Lillian, az elismert séf gyerekkora óta a legtöbb időt a konyhában tölti,

hogy megfejtse az ételek szívet-lelket gyógyító és emléket idéző titkait.

Hogy ezt a tudást és a főzés szeretetét átadja másoknak is, főzőtanfo-
lyamot indít az éttermében. Minden hónap egyik hétfő estéjén nyolc ta-
nítvány gyűlik össze. Köztük van Claire, aki a kisgyerekei mellett igyek-
szik ismét rátalálni önmagára; Tom, az ügyvéd, akinek az életét felfor-
gatta a gyász; Antonia, az olasz konyhatervező, aki nemrég költözött
Amerikába; Carl és Helen, az idős házaspár, akiknek a kapcsolatuk
olyan fordulatokat is rejt, amelyeket a csoport többi tagja álmában sem
sejtene. Valamennyien azért érkeztek, hogy megtanulják a Lillian lélek-
kel teli fogásai mögött rejlő művészetet, ám gyorsan nyilvánvalóvá vá-
lik, hogy a konyhán túl is keresik a receptet valamire. Lillian olyan éte-
lek elkészítésére tanítja meg őket, amelyek aromája és technikája nem
hagyja érintetlenül életük rejtett zugait sem. Így lassanként, egymás
után változtatja meg őket mindannak az íze, illata és textúrája, amit
maguk alkotnak…
Erica Bauermeister

Ízek
ÉLETRE-HALÁLRA

pioneer books
2011
 A fordítás az alábbi mű alapján történt:
Erica Bauermeister: The School of Essential Ingredients

Copyright © Erica Bauermeister, 2009

Hungarian translation © Morvay Krisztina, 2011

Minden jog fenntartva!

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kft., 2011

www.pioneerbooks.hu
info@pio neerbooks. hu

Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Beke Csilla
Borítóterv: Tabák Miklós

ISBN 978-963-08-2018-9
Heidinek, Karinnek és Apának
 Előszó

LILLIAN AZT A PILLANATOT SZERETTE a legjobban, mielőtt

felkapcsolta a lámpákat. Megállt ilyenkor az étterem konyhájának ajta-
jában, háta mögött az esőszagú, nedves levegő, és várta, hogy megérint-
sék az illatok – az érett kovászé, az édeskés-földes illatú kávéé és a fok-
hagymáé –, hogy aztán végiglebegve a levegőben felhíguljanak. Alat-
tuk, elmosódottabban, kavargott lassú gomolyagokban a friss hús aro-
mája, a nyers paradicsom, a sárgadinnye és a salátán megülő vízcseppek
eszenciája. Lillian nagyot lélegzett, ízlelgette a körülötte és a rajta átle-
begő illatokat, és megpróbálta kiszűrni azokat, amelyek esetleg valame-
lyik halom alján rothadásnak indult narancsra utalhatnak, vagy arra,
hogy az új szakácssegéd még mindig túladagolja a curryt. Túladagolta.
A fiatal nő az egyik barátja lánya volt, s bár elég jól bánt a késsel, néha-
napján úgy tűnt – gondolta Lillian nagyot sóhajtva –, mintha szélvihar-
nak próbálnának gyöngédséget tanítani.
Aznap azonban hétfő este volt. Nem voltak szakácssegédek, mint
ahogy vigaszra vagy ünneplésre vágyó vendégek sem. Hétfő volt, a fő-
zőtanfolyam estéje.
Hétévnyi tanítás után Lillian pontosan tudta, hogyan érkeznek majd
meg a diákok a kurzus első estéjén; egyedül, tétován lépnek be a kony-
ha ajtaján, esetleg két- vagy háromfős alkalmi csoportokban, amelyek
tagjai a jobbára elsötétített étterem folyosóin találkoznak először, s akik
most majd az olyan idegenek halk, ideges tónusában beszélgetnek, akik
tudják, hogy hamarosan egymás ételeit fogják megkóstolni. A konyhába
lépve páran csoportba verődve megpróbálják kialakítani az első kapcso-
lati szálakat, míg mások felfedezőútra indulnak a helyiségben, ujjukkal
végigsimítják a rézlábasokat, esetleg a kezükbe vesznek egy ragyogóan
piros paprikát, mint valami kisgyerek, akit ellenállhatatlan erővel von-
zanak a karácsonyfa alsó ágain lógó díszek.
Lillian szerette megfigyelni a diákjait ezekben az első pillanatokban
– alkotóelemek, „hozzávalók” voltak, amelyek hamarosan összetettebbé
és érdekesebbé válnak, ahogy elkeverednek egymással. Az elején azon-
ban, amikor még kitűntek a számukra szokatlan környezetből, megőriz-
ték tiszta lényegüket. Egy fiatalember kinyújtotta a kezét, hogy meg-
érintse a mellette álldogáló, nála is fiatalabb nő vállát – ”Hogy hívják?”
–, aki épp akkor simított végig a rozsdamentes acél konyhapult felszí-
nén. Egy másik nő egyedül lézengett, máshol jártak a gondolatai; talán
egy gyermek, esetleg szerető körül? Néhanapján párok is betévedtek
hozzá, boldog vagy épp romokban heverő kapcsolatban.
Lillian tanítványai számos motivációtól indíttatva érkeztek hozzá:
némelyiküket az a mindezidáig beteljesületlen vágy hajtotta, hogy meg-
dicsérjék a főztjét, másokat az, hogy találjanak maguknak egy szaká-
csot. Néhányukat egyáltalán nem érdekelte a főzés, a kezükben aján-
dékutalványt lobogtatva érkeztek, mintha eleve egy bukásra ítélt, erőlte-
tett menet résztvevői lennének; előre tudták, hogy az ő süteményeik
mindig laposak lesznek, a krémes önteteiket pedig apró, ünneprontó
lisztcsomók rondítják majd, mint a számlák a postaládáját annak, aki
szerelmeslevelet remél.
Aztán ott voltak azok, akiknek látszólag nem maradt más választá-
suk, akik legalább annyira nem maradhattak távol a konyhától, mint
amennyire egy kleptomániás nem képes ellenállni a lopásnak. Korán
jöttek, sokáig maradtak, és annak a felnőttnek a bűntudattal kevert tit-
kos örömével ábrándoztak arról, hogy felmondanak az irodában, ahol
dolgoznak, és helyette hivatásos szakáccsá lesznek, aki az étlapon a fő-
fogásokat átugorva egyből a desszertre csap le.
A világ legtermészetesebb dolga lett volna, ha Lillian lelke kutatva
keresi a legutóbbi kategóriába tartozókat, az igazság azonban az volt,
hogy minden csoportot lenyűgözőnek talált. Tudta jól, hogy bármi is vi-
szi el a tanítványait hozzá, a kurzus egy pontján mindannyiuk számára
eljön a pillanat, amikor a szemük nagyra tágul az örömtől, a könnyektől
vagy az elhatározástól – mindig ez történt. A pillanat és az ok mindenki
számára más, és ez igézte meg Lilliant. Nincs két fűszer, amely ugyan-
azt a hatást váltaná ki.
A konyha készen állt. A hosszú, rozsdamentes pultok terjedelmesen
és hűvösen terpeszkedtek előtte a sötétben. Lilliannek nem kellett sem-
mit ellenőriznie, anélkül is tudta, hogy Robert megkapta a megrendelt
zöldségeket az őstermelőtől, aki kizárólag hétfőnként szállít árut.
Caroline egészen addig járt a vézna, csípős nyelvű Daniel nyakára,
amíg a fiú tükörfényesre nem sikálta a padlókat, és a vaskos gumialáté-
teket addig locsolta vízsugárral az udvaron, amíg azok ébenfeketén és
tükörfényesen nem csillogtak. A lengőajtóval elválasztott konyha túlol-
dalán az étterem is készen állt, az asztalok néma mezeje a keményített,
fehér asztalterítők alatt, rajtuk az éles háromszögekbe hajtogatott szal-
véták. Ma éjjel azonban senki nem használja az éttermet. A konyhán kí-
vül semmi nem számít.
Lillian megtornáztatta az ujjait egyszer, majd még egyszer, és fel-
kapcsolta a lámpákat.

Lillian
LILLIAN NÉGYÉVES VOLT, amikor az apja elhagyta őket, s a
döbbenettől kába anyja úgy siklott alá a könyvek világába, mint fóka a
vízbe. Lillian végignézte, ahogy időnként a felszínre bukkan, majd is-
mét alámerül, és még olyan fiatalon is ösztönösen érezte a pusztán a
túlélés érdekében meghozott döntés személytelen természetét, ő pedig
kialakította magának a helyét az új világban, a szemlélődőét anyja óce-
ánjának partján.
Ebben az új életben Lillian anyjának arca könyvborítók sorozatává
vált, oda kerültek, ahova rendes körülmények között a szem, az orr
vagy a száj. A kislány hamar megtanulta, hogy a könyvborítók arckife-
jezésekhez hasonlatosan jelzik előre a különféle hangulatokat, ugyanis
anyja olyan mélyre merült alá a könyvekben, hogy végül a főhős sze-
mélyisége teljesen körbelengte, mintha csak valami meggondolatlan kéz
adagolná nyakló nélkül a parfümöt. Lillian soha nem tudhatta biztosan,
hogy ki köszönti reggel az asztalnál, és ezen az a tény sem változtatott,
hogy anyja hálóköntöse, frizurája és lába mindig ugyanolyan maradt.
Mintha varázslót kapott volna anyának, bár Lillian mindig is azt gyaní-
totta, hogy a születésnapi partikon látott varázslók, ha hazamennek, po-
cakos átlagemberekké változnak vissza, három gyerekkel és nyírásra
váró pázsittal. Az anyja azonban egyszerűen befejezett egy könyvet és
azonnal átlényegült a következővé.
Belefeledkezése a könyvekbe nem volt teljességgel néma foglalatos-
ság. Az anyja jóval az előtt elkezdett hangosan felolvasni neki, hogy az
apja elhagyta volna őket, vagy Lillian megérthette volna azt, hogy a
szavaknak a hanghordozás zenéjén túl jelentésük is van. De nem az
élénk színekkel illusztrált, egyszótagos rímekkel megtűzdelt, kartonbo-
rításos gyerekkönyvekből olvasott. Lillian anyja úgy siklott el ezek fe-
lett, mint egy időhiánnyal küszködő, ám annál több teendővel ellátott
minőségellenőr.
– Semmi szükség arra, Lily, hogy krumplit együnk – szokta mondani
–, amikor négyfogásos étkezések várnak ránk készen!
És folytatta a felolvasást.
Lillian anyja számára a könyv minden darabkája maga volt a megtes-
tesült mágia, azonban a legnagyobb örömét a szavakban lelte. Kigyűj-
tötte a választékos kifejezéseket, a bonyolult rímeket, a leírásokat, ame-
lyek úgy hullámzottak végig a papíroson, mint a sütőformába omló
nyers tészta, és hangosan felolvasta mindet, hogy a szavakat a levegőbe
küldje, ahol nemcsak hallja, hanem látja is őket.
– Ó, Lily! – szokta mondogatni. – Ezt hallgasd meg! Ez olyan zölden
hangzik, nem gondolod?
És Lillian, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, a szavak nem színek,
a gondolatok pedig nem hangok, addig hallgatta a felolvasást, amíg a
szótagok végül csendesen átsiklottak felette, s tényleg elhitte, hogy
igen, valóban ilyenek a zöld hangok.
Azonban minden megváltozott, amikor az apja elment, és Lillian
egyre inkább néma és udvariasan szolgálatkész asszisztensnek látta ma-
gát a különleges kifejezések felhalmozásának folyamatában, vagy ha
nyilvános helyen voltak, akkor anyja külvilágnak szóló alibijének. Az
emberek elmosolyodtak, amikor megpillantották a lánya irodalmi kép-
zeletvilágát gazdagító asszonyt, Lillian azonban átlátott az álcán. Az ő
elgondolásában anyja a szavak múzeumát testesítette meg; ő pedig a
melléképület volt, a szükséges csatolmány, amelybe akkor látogattak el,
ha a főépületben helyszűke keletkezett.
Egyáltalán nem volt hát meglepő, hogy amikor elérkezett Lillian
számára az idő, hogy megtanuljon olvasni, nehézségei támadtak. Ez
nem csupán dacból fakadt, bár amire megkezdte az óvodát, Lillian
olyan agresszióhullámokat lövellt a könyvek felé, amelyektől egyszerre
meghökkent és némiképp hatalmasnak érezte magát. Azonban nem csak
erről volt szó. Lillian világában a könyvek leplek voltak, a szavak pedig
hangok és mozgások, nem pedig formák. Nem tudta összeegyeztetni a
képzeletébe befurakodó ritmusokat azzal, amit a papíron látott. A lapo-
kon hasaló betűk elhullott hangyák kiszáradt, megfeketedett tetemeire
emlékeztették, merev és precíz elrendezésben. Magán a papíron nem
volt mágia, ezt Lillian is látta; s jóllehet, ez a felismerés mélyebb tiszte-
letet ébresztett benne anyja képességeit illetően, jottányit sem növelte
érdeklődését a könyvek iránt.
Lillian a könyvekkel való kezdeti csatározása idején fedezte fel a fő-
zést. Miután apja elköltözött, a házimunka olyan végállomássá vált any-
ja számára, ahova ritkán jutott csak el, a szennyes pedig olyan barát lett,
akit mindig elfelejtett felhívni. Lillian a barátai mamáitól sajátította el a
házimunka tudnivalóit, s bár a szóban forgó anyukák úgy tettek, mintha
semmit sem vennének észre, időnként elejtettek egy-egy utalást a fehérí-
tő használatáról vagy a porzsák cseréjéről a porszívóban, s mindezt úgy,
mintha ez is valami újabb játék lenne a gyerekek életében. Lillian ta-
nult, és hamarosan az otthona – legalábbis száznegyven centiméteres
magasságig – a háziasság egyfajta rendszerét kezdte tükrözni.
Azonban a barátainál megfigyelt főzés nyűgözte le végül a kislányt;
az illatok, amelyek pont akkor kezdték el magukhoz hívogatni, amikor
az este beköszöntével haza kellett mennie. Némelyik éles volt, szagló-
szervi cipőcsattogás a kemény fapadlón. Mások a nyár végi levegő me-
legét idézték. Lillian elnézte és megfigyelte, ahogy az olvadó sajt illata
bágyadt lassúsággal kicsalogatja a gyerekeket a szobából, ahogy a fok-
hagymától megélénkülnek és elered a nyelvük, s ahogy az elcsattanó
viccek a mindennapjaikról szóló történetekké szövődnek. Furcsának ta-
lálta, hogy szemmel láthatóan nem minden felnőtt veszi ezt észre; pél-
dául Sarah anyukája mindig akkor készített curryt, amikor hajba kapott
kamaszodó lányával, s az étel illata ilyenkor kihívásként dübörgött vé-
gig a házon. És Lillian hamarosan arra is ráébredt, hogy sokan nem be-
szélik úgy az illatok nyelvét, ahogy ő. Pedig az a nyelv neki olyan nyil-
vánvaló üzeneteket közvetített, mint valami hirdetőtábla.
Talán – vélekedett – az illatok azt jelentik neki, amit másoknak a
nyomtatott szavak, valamit, ami élő, és ami változik. Nem csupán a
kertben növő rozmaringé, hanem a saját kezéé is, amikor Elizabeth
anyukájának leszedett egy csokorral, s aminek kipárolgása összekeve-
redett a sütőben piruló csirke és fokhagyma testes aromájával, vagy
másnap a kanapé párnáiból kiszivárgó utóillaté is. Ezután Lillian képze-
letében Elizabeth mindörökre összefonódott a rozmaringgal, mert ami-
kor az orra alá tolta az apró, tüskés ágakat, a lány kerek arca ráncokba
szaladt a nevetéstől.
Lillian szeretett az illatokról elmélkedni, mint ahogy szerette érezni
Mary anyja tömör serpenyőinek a súlyát a kezében, vagy azt, ahogy a
vanília beleolvad a meleg tej ízébe. Gyakran eszébe jutottak azok az
idők, amikor Margaret anyukája megengedte, hogy segítsen neki a be-
samelmártás elkészítésében; úgy játszadozott el az emlékkel a fejében,
ahogy más gyerekek próbálják lépésről lépésre, részletről részletre fel-
idézni legkedvesebb születésnapi zsúrjuk részleteit. Margaret megsértő-
dött, mert – ahogy ezt a maga vaskos módján kijelentette – neki soha
nem engedték meg, hogy a konyhában serénykedjen. Lillian azonban
elsiklott a barátnői hűségszegés apró nyilallásai felett. Egy székre fel-
mászva odaállt a tűzhely mellé, és lenyűgözve figyelte, ahogy a vaj úgy
olvad szét a lábasban, mint a legtávolabbra gördülő hullám a part ho-
mokjában, majd a liszt következett, az eleinte förtelmes, csomós horda-
lék, ami szétrombolta a korábbi képet. Aztán a vég nélküli kevergetés,
Margaret anyjának keze őrködött Lilliané felett a fakanálon, és amikor a
kislány szét akarta nyomni a csomókat, ő finom, lassú mozdulatokkal
kevertette vele tovább a masszát, amíg a lisztes vaj sima, nagyon sima
állagú nem lett. A képet a tej ismét megváltoztatta, a massza kiterebé-
lyesedett, hogy befogadhassa a folyadékot, és Lillian újra meg újra úgy
gondolta, hogy ez a vég, a mártás már nem képes többet magába szívni,
és széthasad szilárd meg folyékony halmazállapotú részekre, ám ez so-
ha nem következett be. Margaret anyja az utolsó pillanatban elhúzta a
csésze tejet a lábastól, Lillian pedig a mártásra nézett, az érintetlen hó-
mezőre, az illata pedig a betegség utáni csendes megnyugvás érzetét
közvetítette, amikor a világ ismét nyájassá és hívogatóvá válik.

LILLIAN NYOLCÉVES KORÁBAN kezdte el átvállalni az otthoni

főzést. Anyja nem tiltakozott ellene. Igaz, az étel nem tűnt el a háztar-
tásból az apjával együtt, hiszen nem lehetetlen olvasás közben főzni,
bár meglehetősen bonyolult. De mivel Lillian anyja hajlamos volt ösz-
szekeverni a fűszereket, ha egy könyv szokatlanul lebilincselőnek bizo-
nyult, így az étkek sikeressége összességében véve csökkent, noha al-
kalmanként izgalmasan érdekes megoldások is születtek. Akárhogy is,
mindkét oldalon bizonyos mértékű megkönnyebbüléssel járt, hogy a fő-
zési feladatok áthárultak anyáról lányára.
A kulináris fáklya átadása a kísérletezés éveinek kezdetét jelentette,
amit lelassított és rendkívülivé tett az a tény, hogy Lillian kerek perec
elutasított mindennemű kapcsolatot a nyomtatott szóval, még ha sza-
kácskönyvről is volt szó. A tojásrántotta-készítés minden finomságának
elsajátítása egy hétig is eltarthatott. Az első este szimplán, villával fi-
noman felvert tojás, a következőn tejjel felhabosítva, aztán vízzel, végül
tejszínnel. Ha Lillian anyja tiltakozott is magában, nyíltan soha nem tet-
te szóvá, hanem elkísérte a lányát az alapanyag beszerző körutakra, és
az üzletsorok között fel-alá járkálva hangos felolvasásokat tartott a nap
könyvéből. Lillian mellesleg úgy gondolta, hogy a tojásrántotta öt egy-
mást követő estén korrekt csereüzlet egy olyan hétért, amelyet minden
más tekintetben James Joyce uralt. Talán aznap este metélőhagymával
kellene gazdagítania a tojást. Igen, megmondtam, igen, ezt teszem, igen!
Ahogy Lillian főzéstudománya az évek alatt fejlődött, új és előre
nem remélt kulináris leckéket sajátított el. Megfigyelte, hogy az ököllel
püfölt tésztából készített kenyér kemény lesz, és hasonló indulatokat
vált ki abból is, aki fogyaszt belőle. Megtanulta, hogy a lágy és meleg
aprósütemények másfajta emberi szükségletet elégítenek ki, mint ropo-
gós, kihűlt társaik. Minél többet főzött, annál inkább úgy vélte, hogy a
fűszerek érzelmeket hordoznak, emlékeket a származási helyükről meg
a világ azon pontjairól, ahol történetük során megfordultak. Felismerte,
hogy az emberek hasonlóan reagálnak a fűszerekre, mint az embertársa-
ikra: ösztönösen ellazulnak egyesek mellett, vagy reszketve, egyfajta
érzelmi hullamerevségbe dermednek, amikor másokkal kerülnek szem-
be. Tizenkét éves korára Lillian elkezdett hinni abban, hogy az igazi
szakács – aki az embereket és a fűszereket is érti – már az első ízlelés
előtt megsejtheti az étel által kiváltott reakciókat, így befolyásolhatja
egy étkezés vagy akár egy egész este hangulatát is. Ez a felismerés ve-
zette el Lilliant a Nagy Ötlethez.

– KIFŐZÖM A BAJÁBÓL! – közölte Lillian Elizabethszel, amikor

egyszer a barátnője otthonának elülső tornácán beszélgettek.
– Hogy mi?
A Lilliannél nyolc hónappal idősebb Elizabeth réges-rég elveszítette
az érdeklődését a főzés iránt, hogy engedelmeskedjen egy sokkal
emésztőbb szenvedélynek a szomszéd fiú iránt, aki beszélgetésük pilla-
natában is előttük gördeszkázott, majd elszántan nekilódult az
Elizabethék kapuja előtt felállított rámpáról.
– Anyát. Kifőzöm a bajából.
– Lily! – Elizabeth arcán lenéző sajnálkozás és együttérzés kevere-
dett. – Mikor adod végre fel?
 – Nem süllyedt olyan mélyre, mint ahogy gondolod? –védekezett
Lillian.
Majd elkezdte elmagyarázni, hogy mit gondol a főzésről és a fűsze-
rekről, ám hamarosan ráébredt, hogy Elizabeth nem igazán hisz a főzés
hatalmában és még kevésbé abban, hogy az bármilyen hatást gyakorol-
hat az anyjára.
Lillian azonban oly mélyen hitt az ételben, ahogy mások a vallásban,
s ezért azt tette, amit sokan mások is tesznek, amikor az életük kritikus
ponthoz érkezik. Aznap este megállt a konyhában, körülbástyázta magát
az évek során összegyűjtött lábasokkal és fazekakkal, majd alkut aján-
lott.
– Hadd hozzam ki őt – fogadkozott –, és főzni fogok egész életem-
ben! Ha nem tudok segíteni neki, akkor örökre elfelejtem a konyhát! –
Azzal a harminccentis serpenyő aljára helyezte a kezét, és esküt tett.
Mivel ekkor még mindig nem töltötte be a tizenhármat sem, és mivel
meglehetősen tapasztalatlan volt a hagyományos vallások terén, nem
tudatosult benne, hogy a magasabb hatalmaknak felajánlott alkuk túl-
nyomó része áldozatot is követel a kívánt cél elérése érdekében, ennek
okán a vállalt kockázat nagyobb, mint rendesen, hiszen vagy abszolút
győzelmet jelentett, vagy pedig mindent elsöprő veszteséget.

MINT MINDEN PRÓBÁLKOZÁS, ez is katasztrofálisan indult. A

reménytől fellelkesült Lillian megrohamozta anyját azokkal az ételek-
kel, amelyek a könyveket voltak hivatottak kiütni a kezéből, mégpedig
egy csapásra – a fűszerekkel átitatott fogások egyenesen a gyomrot és
az érzelmeket célozták meg. A konyhát egy teljes héten keresztül meg-
töltötte a méregerős pirospaprika és a koriander édeskés illata. Lillian
anyja ugyanúgy elfogyasztotta a felkínált étkeket, miként korábban is,
majd visszatért a tizenkilencedik századi brit regények egysíkú és kissé
merev diétájához, amelyben az ételek ritkán jutottak drámai szerephez.
Lillian visszavonult, átrendezte az elképzeléseit, s olyan ételt szolgált
fel az anyjának, amelyik illett a nap könyvéhez. Zabkását, teát és fán-
kot, főtt sárgarépát és fehér húsú halat. Három hónap múlva Charles Di-
ckens végül utat engedett anyja ama eltökéltségének, hogy bekebelezi
Henry James teljes életművét, s Lillian kétségbeesett. Lehet, hogy anyja
irodalmi kontinenst váltott, de csak a legáltalánosabb értelemben.
– Bennragadt – közölte Elizabethszel.
 – Lily, ez soha nem jön össze! – billegett Elizabeth a tükör előtt. –
Főzz neki néhány krumplit, és hagyd az egészet a csudában!
– Krumplit… – visszhangozta Lillian.

EGY ZSÁKBAN HUSZONÖT KILÓ KRUMPLI gubbasztott a lép-

cső aljánál Lillianék pincéjében, amit anyja a Twist Olivér időszak alatt
rendelt, akkor, amikor az alapvető élelmiszerek olyan hatalmas mennyi-
ségekben érkeztek a bejárati ajtó elé, hogy a szomszédok arról érdek-
lődtek, vajon vendégeket várnak-e, vagy netán óvóhelyet akarnak kiépí-
teni. Ha Lillian fiatalabb lett volna, talán várat épít belőlük, most azon-
ban dolga volt. Felkapott egy kést, és elmetszette vele a zsákot összefo-
gó madzagokat, majd kivett belőle négy hosszúkás burgonyát.
– Na, lássuk, szépségeim! – becézte a gumókat. Felvitte őket a ház-
ba, ahol héjukról lemosta a földet, majd kefével a horpadásokat és a du-
dorokat is megtisztogatta. Elizabeth mindig nyavalygott, amikor az any-
ja vele tisztíttatta meg a krumplit a vacsorához, és hangosan azon mor-
fondírozott Lilliannek meg hallótávolságon belül mindenki másnak,
hogy miért nem lehet sima felületű burgonyát termeszteni. Lillian azon-
ban szerette a bemélyedéseket, még akkor is, ha miattuk tovább kellett
mosnia a zöldséget. A mezőkre emlékeztették, ahol termettek, ahol
minden bucka vagy üreg egy-egy otthont jelentett, egy aprócska állat
küzdelmeinek vagy románcának a színterét.
Amikor a krumplik már megtisztultak, levette a kedvenc kését az
állványról, négybe vágta őket, s a darabokat egyesével a tűzhelyen vá-
rakozó, vízzel teli nagy fazékba pottyantotta. Tompa, megelégedést su-
galló huppanással érték el az alját, egy röpke másodpercig ide-oda sod-
ródtak, amíg megtalálták a helyüket, majd elnyugodtak, s csak akkor
kezdtek el enyhén himbálózni, amikor a víz forrásnak indult.
Az anyja ballagott be a konyhába, arca előtt a Henry James-összes
egyik kötetével.
– Vacsora vagy kísérlet? – kérdezte.
– Meglátjuk – felelte Lillian.
Odakint, az ablakokon túl, az ég sötétedni kezdett. A kocsik fényszó-
róit már bekapcsolták, jóllehet a felhőkön keresztül még átszűrődött
némi kékesszürke fény. A konyhában a mennyezeti függőlámpák világí-
tottak, fényük helyenként visszaverődött az acélfelületről, másutt el-
nyelte a fából készült munkapult és a padló. Lillian anyja leült a kony-
haasztal melletti vörösre festett székbe, nyitott könyvvel a kezében.
– Úgy emlékszem vissza – olvasta fennhangon – mindennek a kezde-
tére, mint egymást váltogató fel szárnyal ásókra és aláhanyatlásokra, a
jóleső és a szorongató szívdobbanások hinta-inga-játékára. ..1
Lillian, aki csupán fél füllel figyelt az anyjára, lehajolt, és elővett egy
apró lábast a konyhaszekrényből. A tűzhelyre tette, és egyharmadáig
megtöltötte tejjel. Elfordította az indítógombot, s láng szökkent fel,
körbefogva az edényke oldalát.
– Egyszer azt éreztem, hogy a távolban halkan egy kisgyerek sír, az-
tán pedig, még félig öntudatlanul, összerezzentem, mert könnyű lépteket
hallottam az ajtóm előtt, a folyosón…
A nagy kék fazékban finoman fortyogott a víz, s benne a burgonyák
nyájas megadással dülöngéltek ide-oda, mint egy túlzsúfolt busz utasai.
A konyhát betöltötte a párolgó víz melege és a forrósodó tej illata, az
ablakon pedig az utolsó fénysugarak kandikáltak be rózsaszínbe öltöz-
ve. Lillian felkapcsolta a tűzhely feletti páraelszívó lámpáját, s a kés
hegyével ellenőrizte a krumplik állagát. Kész. Lehúzta a fazekat a gáz-
rózsáról, és átöntötte a zöldséget egy szűrőbe.
– Ne főjj tovább! – mormogta maga elé, miközben hideg vizet futta-
tott a gőzölgő gumókra. – Most azonnal hagyd abba!
Az utolsó csepp vizet is lerázta a krumpliról, amelynek héja könnye-
dén omlott le, mint a nő válláról a sál. Lillian egymás után pottyantotta
a darabokat a nagy fémtálba, majd bekapcsolta a robotgépet, és figyelte,
ahogy a négybe vágott darabok formából anyaggá változnak, buckákból
göröngyös felhőkké, majd gyapottá. A vajcsíkok hosszú, sárgán csillo-
gó sávokban olvadtak bele a folyamatosan kavargó fehér örvénybe.
Felkapta a kisebb lábast, és lassan a beleöntötte a tejet a burgonyamasz-
szába. Aztán a só következett. Épp csak egy kevés.
Mintegy utógondolatként lépett a hűtőhöz, ahonnan egy darab ke-
mény parmezán sajtot vett elő. Egy keveset a vágódeszkára reszelt, az-
tán az ujjaival felemelte a pehelyszerű darabkákat, majd a kavargó tálba
szitálta őket, ahol nyom nélkül belevesztek az elegybe. Kikapcsolta a

1
Henry James: A csavar fordul egyet című kisregényéből. Fordította: Katona Ta-
más – a ford.
gépet, aztán végighúzta egyik ujját a tál szélén, és megkóstolta az ered-
ményt.
– Ez az! – jelentette ki. Felnyúlt a szekrénybe, s leemelt két lapos tá-
nyért, amelyek vékony peremén épp, hogy elfért a kék-sárga kacifántos
díszítőelem, s a munkapultra tette őket.
Egy nagy fakanálra krumplipürét halmozott, s mindkét tányér kellős
közepére egy-egy kis teher kupacot kanalazott. Végül mindkét halom
tetejébe apró mélyedést nyomott, majd óvatosan egy kiskanálnyi vajat
helyezett beléjük.
– Anya! – szólalt meg, ahogy gondosan letette az asszony elé a tá-
nyért és a villát. – Vacsora!
Az anyja testhelyzetet váltott a széken, de a könyv iránytűként moz-
dult együtt a törzsével. Keze a villa után nyúlt, majd gyakorlott mozdu-
lattal megkerülte Henry James összes művét, s belemélyesztette az evő-
eszközt a krumplipüré közepébe. A levegőbe emelte a villát.
– Ekkor éreztem először egy bizonyos értelemben, hogy megismer-
kedtem a szabadsággal, a nagy távlatokkal, a szabad levegővel, a nyár
muzsikájával, és a természet titkaival. És itt én voltam a nagy tekintély –
és ez a nagy tekintély édes érzés volt…
A villa befejezte útját a szájához, amelyben eltűnt, aztán immár tisz-
tán, újra felbukkant.
– Hmmmm… – szólalt meg az asszony. Aztán csend telepedett rá-
juk.

– MEGFOGTAM! – mesélte Lillian Elizabethnek, amikor iskola

után a barátnőjénél mogyoróvajjal kent meleg pirítóst majszolgattak.
– És ezt a következtetést abból vontad le, hogy most már beszélni
sem beszél? – Elizabeth meglehetősen szkeptikusnak tűnt.
– Majd meglátod! – bizonygatta Lillian.
Bár a következő napokban az anyja valóban nyugodtabbnak tűnt, a
legnagyobb változás olyasvalami volt, amire Lillian nem számított. To-
vábbra is olvasott, ám ezúttal néma csendben. És bár Lillian – aki már
jó ideje nem tekintette kommunikációs kísérletnek anyja felolvasásait –
egyáltalán nem bánta, hogy nem kell többé a kincsként dédelgetett kife-
jezések felfogó edényének a szerepét felvállalnia, de nem ezt az ered-
ményt remélte. Meg volt győződve ugyanis arról, hogy a krumpli mági-
kus hatású lesz.
 Iskola után Lillian átvágott egy szűk mellékutcán, hogy a főútról egy
kevésbé forgalmas utcára lekanyarodva jusson haza. Félúton egy apró
élelmiszerüzlet üzemelt, amelyet hétévesen fedezett fel egy nyári dél-
utánon, amikor csalódottságában anyja kezét elengedve egyedül indult
neki egy mindaddig ismeretlen iránynak, azon tűnődve, vajon az anyja
észreveszi-e az eltűnését.
Azon az évekkel korábbi napon még az előtt megérezte az üzlet illa-
tát, hogy megpillantotta volna: forró és poros illatok csiklandozták az
orrát és vonzották ellenállhatatlanul a sikátorszerű utca felé. Maga a
bolt parányi volt, talán egy lakás nappalijának a méretéhez lehetett vol-
na hasonlítani, polcait pedig roskadásig megtöltötték olyan konzervek,
amelyeknek a feliratai számára ismeretlen nyelveken íródtak, és hosszú,
üvegbe zárt gyertyák, meg szomorú arcú és glóriával övezett fejű embe-
rekről készült festmények. A pénztárgép melletti üveges pultot élénk
színű egytálételek töltötték meg, sárgák, vörösek és zöldek, illatuk pe-
dig mély és füstös, néha szúrós és csípős volt.
A kassza mögött álló nőnek feltűnt az üvegpult előtt ácsorgó és né-
mán bámészkodó Lillian.
– Szeretnéd megkóstolni őket? – kérdezte.
Nem azt, hogy hol az anyukája, vagy hány éves, hanem azt, hogy
szeretné-e megkóstolni őket. Lillian felnézett rá és elmosolyodott.
Az asszony benyúlt az üvegpult mögé, és előhúzott egy téglalap ala-
kú, sárga formát.
– Tamale, fűszeres hússal töltött kukoricalepény – mondta, s egy pi-
cinyke papírtányéron Lillian felé nyújtotta.
A külseje lágy volt és enyhén ropogós, a belseje hús, hagyma, para-
dicsom és még valaminek a karneválja, ami talán fahéjra emlékeztette
Lilliant.
– Te érted az ételt – állapította meg az asszony, s bólintott is hozzá,
miközben figyelte a falatozó Lilliant.
A kislány ismét felnézett rá, s úgy érezte, a nő mosolyával a karjaiba
zárja.
– A gyerekek Abuelitának hívnak – mondta. – De azt hiszem, jön az
anyukád…
Lillian fülelni kezdett, és meghallotta anyja felolvasásának ritmusát a
sikátor felől. A tekintete gyorsan még egyszer körbesiklott az üzlet bel-
sején, s megakadt egy különös fatárgyon, amely az egyik polcra rögzí-
tett kampón lógott.
– Mi az? – mutatott rá a tárgyra.
– Szerinted mi? – Abuelita leakasztotta és Lillian kezébe nyomta, aki
lenézett a szabálytalan formára: tizenöt centis pálca volt, az egyik végén
üveggömbbel, a másikon pedig bemetszésekkel, amelyek leginkább a
felszántott mezők barázdáira emlékeztették.
– Azt hiszem, varázspálca – felelte Lillian.
– Talán az – hagyta rá Abuelita. – Talán meg kellene tartanod, hátha
szükséged lesz még rá.
Lillian elfogadta a pálcát, s gyors mozdulattal a kabátja zsebébe
süllyesztette, mint valami kém, aki épp egy titkos iratot vesz át.
– Gyere vissza bármikor, kis szakácsnő! – köszönt el tőle Abuelita.
Az évek során Lillian gyakran visszatért az üzletbe. Abuelita olyan
fűszerekről és ételekről mesélt neki, amilyenekkel Elizabethéknél vagy
Margaretéknél soha nem találkozott.
Megismerte az avokádót, amely kívülről gyűrött és mogorva, belül-
ről zöld tavasz, és krémes, mint a fagylalt, ha guacamole készül belőle.
Találkozott a chipotle paprika füstös ízével és a koriander pikáns-édes
ropogósságával, s ez utóbbit Lillian annyira imádta, hogy Abuelita min-
dig megajándékozta egy szállal, hogy elrágcsálja, amíg hazaér. Abuelita
nem beszélt sokat, de ha mégis megtette, az valódi beszélgetés volt.

