. A kis
iroda olyan szagot árasztott, mint egy kocsma. Reuter még nem volt
másnapos, de néhány óra múlva ez az érzés vár rá. Kerek feje nyak
nélkül csatlakozott gömbölyű testéhez, s szinte ugyanolyan
szélesnek tűnt, mint amilyen magas volt. A karjaival erőtlenül
hadonászott, próbálta megtartani az egyensúlyát, de ez nem mindig
sikerült neki. A lábai is rövidek voltak Drága cipőjén látszott, hogy a
lábfejei aránytalanul kicsik A karján márkás, drága felöltőt tartott,
amely időnként lecsúszott és önálló életre kelt a teste körül.
Sötétkék, diszkréten csíkozott öltönyt viselt, amely puha gyapjúból
készült. Valamiért a nyakkendője nem a gallérja, hanem a kabát
hajtókája alatt volt megkötve, de legalább még a nyakában volt.
Birgitta vágott egy grimaszt Reuter háta mögött, de amikor a
férfi felegyenesedett, rávillantott egy mosolyt, és megkérte, hogy
foglaljon helyet. Aztán bemutatta a főfelügyelőt.
Waldemar Reuter meglepve kiáltott fel:
− Ó, a mindenit! Egy férfi is van a szobában. Nem vettem
észre!
Odanyújtotta Anderssonnak a kezét. A tenyere nyirkos volt.
Rákacsintott a főfelügyelőre, és félreérthetetlen, cinkos pillantást
vetett Birgitta felé.
Lehet, hogy még jól is jön, hogy részeg? Talán. Az lenne a
legjobb, ha Birgitta vezetné az egész beszélgetést. Reuter szemmel
láthatóan inkább cicababát látott benne, semmint rendőrt.
Andersson megpróbált láthatatlanná válni a sarokban, de erre
egyáltalán nem volt szükség. Reuter már el is feledkezett arról, hogy
a világon van.
Birgitta barátságosan kérdezte:
− Kér egy kis kávét, Reuter úr?
− Hívjon Vallénak, szívem! Mindenki így hív!
− Kávét?
− Igen, kérek.
Anderssont meglepte, amikor Birgitta intett neki, hogy hozzon
kávét. De ebben a helyzetben ez volt a megfelelő lépés. Végül is
Birgitta vezette a beszélgetést, bár kissé ostobán érezte magát,
amikor odasétált a kávéautomatához.
Andersson két csészét letett az íróasztalra. Valle Reuter
zokogott és nem figyelt a főfelügyelőre. Andersson visszasurrant a
sarokba.
− …öreg barátom. Negyvenöt évig voltunk barátok.
Reuter a kabátja kockás kézelőjébe törölte bele az orrát.
Birgitta együtt érző arckifejezéssel nyújtott át egy papír zsebkendőt.
− Úgy tudjuk, hogy ott volt a múlt szombati partin, amelyen a
harmincadik házassági évfordulójukat ünnepelték.
− Hát persze! Leila volt a koszorúslány az esküvőjükön, én
pedig a vőlegény tanúja.
− Leila?
− A volt feleségem. Öt évvel ezelőtt váltunk el. Egyetlen vasat
sem kapott!
Birgitta úgy döntött, hogy másfelé tereli a beszélgetést, Reuter
hanga ugyanis agresszívvá és gyűlölködővé vált. Birgitta vidáman
kérdezte:
− Jó volt a buli?
− Buli? Miféle buli?
− A szombati buli! Von Knechték bulija!
− Ja, a buli! Nagyon klassz volt! Finom ételek, fantasztikus
borok! Az előételhez egy különleges dél-afrikai fehérbort szolgáltak
fel. Száraz, friss és testes volt. Egy kis fűszeraroma érződött rajta,
épp csak annyi, amennyi kell. Nagyon jól illett a lazachoz.
A főfelügyelő füleinek mindez üres fecsegésnek tűnt, de mivel
úgy tűnt, Birgitta követi az eseményeket, nem szólt közbe.
Reuter elméje továbbra sem tisztult ki, és folytatta a locsogást.
− A főfogás mellé egy fantasztikus francia bor következett.
Hála istennek, Richard nem csatlakozott ahhoz az ostoba
bojkotthoz. Egy kilencvenkettes vörös Bandol Cuvée Special. Gazdag
és zamatos egy kis édesgyökérrel. Meg kell mondanom, hogy a
szarvassült jó társaságba került.
Andersson nem találta ezt a leírást túlságosan vonzónak.
Édesgyökér a vörösborban? Bár amúgy sem szerette a vörösbort.
Fehéret ivott hébe-hóba, főleg, ha garnélarákot evett. De jobban
szerette a sört pálinkával.
Birgitta feltette a következő kérdést:
− Richard olyan volt, mint máskor?
− Tökéletesen! Boldog volt és jókedvű, mint mindig. Richard és
én szerettük a partikat. De most már nem megy több partira,
Richard…
Birgittának ismét meg kellett mentenie egy papír
zsebkendővel. Reuter hangosan fújta ki az orrát, majd vörös
szemeivel Birgittára bámult. Nagyot sóhajtott.
− Kedvesem, bocsásson meg! Egész éjjel ittam. Richard
emlékére. A barátságunk emlékére. Ő volt a legjobb barátom.
− Hogy jutott eszébe, hogy ma reggel ide kell jönnie?
 − Mats Tengman elhozott. Még tegnap megkértem rá. Miután
maga telefonált, kedvesem. Hogy is hívják… Ja, igen, Birgitta.
Nagyon jó fiú. Mats. Én választottam ki. Ő lesz az utódom. A fiam
orvos. Gyógyszerészetet fog tanulni, mert emberekkel szeretne
foglalkozni, nem pénzzel, ahogy ő mondja. A csapatom elsőrangú.
Ha tudná, milyen kiváló beosztottjaim vannak!
A férfi ismét felnyögött.
− Amikor kitett, látta, hogy mennyire el vagyok keseredve.
Azok után, ami történt… Richarddal. És aztán azt mondta: „Valle!
Én majd visszamegyek az irodába. Vegyen ki egy szabadnapot, és
menjen haza.” Ezt mondta nekem Mats.
Andersson látta, hogy Birgitta diszkréten leír valamit a
jegyzetfüzetébe, majd óvatosan biztatja Vallét, hogy folytassa.
− Meséljen a keddről, Valle.
− Mi van vele?
− A múlt keddi ebédről.
− Már több mint húsz éve együtt ebédelünk. Minden egyes
kedden. Akkor kezdtük, amikor eladtuk a közös szállítmányozási
cégünket. Amikor gazdasági változásokról volt szó, Richard a jövőbe
látott. Ha mertem volna hinni a…, ma már nagyon gazdag ember
lennék. De azért én sem jártam rosszul.
− Melyik céget adták el?
− Azt, amelyet örökölt, természetesen. A családi céget. Jó árat
kapott érte. Aztán ingatlanba fektette Peder Wahllal. Ismeri Pedert?
− Telefonon már beszéltünk.
− Nagyszerű fickó. Nagy kár, hogy olyan messze lakik,
Provence-ban. Hiányzik Peder. Ha legközelebb beszél vele, mondja
ezt meg neki.
Birgitta ránézett Anderssonra, és a plafonra emelte a szemét. A
főfelügyelő bátorítóan nézett rá. Mindig könnyebb olyan valakit
kihallgatni, aki sokat beszél. Birgitta merészen folytatta.
− Hol ettek múlt kedden?
− Kimentünk taxival Johanneshusba. Van egy nagyon jó kis
vendéglő Billdalban. Még a karácsonyi dömping előtt el akartunk
menni. Utána már mindig nagyon sokan vannak.
− Mikor értek oda?
− Hová?
− Johanneshusba. Ebédelni Richarddal.
− Ja, igen. Persze, az ebéd.
 Valle Reuter megpróbált koncentrálni.
− Azt hiszem, a taxi egykor vagy fél kettőkor ért oda. Vagy
akörül. Kérdezze meg Petert, ő a vendéglős.
Birgitta ismét lejegyzett valamit. Természetesen ezt fogja tenni.
− Tehát mit ettek?
− Ó, tenger gyümölcseit! Előételként jéghideg osztrigát lime-
mal. A bor nem volt túlságosan jó. Honnan is… lássuk csak… azt
hiszem, az Államokból. Golden Hind Sauvignon Blanc. Az
osztrigához nem illik. Tévedés. Az osztrigához például sokkal jobb
a…
− Utána? Mit ettek utána, Valle?
− Lepényhalat. Reszelt retekkel és olvasztott vajjal. A krumpli
nem volt összetörve. Hanem csak… na, hogy is hívják…
krumplikrokett! Igen, krumplikrokettet ettünk hozzá. A dél-afrikai
bor mellett döntöttünk. Említettem már, hogy milyen finom bort
ittunk szombaton? Az a fehérbor, amelyet az előételhez ittunk… Ja,
persze, már mondtam. Fantasztikus bor! Nagyon finom! Bouchard
Finlayson, Chardonnay. Igazán remek bor. Két üveggel rendeltünk.
A desszerthez, ami parfé volt málnával, édes borokból
kortyolgattunk. Egy üveg muskotályt, ausztrált. Nagyon jó választás
volt. Nagyon jó.
Birgitta alig észrevehetően felsóhajtott, és feltette a következő
kérdést.
− Mikor fejezték be az ebédet?
− Siettünk. Fél négykor jöttünk el a vendéglőből. Taxival,
természetesen. Sylvia aznap este érkezett haza, és Richard otthon
akarta várni. És egy kicsit meg is volt fázva. Azt mondta, iszik egy
whiskyt, és beül a szaunába. Én is ezt csinálom, amikor érzem, hogy
beteg leszek. Bár a szaunát kihagyom!
Valle Reuter nagyon szellemesnek tartotta magát, és hangosan
nevetett a saját viccén. Sem Andersson, sem Birgitta nem kapott
kedvet ahhoz, hogy vele együtt nevessen. Volt valami szomorú és
lehangoló a kis emberben. Birgitta közelebb hajolt hozzá, és
megpróbálta felrázni.
− Valle! Halló! Hall engem? Valle!
Reuter megtörölgette a szemét az átázott papír zsebkendővel.
Végül sikerült megnyugodnia.
− Amint tudja, Richardot megölték. Maga szerint ki tehette és
miért?
 Reuter kiegyenesedett, és élesen Birgittára nézett. Úgy tűnt egy
pillanatra, mintha sokkal józanabb lenne, mint amilyennek látszik.
Csípősen jegyezte meg:
− Sylvia! Biztosan Sylvia volt az! Ő örökli a pénzt. Megőrül a
pénzért! Rosszindulatú és gonosz. Ha tudná, mit mondott nekem! −
folytatta Valle, és sértett arcot vágott.
− Több tanú is látta, hogy Sylvia az utcán állt, amikor a férje
lezuhant − jegyezte meg Birgitta szárazon.
Reuter homlokán redők jelentek meg. De nem mondott
semmit, csak érthetetlenül motyogott valamit.
− Maga szerint az örökség miatt ölték meg? A pénz volt az
indíték?
− Sylvia. A pénz − motyogta Reuter, és bólogatott hozzá.
− Valle, mit csináltak azután, hogy kiszálltak Richarddal a
taxiból?
− Beszálltunk a liftbe. Én kiszálltam a másodikon, ő pedig
felment a saját emeletére.
− Látta vagy beszélt vele később?
− Nem. Akkor láttam őt utoljára.
Andersson attól félt, hogy Reuter megint sírva fakad, de nem
tette. Úgy gubbasztott a székben, mint egy kipukkadt lufi. Nagyot
ásított, és lassan pislogott vörös szemeivel. Andersson rájött, hogy
sietnie kell, ha kérdezni akar valamit. Odalépett Valléhoz. A férfi
meglepődött, hogy ott látja.
− Maga még mindig itt van? Mi is a neve?
− Sven Andersson. Még egy utolsó kérdést szeretnék feltenni,
mielőtt hívnánk önnek egy taxit. Hol volt múlt kedd este és éjjel?
Kopogtattunk az ajtaján, de nem volt otthon.
Valle összeszorította a száját. Nyilvánvalóan nem akart
válaszolni erre a kérdésre.
A főfelügyelő türelmesen folytatta:
− Nagyon jó lenne, ha válaszolna. Sok munkát megspórolna
nekünk. Ön látta utoljára Richardot élve. A gyilkoson kívül, persze.
Andersson kissé megnyomta az utolsó mondatot.
Valle leragadt az előző témánál. Előrehajolt a székében, és
titokzatos hangon jegyezte meg:
− A gyilkos nő volt. Sylvia!
− Nem érti? Maga az első számú gyanúsított! − kiabált
Andersson, elvesztve a türelmét.
 Valle sértődötten pislogott.
− Még hogy én? Megölni a legjobb barátomat? Soha!
− Tehát hol járt?
Birgittának támadt egy ötlete. Odahajolt Valléhoz, és pajkosan
a fülébe súgott:
− Mondja meg az igazat, Valle! Ugye, egy nő van a dologban?
A kis ember valósággal felragyogott.
− Hát persze, kicsikém! Egy nő becsületéről van szó.
− Már régóta ismerik egymást, nemde?
− Igen, már három éve. Ha már úgyis tudja, minek kérdezi?
− Nem tudom a nevét.
Valle elégedetlenül bámult Birgittára.
− Valle, szüksége van alibire − folytatta Birgitta.
− De ő nem akarná, hogy megmondjam. Nagyon mérges lenne
rám.
− Biztos vagyok benne, hogy megértené. Mivel maga önhibáján
kívül belekeveredett egy gyilkossági ügybe, szüksége van alibire. És ő
az egyetlen, aki biztosíthatja ezt magának.
Valle egy kicsit lejjebb csúszott a székben. Egy ideig csendben
volt, majd maga elé motyogta a nevet.
− Gunilla… Gunilla Forsell.
− Hol lakik?
− Na, figyeljen, kedvesem. Nem szeretné, ha zsaruk
rohangálnának a lakásában. Ne mondja meg neki, hogy én árultam
el. Különben soha többé nem áll szóba velem.
A hangja aggodalmasan csengett, és az arcára szorongás ült ki.
Magányában egy prostituálttal vigasztalódott.
− Mikor indult el hozzá? − kérdezte halkan Birgitta.
− A szokott időben.
Valle elhallgatott, és bocsánatkérően nézett Birgittára. −
Általában keddenként megyek hozzá. Fél hatra. De múlt kedden
kicsit korábban értem oda… Vendége volt…, de aztán elment, és
akkor beengedett.
− Fél hatkor?
− Talán kicsit korábban.
− Hogy ment oda?
− Taxival.
− És mikor ért haza?
Reuter megint várt egy kicsit a válasszal.
 − Általában ott töltöm az éjszakát − mondta, és kihívóan nézett
Birgittára.
− Hol lakik?
− A Stampgatanon.
− Mikor ért haza?
− Tíz körül. Reggel. Azután bementem az irodába.
Egy prostituált, aki reggelit is ad. A rendőrök ilyesmiről még
nem hallottak. Itt valami nagyon különleges üzletről lehet szó.
Andersson úgy vélte, hogy ez a kis szórakozás egy kisebb vagyonba
került Reuternek. A tőzsdés megpróbált felállni. Végül nagy
nehézségek árán sikerrel járt, de nagyon bizonytalanul állt a lábán.
Nagyot ásított, majd azt mondta:
− Nos, jól van. Most pedig haza akarok menni. Köszönöm a
kellemes társaságot, kedvesem. Ne felejtse el egyszer megkóstolni a
dél-afrikai vöröset. Egyszer talán elmehetnénk…
Birgitta édesen rámosolygott, majd felemelte a kagylót, és
hívott egy taxit.

− Birgitta, el tudnál menni a johanneshusi étterembe? Ellenőrizned

kellene az időpontokat. És a kis hölgyhöz a Stampgatanra? Nézd
meg, van-e valami róla a nyilvántartásban − mondta Andersson.
− Nem hiszem. Ismerem a luxuskurvákat. Reggeli az egész
éjszakás tartózkodás után. Kis, tehetős, lojális klienskör. Nem az
utcán sétálós fajta. Megpróbálok még reggel beszélni vele, talán
ilyen korán még nincs ügyfele − válaszolta Birgitta.
− Azt is kérdezd meg tőle, ismerte-e Richard von Knechtet. Ki
tudja? Lehet, hogy mindketten jártak hozzá.
Andersson kedvetlenül lépett ki a folyosóra. Két megbeszélés is
várta. Az első Bengt Bergströmmel, a rendőrfőnökkel. A másik
azokkal az emberekkel, akik méretet vesznek az új egyenruha miatt.
Az épületben már mindenki elintézte, kivéve Anderssont. Vajon ha
Birgittával mindketten egyenruhában lettek volna, Reuter akkor is
ilyen gátlástalanul hadovált volna? Miután harminc éven át civilben
dolgozott, most arra kényszerítik, hogy az utolsó néhány évre
csináltasson egy egyenruhát, amit esze ágában sincs hordani. De
bármit is mondana, úgysem érne el vele semmit. Felsőbb utasítás.
„Az embereknek tudniuk kell, hogy rendőrrel beszélnek” −
hangzott a fő érv. Senki sem vonhatta ki magát. Andersson csak
annyit tudott tenni, hogy eddig nem ment el a méretvételre. De most
már nem hozhatott fel több kifogást.
 Hetedik fejezet

Irenének csak annyi ideje maradt, hogy átfussa a Svéd Nők Lapjától
érkezett faxokat. Bejegyzett néhány érdekes dátumot és eseményt a
füzetébe. A nyomozócsoport többi tagjának délután ötkor kell
beszámolnia a von Knecht család múltjáról.
Érdekes volt elolvasni a régi pletykákat most, hogy
személyesen ismerte a családtagokat. Richard von Knechtről csak a
cikkek alapján tudott képet alkotni, hozzátéve mindazt, amit a
nyomozás során hallott róla.
Katonai szolgálata után a fiatal Richardot két évre Angliába
küldték. Egy egyetemi buli után készült cikkben, amelyen Birgitta
hercegnő vendégként volt jelen, Irene talált egy képet Richardról és
a hercegnőről. A táncolók között tűntek fel. A képaláírás szerint
„Birgitta hercegnő feltűnően boldog volt az elegáns Richard von
Knecht társaságában, aki nemrég tért vissza Oxfordból, ahol
közgazdaságtant tanult. Apja, Otto von Knecht, a göteborgi
hajómágnás bizonyára örül, hogy fia a stockholmi Közgazdasági
Egyetemen folytatja mesterszakon a tanulmányait.”
A pletykalap szerkesztőjének igaza volt. Richard valóban
roppant sármos és elegáns volt. Magas, vékony alakja feltűnővé
tette. Sötétszőke haja hosszabb volt, mint az akkortájt divatos
frizurák. A választékot oldalt viselte, rakoncátlan fürtjei a homlokára
omlottak, és szinte teljesen eltakarták a bal szemét. De a legvonzóbb
mégis talán a mosolya volt. Nemcsak tökéletes fogsora miatt, hanem
azért, mert szinte ragyogott tőle a szeme. A szája szép formájú volt,
arca kétségkívül szexis. Nem amolyan szépfiúarc, de vonzó és férfias.
Hogy az ördögbe lehet ez az ember Henrik apja? A negyvenéves
fotón olyan élettel teli és eleven volt Richard! Henrikben egyáltalán
nem maradt semmi abból az életörömből, ami az apjából sugárzott.
Vajon megvolt benne valaha is? Irene kíváncsian lapozgatta tovább a
faxokat. Több olyan kép következett, amelyen Richard valamilyen
partin áll a tömeg közepén. Karjában mindig egy fiatal nő volt.
Ritkán lehetett ugyanazzal a lánnyal látni kétszer egymás után.
Richard 1962-ben részt vett egy nagy pünkösdi esküvőn, ahol egy
gyönyörű nővel együtt fényképezték le. Irene nem ismerte fel a nőt.
A cikk azt közölte, hogy „a hercegnő társaságában lévő egyik jóképű
fiatalember, Richard von Knecht cseveg egy bájos ifjú hölggyel.
Talán éppen azt beszélik meg, hogy a fiatalember letette utolsó
vizsgáit, és ősztől kezd Öberg brókercégénél? Amikor a riporter azt
kérdezte von Knechttől, miért nem foglalja el helyét azonnal a
családi vállalkozásban, a fiatalember azt válaszolta, mindig hasznos,
ha az ember előbb tapasztalatokat gyűjt, és csak aztán kezdi el a
saját hivatását gyakorolni.”
A következő két és fél évben különböző társasági eseményekről
készült fotókon látszott, de 1965 januárjában címlap kürtölte
világgá, hogy Otto von Knecht váratlanul elhunyt. A cikkből az
derült ki, hogy Richard apja újév napján kapott agyvérzést, és egy
hét múlva halt meg, hatvankilenc éves korában. A család hazahívta
Richardot, hogy átvegye a családi üzletet. Néhány képen az
édesanyja is feltűnt, egy szigorú külsejű, merev asszony. A szövegből
egyértelműen kiderült, hogy valójában ő irányította a vállalkozást.
Richard valószínűleg nem sokkal ezután ismerkedett meg Sylviával.
Az az évi május elsejei bálon készült fotón Richard egy apró, kecses,
szőke nővel táncol. „Új mágnásunk, Richard von Knecht egész éjjel a
Nagy Színház új sztárjával, a 22 éves Sylvia Montgomeryvel táncolt.”
A magas férfi és a tündérszerű lány nagyon szép párt alkotott.
Egy hónappal később is elegánsan jelentek meg Waldemar Reuter és
Leila esküvőjén. Richard pazarul mutatott hófehér frakkjában,
Sylvia pedig rózsaszín ujjatlan selyemruhában állt mellette. Az
esküvőt az örgrytei öreg templomban tartották. A jegyespár kissé
furcsának tűnt. A testes, pufók vőlegény fél fejjel alacsonyabb volt,
mint a menyasszony. A cikk szerint Waldemar a család
brókercégében dolgozott. A barna hajú menyasszony feltűnően
csinos volt, és legfeljebb húszéves lehetett. Bár a csokrot a hasa előtt
tartotta a templom lépcsőjén, nyilvánvaló volt, hogy gyermeket vár.
Augusztus végén Richard és Sylvia eljegyezte egymást. Richard
anyja állítólag „el volt bűvölve”. Az esküvő időpontját november 18-
ra tűzték ki. Ohó! Kissé sietősen! Az ok, természetesen, Henrik volt.
Az esküvői képek bájosak voltak. Sylvia krémszínű selyemruhája jól
elfedte a terhességet. Richard elegáns volt, mint mindig, és a
képaláírás szerint „csak a menyasszonyára figyelt”. Három képen
Richard három különböző nővel táncolt. A vőlegénynek
természetesen ez a dolga az esküvőn. De figyelmesebben
megvizsgálva volt valami a képeken, ami miatt az embernek az volt
az érzése, hogy a látszat csal. Különösen az egyik volt érdekes,
amelyen Richard von Knecht az immár lapos hasú Leilával táncol,
szorosan hozzá simulva. A férfi a fotós felé fordult. Lehunyta a
szemét, és kissé szétnyitotta az ajkait. Nem úgy tűnt, mintha csak a
menyasszonyával törődött volna.
Irene hátradőlt és kinyújtózott. Az esküvő idején Richard
stockholmi fia már négy hónapos volt. Vajon Sylvia tudott a
létezéséről? Amikor legközelebb találkoznak, ezt feltétlenül meg kell
kérdeznie.
Az egyik kivágás arról számolt be, hogy mekkora volt az öröm,
amikor Henrik 1966 áprilisában megszületett. Nagyon aranyos baba
volt, mint általában minden csecsemő. Richard magabiztosan
mosolyogva néz a fényképezőgépbe, Sylvia a kisbabát figyeli.
Egy ideig viszonylag nyugalom volt a pletykarovatokban, majd
Irene két partifotóra lett figyelmes. Richard mindkettőn ugyanazzal
a nővel szerepelt, és persze nem Sylviával. A nő nevét nem közölték.
A fotók 1967 szeptemberében és októberében készültek.
Hat évvel később, 1973 júliusában Richard anyja, Elisabeth von
Knecht hatvanöt éves korában meghalt. „Elvesztette a rákkal vívott
nehéz küzdelmet” − írta a lap.
Kevesebb mint egy év múlva került sor a családi vállalkozás
eladására. Az ár nem jelent meg, de a cikk arra utalt, hogy jelentős
összegek cseréltek gazdát. Ezután kezdődött Richard von Knecht
karrierének üstökösszerű felívelése. Rövid időn belül ő lett
Svédország legnagyobb és legsikeresebb pénzembere.
Sylvia csak ritkán tűnt fel hivatalos minőségben − ebéd a
királlyal, Nobel-díj ünnepség és ehhez hasonlók. Richard ellenben
gyakran volt látható színházi premiereken és vitorlás versenyeken.
Mindig nőkkel körülvéve. Sylvia ritkán volt közöttük. Richardról
kiderült egy fontos dolog − gyengéje volt a női nem. Különösen a
fiatal nők. És nem is nagyon igyekezett ezt titkolni. Ezt nem lesz
könnyű megbeszélni Sylviával, de elengedhetetlennek tűnt. Talán
indíték is lehet? Sylvia ellen a pénz mellett a hűtlenség is szólhat. A
baj csak az, hogy nem volt módja elkövetni a gyilkosságot. Nem
állhatott egyszerre lent az utcán és ugyanakkor nem lökhette ki a
férjét az erkélyről. Henriket is ki lehet zárni ugyanebből az okból. És
neki vajon volt indítéka? Igen. A pénz. Rengeteg pénz.
 Irene gyorsabban kezdte lapozni a faxokat, mert fogytán volt az
ideje. Egyszer csak felfigyelt egy főcímre: SIKERÜLHET
HENRIKNEK? A SZÜLŐK MELLETTE VANNAK. Irene
meglepődött, hogy emlékszik erre a hírre. De azóta már kilenc év telt
el. Akkoriban főállásban dolgozott, az ikrek négyévesek voltak A hír
elmerült a memóriájában, mint annyi minden más is. Irene
kiterítette az újságcikket az asztalára, és gyorsan elolvasta, hogyan
betegedett meg Henrik és az egyik katonatársa. A betegség
kedvezőtlen fordulatot vett, különösen Henrik állapota romlott
rohamosan. Agyhártyagyulladást kapott. Amikor a cikket írták már
két hete kómában volt. Irene hirtelen észrevette, hogy a szöveg és a
mellé tett fotó nincs szinkronban. A képaláírás szerint „a szülők a
kórházban virrasztanak”, de a képen csak Sylvia volt látható, amint
belép a kórház épületébe. Talán felváltva éjszakáztak? Ha lesz rá
módja, mindenképpen megkérdezi Sylviát.
Egy héttel később a magazin arról számolt be, hogy Henrik
felébredt a kómából. Az orvosok és a szülők szűkszavúan
nyilatkoztak a javulásról. Richard közölte az újságokkal, hogy
Henrik hamarosan a régi önmaga lesz. Ezután több szó nem esett a
pletykalapokban az ifjú von Knechtről.
Apja azonban, ahogy korábban is, több társasági eseményen
feltűnt. Még Sylvia is gyakrabban került be a lapokba. Nem a férjével
együtt, hanem mint híres koreográfus. Több balettjét is színpadra
állították a Nagy Színházban, egy előadás tartott a híres Cullberg
Balettel, majd 1991 tavaszán meghívták Helsinkibe a balett-társulat
igazgatói székébe. De még azon a nyáron otthagyta Finnországot.
Azt mondta, honvágya volt. A sorok között olvasva azonban kiderült,
hogy szakmai nézetkülönbségek merültek fel.
Henrik és Charlotte esküvőjéről csak egyeden hír szólt, s ahhoz
sem volt fénykép. Irene majdnem észre sem vette, mert A városban
beszélik című rovatban bújt meg. A cikk közepén az állt, hogy
„Richard és Sylvia egyetlen fia, Henrik feleségül vette Charlotte
Croonát a koppenhágai városházán szeptember 10-én. Jelen voltak a
pár szülei és a menyasszony testvérei.” Irene ellenőrizte a dátumot a
felső sarokban. Alig több mint három éve. Továbblapozott, de nem
talált semmi mást Henrikről és Charlottéról.
Már csak arra volt ideje, hogy rápillantson a Richard
hatvanadik születésnapjára rendezett partiról szóló hírekre. Az
ünnepséget a bohuslåni birtokon rendezték meg. Háromszáz
vendéget hívtak, köztük a királyi család tagjait, celebeket, valamint a
pénzügyi világ és a társasági élet krémjét. Irene csak a fényképeket
tudta megnézni, mert az idő gyorsan elszaladt. Úgy döntött, a
cikkeket majd később olvassa el. Richard még mindig jóképűnek
látszott. Egy-egy ősz hajszál már megjelent a fején, de a haja
továbbra is dúsan omlott az arcába. Az esküvői képek óta felszedett
néhány kilót, de nem eresztett pocakot. A fehér szmokingban jól
érvényesült napbarnított bőre. Egy pezsgős poharat emelt a
fényképész felé, és lehengerlően mosolygott. Ez sem változott az
évek során, ahogy a szeme kéksége sem. Életerő, érzékiség, életöröm
− ezek voltak azok a szavak, amelyek Irene agyán átfutottak.
Érdekes módon nem a pénz, a hatalom és a befolyás, pedig ez lett
volna nyilvánvaló. Furcsa, mivel az utóbbi három szintén nagyon
illett Richard von Knecht életútjára.
Rápillantott az órára: már csak tizenöt perce van a Sylviával
megbeszélt találkozóig. Nem ártana többé-kevésbé pontosan
megjelenni. Gyorsan begyömöszölte a faxkupacot az íróasztala alsó
fiókjába, majd becsúsztatta a jegyzetfüzetét a dzsekije zsebébe.

Sylvia még mindig fel volt háborodva a lakásban uralkodó

rendetlenségen. Irenével zsémbelt, aki egy személyben képviselte a
rendőrséget és a technikusokat. A nyomozó megpróbálta követni a
már korábban is megcsodált nappaliba. A függönyök még mindig el
voltak húzva, szürke fény áradt be kintről a lakásba. Irene odament
az egyik erkélyajtóhoz és kinézett rajta. Az ajtón túl keskeny, alig
kétméteres erkély futott körbe. A mellvédet rózsaszín, váza alakú
márványoszlopok és fekete márványból készült párkányok
díszítették. A korlátot veszélyesen alacsonyra szerelték. Az üvegajtó
külső oldalán nem volt kilincs, emiatt Irene elvetette azt a
gondolatot, hogy a gyilkos kívülről mászott fel az erkélyre. Az
erkélyajtón keresztül nem tudott volna bejutni a lakásba. Ráadásul
könnyen észrevehették volna, mivel alig múlt délután öt óra. Nem,
ez az elképzelés hibás.
Sylvia panaszos hangja szakította félbe a gondolatait.
− Pirjo nem veszi fel a telefont, csak az egyik kretén kölyke.
Még ha finnül beszélek hozzá, akkor sem tudja megmondani, hol az
anyja. Azt mondja, hogy influenzás, és egy finn rendőr elmegy
hozzájuk délután.
 − Ez igaz. Az egyik nyomozónk beszél finnül. Próbál
kapcsolatba lépni Pirjóval − mondta Irene.
− És ennek mi értelme?
− Lehet, hogy ő vagy a lánya látott vagy hallott valamit hétfőn,
amikor eljöttek takarítani. Általában elhozza magával a lányát?
− Nem, csak ha nagyobb partit adunk. És ha a lánya ráér −
válaszolta nyersen a nő.
Irene körülnézett a hatalmas szobában. Most meggyőződhetett
róla, hogy a felső szintet tartó oszlopok nem tömör márványból
készültek, ahogy két nappal korábban gondolta. A faoszlopokat
márványhatású festékkel díszítették. A valódi márvány
természetesen túl nehéz lett volna. A falak mentén antik
bútorcsoportokat és gyönyörű íróasztalokat helyeztek el. És a
festmények! Irene úgy érezte magát, mint egy VIP-vendég, aki
egyedül járhatja végig a képtárat. Az erkélyajtókkal párhuzamosan
állt egy sötét, fényes mahagóniasztal, amely borzasztóan hosszú volt.
Irene nem látott még hasonlót sem.
− Milyen gyönyörű asztal! És milyen hosszú! Itt ültek
szombaton is?
− Igen, persze − válaszolta Sylvia óvatosan.
− Hányan voltak?
− Húszan. Nem akartunk túl sok embert meghívni, csak a
közeli barátokat. Mindnyájan ott voltak annak idején az
esküvőnkön. Kivéve, persze Henriket és Charlottét.
Henrik esetében ez persze nem így van, gondolta Irene.
Sylvia folytatta:
− Richard nővére és a férje nem tudott eljönni. Floridában
élnek. A férfit nemrég műtötték prosztatával vagy valami ilyesmivel.
Hetvenöt éves.
− És hány éves a felesége?
− Hatvanhét.
− Elmondaná, kik voltak jelen?
− Persze. Richard, én, Henrik és Charlotte, Sven és Ann-Marie
Tosse, Peder és Ulla Wahl. Azért utaztak Svédországba, hogy lássák
a negyedik unokájukat. Már a parti előtti héten megérkeztek. A
legidősebb lányuk, Ingrid és a férje is eljött. Ingrid koszorúslány volt
az esküvőnkön. Akkor még csak ötéves volt, egy tündéri kislány.
Nem neki született gyereke, hanem a középső lányuknak,
Kerstinnek. Ő csak kétéves volt az esküvőnk idején, úgyhogy nem is
jöhetett el. Ahogy a legkisebb lányuk sem. Ő annyi idős, mint
Henrik.
Elhallgatott, kissé zavarba jött. Elfelejtette, hol tartott.
Irenének sikerült leírnia mindent, amit az asszony mondott, és örült,
hogy lett egy szusszanásnyi szünete. Így esélye nyílt arra, hogy
felfogja a nevek sokaságát.
Végül megsajnálta Sylviát.
− Tehát az ön családja, Tosséék és Wahlék ott voltak. Mi Ingrid
vezetékneve?
− Von Hjortz.
− Köszönöm. Mielőtt elmegyek, szeretném megkapni a
telefonszámokat.
Sylvia bólintott, és nagyot sóhajtva folytatta a vendégek
felsorolását.
− Anyám, Ritva Montgomery, hetvenkét éves. A nővérem, Arja
hozta el Helsinkiből. Aztán ott volt még Valle Reuter…
Sylvia arcán egy pillanatra megvetés suhant át, amit titkolni
igyekezett. Gyorsan folytatta.
− Nagyon örültünk, hogy Gustav Ceder és a felesége, Lady
Louise is el tudott jönni. Louise apja már csaknem százéves, és
sajnos haldoklik. Pénteken este érkeztek és vasárnap délben
repültek vissza Londonba. Négy éve volt az ezüstlakodalmuk, azóta
nem találkoztunk velük. Richard hatvanadik születésnapjára nem
tudtak eljönni, mert akkor lett beteg az öreg, bár azután felépült…
Sylvia megint elhallgatott, mintha újra zavarba jött volna.
Azután mérgesen felkiáltott.
− Istenem, hol tartottam? Folyton elveszítem a fonalat!
Kérlelő tekintetet vetett Irenére, aki megszánta, és segített
neki.
− Tehát ott volt Valle Reuter, valamint Gustav Ceder és
őlédisége…
− Á, igen, köszönöm. Jó barátunk, Ivan Viktors operaénekes
szintén eljött.
Irene emlékezett a névre. Andersson főfelügyelő el volt
ragadtatva, amikor meghallotta. A főnöke nagy operarajongó volt,
Irene viszont nem. A Beatles, Rod Stewart vagy Tina Turner jobban
megfelelt az ízlésének.
− Már csak Richard két unokatestvérét és a férjüket nem
említettem. Ők Richard nagynénjének lányai. Velünk egykorúak, és
ahogy már mondtam, ott voltak az esküvőnkön. Kellemes emberek,
de nem túl gyakran találkozunk velük. Mindketten Stockholmban
élnek. Az anyósom is onnan származik. Megadok minden nevet és
címet, ha akarja − fejezte be Sylvia.
Azzal megfordult, és kecsesen elindult felfelé a lépcsőn. Irene
úgy döntött, követi. A vastag szőnyeg elnyelte a lépéseik zaját. A
lépcső tetején Irene egy pillanatra még látta Sylvia távolodó alakját,
amint belép abba a szobába, amely iroda lehetett. Az íróasztal és a
számítógép miatt a főfelügyelő és Irene arra a helytelen
következtetésre jutott, hogy Richardé. A balett-táncos posztere
azonban azt sugallta, hogy valójában Sylviáé. Végül is Richardnak
volt egy egész lakásnyi irodája.
Irene gyorsan átvágott az előtér és a könyvtár süppedős
szőnyegein. Amikor Sylvia észrevette, hogy nincs egyedül,
meglepődött. Irene viszont ezen lepődött meg. A nő arcán különös
arckifejezés ült. Mintha valami rosszaságon kapták volna.
Amikor Irene később felidézte a jelenetet, úgy tűnt, mintha
Sylvia a számítógépasztal mellett függő fotó keretéhez szorította
volna a homlokát. Néhány lépés után Irene meglátta, kit ábrázol a
kép. Az A4-es méretű képet vékony ezüstkeretbe tették.
Ugyanaz a mosoly. Életöröm, csillogás a tekintetében. Vibráló,
érzéki jelenlét. De nem Richard volt a fotón, hanem Henrik. A rövid
haj és a baszksapka, amelyet hanyagul, de az előírásoknak megfelelő
szögben csapott a fejébe, azt mutatta, hogy Henrik egyenruhát visel.
A cikk szerint a kommandósoknál szolgált.
Sylvia gyűlölettel vegyes dühvel nézett Irenére. Hirtelen sírni
kezdett. A szeme nyitva volt, nem pislogott, két kezét erőtlenül
lógatta a teste mellett. Egy szót sem szólt, de a könnycseppek
patakokban folytak végig az arcán. Irenének az a kényelmetlen
érzése támadt, hogy egy intim pillanat részesévé vált. Úgy gondolta,
meg kell szakítania ezt a kellemetlen jelenetet, amelynek akaratlanul
is előidézője lett.
− Ne haragudjon, biztosan félreértettem valamit. Azt hittem,
fel kell jönnöm, hogy leírjam a címeket − mondta bűnbánóan.
Sylvia nem válaszolt, de a sistergő düh lecsillapodott benne.
Remegni kezdett. Irene ösztönösen közelebb lépett, és a kezét a nő
vállára téve leültette az íróasztal mellé. Sylvia még mindig furcsán
bámult maga elé. Aztán alig hallhatóan suttogott valamit.
− Gyakran beszélgetek vele.
 − Henrikkel?
A nő bólintott. Irene kicsit bosszankodott. Nyilvánvaló volt,
hogy szoktak beszélgetni. Csupán néhány kilométerre laknak
egymástól, és rengeteg telefon volt a lakásban. De aztán hirtelen
olyan érzése támadt, hogy rossz nyomon jár. Sylvia nem erre
gondolt. Valami olyasmiről van szó, aminek köze van az előbbi kínos
jelenethez.
− Úgy érti, hogy a képpel szokott beszélgetni? − kérdezte
bizonytalanul.
Sylvia bólintott, és közben továbbra is a levegőbe bámult. Az
arcán még mindig folytak lefelé a könnycseppek, bár már nem
annyira sűrűn. Lehet, hogy túl korán engedték el a pszichiátriáról?
− És válaszol? − kérdezte óvatosan Irene.
Sylvia kiegyenesedve közölte:
− Ez a Henrik válaszol.
Mit ért ez alatt? Irene úgy érezte, vékony jégen jár, amely
bármelyik pillanatban beszakadhat alatta. Egy gyilkosság
áldozatának feleségét faggatja, akit nemrég engedtek ki a
pszichiátriáról. Lassan kell haladni, mert az asszony még roppant
labilis. Ugyanakkor fontos kideríteni, miről beszél pontosan.
− Azt mondta, hogy ez a Henrik. Van egy másik Henrik is a fián
kívül? − kérdezte próbaképpen.
Rossz kérdést tett fel. Sylvia dühösen felcsattant.
− Persze, hogy Henrik az. De az a Henrik, aki régebben volt.
− Úgy érti, a betegsége előtt? Az agyhártyagyulladás előtt?
Sylvia hang nélkül bólintott.
− Nagyon megváltozott azután? − folytatta Irene.
− Igen, nagyon. Tizennyolc napig volt kómában. Amikor
magához tért, mintha kicserélték volna. Nehezen tudott járni,
olvasni, és ha nagy volt a zaj, megfájdult a feje. A korábbi barátaitól
is elidegenedett. Nem akart sehová sem menni velük. Később már
nem is telefonáltak, nem hívták Ahogy Emilie sem.
Sylvia elhallgatott, és fájdalmasan meredt maga elé.
− Ki volt Emilie? − kérdezte Irene halkan.
− A barátnője. Találtak egy lakást, és arra készültek, hogy
összeköltöznek, ha Henrik leszerel. Egy kicsit korainak tartottam a
kapcsolatot, de Henrik szerette azt a lányt. A lány nem szerette őt.
Amíg a fiam a kórházban volt, talált magának egy másik barátot.
Egyébként az a fiú a közös gyerekkori barátjuk. Két árulás egyszerre.
Azt hiszem, végül ez törte meg.
Sylvia tekintetében ismét gyűlölet lobbant fel. Irenének eszébe
jutott az az újságkivágás, amelyen Sylvia egyedül megy be a
kórházba.
− A férje hogy viselte Henrik betegségét? − kérdezte óvatosan.
A nő szemében ismét fellángolt a gyűlölet. Olyan kegyetlen
tekintettel nézett, hogy az szinte fájt. De Irene megértette, hogy az
érzés nem neki, hanem Richardnak szól.
Sylvia fojtott hangon válaszolt:
− Nem volt hajlandó tudomást venni róla. Szerinte Henrik nem
volt beteg. Úgy gondolta, hamar felépül ebből a kis gyengeségéből,
és minden olyan lesz, mint azelőtt.
− De nem így történt.
− Nem.
− Mi történt valójában?
Sylvia végtelenül fáradt hangon beszélt. Úgy tűnt, alig van ereje
ahhoz, hogy válaszoljon erre a kérdésre.
− Henrik nagyon tisztességesen küzdött a rehabilitáció alatt, és
fizikai értelemben sokat javult. De a személyisége teljesen
megváltozott. Az orvosok szerint az agyát károsodás érte. Három
évig tartott, amíg megszűntek a szédülések és a fejfájások. Richard
és Henrik lassan egyre távolabb került egymástól. Korábban annyi
mindent éltek át együtt. Richardot az is végtelenül bosszantotta,
hogy Henrik elveszítette az érdeklődését a tőzsde és a pénzvilág
iránt. Tajtékzott, amikor Henrik művészettörténetet kezdett tanulni
az egyetemen, és a divattörténetre specializálódott. De egy idő után
a férjem megváltoztatta a hozzáállását. Ő volt az, aki azt javasolta
Henriknek, hogy vásároljon antik bútorokat az ügyfelei számára.
Egy idő után Richard lett az egyik legfontosabb kliense. Emiatt ismét
közelebb kerültek egymáshoz.
− De az élet többé nem volt már olyan, mint korábban, ugye?
− Nem.
Sylvia ismét lehajtotta a fejét. Platinaszőke haja zuhatagként
omlott az arca elé. Lehet, hogy erős akaratú, önző teremtésnek
tűnik, de legbelül igen törékeny lélek. Irene további kérdései
tolakodónak és személyesnek tűntek, de fel kellett tennie őket, és
most, azonnal.
− Richard örült, amikor Henrik elvette Charlottét?
A platinaszőke hajfüggöny meg sem rezdült. Semmi reakció.
De a legrosszabb megjegyzés még hátravolt.
− A szomorúság mellett szerencsére örülhet is hamarosan,
hiszen nagymama lesz.
Sylvia hirtelen ismét régi önmaga lett. Mint egy vadmacska,
kimeresztette a karmait, prüszkölt és harapott, majd teli torokból
kiabálni kezdett.
− Nem igaz! Maga hazudik! Hazudik!
Irene először úgy meglepődött, hogy nem tudott védekezni, és
a nő megkarmolta a nyakát. Aztán már ösztönösen cselekedett.
Könnyedén megállította Sylvia közeledő karját. Bal kezével
megragadta Sylvia vékony csuklóját, és egy kicsit maga felé húzta a
nőt. Majd a jobb karját hátracsavarva jobb kezével elkapta a nő bal
karját, és az álla alá szorította. A szorítás hatásos volt, Sylvia
mozdulni sem tudott. Ebben a pillanatban elájult, talán a testi
kontaktus, talán a szorítás, talán az átélt izgalom hatására.
Irene összeszedte magát. Felemelte Sylvia pillekönnyű testét,
és bevitte a hálószobába. A törékeny kis alak szinte elveszett a
hatalmas ágy közepén. Sylvia természetesen nem ágyazott be. Ez
Pirjo feladata lett volna, amennyiben megérkezik a munkahelyére.
Irene felemelte kissé a nő lábait, és masszírozni kezdte a
vádliját. Körülbelül egy perc múlva az asszony kezdett magához
térni. Motyogott valamit, és megpróbált felkelni. Irene visszanyomta
az ágyba, és halkan beszélni kezdett hozzá, mint egy kisgyerekhez.
Sylvia halkan nyögdécselt.
− Henriket akarom! Henrik!
Ez jó ötletnek tűnt. Ha Henrik idejön, Sylvia megnyugszik. És
akár itt is beszélgethetnek, akkor nem kell eljönnie a rendőrségre.
− Felhívom. Hol találom a számát?
− Nyomja meg a kettest és a kettős keresztet.
A gyorshívó könnyű megoldás. Irene odament az ágy melletti
éjjeli szekrényen álló telefonhoz.
Henrik a második csengésre felvette. Irene bemutatkozott, de
aztán nem nagyon tudta, mit mondjon. Magyarázkodni kezdett.
− Az édesanyjánál vagyok. Nos… összeomlott. Azt szeretné, ha
idejönne.
− Hogyne, máris megyek. Anyám eléggé labilis mostanában.
Mitől borult ki?
Épp ez volt az a kérdés, amelyet Irene szeretett volna elkerülni.
− Fel akartam vidítani egy jó hírrel. Gratuláltam neki abból az
alkalomból, hogy hamarosan nagymama lesz. Azt hittem, tud róla.
A vonal másik végén hosszú ideig csend volt. Irene azon
gondolkodott, vajon Henrik is összeomlott-e. Végül a férfi
káromkodott egyet, és letette a telefont.
Irene ostobán érezte magát. Mintha valami rosszat tett volna!
Valóban tett? Bűntudattal telve arra gondolt, hogyan fékezte meg az
őrjöngő Sylviát. Lehetett volna valahogy másképp is? Aligha.
Amikor visszafordult az ágyhoz, látta, hogy a nő egy orvosságos
üveget tart a bal kezében, jobb keze pedig ökölbe szorítva közeledik
a szájához. Az éjjeli szekrény felső fiókja ki volt húzva. Irene
ösztönösen átnyúlt az ágyon, és megragadta a nő csuklóját. A
tenyerében három tabletta feküdt, mindegyik középen kettéhasítva.
Semmi nem utalt öngyilkosságra.
Irene szerette volna visszaszerezni Sylvia bizalmát, ezért
vidáman megkérdezte tőle, szeretne-e egy kis vizet a tablettákhoz.
A nő bólintott, de nem nézett rá. Irene elvette tőle a
gyógyszeres üvegcsét. Gyorsan elolvasta a címkét: STESOLID 5 MG.
Amikor visszatette az üveget a fiókba, több hasonlót is látott benne.
A technikusok biztosan feljegyezték, úgyhogy betolta a fiókot.
A fényűzően berendezett fürdőszobában eresztett egy kis vizet
az egyik aranyozott tartóban álló fogmosó pohárba. A kristálypohár
mellett aranyozott vízcsapot és törölközőtartót látott. A földön nagy
frottír fürdőlepedő hevert. Irene felakasztotta a fűthető szárítóra. Ha
megérkezik végre, Pirjónak lesz elég dolga.
Sylvia a mennyezetet bámulva feküdt az ágyon, amikor Irene
visszatért a vízzel. Félkönyökre emelkedett, és bevette a pirulákat.
Azután kimerülten visszahanyatlott a párnára. Csukott szemmel
suttogott.
− Nem akartam bántani. Nem voltam erre felkészülve. Ez az
egész túl sok volt nekem.
Irene még nem akart megbocsátani Sylviának. Könnyű volt
ugyan együtt érezni az apró, törékeny asszonnyal, de a nyomozónak
olyan érzése támadt, hogy a puszta szánalom nem vinne közelebb az
igazság feltárásához.
Úgy határozott, óvatosabban folytatja. Együtt érző hangon
folytatta:
− Én kérek elnézést. Azt hittem, tudja, hogy Charlotte terhes.
Tegnap mondták el nekem a rendőrségen.
Sylvia csukva tartotta a szemét. Így tudta a legjobban kizárni
Irene bosszantó kíváncsiskodását.
Irene elveszettnek érezte magát. Hogyan léphetne tovább?
Aztán eszébe jutott valami.
− Megkaphatnám a partivendégek nevét, címét és
telefonszámát?
Sylvia vonakodva nyitotta ki a szemét. A tekintetében hidegség
és gyűlölet volt. A hangja ellenségesen csengett.
− Most nem tudom megadni az adatokat. Maga miatt
elájultam. Zúg a fülem, és forog velem a világ. Szörnyen érzem
magam.
Vékony ujjaival a halántékát kezdte masszírozni.
Irene maga is megdöbbent, amint érezte, hogy növekszik
benne a harag. A gyomrában kezdődött, és kúszott felfelé a torkába.
Végül úgy érezte, felrobban a feje tőle. Hűvös, közömbös hangon
szólalt meg:
− Mivel úgyis fekszik, talán feltehetem a következő
kérdésemet. Átnéztem több tucatnyi régi újságkivágást. Richard
meglepően gyakran mutatkozott csinos nők társaságában. Maga ezt
hogy viselte?
Sylvia abbahagyta a homloka masszírozását. A szeme ismét
megtelt gyűlölettel, de amikor megszólalt, a hangja nem árulta el az
érzelmeit.
− Az ostoba kis nők voltak a gyengéi. Erős vágyai voltak.
Mindig én voltam a legfontosabb nő az életében. Mindig visszatért
hozzám, amikor elvesztette az érdeklődését a legújabb hódítása
iránt. Egyik sem tartott túlságosan sokáig. Amikor elkezdtek
követelőzni, általában gyáván visszasompolygott hozzám. Nincs
értelme, hogy tagadjam, mert Richard soha nem tett különösebb
erőfeszítést, hogy eltitkolja a szenvedélyét. El kellett viselnem.
Tehát kimondta. Minden keserűsége benne volt.
− És mi a helyzet magával? Önről nem láttam hasonló képeket
− folytatta Irene.
Sylvia hangosan, keserűen felnevetett.
− Nagy szabadságot adtunk egymásnak. Vagyis jobban
mondva, neki.
A nő ismét látványosan lehunyta a szemét, és szorosan
összezárta az ajkait. Irene megértette, hogy ideje témát váltani. Leült
az ágy szélére. Amikor belesüllyedt a pelyhes puhaságba, a térdével
majdnem állon vágta magát.
 − Sylvia − kezdte −, a férje meggyilkolásának ügyében
nyomozunk. Fogalmunk sincs, mi lehetett az indíték. Segítenie kell
nekünk. Kellemetlen kérdéseket is fel kell tennünk, ha meg akarjuk
tudni az igazságot.
Sylvia kékre festett szemhéja megrebbent. De amikor
kinyitotta a szemét, a tekintete üres volt. Kifejezéstelen arccal
Irenére bámult.
− Kit szolgálna az igazság?
Irene nem tudta, mit válaszoljon. De volt még egy kérdése,
amelyet fel kellett tennie.
− Átnéztük Richard személyi anyagát. Ezen információkat
régebben a parókiák anyakönyvében tartották nyilván. Manapság az
adóhatóságok használják az adatokat, ezért benne vannak a
nyilvános adatbázisokban.
Irene elhallgatott, mert nem volt benne biztos, hogy amit
mond, az kellőképpen pontosan fogalmazza-e meg a mondandóját.
De Sylvia arckifejezése nem változott. Irene nem akarta, hogy az
asszonynak túl sok ideje maradjon a hallottakon gondolkodni, ezért
gyorsan folytatta.
− Tudott ön arról, hogy Richard egy ízben elismerte az
apaságát, még a házasságkötésük előtt?
Sylvia lehunyta a szemét. Az orrlyukai kitágultak, hangosan
vette levegőt, és színtelen hangon megszólalt.
− Nem vagyok meglepve. A házasságunk elején néhány
rejtélyes telefonhívást kapott. Egy nő hívta, aki vitatkozott
Richarddal. Egy-két szót elkaptam. Kikövetkeztettem, hogy egy
fiúgyerekről lehet szó.
Az utolsó mondatban több évtized fájdalma tükröződött. Irene
ismét megsajnálta a nőt, de elhatározta, hogy továbblép.
− Sosem említette magának a gyereket?
− Nem.
− Henrik tud róla?
− Ne mondja meg neki!
− Magától is rá fog jönni. Ha előbb nem, akkor a hagyatéki
tárgyaláson.
Mintha villám csapott volna Sylviába. Hirtelen felült, vékony
lábait lelógatta az ágy mellett. A felháborodástól kipirult az arca, a
szemében harag gyűlt. A hideg, manószerű arcvonások
megkeményedtek, és inkább hasonlítottak egy boszorkányéra.
 − Az a fattyú még örököl is? Soha! Csak a holttestemen
keresztül. Nem fogom megengedni! Most rögtön felhívom Torét…
Soha!
Elhallgatott. Irene tudta, hogy Tore Eiderstamra gondol.
Hacsak Sylvia nem spiritiszta, elég nehéz lenne kapcsolatba lépnie
az ügyvéddel. Biztosan átvette valaki a céget, gondolta. Ezt Sylviával
is közölte, aki teljesen fel volt dúlva.
− Rengeteg ügyvéd van Tore irodájában. Feltételezem,
felhívhatom őket, nem? Az ördög vigye az egészet! Mindig Richard
gondoskodott a pénzügyeinkről és a jogi dolgokról − közölte végül
elkeseredve.
Ebben a pillanatban csengettek. Irene lement az alsó szintre, és
kinyitotta az ajtót. Henrik elgyötörtnek, de határozottnak tűnt.
Kurtán biccentett Irenének, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat
felsietett az emeletre. Irene gondolataiba merülve követte. Sylvia
különösen reagált. Ahelyett, hogy kitörő boldogsággal vette volna
tudomásul, hogy unokája születik, és ennek megfelelően boldog
elragadtatással engedte volna szabadon az érzéseit, szinte kirobbant
belőle a düh. Amikor a többi nőről esett szó, készségesen válaszolt,
még ha keserű is volt. A másik fiú létezése sem érte teljesen
váratlanul, és addig nem is érdekelte különösebben Sylviát, amíg ki
nem derült, hogy a fiú az egyik örökös. Lehet, hogy fel kellene venni
a kapcsolatot von Knecht ügyvédeivel, bár amíg fel nem olvassák a
végrendeletet a családnak, addig úgysem tudnak mondani semmit.
A hálószobában anya és fia egymás mellett ült az ágy szélén.
Sylvia megrázta a fejét, és hátrasimította szőke fürtjeit az arcából.
− Henrik elmondta nekem a hírt, amit magától hallottam az
imént. Nagyon ki vagyok borulva, azért reagáltam így.
Irene megértette, hogy a nő nem csupán magyarázkodik,
hanem tulajdonképpen bocsánatot kér. Bólintott, és bátorítóan
mosolygott az özvegyre. Sem ő, sem a fia nem viszonozta a gesztusát.
Henrik arca olyan volt, mint aki napok óta nem aludt, és Irene
lassan kezdett rosszul lenni a család különös viselkedésétől. Neki
kell lábujjhegyen járkálnia és vigyáznia minden szavára, miközben
egy gyilkosság és egy robbantás elkövetőjét keresik!
Úgy döntött, nem kertel tovább. Henrikhez fordult, és
határozott hangon beszélt hozzá.
− Épp azt mondtam az édesanyjának, hogy információink
szerint az ön apjának van egy elismert fia az egyik korábbi
kapcsolatából.
Henrik arcán nem látszott érzelem. Néhányszor pislogott, de
nem mondott semmit.
− Tudott a féltestvére létezéséről?
Henrik lassan megrázta a fejét, de továbbra is hallgatott.
Sylvia viszont azonnal felcsattant.
− Nyilvánvalóan részt kér az örökségből. Soha! Erről szó sem
lehet!
Henrik fáradtan nézett az anyjára.
− Anya, erre törvény van. Bízzuk ezt az ügyvédekre.
Senki sem szólalt meg. Sem Sylviának, sem Henriknek nem
volt kérdése az új családtaggal kapcsolatban. Nem szeretnék tudni,
hol lakik, hány éves? De az is lehet, hogy az emberek ilyen
helyzetben nem tesznek fel hasonló kérdéseket. Talán túl nagy volt a
megrázkódtatás. A csend kezdett kínossá válni.
Irene megköszörülte a torkát:
− Henrik, mit gondol a tegnap esti tűzről?
− Lehet, hogy semmi köze sincs apám halálához.
Irene hallotta a férfi hangján, hogy maga sem hiszi, amit mond.
− Tudtak róla, hogy Richardot esetleg megfenyegette valaki? −
folytatta Irene.
Henrik és az anyja egymásra nézett, aztán a nyomozóra.
Mindketten megrázták a fejüket.
− Beszélt arról, hogy valaki ellenséges vele?
Sylvia félrenézett, nem érdekelte a dolog, és úgy tett, mintha az
ágy fölötti kínai műalkotást tanulmányozná. Irenének is feltűnt a
kissé merész selyemtekercs. Az volt a véleménye róla, hogyha egy nő
úgy ki tudja csavarni a csípőjét, amint az a festményen látszik, akkor
az guminő lenne. Rámutatott a képre:
− Miért gyűjtött szexképeket?
− Szexképeket? − Henrik hidegen nézett a nyomozóra, és
felsőbbségesen folytatta. − Ezek a legszebb erotikus gyűjtemény
darabjai Svédországban.
Sylvia felugrott az ágyról. Vékony kis kezével Henrik arca előtt
hadonászott.
− Igaza van! Ezek tényleg szexképek! Szabadulj meg tőlük!
Nem akarom itt látni őket! Rosszul vagyok tőlük!
Elhallgatott, és körbenézett a szobában, szemügyre véve a
falakon függő képeket a töméntelen meztelen, közösülő alakról. A
könnyek újra megindultak lefelé az arcán. Halkan zokogott.
− Olyan büszke volt a gyűjteményére. Gyűlölöm ezeket!
Gyűlölöm!
Henrik felállt, és az anyja vállára tette a kezét.
− Mama, én majd elintézem. Európában nagy kereslet van
rájuk. Különösen Angliában. Felteszem, a Christie’s is érdeklődni
fog. A gyűjtemény több millió koronát ér, tudod?
Sylvia csendesen szipogott és bólogatott.
− Igen, tudom. Nem akarom itt látni őket.
− Majd én segítek levenni őket a falról. Áttesszük mindet a régi
szobámba. A Zornt is le akarod venni?
− Igen, mindet.
Irene el volt keseredve. Nagyon nehéz mindazt kibogozni, ami
a felszín alatt húzódik ebben a családban. Nyilvánvalóan rengeteg
feszültség gyülemlett fel az évek során. De van-e ennek köze Richard
von Knecht halálához? Vagy az iroda felrobbantásához? Mivel a
konfliktusok réginek tűntek, nem valószínű, hogy az elmúlt napok
eseményei belőlük következtek. Mégis fontos, hogy ne merüljön
feledésbe, ami ma ebben a lakásban elhangzott. És az sem, ami a
kimondott szavak mögött felsejlett. Amikor felkeveredik az állóvíz,
sok minden a felszínre kerül. Pillanatnyilag nem tud ennél tovább
jutni. Végül fel fog bukkanni valami a zavarosból, amit használni
tud. Irene feltette az utolsó kérdését.
− Néhány részletet szeretnék tisztázni, mielőtt elmegyek.
Először is: van Pirjónak kulcsa a lakáshoz?
Sylvia megrázta a fejét.
− Nincs. Mindig mi engedtük be.
− Hány kulcscsomó van a lakáshoz?
− Három.
− Tehát három különböző kulcskarika?
− Igen. Az ajtókhoz való kulcsokon kívül rajtuk van még a
biztonsági zár kulcsa is. A biztosító társaság megköveteli. Azt is
előírták, hogy nem lehetnek kilincsek az erkélyajtókon.
− Tudja, hol van most a három kulcscsomó?
− Természetesen. Az enyém a táskámban. A pótkulcsok a
szobámban vannak, az íróasztal fiókjában. Ma reggel láttam mindet.
Richard kulcscsomója pedig ott van, ahol tegnap megtaláltam, az
éjjeli szekrényén.
Sylvia az ágy másik felére mutatott. Egy kisebb kulcscsomó
hevert ott, amelyen kocsi- és garázskulcs is volt. Mellette feküdt egy
fekete bőr kulcstartó. Irene kinyitotta, és hat kulcsot számolt meg
benne.
− Hány kulcs tartozik a lakáshoz ezek közül? − kérdezte aztán.
− Kettő. Egy a felső és egy az alsó zárhoz.
− És a többi?
− Kettő a kärringnäseti házat, egy pedig a marstrandi házat
nyitja. A többi nyilván Richard irodájának kulcsa.
− Az irodához tartoznak pótkulcsok?
− Igen. A pótkulcstartón vannak a fiókomban.
− Több kulcscsomó nincs?
Sylvia megrázta a fejét.
− Nincs, de ha már a kulcsokról van szó, emlékszem, hogy
Richard keresgélte a kocsi és a garázs pótkulcsát.
− Ez mikor lehetett?
− Legalább két hete.
− Végül megtalálta őket?
− Nem tudok róla.
Irene feljegyezte a hallottakat a füzetébe. Még egyszer
megkérdezte:
− Tehát ezek a kulcsok a szobában a rendes kulcsai? Nem a
pótkulcsok?
− Igen, pontosan.
Irene jegyzetelt. Ezek szerint a kocsi és a garázs pótkulcsai
eltűntek. Gyorsan feltett még egy kérdést.
− Ki takarított Richard irodájában?
− Pirjo. Megbeszéltek egy időpontot Richarddal, és akkor a
férjem beengedte őt oda. Legtöbbször kedden vagy csütörtökön.
Ezeken a napokon itt nincs dolga. Van úgy, hogy más munkákat is
elvállal, úgy tudom.
Irenének támadt egy gondolata.
− Hogy néz ki Pirjo?
− Eléggé testes, alacsony nő. Harminc körül lehet, de úgy néz
ki, mintha negyven is elmúlt volna. Ritka, szőke haja van, melyet
általában copfban hord. Lomposnak tűnik, viszont a legjobb
takarítónő, aki valaha megfordult nálam. Alice, a barátnőm
ajánlotta, neki is nagyon bevált. Csak az a baj, hogy dohányzik. Ha
leszokna, több pénze maradna. Nem fizetek neki keveset, de
szerintem elfüstöli az egészet!
 Irenének az volt az érzése, hogy a közelmúltban Sylvia
valószínűleg egyezkedett Pirjóval a fizetésével kapcsolatban. Egy
feketén alkalmazott takarítónőnek nem sok esélye van tisztességes
fizetésre, főleg ha finn. Irene sóhajtva ejtette az ötletét. Nem
valószínű, hogy Richard és Pirjo összeszűrte a levet. Elég jól ismerte
már a férfi ízlését ahhoz, hogy tudja, nem kezdene viszonyt egy
kövér, lestrapált takarítónővel.
− A következő kérdésem önhöz szól − fordult Henrik felé. −
Hol érem el ma Charlottét?
− Otthon. Miért?
− Meg kell kérdeznem tőle, hol volt múlt kedden este, öt és hat
között.
Henrik bólintott, és kurtán felnevetett.
− Ha valakinek, akkor neki lesz alibije.
− És maguknak is.
− Igen, nekünk is. Elment az új kocsijáért. A Mölndalsvägenen
volt a Volkswagen Centerben.
Sylvia felhorkant.
− Micsoda? Vett még egy kocsit?
− Nyugodj meg, anya. Az öreg Golf már több időt töltött
szervizben, mint otthon. Mindig zárlatos lett valahol.
− De még kétéves sincs!
− Becseréltük, jó üzletet kötöttünk. Most van egy vadonatúj
Golfja. Öt százalékkal olcsóbban adják el a tavalyi modellt.
Sylvia dacosan nézett.
− Megvehette volna az én BMW-met. Nekem jó lesz Richard
Porschéja − mondta végül.
− A te BMW-d hároméves, és még csak harmincezer kilométer
van benne. Jó árat kaphatsz érte, ha el akarod adni.
− Az annyi utánajárással jár. Meg kell hirdetni, az emberek el
akarnak jönni, meg akarják nézni. Minden olyan bonyolult, amikor
az ember egyedül van.
Henrik felsóhajtott.
− Add át egy autóügynöknek − tanácsolta türelmesen.
− Nem. Ha nem veszel új autót, nem fizetnek elég jól.
Mellesleg, lehet, hogy a Porschét adom el és a BMW-t tartom meg.
Egy új Porschéért többet kap az ember.
Úgy tűnt, Sylvia gyorsan beletanult az egyedülálló nő
szerepébe. Szemmel láthatóan minden problémája financiális
eredetű volt.
Irene köhintett egyet, hogy felhívja magára a figyelmet.
− Értesítem önöket, amint többet tudunk a berzeliigatani
tűzről. Annyit már most elárulhatok, hogy a tüzet nagy valószínűség
szerint egy bomba felrobbanása okozta. Mivel az újságok délután
megtudják ezt az információt, azt akartam, hogy önök halljanak róla
elsőként.
Sylvia először meghökkent. De ami ezután következett, arra
Irene nem volt felkészülve.
− Bomba? És eddig ezt miért nem mondta? Egy elmebeteg
gyilkos mászkál a környéken. Lehet, hogy mindnyájunkat megöl!
Henrik olyan sápadt lett, hogy a bőre szinte teljesen elsárgult.
Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat.
− Rendőri védelemre van szükségünk! Követeljük!
Sylvia idegesen fel-alá járkált a szobában. Irene megpróbált
nyugalmat sugározni.
− Természetesen meg foguk vizsgálni, van-e közvetlen veszély.
De az eddigi adatok szerint erről nincs szó. Megfenyegettek valakit a
családból?
Henrik elgyengülve ingatta a fejét, miközben Sylvia vadul
hadonászott.
− Nem! Még nem! De valószínűleg addig nem kapunk
megfelelő védelmet, amíg az egész családot le nem mészárolják!
Ezt hívják tautológiának, emlékezett Irene a középiskolai
filozófiaórákra. Talán azért kúsztak elő ezek az emlékek a memóriája
sötét bugyraiból, mert a közelben található Hvitfeld középiskolába
járt. Sylvia immár elfelejtette, mennyire felháborodott, amikor a
rendőrök durván zaklatták a felső tízezerbeli szomszédait. Most azt
akarta, hogy megint rendőrök vegyék körül. Irene úgy érezte, itt az
ideje, hogy véget vessen a csevegésnek. Barátságos hangon
elbúcsúzott, majd ismét adott nekik egy-egy névjegykártyát,
amelyeken a közvetlen száma is rajta volt. A tapasztalatai szerint az
emberek hajlamosak elveszteni az ilyesmit. Mint ahogy ő is folyton
elveszít minden apró papírt.
Henrik lekísérte a nyomozót a földszintre, de közben egyikük
sem szólt egy szót sem. Amikor odaértek a bejárati ajtóhoz, Henrik
megszólalt:
− Nincs kifogása az ellen, ha hétvégén kimegyünk
Marstrandba?
 Irene erre nem volt felkészülve.
− Amennyire tudjuk, a család többi tagját nem fenyegették
meg. Az édesapját ölték meg, és az ő irodáját robbantották fel. Volt
olyan családtag, aki járt abban az irodában?
Henrik meghökkent, de aztán rájött, mire gondol Irene.
− Arra céloz, hogy azt a bombát esetleg másnak szánták? Nem,
valószínűleg ő volt a kiszemelt áldozat. A család tagjai nemigen
jártak be az irodába.
− És tényleg szüksége volt egy irodára? Hiszen volt egy
brókercége, amely intézte a pénzügyeit − puhatolózott Irene.
Henrik lehajtotta a fejét, mintha minden idegszálával a
szőnyeg mintázatát tanulmányozná. Irene már azt hitte, nem akar
válaszolni, amikor a férfi végül megszólalt.
− Szüksége volt egy helyre, ahol béke és nyugalom van. Az volt
a szüleim régi lakása. Ott laktak, miután összeházasodtak. Kétéves
lehettem, amikor átköltöztek ebbe a lakásba. Megtartották azt a
lakást is, mert apának már akkor is szüksége volt egy irodára.
Később megvette ezt az épületet is és a berzeliigatanit is. A többi
ingatlannal együtt, amelyeket Peder Wahllal vásárolt. De a többi
ingatlant már felszámolták.
− Mekkora volt az az iroda?
− Négy szoba és egy konyha. Meg egy fürdőszoba és egy vécé,
természetesen. Körülbelül százharminc négyzetméter.
− Visszatérve a hétvégi marstrandi terveihez, Charlotte és az
édesanyja is megy?
− Nem, Charlotte a nővéréhez utazik Kungsbackába. Anya
szeretne a lovaival foglalkozni egy kicsit. Van ott egy istállója. És
nekem is szükségem van némi kikapcsolódásra. Hétfőn kora reggel
négykor indulok Stockholmba. Aznap kezdődik Lilla Bukowski
novemberi aukciója. Van néhány megbízatásom.
− Megtudhatom, hogy dolgozik? Felvásárol bizonyos
különleges darabokat, és azután eladja az érdeklődő vásárlóknak?
− Nem, én ügynökként dolgozom. A vásárlók kinézik a
katalógusból azokat a tárgyakat, amelyek érdeklik őket, és aztán
kapcsolatba lépnek velem. Megmondják, mit akarnak, és azt is,
mennyi pénzt szánnak rá. Óradíjban dolgozom, és az úti költséget is
térítik. Van úgy, hogy több vevő is összeáll, és akkor együtt vállalják
a költségeimet, főképp ha külföldi útról van szó. A költség
ugyanannyi, viszont többfelé oszlik.
 − Szerintem így még drágábbá válik a műkincsgyűjtés −
jegyezte meg Irene.
Henrik vállat vont.
− Az ügyfeleimnek nagyon sok pénzük van, idejük viszont alig.
Tudják, mit akarnak, illetve hogy az mennyibe kerül.
− Tehát soha nem a saját pénzét költi?
− Amikor az ügyfeleimnek vásárolok, akkor soha. Néha
magamnak is veszek ezt-azt. Mint például a Tang lovat.
A férfi arca már-már visszanyerte normális színét, amikor a
munkájáról beszélt. Henrik arcán két halványpiros folt jelent meg.
Irene még emlékezett, milyen komoly előadást tartott neki a Haupt
bútorokról, a szőnyegről és a többi értékről, amikor először járt a
lakásban. Itt valóban szenvedélyről és elhivatottságról volt szó. A
gyönyörű Charlotténak minden bizonnyal meg kellett küzdenie a
figyelemért. Az ő értéke a pillanatot jelentette. Ötven év múlva egy
gyűjtő szemében már értéktelen lesz. Irene örömmel nyugtázta
magában, hogy Krister és ő javarészt a helyi IKEA-ból válogatták
össze a bútoraikat.
Utolsó kérdését őszinte érdeklődésből tette fel.
− Mi a csuda az a Tang ló?
Henrik szemében megütközést látott. A férfi valószínűleg úgy
gondolta, ezzel mindenki tisztában van.
− Cserépfigura a Tang korból. A kínai Tang-dinasztia a VII.
század elejétől uralkodott a X. század elejéig. A ló követte urát a
sírba, tehát sírtárgyakról van szó. Amikor az uralkodó meghalt,
mindent mellé temettek, amiről úgy gondolták, hasznára lehet a
túlvilágon. Háztartási eszközöket, ékszereket, szolgákat, katonákat.
Egyes esetekben valóságos hadsereget is találtak a régészek a
sírokban. A Tang korban már cseréptárgyakat használtak, de
korábban embereket is feláldoztak. Hasonlóan ahhoz, amikor…
− Várjon!
Mindketten megrezzentek Sylvia váratlan hangjától. Futva
érkezett a lépcsőn lefelé. Kifulladva beszélt:
− Itt van a teljes vendéglista a címekkel és a telefonszámokkal
együtt. Az egész benne volt a számítógépemben. Csak ki kellett
nyomtatni.

Irene a Berzeliigatan felé ment vissza a kapitányságra. Ideje volt

ebédelni. A hedeni hot dog árus csábító lehetőségnek tűnt, nála a
legjobb a krumpli. Előbb azonban meg akarta nézni a leégett épület
romjait. Észrevette Tommy Perssont, aki az egyik tűzszerésszel
beszélgetett. Talált egy üres parkolóhelyet, amelyet gyorsan el is
foglalt. Igaz, hogy mozgássérülteknek volt fenntartva, de egy ideig
úgyis eltart majd, amíg valaki ebben az épületben lakni fog. A ház
nagyobb része lakhatatlannak tűnt. A maró füstszagot árasztó épület
maradványai nem illettek Göteborg elegáns, belvárosi miliőjéhez.
Sokkal inkább egy háború sújtotta övezethez.
Irene odalépett Tommyhoz. A kollégája vidáman üdvözölte,
majd bemutatta Pellének, a tűzszerésznek. A férfi bólintott, és
kesztyűs kezével intett Irene felé. Szinte azonnal elnézést kért, és
ment a dolgára.
− Találtak odabent egy szénné égett testet − mondta Tommy
komoran. − Von Knecht irodájának ajtaja mögött hevert.
Valószínűleg fémborítás volt az ajtó belső részén, ami miatt a test
nem tudott teljesen elégni. A robbanás kiszakította az ajtót a
helyéből, és ez a szerencséden fickó nyilván bemászott mögé, amikor
rájött, hogy nem tud lejönni a lépcsőn. Szörnyű lehetett a hőség
odabent.
Mindkettőjüket kirázta a hideg, de ennek semmi köze nem volt
az időjáráshoz. A szürke felhők mögül bágyadtan kandikált ki a nap.
Lassan világosodott, ám érezhetően hidegebb lett. Éjszaka minden
bizonnyal fagyni fog, az épületre eresztett víz megfagy, és jégpáncélt
von a romok köré. Talán nincs is annál szomorúbb, lehangolóbb
látvány, mint egy tűz és víz pusztította épület. Ha az ember tudja,
hogy valaki meg is halt, a látvány még borzasztóbb. Irenének
hányingere lett, de ráfogta az éhségre és a fojtogató füstszagra.
Tommy megfordult, és fejével az utca túloldalán álló
téglaépület felé bökött.
− Látod azt a dohányboltot?
Irene követte a tekintetét, és a sarkon meglátta a kis boltot,
amelynek falán egy elhasználódott embléma lógott. Bólintott.
− Találd ki, kit találtunk ott Fredrikkel, amikor körbejártuk a
környéket!
− Fogalmam sincs.
− A Köpcös Johannessont! És képzeld, övé a bolt.
− Ne viccelj! Azt hittem örökre bezárták, és eldobták a kulcsot.
− Az túl egyszerű lett volna. Ellenőriztük. Tavaly nyáron
engedték ki. Hatot töltött le a kilenc évből.
Ha az ember Göteborgban él, tudja, hogy a „Köpcös” vagy a
„Mini” becenév valószínűleg egy kosárlabdás méretű embert jelent.
És ha az ember Göteborgban él, azt is tudja, hogy kicsoda Köpcös
Johannesson. Az utóbbi évek tíz legveszélyesebb bűnözőjének
listáján szerepel, Lars-Inge Svartenbrandt és Clark Olofsson után.
 Nyolcadik fejezet

Irenének nem maradt túl sok ideje, de még sikerült lejegyzetelnie a

Henrikkel és Sylviával folytatott beszélgetést. Charlotte von
Knechtet is hívta, de nem vette fel a telefont. A listán a
mölndalsvägeni Volkswagen Center száma következett. A recepciós
némi keresgélés után rátalált a mappára. Igen, Charlotte von Knecht
valóban kedden vette át az új Golfot, de azt nem tudta megmondani,
hánykor. Az eladó csütörtökön szabadnapos volt, és péntek tíz előtt
nem lehetett elérni. Amikor Irene azzal folytatta, hogy rendőrségi
nyomozás folyik bűncselekmény kapcsán, a nő készségesebb lett, és
megadta a férfi otthoni számát. Amikor Irene tárcsázta a számot, egy
harsány hang kiabált a telefonban: „Helló! Ez Rob lakása. Vagy nem
vagyok itthon, vagy valami mást csinálok, úgyhogy nem tudom
felvenni a telefont. A sípoló hang után hagyja meg a nevét és a
számát, és később visszahívom.” Irene megadta a nevét és a
kapitányság közvetlen számát, hangsúlyozva a rendfokozatát.

A megbeszélés előtt sor került a szokásos pizzarendelésre. Evés után

a főfelügyelő emelkedett szólásra.
− A sajtótájékoztatón bejelentettem, hogy bomba robbant a
Berzeliigatanon. A tűzszerészek egy robbanószerkezet
maradványaira bukkantak von Knecht irodájának előterében. A
bejelentés után úgy éreztem magam, mintha én is bombát dobtam
volna a riporterek közé. Szinte megvesztek! Természetesen
összekapcsolják a von Knecht-gyilkosságot a tűzesettel. Egész
délután vadásztak rám! A lapok, a rádió és az összes tévécsatorna is!
A technikusok bármelyik pillanatban itt lehetnek, hogy
beszámoljanak arról, mire jutottak. Svante Malm és az új srác,
Ljunggren is megígérte, hogy beugrik.
Körbenézett a beosztottam, és csendesen megköszörülte a
torkát.
− Menjünk sorban, mindenki egyesével mondja el, mit talált.
 Várakozóan nézett a jobbján ülő Irenére. Elég sokáig tartott,
mire a nyomozó beszámolt róla, milyen érdekességeket tudott meg a
pletykalapokból, de fontos volt mindent megosztania a többiekkel. A
Svéd Nők Lapjának kivágásai ugyanis sokat elárultak von Knecht
közszerepléseiről. A Sylviával és Henrikkel folytatott beszélgetésből
a kollégái többet megtudhattak a családtagokról. Irene végül
összefoglalta a véleményét és a saját következtetéseit is.
− Valóságos szappanopera az életük. Sylvia és Henrik nem
szerette Richardot. Ez valószínűleg kölcsönös volt: nem alkottak
boldog családot. Az ok a szokásos: pénz, hűtlenség. Ami a családon
belüli elkövető elméletének ellentmond, az természetesen a bomba.
Van ugyan némi esély arra is, hogy a tűz és a gyilkosság nincs
kapcsolatban egymással. Ám ez az esély igen csekély.
A többiek egyetértően bólogattak. Irene végül beszélt Charlotte
meg nem erősített alibijéről és a szombati parti vendéglistájáról.
Andersson elégedettnek tűnt.
− Nekem volt szerencsém végighallgatni Birgitta beszélgetését
Waldemarral, alias Valle Reuterral. Mesélj nekünk erről, Birgitta −
közölte, és arcán széles mosoly terült el. Amikor azonban Birgitta
belekezdett a jelentésébe, a mosoly lehervadt az arcáról.
− Valle Reuter szánalmas fickó. Évek óta alkoholista. Felvettem
a kapcsolatot a brókercége elnökével, Mats Tengmannal. Először
ravaszkodni próbált. Kiderült, hogy Valle névlegesen van csak jelen
a cég életében. Természetesen ő a tulajdonos, de nincs befolyása az
üzletmenetre, és ezzel mindenki tisztában van, leginkább ő maga.
Még megvan az irodája. Néha bemegy, magára zárja az ajtót,
mondván, nagyon elfoglalt, és senki se zavarja. Ez általában azt
jelenti, hogy másnapos. Ennek ellenére meg kell tartaniuk a
pozíciójában. Az elnök szerint ez „terápiás jellegű” döntés.
Reuternek nincs hová mennie. Ez alól csak a kedd volt kivétel,
amikor Richard von Knechttel együtt ebédelt. Mats Tengman
elmondása szerint Vallénak ez volt a hét fénypontja. Ma már tudjuk,
hogy keddenként más jellegű fénypontok is voltak az életében… A
férfi alaposan be volt rúgva, amikor idejött, és sokat locsogott.
Felhívtam a johanneshusi éttermet, ahol múlt kedden ebédeltek A
tulajdonos megerősítette az időpontot. Egy és fél kettő között
érkeztek, majd fél négy körül távoztak. Valle Reuter azért nem volt
otthon azon az éjszakán, mert a barátnőjénél aludt, ahogy az elmúlt
három évben minden kedden. A nő neve Gunilla Forsell. Ma reggel
felhívtam Gunillát. Finoman szólva, nem örült az érdeklődésemnek.
Először nem akart találkozni velem, de aztán azzal fenyegettem meg,
hogy egy járőrkocsit küldök érte, ha nem működik együtt velünk
Azután már mindenbe beleegyezett, mert feltételezem, hogy az
elegáns stampgatani szomszédainak fogalmuk sincs arról, mivel
keresi Forsell asszonyság azt a kis mellékest. Valószínűleg többet
kap a kuncsaftjaitól, mint a rendes munkahelyén. Sosem találjátok
ki, mi a foglalkozása!
Birgitta körbenézett, miközben kollégái érdeklődve hallgatták a
beszámolóját.
− Sztriptíztáncos, gondozónő, nővér − hangzott innen-onnan.
Birgitta nevetett, és rázta a fejét.
− Nem, nem. Könyvtáros!
Az asztalnál ülők csalódottan hördültek fel. Jonny Blom súgott
valamit Fredrik Stridhnek.
− Haha, a száraz kóró ég a legjobban!
Birgitta folytatta.
− Tizenegyre mentem el hozzá. A nő harmincöt éves lehet, és
elég csinos. Persze nem szupermodell.
Jonny megint közbeszólt.
− Nem, nem értem. Jobb lenne, ha elmennék, és személyesen
ellenőrizném a dolgot.
Azzal felállt, és úgy tett, mintha indulna, miközben szélesen
vigyorgott Birgittára.
− Nem újdonság, hogy nem értesz valamit − közölte hűvösen
Birgitta. − De mi, többiek, megfelelő értelmi szinttel, követni tudjuk
az eseményeket. Amint mondtam, Gunilla nem örült nekem. De egy
idő után beszélni kezdett. Öt éve vált el, nincs gyereke. Tíz éve
dolgozik félállásban könyvtárosként. Nem gondolta, hogy a válása
után nehéz lesz teljes állásban elhelyezkednie. De kiderült, hogy ez
szinte lehetetlen. Ebben a gazdasági helyzetben a városi
intézményeknél nem lehet munkát találni főállású könyvtárosként.
A félállásból nem tudott megélni, ezért négy úriemberrel is felvette a
kapcsolatot. Mindnyájan idősebb urak. Valle az egyetlen nőtlen férfi.
Gunilla kedden, csütörtökön és a hétvégén nem dolgozik a
könyvtárban, így ezeket a napokat a klienseinek szenteli. Nem
nagyon akart részletekbe bocsátkozni, de úgy tűnik, a férfiak
meghatározott időbeosztásban látogatják meg. Kedden ketten járnak
hozzá. Az első számú délben jön, és kettőkor távozik. „Kibővített
ebéd” − ahogy ő hívja. Valle a kettes számú úr, és különleges
bánásmódban részesül. Ő öt harminckor érkezik, majd esznek
valamit, beszélgetnek és tévéznek. Általában már van benne némi
alkohol, mire odaér, mivel már túl van az ebéden von Knechttel.
Körülbelül tizenegykor fekszenek le. Reuter legtöbbször rögtön
elalszik, de néha kér „egy kis masszázst”. Azután együtt alszanak a
nő hatalmas franciaágyában. Reggel együtt reggeliznek, majd
Gunilla dolgozni megy, Valle pedig hazasétál.
Andersson közbeszólt.
− Mennyit fizet mindezért?
Birgitta hosszan nézett rá tiszta, barna szemével, míg végül a
főfelügyelő elpirult.
− Azt nem árulta el. De elmondhatom, hogy Gunilla jó
körülmények között él a stampgatani háromszobás lakásban. A
berendezés első osztályú. Az ékszereiből kifizethetném az ausztráliai
utazásomat. A ruhája is igényes, mondhatni drága. Amikor eljöttem,
láttam egy slusszkulcsot az előszobái kisasztalon. Megkérdeztem,
milyen kocsija van. Egy 900-as Saab, tavalyi modell.
Elgondolkodtató csönd telepedett a helyiségre. Nem olyan
prostituáltról hallottak beszámolót, aki néhány koronáért adja el
magát az autók hátsó ülésén, amit rögtön italra vagy kábítószerre
költ. Mindenki hallott már luxuskurvákról, de a jelenlévők közül
még senki sem találkozott ilyen nővel.
Andersson haladni akart, ezért megtörte a csendet.
− És mit mondott Valle múlt keddi látogatásáról?
Birgitta mosolyogva folytatta:
− Vidám nap lehetett, Gunilla pontosan emlékezett szinte
minden percre. Kedden az első úr nem jelent meg délben. Gunilla
azt gondolta, hogy megbetegedett vagy elfoglalt. De fél ötkor mégis
megérkezett, és szerette volna igénybe venni a szolgáltatást. Gunilla
nem akart lemondani a pénzről, úgyhogy azt mondta neki, sietnie
kell. És úgy is lett volna, ha Valle éppen azon a kedden nem tántorog
oda az ajtó elé öt előtt. Gunilla nem hagyhatta, hogy kiabáljon a
lépcsőházban, ezért bevezette a nappaliba, és ellátta itallal, amíg
végez az első klienssel. Azután még ki kellett csempésznie őt, hogy
Valle ne találkozzon vele. Mind a négyen úgy gondolják, hogy rajtuk
kívül nincs senki más az életében.
− Elképzelhető, hogy Valle vásárolt magának alibit a nőtől? −
vetette fel Irene.
 − Nem, nem hiszem. A történetük egybevág. Egyikük sem
nagyon akart beszélni. Nem tűnik kitalációnak. De… − Birgitta
elhallgatott, majd ravaszul mosolyogva folytatta − megígértem az
asszonynak, hogy békén hagyjuk, ha cserébe megkapom az egyes
számú úr nevét.
− A mindenit! − kiáltott fel Andersson lenyűgözve.
− Az irodájában hívtam fel. Nem volt túl lelkes, de amikor
rájött, hogy hivatalosan is beidéztethetjük és kihallgathatjuk,
megadta magát. Ő is megerősítette Gunilla és Valle történetét.
Birgitta felnézett a jegyzeteiből, és megmozgatta a vállizmait,
mielőtt folytatta volna.
− Ha valamilyen következtetést kellene levonnom, azt
mondanám, Valle Reuter nem gyilkos. Amúgy sem hittem egy percig
sem, hogy az.
Kihívó pillantást vetett Anderssonra, ő pedig sietve egyetértett
vele.
− Nem, az ember nem öli meg a legjobb barátját, pláne, ha ő az
egyeden barátja. Amint mondtam, én is hallottam a Valléval
folytatott beszélgetést. Bobo Torsson, a fotós telefonált a
megbeszélés előtt. Úgy gondolja, még egy napot marad
Stockholmban. Holnap száll vonatra, és ebéd után egyenesen ide
jön. Valakinek beszélnie kell vele. Nekem a miatt az ostoba
egyenruha miatt kell intézkednem.
Jonny meglepettnek tűnt.
− Nem intézted el ma reggel?
− De, csak az a baj, hogy csupán gyerekméretű nadrágjaik
vannak. Jut eszembe, felkutattad már Ivan Viktorst?
− Igen, telefonon beszéltem vele. Három körül telefonált, és azt
mondta, nemrég tért vissza Koppenhágából. Nyilván Dániában is
tudósítottak a televíziók a gyilkosságról, mert már tudta, mi történt.
Úgy látszik, mostantól minden nap hajat kell mosnunk és inget kell
váltanunk, hátha benne leszünk a tévében − tette hozzá a főnökére
nézve.
Jonny megnyalta a tenyerét, majd végigsimította a haját.
Birgitta felhördült, de mielőtt bármiféle megjegyzést tehetett volna,
Andersson magához ragadta a szót.
− Majd én tartom a kapcsolatot a médiával, küldjétek a
riportereket hozzám. Ez a legegyszerűbb. Nekem úgysincs sok
hajam, amit meg kellene mosnom.
 A főfelügyelő utánozta Jonny előbbi mozdulatát, és
végigsimította kopasz fejét. Irene alig tudta visszafogni a nevetését.
Jonny összeszorította a száját, és hivatalos hangon közölte.
− Ivan Viktors holnap reggel tízre jön be hozzánk.
− Akkor tudsz vele beszélni. Még valami?
− Igen. Megnéztem a marstrandi házat is. De csak a térképen.
Igazából egy félszigeten épült, Marstrandtól északra. Úgy hívják a
helyet, hogy Kärringnäset. Ez a félsziget neve is egyben. Az egész
terület összesen tizenöt hektár. A térképen látszik egy nagy istálló és
egy bekerített legelő is. Lent, a tengerparton van két épület is,
mindkettő körülbelül száz négyzetméteres lehet. A birtok határát
kerítés vagy fal jelöli. Az istálló mellett, az út mentén található egy
ház a von Knecht-palota felé menet, amit a térkép gondnoki
lakásként tüntet fel. Megszereztem a nyaraló telefonszámát, és
beszéltem a gondnokkal, Lennart Svenssonnal. Ő és a felesége
gondozza a birtokot a lovakkal együtt. Nyilvánvalóan az asszony
takarít a házban. A férfi ötvenhét éves, és már tizenöt éve von
Knechtéknek dolgozik. Korábban a katonaságnál volt. Ő mesélte el,
hogy ezt a területet még von Knecht szülei vásárolták meg. Miután
mindketten meghaltak, Richard lebontatta a régi épületet, és
építtetett egy hatalmas palotát.
Irene jelentkezett.
− Ha már Marstrandról van szó… Henrik megkérdezte, nem
bánjuk-e, ha ő és Sylvia kimegy oda hétvégén. Azt mondtam neki,
nem látom akadályát.
Jonny meglepve fordult oda Irenéhez.
− Nem Charlottét akartál mondani?
− Nem. Charlotte a nővéréhez utazik Kungsbackába.
− Hoppá! Most láthatjuk, hogy Henriknek és Sylviának
vérfertőző viszonya van. Eltették láb alól aput, most pedig a
gyönyörű Charlotte következik. Kell neki egy testőr. Én elvállalom!
− És ki a fene bízott meg ezzel?
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Az ügyeletes szólt,
hogy megjött a pizza, és mehetnek érte a földszintre.

