Fordította

Uram Tamás




























A fordítás az alábbi kiadás alapján
készült:
Robert Harris: Enigma
Hutchinson, London, 1995
Copyright © Robert Harris, 1995
All rights reserved

Hungarián translation © Uram
Tamás, 1998

Magyar Könyvklub, Budapest, 1998
Felelős kiadó Breitner Miklós
igazgató
Irodalmi vezető Ambrus Éva
A borítót tervezte Szabó Árpád
ISBN 963 548 625 1
ISSN 1418-0065
 Gillnek,
meg Hollynak és Charlie-
nak
QXQF VFLR TXLG
VLWD PRUA
 AZ OLVASÓ FIGYELMÉBE

Regényem valós történelmi eseményen
alapul. A szövegben idézett német
haditengerészeti rádiótáviratok egytől
egyig eredetiek. A szereplők viszont
teljes mértékben a képzelet szülöttei.
„Bletchley Park valószínűleg Nagy-
Britannia legnagyobb sikertörténete az
1939-45-ös időszakban, de talán az egész
évszázadban is.”
George Steiner

„A matematikai bizonyítás egyszerű és
áttekinthető csillagképre kell hogy
emlékeztessen, nem pedig a Tejút kusza
halmazaira. A sakkfeladványokat is
váratlanság és bizonyos gazdaságosság
jellemzi; létfontosságú, hogy a lépések a
meglepetés erejével hassanak, és hogy
minden játékban lévő figura beteljesítse
feladatát.”
G. H. Hardy: Egy
matematikus apológiája


















 1

Cambridge a háború negyedik telén:
kísértetváros.
Ezer mérföld hosszan szabadon
tomboló, könyörtelen szibériai szél
korbácsolta fel az Északi-tengert,
nyomult be mélyen a Fens vidékére.
Megzörgette a Trinity New Court
légoltalmi menhelyeit jelző táblákat,
ádázul ostromolta a King’s College
kápolnájának bedeszkázott ablakait.
Berontott a zárt belső udvarokba és
lépcsőházakba, szobafogságra ítélve a
néhány megmaradt tanárt és hallgatót.
Délután közepére elnéptelenedtek a
keskeny, kavicsos utcák. Szürkületre a
kivilágítatlan egyetemet középkori
sötétség burkolta be. Az ember szinte
várta, mikor csoszog át a Magdalene
hídon a vecsernyére induló csuhás
barátok menete.
Az elsötétítés egybemosta az
évszázadokat.
A kelet-angliai lapálynak ebbe a kis
kopár szegletébe érkezett 1943
januárjának közepén Thomas Jericho
fiatal matematikus. Kollégiuma, a King’s
alig egy nappal előbb értesült jöveteléről,
elöljáróinak éppen csak annyi idejük volt,
hogy kinyittassák lakrészét, tiszta
ágyneműt húzassanak, és kisöpörtessék a
bő három év alatt a polcokra és
szőnyegekre ülepedett port. A hadiállapot
és a munkaerőhiány közepette ennyit sem
törték volna magukat miatta, ha az
igazgatót nem hívja fel hivatalában a
külügyminisztérium egyik rejtélyeskedő,
de érezhetően igen magas beosztású
tisztviselője, és nem kéri meg, hogy
„viseljék gondját Mr. Jerichónak, míg fel
nem épül annyira, hogy újra ellássa
feladatát”.
– Természetesen – mondta az
igazgató, de ha agyonütik se tudott volna
arcot társítani a Jericho névhez. –
Természetesen. Örülünk, hogy
viszontláthatjuk.
Beszéd közben felcsapta a hallgatói
nyilvántartást, és addig pörgette a
lapokat, míg a Jericho névhez nem ért.
Jericho, T. R. G.; felvételit tett: 1935;
kitüntetéses mennyiségtani szigorlat:
1938; tanársegédi állás, évi kétszáz font
fizetéssel; a háború kitörése óta színét
sem látták az egyetemen.
Jericho? Jericho? Az igazgató
legfeljebb egy halovány emlékképet bírt
előcsikarni agyából, egy pihés kölyökarc
a sok közül az egyetemi tablón.
Valamikor, régen, talán emlékezett volna
minden egyes névre, csakhogy a háború
megzavarta a hallgatói felvétel és
kibocsátás méltóságteljes ritmusát,
minden a feje tetején állt – a Pitt Clubból
Brit Étterem lett, a St. John’s kertjében
krumplit és hagymát termesztenek…
– Mr. Jericho a közelmúltig
legfelsőbb államérdeket képviselő
megbízáson dolgozott – folytatta a hang a
telefonban. – Szeretnénk, ha háborítatlan
nyugalmat biztosítanának számára.
– Mi sem természetesebb – mondta
az igazgató. – Gondom lesz rá, hogy ne
zavarják.
– Nagyra értékeljük a segítségét.
A külügyi tisztviselő letette.
„Legfelsőbb államérdeket képviselő
megbízás”, atyavilág… Az igazgató öreg
róka volt, ismerte a dörgést. Helyére tette
a telefonkagylót, elgondolkodva a
készülékre meredt, azután elindult, hogy
előkerítse a helyettesét.

Ahány cambridge-i kollégium, annyi kis
pletykaéhes falu, és a lakók étvágyát csak
fokozza, hogy a házak kilenctizede
üresen áll. Jericho visszatérte többórás
spekulálgatáshoz adott tápot az
kollégiumi népségnek.
Ott volt mindjárt a megérkezés
módja – alig pár órával az igazgatói lakba
befutott hívás után, hószállingózásos,
kései órán, takaróba burkolózva egy
szolgálati Rover hátsó ülésén, a hintónyi
autó kormánya mögött pedig a
haditengerészet sötétkék egyenruháját
viselő fiatal nő. Kite, a portás, aki
odasietett a poggyászért, később
elmondta, hogy Jericho ki nem adta
kezéből ütött-kopott bőrkoffereit, jóllehet
olyan sápadt és elnyűtt volt, hogy Kite
lefogadta volna, nem támolyog fel
segítség nélkül a csigalépcsőn.
Másodikként Dorothy Saxmundham,
a szobalány látta őt, amikor reggel
bement rendbe tenni a szobáját. Jericho
párnákkal felpolcolva feküdt, és a folyó
vizét paskoló havas esőt bámulta, a fejét
sem fordította oda, még csak rá sem
nézett a szobalányra, szemlátomást észre
sem vette, hogy a szobában van,
szerencsétlen jószág. Amikor viszont
Dorothy az egyik bőröndhöz lépett, hogy
odébb tegye, szemvillanás alatt kint
termett az ágyból, „Megkérném, hogy
ahhoz ne nyúljon, köszönöm, Mrs. Sax,
igazán köszönöm”, és a szobalány máris
a lépcsőfordulón találta magát.
Egyetlen látogatója volt: a
kollégiumi orvos nézett be hozzá kétszer,
mindkét alkalommal jó negyedórát
időzött a szobában, majd egy árva szó
nélkül távozott.
Az első héten kizárólag a szobájában
evett – csipeget ez csak, jelentette Oliver
Bickerdyke, a konyhás, aki napjában
háromszor felvitte neki a tálcára rakott
fogásokat, hogy azután egy órával később
szinte érintetlenül vigye vissza. A
Bickerdyke-féle nagy cselvetés, ami
azután bő egyórás trécselésre adott
alkalmat a portásfülke szeneskályhájánál
melegedőknek, abban állt, hogy a
konyhás egyik nap észrevétlenül toppant
be az íróasztalánál pizsamában-kabátban,
sálas-kesztyűsen dolgozó fiatal férfihoz.
Jericho rendszerint zárva tartotta
dolgozószobája súlyos külső ajtaját, és
udvariasan kiszólt a konyhásnak, hogy
tegye csak le a tálcát. Ezen a bizonyos
reggelen viszont, hat nappal látványos
megérkezése után, az ajtó résnyire nyitva
maradt. A kopogtatást mímelő
Bickerdyke bütyke olyan halkan súrlódott
a tölgydeszkához, hogy azt legfeljebb egy
legelésző gazella hallhatta volna meg, és
már át is lépett a küszöbön,
karnyújtásnyira megközelítve prédáját. A
következő pillanatban Jericho
hátrafordult. Bickerdyke épp csak egy
pillantást vethetett a „számokkal,
karikákkal, görög betűkkel, miegyébbel
telefirkált” papírlapokra, akkor a fiatal
férfi sietve lefedte a félig kész művet, s a
konyhaszolgát útjára bocsátotta. Ettől
fogva állandóan kulcsra zárta az ajtaját.
Másnap délután, hogy le ne pipálják,
Dorothy Saxmundham saját
megfigyeléssel toldotta meg Bickerdyke
elbeszélését. Mr. Jerichónak kis gázégő
van a nappalijában és kandalló a
hálószobájában. Dorothy aznap reggel
kitakarította a kandallót, és papírhamut
talált benne.
 A jelenlévők szótlanul emésztették
az információt.
– A Timest tüzelhette el – törte meg
végül a csendet Kite. – Minden reggel
becsúsztatom neki az ajtaja alatt.
Kizárt dolog, jelentette ki Mrs.
Saxmundham. A Times most is ott áll egy
kupacban az ágya mellett. – Ahogy
nézem, bele sem üti az orrát. Csak a
keresztrejtvényt csinálja meg mindig.
Leveleket éget, találgatta
Bickerdyke. – Biztos szerelmes levelek
voltak – tette hozzá vigyorogva.
– Szerelmes leveleket? Ez? Menjen
már. – Kite levette ódivatú
keménykalapját, megvizsgálta a foszlott
karimát, azután gondosan visszahelyezte
kopasz fejére. – Különben se kapott
levelet, egy fia levele se jött, mióta itt
van.
Nem gondolhattak másra, mint hogy
Jericho a munkát égeti, amin dolgozik, a
munkát, mely annyira titkos, hogy senki
emberfia egy fecnit nem láthat a
piszkozatból sem. Tárgyi bizonyítékok
híján képtelennél képtelenebb
kitalációkkal hozakodtak elő. Jericho a
kormány szolgálatában álló tudós. Nem, a
hírszerzésnek dolgozik. Nem, nem –
zseniális lángelme, aki ideg-
összeroppanást kapott. Az is hétpecsétes
titok, hogy Cambridge-be jött.
Befolyásos barátai vannak. Maga
Churchill is fogadta. És a király…
Mélységes elégtétel lett volna, ha
megtudják, hogy valamennyi találgatásuk
teljes mértékben fedi a valóságot.

Három nappal később, február 26-án,
pénteken a rejtély újabb fordulatot vett.
Kite a hajnali postát rakta szét az
egyetemen maradtak rekeszeibe, amikor
nem egy, de rögtön három T. R. G.
Jericho úrnak címzett küldemény akadt a
kezébe. A leveleket a buckinghamshire-i
Shenley Church End fogadójából, a Fehér
Szarvasból küldték a címzett után a
kollégiumba. Kite egy pillanatra teljesen
elképedt. Lehetséges, hogy a különc
fiatalember, akit ilyen egzotikus
személyiségnek véltek, egy szimpla
kocsmáros? Homlokára tolta szemüvegét,
és a borítékot karnyújtásra tartva magától
a bélyegzőre sandított.
Bletchley.
A portásfülke végében öreg
szintvonalas térkép függött, rajta Dél-
Anglia sűrűn beépített háromszöge,
Cambridge, Oxford és London
csúcsokkal. Bletchley egy nagy vasúti
csomópont két oldalán feküdt, éppen
félúton a két egyetemi város között. Tőle
négy mérföldre északnyugatnak parányi
falucska, Shenley Church End.
Kite most a három levél
legérdekesebbikét vette szemügyre.
Krumpliforma, borvirágos orrához
emelte. Megszagolta. Több mint negyven
éve válogatta szét a postát, álmában is
felismerte a női kézírást: áttekinthetőbb
és takarosabb a férfiakénál, a hurok több,
a szeglet kevesebb benne. A fülke
végében teáskanna víz forrt a gázfőzőn.
Kite körbepillantott. Nyolc óra sem volt,
odakint éppen csak derengett. Kite
odalépett a kannához, a gőz fölé tartotta a
borítékot. A vékonyka, silány minőségű
hadipapírt olcsó enyv zárta le. A
borítékfül egykettőre átnedvesedett,
felpöndörödött és kinyílt. Kite kis
üdvözlőlapot húzott ki a borítékból.
Éppen végzett az olvasással, amikor
hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Szélroham zörgette meg az ablakokat.
Kite visszacsúsztatta a lapot a borítékba,
kisujjával merített a kályha mellé
készített enyves tálkából, lesimította a
bekent fület, azután hátrafordult, hogy
megnézze, ki az. Majdnem agyvérzést
kapott.
– Jóságos ég… kívánok… Mr.
Jericho… uram… 
– Nekem jött valami, Mr. Kite? –
Jericho határozottan beszélt, de kissé
mintha imbolygott volna, és úgy
kapaszkodott a pultba, mint a hosszú
tengeri hajózás után frissiben partra lépett
tengerész. Sápadt, kifejezetten alacsony
fiatal férfi volt, sötét szeme-haja csak
fokozta bőre haloványságát.
– Nem láttam semmit, uram.
Megnézem még egyszer.
Kite méltóságteljesen visszavonult a
főzőrészbe, ahol könyökével megpróbálta
kisimítani a nedves borítékot. Alig is
gyűrődött meg. Kite becsúsztatta egy
maréknyi levél közé, a pulthoz lépett, és,
ahogy később maga fogalmazott, mesteri
pantomim-előadást rögtönzött a
keresgélés témára.
– Nem, nem, semmi, sajnos. Ó,
dehogyisnem. Nézzenek oda. Még kettő.
– Kite átnyújtotta a leveleket a pult fölött.
– Csak nem születésnapja van, uram?
 – Tegnap volt. – Jericho egy
pillantást sem vetve rájuk kabátja belső
zsebébe gyömöszölte a leveleket.
– Sok boldogságot, uram. – Kite
megkönnyebbülten sóhajtott magában,
amikor a levelek eltűntek szem elől.
Karba tett kézzel a pult fölé hajolt. –
Szabad megkockáztatnom egy becslést a
korát illetően, uram? Harmincötben
felvételizett, ha jól emlékszem. Az annyi
mint… huszonhat körül?
– Mr. Kite, az nem az én újságom
véletlenül? El is vihetném mindjárt.
Megtakarítom magának a fáradságot.
Kite nyögve feltápászkodott, elment
az újságért. Miközben átnyújtotta, utolsó
kísérletként a beszélgetés folytatására
megjegyezte, hogy milyen kedvezően
alakul a háború az orosz fronton
Sztálingrád óta, és hogyha őt kérdezik,
Hitlernek kaput, na persze Mr. Jericho
nyilván naprakészebb nála ilyesmikben,
ugyebár…? A fiatal férfi csak
mosolygott.
– A maga módszereinek
ismeretében, Mr. Kite, kétlem, hogy
bármiben is naprakészebb lehetnék
kettőnk közül, a saját személyemet is
beleértve.
Kite egy pillanatig nem tudta, hihet-
e a fülének. Szúrósan Jerichóra meredt,
aki állta tekintetét, sőt dióbarna szemében
egyszerre életteli fények lobbantak.
Azután még mindig mosolyogva
biccentett, elköszönt, hóna alá csapta az
újságot, és már ott sem volt. Kite a
bordás ablakon át követte szemével
lehorgasztott fejű, vörös-fehér egyetemi
sálas, bizonytalan léptű alakját. – A
módszereim – motyogta magában. – A
módszereim?
Aznap délután, amikor a három
pletykafészek szokás szerint a kályha
körül teázott, Kite újdonatúj elméletet
fabrikált Jericho betoppanására. Az
információ forrását természetesen nem
fedhette fel, de annyit azért elárult,
mintegy célzásként a magával az
érintettel folytatott bizalmas
beszélgetésre, hogy a lehető
legmegbízhatóbb. A szerelmeslevél-
teóriával szembeni korábbi ellenérzését
félretéve Kite most biztonsággal
kijelenthette: ifjú barátjuk szívét szerelmi
bánat gyötri.
 2

Ahelyett, hogy kibontotta volna leveleit,

Jericho előregörnyedt, és nekifeszült a
szélnek. Egyhetes szobafogsága után
most valósággal megrészegült az arcába
süvöltő oxigéndús levegőtől. A
tanársegédi társalgónál jobbra fordult, és
nekivágott a kollégiumon át egy kis
szamárhátú hídhoz s azon túl a
díszparkhoz vezető gyalogúmat Balról az
ebédlő, jobbról hatalmas pázsit, közepén
a kápolna súlyos, sziklaorom
homlokzatával. A szürke fal tövében
kóristafiúk parányi oszlopa iparkodott,
köpenyüket viharos szél dagasztotta.
Jericho megállt. Amikor egy
szélroham nekirontott, hátratántorodott. A
kövezett gyalogút egyik oldalán kapualj
tátongott, a boltívet elvadult borostyán
futotta be. Jericho a szokás hatalmának
engedelmeskedve az emeleti ablakok
sorára pillantott. Sötét mind, a zsaluk
behajtva. A borostyán itt is szabadon
burjánzott, a kis, rombuszforma
ablakszemek egyik-másikát teljesen
ellepte buja zöld takarójával.
Jericho egy pillanatig tétovázott,
azután belépett a boltív félhomályába.
A lépcsőház pontosan olyan volt,
mint emlékeiben, jóllehet időközben ezt a
szárnyat lezárták, és a szél száraz
faleveleket sodort be kintről. Öreg
újságpapír tekeredett a bokája köré
ennivalóért törleszkedő macskaként.
Jericho megpróbálkozott a
villanykapcsolóval. Hasztalan kattogtatta.
A foglalatból hiányzott az izzó. A
fatáblára harmadmagával fölfestett név
egykor elegáns fehér, mostanra
megfakult, repedezett nagybetűit azonban
így is kibogarászhatta.
TURING, A. M.
Milyen idegesen kaptatott fel ezeken
a lépcsőkön első ittjártakor – mikor is?
1938 nyarán? Előző életében. Aztán egy
nála alig öt évvel idősebb férfi fogadta,
szégyenlősen, mint valami elsőéves, sötét
hajtincsekkel a homlokában. A híres Alan
Turing, a Komputábilis számok szerzője,
az Univerzális Számítógép
megálmodója…
 Turing megkérdezte, mit szemelt ki
kutatási területül.
– Riemann prímszámelméletét.
– De hiszen én magam is Riemann-
nal foglalkozom.
– Tudom – bukott ki Jerichóból. –
Épp azért.
És Turing jót nevetett a felháborító
szolgalelkűségen, és bár utált tanítani,
elvállalta a konzulensséget.
Most Jericho megállt a
lépcsőpihenőn, és próbát tett Turing
ajtajával. Zárva, természetesen. A por
bepiszkította a kezét. Próbálta maga elé
idézni, milyen is volt a szoba annak
idején. Mindenekelőtt disznóólszerű. A
padlón könyvek, feljegyzések, szennyes
ruha, üres üvegek és konzervdobozok
szerteszét. A gázkandalló párkányán egy
Porgy nevű játék mackó trónolt, a
sarokban kiszolgált hegedű támasztotta a
falat, Turing egy ócskásnál csapott le rá.
Turing eleve túlságosan félénk volt,
hogy bárkit is igazán közel engedjen
magához, 1938 decemberében viszont
gyakorlatilag teljesen nyoma veszett. Az
utolsó percben mondott le konzultációkat
azzal, hogy Londonba kell utaznia.
Máskor Jericho felkapaszkodott a
lépcsőn, és bekopogott, és az ajtó nem
nyílt meg, jóllehet egyértelmű volt, hogy
a matematikus ott lapul a túloldalon.
Amikor 1939 tavaszán, húsvét táján, nem
sokkal a nácik prágai bevonulása után
végre személyesen is találkoztak, Jericho
összeszedte bátorságát, és azt mondta: –
Nézze, uram, ha nem akar a konzulensem
lenni…
 – Nem erről van szó.
– Vagy ha előbbre jutott a Riemann-
elmélettel, de nem akarja az orromra
kötni…
Turing elmosolyodott. –
Biztosíthatom, hogy tapodtat sem
jutottam előbbre Riemannt illetően.
– Akkor hát?
– Felejtse el Riemannt. – Aztán alig
hallhatóan hozzátette: – Tudja, most mást
érdekes dolgok történnek a világban,
amiknek semmi közük a
matematikához…
Két napra rá Jericho üzenetet talált a
levélrekeszében. „Várom egy pohárka
sherryre a lakásomon ma este. F. J.
Atwood.”
Jericho kifordult Turing szobájából.
Szédülés fogta el. A kopott korlátba
kapaszkodva, óvatosan lépdelt, mint
valami aggastyán.
Atwood. Soha senki a meghívását
vissza nem utasította; az ókori történelem
professzora, Jericho még világra sem jött,
már a kollégium vezető tanára, kiterjedt
kapcsolatrendszer a Whitehallban.
Mintha maga az Atyaisten hívta volna
meg.
– Beszél valamilyen idegen
nyelven? – puhatolózott Atwood,
miközben töltött a poharakba. Az ötvenes
éveit taposó professzor agglegény volt, a
kollégiummal jegyezte el magát
mindörökre. Mögötte a polcon saját
művei, szembeötlő helyre biggyesztve. A
görög és macedón hadművészet. Caesar,
az irodalmár. Thuküdidész és műve.
– Csak németül. – Jericho még
kamaszként tanulta meg a nyelvet, hogy
eredetiben olvashassa a tizenkilencedik
század zseniális matematikusait – Gausst,
Kummert, Hilbertet.
Atwood biccentett, átnyújtotta a
kristálypoharat az éppen csak egy kortyra
való, igen száraz sherryvel. Jericho
tekintetét követve maga is a polcra nézett.
– Ismeri Hérodotoszt? Esetleg Hisztiéusz
történetét?
Költői kérdés volt, akárcsak Atwood
kérdéseinek zöme.
– Hisztiéusz üzenni akart a perzsa
udvarból vejének, a milétoszi
türannosznak, Arisztagórasznak, hogy
zendülésre bírja. Csakhogy nem szerette
volna, ha üzenete az ellenség kezébe jut.
Végül kopaszra borotváltatta
legbizalmasabb rabszolgája fejét, a
csupasz fejbőrre tetováltatta a szöveget,
és amikor a haj újra kinőtt, elküldte a
szolgát Arisztagóraszhoz azzal, hogy
kopasszák meg alaposan. Nem túlzottan
megbízható módszer, de esetünkben
bevált. Egészségére.
Jericho később megtudta, hogy
Atwood valamennyi beszervezettjét
ugyanazokkal a történetekkel traktálta.
Hisztiéuszt és tar fejű rabszolgáját
Polübiosz és siffírozórostélya követte, ezt
pedig Caesar Ciceróhoz írott levele,
melyben az a-ból a rejtjelezés d-t, a b-ből
e-t, a c-ből f-et csinált és így tovább.
Legvégül, még mindig csak
felvezetésként, de már nem annyira
érintőlegesen, etimológiai fejtegetés
következett.
– Itt van például a latin crypta szó,
melynek görög gyöke azt jelenti: „rejtett,
takart”. Innen a kripta, ami sírkamrát, és
a kripto előtag, ami titkosat jelent.
Kriptokommunista, kriptofasiszta…
Apropó, remélem, magának nincs köze
egyikhez sem.
– Legfeljebb kriptaszökevény
lehetnék.
– Kriptogram… – Atwood a fény
felé tartotta a sherryt, és összehúzott
szemmel átnézett a világos folyadékon. –
Kriptológia… Turing szerint maga
egészen használható volna…
Jericho belázasodva ért vissza
lakrészébe. Kulcsra zárta az ajtót, s azon
kabátosan-sálasan hasra vetette magát a
rendetlen ágyon. Kisvártatva lépteket
hallott, kopogtak.
– A reggelije, uram.
 – Csak tegye le. Köszönöm.
– Jól érzi magát, uram?
– Kutya bajom.
Az ajtófélfa mellett tálca csörrent, a
léptek eltávolodtak. A szoba mintha meg-
megrándult volna, és mértéktelenül
felfúvódott, az egyik sarok hirtelen
hatalmasra duzzadt, s fölébe hajolt, meg
is érinthette volna akár. Behunyt
szemhéja mögött kísértetalakok pattantak
elő a sötétből.
Turing a félszeg, fanyar mosolyával:
„Biztosíthatom, hogy tapodtat sem
jutottam előbbre Riemannt illetően.”
Logie, amint a kezét szorongatja a
permutálógépek barakkjában, és a
zakatoláson át üvölti: „A miniszterelnök
telefonon gratulált…”
Claire, ahogy az arcát simogatva
suttogja: „Szegénykém, teljesen belém
habarodtál, ugye, kicsim…”
„Hátrébb – egy férfihang, Logie
hangja –, hátrébb, nem kap levegőt…”
Aztán se kép, se hang.

Amikor magához tért, először is
megnézte, mennyi az idő. Jó egy órát volt
eszméletlen. Felült, megtapogatta
kabátzsebeit. Volt valahol egy notesze,
abba jegyezte fel a rohamok időtartamát,
a tüneteket. A nyomasztóan hosszú lista
helyett most a három boríték akadt a
kezébe.
Kirakta az ágyra, s darabig csak
nézegette őket. Azután kettőt felbontott.
Egy-egy születésnapi üdvözlőlap az
anyjától és a nagynénjétől. Nekik
sejtelmük sem volt, mivel foglalkozik,
ugyanakkor tudta, hogy mindketten
bűntudattal vegyes csalódottságot
éreznek, amiért legtöbb ismerősük fiától
eltérően ő nem visel egyenruhát és nem
fütyülnek golyók a füle mellett.
– De mit mondjak, ha kérdik? –
siránkozott anyja, amikor egyik rövidre
szabott eltávozásán Jericho újfent nem
volt hajlandó elárulni, mivel foglalkozik.
– Mondd azt, hogy
kormányhivatalnál dolgozom – hangzott
a válasz, melyet a makacs kérdezősködők
leszerelésére tanítottak be nekik.
– És ha nem érik be ennyivel?
– Ha valaki túl sokat szimatol, szólj
a rendőrségnek.
Anyja elképzelte, milyen
katasztrofális következményekkel járna,
ha bridzspartnereit kihallgatásra citáltatná
a helyi rendőrfelügyelővel, és nem szólt
többet.
Hát a harmadik levél? Mint
korábban Kite, most Jericho is
megfordította és orrához emelte a
borítékot. Csak képzelődne, vagy tényleg
rajta ragadt egy kis illatfoszlány?
„Rózsahamu” a Bourjois-tól, parányi
üvegcsében, melyre múlt hónapban az
összes pénze ráment. Logarlécét
papírvágóként használva felhasította a
borítékot. Olcsó, találomra kiválasztott
üdvözlőlap került elő, rajta, miért, miért
nem, egy gyümölcsöstál képe és a
helyzetnek megfelelő egyenszöveg,
Jericho legalábbis, egyéb tapasztalatok
híján, annak vélte. „Kedves T… mindig
barátként gondolok rád… talán valamikor
a jövőben… sajnálattal hallom… csak így
sebtében… sok szeretettel…” Lehunyta a
szemét.
Később, miután megfejtette a
keresztrejtvényt, és miután Mrs. Sax is
végzett a takarítással, és Bickerdyke
letett, majd érintetlenül elvitt egy újabb
tálca ételt, Jericho négykézlábra
ereszkedett, és előrángatott egy bőröndöt
az ágya alól. A Doubleday Sherlock
Holmes-összese 1930-as első kiadásának
közepébe hat, bolhabetűkkel telerótt
papírlapot hajtogattak be. Jericho az
ablaknál álló, roskatag íróasztalra tette és
kisimította a lapokat.
„A rejtjelezőgép az eredeti üzenetet
(nyílt szöveg, Ny) egy f függyvény
segítségével sifrírozott üzenetté (S)
alakítja. Vagyis S=f(Ny,K), ahol K nem
más mint a kulcs…”
 Jericho meghegyezte a ceruzát,
szertefújta a forgácsokat, s a papiros fölé
hajolt.
„Tegyük fel, hogy K pontosan N
különböző értéket vehet fel.
Meghatározandó ezek után az az N érték,
melyre az f'1(S,K) függvény nyílt szöveget
eredményez, amennyiben f1-en a helyes K
érték megválasztása esetén Ny-t
eredményező desifrírozófüggvény
értendő… ”
A szél megborzolta a Cam felszínét.
A hullámokon vadkacsák kis,
mozdulatlanul lehorgonyzott flottillája
ringatózott. Jericho letette a ceruzát, és
újra elolvasta a harmadik üdvözlőlapot, a
szenvtelen fogalmazás mögötti érzelmi
töltetet méricskélve. Szerkeszthető-e
ilyesfajta formula a szerelmes levelekhez
vagy az elbocsátó szép üzenetekhez akár?
„A nő az eredeti üzenetet (érzelem,
E) egy n függvény segítségével levélbeli
közléssé (L) alakítja. Vagyis L=n(É,Sz),
ahol Sz nem más, mint a szókincs. Tegyük
fel, hogy Sz pontosan N különböző értéket
vehet fel… ”
A matematikai jelek összefolytak a
szeme előtt. Bevitte az üdvözlőlapot a
hálószobába, a kandallóhoz térdelt,
gyufát gyújtott. A papír röviden
fellángolt, azután összepöndörödött az
ujjai közt, és már el is elhamvadt.

Lassan kialakult a napirendje.
Korán felkelt, dolgozott két-három
órát. Színtiszta matematikával
foglalkozott, nem kriptoanalízissel: az
üdvözlőlap elégetése napján összes
jegyzetét is megsemmisítette. Majd
szunyókált egyet. Ebéd előtt még
megfejtette a Times keresztrejtvényét,
időre csinálta, apja öreg zsebóráját
használva stoppernek – öt percnél többre
soha nem volt szüksége, egyszer három
perc negyven alatt végzett vele. Tábla és
bábuk nélkül megoldott egy sor bonyolult
sakkfeladványt – a „matematika
zsoltárai”, ahogy G. H. Hardy nevezte
őket. Mindez biztosította afelől, hogy
nem szenvedett maradandó agyi
károsodást.
A keresztrejtvény és a
sakkfeladványok után, miközben
megpróbált némi ételt magába diktálni
íróasztalánál, átfutott a háborús
híradásokon. Az atlanti-óceáni
jelentéseket, ha tehette, kerülte
(HALOTTAK AZ EVEZŐKNÉL:
NÉMET TENGERALATTJÁRÓ
ÁLDOZATAINAK FAGYHALÁLA A
MENTŐCSÓNAKOKBAN), s inkább az
orosz frontra összpontosított: Pavlovgrád,
Gyemjanszk, Rzsev… a szovjet csapatok
mintha pár óránként újabb várost
foglaltak volna vissza, és Jericho jót
derült azon, ahogy a Times a király
születésnapjának kijáró tisztelettel
emlegeti a Vörös Hadsereg napját.
Délutánonként sétálni ment, mind
messzebbre, eleinte csak a kollégium
területén belül, majd az üres városban,
végül még Cambridge fagyos határába is
kimerészkedett. Szürkületkor visszatért, s
a gázláng mellett üldögélve Sherlock
Holmes történeteit olvasgatta. Mind
gyakrabban vacsorázott az ebédlőben,
udvariasan elhárította viszont a vezető
tanár ajánlatát, aki saját asztalához
invitálta. Az étel ugyanolyan csapnivaló
volt, mint Bletchleyben, a környezet
viszont kellemesebb, a gyertyafény
súlyos keretű arcképeken csillant, hosszú,
lakkozott tölgyasztalokról ragyogott
vissza. Jericho a tanári kar leplezetlenül
kíváncsi pillantásainak kereszttüzében
sem zavartatta magát. A beszélgetések
elől egy kurta biccentéssel tért ki. Nem
bánta a magányt. Magányos volt egész
életében. Mindig elszigetelte valami a
többiektől – egyedüli gyerek, nevelt
gyerek, „tehetséges” gyerek, mikor mi.
Korábban azért nem beszélhetett a
munkájáról, mert alig egy-két ember
akadt, aki megérthette volna. Most a
szolgálati titoktartás tett lakatot a szájára.
Maradt minden a régiben.
A második hét végére, több mint két
év után először, abban a fényűzésben volt
része, hogy újra átaludta az éjszakáit.
Cápa, Enigma, csók, pergép, csakli,
csapóajtó, puska – lassan kitörölte
tudatából titkos élete szakzsargonjának
nevetséges szótárát. Meghökkenve
tapasztalta, hogy még Claire képe is
fakulni kezdett. Egyes emlékek,
különösen éjszaka, még élesen
bevillantak – a frissen mosott haj
citromillata, a távol ülő, vízszürke
szempár, a félig unott, félig szórakozott,
lágy hang –, a részletek azonban már
csak elvétve álltak össze egésszé. Az
összetett egész eltűnőben volt.
Levelet írt anyjának, lebeszélte a
látogatásról.
 – Idő nővér – mondta az orvos,
miközben bekattintotta táskáját. – Az
fogja meggyógyítani magát, Mr. Jericho.
Idő nővér. 
Jericho maga is meglepődött rajta,
mennyire fején találta a szöget az öregfiú.
Fel fog épülni. Az „idegi kimerültség”,
vagy minek is titulálták, azért mégsem
ugyanaz, mint az elmebaj.
És akkor, március 12-én, pénteken,
váratlanul eljöttek érte.

Előző este vétlen fültanúja volt, ahogy
egy idősebb tanár az új légi támaszpont
miatt méltatlankodik, amit az amerikaiak
a város keleti határában építettek.
– Mondom neki, van fogalma róla,
hogy egy pleisztocén kori lelőhelyen áll?
Hogy én magam ástam itt ki egy Bos
primigenius maradványait? És képzeld, a
fickó egyszerűen a képembe röhögött…
Jenkiknek áll a világ, gondolta
Jericho, és nyomban el is döntötte, mi
lesz következő kirándulása célpontja.
Mivel az út legalább három mérfölddel
hosszabbnak ígérkezett minden eddiginél,
a szokásosnál korábban, rögtön ebéd után
fel is kerekedett.
Szapora léptekkel haladt a Backs
gyepes lankái mentén, el a Wren
Könyvtár és a St. John’s cukormázas
tornyai meg a sportpálya mellett, ahol két
tucat bordó mezes kisfiú futballozott.
Majd balra kanyarodott, és a Madingley
Roadot követve folytatta útját. Tíz perc
alatt kiért a városból.
Kite borúlátón havazást jósolt, de
hiába volt hideg, hét ágra sütött a nap, s a
kelet-angliai síkság fölé kék kupolaként
feszült a repülők ezüst szilánkjaival
pettyezett, kondenzcsíkos ég. Jericho
szinte hetente átkerekezett ezen a csendes
vidéken a háború előtt, de alig találkozott
autóval. Most állandóan a padkára kellett
húzódnia, mert végtelen oszlopokban
robogtak el mellette a briteknél
rámenősebb, gyorsabb, modernebb,
álcahálós, böhöm amerikai teherautók. A
platók sötétjéből az amerikai légierő
katonáinak fehér arca derengett elő. A
katonák időnként kiabáltak és integettek,
ő pedig, nevetségesen angolnak és
félszegnek érezve magát, visszaintett.
Végül feltűnt az új légitámaszpont,
és Jericho az út mellett lecövekelve
figyelte, amint a távolban három repülő
erőd a magasba emelkedik. Az egymás
után elrugaszkodó hatalmas repülőgépek,
Jericho szemében legalábbis, túlságosan
nehézkesnek tűntek ahhoz, hogy
elszakadjanak a földtől. Csalódott
bömböléssel szaggatva a levegőt, hosszan
gurultak a vadonatúj kifutópálya
betonszalagján, aztán egyszerre
pengeélnyi fénycsík nyílt alattuk, egyre
szélesedett, s már repültek is.
Jericho majdnem fél órát ácsorgott a
roppant hajtóművek vibrációjától lüktető
levegőben, szívta a hideg levegő hígította
kerozinillatot. Először látott ilyen léptékű
erődemonstrációt. Itt aztán pleisztocén
kori kövület pleisztocén kori kövületen
nem marad, nyugtázta komoran. Hogy is
van az a Ciceró-idézet, Atwood
gyöngyszeme? „Neruus belli, pecuniam
infinitam.” A korlátlan pénzforrások a
háború mozgatói.
Jericho az órájára pillantott, és látta,
hogy ideje visszaindulnia, ha még
sötétedés előtt a szállására akar érni.
Jó mérföldet gyalogolt, amikor
motorbúgást hallott a háta mögül.
Katonai terepjáró robogott el mellette,
majd az út szélére húzódott. A nehéz
nagykabátba öltözött vezető felállt, intett.
– Hé, pajtás! Elvigyelek?
– Kedves lenne tőled. Köszönöm.
– Ugorj be.
Az amerikai nem volt beszédes
kedvében, ami Jerichónak éppen kapóra
jött. Az ülés szélét markolva meredt
maga elé, miközben zötyögve és
rázkódva végigszáguldottak a mind
sötétebb országúton, be a városba. A
katona kitette a kollégium mögött, intett,
felbőgette a motort, s már ott sem volt.
Jericho követte tekintetével, azután
megfordult és besétált a kapun.
A háború előtt, a napnak és az évnek
ebben a szakában ez a háromszáz yardos
séta volt Jericho kedvence: a gyalogút a
mályvaszín és sárga krókuszok tengerén
át, a megannyi láb koptatta kövezet a
cikornyás, Viktória-kori lámpák
fényében, a kápolna süvegtetői bal és a
kollégium fényei jobb felől. Csakhogy ez
évben a krókuszok még nem virítottak, a
lámpák 1939 óta vaksin álldogáltak, a
kápolna híresen szép látványát pedig
irdatlan víztartály csúfította el. A
kollégiumban egyetlen halovány fényfolt
pislákolt, és ahogy mind közelebb ért,
Jericho rádöbbent, hogy a saját
ablakában.
 Megállt, elfintorodott. Égve hagyta
volna a lámpát az íróasztalon? Kizárt
dolog. Azután ahogy ott állt, hirtelen egy
mozgó árnyat, emberi alakot pillantott
meg a fakósárga négyszögben. Két
másodperccel később a fény a
hálószobában jelent meg.
Lehetséges volna?
Futásnak eredt. Harminc másodperc
alatt ért a lépcsőházba, gátfutóként szedte
a fokokat. Spiccvasa csörgött a
kikoptatott kövön.
– Claire? – kiáltotta. – Claire? –
Lakrészének ajtaja kitárva.
– Csigavér, öreg harcos – szólt ki
egy férfihang. – Még a végén
szívrohamot kapsz itt nekem.
 3

Guy Logie nyakigláb, hullaszínű férfi

volt, tíz évvel idősebb Jerichónál. Az
ajtóval szemközt, a kanapén feküdt,
nyaka az egyik kartámlán, csontos bokái
a másikon, hosszú keze takarosan
összekulcsolva a gyomrán. A foga közé
harapott pipából füstkarikákat eregetett a
mennyezet felé. A hurkok egyre tágulva a
magasba emelkedtek, megcsavarodtak,
szétnyíltak és párává oszlottak. Logie
kivette szájából a pipát, láthatólag saját
magát is meglepve míveset ásított.
 – Jaj nekem. Bocs. – Kinyitotta a
szemét, ülő helyzetbe lendült a kanapén.
– Szevasz, Tom.
– Fel ne kelj, az isten szerelmére –
mondta Jericho. – Ragaszkodom hozzá,
hogy maximálisan otthon érezd magad.
Hozhatok esetleg egy teát?
– Teát. Micsoda pompás ötlet. –
Logie a háború előtt egy hatalmas,
patinás magániskola matematikatanára
volt, tagja a rögbi- és a jéghoki-
válogatottnak is, az irónia úgy pergett le
róla, mint kavics a támadó rinocéroszról.
Most átvágott a szobán, és vállon ragadta
Jerichót. – Mutasd magad, öreg harcos –
mondta, és ide-oda forgatta a fényben. –
Istenem, istenem, te tényleg cefetül
festesz, pajtás.
Jericho egy rántással kiszabadította
a vállát. – Eddig egész jól voltam.
– Bocsánat. Kopogtattunk. A portás
engedett be.
– Kopogtattunk?
Halk nesz a hálószobából.
– Fellobogózott autóval jöttünk. Mr.
Kite azt se tudta, hová legyen a
megtiszteltetéstől. – Logie követte
Jericho hálószobaajtóra szegeződő
tekintetét. – Ja, az? Az csak Leveret. Ne
is törődj vele. – Kivette pipáját, úgy
kiáltotta:
– Mr. Leveret! Jöjjön, mutatkozzon
be Mr. Jerichónak. A híres Mr.
Jerichónak.
Alacsony, madárarcú férfi jelent
meg a hálószobaajtóban.
– Jó napot, uram. – Az esőkabátos,
puhakalapos Leveret enyhe északi
akcentussal beszélt.
– Maga mi a frászt csinál ott?
– Ellenőrizte, hogy egyedül vagy-e –
mondta Logie jámboran.
– Na ne.
– Az egész lépcsőház lakatlan,
uram? – érdeklődött Leveret. – Se alsó, se
felső szomszéd?
Jericho ingerülten tárta szét a kezét.
– Guy, az isten búbánatos szerelmére!
– Azt hiszem, minden rendben –
mondta Leveret Logie-nak. – A
hálószobában összehúztam a sötétítőket.
– Jerichóhoz fordult. – Megengedi, hogy
itt is összehúzzam, uram? – A választ
meg sem várva átvágott a szobán,
kinyitotta a kis ólomüveges ablakot,
levette kalapját, kidugta fejét a nyíláson,
és körbetekintett. Fagyos ködpára
emelkedett a folyóról, jéghideg levegő
tolult a szobába. Leveret elégedetten
visszahúzta a fejét, becsukta az ablakot,
összerántotta a sötétítőt.
Hosszú csend. Végül Logie szólalt
meg a kezét dörzsölgetve: –
Elképzelhető, hogy csinálj egy kis
meleget, Tom? Teljesen kiment a
fejemből, micsoda jégverem ez a hely
télen. Rosszabb, mint a középiskolában.
Mintha valami teát is említettél volna.
Megiszik velünk egy teát, Mr. Leveret?
– Örömmel, uram.
– És egy kis pirítóst? Láttam, hogy
van kenyér idehaza, Tom, kint a
konyhában. Pirítóssütés a
gázkandallónál? A régi idők emlékére?
Jericho rápillantott. Már a nyelve
hegyén volt az elutasítás, aztán
meggondolta magát. Fogta a gyufát a
kandallópárkányról, meggyújtotta,
odatartotta az égőfejhez. A nyomás,
szokás szerint, alacsony volt, a gyufa
kialudt. A következővel sikerült
belobbantania a lángot, ragyogó kék
féreg iramodott körbe a tűztérben. Jericho
kiment a kis konyhába a lépcsőforduló
túloldalán, megtöltött egy teáskannát,
begyújtotta a tűzhelyet. A kenyértartóban
tényleg volt egy vekni – Mrs.
Saxmundham tehette oda valamikor a
héten –, lenyiszált belőle három szürkés
szeletet. A szekrényben egy csupor
lekvárra bukkant, még a háború előttről,
ami a fehér penész lekapargatása után
meglepően ehetőnek tűnt, és egy csorba
szélű porcelántálkára, darabka
margarinnal. Elrendezte a finomságokat
egy tálcán, és a teáskannára meredt.
Nem álmodja csak az egészet?
Amikor azonban újra benézett a
nappaliba, Logie továbbra is ott hevert
elnyújtózva a kanapén, és Leveret is ott
feszengett a szék szélén, mint a sorára
váró hamis tanú, aki elmulasztotta
begyakorolni mondókáját.
Nyilván rossz hírt hoztak. Mi mást
hozhattak volna? A 8-as barakk első
embere nem furikázik ötven mérföldet a
nagyfőnök helyettesének a flancos
járgányában egy kis bájcsevegésért. Ki
fogják rúgni. „Bocs, öreg harcos, de kell
a hely másnak…'' Jericho egyszerre
nagyon fáradtnak érezte magát.
Megnyomkodta homlokát tenyere
gyökével. Megint rákezdett az ismerős
fejfájás, arcürege felől terjeszkedett
szemgolyói felé.
És ő még azt hitte, Claire az. Ez a
vicc az egészben. Jó fél percig, míg a
lámpafényes ablak felé rohant, boldog
volt. Milyen szánalmas.
A kannában bugyogni kezdett a víz.
Jericho lefeszítette a teásdoboz tetejét, és
látta, hogy az idő vasfoga finom porrá
őrölte a tealeveleket. Ettől függetlenül
belekanalazta a teatojásba, és forró vizet
zúdított rá.
Mennyei, áradozott később Logie.

Azután csak ültek némán a félhomályban.
Az egyedüli fényforrás az íróasztali
lámpa halovány izzása volt mögöttük s a
gázkandalló kékes fénye a lábuknál. A
gáz sziszegve áramlott az égőfejből. A
sötétítők mögül halk vízcsobogás
hallatszott, s egy vadkacsa szomorkás
hápogása. Logie a padlóra telepedett,
hosszú lábait kinyújtva babrált a
pipájával. Jericho a két fotel egyikébe
roskadt, és a szőnyeget böködte
szórakozottan a pirítóssütő nyárssal.
Leveretet megkérték, hogy álljon őrt a
lépcsőpihenőn: „Csukja már be a külső
ajtót is, barátom. Kívülről, ha volna
szíves.”
Meleg pirítósillat lebegett a
szobában. A tányérok félre tolva.
– Egész barátságos – mormolta
Logie. Amikor gyufát lobbantott, a
tárgyak a kandallópárkányon röpke
árnyat vetettek a nyirkos falra. – Az
ember értékeli a szerencséjét, úgymond,
hogy Bletchleyben lehet, de azért ha
kicsit körülnéz, könnyen nyomasztónak
találhatja a sivárságát. Te nem így vagy
vele?
– De, valószínűleg. – Ó, gyerünk
már, gondolta Jericho, a morzsákat
döfölve. Rúgj ki, és hordd el magad.
Logie elégedetten megszortyogtatta
a pipáját, majd csendesen folytatta: –
Tudod, Tom, rettenetesen aggódtunk
miattad. Remélem, nem érezted úgy,
hogy cserbenhagytunk.
A törődés nem várt megnyilvánulása
annyira meglepte Jerichót, hogy
szégyenkezve tapasztalta: könnyek
bizsergetik szemhéját. A szőnyegre
függesztette tekintetét. – Attól tartok,
komplett idiótát csináltam magamból,
Guy. És ami a legrosszabb, alig
emlékszem valamire. Majdnem egy teljes
hét kiesett.
 Logie nagylelkűen legyintett a
pipájával. – Nem te vagy az első a
cégnél, aki nem bírta a gyűrődést, öreg
harcos. Szegény Dilly Knox elpatkolt a
múlt héten, láttad a Timesban? A végén
azért még kapott egy fityegőt. Semmi
különös – egy szimpla Szent Mihály és
György-keresztet utaltak ki neki, azt
hiszem. Nem engedett belőle, hogy
otthon vehesse át, személyesen,
párnákkal kitámasztva a székében. Két
nap múlva meghalt. Rák. Iszonyú. Aztán
ott van Jeffreys. Emlékszel rá?
– Szintén visszaküldték Cambridge-
be lábadozni.
– Pontosan. És mi történt
Jeffreyszel?
– Meghalt.
– Szégyen-gyalázat. – Logie
folytatta a módszertani bemutatót, újabb
adag dohányt tömött a pipába, gyufát
gyújtott.
Csak be ne suvasszanak az
adminisztrációba, fohászkodott Jericho.
Vagy a személyzetire. A személyzetin
volt egy alak a kiutalásnál, Claire mesélt
róla, a lányok az ölébe ültek, hogy
fürdőszobás lakrészt kaphassanak.
– Téged végül is a Cápa csinált ki? –
kérdezte Logie, ravasz sandítással a
füstfelhő mögül.
– Igen. Mondhatni.
A Cápa majdnem mindőnket
kicsinált, gondolta Jericho.
– De megfejtetted – erősködött
Logie. – Te megfejtetted a Cápát.
– Inkább úgy mondanám:
megfejtettük.
 – Nem. Te fejtetted meg. – Logie
megpörgette a kihunyt gyufaszálat hosszú
ujjai között. – Hazavágtad. Aztán meg ő
vágott haza téged.
Jericho agyába váratlan emlékkép
ugrott be. Biciklin ült, csillagfényes ég
alatt. Fagyos éjszaka, jég ropogása.
– Nézd, Guy – fortyant fel hirtelen.
– Nem hiszem, hogy így a tárgyra
térhetnénk. Nagyon szép, hogy
teázgatunk a gázkandallónál és a
hőskorról anekdotázgatunk, de…
– A tárgynál vagyunk, öregem. –
Logie felhúzta térdét, melléhez ölelte
lábszárát. – Cápa, Kacsakagyló, Delfin,
Osztriga, Aranymakra, Almacsiga. Az
akváriumunk hat lakója, a német
haditengerészet hat Enigma rejtjele. És
közülük is a legkeményebb, a Cápa. –
Ahogy tekintete a tűzbe révedt, Jericho
végre alaposabban megnézhette az arcát,
mely kísérteties, koponyaszerű jelleget
öltött a lángok kékes fényében. A
szemgödrök sötét veremként tátongtak.
Logie úgy nézett ki, mint aki egy hete
talpon van. Újabb ásítás. – Tudod, idefelé
a kocsiban azon töprengtem, ki is találta
ki a Cápa nevet.
– Nem emlékszem tisztán – mondta
Jericho. – De mintha Alan lett volna.
Vagy én. Különben számít ez valamit?
Felvetődött, senki sem ellenezte.
Telitalálatnak bizonyult. Rögtön tudtuk,
hogy veszélyes egy dög lesz.
– Az is volt. – Logie pöffentett
egyet. Már alig látszott ki a füstből. Az
olcsó kapadohány égő szalmacsóva bűzét
idézte. – És most megint az.
 Jericho felkapta a fejét az utolsó szó
tétova hangsúlyára.

A németek Tritonnak keresztelték el,
Poszeidón fia, a tengeri félisten után, aki
kagylókürtjébe fújva irányította a
mélység dühödt erőit. – Német humor –
nyögte Puck, amikor először találkoztak a
rejtjellel. – Kurvára vicces német
humor… – Bletchleyben viszont
hagyományosan tengeri élőlényekről
nevezték el az ellenség rejtjeleit, és ők jó
britek módjára ápolták a
hagyományaikat. Kitartottak a Cápa
mellett. A német haditengerészet
általános rejtjele a Delfin nevet kapta. Az
Aranymakra a földközi- és a fekete-
tengeri egységek rejtjele volt. Az
Osztriga a Delfin „kizárólag tiszti
használatra” változata. Az Almacsiga
pedig ugyanígy az Aranymakráé.
És a Cápa? A Cápát a német
tengeralattjáró-fegyvernemnél
használták.
A Cápa kakukktojás volt a rejtjelek
között. Az összes többi sifréhez
szabványos háromtárcsás Enigma
rejtjelezőgépet vettek igénybe. A Cápa
generálását viszont egy különleges,
négytárcsás Enigmán végezték, ami
huszonhatszorosan megnehezítette a
desifrírozást. Ezt a típust kizárólag
tengeralattjárók használhatták.
Az 1942. február 1-jén rendszerbe
állított rejtjelező kis híján kiütéses
győzelmet aratott Bletchley fölött.
Jericho elhúzódó rémálomként
emlékezett az utána következő
hónapokra. A Cápa színrelépése előtt a 8-
as barakk kriptográfusai egy nap
lemaradással fejthették meg a
tengeralattjárók legtöbb rejtjelezett
üzenetét, s így bőséges idő maradt a
német tengeralattjárók falkáit elkerülő
konvojútvonalak kijelölésére. A Cápa
megjelenését követő tíz hónapban viszont
mindössze három kódolt táviratot sikerült
megfejteniük, akkor is alkalmanként
tizenhét napjuk ment rá, úgyhogy az
információ, mire végül hozzájutottak,
gyakorlatilag értéktelen volt.
A munkakedv fokozására egy
grafikont függesztettek ki a barakkban,
rajta a német tengeralattjárók által az
Atlanti-óceánon elsüllyesztett hajók
összraktérfogata, havi bontásban.
Januárban, a hírzárlat előtt, a németek
negyvennyolc szövetséges hajót
süllyesztettek el. Februárban
hetvenhármat. Márciusban kilencvenötöt.
Májusban százhúszat…
– Kudarcunk súlya a vízbe fúltak
számán mérhető – mondta Skynner, a
haditengerészeti részleg főnöke baljós
hangulatú heti értekezleteinek egyikén.
Szeptemberben kilencvenöt hajó
merült hullámsírba. Novemberben
kilencvenhárom.
És akkor jött Fasson és Grazier.

Valahol a távolban az egyetem órája
kongatni kezdett. Jericho azon kapta
magát, hogy a kondításokat számolja.
– Minden rendben, öreg harcos?
Nagyon elcsendesedtél.
– Ne haragudj. Csak
elgondolkodtam. Emlékszel Fassonra és
Grazierre?
– Fassonra és kire? Nem hiszem,
hogy találkoztam volna velük.
– Én sem. És senki más sem
közülünk.
Fasson és Grazier. Sosem tudta meg
a keresztnevüket. Egy főhadnagy és egy
jókötésű matróz. A romboló, amin
szolgáltak, segédkezett egy német
tengeralattjáró – az U-459-es – csapdába
ejtésénél a Földközi-tenger keleti részén.
Megszórták vízibombákkal, felszínre
kényszerítették. Este tíz óra körül
járhatott. Viharos tenger, egyre erősödő
szélrohamok. Miután az életben maradt
németek sorsára hagyták a
tengeralattjárót, a két brit tengerész
nekivetkőzött és reflektorfényben
kiúszott hozzá. A hajótest egészen mélyre
merült a hullámok között, a parancsnoki
tornyot találat érte, dőlt belé a víz. A két
tengerész kimentett egy halom titkos
iratot a rádiósfülkéből, átadták csónakban
várakozó társaiknak, és éppen
visszamentek a rejtjelezőgépért, amikor a
tengeralattjáró hirtelen fejre állt és
alámerült. S alámerült vele a két
tengerész is – fél mérföld mélyre, mesélte
később a haditengerészet képviselője a 8-
as barakkban. „Reméljük, meghaltak,
mielőtt a hajó a tengerfenékre ért. ”
És aztán kipakolta nekik a
rejtjelkönyveket. 1942. november 24-én
történt. Bő kilenc és fél havi sötétben
tapogatózás után.
Egy kívülállónak úgy tűnhetett,
aligha érnek meg két emberéletet: két kis
füzetecske, egy jelkulcsgyűjtemény és
egy meteorológiai sifretáblázat,
mindkettő itatóspapíron, vízoldékony
nyomdafestékkel, hogy
megsemmisítéskor a veszélyt szimatoló
rádiósnak csak a vízbe kelljen ejteni őket.
A Bletchley szakértőinek szemében
azonban bármely valaha elsüllyedt s
napvilágra került kincsnél értékesebbek
voltak. Jericho még most is betéve tudta
mindkettőt. Ahogy lehunyta szemét,
előtte termettek a retinájába égett jelek.
T = Lufttemperatur in ganzen
Celsius-Graden. -28C = a. -27C = b.
-26C = c…
A tengeralattjárók naponta adtak le
időjárás-jelentést: léghőmérséklet,
légnyomás, szélsebesség, felhőzöttség
mértéke… A meteorológiai sifretáblázat
segítségével fél tucat betűbe
tömöríthették az üzenetet. Ezt a fél tucat
betűt pedig az Enigmán rejtjelezték. A
rejtjelezett jelentést a tengeralattjáró
morzejelekként továbbította a német
haditengerészet part menti meteorológiai
állomásaira. A meteorológiai állomások a
tengeralattjárók adatait saját időjárás-
jelentéssé összesítették, melyet egy-két
órával később, egy szabványos,
háromtárcsás Enigmán titkosítva – amit a
Bletchley is meg tudott fejteni –,
valamennyi német hajónak leadtak.
Ez volt a kiskapu a Cápa
megfejtéséhez.
Az ember először is elolvasta az
időjárás-jelentést. Azután a meteorológiai
sifretáblázattal visszakódolta, s ami így
előállt, az nem volt más, mint a néhány
órával korábban a négytárcsás Enigmába
betáplált szöveg. A tökéletes puska.
Minden kriptográfus vágyálma.
A rejtjel megfejtéséhez azonban még
ez is kevés volt.
A kriptográfusok, köztük Jericho,
mindennap betáplálták lehetséges
megoldásaikat a gardróbszekrény méretű,
kötőgépszerűen kattogó
elektromechanikus számítógépekbe, és
várták, hogy melyik sejtésük bizonyul
igaznak. És napról napra hiába vártak. A
feladat egyszerűen túl nagy volt. A
permutációk milliárdjai közt kattorászó
permutálógépeknek még egy
háromtárcsás Enigma üzenetének
megfejtése is gyakran egy teljes napjukba
került. Egy négytárcsás Enigmán készült
távirat desifrírozása, a huszonhatszoros
szorzó miatt, akár egy szűk hónapot is
igénybe vehetett.
Jericho három héten át éjjel-nappal
dolgozott, és ha hozzá is jutott néhány
óra alváshoz, nyugtalan álmát fuldokló
emberek látomása kísértette. „Reméljük,
meghaltak, mielőtt a hajó a tengerfenékre
ért… ” Már nem is érezte a szellemi
kimerültséget. Agya sajgott, mint valami
túlerőltetett izom. Időnként
cserbenhagyták érzékei. Ez az állapot
csak másodpercekig tartott, de így is épp
eléggé ráijesztett. Egyik pillanatban a
barakkban dolgozott logarléce fölé
hajolva, a következőben minden
összefolyt s vadul rángott a szeme előtt,
mint amikor a filmszalag leugrik a
fogashengerről a vetítőgépben. Sikerült
kikönyörögnie némi benzedrine-t az
orvostól, de ettől is csak hevesebbek
lettek hangulati hullámzásai, az energikus
csúcspontokat mind hosszabban elhúzódó
hullámvölgyek követték.
A megoldásnak, amikor végül
ráhibázott, érdekes módon semmi köze
nem volt a matematikához, Jericho
hevesen meg is rótta magát, amiért így
elveszett a részletekben. Ha kevésbé
elcsigázott, már régen hátraléphetett
volna a képzeletbeli táblától, s a
megoldást is korábban megtalálta volna.
December második szombatjának
éjszakája volt. Kilenc óra tájban Logie
hazaküldte. Jericho próbált makacskodni,
de Logie azt mondta: „Nem. Ha így
folytatod, megölöd magad, és az nem
lenne jó senkinek, neked meg különösen
nem, öreg harcos.” Így hát Jericho
holtfáradtan hazakerékpározott a Shenley
Church End-i fogadóhoz, és ágyba bújt
emeleti szobájában. Még hallotta, amint
odalent a vendégek az utolsó rundókat
rendelik, végül a legkitartóbbak is
felkerekedtek, és a bár bezárt. Azután
csak feküdt a késő éjszakai zsongó
csendben, a plafont bámulta, és azon
tűnődött, alszik-e még valaha. Agya
folyvást zakatolt, mint valami gép, amit
képtelen kikapcsolni.
A Cápa feltűnésének pillanatától
fogva egyértelmű volt, hogy az egyedül
elfogadható, távlati megoldás az, ha a
negyedik tárcsát is figyelembe véve
átépítik permutálógépeiket. Ez azonban
riasztóan hosszú folyamatnak ígérkezett.
Esetleg ha valahogy bevégezhetnék
Fasson és Grazier hősi küldetését, és
megkaparinthatnának egy Cápa-Enigmát.
Az mindjárt megkönnyítené az átépítést.
Csakhogy a négytárcsás Enigmák a
német haditengerészet féltve őrzött
kincsei voltak. Egyedül a
tengeralattjárókat látták el velük. Egyedül
a tengeralattjárókat, és természetesen a
sainte-assise-i irányító központot,
Párizstól délkeletre.
Rajtaütés a sainte-assise-i
központon? Egy villámgyors
deszantakció? Egy másodpercig
eljátszadozott az ötlettel, azután elvetette.
Képtelenség. Ráadásul teljesen
értelmetlen is. Ha netalán sikerülne is
egérutat nyerniük a rejtjelezőgéppel, a
németek azonnal új titkosítórendszerre
állnának át. Bletchley Park jövője a
németek Enigmába vetett hitének
töretlenségén nyugszik. Isten őrizz, hogy
ezt a hitet megingassák.
Várjunk csak.
Jericho felült az ágyon.
Várjunk csak egy kicsit.
Ha egyedül a tengeralattjáróknak és
sainte-assise-i irányítóiknak van
négytárcsás Enigmájuk – márpedig a
Bletchley ezt tényként tudta –, akkor
hogy a pokolba fejtik meg a parti
meteorológiai állomások a
tengeralattjárók jelentéseit?
Sarkalatos kérdés volt ez, melyet
eddig senkinek nem jutott eszébe
feltenni.
Egy négytárcsás rejtjelezőn kódolt
szöveg csak egy másik négytárcsás
rejtjelezőn olvasható el.
Vagy mégsem?
 Ha igaz a mondás, hogy a zsenialitás
„kacskaringós villám az agyban”, akkor
Jericho most első kézből tapasztalhatta
meg a zsenialitás mibenlétét. Nappali
fényben látta a megoldást, tájképként
terült el a szeme előtt.
Köntöst cibált pizsamájára, azután
kabátot, sálat, zoknit kerített, cipőbe bújt,
és szűk egy perc múlva már Bletchley
Park felé karikázott a holdfényben fürdő
országúton. A csillagok
szemkápráztatóan ragyogtak, a föld
keményre fagyott a hidegben. Jerichón
képtelen elragadtatás lett úrrá, fel-
felnevetett, mint valami háborodott, és
egyenesen belehajtott a pergamenként
összehasadozó jégkérgű, út menti
pocsolyákba. A dombtetőről legurult
Bletchleybe. A szemhatár kinyílt, a város
hívogatón terült el odalent a holdfényben.
A csillogó sínrengeteg két oldalán a
máskor szürke és csúnyácska Bletchley
szépsége ezen az éjszakán Prágáéval és
Párizséval vetekedett. Jericho hirtelen
vad pöfögést hallott a mozdulatlan
levegőben, majd egy sor fémes csendülés
s végül hosszan kieresztett gőz sistergése
következett. Gőzmozdony tolatott egy
mellékvágányon, jó fél mérföldre. Kutya
kezdett rá valahol, ugatása felvert egy
másikat is. Jericho elhaladt a templom és
a háborús emlékmű mellett, a megfarolást
elkerülendő fékezett, és egy bal kanyarral
rátért a Wilton Avenue-ra.
Mire negyedórával később a
barakkhoz ért, annyira lihegett a
kimerültségtől, hogy alig tudta
elnyökögni felfedezését. Ráadásul
miközben levegőért kapkodott, állandó
nevethetnék is nehezítette dolgát: – Há-
há-rom-tár-csás-ként-ha-hasz-nál-ják-a-
sze-sze-me-tek-a-negy-e-dik-se-semle-
ges-állásban-ma-marad.
Betoppanása komoly felbolydulást
keltett. A teljes éjszakai műszak
félbehagyta a munkát, az emberek –
Logie-ra, Kingcome-ra, Puckra és
Proudfootra emlékezett – aggodalmas
félkörbe gyűltek körülötte, arckifejezésük
világosan jelezte, meg vannak róla
győződve, hogy teljesen és
végérvényesen meghibbant. Leültették,
egy bögre teát tettek elébe, és arra kérték,
próbálja meg még egyszer, lassan, az
elejétől.
Végigment rajta még egyszer,
lépésről lépésre, aggodalmasan, hogy
esetleg hiba csúszhatott az okoskodásába.
Négytárcsás Enigmát kizárólag a
tengeralattjárókon és az irányító
központban használnak: igaz? Igaz.
Ennélfogva a parti meteorológiai
állomások csak háromtárcsás Enigmán
rejtjelezett táviratokat képesek
megfejteni: igaz? Hallgatás. Igaz.
Ennélfogva amikor a tengeralattjárók
leadják időjárás-jelentésüket, a rádiós
nem tehet mást, mint hogy – valószínűleg
nullára állítással – kiiktatja a negyedik
tárcsát.
Eztán nagyon felgyorsultak az
események. Puck kirohant a folyosóra, át
a Nagyszobába, ahol az egyik kecskelábú
asztalon szétterítette a puskák legjavát.
Hajnali négyre laktató menüt állítottak
össze a számítógépeknek. Már
reggeliztek, amikor az egyik gépterem
kapást jelzett.
Puck mint valami kisiskolás nyargalt
végig a kantinon, megvan, megvan,
kiáltozta.
Legenda született.
Délben Logie telefonált a
Tengernagyi Hivatalba, a tengeralattjárók
mozgását nyomon követő részlegnek, és
arra kérte őket, álljanak készenlétben. Két
órával később megfejtették az előző
hétfői Cápa-távmondatokat, és a
gyönyörű távírászlányok, a távúrnők
küldözni kezdték Londonba a megfejtett
és angolra fordított táviratokat. A
felbecsülhetetlen értékű Cápa-
távmondatokat. A távmondatokat, melyek
olvastán égnek állt az ember haja.

SCHRÖDER TENGERALATTJÁRÓ-
PARANCSNOKTÓL
ROMBOLÓTÁMADÁS MIATT
KÉNYSZERŰ ALÁMERÜLÉS.
KAPCSOLAT MEGSZAKADT.
ELLENSÉG UTOLSÓ POZÍCIÓJA
O8:15-KOR 1849-ES HÁLÓZATI
NÉGYZET. HALADÁSI IRÁNY 45
FOK, SEBESSÉG 9 CSOMÓ.

GILADORNE-TÓL
HARCI CSELEKMÉNY UTÁN.
KONVOJ PONTOS HELYZETE AKI
984. ÜZEMANYAG-FELVÉTEL,
ÁLLANDÓ KAPCSOLATBAN.

HAUSÉTÓL
Ol:15-KOR 3969-ES HÁLÓZATI
NÉGYZETBEN HARCI
CSELEKMÉNY, GÉPÁGYÚ- ÉS
RAKÉTATŰZ, VÉSZMERÜLÉS,
VÍZIBOMBÁK. SÉRTETLEN.
JELENLEGI POZÍCIÓ AJ 3996-OS
HÁLÓZATI NÉGYZET. ÖSSZES
ANGOLNA, 70 CBM.

TENGERALATTJÁRÓ-FLOTTA
FŐPARANCSNOKÁTÓL
„DRAUFGÄNGER" FALKÁNAK
HOLNAP 17:00-IG AK2564 ÉS 2994
HÁLÓZATI NÉGYZET KÖZÉ
TELEPÜLNI. CÉLOBJEKTUM
KELETNEK TARTÓ KONVOJ,
07/12/12:00-ÁS POZÍCIÓJA AK4189-
ES HÁLÓZATI NÉGYZET. HALADÁSI
IRÁNY 050-070 FOK. SEBESSÉG
MINTEGY 8 CSOMÓ.

Éjfélre kilencvenkét Cápa-táviratot
fejtettek meg, fordítottak le és küldtek
meg Londonnak, a német tengeralattjárók
felének hozzávetőleges helyzetéről és
taktikájáról tájékoztatva a Tengernagyi
Hivatalt.
Logie a számítógépes barakkban
érte utol Jerichót, aki szinte megállás
nélkül dolgozott az utolsó kilenc órában,
s most éppen az egyik gép átállítását
felügyelte. Kabátja alatt továbbra is
pizsamát viselt, a számítógépesek nagy
derültségére. Logie a két kezébe
szorította Jericho jobbját, és lendületesen
megrázta.
– A miniszterelnök! – igyekezett
túlkiabálni a kötőgépkattogást.
– Mi?
– A miniszterelnök telefonon
gratulált…
Logie hangja mérhetetlenül
távolinak tűnt. Jericho előrehajolt, hogy
jobban hallja, mit mondott Churchill, és
akkor a betonpadló kifolyt a lába alól, és
ő sötét verembe bucskázott.

– Szent igaz – mondta Jericho.
– Mi, öreg harcos?
– Az előbb azt mondtad, hogy a
Cápa sok fejfájást okozott, azután meg
azt, hogy ez ma sincs másként. – Logie-ra
mutatott a pirítóssütő nyárssal. –
Kitaláltam, miért jöttél. Kisiklott a
kezetek közül, ugye?
Logie mordult egyet, és a tűzbe
bámult. Jericho úgy érezte, súlyos kő
hengeredik a szívére. Hátradőlt a székén,
megcsóválta a fejét, és horkantva
felnevetett.
– Kösz, Tom – szólalt meg Logie
halkan. – Örülök, hogy ezt te ilyen
viccesnek találod.
– Én meg végig azt hittem, azért
jöttél, hogy kirúgj. Hát nem átkozottul
vicces, öreg harcos?

– Mi van ma? – kérdezte Logie.
– Péntek.
– Aha, aha. – Logie kioltotta a pipát
hüvelykjével, és zsebre vágta.
Felsóhajtott. – Lássuk csak. Ezek szerint
hétfőn történhetett. Nem, kedden. Bocs.
Alig alszunk mostanában.
Beletúrt gyérülő hajába, Jericho
most látta először, mennyire megőszült.
Szóval nemcsak én eresztettem le,
gondolta. Mindannyiunknak betett a friss
levegő hiánya, a kialvatlanság. A hiányos
táplálkozás. A heti hatnapos robot, a
tizenkétórázás…
– Éppen nyerésre álltunk, mikor te
kiszálltál a játszmából – mondta Logie. –
Tudod, mi az ábra. Éppen te ne tudnád? A
10-es barakkban dekkoltunk, míg meg
nem fejtettük az általános meteorológiai
kódot, azután ebédidőre egy kis
szerencsével elég puskánk gyűlt össze az
aznapi rövid távú előrejelzés
megfejtéséhez. Ebből kihámoztuk a négy
tárcsa közül háromnak a beállítását,
nekieshettünk a Cápának. Mikor mekkora
lemaradással sikerült megfejtenünk. Néha
egy nap kellett hozzá, máskor három-
négy. Mindegy, a végeredmény valóságos
aranybánya, soha nem volt ekkora
becsületünk a kormánynál.
– Egészen keddig.
– Egészen keddig. – Logie az ajtó
felé pillantott, halkabbra fogta hangját. –
Iszonyatos tragédia, Tom. Már hetvenöt
százalékkal csökkentek a veszteségeink
az Atlanti-óceán északi térségében.
Háromszázezer bruttóregisztertonnával
havonta. Káprázatosan működött a
hírszerzésünk. Majdnem olyan pontosan
ismertük a tengeralattjárók pozícióit, mint
a németek maguk. Persze, így
visszanézve, ez már túl jó volt ahhoz,
hogy sokáig tartson. A nácik se hülyék.
Mindig mondtam: „A siker ebben a
műfajban a kudarc előszobája, nagyobb
siker, nagyobb pofáraesés.” Nyilván
emlékszel. A másik oldal előbb-utóbb
gyanút fog, érted. Azt is mondtam…
– Mi történt kedden, Guy?
– Igaz. Bocsáss meg. Kedd. Este
nyolc körül hívás futott be az egyik
lehallgatóállomásról. Flowerdown volt
az, ha jól emlékszem, de hallották
Scarborough-ban is. Épp a kantinban
voltam, Puck szaladt el értem. Kora
délután fogták el először a jelet. Egyetlen
szó, minden egész órakor. A sainte-
assise-i központ sugározta, mindkét
rádióhálózatán.
– Nyilván Cápában.
– Nem, éppen ez az. Éppen emiatt
tört ki a nagy kavarodás. Nyílt üzenet
volt. Még csak nem is morzéban. Egy
férfihang ismételgette ezt a szót: Akelei.
– Akelei – mormolta Jericho. –
Akelei… egy virág neve, nem igaz?
– Ha! – Logie összecsapta a
tenyerét. – Istentelen lángész vagy, Tom.
Látod, mennyire szükségünk van rád?
Elő kellett kerítsük az egyik német
emberünket a figyelőszolgálattól, hogy
megtudjuk, mit jelent. Akelei: ötszirmú
vadvirág a boglárkafélék családjából.
Latinul Aquilegia, nekünk, barbároknak
galambvirág.
– Akelei – ismételte Jericho. –
Esetleg valami előzetesen megállapított
jelszó?
– Az.
– És azt jelenti, hogy…
– Azt jelenti, hogy szarban vagyunk,
öreg harcos. De hogy milyen mélyen, az
csak tegnap éjfélkor derült ki. – Logie
előrehajolt. Hangjában nyoma sem volt a
kedélyességnek. Arca ráncos, komor lett.
– Az Akelei vezényszó annyit tesz:
„Cseréld ki a meteorológiai
sifretáblázatot.” Új rejtjelkönyvük van,
mi meg rohadtul nem tudjuk, mit lépjünk
erre. Bezárták a kiskaput, Tom.
Tapogatózhatunk a sötétben megint.

Jericho egykettőre összerámolt. A napi
újságon kívül egy árva holmit nem vett
Cambridge-ben, úgyhogy most pontosan
annyi holmija volt, mint három héttel
korábbi megérkezésekor: két, ruhákkal
teli bőrönd, néhány könyv, egy töltőtoll,
egy logarléc, ceruzák, egy sakk-készlet és
egy túrabakancs. Az ágyra tette
bőröndjeit, és lassan körbejárva
szedegette össze ingóságait. Logie a
küszöbről nézte.
Tudatalattijának mélyéből ősrégi
mondóka bukott fel kéretlenül, s keringett
agyában: „Egy szeg miatt a patkó
elveszett, patkó miatt a ló is elveszett, a
ló miatt a huszár elveszett, huszár miatt a
csata elveszett, csata miatt az ország
elveszett, ennyit tesz, lám, egy icipici
1
szeg.”
Összehajtott egy inget, és a
könyveire terítette.
Egy meteorológiai sifretáblázat
miatt most végleg alulmaradhatnak az
Atlanti-óceánon. Ennyi emberélet, ennyi
anyagi erő, s most mindezt veszélybe
sodorja egy olyan apróság, hogy a
németek új sifretáblázatra tértek át.
Észbontó.
– Messziről megismerni a
kollégistákat – szólalt meg Logie. – Alig
van poggyászuk. Az a sok végtelen
vonatozás teszi, gondolom.
– Amúgy is jobb szeretem így.
Begyömöszölt egypár zoknit a
bőrönd oldala mellé. Visszamegy.
Visszahívták. Azt sem tudta, sírjon-e
vagy nevessen.
– Bletchleyben sincs sok cuccod,
mi?
Jericho megperdült, Logie-ra
meredt. – Honnan tudod?
– Ah. – Logie-nak zavarában
megrándult az arca. – Sajnos ki kellett
ürítenünk a szobádat, hogy… ööö…
beszállásolhassunk valaki mást.
Helyhiány, ilyesmi.
– Azt hittétek, nem is megyek
vissza?
– Hát, mondjuk úgy, nem gondoltuk,
hogy ilyen hamar köztünk leszel újra.
Különben új helyet találtunk neked, bent
a városban, még jobban is jársz vele.
Nem kell órákat biciklizned éjnek idején.
– Kifejezetten szeretek éjszaka
biciklizni. Kitisztul tőle a fejem. –
Jericho lezárta a bőröndök fedelét,
bekattintotta a zárakat.
– Figyelj csak, öreg harcos. Nem
lesz túl korai? Senki nem akar rád
erőltetni semmit.
– Nálad még mindig jobban nézek ki
valamivel, amilyen nyúzott vagy.
– Csak nem szeretném, ha úgy
éreznéd, kénytelen vagy…
– Dugulj már el, Guy.
– Na jó. Azt hiszem, amúgy se
hagytunk túl sok választási lehetőséget,
nem igaz? Vigyem az egyiket?
– Ha elég jól vagyok ahhoz, hogy
visszamenjek Bletchleybe, már csak
elboldogulok ezekkel is.
Az ajtóhoz lépett a két bőrönddel,
eloltotta a villanyt. A nappaliban elzárta a
gázkandallót, utoljára körbenézett. A
dagadtra tömött kanapé. Az összekarcolt
székek. A csupasz kandallópárkány.
Ebből áll az élete, gondolta, egy sor
olcsón bebútorozott szoba, különböző
intézmények, iskola, egyetem, kormány
jóvoltából. Vajon a következő hogy fest
majd, tűnődött. Logie kinyitotta az
ajtókat, Jericho pedig lekattintotta az
íróasztali lámpát.
A lépcsőházban vaksötét volt, az
egyetlen villanykörte rég kiégett. Végül
úgy jutottak le a kőlépcsőn, hogy Logie
egyre-másra gyújtogatta a gyufákat. A
lépcső aljában, a kápolna fekete
tömegének előterében alig kivehető
körvonalú alak, az őrt álló Leveret. A
férfi megperdült, a zsebéhez kapott.
– Nyugalom, Mr. Leveret – szólalt
meg Logie. – Csak én vagyok, meg Mr.
Jericho.
Leveret olcsó, vécépapírba bugyolált
elemlámpájának gyengécske fényénél, az
éjszakai égből visszasugárzó halovány
ragyogásban vágtak át a kollégium
területén. A nagy ebédlő mellett
ballagtukban evőeszközök csörrenése,
vacsorázok beszélgetésének foszlányai
ütötték meg fülüket. Jerichót egy
pillanatra fájó vágyakozás fogta el. A
portáslak mellett elhaladva kiléptek a
hatalmas tölgykapuba vágott
szabványméretű kisajtón. A portásiak
egyik ablakában kis fénycsík gyúlt,
mintha odabent valaki résnyire széthúzta
volna a függönyöket. A Leverettel az orra
előtt és Logie-val a sarkában bandukoló
Jerichónak olyan érzése támadt, mintha
fegyőrök között vonuló rab volna.
A Rover a macskaköves gyalogjárón
állt. Leveret óvatosan kinyitotta, és
beengedte őket a hátsó ülésre. A kocsiban
hideg volt, öreg bőr és cigarettahamu
szaga érződött. Miközben Leveret
elhelyezte a bőröndöket a
csomagtartóban, Logie váratlanul
megszólalt: – Apropó, ki az a Claire?
– Claire? – Jericho bűntudattal
teljesnek, védekezőnek hallotta saját
hangját a sötétben.
– Amikor fölfelé loholtál a lépcsőn,
mintha ezt a nevet kiabáltad volna.
Claire? – Logie halkan füttyentett. –
Hallod-e, csak nem az a szőke jéghegy a
3-as barakkból? Nyakamat rá, hogy az.
Micsoda rohadt mázlista vagy…
Leveret indítózott. A motor dohogva
életre kelt. Leveret kiengedte a féket, és a
hatalmas autó ringatózva a King’ Parade
felé gördült a macskakövön. A hosszú
utca mindkét irányban teljesen kihalt
volt. A leárnyékolt reflektor
fénykévéjében ködcafatok villantak.
Logie még akkor is kuncogott, amikor az
autó balra vette az irányt.
– Nyakamat rá, hogy az. Micsoda
oltári mázlija van egyeseknek…

Kite egészen addig figyelte őket az
ablakból, míg a helyzetjelző vöröse el
nem tűnt a Gonville és Caius Kollégium
sarkánál. Akkor visszaejtette a függönyt.
Hát, hát…
Lesz miről trécselniük holnap
reggel. Ezt hallgassa meg, Dottie. Két
férfi éjnek idején – jól van, na, este
nyolckor – magával vitte Mr. Jerichót. Az
egyik egy nyakigláb fickó, a másikról
meg üvöltött, hogy civil ruhás zsaru. Egy
árva szó nélkül kísérték ki a lakrészétől a
kocsiig. A nyakigláb meg a zsaru öt körül
toppantak be, amikor a fiatalúr oda volt
sétálni. A zsaruforma alaposan kifaggatta
Kite-ot: „Találkozott-e bárkivel Jericho,
mióta itt van? Levelet írt-e, kapott-e?
Mivel tölti a napját?” Aztán elkérték a
kulcsokat, és átkutatták a szobáját,
mielőtt visszaért a sétálásból.
Zavaros. Nagyon zavaros.
Kém, lángelme, összetört szívű
szerelmes – most meg? Közönséges
gonosztevő? Könnyen lehet. Szimuláns?
Szökevény? Dezertőr? Ez az: dezertőr.
Kite visszatelepedett a kályha mellé,
és kinyitotta az esti lapot.
 NÁCI TENGERALATTJÁRÓ
UTASSZÁLLÍTÓ HAJÓT
TORPEDÓZOTT MEG, olvasta. NŐK
ÉS GYERMEKEK AZ ELTŰNTEK
KÖZÖTT.
Kite fejcsóválva méltatlankodott a
világ romlottságán. Mégiscsak
gyomorforgató, hogy egy ilyen korú
fiatalember megszökik a mundér elől, és
Anglia szívében lapul, miközben anyák
és gyerekek halnak meg.



 1

Az éj sötétje áthatolhatatlan, a hideg

elviselhetetlen volt. A Rover fagyos hátsó
ülésén, nagykabátosan gubbasztó Tom
Jericho alig látta saját lélegzetét. Amikor
kis kémlelőnyílást törölt a bepárásodott
oldalsó ablakon, ujjára hideg, nedves
szutyok tapadt. Fényszórójuk fehérre
meszelt parasztházakon, elsötétített
fogadókon villant, egyszer szembejövő
teherautó-konvoj mellett haladtak el.
Többnyire azonban úgy tűnt, mintha
légüres térben utaznának. Az autóst nem
vezérelték utcalámpák, útbaigazító
táblák, egyetlen kivilágított ablak, de még
egy szál gyufa sem szórta fényét a
sötétben. Mintha hármójukon kívül
teremtett lélek nem lett volna a földön.
Negyedóra múlva Logie rákezdett a
horkolásra, s ahányszor a Rover döccent
egyet, feje mind lejjebb fittyedt a mellén.
Bólogatás közben motyorászott is,
feltétlen egyetértésben önmagával. Egy
éles kanyarban oldalra dőlt hosszú teste,
Jerichónak kellett gyengéden
visszalódítania.
Leveret egyetlenegyszer szólalt meg
a kormány mögött; nem működik,
mondta, amikor Jericho arra kérte,
csavarná fel a fűtést. Egészen a
szélvédőhöz hajolva, túlzott óvatossággal
vezetett, jobb lábát folyvást váltogatta a
fék- és a gázpedál közt. Időnként úgy
tűnt, alig haladnak gyorsabban egy
gyalogosnál, és jóllehet nappal az út
legfeljebb másfél órát vett igénybe,
Jericho úgy számolta, szerencsések, ha
éjfélre Bletchleybe érnek.
– A helyedben én hunynék egyet,
öreg harcos – szólalt meg Logie,
miközben párnát hajtogatott a kabátjából.
– Hosszú éjszakának nézünk elébe.
Jericho azonban képtelen lett volna
elaludni. Könyékig zsebre vágta a kezét,
és hasztalan fürkészte tovább az éjszakát.
Bletchley, berzenkedett. Már maga a
szó is kellemetlen, öklendezés,
freccsenés, placcsanás képzetét kelti.
Miért kellett annyi angol városka közül
pont Bletchleyt választaniuk? Jericho
négy évvel korábban a hely létezéséről
sem tudott. És élete végéig meg is
maradhatott volna boldog
tudatlanságában, ha nincs az a pohár
sherry Atwoodnál, 1939 tavaszán.
Mégiscsak képtelenség, hogy az
ember szétszálazza sorsát, és oda lyukad
ki, hogy életének folyása néhány
milliliternyi manzanilla kihörpintésével
vett új irányt.
Az első megkörnyékezés után
Atwood nyomban találkozót beszélt meg
számára „londoni barátaival”. Jericho ezt
követően négy hónapon át minden péntek
reggel vonatra ült, és megjelent egy
poros, öreg irodaépületben a St. James
metróállomás közelében. Itt, egy
iskolatáblával és egy íróasztallal
berendezett, elhanyagolt helyiségben
avatták be a kriptológia rejtelmeibe. És
ahogy Turing megjósolta: imádta.
Imádta a szakma történetét, elejétől
a végéig, az ősi rúnaírásos rendszerektől
és a Book of Ballymote egzotikus nevű ír
kódjaitól („Kígyó siklik a fenyéren”,
„Felajzott poétaszív gyötrelmei”) II.
Szilveszter pápa és Hildegard von Bingen
rejtjelein, az első polialfabetikus rejtjelet
előállító Alberti-tárcsán és Richelieu
bíboros titkosítórácsain át egészen a
német Enigma borúlátók által
megfejthetetlennek tartott, gép generálta
rejtélyeiig.
Mint ahogy imádta a kriptográfusok
titkos tolvajnyelvét is, homofónjaival és
polifonjaival, digráfjaival és bigráfjaival
és nulláival egyetemben. Belekóstolt a
frekvenciaanalízisbe. Kitanulta a
szupersifrírozás, a piakód és az enikód
összes csínját-bínját. 1939 augusztusának
elején hivatalosan is oktatói állást
ajánlottak neki az Állami Kód és Rejtjel
Iskolában, évi háromszáz font fizetéssel,
és utasították, menjen vissza Cambridge-
be, s ott várja ki a fejleményeket.
Szeptember 1-jén arra ébredt, hogy a
rádió bejelenti Lengyelország német
megszállását. Szeptember 3-án, Nagy-
Britannia hadba lépésének napján
Jerichót táviratban utasították, hogy
másnap reggel jelentkezzen egy
Bletchley Park nevezetű helyen.
Az előzetes eligazításnak
megfelelően még virradatkor, Atwood
veterán sportkocsija anyósülésébe
préselődve hagyta el az egyetemet.
Bletchleyről kiderült, hogy egy vasút
menti viktoriánus kisváros, mintegy
ötven mérföldre nyugatnak Cambridge-
től. A feltűnési viszketegségben szenvedő
Atwood ragaszkodott hozzá, hogy
lenyitott tetővel autózzanak, és miközben
a keskeny utcákon zötyögtek, Jericho
nem látott mást, csak füstöt és kormot és
kis, csúf sorházakat meg magas, szutykos
téglagyári kéményeket. Miután
áthaladtak egy vasúti híd alatt, bekötőútra
tértek, ahol fegyveres őrök engedték őket
keresztül egy magas kapun. Jobbra lejtős
pázsit, a végében hatalmas fák
szegélyezte tó. Balra egy kastély –
hosszan elnyúló, alacsony, késő
viktoriánus épületszörny. A vörös tégla és
a homokszín kőbordák a veteránkórházat
juttatták Jericho eszébe, ahol az apja
meghalt. Nem lepődött volna meg, ha a
következő pillanatban tolókocsis
emberroncsokat s mögöttük fityulás
nővéreket pillant meg.
– Nem is lehetne borzasztóbb –
kotkodácsolta Atwood elragadtatva. –
Egy zsidó építtette. Egy tőzsdei alkusz.
Lloyd George barátja. – Hangját, egyre
fokozódó megütközésének jelzéseként,
mind magasabbra emelte. Miközben
kavicsot fröcskölő kerékkel, őrült
szögben leparkolt, kis híján elgázolt egy
jókora kábeldobról vezetéket göngyölítő
műszakit.
Odabent, a tóra néző, faborításos
társalgóban tizenhat férfi kávézott
álldogálva. Jericho meghökkenve fedezte
fel a sok ismerős arcot. Zavart
álmélkodással néztek össze. Nahát,
sugározta tekintetük, téged is elkaptak?
Atwood magabiztosan körbesétált,
lekezelt mindenkivel, fullánkos
megjegyzéseit, valahogy mindenki így
érezte, nem lehetett mosolygás nélkül
megállni.
– Semmi kifogásom a németek
elleni hadba lépés ellen. De hogy éppen a
sok primitív lengyel védelmében… –
Jóvágású, feszült pillantású fiatal férfi
volt soron. – És magát hogy hívják?
– Pukowski vagyok – mondta
tökéletes angolsággal a magas, széles
homlokú, dús hajú férfi. – A sok primitív
lengyel egyike.
Turing elkapta Jericho pillantását,
kacsintott.
Délután a kriptográfusok kis
csoportokra oszlottak. Turing
Pukowskival dolgozott a hatalmas
permutálógép, a „pergép”
továbbfejlesztésén, melyet a Lengyel
Titkosító Hivatal híressége, Marian
Rejewski épített meg 1938-ban az
Enigma legyőzésére. Jerichót a kastély
mögötti istállósorra küldték, hogy
rejtjelezett német rádiótáviratokat
elemezzen.
Milyen különös, milyen
valószerűtlen, milyen – kimondani is
furcsa most – békés volt a háború első
kilenc hónapja. Mindennap kerékpárra
ültek, és más és más kocsmákba,
környékbeli fogadókba ruccantak el
szállásukról. A központban együtt
ebédeltek és vacsoráztak. Esténként
sakkoztak, vagy a parkban sétáltak,
mielőtt hazatekertek lefeküdni. Még egy
viktoriánus tiszafasövény-labirintus is a
rendelkezésükre állt, ha
bolyonghatnékjuk támadt. Jó tíznaponta
új ember gyarapította a társaságot,
bölcsész, matematikus, múzeumi kurátor,
könyvritkaságok felhajtója: egyik ismerős
hozta a másikat.
A száraz és füstös, aranybarna őszt s
az égbolton pernyeként keringő vetési
varjakat karácsonyi képeslapra illő tél
váltotta fel. A tó befagyott. A szilfák
meggörnyedtek hóterhük alatt, az
istállóablak párkányán vörösbegy
szemelgetett kenyérmorzsát.
Jericho munkája kellemesen elméleti
jellegű volt. Háromszor-négyszer
napjában motoros futár pöfögött be az
épület mögötti udvarra, tarisznyájában
lehallgatott német kriptogramok. Jericho
ezeket frekvencia és hívójel szerint
szétválogatta, és színes grafikonokat
rajzolt fel – pirossal jelölve a Luftwaffét,
zölddel a szárazföldi csapatokat –, míg
rendszert nem talált az
összevisszaságban. A hálózaton belül
egymással szabadon kommunikáló
állomások körvonal kerületű,
szövevényes ábrát adtak az istállófalon. A
kizárólag a központ és az egyes
állomások közötti kétirányú kapcsolatra
berendezett hálózatok csillagot
eredményeztek. Kör-hálózat és csillag-
hálózat. Kreis und Stem.
Az édenkerti állapotnak nyolc hónap
múlva az 1940. májusi német offenzíva
vetett véget. Egészen addig a
kriptográfusoknak alig volt elegendő
anyaguk, hogy komolyabb támadást
intézzenek az Enigma ellen. Ahogy
azonban a Wehrmacht lerohanta
Hollandiát, Belgiumot és
Franciaországot, a szórványos
rádióforgalom zúgó morajjá erősödött. A
napi három-négy tarisznyából
harmincnegyven, később száz, majd
kétszáz lett.
Egyik nap, késő délelőtt, jó egy
héttel azután, hogy az események így
felgyorsultak, Jericho érezte, hogy valaki
megérinti a könyökét. Turing állt mögötte
mosolyogva.
– Szeretnék bemutatni neked valakit,
Tom.
– Őszintén szólva, most nagyon nem
érek rá, Alan.
– Agnesnek hívják. Azt hiszem,
feltétlenül találkoznod kell vele.
Jericho majdnem nekiállt vitatkozni.
Egy évvel később nem adta volna be
ilyen könnyen a derekát, egyelőre
azonban valósággal istenítette Turingot, a
világért sem ellenkezett volna vele.
Lekapta kabátját a székről, s menet
közben belebújva kisétált a májusi
napsütésbe.
Ekkorra megkezdődött a Park
átalakítása. A tóparti fák többségét
kivágták, hogy helyet csináljanak egy sor
jókora fabarakknak. A tiszafa-
labirintusnak is pusztulnia kellett egy
földszintes téglaépület kedvéért, mely
előtt most kis csapat kriptográfus
verődött össze. Bentről egy kötöde és egy
nyomdászműhely lármájának keveréke:
búgó, kattorászó zaj hallatszott. Jericho
soha nem hallott hozzá foghatót. Belépett
Turing mögött az ajtón. Bent a zaj
fülsiketítővé erősödött, és ide-oda
verődött a fehérre meszelt falak és a
hullámos vaslemez mennyezet között.
Egy repülődandár-parancsnok, egy
tábornok, két kezeslábasos férfi meg egy
ujjait riadtan a fülébe dugó női
segédszolgálatos állt körbe egy forgó
hengerekkel teli, ormótlan szerkezetet. A
gép fölött kékes szikra pattant. Sistergés
hallatszott, felforrósodott olaj és fém
szaga terjengett.
– A modernizált lengyel pergép –
magyarázta Turing.
– Úgy gondoltam, Agnesnek
keresztelem el. – Gyengéden a gép
fémvázára tette hosszú, fehér ujjait. Egy
hangos kattanásra azonnal el is kapta. –
Reméljük, beválik…
Hát persze, gondolta Jericho, és
újabb ablakocskát törölt a párás ablakon,
persze hogy bevált.
A hold előbukkant egy felhő mögül,
kis időre megvilágította a Nagy Északi
Utat. Jericho lehunyta a szemét.
A gép prímán bevált, és attól kezdve
a világ soha nem volt többé olyan, mint
azelőtt.