ÍGY HÁT, AMIKOR LILLIAN egy héttel az után, hogy krumplipü-

rét készített az anyjának, ismét belépett a boltba, Abuelita tekintete el-
időzött rajta egy hosszú pillanatig.
– Valami nincs rendben – állapította meg néhány másodperccel ké-
sőbb.
– Nem vált be! – panaszolta Lillian kétségbeesetten. – Azt hittem,
megfogtam, de nem vált be!
– Meséld el! – kérte Abuelita egyszerűen, Lillian pedig engedelmes-
kedett.
Beszámolt a teasüteményekről, a fűszerekről, Henry Jamesről meg a
krumplipüréről, és arról az érzéséről, hogy talán mégsem az étel az a
varázsszer, amelyik felébreszti az anyját hosszú, irodalmi álmából, és
végső soron talán tényleg az álom az, ami az anyjának megmaradt eb-
ben az életben.
 Lillian befejezte a történetét, ám Abuelita néhány pillanatig nem
szólt semmit.
– Nem arról van szó, hogy rosszul tetted, amit tettél – jegyezte meg
végül. – Csak még nem fejezted be!
– Mi egyebet tehetnék még?
– Lillian, minden embernek a saját egyéni módján szakad meg a szí-
ve, épp ezért a gyógymódok is különbözők. Azonban van valami, amire
mindnyájunknak szükségünk van. Mindenekelőtt biztonságban kell
éreznünk magunkat. Te pedig ezt megteremtetted az édesanyád számá-
ra.
– Akkor miért nem jött még vissza?
– Azért, mert ahhoz, hogy ehhez a világhoz tartozzunk, többre van
szükségünk a biztonságnál. Az édesanyádnak emlékeznie kell arra, amit
elveszített, és újra akarnia kell. Van egy ötletem! – mondta végül
Abuelita. – De eltarthat néhány percig.
Az asszony egy meleg kukoricalepényt nyomott Lillian kezébe, és
intett neki, hogy üljön le a bejárati ajtó melletti kicsiny, kerek asztalhoz.
Aztán letépte egy kisebb papírzacskó felét, és írni kezdett rá. Az erős
koncentrálástól ráncok gyűltek a homlokán.
– Nem vagyok író – szabadkozott, amikor befejezte. –Soha nem vol-
tam túl nagy véleménnyel az írásról. De a lényeget így is ki fogod há-
mozni belőle.
Letette a papirost, majd Lilliannek hátat fordítva egy másik zacskóba
különböző dolgokat pakolt a polcokról. Végül összehajtotta a cédulát, a
papírzacskó tetejére helyezte, s az egész csomagot odanyújtotta
Lilliannek.
– Tessék! – mondta. – Majd meséld el, hogyan alakultak a dolgok!

HAZAÉRVE LILLIAN KINYITOTTA A ZACSKÓT, s belélegezte

a narancs, a fahéj és az édes-kesernyés csokoládé felé áramló illatát,
meg még valamiét, amit nem tudott beazonosítani: mély és titokzatos
volt, mint a kasmírsál redőiben megbúvó parfümfoszlányok. Kirakos-
gatta az alapanyagokat a konyhai munkalapra, és széthajtotta a papírost,
amelyet Abuelita a papírtáska tetejére rakott; a betűi vaskosak voltak,
mint a faágak, és majdnem ugyanennyire merevek is. Lilliant elfogta a
kísértés, hogy eldobja a receptet, de aztán elbizonytalanodott, mert a te-
kintete megakadt az utasítások első során.
 Keresd elő a varázspálcád!

Lillian megdermedt.
– Hát legyen! – sóhajtott fel hangosan. Kihúzott egy széket a mun-
kapult alól, felállt rá, és a konyhaszekrény tetején kutatni kezdett az ap-
ró, piros bádogdoboz után, amelyben legdrágább kincseit őrizgette.
A pálca majdnem a doboz legalján hevert, élete első mozijegye és
egy velencei híd miniatűr másolata alatt, amelyet még az apja adott neki
nem sokkal az előtt, hogy elment, nem hagyva maga után semmit, csak
pénzt és az illatát az ágyneműn. Ez utóbbi jóval korábban elillant, mint
ahogy Lillian megtanulta, hogyan kell kimosni a szennyest. A pálca
alatt egy régi fénykép hevert az anyjáról, amint a csecsemő Lilliant a
karjában tartja. Egyenesen a fényképezőgép lencséjébe nézett, s a moso-
lya szélesebb, gazdagabb és káprázatosabb volt, mint bármilyen csoko-
ládétortáé, amit csak sütni lehet.
Lillian hosszasan, szinte megigézve bámulta a fényképet, majd a
pálcát a jobb kezében szorongatva leszállt a székről, és felkapta a recep-
tet.

Önts tejet egy lábasba! Igazi tejet használj, a sűrű fajtát!

Abuelita sokat panaszkodott azokra a lányokra Lillian iskolájából,

akik nem eszik meg a kukoricalepényét, vagy akik krémsajt nélkül kérik
az enchiladát, aztán gondosan levakarják a reszelt sajtot is a külsejéről.
– Csontos lányok – mondogatta Abuelita megvetően. – Azt hiszik,
hogy a méheket lehet bottal csalogatni…

Készíts narancshéj spirált! Tedd félre!

Lillian elmosolyodott. Olyan érzéseket táplált a citrushámozó iránt,

mint néhány nő a piros, tűsarkú cipő iránt – haszontalan hivalkodás, ki-
zárólag partizni jó, mégis oly csodás! Egy évvel korábban azon a napon,
amikor egy bolhapiacon rábukkant a kis eszközre, ragyogó arccal sza-
ladt vele Abuelitához. Akkoriban még azt sem tudta, hogy mire való,
csak abban volt biztos, hogy imádja a karcsú, rozsdamentes acélfogan-
tyút, a másik végén a szeszélyes fémdarabot, rajta az öt tetszetős lyu-
kacskával, amelyek cakkos szegélye a nyílásoknál leginkább egy alsó-
szoknya fodrait juttatta az eszébe. Olyan kevés alkalom adódik a
citrushámozó használatára, hogy ünnepnek érezte, ha elővehette.
Lillian a kezébe vette a narancsot, az orrához emelte, s nagyot léleg-
zett. Napsütés- és ragacsoskéz-illata volt, ragyogó zöld leveleké és kék,
felhőtlen égbolté. Egy gyümölcsöskertben valahol – Kaliforniában?
Floridában? – a szülei egymásra néznek a feje fölött, az anyja feléje
nyújt egy sárgásnarancs gyümölcsöt, amely nagyobb, mint Lillian két
keze együtt, felnevet, és azt mondja neki, hogy innen származnak a
zöldségüzletek.
Lillian felemelte a citrushámozót, és végigfuttatta a gyümölcs kerek-
ded külső felületén, majd a héjat öt hosszú kunkorba vágta, de a keserű,
fehér belső héját nem bántotta.

Törd f élbe a fahéjat!

A fahéjrúd könnyű volt, és törékeny papirusztekercsként pöndörödött

össze. Nem is rúd, jutott Lillian eszébe, amikor közelebbről szemügyre
vette, hanem kéreg, a belső és a külső világ találkozási pontja. Recsegve
pattant félbe, zamatot szabadítva fel, részben csípőset, részben édeset,
amely csiklandozta a szemét, az orrát, és úgy is bizsergette a nyelvét,
hogy meg sem kóstolta.

Tedd a narancshéjat és a fahéjat a tejbe! Reszeld le a csokoládét!

A vörös csíkokkal díszített sárga műanyag csomagolásba burkolt, ke-

rek, kemény csokoládédarab sötéten csillogva bukkant elő. Érdes han-
got hallatva adta meg magát a reszelő finomabbik oldalának, finom port
szórva a munkalapra, a levegőbe küldve egy különös elegyet, amelyben
keserédes bonbonokat és régi szerelmesleveleket rejtegető poros hátsó
szobák szaga keveredett antik íróasztalok alsó fiókjainak, az ősz utolsó
leveleinek, mandulának, fahéjnak és cukornak az illatával.
Belekerült a tejbe.

Add hozzá az ánizst!

Abuelita csak egészen keveset rakott az őrölt fűszerből a kis tasakba.

Csendesen, jellegtelenül hevert odabent, a tengerpart vizes homokjának
színét idézve. Lillian kioldotta a tasakot összefogó madzagot, s meleg
arany és édesgyökér illata táncolt fel az orrába, elhozva konyhájába a
messzi végtelen sivatagokat és a sötét, csillagtalan égboltot, a szemüre-
ge mélyéig és az ujjpercekig hatoló vágyódást. Visszatette a tasakot a
pultra, és ösztönösen tudta, hogy a fűszer felnőttebb, mint ő.
Tényleg, Abuelita? – kérdezte a levegőt.

Csak egy icipicit. Lassú tűzön főzd össze őket! Tudni fogod, hogy mi-
kor jó.

Lillian bekapcsolta a tűzhelyt. A hűtőhöz lépett, kivette a habtejszínt,

majd a legnagyobb fokozatra állította a mixert. Időnként egy pillantást
vetett a lábasra. Egy idő után látta, hogy a csokoládészemcsék bele-
vesznek a tejbe, beleolvadnak, s az elegy sűrűbbé, krémesebbé válik,
immár egyetlen, semmint sokféle.

Használd a varázspálcád!

Lillian a kezébe vette a pálcát, elmerengve forgatta a nyelét a két te-

nyere között. Határozottan megragadta a karcsú középső részt, s a ba-
rázdált végét a lábasba mártotta. Ide-oda görgette a pálcát a keze közt, s
a barázdák kavarogva törtek át a folyadékon, hullámokban lökve a tejet
és a csokoládét az edény oldala felé, buborékokat képezve a felszínen.
– Abrakadabra! – szólalt meg. – Kérlek!

Most pedig öntsd az egészet az édesanyád kávéjába!

Lillian anyja egyetlen dolgot nem adott fel a könyveiért, a kávéfő-

zést. Egy kanna meleg ital mindig készenlétben állt a konyhapulton, bi-
zalomgerjesztőn, mint valami gyapjúkabát. Lillian félig töltötte anyja
bögréjét kávéval, majd hozzáadta a csokoládés tejet, de leszűrte a na-
rancshéjat és a fahéjat, hogy az ital bársonyos legyen.

Díszítsd tejszínhabbal a tetejét, hogy lágyabb legyen! Add oda édes-

anyádnak!
 – Mi ez a csodálatos illat? – kérdezte az asszony, amikor Lillian a
csészével a kezében belépett a nappaliba.
– Varázslat – felelte a lány.
Anyja elvette a csészét és a szájához emelte, finoman megfújta a te-
tejét, s a gőz spirál alakban kígyózott fel az orrához. Puhatolózva bele-
kortyolt, szinte tanácstalanul, tekintete elszakadt a könyvtől, a messze-
ségbe révedt, s enyhén elpirult. Amikor megitta, visszaadta Lilliannek a
csészét.
– Hol tanultál meg ilyet készíteni? – kérdezte, majd hátradőlt a szé-
ken és lehunyta a szemét.

– CSODÁLATOS! – lelkendezett Abuelita, amikor Lillian másnap

elmesélte neki a történteket. – Eszébe juttattad az életét. Most már csak
arra van szükség, hogy kinyúljon érte. Az a recept azonban – felelte
Abuelita válaszként Lillian kérdő tekintetére – a tiéd kell hogy legyen!
De meg fogod találni – folytatta. – Szakács vagy. Anyádtól örökölted.
Lillian kétkedőn felvonta a szemöldökét. Abuelita a lányra nézett,
láthatóan jól szórakozott.
– Néha, niña, a legnagyobb ajándék abból fakad, amit nem kapunk
meg.
Két nappal később Lillian egyenesen hazament tanítás után. Az idő
megváltozott éjszaka, és amikor kilépett az iskola kapuján, a tiszta le-
vegő ropogósan csípős volt. Ütemesen szedte a lábát, gyorsasága ponto-
san illett a levegő frissességéhez. A város szélén laktak, ahol a házak
mellett még elfért az apró gyümölcsöskert, és ahol a konyhakertek fel-
idézték a nem is oly régen eltűnt nagyobb farmok emlékét. Volt egy
gyümölcsös, amelyet különösen kedvelt. Almafaliget, kifacsart ágú, el-
hajló törzsű fákkal, amelyek vén rokonok módjára nőttek egymás felé.
A tulajdonos ugyanolyan öreg volt, mint a fái, ezért már nem tudta gon-
dozni őket. A fű sűrűn benőtte alattuk a talajt, a törzseket pedig vadbo-
rostyán fonta körbe. Az almák azonban szemmel láthatóan nem vették
észre forrásuk múlandóságát: egészségesek voltak, ropogósak és éde-
sek. Lillian minden évben várta őket, ahogy az öregember mosolyát is,
amikor átnyújtotta neki a gyümölcsöket a kerítés felett.
Akkor is a gyümölcsfái között sétálgatott, amikor Lillian megérke-
zett és odakiáltott neki. Az öreg megfordult, felé hunyorgott, majd inte-
getett neki. Aztán megfordult, és az egyik ág felé nyúlva megvizsgálta
az első keze ügyébe kerülő almát, majd a következőt. Végül megtalálta
azt, amit keresett, s elindult a lány felé, két kezében egy-egy almával.
– Tessék! – nyújtotta őket Lilliannek. – Az új évszak íze.

MÁR SÖTÉTEDETT, amikor Lillian hazaért, s a nyitott ajtón át a

hűvös kinti levegőből is bevitt egy keveset a házba. Anyja a megszokott
székében ült a nappaliban, könyvét az olvasólámpa fénye által megraj-
zolt körben egyensúlyozva.
– Hoztam neked valamit, anya! – nyomta az egyik almát a kezébe.
Lillian anyja megfogta a gyümölcsöt, és szórakozottan az arcához
szorította sima, hűvös felszínét.
– Az őszre emlékeztet – jegyezte meg, és beleharapott.
A roppanás éles-édes hangja váratlan tapsviharként robbant bele a
levegőbe, s Lillian önkéntelenül is elnevette magát. Anyja felnézett rá,
elmosolyodott a hang hallatán, s a tekintete találkozott a lányáéval.
– Nohát, Lillian! – szólalt meg, s hangjában meglepetés fodrozódott.
– Hogy megnőttél!

Claire
CLAIRE ÚGY VÉLTE, néha tényleg nem árt előre begyakorolni azt,
hogy miként szökhet meg otthonról. Az ajtóban állt a férjével és a gye-
rekeivel; hároméves lánya csontot növesztett polipként csimpaszkodott
a lábába, a baba pedig dühös bömböléssel próbált átmászni James vál-
lán, hogy az anyja közelébe férkőzhessen.
– Mit tegyek, ha nem akarja elfogadni a cumisüveget? –húzta el a fe-
jét James az apró kezek elől, amelyek az orrába kapaszkodva próbálták
feljebb tornázni a pöttöm testet.
– Add oda neki a nyusziját!
Nyuszi, nyuszi, varázsnyuszi, amelynek a fülei pont beférnek egy
baba szájába, s a bundája lágy, mint a virágszirom.
– Nyuszit? Azt hittem, a takaró a nyerő.
– Az hetekkel ezelőtt volt. – Claire lehajolt és elkezdte lefejteni ma-
gáról a lánya ujjait. – Most a nyuszi az.
– Hova mész, anya? – faggatta a lánya, s még szorosabban csim-
paszkodott belé. – Már sötét van odakinn!
 – Anya most elmegy egy kis időre – magyarázta Claire megnyugtató
hangon.
– Ne menj el! – kérte a kislány, és elsírta magát.
A baba, akit feldühített, hogy már nem ő áll a figyelem középpontjá-
ban, még nagyobb hangerőre kapcsolt.
– Lucy, anya elmegy, hogy megtanuljon főzni – harsogta túl James a
hangzavart. – Az jó móka lesz, nem igaz?
– De hát nem kell… megfőzni… a mogyoróvajat.
– De anya azt fogja megtanulni, hogyan kell tésztát, kenyeret meg
mindenféle finomságot készíteni, talán még halat is – magyarázta James
lelkesen.
Claire megdermedt. Lucy sötétségtől való félelmét csak az utóbbi
időben sikerült csillapítani egy csapatnyi barátságos neonhal beszerzé-
sével, amelyek most az ágya melletti megvilágított akváriumban úszkál-
tak.

– ANYA HALAT FOG FŐZNI?

– Nem, persze, hogy nem! – vigasztalta Claire, aki saját tudatlansá-
gában talált menedéket, mert rádöbbent arra, hogy ő maga sem tudja,
mit főznek majd. Még csak nem is az ő ötlete volt a főzőtanfolyam, az
anyjától kapta ajándékba, s még mindig nem tudta eldönteni, hogy meg-
sértette-e vele, vagy pedig felkeltette a kíváncsiságát.
Ahogy Lucy felnézett rá, bizonytalankodva, bog}' elhiggye-e, amit
mond, vagy sem, Claire kihasználta lánya pillanatnyi tétovázását, kisza-
badította magát a szorításából, és az autójához rohant. Beindította, vi-
dám mosollyal hátraintegetett, majd a látókörükből kiérve az első adan-
dó alkalommal lehúzódott az út szélére. Minden ízében reszketett.
– Meg tudod csinálni! – győzködte önmagát. – Főiskolai diplomád
van. El tudsz menni otthonról a főzőtanfolyamra!
Megcsapta valami az orrát, lenézett. A baba a blúzára büfizett. A
mellette lévő ülésről egy papír zsebkendőt kapott fel, megnyálazta, s le-
dörgölte a maradványt.

A TANFOLYAM A LILLIAN ÉTTERMÉBEN VOLT, a város fő-

utcáján. Az épületet szinte elrejtették az ősöreg cseresznyefák, a rózsák
és a zöld fűszernövények hullámzó csokrai és lágy halmai. A bank és a
helyi mozi épületének fegyelmezett vonalai között az étterem szokatlan
látványt nyújtott, egy maréknyi szín kavalkádot s lágyan mozduló íve-
ket. Mint valami kajla szerelmi viszony a máskülönben rendezett élet
kellős közepén. Az arra járók gyakran végigsimítottak a kovácsoltvas
kerítés felett elterpeszkedő buja levendulasövényen, amelynek lágy,
porlékony illatát még órákon keresztül megőrizték az ujjaik.
Akik a kapun belépve végigsétáltak a kerten keresztülfutó, kanyar-
gós téglaösvényen, kézművesek keze nyomát mutató házhoz értek,
amelynek elülső helyiségeit étteremmé alakították át. Mindössze tíz asz-
tal állt benne, s mindegyiket egyedire tervezték a környező építészeti
elemek felhasználásával: az egyik egy kiugró ablakfülkében kapott he-
lyet, egy másik pedig baráti beszélgetésbe elegyedett a beépített könyv-
szekrénnyel. Néhány asztalról a kertre nyílt kilátás, míg mások, mint
rejtegetnivaló titkok, a terem sötétebb, védettebb sarkaiban kaptak he-
lyet, megakadályozva, hogy a látogató figyelmét bármi is elvonja az
asztalszéleken túlról.
Odakint, a verandán fából készült székek sorakoztak, várva azokat a
vendégeket, akiket a belső helyiség már nem tudott fogadni. Az aszta-
lok mindig foglaltak voltak, s nem csupán az ételek miatt, hanem mert
az étterem személyzete szinte perverz büszkeséggel ragaszkodott ahhoz
az elvhez, hogy egyetlen vendéget sem siettet. Az elsőként érkezetteket
szolgálták ki először. És szolgálták, és szolgálták, dörmögte némely lá-
togató a várakozási listát elnézve. De mindig maradtak; néhány pohár
vörösbor kíséretében elhelyezkedtek a mély, kényelmes karosszékek-
ben, aztán egy idő után a várakozás önálló társasági eseménnyé nőtte ki
magát, és négy-hat fős csoportok formálódtak a rendszerint párosan ér-
kező vendégek között, mindez azonban az égvilágon semmit nem gyor-
sított fel.
Lilliannél így működtek a dolgok, semmi nem alakult egészen úgy,
mint ahogy azt bárki is várta. Az étlap előzetes bejelentés nélkül válto-
zott, meghökkentve azokat, akik ragaszkodnak a megszokott dolgok-
hoz, s akik később maguk is elismerték, hogy az étel, amelyet végül
kaptak, valahogy pontosan az lett, amit akartak. És amíg az étteremnek
a finom megvilágítás békés hangulatot kölcsönzött, addig a végtelen
hosszúságú borpince kiváló helyszíne lett a különleges alkalmaknak, es-
téknek, amelyek – bármilyen gondosan is szervezték meg őket – gyak-
ran meglepő fordulatokat vettek. Szakításban végződő lánykérés, amitől
mindkét fél egyformán meglepődött, majd fellélegzett. Felparázsló üzle-
ti megbeszélés, amely végül szenvedélyes ölelkezésben végződött a
kerthelyiség hátuljában, az újrahasznosítható szemetet őrző kukák mel-
lett.
Claire korábban kétszer járt az étteremben. Először majdnem nyolc
évvel ezelőtt, egy sikert sikerre halmozó férfi társaságában, aki olyasva-
lamit fedezett fel ragyogó aranyhajában és szív alakú arcában, amit ko-
rábban még nem tapasztalt meg. Heteken át olyan gyakran jelent meg a
bankban, ahol a lány dolgozott, hogy Nancy, aki szinte kizárólag utazási
csekkekkel foglalkozott a mellette lévő ablaknál, megjegyezte, hogy
jobban tenné, ha elhívná Claire-t randevúzni, mielőtt tiszteletbeli alkal-
mazottnak választják. Claire – aki akkoriban kezdte úgy érezni, hogy a
legszenvedélyesebb kapcsolata kimerül a mobilszolgáltatójával folyta-
tott beszélgetésekben – tette meg az első lépést. A bankjegycsomagon
tartotta a kezét, miközben áttolta a széptevőjétől elválasztó üvegablak
félkör alakú nyílásán.
Claire-nek el kellett ismernie, hogy meglehetősen kellemes randevú-
partnerre tett szert, mivel a férfi művelt és sokoldalú volt. A vacsoránál
egy olyan ember nyugodt magabiztosságával rendelte meg a bort, mint-
ha csak egy régi barátját hívta volna meg. És mégis furcsa volt. Tökéle-
tesen elkészített halat evett – Claire tudta, mert kapott tőle egy falatot, s
úgy hajolt át az asztal felett, mintha az ő szája lenne élete nagy küldeté-
sének végső kihívása –, de valahogy a hal illata a vacsora után is körbe-
lengte, a tengerparton, a móló alatt, olyan fiúkkal eltöltött középiskolai
éjjelekre emlékeztetve ezzel Claire-t, akiknek az arcát már nem tudta
vagy nem akarta felidézni. Amikor később az utcán sétáltak és a férfi
megpróbálta megcsókolni, Claire-nek feltűnt egy új autómodell, s gyor-
san elfordult, hogy a járműre mutatva elterelje a férfi figyelmét.
Két évvel később látogatott el a Lillian éttermébe, újra, immár
Jamesszel. Claire habozott, mert emlékezett még a becsődölt halas
randira, de akkora már annyira belehabarodott Jamesbe, hogy ez sem
számított. A gyűrű, amelyet tőle kapott – még az előtt, hogy a bor vagy
az étel kiérkezett volna –, olyan természetesen csúszott az ujjára, mint
ahogy a férfi keze a bőrén. Vízzel itták a pohárköszöntőt, a pezsgőt meg
később fogyasztották el, az ágyban.

AZNAP ESTE SÖTÉT VOLT az étteremben. Claire azon tűnődött,

hogy talán elnézte a dátumot. Vagy esetleg az időpontot, és már vége is
az első órának, és hazamehet. Jamesnek úgyis segítségre lesz szüksége
a babával. Tapasztalatból tudta, hogy a kicsi órákon keresztül képes sír-
ni, és olyan hitetlenkedéssel utasítja vissza a lefejt anyatejet, mint vala-
mi arany klubkártya tulajdonosa, akivel közlik, hogy a turistaosztályon
kell repülnie. A ricsaj közepette James megfeledkezik majd a lányukról,
s erről Claire-nek hirtelen eszébe jutott Lucy újonnan támadt érdeklődé-
se a fodrászat iránt.
Háta mögött, a kapu túloldalán, a mozi felé tartó emberek beszélge-
tésére lett figyelmes. Átnézett a válla felett, s figyelte, ahogy eltávolod-
nak. Amikor ismét előrefordult, megpillantotta az étterem hátuljából ki-
szivárgó fényt, amely megvilágította az épület mellett a hátsó bejárat-
hoz kanyarodó keskeny, téglával kirakott ösvényt.
Megcsikordult mögötte a kapu, s egy idősebb pár lépett hozzá.
– Ön is bemegy? – mosolygott rá az asszony.
– Igen – felelte Claire, s óvatosan lépdelve elindult a téglaösvényen a
hátsó ajtó felé.

A KERT SÖTÉTJE UTÁN mellbevágó volt a konyhai fényár. A fa-

lak mellett rozsdamentes acélpultok övezték a helyiséget, kampókon
vasból öntött, súlyos nyeles fazekak lógtak a rézserpenyők mellett, a
kések pedig úgy sorakoztak a falra erősített mágneses csíkokon, mint
kardok a fegyverraktárban. Az egyik tátongóan mély fémmosogató mel-
lett kisebb sor alakult ki, mert a többi tanítvány már a kezét mosta – egy
feketével vastagon kihúzott szemű fiatal lány, mögötte egy szemüveges,
homokszínű hajú fiatalember.
Amikor ő került sorra, Claire lelkiismeretesen lesikálta a kezét, a
szappan bugyogva habzott az ujjai között. Azon tűnődött, vajon a kö-
nyökéig megmosakodjon-e, mint ahogy a sebészek szoktak, ám egyre
nőtt mögötte a sor. Megtörölte a kezét a papírkendőben, majd a szeme-
teshez lépett, ahol az idősebb férfi, akivel korábban a kertben találko-
zott, üdvözlésképpen odabólintott felé.
– Nem bánja? – kérdezte mosolyogva, s Claire válla felé nyúlt, aki
kérdőn nézett rá.
– Csak egy papírzsebkendő-foszlány – mondta, s gyakorlott kézzel
letisztogatta a gallérját. – A feleségemmel is mindig ezt kell tennem…
négy unokánk van. – A szemetesbe pottyantotta a papírkendőt, s Claire
felé nyújtotta a kezét. – Carl vagyok.
 A RÉSZTVEVŐK LETELEPEDTEK a két sorban, négyesével elhe-
lyezett székeken, amelyekkel szemben egy nagy, fából készült étel-
előkészítő pult állt, felette pedig tükör lógott. Carl és a felesége a máso-
dik sor legtávolabbi végében telepedett le. Claire elindult feléjük, azon-
ban megpillantott egy nőt olajbarna bőrrel és csokoládébarna szemmel,
aki óvatosan leült a mellettük lévő székre. Mellette, szinte elbújva a he-
lyiség sarkában, egy fiatal férfi üldögélt, akinek mintha még az ingébe
is belevasalták volna a szomorúságot.
Így hát Claire az első sorban foglalt helyet, egy törékeny, ezüstös ha-
jú és élénk kék szemű, idősebb asszony mellett, aki ujjai közt egy lila
tollat forgatott szórakozottan. Claire immár leülve fürkészte a tanulótár-
sait. Személyiségeket keresett, lehetséges kapcsolódási pontokat. Carl
és a felesége együtt voltak, azonban amennyire Claire meg tudta ítélni,
a többi széken látszólag olyanok ültek, akik partner nélkül érkeztek,
vagy – némely esetben – akiknek feltehetően nem is volt partnerük.
Körbenézve rádöbbent, hogy semmit nem tud az őt körülvevő embe-
rekről, és ők is pontosan ennyit tudnak róla. Megfogta a helyzet idegen-
sége. Nehezére esett visszaemlékeznie az utolsó alkalomra, amikor a
gyerekek vagy a férje nélkül ment el bárhova. Azonban még e ritka al-
kalmakkor is a szűk családi kör társaságában volt, s a szerep lassanként
legalább annyira vált az önazonossága részévé, mint a haja színe vagy a
keze formája. Mikor járt utoljára olyan helyen, ahol senki nem ismerte?
Azon tűnődött, vajon miként boldogul otthon a családja. Vajon a ba-
ba elfogadta-e a cumisüveget, és James simogatja-e Lucy hátát, hogy
könnyebben elaludjon? Emlékszik-e arra, hogy az óra járásával meg-
egyező irányban kell köröznie a kezével? Tudja-e, hogy a kicsi mindig
lerúgja a takaróját? Visszamegy-e hozzá, hogy betakargassa?
Milyen furcsa, gondolta. Ezek az emberek, ha ránéznek, azt hiszik,
egyedül van, ő, aki még az álmaiban is a gyerekeivel volt.

– LILIANNEK HÍVNAK. Üdvözöllek benneteket az Alapvető Hoz-

závalók Iskolájában!
A nő a középen lévő munkapult mögött állt, szemben a székeken ül-
dögélő tanítványokkal. Tekintete nyugodt volt, sima, sötét haját lazán
kötötte össze a tarkóján. Claire úgy vélte, harmincöt körül járhat, csu-
pán néhány évvel lehet idősebb nála. Megfigyelte, hogy Lillian beszéd
közben szelíden megérinti a pultra kirakott eszközöket és edényeket,
ahogy egy anya játszik a gyermeke fürtjeivel.
– Az emberek mindig azt kérdezik meg tőlem először, hogy mik az
alapvető hozzávalók. – Lillian szünetet tartott és elmosolyodott. – Akár
be is vallhatom, hogy nem létezik ilyen lista, nekem sem volt soha. És
recepteket sem fogok adni. Csak annyit ígérhetek, hogy azt tanuljátok
meg, amit tudnotok kell, és szabadon leírhatja bárki mindazt, ami az
eszébe jut a tanfolyam során. Havonta egyszer találkozunk majd, min-
dig hétfőn, amikor az étterem zárva tart. A hét többi napján szívesen lát-
lak benneteket, hogy az evés révén tanuljatok arról, ahogy mások főz-
nek, azonban a hónap első hétfőjén a konyha a tiétek. Mindenki készen
áll? A csoport engedelmesen bólintott.
– Nos, akkor a legelejéről kezdjük!
Lillian megfordult, és elindult a hátsó ajtó felé. Kilépett, s nyomában
friss levegő áramlott be. Hamarosan egy nagy, habszivaccsal borított
hűtőedénnyel tért vissza. Halk, kopogó hang szűrődött ki a belsejéből.
A dobozra nézett, majd körbe. Hátul Carl elmosolyodott és odasúgott
valamit a feleségének, aki bólintott.
– Rák – szólalt meg Lillian.
A kék szemű asszony Claire felé hajolt.
– Hatásos kezdet, az biztos! – jegyezte meg szárazon.
Lillian leemelte a doboz tetejét, és előhúzta az egyik teremtményt.
Páncélja a megalvadt vér színét idézte, s elülső felén fekete borsószem-
pár gubbasztott. Valami támpont után kutatva megremegett a tapogató-
ja, ollói az oxigén óceánjában lélegzet után kutatva vadul kalimpáltak,
groteszkül hatva a testéhez és a helyzethez képest is.
– Megöljük őket? – kérdezte a fekete ceruzával kihúzott szemű lány.
– Igen, meg, Chloe. Ez az első, legfontosabb lecke – felelte Lillian
higgadt, nyugodt arccal. – Ha jobban belegondolunk – folytatta –, min-
den alkalommal, amikor ételt készítünk, egy életciklust szakítunk meg.
Kihúzunk egy sárgarépát a földből, vagy megölünk egy rákot, vagy ta-
lán csak nem hagyjuk, hogy a sajtcikkelyen tovább nőjön a penész.
Ezekkel az alapanyagokkal ételeket készítünk, így valami másnak
adunk életet. Nagyon egyszerű az egyenlet, de ha azt színleljük, hogy
nem létezik, valószínűleg megfeledkezünk a másik nagyon fontos lec-
kéről, mégpedig arról, hogy az egyenlet mindkét oldalának meg kell
adnunk a tiszteletet. Ezért kezdünk ezzel. Fogott már valaki rákot? –
kérdezte Lillian a csoporttól.
A hátsó sorban Carl felemelte a kezét.
– Akkor te tudod – bólintott Lillian. – Szabályok határozzák meg,
hogy mely rákokat foghatjuk ki. Itt északnyugaton a rák páncélhosszá-
nak el kell érnie a tizenöt centimétert, és csak a hímeket tartjuk meg.
Abból lehet megkülönböztetni őket, hogy a hímek hasán lévő három-
szög keskeny, míg a nőstényeké szélesebb.
– Miért csak a hímeket? – tudakolta a homokszínű hajú fiatalember.
– A nőstények a fajfenntartók – válaszolta Lillian. – Mindig vigyázni
kell a fajfenntartókra.
A mosolya a másodperc törtrészéig megpihent Claire-en, aki lopva
megvizsgálta a blúzát, ám az tiszta volt.
– Most pedig, amikor azt döntöm el, hogy melyik alapanyagokat
használjam, szeretem az étel központi elemét kihangsúlyozni. Milyen
ízesítést akarhatok? Azt szeretném, ha elgondolkoznátok a rákokon.
Hunyjátok be a szemeteket! Mi jut az eszetekbe?
Claire engedelmesen lehunyta a szemét, érezve, hogy a szempillája
végigsimít a bőrén. Eszébe jutottak a rák testét borító apró szőrszerűsé-
gek, s azok hullámzása a vízben. Majd éles ollói, amint a homokfodros
tengerfenéken mozognak, a mindenütt jelenlévő vízben, amely levegő
és folyadék is egyben.
– Só! – mondta ki hangosan, önmagát is meglepve.
– Remek! Gondolkozzatok tovább! – buzdította őket Lillian. – Mit
állíthatunk szembe ezzel? Mivel hozhatjuk ki az ízét?
– Fokhagymával – felelte Carl. – Talán egy kis őrölt pirospaprikával.
– És vajjal! – szólalt meg Chloe is. – Sok-sok vajjal. Szavait általá-
nos elismerő moraj kísérte.
– Rendben! – mondta Lillian. – Alkossunk csoportokat, és tapasztal-
játok meg saját kezűleg!

***

CLAIRE CSOPORTJA az egyik terjedelmes fém mosogatómedence

mellett állt. Négy rák kapálózott előttük remegő tapogatókkal a kemény
felszínen.
 A homokszínű hajú fiatalember állt Claire mellett a mosogatónál.
Felnézett rá és észrevette, hogy a férfi mosolyogva figyeli. Claire ijed-
ten megtorpant, mert felismerte szemében a természetes elismerést, ami
hirtelen nagyon is nyilvánvaló lett, épp azért, mert olyan rég nem talál-
kozott már vele. Azon tűnődött, vajon mikor nézte meg férfi legutóbb.
Nagyon furcsa volt itt lenni a tanfolyamon. Egy órája még a gyereke-
ivel volt, a samponjuk, a bőrük illata annyira összeolvadt az övével,
hogy már a sajátjává vált. A nappaliban ült a nagy piros karosszékben, s
miközben a kisfiát szoptatta, a lányának olvasott fel, aki mellébújt és a
blúza gombjaival játszadozott.
Soha életében nem volt még része ennyi simogatásban, ennyi érin-
tésben. És mégis, anyaként az ő teste lett láthatatlan az emberek számá-
ra, nem a gyerekeié. Mikor esett meg vele utoljára, hogy valaki, akit
nem ismert, úgy nézzen rá, mint egy… Mint egy mire? Lehetőségre.
Emlékezett rá, hogy amikor terhes volt, átélte a baba növekedésének
minden apró csodáját. Körülölelte az érzékiség, olyan töményen és éde-
sen, mint a trópusi levegő. A csípője kiszélesedett, hogy helyet adjon a
növekvő magzatnak, és ringott, amikor lépkedett, a bőre pedig
hiperérzékenyen reagált minden érintésre, alig tudta kivárni, hogy
James esténként hazaérjen.
Ám ahogy a hasa körül megfeszült és kitágult a bőr, úgy alakult át ő
maga is. Szabad? – kérdezgették idegenek, és felé nyúltak, mintha a ha-
sa bűbájként vonzaná őket, amely megváltoztatja a szerencséjüket, az
életüket. Ő viszont… szívesen kérdőre vonta volna őket. „Komolyan
gondolja, hogy engem akar megérinteni?” De végül megértette, hogy
egyáltalán nem ez volt a szándékuk.
Miután a gyerekek megszülettek, úgy tűnt, mintha senki nem látna
tovább az általa cipelt babák pihés hajánál és kerekded orcáinál. Claire
kerete lett a fiát és a lányát ábrázoló képnek. Úgy gondolta, hogy ez
rendben is van, hiszen a kicsik gyönyörűek voltak, ő pedig túl készsége-
sen feledkezett meg a saját testéről, amely előbb léggömbként felfúvó-
dott, aztán összezsugorodott, és különben sem maradt ideje ilyesmivel
foglalkozni. A férfiak azzal a fajta biztonságos, jóindulatú mosollyal
közeledtek felé, amely sem reményt, sem érdeklődést nem sugallt.
– Kikerültél a körforgásból, édesem! – világosította fel a nővére. –
Akár hozzá is szokhatsz a gondolathoz.
 James volt az egyetlen, aki a régi tündöklésében látta, s aki arra a
szerelmi életre vágyott, amelyet a gyerekek érkezése előtt folytattak, és
nem értette, hogy miért nem akarja őt Claire. Amikor a férje megérintet-
te – miután álomba ringatta a babát, és végre, végre elindult, hogy le-
mossa magáról a nap fáradalmait –, semmi másra nem tudott gondolni,
csak arra: Nem létezik! Még te is? Természetesen, nem mondhatta meg
neki, túl szörnyű volt még maga a gondolat is, de úgy tűnt, James sza-
vak nélkül is megérti az üzenetet, s egy idő után abbahagyta a próbálko-
zást.
A vágódeszka mellett álldogálva Claire rádöbbent, hogy évek óta
először nőként nézett rá egy férfi, akit nem ismert. A siker nem tartott
sokáig, vette tudomásul savanyúan, amikor észrevette, hogy a homok-
színű hajú férfi tekintete továbbsiklik, és szinte bárgyúnak ható elragad-
tatottsággal megtorpan az olajbarna bőrű, barna szemű nőn. Azért a
maga tökéletlen módján mégiscsak izgalmas újra láthatónak lenni, gon-
dolta Claire. Azt hitte, ő már túl van mindezen, s a gyermekek kicsike
testének szükségletei maradéktalanul kielégítik az övéit is.