− Kezd unalmas lenni a pizza. Radikálisan változtatok az étkezési

szokásaimon. Legközelebb kebabot rendelek − morgott Tommy
Persson, és kigombolta farmerja gombját. Hátradőlt a székben, és
mohón ivott a söréből. A következő beszámolót ő tartotta. Mielőtt
elkezdte a mondandóját, elnyomott egy ásítást.
− Fredrik már beszámolt a robbanásról. Meglehetősen nagy
kár keletkezett az ingatlanban. Még a szomszédos épületek ablakai is
betörtek. Az egyetlen, épségben maradt üvegfelület a sarki
dohánybolt kirakata. Irene tudja, hogy kié a bolt, de ti még nem. Van
tippetek?
− Mennyi találgatós játékot hoztatok ma! − morgott Jonny.
De Tommy oda sem figyelt rá.
− Az öreg Lasse Johannessoné, a Köpcösé!
Még Jonny is elhallgatott.
A főfelügyelő arca egyre vörösebb lett, a szeme izgatottan
csillogott.
− A legnagyobb gazfickóé! Ez jelent valamit! Ennek jelentenie
kell valamit!
Önkéntelen mozdulattal dörzsölgetni kezdte a tenyerét.
Türelmetlenül intett Tommynak, hogy folytassa a beszámolót.
− A tűzszerészek alig tudtak feljutni a harmadik emeletre.
Annál magasabbra túl kockázatos lett volna menni. Szerencsére −
bár ez talán nem a legjobb szó − a férfi holttestét von Knecht
irodájának ajtaja mögött találták meg. Nyilván odáig is nehezen
jutott el, és végül bebújt az ajtó mögé, hogy menedéket találjon a tűz
elől. Rettenetesen összeégett a teste. Most vizsgálják a patológián.
Szerencsétlen flótás − mondta szomorúan Tommy.
Elhallgatott. Aztán beszámolt róla, milyen eredményre jutottak
a környék bejárásakor. Senkinek sem tűnt fel semmi gyanús.
Mindenki hallotta a robbanást, illetve érezte a rázkódást. Von
Knecht irodájának előterében megtalálták a házi készítésű bomba
maradványait. Pelle, a tűzszerészek vezetője szerint műanyag
darabokat is találtak a bomba mellett. Szerinte benzinkanna
maradványai lehetnek. Akárki is tette oda, biztos akart lenni benne,
hogy minden porig ég a házban. A technikusok holnapra készülnek
el a teljes jelentéssel.
Andersson arca még mindig lángolt.
− Tommy, te és Fredrik utánanéztek a Köpcös Lassénak.
Tudjátok meg, mikor jött ki a börtönből. Lehet, hogy ez egy fontos
nyom lesz. Hans, találtál valakit, aki látott bármit is kedd este a
parkolóház környékén?
Hans Borg nemet intett a fejével.
 − Még egyszer végigjártam az épületet. Elsősorban a
Kapellgatanra néző lakásokat kerestem fel. Kettőtől fél ötig
beszéltem azokkal, akik a parkolóházból hozták ki a kocsijukat.
Senki sem látott semmit. Kitettem egy cédulát a parkolóház ajtajára,
hogy jelentkezzen, aki bármi furcsát látott vagy hallott a gyilkosság
estéjén.
− Egyebet nemigen tehetünk. Talán este fél hat körül
visszamehetünk. Lehet, hogy akad valaki, aki emlékszik valamire.
Vagy még jobbat mondok. Holnap reggel hattól este hétig ott
leszünk a parkolóban. Akárki jön be a parkolóházba, mindenkit
kikérdezünk, nem látott-e valamit kedd este. Ha ez sem segít, akkor
fel kell adnunk ezt a vonalat. De én azt hiszem, nem valószínű, hogy
a gyilkos megölte von Knechtet, aztán elsétált az esőben. Szerintem
kocsija volt. Jonny és Hans, ti kapjátok ezt a feladatot − tette hozzá
határozottan a főfelügyelő.
Egyik megbízott sem tűnt túl lelkesnek, de elismerték, hogy
van logika a főnökük elképzelésében.
− Rendben. Akkor már csak Hannu maradt. Megtaláltad
Pirjót?
− Nem, csak a gyerekeit. Ma délután mentem el hozzájuk.
Angered közelében laknak. Két szoba és egy konyha a lakásuk.
− Az nem sok öt embernek.
− Négynek. Göte Larsson lelépett. A gyerekek két éve nem is
látták. Lehet, hogy tengerre szállt, mivel tengerész.
− De még házasságban élnek?
− Igen. A két kicsi, Juha és Timo volt otthon, mert
influenzásak. Az anyjukról szerda óta nem hallottak semmit.
− És ki vigyáz a gyerekekre?
− Marjatta. Tizenhárom éves, és gyakran vigyáz az öccseire.
− Máskor is eltűnt már az anyjuk?
− Nem, ilyen még nem történt. Marjatta szerint nincs férfi az
életében. Beszéltem az angeredi rendőrökkel és a mentőkkel is.
Semmiről nem tudnak. Jelentenünk kell az eltűnését.
− Igen, ez nyilvánvaló. Azért keresd tovább, Hannu. Vajon
miért tűnik el von Knechték takarítónője, amikor megölik Richardot
és felrobbantják az irodáját? Valószínűleg látott valamit múlt hétfőn,
amikor takarított. Mellesleg a lánya nem volt vele?
− De, igen.
− És azt mondtad, tizenhárom éves, ugye?
 − Igen.
Andersson gondolkodott egy percig, majd visszafordult
Hannuhoz.
− Nem látott vagy hallott valami furcsát múlt hétfőn?
− Nem. De elég nehezen értettem, ahogy finnül beszélt.
− Miért? Többféle finn nyelv létezik?
− Igen. Pirjo és a gyerekek Észak-Karéliából származnak,
Joenssuból. Én pedig Övertorneåból. Teljesen más dialektus, szinte
egy másik nyelv.
Kopogtak. Megjöttek a technikusok, és leültek a kikészített
székekre. Hannu folytatta a mondandóját.
− Pirjo nem járat újságot, és nem hallgatja a híreket. Nem
tudta, hogy von Knecht meghalt. Elment a lakásba, ahogy minden
szerdán tette. A technikusokkal találkozott, akik elmondták neki, mi
történt. Onnan hazament. A fiúk szerint fél tizenkettőkor ért haza.
Nincs kocsija, busszal vagy villamossal jár. Marjatta fél négykor jött
haza az iskolából. Pirjo készített ebédet, majd öt után közölte, hogy
el kell mennie, mert vállalt egy takarítást. Azt nem mondta meg, hol.
Azóta nem látták, nem is hallottak róla semmit.
Senki sem szólalt meg. Mintha mindenkinek szüksége lett
volna egy kis időre, hogy feldolgozza a szokatlanul hosszú
beszámolót. Hannu ritkán beszélt ennyit. Andersson szólalt meg
elsőként.
− Tudod, mióta él Pirjo Svédországban?
− Három éve.
− És még sosem tűnt el korábban?
− Nem.
Andersson aggodalmas arcot vágott. Mit jelent mindez?
Véletlen egybeesés lenne? Önszántából tűnt el? Megfenyegették?
Úgy érezte, az eltűnésnek köze van a von Knecht-gyilkossághoz.
Rácsapott az asztalra.
− Hannu, mindent meg kell tenned, hogy előkerítsd Pirjót! Ez
létfontosságú! A fene vigye el, nem tűnhet el csak úgy! Három
gyerek várja otthon! Biztosan látott valamit hétfőn. Kérdezd ki még
egyszer a lányát.
Egy pillanatig elgondolkodott, de semmi más nem jutott
eszébe.
− Van egy gyilkosságunk, egy robbantásunk és egy eltűnésünk.
És nem tudjuk, van-e közöttük bármiféle kapcsolat. Nekem az az
érzésem, hogy igen − tette hozzá komoran.
Sóhajtott, és fel-alá járkált az asztal körül. Ha mozgott,
általában kitisztult az agya. Ebben a pillanatban kaotikus állapotok
uralkodtak a fejében.
− Visszatérve a von Knecht-gyilkosságra. Hannu, nyomára
bukkantál a törvénytelen gyereknek és az anyjának?
− Mivel én Angeredben voltam, megkértem egy srácot a
felkutatásukra, akit még a rendőrakadémiáról ismerek, és most
Stockholmban dolgozik. Holnap hív vissza.
− Otthon nem tud ma este elérni téged?
− Nem. Még nem kötötték be nálam a telefont.
− Tehát Göteborgba is nemrég költöztél, nem csak a
munkahelyed új nálunk?
− Úgy van.
− Irene, neked holnap még az autókereskedővel is beszélned
kell. Akár te is várhatsz arra a stockholmi hívásra. Akkor Hannu
mehet a dolgára, és keresheti tovább Pirjót.
Irene kérdőn nézett Hannura. A férfi bólintott, és mintha el is
mosolyodott volna. Ami azt illeti, elég jóképű volt. És még nem
nősült meg. De körülbelül annyira volt közlékeny, mint egy
aranyhal.
− Hogy hívják a stockholmi barátodat?
− Veiko Fors. Felügyelő.
Andersson nagyon közel állt ahhoz, hogy megkérdezze Hannut,
tényleg van-e egy titkos finn hálózat a svéd rendőrségen belül, de
inkább nem tette. Nem kell mindig mindent megkérdezni. Inkább
Birgittához fordult.
− Birgitta, te fogsz Hannunak segíteni holnap. Ez most a
legfontosabb. Van személyleírásunk a takarítónőről?
Hannu bólintott.
− Körülbelül százötven centiméter magas. A lánya nem tudja,
hány kiló lehet, de elég kövér. Szőke, vállig érő hajat visel.
Harminckét éves. Egy újságosnál is takarít. Segélyt is kap. Beszéltem
a szociális munkással, mert tudnia kell, hogy Pirjo eltűnt. Megígérte,
hogy ránéz a gyerekekre.
Fredrik udvariasan jelentkezett, mert kérdezni akart valamit.
− Tehát akkor van pénze, nem? Úgy értem, ha összeadjuk a
segélyt, a hivatalos munkáit és a feketemunkákat?
Hannu belelapozott a jegyzetfüzetébe. Amikor megtalálta, amit
keresett, felolvasta:
− Félállásban takarítónő, ez 4300 korona, plusz a segély, a
lakásbérleti hozzájárulás és a családi pótlék. Az adó levonása után
4100 havonta, amelyből ki kell fizetni a bérleti díj megmaradó
részét, valamint ételt és ruhát kell vennie négy embernek. Az
adatokat a szociális osztálytól kaptam. Úgy tűnik, szüksége volt még
több munkára.
Irenének eszébe jutott valami.
− Vajon mennyit dolgozott hetente von Knechtéknél? Ha heti
háromszor ment, ahogy Sylvia mondta, akkor is csupán néhány órás
elfoglaltságot jelentett egy-egy alkalom. Utánanézzek?
− Hívd fel a barátnődet, a kedves Sylvia von Knechtet, és
kérdezd meg tőle.
Andersson nevetgélt, mert örült a viccének. Irenének
lelkifurdalása támadt. Ennyire nyilvánvaló, hogy nem kedveli
Sylviát? Ugyanakkor azt is érezte, hogy bizonyos mértékig megérti a
nőt, sőt együtt érez vele. Nem lehetett vidám dolog Richard von
Knecht feleségének lenni.
Andersson rácsapott a térdére.
− Most tartsunk kávészünetet, mielőtt Malm és Ljunggren
elmondja a legújabb híreit.
Odalépett a kávégéphez. Még hosszú volt az este.

Svante Malm nyomban beszélni kezdett, amint kiitta az utolsó csepp

kávéját.
− Ma rendszereztük az ujjlenyomatokat. Huszonkét különböző
emberét találtuk a helyszínen. Tizenhármat már azonosítottunk. A
szombati vendégek lakóhelye szerinti kollégák segítenek. Felkeresik
őket, hogy levegyék az ujjlenyomatukat, így nem kell mindenkinek
ideutaznia Göteborgba. Hannu odaadta Pirjo lányának
ujjlenyomatát, és az ágya melletti vekkerről sikerült levennie Pirjóét
is. Von Knecht lakásában nem voltak nyomok a villanykapcsolókon
az előszobában, a konyhában, a fürdőszobában, a fenti hálószobában
és a kamrában. Valaki gondosan letörölgette őket. Ugyanez történt
az erkélyajtó kilincsével, a bárd nyelével és a külső ajtó kilincsével is.
A többi kapcsolón bőven van ujjlenyomat, leginkább Richardé és
Sylviáé. Jó pár van Pirjóéból és a lányáéból is. Ők hétfőn jártak a
lakásban, amikor kitakarítottak. Még a mosógép nyomógombjait is
letörölte valaki.
− Különös. Miért tenne ilyesmit bárki is? − kérdezte
csodálkozva Andersson.
Irene gyorsan válaszolt.
− Talán van rá egy egyszerű magyarázat. Lehet, hogy nem von
Knecht tette be a ruhákat a gépbe, hanem a gyilkos. Tudom, hogy
nem tartozik ide, de megkérdezhetem, milyen gyógyszeres üveget
tartott Sylvia von Knecht az éjjeliszekrénye fiókjában?
Malm lapozgatni kezdett a füzetében.
− Itt is van! Négy üveg öt milligrammos Stesolid. Az egyik
majdnem üres volt, a másikat ki sem nyitották még. Két üveg Sobril,
tizenöt milligrammos. Az egyikből alig hiányzik, a másikat még nem
nyitották ki. Egy üveg Rohypnol, egy milligrammos, ami majdnem
üres már.
Fredrik összezavarodott ennyi információ hallatán.
− Milyen gyógyszerek ezek?
− A Stesolid és a Sobril nyugtató. A Rohypnol altató. A
recepteket három különböző orvos írta fel. Én nem vagyok sem
orvos, sem gyógyszerész, de nyilvánvaló, hogy drogproblémáról van
szó − közölte Svante Malm.
A technikusok a haj- és textilszálakat katalogizálták, de miután
a lakást éppen az előző nap takarították ki, jelentős mennyiséget
nem találtak ezekből. Bizonyos hajszálakról már kiderült, hogy
néhány szombati vendégtől származnak. Malm megkérte Hannut,
hogy vegyen le Pirjo hajkeféjéről is egy szálat, és szerezzen néhányat
Marjettától is. A kamrában talált hajszálak valószínűleg Pirjótól és a
lányától származnak. Fel kell venni a kapcsolatot a Stockholmból és
Helsinkiből érkező szombati vendégekkel is. A jelentés végén Malm
közölte, hogy az emeleti hálószoba ágyneműjét nemrég cserélték le.
− A fürdőszobában tiszta törölközőket találtunk, de a
szaunában nem. Ott az lógott, amelyet von Knecht használt.
Irene elgondolkodott ezen. Végül hangosan is kimondta, ami
foglalkoztatta.
− Nem tudom, más férfiak hogy vannak ezzel, ha otthon
betegeskednek, de azt tudom, hogy a férjem mit csinál. Szinte sosem
beteg, de ha egy kicsit is náthás, szinte haldoklik. Az egész szobát
elborítják a használt papír zsebkendők, forró vizes palackok,
húsleveses tálkák és a rágcsák. A földön a köhögéscsillapító dobozai,
újságok és más olvasnivalók hevernek szerteszét. Különösen akkor,
ha kezdi jobban érezni magát. De Richard von Knechtnél semmi
ilyesmit nem láttunk. Makulátlanul tiszta volt az egész lakás, pedig
egy napig egyedül volt otthon, és állítólag meg volt fázva. Pirjo és a
lánya már korábban kitakarított. Kedden egyig nem hagyta el a
lakását, akkor ment ebédelni Johanneshusba Valle Reuterrel.
A jelenlévők csendben ültek egy darabig. Pár másodperc múlva
a többség egyetértően bólogatott.
Jonny persze ellenkezett.
− Az én lakásom nem így néz ki. A feleségem rendben tartja.
− Pontosan! Felszedi utánad a szemetet. Szerintem ez történt
Richarddal is. Az ágyat áthúzták, a törölközőket lecserélték, és a
mosógép éppen mos. A szobákat, amelyekben az elmúlt huszonnégy
órát töltötte, kiporszívózták. A porszívózsák! Svante, találtatok
benne valamit?
− Nem. Azt is kicserélték. Teljesen üres volt.
− Akkor az is lehet, hogy a zsákot és a szemetet is levitték a
szeméttárolóba. Ha a gyilkos volt az, aki ott járt. Eddig egyik lakó
sem ismerte el, hogy abban az időben járt a szeméttárolóban.
Andersson közbevágott.
− De von Knechtnek észre kellett vennie, hogy kitakarítottak.
Amikor jó néhány órával később beléptünk, még akkor is Ajax-szag
volt.
− Igen, valószínűleg nem érte meglepetésként. Nyilván
hozzászokott.
Mindenki a lehetséges következményeket fontolgatta.
− Azt akarod mondani, hogy a gyilkos a gyilkosság előtt
takarította ki a lakást? − kérdezte Andersson kétkedve.
Irene vállat vont.
− Nem feltétlenül a gyilkos. De az is lehet. Valaki
mindenképpen el akarta tüntetni a nyomokat a lakásból. A
gyilkosság után nem lett volna elég idő a takarításhoz. Ahhoz
legalább két-három óra kellett volna.
Andersson olyan izgatott lett, hogy a füle szinte lángolt.
− Senki sem enged be a lakásába valakit azért, hogy eltüntesse
az eldobált papír zsebkendőit. Aztán pedig nyugodtan elmegy
ebédelni? Végül hazatér, beül a szaunába egy whisky-vel, majd
hagyja, hogy a takarító fejbe vágja és kilökje az erkélyről. Nincs jele,
hogy ketten szaunáztak volna, és jól érezték volna magukat −
mondta a főfelügyelő, és már alig kapott levegőt.
 Tommy Persson úgy érezte, eljött az ő ideje.
− Várjatok csak! Azt hiszem, Irene jó nyomon jár! Talán von
Knecht elhívta Pirjót, hogy takarítson ki. Miután…?
Jonny arca felderült.
− Egy orgia után? Nyilvánvaló! Végül is a felesége nem volt
otthon.
Birgitta közbevágott.
− Ne magadból indulj ki!
Andersson először Tommyra, majd Irenére nézett.
− Pirjót? Tényleg, miért is ne? Az egyik ötlet sem nagyobb
hülyeség, mint a másik. De miért jönne vissza az asszony egy nappal
azután, hogy kitakarította a lakást? Másrészt viszont, ez
megmagyarázná, miért volt von Knecht egyedül, amikor hazament.
Pirjo addigra már végzett. Hannu, Birgitta, meg kell találnotok
Pirjót.
Irenének eszébe jutott, hogy valamit még kérdezni akart.
− Svante, voltak szendvicsek a hűtőben? Sylvia azt mondta,
hogy a férje vett két szendvicset vacsorára.
− Nem, szinte teljesen üresen találtuk. Csak egy kis sajt és
néhány tojás, pár sör és némi pácolt hering volt a polcokon. De friss
ételt nem láttunk.
− Értem. Azt mondta Sylviának, amikor kedden beszéltek
telefonon, hogy vesz két szendvicset. Gondolom, elfelejtette.
Malm bólintott, majd folytatta.
− Térjünk át a tűzesetre. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy
a tüzet a bomba felrobbanása okozta. Beszéltem Pelle Svensson
tűzszerésszel, aki elmondta, hogy valószínűleg egy nagyobb bombát
használhatott a tettes. Egy vastag vascső tele robbanószerrel. A
robbanózsinórt valószínűleg a bomba és a benzines kanna közé
helyezte.
− És hogyan hozta működésbe?
− Pelle megígérte, hogy holnap mindent elmagyaráz. A
bizonyítékok még nem egyértelműek, de van egy elmélete.
− És a holttest?
− Még nem tudunk róla túl sokat. Stridner megígérte, hogy
holnap reggel vet rá egy pillantást. A patológián azt mondták, hogy
ma egy szimpóziumon vesz részt az igazságügyi orvosszakértőkkel. A
többi kórboncnok is ott van.
Malm leült. Jó pár ötlet és kérdés felmerült az elhangzottakkal
kapcsolatban, de úgy tűnt, nem jutnak egyről a kettőre. Kilenckor a
főfelügyelő úgy döntött, befejezik aznapra.
− Jól van. Menjünk haza, és aludjunk egy kicsit. Holnap tiszta
fejre lesz szükségünk. Mindenki tudja a feladatát.
Morogtak valamit válaszképpen, és bólogattak.
− Egész nap itt leszek… Héttől, ameddig kell. Ha találtok
valamit, hívjatok fel. Hétfő reggel nyolckor ismét itt találkozunk.
Szombaton Tommy lesz az ügyeletes. A helyettese… Irene. Vasárnap
pedig Hans. A helyettese… én leszek.
Irenének ez megfelelt. Így legalább szabad lesz a vasárnapja.
Szombaton este együtt lehet Kristerrel. Szuper. Hirtelen rádöbbent,
milyen fáradt.

Sammie boldog szaglászásán és apró kis vakkantásain kívül minden

csendes volt a házban, bár alig múlt tíz óra. A kutya szőre
gubancosnak tűnt, ideje lett volna kikefélni. Ezzel azonban várni
kell, amíg befejezik ezt az ügyet. Irenére hirtelen rátört a
lelkifurdalás. Sammie nagyon aranyos kutya, de senkinek sincs rá
elég ideje. Mindenki túl sokat vállalt: munka, iskola, edzések… A
kutyacsősznél persze voltak barátai. Hogy egy kicsit kárpótolja a kis
állatot, és saját rossz érzéseit is elhessegesse, kivitte esti sétára.
Az utcáról látta, hogy Katarina szobájában ég a villany. Biztos
az ágyon fekve olvas, de az is lehet, hogy elaludt, és nem kapcsolta le
a villanyt. Mielőtt lefekszik, még fel kell mennie az emeletre, hogy
megnézze.
Krister időbeosztása tulajdonképpen ideálisnak volt mondható.
Csütörtökönként későig dolgozott, majdnem éjfélkor végzett.
Ezenkívül vagy pénteken, vagy szombaton maradt bent tovább.
Minden harmadik hétvégén mindkét napja szabad volt. Korábban az
anyja besegített az ikrek ellátásába, amikor Krister beosztása
ütközött az övével. De a lányok ma már elég nagyok, és a nagyinak
az utóbbi három évben nem kellett olyan gyakran átjönnie, mint
régebben. Az idő a szülőknek dolgozik.
Magában mosolyogva sétált az utcán. Elgondolkodott. Ezért
érte váratlanul, amikor Sammie hirtelen felugatott, és rátámadt a
garázs melletti sötétségben mozgó árnyékra.
 Kilencedik fejezet

− Jó reggelt, édes! Rettenetesen nézel ki!

− Köszönöm, kedves vagy. Pont az ilyen megjegyzések teszik
könnyűvé a napomat.
Irene mérgesen kapta fel az odakészített törölközőt, majd úgy
dobta oda a férjének, hogy ráspricceljen a zuhanyrózsából ömlő víz.
A kis bosszú is bosszú, még ha gyerekes is. Krister bosszantóan
nevetett.
− Jól van, jól van. Szóval megint egy olyan napra ébredtünk.
Ez már több volt a kelleténél.
− Nem, de négy nap alatt több mint ötven órát dolgoztam. És
Jenny tegnap gondoskodott róla, hogy majdnem örökre bedobjam a
törölközőt.
− Valamiért felizgatnak a törölközők téged?
− Menj és ugorj a tóba!
Irene mérgesen lépett be a zuhanykabinba. Amikor
megfordult, látta, hogy Krister fogja a törölközőjét, és fütyörészve
távozik a fürdőszobából. Most ő maradt ott törölköző nélkül. Ez a
nap kétségkívül borzalmas, pedig még el sem kezdődött.
A zuhany után kicsit jobban érezte magát, de még mindig
harcias kedvében volt. Nem Krister a fő ellenfél, de majd ő is
megkapja a magáét. Először Jennyvel akart foglalkozni.
A másik lánya a reggelije mellett ült.
− Hol van Jenny? − kérdezte Irene.
− Azt mondta, hogy beteg − válaszolta Katarina, aki egy újság
címlapját nézegette. − Anya, te ott voltál, amikor megtalálták azt a
fickót, aki elégett?
Krister tréfás kedvében volt.
− Ha elégett volna, akkor nem tudták volna megtalálni, nem
igaz?
− Haha, nagyon vicces. Ne legyél már ilyen nagy arc! − jegyezte
meg a kislány.
Krister meghökkent. Irenét kéjes káröröm járta át, amikor látta
a férje elbizonytalanodását. Fogalma sem volt, mit jelenthet
Katarina megjegyzése, de nem akarta elárulni, hogy nem naprakész
a legújabb tinédzserszlenget illetően. Krister kérdőn nézett Irenére,
aki bájosan visszamosolygott rá.
− Nem, nem voltam ott. És nem is láttam, hála istennek. Jenny
valóban beteg?
− Tőle kérdezd, ne tőlem. Én jól vagyok. Megint az a… −
mondta Katarina, és ellenségesen nézett rá.
Irene sóhajtott. Úgy döntött, taktikát vált. Nem jó, ha az ember
az egész világgal hadilábon áll. Fáradt hangon közölte:
− Biztos a tegnapi este miatt van ennyire kiborulva. Nem
sokkal tíz után kivittem Sammie-t sétálni. Szerintem alig voltunk
kint többet fél óránál. Amikor befordultam a garázsnál, Sammie
ráugrott valakire, aki akkor surrant el az épület sarkánál. Majdnem
szívinfarktust kaptam. Nagyon megijedtem! Jenny volt az. Ha nem
lett volna velem a kutya, észre sem veszem. De persze a szaga
elárulta.
Krister azonnal Katarinához fordult.
− Mit csinált odakint fél tizenegykor, ráadásul hétköznap?
A lány belemélyedt az újságba, és úgy tett, mintha nem hallaná
a kérdést. De két szülő vizslató tekintete elől nehéz elmenekülni.
Végül válaszolnia kellett.
− Játszottak. A zenekarral − közölte morcosan.
Irene sóhajtott.
− Igen, nekem is ezt mondta, de piros a nyaka. És nem
hajlandó megmondani, ki szívta ki.
Katarina felugrott, és elhajította az újságot.
− Ez az ő dolga! − mondta mérgesen, és kimasírozott a
konyhából.
Krister jókedve azonnal elszállt. Aggódva nézett Irenére.
− Ne haragudj, de nem tudtam erről semmit. Amikor éjfélkor
hazajöttem, már mindenki aludt.
− Kimerültem. Halálosan elfáradtam.
− Irene, felmegyek és beszélek Jennyvel. Edd meg nyugodtan a
reggelidet.
Irene majdnem elsírta magát. Átölelte a férjét. Hálás volt a
sorsnak vagy akárkinek, akit illet, amiért ilyen csodálatos férjet
kapott. Ő csak egy nyavalygó feleség, aki nem tudja irányítani az
életét, nem tudja ellátni a munkáját, a férjét, a gyerekeit és az
otthonát. És a kutyát sem, jutott eszébe, amikor Sammie szanaszét
álló bajuszkája megjelent az ajtónyílásban.

− Tudja valaki, hol van Hannu Rauhala? Telefonon hívják

Stockholmból.
Irene felkapta a fejét. Stockholm! Biztos Hannu nyomozó
ismerőse jelentkezik. Odasietett a telefonhoz.
− Itt Irene. Kapcsold ide hozzám. Hannu megkért, hogy
intézzem el helyette.
Ez nem volt teljesen igaz, de Irene úgy érezte, nincs idő arra,
hogy mindent megmagyarázzon. Miközben megpróbálta leráncigálni
magáról a dzsekijét, megcsörrent a telefon. Kifulladva nyúlt a
kagylóért, de az egyik karja belegabalyodott a dzseki ujjába.
− Irene Huss beszél.
− Halló! Veiko Fors vagyok a stockholmi rendőrségtől. Hannut
keresem.
− Igen, tudom, ugyanazon az ügyön dolgozunk. Kevés
emberünk van, úgyhogy Hannu megkért, fogadjam a hívását. Ő
most nincs itt. Egy nagyon fontos, eltűnt tanút keres.
Veiko Fors beszédén nem érződött a finn akcentus. Igazából
úgy hangzott, mintha Stockholm déli részén élt volna.
− A von Knecht-ügy igen bonyolult, ahogy azt bizonyára
olvasta a lapokban − folytatta Irene.
− Próbáltam elérni Jonas Söder művészt, aki a Fjällgatanon
lakik. Többször hívtam, sőt tegnap este, hazafelé a lakása felé
kanyarodtam, és becsöngettem. Nem adott életjelet. Mona Söderrel
sem jutottam többre. Megszereztem a munkahelyi számát, és öt
körül fel is vette a telefont. De amikor bemutatkoztam, és közöltem,
hogy beszélnem kell vele és Jonasszal is a von Knecht-gyilkosság
ügyében, indulatossá vált. Egyszerűen nem volt hajlandó velem
beszélni. Azt mondta, csak a nyomozás vezetőjével fog beszélni.
Irene leírta Mona, illetve Jonas Söder telefonszámát és címét a
jegyzetfüzetébe, Veikónak megvolt Mona munkahelyi száma is. Azt
is megtudta a fiatalembertől, hogy Mona Söder személyzeti igazgató.
Irene kedvetlenül tette le a kagylót. Ezt hogy fogja megoldani?
De nem volt ideje sokat gondolkodni, mert a telefon ismét csöngött.
− Irene Huss nyomozó.
− Itt Robert Skytter.
 A név nem sokat mondott neki, de felismerte a harsogó hangot.
A Volkswagen autóügynöke. Fiatalos hangja beillett volna egy
energizáló gabonapehely vagy valamilyen ginzenges készítmény
reklámjába.
− Hahó! Ott van még?
− Tessék? Ja, elnézést! Valami máson gondolkodtam éppen.
Amiatt hívtam, mert állítólag Charlotte von Knecht kedden átvette
maguknál az új autóját. Ez valóban így történt?
− Igen, pontosan.
− Mikor ért oda?
− Hát… négy körül, vagy talán fél ötkor.
− És mikor jött el?
Rövid ideig csend volt. Amikor a férfi végül válaszolt, már nem
csengett olyan magabiztosan a hangja, mint korábban.
− Nem tudom biztosan. Azt hiszem, valamivel öt után.
− Nem öt előtt?
− Nem, ebben egészen biztos vagyok. Emlékszem, amikor
hallgattam az ötórás híreket a rádióban.
− Nem épp autót adott el? Hogyhogy volt ideje rádiót
hallgatni?
− Elmentünk egy próbaútra Charlotte kocsijával. Kissé
bizonytalannak érezte magát. Adtam neki pár jó tanácsot.
− Korábban nem Golfja volt?
− De igen, ám ez egy újabb modell. Több kütyü van benne.
Például sokkal erősebb a motorja is, százötven lóerős…
− Köszönöm, de már van autóm. Maga hány éves?
Hosszú csend következett.
− Mi köze ennek…? Huszonkettő.
− Nős vagy együtt él valakivel?
− Egyik sem. Na és maga? Most épp próbál felszedni?
Irene maga is meglepődött a reakcióján, de nem tudta
abbahagyni: a nevetés kiszakadt belőle. Le kellett tennie a telefont.
Ráborult az íróasztalára, és kibuggyantak a szeméből a könnyek,
annyira nevetett. Végül megfájdult a rekeszizma. Nagy nehezen
sikerült összeszednie magát, megtörölte az orrát és a szemét, és újra
felvette a kagylót.
− Ne haragudjon, Robert, de olyan vicces helyzet volt. Tudja,
ha elég korán kezdem, az anyja is lehetnék.
− Ez klassz! Örülök, hogy valakinek örömöt tudtam okozni.
Ami azt illeti, tényleg az idősebb nőket kedvelem.
− Például Charlottét?
− Charlotte tényleg különleges nő. És jó fej. Kedves.
− És biztos benne, hogy hallotta az ötórás híreket, amikor a
kocsiban ültek?
− Igen. De nem ültünk a kocsiban, hanem én éppen kiszálltam.
Charlotte látni akarta, hogy kell kivenni a pótkereket. De nyitva
maradt a kocsi ajtaja, és azért hallottam a híreket. Charlotte
mondott valamit az idő múlásáról, aztán elintéztük a papírokat.
Utána elment.
− Körülbelül öt óra tíz perckor?
− Igen, nagyjából.
− Köszönöm, Robert. Kérem, nézze el, hogy nevettem, de
tényleg nagyon vicces volt, amit mondott.
− Semmi gond. Ha kell egy új kocsi, ugorjon be!
Egy kis nevetés sokat javít az ember hangulatán. Már napok
óta nem lehetett látni a napot, és Irene úgy érezte, új energiákkal
töltődött fel. A nevetés valóban gyógyít. Egy kis telefonos flörtölés
csodákat művel a negyvenes nőkkel.
Andersson az irodájában ült. Amikor Irene halkan kopogott,
megrezzent.
− Jaj de megijesztettél!
− Gondolkodni próbálsz? Valami ég − mondta Irene, és a
levegőbe szagolt.
Andersson aggódva nézett körül.
− Hogy tudsz ilyen vidám lenni kora reggel? És helyesebb
lenne azt mondani, hogy valami már le is égett. Úgy tűnik, a
berzeliigatani tűznek nincs köze a von Knecht-gyilkossághoz. Bár
nagyon jó lett volna, ha nem így van. És a takarítónő is eltűnt.
− Beszéltem Hannu stockholmi barátjával. Veiko Forsnak
hívják.
− Mit tudtál meg?
− Egyelőre nem sokat. Nem találja Jonas Södert. A férfi
művész. Az anyja idegessé vált, amikor Veiko közölte, hogy
mindkettőjükkel beszélni akar a von Knecht-gyilkossággal
kapcsolatban. Senkivel sem hajlandó beszélni, csak a nyomozás
vezetőjével.
Andersson elgondolkodva nézett ki az ablakon. A
makramétartóban lógó kis növény már hónapokkal korábban feladta
a küzdelmet. A főfelügyelő hosszú percekig csöndben üldögélt. Aztán
anélkül, hogy Irenére nézett volna, elgondolkodva megszólalt:
− Rajtam kívül csak te és Jonny vagytok itt pillanatnyilag.
Jonny Ivan Viktorsszal beszél. Te mit tervezel?
− Gondoltam, felhívom Sylviát, és megkérdezem, hány órát
dolgozik nála Pirjo. Egyébként épp most beszéltem a mölndali
autóügynökkel. Az elhangzottakból ítélve Charlotténak öt óra tíz
percig van alibije.
− Akkor nem érhetett be a városközpontba, és nem lökhette le
az apósát az erkélyről. Amúgy is nehéz elhinni, hogy Charlotte jól
értene a bombakészítéshez.
− Valami azt súgja, hogy még főzni sem tud.
Irene viccnek szánta a megjegyzést, de rögtön kihallotta belőle
a saját rosszindulatát. A fejében visszhangzott Rob vidám hangja:
„Ha valakinek ilyen dudái vannak, minek kellene főznie?”
Szemmel láthatóan Andersson nem akadt fenn a Charlotte
háziasszonyi képességeire tett megjegyzésen. A saját gondolataival
és terveivel volt elfoglalva.
− Jonnynak és Hansnak a parkolóházban kell maradnia.
Tommy és Fredrik körbejárja a Berzeliigatant. Birgitta a
fényképésszel, Bobo Torssonnal beszél, és segít Hannunak Pirjo
Larsson keresésében. Nekem pedig Yvonne Stridnerrel kell
találkoznom. Végzett a holttest boncolásával. Mi van még? Ja, igen,
fel kell próbálnom pár nadrágot.
Az utolsó mondatnál elborult az arca. Nagyot sóhajtott.
− Csakis te tudsz vele beszélni, Irene. Neked kell foglalkoznod
a stockholmi szállal.
− Rendben. Megvan Veiko telefonszáma. De előbb felhívom
Sylvia von Knechtet.

A telefon legalább tucatszor csöngött, mire Sylvia bágyadt hangon

beleszólt a kagylóba.
Csak nem túladagoltad magad, Sylvia? − gondolta Irene, de
hangosan nem mondott semmit.
− Jó reggelt! Elnézést, ha felkeltettem. Irene Huss nyomozó
vagyok.
Érthetetlen motyogás és nyögés volt a válasz. Irene gyorsan
folytatta:
 − Andersson főfelügyelő megbízásából telefonálok. Keressük
Pirjo Larssont, aki múlt szerdán eltűnt. Ön sem tud róla semmit?
− Neeem… Nem… tudom… Azt hiszem, Angeredben lakik −
motyogta Sylvia.
− Igen, azt tudjuk. De nem ment haza, és egyedül hagyta a
három gyerekét.
− Ó… ez furcsa.
Úgy tűnt, Sylvia lassan kezd felébredni.
− És akkor ki fogja kitakarítani a lakást?
Már teljesen éber volt. Irene nagyot sóhajtott, majd folytatta:
− Azt szeretnénk tudni, hány órát dolgozott önöknél Pirjo.
Egy ideig csönd volt. Irene már azt hitte, a nő megint elaludt.
Végül halk válasz érkezett.
− Tizenötöt.
− Három napra elosztva? Hétfő, szerda és péntek. Így van? És
mennyit fizet neki?
− Nem hiszem, hogy ehhez bármi köze lenne.
Irene megpróbált határozottan válaszolni.
− Nos, ami azt illeti, mégis van. Pirjo anyagi helyzetét
vizsgáljuk.
Sylviát ez cseppet sem hatotta meg. Felcsattant.
− Szerinte nem eleget.
− Fizetésemelést akar?
− Igen.
− Mennyit kap havonta?
Ismét csönd. Végül a nő feladta.
− Nyolcszázat.
− És mennyit akar?
− Kétezer-ötszázat! Elment az esze!
− Mennyit fog adni neki?
− Semennyit! Nincs emelés! Fel voltam háborodva!
Úgy tűnik, a düh tökéletesen felébresztette Sylviát. Irene
megpróbálta semleges témára terelni a beszélgetést.
− Úgy hallottam Henriktől, kimennek Marstrandra a hétvégén.
− Igen. Remélem, nem baj − a nő hangja elárulta, hogy ha
lenne is ezzel probléma, az őt egyáltalán nem érdekelné.
− Nincs, természetesen. Csak szerettem volna emlékeztetni,
hogy ha bármi új eszébe jut, telefonáljon. A nyomozócsoport mindig
a rendelkezésére áll.
 − Éjjel-nappal dolgoznak?
− Nem, nem igazán. Van ügyeleti beosztásunk.
Kellemes hétvégét kívántak egymásnak, és letették a telefont.
Irene úgy érezte, kávét kell szereznie Mona Söder felhívása előtt.

− Jó reggelt! Miben segíthetek? − szólt bele a kagylóba egy

barátságos hang.
− Mona Söder személyzeti igazgatóval szeretnék beszélni.
− Egy perc türelmet kérek.
Halk búgás jelezte, hogy a kapcsolat még él. Rekedt, de
kellemes női hang szólalt meg.
− Mona Söder.
− Jó reggelt. A nevem Irene Huss. A göteborgi rendőrség
nyomozója vagyok. Von Knecht meggyilkolásának ügyében keresem.
Mona Söder nagyot sóhajtott.
− Nem akarok belekeveredni ebbe! Most nem… most nem úgy
áll a helyzet. Nem akarjuk, hogy bármi közünk legyen hozzá.
Gyanúsítottak vagyunk?
− Mint azt bizonyára tudja, gyilkosság történt. Az áldozat
kapcsolatrendszerét is vizsgáljuk. Kiderült, hogy önnek és Richard
von Knechtnek 1965. július 19-én fia született.
Halk zokogás hallatszott a telefonban. De csak rövid ideig.
Mona Söder gyorsan összeszedte magát.
− Találkozhatnánk személyesen?
− Személyesen? De hát ön Stockholmban van!
− Igen, tudom. De a vallomásom fontos lehet a nyomozás
szempontjából. Ide kell utaznia.
Irene mind kevésbé tűnt határozottnak.
− Telefonon nem tudunk beszélni?
− Biztosan nem! Mindenképp szükséges ideutaznia.
− Beszélnem kell a főnökömmel. A göteborgi rendőrségnél is
takarékoskodni kell, ahogy máshol is.
− Hívjon, amint elintézte − válaszolta Mona Söder. −
Viszontlátásra!
Irene letette a kagylót. Le volt nyűgözve. Nyilvánvalóan Mona
Söder olyan ember, aki megszokta, hogy utasításokat ad másoknak.
− Hogy jutott eszedbe? Stockholmba utazni? Mi az, amit az a nő
nem tud elmondani telefonban?
− Állítólag meg akar mutatni valamit. Szerinte fontos lehet a
nyomozás szempontjából.
− Mutatni? Mi lehet olyan fontos?
Andersson, régi szokása szerint, a háta mögött összefogta a
kezét. Céltalanul járkált fel-alá a helyiségben. Egyszer csak megállt
Irene előtt, aki a látogatóknak fenntartott széken ült. A főfelügyelő
végül határozottan közölte:
− Menned kell. Ez az első alkalom a nyomozás során, hogy
valaki valami fontosat akar közölni. Nézd meg a menetrendet. Írj egy
utazási kérvényt, én pedig elintézem, hogy ne kelljen hosszú időre
megelőlegezni a jegy árát. Rendben?
− Jó. De először el kell intéznem néhány dolgot. Jenny betegen
fekszik otthon. Nincs komoly baja, csak megfázott. Krister ma este
sokáig dolgozik. Katarinának gyakorolnia kell a vasárnapi
dzsúdóbajnokságra. Felhívom anyámat. Remélem, ráér. Mivel
nyugdíjas, szinte sosincs otthon. Tudod, hogy van ez.
Irene hamisan dudorászni kezdett egy régi dallamot.
− Köszönöm, értem a kedves célzást. De most ne engem kínozz,
hanem kezdd intézni az ügyeidet, hogy minél előbb indulhass
Stockholmba − mondta Andersson.

− Mona Söder.
− Irene Huss nyomozó vagyok
− Á, igen. Üdvözlöm. Mikor tud jönni?
− A tizenegy óra ötös X−2000-essel megyek. Kettő után érek
Stockholmba.
− Jó. Akkor találkozzunk az Öt kis házban háromkor.
− Hogy találom meg? Ott van a munkahelye?
Irene fejében halványan kirajzolódott egy modern irodaépület
képe.
Mona Söder felnevetett. Meleg, lágy nevetése volt.
− Nem. Én egy számítógépes cégnél dolgozom. Az Öt kis ház
egy hangulatos étterem az óvárosban. Meghívom − válaszolta.
Mintha régi barátok lennének. Irene meglepődött, hogy a
Mona Söderrel Stockholmban elköltött ebéd kellemes programnak
ígérkezik. Habár a meghívás akár egy hivatalos személy
megvesztegetésének is tűnhetne.
− Eligazodik a városban? − kérdezte Mona.
− Igen, éltem ott egy évig, amikor az ulriksdali
rendőrakadémiára jártam. A Tomtebogatanon laktam.
− Menjen túl az Österlånggatanon, és gyalogoljon le néhány
háztömböt. Az étterem a Nygrändon van, a tenger felőli egyik
keresztutcában.
− Azt hiszem, könnyen megtalálom.
Azzal búcsúztak, hogy öt óra múlva találkoznak. Irene
rápillantott az órára. Még egy órája van a vonat indulásáig. Az anyja
megígérte, hogy kimegy hozzájuk délután. Kristert is értesítette.
Elfelejtett volna valamit? Semmi sem jutott eszébe.
Bekukkantott a főfelügyelő ajtaján hogy elbúcsúzzon, de már senki
nem volt odabent.

Néhány évvel korábban renoválták a göteborgi főpályaudvart,

gyönyörűen. A sötét, faborítású falak, a padok és az oszlopok a
századelő hangulatát idézik. De az utasok hosszú, tömött sora, a
padokon alvó részegek és a tébláboló drogosok megmaradtak. A
pénztár előtti sor is ugyanolyan hosszú, még akkor is, ha ma már
számítógépesített a folyamat, és az ablakok fölött digitális kijelzőn
látható a soron következő utas sorszáma. A váróteremben ülő és a
vágányok mellett álló utasokat üvegfal választja el a jegyére várakozó
türelmes tömegtől.
Irene csaknem fél óra alatt tudta megvenni a retúrjegyét
Stockholmba. Gyorsan kirohant a metsző szélbe, és futva közeledett
az ezüstkék intercity szerelvényhez.
Rég utazott vonaton. Már akkor tudta, hogy nem illik ebbe a
környezetbe, mielőtt leült volna. Nem volt kosztümben vagy magas
sarkú cipőben, nem volt nála aktatáska és laptop sem. Fekete
farmerjában, pufi dzsekijében és piros pulóverében kívülállónak
érezte magát. A férfias külsejű, szürke, csíkos kosztümöt viselő nő
rosszallóan nézett rá az olvasószemüvege fölött, amikor Irene leült
vele szemben. A nyomozó csupán egy sárga nejlonszatyrot hozott
magával, amelybe az újságosnál vásárolt szendvicset és hírlapokat
tette. Mivel retikült soha nem hordott, általában a dzsekije zsebében
hordta azt a kevéske holmit, amire hétköznap szüksége volt. Ezért a
zsebei mindig kipúposodtak, ami nem volt szép látvány. Elhatározta,
hogy úgy tesz, mintha a bal zsebében egy faxgép, a jobban pedig egy
laptop lenne.
Sugárzóan rámosolygott a szürke kosztümös nőre, és leült, így
lehet a leghatékonyabban megriasztani az embereket. Azt hiszik,
bolond vagy, és azonnal elkapják rólad a tekintetüket. Tüntetően
kinyitotta a Göteborg Times aznapi példányát, és elolvasta, mire
jutott a nyomozócsoportja a von Knecht-gyilkosság
felgöngyölítésében. A riporterek még nem értesültek Pirjo Larsson
eltűnéséről, sem arról, hogy von Knechtnek van egy másik fia is.
Miután több mint ötszáz kilométert utazik, találkozni fog a fiú
édesanyjával, és együtt fognak ebédelni.
Tizenöt perc sem telt el, és a kimerült Irene Huss nyomozó
édesdeden aludt.

Sivatagi szárazságot érzett a szájában. De nem csupán ez

bizonyította, hogy horkolt. A szemben ülő kosztümös nő
rosszindulatúan bámult rá. Irene úgy döntött, hogy felveszi a
kesztyűt, és ismét csak rámosolygott utastársára. A szürke nő
összeszorította az ajkait, és még mélyebbre merült háromkapcsos
mappája tartalmába. Már majdnem egy óra volt. Irene kávét
szeretett volna és némi élelmet. Kinyitotta az állomáson vásárolt
dobozos kóláját, és megevett egy szelet csokoládét. Helyet kellett
hagyni az ebédnek is. Furcsa érzés volt váratlanul elutazni a
fővárosba. Ugyanakkor azt is el kellett ismernie, hogy nagyon
kíváncsi Mona Söderre. Vajon mi lehet az, amit a nő mutatni akar
neki? Mi lehet olyan fontos a nyomozás szempontjából? Csak
remélni tudta, hogy eléri a visszafelé tartó, nyolc harmincas vonatot
Göteborgba.

Nem volt nehéz metróval eljutni az óvárosba. A hideg, csípős szél

ellenére időnként felbukkant a halvány napkorong a szürke égen.
Miután átsétált a keskeny utcákon, és megállt néhány butik előtt,
Irene elindult a Nygränd és az Öt kis ház nevű étterem felé. Vicces
név egy étteremnek, mivel kimondottan egy házban alakították ki.
De ha az ember jobban megnézte, kiderült, hogy valóban több
kisebb épület összeolvadásából alakult ki a mai helyszín. Nemcsak a
stílusuk, de a színeik is különböztek egymástól.
 Az étterem kellemes meleggel fogadta a belépőt. Irene becsukta
a régi, veretes faajtót, és érezte, hogy átjárja tagjait a meleg. Egy
középkorú ültető hostess biccentett barátságosan felé. Irene
megkérdezte, miért hívják így az éttermet. A hostess szemmel
láthatóan nem lepődött meg. Nyilván már sok vendég feltette ezt a
kérdést az elmúlt évek során.
Barátságos hangon mesélni kezdett.
− Az éttermet öt házban alakították ki. Ide tartozik a földszint,
az alagsor, sőt még a második szint egy része is. Amint ott is láthatja,
a házak közötti átjárót a boltívek és a lépcsők mutatják. Ezekben a
házakban régebben kocsmák és vendéglők üzemeltek a tizenhetedik
századtól. Sőt illegális söntések is. De időnként szénpinceként
használták őket. A tizenkilencedik század elején a házakban kisebb
lakásokat alakítottak ki. Valaha színészek és balett-táncosok laktak
bennük. Ma már nyugdíjban vannak, de sokan visszajönnek
megnézni a régi otthonukat, amelyben most − akárcsak eredetileg −
étterem működik. Így van ez már sok-sok éve.
− Milyen érdekes! Köszönöm, hogy ilyen részletesen elmesélte.
Szinte érzem, ahogy a költők szelleme kísért ezen a helyen.
A hostess nevetett.
− Reméljük, a szellemek ott maradnak, ahol vannak. Így nem
zavarják meg az ebédjét. Hol szeretne ülni?
− Mona Söderrel találkozom három órakor.
− Már megérkezett. Jöjjön velem.
Azzal vezetni kezdte Irenét a vakítóan fehér terítővel letakart
asztalok között, le a lépcsőn, majd át a boltívek alatt. Irene nehezen
tudott tájékozódni. A ház hátsó részében, egy távoli sarokban ült egy
nő egyedül. Irene szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, de még
így is nehéz volt kivenni az asztalnál ülő nőt. Amikor odaért az
asztalhoz, Mona Söder lassan felállt. Csupán néhány centiméterrel
lehetett alacsonyabb Irenénél. Erős testalkatú volt, de egyáltalán
nem kövér. Amikor kezet fogtak és üdvözölték egymást, Irene fejébe
egyetlen szó kúszott be: hatalom. Az asszonyt nyugodt, magabiztos,
tekintélyparancsoló erő jellemezte. Irene úgy érezte, Mona minden
bizonnyal kiváló főnök.
Az asszony kecsesen intett a szemben lévő szék felé.
− Kérem, foglaljon helyet, Irene. Remélem, megbocsát nekem,
de már rendeltem magunknak. Szereti a grillezett balti heringet?
Desszertre szilvapudingot kértem vaníliafagylalttal. Megfelel.
 − Nagyon jól hangzik.
Irene még csak egyszer evett balti heringet, de azt inkább
lehetett volna égett heringnek nevezni.
Mona odahívta a pincért, aki hangtalanul surrant az asztaluk
mellé.
− Kérünk két nagy barna sört és két akvavitot.
Irene megrezzent. Ennyi elég is volt abból, hogy valaki helyette
hoz döntéseket.
− Köszönöm, nem kérek rövidet. Nekem csak egy pilseni sört
hozzon − vágott közbe gyorsan.
Mona kissé felhúzta a szemöldökét, de csak vállat vont, és
elküldte a pincért. Azután kurtán felnevetett.
− Nehogy azt higgye, hogy minden nap akvavitot iszogatok
ebédre. De néha egy kis zsibbadás segít a túlélésben. Ma épp egy
ilyen nap van. Hamarosan megtudja, miért. De először együnk,
aztán térjünk az üzletre.
A hering mennyei volt. Irene szinte habzsolta az ételt. Ittak
egyet az óvárosra, az akvavittal és a sörrel koccintva. Mona
kötetlenül, egyszerűen beszélgetett.
Amikor befejezték a mesés szilvapudingot, és megitták a kávét,
Mona rendelt még egy konyakot. Szemmel láthatóan jól bírta az
italt. A vállai talán már nem voltak olyan merevek, de semmi mást
sem lehetett észrevenni a beszédén vagy a gesztusain. Irene
megállapította, hogy valószínűleg hozzá van szokva az alkoholhoz.
Mona kivett egy doboz cigarettát divatos kézitáskájából, amely
tökéletesen illett világosszürke pamutzakójához. A zakón kívül fehér
selyemblúzt és egyenes szabású fekete szoknyát viselt. A kényelmes,
lapos sarkú papucscipő tökéletessé tette azt a képet, amit a nő
sugárzott magáról: hatalmat, pénzt és eleganciát. Ezt a benyomást a
vastag aranylánc is erősítette, amelyet a nyakában hordott. Gyűrű
nem volt a kezén.
Mona megkínálta Irenét egy cigarettával, de a nyomozó nem
kért. Az asszony élvezettel fújta ki a füstöt, fehér felhőt küldve a
mennyezet felé. Egyedül voltak a helyiségben. A környező termekből
hangok hallatszottak, de körülöttük senki nem ült. Mona
elgondolkodva kezdett bele a történetébe:
− Hatvannégy áprilisában találkoztunk Richarddal. Egy áprilisi
estén futottunk össze, és a találkozás olyan volt, mint egy forgószél.
Huszonkét éves voltam, ő pedig huszonnyolc. Egy éve jártam a
szociális munkás szakra az egyetemen, de nem éreztem jól magam
Stockholmban. Ha valaki északon születik és nő fel, például
Härnösandban, mint én, annak Stockholm sokkoló lehet. Némelyek
kivirulnak és belevetik magukat az életbe, másoknak pedig
honvágyuk lesz. Mint ahogy nekem is az lett.
Irene csak most vette észre, hogy Monának enyhe
ångermanlandi akcentusa van. Először míves svéd beszédet hallott,
de idővel a kellemes északi dialektus is finoman megmutatkozott.
− De nem volt hová visszamennem. Apám egy fűrészmalomban
bekövetkező balesetben meghalt, amikor tizenöt éves voltam.
Anyám megismerkedett egy másik férfival. Összeházasodtak, és
Umeåba költöztek a két húgommal együtt. Én maradtam csak
Härnösandban, anyám unokatestvérénél fizettem a szállásért és a
kosztért, amíg el nem végeztem a középiskolát. Egyszer megláttam
egy apróhirdetést, és vakmerően válaszoltam rá: fiatal nőt kerestek
nyelvtudással irodai munkára. Stockholmban, persze. Majdnem
elájultam, amikor felhívtak és közölték, hogy augusztusban
kezdhetek. Egy panzióban találtam szobát, amelyet egy idős hölgy,
Birger Jarlsgatan vezetett. Szomorú kis szoba volt, udvarra néző. De
olcsó volt, és kijött a fizetésemből.
Mona köhögni kezdett. Aztán kortyolt egyet a kávéjából, hogy
elmúljon a köhögési roham. Újra mélyen beleszívott a cigarettájába,
majd folytatta a történetet:
− A munka ócska volt. Egy év után elegem lett, ezért
jelentkeztem a szociális munkás szakra. Akkoriban mindenki oda
akart járni! A jegyeim jók voltak, nem okozott gondot a bejutás. Egy
fél év után azonban rájöttem, hogy egy segélyezési irodában
ücsörögni szintén nem az én világom. A tönkrement életek
megváltását másra hagytam. Úgy éreztem, nem én vagyok az a fajta,
akit kielégítene ez a hivatás. Magamnak is volt elég gondom.
Elhallgatott és megitta a maradék konyakot. Irene elbűvölve
hallgatta. Nehéz volt elképzelni ezt a tekintélyt parancsoló, két
lábbal a földön járó nőt elveszett, magányos stockholmi diákként. De
biztosan akkor is elég elszánt volt, mivel nem maradt a nyugodt
irodai körülmények között.
−A diáktársaim kommunista nézeteket vallottak.
Szélsőbaloldaliként meg akarták váltani a világot. A
szociáldemokratákat mindenki burzsuj pártnak tartotta. Nehéz volt
akkoriban utat találni.
 Őszintén felnevetett, és elnyomta a cigarettáját a kis üveg
hamutálban.
− Maradtam hivatalnok. Először néhány évig a södertäljei
városházán. A hetvenes évek végén kerültem a magánszektorba. Az
elmúlt tíz évben egy számítógépes cég személyzeti igazgatója voltam.
Megint köhögnie kellett, majd kiöblítette a száját a kávé utolsó
kortyaival.
− Az életem? Mindössze ennyi. Csak két dolog történt velem:
Richard és Jonas. Tehát térjünk vissza Richardhoz.
Megint elhallgatott. Amikor végigsimította rövid, acélszürke
haját, kissé remegett a keze. Az ajtóban megjelent a pincér, és Mona,
Irene legnagyobb döbbenetére, füttyentett neki. Amikor a férfi
odajött az asztalhoz, Mona nem vette le a szemét Irenéről.
− Két konyakot kérek.
Irene megpróbált tiltakozni, de Mona a kezére tette a kezét, és
elhallgattatta.
− Egy gyönyörű áprilisi estén találkoztam Richarddal
Stockholm déli részén. Strindberg szelleme lengte be a helyet. A
levegő tavaszillatot árasztott, bár még nem volt meleg. Magányosan
sétálgattam, céltalanul kószáltam. Nemrég szakítottam egy fiúval,
akivel együtt jártam iskolába. Elegem lett belőle és a többi fiúból is.
Egy padon üldögéltem, és megpróbáltam semmire sem gondolni.
Hirtelen leült mellém egy férfi. Halálra ijedtem, és ez látszott is
rajtam. Beszélgetni kezdtünk, és gyorsan telt az idő. Az az ember tele
volt… életörömmel. Igen, ez a helyes kifejezés, ami mindig eszembe
jut, valahányszor Richardra gondolok. Életöröm. Jonas is hasonlít
ebben az apjához. Még sosem láttam ilyesmit korábban!
Mona elhallgatott és rágyújtott egy újabb cigarettára.
− Természetesen tudtam, hogy idősebb, mint én. Olyan finom
modorú volt! Beleszédültem, teljesen lenyűgözött! Természetesen
akkoriban én is csinos voltam, de korábban senki nem nézett rám
olyan szemmel, mint Richard. Azt mondta, okos dolgokat mondok.
Amit pedig ő mondott, az egzotikus és izgalmas volt a füleimnek.
Hosszú órákon át beszélgettünk. Aztán elmentünk a lakásába a
Fjällgatanra. Ittunk egy üveg bort, és három nap, három éjjel
szeretkeztünk egyfolytában. Áprilisban és májusban ott maradtam
vele. Megtartottam a szobámat a Birger Jarlsgatanon, de alig voltam
ott. Júniusban és júliusban visszament Göteborgba. Segítenie kellett
az apja cégénél, és ahogy mondta, összekötötte a kellemest a
hasznossal. Később megtudtam, hogy Madleine-nek hívták a
kellemest. Viharos volt a románcuk, a nő férjnél volt. Nekem, aki
nem olvastam a pletykalapokat, és nem volt olyan barátnőm, akivel
kibeszélhettük volna a celebek legújabb botrányait, fogalmam sem
volt semmiről. Csak szeptember elején hallottam róla ismét. Nagyon
boldognak éreztem magam. Nem kérdeztem semmit, nem akartam
válaszokat, csak szeretkeztünk, szeretkeztünk vég nélkül. November
végén rájöttem, hogy terhes vagyok. Abban bíztam, minden rendben
lesz, hiszen Richardnak jó állása és sok pénze van. Halasztok egy
évet az egyetemen, aztán találunk egy dadust. És persze először
összeházasodunk. Richard sosem mondta, mit gondol arról a
gyerekkérdésről. Persze, egyáltalán nem akart nősülni. Legalábbis
engem nem akart elvenni. De ezt elfelejtette közölni. Éppolyan
kedves és elragadó volt, mint korábban. De egyre többet dolgozott
este, és ezt azzal indokolta, hogy szükségünk van a pénzre most,
hogy jön a baba. Én pedig akartam hinni neki.
Mona elhallgatott, és élesen Irenére nézett.
− Biztosan nem tűnik okos dolognak, amit tettem. Ostoba
voltam! Az a lány, akiről mesélek, már nem létezik. Már évek óta
eltűnt. De egykor valódi ember volt. Feltétel nélkül tudott szeretni.
És hitte, hogy az emberek alapvetően jók. Ha az ember túl sokat
harcol, megedződik.
Irene nézte, ahogy a gyertya lángja visszatükröződik az asszony
arcán lefolyó könnycseppeken. Nyomozóként eltöltött pályafutása
során megtanulta, hogy ilyen pillanatokban tilos megszólalni. A
beszélgetőpartnernek arra van szüksége, hogy kibeszélhesse magát.
Mona mintha olvasott volna Irene gondolataiban.
Hivatalosabb hangon folytatta a beszámolót.
− Amit most elmondok magának, senki másnak nem mondtam
még el, Jonast kivéve. Nem tartozik senkire. De mivel Richardot
meggyilkolták, legjobb, ha mindenre fény derül. El akarom mesélni,
ami köztünk történt, hogy világossá tegyem, sem Jonasnak, sem
nekem nincs közöm a gyilkossághoz.
Mona immár patetikusabb gesztusokkal kísérte a beszédét,
mint kezdetben, ami részben az érzelmeknek, részben az alkoholnak
volt köszönhető.
− Na, mindegy. Karácsony előtt történt. Richard kijelentette,
hogy le kell mennie Göteborgba. December közepén költöztem be a
lakásába, és felmondtam a Birger Jarlsgatanon lévő szobát. Amikor
rájöttem, hogy nem fog magával vinni és bemutatni a családjának,
nagy jelenetet rendeztem, amit már jóval korábban meg kellett volna
tennem. Több órán át veszekedtünk. Jobban mondva, én
veszekedtem vele, és elmondtam mindent, ami a szívemet nyomta.
Nagyon fiatal voltam, és még nem ismertem azt a kifejezést, hogy
„konfliktuskerülés”, de egy idő után észrevettem, hogy nem is
védekezik. Én támadtam, ő pedig minden különösebb ravaszkodás
nélkül mindig kitért előlem. Egyszerűen nem tudta, hogy kell
vitatkozni! Soha, senki nem szállt vitába a csodálatos, elbűvölő,
gazdag, tehetséges Richard von Knechttel! És ez egész életében így
volt! Semmilyen konfliktusa nem volt soha. Ha a dolgok kezdtek
kellemetlenné válni számára, diszkréten odébbállt. Ha pedig maradt
valami gusztustalanság mögötte, mindig volt valaki, aki feltakarított
utána.
Mona annyira felhúzta magát, hogy megragadta Irene
érintetlen konyakját is. A nyomozó nem szólt egy szót sem, úgysem
akarta meginni az italt. Monának nagyobb szüksége volt rá, mint
neki.
− Az apja embóliát kapott, ezért Richard engedélyt kapott a
brókercégtől, ahol dolgozott, hogy hazamenjen és átvegye a családi
vállalkozást. Bizonyára tudja, hogy az apjának hajói voltak. Richard
január elején utazott Göteborgba. Én a terhességem második
harmadában jártam. Az abortusz még nem volt legális, de nem is
gondoltam rá. Hittem benne, hogy Richard visszajön hozzám. És a
gyerekhez. Nem lehet, hogy semmibe veszi a saját gyerekét, nem
igaz? Te jó ég! Milyen naiv voltam.
Mona hangja keserűen csengett. Felhajtotta a konyak felét.
− Hat hónapra előre kifizette a lakásbérletet. Ott maradtam és
tanultam. Egész idő alatt semmi hír nem jött felőle. A diákhitelből
sorra vásároltam a heti magazinokat. Sok hír volt bennük
Richardról. „Az új hajóskapitány”, „A legkelendőbb agglegény”. Nem
emlékszem minden cikkre. Májusban jelentek meg azok a képek,
amelyek egy göteborgi bálon készültek. Ott ismerte meg Sylviát.
Mona felhajtotta a maradék konyakot is.
− Aztán végül felébredtem a kómából. Megmozdult a baba is.
Kezdtem felelősséget érezni a gyermekért. Egyszer csak rájöttem,
hogy egyedül vagyok és mindenért meg kell harcolnom. Kezdett
formálódni az új énem. Hívogatni kezdtem otthon és a munkahelyén
is. Hallottam a hangjából, hogy rettenetesen megijedt. Nem akarta,
hogy az anyja vagy a finom kis balerinája megtudja, milyen
elintézetlen ügye volt idefenn, Stockholmban. Hirtelen nálam volt az
előny. És elhatároztam, hogy ki is használom. Újabb hat hónapra
kifizette a lakást. Persze csak azért, hogy hallgassak.
Megkönnyebbültem, és nyáron nem hallott többet felőlem. Jonas
július 23-án született. Amint a karomban tartottam, tudtam, hogy az
ő érdekében képes leszek harcolni. Ő a legcsodálatosabb, ami valaha
történt velem.
A nő hanga elcsuklott, Mona elhallgatott. Amikor folytatta a
történetet, a hangja teljesen megváltozott. Metsző, hideg tónusban
beszélt.
− Követeltem a jogaimat. És Jonas jogait is, hogy legyen apja.
Sok-sok heves vita után Richard megígérte, hogy eljön Stockholmba,
és „mindent elrendez”, ahogy ő fogalmazott. Ehelyett elküldte az
ügyvédjét, Tore Eiderstamot. Azzal fenyegetett meg, Richard le fogja
tagadni, hogy valaha ismert engem. És nem fogja elismerni az
apaságot. De én álltam a sarat. Amikor rájött, hogy nem fogok
meghátrálni, mással próbálkozott. Azt mondta, gondjuk lesz rá,
hogy sehol se kapjak állást. Erre azt mondtam, kitálalok a
pletykalapoknak. És ez így folyt napokon át. Végül Tore taktikát
váltott. Azt mondta, hogy nem fognak többé zavarni engem.
Egyezséget ajánlott. Richard elismeri, hogy ő a gyerek apja. A
nevemre íratja a lakást, és Jonas húszéves koráig fizeti a bérleti
díjat, valamint havi ötezer korona gyerektartást. Ne felejtse el, hogy
a bérleti díj akkoriban négyszáz korona volt. Egy új autó körülbelül
nyolcezerbe került. Egy egyedülálló anyának, végzettség nélkül, nem
volt sok választása. Belementem. Megígértem, hogy Jonas huszadik
születésnapjáig nem mondom meg neki, ki az apja. Egy hét múlva
olvastam a lapokban, hogy Richard eljegyezte Sylviát, és hamarosan
összeházasodnak. Ez volt az a pillanat, amikor a régi Mona meghalt.
Az asszony a tenyerébe temette az arcát. Irene óvatosan feltett
egy kérdést.
− Volt valamilyen kapcsolata Richarddal az évek során?
− Nem, nem volt. Még karácsonykor vagy Jonas születésnapján
sem küldött semmit. És ez volt a legrosszabb. Látni, hogy a kisfiú
tele van várakozással az ünnepek előtt. És aztán a néma csalódást az
arcán. De egy idő után már nem érdekelte az apja. A huszadik
születésnapján elmondtam neki a történetet, ahogy most magának
is. Csak vállat vont: „Az apám soha nem törődött velem. Miért
kellene nekem törődnöm ővele?”
Mona keresgélni kezdett a táskájában, és elővett egy papír
zsebkendőt. A könnyek sűrű patakokban folytak le az arcán.
− Jonas mindig csodálatos gyerek volt. Már egészen kicsi
korában is. Mindig boldog volt és kedves. Művészi tehetséggel
áldotta meg az ég. Még beszélni sem tudott, de már rajzolt és festett.
Soha nem is jöhetett más szóba, csak az, hogy művészi pályát
válasszon. Megengedtem, hogy megtartsa a fjällgatani lakást, én
pedig vettem magamnak egy másikat a Lidingön, amikor Jonas
tizenkilenc éves lett és beiratkozott az Akadémiára. Mindig is
nagyon közel álltunk egymáshoz. Még azután is, hogy
megismerkedett Chesterrel, akit a saját fiamként szerettem. Tavaly
nyáron veszítettük el. És most Jonas is el fog tűnni.
Mona most már zokogott. Irene a szeme sarkából látta, hogy a
pincér idegesen téblábol az ajtóban. Próbálta megnyugtatni az
asszonyt, és egy kis idő elteltével sikerrel járt. Mona szipogott és
letörölte a könnyeit. Hosszasan nézte Irenét, majd fegyelmezett
hangon megszólalt:
− AIDS-esek lettek. Hogy valaki megfertőzte-e őket, vagy
mindketten hordozták a HIV-vírust, nem tudjuk. De nem is számít.
Chester hat hónapja halt meg, és most Jonas is haldoklik.
Szeretném, ha látná. Hogy soha eszébe se jusson, hogy bármi köze is
lehet az apja halálához.

Mona ragaszkodott hozzá, hogy beüljön az Audijába, de Irene

hajthatatlan volt. Ha már találkoznia kell Jonasszal, nem akart egy
olyan sofőr mellett ülni, akit letartóztathatnak ittas vezetésért. Mona
végül engedett. Tudta, hogy Irenének igaza van. Beültek a kocsiba,
amelynek olyan illata volt, mintha vadonatúj lenne. A kilométeróra
háromezer-kétszáz kilométert mutatott.
Irene felsóhajtott.
− Milyen gyönyörű kocsi!
Mona elégedetten nyugtázta az elismerést.
− Múlt héten vettem át. De ebben a kocsiban nincs dohányzás!
A másik csak hároméves volt, de szörnyen bűzlött. Otthon is csak az
erkélyen dohányzom.
− Tehát merre megyünk? Hol lakik Jonas?
− A saját kórházában. Jonas Söder a Söder Kórházban −
válaszolta Mona. − Ezzel szoktunk viccelődni.
Mona elcsendesedett, és csak bámult ki az ablakon az esti
sötétségbe. Igazából nem is volt annyira sötét. A nagyvárosokban
mindig sok a fény. Igaz, ez a fény nem természetes. Jobban kiemeli
az ellentéteket, és ijesztő árnyakat mutat.
− Te jó ég! Mennyire utálom Stockholmot! Miért is maradtam
itt? Mindig Norrlandba vágytam, ahol lágyak a fények és az éjszakák
Ahol csend van.
− Härnösand nem annyira vidékies. És északon nagyon hideg
van.
− A hőmérő szerint igen, de az emberek szívében nem.
Irene nem tudta követni a gondolatmenetet, de úgy döntött,
nem teszi szóvá. Ideje volt előrelépni abban az ügyben, amely miatt
Stockholmba jött. Nyugodt hangon megkérdezte:
− Miért olyan fontos magának, hogy találkozzam Jonasszal?
Mona nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
− Látnia kell, mennyire beteg. Most már nagy adagban kapja a
morfiumot. Nem mondhatja el neki, hogy Richardot meggyilkolták.
Én sem mondtam el neki. Már hetek óta nem hallgatja a híreket, és
újságot sem olvas. Épp elég a saját baja.
Ismét felzokogott, de csakhamar összeszedte magát.
− Azért fontos, hogy ma jöjjön, mert a nővérek ma ugyanazok,
akik múlt kedden ügyeletben voltak.
Mona Irenére nézett. Lassan ejtette ki a szavakat.
− Kérdezze meg őket, hogy ott voltam-e kedden. Jonas már
három hete kórházban fekszik, én pedig minden este bemegyek
hozzá munka után.
− Hány órakor?
− Hat körül. Általában tizenegyig maradok nála. Akkor már
aludni szokott.
− És egyetlen este sem maradt ki? Soha nem ment be később?
− Nem.
Mona előrefordult, és kifejezéstelen tekintettel bámult bele a
szembejövő autók fényszórójába.
− Ha megbizonyosodik róla, hogy igazat beszéltem, azt
akarom, hogy védjen meg minket a médiától. Semmi közünk
Richard életéhez vagy halálához. Azt akarom, hogy békén hagyjanak
minket.
Az utolsó mondatban sok felgyülemlett keserűség és fájdalom
volt. De Irene érezte, hogy még valami más is.
− Csak ez az oka?
− Nem. Maga nem ostoba. És a többi nyomozó sem az, aki ezen
az ügyön dolgozik. Jonas örökölni fog az apja után. És amikor Jonas
meghal, én öröklöm az ő részét. Ezért olyan fontos, hogy egészen
biztos legyen az ártatlanságunkban. Meg kell kérdeznie a nővéreket.
Nem maradhat semmi kétség magában. Békére és nyugalomra van
szükségünk. Hogy Jonas nyugalomban halhasson meg.
− És ha van végrendelet? Jonas akkor is örökölhet?
− A gyerek mindig örököl a szülő után. A törvényes rész ötven
százalék. A törvény szerint Jonas házasságon kívüli gyerek, de ennek
ellenére örököl.
− Úgy tűnik, utánanézett ennek.
− Természetesen. Amikor olvastam a lapokban Richard
halálának hírét, utánajártam a szükséges információknak. Tudtam,
hogy előbb-utóbb sor kerül erre is, de halogattam magamban. Sem
Jonasnak, sem nekem nincs szükségem Richard pénzére. A
rendőrség szemében azonban gyanúsítottak lehetünk. Erre akkor
jöttem rá, amikor az újságok gyilkosságot kezdtek emlegetni. Nem
akarunk a pénzéből egy fillért sem. Sosem vett részt az életünkben,
és mi sem az övében. Kivéve, hogy elküldte a kialkudott pénzt.
Kivásárolta magát az életünkből. Persze ez volt a lehető legjobb
megoldás. Nem voltak anyagi gondjaink, amíg be nem fejeztem a
tanulmányaimat. Sőt később sem, Jonas gyerekkorában. A szociális
munkások fizetése soha nem volt túlságosan magas. De Richardnak
köszönhetően nem sok kölcsönt kellett felvennem. Már rég vissza is
fizettem mindent. És kiléptem Richard életéből. Ez volt a legjobb
bosszú. Még csak a kisujjamat sem kellett megmozdítanom hozzá.
Kurtán felnevetett.
− Nem volt okom rá, hogy megöljem Richardot. Jonason kívül
ő az egyetlen ember, akit valaha is szerettem, de ő már harminc éve
halott a szememben. Azt tervezem, hogy Jonas örökségét a Noé
Bárkája Alapítványnak ajánlom fel, amely az AIDS-es betegeket
támogatja.
Az út hátralévő részében a két nő csendben ült a kocsiban.
Mindketten el voltak foglalva a saját gondolataikkal.

A liftben Mona elmondta Irenének, hogy Jonas korábban egy AIDS-

es betegeknek fenntartott speciális kórteremben feküdt, ahol nyolc
ágy volt a helyiségben. Azonban olyan gyorsan romlott az állapota,
hogy most már saját szobája van.
A hangja józanul csengett, amikor folytatta:
− Úgy döntöttünk, hogy otthon hal meg, a Fjällgatanon. De
olykor egyáltalán nem tudja tartani a vizeletét és a székletét. Otthon
nem tudtunk ezzel a helyzettel megbirkózni. Mindketten nagyon
hálásak voltunk, hogy bekerülhetett ebbe a kórházba. Eleinte azt
hittük, csak hetente néhány napot tölt majd bent az infúziók miatt.
De most már nem marad meg benne sem étel, sem ital.
Folyamatosan rá van kötve az infúzióra. Ezt otthon nem tudnám
biztosítani. Hála istennek, az egészségügyi rendszer még mindig
működik.
Beléptek az üvegajtón, és az osztályon találták magukat. Ahogy
a nővérszoba felé haladtak, Mona lelassította a lépteit, halványan
elmosolyodott, és odasúgta Irenének:
− A nővérek melletti első szobában van, balra.
Azután ismét sietni kezdett, és kinyitotta a hosszú folyosó első
ajtaját.
Irene hallotta, hogy rockzene szűrődik ki az ajtónyíláson.
Felismerte a hangokat: a Kiss együttes híres Heaven on Fire című
dala szólt. Belépett a nővérszobába, ahol két ápolónőt talált. Az
egyikük, egy fiatal, szőke nő felállt, és Irene meglepve látta, hogy
csaknem két méter magas. Középkorú kolléganője teltkarcsú volt.
Barátságosan fordultak a belépő felé:
− Jó napot! Keres valakit?
− Igen, Mona Söder barátja vagyok. Jonast látogatjuk meg.
Mona még nem érkezett meg, ugye? Esténként mindig itt van, úgy
tudom.
Te jó ég! Miért kellett hazudnia? Azzal nyugtatta magát, hogy
ki akarja hagyni Mona Södert és a fiát a von Knecht-ügyből. Ezért
megbocsátható a hazugság.
A nővér mosolyogva bólintott.
− Igen. Minden este. Miért kérdezi?
Irenének sikerült kipréselnie magából egy bocsánatkérő
mosolyt.
− Próbáltam hívni kedd este. Itt a kórházban. De nem vette fel
Jonas szobájában a telefont. Monától kaptam meg a közvetlen
számot. Ezért gondoltam, hogy esetleg nem volt itt kedd este.
 − De itt volt. Mi ügyeltünk kedden. Lehet, hogy Jonas elaludt,
ezért Mona kihúzta a telefont.
− Igen, valószínűleg ez történhetett. Elnézést a zavarásért.
Irene mosollyal az arcán kihátrált a nővérszobából. A nővérek
barátságosan biccentettek, majd ismét egymás felé fordultak, és
folytatták a félbehagyott beszélgetést.
Milyen könnyen ment! Irene megállapította magában, hogy
tehetsége van a hazudozáshoz. Ha az ember egyszer elkezdi, meg
sem tud állni… Gyorsan kisurrant az ajtón, és keresett egy telefont.
Csak a liftig kellett elmennie. Bedobta az érmét, és előkotorta az
összegyűrt fecnit a zsebéből, amelyen a Swedish Data telefonszáma
volt. Lehet, hogy nincs szerencséje, és pénteken hat után már nem
dolgozik a központos.
− Swedish Data. Jó estét!
Irene megkönnyebbülve sóhajtott fel.
− Jó estét! Mona Söder személyzeti igazgatóval szeretnék
beszélni.
− Már elment.
− És hétfőn el tudom érni?
− Egy pillanat… Nem, kivett három hét szabadságot.
− Ó… ez nem túl jó hír. Már kedden is kerestem, de nem értem
el. Aznap sem dolgozott?
− Kedden? Nem, bizonyára téved. Egész nap bent volt. Ezen a
héten végig dolgozott. Megtudhatom, ki kereste?
− Birgitta Andersson. Három hét múlva hívom. Nem annyira
sürgős. Kellemes hétvégét!

Kinyitotta Jonas kórházi szobájának ajtaját. Már lehalkították a

zenét. Ezt a számot is ismerte: Mr. Bad Guy Freddy Mercurytól.
− Nem ez a legjobb száma. Sőt az album sem az igazi − szólalt
meg köszönés helyett.
Úgy tűnt, Jonas nem hallja, de kis idő múlva kinyitotta a
szemét.
− Nem, ez a lemez sosem lett igazi siker − válaszolta gyengén.
Hirtelen erős köhögés fogta el, amitől az egész felsőteste rázkódott.
Irene jó előre felkészítette magát a rá váró látványra. Arra
számított, hogy egy reszkető csontvázat fog az ágyban találni, aki a
saját vizeletében és székletében fekszik, kihullott a haja és a testét
sebek borítják. Ehelyett egy jóképű fiatalember nézett rá. Vékony
volt, de fel lehetett benne ismerni az ifjú Richard von Knechtet.
Sötétszőke haját rövidre nyírták. Amikor kinyitotta a szemét, Irene
látta, hogy apja örökségét hordozza a tekintetében: kék szeme élénk
és sugárzó volt a morfium ellenére is. A fiatalember mosolya is
élénkségről árulkodott.
− Maga biztosan Irene. Anya beszélt magáról.
Egy újabb köhögési roham szakította félbe. Irene kérdő
tekintetet vetett Monára, de az asszony tagadólag rázta a fejét. Tehát
Mona nem mondta el Jonasnak, hogy ő rendőr. De akkor vajon
mennyit mondott el az egész történetből? Mona közömbös hangon
szólalt meg.
− Nagyon jó, hogy a Swedish Datánál dolgozol. Így egyszerre
nyertem egy kiváló kollégát és egy jó barátot is.
Íme, egy másik született hazudozó! Irene megerősítést akart
küldeni az asszonynak
− Bocs, hogy késtem. Beszéltem a nővérekkel. Nyilvánvalóan
nem volt semmi gond a telefonnal kedden, amikor itt próbáltalak
hívni. Biztos félretetted a telefont, amikor Jonas elaludt.
Mona szemmel láthatóan megkönnyebbült. A hangja azonban
nem árulta el az érzelmeit.
− Biztosan elfelejtkeztem róla.
− Semmi baj. Végül találtunk valakit, és megoldottuk a
problémát.
Irene Jonashoz fordult, de a fiatalember nem nagyon
érdeklődött a beszélgetés iránt. A tekintete a feje feletti csövön
nyugodott. Az üvegből lassan lecsepegett az infúzió. A mellette lógó
nagy zacskó átlátszó folyadékkal volt megtöltve, a feliratokból ítélve
sok fontos alkotóelemből állt össze. Mona ügyes, gyakorlott
mozdulattal kihúzta a piros műanyagot a kis üveg
cseppszabályozójából, s ezzel megállította a folyadék áramlását. A
csövek végét Jonas kulcscsontjánál rögzítették ragtapasszal. Irene
megborzongott, amikor rájött, hogy a tűt a fiú nyakába szúrták
Jonas ismét ránézett.
− Szereti Freddy Mercuryt?
− Akkor tetszett, amikor még a Queenben énekelt.
Jonas bólintott.
− Freddy és én sok mindenben hasonlítunk egymásra.
Mindketten melegek voltunk. A zárójelentésünkben ott olvashatja
majd az utókor a halál okát: AIDS. És mindketten túl fiatalon
haltunk meg.
Újra rettenetes köhögési roham jött rá. Amikor később
megpróbált Irenére nézni, a nyomozó látta, hogy a fiú tekintete
elhomályosul. Valószínűleg nemrég kapott egy nagy adag
morfiumot, amely most kezdett hatni. Jonas nehezen lélegzett, és
megpróbált lassan beszélni, hogy ne kelljen köhögnie.
− Anya, add ide az oxigént − mondta végül nagy nehezen.
Mona ügyesen átcsúsztatta a fia feje fölött az ágy fejénél lógó
csövet. Úgy nézett ki, mint egy átlátszó kötél. Mona odatette a cső
két végét a fiú orrlyukai alá, majd a falikapcsolóval megindította az
oxigént. A gumicső halk sistergő hangot hallatott, és a falba épített
mérőműszer mutatója kilendült.
Irene ekkor vette észre a festményt. Két óriási, sárga-fekete
pillangó szállt a végtelennek tűnő völgy, a csillogó patak és a kék
hegyek fölött. Az előtérben virágos rét terült el, amelyen a
nefelejcsek kékje uralta a színek kavalkádját. Irene nem ismert fel
más növényt, bár a képen fehér és rózsaszín virágok is voltak. A kép
szemlélője úgy érezhette, mintha a hasán feküdne, és a virágos
völgyön végignézve a két gyönyörű pillangót figyelné. Az ég azonban
nem kék volt. A hegyek fölött egy ezüstfehér kör sugározta szét az
erős fényt, amely lágy rózsaszínné finomodott a kép szélein. Nem a
nap és nem is a hold volt. Talán maga a fény.
− Mit néz? − kérdezte Jonas, és Irene megrezzent a hangjára.
− A festményt… gyönyörű.
Rámosolygott a fiúra.
− Chester és én vagyunk a képen. A két fecskefarkú lepke. A
halála utáni héten festettem. Huszonnégy óra alatt lettem kész vele,
de aztán összeomlottam. Vérmérgezést kaptam − mondta
tárgyilagosan. Tágra nyílt szemekkel nézett Irenére. A ködös tekintet
a múlté volt.
− A felső lepke Chester. Ő már a fényalagútban van. Az élet
folyója mellett, a parton látható a megalvadt vére.
Irene csak akkor vette észre, hogy a partnak rózsaszínes,
barnás színe van. A vízhez közelebbi rész sötétebb barna volt. A bal
oldali sarokban ismét feltűnt ugyanaz a szín, aztán beleveszett a
virágok színpompás kavalkádjába.
− A bal alsó sarokban láthatja az én véremet. Épp folyik kifelé
belőlem. Vagyis… a képből.
 Jonas ismét erőlködve köhögött. Nehezen kapott levegőt.
− Az a lepke, amelyik lent repül, az vagyok én. Engem még
magához köt a Föld, amit a virágok jelképeznek. De már én is úton
vagyok. Felfelé.
Egy percig csend uralkodott. Irenét valóban lenyűgözte a
festmény. Hatalmas volt, legalább két négyzetméter. Annak ellenére,
hogy Jonas iménti magyarázatának el kellett volna szomorítania, a
kép egyáltalán nem árasztott szomorúságot vagy fájdalmat. Épp
ellenkezőleg, Irene úgy érezte, életöröm és optimizmus áradt felé.
− Meg kell értenie, Irene, hogy én várom a halált. Nem azért,
hogy véget vessek a szenvedéseimnek, hiszen nem nagyon érzek már
fájdalmat. Hanem azért, mert már nincs méltóság az életemben.
Nem tudom tartani a székletemet, pelenkában és katéterben
fekszem. De nem akarok magam véget vetni az életemnek. Az élet
gyönyörű ajándék.
Bármit is tartogat a sors.
A fiú túl hosszan beszélt. A köhögési roham nem akart
abbamaradni. A sovány test megállíthatatlanul rázkódott, és Irene
tehetetlennek érezte magát. Mona átölelte a fiát, hogy megnyugtassa
és támogassa. Lágyan, gyengéden beszélt Jonashoz, mint bármelyik
anya, aki próbálja lecsendesíteni a gyermekét. Még akkor is, ha a fiú
történetesen egy felnőtt férfi. Egy haldokló férfi.
Jonas elbóbiskolt. Mona és Irene a szobában álló másik
festményt nézte. A kép a Jonas ágyával szemben lévő falon lógott,
hogy a fiú mindig láthassa. Egy sötét bőrű embert ábrázolt, a
háttérben szaxofon, kották és partitúrák látszottak. Az egész képet
valamilyen sejtelmes aranyfény árasztotta el, amely a szaxofontól
indult, majd a férfi szemén és száján megcsillanva olvadt bele a
homályba. Irene Monához fordult.
− Ki ez a férfi?
− Chester. Chester Johnson, dzsesszzenész. Áprilisban lett a
vejem. Otthon tartottuk az esküvőt, mert Chester már annyira
rosszul volt, hogy nem tudott elmenni a városházára. Jonas akkor
éppen kicsit jobb időszakát élte. De amióta Chester meghalt, már
nem akar tovább küzdeni. Csak amikor megfestette a pillangókat.
Jonas felébredt, és köhögni kezdett. Aztán gyönge hangon
ismét beszélni kezdett.
− Kíváncsi vagyok. Ezen az úton mindnyájunknak végig kell
mennünk. De nem egyedül. Chester velem lesz. Ő vezet engem, ő
fogja a kezem, ha félnék. Az elmúlt napokban is többször éreztem.
Igaza volt. Nyáron jobb meghalni. Melegebb van, és szebb a világ.
Sok virág nyílik. Az embereknek nem kell fagyoskodniuk a
temetőben, ahogy majd az én temetésemen fognak. Rosszul
terveztem. Másrészt viszont lehet, hogy esik majd a hó, és akkor a
virágok nagyon szépen mutatnak majd. Bár a sírban hidegebb lesz.
Jason zihálni kezdett, a mellkasa fel-le járt. Sóhajtott néhányat,
majd lehunyta a szemét. Elfogyott az ereje, és csakhamar ismét
elaludt. Mona intett Irenének, hogy menjenek ki a folyosóra.
− Már majdnem hét óra van. Eléri még a vonatot? Ha nem,
örülnék, ha nálam szállna meg.
− Köszönöm, de nyolc harminckor megy a vonatom.
− Kivigyem a pályaudvarra?
− Nem szükséges, hívok egy taxit.
Egy pillanatra mindketten elhallgattak. Aztán mindketten
léptek egyet a másik felé, és önkéntelenül összeölelkeztek. Zavarban
voltak.
− Majd még beszélünk. Hívj, ha valami történik − suttogta
Irene.
A nyomozónő elindult a lift felé. Fájdalmas gombócot érzett a
torkában, és a szemei megteltek könnyel.