Akármilyen éber volt is eleinte, csak
elalhatott, mert amikor kinyitotta a
szemét, Logie éppen ülő helyzetbe
tornászta magát, s egy kisvároson
suhantak keresztül. Még mindig sötét
volt, és Jericho eleinte azt se tudta, hol
van. Amikor azonban elhaladtak egy
üzletsor mellett, és fényszórójuk a
megyei filmszínház hirdetőtáblájára
villant (MAI MŰSORUNK:
„GYŐZELMES TENGERÉSZEINK”,
„RÁD TALÁLOK VALAHOL”),
hangjában a régi elcsigázottsággal,
motyogva megjegyezte: – Bletchley.
– Ahogy tetszik mondani – hagyta
helyben Logie.
Végig a Victoria Roadon, el a
városháza, majd egy iskola mellett… Egy
nagy ívű kanyar után váratlanul
szentjánosbogarak irdatlan felhője
ragyogott fel a távolban.
Jericho zsibbadt ujjakkal
végigsimított az arcán. Hányinger
kerülgette.
– Hány óra?
– Éjfél – mondta Logie. –
Műszakváltás.
A fényszikrák leárnyékolt
elemlámpák voltak.
Jericho öt-hatezresre tette a Park
állományát, ennyien robotoltak nyolcórás
váltásban éjt nappallá téve, éjféltől
nyolcig, nyolctól négyig, négytől éjfélig.
Vagyis akár négyezer ember is úton
lehetett éppen, a fele leadta, a másik fele
felvette a szolgálatot. Mire a Rover a
főkapui útra kanyarodott, lépten-nyomon
gyalogosok kerültek eléjük. Leveret az
ablakon kihajolva üvöltözött, a dudát
püfölte. Emberár hömpölygött az
úttesten, a többség gyalogszerrel,
néhányan kerékpáron igyekeztek céljuk
felé. Buszok menetoszlopa cammogott az
áradatban. Kettő az egyhez az esély, hogy
Claire is köztük van, gondolta Jericho, és
hirtelen legszívesebben arcát eltakarva
összekucorodott volna az ülésen, vagy
elhúzza a csíkot, hogy csak úgy füstöl.
Logie furcsálkodó pillantást vetett
rá. – Biztos, hogy eléggé helyrejöttél,
öreg harcos?
– Persze. Csak… Csak nehéz
elhinni, hogy ezt az egészet tizenhatan
kezdtük el annak idején
– Bámulatos, nem igaz? És jövőre
kétszer ennyien leszünk. – Logie
hangjának büszke csengését hirtelen
riadtság váltotta fel. – Az istenit, Leveret,
hová tette a szemét, majdnem elcsapta a
hölgyet!
Szőke fej rándult feléjük ingerülten
a reflektorfényben, és Jerichót
rosszulléttel határos izgalom fogta el. De
tévedett. Az ismeretlen nő katonai
egyenruhát viselt, bíborvörösre rúzsozott
szája sebként virított arcán. Kikent-kifent
képével úgy nézett ki, mintha találkára
menne. Ökölrázva tátogta: – Az édes
anyukátokat!
– Ja kérem – szólalt meg Logie
sértődötten. – És én még úri dámának
néztem.
Amikor végre a kapuőrséghez értek,
elő kellett bányászniuk igazolványaikat.
Leveret összegyűjtötte a papírokat, kiadta
az ablakon egy RAF-őrmesternek. A
katona hátratolta géppisztolyát, a
lámpafényben megvizsgálta az iratokat,
majd behajolt az ablakon, és végigjáratta
arcukon a lámpáját. A fény ökölként
sújtott le Jerichóra. Hátulról hallotta,
ahogy egy másik katona felnyitja a
csomagtartót.
Félrefordult a fénytől, Logie-ra
nézett. – Mióta van itt ilyen
bolondokháza? – Még arra is emlékezett,
amikor belépőkártyát sem kértek a
kapunál.
– Most, hogy kérded, nem is tudom.
– Logie vállat vont. – Az utóbbi egy-két
héten biztosan.
Visszakapták az irataikat. A
sorompó fölemelkedett. Az őrkatona
intett, hogy mehetnek. Az út mellett
frissen festett tábla. Karácsony táján új
nevet kaptak, Jericho éppen hogy
kibogarászhatta a fehér betűket a
sötétben: „Kormányzati Hírközlési
Központ”.
Az acélsorompó hangos
csikordulással ereszkedett le mögöttük.
 2

Még így, elsötétítéskor is érzékelhetők

voltak a létesítmény méretei. A
viktoriánus kastély mit sem változott, és
nem változtak a barakkok sem, ám ezek
most parányi töredékét tették ki az
egésznek. Mögöttük valóságos hírszerző
nagyüzem nőtt ki a földből: irodák lapos
téglaépületei, acélból és betonból
felhúzott bombabiztos óvóhelyek, A, B és
C épülettömbök és alagutak és
segélyhelyek és őrszobák és autó
tárolók… A drótkerítés túloldalán
hatalmas katonai tábor. A közeli
ligetekből álcahálós légvédelmi ágyúk
meredtek az égre. Odébb még több
félkész építmény. Jericho nem is
emlékezett olyan napra, amikor ne
hallotta volna a markolók és
betonkeverők zörgését, a csákányok
vasának csengését, a kidöntött fák
recsegését. Egyszer, röviddel távozása
előtt, kilépte a távolságot az új
nagycsarnok és a túloldali kerítés között.
Fél mérföldnek találta. És mindez mi célt
szolgál? Meg nem mondta volna.
Időnként az az érzése támadt, hogy a
bolygó összes rádiótávirata itt futhat
össze.
Leveret lassan megkerülte az
elsötétített kastélyt, a teniszpályákat és a
generátorházakat, s a barakkok mellett
állította le a Rovert.
Jericho megmacskásodott tagokkal
kecmergett ki hátulról. Lába még az
igazak álmát aludta, térde megbicsaklott,
ahogy az izmokban újra megindult vér. A
kocsi oldalának támaszkodott. Jobb válla
egészen elgémberedett a hidegtől.
Vadkacsa lubickolt valahol a tavon,
hápogása Cambridge-et juttatta Jericho
eszébe, és a meleg ágyat meg a
keresztrejtvényeit, és meg kellett rázza
fejét, hogy az emléktől szabaduljon.
Logie éppen azt fejtegette, hogy
választhat: új szállására viteti magát
Leverettel, és elteszi magát holnapra,
vagy marad, és azon frissiben körülnéz.
– Minek is húznánk az időt? –
helyeselt Jericho. Barakkbeli visszatérése
olyan megpróbáltatásnak ígérkezett, amit
jobb szeretett volna mielőbb letudni.
– Ez a beszéd, öreg harcos. Leveret
addig elviszi a bőröndjeidet a szállásodra,
igaz, Leveret?
– Természetesen, uram. – Leveret
Jerichóra pillantott, a kezét nyújtotta. –
Sok szerencsét, uram.
Kezet ráztak. Jerichót meglepte az
ünnepélyesség. Avatatlan szemlélő azt
hihette volna, ejtőernyős bevetésre indul
az ellenség hátországában. Megpróbált
kiötölni valami választ. – Hálás köszönet
a fuvarért.
Logie már Leveret elemlámpájával
bajlódott. – Mi a fene van ezzel a
vacakkal? — Megütögette a tenyerével.
— Gyerünk, te piszok, gyerünk, az
anyádat.
Azzal elindult gólyalábain, s egy
pillanat tétovázás után Jericho is nyaka
köré tekerte sálját, és a nyomába eredt.
Vaksötétben botorkáltak a 8-as barakk
körüli bombabiztos betonfal mentén.
Logie beleütközött valamibe, a
csörömpölés alapján egy bicikli lehetett,
Jericho hallotta, hogy szentségel. Közben
elejtette az elemlámpát, ami az ütéstől
egyszerre bekapcsolt. A gyér
fénypászmában megpillantották a barakk
bejáratát. Lúg- és karbolsavszag érződött,
lúg- és karbolsav- és dohszag: Jericho
háborújának illatai. Logie megrántotta a
kilincset, az ajtó kinyílt, és ők ketten
beléptek a félhomályba. Logie-t
ugyanúgy hidegen hagyta az általános
meghökkenés, mint Jericho
feszélyezettsége. – Üdv mindenkinek. –
Odaintett Atwoodnak. – Helló, Frank.
Nézd csak, kit hoztam! A tékozló fiú
hazatér! Mosolyogj, Tom, öreg harcos,
nem temetésen vagy. – Megállt a szobája
előtt, fél percig babrált a
kulcscsomójával, aztán rájött, hogy az
ajtó be sincs zárva. – Kerülj beljebb,
pajtás.
A szoba alig volt nagyobb egy
takarítószeres szekrénynél. Turing
tanyázott benne a Cápa megfejtéséig,
akkor átküldték Amerikába, és a szoba
Logie-é lett, a beosztással járó parányi
előjogként. Az ormótlan óriásként az
íróasztal fölé hajló nyakigláb férfi most
úgy festett, mint valami gyerekkuckóban
kutakodó felnőtt. Az egyik sarokban
tűzbiztos páncélszekrény állt, lehallgatott
rádiótáviratokkal dugig, mellette
szemetesvödör, rajta: BIZALMAS
PAPÍRHULLADÉK. Az asztalon piros
telefon. Egyébként mindenhol papír és
papír – a padlón, az íróasztalon, sárgás-
ropogósra sült lapok a fűtőtesten, papír a
dróthálós falú dobozokban és a
kartotékrekeszekben, toronymagas
halmokban és összeszottyadt
kupacokban.
– Azt a leborult, jó szagú, szarházi
úristenit! – Logie bősz pofával méregette
a kezében tartott üzenetet. Elővette
pipáját a zsebéből, ráharapott a
szopókára. Szemlátomást csak akkor
jutott eszébe Jericho, amikor az torkát
köszörülve figyelmeztette jelenlétére.
– Mi? A… Bocsáss meg, öreg
harcos. – Pipájával követte a szavakat a
papírszeleten. – A Tengernagyi
Hivatalnak nyilván energia-túltengése
van. Nyolckor értekezlet az A épületben a
whitehalli tengerész nagykutyákkal.
Tudni akarják, hol tartunk. Skynner
teljesen becsavarodott, azonnali rapportra
rendelt. Téboly, tiszta téboly.
– Skynner tudja, hogy visszajöttem?
– Skynner, a haditengerészeti részleg
főnöke soha nem rajongott Jerichóért,
amiben az is közrejátszhatott, hogy
Jericho viszont soha nem rejtette véka
alá, hogy felvágós, törtető alaknak tartja,
aki a háborúban is csak a maga hasznát
keresi, hogy a béke beköszöntét Sir
Leonard Skynnerként, a Brit Birodalmi
Rend tiszti fokozatának kitüntetettjeként,
tiszteletbeli oxfordi professzorként
üdvözölhesse. Jerichónak úgy rémlett,
mindezt részben vagy egészben, esetleg
kibővítve, Skynnerrel is közölte röviddel
azelőtt, hogy visszaküldték Cambridge-
be felépülni.
– Persze hogy tudja, öreg harcos.
Először vele kellett zöld ágra vergődnöm.
– És nem bánja?
– Dehogy bánja. Az az ember az
anyját is eladná, csak hogy újra kulcsunk
legyen a Cápához. – Logie gyorsan
hozzátette: – Bocs, nem úgy értettem…
Nehogy azt hidd, hogy jobb híján,
kínunkban hívtunk vissza… De hát te is
tudod… – Lezöttyent az asztalához,
megint a fecnire nézett. Megcsörgette a
pipát sárga, lekopott agyarai között.
– Tiszta téboly, én mondom.
Ahogy Logie-ra nézett, Jerichónak
eszébe ötlött, hogy szinte semmit nem tud
a férfiról. Két éven át együtt dolgoztak,
félig-meddig barátokként, mégsem jöttek
össze egyszer sem egy valamirevaló
beszélgetésre. Azt se tudta, hogy
felesége, barátnője van-e.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek
és benézek hozzá. Megbocsátasz, öreg
harcos.
Logie elnyomakodott az íróasztal
mellett, kikiáltott a folyosóra: – Puck! –
Jericho hallotta, amint egy távolabbi
zugban újabb hang kapja fel a nevet. –
Puck! – Majd még újabb: – Puck! Puck!
Logie visszahúzta fejét az
ajtónyílásból. – Váltásonként kijelölünk
valakit Cápa-koordinátornak. Most Puck
a soros, a következő váltásban Baxter,
aztán Pettifer. – Újra eltűnt a feje. – Aha,
már jön is őkelme. Gyere csak, öreg
harcos. Mintha élnél. Van egy kis
meglepetésem a számodra. Nézd csak, ki
van itt.
– Szóval itt lapulsz, Guy pajtás –
mondta az ismerős hang a folyosón. – El
sem tudtuk képzelni, hová tűntél.
A kecses mozgású Adam Pukowski
elsiklott Logie mellett, meglátta Jerichót,
és földbe gyökerezett a lába. Teljesen
elképedt. Szemlátomást minden
idegszálával küzdött, hogy visszanyerje
uralmát vonásai fölött, s újra arcára
erőltethesse a híres Pukowski-mosolyt.
Végül diadalmaskodott ösztönein. Még át
is ölelte Jerichót. – Tom, de hiszen ez…
Már azt hittem, soha nem látunk. De
hiszen ez csodálatos.
Puck volt a szerencsemalacuk, a
szépségtapasz a csapat imázsán, a kapocs
a háború rögvalóságával. Első héten
megérkezett, felvilágosította őket a
lengyel pergépet illetően, majd
visszarepült Lengyelországba.
Lengyelország elestekor Franciaországba
menekült, Franciaország összeomlásakor
a Pireneusokon át oldott kereket.
Romantikus történetek övezték: hogy egy
kecskepásztor tanyáján bujkált a németek
elől, hogy fellopózott egy portugál
gőzösre, és a kapitányra pisztolyt
szegezve Angliába térítette a hajót.
Amikor 1940 telén ismét felbukkant
Bletchleyben, Pinker, a Shakespeare-
tudós rövidítette le a nevét Puckra („az éj
víg vándora”). Anyja angol volt, innen a
csupán a túlzott műgondról felismerhető,
tökéletes angolsága.
– Megjött az erősítés?
– Körülbelül. – Jericho félszegen
kibontakozott Puck öleléséből. – Már
amennyit én érek.
– Ragyogó, ragyogó. – Logie
kedvtelve rájuk pillantott, azután
kutakodni kezdett az íróasztalt elborító
össze-visszaságban. – Hova tűnt már
megint? Reggel még itt láttam…
Puck biccentett Logie mögött, és
odasúgta Jerichónak: – Figyeled, Tom?
Rend a lelke mindennek…
– Hé, hé, Puck, nem vagyok süket.
Na végre. Ez volna az? Nem. De igen.
Igen!
Megfordult, és odanyújtotta
Jerichónak a hadügyminisztériumi
pecséttel ellátott beszállásolási végzést,
amely meghatalmazta Jerichót, hogy
szobát vegyen ki Mrs. Ethel Armstrong
panziójában a bletchleyi Albion Streeten.
– Sajnos, fogalmam sincs, milyen a
hely, öreg harcos. Ennyit tehettem.
– Nagyon rossz nem lehet. – Jericho
összehajtotta s a zsebébe csúsztatta a
papirost. Valójában meg volt győződve az
ellenkezőjéről: Bletchleyben három éve
nem akadt tisztességes kiadó szoba, az
embereknek húsz mérföldről, Bedfordból
kellett bejárniuk, de minek nyavalygott
volna? Tapasztalatból tudta, hogy az
alvást leszámítva úgyse sokat időzik majd
a szobában.
– Aztán nehogy rögtön kihajtsd
magad, öreg harcos – szólalt meg Logie.
– Fölösleges teljes műszakokat csinálnod.
Szó sincs róla. Jöhetsz-mehetsz kedvedre.
Csak szállítsd, amit a legutóbb
szállítottál. Az inspirációt és az intuíciót.
Bukkanj rá arra, amin mindannyian
átsiklottunk. Jól mondom, Puck?
 – De mennyire. – A csinos arc
nyúzottabb volt, mint amilyennek Jericho
valaha látta, még Logie-énál is
elcsigázottabb. – Isten a tanúm, Tom, jól
kifogtuk megint.
– Ezt vegyem úgy, hogy tapodtat
sem jutottunk előre? –kérdezte Logie. –
Semmi fejlemény, amit urunk és
parancsolónk elé tárhatnék?
Puck megrázta a fejét.
– Szikrányi remény se?
– Az se.
– Az se. Miért is lenne? Mocskos,
szarházi tengernagyai. – Logie gombóccá
gyűrte az üzenetet, megcélozta a
szemetest, elhibázta. – Magam vinnélek
körbe, Tom, de ismered Skynnert, nem
szereti, ha megvárakoztatják. Ugye nem
baj, Puck? Körbeviszed Tomot…
 – Természetesen, Guy. Ahogy
parancsolod.
Logie kiterelte őket a folyosóra, és
megpróbálta bekulcsolni az ajtaját, majd
letett róla. Fordultában mintha szólásra
nyílt volna a szája, és Jericho már fel is
készült Logie hegyibeszédeinek újabb
gyöngyszemére – hogy hány és hány
ártatlan élet függ tőlük, és milyen fontos,
hogy minden tőlük telhetőt elkövessenek,
meg hogy nem mindig a gyors nyeri a
versenyt, ahogy a csata sem feltétlenül az
erősebbnek áll (ahogy azt egyszer
ténylegesen kifejtette) –, ehelyett
azonban csak egy hatalmas ásítás szökött
ki a száján.
– Úristen. Bocsáss meg, öreg harcos.
Azzal csoszogva nekivágott a
folyosónak, s közben megpaskolta zsebét,
hogy nála van-e a pipa meg a
dohányzacskó. Még hallották, ahogy a
„szarházi tengernagyok”-ról dörmög,
aztán eltűnt szem elől.

A 8-as barakk harmincöt yard hosszú és
tíz yard széles volt, Jericho álmában is
körbesétált volna benne, mint ahogy
lehet, hogy körbe is sétált, amennyire
meg tudta állapítani. Mivel a nyirkos tavi
levegő a vékony külső falakon s
valószínűleg a padlódeszkák résein is
beszivárgott, a vaksi fényű, csupasz
villanykörték szépiaszínében fürdő
szobák éjjelente teljesen áthűltek. A
berendezés zömét kecskelábú asztalok és
összecsukható keményfa székek tették ki.
Az egész egy templombelsőt juttatott
Jericho eszébe, valami téli estén. Csak a
félrehangolt zongora hiányzott, melyen
valaki a „Haza és dicsőség”-et
klimpírozza.
A hírszerzés munkája egy
összeszerelő csarnokéra emlékeztetett.
Az alapanyag valahonnan messziről,
időnként akár kétezer mérföld
távolságból érkezett, valahányszor egy
német tengeralattjáró szürke törzse
felszínre emelkedett, és
rádiótávmondatokat sugárzott az irányító
központnak. A lehallgatóállomások
elfogták és továbbították a táviratokat
Bletchleybe, hogy tíz perccel később,
amikor a tengeralattjáró még alá sem
merült, a 8-as barakk regisztrációjában
bukkanjanak elő. Jericho most kiszolgálta
magát egy „Cápa” feliratú drótkosár
tartalmából, és a legközelebbi lámpa alá
húzódott zsákmányával. Rendszerint a
kora hajnali órák voltak a
legmozgalmasabbak. Most is hat
rádiótáviratot hallgattak le csak az utolsó
tizennyolc percben. Három mindössze
nyolc-nyolc betűből állt – időjárás-
jelentések lehetnek, állapította meg
Jericho. De még a leghosszabb
kriptogramok sem voltak hosszabbak két
tucat négyes betűcsoportnál.

JRLO GOPL DNRZ LQBT…

Puck fásult tekintete mintha azt
kérdezte volna tőle: Te mire mégy velük?
– Volumen? – szólalt meg Jericho.
– Mikor hogy. Százötven, esetleg
kétszáz távirat naponta. Egyre több.
A Cápa-táviratokon kívül a
regisztrációra futottak be az Aranymakra-
, a Delfin- és az összes többi
Enigmakóddal rejtjelezett üzenetek is.
Iktatás után valamennyi átkerült a
szemközti puskaszobába, ahol a
szakértők nyomra vezető jegyek után
bogarászták át őket: ismert állomás-
hívójeleket (Kielé például JDU volt,
Wilhelmshavené KYU),
kikövetkeztethető tartalmú
üzenetdarabkákat kerestek, illetve olyan
kriptogramokat, melyeket korábban egy
bizonyos kódban rejtjeleztek, s most egy
másikban is leadtak, ezek voltak az „XX”
jelzéssel ellátott, úgynevezett „csókok”.
Jegykeresésben Atwood vitte el a pálmát,
a női segédszolgálatosok csúfolták is a
háta mögött, hogy másfajta csókhoz
nyilván úgysem volt szerencséje soha.
A szomszédos, a rejtjelezők fáradt
humorával Nagy-szobának keresztelt
nagy szobában állították össze a
kriptográfusok a puskák felhasználásával
a lehetséges megoldásokat, melyeket
azután a permutálógépeken teszteltek.
Jericho most magába szívta a dülöngélő
asztalok és keményfa székek képéből,
gyér villanyfényből, dohányillatból,
könyvtármeghittségből és fagyos éjszakai
levegőből egybemosódó benyomást, és
azon tűnődött, vajon miért – miért? – állt
rá szinte azonnal, hogy visszajöjjön.
Kingcome és Proudfoot is a helyiségben
volt, és Upjohn és Pinker meg de Brooke,
és jó fél tucat újonc is, akiket arcról sem
ismert. Meg egy fiatalember, aki
bicskanyitogató pimaszsággal trónolt az ő
egykori helyén. Az asztalokon
kriptogramkupacok, akárcsak
szavazócédulák az összesítéskor.
Puck éppen a restanciáról motyogott
valamit, Jericho azonban annyira
elképedt azon, hogy elbitorolták a helyét,
hogy elvesztette a fonalat, és félbe kellett
szakítsa. – Bocs, Puck. Miről van szó?
– Csak arról, hogy húsz perccel
ezelőtt az összes restanciánkat
feldolgoztuk. A rejtjelváltás előtti összes
Cápa-táviratot megfejtettük. Úgyhogy
nincs mit csinálnunk. Legfeljebb a
múlton merenghetünk. – Bágyadtan
elmosolyodott, megveregette Jericho
vállát. – Gyere. Megmutatom.
Valahányszor egy kriptográfus úgy
vélte, megtalálta egy üzenet esetleges
kulcsát, ötletét elküldték ellenőrzésre a
permutálógépeknek. És ha elég
gyakorlott vagy éppen csak szerencsés
volt, a permutációk millióin átzakatoló
pergép néhány óra vagy néhány nap alatt
rábukkant a helyes Enigma-beállításra,
melyet azután a dekódolóba
továbbítottak.
A lármás dekódolószobát az épület
túlsó végébe suvasztották. Jerichónak
személy szerint kedvére volt az örökös
kattogás. A siker himnuszát hallotta
benne. Legkomiszabb emlékei olyan
éjszakákhoz fűződtek, amikor az
épületben néma csend honolt. Egy tucat
brit gyártmányű Typex dekódológépet
alakítottak át, az Enigma működését
utánzandó. A tárcsákkal, kapcsolótáblával
és hengerrel felszerelt hatalmas,
idomtalan írógépek mögött fiatal és
csinosan öltözött úrilányok ültek.
Baxternek, a barakk marxistájának
az volt az elmélete, hogy a javarészt
nőkből álló Bletchley Park-i munkaerő
összetétele az angol osztályrendszer
viszonyainak hű modellje. A parti
lehallgatóállomásokon didergő rádiósok
többnyire a munkásosztályból kerültek ki,
s hírét sem hallották az Enigma-
rejtélynek. A pergépek kezelői, akik
közeli kúriák területén, illetve a London
környéki, új létesítményben dolgoztak,
polgári származásúak voltak, és tudtak
ezt-azt. A dekódolóbeli lányok, a Park
szívében, zömmel felső-középosztálybeli,
sőt arisztokrata családokból származtak,
és nem volt titok előttük – szó szerint
keresztülment a kezükön minden
megfejtett üzenet. Begépelték az eredeti
táviratot, s azután a Typex jobb oldalán
lévő hengerből öntapadós papírszalag
araszolt elő a megfejtett üzenettel, a nyílt
szöveggel.
– Ők hárman Delfinnel foglalkoznak
– mutatott Puck a helyiség túlsó végébe
–, az a kettő az ajtónál most állt rá az
Aranymakrára. Az elbűvölő ifjú hölgy
reszortja pedig, ha jól sejtem… – Puck
előrehajolt – a Cápa. Szabad lesz?
A nő fiatal volt, legfeljebb
tizennyolc éves, távol ülő mogyoróbarna
szemek, csigás vörös haj. Felnézett, és
Puckra villantotta szemkápráztató
címlapmosolyát, aki már át is hajolt
fölötte, és nekilátott, hogy lefejtse a
papírszalagot a cilinderről. Jericho
észrevette, hogy bal kezét közben
hanyagul a nő vállán nyugtatja, és arra
gondolt, mennyire irigyli Puckot ezért a
fesztelen mozdulatért. Neki egy hétbe telt
volna, hogy összeszedje a bátorságát.
Puck intett, hogy hajoljon oda, ha el
akarja olvasni a megfejtett táviratot.

VONSCHULZEQU88521DAMPFER1TAN
CHEINLICHAM63TANKERFACKEL…

Jericho az ujját végigfuttatva
különválasztotta s magában rögtön le is
fordította a szavakat: von Schulze
tengeralattjáró-parancsnok a 8852-es
hálózati négyzetben elsüllyesztett egy
gőzöst (biztos), illetve egy tankhajót
(valószínű), illetve lángra lobbantott egy
másik tankhajót…
– Ez mikor jött?
– Ott van – mondta Puck. – Sechs
drei. Március hatodika. Ettől a héttől a
szerda éjjeli kódváltásig minden megvan,
úgyhogy most szépen visszamegyünk, és
nekilátunk a hónap elejéről
elmaradtaknak. Ez most – mennyi is? –
hatnapos távirat. Herr Kapitän von
Schulze azóta akár ötszáz mérföldet is
megtehetett. Attól tartok, az üzenetnek
legfeljebb történelmi értéke van.
– Szerencsétlen ördögök – mondta
Jericho, másodszor is végigfuttatva ujját
a papírszalagon.
1DAMPFER1TANKER… Mennyi fagy-
és lángmarta holttest, mennyi vízi hulla
egyetlen távirati mondatban. Vajon mi
lehetett a hajók neve, tűnődött,
értesítették-e a legénység hozzátartozóit?
– Még jó nyolcvan darab hatodika
utáni táviratot kell átfuttatnunk a
Typexeken. Ráállítok plusz két embert,
pár óra alatt végeznek.
– És aztán?
 – Aztán, kedves Tom barátom?
Aztán leporoljuk a februárról elmaradt
táviratokat. Az viszont még csak nem is
történelem. Február? Február az Atlanti-
óceánon? Történelem előtti idők!
– Mi a helyzet a négytárcsás
pergéppel?
Puck megrázta a fejét. – Először is
az egész úgy képtelenség, ahogy van. Van
egy elképzelés, ami még papíron sem
működik. Aztán van egy másik, aminek
működnie kellene, csak nem tud róla.
Tetejébe ott az anyag- meg a
szakemberhiány… – Csüggedt
legyintésével mintha el akarta volna
hessenteni gondjait.
– Egyéb fejlemény?
– Semmi, ami minket érintene. Az
iránybemérők szerint a tengeralattjárók
irányító központja Párizsból Berlinbe
hurcolkodott. Azt mondják, csodálatos
adóik vannak Magdeburgban: kétezer
mérföldes hatósugárban, negyvenöt láb
mélyen is eléri a tengeralattjáróikat.
– Ügyes, nagyon ügyes – dörmögte
Jericho.
A vörös hajú lány közben befejezte a
távirat megfejtését. Leszakította a
papírszalagot, a kriptogram hátára
ragasztotta, és odaadta egy másik
lánynak, aki kisietett vele a szobából.
Még épkézláb angolra fordítják, s azután
távírón elküldik a Tengernagyi Hivatalba.
Puck megérintette Jericho karját. –
Istentelen fáradt lehetsz. Nem akarsz
lepihenni?
De Jerichónak kisebb gondja is
nagyobb volt az alvásnál. – Belenéznék a
megfejtetlen Cápa-táviratokba. A teljes
szerda éjfél utáni termésbe.
Puck arcán zavart mosoly villant. –
Minek? Úgyse mégy velük semmire.
– Lehet. De azért mégis.
– De hát miért?
– Nem is tudom. – Jericho vállat
vont. – Csak hogy közöm legyen
hozzájuk. Ízlelgetésként. Egy teljes
hónapra kiestem a rutinból.
– Gondolod, hogy esetleg
átsiklottunk valamin?
– Dehogy. De ez Logie kérése is.
– Na persze. A híres Jericho-féle
„inspiráció” és „intuíció”. – Puck nem
leplezhette ingerültségét. – Es így
ereszkedünk alá a tudomány és a logika
magasából a babonák és a „megérzések”
világába.
 – Az ég szerelmére, Puck! – Jericho
türelme is fogytán volt. – Humorizálj
csak, ha neked ennyi az egész.
Puck egy pillanatig dühödten meredt
rá, azután amilyen gyorsan előbukkantak,
el is távoztak a viharfellegek.
– Világos. – Megadón a magasba
emelte a kezét. – Látni fogod az összeset.
Ne haragudj. Fáradt vagyok. Mind
nagyon fáradtak vagyunk.
Jericho öt perccel később, hóna alatt
a táviratokat tartalmazó dossziéval
besétált a Nagyszobába, és látta, hogy
felszabadították régi helyét. Valaki egy
halom tiszta jegyzetpapírt és három
frissen hegyezett ceruzát is tett az
asztalára. Körbenézett, de úgy tűnt, senki
nem törődik vele.
Az asztalra fektette a dossziét.
Lazított a sálján. Megtapintotta a
radiátort – langyos, mint mindig. Rálehelt
ujjaira, és leült.
Megérkezett.
 3

Valahányszor anyja egy-egy barátnője

vagy egy reáliákban járatlan kíváncsi
kolléga arról faggatta, miért lett
matematikus, Jericho csak a fejét rázta
mosolyogva, és kijelentette, hogy
fogalma sincs. Ha tovább rágták a fülét,
esetleg szerényen figyelmükbe ajánlotta
G. H. Hardy definícióját a híres
Apológiából: „a matematikus, akárcsak a
festő és a költő, szabályszerűségek
megalkotója”. Ha még ezzel sem érték
volna be, a számára legkézenfekvőbb
példával: a kör kerületének és
átmérőjének viszonyszámával, a Ludolf-
féle számmal (pi = 3,14) szemléltette
mondanivalóját. Számítsuk ki a pi értékét
újabb ezer vagy akár egymillió
tizedesjegyre, szokta mondani, és még
mindig nem találunk rendszert a
számjegyek végtelen sorában.
Véletlenszerűnek, kaotikusnak,
csúnyának tűnik. Leibnitz és Gregory
mégis munkába vették a számot, és
csipkefinom eleganciájú
szabályszerűséget csikartak ki belőle:


és így tovább a végtelenségig. Az effajta
szabályszerűségek gyakorlati haszna
nulla, mindössze gyönyörűek – Jericho
szemében a Bach-fúgákkal vetekedett
kifinomultságuk –, és ha a kérdezősködő
még mindig értetlenkedett, Jericho
szomorú szívvel időpocsékolásnak
minősítette a népművelést, és felhagyott
vele.
Ugyanezen az alapon Jericho az
Enigma rejtjelezőgépeket is gyönyörűnek
találta – az emberi elme mesterműveinek,
melyek hatalmas összevisszaságot
teremtenek a vékonyka szalagnyi
értelmes üzenet elrejtéséhez. Eleinte,
Bletchleybe érkezése után, arról
álmodozott, hogy a háború végén
felkeresi Herr Arthur Scherbiust, a gép
német feltalálóját, és meghívja egy pohár
sörre. Később tudomására jutott, hogy
Scherbius már 1929-ben elhunyt – annyi
nevetségesen illogikus halálok közül
éppen egy megbokrosodott ló lett a
végzete –, és nem érte meg találmánya
sikerét.
Ha megéri, dúsgazdag ember lett
volna. Bletchleyben úgy becsülték, 1942
végére a németek legkevesebb százezer
Enigmát gyártottak le. Valamennyi
katonai parancsnokságon, valamennyi
Luftwaffe-támaszponton, valamennyi
hadihajón, valamennyi tengeralattjárón,
valamennyi kikötőben, valamennyi
nagyobb vasútállomáson, valamennyi SS-
osztagnál és valamennyi Gestapo-
központban volt belőle. Soha egyetlen
nemzet nem bízta titkos rádiótávirat-
forgalmának ekkora részét egyetlen
rejtjelező szerkezetre.
A Bletchley Park-i
kriptográfusoknak egész szobányi
zsákmányolt készülékük volt, Jericho
órák hosszat elját-szadozott velük. Kicsik
voltak (hathüvelykes magasság,
négyzetlábnál alig nagyobb alapterület)
és hordozhatóak (alig huszonhat fontot
nyomtak), üzemeltetésük egyszerű.
Beállítás után mindössze be kellett
gépelni az üzenetet, s a rejtjelezett szöveg
a billentyűzet parányi izzókkal kijelölt
másáról volt leolvasható, betűnként. A
rejtjelezett szöveg címzettjének nem volt
más teendője, mint pontosan ugyanúgy
beállítani a saját készülékét, begépelni a
kriptogramot, és leolvasni az izzótábláról
az eredeti nyílt szöveget.
Az Enigma zsenialitása az
előállítható permutációk irdatlan
számában rejlett. A szabvány Enigmában
az áram három rejtjelezőtárcsán (legalább
egyikük minden leütéskor továbbugrott
eggyel) és a huszonhat aljzattal szerelt
kapcsolótáblán át jutott el a
billentyűzettől a jelzőlámpákig. Az
áramkörök így folytonosan változtak;
számuk csillagászati volt, de
kiszámítható. A gép beállítója öt
különböző tárcsa közül választott ki
hármat (kettő tartalék maradt), ezt
hatvanféleképpen tehette meg.
Valamennyi tárcsának huszonhat
lehetséges beállítási helyzete volt. A
huszonhat harmadik hatványa 17 576. Ha
ezt összeszorozzuk a tárcsakiválasztás
lehetséges eseteinek számával (60), 1 054
560-at kapunk eredményül. Ha ezt
megszorozzuk a lehetséges
kapcsolótábla-csatlakozások számával –
körülbelül 150 billió –, azt látjuk, hogy
rejtjelezőgépünk nem kevesebb mint 150
trillió módon állítható be a rejtjelezést
megelőzően. Ezért nem számított, hány
Enigma került ellenséges kézre, vagy
hogy mennyit próbálgatta őket az ember.
Csak az vehette hasznukat, aki ismerte a
tárcsakiválasztást, a tárcsák
indulóhelyzetét, valamint a
kapcsolótábla-csatlakozások mikéntjét.
Márpedig ezeket a németek naponta
változtatták, néha kétszer is.
A gépnek egyetlen apró – ám, mint
kiderült, végzetes –szépséghibája volt.
Soha egyetlen betűt sem rejtjelezett
önmagaként: A-ból soha nem csinált A-t,
B-ből B-t, C-ből C-t… Soha semmi nem
önmaga: ez volt a fő vezérelv az Enigma-
rejtjelek megfejtéséhez, a parányinál is
parányibb gyengeség, melyet a
permutálógépek a maguk javára
fordítottak.
Tegyük fel, hogy egy kriptogram a
következőként kezdődik:
IGWH BSTU XNTX EYLK PEAZ
ZNSK UFJR CADV…

Továbbá tételezzük fel azt is, hogy
tudjuk: a távirat a Vizcayai-öbölből, a 8-
as barakk kriptográfusainak egyik
különös kedvencétől, a német
haditengerészet, a Kriegsmarine
meteorológiai állomásáról érkezett, mely
mindig egy és ugyanazon módon kezdte
adásait:

WEUBYYNULLSEQSNULLNULL

(„Időjárás-jelentés 06:00”,
amennyiben a WEUB a
WETTERÜBERSICHT, a SEQS pedig a
SECHS szó rövidítése; az YY-t és a
NULL-t a lehallgatók megtévesztésére
iktatták be.)
Az elemzők kiterítették a rejtjelezett
szöveget, és a soha semmi nem önmaga
elvet kihasználva addig csúsztatták alatta
a puskasort, míg olyan helyzetet nem
találtak, ahol az alsó és a felső sor betűi
között egyetlen megegyezés sem volt.
Esetünkben ez így festett volna:

BSTUXNTXEYLKPEAZZNSKUF
WEUBYYNULLSEQSNULLNULL

Ezen a ponton elméletileg
kiszámítható lett az az eredeti Enigma-
beállítás, mely a fenti betűpárosításokat
egyes-egyedül eredményezhette. A
feladat továbbra is gigászi volt, bármely
munkacsapatnak hetekig tartott volna
megoldása, és a németek joggal
feltételezték, hogy az információ, mire
hozzájutnak, túlságosan elavul, hogy
használható legyen. Csakhogy – és ezt a
németek kifelejtették a számításból –
Bletchley Parkban nem emberi
munkaerőt használtak. Hanem
pergépeket. Először a történelemben gép
fejtette meg egy másik gép rejtjeles
rádiótáviratainak tömkelegét.
Mi szükség ezek után kémekre?
Vagy vegytintákra és titkos
„postaládákra”, meg éjféli találkákra az
elfüggönyözött hálókocsikban? Egyedül
matematikusok és olajozóval felszerelt
gépészek hadára és ezerötszáz
adminisztrátorra volt szükség a napi
ötezer titkosított távirat megfejtéséhez.
Gépi korszakába lépett a hírszerzés.
Mindez édeskeveset segített
Jerichónak a Cápa megfejtésében.
A Cápa dacolt minden eszközzel,
amit bevethetett ellene. Először is
gyakorlatilag nem léteztek hozzá puskák.
A felszíni flotta Enigma-rejtjelei
esetében, ha a 8-as barakk kifogyott a
puskákból, a hiány pótlására megvoltak a
bevett csibésztrükkök. Mint például a
„palántázás”. „Palántázásakor egyszerűen
felkérték a légierőt, aknásítsa el
valamelyik német kikötő kijáratát egy
bizonyos hálózati négyzetben. Mérget
vehettek rá, hogy egy órával később a
teuton hatékonyságú kikötőparancsnok
táviratot adat le a hajóknak az aznapi
Enigma-beállítással: figyelem, ebben és
ebben a hálózati négyzetben aknaveszély.
Az adást lehallgatták, villámgyorsan
továbbították a 8-as barakkba, s már meg
is volt a hiányzó mankó.
A Cápával viszont ezt nem lehetett
eljátszani, és Jerichónak most csak
egészen halvány sejtései voltak a
kriptogramok tartalmát illetően. A
táviratok között nyolc hosszabbat talált,
ezeket Berlinből adták le. Parancsok
lehetnek, gondolta, valószínűleg arra
utasítják a tengeralattjárókat, hogy
„falkák”-ba gyűlve lesállást vegyenek fel
a közeledő konvojok útvonala mentén. A
rövidebb táviratokat – százhuszonegy
volt belőlük, Jericho külön kis kupacba
gyűjtötte őket – maguk a tengeralattjárók
adták le. Ezekben bármi lehetett: jelentés
az elsüllyesztett hajókról és a
géphibákról, beszámoló a hullámokon
lebegő túlélőkről vagy a fedélzetről a
tengerbe sodródott matrózokról,
alkatrészigénylés. Mind közül a
legrövidebbek a tengeralattjárók időjárás-
jelentései voltak, illetve a jóval ritkább
harcérintkezési jelentések: „Konvoj
BE9533 hálózati négyzetben irány 70 fok
sebesség 9 csomó…” Ezeket azonban,
akárcsak az időjárás-jelentéseket, egy-
egy betűt feleltetve meg minden egyes
elemi információnak, előkódolták, majd
Cápában rejtjelezték.
Jericho megkopogtatta az asztalt a
ceruzájával. Jól mondta Puck. Kevés az
alapanyag.
És még ha nem így volna, akkor is
ott az a nyomorult negyedik tárcsa, az
újítás, amitől huszonhatszor nehezebb lett
megfejteni a tengeralattjárók
távmondatait, mint a felszíni hajókéit.
Huszonhatszor százötventrillió.
Csillagászati szám. A mérnökök egy éve
gürcölnek a négytárcsás pergép
kifejlesztésén, egyelőre, úgy tűnik,
sikertelenül. Mintha éppen egy lépéssel
haladná meg képességeiket.
 Se puskák, se pergépek.
Reménytelen.
Órák teltek el, Jericho mindent
bevetett, ami eszébe jutott, hogy új
inspirációhoz jusson. Időrendbe rakta a
táviratokat. Azután a hosszuk szerint
rendezte őket sorba. Azután a
frekvenciájuk szerint. Értelmetlen
krikszkrakszokat húzkodott a papírra.
Ide-oda ténfergett a barakkbán, most már
fütyült rá, ki nézi, ki nem. Ugyanezen
ment át az előző évben is, tíz véghetetlen
hónapon át. Nem csoda, hogy
becsavarodott. Szeme előtt táncot jártak a
zagyva betűfüzérek. Dehogyis zagyvák.
Csurig vannak életbevágó
információkkal, csak ki kell hámozni
belőlük. De hol a szabályszerűség? Hol a
szabályszerűség? Hol?


Bevett szokás volt, hogy hajnali
négy körül a teljes éjszakás műszak
megreggelizett a kantinban. A
kriptográfusok akkor mentek ki, amikor
kedvük szottyant, attól függően, hogy hol
tartottak éppen a munkájukban. A
dekódoló leányzói meg a regisztráció és a
lajstromozó adminisztrátorai a barakk
folyamatos működőképességét biztosító
rend szerint távozhattak.
Jericho észre sem vette, hogy
mindenki az ajtó felé indul. Könyökét az
asztalon nyugtatva, öklét halántékához
szorítva ült a kriptogramok fölött.
Felfokozottan vizuális típusként – agya
fényképszerű részletességgel rögzített és
hívott elő képeket, legyenek azok
bonyolult sakkállások, keresztrejtvények
vagy éppen a német haditengerészet
rejtjelezett táviratai – lehunyt szemmel
dolgozott.
– „Felsőbb mélyek robaja alatt –
szavalta egy fojtott hang a háta mögött –,
nyugodt, vak ős-álomba merülve leled /
feneketlen tenger mélyén…”
– „…a rettentő tintahalat” – fejezte
be Jericho az idézetet. Amikor
megfordult, Atwoodot látta maga előtt,
aki éppen belebújt bordó csuklyás
sapkájába. – Coleridge?
– Coleridge? – Atwood dühödt képe
váratlanul előbukkant a sapka
kivágásában. – Coleridge? Tennyson, te
szakbarbár! Arra gondoltunk, esetleg
bekapnál velünk valamit a kantinban.
Jerichónak már a nyelve hegyén volt
a visszautasítás, de aztán úgy döntött,
nem követhet el ekkora tapintatlanságot.
A lekváros pirítóst leszámítva az elmúlt
tizenkét órában egy falatot sem evett.
– Kedves tőletek. Köszönöm.
Követte Atwoodot, Pinkert és
néhány társukat a barakk folyosóján át, ki
az éj sötétjébe. Valamikor, míg a
kriptogramok rejtelmeit bogozta, eshetett,
a páradús levegő legalábbis erről
árulkodott. Jobbról, az út felől vonuló
csoportok zaja hallatszott. Lámpák
fénykévéje csillant a vizes makadámon.
Atwood vezetésével elhaladtak a kastély,
majd az arborétum mellett, ki a főkapun.
Barakkon kívül szigorúan tilos volt a
munkájukról beszélgetni, ezért most
Atwood, pusztán hogy Pinkert hergelje,
Virginia Woolf öngyilkosságáról
értekezett, és kijelentette, hogy a
legjelesebb nap az írott betű angliai
történetében a könyvnyomtatás feltalálása
óta.
– N-n-nem g-g-gondolhatod k-k-k…
– Amikor Pinker fennakadt egy szón,
egész testében rázta a szabadulásra tett
erőfeszítés. Arca bíborvörösen
dagadozott csokornyakkendője fölött a
lámpafényben. A társaság megállt, és
türelmesen várakozott. – K-k-k-k…
– Komolyan? – javasolta Atwood.
– Nem gondolhatod komolyan,
Frank – lihegte Pinker
megkönnyebbülten. – K-kösz.
Valaki igazat adott Atwoodnak,
Pinker éles hangja újra vitába szállt.
Elindultak. Jericho hátramaradt.
Közvetlenül a kerítés túloldalán, a
hangárszerű kantin fény- és
lármaözönében öt-hatszázan ettek az
asztaloknál, sorakoztak az ételkiadó
ablakoknál.
Az egyik újonc kriptográfus
odakiáltott Jerichónak: – Látod, miből
maradtál ki? – Jericho elmosolyodott, de
mire válaszolhatott volna, a fiatal férfi
elment tálcáért. Iszonyú volt a lárma, a
bűz nemkülönben – sajátos elegye az
üzemi koszt kipárolgásainak, a káposzta-
és hal- és sodószagnak, illetve a
cigarettafüstnek és a vizes ruhák
ázottkutya-szagának. Jerichón a
kívülállók riadalma lett úrrá, akár a
magánzárkából visszatérő rabon vagy a
hosszú betegség után a fertőző osztályról
az utcára lépő betegen.
Kiállta a sort, és nem is igen
figyelte, mit löttyintenek a tányérjára.
Csak akkor nézte meg közelebbről,
miután kifizette a két shillinget és leült az
asztalhoz – csomós, sárga szafttal nyakon
öntött főtt krumpli meg egy darab
bordázott, szürke valami. Beledöfött
villájával, óvatosan a szájához emelt egy
kis cafatot. Tömény halíze volt, mint a
csukamájolajnak. Elfmtorodott.
– Iszonyú.
– Bálnahús – magyarázta teli szájjal
Atwood.
– Te jó ég. – Jericho sietve letette a
villát.
– Ne pazarolj, kedves fiam. Nem
tudod, hogy háború van? Add csak ide.
Jericho odatolta a tányért, és
megpróbálta pótkávéval kiöblíteni a
száját.
Édességnek gyümölcslepényt adtak,
ennek legalább nem volt több íze-bűze
egy szelet kartonpapírnál. Jericho a
felénél sem tartott, amikor kevéske
étvágya is elpárolgott. Atwood a gielgudi
Hamlet-értelmezésről magyarázott, az
asztal fölött bálnahúscafatok röpdöstek.
Jericho megelégelte a dolgot, fogta
maradéka maradékát, és a „MOSLÉK”
feliratú tejeskannába kaparta.
A kijárat felé félúton váratlanul
megbánta udvariatlanságát. Így
viselkedik a jó munkatárs, Skynner
„csapatjátékosba? Amikor azonban
megfordult és visszanézett, látta, hogy a
kutya se hiányolja. Atwood, villájával
hadonászva, zavartalanul magyarázott
tovább, Pinker a fejét csóválta, a többiek
az ingyencirkuszt figyelték. Újra az ajtó s
a megváltó friss levegő felé indult.


Fél perccel később már a gyalogjáró
sötétjében lépdelt óvatosan a kapu felé, a
Cápán morfondírozva.
Húsz lépésre előtte sietős női léptek
kopogtak a makadámon. Kettejükön kívül
egy lélek sem járt a környéken: mindenki
vagy evett, vagy dolgozott. A kapunál a
szapora kopogás abbamaradt, a
következő pillanatban az őrkatona
lámpája egyenesen a nő arcába világított.
A nő halk méltatlankodással félrefordult,
egyenesen Jericho felé. Jericho egy
pillanatra teljesen tisztán látta arcát a
fénykörben.
Claire volt az.
A másodperc törtrészéig azt hitte, a
nő is meglátta őt. Csakhogy ő árnyékban
állt, ráadásul pánikszerűen négyöt lépést
hátrált is, a nőt viszont elvakította a
lámpafény. Claire végtelenül lassúnak
tetsző mozdulattal a szeméhez emelte a
kezét. Szőke haja fehéren ragyogott.
Jericho nem hallotta, mit mondott,
mindenesetre a lámpa gyorsan kialudt, s
újra sötét lett. Azután ismét felhangzott a
kopogás, a nő folytatta szemlátomást
sietős útját a sorompó túloldalán, s
belefakult az éjszakába.
Utol kell érnie. Jericho hanyatt-
homlok a kapu felé indult, közben máris
a tárcáját kereste a belépővel, és kis híján
felbukott a járdaszegélyben, de képtelen
volt előkeríteni az átkozott holmit.
Elemlámpa fénye vakította el: „’stét,
uram”, „jó estét, tizedes”, és ujjai
cserbenhagyták, semmi hasznukat nem
vette, ráadásul a belépő nem is volt a
tárcájában, és nem volt a kabátzsebeiben
meg a zakó zsebében, sem a
szivarzsebben – a nő léptei közben
elhallgattak, egyedül az őrkatona
türelmetlen topogása jutott el füléig –, és
bizony, hogy ott volt, a szivarzsebében:
„tessék”, „köszönöm, uram, jó éjszakát,
uram”, „jó éjszakát, tizedes”, éjszaka,
éjszaka, éjszaka…
A nőnek nyoma veszett.
Jericho az őrkatona elemlámpájának
ragyogása után még annyit sem látott,
mint korábban. Ha lehunyta szemét,
retináján egyedül a lámpa fénykörének
emlékképe káprázott fel, ha kinyitotta, az
orráig se látott a vaksötétben. Lábával
kitapogatta az út szélét, s a kanyarulatot
követve elhaladt a kastély mellett. Már a
barakkok közelében járt, amikor füttyszó
ütötte meg fülét a tó távoli túlpartja felől.
Valaki – talán egy másik őrkatona –
rákezdett az „Amikor az orgona
virágzik”-ra, azután elhallgatott.
A mélységes csendben még a fák
ágai közt motozó szelet is hallani lehetett.
Miközben Jericho azon tépelődött,
mitévő legyen, jobb kéz felől előbb egy,
majd még egy kis fénykör jelent meg a
gyalogúton. Jericho ösztönösen a 8-as
barakk árnyékába húzódott az
ugrabugrálva közeledő lámpák elől. Egy
férfi és egy nő suttogóra fogott, de
nyomatékos beszédét hallotta, a hangok
nem tűntek ismerősnek. Amikor
majdnem vonalba értek vele, a férfi
pocsolyába hajította cigarettáját. Vörös
szikraív hunyt ki sisteregve. – Egy hét az
egész, szívem – szólalt meg a nő, és a
férfihoz simult. A szentjánosbogarak
táncra perdültek, szétváltak, és folytatták
útjukat.
Jericho kilépett az árnyékból.
Kezdett visszatérni a látása. Órájára
pillantott. Fél öt. Másfél óra, és pirkad.
Hirtelen ötlettől vezérelve elindult a
8-as barakk mentén, közvetlenül a
bombabiztos fal tövében. A 6-os
barakknál kötött ki, ahol a szárazföldi
csapatok és a Luftwaffe rejtjelezett
táviratait desifrírozták. Egyenesen előre
szálas fűvel benőtt, keskeny átjáró
húzódott a 6-os barakk és a
haditengerészeti részleg hátsó fala között.
Azon is túl újabb földhöz lapuló barakk
derengett a sötétben, a 3-as, ide érkeztek
a 6-osban megfejtett táviratok, fordításra
és továbbításra.
 Itt dolgozott Claire.
Jericho körbepillantott. Sehol senki.
Letért a gyalogútról, botladozva
nekivágott a barakkok közti senki
földjének. A terep csúszós volt és
egyenetlen, és többször a bokájára
akaszkodott valami – vadszeder talán,
vagy egy elhajított kábel indája –, nem
sok kellett hozzá, hogy orra bukjon. Bő
egy perc alatt ért a 3-as barakkhoz.
Ezt az épületet is betonfal övezte,
mellyel az optimista tervezők a könnyű
faszerkezetet kívánták bombabiztossá
tenni. Jerichónak alacsony termete
ellenére sikerült átkukucskálni a
nyakmagasságú falon.
Az épület oldalán végighúzódó
ablaksorra esténként elsötétítő
ablaktáblákat erősítettek. Kívülről
mindössze a kísérteties négyszögek
látszottak, ahol a fény körberajzolta a
sötétítőtáblákat. A 3-as barakkban,
akárcsak a 8-asban, a betonalapzat fölé
deszkapadozatot ácsoltak, bemről most
ide-oda járó lábak tompa kopogása,
dobogás hallatszott.
Claire ezek szerint éjszakás éppen.
Szolgálatban van, három lábra tőle, a
betonfal túloldalán.
Jericho lábujjhegyre állt.
Soha nem volt a 3-as barakkban. A
vezetés biztonsági okokból igyekezett
elejét venni, hogy a Park dolgozói
nyomós ok nélkül olyan helyeken
időzzenek, ahol semmi keresnivalójuk.
Jericho a beosztása révén időnként
eljutott a 6-os barakk küszöbéig, a 3-as
barakk azonban fehér folt volt a számára.
Csak találgatni tudott, mivel tölti
munkaidejét a lány. Claire egyszer
megpróbálta elmagyarázni, ő azonban
gyengéden elhárította, mondván, addig a
legjobb, míg nem tudja. Néhány elejtett
megjegyzésből azonban kiderült, hogy a
munka kartotékolással kapcsolatos,
„dögunalom, édesem”.
Jericho amennyire tudta, kinyújtotta
karját, ujjai a barakk azbesztborítását
súrolták.
Mit csinálsz most vajon, Claire
kedves? Az unalmas kartotékokkal
vesződsz, az éjszakai ügyeletes tisztek
valamelyikét bolondítod, trécselsz a többi
lánnyal, vagy a soha meg nem fejtendő
keresztrejtvényen töröd a fejed?
Bal felől, jó tizenöt yardra, ajtó nyílt
váratlanul. Egyenruhás férfi bukkant elő
ásítva a sápadt fénynégyszögből. Jericho
csendben térdre ereszkedett a lucskos
földön, mellét a falnak szorította. Az ajtó
bezárult, az egyenruhás alak Jericho felé
indult. Három lépésre tőle szuszogva
megtorpant. Úgy állt ott, mint aki
hallgatózik. Jericho lehunyta a szemét.
Kisvártatva csöpörészést, majd
dobpergésszerű hangot hallott, és amikor
kinyitotta a szemét, a férfi elmosódott
körvonalát látta maga előtt, amint derekas
sugárban lövelli vizeletét a betonfalra.
Bámulatosan hosszú ideig tartott, Jericho
még a sörös húgy bűzét is érezte. Enyhe
szellő hordta a finom permetet. Jericho a
szájára kellett tapassza a tenyerét, hogy
úrrá legyen a hányingerén. Végül a férfi
nagyot sóhajtott elégedettségében,
nyögéssel felért szinte, a sliccgombján
matatott, és visszaindult. Az ajtó kinyílt
és becsukódott, Jericho ismét egyedül
maradt.
Később ő maga is belátta a helyzet
komikumát, ott és akkor azonban igen
közel állt ahhoz, hogy elveszítse a fejét.
Mégis mit képzelt, hogy tehetett
ilyesmit? Enyhén szólva meggyűlt volna
a baja, míg kimagyarázza magát, ha
tetten érik a sötétben, amint fülét a falra
tapasztva egy barakk mellett térdel, ahol
semmi keresnivalója. Egy másodpercre
megfordult az agyában, hogy egyszerűen
odamasírozik, és kihívatja a lányt.
Képzelete riadtan hőkölt hátra az ötlettől.
És ha kidobják? Vagy ha a lány dühödt
fűriaként toppan elébe, és jelenetet
rendez? De ha minden szava olvasztott
méz is, mit mondhat neki ő? „Szia,
drágám. Épp erre jártam. Jól nézel ki. Jut
eszembe, régóta szeretném megkérdezni,
tulajdonképpen miért tetted tönkre az
életem?”
A falnak támaszkodva talpra
kecmergett. A leggyorsabban egyenesen
előre juthatott vissza a gyalogútra, de
akkor el kellett volna mennie a barakk
ajtaja előtt. Úgy döntött, az lesz a
legbiztonságosabb, ha arra vonul vissza,
amerről jött.
A nagy riadalom óvatosságra intette.
Minden egyes lépést gondosan
megtervezett, néhány yardonként megállt,
és meggyőződött róla, hogy senki más
nem jár a sötétben. Két perccel később a
8-as barakk bejáratánál volt.
Úgy érezte magát, mint egy mezei
futóverseny után. Légszomj kínozta. Bal
cipőjén kis lyuk nyílt, zoknija átázott.
Nadrágja hajtókáján vizes fűszálak. Térde
lucskos. Kabátja mellrészén pedig, ahol a
falhoz súrlódott, fehér csíkok világlottak.
Elővette zsebkendőjét, hogy rendbe
hozza magát. Éppen végzett, amikor
hallotta, hogy szállingóznak vissza a
többiek a kantinból. Atwood hangja
messzire hallatszott az éjszakában: –
Rejtély az a pasas, kész rejtély. Tudjátok,
én szerveztem be őt is. – Mire valaki
más: – Igen, de azelőtt nagyon jó volt,
nem igaz?
Jericho nem várta be a végét.
Belökte az ajtót, és valósággal
végignyargalt a folyosón. Mire a többi
kriptográfus a Nagyszobába ért, ő már
íróasztalánál ült, és lehunyt szemmel,
halántékát két ökle közé támasztva
görnyedt a rejtjeles távmondatok fölé.

Három órát töltött el így.
Hat körül befutott Puck a legfrissebb
terméssel: újabb negyven rejtjelezett
rádiótáviratot halmozott az asztalára, és
némi szarkasztikus éllel a hangjában az
iránt érdeklődött, hogy „megfejtette-e
már”. Hétkor létrák koppantak kintről a
falnak, lekerültek az elsötétítő
ablaktáblák. Halványszürke fény
szivárgott be a barakkba.
Mi járatban lehetett a lány, hogy
ilyen sebbel-lobbal, éjnek idején kellett
visszatérnie a Parkba? Fel nem foghatta.
Persze már az is felzaklatta, hogy egy
hónapon át igyekszik kiverni a fejéből,
most meg csak így összefut vele.
Leginkább azonban a találkozás
körülményei nyugtalanították. Claire nem
a kantinból jött, ez egyértelmű.
Végignézett minden asztalt, minden
arcot – annyira összpontosított, hogy még
azt se látta, mit tesznek a tálcájára. De ha
Claire nem a kantinból jött, akkor
honnan? Találkája lett volna valakivel?
Kivel? Kivel? És az a nagy sietség. Az is
mintha titkolózást, fejvesztett riadalmat
sejtetett volna.
Emlékezetében kockáról kockára
visszapergette a jelenetet: a léptek
kopogása, a felvillanó fény, ahogy
elfordítja a fejét, a glóriaként világító haj,
s ahogy nyomtalanul belevész a sötétbe…
Ez a másik. Elérhetett-e valóban a
barakkig azalatt, míg Jericho előkerítette
a belépőjét?
Nyolc óra előtt Jericho egy
iratrendezőbe gyűjtötte a kriptogramokat.
Körös-körül a kriptográfusok a műszak-
váltásra készülődtek – nyújtózkodtak és
ásítottak, fáradt szemüket dörgölték,
összerendezték holmijukat, eligazították a
friss munkaerőt. Senkinek nem szúrt
szemet, amikor Jericho sietve Logie
irodája felé indult. Bekopogott. Néma
csend. Lenyomta a kilincset. Ahogy
emlékezett rá: nyitva.
Betette maga mögött az ajtót, a
telefonért nyúlt. Egy pillanatnyi
tétovázás, és cserbenhagyják az idegei.
„0”-t tárcsázott, a hetedik csengésre,
amikor már éppen le akarta tenni, álmos
központos szólt bele.
Szája annyira kiszáradt, hogy alig
tudta kinyögni a szavakat. – A 3-as
barakk ügyeletes tisztjét legyen szíves.
 A következő pillanatban ingerült
férfihang mordult a kagylóba: – Coker
ezredes.
Jericho majdnem elejtette a telefont.
– Van önöknél egy bizonyos Miss
Romilly? – Hangja a
felismerhetetlenségig fásult és reszketeg
volt, szükségtelen lett volna
megmásítania. – Egy bizonyos Miss
Claire Romilly?
– Jobban nem is kapcsolhatták volna
félre. Honnan beszél?
– A munkaügyről.
– A fészkes fenébe! – Fülsiketítő
csattanás hallatszott, mintha az ezredes a
falhoz teremtette volna a készüléket, de a
vonal nem szakadt meg. Távíró kattogása
hallatszott, a háttérben egy kulturált
férfihang társalgott valakivel: – Igen,
igen, megvan. Isteni. Szevasz. – A férfi
újabb beszélgetésbe kezdett. – Állomány-
nyilvántartó, tessék… – Jericho az ablak
fölötti órára lesett. Nyolc múlt. Gyerünk
már, gyerünk már… Némi újabb
csattogás-kopácsolás után lágy női hang
szólt bele Jericho fülébe, ezúttal sokkal
közelebbről: – Igen?
Jericho közvetlen hangot igyekezett
megütni, de csak egy krákogás jött ki a
torkán: – Claire?
– Sajnos Claire ma szabadnapos,
legközelebb holnap reggel nyolckor lép
szolgálatba. Segíthetek valamiben?
Jericho finoman helyére tette a
kagylót, éppen abban a pillanatban,
amikor a háta mögött sarkig tárult az ajtó.
– Hát itt kuksolsz, öreg harcos…
 4

A nappali fény összezsugorította a
barakkokat.
Az elsötétítés némi sejtelmességet
kölcsönzött nekik, reggel azonban
kiderült, milyenek is valójában: a korai
hanyatlás levegőjét árasztó, köpcös és rút,
kátránypapír tetős, barna hodályok. A
kastély fölé csiszolt márványkupolaként
borult a szürkén erezett fényes fehér
égbolt. Színtelen téli tollazatú vadkacsa
totyogott ki a tóból ennivalóért; amikor
Logie majdnem belerúgott loholtában,
méltatlankodva menekült vissza a vízbe.
Logie a legkevésbé sem vette
szívére, hogy illetéktelenül behatoltak a
szobájába, és Jericho gondosan
előkészített ürügyét – a Cápa-táviratokat
vitte vissza – is egy legyintéssel elintézte.
– Hajítsd le a puskaszobában, és
gyerünk.
A tó északi partján, a barakkok
tőszomszédságában hosszú, kétszintes,
lapos tetős téglaépület állt, az „A” tömb.
A két kriptográfus, Logie-val az élen,
felkaptatott a lépcsőn, és jobbra fordult.
A folyosó túlsó végén ajtó nyílt, Jericho
fülét ismerős, zengő hang ütötte meg: –
…valamennyi személyi és anyagi
erőforrásunkat a probléma megoldása
érdekében… – Majd az ajtó
visszacsukódott, és Baxter mérte végig
őket a távolból.
– Csakhogy idetaláltatok. Már éppen
készültem értetek. Helló, Guy. Helló,
Tom. Hogy s mint? Alig ismerni rád. A
mindenségit. – Baxter szájában cigaretta
fityegett, beszéd közben föl-le ugrált az
ajkán, hamuval hintve meg a pulóverét.
Baxter a háború előtt a Londoni
Közgazdaságtudományi Egyetem
előadója volt.
– Kik vannak bent? – biccentett
Logie a csukott ajtó felé.
– Az amerikai összevissza kötő
tisztünk, plusz még egy amerikai –
valami haditengerész nagykutya. Egy
öltönyös zsúrfiú – kiköpött
nemzetbiztonságis. És persze hárman a
saját haditengerészetünktől, az egyik egy
tengernagy. Mind külön ezért jöttek le
Londonból.
– Tengernagy? – Logie ösztönösen a
nyakkendőjéhez kapott, és Jericho most
látta, hogy békebeli kétsoros öltönyt vett
fel az alkalomra. Lapogatni kezdte a haját
megnyálazott ujjával. – Már a szó
csengését sem szeretem. És hogy van
Skynner?
– Pillanatnyilag? Erősen háttérbe
szorítva, mondhatni. –Baxter Jerichóra
meredt. Szája sarka egy pillanatra
legörbedt, ez nála már, amennyire Jericho
ismerte, széles mosolynak számított. –
Hát, hát, rosszabb bőrben is lehetnél,
Tom.
– Ne kezdj pont most kötözködni
vele, Alec.
– Kutya bajom, Alec, kösz a bókot.
Hogy halad a világforradalom?
– Lassan, de biztosan, elvtárs.
Lassan, de biztosan.
Logie megérintette Jericho karját. –
Egy árva szót se szólj odabent, Tom.
Csak a hatás kedvéért vagy itt, öreg
harcos.
Csak a hatás kedvéért, ez meg mi a
fenét jelentsen, futott át Jericho agyán.
Mielőtt azonban megkérdezhette volna,
Logie kinyitotta az ajtót, és Skynner
hangja minden mást elnyomott: – …ről
időre számolnunk kell az efféle
bonyodalmakkal. – Függöny fel.

Összesen nyolcan voltak a szobában.
Leonard Skynner, a haditengerészeti
részleg főnöke az asztal egyik végén ült,
a jobbján Atwood, balra egy üres szék,
melyet most Baxter gyorsan visszafoglalt.
Az asztal másik végén öt sötétkék
egyenruhás tiszt, ketten az amerikai,
hárman a brit haditengerészettől. Az
egyik brit tisztnek, hadnagyi rangot
viselt, fekete kötés fedte a fél szemét.
Mindannyian nagyon komorak voltak.
A nyolcadik férfi a hátát mutatta
Jerichónak. Ahogy beléptek, megfordult,
és rövid időre látni engedte szőke haj
keretezte szikár arcát.
Skynner elhallgatott. Felállt, kitárta
vaskos kezét. – Kerüljetek beljebb,
Guy… Tom… – Dús fekete hajú,
tagbaszakadt, szögletes arcú férfi volt,
bozontos szemöldöke kis híján összeért
az orra fölött, az „M” betű morzejelére
emlékeztetve Jerichót. Készségessége
egyértelműen elárulta, mennyire örül az
erősítésnek. – Az urak Guy Logie –
fordult a tengernagyhoz –, fő
kriptográfusunk, és Tom Jericho, akiről
már bizonyára hallottak. Tomnak
kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy
karácsony előtt sikerült megfejtenünk a
Cápa rejtjelet.
A tengernagy cserzett bőrű, vén arca
meg sem rezdült. Akárcsak Skynner
kivételével mindannyian, ő is
cigarettázott, és az amerikaiakhoz
hasonlóan szemernyi érdeklődés nélkül,
szenvtelenül bámult Jerichóra a
dohányfüstön át. Skynner eldarálta a
bemutatást, karja úgy lendült körbe az
asztal fölött, mint egy óramutató. –
Trowbridge tengernagy úr. Cave hadnagy.
Villiers hadnagy. Hammerbeck
fregattkapitány… – a két amerikai
idősebbike biccentett – Kramer hadnagy,
az Egyesült Államok haditengerészetének
összekötő tisztje. Mr. Wigram a
kormányhivataltól. – Skynner aprókat
biccentve körbefordult, majd leült a
székére. Szakadt róla a víz.
Jericho és Logie elvettek egy-egy
tábori széket az asztal melletti halomból,
és odahúzták Baxter mellé.
A tengernagy mögötti falat az
Atlanti-óceán északi medencéjének
hatalmas térképe borította be. Színes
korongok fürtjei szemléltették a
szövetséges konvojok és kíséretük
helyzetét: sárga a kereskedelmi hajókét,
zöld a hadihajókét. A német
tengeralattjárók feltételezett pozícióit
fekete háromszögek jelölték. A térkép
alatt piros telefon, közvetlen vonallal a
tengeralattjáró-figyelő részleg irodájához
a Tengernagyi Hivatal alagsorában. A
fehérre meszelt falakat ezen kívül
mindössze két bekeretezett fénykép
díszítette. Az egyiken aláírás is volt, a
király nézett le róla idegesen, egy
közelmúltbeli látogatás emléke. A másik
Karl Dönitz vezértengernagyot, a német
haditengerészet főparancsnokát örökítette
meg. Skynner szívesen képzelte magát az
agyafúrt fritz személyes ellenfelének.
Most viszont úgy tűnt, elvesztette a
fonalat. Miközben jegyzetei közt
keresgélt, Logie és Jericho pedig
elfoglalták helyüket, a tengernagy
biccentett a szemkötéses brit hadnagynak,
Cave-nek, aki belefogott mondókájába.
– Amennyiben Mr. Skynner
befejezte a munkáját hátráltató
problémák ismertetését, tanácsos volna
röviden vázolnunk a hadászati
helyzetképet. – Ahogy felállt, széke
megcsikordult a csupasz padlón. Hangja
dühítően udvarias volt. – A tegnap
huszonegy óra nulla-nullai helyzet a
következő…
Jericho végigsimított borostás állán.
Nem tudta eldönteni, levegye a kabátját
vagy sem. Marad, határozta el végül – a
helyiség jéghideg volt, ilyen sokan sem
bírták bemelegíteni. Kigombolkozott,
meglazította sálját. Közben észrevette,
hogy a tengernagy le nem veszi róla a
szemét. A magas rangú látogatók
képtelenek voltak kibékülni a katonás
fegyelem teljes hiányával, a
kardigánokkal és sálakkal, a
tegeződéssel. Keringett egy történet
Churchillről, aki 1941-ben maga is
ellátogatott Bletchley Parkba, és beszédet
mondott az intézet gyepén a
kriptográfusoknak. Már elmenőben azt
mondta az igazgatónak: „Nem gondoltam
szó szerint, amikor azt mondtam,
mozgasson meg minden követ a
toborzásnál.” Jericho megmosolyogta
magában az emléket. A tengernagy bősz
képet vágott, és a padlóra hamuzott.
A félszemű hadnagy közben
mutatópálcát fogott, és most egy halom
jegyzettel a kezében a térképhez lépett.
– Meg kell jegyeznünk, hogy az
önök által továbbított hír, sajnálatos
módon, nem is jöhetett volna
rosszabbkor. Az elmúlt héten három
konvoj is kihajózott az Egyesült Államok
területéről, ezek jelenleg is úton vannak.
Az SC-122-es konvoj. – Keményen a
térképre koppantott, mintha neheztelne
valamiért a szóban forgó konvojra,
azután felolvasta a tudnivalókat. – Múlt
pénteken hajózott ki New Yorkból.
Rakománya üzemanyag, vasérc, acél,
gabona, bauxit, cukor, fagyasztott hús,
cink, dohány és harckocsik. Ötven
teherszállító hajó.
Cave fémes, pattogós hangon
beszélt, anélkül hogy hallgatóságára
nézett volna. Egyetlen látó szemét a
térképre függesztette.
– HX-229-es konvoj. – Koppantás. –
Hétfőn hajózott ki New Yorkból.
Negyven teherhajó. Rakományuk hús,
robbanóanyagok, kenőolajok, mélyhűtött
tejtermékek, mangánérc, ólom, fa,
foszfát, dízelolaj, kerozin, cukor és tejpor.
– Most először fordult szembe velük. Bal
arca egyetlen bíborlilás hegcsomó volt. –
Ez utóbbiról szabad legyen
megjegyeznem, hogy a teljes Brit-
szigetek kétheti tejporigényét fedezi.
Feszélyezett nevetgélés. – Akkor
jobb lesz észnél lenni –tréfálkozott
Skynner. A nevetgélés azonnal elnémult.
Skynner olyan nyomorúságos képet
vágott a hirtelen csendben, hogy Jericho
majdnem megsajnálta.
A pálca harmadszor is lecsapott.
– És a HX-229A jelzésű konvoj.
Kedden futott ki New Yorkból.
Huszonhét hajó. Rakománya, mint az
előzőeké. Dízelolaj, kerozin, fa, acél, hús,
cukor, gabona, robbanóanyagok. Három
konvoj. Összesen száztizenhét teherhajó,
valamivel kevesebb mint egymillió
bruttóregisztertonna hajótér, plusz újabb
egymillió tonna rakomány.
A magasabb rangú amerikai,
Hammerbeck fölemelte a kezét. – Hány
emberélet forog kockán?
– Kilencezer fő legénység. Ezer
utas.
– Az utasok?
– Főként katonák. Néhány hölgy az
amerikai Vöröskereszttől. Egy sereg
gyerek. Egy csapat katolikus
misszionárius, érdekes módon.
– Jézus.
Cave gyűrött félmosolyra ragadtatta
magát. – Valahogy úgy.
– A német tengeralattjárók
pozíciója?
– Erre a kollégám adja meg a
választ.
 Cave leült, a másik brit tiszt, Villiers
lépett a helyébe. Meglendítette a
mutatópálcát.
– Csütöhtök nulla-nulla óhakoh a
nyomkövető hészleg háhom
tengehalattjáhó csopohtot jelzett a
téhségben – itt, itt és itt. – Villiers ajkát
alig mozgatva, szinte érthetetlenül
motyogott, mintha úriemberhez
méltatlannak, az amatőr etosz
megcsúfolásának tartaná, ha valaki túl
sok energiát fordít a beszédre. – A
Haubghaf csopohtot itt, kétszáz
méhföldhe a ghönlandi pahttól. A
Neuland csopohtot itt, szinte pontosan a
téhség geomethiai centhumában. És a
Westmahk csopohtot itt, Izlandtól délhe.
– Csütörtök nulla-nullakor? Harminc
órája? – Hammerbeck előrehajolt,
színében és tömöttségében
acélforgácsvattát idéző kefefrizuráján
táncot járt a fluoreszkáló fény. – De hol a
fenében vannak most?
– Attól tahtok, ehhől fogalmam
sincs. Azt hittem, ezéht vagyunk itt.
Eltűntek a látótehünkből.
Trowbridge tengernagy újabb
cigarettára gyújtott az előzőről.
Időközben Jerichóról Hammerbeckre
fordította érdeklődését, most is őt
fixírozta apró, gyulladt szemével.
Az amerikai újra fölemelte a kezét. –
Hány tenger-alattjáróról van szó a három
csoportban összesen?
– Attól tahtok, elég sokhói,
negyvenhatha becsüljük a számukat.
Skynner fészkelődni kezdett a
székén. Atwood tüntetően rendezgette
jegyzeteit.
– Tisztázzunk valamit – mondta
Hammerbeck. Jericho mindjobban
becsülte állhatatosságáért. – Azt akarja
mondani, hogy egymillió tonna
kereskedelmi raktér…
– Hajótér – vágott közbe Cave.
– …elnézést: hajótér, egymillió
tonna kereskedelmi hajótér, tízezer
emberrel a fedélzeten, köztük az amerikai
Vöröskereszt hölgyeivel és egy válogatott
csapat katolikus hittérítővel, egy
negyvenhat tengeralattjáróból álló falka
felé tart, és gőzünk sincs a
tengeralattjárók pontos helyzetéről?
– Attól tahtok, igen.
– Az istenfáját – ült vissza
Hammerbeck fortyogva. – És mikorra
érnek a veszélyzónába? 
 – Nehéz megmondani – vette vissza
a szót Cave. Különösmód most is
félrefordított arccal beszélt; nem akarja
közszemlére tenni ripityára tört
járomcsontját, jött rá Jericho. – Az SC a
leglassúbb a három konvoj közül.
Óránként hét csomóval halad. A HX-ek
sebessége nagyobb, az egyiké tíz, a
másiké tizenegy csomó. Azt mondanám,
legfeljebb három napunk van, mielőtt az
ellenség hatósugarába érnek.
Hammerbeck pusmogni kezdett a
másik amerikaival. A fejét csóválta, keze
kurta mozdulataival szeldeste maga előtt
a levegőt. A tengernagy előrehajolt,
dörmögött valamit Cave fülébe, mire a
hadnagy halkan így válaszolt: – Sajnos
igen, uram.
Jericho felpillantott a konvojok
sárga korongjaira és a tengeralattjárók
cápafogszerű fekete háromszögeire a
térképen. A teherhajókat durván
nyolcszáz mérföld választja el a
tengeralattjáró-falkáktól. A konvojok
kábé kétszáznegyven mérföldet tesznek
meg huszonnégy óránként. A három nap
jó becslésnek tűnik. Úristen, gondolta,
nem csoda, hogy Logie annyira vissza
akart hozni ide.
– Kérem, uraim, megengedik? –
állította helyre Skynner harsogva a
megbeszélés rendjét. Arcán, a kezdődő
pánik jeleként, szokásos „fogadjuk
derűsen a küszöbönálló katasztrófát”
mosolya. – Óvakodjunk a túlzott
pesszimizmustól. Tudják, az Atlanti-
óceán mégiscsak harminckétmillió
négyzetmérföld kiterjedésű. –
Megkockáztatott egy újabb heherészést. –
Irdatlan nagy pocsolya.
– Igen – szólalt meg Hammerbeck –,
a negyvenhat pedig irdatlan sok
tengeralattjáró.
– Egyetértek. A németek talán még
soha nem vontak össze ennyi szürke
farkast egy helyen – mondta Cave. – Azt
hiszem, indokolt feltételeznünk, hogy az
ellenség harcérintkezésbe fog lépni a
konvojokkal. Már amennyiben
természetesen nem sikerül felfednünk a
pozícióikat.
Jelentőségteljesen Skynnerre
pillantott, Skynner azonban a füle botját
sem mozdította, csak hajtotta tovább a
magáét. – Arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy a konvojok nem
teljesen védtelenek, ugyebár. –
Segélykérőn pillantott körbe. – Kísérettel
hajóznak, nemde?
– De mennyire. – Újra Cave. –
Útjukat… – belenézett jegyzeteibe –
útjukat hét romboló, kilenc korvett és
három fregatt biztosítja. Plusz néhány
egyéb hajó.
– Egy tapasztalt parancsnok
irányítása alatt…
A brit tisztek egymásra néztek, majd
a tengernagyra.
– Nos, a kapitánynak ez az első
ilyen megbízása.
– Jézusmaris! – Hammerbeck
előrelendült székén, öklével az asztalra
csapott.
– Csak egy hövid közbeszólás
ehejéig. Múlt pénteken, amikoh a kíséhő
konvoj összeállt, eszünkbe se jutott, hogy
a híhszehzésünk csütöhtököt mond.
– Meddig tart még ez az áldatlan
állapot? – A tengernagy most először
szólalt meg, mindenki feléje fordult.
Trowbridge felköhögött, élesen, kaholva,
mint akinek parányi gépalkatrészek
röpködnek a mellkasában, azután újabb
adag füstöt tüdőzött le, s cigarettájával
hadonászva folytatta: – Gondolják, hogy
négy nap alatt sikerül kikeveredniük
belőle?
Mindenki a kérdés nyilvánvaló
címzettje, Skynner felé fordult. Skynner
egyszerű hivatalnok volt, nem
kriptográfus – a háború előtt az egyik
északi egyetem rektorhelyetteseként
dolgozott –, Jericho tudta, hogy sejtése
sincs a válaszról. Tőle négy napig, négy
hónapig vagy akár négy évig is eltarthat a
hírzárlat.
– Lehetséges – mondta Skynner
óvatosan.
– Na persze, bármi megtörténhet. –
Trowbridge kellemetlen, reszelős
nevetése újabb köhögésrohamba fúlt. –
De van-e valódi esély? Van-e reális
esélye, hogy megfejtik ezt a mit tudom
én, minek nevezik rejtjelet, ezt a Cápát,
még mielőtt a konvojaink a
tengeralattjárók közelébe érnek?
– Abszolút elsőbbséget adtunk a
feladatnak, uram.
– A fenébe is, tisztában vagyok vele,
hogy abszolút elsőbbséget adtak neki,
Leonard. Mást se hallok magától, csak
ezt. Nem erről van szó.
– Nos, uram, ha így nekem szegezi a
kérdést, igen. – Skynner hősiesen
kimeresztette hatalmas állkapcáját. Már
látta magát, amint vakmerőn egyenest a
tájfunnak kormányozza hajóját. – Igen,
azt hiszem, képesek leszünk rá.
Ez meghibbant, gondolta Jericho.
– Maguk szerint is? – A tengernagy
szúrós pillantást küldött feléjük. Szeme,
akár egy vérebé, vörös szemhéjú,
vizenyős.
Logie törte meg a csendet.
Skynnerre nézett, grimaszolt, megvakarta
feje búbját a pipájával. – Az
mindenképpen előnyünkre válik, hogy
többet tudunk a Cápáról, mint korábban.
Atwood is beugrott egy röpke
epizódszerep erejéig: – Ha Guy úgy
gondolja, képesek vagyunk rá, én sem
mondhatok mást. Támogatom, bárhogy
határoz. – Baxter mértéktartón bólintott.
Jericho az óráját vizsgálgatta.
– És maga? – kérdezte a tengernagy.
– Maga hogy vélekedik?
Cambridge-ben most fejezik be a
reggelit. Kite már nyitogatja a
borítékokat a gőz felett. Mrs. Sax a
partvisaival meg a vödreivel csörömpöl.
Szombat délben zöldségkotlettet
szolgálnak fel az ebédlőben, főtt
krumplival…
Érezte, hogy a helyiség
elcsendesedik, és amikor felnézett, az
összes szem rátapadt. Az öltönyös, szőke
férfi is őt méregette különös
kíváncsisággal. Érezte, hogy arcába
szökik a vér.
Váratlanul ingerültség fogta el.
Utóbb Jericho sokszor gondolt erre a
pillanatra. Mi késztette, hogy azt tegye,
amit? Az elcsigázottság? Vagy
egyszerűen megzavarodott, amikor
Cambridge-ből egyenesen egy rémálom
kellős közepébe pottyant? Még mindig
beteg lett volna? A betegsége a
későbbiekre is kézenfekvő
magyarázatnak tűnt. Vagy Claire emléke
kutyulta volna össze a józan eszét?
Bizonyosan csak a mindent háttérbe
szorító ingerültségre emlékezett. „Csak a
hatás kedvéért vagy itt, öreg harcos.”
Csak hogy kilegyen a társulat, és Skynner
meggyőzően alakíthasson a jenkik előtt.
Csak azért vagy itt, hogy azt tedd, amit
mondunk, a véleményedet és a
kérdéseidet tartsd meg magadnak.
Egyszerre elege lett az egész
összejövetelből, az elsötétítésből, a
hidegből, a pajtáskodó tegeződésből, a
lúg csípős szagából, a dohosságból és
abból, hogy bálnahúst – bálnahúst –
tesznek elébe hajnali négykor…
– Ami azt illeti, nem oszthatom
kollégáim optimizmusát.
Skynner azonnal félbeszakította. Az
ember szinte hallotta, ahogy agyában
felberregnek a vészcsengők, a
légvédelmisek átviharzanak a fedélzeten,
a hatalmas lövegek csöve az égnek lendül
a Skynner csatahajót fenyegető veszély
elhárítására. – Attól tartok, Tom még
mindig nem épült fel teljesen a
betegségéből, uram. A hónap java részét
a Parktól távol töltötte…
– Ugyan miért? – A tengernagy
hangja veszélyesen baráti volt. – Miért
nem tud optimista lenni?
– … vagyis nem hiszem, hogy teljes
mértékben au fait volna a helyzetet
illetően. Ezt ugye te is elismered, Tom?
– Az Enigmát illetően viszont teljes
mértékben au fait vagyok, ööö, Leonard.
– Jericho hitetlenkedve hallgatta saját
szavait. Továbbrobogott. – Az Enigma
egy végtelenül fejlett rejtjelrendszer. A
Cápa pedig ennek a tökélyre vitt
változata. Az utóbbi nyolc órában Cápa-
távmondatokat elemeztem, és elnézést,
hogy így magamhoz ragadtam a szót, de
véleményem szerint a helyzet igen
súlyos.
– De maga már egyszer megfejtette
a kódot, nem igaz?
– Igen, de akkor volt mire
támaszkodnunk. Egy időjárásjelentésből
fabrikáltunk álkulcsot a lezárt ajtóhoz.
Azóta viszont a németek megváltoztatták
az időjárásjelentések rejtjelét, az
álkulcsunk használhatatlanná lett. Hacsak
nem következik be valamilyen, általam
egyelőre elképzelhetetlen fordulat,
fogalmam sincs, honnan szerzünk újabb
kulcsot a zárhoz.
– És még a beígért négytárcsás
permutálógépek se készültek el, Frank –
szólalt meg az idáig némán üldögélő
amerikai tiszt. Jericho meg nem mondta
volna, hogy hívják.
– Az teljesen más lapra tartozik –
motyogta Skynner. Gyilkos pillantást
vetett Jerichóra.
– Valóban? – Megvan: Kramer.
Kramernek hívják. – Pedig ha volnának
négytárcsás permutálóink, nyilván nem
szorulnánk az időjárásjelentések
rejtjelére.
 – Pillanat – mondta a tengernagy,
aki egyre türelmetlenebbül követte a
beszélgetést. – Tengerész vagyok,
ráadásul nem is mai gyerek. Egy árva
szót nem értek ebből a süketelésből, hogy
kulcs meg álkulcs meg mutálógépek… A
mi feladatunk, hogy nyitva tartsuk a vízi
utakat a hajóforgalom számára, és ha erre
képtelenek vagyunk, el fogjuk veszíteni a
háborút.
– Úgy van, úgy van – helyeselt
Hammerbeck. – A szívemből beszélt,
Jack.
– Most akkor lesz szíves valaki
egyértelmű választ adni egy egyértelmű
kérdésre. Kijelenthető-e teljes
bizonyossággal, hogy négy napon belül
kijutunk ebből az áldatlan állapotból?
Igen vagy nem?
 Skynner válla megroskadt. – Nem –
mondta csüggedten. – Ha így fogalmaz,
uram, akkor a válasz nem, teljes
bizonyossággal nem ígérhetem meg.
– Köszönöm. Viszont ha négy napon
belül nem, akkor mikor? Maga. Maga
pesszimista. Erre mondjon valamit.
Jericho ismét magán érezte az összes
tekintetet.
Jól megrágta mondanivalóját.
Szegény Logie közben úgy méregette
dohányzacskóját, mint aki arra készül,
hogy belebújik, és elő se mászik többé. –
Fogas kérdés. Nincs más
kiindulópontunk, mint az előző ilyen
időszak hossza.
– Az meddig tartott?
– Tíz hónapig.
Mintha pokolgép robbant volna. A
ricsajból minden jelenlévő kivette a
részét. A tisztek kiáltoztak. A tengernagy
köhécselt. – Nem! – jelentette ki
egybehangzón Baxter és Atwood. Logie
felnyögött. Skynner a fejét csóválva
érvelt: – Nem lehetsz ennyire defetista,
Tom. – Még a szőke Wigram is
horkantott egyet, és magában derülve
méregette az egyenruhásokat.
– Nem állítom, hogy feltétlenül
legalább tíz hónapba telik – folytatta
Jericho, amikor végre nem kellett
túlkiabálnia a hangzavart. – Mindenesetre
ez jó viszonyítási alap, ezért gondolom,
hogy a négy nap nem reális. Roppant
sajnálom, de ez van.
Wigram lágy hangja törte meg a
csendet: – Vajon mi lehet az oka, hogy…
– Mr. Wigram?
 – Elnézést, Leonard. – Wigram
körberagyogtatta mosolyát, és Jericho
azonnal arra gondolt: kész vagyonba
kerülhetett mindaz, ami rajta van – a kék
öltöny, a selyem nyakkendő, a Jermyn
Streeten csináltatott ing s még a férfias
illatú kölni is, amivel hátrafésült,
pomádés haját meghintette. Mintha
egyenest a Ritz halijából lépett volna ki.
Zsúrfiú, ahogy Baxter jellemezte, és
ahogy Bletchleyben a kémeket nevezték.
– Elnézést – ismételte Wigram. –
Hangosan gondolkodtam. Mindössze az
nem fért a fejembe, hogy vajon Dönitz
miért éppen ezt a bizonyos rejtjelet
változtatta meg, s miért éppen most? –
Jerichóra szegezte tekintetét.
– Abból, amit maga mond, úgy
veszem ki, nem is vetemedhetett volna
kártékonyabb lépésre.
Logie megtakarította Jerichónak a
válaszadás fáradalmát. – Rutineljárás.
Kilencvenkilenc százalék. A németek
időről időre lecserélik a rejtjelkönyveiket.
Az már a mi külön pechünk, hogy
legutóbb éppen most kerítettek sort rá.
– Rutineljárás – visszhangozta
Wigram. – Jó. – Újabb mosoly. – Mondja
csak, Leonard, maguknál hányan tudnak
erről az időjárási rejtjelről, meg hogy
milyen fontos ez számunkra?
– Komolyan, Douglas – nevetett
Skynner –, hová akar kilyukadni?
– Hányan?
– Guy?
– Talán egy tucat.
– Összeállítana nekem egy kis listát
ezekről az emberekről?
 Logie Skynnerre nézett
jóváhagyásért. – Nos én… ööö…
– Köszönöm.
Wigram tovább vizsgálgatta a
mennyezetet.
A beállt csendet a tengernagy hosszú
sóhaja törte meg.
– Azt hiszem, felfogtam a lényeget.
– Elnyomta cigarettáját, és a széke mellé
támasztott aktatáskáért nyúlt. Amikor
nekilátott, hogy belegyömöszölje
jegyzeteit, a két hadnagy is követte
példáját. – Mondhatom, örömtelibb
híreket is vihetnék a miniszternek.
– Muszáj táviratoznom
Washingtonba – szólalt meg
Hammerbeck.
A tengernagy felállt, s a következő
pillanatban mind hátralökték széküket és
felpattantak.
– Cave hadnagy a Tengernagyi
Hivatal összekötőjeként folytatja
munkáját. – Trowbridge Cave-hez
fordult.
– Napi jelentést kérek. Tudja, mit?
Jobb lesz naponta kétszer.
– Igenis, uram.
– Kramer hadnagy: továbbra is
naprakészen informálja Hammerbeck
fregattkapitányt?
– Természetesen, uram. Igenis,
uram.
– Hát akkor. – A tengernagy
kesztyűt húzott. – Újabb megbeszélés
közlésre méltó fejlemények esetén.
Remélhetőleg négy napon belül.
Az ajtóból még visszafordult. –
Tudják, nemcsak egymillió tonna
hajótérről és tízezer emberről van szó.
Hanem arról az egymillió tonna
hajótérről és tízezer emberről is, akik
kéthetente ingáznak a tengereken. És nem
is csak a konvojokról, hanem hogy
kötelességünk utánpótlással ellátni az
oroszokat. Arról, hogy sikerül-e partra
szállnunk Európában, és kiűzni a nácikat.
Minden, az egész háború ezen áll vagy
bukik. – Zihálva felnevetett. – Nehogy
azt higgye, hogy revolverezni akarom
magukat, Leonard. — Biccentett. — Jó
napot, uraim.
Miközben dörmögve elbúcsúztak
egymástól, Jericho hallotta, hogy Wigram
halkan odaszól Skynnernek: – Majd
beszélni szeretnék magával, Leonard.
Hallották, amint a vendégek
ledobognak a lépcsőn, aztán máris
odakint csikorogtak a léptek, és a
helyiség hirtelen elcsendesedett. Az
asztalcsatatér fölött cigaretta lőporfüstje
lengedezett.
Skynner összepréselt ajakkal
hümmögött magában. Halomba gyűjtötte
jegyzeteit, eltúlzott gondossággal
összerázta a lapokat. Senki nem törte meg
a mind hosszabbra nyúló csendet.
– Ez ám a diadal – szólalt meg végül
Skynner. – Köszönjük, Tom. Nagyon
szépen köszönjük. Teljesen elfelejtettem,
milyen megbízható támaszunk vagy. Nem
is tudom, hogy nélkülöztünk eddig.
– Én szúrtam el, Leonard – mondta
Logie. – Rosszul készítettem fel. Jobban
ki kellett volna okosítanom. Ne haragudj.
Eleve túl hamar jött az egész.
– Menj csak vissza a barakkba, Guy,
a többiek is, mind. Nekem még van egy
kis megbeszélnivalóm Tommal.
– Agyalágyult idióta – vetette oda
Baxter Jerichónak.
Atwood belekarolt. – Hagyd már,
Alec.
– Akkor is az. Agyalágyult idióta.
Elmentek.
Ahogy az ajtó bezárult, Skynner azt
mondta: – Soha nem akartam, hogy
visszajöjj.
– Logie ezt egy szóval sem mondta.
– Jericho összefonta a karját, hogy keze
remegését csillapítsa. – Csak azt, hogy
szükségetek van rám.
– Nem azért nem akartam, hogy
visszajöjj, mert kiszámíthatatlan bolond
vagy, Alecnek ebben nincs igaza. Te nem
bolond vagy. Te egy roncs vagy.
Cafatokban lógnak az idegeid. Egyszer
már összeroppantál a nyomás alatt, és az
iménti szereplésed alapján hamarosan
összeroppansz újra. Több kárt csináltál,
mint hasznot.
Skynner hanyagul az asztalnak
vetette terebélyes hátsóját. Barátian
beszélt Jerichóhoz, ha valaki messziről
látja őket, azt hiheti, régi ismerősével
társalog.
– Akkor mit keresek itt? Nem én
akartam visszajönni.
– Logie nagyon sokra tart, nekem
pedig adnom kell a barakk első
emberének véleményére. Ráadásul,
őszintén szólva, Turing után téged övez –
övezett – a legnagyobb hírnév a
Bletchley Park-i kriptográfusok közül. Te
félig-meddig bevonultál a történelembe,
Tom. Legendás alak vagy.
Jelzésértékűnek szántuk, hogy
visszahozzunk ide, és bevonjunk a
megbeszélésbe. Jelezte
feljebbvalóinknak, hogy véresen
komolyan vesszük ezt a… ezt az átmeneti
válságot. Hazardíroztam. Nem jött be. Te
meg szépen leszerepeltél.
Jericho jámbor természetű ember
volt. Soha életében nem ütött meg senkit,
még gyerekkorában sem, és tudta,
mekkora szerencse, hogy mentesült a
katonai szolgálat alól: ha fegyvert
nyomnak a kezébe, valószínűleg egyedül
saját társaiban tett volna kárt vele. Most
mégis erős vágyat érzett, hogy felkapja az
asztalról a hathüvelykes tüzérségi
lőszerből fűrészelt, csurig teli hamutartót,
és Skynner önelégült képébe vágja.
Skynner, mintha megneszelte volna
szándékát, lelódult az asztalról, és
járkálni kezdett. A diliflepni előnye,
gondolta Jericho: mindig tartanak kicsit
az embertől.
– A hőskorban minden sokkal
könnyebb volt, nem igaz? – szólalt meg
Skynner. – Egy vidéki kastély. Egy
maroknyi különc. Semmi különösebb
elvárás. Tinglitangli. Most meg egyszerre
hétpecsétes hadititkok tudói.
– És olyanokat ültettek a nyakunkba,
mint te.
– Pontosan a magamfajtákra van
szükség ahhoz, hogy ennek a rendkívüli
szellemi fegyvernek a legjobb hasznát
vegyük.
– Szóval ez lennél te, Leonard?
Leonard Skynner, fegyvermester. Soha
nem jöttem volna rá.
Skynner abbahagyta a mosolygást.
Nagy, mélák férfi volt, ahogy most
közelebb lépett, jó egy fejjel magasodott
Jericho fölé. Jericho még az áporodott
dohánybűzt meg ruházatának
verejtékszagát is érezte.
– Te újabban teljesen el vagy
tájolva. Fogalmad sincs a
nehézségeinkről. Itt vannak például az
amerikaiak. Akik előtt az előbb lejárattál.
Mindannyiunkat. Az amerikaiakkai
folytatott tárgyalások tétje nem kevesebb,
mint… – Elhallgatott. – Hagyjuk. Legyen
elég annyi, hogy amikor te ilyen
szabadosságot engedsz meg magadnak,
fel sem fogod a helyzet komolyságát.
Skynner aktatáskáján kopott
aranybetűs „G VI R” felirat állt, mellette
mélynyomással a királyi család címere.
Most belecsúsztatta jegyzeteit, s a
nadrágszíjáról hosszú láncon lelógó
kulccsal bezárta a táskát.
– Ki foglak zsuppoltatni a
kriptográfusi munkakörből, sőt az egész
Bletchley Parkból. Nem keversz több
bajt. – Eltette a kulcsot, megveregette a
zsebét. – Természetesen a háború végéig
a civil életbe nem térhetsz vissza, mit
lehet tudni, milyen ismereteket szedtél
össze. Viszont úgy értesültem, hogy a
Tengernagyi Hivatalban statisztikust
keresnek. Unalmas munka, de legalább
nem túlságosan megterhelő egy
magadfajta… művészléleknek. Ki tudja?
Akár egy csinos lánnyal is
megismerkedhetsz még. Aki, hogy úgy
mondjam, inkább hozzád való, mint az,
akivel tudomásom szerint találkozgattál.
Jericho most tényleg megpróbált a
képébe mászni, de a hamutartó helyett
mindössze az öklével, ami utólag
kapitális hibának tűnt. Skynner meglepő
könnyedséggel félrelépett az ütés elől,
jobbjával elkapta Jericho alkarját. Ujjai a
lágy húsba vájtak.
– Te egy beteg ember vagy, Tom. Én
pedig minden tekintetben erősebb vagyok
nálad. – Még megnyomorgatta kicsit a
karját, azután hirtelen elengedte. – Tűnj a
szemem elől.
 5

Úristen, hogy lehet ennyire fáradt? A

kimerültség élőlényként loholt a
sarkában, a lábszárába akaszkodott,
görnyedt vállán gunnyasztott. Jericho az
„A” tömbnek támaszkodva, arcát a sima,
hűvös betonhoz nyomva várta, hogy
szívverése lecsillapodjon.
Mit csinált már megint?
Le kell dőlnie valahol. Keres egy
zugot, elvackolódik benne, és kipiheni
magát. Mint aki részegen kutat a kulcsa
után, előbb egyik, majd másik zsebébe
tűrt, végül előhúzta a beszállásolási
végzést, és rámeredt. Albion Street? Az
meg hol a csodában lehet? Valami
derengett. Ha látja, megismeri majd.
Ellökte magát a faltól, óvatosan a
főkapu felé indult a tóparti úton. Tíz
lépésre előtte kis fekete autó várakozott,
ahogy melléje ért, kék egyenruhás férfi
bukkant elő a vezetőülésről.
– Mr. Jericho!
Jericho meglepve bámult rá. Az
egyik amerikai. – Kramer hadnagy?
– Helló. Csak nem hazafelé?
Elvihetem?
– Kösz, nem. Rám fér a séta.
– Ugyan, ne kéresse magát. –
Kramer megpaskolta az autó tetejét. –
Most kaptam. Nekem lesz élvezet.
Ugorjon be.
 Jericho már éppen nemet akart
mondani megint, amikor érezte, hogy
mindjárt kimegy alóla a lába.
– Ejha, pajtás! – Kramer odaugrott,
elkapta a karját. – Maga teljesen kivan.
Az éjszakai műszak, jól mondom?
Jericho hagyta, hogy az amerikai az
autó túloldalára vezesse, s betuszkolja az
ülésre. A kis autó belseje hideg volt, és
olyan szagot árasztott, mintha jó ideje
nem használták volna. Valami úrvezető
szeme fénye lehetett, gondolta Jericho,
míg a benzinhiány le nem parancsolta az
útról. A karosszéria ringatózva kilendült,
ahogy Kramer bekászálódott a másik
oldalon s becsapta az ajtót.
– Nem sok magánautó van a
környéken. – Jericho hangja furcsán
távolinak tetszett a saját fülében. – Nincs
gondja a tankolással?
– Nincs ám. – Kramer megnyomta
az önindító gombját, a motor duruzsolva
életre kelt. – Tudja, milyenek a jenkik.
Megszerezzük, ami kell.
A főkapunál alaposan átvizsgálták
az autót. Aztán a sorompó fölemelkedett,
és ők a nagycsarnok és a kantin mellett
elhaladva a Wilton Avenue felé indultak.
– Itt merre?
– Balra, azt hiszem.
Kramer kattintott a kis
borostyánszín irányjelzőn, és a városka
felé kanyarodtak. Szögletes, csinos
kölyökképe volt, megfakult barnasága
tengerentúli szolgálat emléke. Huszonöt
körül lehetett, makkegészségesnek tűnt.
– Azt hiszem, én kellene hogy
köszönetet mondjak magának.
 – Nekem?
– Amiért kitálalt az igazsággal,
mikor a többiek csak ködösítettek. „Négy
nap”… Jézusom!
– A többiek mindössze lojálisak
voltak.
– Lojálisak? Ne etessen, Tom. Nem
bánja, ha a keresztnevén szólítom? Én
amúgy Jimmy vagyok. Azok a pasasok
mind egy húron pendültek.
– Nem hiszem, hogy helyes volna
belemenni egy ilyen… – A múló kábulat
után, mint mindig, Jerichónak teljesen
kitisztult az agya, és arra gondolt, hogy
az amerikai nyilván nem véletlenül
várakozott az épület előtt. – Itt jó is lesz,
köszönöm.
– Biztos? Alig jöttünk.
– Álljon meg, legyen szíves.
 Kramer fékezett, egy alacsony
házsor járdájához húzódott a kocsival,
lekapcsolta a motort.
– Csak még egy percre, Tom. Három
hónappal Pearl Harbor után a németek
rendszerbe állítják a Cápát…
– Nézze…
– Lazítson. Senki nem hall
bennünket. – Igaz. Teljesen kihalt volt az
út. – Három hónappal Pearl Harbor után
rendszerbe állítják a Cápát, mi meg egyik
hajónkat a másik után veszítjük el, lassan
be is zárhatjuk a boltot. És senki nem
tudja megmondani, hogy miért. Mi, ugye,
új fiúk vagyunk a csapatban, úgy jelöljük
ki a konvojok útvonalát, ahogy London
jónak látja. Végül, amikor a helyzet
rosszabb már nem is lehetne,
megkérdezzük, hogy mi ütött a maguk
eddig oly csodás hírszerzésébe? –
Jerichóra szegezte mutatóujját. – És csak
akkor értesülünk a Cápa létezéséről.
– Nem vagyok hajlandó ezt hallgatni
– szólalt meg Jericho. Amikor az ajtó felé
nyúlt, hogy kinyissa, Kramer megelőzte.
– Igazán nem akarom a saját társai
ellen hangolni. Csak szeretném
felvilágosítani a dolgok állásáról. Miután
tavaly beavattak a Cápa létezésébe,
végeztünk egy kis gyors ellenőrzést. És
végül, hosszas csatározások után, sikerült
kicsikarnunk egypár adatot. Tudja, hány
permutálógépük volt maguknak tavaly
nyár végére? Kétévi gyártás után?
Jericho csak bámult maga elé. –
Ilyesmiket nem kötnek az orromra.
– Ötven! És tudja, mit mondtak az
embereink Washingtonban, hányat
tudnának legyártani négy hónap alatt?
Háromszázhatvanat!
– Hát csak gyártsák – fortyant fel
Jericho. – Ha ilyen fene okosak.
– Nem úgy megy az, pajtás –
mondta Kramer. – Az Enigma a britek
szellemi gyermeke. Hivatalosan. Csak
tárgyalásos úton változtatható meg a
státusa.
– És folynak ilyen tárgyalások?
– Washingtonban. Éppen most. A
maguk Mr. Turingja is ott van. Közben
pedig be kell érnünk azzal, amit maguktól
kapunk.
– De hát ez képtelenség. Mért ne
gyárthatnák le addig is a pergépeket?
– Ugyan, Tom. Gondolkodjon kicsit.
Az összes lehallgatóállomás ideát
működik. Az összes nyersanyag ideát
van, maguknál. Amerika ide háromezer
mérföld. Rohadt nehéz volna Floridában
befogni Magdeburgot. Márpedig mire
mennénk a háromszázhatvan pergéppel,
ha nincs mit betáplálni?
Jericho lehunyta szemét, és Skynner
rákvörös arca jelent meg előtte, fülében
ott mennydörgött a hangja: „Teljesen el
vagy tájolva… Az amerikaiakkal
folytatott tárgyalások tétje… Fel sem
fogod a helyzet komolyságát… ” Most
legalább érti, miért kapta föl úgy a vizet
Skynner. A Cápa létében veszélyezteti
fáradságosan, bürokrácia-tégláról
bürokrácia-téglára összehordott kis
birodalmát. És a kegyelemdöfés nem
Berlinből jön majd. Hanem
Washingtonból.
– Ne értsen félre – mondta éppen
Kramer. – Egy hónapja itt vagyok, és azt
gondolom, amit maguk elértek, az
elképesztő. Zseniális. És a mieink közül
senki nem gondolkodik az irányítás
átvételében. De így nem mehetnek
tovább a dolgok. Nincs elég pergép.
Nincs elég gépírónő. És azok a barakkok.
Jézusom! „Nagyon veszélyes volt a
háború, papa?” „Bizony, kisfiam, majd’
halálra fagytam.” Tudta, hogy egyszer
majdnem megállt az élet, mert az irodák
kifogytak a színes ceruzából? Hogy is
van ez? Emberéletek forognak kockán,
csak mert maguknak nincs elég
ceruzájuk?
Jericho túlságosan fáradt volt a
vitához. Ráadásul eleget tudott, hogy
érzékelje: amit hall, az utolsó szóig igaz.
Eszébe jutott egy másfél évvel azelőtti
éjszaka, mikor megkérték, álljon őrt a
bejáratnál, míg Turing, Welchman és még
néhány nagykutya az egyik emeleti
helyiségben levelet fogalmaz
Churchillnek. Pontosan erről volt szó
akkor is: adminisztrátorhiány,
gépírónőhiány, munkaerő- és
alkatrészhiány a pergépeket előállító
letchworthi üzemben… Amikor Churchill
kézhez kapta a levelet, rettenetes botrány
tört ki, a Downing Street dührohamtól
fuldoklott, karrierek törtek derékba,
hatalmas felbolydulás támadt – volt is
némi javulás, átmenetileg. Bletchley
azonban bélpoklos gyermek volt. Ahogy
falt, úgy nőtt az étvágya. „Nervos belli,
pecuniam infinitam. ” Vagy Baxter
prózaibb megfogalmazásában: végső
soron minden pénzkérdés. A lengyelek
annak idején át kellett hogy adják az
Enigmát a briteknek. Most a britek
kénytelenek megosztozni rajta a
jenkikkel.
– Ez az egész nem rám tartozik. Ki
kell aludnom magam. Kösz a fuvart.
Azzal a kilincsért nyúlt, és Kramer
ezúttal meg sem próbálta visszatartani.
Félig kikászálódott, amikor Kramer
utánaszólt: – Hallottam, hogy az örege
ottmaradt az első világháborúban.
Jericho megdermedt. – Kitől tudja?
– Nem emlékszem. Számít ez?
– Nem. Végül is nem titok. – Jericho
megnyomkodta a homlokát. Pocsék
migrénnek nézett elébe. – Még a
születésem előtt történt. Repesz
sebesítette meg, Ypres környékén. Utána
még élt egy darabig, de már csak
vegetált. Ki sem engedték a kórházból.
Hatéves voltam, amikor meghalt.
– Mivel foglalkozott? Úgy értem,
mielőtt megsebesült?
– Matematikus volt.
Másodpercnyi csend.
– Még látjuk egymást – mondta
Jericho. Kiszállt az autóból.
– Az öcsém az elsők között esett el –
szólalt meg Kramer váratlanul. – A
kereskedelmi flottánál szolgált. Liberty
hajók.
Na persze, gondolta Jericho.
– Nyilván a Cápa-féle első hírzárlat
idején?
– Pontosan. – Kramer egy pillanatra
elszontyolodott, azután mosolyt erőltetett
az arcára. – Maradjunk kapcsolatban,
Tom. Ha bármit tehetek magáért, szóljon.
 Átnyúlt az első ülésen, berántotta az
ajtót. Jericho az út széléről figyelte, amint
fürgén megfordul az autóval. Azután a
kipufogóból láng csapott ki, és Kramer
robogva visszaindult a dombon át a
Parkba. Csak egy piszkosszürke
füstgomoly maradt utána a reggeli
levegőben.