– HOGY MENNEK ITT A DOLGOK? – lépett Lillian Carl mellé a

mosogatóhoz.
– Várjuk a forró vizet – válaszolta a homokszínű hajú férfi.
– Tudom, hogy sokan a forró vizes megoldást alkalmazzák, de én
másként csinálom – magyarázta Lillian. – Ez nekünk egy kicsit nehe-
zebb, de a rákkal jót teszünk, ráadásul sokkal finomabb lesz a húsa, ha
főzés előtt tisztítjuk meg.
Belenyúlt a mosogatóba, és ügyesen kiemelt egyet a páncélosok kö-
zül. A rák imbolyogva csattogtatta az ollóit. Lillian hassal lefelé a vá-
gódeszkára fektette.
– A ráknak és a szakácsnak is jobb, ha határozottak vagyunk.
Azzal két hosszú, karcsú ujját az állat hátára illesztette, egy csendes
pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd becsúsztatta őket az állat pán-
célja alá, és hirtelen mozdulattal úgy tépte fel, ahogy az ács szakítja le a
fazsindelyt a tetőről. Az élő védőburkolat egyben lehasadt a hátáról, a
rák most kitárulkozva hevert előttük a vágódeszkán. Lemeztelenített
belseje a szürke és a sötét sárga elegyében pulzált.
– Most pedig – magyarázta Lillian –, megfogtok egy éles kést – az-
zal felkapott egy súlyos, szögletes húsvágó bárdot –, és ezt teszitek!
 A bárd éles puffanással csapott le, s a rák teste két szimmetrikus da-
rabra osztódott, csupán a lábai mozogtak erőtlenül. Claire némán bá-
multa a jelenetet.
– Minden rendben – jelentette ki Lillian, és a darabokat óvatosan fel-
emelve a mosogatóhoz lépett. – A rák már nem él.
– Ezt talán el kellene mondanunk a lábainak is – jegyezte meg Carl, s
együtt érzőn elmosolyodott Claire arckifejezése láttán.
Lillian folyó vízzel óvatosan átmosta a rák belső részeit, ujjaival ala-
posan átdolgozva a sárga és szürke részeket.
– Mi az? – mutatott Claire a mosogatóba pottyanó szürke sarlófor-
mákra.
– Tüdő – felelte Lillian. – A maga módján gyönyörű. Egy kicsit em-
lékeztet a magnólia virágaira. Ha azt akarjuk, hogy a hús magába szívja
a szószt, akkor fel kell törnünk a lábait borító páncélt is – tette hozzá. –
Megmutatom, hogyan tudjátok egyszerűen megcsinálni.
Visszaemelte a rákot a vágódeszkára, és ismét a kezébe vette a bár-
dot. Gyors, határozott mozdulattal elmetszette mindegyik lábat, így az
állat immár tíz darabban hevert előttük. Aztán a bárdot a lapjára fordít-
va egyenletes görgőmozdulattal megtörte a lábak páncélját.
– Tudom, hogy sok ez egyszerre – ismerte el. – Ennek az eljárásnak
azonban megvan az az előnye, hogy őszinte. Nem csak kinyitjuk a kon-
zervet, és azt színleljük, hogy a rákhús a semmiből került oda. Márpe-
dig, ha őszintén teszünk valamit, az előbb-utóbb meghozza a maga
gyümölcsét. Most pedig ti következtek! Magatokra hagylak benneteket.
A homokszínű hajú férfi odafordult Claire-hez.
– Ian vagyok – mutatkozott be. – Ha akarod, megteszem én. Úgy ér-
tem, ha ideges vagy miatta.
Claire elnézett Ian mellett, és Carl feleségét pillantotta meg, aki az
egyik rákot felkapta és a vágódeszkára helyezte.
A két nő tekintete találkozott. Carl felesége bólintott, aztán eltökél-
ten kinyújtotta a kezét, megmarkolta a páncélt, és lerántotta az állat tes-
téről. Felnézett Claire-re.
– Meg tudod csinálni!
Claire rámosolygott Ianre.
– Nem kell, köszönöm! – válaszolta. – Én magam fogom megpró-
bálni.
 A mosogatóhoz lépett, felkapott egy rákot. Könnyebb volt, mint kép-
zelte, s a páncél alsó részét furcsán lágynak és törékenynek érezte. Mély
lélegzetet vett, majd a deszkára tette az állatot úgy, hogy annak a feje
legyen távolabb tőle. Lehunyta a szemét, és a páncél alá csúsztatta az
ujjait. A védőburok pereme göcsösen és hűvösen simult a kezéhez.
Megragadta a páncélt, és megrántotta. Semmi nem történt. Összeszorí-
totta a fogait, hogy úrrá legyen a gondolatain arról, amit tenni készül, és
nagyot rántott. A rák páncélja egyetlen hangos reccsenéssel leszakadt és
a kezében maradt.
– Add ide a bárdot! – mondta Iannek.
Gyors suhintással kettéhasította az állatot, majd felemelte a darabo-
kat, és remegő kézzel a mosogatóhoz lépett.

A RÁK TÜDEJÉNEK BŐRSZIRMAI felolvadtak Claire ujjai kö-

zött, s lemosta őket a hideg víz. A mosogatónál álló fiatal nő teste még
mindig reszketett, és mégis mélyen felkavaró volt az élmény, pedig
amit tett, az mindennek ellentmondott, amit önmagáról gondolt. Olyan
volt, mint leugrani egy magas trambulinról, amikor azt hisszük, hogy
erre képtelenek vagyunk, aztán belecsobbanni a hideg vízbe, és érezni,
ahogy végigsimítja a forró bőrünket. Claire, a banki pénztáros, Claire,
az anya soha nem ölt volna meg egy rákot. Ellenben, jutott eszébe, mos-
tanában több olyan dolgot is megtett, amit nem gondolt volna magáról.
Mikor válhatott élő emberi bölcsővé a saját ágyában? –tűnődött.
Nem tudta megmondani. Nos, ez nem volt igaz, mert meg tudta monda-
ni. Akkor, amikor először fogta a karjába a lányát, és egymáshoz simul-
va összegömbölyödtek. Amikor negyvenötödször olvasta fel a Jó éjt,
Holdat; amikor egy reggel James megérintette a mellét, és viccelődve
megrótta lakmározó fiát, mondván: Ne feledd, ez az enyém! Vajon mió-
ta nem a sajátja ez a két kemény mell, amelynek érzéki súlyát imádta a
kezében tartani?
Miként magyarázhatná el Jamesnek, hogy milyen érzés ez? A férfi
minden reggel elment otthonról, és látszólag olyan könnyedséggel vágta
el a fizikai köteléket a gyerekeitől, mint ahogy más a cipőjéből lép ki.
Jamesnek még mindig megvolt a saját élete – amit Claire az adott napon
érzett hangulatától függően vagy haraggal, vagy féltékenységgel szem-
lélt –, neki azonban nem.
 Amikor éjjelente James lemondóan elfordult az ágyban – a mozdulat
súlyos volt, mint egy kőtábla puffanása –, szerette volna elkiáltani ma-
gát, hogy igen, emlékszik, tényleg emlékszik. Emlékszik arra, hogy jó-
val az előtt megszerette James száját, mielőtt a nevét tudta volna, elkép-
zelte, hogy végigfuttatja az ujjait a férfi fülcimpájának sima felső ívén,
hogy a nyelve kirándulást tesz a keze és az ujjai találkozásánál lévő
dombok és völgyek tájékán. Emlékezett első csókjuk sokkjára – jólle-
het, akkor már napok óta mindketten tudták, hogy be fog következni –,
ahogy lassan egymás felé hajoltak, amíg úgy tűnt, nincs már köztük tá-
volság. Mindennek ellenére meglepetésként érte, akárcsak az, hogy az
élete milyen sebesen vett új fordulatot, és milyen bizonyossággal hitt
abban, hogy bármire hajlandó egészen addig, amíg nem kell elmozdíta-
nia az ajkát, a nyelvét, a testét Jamesé mellől, akinek az idomai és a rit-
musa tökéletesen illeszkedtek az övéhez, így nem számított, ha kulccsal
a kezében kint rekednek a lakása előtt, mert az a harminc másodperc el-
viselhetetlenül hosszú idő ahhoz, hogy elengedjék egymást.
Emlékezett arra, ahogy James hosszú ujjai lejjebb siklottak a dere-
kán, amikor a húga esküvőjén táncoltak. A hátsó udvarra, ahol a locso-
lókészülék vizet spriccelt a fűre, s miközben a szomszédok buliztak, ő
Jamesre gördült, és a víz beborította a haját. Az ágyban töltött végtelen
téli reggelekre, amikor a szürkeség csak lassan oszlott fel, s James a
gömbölyödő hasát cirógatva arról bizonygatta, hogy ő a legszexibb nő,
akit életében látott. Igen, emlékezett. Ezeket az emlékeket idézte fel
mostanában, amikor álomba vigasztalta magát, jóval az után, amikor a
férje légzése tudatta vele, hogy most már biztonságos.
Nem csak arról volt szó, hogy anya lett, vagy néhány szexi fehérne-
műre lett volna szüksége, ahogy azt a húga olyan kedvesen tanácsolta.
A mosogatónál állva, amikor ezek a jelenetek újra lejátszódtak a fejé-
ben, rádöbbent, hogy meg akar találni valakit, akit rég elveszített, és ez
a valaki nem James. James ugyanis nem változott.

– MOST MÁR BIZTOSAN TISZTA. – Carl felesége állt mellette. –

Amúgy pedig Helennek hívnak.
– Engem meg Claire-nek.
– Carl azt mondja, hogy anyuka vagy.
 – Igen. Van egy háromévesem és egy kisbabám. – Claire, aki néhány
pillanatra belefeledkezett a Jamesszel kapcsolatos gondolataiba, most
szinte megijedt, amikor eszébe jutottak a gyerekei.
– Érdekes időszak ez – felelte Helen óvatosan.
– Tényleg az – válaszolta Claire, majd elhallgatott. Volt valami
Helen arckifejezésében, talán a nyitottsága, talán az odafigyelése, ami
felbátorította. – Imádom őket – folytatta. – Néha azonban azon tűnő-
döm…
– … hogy ki vagy nélkülük? – fejezte be Helen a mondatot moso-
lyogva.
– Igen – nézett hálásan az asszonyra Claire. Visszaballagtak a vágó-
deszkához, a rákot Claire vitte.
Helen megtorpant.
– Meg szeretnék kérdezni tőled valamit, amit egyszer egy barátom
kérdezett tőlem, ha nem veszed személyeskedésnek.
– Mi lenne az?
– Mi olyat csinálsz, ami téged tesz boldoggá? Csak téged?
Claire Helenre pillantott, majd elgondolkozott, kezét a vágódeszkán
veszteglő rákon nyugtatta.
– Csak eltűnődtem ezen – folytatta Helen. – Tőlem senki nem kér-
dezte ezt meg, amikor annyi idős voltam, mint te, és azt hiszem, érde-
mes rajta elgondolkozni.
Claire bólintott. Aztán felkapta a bárdot, és tíz darabra aprította a rá-
kot.

MIT OLYAT CSINÁL, ami boldoggá teszi? A kérdésben ott rejlett a

cselekvés, a tudatos cél. Nagyon sok mindennel foglalkozott naponta, és
ezek közül sok dolog boldoggá is tette, azonban tudta, hogy nem erről
szól a kérdés. Legalábbis nem csak erről, ismerte fel. Mert ha tudatosan
tenni akar valamit a boldogságáért, akkor előbb azt kell tudnia, hogy ki
ő valójában. Ez azonban manapság olyan, mintha holdtalan éjszakán in-
dulna horgászni egy tavon – fogalma sem lenne, hogy mit fog ki.
Claire a kertjükben sétált aznap reggel, amikor vajúdni kezdett
Lucyvel. A rózsabokrokat öntözte a locsolócsővel, bokronként egy fá-
jás, tízpercenként, ötpercenként. A fájdalom először lassú és kellemesen
meleg volt, mint a menstruációs görcs. Pompás vasárnap volt aznap, a
szomszédok is a kertjeikben tevékenykedtek, fűnyíró zümmögött a
grillsütés és a hozzá tartozó sangria ivás előkészületeként. Teljesnek és
önmagának érezte magát, életet adni készülő nőnek.
Az órák múlásával a fájások felerősödtek. Amikor megérkeztek a
kórházba, a fájások ritmusa megváltozott, s a nővérek precíz gyorsaság-
gal végezték körülötte a munkájukat, gumihevederekkel a szívhangjelző
(CTG) tappancsait erősítették a hasára, és gépekhez kapcsolták. Szürke
és hideg lett minden, leszámítva a fájdalmat, amely lassanként felőrölte,
egyre mélyebbre és mélyebbre rántotta. Az járt a fejében, hogy a hullá-
mok lelassulnak vagy egy pillanatnyi szünetet tartanak, de nem tették.
Sűrű egymásutánban jött egyik a másik után, amíg nem maradt más ki-
út, mint megadni magát neki, alámerülni és remélni, hogy lesz némi le-
vegő a túloldalon. De nem volt, csak a kétségbeesett küzdelem és ka-
paszkodás, amíg végül megérezte, hogy valami mélyen odabent – nem
testileg, nem lelkileg, egyszerűen csak ő – darabokra törik. Aztán annak
a széttépett embernek, aki egykor Claire volt, a kezébe adtak egy babát,
és a romjain keresztül olyan szeretethullám áradt ki belőle, amelynek a
létezéséről korábban sejtelme sem volt.
Eszébe jutott, hogy később, amikor újszülött gyermekét a karjában
tartotta a kórterem hűvös sötétjében, azt gondolta, hogy semmi másra
nincs szüksége, csak egy nyugodt, csendes pillanatra. Akkor képes len-
ne megtalálni az összetöredezett darabokat, és a korábbi helyükre illesz-
teni őket. Nem nagy ügy. Azonban az az egyetlen csendes pillanat nem
jött el. Elveszett valahol az etetések, a mosás és az újonnan felfedezett
meggyőződése között, amely szerint az ő szükségletei természetszerűen
másodlagosak a lányáéihoz képest. Az idő múlásával Claire darabkái új
helyet találtak maguknak, nem azt, ahol korábban voltak, hanem ahol
elfértek, s lassanként alig ismert magára abban az emberben, akivé vált.
Nem szerette szükségszerűen ezt az új valakit, és megdöbbentette, hogy
James nem látja vagy nem akarja látni, s hajlandó ezzel az új nővel
aludni, aki nem igazán ő. Úgy érezte – bár fogalma sem volt arról, hogy
ezt miként magyarázhatná el neki –, mintha megcsalná.

MIUTÁN AZ ÖSSZES RÁKOT megtisztították, Lillian elmagyaráz-

ta, hogy a sütőben meg fogják sütni őket.
– Mártást készítünk, ami a páncél repedésein keresztül átitatja majd a
húst. Ezt a fogást a legjobb kézzel enni.
 A tanítványok visszatelepedtek a székekre, szemben a központi fa
munkaasztallal. Lillian kirakta a felhasználandó alapanyagokat:
vajrudakat, több tálkányi felaprított hagymát, őrölt gyömbért és fok-
hagymát, egy üveg fehérbort, borsot, citromot.
– Először a vajat olvasztjuk meg – magyarázta –, majd üvegesre pá-
roljuk rajta a hagymát. – A csoport meghallotta a forró felülettel érint-
kezésbe lépő hagymadarabkák sercegését. – Ügyeljetek azonban arra,
hogy a vaj ne barnuljon meg, különben égett íze lesz az ételnek! – fi-
gyelmeztette őket.
Amikor a hagymadarabkák elkezdtek beleveszni a vajba, Lillian
gyorsan hozzáadta az őrölt gyömbért, s az új illat úgy hatott, mint egy
csók és egy játékos arcon legyintés keveréke. A fokhagyma következett,
puha, meleg párna a gyömbér alatt, majd a só és a bors.
– Némi pirospaprikával is meghintheti, aki akarja – tette hozzá
Lillian –, és játszhattok a fokhagyma, a gyömbér vagy akármelyik hoz-
závaló mennyiségével, attól függően, hogy milyen hangulatban vagytok
vagy milyet akartok elérni. Most pedig a mártással leöntjük a rákot, és
megsütjük a sütőben.
– Carl, segítenél? – Lillian a fehérboros üveget a férfi kezébe nyom-
ta, aki hosszú évek vacsoráin és ünnepein szerzett jártassággal rántotta
ki a palackból a dugót. – A fehérbor tökéletesen illik a rákhoz.
Lillian bort töltött a kikészített poharakba, majd Claire-re nézett:
– Körbeadnád őket?
Claire egyesével nyújtotta át a poharakat a résztvevőknek: Carlnak
és Helennek, Iannek, a csodaszép, barna szemű nőnek, a szomorú fia-
talembernek, a feketével kihúzott szemű Chloénak, az ezüstös hajú asz-
szonynak, aki szórakozottan rámosolygott, mintha korábban már talál-
koztak volna. Aztán visszaült a helyére.
– Most pedig – szólalt meg Lillian –, csak annyit kérek tőletek, hogy
lazuljatok el! Figyeljetek! Maradjatok mozdulatlanok! Fogadjátok be az
illatok változását, amíg a rák sül! Nem kell aggódni, később elég időtök
lesz arra, hogy megismerjétek egymást, most azonban azt akarom, hogy
az érzékeitekre koncentráljatok!
Claire lehunyta a szemét. A terem elcsendesedett körülötte, ahogy a
diákok letették a padlóra a jegyzetfüzeteket, és kényelmesen elhelyez-
kedtek. Claire légzése mélyebbé vált, tüdeje megtelt, a szíve lelassult. A
lapockája lejjebb ereszkedett, az álla felemelkedett, mintha csak segíte-
ni akarna, hogy könnyebben áramoljon a levegő az orrába. Az átmele-
gedő alapanyagok illata végiglebegett a helyiségen, beszivárgott a bőré-
be, s egyszerre volt finom és ingerlő, mint a kar belső oldalán végigfutó
ujj keltette lusta izgalom. Amikor az ajkához emelte a poharát, a fehér-
bor tiszta, hűvös hulláma kitörölte a többi érzést, de csak azért, hogy az-
tán megújult lendülettel térhessenek vissza.
– Melegítettem némi bort és friss citromlét – szólalt meg Lillian –,
amit a legutolsó pillanatban adok az ételhez.
Claire megérezte a sütőből kiáramló forró levegőt, meghallotta a
mártás sistergését a rákhúson. Az ízek felerősödtek, de egyben meg is
változtak, ahogy Lillian meglocsolta a fehérbor és a citrom erőteljes,
tiszta keverékével.
– Most már kinyithatjátok a szemeteket! Gyertek, és kóstoljátok
meg!
Claire felállt, és a többiekkel együtt a pulthoz lépett. Közvetlenül
egymás mellett álltak, időnként összetalálkozott egy-egy váll, majd a
tepsi felé nyúltak, s a rákdarabokat óvatosan átemelték a Lillian által
már korábban előkészített kistányérokra.
– Ez elképesztő, Carl! – lelkendezett halkan a Claire mellett álló
Helen. – Kóstold meg! – Azzal Carl szájához emelte a mártástól fényes
kezét, és adott neki egy falatot. Majd Claire-hez fordult: – Megkóstoltad
már?
– Még borzasztó forró – rázta meg a fejét Claire. Helen gyakorlott
kézzel lefejtett egy húsdarabot a páncélról. Claire elképedt arcát látva
elmosolyodott.
– Azbesztujjak, kedvesem! Hosszú éveken át tologattam ki-be a
halrudacskákat a sütőbe. Van néhány előnye is a dolognak. De most ne
foglalkozz ilyesmivel, hanem egyél!
– Hmmm… – felelte Claire, és a szájához emelte a rákot.
Ismét lehunyta a szemét, s elméjéből kizárta a körülötte lévőket. A
hús megérintette a nyelvét, az íz végigszáguldott rajta – telten, gazda-
gon és bonyolultan, sűrűn, mint egy hosszú, szenvedélyes csók. Beka-
pott még egy falatot, s úgy érezte, a lába a padlóhoz tapad, ám lénye
többi része beleolvad a gyömbér, a fokhagyma, a citrom és a bor ele-
gyének áramlatába. Csak állt, és még akkor is azt érezte, hogy az áram-
lás átkanyarog az ujjain, a lábujjain, a hasán, a gerincén, és testének
minden porcikáját valami aranyszínű melegséggel itatja át, amikor az
első falat, meg a következő, meg a rákövetkező is rég elfogyott.
Claire lassan kinyitotta a szemét.

Carl
CARL ÉS HELEN együtt érkezett a főzőtanfolyamra. Azon párok
közé tartoztak, akik mintha születésüktől fogva szoros szimbiózisban
élnének egymással, mintha vérségi kötelék nélküli ikrek lennének. Igaz,
a megjelenésükből semmi nem támasztotta alá ezt: Carl magas volt és
inkább vékony, döbbenetesen fehér hajú és tiszta, kék szemű, míg
Helen alacsonyabb és kerekdedebb. Könnyedén és mosolyogva terem-
tett kapcsolatot a csoport többi tagjával, s azzal a természetes felisme-
réssel mutogatta körbe az unokáiról készült fényképeket, hogy a jeget
meg kell törni, és ehhez az egyik legjárhatóbb út a kisgyerekeken át ve-
zet. Mégis, még ha a konyha két szemközti sarkában álltak, akkor is úgy
tűnt, mintha együtt lennének, egyszerre bólintottak bármire, ami el-
hangzott vagy történt.
A párok szokatlan jelenségnek számítottak Lillian főzőtanfolyamán.
A kurzus ugyanis elég drága volt ahhoz, hogy a legtöbben egyetlen ki-
szemelt képviselőt küldjenek előre – Marco Polóhoz hasonló felfedező-
ket – házastársi küldetésben, hogy új fűszerekkel és trükkökkel térjen
haza, amelyek aztán megváltoztatják az ételeiket vagy akár az egész
életüket. A kiválasztott követek rendszerint világosan megfogalmazott
célokkal érkeztek – egytálételeket akarnak főzni, mert a család elfoglalt,
nincs többre idő, esetleg elronthatatlan mártást a spagettihez. De céljai-
kat olykor aláaknázta a nyelvükön elidőző friss kecskesajt buja tömör-
sége vagy a vörösboros pác, amelyben napokon át érlelték a marhasze-
letet. Ezek után az élet már ritkán folyt ugyanúgy a medrében.
Ha két ember párban jött el a kurzusra, ott az étel valami teljesen
mást jelentett: megoldást, terelő utat, más alkalmakkor játszóteret.
Lillianben mindig felébredt a kíváncsiság. Vajon megosztják egymás
között a feladatokat, vagy teljesen önállóan dolgoznak? Megérintik-e
egymást főzés közben? Néha eltűnődött azon, miért foglalkoznak annyit
a pszichológusok azzal, ami a hálószobában történik. Mindent ki lehet
deríteni két emberről akkor is, ha csupán a konyhában, a vacsorakészí-
tés közben lejtett koreográfiájukat figyeljük meg.
 Az óra előtti ismerkedés forgatagában Carl és Helen egymás mellett
állt a helyiség egyik sarkában. Egymás kezét fogva figyelték a többie-
ket. Helen sima arca éles kontrasztban állt fehér hajával; Carl maga-
sabbnak tűnt, amikor a felesége mellett állt, a tekintete kedvesen csillo-
gott a fémkeretes szemüveg mögött. Nem lehetett kiérezni a testtartá-
sukból az eltávolodás iránti vágyat, nem látszott, hogy el akarnának szi-
getelődni egymástól. Mintha a nyugalom felhőjében léteztek volna, ami
természetszerűleg vonzotta magához a többieket, először a nőket.
– Ó, nem! – nevetett fel Helen, aki az olajbarna bőrű és barna szemű
fiatal nővel beszélgetett. A nő ment oda előbb hozzájuk. – Még soha
nem voltunk főzőtanfolyamon! Egyszerűen jó mókának tűnt.
Lillian megkérte növendékeit, hogy foglalják el a helyüket. Carl és
Helen kiválasztott két széket a második sorban, az ablakokkal szemben.
Az asszony jegyzetfüzetet és egy vékony, kék tollat készített elő.
– Semmi szükség arra, hogy jegyzeteljek, amikor Helen itt van ve-
lem – súgta oda Carl halkan a fiatal nőnek, aki tétován leült melléjük. –
A feleségem a család írnoka.

HELEN AKKOR IS ÍRT, amikor Carl ötven évvel azelőtt találkozott

vele. A főiskolájuk négyszögletes belső udvarában üldögélt, a cseresz-
nyefák között, amelyek nagy felhőgomolyokban hullatták szirmaikat.
Ami azt illeti, Carl mindig azt mesélte, ha a megismerkedésük körül-
ményeiről kérdezték, hogy Helen nem is írt, hanem az írásról elmélke-
dett, s úgy rágta az ajkait, mintha arra bátorítaná a szavakat, hogy törje-
nek maguknak utat a fogai között.
– Szóval író vagy? – kérdezte, s leült mellé a betonpadra, azt remél-
ve, hogy a beszélgetésnyitó kérdés legalább egy fokkal jobb a borzasz-
tónál. – Mi a fő szakod?
Helen hosszas, elgondolkodó pillantást vetett rá, s Carl elkönyvelte
magában, hogy ezúttal nem kapott pontot eredetiségért. A lány végső
soron író volt, ha az írás azt jelenti, hogy az elme egy távoli, higgadt
zugából kell figyelni a világot. A fiú nagyot nyelt, és várt. Vonakodott
elmenni, de azt is eltökélte magában, hogy a továbbiakban tartózkodik
az ékesszólása fitogtatásától.
Helen egy kattintással visszacsúsztatta a hegyet a toll testébe, és a fi-
atalember szemébe nézett.
 – Ami azt illeti – szólalt meg végül –, azt hiszem, jobban szeretnék
könyv lenni.
És amikor Carl bólintott, mintha a lány megnyilvánulása a világ leg-
logikusabb kijelentése lett volna, Helen elmosolyodott, ő pedig rádöb-
bent, hogy le tudná élni az élete hátralévő részét ebben a pillanatban ül-
dögélve.

– MIT FŐZÜNK MA? – kérdezte Claire az első sorból.

Carlnak feltűnt, hogy Claire lelkes türelmetlenséggel hajol előre; va-
lami másmilyen volt rajta aznap este. A frizurája? A ruhája? Helen tud-
ná a választ, ha megkérdezné, a felesége azonban Lillianre koncentrált.
Lillian a munkapult mögött állt, amelyen azonban nem sorakoztak
alapanyagok. A csoport csupán egy kézi robotgépet, szilikonspatulát és
néhány keverőtálat látott a pult fölé függesztett tükörben.
– Nos – csillant meg játékosan Lillian tekintete-, legutóbb meglehe-
tősen drámai kezdetnek tettelek ki benneteket. Jutalmat érdemeltek
azért, amiért ilyen remekül vettétek az első akadályt. Mellesleg pedig
lassan beköszönt az ősz, ami jó ürügyet szolgáltat némi kényeztetésre.
Azt szeretném, ha elmondanátok nekem, mi jut eszetekbe a tortáról.
– Csokoládé.
– Cukorbevonat.
– Gyertya.
– Báránytorta – jegyezte meg Ian.
– Báránytorta? – kérdezett vissza Lillian mosolyogva. – Mi az, Ian?
Ian körbenézett a konyhában, és meglátta a többiek kíváncsi tekinte-
tét.
– Apám mindig azt készített húsvétra. Fehér, bárány alakú tortát, fe-
hér cukormázzal és kókuszreszelékkel. – Elakadt, majd sietve folytatta:
– Utáltam a kókuszt, és az egészet nagy hülyeségnek tartottam, de ami-
kor főiskolára kerültem, egyfolytában azon járt az eszem, hogy attól
kezdve lemaradok a báránytortáról. Aztán úgy egy héttel húsvét után
légpárnás boríték érkezett apától. Egy cukormázzal bevont, tehénle-
pényszerű valami volt benne. Felhívtam az öreget, és tudjátok, mit
mondott? Hiányoztál, fiam, ezért elküldtük neked a bárány seggét.
A csoport felnevetett, aztán elcsendesedett, s várta a következő tör-
ténetet. A Carlék mellett ülő nő megmozdult a széken.
 – Ki vele, Antonia! – bátorította Lillian, s a fiatal nő erős, a napsütés
melegét idéző akcentussal beszélni kezdett.
– Amikor kislány voltam, Olaszországban a családom egy pékség fe-
lett lakott. A sülő kenyér illata minden reggel felszivárgott a lépcsőkön,
be az ajtóm alatt. Az iskolából hazaérve az üvegpultok tele voltak apró-
süteménnyel, de mindig vékonyak és laposak voltak, nem túl érdekesek.
Néha azonban az üzlet hátuljában nagy tortákat is készítettek, például
esküvőre. –Hátradőlt a székén, s az emlék mosolyra késztette.
– Nekem az esküvői tortám jut az eszembe – vette át a szót Claire. –
Farkaséhes voltam; egész nap nem ettünk semmit. És ott pompázott
előttünk az a fantasztikus torta, több rétegnyi csokoládéval és tejszín-
habbal, meg a vastag cukormáz cikornyáival, nekünk pedig a fotós előtt
kellett pózolnunk. Megemlítettem a férjemnek, hogy mindjárt éhen ha-
lok, amire ő felkapott egy villát, belenyomta a torta oldalába, majd a
számba adott egy falatot. Az anyám és a fényképész tombolt, de mindig
azt mondtam Jamesnek, hogy ez volt az a pillanat, amikor igazán hoz-
zámentem.
Carl és Helen összenézett, némán osztva meg egymással valami mu-
latságosat.
– És milyen volt a ti esküvői tortátok, Carl? – kérdezte Lillian.
– Csokis korong – mosolyodott el a férfi. Az egész csoport feléjük
fordult.
– Helennek és nekem nem volt túl sok pénzünk akkoriban. Még a
szüleinkhez sem mentünk haza összeházasodni. A tavaszi vizsgák után
beballagtunk az anyakönyvvezetőhöz, a nászutunkat pedig Észak-
Kaliforniában, egy öreg és kicsi szállodában töltöttük. A településen
egyetlen üzlet tartott nyitva, egy benzinkút, és nem volt semmijük, csak
csokis korong meg aszott hot dog.
– A süteménnyel a kezünkben leballagtunk a tengerpartra – folytatta
a történetet Helen –, és Carl keresett néhány gallyat, amivel egymásra
tornyoztuk őket, így lett emeletes tortánk. Gyönyörű volt.
– A legfelső korongot egészen az első évfordulónkig megőriztük, a
szokásnak megfelelően – tette hozzá Carl. – Még csak le sem kellett fa-
gyasztanunk.
Felnevettek, és a csoport csatlakozott hozzájuk.
– Nos – szólalt meg Lillian –, azt hiszem, ma este Carlnak és
Helennek sütünk tortát.
 A többiek éhesen bólogattak.
– Milyen ízű legyen? – kérdezte Lillian a házaspárt.
– Legyen fehér – mondta Helen határozottan. – Mint a hajunk.
Megfogta Carl kezét, és rámosolygott.

HELEN SZÍVE NEM VOLT SZABAD azon a cseresznyevirágos

napon, amikor Carl leült mellé – és még sokáig utána. Carl nem bánta a
várakozást, de azt sem akarta, hogy passzív élménnyé váljon. Jelentke-
zett abba a vitakörbe, amelynek Helen lelkes tagja volt már egy ideje,
mert jobb választásnak találta, mint az egyetemi könyvklubot vagy a női
focicsapatot, ami felemésztette a lány maradék szabadidejét. Helen ak-
tuális fiúja szintén a vitacsoport tagja volt, és Carl a közvetlen kihívás
lehetőségét még érdekesebbnek is találta.
Végül megszerette a csoportot; ő lett az alapos és állhatatos kutató,
akinek az érvelése mindig megtámadhatatlan tényeken nyugodott.
Szenvedélyes igazságérzete legyőzte kezdeti félelmét a nyilvánosság
előtti megszólalástól, s ez késztette nem is sokkal később arra, hogy egy
próbavita kellős közepén ellentmondjon Helennek. A lány szava elakadt
a megdöbbenéstől, és alaposan szemügyre vette magának. Aztán elmo-
solyodott.
Egy októberi estén Carl ellátogatott az őszi bálba, ahol megpillantot-
ta Helent, amint a táncterem falánál három barátnője társaságában áll-
dogál. Sötétkék ruhája lágy fodrokban kavargott a derekától lefelé, fel-
sőtestéhez viszont szorosan hozzásimult. Hullámos haja a vállát simo-
gatta. A zenekar játszani kezdett, s a barátnőket felkérték a lovagjaik.
Helen egyedül maradt, s a fal mellett állva figyelte őket.
– Hol maradt Mr. Vitakör? – lépett oda hozzá Carl.
– Elutazott. Legalábbis ezt mondta – felelte rezzenéstelen arccal
Helen, s nem vette le a szemét a táncosokról.
– Van kedved gyakorolni velem néhány lépést? – kérdezte Carl
könnyedén.
Helen elgondolkozott az ajánlaton, tekintetében kérdés villant, amit
azonban a következő pillanatban el is vetett, aztán belesimult a fiatal-
ember karjába.
Carlt megdöbbentette, hogy oly hosszú várakozás után milyen köny-
nyen ment minden; jobb kezét végigcsúsztatta a lány hátán, ujjai tökéle-
tesen illettek a dereka ívére, s érezte, ahogy a kis ujjak végigsiklanak
bal tenyerén, majd puhán megállapodnak. Helen a víz lágyságával kö-
vette Carl vezetését, akinek a lábai úgy mozogtak, mintha egy nála sok-
kal jobb táncostól kapták volna az utasításokat. Gondolkodás nélkül
húzta közelebb magához Helent, aki nem ellenkezett, a homloka fino-
man hajlott a fiú válla felé. Meleg volt a teste, a haja pedig fahéjillatú.
Akkor sem engedte ki az öleléséből, amikor a tánc véget ért. A lány
keze az övében frissen szedett virágra emlékeztette. Helen kissé hátra-
hajtotta a fejét, hogy felnézhessen a fiúra.
– Hazaértél – szólalt meg Carl.
Helen elmosolyodott, Carl pedig lehajolt hozzá és megcsókolta.

– SZERINTEM A TORTA sok mindenben hasonlít a házasságra –

kezdte Lillian, aki a hűtőből tojást, tejet és vajat vett elő, hogy aztán a
központi pultra helyezze mindet. – Kétségkívül nincs túl sok tapasztala-
tom ezen a téren – fintorodott el, s felemelte gyűrűtlen bal kezét –, de
gyakran eszembe jut, hogy milyen remek lenne, ha a párok saját maguk
készítenék el az esküvői tortájukat, mintegy a közös életre való felké-
szülésük részeként. Talán nem is házasodnának össze olyan sokan… –
Elmosolyodott. – De akik mégis megteszik, valószínűleg kissé máshogy
közelítenének a házassághoz.
Kihúzta a pult alatti fiókok egyikét, s lisztet, cukrot meg egy doboz
szódabikarbónát vett elő.
– A főzés a megfelelő arányokról szól. Egy kicsivel több ebből vagy
abból a hozzávalóból, amíg meg nem kapjuk a kívánt ízt. A sütés azon-
ban más. Biztosnak kell lennünk abban, hogy bizonyos összetételtől
nem térünk el.
Lillian a tojásokkal kezdte. Két kisméretű tálkába egymás után vá-
lasztotta el egymástól a fehérjét és a sárgáját.
– A torta lényegében egy rendkívül érzékeny kémiai egyenlet… a le-
vegő és a struktúra egyensúlya. Ha túl sok struktúrát kap, akkor kemény
lesz. Ha túl sok levegőt, akkor szó szerint szétesik. Ti is látjátok már,
hogy miért olyan csábító előre gyártott tortaport használni. – Lillian
szeme felcsillant. – De akkor elmulasztjuk az összes leckét, amit a tor-
tasütés tartogat nekünk.
Aztán vajat tett egy tálba, bekapcsolta a kézimixert, s a felpörgő la-
pátok bedolgozták magukat a puha, sárga téglatestek közé. Majd lassan,
hihetetlenül vékony, fehér vízesés formájában a tálba engedte a cukrot.
 – Így visszük bele a levegőt a tésztába – magyarázta a gép berregése
felett. – A mixerek kora előtt ez igazán sokáig eltartott. A süteményalap
minden egyes légbuboréka az ember karjának energiájából keletkezett.
Nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy nagyobb fokozatra kapcsol-
juk a robotgépet! A tészta nem szereti, ha siettetik.
A cukorvízesés elapadt, Lillian azonban továbbra is ott állt a tál mel-
lett, türelmesen várt és a mixert figyelte.
A keverőlapátok tovább köröztek az edényben, a csoport pedig a pult
feletti tükörben figyelte megigézve a cukor és a vaj egybekelését;
mindkettő színt és anyagszerkezetet vont el a másiktól, kiterjedve, meg-
lágyulva, selymes hullámokban törve fel a tál oldalán. Végül, amikor az
elegy elérte a tejszínhab felhőszerűen habos állagát, kikapcsolta a gépet.
– Tessék – jelentette be. – Varázslat.