Természetesen ott volt. Éppen ugyanolyan szürkén, mint az odafelé

vezető úton. Néhány sorral hátrébb ült, ölében ugyanaz a mappa
hevert. Irene elképzelte, hogy a nő ide-oda ingázik Stockholm és
Göteborg között, kitartóan, minden nap. Alig tudta elhessenteni a
szomorú képeket a fejéből. Mielőtt leült volna, rávillantotta a
mosolyát a Szürke Hölgyre, aki válaszképpen döbbenten bámult rá.
Szinte félelem volt a szemében. Valószínűleg felfogta azt a borzalmas
gondolatot, hogy egy elmebeteg nővel van összezárva a vonaton, és
sehová sem tud elmenekülni előle.
Tizenöt perc múlva Irene nyugtalan, súlyos képekkel
megterhelt álomba zuhant. A sötétből lassan kirajzolódott a rettegés,
és egyre közelebb ért hozzá. Jennyt és Katarinát látta. Nyugodtan
sétáltak a sötétség felé. Irene megpróbált kiáltani nekik, hogy
figyelmeztesse őket, de nem jött ki hang a torkán. Mivel úgy érezte,
megnémult, futni kezdett feléjük, hogy megfogja őket. De valami
béklyózta a lábát. A lányok háta mögött lassan összezárult a
sötétség, és a gyerekek eltűntek a szeme elől.
Zihálva ébredt, és úgy érezte, nem tudja visszafojtani a sírást.
Amikor ki akart egyenesedni, észrevette, hogy a lába beszorult az
előtte lévő két ülés közé.
 Tizedik fejezet

Andersson főfelügyelő kilépett a főnöke irodájából, s épp csak egy

pillanatra látta meg a liftbe belépő Irenét. A nyomozó akkor indult a
főpályaudvarra, hogy Stockholmba utazzon. A főfelügyelő arra
gondolt, hogy utána szól. Csábító lehetőségnek tűnt, hogy inkább ő
menjen el helyette. Bengt Bergström utasítása, miszerint
folyamatosan informálja az események menetéről, meglehetősen
bosszantó fejlemény volt. Egy stockholmi utazás jót tett volna neki.
És ha már arról van szó, mi tesz jót az embernek… Andersson
főfelügyelő lemondó sóhajjal nyugtázta, hogy Irene sajnos nem
tudná felpróbálni az új egyenruhát helyette. Úgyhogy neki kell
maradnia.
Hogy egy kicsit felvidítsa magát, elhatározta, hogy
meglátogatja Ivan Viktorst. Nem történik meg mindennap, hogy az
ember találkozhat egy rajongásig tisztelt személlyel, úgyhogy meg
kell ragadni a lehetőséget. Amikor bekopogott az ajtón, Jonny
mérges hangon kiabált ki.
− Mi az már megint? Nem tudja felfogni, hogy dolgom van?…
Ó, bocsánat! Nem tudtam, hogy a főfelügyelő úr az…
Az utóbbi megjegyzést ahhoz az ősz hajú, elegánsan öltözött
férfihoz intézte, aki a szobában ült. Amikor az illető felállt, hogy
kezet rázzon Anderssonnal, kiderült, hogy csaknem egy egész fejjel
magasabb, mint ő.
− Sven Andersson főfelügyelő. Örülök, hogy megismerhetem!
− Én is hasonlóképpen − válaszolta Ivan Viktors.
A hangja mély volt és alaposan kidolgozott. Minden póz nélkül,
egyszerűen mosolygott a főfelügyelőre. Andersson elnézést kért.
− Épp erre jártam, és gondoltam, beugrom.
Ivan Viktors előrehajolt, és bizalmasan súgta oda
Anderssonnak.
− Blom felügyelő éppen a titkaimat firtatja.
Jonny füle elvörösödött. Gyorsan felcsapta a jegyzetfüzetét, és
hangosan olvasni kezdett:
 − Múlt vasárnap a délutáni vonattal Stockholmba utazott.
Meglátogatta az egyik fivérét a Caroline Kórházban. Miért van
kórházban a bátyja?
− Csípőcsonttöréssel és agyrázkódással kezelik. Egy hete
operálták. Az időseknek már nem lenne szabad átszaladniuk az
úttesten, amikor piros a lámpa, azt remélve, hogy megússzák.
Viktor kedélyeskedni próbált, de Andersson észrevette a
hangában az aggodalmat.
− Komoly a betegsége? − kérdezte gyorsan.
− Már túl van rajta. Lábadozik, köszönöm − felelte Viktors.
Jonny ismét belenézett a papírjaiba, és folytatta az olvasást.
− Hétfő reggel kilenckor V. találkozott az egyik tanítványával.
Délután négyig gyakoroltak. Csak ebédidőben tartottak szünetet, dél
körül.
− A V. én vagyok? − kérdezte Ivan Viktors, majd színpadiasan
felnevetett, ami Andersson füleinek úgy hangzott, mint egy tökéletes
A-moll dallam.
Jonny bosszúsnak tűnt, és összeszorított szájjal nézett az
énekesre.
− Mindig rövidítéseket használok a jelentésemben. A tanítvány
neve Claes Winer. Megvan a telefonszáma és a címe, később
ellenőrizni fogom.
Andersson bólintott, Ivan Viktors pedig mosolyogva nézett
Jonnyra. A férfi viselkedésében semmi sem utalt arra, hogy ideges
vagy feszült lenne. Ellenkezőleg, a belőle áradó elegancia és
magabiztosság jól mutatta, hogy egyáltalán nem illetődött meg a
rendőrségen. Otthonosan érezte magát, mint ahogy valószínűleg
minden más közegben is. Andersson figyelmeztette magát, hogy az
operaénekesek egyben kiváló színészek is.
A következő pillanatban Viktors egyenesen hozzá fordult.
− Nos, eddig jutottunk Blom felügyelővel, amikor ön bejött.
Kedd reggel Stockholmból Koppenhágába repültem. Néhány
barátommal ebédeltem, akik a Királyi Színháznál dolgoznak. Azért
kerestek meg, mert Wagner Bolygó hollandiját próbálják, és annak a
fiatalembernek, aki az én egykori szerepemet fogja énekelni, gondja
akadt a dalokkal. Ami azt illeti, emlékeim szerint tényleg nagyon
nehéz dolga van az énekesnek ebben a műben.
− Melyik szállodában szállt meg?
Blom felügyelő hangjából kitűnt, hogy nem érdeklik az
énekesek problémái.
Egy másodpercre úgy tűnt, hogy Ivan Viktors elveszíti
bámulatos magabiztosságát, de olyan gyorsan visszatalált a
szerepébe, hogy Andersson főfelügyelő kételkedni kezdett benne,
vajon jól érzékelte-e a bizonytalanságot.
− Stockholmban? A bátyám lakásában, természetesen. A
Strandvägenen van egy gyönyörű tetőtéri lakása.
Jonny Blom olyan gyorsan sorozta a kérdéseit, mintha
bokszmeccsen lenne.
− A bátyja egyedül él?
− Igen. Vagyis nem. Elvált, de most egy bírónővel barátkozik,
aki minden héten felutazik hozzá Sunnéból, majd vissza. A
bátyámnak van három elbűvölő unokája. Én az unokáimnak hívom
őket. Sajnos, nekünk sosem született gyermekünk, úgyhogy saját
unokáim sem lesznek.
A főfelügyelő összerezzent. Nagyon is ismerős volt neki ez az
érzés. Érdekes módon csak nemrégiben kezdtek neki hiányozni a
gyerekek és az unokák. De az unokahúgának voltak gyerekei, és őket
tartotta az unokáinak. Jó volt ez így, mivel évente csupán három-
négy alkalommal találkoztak. Talán Ivan Viktors is nyilván így
érzett.
Jonny borzasztó mérgesnek tűnt. Andersson először nem
értette, mi baja lehet, de csakhamar rájött, hogy nem csupán Ivan
Viktors bosszantó viselkedése az oka a haragjának. A jelenléte
zavarta a felügyelőt. Andersson főfelügyelő magában elismerte, hogy
Jonnynak igaza lehet. Darabos, érzéketlen modorától eltekintve
nagyon ügyesen kérdezte ki az embereket. Ebben a pillanatban Blom
felügyelő bosszúsan nézett Viktorsra. Úgy tűnt, eldöntötte, hol
csapjon le a következő kérdésével.
− És egyedül volt a lakásban? — kérdezte Viktorsra nézve.
Az énekes szemmel láthatóan megzavarodott. Elvörösödött, és
úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban agyvérzést kaphat.
Azután gyorsan összeszedte magát, és nagy erőfeszítések árán
megpróbálta visszanyerni a higgadtságát.
− Ezt hogy érti? Nyilvánvalóan igen − felelte fölényesen.
Jonny érezte, hogy hazudik. Támadt egy ötlete, és áthajolt az
íróasztalon. A szavai élesen, sokat sejtetően hangoztak.
− Akkor tehát nem igaz, hogy a bátyja barátnője is ott maradt
éjszakára?
 Andersson azonnal látta, hogy Viktors visszanyeri az
egyensúlyát. Egy pillanatra mintha kizökkent volna a szerepéből, de
aztán ismét szilárd talajt érzett a lába alatt. Legkidolgozottabb
teátrális hangján sértetten közölte:
− Drága felügyelő úr! A bátyám hatvankilenc éves, a barátnője
pedig hatvanhárom. Nagy tiszteletben álló jogász, bíróként dolgozik.
Azért ingázik mindennap, mert szeret Sunnéban élni, és két év
múlva nyugdíjba megy. Nem akarja otthagyni az állását. Hétfőtől
csütörtökig dolgozik. Csütörtökön késő este érkezik, és vasárnap
este megy vissza.
− Van kulcsa a lakáshoz?
Viktors felsóhajtott. Az arcára volt írva, hogy idiótának tartja
Jonnyt.
− A bátyám természetesen adott nekem kulcsot. Még mindig
kórházban van, csak fel kell hívnia, és megkérdezheti tőle. Tegye is
meg, itt a száma.
Kihúzta a tárcáját a zakója belső zsebéből, és kivett belőle egy
kis sárga cédulát. Odanyújtotta Jonnynak. A felügyelő nem köszönte
meg, és nem vette le a szemét a férfiról.
− Volt valaki más is a lakásban vasárnap éjjel?
− Nem. De ha lett volna, akkor sem látom be, mi közük lenne
hozzá. Richard von Knecht halálával kapcsolatban nyomoznak, ha
jól tudom. Mi köze ennek ahhoz, hogy én mit csináltam
Stockholmban vasárnap este? Akkoriban Richard még élt, és kiváló
egészségnek örvendett. Végül is kedden halt meg, amikor én
Koppenhágában voltam.
Jonny mogorván nézett bele ismét a jegyzeteibe. Érezte, hogy
valami történt, de nem tudta, fontos-e a nyomozás szempontjából.
Andersson is így gondolta, ám ő sem tudta, mi az, amit most nem
mondtak ki. Jonny kitartóan folytatta.
− Mit csinált kedd este?
Viktors ismét teátrálisan felsóhajtott, és a tekintete
sajnálkozásról árulkodott.
− Fél hétkor Koppenhága egyik legjobb éttermében
vacsoráztam. St. Gertrud kolostorának hívják.
− Egyedül?
− Nem. Legalább tízen voltunk. Mindnyájan színházi emberek.
Szívesen megadom a neveket.
− Köszönöm, kettő elég lesz.
 Andersson érezte, hogy itt az ideje a közbeavatkozásnak. Ha
másért nem, azért, hogy Jonnynak legyen egy kis ideje gondolkodni,
hátha rájön, mi zavarja. Viktors felírt két nevet a sárga fecni
hátoldalára. Andersson megköszörülte a torkát, majd belekezdett:
− Mi a véleménye a múlt szombati partiról?
Viktors meglepve nézett fel. Aztán úgy tűnt, alaposan
átgondolja a választ.
− Nos… mit is mondhatnék? Szerintem az embereknek nem
kellene megünnepelniük a háborúkat. Például a harmincéves
háborút! Mindenesetre jó volt újra látni a régi barátokat! Gustavot
és Louisét legalább tíz éve nem láttam!
− És jó volt a hangulat?
− Hát persze! Első osztályú, ahogy mondani szokás! Nagyszerű
ételek, sok jó ital. Bár a fiatalok kissé levertnek tűntek
− A fiatalok? Úgy érti, Henrik és Charlotte?
− Igen.
− De Richard és a többiek úgy viselkedtek, mint máskor?
− Igen, Richard, Valle Reuter és Peder Wahl csak ültek és a
borokról beszélgettek szinte egész este. Olyanok voltak, mint a
druidák akik izgalmas főzetekről cserélnek eszmét. „Kóstold meg ezt,
barátom! Mennyei!” Aztán énekeltünk egy csomó bordalt.
− Ön nem nagy borfogyasztó?
− Most le fogja írni a jegyzeteibe, hogy V. nem fogyaszt bort.
Nem, ami azt illeti, nem annyira, mint ők hárman. Számukra ez
valóságos sport. Vagy vallás. Melyik országban, melyik völgyben nőtt
a szőlő? Milyen fajta? Milyen évjárat? Nekem erre sosem volt időm.
Sven Tosse és én azzal szoktunk viccelődni, hogy mi csupán annyit
tudunk a borokról, hogy megkülönböztessünk egy negyvenöt
koronást egy kétszáz koronástól. Ezen Valle annyira felháborodik,
hogy szinte már remeg. „Szégyelljétek magatokat! Ez
istenkáromlás!” − mondja.
Viktors rendkívül élethűen utánozta a kis Valle Reutert.
Andersson azon kapta magát, hogy hangosan felnevet. Jonny, ha
lehet, még morcosabb lett, és keserűen kérdezte meg:
− Tehát semmi mást nem tud mondani a von Knecht-
gyilkossággal kapcsolatban?
Viktors és Andersson hirtelen elkomolyodott.
− Semmi mást − válaszolta kurtán az énekes.
− Säröban lesz a következő napokban?
 − Csak vasárnap estig. Aztán megint Koppenhágába kell
mennem. Jövő szerdán jövök vissza.
Andersson azt hitte, hogy Viktors kellemes ember, de aztán
rájött, hogy hagyta magát elbűvölni a férfi sármos modora által. Volt
valami furcsa benne, de ha az ember próbálta megragadni,
kicsusszant a kezéből. Ivan Viktors elindult az ajtó felé, majd
megfordult és meghajolt.
− Viszontlátásra, uraim!
− Viszontlátásra!
Andersson odafordult Jonnyhoz.
− Te is észrevetted, ugye?
− Igen. Az ördögfajzat ügyesen kicsusszant belőle. Miféle
gyanús ügyletekbe keveredett Stockholmban? Lehet, hogy egy prosti
volt nála.
− Igen, lehetséges.
Andersson tekintete a távolba révedt. Jonny mozdulatlanul ült
a helyén. Tudta, hogy amikor a főnöke így néz, akkor épp támadt egy
ötlete. Ha valaki ezt nem tudta, könnyen azt hihette, hogy
epilepsziás rohama lett. Végül a főfelügyelő izgatottan megszólalt:
− Lehet, hogy Sylva von Knechttel találkozott. Ő is
Stockholmban volt múlt vasárnap.
− De nem egyedül. Az anyja és a nővére is vele volt. Színházba
mentek − emlékeztette Jonny.
− Igen, ezt mondta ő. Kérdezd csak meg az anyját és a nővérét,
mit csináltak vasárnap este Stockholmban.
Jonny sóhaja elárulta, mit gondol a főnöke ötletéről. Mivel
azonban nem volt jobb dolga, elkezdte kikeresni a számítógépén a
címeket.
− Mikor kell leváltanod Borgot a parkolóházban? − kérdezte
Andersson.
− Tizenkettő harminckor. Egyórás ebédszünetet tart, aztán
visszamegy négyig. Utána mindketten ott leszünk hétig.
− Rendben. Ha bármi kiderül, hívjatok a közvetlen vonalamon.
Holnap is bejövök. Hétfő reggel nyolckor lesz egy nagy
megbeszélésünk. Remélhetőleg addigra már többet tudunk a
berzeliigatani tűzről. És arról, hogy kerül a képbe a Köpcös. Lehet,
hogy semmi köze sincs az ügyhöz. Bár általában az derül ki, hogy ha
valami zűr van a Köpcös közelében, abban ő nyakig benne van.
− De ez a stílus nem nagyon jellemző rá. Drog, lőfegyver,
bankrablás, igen. De a gyújtogatás, az emberölés, a bombakészítés
nem az ő asztala. Ezekhez gondos tervezés és intelligencia kell, ez
pedig nem jellemző a Köpcösre − jegyezte meg Jonny.
A főfelügyelő fintorgott egy kicsit, felhúzta a szemöldökét, de
végül el kellett ismernie, hogy Jonnynak igaza van. Végül idegesen
felkiáltott:
− Valami bűzlik ebben az ügyben! Érzem a szagát, de nem
találom a forrását!
Andersson képszerű jellemzése után Jonny nem tehetett mást,
mint hogy egyetért. Már elég régóta volt zsaru ahhoz, hogy messziről
felismerje a hazugságot. Ez az egész ügy valahogy kezdett
kellemetlen lenni.

Andersson pontosan negyvennyolc órával korábban sétált be a

patológia ajtaján. Most pedig ismét itt volt. Yvonne Stridner most
sem tudta, hogy személyesen jön el az eredményekért. Arra
számított, hogy csak telefonálni fog. De a főfelügyelő ki akart
szabadulni a rendőrség falai közül. Néha úgy érezte, hogy
nyomasztják azok a falak. Nem mintha a patológiának nem lettek
volna legalább annyira nyomasztó falai, de maga a környezetváltozás
volt a lényeg.
Stridnert nem találta az irodájában. Andersson utálta magát a
gondolatot is, de kénytelen volt bemenni a boncterembe. A gyomra
összerándult, és máris megbánta, hogy egyáltalán elindult.
A professzor zöld köpenyben és egy zuhanysapkához hasonlító
fejfedőben állt az asztal mellett. Egy fiatalemberhez beszélt, akin
hasonló ruha volt. Stridner lassan lehúzta a kezéről a
gumikesztyűket, majd hidegen végigmérte a hallgatót.
− Ha nem végzi el sikeresen az igazságügyi orvostan tárgyat,
nem értem, hogyan tervezi az orvosi pályafutását. Maga tipikus
lógós. Mások elvégzik a munkát, maga meg mellettük áll, és
asszisztál. Ami azt jelenti, hogy odaadja nekik az eszközöket, de
közben másfelé néz. Kimegy a szobából, amikor a dolgok kezdenek
kellemetlenné válni, igaz? Nem érti, hogy a patológia az egész
orvostudomány alapja? Ha nem tudja egészen pontosan, hogyan néz
ki egy olyan ember kívülről és belülről, akit valamilyen betegség
támadott meg, sosem fog rájönni, mi folyik a testében. Milyen
fázisban van a betegsége? Hogyan halad előre? Mi történik éppen a
beteggel? És ha a páciens meghalt, mi történt és miért történt? Ha ez
magát nem érdekli, akkor komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy
egyáltalán magának való-e az orvosi hivatás. Megbuktatom!
A fiatalember a szóáradat közben nem szólt egyetlen szót sem.
Az utolsó mondatokat követően sarkon fordult, és kiviharzott a
teremből. Szemmel láthatóan nem vette észre a főfelügyelőt, aki
viszont látta a diák arckifejezését. Egy tapasztalt rendőr észreveszi a
gyilkos szándékot az emberek szemében.
Stridner meglátta Anderssont, és kurtán biccentett neki. Aztán
szigorúan végigmérte, és a főfelügyelőnek az a határozott érzése volt,
hogy ő is megbukott.
− A végzős diákok színvonala egyre rosszabb. Csupa lógós
mind! Azt hiszik, egyebet sem kell tenniük, mint elolvasni néhány
oldalt a tankönyvből. Semmi hajlandóságuk nincs egy kis
többletmunkára! − füstölgött tovább.
Szigorúan nézett Anderssonra. A főfelügyelő úgy érezte,
közeleg a végítélet napja.
− És maguk, rendőrtisztek is! Még a fiúk és a lányok között
sem tudnak különbséget tenni.
Andersson döbbenten nézett a vörös hajú kórboncnokra, aztán
szerencsétlenkedve motyogni kezdett valamit.
− Azt… azt azért általában meg tudjuk oldani.
− Hát ezúttal nem.
Azzal határozott léptekkel odament a boncasztalhoz. A
főfelügyelő kellemetlen mozgásokat érzett a gyomra környékén,
amikor rájött, mit akar tenni Stridner. A nő lerántotta a lepedőt az
asztalról. A rajta fekvő test teljesen összeégett. A karjai és a lábai
jellegzetes védekező helyzetben voltak, nyilván azért, mert a tűzben
az izomzat is összeégett. A boncterem amúgy sem kellemes illatát
égett hús szaga árasztotta el.
− Ezt a testet tegnap délután hozták be. Maguk azt mondták az
ügyeletesnek, hogy egy körülbelül húszéves, fiatal férfié − közölte
Stridner. − Képtelenség! A test, amelyet ma reggel megvizsgáltam,
egy középkorú nőé. Nagyjából harmincöt-negyven éves, és
körülbelül 155 cm magas lehetett. A fogai rossz állapotban voltak.
Már szült. Európai rassz.
A főfelügyelő meredten bámulta az asztalon fekvő holttestet.
Egy pillanatra megszédült, de csakhamar összeszedte magát.
− Igen. Finn − nyögte ki keservesen.
 A hangja rekedt volt. Stridner élesen ránézett, majd felcsattant.
− Finn? Az lehetséges. Keresnek valakit, aki finn volt?
− Hát… mondhatjuk, igen. Pirjo Larssonnak hívják,
harminckét éves. A leírás teljesen ráillik. Ő volt von Knechték
takarítónője. De mi a fenét keres itt?
− Hát, nem magától jött be, az biztos. Azt a kérdést kellene
feltennie, mit keresett ott!
Erre nem tudott válaszolni Andersson, de egyet kellett értenie
Stridnerrel. Valóban az a kérdés, mit keresett Pirjo von Knecht
irodájában, amikor felrobbant a bomba.
A professzor visszaterítette a testre a lepedőt.
− Megfürdöm. Megvárhat az irodámban.
Andersson engedelmesen követte.

− Először Richarddal végeztem, és elmondhatom, hogy elég

egyértelmű az azonosítás. Az igazságügyi fogorvosok határozottan
állítják, hogy ő Richard von Knecht. A fogak bizonyítják a
személyazonosságot. Én is megnéztem a jobb combcsonton lévő
törést. Sikerült megszereznem egy harmincöt évvel ezelőtti röntgent,
amely egy St. Anton-i síbaleset után készült. Nem forrt össze
tökéletesen a csont.
Stridner hatalmas röntgenfelvételeket lobogtatott a kezében.
Anderssonnak nehezére esett érdeklődést színlelnie, amikor csak a
másik holttestre tudott gondolni. Honnan keríti elő Hannut?
Kölcsön kell kérnie egy telefont.
− Elnézést, használhatnám a telefonját? Két nyomozóm
keresztül-kasul járja a várost, hogy a lepedő alatt fekvő nőt
megtalálja.
Yvonne Stridner bólintott, és az asztalon fekvő telefonra
mutatott. Andersson elért egy rendőrségi titkárnőt, aki megígérte,
hogy felkutatja Hannu Rauhalát és Birgitta Moberget. Ha sikerrel
jár, szól nekik, hogy azonnal menjenek vissza a rendőrségre, mert
Andersson sürgősen beszélni akar velük.
A főfelügyelő most már jobban tudott figyelni a kórboncnokra.
− Minden kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a kedd este
talált holttest Richard von Knechté − folytatta Stridner a
beszámolóját.
A hetvenkét órával ezelőtt talált holttest. Andersson úgy érezte,
három évet öregedett azóta.
Stridner kioktató hangja visszazökkentette a valóságba.
− Más, erőszakra utaló jel nem volt, csupán a nyak hátsó
részén talált seb és a kezén lévő vágás. A többi sérülés a zuhanásnak
tudható be. Ma megkaptam annak a májvizsgálatnak az eredményét,
amit rögtön megkértem. Zsírosodás látható a májon. A jó öreg
Richard az utóbbi időben jelentős mennyiségű alkoholt fogyasztott.
− Ez meglepi önt?
− Igen. Mindig nagyon ügyelt a megjelenésére, és igyekezett jó
formában maradni. Odafigyelt arra, mennyit eszik és iszik. Sosem
tapasztaltam annak idején, hogy berúgott volna valamelyik partin,
amikor még egy társaságba jártunk. Persze, az tizenöt évvel ezelőtt
volt.
− És mire következtet ebből?
Stridner beharapta az alsó ajkát, és szemmel láthatóan mélyen
elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna.
− Nehéz megmondani. Általában az emberek akkor nyúlnak a
pohárhoz, ha olyan problémáik vannak, amelyet nem tudnak
megoldani. Különösen igaz ez a férfiakra.
Andersson lelkiismeret-furdalással gondolt vissza arra a sörre,
amit minden este megivott, de aztán úgy döntött, ez messze van az
alkoholizmustól. Az ő korában már megengedheti magának, hogy
egy kicsit kieresszen esténként egy-két sör mellett. Esetleg három
mellett. És könnyebben is tud tőle aludni. Persze, tagadhatatlan,
hogy vannak bizonyos mellékhatások is. Ösztönösen megpróbálta
behúzni a hasát. Aztán szomorúan ránézett a kórboncnokra, és így
szólt:
− Tehát adott egy egészséges hatvanéves férfi, aki kilép a
szaunából. Fizikai értelemben jó állapotban van, de az utóbbi időben
többet iszik a kelleténél. A gyomrában egy kiváló ebéd maradványai
emésztődnek. Egy szeles, esős novemberi délután, öt óra harminc
perckor kimegy az erkélyre, annak ellenére, hogy kellemetlenül érzi
magát a magasban. Ott valaki fejbe veri, megvágja a kezét, majd
átlöki a korláton. A gyilkosnak nyoma sincs. És ön sem talált semmi
egyebet a testén?
Az utolsó mondat úgy hangzott, mint egy szemrehányás. És
annak is szánta. Stridner megrázta, majd hirtelen oldalra döntötte a
fejét, és pajkosan nézett Anderssonra.
− Nos, talán mégis. A mi kis Don Juanunk annyira azért nem
volt beteg, hogy a halála előtti napon ne szexelt volna. Nem vagyok
száz százalékig biztos benne, de meggyőződésem, hogy volt
kapcsolata. Úgy értem, szexuális kapcsolat.
− A halála előtti napon? Mondana erről többet?
− A pénisz hegyén megfigyelhető egy apró kis vágás. Csupán
négy milliméter hosszúságú. Láttam már ilyesmit korábban is.
Akkor történik, ha közösülés közben szőrszál kerül a makkba. Az az
érdekes, hogy a seb nem volt egy napnál régebbi. Persze előfordul,
hogy szőrszál kerül az előbőr alá szexuális érintkezés nélkül is, de az
nem okoz sérülést.
Andersson bólintott, majd elgondolkodva szólalt meg.
− Tehát hétfőn vagy kedden dolga volt a hitvesi ágyban. De
nem Sylviával, mivel ő Stockholmba utazott. Valaki mással bújt
ágyba. De kivel?
− Ez már a maga gondja, nem az enyém − mondta Stridner.
Halványan elmosolyodott, és elégedetten nézte, milyen hatást
váltottak ki a szavai a főfelügyelőből. Andersson arcszínének
változása bizonyára jelezte, hogy a vérnyomása felszökött.
− Szed valamilyen vérnyomáscsökkentőt? − kérdezte a
professzor.
− Vérnyomáscsökkentőt?!… Mi a fene köze van ennek von
Knechthez vagy Pirjo Larssonhoz?
Amikor rájött, mit követett el, megfagyott az ereiben a vér.
Kiabált Yvonne Stridner kórboncnok professzorral. Ez nem jelentett
jót.
Stridner fagyos hangon válaszolt.
− Semmi. Kivéve, hogy agyvérzést kaphat, és akkor sosem
deríti ki, ki ölte meg Richard von Knechtet, és mi történt a finn
nővel. Pirjónak hívták?
− Igen, Pirjo Larsson. Elnézést kérek, amiért kiabáltam. Sok
teher van rajtam mostanában.
− Épp ezért kellene megnézetnie a vérnyomását, és
gondoskodnia gyógyszerről. Pillanatnyilag ennyi időm volt erre az
ügyre.
Azzal odafordult a számítógéphez, és gépelni kezdett. Rá sem
nézett többet Anderssonra.
Milyen megalázó! A főfelügyelő mindig megalázottnak és
ostobának érezte magát, valahányszor beszélnie kellett Stridnerrel.
Andersson úgy érezte magát, mint bármelyik szerencsétlen
orvostanhallgató. Tökéletesen együtt érzett velük.
− Nagyon köszönöm. Viszontlátásra − mondta idétlenül.
Stridner fel sem nézett.
− Viszlát − mormogta inkább a monitornak, mint
Anderssonnak.
A főfelügyelő érezte, hogy nő benne a düh, miközben a kijárat
felé indult. A halántéka lüktetett, és lelkiismeret-furdalás fogta el,
amikor rájött, hogy reggel nem vette be a vérnyomáscsökkentőjét.
Lehet, hogy el kellene mennie az orvoshoz, és meg kellene méretnie
a vérnyomását? Bár ehhez már egy kicsit késő volt. Úristen, kinek
van ilyesmire ideje? Az az ostoba nőszemély! Ugyan mit tudhat a
vérnyomásról? Elég, ha megnézzük az ő páciensei állapotát! Aligha
van már bármilyen vérnyomásuk!
Attól, hogy képzeletben leszidta Stridnert, máris megélénkült.
Beszállt az autójába és visszahajtott a rendőrségre. De az orrában
még sokáig ott érezte az égett hús szagát.

Birgitta Moberg visszaért a rendőrségre. Meglepődött, amikor

megtudta, hogy Andersson kereste. Ebédelni akart, mielőtt
találkozik Bobo Torssonnal. Elmenjenek együtt az ebédlőbe? Nem,
az nem túl jó ötlet.
Andersson intett neki, hogy kövesse az irodájába. Birgitta szó
nélkül hallgatta végig a főnöke beszámolóját arról, ami a patológián
történt. Természetesen a vérnyomásáról szóló részt kihagyta, mivel
annak nem volt köze a nyomozáshoz.
Birgitta élettel teli barna szemei most szomorúan csillogtak.
− Úgy tűnik, tényleg Pirjo az áldozat. Szegény gyerekek, ott
maradnak egyedül − mondta.
− És hol van a mostohaapjuk, Larsson?
− Hannu ma reggel elérte telefonon. Göte Larssonnak hívják,
negyvenhét éves. Malmöbe költözött. Úgy tűnik, most egy lengyel
nővel él. Jelenleg egy lengyel teherhajón dolgozik. Azt állítja, hogy
két éve nem járt Göteborgban.
− Hm. A gyámügy majd utánanéz, vannak-e rokonaik
Finnországban. Most menj enni, én megvárom Hannut. Egykor lesz
egy kis dolgom, de fél háromkor itt találkozunk.
− Rendben. Addig próbálom megtudni, ki lehetett von Knecht
szexpartnere. Valle Reuter kis barátnője, Gunilla tagadta, hogy
ismerné Richardot. És én hiszek neki. Nem nagyon titkolt el semmit
a klienseivel kapcsolatban. Valaki másnak kell lennie. Lehet, hogy
hívott egy call girlt. Kár, hogy szaunázott és le is zuhanyozott.
Azzal búcsút intett Anderssonnak, és eltűnt az ebédlő felé
vezető folyosón. A főfelügyelő mozdulatlan üldögélt, és üveges
tekintettel meredt a semmibe. Egy értelmes ötlete sem maradt.
Folyton Pirjo összeégett testét látta maga előtt. A fülében Stridner
szavai visszahangoztak: „Azt a kérdést kellene feltennie, mit keresett
ott!”

Andersson a fárasztó és nem kevésbé izzasztó ruhapróba után végre

ismét az irodájában ülhetett. Hannu egy jegyzetfüzettel az ölében
várakozott, és a maszatos ablakon bámult kifelé. Lehet, hogy a
halvány, elő-előbukkanó napsütés őt is arra csábítgatta, hogy
kimenjen a szabadba? Jéghideg kék szemei nem árultak el
semmilyen vágyat vagy érzelmet. Amikor Andersson felé fordult, a
tekintete nyugodt és éber volt.
Szó nélkül hallgatta végig a főnöke beszámolóját. Mindössze
bólintott közben néhányszor. Az ő fejében szemmel láthatóan már
összeállt a kép. A főfelügyelő irigyelte ezért. Számára még minden
túlságosan kaotikusnak tűnt. Bárcsak rátalálna a megfelelő
zsinórvégre, hogy kibogozhassa ezt a hatalmas csomót! A jelenleg
helyzetben azonban tovább kell kutatniuk. Ez a rutin rendőrségi
munka.
− Találtál valami mást is Pirjóról? Valamit, amit még nem
tudunk? − kérdezte Andersson. − Birgitta elmondta, hogy a volt férje
Malmöben él. Arra lenne szükségünk, hogy megtudjuk, mit keresett
Pirjo a robbanás helyszínén.
− Találtam róla anyagot a nyilvántartásban. Kétszer kapták
rajta bolti lopáson. Mind a kétszer felfüggesztett büntetést kapott.
Először síruhát emelt el egy Obs áruházban, másodszor pedig az
Angered téri ICA-ban spagettit és virslit lopott − közölte Hannu.
− Semmi más?
− Semmi.
− Ez nem úgy hangzik, mint egy terrorista előélete. Azért
érdekes, hogy van bűnügyi múltja. Ez azt jelenti, hogy nem tartotta
lehetetlennek a törvény áthágását. Megkérdezted a finn kollégákat
Helsinkiben, hogy van-e náluk valami a nyilvántartásban?
 − Igen. Ma délután szólnak vissza.
− Valaki a rendőrségi ismerőseid közül?
Andersson legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Persze,
ugyanakkor nagyon is kíváncsi volt. Miért? Mert öreg róka volt már
a szakmában, és nem sok minden keltette fel az érdeklődését. De
ami elhangzott, azt nem lehet visszaszívni. És meg is fogja kapni azt
a választ, ami jár neki.
− Ja.
Hannu belenézett a jegyzetfüzetébe, és anélkül hogy felnézett
volna, sorolni kezdte:
− Hétfőn Pirjo és Marjatta kitakarította von Knechték lakását.
Éjszaka Juha és Timo beteg lett. Influenzásak voltak. Pirjo kedden
délután takarított az irodában. Szerdán elindult von Knechtékhez,
de haza kellett mennie. Elmesélte a gyerekeknek, hogy von Knecht
meghalt. Délután vacsorát főzött. Öt után azt mondta a lányának,
hogy el kell mennie egy másik takarítás miatt. Azután eltűnt.
Andersson érezte, hogy kirázza a hideg.
− Mit csinálhatott a Berzeliigatanon?
A jéghideg szempár egy pillanatig Andersson arcán időzött,
majd megjött a válasz is.
− Takarított.
A tekintetük találkozott. Mindketten egyszerre rázták meg a
fejüket. Andersson lassan, tagoltan beszélt, mintha attól félne, hogy
a felbukkanó apró ötletecske füstbe megy, mielőtt sikerülne nyakon
csípnie.
− Nem. Hiszen tudta, hogy von Knecht halott. Ráadásul két
beteg gyereket hagyott otthon. Majdnem fél hét volt már, amikor az
épület felrobbant. Nem azért ment, hogy takarítson, hanem azért,
hogy ellopjon valamit.
− Igen.
Ismét csönd lett. Végül Hannu nevezte nevén.
− A kulcsot.
− Irene szerint Sylvia azt mondta neki, hogy a kulcsok mind a
molinsgatani lakásban vannak
− Legalábbis azok, amelyekről ő tud − tette hozzá Hannu.
Amikor Andersson felfogta, amit hallott, azonnal rájött a
megoldásra. Izgatottan kiáltott fel:
− Kellett lennie egy kulcscsomónak, amelyről Sylvia nem
tudott! De hogyan jutott Pirjóhoz?
 − Ellopta. Vagy odaadták neki.
− Ellopta?
− Amikor hétfőn kitakarította von Knechték lakását. Lehet,
hogy a pasas elöl hagyta.
− Lehet. Vagy odaadta neki valaki?
− Mert ott is ki kellett takarítania.
A főfelügyelő megértette. Sylvia szerint, ha Richard azt akarta,
hogy takarítsanak az irodában, szólt Pirjónak.
− Mondasz valamit. Akkor viszont von Knecht adhatta oda
Pirjónak a titkos kulcscsomót. Ez megmagyarázza, miért volt nála,
és hogy Sylviának miért nem tűnt fel a hiánya. Amiről nincs
tudomásod, az nem is hiányzik, nem igaz? Azt hiszem, találtunk
valamit.
Csaknem hátba veregette Hannut, de aztán az utolsó
pillanatban meggondolta magát. Lendülő jobb karjával inkább
végigsimította kopaszodó fejét, eligazgatva néhány szálból álló
frufruját.
− Khm… igen… Meg kell tudnunk Tommytól és Fredriktől, mi
derült ki a gyújtogatásról. Meg kell bizonyosodnunk arról is, hogy
valóban Pirjo holttestét találták meg az épületben. Fel tudnád hívni
a lányát, hogy mondja el, melyik fogorvoshoz járt az anyja? Ha
egyáltalán volt neki fogorvosa.
Eszébe jutott, mit mondott Stridner az áldozat fogairól. Hannu
figyelmesen nézett a főfelügyelőre.
− Addig nem mondok semmit a gyerekeknek, amíg nem
vagyunk biztosak az áldozat személyében.
Andersson egyetértett ezzel.
− Persze, ez jó ötlet. Még nem tudhatjuk biztosan.
Magában azonban tudta, mi az igazság.
− Tehát kedden nem ő volt az?
− Mi van a keddel?
Hannu türelmesen nézett a főnökére.
− Nem Pirjo takarította ki von Knecht lakását kedden, mialatt
ő ebédelni volt, hanem a gyilkos. Pirjo az irodában volt.
Andersson hirtelen rájött, hogy meredten bámulja a vele
szemben ülő férfit. A tisztelet, amit a cserzett arcú, jéghideg
tekintetű, szőke finn iránt érzett, tovább nőtt. Egy csepp
szégyenérzettel gondolt vissza, milyen közel volt ahhoz, hogy őt
gyanúsítsa az első hírek kiszivárogtatásával. De aztán gyorsan
elhessentette ezeket a gondolatokat, és azt mondta:
− Megnézted, hogy volt-e aznap máshol is takarítani? Csak az
irodába ment kedd délután?
− Igen.
A főfelügyelő elgondolkodott. Amikor Pirjo holttestét
megtalálták a robbanás helyszínén, a nyomozás fordulatot vett.
− Tovább kell keresgélned Pirjóval kapcsolatban. Először is kell
valaki, aki ki tudja kérdezni a gyerekeket. Lesz egy kis időd erre
holnap? Addig kell ütnünk a vasat, amíg meleg − foglalta össze a
helyzetet Andersson.
A szóválasztás nem volt szerencsés. Az égett hús szaga még
mindig ott volt a szaglóidegeiben. Tudta, hogy csak képzelődik, de
azzal is tisztában volt, hogy egyelőre nem fog megebédelni.
Hannu kurtán biccentve becsukta a jegyzetfüzetét.
− Rendben.

Három óra körül Andersson már elég éhes volt ahhoz, hogy
lemenjen az ebédlőbe. Vett egy kávét, két száraz sajtos szendvicset és
egy marcipános süteményt. Nem volt sok élvezet az ételben, de a
gyomra tele lett vele. Evés után hátradőlt, és megpróbált néhány
percig relaxálni. Egyenruhás és civilbe öltözött kollégák mentek el az
asztala mellett. Volt, aki csak odaköszönt, mások megálltak
beszélgetni. A legtöbben azonban szó nélkül elmentek mellette.
Egyszer csak észrevette, hogy valaki megállt a háta mögött. Amikor
megfordult, Birgitta Moberget pillantotta meg.
− Szia! Ülj le!
− Köszönöm, inkább nem. Túl mérges vagyok ahhoz, hogy
leüljek!
Anderson észrevette, hogy a lány karjait összefonva merev,
széles terpeszbe tett lábakkal áll előtte. A hangja is inkább egy vipera
sziszegéséhez hasonlított. Bár a főfelügyelő volt felesége gyakran
panaszkodott arra, hogy férje egy érzéketlen fatuskó, ám most
Andersson érzékelte, hogy Birgitta nagyon dühös. A szomszédos
asztalnál ülők döbbenten figyelték őket.
− Menjünk fel az osztályra és beszélgessünk? − kérdezte
bizonytalanul.
− Igen.
Birgitta sarkon fordult, és kisétált az ajtón. A főfelügyelő
csalódott pillantásokat vetett a kávéjára, majd követte a lányt.
Amikor néhány évvel ezelőtt arra kényszerítették, hogy elmenjen egy
továbbképzésre, kihangsúlyozták, hogy a főnöknek semmi sem lehet
fontosabb, mint figyelni a beosztottjaira, amikor azok a
problémáikkal keresik fel.

− Az a beképzelt seggfej! Micsoda egy idióta!

− Kicsoda?
− Bobo Torsson!
A főfelügyelő először megkönnyebbült, de aztán meglepődött.
− Valamivel felbosszantott? − kérdezte óvatosan.
Birgitta szinte felrobbant a dühtől. A könnyek záporozni
kezdtek a szeméből. Kiabálva folytatta.
− Még hogy felbosszantott! Hozzányomott a falhoz, benyúlt a
nadrágomba és beleharapott a mellembe. Azt hiszem, fel fogom
jelenteni!
Andersson elhűlve hallgatott. Jonny irritáló hangját hallotta az
ajtóból:
− Szóval a kis Birgittát felfedezte a nagymenő fotós? Biztos
megmutattad neki, mit kellene kidomborítani a képeken!
Jonny lezseren állt az ajtófélfának támaszkodva, az arcán
látszott, hogy jól szórakozik
Aztán hirtelen történt valami. Birgitta dühtől reszkető hangon
megszólalt:
− Te is megláthatod, hogy mit tudok kidomborítani!
Azzal odafutott az ajtóhoz, és mielőtt Jonny bármit is tehetett
volna, a térdével a rendőr lába közé rúgott. Jonny fájdalmasan
felnyögött, majd mindkét kezét a sliccére szorítva összerogyott.
− Ez az eddigi legjobb teljesítményem! Két pasas fél óra
leforgása alatt, aki lila golyókkal megy ma haza!
Fejét felszegve, egyenes háttal átlépett Jonnyn, és kiment a
szobából. Andersson tért magához elsőként.
− Birgitta! Nem mész sehová! Mi a fenét képzelsz? Úgy
verekszel, mint egy óvodás! Végtére is rendőrtiszt vagy!
Birgitta lassan megfordult, az arcán sűrű patakokban folytak a
könnyek. Nehéz volt megérteni, amit mond, mert teljesen ki volt
szolgáltatva az érzelmeinek
− Te ezt nem érted! Még soha életemben nem bántottak meg
így! Nőként talán igen, de rendőrként még soha!
Anderssonnak lüktetett a feje. Jonny továbbra is nyögve
görnyedezett a padlón, de annyira már erőre kapott, hogy a kilincsbe
kapaszkodva felüljön. A másik osztályon dolgozó kollégák közül
néhányan kíváncsian álldogáltak a folyosón. Andersson odament az
ajtóhoz, és hatalmas lendülettel becsapta a kíváncsiskodók orra
előtt.
− És most üljetek le! Mindketten! Ha nem vigyáztok
magatokra, ebből vizsgálat is lehet!
− Nagyszerű! Fel fogom jelenteni! Szemét kurva! − sziszegte
Jonny.
Andersson látta, hogy Birgitta elsápad. Egy pillanatra úgy tűnt,
mintha a lány elájulna. Amikor ismét megszólalt, az ajkai szinte alig
mozogtak
− Betelt a pohár! Ez volt az utolsó csepp!
Anderssonra pillantott. Barna szemei általában vidáman
csillogtak de most úgy néztek ki, mint az olvasztott ólom.
− Amióta idekerültem, el kell viselnem ennek az idiótának a
hülyeségét! Először próbált fogdosni, de amikor egyértelműen
kinyilvánítottam, hogy mit gondolok az ilyesfajta viselkedésről,
elkezdődött a heccelés. Például arról, hogy mindenkivel lefekszem.
Akárkivel. Most te is hallhattad: szemét kurvának nevezett! El kellett
viselnem a tréfás fenékcsapdosásait! Kaptam egy levelet, amelyben
fényképek voltak. Hatalmas férfi nemi szervekről és csókolózó
leszbikus párokról. Pornómagazinokból vágták ki őket. Mindig
tudtam, hogy Jonny van mögötte, de nem volt bizonyítékom −
fejezte be Birgitta erőtlenül.
− És miért nem szóltál nekem erről egy szót sem? − kérdezte
döbbenten Andersson.
Birgitta keserűen rámosolygott.
− Miért? Mit tettél volna?
− Nos… én…
Andersson elhallgatott. Össze volt zavarodva. Mit csinált
volna? Nőni kezdett benne a méreg. Mindig csak baj van, ha az
ember nőkkel dolgozik. A pályája elején minden jobb volt.
Akkoriban a női tisztek csak adminisztrációs és irodai munkát
végeztek, és nem volt belőlük túl sok. Terepen akkor még csak
férfiak dolgozhattak. Ez igen praktikus megoldás volt. Nem kellett
figyelni a nők érzékenységére, amikor egy-egy durvább vicc vagy
célozgatás elhangzott. Az a tény, hogy egyre több nő van a
testületnél, alaposan megnehezíti a munkát. Egyre rosszabb a
helyzet! Ha férfias munkát választottak, el kellene fogadniuk az ezzel
járó körülményeket! Habár az, hogy valaki képeket vág ki
pornómagazinokból, talán tényleg túlzás…
Birgitta nem mozdult. Hamuszürke arcán várakozás
tükröződött. A főnöke válaszára várt. Anderssonnak az az érzése
támadt, hogy bűnrészességgel vádolja őt a lány. De miért is? Birgitta
csakhamar megadta a választ.
− Szexuális zaklatás. Erről van szó. Átkozott legyek, ha attól a
tetű Torssontól ezt el fogom viselni!
A főfelügyelő hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak érezte
magát. Jonny talpra állt, és gyűlölködve nézett Birgittára.
Andersson lüktető fejfájást érzett. Felállt, és odatett még egy
széket az asztal mellé. Ügyelt arra, hogy a két szék minél távolabb
legyen egymástól. Fáradt mozdulattal intett a két harcosnak, hogy
üljön le. Birgitta és Jonny vonakodva bár, de leült. Nem néztek
egymásra.
Andersson határozottan fogalmazott.
− Ilyesmi nem történhet meg az osztályon, rendben?
Egyikük sem válaszolt. A főfelügyelő eltökélten folytatta.
− Jonny, azonnal abbahagyod az ostoba képkivágásokat és a
célozgatásokat. Birgitta, te pedig nem támadhatsz rá másokra! Még
akkor sem, ha csak férfiakról van szó. Képzeld, mi lenne, ha Bobo
Torsson feljelentene rendőri túlkapásért. Még egy ilyen eset, és
gondoskodom róla, hogy a ruhatárba helyezzenek. És ez rád is
vonatkozik, Jonny!
Anderssontól ennyire telt. Érezte, hogy kávéra van szüksége.
És egy fejfájás-csillapítóra. Volt valamilyen tabletta a fiókjában, de
először tisztázni akarta az ügyet. Odafordult Jonnyhoz:
− Mit akartál mondani, amikor bejöttél?
Először úgy tűnt, Jonny nem akar válaszolni. Durcás arccal
üldögélt tovább. De aztán győzött a hivatali fegyelem, és fojtott
hangon megszólalt.
− Kapcsolatba léptem Sylvia von Knecht nővérével és anyjával.
Alátámasztották a nő alibijét. Színházba mentek, majd vacsorázni.
Úgyhogy nem ő volt az, akivel Viktors a vasárnap estét töltötte. Azt
hiszem, most átmegyek a kapellgatani parkolóházba. És ami azt
illeti, soha nem küldtem pornóképkivágásokat Birgittának.
 Nagy erőfeszítések árán összeszedte megmaradt büszkeségét,
és miközben kifelé ment, megpróbált nem sántítani.
Birgitta nagyot sóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát.
Andersson attól félt, hogy megint sírni fog. Nagyon kellemetlenül
érezte magát, amikor a nők a jelenlétében sírtak. Talán egy kicsit
túlságosan is hamar szólalt meg:
− Megyek, és hozok magunknak egy csésze kávét. Aztán
elmeséled, mi történt azzal a szarházi Torssonnal. Közben szépen
megisszuk a kávét.
Amikor látta, hogy a lány válla ismét veszélyesen rázkódni
kezd, gyorsan kisietett az irodájából.

− Három óra körül érkezett. Magas, vékony alkat, szoláriumos bőr.

A haja szőkére festett. Armani kabát és viseltes farmer volt rajta. A
nyilvántartás szerint harminchét éves, de mindent megtesz, hogy tíz
évvel fiatalabbnak tűnjön. Amikor bekísérték az irodámba, a
következő szavakkal lépett be: „Mindent beismerek, de csak akkor,
ha nem egyszerűen kihallgat, hanem el is csábít közben!” Aztán
nevetni kezdett, mint egy eszelős. Alkoholszaga volt, de biztosan
mást is fogyaszt. Talán valamilyen amfetamint. Esetleg kokaint. A
mutatóujjával folyton az orrát dörgölte, miközben beszélgettünk.
Vagyis csak halandzsázott valamit. Nyugtalan és túlságosan is
feldobott volt. Nem tudott megülni a széken, folyton felugrált.
Körülbelül fél óra telt el, már éppen a beszélgetés vége felé jártunk,
amikor elkezdett izzadni. Megkérdeztem, hogy rosszul érzi-e magát.
És akkor… felugrott és rám vetette magát: „Mindjárt megmutatom,
milyen rosszul vagyok!” Amikor felálltam, magához húzott, aztán
odanyomott a falhoz, benyúlt a lábam közé és… Megharapta a jobb
mellemet.
Birgitta elhallgatott, és megpróbálta lenyelni fel-feltörő
könnyeit. Andersson közelebb hajolt hozzá, és aggódó hangon
megkérdezte:
− Mély a harapás? Maradt nyoma?
Birgitta felzokogott és bólintott.
− Jó! Úgy értem, az nem jó, hogy megharapott, de ha
megmaradt a nyoma, akkor le kell fényképezni. Majd megvizsgál egy
orvos, és kiállítja a zárójelentést. Folytasd!
− Először úgy tűnt, meg se kottyan neki a fájdalom, amikor
megrúgtam. A szemébe kellett nyúlnom, hogy végre elengedjen.
Megint úgy röhögött, mint aki nincs eszénél. Aztán összeesett. Egy
ideig nem adott ki hangokat. Felkészültem egy újabb támadásra, de
elszállt az ereje. Végül felkászálódott és odasúgta: „Megjegyeztelek.
Tudom a neved! Még a saját anyád se fog rád ismerni!” Majd eltűnt.
Úristen! Úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Percekig meg sem
tudtam mozdulni. Aztán elpattant a húr! Talán félelem volt, amit
éreztem, de hirtelen átcsapott vak dühbe! Úgy gondoltam,
beszélnem kell valakivel. Ott találtalak az ebédlőben. A többit már
tudod.
Andersson bólintott, majd elgondolkodott a hallottakon.
Behívta a titkárnőt, és megkérte, hogy sürgősen kérjen időpontot az
orvosnál Birgittának. Külön hangsúlyozta, hogy fényképeket is kell
készítenie.
Úgy tűnt, Birgitta már jobban van egy kicsit. Halványan talán
el is mosolyodott.
− Van időnk megbeszélni, mit mondott Torsson. Először is, hol
lakik? − folytatta bátorítóan.
− Nem fogod elhinni. Azt mondta, hogy az unokatestvérénél.
Szemben azzal az épülettel, amely leégett. Az unokatestvérének van
egy kis dohányboltja.
− A Köpcös Johannesson? Ez valami vicc?
− Nem. Bobo Torsson a Köpcös unokatestvére. Az anyjuk
révén. Sajnos ez csak a végén derült ki.
Andersson már nem törődött azzal, hogy Birgitta az irodájában
van. Kihúzta a fiókot, kivette a fejfájás-csillapítót, és a folyosón a
férfivécé felé vette az irányt. A kávéautomatánál szerzett poharat
teletöltötte hideg vízzel, és beletette a pezsgőtablettákat. Miközben
arra várt, hogy a gyógyszer feloldódjon, belepillantott a tükörbe.
„Öreg vagyok.” Életében először látta magát öregnek. Sőt,
őskövületnek. A halál előszobájában él. Vagy talán mégsem. De jó
úton halad afelé. Pirospozsgás arc, kopaszodó fej, gyűrött, ráncos
szemkörnyék. Három szóban össze lehet foglalni: kopasz, kövér,
ronda. Nem sok értelme van siránkozni a múló idő fölött.
Elsősorban ő a hibás a külsejéért. A testmozgás sosem kötötte le.
Néhanapján horgászott vagy kertészkedett. Lehajtotta a gyógyszert,
és még egy kritikus pillantást vetett a tükörbe. Sajnos a fejfájás-
csillapító nem minősül fiatalító szernek. Épp olyan öreg és fáradt
volt, mint egy perccel korábban. Vajon a Birgittával folytatott
beszélgetés idézte elő az öregséggel kapcsolatos gondolatait? Az a
kedves, bájos kislány, aki olyan vonzó, hogy a férfiak nem tudják
kordában tartani az érzelmeiket, és képkivágásokat küldözgetnek
neki? Vagy beleharapnak a mellébe? Lelassította a lépteit, és arra
gondolt, mit érezhet most a lány. Elkeseredett, dühös és megalázott
lehet. Talán fél is. Ha a Köpcös neve is elhangzott, akkor joggal fél.
Andersson érezte a halántékán a lüktetést, még nem hatott a
gyógyszer. Abban a pillanatban, ahogy eszébe jutott Torsson, a
Köpcös, Pirjo és von Knecht, a lüktetés határozottan erősödött.
Szinte szétvetette a fejét a fájdalom.
Birgitta ugyanúgy ült, ahogy akkor, amikor magára hagyta.
Minden ereje elhagyta, kimerültnek látszott. Fakó hangon folytatta a
beszámolóját:
− Torsson péntek este Stockholmba ment. Vonattal utazott,
mert fél a repüléstől. Két „régi haverral” töltötte a hétvégét,
mindkettő fényképész. Megvan a nevük és a címük. Ők hárman
közösen dolgoznak egy nagyobb munkán. A jövő őszi-téli
divatkatalógust készítik el. A munka feltehetően januárban
kezdődik. Azért jöttek össze, hogy megbeszéljék a részleteket. Amit a
hadoválásából kivettem, aszerint egész hétvégén ittak. Egy tucat
kocsma nevét felsorolta, ahová betértek esténként. A Café Operába,
a Ginóba meg néhány ezekhez hasonló helyre. És az az undorító
röhögés…
− Igazad lehet. Valószínűleg narkós.
− Kétség sem férhet hozzá. Szinte röpködött. Az a különös,
hogy nem a haverjainál lakott. A Lydmar Hotelben szállt meg, amely
állítólag dzsesszklub és Stockholm legtrendibb szállodája is egyben.
Szerintem mindezt csak kitalálta. Egy dzsesszklub nemigen szokott
szállodaként működni…
− Stockholmban bármi megeshet.
− Hát, lehet. Majd utánanézek. Tehát bejelentkezett a
szállodába, majd a három cimbora útnak indult. Három napig járták
a kocsmákat, le sem feküdtek. Ezért is hajlok az amfetamin felé.
− Valószínűnek tűnik.
− Hét közben megpróbáltak dolgozni, és Torsson szerint
készítettek néhány „fantasztikus látomást” a fotózás helyszínéről.
Valami biennálét emlegetett. Úgy tűnik, a bulizásnak meg kellett
fizetni az árát. Szerdán elmentek valahová vacsorázni, de Torsson
érezte, hogy alvásra van szüksége, ezért visszatért a szállodába. Vett
egy nagy üveg sört, felvitte a szobájába, és leült a tévé elé. Ki akart
kapcsolódni. A késő esti hírekben látta, hogy leégett a ház, amelyben
lakott. Először felhívta Köpcöst a mobilján. Valószínűleg ő mondta
neki, hogy keressük. Ekkor kérdezgetni kezdtem, milyen dolgai
vannak a Köpcössel, és akkor derült ki, hogy az unokatestvére.
Utána pedig… Utána pedig rám vetette magát.
Megcsörrent a telefon. A titkárnő tájékoztatta őket, hogy az
orvos várja Birgittát.
− Rendben. Most indulj. A vizsgálat után menj haza, és pihend
ki magad. Mi pedig megpróbáljuk felkutatni Bobót, és letartóztatjuk
hivatalos személy elleni erőszak vádjával − szólt Andersson
atyáskodva.
Felállt, és odament Birgittához. Szerette volna bátorítóan
megveregetni a vállát, de a merev testtartástól visszahőkölt.
Bizonytalanul folytatta:
− Ami Jonnyt illeti, egy időre felejtsük el. Majd beszélek vele.
Valószínűleg nem akar bajt okozni a tréfáival. És biztos vagyok
benne, hogy megérti, mennyire fel voltál dúlva azután, ami
Torssonnal történt…
Amikor Birgitta megfordult, és a főfelügyelőre bámult,
Anderssonba belefagyott a szó. A lány arca üres és kifejezéstelen
volt. A szeme könnyben úszott. A hangja remegett. Be volt rekedve.
− Még mindig nem érted.
Mereven állt fel, mint egy robot. Nem nézett többé
Anderssonra, hang nélkül eltűnt a folyosón. A főfelügyelő nem értett
ezekhez a női dolgokhoz. Legalábbis, ami Jonny ügyét illeti. Azt
értette, hogy amikor Bobo Torsson rátámadt, a lány dühös lett és félt
is. De mi az, amit még értenie kellene?
Micsoda nap! És még nincs vége!
 Tizenegyedik fejezet

Feltartóztathatatlanul tört fel belőle a zokogás. Próbált kiabálni

nekik, de Jenny és Katarina nem hallotta őt. Nevetésük szétfoszlott a
levegőben. Egyre távolabb kerültek tőle, mintha egy hurrikán
repítené őket egyre feljebb és feljebb a gyöngyházszínű égbe. Próbált
utánuk repülni, de a rét ezernyi virága láthatatlan kacsokkal
bilincselte a meleg földhöz. Hiába próbált elrugaszkodni. A körmei
egyre mélyebbre süllyedtek, úgy érezte, forró acél áramlik az ereiben
vér helyett. Mindene perzselt. „Istenem, ne engedd, hogy
beszippantsa őket az alagút!” − gondolta kétségbeesetten. Zokogott
és imádkozott, míg rá nem jött, hogy nincs ott semmiféle fényes
alagút, csak egy hasadék a rózsaszín felhők között, amelyen áttör az
ég vakító kékje.
Irene hirtelen felébredt, és felült az ágyban. Sammie
nyugtalanul morgott. A kutya kényelmesen elhelyezkedett az ágyban
úgy, hogy fejét Irene sípcsontjára hajtotta. Nem csoda, hogy a lábai
elzsibbadtak és ólomnehéznek tűntek. Sammie-nek nem volt szabad
felmennie az ágyra, ennek ellenére kora reggel mindig próbálkozott
valamilyen trükkel. Rájött, hogy ezen a korai órán kisebb az esélye,
hogy valaki veszekedni kezdjen vele. Fél hat volt, Irene csaknem öt
órát aludt. Teljesen kiment a szeméből az álom. Ez történik, ha az
ember több órára elszundít a vonaton.
Krister hangosan horkolt mellette. Kilencig nem kellett aznap
bemennie a munkahelyére. Irenét jó érzések fogták el, amikor rájött,
hogy aznap este meghitt együttlétet szerveztek a férjével.
Megpucolja a krumplit és összedob egy salátát. Talán kinyitnak egy
üveg bort is. Krister pedig főz valami finomat, és nagylelkűen
fogadja a dicséreteit. Irene soha nem fukarkodott a hálája
kimutatásával, ha nem neki kellett vacsorát főznie. Visszafeküdt,
megpróbálta arrébb tolni Sammie-t, de a kutya égnek emelt
mancsokkal úgy tett, mintha mélyen aludna. Ami egyébként egy
perc múlva be is következett. Kutya és gazdája versenyt horkolt
egymással.
Az álom érthető és tiszta volt. Minden apró részletre pontosan
emlékezett. Nem kell képzett álomfejtőnek lenni ahhoz, hogy az
ember tudja, mit jelentenek ezek a képek. Megviseli, hogy az ikrek
mind függetlenebbek. Úgy érezte, tehetetlen, és többé már nem
tudja megvédeni őket a világban rájuk leselkedő veszélyekkel
szemben. Eszébe jutott valami, amit nemrég hallott vagy olvasott:
„Soha nem taníthatjuk meg a gyerekeinket arra, hogyan nőjenek fel,
ha a saját tapasztalatainkból indulunk ki. Szülőként csupán
megpróbálhatjuk elrejteni a fájdalmunkat és a szomorúságunkat. Ha
a dolgok rosszra fordulnak, legyél kéznél. Ajánld fel segítő
útmutatásodat.”
Érezte, hogy megfájdul a szíve, és szomorúan bámult kifelé a
ködös novemberi világba. Bár szinte alig voltak autók az úton,
nagyon lassan vezetett, ami egyébként nem volt szokása. Miért olyan
nehéz megszabadulni ettől a rossz álomtól? Lehetséges, hogy azért,
mert már olyan sok rosszat látott életében a munkája során?
Fiatalokat, akiket a társadalom könyörtelenül kivetett magából, alak
erőszakos halált haltak, és akiket nem gyászolt meg senki. A
nyomor, a munkanélküliség, a reménytelenség, a rossz barátok és a
drogok áldozatait. Vagy csak egyszerűen rosszkor voltak rossz
helyen. Mint például John. Még ma is remegés fogta el, ha
visszagondolt pályafutása egyik legnehezebb esetére.
Tommyt és őt a kungälvi rendőrség kérte kölcsön, hogy egy
John nevű, tizennégy éves fiú meggyilkolása miatt indított
nyomozásban segítsenek. Az eset augusztusban történt. John
kempingezni ment az egyik barátjával az ingetorpsi tóhoz. Este
felbukkant négy szkinhed. Kettő közülük részeg volt. Az egyikük
ismerte Johnt, mert egy iskolába jártak, és a fiú már többször
erőszakoskodott a társaival. Tizenöt éves volt. A másik három sosem
látta Johnt korábban. A következő két órában a négy szkinhed
kegyetlen macska-egér játékot játszott Johnnal és a barátjával. Néha
kedvesek voltak, néha pedig nem. Bedobták Johnt a tóba, és amikor
a fiú megpróbált úszva menekülni, arra kényszerítették a barátját,
hogy hívja vissza, és kiabálja azt, hogy segítsen neki, mert meg
akarják verni. John persze visszament, és ezzel megmentette a
barátja életét. Utána viszont őt rugdosták meg, majd amikor
elvesztette az eszméletét, ismét bedobták a tóba. Miközben
fuldoklott, a szkinhedek cigarettát sodortak, és a parton
beszélgettek.
 Irene hirtelen rádöbbent, hogy a fogait csikorgatja dühében.
Már sajgott az állkapcsa. Olyan szorosan markolta a kormányt, hogy
elzsibbadtak az ujjai. Az emlékek még mindig felborzolták az idegeit:
a tárgyaláson kuncogó szkinhedek, akiket láthatóan egyáltalán nem
rendített meg, hogy megöltek valakit. Az ügyvédek felmentést
kértek, tekintettel az elkövetők fiatal korára. Az a tény, hogy
kioltották valakinek az életét, szemmel láthatóan senkit sem
érdekelt. A szülők végtelen fájdalma. Az anya keserű szavai a bíróság
folyosóján: „Kegyelmet kértek a támadóknak, de az áldozatnak nem.
Nincs tisztesség a világban.”
Irene behajtott a rendőrségi parkolóba, de egy ideig még a
kocsiban üldögélt. Eszébe jutottak a John testéről készült képek. A
fiú össze-vissza volt verve, de legfőképp az arcát rugdosták, szinte a
felismerhetetlenségig. A feje feldagadt, a szemei csukva voltak,
vérvörös ajkai pedig nyitva. A belső vérzések miatt a feje és a nyaka
kékeslila színben játszott.
A jelenlévők közül sokan nem bírták elviselni a látványt, sírva
mentek ki a tárgyalóteremből. A gyászoló apa sem bírta sokáig.
Felállt és kiabálni kezdett: „Most nézzétek meg, az isten szerelmére!”
A szkinhedek közül egy-kettő felemelte a fejét, de nem nézett a
kivetítőre. Az a tizenöt éves fiú, aki ismerte Johnt, rezzenéstelen
arccal bámult előre. Egyikük sem nézett az ügyészre, amikor vázolta,
hogyan történt a gyilkosság.
Irene látta, hogy a szülőkben felülkerekednek az ösztönök.
Bosszúért kiáltottak. De mi szolgáltathat igazságot ilyen esetben? Mi
hozhat megnyugvást? Irene az évek során többször is feltette ezt a
kérdést magának, de sosem talált rá a válaszra. Talán nincs is rá jó
válasz.
Miért jöttek elő ezek a fájdalmas emlékek éppen most? Nyilván
a CD miatt. Amikor éjfél körül beosont a házba, az előszobában
rálépett egy CD-re, amely Jenny nyitott iskolatáskájából eshetett ki.
Először visszagyömöszölte a táskába, de aztán valami azt súgta,
jobb, ha megnézi. Jól látta az előszobái kislámpa halvány fényénél: a
CD borítóján egy horogkereszt díszelgett. Nagy önuralom kellett
hozzá, hogy ne rohanjon fel azonnal Jenny szobájába, és ne kérjen
magyarázatot. Amikor bekukucskált a hálószobájába, látta, hogy a
kislánya édesdeden alszik. Szőke haja szétterült a párnán. Majd
holnap beszélek vele, gondolta Irene. Vagy holnapután. A holnap
este Kristeré, ahogy már korábban eldöntötték.
 A műszerfal órája majdnem hetet mutatott. Ideje bemenni és
megírni a jelentést a tegnapi stockholmi útról. Nem lesz könnyű
feladat.

Épp csak befejezte a jelentését, amikor Tommy Persson és Hannu

Rauhala megérkezett. Mindketten fogtak egy csésze kávét és leültek,
hogy átfussák az előző napi történéseket. Mielőtt belekezdtek volna,
megjött a főfelügyelő is. Nyúzottnak tűnt, a szemei vörösesszürkék
voltak, de senki nem tett megjegyzést a megjelenésére. Már várták,
hogy felbukkanjon a kávéautomatából szerzett fekete lével a
kezében. A csoport összegyűlt Irene íróasztala körül. A jelentés első
oldalára pillanatokon belül hatalmas kávéfolt került, de Irene nem
izgatta magát, mert újra ki tudta nyomtatni az első oldalt. Mindent
gondosan elmentett a von Knecht-mappába.
Andersson először is közölte, hogy sejtése szerint az irodában
bent égett nő holtteste Pirjo Larssoné. Bejelentését döbbent csend
fogadta.
− Pelle szerint házi készítésű bomba robbant fel. Aki készítette,
biztosra akart menni. Az egész épületből szinte alig maradt valami.
Kivéve von Knecht széfjét, amit bebetonoztak a falba, és elég nehéz
hozzáférni. Pelle említette, hogy felülről próbálják megközelíteni.
Jut eszembe, nem tudtam beszélni a második emeleti idős
házaspárral. A Mölndal Kórházban kötözték be őket szerdán, ott is
maradtak éjszakára, és aztán a lányukhoz mentek. Sajnos
csütörtökön reggel a bácsit vissza kellett vinni, mert szívrohama
volt. Nagyon rossz állapotban van, a CIO-n kezelik. A felesége
összeomlott. A lányuk nagyon aggódik, és arra kért, várjak hétfőig.
− Mi az a CIO?
− A kardiológiai intenzív osztály. Megpróbálok kapcsolatban
maradni velük, mert szerintem ők láthattak vagy hallhattak valamit.
Egy ekkora bombához nem kevés anyag és felszerelés kell. Főleg a
benzinkannákat nehéz észrevétlenül bevinni egy lakott épületbe.
Andersson krákogott.
− Vannak szemtanúk, akik valami gyanúsat vettek észre az
elmúlt pár napban?
− Nincsenek, és ez elég furcsa. Senki sem látott idegent, és nem
hallott semmi különöset. Csak egyetlenegy vallomás lehet érdekes.
Egy idős férfi, aki az épület szomszédságában lakik a Sten
Sturegatanon, elmondta, hogy az udvarra nyílik a hálószobája
ablaka. A második emeleten lakik. Az ablak alatt vannak bérelt
parkolóhelyek, amelyek egyike von Knechté volt. A férfi elmondása
szerint von Knecht Porschéja ott parkolt a helyén szombaton éjjel
egy óra előtt nem sokkal.
− Vagyis péntek éjjel?
− Igen. És szerintem igaza lehet, tényleg ott volt a Porsche.
Nem túl sok van belőle Göteborgban. A boldog nyolcvanas évek
elmúltak. Tegnap felhívtam Sylvia von Knechtet, hogy
megkérdezzem tőle, lehetséges-e ez. Szerinte teljességgel kizárt.
Megtudtam, hogy volt egy előbuli péntek éjjel. Senki sem feküdt le
fél kettőnél korábban, Sylvia anyját kivéve. Lehet, hogy a mami nem
kedveli a vejét, de nem hiszem, hogy elvitte a Porschét és
összeszerelt egy bombát péntek éjjel von Knecht irodájában. Ahogy
valószínűleg más sem, aki az előbulin ott volt. Sylvia majd
felrobbant a méregtől, amikor megkérdeztem, részeg volt-e Richard
péntek éjjel. Végül megegyeztünk abban, hogy becsípett.
Anderssonnak eszébe jutott, mit mondott Stridner Richard
májáról. Úgy tűnik, a férfi többet ivott a kelleténél. A főfelügyelő
tisztázni akarta az időpontokat.
− Tehát von Knecht is ott volt a többiekkel fél kettőig?
− Igen.
Mind a négyen csendben számolgattak magukban. Ugyanarra
gondoltak. Végül Irene fogalmazta meg a kérdést:
− A kocsi. A Porsche. Hogy lehetett péntek éjjel a
Berzeliigatanon? Előzőleg vajon hol parkolták le?
− Megkérdeztem Sylviát, hogy most hol van a kocsi. Szerinte a
Molinsgatanon áll egy lezárt garázsban. Ahogy a saját BMW-je is −
válaszolta Tommy.
− Tehát nem lopták el, hanem visszaálltak vele a garázsba.
Biztos, hogy von Knecht Porschéjáról van szó? Nem lehet valaki
másé?
Tommy vállat vont.
− A Sten Sturegatanon lakó idős úr határozottan állítja, hogy
von Knecht kocsiját látta − felelte.
Megint csöndben gondolkoztak tovább. Végül a főfelügyelő
nagyot csapott az asztalra. Irene jelentése újabb kávéfolttal lett
gazdagabb.
− Egy átkozott szellem surran át bezárt ajtókon és visz el bezárt
kocsikat. Sőt vissza is viszi őket! Nyom nélkül. Aztán eltűnik!
Hannu szólalt meg.
− Több kulcs van.
Andersson hallgatott, és próbált koncentrálni. A többiek is
rájöttek, hogy ez lehet az egyetlen magyarázat. Irene lelkesen
kiáltott fel:
− Hát persze! Kell lennie egy pótkulcsnak a kocsihoz és a
garázshoz is! Mellesleg Sylvia említette is, hogy Richard a halála
előtti héten kereste a pótkulcsokat. Ugyanazon a karikán van a
garázs pótkulcsa is. Kell lennie egy másik kulcscsomónak a von
Knecht-lakáshoz és a berzeliigatani irodához is. De Sylvia szerint
csupán három kulcscsomó van a két lakáshoz. Magam is láttam
őket; mind a három ott van nála a lakásban.
Andersson elgondolkodva nézett Irenére.
− Sylvia nyilván nem tud arról, hogy több kulcs van. A mi
kedves Richard von Knechtünknek, úgy látszik, volt néhány kis titka.
Biztosan van még egy pótkulcs. Amely most a gyilkosnál van. Plusz a
Porsche és a garázs pótkulcsai.
Irene mondta ki, amire szinte egyszerre jöttek rá:
− Sylviának nem kellene a lakásban maradnia, amíg le nem
cserélik a zárakat.
− Pontosan. De a hétvégét nyugalomban tölthetjük. Kiment
Henrikkel Marstrandba. Reméljük, a gyilkosnak nincsenek ahhoz a
házhoz is kulcsai.
Irene felugrott.
− Várjatok csak! Azon a kulcscsomón rajta voltak a marstrandi
ház kulcsai is. Nem késlekedhetünk! Figyelmeztetnünk kell Sylviát!
Andersson nyugtalanul ráncolta össze a homlokát.
− Irene, azonnal lépj vele kapcsolatba!
Irene bólintott, és rossz érzés fogta el. Lehetséges, hogy Sylvia
veszélyben van? Felmerült egy nyilvánvaló kérdés, amely válaszra
várt.
− De ki juthatott hozzá az összes házhoz és a kocsihoz tartozó
kulcsokhoz? − kérdezte.
A többiek elgondolkodtak ezen. Végül Hannu szólalt meg.
− Richard von Knecht.
Andersson először ideges lett, de be kellett látnia, hogy van
valami abban, amit Hannu mondott.
− És vajon kinek adhatott pótkulcsokat? − kérdezte aztán.
 Erre senki sem adhatott választ.
Irene beszámolt a stockholmi utazásról. A kollégáinak sok
megjegyzése volt ezzel kapcsolatban. Tényleg szükséges volt az
adófizetők pénzén elutaznia a fővárosba? Örököl-e Mona Söder?
Miért nem tudta elmesélni a szerencsétlen életét telefonon?
Elrepülhetett-e Mona Söder Göteborgba, majd vissza egyetlen este
leforgása alatt? Vagy akár kocsival is jöhetett, ha már olyan drága és
gyors autója van…
Irene megpróbált a kérdésekre válaszolni.
− Érthető, hogy arra kért, nézzem meg a fiát. A fiú haldoklik, és
az anyja minden este mellette van. Most szabadságra ment, így az
egész napot a kórházban töltheti. Kikérdeztem a nővéreket, akik
igazolták, hogy Mona kedden este Jonas szobájában volt. A
telefonközpontos is azt mondta a munkahelyén, hogy kedden sokáig
bent maradt. Biztos vagyok benne, hogy ártatlan. Az Audiban
összesen 3200 kilométer van. Szerintem őt és Jonast nyugodtan
ejthetjük. Csak azt szeretnék, ha békén hagynák őket. Ami a te
kérdésedet illeti, Hannu, igen, Mona Söder fogja örökölni Jonas
részét Richard von Knecht után. Így rendelkezik a törvény. De nincs
szüksége erre a pénzre, és nem akar kapcsolatba kerülni a von
Knecht családdal. Meg tudjuk tenni, hogy kihagyjuk őket a hivatalos
jelentésből, és a médiának sem számolunk be róluk?
Ezt a kérdést már Anderssonnak címezte, a hangja kérlelő volt.
A főfelügyelő meglepve ránézett, majd kurtán bólintott.
− Egyelőre meg kell bíznunk az ösztöneidben. Aztán majd csak
kiderül valami. Ha jól értem, Jonas nem képes sehová sem menni.
Ahogy az anyja sem − tette hozzá.
Tenyerével ismét rácsapott az asztalra, amitől a kávéscsészéje
felborult, és Irene jelentésén újabb díszítő motívumok keletkeztek.
Andersson mindebből semmit sem vett észre. Tommyhoz fordult.
− Tommy, te mit tudtál meg a Köpcösről?
− Fredrikkel megosztottuk a munkát. Én a Berzeliigatanon lévő
épületeket néztem át, Fredrik foglalkozott a Köpcössel. Egész
délután nem láttam, de ahogy Fredriket ismerem, már kész is van a
jelentése. Hétfő reggel ez lesz az első dolga, ha nem még korábban.
Anderssonnak eszébe jutott valami. Félbeszakította Tommyt.
− Birgitta tegnap kihallgatta Bobo Torssont.
Elhallgatott, és felidézte Jonny és Birgitta konfliktusát. Úgy
döntött, nem szól róla a többieknek. Ehelyett beszámolt arról, mit
tudott meg Birgitta. Amikor ahhoz a részhez ért, ami Torsson és
Birgitta intimebb testrészei között történt, mindenki felháborodott.
Végül hitetlenkedve fogadták az utolsó mondatait:
− …és aztán kiderült, hogy jelenleg Torsson a Köpcössel lakik.
Ugyanis unokatestvérek.
Nagyon elégedett volt a szavai hatásával. Ugyanakkor rá kellett
jönnie, a nyomozást nem könnyíti meg az a tény, hogy a divatmajom
fotós és a büntetett előéletű gengszter rokonok. Nagyot sóhajtott, és
ezredszerre is megismételte a jól ismert mondatokat:
− Micsoda zűrzavar! Van itt valaminek egyáltalán értelme,
vagy csak egy csomó lényegtelen apróságon lovagolunk?
− Szerintem ez gyilkossági ügyekben normális. Az időnk
kilencven százalékát olyan szálak felgöngyölítésével töltjük,
amelyeknek semmi közük nincs az esethez. Rutinmunka, szemtanúk
kihallgatása, időpontok és helyszínek egyeztetése. Szerintem máskor
is így megy − mondta Tommy.
Ártatlanul forgatta a szemeit, a többiek pedig nevetni kezdtek.
Mindenki pontosan tudta, hogy egyáltalán nem átlagos ügyről van
szó.
Andersson Hannuhoz fordult:
− Mit találtál Pirjóról?
− Fogorvosi röntgeneket. Hat hónappal ezelőtt Angeredbe
ment az ottani sürgősségi fogászatra. Nagyon fájt a foga. Kihúzták,
mert nem akart gyökérkezelést.
Andersson izgatottan hajolt előre.
− És hol vannak azok a felvételek?
− A patológián.
− Jól van! Akkor hamarosan megtudjuk, hogy tényleg Pirjo
testét találták-e meg a tűz után. Még valami?
− Hívtak Helsinkiből is. Illegális szeszfőzésért és
szeszcsempészésért tartóztatták le a volt férjével együtt. Ő a fiúk
apja. A férfit egy évre elítélték. A börtönben leszúrta az egyik társa,
mert összevesztek egy szerencsejáték miatt. Meghalt. Marjatta apja
ismeretlen.
− Pirjo is börtönbe vonult?
− Nem. Felfüggesztettet kapott a gyerekek miatt. Egy év múlva
hozzáment Göte Larssonhoz, és átköltözött Svédországba.
− Szóval ez három évvel ezelőtt történt?
− Igen.
 − És a pasas most Malmöben él egy lengyel nővel.
− Igen.
Kopogtak, és egy egyenruhás rendőr dugta be a fejét az ajtón.
Hans Stefansson vidáman köszönt:
− Helló! Nem találjuk Bobo Torssont. Amikor be akartunk
menni a Köpcös lakásába, hogy körülnézzünk, elküldött minket a
fenébe. Szerezzek házkutatási parancsot?
Andersson arca önkéntelenül is megvonaglott. Irene tudta az
okát. A házkutatási parancshoz kapcsolatba kellett volna lépnie az
ügyésszel, Inez Collinnal. De Andersson tudta, hogy félre kell tennie
a személyes érzelmeit. Bólintott.
− Rendben. Várj egy percet, megpróbálok szerezni egyet.
Tommy meglepődött.
− Miért kell Torssont ilyen korán behozni?
− Mert megtámadott egy rendőrt. Azonkívül komolyan meg is
fenyegette őt. Jobban érezném magam, ha a kicsi Bobo itt lenne a
közelemben. Ne felejtsd el, hogy a Köpcös az unokatestvére. Megvan
az esélye, hogy mozgósítja egy-két barátját. Mindig akad egy
szemétláda, aki tartozik ezzel-azzal valamelyik másik
szemétládának. Milyen jó muri lenne, ha összevernének egy zsarut!
Andersson arcszíne megváltozott, és nagyon komolynak tűnt.
Elgondolkodva nézett végig a társaságon, aztán folytatta:
− Az egyikőtöknek el kell mennie a járőrrel, aki behozza
Torssont. Még ha nem is találjátok ott a lakásban, szimatot
foghattok, ha már ott vagytok. Tommy, megteszed?
− Igen.
− Ne felejtsd el, hogy óvatosnak kell lenned. A Köpcös már lőtt
rá rendőrökre korábban is.
Irene nem tudta visszafojtani a kikívánkozó kérdést:
− Hogy lehet az, hogy egy ilyen veszélyes bűnöző békésen
üldögél egy városi dohányboltban?
− Jogos a kérdés, de sajnos nem tudok választ adni rá.

Irene keresni kezdte a marstrandi telefonszámot, és sikerült

rábukkannia a gondnok számára, ahogy Jonny Bloméra is.
Egy női hang válaszolt.
− Svensson.
− Jó napot. Irene Huss nyomozó vagyok, Sylvia von Knechtet
keresem. Tudna kapcsolni?
− Üzenetet hagyhat nálam. Kiment a férjemmel a lovakhoz.
Még legalább egy óráig nem jönnek haza.
− Beszélhetnék Henrik von Knechttel?
− Sajnos csak a nagy házba tudom bekapcsolni a hívást. A
kisebb házakban nincs telefonvonal.
− És nem tudja véletlenül a mobilszámát?
− Sajnos, nem.
A gondnok felesége barátságos hangon elköszönt, és megígérte,
hogy átadja Irene üzenetét.
Irene mérgesen csapta le a telefonkagylót. Mivel nem volt jobb
ötlete, elkezdte átnézni azokat az anyagokat, amelyek az íróasztalán
hevertek. Megszállottan csoportosította őket, jelentéseket írt, és
lefűzte a számtalan szemtanú vallomását. Amikor megcsörrent a
telefon, nagyot ugrott ijedtében. Rápillantott az órára, és meglepve
vette észre, hogy már két óra is eltelt azóta, hogy elkezdte keresni
Sylviát.
− Irene Huss nyomozó.
− Itt Sylvia von Knecht. Anita Svensson említette, hogy
beszélni akar velem. Miről van szó?
Irene hivatalos hangon folytatta a beszélgetést.
− Úgy sejtjük, hogy volt egy negyedik kulcscsomója a férjének.
Tud erről valamit?
− Nem! Már mondtam magának. Csak az a három kulcscsomó
van, amit megmutattam.
Irene gondosan megválogatta a szavait, mielőtt folytatta volna.
− A gyilkos valószínűleg megszerezte a kulcsokat. A garázshoz
és a kocsikhoz tartozó pótkulcsokkal együtt.
Csend lett a vonal másik végén. Irene hallotta, hogy Sylvia
gyorsabban lélegzik, mint korábban.
− Miért gondolják, hogy van még egy kulcscsomó?
Irene elmesélte neki azt a vallomásrészletet, mely szerint valaki
látta a Porschét a Berzeliigatanon pénteken éjjel. Sylvia maga
mondta korábban, hogy a sofőr nem lehetett Richard. Tehát valaki
megszerezte a molinsgatani garázs és az autó kulcsát is. Ez a valaki a
molinsgatani épület és a berzeliigatani iroda épületének bejárati
ajtóiba illő kulcsait is birtokolja. Mindkét épületben le vannak zárva
a szeméttárolók és az udvarra vezető ajtók. Ennek ellenére a gyilkos
gond nélkül átjutott ezeken is. Erre pedig csak egy magyarázat
adható: volt még egy kulcscsomó.
− Szeretném emlékeztetni, hogy azt mondta, a saját és Richard
kulcskarikáján is rajta voltak a marstrandi ház kulcsai. Így van?
− Igen.
Sylvia hangja elgyengült. Most értette meg, miről beszél Irene.
Idegesen csattant fel:
− Azt akaija mondani, hogy a gyilkos esetleg idejön? És be is
tud jutni a házba a kulcsokkal?
A hangjában most már érezhető volt a pánik. Irene megpróbált
nyugalmat sugározni válaszadás közben.
− Nem lehet kizárni a lehetőséget. Egyedül van a nagy házban?
− Igen. Henrik lent van a kis házban.
− Meg tudná kérni arra, hogy aludjon önnel a nagy házban ma
éjjel? Vagy akár ön is lemehetne hozzá.
Sylvia sokáig nem szólt egy szót sem. Végül összeszedte magát,
és kissé határozottabban válaszolt.
− Ellátom a lovakat. Azután elmegyek az egyik barátom
házába. Henrik hazautazhat a saját otthonába.
− Megmondaná, hol tölti az éjszakát?
− Nem látom be, mi köze van ehhez.
Irenét ismét elfogta azt az ismerős érzés, ami mindig
hatalmába kerítette, valahányszor Sylviával beszélt. A türelme
fogytán volt, és az adrenalinszintje emelkedni kezdett a
szervezetében. Lassan magyarázni kezdett, mintha egy
gyengeelméjű emberhez beszélne:
− Sylvia, az a gyanúnk, hogy egy veszélyes gyilkos áll az elmúlt
napok eseményei mögött. Próbálja megérteni, hogy nem a
magánéletében akarunk vájkálni. Szeretnénk megvédeni önt.
− Akkor kapják el a gyilkost!
Katt.
A dühöt döbbenet váltotta fel. Irene bután bámulta a
telefonkagylót. Az istenverte nőszemély, hát nem fogja fel! Irenének
hirtelen támadt egy ötlete. Elgondolkodott rajta, aztán helyeslően
bólintott. Határozottan felállt, és elindult a főfelügyelő irodája felé.

− Ez nem is rossz ötlet. Csináld csak Ha bármire jutsz, hívj fel.

Valószínűleg hatig itt leszek. Ha már bent nem érsz el, akkor otthon
megtalálsz. Holnap egy kicsit korábban megyek haza. Az
unokahúgoméknál vacsorázom, tudod, Mariannénál.
Irene bólintott. Nagyon jól ismerte már Mariannét és a két
kisgyereket, bár személyesen még sosem találkozott velük.
− Megtalálták Torssont?
− Nem. Elrejtőzött. Biztos rájött, hogy forró a talaj a lába alatt.
Nem lehet csak úgy megharapni egy rendőrtisztet a cic… a mellén.
Irene köhécseléssel palástolta nevethetnékjét. A főfelügyelő
elragadó volt, amikor védelmébe vette a gyengébbik nemet.
Már csaknem dél volt, sürgetett az idő. Ebéd gyanánt bekap
majd egy hot dogot út közben.

Az E6-os autópályán majdnem tíz kilométerrel hosszabb az út, de

gyorsabban lehet rajta haladni, mint a szűk városi utcákon. Fújt a
szél, szürke felhők ereszkedtek sötét szoknyájukkal Hisingen fölé.
Nagy volt a forgalom. Úgy tűnt, a külvárosok lakói mind Göteborgba
tartanak egy kis vásárlásra, vagy hogy megnézzék a karácsonyi
kirakatokat, és egyenek egy hamburgert a gyerekekkel a
McDonald’sban. Irene hirtelen rádöbbent, mennyire éhes. Azonnal
lefékezett az első olyan benzinkútnál, ahol meglátott egy hot dog
árust. De nem volt egyszerű vezetés közben enni. A virsli utolsó
darabkája kicsusszant a kifliből és az ölébe esett. A mustár jól
mutatott a fekete farmeron. Irene kölcsönzött néhány szót a főnöke
repertoárjából. Majdnem eltévesztette a kungälvi lehajtót, de az
utolsó pillanatban meglátta, és gyorsan lekanyarodott.
A Martrand felé vezető út nagyon szép, és Irene általában el is
szokott időzni egy kicsit, a tájban gyönyörködve. Ezen a ködös
novemberi napon azonban a vezetésre figyelt, és megpróbált minél
gyorsabban haladni.
Mielőtt elindult volna Göteborgból, megjegyezte az útvonalat.
Feltűnt a Holta templom. Tudta, hogy hamarosan egy mellékúthoz
ér, amelyre le kell hajtania Tjuvkil felé. Azután már nem volt biztos a
dolgában, úgyhogy inkább félreállt, és elővette a térképet.
Már éppen el akart indulni, amikor észrevette, hogy egy autó
közeledik felé hatalmas sebességgel. Az arca elé kapta a térképet, és
csak fél szemmel kukucskált ki mögüle.
A piros BMW-t Sylvia von Knecht vezette. Még arra sem
méltatta az öreg, sötétkék Saabot, hogy rápillantson. Irene viszont
tisztán látta a nőt. Egyenes háttal ült a volánnál, és meredten bámult
az útra.
Irene sebességbe tette a kocsit, és megfordult az úttesten.
Igyekezett egy-két autót mindig a Saab és a BMW között tartani.
Viszonylag könnyű volt követni a nőt, mert még mindig elég nagy
volt a forgalom.
Sylvia Göteborg felé tartott. Olskroksmoternál azonban a
Västerledenen folytatva az útját, a város nyugati része felé ment
tovább. Vajon Västra Frölundába megy? Nem, mégsem; elhajtott a
Frölunda tér mellett, így túlment azon a kijáraton is, amelyen Irene
le szokott térni hazafelé menet.
Askm, Hovås, Skintebo. Irene most már tudta, hová mennek.
Megnövelte a távolságot a Saab és a piros BMW között. Sylvia
elment a Kullavik felé vezető lehajtó mellett, majd néhány kilométer
múlva letért Särö irányába.
Ivan Viktors. Tehát ő az a barát, akinél az éjszakát akarja
tölteni von Knecht asszony. A főfelügyelő igencsak beletalált, amikor
azt feltételezte, hogy vasárnap Ivan Viktors Sylviával volt együtt. De
Sylvia az egész estét az anyjával és a nővérével töltötte. Viktors pedig
a bátyját látogatta meg a kórházban. Hogy találkozhattak? A válasz
egyszerű és logikus volt: rossz estére figyeltek. Ivan Viktors és Sylvia
nem vasárnap, hanem hétfő este jöttek össze.
Irene annyira fellelkesült ettől a felfedezéstől, hogy észre sem
vette, hirtelen a piros BMW mögé került. A kocsi megállt, hogy
leforduljon Särö Västerskog felé. Irene gyorsan elrántotta a
kormányt, és kivágott balról. Szerencséjére senki sem jött szemben.
Minden olyan gyorsan történt, hogy Sylvia valószínűleg észre sem
vette, ki suhant el mellette. Irene kissé odébb lehajtott az út szélére,
majd megállt. Amikor belenézett a visszapillantó tükörbe, azt látta,
hogy az asszony nyugodt tempóban halad V. Gusztáv király kedvenc
teniszpályái felé. Irene ismét szabálytalan manőverbe kezdett, de
nem sietett nagyon, hogy beéljen a huszadik század fordulóján épült
házak közé.
A nyolcvanas években több hatalmas villát is építettek a
természetvédelmi terület melletti üres területre, de a keskeny falusi
út mentén is sok gyönyörű villa állt. A piros BMW egy vöröstéglás,
kis tornyocskákkal és oromzattal díszített ház előtt állt. A kert
mérete elképesztő volt. Irene továbbment körülbelül száz métert,
majd leparkolt, és kiszállt a kocsiból. A metsző szél ellen védekezve
bedugta az állát a dzsekijébe, a gallérját felhajtotta, és mivel rajta
volt Katarina fekete baseballsapkája is, nem lett volna könnyű
felismerni. Még akkor sem, ha Sylvia történetesen kinéz az ablakon.
Annak nagyobb volt az esélye, hogy esetleg a dzsekijét felismeri. Bár
nem tűnt valószínűnek, hogy a nő ilyen közönséges ruhadarabokkal
terhelte volna meg a memóriáját.
A természetvédelmi területen általában sokan sétálgattak. A
homokos part miatt nyáron sokan választották az úszást. De a
nyirkos, késő novemberi szombaton senki sem járt a környéken.
Irene a bokrok közelében maradt, és megpróbált beleolvadni a
környezetbe. Amikor odaért ahhoz a sövényhez, amely a vöröstéglás
épület kertjét vette körül, le kellett guggolnia, hogy úgy tegyen,
mintha a cipőfűzőjét kötné be.
Sylvia éppen a BMW csomagtartójából pakolta ki a bőröndöket
és a táskákat. Viktors segített neki. Csak nem akar ideköltözni? A
poggyász mennyiségéből ítélve erre lehetett következtetni. Ennyi
cuccot Irene akkor szokott bepakolni, amikor a négytagú család
felmegy északra, Krister szüleinek värmlandi nyaralójába. A szél
miatt nem hallotta, miről beszélnek, de Sylvia, a testtartásából
ítélve, nagyon izgatott volt. Beszéd közben erősen gesztikulált,
energikusan hajigálta ki a bőröndöket a kocsiból, és gyors, zaklatott
mozdulatokat tett. Végül odament Viktorshoz, átölelte a derekát, és
ráhajtotta a fejét az operaénekes széles mellkasára. A férfi gyorsan
körbepillantott, és Irenének egy pillanatra az az érzése támadt,
mintha átpillantana az orgonasövényen. Nyilvánvalóan nem láthatta
meg őt. Viktors türelmetlen mozdulattal kiszabadult Sylvia
öleléséből, majd felemelte a csomagokat, és mindketten elindultak a
nehéz tölgyfa ajtó felé. Az ajtó nagy dörrenéssel csapódott be
mögöttük.

A rendőrségre visszatért Irene azt hallotta, hogy Torsson eltűnt. A

Köpcös azt állította, fogalma sincs, hol lehet. Andersson nagyon meg
volt elégedve Irene nyomozásával. Annak külön örült, hogy igaza
volt Ivan Viktorsszal kapcsolatban. A tenyerével rácsapott a
mellkasára, és ragyogott az arca.
− Férfi megérzés, értitek, férfi megérzés!
Irene tapintatosan eltekintett attól, hogy emlékeztesse a
főnökét, kinek is volt az ötlete Viktors és Sylvia lehetséges
kapcsolata.
 Andersson folytatta:
− Fredrik nemrég telefonált. Tegnap déltől éjfélig figyelte a
Köpcös dohányboltját. Három harminckor egy férfi ment fel a
lépcsőn a Köpcös lakása felé. Lehet, hogy Bobo Torsson. Ugyanaz a
férfi egy óra múlva el is ment. Birgitta beszámolója alapján én adtam
személyleírást Bobo Torssonról, és Fredrik úgy gondolja, ő volt az.
Beszéltem Hannuval is. Fredrikkel folytatja a megfigyelést a
hétvégén is. Valószínűleg Bobo nem olyan ostoba, hogy még egyszer
visszamegy a Berzeliigatanra, de mit lehet tudni. Az se baj, ha
tudjuk, miben mesterkedik a Köpcös.
Irene közbeszólt:
− Férfi megérzés?
− Nem. Zsaru megérzés − válaszolta mosolyogva Andersson.
Mindketten felnevettek. A főfelügyelő aztán elkomolyodott.
− Mivel Torsson megfenyegette Birgittát, megkértem, hogy ne
maradjon egyedül a lakásában hétvégén. Pár napra az anyjához
ment Alingsåsba.
− Arra gondolsz, hogy a Köpcös és Bobo a mi embereink?
− Hát…nem… De nem akarom szem elől veszíteni őket.
Valamiben benne vannak, az biztos!
Irene már sok éve dolgozott együtt Anderssonnal, és most is
pontosan tudta, miről beszél a főnöke. Lehet, hogy a Köpcösnek és
Bobónak semmi köze sincs a von Knecht-gyilkossághoz, de
gazemberek, és a rendőrség ezt nem hagyhatja figyelmen kívül.
Irenének támadt egy ötlete.
− Mi lenne, ha előszednék valamit Bobo Torssonról?
− Valami biztosan van a füle mögött. Birgitta biztos benne,
hogy be volt lőve. Menj el a kábszeresekhez, hátha van valamijük.
Irene csupán egy embert talált a kábítószer-ellenes osztályon, s
ő is egy újonc volt. Motyogott valamit arról, hogy rengeteg a dolga,
de majd hétfőn visszaszól.
Irene írt egy feljegyzést Sylvia von Knecht követéséről. Már
majdnem öt óra volt, és érezte, hogy fáradt. Ugyanakkor elégedett is
volt. Ráadásul az este is kellemesnek ígérkezett.

Irene beparkolt a helyére, és kellemes izgatottság fogta el. Majdnem

elütötte Jennyt, aki épp elindult otthonról. Irene gyorsan leállította
a kocsit, és odament a lányához. Megölelte a kislányt. Észrevette,
hogy Jenny elhúzódik, de úgy döntött, nem teszi szóvá. Vidáman
megszólította a gyereket:
− Szia, kicsim! Hová indulsz?
− El.
− Igen, azt látom. De hová?
Jenny sóhajtott.
− A sportközpontba. Próbánk van.
− A bandával? A Fehér Gyilkosokkal?
− Igen.
− Nem maradsz ma itthon velünk? Különleges esténk lesz,
mert…
− Bort isztok és megvacsoráztok. Mi ebben a különleges? A
barátaimmal szeretnék lenni.
− De Katarina…
− Katarina elment a dzsúdós társaival Uddevallába.
− Uddevallába?
− Elfelejtetted, hogy holnap lesz a verseny? Ismerd el, hogy
elfelejtetted.
− Hát… igen.
Tényleg elfelejtette. Ezen a héten minden gondolata a von
Knecht-ügy körül forgott. Ez persze nem volt mentség arra, hogy
elfelejtette: Katarina a svéd junior dzsúdóbajnokságban versenyez
másnap. De a Jenny nyakán lévő sebet nem felejtette el. Közömbös
hangon megkérdezte:
− Az a… hogyishívják… fiú is megy?
− Markus.
Puff bele! Jenny beleesett a csapdába, és ettől nagyon ideges
lett.
− Hagyd abba, rendben? Nem vagyok az egyik gyanúsítottad,
hogy engem is kihallgass − mondta a lány fogcsikorgatva.
Irene már aggódni kezdett, hogy a szomszédok felfigyelnek a
hangoskodásra. Békülékenyebb hangon megkérdezte Jennyt:
− Hát persze, hogy nem. Akarod, hogy érted menjünk?
− Nem.
− Jól van, de éjfélnél ne maradj tovább. Ne késs! Együtt
mentek néhányan?
− Igen. Pia is velem jön.
Irene megkönnyebbült. Pia néhány házzal arrébb lakott, és
megbízható, komoly lánynak tűnt. A sportközpont körülbelül egy
kilométerre volt tőlük, úgyhogy gyalog sem volt messze. Markus ott
várta Jennyt. Irene tudta, hogy nem tehet ellene semmit. Újra
aggódni kezdett. Talán egy kicsit hamar szólalt meg:
− Érezd jól magad. Ha szükséged van valamire, telefonálj!
− Jó. Szia!
Jenny türelmetlenül kisiklott anyja öleléséből, és eltűnt a
novemberi sötétségben. Irenét hirtelen ugyanaz a kétségbeesett
érzés fogta el, mint álmában. Minden önuralmára szüksége volt,
hogy ne fusson a lánya után.

Odabent kellemes illatok várták. Azonnal jobb kedvre is derült.

− Szia, édes! Ma gyerekmentes esténk lesz!
Krister kidugta fejét a konyhaajtón. A csókján érezni lehetett,
hogy hal és fokhagyma is tartozik valamiféleképpen a vacsorához.
− Csak nem? − sóhajtott Irene elragadtatva. − Csőben sült
rákot csinálsz?
− Meg kell ragadnom az alkalmat, amikor csak ketten vagyunk.
De csak egy kisebb rákot választottam. Előételnek szántam.
− A főétel pedig valamilyen fokhagymás dolog.
− Fokhagymás olajban marinírozott sült bárány krumplival és
petrezselyempürével. Mellé paradicsomsaláta hagymával és
olajbogyóval. Az előételhez a szokásos Freixenet pezsgő jön, a
bárányhoz pedig vörösbor. Baron de Ley, Reserva Rioja, 1987-es
évjárat. Mit szólsz?
− A feleséged mindjárt éhen hal. Mikor eszünk?
− Még lezuhanyozhatsz.

A zuhany után Irene felfrissülve jelent meg. Égszínkék pólójának

színe tökéletesen illett a szeméhez. A mennyei vacsora minden
percét élvezte. Desszertként egy kis csokoládét és kávét
fogyasztottak, már a nappaliban ülve.
Irene bedugta meztelen lábait a vastag szőnyeg rojtjai közé, és
elégedetten dőlt hátra a kanapén. Szabad egyáltalán ilyen jól éreznie
magát az embernek? Sammie lelkesen közeledett, majd az asztalka
alá bújva nyalogatni kezdte Irene lábát.
− Sammie! Hagyd abba! Tudom, hogy szeretnéd, ha veled
foglalkoznánk. Mikor volt kint utoljára?
 − Valószínűleg elég régen. Ha már ejtőztünk egy kicsit,
elmehetünk egyet sétálni. Még csak tíz óra van.
Krister átkarolta a feleségét, ő pedig odahajtotta a fejét a férfi
mellkasára. A férfi beleszagolt frissen mosott hajába.
− Irene, az étterem tulajdonosa azt szeretné, ha többet
dolgoznék. Teljes állást kínál. Ketten dolgozunk felváltva, és az
egyikünknek muszáj teljes állásba mennie. Sverker hatvanhárom
éves. Nem akarja elveszíteni a részidős nyugdíját. Én vagyok soron.
− Hát… ha ez az, amit akarsz…
− Szerintem nem olyan rossz ötlet. Régóta harmincórás heti
beosztásban dolgozom. Lassan gondolnunk kell arra, hogy
elkezdjünk takarékoskodni a kiegészítő nyugdíjalapban. Persze nem
volt rossz részmunkában dolgozni.
− Csak így tudtuk megoldani az ikrek nevelését. És anya
segítsége is jól jött néha. De most már nagyok. Nincs ránk szükségük
úgy, mint korábban.
Az utolsó megjegyzés hamisan csengett, még Irene is észlelte.
Kirster azonban szemmel láthatóan nem figyelt föl rá.
− Pontosan. Most már jóval függetlenebbek. Jennynek ott a
zene, Katarinának a sport. Mi pedig itt vagyunk egymásnak, nem
igaz?
Sammie nyüszíteni kezdett az ajtó mellett. Még egy perc, és a
gondos oktatás ellenére bepisil.