 1

Bletchley vasúti városka. Határában

előbb a London-Skócia fővonal ágazik
ketté, majd az Oxford-Cambridge
szárnyvonal is mellékágakra bomlik,
úgyhogy bárhol álljon is valaki, a
vonatok zaja, a koromszag, az egymásra
zsúfolt háztetők fölé emelkedő füst
látványa elől nincs menekvés. Még a
sorházak többségét is a vasút építtette,
ugyanabból a vörös téglából, mint az
állomást és a gépszíneket, ugyanabban a
sivár, ipari stílusban.
 Az Albion Street-i Commercial
Guesthouse öt perc gyaloglásra volt
Bletchley Parktól, hátsó traktusa a fő
vasútvonalra nézett. Tulajdonosnője, Mrs.
Ethel Armstrong, akárcsak maga a
panzió, erőteljes felépítésű, szigorú, kései
viktoriánus szellemet árasztó ötvenes.
Férjét szívroham ragadta el egy hónappal
a háború kitörését követően, ekkor
alakíttatta kis szállodává négyszintes
házukat. A városka többi hétezer
lakójához hasonlóan nem is sejtette, mi
folyik néhány száz yarddal odébb, a
kastély területén, igaz, nem is érdekelte.
Egy dolog számított: az onnan bezsebelt
haszon. Öt lakójától harmincnyolc
shillinget kért hetenként és fejenként a
szállásért, és – étkezési hozzájárulásként
– a teljes élelmiszerjegy-füzetüket.
Következésképpen 1943 tavaszára ezer
font értékű hadikölcsönkötvényt
halmozott fel, pincéjében pedig annyi
élelmiszert, hogy kisebb boltot nyithatott
volna.
A szoba csütörtöki napon ürült meg,
pénteken már kézhez is kapta a
beszállásolási végzést, mely egy bizonyos
Mr. Thomas Jericho befogadására
szólította fel. Még ugyanaznap reggel
megérkezett az új lakó holmija: két doboz
személyes ingóság és egy ősöreg
drótszamár. A kerékpárt hátratolta a ház
mögé. A ládákat fölcipelte az emeletre.
Az egyik kartondoboz könyvekkel
volt tele. Néhány papírfedelű Agatha
Christie. Egy George Shoobridge Garr
nevezetű alak kétkötetes műve, Az
elméleti és alkalmazott matematika
alapvető eredményeinek szinopszisa
címmel. Valami Principia Mathematica
vagy mi a csuda. Egy füzetke, a címe
gyanúsan németes csengésű –
Komputábilis számok és alkalmazási
lehetőségük az Entscheidungsproblem
megoldásában –, benne dedikáció:
„Nagyrabecsülésem és szeretetem jeléül
Tomnak, Alan.” És további,
matematikával teli kötetek, némelyik
valóságos saláta a sok forgatástól,
könyvjelzők garmadájával telitűzdelve:
busz- és villamosjegyek, egy poháralátét,
sőt még egy lepréselt fűszál is. Utóbbi
egy többszörösen aláhúzott bekezdést
jelölt:

…a valódi matematikát háborús
időkben is bízvást haszonnal
művelhetjük. Amikor a világ
megbolydul, a matematikus páratlan
nyugalomra lelhet mesterségében, lévén,
hogy az minden művészetnél és
tudományágnál távolabb áll a való élettől.

Az már szent igaz, állapította meg a
tulajdonosnő. Becsukta a könyvet, a
gerincére pillantott: Egy matematikus
apológiája, G. H. Hardy, Cambridge
University Press.
A másik dobozban sem akadt sok
érdekesség. Egy viktoriánus metszet a
King’s College kápolnájáról. Egy olcsó
Waralarm vekker, fekete műbőr tokban,
az ébresztő tizenegyre beállítva. Egy
tranzisztoros rádió. Egy négyszögletű
kalap és egy poros köpeny. Egy üveg
tinta. Egy távcső. Egy 1942. december
23-i Times, a keresztrejtvénynél
félbehajtva, a kockákat két különböző
kézírással töltötték ki, az egyik precíz,
bolhabetűs, a másik gömbölydedebb,
valószínűleg valami nőé. A rejtvény
fölött egy sor szám: 1227815. És végül a
doboz legalján egy térkép, amiről
széthajtogatáskor kiderült, hogy nem
Angliát ábrázolja, de még csak nem is
Németországot (ahogy az asszony
titokban remélte), hanem a csillagos
égboltot.
Az asszonyt annyira
elkedvetlenítette a nyomorúságos
kacatkollekció, hogy amikor aznap éjjel
fél egykor kopogtak, és egy északi
akcentussal beszélő kis emberke újabb
két bőröndöt hozott, eszébe sem jutott
kutakodni, csak fogta és az üres szobába
állította őket.
Tulajdonosuk szombat reggel kilenc
órakor érkezett meg. Az időre egész
biztosan emlékszik, magyarázta
szomszédasszonyának, Mrs.
Scratchwoodnak később Mrs. Armstrong:
a rádióban épp vége lett a misének, és
kezdték a híreket. És az új lakó pontosan
úgy festett, ahogy előre elképzelte. Nem
túl magas. Vékony. Beteges, könyvmoly
kinézetű, és úgy fogdosta a karját, mintha
fájlalná. A képe beretválatlan volt és
krétafehér. Jó minőségű, de elhanyagolt
ruha: felöltőjéről hiányzik egy gomb,
vette észre Mrs. Armstrong. A
viselkedése viszont kellemes volt.
Nagyon jól nevelt, halk szavú, kulturált
beszédű. Az asszonynak soha nem volt
gyereke, így fia sem, de ha lett volna, az
is ugyanilyen idős lett volna éppen.
Lényeg a lényeg, ráfért a házi koszt, azt a
vak is láthatta.
Lakbér dolgában Mrs. Armstrong
nem ismert tréfát. Mindig egy hónapra
előre kérte, még odalenn a hallban,
mielőtt megmutatta volna a szobát, majd
rendszerint alkudozás következett, s
végül morogva kiegyezett két hétben. Az
új lakó viszont fizetett, mint a katonatiszt.
Az asszony hét font hat shillinget kért, és
amikor megjátszotta, hogy nem tud
visszaadni nyolc fontból, csak annyit
mondott: – Sebaj, ide tetszik adni később.
– Amikor szállásadónője az
élelmiszerjegy-füzetet hozta szóba,
mélységes meghökkenéssel ránézett, és
azt mondta: – Úgy érti, ezt? – Mrs.
Armstrong míg élt, nem felejtette el.
 – Úgy érti, ezt? – ismételte később
magában álmélkodva. Mint aki először
látott élelmiszerjegyet! Az új lakó a
kezébe nyomta a heti négy uncia vajra,
nyolc uncia szalonnára és tizenkét uncia
cukorra feljogosító barna füzetkét, és azt
mondta: – Úgyse vettem hasznát soha.
Ekkorra Mrs. Armstrong annyira
zavarban volt, hogy jószerivel azt se
tudta, mit csinál. Kötényzsebébe
gyömöszölte a pénzt és az
élelmiszerjegyeket, mielőtt lakója
meggondolná magát, és mutatta az utat az
emeletre.
Ethel Armstrong maga is készséggel
elismerte, hogy a Commercial
Guesthouse ötödik vendégszobája messze
elmarad a többitől. A folyosóvégi
helyiség egy kis lépcsőkanyarulatról
nyílt, egy ágy és egy ruhásszekrény
képezte összes bútorzatát. Annyira
szűkös volt, hogy az ajtaját alig lehetett
kinyitni az ágytól. A koromszeplős,
parányi ablak valóságos sínrengetegre
nézett. A két és fél év során legalább
harminc lakója volt. Senki sem maradt
egy-két hónapnál tovább, olyan is akadt,
aki nem is volt hajlandó nyugovóra térni
benne. Ez a legújabb viszont csak
gubbasztott az ágy szélén, a dobozai meg
bőröndjei között, és kijelentette: –
Nagyon kellemes, Mrs. Armstrong,
nagyon kellemes.
Gyorsan átfutották a házirendet.
Reggeli hét órakor, vacsora este hatkor, a
változó műszakbeosztásban dolgozók
számára hideg élelem a konyhában. Az öt
lakó egyetlen fürdőszobán osztozik, a
folyosó túlsó végén. Fejenként heti egy
kádfürdőre jogosultak, a víz mélysége
nem haladhatja meg az öt hüvelyket
(szint bejelölve a kádzománcon), a
sorrendet maguk között állapítják meg.
Esténként négy darab szenet kap, fűtésre.
A földszinti társalgó kandallójában
pontban este kilencig ég a tűz. A
szobában főzőcskézni, italozni, látogatót
s különösen az ellenkező nem tagjai
közül való személyt – halovány mosoly
Jericho ajkán – fogadni tilos, aki lebukik,
röpül, fennmaradó lakbére visszatartatik.
Mrs. Armstrong kérdésére, hogy
kíváncsi-e még valamire, egy szót sem
szólt, szerencsére, mivel a következő
pillanatban expresszvonat robogott el alig
száz lábra az ablaktól, és a vadul rázkódó
kis szobában Mrs. Armstrong egy
villanásra maga előtt látta a rettenetes
lehetőséget, hogy leszakad alattuk a
padló, s mindketten alázuhannak, le az ő
hálószobájába, onnan meg egyenest a
kamrába, a gondosan felhalmozott és
elrejtett viaszbőrű sonkák és
barackbefőttek Aladdin-barlangjába.
– Hát akkor – szólalt meg, amikor
végre a robaj, ha a ház nem is,
elcsendesedett. – Magára hagyom, hogy
megmerítkezzen kicsit a csendben és a
nyugalomban.
Tom Jericho még percekkel azután
is az ágya szélén üldögélt, hogy
szállásadónőjének léptei elhaltak a
lépcsőn. Akkor levette zakóját és ingét,
és végignézett lüktető alkarján. A
könyöke alatt két véraláfutás sötétlett,
színre is, alakra is akár egy-egy szilva, és
most végre eszébe jutott, kire
emlékeztette mindig Skynner: egy Fane
nevű kollégiumi felügyelőre, aki püspök
fia létére abban lelte örömét, hogy tea
idején elfenekelte nádpálcájával az új
fiúkat szobájában, s aztán még meg is
köszöntette velük.
Reszketni kezdett a hideg szobában,
egészen lúdbőrös lett. Rettenetes
fáradtság fogta el. Kinyitotta egyik
bőröndjét, pizsamát vett elő, gyorsan
átöltözött. Zakóját felakasztotta, és már
azon volt, hogy a többi holmiját is
szétrakja, de végül letett róla. Holnap
reggel talán már nem is lesz
Bletchleyben. Bizony, simított végig az
arcán, kidobott nyolc fontot, több mint
egyheti munkabérét, és nem is biztos,
hogy szüksége lesz a szobára.

A ruhásszekrény megremegett, ahogy
kinyitotta, a drót ruhafogasok mélabús
dallamot csilingeltek. Bentről molyirtó
bűze csapott ki. Jericho sietve belökte a
kartondobozokat, a bőröndöket az ágy alá
suvasztotta. Azután besötétített,
végignyúlt a gidres-gödrös ágybetéten, és
nyakig magára húzta a takarót.
Jericho három éven át este kelt és
reggel feküdt, de igazából soha nem volt
egy éjjeli bagoly. Most, ahogy ott hevert
és a tipikus szombat délelőtti neszeket
hallgatta, valósággal
mozgáskorlátozottnak érezte magát.
Odalent valaki fürdővizet engedett. A
padlástéri víztartály éktelen zajjal ürült
ki, telt meg, közvetlenül Jericho feje
fölött. Amint behunyta szemét, az
Atlanti-óceán térképe jelent meg előtte.
Amikor kinyitotta, elhaladó vonat rázta
meg alatta gyengéden az ágyat, s erről
Claire jutott az eszébe. Az a 15:06-os
személy a londoni Euston Stationről – „a
vonat Willesden, Watford, Apsley,
Berkhamstead, Tring, Cheddington és
Leighton Buzzard állomásokon áll meg,
Bletchley-be érkezik tizenhat óra
tizenkilenc perckor” –, Jericho még most
is kívülről fújta a hangosbemondó
szövegét, maga előtt látta a lányt. Az volt
az első találkozásuk.
Mikor is lehetett, egy héttel a Cápa
megfejtése után? Mindenesetre két
nappal karácsony előtt. Logie-t, őt,
Puckot meg Atwoodot raportra rendelték
a St. James metróállomás melletti
irodaházba, a Broadwayn, ahonnan a
Park munkáját irányították. Maga „C”, a
hírszerzés főnöke méltatta rövidke
beszédben fáradozásaikat. A „korszakos
áttörés” jutalmául, a miniszterelnök
meghagyására, mindannyian acélos
kézszorításban és egy százfontos csekket
tartalmazó borítékban részesültek, utóbbi
a City egy ősöreg és rejtélyes bankjában
vezetett számla terhére volt beváltható.
Később némileg feszélyezetten
elköszöntek egymástól a járdán, és
mindenki ment a maga dolgára – Logie a
Tengernagyi Hivatalba, ebédelni, Puck
találkára, Atwood egy National Portrait
Gallery-beli koncertre, Jericho pedig
vissza a Eustonra, hogy elérje a
Willesden, Watford, Apsley…
személyvonatot Bletchleybe.
Több csekk nemigen lesz, gondolta
most. Churchill még esedeg be is vasalja
rajtuk a pénzét.
Egymillió tonna hajótér. Tízezer
ember. Negyvenhat német tengeralattjáró.
És ez még csak a kezdet.
Minden, az egész háború ezen áll
vagy bukik.
Falnak fordult az ágyon.
Még egy vonat robogott el, és még
egy. Valaki egy újabb kádfürdő
előkészítésébe fogott. A hátsó udvaron,
közvetlenül Jericho ablaka alatt Mrs.
Armstrong átvetette a nappali szőnyegét a
porolón, és olyan ádáz csépelésbe
kezdett, mintha legalábbis egy
lakbérhátralékos lakóját vagy az
Élelmezésügyi Minisztérium minden
lében kanál biztosát ütlegelné.
Jerichót körbeölelte a sötétség.

Az álom emlék, s az emlék is álom
csupán.
Embertömegtől nyüzsgő peron, acél
merevítőoszlopok, repdeső galambrajok a
szutykos üvegkupola alatt. A
hangosbemondó karácsonyi dalokat
recseg. Acélvillódzás, khaki egyenruhák
foltjai.
Málhazsákjuk alatt görnyedő bakák
zárkóznak fel ügetve. Tengerész nyom
csókot piros kalapos, viselős kedvese
arcára, veregeti meg hátsóját. Diákok
indulnak haza karácsonyi szünetre, nyűtt
felöltős ügynökök, két madárcsontú,
aggodalmas anyuka, vacak
szőrmekabátokban, egy magas, szőke nő,
szürke kabátja bokáig ér, elegáns
szabású, a galléron és az ujján fekete
bársony. Békebeli minőség, gondolja
Jericho, ilyet manapság nem kapni…
A nő elsétál a vonatablak előtt, és
Jerichón áramütésszerűen fut át a
felismerés: észrevette, hogy bámulják. Az
órájára pillant, hüvelykjével lecsapja a
fedelet, és amikor újra felnéz, a nő éppen
belép a fülkébe. Minden hely foglalt. A nő
tétovázik. Jericho felpattan, hogy átadja
a helyét. A nő mosolyogva mutatja, hogy
ha szűkösen is, de elfér Jericho és az
ablak között. Jericho bólint, üggyel-bajjal
visszaül.
Ajtók csapódnak szerelvény hosszat,
füttyszó harsan, a vonat megrándul. A
peronról integetők képe összefolyik.
Jericho moccanni is alig tud szorult
helyzetében. A háború előtt ilyesfajta
bizalmas közelségről szó sem lehetett
volna, mostanság viszont, ezeken a
végtelen, nyomorúságos vonatutakon
sokkal inkább egymásra szorulnak férfiak
és nők, és gyakran nemcsak képletesen. A
nő combja olyan erővel préselődik hozzá,
hogy a csontok keménységét is érzi a
puha külső rétegeken át. Válla a vállához
simul. A lábuk is érintkezik. Jericho
bokájához selyemharisnya súrlódik.
Átsugárzik rá a női test melege, illata.
Elnéz a nő mellett, úgy tesz, mintha
csipetnyit is lekötnék az ablakban
elsuhanó csúnyácska házak. A nő sokkal
fiatalabb, mint első pillantásra hitte.
Profilból a szó szokványos értelmében
nem nevezhető szépnek, legfeljebb
érdekesnek, arca erőteljes vonású,
szögletes; „vonzó": ez a helyes kifejezés,
állapítja meg Jericho. Hátrafésült haja
szőke, egészen világos. Jericho mozdulni
próbál, könyöke a nő melléhez ér, majd
elsüllyed szégyenében. Túláradó
mentegetőzésbe kezd, de a nő mintha
észre sem vette volna a dolgot. Egyik
kezében egészen kicsire hajtogatott
Times.
A fülke zsúfolásig van utasokkal.
Katonák fekszenek a padlón, torlaszolják
el a kinti folyosót. Egy őrmester a
légierőtől a csomagrácson szunnyadt el,
málhazsákját magához öleli, mintha
babáját szorongatná. Valaki rákezd a
horkolásra. Olcsó cigaretta és mosdatlan
testek tömény bűze terjeng. Jericho
számára azonban mindez fokozatosan
megszűnik létezni. Kettesben vannak a
ringatózó vonaton. Ahol testük összeér,
Jericho bőre lángol. Lábszárának izmai
görcsösek az erőfeszítéstől, hogy se túl
közel ne merészkedjen, se túlságosan el
ne távolodjon.
Vajon meddig utaznak együtt,
töpreng. Ahányszor a vonat behúz egy kis
állomásra, attól fél, a nő le talál szállni.
De nem: rendületlenül mered újságja
négyszögére. Észak-London kietlen
hátországát kietlen vidéki táj váltja fel,
fagyos, nyáj nélküli mezők, kopasz fák és
kusza élő sövények sötét sávjai, néptelen
bekötőutak és kis falvak meg a
fehérségben maszatfoltként füstölgő
kémények monokróm kaleidoszkópja a
december délutáni szürkületben.
Eltelik egy óra. Éppen maguk
mögött hagyták Leighton Buzzardot, és
legfeljebb öt percre vannak Bletchleytől,
amikor a nő váratlanul azt mondja: –
Német kisváros franciásan vitatja a
hamelniek nézetét.
Jericho nem biztos benne, hogy jól
hallotta, de még abban sem, hogy
egyáltalán hozzá szóltak.
– Pardon?
– Német kisváros franciásan vitatja
a hamelniek nézetét — ismétli a nő
szájbarágósán, mintha valami idiótához
beszélne. –Függőleges hét. Nyolc betű.
– Aha — mondja Jericho. —
Ratisbon.
– Erre meg hogy jött rá? Életemben
nem hallottam róla. — A nő szembefordul
Jerichóval. Arcvonásai nagyok, erősek –
orra késpengeszerű, szája széles —, de
Jerichót a szeme ejti rabul. A szeme
szürke, fagyosszürke, csipetnyi kék nélkül.
Nem galambszürke, állapítja meg később
Jericho, nem is gyöngyszürke. Inkább a
nap előbújtát váró hófelhők szürkéje.
– Duna-parti városka, azt hiszem;
szép székesegyháza van. Nem osztja a
hamelniek nézetét: ez pofonegyszerű.
Hameln – a hamelni patkányfogó –
patkány, vagyis rat. Rat is bad – a
patkány rossz. Ellentéte: a patkány jó –
rat is good. Franciásan: Rat is bon.
Ratisbon.
Nevetni kezd, azután magára
parancsol. Szedd össze magad, gondolja,
heherészel, mint valami félkegyelmű.
– Mindenes. Három betű.
– SSS – vágja rá Jericho.
– Fürge röptű baromi látószerv.
Nyolc betű.
– Ökörszem.
A nő elmosolyodik, fejcsóválva
beírja a megfejtéseket. – Hogy találta ki
ilyen gyorsan?
– Nem nagy dolog. Csak bele kell
helyezkedni a rejtvény készítőjének
gondolkodásmódjába. A barom más
néven ökör. A látószerv a szem. Ha meg
repül is, akkor ökörszem. Megengedi?
Elveszi a nőtől az újságot és a
ceruzát. Agyának egyik fele a
keresztrejtvényt tanulmányozza, a másik a
nőt, aki közben cigarettát vesz elő és
rágyújt, azután őt méregeti, félrebillentett
fejjel. Asszó, kaszárnya, homokfutó… Az
első s egyben utolsó alkalom
kapcsolatukban, amikor Jericho
egyértelműen fölényben érezheti magát, s
mire végzett a harminc meghatározással
és visszaadja az újságot, a vonat egy
kisváros külterületének
nadrágszíjparcellái és magas kéményei
között döcög. A nő tarkója mögött
Jericho megpillantja az ismerős
ruhaszárító állványokat, a légópincéket,
a falatnyi konyhakerteket, a vonatfüst
lepte kis lakóépületeket. Amikor
begördülnek az állomás acélvázas
mennyezete alá, a fülkében egyszerre
besötétedik. – Bletchley! – kiáltja a
kalauz. – Bletchley!
– Sajnos, itt le kell szállnom – szólal
meg Jericho.
– Igen. – A nő elgondolkodva a
megfejtett keresztrejtvényre pillant,
azután mosolyogva ránéz. – Igen. Tudja,
szinte megéreztem.
– Mr. Jericho! – kiáltja valaki. – Mr.
Jericho!
– Mr. Jericho!
 Kinyitotta a szemét. Egy pillanatra
azt sem tudta, hol van. A ruhásszekrény
besurranó tolvajként magasodott fölé a
félhomályban.
– Igen. – Felült az idegen ágyon. –
Parancsoljon, Mrs. Armstrong.
– Negyed hét van, Mr. Jericho. – Az
asszony a lépcső közepéről kiabált
felfelé. – Lejön vacsorázni?
Negyed hét? A szobában majdnem
teljesen sötét volt. Elővette óráját a párna
alól, felpattintotta a fedelét.
Meghökkenve látta, hogy tényleg átaludta
a teljes napot.
– Nagyon kedves, hogy szólt, Mrs.
Armstrong. Köszönöm.
Az álom a sötétbe borult kis
szobánál lényegesen kézzelfoghatóbb,
idegtépően életszerű volt, és amikor
ledobta magáról a takarókat és meztelen
lábbal a jéghideg padlóra lendült, két
világ közötti senki földjén érezte magát.
Az a különös meggyőződése támadt,
hogy míg aludt, Claire éppen róla
merenghetett, az ő tudatalattija pedig
miniatűr rádióvevőként fogta a nő
agyából sugárzott üzenetet. Képtelen ötlet
volt ez egy matematikustól, a ráció
feltétlen hívétől, mégsem tudta kiverni a
fejéből. Előkerítette piperetáskáját, és
kabátot húzott pizsamájára.
Az emeleti fürdőszobából kék
fésülködőköpenyes, papír hajcsavarós
alak viharzott ki. Jericho udvariasan
biccentett, a nő viszont felsikkantott
zavarában, és eliramodott a folyosón.
Jericho megállt a mosdókagylónál,
kirakta tisztálkodóholmiját: darabka
mosószappan, önborotva, féléves
pengével, csutakká koptatott sörtéjű fa
fogkefe, bádogdobozka, az alján némi
rózsaszín fogporral. A csapok kattogtak,
búgtak. Meleg víz nem volt. Jericho tíz
percig kapirgálta az állát, végül úgy
nézett ki, mint akit elevenen megnyúztak.
Az aprócska részletek a háború
ördögének rezidenciái, gondolta,
miközben az arcát nyomkodta a rideg
vászontörülközővel, az ezernyi kisszerű
megaláztatás, a vécépapír, a szappan, a
gyufa, a fürdővíz vagy éppen a tiszta ruha
örökös hiánya. A polgári lakosság
teljesen lerongyolódott. Az emberek
bűzlöttek, ez volt az igazság. A Brit-
szigetek fölött savanykás testszag
párállott.
A földszinti ebédlőben két másik
lakó üldögélt, Miss Jobey és Mr.
Bonnyman. Hármasban beszélgetve
várták, hogy az ennivaló megérkezzen.
Miss Jobey feketében volt, a nyakán
kámea kitűző. Bonnyman penészszín
tweedzakót viselt, szivarzsebében
valóságos tollgyűjtemény, Jericho le
merte volna fogadni, hogy mérnök és a
pergépek fejlesztésén dolgozik. Feltárult
a konyhaajtó, Mrs. Armstrong behozta a
vacsorát.
– Kezdődik – suttogta Bonnyman. –
Kapaszkodjon meg, öregfiú.
– Nehogy megint felhúzd, Arthur –
szólt rá Miss Jobey, és játékosan
belecsípett a karjába. Bonnyman keze
eltűnt az asztal alatt, és megszorította a
lány térdét. Jericho mindhármuknak vizet
töltött, és úgy tett, mintha semmit nem
vett volna észre.
– Krumplikrokett – jelentette be
Mrs. Armstrong dacosan. – És szaft.
Mindhárman a gőzölgő tányérokra
néztek.
– Nagyon… ööö… táplálónak tűnik
– mondta végül Jericho.
Csendben költötték el a főfogást.
Desszertnek főtt almából készült
pudingot kaptak. Amikor ezt is
eltüntették, Bonnyman pipára gyújtott, és
közölte, hogy lévén szombat este, Miss
Jobey és ő átrándulnak a Buckingham
Road-i Nyolcharangba.
– Természetesen magát is szívesen
látjuk – mondta Jerichónak cseppet sem
hívogató hangsúllyal. – Tervezett valamit
ma estére?
– Nagyon kedves, de tényleg vannak
terveim. Pontosabban van; egyvalami.
Miután a párocska fölkerekedett,
Jericho segített leszedni Mrs.
Armstrongnak, azután kiment a hátsó
udvarra, hogy előkészítse a kerékpárját.
Majdnem teljesen sötét volt, a csípős
levegő hajnalra fagyot ígért. Jericho
mindkét lámpát működőképesnek találta.
Megtisztogatta a sárhányó előírásos fehér
sávját, pumpált kicsit a gumikba.
Nyolc órára már fenn is volt a
szobájában. Fél tízkor Mrs. Armstrong
éppen le akarta tenni a kötését, hogy
megy aludni, amikor lépteket hallott a
lépcső felől. Résnyire nyitotta az ajtót, és
még éppen elcsípte Jericho alakját, amint
végigsiet az előtéren s belevész az éj
sötétjébe.
 2

A hold kék világú lámpásként dacolt az

elsötétítéssel a fagyos mezők fölött, nem
is igen kellett több fény a
kerékpározáshoz. Bletchleyből kifelé, az
emelkedőn, Jericho felállt a nyeregben, és
ide-oda billegve, keményen taposta a
pedált, éles körvonalú árnyéka egy
lépéssel előtte suhant az aszfalton.
Bevetésről hazatérő bombázó dongott a
távolban.
Az út mindjobban kisimult, Jericho
visszaült a nyeregre. Akármennyit
vesződött is a pumpálással, a gumi lapos
maradt, a lánc és a kerekek olajért
kiáltottak. A kerekezés fáradságos volt,
de Jericho nem bánta. A tettek mezejére
lépett, csak ez számított. Pontosan, mint a
desifrírozásban. Akármilyen reménytelen
is egy helyzet, valamit mindig csinálni
kell. Nincs az a kriptogram, mondogatta
Alan Turing annak idején, amit tétlen
bámészkodással fejtettek volna meg.
Jó két mérföldet tett meg Shenley
Brook End felé a lankásan emelkedő
országúton. Shenley faluszámba is alig
ment, tucatnyi házát főként gazdálkodók
lakták. A házak kis völgyteknőben bújtak
meg, Jericho csak abból vette észre
közelségüket, hogy egy kanyar után
füstszag csapta meg az orrát.
A falu határában rés nyílt a bal oldali
galagonyasövényen: keréknyomok
szabdalta szekérút tért le egy magányos
házikóhoz. Alighogy a földútra
kanyarodott, Jericho nagy farolással
lefékezett. Valószínűtlenül hatalmas fehér
bagoly kapott szárnyra egy közeli fáról, s
libbent át a mező fölött nesztelenül.
Jericho a ház felé pillantott. Csak a
képzelete játszik vele, vagy tényleg fény
dereng a földszinti ablakban? Leszállt, s a
biciklit tolva folytatta útját a ház felé.
Csodálatos nyugalom szállta meg. A
zsúptető fölött egy nagyváros fényeiként
ragyogtak a csillagképek – az Ursa Minor
és a Sarkcsillag, a Pegasus és a Cepheus,
a Cassiopeia kilapított M betűje a
Tejúttal. Semmilyen földi fény nem
gyengítette ragyogásukat. Legalább ennyi
haszna legyen az elsötétítésnek, gondolta
Jericho, visszakaptuk a csillagokat.
A vaskos, vasalt ajtón kopogtatva
olyan érzése támadt, mintha tömör
kőtömböt ütögetne. Fél perc múltán újra
próbálkozott.
– Claire? – kiáltotta. – Claire?
Néma csend, azután: – Ki van ott?
– Tom.
Jericho mély lélegzetet vett,
nekikészült, mint aki ütést vár
valahonnan. A kilincs lenyomódott, a
résnyire nyíló ajtóban sötét hajú,
Jerichóval egyforma termetű, harmincas
nő jelent meg. Vastag nagykabátot viselt,
az orrán kerek lencséjű szemüveg, a
kezében imakönyv.
– Igen?
Jerichónak egy pillanatra elakadt a
szava. – Elnézést – mondta aztán. –
Claire-hez jöttem.
– Claire nincs itthon.
– Nincs itthon? – ismételte Jericho
elszontyolodva. Közben eszébe jutott,
hogy Claire annak idején egy Hester
Wallace nevű nővel lakott együtt („a 6-os
barakkban dolgozik, ennivaló kis nő"),
akiről azonban ő mostanra teljesen
megfeledkezett. Ennivalóbb lakótársat is
el tudott volna képzelni. A nő vékony
arcát hosszú, késpengeszerű orr osztotta
ketté. Hátrahúzott haj, mogorva
homlokráncolás. – Tom Jerichónak
hívnak. – Néma csend. – Claire esetleg
nem beszélt rólam?
– Meg fogom mondani neki, hogy
kereste.
– Sokára jön vissza?
– Ne haragudjon, de fogalmam
sincs.
És már csukta is be az ajtót. Jericho
befeszítette lábát a résbe. – Nézze,
tudom, hogy rettenetes faragatlanságnak
tűnik, de nem várhatnám meg Claire-t
esetleg odabent?
A nő előbb a lábára pillantott, azután
az arcára. – Attól tartok, nem. Jó éjszakát,
Mr. Jericho – mondta végül, és meglepő
erővel becsapta az ajtót.
Jericho hátralépett. Ezzel a
lehetőséggel nem számolt. Az órájára
pillantott. Tizenegy múlt. Ahogy
visszafelé tolta a kerékpárját, mielőtt
kiért volna az országútra, meggondolta
magát, és balra indult a galagonyasövény
mentén. Elfektette a biciklit, és
behúzódott az árnyékba.
Jó tíz perc múlva ajtó nyílt és
csukódott, valaki csörgő-csattogó biciklit
tolt a kövezett ösvényen. Jericho sejtése
beigazolódott: Miss Wallace azért volt
utcai ruhában, mert már az éjszakai
műszakhoz készülődött. Sárga fénypont
gyúlt, kis ideig jobbra-balra ingadozott,
majd döcögve Jericho felé indult. Hester
Wallace jó öt lépésre tőle haladt el a
holdfényben, térde fel-alá járt, könyöke
kitolva, peckesen, mint valami
huszártiszté. Az országútra érve megállt,
fényvisszaverő szalagot húzott a karjára.
Jericho beljebb húzódott a sövény alá. Fél
perccel később a nőnek nyoma sem volt.
Jericho még jó negyedórát várt, hátha
visszajön valamiért, azután a ház felé
indult.
Az ajtóhoz egyetlenegy kulcs volt,
hatalmas, cikornyás jószág, mint valami
katedrálisé, egy darab pala alatt tartották,
idézte eszébe Jericho, az egyik
virágcserép mögött. Az ajtó megdagadt a
nyirkos levegőben; amikor Jericho
nekiveselkedett, hogy kinyissa, sarka
hosszú félkört karcolt az előtér kövezett
padlóján. Jericho visszatette a kulcsot, és
becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt
villanyt gyújtott.
Egyetlenegyszer járt itt korábban,
igaz, sok emlékeznivaló nem is volt a
házban. A földszinten két helyiség, a
gerendás, alacsony mennyezetű nappali
és szemközt a konyha. Bal felől keskeny
lépcső, a tetején parányi előtérből nyíltak
a hálószobák: Claire-é az országútra
nézett, Hesteré hátra. A mellékhelyiség a
hátsó ajtó mellett, a földszinten, a
konyhából lehetett megközelíteni.
Fürdőszoba nem volt. Fürdéskor
becipelték a konyha melletti fészerből a
horganyzott kádat, és a kandallóhoz
állították.
Az egész ház hideg volt, és zsúfolt
és dohos. Jericho nem is értette, hogy
ragadt meg itt Claire.
– Ugyan, szívem, még mindig sokkal
jobb, mintha valami vén hárpia
parancsolgat az embernek…
Jericho lépett néhányat a kopott
szőnyegen, azután megtorpant. Kezdte
kínosan érezni magát. Bármerre nézett,
minden arról tanúskodott – a szedett-
vedett kék-fehér porcelán étkészlet az
üveges szekrényben, a nárciszokkal teli
váza, a Vogue háború előtti számainak
halma, de még a bútorok elrendezése is
(két karosszék és egy kanapé a kandalló
kényelmes közelségében) –, hogy az élet
nélküle is zavartalanul folyt tovább. Az
utolsó kis lakberendezési semmiség is
megtervezettnek, jelentőségteljesnek tűnt.
Semmi keresnivalója itt.
Nem sokon múlt, hogy odébb nem
állt abban a szent pillanatban. Egyedül az
a kissé szánalmas felismerés tartotta
vissza, hogy úgysincs különösebb úti
célja. Hová is mehetne? A Parkba? Az
Albion Streetre? A King’s College-ba?
Egyszerre zsákutcákkal teli labirintusnak
érezte életét.
Akkor már inkább kitart itt,
semhogy megint megfutamodjon,
döntötte el. Claire-nek hamarosan meg
kell érkeznie.
Csak ne lett volna olyan átkozott
hideg! Csontig fagyott. Fejét kapkodva
járkált a súlyos gerendák alatt a zsúfolt
helyiségben. A kandallóban fehér hamu
és üszkös fadarabkák. Leült az egyik
karosszékbe, azután kipróbálta a másikat,
az ajtóval szemközt. Tőle jobbra a
kanapé. Cafrangos rózsaszín
selyemhuzat, löttyedt, tollat hullató
párnák. A rugók rég felmondták a
szolgálatot, az ember kis híján a padlón
találta magát, ha leült, alig lehetett
felkászálódni róla. Jericho jól emlékezett
a kanapéra, s most úgy meredt rá
hosszan, mint egy katona a
végérvényesen elveszített csata
színhelyére.

Együtt szállnak le a vonatról,
nekivágnak a gyalogútnak, a Park felé.
Balra egy felszántott futballpálya:
beültették az Áss a győzelemért
hadimozgalom jegyében. Jobbra kerítés,
a túloldalon földre lapuló épületek
ismerős csoportja, a hidegben léptüket
szaporázó emberek. A ködös, nyers
decemberi délután szürkületbe komorul.
A születésnapját megünnepelni ment
föl Londonba, mondja a lány. Jericho
hány évesnek nézi?
Sejtelme sincs. Mondjuk tizennyolc?
Húsz, vágja rá diadalmasan a lány,
vén csont már. És Jericho mit keresett a
városban?
Jericho természetesen nem árulhatja
el. Hivatalos ügy, mondja. Hivatalos ügy.
Elnézést, mondja a lány, nem lett
volna szabad kíváncsiskodnia. Még
mindig nem megy neki igazán ez a „csak
annyit tudj, amennyit tudnod kell” dolog.
Három hónapja dolgozik a Parkban, és ki
nem állhatja. Az apja tisztviselő a
Külügyminisztériumban, azért protezsálta
be ide, hogy jobban a körmére tudjon
nézni. És mióta van itt Jericho?
Három éve, mondja Jericho, de ne
aggódjon, idővel meg lehet szokni.
Aha, mondja a lány, ő könnyen
beszél, nyilván valami érdekes munkával
foglalkozik.
Nem igazán, mondja Jericho, aztán,
hogy ne tűnjön unalmas fráternak,
hozzáteszi: „Azért nem panaszkodom.”
Igazából meglehetősen nehezére esik
a maga részéről fenntartani a
beszélgetést. Az is éppen eléggé lefoglalja
a figyelmét, hogy a lány oldalán lépdel.
Elhallgatnak.
A kapu mellett falragasz hirdeti:
Bach Musikalisches Opfer, a Park saját
zenetársulatának előadásában. Oda
nézzen, sikkant a lány, Bach a
kedvencem. Az övé is, válaszolja őszinte
lelkesedéssel Jericho. A közös téma
fölötti megkönnyebbülésében hosszas
fejtegetésbe kezd a Musikalisches Opfer
hatszólamú fúgájáról, melyet Bach
állítólag Nagy Frigyes kedvéért
rögtönzött, olyasfajta fegyvertényként,
mintha valaki hatvantáblás vakszimultánt
ad, s valamennyi partiban győzelmet
arat. A lány bizonyára hallotta, hogy a
dedikáció – Regis Iussu Cantio et Reliqua
Canonica Arte Resoluta – kezdőbetűiből
érdekes módon a RICERCAR, „keresni”
akrosztichon olvasható össze.
Nem, veszi tudomásul megütközve, a
lány erről nem hallott.
 Egyre elkeseredettebb monológja
egészen a barakkokig kitart, ott
mindketten megállnak, és némi újabb
feszélyezett hallgatás után bemutatkoznak
egymásnak. A lány a kezét nyújtja,
kézfogása meleg és határozott, tövig,
szinte véresre lerágott körme viszont
szörnyű látvány. Romillynek hívják.
Claire Romillynek. Kellemes csengésű
név. Claire Romilly. Jericho boldog
karácsonyt kíván, és már menne is, de a
lány utánaszól. Reméli, nem veszi
tolakodásnak, de nincs kedve vele tartani
a Bach-koncertre?
Hát igazán, nem is tudja…
A lány a Times keresztrejtvénye fölé
körmöli az időpontot –12. 21., 8.15 –, és
Jericho kezébe nyomja az újságot. A
jegyeket majd ő megveszi. Ott
találkoznak.
Kérem, ne utasítson vissza.
Azzal eltűnik, mielőtt Jericho valami
ürüggyel kimenthetné magát.
Jericho 21-én este dolgozik, nem ér
rá, de fogalma sincs, hol érhetné utol a
lányt, hogy ezt közölje vele. Egyébként
kifejezett vágyat érez, hogy elmenjen.
Úgyhogy behajtja Arthur de Brooke-on
régi tartozását, és 21-én este ott
szobrozik a nagyterem bejáratánál, és
csak vár és vár és vár. Végül miután
mindenki bement és már éppen feladni
készül a várakozást, a lány futva
előbukkan a sötétből, arcán bocsánatkérő
mosoly.
A koncert várakozáson felül sikerül.
A kvintett valamennyi tagja hivatásos
zenész volt, mielőtt a Parkban munkába
állt. A csembalista játéka különösen
kiemelkedő. A hölgyek estélyi ruhában, a
férfiak öltönyösen élvezik a muzsikát.
Jericho emlékezetében először a háború
hirtelen végtelenül távolinak tűnik. A
harmadik kánon („per Motum
contrarium”) hangjai még a levegőben
rezegnek, amikor megkockáztat egy
oldalpillantást, és azt találja, hogy Claire
is őt nézi. A lány megérinti a karját, és
mire a negyedik kánon („per
Augmentationem, contrario Motu”)
felcsendül, Jericho elveszett.
Koncert után azonnal vissza kell
induljon a barakkba: éjfélre ígérkezett.
Szegény Mr. Jericho, mondja a lány, kész
Hamupipőke… Viszont éppen az ő
javaslatára a következő heti Chopin-
koncertet is meghallgatják, előadás után
pedig felsétálnak a dombra, és kakaót
isznak az állomás büféjében.
Szóval, mondja a lány, amikor
Jericho, kezében két csésze barna habbal,
visszaér a pulttól, mennyit szabad tudnom
magáról?
Rólam? Ó, én nagyon unalmas alak
vagyok.
Szerintem egyáltalán nem unalmas,
sőt. Azt pletykálják, hogy maga nagyon
okos. Rágyújt, Jericho pedig újra
megcsodálja a sajátos módot, ahogy
előbb lenyeli, majd a fejét hátrahajtva
kiengedi az orrán a beszívott füstöt.
Valami új divat volna, tűnődik el. Nyilván
házasember, mondja a lány.
A kakaó cigányútra megy, Jericho
kis híján megfullad. Magasságos ég,
dehogy, úgy értem, hová gondol…
 Menyasszony? Barátnő?
Maga játszik velem. Zsebkendőt vesz
elő, megtörli az állát.
Testvére van?
Nem, nincs.
Szülők? Szülei csak vannak.
Csak egyikük él.
Mint nálam, mondja a lány. Anyám
már meghalt.
Rettenetes lehet. Igazán nagyon
sajnálom. Az én anyám, istennek hála,
nagyon is eleven.
És így tovább, Jericho átadja magát
a feltárulkozás újszerű gyönyörűségének.
A szürke szempár egyfolytában az arcára
tapad. A tovapöfógő vonatok után
koromszagú meleg levegő marad vissza.
Utasok jönnek-mennek. „Minket
holdfényben sem ér nagy kár”, búgja egy
énekes a rádión a sarokban, „nekünk a
hadisötét nem derogál…” Jericho azon
kapja magát, hogy olyasmikről beszél a
lánynak, amikről azelőtt senkinek, apja
haláláról és anyja második házasságáról,
üzletember nevelőapjáról, akit ki nem
állhat, arról, hogy hogyan fedezte fel
magának a csillagászatot, majd később a
matematikát…
És ez a mostani munkája boldoggá
teszi?
Boldoggá? Jericho kezeit a csészén
melengetve latolgatja a választ. Nem, azt
nem mondaná. Ahhoz túlságosan idegölő,
néha egyenesen ijesztő.
Ijesztő? A tágra nyílt szempár még
jobban elkerekedik a kíváncsiságtól. Mi
olyan ijesztő benne?
Hogy mi minden történhet… (Mit
hősködsz, szól magára, hagyd abba.)
Hogy mi minden történhet, ha az ember
elhibáz valamit.
A lány újabb cigarettára gyújt.
Maga, ugye, a 8-as barakkban van? A
haditengerészeti részlegnél?
Ez kijózanítja Jerichót. Gyorsan
körbepillant. A szomszéd asztalnál egy
másik pár pusmog kéz a kézben. Odébb
négy repülős veri a blattot. Zsíros
kötényű pincér csüszköl a pult mögött.
Látszólag senki sem hallott semmit.
Igaz is, mondja Jericho derűsen, azt
hiszem, ideje visszamennem.
A Church Green Road és a Wilton
Avenne sarkára érve a lány sietős csókot
nyom az arcára.
A következő héten Schumann a
program, utána vese-velőt és lángoló
palacsintát esznek a Bletchley Road-i
British Restaurantban („kétfogásos
vacsora mindössze tizenegy penny ért”),
s ezúttal a lányon a feltárulkozás sora.
Anyja halálakor hatéves volt, mondja,
apja nagykövetségről nagykövetségre
hurcolta magával. A családot egy sor
dada és nevelőnő jelentette számára. De
legalább ragadt rá némi nyelvtudás.
Segédszolgálatosnak akart jelentkezni, de
az apja hallani sem akart róla.
Jericho megkérdezi, milyen volt
Londonban a Blitz alatt.
Ó, kifejezetten mókás. Kismillió
szórakozóhely: a Milroy, a Négyszáz,
egyfajta elkeseredett vidámság.
Mindenkinek meg kellene tanulnia: élj a
pillanatnak! Nem gondolja?
Amikor búcsúzásul megcsókolja
Jerichót, ajka egyik felől, hűvös keze
másik felől tapad az arcára.
Visszatekintve nagyjából ekkortól,
január közepétől kellett volna Jerichónak
felfigyelnie a tünetekre, ekkor inog meg
lelki egyensúlya. Reggeli ébredéskor
jámbor eufória hatja át. Fütyörészve
bukik be a barakkba. Két műszak közt
kenyeret visz magával kacsaeledelnek, és
hosszú sétákat tesz a tó körül – csak a
testmozgás kedvéért, bizonygatja
magának, de valójában a lány arcát
keresi az idegen arcok között, és kétszer
meg is látja, egyszer a lány is őt, és int
neki.
A lány ragaszkodik hozzá, hogy
negyedik találkozásukon (ötödik, ha a
vonatbeli megismerkedést is figyelembe
vesszük) valami egész mást csináljanak,
úgyhogy elmennek a High Street-i megyei
filmszínházba, hogy megnézzék Noël
Coward új filmjét.
Komolyan mondod, hogy még soha
nem voltál itt?
Jegyért állnak sorban. A filmet még
csak második napja adják, a sor egészen
az Aylesbury Streetig nyúlik.
Hogy őszinte legyek, nem, még soha.
Atyaisten, Tom, micsoda drágalátos,
fura vén csont vagy te. Engem megölne
az unalom Bletchleyben, ha még moziba
se mehetnék.
Hátul ülnek, a lány Jerichóba karol.
A fejük fölött, a magasban kék és szürke
fény kévék villóznak a füstös, poros
levegőben. Mellettük egy párocska
nyalja-falja egymást. Egy nő kuncog.
Harsonaszó jelzi a híradó kezdetét, a
vásznon német hadifoglyok vánszorognak
a hómezőn végeláthatatlan sorokban,
közben a narrátor izgatott hangon
ecseteli a Vörös Hadsereg keleti
hadszíntéren aratott sorsdöntő
győzelmeit. Sztálin jelenik meg,
kitüntetéseket oszt, harsány taps. Valaki
elkiáltja magát a nézőtéren: háromszoros
hurrá Uncle Joe-nak! A fények kigyúlnak,
majd újra elhalványulnak, Claire
megszorítja Jericho karját. Kezdődik a
főfilm, Igaz történet egy tengerjáró
hajóról, a valószínűtlenül jóvágású
kapitány szerepében Noël Coward. A
feszültség nőttön nő. „Hajónk lángokban
áll, pozíciónk… Far felől torpedó közelít,
uram… Folytassák a tüzelést…” A
tengeri csata tetőpontján Jericho
körbepillant az elragadtatott arcokon a
celluloid-robbanások visszfényében, és
rádöbben, hogy mindebben neki is
szerepe van, távoli, ám annál fontosabb
szerep, melyről senkinek nincs tudomása,
és nem is lesz soha… A végfőcím után a
himnusz árad a hangszórókból, és a
közönség egy emberként emelkedik fel,
sokan annyira a film hatása alá kerültek,
hogy énekelni kezdenek.
Jerichóék a mozi melletti kis
utcában hagyták kerékpárjaikat. Néhány
lépéssel odébb idomtalan alak himbálózik
a falnak súrlódva. Közelebb érve látják,
hogy egy katona az meg egy lány. A
katona kincstári nagykabátjába burkolt
lány háta a téglafalnak vetve. Vackán
gubbasztó állatként mered rájuk fehér
arcával a sötétből. Az ütemes mozgás
abbamarad, majd amikor Jericho és
Claire megkerítik kerékpárjaikat,
újrakezdődik.
Micsoda különös viselkedés, bukik ki
Jerichóból. Legnagyobb meglepetésére
Claire nevetésben tör ki.
Mi az?
Semmi, mondja a lány.
A járdán álldogálnak, a
kerékpárokat támasztva, és várják, hogy
egy leárnyékolt fényszórós katonai
teherautó elhaladjon az úton. Az autó
recsegő-ropogó sebességváltóval húz el
észak felé a Watling Streeten. A lány
abbahagyja a nevetést.
El kell jönnöd, hogy megnézd, hol
lakom, mondja szinte kérdésként.
Egyáltalán nincs is késő. Úgy szeretném
megmutatni neked a kis házikómat, Tom.
Jerichónak egyetlen kifogás sem jut
az eszébe, nem is nagyon töri a fejét.
A lány mutatja az utat át a városon,
el a Park mellett. Negyedórán át
szótlanul kerekeznek, mikor érnek már
oda, kezd elégedetlenkedni Jericho. Aztán
zötyögve nekivágnak a házhoz vezető
szekérútnak, és a lány hátraszól a válla
fölött, hát nem tündéri kis fészek?
Rakhatták volna az úthoz közelebb
is.
Ne utálatoskodj, mondja a lány, és
úgy tesz, mintha megsértődött volna.
Elmeséli Jerichónak, hogyan akadt a
lakatlan épületre, hogyan vette rá a
tulajdonost, egy falusi gazdát, hogy adja
ki neki. Odabent divatjamúlt, kopott
bútorzat, a lány egy nagynénje
kensingtoni házából mentette ki, melyet a
Blitz kezdetekor lezártak s azóta sem
nyitottak meg.
A lépcső olyan rémesen nyikorog,
hogy Jericho arra gondol, talán meg sem
bírja kettejüket. A ház egy romhalmaz, és
jéghideg. Es ez itt a hálószobám, mondja
a lány, és Jericho követi a békebeli
selymekkel, szőrmékkel és tollboákkal
megtömött, rózsaszín-bézs szobába, mely
alig nagyobb egy jókora öltözőfülkénél.
Cipője alatt hatalmasat roppan egy
kilazult padlódeszka. Tekintete képtelen
befogadni az ezernyi részletet, a rengeteg
kalapdoboz, cipősdoboz, ékszer és
szépítőszeres üvegcse látványát… A lány
kibújik kabátjából, eldobja magát az
ágyon, majd felkönyököl, és lerúgja
cipőjét. Mintha mulatna magában
valamin.
És ez itt? Jericho kihátrál a
felfordulásból, s a kis lépcsőpihenő
túloldalán lévő ajtóra mered.
Az, ja, az Hester szobája, kiált ki a
lány.
Hesteré?
Valami aktakukac kiszimatolta, hol
lakom, és közölte, hogy az egyik
hálószobába be kell fogadjak valakit. Így
került ide Hester. A 6-os barakkban
dolgozik. Ennivaló kis nő, tényleg. Azt
hiszem, kicsit belém van zúgva. Nézz csak
körül nyugodtan. Nem fog megharagudni
érte.
Jericho kopogtat, néma csend,
benyit. Parányinak parányi ez is, de
hangulata spártai. Mint egy
kolostorcella, olyan: egy rézgombos ágy,
egy mosdóállvány, rajta kancsó és
mosdótál, az egyik széken könyvek.
Ableman Német nyelvtan-a. Jericho
felüti. „Der Rhein ist etwas langer als die
Elbe”, olvassa. A Rajna valamivel
hosszabb az Elbánál. A háta mögött
újabb padlódeszka-üdvlövés, Claire
kikapja kezéből a könyvet.
Ne kutakodj, édesem. Nem illik.
Gyere, begyújtunk odalenn, és iszunk
valamit.
A földszinten Jericho térdre
ereszkedik a kandalló előtt, gombócot
gyúr egy régi Times lapjaiból. Gyújtást
halmoz rá, meg néhány fahasábot, azután
meggyújtja a papírt. A kémény farkaséhes
morajjal szippantja föl a füstöt.
Hiszen te még a kabátodat sem
vetted le.
Jericho fölkel, a kezét porolgatva a
lányhoz fordul. Szürke szoknya,
tengerészkék kasmírpulóver, egysoros
gyöngy füzér a tejfehér nyakon – a
felsőosztálybeli angol nők egyenöltözéke,
mióta világ a világ. Claire furcsamód
végtelenül fiatalnak és végtelenül érettnek
is tűnik egyazon pillanatban.
Gyere csak ide. Majd én.
Leteszi a poharakat, gombolgatni
kezdi Jericho kabátját.
Ne mondd nekem, Tom, suttogja, ne
mondd nekem, hogy tényleg nem tudtad,
mit művelnek azok ketten a mozi mögött.
Cipő nélkül is olyan magas, mint
Jericho.
Hogyne tudtam volna…
A londoni lányok újabban „falazás"-
nak mondják az ilyesmit. Állítólag így
nem eshet teherbe az ember. Szerinted?
Jericho ösztönös mozdulattal a lány
köré vonja a kabátot. Összeölelkeznek.
 3

A fészkes fekete fenébe.

Jericho kipattant a karosszékből, az
emlékkép alakjai szétszóródtak,
darabokra zúzódtak a hideg kőpadlón.
Párszor körbekerült a kis nappaliban,
azután átment a konyhába. Makulátlan
tisztaság, rend, a padló felsöpörve. Hester
műve nyilván, gondolta, nem Claire-é. A
tűzhelyben alig pislákolt a tűz, éppen
csak langyosnak találta, mégis ellenállt a
kísértésnek, hogy egy marék szenet
dobjon rá. Háromnegyed egy. Miért nem
jön már Claire? Jericho visszaténfergett a
nappaliba, tétován megállt a lépcső
aljában, fölfelé indult. A hámló vakolat
nyirkosnak tűnt az ujja alatt. Úgy döntött,
először Hester szobájában próbál
szerencsét. Mindent ugyanúgy talált, mint
hat héttel korábban. Mértéktartó ízlést
sugárzó cipő az ágy mellett. Sötét
ruhákkal teli ruhásszekrény. Ugyanaz a
német nyelvkönyv. „An seinen Ufern sind
Berge, Felsen und malerische Schlosser
aus ältesten Zeiten.” Partjain hegyek,
sziklák és letűnt korokat idéző festői
kastélyok. Becsukta a könyvet, kiment a
lépcsőpihenőre.
Következzék hát, utolsóként, Claire
szobája.
Pontosan tudta, mit fog tenni,
jóllehet lelkiismerete elhibázottnak, józan
esze pedig őrültségnek találta tervét.
Mindezt, elvileg, maga sem vitatta. Jó
diákként megtanulta Aiszóposztól, hogy
„ki hallgatózik, jót magáról sose hall”, de
hát mikor tartottak vissza bárkit bármitől
erényes hegyibeszédek, gondolta
fiókhúzkodás közben. Egy levél, egy
napló, egy papírra vetett üzenet – bármi
felnyithatja a szemét, megmagyarázhatja,
hogy miért. Látnia kell, látnia kell, még
akkor is, ha a bizonyítéktól szemernyi
megnyugvást sem remélhet. Hol lófrálhat
ilyenkor? Találkája volna? Lehet, hogy
éppen azt műveli, amit a londoni lányok
újabban csak „falazásának hívnak?
Jerichót váratlan dühroham fogta el,
betörőként rontott át a kis szobán,
fiókokat rángatott ki, fordított fel,
ékszereket, bizsukat söpört le a polcokról,
a padlóra dobálta a lány ruháit, feldúlta
ágyát, még az ágybetétet is félrerántotta.
A szobában por és illatszer és struccpihe
felhői kavarogtak.
Tíz perc múltán bemászott az egyik
sarokba, és a selymek és szőrmék
kupacára hajtotta fejét.
„Te egy roncs vagy", mondta
Skynner. „Cafatokban lógnak az idegeid.
Szépen leszerepeltél. Keress magadnak
valakit, aki inkább hozzád való, mint az a
személy, akivel találkozgattál.”
Skynner tehát tudott Claire-ről, és
úgy tűnik, Logie előtt sem volt
ismeretlen. Hogy is nevezte? „A szőke
jéghegy.” Lehet, hogy a többiek is tudtak
róla? Puck, Atwood, Baxter, mindenki?
Egyszerre mehetnékje lett,
menekülnie kellett a lány parfümjének
illata, ruhái látványa elől.
És éppen ez vezette el a
megoldáshoz, mert csak odakint a
lépcsőpihenőn, szemét lehunyva, hátát a
falnak vetve döbbent rá, hogy mi az, ami
elkerülte a figyelmét.
Lassú, céltudatos léptekkel
visszasétált a szobába. Néma csend.
Átlépett a küszöbön. Ismét csak csend.
Letérdelt. A padlódeszkákat a kensingtoni
nagynéni egyik foltos, ízlésesen kopottas
perzsaszőnyege fedte. Kétszer két yardos
ha volt. Jericho felcsavarta és az ágyra
fektette. 
A megvetemedett, simára kopott
padlódeszkákat kétszáz éve érintetlen,
rozsdás szögek tartották a helyükön – egy
félméteres darabkát kivéve, ahol a
deszkát négy újdonatúj, csillogó-villogó
csavar fogta le. Jericho diadalittasan a
padlóra csapott tenyerével.
Kívánja felhívni a figyelmemet még
valamire, Mr. Jericho?
A nyikorgó padlódeszka különös
esetére.
De hiszen a padlódeszka nem is
nyikorgott.
Éppen ez volt benne a különös.
A hálószobai összevisszaságban nem
látott alkalmas eszközt. A konyhában
talált egy kést, a kagylónyélen „R”
bevésés. Valósággal átszökellt vele a
nappalin. A késhegy éppen beleillett a
csavarfej hornyába, a csavar könnyedén
elfordult, és már kint is volt, mint a
parancsolat. A másik három
nemkülönben. A padlódeszka alatt némi
lószőr s a földszinti mennyezet
gipszvakolata. Az üreg arasznyi mély
lehetett. Jericho kibújt kabátjából és
zakójából, feltűrte ingujját. Aztán az
oldalára hengeredett, és benyúlt az
üregbe. Eleinte csak maroknyi
szemétcsomók akadtak a kezébe,
vakolatdarabok, téglatörmelék főként, de
ő rendületlenül kutatott tovább, míg
végül elégedett kiáltással nyugtázta, hogy
ujja papírt tapintott az üreg mélyén.

Mindent visszarakott a helyére, már
amennyire tőle telt. A ruhákat
visszaaggatta a gerendákra, a fehérneműt
és a sálakat újra a fiókokba halmozta, a
fiókokat becsúsztatta a
mahagónikomódba. A bizsuk egy részét
bőrtartójukba dobálta, a maradékot
művészien elrendezte a polcokon,
akárcsak a lány – többnyire üres –
üvegcséit és dobozkáit.
Mindezt gépiesen végezte, mint
valami robot. 
Újra bevetette az ágyat, fölrázva és
elsimítva a paplant, hálóként libbentve
fölé a csipke ágytakarót. Azután leült a
matrac szélére, és szemügyre vette a
szobát. Nem is rossz. Persze amint a lány
keresgélni kezdi a dolgait, rájön, hogy
valaki kutakodott a szobájában, első
pillantásra azonban minden
háborítatlannak tűnt – már azt leszámítva,
hogy Jericho egyelőre nem tudta, mi
legyen a rejteküreggel. Minden attól
függött, visszateszi vagy sem a
lehallgatott táviratokat. Előhúzta őket az
ágy alól egy alaposabb
szemrevételezésre.
 Négy darab A/4-es géppapír volt az
egész. Jericho a fény felé emelte az
egyiket. A Parkban tonnaszám használt,
olcsó hadipapír. Jericho szinte ott látta
durva, sárgás rostjai közt a letarolt erdőt
– a lombsátrak árnyékát és a levélnyelek
ívét, a fakéreg és a páfrányok halvány
körvonalait.
Minden egyes papírlap bal felső
sarkában a frekvenciát – 12 260 kilohertz
– tüntették fel, melyen a táviratokat
leadták, a jobb felső sarokban a
lehallgatás időpontja, az LI. A négy
táviratot mindössze kilenc nappal
korábban, március 4-én sugározták, gyors
egymásutánban, durván huszonöt perces
időközönként, este fél tíz és éjfél között.
Mindegyik egy hívójellel – ADU –
kezdődött, amit mintegy kétszáz öttagú
betűcsoport követett. Ez önmagában is
fontos támpont volt. Azt jelentette, hogy
bárhonnan valók is, a német
haditengerészettől biztosan nem: a
Kriegsmarine négyes betűcsoportokban
sugározta jelentéseit. Ennélfogva vagy a
Luftwaffe, vagy a szárazföldi haderő
lehetett a forrásuk.
A lány nyilván a 3-as barakkból
lopta őket.
A levonható következtetések
hordereje gyomorszájra mért
ökölcsapásként érte Jerichót. Sorba
rendezte a táviratokat a lány párnáján, és
nekigyürkőzött, hogy mint valami
hivatalból kirendelt védő, ártatlan
magyarázatot találjon a dologra. Ostoba
csibésztréfa? Elképzelhető. A lánynak
szemlátomást nem sok érzéke volt a
titoktartáshoz – ahogy az állomás
büféjében a 8-as barakkról kiabált, ahogy
Jericho munkáját firtatta, ahogy a
sajátjáról fecsegett. Vagy fogadásból tette
volna? Az sem lehetetlen. Bármi kitelik
tőle. A hűvös céltudatosságot sugárzó
padlóbeli üreg azonban tekintetét
magához vonzva gúnyolta érvelését.
Halk nesz, léptek zaja zökkentette ki
tűnődéséből, ugrasztotta talpra.
– Igen? – kiáltotta, hibádzó
bátorsága harsány tanújeleként.
Megköszörülte torkát. – Igen? –
ismételte. Amikor újra lépteket hallott,
ezúttal egyértelműen kintről, vérében
meglódult az adrenalin. Villámgyorsan az
ajtóhoz lépett, eloltotta a villanyt. Most
már egyedül a nappaliban égett a lámpa,
ha valaki nekivág a lépcsőnek, elárulják
körvonalai, Jericho maga azonban
sötétben marad. De semmi sem történt.
Lehet, hogy a hátsó bejáraton át akarják
meglepni? Rettenetesen sebezhetőnek
érezte magát. Minden egyes reccsenésre
összerándulva lesettenkedett a lépcsőn.
Fagyos levegő csapta meg.
A bejárati ajtó sarkig kitárva.
Jericho egy ugrással lent termett az
utolsó fél tucat lépcsőfokon, és kirohant a
házból. Még éppen látta, amint egy
kerékpár piros hátsó lámpája eltűnik az
országúton.
A nyomába eredt, de húsz lépés után
fel kellett adja az üldözést. Fikarcnyi
esélye sem volt, hogy utolérjen egy
kerékpárt.
Keményen fagyott. Körös-körül a
talaj tompán, kékesen ragyogott. A
kopasz fák vérerekként nyújtogatták
ágaikat az ég felé. A csillogó zúzmarában
két kerékpárnyom feketéllett: az egyik az
érkezésé, a másik a távozásé. Jericho
követte a nyomot az épületig, ott a
csíkokat élesen kirajzolódó lábnyomok
váltották fel.
Élesen kirajzolódó, jókora férfi
lábnyomok.
Jericho ingujjasan dideregve, jól fél
percig tanulmányozta őket. Amikor a
közeli cserjésben bagoly huhogott, abban
is morzeüzenetet vélt hallani: ti-ti-ti-tá,
ti-ti-ti-tá.
Visszasietett a házba.
Az emeleten szorosan összetekerte a
négy papírlapot. A fogával kis lyukat
szakított a kabátbélésén, és bedugta a
tekercset. Majd gyorsan visszacsavarozta
a padlódeszkát, és helyére tette a
szőnyeget. Zakót, kabátot vett, eloltotta a
villanyt, bezárta az ajtót, visszatette a
kulcsot.
Biciklije egy harmadik sötét csíkot
húzott a zúzmarában.
A bekötőút végéről visszanézett a
sötétbe borult házra. Határozottan úgy
érezte, mintha figyelnék. Ostobaság,
mondta magában, és körbepillantott. A
fákat szélroham zörgette, a
galagonyabokorban kis jégcsapok
csilingeltek.
Jericho megborzongott, felült a
nyeregbe, és völgy iránt fordult az úton,
dél felé, az Orion és a Procyon és a Hidra
csillagképek felé, melyek úgy függtek
Bletchley Park fölött az éjszakai égen,
mint megannyi csupasz késpenge.

 1

Nem is tudja, mi ébreszti fel – valami

halk nesz, valami nekilóduló légáram
horgán akadhatott meg, az vonszolja
felszínre álma mélyvizeiből.
Eleinte minden rendjénvalónak tűnik
elsötétített szobájában — az ismerős
szurokfekete tölgygerenda, a falak és a
mennyezet sima, szürke síkjai azután
derengő fényt vesz észre az ágy lábánál.
– Claire? — szólal meg
felkönyökölve. — Claire kedves?
– Nyugi, drágám. Aludj csak.
 – Mi az ördögöt csinálsz?
– Csak átnézem a holmidat.
– Micsoda?
Tapogatózva átnyúl az ágy melletti
asztalkán, felkattintja a lámpát.
Ébresztőórája fél négyet mutat.
– Mindjárt jobb – mondja a lány, és
lekapcsolja a hadilámpát. – Úgyis csak
vakoskodtam.
És tényleg, ahogy mondta: egy szál
ingben térdel az ágy mellett, és Jericho
irattárcájában kotorászik. Kivesz két
egyfontos bankjegyet, kifordítja és
megrázza a tárcát.
– Sehol egy fénykép? — kérdi.
– Ha egyszer még nem adtál.
– Tom Jericho – mosolyog a lány, és
visszateszi a pénzt. – Te egyre dörzsöltebb
vagy.
 Eztán Jericho zakójának,
nadrágjának zsebeit keríti sorra, majd a
térdeplésből föl sem emelkedve a komód
elé csusszan. Jericho összefűzi ujjait a
tarkóján, és az acél ágyvéghez
támaszkodva figyeli. Egy héttel az első
után ez mindössze a második éjszakájuk
együtt, melyet a lány makacskodására a
kis házikó helyett Jericho szobájában
töltöttek, miután átlopóztak a Fehér
Szarvas bárhelyiségén és fel a nyikorgó
lépcsőn. Jericho hálószobája
meglehetősen félreesik, nem kell kíváncsi
fülektől tartaniuk. A komód tetején
könyvei sorakoznak, a lány egyenként
kézbe veszi őket, és lefelé fordítva
végigpörgeti lapjaikat.
Lát ebben Jericho bármi szokatlant?
Nem, semmit az égvilágon. Inkább
szórakoztatónak, sőt hízelgőnek találja –
bensőséges viszonyuk újabb állomásának,
egyfajta kiteljesedésnek, álomszabályok
kormányozta álomélete természetes
folyományának. Különben sincsenek
titkai a lány előtt – legalábbis nem tud
róla, hogy volnának. A lány rátalál a
Turing-értekezésre, tüzetesen szemügyre
veszi.
– És mik ezek az
Entscheidungsproblem megoldásában
alkalmazható komputábilis számok
értelmes emberi nyelven?
Jericho meglepetéssel hallja
hibátlan német kiejtését.
– Valójában egy teoretikus
gépezetről van szó, mellyel végtelen
számú numerikus művelet hajtható végre.
Hilbert feltételezéseivel összhangban,
Godelléival ellentétesen. Gyere vissza az
ágyba, kedvesem.
– De még ténylegesen nincs ilyen
gép?
Jericho nagyot sóhajt, megveregeti
maga mellett a matracot. Egyszemélyes
ágyon alszanak. – Turingnak
meggyőződése, hogy elvileg egy gép is
képes lehet mindenre, amire az emberi
agy képes. Számolhat. Kommunikálhat.
Szonettet írhat.
– Vagy belepistulhat egy lányba.
– Amennyiben a szerelem a logika
szabályaival leírható.
– És az?
– Bújj vissza.
– Ez a Turing is a Parkban
dolgozik?
Jericho nem válaszol. A lány
átlapozza a füzetet, elhúzza a száját a
matematikai képletek láttán, majd
visszateszi a könyvek közé, és kihúzza az
egyik fiókot. Ahogy előrehajol, az ing
felcsúszik a csípőjén. Tompora fehéren
ragyog a félhomályban. Jericho
megbűvölten mered a kis húsháromszögre
a gerincoszlop tövében, miközben a lány
már a ruhái közt kutat.
– Aha – szólal meg Claire. – Végre
valami. – Egy papírszeletet lobogtat. –
Egy csekk száz angol fontról, a te
nevedre, a kiállító a
Külügyminisztérium….
– Adod ide rögtön.
– Miért?
– Tedd vissza.
Egyszeriben ott terem mellette, de a
lány gyorsabb, mint ő. Felpattan, és a
csekket a magasba tartva pipiskedik.
Éppen egy fél hüvelykkel magasabb így, a
csekk zászlóként leng Jericho ujja hegye
fölött.
– Tudtam, hogy lesz itt valami. Ki
vele, drágám, ez meg mi?
Rég be kellett volna váltsa azt az
átkozott fecnit. Egészen kiment a fejéből.
– Claire, légy szíves…
– Biztos valami iszonyú okosat
műveltél abban a te híres
haditengerészeti barakkodban. Egy új
rejtjel? Igen? Az én drágalátos
buksifejem megfejtett egy új rejtjelet?
Lehet ő a magasabb, akár még az
erősebb is kettejük közül, az
elkeseredettség azonban Jerichót hozza
előnyös helyzetbe. Megragadja a kemény
húsú női kart, lehúzza, és a lány mögé
kerül. Így viaskodnak egy pillanatig,
akkor Jericho a keskeny ágyra taszítja a
lányt. Kiszabadítja a csekket a lerágott
körmű ujjak közül, és a szoba túlsó
végébe vonul vele.
– Ez nem játék, Claire. Nem lehet
mindenből játékot csinálni.
Sovány, meztelen testtel, az
erőfeszítéstől lihegve áll a durva szálú
szőnyegen. Kétrét hajtja a csekket, és
tárcájába csúsztatja, a tárcát
zakózsebébe süllyeszti. Amikor
megfordul, hogy a zakót a szekrénybe
akassza, különös hangot hall a háta
mögül, ijesztő, állatias hangot, félúton a
rekedtes zihálás és a zokogás között. A
lány térdét a melléhez húzva fekszik az
ágyon, karja az arca előtt.
Magasságos isten, mit művelt?
 Jericho habogva mentegetőzik.
Megrémiszteni sem akarta, nemhogy
fájdalmat okozni neki. Az ágyhoz lép, leül
a lány mellé. Tétován megérinti a vállát.
A lány mintha észre sem venné.
Megpróbálja magához húzni, a hátára
hengeríteni, de a lány teste olyan merev,
mint valami hulláé. Zokogásába
belerázkódik az ágy. Görcsös,
rohamszerű állapotban van, semmi nem
érhet el hozzá, a bánat sem, Jericho sem.
– Semmi baj – vigasztalja Jericho –,
nincsen semmi baj.
Az ágyneműt nem cibálhatja ki
alóla, ezért a kabátját teríti rá, azután
melléje fekszik, és a haját simogatja a
januári éjszakában dideregve.
Jó fél órát fekszenek így, akkor a
lány végre lecsillapodik, felkel az ágyról,
öltözni kezd. Jericho rá se mer nézni,
annál meg okosabb, semhogy szólni
próbáljon hozzá. Csak a neszekből hallja,
hogy szerteszórt ruháit szedegeti a
szobában. Azután halkan becsukódik az
ajtó. Lépcsőnyikorgás. Egy perccel
később kattogó kerékpárt tolnak el az
ablak alól.
És ezzel kezdetét veszi Jericho lelki
vesszőfutása.
Először is ott a bűntudat, minden
érzés legpusztítóbbika, fájdalmasabb még
a féltékenységnél is, amibe egyébként
néhány nappal később szintén belekóstol,
amikor egy ismeretlen férfival látja a
lányt Bletchleyben. A férfi bárki lehet,
unokatestvér, barát, munkatárs, de ezzel
persze Jericho zaklatott képzelete nem éri
be. Miért kellett így felfújnia egy
semmiséget? Végül is a csekket akármiért
is kaphatta volna. Nem kell mindig igazat
mondani. Most, hogy a lány faképnél
hagyta, száz elfogadható magyarázat is
eszébe jut a pénz eredetét illetően. Mivel
ijeszthetett rá ilyen csúnyán a lányra?
Milyen gyötrelmes emléket ébresztett fel
benne dúvadságával?
Felnyög, és a fejére húzza a takarót.
Másnap reggel elmegy a bankba, és
húsz darab nagy, ropogós fehér
ötfontosra váltja a csekket. Azután
megkeresi a kis, lehangoló ékszerüzletet a
Bletchley Roadon, és közli, hogy gyűrűt
szeretne, bármilyet, csak száz font körül
legyen. Az ujjnyi vastag szemüvegű,
cickányszerű ékszerész alig hisz a
szerencséjének, elővarázsol egy
legfeljebb félannyit érő gyémántgyűrűt,
Jericho pedig megveszi.
Ezzel majd kiengeszteli. Bocsánatot
is kér tőle. Minden rendbe jön.
A szerencse azonban elpártolt tőle.
Saját sikere áldozatául esik. Egy
desifrírozott Cápa-táviratból kiderül,
hogy az U-459-es német tankhajó — von
Williamowitz-Mollendorf
Korvettenkapitän parancsnoksága alatt,
700 tonna üzemanyaggal a fedélzetén –
St. Paul’s Rocktól 300 mérföldre keletnek,
az Atlanti-óceán kellős közepén
randevúra készül a Kalvi olasz
tengeralattjáróval. Valami túlbuzgó alak
pedig a Tengernagyi Hivatalban
megfeledkezik arról, hogy az Enigma
titkának védelmében a mégoly csábító
akcióktól is tartózkodni kell, és a térségbe
rendel egy köteléknyi rombolót. A
rombolók támadásba lendülnek.
Kudarcot vallanak. Az U-459-es egérutat
nyer. A ravasz róka Dönitz pedig azonnal
gyanút fog párizsi odújában. Január
harmadik hetében a 8-as barakk megfejt
egy sor táviratot, melyek a rejtjelfegyelem
szigorítására szólítják fel a
tengeralattjárókat. A Cápa-forgalom
töredékére apad. A desifrírozóknak ahhoz
is alig van anyaguk, hogy a pergépeket
jóllakassák. Bletchley Parkban senki nem
kaphat eltávozást. A nyolcórás műszakok
tizenkét órásra, tizenhat órásra
nyúlnak… A kód megfejtésének napi
gyötrelme alig elviselhetőbb, mint az
emlékezetes Cápa-hírzárlat idején volt,
nincs, aki ne érezné Skynner dühét.
Jericho világának örök napsütését
egyetlen hét leforgása alatt zord tél
váltotta fel. A könyörgő, bűnbánó üzenet,
melyet Claire-nek küldött,
megválaszolatlan marad, légüres tér
szippantja fel. Annyi időre sem tud
elszabadulni a barakkból, hogy
találkozzon a lánnyal. Nem tud dolgozni.
Nem. tud aludni. És kivel beszélgessen
ezután? Talán a tétova, zavart Logie-val
a füstfátyla mögött? Vagy Baxterrel, aki
szerint a munkásosztály elárulása, ha
valaki egy Claire Romilly-féle nővel ápol
bizalmas kapcsolatot? Esetleg
Atwooddal, aki a szerelmi kaland
netovábbjaként hétvégente Brancasterbe
vitte golfozni csinosabb fiúhallgatóit,
ahol szegénykék gyorsan felfedezték,
hogy egyetlen fürdőszobaajtón sincs zár?
Puck még esetleg szóba jöhetett volna, az
ő válaszát viszont előre tudta: „Szedj fel
valaki mást, Thomas barátom, és vágd be
annak. ” Ráadásul hogyan vallhatta
volna be, hogy nem akarja „bevágni”
senki másnak, és hogy soha nem is
„vágta be” senki másnak?
Január utolsó napján, az aznapi
Times beszerzése közben megpillantja a
lányt a távolban. A másik férfival van,
Jericho behúzódik egy kapu alá, nehogy
meglássák. Ezt leszámítva nem találkozik
vele többször: a Park egyszerre
túlságosan kitágult, a műszakok
túlságosan megsűrűsödtek. Végül már ott
tart, hogy megbújik a lány házával
szemközt az út mentén, és onnan
leselkedik rá. Csakhogy Claire mintha
leszokott volna a hazajárásról.
Azután egyszer csak a szó szoros
értelmében összefut vele.
 Február 8., hétfő, négy óra. Jericho
a barakk felé tart a kantinból; a lány a
délutános műszak áradatával sodródik a
főkapu felé. Jericho rengetegszer
elpróbálta magában ezt a pillanatot, most
mégis csak egy panaszosan elnyüszített
kérdésre futja erejéből: – Mért nem
válaszolsz a leveleimre?
– Helló, Tom.
Claire menne tovább, de Jericho
útját állja. Kazalnyi Cápa-távirat várja
az íróasztalán, de fütyül rá. Elkapja a
lány karját.
– Beszélnem kell veled.
A járda közepén ácsorognak. Az
emberáradat körülnyaldossa őket, mint
folyó a sziklazátonyt.
– Mozduljanak már – mondja valaki.
– Az isten szerelmére, Tom – sziszegi
a lány. – Ne csinálj jelenetet.
– Rendben. Gyerünk innen.
A karjánál fogva maga után húzza a
lányt, aki vonakodva bár, de enged
állhatatosságának. Átsodródnak a
tömeggel a kapun, ki az útra. Jerichót
egyetlen cél vezérli: eltávolodni a
Parktól. Tizenöt-húsz perc gyaloglás után
a járdák elnéptelenednek, Jericho és
Claire a városka külterületén halad át.
Kétoldalt ikerházak bújnak meg szemetes
fagyalsövények mögött, a hadikertekben
tyúkudvarok és a légvédelmi menhelyek
félig földbe ásott acél hullámlemezei. A
lány lerázza magáról Jericho kezét.
– Ennek semmi értelme.
– Valaki mással találkozgatsz? –
Jericho alig meri feltenni a kérdést.
– Azt gondoltad, te vagy az
egyetlen?
Jericho megáll, a lány továbbmegy.
Amikor ötven yardra eltávolodik, Jericho
utánarohan. A házak közben elfogytak,
Claire és Jericho vidéket és várost
elválasztó határövezetbe ért, Bletchley
nyugati peremén járnak, szemétlerakó
helyek között. Vijjogó sirályok kapnak a
levegőbe, mint amikor papírhulladékot
ragad el a szél. Az ösvénnyé fogyatkozott
országút vasúti aluljáróban folytatódik, a
túloldalon egy sor elhagyott, Viktória-
kori téglaégető. Három tizenöt láb
magas, vörös téglakémény krematóriumot
idézve mered az égre. Egy táblán:
VIGYÁZAT! ELÁRASZTOTT
AGYAGGÖDÖR – BÁNYATÓ, FÜRÖDNI
TILOS!
Claire összébb vonja magán a
kabátját, megborzong. – Micsoda
lepratelep! – mondja, de azért csak megy
tovább.
Az elhagyatott tégláégetők éppen
kapóra jöttek: legalább tíz percig
elterelik Claire és Jericho figyelmét, akik
már-már baráti hallgatásba merülve
kóborolnak a romos kemencék, műhelyek
között. Az omladozó falakra
szerelmespárok karcoltak feliratokat: AE
+ GS, Tony = Kath, Szeretlek, Sal. A
földön téglaés kőtörmelék. Egyik-másik
épület nyitott szájként tátong az égre, a
falak kormosak, tűzről árulkodnak, és
Jericho arra gondol, nem lehetséges-e,
hogy a németek gyárnak nézték az
elhagyott telepet, és lebombázták. Claire-
hez fordul, hogy megossza vele elméletét,
de a lány közben eltűnt mellőle.
 Az épület előtt talál rá, az elárasztott
agyaggödröt bámulja, neki háttal. A
bányató negyed mérföld átmérőjű is
megvan. Felszíne szénfekete és
tökéletesen mozdulatlan, elképzelhetetlen
mélységet sejtet.
– Vissza kell mennem – szólal meg a
lány.
– Mire vagy kíváncsi? — mondja
Jericho. — Elmondok mindent, amit csak
tudni akarsz.
Meg is teszi, ha a lány úgy akarja.
Fütyül a titoktartásra, a háborúra.
Elmondja neki a Cápát és a Delfint és az
Aranymakrát. Elmondja a Viscayai-
öbölből kapott időjárás-jelentést.
Elmondja az összes kis fortélyt és titkot,
még a pergép működését is lerajzolja
neki, ha ez az óhaja. De a lány csak
ennyit mond: – Remélem, nem akarsz
ilyen unalmas dolgokkal traktálni, Tom.
Unalmas dolgokkal? Annak tartja őt
is? Unalmasnak?
– Várj – kiált a lány után. – Ez a
tiéd.
Odaadja a neki a dobozkát a
gyűrűvel. A lány kinyitja, megszikráztatja
a napot a gyémánton, azután
lecsappantja a fedelet, és visszaadja a
dobozt Jerichónak.
– Nem az én stílusom.

Szegénykém, emlékszik vissza a lány
egy-két perccel későbbi szavaira. Teljesen
belém habarodtál, ugye, szegénykém…
A hét végén már az
igazgatóhelyettes Roverében ül, viszik
Cambridge felé a hóesésben.

 2

A vasárnapi angol reggeli neszei –

zsírsercegés, a BBC miseközvetítésének
siratódalszerű foszlányai, Mrs.
Armstrong ócska papucsának fojtott
kasztanyettacsattogása a linóleumon –
felcsavarogtak a panzió lépcsőjén, és
ellentmondást nem tűrő harcparancsként
lebegtek át a lépcsőpihenőn.
A vasárnapi reggelik
szertartásszámba mentek az Albion
Streeten, a tálalás ünnepélyessége is
ehhez igazodott: az egyetlen, igaz,
zsoltároskönyv vastagságú, zsírral
átitatott és megpirított kenyérszelet
dísztelen fehér porcelántányérra
helyezve, két kanál tojásporrántottával
megfejelve korcsolyázott a
szivárványszín szafton.
Jericho nem áltathatta magát, a
konyhaművészeti remek sem
különösebben ízletes, de még csak tápláló
sem volt. A feketével pettyezett
rozsdaszínű kenyérnek sajátos mellékízt
adott, hogy előző héten ugyanebben az
olajban sült ki a pénteki hering is. A tojás
halványsárga volt, íze, mint a dohos
kekszé. Mégis, éjszakai kalandjának
köszönhetően Jerichót olyan farkaséhség
fogta el, hogy mindent befalt, az utolsó
morzsáig, azután felhörpintett két csésze
szürkés teát, kitörölgette a szaft utolját
egy kenyércafattal, sőt kifelé menet még
gratulált is Mrs. Armstrongnak
szakácstudományához. A példátlan bókra
a tulajdonosnő kidugta fejét a
konyhaajtón, és gúnyos mosolyt kutatva
fürkészte Jericho arcát. Sikertelenül.
Jericho még egy derűs „Jó reggelt”-et is
megeresztett Mr. Bonnymannak, aki
éppen lefelé tapogatózott a korlát mentén
(„Kivagyok, mint a liba, öregem,
megmondom őszintén, valami nem
stimmel a sörrel abban a krimóban”), és
háromnegyed nyolcra már újra fenn is
volt a szobájában.
Mrs. Armstrong elcsodálkozott
volna, ha látja, milyen változásokon ment
át a helyiség. Annyi más előző lakótól
eltérően Jerichónak eszébe sem jutott
pánikszerűen távozni az első éjszaka
után. Ellenkezőleg, ő berendezkedett.
Bőröndjeit kiürítette. Egyetlen jó öltönyét
a ruhásszekrénybe akasztotta. Könyveit
felsorakoztatta a kandallópárkányon. A
tetejükbe pedig odabiggyesztette a King’s
College kápolnájának nyomatát.
Most leült az ágy szélére, és
szemügyre vette a képet. Nem volt egy
mestermű, sőt kifejezetten csúnya volt. A
két gótikus tornyot sebtében csapták oda,
a valószínűtlenül kék ég alatt, az épület
körül álldogáló formátlan alakokat
mintha gyerekkéz pingálta volna. Néha
azonban az ilyen förmedvények is jók
valamire. Jericho az összekarcolt üveg s
az olcsó viktoriánus nyomat mögé
rejtette, kisimítva és gondosan rögzítve, a
Claire szobájából elhozott rejtjeles
táviratokat.
 Természetesen inkább vissza kellett
volna vinnie őket a Parkba. A kis
házikótól egyenesen a barakkokhoz
kerekezni, előkeríteni Logie-t vagy
valami más vezetőt, és visszaszolgáltatni.
Ennyi idő múltán sem tudta
szétszálazni tettének indítékait,
elkülöníteni az önzetlen vágyat (hogy a
lányt megóvja) az önzőtől (hogy legalább
ez egyszer a hatalmába keríthesse). Azt
azonban tudta, hogy képtelen volna
elárulni a lányt, és végül azzal mentette
viselkedését, hogy abból nem lehet baj,
ha reggelig kivár, és lehetőséget ad a
lánynak a magyarázkodásra. 
Úgyhogy elkerekezett a főkapu előtt,
felóvakodott a szobájába, és a nyomat
mögé rejtette a kriptogramokat, s közben
mind jobban érezte, hogy áttévedt az
ostoba csínytevést a hazaárulástól
elválasztó határon, és hogy óráról órára
bajosabb lesz visszatérnie.
Az ágy szélén gubbasztva
századszor is végigfutott a lehetséges
magyarázatokon. Hogy a lány nem tudja,
mit csinál. Hogy megzsarolták. Hogy
valaki más használta rejtekhelyként a
szobáját, az ő tudomása nélkül. Hogy
Claire kém.
Kém? Hajánál fogva előrángatott
feltételezés – hatásvadász, bizarr,
ellentmond a józan észnek. Különben is:
épelméjű kém nem lop kriptogramokat. A
kémet a megfejtett táviratok érdeklik, a
megoldások, nem pedig a rébuszok. Az
Enigma sebezhetőségének tárgyi
bizonyítékai.
Jericho ellenőrizte az ajtót, azután
leemelte a képet, és nekilátott a keret
szétszedésének. Kifeszegette körmével a
rajzszegeket, félrehajtotta a karton
hátlapot. Most, hogy jobban belegondolt,
mégiscsak felfedezett valami határozottan
furcsát ezekben a kriptogramokban, és
ahogy újra rájuk nézett, arra is rájött,
hogy mit. A hátoldalukra ragasztva ott
kellett volna hogy legyen a Typex
keskeny papírszalagja a dekódolt
szöveggel. Ezzel szemben nemcsak hogy
a papírszalagok hiányoztak, de még a
helyük sem látszott, ahonnan esetleg
leszakították volna őket. Vagyis, a
jelekből ítélve, ezeket a rádiótáviratokat
soha nem is fejtették meg. Megőrizték
titkukat. Érintetlenek maradtak.
Ennek az egésznek se füle, se farka.
Jericho megdörzsölte hüvelyk- és
mutatóujja között az egyik papírt. A
sárgás lapnak finom, de határozottan
érezhető illata volt. Mi lehet vajon?
Szimatolva az orrához tartotta. Egy
könyvtár, esetleg egy irattár levegőjének
illata? Meleg, szinte füstös, gazdag illat,
sejtelmes, akár valami parfüm.
Hirtelen ráébredt, hogy félelmei
ellenére máris úgy dédelgeti a
kriptogramokat, ahogy más a kedvese
fényképét. Csakhogy ezek különbek
holmi fényképnél, hiszen a fénykép csak
képmás, a kriptogramok viszont Claire
valódi kilétét fedhetik fel, vagyis
birtoklásuk révén magát Claire-t veheti
birtokba…
Ad neki még egy esélyt. Utoljára.
Az órájára nézett. Húsz perc telt el
reggeli óta. Ideje indulnia. A
kriptogramokat a kép mögé csúsztatta,
összerakta és a kandallópárkányra
állította a keretet, majd résnyire nyitotta
az ajtót. Mrs. Armstrong régi lakói
közben mind hazatértek az éjszakai
műszakból. Hallotta fojtott hangú
beszélgetésüket az ebédlőből. Kabátot
húzott, kilépett a lépcsőpihenőre. Annyira
igyekezett természetesnek látszani, hogy
Mrs. Armstrong utóbb eskü alatt állította:
új lakója dudorászva sétált le a lépcsőn.