MIUTÁN ÖSSZEHÁZASODTAK, Carl és Helen úgy döntöttek,

hogy északnyugatra költöznek fel, a Csendes-óceán partjára. Helennek
sokan meséltek a magas fákról és a végtelenbe nyúló zöld, érintetlen te-
rületekről, s végül azt mondta, készen áll a színváltásra. Carlt lenyűgöz-
te felesége kalandvágya és az az elképzelés, hogy újdonsült házasélet-
ükhöz új otthont teremtsenek. Biztosítási ügynökként helyezkedett el, s
úgy jellemezte a munkáját, hogy biztonságot árul, mert megadja az ügy-
feleinek a békésen átaludt éjszaka luxusát, azt a tudatot, hogy bármi tör-
ténjék, van egy háló, amely felfogja őket, még ha az álmuk kellős köze-
pén kezdenének is el zuhanni.
Az északnyugati partvidék az év túlnyomó részében borongós és
esős volt, de Carl szerette a fákra, a fűre és a házakra boruló ködtakarót.
Folyékony tündérpor ez, magyarázta a gyerekeknek, amikor megérkez-
tek, gyors egymásutánban kettő is, a házasságuk harmadik évében.
Csemetéik született északnyugatiak voltak, akik úgy emelték arcocská-
jukat a nyirkos ég felé, ahogy a tulipánok követik a Napot. Carl nem-
egyszer rácsodálkozott arra, ahogy az eső élteti a virágokat, figyelem-
mel kísérte, ahogy gyökereiket mélyen aláeresztik az őket körülölelő ta-
lajba.
Helen megtalálta a módját, hogy becsempéssze a nyarat az év sötét
hónapjaiba, elrakta vagy lefagyasztotta a júliusban és augusztusban
megérett gyümölcsöket, s extravagánsan felhasználta őket télen:
almacsatnit a hálaadás napi pulykához, málnalekvárt a decemberi piskó-
tához, és fekete áfonyát a januári palacsintához. Váltig ragaszkodott ál-
láspontjához, hogy a rövidebb téli nappalok hosszúra nyúló, szürke fé-
nyükkel elősegítik az írást. Carl vett neki egy fából készült, apró íróasz-
talt, amely tökéletesen beleillett a lépcsősor tetején lévő be-szögellésbe.
Helen azt is mondta, hogy az ő írástechnikáját leginkább egy rövidtáv-
futóhoz lehet hasonlítani, mert gyors vázlatokat készít a konyhaasztal-
nál, az ágyban, bárhol – igaz, a gyerekek érkezése után nemegyszer
megesett, hogy a vázlatokra fennmaradó szabad percek közötti időszak
maratoni hosszúságúra nyúlt.
Bármit is írt, bármit is tett, az ő Helenje volt, és Carl pontosan úgy
imádta az északnyugati vidék ezüstös fényében, mint az észak-
kaliforniai tengerparton, ahol a mézesheteiket töltötték. Helen cserébe
teljessé tette az életét, és azokban az első években a legváratlanabb pil-
lanatokban bukkant egy-egy csokis korongra az ebédcsomagjában.
Azokon a napokon hamarabb befejezte a munkát.

LILLIAN BELEMÁRTOTTA az egyik ujját a tálba.

– Mindig is azon a véleményen voltam, hogy ez a torta életének leg-
finomabb szakasza. – Egy gyerek lelkesedésével nyalta le az ujját. –
Adnék nektek is belőle – incselkedett –, de akkor nem maradna elég a
tésztához.
Aztán megragadta az egyik tojásos tálkát.
– Most pedig apránként hozzáadjuk a tojássárgáját, mert azt akarjuk,
hogy levegő is keveredjen az elegyhez.
A mixer ismét felpörgött, a tojás csorogni kezdett a cukros vajba, és
sötétebbé, lazábbá és csillogóbbá varázsolta.
– Ez után nincs nyalakodás! – figyelmeztetett. – Túl kockázatos a
nyers tojással.

CARL AJÁNDÉKKÉNT ÉLTE MEG a kicsik gyerekkorát. Olyan

családban nőtt fel, ahol a szerető gyengédséget kellemes intellektuális
időtöltésnek tekintették, így a gyerekei elképesztő fizikai szeretete hálá-
val töltötte el. Habár anélkül, hogy Helennel előre megbeszélték volna,
belesodródtak generációjuk hagyományos szerepeibe – ő elment otthon-
ról és pénzt keresett, a felesége pedig vezette a háztartást és gondját vi-
selte a gyerekeknek –, egy idő után azt vette észre, hogy ott szegi meg
az íratlan szabályokat, ahol csak tudja. Például felébredt a baba első ne-
szére, s felvette, még mielőtt Helen felkelhetett volna. Magába szippan-
totta a vállán támaszkodó apróság törékeny testének melegét, félelem-
mel vegyes tisztelettel nézte, ahogy a gyakorlatilag alvó csecsemő halá-
los szorítással markolja a takaróját, ami azt testesítette meg számára,
hogy a világ biztonságos és szeretetteljes, s elámult attól a gondolattól,
hogy ő és Helen az, aki ezt az érzést a takarónak közvetíti, a takaró pe-
dig a kicsinek.
Még azokat a nagyon-nagyon korán kezdődő karácsony reggeleket
sem bánta, amikor először egy, majd két tipegő mászott be melléjük az
ágyba, ahová csak néhány órával azelőtt esett be Helennel, miután fél
éjszakát töltöttek el favonatok, biciklik vagy babaházak összeszerelésé-
vel. Kitárta két karját, a gyerekek pedig odabújtak hozzá, és hajnali ket-
tő körül arról győzködték, hogy az utcai lámpa fénye odakint valójában
már a reggeli napsütés, és most már tényleg, de tényleg elérkezett az
ideje a zoknik kibontásának, talán még az ajándékokénak is. Helen jó-
indulatúan felmorrant, majd a másik oldalára fordult, közölve Carllal,
hogy semmi mást nem kér magának karácsonyra, csak egy tisztességes
alvást, ő pedig közelebb húzta a gyerekeket, és addig susogta a fülükbe
a Karácsony szent estéje történetét, amíg lassan, egymás után álomba
szenderültek, úgy összegubancolódva egymáson, mint a kosárban a
mosnivaló. Amikor nagyobbak lettek, és elég önállóak ahhoz, hogy
egyedül is felfedezőútra induljanak a fa alá helyezett díszes dobozok
között (és ahol az esetek többségében másnap reggel mély álomba me-
rülve találtak rájuk a szüleik), Carl azt vette észre, hogy hiányzik neki a
kicsik meleg betolakodása az álmaiba.

– MOST PEDIG HOZZÁADJUK a lisztet. – Lillian leemelte a

lisztesdoboz tetejét. – Az én olvasatomban – magyarázta, s közben ki-
emelt egy kanálnyi adagot, majd sűrű szövésű szitába borítva libegő hó-
záport küldött egy nagyméretű mérőedénybe – a liszt ahhoz a fickóhoz
hasonlít, akiről a filmekben csak a legvégén ismerjük fel, hogy szexi.
Úgy értem, legyetek őszinték abban, hogy amikor a konyhai teendőket
osztjátok szét egymás közt, ki akar a liszttel foglalkozni. A vaj sokkal
csábítóbb. Ám az a helyzet, hogy a liszt tartja össze a tortát.
Lillian belekevert belőle egy keveset a masszába, aztán a tej követ-
kezett.
 – Van egy trükk – árulta el, miközben felváltva adagolta a lisztet és a
tejet a tésztához, majd végül kézzel szórta bele az utolsó adag lisztet. –
Ha túl sokáig keverjük a lisztet együtt a többi hozzávalóval, akkor lapos
és kemény lesz a süteményünk. Ha azonban óvatosan bánunk vele, a
tészta olyan csábító lesz, mint egy fülbe súgott vallomás. És végül a
legutolsó lépés…
Lillian habbá verte a tojásfehérjét, a végén egy csipet cukorral ízesí-
tette, s az anyag a csoport szeme előtt alakult át lágy, majd merev hegy-
csúcsokká. Annikor elkészült, belekanalazta a habos gomolyfelhők
egyharmadát a tésztába, majd felnézett a hallgatóságára:
– Mindig hagyjatok egy kis varázslatot a végére!

CARL NEGYVENNÉGY VOLT, amikor Helen bevallotta neki,

hogy korábban viszonya volt valakivel, hozzátéve, hogy akkorra már
lezárult, csak képtelen volt tovább titkolni előle. Ez volt a legmegdöb-
bentőbb dolog, ami életében történt vele, a kósza hullám, amikor már
azt hitte, hogy érti az őt körülvevő elemeket. Helen sírva ült vele szem-
ben a konyhaasztalnál, és Carl rádöbbent, valójában fogalma sincs arról,
hogy kinek az életébe csöppent bele annak idején. Furcsa dolgok jutot-
tak eszébe abban a pillanatban; nem az első alkalom, amikor megcsó-
kolta Helent, hanem egy kicsivel későbbi momentum, amikor mögé lé-
pett a diákszálló apró konyhájában, és az ajkával megérintette a lány
tarkóját.
Helen kijelentette, hogy nem akarja elhagyni, és azt sem akarja, hogy
Carl hagyja el őt. Szereti, mindig is szerette, csak el kellett mondania az
igazságot. A férfi azt kívánta, hogy a felesége, aki szemrebbenés nélkül
képes eltitkolni a karácsonyi meglepetéseket a gyerekek elől, bárcsak
ezt is megtartotta volna magának, nem örökre, de legalább még egy ide-
ig. Mintha csak felismerte volna, hogy némely bejelentésnek jót tesz, ha
az ösztönös megérzés csökkenti az életet felforgató gyökeres hatását, jót
tesz a bizonytalanul remegő kétség, a felismerés, hogy az autó utasülése
nem a mi méretünkre van állítva, vagy, hogy a kannából kitöltött utolsó
csésze kávét már nem ajánlják fel nekünk.
Carl később azt mondta, hogy számára az eset a képzelet látványos
bukása volt. Ő, aki a munkája miatt minden napját a jövőben töltötte,
aki abban segített az embereknek, hogy elkerülhessék a katasztrófákat,
nem ismerte fel a jeleket. Helen szerint azért, mert soha, egyetlen pilla-
natra sem változtak meg az érzései a férje iránt, Carl azonban nem volt
erről százszázalékosan meggyőződve. Azon tűnődött, miként eshetett
meg, hogy nem vette észre, és ha tényleg nem tette – márpedig nyilván-
valóan erről volt szó –, hogyan lehetne bármiben is biztos ezek után. Az
elkövetkező éjjel ébren feküdt Helen mellett az ágyban, és gondolko-
zott.
Természetesen, tisztában volt a válási statisztikákkal. A munkájához
tartozott. Igazság szerint a statisztikák jóval nagyobb esélyt jósoltak a
válásnak, mint az autóbalesetnek, az erőszakos halálnak vagy a „vég-
tagcsonkolás” túlságosan is képszerű lehetőségének, s talán éppen ez az
oka annak, hogy a biztosítótársaságok nem kínálnak termékeket a há-
zasság stabilitására vonatkozóan. A Helennel folytatott beszélgetést kö-
vető hetekben Carl azt vette észre, hogy más szemmel vizslatja a hiva-
talban felbukkanó fiatal párokat. Elcsodálkozott azon, hogy emberek
évente több száz dollárt hajlandók költeni arra, hogy bebiztosítsák ma-
gukat arra az esetre, ha valaki havazáskor – ami igen ritka jelenség az
északnyugati régió óceán melletti övezetében – megcsúszna a házuk
előtti lépcsőn, s mindeközben esténként úgy hajtják álomra a fejüket,
hogy tökéletesen védtelenek azzal a lehetőséggel szemben, ha másnap
netán összeomlik a házasságuk. Csak azt nem tudják elképzelni, aminek
az esélye vitathatatlan.

CARL ÉVEKKEL KÉSŐBB úgy vélekedett, hogy pont a képzelőerő

hiánya mentette meg a házasságukat. A viszony kiderülte után könnyű
volt elképzelnie a feleségét egy másik férfi társaságában – végtére is
tudta róla, hogy mit rendelne, ha bátorságot szeretne meríteni (scotchot,
tisztán); melyek a kedvenc történetei a gyerekekről (Mark és a nyuszi;
Laurie, amint úszni tanul); hogy megérinti az orra hegyét és leszegezi
az állát, ha szórakoztatónak talál egy viccet –, de nem vágyott arra,
hogy a lelki szemei előtt folyamatosan pergő filmmé álljanak össze
ezek a képek. Ezzel együtt a következő negyven évet nem tudta elkép-
zelni Helen nélkül.
Mihez kezdene a hosszú lábaival, ha nem nyújthatná át őket az ágy
túloldalára, hogy felmelegítse a felesége helyét, amíg fogat mos a für-
dőszobában (harminc másodperc minden oldalon, fent és lent, a lábujjá-
val dobolva ki az időt)? Ki hagyná maga mögött tárva a konyhaszekré-
nyek ajtaját, ha Helen elmenne, vagy kapná el az ő ebédlőasztal felett
átlibegő mondatfoszlányait, amelyeket gyermekeik szüntelen csacsogá-
sa tördelt tovább? Mi értelme lenne sebességet váltani az öreg, már-épp-
itt-az-ideje-hogy-lecseréljük autóban, ha nem érinthetné meg az asszony
kezét, amely úgy pihent mindig a sebességváltón, mintha csak tulajdon-
jogot formálna rá (a közös családi ugratások egyike)?
Egyszerűen képtelen volt elképzelni a felesége hiányát még a legje-
lentéktelenebb – és így magától értetődően a legfontosabb – dolgokban
is. Várta a kijózanodást és vele együtt az elhidegülést az otthonától,
Helentől, de egyik sem jött. Próbált tisztán látni, de nem tudott. Csak
feküdtek egymás mellett az ágyban éjszakáról éjszakára, de nem érintet-
ték meg egymást, reggelente az asztalnál ülve megbeszélték a kávé fe-
lett a napi teendőket, esténként pedig beszámoltak egymásnak arról,
hogy mi történt a munkahelyen és a gyerekekkel. És miközben a megvi-
lágosodásra várt, a mindennapok eseményei – a veszekedés a fiával
vagy a lányával, az első krókuszok a kertben, Helen bosszúsága az el-
rontott frizurája miatt – fokozatosan kezdtek túlnőni azon, amit nem tu-
dott elképzelni. A titok, amit Helen nem bírt megőrizni, lassanként az
életük részévé vált. Egy újabb gally lett a közös pillanatokból – az első
találkozásuk, a második veszekedésük, ahogy megsimogatja a babát
szoptató Helen haját – és álmokból épített fészekben. Márpedig Carl
műkedvelő ornitológus lévén tisztában volt azzal, hogy a fészekben
nem minden gally tökéletes.

CARL NŐVÉRE NEM ÉRTETTE MEG. Felismerte, hogy valami

nincs rendben, és addig nyaggatta az öccsét, amíg el nem árulta neki.
Hónapokkal később, hálaadáskor a konyhában talált a vacsorára feltálalt
pulyka maradványait eltakarító Cárira.
– Meddig élhetsz még így? – szegezte neki a kérdést.
– Nagyon régen tettem egy ígéretet.
A férfi ujjai gyakorlott mozdulatokkal mozogtak a szárnyas csontjai
között; lefejtette és a szomszédos tányérra halmozta a húst. Az elkövet-
kező két hétben Helen majd felhasználja, szendvicset készít belőle,
pulykavagdaltat vagy pástétomot, a gyerekek pedig egy idő után
hurukkoló kotkodácsolással ülnek majd le a vacsorához, és kijelentik,
hogy a múlt pulykáinak szelleméivé váltak.
– Ő viszont megszegte az ígéretét, Carl! – érvelt szelíden a nővére.
 – Annyit tartunk meg belőle, amennyi az erőnkből telik – válaszolta,
lenézve a lábánál türelmesen várakozó kutyára, s odadobott elé a padló-
ra egy falat csontos húst. – A házasság a bizalom erőpróbája. A felek
egymás védőhálói.
– Az emberek változnak.
Carl félbehagyta a munkáját, s a konyhapultra fektette a kezét.
– Azt hiszem, mindketten ebben bízunk.

LILLIAN KIEMELTE a tortaformákat a sütőből, és a pultra kikészí-

tett rácsos fémállványra helyezte őket. A rétegek egyenletesen és simán
emelkedtek ki a formákból, a vaníliával megszínezett illat puha, súlyos
hullámokban lengte be a helyiséget, amit más konyhák, más szerelmek
suttogásával töltött meg. A növendékek előrébb hajoltak a székeken,
hogy üdvözöljék az illatokat és az általuk felébresztett emlékeket. A
reggeli sütemény illatát a havazás miatt elrendelt tanítási szünetben,
amikor az egész világ szabadnapot kapott. A sütő fémrácsának koccanó
sütőlemez neszét. A pékséget, amely kizárólagos értelmet adott az ágy-
ból kibújásnak a hideg, sötét reggeleken; meleg croissant-t egy fiatal nő
kezében, aki soha nem is akart azon a munkahelyen dolgozni, ahova
éppen tartott. A karácsonyokat, a Valentin- és a születésnapokat, egybe-
folyva, egyik torta a másik után, amelyeket szeretettől ragyogó szemek
világítottak meg.
Lillian ügyes, gyors mozdulattal fogpiszkálót szúrt az egyik tortalap
aranybarna felszínébe, majd kihúzta – tisztán.
– Tökéletes – állapította meg. – Amíg lehűl, elkészítjük a bevonatot.
Lillian megállt, hogy összerendezze a gondolatait.
– Amikor a torta testét készítettük, minden a levegő és a struktúra
közötti egyensúly megtartásáról szólt. Most, amikor a bevonatot és a
tortát hozzuk össze, a kontrasztra helyeződik át a hangsúly, arra a hatás-
ra, amely rávesz bennünket, hogy másodszor, harmadszor is beleharap-
junk. Ezért olyan huncut a teljesen fehér torta. Az ízesítéssel nem tu-
dunk kontraszthatást elérni, legalábbis nem nyilvánvaló módon. Hiszen
nem használhatunk csokoládét a bevonóban, mint ahogy málnalekvárt
sem a töltelékben. Nem lehet eper vagy citromhéj a tetején, sem pedig a
rétegek között elrejtve… bár egy másik alkalommal ez mind remek öt-
let lenne. A fehér torta a tűzijáték és a harsonaszó ellentéte. A kifino-
multsága abban rejlik, hogy a nyelvünk érezze a tészta és a bevonat tex-
túrája közötti különbséget. Egy kicsivel nehezebb jól megcsinálni –
Helenre és Carlra mosolygott –, de el kell ismernem, hogy ha sikerül,
akkor mennyei.

VASÁRNAP DÉLUTÁN VOLT, csaknem két évvel az után, hogy

Helen beszélt Carlnak a viszonyról. A gyerekek elmentek, hogy Mark
középiskolai ballagásának az előkészületeit intézzék. Carl a pince lép-
csőjén felfelé ballagva francia beszédre lett figyelmes, amelyet Helen
akadozva kiejtett szavai követtek. Felért a konyha ajtajához, és bekuk-
kantott. Felesége háttal állt neki, előtte az ablakpárkányon kazettás
magnó egyensúlyozott bizonytalanul, a mellette lévő pulton pedig egy
leendő csokoládétorta alapanyagai hevertek. Helen soha nem volt kife-
jezetten rendszerető szakács, aminek bizonyítéka ott árulkodott min-
denütt: a liszt a padlón, széles csíkokban a kötényén, a munkapultot pe-
dig olvadt csokoládécseppek tarkították.
A kazetta lejárt, de Helen erős koncentrálása közben észre sem vette.
A torta mindig is próbára tette. Kötelességtudóan megsütötte őket min-
den egyes születésnapra és ünnepre – lapos volt, formátlan, kőkemény,
bevonata pedig olvadt. Laurie még mindig felemlegette az ötödik szüle-
tésnapjára kapott vulkántortát, középen a kráterbe halmozott gyümöl-
csökkel. Carl azonban tudta, hogy ezt a mostanit Mark könyörögte ki,
aznap este volt ugyanis a ballagása, és nem lett volna igazi az ünnep
Helen tortája nélkül.
Mozdulatlanul megállt az ajtóban, s elgyönyörködött a késő délutáni
napsütésben, amely az ablaküvegen átszűrődve megkerülte Helent,
majd megpihent a lábainál a fekete-fehér járólapon. Kezének a csípőjén
díszelgő lisztes lenyomatára nézett – a recept soron következő lépését
olvasta így –, a hajába befurakodó fehér szálakra, amiket imádott, épp
ezért nem szólt róluk az asszonynak, s ahogy figyelte, valami megmoz-
dult és megpihent benne. A mozdulat olyan apró és csendes volt, mint
az óramutató kattanása.
Mögé lépett, és ajkával gyengéden megérintette a tarkóját.
Helen megfordult, egy hosszú pillanatra összetalálkozott a tekintete a
férjéével, mintha csak fel akarná mérni valaminek a súlyát odabenn.
Aztán elmosolyodott.
– Hazaértél – mondta, s megcsókolta a férfit.
 A CSOPORT TAGJAI kedélyesen álldogáltak a központi munkapult
körül, és óvatosan, nehogy egyetlen morzsa is a padlóra hulljon, esze-
gették a süteményt. A bevonat végül sűrű, vajas krémből készült, gaz-
dag, mint a szaténruha a tészta törékeny textúrája mellett. Minden falat-
nál a tészta olvadt szét először, aztán a bevonat, egyik a másik után,
mint az ágyba hanyatló szeretők.
– Ó, ez csodás! – nézett Claire az asztal felett Carlra és Helenre. –
Nem hiszem el, hogy Jamestől csokoládétortát kértem az esküvőnkre!
– Egyértelműen veri a báránytortát – állapította meg Ian vigyorogva.
A törékeny, idősebb nő csendben álldogált, a falatot ízlelgetve a szá-
jában. Lillian odahajolt hozzá:
– Egy pennyt az emlékért, Isabelle! – évődött.
– Ó, az emlékeim ennél többe kerülnek manapság! Tudod, kereslet
és kínálat kérdése az egész – kuncogott halkan, aztán folytatta: – Ed-
wardra gondoltam, aki fiatalkoromban volt a férjem. Olyan jóképű volt
az esküvőnkön, olyan féltőén gondoskodó. Nem tartott sokáig, de jó
visszaemlékezni rá.
A többiek tovább beszélgettek, Carl és Helen pedig egymás mellett
állva eszegetett csendesen. A nő bal-, a férfi jobbkezes volt, így a fala-
tozás közben szabadon maradt kezük egy pillanatra megtalálta a mási-
két, majd elengedte, s csupán a vállak súrolódtak egymáshoz finoman.
Az óra végére csupán egyetlen szelet torta maradt a tányéron. Lillian
alufóliába csomagolta, s az indulni készülő házaspárhoz fordult.
– A tiétek, vigyétek haza! – mondta. – A hosszú és boldog házasság
szimbólumaként.
– Vagy talán… – nézett Helen Carlra, aki elmosolyodott és bólintott.
Helen a kis csomaggal kisietett az ajtón. Lillian és Carl a tekintetével
követte, amint a kapunál utoléri Claire-t. A két nő váltott néhány szót
egymással, aztán Helen előrehajolt és puszit adott Claire arcára. Amikor
visszatért a konyhába, az arca sugárzott, a keze pedig üres volt.

Antonia
ANTONIA LEFÉKEZETT a jegyzetfüzetébe felírt házszám előtt, és
elámult. A sakktáblaszerűen elhelyezkedő bungalók és 1950-ben épült
téglaházak közül impozánsan kiemelkedett az öreg viktoriánus ház, még
ha meg is látszott rajta a sokévnyi használat; a hintőporszerű falfestéken
és a rododendronok összegubancolódott bokrain, a meglazult függőle-
ges ereszcsatornán, amely úgy lógott a levegőben, akár egy integetés
közben mozdulatlanná dermedt kar. Lehetetlen volt úgy rápillantani,
hogy ne idéződjön fel a múlt és vele az eredeti környezet. Antonia el-
képzelte, ahogy ott magasodik a hatalmas földbirtok közepén, s kitekint
a hosszan elnyúló zöld dombokon túl a folyóra meg a mögötte tornyo-
suló hegyekre. Egy szerelemittas férfi építette az otthont egy olyan nő-
nek, akinek a világot ígérte oda.
A ház körül íves kapuk vezettek a virágágyásokhoz és az apró gyü-
mölcsöskertekhez, a moha lepte kőpadokhoz és a kör alakú pázsithoz.
Antonia tisztában volt azzal, hogy konyhatervezőként semmi köze a
kertekhez. Ennek ellenére nem tudta megállni, hogy ne sétáljon végig
rajtuk, egymás után sorban, mint ahogy a tündérmesék következnek az
imádott gyermekkönyvben, még ha emiatt a bejárati ajtó előtt kellett is
hagynia csatakos cipőjét, amikor végre belépett a házba.
A mögötte becsukódó ajtó csattanása visszaverődött az előcsarnok
magas mennyezetén és az emeletre vezető széles fa lépcsősoron. Nem a
mostani ügyfelei az elsők, akik meg akarják változtatni a házat, állapí-
totta meg, ahogy körülnézett. A fekete-fehér járólap sakktáblává változ-
tatta a bejárati folyosót, míg a tőle jobbra lévő társalgó ijesztő fukszia
árnyalatban virított. Ám a balra nyíló nappaliban felfedezte az eredeti
tölgyfapadló vékony pallóit, és a hármas elosztású, kiugró ablakfülkék
ősöreg cseresznyefákra kínáltak kilátást, amelyeknek göcsörtös ágai
magasra, az ég felé nyúltak. Átballagott az ebédlőn, amely elhagyatott-
nak tűnt asztal és székek nélkül, majd belépett a konyhába, ami tulaj-
donképpen látogatásának okául szolgált.
Pompás helyiség volt, egy újabb ablakfülkével, amelynek öble apró
étkezőasztalnak adott helyet, azt a hatást keltve így, mintha valójában a
kertben állna. Közepén elegendő tér maradt a nagy, harcedzett fa mun-
kapult számára, amely tiszteletet parancsoló múltjával kikövetelte ma-
gának az abszolút figyelmet.
Úgy tűnt azonban, hogy az előző tulajdonosok átalakítási kényszere
a konyhát is elérte. A tölgyfa utánzatú szekrényekből, a narancsszínű
műanyaggal beborított munkafelületekből, a padló avokádó- és türkiz-
színű díszítéséből Antonia arra következtetett, hogy a konyha a 70-es
évek felújítási hullámának kreativitását szenvedte el. A konyhaszekré-
nyeket azonban ki lehet cserélni, a térelosztás pedig jó. Nagyon jó.
 A fiatal nő a munkapulthoz lépett, és gyöngéden végigfuttatta az uj-
jait megviselt felszínén, majd átnézett a konyha másik felébe, ahol egy
hatalmas, az évektől és a használattól megfeketedett téglakandalló állt
egy háromméteres falkeretbe ágyazva. Egyik oldalon egy óriási, hatró-
zsás tűzhely támogatta, a másikon pedig az elhagyatott konyhakert
megemelt virágágyásaira néző ablakülés. Antonia a kandallóhoz lépett,
óvatosan megérintette a lerakódott kormot, majd lehajolt, bedugta a fe-
jét a nyílásba, és nagyot lélegezve várta a füst és a kolbász illatát, meg a
hús zsírjának a parázsló fahasábokra cseppenő sziszegését.
Kinyílt a bejárati ajtó, s meghallotta a házba besiető ügyfelek türel-
metlen hangját.
– Antonia, itt van már? – Susan eltökélten lépett be a konyhába. – Itt
van! Hát nem elképesztő ez a ház?
Antonia egyetértően bólintott, majd felegyenesedett, és titokban
megtörölte a kezét a nadrágja fenekén, mielőtt kezet nyújtott volna
Susannak és a vőlegényének.
– Vagyis inkább borzasztó! – nevetett fel Susan. – Természetesen,
mindent át kell alakítanunk! Úgy értem, azokat a szekrényeket meg a
padlót… és azt a kandallót is, az isten szerelmére! De szép lesz, ha egy-
szer végzünk vele!
Antonia engedelmesen bólintott. A megbeszélések e szakaszában
mindig ezt tette, s igazából nem is nagyon volt más választása.
– Valami minimalista, indusztriális stílusban gondolkozom. Renge-
teg krómacélban… Imádom a krómacélt! Betonpadlóval és fekete szek-
rényekkel. – Susan megállás nélkül gesztikulált és mutogatott. – Nem
lesznek fogantyúk, azokat utálom! Hanem inkább néhány sor fémpolc a
munkapultok felett. Azokon tárolhatnánk az edényeket, az új fazekakat
meg lábasokat. –A vőlegénye felé fordult, az elmosolyodott és bólintott.
Antonia várt. Azt hitte, a nő folytatja a mondókáját, azonban úgy
tűnt, hogy végzett.
– Nos, egy kis időre magára is hagyjuk, hogy kedvére varázsolhas-
son. Jeff-fel amúgy is meg kell beszélnünk a fő fürdőszoba sorsát. Az
egyik háló harmadától meg kell szabadulnunk azért, hogy legyen egy
tisztességes fürdőszobánk. – Felkacagott, és a következő pillanatban el-
tűnt.
– Szép ház – jegyezte meg Jeff Antóniának, mielőtt a menyasszonya
után indult volna.
 – Az – felelte a nő kedvesen. – Tényleg az.
Antonia a konyhában állt, és megpróbálta az elméjében a helyiségre
erőltetni Susan vízióját, az egyenes vonalvezetés azonban folyton el-
akadt az ablakmélyedés ívében, az éles széleket összegyűrte az ablak-
ülés párnája meg a képzeletbeli szék lekerekített háttámlája, felmelegí-
tette és meglágyította a kandalló, ami valamiért – akármilyen oldalról is
közelített hozzá – nem akart utat engedni a Susan által felvázolt képnek.
Antonia négy éve élt Amerikában, és négy éve tervezett konyhákat
nyolcvanéves vidéki lakokban és koloniális stílusban épült házakban,
kortárs társasházakban és babaház méretű, Tudor-stílusú épületekben.
Ez volt az első alkalom, hogy nyitott kandallót talált egy konyhában, s
hirtelen azt vette észre, hogy úgy köröz körülötte, mint kisgyerek a
desz-szert körül, amelyről tudja, hogy nem az övé. Ő maga kőházban
nőtt fel, családok generációi éltek ott, akiknek mezítelen talpa mélyedé-
seket koptatott a mészkő lépcsőfokokba, a falakba pedig pácként ivó-
dott be az elmúlt évtizedekben főzött ételek illata. Évekbe telt, amíg
hozzászokott ahhoz, hogy itt a házakat fából építik, és még mindig el-
fogta a nyugtalanság a bérelt bungalójában, amikor a feltámadó szél fü-
tyülve betört a réseken. Ahogy megtapasztalta, milyen könnyen ki lehet
bontani a konyhák egyik falát, így adva szabad teret egy nappalinak
vagy ebédlőnek, fokozatosan megtanulta értékelni a faszerkezetekben
rejlő kreativitás egyfajta csábítását; bár némiképp visszavett a lelkese-
déséből az a felismerés, hogy bármin dolgozik is, az valószínűleg nem
lesz időtálló.
De itt volt egy kandalló! A nagyanyja konyhájára emlékeztette,
amelynek egyik végében a tűzhely állt, a másikban meg a kályha, s a
középen szabadon maradt tér elég hosszú és széles volt ahhoz, hogy ké-
nyelmesen befogadja a vaskos, fából készült, tizenkét személyes asztalt
és két oldalán az ülőpadokat. A nagyanyjánál kicsi volt a tényleges fő-
zőtér: apró mosogatómedence (mosogatógép nem volt) és egy piciny
munkalap. De itt készült a vajban és zsályában megúsztatott, hússal töl-
tött és szerecsendióval fűszerezett tortellini, a gnocchi puha párnái, a
sült csirke, ami a városka legkisebb utcájába is elvitte a citrom és a
rozmaring illatát, meg a kenyérét, ami kiváló ürügyet szolgáltatott a lá-
togatóba érkező unokának arra, hogy a hideg reggeleken a konyhába
szaladjon, és a kályha mellé kucorodva majszolja el a frissen sült regge-
lit. Hányszor ült kislányként a tűz mellett, elhallgatva a konyha
túlvégén dolgozó asszonyokat, a vágódeszkákon serénykedő kések rit-
musos kopogását, a cseréptálakban csattogó kanalakat, no meg a hang-
jukat, szeretetteljesen, vitatkozva, hangosan felnevetve vagy színlelt
rémülettel felkiáltva, amikor a falu valamelyik újdonsült pletykájáról ér-
tesültek! Ahogy a nap telt, a kályha melege átszivárgott a konyha túlsó
felébe is, s a helyiséget betöltötte a fa füstjének meg az órákon át rotyo-
gó húsnak az illata. Antonia már kislányként megtanulta, hogy akkor
jön el a vacsora ideje, amikor a konyha két vége összetalálkozik.
Susan és Jeff konyhájában álldogálva a gyomrát csomóba rántotta a
honvágy. Mostanáig nem ismerte fel, hogy milyen erős ez az érzés ben-
ne, hogy mennyire vágyik mindarra, amit ez a kandalló és ez a megvi-
selt faasztal jelent számára – a szájból simogatásként kipergő, élettel teli
olasz nyelvet, a szemet-szívet gyönyörködtető házak képviselte életet.
– Menni fog? – lépett be Susan a konyhába, s arcát beragyogták a
házzal kapcsolatos tervek. – Úgy értem, tudom, hogy kicsi, de ha ügye-
sek vagyunk, akkor mindkettőnknek lesz elég helye főzni, és…
Jeff gyászos tekintetet villantott Antóniára.
– Ez azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk főzni?
– Természetesen! – kiáltott fel lelkesen Susan. – A lánybúcsúztatón
kaptam néhány remek szakácskönyvet.
Antonia udvariasan elmosolyodott.
– Kidolgozok néhány tervet. Találkozzunk, mondjuk, egy hét múl-
va?!
– Az csodás lenne! – Susan épp a konyhaszekrényeket nyitogatta ki,
és nevetve megfordult. – Tényleg, ez egyszerűen borzalmas! Olyan bol-
dog vagyok, hogy ön látja már, mire van szükségünk!

– NEM TUDOM, hogy álljak neki – magyarázta elkeseredve

Antonia a főnökének.
– Mi a baj? – kérdezte a férfi.
– Nem főzni akar a konyhájában. Egy olyan helyet akar, amivel eldi-
csekedhet másoknak.
– Találkoztál már ilyen ügyféllel. Nem is egyszer. És ragyogóan
megoldottad az összes helyzetet.
– De ez a konyha… Látnod kellene! Nem szedhetem szét.
 – De ez nem a te konyhád, Antonia! Ők pedig az ügyfeleid. Az ő
szemükkel kell nézned a dolgokat! Vagy pedig – tette hozzá cinkosan –
találd meg a módját annak, hogy ők lássanak a te szemeddel!