Odakint nagyon hideg, de tiszta volt a levegő. Irene belekarolt

Kristerbe. Jólesett kimenni egy kicsit, mert a bor és a sok étel
eltompította. A kivilágított járdán sétáltak a bicikliút mellett. A két
kilométer hosszú sétány levezetett egészen a homokos tengerpartig.
Elsétáltak a sportközpont mellett is, és Irenének lelkiismeret-
furdalása támadt. Talán kémkedni akar Jenny után? Dehogy, csak a
kutyát sétáltatják. Ám meg kellett állapítania, hogy az ismeretlen
Markus zavaró körülmény.
Két fiatal közeledett feléjük. Amikor közelebb értek, Irene
észrevette, hogy az egyikük Pia. A másik azonban nem Jenny volt,
hanem egy ismeretlen osztálytárs.
Irene üdvözölte őket.
− Szervusztok! Pia, Jenny még bent van?
− Jenny? Nem is volt ott.
 A lányok továbbsétáltak, Irene nem mozdult. Tudta, hogy
túlságosan szorítja Krister karját, de úgy érezte, szüksége van a
támaszra. Kétségbeesett. Ismét elfogta az a jól ismert érzés, ami
álmában: kiabálni akar, de nem jön ki hang a torkán. Csak suttogni
tudott.
− Hol van? Az isten szerelmére, hol lehet?
− Jól van, jól van, ne aggódj! Biztos itt van valahol a közelben.
Valószínűleg azzal a fiúval lóg − mondta Krister. Meg akarta
nyugtatni a feleségét, de a szavaitól csak nőtt a pánik Irenében.
− Még a nevét sem tudjuk, csak annyit, hogy Markus!
Szó nélkül elindultak hazafelé. A csodás hangulat egy pillanat
alatt szertefoszlott, csak a sötét novemberi félelem maradt a helyén.
Amikor feltűnt a sorház, Irene észrevette, hogy két szkinhed
közeledik feléjük. Akaratlanul is felidéződtek benne azok az
emlékek, amelyek reggel kavarogtak a fejében. Örült, hogy velük van
a kutya.
Már csak néhány méterre voltak egymástól, amikor az egyik
szkinhed hirtelen megállt. Sammie rángatni kezdte a pórázt, és
ugatott. Irene döbbenten vette észre, hogy a kutya egyáltalán nem
dühös. Inkább örül. A szkinhed megszólalt:
− Szia, apa! Helló, anya!
 Tizenkettedik fejezet

Bizonyos hétfő reggelek „hétfőbbek” a többinél. Irene Huss fáradtan

és gondterhelten érkezett az irodájába fél nyolckor. Éjszaka szinte
alig aludt valamit.
Tommy Persson éppen ebben a pillanatban lépett be, és kezdte
kihámozni magát a bőrdzsekijéből. Csak egy gyors „reggelt!” jött ki a
száján.
− Szia, Tommy! − válaszolta morcosan Irene.
Tommy fürkészve nézett rá. Tizenhét éve ismerte Irenét, ezért
látta, valami baj van. Csüggedten legyintett a kezével.
− Ne is mondd! Krister lelépett azzal a szőke bögyös
pincérnővel!
Irene akaratlanul is elmosolyodott.
− Nem, de Jenny leborotváltatta a haját. Most szkinhed, de
„csak azért, mert szereti a zenét”. Veszekedtünk. Tegnap egész nap
könyörögtünk neki. De ettől csak még jobban megmakacsolta
magát. Azért lett szkinhed, mert a barátja is az. És mert ugyanabban
a szkinhedbandában játszanak. Ó, Tommy, nem érti az egészet!
Irene leroskadt a székébe, és a tenyerébe temette az arcát.
Egyikük sem szólt egy szót sem. Amikor végül a nő letette a kezét,
felnézett a barátjára. Még sosem látta ilyen komolynak Tommyt.
− Meg kell értenie. Ha leborotváltatta a haját, és azt állítja,
hogy szkinhed, akkor vállalnia kell a következményeket. Meg kell
értetned vele, hogy mit jelképez a borotvált fej − mondta szomorúan
Tommy.
− Megpróbáltuk. De amikor a nácikat és a rasszizmust
említettük, azt mondta, hogy a holokauszt nem történt meg. Szerinte
mi magunk is rasszisták vagyunk. Igaz, Kristerrel néha morgolódunk
amiatt, hogy a bevándorlók elárasztják az országot, és az adófizetők
pénzén élősködnek. És rendőrként sok olyan bűncselekménnyel
találkozom, amelyeket bevándorlók követnek el.
− A fiatal elkövetők nem szolidárisak a svéd társadalommal.
Külvárosi gettókban élnek, az iskolában idegeneknek tekintik őket, a
nyelv miatt annak is érzik magukat. Sokan se svédül, se a saját
anyanyelvükön nem tudnak jól. És a munkaerőpiacon sem kellenek.
Ha egy munkaadó azt látja, hogy a munkára jelentkezőnek olyan
neve van, amelyet nem tud kiejteni, be sem hívják interjúra. Nem
számít, milyen jól képzett. Az egyetlen munka, amit Svédországban
végezhetnek, az a bejelentetlen takarítás.
− Mint Pirjo Larsson.
− Igen, mint Pirjo Larsson. A bevándorlók gyerekei általában
egy helyen érzik magukat fontosnak, a bandákban. Azokat nem
látjuk, akikből nem lett bűnöző, csak azokat, akikből igen. Engem
sosem döbbent meg, amit a gyerekek csinálnak. Csak elborzaszt,
milyen társadalmat hagyunk itt a gyerekeinknek. És most szó szerint
a saját gyerekeinkről is beszélek! A mi gyerekeink azok, akik
leborotválják a fejüket! A mi gyerekeink azok akik összeverekednek
a bevándorló gyerekekkel! A mi gyerekeink sem érzik úgy, hogy a
svéd társadalomhoz tartoznának. Csak a kész, olcsó megoldások felé
hajlanak. „Menetelj velünk egy tiszta társadalomért!”, „Hajítsd ki a
négereket, és Észak-Európa lesz a legboldogabb ezeréves birodalom!
Heil!” A gyerekeink tehát felveszik a csizmáikat, és menetelnek. A
pokolba!
Irene némán bámult rá. Még sosem hallotta ilyen
szenvedélyesen beszélni Tommyt. Maga volt a megtestesült
kiegyensúlyozottság, a nyugalom, három gyerek apja, akit már a
rendőrakadémia óta a barátjának mondhatott. Tommy annyira
kikelt magából, hogy még hosszasan masírozott fel-alá az apró
irodában, miközben karlendítéssel utánozta Hitlert.
− És mivel a saját gyerekeinkről van szó, nekünk kell
felelősséget vállalnunk értük. Nem háríthatjuk át másra! Neked két
gyereked van, nekem három. De azok a kölykök, akik néhány nap
múlva összegyűlnek XII. Károly király szobra körül, azok is mind a
mi gyerekeink.
Irene fáradt és zavart volt. Tiltakozni akart, de elgyötört agya
nem tudta összeszedni a szükséges mondatokat.
− Nem hiszem, hogy csak azért, mert Jenny leborotválta a fejét,
minden szkinhed az enyém lenne.
− Ha ezt tagadod, akkor azt a társadalmat is tagadod, amely
azért fizet, hogy megvédd. A szkinhedek is a svéd társadalom részei.
Mindnyájunknak megvan ebben a maga felelőssége. De
mindenekfelett a társadalom betegségének tüneteiként kell
tekintenünk őket!
− Tüneteknek?
− Igen, az elidegenedés tüneteinek! A svéd társadalom
kirekeszti az embereket. És ha egyszer kívül vagy, akkor soha többé
nem engednek be újra!
Vajon miért volt Tommy ilyen feldúlt és érzelmekkel teli? Irene
megdöbbent, de nem volt ideje megkérdezni, mert a telefon
megcsörrent, és menniük kellett a reggeli eligazításra.
Tommy sóhajtott, és úgy tűnt, gyors döntésre jutott.
− Már egy ideje nem láttam Jennyt. Szeretném, ha meghívnál
magatokhoz holnap vagy valamikor a héten.
Irene összezavarodott a hirtelen témaváltástól, de azonnal
válaszolt:
− Tudod, hogy bármikor szívesen látunk. Mindig is így volt!
Kristerrel már beszélünk egy Luca-napi buliról, és természetesen te
és Agneta…
− Az klassz lesz, de nem erre gondoltam − vetette közbe
Tommy komoly hangon.
Irene megértette, hogy nem egyszerű vendégségről lenne szó.
− Mit szólnál szerdához? Krister főz nekünk valamit. Tudom,
hogy mi a véleményed a szakácsművészetemről.
− Épp olyan elsőrangú, mint az enyém, bár az enyém talán
kissé jobb. A szerda remek lesz. Gondoskodj róla, hogy Jenny otthon
legyen.
Amikor Irene be akart lépni a megbeszélés helyszínére, a
titkárnő egy barna borítékot nyomott a kezébe, amire Bo-Ivan
Torsson neve volt felírva.
Andersson főfelügyelő krákogott, majd csendet kért.
− Jól van, úgy látom, mindenki itt van. A technikusok később
érkeznek. Egy autóba rejtett pokolgép miatt késnek, amely ma reggel
robbant fel. Hallottatok róla?
A többség meglepődött a hír hallatán.
Andersson folytatta.
− Nagyon furcsa. A delsjöni golfpálya melletti parkolóban
felrobbant egy autó ma reggel hatkor. Senki sem volt a közelben a
sofőrt kivéve, aki elég rosszul járt. Szó szerint atomjaira hullott. Az
elképzelések szerint egy terrorista rossz autóra tette fel a robbanó
szerkezetet. Nyilván az IRA, a Hamasz vagy valamelyik másik
szervezet. Vagy a volt Jugoszláviából származó egyik jól ismert
csoport. Emlékszem, milyen zűrzavart okozott a hetvenes években
az Usztasa. Nos, ezzel valaki másnak kell majd foglalkoznia. Nézzük
át, mit találtunk péntek óta.
Azzal folytatta, hogy a patológián látott, összeégett test
valószínűleg Pirjoé. Csak délután tudják meg bizonyosan, amikor az
igazságügyi fogorvos megvizsgálja a holttestet és a
röntgenfelvételeket. Még ennél is nagyobb volt a csodálkozás,
amikor a von Knecht péniszén talált sebről számolt be. Stridner
feltételezése, miszerint a férfi a halála előtti napon közösült
valakivel, több kérdést és feltételezést indított el. Irene elmesélte,
mit tudott meg Stockholmban Mona és Jonas Söderről. Nem
magyarázkodott sokat, csak közölte, hogy pillanatnyilag nem kell
bevonni őket a további nyomozásba. Kikezdhetetlen alibijük van
kedd estére. Sietve áttért arra az elképzelésre, mely szerint még egy
kulcscsomó tartozik a lakásokhoz, de hangsúlyozta, hogy ez egyelőre
csak feltételezés. Fontos lenne megtudni, mi történhetett von
Knecht kocsi- és garázskulcsával. Összefoglalta a Sylvia von
Knechttel folytatott beszélgetést, illetve hogy követte őt. Amikor
felfedte, kivel találkozott a nő Jonny nem tudta visszafogni magát.
Rosszmájúan szólt közbe:
− Tudtam! Tudtam, hogy a vén lókötő titkol valamit! Lehet,
hogy marha nagy híresség és egy beképzelt seggfej, de most
elkaptuk.
Irene ezen a hétfő reggelen különösen morgós volt. Nem tudta
magában tartani csípős megjegyzését.
− Elkaptuk? Na és mégis miért? Mert Sylvia von Knecht a
szeretője? Azt nem tiltja a törvény! Mindketten felnőtt emberek!
Jonny lesújtóan nézett vissza rá, de tartózkodott a további
megjegyzésektől. Ehelyett beszámolt Ivan Viktors kikérdezéséről.
Ezután folytatta, mit tapasztaltak Hans Borggal a kapellgatani
parkolóházban töltött órák alatt. A beszámoló nem tartott sokáig. Az
eredmény nulla volt.
Andersson vállat vont.
− Rendben, akkor ez is zsákutca. Egyelőre ejtjük a
parkolóházat. Úgy tűnik, hogy a gyilkos gyalog ment az esőben.
Birgitta, beszélj nekünk Bobóról, a bájos fotós barátodról.
Birgitta elmesélte, mi történt péntek délután, de semmilyen
módon nem utalt a saját érzelmeire. Andersson megkönnyebbülve
tapasztalta, hogy Birgitta ismét a régi. Remélte, hogy nem
folytatódik a konfliktus Jonny és a lány között.
Az egyetlen, amit Hannu és Fredrik jelenteni tudott, az volt,
hogy Bobo nem bukkant fel a hétvégén a Berzeliigatanon. Miután
egyeztették Birgittával a férfi külsejét és ruházatát, rájöttek, hogy
valószínűleg ő volt az, aki péntek délután felcipelt a Köpcös lakásába
egy nagy táskát. A házkutatás a szokásos módon zajlott. Tommy
megpróbált a háttérben maradni, hogy lejegyezze, ha valamilyen
érdekességre bukkannak a kollégák. A Köpcös totálisan kiborult a
„zaklatás” miatt, és annyira felhúzta magát, hogy a végén a saját
bútorait kezdte összetörni. Közvetlenül nem fenyegette meg a
rendőrséget, de ahogy ököllel szétverte az egyik szék háttámláját, az
„egy kissé nyugtalanító volt”, ahogy Tommy fogalmazott.
− Igazság szerint jó lett volna, ha van velünk egy kábszeres
kutya is. Persze, nem drogot kerestünk, hanem Bobo Torssont. Ő
pedig nem volt a lakásban. Vissza kellett mennünk az alapokhoz. A
Köpcös nem tudta, hol van Bobo. Azt viszont többször elmondta,
hogy nekünk hová kellene elmennünk sürgősen. Nem szeretnék
éjszaka találkozni vele egy sötét utcán.
A többiek szemmel láthatóan szintén osztották ezt a véleményt.
Mindketten egyetértettek a főfelügyelővel abban, hogy Bobo és a
Köpcös jelenléte zavarja a nyomozást.
Birgitta közbekérdezett.
− Drogosnak tűnt?
− Talán. De az a pasas mindig ilyen fékeveszett, úgyhogy nehéz
megmondani − válaszolta Tommy.
− Lehet valamilyen kapcsolat von Knecht és a két jómadár
között? Lehetséges, hogy a mi tiszteletre méltó milliomosunk is
drogon élt?
Birgitta tette fel a kérdést, de mindenki ugyanerre gondolt.
Végül Jonny válaszolt:
− Eddig nem találtunk semmit, ami erre utalt volna. Mint
minden gazdag üzletembernek, neki is voltak piszkos kis ügyei, de
ezek elsősorban a külföldi befektetéseihez kapcsolódtak. Bobo és a
Köpcös nem kapcsolható efféle ügyletekhez. Az egyetlen
kapcsolódási pont a Berzeliigatan. Maga a tény, hogy olyan közel
laktak egymáshoz: Bobo von Knecht irodája fölött, a Köpcös pedig a
túloldalon.
Fredrik vette át a szót.
− Ellenőriztük a Köpcöst. Augusztusban jött ki a kumlai
börtönből, miután letöltött hatot a nyolc évből. Kábítószeres
bűncselekmény, testi sértés és emberölési kísérlet miatt ítélték el. Az
iratok szerint: „Jó a beilleszkedési prognózis, mivel Lasse
Johannesson egy idősebb rokonától kapott egy lakást és egy kis
üzletet.” Az idősebb rokon egy gyermektelen nagynéni. Szélütést
kapott júniusban, és most a Vasa Kórházban fekszik bénultan. Úgy
tűnik, jobban van, de nem tudná magát ellátni egyedül. Nyilván
gondozóházba kerül. A berzeliigatani lakás így a Köpcösnek jut. A
kumlaiak szerint minden formaságot Bobo Torsson intézett.
Irenének eszébe jutott a barna boríték, amit a titkárnő nyomott
a kezébe. Miután átfutotta a szöveget, szót kért.
− Szombaton kértem információt a kábítószer-csoporttól Bobo
Torssonról. Ma reggel kaptam tőlük egy feljegyzést. Kábítószerrel
való visszaélésért háromszor folyt ellene eljárás. Mindahányszor
rajtaütéseken bukott le diszkókban és bárokban. Először 1983-ban,
másodszor 1985-ben, harmadszor pedig 1989-ben. Az első két
alkalommal felfüggesztett büntetést kapott, mivel csak kis
mennyiség volt nála. 1989-ben négy hónap börtönbüntetést kapott.
Ugyanabban a bárban kapták el, ahol a Köpcöst is letartóztatták.
Torsson a tömegben állt, amikor a rendőrök bevonultak, és volt nála
tíz gramm kokain. A bíróság úgy gondolta, hogy ez személyes
használatara igen sok. A Köpcös és egy másik drogdíler, Tony
Larsson az irodában volt, de még arra sem maradt idejük, hogy
elrejtsék a drogot, ami egy zacskóban hevert az asztalon. Szó szerint
belelógott a kezük. Mindketten be voltak lőve. Lövöldözés kezdődött.
Az egyik rendőr vállon lőtte Tonyt, aminek nagy visszhangja lett a
médiában − fejezte be Irene.
Andersson törte meg a csöndet.
− Tehát Bobo már korábban is a Köpcös köreihez tartozott.
Természetesen mindketten folytatták az üzletelést, bár a Köpcös
jobban szem előtt volt. Ő harciasabb, kedveli a fegyvereket és a
lövöldözést. Őt többször elkapták. De a ravasz Bobónak kevesebb
van a számláján. Ő „divatfotós”. Kétlem! A megfelelő körökben
mozog, ahol feltűnés nélkül árulhatja a drogot. Valami azt súgja,
hogy be kell vonnunk a kábítószereseket.
Mindnyájan egyetértettek vele. Először is megszabadulnának
némi munkától. De ami még fontosabb, a kábítószeresek
naprakészek a pillanatnyi göteborgi droghelyzetet illetően.
A főfelügyelő elégedett volt a döntésével.
 − Tartsunk kávészünetet, s reméljük, ideér a tűzszerész Pelle.
Mindnyájan hálásak voltak a főnöknek, amiért
kinyújtóztathatják a lábukat. Mona Söder azt mondta, a
szervezetnek szüksége van némi kis méregre ahhoz, hogy
megfelelően működjön. Irene kezdte úgy gondolni, hogy ő már
koffeinfüggő. Ebben az esetben azonban régi a függőség, mivel
csaknem tíz éve szokott rá arra, hogy naponta körülbelül tíz csésze
kávét elfogyasszon. Remegő kézzel hajtotta le a negyedik és az
ötödik csészét a szünetben.

Andersson főfelügyelő kilépett a mellékhelyiségből, s Birgitta

Moberg állt a folyosón néhány méterrel arrébb. Andersson látta,
hogy a lány rá vár. Birgitta megszólította:
− Beszélhetnénk egy percet? Megpróbálok sietni.
A főfelügyelő gyomra összerándult. Csak nem kezd megint
panaszkodni amiatt, hogy Jonny szexuálisan zaklatta? A lány
minden kertelés nélkül a lényegre tért.
− Jó ötlet volt, hogy azt javasolta, maradjak anyámnál. A
megbeszélésen nem akartam erről beszélni, de valószínűleg Bobo
Torsson járt a lakásomnál és többször is becsengetett a hétvégén.
− Biztos vagy benne?
− Nem, egyáltalán nem! Ezért nem akartam beszélni róla a
többieknek. Mint tudod, egy stúdiólakásban lakom Högsbóban. A
közvetlen szomszédom egy kedves idős hölgy. Nyolcvanhárom éves,
de éles eszű, egyáltalán nem szenilis. Tegnap későn értem haza.
Amikor zörögni kezdtem a kulcscsomómmal, kijött a néni.
Fennmaradt, hogy megvárjon, és nagyon fel volt dúlva. Van egy
kaputelefonunk. Ha valakinek nincs kulcsa, fel kell csöngetnie egy
lakót a házból, hogy bejusson. A gyerekek néha szórakoznak vele, de
ami szombaton és vasárnap történt, az túlmegy minden határon.
Valaki az összes gombot megnyomta egyszerre. Amikor a
szomszédaim beleszóltak a telefonba, elképesztő káromkodás és
szitkozódás volt a válasz. A szomszéd néni hallotta, hogy a pasas
„azzal a kibaszott kurvával” akart beszélni, aki „zsarunak nevezi
magát”. Helyesen arra a következtetésre jutott, hogy az illető rám
gondol. Én vagyok az egyetlen rendőr a házban. Szombat reggel hét
óra volt, és az eset megismétlődött vasárnap este kilenckor is.
− Látta valaki?
 − Nem, éppen ez az. Közvetlenül a bejárati ajtó előtt parkolt.
Az ajtó fölött van egy kis esőtető. Én a harmadik emeleten lakom. A
szomszédaim csupán egy pillanatra látták a férfit, aki becsöngetett,
azután beült a kocsijába, és nagy fékcsikorgástól kísérve elhajtott.
Magas, vékony ember volt. A néni biztos benne, hogy nagy, piros
kocsit vezetett.
− Szeretnéd ellenőrizni, hogy milyen kocsija van Bobo Tors-
sonnak?
− Igen.
− És miért nem beszéltél erről a megbeszélésen?
Birgitta kerülte a főnöke tekintetét, idegesen nézett körbe a
helyiségben.
− Mert van valaki az osztályon, aki magas, vékony, és ráadásul
piros Volvója van.
Andersson azonnal tudta, kire gondol, és azt kívánta, bárcsak
szívből nevethetne ezen a feltételezésen, és vállon veregethetné
Birgittát. De a torka elszorult, mert nem tudta elvetni a lehetőséget.
− Jonny. Jonnyra gondolsz? − kérdezte morcosan.
− Igen.
Sokáig egyikük sem beszélt. Végül Birgitta felsóhajtott:
− Maradok anyámnál még egy ideig. Neked mondtam el
egyedül. Senki másnak. Nálad megvan a címem.
Azzal sarkon fordult, és elsétált.

A tűzszerészek is megjöttek, mire a főfelügyelő visszaért. Andersson

úgy tett, mintha nem venné észre a kérdő tekinteteket, inkább intett
Pellének, hogy kezdjen bele.
Pelle szerint feltehetően házi készítésű bomba robbant az
épületben. A vascsőbe robbanószert helyeztek, de detonátor,
gyújtózsinór és benzintartály is tartozott a szerkezethez. A bombát
von Knecht irodájának bejáratánál helyezték el, egy szekreter
tetején. Ezt Sylvia von Knecht segítségével tudták meg. Mielőtt az
asszony pénteken elutazott volna Marstrandba, leírta az iroda
alaprajzát és a bútorok elhelyezkedését.
Tommy szólásra nyújtotta a kezét:
− Nehéz ilyen bombát otthon elkészíteni?
− Ha valaki tudja a módját, annak semeddig sem tart.
Körülbelül egy óra alatt meglehet vele. A probléma inkább a
hozzávalók beszerzése. Az ember nem sétálhat be csak úgy egy
boltba, hogy mindent összeszedjen, amire szüksége van egy bomba
elkészítéséhez. Van, amit persze könnyebb beszerezni.
Az iroda külső ajtaja meglehetősen vaskos volt. Kifelé nyílt. Az
elkövető vékony acéldrótot húzott ki a kilincs és a detonátor közé.
Amikor az áldozat, akit először férfinak néztünk, kinyitotta az ajtót,
működésbe hozta a robbanó szerkezetet. Ma már tudjuk, hogy nő
volt, de ez most lényegtelen. A következményeket láttuk. Csak a
külső ajtónak köszönhető, hogy egyáltalán bármi is megmaradt a
testéből. A nőt hátravetette a robbanás ereje, és valószínűleg azonnal
eszméletét vesztette. Nyilván azért találtuk abban a bizonyos
pozícióban, mert lecsúszhatott, amikor az ajtó hátravágódott. Ezt
találtuk a külső ajtóban.
Amikor a tűzszerész elővett egy nejlonzacskót a zsebéből, olyan
csend lett, hogy a légyzümmögést is meg lehetett hallani. Egy
megfeketedett kulcskarika volt benne.
− Tegnap pedig ezt találtam nem messze attól a helytől, ahol a
holttest feküdt.
Akár egy bűvész, úgy húzott elő még egy zacskót a zsebéből.
Abban is egy kulcskarika volt, de sokkal kisebb, mint a másik.
Mindössze három kulcs volt rajta. Pelle megrázta a, kisebbik karikát.
− Kettő ezek közül kocsikulcs. Egy Porschéé. A harmadik egy
garázst nyit a Molinsgatanon, ahol a von Knecht család az autókat
tartja.
Mindnyájan érezték, ahogy a titokzatos fantom átsuhan a fejük
felett. A lehelete halált árasztott, amikor pofátlanul az arcukba
nevetett.
Andersson szemei vörösen meredtek előre. Az arca egyre lilább
lett, és a légzése is nehezebbé vált. Senki sem mozdult. Mindnyájan
azért imádkoztak magukban, nehogy a főfelügyelő agyvérzést
kapjon.
Pelle megzavarodott. Érezte a megváltozott hangulatot, de nem
volt benne biztos, mi okozhatta. Úgyhogy csöndben maradt, és
várta, hogy Andersson mondjon valamit a kulcsokkal kapcsolatban.
A főfelügyelő megpróbálta összeszedni magát. Nem volt
könnyű dolga, mert kiderült, hogy az összes feltételezése és
elképzelése, amelyre eddig a nyomozást alapozta, egy szempillantás
alatt köddé vált. Végül lihegve megszólalt:
− Valaki szórakozik velünk Sikerült megtudnod, hová való a
karikán lévő többi kulcs? − kérdezte, bár tudta a választ.
Pelle bólintott.
− Igen. Kettő a berzeliigatani irodát nyitja. Kettő von Knechték
molinsgatani lakásához való. Az utolsó kettő a marstrandi nyaraló
kulcsa. Minden ajtón biztonsági és hagyományos zár is van. Ezért
van mindenből kettő.
− Mindig is mondtuk, hogy ezeknek a kulcsoknak meg kell
lenniük valahol. Most pedig mindkettő előkerült a lehető
legképtelenebb helyről. A fene vigye el!
Andersson szavakba öntötte mindazt, amit a szobában ülők
gondoltak. A tűzszerész zavartan pislogott, de úgy döntött, folytatja
a beszámolót. Lapozott a jegyzetfüzetében.
− A probléma most az, hogyan nyissuk ki azt a széfet, amit
befalaztak az irodában. Nem túl nagy, de nagyon trükkös helyen van.
Ugyanis nincs hová állni. Megpróbálunk egy lifttel a közelébe jutni.
Körbe kell fúrnunk, és talán csak akkor fogjuk tudni kiemelni a
helyéről.
− Körbefúrni? − kérdezték többen is.
Pelle elmosolyodott.
− Igen. És aztán egy villás targoncával megpróbáljuk kicibálni.
Súlyos csend nehezedett a szobában ülőkre. Végül Irene szólalt
meg.
− Tehát a helyzet a következő: Pirjónak volt kulcsa von Knecht
mindkét lakásához és a kocsijához is. De miért? Sylvia azt mondta,
hogy Pirjónak nem voltak kulcsai, mindig a család valamelyik tagja
engedte be a nőt, ha takarítani ment. Ami pedig a kocsit illeti,
kétlem, hogy az asszonynak egyáltalán volt jogosítványa. Ezt majd
ellenőriznünk kell. Az tudjuk, hogy nem volt autója. Mindig busszal
vagy villamossal közlekedett. Ha a kocsikulcsok ott voltak a holttest
mellett, az vajon azt jelenti-e, hogy Pirjónál voltak? Esetleg a
zsebében?
− Igen − válaszolta a tűzszerész. − Vagy valaki eldobta őket
odakint, és csak később kerültek Pirjo holtteste alá. Amikor a
robbanás történt, bár ez nem túl valószínű.
A főfelügyelőnek eszébe jutott, mit mondott Hannu pár nappal
korábban.
− Na és hogy kerültek hozzá a kulcsok?
Irene végiggondolta a dolgot, és megszólalt:
− Hétfőn elment a lányával takarítani a Molinsgatanra. Akkor
is elvehette a kulcsokat. Ebben az esetben kíváncsi lennék, hol
találta meg őket. Sylvia ugyanis tagadta, hogy lett volna még egy
kulcscsomó. A következő kérdés pedig az, miért várt szerdáig. Miért
nem ment oda hétfőn vagy kedden este?
− A gyerekei megbetegedtek, magas lázuk volt − felelt Hannu.
− Lehet, hogy ebben igazad van. Egy anyának sok a dolga,
amikor a gyerekei influenzások. De Marjatta otthon volt, és tudott
vigyázni a kistestvéreire, amikor Pirjo néhány órára elment.
Ugyanakkor, persze, lehet, hogy annyira rosszul voltak, hogy Pirjo
elhalasztotta a kis üzleti fogását.
Senki sem gondolta úgy, hogy ez a változat felelne meg annak a
képnek, amit eddig kialakítottak magukban Pirjóról. Tommy
hangosan gondolkodott tovább:
− Ennek nincs értelme. Hétfő este biztosan tudhatta, hogy
Richard von Knecht nem lesz az irodájában. Meg volt fázva, és ezt
Pirjo is tudta, hiszen takarított nála. Kedd este már nem mehetett
biztosra. Nem, az lett volna a logikus megoldás, ha a hétfőt választja.
És ne felejtsük el, hogy csak szerda reggel értesült von Knecht
haláláról.
Irene egyetértően bólintott, majd folytatta.
− Lehet, hogy ellopta a kulcsokat, de azután elfogta a félelem.
Csak akkor érezte biztonságosnak a betörést, amikor megtudta, hogy
von Knecht meghalt. Lehet, hogy el akart csenni egy-két holmit,
amit később eladhatott volna, hiszen nagy szüksége volt pénzre. Azt
persze kétlem, hogy Pirjo tudta, hol lehet műkincseket vagy
festményeket eladni. Richard von Knecht nem piaci holmival vette
körül magát.
Fredriknek volt egy javaslata:
− Lehetséges, hogy megbízást teljesített? Talán valaki tudta, mi
van von Knecht birtokában, és megkérte Pirjót, lopja el a kulcsokat.
Sőt, hogy menjen el az irodába, és hozza el a kiszemelt értékeket.
Sokáig csendben ültek, majd Birgitta szólalt meg.
− Lehetséges az is, hogy valaki odaadta Pirjónak a kulcsokat, és
ezzel biztosította a robbanószerkezet működésbe lépését.
Irenét kirázta a hideg, bár a helyiségben már elég meleg volt.
− Kegyetlenség lenne egy háromgyerekes anyát a halálba
küldeni. És a többi lakó életét is kockára tenni − szólalt meg lassan.
Andersson nem tudta feledni a kulcsok rejtélyét. Tovább
gondolkodott.
 − És a kocsikulcsok? Magyarázzátok meg azokat az átkozott
kocsikulcsokat! Miért adja oda valaki a Porsche kulcsait egy olyan
embernek, aki valószínűleg nem is tud vezetni?
Senki sem tudott előállni magyarázattal, úgyhogy Andersson
folytatta.
− Van olyan szemtanúnk, aki látta Pirjót a berzeliigatani
épületben?
Tommy megpróbálta palástolni zavarát, amikor válaszolt a
kérdésre.
− Nem, azt nem kérdeztük meg senkitől, hogy láttak-e egy
alacsony, kövér nőt az épületben. Végig azt feltételeztük, hogy
időzített bomba robbant, és hogy az elkövető biztonságban üldögélt
valahol a távolban. Ma találkozom azzal a nővel, akinek
fodrászüzlete van a földszinten, és azzal is, aki a lányánál lakik
Mölndalban. Arra valószínűleg még várnunk kell, hogy a férjével is
beszélhessünk.
− Rendben − mondta Andersson. − Ez lesz a mai feladatod.
Hannu, te megtudod, volt-e Pirjónak jogosítványa. Próbálj meg a
lányánál is érdeklődni, hátha elmond még valamit. Tartsd a
kapcsolatot a patológiával is, és szólj nekem, ha a fogorvos elvégezte
a vizsgálatot.
Körülnézett, és a pillantása Hans Borgra esett, aki szokása
szerint szunyókálva ült a széken.
− Borg!
Mindenki megrezzent, kivéve Borgot.
− Ébredj fel! Ki kell menned a terepre, kérdezősködni. Keresd
fel a belváros összes kulcsmásolóját, és próbáld megtudni, hol és
mikor készítették a pótkulcsokat. Mindent tudni akarok azokról a
kulcsokról! Azt is derítsd ki, van-e még kulcs a garázshoz és a
kocsihoz!
Borg bólintott, és elnyomott egy ásítást.
− Fredrik és Jonny! Ti elmentek a Köpcöshöz, és nem tágítotok
mellőle, legalábbis addig, amíg elő nem kerítjük Bobo Torssont. Van
valaki most a Berzeliigatanon?
Fredrik bólintott.
− Igen, egy idősebb nő a felderítési osztályról. Eva Nyströmnek
hívják, Hannu szerezte.
Irene első reakciója a meglepődés, aztán a felháborodás volt.
Eva Nyström egyidős vele! Idős nő?
 Andersson helyeslően bólintott Hannu felé.
− Fredrik és Jonny, vegyétek át a műszakot Eva Nyströmtől, és
szervezzetek keresést. Eddig csend és nyugalom volt a
dohányboltban, de a nyakam teszem rá, hogy valami készül. Irene, te
már felkerested a kábítószereseket. Most hivatalos minőségben
fogunk elmenni hozzájuk, együtt, és tájékoztatjuk őket a kedves
unokatestvérekről. Másképp fogalmazva, szükségünk van segítségre,
hogy megtudjuk, miben mesterkedik a két jómadár. Birgitta, te ásd
bele magad az összes aktába, amink csak van Bobóról és a
Köpcösről. Valahol biztos van bennük egy ötlet arra nézve, hol
rejtőzködhet Torsson. Holnap reggel fél nyolckor találkozunk
legközelebb.

Annika Nilsén, a Nemzetközi Kábítószer-ellenes Osztály vezetője

hiába magyarázta újra és újra, hogy egyáltalán nincs szabad
kapacitásuk egy olyan ügyre, amely nem elsősorban a kábítószerrel
kapcsolatos. Világos, hogy csak a von Knecht-ügy egyik
mellékszáláról van szó.
A főfelügyelő pufogott, és mereven nézte a főfelügyelő-
helyettest. Amikor megszólalt, nem is próbálta leplezni a dühét;
kifejtette, hogy a gyilkosság, a gyújtogatás és egy rendőr
megtámadása súlyos bűncselekmény. És miután mindez egy olyan
bűnözővel hozható kapcsolatba, akinek a pitiáner unokatestvérével
együtt korábban már többször meggyűlt a baja a kábítószeresekkel,
nyilvánvaló, hogy ez az osztály ügye is!
Annika Nilsén fáradt arcán végtelen türelem és jóindulat jelent
meg.
− Ha minden olyan ügy, amelyben drog vagy drogfogyasztók
szerepelnek, automatikusan hozzánk kerülne, átnevezhetnénk a
teljes göteborgi rendőrséget kábítószer-ellenes részleggé − mondta
csendesen.
Ez persze nem volt teljesen igaz. Andersson annyira mérges
lett, hogy egy pillanatig úgy tűnt, ráveti magát a szegény főfelügyelő-
helyettesre. Ekkor lépett be az a fiatal rendőr, akitől Irene korábban
információt kért Bobo Torssonnal kapcsolatban.
A nyomozónő széles mosollyal fordult felé:
− Üdvözlöm! Köszönöm a segítséget Torssonnal kapcsolatban!
− Ó, szóra sem érdemes!
 Irene kinyújtotta a kezét, és a fiatalember lelkesen parolázott
vele. Meleg, száraz kézfogás − Irene megtalálta az emberét.
− Irene Huss. Azt hiszem, elfelejtettem megkérdezni a neved.
− Jimmy Olsson. Asszisztens.
Irene ragyogó mosollyal hajolt Annika Nilsén felé, és elővette
lefegyverző modorát. Legalábbis reménykedett, hogy Annika is
annak fogja találni.
− Azt hiszem, már kiderült, hogy Jimmyt egy kicsit beavattuk a
nyomozásunkba. Kölcsönkaphatnánk egy rövid időre?
A főfelügyelő-helyettes beletúrt rövidre vágott, fiús hajába.
− Azt hiszem, az nem okozna problémát − válaszolta
bizonytalanul.
Irene gyors pillantást vetett Anderssonra, és látta, hogy a
főnöke ennél konkrétabb segítséget is szeretne. Két-három
nyomozóra lenne szükségük. Annika Nilsén úgy érezte, meg kell
ragadnia a kínálkozó lehetőséget. Kicsit kinyújtózott nem túl elegáns
tengerészkék dzsekijében, és Jimmy Olssonra nézett.
− Jártál már a gyilkosságiaknál?
− Amikor újonc voltam, a bűnüldözésieknél töltöttem nyolc
hetet. A betörésekkel foglalkozó csoportnál, nem a gyilkosságiaknál.
− Nos, akkor ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy szélesítsd a
látókörödet és építsd a kapcsolatrendszeredet. A von Knecht-ügyben
fogsz segíteni nekik. De azután vissza kell jönnöd!
Az utolsó mondatok közben játékosan megfenyegette Jimmyt,
miközben sokatmondóan pillantott Irenére. Jimmy jó választás volt.
És senki sem mondhatja, hogy a kábszeresek nem segítenek a
többieknek.

Irene néhány óra alatt tájékoztatta Jimmyt a nyomozás állásáról. A

fiatalember érdeklődőnek tűnt, Irene minden szavát itta. Irigylésre
méltó volt a lelkesedése. Izgatottsága nyilvánvalóan a korából
fakadt, de a kérdései okosak voltak. Irene megállapította magáról,
hogy az ösztönei jól működnek. Mostanság minél bonyolultabb
dolgokkal találta magát szembe, annál fáradtabbnak érezte magát.
De még jól emlékezett arra, milyenek voltak az első évek. Az
izgalom, a feltüzelt vadászösztön, a diadalittas győzelem egy-egy
megoldott ügy végén. Persze, még ma is elfogja néha ez a jó érzés, de
már nem olyan hevesen, mint régen. Túl sok olyan ügy van már
mögötte, amely nem végződött fényes győzelemmel, csupán keserű
utóízt hagyott a nyomozók szájában. Ebben a szakmában az ember
előbb-utóbb cinikus és megcsömörlött lesz, gondolta sötétebb
pillanataiban Irene. De ő nem akart sem egyik, sem másik lenni!
Mindig tovább kell lépni! A választott hivatásának megvoltak a
veszélyei, de soha nem akart mással foglalkozni, és mindig szerette a
munkáját. Az utóbbi néhány évben megjelent egy alattomos érzés,
amely korábban nem volt rá jellemző. De csak nemrég sikerült
rájönnie, mi az. A félelem. A rettegés attól, hogy az emberek nem
értékelik mások emberi értékeit, és rettegés az elharapózó
erőszaktól.
Valószínűleg hangosan sóhajtott, mert Jimmy Olsson
meglepve nézett fel az íróasztalon heverő papírokból. A marstrandi
ház rajzai feküdtek előtte. Irene az árulkodó sóhajtást leplezve
megszólalt:
− Itt az ideje, hogy együnk valamit. Nézzük meg, milyen
finomságokat kínálnak ma az étteremben.
Jimmy sokatmondó grimaszt vágott. Végül úgy döntöttek,
bemennek a városba, és keresnek egy rendes helyet.
Kifelé menet beugrottak Birgitta Moberg irodájába. A lány
teljesen belefeledkezett az előtte heverő dokumentumokba, de aztán
velük tartott.

Sietősen haladtak az utcán, mert metsző szél fújt. Az eget felhők

takarták el, bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. A Drottning
téren felállított karácsonyfa ágait kegyetlenül tépte a szél. A
járókelőkben nemigen ébredtek fel karácsonyi gondolatok.
Mindenki vacogva húzta össze magát, és megpróbált minél előbb
meleg helyre jutni. Csak három lökött zsarunak jut eszébe ilyen
időben több mint egy kilométert gyalogolni csak azért, hogy
megebédeljen. De Irene és Birgitta is úgy érezte, el kell távolodnia a
rendőrség épületétől kissé, hogy pihenni tudjanak. Egyikük sem
beszélt erről nyíltan, de mindketten ugyanazt gondolták. Jimmynek
pedig csak az volt a dolga, hogy kövesse őket. Még ha volt is
véleménye a kirándulásról, nem érezte úgy, hogy hangot kellene
adnia neki. Tudta, hogy újoncként az a leghelyesebb, ha hallgat.
Átvágtak a Brunnsparkenen, majd végigmentek a kikötőhöz
vezető csatorna mentén. A vízen fehér ludak úszkáltak, a vízállás
elég magas volt. Mindez azt mutatta, hogy vihar közeleg. Átfázva és
farkaséhesen léptekbe a Régi Szép Napok nevű étterem ajtaján.
Azonnal magával ragadta őket a barnásvörös enteriőr, amely egy
sötét, de hangulatos angol pub világát idézte. Természetesen pintben
mérték a sört.
A salátabárnál kedvükre válogattak, majd vagdaltat ettek.
Lassan két óra lett. Szinte egyedül voltak az étteremben. Csak a kávé
mellett kezdtek beszélgetni. Birgitta elővette a cigarettát, de ő volt az
egyedüli, aki rágyújtott. Irene meglepődött, mert azt hitte, a lány
abbahagyta a dohányzást. Miután Birgitta kieresztett a száján egy
füstkarikát, megszólalt:
− Van egy ötletem, hol keressük Bobo Torssont. Miközben a
Köpcös anyagát olvasgattam, megtaláltam a jelentést a
letartóztatásáról. Két társával együtt kerítették kézre, miután
fegyveres rablást követtek el egy kungsbackai bank ellen 1982-ben.
Körülbelül nyolcszázezer koronát zsákmányoltak, de menekülés
közben cserbenhagyta őket a szerencséjük. A sofőr ideges volt, alig
múlt tizennyolc éves. Felugratta a kocsit egy járdaszigetre, ahol
nekiment egy oszlopnak. Arra nem volt idejük, hogy másik kocsit
kerítsenek, így továbbmentek a törött autóval. Kungsbacka északi
kihajtójánál van egy nagy üzlet. Ott szálltak ki, és egy újságost arra
kényszerítettek, hogy átadja a kocsiját. Persze, ehhez is idő kellett. A
tengerparton autós üldözés vette kezdetét, a kungsbackai kollégák
szorosan követték a Hondát. A billdali templomnál az elkövetők
belerohantak az útzárba, és az üldözés ezzel véget ért. A jelentés
végén a kolléga írt valami érdekeset. A Köpcös nagyon begurult, és
üvöltözött a fiúval: „Hogy voltál képes túlmenni a lehajtón?” A
kihallgatáson a kollégák megszorongatták a fiatalembert. Végül
kibökte, hogy Lindås előtt kellett volna lehajtania egy ösvényre, de
annyira ideges volt, hogy beletaposott a gázba, és túlment rajta. A
terv az volt, hogy a Köpcös nagyszüleinek régi házában rejtőznek el.
Egyébként ott nőttek fel a szüleik is. Ma nyaralónak használják.
Irene izgatottan áthajolt az asztalon:
− Ez újabb bizonyíték a kettőjük közti kapcsolatra! A két anya
még mindig odajár nyaralni?
− Nem, Köpcös édesanyja öt évvel ezelőtt meghalt. Az iratok
szerint az apja ismeretlen. Bobo szüleiről kicsit többet tudok
mondani; ők elváltak. Az anya újra férjhez ment, és Vänersborgban
lakik. Épp ma nyomoztam ki a címét, és szóltam az ottani
kollégáknak, hogy nézzenek utána. Lehet, hogy a kis Bobo anyucinál
húzta meg magát. Ám az asszony azt mondta, hogy fogalma sincs,
merre jár a fia. Nagyon fel volt dúlva. Azt állította, hogy az egész
csak valami tévedés lehet. Az ő kis Bobója a legrendesebb fiú a
világon. Azt nem tudom, hol az apja. Díszlettervezőként dolgozott,
de korán nyugdíjba vonult. Se címet, se telefonszámot nem tudtam
kideríteni.
Jimmy felhúzta a szemöldökét.
− Ez úgy hangzik, mint egy tökéletes rejtekhely. Mármint, ha
az apjával van.
− Hát, a férfi hatvanhárom éves. Tíz évvel ezelőtt pszichés
problémák miatt nyugdíjazták. Alkoholista volt. Valószínűleg
hontalan.
Egy percig elgondolkodtak a hallottakon, aztán Irene azt
mondta:
− Szerintem Billdalt érdemes megnézni. Talán találunk
valamilyen kapcsolódási pontot. Jimmyvel kimegyünk és
körülnézünk. Neked itt kell tovább kutatni a lehetséges rejtekhelyek
után.
− Mostanra már annyira megismertem az aktáikat, hogy
valószínűleg én vagyok a legképzettebb nyomkövető ezen a téren −
fűzte hozzá Birgitta.
Gyorsan fizettek, és kifutottak az esőre, ami épp akkor kezdett
zuhogni. Amint odaértek a megállóba, máris jött egy hetes villamos,
amellyel el tudtak menni a Lilla Stampgatanra. Onnan persze még
mindig messze volt a rendőrség. Mire odaértek, bőrig áztak, és apró
tócsákat hagytak maguk után, miközben a lift felé siettek.

Kivették az 1982-es letartóztatásról készült jelentés dokumentumai

közül a térképeket. Eltartott egy ideig, amíg megtalálták a ház
helyét. Az ösvény, amelyről a tizennyolc éves fiú beszélt, már nem
létezett. A helyén hatalmas sorház épült. Minden utcát átrajzoltak.
Először a tengerparthoz közel keresték az épületet, de végül
Irenének sikerült megtalálnia a kis ingatlant a sandsjöbackai
természetvédelmi terület határán. A jelentésben a házat Solhem
néven emlegették, és a részletes térképen berajzolták a pontos
helyét.
Irene felkiáltott.
 − Milyen szuper hely! Sehol egy épület közel s távol. Tökéletes
búvóhely annak, aki el akar tűnni. A természetvédelmi terület felőli
részen sűrű erdő, az északi oldalon dombok, délen és nyugaton nyílt
térség. Sehol sincs másik ház a környéken.
Elhallgatott, majd kevésbé lelkesen folytatta.
− Hogy jutunk a ház közelébe úgy, hogy ne vegyenek észre?
Jimmy és Irene a térkép fölé hajolt. Végül a nyomozó talált egy
lehetséges útvonalat.
− Át kell mennünk a lindåsi kereszteződésen, majd a hátsó útra
térünk rá Sandsjöbacka felé, amíg az út véget nem ér. Ott lesznek
lakóházak, de úgy kell leparkolnunk, hogy senki se lásson meg. Nem
szeretnénk, ha valaki megijedne, és kihívná a rendőrséget. Itt
valahol szerintem jó is lenne. Az erdőn kell keresztülmennünk és
északi irányba haladnunk a tisztás széléig.
Azzal a körmével apró keresztet vésett a térkép megfelelő
pontjára, Jimmy pedig bólintott.
A fiatalember a szemével követte azt a vonalat, amit Irene a
körmével húzott a papírra. Nagyon izgatott volt, bár észre sem vette.
Irene azonban érzékelte, s ettől úgy érezte magát, mint egy
főparancsnok, aki csatába készül. Azzal persze tisztában volt, hogy
egy dolog vonalat karcolni egy térképre, és egy másik a sötétben és a
zuhogó esőben átbukdácsolni a dimbes-dombos területen.
Birgitta közbeszólt:
− Van esélyetek arra, hogy száraz ruhába bújjatok, mielőtt
elindultok? Ha várnotok kell odakint, amíg megfigyelitek a házat,
halálra fogtok fagyni vizesen.
Végigmérte a kollégái átázott cipőjét és csuromvizes farmerját.
Irenének eszébe jutott, hogy a kocsiban van a futóruhája.
− Az edzőruhám a kocsimban van − mondta.
− De nem sétálgathatsz dzsúdóruhában az erdőben!
− Nem, nem a dzsúdóruhám! A futóholmim. Tommyval
minden kedden futni járunk. De mint tudjátok, kedden
felhőszakadás volt. Jimmy, neked van valamilyen ruhád itt bent?
− Ó, én elleszek! De szereznem kell egy kütyüt, aminek nagy
hasznát fogjuk venni.
Azzal eltűnt a folyosón. Irene lement a kocsijához. Nagyon fújt
a szél, a jeges eső az arcába vágott. Olyan sötét volt, mintha éjszaka
lenne. Lehet, hogy ilyen időben nem szerencsés kiautózni Billdalba?
Nem szabad a saját kényelmére gondolnia! A ház valószínű
búvóhelynek tűnt. A lehetőségeket pedig ki kell vizsgálni! Ha másért
nem, akkor azért, hogy el lehessen vetni őket, és folytatódhasson a
nyomozás.
Odafent, Birgitta irodájában Jimmy megmutatta a kütyüt. Úgy
nézett ki, mintha valaki keresztezett volna egy arcmaszkot egy
teleszkóppal és egy gázálarccal. Miközben a fiatal rendőr
megmutatta, mit tud a készülék, szinte ragyogott az izgatottságtól.
− Olyan tisztán láthatod őket, mintha nappal lenne! Amikor az
emberek feléd néznek, alig hiszed el, hogy nem látnak téged, csak te
őket!
− Mi a fene ez? − kérdezte Birgitta.
− Éjjel látó teleszkóp, ami valójában egy fényerősítő. A csekély
fénymennyiséget tízezerszeresére erősíti fel.
Ideje volt indulni, így hát Irene félbeszakította a technikai
bemutatót.
− Lecserélem a zoknimat, és felveszem a melegítőmet a
farmerom alá. Kéred a pulóveremet?
Jimmy először kétkedve nézett Irenére, de miután kinézett az
ablakon, és látta, hogy az ablaktáblákat veri a szél és az eső,
bólintott.
Birgitta tele volt energiával. Igazság szerint az ő tervét
követték.
− Most negyed négy van. Ilyen időben legalább fél óra, amíg
kiértek Billdalba. Mennyit kell gyalogolnotok az erdőben? −
kérdezte.
Irene kimérte a távolságot a térképen.
− Körülbelül öt-hatszáz métert. Sötét lesz, nem ismerjük a
terepet, és az idő is borzalmas. Adj hozzá még negyedórát.
− Akkor négynél előbb nem lesztek ott. Hogy fogjuk tartani a
kapcsolatot?
Irene elgondolkodott.
− Magammal viszem a mobilomat, de kikapcsolom. Nem
szeretném, ha egy alkalmatlan pillanatban megcsörrenne.
Egyezzünk meg a következőkben: pontosan öt órakor felhívlak. Ha
fél óra elteltével sem jön hír felőlünk, küldj erősítést.
Jimmy megdöbbenve nézett rá.
− Gondolod, hogy nem tudunk elbánni ketten egy pasassal?
− Bobo unokatestvére és a társai is felbukkanhatnak. Ne
felejtsd el, hogy csak felderítést végzünk. De ha vannak ott mások is,
csendben visszavonulunk, és várunk a lovasságra. A Köpcös barátai
sehová sem mennek fegyver nélkül. Ezek a fickók úgy érzik,
meztelenek, ha nincs náluk legalább egy Uzi.
Egy olyan rendőrnek, aki a kábítószereseknél dolgozik, ez nem
újdonság. Jimmy elgondolkodva nézett Irenére. Végül bólintott, és
azt kérdezte:
− Elvigyük magunkkal Siggét?
Birgitta csak fél füllel hallgatta őket, de felkapta a fejét a név
hallatán.
− Nincs ilyen nevű ember a csoportunkban. Tommyra
gondoltál?
− Nem. SIG Sauerre, vagyis Siggére. A szolgálati fegyverünkre.
Nevettek, és ezzel kicsit oldódott a feszültség. Lehet, hogy
felébredt bennük az egészséges vadászösztön? Jimmy szemmel
láthatóan nagyon fellelkesült az embervadászat tervén, és a
lelkesedése ragadós volt. És ha nem járnak sikerrel? A fiatalember
bizonyára nagyon csalódott lesz. Irene bólintott:
− Igen, elvisszük Siggét is.
Kivették a pisztolyukat a fegyverszekrényből, és kilenc
milliméteres lőszerrel töltötték meg. A SIG Sauer komoly fegyver,
sokkal jobb, mint a régi 7,65 mm-es Walther, amelyet Irene is
használt korábban a kiképzéseken. Jimmynek nem kellett
megszoknia a fegyvert. Ez az ő pisztolya volt, ő ezen tanult lőni. A fiú
lazán megtöltötte a saját fegyverét, és betette a tokjába. Irene nem
volt hozzászokva a pisztolytáskához, mivel ritkán viselt fegyvert. De
ha a Siggét magával viszi, muszáj tokba tenni. A fegyver túl nehéz
ahhoz, hogy a dzsekije zsebében tartsa. Praktikus szempontok miatt
nem lehet a fegyvereket zsebben tartani. A nadrágzsebben nem fér
el, a dzseki zsebéhez nehéz. Ha egy nyomozó egyik zsebe a földet
verdesi, akkor akár a feje tetejére is tehetne egy szirénát. A
pisztolytáska feltétlenül szükséges. A SIG Sauernek nagyobb a
kalibere, és erősebb is, mint a Walther. Hátránya azonban, hogy
nehezebb, és kissé lomha a biztosítószerkezet rugója. Nagy fizikai
erő kell a használatához: igazi nehéz fegyver a nehézfiúknak.
Egyszóval, a Sigge meglehetősen macsós.

A Sandjöbacka felé vezető hepehupás úton zötykölődtek. A szél az

autóba is beleakaszkodott, és dühösen rángatta. Zuhogott az eső.
Fogalmuk sem volt, hol járnak. Az út menti táblák alapján próbáltak
tájékozódni. Irene vezetett, Jimmy pedig megpróbált eligazodni a
térképen a zseblámpája halvány fényénél. Végül összehajtotta a
térképet, és azt mondta:
− Valahol le kellene parkolnunk.
Irene majdnem elnézte az erdei utat. Hirtelen kellett fékeznie,
majd visszatolatni. Bizonytalanul leállt egy árok mellett, amelyben
vadul rohant a víz. Végül úgy döntöttek, nem veszélyes a hely, és
amúgy sem maradnak túl sokáig. Mire az árok megtelik, addigra
biztosan visszaérnek. Irene magához vette a térképet, és még egyszer
ellenőrizte az útvonalat.
− Követnünk kell a kavicsos utat egészen a végéig. Elmegyünk
pár ház mellett, szerintem nyári lakok lehetnek. Aztán behatolunk a
fák közé, és párhuzamosan haladunk az erdő szélével még vagy
négyszáz méteren keresztül.
Jimmy bólintott, és Irene újra érezte az izgatottságát.
Elindultak. A zseblámpák a lábuk elé világítottak. Itt nem
voltak utcai lámpák. Mivel nem akartak belelépni a gödrökbe,
kénytelenek voltak felkapcsolni a zseblámpákat. Abban
reménykedtek, hogy a tomboló vihar és a sűrű erdő elrejti őket.
Az út végén két kisebb ház állt. Az egyikben égett a villany, de
odabenn nem láttak senkit. Irene észrevett egy kupac fát a bal
oldalon. Óvatosan megvilágította, és egy másodpercre el kellett
gondolkoznia azon, mit lát. A fénycsóva egy nagy fekete
motorbiciklit tett láthatóvá, amelyet félig eltakart a nagy halom
deszka. Egy Harley Davidson volt. A Tour-Pak csomagtartón angol
nyelvű felirat hirdette, hogy a motor tulajdonosa egy Pokol Angyala.
HA NEM HISZED, PRÓBÁLJ CSAK A MOTOROMHOZ NYÚLNI −
folytatódott a szöveg. A műszert így a legrosszabb környéken is ott
lehetett hagyni akár nyitott csomagtartóval is. Teljes biztonságban
tudhatta a gazdája. Az embereknek megvolt a józan eszük, és
elkerülték a bajt. Irene villámgyorsan kikapcsolta a zseblámpáját, és
egy másodperc múlva Jimmy is követte. Mozdulatlanul álltak,
hallgatóztak. Teljes volt a sötétség körülöttük. A házak felől semmi
nesz nem hallatszott. Amilyen óvatosan tudtak, elosontak mellettük,
és bementek a fák közé. Először voltak hálásak aznap azért a szörnyű
szélviharért, amely a fák között is tombolt. Ha véletlenül leesett
faágra tapostak vagy megbotlottak egy kiálló gyökérben, a zúgó vihar
jó szövetségesük volt. Végül már nem látták a házikó ablakán
kiszűrődő fényt, ezért megálltak, és felkapcsolták a zseblámpáikat.
Jimmy sápadt és bosszús volt. A haja csuromvizesen tapadt a
fejbőréhez. Irene örült, hogy felvette Katarina baseballsapkáját,
mielőtt kiszálltak a kocsiból. Izgatottan suttogta Jimmynek:
− Te jó ég! A Pokol Angyalainak rejtekhelye, itt kint a semmi
közepén!
Jimmy megdöbbent. Irene hasonlóan érzett, de próbálta
titkolni.
− Lehet, hogy télire kibérelik az egyik kis házat.
Megfordult, és tovább botladozott. Nehezére esett arra
koncentrálnia, ami előttük állt. Amit maguk mögött hagytak,
kellemetlen meglepetés és egyben fenyegetés is volt. Még akkor is,
ha vajmi kevés köze lehetett a Köpcöshöz vagy Bobo Torssonhoz. A
Pokol Angyalait mindig komolyan kell venni. Végül Irenének nagy
nehezen sikerült a figyelmét arra a feladatra irányítania, amiért
elindultak. A fák között halvány fény pislákolt. Jimmy megérintette
Irene karját, és hang nélkül mutatott egy utat a térképen. Az ösvény
az erdő szélén vezetett. Irene tökéletesen egyetértett a javaslattal. A
tisztás szélén magas kőkupac állt, amely kapóra jött.
Az ujjaik megdermedtek a hidegben. Amikor megpróbáltak
feljutni a kőkupacra, Irene keze megcsúszott. Beverte a térdét a
kövekbe, és a tenyerét is lehorzsolta, de mivel a hidegben teljesen
elgémberedtek a tagjai, szinte alig érzett fájdalmat. Amikor
visszamászott, Jimmy már az éjjellátó távcső mellett gubbasztott.
Irene hálás volt, amiért a fiatalember elhozta magával az eszközt. Ha
nem így lett volna, fel kellett volna kúszniuk egészen a házig. Így
viszont ötven méter távolságból is figyelhették. Amikor kikukucskált
a ház felé, látta, hogy a fény abból a lámpából érkezik, amelyet egy
pajtaszerű kisebb épületre szereltek fel. A kis ablakokból halvány
fény kúszott ki a sötétségbe.
Jimmy olyan sokáig volt mozdulatlan, hogy Irene kezdte
elveszteni a türelmét. Ő is szeretett volna belenézni a
csodamasinába. De amikor Jimmy átadta neki a helyét, feszülten
súgott valamit a fülébe. Rossz előérzete támadt.
− Nem fogod elhinni! Nézd meg a kinti lámpa fénykörének
külső szélét.
Irene hátrafordította a baseballsapkáját, hogy a napellenző ne
zavarja. Így legalább nem folyt a nyakába a jéghideg eső.
Reszkető kézzel a szeméhez emelte a távcsövet, és azonnal
meglátta, mire gondolt Jimmy. Egy hatalmas motor állt a pajta
mellett. Irene a távcsővel egy nagydarab, kövér embert pillantott
meg, hosszú, göndör hajjal. A férfi szélesen gesztikulálva
magyarázott valakinek, akit nem lehetett látni. Bár senki sem
hallhatta őket, Irene suttogva szólalt meg.
− Csak egy pasast látok, kövér és hosszú a haja. De nem Bobo
Torsson az. Láttál másvalakit is?
− Nem. Csak a husit. És a motort. Láttad? Megint a Pokol
Angyalai!
− Nem ugyanaz a motor, amelyet a nyári laknál láttunk.
− Nem. Ezen nincs csomagtartó.
Igaza volt a fiatalembernek. Ezen a motoron két kisebb doboz
volt felszerelve a hátsó kerék két oldalára. A kövér, hosszú hajú férfi
fel-alá sétált, miközben láthatatlan társához beszélt. A másodperc
tört részéig Irenének úgy tűnt, meglátta egy alacsonyabb ember
fejét, de mindez olyan gyorsan történt, hogy elbizonytalanodott.
Nem tette le a távcsövet, úgy suttogott Jimmynek.
− Azt hiszem, legalább ketten vannak. De mi a fenére
készülnek?
− Fogalmam sincs.
Irene a látótere szélén mozgást érzékelt, ezért arrafelé
fordította a távcsövet. Izgatottan suttogta:
− Valaki kijött a szomszédos házból. Szerintem abban a házban
laknak. Nem Bobo Torsson az. Ez is hosszú hajú, ő is bőrruhában
van, de magas és vékony.
− Fura, hogy nem kapcsolja fel a kinti lámpát. Nem látok
senkit.
− Nem?
Irene letette a távcsövet, és a ház felé nézett. Sötét volt. Csak a
pajta fényeit lehetett onnan látni. A férfi a sötétben sétált. A távcső
nélkül nem lehetett őt látni. Irene ismét felemelte az eszközt, és
észrevette, hogy a férfi bemegy a pajta mögé. A nyomozó gyorsan a
pajta ablakára irányította a lencsét. A kövér férfi megállt, majd
háttal fordult az ablaknak. Irene rájött, hogy most a másik beszél,
mert a nagydarab mozdulatlanul hallgatta. Amikor a fickó hirtelen
sarkon fordult, és kibámult az ablakon, Irene ijedtében csaknem
leejtette a távcsövet. Az esze azt súgta, hogy nem láthatja őket, de a
férfi arckifejezése másról tanúskodott. A nyomozó testét félelem
járta át, és ezt már Jimmy elől sem tudta elrejteni. A hangja
csaknem elcsuklott, amikor fagyott ajkakkal a fiatalember fülébe
súgott:
− Jimmy! Tudják, hogy itt vagyunk!
− Az lehetetlen! Honnan tudhatnák…?
Egyszerre jutott eszükbe a megoldás. A nyári házikók. A motor
a farakás mögött. Meglátták őket.
− Hány óra van? − kérdezte Irene.
Jimmy felhúzta a dzsekije ujját, és ránézett a világító
számlapra.
− Tíz perccel múlt öt. Ideje, hogy eltűnjünk innen.
Lemásztak a kőrakásról, és Irene megpróbálta előhalászni a
mobilját. Bekapcsolta, de visszacsúsztatta a zsebébe. A tudatalattija
hallotta a hangot, de a tudata túl későn észlelte a veszélyt. Az erdő
fái egyetlen szempillantás alatt szétrobbantak, mint egy hullócsillag,
majd mindent elborított az áthatolhatatlan sötétség.

A feje jobbra-balra csapódott, és sehogy sem tudta megakadályozni.

Erőtlenül megpróbált felemelkedni, mert úgy érezte, hánynia kell,
de kábultan is észlelte, hogy lehetetlen. A feje lefelé lógott. Erős bőr-
és izzadságszag kúszott az orrába, amitől még erősebb hányingere
lett. Ösztönösen elernyesztette a testét, miközben kétségbeesve
próbálta leküzdeni a hányingert és visszanyerni az eszméletét. Kis
idő múlva rájött, hogy egy nagydarab férfi, az egyik Pokol Angyala
cipeli a vállán átvetve. Ahogy a hentesek szokták a vállukra csapni a
húst. A pasas hosszú, vizes haja folyton Irene arcába csapódott.
Óvatosan próbálta kinyitni a szemét. Balra lihegést és nehéz légzést
hallott. Még legalább két másik ember is lehetett a közelben, és
Irenének lassan derengeni kezdett, hogy valamit visznek maguk
között. Jimmy! Vajon életben van? Istenem, add, hogy életben
legyen! Még soha életében nem érzett ilyen vegytiszta halálfélelmet.
Nem is kellett tettetnie, hogy mozgásképtelen. Tökéletesen
megbénult.
A pánikon azonban csakhamar áttört egy kristálytiszta hang a
belsőjében. Meglepve észlelte, hogy régi dzsúdóoktatója szavait
hallja, aki már csaknem tíz éve halott. Bár negyven éven át élt
Svédországban, mindig megmaradt az amerikai akcentusa. Csendes,
nyugodt hangán szólalt meg:
− Ne hagyd, hogy megtudják, magadnál vagy! Ernyeszd el a
tested! Emlékezz az ukemi-wazára. Sonomama. Tartsd meg a fejed,
hogy ne érje ütés. Mokuso.
Mokuso? Miért kellene éppen most meditálnia? Aztán
megértette. Ki kellett lépnie a testéből, hogy megszabaduljon a
bénító félelemtől. A testének egy ideig magának kell gondoskodnia
saját magáról.

Az arca egyik fele sárban és jéghideg vízben hevert. Az egyik

orrlyuka levegővételkor bugyborékolt, de nem mozdította meg a
fejét. Érzékelte, hogy több ember is van körülötte. Nagy erőfeszítést
igényelt, hogy megértse, miről beszélnek, ugyanakkor úgy is tegyen,
mintha még nem nyerte volna vissza az eszméletét.
− Mi a francot fogunk csinálni velük? Kik ezek a szemetek?
− SIG Sauer. Távcső és telefon. Jó cucc. Szerintem zsaruk. Mi a
fenének kellett olyan nagyot ütnöd? A csajból kiszedhettünk volna
valamit.
− Ne mondd meg a többieknek, hogy csaj volt! Magas, és
baseballsapka volt rajta.
− A francba!
Az utóbbi hang egy fiatal lányé volt. Irene megdöbbent. Egy
pillanatra azt hitte, az egyik lányáé, de aztán a képzet elszállt, és
Irenének sikerült továbbra is nyugodtan feküdnie.
− Fogd be a pofád, te ribanc! Ha valakinek kussolnia kell, az
pont te vagy!
− Bevigyük őket? Rohadt hideg van itt kint!
− Vigyétek be őket a pajtába!
Irenének minden erejére szüksége volt, hogy ernyedt testtel
tűrje, amint két Pokol Angyala elindul vele az épület felé. Inkább a
földön vonszolták, mint vitték. Irene hagyta, hadd lógjon a feje, és
igyekezett, hogy a szemhéja se rebbenjen meg. Amikor ledobták
mellé Jimmyt, tisztán hallotta a tompa puffanást. Feltehetően
életben volt, ha vették a fáradságot, és bevonszolták a pajtába.
Idebenn legalább nem esett az eső, de a padló jéghideg volt.
Rémülten vette észre, hogy nem tudja kontrollálni a teste vacogását.
Az egész teste reszketett. Továbbra is úgy tett, mintha nem lenne
magánál, bár a remegést nem tudta abbahagyni.
− Ébreszd fel őket!
Valaki oldalba rúgta. Akaratlanul is felnyögött. Megpróbálta
nyöszörgéssé alakítani a hangokat. Hallotta a tompa puffanásokat,
ami azt jelentette, hogy Jimmyt rugdosták. A fiú nem válaszolt. Egy
újabb rúgást követően Irene érezte, hogy itt az ideje változtatni a
pozícióján. Nyöszörögve mozgatni kezdte a fejét, és összefüggéstelen
szavakat motyogott.
− Ez itt kezd magához térni!
Hunyorogj. Tegyél úgy, mintha össze lennél zavarodva és kába
lennél. Négy, bőrruhába bújt fickó és egy szőke kislány, szintén
talpig bőrben. Jimmy mellette feküdt, alig egy méterre tőle.
Felismerhetetlen volt, dagadt arcát sár és vér borította. De legalább
élt. A mellkasa fel-le mozgott.
− Mit csináltál ezzel á szarházival a birtokunkon?
A magas, vékony fickó fenyegetően hajolt Irene fölé. Jobb, ha
nem hazudok, gondolta a nyomozó. Vagy legalábbis nem túl sokat.
Nagyon szédült, és alig találta a szavakat, de nagyon igyekezett.
− Megfigyelést végeztünk… rendőrség… kábítószerosztály…
Behunyta a szemét, és úgy tett, mintha megint elájult volna.
Aztán megcsörrent a telefon. Félig lehunyt szemhéja mögül
kikukucskálva látta, hogy a kövér férfi zavartan bámul a jobb
kezében lévő készülékre. A sovány kitépte a kezéből, és lenyomta a
gombot.
Aggodalmas női hangot hallottak.
− Irene? Itt Birgitta. Mi történik?
A pasas először gyanakvó pillantást vetett Irenére, aztán a
szájához emelte a telefont, és beleüvöltött:
− A kurva anyád!
Azzal összecsukta a készüléket, és elégedetten vigyorgott.
− Ezen majd elgondolkozik egy darabig a hülye ribanc! −
mondta boldogan.
A vezetőjük hátralépett, és meglendítette a karját. Az ökle a
másik férfi állán csattant. Irene felől nézve úgy tűnt, mintha a pasas
felugrott, majd eltűnt volna a levegőben. De a felhangzó csattanás
bizonyította, hogy valahol az ajtó mellett földet ért.
A vezér az öklét nyomogatva üvöltött:
− Te idióta barom! Ha egy zsaru telefonja csörög, akkor
tudhatnád, hogy egy másik istenverte zsaru hívja!
A banda egyik tagja egy időre kiesett a körből.
− Francba! Azt mondta, hogy a kábítószeresektől jöttek! A
rohadt életbe!
 A kövér fickó odament Irenéhez, és motoros csizmájával
belerúgott az oldalába. Hangosan reccsent valami. Egy bordája
biztosan eltörött. Ezúttal nem kellett tettetnie a nyögést.
− Válaszolj, te rohadék! Mióta tudtok erről a helyről?
− Nem emlékszem… Kaptunk egy fülest… Egy fülest…
− Az a szarházi Bobo köpött? Mi?
Irene annyira meglepődött, hogy majdnem kinyitotta a szemét.
Megvan! A kapcsolat! De aztán gyorsan visszatalált a szerepébe.
− Nem tudom… Nem…
− Telefonált valaki?
− Igen.
− Mikor?
Te jó ég! Mikor? Mi lenne a logikus válasz? Az ösztöneire
hagyatkozott.
− Ma reggel.
A vezér nagyot sóhajtott, mielőtt üvölteni kezdett volna.
− Az a szemét tetű! Benne van mindenben! Aztán ránk küldi a
zsarukat, amikor gyanútlanul itt várunk letolt gatyával! Tudtam,
hogy nem bízhatunk meg abban a tetű szarháziban!
Elhallgatott, mintha fontolóra venné azokat az információkat,
amiket Irene osztott meg vele. Úgy látszott, elhiszi őket.
− Baromira örülhetsz, hogy nincs sok időnk. De…
A társaihoz fordult. Már a vékony is felkelt, és ingatag lábakon
álldogált a többiek mögött. A vezér arcán gonosz vigyorgás ömlött
szét.
− Mit csinálnak a Pokol Angyalai, ha rendőrrel találkoznak?
Hát ezt!
Mind a négyen egy vonalba álltak. Lehúzták a cipzárjukat, és
vizelni kezdtek Irenére és Jimmyre. A kis szőke lány artikulálatlan
hangon röhögött, a falnak támaszkodott, és a térdét csapkodta.
Semmi baj. Csak vizelet. Nem lesz semmi bajunk tőle. Nem
halunk bele. Istenem, mikor ér már véget? Irene magában
ismételgette a mondatokat, hogy úrrá legyen a feltörni készülő
hisztérián. Az arcába spriccelő forró vizelet szagától hányni kezdett.
Aztán egyszer csak véget ért. A villanyt lekapcsolták, és
mindenki röhögve távozott. Mielőtt a vezetőjük becsukta volna az
ajtót, még hátraszólt:
− Ne merd kinyitni az ajtót, ha élni akarsz! Amúgy se sikerülne,
lelakatolom.
 Irene első gondolata a megkönnyebbülés volt. Elmennek végre.
Odakint felbőgtek a motorok, majd a Pokol Angyalai a sárban
dagonyázva induláshoz készülődtek. A pajta előtt parkoltak.
Irene hirtelen arra eszmélt, hogy odakint teljes a csend.
Óvatosan próbált felülni. Hallgatózott. A bordája lüktetett, de szinte
alig érezte a fájdalmat. Lassan felállt. Görnyedten vonszolta magát
az ajtó melletti ablakhoz. Óvatosan kilesett az egyik törött ablaküveg
sarkából.
A falra szerelt lámpa fénye halvány kört rajzolt a pajta köré.
Irene megpillantotta a négy motort és a fénylő bőrkabátokat.
Egyszerre indultak el. Hárman azonnal távolodni kezdtek, de a
negyedik még matatott valamivel. Irene látta, hogy a fickó elhajít
valamit, majd a többiek után ered. Valamit bedobott a törött
ablakon keresztül. Irene ösztönösen fedezékbe akart húzódni. A kis
gömbölyű labda meglepően nehéz volt: a Pokol Angyala egy
kézigránátot küldött ajándékba. A sötétben is érezhető vájatok
megerősítették a sejtését. Irene gondolkodás nélkül kihajtotta a
gránátot az ablakon.
A robbanás okozta forróság szinte leégette az arcát. Hófehér
fény izzott fel a sötétségben, majd terjedt szét a szélrózsa minden
irányába. A vakító fény minden érzékszervét megbénította, és Irene
egy másodpercig hideg, sötét vákuumban érezte magát. A robbanás
megsüketítette. A tökéletes csöndet hamarosan éles fájdalom és
fülsiketítő sípolás váltotta fel. A szivárvány összes színe táncolt a
szeme előtt. A látótere beszűkült, és újabb hányingerhullám tört rá.
Aztán elvesztette a látását. Megvakult. Az önkéntelen remegés ismét
visszatért. Ezúttal nem a hideg miatt. Háttal a falnak támaszkodva
lecsúszott a földre. Nyöszörögve kúszni kezdett arrafelé, ahol az ajtót
sejtette. Végül elgyötört ujjai megérezték a régi istállóajtó deszkáit.
Teljes súlyával ránehezedett, csak úgy tudta kinyitni. A rozsdás lakat
kiszakadt a helyéből. Irene kitántorgott az esőbe, és térdre rogyott.
Ráült a sarkára, és két kezét a combjára tette. Behunyta a szemét. Az
eső lemosta róla a vizeletet.
Ebben a testhelyzetben találtak rá.
 Tizenharmadik fejezet

Nem volt kórházban azóta, hogy megszülte az ikreket. Először

tiltakozott az ellen, hogy éjszakára is ott maradjon, de egy
határozott, anyáskodó nővér elmagyarázta neki, miért fontos
mindez:
− Kapott egy rúgást a nyakára, ami belső vérzést és légzési
elégtelenséget okozhat. Egy pillanat alatt meghalhat, még mielőtt
ideérne! Ezt pedig nem akarjuk, ugye? Itt éjszaka is ellenőrizhetjük
az állapotát, és azonnal észrevesszük a komplikációkat.
Irene kissé elszomorodva, de egyetértett. Hirtelen belenyilallt a
fájdalom a nyakába. Óvatosan felemelte a jeget, és rányomta a
duzzadt területre. Akkora volt a duzzanat, mint egy tyúktojás. Irene
szédült, és hányingere is volt. Halálos fáradtságot érzett, aludni
szeretett volna. Ezzel persze még várnia kellett. Egy forró fürdő után
még fel kellett vennie a kórházi hálóinget. Az orvosok és a nővérek
ki-be szaladgáltak a szobájában. Folyton beszéltek hozzá, hogy ne
veszítse el az eszméletét, megmérték a vérnyomását, belevilágítottak
a szemébe, hogy megnézzék a pupillák méretét. Amikor összeszedte
a bátorságát, és megkérdezte az egyik pattanásos fiatalembert, mi
ezzel a céljuk, az hanyagul válaszolt:
− Ha az ember egyik pupillája nagyobb lesz, mint a másik,
akkor kampec!
A kapott információt mérlegelve Irene úgy döntött,
visszavonulót fuj. Bárcsak békén hagynák végre! De még órákig
eltartott, mire végül hagyták, hogy nyugtalan álomba merüljön. De
alvás közben is folyton jöttek-mentek az emberek körülötte, akik
különböző vizsgálatokat végeztek el rajta.
Korábban Sven Andersson és Tommy Persson is meglátogatta.
Egyikük sem tudta elrejteni aggodalmát és megkönnyebbülését.
Tommy megölelte. Irene felsikoltott, majd rögtön elnézést is kért:
− Bocs, Tommy, de kék és zöld vagyok mindenütt. Ide nézz!
Mint egy kisgyerek, úgy mutogatta a zúzódásokat a vállán, a
csípőjén és a végtagjain.
 − Az orvos szerint az alsó bordám elrepedt, de nem tört el. Egy
kis ideig óvatosnak kell lennem. Hogy van Jimmy?
Tommy komoran válaszolt.
− Magánál van, de ő sokkal keményebb ütéseket kapott a
fejére. Mi történt pontosan? Látták, hogy nő vagy?
− Alig hiszem! A baseballsapkám felfogta az ütéseket.
Hátrafordítottam a siltjét, hogy az eső ne folyjon a nyakamba. A
sötétben valószínűleg nem látták Jimmyt még a pajtában is többször
fejbe rúgták − mondta Irene szomorúan.
Aztán megpróbált visszaemlékezni mindarra, ami odakint
történt. A főfelügyelő megélénkült, amikor elmondta, hogy Bobo
neve is elhangzott.
− „Benne van mindenben! Aztán ránk küldi a zsarukat, amikor
gyanútlanul itt vagyunk.” Valami ilyesmiről beszélt a kövér pasas.
Irenének az az érzése támadt, Andersson majd felrobban, hogy
eláruljon bizonyos titkokat, de Tommy éles pillantása
megakadályozta ebben. Nem érdekes. Előbb-utóbb úgyis kitalálja,
miről van szó. Csak hagyják végre aludni, hogy ne kelljen
gondolkodnia. Majd megjött Krister és az ikrek, és könnyes szemmel
ölelgették Irenét. Az anyáskodó nővér tíz percet engedélyezett nekik,
bár az orvos nem tanácsolta, hogy bárki is meglátogassa a beteget és
erős érzelmeket indukáljon.
− Erős érzelmek! Azok után, amiken ma keresztülmentem,
mindent, ami nem éri el a Richter-skála szerinti 7,5-ös fokozatot,
békésnek tartok!
Andersson rákacsintott Kristerre.
− Kezd jobban lenni!
Irene látta, hogy Tommy hosszasan bámulja Jenny kopasz
fejét, amire sapkát húzott. Amikor Krister megölelte a feleségét, és
megcsókolta az arcát, Irene a fülébe súgott:
− Szerdán Tommy átjön vacsorára. Gondoskodj róla, hogy
Jenny otthon legyen.
Krister döbbenten nézett rá, de azért bólintott. Katarina
gyanakodva nézett a szüleire.
− Miről sutyorogtok?
− Arról, milyen boldog vagyok, hogy mind eljöttetek. És hogy
holnap hazamegyek.
Krister mosolygott, de a homlokán továbbra is maradtak a
ráncok.
 − A nővér szerint holnap valószínűleg hazaengednek. Érted
jövök. Kiveszek egy szabadnapot, cseréltem Sverkerrel. Addigra
valószínűleg kihúzzák a kocsit az árokból.
− Az árokból? A kocsit?
− Belesüppedt a homokos árokba ott, ahol letetted. De majd
kihúzzák. Minden rendben lesz. Sammie sok-sok nyalintást küld. Mi
pedig csókolunk.
Újabb ölelések és puszik következtek, majd megérkezett a
nővér, és mindenkit kizavart a kórteremből. Irene érezte, mennyire
kimerült. Belesüppedt a semmibe, de az álma felszínes és nyugtalan
volt.

Mielőtt Irene elhagyta volna a kórházat, meg kellett néznie Jimmy

Olssont. Krister hozott neki tiszta ruhákat, és Irene nagyon hálás
volt neki, hogy nem a kórházi hálóingében kell felkeresnie a
kollégáját.
Halkan kopogtatott, és résnyire kinyitotta az ajtót. Jimmy úgy
nézett ki, mint egy rajzfilmfigura. Irene érezte, hogy elszorul a torka,
úgy sajnálta Jimmyt. Besántikált a kórterembe. A fiatalember ébren
volt, és a látható szemében örömfény villant, amikor megpillantotta
a nyomozót. A másik szemét borogatás takarta. A fejét bekötötték, a
bal karjába infúziót kötöttek. Ami az arcából látható maradt, az
dagadt és lila volt. A hangja azonban vidáman szólt.
− Szia, Irene!
− Szia, Jimmy!
Irene rátette a kezét Jimmy ép karjára, és bátorítóan
megpaskolta. A torkában gombócot érzett, amely csak nem akart
elmúlni. Mégis próbált könnyedén beszélni:
− Na, most legalább megtudtad, milyen megfigyelésre menni
olyan valakivel, aki a bűnügyiseknél dolgozik. Szélesedik az ember
látótere és a kapcsolatrendszere! Ja! A Pokol Angyalaival!
Jimmy felnevetett, és Irene elégedett volt magával.
− A fenébe! Ha nevetek, akkor nagyon fáj − mondta Jimmy
grimaszolva.
Irene bűnbánóan megveregette a fiú kezét.
− Agyrázkódásod volt?
− Minden rendben lesz. Most legalább van mire hivatkoznom.
De komolyan! Nem vagyok rosszul. Csak a fejem fáj. Valószínűleg
bent kell maradnom pár napig. Tudsz valamit arról, mi történt
Billdalban?
− Nem. Csupán annyit, hogy ki kell húzniuk a kocsimat az
árokból. De ezen kívül minden rendben. Ha tudok, bemegyek a
városba, és megnézem a nyilvántartásban lévő fényképeket ma
délután.
− A Pokol Angyalairól?
− Pontosan. Azt azért nem mondanám, hogy nagyon várom az
újabb találkozást azokkal a kedves arcokkal. De el kell kapnunk őket.
− Várj meg, mert nekem is lenne elintéznivalóm velük.
Jimmy szemének mélyén vörös fény villant fel. A lila
duzzanattal együtt érdekes látványt nyújtott. Irene meg tudta érteni
az indulatát. Benne is volt egy sötét démon, amely folyton sustorgott
a fülébe: Bosszú! Gyilkosság! Megtorlás! Tiltott, értelmetlen
gondolatok voltak. Irene felegyenesedett, és kipréselt magából egy
mosolyt.
− Holnap eljövök, és elmesélem, hogy halad a nyomozás. Addig
vigyázz magadra!

Otthon Sammie vad jeleneteket rendezett örömében, és amíg Krister

elkészítette az ebédet, egy rövid sétára is elmehetett Irenével.
Ebédre gorgonzolás tészta volt paradicsommal és
bazsalikomsalátával. Mindenféléről beszéltek, kivéve az előző napi
eseményeket. Irene nem tudott szembenézni a történtekkel. Krister
megértette ezt, és közömbös témákat vetett fel.
− Említettél egy vacsorát Tommyval…
− Nagyon megrendült, amikor elmeséltem neki Jenny esetét.
Beszélni akar vele. Krister, azt hiszem, hagynunk kellene. Baj nem
lehet belőle. Ő az egyetlen, általam ismert rendőr, aki az Amnesty
Internationalnek is dolgozik. Nagyon mélyen érinti ez a téma.
Krister bólintott, és magában megjegyezte, hogy Irene
szokatlanul keveset eszik. Titokban figyelte a feleségét. Irene
rendszerint tele volt energiával, de most úgy tűnt, az életereje és az
energiája elveszett. Már tizenhat éve ismerték egymást, de még
sosem látta őt ilyen gyengének.
Megszólalt a telefon. Sven Andersson érdeklődött Irene
állapota iránt, és szerette volna tudni, bemegy-e dolgozni.
− Elviszlek kocsival, szívem. Aztán, ha kész vagy, és haza
akarsz jönni, felhívsz, s én pedig elmegyek érted − mondta Krister.
Úgy gondolta, jót tenne a feleségének, ha a munkával foglalkozna.
Bár az, hogy azoknak a fotóit kell keresgélnie, akik alig huszonnégy
órával korábban összeverték, nem volt kellemes elfoglaltság.