„Mosolyod villan a
cigarettafényben,
mennyei kárpótlás, jutalom ez
nékem,
minket holdfényben sem ér nagy kár,
nekünk a hadisötét nem derogál…”

Az Albion Streettől nem egészen fél
mérföld volt az út Bletchley Parkig – a
panzióból kilépve balra, majd végig a
sorházak szegélyezte utcán, egy
megfeketült vasúti hídnál ismét balra, s
végül élesen jobbra, el a kertek alatt.
Jericho fürgén lépdelt a fagyos
földön, lélegzete fehéren párállott a hideg
napfényben. Naptár szerint jóformán
tavasz volt már, csak éppen a telet
elfelejtették értesíteni. Jericho cipője alatt
éjjelről ottmaradt jég recsegett. A
csontvázszerű szilfák tetejéről varjak
kurrogtak.
Jócskán elmúlt nyolc, mire a
gyalogútról a Wilton Avenue-ra ért. A
műszakváltás végeztével az út szinte
teljesen kihalt volt. Az őrkatona –
tagbaszakadt, fiatal tizedes, arca vörös a
hidegtől – fázósan topogott elő, éppen
csak rápillantott a belépőjére, s már intett
is, hogy mehet.
Jericho, hogy senkivel ne kelljen
szóba állnia, leszegett fejjel elsietett a
kastély s a jégkarimás tó mellett, be a 8-
as barakkba, ahol a desifrírozó csendje
mindent elárult, amit tudnia kellett. A
Typexek átrágták magukat az elmaradt
Cápa-táviratokon, s most dologtalanul
várták, hogy tizenegy óra tájban
nekilóduljon a Delfin- és az Aranymakra-
forgalom. Amikor a folyosó végén
meglátta Logie nyakigláb alakját,
bemenekült a regisztrációra. Itt viszont
legnagyobb meglepetésére Puckot
pillantotta meg az egyik sarokban, két női
segédszolgálatos szerelmes pillantásainak
kereszttüzében. Szürke, barázdás arccal,
fejét a falnak vetve üldögélt. Jericho már
azt hitte, alszik, amikor végül kinyitotta
átható tekintetű kék szemét.
– Logie keresett.
– Tényleg? – Jericho levette kabátját
és sálját, s az ajtó mögé akasztotta. –
Nagyon jól tudja, hol talál meg.
– Azt terjesztik, hogy berámoltál
egyet Skynnernek. Az isten szerelmére,
mondd, hogy igaz.
Az egyik segédszolgálatos
felkuncogott.
Jericho már teljesen megfeledkezett
Skynnerről. Beletúrt a hajába. –
Megkérhetlek egy szívességre, Puck? –
szólalt meg. – Nem is láttuk egymást,
oké?
Puck fürkész pillantást vetett rá,
azután lehunyta szemét. – Rejtélyes egy
pasas vagy – dörmögte álmosan.
 Kint a folyosón Jericho egyenesen
belefutott Logie-ba.
– Á, hát előkerültél, öreg harcos.
Volna egy kis beszélnivalóm veled.
– Hogyne, Guy, hogyne. – Jericho
vállon veregette Logie-t, s elnyomakodott
mellette. – Csak adj még tíz percet.
– Semmi tíz perc – kiáltott utána
Logie. – Most!
Jericho megjátszotta a süketet.
Kiügetett a friss levegőre, szapora
léptekkel bekanyarodott a sarkon, el a 6-
os barakk mellett, a 3-as barakk bejárata
felé. Csak amikor húsz yardra
megközelítette, lassított léptein s állt meg
végül.
Igazság szerint a 3-as barakkról alig
tudott többet, mint hogy ez az a hely, ahol
a németek szárazföldi csapatainak és
légierejének a megfejtett táviratait
feldolgozzák. Az épület kétszer akkora
volt, mint társai, alapja L alakú. A többi
barakkal egy időben, 1939 telén húzták
fel – a fagyos buckinghamshire-i agyagon
terpeszkedő favázat mindössze egy réteg
azbesztszigetelés, illetve vékonyka
deszkaborítás fedte –, és most Jerichónak
eszébe villant, hogy annak idején az
egyik Viktória-kori üvegházat fosztották
meg hatalmas öntöttvas kályhájától, hogy
legyen mivel fűteni. Claire mindig
panaszkodott, hogy majd megfagy. Hogy
majd megfagy, és a munkája is
„dögunalom”. De hogy a tömérdek szoba
közül pontosan melyikben fagyoskodott,
és hogy pontosan mi untatta, rejtély
maradt Jericho előtt.
Ajtó csapódott, és amikor
hátrasandított, Logie-t látta előbukkanni a
haditengerészeti barakkból. A fenébe is.
Fél térdre ereszkedett, mint aki a cipőjét
köti, de Logie ügyet sem vetett rá.
Céltudatos léptekkel masírozott a kastély
felé. Ez végleg megerősítette Jerichót
elhatározásában. Mikor Logie eltűnt szem
elől, magában elszámolt tízig, azután
végigiramodott az ösvényen, be a barakk
bejáratán.
Igyekezett minél jobban a
környezetébe olvadni. Tollat húzott elő a
zsebéből, s repülősök és katonatisztek
mellett elhaladva, fontoskodó
pillantásokat vetett a kétoldalt nyíló
helyiségekbe. Még a 8-as barakkbelinél is
sokkal nagyobb volt a zsúfoltság. Az
írógépek és telefonok lármáját a fa
közfalak membránja a lázas
tevékenykedés hangzavarává erősítette.
A folyosó felén sem járt, amikor
hatalmas bajszú ezredes toppant elébe az
egyik helyiségből. Jericho biccentett, és
megpróbált elsurranni mellette, ám ekkor
az ezredes is fürgén oldalra lépett.
– Álljon csak meg, idegen. Neve?
Jericho ösztönösen kezet nyújtott. –
Tom Jericho – válaszolta. – És maga?
– Ne érdekelje, hogy én ki vagyok. –
Az ezredesnek kajla füle volt, és sűrű,
sötét haja, széles, egyenes választékkal,
mint a tűzvédelmi szántás a szántóföldek
körül. Ügyet sem vetett a felkínált kézre.
– Részlege?
– Haditengerészeti. 8-as barakk.
– 8-as barakk? Jelentse, mi dolga itt?
– Dr. Weitzmanhoz jöttem.
Egy ihletett hazugság. Weitzmant a
sakkszakkörből ismerte: brit
állampolgárságú német zsidó, aki az
istennek se fogadná el a D2-D4
gyalogáldozatot.
– Csak nem? – harsogta az ezredes.
– Hát maguk ott a 8-as barakkban még
nem hallottak a telefonról? – Bajuszát
cirógatva végigmérte Jerichót. – Jöjjön
utánam.
Jericho követte az ezredes széles
hátát a folyosóról egy jókora helyiségbe.
Két tucat férfi üldögélt páros félkörbe
rendezett asztalainál, mellettük
megpúpozott drótkosarakban munkájuk
alapanyaga: megfejtett táviratok. Walter
Weitzman egy üvegkalitkában kuksolt,
mögöttük.
– Hallja-e, Weitzman, ismeri ezt az
alakot?
 Weitzman egy halom német
fegyverkézikönyv fölött csüggesztette
busa fejét. Elrévedve, szórakozottan
felpillantott, azután megismerte Jerichót,
és szomorkás arcán mosoly gyúlt. –
Helló, Tom. Igen, persze hogy ismerem.
– „Kriegsnachrichten für Seefahrer”
– bökte ki Jericho egy gondolattal
hamarább a kelleténél. – Azt mondta,
mostanra tud mondani rá valamit.
Weitzman egy pillanatig csak ült
némán, és Jericho már azt hitte, nem
veszi a lapot, amikor az idős férfi
vontatottan megszólalt: – Igen. Azt
hiszem, megvan, amire kíváncsi. –
Vigyázva leereszkedett magas székéről. –
Valami baj van, ezredes?
Az ezredes előremeresztette állát. –
Igen, Weitzman, éppenséggel van. „A
barakkok közötti kommunikáció, egyéb
rendelkezés híján, kizárólag telefonon
vagy írásos memorandumok útján
bonyolítandó.” Szolgálati szabályzat. –
Azzal Weitzmanra meredt, Weitzman
pedig végtelenül kulturáltan farkasszemet
nézett vele. Az ezredesből fokról fokra
elpárolgott a harciasság. – Végeztem –
dörmögte. – Lesznek szívesek erről a
jövőben nem megfeledkezni.
– Seggfej – súgta Weitzman, amikor
az ezredes odébbállt. – Hát, hát. Jöjjön
csak ide.
Egy kartotékszekrényhez lépett,
kiválasztott egy fiókot, kihúzta,
keresgélni kezdett benne. Valahányszor a
fordítók ismeretlen kifejezésre
bukkantak, Weitzmanhoz és híres
kartotékrendszeréhez szaladtak
segítségért. Weitzman Heidelbergben volt
nyelvész, míg a fasizmus el nem űzte
hazájából. A Külügyminisztérium,
hirtelen ihlettől vezérelve, 1940-ben
Bletchleybe küldte. Nem sok kifejezés
fogott ki rajta.
– „Kriegsnachrichten für
Seefahrer.” „Haditengerészeti
harcparancs.” Katalógusba vétel tavaly
november kilencedike. Ahogy azt maga
nélkülem is nagyon jól tudta. – Az
orrához emelte a kartotékot, úgy
tanulmányozta vastag szemüvegén át. –
Mondja csak, az a derék ezredes még
mindig bennünket néz?
– Nem tudom. Azt hiszem, igen. –
Az ezredes lehajolt, hogy elolvasson
valamit az egyik fordító asztalán, de
tekintete váltig visszatért hozzájuk. –
Mindig így viselkedik?
– Coker ezredes? Igen, de ma még a
szokásosnál is harapósabb valamiért. –
Weitzman halkan beszélt, nem is nézett
Jerichóra. Szemlátomást teljesen
gondolataiba merült, újabb fiókot húzott
ki, s abból egy újabb kartotékot. –
Javaslom, hogy míg ki nem megy,
maradjunk veszteg. Á, egy januári
keltezésű tengeralattjárós szakkifejezés:
„Fluchttiefe.”
– „Kikerülési mélység” – vágta rá
Jericho. Órákig eljátszotta volna ezt a
játékot. A hideg forrasz kalte Lötselle. A
tengeralattjárók rekeszfalának repedése:
Stimwandrisse…
– „Kikerülési mélység.” – Weitzman
rábólintott. – Pontosan.
Jericho újabb pillantást küldött az
ezredes felé. – Kifelé tart… na. Tiszta a
levegő. Elment.
Weitzman egy pillanatig a kartotékra
meredt, azután visszatette a többi közé, és
betolta a fiókot. – Hát akkor. Mióta tesz
fel olyan kérdéseket, melyekre rég tudja a
választ? – Haja hófehér volt, apró barna
szemét előreugró homlok árnyékolta. A
szeme sarkában szarkalábak jelezték:
vonásai valamikor igen könnyen
nevetésre húzódtak. Csakhogy Weitzman
újabban nemigen volt nevetős kedvében.
Az a hír járta, hogy családja nagy része
Németországban rekedt.
– Egy Claire Romilly nevű lányt
keresek. Ismeri?
– Természetesen. A bűbájos Claire-t
mindenki ismeri.
– Hol dolgozik?
 – Itt.
– Ennyit én is tudok. De itt hol?
– „A barakkok közötti
kommunikáció, egyéb rendelkezés híján,
kizárólag telefonon vagy írásos
memorandumok útján bonyolítandó.
Szolgálati szabályzat.” – Weitzman
összecsapta a bokáját. – Heil Hitler!
– Le van szarva a szolgálati
szabályzat.
Az egyik fordító ingerülten
hátrafordult. – Hé, duguljanak már el,
legyenek szívesek.
– Elnézést. – Weitzman a karjánál
fogva odébb kormányozta Jerichót. –
Tudja, Tom, hogy az elmúlt három évben
most először hallottam káromkodni?
– Walter. Kérem. Fontos dologról
van szó.
 – Műszak végéig se érne rá? –
Figyelmes pillantást vetett Jerichóra. –
Úgy látom, nem. Hát, hát. Coker ezredes
merre ment?
– Vissza a bejárat felé.
– Nagyszerű. Jöjjön csak.
Majdnem a barakk túlsó végébe
kalauzolta Jerichót – a fordítók terme
után két hosszú, keskeny helyiségben
több tucat nő munkálkodott két hatalmas
kartotékszekrény tartalmán, azután
kanyar s egy távgépírókkal teli szoba.
Weitzman a fülére tapasztott kézzel,
vigyorogva nézett hátra a borzalmas
hangzavarban. A zaj a nyomukban volt
még a rövid folyosószakaszon is,
melynek végében csukott ajtó állt. Az
ajtó mellett gyöngybetűs felirat: NÉMET
KÖNYV SZOBA.
 Weitzman kopogott, azután
benyitott. Jericho követte. Odabent
hatalmas szoba látványa fogadta.
Naplókkal és irattartókkal megrakott
polcok. Fél tucat, egyetlen nagy
munkaterületté összetolt kecskelábú
asztal. Nők, a legtöbbjük neki háttal.
Hatan, esetleg heten? Ketten gépeltek,
villámsebesen, a többiek aktahalmokat
rendezve járkáltak.
Idáig jutott, amikor egy
tweedkosztümös, űzött tekintetű,
kövérkés nő lépett oda hozzájuk.
Weitzman egyszerre kivirult, úgy áradt
belőle a férfiúi kellem, mintha újra
Heidelberg Europäischer Hofjának
teázójában volna. Megfogta a nő kezét, és
lehajolt, hogy csókot nyomjon rá.
– Guten Morgen, mein liebes
Fräulein Monk. Wie geht’s?
– Gut, danke, Herr Doktor. Und dir?
– Danke, sehr gut.
Szemlátomást nem először
üdvözölték így egymást. A nő fénylő
arcbőrét rózsaszínűre festette az öröm. –
Miben lehetek szolgálatukra?
– A kollégám és jómagam, kedves
Miss Monk – Weitzman megpaskolta a
nő kezét, azután elengedte, és Jerichóra
mutatott –, az elbűvölő Miss Romillyt
keressük.
Claire nevének említésére Miss
Monk kacér mosolya mintha elpárolgott
volna. – Ebben az esetben csatlakozzanak
a többiekhez, dr. Weitzman.
– Elnézést. Milyen többiekhez?
– Mindenki Claire Romillyt keresi.
Esetleg van valami ötletük, magának
vagy a kollégájának, hogy hol kellene
próbálkoznunk?

Olyasmit állítani, hogy a világ egy
pillanatra mozdulatlanná dermedt, merő
szolipszizmus, és ezt Jericho akkor is
tudta, mikor saját bőrén érezte a
jelenséget – tudta, hogy a világ soha le
nem lassít, csak és kizárólag a váratlan
veszélynek kitett, megnövekedett
adrenalinszintű egyén reakciói
gyorsulnak fel. Számára most mégis
minden megdermedt egy pillanatra.
Weitzman arcára maszkként fagyott rá a
meghökkenés, a nőére a méltatlankodás.
Miközben agya a lehetséges
következményeket latolgatta, a távolból
saját hebegését hallotta: „… úgy
tudtam… azt mondták… egészen
biztosra… tegnap… ma reggel nyolcra
szolgálatba lép…”
– Úgy is van – mondta Miss Monk.
– Annál nagyobb felelőtlenség tőle. És
micsoda bosszúság – nekünk.
Weitzman sajátos, már-megint-
mibe-kevert-bele pillantást küldött
Jericho felé. – Talán megbetegedett? –
találgatott.
– Ebben az esetben is nyilván
elvárhatjuk tőle, hogy legalább tudassa,
nem igaz? Hogy ideszóljon, mielőtt
hazaengedem az éjszakai műszakot.
Nyolcán is alig győzzük a munkát.
Amikor meg csak heten vagyunk...
Azzal hosszas fejtegetésbe kezdett
Weitzmannak mindenféle „3L”-ekről
meg „3Sz”-ekről, meg hogy hány
feljegyzést írt szolgálati beosztás ügyben,
hogy mennyire nem érzi át senki az ő
problémáit. Ebben a pillanatban, mintegy
szemléltetésül, egy nő jött be az ajtón, a
karján olyan magas aktaköteg, hogy az
állával kellett leszorítania. Amikor az
asztalra borította, Miss Monk leányzói
egyként nyögtek fel. Néhány papírlap
átlibbent az asztal szélén, le a padlóra. A
cselekvésre hangolt Jericho utánuk
kapott. Az egyikbe sikerült
beleolvasnia...

ZZZ
NÉMET AFRIKA KORPS
HADMŰVELETI PARANCSNOKSÁG
HELYZETE REGGEL
TIZENHARMADIKA £
TIZENHARMADIKA EGY ÖT
KILOMÉTERRE BEN GARDANTÓL £
BEN GARDANTÓL NYUGATRA

... azután Miss Monk kitépte a
kezéből. A nő mintha csak most vett
volna tudomást a jelenlétéről. Kövér
melléhez szorította a bizalmas iratokat, és
dühösen Jerichóra meredt.
– Ne haragudjon, de... ki maga
tulajdonképpen? - szólalt meg. Közben
igyekezett úgy fordulni, hogy takarja
Jericho elől az asztalt. – Claire egyik...
barátja, jól értem?
– Minden rendben, Daphne –
mondta Weitzman. – Az úr a barátom.
Miss Monk ismét elpirult. –
Bocsásson meg, Walter. Természetesen
meg sem fordult a fejemben, hogy…
Jericho félbeszakította: –
Megkérdezhetem, hogy csinált-e máskor
is ilyet Romilly kisasszony? Úgy értem,
hogy se szó, se beszéd otthon maradt.
– Ó, nem, soha. Tűzzel-vassal irtom
a fegyelmezetlenséget a csoportomban.
Dr. Weitzman a megmondhatója.
– Bizony – szólalt meg Weitzman
nagy komolyan. – Könyörtelenül.
Jericho az utóbbi három évben
alaposan kiismerte a Miss Monk-féle
embertípust: a válságos pillanatokban
enyhén hisztérikus, féltékenyen őrzi
becses beosztását s a vele járó évi
ötvenfontos többletjavadalmazást, és
szent meggyőződése, hogy az ország
feltétlenül elveszíti a háborút,
amennyiben az ő parányi birodalmától
megtagadnak egy nagy tucat ceruzát vagy
egy plusz gépírónőt. Nyilván utálja
Claire-t, gondolta Jericho. Utálja, amiért
olyan csinos és magabiztos, és mert
semmit nem hajlandó komolyan venni az
égvilágon.
– Nem viselkedett furcsán Miss
Romilly az utóbbi időben?
– Mi itt fontos munkát végzünk.
Nincs időnk a furcsaságokra.
– Mikor látta utoljára Miss
Romillyt?
– Pénteken. – Miss Monk szemmel
láthatóan büszke volt memóriájára. –
Négy órakor állt be, éjfélkor tette le a
szolgálatot. Tegnap szabadnapos volt.
– Akkor nem valószínű, hogy,
mondjuk, szombat hajnalban visszajött
volna a barakkba?
– Nem. Bent voltam. Különben is,
mi oka lett volna rá? Általában alig várja,
hogy szabaduljon.
 Azt meghiszem. Jericho ismét a Miss
Monk mögött szorgoskodó lányokra
pillantott. Mi az ördögöt csinálhatnak?
Mindegyik előtt egy kupac iratkapocs,
egy kis edény enyv, barna iratgyűjtők és
gumiszalagok kavalkádja. Nagyon úgy
festett a dolog, hogy új aktákat állítanak
össze, régiekből. Jericho megpróbálta
elképzelni Claire-t ebben a sivár
szobában, ezeknek a szorgos leányzóknak
a társaságában. Színpompás papagáj a
verebek között. Nem tudta, mitévő
legyen. Előhúzta óráját, felpattintotta a
fedelét. Nyolc harmincöt. A lány bő
félórája meg kellett volna hogy érkezzen.
– Mit lehet ilyenkor csinálni?
– Az ügy bizalmas természete miatt
meghatározott szabályok szerint kell
eljárnunk. Már értesítettem a
munkaügyet. Majd ők átküldenék valakit
a szállására, aki kirángatja az ágyból.
– És ha nincs is ott?
– Akkor kapcsolatba lépünk a
családdal, hátha ők tudják, merre jár.
– És ha nem tudják?
– Akkor komolyra fordul az ügy. De
idáig soha nem fajulnak a dolgok. – Miss
Monk összehúzta bögyös keblén a
kabátot, karba tette kezét. – Biztosra
veszem, hogy az egész mögött egy férfit
kell keresnünk. – Megborzongott. – Mint
általában.
Weitzman egy ideje esdeklő
pillantásokkal bombázta Jerichót. Most
megérintette a karját. – Mennünk kell,
Tom.
– Megvan valahol Miss Romilly
családjának a címe? Vagy a
telefonszáma?
– Igen, azt hiszem, de nem tudom,
szabad-e… – Miss Monk Weitzmanhoz
fordult, aki egy pillanatig tétovázott,
újabb pillantást vetett Jericho felé, majd
erőltetett mosollyal az arcán biccentett.
– Jótállók az úrért.
– Hát – szólalt meg Miss Monk
kétségek között. – Ha maga is úgy látja
jónak… – Az íróasztalánál álló
kartotékszekrényhez lépett, kikulcsolta.
– Coker még a véremet veszi ezért –
suttogta Weitzman Miss Monk háta
mögött.
– Soha nem is fogja megtudni.
ígérem.
– Az a furcsa az egészben – mondta
Miss Monk szinte csak magának –, hogy
Miss Romilly igazából mostanában lett
sokkal érdeklődőbb. Na, mindegy, tessék
a személyi lapja.

Legközelebbi hozzátartozó: Edward
Romilly.
Rokonsági fok: édesapja.
Lakcím: 21 Stanhope Gardens,
London SIV
Telefon: Kensington 2251.

Jericho rápillantott, visszaadta.
– Nem hiszem, hogy szükséges
volna Mr. Romillyt háborgatnunk –
szólalt meg Miss Monk. – Egyelőre
legalábbis biztosan nem. Claire nyilván
hamarosan betoppan, valami csacska
mesével, hogy miért nem tudott felkelni
idejében…
– Természetesen – mondta Jericho.
– … mely esetben mit mondhatok,
ki kereste? – ravaszkodott Miss Monk.
– Auf Wiedersehen, Fraulein Monk.
– Weitzman, türelme fogytán, félig már
kinn is volt a helyiségből, meghökkentő
erővel húzva maga után Jerichót. Jericho
utolsó emlékképe az volt Miss Monkról,
ahogy zavarodottan és gyanakvón bámul
utánuk, miközben iskolás németségére
rázárul az ajtó.
– Auf Wiedersehen, Herr Doktor,
und Herr …

Ahelyett, hogy visszamentek volna,
amerre bejöttek, Weitzman kituszkolta
Jerichót a hátsó kijáraton. Most, a hideg
nappali fényben Jericho megértette, miért
szerencsétlenkedett annyit a előző
éjszaka. Az építési terület legszélén
voltak. Négy láb mély árkok, zúzmarás
homok- és kavicskupacok mindenfelé.
Csoda, hogy a nyakát nem törte.
Weitzman kirázott egy szál cigarettát
a gyűrött dobozból, és rágyújtott. Azután
hátát a barakknak vetve párás füstfelhőt
eresztett ki. – Gondolom, fölösleges
megkérdeznem, mi az atyaisten folyik itt.
– Nem kíváncsi arra maga, Walter.
Higgye el.
– Felzaklatott szívek csatározása?
– Olyasmi.
Weitzman eldünnyögött néhány
jiddis szót, akár káromkodás is lehetett,
és cigarettázott tovább.
Jó harminc yardra tőlük egy csapat
munkás ácsorgott egy dobkályha körül.
Ahogy a teaszünet véget ért, csákányukat
és lapátjukat maguk után húzva,
kelletlenül indultak dolgukra. Jerichónak
váratlanul egy emlékkép villant az
agyába: kisfiúként, anyja kezét fogva,
egy tengerparti sétányon ballag,
homokozólapátja hangosan csörömpöl
mögötte a betonúton. Valahol a fákon túl
generátor búgott fel, károgó varjak
rebbentek a levegőbe.
– Walter, mi az a Német Könyv
Szoba?
– Jobb lesz visszamennem – szólalt
meg Weitzman. Megnyálazott ujjával
lecsippentette a cigaretta parazsát, a
megmaradt füstölnivalót a szivarzsebébe
csúsztatta. A dohány túlságosan becses
volt, hogy akár néhány morzsája is
pocsékba menjen.
– Kérem, Walter…
– Ach! – Weitzman egy hirtelen,
nyűgös kézmozdulattal szinte
félresöpörte Jerichót, és ingadozva, de a
korához képest csodálatra méltó
fürgeséggel a járda felé indult a barakk
mentén. Jerichónak igencsak iparkodnia
kellett, hogy lépést tarthasson vele.
– Maga túlságosan sokat kér tőlem.
– Tudom.
– Úgy értem, magasságos ég, Coker
már így is náci kémet lát bennem.
Gondolná? Hiába vagyok zsidó, számára
egyik német pontosan olyan, mint a
másik. Ami, persze, kísértetiesen
megegyezik a mi érvelésünkkel.
Tulajdonképpen örülnöm kellene.
– Én igazán nem… csak hát…
úgysincs a környéken egy lélek se.
Két őrkatona, szíjra vett fegyverrel a
vállán, bekanyarodott a sarkon, és feléjük
tartott. Weitzman összeszorította száját,
és hirtelen jobbra tért a járdáról, a
teniszpálya felé. Jericho követte.
Weitzman kinyitotta a kaput, beléptek a
bitumenre. A pályát, állítólag Churchill
személyes kezdeményezésére, két évvel
korábban építették, ősz óta nem játszottak
rajta. A fehér vonalak csak itt-ott
tünedeztek elő a jég alól. A kerítésháló
szemeiben levélcsomók.
Weitzman becsukta maguk mögött a
kaput, és a hálótartó felé ballagott.
– Minden megváltozott, mióta
elkezdtük ezt az egészet, Tom. A
barakkbeliek kilenctizedéről azt se
tudom, kicsoda. – Borongósan rugdosni
kezdte a leveleket, és Jericho csak most
vette észre, milyen apró, balett-táncosi
lábon él. – Én itt vénültem meg. Még
emlékszem arra az időre, mikor odáig
voltunk meg vissza, ha egy héten ötven
rádiótáviratot elolvastunk. Tudja, újabban
mi az átlag?
Jericho megrázta a fejét.
– Háromezer, naponta.
– Atyavilág. – Vagyis óránként
százhuszonöt, gondolta magában Jericho,
harminc másodpercenként egy…
– Szóval a barátnője bajban van…
– Azt hiszem. Úgy értem, igen, attól
tartok.
– Nem örülök neki. Kedvelem őt.
Nevet a vicceimen. Nem lehet eléggé
megbecsülni egy nőt, aki nevet az ember
viccein. Különösen, ha fiatal. És csinos.
– Walter…
Weitzman a 3-as barakk felé fordult.
Jól választotta meg a helyet, annak az
embernek az ösztönével, aki egyszer már
a túlélés érdekében rákényszerült, hogy
megtanulja a konspiráció szabályait.
Mögéjük csak a teniszpálya kapuján át
kerülhetett bárki, a szemből jövőket
viszont idejében meglátták volna. Ha
pedig a távolból figyeli őket valaki – nos,
mi egyebet láthatott volna, mint két régi
kollégát, baráti beszélgetésbe merülve?
– Az egész úgy működik, mint
valami gyártósor. – Weitzman a
dróthálóba akasztotta a kezét. Hidegtől
kifehéredett ujjai karmokként
akaszkodtak az acéldrótra. – A dekódolt
táviratok futószalagon érkeznek a 6-os
barakkból. Először a Figyelőhöz
kerülnek, fordításra – tudja, ez az én
posztom. Műszakonként két Figyelő
dolgozik, egy a sürgős anyagokon, a
másik a restancián. A lefordított
Luftwaffe-távmondatokat a 3L-hez, a
szárazföldi csapatokéit a 3Sz-hez
továbbítják. Magasságos ég, kutya hideg
van. Maga nem fázik? Én majd
megfagyok. – Koszos zsebkendőt vett
elő, kifújta az orrát. – Az ügyeletes
tisztek eldöntik, mi mennyire fontos, és
mindennek Z besorolást adnak. Egy Z:
mérsékelten érdekes hír – Hauptmann
Fischert a Német Légierő valamelyik
olaszországi alakulatához vezényelték át.
Az időjárás-jelentések három Z-sek. Az
öt Z-s anyag ritka kincs – Rommel
holnap délutáni tartózkodási helye, egy
tervbe vett légitámadás koordinátái stb.
Az információt összegezzük, azután
három példányban továbbítjuk – egyet a
broadwayi központba, egyet a megfelelő
minisztériumba, egyet az érintett térség
parancsnokának.
– És a Német Könyv Szoba?
– Minden egyes tulajdonnevet
lajstromba veszünk: az utolsó tiszt, az
utolsó darab felszerelés, támaszpont neve
is visszakereshető. Hauptmann Fischer
átvezénylése például elsőre meglehetősen
csekély hírértékűnek tűnhet. A megfelelő
lajstromból viszont kiderül, hogy utolsó
szolgálati helye egy franciaországi
radarállomás volt. Most pedig Bariba
kerül. Ergo: a németek radarállomást
telepítenek Bariba. Csak telepítsenek.
Megvárjuk, míg kulcsrakész nem lesz,
akkor lebombázzuk.
– Ez lenne a Német Könyv Szoba?
– Nem, dehogy. – Weitzman olyan
morcosan rázta meg a fejét, mintha
Jericho a heidelbergi osztálya egyik
kivételesen nehézfejű diákja volna. – A
Német Könyv Szoba a folyamat legvégét
jelenti. Valamennyi leirat – az elfogott
üzenetek, a megfejtett szövegek, a
fordítások, a Z besorolások, a
keresztutalás-listák ezer és ezer oldala
végül mind egy helyre kerül, iktatásra. A
Német Könyvben készítik el az összes
megfejtett rádiótávirat eredeti nyelvű, szó
szerinti leiratát.
– Mennyire fontos munka?
– Szellemi kihívás tekintetében?
Semennyire. Szimpla irodai munka.
– De ha azt nézzük, mennyi
bizalmas anyag fordul meg az ember
kezén?
– Aha. így mindjárt más. –
Weitzman vállat vont. – A szóban forgó
személytől is függ persze, veszi-e például
a fáradságot egyáltalán, hogy elolvassa,
ami a kezébe kerül. A többség nem.
– De elméletileg?
– Elméletileg? Elméletileg egy
Claire-féle leányzó egy átlagos nap
valószínűleg több hadműveleti adattal
találkozik, mint maga Adolf Hitler. Cifra,
mi? – Weitzman Jericho hitetlen képére
nézett, elmosolyodott. – Hány éves is a
hölgy? Tizenkilenc? Húsz?
– Húsz – mormolta Jericho. –
Nekem mindig azt mondta, hogy untatja a
munkája.
– Húszéves! Esküszöm, a
hadtörténet legnagyobb vicce. Gondolja
csak el: a kelekótya úrilány, a nyápic
értelmiségi és a vaksi zsidrák. Ha a sok
tiszta fajú árja látná, hogy kibánunk
velük… Néha már csak ez a puszta
gondolat éltet. – Arcához emelte óráját. –
Vissza kell mennem. Coker talán már ki
is adatta az elfogatóparancsot. Félek, túl
sokat fecsegtem.
– Ugyan.
– Dehogynem, dehogynem.
A kapu felé indult. Jericho is
mozdult, de Weitzman fölemelt keze
megállította. – Adjon egy kis előnyt,
Tom. Egy percet csak, míg eltűnök.
Kisurrant a pályáról. Ahogy elhaladt
a kerítés túloldalán, eszébe jutott valami.
Lelassított, odaintette Jerichót a
kerítéshez.
– Nézze – mondta halkan. – Ha
legközelebb segítségre van szüksége, ha
újabb információt akar, legyen szíves,
hagyjon ki a játékból. Nem akarok tudni
semmit.
 Mielőtt Jericho válaszolhatott volna,
átvágott az úton, és eltűnt a 3-as barakk
tömbje mögött.

A Bletchley Park-i kastélyon túl, egy
erdei fenyő árnyékában teljesen
hétköznapi, piros telefonfülke állt. A
fülkében egy motoros bőrruhát viselő
fiatal férfi éppen befejezte a beszélgetést.
A fenyő törzséhez támaszkodó
Jerichóhoz fojtottan, de azért érthetően
ért el affektálós hangja.
– Persze, édesem… persze hogy…
szia, szia.
A motoros küldönc csörömpölve
letette a kagylót, és kinyomakodott a
fülkéből.
– Maga jön, cimbora.
A motoros nem indult el azonnal.
Jericho csak álldogált a fülkében,
megjátszotta, hogy apró után kotorászik a
zsebében, és figyelte, amint a férfi igazít
a lábszárvédőjén, fejébe nyomja a
sisakot, az állszíjjal babrál…
Jericho megvárta, míg elindul, csak
akkor tárcsázta a nullát.
– Tessék, központ – jelentkezett be
egy női hang.
– Jó reggelt. A Kensington
huszonkettő-ötvenhetet legyen szíves.
A központos visszaolvasta a számot.
– Négy pennyt kérek.
Bletchley Park összes előfizetőjét
ugyanaz a hatvan mérföldes föld alatti
kábel kötötte össze a whitehalli
központtal. A központostól Jericho akár
valamelyik londoni kerületből is
telefonálhatott volna. A négypennys
bedobása után egy sor kattanás
következett, majd Jericho hallotta, hogy
hívása kicseng.
Tizenöt másodperccel később
férfihang szólt bele a kagylóba.
– I-geen?
Jericho pontosan ilyen unott, a kurta
„igen”-t is rétestésztaként elnyújtó hangot
képzelt el Claire apjának. Amikor a
készülékből csipogás hallatszott,
megnyomta az A gombot, az érme
csilingelve behullt a perselybe. Máris
hátrányban érezte magát – micsoda
nyomorúság, hogy még saját készüléke
sincs.
– Mr. Romilly?
– I-geen?
– Igazán nem szívesen zavarom,
uram, különösen vasárnap reggel, de
Claire munkatársa vagyok és…
Aprócska nesz, majd néma csend,
melyben még Romilly szuszogása is
hallható volt. Sistergés szaladt végig a
vonalon. – Ott van, uram?
A hang ezúttal halk volt és tompa,
mintha egy hatalmas, üres szobából
jönne. – Hogy szerezte meg a számomat?
– Claire adta meg – vetette be
Jericho a legelső hazugságot, ami eszébe
jutott. – Gondoltam, esetleg ott van
önnél.
Újabb hosszú hallgatás. – Nem,
nincs. Miért kellene itt lennie?
– Ma reggel nem jelent meg a
munkahelyén. Tegnap szabadnapos volt.
Gondoltam, esetleg felugrott Londonba.
– Kivel beszélek, kérem?
– Tom Jerichónak hívnak. – Néma
csend. – Claire talán említett.
– Nemigen. – Romilly hangját alig
lehetett hallani. Megköszörülte a torkát. –
Rettenetesen sajnálom, Mr. Jericho, de
nem segíthetek. Leányom ügyei
ugyanolyan kifürkészhetetlenek
számomra, mint, a jelek szerint, a maga
számára. Jó napot.
Csörgés-csattogás, azután a vonal
megszakadt.
– Halló? – kiáltotta Jericho. Rémlett,
mintha még mindig szuszogást hallana a
kagylóból. – Halló? – Néhány
másodpercig még fülét hegyezve
markolta a súlyos bakelitkagylót, azután
visszaakasztotta a helyére.
A fülke oldalának dőlt,
megmasszírozta halántékát. Az üvegen
túli világban csendben zajlott tovább az
élet. A betonúton két, a londoni vonatról
frissen leszállt, keménykalapos,
összecsukott esernyős civilt kalauzoltak a
kastély felé. Téli tollazatú kacsatrió
ereszkedett a tóra, szétterpesztett lábuk
barázdát szántott a szürke víztükrön.
Leányom ügyei ugyanolyan
kifürkészhetetlenek számomra, mint, a
jelek szerint, a maga számára.
Ez még sincs így rendjén, nem igaz?
Az ember nem ilyen választ vár egy
apától, akit éppen egyetlen gyermeke
eltűnéséről értesített.
Jericho egy marék aprót bányászott
elő a zsebéből, szétterítette a tenyerén, és
tanácstalanul rámeredt, mint valami
ismeretlen országba csöppent utazó.
Újra nullát tárcsázott.
– Tessék, központ.
 – A Kensington huszonkettő-
ötvenhetet legyen szíves.
Újra bedobott négy pennyt, amit újra
kattorászás követett, majd néma csend.
Ujja a gomb fölé feszült. Csakhogy
ezúttal kicsengés helyett mindössze a
foglalt jelzés bip-bip-bipje lüktetett a
fülébe, mint valami szívdobogás.
A következő tíz percben még
háromszor próbálta elérni Mr. Romillyt.
Hasztalan. Romilly vagy mellétette a
kagylót, vagy hosszas beszélgetést
folytatott valakivel.
Amikor negyedszer próbálkozott
volna, kötényére nagykabátot kerített
konyhásnő lépett a fülkéhez, s kocogtatta
meg az üveget a kezében szorongatott
érmével. Jericho végül átadta neki a
helyét. Azután az út szélén álldogálva
igyekezett eldönteni, mitévő legyen.
A barakkok felé pillantott. Az
egykor unalomig ismerős tömzsi, szürke
tömbök most mintha homályos
fenyegetést árasztottak volna.
A fenébe is. Mit veszíthet?
Fázósan begombolta zakóját, és a
kapu felé indult.
 3

A nyolc súlyos évszázadnyi jámborságból

és kemény fehér kőből emelt Mária-
templom egy elaggott tiszafaallé végén
magasodott, Bletchley Parktól nem
egészen száz yardra. Ahogy belépett a
kapun, Jericho tizenöt-húsz kerékpárt
pillantott meg takarosan az oszlopos
előtér oldalának támasztva, a következő
másodpercben pedig orgonaszó ütötte
meg fülét, és egy anglikán gyülekezet
zengte szomorkás hangulatú zsoltárát. A
temetőkertben sehol senki. Jericho úgy
érezte magát, mint a késve érkező
vendég, kinek betoppanásakor már
javában folyik a mulatság.

„Rügyet hajtunk, kifestünk, akár
falomb tavasszal az ágon,
és fonnyadunk és elaszunk, de te
örök vagy,
Uram, a világon…”

Jericho topogott a lábával, a karját
csapdosta. Megfordult a fejében, hogy
besurran, és hátul várja ki a mise végét,
de tapasztalatból tudta, hogy egy
templomba mise idején képtelenség
észrevétlenül belépni. Az ajtó nagyot
döndül, fejek fordulnak hátra, ügybuzgó
segédlelkész siet oda zsoltároskönywel a
kezében. Az effajta feltűnést, ha tehette,
elkerülte.
 Letért az ösvényről, és úgy tett,
mintha a sírkövek feliratát böngészné.
Valószínűtlen méretű és finomságú,
zúzmarás pókhálók ragyogtak
ektoplazmaként a síremlékek között:
márványtömbök a tehetőseknek, pala a
földműveseknek, ütött-kopott fakeresztek
a szegényeknek és a gyerekeknek.
Ebenezer Slade, négy és fél éves, édes
álomra tért Jézus karján. Mary Watson,
férje, Albert hű felesége, hosszan tartó
betegség után távozott el, nyugodjék
békében… Néhány síron halott virágok
bejegelt csokrai jelezték: az élőkben még
lobog a törődés pisla lángja. Másutt sárga
zuzmó lepte a feliratot. Jericho lehajolt,
és a festett üvegablak mögötti énekszót
fülelve kapirgálni kezdte.
„Ó, ti, harmatok és zúzmarák,
áldjátok az Urat: dicsérjétek és
sugározzátok fényét mindörökké.
Ó, ti, fagy és hideg, áldjátok az
Urat: dicsérjétek és sugározzátok fényét
mindörökké…”
Különös képek futottak át az agyán.
Apja temetésére gondolt, az is
éppilyen napon volt. Egy csúnya,
jéghideg viktoriánus templom a közép-
angliai iparvidéken, a koporsón
kitüntetések, zokogó anyja, feketébe
öltözött nagynénjei… És az összes
szempár őt méregette szomorú
kíváncsisággal, ő pedig mindvégig
fényévekre járt – a zsoltárok sorszámát
bontotta szorzótényezőkre, fejben. A
„Lépj túl a hibán / Hagyd magad mögött
az éjszakát” (392. az Ősi és modern című
zsoltároskönyvben) különösen szépen
kijött, jutott eszébe: 2 x 7 x x 2 x 7 x 2…
És azután, miért, miért nem, Alan
Turingra gondolt, amint egy téli estén
felajzottan taglalja, hogyan indította
legjobb barátja halála arra, hogy
összekötő láncszemet keressen a
matematika és a lélek között, és hogy
Bletchley Parkban új világ születik: a
pergépek tunya elektromechanikus
kapcsolóit hamarosan pentóda-relékkel és
GTIC-tiatronokkal váltják fel, létrehozva
az első számítógépeket, a gépeket,
melyekkel egy nap talán az emberi agy
történéseit is leutánozhatják, és
megfejthetik a lélek titkait…
Jericho tovább bóklászott a holtak
között. Itt egy kővirágokkal díszített kis
kőkereszt, amott egy Miss Monkszerű,
szigorú kőangyal. Közben mindvégig a
misét fülelte. Vajon vannak-e a
gyülekezetben a 8-as barakkból, és ha
igen, kik? Lehetséges, hogy Skynner,
most, hogy minden más csütörtököt
mondott, a Teremtőhöz imádkozna
segítségért? Megpróbálta elképzelni, az
álságosság milyen újabb bugyraiból
meríthet Skynner, miközben még a
haditengerészeti miniszternél is
hatalmasabb lénnyel kommunikál, és
rájött, hogy nem megy neki.
— „A Mindenható áldása legyen
veletek most és mindörökké, az Atya, a
Fiú és a Szentlélek nevében, ámen.”
A mise véget ért. Jericho
villámgyorsan átfurakodott a
sírkőrengetegen, a templomtól elfelé, és
lesállásba helyezkedett két jókora bokor
mögött, ahonnan kiválóan szemmel
tarthatta a templom kijáratát.
A háború előtt a hívők felemelő
harangkongatás közepette sorjáztak elő a
templomból, manapság azonban
kizárólag légitámadáskor harangoztak,
úgyhogy most, amikor az ajtó kitárult és
az öregecske pap kijött, hogy elköszönjön
gyülekezetétől, a hangulat visszafogott,
majdhogynem mélabús volt. A
gyülekezet tagjai egyesével léptek ki a
napfényre. Jericho senkit nem ismert fel
közülük. Már kezdte azt hinni, hogy rossz
nyomon jár, amikor fekete kabátos,
alacsony, sovány fiatal nő tűnt fel a
templomajtóban, kezében az előző éjjeli
imakönyvvel.
A nő egy szót sem szólva, kurtán-
furcsán kezet fogott a lelkésszel,
felakasztotta tarisznyáját a kerékpárja
kormányára, és rövid, gyors léptekkel,
hegyes állát felszegve a kapu felé indult.
Jericho elengedte maga mellett, azután
kilépett rejtekhelyéről, és utánakiáltott: –
Miss Wallace!
A nő megállt, és a rövidlátók
homlokráncolásával visszanézett. Alig
észrevehetően ingatta a fejét. Csak
amikor Jericho karnyújtásnyira volt tőle,
derült fel az arca.
– Maga az, Mr. …
– Jericho.
– Hát persze, Mr. Jericho. Az idegen
az éjszakában. – A hideg kicsípte az orra
hegyét, és két szabályos, kerek foltot
festett fehér arcára. Hosszú, dús fekete
haját kontyba tekerve viselte, seregnyi
hajtűvel megtűzdelve. – Milyennek
találta a prédikációt?
 – Felemelőnek? – tippelt Jericho.
Egyszerűbb megoldásnak tűnt, mint
bevallani az igazat.
– Valóban? Én a magam részéről
esztendeje nem hallottam rémesebb
sületlenségeket. „A ti asszonyaitok
hallgassanak a gyülekezetekben, mert
nincsen megengedve nékik, hogy
szóljanak; hanem engedelmesek
legyenek, amint a törvény is mondja.” –
Dühödt fejcsóválás. – Maga szerint
eretnekség volna Szent Pált lehülyézni?
Azzal lépteit szaporázva újra az
országút felé indult. Jericho melléje
szegődött. Amit Hester Wallace-ról
tudott, Claire-től tudta – hogy a háború
előtt egy dorseti leányiskolában tanított,
hogy tud orgonálni, és hogy egy
protestáns lelkész lánya, hogy jár neki a
Jane Austen Társaság negyedévente
megjelenő folyóirata –, épp csak annyit,
hogy halvány sejtése legyen, miféle nő
az, aki a nyolcórás éjszakai műszakból
egyenesen vasárnapi misére megy.
– Gyakran van itt vasárnap?
– Minden áldott héten – válaszolta a
nő. – Igaz, egyre kevésbé értem, miért.
Maga?
Jericho tétovázott. –
Alkalomszerűen.
Ez hiba volt, a nő azonnal lecsapott
rá.
– Hol szokott ülni? Nem
emlékszem, hogy egyszer is láttam volna.
– Általában hátrahúzódom.
– Én is. Leghátulra. – Ismét
Jerichóra nézett, drótkeretes
szemüvegének kerek lencséjén téli
napfény villant. – Ejnye, Mr. Jericho: egy
prédikáció, amit nyilvánvalóan nem
hallott, egy pad, amiben sosem ült… Az
ember könnyen arra jut, hogy maga
érdemtelenül próbál hívőként tetszelegni.
– Ööö…
– Isten önnel.
A kapuhoz értek. A nő meglepő
kecsességgel nyeregbe lendült. Jericho
nem így tervezte a dolgot. El kellett
kapnia a kormányt, ha nem akarta, hogy
Hester Wallace faképnél hagyja.
– Nem voltam benn. Sajnálom. Csak
beszélni akartam magával.
– Lesz szíves levenni a kezét a
kerékpáromról, Mr. Jericho. – Egy
idősebb pár megfordult és rájuk meredt. –
Azonnal, ha nincs ellenére. – Közben ide-
oda rángatta a kormányt, Jericho azonban
nem hagyta lerázni magát.
– Igazán nagyon sajnálom. Egy perc
az egész.
A nő vasvillaszemeket meresztett rá.
Jericho már maga előtt látta, ahogy
lekapja célszerű, vastag cipőjét, és rávág
vele a kormányt markoló ujjakra. De
Hester Wallace tekintetében a düh mellett
érdeklődés is csillant, s amikor a
kíváncsiság győzött, nagyot sóhajtott, és
leszállt a nyeregből.
– Köszönöm. Ott egy buszmegálló.
– Jericho a Church Green Road túloldala
felé bökött az állával. – Csak öt percet
áldozzon rám. Kérem.
– Képtelenség. Teljes képtelenség.
A kerékpár kerekei kötőtűszerűen
kattogtak, miközben átmentek a
túloldalra a megállóhoz. A nő nem volt
hajlandó leülni, csak állt keresztbe font
karral, és a városkát nézte, lenn a
völgyben.
Jericho azon törte a fejét, hogyan
térjen a lényegre. – Claire azt mondja,
maga a 6-os barakkban dolgozik. Nagyon
érdekes lehet.
– Claire jobban tenné, ha nem kötné
a maga orrára, hogy hol dolgozom. Vagy
bárki máséra, ha már arról van szó.
Egyébként semmi érdekes nincs benne.
Úgy tűnik, a férfiak csinálnak mindent,
ami érdekes. A rabszolgamunka a nőké.
Ha kicsit adna magára, akár csinos is
lehetne, futott át Jerichón. Bőre sima és
fehér, mint a márvány. Orra és álla
hegyes, de finoman formált. Viszont nem
festi magát, és összepréselt ajka csak
vékony, szarkasztikus vonal állandóan
rosszkedvű arcán. Szemüvege mögött
értelemtől sugárzó, apró, csillogó
szempár.
– Claire és én… – Jericho
hadonászva kereste a megfelelő
kifejezést. Reménytelenül nem értett az
ilyesmihez. – „Találkozgattunk”, azt
hiszem, így mondják. Egészen egy
hónappal ezelőttig. Azóta nem hajlandó
szóba állni velem. – A nő ellenségessége
mindjobban kikezdte eltökéltségét.
Ostobán érezte magát, ahogy ott áll, és
beszédet intéz a keskeny, csontos háthoz.
– Őszintén szólva, Miss Wallace,
aggódom Claire-ért.
– Milyen különös.
Jericho vállat vont. – Elismerem,
furcsa pár lehettünk.
– Nem. – A nő odafordult hozzá. –
Az a különös, hogy mindenki mindig
szükségét érzi, hogy saját érdekeit mások
érdekeként állítsa be.
Ajka sajátos félmosolyra húzódott,
és Jericho kezdte ellenszenvesnek tartani,
nem utolsósorban azért, mert így fején
találta a szöget.
– Nem állítom, hogy kizárólag az
önzetlenség vezérel –ismerte el –, de ettől
még tiszta szívemből aggódom érte. Azt
hiszem, Claire eltűnt.
A nő elfintorodott. – Badarság.
– Reggel nem jelentkezett a
munkahelyén.
– Egy óra késés még nem eltűnés.
Nyilván elaludt.
– Azt hiszem, tegnap este nem ment
haza. Hajnali kettőig legalábbis biztos
nem.
 – Talán nem a saját ágyában aludt –
rosszmájúskodott Miss Wallace. Újabb
szemüvegvillanás. – Megtudhatnám,
honnan veszi, hogy Claire tegnap nem
ment haza?
Jericho időközben megtanulta, hogy
kifizetődőbb az igazat mondania. –
Onnan, hogy beengedtem magam a
házba, és vártam, hogy megjöjjön.
– Úgy. Szóval nemcsak hazudik,
betörő is. Látom már, miért adta ki az
útját Claire.
A fészkes fenébe, fortyogott Jericho.
– Más is van, amiről nem árt tudnia.
Tegnap éjjel, míg ott voltam, egy férfi
jelent meg a házban. Amikor meghallotta
a hangom, elmenekült. Nemrég pedig
felhívtam Claire apját. Állítja, hogy
fogalma sincs Claire hollétéről, de
szerintem hazudik.
Ez szemlátomást hatott. A nő az
ajkába harapott, újra a völgy felé
fordította tekintetét. Vonat, a hangjából
ítélve expressz haladt át Bletchleyn.
Barnán bodorodó füstfiiggöny emelkedett
a város fölé fél mérföld hosszan.
– Egyik fejlemény sem tartozik rám
– szólalt meg végül a nő.
– Claire nem említette, hogy el akar
menni?
– Nem szokta. Miért is tenné?
– Nem viselkedett furcsán az utóbbi
időben? Nem aggasztotta valami esetleg?
– Mr. Jericho, valószínűleg megtelne
ez a buszmegálló, nem, egy emeletes
busz is akár, ha az összes fiatal férfit
összecsődítenénk, aki rendezni szeretné
kapcsolatát Claire Romillyval. Nézze,
iszonyú fáradt vagyok. Túlságosan fáradt,
ráadásul a szükséges tapasztalattal sem
rendelkezem, hogy segítségére lehetnék.
Megbocsát.
Azzal felszállt a kerékpárra. Jericho
ezúttal meg sem próbálta visszatartani. –
Mond valamit magának az a betűszó,
hogy ADU?
Ingerülten megrázta a fejét, és
ellökte magát a járdaszegélytől.
– Egy hívójel – kiáltotta utána
Jericho. – Valószínűleg a szárazföldi
csapatoké vagy a Luftwafféé.
Hester Wallace úgy befékezett, hogy
lecsusszant a nyeregből, lapos sarkú
cipője kopogva siklott a
szennyvízcsatorna macskakövén. – Maga
teljesen megőrült?
– A 8-as barakkban megtalál.
 – Várjon egy percet. Mi köze ennek
Claire-hez?
– Vagy ha ott nem, akkor az Albion
Street-i Commercial Guesthouse-ban. –
Jericho udvariasan biccentett. – ADU,
Miss Wallace. Angyal dühöng utoljára.
Nem zaklatom tovább.
– Mr. Jericho… 
Jerichónak azonban esze ágában
sem volt válaszolni a kérdéseire. Átvágott
az úttesten, és sietve a völgy felé indult.
Amikor ráfordult a Wilton Avenue-ra, a
főkapu felé, visszapillantott. A nő ott állt,
ahol hagyta, és vékony lábait kétoldalt
letámasztva, meghökkenten meredt utána.
 4

Amikor visszaért a 8-as barakkba, Logie

már várta. A nyakigláb férfi fel-alá járt a
regisztráció szűkös terében, csontos ujjai
összekulcsolva a háta mögött, szájából
majd kiugrott a pipa, olyan bőszen
harapdálta a csutoráját.
– Ez a kabát a tiéd? – kérdezte
üdvözlés helyett. – Jobb lesz, ha hozod
magaddal.
– Helló, Guy. Hová megyünk? –
Miközben Jericho leakasztotta kabátját az
ajtóról, az egyik női segédszolgálatos
szomorkás mosolyt villantott rá.
– Először be az irodámba, egy kis
fejmosásra, öreg harcos. Azután te
hazamégy, mint a kisangyal.
Az irodájában Logie belevetette
magát a székébe, és hatalmas lábát az
íróasztalra lendítette. – Tedd be az ajtót,
ember. Legalább a bizalmas megbeszélés
látszatát próbáljuk fenntartani.
Jericho engedelmeskedett. Leülnie
úgysem lett volna hová, ezért hátát az
ajtónak vetve megállt. Meglepően
nyugodtnak érezte magát. – Nem tudom,
Skynner mivel etetett, mindenesetre
ténylegesen nem ütöttem meg. 
– Micsoda megkönnyebbülés. –
Logie színészkedve fölemelte a kezeit. –
Úgy értem, amíg vér nem folyik, amíg
egyikőtök sem szenved maradandó
károsodásokat…
– Menj már, Guy. Hozzá se értem.
Ilyen alapon nem rúghat ki.
– Skynner bármit megtehet, amire
kedve szottyan. – A szék panaszosat
nyikkant, Logie átnyúlt az asztalon egy
barna iratgyűjtőért. Felcsapta. – Lássuk
csak. Azt mondja, hogy: „súlyos
függelemsértés”. Meg: „testi sértés
kísérlete”. „Mindössze a legutóbbi egy
sor incidens közül, melyek mind azt
jelzik, hogy a kérdéses személy aktív
szolgálatra a továbbiakban nem
alkalmas.” – Félrelökte a dossziét. – Ami
azt illeti, nem biztos, hogy nem osztom a
véleményét. Tegnap délután óta várom,
hogy idetold a képed. Hol voltál? Netán a
Tengernagyi Hivatalban? Benyomtál
egyet a miniszternek is?
 – Te mondtad, hogy nem kell a teljes
műszakot ledolgoznom. Jöhetsz-mehetsz,
kedvedre.” A tulajdon szavaid.
– Hagyd a link dumát, öreg harcos.
Jericho egy pillanatra elhallgatott. A
nyomat járt az eszében, a lehallgatott
táviratokkal a kartonlap mögött. Meg a
Német Könyv Szoba és Weitzman riadt
képe. És Edward Romilly megreszkető
hangja: „Leányom ügyei ugyanolyan
kifürkészhetetlenek számomra, mint, a
jelek szerint, a maga számára.” A bőrén
érezte Logie fürkész tekintetét.
– Mikortól akar kirúgni Skynner?
– Azonnali hatállyal, te marha.
„Menjen csak vissza Cambridge-be az
átkozott bolondja, de ezúttal gyalog” –
szóról szóra ezt az ukázt kaptam. – Logie
nagyot sóhajtott, a fejét csóválta. – Nem
lett volna szabad hülyét csinálnod belőle,
Tom. Különösen nem a megbízói előtt.
– De amikor az! – Jerichót düh és
önsajnálat keveréke fogta el. Minden
igyekezetével azon volt, hogy ne
remegjen a hangja. – Olyasmiről beszél,
amiről halvány gőze sincs. Ugyan, Guy,
őszintén: el tudod hinni akár egy percre
is, hogy három nap alatt sikerül újra
megfejtenünk a Cápát?
– Nem. De nem mindegy, hogy ezt
hogyan tálaljuk, és még kevésbé
mindegy, ha tudsz követni, hogy hogyan
tálaljuk a szeretve tisztelt amerikai
szövetségeseink jelenlétében.
Kopogtak, Logie kikiáltott: –
Később, légy szíves, öreg harcos, kösz
szépen!
Megvárta, míg akárki volt is,
odébbállt, akkor halkan folytatta: – Azt
hiszem, újabban nem igazán érzékeled,
merre hány méter.
– Skynner is pont ezzel jött.
– Nem véletlenül. Először is. A saját
szemeddel láthattad tegnap a
konferencián. Már nem 1940-et írunk,
Tom. Amikor a kis, vakmerő Britannia
egyedül tartotta a frontot. Továbbléptünk.
Mások véleményével is számolnunk kell.
Csak nézz a térképre, ember. Olvasd el az
újságokat. Ezek a konvojok New Yorkból
indultak útnak. A hajók negyede is
amerikai. A rakomány egy az egyben
amerikai. Amerikai katonák. Amerikai
legénység. – Logie hirtelen a kezébe
temette az arcát. – Atyaisten, nem hiszem
el, hogy tényleg be akartál mosni
Skynnernek. Eléggé ki lehetsz kattanva,
öreg. Lehet, hogy az utcán se lenne
szabad egyedül közlekedned. – Leemelte
lábát az íróasztalról, a telefonért nyúlt. –
Nézd, teszek rá, hogy mit mond, kerítek
egy kocsit, hogy visszavigyen.
– Ne! – Jericho maga is meglepődött
saját hevességén. Lelki szemei előtt
pontosan látta az Atlanti-óceán térképét,
az észak-amerikai földrész barna
tömegével, a Brit-szigetek Rorschach-
pacáival, a gyanútlan sárga korongokat az
óceán kékjén, a cápafogak felajzott
vidravasként tátongó sorát. És Claire? Így
se bír a nyomára akadni, hogy bejárása
van a Parkba. Ha visszapaterolják
Cambridge-be, ha megfosztják úti
okmányaitól, ezzel az erővel akár egy
másik bolygóra is toloncolhatják. – Ne –
ismételte lecsillapodva. – Nem tehetsz
ilyet velem.
– Nem az enyém a döntés.
– Csak két napot adj.
– Hogy?
– Közöld Skynnerrel, hogy két nap
haladékot akarsz adni nekem. Hátha
sikerül mégis megfejtenem a Cápát.
Logie hosszasan rámeredt, azután
nevetésben tört ki.
– Te napról napra ütődöttebb vagy,
öregfiú. Tegnap még azt bizonygattad,
hogy a Cápát nem lehet megfejteni három
nap alatt. Most meg már esedeg kettő is
megteszi.
– Kérlek, Guy. Könyörgöm. – És
tényleg: kezét Logie íróasztalára fektetve
könyörgött az életéért. – Skynner
nemcsak a barakkból, a Parkból is ki akar
zsuppoltatni. Azt akarja, hogy a
Tengernagyi Hivatalban tologassam az
aktákat.
– Rosszabb helyen is tölthetnéd a
háborút.
– Nekem ez a legrosszabb. Fel is
kötném magamat. Az én helyem itt van.
– Egyszer már tűzbe tettem érted a
kezemet, pajtás. – Logie megbökte
Jerichót a pipájával. – ,Jericho?”,
hüledeztek. „Ne viccelj. Nyakig vagyunk
a szarban, más se hiányzik, mint Jericho.”
– Újabb döfés a pipával. – Mire én:
„Tudom, hogy hiányzik egy kereke a
szerencsétlennek, és hogy ájuldozik, mint
valami puccos dáma, de van benne
valami, az a két százalék plusz, ami kell.
Bízzatok bennem.” – Újabb döfölés. –
Szóval elkunyerálom azt a rohadt autót –
nem akármekkora szám mostanság,
tudhatod –, és ahelyett, hogy húznám a
lóbőrt, megyek és poshadt teát iszom a
kollégiumban, és egyenesen könyörgök
neked, hogy utána első dolgod legyen
hülyét csinálni az egész társaságból,
azután meg bevágj egyet a
részlegvezetőnek… jó, jó, megpróbálj
bevágni neki. Kérdezem: ki fog
odafigyelni rám?
– Skynner.
– Felejtsd el.
– Skynner oda fog figyelni rád, ha
kitartasz amellett, hogy szükséged van
rám. Tudom… – Jericho egészen belejött.
– Megfenyegethetnéd, hogy kitálalsz
annak a tengernagynak, Trowbridge-nek,
hogy a bruttóregisztertonna-háború
kritikus pontján távolítottak el, csak mert
kimondtam az igazságot.
 – Ó, valóban? Valóban? Köszönöm.
Nagyon szépen köszönöm.
Tologathatnánk együtt az aktákat.
– Rosszabb helyen is tölthetnéd a
háborút.
– Ne ripacskodj.
Megint kopogtak, ezúttal sokkal
hangosabban. – A rossebbe – fakadt ki
Logie. – Tűnj már el! – A kilincs azonban
mégis lenyomódott. Jericho félrelépett,
Puck jelent meg az ajtónyílásban.
– Elnézést, Guy. Jó reggelt, Thomas.
– Puck komor képpel biccentett
mindkettejüknek. – Újabb fejlemény,
Guy.
– Jó hír?
– Őszintén szólva nem, nem az.
Nem annak néz ki. Jobb, ha velem jössz.
– Örvendek – dörmögött Logie.
Gyilkos pillantást vetett Jerichóra,
felkapta a pipáját, és követte Puckot.
Jericho egy pillanatig tétovázott,
azután a nyomukba eredt a folyosón, be a
regisztrációra. Odabent soha nem látott
tömeg. Cave hadnagy, a barakk szinte
valamennyi kriptográfusa – Baxter,
Atwood, Pinker, Kingcome, Proudfoot,
de Brooke – és Kramer is, aki
filmcsillagként feszített amerikai
egyenruhájában. Barátságosan
odabiccentett Jerichónak.
Logie csodálkozva pillantott körbe a
helyiségben. – Mi van, ingyen osztanak
valamit? – Senki nem nevetett. – Mi
készül itt, Puck? Nagygyűlés? Sztrájk?
Puck a regisztráció délelőttös
műszakjának három fiatal
segédszolgálatosa felé bólintott.
 – Na persze – szólalt meg Logie, az
erős dohányosok okkersárga mosolyát
villantva a három nőre. – Egy kis
megbeszélnivalónk akadt, lányok.
Hetvenhét pecsétes titok. Volnának
szívesek néhány percre magára hagyni a
férfinépet?

– Ahogy Cave hadnagynak is mutattam –
szólalt meg Puck, amikor a
segédszolgálatosok kimentek. – A
lehallgatási napló. – Úgy emelte fel az
ismerős sárga összesítőt, mint valami
bűvésztrükk kellékét. – Az utolsó
tizenkét órában a nácik Magdeburg
környéki új adójának két hosszú
rádiótáviratát hallgattuk le. Egyet
valamivel éjfél előtt, ez
száznyolcvannégy betűcsoportból állt, és
egyet valamivel utána, ez
kettőszáztizenegyből. Mindkettőt kétszer
ismételték, a Diana és a Hubertus
rádióhálózatokon. Négyezer-hatszázegy
kilohertz. Tizenkettő-nulla-kilencötven.
– A lényegre – dörmögte Atwood.
Puck eleresztette a füle mellett. –
Ugyanebben az időszakban, ma reggel
nyolc óra nulla-nulláig az Atlanti-óceán
északi térségében tartózkodó
tengeralattjárók Cápa-táviratainak száma:
öt.
– Öt? – visszhangozta Logie. –
Biztos ez, öregem? – Elvette a naplót,
végigfuttatta ujját a tintával írt takaros
bejegyzések oszlopán.
– Hogy is mondják? – szólalt meg
Puck. – Síri csend?
– Valami baj lehet a
lehallgatóállomásainkkal – dünnyögte
Baxter, miközben a bejegyzéseket
tanulmányozta Logie válla fölött. –
Elaludtak vagy a fülükön ülnek.
– Tíz perccel ezelőtt felhívtam a
lehallgatók központi irányítását. Miután
beszéltem a hadnagy úrral. Azt mondják,
tévedés kizárva.
– És mit mondasz te, ó, bölcsek
bölcse?
Időbe telt, míg Jericho felfogta,
hogy Atwood hozzá beszél. Vállat vont. –
Nagyon kevés. Vészjóslóan kevés.
– Cave hadnagy szerint a dolog nem
véletlen.
– Több foglyul ejtett tengeralattjáró
legénységét kérdeztük ki a taktikát
illetően. – Amikor Cave hadnagy
előrehajolt, Jericho látta, hogy Pinker
elborzad a sebhelyes arc láttán. –
Valahányszor Dönitz konvojt szimatol, a
várható útvonalra merőlegesen rajvonalba
állítja szürke farkasait. Tizenkét hajót,
mondjuk, egy húszmérföldes szakaszon.
Két-három rajvonal is elképzelhető –
Dönitznek mostanában elég
tengeralattjárója van, nem kell
szűkmarkúskodnia. Becslésünk szerint a
hírzárlat előtt negyvenhat hadra fogható
német tengeralattjáró volt csak ebben az
egy szektorban. – Mentegetőző mosollyal
elhallgatott. – Elnézést – mondta. –
Kérem, szakítsanak félbe, ha
evidenciákkal traktálnám önöket.
– A mi munkánk itt meglehetősen…
ööö… elméleti jellegű – szólalt meg
Logie. Amikor körülnézett, a
kriptográfusok közül többen egyetértően
bólintottak.
– Akkor folytatom. Alapvetően
kétféle rajvonal van. Az egyik egyfajta
előretolt őrség, ezek a tengeralattjárók
gyakorlatilag helyben várják a felszínen,
hogy a konvoj beléjük fusson. A másik
rajvonal alakzatba fejlődve, lendületből
csap le a konvojra. Amint a rajvonalak
kialakultak, egyetlen aranyszabály van.
Teljes rádiócsend a konvoj vizuális
észleléséig. Az a sejtésem, hogy most is
erről van szó. A két hosszú magdeburgi
üzenet valószínűleg Berlin parancsa volt
a pozíciók elfoglalására. És amennyiben
a tengeralattjárók rádiócsendre kaptak
utasítást… – Cave vállat vont: nem volt
ínyére, hogy neki kell levonnia a
kézenfekvő következtetést. – Az azt
jelenti, hogy csak a harcérintkezésre
várnak.
Senki nem szólt egy szót sem. A
kriptoanalízis elvont eszmefuttatásai
konkrét formát öltöttek: a német
tengeralattjárók kétezer főnyi legénysége
ugrásra készen várja, hogy lecsapjon a
szövetségesek tízezer főnyi legénységet
és utast szállító konvojaira az atlanti-
óceáni télben, ezer mérföldre a
legközelebbi partoktól. Pinker olyan
képet vágott, mint aki mindjárt rosszul
lesz. Jericho csak most érzett rá helyzetük
furcsaságára. Pinker lelkén valószínűlég
legalább ezer német tengerész vére
száradt, mégis csupán Cave hegekkel
borított arca a legközelebbi élménye az
atlanti-óceáni csata brutalitásáról.
Valaki megkérdezte, hogy akkor
most mi lesz.
 – Ha valamelyik tengeralattjáró
ráakad a konvojra? Árnyékként a
nyomába szegődik. Kétóránként
kontaktjelentést ad le – pozíció, haladási
sebesség, irány. Ezt veszik a többiek, és
megindulnak egy gyülekezési pont felé.
Mint a falkavadászat. Rendszerint
igyekeznek beférkőzni a konvojba, a
hajóink közé. Megvárják az est leszálltát.
Ha tehetik, sötétben támadnak. A lángban
álló hajók fénye újabb célpontokat világít
meg. A fejvesztettség is nagyobb.
Ráadásul éjszaka a rombolóink is
kevésbé hatékonyak.
– Másrészt az időjárás még az
ekkortájt szokásoshoz képest is
rettenetes. – Cave éles hangja késként
hasított bele a csendbe. – Hó. Nullpont
alatti hőmérséklet, köd. Ami azt illeti,
mindez éppenséggel nekünk dolgozik.
– Mennyi időnk maradt? – szólalt
meg Kramer.
– Az biztos, hogy kevesebb, mint
reméltük. A tengeralattjárók gyorsabbak
bármely konvojnál, de attól még tohonya
jószágok. Felszínen egy kerékpáros
sebességével haladnak, víz alatt nem
gyorsabbak egy gyalogosnál. De ha
Dönitz tud a konvojokról? Talán másfél
nap. A komisz idő megnehezíti számukra
a tájékozódást. De másfél napnál több
semmiképpen.

Cave kimentette magát, és ment, hogy
megtelefonálja a rossz hírt a Tengernagyi
Hivatalnak. A kriptográfusok magukra
maradtak. A barakk túlsó végéből halk
kattorászás jelezte: a Typexek elkezdték
napi munkájukat.
– D-D-D-Delfin lesz – szólalt meg
Pinker. – M-m- megbocsátasz, Guy.
Logie áldásosztó mozdulatot tett,
Pinker kirohant a helyiségből.
– Ha legalább volna egy négytárcsás
pergépünk – nyögött fel Proudfoot.
– De nincs, öregem, úgyhogy ne is
fecséreljük ilyesmire a drága időt.
Kramer ellökte magát a kecskelábú
asztaltól, amit eddig támasztott. A
szobában nem volt elég hely, hogy
járkálni kezdjen, úgyhogy csak idegesen
tipródott, s a tenyerét csapdosta az
öklével.
– Rohadtul gyámoltalannak érzem
magam! Másfél nap. Nyomorult másfél
nap. Jézusom! Kell, hogy legyen valami.
Úgy értem, maguk már egyszer
megfejtették ezt az izét, nem igaz?
Többen is megszólaltak egyszerre.
– Hát igen.
– Emlékeztek rá?
– Tomé az érdem.
Jericho mással volt elfoglalva.
Valami megmozdult az agyában,
tudatalattijának mélyén elemezhetetlen,
nyugtalanító áramlat ébredt. Egy emlék
lett volna? Vagy egy asszociáció? Minél
jobban erőltette, annál
megfoghatatlanabbá lett.
– Tom?
Meglepetten kapta fel a fejét.
– Kramer hadnagy azt kérdezi, hogy
sikerült kifognod a Cápán – tolmácsolt
csüggedt türelemmel Logie.
– Hogy? – horkant föl Jericho,
dühösen, amiért megzavarták a
töprengésben. – Ja, Dönitzet előléptették
tengernaggyá. Arra tippeltünk, hogy a
tengeralattjáró-fegyvernem
főparancsnokságán azt se tudják, hová
legyenek örömükben, és esetleg szóról
szóra leadják a hajóknak Hitler
bejelentését.
– És leadták?
– Igen. Nagyon jó puska lett belőle.
Hat pergépet állítottunk rá, de így is
majdnem három hetünkbe telt egyetlen
napi forgalom megfejtése.
– Jó puskával és hat pergéppel
három hét?! – értetlenkedett Kramer.
– A négytárcsás Enigma hatása.
– Kár, hogy Dönitzet nem léptetik
elő naponta – szólalt meg Kingcome.
Ettől Atwood is életre kelt. – Ha így
haladnak a dolgok, még az is
megtörténhet.
Egy pillanatra nevetés derítette a
hangulat komorságát. Atwood elégedett
képet vágott.
– Ez nagyon jó, Frank – mondta
Kingcome. – Mi hátrálunk, ő meg
előrelép. Nagyon jó.
Egyedül Kramer nem volt hajlandó
elengedni magát. Karját összefonva
meredt tükörfényes cipője orrára.
A kriptográfusok de Brooke
legújabb elméletéről kezdtek beszélgetni,
melyen két pergép dolgozott egyszerre,
kilenc órája már, s ahogy Puck
megjegyezte: a siker legcsekélyebb
reménye nélkül.
– Nekem legalább vannak ötleteim –
mondta de Brooke. – Te még ezt sem
mondhatod el magadról.
 – Ennek az az oka, kedves Arthur
barátom, hogy én a halva született
ötleteimet megtartom magamnak.
– Fiúk, fiúk – tapsolt közbe Logie. –
Lesztek szívesek építő jellegű bírálatra
szorítkozni.
A beszélgetés tovább döcögött,
Jericho azonban már régen nem figyelt
oda. Az utóbbi tíz perc emlékei közt
tallózva kutatta azt az egy szót, azt az egy
kifejezést, mely útjára indította a szellemi
hajtóvadászatot. Diana, Hubertus,
Magdeburg, rajvonal, rádiócsend,
kontaktjelentés…
Kontaktjelentés.
– Guy, hol tartod a Fekete Múzeum
kulcsát?
– Tessék, öreg harcos? Ja, az
íróasztalomban. Jobb felső fiók. Hé,
hová-hová? Várj csak, még nem
végeztem veled…

Megkönnyebbülés volt kilépnie a barakk
fojtogató zártságából a hideg, friss
levegőre. Kocogva vágott neki a
kastélyhoz vezető emelkedőnek.
Újabban ritkán fordult meg a
hatalmas épületben, amikor azonban
mégis, mindig a húszas évekbeli krimik
előkelő színhelyei jutottak eszébe. („Ne
felejtse el, felügyelő úr, hogy a végzetes
lövések eldördültekor az ezredes a
könyvtárszobában tartózkodott…”) A
homlokzat valóságos rémálom volt,
mintha építkezés gyanánt egyszerűen
leborítottak volna egy óriás taligányi ház-
diribdarabot. Svájci nyeregtető, gótikus
oromzatok, görög oszlopok, kertvárosi
ablakfülkék, sorházi vörös tégla,
kőoroszlánok, katedrálist idéző
előcsarnok – az építészeti stílusok
duzzogva, civakodva békétlenkedtek
egymással. Odabent merő gótikus
iszonyat, csupa festett üvegablak és kő
boltív. A fényesre csiszolt padló tompán
kongott Jericho lába alatt, a falakon sötét
faburkolat, az a fajta, amelyikből az
utolsó fejezetben azután titkos
labirintuslejáró fordul ki. Jerichónak csak
ködös sejtései voltak az épület jelenlegi
funkciójáról. A tóra néző földszinti
irodaóriás Travis parancsnoké volt, az
emeleti hálószobákban rejtélyes
ténykedések folytak: egyesek szerint itt
desifrírozták a német titkosszolgálat
táviratait.
Jericho gyorsan átvágott az
előcsarnokon. Travis irodája előtt egy
százados mímelt olvasást egy aznapi
Observerrel a kezében – valójában a fülét
hegyezve figyelte, amint egy
tweedöltönyös, középkorú férfi
megpróbálja felszedni a RAF egyik fiatal
női regrutáját. Jerichóval a kutya sem
törődött. A cikornyás faragású tölgyfa
lépcső tövéből folyosó ágazott le jobbra,
a ház hátsó traktusa felé. Félúton ajtó
nyílt belőle, mögötte néhány lépcső s egy
újabb folyosó. Itt, a pince egyik lezárt
helyiségében tárolták ebül szerzett
kincseiket a 6-os és 8-as barakk
kriptográfusai.
Jericho kitapogatta a falon a
villanykapcsolót.
A két kulcs nagyobbika a múzeum
ajtaját nyitotta. A falak mentén, a
fémszerkezetes polcokon legalább
tucatnyi, angol kézre került Enigma
rejtjelezőgép. A kisebbik kulcs a két
hatalmas páncélszekrény egyikének
zárjába illett. Jericho letérdelt, kinyitotta
a széfet, és kotorászni kezdett benne.
Mind itt volt a sok-sok értékes zsákmány:
az Enigma elleni háború megannyi kis
diadala. Egy megcímkézett szivardoboz,
a címkén dátum – 1941. február, a
dobozban a felfegyverzett német
halászhajó, a Krebs fedélzetéről kimentett
zsákmány: két tartalék rejtjelezőtárcsa, a
Kriegsmarine térképe a hálózati
négyzetekre osztott Atlanti-óceánról
(északi félteke), illetve az 1941. februári
Enigma-beállítások. A szivardoboz
mögött degeszre tömött, München
feliratú boríték – így hívták a Krebs után
három hónappal elfogott úszó
meteorológiai állomást, mely
hozzásegítette a kriptográfusokat az
időjárás-jelentések kódjának
megfejtéséhez s egy másik, „U-110”
feliratú. Jericho marokszám húzkodta elő
az iratokat és a térképeket.
A barna viaszosvászonba bugyolált
kis csomag az alsó polc legmélyéről
került elő. Ez volt a hadizsákmány,
melyért Fasson és Grazier az életével
fizetett, eredeti csomagolásban, ahogy a
süllyedő tengeralattjáróból kimentették.
Ahányszor látta, Jericho nem győzött
hálát adni az Istennek, hogy a két
tengerész vízhatlan holmit tudott keríteni
nagy hirtelen. Pár csepp víz
olvashatadanná tette volna a tintát. Hogy
valaki képes volt éjnek idején a viharos
tengeren kimenteni egy süllyedő
tengeralattjáróból… Ez még egy
matematikust is csodahívővé tett. Jericho
olyan gyengéden hajtogatta szét a
viaszosvásznat, ahogy egy tudós
széthajtogatja egy ókori civilizáció
papirusztekercseit, vagy egy pap előveszi
a kegytárgyakat. Két gót betűs
füzetecske, rózsaszín itatóspapíron. A
tengeralattjáró-flotta meteorológiai
sifretáblázatának második, a rejtjelváltás
jóvoltából mára haszontalan kiadása. És –
pontosan, ahogy emlékezett rá – a
jelkulcstáblázat. Végigpergette a lapjait.
Betűk és számok végtelen oszlopai.
A széf ajtajának belső oldalára
gépírásos figyelmeztetést ragasztottak:
„Határozott beleegyezésem nélkül a
helyiségből bármit kivinni szigorúan
tilos, (aláírás) L. F. N. Skynner, a
haditengerészeti részlegvezetője.”
Jericho különös élvezettel csúsztatta
belső zsebébe a jelkulcstáblázatot, és
rohanvást indult vissza a barakkba.

Logie-nak csak nagy üggyel-bajjal
sikerült elkapnia a feléje dobott
kulcsokat.
– Kontaktjelentés.
– Mi?
– Kontaktjelentés – ismételte
Jericho.
– Dicsérjük az Urat! – mondta
Atwood, mint valami hittérítő, és
magasba lökte a karját. – Vegyétek a
kinyilatkoztatást, és menjetek isten
hírével.
– Jól van, Frank, nyugodj egy
percig. Mit akarsz azzal a
kontaktjelentéssel, öreg harcos?
Jericho sokkal gyorsabban átlátta az
egészet, mint ahogy szavakba önthette
volna. Sőt, már azzal is meggyűlt a baja,
hogy egyáltalán verbalizálja gondolatait.
Lassan beszélt, mint aki idegen nyelvről
tolmácsol, közben magában folyamatosan
újrafogalmazta mondanivalóját.
– Emlékeztek, amikor novemberben
megkaparintottuk a meteorológiai
sifretáblázatot az U-459-ről? És vele
együtt a jelkulcstáblázatot is, de úgy
döntöttünk, nem foglalkozunk vele,
úgyse sikerült soha valamirevaló puskát
kihámoznunk belőle. Úgy értem, egy
konvoj kontaktjelentése önmagában
nulla, nem igaz? Öt betű, és az is csak
ezerévente egyszer. – Jericho óvatosan
kihúzta zsebéből a füzetecskét. – Egy
betű jelöli a konvoj sebességét, kettő a
haladási irányát és még kettő a hálózati
négyzetet…
Baxter alvajáróként meredt a
jelkulcstáblázatra. – El merted hozni a
széfből Skynner engedélye nélkül?
– Amennyiben viszont Cave
hadnagy értesülései helytállók, és a
konvojt elsőként észlelő tengeralattjáró
kétóránként kontaktjelentést ad le, és
valóban alkonyatig ott koslat a
nyomában, nos, ez esetben elméletileg
akár négy-öt kontaktjelentésről is szó
lehet, a konvoj észlelésének napszakától
függően. – Jericho megkereste
tekintetével az egyetlen uniformist a
helyiségben. – Milyen hosszúak a
nappalok az Atlanti-óceánon márciusban,
az északi féltekén?
– Tizenkét óra körül – mondta
Kramer.
– Látjátok, tizenkét órásak. És ha
ugyanerre a konvojra más
tengeralattjárók is ráakaszkodnak,
ugyanaznap, az eredeti jelentésre való
reagálásként, és valamennyien
kontaktjelentést adnak le minden két
órában…
Logie végre-valahára átlátta, hová
akar kilyukadni. Téveteg mozdulattal
kivette szájából a pipát. – Azt a leborult
úristenit!
– Akkor elméletileg
hozzájuthatnánk, mondjuk, egy húszbetűs
puskához az első tengeralattjáró
jóvoltából, egy tizenötöshöz a
másodiktól… ha feltételezzük, hogy a
támadásban nyolc hajó vesz részt, akár
száz betű is könnyedén összejöhet. Ami
már ugyanolyan használható, mint egy
időjárás-jelentéses puska. – Jericho olyan
büszkén feszített, mint az apa, miután egy
pillanatra felmutatta a világnak újszülött
gyermekét. „Hát nem látjátok, milyen
gyönyörű?” Végigjáratta tekintetét a
kriptográfusokon: Kingcome és Logie
kezdtek tűzbe jönni, de Brooke és
Proudfoot elgondolkodó képet vágtak,
Baxter, Atwood és Puck kifejezetten
ellenségesen néztek vissza rá. – És ez
most is csak azért lehetséges, mert a
németek először képesek ennyi
tengeralattjárót összecsődíteni egy ekkora
konvoj ellen. Ez maga az Enigma-
történet, dióhéjban. A hadművelet puszta
nagyságrendje annyi anyaghoz segít
hozzá bennünket, hogy ez végül nem is
vezethet máshoz, csak a németek
vereségéhez.
Elhallgatott.
– Kicsit sok az elméletedben a ha –
szólalt meg Baxter szárazon. – Ha a
tengeralattjáró elég korán ráakad a
konvojra, ha leadja a jelentést
kétóránként, ha a többiek is mind így
tesznek, ha sikerül lehallgatnunk minden
egyes táviratot…
– És ha – kezdte Atwood –, ha a
novemberben megkaparintott
jelkulcstáblázatot nem cserélték le a múlt
héten a meteorológiai sifretáblával
együtt…
Ezt a lehetőséget Jericho kihagyta a
számításból. Kissé lohadni kezdett
lelkesedése.
 Puck is döfött egyet rajta. – Hát
igen. Briliáns elgondolás, Thomas. Le a
kalappal a, hogy is mondjam, leleményed
előtt. Csakhogy a stratégiád alapvetően
kudarcra épül. Egyedül akkor fejthetjük
meg a Cápát, mondod te, ha a
tengeralattjárók megtalálják a konvojt,
márpedig mi pont ezt akarjuk elkerülni.
És tegyük fel, hogy kihámozzuk az
aznapi Cápa-beállításokat – na és?
Ragyogó, legalább elolvashatjuk, milyen
dicshimnuszokat zengenek magukról a
berlini parancsnokságnak a
tengeralattjárók, ki hány elsüllyesztett
hajót jelent Dönitznek. És huszonnégy
órával később ott állunk megint, ahol a
part szakad.
Többen helyeslő mordulással
nyugtázták Puck szavait.
 – Nem, nem – rázta meg a fejét
Jericho. – Rosszul okoskodsz, Puck. Mi
természetesen azt reméljük, hogy a
tengeralattjárók nem találják meg a
konvojokat. Igen, ez a dolog veleje. De
ha mégis, legalább próbáljuk meg a
magunk javára fordítani. És ha
szerencsénk van, nem egy napig húzunk
hasznot belőle. Nemcsak az aznapi
Cápabeállításokat fejtjük meg, de a
rejtjelezett időjárás-jelentéseket is
lehallgatjuk a teljes időszakban. És
miután a saját hajóink is ugyanabban a
körzetben tartózkodnak, megadhatják
nekünk pontosan ugyanazokat az
időjárási adatokat, amiket a
tengeralattjárók rejtjelezve továbbítanak.
A nyílt szöveggel és a Cápa-
beállításokkal a kezünkben
megpróbálhatjuk kikövetkeztetni az új
meteorológiai sifretáblázatot. Újból
meglenne a kiskapu a Cápa
megfejtéséhez. Hát nem értitek?
Mindkét kezével hajába túrt,
elkeseredetten megrángatta a tincseit.
Hogy lehetnek ilyen sötétek?
Kramer eddig dühödt iramban
jegyzetelt, most a levegőbe dobta a
ceruzáját és elkapta. – A barátunk megint
szimatot fogott. Ne szórakozzanak,
annyit megér, hogy kipróbáljuk. Legalább
nem ülünk ölbe tett kézzel.
Baxter mordult egyet. – Még mindig
nem értem.
– Én sem – mondta Puck.
– Te semmit nem értesz, Baxter –
szólalt meg Atwood –, ami nem a világ
proletárjainak diadalával kapcsolatos.
 Baxter keze ökölbe szorult. – Előbb-
utóbb valaki belemászik abba az öntelt
képedbe, Atwood.
– Na tessék. A totalitárius elme
zsigeri reakciója: az erőszak.
– Elég! – Logie úgy csapott az
asztalra pipájával, mint valami árverési
kalapáccsal. Soha senki nem hallotta még
kiabálni, a helyiség egyszerre
elcsendesedett. – Épp eleget
civakodtatok. – Jerichóra meredt. –
Természetesen elővigyázatosnak kell
lennünk. Puck, értettem a célzásod. De a
tényekkel is szembe kell néznünk. Négy
napja sötétben tapogatózunk, és egyedül
Tom állt elő valamirevaló ötlettel. Piszok
jó munka volt, Tom.
Jericho egy tintafoltot fixírozott a
padlón. Úristen, szörnyedt el, következik
a hegyibeszéd.
– Miután nem akármekkora
felelősség nehezedik ránk, mindenkitől
elvárom, hogy csapatszellemben
gondolkodjon.
– Senki sem különálló sziget, Guy –
szólalt meg Atwood fapofával, tömpe
ujjait összekulcsolva terjedelmes
pocakján.
– Köszönöm, Frank. De nem ám. És
ha bármelyikünk elcsábulna, és
megfeledkezne erről, jusson eszébe az a
három konvoj, és az összes többi konvoj,
melyek sorsa meghatározza a háború
kimenetelét. Világos? Rendben. Elég a
beszédből. Dologra.
Baxter nyitotta a száját, mint aki
tiltakozni készül, azután mintha jobbat
gondolt volna. Kifelé menet komoran
összenézett Puckkal. Jericho követte őket
tekintetével, és azon tűnődött, vajon miért
adták annyira a pesszimistát. Puck ki nem
állhatta Baxter politikai nézeteit, és a
páros általában is tartotta a két lépés
távolságot. Most viszont mintha
összefogtak volna valami közös cél
érdekében. De mi lehet ez a cél?
Féltékenyek az eredményeire?
Megsértődtek, amiért ők a lelkűket is
kitették, Jericho meg csak besétál, és
kirázza az ujjából a megoldást?
Logie fejcsóválva nézett rá. – Csak
tudnám, mihez kezdjünk veled, öreg
harcos. – Igyekezett szigorú képet vágni,
de nem leplezhette elégedettségét. Jericho
vállára tette a kezét.
– Először is add vissza a munkámat.
– Ezt meg kell beszélnem
Skynnerrel. – Kitárta az ajtót, ki
tessékelte Jerichót a folyosóra. A három
segédszolgálatos le nem vette róluk a
szemét. – Úristen – rázkódott össze
Logie. – Van róla fogalmad, mit fog
válaszolni? Repesni fog az örömtől, ha
közölheti az admirális barátaival, hogy a
Cápa megfejtésének legüdvösebb módja,
ha a konvojokat támadás éri. A fenébe is,
azt hiszem, legjobb, ha felhívom. – Az
irodája küszöbéről jött vissza. – Egész
biztos, hogy ténylegesen hozzá se értél?
– Egész biztos, Guy.
– Egy ujjal se?
– Egy ujjal se.
– Kár – dünnyögte Logie az orra
alatt. – Tulajdonképpen kár.
 5

Hester Wallace képtelen volt elaludni. A

sötétítőfüggönyök összehúzva a nappali
világosság ellen. A parányi szoba, akár
egy monokróm csendélet. Párnájából
levendulacsokor megnyugtató illata
szállingózott. Mégis hasztalan feküdt a
hátán pamut hálóingében, egymáshoz
szorított lábakkal, kezét a mellén
összekulcsolva, mint valami
márványszűz egy síremléken, gondolatai
nem hagyták nyugodni.
„ADU, Miss Wallace. Angyal
dühöng utoljára…”
A betűszó dühítően hatékonynak
bizonyult, Hester sehogy se bírta kiverni
a fejéből, jóllehet az égvilágon semmit
nem jelentett a számára.
„Egy hívójel. Valószínűleg a
szárazföldi csapatoké vagy a Luftwafféé.
”
Nem csoda. Ez szinte nem is lehet
másként. Végül is ezerszám akad belőlük.
Az egyetlen megbízható szabály, hogy
sem a szárazföldi csapatok, sem a
Luftwaffe hívójele nem kezdődhet D-vel,
mert a D a németek polgári adóit jelzi.
ADU… ADU…
Nem tudta hová tenni sehogy sem.
Az oldalára hengeredett, térdét
felhúzta a hasához, és igyekezett
kellemes gondolatokkal elzsongítani
magát. Csakhogy amint sikerült
megszabadulnia Tom Jericho feszült,
sápadt arcának látványától, nyomban
megjelent előtte a Mária-templom aszott
lelkésze, amint károgva hirdeti a
nőgyűlölő Szent Pál nézeteit. „Mert
éktelen dolog asszonynak szólni a
gyülekezetben…” (1. Kor. 14,35.) „… a
bűnökkel megterhelt és sokféle
kívánságoktól űzött asszonyok…” (2.
Tim. 3,6.) A lelkész ilyen és ezekhez
hasonló szövegrészletekből szőtt
hegyibeszédet a gyengébbik nem
háborúban való tevékeny részvétele, a
teherautót vezető nadrágos nők, a
szórakozóhelyeken férjük nélkül
mutatkozó, dohányzó, italozó nők, a
gyermeknevelést és a családi tűzhelyet
elhanyagoló nők ellen. „Mint a disznó
orrában az aranyperc, olyan a szép
asszony, akinek nincsen okossága.” (Péld.
11,22.)
Ha legalább igaz volna! – gondolta.
Ha a nők tényleg visszaélnének a férfiak
fölötti hatalmukkal! Miles Mermagennek,
a részlegvezetőjének a brillantinos feje
bukkant fel lelki szemei előtt. „Hester
kedves, áthelyezésről sajnos
pillanatnyilag szó sem lehet.” Mermagen,
aki a háború előtt a Barclays Bank
osztályvezetője volt, gyakran odalépett a
munkájukat végző lányok mögé, és
megmasszírozta a vállukat. A 6-os barakk
karácsonyi mulatságán bekormányozta
Hestert a fagyöngy alá, és ügyetlenül
megfosztotta szemüvegétől. („Igazán
figyelmes tőled, Miles – mondta a lány,
nyomorúságos viccelődéssel próbálva
elütni a próbálkozást –, szemüveg nélkül
esetleg téged is elviselhetőnek látlak…”)
A férfi kellemetlenül nedves ajka
csigaként tapadt a szájára, és édeskés
sherryíze volt.
Claire persze rögtön tudta, mi a
teendő.
– Szegény kicsi Hesterem, ráadásul
nyilván házasember.
– Azt mondja, elkapkodták a
házasságot.
– A feleség lesz a te megmentőd.
Mondd meg Mermagennek, hogy
szerinted csak úgy tisztességes a dolog,
ha először is beszélsz a feleségével.
Mondd azt, hogy a neje barátnője akarsz
lenni.
– De mi van, ha ebbe is belemegy?
– Úristen! Akkor nemes
egyszerűséggel alárúgsz egy jó nagyot.
Hester elmosolyodott. Ahogy ismét
testhelyzetet váltott az ágyon, a
pamutlepedő felcsúszott, és egy csomóba
gyűrődött mögötte. Teljesen reménytelen.
Hester kinyúlt az ágyból, felkattintotta a
kis olvasólámpát, s a szemüvege után
tapogatózott az éjjeliszekrényen.
Ich lerne deutsch, ich lernte deutsch,
ich habe gelernt…
A német, gondolta: a német lesz a
megmentője. Az írott német nyelv
ismerete fogja kiszabadítani a kontroll
taposómalmából s egyben Miles
Mermagen nyálkás öleléseiből, és juttatja
be a gépterem édenébe, ahol a tényleges
munka zajlik, és ahová eleve be kellett
volna hogy osszák.
Feltámaszkodott az ágyban, és
megpróbált az Abelman-féle német
nyelvkönyvre összpontosítani. Tíz perc
némettanulás általában álomba ringatta.
„A hely-, illetve állapotváltoztatást
jelölő tárgyatlan igék az összetett
igeidőkben a haben helyett a sein
segédigével járnak…”
Felpillantott a könyvből. Mi ez a zaj
odalent?
„Alárendelői mellékmondatban a
segédige közvetlenül a melléknévi igenév
vagy a főnévi igenév után, utolsóként
következik…”
Megint.
Meleg lábfejét az áthűlt utcai
cipőjébe csúsztatta, gyapjústólát kapott a
vállára, és kilépett a szobájából.
A konyhában kopácsolnak.
Hester lefelé indult a lépcsőn.
 Amint a templomból hazajött, két
férfi várt rá. Az egyik az ajtó előtt állt, a
másik a ház mögül bóklászott elő. Az
első fiatal volt és szőke, a dekadens
angolszász aranyifjak enervált,
arisztokratikus viselkedésével.
Eszakiasan beszélő társa öregebb volt,
alacsonyabb, vékonypénzű, sötét szemű-
hajú alak. Mindketten a Bletchley Park-i
belépőjükkel igazolták magukat, és azt
mondták, a munkaügyről jöttek, Miss
Romilly miatt. A kisasszony nem jelent
meg a munkahelyén: nem tudja esetleg,
hová tűnhetett?
Nem, válaszolta Hester. Az öregebb
férfi felment az emeletre, és jó darabig
kutakodott. A szőkeség – Hester meg
nem mondta volna, milyen néven
mutatkozott be – közben elterpeszkedett a
kanapén, és egy sereg kérdést tett fel.
Jólneveltsége ellenére is volt valami
sértően lekezelő a viselkedésében. Ilyen
lenne Mermagen is, futott át Hester
agyán, ha drága magániskolába járatták
volna. Kiféle-miféle ez a Claire Romilly?
Kikkel barátkozik? Kikkel volt viszonya?
Nem kérdezősködött utána valaki
mostanában? Amikor Hester beszámolt
Jericho előző esti felbukkanásáról, a férfi
egy arany töltőceruzával buzgón
jegyzetelt. Majdnem kibökte a
templomkertbeli különös találkozásukat
is („ADU, Miss Wallace…”), ám ekkorra
már olyan ellenszenvet érzett a szőke
férfi iránt, hogy inkább visszanyelte
szavait.
Kop, kop, kop, valaki kopog a
konyhában.
 Hester felmarkolta a kandalló mellől
a piszkavasat, és lassan benyitott a
konyhába.
Mintha egy hűtőházba lépett volna
be. Az ablak ide-oda csapódott a szélben.
Órák óta nyitva lehetett.
Hester megkönnyebbülése csak
addig tartott, míg meg nem próbálta
becsukni. Akkor ugyanis felfedezte, hogy
a zár rozsdás fémnyelve tőből letört,
körülötte az ablakkeretet pozdorjává
zúzták.
A hidegben ácsorogva sorra vette az
észérveket, és arra lyukadt ki, hogy
igazából csak egy valószínű magyarázat
van. A sötét hajú férfi, aki a ház mögül
került elő a megérkeztekor, nyilván azon
mesterkedett éppen, hogy betörjön hozzá.
És még azt mondták, nincs mitől
tartania. Akkor viszont miért akartak
erővel behatolni a házba?
Borzongva húzta össze magán a
stólát.
– Ó, Claire – szólalt meg hangosan.
– Ó, Claire, te ostoba, felelőtlen csitri,
mibe ártottad magad?
Egy darab elsötétítőtapasszal
rögzítette az ablakot, azután, még mindig
piszkavasat markolva, fölment az
emeletre, Claire szobájába. Az ágyvégről
egy ezüstróka meresztette rá üvegszemét,
lecsupaszított tűhegyes fogait. A szokás
hatalmának engedelmeskedve gondosan
összehajtotta, és visszatette rendes
helyére, a polcra. Az extravagáns
színekben, anyagokban, illatokban
bővelkedő szoba olyan pontosan tükrözte
gazdája személyiségét, hogy így üresen, a
távollétében is Claire lényével
egybehangzón vibrált, mint egy
megpendített hangvilla… Claire, amint
maga elé tart valami bohókás ruhát, és
kacagva kérdi a véleményét, ő pedig a
szigorú nővért játszva ráncolja homlokát.
A kamaszosan hullámzó kedélyű Claire,
amint az ágyán hasalva lapozgat a Tatler
háború előtti számaiban. Claire, ahogy
Hester derékig érő haját fésüli, lassú és
álmatag mozdulatokkal, hogy Hester
tagjaiból minden csepp erő elszáll. Claire,
amikor ragaszkodott hozzá, hogy
kifesthesse Hestert, és felöltöztette, mint
valami babát, és megjátszott ámulattal
hátralépett: „Az anyja szemit, szívem,
hiszen te gyönyörű vagy!” Claire, amint
egy selyembugyit és egy gyöngysort
leszámítva meztelenül keres valamit a
szobában, ugrabugrál a hosszú
gazellalábain, majd egyszer csak
megperdül, és rajtakapja Hestert, hogy a
tükörben leselkedik, elfogja a pillantását,
és egy másodpercig csak áll, előretolt
csípővel, karját kitárva, mosolya
egyszerre hívogató és gunyoros, majd a
következő pillanatban újra mozgásba
lendül…
És azon a hideg, derűs vasárnap
délutánon Hester Wallace, a protestáns
lelkész leánya behunyt szemmel a falnak
dőlt, és szégyennel eltelve megérintette
magát.
A következő pillanatban a
konyhából újra felhangzott a kopogás, és
ő azt hitte, menten szörnyethal ijedtében.
Míg a lépcsőpihenőn át visszamenekült
saját szobájába, fülében végig ott
csengett a Mária-templom lelkészének –
vagy saját apjának? – száraz kárálása:
„Mert színmézet csepeg az idegen
asszony ajka, és simább az olajnál az ő
ínye: de annak vége keserű, mint az
üröm, éles, mint a kétélű tőr. Az ő lábai a
halálra mennek, az ő léptei a sírba
törekszenek…”
 6

Tom Jericho több mint egy hónap után

először azon kapta magát, hogy ki sem
látszik a munkából.
Először is ő felügyelte a
jelkulcstáblázat gépírásos másolatainak, a
hat, SZIGORÚAN TITKOS pecsétet
viselő példánynak az elkészítését. Ezeket
sorról sorra egybe kellett vetni az
eredetivel: a sikeres megfejtést akár
egyetlen másolási hiba is meghiúsíthatta,
többnapi hiábavaló kínlódásra
kárhoztatva a szakembereket. Azután ott
volt a lehallgatóállomások
személyzetének eligazítása. Távgépírt
utasítást küldtek a 8-as barakk
valamennyi lehallgatóállomására – a
Skócia legészakibb szirtfokán gunnyasztó
Thursótól egészen a Land’s End környéki
St. Erthig valamennyi ügyeletes tisztnek.
Az üzenet nem is lehetett volna
egyszerűbb: minden erőt az Atlanti-
óceánon állomásozó tengeralattjárók
ismert frekvenciáira összpontosítani,
eltávozás, szabadságolás felfüggesztve,
ha kell, a sántákat, a bénákat és a vakokat
is bevetni, és a szokásosnál is nagyobb
figyelmet fordítani a konvojt észlelő
tengeralattjárók igen rövid
kontaktjelentéseire, melyek előtt
elsőbbségi kódként a morzeábécé E
betűje – ti-ti-tá-ti-ti – teszi szabaddá a
hullámhosszt. Egyetlen ilyen jelentésről
le nem maradni, világos? Egyetlenegyről
sem.
Jericho magához vett háromhavi
Cápa-táviratot a regisztrációról, hogy újra
formába lendüljön, és régi helyén, az
ablaknál üldögélve még aznap délután
bebizonyította logarlécével, amit már
amúgy is sejtett: az egyazon huszonnégy
órában leadott tizenhét kontaktjelentés
nyolcvanöt rejtjelezett betűje elegendő
lehet a Cápa megfejtéséhez, feltéve, hogy
váltásonként legalább tíz pergépet
állítanak rá, minimum harminchat órán
át…
És mindeközben végig Claire járt az
eszében.
Ténylegesen nem sokat tehetett a
lányért. Napközben kétszer sikerült
eljutnia a telefonfülkéig, hogy felhívja az
apját: egyszer közvetlenül a főkapu előtt
észrevétlenül lemaradt a többiektől,
miközben ebédelni mentek, másodjára
pedig késő délután, azzal az ürüggyel,
hogy meg kell mozgassa elgémberedett
lábait. A telefon mindkét alkalommal
kicsengett, de nem vették fel. Jericho
egyre erősödő balsejtelmét önnön
tehetetlenségének tudata súlyosbította. A
3-as barakkba nem mehet vissza. A
házhoz se mehet ki még egyszer, nem fér
bele az idejébe. Legszívesebben
hazarohant volna, hogy a kódolt
táviratokat mentse – rejtekhely egy kép
mögött a kandallópárkányon?
meghibbant ő? –, de az oda-vissza út
közel húsz perc lett volna, ő pedig egy
pillanatra sem tudott elszabadulni.
 Végül csak jóval este hét után
indulhatott haza. Logie a Nagyszobán
áthaladtában megállt az asztalánál, és
javasolta, hogy, az isten szerelmére,
menjen haza és pihenje ki magát. – Itt
most úgysincs mit csinálni, öreg harcos.
Már a malmozáson túl. Úgy számítom,
nagyjából holnap ilyenkor kezdenek
érdemleges dolgok történni.
Jericho hálás szívvel nyúlt a
kabátjáért. – Beszéltél Skynnerrel?
– Igen, a tervről. Rólad nem. Nem
kérdezte, én meg persze nem erőltettem.
– Csak nem azt akarod mondani,
hogy kiment a fejéből?
Logie vállat vont. – Mióta más kínja
van, nem is igen foglalkozik egyébbel.
– Mi az a más?
De Logie már ott sem volt. – A
reggeli viszontlátásra. Aztán nekem
kialudd magad.
Jericho visszavitte a halom Cápa-
táviratot a regisztrációra, azután
hazaindult. A márciusi nap, mely pályája
csúcspontján is alig emelkedett a fák fölé,
mostanra lebukott a kastély mögött,
mindössze némi rózsaszínes, halvány
narancssárga pírt hagyva hátra az
indigókék égbolt alján. Már felkelt a
hold, és Jericho hallotta, ahogy a
távolban bombázókötelék gyülekezik a
Németország elleni éjszakai bevetésre.
Gyönyörködve nézett körbe maga körül.
A holdkorong a tó tükörsima felszínén, a
parázsló égalja – jelképek és fényhatások
előjelszerű, rendkívüli együttese. Annyira
belefeledkezett a látványba, hogy
majdnem elhaladt a telefonfülke mellett,
mire eljutott a tudatáig, hogy a fülke üres.
Egy utolsó próbálkozás? A holdra
pillantott. Miért ne?
A kensingtoni számon továbbra sem
vették fel, úgyhogy hirtelen ötlettől
vezérelve megpróbálta a
külügyminisztériumot. Amikor a
központos egy ügyeletes hivatalnokhoz
kapcsolta hívását, Edward Romillyt kérte.
– Melyik osztályról?
– Nem tudom sajnos.
A telefonban néma csönd. Nem sok
esély volt rá, hogy Edward Romillyt
vasárnap este az íróasztalánál találja.
Jericho a fülkeajtó üvegének
támaszkodva várakozott. Autó gördült el
mellette ráérősen, tíz yarddal odébb
megállt. Féklámpája jajvörösen izzott a
félhomályban. A kagylóból kattanás
hallatszott, Jericho ismét a hívásra
összpontosította figyelmét.
– Kapcsolom.
A kicsengés után kulturált női hang
szólt bele: – Német szekció.
Német szekció? Egy pillanatra
teljesen összezavarodott.
– Ööö, Edward Romillyt legyen
szíves.
– Mit mondhatok, ki keresi?
Isten az égben, hát mégis bent van.
Újabb tétovázás.
– A lánya egyik barátja.
– Várjon, kérem.
Olyan erővel szorította a kagylót,
hogy belesajdultak az ujjai. Megpróbált
ellazítani. Végül is miért ne dolgozhatna
Romilly a német szekcióban? Nem éppen
Claire mesélte egyszer, hogy a nácik
hatalomra kerülése előtt az apja a berlini
nagykövetség tisztviselője volt? Claire
akkor tíz-tizenegy éves lehetett. Nyilván
a némettudását is ott szedte fel.
– Attól tartok, uram, Mr. Romilly
már hazament. Mit mondjak majd, ki
kereste?
– Köszönöm szépen. Jó éjszakát.
Jericho gyorsan letette. Nem tetszett
neki ez az állhatatos érdeklődés. És ez az
autó se nagyon. Kilépett a fülkéből, feléje
indult – alacsony, fekete jármű,
felhágójának szegélyén fehér elsötétítési
csík. Járó motorral várakozott. Jericho
közeledtére kilőtt, és a főkapu felé
száguldott a nagy ívű kanyarban. Jericho
utánakocogott, de mire a kapuhoz ért,
már híre-hamva se volt.