AMIKOR ANTONIA MEGHALLOTTA, hogy Lillian az aznapi

órán hálaadás napi vacsorát akar készíteni, megborzongott. Hosszú hét-
végén volt túl, s egy lépésnyivel sem volt közelebb ahhoz, hogy bemu-
tassa a konyhatervet Susannek és Jeffnek, mint akkor, amikor először
lépett be a házukba, és azt remélte, hogy az idén sikerül megúsznia a
hálaadást. Az Egyesült Államokban töltött mind a négy évében meghív-
ták az ünnep alkalmából. Úgy tűnt, az amerikaiak imádják megosztani a
külföldiekkel a kulturális hagyományaikat, mintha csak vadonatúján
csillogó autóról vagy gyermek születéséről lenne szó. Antonia minden
évben ott ült egy roskadásig telerakott asztalnál, s figyelte, ahogy a
szennyeskosár méretű tálak körbejárnak, és krumplipüréhegyek, hagy-
makrém, áfonyaszósz, kenyér alapú hústöltelék, tejszínes nyalánkságok
és pulykaszeletek puffannak egymás után a már amúgy is zsúfolt tányé-
rokra. Úgy tűnt, az a cél, hogy a lehető legtöbb ételt tömjék magukba
elalvás előtt. Tekintettel arra, hogy az ünnep az ínséges időszak túlélé-
sét jelképezi, volt ebben némi logika, s szemmel láthatóan mindenkit
felhőtlenül szórakoztatott a szertelen mértéktelenség. Antonia azonban
nem tehetett róla, de zavarta, hogy úgy ömlesztik egy kupacba az ételt,
mint ahogy hajdanán a bevándorlókat a fedélközben. Ült Lillian kony-
hájában, és tudta, hogy arca világosan tükrözi az érzelmeit, ezért gyor-
san rendezte a vonásait.
– Ami azt illeti, ma este egy kicsit eltérünk a megszokottól – mo-
solygott Lillian Antóniára. – Hiszek a hagyományokban… úgy tartanak
össze bennünket, mint a csontok… Azonban nagyon könnyű megfeled-
kezni arról, hogy miről is szólnak valójában. Néha új perspektívából
kell megvizsgálnunk őket, hogy ismét felismerjük a lényeget.
Lillian a csoportra nézett.
– Tehát… mi a hálaadás lényege?
– Az együttlét – szólalt meg Helen gyöngéden. – Az, hogy van egy
rakás teljesen különböző ember, különböző életekkel, mégis egy csalá-
dot alkotnak.
– Nálunk viszont arról szól – vette át a szót Chloe, egy csepp keserű-
séggel a hangjában –, hogy mindenki egyforma. Ha pedig mégsem vagy
az, akkor egyél eleget, hogy ne tűnjön fel a különbözőséged. – Körbe-
nézett a társain. – Sajnálom, Helen.
– Nos – szólt közbe Lillian –, van egy ötletem! Mi lenne, ha ahelyett,
hogy az emberekre koncentrálnánk, úgy gondolnánk az elkészítendő fo-
gásokra, mint egy vacsoraparti vendéglistájára? Az egyes tálakat a saját
személyiségük miatt hívjuk meg, és mindegyiknek versenyeznie kell a
többi fogással, hogy érdekesebb legyen a végeredmény. Soha nem lehet
tudni… – tette hozzá Lillian. – Ha így kezeljük az ételt, talán az embe-
rek is hasonlóan reagálnak.
Azzal elkezdte kiosztani a vastag, fehér papírlapokra írt menüt.
– Az idén ezt fogom kipróbálni az étteremben. Úgy gondoltam, jó
lenne egy főpróbát csinálni veletek.
Antonia a kezébe nyomott papírlapra meredt, és olvasni kezdte:

HÁLAADÁS NAPI VACSORA

Sütő tökös ravioli
Rozmaringgal, áfonyával és húsos szalonnával töltött pulykamell
Gorgonzola sajttal gazdagított polenta
Zöldbab citrommal és fenyőmaggal
Eszpresszó kávé csokoládés aprósüteménnyel

– Elismerem, hogy szokatlan – jegyezte meg Lillian –, viszont szinte

valamennyi hagyományos hálaadás napi alapanyag megtalálható benne.
Még az indián eredetű kukorica is. Csak nem a megszokott módon.
Meglátjuk majd, hogy mit gondoltok ezek után a hálaadásról. Mivel sok
ma este a teendőnk, csoportokra bomlunk, és a vacsoránál megoszthat-
játok majd egymással a tapasztalataitokat. Ráadásul ezúttal receptet is
adok nektek… Bár az az érzésem, hogy némiképp rendhagyónak talál-
játok majd őket – tette hozzá nevető szemmel. – Ian és Helen, tiétek a
ravioli, Antonia és Isabelle, nektek a pulyka jut, Carl és Tom, nektek a
polentát adom, Claire és Chloe, ti feleltek az aprósüteményért. Kikészí-
tettem a recepteket és az alapanyagokat, és én is itt vagyok, ha kérdése-
tek adódna.
Azzal Lillian kinyitotta a sütő ajtaját, és egy ropogósra sült sütőtök-
szeletet vett elő, amelynek leve sercegve terült szét a tepsi alján.
 – Még valami! – tette hozzá. – Ma este lassan eszünk, minden fogást
külön, amint elkészültök vele. Méltányolnunk kell az asztaltársaság
minden tagjának a jelenlétét!

ANTONIA ÉS ISABELLE az előkészítőpultnál állt. Isabelle

felhőfehér hajszíne és halványkék szeme még inkább kiemelte Antonia
sötét haját és olajbarna bőrét. Előttük a pulton egy halom fénylő puly-
kamell hevert, mellette sötétzöld rozmaringszálak, vajfehér fokhagyma-
gerezdek, ráncos aszalt áfonya, rózsaszín és fehér szalonnaszeletek, só,
bors és olívaolaj.
– Tudod – szólalt meg Isabelle mintegy bemutatkozásképpen –, mie-
lőtt nekiállsz főzni velem, el kell árulnom, hogy az utóbbi időben kez-
dek elveszni.
Antonia alapanyagok között matató keze hirtelen megállt a mozdulat
közben. Óvatosan Isabelle-re nézett.
– Elvesztél? – kérdezte kedvesen.
– Nem igazán – felelte az idős nő. – Csak nem mindig tudom, hogy
hol vagyok. Az emlékek tartanak bennünket a földön, tudod? Én pedig
– s az ujja hegyével megérintette az aszalt áfonyát – mostanában kissé
elrugaszkodtam a talajtól.
Antonia felemelt egy rozmaring ágacskát, és Isabelle orra elé tartot-
ta.
– Szívd be az illatát! – kérte.
Az asszony mély lélegzetet vett, s az arca kinyílt, mint a hajnalka vi-
rága.
– Görögország! – sóhajtotta. – A nászutam. Rozmaringbokrok vezet-
tek a kis kőházhoz. Egyik reggel a kertész visszametszette őket, és mi
órákon át szeretkeztünk abban a csodás zöld levegőben. – Zavartan el-
hallgatott és Antóniára nézett.
– Gyönyörű történet – nyugtatta meg a fiatal nő.
– De talán nem ártana, ha a kezedbe vennéd azt a kést, kedvesem! –
Felkapta a Lilliantől kapott papírlapot, és kitört belőle a nevetés. – No-
hát, ez lenne Lillian elképzelése a receptről!
A papíron ez állt: Fogjátok az előkészítőpulton található alapanya-
gokat, és igény szerint aprítsátok fel őket. Hasítsátok be a pulykamellet,
hogy szétterítve egy nagy szeletet kapjatok, majd tetszés szerint ízesítsé-
tek a külső és a belső felét. Készítsétek el a csomagot. Be vele a sütőbe!
 – Ennyi elég is – vélekedett Antonia.
Gyors, ügyes mozdulatokkal feldarabolta a fűszernövényeket meg a
fokhagymát, megtöltve körülöttük a levegőt az erdők, a föld és a forró
Nap illatával. Isabelle kiterítette a pulykamellet, amibe aztán Antonia
belemélyesztette a kését, és középről kiindulva, a vágódeszkával párhu-
zamosan csaknem végigvágta, majd széthajtotta, s így a hús leginkább
egy széttárt szárnyú pillangóra emlékeztetett. Isabelle sóval és borssal
szórta meg a pulykaszőnyeget, aztán az apróra vágott fokhagyma és
rozmaring következett. A két nő az áfonyára nézett.
– Tudod… – kezdte Isabelle.
– Kell valamit adnunk hozzá – helyeselt Antonia.
– Sherryt?
– Lillian azt mondta, hogy ma megbolondítjuk egy kissé a hagyo-
mányt, nem igaz?
Elővették az italt a szekrényből, s egy tálkába öntöttek egy keveset
az üvegből, majd beleszórták az aszalt áfonyát. Csendben figyelték,
ahogy a bogyók megduzzadnak és megpuhulnak, amint magukba szív-
ják a folyadékot.
– Hagyjuk egy kicsit ázni! – javasolta Isabelle, s az ujját belemártva
megkóstolta a nedűt. – A vacsora partik előtti kis pohár sherry – folytat-
ta aztán. – A férjem el szokta hozni a titkárnőjét is.
– Sajnálom. – Antonia vigasztalóan megérintette az idősebb nő csuk-
lóját.
– Kár, hogy nincs beleszólásunk abba, hogy melyik emlékeinket
hagyjuk el! – jegyezte meg Isabelle. – Később volt ez a szobrász, de
mostanában már nem mindig találom meg a fejemben…
– Várj egy percet! – kérte Antonia, azzal Ianhez és Helenhez sietett,
akik épp a ravioli tésztáján dolgoztak. – Kérhetnék egy kicsit belőle? –
kérdezte, s a liszttől poros lágy tésztára mutatott.
Ian értetlenkedve nézett rá, Helen azonban csak mosolygott.
– Persze, kedvesem. Amennyit csak akarsz!
Antonia diadalittasan vitte vissza a szerzeményét Isabelle-hez, s a
tésztát a pulton sima, lapos lepénnyé nyomkodta.
– Tessék! – mondta, majd megfogta az asszony kezét és végigvezette
az ujjait a tésztán. – Talán ez majd segít emlékezni.
Isabelle kék szeme felragyogott.
 – Köszönöm! – felelte, s egy pillanatra elcsendesedett. Leszűrték az
áfonyáról a vöröses színű sherryt, majd megkóstolták, eléggé megszív-
ta-e már magát. Isabelle hosszú rubinláncot hintett vele a rozmaringra
és a fokhagymára, Antonia pedig opálzöld olívaolajjal locsolta meg. A
tölteléket áttetszően rózsaszín és fehér pancettával, a hasaalja szalonna
legízesebb részével fedték le. Kézzel csavarták tekerccsé a húst, aztán a
külső felét is megfűszerezték, és szalonnával borították be. Amikor el-
készültek, Antonia tartotta a roládot, Isabelle pedig fehér pamutzsineg-
gel körbekötötte.
– A sherry lesz mindennek az oka… – vette szemügyre Isabelle a
munkájukat.
Alufóliába tekerték a húst, amely most leginkább egy ajándékcso-
magra emlékeztetett, majd becsúsztatták a sütőbe.
– Gratulálok! – lépett oda hozzájuk Lillian, s egy-egy pohár gyön-
gyöző proseccót nyújtott feléjük. – Most, hogy már letettétek a kést,
akár ihattok is egy pohárkával! A tészta is mindjárt kész. Gyertek, segít-
setek megteríteni!
Lillian összetolt néhányat a kisebb asztalok közül, egyetlen hosszú
négyszöget kialakítva, amely az étterem közepén nyúlt el, rajta a terítő
keményített, fehér hómező. Isabelle a terítővel megegyező anyagból
varrt súlyos szövetszalvétát éles szegélyű háromszögekbe hajtogatta, és
megjelölte velük az ülőhelyeket, majd elrendezte az ezüst evőeszközö-
ket és a tányérokat is.
Antonia meggyújtotta az asztalon hosszában elhelyezett gyertyákat,
sárga ragyogásukat visszatükrözte a régi ablakok vaskos, egyenetlen
üvege.
A diadalittas Ian és Helen vezetésével a csoport többi tagja is átszál-
lingózott a konyhából. Ian egy hatalmas, gőzölgő fatálat egyensúlyozott
a kezében, Helen pedig óvatosan öt papírvékony tésztájú ravioli négy-
zetet adagolt a fehér tányérokra; a szélük ráncos volt, felszínüket ol-
vasztott vaj csókolta, és gyöngyhagyma- meg mogyoródarabok tarkáz-
ták, miként az ifjú párt az esküvőn rájuk szórt rizs.
Körbeülték az asztalt.
– Boldog hálaadást! – emelte köszöntésre Lillian a poharát.
Egy pillanatig csendben nézelődve üldögéltek. Az utolsó gőzfoszlá-
nyokkal érkező illatok elérték az orrokat, a vaj meséket suttogott a
gyöngyhagymáról és a mogyoróról. Antonia a szájához emelt egy fala-
tot. A mogyoródarabkák gyors reccsenése után a tészta könnyedén
megadta magát a fogainak, a sütőtök melegen és sűrűn olvadt szét a
nyelvén, a szerecsendió lágy, fűszeres, rejtőzködő hullámaitól kísérve.
Úgy érezte magát, mint aki hazaért, és egy boldog sóhajjal elengedte
magát a széken. Körbenézett, s azon morfondírozott, vajon a többiek
mit gondolnak. Figyelte, ahogy lassan falatoznak, majd még lassabban,
kizárólag a szájukat betöltő ízekre koncentrálva, megfeledkezve minden
és mindenki másról maguk körül. Ian tekintete találkozott az övével.
– Ízlik a ravioli? – kérdezte Antonia.
– Elmondhatatlanul jó! – válaszolta elragadtatottan a férfi. – El sem
hiszem, hogy Helen és én készítettük.
– Hé, elég legyen! – nevetett közbe Helen két székkel arrébb.
– Te is tudod, hogyan értem – mondta Ian. Elhallgatott, majd vissza-
nézett Antóniára. – Te mindig ilyesmiket eszel?
– Nem… – felelte a fiatal nő habozva.
– De igen, vagy nem? – vágott közbe Ian gyorsan. – Vagy legalábbis
régebben. Úgy értem, ez sok mindent megmagyaráz.
– Micsodát?
– Azt, hogy miért vagy… – Ian azonban visszatáncolt. –Nem lénye-
ges.
– Azt mondja, hogy gyönyörű vagy – jegyezte meg Isabelle ténysze-
rűen, s bekapott egy újabb falatot.
– Ahh! – sütötte le Antonia a szemét, de arcára halvány mosoly ült
ki.

A PULYKA KIKERÜLT A SÜTŐBŐL, a fémes csomagolásban

élénken sercegett a húslé.
– Gyere! – szólt oda Antonia Isabelle-nek. – Hajolj fölé!
Azzal szétnyitotta az összegyűrődött alufóliát, Isabelle pedig nagyot
szippantott az arcát simogató gőzből.
– Karácsony! – szólalt meg. – A nagyanyám kizárólag olyan alap-
anyagokból készítette a vacsorát, amelyeket ő maga termesztett. A
pulykát leszámítva, azt a szomszéd hozta. Imádtam a kertjében sétálni
vacsora után; az élet sugárzott belőle még télen is. Azt mesélte, hogy
rozmaring az erős lelkű nők kertjében nő. Az övéi olyanok voltak, mint
egy-egy fa.
 Otthagyták a pulykát a pulton, hogy porhanyósodjon még egy kicsit
a fóliacsomagolásban, s elindultak, hogy meglessék a többieket. Chloe
és Claire vigaszt nyújtó csokoládéillatba burkolózva diskurált jókedvű-
en. Egy hosszú, vékony és csillogó sütemény rudat emeltek ki a sütőből,
felszeletelték, majd a darabokat az oldalukra fektették a sütőlemezen,
amelyen mintegy varázsütésre hagyományos, ovális teasüteménnyé ala-
kultak át.
Mellettük Carl és Tom tanácskozott egy lábas bugyogó polenta fe-
lett, amely apró és forró, folyékony kukoricalávát lövöldözött a levegő-
be. Antonia észrevette, hogy Tom arcáról eltűnt a szomorúság, amely
szinte címkeként tapadt rá.
– Túl forró! – méltatlankodott Carl.
– Vegyük lejjebb a tüzet! És azt hiszem, most már hozzáadhatjuk a
gorgonzolát is – javasolta Tom, s a kezébe vette a kék márványerezettel
átszőtt, krémesen lágy sajtmorzsalékot.
Antonia átkukucskált a válluk felett. A polenta maga volt az üstbe
zárt nyár, vibráló aranyszíne éles ellentétben állt az edény fekete falá-
val. Carl egy hosszú nyelű fakanállal kavarta a közepét, mialatt Tom az
apróra tördelt sajtot szórta rá, amely fehér üstökös csóvaként olvadt bele
a lustán mozgó sárga masszába. Mellettük Lillian facsart citromlevet
egy fehér tálban gőzölgő zöldbabhegyre.
– Antonia! – szólította meg a fiatal nőt. – Gondjaidba vennéd a fe-
nyőmagot?
Antonia megfogta a gázrózsán lévő serpenyő hosszú nyelét, gyors
mozdulatokkal megrázta, hogy a magvak másik oldala is megpiruljon.
Amikor néhány mozdulata nyomán a fenyőmag elkészült, a zöldbab te-
tejére rázta, ahogy a konfettit szórják szét újév hajnalán. Felnézett,
megérezte magán Tom tekintetét, akinek arcát ismét beárnyékolta a
szomorúság. Kérdően pillantott rá.
– Semmi – rázta meg kissé fejét a fiatalember. – Egy pillanatra
eszembe juttattál valakit.
– És ez olyan rossz? – kérdezte némi aggodalommal Antonia.
– Nem – vidult fel Tom. – Nagyon is jó!
– Készen vagyunk? – kérdezte Lillian, és kinyitotta az ebédlőre nyíló
ajtót.
A kis csoport úgy masírozott be, tálakkal és edényekkel megpakolva,
mintha katonai parádén venne részt.
 – MIT SZÓITOK a vacsoravendégeinkhez? – érdeklődött Lillian,
miután a lelkes felkiáltások hulláma elcsitult, átadva magát az élvezet
csendes sóhajainak.
Kényelmes tempóban eszegettek, az asztalnál ülők lassú, elgondol-
kodó szájmozgással ízlelgették a falatokat. A tányérokon a lehető leg-
halványabb rózsaszínre sült pulykaszeletek hevertek, fűszernövények és
a szalonnaspirál ölelésében. A kukoricakása élénk színvillanás volt mel-
lettük, a roppanós citromos zöldbab pedig vonzó kontrasztot mutatott a
meleg polenta lágy, gazdag textúrájával szemben.
– Ez nem is evés – állapította meg Ian. – Erre új szót kell alkotni.
Megegyeztek abban, hogy senki nem tölt saját magának bort, ezért
felváltva járták körbe az asztalt, és öntötték tele a poharakat, meg-
megállva egy pillanatra, hogy néhány halk szót váltsanak egymással.
Még Chloe is kapott egy kevés bort, bár még nem töltötte be a huszon-
egyet.
– Nem is tudom, Chloe! – viccelődött Ian. – Sok bajt zúdíthatunk a
nyakunkba miattad.
Isabelle az asztal felett áthajolva odaszólt Chloénak:
– Amikor fiatal voltam, nem aggódtunk ilyen dolgok miatt. De meg-
lehet – kacsintott a fiatal lányra –, hogy ezért nem emlékszem mostaná-
ban annyi mindenre.
– Nohát, ez csodálatos hálaadás volt! – állapította meg
Carl, és letette az üres kávéscsészét, majd elégedetten hátradőlt a
széken.
– Tudjátok, szerintem az ünnep sokban hasonlít a főzésre – szólalt
meg Lillian. – Csak az számít, hogy milyen a vége.
Antonia elgondolkodott egy pillanatra, majd elmosolyodott.
– De hát ez csak természetes – mormogta halkan, mintegy saját ma-
gának.

JÓVAL ELMÚLT MÁR TIZENEGY, amikor elhagyták az éttermet

– a bor, az étel és az este beszélgetései akkor is jólesően melengették
őket, amikor kiléptek a hideg, sötét éjszakába.
– Nem kérdezte meg tőlünk, hogy mit tanultunk a hálaadásról – je-
gyezte meg Ian.
– Szeretted volna, ha megteszi? – érdeklődött Helen. Chloe barátsá-
gosan belekarolt Ianbe.
 – Fogadni mernék, hogy imádtad a dolgozatokat, amikor iskolás vol-
tál! – cukkolta.
– Csak azt akarom tudni, hogy meg kell-e várnom a következő hála-
adást, hogy megint ilyesmit ehessek? Vagy akkor is különleges lesz ez
az ünnep, ha nem várok egy évig ezzel a menüvel?
Antonia lépett oda a másik oldalára.
– Nem. És igen. – Röpke, boldog pillantást vetett a fiatalemberre.
Elérték a kaput, ahol Antonia megfordult és elindult balra, az autója
felé.
– Buona notte, Antonia! – kiáltotta Isabelle az éjszakába.
– Sogni d’oro! Édes álmokat! – érkezett a fiatal nő válasza.

ANTONIA MÉG AZ ELŐTT meghallotta Susan és Jeff neszezését a

verandán, hogy a házba léptek volna.
– Alig várom, hogy láthassam a terveket! – kiáltotta Susan, amint ki-
nyitotta az ajtót. – Ó… édes istenem, mi ez a hihetetlen illat?
Susan és Jeff elérték a konyhaajtót, ahol elakadt a szavuk. A helyiség
padlójáról feltépték a linóleumot, így feltárult előttük az eredeti fenyőfa
parketta, ragasztófoltosan, ám meleg, vöröses-arany árnyalatban ra-
gyogva. Az apró asztalt sárga provence-i asztalterítő borította, és mint
valami titok, állt megterítve az ablakfülkében. A hatalmas, fekete tűzhe-
lyen vasedényben víz lobogott vidáman. A helyiség közepén álló kony-
hapultot ellepte a liszt pora és néhány vörös cseréptál, a kandallóban
felállított grillsütőn pedig illatos hús szeletkék, pácolt csirke és padli-
zsán sült sercegve.
– Épp időben érkeztek! – köszöntötte őket Antonia. – Kapjanak fel
magukra egy kötényt, és segítsenek befejezni a raviolit!

SUSAN EGY DARAB KENYÉRREL felitatta az utolsó csepp szaf-

tot is a tányérjáról. Rendes körülmények között vizesen csillogó, egye-
nes haja a konyha gőzétől hullámos csigákban keretezte az arcát. Fekete
szoknyájának lisztes lett az oldala, és a kötényét is elfelejtette levenni,
amikor az asztalhoz ült.
– Ez elképesztő volt! – nyögte. Jeff ránézett, elmosolyodott és az
asztal felett átnyúlva megfogta a kezét. – Ezután is főz majd nekünk
ilyeneket? – kérdezte Susan Antóniát.
– Azt hiszem, ebben a konyhában önök főznek majd egymásnak.
 – Így igaz – helyeselt Jeff.
– Rendben – egyezett bele Susan kedvesen, majd kényelmesen, el-
gondolkodva belekortyolt a borába. – A szekrényeket azért lecserélhet-
jük, igaz? Kérem! Ó, várjon! Támadt egy remek ötletem! Ön szerint ta-
lálhatunk fényképet az eredeti konyháról, hogy megnézzük, régen mi-
lyen volt?
Jeff Susanre emelte a poharát.
– Ez az én kedvesem!

***

ANTONIA BELÉPETT a fabungalóba, levette a kabátját, majd

azonnal felkapta a telefont.
– Bejött! – szólt bele boldogan a kagylóba. – Köszönöm, hogy segí-
tettél… Hogy is mondtad… feltépni a padlót… Nem tudtam, ki mást
kérhetnék meg.
– Nagyon szívesen, bármikor – felelte Tan.

Tom
TOM MEGÁLLT AZ ÉTTEREM ELŐTT. Az ablakok mögül fény
szűrődött ki; látta a csoport többi tagját odabenn, ahogy olyan felszaba-
dultan diskurálnak egymással, mint a jó szomszédok egy nyári kerti par-
tin. A pulton paradicsomkonzervek, egy bádogdobozban liszt, meg egy
papírborítású csomag várakozott készen a soron következő órára. Olyan
volt, mint hazaérni egy hosszú, fárasztó nap után, s azzal a bizonyos-
sággal nyitni ki az ajtót, hogy valaki vár odabent, mindig is vár. Meg-
fordult, hogy elmenjen.
– Szia, Tom! – Lillian állt a konyhaajtóban. Sötét haját hátrahúzva
összekötötte, s nyugodt tekintettel méregette a férfit. Aztán elmosolyo-
dott. – Gyere be! – hívta. – Még megfázol odakint.
Volt valami Lillian hangjában, ami mindenkit megérintett, aki hallot-
ta. Védettséget sugárzott, és megbocsátást olyan dolgokért, amelyek
még az érintettekben sem tudatosultak. Amikor azt mondta valakinek,
hogy lépjen be, az megtette, pusztán azért is, hogy ismét hallhassa a
hangját.
 – Úgy gondoltam, a mai estének olyan tésztás hangulata van – ma-
gyarázta, ahogy Tom belépett a konyhába. – Lássuk, egyetértesz-e ve-
lem!

A TANÍTVÁNYOK ELFOGLALTÁK szokásos helyüket a fa kony-

hapulttal szemközti széksorokban.
– Hűvös van odakint! – szólt Lillian a csoporthoz. – Remélem, ha-
marosan mindnyájan átmelegedtek. – Végigfuttatta tekintetét a sorokon,
ellenőrizve az arckifejezéseket, a pillanatnyi hangulatokat.
Tom követte a pillantását. Claire épp a tárcáját rakta el; fényképeket
mutogatott Isabelle-nek, s a mosoly még mindig ott bujkált a szája szeg-
letében. Chloe átköltözött a hátsó sorba; az arca szórakozott volt, ám hi-
ányzott róla az a nyitottság, ami a hálaadási vacsorának a végén már
megjelent rajta. Tom észrevette, hogy Ian végül odaült Antonia mellé,
bár úgy tűnt, még most sem tudja igazán, mit mondjon neki. Carl a fele-
sége mellé telepedett le, mint mindig. Az asszony a férje karján nyugtat-
ta a kezét, mutatóujjának hegye épp csak érintette Carl csuklócsontját.
Tom visszafordította a fejét a munkapult felé.
– Tudjátok – kezdte Lillian –, valami mindig történik velem, amikor
ősszel megváltozik az időjárás. Úgy tűnik, mintha minden szélsebesen
száguldana a hideg felé. Ezért úgy gondoltam, hogy ma este az egyik
legfontosabb alapanyaggal dolgozunk… az idővel.
– Ez valóban nem fűszernövény – ismerte el, látva a zavarodottságot
Isabelle arcán. – Hanem a főzés percei és órái. Ha jobban belegondo-
lunk, bármit is eszünk, időt fogyasztunk: a heteket, amelyek alatt a pa-
radicsom megérik, az éveket, amelyek során megnő a fügefa. És minden
egyes megfőzött étel a mi napunkból veszi el az időt… De hát ezt ti is
tudjátok!
– Normális esetben az időről tartott tanóra valójában a hatékonyság-
ról szól… arról, hogy miként tudunk kétszer annyit elvégezni feleannyi
idő alatt. Ma este a hatékonytalanságot gyakoroljuk, és úgy tékozoljuk
el a legjobb forrásunkat, mintha végtelen mennyiség állna belőle a ren-
delkezésünkre. Egy olyan ételt készítünk, amelyik belenevet annak a
ténynek az arcába, hogy a következő három hónapban minden napunk
egyre rövidebb lesz – spagettit paradicsomos mártással.
– Ha a maga teljességében akarnánk megélni ezt az élményt, akkor
reggel kellene elkezdenünk a főzést, hogy a mártás egész nap rotyog-
hasson. Sajnos, nincs ennyi időnk, ám a lecke üzenetét így is el fogjátok
sajátítani.
Egy fej fokhagymát vett a kezébe, mintha csak a súlyát méregetné,
majd végignézett a csoporton.
– Tom! – szólalt meg aztán. – Segítenél nekem? – kérdezte, és lá-
gyan felé dobta a zöldséget, amely a férfi tenyerei által formált fél-
gömbbe pottyant; héjának külső rétegei recsegtek-ropogtak, mint vala-
mi régóta feszegető titok, s a gumó egyszerre volt nehezebb és köny-
nyebb, mint ahogy azt Tom várta.
Semmi kedve nem volt az egészhez, főleg nem ma este, amikor a vi-
lág egyszerre tűnt túl jegesnek és elviselhetetlenül forrónak. A fok-
hagyma azonban ott landolt a tenyerében, s némán várakozott. Kemé-
nyen megszorította, majd felállt, s némiképp bizonytalanul Lillian mellé
lépett a konyhapulthoz, és amikor a fokhagyma illata befurakodott az
orrába, tálkát formáló keze olyan automatikus mozdulattal emelkedett
fel, hogy ő maga is meglepődött.

CHARLIE IMÁDTA A FOKHAGYMÁT, ezért azt mondta Tom-

nak, hogy ha szereti őt, akkor jobban teszi, ha megszereti az ujjai illatát
is a konyhában töltött nap után, az illatot, amely úgy ivódott bele mé-
lyen a bőrébe, mint a bor az asztalterítőbe. Nem volt hajlandó igénybe
venni semmilyen konyhai szerkentyű segítségét, ő maga törte össze erős
hüvelykujjával a kövér, kemény gerezdeket, miután lehámozta róluk a
pergamenszerű külső héjat, és a körmével lemetszette a végéről a ke-
mény darabot. Ha meg tudta volna oldani, valószínűleg fel is vagdossa
őket az ujjaival és befészkeli magát az illatba. Amikor elkészült, végig-
simított a mellei között, a tarkóján és a füle mögött.
– Nyomok, amiket követhetsz… – szokta mondani Tomnak egy ka-
csintás kíséretében.
Egyszer elmentek vacsorázni egy étterembe Tom ügyvédi irodájának
ügyfelei közül az egyik házaspárral, s a feleség kétségbeesetten panasz-
kodott a bruschettájára szórt fokhagyma mennyisége miatt.
– Andy biztosan nem alszik velem ma éjjel – nevetett fel zavarában.
– Drágám, van nálad mentolos cukorka?
Amíg a házaspár a táskák és a zsebek átkutatásával foglalatoskodott,
Charlie Tomra nézett az asztal felett. Lassan végighúzta a mutatóujját a
sűrű, aromás olajon, amely beivódott a tányérján várakozó pirított ke-
nyérkarikákba. Aztán a keze eltűnt az asztal alatt.

A FOKHAGYMA A VÁGÓDESZKÁN vesztegelt apró, precíz da-

rabkákra vágva. Lillian kivette a kést Tom kezéből, s a deszka egyik
végébe tornyozta a fokhagymát. Tom meglepődve vette észre, hogy a
fokhagyma mellett egy halom frissen darabolt vöröshagyma áll, az illata
élesebb, inkább villám, semmint mennydörgés.
– Arra gondoltam, megtartalak magam mellett társaságnak – közölte
vele Lillian.
A pult alól elővett egy literes üveg olívaolajat, szemügyre vette,
majd spirálban a tűzhelyen álló nagy, nyeles serpenyőbe adagolta a sű-
rű, zöldes arany folyadékot. Begyújtotta a gázrózsát, amely halk szisz-
szenéssel engedelmeskedett.
– Néha – folytatta – a legjobb ételek azt kérik tőlünk, hogy feledkez-
zünk meg az idő létezéséről. Ám az olívaolaj… Az olajbogyóknak már
a leszüretelésük után néhány órával megváltozik az ízük. Oly sok hó-
napnyi növekedés után. Ez az oka annak, hogy a legjobb olajat az első
sajtolásból nyerjük, a legeslegjobbat pedig a termőhelyükhöz közel fel-
dolgozott alapanyagból.

TOM NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN találkozott Charlie-val, ami-

kor mindketten ugyanabban a Cape Cod-i étteremben vállaltak nyári
munkát. Nem mintha igazi étterem lett volna, vagy ő igazi szakács,
vagy Charlie – ismerve az alárendeltséghez fűződő általános viszonyát
– egy percig is igazi pincér. Tekintettel a lány jártasságára a konyhában,
fordított pozícióban kellett volna dolgozniuk. Ám Lonnynál így működ-
tek a dolgok.
Tom reggeli műszakban kezdte az első napját: egy hosszú nyelű spa-
tulával szalonnát forgatott, és megpróbálta összeszedni a bátorságát ah-
hoz, hogy megfordítsa a tükörtojást, ami hamarosan már nem is volt tü-
körtojás. Egy aranybarna bőrű és napszőke hajú nő – akinek bombázó
megjelenéséből a vörös-fehér pincérruha csak egészen enyhén vett visz-
sza – lépett oda hozzá, s megragadta a serpenyő nyelét. Egyetlen gyors
lökéssel a levegőbe röpítette a tojást, amely a tengelye körül átbucskáz-
va pottyant vissza.
 – Bárcsak megtehetném ezt a hetes asztallal is! – jegyezte meg szá-
razon, majd kiviharzott a konyhából.
A szünetben ismét megtalálta Tomot. Egy serpenyőt nyomott a ke-
zébe, amelyben félig átsütött tojás vesztegelt.
– Charlie vagyok – mutatkozott be. – Fordítsd ezt meg nekem tíz-
szer!
Tom harmadik sikertelen próbálkozása után elvigyorodott, kivette a
kezéből a serpenyőt, és ismét megmutatta neki a technikát, Tom pedig
beleszeretett a karján végigfutó keskeny izomba.
A fiú gyorsan rájött, hogy Charlie képtelen távol tartani magát az
ételtől. Képes volt felaprítani az óvatlanul a pulton felejtett hagymát,
még mielőtt az előkészítő szakács visszaért volna a hűtőkamrából. Min-
dennapossá vált, hogy a szakácsok azért kiabáltak vele, mert belemár-
totta az ujját a készülő szószokba. Ő azonban némi flörttel kiengesztelte
őket, majd egy pillanatnyi csábító hatásszünet után ringó csípővel kivi-
harzott az ebédlőbe nyíló lengőajtón.
Útközben gyakran megállt Tom előkészítő munkaállomása mellett.
– Adj egy kis szerecsendiót a besamelmártáshoz! – ajánlotta, kellően
halkan ahhoz, nehogy a fiún kívül bárki más is meghallhassa.
Gerillafőzésnek nevezte a módszerét. Tom tisztában volt azzal, hogy
amikor ő nincs ott, a lány egyszerűen maga keveri bele az ételbe a szük-
séges hozzávalókat, de Charlie később azt mondta neki, hogy szerette,
amikor ő is ott volt. Tom gondolatai a lány körül forogtak éjjelente;
azon tűnődött, vajon mivel bolondítaná meg a palacsintát, a pizzát, és
mik lennének azok az apró meglepetések, amelyekkel kiegészítené az
asztalaihoz ülő emberek életét.
Charlie bármit megevett. Az esti műszakok alkalmával, amikor addig
táncoltak a kukákba gyűrt szeméten, amíg az utolsó papírskatulyák és
konzervdobozok is belefértek, feladataik végeztével körbenéztek a fé-
nyesre sikált konyhában. Aztán előkapták a serpenyőket, az olajakat
meg mindazt, amiket Charlie napközben elrejtett a belépőhelyiség hátsó
zugában, és elkezdtek főzni. Úgy igazán. Korianderrel és hagymával
gazdag salsát, friss, fehér húsú halat fokhagymával, szójával és manda-
rin lével. Számos alapanyagot ő maga szerzett be – az étterem kuncsaft-
jai ugyanúgy nem ismerik fel a tofut, mint a saját hátsójukat, szokta
mondogatni. Az a tény, hogy Tom sem látott még azelőtt tofut, egyálta-
lán nem zavarta.
 – Te más vagy! – hajtogatta. – Kóstold meg és tanulj!
A konyhában ettek, messzire elkerülték az éttermi részt, meg annak
papírszalvétáit és műanyaggal letakart vörös-fehér kockás abroszait.
Vacsora alatt Charlie régi angol verseket szavalt, ez irányú tanulmánya-
it azonban nem volt hajlandó folytatni. Tom mesélt neki a jogi egyete-
men felvett kurzusairól, a lány pedig meghallgatta, s úgy játszott el az
egyes esetek szövevényeivel, ahogy az alapanyagokkal tette az ételben.
– Mi lenne, ha…? – kérdezgette mindig, s Tom rádöbbent, hogy ha a
jogrendszer alkalmazná a lány elképzeléseit, az ugyanolyan elegáns és
felkavaró lenne, mint a halikra és az alga a hamburgerben.
Amikor először megcsókolta – hat hét alatt jutott el idáig –, öt cen-
timéteres, szafttól csepegő hamburgerek felett ültek. Előrehajolt és
szemernyi gondolkodás nélkül lenyalta a lány karjára cseppent zsírt.
Ahogy felemelte a fejét, azon tűnődött, miként lehetséges, hogy a Char-
lie karja és szája közötti út ilyen édesen végtelenül hosszú.

AZ OLAJ BEFEDTE a serpenyő alját, sűrűn és egyenletesen, s pará-

nyi buborékok szöktek a felszín felé.
– Most pedig veszünk egyet ezekből! – tájékoztatta Lillian a csopor-
tot, és a magasba emelt egy lapos, négyszögletes, alufóliába csomagolt
kicsi téglát. – Tudja valaki, hogy mi ez?
– Dadi! – ismerte fel Antonia elragadtatottan a húsalapié szilárddá
sűrített változatát.
– Sokkal izgalmasabb, mint a só – magyarázta Lillian. –Némiképp a
húsleveskockára hasonlít, ez azonban egy kicsit más. – Lehámozta a fó-
liaborítást, s Tom kezébe tette a négyszögletes, aranybarna
építőkövecskét.
Puha volt, majdnem zsíros, nem olyan, mint a fiatalember gyermek-
korát megízesítő leveskockák; ez könnyen morzsolódott, olajos lenyo-
matot hagyva az ujjpercein, miközben a serpenyőbe potyogtatta a da-
rabkákat. Lillian fakanállal megkeverte, s az olaj állaga ezzel egy idő-
ben megváltozott, olyan lett, mint a folyékony homok.
– Ideje hozzáadni a hagymát! – irányított Lillian, Tom pedig enge-
delmesen felszedte a csúszós darabokat, és óvatosan a serpenyőbe szór-
ta őket. Az illat az arca felé szállt; ösztönösen hátrébb húzódott, aztán
mégis előrehajolt és belélegezte – kenyeret érzett, és szőlőskertet, a Nap
melegét.
 Lillian a kezébe nyomta a fakanalat, és a serpenyő felé intett. Tom
addig nézte az ide-oda ugráló darabkákat, amíg fehérről áttetszőre vál-
tottak és kemény formájuk lággyá olvadt. Megkeverte, és várta Lillian
utasítását, mert a hagyma lassanként felitta a körülötte lévő folyadékot,
s szinte beleveszett az olaj színébe. Lillian előrehajolt, hozzáadta a fok-
hagymát, de még mindig nem szólalt meg. Végül az is megpuhult, ám
még mielőtt a szélei visszapöndörödhettek volna, Tom fogta és elhúzta
a serpenyőt a lángról.
– Tökéletes – dicsérte meg halkan Lillian. A többiek egyszerre só-
hajtottak fel.
– Most pedig hozzáadjuk a húst. Többfélével is megpróbálkozhattok
– magyarázta a csoportnak –, attól függően, hogy milyen a hangulato-
tok. Ma este kolbászt fogunk használni.
A levegőben hullámokban terjedt a paprika, az ánizskapor meg a
sercegő vörös hús illata.
– Lélegezzétek be! – kérte Lillian. – Másmilyen most a levegő. Ha
könnyebb fogásra vágytok, hús helyett padlizsánnal is elkészíthetitek a
mártást. Vagy nyáron olívaolajjal, fokhagymával, friss paradicsommal
és friss bazsalikommal. Néhány perc főzés elég nekik. Néha azonban,
különösen ősszel és télen, jól esik egy kicsit kiadósabbat enni.