A főfelügyelő és Tommy már várt rá. Az asztalon jegyzőkönyvek

feküdtek egy csukott mappában. Andersson felemelt egyet.
− Először beszélgetni fogunk. Sok minden történt az elmúlt
huszonnégy órában. Különösen veled. Hogy vagy?
− Megvagyok. Én szerencsésebb voltam, Jimmy rosszabbul
járt.
− Egy órája beszéltem a kórházzal Még egy éjszakát bent kell
töltenie. De muszáj beszélnünk erről a nyavalyás nyomozásról.
Amint már mondtam is, sok minden történt. A kábítószeresek is
beszálltak. Először adnak egy nyamvadt kis asszisztenst, aztán
fogják magukat, és átveszik az egész billdali ügyet.
− Kérlek, Sven, ne hívd Jimmyt nyamvadt kis asszisztensnek.
− Hm. Kiderült, hogy a nemzetközi felderítő osztály már
hónapok óta figyel egy motoros bandát Göteborg nyugati részén.
Arra gyanakszanak, hogy a társaság nagy tételben csempészik
drogokat Hollandiából és Dániából. Ezek a szarháziak kapcsolatban
állnak a Pokol Angyalaival, velük találkoztatok. Az Egyes számú
halálosztagnak nevezik magukat.
− Vajon le tudják helyesen írni? Mit találtak a kábítószeresek a
billdali házban? − kérdezte Irene.
Tommy vette át a szót.
− Elég sok mindent. A gránát valóságos krátert vájt a padlóba.
Betörték az ajtót. A konyhában üres pizzás és sörös dobozokat
találtunk. A kisebbik hálószobában volt egy ágy, és egy vadonatúj
hálózsák hevert rajta. A padlón egy műanyag dobozt találtunk és egy
múlt pénteki vásárlást igazoló blokkot az Allsporttól. Ellenőriztük,
és kiderült, hogy Bobo Torsson vásárolt.
− Ez nagyszerű, de bocsássatok meg egy fejbe vert ütődöttnek,
ha nem érti. Mit jelent mindez? Von Knecht, Pirjo és a bomba, a
Köpcös, Bobo és a Pokol Angyalai? Hogy áll össze a kép?
A főfelügyelő és Tommy összenézett. Végül Tommy szólalt
meg.
− És egyre bonyolultabb lesz. Már tegnap is tudtuk, de nem
akartunk felizgatni. Bobo Torsson halott.
− Torsson meghalt? Folytasd!
− Emlékszel a tegnap reggeli, autóba rejtett pokolgépre a
delsjöni golfpálya mellett?
Tényleg csak tegnap lett volna? Irene úgy érezte, már évek
teltek el azóta. Bólintott. Kezdte megérteni, miért volt olyan feszült a
főfelügyelő, amikor meglátogatta a kórházban.
Tommy drámai hangon folytatta:
− A technikusok testrészeket találtak, többek között egy ujjat
is. Az ujjlenyomatok bizonyítják, hogy Bobo Torsson robbant fel a
kocsiban. Az autóról is kiderült, hogy Torssoné.
Irene hiába próbálta kitalálni, miért vágott közbe a főfelügyelő
azonnal:
− Egy piros Toyota Corolla.
− Te jó ég!
Andersson átvette a szót, és egyetértően bólintott.
− Igen, én is ezt mondtam, amikor megtudtam. A
kábítószeresek ráálltak, hogy csatlakozzanak a nyomozáshoz. Ami,
az igazat megvallva, jól jön nekünk, mert a dolgok kezdenek
kicsúszni az ellenőrzésünk alól.
− Milyen bomba robbant a kocsiban? − kérdezte Irene.
Tommy összefoglalta az ismert részleteket.
− Csőbomba. Egy aktatáskába tették, és akkor robbant fel,
amikor kinyitották a táskát. A cső ugyanolyan fajtájú volt, mint
amilyet a Berzeliigatanon használtak, de sokkal kisebb. Svante úgy
gondolja, ez egy érdekes tény. Tulajdonképpen régi típusú
lefolyócsövekről van szó, csak az átmérő különbözik. Ma már
műanyagból gyártják őket, úgyhogy nem lehet belőlük bombát
készíteni.
− Tudjuk, hogy mi dolga volt Bobo Torssonnak a Pokol
Angyalaival?
− Nem. Pénteken vett egy hálózsákot, és elindult a nyári lakba.
Valószínűleg sejtette, hogy a Birgitta elleni támadás miatt keressük.
Azt nem tudjuk, hogy mit csinált szombaton és vasárnap. De hétfő
reggel pontban hatkor ripityára szedte egy bomba a kocsijában.
Irene összezavarodott.
− A kövér pasas azt mondta, hogy benne volt a balhékban. De
milyen balhékban? Aztán arra gondolt, hogy Bobo köpött, és a
nyakukra küldött minket Billdalban. Miközben ők gyanútlanul
várnak „letolt gatyával”, ahogy kifejezte magát. Vajon mire célzott?
Tommy vállat vont.
− Jó kérdés. De nincsenek jó válaszaim. Azt tudjuk, hogy a
motoros banda nem volt sokáig Bobo házában. Maximum néhány
órán át. Másrészt viszont sok nyomra bukkantunk a pár száz
méterre lévő kisházakban. Nyilván eltöltöttek ott pár napot. Még
folytatjuk a nyomozást, bár a kábítószeresek átvették ezt a részét.
Egy viszont biztos: kiderült, honnan tudták, hogy úton vagytok.
− Na, ezt én is szeretném megtudni!
− Kitettek az út mellé egy rejtett jelzőkészüléket. A farakásba
dugták el. Amikor elmentetek mellette, megszólalt a riasztó a
házban.
− De miért?
− Tudni szerették volna, ha valaki felbukkan a környéken,
mivel olyasmivel voltak elfoglalva, ami idegenek előtt rejtve kellett
hogy maradjon. Szerintem csakis olyasmivel foglalkoznak, amire ez
illik. Kivéve talán, amikor nagy csapatokban körbemotorozzák a
várost, és roppant ijesztőnek tűnnek.
Tehát semmi értelme sem volt kikapcsolni a zseblámpákat és
vakon bukdácsolni előre a sötétben. Irenét ismét elfogta a teljes
kétségbeesés. Megpróbált úrrá lenni az érzésein, és közömbös
hangon szólalt meg:
− Tehát akkor is lecsaphattak volna ránk, amikor a
kisházakhoz értünk. Miért nem tették?
− Nyilván tudni akarták, kik vagytok.
− Azt hiszem, szükségem van egy kis kávéra, mielőtt
szembenézek az én angyalkáimmal. Még akkor is, ha csak fényképen
fogom őket látni.
Irene és Tommy hozott három csésze kávét az automatából.
Irene nem bánta, hogy később kell megnéznie a képeket. Hirtelen
eszébe jutott valami.
− Tommy, megkérdeztétek már a Köpcöst?
− Még hogy megkérdeztük! Hallgasd csak meg Anderssont!
Vidám kiáltása azt sejtette, hogy érdekes elbeszélés következik.
− Az az idióta nem normális! Tegnap éjjel hoztuk be, három
srác a kábítószeresektől meg Fredrik. Már három órája tudtuk, hogy
Bobo Torsson felrobbant a kocsijában a golfpálya mellett. Amikor a
fiúk becsengettek a Köpcös lakásába, az a bolond feltépte az ajtót,
mintha csak ott várta volna őket az előszobában. Valami olyasmit
kiabált, hogy „rohadt barmok”, aztán elhallgatott. Végül elkezdett
öklözni. Mivel megint be volt lőve, főképp a levegőben hadonászott,
a fiúk szerencséjére. Végül sikerült leteperni és megbilincselni, de
alaposan kifáradtak, mire betuszkolták a kocsiba. Miután eljöttünk
tőled a kórházból, kikérdeztem a jó útra tért dohányboltosunkat.
Andersson elhallgatott, és nagyot kortyolt a kávéjából.
− Nem volt hajlandó beszélni. Csak ült, és bámult a levegőbe.
Végül úgy gondoltam, felrázom egy kicsit. „Ide hallgass, te szarzsák!
Tudsz róla, hogy Bobo meghalt?” − kérdeztem tőle. De csak bámult.
Körülbelül két perc múlva, miután többször elismételtem, hogy
Bobo meghalt, egyszer csak mintha az ördög szállta volna meg.
Felugrott, el akarta kapni a torkomat. Üvöltött, mint a sakál!
Szerencsére Tommy is ott volt velem, meg az a Bertil nevű srác a
kábszeresektől. Aztán még néhányan beszaladtak a zajra a
folyosóról. Ezzel véget is ért a kihallgatás. Ma reggel megint
megpróbáltunk beszélni vele, és mondhatom, eléggé
megdöbbentünk.
− Miért, mi történt? − kérdezte Irene.
− Reggel kilenc harminckor Tommyval beléptünk a kihallgató
helyiségbe. És kit látunk? Ott ül Köpcös Johannesson, az első számú
közellenség, tisztán és ápoltan, frissen borotválva, megfürödve.
Amikor bementünk, megszólalt az a szarházi. „Bocsásson meg a
tegnapi jelenet miatt, főfelügyelő! Annyira kiborultam, amikor azt
mondta, hogy Bobo meghalt. Nem tudtam elhinni.” És úgy nézett
rám, mint egy ártatlan bárány. Azt se tudtam, mit mondjak.
Kinyögtem valami olyasmit, hogy rendben van. Aztán folytatta:
„Elnézést, de megtudhatom, hogyan halt meg Bobo?” Beszámoltam
a kocsiról és a bombáról. Na, onnantól kezdve többet ki se nyitotta a
száját.
− Egy szót sem szólt?
− Egy átkozott hangot se! Több órán át puhítottuk, eredmény
nélkül.
− Ez furcsa.
− Furcsa? Hát így is lehet fogalmazni.
Valaki kopogott az ajtón. Inez Collin ügyész nyitott be, majd
szinte azonnal belengte a szobát a fensőbbségtudata és a Chloé
parfüm illata. Vékony nő volt, majdnem olyan magas, mint Irene.
Hosszú, szőke haját francia kontyban hordta. A frizura, a magas
sarkú cipő és a hosszú, egyenes szabású szürke kabát még
magasabbnak mutatta. Nem volt túlságosan kifestve, de a
világospiros selyemblúz és a szintén piros körmök jól illettek a
rúzsához. Mosolyogva szólalt meg:
− Jó napot! Elnézést kérek a zavarásért, de azt hiszem, egy kis
gond van Lasse Johannessonnal.
Andersson bólintott, és udvariasan így szólt:
− Jó napot. Lasse Johannessonnal mindig is sok probléma volt.
− Ez kétségtelen. De most az előzetes letartóztatásáról van szó.
Ha jól tudom, nincsen különösebb oka annak, hogy letartóztatták.
− Tudja, olyan átkozottul nehéz… Szóval nem könnyű előzetes
letartóztatásba helyezni valakit, akiről nem tudjuk pontosan, milyen
bűncselekményt követett el. Csak annyit tudunk, hogy valamit
biztosan elkövetett.
− Értem. De ismerje el, hogy nagy bajba kerülnénk, ha ezen az
alapon bárkit meg lehetne fosztani a szabadságától. Sajnos, ma
reggel nem tudtam elszabadulni, amikor kihallgatta Johannessont.
Épp most sikerült beszélnem vele. Nem sokat beszélt, csak ennyit
mondott: „Nem tarthatnak itt. Nem követtem el semmit.” Nos, a
kérdésem az, valóban nem?
− Nyilvánvaló, hogy elkövetett.
− Igen? És mi az? Van bizonyítékunk? Van alapja a
letartóztatásának?
Andersson arcszíne kezdett vörösre változni. Nagy
önuralommal válaszolt:
− Ő és az unokatestvére, Bobo Torsson valamiben nyakig
benne voltak.
− Miben?
− Még nem tudjuk. Valamiben, ami kapcsolatban van a billdali
Pokol Angyalaival. Drog is van a dologban.
Inez Collins felhúzta az egyik, gondosan ápolt szemöldökét.
− Johannessonnak köze van a motoros bandához? Van erre
bizonyíték?
− Bobo benne volt, az biztos.
− Azt azonban nem tudják, hogy Johannessonnak is köze van-e
hozzájuk. Vagyis nincs rá bizonyítékuk.
− A ház részben az ő tulajdona. A másik rész Torssoné.
− Ez nem túl erős bizonyíték. Várnék a letartóztatási
paranccsal. Megpróbáljuk öt napig bent tartani „bizonyíték
visszatartásának veszélye” vagy valami hasonló alapján. De ha az
ügyvédje kiabálni kezd, nehéz dolgom lesz. Kilencvenhat órán belül
egyértelmű bizonyítékot kérek arra, hogy Lasse Johannesson
elkövetett valamilyen bűncselekményt. Ellenkező esetben szabadon
kell engednünk. Egy ideig napi kapcsolatban kell maradnunk. Én
foglalkozom azzal a nyomozással is, amely a Bo-Ivar Torsson halálát
okozó bombarobbanás ügyében folyik. A főnök úgy gondolta, így
lenne célszerű. Nos, nem is zavarok tovább. Elnézést, hogy
félbeszakítottam a megbeszélést.
Megfordult és elindult kifelé. Az ajtónál azonban megtorpant.
Ismét Anderssonhoz intézte a szavait:
− Ha már a főnökről esett szó… Bergström rendőrfőnök
elkottyantotta, milyen jól értesült a von Knecht-üggyel
kapcsolatban. Kiderült, hogy arra kérte önt, küldjön neki időnként
úgynevezett „bizalmas” jelentéseket. Megmondtam neki, hogy
mostantól kezdve mindenféle „bizalmas” jelentést látni szeretnék.
Viszlát!
Azzal kilibbent az ajtón, erős parfümillatot hagyva maga után.
Tommy beleszippantott a levegőbe:
− Micsoda nő!
− Ó, igen!
A legfontosabb most az, hogy ne veszítsenek több időt. Irene
vonakodva kinyitotta az első fényképalbumot, és lapozgatni kezdte.
De a képek elhomályosodtak a szeme előtt, és a szavak önkéntelenül
jöttek az ajkára.
− Mennyi idő?
− Mennyi időd van? Amennyire szükséged van − válaszolta
nagylelkűen a főfelügyelő.
Irene hangja valóságos segélykiáltás volt.
− Nem! Nem a képekről beszélek! Mennyi idő telik el, amíg egy
kiélesített gránát felrobban?
Szinte vágni lehetett a szobában a csendet. Végül Andersson
szólalt meg:
− Ne gondolj rá. Minden jól végződött.
− Nem, nem végződött jól! Az a gránát darabokra szaggatta a
lelkem!
Andersson bizonytalanul nézett Irenére. Idegösszeomlás
fenyegeti? Korábban még sosem látta ilyennek.
− Hogy érted? − kérdezte zavartan.
− Leütöttek, elvették a fegyveremet, aztán egy kézigránáttal
megpróbáltak megölni. Lehugyoztak, megaláztak! És semmit sem
tehettünk! De! Valamit tettem! Kidobtam a gránátot az ablakon. Mi
történt volna, ha nem sikerül? Képzeld el, ha nem kapom fel rögtön.
Ha elgurult volna a padlón. Tudom, mi a válasz ezekre a kérdésekre.
De egy valamitől nem tudok szabadulni. Mennyi idő telik el a
robbanásig?
Tommy felállt, és odament Irenéhez. Andersson legnagyobb
megdöbbenésére átölelte a nőt, majd odahajtotta a fejét az övéhez,
és azt mondta:
− Négy másodperc. Amint kihúzta a szeget, el is hajította a
gránátot. Nem sokat várt. Siettek, és valószínűleg a pasas is ideges
volt. Ezért sikerült neked. A dobás közben körülbelül fél másodperc
telt el. Ha ezt levonod az eredeti négy másodpercből, akkor három és
fél marad. Ennyi időd volt.
Tommy átölelve tartotta Irénét, de a nő nem érzett melegséget
vagy megnyugvást. Jéghideg rettegés fogta marokra a szívét, és a
hang ott zakatolt a fejében: Meghalhattál volna! Majdnem
meghaltatok! Négy másodperc!
Andersson idegesen matatott az asztalon.
− Ne azon rágódj, ami meg sem történt! Ne ragadj le,
folytatnunk kell a nyomozást. A fene vigye el, Irene, te hős vagy!
Megmentetted Jimmy életét! És a sajátodat is! Ezért kitüntetéseket
szoktak osztogatni!
A főfelügyelő felállt. Tommy elengedte Irenét. A főfelügyelő
ügyetlenül megveregette a nő vállát. Irene megrezzent, de nem szólt
semmit.
Tommy elgondolkodva nézett Anderssonra.
− Sven, te jóban voltál Olle ’Armstrong’ Olssonnal, nem?
− Jóban voltam. Tíz éven át járőröztünk együtt. Aztán én
elmentem nyomozóiskolába, és bekerültem ide. Ő a kutyásokhoz
került. Szerette az állatait…
Elhallgatott, és hosszasan nézett Tommyra.
− Tudom, mire akarsz kilyukadni.
Megköszörülte a torkát, és odafordult Irenéhez.
− Irene, ez már húsz éve történt. Öreg barátom, Armstrong a
kutyásoknál dolgozott. Nagyon tehetséges fickó volt. Azért hívtuk
Armstrongnak, mert nagyon szerette a dzsesszt. Ollét és a kutyáját
egyszer kihívták egy betöréshez a Hisings Backa-i Obs áruházhoz.
Olle elengedte a kutyát, amelyik szagot fogott és elfutott. Lövés
hallatszott, és amikor Olle a kutya után rohant, látta, hogy az állat a
földön fekszik. Vérzett. Olle megállt, és kibiztosította a pisztolyát.
Érezte, hogy valaki egy fegyver hideg csövét nyomja a tarkójához.
Eldobta a pisztolyt. A két tolvaj elfutott.
A főfelügyelő elhallgatott, és az arckifejezése megváltozott. A
hangja egészen messziről jött, amikor folytatta az elbeszélést.
− Csak ennyi történt. A kutya megdöglött, Olle pedig kilépett a
rendőrségtől.
Andersson nem beszélt többet, Irene pedig kénytelen volt
elismerni, hogy érdekli a folytatás.
− Kilépett? És mihez kezdett?
− Elvált, elköltözött Örebróba, és autókat kezdett árulni.
Néhány évvel később újra megnősült.
− Szoktál vele találkozni?
− Nem. Karácsonykor küldünk egymásnak képeslapot, de már
legalább tizenöt éve nem láttam.
Tommy érdeklődve hajolt oda Irenéhez.
− Megrázó, ha az embert lefegyverzik és megalázzák. Ez
mindenkire igaz, nem érdekes, kiről van szó. A megrendülés
természetes következmény.
Irene még mindig Anderssonra nézett.
− És a többiek miért nem segítettek neki?
Anderson csodálkozva nézett rá.
− Segíteni? Miben?
− Hogy rendőr maradjon.
− Idegösszeomlást kapott. Mit tehettünk volna? Nem akarta
tovább folytatni.
− Miért nem segítettetek neki a visszatérésben?
− Nem kért segítséget. Nem vagyunk pszichológusok.
− Nem. De a barátai voltatok.
Andersson szólni sem tudott, csak mérgesen bámult Irenére.
Mi a fene ütött az összes nőszemélybe ezen az osztályon? Nem volt
értelme folytatni ezt a vitát. Megpróbálta összeszedni magát, és
továbblépett.
− Én csak azt akartam mondani, hogy megértjük, mit érzel,
miután átélted azt, hogy… Átélted azt, amit átéltél. De itt vannak a
barátaid és a kollégáid, akik segítenek. Ezt tudnod kell. Azonosítsuk
azokat a seggfejeket, hogy behozhassuk őket!
Azzal Tommyhoz fordult, és az ajtó felé intett.
 − Mi felkeressük a Köpcöst. Felváltva fogjuk kérdezni, hogy egy
pillanatnyi nyugta se legyen. Az egyikünk egy idő múlva visszajön,
Irene. Reméljük, hogy szerencsénk lesz, és felismersz valakit.
Andersson kinyitotta az első albumot, és rábökött az első oldal
első fényképére. Irene felsóhajtott, de belekezdett a lapozgatásba.
Egy órán belül megtalálta a kövér és a sovány pasast.

Andersson megizzadt és nagyon mérges volt, amikor belépett

Irenéhez, aki két műanyag fotótasakot tett ki maga elé az asztalra. A
karjai erőtlenül lógtak a széke mellett, és az elszáradt liliomot
bámulta, amely az ablak előtt lógott. Odakint már besötétedett,
semmit se lehetett látni. Ügyetlenül odabiccentett a két fotó felé. A
hangja kifejezéstelen volt.
− Ez a kettő. A vékonyabbikat Paul John Svenssonnak hívják,
hatvannégyben született. A kövér pedig Glenn ’Hoffa’ Strömberg, aki
ötvenkilences születésű. Ő a Pokol Angyalainak elnökhelyettese.
Paul Svenssonnak nincs rangja. Viszont van priusza. Akárcsak
Hoffának.
− Egy fronton legalább előreléptünk! Az az átkozott Köpcös az
őrületbe kerget minket! Csak azt hajtogatja, hogy nem követett el
semmit. És hogy el kell engednünk. De leginkább csak ül és bámul
maga elé, szótlanul.
Öklével a bal tenyerébe csapott. Biztosan fájt neki, mert többet
nem tette. Leült az íróasztalához, felvette a két fotót, és alaposan
megszemlélte őket.
− Ronda pasasok − mondta elégedetten. − A másik kettőt nem
találtad meg?
Irene nemet intett a fejével.
− Nem. Most, hogy újra eszembe jut a jelenet, ők meg sem
szólaltak. Furcsa. Majdnem biztos vagyok benne, hogy az egyikük
dobta be a gránátot.
− Nem láttál olyan fotót, amely hasonlított volna
valamelyikükre?
− Nem. Bár ami azt illeti, nem is emlékszem, hogyan néztek ki.
De ez a kettő belevésődött az agyamba. Paul John. Az anyja biztos
nagy Beatles-rajongó volt.
Valaki kopogott. Birgitta Moberg lépett be. Vidáman üdvözölte
Irenét, s megkérdezte, hogy van. Aztán a pillantása a fotókra esett.
Felvette őket, és felnevetett.
− Szóval a kis Paul ismét felbukkant?
A kollégái döbbenten néztek rá. Andersson tért elsőként
magához.
− Te ismered ezt a szarházit?
− Személyesen nem, csak az aktákból. Ez az a pasas, aki a
kungsbackai bankrablás után felugratott a kocsijával a járdaszigetre.
− 1982-ben? A Köpcössel? − kiáltott fel Irene.
− Pontosan. Az, aki elfelejtett lehajtani a… − Birgitta sokat
mondóan pillantott Irenére. Aztán egyszerre fejezték be a mondatot.
− …a Billdal felé vezető útra.
A főfelügyelő ismét felvette a fotókat. Dühösen nézegette a két
férfit, mintha szuggerálná őket, hogy árulják el a titkukat.
− Na, ez egy igazi nyom! Megvan a kapcsolat! Ki kell szednünk
valamit a Köpcösből!
− Szembesítsd azzal, amire most rájöttünk. Lehet, hogy azt
hiszi, nem tudjuk kapcsolatba hozni a Pokol Angyalaival − javasolta
Birgitta.
− Az a legrosszabb, hogy nem is tudjuk! Még nem.
Értesítenünk kell a kábítószereseket. Kint vannak Billdalban, és a
környékbelieket kérdezik ki, nem látta-e valaki a Köpcöst valamelyik
disznóval. Ha találnának valakit, akkor az ügyész kiadhatná végre a
letartóztatási parancsot. Azt akarom, hogy folyton figyelje valaki a
Köpcöst.
− De már péntek óta megfigyelés alatt tartjuk! A mieink szerint
csak a boltba ment, és mindvégig a Berzeliigatan környékén
tartózkodott. Nem ment ki Billdalba.
− Ez igaz, de attól még telefonon beszélhetett velük − mondta a
főfelügyelő.
Birgitta nehezen fojtotta vissza a sóhajtását.
− Sajnos ezt nem lehet bizonyítani. A házban nincs telefon.
Nem, valamilyen bizonyítékot kell találnunk arra, hogy a Köpcös is
benne van a buliban. Különben pénteken el kell engednünk.
A másik két rendőr tudta, hogy igaza van. Irene rádöbbent,
milyen rettenetesen fáradt.
− Azt hiszem, felhívom Kristert. Már majdnem fél hat, és az én
szegény, meggyötört testem egy ágy után kívánkozik.
 Tizennegyedik fejezet

Krister eljött érte a rendőrségre, ahogy ígérte. Irene elbóbiskolt a

kocsiban hazafelé menet, de csakhamar fel is ébredt. Otthon a
lányok elárasztották kérdésekkel. Nem mindegyikre adott kielégítő
választ. Végül azt mondta nekik, hogy nagyon fáradt, csak hogy
elkerülje a kényesebb témákat. A tízórás hírek idején már ágyban
feküdt. Egyáltalán nem volt álmos, de ez volt a legegyszerűbb módja
annak, hogy elmeneküljön a beszélgetés elől. Krister érezte mindezt,
és egy órával később csöndben melléfeküdt. Hosszú ideig átölelve
tartotta, ám a Kristerből áradó melegség sem tudta felolvasztani a
bensőjében uralkodó hidegséget. Amikor végül a félje elhúzódott a
saját oldalára, és csakhamar elaludt, Irene érezte, hogy izzadni kezd.
Nem tudott a sötétben feküdni tovább. A lepedőt nedves kötélnek
érezte, teste minden izma és ízülete sajgott. Négy óra körül feladta a
küzdelmet. Az agya sorra idézte fel a pajtabeli jeleneteket, azokat,
amelyek megtörténtek, és olyanokat is, amelyek nem történtek meg,
de megtörténhettek volna. A gyűlölettel teli hangok hasogatták az
agyvelejét, úgy érezte, az elméjét egy szürke, ragacsos pókháló tartja
fogva.
Miközben az éjszaka percei ólomlábakon jártak, Irene
mindjobban megértette, milyen nehéz feladat lesz megszabadulni az
emlékektől. A fekete lyuk csaknem bekebelezte. Meg kell küzdenie a
belső ellenségével.

Egy termosznyi kávét, három szendvicset, tiszta alsóneműt és egy

vadonatúj dzsudogit pakolt a sötétkék rendőrzsákba. Utóbbi fontos
darab volt, mivel nem akarta, hogy bármilyen régi illat elvonja a
figyelmét. Az edzőruha friss izzadságszaga majd emlékeztetni foga,
milyen sokat tett azért, hogy megszabaduljon a démonaitól.
A német templomban reggel öt órára harangoztak, amikor
leparkolt a csatorna mellett épült tornaterem előtt. Minden csendes
és nyugodt volt. Még nem kelt fel a nap. Alig járt autó a környéken,
de a távolból egy villamos csörömpölése hallatszott. Megtalálta a jó
kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Az izzadsággal átitatott edzőruhák és a fájdalomcsillapító krém
ismerős szaga fogadta. Érezte, hogy a gerincoszlopán végigfut egy
kellemes ingerület. Ez jó jel volt. Határozott léptekkel bement az
öltözőbe, és átvette a ruháját. A fekete öv és a durva pamutruha
megnyugtatóan ismerős érzést okozott.
A mennyezethez közeli ablakokon alig szűrődött be valamennyi
fény az utcai lámpákból. Irene kissé nyitva hagyta az öltöző ajtaját,
hogy beszűrődjön egy kis fény a terembe. A mennyezeti lámpákat
nem kapcsolta fel. A szőnyeg közepén leült a sarkára. Kezeit lazán a
combjára helyezte, fejét pedig egyenesen tartotta. Amikor érezte,
hogy közeledik a mokuso, behunyta a szemét, és befelé nézett.
Odabent sötét volt és nagy üresség. A hangok suttogtak, de már nem
hallotta olyan tisztán, mit mondanak. Közeledett a ponthoz, ahol
Bruce megnyugtató, amerikai akcentussal átitatott hangja szólalt
meg a démonok suttogása mellett.
Irene szomorú volt Bruce miatt, sajnálta őt. Önmagát is
meglepte az érzelmei intenzitása. Még mindig ott volt az a valami,
amiről azt hitte, már maga mögött hagyta. Még mélyebbre ment, és
tovább kereste a pontot. A légzése megváltozott. Hirtelen érezte,
hogy elönti a forróság és a mindenütt jelen lévő erő. Súlytalanná
vált, és az erő egyre feljebb vitte a fény felé. Az erő átmosta a fáradt
izmokat és ízületeket, majd megtisztította a testét a fáradtságtól és a
fájdalomtól.
Szinte transzban volt, amikor felállt, de továbbra is csukva
tartotta a szemét. Eleinte lassan mozgott, de ahogy a kata ritmusa
átjárta a testét, a mozdulatai is felgyorsultak és erősebbé váltak.
Kinyitotta a szemét, és meglátta az ukét − egy félig átlátszó alakot,
hosszú hajjal, bőrdzsekiben, arcán megvető mosollyal.
A külső szemlélő azt gondolta volna, hogy Irene balettozik,
valamiféle bonyolult koreográfia alapján. Irene azonban harcolt.
Dühösen csapott le az ukéra. Először gúnyos volt a röhögése, de
Irene érezte az erőt, és tudta, hogy a fény közelében jár.
Kimerülten rogyott le a szőnyegre. Az egész testén folyt a víz.
Sós ízt érzett a szájában is, és csiklandozták az izzadságcseppek, még
a mellei között és a fenekén is. A mellkasa zihált, és a megrepedt
borda tájékán kellemetlen érzésre figyelt fel.
A hátára feküdt, a mennyezetet bámulta. Vajon ismét
megnyílik a fekete lyuk, és újra suttogni kezdenek a démonok?
Mindenütt csend volt. Csak a fény maradt változatlan. A
hasizmában pulzált, és Irene megérezte a teljes békét és nyugalmat.
Sikerült áttörnie.

Irene a konferenciaszobában talált rá a többiekre. Már csak pár perc

volt nyolcig, de nem ő érkezett utolsónak. Jonny Blom nem volt
jelen, de bármelyik percben befuthatott. Telefonált, mert defektet
kapott Åbynál. Andersson főfelügyelő beszélni kezdett.
− Elkezdjük Jonny nélkül. Nagyon örülünk, hogy itt vagy,
Irene. Még mondják, hogy egy jó alvás nem tesz csodákat!
− Jobban vagyok, csak mindenem kék-zöld. És nem sokat
aludtam. Később még benézek Jimmyhez a kórházba, azután
hazamegyek − közölte határozottan.
Andersson felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
− Jól van. Először arról kell beszámolnom, hogy megtalálták a
berzeliigatani épületben bent égett férfi testét. Nagy nehézségek
árán tudták csak kihozni. A kábítószeresek holnap egykor
szeretnének tartani egy megbeszélést. Több nyomozás folyik
párhuzamosan, és úgy tűnik, van valamilyen kapcsolat a Pokol
Angyalaival is. Hans, mi a helyzet a kulcsokkal?
Borg bólintott, és nem nagy sikerrel próbált meg elnyomni egy
ásítást. Fáradt hangon közölte:
− Idén augusztusban az avenyni Domus áruházban működő
Mister Minit készített egy teljes másolatot von Knecht megbízásából
a kulcsokról. Ő rendelte meg őket, és meg is várta a másolatokat.
Ezért emlékezett rá ilyen jól a másoló. Von Knecht jó ideig álldogált
a pult mellett, és hát… Végül is, ismert személyiség volt… A kocsihoz
és a garázshoz viszont nem kért másolatot. Nyilván volt pótkulcs a
Porschéhoz, hiszen alig egyéves az a kocsi. Tudjátok, mennyibe kerül
egy ilyen pótkulcs?
Andersson felsóhajtott:
− Nyilván jóval többe, mint amit te vagy én valaha
megengedhetnénk magunknak. Többet kell megtudnunk ezekről az
átkozott kulcsokról. Irene, keresd fel Sylvia von Knechtet, és kérdezd
meg, miért gondolja, hogy Richard készíttetett még egy másolatot.
Mi tudjuk, hogy volt egy külön kulcscsomója, a garázs és a Porsche
kulcsaival. A gyilkosság előtti héten kereste is. Talán Henrik von
Knecht többet tud erről.
Irene bólintott.
− Lehetséges. De Henrik tegnap kora reggel elutazott
Stockholmba, hogy régiségeket vásároljon.
Andersson nevetett és kacsintva megjegyezte:
− Remélem, sikerrel jár. Elkelne nála néhány újabb bútor.
Az általános jókedv tetőfokára hágott, amikor Jonny megjelent.
Berontott vörös arccal, és leült egy üres székre. Lihegve közölte:
− Elnézést! Defektet kaptam, és a pótkerék is lyukas volt. Egy
kedves fickó elvitt a benzinkútig, ahol fel tudtam pumpálni a
kereket. Aztán vissza is vitt a kocsihoz.
− Nem szoktad néha ellenőrizni a pótkerekedet? Én
rendszeresen megteszem. Nagyjából kéthavonta − mondta Hans
Borg.
Borg felvillanyozódott. A kocsik mindig is érdekelték.
Jonny idegesen legyintett.
− Ilyesmi megtörténik. Az embernek sokszor eszébe jut, hogy
megnézze, máskor meg nem. Ki a fenét érdekel egy pótkerék?
Irene felhorkant.
− Charlotte von Knechtet például igen.
− Mi van? − kérdezte Jonny.
− Őt érdeklik a pótkerekek. Robert Skytter autóügynök szerint
az volt az utolsó, amit ellenőriztek, mielőtt Charlotte átvette volna az
új kocsiját.
− Jól van. Felfogtam. Van, akit érdekel. De nekem van egy
csomó más dolgom is. Addig a napig nem tűnik fontosnak, hogy
megnézd a levegőnyomást, amíg baj nincs. Akkor pedig már túl
késő.
Irene pontosan ugyanilyen viszonyban volt a saját
pótkerekével. Charlotte nem olyan benyomást tett az emberre, mint
aki ennyire alapos és rendszerető. Nem az a fajta nő, aki ennyire
előre tekint. Ha defektje lenne, nyilván megrebegtetné a gyönyörű
szempilláját, és azonnal a segítségére sietnének. Az apró, védtelen,
magas sarkú cipőben tipegő miniszoknyás teremtmények keltik a
férfiakban azt az érzést, hogy le kell teríteniük a köpenyüket a
pocsolyába. Irene sosem hordott magas sarkú cipőt. És az egyetlen
miniszoknyáját is elorozták az ikrek, amikor játszottak.
− Fredrik és Jonny! Nem észleltetek semmilyen mozgást a
Köpcösnél a hétvégén? Nincs semmi jele annak, hogy kapcsolatban
állna a billdaliakkal? − kérdezte Andersson.
Mindkét nyomozó a fejét rázta. A főfelügyelő csalódott volt.
− Péntekig jeleznünk kell Inez Collinnak, miért hoztuk be a
Köpcöst! Jonny, ma is próbáld meg kihallgatni. Birgitta, találtál
valami érdekeset Bobóról vagy a Köpcösről?
− Nemcsak Bobót, de a lakását és a stúdióját is felrobbantották.
Be kell érnünk annyival, ami megmaradt. Csak az a három
letartóztatása volt, amiről már beszéltem. A kábítószeresek azt
gondolják, hogy elsősorban dílerként kereste a kenyerét, de nyilván
ő maga is fogyasztotta a szert. Erre a viselkedéséből következtettünk.
Birgitta elhallgatott, és egy sötét árnyék suhant át az arcán.
Rövid idő múlva azonban visszanyerte az önuralmát.
− Ma felmegyek Vänersborgba, hogy beszéljek Bobo anyjával.
Nagyon felzaklatta a hír, hogy a fia meghalt. De amikor ma is
felhívtam, hogy megbeszéljek vele egy találkozót, azt kérdezte,
szerintem mennyi idő alatt kapja meg a biztosítási pénzt.
Biztosítás? Ki is mondott valamit a biztosításról korábban?
Irene nem emlékezett rögtön erre, de lassan derengeni kezdett neki,
hogy talán Sylvia. Gyors feljegyzést készített a jegyzetfüzetébe: „S. v.
K. Lecserélte a zárat? Biztosítás?”
A főfelügyelő bólintott, és elgondolkodva nézett maga elé.
− Próbálta valaki megtalálni az apját?
− Nem. Hontalan alkoholista. Nem töltöttem sok időt a
keresésével − közölte Birgitta.
− Hannu, ez neked való feladat lenne.
Hannu bólintott. Andersson folytatta:
− Megtudtad, volt-e jogosítványa Pirjónak?
− Nem volt.
− Kikérdezted a lányát a kulcsokról?
− Igen. Pirjónak nem volt kulcsa. Amikor lementek a
kukatárolóba, mindig Richard von Knecht adta oda nekik a saját
kulcsait. Az udvari ajtók mindig zárva vannak.
− Tehát még ahhoz is kulcs kell, ha valaki ki akar menni az
udvarra?
− Igen.
− Ez alátámasztja azt a feltételezést, hogy a gyilkosnál vannak a
pótkulcsok. De mikor kerültek Pirjóhoz?
− Talán szerdán − mondta Hannu.
Andersson figyelmesen végigmérte az osztály
vendégnyomozóját. Lassan bólogatni kezdett.
− Szerda reggel elment a lakásba. Úgy érted, hogy egy óvatlan
pillanatban elcsenhette? Ez nem lehetetlen. Hans, te foglalkozol a
kulcsokkal. Kérdezd meg a technikusokat, van-e annak bármi esélye,
hogy Pirjo szerdán bement a lakásba. És kérdezd meg tőlük azt is,
nem láttak-e véletlenül egy ott hányódó kulcscsomót.
− Kik voltak ott szerda reggel?
− Ljunggren és Åhlén.
Borg bólintott, de nem írt le semmit a tiszta, üres noteszbe.
Irene is feltett egy kérdést:
− Hannu, tudják már Pirjo gyerekei, hogy meghalt az anyjuk?
− Igen. Tegnap közölték velük. Most a gyermekvédelmiseknél
vannak.
Hannu komor hangon beszélt, és Irene tudta, hogy őt is
megérintette a gyerekek sorsa.
Birgitta megköszörülte a torkát. Arcán makacsság látszott.
− Én továbbra is azt mondom, hogy Pirjót valaki odacsalta a
Berzeliigatanra − mondta élesen. − Lehet, hogy azért, mert Richard
von Knecht halála után szabad volt a bejárása az irodába. Így
könnyedén el is lophatott valamit.
Senki sem szólalt meg, de többen is egyetértően bólogattak.
− De miért volt olyan fontos, hogy felrobbanjon az az iroda? −
kérdezte Irene.
Ez volt a másik kérdés, amire senki sem válaszolt. Tommy
Persson felemelte a kezét.
− Tegnap késő este elértem a fodrászt, aki a földszinten lakott.
A társa megbetegedett, ezért szerdán egyedül volt a szalonban.
Látta, amikor Pirjo megérkezett. Amikor leírtam a takarítónő
külsejét, biztos volt benne. Néhány perccel a robbanás előtt látta őt
bemenni.
A főfelügyelő félbeszakította Tommyt.
− Miért nem telefonált és beszélt erről korábban?
− Azt mondta, annyira sokkolták az események, hogy
elfelejtette. Mellesleg szerdán nem látott semmi rendkívülit. Amikor
megkérdeztem, észrevett-e idegeneket a robbanást megelőző
napokban, nagyon érdekeset válaszolt. „Mindig rengeteg furcsa
ember járt ahhoz a fotóshoz. Elég híres, de nekem nem nagyon
tetszik.” Nem tudta, hogy a delsjöni áldozat Bobo Torsson. Én sem
említettem neki. Amikor megkérdeztem, miért nem kedveli Bobót,
elmondta, hogy a férfi egyszer bejött a szalonba, és fűt-fát ígért neki,
ha a kedvében jár. A nő viszont nem esett a fejére, hanem elküldte a
fenébe. Az érdekesség pedig az, hogy Torsson mindkét fodrászt
megkérdezte, akarnak-e drogot venni.
Tommy elhallgatott, háromba törte a kekszét, majd
mindhárom darabot egymás után betömte a szájába. A lakomát
kávéval öblítette le. Miután végzett, folytatta az elbeszélést.
− A von Knecht-iroda alatt lakó nőt is megkérdeztem, és amit
elmondott, az megerősítette a fodrász beszámolóját. Nem sokáig
beszélgettünk. A férjének nemrég volt szívinfarktusa, és még nincs
túl jól. Ő is azt mondta, hogy Bobo lakására sok különös ember járt.
És volt néhány vad buli, amely miatt hajnalig nem tudtak aludni a
lakók. Részletesebben kikérdeztem a péntek estéről, illetve arról,
hallottak-e valamit a von Knecht-lakásból éjjel egy óra körül.
Először nem emlékezett, de aztán eszébe jutott, hogy fel is ébredt
éjjel, mert valaki fel-le járkált a lépcsőn. Legalább háromszor, azt
mondta. Azt azonban nem tudta biztosan, hallott-e valamit magából
a lakásból.
A főfelügyelő figyelmesen hallgatta Tommyt. Végre történt egy
kis előremozdulás a berzeliigatani ügyben. Lelkesen kommentálta a
hallottakat:
− Ez alátámasztja mindazt, amit már tudunk. Drogkereskedő
volt Bobo. De milyen elővigyázatlan! Odahívta az embereket a saját
lakásába! Lehet, hogy emiatt kellett a földdel egyenlővé tenni azt az
épületet? Mit kellett elpusztítani, amit senki nem láthatott meg?
Drogot? Drogkészítő felszerelést?
A többiek elgondolkodva hallgattak. Hannu felegyenesedett a
székében.
− Nem. A drognak erős szaga van. Úgy tűnik, a bombát négy
nappal korábban helyezték el. Von Knechtet akarták felrobbantani
vele.
− De szerdán már huszonnégy órája halott volt!
− Pénteken viszont még nagyon is élt. Akkor készítették a
bombát.
Andersson arca vörösödni kezdett. Kikerekedett szemekkel
bámult Hannura.
− Tehát szerinted két különböző gyilkossági kísérletről
beszélhetünk von Knecht ellen?
− Igen.
 − És ez azt is jelenti, hogy két gyilkosunk van?
− Talán.
− Tehát a bomba készítőjét megelőzte az, aki kihajította von
Knechtet az erkélyről?
Irene elgondolkodva nézett Hannura. Végül óvatosan azt
mondta:
− Lehet ebben az érvelésben valami. Az első számú gyilkos
pénteken éjjel élesíti a berzeliigatani bombát, majd várja, hogy von
Knecht megjöjjön és felrobbantsa magát. De von Knecht megfázik,
és sem hétfőn, sem kedden nem megy az irodájába. Kedden elmegy
ebédelni Valle Reuterrel. Este pedig a kettes számú gyilkos végez
vele. Von Knecht az iroda tájékán sem járt. De az a személy, aki a
bombát készítette, tudta, hogy ott van, és ha valaki kinyitja az ajtót,
működésbe lép. Vissza már nem mehet a lakásba, úgyhogy nincs mit
tenni.
− És hogyan rögzítette a zsinórt a külső ajtó kilincséhez? −
kérdezte Birgitta.
− Valószínűleg a folyosón állt, és egy hosszú kampóval helyezte
el a zsinórt. Nyilván elég idegtépő vállalkozás volt, amit nem
szívesen ismételt volna meg. Az túlságosan kockázatos lett volna.
Mit tehet? Átküld egy jelentéktelen finn nőt, aki bevégzi a küldetését
− tette hozzá Irene morcosan.
− Tehát a fickó, aki a bombát készítette, nem tudta, hogy
Pirjónak három gyereke van?
− Vagy nem is érdekelte.
A nyilvánvaló gonoszságot átgondolva Irene érezte, hogy
kirázza a hideg. Észrevette, hogy Tommy és Birgitta is önkéntelenül
felhúzza a vállát. Még Jonny is hallgatagon ült, ami nem volt
jellemző rá. Irene ránézett az arcára, és azt látta, hogy a férfi rágódik
valamin. Mintha csak meghallotta volna, mit gondol Irene, Jonny
megszólalt:
− Ki és miért? Mit tudunk a Köpcösről? Egy minden hájjal
megkent bűnöző, legalább egyet, de inkább többet is ismer a Pokol
Angyalai közül, és közösen árul drogot az unokatestvérével, Bobo
Torssonnal. Persze, ő is csinálhatta a bombát. Az interneten nyilván
található leírás erről.
A főfelügyelő lelkesen értett egyet vele.
− A Köpcös? Igen, ő is lehet. De vajon miért? Miért akarta
volna megölni von Knechtet?
 − Lehet, hogy a másik ölte meg Richardot. Már Hannu is
mondta, hogy két emberről van szó.
− A másik… álljunk csak meg… Miért akarta a második gyilkos
megölni von Knechtet?
Senki sem válaszolt. Andersson nagyot sóhajtott.
− A helyzet az, hogy a von Knecht-ügyben csak körbe-körbe
járunk! Sok mindent tudunk a családtagokról, a rokonaikról és a
barátaikról, de fogalmunk sincs, mi lehetett a gyilkosság indítéka.
Nincs válasz a miértre. És hol jön a képbe a Köpcös? Talán ő
robbantotta fel a saját unokatestvérét? Aligha, mivel nem is tudott
arról, hogy Bobo meghalt, amikor kihallgattuk. Szerintem rossz
nyomon járunk A Pokol Angyalai, a Köpcös és Bobo egy teljesen
külön ügy, amit a kábítószeresekkel kell megoldanunk. De a von
Knecht-gyilkosságban valami másról van szó. Találnunk kell egy
másik nézőpontot. Menjünk végig minden tanúvallomáson és
beszélgetésen újra. Ha tényleg a Köpcös volt az, aki kilökte von
Knechtet az erkélyen, valaki biztosan látta. Nem tűnhetett el csak
úgy!
Irene érezni kezdte azt a kavargó ürességet, amit mindig érzett,
ha egy megoldatlan ügyhöz érkeztek. Újra és újra ellenőrizni minden
szemtanú vallomását. És ha nem merül fel semmi új, akkor
harmadszor is ellenőrizni mindent. Rutinmunka. De csak így lehet
megoldani a bűnügyeket.
Fredrik elkezdett készülődni a beszámolójára. Kinyitotta a
jegyzetfüzetét, és aprókat köhögött, mielőtt belevágott volna.
− A környéken lakók közül senki sem észlelt semmi gyanúsat
kedd este. Esett ugyan az eső, és sötét volt, de még csak öt óra
harminc perc lehetett. Senki sem emlékezett arra, hogy látta volna a
Köpcöst. Azon a környéken feltűnő jelenség lett volna. Lehet, hogy
még egyszer ki kell kérdeznünk az ott lakókat. És azt is
ellenőrizhetjük, hogy esetleg Bobót látta-e valaki arrafelé. Ő is
ugyanolyan magas volt, csak vékonyabb. Olyan valaki, akire az
emberek biztosan emlékeznek.
A főfelügyelő szórakozottan bólintott és felsóhajtott.
− Jól van, menjetek és kérdezősködjetek újra. Bár nem hiszem,
hogy bármi is kiderülne. De azért ártani nem árthat. Lehet, hogy
Bobo és a Köpcös dobta le von Knechtet az erkélyről. Sajnos arra egy
szemernyi bizonyíték sincs, hogy a Köpcös és von Knecht bármiféle
kapcsolatban állt volna egymással. Vagy hogy valaha is találkoztak.
És von Knecht drogügyeiről sem szólnak pletykák. Azt pedig nehéz
elhinnem, hogy a Köpcös és Bobo hirtelen tőzsdespekulációval
kezdett foglalkozni.
− Igazad van, főnök. De talán találunk valamilyen új nyomot.
Most, hogy eltakarították a romokat, be tudnak menni az épületbe,
és elkezdhetik kivésni von Knecht széfjét a falból. Azért lesz nehéz
dolguk, mert a ház alatt pince van, és a födémet először alulról meg
kell erősíteniük. Máskülönben nem tudnak beállni a targoncával és
az emelővel. Valószínűleg ellesznek ezzel egy-két napig − fejezte be
Fredrik a jelentését.
− Rendben, Tommy, Fredrik és Jonny kitalál egy új stratégiát,
és kikérdezi a Köpcöst. Fűtsetek be neki! Hagyjátok egyelőre a von
Knecht-ügyet, és koncentráljatok a drogra meg a Pokol Angyalaira.
Birgitta, nem találtál kapcsolatot a Köpcös és az alelnök között, vagy
hogy az isten csudájába nevezik ezek egymást?
− Glenn ’Hoffa’ Strömberg alelnök. Nem, még nem találtam
semmit. Ami a címeket illeti, mindenféle rangokat használnak.
Valaki a fegyverekről gondoskodik, egy másik arra ügyel, hogy
mindig legyen elég étel és ital a klubházban, és így tovább. A
hierarchia legalsó fokán állnak a lányok. Nekik nincs rangjuk −
mondta szárazon Birgitta.
Jonny matatni kezdett a tollával.
− Nagyon jól megszervezett társadalom az, ahol a nők tudják,
hol a helyük és mi a dolguk.
Andersson sötét pillantást vetett felé, úgyhogy Jonny nem
folytatta a Pokol Angyalainak belső rendjéről nyitott értekezést. A
főfelügyelő gyomrában összeszorult valami, mert arra kellett
gondolnia, hogy Birgitta szomszédja akár Jonnyt is láthatta a
Volvójában vagy Bobót a Toyotájában. Aztán határozottan
elhessegette ezeket a gondolatokat.
Birgitta összeszorította az állkapcsát, de nem szólt semmit
Jonny megjegyzésére. Zavartalanul folytatta a megkezdett
gondolatot.
− Holnap többet tudunk meg a kábítószeresektől. De továbbra
is keresem a kapcsolatot Hoffa és a Köpcös között.
Andersson rácsapott az asztalra.
− Jól van, emberek, ki-ki a dolgára. Ha találtok valami
érdekeset, estig itt vagyok.
Mindenki felállt, és elindult a feladatát teljesíteni. Irene
félrevonta Tommyt.
− Gyere hatra vacsorára. Jenny is otthon lesz. Krister
gondoskodik a vacsoráról.

Irene meglepődött, amikor Sylvia von Knecht felvette a telefont.

Ezek szerint otthon van. Ivan Viktors persze mondta, hogy vasárnap
este visszamegy Koppenhágába, s az asszony nyilván nem akart
egyedül kint maradni Säröban. Sylvia von Knecht beleegyezett, hogy
Irene tizenegykor felkeresse és feltegyen néhány kérdést.
A nyomozó megpróbálta elkezdeni a jelentést a Billdalban
történtekről, de nehezen haladt vele. Felhívta Kristert, és
megbeszélték, hogy miután meglátogatja Jimmyt, találkoznak.
Megitta a termoszban maradt kávét, és kinézett az ablakon. Épp
nem esett az eső, és mintha a nap is halványan kisütött volna egy
kicsit. Hat fok volt. Az elmúlt hetekhez képest valóságos hőhullám.
Úgy döntött, gyalog megy a Molinsgatanra.

A nagy forgalom miatt a levegőben megállt a kipufogófüst. A hedeni

focipályák elhagyatottak és latyakosak voltak. Irene átvágott a Södra
Wägenen, és felsétált a Krisinlundsgatanon. Amikor vetett egy
pillantást az exkluzív butikok kirakataira, eszébe jutott, hogy vennie
kell egy új dzsekit. Azt, amelyik Billdalban volt rajta, már kidobta,
anélkül hogy megpróbálta volna rendbe hozni. Az a bőrdzseki pedig,
amelyet most viselt, már nem volt mai darab. Megállt a
Kungsportsavenyn, és benézett a KappAhl kirakataiba, miközben
begombolta a dzsekijét. Az út második felét a Vasaparkon keresztül
tette meg. Az egyetem mögött egy csapat fiatal fiút vett észre. A
középen álló magas fiú színes bőrű volt. Vastag rasztafürtök övezték
az arcát. Irene egy pillanatra elbizonytalanodott. Valamiféle
bántalmazás közepébe csöppent? A raszta fiú nem zavartatva magát
átadott egy kis nejlonzacskót a fiataloktól kapott gyűrött
bankjegyekért cserébe. Nyilván a hétvégi buli kellékéről, az
ecstasyról van szó− gondolta Irene.
Mi a különbség a raszta fiú és Bobo Torsson dílersége között?
Csupán a környezet. A füstös éjszakai bárok és a divatos
szórakozóhelyek nem változtatnak azon a tényen, hogy
drogkereskedelem folyik a falakon belül. És hogy a vásárlók
drogfüggők, bár mindnyájan tagadják ezt a nyilvánvaló tényt.
Szomorúan nézett a fiatalokra. Egyesek kíváncsiságból próbálják ki,
majd megijednek és abbahagyják. De sokan függővé válnak. S még
ha sikerül is kitörniük a drog fogságából, mindörökké együtt kell
élniük a függőség következményeivel.
Megjegyezte a raszta fiú külsejét, hogy ha visszatér a
kapitányságra, jelenthesse az esetet. A kábítószeresek utcai
kommandója biztosan ismeri is őt.

Sylvia von Knecht elgyötörtnek tűnt. Először látszott annyi idősnek,

amennyi valójában. Egy hatalmas, szürke, kötött pulóverben járkált
fel-alá, lent farmert viselt, ami nagyon meglepte Irenét. Szemmel
láthatóan még mindig nem sikerült kitakarítania a technikusok
után. Minden pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor Irene
először járt itt. A lakás tele volt virágcsokrokkal, amelyeket
részvétnyilvánító ismerősök és barátok küldtek Az erős virágillat
előre jelezte a közelgő temetés hangulatát. A kellemes illat mellett
azonban valamilyen rossz szag is belengte a helyiséget: a vázák vizét
ki kellett volna már cserélni.
Felmentek a szellős könyvtárba, és leültek a bőrkanapéra.
Sylvia idegesen rágta a körmét. Amikor felemelte az arcát, látszott,
hogy nincs kisminkelve. Szomorúan kezdett beszélni Irenéhez:
− Van fogalma róla? Annyira hiányzik! Akárhányszor csöng a
telefon, vagy valaki felnevet az utcán, azt hiszem, hogy ő az! Néha
azt képzelem, hogy besétál az ajtón. Kinevet minket, mert a
bolondját járatta velünk. Az ő pulóvere van rajtam. Olyan illata
van… mint neki.
Zokogni kezdett, és a haja az arcába hullott. Irene nem tudta,
hogyan közelítsen az őt érdeklő témához. Úgy döntött, a kulcsokkal
kezd.
− Megtaláltuk a kulcscsomót. És Pirjót is.
A sajtótájékoztatón mindent elmondanak majd az újságíróknak
arról, amit korábban a „nyomozás érdekében” még nem tettek meg:
hogy a berzeliigatanon talált egyik holttest Pirjóé.
Sylvia megrezzent, és élesen közbeszólt.
− Megtalálták a kulcsokat? Na és kinél voltak?
− A berzeliigatani iroda ajtajában találtuk meg őket.
− Őrület! Kicseréltettem az összes zárat, és csaknem kétezer
koronát költöttem el feleslegesen? Miért nem tudott erről szólni
nekem korábban? Hála istennek, fönt, Kärringnäsetben nem
csináltam még semmit a zárakkal.
− Nem voltunk egészen biztosak abban, hogy tényleg azokról a
kulcsokról van-e szó. A nyomozás érdekében vártunk.
− Na és Pirjo? Hol az ördögben bujkált az a trehány
nőszemély? Azt akarom, hogy most rögtön jöjjön ide!
− Sajnos meghalt. Egy héttel ezelőtt, a berzeliigatani
bombarobbanásban.
Kegyetlenül pattogtak a szavak, Irene kíméletlenül őszinte volt.
Szerette volna látni Sylvia reakcióját.
− Maga… maga hazudik! Az… az nem lehet…
Sylvia összehúzta magát, és szinte Irene szeme láttára lett
egészen apró. A nő ideges, kissé hisztérikus magatartása arra
ingerelte Irénét, hogy ismét kimerészkedjen a vékony jégre.
− Több napig tartott az azonosítása. Súlyosan megégett.
Megszereztük a fogorvosi röntgenjeit, és…
− Mit keresett a Berzeliigatanon?
Sylvia hangja bizonytalan volt, és a szemében rettegés ült. Félt.
Amikor a férjét meggyilkolták, nem tűnt ennyire ijedtnek. Most
azonban halálra volt rémülve. Már-már pánikba esett. Irene
megpróbált higgadtan válaszolni.
− Nem tudjuk. Épp ez lett volna az egyik kérdés, amit fel
szerettem volna tenni magának. Először is, arra vagyunk kíváncsiak,
hogyan szerezte meg a kulcsokat. Ha pontosan értem önt, nem
tudott erről a kulcscsomóról.
− Nem, valóban nem tudtam róla. Csak arról tudtam, amit itt
tartunk a lakásban.
− Megtudtuk, hogy a pótkulcsokat nyár végén rendelte Richard
egy Mister Minit üzletben.
Sylvia lihegni kezdett. A szeme csillogott. Megpróbált nem
nézni Irenére, aki egyre jobban meggyőződhetett arról, hogy a nő
tud vagy legalábbis gyanít valamit.
− Semmit sem tudok azokról a kulcsokról − közölte
határozottan. A hangja már erősebbnek tűnt, de a kezét össze kellett
kulcsolnia, hogy palástolja a remegést.
Irene érezte, hogy tovább kell ütnie a vasat. Volt még valami,
amire nem derült fény. Úgy döntött, egy kicsit tovább szorongatja a
nőt, ezért átfogalmazva újra feltette ugyanazt a kérdést.
 − Tehát nincs elképzelése arról, mire kellettek neki a kulcsok,
és hogy vajon odaadta-e másvalakinek is őket?
− Nincs.
Hazudott. Hazudott! De Irene nem merte még egyszer sarokba
szorítani. Még nem.
− Az a bomba, amely az épületben felrobbant, akkor
aktiválódott, amikor Pirjo kinyitotta a férje irodájának külső ajtaját.
A kulcsokat használta. Az ajtó mögött találtunk rá a holttestére −
közölte közömbös hangon.
− De az újságokban egy eltűnt fiatalemberről volt szó!
− Így van. Őt tegnap találták meg, egy másik emeleten, a
romok alatt. Ketten vesztették életüket a tűzben.
Sylvia von Knecht felkelt a kanapéról, és céltalanul járkálni
kezdett a szobában. A kezeit tördelte és sóhajtozott. Megrázták a
hallottak, ezt Irene is jól látta. De vajon miért? Ha tudja, hogy kinél
voltak azok a kulcsok, miért nem mondja meg? Irene még egyszer
próbálkozott.
− Nincs semmilyen elképzelése arról, kihez kerülhettek azok a
kulcsok?
− Nincs. Már mondtam magának.
A jég repedezett Irene lába alatt. Ideje kevésbé veszélyes
témákra áttérni.
− Tudja, hogy kik laktak még abban az épületben? Ismert
valakit?
Sylvia csak a fejét rázta.
− Ismeri Bo-Ivart, vagyis Bobo Torssont?
Sylvia összeráncolta a homlokát, és úgy tűnt, elgondolkodott
valamin.
− Ismerősnek tűnik ez a név. Várjon… Nem ő az a fotós, aki a
Richard irodája fölötti lakást bérelte? Charlotte egyik régi ismerőse.
Irenének elakadt a lélegzete. Majdnem kiesett a szerepéből.
Végül mégis sikerült közömbös hangon folytatnia:
− Régi ismerőse? Milyen értelemben?
− Fotómodellként dolgozott neki. A modellkedés nem jött be
Charlotténak. Az a lány szinte semmiben sem tud sikeres lenni.
− Megvolt már Torssonnak ez a berzeliigatani műterme,
amikor Charlottéval dolgozott?
− Nem. Ő ajánlotta Richardnak a férfit. Richard úgy gondolta,
praktikus lenne, ha mindkét lakásban ugyanaz a bérlő lakna.
 − Ez mikor volt?
− Nem tudom. Talán úgy három évvel ezelőtt.
Sylvia fázósan összehúzta magát, miközben szinte teljesen
elveszett a hatalmas pulóverben. Amikor Bobo Torssonra terelődött
a szó, már egyáltalán nem figyelt. A gondolatai egészen máshol
járhattak.
Irene ismét próbálkozott:
− Mond valamit önnek az a név, hogy Lasse „Köpcös”
Johannesson?
− Nem.
− Nagydarab pasas, harmincöt éves lehet.
− Nem.
Sylvia szórakozottan szedegetett össze néhány virágszirmot,
amely a poros dohányzóasztalkára hullott a vázában kókadozó
virágokból. Tenyerével idegesen összesöpörte a szirmokat, majd
elfeledkezett róluk és Irénéről is. Csillogó szemein látszott, hogy
nem vesz tudomást a környezetéről, és valahová a távolba tekint.
Irene sokat megadott volna azért, hogy megtudja, mi jár a nő
fejében. Amikor azonban ránézett Sylvia arcára, már nem is volt
benne annyira biztos, hogy tényleg látni akarja, amit ő. A
kulcskérdés megvitatása közben Sylvia von Knecht teljesen
bezárkózott a saját világába. Irene szerette volna, ha sikerül
kicsalogatnia onnan. De vajon mi vehetné rá, hogy újra beszélni
kezdjen? Eszébe jutott, hogy a nő mindig érzékenyen reagál a
pénzre. Mintha Valle Reuter is ezt mondta volna róla.
− Nos, Sylvia, az a biztosítás, amit említett…
Szándékosan nem fejezte be a mondatot, hogy lássa, miként
reagál a másik. Először úgy tűnt, nem is hallja a szavakat, de egy idő
után elfordította a fejét, és éles pillantást vetett Irenére.
− Biztosítás? Beszéltem magának a biztosításról?
− Igen, amikor először beszéltünk telefonon. Amikor még a
pszichiátrián volt.
− Nem emlékszem rá. Lehet, hogy így volt. Nagyon sok
gyógyszert kaptam, így elég homályosak az emlékeim azokról a
napokról.
Nagyot sóhajtott, és Irene megkönnyebbülve látta, hogy leül a
kanapé egyik sarkába. A cipőjét is lerúgta, és maga alá húzta a lábait.
A körmét kezdte rágni, majd teljesen normális hangon szólalt meg.
− A biztosítás… Valószínűleg az volt az egyetlen dolog, amit
Richard valaha a családja kedvéért tett. Elmagyarázta, hogy az a
pénz egyfajta nyugdíj-előtakarékosság. Miután betöltötte a hatvanat,
bármikor nyugdíjba mehetett, és tíz éven át évi egymillió korona
jövedelme keletkezett volna ebből. Ugyanakkor életbiztosításként is
működött. A feltételek szerint Richard halála esetén Henrik és én tíz
éven át kapjuk ezt az összeget, fele-fele arányban.
− Tehát a biztosítás kedvezményezettjei a túlélők?
− Igen, ahogy a többi ilyen jellegű előtakarékosságnál is.
Henrik és Sylvia tíz évig évi fél-fél milliót kapnak. Már jóval
kevesebbért is gyilkoltak. Ha anya és fia nem lett volna odalenn az
utcán éppen a gyilkosság pillanatában, és ha nem lenne több tanú is
erre, akkor a rengeteg pénz lenne a legkézenfekvőbb indíték. Irene
úgy döntött, hogy óvatosan tovább tapogatózik.
− És ki örökli a férje többi vagyonát?
Sylvia végtelen nyugalommal válaszolt. Úgy nézett ki, mint egy
sziámi macska, amely lenyelt egy aranyhalat.
− Én. De ez bonyolult. A jogászok próbálnak valamilyen
értelmezést kialakítani. Azt mondják, hosszú folyamat lesz. A
biztosítási pénzt viszont jövő hónaptól kezdve folyósítják.
Visszamenőleg erre a hónapra is jár.
Lehet, hogy képzelődött, de Irene szinte hallotta, ahogy Sylvia
agyában kattognak a fogaskerekek. A kulcscsomó tiltott terület volt,
de a pénz vagy Bobo Torsson cseppet sem. Talán Bobóval folytatja.
− Bobo Torsson is halott. Talán olvasta a mai lapokban, hogy
hétfőn hajnalban meggyilkolták. Felrobbantották a kocsijával együtt.
Sylvia érdeklődését nem keltette fel az eset.
− Felrobbantották? Nem, mostanában nem olvasom a lapokat.
Nem bírom őket. Épp elég gondolkodnivalóm van amúgy is.
− Nem tudja, vajon Bobo és Charlotte még mostanában is
találkozgattak?
− Fogalmam sincs. Charlotte szeret szórakozni, és megvan a
maga társasága.
− És Henrik is vele megy, amikor beleveti magát az élet
sűrűjébe?
Hoppá, ismét vékony jégen járt. Sylvia letette a lábát a
szőnyegre, és kimérten pillantott Irenére.
− Henrik nem szeret szórakozni járni. Különösen a betegsége
óta nem, amiről már beszéltem magának.
Irenének hirtelen támadt egy ötlete.
 − Henrik agyhártyagyulladást kapott, igaz?
− Igen.
− Ez valaminek a szövődménye volt, ugye?
− Egy gyerekbetegségé.
− Melyiké?
− Mumpsz.
Az elégedett kismacska eltűnt, csak egy fájdalomtól meggyötört
anya gubbasztott a kanapé sarkában. Valami átfutott a nyomozó
agyán. Az egyik férfi kollégája is mumpszot kapott, amikor
Ulriksdalba jártak a rendőr akadémiára. Mindkét heréjére
ráhúzódott a betegség, és azok annyira megduzzadtak, hogy alig
tudott járni. Utána még sokáig cukkolták ezzel. Később egy bulin
bizalmasan beszélt Irenének arról, hogy talán steril lett a betegség
következtében. Mint kiderült, ez elég gyakori szövődmény felnőtt
férfiaknál. Lehet, hogy Henrikkel is ez történt? Merész elképzelés
volt, de Irene úgy döntött, rákérdez.
− Felnőtt férfiak gyakran válnak sterillé mumpsz után. Ez
történt Henrikkel is?
Sylvia szemei elkerekedtek, rettegés ült ki az arcára. A jég
beszakadt, és Sylvia beleesett a vízbe. Arcát a kezébe temette, és
hisztérikusan zokogni kezdett.
Húsz perc telt el, mire Irene úgy látta, valamelyest visszanyerte
az egyensúlyát. Több kérdésre azonban nem volt hajlandó
válaszolni, és végül határozottan közölte Irenével:
− Most mennie kell. Egy órára a varrónőhöz megyek,
felpróbálom a ruhát, amelyet a temetésre csináltattam. Menjen!
Menjen!

Irenének volt min gondolkodnia, amikor beült a von Knechték

lakásától néhány sarokra lévő kis pizzázóba. A napi ajánlatot
nézegette. Az aznapi menü lasagnából és egy szánalmasan kinéző
káposztasalátából állt. A „jeges víz” langyos volt, a kávé pedig
Sammie fürdővizére hasonlított. De nem számított, mert a nyomozó
esze egészen máshol járt. Sylvia halálra rémült, amikor a
pótkulcsokról kezdett beszélni. Tudta vagy legalábbis sejtette, ki
vihette el a kulcscsomót. Vagy odaadták valakinek? Miért nem akart
erről beszélni az asszony? Charlotte és Bobo barátok voltak, és
korábban együtt dolgoztak. A fiatalasszony volt az, aki összehozta
Richardot és Bobót, majd a fotós kibérelte mindkét lakást. Vajon
még mostanában is találkozgattak? És van-e ennek bármi
jelentősége a nyomozás szempontjából? Ez lenne az a kapcsolódási
pont, amit olyan régóta keresnek? Irene nem nagyon hitt ebben.
Egyáltalán nem tudta elképzelni, hogy Bobo Torsson leüti Richard
von Knechtet, átdobja az erkélykorláton, azután készít egy bombát,
felrobbantja a berzeliigatani épületet, majd saját magát is. Utóbbi
talán véletlen volt.
Vajon miért ölte volna meg Bobo Richardot? Miért pusztította
volna el a saját otthonát és a műtermét is? Saját magáról nem is
beszélve! Charlotte pedig még nehezebben kapott helyet ebben a
történetben. Az biztos, hogy nem tűnik bombakészítőnek. De az
tény, hogy Bobo és ő ismerték egymást. Még mindig barátok voltak?
Esetleg több is, mint barátok? Ideje ismét elbeszélgetni a fiatalabbik
von Knecht asszonnyal.
Henrik von Knecht felnőtt fejjel kapta el a mumpszot, majd az
agyhártyagyulladást. Vajon steril lett? Ha az ember tudja a fiáról,
hogy steril, vajon örül-e, ha azt hallja, hogy a menye várandós? És a
következő kérdés még ennél is érdekesebb. Ebben az esetben ki lehet
Charlotte gyerekének apja? Miért reagált Henrik úgy, ahogy tette?
Saját bevallása szerint kész arra, hogy ingatag házasságát
helyrehozza. „A gyerek és a család jövője érdekében.” Ennek nincs
semmi értelme. Vagy azt hiszi, hogy ő a gyerek apja, vagy nem
érdekli az egész. De ha steril, akkor tudnia kell!
Gondolataiból kizökkentette, amikor valaki belesuttogott a
fülébe.
− Kér a hölgy még kávét?
Egy alacsony, sötét hajú pincér mosolygott rá barátságosan.
Irene csodálkozva állapította meg, hogy a nagy gondolkodás közben
elfogyott a csészéjéből a borzalmas kávé.

Jimmy arcán felragyogott az öröm, amikor Irene egy szatyornyi

ajándékkal és újsággal megjelent a kórterem ajtajában. Jimmy
ugyanúgy nézett ki, mint előző nap, csak egy kicsit sötétebb lilák
voltak a foltjai. Az infúziót elvitték, a fiatalember egy műanyag
széken üldögélt az ablak mellett. A kétszemélyes szoba másik ágya
üres volt.
− Helló, Jimmy! Úgy nézel ki, mint egy LSD-s hallucináció −
üdvözölte Irene vidáman.
− Köszönöm. Épp ilyesmit szeretnék hallani!
Jimmy jókedvűen felnevetett. Irene elmesélte, hogy halad a
nyomozás. Jimmyt nagyon érdekelték azok az információk, amelyek
arról szóltak, hogy a nyári házakban drogot találtak.
− Már egy ideje nyomoztunk a motoros banda egyes tagjai
után. Az Egyes számú halálosztag különösen érdekes. Már évek óta
teljes jogú tagjai a Pokol Angyalainak. A banda tagjai
körbemotorozzák egész Európát, és meglátogatják egymást. Két,
szolgálatban lévő helsingborgi határőrnek eltart egy darabig, amíg
átkutatja húsz motoros összes csomagját, amikor a dániai és
hollandiai bajtársaikat látogatják meg. Azt is tudjuk, hogy narkót is
csempésznek.
− És miért kereskednek droggal?
− Mert jó üzlet. A tagoknak alig van munkájuk. Viszont sok
pénz elmegy a motorok javítására, az alkatrészek megvásárlására, a
klubok fenntartására és a fegyverekre. Annyi fegyverük van, hogy
kirobbanthatnának egy forradalmat. És persze sokan maguk is
drogoznak. Úgyhogy kell a pénz a saját szükségleteik fedezésére is.
Azt szokták mondani, hogy ők törvényen kívül állnak. Kivételes
csoportot alkotnak a társadalmon belül.
Jimmy elhallgatott, és mindkettőjüknek ugyanaz járt a fejében.
Végül Jimmy fogalmazta meg:
− Néha eszembe jut, hogy bármit megtehettek volna velem.
Teljesen védtelen voltam. Egy védtelen rendőr! Néha azon tűnődöm,
vajon miért nem öltek meg minket.
Irene újra látta a robbanás fényét, és érezte az arcán a
forróságot. Csak suttogni tudott.
− Gondoltak rá. Megpróbálták.
Lassan, halk hangon mesélni kezdte Jimmynek, mi történt a
pajtában. Néha abba kellett hagynia a történetet, hogy letörölje a
könnyeit, de szerette volna, ha a fiú is tudja, mi történt pontosan.
Jimmy volt az egyetlen, aki meg tudta érteni az érzéseit. Miközben
beszélt, érezte, hogy az utolsó érzelmi csomók is oldódnak benne, és
sokkal nyugodtabb lett. Aggasztó gondolat jutott eszébe: lehet, hogy
átadta Jimmynek a saját szorongását? A fiú egyetlen szót sem szólt
egész végig. Le sem vette a szemét Irene arcáról, bár csak egy
szemmel látott. De amikor végül megszólalt, Irene megnyugodott.
− Micsoda szerencse, hogy te voltál magadnál, nem én! Mindig
béna voltam a labdajátékokban. A magasugrás és a síkfutás sokkal
jobban ment. De az nem segített volna rajtunk!
Hangosan nevetett, és megkínálta Irénét egy kis cukorkával.
Mentálisan nem okozott neki sérülést az eset, de fizikai értelemben
véve rosszabbul járt, mint Irene.
− Az alsó karomon megrepedt az egyik csont. Tudod, hogy
hívják? Radius. Amikor az ember kórházban van, egy csomó hasznos
dolgot megtanul. Ma két órát töltöttem a hátamon fekve, amíg
vártam a koponyaröntgenre. Ellenőrizni akarták, nincs-e vérzés
valahol a fejemben. Aztán ott van a… hogyishívják… várj, leírtam…
Felkelt és odacsoszogott az éjjeliszekrénykéhez. Irene
elborzadva látta, hogy a sérülései sokkal rosszabbak, mint gondolta.
− Jimmy! Mi történt a lábaiddal?
A fiú megfordult és grimaszolt egyet.
− Durva ütések vagy rúgások a hát alsó részére. Holnap meg
fogják röntgenezni. Azt gyanítják, hogy az egyik farokcsigolyám
eltörhetett. Ha megyek vagy ülök, pokolian fáj. Ezért most le is
fekszem. Át kell jönnöd ide. Na, itt a papír.
Diadalittasan meglobogtatta a jegyzetfüzet egyik kitépett
lapját.
− CT. Nem, ez a vizsgálat neve! Egy gép, amelybe beledugják az
embert. Attól félnek, hogy subdurális haematomám van. Az orvosok
szerint akár több év múlva is előjöhet. Ezért csak pénteken mehetek
haza, a fene vigye el!
A végét már akkor mondta, amikor felemelte a lábát az ágyra.
Aztán sóhajtva folytatta:
− Aztán egy ideig még biztos betegállományban leszek. De
majd megpróbálok otthonápolást kérni.
Utóbbi mondását sokatmondó kacsintással kísérte, és az ajtó
felé pillantott. Belépett egy fiatal, szőke, hosszú hajú ápolónő.
Bólintott Irene felé, majd rámosolygott Jimmyre. Kicsit el is pirult,
és úgy tűnt, nem sokáig kellene győzködni az otthonápolás
előnyeiről. Csicseregve beszélt a fiúhoz.
− Elő kell készítenünk a röntgent. Beöntést kell kapnia. Később
visszajövök és segítek.
− Ez már valami, bébi! − mondta Jimmy. − Na, jó, csak
hülyéskedek. Szerintem elboldogulok egyedül is.
A nővér nevetett, és egy kis sárga műanyag csövet tett le Jimmy
éjjeliszekrényére. Azután rávillantotta a fiúra a legszebb mosolyát, és
eltűnt a folyosón.
Irene felállt.
− Nos, magadra hagylak az anális orgia közepette. Ha holnap
nem tudok bejönni, telefonálok.
− Elég, ha telefonálsz, tudom, hogy sok a dolgod. Bár ha
bejössz, annak sokkal jobban örülök
Ép kezével integetett a távozó Irenének.
 Tizenötödik fejezet

Tommy Persson 6 órakor csöngetett. Sammie volt a legfürgébb, ő

üdvözölte elsőként. Mivel Tommy volt a kedvenc vendége, eltartott
egy ideig, amíg túlestek a nyalogatáson és ugráláson.
Irene halkan odasúgta Tommynak:
− Az ikrek a szobájukban vannak. Azt mondtam, szalmaözvegy
vagy ma, és meghívtalak vacsorára. Elhitték.
− Jól van. És hogy van Jimmy Olsson?
Irene részletesen beszámolt a látogatásáról, és Tommy arra
gondolt, hogy nagy bajban van a fiatal rendőr. Ha az ember egy
ápolónőt vesz feleségül, folyton tanul valamit a betegségekről.
Mivel sosem beszéltek munkáról, amikor a családjukkal voltak,
Irene még vacsora előtt szerette volna megtudni a legfrissebb
híreket.
− Hogy ment az interjú a Köpcössel?
Tommy vacillált, majd egyenesen válaszolt:
− Hát… nem túl jól. De Jonnynak azért sikerült egyszer annyira
kihoznia a sodrából, hogy feldühödött, és mondott valami érdekeset.
Jonny kiabált vele: „Nem érted meg? Gyanúsítottként vagy itt, és ha
nem beszélsz, az is maradsz! Az unokatestvéred gyilkosát keressük!”
Akkor a Köpcös előrehajolt, és összeszorított fogakkal válaszolt:
„Nekem nem kell keresnem. Az a szemét még megbánja!” Ezután
ismét bezárkózott, mint egy kagyló, és egy szót sem szólt. Még jó
néhány órán át nyúztuk, de hiába. Hozzá van szokva az ilyesmihez,
és egy cseppet sem zavarja. Egy szót sem szedtünk ki belőle.
Andersson és Jonny ma este ismét leül vele.
− Érdekes. Én is kaptam egy új információt. Bobo és Charlotte
von Knecht régi ismerősök. A nő fotómodellként dolgozott neki,
majd segített kibérelni a berzeliigtani lakásokat három évvel ezelőtt.
− Ez a kapcsolat Bobóhoz vezet, nem a Köpcöshöz. Nem
hiszem, hogy Charlotte ismeri.
− Lehetséges. Arra gondoltam, holnap reggel megjelenek nála
bejelentetlenül, és kikérdezem. Akarsz velem jönni?
 − Legalább olyan jó program, mint a Köpcöst vallatni. Jonny és
Andersson egyedül is elboldogul.
Sült hagyma illata szállt ki a konyhából, s ettől megkordult a
gyomruk. Krister kidugta a fejét a konyhaajtón, és főzőkanalával
viccesen megfenyegette Irenét és Tommyt.
− Hát ti meg miről pusmogtok olyan elmélyülten?
− Szakmai titok, szakmai titok. Például olyasmiről, hogy
milyen erősen verhet fejbe az ember valakit egy baseballütővel,
anélkül hogy sérülések látszanának a fején.
− Nagyszerű társalgási téma. Gyertek és szenteljétek a
figyelmeteket inkább a hamburgereknek.
Irene szólt az ikreknek Odaföntről hangos rockzene ritmusa
hallatszott. Úgy tűnt, egyik lány sem hallotta az anyját. Irene
felment az emeletre, és benyitott Jenny szobájába.
Mindketten Jenny ágyán kucorogtak. Jenny a zene ritmusára
mozgatta a fejét, Katarina nyugodtabbnak tűnt. Jenny észrevette az
anyját, felugrott és kikapcsolta a CD-lejátszót. De Irene még hallotta
a dal utolsó sorait: „Kitakarítjuk ezt az országot, és bedobjuk a
tengerbe a zsidó disznókat! Takaríts! Takaríts!” Mindezt rekedt
hangon üvöltötte az énekes, miközben pulzált a dob, és szakadtak a
húrok.
Jennyt készületlenül érte az anyja megjelenése, de azonnal
feltalálta magát, és védekező állásba helyezkedett:
− Nem a szövege tetszik, hanem a zenéje!
Irene ránézett a lánya borotvált fejére, és dühösen ökölbe
szorította a kezét. Az erőtlenség érzése kerítette hatalmába. Nem
jutott eszébe semmilyen helyes megjegyzés. Ehelyett erőltetett
vidámsággal közölte:
− Gyertek le enni. A kedvenced van, Jenny, hamburger
hagymával.
− Savanyúságot is készített papa?
− Persze! És mivel Tommy velünk vacsorázik, desszertet is
kapunk.
− Mi lesz?
− Almatorta vaníliafagyival.
Jenny nem látszott túl lelkesnek: vállat vont. Egy évvel ezelőtt
ő lett volna az első, aki lerohan a lépcsőn és asztalhoz ül. Most meg
Irene és Katarina mögött kullogott, és utolsóként ült le. Tommy
vidáman üdvözölte, és a tekintete olyan sokáig nyugodott a kislány
fején, hogy Jenny zavarba jött. Tommy azonban semmit sem
mondott az új frizuráról.
Vacsora közben kellemesen társalogtak. Egy szó sem esett
gyilkosságról, bombákról, motoros bandákról vagy haszontalan
kihallgatásokról. Irene nyugodt volt.
A kávéhoz érve Tommy azt javasolta, hogy menjenek be a
nappaliba. Rámosolygott az ikrekre:
− Szeretnék elmesélni nektek egy igaz történetet.
Leültek a kanapéra és az asztal körül álló karosszékekbe. Az
üveglapon át jól látszott a szőnyeg, és Irene arra gondolt, milyen jól
illik a falon lévő bekeretezett Miro-metszethez. Tommy kérésére
minden lámpát leoltottak, és meggyújtottak néhány gyertyát.
Mindenki kényelembe helyezte magát, Tommy pedig
belekezdett a mesébe.
− Ez egy izgalmas és egyben nagyon szomorú történet. 1932-
ben kezdődik Berlinben. A nemzetiszocialisták tehetséges vezetőjük,
Adolf Hitler irányításával arra készülnek, hogy egész
Németországban megszerzik a hatalmat. Az emberek ünneplik
Hitlert, megmentőnek tartják, aki megszabadítja őket a
munkanélküliség, a szegénység és a társadalmi igazságtalanság
béklyóitól. Az első világháborút lezáró igazságtalan békeszerződések
nagy terheket róttak az államokra. A harmincas években a náci
ideológia termékeny talajra talált Németországban. 1933-tól kezdve
a Nemzetiszocialista Párt egyeduralkodóvá vált. Ki mert volna
demokráciáért kiáltani, amikor egy egész nemzet egyszerre
menetelt? Azokat a könyveket, amelyeket veszélyesnek ítéltek,
elégették. A szerzőket betiltották és ellehetetlenítették. Csak olyan
zenét lehetett játszani, amelyet az állam jóváhagyott. A filmeket és a
rádióműsorokat cenzúrázták. Az iskolák tananyagába bekerült a
nemzetiszocialista ideológia, és azokat a tanárokat, akik nem voltak
hajlandók ezt terjeszteni, elküldték. A zsidókat szintén támadták
azzal az ideológiával, hogy egy nemzetközi összeesküvés aktív
résztvevői. Minden zsidónak sárga csillagot kellett viselnie a
ruháján. Fokozatosan kiépült egy rendszer, amelynek segítségével a
zsidókat a cigányokkal, a homoszexuálisokkal, a kommunistákkal, a
dánokkal, norvégokkal, oroszokkal, lengyelekkel, angolokkal együtt
haláltáborokba szállították.
− Soha nem voltak ilyen táborok! Ez csak propaganda! −
kiáltott közbe Jenny, és az arca vörös volt a dühtől.
 − Tényleg? Na és ki terjeszti ezt a propagandát?
− A… a kommunisták!
− És kik azok a kommunisták, aki még ma is ennyire
ragaszkodnak ehhez a propagandához?
− A Szovjetunió!
− A Szovjetunió már nem létezik. Nem, Jenny, azok az
emberek, akik rabok voltak ezekben a táborokban, elmondhatják az
igazságot. Ma már nem sokan élnek közülük, de azok, akik még
közöttünk vannak, igazolhatják, hogy mindez igaz. Ők milliók
nevében beszélnek, akik soha nem szabadultak ki ezekből a
táborokból élve. De még a saját hazájukban is vannak olyan
csoportok, amelyek tagadják a táborok létezését. A norvég vagy dán
ellenállók keserű szívvel hallgathatják, amikor a fiatal neonácik azt
állítják, hogy a barátaik haláláról és a saját szenvedéseikről szóló
történetek hazugságok.
Mielőtt folytatta volna, belekortyolt a kávéjába.
− De mindez már a nácizmus későbbi szakaszára volt jellemző.
Menjünk vissza 1932-be, Berlinbe. A nemzetiszocialisták gyorsan
erőre kaptak. A húszas évek végén megalapították a Hitlerjugendet,
amelynek az volt a célja, hogy a tízévesnél idősebb fiatalokat
megbízható, harcos katonákká nevelje a nemzetiszocializmus
oldalán. Egy hideg januári estén öt ilyen fiatal igyekezett a gyűlésre.
Egy iskola mellett vitt el az útjuk, és amikor odaértek, egy lány lépett
ki az épületből. Tizenhárom éves volt, Ráchelnak hívták. A fiúk
tudták, hogy a lány zsidó, és az apja könyvkereskedő. Arra
kényszerítették, hogy menjen vissza az iskolaudvarra. Azután
mindnyájan megerőszakolták. Négy lefogta, az ötödik pedig
megerőszakolta. Addig bántották, amíg a lány erősen vérezni
kezdett. Akkor megijedtek, és otthagyták a földön fekve. Az apja
talált rá néhány órával később. Úgy feküdt ott, ahogy a fiúk hagyták.
A szeme a fekete égre szegeződött, és nem válaszolt, amikor a nevén
szólították. Soha többé nem válaszolt semmire.
Tommy elhallgatott, és ránézett a többiekre. Irene értette,
miért mondja el mindezt, és bár szerette volna, nem kérte meg, hogy
hagyja abba a mesélést. Katarina úgy nézett, mint aki rövidesen
hányni fog. Jenny merev tekintettel ült a helyén, de Irene ismerte a
lányát, és abból, ahogy a kezét tördelte, tudta, hogy felindult.
Tommy sóhajtott és folytatta.
− Azt hihetnétek, hogy mivel Rachel erősen vérzett, nem
eshetett teherbe. De ez nem így történt. Az apja kétségbeesett. A
neve Jacob Uhr volt. Már fiatalon megözvegyült. Lengyelországból
származott, akkor települt át Németországba, amikor Ráchel még
kicsi volt. Új életet akart kezdeni Berlinben, a nagybátyjánál
dolgozott a könyvesboltban. Amikor a nagybácsi évek múlva
meghalt, Jacobra hagyta a boltocskát. A bolt nem hozott túl sokat a
konyhára, de Jacob el tudta tartani belőle a lányát és saját magát.
Ekkor történt a tragédia. Ráchel kómába esett, és úgy kellett ápolni,
mint egy kisbabát. Végül az apja már nem tudta fizetni az ápolás
költségeit, ezért saját maga gondozta tovább a kislányt. Akkor már
az is kiderült, hogy a lány terhes. Az egyik zsidó szomszédasszony
megígérte, hogy segít a szülésnél.
Katarina annyira felindult volt, hogy a hangja elcsuklott.
− De miért nem jelentette fel az apa a fiúkat?
Tommy nyugodt hangon válaszolt.
− Megtette. Rögtön a bántalmazás után. A rendőrök csak
mosolyogtak, és sokatmondóan néztek össze. Semmi sem történt.
Senkinek sem volt fontos megkeresni öt árját, aki megerőszakolt egy
zsidó lányt. Jacob Uhr még hálás is lehetett, hogy nyomorúságos
vérvonalába bekerült a nemes árja vér.
Jenny falfehér arccal ült, szemei természetellenesen nagynak
tűntek, kiváltképp hogy nem volt haj a fején. Le sem vette a szemét
Tommyról.
− Ráchel tizennégy éves lett. Két héttel később megindult a
szülés. A következő három napban a vékony kislány megpróbálta
megszülni a gyerekét. Jacob segítséget kapott a szomszéd
asszonytól, aki több szülésnél is jelen volt már. Ráchel meghalt.
Jacob nem volt hajlandó elfogadni a tényt. A nő rákiáltott: „Nincs
sok időnk!” Azzal benyúlt Ráchel méhébe, és kihúzta a véres
csecsemőt. Jacob rá sem bírt nézni a jövevényre, aki elvette a lánya
életét, de a nő eltökélt volt. Megmosdatta a csecsemőt, majd odatette
Jacob karjaiba. „Jacob Uhr! Ez a kisgyermek bűntelen. A lányod
meghalt ott, az iskolaudvaron. Sosem tért vissza közénk. De a
gyermek él és egészséges. Ajándékba kaptad az Úrtól a lányodért
cserébe. A neve legyen Szonja, ahogy az enyém is.” Aztán Jacob
belenézett a baba sötétkék szemébe. A kicsi már nem sírt, nyugodtan
nézett a nagyapjára. Jacob szívében fény gyúlt, és suttogni kezdett:
„Élni fogsz! Jobb életed lesz!”
− Micsoda istenverte történetet találtál ki nekünk!
 Jenny felugrott, könnyes szemében harag volt. Tommy
nyugodtan nézett fel rá. Dzsekijéből szó nélkül előhúzott egy vékony,
viseltes könyvet, amelyet barna bőrbe kötöttek. Irene úgy gondolta,
hogy egy régi napló lehet. Amikor Tommy felemelte, a könyv
sarkában tisztán látszott a monogram: J. U. Az arany betűk
csillogtak a gyertyafényben. Tommy halkan beszélt:
− Magad is elolvashatod. Itt van Jacob Uhr naplója.
Odanyújtotta a könyvecskét Jennynek. A lány a háta mögé tette
a kezét. Úgy nézett a naplóra, mint egy támadásra készülő
mérgeskígyóra. Tommy nem vette le a szemét Jennyről.
− Egy szó, mint száz, a szomszédasszony segítségével a kis
Szonja életben maradt. Egy évvel később Jacobnak sikerült
elhagynia Németországot. Itt talált munkát, egy göteborgi
könyvesboltban, amely szintén egy zsidóé volt. Amikor feleségül vett
egy svéd nőt, Brittát, megromlott a viszonya a munkaadójával. Britta
egy halászember özvegye volt Hönö szigetéről.
− Hönö! Ott van a nyaralód! Akkor ott hallottad ezt a
történetet! − mondta Katarina, aki szemmel láthatóan
megkönnyebbült, hogy kezdte megsejteni a szörnyű történet
eredetét.
Tommy elmosolyodott, majd folytatta.
− Részben. Jacob és a nő már negyven is elmúltak, amikor
találkoztak. Brittának volt egy fia, aki az apjával együtt odaveszett az
Északi-tengeren egy viharban. Szonját a lányukként nevelték. A
göteborgi zsidók kiközösítették Jacobot. Mivel soha nem volt mélyen
vallásos, megkeresztelkedett, így a kis Szonja már a svéd lutheránus
egyház tanításai szerint nőtt fel. Kék szeme és csodálatos vörös haja
volt. Sokat csúfolták, de nem amiatt, hogy zsidó. Azt senki sem
tudta, még ő maga sem. Semmit sem tudott a múltjáról, azt hitte, ő
Jacob és Britta gyermeke. Jacob csak annyit árult el neki, hogy
Lengyelországból származnak, de azt nem, hogy zsidók. Sosem
beszélt a németországi eseményekről, és az ottani évekről sem.
Britta persze tudott mindenről, de ő sem beszélt erről Szonjának. A
lány nem is tudott semmiről, amíg tizenöt évvel ezelőtt Jacob és
Britta néhány hónap különbséggel meg nem halt.
Irene önkéntelenül felkiáltott. A puzzle darabjai összeálltak, és
hirtelen megértette az egész történetet.
Tommy bólintott, és elmosolyodott.
− Kitaláltad. De Jenny és Katarina nem értheti, mert még meg
sem születtek akkor. Szonja az édesanyám. Jacob és Britta, akit
mindig nagyapának és nagymamának hívtam, valójában a
dédnagyapám és a felesége volt.
A döbbent csendet csak Sammie horkolása törte meg, aki a
dohányzóasztal alatt húzta meg magát. Irene meg sem tudott
szólalni. Tommy sosem beszélt neki erről. Persze, miért is tette
volna.
Tommy mintha gondolatolvasó lett volna.
− Anyám számára megdöbbentő volt az igazság. Ő, aki a svéd
lutheránus egyház tagja volt, hirtelen megtudta, hogy félig zsidó, és
egy szexuális bűncselekmény közben fogant.
Tommy elhallgatott, és lenézett a kutyára. Amikor megszólalt,
a hangja halk és komoly volt.
− Jenny, ha akarod, kölcsönadom neked Jacob naplóját.
Fontos, hogy megértsd, miért nem lehetünk többé barátok.
Jenny szemében rettegés látszott. A szája félig nyitva volt, de
nem tudott megszólalni. Irene anyai szíve majd megszakadt, de
tudta, hogy ezt kettőjüknek kell elintézni.
Tommy folytatta:
− Te és Katarina ott voltatok a gyerekeim keresztelőjén. Sok
vakációt és hétvégét töltöttünk együtt. De mivel kijelentetted, hogy
szkinhed vagy, náci zenét hallgatsz, és képviseled, amiben hisznek, a
családom ellensége lettél. Halálos ellensége, szó szerint értve!
Amikor elkezdődik az üldözés, elég lesz egyetlen zsidó vér az
ereinkben, hogy megöljenek minket. Sőt elég lesz maga a gyanú is,
hogy zsidó vér folyik az ereinkben. Én negyedrészt zsidó vagyok, a
gyerekeim nyolcadrészben azok. Nincs esélyünk, meg fognak ölni
minket.
Jenny megpróbálta összeszedni a bátorságát, és kiabálni
kezdett.
− Ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam! Nem akarunk
megölni senkit!
− De igen, Jenny. Mi is a szövege annak a számnak, amit
annyira szeretsz? Mivel azt mondod, szereted azt a zenét, nyilván
egyetértesz a szövegével is. „Halál a négerekre és a zsidókra! Harcolj
egy tiszta, árja Svédországért!” Ismerős? És hogy még jobban
kinyilvánítsd, hová tartozol, leborotváltattad a hajadat − közölte
Tommy hűvösen.
− Csak a zenekar miatt! Marcus azt mondta, klassz lenne, ha
meg merném tenni, és leborotválnám a…
Az utolsó szavakat már zokogva dadogta el. Aztán felugrott,
felszaladt a lépcsőn, és becsapta a szobája ajtaját. Hallották, hogy
hangosan sír odafent. Sammie felébredt a zajra, és vadul nézelődött
körbe. Érzékelte, hogy megváltozott a hangulat, és már egyáltalán
nem olyan megnyugtató, mint akkor volt, amikor elaludt.
Krister előrehajolt, és a tenyerébe temette az arcát.
− Uramisten, ez volt életem egyik legborzasztóbb élménye.
Majdnem felugrottam és rád kiáltottam, hogy hagyd abba. De ezzel
Jenny kezébe tetted a döntést.
− Nem az ő hibája. A feledékenységünket okolhatjuk. A
felejtésnek az a következménye, hogy elveszítjük a történelmünket.
Így már nem tudunk tanulni belőle. Örök körforgás ez, és minden
újra megismétlődik − mondta Tommy szomorúan.
Irene szája kiszáradt.
− Tényleg igaz ez a történet?
− Minden egyes szava. Szeretnéd kölcsönkapni Jacob naplóját?
Irene lassan nyújtotta ki a kezét, és elvette a bőrkötésű
könyvecskét. Nem nyitotta ki. Bizonytalanul folytatta:
− Nem tudok valami jól németül. Valószínűleg nem érteném.
Tommy rámosolygott és ravaszul hozzátette:
− Bizony, nem. Mivel Jacob az anyanyelvén, lengyelül írta a
naplóját.

Jimmy Olssont hajnali két órakor megoperálták. Az előző nap

végzett vizsgálat feltárta, hogy egy kis vérömleny van az agyhártyák
között, amelyet a beérkezését követő gyors röntgenfelvétel nem
mutatott ki. Amikor Jimmy éjszaka felébredt, gyorsan romlani
kezdett az állapota. Egyre jobban fájt a feje, és lassan elveszítette a
tudatát. A beszéde összefüggéstelenné vált, a teste lassan megbénult.

Andersson komoran számolt be Jimmy állapotáról Irenének,

Jonnynak, Birgittának és Tommynak.
− Szerencsétlen srác. Nyilván az egyik ér szivárog a fejében.
Irenét kirázta a hideg. Tommy mérgesnek tűnt:
− Ez történik, ha a fejet súlyos ütés vagy rúgás éri. A mozikban
a szuperhősre ráesik egy felhőkarcoló, de ő csak megrázza magát,
felkel, gyorsan felkapja a fegyverét és megöl még vagy húsz
gengsztert.
− Miért nem fogalmazod meg pontosabban: ez történik, ha az
ember egy nővel megy ki a terepre. Mindig a pasasoknak kell
elszenvedniük a súlyosabb ütéseket, amikor eldurvul a helyzet −
tette hozzá Jonny mérgesen.
Irene nem talált szavakat, de szerencsére nem is kellett
megszólalnia. A főfelügyelő váratlanul a védelmére kelt.
− Ha Irene nincs ott Jimmy Olsson ma halott lenne.
− Hála neki. Ugyanis miatta kerültek ebbe a helyzetbe. Senki
sem mondta nekik, hogy menjenek ki Billdalba. A hölgyek
elcsábították szegény Jimmyt − folytatta Jonny.
A hölgyek alatt Birgittát és Irenét értette. Irene tudta, hogy a
vádaskodás alaptalan, de attól még fájt. Ő volt a legidősebb a
csoportban, és neki volt a legnagyobb tapasztalata. Jimmynek csak
követnie és engedelmeskednie kellett. Valóban ő a hibás, amiért ez
történt Jimmyvel?
Andersson feje vörös volt, amikor felkelt és rácsapott az
asztalra.
− Fogd be a szád! Irene tette a dolgát, és ellenőrzött egy
lehetséges nyomot, amely elvezethetett volna Bobo Torsson
rejtekhelyéhez. A fene vigye el, senkinek sem kell berohangálnia
hozzám minden csip-csup üggyel, ha utána akar járni valaminek!
Meg is bolondulnánk! Végül is profik vagytok!
Megint hatalmasat csapott az asztalra, nyomatékot adva a
szavainak. Jonny nem volt felkészülve a főnöke kirohanására, nem
mert szólni egy szót sem. Andersson vett néhány mély levegőt, hogy
helyrehozza a vérnyomását. Végül kissé nyugodtabb hangon
folytatta:
− Senki sem vette volna észre, hogy azok a disznók elrejtettek
egy érzékelőt a farakásban. És arra sem lehetett számítani, hogy a
Pokol Angyalaira bukkannak Bobo és a Köpcös nyaralójában.
Andersson visszaült, de az arckifejezése arról árulkodott, hogy
még egyáltalán nem nyugodott le. Hosszasan nézett Jonnyra, és
Irene látta, hogy a nyomozó zavarba jön a tekintetétől. Érezte, hogy
van valami más is a főfelügyelő éles reakciója mögött, de fogalma
sem volt, mi lehet az.
− Többé nem akarok hallani ilyen hülyeségeket tőled, Jonny.
Nem egymást kell bántanunk. Koncentráljunk a munkára. A
mérgedet inkább a Köpcösön töltsd ki, és vedd rá, hogy beszéljen!
Ma van erre az utolsó esélyünk. Holnap el kell engednünk. Eddig egy
jottányit sem haladtunk előre, semmilyen bizonyítékunk nincs rá,
hogy valami törvénybe ütközőt cselekedett. Még akkor sincs, ha
tudjuk, hogy egész életében mást sem tett az a pokolfajzat!
− Ő már egy tiszteletre méltó dohánykereskedő − mondta
Irene, és hogy oldja a feszültséget, rákacsintott Anderssonra.
− Tiszteletre méltó! Drogot árul, semmi mást!
− De ezt nem tudjuk bizonyítani.
− Nem. Minden nyom Bobo Torssonhoz vezet. A Köpcös ellen
semmink sincs.
− Tommyval arra gondoltunk, hogy kora reggel elmegyünk az
ifjú von Knecht asszonyhoz. Sylvia tegnap kibökte, hogy ő és Bobo
régi ismerősök voltak. Elmegyünk és megkérdezzük, hátha a
Köpcöst is ismeri.
A főfelügyelő szeme felcsillant.
− Ez érdekes hír. Az ember nem gondolná, hogy ilyen
alakokkal barátkozik. Fura lány az a Charlotte. Ketten kelletek
hozzá?
− Két ember többet lát, mint egy. Míg az egyikünk kérdez, a
másik jobban tud figyelni − mondta Irene.
− Gyanús nektek a nő?
Irene elgondolkodott egy másodpercig.
− Beszéltem tegnap Sylviával. Van elképzelése arról, ki vette el
a pótkulcsot Richard von Knechttől, de nem akar beszélni róla.
Nekem úgy tűnt, valaki a családból lesz az. Charlotte vagy Henrik.
Sylvia azt is elmesélte, hogy Henrik az agyhártyagyulladás előtt
mumpszos volt. Amikor megkérdeztem, vajon steril lett-e a fia a
betegség után, Sylvia összeroppant. Ha így van, nem ő az apja
Charlotte gyerekének. Mindkettőjüket meg akarom kérdezni erről.