Miközben Jericho leereszkedett a
dombról, a városka halovány körvonalai
teljesen feloldódtak a sötétben. A
legutóbbi évszázadban egyetlen
nemzedéknek sem lehetett része ilyesfajta
látványosságban. Még Jericho ükapja
korában is volt valamiféle világítás –
egy-egy gázlámpa vagy kocsilámpa
fényköre, az éjjeliőr paraffinmécsesének
kékes ragyogása –, most viszont semmi.
A fény eltűntével eltűnt maga Bletchley
is. Mintha valami hatalmas fekete tó
nyelte volna el. Jericho akárhol is lehetett
volna.
Rögeszmés félelem szele csapta
meg, és félelme a sötét sűrűsödtével csak
egyre fokozódott. A vasúti híd közelében
egy városias kocsma mellett vitt el az
útja, a viktoriánus mauzóleumforma
épület homlokzatán fekete alapon arany
betűkkel: MINŐSÉGI WHISKYK,
SÖRÖK ÉS BOROK, akár valami
sírfelirat. Odabent egy félrehangolt
zongora a „Londonderry Air”-t játszotta,
és Jerichónak egy pillanatra kedve támadt
bemenni, kérni egy sört, beszélgetésbe
elegyedni valakivel. Azután elképzelte a
beszélgetést:
– Miben is jeleskedel, cimbora?
– Kormánymegbízás.
– Köztisztviselő vagy-e?
– Kommunikációval foglalkozom.
Semmi különös. Meghívhatom még egy
italra?
– Idevalósi vagy?
– Nem egészen…
Úgy gondolta, jobb, ha kerüli az
idegeneket s még nagyobb ívben az
alkoholt. Ahogy befordult az Albion
Streetre, csosszanást hallott a háta mögül,
megperdült. A kocsmaajtó nyílt ki egy
pillanatra, villanásnyi szín és zene csapott
elő bentről, azután az ajtó bezárult, és
sötét lett újra.
A panzió az Albion Street közepe
táján állt, és Jericho nem messze tőle egy
autót vett észre az út bal oldalán.
Lelassított. Nem esküdött volna meg,
hogy ugyanaz, mint a parkbeli, de nagyon
hasonlónak tűnt. Amikor majdnem
melléje ért, az autóban gyufa lobbant. A
vezető a láng fölé hajolt, és Jericho a
rendőr őrmesterek három ezüststráfját
pillantotta meg a karján.
Besurrant a panzióba, s közben azon
fohászkodott, hogy felérjen a lépcsőn,
mielőtt Mrs. Armstrong lecsap rá a
hallban. De már elkésett a
fohászkodással. Az asszony nyilván a
fülét hegyezve várta, hogy kulcs
zörrenjen a zárban. Káposzta és belsőség
szagát árasztó páragomolyon át bukkant
elő a konyhából. Az ebédlőből
öklendezés hallatszott, majd harsány
kacagás.
– Nem hiszem, hogy egy falat is
lemenne a torkomon, Mrs. Armstrong –
hadarta Jericho bágyadtan –, de azért
köszönöm a kedvességét.
Az asszony kötényébe törölte a
kezét, és a nappali csukott ajtaja felé
biccentett. – Látogatója van.
Jericho éppen feltette lábát nagy
dacosan az első lépcsőfokra. – A
rendőrségtől?
– De hát, Mr. Jericho, mi dolga
lenne itt a rendőrségnek? Egy nagyon
kellemes külsejű fiatalember. – Majd
jelentőségteljesen hozzátette: – A
nappaliban ültettem le.
A nappaliban! Nyitva a lakók
számára hétköznapokon este nyolc és tíz
között, szombat-vasárnap teaidő után
egyvégtében. Hangulata emelkedett, mint
egy hercegi szaloné: háromdarabos
ülőgarnitúra a tulajdonosnő saját
készítésű csipketerítőivel, rojtozott
ernyőjű mahagóni állólámpa s a jéghideg
kandalló fölött vigyori ábrázatú Toby-
korsók nyílegyenes sora. Ugyan ki
jöhetett hozzá látogatóba, tűnődött
Jericho, hogy még a nappaliba is
bebocsáttatást nyert?
Először meg sem ismerte.
Aranyszőke haj, halovány, szeplős arc,
világoskék szempár, gondosan
begyakorolt mosoly. Jobb kezét
kinyújtva, bal kezében egy Anthony
Eden-puhakalappal sietett keresztül a
helyiségen, araszos vállán ötven fontot
kóstáló felöltő (Savile Row), panyókára
vetve. Előkelő származás, férfias vonzerő
és fenyegetés különös kevercse.
– Wigram. Douglas Wigram.
Külügyminisztérium. Találkoztunk
tegnap, csak nem lettünk bemutatva
egymásnak.
Könnyed mozdulattal, egyik ujját
furcsa módon visszahajlítva fogott kezet,
Jerichónak kis időbe telt, míg rájött: a
szabadkőművesek konspiratív kézfogása.
– A szállásával minden rendben?
Szuper ez a szoba, szuper. Nem
mehetnénk mégis másvalahová? Maga
merre lakozik? Az emeleten?
Mrs. Armstrong még mindig az
előtérben álldogált, a haját bodorította az
ovális falitükör előtt.
– Mr. Jericho javaslatára inkább az
emeleti szobájában ejtenénk meg kis
beszélgetésünket, ha nem bánja, Mrs. A.
– Nem tartott igényt a válaszra. – Akkor
hát, hajrá.
Továbbra is mosolyogva intett,
Jericho pedig az invitálásnak engedve
felfelé indult. Úgy érezte, mintha
becsapták, megrövidítették volna, de
sehogy sem tudott rájönni, mi módon.
Mire a szoba előtti lépcsőpihenőre ért,
összeszedte magát valamelyest,
megfordult, és azt mondta Wigramnek: –
Tudja, nagyon kicsi az egész,
megfordulni is alig lehet benne.
 – Annyi baj legyen, kedves barátom.
Lényeg, hogy magunk között lehessünk.
Jericho felkapcsolta a gyér fényű
lámpát, és előreengedte Wigramet.
Kölnivíz és szivarfüst illata csapta meg
az orrát. A szobába lépve azonnal a
nyomatrejtekhelyre ugrott a szeme, és
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy ép és
sértetlen. Betette az ajtót maga mögött.
– Értem már, mire célzott az előbb –
szólalt meg Wigram, miközben
tenyerével az ablaküveget ernyőzve
kibámult a sötétbe. – Hát,
megpróbáltatásokban nincs hiány. És
mindez egy rendező pályaudvari
látképpel tetézve. Isteni. – Összehúzta a
függönyöket, Jerichóhoz fordult, és már-
már nőiesen finom mozdulatokkal
törölgetni kezdte ujjait egy zsebkendővel.
– Kifejezetten aggódunk. – Mosolya még
szélesebbre húzódott. – Kifejezetten
aggódunk egy Claire Romilly nevű
leányzó miatt. – Összehajtogatta és
szivarzsebébe csúsztatta a kék selyem
négyszöget. – Szabad leülnöm?
Lerázta válláról a kabátot, az ágyra
terítette, azután az élvasalást kímélendő
csipetnyit felhúzta térdén a nadrágot,
leült a matrac szélére, és próbaként
rugózott néhányat. A haján kívül
szemöldöke és szempillája is szőke volt,
sőt az ápolt, fehér kéz szőrzete is…
Jerichót viszolygás és félelem kerülgette.
Wigram megveregette maga mellett
a paplant. – Csüccs. – Amikor Jericho
maradt, ahol volt, a legcsekélyebb jelét
sem adta a sértődöttségnek, sőt
elégedetten összefonta ujjait az ölében.
 – Rendben – szólalt meg. – Akár el
is kezdhetjük, nem igaz? Claire Romilly.
Húszéves. Adminisztratív beosztás. – A
csuklójára pillantott. – Hivatalosan
tizenkét órája tűnt el. Nem jelent meg a
reggeli műszakkezdésen. Persze ha
jobban belegondolunk, valójában péntek
éjfélkor, atyavilág, majdnem két napja
látták utoljára, mikor műszak végeztével
hazaindult a Parkból. Egy szál magában.
A lakótársnője esküszik, hogy csütörtök
óta színét se látta. Az apja állítólag
karácsonykor találkozott vele utoljára.
Úgy tűnik, senki másnak, sem a
munkatársnőinek, sem a rokonságnak,
senkinek nincs egy fia ötlete, hogy hol
lehet. Felszívódott. – Wigram pattintott
az ujjával. – Csiribí-csiribá. – Most
először Wigram arcáról eltűnt a mosoly. –
Maguk ketten meglehetősen bizalmas
viszonyban voltak, ugyebár?
– Február eleje óta nem
találkoztunk. Ezért vannak a rendőrök a
ház előtt?
– De azért továbbra is elég bizalmas
viszonyban ahhoz, hogy maga találkozni
akarjon a lánnyal. A kedves kis Hester
Wallace szerint tegnap éjjel kint járt a
házánál. Megannyi kérdőjel. Azután ma
reggel a 3-as barakkban is felbukkant.
Újabb kérdőjelek. Telefonál a lány
apjának… ó, hát persze – nyugtázta
Jericho meghökkenését –, Ed Romilly
azonnal értesített bennünket a hívásáról.
Nem ismeri személyesen? Jóravaló fickó.
Csak hát soha nem futotta ki magát
igazán. A felesége halála óta végképp
rossz passzban van. Ki vele, Mr. Jericho,
miért szaglászik a lány körül?
– Egy hónapig elvoltam
Bletchleyből. Nem találkozhattunk.
– De nyilván egy rakás fontosabb
dolga is akadt, különösen most, mint
hogy újjáélesszen egy kapcsolatot?
Az utolsó szavakat jószerivel
elnyelte egy áthaladó expressz robaja. A
szoba tizenöt másodpercig rezgett,
pontosan ennyi ideig tartott ki a mosoly is
Wigram arcán. Amikor a zaj elült, így
folytatta: – Meglepte, hogy visszahozták
Cambridge-ből?
– Igen, mondhatni. Nézze, Mr.
Wigram, kicsoda maga tulajdonképpen?
– Meglepte, amikor elmondták,
miért van szükség magára?
– Az nem meglepetés volt. Nem. –
Találó kifejezés után keresgélt. –
Megdöbbenés.
– Megdöbbenés. Beszélt a lánynak a
munkájáról?
– Természetesen nem.
– Természetesen nem. Nem találja
mégis furcsának, a véletlen egybeesést
meghaladó baljós jelnek, hogy egyik nap
a németek padlóra küldik az észak-atlanti
lehallgatóállomásainkat, két napra rá
pedig felszívódik a 8-as barakk egyik
nagyágyújának a barátnője?
Gyakorlatilag ugyanaznap, amikor a
főkriptográíus úr visszatér Bletchleybe.
Jericho pillantása önkéntelenül a
nyomatra rebbent. – Mondtam már. Soha
egy szóval sem beszéltem Clairenek a
munkámról. Egy hónapja nem láttuk
egymást. Nem is volt a barátnőm.
– Nem-e? Hát akkor?
 Hát akkor? Jó kérdés. – Csak
találkozni szerettem volna vele – mondta
sután. – Képtelen voltam ráakadni.
Aggódtam miatta.
– Van egy fényképe róla? Valami
nem túl régi?
– Nincs. Ami azt illeti, másmilyen
sincs.
– Újabb elképesztő furcsaság. Pedig
milyen csinos lány. Honnan szedjünk hát
fényképet? Azt kell felhasználnunk, ami
a dossziéjában van, a munkaügyön.
– Felhasználni? Mire?
– El tud sütni egy pisztolyt, Mr.
Jericho?
– Ha megmutatják, hol kell
meghúzni.
– Sejtettem, bár a külső néha csal.
Mindössze arról van szó, hogy a
Bletchley Park-i őrség fegyverszobájából
péntek éjjel eltűnt két tétel. Egy .38-as
Smith and Wesson revolver, gyártási hely
Springfield, Massachusetts, a
hadügyminisztérium tavalyi beszerzése.
És egy dobozka, harminchat lőszerrel.
Jericho nem szólt egy szót sem.
Wigram kis ideig méricskélve nézett rá. –
Nem hiszem, hogy egy magafajta
megbízható fickó előtt titkolóznom
kellene. Jöjjön, tegye le magát. – Újra
megpaskolta a paplant. – Mégse
üvölthetem világgá a Brit Birodalom
francos államtitkait a maga francos
hálószobájában. Jöjjön már. Nem eszem
meg.
Jericho vonakodva leült. Wigram
előrehajolt, s miközben így tett, zakója
szétnyílt kissé. Pisztolytáska hevedere,
fegyveracél villant inge fehérén.
– Azt kérdi, ki vagyok? – szólalt
meg lágyan. – Mindjárt megtudja. Az az
ember vagyok, akit közös feljebbvalóink
ideküldtek, hogy kipuhatolja a dolgok
állását a maguk kis anus mundijában. –
Annyira halkan beszélt, hogy Jericho
kénytelen volt közelebb hajolni hozzá. –
Félreverték a harangokat, tudja? És ez
szörnyű giling-galangolással járhat. Öt
napja a 6-os barakk megfejtette egy
közel-keleti német egység adását.
Rommel tábornok újabban megorrolt
ránk. Meggyőződése, hogy egyedül azért
veszít állandóan, mert valami csoda révén
folyamatosan tudjuk, hol készít elő
támadást. Az Afrika Korps váratlanul
elrendeli a rejtjelezési fegyelem
felülvizsgálatát. Jajistenem. Bim-bam.
Tizenkét órával később Dönitz
tengernagy, egyelőre ismeretlen okokból,
váratlanul úgy dönt, az Enigma-
rejtjelezés hatékonyságát fokozandó
lecserélteti a tengeralattjárók
meteorológiai sifretáblázatát. Bim-bam,
konganak a harangok megint. Ma pedig a
Luftwaffe. Nemrég a RAF gépei
„meglepetésszerűen” megtámadtak és
elsüllyesztettek négy teherhajót, félúton
Tunézia és Rommel felé. Ma reggel pedig
azt olvastuk, hogy maga Kesselring
tábornagy, a földközi-tengeri hadszíntér
alakulatainak főparancsnoka firtatta:
lehetséges-e, hogy az ellenség beleolvas
rejtjelezett üzeneteibe. – Wigram
megpaskolta Jericho térdét. –
Harangzúgás, Mr. Jericho. Valóságos
harangkoncert. És mindeközben a maga
szíve hölgye eltűnik, mint szürke szamár
a ködben, s vele együtt egy vadonatúj
marokfegyver és egy doboz lőszer.

– Pontosan kivel is, mivel is állunk itt
szemben? – kezdett rá újra Wigram.
Időközben bőrfedeles kis fekete noteszt
és egy arany töltőceruzát vett elő. –
Claire Alexandra Romilly. Született:
ezerkilencszázhuszonkettő december
huszonegy, London. Apja: Edward
Arthur Macauley Romilly, diplomata.
Anyja: Alexandra Romilly, született
Alexandra Harvey, huszonkilenc
augusztusában autóbalesetben életét
vesztette Skóciában. A gyermek külföldi
magániskolákban végzi tanulmányait.
Apja állomáshelyei: ’28-’31, Bukarest;
’31-’34, Berlin; ’34-’38, Washington.
Egy év Athénban, majd vissza Londonba.
A kisasszony ekkor egy genfi felsőbb
leányiskola tanulója. Amikor a háború
kitörésekor visszatér Londonba, tizenhét
éves. Fő elfoglaltsága az elkövetkező
három évben, amennyire megállapítható:
éli világát. – Wigram megnyalta az ujját,
lapozott. – Némi önkéntes munka a
polgári védelemben. Nem szakad meg
bele. ’41. július: fordító a gazdasági
hadviselés minisztériumában. ’42.
augusztus: adminisztrátori állásra
pályázik a külügyminisztériumban. Több
idegen nyelv ismerete. Ajánlás Bletchley
Park-i munkára. Lásd mellékelt levél az
apától, bla-bla-bla. Felvételi elbeszélgetés
szeptember tizedikén. Megfelel,
leellenőrzik, a következő héten munkába
is áll. – Wigram oda-vissza pergette a
lapokat. – Ez van. Nem vitték túlzásba a
szigort a kiválasztásnál, mi? De hát olyan
iszonyú jó családból származik. És a papa
tényleg a külügyben van. Ráadásul folyik
a háború. Hozzáfűznivaló?
– Semmi.
– Hogyan ismerkedtek össze?
A következő tíz percben Jericho
válaszolgatott Wigram kérdéseire,
óvatosan és többnyire a valóságnak
megfelelően. Mindössze elhallgatásaival
hazudott. Első randevújukon koncertre
mentek. Azután még néhány estét
töltöttek együtt. Megnéztek egy filmet.
Melyiket? Az új Noël Cowardot.
– Tetszett?
– Igen.
– Megmondom Noëlnek.
A lány soha nem beszélt politikáról.
Soha nem beszélt a munkájáról. Soha
nem beszélt a barátairól.
– Lefeküdtek egymással?
– Semmi köze hozzá.
– Szóval igen.
Újabb kérdések. Nem, semmi
különöset nem vett észre a lány
viselkedésében. Nem, nem tűnt
feszültnek vagy idegesnek, nem volt
titkolózó, szótlan, kíváncsi, agresszív,
lehangolt vagy mámorosan elragadtatott,
és a végén nem vesztek össze. Nem-e?
Nem. Akkor hát…?
– Nem is tudom. Eltávolodtunk
egymástól.
– A lány valaki mással
találkozgatott?
– Lehetséges. Nem tudom.
– Lehetséges. Nem tudja. – Wigram
elképedten csóválta a fejét. – Meséljen
nekem a tegnap éjszakáról.
– Kikerekeztem Claire házához.
– Mikor?
– Tíz, fél tizenegy körül. Nem volt
otthon. Kicsit beszélgettem Miss
Wallace-szal, azután hazajöttem.
– Mrs. Armstrong azt állítja, hogy
csak hajnali kettő körül hallotta bejönni a
házba.
Így lehet elosonni a vén hárpia ajtaja
előtt, gondolta Jericho.
– Nyilván bicikliztem is egyet.
– Meghiszem azt. Jó három órát
biciklizett a jégbordás úton, a
vaksötétben.
Wigram az orrát lapogatva meredt
jegyzeteire. – Valami nem stimmel, Mr.
Jericho. Meg nem mondom, pontosan mi,
de valami határozottan nem stimmel.
Még most sem. – Becsapta a noteszt,
megnyugtató mosolyt villantott Jerichóra.
– Hagyjunk valamit legközelebbre is,
nem igaz? – Kezét Jericho térdére téve
feltápászkodott. – Először is el kell
csípnünk a nyuszinkat. Maga nyilván
nem is sejti, merre lehet, ugyebár?
Kedvenc helyek? Kis menedék
vészhelyzet esetére? – Jerichóra
függesztette tekintetét, aki viszont a
padlót bámulta. – Semmi? Semmi.
Tudtam én.
Mire Jericho úgy érezte, bízvást
fölnézhet, Wigram újra vállára vetette
csodaszép kabátját, s a gallérról
szedegette a szöszmöszt.
– Lehet, hogy az egész csak véletlen
– szólalt meg Jericho. – Nem gondolja?
Úgy értem, Dönitz kezdettől fogva ferdén
nézett az Enigmára. Ezért is kapták a
tengeralattjárók a Cápát.
– Ó, hogyne – mondta Wigram
derűsen. – De nézzük a dolgot
máshonnan. Tételezzük fel, hogy a
németeknek tényleg fülébe jutott, hogy
miben sántikálunk mi itt. Mit tehetnek?
Százezer Enigmát csak nem hajítanak ki
egyik napról a másikra, ugyebár. És
akkor még ott a szakembergárda, akik
elejétől fogva azt szajkózták, hogy az
Enigma megfejthetetlen. Nem fogják
feladni az álláspontjukat harc nélkül.
Nem. De megjátsszák az ellenkezőjét.
Ellenőrizni kezdik a gyanús eseteket.
Közben pedig igyekeznek fölhajtani
valami cáfolhatatlan bizonyítékot.
Esetleg egy tanút. S ami még jobb: egy
tárgyi bizonyítékokkal rendelkező tanút.
Atyaisten, van belőlük dögivei. Csak itt
helyben több ezren ismerik részben vagy
egészben a történetet, képesek levonni a
helyes következtetéseket. És kifélék,
mifélék? – Papírlapot húzott elő a belső
zsebéből, széthajtogatta. – A lista, amit
tegnap kértem. A haditengerészeti részleg
állományából tizenegyen tudtak a
meteorológiai sifretáblázat jelentőségéről.
Akad egypár gyanús név, ha belegondol
az ember. Skynnert kizárhatjuk. Logie is
eléggé megbízhatónak tűnik. De például
Baxter? Baxter kommunista, nem igaz?
– Azt hiszem, a kommunisták
általában nincsenek odáig a nácikért.
– És Pukowski?
– Puck elvesztette az apját és a
testvérét Lengyelország lerohanásakor.
Gyűlöli a németeket.
– Akkor Kramer, az amerikai.
Kramer? Tudta, hogy második generációs
német bevándorló?
– Kramernek is ráment az öccse a
németek háborújára. Nézze, Mr. Wigram,
ez igazán komolytalan így…
– Atwood. Pinker. Kingcome.
Proudfoot. De Brooke. És maga…
Magáról se tudjuk, hogy kicsoda
igazából. – Wigram viszolyogva
körbehordozta tekintetét a parányi
szobán: a cafrás sötétítőfüggönyökön, az
ütött-kopott ruhásszekrényen, a
hepehupás ágyon. A nyomat a
kandallópárkányon szemlátomást csak
most tűnt fel neki. – Úgy értem, csak
mert valaki a cambridge-i King’s
College-ba járt…
 Fogta a képet, és rézsútosan a fény
alá tartotta. Jericho dermedten figyelte.
– E. M. Forster – szólalt meg
Wigram tűnődve. – Még mindig ott van a
King’sben?
– Azt hiszem.
– Ismeri?
– Csak futólag.
– Hogy is szól az az esszéje? Hogy
választania kell a hazája meg a barátja
között?
– „Gyűlölök bármiféle ügy
szolgálatába szegődni, és amennyiben
választanom kell, kit árulok el, a hazámat
vagy a barátomat, remélem, lesz elég
merszem a hazaáruláshoz.” De ezt még a
háború előtt írta.
Wigram lefújta a port a keretről, és
gondosan visszaállította a nyomatot
Jericho könyveire.
– Remélem is – mondta, és művét
csodálva hátralépett. Megfordult,
Jerichóra mosolygott. – Nagyon
remélem.
Wigram távozta után percekbe telt,
míg Jericho bénultsága feloldódott.
Sálját, nagykabátját le sem vetve,
kiterülve feküdt az ágyon, és a ház
neszeit hallgatta. A földszinten
vonósnégyes nyiszatolta a húrokat
borongósan: szombat esti szórakoztató
műsor, ahogy a BBC elképzeli. Az ajtó
túloldaláról léptek hallatszottak. A
kibontakozó sustorgás végén egy nő –
Miss Jobey? – csillapíthatadan
kacagórohamban tört ki. Ajtó csapódott.
Odafent kiürült, majd újra megtelt a
víztartály. Aztán csend lett.
 Amikor Jericho végül jó negyedóra
után mégis megmozdult, ténykedését
eszelős kapkodás jellemezte. Fölkapta az
ágy melletti széket, az ajtóhoz vitte, és a
vékonyka falemeznek támasztotta.
Azután fogta a nyomatot, képpel lefelé a
nyűtt szőnyegre fektette. A rajzszögeket
kihúzkodva leemelte a hátoldalt,
összetekerte a papírlapokat, és a
kandallóhoz lépett. A kis vödör szén
tetején gyufásdoboz volt, benne két szál
gyufa. Az első már átnyirkosodott, nem
gyulladt meg az istennek sem, a másik
viszont nagy nehezen igen, és Jericho
körbeforgatta, hogy a sárga láng életre
keljen és meghízzon, s azután a
papírtekercs aljához tartotta. Csak a
legutolsó pillanatban, fájdalmában ejtette
a kandallóba a pöndörödő, feketedő
lapokat, ahol azután a pernye apró
pelyhekre omlott szét.

 1

A hadirúzs rideg volt és viaszos – mintha

az ember egy karácsonyfagyertyával
akarná kipirosítani az ajkát. Hester
Wallace jó néhány percnyi erőteljes
dörgölés után visszatette szemüvegét, és
viszolyogva meredt a tükörbe. A
kozmetikumok a háború előtt sem hozták
lázba, pedig akkor dugig voltak velük az
üzletek. Most viszont, hogy kiürültek a
polcok, egyenesen abszurdnak találta, mi
mindenre rá nem kell fanyalodniuk a
nőknek. Tudott olyan lányokról a
barakkban, akik céklát használtak
ajakpirosítónak, s az eredményt egy réteg
vazelinnal tartósították, mások
cipőkrémmel és kormos parafa dugóval
festették ki magukat, és a margarin
csomagolópapírjával puhították a
bőrüket, megint mások
szódabikarbónával púderezték a
hónaljukat… Hester csücsörített, majd
azonnal el is húzta a száját. Igazán,
tisztára képtelenség.
Úgy tűnt, a szépítőszerek hiánya
végül még Claire-t is utolérte. Hiába
borította kis fésülködőasztalát tégelyek és
üvegcsék tömkelege – Max Factor, Coty,
Elizabeth Arden: csupa-csupa békebeli
pompát idéző márka közelebbről
szemügyre véve legtöbbjük üresnek
bizonyult. Mindössze néhány
illatfoszlány ragadt az aljukon. Hester
most sorra szagolgatta őket, és lelki
szemei előtt a Worth of London szatén
koktélruhái és mélyen kivágott estélyik és
a versailles-i tűzijáték meg a westminsteri
hercegnő nyári báljának képei s egyéb
csodálatos bohóságok jelentek meg
tucatszám, a fényűzés szimbólumai,
melyekről Claire mesélt neki annak
idején. Végül talált egy fél tálkányi
szemfestéket, egy üvegdugós tégely alján
pedig kétujjnyi összecsomósodott púderre
bukkant, s ezekkel kezdett neki a
munkának.
Nem voltak erkölcsi aggályai amiatt,
hogy művi eszközökkel segít be a
természetnek. Claire is mindig erre
biztatta. Szórakozásnak se utolsó,
hangzott Claire filozófiája, másrészt
kibékít magaddal, új ember csinál
belőled, arról nem is beszélve, „hogy ha
erre van szükség, akkor, édes szívem,
nincs mese, ezt kell tenni”. Rendben van.
Hester komoran púderezte sápatag arcát.
Ha erre van szükség, hogy az istenverte
áthelyezését jóváhagyassa azzal az
istenverte Miles Mermagennel, akkor ezt
fogja tenni.
Szemernyi lelkesedés nélkül a
tükörbe pillantott, azután mindent
gondosan a helyére tett, és lement a
földszintre. A nappali frissen felseperve.
A kandalló fölött nárciszok. A tűzifa
bekészítve. A konyhában úgyszintén
makulátlan tisztaság. Hester az este
kettőnek is elegendő répatortát készített,
az alapanyagot maga termesztette a kis
konyhakertben, most Claire-nek is
terítéket tett az asztalra, és kis cédulán
megüzente neki, hol találja a tortát, és
hogyan fogyassza el. Némi vacillálás
után hozzátette: „Isten hozott –
akárhonnan kerültél is elő! – szeretettel,
H.” Remélte, hogy nem hangzik
túlságosan fontoskodónak, firtatónak.
Túlságosan anyáskodónak.
„ADU, Miss Wallace…”
Claire természetesen vissza fog
jönni. Az egész csak ostoba, fejvesztett
riadalom, szavakba sem foglalható
képtelenség.
Leült az egyik karosszékbe, és
háromnegyed tizenkettőig várt, akkor
nem merte halogatni tovább az indulást.
Ahogy az országút felé döcögött
kerékpárján, fehér bagoly kapott szárnyra
riadtan, s lebbent föl néma
szárnycsapásokkal a holdfényben.

Ha úgy vesszük, az egészet Miss
Smallbone-nak köszönhette. Amennyiben
Angela Smallbone nem jegyzi meg egyik
nap tanítás után a tanáriban, hogy a Daily
Telegraph bajnokságot rendez a
keresztrejtvények szerelmeseinek, Hester
Wallace nem különösebben eseménydús
élete zavartalanul csordogált volna
tovább a dorseti Beaminster közelében,
egy mindentől elzárt, hóbortos előkészítő
leányiskolában, nem egészen tíz
mérföldre gyermekkorának színhelyétől.
A háború addig mindössze a közeli
birtokokon élő kitelepített gyerekek
sápadt arcával, illetve a Lyme Regis-i
strandot övező szögesdrót meg a krónikus
tanárhiány formájában ért el hozzá.
Utóbbi odáig fajult, hogy 1942 őszén
saját tárgya, a teológia mellett angolt,
latint és görögöt is kellett tanítson.
Hesternek különös tehetsége volt a
keresztrejtvényekhez, és amikor Angela
aznap este felolvasta, hogy fődíjul húsz
fontot tűztek ki… istenkém, gondolta,
mért is ne? Az első akadályt – egy
észbontóan nehéz feladvány a másnapi
újságban – könnyedén vette. Beküldte a
megoldást, és szinte postafordultával meg
is érkezett a levél, hogy elvárják a két
héttel később, szombaton a Telegraph
étkezdéjében tartandó döntőre. Angela
vállalta, hogy megtartja helyette a
gyeplabdaedzést, Hester pedig
Crewkerne-ben felült a londoni vonatra,
csatlakozott a többi ötven döntőshöz – és
nyert. Három perc huszonkét másodperc
alatt végzett a keresztrejtvénnyel, maga
Lord Camrose adta át a csekket. Öt fontot
apjának ajándékozott a templom
restaurációs alapja számára, hét fontért
használt, de vadonatújnak tűnő
télikabátot vett magának, a maradékot
pedig betette postai takarékkönyvébe.
A második, egészen eltérő stílusú
levél csütörtökön érkezett meg. Ajánlott
címkés, hosszú, bélelt boríték. Hivatalból
bérmentesítve.
Utóbb Hester sehogy nem tudta
eldönteni, hogy a Telegraph eleve
hadügyminisztériumi megrendelésre írta-
e ki a versenyt, mintegy csalétekként a
szójátékokra különlegesen fogékony
férfiak és nők számára, vagy csupán egy
szemfüles tisztviselőnek szúrt szemet a
híradás a versenyről, és elkérte a
döntősök névsorát a Telegraphtól.
Akármi volt is az igazság, az öt
legrátermettebbet elbeszélgetésre hívták
egy komor viktoriánus irodaházba a
Temze bal partján, és hármójukat
továbbirányították Bletchley Parkba.
Az iskola marasztalta volna. Anyja
sírva fakadt. Apja, mint a változást
általában, gyűlölte az ötletet, és előtte
napokig sötét balsejtelmek gyötörték
(„Nem tér vissza többé az ő hajlékába, és
az ő helye nem ismeri őt többé.” Jób
7,10). De hát a törvény mégiscsak
törvény. Hesternek mennie kellett.
Ráadásul már huszonnyolc éves,
gondolta. Miért ásná el magát a
nadrágszíjparcellák és mézszín kövekből
rakott falvak álmatag vidékén? Itt a
lehetőség a kitörésre. Úgy vette ki, a
munka rejtjelekkel kapcsolatos, s
vágyálmai máris csendes, könyvekkel
bélelt falú könyvtárak és a magasabb
intelligencia tiszta, csírátlan levegőjű
fellegvára körül forogtak.
Amikor egy lucskos hétfő délelőtt
kiszállt a másodosztályú vasúti kocsiból,
egy kombi várt rá, és egyenesen a
kastélyhoz vitték, ahol titoktartási
fogadalmat kellett aláírnia. A százados,
aki feleskette őket, az íróasztalra tette
pisztolyát, és kijelentette: ha bármelyikük
csak egy szót is kifecseg abból, amit
hamarosan hallani fognak, személyesen
lövi keresztül. Mint egy kutyát. Azután
állományba vették őket. A két férfi
dobogósból kriptográfus lett, az őket
legyőző nőt pedig a kontrollnak nevezett
tébolydába vezényelték.
 – Fogja ezt az űrlapot itt, az első
oszlopba beírja a lehallgatóállomás
kódnevét. Chicksands CKS, Beaumanor
BMR, Harpendon HPN – semmi vész,
kedves, majd megtanulja. Ide pedig a
lehallgatás időpontját, ide a frekvenciát,
ide a hívójelet, ide meg a betűcsoportok
számát…
Vágyálmai hamvukba holtak.
Szürke hivatalnokként szolgálta ki a
lehallgatóállomások és a kriptográfusok
közötti csőpostát, a kontrollt, melyen át
mintegy negyvenezer, több mint
hatvanféle Enigma-kódban rejtjelezett
rádiós hívójel özönlött szüntelen. Ahány
kód, annyi név.
– Na kérem, a német légierőt
általában rovar- meg virágnevek jelölik.
Ott van mondjuk a Csótány: ez a nyugat-
franciaországi csapatok Enigma-kódja. A
Szitakötő a tuniszi Luftwafféé. Sáska:
szicíliai Luftwaffe-alakulatok. Ilyen van
egy tucat. A virágneveket a Luftgau kapta
– Gyűszűvirág: keleti hadszíntér;
Pitypang: nyugati; Nárcisz: Norvégia. Ha
madár, akkor szárazföldi haderő. Stiglinc
és Főnix: Panzerarmee Afrika. Vércse és
Keselyű: orosz front. Tizenhat madárka.
Azután van még Fokhagyma, Snidling,
Zeller – az összes zöldség meteorológiai
állomást jelöl. Ezek egyenest mennek a
10-es barakkba, világos?
– És a Rozsomák meg a Tarajossül?
– A Rozsomák a VIII. Fliegerkorpsé,
keleti hadszíntér. A Tarajossül a földi
irányításé Dél-Oroszországban.
– Ők miért nem kapnak
rovarneveket?
 – Isten tudja.
A kitöltendő űrlapokat „lepedő”-nek
vagy „zsebkendő”-nek hívták, az apró-
cseprő vegyes információk
iktatószekrényét Titicacának („tó az
Andokban”, magyarázta
jelentőségteljesen Mermagen, „több folyó
is táplálja, kifolyása viszont nincs”). A
férfiak idétlen neveket ragasztottak
egymásra – Egyszarvú zebra, Keserű
keselyű a lányok pedig a gépterem
jóképű kriptográfusai után epedeztek.
Azon a télen, ahogy a jéghideg barakkban
gubbasztva végtelen listáit állította össze,
Hester nem látta egyébnek a náci
hadsereget ezer és ezer parányi,
elszigetelt fényforrásnál, melyek egy
végtelen, sötétbe burkolózott rónán
küldözgetik egymásnak fényjeleiket.
Különös, gondolta, a maga módján ez az
egész ugyanolyan messze van a
háborútól, mint Dorset gyümölcsösei és
zsúpfedeles istállói.

Letette a kerékpárt a kantin melletti
tárolóban, és egy darabig az
emberfolyammal sodortatta magát, mely
végül a 6-os barakk bejárata közelében
vetette partra. A kontrollban máris állt a
bál. Mermagen fontoskodva sürgölődött
az íróasztalok között, be-beverve fejét az
alacsonyan függő lámpaernyőkbe, mire
azok őrült táncba kezdtek, sárga
fénytócsákat loccsantva a tér minden
irányába.
A Negyedik Páncélos Hadsereg
jelentése szerint a németek
visszafoglalták Harkovot az oroszoktól,
és a 3-as barakk okostóbiásai követelték,
hogy a keleti front déli szektorának
valamennyi frekvenciájára azonnal
kettőzött figyelmet fordítsanak!
– Hester, Hester, épp jókor. Leszel
szíves odaszólni Chicksandsnek, mit
tudnak tenni az érdekünkben? És ha már
úgyis beszélsz velük, a géptermiek
üzenik, hogy az utolsó Vércse-táviratban
hibás szövegrészt találtak – a lehallgató
nézze meg az eredetit, és küldje meg még
egyszer. Beaumanor teljes tizenegy órás
anyagát is fel kellene dolgozni. Fogj
magadnak valakit segítségnek. Jut
eszembe, a lajstromot sem ártana
átfésülni kicsit.
Mindez mielőtt kibújhatott volna a
kabátjából.
Két óra lett, mire lélegzethez jutott,
és négyszemközt beszélhetett
Mermagennel. A férfi a ruhásszekrény
méretű irodájában üldögélt, cipője az
íróasztalon. Egy maroknyi papirost
tanulmányozott félig lehunyt szemmel,
ki-a-jani-ha-én-nem testtartását nyilván
valamelyik filmszínésztől leste el,
gondolta Hester.
– Szeretnék megbeszélni veled
valamit, Miles.
Miles. Hester kifejezetten fárasztó
modorosságnak találta a keresztnevek
kötelező használatát, csakhogy a
közvetlenség áthághatatlan szabály volt
Bletchleyben, világnézetük sarokpontja:
mi, léha civilek megverjük őket, a
fegyelmezett fritzeket.
Mermagen zavartalanul nézegette
papírjait.
 Hester toppantott a lábával. – Miles?
A férfi lapozott. – Ha nem is túl
intenzíven, de figyelek.
– Az áthelyezési kérelmemről van
szó.
Nyögés, újabb lapozás. – Ne kezdd
már megint.
– Németül tanulok…
– Vakmerő vállalkozás.
– Te mondtad, hogy német nélkül
lehetetlen az áthelyezés.
– Igen, de azt nem mondtam, hogy
némettel lehetséges. A kutya istenit! Na
jó, bújj be.
Sóhajtva félretette a papírjait, intett
Hesternek, hogy kerüljön beljebb. Valaki
egyszer hódítónak nevezhette brillantinos
fürtjeit: a homlokából, füléről hátrafésült,
olajos, fekete haj most úgy csillogott,
mint valami úszósapka. Újabb hóbortja, a
Clark Gable-bajusz egyik oldalt
valamivel hosszabb volt, mint a másikon.
– A részlegek közötti áthelyezés,
ahogy már mondtam, roppant ritka.
Biztonsági megfontolásokból.
Biztonsági megfontolásokból:
nyilván a háború előtt is ezzel a
szöveggel utasította el a
kölcsönigényeket. Egyszer csak
rámeredt: észrevette rajta az arcfestéket.
Akkor sem ámulhatott volna el jobban, ha
a lány tetőtől talpig indigókékre pingálja
magát. Amikor megszólalt, hangja
mintha mélyült volna egy oktávot.
– Nézd, Hester, mi sem áll tőlem
távolabb az akadékoskodásnál. Amire
neked szükséged van, az egy-két nap
környezetváltozás. – Finomkodva
megérintette bajuszát, és
megkönnyebbülten elmosolyodott,
mintha meglepte volna, hogy egyáltalán a
helyén találja. – Mi lenne, ha tanulmányi
kirándulást tennél valamelyik
lehallgatóállomáson? Rám is rám férne
egy kis kikapcsolódás. Mehetnénk együtt.
– Együtt? Igaz is… miért ne?
Esetleg valami kiskocsmát is
keríthetnénk, ahol ebédelni is lehet?
– Tökéletes. Kirúgnánk a hámból.
– Esetleg olyan kocsmát, ahol meg
is alhatnánk, ha el találna járni az idő?
Ideges kacarászás. – Az
áthelyezésedet akkor sem tudnám
garantálni.
– De segítene?
– Te mondtad.
– Miles?
 – Mmmm?
– Inkább a halál.
– Frigid kis kurva.

Hester teleengedte a mosdót hideg vízzel,
és dühödt pancsolásba kezdett. Kezét
elzsibbasztotta, arcát kicsípte a jéghideg
víz. Becsurgott gallérján, föl a ruhaujja
alatt. Nem is bánta a kényelmetlenséget,
a borzongató hideget. Méltó büntetés az
ostoba önáltatásért.
Lapos hasát a mosdónak szorítva, a
rövidlátók hunyori szemével meredt a
krétafehér arcra a tükörben.
Panaszra menni persze fölösleges.
Egyikük ezt mondja, a másik azt. Miért
éppen neki adnának igazat? És ha mégis,
akkor? Kedvesem, ez van, ezt kell
szeretni. Miles nekidöntheti annak a
nyavalyás Titicacának, ha úgy tartja
kedve, és benyúlhat a szoknyája alá, a
részlegtől akkor sem engedik el. Hogyan
is engednének el valakit, aki annyit látott,
mint ő?
Amikor szeme sarka bizseregni
kezdett az önsajnálattól, visszahajolt a
mosdó fölé, benedvesítette az arcát, és
addig dörgölte a darabka
mosószappannal, míg a púder rózsásra
nem színezte a vizet.
Bárcsak beszélhetne Claire-rel.
„ADU, Miss Wallace… ”
Mögötte, a fülkében víz zubogott.
Sietve kirántotta a dugót, és megtörölte
arcát, kezét.

Lehallgatóállomás neve, lehallgatás ideje,
frekvencia, hívójel, betűcsoportok…
Lehallgatóállomás neve, lehallgatás ideje,
frekvencia, hívójel, betűcsoportok…
Hester keze gépiesen siklott végig a
papíron.
Négy órakor az éjszakások első fele
szállingózni kezdett a kantinba.
– Jössz, Hetty?
– Nyakig vagyok a munkában. Majd
utolérlek benneteket.
– Szegénykém!
– Az a piszok Miles! – sziszegte
Beryl McCann, aki egyetlenegyszer
beadta a derekát Mermagennek, de azóta
is bánja.
Hester még jobban az íróasztala fölé
hajolt, és tovább rótta gondosan formált
dőlt betűit. Figyelte, amint a többi nő
kabátot vesz és a deszkapadlón dobogva
kisorjázik a helyiségből. Istenem, hogy ki
tudta figurázni őket Claire! Ez is azon
tulajdonságai közé tartozott, amelyekért
Hester annyira szerette őt, ahogy
leutánzott bárkit: Anthea Leigh-
Delamare-t, az amazont, aki előszeretettel
járt dolgozni lovaglónadrágban; a viaszos
bőrű Binnie-t, aki apácának készült; a
solihulli lányt, aki messzire eltartotta a
szájától a telefonkagylót, mert az
anyukája szerint abban nyüzsögnek a
baktériumok… Amennyire Hester tudta,
Claire soha nem is találkozott Miles
Mermagennel, mégis tökéletesen
parodizálta. A „Bletchley Park rémségei”
kettejük közös kis magánszáma, unalom
elleni összeesküvése volt.
Ahogy a külső ajtó kinyílt, fagyos
levegő tolult be a helyiségbe. Lepedők és
zsebkendők zörögtek, verdestek a
huzatban.
Unalmas. Dögunalom. Claire
kedvenc szavajárása. A Park unalmas. A
háború dögunalom. A város iszonyúan
unalmas. De a legunalmasabbak a férfiak
voltak. A férfiak, akik kettesével-
hármasával koslattak körülötte, mint kan
kutyák a tüzelő szuka körül – atyavilág,
hát milyen illatot árasztott magából ez a
Claire? És hogy kifigurázta őket azokon a
ritka estéken, amikor Hester és ő édes
kettesben üldögéltek a kandalló mellett,
mint valami öreg házaspár. Gúnyt űzött
kétbalkezességükből, csöpögős
beszédmodorukból, képtelen
elbizakodottságukból. Az egyetlen férfi,
akit nem gúnyolt ki, most, hogy Hester
így belegondolt, a csodabogár Mr. Jericho
volt, róla említést sem tett soha.
 „ADU, Miss Wallace… ”
Most, hogy végre rászánta magát – s
nem tudta-e titokban mindig is, hogy meg
fogja tenni? –, maga is meghökkent
tulajdon nyugodtságán. Mi baj
származhatna egy röpke pillantásból,
bizonykodott. Ráadásul kikezdhetetlen
ürüggyel állíthat be a regisztrációra, nem
az undorító Miles jegyezte-e meg
mindenki füle hallatára, hogy a lajstromot
„át kell fésülni”?
Befejezte a lepedőt, becsúsztatta a
többi közé. Kis ideig az illem kedvéért
kivárt, úgy tett, mintha a többiek
munkáját ellenőrizné, azután amilyen
szenvtelenül csak tudott, átvonult a
regisztrációra.
 2

Jericho egy újabb hideg, derűs reggelre

húzta el a függönyt. Harmadik napja volt
a panzióban, de máris csüggesztően
ismerősnek találta a kilátást. A hosszú,
keskeny kert (betonozott udvar,
ruhaszárító, zöldségágyás, óvóhely)
hetven yard után buja parlagföldbe
váltott, a roskatag, rozsdás kerítésen s az
ablakból nem látható partfalon túl széles
sínrengeteg, tucatnyi sínpár vezérelte
tekintetét a központi motívumra, egy
hatalmas viktoriánus kocsiszínre. A
kocsiszín oldalán fehér betűs, koromlepte
felirat: LONDON MIDLAND &
SCOTTISH RAILWAY.
A legtöbb, amit az előtte álló naptól
remélhetett: épségben átvergődni rajta
valahogy. A vekkerre pillantott. Negyed
nyolc. Az Atlanti-óceán északi vizein
még legalább négy órán át sötét van.
Ahogy megállapíthatta, brit helyi idő
szerint legkorábban éjfélkor akad
tennivalója, amikor a konvoj élhajói a
tengeralattjáró-veszély övezetébe érnek.
Addig csak üldögél majd a barakkban, és
vár és töpreng.
Az éjszaka folyamán háromszor is
elhatározta, hogy felkeresi Wigramet, és
töredelmes vallomást tesz, sőt legutoljára
egészen odáig eljutott, hogy még kabátot
is vett. Végül a kérdés túlságosan
összetettnek bizonyult. Egyrészt nyilván
kötelessége mindent elmondani
Wigramnek, amit tud. Másrészt az a
kevés, amit tud, úgysem sokkal viszi
előbbre a lány felkutatását, akkor meg
minek adja ki közös titkaikat? Az érvek
kölcsönösen semlegesítették egymást.
Hajnalra Jericho hálás szívvel hódolt be a
dialektikus szemléletből fakadó jó öreg
döntésképtelenségnek.
És még az is lehetséges, hogy az
egész csak egy rémes félreértés, nem
igaz? Egy rosszul elsült csíny. Tizenegy
órája, hogy Wigrammel beszélt. Azóta
elő is keríthették a lányt. Vagy, még
valószínűbb, előkerült magától, a házánál
vagy a barakkban, és elkerekedett
szemmel értetlenkedik, hogy,
szívecskéim, mi ez a nagy felhajtás.
 Éppen el akart fordulni az ablaktól,
amikor váratlanul mozgásra lett
figyelmes a gépszín távolabbi sarkánál.
Nagy testű állat vagy egy négykézlábra
ereszkedett ember volna? Összehúzott
szemmel meredt keresztül a kormos
üvegen, de ilyen messziről képtelen volt
kivenni, úgyhogy elő kellett kerítenie
távcsövét a ruhásszekrény aljából. Az
ablak megmakacsolta magát, de miután
néhányszor erőteljesen odavágott
tenyerével, sikerült jó arasznyira
fölhúznia. Letérdelt, a távcsövet a
párkányra támasztotta. Eleinte a
sínrengeteg szédítő krikszkrakszain kívül
nem is látott egyebet, azután borjúnyi
német juhász jelent meg látóterében: az
egyik tehervagon alatt szimatolt. Amikor
balra moccantotta a távcsövet,
nagykabátos rendőrt pillantott meg. És
még egyet, és egy másik kutyát, pórázon.
Percekig figyelte az üres szerelvény
körül vizsgálódó kis csoportot. Végül az
egyik rendőr fölfelé indult, majd át a
síneken, a másik pedig a szemközti vasúti
házikók mögött tűnt el. Jericho
összecsappantotta a távcsövet.
Négy rendőr és két kutya a rendező
pályaudvaron. Aztán, mondjuk, még
egypár az állomáson. Hát a városban
mennyi? Húsz? És a környéken?
„Van egy fényképe róla? Valami nem
túl régi?”
Megpaskolta arcát a távcsővel.
Nyilván az ország összes kikötőjét
és vasútállomását figyelik.
Mi lesz, ha elkapják?
Felkötik?
 Gyerünk, Jericho. Tisztán ott
csengett fiilében az internátusi felügyelő
hangja. Szedd össze magad, fiú.
Valahogy csak átvészeli ezt is.
Mosdás. Borotválkozás. Öltözködés.
A szennyes ruha kis kupacát az ágyon
hagyja, Mrs. Armstrongnak, bár ez
inkább remény, mint elvárás részéről.
Lemegy a földszintre. Hősiesen viseli az
udvarias társalgást célzó kísérleteket.
Meghallgatja Bonnyman egyik vég
nélküli, sótlan történetét. Bemutatják két
lakótársának: a kifejezetten csinos Miss
Quince a távgépírókat nyekteti a
haditengerészeti barakkban, Noakes, a
középkori német udvari epika egykori
szakértője kriptográfus a meteorológiai
barakkban, Jericho 1940 óta ismeri
távolról, mogorva alak volt, az is maradt.
Társalgásról szó sem lehet. Kartonízű
pirítós. A tea szürke és vizenyős, mint a
februári égbolt. Fél füllel hallja, amint a
rádió bemondja: „A moszkvai rádió
jelentése szerint Harkovban a Vatutyin
tábornok irányította harmadik hadsereg
nagy erőkkel ellenáll az újabb német
támadásnak…”
Tíz perccel nyolc előtt Mrs.
Armstrong behozta a reggeli postát. Mr.
Bonnyman: semmi (addig jó, jegyezte
meg Bonnyman); Miss Jobey: két levél;
Miss Quince: egy képeslap; Mr. Noakes:
egy számla a Heffers könyvesboltból. Mr.
Jerichónak semmi nem jött… ó, ezt
kivéve. Mrs. Armstrong akkor talált rá,
amikor hajnalban lejött az emeletről,
éjszaka dobhatták be az ajtón.
Jericho óvatosan emelte maga elé.
Gyatra minőségű boríték, irodai holmi, a
kék tintával írott név kétszer aláhúzva,
alatta: „szigorúan bizalmas”. Az „e” betű
görögös írásmóddal. Miféle bölcsész
küldözget neki leveleket éjnek évadján?
Kiment a hallba, hogy felbontsa,
Mrs. Armstrong a sarkában.

6-os barakk 4:45
Kedves Mr. Jericho,
mivel tegnapi találkozásunkkor oly
buzgó érdeklődést tanúsított a középkori
síremlékek iránt, eszembe jutott, hogy
esetleg találkozhatnánk ma reggel nyolc
órakor ugyanott, hogy együtt tekintsük
meg Lord Grey de Wilton (15. századi és
nagyon, nagyon szép) márványszobrát.
Üdvözlettel:
H. A. W.

 – Csak nem rossz hír, Mr. Jericho? –
Mrs. Armstrong hangja akarata ellenére
is reménykedőn csengett.
Jericho azonban már nagykabátját
rángatta magára, és félig kint volt az
ajtón.

Akármilyen sebesen szedte is a lábát
dombnak föl, öt perc késéssel ért a gránit
háborús emlékműhöz. Amikor a
sírkertben teremtett lelket sem látott,
megpróbálkozott a templom ajtajával.
Először azt hitte, kulcsra zárták. Mindkét
kezére szüksége volt, hogy elfordítsa a
rozsdás vaskarikát. Vállát a napszítta
tölgynek vetette, az ajtó végül reszketve
engedett.
Odabent barlangi hideg volt és sötét,
az árnyakat lyuggató poros, palakék
fénypászmák teljesen anyagszerűnek
tűntek, mintha valaki pallókat támasztott
volna a magas ablakokhoz. Jericho
hosszú évek óta nem járt templomban, a
dohos, viasz- és tömjénszagú levegőben
gyermekkori emlékei elevenedtek meg.
Rémlett, mintha az első sorok egyikében
egy fej körvonalait látná, feléje indult.
– Miss Wallace? – Hangja
visszhangosnak, messzire hatolónak tűnt.
Közelebbről a fejszerűség egy gondosan
összehajtogatott miseruhának bizonyult
az egyik pad támláján. Továbbment a
főhajóban, egészen a fatáblás oltárig.
Balra feliratos kőkoporsó, mellette az öt
százada halott Lord Grey de Wilton sima,
patyolatfehér szobra, amint talpig vértben
elhanyatlik, fejét sisakján nyugtatja, lába
egy oroszlán hátán.
 – Különösen a páncélruha érdekes.
De hát a tizenötödik században a
háborúskodásnál méltóságteljesebb
elfoglaltságuk nem is volt a
nemesuraknak.
Meg nem mondta volna, honnan
bukkant elő a nő. Egyszerűen csak ott
volt, amikor sarkon fordult, három
lépéssel mögötte.
– És az arc kidolgozása is jó, azt
hiszem, ha különlegesnek nem is
nevezném. Nem követték, ugyebár?
– Nem, nem hiszem. Dehogyis.
A nő közelebb lépett. Szenvtelen
arcával, elvékonyodó fehér ujjaival
mintha maga is valami márvány
szoboralak lett volna, Lord Grey
síremlékéről.
– Látta a királyi címert az északi
bejárat fölött?
– Régóta vár?
– A címerpajzs Anna királynőé, ám
a minta különös módon még a Stuart-
kláné. Skócia címerét csak 1707-ben
vették be. Ez viszont tényleg ritkaság. Jó
tíz perce. A rendőrség éppen akkor ment
el, amikor megérkeztem. – Kinyújtotta a
kezét. – A levelemet lesz szíves.
Amikor Jericho tétovázott, még
nyomatékosabban tolta elébe tenyerét.
– A levelet, ha kérhetném. Nem
szeretek nyomokat hagyni magam után.
Köszönöm. – Jókora vászontarisznyájába
süllyesztette a levelet. Reszkető keze
nemigen boldogult a táska csatjával. –
Különben fölösleges suttognunk. Senki
sincs itt rajtunk kívül. Istent leszámítva, ő
viszont elvileg a mi oldalunkon áll.
 Jericho tudta, hogy okosabb volna
kivárnia, míg a nő hozakodik elő vele, de
képtelen volt parancsolni magának.
– Utánanézett a hívójelnek?
A csat végre-valahára bekattant. –
Igen. Utánanéztem.
– És a légierőé vagy a
szárazföldieké?
A nő fölemelte az ujját. – Türelem,
Mr. Jencho. Türelem. Előbb én szeretnék
megtudni egyet s mást magától, ha nem
bánja. Elsőül mindjárt, hogy miért pont
ezt a három betűt választotta ki.
– Addig jó, míg nem tudja, Miss
Wallace. Higgyen nekem.
A nő az égre emelte a szemét. –
Istenem, segíts: még egy.
– Tessék?
– Úgy érzem magam, mint aki
végtelen körben kering, Mr. Jericho,
egyik gyámkodó férfit követi a másik, és
mind azonnal az orrom alá dörgöli, mit
szabad tudnom és mit nem. Hát a kör
most ezen a szent helyen megszakad. –
Ujjával a kőpadlóra bökött.
– Miss Wallace – vette át Jericho a
hűvös, hivatalos hangot. – Maga hívott
ide a levelével. Nem érdekelnek a
márvány síremlékek – legyenek azok
középkori, viktoriánus vagy ókori kínai
alkotások akár. Ha nincs mondanivalója
számomra, akkor a viszontlátásra.
– Kérem. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Ha van kalapja, bizonyára
megemelte volna a nő előtt.
Sarkon fordult és az ajtó iránt indult
az átjárón. Te szerencsétlen, elbizakodott
hülye, csepülte egy belső hang. Félúton
lassított léptein, a szenteltvíztartónál
megállt. Válla előregörnyedt.
– Sakk-matt, ugyebár, Mr. Jericho? –
kiáltott utána vidáman a nő az oltártól.

– Az ADU hívójel azon a négy
lehallgatott táviraton szerepel, amiket…
közös barátunk a 3-as barakkból…
eltulajdonított – mondta csüggedten.
– Honnan veszi, hogy
eltulajdonította őket?
– A hálószobájában voltak elrejtve.
A padlódeszkák alatt. Tudtommal a
főnökség nem éppen így képzeli a
hivatali titoktartást.
– És most hol vannak?
– Elégettem őket.
A második padsorban ültek, egymás
mellett, arccal az oltár felé. Bárki, aki a
templomba téved, azt hihette volna,
gyónásnak tanúja – a nő a lelkész, Jericho
a bűnös lélek.
– Maga kémnek tartja Claire-t?
– Nem tudom. A viselkedése
finoman fogalmazva is gyanús. Mások
szemlátomást annak tartják.
– Például ki?
– Például egy Wigram nevű alak a
külügyből.
– Ugyan miért?
– Nyilván azért, mert felszívódott.
– Ne jöjjön már ezzel. Kell még
legyen valami. Ekkora felhajtás egy
hiányzásért?
Jericho idegesen a hajába túrt.
– Jelzéseket kaptunk – az ég
szerelmére, ne firtassa, miféléket –,
jelzéseket és kész, hogy a németek
megneszelték: az Enigma nem
megfejthetetlen.
Hosszú csönd.
– De hát miért állt volna közös
barátunk a németek szolgálatába?
– Ha én ezt tudnám, nem üldögélnék
itt magával, folyamatosan megsértve a
titoktartási fogadalmamat. Remélem,
most már eleget hallott?
Újabb hallgatás. Kelletlen biccentés.
– Eleget.

A nő rá sem nézve, halkan, mint aki
mesét mond, számolt be a történtekről.
Közben végig járt a keze. Képtelen volt
nyugton tartani. Apró fehér madárként
röpködött, egyszer a kabátja szegélyét
csippentette lejjebb a térdén, majd az első
pad támlájára rebbent, majd gyors,
körkörös mozdulatokkal szemléltette,
hogyan követte el bűnös tettét.

Kivárja, míg a lányok mind elmennek a
kantinba.
Résnyire nyitva hagyja a lajstromozó
ajtaját, így egyrészt kevésbé gyanút keltő,
másrészt hamarabb meghallja, ha valaki
közeledik.
Felnyúl a poros, fémszerkezetes
polcra, lecibálja az első kötetet.
AAA, AAB, AAC…
A tizedik oldalra lapoz.
És tessék, ott van. A tizenharmadik
sorban.
ADU.
Végigfuttatja ujját a sor- és az
oszlopnyilvántartók számoszlopáig,
darabka papírra kiírja a számokat.
Visszateszi a gyűjtőt. A
sornyilvántartó magasabb polcon van,
széket kell kerítenie, hogy elérje.
Iparkodtában megáll, kidugja fejét
az ajtón, végignéz a folyosón.
Sehol senki.
Egyszerre mégis megretten. De hát
miért? – kérdi magától. Mi olyan szörnyű
abban, amit művel? Szürke szoknyájába
törli izzadt tenyerét, felcsapja a könyvet.
Az előírt helyre lapoz. Ismét végigfuttatja
ujját a soron.
Ellenőrzi magát egyszer, kétszer.
Tévedés kizárva.
Az ADU a Nachrichten-Regimenter
537 motorizált német híradós alakulat
hívójele. Adásaikat a beaumanori
lehallgatóállomás figyeli, Leicestershire-
ben. A bemérőszolgálat jelentése szerint
az 537. alakulat október óta az ukrajnai
Szmolenszk hadműveleti térségében
tartózkodik, melyet jelenleg a Wehrmacht
„Közép” hadseregcsoportja tart
ellenőrzése alatt, Günther von Kluge
tábornagy vezetésével.
Jericho eddig várakozásteljesen
hajolt előre, most meglepetten
egyenesedett föl. – Egy híradós alakulat?
Bizonytalan csalódottság fogta el.
Mégis mire számított? Fene tudja.
Mindenesetre valami… egzotikusabbra.
– És legalább a fronton működik ez
az 537-es?
– Arrafelé képlékenyek a
frontvonalak. De a 6-os barakkbeli térkép
szerint Szmolenszk legalább száz
kilométer mélyen német területen
fekszik.
– Na bumm.
– Igen. Nekem is ez volt a reakcióm,
legalábbis elsőre. Teljesen szokványos,
ikszedik vonalbeli, érdektelen célpont.
Van azonban néhány… bonyodalom. –
Zsebkendőt halászott elő táskájából,
kifújta az orrát. Jericho ismét
megfigyelhette, hogy ujjai finoman
reszketnek.

A sornyilvántartó visszahelyezése után
kevesebb mint egy percébe kerül, hogy
leszedje a megfelelő oszlopnyilvántartót,
és kijegyzetelje a lehallgatott táviratok
sorozatszámát.
Amikor kimegy a lajstromozóból,
Miles éppen telefonál, az ajtónak hátat
fordítva készségeskedik valami
elöljárójával – Ugyan, kérlek, ez így
tökéletes, Donald, örülök, hogy
segíthettem… –, ami éppen kapóra jön
Hesternek, hiszen észrevétlenül veheti
kabátját s kereket oldhat. Felkattintja
elemlámpáját, és kilép a sötétbe.
Szélroham ront végig a barakkok
között, sorozza meg az arcát. A 8-as
barakk túlsó végénél a gyalogút elágazik:
jobbra a főkapu és a kantin ólmeleg
nyüzsgése, balra a tavat övező sötétség.
Hester balra fordul.
A hold lenge felhőfátyolba
burkolózott, ő azonban a halovány
derengésnél is eligazodik. A kerítés keleti
oldalán túl kis facsoport áll, látni nem
látja most, csak az ágak közt motozó szél
kalauzolja. Elhalad az „A” és a „B”
tömbök mellett, még kétszázötven lépés,
s ott körvonalazódik szemközt: a
frissiben befejezett, hatalmas, kocka
forma, bunkert utánzó építmény,
Bletchley új központi regisztrációja.
Ahogy közelebb ér, lámpája elébb acél
ablaktáblákon villan, majd rátalál a
súlyos bejárati ajtóra.
Ne lopj, inti magát, miközben a
kilincsért nyúl.
Nem, nem. Persze hogy nem.
Nem lop, csak egy gyors pillantás az
egész, és már ott sincs.
Különben is, „a titkok az Úréi, a mi
Istenünkéi” (5 Móz. 29,29), nem igaz?
A nyersfehér neonfény fejbe kólintja
a barakkbeli vakoskodás után, akárcsak a
nyugalom, melybe egyedül a Hollerith-
kártyás gépek távoli kattogása csempész
némi életet. Az épületen még dolgoznak.
Ecsetek, szerszámok halma tornyosul a
recepció egyik sarkában, friss beton,
száradozó festék és gyaluforgács szaga
érződik. A női segédcsapatok
őrmesternője olyan barátságosan hajlik át
az ügyeletesi pult fölött, mintha vevők
kegyét keresné valami boltban.
– Kutya hideg éjszakánk van.
– Bizony. – Hester nekiveselkedik
egy mosolynak, biccent. –Ellenőriznem
kell néhány sorozatot.
– Betekintés vagy kölcsön?
– Betekintés.
– Szolgálati hely?
– 6-os barakk, kontroll.
– Egy belépőt kérek.
Az őrmesternő eltűnik egy hátsó
helyiségben a listával. Hester a nyitott
ajtón át fémpolcokat lát, iratgyűjtők
végtelen soraival. Egy férfi halad el az
ajtónyílásban, levesz egy dobozt a
polcról. Hesterre mered. Hester elfordítja
a fejét. A fehérre meszelt falon tüszkölő
nőt ábrázoló Bateman-karikatúra,
mellette a Whitehall szokásos
okvetetlenkedéseinek egyike:

Az
EGÉSZSÉGÜGYMINISZTÉRIUM szerint
A köhögés és a tüsszentés betegséget
terjeszt
Rekeszd zsebkendődbe a
kórokozókat
Javítsd a nemzet hadrafoghatósági
állapotát

Leülni nincs hová. A pult mögött
„RAF” feliratú hatalmas óra, akkora,
hogy Hester még a mutató moccanásait is
látja. Eltelik négy perc. Öt perc.
Kellemetlenül meleg van. Hestert kiveri a
verejték. Émelyítő a festékszag. Hét perc.
Nyolc perc. Legszívesebben kereket
oldana, csakhogy az őrmesternő magával
vitte a belépőjét. Magasságos ég, hogy
lehetett ilyen tökkelütött? És ha a nőnek
eszébe jut, hogy odacsörögjön a 6-os
barakkba? Bármelyik pillanatban
becsörtethet Miles, és akkor vége a
dalnak. „Mi a fenét keresel te a
regisztrációban, jóasszony?” Kilenc perc.
Tíz. Próbáljunk meg valami másra
koncentrálni. A köhögés és a tüsszentés
betegséget terjeszt…
Annyira belelovalja magát a
rémületbe, hogy észre sem veszi, amikor
az őrmesternő odalép mögé.
– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott,
de életemben nem találkoztam
ilyesmivel. – Szegény teremtés teljesen
fel van dúlva.
– Miért? – kérdezte most Jericho.
– Mert a dosszié – mondta Hester –,
mert a dosszié, amit kikértem, üres volt.

A hátuk mögül hosszú, fémes
csikordulás, majd rövid reccsenések
sorozata jelezte, hogy valaki neki-
nekigyürkőzve kinyitotta a templomajtót.
Hester lehunyta szemét, és Jerichót is
magával húzva térdre ereszkedett. Keze
összekulcsolva, feje lehorgasztva,
Jerichóé úgyszintén. Léptek közeledtek
az átjárón, majd megtorpantak, és
egészen halk, lassú tipegéssé szelídültek.
Az idős lelkész éppen lehajolt a
miseruhájáért, amikor Jericho lopva balra
pillantott.
– Elnézést, hogy megzavarom a
fohászukat – suttogta a lelkész. Kis
kézmozdulattal kísért biccentés
Hesternek.
– Üdvözlöm. És még egyszer
elnézést. Most már Istenre hagyom
magukat.
Hallották, amint óvatoskodó lépte a
kijárat felé távolodik. Az ajtó döndülve
becsukódott. A vaskarika hangos
csörrenéssel zuhant le. Jericho hátradőlt a
padban, a mellére tette a kezét, és
megesküdött volna, hogy négy réteg
ruhán át is érzi szíve zakatolását. Hesterre
nézett. Istenre hagyom magukat? –
ismételte. Amikor a nő elmosolyodott,
arca szembeötlő változáson ment át.
Szeme felragyogott, kemény vonásai
ellágyultak, s Jericho most először
sejdítette meg, hogyan lehettek ezek
ketten Claire-rel barátnők.

Jericho az ujjait kupolaként
összetámasztva méregette a festett
üvegablakot az oltár fölött. – Szóval
pontosan mi is következne ebből? Hogy
Claire kipucolta a dossziét? Nem… –
cáfolta meg saját feltevését. – Nem, ez
butaság, ő az eredeti kriptogramokat
rejtegette a szobájában, nem a
desifrírozott változatot…
– Pontosan – szólalt meg Hester. –
Különben is a dossziéban volt egy
gépírásos cédula, az őrmesternő
megmutatta. Nagyjából azzal a
szöveggel, hogy a kérdéses
sorozatszámokat átminősítették,
valamennyi megkeresést kéretik a
főigazgató irodájába irányítani.
– A főigazgató irodájába? Ez
biztos?
– Olvasni csak tudok, Mr. Jericho.
– A cédula dátuma?
– Március 4.
Jericho megnyomkodta a homlokát.
Életében nem hallott ennél cifrábbat. – És
a regisztráció után?
– Visszamentem a barakkba, és
megírtam magának a levelet. A
kipostázásra ráment a pihenőm java.
Aztán igyekeztem minél többször útba
ejteni a lajstromozót. A lepedők alapján
napi nyilvántartást állítunk össze a
lehallgatott táviratokról. Egy nap, egy
lista. – Újra beleásta magát a táskájába,
végül egy dátumokkal és számsorokkal
teli kis kartonlapot húzott elő. – Nem
voltam benne biztos, hol kezdjem,
úgyhogy év elejétől átnéztem az egészet.
Február hatodikáig néma csend. Összesen
tizenegy elfogott távirat, azokból is
négyet az utolsó napon adtak le.
– Vagyis?
– Vagyis március negyedikén.
Ugyanaznap, amikor a dossziét kivették a
regisztrációról. Ez mond magának
valamit?
– Semmit. Mindent. Továbbra sem
értem, mit adhat le egy második lépcsős
német híradós alakulat, hogy utána ki kell
takarítani a dossziéját a regisztráción.
– Puszta kíváncsiságból: ki a
főigazgató?
– A hírszerzés főnöke. „C”. A valódi
nevét nem tudom. -Jericho az
emlékezetébe idézte a férfit, aki
karácsony előtt átadta a csekket.
Pirospozsgás arc, bolyhos tweedöltöny.
Inkább tűnt vidéki gazdának, mint a
titkosszolgálat teljhatalmú urának. – Lesz
szíves a feljegyzéseit – mondta, és már
nyúlt is érte.
Hester vonakodva átadta a listát.
Jericho a gyér fény felé fordította.
Tényleg meglehetősen bizarr képet
mutatott. Az első lehallgatást (február 6.,
röviddel déli tizenkettő után) követően
két nap szünet. Azután 9-én 14:27- kor
újabb jelentkezés. Azután megint
kimarad tíz nap. Azután 20-án 18:07-kor
újabb adás, és újabb hosszú csend, amit
végül lázas éterbeli sürgölődés szakít
meg: két jelentkezés március 2-án (16:39
és 19:01), kettő március 3-án (11:18 és
17:27) s végül március negyedikén éjjel
gyors egymásutánban négy jelentkezés.
Ezeket a kriptogramokat vitte el ő Claire
szobájából. Az adássorozat két nappal
azelőtt kezdődött, hogy utoljára beszéltek
egymással Claire-rel, a bányató partján,
és egy hónapra rá, szűk egy héttel a
Cápa-zárlat előtt, amikor ő még mindig
Cambridge-ben volt, be is fejeződött.
Se füle, se farka nem volt az
egésznek.
– Milyen Enigma-kódban adták le
őket? – szólalt meg.
– Gondolom, nyilván abban voltak?
– A lajstrom szerint Keselyűben.
– Keselyűben?
– A Wehrmacht szokásos Enigma-
kódja az orosz hadszíntéren.
– Rendszeresen megfejtik?
 – Tudtommal naponta.
– És hogyan küldték az üzeneteket?
A szokásos katonai hálózaton?
– Nem tudom, de szinte biztos, hogy
nem.
– Mert?
– Először is ez a forgalom ahhoz
kevés. Túlságosan rendszertelen. És a
frekvencia sem ismerős. Az a gyanúm,
hogy valami különlegességgel van
dolgunk, egy afféle különvonallal. Csak a
két állomás: egy anyaállomás és egy
magányos csillag. Meg kellene néznünk
az összesítőket, hogy biztosra
mehessünk.
– És azok hol vannak?
– Elvileg a regisztráción, de amikor
utánanéztünk, kiderült, hogy az utolsó
szálig elvitték ezeket is.
 – Atyavilág – dörmögte Jericho. –
Nem végeztek félmunkát.
– Egyedül a kontroll
lajstromozójából nem szaggatták ki a
lapokat, amúgy mindent elkövettek. És
maga még azt mondta, hogy Claire
viselkedett furcsán? Ha volna szíves most
már visszaadni…
Elvette a kartonlapot, lehajolt, és a
táskájába rejtette.
Jericho a pad támlájára hajtotta fejét,
és a boltozatos mennyezetre meredt.
Különlegesség? – tűnődött. Meghiszem
azt, még annál is különlegesebb, ha a
főigazgató személyesen tenyerelt rá a
teljes dossziéra plusz az összesítőkre.
Sehol az értelemnek egy szikrája.
Bárcsak pihentebb volna. Ha
bezárkózhatna a dolgozószobájába egykét
napra, egy halom patyolattiszta
jegyzetpapírral és pár frissen hegyezett
ceruzával…
Lassan leeresztette tekintetét, vissza
az ablakfülkék szentjeire, a
márványangyalkákra, az egyházközség
érdemes halottainak emléktábláira, az
összehurkolt harangkötelekre, melyek
hatalmas pókként csüggeszkedtek az
orgonakarzat alatti félhomályban.
Claire, Claire, mibe keveredtél?
Csak nem olyasmit láttál „dögunalmas”
munkád közben, amit nem lett volna
szabad? Azután észrevétlen kimentettél
pár fecnit a bizalmas hulladékból, s a
zsákmányt hazaloptad? És ha igen, ugyan
miért? Lelepleződtél volna? Ezért
szaglászik utánad Wigram? Túl sokat
tudnál?
 Maga előtt látta a lányt, ahogy az
ágy lábánál térdel a sötétben, hallotta
saját álomittas hangját – „Mi az ördögöt
csinálsz?” – és a talpraesett választ:
„Csak átnézem a holmidat…"
Egyvégtében kerestél valamit, ugye?
És amikor tőlem nem kaphattad meg,
másnál kerestél tovább. Azt gondoltad, te
vagy az egyetlen?, mondtad, szinte a
legutolsó szavaiddal, emlékszel? Csak
tudnám, mi után vágyódsz annyira.
Túl sok a nyitott kérdés. Egyszerre
ráébredt, hogy teljesen átfagyott.
Összehúzta magát nagykabátjában, állát a
sálba fúrta, kezeit zsebe mélyébe temette.
Megpróbálta felidézni a négy
kriptogramot – LCNNR KDEMS
LWAZA –, de a betűk összefolytak a
szeme előtt. Máskor is tapasztalta ezt. A
zagyva betűtenger kifogott
fényképmemóriáján, a rögzítéshez
jelentésre, szerkezetre lett volna
szüksége.
„Egy anyaállomás és egy magányos
csillag… ”

A vaskos falak csendje magával a
templommal tűnt egy idősnek, a
nyomasztó némaságot csak elvétve
zavarta meg a szarufák közt fészkelő
madarak szárnysuhogása. Percekig nem
szólt egyikük sem.
Ahogy a kemény padban üldögélt,
Jericho úgy érezte, a hideg csontig áthatja
testét, és ez a dermedtség a néma
csenddel, az ereklyetartók körös-körül
meg az émelyítő tömjénszag morbid
gondolatokra hangolta. Két napon belül
másodszor jutott eszébe apja temetése – a
csont és bőr arc a koporsóban, ahogy
anyja ráveszi, hogy csókolja meg
búcsúzóul, ajka alatt a hideg,
kémiaszertári illatot lehelő bőr, majd a
még komiszabb bűz a krematóriumban.
– Ki kell mennem a levegőre –
szólalt meg.
A nő fogta táskáját, és követte az
átjárón át. Odakint Jericho úgy tett,
mintha a sírköveket tanulmányozná. A
templomkerttől északra, egy facsoport
paravánja mögött, Bletchley Park.
Motorkerékpár robajlott el az országúton
a város felé. Jericho megvárta, míg a
krepegés zümmögéssé csitul a távolban,
akkor megjegyezte, szinte csak
fennhangon gondolkodva: – Nem tudok
napirendre térni fölötte, hogy miért pont
kriptogramokat lopott. Úgy értem, annyi
mást ellophatott volna. Ha már egyszer
kém valaki… – Hester szája tiltakozásra
nyílt, Jericho fölemelte a kezét. – Jó, jó,
nem állítom, hogy az, de ha az volna,
nyilván olyasmit lovasít meg, amivel
bebizonyíthatja az Enigma
sebezhetőségét. Mi a fenét kezd viszont
egy lehallgatott üzenettel? – Leguggolt,
végigfuttatta ujját egy jószerivel
olvashatatlanná mállott feliraton. – Ha
legalább tudnánk még róluk valamit…
Hogy ki volt a címzettjük, például.
– Ezen már túl vagyunk. Nyomok
gondosan eltávolítva.
– De valaki csak tud valamit –
tűnődött Jericho. – Először is valaki
nyilván megfejtette őket. Valaki más meg
lefordította.
 – Miért nem kérdezi meg a
kriptográfus barátaitól? Maguk ott mind
puszipajtások, nem igaz?
– Mese habbal. Még az sem
kívánatos, hogy szorosabb kapcsolatot
tartsunk fenn egymással. Van viszont egy
férfi a 3-as barakkban, az ő kezén
átmehettek a táviratok… – Azután eszébe
villant Weitzman riadt arca („legyen
szíves, hagyjon ki a játékból, nem akarok
tudni semmit”), és megrázta a fejét. –
Nem. Hozzá nem fordulhatunk
segítségért.
– Annál nagyobb kár – szólalt meg a
nő kissé nyersen –, hogy maga meg
elégette az egyetlen tárgyi
bizonyítékunkat.
– Túl kockázatos volt őrizgetnem –
mondta Jericho, még mindig a feliratot
kapargatva. – Nem tudhattam, nem
mondja-e meg Wigramnek, hogy a
hívójelről kérdeztem. – Aggodalmasan
fölnézett a nőre. – Mert nem mondta
meg, ugyebár?
– Ennyit azért belőlem is kinézhet,
Mr. Jericho. Máskülönben hogy
beszélgethetnék itt magával? – Hester
Wallace nagy dérrel-dúrral odébb vonult
a sírkövek között, és bőszen böngészni
kezdett egy feliratot.

A nő szinte azonnal megbánta, hogy
felcsattant. (Jobb a hosszútűrő az erősnél;
és aki uralkodik a maga indulatján, annál,
aki várost vesz meg.” Péld. 16,32.) De
hát, ahogy Jericho utóbb, amikor
kapcsolatuk eléggé rendeződött ahhoz,
hogy előállhasson a kijelentéssel,
rámutatott: ha nem jön ki a béketűrésből,
talán soha nem talál rá a megoldásra.
„Néha – mondta Jericho – külön jót
tesz egy kis feszültség. Jobban fog tőle az
ember agya.”
Igazság szerint Hester féltékeny
volt. Eddig azt hitte, bárkinél jobban
ismeri Claire-t, most azonban kiderült,
milyen keveset tud róla, alig többet a
férfinál.
Megborzongott. A márciusi
napfénybe csipetnyi meleg se szorult.
Úgy hullott a Mária-templom kőtornyára,
mint valami távcső fényköre.
Jericho közben fölegyenesedett, a
sírok között téblábolt. A nő azon
tűnődött, nem ilyesvalaki lett volna-e
belőle is, ha annak idején egyetemre
járhat. Az apja azonban hallani sem akart
róla, George, az öccse ment helyette,
mintha Istentől való parancsolat volna ez
is: egyetemre a férfiak mennek, a
desifrírozást a férfiak végzik – a nők
otthon maradnak, a nőké az
adminisztráció.
„Hester, Hester, épp jókor. Leszel
szíves odaszólni Chicksandsnek, mit
tudnak tenni az érdekünkben? És ha már
úgyis beszélsz velük, a géptermiek üzenik,
hogy az utolsó Vércse-táviratban hibás
szövegrészt találtak – a lehallgató nézze
meg az eredetit, és küldje meg még
egyszer. Beaumanor teljes tizenegy órás
anyagát… ”
Eddig vereségtől bágyadtan meredt
egy sírkőre, most azonban érezte, hogy
izmai lassan vigyázzállásba rántják testét.
„A lehallgató nézze meg az
eredetit… ”
– Mr. Jericho!
Amikor Jericho a neve hallatán
megfordult, látta, hogy a nő bukdácsolva
iparkodik felé a sírok között.

Majdnem tíz óra volt már, és Miles
Mermagen éppen hazafelé készülődve
fésülgette olajos haját, amikor Hester
Wallace beesett irodája ajtaján.
– Nem és kész – szólalt meg hátra
sem fordulva.
– Hallgass meg, Miles,
gondolkodtam a dolgon, igazad volt,
ostobán viselkedtem.
A férfi gyanakvó pillantást vet rá a
tükörben.
– Azt akarom, hogy vond vissza az
áthelyezési kérelmemet.
 – Remek. Nem is továbbítottam.
Végre ismét magával
foglalkozhatott. A fésű úgy szántott végig
sűrű, fekete haján, mint gereblye az
olajon.
Hester mosolyt erőltetett az arcára. –
Elgondolkodtam azon, amit a
környezetváltozásról mondtál… – A férfi
végzett a frizurájával, most félrefordult,
hogy profilból is megszemlélje magát. –
Emlékszel, arról beszélgettünk, hogy
megnézhetném az egyik
lehallgatóállomást.
– Világos.
– Azt gondoltam, szóval holnap
délutánig szabad vagyok, és azt
gondoltam, akár ma ki is mehetnék.
– Ma? – Egy pillantás az órára. –
Ami azt illeti, ma nem nagyon érek rá.
 – Egyedül is mehetnék, Miles. Aztán
jelentést tennék neked – a háta mögött a
tenyerébe vájta körmét – valamelyik este.
Miles Mermagen újabb lapos
pillantást vetett rá, és Hester arra gondolt,
nem, nem, ez tényleg túl átlátszó, még
neki is, de azután a férfi csak vállat vont,
és azt mondta: – Miért is ne? Előtte azért
telefonálj oda. – Nagylelkű kézmozdulat.
– Hivatkozz rám nyugodtan.
– Kösz, Miles.
– Tisztára, mint Lót felesége, mi? –
Kacsintás. – Nappal sóbálvány, éjszaka
tűzhányó…
Kifelé menet megpaskolta Hester
hátsóját.