MIELŐTT TOM MEGCSÓKOLTA Charlie-t, úgy érezte, a lány

minden gondolatában jelen van. Utána másként érzett. Szinte megrémí-
tette, hogy a Charlie-val való szeretkezés gondolata a leghétköznapibb
gondolatait is uralja. Elkezdett fogkefét és fogkrémet vinni magával a
munkahelyére, bár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Charlie nincs
különösebben oda a foglepedéket csökkentő mentől ízéért.
– Szentséges ég, ember, feladtad a jogászkodást, hogy fogorvos le-
hess? – kérdezte.
De nem tehetett ellene semmit. Az ajkai, miután megérintették Char-
lie karját és száját, barangolni akartak, és ahova ők nem mehettek, hát
megtették a gondolatai. A tükörtojások kilincsgombbá keményedve a
serpenyőben felejtődtek, és amíg Tőm a hasábburgonyát a grillsütőre
dobálta, addig a marharostélyos az olajsütőben kötött ki.
– Charlie, az isten szerelmére! – süvöltött a mosogatófiú végső két-
ségbeeséssel át a konyhán. – Csinálj vele valamit, mielőtt felgyújtja az
egész kócerájt!
 Charlie odaballagott Tom konyhapultjához, s körbenézett a grillezőn
eluralkodott káoszon.
– Vacsora, nálam. Ma este.
Azzal a konyhán keresztül a hátsó ajtóhoz vonult és kijelentkezett az
időmérő kártyájával. A szakácsok üdvrivalgásban törtek ki.

CHARLIE EGY KÉKRE és narancsra festett bungalóban lakott, két-

háznyira az óceántól. A festék színei évekkel korábban megadták ma-
gukat a szélnek és a Napnak; százszorszépek és kardvirágok nőttek
rendszertelen sokaságban, virágszirmokat szórva a házikóhoz vezető
kavicsösvényre. Amikor Tom megérkezett, a bejárati ajtó nyitva állt, s
látta, hogy a bungaló belső tere kicsi, és a benne lévő futonágy napköz-
ben a nappali kanapéjának a szerepét tölti be, a konyha pedig egyetlen
karcsú szakács számára ad csupán elegendő teret. Charlie a tűzhelynél
állt, fakanállal a kezében. A levegőben bor, vaj és fokhagyma illata
szállt Tom felé.
– Tudtam, hogy pont jókor fogsz megérkezni! – köszöntötte Charlie.
A füle mögötti bársonyos bőr melegen simogatta Tom ajkait. Elmoso-
lyodott, majd a konyhapult felé intett a fejével, amelyen a fiú felkocká-
zott sárgadinnyével megrakott kék tálat és néhány ragyogó fehér tányért
pillantott meg. –Azokat kiviheted a teraszra!
Tom lehajtotta a fejét, hogy kiférjen a hátsó ajtón. Zöld szőlőtövek-
kel és mélylila virágú kúszónövényekkel felfuttatott lugasban találta
magát, s a levelek között átszűrődött az esti napfény. A terasz öreg tég-
lakövei izegtek-mozogtak a léptei súlya alatt, s lágyan összekoccantak,
ahogy a zöld fémasztal felé lépdelt, majd letette a tálat és a tányérokat a
kenyereskosár mellé. Felegyenesedett, a feje szinte érintette a leveleket,
s belélegezte a lilaakác édes-szúrós illatát. Egyszerre minden elcsende-
sedett, nem is gondolta volna, hogy létezik ilyen nyugalom.
– Bort? – lépett ki Charlie mögötte az ajtón, s egy poharat nyújtott
felé. Az ital hideg volt és tiszta, virág- és hóízű egyszerre. – Imádom ezt
a teraszt. Igazából emiatt béreltem ki ezt a házat.
Visszalépett a konyhába, majd mikor újra felbukkant, egy papírvé-
konyságú hússzeletekkel megrakott tányér tartott a kezében.
– Prosciutto – magyarázta a fiatalember kérdő tekintete láttán. – A
dinnyéhez. Majd meglátod!
 Leültek az apró asztalhoz, összeérintették lábujjaikat, s Charlie át-
emelt egy merőkanálnyit a csepegő dinnyekockákból Tom tányérjára.
– A dinnyét kóstold meg először! – javasolta. – Dolgozik egy pasas a
gyümölcsös bódénál, aki félreteszi nekem a legjobbakat. – Nagyot ne-
vetett, amikor meglátta Tom arckifejezését. – Nagyon-nagyon öreg. És
úgy szereti a dinnyéit, mintha a gyerekei volnának. Szerencsés vagy…
Az évnek ebben a szakában a legjobbak. És Angelo dinnyéi… nos…
Tom feltűzött egy darabot a villájára, majd bekapta. A gyümölcs íze
virágsziromként nyílt ki a nyelvén, lágyan és édesen. Beszélni kezdett,
majd abbahagyta, s egészen addig őrizte az ízt a szájában, amíg gyü-
mölcslévé nem olvadt.
Charlie némán figyelte:
– Most pedig kipróbáljuk hozzá a sonkát!
Egy kocka dinnyét vett az ujjai közé, becsomagolta az áttetsző, ró-
zsaszín sonkaszeletbe, s intett Tomnak, hogy nyissa ki a száját. A hús
sós suttogás volt a tömör, édes gyümölccsel szemben. Forró tájak nyarát
idézte, s a sima bőrt Charlie erős hüvelyk- és mutatóujja között. A
kortynyi bor utána élesen elhatárolódott minden más íztől, mint amikor
a víz alatt úszó a felszínre emelkedik levegőért. Lassan falatoztak, majd
még lassabban, amíg ki nem ürült a tál.
– Adj egy percet! – kérte Charlie. Felállt, s egy pillanatra megpihen-
tette a kezét Tom vállán, majd elindult a konyha felé. – Mindjárt vissza-
jövök.
Tom nyugodtan üldögélt, hallgatta a házban tevékenykedő Charlie
halk neszezését, a mosogatóba helyezett fedő csörrenését, a hűtőajtó
nyitódását, a lábasba öntött kagylók csörömpölését. Zeneszó áramlott a
nappaliból, egy ismeretlen nő énekelt ismeretlen nyelven. Charlie a dal-
lammal együtt fütyörészett, s a nyitott hátsó ajtón keresztül Tom időn-
ként megpillantotta a kezét, a sarkát, ahogy a tűzhelytől a mosogatóig
ingázott. Mintha régről emlékezett volna ezekre a pillanatokra, olyan
időkből, amikor a világ hatalmas volt, most azonban úgy tűnt, az egé-
szet be tudja sűríteni ebbe az apró térbe – egy étterembe, egy házikóba,
egy asztalba, Charlie bokához súrlódó szoknyája szegélyébe.
– Spaghetti del mare – jelentette be Charlie az ajtóban. – Egyenesen
a tengerből.
A nagy, széles, kék tálban vékony tésztaspirálok tekergőztek a sötét
és fekete kagylóhéjak és vörös paradicsomdarabok között.
 – Szívd be először az illatát! – kérte Charlie. – Lehunyt szemmel!
A tészta gőze mintha a levegővé átalakult óceán lett volna.
– Kagyló, feketekagyló – mondta Tom. – Fokhagyma, persze, és pa-
radicsom. Csilipehely. Vaj, bor és olaj.
– Még egy hiányzik! – incselkedett Charlie.
Tom az étel fölé hajolt – napos domboldalakat érzékelt, forró talajt,
kőfalakat.
– Oregánó! – nyitotta ki a szemét.
Charlie elmosolyodott és egy villányi adagot nyújtott a fiú felé. Az
édes dinnye után ezt az ízt a nyelvét perzselő paprika vörös kitörései és
hegyes tüskéi telítették; alatta biztos, szilárd kéz gyanánt húzódott a sós
kagylópárna, az oregánó puha bársonyossága és a tengerparti homok
melegségét idéző tészta.
Ettek. Falatot falat után, adagot adag után. A gyerekkorukról mesél-
tek egymásnak: Charlie a nyugati parton nőtt fel, Tom a keletin; Charlie
felborult a biciklivel, három csontját törte, Tom pedig az orrát, amikor a
bátyja azt tanulta, hogyan kell eldobni a baseballban a labdát. Amikor
kiürült a tál, kenyérdarabokkal kitörölték a szószt az aljáról, és egymás
után kapták be a csöpögő falatokat. A levelek között átszűrődő fény el-
halványult, majd eltűnt, csak a gyertya világított az asztal közepén, fé-
nyét a házikó hátsó ajtaján át kiszűrődő világ egészítette ki.
– Eljött a desszert ideje! – jelentette be Charlie, s belibbent a házba,
ahonnan egy kistányérnyi, fahéjjal megszórt aprósüteménnyel és két pi-
ci csésze sűrű, sötét kávéval tért vissza.
Megették és megitták, immár elcsendesedve, csak egymás kezét, te-
kintetét figyelve.
– Tudod – kortyolta fel Charlie az utolsó kávécseppeket –, több fér-
fival is találkoztam, akik a szexet desszertnek látják, jutalomnak azért,
hogy megették az összes zöldséget, ami boldoggá teszi a nőket. Azt hi-
szem, én némiképp másként látom – folytatta elgondolkodva. – Szerin-
tem a szex olyan, mint a vacsora. És én így szeretek enni.

– ELKÉSZÜLT A HÚS – jelentette be Lillian, kivette a fakanalat

Tom tétlen kezéből, majd széles mozdulattal belekavart a lábasba, s kö-
zépre húzta a kolbászt, ami gőzölögve tovább rotyogott. – Készen ál-
lunk a következő lépésre, ám előtte vessünk be egy trükköt! A húslé
imádja a vörösbort. De ha most adjuk hozzá, a húsnak savas lesz az íze,
ezért először meglocsoljuk egy kis tejjel. – Lillian jókora adagot löttyin-
tett a fehér folyadékból a lábasba. – Tudom, hogy szokatlannak tűnik,
de bízzatok bennem!
Tom lenézett az edényre. Tényleg furcsának tűnt benne az elegy,
ahogyan a fehér lé a hús körül kavargott, félrehúzódva az olaj elől, mint
valami finnyáskodó gyerek, aki nem akarja bepiszkolni a kezét. Ám
ahogy tovább figyelt, a tej lassanként behatolt a húsba, szinte hamu-
szürkére változtatva a színét, s meglágyította a széleit.
– Lassú tűzön addig pároljuk, amíg a tej teljesen fel nem szívódik –
magyarázta Lillian. – Tudom – ismerte el –, hogy sok időbe telik. Vára-
kozás közben három e-mailt is megválaszolhatunk. Felhívhatjuk egy ba-
rátunkat, vagy berakhatunk egy adag mosást. Ma este azonban az idő
nem szerepel a tényezők között, így amiatt sem kell aggódnunk, hogy
elvesztegetjük. Üldögéljetek csak, és hagyjátok szabadon szárnyalni a
gondolataitokat! És örülni fogtok majd, hogy megtettétek, mert az idő
simává és lággyá változtatja az ízt, és ti megtapasztaljátok a különbsé-
get a nejlon és a bársony között.

TOM CSAK AZON A NYÁRON maradt az étteremben, a tandíjat

kereste meg vele a jogi egyetemre. Azt akarta, hogy Charlie is kilépjen
és visszamenjen tanulni, ő azonban nem volt hajlandó rá. Az étterem tu-
lajdonosa filozófiát váltott – talán azon ételek hatására, amelyeket Char-
lie egyre-másra hagyott az íróasztalán –, és felajánlotta a lánynak Tom
pozícióját, amikor megtudta, hogy a fiú ősszel visszamegy az egyetem-
re.
– Egész életedben itt akarsz dolgozni? – kérdezte Tom, amikor Char-
lie elújságolta a hírt.
Charlie csalódottan nézett a fiúra:
– Főzni akarok – felelte. – És ez az egyetlen étterem a városban, ha-
csak nem akarod annak csúfolni a bódét, amelyik sült halat és krumplit
árul.
– És mi lesz az irodalom szakos diplomáddal? – erősködött a fiú, akit
fellelkesített a szemeszter első hete. – Nem akarsz olyasvalamivel fog-
lalkozni, ami maradandó?
Charlie a fiúra meredt, majd megrázta a fejét.
– A költészet semmiben nem különbözik az ételtől, Tom! Mi, embe-
rek alkotni akarunk, és az alkotásaink belénk ivódnak, akár a tudatában
vagyunk ennek, akár nem. Meglehet, hogy te nem emlékszel arra, amit
a múlt héten főztem neked, a tested azonban igen. És arra jöttem rá –
tette hozzá huncut mosollyal –, hogy a testünk sokkal intelligensebb az
agyunknál.
Charlie-nak nem lehetett ellentmondani, talán azért, mert nem érde-
kelte, hogy Tom egyetért-e vele vagy sem. Annyit tudott, hogy szereti a
fiút, és az is szereti őt.
– Miért én? – kérdezte tőle Tom, s az őket beburkoló hajzuhatagon át
felnézett az arcába.
– Te vagy az oregánó – felelte a lány. – most már hozzáadhatjuk a
bort! – javasolta Lillian. A tej eltűnt, teljesen felszívta a hús. – Tom,
ideadnád a vörösbort a polcról? – A csoporthoz fordult. – Talán úgy vé-
litek, nem számít, hogy milyen bor kerül a mártásba, hiszen amúgy is
olyan sokáig párolódik majd. Észre fogjátok azonban venni a különbsé-
get, ha odafigyeltek az alapanyagokra. Nem akarunk spórolni a boron,
még ha a mártásba kerül is, és olyan borra van szükségünk, amelyik
felveszi a versenyt a hússal; olyanra, amelyik egyszerre nehéz, testes és
érett.
Tom kezében a borral a pulthoz lépett, és kérdő tekintettel Lillian fe-
lé nyújtotta. A nő kihúzta belőle a dugót, belélegezte az illatát, aztán
elmosolyodott.
– Tökéletes lesz – mondta.

CHARLIE „MAMMA BOR”-NAK nevezte őket, ama matrónák

tiszteletére, akikkel Olaszországban találkoztak, a nászútjukon, egy pa-
zar, kéthetes körúton, amellyel egyben Tom új munkahelyét is megün-
nepelték a nagyvárosi ügyvédi irodánál, valamint a Charlie előtt meg-
nyíló lehetőséget arra, hogy végre egy igazán jó étteremben főzhessen,
nagy E-vel. Úgy tervezték, hogy Rómában kezdenek, majd onnan Fi-
renzébe, a Comói-tóhoz és Velencébe mennek. Charlie azonban Rómá-
tól háromnegyed órányi autózás után elérte az olaszországi vidékjárás
végét, és úgy döntött, ott megállnak.
– Kóstold meg ezt! – szólalt meg a hosszú faasztalnál elköltött va-
csora alatt. – Addig nem megyünk el innen, amíg meg nem tudom, hogy
kell készíteni ezt a tésztát.
A keskeny linguini után pocakos ravioli következett, majd a
cannelloni töltött sípjai és a padlizsánnal ékes zöldségragu, a caponata.
A város maga kicsi és jellegtelen volt, olyasvalami, amit Tom addig el-
képzelhetetlennek tartott, ha Olaszországról volt szó. A legjobb talál-
mánya az éjjel-nappali bolt volt, amelynek a Rómából Firenzébe tartó
lassú turisták látták a legnagyobb hasznát. Cementblokkokból épült, le-
simított vakolattal borított házait a második világháború után húzták fel,
sehol egy ív, egy freskó vagy egy kevéssé ismert Caravaggio-alkotás.
Amikor Tom megpróbálta minderre felhívni Charlie figyelmét, a lány
csupán elmosolyodott, és közölte vele, hogy menjen és keressen magá-
nak valamelyik domboldalon egy kisvárost, ahol bort kóstolhat, vagy
azt tesz, amit akar.
– Én megkaptam, amire vágytam – mondogatta, majd széles vigyor-
ral hozzátette: – Legalábbis délelőttönként. – Azzal elindult a konyha
felé, ahol hangos „La bella Americana si é alzata finalmente dal letto”
– a gyönyörű amerikai végre felkelt – felkiáltással fogadták, ami min-
denkit harsogó, mindentudó nevetésre fakasztott.
Tom megtanulta, hogy csak ebédre érjen vissza a fák alatt felállított
hosszú asztalhoz. Utána, amikor a tanyaház mélységes nyugalomba
szenderült, Charlie buján a karjai közé gördült, s érzékeit betöltötte a
hajából áradó illatok – ánizs-kaporé, szerecsendióé, tengeri sóé – örök-
kön változó labirintusa. Órákkal később ismét magára hagyta, hogy
visszatérjen az asszonyokhoz, és újrakezdje az egész procedúrát, a va-
csorához.
– Rosszabb nászutad is lehetne – pirongatta Tomot egy-egy kacsin-
tással megfűszerezve. – Akár egy ódon múzeumban is garázdálkodhat-
nék, versek után kutatva…
Tom rádöbbent, hogy nem számít. Nem számított, hogy a fél évvel
korábban oly gondosan megszervezett foglalások elillannak, és velük
együtt a terrakotta tetős templomok ablakaiból felfedezett panoráma, a
velencei Canal Grandé, és a tejhab csókját kínáló kapucsínó valamelyik
tóparti kávézóban. Minden egyes ebédnél és vacsoránál egy olyan nő-
höz tért vissza, aki szinte szemmel láthatóan szívta be a sejtjeibe annak
az ételnek a legmélyebb lényegét, amelyet épp főzni tanult, ő maga is
egyre mélyebbé, bonyolultabbá és izgalmasabbá lényegülve át.
A két hét elteltével összepakoltak, és visszamentek Rómába. A repü-
lőúton hazafelé Charlie díszítésekről készített vázlatokat, és ravioli re-
cept-változatokat firkált mindenféle papírfecnire.
 – Mit szólnál ahhoz, ha bourbont tennék a töltelékbe? – kérdezgette
Tomot. – Itália találkozna a hamisítatlan Déllel.
Hazaérve elhelyezkedett egy étteremben, és receptújdonságai hete-
ken belül felkerültek az étlapra. Egy-egy estén a munkája végeztével
Tom beugrott hozzá, és együtt megvacsoráztak a hátsó lépcsőkön, más-
kor viszont előre tudták, hogy egyenesen hazamegy. Ahogy ilyenkor
kinyitotta az otthonuk ajtaját, azonnal megérintette a hátsó gázrózsán
hagyott mártás illata. A lábas mellett cédula is várta.

Szia, drága!
Sokáig dolgozom ma este, így most az egyszer kénytelen leszel vala-
mi hasznosat is végezni azzal a gyönyörű kezeddel. Főzd ki a tésztát! Ne
kérdezd, hogy mi van a mártásban! Később meglátjuk, hogy sikerült-e
elérni azt a hatást, amit akartam.
Szeretlek:
Charlie

– Egy egész estén keresztül elüldögélhetnénk, hogy a bort magába

szívó húst bámuljuk – jegyezte meg Lillian. – Elképesztő, hogy mi
minden megfordul ilyenkor a fejünkben. Kőzetlemez-tektonika. Egy
ölünkben üldögélő gyermek. Sáfrányok. Most azonban hozzáadjuk a
paradicsomot, és nekiállunk a tésztának. A paradicsommal az étel textú-
ráját akarjuk javítani. Akár paradicsompüré-konzervvel is készíthetjük,
ám a pürét a másra fel nem használható darabokból készítik, azokból,
amelyeket amúgy sem látna senki. Ha biztosak akartok lenni abban,
hogy a legjobbat használjátok, akkor vásároljatok friss paradicsomot, és
passzírozzátok át saját kezűleg. Ez megint csak idő.
Lillian kinyitott egy konzervet, amiben egész paradicsom volt, s a
pult alatti polcok egyikéről turmixgépet vett elő. Beleöntötte a doboz
tartalmát, a gép felberregett, de hamarosan el is hallgatott. Lillian a pü-
rét egyenesen a lábasba borította.
– Végül pedig egy kevés polpa, vagyis paradicsomvelő, hogy besű-
rítse. – Azzal Lillian kinyitott egy üveg paradicsomvelőt, és egy keveset
beleöntött. – Így. Ez most ellesz magában egy darabig – mondta, majd
takaréklángra állította a gázrózsát a lábas alatt. – Most pedig lássuk a
tésztát!
 Egy liszttel teli nagy hengeres dobozt vett elő, és a munkapultra lök-
te.
– Használhattok akár száraztésztát is, ugyanúgy megteszi. Ma este
azonban sok időnk van. Szóval rajta, önts egy kupacot a deszkára! –
irányította Tomot. – Utána pedig nyomj krátert a közepébe. A kezedet
használd!
Tom a széles szájon át belenyúlt az edénybe, és megérezte ujjain a
madártoll puhaságú lisztet. Öblösre formált tenyérrel kivett egy marék-
nyit, majd még egyet és még egyet, kisebb dombot formálva a deszkán.
A közepébe csésze alakot mélyített, a hüvelykujja tövével elsimította a
szélét, érzékelve az ujjbegyeinek engedelmeskedő lisztszemek mozgá-
sát. Arra az időre emlékeztette, amikor a tengerparton játszott, órákon át
süttetve a hátát a Nappal, és többholdnyi építőanyaggal körös-körül.
– Jó! – Lillian a hűtőhöz lépett, majd egy kis tálkával tért vissza,
benne tojásokkal. Feltörte az egyiket, s a liszt közepében lévő mélye-
désbe öntötte. – Egyenként adjuk hozzá a tojásokat, amíg úgy nem lát-
juk, hogy elegendő a mennyiség – magyarázta. – Tom, egy villával ösz-
szekeverheted! Nem szeretnénk, ha csomós lenne a tészta.

TOM VOLT AZ, AKI MEGTALÁLTA a csomót, amely márvány-

golyóként fészkelte be magát Charlie melle alá. Izgalomtól heves léleg-
zete egyszerre elakadt. Úgy érezte, mintha arra ébredne, hogy valaki
fegyvert szegez a fejének; a világ zuhanás közben torpant meg.
– Hé, pajtás, hova tévedtél? – évődött vele Charlie.
Ha lehet, még közelebb húzódott a lányhoz, ajkát az álla vonalához
szorította. Megfogta a kezét, s ujjait a csomóhoz vezette. Aztán hátrébb
emelte a fejét, és beleveszett Charlie tekintetébe.

– ELÉG LESZ! – vette el Lillian Tom kezéből a villát. – Most ösz-

szedolgozzuk a tésztát. Képzeljétek azt, hogy a kezetek hullám, amely
együtt mozog az óceán ár-apályával. Félbehajtjuk a tésztát, és a tenye-
rünk szélével finoman megnyomjuk. Ismét félbehajtjuk, és ismét meg-
nyomjuk, egészen addig, amíg azt nem érezzük, hogy a tészta a ré-
szünkké vált.
Használhatjátok a robotgép dagasztólapátját is, ha akarjátok, de ak-
kor elmulasztotok valamit. A tésztadagasztás olyan, mint az úszás vagy
a séta, gondolkozásra serkenti az elme egy részét, de lehetővé teszi,
hogy a többi arra vándoroljon, amerre menni akar vagy mennie kell.

KÉT HÉTTEL AZ UTÁN, hogy megtalálta a csomót, Tom hama-

rabb eljött a munkahelyéről, s ahogy belépett az ajtón, nevetést hallott a
ház hátsó feléből, Charlie-ét és egy ismeretlen férfiét. Besietett a kony-
hába, ahol Charlie-t pillantotta meg az asztal melletti széken, széttárt
inggel és fedetlen, szabadon előrehulló mellel. A fejét hátrahajtotta, s a
kacagás virágesőként tört fel belőle. A térdénél egy férfi térdelt, akit
Tom még soha nem látott azelőtt.
– Mi a… – Tom mozdulatlanná dermedt. Agya nem volt képes fel-
dolgozni a látványt.
– Tom! – mosolygott rá Charlie. – Hadd mutassam be Remyt! Segít
nekem egy kis projekt megvalósításában.
Tom arckifejezése láttán lágyan felnevetett,
– Remy üvegfúvó, Tom! Mintát veszünk a mellemről. Remy készít
két borospoharat. Egyet nekem, egyet pedig neked. Soha nem volt még
ilyen egyenlőség közöttünk. – Még mindig nevetett, a tekintete azonban
Tomra szegeződött, várta a felcsillanó megértést.
Tom a feleségére nézett, majd a padlón térdeplő férfira, akinek a te-
nyere körbefogta Charlie mellét. Az asszony szavai darabokra hullottak
körülötte, s rájött, esélye sincs értelmet nyerni a kapott információból.
Charlie még mindig őt figyelte, s a vidámság úgy hullott le az arcá-
ról, mint a por a seprűről.
– Tom, mindketten tudjuk, hogy mit mondanak majd holnap az orvo-
sok. Le fogják venni mindkét mellemet. Nem érdekel, elvehetik őket, de
én is akarok valamit! – Megrázta a fejét. – Valamit, amit a kezemben
tarthatok. Érted már?
Tom a nőre nézett, akit teljes szívéből szeretett, majd a padlón tér-
deplő férfira. Odalépett hozzájuk, és lágyan Remy vállára tette a kezét.
Majd előrehajolt és megcsókolta Charlie-t.

AZ ELKÖVETKEZŐ HÓNAPOKBAN a világ apróvá és rémisztővé

zsugorodott, saját terminológiával megtűzdelt nyelvvel és statisztikák-
kal, prognózisokkal és a valóság magvából gyártott elméletekkel – bár
Tom gyakran azon a véleményen volt, hogy még Charlie-nak az élesz-
tőről vagy a fűszerekről alkotott hiedelmei is hitelesebbek náluk. Időn-
ként azt vette észre, hogy visszasírja a bevásárló listákat meg a körül-
ményes ügyfeleket, azokat a dolgokat, amelyekről panaszkodni lehet,
mert tudjuk, hogy előbb-utóbb elmúlnak.
Egy este a munkából hazaérve üresen találta a konyhát, a hátsó ud-
varra vezető ajtót pedig nyitva. Az első pillanatban nem vette észre
Charlie-t, aztán kiszúrta a finoman megmozduló függőágyat, a lehelet-
finom elmozdulást az almafák alatt. Ahogy lelépdelt a lépcsőfokokon,
meglátta a profilját, a fényben élesen kirajzolódó arccsontját, mintegy
két centis haját, amely lassanként ismét elkezdte befedni a koponyáját.
Charlie aggódott a külseje miatt; ő, akire annyi elismerő tekintet vető-
dött korábban. A szépsége nem igazán tűnt el a hajával, a mellével és a
súlyával együtt, hanem sokkal inkább kifinomult és elmélyült, olyan át-
tetszően tiszta és személyes lett, hogy Tomot néha elfogta a kísértés,
hogy engedélyt kérjen tőle, mielőtt ránéz.
– Tudod – szólalt meg Charlie anélkül, hogy felé fordította volna a
fejét –, a nagy melleknek az az egyik előre nem látott előnyük, hogy ha-
talmas borospoharakat lehet belőlük készíteni. – Azzal köszöntésre
emelte a Remy készítette poharak egyikét.
– Charlie, nem kellene…? – Charlie feléje fordult, s a tekintetében
tükröződő kifejezés elhallgattatta Tomot.
– Szép esténk van, nem gondolod? – kérdezte Charlie. – Megérdemel
egy pohár jófajta vöröset.
– Charlie…? – Tom várt. A levegő bennakadt a tüdejében, tudván,
hogy a következő lélegzetvétellel megváltozik a világ.
– Az új ápolónő – felelte Charlie, és hosszan, elgondolkodva bele-
kortyolt a borba – biztos akart lenni abban, hogy jól végzi a munkáját.
Úgy vélte, értékelni fogom, ha ma megmutatja a laboreredményeket, és
nem kell várni holnapig, a doktorral egyeztetett időpontig.
– De azt hittem…
– Nyilvánvalóan nem – rázta meg finoman a fejét Charlie. – Kérsz
egy kis bort? Hagytam neked is.
Testhelyzetet változtatott, és felszabadított egy kis helyet maga mel-
lett a függőágyon. Tom odamászott mellé, Charlie pedig a feje fölé
emelte a poharat, nehogy kilöttyenjen a bor. Csak feküdtek egymás
mellett. Az udvarban béke uralkodott, az utca neszei és a hazaérkező
szomszédok által keltett hangok takaróként fogták körbe a teret.
 – Tudod – szólalt meg Charlie egy idő után, s az arcát Tom lábának
támasztotta –, az emberek minden éjjel eljöttek az éttermembe, én pedig
néztem őket, ahogy megették a főztömet. Ellazultak, beszélgettek, újra
eszükbe jutott, hogy kik is ők valójában. Talán szeretkeztek, ha haza-
mentek. Csak annyit tudok, hogy a részese voltam mindennek. A ré-
szükké váltam. Egy piciny, csendes részükké – mosolyodott el. – De
kezdem azt hinni, hogy megvannak a csendnek is az előnyei.
Tom a feleségére nézett. Már távozóban volt, apránként tűnt el. Meg
akarta érinteni, magához húzni a függőágyon, ám a tekintetét eluraló
nyugodt, csendes kifejezés megakadályozta.
– Nem vesznek el többet belőled! – tiltakozott. – Nem engedem,
hogy megtegyék!
– Édes ügyvédem! – Charlie hangja mély volt és lassú, mint a folyók
medre. – Nem hinném, hogy lenne választásod. – Ismét belekortyolt a
borba. – Csak alapanyagok vagyunk, Tom. Nem számít más, csak az a
kegyelem, amivel megfőzzük az ételt.

– AMIKOR ELKÉSZÜLT A TÉSZTA – szólalt meg Lillian –, ki-

nyújtjuk és hosszú, keskeny csíkokra vágjuk. Ma már erre is vannak gé-
pek, kipróbálhatjátok őket. Vagy keressetek egy hosszú sodrófát, egy
éles kést és egy jó hosszú széket, amelyre ráaggathatjátok a tésztacsíko-
kat. Nem lesznek egyformák, de így van ez rendjén. A kezetek az, ami
számít.

A HETEK SORÁN CHARLIE eltűnt, olyan lassan és biztosan, mint

ahogy a bugyogó víz párolog el a vízforralóból. Tom szabadságot vett
ki a munkahelyén, hogy ott ülhessen mellette; tekintetét egy pillanatra
sem vette le arcának egyre mélyülő árkairól, s amikor a bőre már nem
bírta elviselni az érintést, az ujjai a kezéről a keze mellé vándoroltak.
– Szar ügy, nem gondolod? – szólalt meg Charlie, lassú, komoly mo-
sollyal. – Pont akkor jön ez is el, amikor téged elkap a kísértés, hogy a
csontjaimra vesd magad…
És ő nem tudta elmondani neki, hogy pedig milyen jó lenne, meg-
tenné, és elfogadna bármit, ami még megmaradt belőle. Ehelyett magá-
ra vállalta Charlie ápolásának minden olyan mozzanatát, amelyik érin-
tést igényelt, megmosdatta, amikor nem volt már elég ereje ahhoz, hogy
megálljon a zuhany alatt, testápolóval átmasszírozta a kezét és a lábát,
amikor a gyógyszerek kiszippantották a nedvességet a bőréből, és haj-
nyíróval levágta a haját, amikor az túlnőtt a Charlie által önkényesen
felállított két centiméteres határon.
– Ördög és pokol, Tom! – mondta Charlie. – Legalább a hajam miatt
ne kellene aggódnom! Szerinted az emberek tényleg nem látják, hogy
beteg vagyok?
Tom pedig megtanult főzni. Mindent megfőzött, amit Charlie még
képes volt megenni, finom és enyhe fűszereket használt, amelyek nem
támadták megtizedelt bélrendszerét, zöldet, sárgát és vöröset, amelyek
elvitték hozzá a külvilágot az ágyba.
– Ígérd meg, hogy akkor is főzni fogsz, ha elmegyek! – kérte Charlie
állhatatosan.
– Fogok enni – ígérte Tom kétségbeesetten. – Ne aggódj miattam!
– Ne csak egyél! – helyesbített Charlie. – Főzz!
Végül már az étel sem volt téma. A ház elveszítette a főzött fogások
illatát, s Charlie csupán levegőn és vízen élt, egyre hosszabb időkre
alámerülve saját elméje mélységeibe, s amikor visszatért, csak a tekinte-
tével jelzett Tomnak, mintha így elmondhatna neki mindent, amit a tá-
volléte alatt látott. Aztán egy nap ismét Tom szemébe nézett, majd alá-
merült – és végleg eltűnt. Tom belekábult abba a légüres térbe, amibe
egyszerre belecsöppent, hasztalan gyógyszerekkel és kötszerekkel kö-
rülvéve, csak egy érzésbe kapaszkodva, amely mélyen beleivódott a
csontjaiba, az agyába és a szívébe, és bár Charlie ezerszer is elmagya-
rázta neki, hogy mindez nem a győzelemről szól, ő veszített.
Heteken és hónapokon át tartó tehetetlen figyelés után, amikor az
életet Charlie betegségének feneketlen kútja határozta meg, a világ egy-
szerre lehetetlen és abszurd módon praktikussá vált. Be kellett fizetni a
számlákat, lenyírni a füvet, meg kimosni az ágyneműt, amelyet csupán
az izzadság és az előző este a mikrohullámú sütőben felmelegített étel
illata járt át. A barátok telefonhívásai megszokott helyzetellenőrzéssé
alakultak át, immár nem ő volt a gyászos fejlemények tudósítója. A se-
gítőkész szomszédok egyre ritkábban hoztak ételt, míg végül ez a lánc
is megszakadt. Úgy ment el bevásárolni, hogy már nem tűnődött azon,
vajon Charlie ott lesz-e még, amikor visszaér, a gyomrát szünet nélkül
összerántó csomó egy biztosabb, mélyebb fájdalommá transzformáló-
dott. Charlie egyszerre volt sehol és mindenütt, s ő nem tudta megállni,
hogy ne keresse.
 Csupán a szolgáltatók és a hatóságok képviselői akartak igazán be-
szélni Charlie haláláról, ők pedig mind bizonyítékot akartak, mégpedig
nyomtatott példányokban. Tom lett a halotti anyakönyvi kivonatok el-
osztója, aki egyre-másra gyártotta és küldözgette a hivatalos leveleket
az elhalálozásról a telefonszolgáltatóknak, a bankoknak, a különféle
biztosítóknak, a gépjármű-nyilvántartó osztályoknak és a társadalom-
biztosítónak. Elképesztő, gondolta, hogy milyen sokan akarják teljes bi-
zonyossággal tudni, hogy meghaltunk.
Charlie egyértelművé tette, hogy nem akar temetést. „Semmi esetre
sem, hacsak nem tudsz komposztot készíteni belőlem!” – közölte
Tómmal ellentmondást nem tűrően, aztán elmagyarázta neki, hogy mit
szeretne. Így hát egy este összehívta a barátaikat, és megvacsoráztak
azon a homokos partszakaszon, amelyet Charlie annyira imádott – sár-
gadinnye-szeleteket az öreg árustól, aki elsírta magát, amikor meghal-
lotta a hírt, olívaolajban és tárkonyban pácolt friss halat, amelyet a par-
ton grilleztek meg, vastag héjú kenyeret Charlie kedvenc pékségéből, és
püspökkenyeret, amelyet Tom a felesége saját receptje alapján készített.
A vacsora után széles mozdulatokkal a vízbe szórták a hamvait. Tom
csupán annyit tudott, hogy aznap éjjel az elfogyasztott süteménnyel
mindannyian hazavittek magukkal egy darabot Charlie-ból.
A szertartás után Tom nem beszélt. Úgy érezte, mintha az elmúlt
időszak beszélgetései – a nehéz témájúak, amíg Charlie élt, és a hétköz-
napiak a halála után – minden mondanivalót kiszippantottak volna belő-
le. Egyszerűen túl megerőltető lett kinyitni a száját, és figyelembe venni
azt, hogy a másik fél mit akar hallani. Az elméje megállás nélkül zaka-
tolt, bár ő maga sem tudta megmondani, hogy min.