Irene lassan hajtott végig a Långåsliden. Ezen az utcán főleg

stukkókkal díszített házak álltak, de voltak modern épületek is.
Annak ellenére, hogy manapság Örgryte és Skår a két legelegánsabb
központi kerület Göteborgban, a villákat körülvevő pompás kertek
némelyike elhanyagoltnak látszott. Nyilván a tulajdonosoknak nincs
idejük a kertészkedésre. Valószínűleg keményen kell dolgozniuk
azért, hogy megengedhessenek maguknak egy nagy házat ezen a
környéken.
Henrik és Charlotte háza nem tartozott a legnagyobbak közé.
De a kert az egyik legméretesebb volt. A kétszintes, sárga épület
erkélyét boltíves beugró díszítette. Szép lett volna, ha a vakolat nem
mállik le róla több helyen is. Az utcára néző emeleti ablakok
spalettái még tíz órakor is be voltak hajtva. A földszinten minden
függönyt behúztak. A garázs előtt egy új, piros Golf parkolt.
Tommy megcsúszott a vizes faleveleken, amelyek a járólapokat
borították. Figyelnie kellett, hová lép, mivel a kőlapok töredezettek
voltak.
Tommy a ház felé bólintott.
− Kihaltnak tűnik. Nem hiszem, hogy itthon van.
Irene gúnyosan elmosolyodott, és rámutatott a kis piros
kocsira.
− És miből gondolod, hogy a kis hölgy már felkelt ezen a korai
órán? A kocsija mindenesetre itt van.
Odaértek a szebb napokat látott tölgyfa ajtóhoz. Az olajozás és
egyéb karbantartás nélkül eltelt évek alatt a fa megszürkült és
berepedezett. Többször is csöngettek. Körülbelül két perc múlva
hallották, hogy valaki jön lefelé a lépcsőn. Fáradt hang szólt ki
hozzájuk:
− Igen! Mi van? Ki az?
Irene felismerte Charlotte hangját, amely fáradtnak hangzott.
Várt a válasszal, amíg meg nem hallotta, hogy Charlotte odaér az
ajtóhoz. Hangosan, határozottan szólalt meg:
− Irene Huss nyomozó vagyok
Egy pillanatig teljes volt a csend, majd kattogni kezdett a zár.
Az ajtó résnyire nyílt, és Charlotte suttogva megszólalt:
− Muszáj így kiabálnia? Gondoljon a szomszédokra!
Valami történt a szemeivel. A sugárzó türkizkékből közönséges
gránitszürke lett. Charlotte hátralépett és beengedte a nyomozókat.
Az előszoba meglepően apró volt. Amikor Charlotte megfordult, és
szorosabbra húzta össze magán a vastag, rózsaszín köntöst, csaknem
elesett. Köhögött, de megpróbált érthetően beszélni.
− Nem tudtam, hogy maguk azok. Várjanak. Fel kell mennem.
Mielőtt a rendőrök bármit is mondhattak volna, felsurrant a
lépcsőn. Irene felismerte a szesz szagát és a szexét is. Charlottén
szexszag érződött. A feromonok illata átható. Irene rápillantott az
előszobában heverő ruhákra. Azonnal megtalálta, amit keresett. Egy
világosbarna dzseki, amelynek vállán rojtok lógnak Hegyes orrú
cowboycsizma, fényes csatok az oldalán, negyvenkettes méret.
Henrik von Knecht sovány, de magas. Ebben a dzsekiben úgy nézne
ki, mintha jelmezbálba menne. Az ő ízléséhez egy kasmírfelöltő
jobban illene, mint egy rojtos dzseki. A cipők helyén három pár
negyvennégyes méretű, kiváló minőségű bőr férficipő sorakozott.
Irene megmutatta Tommynak, mit talált, aki egyetértően bólintott.
Odafont elindult a zuhany. Irene villámgyorsan beljebb lépett.
A bal oldali ajtót választotta. A szeme sarkából látta, hogy Tommy
besurran a jobb oldalin. Balra egy kis konyhába jutott. Minden
konyhai eszköz csillogott és vadonatújnak tűnt. A mosogatógép
ajtaja résnyire nyitva volt, és látszott, hogy a gép tele van. A szárítón
poharak és tányérok sorakoztak. Két salátás tányér. Két lapos
tányér. Két borospohár. Két kristálypohár. Kettő. A pasas még
mindig a házban van. De nem Henrik von Knecht.
Kisietett az előszobába. Az az ajtó, amely mellett befelé
elhaladtak, egy kis vécébe vezetett. Odafent elállt a vízcsobogás a
zuhanyban. Valaki motoszkált.
Tommy is visszaért és suttogva jegyezte meg:
− Nappali, ebédlő.
Az a Charlotte, aki lejött a lépcsőn, egy egész más nő volt, mint
aki tíz perccel korábban ajtót nyitott. Ezúttal fénylett a haja,
parfümillata volt, és sugárzó türkizkék szemmel pillantott a
rendőrökre. Irene végre megértette a titkát. Senkinek sincs ilyen
színű szeme: a színezett kontaktlencsék világában élünk. Charlotte
fekete bársonynadrágban és rövid ujjú, mélyen kivágott
angórapulóverben volt, amelynek színe megegyezett a szeme
színével.
A nő elegáns mozdulattal, bár kissé unottan intett a kanapé
felé. A nappaliban Henrik ízlése és életmódja mutatkozott meg. A
helyiséget festmények és régiségek töltötték meg. A nyomozók vázák
és faragott székek között sétáltak a krémszínű, selyemhuzatos
kanapéhoz, amely megdöbbentően kényelmesnek bizonyult.
Charlotte kecsesen belekuporodott az egyik hatalmas
bársonyfotelba, amelynek elegáns mahagóni karfái voltak. Keresztbe
tette a lábát, és nyugodtan tekintett a két nyomozóra. A sötétítők
beengedtek némi fényt, amely Charlotte arcára esett. Biztosan sietett
a készülődéskor, mert a jobb szeme alatt elmosódott alapozófolt
éktelenkedett.
 Irene úgy döntött, rögtön a tárgyra tér.
− Charlotte, jó néhány újabb részlet derült ki a nyomozás
során. Szeretnénk, ha beszélhetnénk ezekről önnel.
Charlotte hangján nyoma sem volt bizonytalankodásnak.
− Megpróbálhatjuk.
− Először is, mikor jön haza a férje?
− Szombat este.
− Későn?
− Igen, tíz körül. Feltehetően rögtön kimegy Marstrandra. Én
egy barátom születésnapi bulijára megyek, aki harmincéves lett.
− Henrik nem tart magával?
Charlotte egy pillanatra kizökkent a szerepéből, de csakhamar
visszatalált.
− Nem. Nem szereti a nagy bulikat. Nagy a tömeg, ilyesmi −
tette hozzá kitérően.
− De maga kedveli őket?
Charlotte meglepődött Irene megjegyzésén.
− Igen, persze.
− Gyakran jár el egyedül?
Charlotte pillantása elbizonytalanodott.
− Igen. Henrik sosem akar kimozdulni. Mi köze van ennek
Richard halálához?
− Nos, tudjuk, hogy gyakran látták együtt Bobo Torssonnal.
Tudjuk, hogy jó barátok voltak, és együtt is dolgoztak. Azt is tudjuk,
hogy maga ajánlotta az apósának Bobót mint bérlőt a berzeliigatani
apartmanokba.
− Így van.
− Tud róla, hogy Bobo meghalt?
Charlotte szeme megcsillant, és nagyot nyelt, mielőtt válaszolt
volna.
− A hírekben hallottam. Szörnyű!
− Bobo esetleg belekeveredett olyasmibe, ami miatt
megölhették?
Valami felvillant a türkizkék szemek mélyén.
− Semmi ilyesmiről nem tudok.
Megcserélte a két lábát, és masszírozni kezdte a vádliját,
mintha fázna.
− Adott el önnek Bobo drogot?
Akárcsak Lót felesége a Bibliában, Charlotte sóbálvánnyá
változott. Eltartott egy ideig, amíg ismét meg tudott szólalni. A
hangja egyszerre volt védekező és agresszív.
− Mindenki használ ezt-azt manapság. Mindenki. Nincs ebben
semmi rendkívüli. Olyan, mint az alkohol.
− Értem. Csak éppen más törvények vonatkoznak rá. Nagyban
kereskedett vele?
Charlotte már visszanyerte az egyensúlyát, és megpróbált
fennhéjázónak tűnni.
− Egyáltalán nem. Nagyon híres fotós volt. Azt a keveset, amit
eladott, csak barátoknak és kisebb bulikra szánta.
Majdnem sikerült eljátszania, amit akart, de azért nem
teljesen. Mivel Irenének még sok érzékeny kérdést kellett feltennie,
úgy döntött, témát vált.
− Ismer egy Lasse Köpcös Johannesson nevű embert?
Charlotte megdöbbent, de nem volt megijedve. Összeszorította
a száját, majd így válaszolt:
− Ő Bobo unokatestvére. Nem találkoztam vele.
− Tehát nem ismeri?
− Nem.
Nyilvánvaló volt, hogy Irene nem jut tovább ebben a
kérdésben. Újabb témát vetett fel. Nyugodt hangon folytatta a
kérdezősködést.
− Tudomásunkra jutott, hogy nyáron kapott egy pótkulcsot
Richard von Knechttől. Miért adta magának a kulcsokat?
Charlotte megdöbbenése őszintének tűnt, vagy jobb színésznő
volt, mint amilyennek Irene gondolta.
− Pótkulcsokat? Sosem kaptam semmiféle kulcsokat
Richardtól.
− Tehát az apósa nem adott önnek kulcsokat?
− Nem.
− Akkor Henriknek adta őket?
Charlotte szemei szikrázni kezdtek.
− Nem hinném.
− Nem tudja, hogy Henrik kapott-e az apjától kulcsokat?
− Nem.
− De arról tudott, hogy létezett egy kulcscsomó?
− Nem tudtam róla, hányszor mondjam még el!
Charlotte parfümjén egy új illat tört át. A rettegés illata.
− Akkor meg kell majd kérdeznünk Henriket, ha hazaérkezik.
 Irene úgy tett, mintha valamit nézne a jegyzetfüzetében, bár a
lapok üresek voltak. A szeme sarkából figyelte a nőt, és látta, hogy
ellazul, miközben kissé lejjebb csúszik a fotelban.
Feltette a következő kérdést:
− Nos, Sylvia szerint Henrik mumpszos lett a katonaságnál.
Nemzőképtelenné vált, mivel a heréire húzódott a betegség.
Szerintem ez különös helyzet, tekintve, hogy ön terhes. Nem
gondolja?
A kérdés nyomán döbbent csend támadt. Megállt a levegő a
nappaliban. Charlotte elsápadt, és ez még az arcfesték alatt is
átütött.
− Miről beszél? Hánynom kell!
Felállt és kirohant az előszobába. Kifelé menet fellökött egy
kínai vázát, amely darabokra hullott a kandalló előtti márványlapon.
A nyomozók hallották, hogy Charlotte feltépi a vécé ajtaját, majd
bevágja maga mögött. Tommy a felső szint felé mutatott. Irene
bólintott, mert ő is hallotta a halk puffanást: mintha egy labda
pattogott volna a padlón. Valaki odafönt elejtett valamit.
Csaknem öt perc telt el. Charlotte visszatért. Már összeszedte
magát, de látszott, hogy sírt. A hangja jéghideg volt.
− Ő Henrik gyereke. Tesztet fogok csináltatni. Nem tudom,
hogy hívják, de meg lehet állapítani vele, hogy ki a vér szerinti apa.
− DNS-teszt.
− Igen, az. De várniuk kell májusig. Most pedig szeretném, ha
elmennének. Nem vagyok túl jól, sem a terhesség, sem a borzalmas
kérdéseik nem tesznek jót nekem. Mindez úgy hangzik, mintha
valamivel gyanúsítanának.
Amikor felálltak, Tommy rámosolygott Charlottéra. A nő
automatikusan visszamosolygott, de amikor a nyomozó barátságos
hangon megszólalt, a mosoly az arcára fagyott.
− Így is van.
A kontaktlencsék mögött düh villant fel a nő szemében. Irene
attól tartott, a kék jégszemek széttörnek. Charlotte úgy hazudott,
mint egy profi, de ebben a pillanatban ez volt a maximum, ameddig
eljuthattak vele.
Charlotte kikísérte őket az előszobába. Teátrális mozdulattal
szélesre tárta a bejárati ajtót. Tommy megállt, és ránézett a cifra
cowboycsizmára. Nem szólt egy szót sem, csak állt és nézett. Aztán
elkapta Charlotte tekintetét, és elmosolyodott, mint aki mindent ért.
Ez már túlment minden határon. Charlotte megragadta Tommy
dzsekijét, és kilökte a nyomozót az ajtón.
A férfi évődve szólt hátra:
− Vigyázzon, ez hivatalos személy elleni erőszaknak
minősülhet!
− Takarodjanak! Feljelentem magukat! A von Knecht család
nem akármi! Hamarosan munkanélküliek lesznek!
Azzal bevágta az ajtót.
A nyomozók nem szóltak semmit, amíg vissza nem értek a
kocsijukhoz. Tommy ránézett Irenére.
− Elég kemények voltunk vele. Mi van, ha elvetél?
− Az nem miattunk lesz, hanem az alkoholtól és a többi
dologtól, amit beletuszkol a szervezetébe. És erről nem fog
beszámolni senkinek. A csizmákról jut eszembe. Meg kell tudnunk,
ki a titokzatos látogató.
Beindította a kocsit, megfordult, és kissé lejjebb gurult az
utcán. Amikor már nem láthatták őket a házból, leállította a kocsit.
− Akarsz kezdeni, vagy kezdjek inkább én?
− Kezdek. Ha bármi történik, felhívlak. Ha nem, akkor ráérsz
visszajönni a kábítószeresek megbeszélése után.
− Te nem jössz?
− Jobb, ha te mész, végül is te voltál ott Billdalban.
− Legyen úgy, ahogy mondtad. Félóra múlva beérek a
kapitányságra. Persze, ha a villamos és a busz is úgy akarja.
Kikászálódott a kocsiból, és elindult a St. Sigfrid körút felé.

Birgitta volt az első, akibe belefutott a kapitányságon. A lány szinte

ragyogott, és intett Irenének, hogy menjen be az irodájába. Nagyon
izgatott volt a hangja.
− Már kerestelek. Azt mondtad, hogy jobban kikérdezed
Charlottét. Ez elindított valamit az agyamban. Elkezdtem átnézni azt
a keveset, amit Bobóról találtam, és… erre bukkantam!
Diadalittasan mutatott rá egy listára. A mutatóujja megállt egy
névnél: Charlotte Croona. Izgatottan folytatta:
− Meglepődtem, amikor először megláttam ezt a nevet. De már
nem rémlett minden, amit a pletykalapok hírei után mondtál, és
valahogy nem ugrott be róla több. Amikor szóltál, hogy Bobo és
Charlotte közelebbi kapcsolatban volt egymással, beugrott. Ez a lista
azokat a neveket tartalmazza, akik ott voltak a razzián 1989-ben.
Amikor a Köpcös is lebukott.
− Viccelsz? És Jonny megkérdezte a Köpcöst, hogy ismeri-e
Charlottét?
− Igen. Azt mondta, fogalma sincs, ki lehet. De az az érdekes,
hogy Charlottét is letartóztatták akkor fél gramm kokain miatt.
Felfüggesztett büntetéssel megúszta, mert nem volt priusza.
Keresgéltem, de 1989 után semmit sem találtam vele kapcsolatban.
Irene megpróbált gondolkodni. Elmondta Birgittának, hogy
Tommy őrt áll Charlotte házánál, mert meg akarják tudni, ki járt
nála éjszaka.
− Lehet, hogy ő a gyerek apja? Henrik tényleg steril lett a
mumpsz miatt? Hogyan tudhatnánk meg biztosan? − kérdezte
Birgitta.
− Sajnos, nem tudjuk megszerezni azokat a dokumentumokat.
A gyanúmat az keltette fel, ahogy Sylvia reagált, amikor felvetettem
a lehetőséget. És volt egy kollégám is, aki hasonlóan járt.
− Hogyhogy?
− Ő is steril lett a mumpsz után. Nem ritka eset felnőtt férfiak
esetében.
Birgitta egyetértett Irenével abban, hogy mindez érdekes, de
nem bizonyíték. De támadt egy másik ötlete:
− És ha Bobo a gyerek apja? Lehet, hogy viszonyuk volt.
− Lehetséges. Valahogy ki kell derítenünk. Van még időnk
ebédelni a megbeszélés előtt?
− Persze, ha gyorsak vagyunk.

Annika Nilsén főfelügyelő-helyettes és két nyomozó a

kábítószeresektől már megérkezett. Irene megdöbbent, amikor
meglátta a két rendőrt. Egy pillanatig azt hitte, Annika Nilsén
magával cipelt két gyanúsítottat a megbeszélésre, de aztán rájött,
hogy a beépülő kábítószeres nyomozóknak így kell kinézniük, ha
sikeresen akarnak dolgozni. Vajon mekkora a veszélye annak, hogy
túlságosan jól sikerül a beépülés, és ők is részt vesznek azokban az
akciókban, amelyek felügyeletével megbízták őket? Ha a két pasas
külseje alapján akart volna válaszolni erre a kérdésre, azt mondta
volna, ők tökéletesen alkalmazkodtak a helyzethez. Persze ez volt a
cél. Az ő csoportjukból Irenén kívül Andersson, Birgitta és Hans
Borg volt jelen.
Utóbbi úgy nézett ki, mint aki legszívesebben lefeküdne egy kis
ebéd utáni szundikálásra. A legtávolabbi sarokba tette a székét, a
falnak támasztotta a fejét, és behunyta a szemét.
Andersson röviden bemutatott mindenkit. A két kábítószerest
Stignek és Danielnek hívták.
Andersson összefoglalta, hogyan jutottak el Billdalba. Hosszan
beszélt a gyanúikról és a bizonyítékokról, amelyek arról szóltak,
hogy Bobo drogot árult. Ezután áttért arra, hogyan halt meg Bobo
Torsson a delsjöni golfpálya melletti autóban.
− A technikusok szerint az a bomba, amely a Berzeliigatanon
robbant, és az, amelyik Bobo kocsijában, ugyanolyan típusú, csak a
méretük volt különböző. A készítő mindkét esetben nehéz vascsövet
használt. Az érdekesség az, hogy ilyen csöveket régen
szennyvízelvezetésre használtak. Egy nő, aki nem volt otthon a
robbanás idején, hazaérve annyira rosszul lett a látványtól, hogy
kórházba kellett vinni. Már jobban van. Fredrik tegnap véletlenül
összefutott vele, és együtt nézték a munkásokat. A nő megkérdezte
Fredriktől, hogyan készült a bomba. Amikor megtudta, mondott
valami érdekeset. Már többször bejelentette, hogy a felújítási
munkák után a pincében hagytak több régi csövet. Annak idején az
összes csövet kicserélték az épületben. A panaszának nem lett
foganatja. A csövek továbbra is a pincében maradtak. Még két héttel
ezelőtt is látta őket.
Irene felemelte a kezét.
− Biztos le lehet ásni a pincébe a romok alá. A nő meg tudná
mondani, merre kell keresgélnünk.
Andersson bólintott, és összedörzsölte a két tenyerét.
− Pontosan. Ezt már eldöntöttük. De először ki kell hoznunk
von Knecht széfjét. Mi a helyzet vele, Borg?
Hans Borg megrezzent. Elég szerencsétlenül támasztotta ki a
székét, úgyhogy megcsúszott, és Borg alaposan beverte a fejét a
falba. A szék hatalmas csattanással landolt a padlón. A két
kábítószeres nyomozó jelentőségteljesen összenézett.
Borg megdörzsölte a feje búbját, és próbálta helyreállítani
elveszett méltóságát. Felemelte a széket, és újra leült rá. Zavarban
volt.
− Elnézést. A fiúk ma délután megpróbálják kiszabadítani a
széfet, ha minden jól megy. Utána elkezdenek ásni a pincében.
Biztos eltart egy darabig, mire rábukkannak valamire.
Andersson közbevágott:
− Mégis mennyi időre lesz szükségük? Mikor kezdhetnek
legkorábban ásni?
− Legkorábban holnap délután. Ha pontosan tudják, hol
kezdjék.
− Rendben. Gondoskodj róla, hogy az a nő is ott legyen, s ne
veszítsünk feleslegesen időt a keresgéléssel. Van még valami?
− Igen. Ma reggel az aschebergi tanár telefonált. Ő volt az, aki
kölcsönadott egy tollat és egy lapot, amikor kitettem egy feliratot a
parkolóházban. Kértük, hogy aki látott valami különöset kedd este,
jelentkezzen. Nos, a tanár most telefonált. Azt mondta, eszébe jutott
valami. Mivel részmunkaidőben tanít, nincs állandó parkolóhelye az
iskolaépület előtt. Ezért megengedik neki, hogy beálljon a
parkolóházba, amely körülbelül száz méterre van onnan. Múlt
kedden későn ment haza, ötig dolgozott. A parkolóházban meglátott
egy világos színű kocsit, amely a tanároknak fenntartott helyen
parkolt. Mivel már nem volt tanítási idő, nem is foglalkozott vele. De
most eszébe jutott az eset, mert az újságokban azt olvasta, senki sem
látott semmi különöset aznap este. Márpedig ez különös volt! Este
hatig csak a tanárok használhatják azokat a helyeket. És a tanár
szerint senkinek sincs világos kocsija a kollégái közül. Pontosan
persze nem emlékszik a színre.
− És a típusra?
− Sajnos, azt sem tudja. Nagyon sietett, és zuhogott az eső.
Irene látta, hogy Andersson érdekesnek találja a hírt. A három
kábítószeres azonban unott arccal üldögélt.
− Folytasd a keresést, Hans. Te értesz a kocsikhoz. Most pedig
térjünk rá Billdalra.
Annika Nilsén bólintott, és azonnal átadta a szót Stignek. A
rendőr elmondta, milyen hosszú ideje dolgoznak azon, hogy
feltérképezzék a motoros bandák szállítási útvonalait, és megtudják,
pontosan milyen szerepet játszanak a drogkereskedelemben.
Kiderült, hogy ezek a csoportok meglepően nagy részt fednek le a
piacon. A kisebb bandák nem árusítanak drogot. A Pokol
Angyalaival vagy a Bandidos nevű csoporttal kapcsolatban álló
bandák ugyanakkor igen.
− A Pokol Angyalainak Első halálosztagát pedig különösen
nagy figyelemmel követtük. Dániából és Hollandiából sokféle drog
kerül az országba rajtuk keresztül.
Irenének hirtelen eszébe jutott valami:
− Hogyan juttatják el ezek a bandák a drogot a vásárlókhoz?
− Általában dílereken keresztül. Egy kövér, bőrruhás, Harley
Davidsonon ülő pasasnak nem egyszerű elvegyülni a tinédzserek
között, ha el akar adni némi drogot. Túlságosan feltűnő jelenség,
nagy a lebukás kockázata. Inkább nagy mennyiségeket hoznak, és
eladják a közvetítőknek. Azok pedig ellátják a piacot.
Irene bólintott.
− És el is érkeztünk Bobo Torssonhoz. Tudjuk, hogy díler volt.
Ahogy a Köpcös is, de amióta kijött a börtönből, nincs ellene semmi
bizonyítékunk. Tudtok róla, hogy bármilyen kapcsolata lenne ezzel a
bandával?
A kábítószeresek megrázták a fejüket. Andersson morogni
kezdett, és a közelében ülők hallották, ahogy magában beszél:
− Ki kell eresztenünk azt a szarházit.
Birgitta megveregette a karját, és vigasztalni próbálta a
főfelügyelőt.
− Azt hiszem, beleásom magam még egyszer az aktákba. Ma
délután ezzel foglalkozom. Ha van valami kapcsolat köztük, akkor
biztos lesz nyoma.
− Rendben. Tedd azt − sóhajtott Andersson.
Irene is előrehajolt, és megveregette a főnöke másik karját.
Bátorítóan mosolygott rá, és azt mondta:
− Te pedig megkérdezheted a Köpcöst, volt-e valami Bobo és
Charlotte között. Biztos nem fog válaszolni, de talán elárulja magát
valahogy.
− Úgy érted, volt-e szexuális kapcsolatuk?
− Igen.
Andersson felhúzta a szemöldökét, és bólintott. Odafordult a
kábítószeres kollégákhoz, és magyarázkodni kezdett.
− Ez az egyetlen kapcsolódási pont Bobo és a von Knecht
család között. Van bármilyen jel arra, hogy Richard von Knecht vagy
bárki más a von Knecht családból kapcsolatba hozható drogokkal?
Annika Nilsén köhögött, majd közömbös arccal válaszolt.
− Nincs. Amennyire tudom, ez a név sosem került elő nálunk.
Ti láttatok vagy hallottatok róluk valamit? − kérdezte a másik két
kollégát.
A nyomozók nemet intettek a fejükkel.
 − De megtaláltuk Charlotte nevét egy olyan listán, amelyet egy
1989-es razziáról készítettek. Akkoriban még nem volt férjnél. A
lánykori neve Croona − tette hozzá Birgitta.
Stig Berilsson felvillanyozódott.
− De hiszen én is ott voltam akkor! Charlotte Croona! Az
asztalon táncolt sztriptízt. Elég könnyű volt megmotozni. Mivel más
nem nagyon volt rajta, jól megnéztem a medálját, egy kis faragott
hengert. Amikor kicsavartam a tetejét, kokaint találtam benne.
Szabad bázisú volt, nem tiszta. Ezért kapott csak felfüggesztettet.
Amikor beértünk az őrsre, szinte pszichotikus volt, már hallucinált.
Elmerengett az emlékeken.
− Megtudtam, hogy elég híres fotómodell, bár az újságok nem
sokat írtak róla. De elhihetitek, hogy aki ott volt, nem felejti el
Charlotte Croonát!
Andersson felkiáltott:
− Bobo és a Köpcös is ott volt. Biztosan Bobo és Charlotte
kapcsolja össze a szereplőket!
A többiek egyetértettek.
Irene kedvetlenül sóhajtott.
− Bizonyítékot kell találnunk! Csak feltételezéseink és
gyanúink vannak!
Andersson elnézően tekintett rá.
− Ez teljesen normális a nyomozás alatt. Találni fogunk
bizonyítékot.
Odafordult Stighez.
− Mit találtatok Billdalban?
Stig Berilsson vállat vont.
− Nem túl sok mindent. Az út mellett lakó szomszédok
elmondása alapján a motorosok három napja voltak a környéken. De
senki sem látott többet egyszerre kettőnél. És senki sem sejtette,
hogy betörtek a nyári lakokba. Letörték a lakatokat. Drogokra csak
néhány nejlonzacskó utalt, amelyekben amfetamint találtunk. Tűket
nem láttunk, csak néhány papírtörlőt, amelyen vérfoltok voltak.
Mindkét helyen nagy volt a mocsok, rengeteg ujjlenyomatot
rögzítettünk. Kettőt már azonosítottunk, az egyik Glenn „Hoffa”
Strömbergé, a másik Paul Svenssoné. Három nincs a
nyilvántartásban. Az egyik olyan kicsi, hogy feltételezhetően egy
fiatal lányé. Még nem tudtuk azonosítani. A másik két ujjlenyomatot
elküldtük az Interpolnak. Azt gyanítjuk, a holland rendőrségnek
esetleg ismerősek lesznek. A Halálosztag vendégül látott egy
amszterdami klubot a múlt hétvégén és a hét elején. Csütörtökön
jöttek át a határon, Malmö felől érkeztek. Tizenketten motoroztak
végig a hallandi partok mentén. Követtük őket. Legalábbis
próbálkoztunk, ugyanis szétváltak, és különböző embereknél
szálltak meg. Tegnap mentek vissza Hollandiába.
Andersson aggódó tekintettel tette fel a következő kérdést:
− De vajon hogyan került kapcsolatba a Pokol Angyalaival
Bobo és talán a Köpcös is? A Köpcös kitartóan tagadja, hogy ismerné
Hoffát.
A kábítószeresek csak a vállukat vonogatták.

Az egyik járőrkocsi elvitte Irenét a St. Sigfridsgatanig. Hozott

magával egy szendvicset, és egy sört is vett a büfében Tommynak. A
kocsi ismét máshol várakozott, de hamar meglátta. Gyorsan
odament és beszállt.
− Hoztam egy kis harapnivalót. Történt valami? − kérdezte.
− Az égvilágon semmi. Egy órával ezelőtt elmentem vécére.
Körülbelül tíz percig nem voltam itt, de semmi sem történt. A Golf
még mindig ott van, a spaletták behajtva. Ez az őrködés nagyon
unalmas.
Kicsomagolta a szendvicset és kinyitotta a sört. Lassan
sötétedett, és a kocsiban kezdett hideg lenni.
Irene körülnézett.
− Lehet, hogy arrébb kellene mennünk. A szemben lakó idős
hölgy már többször kilesett a függöny mögül. Valószínűleg azt hiszi,
hogy valami rosszban sántikálunk. Cseréljünk helyet, aztán ehetsz
tovább.
Irene kiszállt a kocsiból, Tommy pedig átcsusszant az első
ülésre.
Egyszer csak villanyt gyújtottak Charlotte házában a felső
emeleten. Pár perc múlva a földszinten is ugyanez történt.
Valószínűleg az előszobában gyulladt fel a fény, mert a nappali
ablakai továbbra is sötétben maradtak. A nyomozók feszülten
figyeltek, de semmi sem történt. Ideje volt arrébb állni a kocsival.
Elhajtottak és leparkoltak a Förtrolighetenen. Irene belekarolt
Tommyba, és lassan visszasétáltak a Långåslidenre. Halkan
beszélgettek séta közben.
 − Jenny is elmegy a tüntetésre ma este?
− Nem. Nem is érdekelte soha ez a rendezvény. Azt hiszem,
tegnap este felnyílt a szeme, neked köszönhetően. Soha nem értette,
hogyha csatlakozik egy csoporthoz, az azt is jelenti, hogy olyasmit
kell tennie, amit nem akar megtenni, vagy ami nem tetszik neki.
− És ha a barátja kényszeríti, hogy elmenjen?
Irene gondolkodóba esett.
− Nem tudom. Őszintén mondom, fogalmam sincs. De Krister
azt mondja, meg kell bíznunk az ítéletében. Okos lány, csak egy
kicsit elveszett. Nehezen talál barátokra. Ott van neki Katarina, az
igaz, de folyton küzdenek egymással, kivéve ha Krister vagy én
mondunk valamit az egyiküknek. Olyankor azonnal összezárnak, és
egységfrontba tömörülnek ellenünk.
Már majdnem odaértek a sárga villához. Egyszer csak kinyílt az
ajtó, és egy alak sietett ki a házból. Igyekezetében összevissza
botladozott az egyenetlen kerti úton. Charlotte szerencsére nem
kísérte ki a vendégét, különben fennállt volna a veszélye, hogy
azonnal felismeri őket.
Irene nagy önuralommal tovább sétált, Tommyba karolva,
mintha mi sem történt volna. Menet közben diszkréten figyelték a
fiatalembert, aki a Golf körül nézelődött. Szőke, középmagas férfi
volt, és nem lehetett több húszévesnél. A bent látott dzsekit és
cowboycsizmát viselte. Az utcai lámpa fénye egy pillanatra
megvilágította az alakját, mielőtt hátat fordított volna a
nyomozóknak, hogy kinyissa a kocsit. Meglepően gyerekes arca volt,
a vonásai szabályosak. Rosszkedvűnek tűnt. Mi történhetett?
Veszekedtek? Türelmetlen mozdulattal söpörte félre az arcából a
lelógó hajtincseket. Irene nagyon helyes fiúnak látta. Charlotte
szerzett magának egy fiúbabát. Habár a ruhája alapján nyilván azt
szeretné, ha cowboynak neveznék. Beült a kocsiba, és keresgélni
kezdett a dzsekije zsebében. Nyilván cigarettára akart gyújtani. Irene
és Tommy elsétált a Golf mellett, és észrevétlenül megpróbáltak
gyorsabban haladni. Amilyen gyorsan csak tudtak, odasiettek a
Saabhoz. Amikor kinyitották a kocsi ajtaját, Irene hátranézett, és
látta, hogy a Golf kihajt az úttestre. Hagyta, hogy elmenjen
mellettük, beugrott a Saabba, majd villámgyorsan megfordult.
A fiatalember a Skårs Allén hajtott lefelé, majd délnek fordult a
St. Sigfridsgatanra. Nem sokkal később rátért a Kungsbackaledenre.
Tommy felnyögött, majd félig tréfásan felkiáltott:
 − Ne mondd, hogy megint kimegyünk Billdalba!
De nem ez történt. Mölndalnál a piros Golf lekanyarodott a
Bifrostgatanra. Nem sokkal később leparkolt egy lakóépület előtt. A
nyomozók kiugrottak a kocsiból, mert a fiatalember bement a
bejárati ajtón. Odasiettek az épülethez, és halkan kinyitották az
ajtót. Még éppen meghallották, amint az első emeleten becsukódik
egy másik ajtó. A lakók nevét a postaládák mellett találták meg.
Irene észrevette a nevet, és kuncogni kezdett.
− R. Skytter. Robert Skytter. Charlotte az autóügynökkel kavar,
és éppen ő az, aki biztosította az alibijét a gyilkosság estéjére.

Várakoztak öt percet, majd felmentek az emeletre. Tommy

becsengetett az R. Skytter feliratú lakás ajtaján. Hallották, hogy
valaki közeledik, majd kinyílt az ajtó. Nem a cowboy állt előttük. A
férfi magasabb volt és vörös hajú, de ő is nagyon fiatalnak tűnt.
− Jó napot. Rendőrök vagyunk. Irene Huss és Tommy Persson
nyomozó. Robert Skyttert keressük.
A vörös férfi szeme elkeskenyedett, és színlelt lezserséggel
közölte:
− Van igazolványuk?
Irene és Tommy előhúzta a laminált kártyát, és odatartotta a
fiatalember orra elé. A srác nem tudta elrejteni kárörömét.
− Ezek nem jók. Nagy, aranyszínű jelvényeknek kellene
lenniük.
Irene nagyot sóhajtott.
− Az Egyesült Államokban igen. Túl sok akciófilmet néz. Maga
Robert vagy az a fickó, aki öt perccel ezelőtt bejött?
A vörös hajú fiatalember úgy nézett rájuk, mint aki fontolgatja
a választ, de végül nem jutott szóhoz. Kinyílt a mögötte lévő ajtó, és
megjelent a szőke fiú.
− Jó napot. Miről van szó?
− Jó napot, Robert. Irene Huss nyomozó vagyok. Telefonon
már beszéltünk a múlt héten. Bemehetünk?
A vörös hajú fiú kelletlenül arrébb lépett. Tommy odafordult
hozzá:
− És maga kicsoda?
− Daniel Skytter − válaszolta a fiú barátságtalanul.
Irene észrevette a hasonlóságot. A fiúk testvérek voltak.
Barátságosan megkérdezte:
− És maga is itt lakik?
− Igen. Átmenetileg.
− Átmenetileg?
Daniel Skytter kényelmetlenül érezte magát, és ez látszott
rajta. Előre-hátra dülöngélt a sarkán.
− Múlt héten ide kellett költöznöm, miután a barátnőm
kirúgott. Az ő lakásában laktunk − mondta sötét arccal.
− Tehát most maga is itt lakik. Mivel foglalkozik?
− Segélyen élek. Munkanélküli festő vagyok.
− Nos, Daniel, bizalmasan kell beszélnünk Roberttel. Nem
menne el egy rövid sétára?
− Nem! Persze, hogy ne legyen szemtanú, mi? Hogy
megdolgozzák, és mindent bevalljon? − mondta összeszűkült
szemmel Daniel, miután öntudatosan kihúzta magát, és megpróbált
jól informáltnak tűnni.
Irene és Tommy egyszerre sóhajtott fel. Tommy kissé túlzóan
leereszkedő hangnemben közölte:
− Kedves Daniel, tényleg nem kellene annyi amerikai filmet
néznie. Csak beszélni szeretnénk Roberttel, aki nagyon fontos tanú
egy komoly ügyben, amelyben most nyomozunk.
Daniel gyanakvó, szürke szemében a kíváncsiság fénye villant
fel. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, miről lehet szó.
Tommy folytatta.
− A másik lehetőség az, hogy bevisszük, és ott hallgatjuk ki.
− Megtehetnék?
− Bizony.
A testvérek elbizonytalanodva néztek egymásra. Robert
bólintott, és az ajtó felé bökött. Daniel feladta. Levette a fogasról a
dzsekijét, feltett egy sapkát, edzőcipőt húzott, és kiment, miközben a
válla fölött bizalmatlanul tekingetett hátrafelé.
Irene odafordult Roberthez.
− Hány éves a testvére?
− Tizennyolc.
− Tizennyolc, és már együtt élt egy lánnyal?
− Két hónapig sem tartott.
− Akkor miért nem költözik vissza az anyukájához?
− Nem jön ki anyám új pasasával. Ezért költözött a múlt héten
hozzám. Próbálok találni neki valahol egy kis lakást. Habár
valószínűleg nem fogja tudni fenntartani.
− Tehát ezért találkoztak Charlottéval az ő házában?
Robert tekintete elkalandozott, majd a fiatalember hirtelen
megfordult, és elindult a keskeny folyosón az apró nappali felé. A
helyiség az IKEA különféle emblematikus darabjaival volt
berendezve. Irene felismerte őket az áruház katalógusából.
Robert a kanapé felé intett, ő pedig a fotelba ült le. Majd
hirtelen felugrott.
− Kérnek egy italt? Ramlösát? Sört?
− Ramlösát, köszönöm.
− Egy sört, kösz.
A fiatalember visszament a konyhába. Hallották, hogy
üvegekkel és poharakkal csörömpöl. A félig nyitott ajtón keresztül
Irene megpillantott egy bevetetlen ágyat. Két szoba és egy konyha.
És a kisöccse. Ez Robert Skytter élettere pillanatnyilag. Nem ideális
hely ahhoz, hogy idehívja a férjezett szerelmét Örgrytéből. Ismét
felbukkant az ismerős „miért”. Miért volt szüksége Charlotténak erre
az édes kis szöszke fiúra? A fiú üvegekkel és poharakkal a kezében
bukkant fel az ajtónyílásban. Miután mindent letett az asztalra,
bizonytalanul beszélni kezdett.
− Tehát maguk voltak ott Charlotte házában ma reggel?
Irene bólintott.
− Tíz óra után nem sokkal. Mi voltunk.
− Úgy van, ahogy mondja. Itt nincs elég hely… És még Daniel
is… Szóval, értik…
− Charlotte akarta, hogy odamenjen hozzá?
Robert lenézett az asztalra és bólintott.
− Mióta vannak együtt?
A fiú ránézett, és arcán látszott, hogy meglepődött.
− Nem vagyunk együtt. Szóval… Vagyis… Tegnap óta.
− Korábban nem feküdt le vele?
A fiú keze remegett, ujjaival szórakozottan csipkedte az alátét
szélét. Tommy megismételte a kérdést. Robert végül kelletlenül
válaszolt.
− Már elmondtam, mi történt múlt héten, amikor eljött a
kocsiért. Mivel vádolják?
− Semmivel. Gyanakszunk arra, hogy téves információt adott
Robert von Knecht meggyilkolásával kapcsolatban. Még nem tudjuk
biztosan. Éppen ezt akarjuk kideríteni − mondta Tommy a
legrendőrösebb hangján.
Irene elhatározta, hogy felhozza azt, ami nem hagyta nyugodni.
Szigorú hangon szólalt meg:
− Robert! Soha senki nem nézi meg a pótkereket. Az égvilágon
senki! Legkevésbé Charlotte. Mi történt valójában?
Tommy is nagyon komolyan nézett a fiúra.
− Robert, ha hazudott a múlt keddről szólva, akkor elítélhetik
bűnpártolásért. Több évre is börtönbe kerülhet. Megér az a nő
ennyit?
Robert szorgalmasan csipkedte az alátétet, és úgy tűnt, teljesen
leköti a művészi tevékenység. Többször nagyot nyelt, majd
megszólalt.
− Olyan érzéki! De tablettákat szed, s azután bort iszik rá.
Engem is megkérdezett párszor, hogy kérek-e… De én nem
használok ilyen szart… Párszor kipróbáltam a füvet, nem mondom…
De ez komolyabb anyag. Végül nem mertem már semmit sem inni.
Nehogy beletegyen valamit az italomba.
− Nem tudta, hogy drogozik?
A fiú megrázta a fejét. Hirtelen felkiáltott:
− Alig ismerem! Olyan volt, mint egy erotikus fantázia!
Meztelen! Én pedig… lehetetlen volt ellenállni neki!
A tenyerébe temette az arcát. Mivel nemigen akarta folytatni,
Irene úgy döntött, megnyugtatja és ráveszi, hogy tovább beszéljen.
Tréfásan megjegyezte:
− Robert, nem elég idős ahhoz, hogy tudja, a ruha alatt minden
nő meztelen?
A fiú felnevetett, és kétségbeesve nézett Irenére.
− Persze, csak nem rögtön a kabát alatt.
Irene intett Tommynak. Úgy nézett ki, hogy férfi a férfival
beszélgetés következik. Tommy megértette a szándékot, és együtt
érző tekintettel fordult a fiatalemberhez.
− Robert, a múlt keddről beszél, amikor Charlotte elment a
kocsijáért? − kérdezte tapintatosan.
− Igen.
− Mikor találkozott vele először?
− Három vagy négy hete. Ha valaki különleges színt akar, egy
kis ideig várakoznia kell a kocsira.
− És Charlotte kocsijával is ez a helyzet?
− Igen. Meggypiros. Nagyon menő szín.
 − Mi történt, amikor megérkezett a kocsija?
− Egész szombaton és vasárnap hívogattam, mert úgy tudtuk,
csak hétfő reggel érkezik meg a kocsi. Végül felvette a telefont, de
már majdnem zártunk. Úgyhogy abban maradtunk, hétfő délután
jön el érte. De nem jött. Kedden reggel felhívtam, de nem volt
otthon. Végül három óra körül telefonált, és azt mondta, egy óra
múlva el tudna jönni a Golfért. Azt kérte, hogy feltétlenül én adjam
át neki. Senki más. Én pedig… boldogan engedelmeskedtem.
Elhallgatott, és lenézett az alátétre. Már majdnem darabokra
tépte az egészet. Tommy előrehajolt, és megkérdezte a
legfontosabbat:
− Mikor ért oda?
− Négy óra után. Esőkabát volt rajta, és a derekára övet kötött.
Magas sarkú cipőt viselt. Amikor odamentünk a régi kocsijához,
amit beszámítottunk az árba, szétnyílt a kabátja, és láttam, hogy
olyan harisnya van rajta, amely a combhoz tapad. Azon kívül semmi
egyéb. Amikor áthajolt az ülésen… láttam, hogy… Meztelen! Teljesen
meztelen. Kivéve a harisnyát.
A fiú zavartan elhallgatott, és kipirult. Robert rápillantott
Irenére, aki tettetett közömbösséggel nézte. Valójában
felháborodott. Ez egy előre kitervelt csábítás volt…
Tommy nem figyelt Irenére. Úgy tett, mintha csak két férfi
beszélgetett volna.
− És te begerjedtél, mi?
− Naná, hát végül is nem vagyok fából!
Robert céklavörös arccal folytatta.
− Beszálltunk az új autóba, és hátramentünk az épület mögé.
Volt ott egy régi Ford Transit, tavaszra akarjuk kipofozni egy kicsit.
Viszik, mint a cukrot! Az emberek nyaraláshoz vesznek ilyesmit.
Beugrottunk a Transitba. Charlotte hozott a másik kocsiból egy
táskát és egy pokrócot. A pokrócra feküdtünk.
− Rá voltál gerjedve, gondolom, úgyhogy nem tarthatott sokáig
az egész, ugye?
Irene észrevette, hogy Robert arcáról eltűnik a mámor.
− Igen. De amúgy sem maradhattunk sokáig, mivel kereshettek
volna a szalonban. De Charlotte felvetette, hogy újra találkozhatunk,
ha akarom.
− És te akartad, nem?
− Naná! Ez az, amiről minden pasas álmodik!
 − És mikor hallottál róla újra?
− Szerda este. Másnap. Azt mondta, hogy egy kicsit várnunk
kell. Az apósát meggyilkolták. S a rendőrség valószínűleg engem is
meg fog keresni. És hogy elmondta nekik az igazat. Vagyis, hogy az
új kocsijáért ment. A többit nem. Megegyeztünk, hogy azt mondom,
alaposan átnéztük az új kocsit. Ami azt illeti, ezen a modellen van
néhány újdonság… Például az új…
− De igazából nem ezt csináltátok. Nem néztétek át alaposan a
kocsit. Hogyan változtat mindez az időpontokon, amelyekről
korábban beszéltél nekünk? Azt mondtad, hogy hallottad az ötórás
híreket a rádióban, mire Charlotte valami olyasmit mondott, hogy
„Ó, már öt óra? Sietnem kell!” Azzal megszerezte az új kocsi
papírjait, és elhajtott.
A fiatal arcon őszinteség tükröződött.
− Az utolsó rész igaz. Amikor végeztünk, felvette a ruhát, amit
a táskában hozott. Átült a Golfba, bekapcsolta a rádiót. Akkor
hallottuk a híreket. És akkor mondta azt, amit mondott az ötórás
hírekről.
Mindkét nyomozó érezte, hogy a fiú igazat mond. Felkeltek,
megköszönték az italokat, majd Tommy megveregette Robert vállát.
− Valószínűleg rájöttél, hogy csak kihasznált. Mondd meg
őszintén − nem volt egy kicsit túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?
Robert lehajtotta a fejét, és beleegyezően bólintott.
− Ha nem lettek volna ott a drogok… De folyton szedi azokat a
szarokat. Mielőtt ma eljöttem tőle, meg is mondtam neki. Úgy
értem, ez nagyon veszélyes. Nem szeretem az ilyesmit. Nagyon
dühös lett, és azt mondta, menjek a pokolba. Valahogy
megkönnyebbültem. Komolyan!
Hála istennek, ez a fiú elgondolkozott, mielőtt droghoz nyúlt
volna. Charlotte félreismerte, Irenének pedig igaza lett. Már az első
telefonbeszélgetésük után szimpatikus volt neki a fiú.
Irene elhatározta, hogy amint lehet, felhívja Mona Södert.

Visszahajtottak Örgrytébe, de a ház üres volt. A garázs zárt és üres

volt. A Golf eltűnt. Az ajtó melletti sarokban két üres műanyag
kannát láttak DESZTILLÁLT VÍZ felirattal.
Bár már hat is elmúlt, a kapitányságon még lázasan folyt a
munka. Andersson nem volt az irodájában. Birgitta Moberg
belefeledkezett a számítógépe monitorjába. Az asztalon nagy halom
akta és mappa hevert. Birgitta csatlakozott hozzájuk, és úgy
döntöttek, leugranak a közeli pizzériába.
Mielőtt elindultak volna, Irene hazatelefonált. Az anyja vette
fel a telefont. Igen, mindkét lány otthon van. Megvacsoráztak, és
együtt néznek meg majd egy filmet. Mielőtt az anyja letette volna a
telefont, még megjegyezte:
− Vigyázz magadra hazafelé! Most mondták be a tévében, hogy
fiatalok randalíroznak a városban. Mikor jössz haza, drágám?

A városközpontban nagy volt a zaj. A három nyomozó az ellenkező

irányba indult el. A pizzéria tulajdonosát a göteborgi rendőrség tette
gazdaggá. Nemcsak pizzát készítettek, hanem mindenféle más ételt
is. Most gulyást rendeltek egy-egy nagy sörrel, és amíg vártak,
bekaptak egy salátát.
Miközben a salátájukat bökdösték a villával, Birgitta
megjegyezte:
− Ma délután találtam valami nagyon érdekeset. Bobo Torsson
és Hoffa Strömberg ugyanabban a börtönben ült. És ugyanabban az
időpontban. Itt a kapcsolat Bobo és a Pokol Angyalai között.
− És mit mond erre a Köpcös?
− Természetesen azt állítja, hogy semmiről sem tudott. Ő hét
évet töltött odabent, de egy másik börtönbe került.
− Hoffa miért volt bent?
− Súlyos testi sértésért. Az áldozat nem lesz ép soha többé.
Rivális motoros bandák csaptak össze. Nincs semmilyen
bizonyítékunk a Köpcös ellen. Valószínűleg holnap kiengedik.
Andersson kiborult.
Irene és Tommy elmesélte, milyen felfedezéseket tettek aznap
délután. Birgitta nem szólt közbe. Figyelmesen nézte őket, és egy
szót sem akart elmulasztani. Amikor közelebb hajolt a gőzölgő
gulyás fölött, izgatottan csillogott a szeme. Halkan beszélt:
− A szépek és gazdagok. És az ő csodálatos életük. Olyan
irigylésre méltóak, olyan csábítóak egy bizonyos távolságból nézve.
De ha megkapargatod a felszínt, az arany azonnal porrá változik.

Irene kilenc órakor felhívta Mona Södert az otthoni számán, és

üzenetet hagyott neki a rögzítőn.
− Helló, Mona! Itt Irene Huss Göteborgból. Szeretném
megköszönni mindazt, amit elmondtál, és azt, hogy
megismerhettem Jonast. Nagy segítség volt a nyomozásban, hogy
nem kellett elmennünk egy felesleges irányba. Teljesen töröltünk
titeket a gyanúsítottak listájáról. Sokat gondolok Jonasra. Kérlek,
add át neki üdvözletemet. Mondd meg neki, hogy a pillangós kép a
legszebb festmény, amit valaha láttam. Később beszélünk, Mona…
Gyorsan letette a kagylót, majd hazament.
 Tizenhatodik fejezet

A reggeli eligazításon kávé és gyömbéres sütemény illata terjengett.

Mindenki időben megérkezett, kivéve Hans Borgot és Andersson
főfelügyelőt. A titkárnő feltett egy adventi koszorút, és meggyújtotta
rajta az első gyertyát. Az ablakokban több villanykoszorú is
világított, lágy, otthonos fényt árasztottak. Irene már a negyedik
csésze kávéján is túl volt, amikor a főnök lépései felhangoztak a
folyosón. Eltökéltnek tűntek. Mindenkinek rossz előérzete támadt,
amikor Andersson vörös arca feltűnt az ajtóban.
Azonnal kiabálással kezdte:
− A fene vigye el! Miért van itt ilyen sötét? Kapcsoljátok fel a
villanyt!
Belépett, töltött magának egy kis kávét. Lenézett a
kávéscsészéjére, és mélyen beleszagolt.
− Elnézést mindenkitől. Boldog adventet, vagy akárhogy is
hívják. Minden a lehető legrosszabbul alakult. A Köpcöst ma reggel
kiengedik, és az a nyomorult állványzat leesett a pincébe.
Borg épp jókor érkezett meg ahhoz, hogy meghallja a főnöke
szavait. Bólintott és átvette a szót:
− Így van. Akkor szóltak, amikor ledőlt az állvány. Holnap
fogják kiszedni. Úgy döntöttünk, hogy inkább elkezdjük keresni a
csöveket. Úgyis keletkezett egy lyuk a födémen. A hétvégén kell
kijavítaniuk az állványzatot. Hétfő reggelig nem lesz esély a széf
kiemelésére. Ez a legkorábbi időpont.
Jonny Blom mérgesnek tűnt.
− Miért nem döntik le a falakat egy nagy vasgolyóval? Gyors és
egyszerű lenne!
Borg nem volt vevő az ötletre, csak legyintett rá.
− Az túl durva módszer lenne. Az egész épület összedőlhetne,
és akkor soha nem találnánk meg a széfet.
− Na és hogy foguk kinyitni?
− Megnéztük távcsővel. Svéd gyártmány, kombinációs zárral.
Jön egy srác a Rosengrentől. Valószínűleg nem lesz benne bomba,
de azért megtesszük az óvintézkedéseket, amikor kinyitjuk.
Andersson szigorúan nézett körbe.
− Nem haladunk semerre! Túl lassú a nyomozás! Az ördög
vigye el!
Senki sem mert ellenvéleményt megfogalmazni.
Irene vázolta a Charlotte von Knechttel folytatott beszélgetés
részleteit, és beszámolt a Robertnél töltött időről is. Tommy átvette
a szót, és ismertette a részleteket. Mire Irene elmesélte a
kábítószeresek 1989-es esetét, már mindenkiben kialakult egy
árnyaltabb kép Charlotte von Knecht, lánykori nevén Charlotte
Croona személyiségéről.
Andersson arcszíne kezdett visszatérni a normálishoz, de a
hanga éles volt.
− Annak a nőnek van valami a füle mögött. Vagy, hogy
pontosabb legyek, valami bűzlik Dániában! Ha-ha! Nos… izé… Mit
mondott a kábítószeres srác arról az anyagról, amit a medáljában
talált?
− Szabad bázisú. Kokain szódabikarbónával keverve. Ezt
árulják az utcán. A tiszta kokain túl erős és túl veszélyes. És ki tudja
ellenőrizni, mennyi szódabikarbóna van benne?
Irene elmesélte, hogy elment Vänersborgba Bobo anyjához.
Semmilyen eredménye nem lett a látogatásnak. Az elmúlt években
anya és fia nemigen tartotta a kapcsolatot. Már majdnem két éve
nem is látták egymást. De a nő ismét felhozta a biztosítási pénz
kérdését. Birgitta a biztosítótársaság ügyfélszolgálatához irányította.
Az anya már húsz éve nem látta Bobo apját, de azt tudja róla, hogy
csavargó. Ő ismét férjhez ment, Vänersborg közelében lakik, egy
cukorkaboltban dolgozik. Birgitta végül közölte a felfedezését arról,
hogy Glenn „Hoffa” Strömberg és Bobo Torsson ugyanabban a
börtönben raboskodott. Sajnos a Köpcös és a két Pokol Angyala
között semmilyen kapcsolatot nem talált, kivéve a kungsbackai
bankrablást a nyolcvanas évek elején.
Andersson nagyot sóhajtott.
− És ma ki kell engednünk azt az ördögfajzatot! Jonnyval
megdolgoztuk, de semmire sem jutottunk. Talán tudja, ki ölte meg
Bobót. Ezért akarom megfigyelés alatt tartani. Jonny? Hans?
Fredrik? Birgitta?
Mindnyájan bólintottak, de csak Fredrik tűnt igazán lelkesnek.
Andersson folytatta.
 − És mi a helyzet Bobo részeges apjával? Megtaláltad, Hannu?
− Igen. Lillhagenben.
− Felvették a lillhageni kórházba?
− Igen. Sem beszélni, sem járni nem tud. Májrákja van.
− De Lillhagenben elmegyógyintézet van. Nem ott kellene
lennie, ha májrákban szenved!
− Senki sem fogadta be. Nyáron került oda. Egy lépcsőházban
szedték össze a város északi részén.
Újabb kávék és sütemények következtek, miközben senki sem
szólt többet. Andersson összerakott három süteményt, és egyszerre
harapott bele a toronyba. Az eredmény az lett, hogy minden tele lett
morzsával. Teli szájjal szólalt meg:
− Fredrik, találtál valamit tegnap?
Fredrik arca felderült, és energikusan lapozgatni kezdett teleírt
jegyzetfüzetében.
− Azt meghiszem! Két érdekes megfigyelés a Molinsgatanon.
Tegnap megint körbejártam a lakókat, és megkérdeztem, nem láttak
vagy hallottak-e valami szokatlant múlt péntek este. Egy Porschéről
is érdeklődtem. Végül is elég feltűnő kocsi. Találtam egy férfit, aki a
hasfájós gyerekével fent volt akkortájt. A nappalijuk ablaka a
Molinsgatanra néz, a lakás két szinttel van von Knechték garázsa
fölött. A férfi hallotta, amint egy kocsi csikorogva fékez, majd valaki
szöszmötöl a garázsajtóval. Az ajtók régiek, ezért hangosan
nyikorognak a zsanérok. Utána egy kocsi hajtott ki az utcára. Kis idő
múlva egy másik autó állt be a helyére. A férfi kíváncsi volt, mi folyik
odalent, ezért kinézett az ablakon. A Porsche ott parkolt a ház előtt.
Majdnem tizenöt percig állt az ablaknál, és a gyereket ringatta. A
baba elaludt, az apja pedig betette a kiságyba. Utána elment vécére,
majd amikor visszaért a nappaliba, hallotta, hogy a Porsche elindul.
Mire kinézett az ablakon, már hűlt helye volt.
− Ez nagyszerű! És látott valakit?
− Nem.
− Tudja, hány óra volt pontosan?
− Nem. De úgy véli, a Porsche fél egy és háromnegyed egy
körül hajtott el.
Andersson izgatottan dörzsölte meg az orrát.
− Valaki leparkol az utcán. Valaki kinyitja a garázsajtót. Valaki
kiáll a Porschéval. Valaki beáll a másik kocsival a garázsba. Valaki
elhajt a Porschéval.
 Mindenki bólintott, hogy követi az eszmefuttatást.
− Valaki visszatért reggel, és kicserélte a két autót. Szombat
reggel a Porsche nem volt a Berzeliigatanon, mert akkor az a férfi,
akinek a hálószobaablaka a parkolóhelyekre néz, látta volna. Folyton
visszatérünk azokhoz az átkozott kocsikulcsokhoz.
Hannu bólintott.
− Amelyek Pirjónál voltak.
Mindnyájan jól emlékeztek a ragacsos kulcskarikákra,
amelyeket a tűzszerészek mutattak meg nekik. Andersson megint
dörzsölni kezdte az orrát.
− Miért volt ez a két kulcscsomó Pirjónál? Nem is tudott
vezetni. Nem volt kocsija. Von Knechték lakásához sem kapott soha
saját kulcsot.
Fredrik izgatottan közbevágott.
− Szerintem Birgittának igaza volt, amikor azt mondta, hogy
valaki odacsalta Pirjót a Berzeliigatanra. A technikusok szerint Pirjo
szerda reggel nem ment be a molinsgatani lakásba. Először nehezen
értette meg, hogy Richard halott. Rosszul beszél svédül. Amikor
végül felfogta, mit magyaráznak neki, összezavarodott. De nem
engedték be a lakásba, mert akkor kezdtek el dolgozni az alsó
szinten, amikor megérkezett. Másrészt viszont hallottam valami
érdekeset attól a pasastól, akinek a sarkon van egy helyes kis
ruhaboltja. Úgy hívják, hogy… Várjunk csak…
Lázasan lapozgatott a jegyzetfüzetében.
Jonny a plafonra emelte a szemét, és fejhangon utánozni
kezdte a bolttulajdonost.
− Carl-Johan Quist. Volt szerencsém beszélni vele szerdán,
miután von Knecht kizuhant az erkélyről. Azt mondta, semmit sem
tud. Hallotta, hogy valaki sikolt egyet az utcán, aztán „ó, jaj, olyan
borzasztó, az a szegény flótás ott hevert a járdán. Oda se tudtam
nézni, rögtön felhívtam a rendőrséget.” El tudom képzelni, miért
akarta, hogy felfigyelj rá. Szerintem bejössz neki.
Fredrik megmerevedett. Az arcán megjelent két hatalmas vörös
folt. Megsemmisítő pillantást vetett Jonnyra, majd lassan
összeszedte magát, és visszafogott dühvel beszélni kezdett.
− Veled ellentétben én tudok úgy is beszélni az emberekkel,
hogy nem taposom el őket. Így jutok eredményre. Te meg feszítesz,
azt képzeled magadról, hogy rohadt okos vagy, amikor kipréselsz
valakiből valamit! Holott valójában nem teszel mást, mint a marha
nagy öntudatodat erősíted!
Birgitta ott, a többiek szeme láttára szájon csókolta Fredriket.
A nyomozó még jobban elvörösödött, a fülei pedig már szinte
lángoltak. De az arca ragyogott. Jonnyról ugyanezt nem lehetett
elmondani.
Andersson úgy érezte, az irányítást sikerült elveszítenie. Hogy
visszaszerezze a tekintélyét, kifakadt:
− Mi a fene folyik itt? Hagyjátok abba a szívatást és a…
csókolózást! Nem az óvodában vagyunk! Gyilkossági ügyben
nyomozunk! Kollégák és hölgyek! Válasszuk külön a dolgokat!
Mindenkinek nagy erőfeszítésébe került komolynak maradni.
Fredrik újra kinyitotta a jegyzetfüzetét. Mintha mi sem történt
volna, ott folytatta, ahol abbahagyta:
− Itt van a neve. Carl-Johan Quist. Ismerte Pirjót, és tudta róla,
hogy von Knechtéknél takarít. A nő akkoriban szokott megérkezni,
amikor kinyitja a boltját. Ezért tűnt föl neki, amikor Pirjo szerda
reggel odament. Azt gondolta, biztosan mindenki hallotta a
hírekben, hogy Richard von Knecht meghalt. Figyelte Pirjót aznap
reggel. A nő tizenöt perc múlva jött ki az épületből. Éppen akkor,
amikor két riporter lépett be az üzletbe. Nem vásárolni akartak,
hanem kikérdezni a haláleset egyik szemtanúját. Quist elmondta
nekik, hogy csak azt látta, amikor a holttest becsapódott néhány
méterre a boltajtótól. Amikor meg kellett mutatnia a hiénáknak, hol
történt az eset pontosan, egy pillantást vetett a villamosmegállóba.
Ott látta Pirjót, amint egy nagy, világos színű kocsi lehúzott ablakán
hajol be. Valakihez beszélt, aki a kocsiban ült. A férfi azt mondta,
belevésődött a kép az agyába, mert elég nehezen hitte el, hogy bárki
is fel akarná szedni azt a kövér, lompos nőt. Az emlékkép akkor jött
elő benne, amikor azt olvasta az újságokban, hogy Pirjo meghalt a
berzeliigatani tűzben.
Andersson izgatottan hajolt oda Fredrikhez.
− Milyen márkájú volt az a kocsi?
Fredrik sajnálkozva intett a fejével.
− Sajnos Quist nem ért a kocsikhoz. Fogalma sincs. Nincs
jogosítványa, és sosem volt kocsija. Talán egy BMW vagy egy
Mercedes. Én Birgitta elméletére szavazok. Valaki átadta Pirjónak a
kulcsokat, hogy odamenjen az irodához és aktiválja a bombát. És ez
a valaki valószínűleg a kocsiban ülő ember volt.
Andersson közbeszólt.
 − A kulcsok. Mindig azok a kulcsok! Azt értem, hogy a gyilkos
odaadta neki az iroda kulcsait, hogy aktiválja a bombát. De miért
volt nála a garázs és a kocsi kulcsa is?
Hannu halkan megjegyezte.
− Hogy megszabaduljanak tőlük.
− A kocsikulcstól? Megszabaduljanak?
Andersson elhallgatott, és egyre növekvő tisztelettel nézett a
kölcsönkért kollégára.
− Hát persze! Hogy a gyilkos megszabaduljon a bizonyítéktól,
odaadja a kulcsokat Pirjónak. S talán azért is, hogy átverjen minket!
És sikerült is neki! De ennek vége. Most már van egy jó elméletünk.
Birgitta mérgesen csattant fel.
− Micsoda szemét alak! A biztos halálba küldött egy
háromgyerekes anyát! Szinte hallom is, ahogy beszél hozzá: „Kedves
Pirjo, lenne olyan kedves és kitakarítaná Richard irodáját? Már nem
lesz rá szüksége. De ha jönnek majd megnézni, rendben kell lennie.
És mellesleg, ha már arra jár, visszatenné ezeket a kulcsokat?
Köszönöm. Ha megteszi ezt a szívességet, dupla árat fizetek.”
Mindenki hallgatott. Nagy esély volt rá, hogy így hangzott el a
párbeszéd.
Irene szólalt meg elsőként:
− Három dolgot tudunk. Először is, a gyilkos hozzáfért
mindkét kulcscsomóhoz, amelyet Pirjo holtteste mellett találtak a
tűz eloltása után. Másodszor, Pirjo ismerte a gyilkost, és bízott
benne. Harmadszor, a gyilkos egy világos színű kocsival jár. Quist
szerint elég nagyméretű autóról van szó. Az aschebergi iskola tanára
szintén látott egy világos kocsit a gyilkosság estéjén. Sylvia BMW-je
piros. Ahogy a Porsche is. Viszont világos színű kocsija van Henrik
von Knechtnek. Egy Mercedes. Nem tűnt volna fel egy tanárnak
ilyen ismert márka?
− Nem feltétlenül. Futott a parkolóház felé, esett az eső. És
csupán messziről látta − vetette ellen Birgitta.
Andersson ránézett Fredrikre.
− Azonnal ide kell hoznod Quistet, hogy beszélhessünk vele.
Mivel ruhákkal dolgozik, lehet, hogy pontosabban meg tudja
határozni a színt. És próbáld rávenni, hogy mondjon valamit a
márkáról is!
− Rendben. Bár most eszembe jutott valami. A Köpcösnek van
egy fehér Mondeója. Vadonatúj, sötétített ablakokkal. Pazar.
 − Jól van. Azt a kocsit is ellenőrizd. Habár Quist valószínűleg
nem tud megkülönböztetni egy Golfot egy Mondeótól. Nem látta
véletlenül, ki ült a kocsiban?
− Nem. De az ablakok sötétek voltak.
− Henrik Mercedesének ablakai is sötétítettek.
Andersson vágott egy grimaszt.
− Rendben. Fredrik te beszélsz azzal a hom… boltossal. Jonny,
Hans és Birgitta követik a Köpcöst, amikor elengedik ebéd után.
Mint a piócák, tapadjatok rá! Ha szerencsénk van, elvezet a
gyilkoshoz. Legalábbis Bobo gyilkosához. Ti négyen viszitek a
hétvégi ügyeletet is. A többiek, akik a múlt hétvégén dolgoztak, most
szabadnaposak lesznek. De ma még mindnyájan újra ellenőrzünk
minden adatot. Irene és Tommy, ti végigmentek a Molinsgatanon, és
kikérdezitek az ottaniakat, nem látták-e Pirjót beszélni egy Mercedes
vezetőjével. Vagy bármilyen más márkájú kocsi vezetőjével. Ha már
a kocsiknál tartunk: kérdezzétek meg, látta-e valaki, milyen autó állt
a garázs előtt péntek éjjel a Molinsgatanon. Nagyon érdekes lenne
megtudni, milyen kocsi állt be a Porsche helyére aznap éjjel. Hannu,
szeretném, ha beszélnél Pirjo lányával. Van egy olyan érzésem, hogy
titkol valamit. Hogy megvédje az anyja emlékét vagy valami hasonló
okból. Nagyon furcsa, hogy nem mondta meg neki az anyja, hová
megy takarítani.
Hannu bólintott, de közben vállat vont. Nyilván nem hitte,
hogy bármire juthatnak ezen a vonalon.
A főfelügyelő feloszlatta a megbeszélést.
− Egész nap itt leszek, és talán a hétvége egy részén is.
Különben otthon is elértek.
Birgitta és Fredrik surrant ki elsőként a folyosóra, és a
főfelügyelő hallotta, hogy vidáman nevetgélnek. Hirtelen aggódni
kezdett. Birgitta járni fog Fredrikkel? Hogyan fogja ez befolyásolni
az ausztráliai utazást? És az a sok szöveg a függetlenségről meg a
férfiak követeléseiről!

A hőmérséklet nulla fok alá süllyedt, és az utakat fekete jég borította.

Az emberek óvatosan tipegtek a járdán, a mentők folyamatosan
szállították a kéz- és lábtöréses sérülteket a kórházakba.
Fredrik, Tommy és Irene a kocsiban ült. A padlón heverő
szatyorban különféle autómodellekről készült fényképek voltak.
Carl-Johan Quist nem akart elmenni a kapitányságra.
A karácsonyi szezon épp hogy elkezdődött, és nem zárhatta be
a boltját. Szombat délután három óránál előbb nem tudott volna
szabadulni. Utána viszont korlátlanul volt ideje. Fredrik úgy döntött,
ha Mohamed nem megy a hegyhez… Gyorsan ki kellett deríteniük,
milyen márkájú autóról van szó. A fejében még ott visszhangoztak
Jonny sértő szavai a reggeli megbeszélésen. De aztán az is eszébe
jutott, hogyan reagált Birgitta Jonny szavaira, és úgy érezte, minden
jó irányba halad.
Irenének sikerült találnia egy parkolóhelyet az
Aschebergsgatan túloldalán. Megegyeztek, hogy pontban egy órakor
találkoznak a kocsinál. Ha valaki tizenöt perc múlva nem ér oda,
annak villamossal kell visszamennie a kapitányságra. Fredrik
elindult a ruhabolt felé, hóna alatt a sötétkék nejlonszatyorral. Irene
és Tommy látta, hogy megcsúszik és majdnem elesik a zebra
közepén.
Irene nevetett.
− Még mindig húsz centivel a föld fölött jár. Birgitta csókjának
hatására.
− Nem csoda. Mindenki így érezne a helyében.
− Te is?
− Hát… egy kicsit biztosan…
Nevettek, és ettől egy kicsit felmelegedtek. Úgy döntöttek,
szétválnak. Tommy körbejár, és a garázs előtt parkoló autókról
kérdezget, Irene pedig Pirjóra és a világos színű kocsira fog
koncentrálni.
Az a villamosmegálló, ahol Pirjo álldogált, körülbelül negyven
méterre volt Quist boltjától. Mindig várakoztak a megállóban, mivel
ezen a ponton három villamos- és két buszvonal is keresztezte
egymást. Valószínűleg a most itt álldogáló embereket nem érdemes
megkérdezni. Inkább a boltokra és a cégekre kell figyelni.
A legközelebb egy képtár volt. A GALLERI UNO felirat cirádás
betűkkel díszelgett minden kirakatablakon és az ajtón is. Irene
megpróbálta kinyitni az ajtót, ám be volt zárva. Egy bélyeg nagyságú
feliratot ragasztottak az üvegre celluxszal. „Hétfő, kedd zárva,
szerda-szombat 12–17. Vasárnap 12–16.” Hát jó. Az UNO majd
később kerül sorra. A szomszédban egy apró cipőkellékes működött.
A pult mögött álló nő valaha szebb napokat látott, most azonban
piszkosfehér nejlonruhát viselt. A haja sokkal fehérebbnek tűnt,
mint a ruha. Ez tényleg egy működő bolt? Svédországban az
emberek általában nyugdíjba mennek 65 éves korukban, de ez a
hölgy legalább húsz évvel idősebb volt ennél. A hangja azonban
tisztán, erősen csengett.
− Jó napot. Segíthetek?
− Jó napot. A nevem Irene Huss nyomozó. Richard von Knecht
halálesete ügyében nyomozok.
Az idős hölgy áthajolt a pulton, és olyan izgatottan suttogott,
hogy a műfogsora kattogni kezdett.
− Képzelje csak, milyen izgalmas! Pont a bolt előtt! Követtem a
híreket a tévében és az újságokban.
− Gondolom, olvasta az újságokban, hogy kapcsolat állhat fenn
az eset és a Berzeliigatanon történt robbanás között.
− Hát persze, hogy van kapcsolat! És a takarítónő, aki
odaveszett! Mivel itt is takarított von Knechtéknél, nyilván van
valami köze a berzeliigatani tűzesethez is.
Karba tette a karját, és kihívóan nézett Irenére.
− A takarítónő a rejtély kulcsa − mondta Irene. −
Megpróbáljuk kideríteni, kivel találkozott élete utolsó napján. Múlt
hét szerdán. Számos tanú állítja, hogy tíz óra körül a
villamosmegállóban várakozott…
− Úgy is van. Én is láttam. Jó pár éve mindig láttam, hogy
hetente háromszor leszáll a villamosról. Általában délután három
körül ment el. De múlt szerdán már reggel tízkor hazament.
− Látta, hogy odamegy egy kocsihoz, és beszél a vezetőjével?
− Igen, így volt. De csak pár percig beszélhettek. A kocsi szinte
azonnal továbbhajtott.
− Milyen kocsi volt?
A beszélgetésük alatt először bizonytalanodott el az asszony.
− Milyen is?
− Igen. Milyen márkájú kocsi volt?
− Nem nagyon ismerem a kocsikat.
Irene sóhajtott, de próbálta elrejteni a csalódottságát.
− Nagy volt vagy kicsi?
− Nem is tudom. Elég nagy, azt hiszem − mondta aztán, és
elgondolkodva harapott az ajkába.
− Emlékszik a színére?
− Sajnos nem emlékszem. Talán barna. Vagy világosabb… De a
takarítónő fejkendőt viselt és egy sötétzöld dzsekit. Nagy, piros
bevásárlószatyor volt a kezében.
Ez egybeesett azzal a leírással, amelyet Marjatta adott
korábban az anyjáról.
− El tudná mondani, mi történt, amikor Pirjo odalépett a
kocsihoz?
− Hát… odasétált, aztán lehajolt és beszélni kezdett valakihez.
− Melyik oldalon állt?
− A járdán. A vezető lehúzta az ablakot az utasoldalon. De nem
láttam sokat, mert a kocsi eltakarta előlem a takarítónőt.
− Tehát a sofőr háttal volt önnek?
− Igen. Bár a kocsi ablakai olyan sötétek voltak, hogy alig
láttam valamit. De azt hiszem, a sofőrön egy világos dzseki volt.
− Férfi volt vagy nő?
− Nem tudnám megmondani. Talán férfi.
− Miből gondolja?
− Hát… elég magas volt. És amikor elhajtott, a takarítónő
integetett neki a kezével, így.
Az idős hölgy a kezével mutatta, mire gondol. Ez megerősítette
Irenét abban, hogy Pirjo bizonyára ismerte azt a személyt, aki
odaadta neki a kulcsokat. Reménykedve jegyezte meg:
− Emlékszik más egyébre is?
Tovább nem jutottak. Irene elkérte az asszony nevét, címét,
telefonszámát és a társadalombiztosítási számát. Ester
Petterssonnak hívták, és nyolcvankét éves volt.
− Elég szokatlan, ha valaki az ön korában még dolgozik.
Időszakos állás?
− Ó, nem, már hatvanegy éve vezetem a boltomat. Az apámé
volt, aki meghalt, ám az anyám nem értett az üzlethez, úgyhogy
nekem kellett átvennem a stafétabotot.
− Nem akar nyugdíjba vonulni?
− Nem! Mihez kezdenék nyugdíjasként?
Irene köszönettel elhárította a kávémeghívást, és megígérte,
hogy még benéz. Amikor becsukta az ajtót, egy kis harang csilingelt,
majd a lábkrémek, kenőcsök, hintőporok és szemölcstapaszok világa
bezárult mögötte.

Egy órára mindhárman visszamentek a kocsihoz. Tommynak új

hírei voltak az éj szaki kocsicseréről. Irene csak az idős hölggyel
folytatott beszélgetésről tudott beszámolni. Fredrik elég sokra jutott
Quisttel, aki most már csaknem biztosra állította, hogy a kocsi egy
nagyméretű szedán volt. Világos színű. Valószínűleg fehér vagy bézs.
Sötét ablakokkal. Azután meghívta Fredriket ebédre, amit ő
udvariasan, de határozottan visszautasított. Kifogásként
megemlítette, hogy a barátnőjével ebédel. Nem mintha valakivel
járna éppen, de van rá esély, hogy ez hamarosan megváltozik. Úgy
döntött, nem beszél Irenének és Tommynak erről a meghívásról. Ők
nem voltak olyanok, mint Jonny, de sose érne véget az ugratás. Jobb
a békesség.
Tommy elgondolkodva nézett az Aschebergsgatanon álló
szecessziós épület homlokzatára. Felpillantott a legfelső szint
márvány mellvédjére és a baljós erkélyre.
− Vajon otthon van Sylvia von Knecht? Szeretnék újra benézni
a garázsba.
Irene kinyitotta a kocsit, kivette Sylvia telefonszámát a dzsekije
zsebéből, és beütötte a számokat a mobiljába.
− Sylvia von Knecht lakása − válaszolta egy női hang, alig
érezhető finn akcentussal.
− Jó napot. A nevem Irene Huss nyomozó. Sylvia von Knechtet
keresem.
− Marstrandba ment. Az egyik ló beteg.
− És mikor jön vissza?
− Ma este.
− Hánykor?
− Nem tudom − válaszolta a nő hűvös, de barátságtalannak
nem nevezhető hangon.
Irene úgy döntött, szerencsét próbál.
− Maga Sylvia testvére, Arja Montgomery?
− Igen.
− Feljöhetünk egy pillanatra? Itt vagyunk az épület előtt az
Aschebergsgatanon.
Rövid csend után a nő bizonytalanul szólt bele a telefonba.
− Nem is tudom… Sylvia nem szereti, ha a rendőrség
szaglászik…
− Tudom. Egy kicsit törékeny az idegrendszere a tragédia óta.
De eddig mindig segített a nyomozásban. A mostani problémánkat a
maga segítségével is könnyedén megoldhatnánk. Be kell jutnunk a
molinsgatani garázsba. A kulcs Richard kulcscsomóján van, az
éjjeliszekrényén, a lakáskulcsok mellett.
Arja megadóan közölte:
− Megkeresem.
Néhány perc múltán visszatért:
− Megtaláltam. De le kell vinnem magukhoz, mert nem tudom
a bejárati ajtó kódját.
− Rendben. Itt várunk.

Arja sokkal fiatalabb volt, mint Sylvia. Irene meglepve látta, hogy
körülbelül vele egykorú. Nehéz volt hasonlóságot találni a két nővér
között. Arja csaknem tíz centiméterrel magasabb volt, nem tűnt
testesnek, de nem volt vékonycsontú sem. Szőke haja a válláig ért,
arccsontja kiemelkedett, nagy, tiszta, kék szeme és széles, tökéletes
fogsort rejtő mosolya kissé szabadkozva villant a rendőrökre. A
koszos férfiingre és a szakadt farmerra mutatva azt mondta:
− Elnézést, de segítek Sylviának a takarításban. Csütörtökön
lesz a temetés, és szeretné, ha a lakás rendben lenne.
Mit is mondott egyszer Sylvia? „Csak a finnek tudják, hogy kell
rendesen takarítani.” Úgy látszik, tartja magát ehhez az elvhez. Arja
kihúzta a kulcsokat a farmerja zsebéből.
− Ezek azok?
− Igen. Itt van az igazolványunk. Fontos, hogy tudja, kinek
adta oda a kulcsokat.
Irene előhúzta a rendőrigazolványát, Tommy és Fredrik pedig
követte a példáját. Arja futó pillantást vetett a kártyákra, és
bólintott.
Irene mosolyogva folytatta:
− Miután már egy ideje ezen az ügyön dolgozom, tudom,
milyen Sylvia. Leszidná, ha nem tudná megmondani, kinek adta oda
a kulcsokat. De most már látta az igazolványunkat, és biztos lehet
benne, hogy rendőrök vagyunk.
Arja először meglepődött, de aztán a zafírkék szemek játékosan
összehúzódtak. Meleg mosoly öntötte el a kellemes arcot.
− Látom, hogy ismerik az én kedves nővéremet. Vagyis a
féltestvéremet.
Ez megmagyarázta a köztük lévő különbségeket. Irene ismét
csak engedett a kíváncsiságának.
− Az apjuk vagy az anyjuk ugyanaz?
 − Anyánk. Sylvia apja meghalt negyvenkettőben, mikor a
finnek és a németek megtámadták a Szovjetuniót. Sylvia hét hónap
múlva született. Anyánk az apja egyik unokatestvéréhez ment
férjhez. Ő lett az én apám.
− A családi birtok megmaradt?
− Nem. A család birtoka a viborgi területen helyezkedett el,
amely a Szovjetunióhoz került. A háború után el kellett jönnünk.
− El még az édesapja?
− Nem. Tíz évvel ezelőtt halt meg tüdőrákban. Láncdohányos
volt.
− És hogy van az édesanyja? − kérdezte Irene, felnézve a lakás
felé.
Arja nevetett.
− Eléggé virgonc. Hetvennyolc éves. Csak azt hallja meg, amit
akar, de egyébként nincs vele semmi baj. A torra süti odafent a
süteményeket.
− Itt lesz a tor? Azt hittem, nagy vacsora lesz valamelyik
étteremben.
Arja lebiggyesztette a száját.
− Ha ismeri a nővéremet, tudja, hogy nagyon takarékos.
Valószínűleg a gyerekkori nélkülözés következtében. A látszatot fenn
kell tartani, de ne kerüljön semmibe! Sylvia úgy gondolja, hogy egy
kisebb uzsonna elegendő a közeli gyászolóknak. Találja ki, kinek kell
a szendvicseket elkészítenie!
Ismét mosolygott, majd elbúcsúzott a rendőröktől, és becsukta
maga mögött a bejárati ajtót.

A hatalmas, kétautós garázsban nem találtak piros BMW-t, de

Porschét igen. Becsukták az ajtót, és felkapcsolták a mennyezeti
világítást. A két szinttel feljebb lakó szemtanúnak igaza volt. Az ajtó
borzasztóan nyikorgott nyitáskor és csukáskor. A garázs mély és
széles volt. Az elülső részben bőségesen volt hely a kocsiknak. A
hátsó területet szemmel láthatóan raktározásra használták. A falon
futó polcokon több kartondoboz, létra, téli gumi, hólánc, síléc, kötél,
doboz és két, sötétzöldre festett versenybicikli sorakozott.
Irene alaposan körülnézett.
− A technikusok mindent megnéztek, átvizsgáltak?
Tommy megrázta a fejét.
 − Nem. Csak a kocsit. Találtak némi homokot és olajat a
csomagtartóban és a kocsi padlóján. A hátsó ülés és az első utas
oldali ülés előtt.
Kinyitották a Porsche apró csomagtartóját. Az alján tisztán
látszottak az olajfoltok, nagyjából egy érmének megfelelő
nagyságban. Némi homok és kavics tapadt hozzájuk. A kocsi
belsejében hasonló foltokat láttak a szőnyegeken. Nagyon szép autó
volt. Vezetni is nyilván nagy élmény lehetett. A fekete bőrborítás
férfias külsőt kölcsönzött a kocsinak. A kis átmérőjű, fekete
kormánykerék és a rengeteg kütyü a műszerfalon azt a benyomást
keltette az emberben, mintha egy pilótafülkében ülne. Irene
izgatottan ült be a volán mögé.
− Hahó, Irene, a nirvánában vagy, ugye? − Tommy hangja
visszahúzta Irénét a földre.
Álmatag hangon közölte:
− Nem akármilyen érzés egy ilyen kocsiban ülni.
− Csak nyugodtan élvezd ki. A magunkféle nem gyakran ülhet
Porschéban. De találtam itt valamit. Gyere csak!
Irene sóhajtva mászott ki a gyönyörű bőrülésből, és követte
kollégáját a garázs hátsó részébe. A polcok alatt, közvetlenül a fal
mellett nagy, zöld, fém benzinkanna állt. Tommy megpróbálta
kihúzni, és végül sikerrel járt.
− Üres. Csak egy kicsi maradt az alján.
− Mennyi fér egy ilyen kannába?
− Huszonöt-harminc liter. Garázsban vagy más zárt helyen
nem szabad benzint tárolni.
− De ez üres.
− Igen. De benzin volt benne − mondta Tommy, miközben
lecsavarta a kupakot, és beleszagolt a kannába.
− Lehet, hogy már akkor is üres volt, amikor idetették.
− Lehet.
− Lehet, hogy ezt a benzint használták a Berzeliigatanon?
− Én is pontosan erre gondoltam. De ennél jóval több benzinre
volt szükség.
Körbejártak és végignézték a polcokat. Irene vette észre a
sárga-fekete locsolócsövet. Körülbelül másfél méteres lehetett.
Diadalittasan felkiáltott.
− Nézzétek! Azt hiszitek, hogy ez locsolócső? Nem, nem!
Fredrik és Tommy döbbenten bámult rá. Aztán mindketten a
slagra néztek. Először Tommynak esett le.
− Ez az! Igazad van!
Fredrik csak sóhajtott.
− Én még mindig azt hiszem, hogy ez egy locsolócső darabja.
Irene és Tommy megrázta a fejét, és egyszerre közölte.
− Ez szívócső.
Irene odalépett a feltekert locsolócsőhöz. A levágott darab
ebből származott. A vágás éle pontosan illett a másik végéhez. Irene
szíve gyorsan vert.
− Ez az! Ez tartott neki olyan sokáig a garázsban. A
bombakészítőnk levágott egy darabot a csőből, és szívócsőként
használta, hogy benzint töltsön át a fémkannából a műanyag
kannába. Vagy műanyag kannákba − tette hozzá.
Tommy helyeslően bólogatott.
− Igen! De több benzinre volt szüksége. Gondolod, hogy
kiszívta a kocsi benzintartályából is?
Mindnyájan a Porschéra néztek. A BMW is ott volt. Két autó
már jelentős mennyiségű benzint jelentett. Irene hosszasan nézte a
Porschét. Végül azt mondta:
− Azt hiszem, tudom, miért vitte el a Porschét és nem a saját
kocsiját.
Felvette a kocsikulcsot, bemászott a vezetőülésbe és beindította
a motort. A szíve ismét izgatottan dobogott, amikor ránézett a
kijelzőre.
− Nézzétek, a tank majdnem üres!
− Állítsd le, mielőtt megfulladunk szén-monoxid-mérgezésben!
Tommy köhögve nyitotta ki a garázsajtót. A kinti levegő sem
volt sokkal tisztább.
Irene sajnálkozva állította le a motort. Az autó finoman
dorombolt. Irene felvázolta a forgatókönyvet.
− A bombakészítő éjfél után ért ide. Tudta, hogy van benzin a
kannában és a kocsikban is. A saját kocsijába is tankolt. Amikor
ideért, észrevette, hogy a Porsche tankja csaknem üres, kevesebb
mint ötven kilométerre elegendő a benzine. Ezért kiállt a Porschéval,
és beállt a helyére a saját kocsijával, így zavartalanul kiszívhatta a
benzint a műanyag kannákba. Annyit persze hagyott a kocsijában,
hogy biztonságosan hazaérjen. A Porschéban talált olajfoltok
valószínűleg a kannáktól származnak, mert lerakta őket a garázs
padlójára. Az aljuk biztosan olajos lett.
 Fredrik közbevágott.
− És miért nem a saját kocsijával ment a Berzeliigatanra?
− Nem akarta, hogy észrevegyék a környéken a kocsit. Nehéz
lett volna megmagyarázni, mit keresett ott az éjszaka közepén. Von
Knecht autója is feltűnő volt, de mégsem volt annyira kockázatos
azzal mennie − mondta Irene.
Ez logikus magyarázatnak tűnt. Tommy bólintott, és elvette a
slagdarabot.
− Vigyük el a laborba, hogy lássuk, tényleg volt-e benne benzin.
Bár ha megszagoljuk, biztosak lehetünk benne. Ki kell majd hívnunk
a technikusokat, hogy vegyenek mintát az olajfoltokból, ha még nem
tették meg. Utána összehasonlíthatják az eredményt a kocsiban
talált foltokkal.
Kimentek, és becsukták a nyikorgó ajtót. Tommy
elgondolkodva nézett a vaskos, szürkére festett ajtókra.
− Mi lenne, ha találnánk olyan szemtanút, aki látta, amikor a
kannákat betették a Porschéba? De akkor éppen senki sem járt erre.
Valószínűleg pont akkor történt, amikor a fent lakó letette a babát
aludni.
Irene megveregette a kollégája karját.
− Tommy, már máshol is láttunk műanyag kannákat: Charlotte
és Henrik garázsában. Nem is olyan régen. Ugorjunk el arrafelé, és
nézzük meg alaposabban. A kulcsokat magunknál tartjuk, és
odaadjuk a technikusoknak. Azt hiszem, itt az ideje, hogy újra
beszéljek Sylvia von Knechttel. Bár valószínűleg én vagyok az utolsó,
akit látni szeretne. Valahogy mindig olyan kurtán-furcsán alakulnak
a beszélgetéseink.
Tommy elmosolyodott.
− Talán itt az ideje, hogy egy tapasztalt férfi jelenjen meg. Mint
például én.
− De jó ötlet!

Visszamentek Örgrytébe, és benéztek Henrik von Knecht továbbra is

nyitott garázsába. A két DESZTILLÁLT VÍZ felirattal ellátott kanna
még mindig a sarokban állt. Irene lecsavarta a kupakot, beleszagolt
az egyikbe, de csak állott vizet érzett.
− Tízliteresek. Tökéletesen megfelelnek a célnak. Könnyű vinni
őket. Öt vagy hat elég lenne a bombához. Ki kell majd kérdeznünk
Henrik von Knechtet egy kicsit részletesebben erről. A felesége még
nem jött haza, ugye?
Amikor becsöngettek, senki sem nyitott ajtót. Körbejárták a
házat, és benézegettek az ablakokon. Irene a hátsó kert egyik
túlméretezett virágágyása mellé állva éppen belátott a konyhába. A
mosatlan edények eltűntek. Minden tiszta és rendes volt. Henrik
soha nem jönne rá, hogy a feleségének látogatója volt. Igaz, hogy
egyenesen Marstrandra ment, ha igaz, amit Charlotte mondott. Ő
pedig az egyik barátja házibulijában fogja múlatni az időt…
Irene gondolatmenetét egy harsány hang szakította félbe:
− Ne mozdulj, vagy lövök! Kihívtam a rendőrséget, és
bármelyik percben itt lehet!
Irene megfordult, és egy puska csövével nézett szembe. A
fegyver remegett az idős, kopasz, testes férfi kezében.