Harminc yarddal odébb, a 8-as barakkban
Jericho éppen bekopogott a „Kramer
hadnagy, összekötő tiszt, U. S.
Haditengerészet” feliratú ajtón. Harsány
„igen” invitálta beljebb.
Kramer szobájában helyhiány miatt
nem volt íróasztal, csak egy kártyaasztal
a telefonnak meg egy sereg, papírral
telehalmozott drótkosár a padlón. Az
ablaktalan helyiség egyik fa közfalára
egy nemrégiben készült fényképet
ragasztottak, a Life magazinból:
Roosevelt és Churchill a casablancai
konferencián, egymás mellett egy
napsütötte kertben. Kramer elkapta
Jericho pillantását.
– Mikor maguk, ánglusok
lelomboznak, csak ránézek, és azt
mondom, a fenébe is, ha nekik megy,
nekem is menni fog. – Elvigyorodott. –
Mutatok valamit. – Kinyitotta
diplomatatáskáját, köteg papírt húzott
elő, rajta felirat: ULTRA-DOSSZIÉ,
SZIGORÚAN TITKOS. – Skynnernek
végre leszóltak, hogy ma reggel adja át
nekem. Én pedig este továbbpasszolom
Washingtonba.
Jericho átpergette a lapokat.
Tömérdek félig-meddig ismerős számítás
és néhány bonyolult, valószínűleg
elektromos áramköröket ábrázoló
tervrajz.
– A négytárcsás pergép
prototípusának leírása – szólalt meg
Kramer.
Jericho meghökkenten pillantott fel.
– Elektroncsöveket használnak benne?
– Bezony ám. Gázzal töltött
triódákat. GT1C tiatronokat.
– Atyavilág.
 – Kobrának nevezték el. Az első
három tárcsa beállítását továbbra is a
szokásos elektromechanikus módon
határozzák meg a jó öreg pergépeken. A
negyedik beállításhoz viszont színtiszta
elektronikus eszközöket – reléket és
elektroncsöveket – kapcsolnak a
permutálógéphez ezzel a vaskos
kábelköteggel, ami úgy néz ki, mint
egy… – Kramer összetámasztotta ujjait –
mint egy kobra, ha jól sejtem. Az
elektroncsövek sorba kapcsolása
forradalmi újdonság. A maguk emberei
szerint százszorosára, sőt ezerszeresére is
növelheti a sebességet.
– A Turing-masina – mondta
Jericho, szinte csak magának.
– Tessék?
– Elektronikus számítógép.
 – Nevezze, aminek akarja.
Elméletileg működőképes, ez a jó hír. És
azt hallom, ez még csak a kezdet. Úgy
néz ki, hogy már egy teljesen
elektronikus, új szuperpermutáló tervein
is dolgoznak. Colossus lesz a neve.
Jericho előtt hirtelen megjelent Alan
Turing, amint egy téli délutánon
keresztbe vetett lábbal üldögél
cambridge-i dolgozószobájában, és
miközben odakint kigyúlnak a lámpák,
nagy álmáról, az elektronikus
számítógépről beszél. Mikor is volt ez?
Kevesebb mint öt éve?
– És mikorra lesz készen?
– Ez a rossz hír. Június előtt még a
Kobra sem lesz bevethető.
– Botrányos.
– Ugyanaz az istenverte történet.
Alkatrész- és szakemberhiány, nincsenek
megfelelő üzemek stb. Tippeljen, hány
ember dolgozik ezen a projekten most,
miközben beszélgetünk.
– Nyilván túl kevés.
Kramer fölemelte és Jericho orra elé
nyomta széttárt ujjú kezét. – Öt. Öt! –
Visszagyömöszölte a papírokat a táskába,
rákattintotta a zárat. – Ez így nem mehet
tovább – dörmögte az orra alatt, a fejét
csóválva. – Valamit lépni kell.
– Londonba készül?
– Már itt se vagyok. Előbb a
nagykövetségen, aztán a Grosvenor
Square túloldalán van jelenésem, a
tengernagynál.
Jericho csalódott képet vágott. –
Nyilván az autójával megy.
– Viccel? Ezt meg bevágom a
csomagtartóba, mi? – Megveregette a
diplomatatáskát. – Skynner ragaszkodik
hozzá, hogy díszkísérettel utazzam.
Miért?
– Csak eszembe jutott, tudom, hogy
pimaszság, de hát maga mondta, hogy
szívesen segít, eszembe jutott, nem adná-
e kölcsön az autóját.
– Dehogynem. – Kramer belebújt
nagykabátjába. – Én úgyis oda leszek pár
napig. Jöjjön, megmutatom, hol tettem le.
– Azzal leakasztotta tányérsapkáját az
ajtóról, és kilépett Jerichóval a folyosóra.
A barakk bejáratánál Wigrammel
futottak össze. Jericho meglepve látta,
milyen ápolatlan. Kétségkívül egész éjjel
fenn lehetett. Arcán vörhenyes borosta
csillant a napfényben.
– Ah, a snájdig hadnagy úr és a
kiváló kriptográfus. Hallottam, mennyire
összemelegedtek. – Megjátszott
ünnepélyességgel biccentett, és
odavetette Jerichónak: – Valamikor még
beszélnem kell magával, öreg fiú.
– A frászt hozza rám ez az alak –
mondta Kramer már a kastély felé
gyalogoltukban. – Ma reggel jó húsz
percig kérdezgetett a szobámban egy
ismerős lányról.
Jericho kis híján saját lábára
tiport. 
– Maga ismeri Claire Romillyt?
– Ott van, ni – mondta Kramer, és
Jericho egy pillanatra azt hitte, a lányra
gondol, de nem, az autóját mutatta. –
Még meleg a motor. A tankja csurig, és
hátul talál egy benzineskannát. – Zsebébe
túrt a kulcsért, odahajította Jerichónak. –
Naná, hogy ismerem Claire Romillyt. Ki
nem? Csoda kis nő. – Megveregette
Jericho karját. – Jó utat.
 2

Jericho csak újabb félóra múlva tudott

elszabadulni. Felkaptatott az „A” tömb
betonlépcsőjén a műveleti szobába. Cave
a hosszú asztal végén ült, mellette
kétfelől telefonok, tekintete az Atlanti-
óceán térképén. Éjfél óta tizenegy Cápa-
táviratot regisztráltak, mondta, viszont
egyiket sem a leendő harci övezetből, ami
rossz hír. A HX-229-es konvoj 150
mérföldre megközelítette a német
tengeralattjárók feltételezett vonalát,
nyugatnak tart, egyenest feléjük, teljes,
10,5 csomós sebességgel. Az SC-122
valamivel előbbre jár, északkeletnek. A
HX-229A kényelmesen lemaradva észak
felé tart Új-Fundland partja mentén. –
Nemsokára világosodik – jegyezte meg
Cave –, az idő viszont elromlik
szerencsétleneknek.
Jericho magára hagyta, és ment,
hogy előkerítse előbb Logie-t, aki
pipájával intve bocsátotta el („úgy is van,
öreg harcos, pihend ki magad,
előadáskezdés húsz óra nulla-nullakor”),
majd meg Atwoodot, akiből nagy
nehezen sikerült kivasalnia békebeli
autósatlaszát. („Csavard föl most
térképedet – szavalta szomorkásan, ahogy
előszedte íróasztala alól – tíz évig hasznát
úgysem veszed.”)
Akár indulhatott is.
 Ahogy Kramer autójában üldögélve
végigfuttatta kezét az ismeretlen
kezelőszerveken, tudatosult benne, hogy
igazából soha nem sikerült elsajátítania a
vezetést. Az alapelvekkel persze tisztában
volt, utolsó próbálkozása óta azonban
hat-hét év is eltelt, ráadásul arra
nevelőapja hatalmas, tankszerű
Humberében került sor, ami egészen más
műfaj, mint ez a parányi Austin.
Mindenesetre legalább törvényt nem sért:
ebben az országban, ahol újabban
gyakorlatilag a mosdóba is csak
engedéllyel mehetett ki az ember, a
vezetői jogosítványhoz valami oknál
fogva nem ragaszkodtak.
Néhány perc kísérletezgetéssel
elkülönítette a gázpedált a kuplungtól,
illetve a kéziféket a sebességváltó
karjától, azután felhúzta a szívatót és
ráadta a gyújtást. Az autó megugrott,
leállt. Üresbe tette a sebességváltót, és
újra próbálkozott. Ezúttal, ahogy
fölengedte a kuplungot, az autó
csodálatos módon előregördült.
Amikor a főkapunál leintették,
sikerült befékeznie az autót. Az egyik
őrkatona kinyitotta az ajtaját, ő pedig
kikászálódott, hogy a katona társa
átkutathassa az utasteret.
Fél perccel később fölnyílt a
sorompó, mehetett.
Egy kerékpáros sebességével gurult
Shenley Brook End felé a keskeny úton,
és éppen ez mentette meg. Hesterrel
abban maradtak, hogy ha sikerül elkérnie
Kramer autóját, érte megy a házhoz, és
most éppen bevette a nagy kanyart a
bekötőúttól negyed mérföldre, amikor
jobb felől valami fekete villant a mezőn.
Jericho azonnal fékezett, lehúzódott a
padkára, azután a motort elővigyázatosan
járva hagyva kimászott a felhágóra, hogy
körülnézzen.
Rendőrök, már megint. Egy a mező
szélén lopakodik körbe. Egy másik félig
bebújt a sövénybe, nyilván a ház előtti
útszakaszt tartja szemmel.
Jericho visszahuppant az ülésre, a
kormányon dobolt ujjával. Nem tudta
biztosan, meglátták-e vagy sem,
mindenesetre úgy ítélte, nem ártana
mielőbb eltűnni az egyenruhások szeme
elől. Az engedetlen sebváltót csak két
kézzel bírta hátramenetbe birkózni. A
motor csörömpölt és visított. Jericho
majdnem beletolatott az árokba, azután
túlságosan vissszaszedte a kormányt, és
az autó részegen átkacsázott az úton,
hogy végül a szemközti árok falára hágva
állapodjon meg. Elegánsabban is
leparkolhatott volna, de legalább sikerült
fedezékbe húzódnia.
De meghallani csak meghallották?
Bármelyik pillanatban odabaktathattak
hozzá kérdezősködni, úgyhogy igyekezett
valami ürügyet kiötölni ámokfutására, ám
teltek-múltak a percek, és senki sem
háborgatta. Amikor lekapcsolta a motort,
közel s távol a madárfüttyögés volt az
egyetlen hang.
Nem véletlenül olyan nyúzott
Wigram, gondolta. Szemlátomást a fél
megyei rendőrség irányítását átvette, ha
nem az egészét.
Egyszerre olyan nyomasztóan
kilátástalannak érezte vállalkozását, hogy
komolyan fontolgatta: hagyja a fenébe az
egész badarságot. (Ki kell mennünk a
lehallgatóállomásra, Mr. Jericho… ki kell
mennünk Beaumanorba, hogy
megszerezzük a lehallgató kézírásos
jegyzeteit. Legalább egy hónapig
kötelesek megőrizni, és a fejemet rá, hogy
ez senkinek sem jutott eszébe. Egyedül
annak van dolga vele, aki lekörmöli.) És
abban a pillanatban meg is fordult volna a
kocsival, és visszaindul Bletchleybe, ha
nincs az a hangos kopogás a bal oldali
szélvédőn. Legalább arasznyi magasra
szökkent ültő helyében.
Első pillantásra meg sem ismerte
Hester Wallace-t. Szoknya és blúz helyett
nehéz tweedzakót és vastag pulóvert vett
magára. Barna kordbársony nadrágját
szürke gyapjúzoknijába tűrte,
túrabakancsa a ráakaszkodott sártól
akkora volt, mint egy sörösló patája.
Bedobta degeszre tömött táskáját az
Austin hátuljába, és egészen mélyre
ereszkedett az anyósülésen. Nagyot
sóhajtott megkönnyebbülésében.
– Hála istennek. Már azt hittem, itt
hagyott.
Jericho áthajolt fölötte, halkan
becsukta az ajtót.
– Hányan vannak?
– Hatan. Kettő a szemközti réten.
Kettő házról házra jár a faluban. Kettő a
házban – az egyik Claire hálószobájában
vesz ujjlenyomatokat, egy rendőrnő meg
a földszinten ücsörög. Közöltem vele,
hogy elmegyek. Akadékoskodni próbált,
erre közöltem, hogy a heti egy szabad
napomon azt csinálok, ami tetszik. Hátul
jöttem ki, körbekerültem.
– Biztos, hogy nem látták meg?
– Nem hiszem. – A kezére lehelt,
összedörgölte. – Javaslom, hogy
induljunk, Mr. Jericho. És bármit tesz is,
Bletchleybe ne menjen vissza.
Kihallgattam őket. A város határában
leállítják az autókat.
Azzal még lejjebb csusszant az
ülésen, annyira, hogy most már csak
közvetlenül az autóhoz lépve fedezhették
volna fel. Jericho beindította a motort, az
Austin előrelendült. Ha nem mehetnek
vissza Bletchleybe, okoskodott, nincs
más hátra, mint előre.
A kanyarból kiérve üresen ásított
előttük az út. Balra a bekötőút
néptelennek tűnt, amikor azonban a ház
magasságába értek, a túloldali sövényből
rendőr lépett elő parancsolón föltartott
kézzel. Jericho rövid habozás után
beletaposott a gázba. A rendőr fürgén
félreszökkent, Jericho előtt rákvörös,
dühödt arc villant. Azután máris
aláereszkedtek, majd kapaszkodni
kezdtek újra, át a falun. Egy zsúptetős
ház küszöbén újabb rendőr beszélgetett
egy nővel, amikor megfordult és rájuk
meredt, Jericho újfent gázt adott, s
egykettőre maguk mögött hagyták a
házakat. A csigavonalban kanyargó út
újabb falombos völgybe tért – Shenley
Church End. Elhajtottak Jericho régi
szállása, a Fehér Szarvas mellett, onnan
tovább a templom felé, majd szinte
azonnal meg is kellett állniuk az A5-ös út
kereszteződésénél.
 Jericho a tükörbe pillantva
ellenőrizte, nem követik-e. Tisztának tűnt
a levegő. – Felülhet – szólt oda
Hesternek. Egészen kába volt. Alig tudta
elhinni, mit tesz. Elengedett két
teherautót, indexelt, és balra kanyarodott
a régi római úton. Ameddig a szem
ellátott, az út nyílegyenesen haladt,
pontosan északnyugatnak. Jericho feljebb
váltott, az Austin nekilódult, senki nem
követte őket.

Kitárult előttük a hadviselő Anglia. A táj
egyezett is, nem is régi önmagával: éppen
csak egy kicsit szurtosabb, kicsit
viharvertebb lett – mint egy hajdan
virágzó birtok, ha ebek harmincadjára jut,
vagy egy előkelő öreg hölgy, akire
szűkösebb idők köszöntenek.
 Bombakárral először Rugby
külvárosában találkoztak, amikor egy
romos apátságnak vélt épületről kiderült,
hogy valójában tetőszerkezetétől
megfosztott gyárcsarnok, a háborús
pusztulás egyéb jelei azonban lépten-
nyomon szemükbe ötlöttek. A három éve
elhanyagolt út menti kerítések
megereszkedtek, összeroskadtak. A
parkok míves kapuit és rácskerítéseit
beolvasztották lőszernek. A házakra
ránézni is rossz volt. 1940 óta egyetlen
ecsetvonást nem festettek rajtuk.
Bedeszkázott, törött üvegű ablakok,
rozsdás, kátrányos vasszerkezet. Még a
fogadók cégérei is fakók, hámladozók.
Az egész ország züllésnek indult.
Mint mi magunk, tűnődött Jericho,
miközben újabb görnyedten baktató
alakot hagytak el az útszélen, mi tán nem
festünk rosszabbul évről évre? 1940-ben
még legalább az esetleges megszállás
félelme tartást adott az embereknek.
1941-ben, Oroszország és Amerika hadba
lépésekor remény csillant. A vánszorgó
1942 azonban 1943-ba váltott, és a német
tengeralattjárók gyilkos támadásokat
intéztek a konvojok ellen, a
hadigazdálkodás mind gyötrelmesebb
lett, és a háború az afrikai meg a keleti
hadszíntéren aratott győzelmek ellenére
is egyre inkább a jegyrendszer és az
örökös kimerültség töretlen és hősietlen
távlatának látszott. A falvak jószerivel
kihaltnak tűntek – a férfiak oda, a nők
hadiüzemekbe sorozva –, s akik Stony
Stratfordban és Towcesterben az utcán
mutatkoztak is, többnyire üres kirakatú
üzleteknél vártak a sorukra.
Hester némán ült mellette, és
kényszeres kitartással követte útjukat
Atwood atlaszán. Helyes, gondolta
Jericho. Most, hogy az összes út menti
táblát leszedték, csak egyszer
keveredjenek el, és megnézhetik
magukat. Nem mert száguldozni. Az
Austint szokatlan és egyre inkább
hóbortos jószágnak találta. A motor
időnként harsányat csuklott az olcsó
hadibenzintől. A kormány az út közepe
felé húzott, és a fék se fogott valami
fényesen. Ráadásul a magánautó
ritkaságszámba ment, és Jericho nem
akarta, hogy egy túlbuzgó rendőr
igazoltassa őket gyorshajtásért.
Bő órát autóztak egyenletes
iramban, akkor Hester javaslatára egy
általa Hinckleyként azonosított város
határában egy jobb kanyarral letértek egy
keskenyebb útra.
A Bletchley környéki derült ég
északnak haladva egyre jobban
elfelhősödött. Eső- és hóterhes szürke
fellegek vonultak a nap előtt. Az Austin
társtalanul nyomakodott előre a sivár,
lapos vidéken, és Jerichónak másodszor
is az a különös érzése támadt, hogy a
történelem kereke ez egyszer visszafelé
forog, hogy az utak negyedszázada sem
lehettek ilyen kihaltak.
Tizenöt mérfölddel odébb Hester
tanácsára újabb jobb kanyar következett,
és hamarosan dimbes-dombos, sűrű
erdőkkel benőtt tájon kapaszkodtak
felfelé, hócsíkos, meghökkentő
sziklatömbök között.
 – Hol vagyunk?
– Charnwood Forest. Mindjárt
megérkezünk. Jobb lesz, ha le is áll
valahol. Nézze csak, ott például – mondta
a nő, és egy elhagyatott autóspihenőre
mutatott az út mellett. – Ez megteszi.
Rögtön jövök.
Amikor kikapta táskáját a hátsó
ülésről és a fák felé indult, Jericho
követte tekintetével. A zakós-nadrágos
alak, mint valami vidéki surmó. Hogy is
mondta Claire? „Azt hiszem, kicsit belém
van zúgva.” Nem is kicsit, gondolta
Jericho, nem is kicsit, ha ekkora
kockázatot vállal. Felötlött benne, hogy
külsőre Hester gyakorlatilag pontosan
Claire ellentéte – míg Claire magas és
szőke és kívánatosan formás, Hester
alacsony és sötét hajú-szemű és vézna.
Mint én, tette hozzá. A paravánként
választott fa mögül csontos, fehér váll
villant ki. Jericho elfordította tekintetét.
Amikor visszafordult, az olajzöld ruhás
Hester éppen előbukkant a fák közül.
Alig ült vissza a kocsiba, a szélvédőre
plattyant az első csepp eső.
– Mehetünk, Mr. Jericho. –
Megkereste helyzetüket a térképen,
rátette az ujját.
Jericho egy pillanatra a
slusszkulcson felejtette a kezét.
– Nem gondolja, Miss Wallace,
hogy tekintettel a körülményekre, esetleg
valami közvetlenebb megszólítást is
megkockáztathatnánk?
Halvány félmosoly. – Hester.
– Tom.
Kezet ráztak.

Jó öt mérföld erdei autózás után tág
szemhatárú fennsíkon bukkantak elő. Az
eső és a hóié korcsolyapályává változtatta
a keskeny utat, és Jericho öt percig
kettesben vánszorgott egy pónifogat
mögött. Végül a kocsis bocsánatkérőn
intett az ostorral, és elkanyarodott jobbra,
egy parányi falu felé, ahol fél tucat
kémény füstje kacskaringózott a
magasba. Kicsit később Hester elkiáltotta
magát: – Ott!
Ha nem lépésben hajtanak, elmentek
volna mellette: két kapusfülke, egy piros-
fehér sorompós magánút, egy őrbódé s
egy félig sifrírozott tábla: HYE,
BEAUMANOR.
Hadügyminisztérium, „Y” Egység,
Beaumanor, ahol az „Y” a lokátoros
lehallgatóállomások kódja.
– Megérkeztünk.
Acélból vannak az idegei, ismerte el
magában Jericho. Miközben ő
verejtékezve kutatott az igazolványáért, a
nő átnyúlt fölötte, s már oda is adta
sajátját az őrkatonának, és szapora szóval
közölte, hogy be vannak jelentve. Az
őrkatona kipipálta Hester nevét egy
táblán, hátrakerült az autó mögé, hogy
följegyezze a rendszámot, majd futó
pillantást vetett Jericho igazolványára, és
biccentett, hogy mehetnek.
Beaumanor Hall is azon hatalmas,
félreeső vidéki kastélyok sorát
gyarapította, melyeket a hadsereg
elrekvirált hálás, többnyire kiürült
pénztárcájú tulajdonosaiktól, és melyek,
Jericho legalábbis így gondolta, soha
magánkézbe vissza nem kerülnek azután.
Az épület kora viktoriánus stílust
képviselt, egyik oldalán egy csöpörésző
szilfaalléval, a másikon gazdasági
udvarral, ahová Jerichóékat is
irányították. Behajtottak egy kecses
boltív alá. Fél tucat kuncogó
segédszolgálatos lány szaladt ki előttük
az esőbe fejük fölé tartott kabáttal, s tűnt
el egy másik épületben. Az udvaron két
Morris kisteherautó és egy sor
motorkerékpár parkolt. Amikor Jericho
beállt az autóval, egyenruhás férfi sietett
oda hozzájuk egy hatalmas, ütött-kopott
esernyővel.
– Heaviside őrnagy – mutatkozott
be. – Maguk pedig nyilván Miss Wallace
és…?
– Tom Jericho.
 – Mr. Jericho. Kiváló. Pompás. –
Energikusan kezet ráztak. – Meg kell
mondjam, valóságos ünnep ez nekünk.
Hogy a központ lelátogasson a vidéki
rokonhoz, nahát. A parancsnok úr azt
üzeni, ezer bocsánat, és reméli, nem
bánják, ha én viszem körbe magukat.
Később megpróbál utolérni bennünket.
Attól tartok, az ebédről lemaradtak,
esetleg egy teát? Egy csésze tea csak
jólesne? Ilyen pocsék egy időt…
Jericho gyanakvó firtatásra
számított, és egész úton gondosan
felépített válaszokat hajtogatott magában,
az őrnagy azonban csak betessékelte őket
csöpögős ernyője alá, és a kastély felé
iramodott. Fiatal volt, magas és
kopaszodó, szemüvege szutykos, kész
csoda, hogy átlátott rajta. Válla csapott,
mint egy borospalacké, zubbonygallérján
korpa fehérlett. Leültette őket egy hideg,
dohos társalgóban, és teát rendelt
mindhármuknak.
Ekkorra le is darálta a kastély
történetének zanzásított változatát
(„állítólag ugyanaz a fickó tervezte, aki a
Nelson-oszlopot”), és javában taglalta a
lokátorszolgálat előéletét („Chathamben
működött, míg sűrűbben nem kezdtek
potyogni a bombák”). Hester udvariasan
bólogatott. Miután egy rangjelzés nélküli,
egyenruhás nő kihozta a színében és
állagában leginkább egy adag barna
cipőkrémre emlékeztető teát, Jericho az
italt szürcsölgetve, türelmetlenül
körbepillantott az üres falakon. A
kihúzott képkampók után kis kráterek
maradtak a vakolatban, a jókora
festmények hűlt helyét szürkés
koszkeretek övezték, ősi székhely ősök
nélkül, ház lélek nélkül. A kertre tekintő
ablakok szigetelőszalaggal átikszelve.
Jericho célzatosan előhúzta óráját,
felpattintotta a fedelet. Mindjárt három.
Jó lesz mozgolódni.
Hester észrevette mozdulatát. –
Akkor talán – használta ki a rövid
szünetet az őrnagy kiselőadásában –
körül is nézhetnénk az alakulatnál?
Heaviside zavart képet vágott,
csörömpölve letette csészéjét. – Ó, a
macskába, elnézést, természetesen. Ha
gondolják, indulhatunk is.
Az esőbe most már hó vegyült. A
hullámokban támadó vad északi szél
csapásai ellen védekezve Jerichóék
bokszolómód maguk elé emelt karral
iparkodtak a jókora épület oldala mentén,
majd a legyöntölt rózsakert dágványában.
Egy kőfal mögül furcsa, süvöltő-nyívó
hang ütötte meg fülüket, Jericho életében
nem hallott ehhez foghatót.
– Hát ez?
– A lokátormező – mondta
Heaviside.
Jericho egyetlenegyszer járt
lehallgatóállomáson, évekkel előbb, még
a híradástechnika hőskorában: egy
barakknyi didergő női segédszolgálatos, a
Scarborough környéki szirtek tetején. Ez
teljesen más műfaj volt. Kiléptek a kőfal
kapuján, s máris eléjük tárult: hatalmas
rádióantennák tucatjai különös, a druidák
megalitköreihez hasonló alakzatokban,
többhektárnyi területen. A fém
tartószerkezeteket ezer és ezer yard
húrként feszülő acélkábel kötötte össze,
egyesek duruzsoltak, mások sivalkodtak a
szélben.
– Rombuszantennák és Beveridge-
konfigurációk – bömbölte az őrnagy a
hangzavarban. – Dipólusok és
kvadrahedronok… Nézzék csak! –
Ahogy mutatni próbált, az esernyő
hirtelen kifordult. Gyámoltalan mosollyal
intett az antennaárbocok felé. – Jó
háromszáz lábbal magasabban vagyunk a
környéknél, ezért dühöng így az átkozott
szél. Az antennák két fő vételirányban
dolgoznak, látják? Az egyik a déli:
Franciaország, a Földközitenger és Líbia.
A másik a keleti: Németország és az
orosz front. A jel koaxiális kábelen át jut
a lehallgatóbarakkokba. – Szélesen
kitárta karját, úgy harsogta: – Hát nem
gyönyörű? Durván ezer mérföld a
hatótávolságunk. – Nevetve hadonászott,
mint aki láthatatlan kórust vezényel. –
Énekeljetek, anyaszomorítók!
A szél darát vágott az arcukba,
Jericho a fülére szorította kezét. Olyan
érzése támadt, mintha otrombán zargatná
a természetet, duhaj elemi erőt csapolva
meg illetéktelenül, mint Frankenstein,
amikor villámcsapást invitált
laboratóriumába. Amikor egy újabb
szélroham megtántorította őket, Hester a
karjába kapaszkodott támaszért.
– Gyerünk innen – kiáltotta
Heaviside, és intett, hogy kövessék. A fal
túloldalán viszonylagos szélcsend
uralkodott. A távolban egy majorszerű
épületcsoport húzódott meg az aszfaltút
kanyargós csíkjának végén: lakóházak,
gazdasági épületek, egy üvegház, sőt még
egy óratornyos krikettpavilon is.
Potemkin-falu, magyarázta vidáman
Heaviside, a német légi felderítés
megtévesztésére. Amúgy pedig a
lehallgatás tényleges színhelye. Van
valami, amire külön is kíváncsiak?
– Esetleg a keleti front? – szólalt
meg Hester.
– Keleti front? – kérdezett vissza
Heaviside. – Príma.
Azzal szökdécselve megindult
előttük a pocsolyákon át, rendületlenül
rázogatva törött esernyőjét. Az eső
rázendített, Jerichóék a szapora
gyaloglással felhagyva futásnak eredtek.
A barakk ajtaja hangos csattanással
vágódott be mögöttük.
– Ahogy látják, a női munkaerőre
bazírozunk – magyarázta Heaviside,
zubbonya ujján törölgetve szemüvegét. –
Katonák és polgári alkalmazottak
vegyesen. – Visszatette szemüvegét,
körbehunyorgott a barakkban. – Jó napot
– köszönt oda egy őrmesteri stráfos,
köpcös matrónának. – A barakkfelügyelő
– mondta, azután súgva hozzátette: –
Kicsit háklis.
Jericho huszonnégy rádióvevőt
számolt meg. A készülékek egy hosszú
folyosó két oldalán, párosával voltak
elhelyezve, mindegyik fölé fejhallgatós
nő hajolt. Csak a gépek zümmögése és a
formalapok zizegése hallatszott.
– Háromféle készüléktípussal
dolgozunk – folytatta félhangosan
Heaviside. – HRO, Hallicrafter 28
Skyrider és az amerikai AR-88. Az
összes lánynak megvannak a saját
figyelendő frekvenciái, persze ha
sűrűsödik a program, erősítést is be
tudunk állítani.
– Hány fős személyzettel
dolgoznak? – kérdezte Hester.
– Kétezer körül.
– És mindent lehallgatnak?
– Az utolsó morzejelig. Feltéve,
hogy maguk nem rendelkeznek másként.
– Ami persze soha nem fordul elő.
– Nem bizony. – Heaviside kopasz
feje esőcseppektől csillogott. Előrehajolt,
és erőteljesen megrázta magát, mint egy
kutya. – Már azt az egy alkalmat
leszámítva a múlt héten, persze.

Jerichóban a végtelen higgadtság maradt
meg leginkább, ahogy Hester a
bejelentést fogadta. A szeme se rezdült,
sőt fordított a szón, és megkérdezte
Heaviside-ot, milyen sebességet várnak el
a lányoktól. Kilencven morzejel per perc
az abszolút minimum, annál alább nem
adjuk, válaszolta az őrnagy, és
továbbmentek a középső folyosón.
– Ezek a készülékek itt a keleti front
adóit veszik – szólalt meg félúton.
Megállt, és a keselyűmatricára mutatott a
készülékek oldalán. – Persze a németek
nemcsak a Keselyűt használják
Oroszországban. Van még a Kánya és a
Vércse, Ukrajnában a Bűzöslazac…
Jericho úgy érezte, mondania kell
valamit. – Nagy forgalmat bonyolítanak a
rádióhálózatok mostanában?
– Meglehetőset, különösen
Sztálingrád óta. Visszavonulások és
ellentámadások fronthosszat.
Harckészültségi riadók és rajtaütések.
Meg kell adni, a vörösök apait-anyait
beleadnak.
– Az is egy Keselyű-adó volt,
amelyikről le kellett állniuk? – kérdezte
mintegy mellékesen Hester.
– Az bizony.
– Március negyedike környékén,
ugyebár?
– Talált, süllyedt. Éjféltájban.
Pontosan emlékszem rá, mert éppen
továbbítottunk négy hosszú táviratot, és
hízott a májunk a büszkeségtől, amikor a
maguk Mermagenje idecsörög telefonon,
és rettenetes rémülten az mondja:
„Köszönjük, de ebből nem kérünk többet,
sem most, sem holnap, semmikor.”
– Indoklás?
 – Semmi. Csak hogy álljunk le. Úgy
hebegett, mint aki mindjárt szívinfarktust
kap. Életemben nem hallottam ilyen
furát.
– Nem lehet, hogy a központ a
másodlagos forgalom kiiktatásával akart
könnyíteni magukon? – találgatott
Jericho.
– Frászkarikát – fortyant fel
Heaviside. – Már megbocsássanak, de
azért mégis! – Szakemberi önérzetén
esett csorba. – Megmondhatják a maguk
Mr. Mermagenjének, hogy az az adó
bőven belefért a kompetenciánkba, nem
igaz, Kay? – Megveregette a feltűnően
csinos rádiósnő vállát, aki erre levette a
fejhallgatót, és hátratolta székét. – Nem,
nem, maradjon csak, nem akartam
megzavarni. Csak épp a mi kis
rejtélyrádiónkról beszéltünk. – A szemét
forgatva tette hozzá: – Amelyiket tilos
hallgatnunk.
– Hallgatni? – Jericho metsző
pillantást vetett Hesterre. –Vagyis az adó
továbbra is sugároz?
– Kay?
– Igen, uram – mondta a nő
dallamos walesi akcentussal. –
Mostanában nem olyan gyakran, de múlt
héten roppant aktív volt. – Tétova csend.
– Nem szándékosan hallgatózom, uram,
de valami gyönyörűen ad. Hamisítatlan
klasszikus stílusban. Nem úgy, mint ezek
a taknyosok – köpte maga elé a szót –,
akiket újabban használnak. Majdnem
olyan csapnivalóak, mint az olaszok.
– Egy férfi morzestílusa ugyanolyan
egyedi – magyarázta fellengzősen
Heaviside –, mint a szignója.
– És ennek a rádiósnak milyen a
stílusa?
– Gyors és mégis kristálytiszta –
mondta Kay. – A patakcsobogáshoz
hasonlítanám. Olyan keze lehet, mint egy
zongoraművésznek.
– Azt hiszem, a kisasszony
meglehetősen elragadtatta magát, nem
igaz, Mr. Jericho? – Heaviside
felkacagott, és újra megpaskolta a nő
vállát. – Rendben van, Kay. Nem tartjuk
fel tovább.
– Az egyik legjobb munkaerőm –
avatta be őket, miközben folytatták
útjukat. – Kutya kemény tud lenni, értik,
nyolc órán át fülelni egyfolytában, s amit
lejegyez, csak egy értelmetlen
betűhalmaz. Különösen éjszakánként,
télen. Piszok hideg van idekint. Takarókat
kell kiosztanunk. Ó, nézzék csak: az
egyik épp most kezdett rá.
Illő távolságra megálltak a
lehallgatótól, aki eszelős sebességgel
körmölte papírra a beérkező jeleket.
Baljával folyamatosan a vevőkészülék
hangológombját állítgatta, jobbjával az
űrlapokat rendezte össze a
másolópapírral. Azután elképesztő
iramban jegyezni kezdte az üzenetet.
„GLPES”, kukkantott bele Jericho a válla
fölött. „KEMPG NXWPD…”
– Két űrlappal dolgoznak –
magyarázta Heaviside. – Az egyikre a
sustorgás kerül: a hangolójelek, a Q-kód
meg a többi. A pirosra maga az üzenet.
– És azután mi történik? – suttogta
Hester.
 – Az űrlapok kétpéldányosak. Az
első példány a gép-távíróba kerül,
azonnali továbbításra, magukhoz. Ez az a
krikettpavilon-szerűség, ami mellett
eljöttünk. A másodpéldányokat
megőrizzük, ha esetleg valami
összekutyulódna vagy elveszne.
– Meddig őrzik meg őket?
– Két hónapig.
– Ezt is megnézhetjük?
Heaviside megvakarta a fejét. – Ha
akarják. Olyan haj de sok látnivaló nincs
rajtuk.
A barakk túlsó végébe vezette őket,
kinyitott egy ajtót, villanyt gyújtott, és
félreállt, hogy benézhessenek. Mint egy
beépített ruhásszekrény. Tucatnyi
sötétzöld irattároló sora. Ablak nincs.
Villanykapcsoló bal felől.
 – Milyen elv szerint tárolják őket? –
kérdezte Jericho.
– Időrendben. – Heaviside becsukta
az ajtót.
Nem zárják kulcsra, folytatta Jericho
a leltárkészítést. És csak a négy
legközelebbi lehallgató lát ide igazából.
Érezte, hogy nekilódul a szíve.
– Őrnagy úr!
Amikor megfordultak, látták, hogy
Kay felállt a helyén, és a fejhallgatót
egyik fülére szorítva integet, hogy
menjenek oda.
– A rejtélyes zongoraművészünk,
uram. Most kezdte el a skálázást, ha van
kedvük belehallgatni.
Elsőként Heaviside vette át a
fejhallgatót. Szakértő képet vágva,
elrévedő tekintettel meredt maga elé,
mint valami konzultációra felkért
orvosprofesszor, sztetoszkóppal a
nyakában. Megrázta a fejét, vállat vont,
és továbbadta a hallgatót Hesternek.
– Bár persze semmi közünk hozzá,
ugyebár? – szólt oda Jerichónak.
Amikor Jericho következett, levette
sálját, és gondosan a padlóra pottyantotta
az antennakábelek és a tápegység mellé.
A fejhallgatót feltéve olyan érzése
támadt, mintha víz alá dugta volna a fejét.
Furcsa hangok robajlottak el az éterben.
A lokátormezőn süvítő szél hangjának
utánzata. Fegyverropogásszerű sistergés.
Két-három alig hallható, egymásba
fonódó morzejelsor. S azután váratlanul
és a legkevésbé sem odaillőn egy német
énekesnő hangja; Jericho a Tannhäuser
második felvonásának egyik áriáját vélte
felismerni.
– Nem hallok semmit.
– Elmászhatott a frekvencia –
mondta Heaviside.
Kay vonásnyit fordított a
hangológombon, a hang emelkedett egy
oktávot, majd ugyanannyit süllyedt, az
énekesnő kámforrá lett, újabb
fegyverropogás, s akkor, mint amikor
nyílt térbe toppan ki az ember,
felhangzott a morzejelek szapora,
szaggatott folyama, tiszta és igyekvő
lüktetéssel, jó ezer mérföld távolból,
valahonnan a németek megszállta
Ukrajnából.

Félúton voltak a géptávíróhoz, amikor
Jericho a nyakához kapott és megszólalt:
– A sálam.
 Megálltak az esőben.
– Majd szólunk valamelyik lánynak,
hogy hozza utánunk.
– Nem, nem, majd én. Utolérem
magukat.
Hester értett a célzásból. – Mit
mondott, hány gépük is van? – kérdezte,
és indult tovább.
Heaviside tanácstalanul álldogált
kettejük között, majd Hester után sietett.
Jericho legszívesebben megcsókolta
volna a nőt. Soha nem tudta meg, mit
válaszolt az őrnagy. Szavait elröpítette a
szél.
Nyugodt vagy, mondta magának,
magabiztos vagy, nem csinálsz semmi
rosszat.
Visszament a barakkba. Az
őrmesternő kövér hátsóját mutatva hajolt
az egyik lehallgató fölé. Észre sem vette.
Jericho egyenesen előremeredve,
villámgyorsan végigment a folyosón, be
az irattárba. Behúzta maga mögött az
ajtót, villanyt gyújtott.
Mennyi ideje lehet? Nem sok.
Megrántotta az első tároló első
fiókját. Zárva. A fenébe. Újra
próbálkozott. Várjunk csak. Nincs ez
bezárva. Mindössze azoknak a dühítő
herkentyűknek az egyikével szerelték fel,
amik megakadályozzák, hogy az ember
egyszerre két fiókot nyisson ki. Jericho
lepillantott, és látta, hogy az alsó fiók
nincs becsukva teljesen. Gyengéden
betolta a lábával. Nagy
megkönnyebbülésére a felső fiók
könnyedén kicsusszant.
Barna karton irattartók. Maszatos
indigók, gemkapoccsal összefogva.
Nyilvántartólapok és piros
formanyomtatványok. Nap, hónap és év a
jobb felső sarokban.
Kézzel írott, értelmetlen betűláncok.
Az irattartó címkéjén: 1943. január 15.
Jericho hátralépett egyet, s gyorsan
számolni kezdett. Tizenöt négyfiókos
irattároló. Hatvan fiók. Két hónap.
Durván egy fiók egy nap. Lehetséges?
Odalépett a hatodik szekrényhez,
kihúzta a harmadik fiókot.
Február hatodika.
Telitalálat!
Koncentrált, maga elé idézte Hester
Wallace kézírásos jegyzetét. 2.6.1215.
2.9./1427. 2.20./1807. 3.2./1639, 1901…
Nem bánta volna, ha ujjai nem
dagadnak lecsókolbásznyira, ha nem
reszketnek és nem síkosak a verejtéktől,
és ha levegőt is kap néha.
Valaki biztos rányitja az ajtót. Valaki
meghallja, ahogy orgonaregiszterként
nyitja-csukja a fémfiókokat, húzkodja
kifelé, egy, kettő, három és négy, és
gyömöszöli kabátzsebébe, öt, hat és – ez
leesett, a fenébe – hét, a kriptogramokat
plusz a nyilvántartólapokat (Hester azt
mondta, azok is jól jöhetnek). Itt kis híján
feladta – „A csúcson kell abbahagyni,
pajtás” de nem hagyhatta ott az utolsó
négyet sem, azt a négyet, melyet Claire a
szobájában rejtegetett.
Kihúzta a tizenharmadik
iratszekrény legfelső fiókját, és ott voltak,
belül, gyakorlatilag sorrendben, hála
neked, Istenem.
Lépés nesze az ajtó túloldalán.
Megmarkolta a nyilvántartókat és a piros
nyomtatványokat, és éppen annyi ideje
maradt, hogy a zsebébe gyűrje őket s a
fiókot visszacsukja, amikor kinyílt az
ajtó, s karcsú alak jelent meg a küszöbön.
Kay, a lehallgató.
– Mintha láttam volna bejönni –
mondta a lány. – Itt felejtette a sálját, tud
róla? – Behúzta maga mögött az ajtót, s a
sálat a magasba emelve lassan Jericho
felé indult a keskeny helyiségen át.
Jericho dermedten állt, arcán idióta
vigyor.
– Igazán nem szeretném zavarni,
uram, de, mondja, mennyire fontos ez az
egész? – Sötét szeme tágra nyílt. Jericho
újfent felfedezte, jóllehet ezúttal némileg
tompább érzékekkel, hogy nagyon csinos,
még így, egyenruhásan is. Az öv szorosra
húzva zubbonyos derekán. Valahogy
Claire-re emlékeztetett.
– Tessék?
– Tudom, hogy nem szabadna
kérdezősködnöm, uram, nem azért
vagyunk itt, ugyebár, de mégis, fontos ez
az egész? Nekünk soha senki nem mond
semmit, tudja? Számunkra az egész csak
egy zagyvaság, csak dől-dől-dől ránk
naphosszat meg egész éjjel is. Az ember
megpróbál aludni, és még mindig ott van
a fülében az a fránya csipogás. Be is
csavarodhat tőle egy idő után. Én
önkéntes vagyok, saját választásból
vonultam be, de nem ilyesmit vártam,
mint ez a hely. Még odahaza se tudok mit
mondani a szüleimnek. – Egészen közel
lépett. – Maga kihámoz valami értelmeset
ebből az egészből? Van ennek értelme?
Nem adom tovább – tette hozzá
ünnepélyesen. – Isten bizony.
– Igen – mondta Jericho. – Van
értelme és fontos. Nyugodtan elhiheti.
A lány, mintegy csak magának,
biccentett, azután mosolyogva Jericho
nyaka köré fűzte a sálat, és az ajtót nyitva
hagyva kisétált az irattárból. Jericho várt
húsz másodpercet, akkor maga is követte.
Senki nem állította meg, miközben
átment a barakkon, ki az esőbe.
 4

Heaviside marasztalta őket. Jericho

lagymatagon szabadkozott – mindjárt
szürkül, mondta, hosszú út áll előttük,
elsötétítésre vissza kell érjenek –,
Heaviside azonban hajthatatlan volt.
Ragaszkodott hozzá, ragaszkodott, hogy
legalább egy pillantást vessenek az
iránykeresőkre és a nagy teljesítményű
morzevevőkre. Lelkesültségében olyan
képet vágott, mint aki nyomban elsírja
magát, ha kikosarazzák, úgyhogy
engedelmesen követték a síkos, nedves
betonon, először egy istállósornak
álcázott barakkcsoporthoz, majd egy
újabb álcaházikóhoz.
A lokátormező hátborzongató
karéneket zengett a háttérben. Heaviside
egyre jobban belelendülve ecsetelte a
hullámhossz és a frekvencia bonyolult
összefüggéseit. Hester hősies
erőfeszítéssel érdeklődést színlelt, és
gondosan kerülte Jericho tekintetét, aki
egész idő alatt önnön izgatottságába
gubózva, süketen és vakon járt fel-alá, a
lelepleződés és a riasztócsengők távoli
zajait fülelve. Soha sehonnan nem akart
még ennyire odébbállni. Időről időre
lopva belső zsebébe nyúlt, egyszer bent is
felejtette kezét, és megnyugodva
simogatta az érdes papírlapokat, mígnem
tudatosult benne a napóleoni póz, s
nyomban kirántotta ujjait.
Heaviside olyan büszke volt a
lehallgatóállomás munkájára, hogy egy
álló hétig ott tartotta volna őket, ha teheti.
Amikor azonban egy véghetetlen
félórával később javaslatot tett a
járműpark és a kisegítő generátorok
megtekintésére, az addig oly higgadt
Hesternél is elszakadt a cérna, és azt
mondta, nem, köszönjük szépen, de most
már tényleg indulnunk kell.
– Isten igazából? Ekkora fene nagy
utat megtenni egy-két óráért… –
Heaviside teljesen elképedt. – A
parancsnok úr nagyon fogja sajnálni,
hogy elkerülték egymást.
– Hát még mi – mondta Jericho. –
Talán majd máskor.
– Ahogy gondolják – duzzogott
Heaviside. – Senkire nem akarjuk
ráerőltetni magunkat. – Jericho némán
átkozta magát, amiért belegázoltak a
lelkivilágába.
Az autóhoz menet Heaviside egy
helyen megállt, és egy díszes itatóvályúra
mutatott. A vályú tetejébe tengernagyot
ábrázoló antik orrszobrot biggyesztettek,
a tengernagy kivont kardjára valami
mókamester egy katonai alsót akasztott,
mely petyhüdten csüngött a nyirkos
hidegben. – Cornwallis – mondta
Heaviside. – Itt leltük a birtokon. Az
alakulat kabalája.
Búcsúzásnál mindkettejükkel kezet
rázott, előbb Hesterrel, azután Jerichóval.
Amikor beszálltak az Austinba,
tisztelgett, s már fordult, hogy megy a
dolgára, de aztán hirtelen megtorpant, és
behajolt az ablakon.
– El is felejtettem, mit mondott,
mivel foglalkozik, Mr. Jericho?
– Nem mondtam semmit. – Jericho
elmosolyodott, beindította a motort. –
Kriptográfus vagyok.
– Melyik részlegnél?
– Attól tartok, azt nem árulhatom el.
Hátramenetbe birkózta a
sebességváltót, és ügyetlen Y fordulót
csinált. Távolodtukban a tükörbe
pillantott: Heaviside a kezét a szeme fölé
tartva nézett utánuk az esőben. Azután
egy bal kanyar következett, s az
egyenruhás alak eltűnt.
– Tízet az egy ellen – dörmögte
Jericho –, hogy máris megcélozta a
legközelebbi telefont.
– Magánál vannak?
 Jericho bólintott. – Előbb érjünk ki
innen.
Ki a főkapun, végig a bekötőúton, a
falun át az erdő felé. A szél kísérteties
fehér oszlopokban, egy fantomhadsereg
lobogóiként hordta az esőt az erdős
lankák felett. Messze, a magasban
hatalmas, társtalan madár repült át a
felhőszakadáson. Az ablaktörlő ide-oda
csusszant. Lassan összezárultak
körülöttük a fák.
– Nagyon jól csinálta – szólalt meg
Jericho.
– Egészen a végéig. Addigra majd
megőrültem, azt se tudtam, sikerrel járt
vagy sem.
Jericho éppen belekezdett volna
irattárbeli kalandjába, amikor az erdő
mélye felé térő kis mellékutat pillantott
meg.
A tökéletes hely.
Jó száz yardot zötykölődtek a
gidres-gödrös úton. Pocsolyákba
döccentek, melyek némelyike azután
várároknak bizonyult, a kocsi két oldalán
vízár buzgott, az alvázt ádáz hullámok
mardosták. Hester lábánál egy lyukon
csordogált a víz, cipője elázott. Végül a
reflektor fénye leküzdhetetlenül széles
vízfelületre hullott, Jericho lekapcsolta a
motort.
Az egyedüli nesz az eső dobolása
volt a vékony fémtetőn. A lehajtó ágak
teljesen eltakarták az eget. Majdnem
hogy túl sötét volt az olvasáshoz. Jericho
felkattintotta a térképlámpát.

– VVVADU QSA? K – olvasta fel a
sustorgást Jericho a nyilvántartóívről. –
Ez, ha jól emlékszem rádiósképzésemre,
nagyjából annyi, hogy: itt az ADU
hívójelű rádióállomás, jelerősség-
visszaigazolást kérek, vétel. –
Végigfuttatta ujját az indigós másolaton.
A Q kód nemzetközi nyelv volt, a
rádiósok eszperantója, Jericho betéve
tudta a jelzéseket. – Aztán VVVCPQ BT
QSA4 QSA? K. Itt a CPQ hívójelű
állomás, brék, jelerősségetek rendben,
saját jelerősség visszaigazolását kérem.
Vétel.
– CPQ – biccentett Hester. –
Ismerős. A berlini főparancsnokság egyik
hívójele.
– Nagyszerű. Egy rejtéllyel
kevesebb. – Jericho újra a nyilvántartóra
összpontosított. – VVVADU QSA3
QTC1 K: Szmolenszk Berlinnek,
jelerősségetek megfelelő, üzenetem van
számotokra, vétel. QVR, mondja Berlin:
felkészültem. QXH K: várom az üzenetet,
vétel. QXA109, mondja aztán
Szmolenszk: üzenet 109 sifrecsoportból
áll.
Hester diadalmasan meglobogtatta
az első kriptogramot. – Ez az. Százkilenc,
pontosan.
– Oké. Nagyszerű. Úgyhogy ez át is
megy, nyilván előszörre, mert Berlin azt
válaszolja: VVVCPQ R QRU HH VA.
Üzenet megérkezett, megértettük,
viszontközlemény nincs, Heil Hitler, jó
éjszakát. Az egész olyan olajozott és
módszeres, mint valami tankönyvi
példafeladat.
– A lehallgató lány is azt mondta,
hogy a szmolenszki rádiós nagyon érti a
dolgát.
– Ami sajnos nincs a kezünkben, az
a berlini válasz. – Jericho végigpergette a
nyilvántartóíveket. – Újabb könnyű
kapcsolatfelvétel 9-én és azután 20-án.
Ah – sóhajtott fel –, március 2-án már
bajosabb volt a helyzet. – Az űrlapon
ennek megfelelően egy pattogós
párbeszéd sorai. Jericho a fény felé
tartotta. Szmolenszk Berlinnek: QZE,
QRJ, QRO. (Frekvenciátok túl magas,
jelerősség elégtelen, fokozzátok a
sugárzáserősséget.) Mire Berlin
felcsattan: QWP, QRX10 (előírásokat
betartani, tíz perc várakozás), majd végül
egy dühödt QRX (pofa be). – Na, ez itt
érdekes. Nem csoda, hogy egyszerre
olyan, mintha idegenek beszélgetnének. –
Jericho a papírlapra sandított. –
Megváltozott a berliniek hívójele.
– Megváltozott? Képtelenség. Mi
lett belőle?
– TGD.
– Micsoda? Hadd nézzem. – Hester
kikapta kezéből az ívet. – Ez lehetetlen.
Nem, nem. A TGD nem is Wehrmacht-
hívójel.
– Mitől ilyen biztos ebben?
– Tudom. A TGD-ről külön Enigma-
kódot is elneveztek. Soha nem sikerült
megfejteni. Nagyon híres. –
Idegességében egy hajtincset tekergetett
jobb keze mutatóujja köré. – Vagy inkább
hírhedt.
– Mert?
– A Gestapo berlini központjának
hívójele.
 – Gestapo? – Jericho átguberálta a
többi nyilvántartóívet is. – De hát a
március másodika utáni táviratokon,
vagyis a tizenegyből nyolcon, az összes
hosszún, köztük a Claire szobájában talált
négyen is egytől egyig ez az új hívójel a
címzett. – Odaadta a nyilvántartókat a
nőnek, hogy maga is ellenőrizhesse, és
hátradőlt az ülésen.
Szélroham cibálta meg a föléjük
hajló ágakat, a szélvédőre vízcseppek
záporoztak.

– Próbáljunk meg összeütni valami
elméletet – szólalt meg Jericho egy-két
perc múlva, hogy legalább emberi hangot
halljon. Az eső rendszertelen kopácsolása
és az erdő alkonyati félhomálya kikezdte
az idegeit. Hester térdét melléhez szorítva
kuporgott az ülésen, kibámult a fák közé,
időről időre megmasszírozta lábujjait a
nedves harisnyán át.
– Március negyedike a
kulcsfontosságú nap – folytatta Jericho.
(Hol voltam én március negyedikén? Egy
másik világban: Sherlock Holmest
olvastam egy cambridge-i gázkandalló
előtt, nagy ívben elkerültem Mr. Kite-ot,
és járni tanultam, újra.) – Eddig a napig
minden normálisan ment. Egy
Ukrajnában hibernáló híradós alakulatot
felébreszt téli álmából a melegebb idő.
Először néhány távmondat a hadsereg
berlini főparancsnokságának, azután egy
sor hoszszabb jelentés a Gestapónak…
– Ez egyáltalán nem normális – szólt
közbe Hester élesen. – Egy katonai
alakulat, amint az orosz fronton
rendszeresített Enigma-kódban jelentést
tesz a titkosrendőrségnek? Ez maga
szerint normális? Én inkább példátlannak
nevezném.
– Helyes. – Jericho nem bánta, hogy
félbeszakították. A figyelem buzdító
jeleként fogta fel. – Az eset olyannyira
egyedülálló, hogy valaki Bletchleyben
ráébred, mi történik, és pánikszerűen
cselekszik. Valamennyi korábbi táviratot
eltávolítják a regisztrációból. És még
ugyanaznap, kevéssel éjfél előtt a maga
Mr. Mermagenje telefonon utasítja
Beaumanort: hagyják abba az adások
figyelését. Történt ilyen korábban?
– Soha. – Hester elhallgatott, azután
megadóan felhúzta vállát. – Na jó,
esetleg, ha körmükre ég a munka, valami
huszadlagos adót elhanyagolhatnak egy-
két napig, esetleg. De maga is látta,
mekkora Beaumanor. És a légierő
chicksandsi állomása még ennél is
nagyobb. És van még legalább egy tucat
kisebb hely is, ha nem több. Éppen a
magukfajták papolnak mindig, hogy az
egésznek csak úgy van értelme, ha
mindent figyelemmel kísérünk.
Jericho rábólintott. Igaz. Kezdettől
fogva vallották: inkább többet, mint
kevesebbet, semmit ki nem hagyunk.
Soha nem a nagyágyúk kottyantották el
magukat, ahhoz azok túl jók. Az isten
háta mögötti helyekre eldugott, rég
elfeledett balfácánok voltak azok, akik
rendületlenül „helyzet normális,
jelentenivaló nincs”-csel kezdték
üzeneteiket, és azután mindig
ugyanazokon a helyeken szúrták be
ugyanazokat a nullákat, vagy
rendszeresen kódolták saját hívójelüket,
vagy minden reggel a barátnőjük nevének
kezdőbetűit állították be az Enigma
tárcsáin…
– Vagyis nyilván nem a saját
szakállára állította le őket? – szólalt meg
Jericho.
– Miles? Jézus, dehogy.
– Ő kitől kapja az utasításait?
– Attól függ. Általában a 6-os
barakk gépterméből. Néha a 3-as barakk
figyelőjéből. Ők határozzák meg a
fontossági sorrendet.
– Nem lehet, hogy Mermagen
hibázott?
– Milyen értelemben?
– Heaviside szerint Miles
negyedikén, éjfél előtt telefonált
Beaumanorba, teljesen begyulladva. Arra
gondoltam, mi van, ha Mermagent már
korábban utasították, hogy állítsa le
Beaumanort, csak elfelejtett odaszólni?
– Bőven elképzelhető. Sőt, Milest
ismerve, valószínű. Igen, igen, hát persze.
– Hester Jerichóhoz fordult. – Értem már,
mire akar kilyukadni. Míg Miles
késlekedett az utasítás továbbításával,
Beaumanorban négy újabb rádiótáviratot
hallgattak le.
– Pontosan. Amelyek azután
negyedikén éjjel meg is érkeztek a 6-os
barakkba. Csakhogy ekkorra már eldőlt,
hogy ezeket nem fogják megfejteni.
– Úgyhogy a bürokrácia
fogaskerekei dolguk végezetlenül
továbbították őket.
– Míg ki nem kötöttek a Német
Könyv Szobában.
– Claire asztalán.
– Megfejtetlenül.
Jericho lassan rábólintott.
Megfejtetlenül. Itt van a kutya elásva.
Ezért nem volt nyoma a Claire
szobájában talált lapokon a Typex
papírszalagjának. Soha nem is
ragasztották a hátoldalukra. Soha nem is
fejtették meg őket.
Kibámult a fák közé, de az erdő
helyett a Német Könyv Szoba jelent meg
előtte, március negyedike éjszakáján,
amikor az iktatásra és nyilvántartásba
vételre váró kriptogramok befutottak.
Vajon maga Miss Monk csörgött oda
a 6-os barakk ügyeletes tisztjének, vagy
valamelyik leányzóra sózta a feladatot?
„Van itt négy apátlan-anyátlan,
desifrírozatlan táviratunk. Könyörgöm,
mégis mi a csudát kellene kezdenünk
velük?” És a válasz – hogy mit?
Jézusmária! Iktassák őket? Felejtsék el
őket? Vágják bele a BIZALMAS
PAPÍRHULLADÉK jelű szemétkosárba?
Csakhogy ezek egyike sem történt
meg.
Claire ellopta őket.
„Elméletileg? – mondta Weitzman. –
Elméletileg egy Claire-féle leányzó egy
átlagos nap valószínűleg több
hadműveleti adattal találkozik, mint
maga Adolf Hitler. Cifra, mi?”
Igen, de arról nem volt szó, hogy el
is olvassák őket, Walter. Jól nevelt ifjú
hölgyeknek eszükbe sem jutna másvalaki
levelezésébe beleolvasni, hacsak a király
és az ország érdekében fel nem szólítják
őket rá. A maguk szakállára bizonyosan
nem kutakodnának. Ezért is alkalmazták
őket Bletchleyben.
De mit is mondott Miss Monk
Claire-ről? „Igazából mostanában lett
sokkal érdeklődőbb… ” Na persze. Ő
rákapott arra, hogy el is olvassa, ami
átmegy a kezén. És február végén vagy
március elején olyasvalamit olvasott, ami
megváltoztatta az életét. És az a valami
egy második lépcsős német híradós
alakulattal volt kapcsolatban, akiknek
rádiósa Mozart-szonátaként zongorázta a
morzejeleket a Gestapónak. Valami olyan
végtelenül „dögérdekes, édesem”, hogy
amikor Bletchleynek egyszerre nem volt
többé gyomra hozzá, a lány
kötelességének érezte, hogy ellopja az
utolsó négy táviratot.
 De miért lopta el?
Föl sem kellett tennie a kérdést.
Hester, akinek elhaló és hitetlenkedő
hangját szinte teljesen elnyomta az eső,
megelőzte a válasszal.
– Azért lopta el, hogy elolvassa
őket.

Azért lopta el, hogy elolvassa őket. A
válasz támfaként csusszant be az
események összevisszasága alá.
Azért lopta el a kriptogramokat,
hogy elolvashassa őket.
– De megoldható ez egyáltalán? –
kérdezte Hester. Szemlátomást teljesen
felzaklatta a végkövetkeztetés, melyhez
logikája vezette. – Úgy értem, tényleg
sikerülhetett volna neki?
– Igen. Lehetséges. Nehéz
elképzelni, de nem lehetetlen.
Az a vakmerőség, gondolta Jericho.
A puszta vakmerőség, a hideg
céltudatosság, mellyel a lány mindent
apróra kitervelt. Claire kedvesem, nem
győzök csodálkozni rajtad.
– De egymagában, a 3-as barakk
végébe zárva semmiképpen sem –
jegyezte meg. – Segítőtársra volt
szüksége.
– Ki lenne az?
Jericho tanácstalanul emelte föl
kezét a kormánykerékről. Azt is nehéz
volt kitalálni, hol kezdjen hozzá. –
Először is olyasvalaki, aki bejáratos a 6-
os barakkba. Olyasvalaki, aki
hozzáférhetett a Keselyű-kód március
negyedikei Enigma-beállításaihoz.
– Enigma-beállítások?
 Jericho meglepetten rápillantott,
azután eszébe jutott, hogy a nőnek eddig
nyilván nem kellett tudnia az Enigma
működésének részleteiről. Márpedig ha
az embernek Bletchleyben valamiről nem
kellett tudnia, akkor azt nem is kötötték
az orrára.
– Walzenlage – mondta Jericho. –
Ringstellung. Steckerverbindungen.
Tárcsasorrend, tárcsabeállítás és kereszt-
csatlakoztatás. Amennyiben a Keselyűt
naponta olvasták, mindezek már eleve ott
voltak a 6-os barakkban.
– Akkor mi lehetett a teendő?
– Keríteni egy Typexet. Beállítani a
meghatározott módon. Begépelni a
kriptogramokat, és letépni a nyílt
szöveget.
– Claire mindezt megcsinálhatta?
 – Majdnem biztos, hogy nem. Soha
a közelébe sem engedték a dekódolónak.
És különben is hiányoznak az ismeretei.
– Akkor nyilván a bűntársnak volt
szakértelme.
– Igen. És lélekjelenléte. És fölös
ideje is, ha már erről van szó. Négy
távirat. Ezer sifrecsoport. Ötezer
különálló karakter. Még egy gyakorlott
dekódolónak is közel fél órára lenne
szüksége egy ekkora anyag
megfejtéséhez. De elképzelhető. Csak
éppen egy csodálatos képességekkel
megáldott férfira volt szüksége.
– Vagy nőre.
– Nem. – Jerichónak eszébe jutottak
a szombat éjszakai események: a
neszezés a ház földszintjén, a jókora férfi
lábnyom, a kerékpárnyomok és ahogy a
kerékpár piros hátsó lámpája elhúz a
sötétben. – Nem. Férfi volt.
Ha csak harminc másodperccel
fürgébb vagyok, gondolta, megláthattam
volna az arcát.
Meg esetleg kapok egy golyót a
sajátomba egy .38-as lopott Smith and
Wessonból, gyártási hely Springfield,
Massachusetts.
Jéghideg folyadék csöppent a
csuklójára. Röppályát követő tekintete az
autó tetejének és a szélvédőnek a
találkozásán állapodott meg, ahol máris
újabb sötét esőcsepp gyűlt, érett
vörösesbarnára s pottyant le a szeme
láttára.
Cápa.
– Hány óra?
– Öt lesz.
 – Indulnunk kellene.
Jericho megdörgölte kezét, és a
slusszkulcsért nyúlt.

Az autó nem indult. Jericho jobbra-balra
tekergette a kulcsot, kétségbeesetten
tapodta a gázpedált, de némi tompa,
súrlódó hangnál többet nem sikerült
kicsalogatnia a motorból.
– A kutya életbe!
Felhajtotta gallérját, kiszállt, és
hátrakerült a csomagtartóhoz. Amikor
kinyitotta, két galamb vágott fel mögötte
petárdaropogásszerű szárnycsattogással.
A marmonkanna alól előbányászott
indítókart az első lökhárítón lévő lyukba
illesztette. „Nehogy rossz felé próbáld,
fiam – mondta egyszer nevelőapja. –
Könnyen kitöri a csuklódat.” De merre
van jó felé? Óramutató járásával
megegyezően vagy pont fordítva?
Reményteljeset rántott az indítókaron.
Rettentő nehezen fordult el.
– Húzza föl a szívatót – kiáltott be
Hesternek. – És taposson rá balról a
harmadik pedálra, ha beindul.
A kis autó ringatózni kezdett, ahogy
a nő átcsusszant a vezetőülésre.
Jericho újra a megoldandó feladat
fölé hajolt. A fenyőtobozos, szúrós szagú
avarszőnyeg mindössze néhány araszra
volt az arcától. Néhány újabb
nekiveselkedés után megfájdult a válla.
Bőrén kiütközött a verejték, az
izzadságcseppek elkeveredtek az
esővízzel, lecsöpögtek orra hegyéről,
végigfolytak a nyakán. Mintha teljes
vállalkozásuk képtelensége ebbe az egy
pillanatba sűrűsödött volna. Hamarosan
kezdődik a világtörténelem legnagyobb
konvojcsatája, és ő hol rostokol? Egy
isten háta mögötti őserdőben gubbaszt
néhány lopott Gestapo-kriptogram fölött
egy nővel, akit jóformán nem is ismer.
Mégis hogy képzelik? Mint két –
megmarkolta a kurblit – idióta… Vadul
megrántotta az indítókart, és a motor
váratlanul beindult, és le is fulladt volna,
ha Hester fel nem túráztatja. Életében
nem hallott édesebbet az erdő csendjét
feldúló hangnál. Bevágta az indítókart a
csomagtartóba, lecsapta a tetőt.
Nyüszítő sebességváltóval tolatott
kifelé az erdei úton.

A lecsüngő ágak alagúttá varázsolták a
latyakos utat. A reflektor fénykévéje
egybefüggő vízszőnyegről verődött
vissza. Jericho lassan körözött egyazon
útvonalon, hátha tájékozódási pontot
találna a félhomályban, mielőtt elveszíti a
fejét. Valahol félrekanyarodhatott a
tisztásról kifelé jövet. Keze alatt a
kormánykerék lucskos és síkos, amilyen
az út lehet odakint. Egy hatalmas, odvas
tölgy melletti keresztútnál Hester újra a
térkép fölé hajolt. Hosszú, fekete hajtincs
hullott a homlokába. Mindkét kezével
feltornyozta haját, és foga között egy
hajtűvel mormogta: – Balra vagy jobbra?
– Maga a navigátor.
– Viszont maga akart letérni az
országútról. – Vérszomjas hajtűdöfés. –
Gyerünk balra.
Jericho éppen ellenkezőleg döntött
volna, és hála istennek, hogy nem tette,
mert a nőnek lett igaza. Előttük az út
hamarosan felderült. Foltokban
előbukkant a zokogó ég. Jericho
beletaposott a gázba, a sebességmérő
mutatója negyvenig lendült, mire az
erdőből nyílt terepre bukkantak ki.
Amikor jó egy mérföld után faluba értek,
Hester megkérte, hogy álljon meg a
parányi postahivatal előtt.
– Minek?
– Ki kell derítenem, hol vagyunk.
– Igyekezzen.
– Én sem városnézésre gondoltam.
Azzal bevágta maga mögött az ajtót,
s egy tornatanárnő ügyességével
kerülgetve a pocsolyákat, futásnak eredt
az esőben. Csengettyű csilingelt, ahogy
belépett a posta ajtaján.
Jericho előrepillantott, azután a
tükörbe. A falu láthatólag egyetlen
utcából állt. Sehol senki. Jericho sejtette,
hogy egy magánautó, különösen egy
idegennel a kormánya mögött,
ritkaságnak, pletykatémának számít a
környéken. Könnyen el tudta képzelni,
ahogy a kis, vörös téglás lakokban és a
favázas házakban félrelibbennek a
függönysarkak. Lekapcsolta az
ablaktörlőt, lejjebb csúszott az ülésen.
Keze huszadjára is a kriptogramok
paksamétájára siklott a belső zsebében.
A két Anglia, tűnődött. Az egyik –
ez itt – ismerős, biztonságos, magától
értetődő. De létezik egy másik, egy titkos
Anglia is, vidéki kastélyokban, mint
Beaumanor, Gayhurst, Woburn, Adstock
és Bletchley, a lokátormezők és
iránymérők, zakatoló pergépek és –
legújabban – a Turing-masina
(„százszorosára, sőt ezerszeresére
növelheti a sebességet”) zöld és
narancssárga izzású elektroncsöveinek
Angliája. Új kor születik ódon
kastélyparkokban. Hogy is fogalmazott
Hardy az Apológiában? „A valódi
matematika nincs hatással a háborúra.
Soha senki még hadi célt szolgáló
számelmélettel nem állt elő.” Az öregfiú
ebben jócskán melléfogott.
Újabb csilingelés, Hester bukkant
elő a postahivatalból, feje fölött
széthajtogatott újság esernyője.
Kinyitotta az ajtót, lerázta s nem
különösebben gyengéd mozdulattal
Jericho ölébe dobta az újságot.
– Hát ez meg minek? – A Leicester
Mercury, a helyi pletykalap délutáni
kiadása volt az.
– A rendőrség közleményt szokott
megjelentetni, ha valaki eltűnik, nemde?
Jó ötlet volt, Jericho is el kellett
hogy ismerje. De hiába bogarászták át
kétszer is az újságot, sem fényképet nem
találtak Claire-ről, sem tudósítást az
utána folytatott hajtóvadászatról.

Délnek csörgedeztek, hazafelé. Eltérő,
keletibb útvonalon, mint odafelé, Hester
kívánságára. Hogy kedvük ne lankadjon,
a nő időről időre bejelentette a falvak
nevét, és miközben végigrobogtak a
kihalt főutcákon, felolvasott az atlasz
helységismertetőjéből. Oadby, mondta
(„a templom figyelemre méltó példája az
angol gótika függélyes stílusának”),
Kibworth Harcourt, Little Bowden s
aztán tovább, Leicestershire-ből át
Northamptonshire-be. A távoli, halovány
dombok fölött az ég előbb feketéből
szürkébe, majd szürkéből egyfajta fényes,
semleges fehérbe váltott. Az eső
megszelídült, elállt. Oxendon, Kelmarsh,
Maidwell… Magas sövények és sűrű
ligetek árnyas öbleiben megbúvó
viktoriánus vasútállomásocskák, lőréses,
szögletes normann tornyok, zsúpfedeles
kocsmák. Pontosan az a látvány, aminek
hatására az ember máskor rázendít az
angol himnuszra, ők ketten azonban most
nem voltak dalos kedvükben.
Miért kellett Claire-nek világgá
mennie? Hester, saját bevallása szerint,
egyedül ezt nem foghatta fel. Minden
más meglehetősen logikusnak tetszett:
ahogy megkaparinthatta a
kriptogramokat, az indok, amiért el akarta
olvasni őket, s az, hogy ehhez
segítőtársra volt szüksége. Viszont azután
olyasmit tett, amivel óhatatlanul magára
vonta a figyelmet. Miért nem jelent meg
reggel a munkahelyén?
– Maga – szólalt meg, néhány
mérföldnyi rágódás után. Hangja vádlón
csengett. – Szerintem maga a ludas a
dologban.
Egy ügyész aprólékosságával
ismételtette el vele a szombat éjszaka
történteket. Elment a házhoz, igen?
Rábukkant a kriptogramokra, igen? Egy
férfi jelent meg a földszinten, igen?
– Igen.
– Meglátta magát ez a férfi?
– Nem.
– És maga mondott valamit?
 – Olyasmit kiálthattam, hogy „Ki
az?”, vagy valami hasonlót.
– Tehát a férfi akár fel is ismerhette
a hangját.
– Akár.
Ebből viszont az következne, hogy
ismerjük egymást, gondolta Jericho.
Legalábbis ő engem.
– Maga mikor távozott?
– Nem tudom pontosan. Fél kettő
körül.
– Na kérem – mondta a nő. – Maga
a bűnös. Miután maga odébbáll, Claire
visszatér a házba. Felfedezi a
kriptogramok eltűntét. Mivel a rejtélyes
férfi megmondta neki, hogy maga ott járt,
rájön, hogy csak maga vihette el. Abban a
hitben, hogy maga egyenest a
hatóságokhoz siet velük, Claire pánikba
esik, elmenekül…
– De hát ez őrültség. – Jericho a
nőre meredt. – Soha nem adtam volna
rendőrkézre.
– Mondja maga. Kérdés, hogy Claire
így gondolta-e.
Így gondolta-e vajon? Nem, ébredt
rá Jericho, ismét a kormánykerékre
összpontosítva figyelmét, nem, nyilván
nem így gondolta. Sőt, abból, amilyen
cirkuszt rendezett a csekk miatt akkor
éjszaka, Claire joggal feltételezhette,
hogy Jericho a biztonsági előírások
mániákus betartója. Ehhez képest
meglehetősen ironikus fordulat, hogy
most itt ül tizenegy lopott kriptogrammal
a kabátzsebében.
Külső lépcsős, felső fedélzetű,
húszéves busz húzódott le az útfélre,
hogy megelőzhessék. Iskolások
integettek lelkesen a múzeumi darab
ablakából, ahogy elrobogtak mellette.
– Kik voltak a barátai? Kikkel
találkozgatott rajtam kívül?
– Addig jó, míg nem tudja, Mr.
Jericho. Higgyen nekem. – A nő
élvezettel vágta arcába saját, templombeli
szavait. Jericho nem is kárhoztatta érte.
– Ugyan, Hester. – Jericho komor
képpel markolta a kormányt, és a tükörbe
pillantott. A busz már alig látszott.
Közben újabb autó fogott bele az
előzésébe. – Ne kíméljen. Viszont az
egyszerűség kedvéért maradjunk a
parkbelieknél.
Inkább csak benyomásokra
emlékszik, mondta a nő, nevekre
kevésbé. Claire soha senkit nem említett
név szerint.
Akkor halljuk a benyomásokat.
Halljuk.
Az első, akivel összefutott, fiatal,
vöröses hajú, simára borotvált férfi volt.
Cipőjével a kezében jött lefelé a lépcsőn,
november elején, egyik hajnalban.
Vöröses haj, simára borotvált arc,
ismételte Jericho. Nem tűnt ismerősnek.
Egy hétre rá Hesternek az egyik
ezredes elsötétített fényszórójú dzsipjét
kellett kerülgetnie a behajtón. Azután jött
Ivo Akárki a légierőtől, idétlen egy
szókincse volt, olyanokat mondott, hogy
„kapcsiból leszedték a kasztnit” meg
ilyesmik; Claire imádta parodizálni. A 6-
os vagy a 3- as barakkból? Inkább a 3-
asból. Azután volt egy kötőjeles dupla
nevű előkelőség – felköthetné magát a
kötőjelére, édesem –, akivel Claire a
háború elején, Londonban ismerkedett
össze, s aki most a kastélyban dolgozik.
Egy idősebb férfi, akinek Hester szerint
valami köze lehet a haditengerészethez.
És egy amerikai: ő viszont egész biztosan
ott szolgál.
– Az Kramer lesz – állapította meg
Jericho.
– Ismeri?
– Tőle kaptam kölcsön az autót. És
ez mikor volt?
– Jó hónapja. De az volt az érzésem,
hogy inkább csak barátok. Néhány pakli
cigaretta meg nejlonharisnya, semmi
különös.
– És Kramer előtt voltam én.
– Magáról soha nem beszélt.
– Micsoda megtiszteltetés.
 – Figyelembe véve, hogy a többiről
miket mondott, az is.
– Még valaki?
A nő tétován hallgatott. – Az utóbbi
hónapban lehetett valaki új. Claire alig
volt otthon. Egyszer pedig, úgy két hete,
a migrénem miatt előbb mentem haza
műszakból, és mintha férfihangot
hallottam volna Claire szobájából. De
ahogy meghallották, hogy jövök a
lépcsőn, elnémultak.
– Ez annyi mint nyolc, számításom
szerint. Velem együtt. És kihagyva
azokat, akikről maga megfeledkezett
vagy nem is tudott soha.
– Sajnálom, Tom.
– Oda se neki. – Szánalmas
mosolyparódiát erőltetett az arcára. –
Többre számítottam. – Természetesen
hazudott, és sejtette, hogy ezt a nő is
tudja. – Csak azt nem értem, miért nem
gyűlölöm mégse Claire-t?
– Azért, mert neki egyszerűen ilyen
a természete – vágta rá Hester váratlan
hevességgel. – Soha nem is rejtette véka
alá, nem igaz? És ha valaki gyűlöli, mert
olyan, amilyen, hát akkor eleve nem is
szerethette annyira, nem igaz? – A nő
nyaka paprikavörösre gyűlt. – Ha valaki
csak a saját tükörképét akarja látni, hát
istenkém, arra ott a tükör.
Azzal hátradőlt. Láthatóan
ugyanúgy meglepődött saját szavain,
mint Jericho.
Jericho végigpillantott a mögöttük
elnyúló úton. Üres. Azt az egy szem,
magányos autót leszámítva. Mióta lehet
mögöttük? Tíz perce? Most, hogy jobban
belegondol, valószínűleg több is megvan,
az iskolabusz óta egész bizonyosan. Jó
száz yardra lemaradva jött utánuk,
alacsony, széles, lapos, mint egy csótány.
Jericho gázt adott, azután
megkönnyebbülve látta, hogy egyre nő
közöttük a távolság, mígnem bukkanó,
majd kanyar következett, s az autó eltűnt
szem elől.
Egy perccel később újra ott volt,
pontosan tartva a távolságot.
Rügyező sövények magas, sötét
sorfala között haladtak a keskeny
országúton. A sövények nyiladékain,
mint valami csodalámpásba tekintve,
zsebkendőnyi kaszálók, romos pajta,
villámsújtotta szil kopár, megfeketedett
törzsének képe villant. Egy hosszabb sík
szakaszhoz értek.
 A napnak nyoma sem volt az égen.
Jericho úgy számolta, félóra lehet
sötétedésig.
– Mennyire vagyunk Bletchleytől?
– Stony Stratford a következő, aztán
még jó hat mérföld. Miért?
Jericho újra a tükörbe pillantott, s
éppen kezdte volna szellőztetni kételyeit,
amikor mögöttük fülsiketítő tülkölés
harsant. A böhöm fekete autó elunta a
macska-egér játékot, s most fényszóróját
villogtatva jelezte, hogy álljanak le az út
szélén.
Jerichónak eleddig csak ritka és
rövid találkozásai voltak a rendőrséggel,
melyeket mindannyiszor a rend őrei és a
törvénytisztelő polgárok közötti
kölcsönös megbecsülés jellemzett. Ez
most egészen más felállás, látta át
azonnal. Engedély nélküli kiruccanás
egyik titkos létesítménytől a másikba,
sehol egy irat az autó tulajdonjogáról,
sehol egy benzinjegy, épp miközben a fél
ország egy eltűnt nőt keres: mi sülne ki
mindebből? Tisztelgő látogatás a helyi
rendőrkapitányságon. Egy sor kérdés.
Egy telefon Bletchleybe. Motozás.
Belegondolni is rossz.
Úgyhogy Jericho, saját őszinte
meglepetésére, azon kapta magát, hogy
nekifutni készülő távolugróként méregeti
az előttük elnyúló utat. A távoli fasor
fölött lassan előbújtak Stony Stratford
vörös cseréptetői s a templomtorony
szürke süvege.
Hester megkapaszkodott az ülés
szélében. Jericho tövig nyomta a
gázpedált.

Az Austin rémálomba illő lomhasággal
lódult neki, mögöttük a rendőrautó
elfogadta a kihívást, s mindjobban beérte
őket. A sebességmérő mutatója
negyvenre, ötvenre, ötvenötre, kis híján
hatvanra kúszott. Mintha az egész táj
egyenesen szemberobogott volna velük,
hogy azután csak a legutolsó pillanatban
villanjon szét kétfelé. Keresztező főút
jelent meg előttük. Meg kell állniuk. És
ha Jericho tapasztalt úrvezető, rendőrök
ide, rendőrök oda, így is tesz. így
azonban addig totojázott, míg nem
maradt más választása, mint keményen
fékezni, visszaváltani kettesbe, és balra
rántani a kormányt. A motor felvisított.
Az Austin kifarolva, két kerékre
emelkedve vette be a kanyart, Jericho és
Hester oldalra zuhantak az utastérben.
Azután a rendőrautó tülkölését
motorbömbölés fojtotta el, és a
visszapillantó tükröt egy tartályautó
hűtőrácsának rohamosan növekvő képe
töltötte ki. A lökhárító súrolta őket
hátulról. A hajókürt erősségű,
felháborodott duda-szó mintha szintén
előrelendítette volna az Austint. Amikor
a Grand Union Canal fölötti hídon
robogtak, egy hattyú lustán utánuk
fordult, azután átkanyarogtak a
mezővároson – jobbra, balra, jobbra
megint, macskaköves közökön zötyögtek,
hogy a kormány majd kiugrott Jericho
kezéből – bármit, csak ezt a nyomorult
római utat maguk mögött hagyják.
Hirtelen elmaradtak a házak, újra nyílt
terepen, a csatorna mellett autóztak
tovább. Dereglyét vontatott egy holtfáradt
igásló, a kormánylapát mellett elnyúló
hajós megemelintette a kalapját.
– Itt balra – szólalt meg Hester, és
elkanyarodtak a csatorna mellől. Az új út
alig volt különb az erdeinél: két kátyús
aszfaltcsík csupán, páros keréknyom,
közbül tarackos fűsáv sikárolta a kocsi
alját. Hester megfordult, feltérdelt az
ülésen, s a hátsó szélvédőn kibámulva
leste a rendőrautó felbukkanását. A táj
dzsungelként zárult össze mögöttük.
Jericho még két mérföldet hajtott lassan.
Áthaladtak egy falucskán. A túlvégen
kiöblösödött az út, hogy az autók – még
inkább szekerek – kikerülhessék egymást.
Jericho lehúzódott, megállt.

Nem sok idejük volt.
Jericho őrködött az úton, míg a nő
átöltözött az Austin hátuljában. A térkép
szerint egy mérföldre nyugatnak voltak
Shenley Brook Endtől, és Hester váltig
állította, hogy még világosban átér a
házáig gyalog. Jericho csak csodálni
tudta lelkierejét. Számára az autós
üldözés után minden baljós jelleget öltött:
a szélben egymásnak integető fák, a
mezők szélén egyre mélyülő
árnyékfoltok, a fészkükről károgva
elrúgtató s most fölöttük köröző varjak.
– Mi nem olvashatnánk el őket? –
kérdezte Hester, amikor leálltak. Jericho
közben előszedte zsebéből a
kriptogramokat, hogy eldöntsék, mi
legyen a sorsuk. – Na, Tom. Nehogy csak
úgy el akarja égetni őket. Ha Claire
szerint sikerülhet, mi miért adnánk alább?
 Annak kismillió oka is lehet, Hester.
De a három legfontosabb. Először is be
kellene szerezniük az üzenetek
leadásának napján érvényes Keselyű-
beállításokat.
– Az lehet, hogy nekem menne is –
mondta a nő. – Ott kell lenniük valahol a
6-os barakkban.
Rendben, talán. De még akkor is
órákra rá kellene szabadulniuk egy
Typexre, és nem is egy 8-as barakkbelire:
a haditengerészet Enigmáinak áramköreit
egész máshogy alakították ki, mint a
szárazföldi erőkéit.
A nő erre semmit se szólt.
Harmadjára pedig rejtekhelyet
kellene találniuk a kriptogramoknak, mert
ha lebuknak velük, mehetnek mindketten
zárt tárgyalásra az Old Baileybe.
 Ismét néma csend.
Harminc yardra Jericho előtt
megbolydult az út menti sövény. Róka
bukkant elő szimatolva az
aljnövényzetből, toppant ki az útra.
Félúton lecövekelt, és Jerichóra meredt.
Moccanatlan testtel szimatolt egypárat,
azután bevette magát a szemközti
sövénybe. Jericho fújtatva kieresztette
lélegzetét.
És mégis, és mégis… A kézenfekvő
akadályok kipipálása közben is tudta,
hogy a nő fején találta a szöget. Ennyi
áldozatvállalás után nem semmisíthetik
meg egyszerűen a kriptogramokat. Akkor
viszont mi sem természetesebb, mint
hogy megpróbálják elolvasni őket. Hester
valahogy megszerzi a beállításokat, ő
meg kideríti, hogyan férkőzhetnének
Typex-közelbe. Szívből remélte
ugyanakkor, hogy a nő átlátja, milyen
veszélyek várnak rájuk. Utoljára Claire
bitorolta a kriptogramokat, és most senki
nem is sejti, mi lett vele. Ráadásul ott az
a férfi – amennyire ők tudják, talán épp a
sarkukban –, aki jókora lábnyomokat
hagyott a zúzmarában, egy férfi, aki
nyilvánvalóan felfegyverkezett egy lopott
pisztollyal, egy férfi, aki tudja, hogy
Jericho Claire szobájában járt és magához
vette a kriptogramokat.
Nem születtem hősnek, gondolta
Jericho. Halálosan meg volt rémülve.
Kinyílt az autó ajtaja, előbukkant
Hester, újra nadrágosan, pulóveresen,
tweedzakóban és túrabakancsban. Jericho
elvette a táskáját, és berakta az Austin
csomagtartójába.
 – Biztos, hogy ne vigyem haza?
– Ezt már megbeszéltük. Jobb lesz
szétválnunk.
– Az isten szerelmére, legalább
legyen óvatos.
– Inkább saját magáért fájjon a feje.
– A levegőt tejszerűvé tette a közeledő
alkonyat: nyirkos volt és hideg. A nő arca
mindjobban elmosódott. – A holnapi
viszontlátásra – mondta végül.
Azzal könnyedén átlendült a kapun,
és nekivágott a mezőnek. Jericho azt
gondolta, legalább hátranéz és integet, de
egyetlenegyszer sem fordult vissza. Két
perc múlva Hester biztonságban elérte a
mező túlsó szélét, nyiladékot talált a
sövényben, és eltűnt szem elől, akár a
róka.
 5

Az út fölvitte a Chase-re, el a Whaddon

Hall-i hatalmas antennaárbocok mellett,
le a Buckingham Roadra. Ott óvatosan
végigkémlelt az aszfaltcsíkon.
A térkép szerint Bletchleyt
mindössze öt út, ez és még négy másik
kötötte össze a külvilággal, és Jericho
tudta, hogy ha a rendőrök még mindig
ellenőrzik a forgalmat, őt biztosan
lemeszelik. Az Austint legfeljebb egy
horogkeresztes zászló tehette volna
feltűnőbbé. A karosszéria csurom sár
volt, egészen az ablakokig. A tengelyekre
fű csavarodott. A hátsó lökhárítót
benyomta a tartálykocsi. Stony Stratford
óta a motor egyfajta kapkodós,
halálhörgésszerű hangot adott. Jericho
azon töprengett, mi az ördögöt mondjon
Kramernek.
Mindkét sáv kihalt volt. Jericho
elhaladt néhány gazdasági épület mellett,
és öt percbe sem telt, máris a városka
külső peremén járt. Fehér
kavicsmozaikos homlokzatú,
gerendáikkal a Tudor-kort mímelő villák
mellett hajtott el, azután balra fordult, fel
a dombnak, Bletchley Park iránt. A
Wilton Avenue-n beletaposott a fékbe. Az
utca végében, a főkapu mellett egy
rendőrautó parkolt. Nagykabátos,
tányérsapkás tiszt beszélgetett az
őrkatonával.
Jerichónak ismét mindkét kezére
szüksége volt, hogy hátramenetbe rántsa
a sebességváltót, azután végtelenül lassan
kitolatott a Church Green Roadra.
A fejvesztett rémületen túl a vihar
nyugodt magvában tette dolgát. „Csak
minél természetesebben”, utasította
Hestert, amikor eldöntötték, hogy
megtartják a kriptogramokat.
„Legközelebb holnap délután négykor lép
szolgálatba? Remek, isten őrizz, hogy
előbb bemenjen.” Mindez rá ugyanúgy
vonatkozik. Hétköznapiság. Megszokott
napirend. Este lecsapnak a Cápára a 8-as
barakkban? Ott kell lennie.
A dombtetőn, a Mária-templomtól
háromszáz yardra, magánházak kis
utcájában állította le a kocsit. Hol dugja
el a kriptogramokat? Az Austinban? Túl
kockázatos. Az Albion Streeten? Ott
kutakodnának legelőször. Kizárásos
alapon jutott el a megoldáshoz. Hol lehet
jobban elrejteni egy fát, mint az erdőben?
Hol kevésbé feltűnő egy kriptogram, mint
egy desifrírozó központban? Beviszi a
Parkba.
Kivette kabátja belső zsebéből a
papírköteget, és a bélésbeli rejtekhelyre
csúsztatta. Abban a pillanatban, hogy
lezárta a kocsit, eszébe jutott Atwood
térképadasza, nyithatta ki újra. Ahogy
hajolt a könyvért, észrevétlenül
végigfuttatta szemét az úton. A szemközti
ház lépcsőjén, sárga fény téglalapban egy
nő hívogatta gyerekeit a játékból. Fiatal
pár sétált tova kéz a kézben. Kivert kutya
bóklászott a járdaszegély mellett, az
Austin első kerekénél megállt, levizelte.
Egy teljesen közönséges angol kisváros
utcája, szürkületkor. A világ, melyért
harcolunk. Halkan becsapta az ajtót. Fejét
lehorgasztva, kezét zsebre vágva
iparkodott a Park felé.

Hester Wallace számára hiúsági kérdés
volt, hogy gyaloglásban bármelyik
férfival felveszi a versenyt. Csakhogy
ami a térképen röpke s ráadásul
nyílegyenes egy mérföldnek tűnt, az a
valóságban háromszor olyan hosszú,
girbegurba caplatásnak bizonyult,
kefesűrű sövényekkel határolt parányi
réteken és barna hólétől várároknyira
duzzadt vízelvezetőkön át, úgyhogy kis
híján rásötétedett, mire a bekötőúthoz ért.
Először azt hitte, elkeveredett, kis
időbe beletelt, mire a keskeny út újra
ismerősnek tűnt, és meglelte az egymás
nyakán, szinte egy tőből nőtt szilfapárt
meg a mohos, csorba kőlépcsőt.
Hamarosan már a falu felől szállingózó
füstszagot is érezte. A nyers fa fehér,
csípős füsttel égett.
Hester rendőrök után vizslatott, de
egyet sem látott – sem a réten, a házzal
szemközt, sem a tárva-nyitva hagyott
házban. Miután bereteszelte az ajtót,
megállt a lépcső tövében, és felköszönt az
emeletre.
Néma csend.
Lassan fellépdelt a lépcsőn.
Claire szobájában feneketlen
felfordulás várta. Szentségtörés, ötlött az
eszébe elsőként. Az eddig őrzött
személyiséglenyomatot feldúlták,
tönkretették. A ruhák szerteszét, az
ágynemű a földön, az ékszerek
szétszórva, durva férfikezek kinyitották
és kidöntögették a szépségápolókat.
Hester először azt hitte, mindent púder
lep, de amikor a finom, fehér pornak
semmi szagát nem érezte, rájött, hogy az
ujjlenyomatokat rögzítették vele.
Nekilátott, hogy feltakarít, de
hamarosan megcsappant buzgalma, és
fejét kezébe támasztva üldögélt a
lecsupaszított matracon, míg az önutálat
toronymagas hulláma talpra nem
ugrasztotta. Dühösen kifújta orrát, és
lement a földszintre.
Begyújtott a nappaliban, teli kanna
vizet tett oda. A konyhában kikaparta a
tűzhelyet, felizzította a halovány
zsarátnokot, kis szenet dobott rá, s
vájdlingnyi vizet tett föl melegedni. A
fészerből becipelte a kádat, bereteszelte,
kulcsra zárta az ajtót.
Hétköznapiságba fogja fojtani
riadalmát. Megfürdik. Bevágja a tegnap
esti répatorta maradékát. Korán lefekszik,
és reménykedve várja az álmot.
Mert holnap – holnap – rémisztő
napja lesz.

A 8-as barakkban tülekedős, feszült
hangulat uralkodott, akár egy színházi
ruhatárban premier estéjén.
Jericho ablak melletti, megszokott
helyéhez sietett. Balra Atwood lapozgatta
Héróndasz miniamboszainak Dilly Knox-
féle gyűjteményét. Pinker, szemközt,
operaesti parádéba vágta magát, fekete
bársonyzakójának kissé túl hosszú ujjából
egy vakond ásólábaként meredtek elő
tömpe ujjai. Kingcome és Proudfoot egy
mágneses sakktáblán csatároztak. Baxter
keszeg cigarettákat sodort magának egy
kis bádogszerkentyűvel, ami sehogy sem
akart megfelelően működni. Puck lába az
asztalon. A háttérben a Typexek
szórványos kattogása. Jericho biccentett a
társaságnak, visszaadta Atwoodnak az
atlaszt – „Köszönöm, édes fiam. Megvolt
a kirándulás?” –, és rácsos hátú székére
terítette kabátját. Épp időben futott be.
– Uraim! – Logie tűnt fel az ajtóban,
tapsolva figyelmet kért, majd oldalra
lépett, hogy maga elé engedje Skynnert.
Nagy csörgés-csattogás,
széklábcsikorgás közepette mindenki
feltápászkodott. Valaki átszólt a
dekódolóba, és a Typexek zakatolása
elnémult.
– Ugyan, ugyan – mondta Skynner,
és intett, hogy üljenek le. Jericho rájött,
hogy ha lábát a szék alá húzza, bokáját a
lopott kriptogramokon nyugtathatja. –
Csak beugrottam, hogy sok szerencsét
kívánjak. – Skynner fél hektár békebeli,
kétsoros gombolású, hajszálcsíkos
szövetbe burkolta vaskos testét; úgy
festett, mint egy chicagói gengszter. –
Nyilván ti is ugyanúgy tudjátok, mi forog
kockán, mint jómagam.
– Akkor mért nem fogod már be? –
suttogta Atwood.
Skynner azonban se látott, se hallott.
Imádott szerepelni. Lábait határozott
kisterpeszben megvetve, kezét háta
mögött összekulcsolva pózolt. Maga
Nelson volt ő, Trafalgar előtt. A
németeknek hadat üzenő Churchill. – Azt
hiszem, bátran kijelenthetem:
valószínűleg a háború egyik legfontosabb
éjszakájának nézünk elébe. – Végigjáratta
rajtuk a szemét, az utolsónak maradt
Jerichóról némi viszolygással siklott le
tekintete. – Hatalmas ütközet –
valószínűleg a háború legnagyobb
konvojcsatája – veszi kezdetét
hamarosan. Cave hadnagy?
– A Tengernagyi Hivatal szerint –
kezdte Cave – ma este tizenkilenc óra
nulla-nullakor a HX-229 és az SC-122
jelű konvojok beléptek a német
tengeralattjárók feltételezett tartózkodási
körzetébe.
– Eljött hát a mi időnk. „Erről a
tövisről, a veszélyről letépjük a virágot, a
2
biztonságot.” – Skynner kurtán
biccentett. – Munkára.
– Ezt mintha már hallottam volna
valahol – dünnyögte Baxter.
– IV. Henrik, első rész – ásított
Atwood. – Chamberlain mondta, mikor
találkozóra ment Herr Hitlerrel.
Miután Skynner távozott, Logie
körbejárt a helyiségben, és mindenkinek
adott egyet a jelkulcsgyűjtemény
konvojészlelésre vonatkozó részének
másolatából. Jerichónak, elismerése
jeléül, az értékes eredetit nyomta a
kezébe.
– Uraim, a cél: minél több
kontaktjelentés begyűjtése a ma éjféltől
holnap éjfélig terjedő huszonnégy órában.
Más szóval: maximális számú puska az
adott napi Enigma-beállítások
megfejtéséhez.
 Amint a lehallgatóállomások
elsőbbségi kódot észlelnek, az ügyeletes
tiszt telefonon riasztja Bletchleyt. Az egy
perccel később, távírón megérkező
kontaktjelentésről tíz másolat készül,
melyeket szétosztanak a kriptográfusok
között. Amint betáplálásra érdemes
menüvel áll elő valaki, nem kevesebb
mint tizenkét pergép áll rendelkezésükre,
erről a 6-os barakk főgépésztechnikusa
személyesen biztosította Logie-t.
Még tartott az eligazítás, amikor az
ablakokra felkerültek a sötétítők. A
barakk felkészült az éjszakára.

– Szóval, Tom – kezdett rá Puck csevegő
hangnemben. – Hány kontaktjelentés kell
a terved sikeréhez?
Jericho felpillantott a
jelkulcsgyűjteményből. – Tegnap
mepróbáltam kiszámolni. Harminc körül.
– Harminc körül? – Pinker hangja
felsrófolódott megütközésében. – De
hiszen az kész m-m-m…
– Mészárlás?
– Igen. Mészárlás.
– És hány német tengeralattjáró kell
a harminc jelentéshez? – kérdezte Puck.
Mire Jericho: – Ez az első észlelés
meg a támadás megkezdése között eltelt
időtől függ. Nyolc. Esetleg kilenc.
– Kilenc szürke farkas – dünnyögte
Kingcome. – Jézusom! Te lépsz, Jack.
– Felvilágosítana valaki, hogy végül
is miben reménykedjem? – erősködött
tovább Puck. – Abban, hogy a
tengeralattjárók megtalálják a
konvojokat, vagy abban, hogy nem?
 – H-h-hogy nem – mondta Pinker, és
támogatást keresve körbepillantott az
asztal körül. – Világos. H-h-hogy a
konvojok megmenekülnek. Ez a l-l-
lényeg.
Kingcome és Proudfoot rábólintott,
Baxter viszont a fejét rázta bőszen.
Cigarettája széthullott, kardigánjára
dohányszemcsék peregtek. – A fenébe –
mérgelődött.
– T-t-te t-t-tényleg feláldoznád a k-
k-konvojokat? – hitedenkedett Pinker.
– Természetesen. – Baxter gondosan
tenyerébe sepregette a dohánymorzsákat.
– A magasabb cél érdekében. Hány
emberéletet kellett feláldoznia Sztálinnak
ez idáig? Ötmilliót? Tízet? Rég nem
lennénk a háborúban, ha az öreg
véreskezű nem akarja törleszteni a keleti
fronton elszenvedett veszteségeit. Mit
számít egy konvoj, ha cserében újra
kulcsunk lesz a Cápához?
– És te mit szólsz, Tom?
– Nincs mit szólnom. Matematikus
vagyok, nem morálfilozófus.
– Hogy oda ne rohanjak – mondta
Baxter.
– Nem, nem, ami a morális logikát
illeti, valójában éppen Tomé az egyetlen
racionális válasz – kottyantott közbe
Atwood. Félretette a könyvét. Imádott
ilyesmikről vitatkozni. – Gondoljatok
bele. Egy őrült kést szegez mindkét
gyermeketeknek, és azt mondja: „Az
egyiknek meg kell halnia, döntsd el,
melyik legyen az.” Kit fogtok hibáztatni?
Magatokat, amiért így vagy úgy
döntöttetek? Dehogy. Nyilván az őrültet,
nem igaz?
Jericho, Puckra szegezett tekintettel:
– Csakhogy ez a hasonlat nem válaszolja
meg Puck kérdését: miben
reménykedjünk?
– Én viszont azt mondanám, hogy
megválaszolja, amennyiben a priori
diszkvalifikálja a kérdésfelvetés
premisszáját, a feltevést, hogy bennünket
bármiféle morális döntés súlya terhel.
Quod erat demonstrandum.
– Sz-sz-szőrszálh-h-hasogatásban
Frank verhetetlen – mondta Pinker
elismerően.
– „A priori diszkvalifikálja a
kérdésfelvetés premisszáját” – ismételte
Puck. Jerichóra vigyorgott az asztal
fölött.
– Nagyon professzoros.
Megbocsátotok, de azt hiszem, meg kell
látogatnom a mellékhelyiséget.
Azzal a barakk hátsó traktusa felé
indult. Kingcome és Proudfoot folytatták
a sakkpartit. Atwood visszatért
Héróndaszhoz. Baxter a cigarettasodróval
bíbelődött. Pinker lehunyta a szemét.
Jericho a jelkulcsgyűjteményt lapozgatta,
és Claire-re gondolt.