KÖZEL KILENC HÓNAPPAL KÉSŐBB, Charlie születésnapján

egy közös barátjuk elvitte Tomot vacsorázni a Lillian éttermébe.
– Charlie is azt akarná, hogy ételközelben legyél a születésnapján,
pajtás – magyarázta. – Lillian pedig még a te étvágyadat is meghozza.
Augusztus volt, s az étterem kertjében a cseresznyefák levelei zölden
és telten pompáztak, amikor végigsétáltak a bejárathoz vezető keskeny
ösvényen. Elhelyezkedtek a tornácon felsorakoztatott hatalmas karos-
székekben, s pohárnyi vörösborral a kezükben várták a szabad asztalt és
hallgatták a körülöttük zajló beszélgetések gyenge moraját meg az
ebédlőhelyiségben összekoccanó ezüst evőeszközök halk csilingelését.
Tom úgy érezte, lelassulnak a gondolatai, és elméje megnyugszik kissé
az őket körbeölelő kert letisztult derültségében.
Amikor végre helyet kaptak a lambériás ebédlőben, egy pincérnő lé-
pett az asztalukhoz és üdvözölte őket.
– Csodálatos tengeri specialitással szolgálhatunk ma este – jelentette
be. – Lillian friss kagylókra bukkant a halpiacon, és házi készítésű
capellinivel kínálja, fokhagymás- boros-vajas mártásban, egy egészen
kevés csilipehellyel és… – A pincérnő elhallgatott, s egészen zavarba
jött, amiért kihagyott az emlékezete.
– Oregánóval – szólalt meg Tom csendesen.
– Igen! – helyeselt a pincérnő megkönnyebbülten. – Köszönöm.
Honnan tudta?
– Szerencsés tipp volt csupán – felelte Tom, s némán köszöntésre
emelte a poharát.
Majd lenézett az asztalra, és szemügyre vette a vászonterítő szövés-
mintáját, a villája nyelének ívét, a tengeri sóval és ánizskaporral meg-
töltött apró, kerek edény metszett üvegét.
Aztán Tom észrevette a csokoládészínű szórólapot is, amely szinte
elbújt a só mögött. A kezébe vette a hirdetést, és elolvasta a papírlapon
átlibbenő krémszínű betűket.

Közlemény
Hamarosan indul az Alapvető Hozzávalók Iskolájának
új tanfolyama

– Azt hiszem, elkészültünk! – nézett hátra Lillian a válla felett a cso-

portra, miközben átöntötte a szűrőbe a hatalmas fazéknyi kifőtt tésztát.
– Most már csak tányérokra van szükségünk.
Mialatt Lillian a szűrőből a súlyos kerámiatálba terelte a gőzölgő
spagettit, a többiek engedelmesen felálltak és a polcokhoz ballagtak,
ahonnan, mint valami tűzoltóbrigád, kézről kézre adták egymásnak a
fehér tésztástányérokat.
Felsorakoztak egymás mögött a pultnál, és viccelődve, színlelt tü-
relmetlenséggel noszogatták egymást. Lillian átemelte a nagy, kék tálat
a munkalapra, és elkezdte szervírozni a tésztát.
– Tom! – fordult a fiatalemberhez. – A mártás a te érdemed, így azt
te adagolod!
 Lillian figyelemmel kísérte, ahogy a fiatalember a legelöl várakozó,
krémesen sárga spagetti ágyra meri az első kanálnyi finoman illatozó
mártást. Amikor minden tányér megtelt, a növendékek kis csoportokba
tömörülve elhelyezkedtek a székeken, s kedélyesen beszélgettek, még
mielőtt nekiláttak volna a falatozásnak. Aztán a helyiségre néma csend
telepedett, amelyet csak a tányéroknak koccanó villák csörrenése tört
meg, és alkalmanként egy-egy elégedett sóhaj.
– Nézd csak, mit tettél! – szólt oda Lillian halkan Tomnak, aki ott
állt mellette a munkapultnál.
– Megeszik – válaszolta a fiatalember. – Aztán minden eltűnik.
– Épp ettől lesz ajándék – felelte Lillian.

Chloe
CHLOE ABBAN A GRILLBÁRBAN találkozott először Jake-kel,
ahol élete első munkáját kapta meg, asztalleszedőként. Az asztalok le-
szedése nem szerepelt leghőbb vágyai között, ám amikor az ember lá-
nya épphogy befejezi a középiskolát, és nem tudja, miből fizeti majd a
főiskolai tanulmányait, még ha az apja meg is van arról győződve, hogy
felveszik, ez a munka meglehetősen jó választásnak tűnhet. Hacsak az
illető nem születetten lyukaskezű. Chloe azonban az volt.
Az étterem hátsó tornácán üldögélt, s épp a tizenöt perces ebédszü-
netén sírdogálta magát végig, amikor megérezte, hogy valaki lehuppan
mellé a lépcsőfokra, s az orrát a roston frissen sült hús illata csapta meg.
– Úgy véltem, jól jönne… – mondta Jake, és a kezébe nyomott egy
hamburgert.
Chloe a fiúra bámult. Jake magas volt, a grillbárok szakácsaira és a
középiskolák sportolóira jellemző fekete macskás kecsességével, s
olyan fürtökkel, amelyek lustán és kunkorodva hullottak egészen a gal-
lérjáig. Szakácsként hajhálót kellett volna viselnie, Jake azonban nem
az az ember volt, akit ilyesmire kérnek. Ő volt a nagymenő, akinek az
összes pincérnő le akarta adni a rendelést, nem csupán azért, mert káp-
rázatosan jól nézett ki, hanem azért is, mert egyszerre tudott foglalkozni
négy húspogácsával, egy halsalátával, egy Cézár-salátával és egy kagy-
lómártásos tésztával, amelyek közül egyről valaki más mindig megfe-
ledkezett, egészen addig, amíg a méltatlankodó vendég meg nem ragad-
ta a pincérnő könyökét, s hangosan reklamálni nem kezdett az elmaradt
étel okán, közölve, hogy melegen ajánlja, hogy a következő öt percben
előtte legyen, különben kisétál. Ám Jake esetében mindenki tudta, hogy
négy és fél percen belül minden ott lesz a tányérokon, amelyek úgy
egyensúlyoztak a szerencsés pincérnő karján, mint valami konga-
tánccsoport, aki mindeközben úgy mosolygott, mintha maga Isten áldot-
ta volna meg személyesen, s a legvégén még élete legnagyobb borrava-
lóját is bezsebelte.
Jake-nek azonban rendszerint nem túl sok dolga akadt az asztalle-
szedőkkel. Ők hozták vissza a piszkos edényeket és a maradékokat,
amelyek elárulták a szakácsoknak, hogy aznap éjjel jó volt-e az étel,
vagy sem. Amennyire Chloe meg tudta ítélni, a leszedőket csupán a
szakácsok kezének tekintették, no meg a pincérnők fülének, akik elő-
szeretettel sziszegtek nekik becsmérlő és gyalázkodó szavakat.
– Szóval, ma este melyik hercegnő a ludas? – kérdezte Jake vigyo-
rogva.
– Mire gondolsz?
– Valaki miatt sírsz. Fogadni mernék, hogy az egyik pincérnő miatt.
– Észrevette a fiatal lány arckifejezését. – Ne aggódj, nem árullak el!
Látod azt a falat a konyhában a szakácsok és a pincérnők között? Nem
tartozom semmivel a másik oldalnak.
Chloe beleharapott a hamburgerbe. Finom és szaftos volt. A kézfejé-
vel megtörölte a száját.
– Cynthia – mondta. – Felborítottam egy borospoharat az egyik asz-
talánál.
Azt azonban nem említette meg, hogy Cynthia hosszasan kifejtette
neki, hogy milyen agyhiányos, és feltehetően menynyire gyászos és le-
hangoló a szerelmi élete, majd azzal fejezte be, hogy közölte: jobban
tenné, ha levakarná azt a fekete szemetet a szeméről, amikor dolgozik.
– Ó, maga a bálkirálynő! – Jake mosolya úgy kapta el oldalról a
lányt, mint valami szélsebesen száguldó autó. – Egy ideig ne szedd le az
asztalait! El fog jutni hozzá az üzenet.
Chloe azon tűnődött, megkérdezi Jake-et, miként kapja össze a bá-
torságát egy efféle ellentámadáshoz, azonban a fiú már felállt.
– Ideje visszamenni! Lemerném fogadni, hogy neked is. Majd ma-
radj itt egy kicsit, ha végeztél! Vagyunk néhányan, akik együtt szoktunk
lógni munka után.
Chloe bólintott, képtelen volt megszólalni.
 Négy héttel később kiköltözött a szülei házából, egyenesen Jake la-
kásába.

AZ ÉLET JAKE-KEL nem egészen olyan volt, mint amire számított,

bár azt sem tudta igazán, hogy mit várt. Az első egy-két hétben bálki-
rálynőnek érezte magát. Amikor Jake délutáni műszakban dolgozott, az
étlap középső oldaláról vitt haza ételeket, marharostélyost, fűszeres
garnélát és vegyes tálakat hirtelensültekkel, amelyek nem szerepeltek a
leszedők számára fenntartott ételek között, vagyis az étlap legutolsó ol-
dalán a szendvicsek és egyéb könnyű fogások címszó alatt. Jake mindig
felébresztette, majd a kezéből etette meg, egy-egy csepp mártást lecsep-
pentve a testére, hogy később lenyalja, s mindez olyan tevékenységek-
ben végződött, amelyektől Chloe a végletekig kimerült, és még a szoká-
sosnál is hajlamosabbá vált arra, hogy elpotyogtasson dolgokat, többek
között egy ezüst evőeszközkészletet az egyik csütörtök este.
Aznap éjjel, amikor a műszak után hazafelé készült, az étterem veze-
tője megállította.
– Szóval, Chloe – szólította meg –, hogy mennek mostanában a dol-
gok?
Lehet, hogy a lány nem járt egyetemre, ám felismerte a költői kér-
dést, amikor meghallotta.
– Tudod, Jake a barátom – közölte az étterem vezetője
megnyugtatólag. – Jó ajánlást adok majd neked…
És ezzel elkezdődött Chloe hat hónapos vesszőfutása le-szedőként a
Bombay Grillben, a Green Doorban, a Babushkában és a Sartoróban.
Jake lelkesedése minden munkahelyváltással csökkent, csakúgy, mint
az ő önbizalma. A hónapok alatt az ágyban elköltött lakmározások szá-
ma is megfogyatkozott; a fiú egyre ritkábban ébresztette lel, amikor ha-
zaért, és nem is mindig ment haza. A megjegyzései egyre gúnyosabbá
váltak, és rendszeresen szóvá tette, ha Chloe megbillentett vagy feldön-
tött a könyökével egy poharat.
– Csak segítek neked! – jegyezte meg. – Ez egy olyan szokás, amit
meg kell törnöd.
Chloe azon morfondírozott, hogy vajon szándékosan használta-e ép-
pen ezt a szót, de látszólag nem.
 A SARTORÓBAN TÖLTÖTT utolsó, emlékezetes estéjén esett
meg, hogy Chloe belebotlott Lillianbe. A lány elborzadva hátrahőkölt,
és úgy figyelte, ahogy az általa vitt három pohár tartalma özönvízszerű-
en köt ki Lillian cipőjén, amit Chloe azonnali sűrű bocsánatkérés-
áradata követett. Lillian elmosolyodott és belenyúlt a pénztárcájába.
Egy csokoládészínű névjegykártyát nyújtott át Chloénak, amelyen pa-
zar, fehér betűkkel nyomtatva a Lillian étterme felirat, alatta telefon-
számmal.
– Hátha szükség lesz rá – mondta, aztán levette a cipőjét, és vissza-
tért az asztalához.
Amikor három nappal később Chloe felhívta a megadott telefonszá-
mot, szégyenkezve és megalázva, mert mindenképpen új állást kellett
keresnie, Lillian vette fel a telefont.
– Chloe vagyok, az asztalleszedő, a vizes poharakkal…
– Igen, Chloe, emlékszem rád. Mi lenne, ha átjönnél hétfő délután,
ötre?
– Fel akar venni? De hát ügyetlen vagyok, ön is látta!
– Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy ügyetlen vagy. – Lillian
hangja sziklákon táncolót vízként csobogott. – Mellesleg pedig egy
szóval sem mondtam, hogy felveszlek, nem igaz? Szóval ötkor!

AMIKOR CHLOE HÉTFŐN megjelent, világítottak a lámpák az ét-

teremben, amúgy azonban üres volt. A lány felballagott elöl a négy lép-
csőfokon, és a fapallók enyhe nyikorgásából megpróbálta kihallani azt
az üdvözlést, amelyet odabentről remélt. Az ajtóhoz érve bekopogott,
amitől kissé bután érezte magát – végül is étterembe jött –, ám olyan ki-
sugárzása volt a helynek, hogy a keze egyszerűen nem volt hajlandó le-
nyomni a kilincset anélkül, hogy be ne jelentette volna az érkezését.
Lillian nyitotta ki az ajtót, s kedvesen betessékelte.
– Üdv! – köszöntötte. – Mit gondolsz az éttermemről? Chloe körbe-
nézett a sarkokba simuló asztalokon, a rájuk boruló fehér, keményített
és súlyos térítőkön, a robusztus, ezüst gyertyatartókon. A lába alatt a
fapallók barnán és a sok járástól simára csiszolódva hevertek, a lambé-
ria felett a falakat kézzel festett tányérok és európainak tűnő kisváros-
okról készített rézkarcok díszítették, bár ezt a lány nem tudta biztosan
megállapítani.
 – Csodálatos! – ámult el Chloe. – De megkérdezhetem, hogy mégis
miért szeretné, hogy itt dolgozzak? Ebben az étteremben?
– Maradjunk annyiban, hogy a tapasztalatom szerint a szétszórt em-
berek többnyire a legérdekesebbek közé tartoznak azok közül, akikkel
az életünk során találkozunk.
– Ezt még soha senki nem mondta nekem.
– Minden azon múlik, hogy mi történik, amikor valóban arra fi-
gyelsz, amit csinálsz.
– Mit gondol, hogy tud rávenni erre? Úgy értem, a barátom mindig
kiabál velem, ha elejtek valamit.
– És az hatásos?
– Nem igazán – mosolyodott el Chloe, saját magát is meglepve.
– Akkor, azt hiszem, valami mást kell kipróbálnunk. Van kedved
hozzá?
– Igen! – Chloe ismét csak meglepődött önmagán, ezúttal a saját
hangja intenzitásán.
– Akkor rendben van. Azt akarom, hogy megismerd ezt a helyisé-
get… bármit is jelentsen ez neked. Öt perc múlva visszajövök.
Azzal Lillian benyitott a konyhába, s eltűnt az ajtó mögött.
A lány mozdulatlanul bámult utána, s még mindig azon tűnődött, va-
jon hol lehet a személyzet többi tagja, és miért nem szűrődik ki nesz a
konyhából, amikor bármelyik pillanatban megérkezhetnek a vendégek.
– Mellesleg – csendült fel Lillian hangja a konyhából –, hétfő estén-
ként zárva tartunk, így ne kapkodj! És érints meg bármit, ne félj a tár-
gyaktól!
Chloe az előtte álló asztalra nézett, majd kinyújtotta a karját, hogy
végigsimítson a leomló vászonterítő ropogósra vasalt szélén. Felemelte
a vacsora előtti proseccóhoz kikészített poharat, amelynek szára vékony
gallyként simult az ujjai közé, majd óvatosan visszahelyezte. A követ-
kező asztalhoz lépett, hallgatva a lépései által keltett halk neszt a fapad-
lón, majd az ablakhoz sétált, hogy kinézzen a kertre, amelyet megvilágí-
tottak az este utolsó fénysugarai, így a rózsák vörösben izzottak, és a
cseresznyefák leveleinek szegélye éles kontúrt rajzolt. Óvatosan meg-
emelte az ablak melletti asztalhoz helyezett székek egyikét, hátrahúzta,
majd leült rá, és körbenézett a helyiségben.
Aztán Lillian visszatért, és Chloe azonnal felpattant.
 – Ne, maradj csak! – mondta Lillian. – Helyesen cselekedtél. Ismerni
akarod a helyet, ahol dolgozol.
– Szeretek itt lenni – szólalt meg Chloe, majd elhallgatott.
– Akkor óvatos leszel – válaszolta Lillian.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Mi lesz, ha itt is összetörök
mindet? Nem bírnám elviselni.
– Rendben, próbáljuk meg a következőt! Hunyd le a szemed, és menj
el a konyhaajtóig!
Chloe több érvet is fel tudott volna hozni arra, hogy a kérés miért tar-
tozik a legproblematikusabbak közé, amelyeket addigi életében hozzá
intéztek. Lilliant azonban szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta a
több száz, sőt valószínűleg több ezer dollár, ami a lány és a konyhaajtó
között állt. Egy perc elteltével – közben Lillian türelmesen várakozott –
Chloe úgy döntött, hogy végül is Lillian kristály- és porcelánkészletéről
van szó, így hát lehunyta a szemét, és egymás után csúsztatni kezdte a
lábait a fapadlón, lassan, nagyon lassan.
– Gyorsabban is mehetsz! – szólalt meg Lillian tőle jobbra. – Ponto-
san tudod, hogy hova tartasz.
Chloe pedig rádöbbent, hogy tényleg tudja. Lillian mellett volt a két-
személyes asztal, a bejárati ajtóhoz közel, az előtt az ablak előtt, ame-
lyik az elülső verandára nézett, s azon túl a kapuig nyúló kertre. Tőle
balra a helyiség közepén állt a négyszemélyes asztal, amely védtelennek
és kiszolgáltatottnak tűnhetett volna, ám mégsem volt az, mert ezen a
részen gyengébb volt a megvilágítás, és ott volt – igen, emlékezett rá! –
egy szék is, amely egy kissé kiállt, ezért közelebb lépett a kétszemélyes
asztalhoz, csupán az ujjaival tapintva ki a szék háttámláját, majd to-
vábblépett a szabad térbe, a bejárati ajtó felé. Onnan többé-kevésbé már
csak előre kellett haladnia, először egy kissé jobbra, majd balra kanya-
rodva. Chloe ráébredt, hogy felismeri, ha közelebb kerül valamelyik
asztalhoz, mert a gyertyák és a ruhakeményítő illata elárulja a jelenlétét,
no meg a fűszeres sóval megtöltött apró, fehér tálkák is, amelyek ánizs-
kapor enyhe illatát párologtatták a levegőbe. Aztán már oda is ért a
konyhaajtóhoz.
– Végül is nem olyan nagy az étterem – állapította meg Lillian.
– Itt akarok dolgozni – szólalt meg Chloe egyszerűen. – Nem fogok
elejteni semmit!
 TÖBB HÓNAP IS ELTELT MÁR, amikor egy hétfő este Chloe, út-
ban hazafelé az élelmiszerboltból, megpillantotta az étterem kivilágított
konyháját. Miután másnap megérkezett dolgozni, megkérdezte
Lilliantől, hogy milyen tevékenység zajlott a konyhában.
– A főzőtanfolyamom – válaszolta Lillian. – Minden hónap első hét-
főjén órákat tartok.
– Én is eljöhetnék?
– Chloe, ha a konyhában akarsz dolgozni, akkor beállíthatlak előké-
szítő szakácsnak.
– Nem munkára gondoltam – magyarázkodott dadogva a lány. – A
barátom szakács. Csak szeretném, ha olykor én is főzhetnék. Hogy néha
vacsorával várhassam, amikor este hazajön a munkából.
– Értem – bólintott Lillian. – Nos, szeptemberben új csoport indul.
Akkor kipróbálhatod.
– Mennyibe kerül a kurzus? – Chloe gyors fejszámolást végzett.
Meglepetésnek szánta, de nem volt biztos abban, hogy megengedheti-e
magának, s azt sem tudta, hogy hány túlórát vállalhat még el a munka-
idején felül anélkül, hogy Jake észrevenné.
– Mit szólnál ahhoz, ha egyelőre munkahelyi továbbképzésnek ne-
veznénk, rendben?

***

A TANFOLYAM ELSŐ ÓRÁJÁN Chloe nagyon gyorsan felismer-

te, hogy legalább tíz évvel fiatalabb mindenki másnál, ami egyáltalán
nem segített abban, hogy leküzdje zaklatott idegességét. Lillian ránézett
a konyha túlsó végéből és elmosolyodott, ám egy lépést sem tett annak
érdekében, hogy bemutassa őt a többieknek. Chloe a mosogatóhoz lé-
pett, hogy kezet mosson, ahol már ott állt egy fehér hajú, törékeny test-
alkatú nő.
– Kivel jöttél? – szólította meg az asszony barátságosan. – Talán az
anyukáddal?
– Nem – válaszolta Chloe, némi dacos kihívással a hangjában.
Az asszony elismerően nézett végig rajta.
– Jó neked – mondta végül. – Isabelle a nevem.
Azon az első estén Chloe egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ké-
pes megölni egy rákot, ám bátorságot merített abból a tényből, hogy át
tudott sétálni az éttermen, és így ezúttal is lehunyta a szemét. Elméje le-
sötétített rekeszében megérezte az ujjai alatt heverő rákban az életet,
némán meggyászolta annak végét, egyszerűen és mélyen, majd amilyen
gyorsan csak tudta, lerántotta róla a páncélját. Később, amikor a húsá-
ból falatozott, ismét becsukta a szemét, és úgy érezte, a rákból elszállt
élet odalibbent hozzá.
Az óra végén Lillian megérintette az indulni készülő lány könyökét.
– Folyamatosan tanulsz, Chloe. Büszke lehetsz magadra!
Jóllehet Chloe imádta a tanfolyamot és a résztvevőit, egészen addig
nem volt bátorsága, hogy a tanultak közül bármit is kipróbáljon otthon,
amíg Tom el nem készítette a spagettit. Chloe figyelte a fiatalember
minden mozdulatát, az arcára kiülő gyengéd szelídséget, azt, ahogy a
hozzávalókhoz ér, mintha csak a szerelme testét becézgetné, s úgy dön-
tött, ez lesz az a fogás, amelyikkel meglepi Jake-et, s a fiú felismeri
majd benne a szerelmét.
Az utóbbi időben egyre nehezebb volt kijönni Jake-kel. Annak elle-
nére, hogy most már állandósult a munkahelye, párja kritikaáradata nem
lanyhult, egyszerűen csak irányt váltott. Baja volt a hajával (Chloe azt
fontolgatta, hogy visszatér az eredeti hajszínéhez, Jake azonban úgy
vélte, hogy a barna unalmas), az öltözködésével (nem elég csábító Jake-
nek, de túl merész a külvilág számára), az ötleteivel és a gondolataival
(ezek nem léteztek). Chloe néha úgy érezte, mintha a fiú gúzsba akarná
kötni, apró labdává zsugorítani, elég kicsivé ahhoz, hogy a lehető leg-
messzebbre hajítsa önmagától.
Egy hétbe telt, amíg Chloe összegyűjtötte a bátorságot és a pénzt ah-
hoz, hogy elkészítse a spagetti mártását. Igazi, jó vörös bort akart vásá-
rolni hozzá, olyat, ami testes és erős, ám a szívhez gyengéd, hiszen
Lillian azt mondta, a mártás a bor példáját követi majd. Mégis, minden
terve és szándéka ellenére meg kellett kérnie Lilliant, hogy vegye meg
neki a bort, hiszen túl fiatal volt ahhoz, hogy ő maga vásárolhassa meg.
– Jobb ötletem támadt! – jegyezte meg Lillian. – Gyere velem!
A két nő szemlélődve álldogált az étterem borosállványa előtt.
– Tudod – jegyezte meg Lillian gyászos mosollyal –, igen sok bajt
zúdíthatok a nyakamba ezzel. Talán, ha egyszerűen csak odaadom, ak-
kor elkönyvelhetjük kulináris ösztönzésként.
Kihúzott egy palackot az állványról, lehúzta róla a címkéjét, majd
Chloe felé nyújtotta.
 – Kérlek, jól dugd el a hátizsákod legmélyére, rendben? Nagyon
utálnám, ha elveszíteném az alkoholárusítási engedélyemet.

HAZAÉRVE CHLOE a konyhapultra pakolta a bort és a konzervpa-

radicsomot, a húst és a húsleveskockát. Az élelmiszer áruházban a fok-
hagymát poros-fekete penész borította, ezért úgy döntött, hogy beugrik
a zöldségeshez. Hideg volt odakint, a zöldséges pedig vagy egy kilomé-
ternyire volt az ellenkező irányban, a lányt azonban átjárta az energia a
gondolatára annak a fogásnak, amit főzni készült. Így hát kilépett a la-
kásból, sálját szorosan körbetekerte a nyakán, és egészen az orráig fel-
húzta, amitől a saját párás lélegzetét szívta vissza. A hideg bizsergette a
szempilláját.
Megérkezett a zöldségeshez, kicsit topogott a lábával, hogy újra át-
melegedjen, majd belépett a szövettel bevont oldalú fabódé viszonyla-
gos melegébe. A kint tomboló szél után odabent az élet karneválja tob-
zódott, paprikák zöld és almák vörös halmai, a neonfényben pompázó
narancsok, pikkelyes articsókák és apró, szőrös kivik. Megtalálta a fok-
hagymát, azonban nem tudott ellenállni annak a kerek, piros paradi-
csomnak, amely úgy festett, mintha csak pillanatokkal korábban szedték
volna le.
– Segíthetek? – lépett oda hozzá a bolt tulajdonosa. Némi gyanak-
vással méregette a lányt. Az üzlet mellett középiskola volt, így a gyü-
mölcsös bódé logikus célállomás volt az enyveskezű ebédkeresők szá-
mára. Chloe, aki teljesen belefeledkezett a paradicsom vörös mélysége-
ibe, nem vette észre az árus hangjából áradó figyelmeztetést, s moso-
lyogva felé fordult.
– Honnan szerezte ezt a gyönyörű paradicsomot?
A boltos feszült vonásai szemmel láthatóan ellazultak.
– Én magam termesztettem, üvegházban – válaszolta. –Csak néhá-
nyat hozok át belőlük a boltba.
– Egy különleges paradicsommártást készítek ma este – magyarázta
a lány, s közben büszkeség és zavar keveredett a hangjában. Aztán
megpillantotta a férfi arckifejezését. – Ó, nem, soha nem tenném ezt be-
le a mártásba! – A szavakat kereste, hogy elmagyarázza azt, amit érez. –
Csak segít emlékezni arra, hogy miért akarok főzni. A boltos elismerő-
en nézett rá.
– A tiéd – bólintott. – A fokhagymáért fizethetsz.
 AMIKOR CHLOE VISSZAÉRT a lakásba, megcsapta a feltett hús
illata. Jake a tűzhely mellett állt.
– Hé, köszi, hogy beugrottal a boltba! – mondta, majd hozzátette: –
Néhány percen belül kész a hamburger.
– De hát én spagettit akartam készíteni… – Chloe hangja elakadt.
– Ó, az túl sokáig tart! – A fiú észrevette, hogy barátnője a boros-
üveget nézi a kezében. – Kiváló a bor, bébi, köszi! – kommentálta, s be-
lekortyolt. – Valentin-napra akarsz megpuhítani?
Chloe megrázta a fejét.
– Mindjárt visszajövök. El kell intéznem valamit.
– Jobban teszed, ha sietsz! Egy perc és kész a kaja. Chloe lesietett a
lépcsőn, majd megkerülte a bérházat. A hátával a falnak támaszkodva
megállt, levegő után kapkodott.
– Ostoba lány! – motyogta maga elé. – Mégis mit gondoltál, mi fog
történni?
Azzal felemelte a hatalmas, kék szemetes konténer tetejét, és beleha-
jította a kezében szorongatott papírtasakot.

A MÁSNAPI ESTI MŰSZAK alatt Chloe két borospoharat tört el,

és az aprítókést véletlenül a vízzel teli edénymosogatóba csúsztatta.
Amikor a mosogatófiú a kezét a vízből kirántva szabados és gazdag
spanyol szitkozódásba kezdett, Lillian félrehívta a lányt.
– Most nem figyelsz!
Chloe rémülten a nőre nézett.
– Kérlek, ne rúgj ki!
– Nem akarlak kirúgni, Chloe! Odafigyelek rád. Az pedig ilyen szo-
kott lenni. Te is megtennéd a kedvemért, hogy ma este odafigyelsz a
munkádra?
Chloe bólintott.
– És mindenképpen gyere el a hétfői órára!

AMIKOR HÉTFŐ ESTE CHLOE megérkezett, a csoport többi tagja

odakint, az épület előtt várakozott. Néhány másodperccel később Lillian
közeledett futva feléjük a járdán, kezében több barna bevásárlótáskával,
kieresztett haja pedig lazán szállt mögötte.
– Elnézést a késésért! – kiáltotta. – Össze kellett szednem néhány
dolgot.
 A türelmesen álldogáló társaság felé sietett, személy szerint üdvö-
zölve mindenkit, ahogy elhaladt mellettük, kinyitotta a konyha ajtaját, s
amint belépett, a hüvelykujjával felkattintotta a lámpákat. A tanítvá-
nyok elfoglalták a helyüket, Chloe történetesen Antonia mellé került.
– No, már most – Lillian a faborítású konyhapultra pakolta a szaty-
rokat, aztán a hallgatóság felé fordult –, ma estére valami különlegeset
terveztem nektek. Az utóbbi időben több bonyolult ételt is készítettünk.
Azonban a főzés egyik alapvető leckéje az, hogy milyen rendkívüliek és
különlegesek lehetnek a legegyszerűbb ételek is, amikor gonddal és a
legfrissebb alapanyagokkal készítjük el őket. Így hát ezúttal, miközben
odakint fagyosan és féktelenül tombol a tél, megtapasztaljuk egy tökéle-
tes és bonyodalmaktól mentes áldás erejét.
Kopogtak az ajtón. A növendékek meglepetten néztek a hang irányá-
ba.
– Tökéletes időzítés – lépett Lillian az ajtóhoz. Odakint egy ráncos,
bronzbarna bőrű és hófehér hajú nő állt. Úgy tűnt, amit korban megka-
pott, azt magasságban elveszítette, hiszen legfeljebb Lillian válláig ért.
– Növendékeim! – mosolyodott el Lillian. – Ő a barátom, Abuelita.
Azért jött, hogy segítsen nekünk ma este.
Abuelita belépett a helyiségbe, végignézett a jelenlevőkön.
– Köszönöm a meghívást – szólalt meg, meleg és a kortól reszelős
hangon. – Különleges csoport lehettek… Lillian még soha nem kért
meg arra, hogy segítsek a tanfolyamán. De az is lehet, hogy ő is kezd
megöregedni és ellustulni – kacsintott a résztvevőkre.
Antonia odahajolt Chloéhoz:
– A dajkámra emlékeztet. Talán elárul nekünk néhány titkot
Lillianről.
Chloe Antóniára meredt. Mindig is úgy tekintett a fiatal nőre, annak
természetes olajbarna szépségére és férfiakat az ágyba csalogató akcen-
tusára, mint olyasvalamire, amit csupán távolról, tiszta, érintetlen és
szótlan tisztelettel lehet csodálni. Ám Antonia tekintete még mindig az
arcán nyugodott, a szemében pajkos fény csillant, s ettől Chloe azon
kapta magát, hogy ő is szélesen vigyorog.
– Például azt, hogy miért nem ment még férjhez… – vetette fel.
– Vagy azt, hogy hol lakik – súgta Isabelle, aki cinkos összeesküvő
gyanánt hajolt előre.
 – Elég volt a csivitelésből ott hátul! – szólt rájuk Lillian, ám a szeme
mosolygott. – Chloe, úgy tűnik, rengeteg ma este az energiád. Miért
nem segítesz hát nekünk egy kicsit?
Chloe épp a fejét kezdte volna rázni, de Antonia bátorítóan meglökte
a vállát.
– Gyerünk! Ezt neked kell csinálnod!
Chloe odaballagott a konyhapulthoz, s néhány lépés távolságban
megállt Lillian és Abuelita mellett.
– Abuelita kezdett el főzni tanítani, és ő mutatta meg azt is, hogyan
kell tortillát készíteni – magyarázta Lillian. – Ha igazán autentikusak
akarunk lenni – azzal kissé meghajolt
Abuelita felé –, akkor saját magunk készítenénk el a tésztát. Beáztat-
nánk az előre megfőzött, szárított kukoricát vízbe és porított zöldcit-
romba, hogy nixtamalt kapjunk, amit aztán beledarálnánk a masa kar-
inába. Ám, szerencsénkre, Abuelitának van egy csodálatos üzlete, ahol
készen is megvehetjük ezt a lisztfajtát.
– Amikor kislány voltam – szólalt meg Abuelita –, az én feladatom
volt a kukorica megőrlése. Volt egy nagy kövünk, közepén mélyedés-
sel, metatének nevezik, én pedig letérdeltem elé és egy manóval, ami
olyasmi, mint egy kőből készült sodrófa, összezúztam. Tudjátok, sokáig
tart akár egy tortillára valót is megőrölni, és erős karok kékének hozzá.
Meg térdek. Sokkal könnyebb így – mondta, azzal felkapta a masa
harinát tartalmazó zacskót, majd kiöntötte az előkészített tálba a sárga
kukoricaliszt-patakot.
– Önts bele egy kis vizet! – nyújtotta Chloe felé a tálat.
– Mennyit? – kérdezett vissza a lány.
Abuelita végigmérte Chloét, a vékony vállain buggyosan lötyögő pu-
lóverét, sötét szemceruzával vastagon kihúzott szemét. Vállat vont, s a
mozdulat olyan könnyed és hanyag volt, ahogy a szél libben át a fű fe-
lett.
– Amennyi jónak tűnik.
Chloe kétségbeesett pillantást lövellt Antonia és Isabelle felé, akik
bátorítóan odaintettek neki, aztán a tállal a kezében a csaphoz lépett és
megnyitotta. Érezte, ahogy az ujjai között a kukorica apró szemcséi hű-
vössé és síkossá válnak a vízpatak alatt. Elzárta a csapot, a kezével be-
lekeverte a folyadékot a lisztbe. Még mindig száraznak érezte. Adott
hozzá még egy kevés vizet, újra összekeverte, majd még egy kis víz kö-
vetkezett, amíg végül azt nem tapasztalta, hogy a két anyag eggyé válik.
– Kezdem érteni – nézett fel Abuelitára.
– Jó – válaszolta az idős asszony. – Most pedig vegyél ki egy kevés
masszát, és készíts belőle gombócot! – Azzal a kezével kiemelt egy ke-
veset a tésztából, és görgetni kezdte a két tenyere között, könnyed és
magabiztos mozdulatokkal, a tanítványok pedig némán figyelték. – Az-
tán szétlapítjuk – folytatta, majd a labda lapulni kezdett a tenyerek kö-
zött, minden mozdulattal egyre szélesebbre terjedve.
Abuelita egy pillanatra megállt, behajlította az ujjhegyeit, majd kör-
körös mozdulattal forgatni kezdte a tésztát, széjjelhúzva a széleit,
egyenletes, kör alakú formát képezve, aztán folytatta a lapogatást, rit-
musosan, gyorsan.
– Olyan, mintha vízesést néznék – szólalt meg Carl dicsérően a hátsó
sorban.
– Azt mondják – jegyezte meg Lillian –, hogy pontosan harmincket-
tő ütés kell egy tortillához.
Abuelita felkuncogott, ám egy pillanatra sem lassított a kézmozgá-
sán.
– Mekkora precizitás egy olyan nőtől, aki nem hisz a receptekben!
– Bagoly mondja verébnek! – vágott vissza Lillian.
– Néha fontos. – Abuelita letette a kész tortillát, majd újabb adag
tésztát emelt ki a tálból, és Chloe kezébe nyomta. – Most te következel!
A lány habozva forgatta a masszát a tenyere között.
– Olyan, mintha gyurmáznék – állapította meg. – Csak ez lágyabb.
Egyik kezéből a másikba gördítette a gömböcskét, aztán elkezdte la-
pogatni. Egy idő után kétségbeesetten pillantott le a tésztára, aminek a
széle kiöblösödött, s megtépázott virágszirmok gyanánt szétnyílt, sza-
bálytalan vastagságban, csomósan. Újra labdává görgette, s elölről
kezdte a lapogatást, rendkívül elszántan.
– Ez nem baseball! – szólalt meg kedvesen Abuelita egy idő után. –
Légy nyugodt! – A sajátjába fogta Chloe kezét, és megállította. – Gon-
dolj arra, hogy olyasvalakivel táncolsz, akit szeretsz! Közel akartok ma-
radni egymáshoz. Semmi másra nem kell gondolnod!
Chloe ismét nekiállt, ezúttal lassan. Érezte, ahogy a tésztalabda elő-
re-hátra mozdul a keze alatt, előre-hátra. Fokozatosan megérezte, hogy
a forma feltárulkozik és szétnyílik, mint egy másik kéz, meleg a sajátjá-
tól, s átcsúszik a két tenyere közötti keskeny téren. Felgyorsította a
mozdulatait. A ritmus nyugtatóan hatott rá, a keze által keltett hangok a
csatornán leguruló esővízcseppekére hasonlítottak.
– Azt hiszem, jó lesz – állapította meg Abuelita mintegy perc múlva.
Chloe lenézett a kezében fekvő kész tortillára.
– Csodálatos volt! – fordult Abuelita felé. – Megpróbálhatják a töb-
biek is?
Abuelita odaadta a lánynak a tálat, aki a társaihoz sétált vele. Mind-
egyikük kiemelt egy kis gombócnyi mennyiséget, majd lapogatni kezd-
ték, hangosan nevetve a hibáikon, aztán egymás után vették fel a rit-
must, és szorgosan munkálkodó kezeik hangja egyfajta tompa, kollektív
éljenzésbe váltott át.
– Ma már léteznek tortillaprések – szólalt meg Lillian. A pult alól
előhúzott egy fémtárgyat, amelynek két kör alakú lapját forgópánt tar-
totta össze. Szétnyitotta, majd visszazárta, hogy megmutassa, hova ke-
rülne a tészta, és miként lapulna szét a felső fedő nyomása alatt. – De
szerintem minden napnak kijár egy kis taps.
– És talán némi tánc is? Tudtátok-e, hogy ez a nő tud táncolni? – in-
tézte a szavait Abuelita csillogó szemmel a csoporthoz.
– És ezzel elérkeztünk a salsához – vágta rá Lillian szaporán, s az
egyik barna bevásárlószatyrot a pultra emelte. –Antonia – szólalt meg,
elfojtva a fiatal nő ajkain formálódó kérdést –, idejönnél, hogy segíts
Abuelitának elkészíteni a tortillákat, amíg Chloe meg én felaprítjuk az
alapanyagokat? Tessék – nyújtott oda Chloénak egy éles kést.
– Tényleg azt akarod, hogy ezt használjam? – mormogta a lány
Lillian felé. – Ismered a viszonyomat a késekhez.
Lillian csupán bólintott.
A forró palacsintasütő mellett Abuelita a sütési folyamatot magya-
rázta Antóniának:
– Körülbelül egy percig sütjük mindkét oldalát. Ha jól csináljuk, ki-
csi, lufiszerű hólyagok keletkeznek rajtuk. Ha mégsem, akkor finoman
nyomkodd meg az oldalukat két ujjal, mielőtt megfordítanád őket!
Lillian kihúzott valamit a papírtáskából, és Chloe kezébe adta.
– Tessék, kezdd ezzel!
Chloe még soha életében nem látott ilyen paradicsomot: duzzadt volt
és kövér, inkább vízszintesen, mint függőlegesen kiterjedő, a tetejétől
az aljáig húzódó barázdákkal az oldalán, és helyenként annyira megfe-
szült a héja, hogy szinte szétpattant. Vörös volt, természetesen, ám a
festő palettájának teljes vörös színskáláját magán hordozta, a mélygrá-
náttól kezdve a majdnem narancsig, zöld és sárga erezettel. Kellemesen
nehéz súlya betöltötte a kezét, a barázdái végigsimítottak az ujjain. Fi-
noman megnyomta, majd megtorpant, amikor megérezte, hogy a héja
behorpad az érintésétől.
– Heirloom paradicsom a neve – magyarázta Lillian a csoportnak. –
Rendszerint csak augusztusban és szeptemberben kapható, ám ma sze-
rencsések vagyunk.
A levegőt lassanként betöltötte a sülő kukoricalepény édes, pikáns il-
lata, a pattogó tortillák lágy suttogása, Abuelita és Antonia halk beszél-
getésének moraja, ami néhány elcsípett szóból ítélve a nagymamákról
szólt. Chloe a vágódeszkára helyezte a paradicsomot. Őt magát is meg-
lepte, mennyi szeretetet és gyengédséget érez annak különös dudorai
iránt. Próbaképpen megérintette a kés hegyével, s a felszín gyorsan és
tisztán adta meg magát, feltárva a sűrű belső részt, paradicsomlé csöp-
pent a deszkára, meg néhány mag. Határozottan megragadta a kést, és
sima, egyenletes mozdulattal belevágott a paradicsom egyik ívébe, ami
takaros eleganciával oldalra dőlt.
– Ügyes! – dicsérte meg Lillian, s Chloe folytatta, szelet következett
szelet után, s elámult azon, hogy képes hat egyenlő részre felosztani az
előtte lévő egy szem gyümölcsöt. Aztán megigazította a szeletkéket, és
apró, kecses kockákra aprította fel valamennyit.
– Elérkezett a szünet ideje! – Abuelita egy tortillát nyújtott Chloe fe-
lé a serpenyőről. – Tartsd meg a tenyereden? –utasította. – Most pedig
dörzsöld végig azzal a vajrúddal és szórd meg egy kis sóval!
Chloe a szájához emelte a tortillát, s belélegezte az olvadó vaj és a
kukorica meleg illatát, amely olyan lágy volt, mint egy anya keze,
amely a félálomban szendergő gyermeke hátán simít végig.
– Mi mást akarhatna ezek után bárki is enni? – kérdezte Chloe,
ahogy az utolsó falatot is eltüntette.
– Talán salsát – válaszolta Lillian, s a lány felé nyújtotta a víztől cse-
pegő koriandert.