A három detektívnek már majdnem sikerült meggyőznie a fegyveres

férfit arról, hogy ők maguk a rendőrség, amikor a járőrkocsi
megérkezett. A két rendőr fegyverrel a kézben közeledett a ház felé.
Szerencsére az egyikük Hans Stefansson volt. Vagy éppen
szerencsétlenségükre, Irene nem tudta eldönteni. Egy dologban
azonban biztos volt. Az a történet, hogy egy öregember hogyan
tartotta sakkban a három nyomozót egy sörétes puskával, már
délután mindenki előtt ismert lesz a kapitányságon.
A szerencsétlen idős férfi rendkívül zavarba jött, amikor
rádöbbent a tévedésre. Éles hangon védekezett:
− Az ember nem lehet elég óvatos manapság. A feleségem is
látott pár gyanús alakot a közelben ólálkodni, akik a kocsikat
nézegették Azt hittem, betörők!
Irene gyanította, hogy a feleség volt az a nő, aki a függöny
mögül leste őket korábban, amikor Charlotte házát figyelték. Irene
bizalmas hangon közölte a testes szomszéddal:
− Henrik von Knechtet kerestük, de hiába. Nem tudja, hol
lehet?
Biztosra ment, mivel tudta, hogy Henrik Stockholmban van. A
szomszéd azonban valószínűleg ezt nem tudta. A férfi megrázta
kerek fejét, és közölte:
− Henrik von Knecht? Ő szinte sosincs itthon. Egy ideig azt
hittük, hogy elváltak. De múlt héten újra láttuk.
 − Tegnap beszéltünk Charlottéval, és szeretnénk újra elérni.
Mindent ellenőriznünk kell, újra és újra, ha gyilkossági ügyben
nyomozunk.
A szomszéd megértően bólintott. De amikor egy kicsit
gondolkodott, morogva folytatta. Legalább most kipanaszkodhatta
mágát.
− A feleségét sem sokat látni. Például sosincs kint a kertben.
Pedig elkelne egy kis gondoskodás! Mindig nekünk kell a telkeink
közötti sövényt rendbe tenni. Ők sosem foglalkoznak a saját
oldalukkal. Így minden évben nekem kell megnyírnom. Minden
áldott évben!
− Nincs kertészük aki elvégezné a munkát?
− Nincs, pedig megengedhetnék maguknak! Persze,
egyszerűbb, ha én megcsinálom az egészet! Erre számítanak!
Irene együtt érzőn csóválta meg a fejét, és odament az
ominózus sövényhez.
− Amikor a férje távol van, sok barátja vagy rokona látogatja
meg Charlotte von Knechtet?
− Nem − hangzott a kurta, de határozott válasz.
Valami volt a hangjában. Irene érezte, hogy most nem szabad
engednie.
− És rendez néha bulikat? Azt gondolná az ember, hogy elég
magányos lehet ebben a hatalmas házban.
A szomszéd elbizonytalanodott. Irene úgy érezte,
visszafogottságot hall a hangjában, amikor válaszolt.
− Ebben az évben nem nagyon voltak partik. A ház legtöbbször
üres. De néha persze voltak… látogatói.
− Férfilátogatók?
A férfi arca elvörösödött. Valószínűleg szégyellte egy kicsit,
hogy a függöny mögül leste ezeket az alkalmakat. Kik azok a
szerencsések, akik bejuthatnak a gyönyörű von Knecht asszonyhoz?
Ami őt illeti, ez szóba sem jöhetett. Számos okból sem. De
álmodozni lehetett. És irigykedve lesni azokat, akik bebocsátást
nyertek a szépséghez.
Irene pontosította a kérdését:
− Több különböző férfi vagy egy konkrét férfi?
A szomszéd lassan kezdett rájönni, hogy tulajdonképpen
kihallgatják, de már túl késő volt meghátrálni. Aki á-t mond,
mondjon bé-t is. Zavartan rugdosta a gyep szélét a cipője orrával,
miközben a foga között motyogott valamit.
− Elnézést, nem értettem! − mondta Irene.
A férfi feladta és kifakadt.
− Régebben többféle kocsit is láttam, amelyek érte jöttek.
Olykor éjszaka is itt állt a kocsi. De nem túl gyakran.
− Milyen gyakran?
− Hát… körülbelül tízszer.
Ha azt mondta, tízszer, akkor biztosan tízszer volt ilyen eset.
− Azt mondta, régebben. Mostanában nem így volt?
A szomszéd még jobban zavarba jött. Egyik lábáról a másikra
állt.
− Nos, igen. Tavaly ősszel egy piros Porsche járt érte. Az első
néhány alkalommal nem törődtünk vele, mivel felismertük az
apósát. Láttuk a fényképét az újságokban is. De aztán egyik
alkalommal… éjszakára is itt maradt.
− Ez mikor történt?
− Augusztus végén, talán szeptember elején. Persze, ez nem
feltétlenül jelent semmi… rosszat. Tudtuk, hogy az apósa az, Richard
von Knecht. De az ember azért elgondolkozik… Mindig akkor jött,
amikor a fia, Henrik nem volt itthon. És hát szinte sosincs itthon. Az
anyósát sosem láttuk itt.
Irene szíve egyre gyorsabban vert. Úgy érezte, a többiek is
hallják az ütemes dobbanásokat. Mindegyikük döbbenten nézett az
idős emberre. Felfogta vajon, hogy mit közölt éppen? Valószínűleg
igen. Látták rajta, hogy már végiggondolta, mit jelenthet mindez, és
arra a következtetésre jutott, hogy valamilyen helytelen dolgot. Ez
volt az egyetlen logikus következtetés.
Megköszönték az értékes információt, és azt mondták a
szomszédnak, hogy a további részletek érdekében még jelentkezni
fognak. Amikor a férfi elindult hazafelé, még egyszer rátette a kezét
Irene karjára.
− Ne haragudjon, amiért magára fogtam a puskámat. Nincs
megtöltve… Nem találtam a lőszert. Meg kell mondania von Knecht
asszonynak, hogy én közöltem az előbbieket?
A hideg ellenére a férfi homlokán gyöngyözött a veríték. Irene
megnyugtatóan paskolta a húsos kezet, majd a legbiztatóbb rendőri
hangán válaszolt.
− Nem, hacsak nem derül ki, hogy ez az információ a nyomozás
további szakaszában döntő fontosságúnak bizonyul. Jelenleg csupán
egy a számos nyom között. Ha szükséges, eskü alatt kell majd
nyilatkoznia erről a bíróságon. De pillanatnyilag semmi sem mutat
arra, hogy ez be fog következni. Ha mégis, akkor időben értesíteni
fogjuk.
A hivatalos hangon közölt mondatok mindig megnyugtatják az
embereket. Azt az érzést erősítik, hogy a hatóság ura a helyzetnek.
Ami a három nyomozó esetében jelen pillanatban erős túlzás volt. Az
egész nyomozás a feje tetejére állt!
Miután a szomszéd a puskája csövét a nedves füvön húzva
visszatotyogott a házba, Irene odafordult a járőrökhöz.
− Stefansson, régóta ismerjük egymást, igaz?
Hans Stefansson bólintott, és kíváncsian nézett Irenére.
− Semmilyen körülmények között, ismétlem, semmilyen
körülmények között nem beszélhettek arról, amit ez a szomszéd
most elmondott nekünk. Pontosan megírjátok szépen a jelentést
arról, mi történt itt, de egy szót sem szóltok a többiről. Becsszóra?
Irene kinyújtotta a kezét, Stefansson pedig kezet fogott vele. A
kollégája egy fiatal rendőr volt, aki szemmel láthatóan egy kukkot
sem értett az egészből. De amikor ő is kezet fogott Irenével,
ünnepélyes komolysággal nézett rá.
A két rendőrjárőr beült a kocsiba és elhajtott. A három
nyomozó ott maradt a kertben. Egymásra néztek, de már alig látták
egymást a szürkületben.
Végül Tommy törte meg a csendet:
− Beszélnünk kell. És ennünk is! Már majdnem fél négy.
− Kínai, a Södra Vägenen?
− Tökéletes.
A tízperces úton egyikük sem szólt egy szót sem.
 Tizenhetedik fejezet

Rajtuk kívül senki sem volt a kínai étteremben, ennek ellenére egy
hátsó bokszot választottak. Négy vegyes tálat rendeltek, hozzá egy-
egy könnyű sört. Az étel néhány perc múlva meg is érkezett. Amíg ki
nem ürült a tányéruk, nem beszélgettek.
Végül Irene kezdett bele:
− Henrik és Charlotte az a két személy, akikkel beszélnünk kell,
nem is annyira Sylvia. Ez viszont nehéz lesz, mert csak a szóbeszédre
alapozhatunk.
Fredrik közbevágott:
− Henrik gyanús. Akár fogadni is mernék, hogy ő a
bombakészítő! Könnyedén megszerezhette a kulcsot a garázshoz és a
Porschéhoz, és van egy nagy, világos színű, sötétített üvegű autója. A
garázsában pedig műanyag kannákat tart.
Tommy bólintott.
− Egyetértek veled. Sok minden utal arra, hogy Henriknek köze
van a bombához. De miért? Miért akarta volna felrobbantani az
apját? Miért csalta volna oda Pirjót azon a napon? És miért
robbantotta volna fel Bobo Torssont?
Irene lelkesen gesztikulált a kezével, miközben a saját elméletét
magyarázta.
− Azt hiszem, az a legkönnyebben megválaszolható kérdés,
hogy miért csalta Pirjót a lakásba. Minden balul ütött ki. Már persze,
ha ő a bombakészítő.
− Balul?
− Igen. Ne felejtsétek el, a bombát négy nappal azelőtt
készítették, hogy Richard von Knechtet megölték. Ha nem fázott
volna meg, hétfőn elment volna a berzeliigatani irodájába. De nem
ment. És kedden sem. Kedd este meggyilkolták. Tudjuk, hogy
Henrik nem lehetett a gyilkos, mert ő és az anyja éppen akkor
érkezett haza, és mindketten lent álltak az utcán. De Henrik közben
tudta, hogy ott egy élesítésre váró bomba az irodában. Bárki nyitja ki
az ajtót, halál fia. Ki az a személy, aki erre a legesélyesebb?
 Kérdőn nézett a kollégáira. Mindketten nagyon koncentráltak.
Tommy válaszolt elsőnek.
− Sylvia von Knecht. Nyilván Sylvia von Knecht, aki felmérte
volna az örökségét.
− Pontosan. És egyben Sylvia az utolsó ember, akit Henrik meg
akarna ölni. Ahogy már mondtam, az volt a probléma, hogy nem volt
hátsó kijárat a lakásból. Ha lett volna, Henrik visszamehetett volna
leszerelni a bombát. Nyilvánvalóan még azt sem merte megtenni,
hogy résnyire kinyitja az ajtót és kiakasztja a gyújtózsinórt. Inkább
egy jelentéktelen csalit áldozott fel, Pirjót.
Fredrik izgatottan hajolt át az asztalon, és észre sem vette,
hogy belekönyökölt egy olyan tányérba, amelyben édes-savanyú
szósz maradt. Irene éppen szólni akart neki, hogy menjen ki a
mosdóba, és azon nyomban öblítse ki a foltot, de még időben
meggondolta magát. Fredrik egy távoli pontra szögezte a tekintetét,
miközben átszellemülten beszélt:
− Honnan tudhatta Henrik, hogy Pirjo a Molinsgatanon van?
Az egész város tudta, a takarítónőt kivéve, hogy Richard meghalt.
Nem lett volna logikusabb feltételezés, hogy Pirjo is tudja, mi történt
este? Ha pedig tudta volna, akkor bizonyára otthon marad másnap
reggel.
Irene és Tommy elgondolkodva bólogatott.
− Be kell mennünk a városba, és beszélnünk kell a
főfelügyelővel. Valószínűleg Henriket kell figyelnünk, nem a
Köpcöst. Talán meg kellene kérnünk a kábítószereseket, hogy
segítsenek ebben − mondta Irene, bár különösebb reményt nem
fűzött az utolsó megjegyzése valóra válásához. Irene Fredrikhez
fordult:
− Beosztottátok már a Köpcös megfigyelését?
− Igen. Most Birgitta van ott hatig. Hans Borg váltja, én pedig
éjfélkor. Jonny szombaton reggel. És így tovább.
− Ha a megfigyelést áthelyeznénk Marstrandba, azzal nem
lenne semmi gond, nem igaz? Charlotte szerint Henrik tízig nem
megy haza. Holnap este, persze.
Tommy belekortyolt a kávéjába.
− Gondoljátok, hogy ha figyeljük Henriket, azzal elérünk
valamit? Hazajön, fáradt és kimerült lesz az aukciók után.
Valószínűleg leül, és kisuvickol valamilyen páratlan darabot. Azután
lefekszik.
 Irene próbálta meggyőzni.
− De most végre konkrét nyomokat követhetünk! Abban nem
is vagyunk biztosak, hogy a Köpcösnek van-e közvetlenül köze az
egész ügyhöz. Szerintem beszéljük meg a főnökkel. És mi a
véleményetek a szomszéd történetéről? Charlotte és Richard között
volt valami?
Mindhárman elgondolkodtak.
− Úgy tűnik.
− Sok minden ezt bizonyítja. Különösen az, hogy együtt
töltötték az éjszakát.
− A nyomozás elején azonnal kizártam volna ennek a
lehetőségét. De most, hogy egy kicsit jobban megismertük Richard
és Charlotte igazi személyiségét, azt mondom, ez már egyáltalán
nem elképzelhetetlen feltételezés! − tette hozzá Irene.
Fredrik ismét nagyon izgatott lett. Irene átnyúlt az asztalon, és
arrébb húzta a szószos tányért. A nyomozó lelkesen előrehajolt, és
meg akarta győzni a többieket.
− Így megvan Henrik indítéka is a gyilkosságra. Féltékenység!
A saját apja és a felesége! Ez valódi indíték lehet!
Irene ellentmondott.
− Nem hiszem, hogy Henrik képes lenne igazán féltékeny
lenni. Vagy hogy bármilyen komoly érzelemre alkalmas lenne. A
régiségeken kívül nem hozza lázba semmi. Elképzelhető még egy
indíték. A legkézenfekvőbb és a legősibb − a pénz, természetesen.
Tommy meglepődött.
− Miért? Nem Sylvia örökli a vagyont a férje után?
− De igen. Kivéve egy életbiztosítást. Sylvia maga beszélt róla
nekem. Ő és Henrik félmilliót kap évente Richard halála után tíz
éven át.
Fredrik füttyentett egyet.
− Henrik és Richard nem nagyon kedvelte egymást, igaz?
− Nem voltak épp ellenségek. De Sylvia szerint Richard soha
nem tudta elfogadni, hogy a fia személyisége megváltozott a
betegsége után.
Irene rápillantott az órára. Fél öt is elmúlt már.
− Telefonálnunk kell, hogy megtudjuk, bent van-e még
Andersson. Be kell mennünk, hogy beszámoljunk arról, amit ma
megtudtunk. Majd ő eldönti, mi legyen a következő lépés.
Irene vezetett, Fredrik mellette ült, Tommy pedig hátul. Miután
sikerült lehagyniuk a Södra Vägenen álló kocsisort, Fredrik
előrehajolt és bekapcsolta a rádiót. Felharsant egy sláger.
Mindnyájan hangosan és egy kicsit hamisan énekelték a refrént.
Amikor a zene elhalkult, jókedvűen nevetgéltek tovább. Kellemes
férfihang szólalt meg a rádióban. „Ezzel a Dallamvilágnak vége. A
Hármas csatornát hallják. És most következzenek a hírek
háromnegyed ötkor.”
Irene reflexszerűen beletaposott a fékbe, és egy taxi csaknem
belehajtott hátulról.
A kollégái egyszerre kiáltottak fel:
− Mi a fenét csinálsz? Vigyázz, jön a taxi!
Irene összeszedte magát, és az indexet kitéve elkanyarodott a
Burgårdsgatanra. Leállította a motort, és felhangosította a rádiót. A
szemét le sem vette a készülék kijelzőjén fel-felvillanó vörös és zöld
fényről. Megbabonázva suttogott.
− Figyeljétek, fiúk! Hallgassátok csak!
„…a tegnapi demonstráción nem történt semmilyen rendkívüli
esemény. A rendőrség…”
Fredrik mérges volt.
− Majdnem balesetet okoztál! Akkor holnap mi is benne
lettünk volna a hírekben. „Három rendőr súlyos közlekedési
balesetet okozott a csúcsforgalomban tegnap, mivel a sofőr agya
hirtelen meghibásodott.”
Tommy nevetett, de Irene legyintett, és nem vette le a szemét a
rádióról.
− Nem hallottátok, hogy valami reccsent?
Fredrik és Tommy összenézett, ahogy csak két férfi tud
összenézni egy nő háta mögött. Fredrik mutatóujja a halántéka
mellett köröket írt le a levegőben. Irene észrevette, és ő is nevetni
kezdett.
− A reccsenés oka az, hogy Charlotte alibije megreccsent. Ötkor
nem mondanak híreket a rádióban! Háromnegyed ötkor igen, de
ötkor nem!
A két nyomozó felfogta, miről beszél Irene. Így Charlotte nyert
egy negyedórát, amely alatt bőven odaérhetett a Mölndalsvagenről a
Molinsgatanra.
Tommy ocsúdott fel elsőként.
− Tényleg nem mondanak öt órakor híreket?
 − A nagy rádióállomásokon nem. És mivel Charlotte autója
vadonatúj volt, amikor kedd délután elhozta a Volkswagen
kereskedésből, nem hiszem, hogy rögtön behangolta volna
valamilyen kisebb helyi adóra a készüléket.
Tommy előrehajolt a két ülés között.
− Szerintem igazad van, Irene. Elkezdhetjük figyelni Charlottét
és Henriket. Az persze nyilvánvaló, hogy már megtették, amit
akartak. Most csak kivárnak. Ha lenne némi bizonyítékunk! Kellene
valaki, aki látta Charlottét a Molinsgatanon a gyilkosság estéjén.
Vagy valaki, aki látta Henriket a kannákkal bíbelődni a Porsche
mellett. De nincs senki! Olyan átkozott szerencséjük volt! Csupán
véletlen egybeesések és találgatások vannak!
Irene helyeselt, és beindította a kocsit. Megpróbált a
szokásosnál is jobban figyelni a vezetésre, de nem ment könnyen.

Andersson főfelügyelő egy kis darab vécépapírba fújta az orrát. Fájt

a feje, folyt az orra, és a szemei majd kiugrottak a helyükről. Éppen
azt fontolgatta, hogy hazamegy, iszik egy forró konyakos teát, aztán
lefekszik. Ekkor futott be a három nyomozó. Andersson csendesen
szipákolva hallgatta végig a beszámolójukat a napi eseményekről és
a von Knecht-ügy legújabb részleteiről.
Egy ideig csendben ült és gondolkodott. Végül megszólalt:
− A fene vigye el! Charlotte és Richard von Knecht! A szomszéd
elbeszélése után ez a logikus következtetés. De bizonyíték is kell.
Nem túl jó ötlet Henriket vagy Charlottét figyelni. Bizonyítékokat
kell szereznünk, és ha lehetséges, olyasmit, amely megállja a helyét a
bíróságon. Lehetséges, hogy együtt tervelték ki a gyilkosságot?
Tommy megrázta a fejét.
− Beszéltünk erről, de nem hisszük, hogy ez történt. Sok
minden arra mutat, hogy a bombarobbantást és a gyilkosságot két
különböző ember követte el. Ha Charlotte tudta volna, hogy Henrik
elhelyezett egy bombát a Berzeliigatanon, akkor nem kockáztatta
volna meg a gyilkosságot. Csupán meg kellett volna várnia, amíg
Richard von Knecht besétál az irodája ajtaján.
Andersson vörös szemekkel nézett Tommyra.
− Gondoljátok, hogy Charlotte a gyilkos?
Tommy bólintott.
− Nincs elfogadható indíték, de ő az egyetlen, akinek nincs
alibije. Irene rájött, hogy a rádióban nem mondanak öt órakor
híreket. Úgyhogy már öt előtt eljött az autókereskedésből. Mindent
jól kitervelt, ha figyelembe vesszük, milyen ügyesen elcsábította azt
a kisfiút. És neki is sok lehetősége volt arra, hogy megszerezze a
kulcsokat.
A kulcsok. Irene fejében pár pillanatnyi világosság gyúlt, de a
főfelügyelő szavai megzavarták.
− Hannu ma ismét beszélt Pirjo gyerekeivel. Az egyik kisfiúnak
hirtelen eszébe jutott, hogy szerda reggel telefonált egy férfi, és
Pirjót kereste. Pirjo akkor már elment a von Knecht rezidenciára
takarítani. A kisfiú megmondta ezt a telefonálónak. A lány nem
tudott a hívásról, mert ő akkor iskolában volt már. Kész szerencse,
hogy Hannu még egyszer kikérdezte a fiúkat.
Fredrik csaknem hanyatt esett, amikor felugrott a székéről.
− Én is ezt mondtam! Honnan tudta a gyilkos, hogy Pirjo nem
tud Richard von Knecht haláláról? És hogy ugyanúgy elmegy
takarítani szerda reggel? Most már tudjuk − telefonált, hogy biztos
legyen a dolgában.
Rápillantott az órájára.
− Elnézést, de sietnem kell leváltani Birgittát.
A másik három nyomozó szó nélkül mosolygott. Mindenki
tudta, hogy Birgitta hatkor végez a beosztás szerint, Fredrik pedig
csak éjfélkor kezdi a szolgálatot. Fredrik arcszíne közelíteni kezdett
Andersson orrának színéhez, amikor mellékesen megjegyezte:
− Később találkozunk. Jó hétvégét azoknak, akiknek
szabadnapjuk lesz.
Tommy gyorsan válaszolt.
− Neked is, neked is. Gondolom, jó lesz…
Fredrik úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést.
Kisietett az ajtón.
Tommy felnevetett.
− Ez a fickó eljátszhatná Lucát az idei színjátszó fesztiválon. Ha
mögé settenkednénk, és a fülébe súgnánk, hogy Birgitta! Birgitta!,
úgy elpirulna, hogy a fülei fényénél megrendezhetnénk a Luca-
székfaragó versenyt!
Irene tréfásan megfenyegette az öklével.
− Ne cikizzük őket! Szerintem aranyosak!
Andersson felhúzta a szemöldökét. Bosszankodva jegyezte
meg:
 − Aranyosak? Két rendőrről beszélünk! Nem aranyosaknak kell
lenniük, hanem ügyesen kell dolgozniuk! A munkahelyi kapcsolat
nem helyes… Csak bajt…
Szerencse, hogy tüsszentenie kellett, így Irenének nem kellett
meghallgatnia, hogy a bajt mindig a nők okozzák a munkahelyeken.
Pontosan el is tudta képzelni, hogyan fejeződött volna be a mondat.
Gyengéden szólalt meg:
− Most már tényleg haza kellene menned, hogy ágyba bújhass.
Andersson mérgesen nézett rá. Utálta az ilyen anyáskodást.
− Igen, mama! − mondta utálatosan.
Szarkasztikus megjegyzésnek szánta, de kissé erőtlenre sikerült
a gúny. Nagyon fáradt volt. Talán láza is lehetett. Mit is akart még
mondani? Hirtelen eszébe jutott.
− Hannu talált ma még valamit. Miután Richard von Knecht és
Valle Reuter megebédelt, Richard elment a bankba, és kivett tízezer
koronát. Négy óra körül.
A két nyomozó meglepődött.
− Valle miért nem mondott erről semmit nekünk?
− Jó kérdés. Meg tudnád kérdezni tőle, Irene? Szereti a
rendőrnőket. Hannu egy órával ezelőtt telefonált. Még egyszer körbe
akar járni és kérdezősködni, ezért nem jött be.
− Melyik bankba ment?
− Az SE-Bankba a Kapellplatsenen. Az a kérdés, mit csinált a
pénzzel.
Megcsörrent a telefon. A főfelügyelő villámgyorsan felkapta a
kagylót.
− tt Andersson… Igen… A fene vigye el! Várd meg Irénét és
Tommyt a bejáratnál. Negyedóra múlva ott lesznek.
Energikusan letette a telefont, és összecsapta a tenyerét.
− Hannu volt. A pékségből telefonált, sikerült még zárás előtt
beszélnie az alkalmazottal. Richard von Knecht vásárolt két
szendvicset kedd délután. Négy óra körül. Nagyjából másfél órával
azelőtt, hogy meggyilkolták.

Valle Reuter szerencsére otthon volt. Irene épp fel akarta adni,
amikor sok-sok csengetés után a férfi felvette a telefont. Irene
bemutatkozott.
− Jó napot. Irene Huss nyomozó vagyok. Nem okozna
problémát, ha átmennék? Egy új információhoz jutottunk a
nyomozás során.
− Örömmel látom. Kóstolt már Neil Ellis borokat?
Irene motyogott valamit, ami igennek és nemnek is elment.
Valle közölte, hogy van néhány üveg belőle, úgyhogy kellemes
estének néznek elébe.
Irene kissé zavarban volt, amikor letette a telefont.
− Szerintem azt hiszi, hogy Birgitta vagyok. A bájos Birgittát
ugyanis épp most hívta meg egy kis borkóstolásra − közölte
kuncogva.
Tommy felnevetett.
− Nem is zavarnám meg a meghitt együttlétet. Mit szólnál, ha
inkább kimennék Sylvia von Knechthez? Talán kint maradt
Marstrandon.

Tommy a mobiljáról hívta fel Sylvia von Knechtet. Csalódott

arckifejezéséből Irene arra következtetett, hogy maga Sylvia vette fel
a telefont, aki nagy nehezen beleegyezett „egy kis beszélgetésbe”.
− De ne legyen túl hosszú. Itt van velem az idős édesanyám.
Irene hallotta a nő rekedt hangját, bár Tommy szorosan a
füléhez tartotta a telefont. Amikor letette, Irene felhorkant.
− Az idős édesanyja! Aki elég jól van ahhoz, hogy süteményeket
süttessen vele a temetésre, bár van egy nagyon jó kis pékség a
szomszédban. Tudom. Mindent megkóstoltam, amijük csak van.
Irene kicsit émelyegve gondolt vissza a kutyás hölgynél
elköltött uzsonnára.
− Ez ugyanaz a pékség, ahol Richard von Knecht a
szendvicseket vette?
− Igen.
Irene lassított és kitette az indexet. Körülbelül ötven méterre a
kérdéses épülettől meglátott egy szabad parkolóhelyet. Leparkolt,
majd elindultak a bejárati ajtó felé. Irenének támadt egy ötlete.
− Ne felejtsd el megkérdezni Sylviát a szendvicsekről. Azt
mondta, nem talált szendvicseket a hűtőben, amikor szerdán
hazaért.
Tommy nevetni kezdett.
− Képzeld, ha a technikusok falták fel őket. Hogy ne menjenek
kárba. Talán azt gondolták, Sylvia úgysem jön haza egy ideig, mivel a
pszichiátriára vitték.
Irene ránézett.
− Jó ég! Ez tényleg lehetséges! Majd meg kell kérdeznünk őket.
Ne felejtsük el!
Odaértek az ajtóhoz. Hannu egyszer csak hang nélkül
megjelent mellettük.
− Hahó!
− Úristen! De megijesztettél! Szia!
− Szia, Hannu. Szerintem az lesz a legjobb, ha feljössz velem a
hölgyekhez. Ha finnül kell beszélni, hasznodat is veszem.
Sylvia vonakodva adta meg nekik a kapu nyitókódját, és
miután beütötték a számokat, halk zümmögés jelezte, hogy kinyílt a
zár. Beléptek, felkapcsolták a világítást.
Irenét újra lenyűgözte a csodás látvány. A Tavasz örömteli
száguldása a virágos hintóban, és a szemközti a falon a hegedűs
önfeledt játéka. Irene felfutott a lépcsőn, hogy egy pillanatra ismét
megcsodálhassa a márványpadlón kecsesen úszó fekete hattyút.
Amikor ránézett Hannura, nem látta jelét annak, hogy a rendőrt
megérintette volna a látvány. Hannu határozottan odalépett a
lifthez, és kinyitotta az ajtaját. Irene szerint butaság egy emeletet
lifttel menni, de azért belépett a kabinba.

Valle Reuter széles mosollyal nyitotta ki az ajtót. Amikor azonban

meglátta, hogy Irene a látogató, a mosoly az arcára fagyott.
Csalódottan szólalt meg:
− Maga kicsoda? És hol van az az édes kis szőke rendőrlányka?
− Irene Huss nyomozó vagyok. Ahogy a telefonban is közöltem.
Nyilván összetéveszt Birgitta Moberg kollégámmal. Múlt héten ő
beszélt magával a kapitányságon. Pillanatnyilag az egyik
legjelentősebb kábítószeres ügyön dolgozik.
Irene nem tudta megállni, hogy ne tegye meg ezt az utolsó
megjegyzést, amely némi elégtételt jelentett a „rendőrlányka” miatt.
Valle Reuter le volt nyűgözve. Felhúzta a szemöldökét.
− Veszélyes küldetés vár a kis Birgittára?
Alaktalan testével kissé arrébb állt, és intett Irenének, hogy
lépjen be az előszobába.
A helyiség nem volt olyan óriási, mint von Knechtéké, de Irene
itt is gyönyörű, faragott szekrényajtókat és egy hasonlóan pompás
tükröt pillantott meg. Belépett, felakasztotta a kabátját egy díszes
bronz kalaptartó alá. Először nem vette észre, de aztán hirtelen dejà
vu érzése támadt. A levegőben Ajax súrolószer és szivarfüst illata
keveredett. Kirázta a hideg. Amikor utoljára járt ebben az épületben,
ahol ez az illat ugyanígy jelen volt, erőszakos, durva halállal
találkozott.
− Milyen kellemes az Ajax illata. Már megvolt a karácsonyi
nagytakarítás?
Valle felnevetett.
− Mondhatjuk. Megbíztam vele egy takarító vállalatot. Tegnap
egész nap dolgoztak. Roppant tehetséges emberek. Kitakarították az
egész lakást, és mindenhová új függönyöket tettek fel. Azt akarom,
hogy minden jól mutasson, amikor a menyasszonyom először eljön
ide.
Boldogan mosolygott Irenére, majd bevezette a hatalmas
nappaliba. Ez a helyiség is egy kicsit kisebb volt, mint a fönti
lakásban, de még így is legalább száz négyzetméteres lehetett. Valle
Reuter büszke gesztussal mutatott egy pazar bőrfotel felé. Irene
megérezte az új bőr illatát. Két kanapé és négy fotel. Az üvegasztal
olyan nagy volt, hogy szinte uralta a teret. Leginkább egy
nyolcszögletű medencére emlékeztetett. A fekete és zöld márványból
épített hatalmas, nyitott kandallóban vidáman pattogott a tűz. A
kandalló két oldalán magas, üvegajtós szekrények sorakoztak, az
üveg mögött ezüst dísztárgyak csillogtak A falakon függő
aranykeretes festmények ismét a von Knecht lakás hangulatát
idézték. Valle Reuternek is volt olyan szörnyetege, mint von
Knechtnek a könyvtárban, de míg az zöld, emez kék volt.
A szoba másik felében állt a hatalmas ebédlőasztal, körülötte
tizenkét székkel. Fölötte egy óriási kristálycsillár lógott. A több ezer
apró fénysugár beragyogta az egész szobát.
Valle Reuter odalépett a falhoz, és csavargatni kezdett egy
gombot. A világítás lassan elhalványult, majd amikor gyorsan az
ellenkező irányba csavarta a kapcsolót, az egész helyiség fényárban
úszott.
− Ma szerelték be. Hangulatvilágításnak hívják − közölte
büszkén.
Elégedett pillantással nézett szét, majd középső állásba tekerte
a gombot.
− A menyasszonyának biztosan tetszik majd a lakás, ebben
biztos vagyok − mondta őszintén Irene, mert úgy gondolta, valóban
nagyon kellemes hangulatú Valle otthona.
− Szerintem is. Minden vadonatúj.
− Minden?
− Hát… a festmények persze nem, és a szőnyegek sem. Azokat
még Henrik vette nekem. Befektetésképpen. A kristálycsillár is régi.
Igazából nagyon régi, de szépen rendbe hozták A bútorok viszont
újak. Maga ül először abban a fotelban.
− A menyasszonya most fog először eljönni ide?
Valle hosszasan nézett rá. Néhányszor ünnepélyes arccal
bólintott, mielőtt válaszolt volna.
− Múlt kedden mondott igent a lánykérésre. Repestem a
boldogságtól! Az életem üres volt és sötét. Szomorú évek voltak…
egyedül… mindig csak egyedül… És aztán Richard is… Amikor
Gunilla igent mondott, úgy éreztem, felcsillant a remény. Fény gyúlt
az éjszakában. Alig hittem el. Elhatároztam, hogy új életet kezdek.
Kidobtam az összes ronda bútort. Még Leila vásárolta őket annak
idején. Nem nagyon tudok takarítani… Elég nagy volt itt a kosz. De
ez a takarítók mindent elrendeztek. Igaz, hogy kétszeres díjat
fizettem, mert ilyen gyorsan kellett jönniük. De megérte!
Tegnapelőtt elmentem az Östra Hamngatan-i bútoráruházba.
Pontosan elmondtam, mit akarok. Nem minden bútor volt raktáron,
így egy-két darabot a kirakatból hoztam el. Az ebédlőasztalt meg az
egyik kanapét. Elég drága volt így egyben az egész. De ez minden
pénzt megér, nem? A régi bútorokat egy jótékonysági szervezetnek
ajándékoztam. Tegnap el is vitték az összest. Kér egy pohár italt?
Gondolom, nem.
Valle csalódottan pislogott, mint egy vadászkutya, amelyiktől
elvették a zsákmányt.
− Szolgálatban tilos alkoholt fogyasztanunk − mondta Irene.
− De már péntek este van. Hét is elmúlt.
− Szolgálatban vagyok.
− Ó, értem.
− Gratulálok az új bútorokhoz. Remélem, nagyon boldogok
lesznek az új életében Gunillával.
Valle felragyogott.
− Nagyon szépen köszönöm! Maga tudta meg elsőként. Még
senki másnak nem mondtam. Sylvia járt itt, és azt kérdezte,
elköltözöm-e. De én ügyesen kitértem a válasz elől. Nagyon örül
majd a hírnek! A fiam sem bánja. Gunilla és én holnap este titokban
jegyezzük majd el egymást. Így lesz a legjobb. Richardra is gondolva.
Húsvétkor pedig összeházasodunk.
Testes kis alakja csak úgy sugárzott a boldogságtól. Irene
elhatározta, hogy ideje rátérni a látogatás valódi céljára.
Megköszörülte a torkát.
− Szeretnék néhány kérdést feltenni a múlt keddel
kapcsolatban. Olyan információ jutott a birtokunkba, hogy amikor
taxiba szálltak Johanneshusban az ebéd után, nem egyenesen
idejöttek. Richard von Knecht négy óra körül megállt az SE-Banknál
a Kapellplatsenen, és nagy összegű készpénzt vett fel.
Valle csodálkozva nézett rá.
− Tényleg?
Barátságosan nézett Irenére, és várta, hogy folytassa a
mondandóját.
− Nem emlékszik erre? − kérdezte a nyomozó.
− Még hogy emlékszem-e! Én mindig alszom a taxiban.
Mindig! Richard ébreszt fel, amikor hazaérünk. Vagyis régebben ő…
Vidám hangja eltűnt, és az utolsó néhány szót már szomorúan
motyogta maga elé.
− Tehát a kérdéses kedd délutánon ön végig aludt a kocsiban,
amíg ide nem értek?
− Hát, igen. Valószínűleg azonnal elnyomott a buzgóság. És
Richard ébresztett fel. Ahogy mindig is.
− Nem emlékszik rá, volt valami Richard kezében?
Valle próbált segíteni. Irene úgy gondolta, egy riadt kis
majomra hasonlít. Hunyorgott és aprókat pislogott.
− Azt hiszem… Igen, azt hiszem, volt valami a kezében. Valami
fehér dolog. Egy zacskó. Talán egy papírzacskóba tette a pénzt?
− Nem. Bement a pékségbe, és vett két szendvicset.
− Az lehet. Ő és Sylvia gyakran ettek szendvicset keddenként
vacsorára. Mivel alaposan beebédeltünk. És persze Sylvia is folyton
fogyókúrázott. Olyan sovány akart lenni, mint egy balerina. Szegény
Richard szinte folyton éhezett.
Amennyire Irene vissza tudott emlékezni, a boncolási
jegyzőkönyvben nyoma sem volt alultápláltságnak, de úgy döntött,
témát vált.
− Mondott valamit a pénzről? Elég nagy összegről van szó,
tízezer koronáról.
 − Biztos venni akart valamit. Talán ruhákat.
Valle szemmel láthatóan nem érdeklődött túlságosan az ügy
iránt. Neki nyilvánvalóan nem jelentett nagy összeget tízezer
korona. Irene gyanította, hogy az a fotel, amelyben ült, többe
kerülhetett.
− Általában készpénzt vett ki, amikor vásárolni akart menni?
Valle ismét érdeklődve nézett rá.
− Nem. Mindig kártyával fizetett. Nem szeretett készpénzt
magánál tartani. Mindig azt mondta, hogy az embert bármikor
kirabolhatják. Manapság vigyázni kell a szkinhedekkel meg
drogosokkal.
Irene agyában egy pillanatra felvillant a saját lánya tar feje, de
elhessentette a képet. A szörnyet ábrázoló festmény felé mutatott.
− Ezeket a szép festményeket mind Henrik segítségével
vásárolta?
− Igen. Rendes fiú. Tehetséges és érti a dolgát. Ő vette a
szőnyegeket és a csillárt is.
A kék fejű szörnyre mutatott.
− Ő hozott össze Bengt Lindströmmel, a híres svéd festővel, aki
jelenleg Párizsban él. Ő festette meg Richard arcképét is egy
fényképről. A születésnapjára ajándékoztam neki. Nagyon örült! Azt
mondta, ez volt a legszebb ajándéka. Persze, Sylviának nem tetszett.
Közölte, hogy már épp elég képük van Bengt Lindströmtől. Mérges
volt, amiért Richardnak tetszett a portré.
Irene döbbenten vette észre, hogy valójában Valle Reutert látja
a képen. Az ijedt majompofa ott rejtőzött a szörny fejében. A
szemeiben vörös fény csillant meg, amely egyértelműen azt sugallta,
hogy nem lebecsülendő erő lakik benne.
Mivel ügyesen átterelte Henrikre a beszélgetés témáját, Irene
elhatározta, hogy kiszedi Valléból, amit tud. Barátságos hangon
folytatta az érdeklődést.
− Mit szólt Richard ahhoz, hogy a fia ezt a szakmát választotta?
− Hát… Henrik betegsége után nagyon el volt keseredve.
Biztosan azt gondolta, hogy Henrik továbbviszi majd az üzletet.
Ahogy én is gondoltam a fiammal kapcsolatban. Vagyis Leila fiával
kapcsolatban…
Irene érzékelte, hogy olyan kényes ponthoz ért, amelyet jobb
lenne elkerülni, ezért gyorsan közbeszólt.
− De Henrik a maga útját választotta, ezt tudjuk. Amennyire én
tudom, ideje nagy részét fönt tölti Marstrandon, nem?
− Igen, az a ház hozta vissza őt az életbe. A betegsége után
depressziós lett. Sokat kellett küzdenie, hogy valamennyire
visszanyerje az egészségét. Boldogtalan volt. Richard úgy döntött,
építtet egy vendégházat a birtokon a víz mellett, és Henrik megkérte,
hadd legyen neki is ott egy kis háza. Szerintem nyugalmat akart, és
hogy békén hagyják. A két házat egyszerre építették. Henrik teli volt
energiával. Végigkísérte az építkezést az első robbantásoktól kezdve
a tető felrakásáig. Nagyon jót tett neki, nemcsak fizikailag, hanem
lelkileg is. A fizikai munka csodákat művel az emberrel.
− Robbantani is kellett?
− Igen, a parti sziklákat ki kellett robbantani. Henrik nagyon
élvezte. Tudja, ő kommandós volt a seregben. Sokat tud a
robbanószerekről. Te jó ég! Teljesen kiszáradt a torkom ettől a sok
beszédtől. Nem iszunk meg egy pohárral?
Irene barátságosan, de határozottan nemet mondott. Az agya
sebesen dolgozott. Henrik hozzáférhetett a robbanószerekhez, és a
tudása is megvolt. Ki kell menniük Marstrandra, hogy robbanószert
és detonátort keressenek. Bizonyíték lehetne! Méghozzá erős
bizonyíték! Lehet, persze, hogy nem maradt belőlük semmi. Talán az
egészet felhasználta az irodában, aztán Bobo kocsijában is. Hirtelen
rádöbbent, hogy Valle ismét beszél.
− … nagyon szép. Persze, Charlotte nem szeret kint lenni.
Szerinte túl elhagyatott a hely. Kezdetben gyakran kijárt, de az
utóbbi időben már szinte alig.
− Milyen volt a viszony Richard és Charlotte között?
− Jó. Nem nagyon beszélt róla. Bár amiatt kesergett, hogy nem
lehet gyerekük.
Bumm! A mennyezet rászakadt Irene fejére. Legalábbis úgy
érezte magát egy pillanatra. Megpróbálta nem elárulni, mennyire
izgatott, ezért tettetett közömbösséggel kérdezte meg:
− Charlotténak nem lehet gyereke?
− Nem. Henriknek. A betegsége miatt. Többször is kivizsgálták,
de nincs életképes spermiuma. Richard mondta, hogy steril.
− Charlotte tudott erről, amikor hozzáment?
− Igen, de nem bánta. Nem akart gyereket. Valószínűleg nem
akarta tönkretenni az alakját. Ha az ember fotómodell, figyelnie kell
a külsejére. Charlotte tényleg gyönyörű lány.
− Richard is ezt gondolta róla? Úgy értem, említette, hogy
szépnek tartja?
Valle meglepődött.
− Igen, de ezt bármelyik férfi látja. Egy normális, egészséges
férfi nyilvánvalóan nagyon szépnek látja Charlottét.
− Sosem beszélt arról, milyen a viszonya a menyével?
Valle most már mérges lett.
− Mivel ritkán beszélt róla, nyilván jól kijöttek. Mi köze van
Charlotténak Richard halálához?
Valle és Richard nagyon közel állt egymáshoz, évek óta
ismerték egymást. Ennek ellenére úgy tűnt, Richard sosem beszélt a
barátjának arról, hogy intim kapcsolatba került Charlottéval. Irene
másfelé terelte a beszélgetést.
− Nem tudja véletlenül, melyik taxitársaság kocsijával jöttek el
Johanneshusból?
− Persze, hogy tudom. Mindig ugyanazt a társaságot hívjuk. Az
egyetlen cég a városban, amelyiknek kizárólag Mercedesei vannak
Kis társaság, de éjjel-nappal dolgoznak. Váljon csak, megadom a
számukat.
Kitotyogott egy kisebb helyiség felé, amely dolgozószobának
látszott. Egy virág formájú lámpabura szórta szét a fényt a sötét,
lakkozott íróasztal fölött. A fény visszatükröződött az üvegajtókon és
a fényesebb bőrfelületeken. Az olvasósarok hasonlított a fenti
lakáséhoz. Irene egy pillanatra vágyakozva gondolt arra az érzésre,
amikor az ember egy jó könyvvel a kezében leül az olvasólámpa alá.
Egy ilyen bőrfotel otthonosságot sugall.
− Itt is van! − mondta diadalmasan Valle, és egy papírdarabkát
lobogtatott a kezében. Rámásolta a számot egy másik papírra, és
visszatért a napaliba.
− Mindig magamnál tartom a számukat. Sokszor jól jön. A
cégnél kiváló sofőrök dolgoznak. Barátságosak és segítőkészek.
Irene úgy sejtette, Valle nyilván nagylelkű borravalót ad,
amikor részeg, és ez nyilván előhívta a sofőrök segítőkészségét. Ezt a
gondolatot azonban megtartotta magának. Felállt és megköszönte
Vallénak a kedvességét.
− Ó, igazán semmiség. Ha segíthetek elkapni azt az alakot, aki
megölte a barátomat, mindig a rendelkezésükre állok − jelentette ki
ünnepélyesen.
Ha mindenki így gondolkodna, csakhamar megoldódna a
rejtély − gondolta Irene.
− Teljesen kiborult, amikor a szendvicsekről kérdeztem. Üvöltött,
mint egy sakál, és azt kiabálta, hogy ne zaklassuk tovább. De amikor
Hannu kifelé menet odasúgott neki valamit finnül, azonnal
elhallgatott. Mit mondtál neki?
Hannu félrehúzta a száját, és fojtott hangon súgta:
− Ez gyilkossági ügy.
Tommy nevetett, majd Irenéhez fordult, aki a kocsit vezette.
− Az ezt megelőző beszélgetés nem sok újdonságot hozott. Nem
engedte, hogy beszéljünk a testvérével vagy az anyjával. Állította,
hogy kint volt Marstrandon. Az egyik ló nagyon köhögött, de kapott
az állatorvostól gyógyszert, úgyhogy valószínűleg rendbe jön.
Mindössze ennyit tudtunk meg tőle. Egyébként meg csak morgott.
De amikor bementünk, mondott valamit Arjának finnül. Hallottad,
mi volt az, Hannu?
− Igen. „Egy szót se a partiról.”
− „Egy szót se a partiról.” Biztos vagy ebben?
− Igen.
− Milyen partiról? Nem a temetés utáni torra gondolt, vagy
igen?
Irenének támadt egy ötlete, miközben leparkolta az autót a
kapitányság előtt.
− Lehet, hogy a házassági évfordulójukra rendezett buliról
beszélt?
Tommy hangosan gondolkodott.
− Senki sem említette a jelenlévők közül, hogy bármi
különleges történt volna. Mindnyájan azt mondták, hogy kellemes
volt a hangulat. Csak Charlotte és Henrik volt rosszkedvű.
− Hát, az nem is csoda! A feleség valaki mástól lett terhes. Az is
lehet, hogy a saját apósától. Henrik pedig épp akkor helyezte el a
bombát, hogy a saját apját a pokolra küldje. Nem csoda, hogy kissé
levertek voltak.
Hannu közbeszólt.
− Nem levertek, hanem feszültek.
Irenének kellett egy-két perc, amíg rájött, mire gondol a
kollégája. Leállította a motort, de még nem szálltak ki.
− Nem levertek, hanem feszültek. Igaz. Henrik ideges volt,
hogy valami balul üt ki a Berzeliigatanon, Charlotténak pedig
egészen más járt az eszében. Azt tervezte, hogy kioltja az apósa
életét? Aki a szeretője és a gyereke apja is volt egyben?
 Tommy felsóhajtott.
− Sajnos, ez csak feltételezés. Bizonyítékra van szükségünk.
Bizonyítékra!

A főfelügyelő hazament, mert nagyon felszökött a láza. A három

nyomozó leült az irodájában. Andersson asztalán feküdt egy fax a
laborosoktól. A technikusok jelentették, hogy megtalálták a csöveket
a pincében, és valóban ilyen csövet használt a bombakészítő is.
Teljes bizonyosság azonban csak további vizsgálatok után várható.
Felhívták a technikusokat, hogy megkérdezzék őket a két
szendvicsről, de senki sem vette fel a telefont. Így ők is küldtek egy
faxot: „Richard von Knecht a halála előtt másfél órával vásárolt két
szendvicset. Látta valaki a hűtőszekrényben? És ha igen, éhes volt-e
valaki közületek?”
Irene felhívta a taxitársaságot. Hosszas egyeztetést és
magyarázkodást követően kiderült, hogy a sofőr szabadságon van.
Valószínűleg kiment a bengtsforsi nyaralójába. Nem, nincs bekötve
a telefon. De a városi lakásának számát meg tudják adni. Irene
megköszönte a segítséget, és letette a kagylót. Ahogy várta, nem is
vette fel senki a lakásban a telefont. Odafordult a két kollégájához.
− Menjünk mi is haza. Magammal viszem a számot, és a
hétvégén majd hívogatom. Bár holnap délelőtt bejövök az ikrekkel a
városba. Megnézzük a karácsonyi díszítést. Megígértem nekik, hogy
velük tartok. Azt hittem, már túl nagyok ahhoz, hogy elvigyék
magukkal az anyjukat. De kifejezetten kérték, hogy menjek én is.
Irene boldog és büszke volt egyszerre.
 Tizennyolcadik fejezet

Irene ijedten riadt fel álmából. Úgy rémlett, mintha valaki halkan
zokogott volna. Talán Jenny van ébren? Óvatosan kisurrant és
hallgatózott a lánya szobájának ajtajánál. Minden csendes volt.
Amikor résnyire nyitotta az ajtót, egyenletes szuszogást és lihegést
hallott. A lihegés Sammie felől jött. A kutya négy lábát az ég felé
nyújtva, jóízűen aludt. Kis gazdája veszélyesen közel feküdt az ágy
széléhez. Irene megkönnyebbülést érzett. Jót tett Jennynek a kutya
közelsége.

Irené tíz óra körül ért haza. Arra vágyott, hogy megihasson egy
csésze teát, ehessen egy szendvicset, és azonnal lefeküdhessen. De ez
nem adatott meg neki. Legalábbis nem azonnal.
Sammie magán kívül rontott neki. Nem olyan volt, mint
máskor, ha valamelyik családtag hazaér. A farkát lefelé lógatta,
nyüszített és összehúzta magát a padlón. Beteg talán, vagy fáj
valamije? Irene lehajolt hozzá, és megtapogatta a testét, hogy lássa,
hol érez fájdalmat. Ekkor hallotta meg a zokogást és Katarina
kiabálását a nappaliból.
− Úgy néz ki, mint egy istenverte heroinista!
Micsoda? Ki néz ki úgy, mint egy heroinista? Irene feldobta a
bőrdzsekijét a fogasra. Besietett a nappaliba, ahol megpillantotta a
lányait. Katarina az egyik fotel karfáján ülve beszélt Jennyhez, aki a
kanapén feküdt és zokogott. Kopasz fejét az egyik párna alá rejtette,
a párnát pedig rászorította a fejére.
Katarina nem hallotta, hogy megjött az anyja, és nem vette
észre, hogy belépett a nappaliba.
− Több ezer más srác van, akik sokkal kedvesebbek! És több
ezer másik banda! Amelyek jobb zenét játszanak. És ha nem akarsz
szkinhed zenét játszani, akkor megnövesztheted a hajad. Két hónap
múlva olyan hosszú lesz, mintha fiúsan hordanád. Kiszőkíthetjük!
Tök jól nézne ki! Szőke tüskék! Amíg meg kinő, majd azt mondjuk,
hogy rákos voltál. És azért hullott ki a hajad, mert kemót kaptál meg
sugárkezelést… Hé, megőrültél!!
Jenny villámgyorsan felugrott a kanapéról, és Katarinához
vágta a párnát. Nagyon dühös volt. A könnyek csak úgy patakzottak
a szeméből. Az ereje kezdett elfogyni, mert nem folytatta a támadást.
Amikor meglátta Irenét, odafutott hozzá, és teljes erőből átkulcsolta
a derekát. Ismét megállíthatatlanul, szó nélkül tört fel belőle a
zokogás. Irene megrepedt bordája sajgott, de nem mutatta.
Gyengéden simogatta a kislány kopasz fejét, és ringatni kezdte,
ahogy kiskorában tette.

Később a konyhaasztal körül üldögéltek, teát ittak és tojásos

szendvicset majszoltak kaviárral. A történtekre is lassan fény derült.
Jenny megmondta Markusnak, hogy nem akar elmenni a
demonstrációra, amelyet XII. Károly halálának évfordulójára
szerveztek. Nem akart olyan szlogeneket kiabálni, amelyekkel nem
ért egyet. De a zenekarban szeretett volna bennmaradni. Markus
nagyon feldühödött, és azt mondta, hogy ha nem hisz a
szlogenekben, akkor nem maradhat a bandában sem. És hogy már
megmutatta, hová tartozik.
Aztán sarkon fordult és elment. Jenny szörnyen elkeseredett.
Szerette a fiút, vagy legalábbis addig azt hitte. Ő volt az első fiú, aki
megcsókolta, és neki a térdei rogyadoztak tőle, mint a mesékben.
Katarina ötlete volt, hogy vegyék ki a Schindler listája című
filmet. A nagymama átjött, és Katarina azt gondolta, biztosan neki is
tetszene a film, amely az ő fiatalkorában játszódik. A film egy olyan
emberről szólt, aki látszólag együttműködött a nácikkal, de közben
több száz zsidó életét mentette meg.
Katarina elmesélte, hogy a nagymama elmesélte a saját
tapasztalatait azokból az időkből, amikor még csak tizenhét éves
volt. A háború végén sorra érkeztek a fehér színű vöröskeresztes
buszok, amelyekből élő csontvázak szálltak ki. Az iskolában
megnyitották a fürdőket. A nővérek lehámozták a mocskos
ruhafoszlányokat az emberi roncsokról. Tetűirtóval szórták be őket,
majd forró vízben lesikálták a sovány testeket súrolókefével. Az
egyik zsidó öregember annyira megijedt, amikor be akarták fújni a
tetűirtóval, hogy szívinfarktust kapott és meghalt. Azt hitte, meg
akarják mérgezni. Az ő feladata az volt, hogy kiossza a tiszta ruhákat
és segítsen felöltözni azoknak, akiknek jártányi erejük sem volt.
Furcsa, de a nagyi nem ejtett szót Jenny kopasz fejéről. Mintha észre
sem vette volna.
Ekkorra Jenny úgy érezte, hogy a testvére most már eleget
beszélt. Végül is főleg róla van szó! Belevágott a szavába.
− Amikor a nagyi befejezte a történetét, megkérdeztem, tényleg
látta-e a saját szemével azokat az embereket, akik koncentrációs
táborban voltak. Látta őket. Aztán azt is megkérdeztem, hogy
tényleg voltak-e haláltáborok, és ő azt mondta, hogy igen. Aztán azt
kérdeztem tőle, hogy történhetett meg mindez. És a svédek miért
nem tiltakoztak amiatt, hogy oly sok millió embert öltek meg
ezekben a táborokban? Nagyi nem tudta a választ. De aztán
elmagyarázta, hogy akkor senki sem tudott erről Svédországban.
Szerintem ez eléggé hihetetlen. Úgy értem… nem is annyira furcsa,
ha valaki nem akarja elhinni, hogy mindez megtörtént… Mivel senki
sem tett semmit. Egyszerűen hagyták, hogy megtörténjen!
Jenny az asztal szélén húzogatta az ujját. Mindig ez volt a jele
annak, ha olyasmit akar mondani, amivel nehéz előrukkolni. Végül
vett egy nagy levegőt, és belekezdett.
− Meg tudnád mondani Tommynak, hogy nem vagyok
rasszista? Nem kell ellenségként rám gondolnia. Nem szeretném, ha
így lenne, mondd meg neki! Tényleg nem vagyok rasszista. A dalok
szövege rasszista. Most már értem. Visszaadtam a CD-ket
Markusnak. Odaadhatja őket Marie-nak.
− Ő az, aki úgy néz ki, mint egy heroinista?
− Pontosan! Egy istenverte heroinista!
Jenny hangja mindent elárult arról, mit gondol erről a lányról.
Irene óvatosan tette fel a kérdést.
− És mi lesz Markusszal?
Jenny ráncai elmélyültek a szeme körül. De még mielőtt a
nővére helyette kezdett volna beszélni, remegő hangon megszólalt.
− Markus és Marie tegnap összejött. Marie nyolcadikos.
− Ő is szkinhed?
− Nem, neki neonrózsaszín a haja. Néha belefest egy lila csíkot.
És pírszingje is van. A szemöldökénél egy karika, sőt a felső ajkán és
az orrában is. Gusztustalan!
Mindkét lány egyetértett abban, hogy förtelmesen néz ki, és
Irene hálás volt ezért.
Amikor Krister éjjel egykor hazaért, a lányok már aludtak, Irene
azonban fent volt. Beszámolt a férjének Jenny ügyéről, majd
megpróbálta elcsábítani. De Krister túl fáradtnak tűnt, és nem volt
jó hangulatban. A város éttermeiben már elkezdődött a karácsonyi
hajrá. Irene sokáig feküdt ébren, és agyában forogtak a gondolatok
szkinhedekről, milliomosokról, bombákról, gyilkosokról, motoros
bandákról, szexelő emberekről, akiknek nem kéne szexelniük és
olyanokról, akiknek viszont kellene.
Végül kimerülten elaludt, és csak a zokogás ébresztette fel. De
úgy látszik, csak álmodott. A házban senki sem sírt.

Nem akadt üres parkolóhely az egész városban. Végül Irene

behajtott a kapitányságra, és otthagyta a kocsit. Jenny és Katarina
már nagyon várta az ünnepeket. A bennük lakozó kisgyerek néha
még megmutatkozott. Jenny egy piros füles sapkát húzott a fejére,
nemcsak azért, hogy elrejtse a kopaszságát, hanem a hideg miatt is.
Ilyenkor Göteborgban olyan, mint a sarkvidéken. Irene és a lányok
futva közelítették meg a városközpont bevásárlóutcáit, hogy egy
kicsit felmelegedjenek.
A sétálóutcákban mindenütt fényfüzérek lógtak. A
Brunnparken és az Östra Hamngatan hatalmas fái fényárban úsztak.
Az apró lámpák behálózták a fák lombkoronáját, de nem sok ember
csodálta meg őket. A legtöbben behúzott nyakkal igyekeztek
valahová, és próbáltak minél gyorsabban odajutni. Melegbe vágytak,
a boltosok pedig örültek ennek. Éppen erre volt szükségük.
A lányok szinte minden ruhaboltba beszaladtak. Irene
megnézett pár dzsekit, de az árcédulák láttán úgy döntött, vár
tavaszig. Még néhány hónapig téli kabátot kell hordani. A tavaszi és
az őszi dzsekik várhatnak.
− Nézd, mama! Tök jó, nem?
Katarina visítása zökkentette ki az önsajnálatból. A kislány
kilépett a próbafülkéből, és végigsétált a bolton, mintha egy kifutón
lenne. Egy köldökig érő narancssárga top és egy mohazöld
trapéznadrág volt rajta. Irene először csak bámult rá, de aztán nem
tudott uralkodni magán, és hangosan felnevetett.
− Miért nevetsz? Ez tök divatos! − mondta Katarina. − Próbálj
haladni a korral!
Jenny egyetértett vele, és anyáskodóan közölte ősöreg
anyjával:
− Ez most nagyon menő cucc.
Irene igyekezett összeszedni magát.
− Bocsánat, de mintha magamat láttam volna. Pont így néztem
ki, amikor annyi idős voltam, mint ti.
Mindkét gyerek kétkedve pillantott rá, majd jelentőségteljesen
összenéztek. Igazán nehéz dolog volt elképzelni, hogy az anyjuk volt
fiatal is.
Ahogy a sok-sok vásárló és ajándékkereső göteborgi, ők is az
egyik nagyáruházban végezték. Irene fáradt volt, szeretett volna inni
egy kávét, de a lányok arra szavaztak, hogy először nézzenek körül.
Erőtlenül tiltakozott, de végül beadta a derekát. Már megszokta,
hogy ha az ikrek összefognak, akkor ő kisebbségben marad. A fények
és a csillogás kezdte kiszívni az erejét. És a manók! Az ember
akárhova néz, mindenütt manók! Apró manók, hatalmas manók,
bábu manók és élő manók. Az egyikük halálra rémisztette, amikor
lehajolt, megérintette a könyökét, és megkérdezte, nem akar-e venni
egy új borotvát a „kis férjecskéjének”.
Irene kimerülve állt a felfelé vezető mozgólépcsőn, és
megpróbált normálisan lélegezni. A feje felett lassan forgó
karácsonyfák csillogtak. A halogén lámpák fénye mindent elvakított.
Az egyik fát ezüstszalagokból állították össze, egy másikat
aranyszívekből, a következőt ezüst jégcsapokból, a negyediket pedig
aranygömbökből… A sok arany és ezüst bántotta a szemét, és szinte
beleszédült a látványba. Arany és ezüst. Ezüst. Mint a kis
ezüstpikkelyes halak a konzervdobozban… Mint a fénylő…
− Mama! Emeld fel a lábad!
Katarina kiáltott rá. A lányok mögötte álltak a mozgólépcsőn,
és látták, mi fog történni. De már késő volt. Amikor a mozgólépcső
véget ért, Irene a hasán feküdt. Az új bugyikkal és harisnyákkal teli
szatyor a szélrózsa minden irányába szétröpítette a tartalmát, de
Jenny ügyesen összekapkodott mindent. Katarina annyira zavarban
volt, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Milyen megalázó
helyzet! Az ember az anyjával sosem lehet biztonságban!
Irene fáradtsága elillant. Gyorsan összeszedte a gyerekeket, a
csomagokat és a megmaradt méltóságát. Hadarva beszélt.
− Szükségem van egy telefonra!
− Megsérültél? Hívjam a mentőket?
− Nem. De valami eszembe jutott. Egy nagyon jó ötlet!
 − Nincs nálad a mobilod?
− Nincs. Nem hoztam magammal.
Visszafordultak és felléptek a lefelé haladó mozgólépcsőre. A
földszinten Irene talált egy kis kávézót és egy nyilvános telefont,
ezért gyorsan leültette a lányokat forró csoki és pogácsa mellé.
Amikor egyedül maradt, kutatni kezdett a zsebében a
papírdarabka után, és amikor megtalálta, bepötyögte a számot.
− Sylvia von Knecht.
− Jó napot. Elnézést, hogy zavarom. Irene Huss nyomozó
vagyok.
− Mit akar?
Sylviát nem lehetett azzal vádolni, hogy egy cseppnyi melegség
is sugárzott volna a hangjából. De erre nem is volt szükség. A fontos
az, hogy ne dühítse fel. A korábbi tapasztalatok azt mutatták, hogy
Irenének ehhez különös tehetsége van. A lehető legbarátságosabb
hangján kezdett bele:
− Felmerült valami, amit szeretnék ellenőrizni. Csak öt percet
kérek.
− Kezdjen bele!
Irene megörült, de aztán rájött, mire gondol Sylvia.
− Nem, sajnos telefonon nem beszélhetek. Meg kellene
látogatnom otthon. Ha bebizonyosodik, hogy igaz, az nagyon fontos
lépés lehet − tette hozzá gyorsan.
Egy ideig csend volt a vonal másik végén.
− És mikor akar idejönni?
− Három óra megfelelne?
− Igen.
Azzal letette. Irene már megszokta, hogy Sylvia von Knecht
mindig szó nélkül teszi le a telefont. Ha a mozgólépcsőn támadt
ötletéről kiderül, hogy tévútra vezet, nem nehéz elképzelni, milyen
gúnyos nevetés lesz majd az osztályrésze. Mindenképpen izzasztó
beszélgetésre készülhet Sylviával.

Nem sokkal három óra előtt visszatértek a kocsihoz. Mindhárman

alaposan elfáradtak, és boldogan huppantak bele az ülésekbe a
szatyrokkal. Semmi kétség: idén is lesz karácsony. Irene beindította
a kocsit, és csak az után közölte a lányokkal, hogy még be kell
ugrania valakihez. Mivel éppen útba esett Sylvia háza, nem kell
kerülni miatta. A lányok morogtak egy kicsit, de megígérték, hogy
megvárják a kocsiban. Irene a Kapellplatsenen parkolt le, így az
ikrek sétálgathatnak és nézegethetik a kirakatokat, amíg ő Sylviával
beszél. Persze ez nem túl érdekes program, mivel a boltok zárva
voltak. Ez alól csak a pékség és a Konsum csemege volt kivétel. A
belváros után az itteni karácsonyi dekoráció szegényesnek tűnt.

Arja nyitott ajtót. Mosoly ömlött szét az arcán, amikor meglátta

Irenét, de rögtön el is komorodott, mert a nővére megszólalt a lakás
belsejéből.
− A zsaru az?
Mielőtt Arja válaszolhatott volna, Irene bekiáltott:
− Irene Huss nyomozó vagyok az emberölési osztályról.
Csak nem hagyja magát lezsaruzni! Persze, nem volt ilyen nevű
osztály a rendőrségen, de Sylvia ezt úgysem tudja. Végül is, jól
hangzott. Arját legalábbis lenyűgözte, mert nyomban hátralépett,
beengedve Irenét a lakásba.
Sylvia kijött a konyhából, mérgesen összeszorított szájjal.
Valószínűleg eltévedt, mert a konyha nem az a terep volt, ahol
otthonosan mozgott. Irene felidézte a makulátlan konyhai
eszközöket a tűzhely fölött, és maga előtt látta az üres kampót is,
amelyről hiányzott a húsvágó bárd. Megpróbált jó benyomást tenni
Sylviára, és rámosolygott.
− Köszönöm, hogy fogadott, és hogy megérti, miért kell
zavarnom. Csak ellenőriznem kell valamit. A kulcsokról van szó.
− Igen?
− Felmehetnénk?
Sylvia hátravetette a fejét, és elindult a lépcső felé. Irene úgy
gondolta, követnie kell.
Amikor felértek a felső szintre, Sylvia megállt, megfordult.
Hidegen tekintett Irenére.
− Nos, mi van a kulcsokkal?
− Idehozná a pótkulcsokat? Azt, amelyikről azt mondta, hogy a
dolgozószobájában tartja az íróasztala fiókjában. Megyek, hozom a
férje pótkulcsait. Már ha még mindig ott van az éjjeliszekrényén.
Sylvia felhorkant, mielőtt válaszolt volna:
− Az éjjeliszekrény fiókjában. A rendőrség ki-be mászkál a
lakásomban! Nem hiszem, hogy tehetnék ellene bármit is! A
kocsikulcsokat is elvitték, és nem is hozták vissza!
Gyorsan megfordult, és elvonult a dolgozószobája felé. Irene
lenyelte a szavakat, amelyek a nyelve hegyén voltak már. Ne
bosszantsd fel, ne bosszantsd fel!
A szoba teljesen megváltozott. A festmények eltűntek. Volt
néhány kép a csupasz falakon, de nem „szexképek”, ahogy Irene
tudatlanságában nevezte őket. „Erotikus gyűjtemény”, ahogy Henrik
mondta. Milyen sokat tanult ebben a nyomozásban! Az új képek
teljesen átlagosak voltak. Modernek és excentrikusak, de nem
meztelenkedett rajtuk senki. Irene hirtelen átérezte Sylvia baját, és
együtt érzett vele. Odalépett Richard éjjeliszekrényéhez, és kihúzta a
fiókot. Papír zsebkendők, néhány köhögés elleni cukorka és egy
fényes, fekete, bőr kulcstartó volt benne. Mindjárt kiderül, hogy
igaza volt-e. Meglepte, hogy remeg a keze. Kinyitotta a kulcstartót,
amelyből hat kulcs esett ki, karikára fűzve. Mind egyformán
fényesek voltak. Mindegyiket pontosan ugyanabból a fémből
készítették. Egyiken sem voltak számok vagy bármilyen egyéb jelek.
Nem tűntek használtnak. Ez volt az az új kulcskészlet, amelyet
Richard a Mister Minitnél rendelt meg kevesebb mint hat hónappal
ezelőtt. Irene megkönnyebbülve sóhajtott.
− Talált valami érdekeset?
Sylvia szólalt meg a háta mögött. Olyan éles volt a hangja, hogy
üveget lehetett volna vágni vele. Irene nyugodtan megfordult, s
közelebb ment a rosszkedvű, apró asszonyhoz:
− Megnézte Richard kulcsait a halála óta?
Sylvia szemei csodálkozva elkerekedtek, de hamar összeszedte
magát.
− Miért tettem volna? Van saját kulcscsomóm.
− Tehát nem nézte meg a kulcsokat?
− Nem! Most mondtam! Csak betettem őket a fiókba.
− Nézzen ide! Fogja meg a saját kulcsait, és hasonlítsa össze
őket ezekkel! Fogja a kezébe őket! − biztatta Irene barátságos, de
határozott hangon.
Sylvia vonakodva engedelmeskedett. Amikor a két
kulcskészletet egymás mellé tette, ő is meglátta. Richard új, fényes
kulcsai akár karácsonyfadísznek is elmentek volna, a pótkulcsok
viszont különböző mértékben mutatták az elhasználtság jeleit: más
színűek, kopottabbak és számozottak voltak.
Sylvia döbbentett suttogott.
 − Te jó ég!
Szinte megbabonázták a kulcsok, le sem tudta venni a szemét
róluk.
Irene halkan beszélt hozzá:
− Tavaly nyáron valaki kölcsönvette vagy ellopta Richard
kulcsait. A férje nem kapta vissza őket, de a pótkulcsokról
készíttetett egy másik sorozatot. Miért? Miért nem szólt senkinek,
hogy eltűntek a kulcsok? Miért nem cseréltette le a zárakat? Miért
nem szólt önnek?
Sylvia szótlanul bámulta az Irene kezében lévő kulcsokat. A
szeme természetellenesen nagynak tűnt a keskeny, vértelen arcán. A
torkából nyüszítésszerű hang tört fel, és jobbra-balra ingatta a fejét.
Először alig lehetett észrevenni, de aztán a mozdulatok egyre
vadabbak lettek. A nyüszítésből visítás lett, és Sylvia egész testében
remegni kezdett. A fene vigye el, már megint! Miért nem tud bánni
ezzel a nővel?
Irene odafutott az ajtóhoz, és Arja nevét kiáltotta. Aztán
visszament Sylviához, és megpróbálta megnyugtatni. Hasztalan. A
nő már annyira felhúzta magát, hogy hisztérikussá vált, és visított,
mint egy sziréna. Amikor Irene próbálta megfogni a karját, még
jobban sikítani kezdett. Aztán elájult. Egy balerina gyönyörűen tud
összeesni. Mint egy haldokló hattyú, kecses mozdulattal omlott a
padlóra. Az egyik karja a feje fölött volt, a másikat pedig a hasán
nyugtatta. Amikor Arja belépett, ez a látvány fogadta.
− Szóval megint elájult − állapította meg teljes nyugalomban.
Egy cseppet sem sietett. Gyakorlott mozdulattal emelte fel
Sylvia lábát a levegőbe, és masszírozni kezdte a vádliját.
Mindeközben Irenére nézett, aki biztos volt benne, hogy kiül az
arcára a lelkiismeret-furdalás keserű érzése. Arja csendesen
megszólalt:
− Mi izgatta fel?
− Mi is? A kulcsok − mondta Irene zavartan.
− Sylvia mindig elájul, ha valami felizgatja. Mindig is ilyen volt.
Tudja, ő egy érzékeny művészlélek.
Arja cinkosan rákacsintott, és ettől Irene kezdte magát egy
kicsit jobban érezni.
− Megmutattam neki Richard új kulcscsomóját. Tehát azok a
kulcsok, amelyeket a Berzeliigatanon találtunk a tűz után, Richard
régi kulcsai voltak. Tavaly nyáron elvesztette őket, de sosem mondta
meg Sylviának.
Arja hosszan nézett Irene arcára, aztán nyugodtan közölte:
− Sok minden volt, amit Richard nem mondott meg Sylviának.
Most vagy soha! Irene lenézett a sápadt Sylviára, aki lassan
kezdte az élet jeleit mutatni, majd halkan odasúgta Arja fülébe.
− Meséljen a partiról.
Arja megrebbent, majd ő is Sylviára pillantott. A mutatóujját a
szája elé téve jelezte, hogy ne beszéljenek erről többet.
− Felemeljük az ágyra?
Közös erővel felemelték a pihekönnyű nőt. Sylvia motyogott
valamit, és a szemhéja többször megrebbent.
− Szólok anyának − mondta Arja.
Alig ejtette ki a szavakat, amikor egy apró, vékony alak surrant
be a szobába. Irenének elállt a lélegzete. Sylvia valószínűleg
pontosan így fog kinézni huszonöt év múlva. Az apró nő nem
törődött senkivel, csak Sylviával. Odatipegett az ágyhoz, és hófehér
kezével, amelyen jól láthatóan rajzolódtak ki az erek, simogatni
kezdte lánya hasonlóan hófehér arcát. Aztán gyengéden a karjaiba
vette, és nyugtatóan duruzsolni kezdett a fülébe. Irene fülének
mindez úgy hangzott, mintha valami varázsló motyogna mágikus
varázsigéket a tűz körül, és néhány perc múlva rájött, hogy az
anyóka finnül beszél a lányához.
Arja jelentőségteljesen oldalba bökte Irenét, és az ajtó felé
biccentett. Csendesen kisurrantak a hálószobából. Az előszobában
Arja felvett egy kulcsot, amely a kis márványasztalon feküdt, és
kinyitotta a bejárati ajtót. Intett Irenének, hogy kövesse. Lesiettek az
eggyel lejjebb lévő emeletre. Irene megdöbbent, amikor felfogta,
hogy az alattuk lévő lakás felé haladnak. Arja kinyitotta az ajtót, és
ismét intett Irenének, hogy kövesse. Miután beléptek az előtérbe,
Arja halkan becsukta az ajtót maguk mögött. Egy csupasz
villanykörte lógott a mennyezeten, festék és tapétaragasztó szaga
terjengett a lakásban.
Arja megszólalt:
− Ivan Viktors holnap költözik be. A bútorok kora reggel
érkeznek.
− Tud Sylvia és Ivan Viktors kapcsolatáról?
Arja élesen nézett Irenére.
− Tehát maguk is rájöttek. Igen, természetesen tudok róla. De
nem hibáztathatja Sylviát. Richard mellett nem volt valami vidám az
élete. Szar alak volt!
Az alig érzékelhető finn akcentus miatt kellemes hangzású lett
a nyilvánvaló sértés. Irene elhatározta, hogy azonnal a lényegre tér.
Időt akart spórolni, ezért a csevegést átugorva belekezdett:
− Magát is próbálta elcsábítani? − kérdezte Arját, és
rámosolygott.
A nő vágott egy grimaszt, aztán ő is visszamosolygott Irenére.
− Már húsz év is eltelt azóta. De a bájai rám nem hatottak.
Megmondtam neki az igazat, vagyis hogy leszbikus vagyok.
Irene meghökkent. Erre nem számított.
− Már hosszú évek óta élek stabil kapcsolatban. De anyám és
Sylvia sosem fogadták el Siirkát. Nem jöhet el a családi
eseményekre, esküvőkre, temetésekre. Amúgy sem jönne, persze.
Tanár, és nehéz elszabadulnia iskolaidőben − mondta higgadtan
Arja.
Irene gondolatai Mona Söderre és Jonasra terelődtek. Vajon
hogy vannak?
De aztán elhessentette magától a képeket, és megpróbálta
feltenni a leghelyesebb kérdéseket.
− Maga újságíró?
− Igen, szabadúszó vagyok, nincs főnököm. Magamnak
parancsolok.
− Mesélne a partiról? Arról, amelyikről Sylvia nem akart
beszélni.
Arja nagyot sóhajtott, és Irene egy pillanatra úgy érezte,
meggondolta magát. De mégis beszélni kezdett.
− Richard hatvanadik születésnapját ünnepeltük nyáron.
Rengeteg embert hívtak meg. Kellemes, meleg nyáreste volt, későre
járt. Két óra körül nagyon elálmosodtam, így elhatároztam, hogy
észrevétlenül kisurranok, és lefekszem aludni. Anyámnak és nekem
volt egy-egy szobánk a vendégházban. Anya nagyon fel volt dobva,
még táncolt is. Délután szundított egy kicsit, és imádja a partikat. Én
viszont alig tudtam nyitva tartani a szemem. Túl sok bort és pezsgőt
ittam. A vendégeket kocsival kellett elvinni Göteborg különböző
szállodáiba. Limuzinokat béreltek, de csak háromra. Gondoltam,
senkinek sem tűnik fel, ha lelépek. A vendégházhoz vezető ösvényen
belefutottam Sylviába. Be volt csípve, mint a többiek, ám szemmel
láthatóan valami aggasztotta. A vendégek keresték Richardot, de
Sylvia sem tudta, hol van. Azt javasoltam, jöjjön le velem a
vendégházhoz, és igyunk egy pohárka málnalikőrt. Tudtam, hogy
Sylvia szereti. És akkor megtaláltuk Richardot.
Arja elhallgatott, fáradtan megdörzsölte a szemét. Mintha egy
képet akart volna kitörölni a memóriájából. Vagy talán még
tisztábban akarta látni? Amikor újra megszólalt, keserű volt a
hangja.
− Nemcsak Richardot találtuk meg, hanem Charlottét is. Ők
nem láttak minket, de mi őket igen. A hálószoba padlóján
henteregtek. Undorító és mocskos volt.
Irene meghökkent Arja szóhasználatán. Egy leszbikus, aki egy
heteroszexuális aktust mocskosnak nevez?
Arja letette a kezét, és egyenesen Irene szemébe nézett.
Nehezen folytatta.
− Orálisan közösültek… és…
Elnézett másfelé, és vörös foltok jelentek meg a nyakán.
− Undorító volt az egész. Kimentünk a levegőre. Nem vették
észre, hogy ott jártunk. Sylvia elájult, persze, de elég hamar magához
tért. Megesketett, hogy senkinek nem beszélek arról, amit láttunk.
Senkinek.
Elhallgatott, a lakáskulcsot morzsolgatta az ujjai között. Aztán
halkan folytatta.
− Most pedig megszegtem az eskümet. Azt hiszem, ennek az
esetnek köze lehet Richard halálához.
− Miért gondolja?
− A kulcsok miatt. Tudom, hogy Charlotte vette el őket.
− Mondja el, mit tud.
− Másnap természetesen elég nyomott volt a hangulat. Richard
a nappaliban aludt el egy kanapén. Amikor felmentem a nagy házba,
ott horkolt. Anyám eltette valahová a szívgyógyszereit, azokat
kerestem. Később a vendégházban megtaláltuk őket, de egész
délelőtt keresgéltünk. Anyám esküdözött, hogy Sylvia
hálószobájában hagyta a dobozt, amikor nap közben lefeküdt egy
kicsit aludni. Amennyire tudtam, lábujjhegyen próbáltam
közlekedni, hogy senkit se ébresszek fel. Marstrandon Richardnak és
Sylviának külön hálószobája van. Besurrantam Sylvia szobájába, és
persze fel is ébresztettem. Nagyon felszínesen aludt. Ő sem látta
anyám gyógyszerét, és én sem találtam sehol. Amikor kifelé jöttem,
belefutottam Charlottéba, aki épp Richard szobájából lépett ki.
Mindketten megmerevedtünk, aztán ő megszólalt: „Itt hagytam a
kulcsaimat. De megvannak!” És azzal betette a köpenye zsebébe a
kulcstartót, amely a kezében volt. Akkor nagyon fáradt voltam és
másnapos, úgyhogy nem nagyon törődtem vele. De azóta sokszor
gondoltam rá. Miért vitte el Charlotte Richard kulcsait a
hálószobájából?
− Elmondta Sylviának, hogy összefutott Charlottéval?
− Nem. Nem akartam túl sokszor említeni Charlotte nevét a
jelenlétében.
− Gondolja, hogy Henrik tudott arról, mi folyik a felesége és az
apja között?
Arja elgondolkodott a válaszon. Aztán megrázta a fejét.
− Nem hiszem. De azt tudom, hogy Charlotte a születésnapi
parti óta nem volt kint Marstrandon.
− Viszont Henrik elég gyakran kijár, ugye?
− Igen, szereti azt a házat.
− Tudja, hogy Henriknek nem lehet gyereke?
− Igen, Sylvia elárulta.
− És azt is tudja, hogy Charlotte terhes? Már a második
harmadban jár.
− Igen, ezt is elmondta Sylvia.
Vett egy újabb nagy levegőt, és megint ránézett Irenére.
− Azért mondtam el ezt magának, mert azt akarom, hogy
elkapják a szarházi sógorom gyilkosát. Sylviának nyugalomra van
szüksége. Meg kell oldania ezt az ügyet. De nem fogok tanúskodni a
bíróság előtt. Csak magának beszéltem, négyszemközt.
− Arról sem tanúskodna, hogy látta Charlottét Richard
szobájából kijönni egy kulcstartóval a kezében?
Arja elgondolkodott.
− Rendben van, arról igen. De a többiről nem. Egy szót sem!
Sylvia elveszítené a bizalmát irántam, és igaza lenne. Már ezzel is
elárultam őt. De úgy gondoltam, meg kell tennem. A gyilkost meg
kell találni.

Az ikreknek nyomuk sem volt az autónál. Egy cédulát talált a

szélvédőn: „Glady’shez mentünk. Éhesek vagyunk! Puszi, K., J.”
Nem hibáztathatta őket. Több mint egy órát fent volt a lakásban, és
a kocsi teljesen kihűlt. Sóhajtva beindította a motort, végiggurult az
Aschebergsgatanon és kifordult az Avenyn felé.
 Az egyik, alkalmazottaknak fenntartott helyre állt be az étterem
mögött, és a hátsó, konyhai bejáratot használta. A hatalmas pultok
között javában folyt a munka. A méretes edényekből gőz csapott fel.
Az emberek ide-oda szaladgáltak, és mindenki kiabált. Irene sehol
sem látta a lányokat, Kristert viszont megpillantotta. Egy lyukas
merőkanállal halfiléket emelt ki egy serpenyőből. Nagyon
koncentrált, ezért észre sem vette, hogy Irene mögé settenkedett.
A felesége belesúgott a fülébe:
− Helló, drágám! Nem láttad a gyerekeinket?
Krister megrezzent, és a kezében lévő hal visszaesett a
serpenyőbe.
− A fenébe! Eltört! Szia! Átküldtem őket a McDonald’sba −
mondta bosszúsan.
− A McDonald’sba?
− Igen. Az itteni étel nem volt a hölgyek kedvére. Ráadásul
folyton nyüzsögtek és zavarták a többieket. Úgyhogy átküldtem őket
a konkurenciához. Szerintem a te génjeidet örökölték.
Gyors puszit nyomott a felesége orrára, és ismét elmerült a
horgászásban. Megpróbálta menteni a menthetőt.

A léptei lelassultak, amikor a gyorsétterem előtt meglátta az egy

sorban parkoló, csillogó motorokat. Összeszorult a gyomra. Lehet,
hogy beszélnie kellene egy pszichiáterrel a rejtett − vagy nem is
annyira rejtett − fóbiájáról, amely a motorokkal kapcsolatban
kialakult benne.
Odalépett a bejárathoz. A lányok az ablak mellett ültek, és
vidáman integettek neki. Amikor megfogta a kilincset, meglátta a
férfit.
Háttal ült az ajtónak, de Irene jól kivehette az arcát oldalról is,
mert a szemben ülő férfihoz beszélt. Zsíros, göndör haja hullámzott
a hátán, a nyaka megfeszült. Idegesnek tűnt. Paul John Svensson.
Irene először méregbe gurult. Nagyon magabiztos a fickó! Itt
üldögél fényes nappal az Avenynen és hamburgerezik, pedig nyilván
tudja, hogy körözi a rendőrség. A következő reakciója a félelem volt.
Nem tudott bemenni. Biztosan felismeri. A lányai odabent ülnek egy
őrülttel egy helyiségben. A pasas valószínűleg drogozott, és nyilván
fegyvere is van.
Megfordult és úgy tett, mintha elfelejtett volna valamit.
Átsietett az utcán, de közben majdnem elütötte egy villamos.
Nyugodj meg, mondogatta magának. Amikor átért, kocogni kezdett
az étterem felé. Nem akart időt veszíteni azzal, hogy körbemegy a
hátsó bejárathoz, inkább a főbejáraton surrant be. Az ültető pincér
új lehetett, mert nem ismerte fel. Értékes másodpercek vesztek el,
amíg vitatkozott vele. Végül nem volt más választása, elővette az
igazolványát. Határozottan szólt a pincérhez.
− Rendőrségi ügy. Azonnal szükségem van egy telefonra.
A férfi rosszalló arckifejezéssel vezette be Irenét az irodába. A
tulajdonos már régóta ismerte Krister feleségét, de ő is
megrökönyödött, főképp hogy Irene szó nélkül megragadta az
asztalon lévő telefont. Miközben gyorsan végiglapozta a
telefonkönyv megfelelő oldalait, futólag odavetette:
− Rendőrségi ügy. Majd később megmagyarázom.
Végre megtalálta a McDonald’s telefonszámát. Remegő kézzel
tárcsázott, de először nyilván rossz gombokat nyomott le, mert a
hívás mellé ment. Újra kellett próbálkoznia. Tíz, tizenegy,
tizenkettő…
− McDonald’s. Tina beszél.
− Helló, Tina! Lenne olyan kedves, bemondaná a mikrofonba,
hogy Jennynek és Katarinának telefonja van? Nagyon fontos lenne.
Tudja, baleset történt. Én az anyjuk vagyok. De ne mondjon semmit
a lányoknak. Minden rendben van.
− Rendben, egy pillanat.
Irene hallotta, hogy a lány leteszi a pultra a kagylót, majd egy
örökkévalóság után meghallotta Katarina nyafogó hangát.
− Halló?
− Szervusz, édesem, anya vagyok. Ne mondj semmit, csak
figyelj rám! Azt szeretném, ha te és Jenny azonnal eljönnétek onnan.
− De még nem ettük meg a fagyinkat!
− Pokolba a fagyival! Tedd, amit mondtam! Édesem, nagyon,
nagyon fontos!
− Jól van, de Jenny nem fog örülni!
− Vidd ki őt is magaddal. Gyertek vissza az étterembe, most
rögtön!
Katarina nyilván megérezte, hogy pánikba esett. Ilyesmit
korábban még sosem érzett az anyja hangján.
− Jól van, mindjárt ott vagyunk.
Irene keze annyira remegett, hogy alig tudta visszatenni a
kagylót. Nem törődött a tulajdonos értetlen pillantásával. A
kapitányság közvetlen számát hívta, de senki sem vette fel. Szombat
délután fél hat volt. Nem is csoda. Az ügyeletest hívta.
− Ügyelet. Rolandsson felügyelő.
− Itt Irene Huss nyomozó a bűnügyi osztályról. Láttam egy
körözött bűnözőt. Az Avenynen ül a McDonald’sban. Veszélyes. A
Pokol Angyalainak tagja. Valószínűleg kábítószer hatása alatt áll, és
fegyvere is van. A neve Paul John Svensson.
Rolandsson egy ideig nem szólt, majd végre válaszolt:
− Értem. Kiküldünk egy egységet és egy járőrkocsit. Azt
mondja, fegyvere van?
− Igen, az az átkozott elvette a SIG Saueremet és Jimmy
Olssonét is.
− Szóval az egyik azok közül, akik Bildallban ügyködtek?
Tudjuk, hogy néz ki. Az egységnél lesz egy fotó. Ott tud maradni,
hogy a letartóztatást elintézze?
− Igen. Az utca túloldalán leszek, az Engelbrektsgatan sarkán.
A KappAhl kirakata előtt.
Miután letette a telefont, reszketni kezdett. Az étterem
tulajdonosa még mindig döbbenten nézte, de Irene ismét közölte,
hogy a magyarázatra várnia kell. Gyorsan kiment a konyhába − a
lányok már megérkeztek. Krister bosszús és zavart volt. Irenének
nem volt ideje magyarázkodni, csak magához ölelte a lányokat, és
megkönnyebbülve felkiáltott.
− Jaj, lányok, annyira ügyesek vagytok! Hála istennek! Csak
még egy kicsit várjatok, és megyünk haza mindnyájan szegény
Sammie-hez.
Krister azonban magyarázatra várt.
− Mondd már el, mi történt!
− Istenem, annyira unom már ezt az egészet!
Krister döbbenten nézett a feleségére.
− Ezt még sosem hallottam a szádból!
Az asszony hosszan nézett a férjére. Amikor végül válaszolt, a
férje látta, hogy könnyek csillognak a szemében.
− Ez az első alkalom, hogy a munkám miatt veszélybe kerül a
családom.
Akár egy tyúkanyó, körbefogta a karjával az ikreket:
− Maradjatok itt a papával. Ne menjetek ki, amíg vissza nem
jövök!
 Mindkettőjüket gyorsan homlokon csókolta, és kisietett a hátsó
ajtón. A tulajdonos ekkor ért oda a másik irányból. Amikor meglátta
Kristert, kérdőn nézett rá. A séf felemelte a karjait, és sokatmondó
arckifejezéssel nézett a főnökére. „Nők! Mit várjon az ember!”

A járőrkocsi éppen leparkolt, amikor Irene odaért a megbeszélt

helyre. Néhány perc múlva a kisbusz is feltűnt. Irene
megkönnyebbült, amikor látta, hogy Håkan Lund az egység
parancsnoka. Nem sokat javított a külsején, hogy az új egyenruha
felső részére hosszanti fehér csíkokat varrtak. Ez a minta slankít
ugyan, de Lund esetében nem sokat ért: nehéz eltüntetni több mint
száz kilót.
Lund vidáman üdvözölte Irenét.
− Szia! Hallom, kiszúrtad Paul Svenssont! Most rögtön
elkapjuk azt a szemetet! Megmondom, mit csinálunk. Fogd meg ezt
a rádiót. Sétálj el a McDonald’s előtt, és nézd meg, hol ül a fickó.
Vigyázz, hogy ne vegyen észre! Amint visszaszólsz, bemegyünk.
Azzal belenyomott egy apró adóvevőt Irene kezébe, aki elindult
az étterem felé. A járda külső szélén haladt. Amikor már majdnem
odaért, lelépett a parkoló autók és motorok közé, amelyek eltakarták
kissé.
Ismét észrevette Svenssont. Még mindig ott ült, ahol korábban,
és a haverjaival beszélt. Irene felemelte a rádiót, és megnyomta a
gombot. Paul Svensson abban a pillanatban felállt. Nyurga teste ide-
oda dülöngélt, de aztán megtalálta a helyes irányt. A vécé felé indult
el.
Irene belesuttogott a rádióba.
− Kiment a férfivécébe.
− Nagyon jó! Bemegyünk!
Húsz másodperccel később a rendőrök fegyverrel a kézben
behatoltak az étterembe a hátsó ajtón keresztül. Körbevették Paul
Svensson barátait. Négy rendőr előre ment, kettő pedig a vécé ajtaja
mellett állt meg. Amikor Svensson kilépett, két puskacsövet
nyomtak a hátába. Habár nagyon magas volt, felmérte, hogy nem
sok esélye van. Engedelmesen felemelte mindkét karját. Gyorsan
átkutatták a ruháját, és Irene látta, hogy Håkan Lund egy SIG Sauert
vesz ki Paul Svensson dzsekije alól. Vajon az övé vagy Jimmyé? Már
nem is érdekelte. Haza akart menni.
Sammie túláradó örömmel fogadta őket, amikor megérkeztek. Irene
elmagyarázta a lányoknak, hogy mi történt a McDonald’sban, és
miért volt olyan fontos, hogy kijöjjenek onnan. Mindnyájan a
konyhaasztal körül ültek, és forró teát kortyolgattak.
Katarina izgatott volt.
− Marha izgis! Miért nem maradhattunk bent, hogy lássuk,
amikor elkapják?
− Mert ez nem egy mozifilm! Az a pasas gyilkos. Volt nála egy
pisztoly és még ki tudja, milyen más fegyver. Ha rájön, hogy egy
rendőrtiszt gyerekei vagytok, egy percig sem tétovázott volna,
azonnal túszul ejt benneteket.
Jenny megint az asztal szélén húzogatta az ujját.
− Kedves embereknek látszottak − mondta dacosan.
− Kedvesnek? Tele voltak amfetaminnal!
− Azt mondod, hogy megölhetett volna minket? Szerintem
nem. Nem is látszottak veszélyesnek, és nem látszottak drogosnak
sem − kötötte az ebet a karóhoz Jenny.
A kislány makacsul hátravetette a fejét, amelyen megcsillantak
a hajpihék. Irene megpróbált nyugodtan beszélni. Gondosan
megválogatta a szavait.
− Jenny, emlékszel, amikor Katarinával meglátogattatok a
kórházban hétfőn? Emlékszel rá, hogy néztem ki? Emlékszel arra,
hogy az egyik fiatal kollégámat úgy összeverték, hogy azóta sem jött
ki a kórházból?
Jenny sötéten bólintott. Irene zavartalanul folytatta.
− Emlékszel, meséltem, hogy gránátot dobtak abba a
helyiségbe, ahol a kollégám és én feküdtünk? Be voltunk zárva,
emlékszel?
− Igen, igen, persze, hogy emlékszem, nem kell újra meg újra
elmondanod!
− Ha erre emlékszel, akkor miből gondolod, hogy ha úgy
alakul, akkor ezek az emberek nem ölnének meg gondolkodás nélkül
téged is? Semmi sem tartaná vissza őket. Ez a férfi akkor is ott volt,
amikor megpróbáltak megölni engem és Jimmyt.
Végül már nem tudta tartani magát. Az utolsó szavakat szinte
sikoltva mondta ki. De legalább kimondta őket. Jenny nagyra
nyitotta a szemeit. Aztán felállt, odament az anyjához és átölelte.
Nem szóltak egy szót sem, de mindketten érezték, hogy valami
változik közöttük. Még sok időnek kell eltelnie, de végül jobb lesz
mindkettőjüknek.
Amikor a telefon megcsörrent, megriasztotta őket. Katarina ért
elsőnek a készülékhez.
− Anya! Téged keresnek!
− Tessék. Irene Huss.
− Helló, Irene. Itt Mona Söder. Rosszkor hívom? Nem? Jonas
ma éjjel meghalt… Hajnali kettőkor…
A hangja először tárgyilagos volt, de aztán megtört. Hajnali
kettőkor. Akkor ébredt fel Irene, mert azt hitte, valaki zokog a
házban.
 Tizenkilencedik fejezet

A vasárnap reggel nem volt könnyű. Irene úgy ébredt fel, mintha
másnapos lett volna, holott előző este még csak egy sört sem ivott.
Krister hangosan horkolt mellette az ágyban. Hajnali kettőkor ért
haza. Most adta vissza azt a műszakot, amelyet Sverkertől kapott a
bildalli eset után szívességből. Irene amilyen halkan csak tudott,
kitipegett a szobából, ügyelve arra, nehogy felébressze a férjét. Az
ikrek még legalább két órán át aludni fognak. Valószínűleg az
apjukkal együtt. Tehát ha ügyes, jól kihasználhatja ezt a néhány órát.
Felvette a harisnyáját és a futóruháját. Sammie úgy tett, mint
aki megdöglött. Ez kedvenc játéka volt, ha ki akart maradni
valamiből, vagy vaj volt a fején. Reggel talán ő volt a legnagyobb
álomszuszék a családban. Egy rövid pisilős sétára ki lehetett csalni,
de ugrálni vagy játszani nem nagyon szeretett. Reggel semmiképpen
sem. Irene megzörgette a pórázát, és a természet szava
diadalmaskodott: Sammie megjelent az előszobában. Hatalmasat
ásított, és kinyújtóztatta a testét. Szemmel láthatóan még nem
teljesen ébredt fel.
A séta ezúttal rövid volt. Sammie minél hamarabb haza akart
jutni. Nyilván ott motoszkált a fejében, hogy egy egész üres ágy
várja, amely még meleg is.
Sötét volt és nagyon hideg. A levegőt szinte harapni lehetett, de
legalább tiszta volt. Irene elfutott egészen a Fiskebäck kikötőig, de
egy teremtett lélekkel sem találkozott. A sós szél tengerillatot fújt az
orrába, és kifújta a fejéből a rossz érzéseket. A szürke víztömeg a
rakpartot és a mólót ostromolta. A hajókötelek csattogtak a
csónakok orrán. A móló faszerkezete csikorgott a szélben. Irene
önkéntelenül is lelassított, hogy megőrizze a pillanatot, és
feltöltődjön. A kötelek nyilvánvalóan tiltakoztak a méltatlan
bánásmód ellen, és nem akartak kifeszítve himbálózni a jeges vízben
és a hideg szélben. Bár már csaknem két kilométert futott, Irene
egyáltalán nem lihegett. Megfordult, és elindult a Flundregatorna
felé. A hátsó utcákon elfutott egészen a Skärvallsbergetig. Végül csak
a Hinsholmskilennél fordult vissza.

Hosszasan, ráérősen zuhanyozott. A forró után jéghideg vízfürdő

következett. A több kilométeres futás után ez a tökéletes lezárás.
Irene immár úgy érezte, kicsattan az erőtől. A család és Sammie
reggelije egy pillanat alatt kész volt. Sokkal nehezebb feladatnak
bizonyult kiimádkozni álmos családtagjait a meleg ágyból, beleértve
a kutyát is.
Irenének ismét el kellett mesélnie, mi történt előző nap. Krister
óvatosan elárulta, mit mondott az étterem tulajdonosa róla: „túl
stresszes” és „túlságosan a munkájának él”. Irene nem ilyen
megjegyzésre vágyott. Reggeli után ismét fáradtan nézett körbe az
otthonában. A mosókonyhában nagy kupac szennyes hevert. Por és
kavicsok jutottak be a lakásba, Sammie hosszú szőrére tapadva. Az a
fura érzése támadt, hogy az egész lakást egy lencsén keresztül nézi. A
homályban elmosódtak a kontúrok.
Az ikrek hosszas könyörgés és nyafogás után segítettek
kiporszívózni és porolni. Krister kivitte Sammie-t, mert a kutya félt a
porszívótól. Abban a három évben, amelyet a családdal töltött,
kitartóan próbálta meggyőzni őket, hogy egy kis kutya van bezárva a
szörnyű hangos porszívóba. Hallotta, ahogy nyüszít! Az sem segített,
hogy Krister rossz tréfaként beszippantotta Sammie bajuszát a
csőbe. Ezután a kutyát nem lehetett összebékíteni a szörnyeteggel. A
porszívó az életveszélyes dolgok listájára került, mert egyértelműen
bebizonyosodott, hogy kiskutyákat eszik.
Irene a fürdőszobában kezdte a munkát, majd a vécében és a
mosókonyhában folytatta. Az ágyneműt át kellett húzni, a
törölközőket le kellett cserélni tisztára. Ez már két hete nem történt
meg. Miután Krister hazahozta Sammie-t, elment bevásárolni.
Addigra kész volt a porszívózás, de biztos, ami biztos, Sammie
bemászott Jenny ágya alá. Nem bízott senkiben, amíg ekkora jövés-
menés volt a házban, és minden tisztítószertől bűzlött.
Csaknem két órán át tartott a munka. Havonta kétszer szoktak
nagytakarítást végezni. A karácsonyi, őszi vagy tavaszi
nagytakarításra sosem jutott idő. Irene anyja időnként lecserélte a
függönyöket. Szerette cserélgetni őket, s ha nem tenné, a függönyök
valószínűleg az idők végezetéig ott lógnának a karnisokon. Talán
Krister kimosná, amikor évente kétszer megpucolja az ablakokat.
Irene különösebben nem érdeklődött irántuk. Azt nem tudta, hogy a
szomszédban lakó nők mit gondolnak a függönyökről, de nem is
érdekelte különösebben. Voltak olyanok, akik évente többször is
lecserélték a függönyöket.