Eljött és el is múlt az éjfél, anélkül hogy
egy pisszenés is érkezett volna az Atlanti-
óceánról, és az esthosszat fokozódó
feszültség lassan lankadni kezdett.
A Bletchley Park-i konyha hajnal
kettőkor feltálalt ajánlatába még Mrs.
Armstrong is belesápadt volna:
sajtmártással nyakon öntött főtt krumpli
és barrakuda, édességként pedig lekvárral
összetapasztott és tésztabundában kisütött
kenyérszeletek. Hajnali négyre az
emésztés, a gyér világítás és a párolgó
olajkályha együttesének jóvoltából kábító
ködfüggöny ereszkedett a 8-as barakk
kriptográfusaira.
Elsőként Atwood hódolt be az
álomnak. Szája elnyílt, felső protézise
megereszkedett, és különös ketyegő
hangot adott, ahogy a levegőt szedte.
Pinker finnyásan húzta az orrát, és
bevonult a sarokba, hogy ott fészkelődjön
el. Kisvártatva Puckot is elnyomta a
buzgóság, arcát karjára hajtva dőlt az
asztalra. Jericho hiába határozta el, hogy
a végsőkig őrködik kriptogramjai fölött,
érezte, hogy mind közelebb csúszik az
öntudatlanság pereme felé.
Baxter figyelő tekintetének
tudatában néhányszor kirántotta magát a
félálomból, végül megadta magát egy
zaklatott álomképnek, melyben fuldoklók
sikolyai elegyedtek a lokátormezőn
nyargaló szél süvítésével.


 1

Mint utóbb kiderült, Bletchley Parkban

szinte mindent tudtak, amit az U-653-as
jelű tengeralattjáróról tudni érdemes volt.
Tudták, hogy VIIc típusú – 220 láb
hosszú, 20 láb széles, 871 tonna
vízkiszorítású és 6500 mérföld
hatósugarú –, és hogy a hamburgi
Howaldts Werkében készült, Blohm und
Voss motorokkal. Azt is tudták, hogy
másfél éves: 1941 őszén megfejtették a
próbautakról küldött jelentéseit. Tudták,
hogy Kapitänleutnant Gerhard Feiler
parancsnoksága alatt hajózik. És azt is,
hogy 1943. január 28-án éjjel – mely
történetesen Jericho és Claire Romilly
utolsó együtt töltött éjszakája is volt
egyben – az U-653 kisiklott a
franciaországi Saint-Nazaire
haditengerészeti kikötőjéből, és a sötét,
holdtalan ég alatt a Vizcayai-öböl felé
indult, hatodik bevetésére.
Egy hete volt úton, amikor a 8-as
barakk kriptográfusai megfejtették a
tengeralattjáró fegyvernem – ekkoriban
továbbra is a párizsi Bois de Boulogne
impozáns háztömbjében székelő –
főparancsnokságának táviratát, melyben
az U-653 parancsot kapott, hogy
„MAXIMÁLIS SEBESSÉGGEL,
LÉGIVESZÉLYRE TEKINTET
NÉLKÜL”, felszíni menetben közelítse
meg a KD 63-as hálózati négyzetet.
Február 11-én a hajó csatlakozott a
Ritter kódnéven ismert új közép-atlanti
járőr tíz másik tengeralattjárójához.
Az 1942-43-as télen különösen
szélsőséges időjárási viszonyok uralták
az Atlanti-ócán északi medencéjét. Száz
olyan nap is volt, amikor a
tengeralattjárók jelezte szélerősség
meghaladta a Beaufort-skála szerinti 7-es
értéket. Az időnként 100 mérföldesnél is
nagyobb óránkénti sebességgel száguldó
szélrohamok ötven láb magas hullámokat
korbácsoltak. Hó, dara, jég és fagyos
vízpermet ostromolt tengeralattjárókat,
konvojokat egyaránt. A szövetségesek
egyik hajója felborult és percek alatt
hullámsírba merült, pusztán a
felépítményére rakódott jég súlya miatt.
 Február 13-án Feiler a rádiócsendet
megtörve jelentette, hogy ügyeletes
tisztjét, bizonyos Leutnant Laudont
lesodorták a hullámok a figyelőállásból.
Feiler függelemsértésére az
irányítóközpont együttérző távirat helyett
a következő kurta megrovást adta le a
teljes tengeralattjáró-flottának:

FEILER JELENTÉSE ELVESZTETT
ÜGYELETES TISZTRŐL
FÖLÖSLEGESEN TÖRTE MEG AZ
ELLENSÉGGEL VALÓ
TALÁLKOZÁSIG FENNTARTANDÓ
ÁLTALÁNOS RÁDIÓCSENDET.

Feiler 23-án, közel négy hét hajózás után
konvojra bukkant az óceánon, jóvátehette
bűnét. Este hatkor alámerült a kíséret
egyik rombolója elől, majd éjszaka újra
felmerült, támadáshoz. Tizenkét darab
huszonhárom láb hosszú, villanymotoros
torpedóval rendelkezett, melyek egészen
addig száguldhattak át meg át a
konvojon, vissza-visszakanyarodva, míg
vagy telibe találták a hajót, vagy
lemerültek akkumulátoraik.
Célérzékelőjük meglehetősen kezdetleges
volt; nemegyszer előfordult, hogy egy
tengeralattjárót saját torpedója vett űzőbe.
A típust FAT-nak –
Flachenabsuckendertorpedos: „felszíni
keresőtorpedó” — nevezték. Feiler
négyet lőtt ki belőle.

FEILERTŐL
01:16-KOR BC 6956 HÁLÓZATI
NÉGYZETBEN 7 CSOMÓVAL
DÉLNEK HALADÓ KONVOJRA
NÉGY FAT. 6000 BRT GŐZHAJÓ:
HATALMAS ROBBANÁS,
FÜSTFELHŐ, TOVÁBBIAKAT NEM
LÁTTAM.
5500 BRT GŐZHAJÓ LÁNGOKBAN.
TOVÁBBI KÉT TALÁLAT
ÉSZLELÉSE VIZUÁLIS
MEGFIGYELÉS NÉLKÜL.

25-én Feiler jelentette a koordinátáit.
26-án újra cserbenhagyta a szerencse.

U-653-TÓL
TARTÓZKODÁSI KÖRLET BC 8747
HÁLÓZATI NÉGYZET. 2-ES
SZABÁLYOZÓCELLA-SOR ÉS FARI
GYORSLÉGTELENÍTŐ
HASZNÁLHATATLAN. 5-ÖS
BALLASZTTARTÁLY ERESZT.
FURCSA HANGOKAT AD. DÍZELBŐL
SŰRŰ FEHÉR FÜST.

A főparancsnokság egész éjjel tanakodott
szakértőivel, s másnap reggel tízkor a
következő választ küldte:

FEILERNEK
KIZÁRÓLAG BALLASZTTARTÁLY
ÁLLAPOTA MIATT TÉRHET VISSZA
BÁZISÁRA. JELENTSE DÖNTÉSÉT.

Éjfélre Feiler meghozta döntését:

U-653-TÓL
MARADOK

Március 3-án az U-653 hegynyi hullámok
közepette megközelített egy
tengeralattjáró-tankhajót, és 65 köbméter
üzemanyagot, illetve újabb két hétre
elegendő élelmiszert vételezett.
6-án Feilert utasították, hogy
soroljon be a Raubgraf (rablólovag)
kódnevű járőrbe.
És kész.
Március 9-én a tengeralattjárók
váratlanul lecserélték meteorológiai
sifretáblázatukat, a Cápa újra
megfejthetetlenné lett, és az U-653 az
Atlanti-óceánon állomásozó másik
száztizenhárom német tengeralattjáróval
egyetemben eltűnt Bletchley látóköréből.

Március 16-án, kedden, greenwichi idő
szerint hajnali ötkor, mintegy kilenc
órával azután, hogy Jericho leparkolta az
Austint és besétált a barakkba, az U-653
keletnek tartott felszíni menetben, vissza
Franciaországba. Helyi idő szerint hajnali
három óra volt.
Miután a Raubgraf őrjárat tagjaként
tíz napig konvojnak színét sem látta,
Feiler végül úgy határozott, hazaindul.
Leutnant Laudonon kívül még négy
másik emberét is lesodorták a hullámok a
hídról. Egyik altisztje megbetegedett. A
tatfedélzeti dízel továbbra is csak ímmel-
ámmal működött. Egyetlen,
működésképtelen torpedója maradt. A
fűtés nélküli hajó hideg volt és nyirkos,
zöldesfehér penész lepett szekrényeket,
élelmiszert és egyenruhákat. Feiler
fázósan összekucorodva feküdt vizes
fekhelyén, fintorogva hallgatta a
dízelmotor ki-kihagyó dohogását, és
aludni próbált.
Odafent négy embere látta el az
éjszakai hídőrséget: egy-egy jutott mind a
négy égtájra. Szerzetesként kuporogtak
víztől csöpögő, fekete gumiruháikban,
acélkarabineres heveder erősítette őket a
mellvédhez. Szemükhöz Zeiss távcsövet
szorítva kémlelték a maguk
sötétségszeletét.
A felhőzöttség tíztizedes volt. A szél
ádázul támadott. A tengeralattjáró olyan
vadul hánykódott alattuk, hogy
egymásnak zuhanva, ide-oda csúszkáltak
a síkos fedélzeti lemezeken.
Egy Heinz Theen nevű fiatal
Obersteurmann figyelt haladási irányban,
a láthatatlan hajóorr felé. A szuroksötétbe
meredve már éppen azon fantáziáit, nem
buktak-e át a világ peremén, amikor
váratlanul fényt pillantott meg. A
semmiből lobbant elő, több száz yardra
előttük, két másodpercig pislákolt, majd
kihunyt. Ha nem éppen arra néz a
távcsővel, soha nem veszi észre.
Azután rájött, milyen elképesztő
dolognak volt szemtanúja.
A szövetségesek egyik tengerésze
gyújtott rá az Atlanti-óceán északi
vizeinek kellős közepén.
Theen lekiáltott a toronyba a
parancsnokért.
Mire harminc másodperccel később
Feiler felkapaszkodott a síkos fémlétrán a
hídra, a felhők kissé átrendeződtek az
erős szélben, és a tengeralattjáró körül
mindenfelé mozgó alakok siklottak.
Feiler teljesen körbefordult, és majdnem
húsz hajókörvonalat számolt össze,
melyek közül a legközelebbi mindössze
ötszáz yardra volt, far iránt.
Riadt suttogással adta ki a parancsot:
– Riadóóó!

Az U-653 följebb emelkedett
vészmerüléséből, és mozdulatlanul
lebegett a hullámzó felszín alatti
nyugodtabb vízrétegben.
Harminckilencen kuporogtak némán
a félhomályban, a fejük fölött elhaladó
konvoj neszeit hallgatva: a modern
dízelek szapora duruzsolását, a gőzösök
lomha dohogását, a kísérő csatahajók
turbináinak különös éneklését.
Feiler hagyta elmenni a
sereghajtókat is. Még várt két órát, azután
felszínre emelkedett.
A konvoj máris annyira eltávolodott,
hogy alig látszott belőle valami a hajnali
derengésben, mindössze néhány
árboccsúcs és pár füstpamat a
szemhatáron, s amikor a tengeralattjárót
magasba dobta egy-egy nagyobb hullám:
a parancsnoki hidak fémszerkezete és
hajókémények.
Az irányító központ utolsó parancsa
megtiltotta a torpedók híján amúgy is
lehetetlenné vált támadást, az U-653
egyetlen feladata abban állt, hogy
nyomon kövesse zsákmányát, míg
százmérföldes körzetből oda nem érkezik
a többi német tengeralattjáró.
– Konvoj haladási iránya 70 fok –
diktálta Feiler. – Bruno-David 1491-es
hálózati négyzet.
Az elsőtiszt ceruzás emlékeztetőt
körmölt noteszébe, azután aláereszkedett
a toronyban, és a jelkulcsgyűjteményért
indult. A kapitány hálófülkéje melletti
zugban a rádiós bekattintotta kapcsolóit.
Az Enigma zümmögve életre kelt.
 2

Reggel hétkor Logie hazaküldte Pinkert,

Proudfootot és Kingcome-ot, aludják ki
magukat. – Már csak provokációként is –
jósolta a távozókat figyelve, és a
provokáció be is vált. Huszonöt perccel
később a nap további részét jellemző
bűntudatos izgalom kifejezésével az
arcán jelent meg újra a Nagyszobában.
– A jelek szerint elkezdődött.
St. Erith, Scarborough és
Flowerdown is jelezte a nyolc
morzebetűvel követett elsőbbségi kódot,
és a következő percben megérkeztek a
női segédszolgálatosok a regisztrációról
az első másolatokkal. Jericho gondosan a
kecskelábú asztal közepére helyezte
sajátját.
RGHC DMIG. A szíve
nekiiramodott.
– Hubertus-hálózat – közölte Logie.
– 4601 kilohertz.
Cave telefonon hallgatott valakit. A
mikrofonra tapasztotta a tenyerét. – Az
iránybemérők belőtték az adót. –
Pattintott az ujjával. – Ceruzát. Gyorsan.
– Baxter odadobta neki. – Északi
szélesség 49,4 fok – ismételte. – Nyugati
hosszúság 38,8. Megvan. Szép munka
volt. – Letette a kagylót.
Cave egész éjjel a konvojok
útvonalát követte két hatalmas térképen –
a Tengernagyi Hivatalén, illetve a
németektől zsákmányolt, több ezer kis
kockára osztott hálózati négyzetesen.
Most a kriptográfusok köréje gyűltek.
Cave ujja szinte hajszálpontosan félúton
állapodott meg Új-Fundland és a Brit-
szigetek között. – Itt van. A HX-229-et
követi. – Kis keresztet rajzolt a térképre,
„07:25”, írta melléje.
– Hálózati négyzet? – szólalt meg
Jericho.
– BD 1491.
– A konvoj haladási iránya?
– 70 fok.
Jericho visszament az asztalához, és
kevesebb mint két perc múlva, a
jelkulcsgyűjteményhez és a hálózati
négyzetek kódolásához használt aktuális
Kriegsmarine-címjegyzékhez folyamodva
(„Alfred Krause, Blucherplatz 15.”:
fejtették meg a 8-as barakkban röviddel a
hírzárlat előtt) ötbetűs puskát írt a
kontaktjelentés alá.

R G H C D M I G
D D F G R x ? ?

Az első négy betű a 70 fokos haladási
irányú konvoj észlelését közölte, a
következő kettő a hálózati négyzetet, a
fennmaradó kettő pedig a tengeralattjáró
kódjelét, ami Jerichónak nem volt meg.
Bekarikázta az R-D és a D-R párokat.
Négybetűs hurok az első jelentésben.
– Van egy D-R/R-D kapcsolatom –
szólalt meg Puck pár másodperccel
később.
– Nekem is.
– Nekem is – mondta Baxter.
 Jericho bólintott, és a jegyzettömbre
firkántotta a szignóját. – Kezdetnek nem
rossz.

Ezután egykettőre felgyorsultak az
események.
8.25-kor lehallgatták a magdeburgi
központ két hosszú rádiótáviratát, Cave
szerint ezekben rendelték a körzetbe az
összes tengeralattjárót az Atlanti-óceán
északi vizeiről.
9.20-kor a hadnagy letette a kagylót,
és közölte a kriptográfusokkal, hogy a
Tengernagyi Hivatal ebben a percben
figyelmeztette a konvojparancsnokot:
valószínűleg német tengeralattjáró van a
sarkában. Hét perccel később ismét
csengett a telefon. Flowerdown
lehallgatóállomás. Újabb elsőbbségi
jelzés az előzőével szinte megegyező
lokációról. A segédszolgálatosok
beviharzottak a távmondattal: KLYS
QNLP.
– Ugyanaz a teknő – állapította meg
Cave. – Az előírásnak megfelelően jár el.
Minden két órában jelentést tesz.
– Hálózati négyzet?
– Ugyanaz.
– Konvoj haladási iránya?
– Szintúgy. Egyelőre.
Jericho visszament az asztalához, és
az új kriptogram alá csúsztatta az eredeti
puskát.

K L Y S Q N L P
D D F G R X ? ?

Betűegyezés megint sehol. Az Enigma-
rejtjelezés aranyszabálya, a rendszer
egyetlen, végzetes gyenge pontja: soha
semmi nem önmaga – „A” soha nem
lehet „A”, „B” soha nem lehet „B”…
Remek. Jericho lába örömteli
sztepptáncot járt az asztal alatt.
Felpillantott, látta, hogy Baxter rámered,
és rémülten érezte, hogy arcizmai
mosolyra húzódnak.
– Elégedett vagy?
– Ugyan.
De annyira megszégyenült, hogy
amikor egy órával később Logie
bejelentette, hogy egy második
tengeralattjáró is kontaktjelentést adott le,
személyesen érezte magát felelősnek.

SOUY YTRQ.

11.40-kor egy harmadik tengeralattjáró
akaszkodott a konvojra, 12.20-kor egy
negyedik, és Jericho előtt egyszerre hét
távmondat hevert az asztalon. Tudatában
volt, hogy mögéje lépnek,
átkukucskálnak a vállán – Logie a
kukoricacsuhé-bűzű pipájával és a
nehézkesen szuszogó, hússzagú Skynner.
Nem nézett hátra. Nem szólt egy szót
sem. A külvilág megszűnt létezni
számára. Még Claire sem volt több egy
árnyalaknál. Csak a szürke Atlanti-
óceánról érkező betűnyolcasok maradtak,
melyek ott sokasodtak papírlapjain,
vékonyka lehetőségláncokká kapcsolódva
agyában.

Nem tartottak szünetet sem a reggeli, sem
az ebéd kedvéért. A kriptográfusok
percről percre, délutánhosszat követték a
kétezer mérfölddel odébbi tengeri
üldözés harmadkézből kapott híreit. A
konvojparancsnok jelentést tett a
Tengernagyi Hivatalnak, amely
különvonalat tartott fenn Cave számára,
Cave pedig kiabálva közölte a támpontok
utáni hajszát befolyásoló fejleményeket.
13,40-kor két üzenetet is lehallgattak
– egy rövid kontaktjelentést és egy
hosszabbat; utóbbi szinte majdnem
bizonyosan a hajszát megindító
tengeralattjáróról származott. Mindkét
jelforrás elég közel volt a konvojhoz,
hogy a kísérőhajók, első ízben,
meghatározhassák az adók helyzetét.
Cave egypercnyi komoly képű hallgatás
után közölte: a Mansfield romboló levált
a hajóoszlopról, hogy megtámadja a
tengeralattjárókat.
– A konvoj éppen most hajtott végre
egy éles vészfordulót délkeletnek, hogy
meglépjen, miközben a Mansfield víz alá
kényszeríti a tengeralattjárókat.
Jericho felpillantott. – Haladási
iránya?
– Mi a konvoj haladási iránya? –
ismételte Cave a telefonba. – Mondom,
mi a ragyaverte haladási iránya a
konvojnak? – üvöltötte. Fintorogva
Jerichóra nézett. Egészen a heges fülére
szorította a kagylót. – Rendben. Igen.
Köszönöm. Konvoj haladási iránya 118
fok. – Jericho a jelkulcsgyűjteményért
nyúlt.
– Vajon sikerül meglépniük? –
mélázott Baxter.
Cave a térkép fölé hajolt egy
szögmérővel és egy vonalzóval. – Talán.
Mindenesetre én a helyükben azon
lennék, hogy sikerüljön.
Eltelt egy eseménytelen negyedóra.
– Lehet, hogy összejött nekik –
szólalt meg Puck. – Akkor mihez
kezdünk?
– Mennyi anyagra van még
szükségük? – kérdezte Cave.
Jericho átszámolta a táviratokat. –
Kilenc van. Még húsz kellene. De még
inkább huszonöt.
– Úristen! – Cave viszolyogva nézett
rájuk. – Mintha egy csomó dögkeselyű
közt üldögélne az ember.
Valahol mögöttük éppen csak
megcsörrent egy telefon, fel is kapták
azonnal. A következő pillanatban Logie
lépett be, jegyzetelve.
– St. Erith elsőbbségi kódot jelentett,
északi szélesség 49,4, nyugati hosszúság
38,1.
– Új lokáció – mondta a térképet
tanulmányozó Cave. Berajzolta a kis
keresztet, azután ledobta a ceruzát, és
arcát dörzsölgetve hátradőlt a széken. –
Annyit ért el, hogy egyik tengeralattjáró
elől a másikhoz futott. Ez hányadik is?
Ötödik? Jézusom, nyüzsög tőlük a tenger.
– Nem bírja lerázni őket, mi? –
szólalt meg Puck.
– Semmi esélye. Különösen, hogy
mindenfelől újabbak csődülnek oda.
Segédszolgálatos járt körbe a
legújabb távirat másolataival: BKEL
UUXS.
Tíz jelentés. Öt tengeralattjáró a
konvoj körül.
– Hálózati négyzet? – kérdezte
Jericho.

Hester Wallace nem pókerezett, ami öreg
hiba volt részéről: természet adta
pókerarcával vagyonokat nyerhetett volna
össze. Ha valaki figyeli, ahogy aznap
délután betolja kerékpárját a kantin
melletti tárolóba, vagy ahogy belépőjét
odavillantja az őrkatonának, vagy a 6-os
barakk falához húzódik, hogy elengedje
maga mellett, vagy vele szemközt ül a
kontrollban – az illetőnek halvány
sejtelme sem lett volna róla, micsoda
viharok dúlnak a lelkében.
Arca, mint mindig, sápatag volt,
enyhe homlokráncolása elejét vette, hogy
bárki beszélgetésbe akarjon elegyedni
vele. Vadul megcsavart, hajtűnyársas,
hosszú, fekete haját nyűgként viselte.
Öltözéke a nyugat-angliai tanítónők
uniformisa: lapos sarkú cipő, szürke
gyapjúharisnya, szürke szoknya, fehér
blúz és egy öregecske, de jól szabott
tweedzakó, melyet, mivel a délután
meleg volt, hamarosan levett és a széke
támlájára terített. Ujjai rövid, szaggatott
koppantásokkal futottak végig az űrlapon.
Alig aludt az éjjel.
Lehallgatóállomás neve, lehallgatás
időpontja, frekvencia, hívójel,
betűcsoportok száma…
Hol lehet a beállítások
nyilvántartása? Először ezt kell tisztáznia.
A kontrollban nyilván nem. A
lajstromozóban sem. Sem a szomszédos
regisztrációban: erről egy villámgyors
ellenőrzéssel már meggyőződött. A
dekódoló valószínűbb, viszont a Typexes
lányok így is panaszkodnak a
zsúfoltságra, márpedig a hatvan
különböző Enigma-rejtjel naponta, a
Luftwaffe esetében napjában kétszer
megváltoztatott beállításai legkevesebb
heti ötszáz tételt jelentenek, ami 25 000-
re rúg évente, s a háború negyedik éve
tart már. Ez tekintélyes méretű
katalógust, kisebb könyvtárat feltételez.
Amiből az következik, hogy vagy a
kriptográfusok munkahelyén, a
gépteremben, vagy annak a közelében
kell kereskednie.
Befejezte Chicksands tizenkettőtől
háromig befutott jelentéseinek
ellenőrzését, és az ajtó felé indult.
Első géptermi portyája kudarcot
vallott: idegességében csak átszáguldott a
helyiségen, egy oldalpillantást sem
kockáztatott meg. Nyúlszívűségét
átkozva álldogált a barakk túlsó végében,
a dekódoló előtt, és úgy tett, mintha a
hirdetőtáblát tanulmányozná. Reszketeg
kézzel följegyezte magának a Bletchley
Park-i Zenetársulat Die Fledermaus
előadását, melyre természetesen esze
ágában sem volt elmenni.
Második próbálkozása jobban
sikerült.
A gépteremben – az elnevezés
eredete a dicső 1940-es év homályába
veszett – gép mutatóban sem volt,
mindössze íróasztalok, kriptográfusok,
rádiótáviratokkal megrakott drótkosarak
és jobbra a falon: dossziékkal teli polc
polc után. Hester megállt, tétován
körbenézett, mint aki ismerős arc után
kutat. Csak az volt a bökkenő, hogy egy
árva lelket sem ismert. Amikor azonban
egy szeplős, kopasz fejre s a szánalmas
igyekezettel a fejbőrhöz nyalt hosszú,
vörösesszőke hajszálakra esett pillantása,
rájött, hogy ez nem feltétlenül igaz.
Cordingleyt ismeri.
A kedves, öreg, tompa agyú Donald
Cordingley a Bletchley Legérdektelenebb
Férfiúja verseny népes mezőnyének
győztese. Katonai szolgálatra tyúkmelle
miatt alkalmatlan. Foglalkozása:
biztosítási statisztikus. Tíz szolgálati év a
Skót Özvegyek Biztosítótársaságánál a
Cityben, mígnem a Daily Telegraph
rejtvényolimpiájának szerencsés
harmadik helyezésével együtt a 6-os
barakk géptermében is helyet szerzett
magának.
Hester helyét.
Még néhány másodpercig a férfin
tartotta a tekintetét, utána folytatta útját.
A kontrollban Miles Mermagent
találta az íróasztalánál.
– Milyen volt Beaumanor?
– Isteni.
A férfi végigfuttatta kezét a
széktámlán lógó zakó nyakrészén, mintha
a szövet minőségét akarná ellenőrizni.
– Hogy jutottál ki?
– Egy barátom elvitt kocsival.
– Egy férfi barátod, amint hallom. –
Mermagen mosolya vicsorgássá szélesült.
– Honnan tudod?
– A kémeim jelentették.

Az óceáni légtér rádiójelektől nyüzsgött.
Húszpercenként érkeztek a táviratok
Jericho íróasztalára.
16.0-kor egy hatodik
tengeralattjáró szegődött a konvojhoz, és
Cave kisvártatva bejelentette, hogy a HX-
229 újabb és véleménye szerint
reménytelen irányváltoztatással 02 8 fok
felé fordult üldözői elől.
18.0-ra Jericho három négybetűs
hurkot varázsolt elő az asztalán
halmozódó tizenkilenc
kontaktjelentésből, meg egy sor
pergépmenüt, melyek leginkább
túlbonyolított ugróiskola-alaprajzokra
emlékeztettek.
A helyiség közben zsúfolásig
megtelt. Pinker, Kingcome és Proudfoot
visszajöttek szálláshelyükről. A brit
haditengerészet másik hadnagya, Villiers
ott állt Cave mellett, aki nagyban
mutogatott valamit az egyik térképen.
Egy segédszolgálatos nem egészen friss
vagdaltas szendviccsel és porcelánbögre
teával kínálta tálcájáról Jerichót, aki
hálásan kiszolgálta magát.
Logie lépett mögéje, összekócolta a
haját.
– Hogy s mint, öreg harcos?
– Nem jól.
– Mit szólnál egy kis
kikapcsolódáshoz?
– Nagyon vicces.
– Gyere be az irodámba, kapsz
tőlem valamit. Hozd a teádat is.
A „valami” egy jókora, sárga
Benzedrine tablettának bizonyult, amiből
Logie még fél tucatot őrzött egy
hatszögletű dobozkában.
Jericho tétovázott. – Nem tudom,
szabad-e. A múltkor is ezektől mentem
falnak.
 – Ha egyszer segítenek kihúzni az
éjszakát? Gyerünk, öreg harcos. A
kommandósok esküsznek rá. –
Megcsörgette a gyógyszeresdobozt
Jericho orra előtt. – Legfeljebb reggelre
kinyúlsz, mint a gyalogbéka. Hát aztán?
Addigra vagy győztünk, vagy nem.
Utóbbi esetben végképp mindegy, nem
igaz? – Kivett egy tablettát, és Jericho
markába nyomta. – Ne kéresd magad.
Senki nem fogja megtudni. – A tabletta
köré zárta Jericho ujjait, és duruzsolva
folytatta: – Tudod, hogy nem engedhetlek
haza, öreg harcos. Hogyan is
engedhetnélek. Éppen ma este. Éppen
téged. Másokat esetleg, de téged
semmiképpen.
– Atyaisten. Hát ha már ilyen szépen
tálaltad.
 Jericho bekapta a tablettát egy korty
teával, azután kihörpintette a tea
maradékát is, hogy rossz szájízét
leöblítse. Logie szeretetteljesen nézett rá.
– Okos fiú. – Visszatette a dobozkát
fiókjába, a fiókot kulcsra zárta. –
Mellesleg már megint én tartom a
hátamat miattad. Azzal szereltem le a
pasast, hogy túl fontos vagy ahhoz, hogy
zargassanak.
– Milyen pasast? Skynnert?
– Nem. Nem Skynnert. Wigramet.
– Mit akar?
– Téged, öreg cimbora. Azt
mondanám, hogy téged akar. Megnyúzva,
kitömve s egy póznával a seggedben
kiállítva valahol. Nem is értem, hogy
tudsz ilyen véresszájú ellenségeket
szerezni szolid fickó létedre. Azt
mondtam neki, éjfélre jöjjön vissza.
Részedről rendben?
Mielőtt Jericho válaszolhatott volna,
megcsörrent a telefon, Logie felkapta.
– Igen? Az vagyok. – Egy
mordulással áthajolt az íróasztalán
ceruzáért. – Adás időpontja 19.02, északi
szélesség 52,1, nyugati hosszúság 37,2.
Kösz, Bill. Kitartás, öregfiú.
Visszatette a kagylót.
– S így lettek heten…

Újra besötétedett, a Nagyszobában égtek
a lámpák. Odakint az őrszemélyzet úgy
döngette helyükre az elsötétítő zsalukat,
ahogy a foglárok rekesztik el éjszakára
foglyaikat.
Jericho huszonnégy órája ki sem
tette lábát a barakkból, az ablakon sem
nézett ki egyszer sem. Miután
visszacsusszant székére és ellenőrizte a
kriptogramokat a kabátjában, eltűnődött,
vajon miféle nap áldozott le, és mivel
töltötte idejét Hester.
Ne foglalkozz most ezzel.
Máris érezte a Benzedrine hatását.
Szívizma pihekönnyű lett, teste
feltöltődött. Félórával korábban
moccanatlannak és áthatolhatatlannak
tűnő jegyzetei most váratlanul
cseppfolyós halmazállapotot vettek fel,
lehetőségekkel teltek meg.
Az új távirat máris ott volt az
asztalán: YALB DKYF.
– BD 2742-es hálózati négyzet –
kiáltotta Cave. – Haladási irány 5 5 fok.
Konvoj sebessége kilenc és fél csomó.
Azután Logie bejelentése: – Üzenet
Mr. Skynnertől. Egy üveg skót whisky az
első értékelhető pergépmenü
összeállítójának.
Hét tengeralattjárótól huszonhárom
rádiótávirat futott be. A helyszínen még
mindig volt két óra sötétedésig.

20.00: kilenc tengeralattjáró a konvoj
nyomában.
20.46: tíz.

A kontrollos lányok a tálalóablak
közelében telepedtek le vacsoránál. Celia
Davenport a vőlegénye fényképeit
mutogatta körbe, aki éppen a sivatagban
harcolt valahol, Anthea Leigh-Delamare
a bicesteri falkavadászatról affektált
véget nem érőn. Hester oda sem pillantva
továbbította a fényképeket. Donald
Cordingleyre függesztette szemét, aki
tüskéshal-adagját várta, avagy ami
rejtélyes vízi lényt aznapi táplálásukra
kiszemeltek éppen.
Kettejük közül Hester volt az
okosabb, s ezt a férfi is tudta.
Tartott is tőle.
Helló, Donald, tervezgette magában
Hester. Helló, Donald… Ó, semmi
különös, csak éppen most szakadt a
nyakunkba egy halom régi távmondat…
Figyelj csak, Donald, itt van ez a fura kis
rádióhálózat Ukrajnában, a Konotop-
Prihiki-Poltava háromszögben. Nem
létfontosságú, de igazából soha nem
fejtettük meg a rejtjelüket, és Archie, hisz
ismered Archie-t, úgy gondolja, hogy a
Keselyű variánsa lehet. Egész februárban
forgalmaztak, s aztán március elején is…
Pontosan…
 Olyan szemekkel leste a magányos,
vacsoráját turkálgató férfit, mintha maga
is valami keselyű volna, és amikor
negyedórával később Cordingley
fölemelkedett az asztaltól, hogy a
moslékoshordóba kaparja maradékát,
Hester is felállt, és a nyomába szegődött.
Halványan tudatában volt, hogy a
többiek meghökkenve merednek utána.
Rájuk sem hederített.
Követte a férfit a 6-os barakkig,
adott neki öt percet, hogy
letelepedhessen, akkor utánament.
A gépterem árnyékos volt és
álmatag, mint egy könyvtári olvasóterem
alkonyatkor. Hester könnyedén
megérintette a férfi vállát.
– Helló, Donald.
Az hátrafordult, meglepetten
pillantott fel rá. – Ó, helló. – Hősies
erőfeszítéssel memóriája mélyére ásott. –
Helló, Hester.

– Odakint hamarosan besötétedik –
jegyezte meg Cave az órájára pillantva. –
Hánynál tartunk?
– Huszonkilenc – közölte Baxter.
– Mr. Jericho, mintha azt mondta
volna, ennyi elég kell legyen?
– Időjárás – szólalt meg Jericho fel
sem pillantva. – Időjárás-jelentést kell
kérnünk a konvojtól. Légnyomás,
felhőzöttség, felhőtípus, szélerősség,
hőmérséklet. Mielőtt besötétedik.
– Tíz német tengeralattjáró csüng
rajtuk, és maga az időjárásra kíváncsi?
– Igen. Minél előbb.
Az időjárás-jelentés 21.31-kor futott
be.
A tengeralattjárók 21.40 után nem
adtak le több kontaktjelentést.

A HX-229-es konvoj 22.00-kor:
Harminchét teherhajó, köztük a 12 000
tonnás Southern Princess brit tanker és a
3500 tonnás Margaret Lykes amerikai
teherszállító halad lassú menetben Anglia
felé a háborgó óceánon, haladási irányuk
55 fok, a hajók, akár egy vitorlásverseny
mezőnye, tíz mérföldről láthatók a
telihold fényénél – hetek óta az első ilyen
éjszaka az Atlanti-óceán északi
medencéjében. Az öt kísérőhajóból kettő
lomha korvett, másik kettő pedig ócska,
elaggott romboló, Amerika ajándékai a
haditengerészeti bázisokért cserében,
egyikük – a Mansfield – a
tengeralattjárók üldözőbe vételét
követően elvesztette a kapcsolatot a
konvojjal, mivel az első ilyen megbízásán
lévő konvojparancsnok elfelejtette
értesíteni a második irányváltoztatásról.
Mentőhajó: nincs. Légi támogatás: nincs.
Erősítés ezer mérföldön belül: nincs.
– Mindent egybevetve
megállapítható – szólalt meg Cave,
miközben a térképet nézegetve rágyújtott
–, ezt derekasan elbaltáztuk.
Az első torpedó 22.01-kor ért célba.
22.32-kor hallották, amint 'Töm
Jericho nagyon halkan azt mondja:
megvan.
 3

Mire a Buckingham Road-i

Nyolcharangban bejelentették a zárórát,
Miss Jobey és Mr. Bonnyman teljes
mélységében kimerítették aznap esti fő
témájukat, Mr. Jericho szobájának
Bonnyman által csak „razzia”-ként
emlegetett feldúlását.
A részletekről vacsoránál értesültek
Mrs. Armstrongtól, akinek arcát még
mindig céklavörösre színezte a panziósi
önérzetét ért sérelem fölötti felháborodás.
A bejárati lépcsőn egyenruhás rendőr
vigyázott egész délután („az utca szeme
láttára, gondolják csak el”), két,
házkutatási parancsot lengető, civil ruhás
nyomozó pedig kis híján három órát
töltött szerszámosládájával az emeleti
hátsó hálószobában, s csak teakor
távoztak, egy halom könyvvel.
Szétbontották az ágyat és a
ruhásszekrényt, fölszedték a szőnyeget és
a padlódeszkákat, koromzáport zúdítottak
alá a kéményből. – A fiatalúr mehet,
amerre lát – fonta össze sonkaszerű
karjait Mrs. Armstrong. – A lakbére
viszont marad.
– „A lakbére viszont marad” –
motyogta Bonnyman a söröskorsójába
hatodszor vagy hetedszer. – Hát nem
imádnivaló?
– Egy ilyen csendes pasas – jegyezte
meg Miss Jobey.
A bárpult mögött csengettyű
csilingelt, a világítás villódzni kezdett.
– Záróra, uraim, záróra!
Bonnyman kiitta vizes sörét, Miss
Jobey pedig a citromos portóiját, és a
férfi dülöngélve a kijárat felé kísérte
hölgyét a célbadobós játék táblája meg a
vadászjeleneteket ábrázoló nyomatok
mellett.
A nap, melyet Jericho elmulasztott, a
tavasz első fuvallatait hozta meg a
városba. Odakint a levegő a kései órán is
enyhe volt. A sötétség romantikus leplet
vont a kietlen utcára. Amint az utolsó
vendégek tovabotorkáltak az
elsötétítésben, Bonnyman játékosan
magához rántotta Miss Jobeyt.
Betántorodtak egy kapu alá. A lány ajka
szétnyílt a férfié alatt, teste hozzásimult,
viszonzásul Bonnyman megszorongatta a
csípőjét. Szépséghibáit, ha voltak –
elsötétítéskor ugyan ki veszi észre
azokat? –, a lány busásan ellensúlyozta
szenvedélyességével. Portóitól édes, erős,
fürge nyelve dévajul tekergett Bonnyman
fogai közt.
Az eredetileg postai gépésztechnikus
Bonnymant, ahogy Jericho jól sejtette, a
pergépek karbantartására rendelték
Bletchleybe. Miss Jobey a kastély hátsó
traktusában, az emeleti hálószobák
egyikében dolgozott, az Abwehr kézi
kódolású táviratait iktatta. A
szabályzatnak megfelelően egyikük sem
kötötte a másik orrára, hogy mivel
foglalkozik, s ezt a titoktartást Bonnyman
önkényesen a Dorkingban élő
feleségének és két gyermeküknek
meglétére is kiterjesztette.
Most végigsimított a karcsú
combokon, és nekilátott, hogy feltűrje a
lány szoknyáját.
– Ne itt – súgta a szájába Miss
Jobey, és félresöpörte ujjait.

Nahát (avatta be Bonnyman később egy
kacsintás kíséretében a vallomását
felvevő mosolytalan rendőrfelügyelőt),
hogy mit meg nem kell tennie egy felnőtt
férfinak háború idején egy kis
hancúrozásért.
Először is kikerékpároztak egy
vasúti híd alá. Ott az elemlámpa halovány
világánál átkapaszkodtak egy lelakatolt
kapun, majd árkon-bokron át egy
düledező ház sötét tömege felé törtettek.
Valahol a közelben jókora vízfelület
lehetett. Látni nem látták, de hallották,
ahogy meg-megcsobban az enyhe
szélben, időnként vízimadár rikoltott, és
az éj sötétjénél tömörebb folt tátongott
előttük hatalmas fekete veremként.
Miss Jobey siránkozása, ahogy
becses harisnyája beleakadt valamibe és
bokája kibicsaklott, hangos és keserű
szidalmak Mr. Bonnyman és egész terve
ellen: kedvezőtlen előjelek a fejében
forgatott végső célt illetően. A lány
nyüszítve követelte: „Gyerünk, Bonny,
félek, menjünk haza.”
Bonnymannak azonban eszében sem
volt megfutamodni. Mrs. Armstrong még
a hétköznapi estéken is egyszemélyes
lehallgatóállomásként fülelt minden kis
nyikkanásra és reccsenésre a panzió
légterében, ma pedig nyilván a
szokásosnál is éberebb. Ráadásul
Bonnyman mindig is izgatónak találta ezt
a környéket. A lámpafényben felvillanó
csupasz téglán korábbi találkák
bizonyítékai: AE + GS, Tony = Kath. Az
egész helyet különös, felfokozott nemiség
hatotta át. Az a sok minden, ami
szemlátomást megesett a falak között, az
a sok suttogás és kapkodó kézmozdulat…
Izzó vágyakozásfolyam részesei lettek,
mely náluknál jóval korábban eredt, és
utánuk sem apad el, egy titkos,
elfojthatatlan, örök áramlásé. Maga az
élet volt ez. Bonnyman legalábbis így
gondolta akkor, bár gondolatait
természetesen nem öntötte szavakba sem
ott, sem később, a nyomozó előtt.
– És azután, uram? Pontosan írja le,
legyen szíves.
Azt lesheti uraságod, pontosan is
meg pontatlanul is.
Történni éppenséggel az történt,
hogy Bonnyman beékelte a lámpát a
téglafal egy résébe, ahonnan valamit
kiszakíthattak, s átölelte Miss Jobeyt.
Eleinte némi ellenállásba ütközött, a
jelképes dulakodás meg a „ne itt” és
„hagyjál” azonban hamar veszített
meggyőző erejéből, és a lány nyelve ott
folytatta mutatványait, ahol a
Nyolcharang melletti kapualjban
abbahagyta. Bonnyman keze újra
felrántotta a szoknyáját, és újra ellöketett,
de ezúttal más okból. A lány aprócska
fintorral az arcán lehajolt, és letolta
bugyiját. Egy lábemelés, még egy
lábemelés, és a ruhadarab el is tűnt a
zsebében. Bonnyman elragadtatva
figyelte.
– Azután pontosan az történt,
felügyelő úr, hogy Miss Jobey és
jómagam egy halom krumpliszsákot
vettünk észre az egyik sarokban.
A lány szoknyája a csípője fölött,
Bonnyman a bokájára tolt nadrágjával,
mint valami lábvasba vert fegyenc,
előrearaszol, és nehézkesen térdre hullik,
a zsákokból porgomolyag száll s virágzik
ki a lámpa fényében, azután hosszas
vonaglás és panaszkodás a lány részéről,
hogy valami böki a hátát.
Felálltak, hogy kényelmesebb ágyat
vessenek a zsákokból.
– És akkor bukkantak rá.
– És akkor bukkantunk rá.
A felügyelő a gyalulatlan asztallapra
csapott öklével, és az őrmesterért kiáltott.
– Előkerült már Mr. Wigram?
– Még mindig keressük, uram.
– Hát találják már meg, ember.
Találják meg.
 4

A dögnehéz pergép – Jericho fél tonnánál

is többnek tippelte – hiába állt görgős
lábakon, Jerichónak és a
gépésztechnikusnak így is minden
erejükre szükségük volt, hogy
elráncigálják a faltól. Jericho húzta-
vonta, a technikus hátulról veselkedett
neki a vállával. Végül csikorogva
engedett, és a női segédszolgálatosok
odaléptek, hogy lecsupaszítsák.
Mintha egy H. G. Wells-utópia
gépszörnye toronylott volna előttük:
nyolc láb széles, hat láb magas fekete
fémszekrény, öt hüvelyk átmérőjű
dobkerekek tucatjaival az elején. A
nyitható hátlap mögül színes vezetékek
vaskos kígyói és tompa fényű
fémhengerek tűntek elő. Korábbi helyén
jókora olajtócsa sötétlett a betonpadlón.
Jericho megtörölte a kezét egy
darabka ronggyal, és a sarokba húzódva
figyelt. A barakk többi szegletében
másfél tucatnyi pergép zakatolt egyéb
Enigma-rejtjeleken, és a lárma meg a
hőség pontosan megfelelt annak, ahogy
Jericho egy hajó gépházát elképzelte. Az
egyik segédszolgálatos hátrakerült a gép
mögé, és szét-, majd újra összedugaszolta
a csatlakozókat. A másik a gép előtt
végighaladva kihúzkodta és ellenőrizte a
fémhengereket. Amikor hibás
huzalozásúra bukkant, odaadta a
technikusnak, aki egy csipesszel helyükre
simította a parányi kefeérintkezőket. Az
érintkezők folyamatosan koptak, a
mechanizmust a jókora villanymotorral
összekötő ékszíj pedig minden nagyobb
igénybevételkor megnyúlt és csúszott.
Es a mérnökök a földelést sem
tudták soha tökéletesen megoldani, a
fémszekrények időről időre erőteljes
elektrosokkot mértek kezelőikre.
Jericho komiszabb munkát el sem
képzelhetett. Igazi alja munka. Napi
nyolc óra, heti hat nap fülsiketítő lárma
egy ablaktalan helyiségben. Hogy
türelmetlenségét leplezze, elfordult, és
úgy nézett az órájára. Majdnem fél
tizenkettő.
Ezekben a pillanatokban Bletchley-
szerte az ő menüjét táplálták be
rohamtempóban a pergépekbe. A Parktól
nyolc mérföldre északnak, a Gayhurst
Manor-i erdőség mélyén egy barakkban
néhány kimerült, műszakja végén járó női
segédszolgálatos utasítást kapott, hogy
állítsa le a Fakopáncson (Berlin-Bécs-
Belgrád parancsnoki vonal) dolgozó
gépeit, és készüljön elő a Cápa
fogadására. Tíz mérföldre nyugatnak, az
Adstock Manor istállósorán a lányok
lábukat az égnek vetve hevertek néma
gépeik mellett, és hadiüdítőt kortyolgatva
hallgatták Tommy Dorseyt a BBC
könnyűzenei programjában, amikor
beviharzott a főnökük egy köteg
menülappal, és rájuk ripakodott, hogy
szedjék össze magukat, de gyorsan.
Hasonló történet játszódott le Wavenden
Manorban is, három mérföldre
északkeletnek: egy nyirkos, ablaktalan
bunker négy pergépét egyik pillanatról a
másikra leállították a Halászsasról (az
Organisation Todt másodlagos fontosságú
Enigma-rejtjele), és a gépkezelőket
utasították, hogy készüljenek fel egy
expresszmunka elvégzésére.
Ezek plusz a Bletchley Park-i 11-es
barakk két készüléke adták ki összesen a
beígért tizenkét pergépet.
A rutinellenőrzés végeztével a
segédszolgálatos visszatért az első sor
hengerhez, hogy beállítsa rajtuk a
menüben megadott kombinációt.
Fennhangon sorolta a betűket a másik
lánynak, aki kipipálta őket a listán.
– Freddy, Brian, Quagga…
– Igen.
 – Alice, Xavér, Edward…
– Igen.
A tengelyükre visszatolt dobkerekek
hangos, fémes kattanással ugrottak
helyre. Mind a 108 darab henger
huzalozása egy-egy Enigma-tárcsa
működését utánozta, harminchat
egymással párhuzamosan működtetett
Enigma-rejtjelezőt helyettesítve. Az
utolsó henger beállítását követően a
pergépet visszatolták a falhoz, és
beindították.
Valamennyi henger pörögni kezdett,
egy kivételével, a felső sorban. A
technikus odacsapott a villáskulcsával,
erre az is megperdült. A pergép mostantól
megállás nélkül emészti a menüt, egy
napig bizonyosan, Jericho számításai
szerint azonban akár két-három napig is,
egyedül olyankor állva le, amikor a
dobkerekek együttese befejezett egy
ciklust. Ilyenkor a hengerek
betűkombinációit leolvassák és tesztelik,
majd a gépet újraindítják, egészen addig,
míg a keresett beállításra rá nem
bukkannak. Akkor a kriptográfusok
megfejthetik az aznapi Cápa-forgalmat.
Az elmélet legalábbis így szólt.
A technikus nekivetette vállát a
másik pergépnek, és Jericho már éppen
indult, hogy segítsen, amikor valaki
megrántotta a karját.
– Gyere, öreg harcos – kiáltotta túl
Logie a hangzavart. – Ez már nem ránk
tartozik. – És újra megrántotta az
ingujját.
Jericho vonakodva megfordult, és
követte ki a barakkból.

Nem volt diadalérzete. Másnap estére,
esetleg csütörtökre a pergépek megadják
az éppen véget érő nap Enigma-
beállításait. Akkor megkezdődhet az új
meteorológiai sifretáblázat
rekonstruálása: a konvoj időjárás-
jelentését egybevetik a tengeralattjárók
jelentéseivel, találgatásokat tesznek
próbára, puskasorozatot állítanak össze…
Folytatják az Enigma megfejtésének
sziszifuszi munkáját. Mint valami
ezerfordulós sakkviadal egy zseniálisan
védekező játékos ellen, a bábuk
mindennap visszakerülnek eredeti
helyükre, s a parti kezdődik elölről.
Logie is meglehetősen fásultnak
tűnt, ahogy az aszfaltozott gyalogúton a
8-as barakk felé bandukoltak.
 – A többieket hazaküldtem pihenni,
én is megyek nemsokára – mondta éppen.
– Neked is ezt tanácsolom, hacsak nem
vagy túlságosan feldobva, hogy elaludj.
– Még rendet tennék, ha nem baj.
Visszaviszem a jelkulcstáblázatot a
széfbe.
– Helyes. Kösz.
– Azután meg, gondolom, jobb lesz
szembenéznem Wigrammel.
– Na persze. Wigram.
Bementek a barakkba. Az irodájában
Logie odalökte Jerichónak a Fekete
Múzeum kulcsait. – És a nyereményed –
emelt föl egy fél üveg skót whiskyt. –
Nehogy itt hagyd.
Jericho elmosolyodott. — Mintha
azt mondtad volna, Skynner egy teljes
üveggel ajánlott fel.
 – Á, igen, azt mondtam, de ismered
Skynnert.
– Add a többieknek.
– Ne légy már ilyen faszent. – Logie
két porcelánbögrét varázsolt elő
ugyanabból a fiókból. Kifújta belőlük a
port, végighúzta mutatóujját a
belsejükön. – Mire igyunk? Nem bánod,
ha betársulok?
– A Cápa megszigonyozására? A
jövőnkre?
Logie jókora adagot löttyintett
mindkét bögrébe. – Mit szólnál – kezdte
ravaszkásan, s az egyik bögrét Jerichónak
kínálta. – Mit szólnál, ha a te jövödre
innánk?
Összekoccantották a bögréket.
– A jövőmre.
Nagykabátosan kortyolgatva ültek
az irodában.
– Kivagyok, mint a liba – szólalt
meg Logie, és az íróasztalba kapaszkodva
talpra kecmergett. – Azt se tudom,
milyen nap van, az évről nem is beszélve.
– Levette három pipáját a kis állványról,
megszörcsögtette és zsebre vágta őket. –
Nehogy itt felejtsd a whiskydet.
– Kell a fenének.
– Vidd el. Légy szíves. A kedvemért.
A folyosón kezet ráztak, és Jericho
már előre félt, hogy Logie mindjárt
valami zavarba ejtőt talál mondani. Ám
az akármit forgatott is a fejében, végül
csak szomorkásan szalutált, becsapta az
ajtót maga mögött, és támolyogva
nekivágott a folyosónak.

Az éjszakai műszakra váró Nagyszoba
szinte teljesen kihalt volt. A túlsó
végében némi Delfinnel kapcsolatos
szöszmötölés zajlott. Két kezeslábasos
fiatal nő térden csúszva zsákokba
gyűjtögette Jericho asztala mellől a
megsemmisítendő papírhulladékot.
Egyedül Cave tartott ki: térképei fölé
görnyedve gubbasztott. Jericho beléptére
fölemelte tekintetét.
– Nos? Beváltak a számításai?
– Majd kiderül – válaszolta Jericho.
Megtalálta a jelkulcstáblázatot, a zsebébe
csúsztatta. – És magánál mi újság?
– Eddig három torpedótalálat. Egy
norvég és egy holland teherszállító.
Abban a pillanatban elsüllyedtek. A
harmadik kigyulladt, és egy helyben
köröz. A legénység fele oda, az életben
maradtak mentik a menthetőt.
 – Ez melyik?
– Egy amerikai Liberty hajó, a
James Ogletborpe. Hétezer tonna acél és
pamutvászon.
– Amerikai hajó – ismételte Jericho.
Kramer járt az eszében.
„Az öcsém az elsők között esett el…
”
– Gyalázatos mészárosmunka –
szólalt meg Cave. – Gyalázatosabb nem
is lehetne. És megmondjam, mi a pláne?
Nem lesz vége ma éjjel. Napokig fog
tartani. Az egész rohadt Atlanti-óceánon
áthajszolják őket a torpedóikkal. Van
fogalma, milyen érzés, mikor az ember
szeme láttára felrobban a szomszédos
hajó? És vissza sem lehet menni a
túlélőkért? Csak arra várni, hogy ki lesz a
következő? – Megérintette sebhelyes
arcát, azután mint aki ráébredt, mit csinál,
szívbemarkoló beletörődéssel leejtette a
kezét. – A legújabb lehallgatott jelentések
szerint pedig már az SC-122 körül is
gyülekeznek.
Megcsörrent a telefon, odafordult,
hogy felvegye. Jericho a háta mögött
csendesen az íróasztalra tette a fél üveg
whiskyt, és kiment a barakkból, bele az
éjszakába.

Benzedrine és skót whisky keverékén
működő agya önállósította magát, s a 11-
es barakkbeli pergépekhez hasonlóan
zakatolva bizarr, véletlenszerű képeket
dobált eléje – Claire és Hester és
Skynner, és a pisztolytáskás Wigram, és a
kerékpárnyomok a ház előtt a
zúzmarában, és a fele legénységének
hullái fölött köröző, lángcsóvás amerikai
hajó.
Amikor megállt a tónál, hogy
kiszellőztesse a fejét, eszébe jutott,
hányszor toporgott itt a sötétben, a
csillagfényben halványan kirajzolódó
kastélyra meredve. Félig lehunyta
szemét, és máris megjelent előtte a
környék, azelőtt. Egy nyárközepi éjszaka.
Zenekari muzsika hangjai és
beszélgetésbuborékok libegnek át a
pázsiton. A díszfákon rózsaszínű, mályva
és citromsárga papírlámpások. A báltermi
csillárok. A tó sima tükrén csillámló fehér
kristálysziporkák.
A kép annyira megragadta, hogy
hamarosan szakadt róla a víz a képzelt
hőségben, és miközben felkaptatott a
jókora épülethez, ezüst Rolls-Royce-okat
vélt látni a sötétben, a hosszú
motorháztetőkre támaszkodó sofőrökkel
egyetemben. Közelebbről kiderült, hogy
a buszok csupán, melyek a váltásokat
hozzák-viszik, és a muzsika sem más,
mint a kastélyban egyre-másra
megszólaló telefoncsörgésnek meg a
kőpadlón kopogó sietős léptek zajának
elegye.
A ház labirintusában gondosan
biccentett annak a néhány embernek, aki
mellett elhaladt – egy sötétszürke
öltönyös idősebb férfinak, egy
századosnak, egy női
segédszolgálatosnak. Valamennyien
bágyatagnak tűntek a félhomályban, és
arckifejezésükből Jericho arra
következtetett, hogy ő maga sem
akármilyen látvány. A Benzedrine furcsa
dolgokat művel az ember pupillájával,
jutott eszébe, ráadásul több mint negyven
órája nem borotválkozott, nem váltott
ruhát sem. Nem mintha Bletchleyből
valaha is kiakolbólítottak volna bárkit
pusztán a kinézete miatt: rég lehúzhatták
volna akkor a rolót. Ott volt mindjárt az
öreg Dilly Knox, aki fürdőköpenyben járt
dolgozni, meg a szénanáthás Turing, aki
gázálarcosan kerekezett be, meg a japán
szekció, akik meztelenül fürdőztek a
tóban ebédkor. Ezekhez képest Jericho
szürke kis könyvelőalkat volt csupán.
Kinyitotta a pincefolyosó ajtaját. Az
egyetlen körte kiéghetett, mióta utoljára
itt járt; Jerichót egy sírkamra vaksötétje
és hidege fogadta. A lépcső aljában
egészen halvány derengést vett észre,
tapogatózva arra indult. A Fekete
Múzeum világító festékkel körbekent
kulcslyuka volt az; ezt a trükköt még a
Blitzkrieg alatt találták ki.
A benti villanykapcsoló működött.
Jericho kinyitotta a páncélszekrényt,
visszatette a jelkulcstáblázatot, és egy
pillanatra rabul ejtette a bolond ötlet,
hogy egy füst alatt ide rejthetné a lopott
kriptogramokat is. Beborítékolva
hónapokig is ellennének észrevétlenül.
De mikor jár ő erre legközelebb? Idővel
pedig úgyis szemet szúrnának valakinek.
És akkor elég egy telefon Beaumanorba,
és minden kiderül – az ő szerepe,
Hesteré…
Nem, nem.
Visszacsukta a széf acélajtaját.
Továbbra sem tudta elszánni magát a
távozásra. Annyi szállal kötődött ide az
élete. Megérintette a páncélszekrényt, a
rücskös, száraz falakat. Végighúzta ujját
a poros asztalon. Szemügyre vette a
fémpolcokon sorakozó Enigmákat.
Valamennyi az eredeti német fa
tárolódobozban volt, és még így,
kényszerpihenőjüket töltve is parancsoló,
már-már fenyegető erőt árasztottak.
Sokkal többek puszta gépeknél, gondolta.
Az ellenség agyának ingertovábbító
szinapszisai – rejtélyes, összetett, eleven
szerkezetek.
Pár percig rájuk meredt, azután
fordult, hogy megy a dolgára.
Megálljt parancsolt magának.
– Tom Jericho – suttogta. – Te
címeres hatökör.
Az első két Enigmáról, amit levett és
megvizsgált, kiderült, hogy erősen sérült,
használhatatlan példányok. A harmadik
táska fülére poggyászcímkét kötöztek,
rajta: „Sidi Bou Zid 14/2/43”. Az Afrika
Korps készüléke, melyet a 8. hadsereg
ejtett zsákmányul Rommel elleni, előző
havi támadása során. Jericho óvatosan
letette az asztalra, és félrehajtotta a
fémreteszeket. A fedél könnyedén
felnyílt.
Ez a példány tökéletes állapotban
volt: valódi szépség. A billentyűk betűi
szemernyit sem koptak meg, a fekete
fémházon sehol egy karcolás, az izzók
üvege makulátlanul csillogó. A három
tárcsa, ZDE helyzetben rögzítve,
nyugtázta Jericho, ezüstösen ragyogott a
pőre lámpafényben. Gyengéden
végigsimított a gépen. Nyilván épp akkor
került ki a gyárból. „Chiffreirmaschine
Gesellschaft”, olvasta a fémlapkán.
„Heimsoeth und Rinke, Berlin-
Wilmersdorf, Uhlandstrasse 138.”
Lenyomott egy billentyűt. Merevebb
volt egy normál írógépénél. Amikor
eléggé benyomta, a gépből kattanás
hallatszott, és a jobb oldali tárcsa
továbbfordult egy osztással. Ugyanakkor
az egyik kis izzó is kigyulladt.
Halleluja!
Az akkumulátor feltöltve. Az
Enigma él és virul.
Próbára tette a szerkezetet. Lehajolt,
és beütött egy „C”-t. A ,J” jelzőlámpája
gyűlt ki. Az „L”-re „U”-t kapott. Az „A”,
„I”, „R”, „E” sorozatra „X”, „P”, „Q”,
„Q” volt a válasz.
Fölhajtotta a rejtjelezőgép belső
fedelét, fesztelenítette a tengelyt,
visszaállította a tárcsákat ZDE helyzetbe,
rögzítette a tengelyt. Amikor begépelte a
JUXPQQ kriptogramot, a C-L-A-I-R-E
szó íródott ki rövid felvillanásokkal.
Előhalászta zsebóráját. Két perc
múlva éjfél.
Lehajtotta a fedelet, és visszatette az
Enigmát a polcra. Gondosan kulcsra zárta
maga mögött az ajtót.
Minek vélték, akik mellett elrohant a
kastély folyosóin? Semminek. Senkinek.
Legfeljebb egy újabb kriptográfusnak,
akire rájött a bolondóra.

Hester Wallace, ahogy megbeszélték,
éjfélkor a telefonfülkében álldogált, és
félelem helyett inkább csak idétlenül
érezte magát, miközben a kagylót
markolva megjátszotta, hogy telefonál.
Az üveg túloldalán kettős, halovány
fényfüzér áramlott némán az éj
sötétjében, a belépő váltás a főkaputól, a
másik vele szemben, kifelé. Hester
zsebében barnás, farost szeplőzte
noteszlap a hivatali ellátmányból, rajta
hat kézírásos sor.
Cordingley készséggel bevette
történetét, sőt már-már túlságosan is
készségesen. Amikor képtelen volt
előkeríteni a szükséges dossziét,
pattanásos, elálló fülű, csimbókos szőke
hajú legényt hívott segítségül. Létezik,
hogy ez a tejfölösszájú is kriptográfus
volna? – tűnődött Hester. Donald
azonban suttogva biztosította, hogy igen,
ráadásul nem is akármilyen; most, hogy
az értelmiségi szakmákat és az egyetemi
népséget kimazsolázták, az iskolát
frissiben elvégzett diákságon a sor. Ez a
kialakulatlan, semmit nem firtató
nemzedék lesz az új élcsapat.
A dosszié megkerült, az egyik sarkot
felszabadították a számára, és Miss
Wallace olyan sebesen körmölt
ceruzájával, ahogy még soha. A vége volt
a legkomiszabb: a másolás befejeztével
ahelyett, hogy menekülőre fogta volna a
dolgot, nyugalmat erőltetett magára,
ellenőrizte a számokat, visszaadta a
dossziét Tejfölnek, és még Donalddal is
társalgott egyet.
„Muszáj meginnunk valamit egyik
este. ”
„Igen, feltétlenül. ”
„Majd. kereslek. ”
„Hogyne. Én is téged. ”
Amit persze egyiküknek sem volt
esze ágában sem valóra váltani.
Gyere már, Tom Jericho.
Éjfél is elmúlt. A helyzetjelző
vörösében rózsaszínesen fodrozódó
kipufogógáz-felhőcskét leszámítva
jószerivel láthatatlanul kigördült az első
busz.
Hester éppen kezdte föladni a
reményt, amikor elmosódott fehér folt
villant elébe. Egy kéz koppantott lágyan a
fülke üvegén. Hester leejtette a
telefonkagylót, elemlámpája fényében
tébolyult arc lapult az üveghez túlfelől.
Sötét, feldúlt szempár és egy borostás
fegyencpofa. – Muszáj a szívbajt hozni
rám? – motyogta még fülkei
magányában. Kilépve csak ennyit
mondott: – A számai a telefonon.
Nyitva tartotta az ajtót a férfinak.
Jericho megérintette a kezét. A röpke
szorításból, mellyel köszönetét fejezte ki,
Hester még azt sem mondta volna meg,
melyikük ujjai hidegebbek.
– Ötkor ugyanitt.

A lelkesültség új erőt öntött a
Bletchleytől elfelé, dombnak pedálozó
Hester fáradt lábizmaiba.
Jericho ötkor találkozni akar vele.
Mi mást jelenthetne ez, mint hogy rájött a
megoldásra? Győzelem! Győzelem a
Mermagenek és a Cordingleyk fölött!
Az út meredekebbe váltott. Hester
állva hajtott tovább. A kerékpár
metronómként ingott jobbra-balra. A
lámpa fényfoltja táncot járt az úton.
Utóbb Hester alaposan leszidta
magát, amiért előre ivott a medve bőrére,
igazság szerint azonban valószínűleg
különben sem vette volna észre őket.
Kivételes műgonddal választották meg
rejtekhelyüket, a bekötőúttal
párhuzamosan, a sövény takarásában –
hivatásosokhoz illőn. Az országútról a
kátyús bekötőút árnyfoltjai közt a ház
felé induló Hester mit sem sejtve haladt
el mellettük.
Három lépésre volt a bejárati ajtótól,
amikor ellenzős fényszóró gyúlt, és a
meszelt falra vetítette árnyékát. Azután
motorköhécselést hallott, és amikor
szemét ernyőzve megfordult, látta, hogy a
hatalmas autó feléje indul a gidres-gödrös
terepen, nyugodt, ráérős bukdácsolással,
kérlelhetetlenül.
 5

Nyugi, fékezte magát Jericho. Hova

kapkodsz? Öt órát adtál magadnak,
használd ki.
Bezárkózott az alagsori helyiségbe,
kulcsát félig elfordítva a zárban hagyta,
ha netán valaki kívülről próbálkozna a
sajátjával. Tudta, hogy végül úgyis ki
kellene nyissa, hisz különben nem több
egy csapdába esett patkánynál.
Mindenesetre így jó félperces haladékhoz
juthatott, és hogy ürügye is legyen az ott-
tartózkodásra, újra kinyitotta a
páncélszekrényt, és egy rakás térképet
meg jelkulcstáblázatot terített szét a
keskeny asztalon. S melléjük az
eltulajdonított kriptogramokat, a papírt a
beállításokkal és az óráját, felnyitott
fedéllel. Mint zárthelyi előtt, gondolta.
„Csak a papír egyik felére írjon, a
másikat hagyja szabadon a kiértékelést
végző személy számára.”
Leemelte az Enigmát, kivette a
tárolódobozból.
Fülelt. Semmi. Mindössze egy cső
csöpögött valahol. Szinte látni vélte,
ahogy a falakat befelé nyomja a fagyos
föld. Orrában a rögök szagát érezte,
nyelvén a nyirkos vakolatra telepedett
gombák spóráit. Rálehelt ujjaira, ökölbe
szorította kezét.
Visszafelé fog haladni, döntötte el, a
legutolsó távirattal kezdi a desifrírozást:
akármi okozta is Claire eltűnését, ott kell
lennie valahol a legutolsó táviratokban.
Végigfuttatta ujját a Keselyű-
beállítások jegyzékén, egészen a
regisztrációbeli riadalom napjáig –
március negyedikéig.
III VIV GAH CX AZ DV KT HU
LW GP EY MR FQ
A római számok arra utaltak, hogy a
gép öt tárcsájából melyik hármat és
milyen sorrendben kell használni a
kérdéses napon. A GAH a tárcsák kezdő
pozíciója. A következő tíz betűpár az
elektromos kapcsolásokra vonatkozott,
melyeket a hátoldali kapcsolótáblán
kellett létrehoznia. Tíz betű
összekapcsolatlan maradt, ami a
statisztikai törvények rejtélyes és
felülmúlhatatlan szeszélye folytán 8
billióról (25 x 23 x 21 x 19 x 17 x 15 x
13 x 11 x 9 x 7 x 5 x 3) több mint 150
billióra növelte a lehetséges
kapcsolásvariációk számát.
Először a kapcsolásokat csinálta
meg. Rövidke, bordázott huzaldarabok, a
két végükön egy-egy bakelithüvelyes
rézdugasszal, melyek kielégítő
pontossággal csusszantak be a betűjeles
aljzatokba: „C”-t az „X”-szel, „A”-t a
„Z”- vel…
Aztán fölhajtotta az Enigma belső
fedelét, fesztelenítette a tengelyt, és
lesiklatta róla a már fent lévő három
tárcsát. Egy külön kis rekeszből elővette
a két tartalék tárcsát.
A tárcsák átmérőre is, vastagságra is
olyanok voltak, akár egy-egy hokikorong,
csak súlyosabbak. A huszonhat
érintkezővel ellátott rejtjeltárcsa egyik
oldalon kúpos volt és rugókkal
telezsúfolt, a másikon lapos; az élére az
ábécé betűit vésték. A tárcsák egymáshoz
képesti elmozdulása folyamatosan
változó elektromos áramkört hozott létre.
A jobb szélső tárcsa minden egyes
leütésnél elfordult egy betűnyit.
Huszonhat betűnként egyszer a
betűkorona kis foga a középső tárcsát is
továbbpöccintette eggyel. Amikor végül a
középső tárcsa is körbefordult, a bal
szélső tárcsa is ugrott egy osztásnyit. A
két együtt forduló tárcsát tarisznyaráknak
nevezték Bletchleyben, a hármat
homárnak.
Jericho sorba rendezte – III, V és IV
– és a tengelyre csusszantotta a tárcsákat,
majd az elsőt „G”-re, a középsőt „A”-ra,
a harmadikat pedig „H”-ra hajtotta, és
lecsukta a gép fedelét.
A rejtjelezőgép most pontosan úgy
volt beállítva, mint szmolenszki ikerpárja
március negyedikén.
Jericho megérintette a billentyűket.
Készen állt.

Az Enigma működési elve pofon
egyszerű volt. Amennyiben adott
beállításnál az „A” billentyű lenyomására
létrejövő áramkör az „X” jelű izzót
gyújtja ki, a reciprocitás miatt ugyanezen
beállítás mellett az „X” billentyű
lenyomására az „A” jelű izzónak kell
lágyulnia. Vagyis a dekódolás
ugyanolyan egyszerű, mint a kódolás.
Jericho igen hamar rájött, hogy
valami nincs rendjén. Bal mutatóujjával
bepötyögte a kriptogram betűit, jobbjával
pedig jegyezte a felvillanó izzók
betűjelét. A „T”-re „H”-t kapott, az „R”-
re „Y”-t, az „X”-re „C”-t… Ha német
volt is a szöveg, egy kukkot nem értett
belőle. Egyre kétségbeesettebben
folytatta a gépelést, remélve, hogy csak
zöld ágra vergődik végül. A
negyvenhetedik betűnél adta fel.

HYCYKWPIOROKDZENAJEWICZJPTA
MOTYLPCYE

Mindkét kezével a hajába túrt.
Időnként a rejtjelezők zagyva
töltelékszöveggel körítették a főneveket
az üzenet értelmének elleplezésére. De
nem ennyivel. Ebben a se füle, se farka
szövegben nem is voltak főnevek,
amennyire megállapíthatta.
Nyögve hátradőlt a széken, és a
hámló álmennyezetre meredt.
Két lehetőség, egyik kellemetlenebb
a másiknál.
Egy: szuperkódolt üzenettel van
dolga – a nyílt szöveget megkutyulták
egyszer, majd még egyszer, kétszeresen
kihámozhatatlanná téve jelentését.
Időrabló eljárás, csak a
legeslegbizalmasabb közlések esetében
használják.
Kettő: Hester hibázott a másolásban,
elnézett egy, netalán több betűt, mely
esetben Jericho szó szerint élete végéig itt
ücsöröghet, és még akkor sem fog
feltárulni előtte a kriptogramok titka.
A két magyarázat közül ez utóbbi
volt a valószínűbb.
 Darabig fel-alá járt a kis
helyiségben, kinyújtóztatta elgémberedett
tagjait. Azután újra GAH állásba tekerte a
tárcsákat, és megpróbálkozott a második
március negyedikei távirattal is. Az
eredmény ugyanaz:

SZULCJK UKAH…
A harmadik és a negyedik táviratba
bele se fogott, inkább a tárcsabeállítást
variálta – GEH, GAN, CAH hátha Hester
egyszerűen elírt egy betűt, az Enigma
azonban továbbra is csak sületlenségeket
villogott vissza cserében.

Négyen ültek az autóban. Hester Wigram
mellett, hátul. Elöl még két férfi. Az ajtók
lezárva, a fűtés föltekerve. Wigram
kecsesen orrához nyomta mintás sálját a
cigarettafüst és verejték betöményedett
bűze ellen. Egész úton félig félrefordulva
ült, először akkor szólalt meg, amikor a
főúton beértek egy másik autót, és a sofőr
előzés közben felkapcsolta a rendőrségi
kürtöt.
– Az isten szerelmére, Leveret,
kapcsolja ki rögtön!
A lárma elnémult. Az autó balra
kanyarodott, majd jobbra. Keréknyomos
földúton zötykölődtek, Hester a bőr
üléshuzatba vájta ujjait, nehogy
Wigramre zuhanjon. Szólni nem szólt egy
szót sem, az ellenállás egyedüli, jelképes
gesztusaként. Ha meggebednek, sem
fogja fecserészéssel elárulni idegességét.
Pár perc múlva megálltak valahol, és
Wigram egy államférfi méltóságával
üldögélt, míg emberei kikászálódtak az
első ülésről. Egyikük kinyitotta neki az
ajtót. A sötétben lámpák villantak.
Árnyak közelítettek. Fogadóbizottság.
– Fölszerelték már azokat a
lámpákat, felügyelő? – kérdezte Wigram.
– Igenis, uram. – Öblös férfihang;
közép-angliai akcentus. – A légoltalmiak
viszont egyfolytában reklamálnak miatta.
– A légoltalmiak tehetnek egy
szívességet. Ha a fritzek pont ide akarják
ledobni a bombáikat, hát egészségükre.
Magánál vannak a vázlatok?
– Igenis, uram.
– Nagyszerű. – Wigram
megkapaszkodott a tetőben, és kilendült a
felhágóra. Néhány másodperc után, hogy
Hester meg sem moccant, kezét
ingerülten ökölbe szorítva visszahajolt az
utastérbe. – Mozogjon már. Talán ölben
vigyem ki?
 Hester kicsusszant az ülésről.
Két – nem, három másik
személyautó, felkapcsolt reflektoraik
fényében ide-oda ténfergő emberek
sziluettjei, plusz egy katonai kisteherautó
és egy mentő. Igazából a mentő látványa
rendítette meg. Miközben Wigram
finoman megfogta a könyökét, és
elvezette a kitárt ajtajú jármű mellett,
Hester orrát fertőtlenítőszer szaga csapta
meg, odabent pedig megpillantotta a
sötétbarna oxigénpalackokat, a
lópokróccal letakart, patyolatfehér
lepedős, bőrhevederes hordágyakat. Két
férfi ücsörgött a hátsó lökhárítón, lábukat
kinyújtva cigarettáztak. Érdeklődés
nélkül bámultak vissza rá.
– Volt már itt? – kérdezte Wigram.
– Hol az az itt?
 – A Csóktanyán. Látom, nem ismeri
a járást.
Wigram egy elemlámpát tartott a
kezében, és amint betessékelte Hestert
egy kapun, tábla villant, rajta felirat:
VIGYÁZAT! ELÁRASZTOTT
AGYAGGÖDÖR – MÉLY VÍZ,
FÜRÖDNI TILOS! Hester odébbról
motorbrummogást és vijjogó tengeri
madarakat hallott. Megreszketett.
„És lön én rajtam az Úrnak keze, és
kivitt engem az Úr lélek által, és letőn
engem a völgynek közepette, mely
csontokkal rakva vala. ”
– Mondott valamit? – kérdezte
Wigram.
– Nem hiszem.
Ó, Claire, Claire, Claire…
A brummogás felerősödött, bal felől
téglaépület állt, mintha abból jött volna.
A tető résein átszüremlő fehér fényben
magas, négyzetalapú kémény tűnt elő, az
alsó fele repkénnyel befutva. Hester
halványan érzékelte, hogy egy kisebbfajta
menet élén ballagnak. Mögöttük Leveret,
a sofőr, majd az autóbeli társa öves
gabardinkabátban s végül a
rendőrfelügyelő.
– Óvatosan – figyelmeztette
Wigram, és megpróbálta újra karon fogni,
ám Hester lerázta magáról a kezét.
Egyedül lépegetett a téglatörmelék
között, hangokat hallott, és ahogy
befordult a sarkon, ívfények
szemkápráztató sora tárult elé. Egy
csillogó üvegcseréppel és törmelékkel
borított, széles ösvényt világítottak be,
melyen hat rendőr kutatott négykézlábra
ereszkedve. Mögöttük egy katona a
reszketve dübögő generátort felügyelte,
egy másik kábelt göngyölített le, a
harmadik újabb lámpákat helyezett el.
Wigram vigyorogva rákacsintott,
mintha azt mondaná: Látja, mi minden
fölött rendelkezem. Világosbarna
borjúbőr kesztyűt húzott a kezére. –
Mutatok magának valamit.
Az épület sarkában rendőr őrmester
állt, mellette krumpliszsákok rendetlen
halma. Hesternek rá kellett parancsolnia a
lábára, hogy ne hagyja cserben. Kérlek,
Uram, ugye nem ő az?
– Vegye elő a jegyzetfüzetét –
utasította Wigram az őrmestert, majd
kabátja szárnyát felhúzva a zsákokhoz
guggolt. – A tanúnak bemutatott első
számú tárgyi bizonyíték: női kabát,
valószínűleg egész, szürke, fekete
bársonyszegéllyel. – Teljesen kihúzta a
zsákból, és megfordította. – A szürke
selyembélésen jól látható foltok, talán
vér. Ellenőrizendő. Gallércímke:
„Hunters, Burlington Arcade”. A tanú
válasza? – Nem is nézett Hesterre, csak a
magasba emelte a kabátot.
Emlékszel, azt mondtam:
„Túlságosan gyönyörű hétköznapra”,
mire te: „Butus öreg Hesterem, hát épp
azért kell viselni. ”
– A tanú válasza?
– Igen, az övé.
– „Igen, az övé.” Megvan? Szuper.
Következő. Fél pár női cipő. Bal lábas.
Fekete. Magas sarkú. Sarok letört. Ez is
az övé?
– Honnan tudnám? Egyik cipő
olyan, mint a…
– Viszonylag nagy méretű. Hetes-
nyolcas körül. Hányas cipőt hordott a
lakótársnője?
Csend, majd Hester halk válasza: –
Hetest.
– A másikat is megtaláltuk, uram –
szólalt meg a rendőrfelügyelő. – Odakint,
a tóparton.
– Egy selyembugyi. Fehér. Erősen
vérfoltos. – Ujjai közé csippentve
eltartotta magától. – Felismeri, Miss
Wallace? – Lepottyantotta, azután tovább
kutatott a zsák alján. – Utolsó tárgyi
bizonyíték. Egy féltégla. – Rávilágított
elemlámpájával; valami megcsillant. –
Szintén vérfoltos. Rajta szőke hajszálak.

– Tizenegy nagyobb épület – mondta a
felügyelő. – Nyolc téglaégető
kemencével, négynek még a kéménye is
áll. A fő vasútvonalnak is van ide
leágazása, iparvágányokkal, az egyik
egyenest átmegy a területen.
Az épület előtt álltak, ott, ahol a
másik fél pár cipő előkerült. A térképet
kiterítették egy rozsdás víztartályon.
Hester valamivel távolabb álldogált,
Leveret a karját lógatva leste. Mind
többen mozogtak a parton, lámpák fénye
hasogatta az éjszakát.
– A helyi horgászegyletnek van itt
egy csónakháza a gát mellett. Általában
három ladik áll bent.
– Általában?
– Berúgták az ajtaját, uram.
Holtszezon van, nem vette észre senki.
Egy csónak eltűnt.
 – Mikor?
– Hát, vasárnap még horgásztak itt
páran. Fenekeztek, pontyra. Akkor
minden rendben volt még. Úgyhogy
valamikor vasárnap este után vihették el.
– Vasárnap este. Most meg szerda
van. – Wigram sóhajtott, a fejét csóválta.
A rendőrfelügyelő széttárta a karját.
– Engedelmet, uram, de három emberem
van Bletchleyben. Bedfordtól kaptunk
hatot, Buckinghamtől kilencet. Két
mérföldre vagyunk a város központjától.
Ha megfeszülünk, se bírunk többet, uram.
Wigram mintha meg sem hallotta
volna. – És mekkora a tó?
– Megvan negyed mérföld
keresztben.
– Mély?
– Igen, uram.
 – Húsz láb? Harminc?
– A szélén. A közepén hatvanra is
lemegy. Hetvenre akár. Az egész
városhoz innen vitték az agyagot.
– Valóban? – Wigram
keresztülvillantott lámpájával a tavon. –
Praktikus megoldás. Itt úgyse hiányzik,
ott meg épp kapóra jött. – Ködcafatok
emelkedtek fel, kavarogtak a szellőben,
mint pára a kondér fölött. Wigram sarkon
fordult, és az épületre irányozta a
fénykévét. – Hogyan is történhetett hát? –
szólalt meg lágyan. – Az emberünk
idecsábítja a lányt egy kis vasárnap esti
etyepetyére. Megöli, valószínűleg azzal a
téglával. Levonszolja a partra… – A
fényfolt végigsiklott a téglaégetőtől a
vízhez vezető ösvényen. – Jó erőben
kellett lennie, a lány se volt egy nádszál.
És aztán? Elköti a csónakot. Valószínűleg
zsákba gyömöszöli a hullát. Téglát rak
bele nehezéknek. Ez egyértelmű. Beevez
a csónakkal. A vízbe buktatja a zsákot.
Fojtott csobbanás éjnek évadján, akárcsak
a filmekben… Valószínűleg vissza akart
jönni a lány ruháiért, de valami
megzavarja. Talán a következő párocska.
– Ismét végigvillantott a lámpával a
ködön. – Hetven láb mély. Az
atyaúristenit! Tengeralattjáróval kell
felhozatnunk a hulláját.
– Elmehetek? – szólalt meg Hester.
Egészen eddig nagyon csendes és
összefogott volt, most azonban
megeredtek a könnyei, és kapkodva
szedte a levegőt.
Wigram a könnyáztatta arcra
lebbentette a lámpát. – Nem – mondta
szomorúan. – Sajnos nem.

Jericho olyan sebesen dugdosta át a
csatlakozókábeleket, ahogy csak
elgémberedett ujjaitól telt.
A Wehrmacht Keselyű-rejtjeiének
beállításai 1943. február 6-án:
I V III DMR EY JL AK NV FZ CT
HP MX BQ GS
Az utolsó négy kriptogram
reménytelen volt, megannyi katasztrófa,
káoszra váltott káosz csupán. Már így is
túl sok időt fecsérelt rájuk. Most
újrakezdi, ezúttal az első távirattal. „E”-t
az „Y”-nal, ,J”-t az „L”-lel. És ha ez se
válik be? Jobb bele sem gondolni. „A”-t a
„K”-val, „N”-t a „V”-vel… Fölhajtotta a
fedelet, lesiklatta a tengelyről a tárcsákat.
A feje fölött, a hatalmas házban csend.
Túlságosan beletemetkezett a munkába,
hogy léptek neszeire füleljen. Eltűnődött,
vajon mi mehet végbe odafönt. Lehet,
hogy már keresik is? Könnyen. És ha
felkeltik Logie-t, egykettőre eljutnak ide
is. Első, ötödik, harmadik sorrendben
helyükre csúsztatta és indulási helyzetbe
– DMR – tekerte a tárcsákat.
Szinte azonnal megszimatolta a
sikert. Előbb egy „C” és egy „X” két
nullát adott, azután „A”, „N”, „O”, „K”,
„H”.
An OKH…
OKH-nak. Oberkommando des
Heeres. A Wehrmacht
főparancsnokságára.
Kész csoda.
Ujja röpködött a billentyűzeten.
Villogtak a kis izzók.
 An OKH/BEFEHL. A Wehrmacht
főparancsnokságára, a német hadsereg
főparancsnokának.
Dringend.
Sürgős.
Melde Auffindung zahlreicher
menschlicher Überreste zwölf Km
westlich Smolensk…
Szmolenszktől tizenkét kilométerre
nyugatnak tegnap emberi maradványok
kerültek elő…

Hester a lezárt autóban üldögélt
Wigrammel, odakint Leveret őrködött.
Jericho. Wigram Jerichóról faggatta.
Hol van? Mit csinál? Mikor találkoztak
utoljára?
– A barakkból eljött. A szállásán
nincs. A maga házában sincs. Kérdezem:
hova a pokolba tűnhetett ebben a
nyomorult porfészekben?
Hester egy szót sem szólt.
Wigram előbb ordítozni próbált
vele, öklével döngette az első ülést, majd
amikor ez nem vált be, zsebkendőt adott
neki, és együttérzést színlelt, de a selyem
kölniillata és a téglán megcsillanó szőke
haj emléke felémelyítette Hestert, és a
férfinak le kellett tekernie az ablakot,
hogy kinyittassa az ajtót Leverettel.
– Megtalálták a csónakot, uram –
jelentette Leveret. – Vér van az aljában.

Majdnem hajnali három lett, mire
Jericho az első táviratot megfejtette:

FŐPARANCSNOKNAK. SÜRGŐS.
SZMOLENSZKTŐL TIZENKÉT
KILOMÉTERRE NYUGATNAK
TEGNAP TÖMEGSÍRRA UTALÓ
EMBERI MARADVÁNYOK
KERÜLTEK ELŐ. ÁLDOZATOK
SZÁMA EZRES NAGYSÁGRENDŰ.
KÉREK UTASÍTÁST TOVÁBBI
LÉPÉSEKRE. LACHMAN, OBERST,
KATONAI RENDŐRSÉG.

Jericho hátradőlt a széken, úgy
merengett az előtte heverő kis csodán.
Ugyan mik lesznek azok a további
lépések, Herr Oberst? Megöl a
kíváncsiság.
Újra belekezdett a dugaszok és
tárcsák áthelyezésének fáradalmas
munkájába. A következő táviratot három
nappal később, február 9-én sugározták
Szmolenszkből. A, N, O, K, H, B, E, F,
E, H, L… Ízelítő a német fegyveres erők
kifinomult szokásrendjéből. Azután egy
nulla, majd G, E, S, T, E, R, N, U, N, D,
H, E, U, T, E.
Gestem und heute. Tegnap és ma.
És így tovább, betűről betűre,
könyörtelen állhatatossággal – lenyom,
kattanás, villanás, jegyez csak nagy ritkán
állva meg kis hátegyengetésre,
ujjnyomorgatásra, és a borzalmas történet
csak még borzalmasabb, hogy
csigatempóban, bűnös tettre tapadó
szemgolyóval kell végigbogarásznia.
Némelyik kifejezéssel meggyűlt a baja.
Mi az a mummifiziert?
„Mumifikálódott”? Hát a Sagemehl
geknebelt? „Fűrészporral betömve”?

ELŐZETES FELTÁRÁS TEGNAP ÉS
MA DNYEPER ERŐDTŐL
ÉSZAKNAK. ERDŐS TERÜLET KB.
KETTŐSZÁZ NMÉTER.
FENYŐCSEMETÉKKEL
BEÜLTETETT, MÁSFÉL MÉTER
VASTAG TALAJTAKARÓ. ÖT RÉTEG
HOLTTEST. FELÜL
MUMIFIKÁLÓDOTT, ALUL FOLYÓS.
HÚSZ TETEM KIHANTOLVA. HALÁL
OKA FEJLÖVÉS. KEZEK
ÖSSZEDRÓTOZVA. SZÁJBA
RONGYOT ÉS FŰRÉSZPORT
TÖMTEK. KATONAI EGYENRUHA,
LOVAGLÓCSIZMÁK ÉS
KITÜNTETÉSEK ALAPJÁN
ÁLDOZATOK VALÓSZÍNŰLEG
LENGYEL KTISZTEK. KEMÉNY
FAGY ÉS HAVAZÁS, OLVADÁSIG
FELTÁRÁS SZÜNETEL.
ADATGYŰJTÉST FOLYTATOM.
LACHMAN, OBERST, KATONAI
RENDŐRSÉG.

Jericho karját csapkodva, dobogva
járkált kis cellájában. Olyan érzése
támadt, mintha tarkón lőtt, fogatlan
ínnyel vigyorgó kísértetek nyüzsögnének
körülötte. Ott gyalogolt az erdőben maga
is. A hideg belemart a húsába. És amikor
megállt és fülelt, hallotta, ahogy fákat
szakítanak ki gyökerestül, ásók és
csákányok pendülnek a fagyos rögökön.
Lengyel katonatisztek?
Puck?
A harmadik táviratot tizenegy nap
kihagyással, február 20-án adták le. Nach
Eintreten Tauwetter Exhumierungen im
Wald bei Katyn fortgesetzt…

OLVADÁS BEÁLLTÁVAL TEGNAP
NYOLC NULLA-NULLAKOR KATYN
KÖRNYÉKI TÖMEGSÍRNÁL
FELTÁRÁS FOLYTATÓDOTT.
ÖTVENKETTŐ EXHUMÁLT
HOLTTEST. MAGÁNLEVELEK,
KITÜNTETÉSEK, LENGYEL
FIZETŐESZKÖZ. HÉTHATVANÖT
MMÉTER PISZTOLYLŐSZER
HÜVELYEK IDÉZŐJEL GECO D
BEZÁRVA JELZÉSSEL. HELYI
LAKOSSÁG KIHALLGATÁSÁBÓL
MEGÁLLAPÍTHATÓ. EGY
KIVÉGZÉSEKET NKVD HAJTOTTA
VÉGRE SZOVJET MEGSZÁLLÁSKOR
EZERKILENCSZÁZNEGYVEN MÁRC
ÁPRILISBAN. KETTŐ ÁLDOZATOK
VALÓSZÍNŰLEG KOZIELSKI
FOGOLYTÁBORBÓL VONATTAL
GNYEZSDOVO ÁLLOMÁSRA, MAJD
ÉJJEL SZÁZAS CSOPORTOKBAN
TETTHELYRE. LÖVÉSEKET TÖBBEN
HALLOTTÁK. HÁROM, ÖSSZES
ÁLDOZAT BECSÜLT SZÁMA
TÍZEZER, TÍZES EZER. TOVÁBBI
EXHUMÁLÁSHOZ AZONNALI
SEGÍTSÉG SZÜKSÉGES.

Jericho mozdulatlanul ült
negyedórán át, és az Enigmára meredve
igyekezett felmérni az eset horderejét.
Tudta, hogy veszélyes titok birtokába
jutott. Olyan veszélyesébe, ami egészben
elnyel bárkit. Tízezer lengyel – derék
szövetségeseink, maradéka a
hadseregnek, mely lóháton, kardot
lengetve csapott össze a Wehrmacht
páncélosaival tízezer összekötözött,
kipeckelt szájú lengyel, akiket tarkón
lövetett újabb keletű derék
szövetségesünk, a hősi Szovjetunió. Nem
csoda, hogy a regisztráción kitakarították
a dossziét.
Hirtelen ötlettől vezérelve újra
kézbe vette az első táviratot. Ha az ember
így nézett rá:

HYCYKWPIOROKDZENAJEWICZJPTA
MOTYLPCYE

semmi értelme nem volt, de ha ekképpen
széttagolta a betűket:

HYCYK, W„ PIORO, K.,
DZENAJEWICZ, J., PTAK, J., HRUT,
B., PYS, J., MOTYL, P

akkor a káosz rendezett alakzatot öltött.
Nevek.
 Eleget tudott, ülhetett volna
babérjain nyugodtan. Mégis továbbment,
mert nem az a fajta volt, aki megelégszik
egy tessék-lássék megoldott rejtéllyel,
egy odacsapott matematikai levezetéssel.
Hiába jön rá az ember sok-sok lépéssel a
cél előtt a megoldásra, azért még az odáig
elvezető útvonalat is fel kell vázolnia.
A Wehrmacht Keselyű-rejtjelének
Enigma-beállításai 1943. március 2-án:

III IV II LUK JP DY QS HL AE NW
CUIK FX BR

An Ostubaf Dorfmann. Ostubaf
annyi mint Obersturmbannführer.
Gestapo rendfokozat.

OBERSTURMBANNFÜHRER
DORFMANNAK RHSA
FŐPARANCSNOKSÁG
UTASÍTÁSÁRA KATYNI ERDŐBEN
AZONOSÍTOTT LENGYEL TISZTEK
NÉVSORA A KÖVETKEZŐ:

Eszébe sem jutott leírni. Tudta, mit
keres, és egy óra múltán, egyéb nevek
tömkelegébe temetve meg is találta. Nem
másodikán küldték meg a Gestapónak,
hanem harmadikán:

PUKOWSKI, T.
 6

Néhány perccel hajnali öt előtt Tom

Jericho vakondként felszínre bukott föld
alatti üregéből, és a fülét hegyezve
álldogált a kastély pincefolyosóján. Az
Enigmát már visszatette a helyére, a
páncélszekrényt bezárta, akárcsak a
Fekete Múzeum ajtaját. A kriptogramok
és a papiros a beállításokkal a zsebében.
Nem hagyott nyomot maga után. Léptek
és férfihangok közeledtek, hátrahúzódott
a falhoz, akárkik voltak is azonban,
másfelé vették az irányt. A falépcső
megnyikordult, ahogy láthatatlanul az
emeleti irodák felé folytatták útjukat.
Jericho a falhoz lapulva óvakodott
mind előbbre. Ha Wigram tényleg kereste
éjfélkor a barakkban és nem találta, hová
vezetett első útja? Az Albion Streetre. És
ha oda is hiába ment ki, mostanra nyilván
valóságos hajszát indított utána.
Márpedig Jericho egyelőre szeretett volna
szabadlábon maradni. Túlságosan sok
kérdést kellett feltennie, a válaszokat
viszont csak egyvalaki adhatta meg.
Elhaladt a lépcsőfeljáró mellett, a
kétszárnyú ajtón benyitott az előtérbe.
A szeretője lettél, igaz, Puck? Az
utánam következő hősszerelmes Claire
Romilly forgószínpadán. És valahogy –
de hogy? – rájöttél, miféle szörnyűségek
zajlanak abban a hátborzongató erdőben.
Vagy eleve ezért környékezted volna
meg? Mert olyan információkhoz is
hozzáférhetett, amikhez te nem? És
nyilván készséggel segített, nyomban
nekilátott, hogy mindent lemásoljon, ami
érdekesnek tűnt. („Igazából mostanában
lett sokkal érdeklődőbb…”) És eljött a
rémálomnap, amikor rádöbbentél, hogy
valakidet – testvéredet? apádat? – szintén
elföldelték azon a rettenetes helyen. És
aztán rögtön másnap Claire mindössze
kriptogramokat vihetett haza, mert a
britek – a ti megbízható szövetségeseitek,
hű védelmezőitek, akikkel az Enigma
titkát is megosztottátok – úgy döntöttek,
legjobb, ha egyszerűen homokba dugják
a fejüket.
Puck, Puck, mit műveltél?
Mit tettél Claire-rel?
 A gótikus előtérben egy őrkatona
álldogált, két kriptográfus beszélgetett
halkan egy padon, egész halom
iratgyűjtőt cipelő női segédszolgálatos
próbálta lenyomni a kilincset a
könyökével. Amikor Jericho kinyitotta
neki az ajtót, köszönetképpen
rámosolygott, és az égnek emelte a
szemét, mint aki azt mondja: Hát nem
képtelenség itt rostokolni egy tavaszi
hajnalon?, és Jericho visszamosolygott
rá, és biccentett, sorstárs a szenvedésben:
De bizony, hogy az…
A nő az egyik, Jericho a másik
irányba, a Hajnalcsillag és a főkapu felé
indult. A fekete ég alatt a telefonfülke
jószerivel feloldódott az arborétum árnyai
között. Üres volt. Jericho egyenesen
elsétált mellette, be a fák közé. Sir
Herbert Leon, a Park utolsó ura
szenvedélyes fakertész volt, háromszáz
különböző fajtával ültette be birodalmát.
A negyvenévi újratelepítés, illetve az
utóbbi négy év szabad burjánzása révén
az arborétum titkos kamrák labirintusává
lett, ennek a száraz földjére kuporodott
most le Jericho, hogy megvárja Hester
Wallace-t.
Negyed hatra megértette, hogy a nő
nem fog eljönni, ami arra utalt, hogy
nyilván fogva tartják. Ez esetben viszont
több mint valószínű, hogy őt is keresik.
Ki kell jutnia a Parkból, de nem
kockáztathatja meg a főkaput.
Öt óra húszra kiválóan megszokta a
sötétet, és északnak indult az
arborétumon át, vissza a házhoz. Zsebét
lehúzta a súlyos titkok paksamétája.
Tartott a Benzedrine hatása – könnyed
izomműködés, felfokozott szellemi
potenciál, különös tekintettel a
veszélyérzékelésre –, és magában hálát
adott Logie-nak, amiért belediktálta, s
hogy nem kell élőhalottként bolyongania.
Puck, Puck, mit műveltél?
Mit tettél Claire-rel?
Óvatosan kilépett két szikomor
közül a kastély menti pázsitra. Szemből
az öreg 4-es barakk hosszú, alacsony
tömbje, azon túl a ház súlyos tömege.
Hátrakerült mögéje, el néhány
szemeteskuka mellett, be az udvarra. Itt
állt az istállósor, ahol 1939-ben a
pályafutását kezdte, és azon túl a kis ház,
ahol Dilly Knox először törte fel az
Enigmarejtélyt. Jericho éppen hogy
kivehette a macskakövön félkörben
leállított tucatnyi motorkerékpár csillanó
motorblokkjait, kipufogóit. Ajtó nyílt, és
a rövid ragyogásban megjelent a motoros
futár, sisakosan, kesztyűsen, párnázott
bőrruhában, mint valami középkori
lovag. Jericho a téglafalhoz tapadva
nézte, amint állít az ülésen, berúgja a
motort és gázt ad. Vörös fénye
összezsugorodott, aztán a hátsó kapun át
eltűnt.
Jericho röviden fontolóra vette, hogy
maga is ugyanarra próbálkozzon, de a
logika azt diktálta, hogy valószínűleg a
főkaput is meg ezt is figyelik. Elbotorkált
a házikó mellett, végig a teniszpályák, a
sötétben gépházként zakatoló pergépek
barakkja mellett.
Halványkék folt szivárgott mind
feljebb az ég itatósán. Az éjszaka –
Jericho barátja és szövetségese, egyedüli
álcája – cserbenhagyni készült ember
társát. Szemben mindjobban kivehetők
lettek egy építkezés körvonalai. Föld- és
sóderpiramisok. Köpcös téglarakások és
édes illatú faanyag.
Jericho azelőtt soha nem szentelt
túlzott figyelmet a Bletchleyt övező
kerítésnek, most azonban félelmetes
erődítménynek látta a kifelé hajlított
csúcsú hármas lándzsában végződő öles
vaspálcákat. Éppen végigfuttatta kezét a
horganyzott fémen, amikor bal felől,
közvetlenül a kerítés túloldalán
megzörrent az aljnövényzet. Gyorsan
behátrált egy halom acélgerenda mögé.
Őrkatona imbolygott tova, görnyedt
tartásából és csoszogós léptéből ítélve
nem túl éberen.
 Jericho még jobban lekuporodott, és
a távolodó neszekre fülelt. A kerítés
hossza egy mérföld körül lehet. Tegye
meg ezt az őrkatona mondjuk negyedóra
alatt. Számoljunk két járőröző katonával.
Esetleg hárommal.
Ha hárman járőröznek, öt perce van
a cselekvésre.
Körülnézett, hogy mit tudna
használni.
A böhöm vashordót meg sem bírta
mozdítani, néhány pallót meg vaskos
betoncsövet viszont sikerült a kerítéshez
vonszolnia. Újra kiverte a veríték.
Akármi készül is itt, irdatlan nagy lesz –
irdatlan nagy és bombabiztos. A
munkagödrök feneketlen veremként
tátongtak a derengésben. „ÖT RÉTEG
HOLTTEST. FELÜL
MUMIFIKÁLÓDOTT, ALUL
FOLYÓS…”
Egymástól három lépésre felállította
a csöveket, átfektetett rajtuk egy pallót.
Arra újabb két betoncsövet tett, vállára
emelt egy másik pallót, odatántorgott
vele, és óvatosan a csövekre helyezte. A
kétfokú emelvény nagyjából az első
barkácsmunkája volt kölyökkora óta.
Fölkapaszkodott az ingatag szerkezetre,
megmarkolta az acél lándzsahegyeket.
Lába meg-megcsúszott a kerítésrácson.
Szerencsére a kerítést a be- s nem a
kijutás meghiúsítására emelték.
Elkeseredettségből és vegyszerből erőt
merítve végül csak sikerült
felhúzódzkodnia. Átvetette a lábát, dobott
magán egyet, és leereszkedett a
túloldalon. Három láb magasból huppant
a földre, s levegő után kapkodva,
hallgatózva kuporgott.
Utoljára még átdugta lábát a
kerítésen, és elrúgta a pallókat.
Nem várta meg, odavonz-e valakit a
zaj. Nekivágott a mezőnek, eleinte
gyalogolva csak, majd ügetve és végül
rohanva, meg-megcsúszva a harmatos
füvön. Jobbra hatalmas katonai tábort
rejtett a csak most testet öltő fasor. A háta
mögött percről percre világosodott,
sarkában érezte a hajnalt. Csak az
országútról nézett vissza, és ez volt az
utolsó képe Bletchley Parkról: alacsony,
fekete épületek vékonyka rajvonala,
morzejelsor a szemhatáron, s fölöttük, a
keleti égen hatalmas, fagyos kék pirkadat.

Egyetlenegyszer járt Puck szállásán
korábban, esztendeje is megvolt, egy
vasárnap délutáni sakkparti kedvéért.
Halványan emlékezett a vénecske
szállásadónőre, aki rajongott Puckért, és
teát töltött nekik a túlzsúfolt utcai
szobában, miközben nyomorék férje
zihálva, köhécselve öklendezett az
emeleten. Tisztán előtte volt viszont a
sajátos felépítésű játszma – a megnyitás
az övé, a középrész Pucké, majd a
végjáték újra az övé. Remiztek.
Alma Terrace. Ez az. Alma Terrace.
Kilences szám.
Gyorsan haladt, hosszú léptekkel,
időnként futásba váltva, végig a járda
szélén, le a lejtőn, be az igazak álmát
alvó városba. A kocsma előtt az éjszakai
sör szappanszaga állongott a levegőben.
Néhány házzal lejjebb a sötétbe
burkolózott metodista kápolna, ajtaja
zárva, táblájáról a háború kitörése óta
változatlan egykedvűséggel hámlott a
festék: „Térjetek meg, mert elközelített a
mennyeknek országa.” Át a vasúti híd
alatt. Az út túlfelén az Albion Street,
valamivel odébb a Bletchley
Munkásegylet („A. E. Braithwaite
tanácsnok: A szovjet gazdaság és a
számunkra levonható tanulságai című
előadása szövetkezeti társaságunk
szervezésében”). Újabb húsz yard után
bal kanyar, Alma Terrace.
Jellegtelen, tizenkettő egy tucat utca:
kis vörös téglás épületek kettős sora, a
vasúti sínekkel párhuzamosan. A kilences
szám hajszálra, mint a többi: két parányi
ablak az emeleten, egy a földszinten,
mindhárom elsötétítő függönybe
burkolva, mintha halott lenne a háznál,
falatnyi élőkért szemeteskukával. Az
uszadékfasima szürke kapu eltört,
Jerichónak úgy kellett kiemelnie a
helyéből. A bejárati ajtót zárva találta,
megdöngette öklével.
Hangos, ugató köhögés – mintha
valami házőrző ebet vert volna fel
álmából. Hátralépett, kisvártatva az egyik
emeleti sötétítő félrelibbent. – Beszélnem
kell veled, Puck! – kiáltotta Jericho.
Állhatatos patakopogás. Ahogy
felpillantott, ló vontatta szeneskocsit
látott az utcába kanyarodni. A fogat
komótosan haladt el mellette, a kocsis jól
megnézte magának, azután rándított
egyet a gyeplőn, és a ló mindjárt
szaporábban szedte a lábát. Jericho
hallotta, hogy az ajtó mögött retesz siklik
félre. Öregasszony kémlelt ki a résnyi
nyíláson.
– Elnézést – kezdte Jericho. –
Rendkívül fontos ügyben kell beszélnem
Mr. Pukowskival.
Az asszony tétovázott, majd
beengedte. Alacsony termetű volt,
kísérteties jelenség, halványkék, tűzött
házikabátot markolt össze hálóinge fölött.
Beszéd közben a szája elé kapta a kezét,
és Jericho rájött, az feszélyezi, hogy nem
tette be a műfogsorát.
– A fobájában van.
– Odavezetne?
Az asszony csoszogva megindult, ő
a nyomában. A köhögés az emeleten
felerősödött. Valósággal belerázkódott a
ház, mintha még a szutykos lámpaernyő
is kilendült volna.
 – Mr. Puck? – Az asszony
bekopogott. – Mr. Puck? – Jericho felé
fordult: – Bivtof alfik. Nagyon kéfőn
hallottam havajönni.
– Szabad lesz?
A szobácska üres volt. Jericho
három lépéssel az ablaknál termett,
széthúzta a függönyt. Szürke fény öntötte
el a hontalan birodalmát: egyszemélyes
ágy, mosdóállvány, ruhásszekrény,
faszék, a kandalló fölött, fémláncon,
vaskos, rózsaszínű kristályüveg tükör,
vésett madarakkal. Az ágynemű tetején
esetleg fekhetett valaki, de aludni nem
aludtak benne. Az ágy fejénél
cigarettacsikkel teli csészealj.
Jericho visszafordult az ablakhoz.
Az elmaradhatatlan konyhakert és a
légómenhely abroncsai. Egy fal.
 – Azon túl mi van?
– De hát be volt retefelve av ajtó…
– Mi van a fal túloldalán? Mi van
odaát?
Döbbent kifejezés a letapasztott
szájú arcon. – Av állomáf.
Jericho megpróbálta az ablakot. Ki
se lehetett nyitni.
– Hátsó kijárat is van?
Az asszony átvezette a konyhán,
mely nem sokat változhatott a viktoriánus
idők óta. Egy mángorló. A mosogató
megtöltéséhez kézi pumpa…
A hátsó ajtó nem volt bekulcsolva.
– De ugye nem efett baja? – Az
asszony nem aggodalmaskodott többé
műfogsora miatt. Reszketeg szája körül
árkolt, süppeteg, barna bőr.
– Persze hogy nem. Menjen csak
vissza az urához.
Puck lábnyomait – jókora
lábnyomait – követve átvágott a
konyhakerten. A kis konyhaszekrény a
falnál recsegett-ropogott, ahogy
fölkapaszkodott rá, de még éppen sikerült
átvetnie felsőtestét a koromszutykos
téglákon. A következő pillanatban kis
híján fejjel előre a túloldali betonjárdára
bukott, végül csak összeszedte magát, és
lovaglóülésbe lendült a fal tetején.
A távolban: vonatfütty.

Utoljára tizenöt évvel korábban loholt
ekkorát, elemistaként, az ötmérföldes
mezei futóversenyen. Most újra együtt
volt minden, komorabban, mint valaha,
az összes ismerős kínzóeszköz – a
késpenge az oldalában, a sav a tüdejében,
a rozsdaíz a szájban.
Berontott az állomás hátsó kapuján,
hanyatt-homlok a peron felé igyekezett a
nehézkesen felrebbenő, ólomszürke
galambok verdeső felhőjében. Cipője
meg-megkondította a gyaloghíd
vasszerkezetét. Kettesével szedte a
lépcsőket, átrohant a pallókon. Fehér füst
lövellt fel bal, majd jobb felől, bugyogott
a pallók résein, ahogy a gőzmozdony
komótosan húzott alatta.
A korai órán alig néhány utas volt,
és Jericho félúton járt lefelé a lépcsőn az
északi vonal peronjához, amikor ötven
yardra tőle, a vágány mellett, kiszúrta
Puckot. Kezében kis kofferral, fejét
forgatva követte a lassan elvonuló fülkék
sorát. Jericho megkapaszkodott a
korlátban, és zihálva előregörnyedt.
Múlóban a Benzedrine hatása, ébredt rá.
Amikor a vonat végül nagyot rázkódva
megállt, Puck körbepillantott, ráérősen a
szerelvény elejéhez ballagott, belökte az
ajtót, és eltűnt szem elől.
Jericho a korlátnak támaszkodva
leereszkedett az utolsó pár lépcsőfokon,
és valósággal bebukott egy üres fülkébe.
Eszméletét veszthette, percekre
ráadásul, mivel sem az ajtócsapkodás,
sem a sípszó nem jutott el tudatáig.
Ringatózó mozgásra éledt. Az arca alatt
melegnek és porosnak tetsző ülésen át is
érezte a kerekek megnyugtató zakatolását
– da-da-di-di, di-di-da-da, da-da-di-di…
Kinyitotta a szemét. Rózsaszínnel szegett
kékes felhőmaszatok siklottak át lassan a
fehér ég négyszögén. Az egész csodaszép
volt, mint egy altatódal, és el is nyomta
volna az álom, ha nincs az a homályos
érzése, hogy valami sötét és fenyegető
leselkedik rá, amitől félnie illene, és
akkor minden újra eszébe jutott.
Feltápászkodott, megrázta, erre-arra
ingatta sajgó fejét, azután lehúzta az
ablakot, és kihajolt a fagyos menetszélbe.
Városnak nyoma sem volt. Lapos,
sövényekkel szabdalt vidéki táj, ameddig
a szem ellát, elszórtan egy-egy istálló, a
kelő nap fényében kigyúló tavacska. Az
enyhe kanyar jóvoltából a mozdonyt is
láthatta, hosszú füstlobogója vidáman
repesett a kocsik fekete várfala fölött.
Északnak tartottak a nyugati parti
fővonalon, vagyis a következő város –
töprengés – Northampton, aztán
Coventry, Birmingham, (talán)
Manchester, Liverpool…
 Liverpool?
Liverpool. Onnan meg komppal át
az Ír-tengeren.
Jézusom.
Elképesztette az egész
valószerűtlensége, de egyszerűsége és
kézenfekvő volta is. Legszívesebben
nyomban megrántotta volna a vészféket a
szemközti ülések fölött („Aki
indokolatlanul meghúzza, 20 font
bírságot fizet”). De mi lesz azután?
Gondolkodj. Itt maradna borostásan, jegy
nélkül, begyógyszerezett szemmel, és
győzködhetne valami pléhpofa kalauzt,
hogy áruló van a vonaton, miközben
Puck – mit tenne Puck? Leugrana a
vonatról, és köd előtte, köd utána. Jericho
hirtelen átlátta helyzete teljes
képtelenségét. Egy fityingje sincs, hogy
jegyet váltson. Csak egy maroknyi
kriptogramja.
Szabadulj meg tőlük.
Kihúzta a zsebéből és cafatokra
tépdeste a papirosokat, azután kihajolt az
ablakon, és szélnek eresztette a fecniket.
Kiröppentek a kezéből, majd föl a kocsi
teteje fölé, s eltűntek szem elől. Nyakát
az ellenkező irányba nyújtogatva
találgatta, mennyivel előbbre lehet Puck.
A szél belefojtotta a szuszt. Három
kocsival? Néggyel? Fölcsukta az ablakot,
a ringó fülkén át az ajtóhoz lépett és
kinyitotta.
Elővigyázatosan kikémlelt.
A szerelvény sötét és mocskos volt,
átlagos, békebeli darab. A halványkék
elsötétítési izzókkal megvilágított folyosó
színe, mint egy sztrichnines palacké.
Tovább a folyosón még három fülke. A
két végén átjáró a szomszédos kocsikba.
Jericho imbolyogva a vonat eleje
felé indult. Elhaladtában bepillantott a
fülkékbe. Itt két zsugázó tengerész, odébb
egymás karjában álomba hullott
párocska, még tovább egy egész család –
anya, apa, kisfiú, kislány – osztozott
szendvicseken és egy flaska teán. Az
anyuka csecsemőt tartott a melléhez,
amikor megérezte pillantását, zavartan
elfordult.
Jericho kinyitotta az átjáró ajtaját,
belépett a kocsik közötti senki földjére. A
padló ide-oda járt, ugrált a lába alatt, mint
az elvarázsolt kastély padozata a
vidámparkban. Megbotlott, beverte a
térdét. Egy féltenyérnyi résben az
összecsendülő ütközők, a rohanó talpfák
villódzása. Ahogy a következő kocsiba
lépett, az egyik fülkéből éppen
előbukkant a kalauz hatalmas,
mosolytalan ábrázata. Jericho fürgén
besurrant a WC-fülkébe, magára zárta az
ajtót. Egy pillanatra azt hitte, valami
csavargó vagy borissza megelőzte, azután
rájött, hogy magát látja a tükörben – a
sárgás arc, a hagymázas tekintetű,
bedagadt szem, a szélfútta haj, a
kétnapos, kékesfekete borosta a sajátja. A
bűzös, eldugult vécékagylóból kilógó
lucskos papírcsík fásliként tekeredett a
bokájára.
– Kezeletlen menetjegyeket. – A
kalauz megzörgette a fülke ajtaját. – Lesz
szíves kicsúsztatni a jegyét az ajtó alatt.
– A fülkében hagytam.
– Nocsak. – Kilincscsattogtatás. –
Akkor jöjjön, és mutassa meg.
– Elég rosszul vagyok. – (Ez nem is
járt messze az igazságtól.) – Elöl
hagytam, hogy megtalálja. – A hűvös
tükörhöz nyomta lángoló homlokát. – Öt
percet adjon csak.
Elégedetlen mordulás. –
Visszajövök. – Az átjáró ajtaja kinyílt,
Jericho kerékzakatolást hallott, majd
becsapódott újra. Jericho kicsit várt,
azután kikattintotta a reteszt.
Pucknak nyoma sem volt sem ebben
a kocsiban, sem a következőben, és mire
a harmadik átjáró vaspadozatára toppant,
érezte, hogy a vonat lassít. Kilépett a
folyosóra.
Két fülke dugig volt katonákkal, hat-
hat mindegyikben, lábhoz támasztott
puskák, zord tekintetek.
 Azután egy üres fülke.
Azután Puck.

A jó öreg, szívdöglesztő Puck a
menetiránynak háttal, térdére könyökölve
beszélgetett valakivel, akit Jericho nem
láthatott.
Claire, gondolta Jericho. Nem lehet
másként. Csak Claire lehet az. Együtt
szöknek, Puck meg ő.
Hátat fordított a fülkének, és
diszkrét oldalazásba kezdett, mintha a
szutykos ablakon bámészkodna. Szeme
nyugtázta a közeledő városka képét –
parlagföld, tehervagonok, raktárházak,
majd egy névtelen peron, az óra az örök
tizenegy ötvenbe dermedve, és megfakult
poszterek kicsattanóan vidám, dús keblű
leányzókkal, régen letűnt bournemouthi
és clacton-on-seai nyaralások
vendégcsalogatóiként.
A vonat még vánszorgott néhány
yardot, majd hirtelen megállt, éppen az
állomási büfével szemközt.
– Northampton – kiáltotta egy
férfihang. – Northampton állomás!
És mit csinál, ha tényleg Claire az?
De nem ő volt. Jericho benézett, és
egy férfit látott, egy fiatal férfit – egy
kellemes megjelenésű, sötét hajú, lesült,
sasorrú, minden tekintetben külföldinek
tűnő fiatalembert, őt is csak egy rövid
pillanatra, mert már talpon is volt, és két
tenyere közé fogta Puck kezét. Azután,
mint valami alku megpecsételéseként,
mosolyogva bólintott (szembetűnően
fehér fogai voltak), kilépett a fülkéből, és
fürgén kifelé indult a folyosón, hegyes
vállával utat nyitva a tömegben. Puck
röviden követte tekintetével, azután
behúzta az ajtót, és visszahuppant Jericho
számára láthatatlan helyére.
Akármilyen terveket szőtt is a
szökésre, Claire Romilly egyikben sem
szerepelt.
Jericho félrekapta tekintetét.
Egyszerre maga előtt látta, hogyan
történhetett. Puck vasárnap éjjel
kibiciklizik a házhoz a kriptogramokért –
és helyettük őt találja ott. Amikor később
visszatér, felfedezi a kriptogramok
eltűntét. Ebből pedig természetesen arra
következtet, hogy Jerichónál vannak, aki
nyilván azt teszi, amit az állam bármely
kötelességtudó polgára tenne: szalad a
hatóságokhoz, és feladja Claire-t.
Újabb pillantás a fülke felé. Puck
láthatólag cigarettára gyújtott, odabent
acélkék füstfátylak rétegződtek
egymásra.
Ezt viszont nem hagyhattad,
ugyebár, hiszen a lány az egyetlen kapocs
közted és az ellopott táviratok között.
Ráadásul időt kellett nyerned, hogy a
szökést a külföldi barátoddal
kitervelhesd.
Mit csináltál hát Claire-rel?
Füttyszó. Eszelős gőzprés. Az
állomási peron megrándult és tovasiklott.
Jerichónak egyedül saját okfejtése és a
megkerülhetetlen végkövetkeztetés jutott
el tudatáig.
Ami ezután történt, igen gyorsan
történt, és ha soha nem sikerül világos,
egyértelmű magyarázatot adni az
eseményekre, annak olyan tényezők
együttes hatása az oka, mint az erőszak
kiváltotta emlékezetkiesés, a két
főszereplő halála s az államtitkok fölött
őrködő bürokratikus gépezet ködösítése.
Mindenesetre valami ilyesmi ment
végbe.
A northamptoni vasútállomástól
mintegy két mérföldre északnak,
Kingsthorpe falucska határában a nyugati
parti fővonalból mellékvonal ágazik le
Rugby felé. A mozdonyvezetővel az
utolsó pillanatban közölték az útvonal-
változást, s a szerelvény nyugatnak tért a
mellékvonalon. Kisvártatva vörös
szemaforjelzés figyelmeztetett: valami a
sínekre került előttük a pályán.
Így hát amikor Jericho benyitott
Puck fülkéjébe, a vonat máris lassított,
jóllehet ő ezt nem érzékelte. Az ajtó igen
könnyen mozgott, éppen csak hozzá
kellett érnie. A füst hullámokat vetett,
kicsapott a fülkéből.
Puck éppen elnyomta cigarettáját
(utóbb öt csikket számoltak össze a
hamutartóban), és lehúzta az ablakot –
vélhetőleg felfigyelt a sebesség
csökkenésére s esetleg az irányváltozásra
is, és gyanút fogván látni akarta, mi
folyik odakint. Az ajtó zörrenésére
megfordult, és az arca abban a
pillanatban csont és bőr koponyává
változott át. Arcizmai összeasztak,
élettelen maszkká merevedtek. Halott
ember volt, és tudta is, hogy az. Egyedül
a szeme csillogott elevenen magas
homloka alatt. Jerichóról a folyosó felé
rebbent, majd az ablakra, majd vissza
Jerichóra. Láthatólag lázas agymunka
zajlott mögötte, eszelős, reménytelen
erőfeszítés esélyek, szögek, röppályák
latolgatására.
– Mit műveltél vele? – szólalt meg
Jericho.
Puck ráemelte a kibiztosított Smith
and Wessont. Szeme újra végigröppent az
előbbi útvonalon: Jericho, folyosó, ablak,
majd újra Jericho s végül az ablak. A
lopott fegyvert maga elé tartva,
hátraszegett fejjel igyekezett kilesni a
pályára.
– Miért álltunk meg?
– Mit műveltél Claire-rel?
Puck intett a pisztollyal, hogy
hátrébb, Jerichót azonban már nem
érdekelte, mi történik. Előrelépett.
Puck éppen olyasvalamit habogott,
hogy „Kérlek, ne akard, hogy”, amikor
komikus fordulatként kinyílt az ajtó, és
belépett a kalauz Jericho jegyéért.
Egy hosszú pillanatig dermedten állt
a fura trió – a kalauz a meghökkenés
ráncaival szenvtelen tányérképén; a
pisztolyt lengető áruló; a két tűz közé
szorult kriptográfus azután egy sor dolog
történt többé-kevésbé egyszerre. A kalauz
azt mondta: „Adja csak ide”, s Puckra
vetette magát. A pisztoly ökölcsapásszerű
dörrenéssel elsült. A kalauz értetlenül
felnyögött, és székrekedéses képpel a
hasára meredt. A vonat kerekei sikítva
szánkáztak a sínen, és egyszerre
mindhárman a padlóra zuhantak.
Valószínűleg Jericho tápászkodott
fel elsőként. Arra mindenesetre tisztán
emlékezett, hogy felsegítette Puckot,
kiráncigálta a kalauz alól, aki
hátborzongatóan nyüszített, és minden
elképzelhető helyen vérzett – vér csorgott
a szájából és az orrából, a zubbonya
mellrésze alól, még nadrágszára
nyílásából is.
Jericho fölébe térdelt, és azt mondta,
meglehetősen mamlaszul, hiszen soha
sebesültet nem látott korábban: – Orvosra
van szüksége. – Zajt hallott a folyosóról.
Amikor megfordult, Puck a Smith and
Wessont rászegezve a nyitott ajtóban állt.
Pisztolyos keze csuklóját markolva
fintorgott, megrándíthatta a karját.
Amikor Jericho lehunyta a szemét, hogy
úgy várja a lövést, Puck azt mondta, és
ebben Jericho biztos volt, mivel nagyon
határozottan, precíz angolságával ejtette a
szavakat, Puck azt mondta, hogy:
„Megöltem őt, Thomas. Nagyon
sajnálom.”
Azután felszívódott.

Ekkorra negyed nyolc is elmúlt – 7.17 a
hivatalos jegyzőkönyv szerint –, és
meglehetősen kellemes nap ígérkezett.
Jericho a kocsi ajtajában álldogált, a
közeli csalitból feketerigók füttye
hallatszott, a mező fölött pacsirta énekelt.
Végig a vonat mentén ajtók csapódtak ki
a napsütésbe, emberek ugráltak le. A
mozdony gőzt eregetett, mögötte egy
csapat katona ereszkedett le a töltésen, az
élükön, vette észre meglepetve Jericho,
Wigram. Jerichótól jobbra, magából a
vonatból is újabb katonák szálltak le.
Puck mindössze húszyardra jutott.
Jericho leugrott a töltés szürke
kőzúzalékára, és üldözőbe vette.
 Valaki utánakiáltott, szinte
közvetlenül mögüle, éktelen hangerővel:
– Félre az útból, istenverte marhája! –
Jericho nem fogadta meg a bölcs
tanácsot.
Nem lehet így vége, gondolta, nem,
amíg annyi mindent nem tud még.
Teljesen elkészült erejével.
Ólomnehéz volt a lába. De Puck se
mozgott valami fürgén. Bal lábát húzva
sántikált a mezőn, később a boncolás
hajszálrepedést mutatott ki a csonton –
hogy akkor szerezte-e, amikor a fülkében
elzuhant, vagy amikor a vonatról leugrott,
meg nem mondható, mindenesetre pokoli
kínokat állhatott ki. Egy kis csorda Jersey
marha kérődzve figyelte, nézők egy
futópálya mentén.
A fű édesen illatozott, a sövények
rügyeztek, és Jericho már szinte beérte
Puckot, amikor az megfordult és elsütötte
pisztolyát. Szemlátomást nem Jerichóra
célzott – a lövés messze ívben elkerült
minden lehetséges célpontot. Afféle
istenhozzádnak szánhatta. Most már a
szeme is halott volt. Vak, üres. A vonat
felől válaszropogás hallatszott. Darazsak
zümmögtek el mellettük a tavaszi
reggelben.
Öt lövés érte Puckot, kettő Jerichót.
A sorrend ismét kérdéses. Jericho úgy
érezte, mintha egy autó csapta volna el
hátulról – nem fájdalmasan, de iszonytató
erővel. Kinyomta belőle a szuszt, és
hatalmasat taszított rajta. Kis híján
felbucskázott, de valahogy mégis
továbbvitte a lendület, és füstpamatokat
látott kipöffenni Puck hátán, egyet,
kettőt, hármat, azután Puck feje vörös
felhővé robbant szét, éppen amikor
Jericho jobb vállára a második s ezúttal
ellenállhatatlan csapás is lesújtott, kecses
ívben megperdítve testét. Az ég permettől
volt nedves, és Jerichón még átvillant,
hogy milyen kár, milyen kár, milyen kár,
hogy egy ilyen szép reggelbe eső rondít
bele.


 1

Az almafák szirmokat sírtak a szélben. A

fehér pelyhek a templomkerten
átsodródva hókupacokká halmozódtak a
pala és márvány síremlékek között.
Hester Wallace az alacsony
téglafalnak támasztotta kerékpárját, és
körbenézett. Hát, nincs mese, ez az élet
rendje, gondolta. Megy tovább minden,
mintha mi sem történt volna. A
templomból búgó orgonaszó hallatszott.
„Mennybéli Isten, segedelmünk
mindótától…” Hester magában dúdolva
felhúzta kesztyűjét, a kalapja alá
gyömködött néhány kósza hajfürtöt,
kihúzta magát, és a templomtornác felé
indult a kövezett gyalogúton.
Igazság szerint, ha ő nem erősködik,
szó sem lehetett volna a gyászmiséről, ő
nyittatta meg a lelkésszel a Mária-
templomot, jóllehet maga sem tagadhatta,
hogy „az elhunyt”, amint a lelkész
finoman fogalmazott, nem volt hívő
lélek. Ő mondta meg az orgonistának is,
mit játsszon (Bach Esz-dúr prelúdium és
fúgáját a be- és Fauré Requiemjét a
kivonuláshoz). Ő választotta ki a
zsoltárokat és az idézeteket, nyomtatott
miselapokat, ő díszítette tavaszi
virágokkal a templomhajót, ő írta meg és
ragasztotta ki Bletchley Park-szerte az
értesítést („április 16-án délelőtt 10
órakor rövid megemlékező szertartásra
kerül sor…”), ő feküdt álmatlanul az
éjjel, azon aggodalmaskodva, hogy mi
lesz, ha senki sem veszi a fáradságot,
hogy eljöjjön.
Végül azonban ott voltak mind.
Eljött Kramer hadnagy az amerikai
haditengerészet egyenruhájában, és az
öreg Weitzman doktor is a 3-as
barakkból, és Miss Monk meg a lányok a
Német Könyv Szobából, és a
fegyvernemenkénti nyilvántartók főnökei
is, és egy sereg meglehetősen
megszeppent kinézetű, fekete
nyakkendős fiatalember és még sokan
mások, akiknek Hester a nevét sem tudta,
de akiknek életére szemlátomást
sorsfordító hatással volt az a hat hónap,
amit Claire Alexandra Romilly – született
1922.12.21., elhunyt (a legpontosabb
rendőrségi becslés szerint) 1943.3.14.,
nyugodjék békében – Bletchley Parkban
töltött.
Hester leült az első sorba a
felolvasandó résznél megjelölt bibliájával
(1 Kor. 51-55: „Imé titkot mondok
néktek…”), és valahányszor újonnan
érkező lépett a templomba, megfordult,
hogy hátha ő az, de mindig csalódottan
kellett félrepillantania.
– Most már tényleg kezdenünk
kellene – szólalt meg az órájával babráló
lelkész. – Fél tizenegykor keresztelőm
lesz.
– Még egy percet csak, tiszteletes úr.
A türelem keresztényi erény.
Liliomillat lengte be a templomot –
lédús zöld szárú, szűzies fehér liliomok,
fehér tulipánok, kék anemónák…
Hester időtlen ideje nem találkozott
Tom Jerichóval. Amennyire tudta, akár
meg is halhatott közben. Egyedül
Wigram szavára hagyatkozhatott, hogy
életben van, de Wigram azt sem árulta el,
melyik kórházban ápolják, nemhogy a
látogatást engedélyezte volna. Abba
viszont belement, hogy átadja a
meghívást a szertartásra, és másnap
közölte Hesterrel, hogy a válasz igen,
Jericho nagyon szeretne ott lenni a misén.
„De hát szegény ördög még mindig kutya
rossz bőrben van, úgyhogy szerintem ne
nagyon számítson rá.” Jericho hamarosan
elutazik, tette hozzá Wigram, hosszú,
kiadós pihenésre. Hesternek csöppet sem
tetszett, ahogy ezt mondta: mintha
Jerichót állami gyámság alá vették volna,
úgy hangzott.
Tíz óra ötre az orgonista kifogyott a
zenéből, és a kínos hiátust csoszogás meg
köhécselés töltötte ki. Az egyik lány a
Német Könyv Szobából vihorászni
kezdett, végül Miss Monknak kellett
hangosan csendre intenie.
– 477-es zsoltár – szólalt meg a
lelkész, és dühösen Hesterre meredt. –
„Napom, mit adtál, Uram, bevégeztetett.”
A gyülekezet fölemelkedett. Az
orgonista reszketeg D-dúrt fogott.
Énekszó harsant. Hester Weitzman
kifejezetten szép tenorját hallgatta a hátsó
sorok valamelyikéből. Már az ötödik
versszaknál tartottak („Úgy legyen,
Uram; trónusod, mint büszke földi
birodalmak, soha el ne múljék”), amikor
Hester ajtócsikordulást hallott hátulról.
Megfordult, s vele együtt a fél
gyülekezet, és a szürke boltív alatt
törékenyen és lesoványodva, Wigram
kezével a hóna alatt, de Istennek hála,
elevenen, nagyon is elevenen ott állt
Jericho.

Ahogy golyó lyuggatta, frissen
befoltozott kabátjában ott állt a templom
végében, Jerichónak egyszerre több
kívánsága támadt. Először is nem bánta
volna, ha Wigram leveszi róla a mancsát:
a hideg futott végig a hátán ettől az
embertől. Azt se bánta volna, ha nem
pont az a zsoltár szól, ami őt mindig az
utolsó tanítási napra emlékezteti. És
mindenekelőtt nem bánta volna, ha
egyáltalán nem kell eljönnie. De el
kellett. Nem húzhatta ki magát sehogy
sem.
Udvariasan lefejtette magáról
Wigram kezét, és segítség nélkül a
legközelebbi padsorhoz lépdelt.
Odabiccentett Weitzmannak és
Kramernek. A zsoltár véget érőben volt.
Válla sajgott az utazástól. „Birodalmad
áll és virágzik örökkön örökké”, zengte a
gyülekezet. Jericho lehunyta a szemét, és
dús liliomillattal szívta tele tüdejét.

Az első golyó, az, amelyik öklelő
autóként érte, háta bal alsó fertályába
csapódott, áthatolt négy izomrétegen,
kicsippentett valamennyit tizenegyedik
bordájából, és az oldalán át távozott. A
második, az, amelyik megperdítette,
mélyen a jobb vállába fúródott, és
részben elroncsolta deltaizmát; műtéti
úton kellett eltávolítani. Jericho rengeteg
vért vesztett. Sebe elfertőződött.
Elkülönítve lábadozott, őrizet alatt,
valami katonai kórházban, Northampton
határában – elkülönítve vélhetőleg azért,
ha esetleg lázálmában az Enigmáról
delirálna; őrizet alatt, ha esetleg szökésre
adná a fejét, ami különösen nevetséges
feltételezés volt, hiszen azt sem tudta, hol
van.
Álmában – úgy tűnt, napokig, de
meglehet, ez is az álom része volt, meg
nem mondta volna – tengerfenék puha,
fehér homokján feküdt, meleg, ringató
áramlásban. Időnként egy magas
mennyezetű, világos szobába merült föl,
a magas, rácsos ablakokban fák képének
foszlányai. Máskor sötét fogadta, és
kerek, sárga hold, s egy fölébe hajló alak
az ágy végénél.
Első tudatos reggelére ébredve
orvost kért az ágyához. Meg akarta tudni,
mi történt.
Az orvos jött, és azt mondta,
balesetet szenvedett. A jelek szerint
túlságosan közel bóklászott egy katonai
lőtérhez („ostoba, ütődött fejjel”),
szerencséje, hogy nem hagyta ott a fogát.
Nem, nem, tiltakozott Jericho. így
biztos nem történt. Ahogy tornászta volna
fel magát az ágyon, olyan fájdalom
hasított a hátába, hogy felüvöltött
kínjában.
Kapott egy injekciót, és visszamerült
a tenger mélyére.
A gyógyulás jeleként fokozatosan
eltolódott a fájdalom-egyensúlya.
Kezdetben kilenctized az egytizedhez
volt a testi és lelki gyötrelem aránya;
majd nyolctized a kéttizedhez; majd hét a
háromhoz és így tovább, míg elő nem állt
az eredeti helyzet tükörképe, és Jericho
szinte megváltásként várta a kötéscserék
napi kínszenvedését, hátha kiperzselné
emlékezetéből a történteket.
Csak részben, hiányosan volt előtte
a kép, de ahányszor firtatni próbált, vagy
követelte, hogy felelős személlyel
beszélhessen, röviden: ahányszor
„problémásan” viselkedett, máris
előkerült a fecskendő s benne a
folyékony feledés.
Megtanulta, hogyan húzza meg
magát.
Hogy az idő gyorsabban múljon,
bűnügyi történeteket olvasott, Agatha
Christie-t leginkább, a kórházi
könyvtárból hordták neki a kis piros
kötésű, megvetemedett köteteket,
rejtélyes foltokkal a lapjaikon, melyeket
inkább nem is vett szemügyre
közelebbről. Lord Edgware halála,
Parker Pyne nyomoz, A kristálytükör
meghasadt, Gyilkosság a paplakban.
Kettőt-hármat is kivégzett naponta.
Néhány Sherlock Holmes-történetük is
akadt, és egy délután gyönyörteli órákon
át próbálta feltörni az egyikben
alkalmazott rejtjelet (leegyszerűsített
Playfair-rács, állapította meg, invertált és
tükörképkarakterekkel), de miután sem
papírt, sem ceruzát nem tarthatott
magánál, képtelen volt ellenőrizni
megsejtéseit.
Az első hét végére eléggé
megerősödött, hogy egyedül lépegessen
el a folyosón a mellékhelyiségig.
És egész idő alatt mindössze két
látogatója volt: Logie és Wigram.
Logie valamikor április elején
látogathatta meg. Kora este volt, de még
mindig egészen világos, a kis szobát
árnyak osztották ketté – a fehérre festett,
ütött-kopott vaságy; a kerekes asztalka a
vizeskancsóval és a mosdótállal; a szék.
Jericho kék csíkos, igen fakó pizsamát
viselt, csuklója törékeny ágként hevert az
ágytakarón. Miután a nővér elment,
Logie kínos óvatossággal az ágy szélére
telepedett, és elmondta, hogy mindenki
jókívánságait küldi.
– Baxter is?
– Baxter is.
– Skynner is?
– Hát, nem, Skynner nem igazán. De
hogy őszinte legyek, őt alig látni
mostanában. Más dolgok foglalkoztatják.
Logie röviden elmondta, ki mit
csinál, azután beszámolt a konvoj
csatáról, mely majdnem egész héten
folytatódott, ahogy Cave megjósolta.
Huszonkét teherhajó süllyedt el, mire a
konvoj a légierő hatósugarába ért és a
repülők megfutamították a
tengeralattjárókat. A szövetségesek 150
000 tonna hajóteret és 160 000 tonna
rakományt veszítettek el – többek közt
azt a kétheti tejporellátmányt is, amire
Skynner a faviccét faragta, emlékszel?
A fél óceán kifehéredhetett, amikor
az a hajó elsüllyedt. „Die grösste
Geleitzugschlacht aller Zeiten”, mondta a
német rádió, és ez egyszer nem hazudtak
a piszkok. Minden idők legnagyobb
konvojcsatája.
– Halottak száma?
– Négyszáz körül. Főleg amerikaiak.
Jericho felnyögött. – Hány
tengeralattjárót süllyesztettünk el?
– Egyet. Ha minden igaz.
– És a Cápa?
– Az horogra akadt, öreg harcos. –
Logie megpaskolta Jericho térdét a
takarón át. – Látod, mégiscsak megérte,
hála neked.
A pergépek negyven óra alatt
fejtették meg a beállításokat, kedd éjféltől
csütörtök késő délutánra. Hétvégére a
puskaszoba félig-meddig összeállította a
meteorológiai sifretáblázatot – annyira
mindenképpen, hogy legyen miről
elrugaszkodniuk. Most heti hat nap
szakmányban fejtik a Cápa-táviratokat,
igaz, néha elég nagy késéssel. De
megjárja. Júniusig mindenképpen: akkor
aztán megérkeznek az első Kobrák.
Repülő húzott el egész alacsonyan –
egy Spitfire, a motor ropogó hangjából
ítélve.
Kis idő múlva Logie halkan
hozzátette: – Skynner át kellett hogy adja
a négytárcsás pergépek dokumentációját
az amerikaiaknak.
– Aha.
– Persze – folytatta Logie összefont
karral – együttműködésnek állítják be. De
senkit nem ejtenek át. Legkevésbé
engem. Mostantól bármit lehallgatunk az
atlanti-óceáni rádióforgalomból, egy
példányt azonnal át kell küldenünk
távírón Washingtonba, ahol két csapat
veszi kezelésbe baráti együttműködésben.
Bla-bla-bla. Micsoda sumák szöveg.
Végül persze úgyis a nyers erő dönt. És
amikor tízszer annyi pergépjük lesz, mint
nekünk – ahogy hallom, legkésőbb hat
hónap múlva –, nekünk mi marad?
Egyedül a lehallgatás, a desifrírozást
megcsinálják ők maguk.
– Nem mintha olyan kár volna érte.
– Nem, nem. Tudom. Csak hát…
Hiába, te meg én benne voltunk a
sűrűjében. – Sóhajtott, kinyújtóztatta a
lábát, elnézegette hatalmas cipőit. – Azért
napos oldala is van a dolognak.
– Micsoda? – Jericho ránézett, látta,
mire gondol, és egyszerre vágták rá
nevetve: – Skynner!
– Rém dühös – mondta Logie
elégedetten. – Jut eszembe, részvétem a
barátnődet illetően.
 – Hát… – Jericho bágyadt
kézmozdulatot tett, arca megrándult.
A súlyos csendnek a nővér
bejelentése vetett véget ke-gyesen, lejárt
a látogatási idő. Logie megkönnyebbülten
feltápászkodott, megrázta Jericho kezét. –
Most csak szedd össze magad, öreg
harcos, hallod, aztán majd jövök megint,
meglátogatlak.
– Gyere, Guy. Köszönöm.
Soha többé nem találkoztak.

Miss Monk felhágott a pulpitusra, hogy
felolvassa az első idézetet: Arthur Hugh
Clough „Ne mondd, hogy küzdenünk
hasztalan” című költeményét. A szavakat
igen határozottan ejtve, időről időre a
gyülekezetbeliekre meredve olvasott,
mintha így akarná elvenni a a kedvüket
az ellentmondástól. Jó választás,
nyugtázta Jericho. Dacosan optimista.
Claire-nek is tetszene:

Árjából nemcsak keleti
ablakom kap,
ha ömlik a fény, nappali fény,
ha eljő,
lassan, lassan kúszik
magasba a nap,
de nyugatnak is, nézd, izzik
már a mező.

– Imádkozzunk elhunyt
testvérünkért – szólalt meg a lelkész.
Jericho óvatosan térdre ereszkedett.
Elfedte szemét és mozgatta az ajkát, mint
mindenki más, de minden meggyőződés
nélkül. A matematikában lehet hinni,
természetesen; a logikában is; esetleg a
csillagpályák kiszámíthatóságában is. De
istenben, keresztény vagy másféle égi
hatalomban?
Wigram hangos „Ámen”-t zengett az
oldalán.

Wigram gyakori és feszélyezett hangulatú
látogatásokat tett nála. Mindig ugyanaz a
különös, merev kézfogás. Fölverte a
párnáját, vizet töltött, igazított a takarón.
„Megfelelő az ellátás? Nincs szüksége
valamire?” Jericho pedig csak annyit
mondott, igen, köszöni szépen, remekül
gondját viselik, mire Wigram rendre
elmosolyodott, és azt mondta: szuper.
Hogy minden milyen szuper – milyen
szuper, hogy így rendbe jött, milyen
szuper segítség volt ő nekik, egyszer
egyenesen a betegszobai kilátást
szuperezte le, mintha az is Jericho
érdeme volna. Hát igen, Wigram
lefegyverző volt, úgy osztogatta
kellemkedéseit, ahogy ingyenkonyhán
osztják a levest.
Eleinte főként Jericho beszélt,
Wigram kérdéseire válaszolgatva. Miért
nem jelentette a hatóságoknak a Claire
szobájában talált kriptogramokat? Mi
keresnivalója volt Beaumanorban? Mit
vett magához? Hogyan? Hogyan fejtette
meg a rejtjelezett táviratokat? Mit
mondott Puck, mielőtt leugrott a
vonatról?
Azután elment, és másnap vagy a
rákövetkező napon visszajött, és újabb
kérdéseket tett fel. Jericho megpróbálta
elsütögetni a saját kérdéseit is, Wigram
azonban örökösen félresöpörte őket.
Később, mondta. Később. Mindent a
maga idején.
És egyik délután a szokásosnál is
ragyogóbb ábrázattal állított be, és
közölte, hogy befejezte a vizsgálódást.
Kék szeme sarkából apró ráncok
pókhálója futott szét, ahogy lemosolygott
Jerichóra. Szempillája dús volt és
homokszínű, mint valami tehéné.
– Úgyhogy, kedves barátom, ha nem
túlságosan kimerült, akár el is
mesélhetem magának a történetünket.

Hol volt, hol nem volt, kezdte Wigram,
miközben elhelyezkedett az ágy végén,
volt egyszer egy Adam Pukowski nevű,
anyai ágon angol, apai ágon lengyel férfi,
aki tízéves koráig Londonban élt, majd
szülei válóperét követően Krakkóba
költözött át apjával. Az apa
matematikaprofesszor volt, és a fiú is
hasonló adottságúnak mutatkozott, és
idővel a Varsótól délre eső Pyrybe került,
a Lengyel Titkosító Hivatalhoz. Kitört a
háború. Az apát behívták a lengyel
hadseregbe, őrnagyi rangot kapott.
Vereséget szenvedtek. Az ország egyik
felét a németek, a másikat a Szovjetunió
szállta meg. Az apa eltűnt. A fiú
Franciaországba szökött, ahol tizenöt
másik lengyel kriptográfussal együtt a
gretz-armainvillers-i rejtjelező központ
munkatársa lett. Újabb vereség. A fiú a
németekkel kollaboráló területeken át a
semleges Portugáliába szökött, ahol
megismerkedett egy bizonyos Rogerio
Raposóval, a portugál külügyi szolgálat
egy különösen gátlástalan, alacsony
beosztású tagjával.
– A férfi a vonaton – dörmögte
Jericho.
– Bizony. – Wigram ingerültnek
tűnt: megzavarták diadalának
kiélvezésében. – A férfi a vonaton.
Portugáliából Pukowski Angliába
ment.
Az 1940-es évben nem érkezett hír
Pukowski apjáról, sem, ami még
fontosabb, a többi tízezer eltűnt lengyel
katonatiszt sorsáról. 1941-ben a németek
benyomultak Oroszországba, Sztálin
váratlanul a szövetségesünkké lett. Az
eltűnt lengyelek ügyében intézett
megkeresésekre válaszul annak rendje-
módja szerint biztosítottak bennünket:
szovjet kézen ilyen foglyok nincsenek,
aki lehetett is, régen szabadlábra
helyezték.
– Mindegy – mondta Wigram –,
hogy egy hosszú történetet egészen
rövidre fogjak, tavaly év végén elterjedt a
londoni lengyel emigránsok körében,
hogy a tiszteket egy Szmolenszk
környéki erdőben kivégezték és
eltemették. Hallja, ilyen hőség van, vagy
csak nekem van melegem? – Felkelt,
megpróbált ablakot nyitni, kudarcot
vallott, visszaült az ágyra. Elmosolyodott.
– Mondja csak, maga mutatta be
Pukowskit Claire-nek?
Jericho megrázta a fejét.
– Hát istenkém – sóhajtott Wigram.
– Nem hiszem, hogy számítana. A
történet nagy része örökre rejtély marad.
Óhatatlanul. Nem tudjuk, hol vagy
hogyan ismerkedtek meg, mint ahogy azt
sem, miért vállalta a lány, hogy segít
neki. De még azt sem, pontosan mibe
avatta be aztán. Ezeket a szmolenszki
táviratokat mindenesetre lemásolta, és
kilopta a bugyijában vagy akárhogy. A
padlódeszka alatt volt a rejtekhely. Az
ifjú szerelmes meg értük ment. És így
tovább, egy-két hétig. Akkor Pukowski
megtalálta az apját a halottak névsorában.
És másnap Claire mindössze megfejtetlen
táviratokat vihetett haza, mert valaki –
Wigram tűnődve ingatta a fejét –, valaki
egy igen magas helyen úgy határozott,
hogy nem kíváncsi többre.
Váratlanul átnyúlt az ágyon, felvette
Jericho egyik kiolvasott krimijét,
belelapozott, mosolyogva visszatette.
– Tudja, Tom – mondta
elgondolkodva –, Bletchley Park
egyedülálló vállalkozás a
világtörténelemben. Soha egyetlen
hadviselő ország sem tudott ennyit az
ellenségéről. Ami azt illeti, időnként már
ott tartok, hogy túl sokat tudni sem
egészséges. Emlékszik Coventry
bombázására? Szeretve tisztelt
miniszterelnökünk az Enigma révén négy
órával korábban értesült, hogy mi
következik. És tudja, mit csinált?
Újabb fejrázás.
– Közölte beosztottjaival, hogy
Londont bombatámadás fenyegeti,
úgyhogy irány a menhely, és hogy ő
maga a Légügyi Minisztérium tetejéről
fog szemlélődni. Fel is ment, és egy órát
fagyoskodott a hidegben, holott tudta,
hogy a légitámadásra egész máshol kerül
sor. Kivette a részét az Enigma titkának
megóvásából. Másik példa: ott vannak a
tengeralattjárók tankhajói. A Cápának
köszönhetően pontosan tudjuk, melyik
„fejőstehén” mikor hol van, és ha
odapörkölnénk, szövetséges katonák
százait menthetnénk meg – rövid távon.
Viszont elkótyavetyélnénk az Enigma
titkát, és Dönitz rájönne, hogy belelátunk
a lapjaiba. Érti, mire akarok kilyukadni?
Sztálin legyilkolt tízezer lengyelt?
Könyörgöm, Joe bácsi nemzeti hős Nagy-
Britanniában. Megnyeri nekünk ezt a
tyúkszaros háborút. Csupán Churchill és
a király népszerűbbek nála. Hogy szól az
a héber közmondás? „Az ellenségem
ellensége az én barátom”? Nahát,
Sztálinnál Hitlernek nincs ádázabb
ellensége, úgyhogy ami minket illet, jelen
céljainkat tekintve országos barátok
vagyunk. Mészárlás Katynban? Egy
katyni tyúkszaros mészárlás? Hálás
köszönet, de tele van vele a padlás.
– Puck valószínűleg nem egészen
így vélekedett.
– Nem, vén cimbora, szerintem se.
Mondjak valamit? Szerintem egyáltalán
nem volt odáig értünk. Végül is, ha a
lengyelek nincsenek, már az Enigmát
sem fejtettük volna meg soha. De akiket
igazán gyűlölt, azok az oroszok. És kész
volt bármit megtenni, hogy törlesszen.
Még ha a németeknek kell is segítenie.
– „Az ellenségem ellensége az én
barátom” – mormolta Jericho, Wigram
azonban eleresztette a füle mellett.
– És hogyan segíthetett a
németeknek? Úgy, hogy figyelmezteti
őket: az Enigma nem biztonságos. És azt
hogyan teheti meg? – Wigram
mosolyogva széttárta kezét. – Hát 1940-
ben szerzett öreg barátja, Rogerio Raposo
közreműködésével. Raposót nem sokkal
korábban Lisszabonból Londonba
helyezték, ahol a portugál követség futára
lett. Kis teát?

Halottunknak üdvösséget
énekszóval esdünk tőled;
gyermekeid útját mivel övezed:
fohászkodva kérjük szereteted.

– Senhor Raposo – folytatta Wigram
a teáját kortyolgatva, miután a nővér
távozott – jelenleg a wandsworthi állami
fegyház lakója, és mindent beismert.
Március 6-án Pukowski Londonba
utazott, ahol lapos, lepecsételt borítékot
adott át Raposónak, mondván, hogy szép
pénz üti a markát, ha kikézbesíti a
megfelelő címre.
Másnap Raposo a British Imperial
Airways menetrend szerinti járatával
Lisszabonba repült, és a borítékot
továbbította kapcsolatának, a német
haditengerészeti attasé egyik
beosztottjának.
Két nappal később a tengeralattjáró
fegyvernem lecserélte meteorológiai
sifretáblázatát, és átfogó vizsgálat
kezdődött a rejtjelezés biztonságát
illetően – Luftwaffe, Afrika Korps…
Naná, hogy a németeket érdekelte az
információ, de arra azért nem voltak
hajlandók, hogy kiselejtezzék a
szakértőik által makacsul minden idők
legbiztonságosabbjának tartott rejtjelezési
rendszert. Egyetlen levél alapján
semmiképpen. Cselt gyanítottak. Azt
akarták, hogy a rejtélyes informátor
jelenjen meg Berlinben, perdöntő
bizonyítékként. Mi legalábbis így sejtjük.
Március 14-én, két nappal a
konvojcsata előtt Raposo megejtette
újabb heti útját Lisszabonba, és onnan
részletes utasításokat hozott magával
Pukowski számára. A terv szerint
Pukowskit 18-án éjjel tengeralattjáró
vette volna fel Írország északnyugati
partján.
– Ezt beszélték meg a vonaton –
szólalt meg Jericho.
– Ezt beszélték meg a vonaton. Úgy
bizony. Puck uraság, hogy úgy mondjam,
éppen akkor gyűjtötte be a menetjegyét.
Megmondjam, mi a legrémisztőbb az
egészben? – Kisujját előkelően
begörbítve, Wigram újfent kortyintott a
teából, és Jerichóra nézett teáscsészéje
fölött. – Ha maga nincs, talán meg is
ússza szárazon.
– Claire soha nem ment volna bele
ilyesmibe – tiltakozott Jericho. –
Táviratokat kicsempészni, jó. A hecc
kedvéért. Esetleg szerelemből. De áruló
nem volt.
– Magasságos ég, dehogy – mondta
Wigram döbbenten. – Biztosra veszem,
hogy Pukowski egyetlen szóval sem
avatta be a tervébe. Az ő szemszögéből
nézve a lány a gyenge láncszem.
Bármelyik pillanatban elárulhatta.
Úgyhogy képzelheti, hogyan érzett,
amikor maga besétált a barakkba
Cambridge-ből azon a péntek éjszakán.
Jericho emlékezett a döbbenetre
Puck arcán, az elkeseredett igyekezetre,
hogy mosolyt erőltessen ajkára. Már látta
is, hogyan történhetett: Puck üzenetet
hagy a házban, hogy beszélniük kell,
Claire hajnali négykor visszarohan a
Parkba – kip-kop-kip-kop, magas sarkú
cipő sietős léptei a sötétben. Halkan,
szinte csak magának mondta: – Én
voltam a halálos ítélete.
– Több mint valószínű. Puck nyilván
tudta, hogy maga igyekszik találkozni a
lánnyal. És amikor másnap éjjel kiment a
házhoz, hogy megszabaduljon a lopott
kriptogramok terhelő bizonyítékától, és
magát ott találta… Hát…
Jericho a plafont bámulva hevert az
ágyon, miközben Wigram ledarálta a
végkifejletet. Hogy hogyan értesítette a
rendőrség a konvojcsata kezdetének
éjszakáján, percekkel éjfél előtt a női
ruhával teli zsák megtalálásáról. Hogy
hogyan igyekezett előkeríteni Jerichót,
ám Jericho eltűnt, úgyhogy Hester
Wallace-ra csapott le helyette, őt vitte ki a
bányatóhoz. Hogy napnál is világosabb
volt, mi történt, hogy Claire-t
valószínűleg agyonverték, esetleg
leütötték és megfojtották, és hogy a
holttestet csónakon a tó közepére vitték s
a vízbe dobták.
– Nem zavarja a füst? – A választ
meg sem várva rágyújtott, csészealját
húzva oda hamutartónak. Cigarettája
hegyére meredt. – Hol is tartottam?
Jericho nem nézett rá. – A
konvojcsata éjszakáján.
Na persze. Hester először nem akart
beszélni, aztán a sokk, a legügyesebb
vallató megoldotta a nyelvét, és végül
mindent kitálalt. Ennél a pontnál Wigram
ráébredt, hogy mégsem Jericho az áruló,
mi több, amennyiben megfejtette a
kriptogramokat, közelebb járhat az igazi
áruló felfedéséhez, mint ő maga.
Úgyhogy elhelyezte az embereit, és
várt.
Ez reggel öt óra tájban lehetett.
Először látták, hogy Jericho berohan
a városba a Church Green Roadon. Majd,
hogy bemegy az Alma Terrace-i házba.
Végül látták felszállni az állomáson.
Wigram emberei már ott voltak a
vonaton.
– Igazából innentől maguk hárman
egy lefutott meccsen kergették a labdát.
Northamptonban valamennyi
leszállót igazoltatták és kikérdezték, ezzel
Raposóról le is volt a gond. Ekkorra
Wigram elintézte, hogy a vonatot
mellékvonalra irányítsák, ahol
kényelmesen átkutathatja.
Embereinek kiadta, hogy csak
viszonzásként nyithatnak tüzet. Akkor
viszont nem hibázhatnak. Ahhoz túl sok
forog kockán.
És Pukowski használta a pisztolyát.
Az emberei pedig viszonozták a tüzet.
– Maga meg két tűz közé keveredett.
Igazán sajnálom.
– Mindamellett biztosra vette, hogy
Jericho sem vitatja: az Enigma titkának
megőrzése létfontosságú volt. És ezt
sikerült is elérniük. A Puckért küldött
tengeralattjárót Donegalnál felderítették
és elsüllyesztették, ami kettős haszon,
mivel a németek ebből azt gondolhatták,
hogy az egész ügylet kezdettől arra
irányult, hogy tőrbe csalják egyik
tengeralattjárójukat. Az Enigmát
mindenesetre nem hajították ki.
– És Claire? – Jericho még mindig a
mennyezetet bámulta. – Megtalálták már?
– Adjon egy kis időt, kedves
barátom. A holttest legalább hatvan láb
mélyen hever a víz alatt, egy
negyedmérföldes tó kellős közepén. Az
ilyesmi időbe telik.
– És Raposo?
– A külügyminiszter még aznap
reggel érintkezésbe lépett a portugál
nagykövettel, aki a körülményekre
tekintettel beleegyezett Raposo mentelmi
jogának megvonásába. Délre darabokra
szedtük Raposo lakását. Nyomorúságos
kis odú a Gloucester Road lepusztult
végén. Szegény szerencsétlen. Csak némi
pénzt akart szerezni. Egy cipősdobozba
gyömöszölve, a ruhásszekrénye tetején
megtaláltuk a kétezer dollárt, amit a
németektől kapott. Két grand! Szánalmas.
– Mi lesz Raposóval?
– Lógni fog – mondta Wigram
derűsen. – De ne miatta főjön a feje. ő
már történelem, mint a dinoszauruszok.
Az igazi kérdés az, hogy magával mihez
kezdünk?
Miután Wigram elment, Jericho
sokáig éberen feküdt az ágyon, és azon
töprengett, mi volt igaz, mi nem abból,
amit hallott.

– Ímé titkot mondok néktek – olvasta
Hester.
– Mindnyájan ugyan nem aluszunk
el, de mindnyájan elváltozunk.
– Nagy hirtelen, egy
szempillantásban, az utolsó
trombitaszóra; mert trombita fog szólni,
és a halottak feltámadnak
romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.
– Mert szükség, hogy ez a romlandó
test romolhatatlanságot öltsön magára, és
e halandó test halhatatlanságot öltsön
magára.
– Mikor pedig ez a romlandó test
romolhatatlanságba öltözik, és e halandó
halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül
amaz ige, mely meg vagyon írva:
Elnyeletett a halál diadalra.
– Halál! hol a te fullánkod? Pokol!
hol a te diadalmad?
Hester lassan becsukta a bibliát, és a
gyülekezetre emelte száraz, rezzenéstelen
szemét. Éppen csak kivehette a leghátsó
padban maga elé meredő Jericho falfehér
arcát.
– Istennek legyen hála.

Jericho fehér szirmok konfettizáporában
várt rá a templom előtt. A többi gyászoló
már elment. A férfi a nap felé emelte
arcát, s abból ítélve, ahogy valósággal
magába itta a meleget, rég nem lehetett
benne része. Hester közeledtére
mosolyogva hátrafordult, és ő csak
remélhette, hogy saját mosolya leplezi az
arcára kiülő döbbenetet. Jericho
lesoványodott arca kétoldalt besüppedt,
viaszos bőre a templomi gyertyákat
idézte. Az inggallér lötyögött ösztövér
nyaka körül.
– Helló, Hester.
 – Helló, Tom. – Kis tétovázás után
odanyújtotta kesztyűs kezét.
– Szuper egy mise volt – szólalt meg
Wigram. – Abszolúte szuper. Mindenki
ezt mondta, nem igaz, Tom?
– De igen. Mindenki. – Jericho egy
pillanatra lehunyta szemét, és Hester
nyomban elértette a célzást: a fenének se
hiányzott Wigram jelenléte, de mit lehet
tenni. Jericho elengedte a kezét. – Látni
akartam, hogy van, mielőtt elutazom –
szólalt meg aztán.
– Hát istenkém – adta a kedélyest
Hester –, az ember nem omolhat össze.
– Vissza is ment dolgozni?
– Igen, igen. A kontroll oszlopos
tagjaként.
– Ugyanott lakik?
– Egyelőre. De rögtön kiköltözöm,
ahogy kiutalnak valami mást.
– Túl sok a kísértő emlék?
– Úgy valahogy.
Hesternek egyszerre csömöre lett az
elcsépelt fordulatoktól, de semmi
eredetibb nem jutott az eszébe.
– Leveret vár ránk – szólalt meg
Wigram. – Kivisz bennünket az
állomásra. – Hester a kapun át
megpillantotta a hosszú fekete
motorháztetőt. A sofőr a karosszériának
támaszkodva, cigarettázva lesett feléjük.
– Csak nem elutazik, Mr. Wigram? –
kérdezte Hester.
– Én nem – utasította el Wigram a
sértő feltételezést. – Tom utazik. Nem
igaz, Tom?
– Visszamegyek Cambridge-be –
magyarázta Jericho. – Pár hónap
kikapcsolódásra.
– Ami azt illeti, indulnunk is kellene
– folytatta Wigram, az óráját
tanulmányozva. – Mit lehet tudni… akár
pontosan is befuthat.
Jericho ingerülten felcsattant: –
Megbocsát egy percre, Mr. Wigram? – A
választ meg sem várva odébb
kormányozta Hestert, vissza a templom
felé. – Ez az alak egy pillanatra le nem
száll rólam – suttogta. – Figyeljen, ha
nem túl nagy trauma, megkérhetném,
hogy csókoljon meg?
– Tessék? – Hester nem volt benne
biztos, hogy hihet-e a fülének.
– Csókoljon meg. Gyorsan. Kérem.
– Hát legyen. Ki fogom bírni.
Levette kalapját, és a csontsovány
archoz hajolt ajkával. Jericho átölelte a
vállát, és halkan a fülébe súgta: –
Meghívta Claire apját a szertartásra?
– Igen. – Ez megháborodott,
gondolta. Agyára ment a megrázkódtatás.
– Hogyne hívtam volna.
– És?
– Nem válaszolt.
– Tudtam – suttogta Jericho. Ujjai
görcsösen megfeszültek Hester vállán.
– Mit?
– Claire él…
– Milyen megható – harsant fel
Wigram hangja mögöttük. – Igazán nem
szeretnék ünneprontó lenni, de le fogja
késni a vonatát, Tom Jericho.
Jericho levette róla a kezét,
hátralépett. – Vigyázzon magára –
mondta.
Hester egy pillanatig képtelen volt
megszólalni. – Maga is.
– Majd írok.
– Igen. Kérem. Nehogy elfelejtse.
Wigram már a karját rángatta.
Jericho még utoljára Hesterre mosolygott,
azután vállat vont, és hagyta magát
elvonszolni.
Hester figyelte, amint kínkeservesen
végigvánszorog a gyalogúton, ki a kapun.
Miközben Leveret kitárta a kocsi ajtaját,
Jericho hátrafordult és intett. Hester is
fölemelte karját, még látta, ahogy a férfi
merev mozdulatokkal a hátsó ülésre
ereszkedik, azután az ajtó becsapódott.
Hester karja lehullt.
Néhány percig még ott maradt, jóval
azután is, hogy a hatalmas autó kigördült,
majd föltette kalapját, és visszament a
templomba.
 2

– Jut eszembe – szólalt meg Wigram,

ahogy az autó átbukott az emelkedőn. –
Hoztam magának egy újságot. Az útra.
Kinyitotta táskáját, előhúzott belőle
egy Timest, a harmadik oldalra lapozott,
és odaadta Jerichónak. A történet öt kurta
bekezdésből állt, és egy londoni busz
fényképe meg az ínséges Lelkészek
Segélyegyletének felhívása közé
szorították be:

NÉMET ÁLLÍTÁSOK
 ELTŰNT LENGYEL
KATONATISZTEKET ILLETŐEN

Marjan Kukiel altábornagy, lengyel
honvédelmi miniszter közleményt
bocsátott ki az 1940 tavaszán szovjet
fogolytáborokból eltávozott, majd utóbb
eltűntnek nyilvánított 8000 lengyel
katonatisztet illetően. Figyelembe véve a
német állításokat, hogy Szmolenszk
környékén több ezer lengyel tiszt
holtteste került elő, és hogy azokat az
oroszok mészárolták volna le, a lengyel
kormány a Nemzetközi Vöröskeresztet
kéri fel az ügy kivizsgálására…

– A kedvencem – mondta Wigram
„szovjet fogolytáborokból eltávozott”.
Nem rossz, mi?
– Megfogalmazás kérdése,
gondolom. – Jericho adta volna vissza az
újságot, de Wigram elhessentette a kezét.
– A magáé. Emlékbe.
– Köszönöm. – Jericho összehajtotta
és zsebre vágta az újságot, azután
mereven kibámult az ablakon, hogy elejét
vegye a további társalgásnak. Elege volt
Wigramből és a hazugságaiból. Ahogy
utoljára áthaladtak a megfeketedett vasúti
híd alatt, lopva megérintette arcát, és
egyszerre a fél karját odaadta volna, ha
Hester is mellette lehet ebben az utolsó
felvonásban.
Az állomáson Wigram ragaszkodott
hozzá, hogy egészen a fülkéig kísérje,
jóllehet Jericho poggyászát már a hét
elején előreküldték, nem volt mit cipelni.
Jericho pedig beleegyezett, hogy Wigram
feltámogassa a felüljárón s végig a
cambridge-i vonat hosszán, szabad helyet
keresve. Arra viszont gondja volt, hogy a
fülkét ő, s ne Wigram válassza ki.
– Hát akkor, kedves Tom – mondta
Wigram megjátszott szomorúsággal. –
Vegyünk érzékeny búcsút egymástól. –
Majd újra a különös kézfogás, a tenyérbe
visszahajló kisujjal. S végül: Megvan-e a
menetlevele? Igen. Tudja-e, hogy
Cambridge-ben Kite várja taxival, hogy
úgy menjenek haza a King’sbe? Igen.
Eszében lesz-e, hogy reggelente kötést
cseréltessen a vállán az Addenbrooke’s
Kórház nővérével? Igen, igen, igen.
– Viszlát, Mr. Wigram.
Sajgó hátával a menetiránynak leült.
Wigram behúzta az ajtót. Jerichón kívül
hárman voltak a fülkében: egy kövér férfi
piszkos ballonkabátban, egy ezüstrókás
idősebb nő és egy álmodozó tekintetű
lány, aki egy Horizont olvasgatott. Mind
meglehetősen ártalmatlannak tűntek, de
mit lehet tudni? Wigram kopogott az
ablakon, Jericho talpra kecmergett,
lehúzta. Közben sípszó harsant, a
szerelvény megindult. Wigram ügetve
követte a peronon.
– Ha rendbe jön se tűnjön el, értem?
Tudja, hol talál meg, ha valami adódna.
– Persze – mondta Jericho, és
fölcsapta az ablakot. Wigram azonban
továbbra is lépést tartott a fülkével –
mosolyogva, integetve loholt a peronon.
Kihívásként, rettentő mulatságos
tréfaként fogta fel. Csak a peron legvégén
hagyott fel a futással, és ez volt Jericho
legutolsó emlékképe Bletchleyről:
Wigram, amint tenyerével a térdét
támasztva, fejcsóválva mulat a világon.

Harmincöt perccel később Jericho leszállt
Bedfordban, csak odaútra szóló jegyet
váltott Londonba, azután a peron végében
sütkérezett a napon, és kitöltötte a Times
keresztrejtvényét. Meleg volt, a vágányok
fölött reszketett a levegő; izzó szén és
felforrósodott acél erős illata érződött.
Amikor az utolsó meghatározást is beírta,
olvasatlanul egy kukába gyömöszölte az
újságot, és lassan fel-alá járkálva
próbálgatta a gyaloglást. Mind többen
verődtek össze körülötte a peronon, ő
pedig gépiesen végigpásztázott minden
egyes arcot, jóllehet jobbik esze azt
súgta, nem valószínű, hogy követnék. Ha
Wigram attól tartott volna, hogy meglép,
nyilván egyenest Cambridge-be viteti
Leverettel.
A sínek felnyíttak. A tömeg
előretódult. Délnek tartó katonai
szerelvény húzott át lassan az állomáson,
a mozdony felhágóján fegyveres katonák.
A kocsikból nyúzott, elcsigázott arcok
meredtek elő, német foglyok, futott át a
tömegen. Német foglyok, katonai
őrizettel! Jericho tekintete villanásra
egybeakadt egy fogolyéval –
bagolyszerű, szemüveges civil;
hivatalnok inkább, nem harcos –, és
egyfajta üzenet röppent át közöttük, a
kölcsönös egymásra ismerés szikrája a
háború szakadékán át. A következő
másodpercben az arc fehér folttá
mosódott és eltűnt, és kisvártatva
begördült a londoni gyors, zsúfoltan és
mocskosan. – A büdös fritzeknek különb
dolguk volt – elégedetlenkedett egy férfi.
Jericho nem talált ülőhelyet, az
egyik fülke ajtajának támaszkodva
ácsorgott, mígnem egy fiatal
katonatisztnek feltűnt krétafehér arca és
verejtékes homloka, és átadta helyét.
Jericho hálás szívvel leült, elszunnyadt,
és a német fogoly szomorú bagolyképéről
álmodott, azután meg Claire-ről, amikor
együtt utaztak, karácsony előtt,
minduntalan egymáshoz érve.
Fél háromra már a londoni St.
Pancras pályaudvar tömegében vonszolta
magát a földalatti bejárata felé. A lift nem
működött, úgyhogy a lépcsőre kellett
fanyalodnia, a fordulókban meg-
megállva, hogy erőt gyűjtsön. Háta
lüktetett, a gerincén valami nedves
csordogált, hogy vér vagy csak verejték,
meg nem mondta volna.
A Circle Line keleti peronján
patkány iszkolt az alagút torka felé a
sínek közötti szemétben.

Amikor Jericho nem érkezett meg a
bletchleyi vonattal, Kite bosszankodott
kicsit, de nem aggasztotta magát. A
következő vonat két óra múlva volt
várható, s a portás úgy döntött, az
állomástól alig egy sarokra lévő
kiskocsmában üti el az időt, két korsó
Guinness és némi sertéspástétom baráti
társaságában.
Amikor azonban a második vonat is
Jericho nélkül húzott be cambridge-i
végállomására, Kite-ot zord hangulat
szállta meg, melyet a King’sig való
félórás gyaloglás sem oszlatott el.
 Jelentette a a gazdasági
igazgatóhelyettesnek Jericho meg nem
érkezését, az igazgatóhelyettes szólt az
igazgatónak, az igazgató pedig azon
tipródott, felhívja vagy ne hívja fel a
külügyminisztériumot.
– Felelőtlenség – kesergett Kite
Dorothy Saxmundhamnak a
portásiakban. – Csak a gond meg a
felelőtlenség mindenütt.

A megoldás kulcsával a zsebében Jericho
elhagyta a Somerset House-t, és
nyugatnak folytatta lassú vándorlását,
végig a rakparton, a város szíve felé. A
Temze déli partja: romokban heverő kert.
A dokkok fölött ezüstszínű léggömbzár
ballonjai forogtak és csillogtak és
bókoltak a késő délutáni napfényben.
 A Waterloo híd hídfőjén túl, a Savoy
bejáratánál végre sikerült szabad taxit
fognia; Stanhope Gardens, South
Kensington, adta meg az útirányt. Az
utcák üresek voltak. Egykettőre odaértek.
A hatalmas ház nagykövetségnek is
beillett volna széles, stukkózott
homlokzatával, oszlopos bejáratával. Az
egykor impozáns épület azonban
mostanra megszürkült, vakolatába
hatalmas krátereket vájtak a repeszek. Az
elfüggönyzött emeleti ablakok vakon
meredtek az utcára. A szomszéd házat
bombatalálat érte, a betonalapot fű verte
fel. Jericho felkaptatott a lépcsőn, és
megnyomta a csengőt. A csengőszó
érezhetően igen messziről, a halott ház
zsigereinek mélyéből jött, és súlyos
csendet hagyott vissza maga után.
Jóllehet tudta, hogy hasztalan, Jericho
újra próbálkozott, azután átvágott az
úttesten, és a szemközti ház lépcsőjén
gubbasztva várakozott.
Negyedóra elteltével magas, kopasz,
zavarbaejtően sovány férfi – öltönyös
csontváz – bukkant fel a Cromwell Place
felől, és Jericho azonnal érezte, hogy
megvan az embere. Fekete zakó, szürke
csíkos pantalló, szürke selyem
nyakkendő: csak a keménykalap meg az
összecsukott esernyő hiányzott a klisé
teljességéhez. Ehelyett a diplomatatáskás
férfi, teljesen következetlenül, egy
zöldséggel teli bevásárlószatyrot cipelt.
Fáradt léptekkel odament a hatalmas
bejárati ajtóhoz, kinyitotta és eltűnt
odabent.
Jericho felállt, leporolta magát és
követte.
A csengő újra megcsörrent, s azután
újra nem történt semmi. Jericho
másodszor és harmadszor is próbálkozott,
végül nehézkesen letérdelt, és felhajtotta
a levélrés csappantyúját.
Edward Romilly az ajtónak háttal,
tökéletes mozdulatlanságba dermedve állt
a félhomályos előszoba túlsó végében.
– Mr. Romilly? – Jerichónak
valósággal kiabálnia kellett a szűk kis
résen. – Beszélnem kell magával. Kérem.
A magas férfi meg sem moccant. –
Ki maga?
– Tom Jerichónak hívnak. Egyszer
beszéltünk telefonon. Bletchley Park.
Romilly válla előregörnyedt. – Az
isten szerelmére, miért nem hagynak már
békén!
 – Voltam a Somerset House-ban, Mr.
Romilly – mondta Jericho. – A népesség-
nyilvántartóban. Itt van nálam egy halotti
bizonyítvány. – Előhúzta a zsebéből. –
Claire Alexandra Romilly. A maga lánya.
Meghalt 1929. június 14-én. Mária
Kórház, Paddington.
Gerincvelőgyulladásban. Hatévesen. –
Becsúsztatta a papirost a résen, és
figyelte, amint Romilly felé siklik a
fekete-fehér mozaikpadlón. – Attól
tartok, uram, itt kell maradnom, míg
dűlőre nem jutunk.
Visszaeresztette a csappantyút.
Önutálattól csüggedten megfordult, és az
egyik oszlopnak vetette ép vállát.
Tekintete a kis közparkra esett az utca
túlfelén. A szemközti házakon túlról a
Cromwell Road kora esti forgalma
morajlott kellemesen. Elfintorodott. A
fájdalom a hátában mostanra kacsokat
eresztett lábába, karjába, nyakába,
mindenüvé.
Meg nem mondta volna, meddig
térdelt ott a bimbózó fákat nézegetve, az
autókat hallgatva, míg végül a háta
mögött Romilly kinyitotta az ajtót.
Ötven-egynéhány éves lehetett, arca
aszketikus, szinte szerzetesi arc, és a
széles lépcsőn mögötte lépdelő
Jerichóban egyszerre felötlött, mint
máskor is gyakorta, ha ennek a
nemzedéknek a képviselőjével
találkozott, hogy apja is nagyjából ilyen
korú volna, ha meg nem hal. Romilly
átvezette egy sötétségbe nyíló ajtón,
súlyos függönyöket rángatott szét.
Napfény öntötte el a fehér leplekbe
burkolt bútorokkal teli nappalit. Csak egy
dívány volt fedetlen meg egy asztal, a
márványkandalló mellett. Az asztalon
piszkos edények; a kandallópárkányon
két egymáshoz illő, jókora ezüst
fényképkeret.
– Egyedül élek – mentegetőzött
Romilly a port legyezve. – Semmi
örömöm. – Tétovázott, majd a
kandallóhoz ment, és levette az egyik
fényképet. – Ez Claire – mondta halkan.
– Egy héttel a halála előtt.
Nyurga, sötét fürtű kislány
mosolygott fel Jerichóra.
– Ez pedig a feleségem. Két
hónappal Claire után hagyott itt.
Ugyanaz a hajszín és csontozat, mint
a lányé. Egyikük sem hasonlított távolról
sem a Jericho által Claire-ként ismert
nőre.
– Egy automobilt vezetett, egyedül
ült benne – folytatta Romilly. – Leszaladt
az üres útról, neki egy fának. A halottkém
volt olyan kedves és balesetként
jegyzőkönyvezte. – Ádámcsutkája föl-le
járt, ahogy nyeldekelt. – Tudja valaki,
hogy itt van?
– Nem, uram.
– Wigram?
– Ő sem.
– Értem. – Romilly elvette a
képeket, és visszatette a kandallóra,
egymás mellé, pontosan úgy, ahogy előbb
voltak. Anyáról a lányra bámult, és
vissza.
– Nyilván képtelenségnek találja
majd – szólalt meg végül Jerichóra sem
nézve –, most már én is annak találom,
akkoriban viszont azt hittem, így
visszahozhatom őt. Meg tudja ezt érteni?
Mármint hogy egy vele egyidős lány
felveszi a nevét, csinálja, amit ő csinált
volna… folytatja az életét… Azt
gondoltam, ez igazolhatná a történteket.
Értelmet adhatna a halálának ennyi év
után. Badarság, mégis… – A szeméhez
emelte kezét. Egy teljes percbe telt, mire
újra meg tudott szólalni. – Pontosan mit
akar tőlem, Mr. Jericho?

Romilly egy üveg whiskyt és két poharat
halászott elő az egyik porhuzat alól.
Kettesben ültek a díványon, és az üres
kandallót bámulták.
„Pontosan mit akar tőlem?”
Esetleg az igazságot, végre-
valahára? Megerősítést? Lelkinyugalmat?
A történet végét…
Romilly pedig, mint aki sorstársra
ismert Jerichóban, kész volt mindezzel
szolgálni.
Wigram agyából pattant ki az ötlet,
hogy Bletchley Parkba ügynököt
telepítsenek. Egy nőt. Hogy szemmel
tarthassák ezeket a különös
csodabogarakat, akik olyannyira
hadilábon álltak a hírszerzés
hagyományaival, s mégis főszerepet
kaptak a németek elleni küzdelemben.
Akik – mi több, a hagyományokat
felrúgva – az egykori művészetből, úri
kedvtelésből, ha úgy tetszik, tudományos
alapokra helyezett napszámosmunkát
csináltak.
– Melyikük kicsoda-micsoda?
Megbízhatóak-e maguk mind?
 Létfontosságú volt, hogy
Bletchleyben egy árva lélek sem lehet
beavatva, még a parancsnok sem.
Hasonlóképp létfontosságú a megfelelő
származás, különben a lány esetleg
valami eldugott kis állomáson kötött
volna ki, márpedig Wigramnek ott volt rá
szüksége, a rendszer szívében.
Romilly újabb adagot öntött
magának, és Jericho poharát is feltöltötte
volna, ha az le nem fedi tenyerével.
Á, tette lábához sóhajtva a palackot,
az ember nem is hinné, milyen nehéz egy
ilyen személyt életre kelteni,
igazolvánnyal és élelmiszerjeggyel és a
háborús évek összes többi kellékével,
biztosítani a megfelelő származást
(káderlapot, Wigram szerint), a
belügyminisztérium és az Enigmáról mit
sem sejtő fél tucat kormányhivatal
bevonása nélkül.
Ám akkor Wigramnek eszébe jutott
Edward Romilly.
Szegény öreg Edward Romilly. Az
özvegyember. A minisztériumon kívül
jóformán ismeretlen, az utóbbi tíz év
külszolgálatban, megfelelő kapcsolatok,
beavatva az Enigma-titokba – és, ami
sokkal fontosabb, egy pontosan
megfelelő korú leánygyermek születési
bizonyítványának tulajdonosa. A lánya
nevének használatán túl mindössze egy
ajánlólevelet kértek tőle Bletchley
Parkba. Valójában az is Wigram műve
volt, csak alá kellett írnia. És hazafiúi
kötelességének eleget téve
megelégedetten remetéskedhetett tovább.
Ráadásul, ha úgy vészük, leányát is új
életre keltette.
– Feltételezem, maga nyilván soha
nem találkozott vele – szólalt meg
Jericho. – Mármint az új Claire-rel.
– Isten őrizz, dehogy. Sőt Wigram
biztosított afelől, hogy soha egy szót nem
hallok róla többé. Ezt magam is
kikötöttem. És nem is hallottam semmit
hat hónapig. Mígnem maga telefonált egy
vasárnap reggel, és közölte velem
leányom eltűntét.
– Maga pedig azon melegében
felhívta Wigramet, és beszámolt neki a
hívásomról.
– Mi sem természetesebb.
Rettentően megrémültem.
– És természetesen tudni akarta,
hogy mi történik. És Wigram kipakolt.
Romilly kihörpintette whiskyjét,
homlokráncolva meredt az üres pohárra.
– Mintha ma tartották volna a gyászmisét.
Jericho rábólintott.
– Megkérdezhetem, milyen volt?
– „Mert trombita fog szólni” –
idézte Jericho –, „és a halottak
feltámadnak romolhatadanságban, és mi
elváltozunk…” – Elfordította tekintetét a
kislány fényképéről a kandallópárkányon.
– De persze Claire – az én Claire-em – él,
nem igaz?

A szoba besötétedett, a fény
whiskyszínűre váltott, és most Jericho
vitte a szót.
Utóbb rájött, hogy tulajdonképpen
semmit sem mondott el Romillynak arról,
mi is vezette nyomra, nem beszélt az apró
következetlenségek garmadájáról, mely
annak ellenére hiteltelenítette a hivatalos
változatot, hogy tudta: Wigram szavaiban
sok igazság is rejlett.
Ott volt mindjárt Claire különös
viselkedése; azután az állítólagos apa
szenvtelensége, amivel az eltűnés hírét
fogadta, majd távolmaradása a
gyászmiséről; a női ruhák nagyon is
kapóra jött előkerülésének és a holttest
eltűntének ellentmondása; a gyanús
gyorsaság, ahogy Wigram a vonatot
feltartóztathatta… Mindezen elemek
addig forogtak körbe kattogva az
agyában, míg tökéletesen logikus
rendszerré nem álltak össze.
Amint elfogadjuk Claire ügynök
voltát, minden más világosan következik.
Az anyag, amit Claire – maradjunk ennél
a névnél – Pukowskinak átadott, Wigram
jóváhagyásával lett kiszivárogtatva,
ugyebár?
– Merthogy, eleinte legalábbis, az
egész nem ért többet egy lyukas
rézgarasnál, ha figyelembe vesszük, mi
mindent tudott Puck eleve a
haditengerészeti Enigmarejtjelekről. Mi
baj lehetett volna belőle? Wigram pedig
ölbe tett kézzel figyelte, mihez kezd Puck
az információval. És hogy vannak-e
társai? Tehát a nagy titok csalétek volt
csupán. Jól mondom?
Romilly egy szót sem szólt.
Később Wigram rádöbbent, hogy
iszonyúan elszámította magát – hogy
Katyn és még inkább az adásfigyelés
betiltása árulásba hajszolta Puckot, és
hogy valahogy sikerült kiadnia az
Enigma-titkot a németeknek.
 – Feltételezem, a lehallgatás
betiltását nem Wigram döntötte el?
Romilly alig észrevehetően
megrázta a fejét. – Magasabban.
Mennyivel magasabban?
Nem mondhatja meg.
Jericho vállat vont. – Oly mindegy.
Ettől fogva Puckot nyilván állandó
megfigyelés alatt tartották, hogy felfedjék
kapcsolatát, s hogy adandó alkalommal
tetten érjék őket.
– Állandó megfigyelés alatt viszont
az embernek nem áll módjában bárkit is
meggyilkolni, legkevésbé a figyelői által
rászabadított ügynököt. Hacsak nem egy
rakás amatőrrel van dolga. Nem. Amikor
Puck fölfedezte, hogy elvittem a
kriptogramokat, rögtön az járt az eszében,
hogy Claire-nek el kell tűnnie, mielőtt
kérdőre vonhatnák. El kell tűnnie
legalább egy hétre, hogy ő, Puck, kereket
oldhasson. Vagy, ha lehet, még hosszabb
időre. Úgyhogy egymás között
megrendezték Claire meggyilkolását –
lopott csónak, vérfoltos ruhák a tóparton.
Puck arra számított, hogy a rendőrség
beéri ennyivel, s leállítja a
hajtóvadászatot. És igaza is lett:
abbahagyták a Claire utáni kutatást. Az
viszont soha meg sem fordult a fejében,
hogy elejétől fogva Claire árulta el őt.
Jericho kortyolt a whiskyből. – Az a
vicc az egészben, hogy valószínűleg
tényleg szerette Claire-t. Annyira, hogy
még a legutolsó szavaival: „Megöltem őt,
Thomas. Nagyon sajnálom…” ezzel a
kimódolt hazugsággal, ezzel a sírszéli
gesztussal is az ő menekülését fedezte.
 – Wigram persze kapva kapott a
beismerésen, ezzel a maga részéről
szépen le is zárhatta az ügyet. Puck
halott. Hamarosan Raposo is az lesz.
Mért ne nyugodhatna békében „Claire” a
tó fenekén? Az utolsó szálak elvarrásához
már csak meg kellett játszania, hogy én
vezettem az áruló nyomára.
– Úgyhogy reményteli kívánság
helyett logikus következtetés, ha azt
mondom: életben van. Mert életben van,
hm?
Hosszú hallgatás. Valahol légy
dongott egy ablaküvegen, csapdába esve.
Igen, mondta Romilly,
gyámoltalanul. Igen, amennyire meg
tudja ítélni, ez a helyzet.

Hogyan is fogalmazott Hardy? A
matematikai bizonyításnak, akár egy
sakkfeladványnak, hogy esztétikailag is
helytálló lehessen, három tulajdonsággal
kell rendelkeznie: kizárólagossággal,
váratlansággal és gazdaságossággal; és
„egyszerű és áttekinthető csillagképre
kell hogy emlékeztessen, nem pedig a
Tejút kusza halmazaira”.
Hát, Claire, gondolta Jericho, itt a
bizonyításom.
Az én áttekinthető csillagképem.

Szegény Romilly, nem akarta elengedni
Jerichót. Bevásárolt a hivatalból jövet,
mondta. Együtt vacsorázhatnának.
Jericho meg is alhatna nála – isten a
megmondhatója, van szoba bőven…
Jericho azonban körbenézett a
kísértetleples bútorokon, a mosatlan
edényeken, az üres whiskysüvegen és a
fényképeken, és egyszerre elkeseredett
vágyat érzett a menekülésre.
– Köszönöm, de így is késésben
vagyok. – Sikerült talpra kecmeregnie. –
Órák óta Cambridge-ben kellene lennem.
Romilly hosszú arcát csalódottság
felhőzte. – Hát ha tényleg nem tudom
marasztalni… – Kissé kásás hangon
beszélt. Berúgott. A lépcső tetején
nekiment egy asztalkának, felkattintott
egy rojtos ernyőjű lámpát, és ingatag
léptekkel lekísérte Jerichót.
– Megpróbálja felkutatni?
– Nem tudom – mondta Jericho. –
Talán.
A halotti bizonyítvány még mindig
ott hevert az előszobai asztalkán. – Akkor
ezt ne hagyja itt – mondta Romilly, és
lehajolt érte. – Mutassa meg Wigramnek.
Ha gondolja, beszámolhat a
találkozásunkról. Ha esetleg a pasas
mindent le akarna tagadni. Bizonyára
meg fogja engedni, hogy találkozzon
vele. Ha elég kitartó.
– Magának nem lesz baja belőle?
– Bajom? – Romilly felnevetett.
Hátramutatott mauzóleum-lakására. –
Gondolja, hogy van még félnivalóm?
Ugyan, Mr. Jericho. Vegye már el.
Jericho ingadozott, azután a
következő pillanatban látomása támadt,
látta magát, amint néhány évvel
öregebben, újabb Romillyként,
hasztalanul próbál életet lehelni egy
kísértetalakba. – Nem – mondta végül. –
Nagyon kedves magától, de azt hiszem,
jobb, ha itt hagyom.

Megkönnyebbülten hagyta el a néma
utcát, és indult a forgalom zaja felé. A
Cromwell Roadon taxit fogott.
A tavaszi este kicsődítette az
embereket az utcára. A Knightsbridge
széles járdáin és a Hyde Parkban
fesztiválszerű hangulat uralkodott: az
amerikai és brit, nemzetközösségbeli és
külhoni egyenruhák sötétkék-khaki-
szürke kavalkádját lépten-nyomon nyári
ruhák színfoltjai élénkítették.
Lehet, hogy ő is itt van ma este,
tűnődött Jericho, itt, a belvárosban. De az
is lehet, hogy biztonságosabbnak ítélték,
ha külföldön húzza meg magát, míg az
ügy feledésbe merül. Jerichóban felötlött,
hogy sok minden akár igaz is lehet abból,
amit Claire magáról mondott, hogy
tényleg diplomata lánya.
A Regent Streeten szőke hajú nő
lépett ki egy amerikai őrnagy karján a
Café Royalból.
Jericho erővel elfordította tekintetét.
SZÖVETSÉGES SIKEREK AZ
ATLANTI-ÓCEÁN ÉSZAKI VIZEIN,
rikoltotta egy napilap falragasza az utca
túloldalán. ELSÜLLYESZTETT NÁCI
TENGERALATTJÁRÓK.
Jericho letekerte az ablakot, és
megfürdette arcát a meleg éjszakai
levegőben.
És egyszerre valami különöset
tapasztalt. A nyüzsgő utcákat bámulva ha
nem is boldogság – annak azért nem
nevezhette –, de mindenképpen egyfajta
felszabadultság határozott érzete fogta el.
Visszagondolt utolsó együtt töltött
éjszakájukra. Ahogy Claire ott zokogott
mellette az ágyon. Mi lehetett az?
Lelkifurdalás? Ebben az esetben viszont
valamit csak érezhetett iránta.
„Magáról soha nem beszélt. ”
„Micsoda megtiszteltetés. ”
„Figyelembe véve, hogy a többiről
miket mondott, az is… ”
És azután jött az a születésnapi
üdvözlőlap: „Kedves Tom… mindig
barátként gondolok rád… talán valamikor
a jövőben… sajnálattal hallom… csak így
sebtében… sok szeretettel…”
Megoldásféle volt ez is. Annál is
inkább, mert különb nemigen kínálkozott.
A King’s Cross pályaudvaron
levelezőlapot vásárolt és bélyeget, és
megírta Hesternek, hogy szeretné, ha
mielőbb meglátogatná Cambridge-ben.
 A vonaton egy üres fülkébe
húzódott, és míg el nem nyomta az álom,
saját üvegbéli tükörképét bámulta, mely
mind tisztább lett, ahogy a sűrűsödő
sötétség elnyelte a sík vidéket.

A kollégium főkapuját zárva találta. A
nagy kapuba vágott ajtó azonban nyitva
volt, és tíz óra is lehetett, amikor a
kályhánál bóbiskoló Kite arra riadt, hogy
valaki kinyitja és behúzza maga után az
ajtót. Amint félrevonta a hadisötétítőt,
Jerichót pillantotta meg a jókora udvaron.
Csendesen kilopózott a portásiakból,
hogy jobban megnézze magának.
Csillagfényes éjszaka lévén,
meghökkentően világos volt, és Kite egy
pillanatra azt hitte, Jericho mégis
meghallhatta őt, mivel a fiatal férfi
lecövekelt a pázsit szélén, és mintha
hallgatózott volna. Azután rájött, hogy
Jericho valójában az eget szemléli. Kite
későbbi beszámolója alapján legalább öt
percig álldogálhatott így, előbb a kápolna,
majd a park s végül az ebédlő felé
fordulva, akkor határozott léptekkel a
lépcsőfeljáróhoz ment, és eltűnt szem
elől.

 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hálával tartozom Bletchley Park

mindazon volt munkatársainak, akik
megosztották velem háborús
élményeiket. Külön köszönet illeti a
következőket: Sir Harry Hinsley (4-es
barakk, haditengerészeti részleg),
Margaret Macintyre és Jane Parkinson (6-
os barakk, dekódoló), néhai Sir Stuart
Milner-Barry (a 6-os barakk volt
vezetője), Joan Murray (8-as barakk) és
Alan Stripp (japán rejtjelfejtés).
Roger Bristow, Tony Sale és
kollégáik a Bletchley Park Alapítványtól
nagy türelemmel válaszolták meg
kérdéseimet, és hagyták, hogy kényemre-
kedvemre bejárjam a létesítményt.
Ezen derék emberek egyike sem
tehető felelőssé regényem tartalmáért,
mely a képzelet művének s nem
hivatkozási alapnak tekintendő.
A regény alapanyaga, a tények iránt
érdeklődő olvasóknak a következő
műveket ajánlom szíves figyelmébe:
Peter Calvocoressi: Top Secret Ultra
(London, 1980); F. H. Hinsley-Alan
Stripp: Codebreakers (Oxford, 1993);
David Kahn: Seizing the Enigma (Boston,
USA, 1991); Hugh Skillen: The Enigma
Symposium (Middlesex, két kötet, 1992
és 1994); Gordon Welchman: The Hut 6
Story (New York, 1982); Nigel West:
GCHQ (London, 1986).
Az Atlanti-óceán haditengerészeti
történéseit a német tengeralattjárók
eredeti, dekódolt rádiótáviratai alapján
rajzoltam meg, melyek a londoni Public
Record Office-ban hozzáférhetők, de
segítségül hívtam Martin Middlebrook
Convoy (London, 1976) és Jürgen
Rohwer The Critical Convoy Battles of
March 1943 (angol nyelvű kiadás,
London, 1977) című műveit is.
Végezetül itt szeretném kifejezni
hálás köszönetemet Sue Freestone-nak és
David Rosenthalnak, akik töretlenül
hittek az Enigmában, még olyankor is,
amikor a szerző értetlenül állt a rejtély
előtt.
Robert Harris
1995 júniusa































 Megjegyzések

[←1]
Lúdanyó meséi (Tótfalusi István
fordítása).
[←2]
Vas István fordítása.
 Table of Contents
1
2
3
1
2
3
4
5
1
2
3
1
2
3
4
5
6
1
2
2
4
5
1
2
3
4
5
6
1
2
Megjegyzések