Krister különleges adventi vacsoráról gondoskodott. Hagyományos

marhasültet készített párolt zöldséggel, feketeribizli-szósszal, főtt
krumplival és barnamártással. Irene anyját négy órára várták.
Katarina megtalálta a vörös adventi gyertyatartót. Vajon ki tette fel a
biztosíték dobozára? Krister emlékezett rá, hogy vett négy adventi
gyertyát. A gyertyagyűrűket viszont sehol sem találták meg, úgyhogy
lemondtak róluk. Jenny a szép porcelánnal terítette meg az asztalt,
és érdekes alakúra hajtogatta a szalvétákat. Ezt az egyetlen formát
ismerte, de mindig lenyűgözte vele az asztalnál ülő embereket. A
nagyi is értékelte a tehetségét, megdicsérte, s közben egyetlen
pillantást sem vetett a fejére.
Katarina szintén hangulatváltozáson ment át, mert
desszertként sütött egy csodálatos csokitortát. Tejszínhabot ettek
hozzá, és következhetett a kávé is. A nappaliban ültek, és élvezték a
vacsora utolsó felvonását. A gyertyák szépen ragyogtak, mindenki
jóllakott és elégedett volt. A szobát a közelgő ünnep hangulata
uralta. Az ikrek izgatottan mesélték a nagymamának a
McDonald’sban történt eseményeket.
Irene anyja élesen pillantott a lányára.
− Ma reggel olvastam róla az újságban. Az a férfi egy veszélyes
motoros banda tagja! Tényleg szükséges a lányokat veszélyeztetned?
Mielőtt Irene védekezhetett volna, megcsörrent a telefon. Irene
ösztönösen az órára pillantott. Fél hat volt. Felállt és kiment az
előszobába, hogy felvegye a telefont.
− Irene Huss.
− Szia, Irene! Itt Birgitta. A mobilomról hívlak. Épp a Köpcös
kocsiját követem. Egy fehér Mondeót. Az E6-oson haladunk észak
felé, épp most hagytuk el Kärrát. A pasas beugrott Charlotte és
Henrik házához, és körülbelül negyedórán át bent is maradt. Azt
gyanítom, most meg sem állunk Marstrandig.
A vonal zörgött és recsegett, de Irene ennek ellenére jól hallotta
Birgittát. Megpróbált gyorsan gondolkodni.
− Hívtad már a többieket?
 − Fredriknek szóltam, még hazaugrik a pisztolyáért. Az enyém
nálam van. A többieket nem tudtam elérni.
Fredrik néhány percre lakott a kapitányságtól. Nem volt nagy
kitérő neki. Irene úgy döntött, nem veszíthet több időt. Az lenne a
legjobb, ha az autópályákon menne, és nem a városközponton
keresztül. Két SIG Sauer nyilván elég lesz.
− Azonnal indulok − mondta kurtán a telefonba.
Letette a telefont. Eszébe jutott valami. Odalépett a fogashoz,
és elkezdett kutatni a dzsekije zsebeiben. Végül megtalálta a
jegyzetfüzetét. Odalapozott, ahová az R. v. K. bejegyzést tette.
Richard von Knecht meggyilkolásával kezdődött ez az egész
bonyodalom. Irene a gondnok telefonszáma után kutatva ingatta a
fejét. Lennart Svensson. Végre megtalálta, amit keresett. Legalább
tízszer kicsöngött a telefon, de senki sem vette fel.
Irene visszament a családjához a nappaliba. Megpróbált
nyugodtnak tűnni.
− Elnézést, de nekem most el kell mennem. Fordulat a von
Knecht-ügyben.
Krister önkéntelenül is grimaszolt.
− És neked persze ott kell lenned, igaz? Épp, amikor
szabadnapos vagy. Nem tudják a többiek elintézni nélküled?
Az anyja és az ikrek is csalódottan néztek. Irenének
lelkiismeret-furdalása támadt, ahogy már annyiszor, de
megkeményítette magát. A szükségesnél határozottabban közölte:
− Közeledünk a végkifejlethez. Legalábbis én úgy gondolom.
Birgitta Moberg bajba került. Segítenem kell neki. A többieket nem
tudta elérni. Később találkozunk, és köszönöm a finom vacsorát.
Megfordult, kisietett az előszobába. Már így is túl sok időt
vesztett. Kifelé menet felkapta a dzsekijét és a futócipőjét.

A Holta templom felé vezető útjelző tábla után Irene lelassított.

Figyelnie kellett, hogy ne tévessze el a lehajtót. Megvan! Tjuvkil.
Ráfordult a kavicsos útra. Itt már nem égtek utcai lámpák. A teljes
sötétséget csak a kocsi fényszórója szelte ketté. Egy kis sárga nyíl és
fekete felirat mutatta az utat Kärringnäset felé. Ott kellett
lefordulnia. Az út keskeny volt. A kocsi oldalát faágak és bokrok
karcolták.
Szerencsére Birgitta felkapcsolva hagyta a hátsó lámpáját,
különben Irene biztosan belement volna a kocsijába. Ami igaz, az
igaz, kissé gyorsan hajtott. Birgitta az út közepén állította le a
sötétkék Volvót, amellyel a megfigyelést végezték. Máshol le sem
lehetett parkolni. Birgitta kikapcsolta a lámpáit, kiszállt a kocsiból,
és odament Irenéhez.
− De jó, hogy eljöttél! És itt van Fredrik is! − tette hozzá.
Irene is égve hagyta a vészvillogót. Az érkező kocsi fékezett, és
Fredrik ugrott ki belőle. Szinte még le sem állította a motort, s
magyarázkodni kezdett.
− Egy kicsit tovább tartott, mint gondoltam, de összefutottam a
kábítószeresekkel és kölcsönkértem ezt. Eszembe jutottatok
Jimmyvel. Kár, hogy nem tudtak adni embert. Tehát csak hárman
vagyunk. Nem sikerült elérned Jonnyt vagy Hanst?
Birgitta megrázta a fejét, majd kinyújtotta a kezét, hogy
közelebbről is megnézze az éjjellátó távcsövet. Irene válaszolt
helyette.
− Borg valószínűleg szundikál vacsora után. Tommyt akár meg
se próbáljuk, mert kint van Boråsban Agneta szüleinél.
Odasétáltak a két méter magas vaskapuhoz, amelynek tetejét
barátságtalan vastüskék díszítették. Fredrik megrázta a rácsokat, de
a kapu természetesen zárva volt. A kerítés is ugyanolyan magas volt,
és a vasoszlopok között szögesdrótot feszítettek ki.
Birgitta elgondolkodott, majd megszólalt:
− Irene, te megnézted ennek a területnek a térképét, többet
tudsz nálunk. Milyen messze van innen a ház?
− Körülbelül egy kilométerre. A kerítés mellett ezen az oldalon
vannak a lovak legelői. Az út mellett, nagyjából ötszáz méterrel
arrébb áll a gondnok háza.
Birgitta körülnézett, majd azt mondta:
− Amennyire látom, a Köpcös kocsija nincs sehol.
− Biztos vagy benne, hogy idejött?
− Igen. Követtem a Holta templomig. Ott lefordult Tjuvkil felé,
és továbbment egyenesen. Én is megfordultam, és követtem tovább
ugyanazon az úton. Láttam a hátsó lámpáit. Aztán kikapcsoltam az
enyémeket. Itt fordult le Kärringnäser felé. Nem mertem túl közel
menni hozzá. Ha megáll, meghallhatta volna a kocsim motorját.
Amikor ideértem, már nem láttam nyomát a Mondeónak. Biztosan
van kulcsa a kapuhoz.
− Azt mondod, elugrott Örgrytébe?
 − Igen. A Berzeliigatanon vártam rá a ház előtt. Nem sokkal öt
után elhajtott mellettem. Én is beültem a kocsiba. Egyenesen
Långåslidenbe ment, kiugrott a kocsiból, és kopogott az ajtón.
Charlotte nyitotta ki. Láttam az ajtónyílásban. Beengedte a Köpcöst,
aki tizenhárom perc múlva jött ki. Mértem az időt.
Irene epésen jegyezte meg:
− Akkor nem volt idejük egy gyors numerára. Nyilván a
kulcsokat adta oda neki.
Fredrik türelmetlenül topogott mellettük, majd közbeszólt.
− Nincs időnk beszélgetni. Menjünk! Hogy jutunk át a
kerítésen?
Irenének eszébe jutott valami. Visszament a Saabhoz, és
kinyitotta a csomagtartót. Kicsit kotorászott a sok kacat között, de
végül megtalálta, amit keresett. Diadalmasan indult vissza a
kollégáihoz.
− Mit szóltok ehhez? Vontatókötél. Fredrik, te meg én
felsegítjük Birgittát a kerítés tetejére. Feldobjuk neki a kötelet, ő
pedig odaköti a végét az egyik vasoszlophoz. Így mi is fel tudunk
jutni. Aztán átdobjuk a kötelet a túloldalra, és leereszkedünk.
Fredrik és Irene szorosan egymás mellé állt, hogy Birgitta a
térdükön és a vállukon lépegetve felkapaszkodhasson a kerítésre.
Feldobták neki a kötelet, Birgitta pedig megkötötte. A másik két
nyomozó is gyorsan feljutott. Óvatosan átléptek a szögesdróton,
ledobták a kötelet a túloldalon, és leereszkedtek rajta.
− Fel merjük kapcsolni az elemlámpákat? − kérdezte Birgitta.
− Itt kint valószínűleg nincs veszély. De csak a földre
irányítsátok. Jut eszembe, add csak ide a távcsövet, Fredrik!
Irene belenézett az éjjellátó készülékbe. Kivette a gondnok
házát, egy kissé arrébb pedig egy hosszú istállót. A házban nem
mozdult semmi, de az istállóban égett a villany.
− Minden csendes. Az úton megyünk felfelé. Ott könnyebb
gyalogolni − mondta Irene.
Olyan gyorsan haladtak, ahogy csak tudtak. Irene elégedetten
nyugtázta, hogy két fiatalabb kollégája egy kissé lihegett, amikor
odaértek a gondnok házához. A biztonság kedvéért kikapcsolták a
zseblámpákat. Egy teremtett lelket sem láttak, csak a külső világítás
égett.
A legelőn jeges északi szél söpört végig, de a tempós gyaloglás
melegen tartotta őket. Só és rothadt tengeri hínár illatát érezték,
amelybe lótrágya szaga vegyült. A távolban jól hallhatóan morajlott
a tenger, és zúgott a szél. Megálltak, hogy kifújják magukat, és
kitalálják a stratégiát. Előttük sötéten magasodott valami, ami
leginkább egy sziklafalnak tűnt, de Irene tudta, hogy von Knechték
nyári rezidenciája, amelyet egy híres finn építész tervezett. Ezt az
információt Jonny osztotta meg vele. Az illető nevét is megmondta,
de Irene azt már elfelejtette. Nem fontos.
Halkan megszólalt:
− Előttünk száz méterre áll von Knechték nyári rezidenciája.
Ha Henrik házához akarunk jutni, azon a balra lévő kis úton kell
továbbmenni, amely a ház mögé vezet. A jobb oldali ösvény végén
egy kisebb szikla látható. Alatta egy kis öböl van. Úgyhogy mi balra
fogunk menni. Használjátok a zseblámpákat, mert koromsötét van,
de csak lefelé világítsatok velük. Ne az úton menjetek, hanem a
fűben, és bújjatok a bokrok mögé, ha lehet. Nem tudjuk, hogy a
Köpcös bement-e a házba vagy sem. Egyedül volt a kocsiban?
Birgitta nem válaszolt azonnal.
− Őszintén szólva nem is tudom. Az ablakok teljesen sötétek.
Nem lehet belátni a kocsijába.
− Akkor viszont ne felejtsük el, hogy talán nem egyedül jött ki
ide. Henrik háza körülbelül száz méterre van innen. Két egyforma
ház van egymás mellett, körülbelül harminc méterre egymástól.
Nem tudom biztosan, melyik Henriké, de azt hiszem, Jonny a jobb
oldalira mutatott. Arra, amelyik közelebb van a csónakkikötőhöz.
Három különböző irányból közelítsük meg a házat. Nekem nincs
fegyverem. Valamelyikőtök mehetne elölről. Fontos, hogy gyorsan
bejussunk.
Ahogy számított rá, Fredrik azonnal megszólalt.
− Majd én megyek.
− Jó. Birgitta, te kerülj arról az oldalról, amelyik a nagy ház
felől van. Én pedig megyek a tenger felőli oldalon. Először
megvizsgáljuk a két ház elhelyezkedését. Amikor elmegyünk a nagy
ház mellett, megállunk. Megnézem a távcsövön, hogy van-e valami
gyanús Henrik háza körül. Mostantól kezdve nagyon halkan kell
mozognunk. Amikor odaérünk a házhoz, teljes csendben kell
lennünk.
Inkább csak érzékelte, mint látta, hogy a másik kettő bólint. A
zseblámpákat szigorúan a földre irányították. Elindultak a sötét
épület felé. Egymás után tértek le az útról. Irene érezte, hogy a
cipője belesüpped a nedves fűbe, a talpa csúszott, így nehéz volt
gyalogolni. Sietős lépéseik zaját elnyomta a tenger morajlása és a
szél dühödt csapkodása. A szél ezen a helyen sokkal erősebben fújt, a
hangja szinte fülsiketítő volt. Durván üvöltött a fülükbe, és könnyet
csalt a szemükbe.
Irene befordult a nagyobbik ház sarkánál, de azon nyomban
meg is állt. Birgitta majdnem nekiütközött. Meglepve kiáltott fel.
− Jaj! Mi az?
Irene nem válaszolt, csak a kezével mutatott előre. Néhány
méterre állt egy fehér kocsi. A Köpcös Ford Mondeója. Irene
visszalépett a ház mögé, és magával húzta Birgittát is.
− Lehet, hogy ül valaki a kocsiban − suttogta a fülébe. − Várj,
megnézem a távcsővel.
De minden csendesnek tűnt, semmi sem mozdult. Lehajolva
lopakodtak közelebb a kocsi hátuljához. Birgitta kinyitotta az egyik
hátsó ajtót, és bekukkantott, pisztollyal a kezében. Irene eközben a
zseblámpájával próbált bevilágítani a túloldali ablakon. Sehol senki.
Mindketten megkönnyebbülve sóhajtottak.
Fredrik nem messze állt tőlük. Irene belenézett a távcsőbe, és
látta, hogy a kollégája egyszer csak megindul, és az alacsony bokrok
közt rejtőzve lopódzik a ház felé. Nem ment fel a nagy házig, inkább
körbelopakodott, úgy próbált közelíteni Henrik házához. Jó terv
volt, így ugyanis végig takarásban maradhatott a fák és a bokrok
között, ráadásul a zseblámpáját is kockázat nélkül használhatta.
Igaz, hogy így nem látta meg a Mondeót. Nehéz egy embernek
mindent észrevennie.
Irene Henrik háza felé fordította a távcsövet. Az ablakok
világosak voltak. Abból a szögből, ahol állt, csak egy ablakon látott
be. A konyhában nem volt senki. Úgy döntött, nagyobb kört ír le, és
úgy próbál közelebb jutni a kívánt helyzetéhez. Bármelyik
pillanatban megbotolhatott vagy eleshetett a koromsötétben.
Fredrik nyomvonalát követte. Amikor elment mellette, a kollégája
intett neki. Irene pozíciója stratégiailag helyes volt: egy hatalmas
szikla mögött állt meg, amely körülbelül tíz méterre volt a világos
ablaktól, a bejárattól balra. Amikor megállt, rápillantott az ablakra.
Túl magasan volt, így nem látott be rajta.
A szíve egyre gyorsabban vert. A házban nem mozgott senki, de
Irene tudta, hogy a Köpcös valahol bent van. Az orrlyukai kitágultak,
minden idegszála pattanásig feszült. Az illat jellegzetes és ismerős
volt. A szájában fémes ízt érzett, ami megerősítette azt, amit már
addig is tudott: a vadászat elkezdődött.
Óvatosan kimászott a kisebb sziklák közül, és felnézett a
teraszra, amely mintha egy hajó fedélzete lett volna. A tartóoszlopok
csaknem három méter magasak voltak. Mindenképpen erre kellett
mennie. Nem volt lépcső, amely levezetett volna a sziklákhoz, a
házon kellett keresztülmenni annak, aki ki akart jutni a „fedélzetre”.
Nyilván ettől lett az embernek valóban az az érzése, hogy egy hajón
van. Irene vágott egy grimaszt a sötétben.
Az oszlopokat gránittömbökből rakták össze, és alaposan
összeillesztették. A cementréteg nem volt olyan széles, hogy meg
lehessen kapaszkodni benne, vagy meg lehessen támasztani rajta a
lábat. A fedélzet alatt hevert egy felfordított csónak. Bár kicsi volt,
nehéznek bizonyult. Irene nyögve emelte meg, és állította fel. Egy
pillanatra megmerevedett. Csak nem hallotta meg valaki
odabentről? De csak a tenger morajlása és a szél zúgása hallatszott.
Irene kivételesen hálás volt az időjárásnak. Ideje volt kipróbálni, jó-
e az elképzelése. A csónak függőlegesen állt, az alja az oszlopnak
támaszkodott. Az orra felfelé nézett, a tat pedig a sziklákon
nyugodott. Remélhetőleg nem csúszik meg. Irene felmászott a
csónak egyik oldalán, és egyre feljebb kapaszkodott az orr felé. Az
utolsó szakasz nehezebb volt. A jobb lábát feltette az orr hegyére,
megfogta a korlátot, és éppen fel akarta húzni magát, amikor egy
hang megállította.
− Nézz fel!
Irene megdermedt. A szél sivított valamit a fülébe?
Engedelmeskedett a hangnak. Az egyik lábán egyensúlyozva
kikukucskált a korlátok rácsai között az üvegajtók felé, amelyek a
fedélzetről a házba vezették. Az egész fal síneken csúsztatható
üvegajtókból állt. A fedélzet melletti helyiség sötét volt, de egy
távolabbi szobában égtek a villanyok. Az egyik oldalsó függöny
megmozdult. Csak képzelődött volna? A jeges szél cibálta a farmerja
szárát, és a támaszkodó lába kezdett elzsibbadni. Kiverte a hideg
veríték. Lassan, óvatosan a szeméhez emelte a távcsövet.
Elfelejtett levegőt venni. A szél és a tenger hangja is elnémult
egy pillanatra. Nem lát! Nem lát téged! Te látod a távcsőben, de ő
nem láthat téged! Jó, hogy a távcső a nyakában lógott, máskülönben
biztosan kiesett volna a kezéből. A vállára omló göndör haj. A fényes
bőrdzseki a szegecsekkel. A hatalmas, kövér test. És a sátáni vigyor
az arcán. Hoffa Strömberg az ablaknál állt, és kifelé bámult a
sötétségbe.
Irene jól tudta, hogy csak az arca van a fedélzet fölött. A
korlátok között kukucskált ki. A férfi nem láthatta meg. Mégis elemi
erővel tört rá a félelem, amely a fekete lyukból indult ki. Abból a
lyukból, amelyről azt gondolta, örökre eltemette magában. Bildall.
Remegve lemászott, és leült a kövekre. Nem engedheti, hogy
eluralkodjon rajta a félelem. Vett néhány mély levegőt, behunyta a
szemét. Hirtelen minden érzékszerve élessé vált. Kinyitotta a
szemét, és a sötétségbe bámult. A jeges szél könnyeket csalt a
szemébe. A házból kétségbeesett kiáltás hallatszott.
Ezúttal sokkal gyorsabban mászott fel a csónak oldalán. Az
egyik lábával az orrnak támaszkodott, és ismét átnézett a korláton a
távcsővel. Hoffa háttal állt. Ő is hallgatózott, de ezúttal befelé
fordulva. A következő lépése nagyon különös volt. Irene döbbenten
látta, hogy bebújik a függöny mögé, még mindig háttal neki.
Mozdulatlan volt. Irene érzékelte, hogy odabent történik valami.
Gondolkodás nélkül felhúzta magát, és átlendült a korláton. Aztán
azonnal lekuporodott, és mozdulatlanná vált. Néhány másodperc
múlva óvatosan előhúzta a távcsövet. Hoffa még mindig ugyanott
állt, ahol az imént, és nem mozdult. Irene óvatosan felállt, benézett
az ablakon. Az előszobai csillár égett csupán. Megpillantotta Fredrik
profilját, aki a helyiség közepén állt, és mindkét kezét maga elé
nyújtva ráfogta valakire a pisztolyát. Az illető előtte állt, de Irene
nem látta, ki az.
Nagyon lassan megindult Hoffa felé. Nem azért, mert tudta,
mit fog tenni, hanem azért, mert egy ösztön vezérelte, amely azt
sugallta, hogy ne veszítse szem elől a férfit. Amikor beleütötte a lábát
valamilyen kemény dologba, majdnem hangosan felkiáltott a
fájdalomtól. Szerencsére nem ütött nagy zajt. Egy kerti napernyő
vasrúdjában botlott meg. Hosszú másodpercekig nem mert
megmozdulni. Figyelt. Már annyira közel volt, hogy jól láthatta
Hoffát a függöny mögött. Már csak két méter választotta el tőle.
Szerencsére a férfi csak arra figyelt, ami a szobában történt. Irene
érzékelte, hogy ismét történik valami odabent. Birgitta lépett be az
ajtón, szintén fegyverrel a kezében. Fredrik nem mozdult, Birgitta
pedig elindult a terasz felőli szobába. Rálépett a küszöbre,
végigtapogatta az ajtófélfát, és felkapcsolta a villanyt. Az
ebédlőasztal fölötti kristálycsillár pazarul megvilágította a
helyiséget.
Hoffa hirtelen láthatóvá vált a fehér függöny mögött. De csak
Irene oldaláról. A függöny anyaga túl vastag volt, mert nyáron
sötétítőként szolgált. Birgitta körülnézett, de a függöny mögött
rejtőzködő embert nem láthatta. Irene azonban tökéletesen látta
Hoffát, sőt azt is, hogy lassan előhúz egy kést a combjára erősített
tokból. A hosszú, széles pengén megcsillant a fény. Vadászkés volt,
nagyvadaknak való.
Irene később nem tudott visszaemlékezni, honnan volt ereje
megtenni, amit tett. Nem is gondolkodott, csak lehajolt, és erősen
megragadta a napernyő vasrúdját. Felemelte, néhány lépést tett
előre, majd teljes erejéből belevágta abba az üvegajtóba, amelynél
Hoffa állt. Az üvegtábla fülsiketítő zajjal robbant szét.
Birgitta felkiáltott, de azonnal elhallgatott, amikor Irene
rákiáltott:
− Ne lőj! Én vagyok az!
Birgitta odasietett az ajtóhoz, megtalálta az ajtófélfán lógó
kulcsot, és remegő kézzel kinyitotta a teraszajtót.
Hoffa hatalmas vértócsában feküdt, amely gyorsan terjedt a
padlón. Egy nagy üvegszilánk állt ki a nyakából. A sebből pulzálva
ömlött a vér.
− Fredrik! Minden rendben? Jól vagy? − kiáltott Irene a másik
szoba felé, de nem vette le a szemét a padlón fekvő vérző emberről.
A démonja haldoklott. A bosszú utolérte végül. Miért nem érzett
örömöt?
− Minden rendben. A Köpcös jól van. De Henrik von
Knechtnek kellene egy mentő. Gyorsan!
Ahogy Hoffának is. Irene gépiesen letépte a függönyt a
karnisról, és odament a vérző férfihoz. Amikor óvatosan felemelte a
fejét, Hoffa erőtlenül felnyögött. Irene a nyaka alá tömködte a
függönyt, majd csomót kötött rá. Béna, laza kötés volt, de
pillanatnyilag ennyit tudott tenni érte. Amikor átment Fredrikhez, a
nyomozó ugyanabban a lövésre kész testtartásban volt, mint
korábban. Odaállt mellé, és meglátta azt a jelenetet, amelyet
Fredrik.
A szoba közepén állt a Köpcös, a kezét a feje fölé emelte,
tenyerét előre fordította. Mindkét kezén folyt lefelé a vér. Az arca
merev volt, kifejezéstelen. Üres tekintettel bámult Irenére. Csak az
alsó állkapcsa mozgott, mintha lassú mozdulatokkal rágna egy
rágógumit. Henrik az ágyon feküdt. Az ágynemű valaha fehér
lehetett, de most tocsogott a vértől. Mintha vörösre batikolták volna.
A férfi arca feldagadt. Amikor kifújta a levegőt, véres buborékok
jöttek ki a száján. Meztelen teste tele volt kék-lila foltokkal, ütés- és
rúgásnyomokkal.
Irene már sok mindent látott rendőri pályafutása során, de
ilyet talán még soha. A kontrollálatlan ütlegelés már-már a
mészárlás kategóriájába tartozik. Hirtelen eszébe jutott, hogyan
nézett ki a tizennégy éves John, miután a szkinhedek értelmetlenül
összevissza rugdosták. A mozifilmekben az akcióhősök egy-egy ilyen
verés után csak megrázzák magukat, felkelnek és tovább harcolnak.
A valóságban az áldozatok sosem kelnek fel. Meghalnak. Henrik von
Knecht haldoklott.
Irene és Fredrik odament a Köpcöshöz. Irene nem sokat
teketóriázott.
− Forduljon meg! A fejét támassza a falnak! A karjait tegye a
háta mögé. Ha nem engedelmeskedik, örömmel szétlövöm a golyóit!
A férfi továbbra is kifejezéstelen arccal bámult. Lassan
megfordult, és engedelmeskedett az utasításoknak. Nem ez volt az
első letartóztatása, tudta, mikor kell feladni. Ezek a rendőrök nem
sokat teketóriáznának, úgyhogy hülyeség lenne okot adni nekik arra,
hogy használják a fegyverüket. Úgy döntött, még egy ideig szüksége
lesz a heréire.
Irene megbilincselte a kezét.
− Birgitta! Hívj egy helikoptert! A mentő túl lassan érne ide.
Azonkívül eltorlaszoltuk az utat a kocsikkal. Helikoptert küldjenek.
Le tud szállni a nagy ház melletti füvön.
Birgitta előhúzta a zsebéből a mobilját, és azt tette, amit Irene
mondott. Kellett egy kicsit magyarázkodnia, mire az ügyeletes
felfogta, hogy miről van szó, és kik az eset résztvevői. A Köpcös
Johannesson, Henrik von Knecht és Hoffa Strömberg neve együtt
említve kissé hihetetlennek tűnt neki, és nyilván azt gondolta, valaki
ugratja. De amikor Irene megragadta a telefont, és üvölteni kezdett
vele, ahogy Andersson szokott, a rendőr nyomban tudta, mit kell
tennie.
A helikopter tizenöt perc múlva ér oda jelentette ki. Irene
kétkedő arckifejezéssel nyomta ki a telefont. Nem volt benne biztos,
hogy a két sérült életben tud maradni addig.
Irene körbenézett a helyiségben. Minden véres volt. A padlót
törött üvegszilánkok és kerámiadarabkák borították. A törmelék
hangosan ropogott a cipőjük alatt. Henrik von Knecht szinte
felismerhetetlen volt. Az arcát péppé verték. Gyorsan, felületesen
lélegzett, és továbbra is véres buborékok jöttek ki a szájából. Irene
odahajolt hozzá, és bátorítóan beszélt hozzá:
− Henrik, Irene Huss nyomozó vagyok. Vége van. Már nem
bántja magát. Vége van.
Henrik szemhéja megrebbent, és egy pillanatra ki tudta nyitni
a szemét. Valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán.
Irene közelebb hajolt.
− A… ló… a… a… ló…
A ló? Irene homályosan emlékezett arra, hogy Tommy mondott
valamit Sylviáról és egy beteg lóról. Lehet, hogy Henrik emiatt
aggódik? Nyilván. Ismét odahajolt a férfihoz, és biztatóan suttogta a
fülébe:
− Ne aggódjon. Az állatorvos itt volt, és adott neki penicillint.
Hamarosan jobban lesz.
Henrik megint megpróbálta kinyitni a szemét, ezúttal
sikertelenül. Köhögni kezdett, és fennállt annak a veszélye, hogy
megfullad a saját vérében. Levegő után kapkodva lihegte:
− Idióta! A ló… össze… tört… a Tang… ló…
Újra elájult. Az összetört Tang ló? Irene egyszer csak
megértette, hogy egy csomó törmeléken áll. Lenézett a padlóra, és
felvett egy terrakotta lófejet. Az egyik füle letört, de máskülönben
egyben volt. A szépen megmunkált darab tökéletesen beleillett a
tenyerébe. A lófej orrlyukai kitágultak, és a szája is nyitva volt kissé.
Nyakán megfeszültek az izmok, életerőt és energiát sugárzott. De a
test összetört. Menthetetlenül darabokra zúzták, és a padlóra
szórták.
 Huszadik fejezet

A helyiségben vibrált a levegő. Csak Inez Collin ügyész tűnt

higgadtnak világoskék kosztümjében és fehér selyemblúzában.
Andersson főfelügyelő szintén nagyon izgatott volt, és már nem
látszott olyan betegnek, mint legutóbb. Mély, rekedt hangja
leginkább egy bárénekeséhez hasonlított. Annak örült, hogy nem
kell beszélnie. Ezt a három nyomozó elintézte helyette. Fredrik
beszélt legtovább, és minden részletet ismertetett. A szeme villogott,
a haja az égnek állt. Már huszonnégy órája nem váltott ruhát, ahogy
Birgitta és Irene sem. Mindhárman kértek egy szobát a
kapitányságon, és ledőltek három órára aludni. Irene még annyira
sem. Az a gondolat kísértette, hogy Hoffa meghalhat. Amerikában
azok a rendőrök, akik egy Pokol Angyalát megsebesítették vagy
megölték, később számíthattak a bosszúra. Általában megölték őket.
Kár lenne, ha a neve gyakran elhangozna ebben az esetben, és ő
lenne az első ilyen áldozat Skandináviában. Csak ők hárman tudták,
mi történt valójában. Senki más, sem a többi kolléga, sem a
főnökség nem tudja meg a teljes igazságot. Még egymásra sem
pillantottak, amikor Irene elmesélte, hogyan történt Hoffa balesete.
− Nálam nem volt fegyver, amikor felmásztam a teraszra. A
nyakamban lógott az éjjellátó távcső. Hála ennek, megláttam Hoffát,
akinél egy hatalmas kés volt. Birgitta felé lopakodott, aki háttal állt a
sötét ebédlőnek és a terasznak. Azt hittük, a Köpcös egyedül lesz.
Gyorsan kellett cselekednem, és a következő pillanatban bevertem a
lábam a napernyő rúdjába. Ez adta az ötletet. Valahogy felemeltem a
vasrudat, és nekihajítottam a teraszajtónak. Az üveg berobbant,
Hoffa és Birgitta is nagyon megijedt. Birgitta megfordult, meglátta
Hoffát, és ráfogta a fegyverét. A férfi a késsel a kezében hátrálni
kezdett, de hirtelen megcsúszott a törött üvegcserepeken. Hanyatt
esett, és… szerencsétlenségére egy hegyes üvegdarab beleállt a
nyakába.
Irene befejezte a történetet. Tommy szólalt meg.
− A reggeli jelentésekből úgy értesültem, hogy egy vénát vágott
át a szilánk. Jelentős vérveszteség történt. Hoffa jelenleg kómában
van, és az orvosok egyelőre nem tudják, hogy alakul a sorsa. Nagy
valószínűség szerint maradandó agykárosodást szenvedett.
− Remek! Akkor továbbra is ő maradhat a Pokol Angyalainak
elnökhelyettese!
Jonnynak mindenképpen fel kellett hívnia magára a figyelmet.
Később megmagyarázta, miért nem tudta senki elérni vasárnap
délután. A két kisebbik gyerekkel elment megnézni a Pocahontast.
Hans Borg azon csodálkozott, hová tűnt mindenki vasárnap
este. Birgitta nem volt a Köpcös lakása előtt hat órakor, amikor le
akarta váltam. Amikor betelefonált, senki sem volt a kapitányságon
sem. Birgittát és Fredriket is hívta otthon. Hogy ő hol volt, amikor
Birgitta megpróbálta elérni fél hatkor? Hát…ja, igen… Veteránautó-
kiállítás volt a Városházán, oda ugrott be a Köpcös lakása felé tartva.
Andersson felsóhajtott. Elég idegesítő olyan emberekkel
dolgozni, akiknek a szellemi állapotuk alapján már nyugdíjba
kellene menniük, de még tíz évük van a korhatárig. Hangosan nem
mondta el a véleményét, csupán annyit közölt:
− Jól van. Jómagam ágyban voltam. Most már mindenkiről
tudjuk, mit csinált tegnap délután. Hannu, rólad még nem
hallottunk. Milyen volt a szabadnapod?
− Jó.
Vajon mit várt? Egy elragadtatott beszámolót a fantasztikus
tangóestről a Finn Kultúra Házában, vagy legyen az bármi más, amit
Hannu élvezetesnek talált?
Andersson ismét krákogott, hogy elrejtse zavarát, majd
összefoglalta a tudnivalókat.
− Tehát a helyzet a következő. Henrik von Knecht a helikopter
megérkezése előtt meghalt. Súlyos belső vérzései voltak, mindkét
tüdejét átszúrták a bordái, amelyek a rúgásoktól törtek el. A Köpcös
Johannessont gyilkosság vádjával letartóztatták Egyszer szólalt meg
eddig, amikor azt mondta: „Az a szemétláda csak azt kapta, amit
megérdemelt!” Hoffa kómában van, a sorsa bizonytalan. A másik
motoros szarházi, Paul Svensson ellen vádat emeltünk emberölési
kísérlet miatt. Irene és Jimmy Olsson voltak az áldozatok. Ezenkívül
kábítószerrel való visszaélés gyanúja is felmerül, mivel sok anyag
volt nála. Jut eszembe, örömmel jelentem, hogy Jimmy szépen
gyógyul. Összefutottam a kábítószeresek főfelügyelő-helyettesével,
azzal a Nilssonnal vagy hogy hívják.
 − Nilsén − jegyezte meg Irene. − Annika Nilsén.
Túl fáradt volt ahhoz, hogy kifakadjon, bár érezte, hogy a
toleranciaküszöbe elég alacsony. Szerencsére ma csak ülnie kell és
jelentéseket írnia. Megpróbál korábban hazaérni, hogy aludhasson
végre. Andersson úgy tett, mint aki nem hallja a megjegyzést, és
folytatta.
− Paul Svensson kezd egy kicsit ideges lenni. Komoly elvonási
tünetei vannak. Az a szemét két napja nem jutott droghoz, úgyhogy
kezd szétesni. Ha elkezdene beszélni, talán felhasználhatnánk a
Köpcös ellen.
Irene feltette a kezét.
− Szerintem ez lenne a tökéletes stratégia ebben az esetben. Ki
kell játszanunk őket egymás ellen. Hitessük el Paul Svenssonnal,
hogy a Köpcös beszélni kezdett, és viszont. A legnehezebb lesz Sylvia
von Knechtet szóra bírni…
Birgitta közbevágott.
− Bocs, de Sylvia von Knechtet bevitték a pszichiátriára tegnap
este. Henrik halála után összeomlott. És ezúttal komolyan. A húga
telefonált nemrég.
Irene szemében hideg kristály csillogott, amikor megszólalt.
− Aki viszont nem fog egykönnyen megtörni, az Charlotte von
Knecht lesz.
Fredrik izgatottan vágott közbe.
− A bejárati ajtóban lévő kulcscsomón rajta van a neve. Rá van
vésve egy kis rézlapra. Ugyanazon a kulcscsomón van egy kulcs a
kapuhoz és Henrik házához is! Ez nem bizonyíték? Úgy értem, a
neve is rajta van!
Irene megrázta a fejét, és fáradtan közölte:
− Sajnos bármelyik benzinkúton vagy ajándékboltban lehet
vásárolni ilyen névtáblákat. Mondhatja azt is, hogy a Köpcös ellopta
a kulcsait a tudta nélkül. Ennél jobban meg kell szorongatnunk a kis
hölgyet, azt hiszem!
Andersson véreres szemekkel nézett Irenére:
− Gondolod, hogy ő volt?
− Igen. Azt hiszem, köze van Richard von Knecht
meggyilkolásához. És bűnrészes a férje megölésében is.
Irene lehunyta a szemét, és az ujjaival a halántékát kezdte
masszírozni, mert nagyon fájt a feje. Még soha életében nem volt
ennyire fáradt.
 − De nincs bizonyítékunk.
− Nincs.
Inez Collin szólalt meg:
− Talán elhitethetjük Charlottéval, hogy a másik kettő
rávallott.
Irene megvonta a vállát.
− Talán. De a kérdés az, tudják-e a fiúk, hogy Charlotténak
köze van a gyilkossághoz. Lehet, hogy egyedül tervelte ki és hajtotta
végre. Meg kell találnunk az indítékot, és olyan bizonyítékot, amely
egyértelművé teszi a bűnösségét.
Inez Collin folytatta:
− Nem tudnánk előzetes letartóztatásba helyezni Bobo Torsson
meggyilkolásával és a berzeliigatani robbantással kapcsolatban
bűnpártolás miatt?
A többiek meglepődtek. Inez Collin folytatta:
− Találtak valamilyen dinamitfélét… Hogy is hívják… Igen,
Dynamexet, köszönöm… és egy kis detonátort is Henrik von Knecht
egyik szekrényében, a marstrandi ház hálószobájában.
Feltételezhetjük, hogy Charlotte tudott arról, hogy a férje jelentős
mennyiségű robbanóanyagot tárol a közös hálószobájukban. Nem
mondott erről semmit akkor sem, amikor a berzeliigatani
irodaépület, majd Bobo Torsson is felrobbant. Miért nem? Mert
nyilván benne volt!
− De szinte sosem járt ki Marstrandra! − vetette közbe Fredrik.
Inez Collin rámosolygott.
− De erről mi nem tudunk. Hivatalosan. Csak a tényekből
indulunk ki. A robbanóanyagok a közös hálószobában voltak.
Andersson tiszteletteljes pillantást vetett Inez Collinra.
− Ez nem is olyan rossz ötlet! Hozzuk be olyasmiért, amihez
semmi köze. Kijátszhatjuk a többiekkel szemben. Ez jó lesz így!
Tommy, Jonny és Hans figyelni fogja, amíg el nem jön az idő, hogy
behozzuk De alaposan fel kell készülnünk, mert követelni fogja az
ügyvédjét!
Hans Borg valószínűleg úgy érezte, itt az ideje, hogy kivegye
részét a nyomozásból. Felemelte a kezét:
− Ma reggel a Berzeliigatan felé mentem. A srácok már
dolgoztak. Megpróbálják ismét kiemelni a széfet. Ha minden jól
megy, ma délután felhívhatjuk a Rosengren szakértőjét, hogy nyissa
ki.
 − Nagyszerű. Remélem az állvány nem fog feldőlni megint.
Négy után tartunk egy újabb megbeszélést. Mellesleg van valakinek
fogalma arról, mit akartak mondani a technikusok ezzel a faxszal?
Itt feküdt az asztalomon: „Nem! Nem szoktuk kifosztani a hűtőket!”

A hosszú délutánok közül ez volt a leghosszabb. Irene megpróbálta

kényszeríteni az agyát, hogy dolgozzon, és elkészüljön végre a
jelentés, de nyögvenyelősen haladt. Az ebédidőt Birgittával töltötte.
Utána arra sem emlékezett, mit ettek. Már rég haza kellett volna
mennie. Ugyanakkor határozottan érezte, hogy elérkezett a von
Knecht-ügy végjátéka, és kíváncsi volt.
A targoncának gyerekjáték volt kiemelni a széfet és rátenni egy
teherautóra. Úgy vitték diadalmasan a rendőrkapitányság udvarára,
mint valami ereklyét.
Ebéd után csöngött a telefon, és Irene boldogan szakította meg
a jelentés írását. Valaki belekiáltott a kagylóba.
− Helló! Itt Jimmy! Hallom, hogy mindkettőt elkaptad!
Hangosan kiabáltam, amikor ma reggel megtudtam!
A fene vigye el! Megint érezte a gombócot a torkában. Jimmy
sok mindent tudott és értett, de még ő sem tudhatja meg a teljes
igazságot. Nyilván örült neki, hogy Irene bosszút állt
mindkettőjükért. Akkor ő miért nem tud örülni? Miért érez
ürességet? Nem boldogságot, nem örömöt, nem fáradtságot, csak
ürességet. Nyelt egy nagyot, és azt mondta:
− Már olyan jól vagy, hogy újságot is tudsz olvasni?
− Hát, nem éppen. Emlékszel arra a szőke nővérkére, aki akkor
is bejött, amikor itt voltál? A neve Annelisa. Ő olvas fel nekem. És
rádiót is szoktam hallgatni.
− És mi a helyzet a csigolyáddal?
− Az lesz a következő dolgom. Most a pisiléssel is gondom van.
Valahogy nem tudok, amikor szeretnék. És a lábam is jobban fáj.
Nemrég megvizsgált egy egész csapat ortopédus. Pár nap múlva
átvisznek arra az osztályra. Úgy gondolják, valószínűleg meg kell
operálni. De aztán minden rendben lesz. És most már tényleg sokkal
jobban is vagyok. Főleg, mert elkaptad azokat a szarháziakat!
Úgy tűnt, Jimmy ösztönösen érezte, hogy a kollégájának van
szüksége biztatásra, nem neki. Irene megpróbálta összeszedni a
maradék energiáját.
 − Vigyázz magadra! Holnap meglátogatlak!
− Fantasztikus lesz! De ne hozz szőlőt! Cukorka is megteszi
húsz koronáért.
− Hallom, hogy tényleg kezdesz jobban lenni!

Birgitta bedugta a fejét az ajtón, és megkérdezte, akarja-e látni,

amikor kinyitják a széfet. Irene halványan rámosolyodott.
− Ha nem robban fel, akkor mindenképpen. Remélhetőleg
Henrik nem fért hozzá.
Még csak fél három volt, de máris sötétedett. Apró, kemény
hópihék szállingóztak az égből. A kisteherautó hátsó ajtaját
kinyitották, és a Rosengren szakértője is megérkezett. Egy mágneses
lapot illesztett a széfhez, majd hosszú vezetékekkel csatlakoztatta
egy dobozhoz, amely úgy nézett ki, mint egy egyszerű
feszültségmérő. A szakértő elfordított néhány gombot rajta, és a széf
ajtaja egyszer csak résnyire kinyílt. A nézősereg lélegzete egy
pillanatra elállt. A férfi óvatosan kitárta az ajtót, de semmi sem
történt. Mindenki megkönnyebbült.
A széf belseje nem volt nagy, körülbelül ötvenszer ötven
centiméter. Birgitta hozott egy dobozt, amelybe belepakolták az
összes mappát, iratot és dobozt.
Egyenesen a konferenciaterembe mentek, ugyanis ott volt elég
hely ahhoz, hogy mindent kitegyenek az asztalra.
Andersson ünnepélyes arccal nézett az öt nyomozóra. Hannu
Rauhala és Hans Borg nem volt jelen. Alig leplezett izgalommal
összedörzsölte a tenyerét, és azt mondta:
− Na, végre! És most meglátjuk, van-e itt valami hasznos
számunkra. Nagyon gondosan átnézünk mindent. Ha olyasmit
találunk, amit alaposabban meg kell néznünk, azt középre tesszük.
Ha valamiben nem vagytok biztosak, inkább tegyétek középre.
Gyorsan hat kupacba rendezte az iratokat, majd szétosztotta
őket a jelenlévők között. Irene egy kemény bőrtáskát kapott, amely
egy pisztolyt rejtett. Lenyűgözve kiáltott fel:
− A mindenit! Van itt valami! Egy Beretta 92s.
Andersson is meglepődött.
− Hát ezt meg honnan szerezte? Meg van töltve? Nézzük meg,
volt-e hozzá engedélye!
− Tizenöt lőszer van benne. De többet nem látok.
 Mindnyájan átnézték a saját kupacukat, de senki sem talált
több lőszert. Csupán néhány sportéremre bukkantak. Meg egy régi
aranyórára, amely valószínűleg Richard apjáé lehetett. Az óra
hátlapjába díszes kezdőbetűket gravíroztak: „O. V. K.” Otto von
Knecht.
Irene még a gyönyörű órát csodálta, amikor meghallotta a
főfelügyelőt. Az arca vörösödni kezdett, és a tekintetét nem tudta
levenni azokról a fényképekről, amelyeket egy barna A4-es
borítékból húzott elő. Aztán lassan felállt, és az asztal közepére
hajította a képeket.
Tíz színes kép hevert az asztalon, amelyek akkorák voltak, mint
a boríték. Minden kép ugyanabból a szögből készült. Egy szexuális
aktusról készítették őket, amelyen egy nő háta mögött egy férfi áll. A
nő kacéran előrehajol, a karjával egy bőrfotelon támaszkodik. A
háttérben hatalmas festmények lógnak a falon, a kép egyik sarkában
kristálycsillár. A fényképész oldalról kattintott. A férfin csupán egy
bőrsisak van, amelyet lehúzott az arcára, így csak a két
szemkivágáson látott ki belőle. A nő combközépig érő, magas sarkú
csizmát visel, a lábait szétterpeszti. Máskülönben teljesen meztelen.
Egyes képeken egyenesen a kamerába néz, az ajkai kissé nyitva
vannak. Az egyik fotón csücsörít, mintha csókot küldene a fotósnak
a szemeit kéjesen félig lecsukja.
A teremben lévő minden nyomozó elvett egy képet. Andersson
arca olyan vörös volt, mint a cékla.
− Na, kis madaram! Most megvagy!
Irene szinte el sem akarta hinni, hogy ez igaz. Végre valami
konkrétum! Bizonyíték Charlotte von Knecht ellen!
Jonny halkan felnyögött.
− Hú, micsoda teste van! Úristen! Én megértem, hogy von
Knecht papa miért tette rá a kezét. Meg egyéb testrészét.
Senki sem nevetett, de senki sem tiltakozott. Fredrik
közelebbről is megnézte a képét, és megszólalt:
− Biztos, hogy Richard von Knecht van a képeken? Nem lehet,
hogy Henrik az? Vagy valaki más?
Irene is alaposan megnézte a saját képét. Minden fáradtsága
egy szempillantás alatt eltűnt. Ismét érezte a vadászat izgalmát.
Birgitta elmélázva kérdezte meg:
− Hol készülhettek ezek a fotók? Valaki felismeri ezt a helyet?
Senki sem ismerte fel ezt a lakást. Irene figyelmét a háttér
ragadta meg. A festmények. Az egyik festmény.
A főfelügyelő idegesen csapott az asztalra, és felkiáltott:
− Rohadt különös viselkedés ez! Felvenni egy ilyen maszkot!
Nehéz lesz bizonyítani, hogy tényleg Richard von Knecht van a
képeken! Nem beszélve arról, hogy hol készültek!
Irene felkiáltott:
− Én tudom, hol fotózták ezeket! És azt is tudom, hogy Richard
von Knecht szerepel a képeken!
Jonny a mutatóujjával megütögette a homlokát. Irene nem
törődött vele, inkább Anderssonhoz fordult.
− Figyeljük ma Charlottét, ahogy terveztük is. Reggel hétkor
behozzuk, és megvádoljuk azzal, hogy részt vett Henrik
bombamerényletében, melyet az apja ellen tervezett. Egy kicsit
megszorongatjuk, és hagyjuk, hogy megpróbálja menteni magát,
pontosan úgy, ahogy Inez Collin is javasolta. Egy vagy két óra múlva
én is bemegyek. És szembesítem Richard von Knecht
meggyilkolásának vádjával.
Andersson hangosan felnyögött:
− Lennél kedves nekünk, kevésbé zseniális zsaruknak is
elmagyarázni, hogy a fenébe akarod eltüntetni azt a maszkot a pasas
fejéről, hogy láthatóvá váljon az arca?
Irene elmagyarázta. A kollégái tekintetében tiszteletet látott.
Még Jonny szemében is valamiféle elismerés csillant meg.

Irene hat körül hazaindult, de előtte mindent jól előkészített.

Sikerült elérnie azokat az embereket, akikkel beszélni akart, és azok,
akiktől segítséget remélt, készségesek voltak. Elégedetten zárta a
napot. És persze kimerülve.
Otthon még egyszer el kellett mesélnie a marstrandi
eseményeket a családjának. A cenzúrázott változatot. Az esti híradó
közepén már majd leragadt a szeme. Az alvása mély és álomtalan
volt. Semmi sem zavarta meg az ébresztőóra csörgéséig.
 Huszonegyedik fejezet

Paul Svensson összegömbölyödve feküdt az ágyon, arccal a fal felé

fordulva. A cellaajtó kémlelőnyílásán benéző Andersson főfelügyelő
látta, hogy erőteljes remegések rázzák a csontsovány testet. Még a
folyosón is hallatszott a nyöszörgése és időnkénti zokogása. Semmi
sem maradt a kőkemény Pokol Angyalából. Csupán egy drogos
maradványai hevertek a cellában, akinek súlyos elvonási tünetei
voltak.
Az őr kinyitotta az ajtót, és Andersson belépett. A cellában a
félelem szagával keveredő izzadságszag terjengett, pedig a helyiség
lakója zuhanyozhatott, ha akart. Úgy tűnt, Paul Svensson nem vette
észre, hogy látogatója érkezett. Bár az is lehet, hogy észrevette, mert
a nyöszörgés hangereje mintha felerősödött volna.
Andersson határozott hangon szólalt meg.
− Helló, Svensson! Itt az ideje, hogy újra elbeszélgessünk.
Svensson megfordult a priccsen, arcán patakokban folyt az
izzadság. Nehezen figyelt a hozzá beszélőre. A szemgolyói körbe-
körbe forogtak, a nyelve egyfolytában nyalogatta száraz,
kicserepesedett ajkait. Alig hallható hangon, rekedten beszélt.
− Orvost! Szerezzen egy orvost! Haldoklom! Haldoklom, nem
érti?
Andersson az évek során sokszor hallgatott már ki drogosokat,
így nem aggasztotta különösebben a jelenet. Épp ellenkezőleg,
előnyösnek ítélte meg a helyzetet. Remélte, hogy a sovány férfi
mostanra talán eléggé megpuhult, és könnyebb lesz beszélni vele.
− Ha segítesz tisztázni egy-két kérdést, talán leszek olyan
jóságos, és hívok neked egy orvost. De cserébe segítened kell −
mondta barátságos hangon.
− Menjen a pokolba!
− Ha ezt akarod… De akkor elég sokáig kell várnod, mire
idetéved egy orvos. Hihetetlenül sokáig…
Svensson teste görcsbe rándult. Csak nyögni tudott. Félelem és
fájdalom járta át. Amikor a görcsök elmúltak, suttogva szólalt meg:
 − Miről… miről lenne szó?
Andersson hangjában semmi sem utalt arra, milyen gondosan
megtervezte az első mondatait.
− Az új információk azt bizonyítják, hogy te és Hoffa
belekeveredtetek a berzeliigatani robbantásba, és persze Bobo
Torsson felrobbantásához is volt közötök. Tehát a gránát és a két
rendőr meggyilkolására tett kísérlet mellett egyéb vádpontok is
fenyegetnek. Úgy tűnik, Svensson, hogy a kumlai börtön
magánzárkája felé kacsintgatsz!
Svensson arcára kiült a rettegés. Kiabálni kezdett:
− Az a tetű Henrik von Knecht volt! Ő küldte a pokol fenekére
Bobo Torssont!
− Miért?
Svensson reszketett, és bármennyire is próbálta
megkeményíteni magát, a kumlai börtön rémképe nem hagyta
nyugodni. Tudta, hogy egy drogosnak Kumla maga a pokol. Kurtán,
idegesen válaszolt.
− Torssonnak pénzt kellett volna kapnia von Knechttől. De a
táskában bomba volt.
− És miért kellett volna pénzt kapnia tőle?
− Hoffa… nem tudom.
A Pokol Angyalainak elnökhelyettesétől való félelme
nyilvánvalóan nagyobb volt, mint amennyire a kumlai börtöntől
tartott. De Anderssonnak nem volt szándékában elengedni a
gyeplőt. Élesen csapott le Svenssonra:
− Holnap reggelig nem jön ide semmilyen orvos!
− Ne! Ne! Várjon! Annyit tudok, hogy Torssonnak az öreg von
Knechtből kellett volna kicsikarnia a pénzt. De abból nem lett
semmi. Hoffa rettenetesen dühös volt, de az amszterdami srácok
elhozták a cuccot. Másokat is érdekelt a dolog.
− Az öreg von Knecht? Úgy érted, Henrik apja, Richard?
− Igen, én is azt mondtam, az isten verje meg! De az a
szemétláda nem fizetett. Egy pár nap múlva Bobo visszahívott
minket, és azt mondta, hogy minden rendben lesz a lével. Henrik
von Knecht fogja kifizetni az apja helyett. Az egész elég gyanúsnak
hangzott, de Hoffa azt mondta, szart se érdekel, ki fizet. A lényeg az,
hogy hozzájussunk a pénzhez.
− Mennyi pénz volt az?
− Félmillió.
 − Ötszázezer korona?
− Maga süket, vagy mi? Annyit mondtam!
− És mit akart Bobo Torsson kezdeni félmillió koronával? És
miért adta volna oda Hoffának?
Svensson tekintete ismét elfordult, már nem érdekelte semmi,
ami a Pokol Angyalairól szólt. Haldoklott, és szüksége volt egy
adagra… Mindegy, mire… Csak azonnal.
Lemondóan folytatta:
− Drog. Félmillióért. Torsson nagy üzletre vágyott.
− A Köpcössel együtt?
Svensson megvonta a vállát, és maga elé motyogott.
− Fogalmam sincs.
Andersson bosszankodott egy kicsit, de úgy gondolta, amit
Svensson elmondott, az meglehetősen érdekes.

Fél nyolckor Irene besétált Andersson irodájába. A főnök rekedten

kiabált a telefonba.
− Mondja meg neki, hogy a sajtótájékoztató egy órakor lesz.
Előtte egy szót se!
Andersson sápadt volt és fáradt. Néhány napot jó lett volna
ágyban töltenie. De legalább a von Knecht-ügy végére hamarosan
pont kerül.
Vérvörös szemekkel nézett Irenére.
− Jó reggelt. Charlotte von Knecht bármelyik pillanatban
megérkezhet. Remélem, a terv beválik. Jonny és Tommy fogja
kihallgatni. Most mentek el érte.
− Akkor én nem mutatkozom. Van hír Paul Svensson és a
Köpcös kihallgatásával kapcsolatban?
Andersson köhögött, és bekapott egy cukorkát.
− Svensson beszélni kezdett.
Irene felnevetett.
− Csak rávetted végül! Fogadjunk, hogy Kumlával ijesztgetted!
− Kegyetlen, de hatásos!
− Mennyi pénzről volt szó?
− Svensson szerint félmillió koronáról.
− Ötszázezer korona? Henrik öröksége nem volt ennyi!
− Pontosan! Már tudjuk, mert ellenőriztük. De Bobo ezt nem
tudhatta. És azt is tudjuk, hogy Henrik hogyan akarta megoldani az
ügyet. Paulnak nem volt mit felajánlania. Tegnap rosszul lett, és az
orvos most rendszeresen ellenőrzi. Kapott egy injekciót, és elaludt.
Azóta nem aludt, hogy szombaton behoztuk. Miért nem szerzünk
egy csésze kávét, mielőtt folytatnánk a beszélgetést?
− Folytatjuk? Miért, van még valami?
− Naná, hogy van!
Elindultak a kávéautomata felé. Mivel mindketten
koffeinfüggők voltak, a kávé íze nem játszott nagy szerepet. Szinte
bármihez hozzá tudtak szokni.
Amikor visszaértek az irodába, a főfelügyelő kihúzta az
íróasztal fiókját, és kivett belőle egy magnetofont. Aztán elégedetten
rámosolygott Irenére.
− A Köpcös tegnapi kihallgatásán vettük fel. Rögtön azután
elmentem hozzá, hogy beszéltem Svenssonnal. Ugyanazt a stratégiát
alkalmaztam. Kijátszottam őket egymás ellen, és összezavartam
mindkettőt. És magammal vittem egy fényképet azok közül,
amelyeket a széfben találtunk.
Matatni kezdett a gombokon. Elégedett mosolya lassan dühös
grimasszá alakult át. Félig kimondott káromkodások és morgások
röpködtek a levegőben, majd Andersson végre megtalálta a
megfelelő gombot. Az ő hangját lehetett először hallani.
− …most már. Paul Svensson már beszélt. Tudjuk, hogy te és
Bobo azt terveztétek, hogy lenyúljátok Henrik von Knechtet
ötszázezer koronára. A Pokol Angyalaitól akartatok drogot venni
rajta. Tudjuk, hogy bomba volt a táskában pénz helyett. Tudjuk,
hogy azért verted péppé Henriket vasárnap, mert meg akartad
bosszulni Bobo halálát.
Csönd. Egy kis idő után valaki motyogni kezdett.
− Barom!
− Svensson tagadja, hogy ő vagy bárki más a Pokol Angyalai
közül vállalkozott volna arra, hogy elteszi Henrik von Knechtet láb
alól. És semmi közük nem volt a berzeliigatani robbantáshoz.
Szerinte te és Bobo végeztétek a piszkos munkát.
Ismét csönd. Gyalázatos káromkodás kezdődött. Ha csak a fele
beteljesedne annak, ami elhangzott, Paul Svensson nyugodtan
megáshatná a sírját.
A Köpcös kirohanását Andersson hangja szakította félbe.
− Nem igaz az, amit Svensson elmondott nekünk?
− Nekünk semmi közünk nem volt semmiféle robbantáshoz
vagy von Knecht papa kiiktatásához. Csak lóvéra volt szükségünk,
hogy beszálljunk az üzletbe. Ez minden.
− Ezekkel a fotókkal akartatok ötszázezer koronához jutni?
A magnóból halk zörgés hallatszott. A Köpcös nagyot sóhajtott,
mielőtt válaszolt volna.
− Honnan a francból szerezte meg ezeket? Az a szarházi azt
mondta, hogy elégette őket.
− Hát… amint látod, nem tette. Miért nem fizetett Richard von
Knecht?
Makacs csönd. Aztán a Köpcös ingerült hangon szólalt meg.
− Azért, mert nem látszik rajta az az istenverte malacpofája!
Nem tudtuk bizonyítani, hogy ő van a képeken.
− Tehát ezért próbáltátok kipréselni Henrikből a pénzt?
− Hülye ötlet volt! De nem maradt már időnk. Inkább egy
bankot kellett volna kirámolni!
Andersson kikapcsolta a magnót. Irene nevetgélve szólalt meg.
− El tudom képzelni azt a beszélgetést a két unokatestvér
között!
− Én is! Megkérdeztem, mikor vették fel a kapcsolatot Henrik
von Knechttel. A Köpcös nem emlékezett pontosan, mert ezt a részt
Bobo intézte. Valószínűleg csütörtökön. Vagyis két nappal azelőtt,
hogy Sylvia és Richard megünnepelték házasságuk harmincadik
évfordulóját. Henrik pénteken elhelyezte a bombát a
Berzeliigatanon, ha minden úgy volt, ahogy most gondoljuk.
− Ami azt illeti, ügyes terv! Ha szerencséje lett volna, az apja és
Bobo is meghal egyetlen robbanásban. Nem így történt, de most már
érthető, mit gondolt Henrik. Tudta, hogy nincs elég pénze kifizetni a
zsarolókat. Amikor meglátta a képeket, megtudta, mi folyt a felesége
és az apja között. Ha Richard hozta volna működésbe a bombát,
Henrik legalább az egyik problémát megoldotta volna. A legjobb
esetben pedig mindkettőt.
− Miért bajlódott azzal, hogy úgy tegyen, mintha fizetne? Az is
elég jó bosszú lett volna, ha a világ megismeri a fotókat, és lehull a
lepel köztiszteletben álló apjáról és hűtlen feleségéről.
− Nyilván tekintetbe vette a család jó hírét, és persze Sylvia is
összeomlott volna.
− Még mindig kérdés, ki ölte meg Richard von Knechtet.
− Azzal kezdődött a nyomozás, és annak megfejtésével fog
véget érni. Az utolsó rejtélyt is megoldjuk.
 − Jonny utánanézett Charlotte vasárnapi telefonhívásainak.
Miután a Köpcös elment hozzá a kulcsokért, a nő felhívott valakit.
Lefoglalt egy asztalt a Brasserie Lippnél.
Andersson előrehajolt, és kihúzott egy újabb fiókot. Fojtott
hangon beszélt.
− Itt vannak a képek, amelyeket kértél a patológiáról.
Undorító. Henrik gyilkos, ráadásul felrobbantott egy épületet, de ezt
azért nem érdemelte meg. A nyomorult fickót agyba-főbe ütötték.
Szinte a felismerhetetlenségig összeverték.
Irene elvette a fotókat és beletette abba a borítékba, ahová
azokat is tette, amelyeket kora reggel szerzett a laborból.

Irene belépett a kihallgatás helyszínének kijelölt szobába, ahol

Jonny és Charlotte ült. Jonny elégedett volt, mert a kedvenc szerepét
kellett alakítania, ő volt a gonosz zsaru. Irene nem akarta zavarni,
ezért csendesen leült egy sarokba, és megpróbált láthatatlan
maradni. A szerepét a kihallgatás menete határozta meg. Charlotte
nem különösebben intelligens, ám ravasz és önző. Ha valakinek
gyönyörű a teste, ezek veszélyes tulajdonságok lehetnek.
Charlotte nem törődött azzal, hogy Irene is bejött. Csak
Jonnyra figyelt. Türkizkék szeme körül nedvesség csillogott, és
többször is óvatosan megnyalta a száját, de csak úgy, hogy le ne
törölje a rúzst. Irene dühösen vette észre, hogy a nőnek volt ideje és
lélekjelenléte kisminkelni magát és betenni a színes
kontaktlencséket. A szobában erős parfümillat terjengett. Cartier.
Charlotte oldalra billentette a fejét, és rámosolygott Jonnyra.
− Kedves uram, ügyvédet akarok. Tudom, hogy nem kell
válaszolnom ezekre a szörnyű kérdésekre. Én semmit sem tudok.
Viszont reggeliznem kell. Terhes vagyok − tette hozzá
magyarázatképpen.
Jonny rávillantotta ragadozó mosolyát.
− Nyugodjon meg, kedves asszonyom. Hamarosan arra is sor
kerül. Van saját ügyvédje?
− Hát… nincs… Az apósomnak van…
− De magának és Henriknek nem volt családi ügyvédjük?
− Nem.
− És miért gondolja, hogy az Eiderstam és fiai ügyvédi iroda
ügyvédei el kívánnák látni a maga védelmét? Van okunk feltételezni,
hogy köze van a berzeliigatani robbantáshoz és Bobo Torsson
meggyilkolásához. Ezenkívül bűnrészes a saját férje, Henrik von
Knecht meggyilkolásában is. De erre még visszatérünk. Ha adhatok
egy jó tanácsot, kérjen kijelölt ügyvédet.
Charlotte ajkai remegni kezdtek, és Irene egy pillanatra azt
hitte, sírni fog. De aztán keresztbe tette a karját a melle alatt,
ügyelve arra, hogy egy kicsit megemelje a kebleit. Egy perc múlva
kész volt a stratégiája. A szemhéját lesütve halkan megjegyezte:
− Követem a tanácsát. Biztos vagyok benne, hogy ön
tájékozottabb. Kijelölt ügyvédet kérek.
− Azonnal. De addig is válaszolnia kell a kérdéseimre. Ha nem
teszi, azzal azt bizonyítja, hogy valami rejtegetnivalója van. És akkor
sokkal keményebb kihallgatás következik.
Charlotte szemei kissé elkerekedtek, miközben elégedett
mosoly bujkált a szája szegletében.
− Tehát ez most egy kihallgatás?
− Nem. Csak válaszolnia kell a kérdéseimre.
Vajon ezt bevette? Tényleg elhitte, hogy nem hivatalos
kihallgatáson ül?
− Kezdjük a berzeliigatani bombával. Miért nem említette
soha, hogy Henrik nagy mennyiségű robbanószert tárol a
marstrandi ház hálószobájában?
Charlotte a szemét forgatta. A türkizkék szemek Jonnyra
villantak. Aztán kidüllesztette a melleit, nagyot sóhajtott és
megszólalt:
− Nem tudtam, hogy Henrik robbanószert tart a dobozban.
Mindig zárva volt.
− Nem is kérdezte meg tőle soha?
− Nem.
− Miért nem?
− Miért is tettem volna?
− Én kérdezek Miért nem kérdezte meg tőle soha, mi van
abban a dobozban?
Charlotte először tűnt bizonytalannak a kihallgatás során.
− Nem érdekelt. Olyan sok kütyüje volt, annyi kacatja hevert
mindenhol.
− Tehát soha nem próbálta megtudni, mi van a dobozban?
− Nem.
− Az ügyésznek jó oka lesz feltételezni, hogy köze volt a
robbantáshoz. Egy házaspár nem élhet együtt évekig anélkül, hogy
az egyik fél ne tudná, a hálószobájukban robbanószer van.
− De az isten ver… Szinte sosem vagyok Marstrandban!
− Szinte soha? Soha nem megy ki a marstrandi házba?
− Igen, szinte soha.
− De azért van hozzá kulcsa? A kapuhoz és a házhoz is.
A kék szemekben félelem villant fel.
− Igen…
− Hol vannak?
Charlotte ekkor már tudta, hogy nagy bajban van. A rettegés
szaga átütött a parfümjén.
− Nem tudom. Nem is láttam őket.
− Nem, persze, hogy nem. A Köpcöshöz kerültek tegnap. Ő azt
mondja, magától kapta őket.
− Hazudik! Biztos ellopta.
− Mikor?
− Nem tudom.
− De mi tudunk egy s mást. Tudjuk, hogy a Köpcös vasárnap
este elment Långåslidenbe, körülbelül tizenöt percig tartózkodott a
házban, majd egyenesen Marstrandra ment, és megölte a férjét.
− Honnan tudják…
Charlotte elhallgatott, és gyorsan lehajtotta a fejét. A haja
előreomlott, eltakarva az arcát. Ezt a mozdulatot az anyósától
tanulta, Irene azonnal felismerte. Egy kis idő múlva felnézett, és
halkan megszólalt:
− Azért jött, hogy megkérdezze, el akarok-e menni jövő héten
Bobo temetésére.
− Érdekes. Nekünk nem ezt mondta.
Ami azt illeti, a Köpcös nem volt hajlandó beszélni, amint
Henrik meggyilkolására terelődött a szó, de Charlotte ezt nem
tudhatta. Remegett a hangja, amikor megkérdezte:
− Mit mondott maguknak?
− Azt, hogy maga odaadta neki a kulcsokat, és útbaigazította
Marstrandra.
Nagy blöff volt, de Irene látta, hogy betalált.
− Ezt mondta? Akkor hazudott!
− Miért hazudna? Sok baja lesz Henrik meggyilkolása miatt, és
csak nyerhet vele, ha kiderül az igazság. Magát felbujtással fogják
vádolni, őt pedig a végrehajtásért fogják elítélni. De az ítélet
enyhébb lesz. Neki.
Ha valaki ismeri a jogszabályokat, nem dől be ennek, de
Charlotte félt, és tudatlan is volt.
− Az a seggfej! Megfenyegetett! El akarta kapni Henriket, és
kényszerített, hogy mondjam meg, hol van. Ha nem adom oda neki a
kulcsokat, megölt volna.
− És miért nem hívta fel a férjét, hogy figyelmeztesse?
− Nem emlékeztem az új mobilszámára.
− Akkor miért nem hívta a gondnokot, és kérte meg, hogy
figyelmeztesse őt? Vagy a rendőrséget?
Charlotte izzadni kezdett.
− Megpróbáltam! De a gondnok nem volt otthon.
− Ellenőriztük a vasárnap esti hívásait. Nem hívta sem
Marstrandot, sem a rendőrséget. Ugyanakkor felhívott egy éttermet,
hogy lefoglaljon egy asztalt. És el is ment oda később. Ellenőriztük.
A tulajdonos szerint vidám volt a társaság. Szerette volna megtudni,
ki verte le a lámpát; ötezer koronájába fog kerülni. Akkor fussunk
neki még egyszer. Miért nem hívta Henriket? Miért nem
figyelmeztette?
− Nem mertem. A Köpcös azt mondta, kivágja a gyereket a
hasamból, ha szólok valakinek
− De annyira azért nem volt elkeseredve, hogy ne tudott volna
elmenni bulizni a barátaival aznap este?
Charlotte erre nem tudott mit válaszolni. Maga elé nézett az
asztal alá, ahová megpróbálta elrejteni remegő kezeit. Sem ő, sem a
Köpcös nem gyanította, hogy megfigyelik őket. Ha nem követték
volna a Köpcöst, nem tudták volna meg, hogy beugrott hozzá
vasárnap este. Lett volna jó kis alibije, hiszen az étteremben ott
voltak a barátai és még sokan. Ha egy kicsivel több intelligencia
szorul belé, sokkal nehezebb lett volna elkapni. Talán nem is sikerült
volna.
Jonny tovább gyötörte Charlottét még vagy másfél órán
keresztül a berzeliigatani bombamerénylet miatt. Amikor a nő azt
mondta, hogy semmit sem tudott róla, Jonny még keményebben
megszorongatta. Egy idő után Charlotte arca krétafehér lett, Irene
pedig elérkezettnek látta az időt a közbeavatkozásra. A jó zsaru
belépője következett.
Halk hangon félbeszakította a kihallgatást.
− Jól van, Jonny, tartsunk egy kis szünetet. Nem látod, hogy
teljesen kimerült? Szeretne enni valamit, Charlotte?
− Igen, köszönöm. Teát és egy szendvicset. És ki kell mennem a
mellékhelyiségbe.
− Rendben, de csak tíz percet kap.
Jonny elemében volt mint gonosz zsaru. Irene szerint
zseniálisan játszotta a szerepét. Ha jogot tanult volna, kiváló ügyész
lett volna belőle.
A tea után Charlotte ismét összeszedte az erejét. De Jonny és
Irene is jól kihasználta a szünetet. A taktikájukat már előre
eltervezték, így Irene odaadta Jonnynak azokat a képeket, amelyek
az összevert Henrikről készültek.
Charlotte határozott hangon kezdte.
− És most szeretnék ügyvédet. Addig egy szót sem szólok.
− Jó ötlet. De ebben a szobában kell megvárnia. Azalatt talán
megnézhetné ezeket a fotókat.
Jonny lezser csuklómozdulattal az asztalra dobta a képeket. A
továbbcsúszó fotókat Charlotte reflexszerűen elkapta, így muszáj
volt rájuk néznie. Kimeresztette a szemeit, a légzése felgyorsult. Úgy
tűnt, nem tudja levenni a szemét a fényképekről.
Jonny halkan beszélt.
− Tényleg ilyen szemét volt? Tényleg ezt érdemelte?
Charlotte talán nem is hallotta a kérdést. Jonny az öklével
csapott az asztalra.
− Beszéljen! Tényleg ezt érdemelte? Tényleg ilyen szemét volt?
Charlotte megrándult, mint aki álomból riad fel. Zavart
tekintettel nézett fel Jonnyra. A szemei összeszűkültek, és krákognia
kellett.
− Egy fatuskó volt. Egy érzékeden, rohadt fatuskó!
− És most sikerült megszabadulnia tőle. Jó érzés? Nézze meg a
képeket! Jó érzés?
Nem jött válasz. Charlotte a falat bámulta, de Irene látta, hogy
az ujjaival babrál az asztal alatt. Még egy kis idő…
Jonny kíméletlenül folytatta. A következő fél órában újra
végigvette a vasárnap esti és a hétfő reggeli eseményeket. Charlotte
nem tudta megmagyarázni a Köpcös látogatását, sem azt, hogyan
jutottak hozzá a kulcsok, sem azt, hogy miért nem figyelmeztette a
férjét a veszélyre, illetve miért ment el bulizni a barátaival. Jonny
alaposan megizzasztotta. Szerencsétlenül megpróbált mellébeszélni,
de belezavarodott a hazugságaiba.
 Elérkezett az idő. Irene felállt, átsétált a helyiségen. Anélkül,
hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, Jonny bólintott, felállt és
kiment. Birgitta hangtalanul besurrant, és átvette a megfigyelő
szerepét.
− Charlotte − kezdte Irene –, Richard von Knecht, Bobo
Torsson és Henrik meggyilkolása, valamint a berzeliigatani
robbantás ügyében nyomozok. Sok mindenre fény derült már,
beleértve különös kapcsolatokat és viszonyokat is. Amint azt
bizonyára ön is tudja, letartóztattuk a Köpcöst és a Pokol
Angyalainak bandájához tartozó egyik férfit is. Mindketten
elmondtak mindent. Mindketten.
Charlotte megrándult, és rettegés jelent meg a szemében. Irene
arra következtetett, hogy nem ismerte elég jól a Köpcöst ahhoz, hogy
tudja, soha nem beszél. Paul Svenssonnal pedig nyilván soha nem is
találkozott. A Pokol Angyalai Bobóhoz tartoztak. Hoffa sorsának
alakulásáról sem volt fogalma, mivel nem volt ideje elolvasni a
reggeli lapokat vagy belenézni a hírműsorokba. Irene továbbra is
barátságos hangon beszélt. Sorolni kezdte a tényeket.
− Tudjuk, hogy Bobo és a Köpcös egy nagyobb drogüzletet
tervezett. A megvalósítás Glenn Hoffa Strömbergen keresztül történt
volna, aki a Pokol Angyalainak tagja, ráadásul a göteborgi
különítmény alelnöke. A hollandiai társaik szállították volna ide a
narkót. Mindent elintéztek, és már csak a szállítmányt várták,
amikor Bobónak hirtelen gondja akadt a pénz előteremtésével. Azt is
tudjuk, miért. Richard nem volt hajlandó fizetni.
Charlotte a festék alatt is jól láthatóan elsápadt. Nem vette le a
szemét Irénéről.
− Ötszázezer korona. Félmillió. Olyan képekért, amelyeken
nem látszik Richard arca. Nem csoda, hogy nem volt hajlandó
fizetni!
Azzal Irene elővette a szexképeket, amelyeken egyértelműen
felismerhető volt a női szereplő. Egy pillanatig úgy tűnt, Charlotte
elájul. Irene kíméletlenül folytatta.
− Tudjuk, hogy ezeken a fotókon Richard a partnere.
− Nem! Nem ő az! Valaki más!
− Ki?
− Nem emlékszem.
− És gyakran szexel olyan férfiakkal, akiknek nem emlékszik a
nevére?
 Charlotte kihívóan felemelte a fejét.
− Előfordul.
− És ez a férfi nem Richard?
− Nem.
− Akkor elmondom magának, hogy az arca ott látható a
fotókon. Richardé.
− Nem. Nem is lehet látni az arcát.
− De igen. Látja azt a hatalmas festményt a kép hátterében?
Igen, azt ott. Ez Bengt Lindström egyik híre „szörnyes” képe.
Megkértem az egyik technikusunkat, hogy nagyítsa fel, amennyire
csak lehet. Aztán tegnap a képet elvittem Valle Reuterhez.
Felismerte a festményt: ő ajándékozta a portrét Richardnak a
hatvanadik születésnapjára. És mivel Sylvia úgy gondolta, már
bőven elég Lindström-kép van a lakásban, Richard elvitte a
festményt az irodájába. Honnan tudjuk? Onnan, hogy a képeket
Richard irodájában készítették, méghozzá teleobjektívvel. Honnan?
A szemközti lakásból. Ki lakik ott? Nahát, csak nem a Köpcös
Johannesson és unokatestvére, a maga Bobo barátja? Ki készítette a
képeket? Nyilvánvalóan Bobo. Ne próbálja nekünk bemesélni, hogy
a képen nem Richard von Knechttel szeretkezik!
Elég volt rápillantania Charlottéra. Az arca olyan volt, mint egy
gipszmaszk. Érthetetlen, hogyan tűnt valaha szépnek. A vonásait
eltorzította a gyűlölet. Fulladozva köpte ki a szavakat:
− Kényszerített. Nem volt más választásom. Tartoztam
Bobónak. Nagyon sok pénzzel.
− A drogért?
− Igen. Azt gondoltam, a kocsi cseréjénél hozzájutok egy kis
pénzhez, de Henrik maga intézte az egészet a saját számlájáról. El
voltam keseredve. Nem volt egy fillérem sem…
− Henriktől nem kapott pénzt? A háztartásra, például.
− Dehogynem. Tízezer koronát havonta. De az nem volt elég.
Korábban megvolt a saját pénzem, még a modellkedésből. De aztán
elfogyott. Henrik intézte az összes fizetnivalót a házban és a
kocsikkal kapcsolatban.
− Mennyivel tartozott Bobónak?
− Nyolcvanötezer koronával.
− Gondolom, kokaint és amfetaminokat vásárolt.
Charlotte bólintott.
− Honnan tudta meg Bobo, hogy viszonya van Richarddal?
 − Párszor összefutottunk a lépcsőházban, amikor Richardhoz
mentem. És szeptemberben egy bulin megkérdezte. Én meg olyan
hülye voltam, hogy bevallottam neki. Összevissza habogtam.
− És itt született az ötlet, hogy megzsarolják a képekkel
Richardot?
− Én nem akartam. Kényszerített. És tartoztam neki.
− De mégis megtette. Mondja el, miért.
− Igazából kedveltem Richardot. Eleinte. Jó fej volt, és szerette
a szexet. Henrik egyáltalán nem hasonlított rá. Az elmúlt években
szinte alig értünk egymáshoz. Henrik… abnormális volt… és
unalmas. Nagyon unalmas volt az ágyban is.
− Richard viszont nem?
− Nem.
− Mikor és hogyan kezdődött a viszonyuk?
− Tavaly nyáron. Július végén. Sylvia elment Finnországba,
hogy meglátogassa az anyját és a húgát. Henrik természetesen
Marstrandon volt. Richard felhívott, hogy menjünk el vacsorázni.
Nem volt ebben semmi furcsa. De aztán egészen más lett belőle.
Valahogy összeillettünk. Bizonyos értelemben.
− Hogyan készültek a képek?
− Akkoriban Richard irodájában találkoztunk. Általában a
hálószobában szeretkeztünk. Nagyon szép szoba volt… Csak egyszer
sikerült kicsalnom a nappaliba, de akkor a fejére tette azt az ostoba
maszkot. Vagy római sisakot, ahogy ő hívta. Amikor felvette, római
parancsnoknak képzelte magát!
− És ezért nem volt hajlandó fizetni?
− Igen. Azt mondta, Bobo sosem tudja bizonyítani, hogy a
képeken ő látható. Az arcába nevetett.
− És ekkor támadt az a zseniális ötletük, hogy Henrikkel
próbálkoznak?
− Én erről nem tudtam. Bobo ötlete volt. Nekem nem is szólt
róla.
− Mikor tudta meg, hogy Henrik látta a képeket?
Charlotte a tenyerébe temette az arcát, és nyöszörgött. Amikor
letette a kezét, nem voltak könnyek az arcán.
− A házassági évfordulós partit megelőző csütörtökön. Ez volt a
legrosszabb élményem egész életemben. Henrik tudta, hogy Richard
és én… És közben ott kellett ülni és úgy tenni, mintha semmi sem
történt volna…
 − Mi történt pénteken?
− Henrik felment Marstrandra. Még reggel.
− Maga pedig elment a nőgyógyászhoz, hogy kiderüljön,
terhes-e.
− Nem. Már két hete tudtam. Fogalmam sem volt, mihez
kezdjek.
− Hogy megtartsa-e?
− Pontosan.
− Térjünk vissza Henrikhez és a péntekhez. Mikor találkoztak
legközelebb?
− Szombat délután. Este el kellett mennünk a partira.
− Pénteken vette el magától a kulcsokat?
− A kulcsokat?
− Azokat a kulcsokat, amelyeket Richardtól szerzett a
hatvanadik születésnapjára rendezett parti után. Arja mondta, hogy
látta magát kijönni Richard szobájából, a kulcstartóval a kezében.
− Az a rohadt leszbi!
Charlotte hátradőlt, és lemondó sóhajjal folytatta:
− Richard nem akart kulcsot adni, de láttam, hogy ott van a
kulcscsomója az éjjeliszekrényén. Gondoltam, jó lenne, ha
magamhoz venném őket.
− Henrik elvette magától pénteken?
− Igen. Pénteken vettem észre, hogy eltűntek. Általában a
kézitáskámban tartottam őket, de péntek este nem voltak ott.
Vasárnap megint előkerültek.
− A táskájából?
− Igen, visszatette.
− Mikor jött rá, hogy tényleg elvitte? Vagy csak megérzés volt?
− Nem, tudtam. Szerdán, miután Richard meghalt, kivette a
táskámból, meglengette, és azt mondta: „Nem láttad ezeket, érted?”
− És tudja, mit csinált a kulcsokkal?
Charlotte bólintott.
− Igen. Odaadta a takarítónőnek. A finn nőnek. Ezt csak akkor
tudtam meg, amikor Bobo kocsija felrobbant. Nekem semmi közöm
a robbantásokhoz. Henrik robbantott, mert féltékeny volt Richardra.
Bosszút akart állni. És nem akart fizetni a képekért!
− És mi a helyzet a babával? Ki az apa?
− Henrik.
− Nem. Megtudtuk, hogy Henrik steril lett, miután mumpsza
volt. És ne felejtse el, hogy ott fekszik a patológián. Már kértünk
ilyen irányú vizsgálatot.
Charlotte keményen harcolt, amíg tudott, de ekkor
összeomlott. Letette a fejét az asztalra, és eltakarta az arcát. Hosszú
ideig így maradt, mozdulatlanul. Amikor felnézett, Irene ismét látta,
hogy nem sírt.
− A gyerek Richardé. Egy igazi von Knecht.
− Tehát ezért döntött úgy Henrik, hogy az apját öli meg, nem
magát? Igaz? Így apa lehetett volna, a féltestvére apja. A család neve
fennmarad. De azért bosszúra szomjazott.
− Igen − válaszolta suttogva Charlotte.
Irene halkan megkérdezte:
− A berzeliigatani bombáról nem tudott?
− Nem.
− Ezért döntött úgy, hogy maga öli meg Richardot. Nem igaz?
− Nem! Ez nem igaz! Van alibim! Épp a kocsimért mentem az
autókereskedőhöz!
− Azt az alibit elfelejtheti. Robert Skytter elmondta, mi történt.
Maga nem ment el a hétfői időpontban. Aztán egyszer csak
telefonált kedden, hogy át akarja venni a kocsit. Azonnal. És
ragaszkodott Roberthez. Aztán már csak az ügyes csábítás volt hátra,
meztelen test a kabát alatt, harisnya, magas sarkú cipő… Nem éppen
eredeti ötlet, de bejött. Robert még nagyon fiatal.
− Nem értem volna vissza húsz-huszonöt perc alatt a városba!
− Valóban nem. De negyven-negyvenöt alatt már igen. Azzal a
megjegyzéssel, hogy „Nahát, már öt óra van? Rohannom kell!”, nyert
negyedórát. A kis Robert pedig még nyilván magához sem tért a szex
után, úgyhogy nem reagált. Okos. De elkövetett egy hibát − mondta
Irene.
Charlotte Irene száját bámulta. Alig hallhatóan suttogott:
− Miféle hibát?
− Nincs ötórás hírműsor a rádióban. Csak háromnegyed ötös
van. Úgy is nevezik a műsort: Hírek háromnegyed ötkor. Vajon
miért?
− Háromnegyed ötkor…
Egyenesen ült, a karjait lelógatta maga mellett, és a szemét
nem vette le Irene arcáról. Tudta, hogy vége.
Irene megpróbált mozdulatlanul szembenézni vele.
− Miért, Charlotte? Miért?
 − Két héttel a… halála előtt megmondtam Richardnak, hogy
terhes vagyok, és ő a gyerek apja. Először megpróbált hárítani. Mit
tudja ő, hogy kivel feküdtem össze? Ilyesmiket mondott. De én július
óta nem voltam senki mással. Kötöttem az ebet a karóhoz, és
olvastam is, hogy van egy vizsgálat, amellyel meg lehet határozni az
apa személyét… DNS-sel. Amikor elmondtam neki, hogy apasági
tesztet akarok végeztetni, feladta. Megígérte, hogy anyagilag
támogatni fog minden hónapban. De aztán jött ez a fotós zsarolás…
Megkérdezte, tudok-e ezekről valamit. Én tagadtam. Nem tudta,
hogy Bobo készítette a képeket. Bobo névtelen maradt, amikor
felvette vele a kapcsolatot. De azt hiszem, Richard gyanított valamit.
Nem akart többet találkozni velem.
Charlotte egyre idegesebben tördelte a kezét az asztal alatt.
Irene csöndben ült, és tudta, hogy mit fog hallani.
− De aztán Henrikhez kerültek a képek. Megmutatta őket
nekem, és… magánkívül volt! Felismerte Richardot, és persze engem
is. Mindent bevallottam neki. Nem szólt egy szót sem. Nem is beszélt
velem többet, csak kiment Marstrandra péntek délután. Még
örültem is ennek, amíg észre nem vettem, hogy nincsenek nálam
Richard kulcsai. Szombaton három körül jött haza. Nem szólt
semmit, csak készült a partira. Elmentünk. Elviselhetetlen volt. De
Henrik jól játszotta a szerepét. Azok a vén kövületek…
Elhallgatott, és dühösen nézett Irenére. Finom
izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. A tekintetét még mindig
Irenén nyugtatta, de kérdéses volt, vajon látja-e a nyomozónőt. A
hangja feszült volt, amikor folytatta:
− Henriknek vasárnap Londonba kellett repülnie. Mielőtt
elment, Richard felhívta, hogy vigyen el neki valamilyen aukciós
katalógust. Henrik azt mondta nekem: „Holnap átviheted neki.
Úgyis van kulcsod.” Azzal elment. Úgy tettem, ahogy mondta.
Beszélnem kellett Richarddal. De amikor hétfőn odamentem, ott
volt a takarítónő és a lánya. Richard megfázott, ezért otthon maradt,
hogy pihenjen. Amikor átadtam neki a katalógust, odasúgta, hogy
jöjjek vissza később, hét körül. Úgy tettem. És ott maradtam
éjszakára is.
− Korábban is lefeküdtek a molinsgatani lakásban?
− Nem, soha. Kedd reggel, amikor éppen reggeliztünk, azt
mondta az a szemét: „Szerintem eleget szórakoztunk. Ideje
szakítanunk. Nem találkozunk többet, hanem visszatérünk a rendes
kapcsolatunkhoz: após és meny leszünk A gyereket felnevelheted
unokámként. Haha!” Az arcomba röhögött. Elhajított, mint valami
lotyót! De én nem hagytam annyiban, megkérdeztem, milyen anyagi
támogatásra gondolt. Azt felelte, ötezer koronára havonta. Ötezer
koronára! Az semmire sem elég. Kiakadtam. Ő meg csak röhögött,
de aztán végül azt mondta…
Charlotte elhallgatott, nyújtózott egyet, és Richard arrogáns
hangját utánozva folytatta: „Megértem, hogy most kicsit érzékeny
vagy. Valle és én elmegyünk ebédelni. Ha kitakarítod a lakást úgy,
hogy Sylvia nyomát se lássa annak, hogy valaki itt járt, ma délután
adok tízezer koronát. De a terhességed alatt több pénzt nem kapsz.
Négy óra körül jövünk haza. Gondoskodj róla, hogy a lakás tiszta
legyen, mert Sylvia fél hat és hat között ér haza.
Charlotte visszasüppedt a székbe, és undorral a hangjában
folytatta.
− Tudtam, hogy tényleg nem fog több pénzt adni. Úgy
kidobott, mint valami elhasznált kurvát. Akkor döntöttem el, hogy
megölöm. Sokkal könnyebb lett volna Henrikből kisajtolni a pénzt.
Most, hogy a gyerek is megvolt…
El nem tudja képzelni, milyen alaposan kitakarítottam a lakást.
A biztonság kedvéért még a villanykapcsolókat is letörölgettem,
aztán lecseréltem a törölközőket és az ágyneműt. Aztán felhívtam
Robbie-t… Elmentem a kocsiért.
Charlotte elhallgatott, majd egyre gyorsabban kezdett
lélegezni. Meredten bámult előre. Amikor megszólalt, a hangja
távolról szólt.
− Szándékosan mentem el hozzá későn. Arra gondoltam, akkor
már sietős lesz neki. Okos voltam, nagyon okos. Az Ascheberg
Középiskola mellett parkoltam le. Mivel a bejárati ajtó kulcsa nyitott
minden ajtót az épületben, a Kapellgatan felől mentem be. Lifttel
jutottam fel, és kinyitottam a lakás ajtaját. Nem volt rajtam kesztyű.
Ezért törölgettem le mindent egy ronggyal, amikor… amikor
eljöttem… később… utána… Aztán a rongyot és a porszívó porzsákját
bedobtam a szemetesbe. Láttam a tévében, hogy így csinálják.
Fontos, hogy az ember ne hagyjon nyomokat. Ugyanarra mentem
vissza, amerre jöttem, az udvaron át. Nem találtak semmit utánam!
A türkizkék szemekben diadal csillant. Charlotte egyre
izgatottabban mesélt, mintha dicsekedni akarna azzal, milyen
ügyesen és fondorlatosan gyilkolt.
 − Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, Richard nem hallott
meg. Átmentem a konyhán, és magamhoz vettem egy kis
húsklopfolót, amely a tűzhely fölött lógott. A kabátom alá rejtettem.
Richardot a kanapén találtam. Elég sokat ivott már. Felugrott,
nagyon ideges lett. Sylvia bármelyik pillanatban hazaérhetett.
Kiment a szobából, hogy behozza a pénzes borítékot. Amikor
visszajött, azt mondtam: „Nézd meg az új kocsimat! Az erkély alatt
parkolok. Nagyon jól néz ki a kirakatablakok fényében.” Először
nem akarta megnézni, de minél előbb meg akart szabadulni tőlem.
Úgyhogy kijött velem az erkélyre. Áthajolt a korláton, hogy lássa a
kocsit. Összeszedtem az erőmet, és fejbe vágtam, aztán áthajítottam
a korláton.
Charlotte nem mutatott megbánást vagy sajnálkozást. Más
nem látszott rajta, csak diadalittas büszkeség.
− A kézfején is volt egy vágás.
− Az a gyáva nyúl félt a magasban. Az egyik kezével
kapaszkodott. Rá kellett ütnöm, hogy elengedje a korlátot.
Charlotte nevetgélni kezdett. A kuncogásból hisztérikus
kacagás lett.
− A hűtőben volt két szendvics. Maga ette meg őket?
− Igen. Folyton éhes vagyok a terhesség miatt.
 Epilógus

− Mama! Hol a Luca-korona? Találd ki, kit választottak Lucának az

osztályban! Engem! Azt mondták, klassz lenne, ha Luca idén kopasz
lenne. Tudod, hová tettük tavaly a koronát?
− Úgy emlékszem, kiégett.
− Nem, az Katarina gyertyatartója volt. Szerinted megint le kell
borotválnom a fejem?
− Nem, édesem, nem!
− Anya, mindig olyan morgós vagy, amikor hazajössz a
munkából!
Jenny mérgesen becsapta a szobája ajtaját. Irene felsóhajtott,
és felnézett az emeleti bezárt ajtóra. Jennynek igaza volt. Mindig
nagyon fáradtan jött haza, és semmi hasznát nem lehetett venni.
Amikor dolgozott, koncentrálnia kellett, és sok energiára volt
szüksége. Mire hazaért, nem sok ereje maradt.
Jenny résnyire nyitotta az ajtót.
− Talán jobb hangulatba kerülsz, ha kinyitod a nappaliban lévő
csomagot. A futár hozta délután. És gratulálhatsz is. Még Katarina
sem volt soha Luca!
− Gratulálok, édesem!
Már a csukott ajtóhoz beszélt. Sóhajtva kiment a nappaliba.
Egy különös gondolat tolakodott a fejébe. Lehet bomba is. Végül is,
alaposan elrontotta a Pokol Angyalainak üzletét. A csomag nagy és
lapos volt. Mona Söder küldte Stockholmból. Irene levette a
bekeretezett Mirót a falról.

Két sárga-fekete pillangó repült a táj fölött. A völgyben patak folyt, a

távolban hegyek magasodtak. Az előtérben virágos rét terült el. A
virágok olyan közel voltak a szemlélőhöz, hogy szinte azt érezhette,
hason fekszik közöttük, miközben lenéz a völgybe. A két pillangó
mögött, a hegyek fölött egy ezüstfehér körből áradt a fény.
Helene Tursten fogorvosként dolgozott, de negyvenéves korában
betegsége miatt fel kellett adnia praxisát. Ekkor kezdett írni.
Krimisorozata, melynek főszereplője Irene Huss felügyelőnő,
azonnal sikert aratott az olvasók körében. Több európai országban
és az Egyesült Államokban is megjelentek regényei. A könyvekből
tévésorozat is készült.
A szerzőnő előző kötete magyarul Éjszakai ügyelet címmel
jelent meg 2013-ban.