MIUTÁN A FELAPRÍTOTT ZÖLDSÉGET összekeverték, a salsa

lett a vörös, a fehér és a zöld, a hűvös, a friss és az életteli kavargó ün-
nepe. A tortillára kerülve, egy kevés morzsolt fehér queso frescóval,
vagyis friss sajttal meghintve egyszerre volt megnyugtatóan kielégítő és
erőt adóan energikus, tele textúrával és kalanddal, mintha csak a gye-
rekkorukat adták volna a kezükbe.
Chloe egy kistányér felett tartotta a tortilláját, s a fehér porcelánon
landoló paradicsomlé- és olvadtvaj-cseppeket figyelte. A csoport tagjai
elcsendesedtek, elmerültek a kezükben tartott étel mélységeiben.
Abuelita és Lillian a konyhapultnál állt, s egymás felé fordulva halkan
beszélgetett, mialatt Antonia az utolsó tortillalapokat is kiemelte a ser-
penyőből, s a fehér konyharuha alatti halom tetejére helyezte őket, ne-
hogy kihűljenek.
Olyan, mint egy festmény, gondolta Chloe. Szavak nélküli recept.
Mozdulatlanul állt, érezte maga körül a konyhát, a helyiség energiáját,
amely egészen másnap délutánig megmarad majd, amíg a szakácsok, az
asztalleszedők és a vendégek meg nem érkeznek, ám akkor újra átválto-
zik valamivé, ami több mint a sürgés-forgás, az alapanyagok felhalmo-
zódása. Az elkészített étel nevetéssé és romantikává alakul át, meleggé,
ragyogóvá és aranyszínűvé. Elmosolyodott.
Lillian lépett mellé, kivette az utolsó paradicsomot is a papírzacskó-
ból, s Chloe felé nyújtotta.
– Úgy vélem, megdolgoztál érte – mondta.

AZ ÓRA VÉGET ÉRT. Abuelita hazament, miután nevetve közölte

velük, hogy túl öreg már az éjszakázáshoz. A többiek is elszállingóztak,
egyenként vagy párosával. Claire kikönyörgött magának néhány
tortillát, hogy hazavihesse a gyerekeknek, Ian pedig kivonszolta Tomot,
mondván, hogy kérdezni akar tőle valamit. Helen és Carl felajánlotta
Isabelle-nek, hogy hazaviszik.
A konyha elcsendesedett, csak az edények csörömpölése hallatszott,
ahogy Chloe elpakolta őket, s a konyharuha susogása, miközben Lillian
letörölte az utolsó pultot is. Az ajtó egy kattanással becsukódott Antonia
mögött, aki az utolsó összehajtható széket vitte ki az udvaron lévő táro-
ló bódéba.
– Kérdezhetek valamit? – nézett Chloe az éppen visszatérő
Antoniára.
– Certo. Persze.
 – Olyan gyönyörű vagy – dadogta Chloe. – Én nem… – Ahhh…! –
Antonia elmosolyodott és Lillian felé fordult. – Használhatnánk egy pil-
lanatra a mosdót?
Lillian bólintott, Antonia pedig felkapott egy tiszta konyharuhát, ké-
zen fogta Chloét, és az éttermen áthaladva bevonult vele az apró, zöldre
festett női mosdóba. A tükör előtt megálltak, majd Antonia kivette a
hosszú fekete hajhullámait összetartó csatot, aztán gyakorlott kézzel
hátrasimította Chloe barna fürtjeit az arcából.
– Kiváló! – jelentette ki, ahogy összekattintotta a csat szárait a lány
hajában. – Most pedig jöjjön a víz!
– Hogyan?
– Az arcodat, légy szíves! – Azzal megnyitotta a meleg víz csapját.
Chloe öblösre formálta a tenyerét, megtöltötte meleg vízzel és az ar-
cához emelte. Érezte, ahogy a meleg találkozik a bőrével, az illatát,
enyhén fémeset, és zöldet, mint a körülötte lévő falak. Csend honolt a
tenyere és az arca közötti térben, tisztaság és biztonság.
– Most pedig jöjjön a szappan!
Chloe két tenyerével megdörzsölte a szappant, a rozmaring illata
csiklandozta az orrát, átdörzsölte, majd leöblítette az arcát, s végül meg-
törölte a konyharuhában, amelyet Antonia nyújtott felé. Elszörnyülkö-
dött, amikor meglátta a vastag fekete sávokat a fehér anyagon.
– Ancora! Újra! – mosolygott Antonia.
– Meg fog ölni a konyharuha miatt!
– Ezúttal több szappant használj! És ne félj, nem fog.
Antonia végül megkönyörült a lányon, aki felnézett a tükörbe. Az
arcképe bámult vissza rá, nyíltan, hatalmas kék szempárral, míg a haja
kitörni készült a csat fogságából.
– Alapvető hozzávalók – állapította meg Antonia. – Csak a legjobbat
használjuk!
– Te gyönyörű vagy! – csökönyösködött Chloe.
Antonia lágyan felnevetett.
– Egykor én is ezt hajtogattam az anyámnak. A konyhában állt vagy
a kertben dolgozott, én pedig meg voltam győződve arról, hogy ő a leg-
gyönyörűbb ember, akit életemben láttam. Nem voltam csinos kamasz.
És tudod, hogy mit szokott válaszolni?
Chloe megrázta a fejét.
 – Azt mondta: „Az élet gyönyörű. Csak néhány ember jobban emlé-
keztet erre, mint mások.”

AMIKOR ANTONIA ÉS CHLOE visszaért a konyhába, észrevették,

hogy Lillian egy tálcányi csokoládés éclairt vett elő a hűtőkamrából.
– Stacy specialitása. Maradt néhány vasárnapról. Van kedvetek csat-
lakozni?
– Igazán?
Antonia és Chloe lelkesen telepedtek le a konyhapult melletti szé-
kekre. Chloe felemelte az egyik süteményt, s az Antonia által felé nyúj-
tott fehér tányérra helyezte. Végigfuttatta az egyik ujját a tetején, majd a
sűrű, nehéz csokoládé az ujjáról a szájába olvadt.
– Mmmm. Mondd meg Stacynek, hogy isteni!
– A töltelék a legfinomabb – állapította meg Antonia, óvatosan ketté-
törte az éclairt, aztán belemártotta az ujja hegyét a középen úszó krém-
be. – Az anyám mindig megszidott, ha a tölteléket ettem ki először a sü-
teményből.
Felcsörgött Antonia mobiltelefonja, s a kijelzőre nézett.
– Hogy is szoktátok mondani? Aki az ördögöt a falra festi? – Észre-
vette a többiek értetlen arckifejezését. – Az anyám – magyarázta. – Bo-
csássatok meg egy pillanatra!
Felpattintotta a telefonja fedőlapját, és kisétált az étterembe. Chloe
még meghallotta a hangját, mielőtt az ajtó becsukódott:
– Pronto? Sí, ciao. Sto bene, e tu?
Chloe utána még egy pillanatig figyelte a lengőajtót, amelyen keresz-
tül is halotta Antóniát, aki elragadtatott hangon csevegett.
– Mi soha nem beszélünk így az anyámmal – szólalt meg Chloe
olyan hangon, mint a túl sokáig állni hagyott kávé. Lillianre pillantott. –
És mi a helyzet veled?
– Egy ideig sikerült. Tizenhét éves voltam, amikor meghalt.
Chloe elpirult.
– Jaj, ne haragudj! – Aztán a fiatalsága miatt nem tudta megállni,
hogy ne kérdezzen tovább: – És mit csináltál utána?
– Főztem. – Lillian kézmozdulata átölelte a konyhát és a mögötte lé-
vő éttermet. – Szerencsém volt… megkaptam az élettől Abuelitát.
 Egy pillanatra a lány vállára tette a kezét, majd felkapta a tálcát és
kivitte a hátsó helyiségbe. Antonia ebben a pillanatban lépett vissza a
lengőajtón keresztül, még mindig nevetve.
– Az anyám szeret ebben az időben felhívni – magyarázta Chloénak.
– Azt mondja, ez az egyetlen jó dolog abban, hogy ilyen messze élek tő-
le… egyszerre kívánhat nekem jó reggelt és jó éjszakát. Reggel neki, éj-
szaka nekem. És azt firtatja, hogy mikor megyek haza, hogy hozzámen-
jek Angelóhoz.
– Várj csak egy pillanatra! – szólt közbe Chloe. – Ki az az Angelo?
Lillian, aki az átjáróban szintén mindent hallott, kíváncsian felvonta
a szemöldökét.
– Ó, vele minden rendben! Egy nagyon kedves férfi, de nem akar el-
venni feleségül, és én sem akarok hozzá menni.
Lillian és Chloe sokatmondóan egymásra nézett.
– Tudom, hogy kit akarsz! – jegyezte meg Chloe huncut mosollyal. –
De összeszedi-e valaha a bátorságát ahhoz, hogy lépjen is?
Antonia elpirult.
– Na, Chloe! – Lillian dorgálását megenyhítette a mosoly, amelyen
nem tudott uralkodni. – Mindannyian tudjuk, hogy némely kenyérnek
csak egy kicsivel több időre van szüksége ahhoz, hogy megkeljen.
Chloe nagyot nevetett.
– Úgy igaz… Azt hiszem, eljött a kenyérdagasztás ideje.

MÁR MAJDNEM ÉJFÉL VOLT, amikor Chloe aznap éjjel hazaért.

Jake a konyhában várt rá.
– Azt hittem, hétfőnként esti műszakban dolgozol – nézett Chloe a
barátjára.
– De nem ilyen sokáig. – A fiú alaposabban szemügyre vette a lányt.
– Másmilyen vagy most. Hol voltál?
– Barátokkal. – Meglátta Jake arckifejezését. – Tanfolyamra járok,
tudod?
– Mi az, főiskolára készülsz? – A maró gúny úgy gömbölyödött a
hangjában, mint egy macska háta.
– Főzőtanfolyamra járok.
Jake arcára olyan gyorsan telepedett a zárkózottság, hogy a lány
szinte hallotta a csattanást a levegőben.
– Én vagyok a szakács – szögezte le a fiú.
 Cloe az ajtókeretnek támaszkodott, s megérezte a gerince mellett vé-
gigfutó fa élét. Még mindig a kezében tartotta a paradicsomot, amit
Lillian ajándékozott neki, szilárd és vigasztaló volt a súlya.
– Azt hiszem, én is az leszek.
– Egy konyhában csak egy szakács fér meg, Chloe!
A lány egy pillanatig mérlegelte a kijelentést.
– Tudod – válaszolta –, én is pont ezen gondolkoztam. Óvatosan a
konyhapultra tette a paradicsomot, majd gyorsan ellépett Jake mellett, a
hálószobába sietett, s elkezdte barna papírtasakokba pakolni a ruháit.
Jake nem mozdult. Amikor táskákkal a kezében a bejárati ajtóhoz ért,
visszafordult a fiúhoz, majd a konyhapult felé biccentett.
– Az nagyon jó paradicsom… nem kell semmivel feldobnod!
Kilépett a lakás ajtaján, becsukta maga mögött, majd nekitámaszko-
dott a falnak.
– A francba! – szólalt meg hangosan, és felkuncogott. –Mihez kez-
dek most?

Isabelle
ISABELLE A KONYHAAJTÓN KERESZTÜL lépett be a Lillian
éttermébe, majd tanácstalanul megállt. Túl nagy volt a sürgés-forgás, túl
sok étel terpeszkedett a pultokon. Talán elkésett az óráról? Ám ha így is
történt, ki az a fiatal hölgy, aki a tűzhely és a mosogató között szalad-
gál, ahol Isabelle szokta mindig megmosni a kezét az óra előtt? És ki az
a férfi, aki épp az ebédlőbe siet át, s akinek a karján úgy sorakoznak a
tányérok, mint a gyöngyök a nyakláncon?
Isabelle összezavarodva megállt. Nem ez volt az első alkalom, hogy
ilyesmi történt vele, mintha az élet egy másik jelenet kellős közepén he-
lyezett volna új tekercset a vetítőgépbe. Emberek és képek lebegtek felé
és körülötte, s ő csak remélte, hogy felismer egy pillanatot, egy ismerős
hangot vagy arcot, amelyre felépítheti a többi képet, és azokkal együtt
önmagát.
Az ehhez hasonló alkalmakkor Isabelle visszatért a gyerekkorában
tanult leckékhez. Az anyja mindig azt mondta neki, hogy ha elveszik,
csak álljon nyugodtan, egészen addig, amíg valaki meg nem találja.
– Isabelle! – lépett oda hozzá Lillian.
 Végül is ez teljesen normális jelenség volt, hiszen ha a főzőtanfo-
lyam tanára ott van, akkor hamarosan az órának is el kell kezdődnie.
– Isabelle! – szólította ismét meg Lillian, a hangja, mint a füvet si-
mogató napfény. – Micsoda szerencsés véletlen! Örültem volna, ha ki-
próbálod az új étlapunkat, és tessék, már itt is vagy! – Finoman meg-
érintette az ujjaival Isabelle vállát, szélesen és örömtelen rámosolygott.
– Tökéletes asztalom van számodra. Átlopózhatunk a konyhán, mintha
ételkémek lennénk.
Lillian finoman megfogta Isabelle könyökét, s átvezette az ide-oda
rohangáló szakácsok és pincérek táborán, a zeller-díszítések, tojáshéjak
és kagylók meg más tengeri herkentyűk dobozai között, a forró lábas-
ban piruló paprika illatán meg a mosogatógép gőzén, ahhoz az ajtóhoz,
amelyik az étterembe és az édes, lágy gyertyafényhez vezetett, a porce-
lánnal csilingelő ezüst evőeszközökhöz és a várakozó ölekbe pottyanó
súlyos szalvéták susogásához.
– Ez megfelel? – kérdezte Lillian, ahogy Isabelle hálásan belecsusz-
szant a vastag kárpitozású székbe.
A kör alakú asztal kicsi volt, és a kertre néző ablakos falmélyedésben
állt. Isabelle másokat is felfedezett az étteremben, s azon tűnődött, va-
jon a csoportja ünnepel-e valamit.
– Hétfő van? – tudakolta Isabelle.
– Nem kedvesem, hanem vasárnap. De azért maradsz, ugye? Bol-
doggá tennél vele.

ISABELLE MINDIG IS KERTKÉNT, mágikus helyként tekintett a

saját elméjére, ahol gyerekként játszott, amikor a felnőttek elmélyült
beszélgetésbe merültek, tőle pedig azt várták, hogy udvariasan hallgas-
son, és – bár vonakodott elismerni, de – akkor is ide menekült, amikor
később a férje, Edward túlságosan belemerült a szőnyegeladások részle-
teibe, s ő halálra unta magát. A kert minden évvel egyre tágasabbá vált,
s benne az ösvények egyre hosszabbak és szövevényesebbek lettek.
Emlékrétek.
Mentális kertjét, természetesen, nem mindig sikerült tökéletesen kar-
bantartania. Voltak olyan évek és gyorsan pergő időszakok – például,
amikor a gyerekek kicsik voltak –, amikor az élet úgy suhant tovább,
hogy nem maradt ideje a mély elmélkedések gyökereinek táplálására,
de ennek ellenére tudta, az emlékek mindenképpen megszületnek, akár
gondozza őket, akár nem. Mindig is úgy hitte, hogy az öregedés egyik
fényűzése az lesz, hogy szabadon barangolhat a kertje azon részeiben,
amelyek akkor nőttek és gyarapodtak, amikor nem tudott odafigyelni
rájuk. Úgy gondolta, hogy leül majd egy padra, és hagyja, hogy az el-
méje végigjárjon minden ösvényt, gondozásba vegye az összes olyan
pillanatot, amelyikre nem tudott odafigyelni, ő pedig élvezni fogja az
egymás mellé rendelt, letisztult emlékeket.
Most azonban, hogy idős lett és rengeteg lett a szabadideje, egyre
gyakrabban vette észre, hogy elveszett – a szavak, a nevek, a gyerekei
telefonszámai úgy érkeztek és távoztak az elméje állomására, mint a
menetrend nélkül vonatok. Egyik nap öt percen keresztül próbálta ki-
nyitni a kulcsával a kocsija ajtaját, amíg végül rájött, hogy az a jármű
csupán hasonlít arra, amilyen tizenöt évvel korábban volt neki. Soha
nem derítette volna ki, hogy melyik az övé, ha az autó tulajdonosa nem
lép ki az élelmiszerboltból és nem segít, megnyomva azt a helyes kis
gombot Isabelle kulcsának a végén, ami aztán felvillantotta a tőlük há-
romautónyira várakozó kocsija lámpáit, ami ezüstszínű volt, nem pedig
zöld, és kicsi, nem pedig kombi.

LILLIAN LÉPETT ISABELLE asztalához, és gyöngyöző fehérbort

öntött egy hosszúkás, önmagában díszes pohárba. A sápadtarany folya-
dék megcsillant a gyertyafényben, titokzatosan és játékosan.
– Némi buborék az érzékeidnek – szólalt meg Lillian. – Élvezd!
Isabelle körülnézett. A vendégek többségét párok alkották, akik az
asztalok felett egymás felé hajoltak, beburkolózva a gyertyafényes inti-
mitás saját maguk számára kialakított közegébe. Ujj nyúlt ujj felé vagy
lebbent át a levegőn, formát rajzolva a történethez. Isabelle azon tűnő-
dött, vajon a különböző ritmusoknak is megvan-e a saját történetük, és a
mozdulatok ugyanúgy megmozgatják-e az emlékeket, ahogy egy illat
vagy látvány teszi. Talán a levegőben is van egy mintázat, amelyet az
évek alatt ő alkotott a saját kezével az anekdoták mesélése közben, ké-
szen arra, hogy visszavigye őt azokhoz a történetekhez, amelyekre már
nem emlékezett. Kísérletképpen mozgatni kezdte a kezét, aztán abba-
hagyta. Pont így csinálnak az idős emberek. A poharáért nyúlt, majd
gondtalanul és különösebb érdeklődés nélkül kibámult az ablakon át a
sötétbe burkolózott kertbe.
 NEM SZÁMÍTOTT ARRA, hogy a borbuborékok úgy érik majd el
az orrát, mint apró kuncogó és kacarászó gyerekek. Az ő gyerekei, két
tipegő kislány, akiknek szőke haját szinte barnára sötétítette a víz egy
csupán félig teli fürdőkádban, amiből azonban a pancsolásnak köszön-
hetően így is kisfröccsent a víz, eláztatva a blúzát és a hasát, miközben
ő a harmadik babát tartotta; hangos, eleven nevetésük visszhangzott a
csempén, szabadjára engedve a nap eseményeit, s helyet teremtve az
álmoknak. Edward hazaérkezik, majd a zajt követve a fürdőszobához
jön, ahol megáll az ajtóban, felnőttesen és elgondolkozva, miközben ő
kisimítja nedves haját az arcából, és felnéz a férjére. A lányok később, a
fürdőköpenyükből kipenderülve fel-alá rohangálnak a nappaliban, érett
őszibarackhoz hasonlító popsival és nagy, büszke pocakkal, amíg végül
a pizsama börtönében el nem nyugszanak a kanapén, melegen és éde-
sen, mint a friss tej. Ő felolvassa a farmon élő nyuszi és a varázscipők
történetét, a lányok pedig álomba szenderülnek, de csak üldögél mellet-
tük tovább, és aranypapucsra vágyakozik, amely körberepíti a világ kö-
rül, hogy rendkívüli és különleges dolgokat tehessen, mielőtt reggelre
visszaér.

LILLIAN EGY TÁNYÉR SALÁTÁT tett Isabelle asztalára.

– Újdonság – szólalt meg. – Kíváncsi vagyok, mit gondolsz róla.
Isabelle engedelmesen kézbe vette a villáját, felszúrta rá a salátaleve-
leket, ragyogót és sötétzöldet, bodros bíbort, az aszalt áfonya vörösét,
meg a mandula és a körte halovány holdjait. Az íz a tavasz első napja
volt, s az áfonya éles, szúrós aromáját gyorsan követte a magok határo-
zott roppanása és a körte húsának lágysága. Valamennyi ízfajta jól kö-
rülhatárolt, de már el is tűnik, ahogy az öntetbe kevert cseppnyi pezsgő-
ecet egymásba olvasztja őket.
Edward. Ismét az ajtóban áll, a zakóját már levette, a nyakkendőjét
azonban még nem, őt figyeli, ahogy vacsorát készít a konyhában. Az
emlékeiben úgy élt, hogy Edward mindig az ajtóban áll, soha nem lépett
egészen be. Mintha Isabelle lett volna az ajtókeret, a világ pedig a két
oldalán. Akkor még nem ment el, ám később megtette. Amikor Isabelle
őszinte volt saját magához, tudta, hogy a férje mindig is úton volt, akár
őfelé, akár tőle el. Még az után is, hogy elment, elindult hozzá visszafe-
lé, ám akkorra már ő maga is elment, annyira megkönnyebbülve attól,
hogy nem nehezedik rá Edward tekintetének súlya, hogy néha azt ál-
modta – repül.

ISABELLE LENÉZETT AZ ASZTALRA. Az üres salátástányért

úgy vitték el előle, hogy észre sem vette, s a helyére lapostányér került,
egy tavacskányi fehér, vékony héjú cannellini babbal, amelynek tetején
tökéletes lazacdarab ült, ropogósra sütött zöld levelekkel díszítve. Kí-
sérletképpen az orrához emelte az egyiket. Poroszöld volt az illata, a
Napból és egy kevés vízből keletkezett életé, a legszárazabb parfümé.
Zsályáé.
Miután Edward, majd nem sokkal később a gyerekek elmentek, s ő
magára maradt a semmivel és a mindennel, az első pillanattól fogva a
sivatagra vágyott, a levegő száraz, forró mérföldjeire, amit tisztára ége-
tett a Nap, a vitorlavászonszerű légürességre. Beköltözött a limlommal
teletömött, lambériával bélelt lakókocsiba, majd délnek vette az irányt,
s a ventilátor egészen addig susogott, amíg le nem kanyarodott az autó-
pályáról, hogy átvágjon a kaktuszok és a héják birodalmán. Ekkor lete-
kerte az ablakokat, és a világ beáramlott, ezüst zölden a zsálya illatától.
A városkában, ahol megállt tankolni, megpillantott egy galériát,
amelynek egyik elkülönülő, kivilágított helyiségében három fehér kő-
szobor állt – simán, fehéren, érzékien, mint a dűnék. Amíg a benzinku-
tas teletöltötte a tartályt, átsétált az úton, egyenesen be a galériába. Vé-
gignézett a szobrokon, s tekintetével követte az íveket, amelyektől a kő
inkább folyékonynak, semmint szilárdnak hatott. Az idő lelassult; nem
volt miért sietni, az ő kocsija állt egyedül a kúton. Miközben egymás
után vette szemügyre a szobrokat, valami mást is meglátott. Nem volt
nyilvánvaló – mint ahogy a kinyújtott kar vonala, a derék íve, a kis mé-
lyedés a nyak alján, a kulcscsontok találkozásánál sem az –, nem egy
ember része, sokkal inkább a kivonata, az az apró, sebezhető hely, ahol
a lélek lakozik.
– Kőbe vésett versek – szólalt meg halkan, mintegy önmagának.
– Valóban – csendült fel mögötte egy hang mélyen és melegen, s egy
kéz érintette meg a hátát, megpihenve a két lapockája közötti íven.
Isaacnek hívták, és jóval fiatalabb volt nála, odakint lakott a sivatag-
ban, egy vörös vályogházban, amelynek kék spalettái kirekesztették a
napsugarakat napközben, amikor lehunyt szemmel dolgozott, elsimítva
a kontúrokat, amelyeket kora reggel kivésett. Szökőkút duruzsolt az ud-
varban az egyik fa alatt, s Isabelle az első hetét ennek a fának a hatal-
mas ágai alatt töltötte, azokat a versesköteteket olvasva, amiket a férfi
adott neki kölcsön a házán végigkígyózó gyűjteményéből, amely min-
den szabad területet kisajátított. A vacsoránál találkoztak, s egész dél-
után rotyogó disznópörköltet, babot és rizst ettek. Átbeszélgették az ét-
kezéseiket, amelyek témái úgy váltakoztak, mint a körülöttük elterülő
földekre ellátogató madarak. Isabelle a másik hálószobában aludt, s
minden reggel a műteremből kiszűrődő tompa neszre ébredt, amint a
fém a kőhöz súrlódik.
– Mik vagyunk? – kérdezte Isabelle kíváncsian egyik éjjel Isaactől.
Az udvaron üldögéltek, a közöttük lobogó tűzgyűrűből füst szállt az
ég felé, amelyen a csillagok hatalmasan és megszámlálhatatlan mennyi-
ségben ragyogtak.
– Miért kérded? – kérdezett vissza a férfi.
Komolyan kérdezte. Isabelle azt érezte, hogy nem sürgeti semmi; a
sivataghoz hasonlónak érezte magát, végtelennek, ahogy ott üldögélt a
sötétben. De azt is érezte, hogy fel kell tennie a kérdést, mégpedig úgy,
hogy ne okozzon vele csalódást.
– Azt hiszem – szólalt meg ismét a férfi, s elgondolkodva bámult a
sötétbe –, mindannyian szék és létra vagyunk a másik számára.
Az ő szájából valamiképp értelmesnek tűnt a válasz.
Isaac volt az, aki levágta a haját. Isabelle az udvaron üldögélt, hajá-
ban rózsaszín csavarokkal. A férfi kilépett a házból, letörölte a kőport a
farmerja száráról, és megpillantotta az asszonyt. Harsány kacagását még
a fák ágai is visszhangozták.
– Mi az? – kérdezte Isabelle. – Nem használhatok hajszárítót, mivel
neked nincs.
Isaac visszalépett a házba, hamarosan ollóval és egy egyenes hátú
székkel tért vissza.
– Gyere ide! – paskolta meg az ülését.
Isabelle leült elé, érezte, ahogy a csavarok egymás után hagyják el a
haját, egyik a másik után, s nedves, vállát verő fürtjei enyhülést hoztak
a hűs szellőben. Amikor valamennyi csavaró egyetlen halomban hevert
mellette, Isaac a kezébe fogta a haját, majd megemelte, gyorsan és hatá-
rozottan vágva a fürtöket, amelyek az asszonyra nehezedő súllyal együtt
potyogtak a földre. Amikor végzett, az ujjaival összeborzolta és hátra-
simította Isabelle haját.
 – Most pedig – szólalt meg maradj itt a napon, és hagyd, hogy meg-
száradjon a hajad!
Amikor később Isabelle belenézett a tükörbe, az arca napbarnított
volt, és fiatalabb, mint ahogyan emlékezett rá, a lágyan aláhulló haj ke-
retezte arccsontok pedig határozottabbak. Nem tudta elképzelni, hogy a
vele szembenéző nő ezzel az arccal koktélpartit rendezzen, testét derék-
ban húzott gyapjúruhába burkolva. Vagy, hogy egy pohár sherryt nyújt-
son a férje titkárnőjének, azon tűnődve közben, vajon korábban mit
markoltak meg a nő karcsú ujjai.
Isabelle belépett a műterembe.
– Köszönöm – szólalt meg egyszerűen. Isaac felnézett rá.
– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy modellt állj nekem.

ÉSSZERŰNEK TŰNT, hogy meztelenül áll a műteremben, háttal a

nyitott falnak, ahol a napsugarak beszöktek és végigsiklottak a gerince
mentén, az alatta lévő puha, kerek húson, a térdhajlatán. Ő, aki még a
saját fürdőszobájában sem állt soha meztelenül, még egyedül sem,
örömmel üdvözölte a lábai között és a tarkóján összpontosuló meleget.
Figyelemmel követte Isaac határozott, barna szempárját, amely lassan
és egyre elmélyülő megértéssel pásztázta a testét, kulcscsontja meglá-
gyult szögletét, a csípőjébe kerekedő dereka ívét, hasa szülés utáni pu-
haságát, és figyelte a kődarabon mozgó kezét, a hosszú órák alatt, mi-
közben kifaragott egy hajlatot, amely a végtelenségbe nyúlóan csavaro-
dott spirálvonalban a világba. A szex, amire aznap késő délután került
sor, olyasvalami volt, amit mindketten akartak, de amire egyiküknek
sem volt szüksége, s olyan hosszú és lassú, mint a napsugarak mozgása
a hűvös, sötét szoba spalettáin túl.
Amikor egy héttel később Isabelle elment, Isaac az ajtóban állva fi-
gyelte, ahogy a kocsiba pakolja a holmiját. Isabelle felnézett és megpil-
lantotta, s egyszerre mosolyodtak el, hosszasan és lassan, egymásra.
Isaac odalépett hozzá.
– A tiéd – mondta, és egy sima, ovális, fehér márványkavicsot nyúj-
tott felé, amely akadálytalanul siklott át a tenyerébe.

LAZAC, VASTAGON ÉS TÖMÖREN a fogai ellen, alatta sima, fe-

hér babszemek homokos tengerpartja. Isabelle hatévesen, amint apró,
lapos kavicsokat hajít el oldalazó mozdulattal, s figyel, ahogy belecsob-
bannak a vízbe és eltűnnek, miközben apjáé tovalibben a felszínen,
megérintve, majd felperdülve róla, mint étel után kutató madár. A leve-
gő hűvös és nyirkos volt az arcán, még azon a júliusi reggelen is, korán,
nagyon korán volt, az anyja és a bátyjai még aludtak, csak ő és az apja
állt a parton, ahol rátalált a férfira, amint az öblöt vizslatta úgy, mintha
azt is látná a túlsó oldalán, amit a lánya nem láthat meg. Meg akarta
fogni a kezét, de az apja nem az a típus volt, ezért inkább felkapott egy
kavicsot, és megpróbálta úgy eldobni, ahogy azt az apja a bátyjainak
mutatta.
– Megölöd így a halakat – szólt rá nevetve, ahogy a kődarabkája
ólomgolyóként belecsobbant a vízbe, ám a nevetése nem volt gúnyos.
– Megmutatod? – öntötte el Isabelle-t a bátorság.
Ott maradtak a parton, s az apja megtanította neki, hogy miként fogja
a kavicsot a kezébe és pattintson a csuklójával a megfelelő módon, ő
pedig kavicsot kavics után hajigált a vízbe, egészen addig, amíg az
egyik végül fel nem ugrott a felszínről, úgy táncolva a vízen, mint egy
kisgyerek.
– Ideje reggelizni, nem igaz? – szólalt meg utána az apja, s akkor
megfordultak és felsétáltak a házikóhoz, amely a sziklás tengerpart és a
mögötte lévő nagy, zöld fák találkozásánál várt rájuk.
Csak később, miután az apja meghalt és neki megszülettek a gyere-
kei, akkor döbbent rá Isabelle, hogy a szülők többnyire tudják, amikor a
gyerekek elkezdik az időt húzni azért, hogy elodázzák egy olyan dolog-
nak a végét, amihez ragaszkodnak. Ekkor ismerte fel, hogy sokféle sze-
retet létezik, és nem mindegyik nyilvánvaló, mert némelyik kivár, mint
a szekrény mélyére elrejtett ajándékok, amíg képesek vagyunk felbon-
tani őket.

MIUTÁN ISABELLE ELHAGYTA a sivatagot, a gyerekkora házi-

kója felé vette az irányt. Nem egyenesen ment oda, előbb megállt Los
Angelesben, eladta a családi otthont, majd útban észak felé mindegyik
gyerekénél elidőzött egy keveset. A lányok nem értették meg a dönté-
sét. Mindketten felnőttek már, az egyiknek babája is született, a másik
mesterképzésre járt, ám újonnan felfedezett, felnőtt énjük hűvös távla-
tából latolgatták a döntését.
 – Anya, ez őrültség! Évek óta senki nem járt abban a viskóban. Va-
lószínűleg romhalmaz már. És különben is, mihez kezdesz odafent
egymagad?
Úgy álltak vele szemben, mint az ésszerűség ikertornyai. Isabelle-
nek az jutott eszébe, hogy ha Isaac ebben a pillanatban szobrot mintáz-
hatna róluk, akkor az egy dorgáló ujjat formázna.
– Anya, mégis mit gondolsz? – néztek rá a lányai várakozón.
– Arra, hogy el kell jönnötök hozzám látogatóba. De pontosan tudta,
hogy ez nem fog bekövetkezni. Isabelle másnap érkezett meg a fiához.
Közeledett már a vacsora ideje. Rory egy nagy házban ék Berkeley-ben
egy rakás főiskolai évfolyamtársával, akikkel együtt főztek, s nevetve
bependerítettek egy kényelmes fotelt az ebédlőbe, hogy ő is velük ehes-
sen. Isabelle leült – a fotel ülése sokkal mélyebben feküdt, mint a többi
széké –, a fiúk pedig bőséges adagokat mertek a tányérjára, ragaszkod-
va ahhoz, hogy anyáskodjanak felette, hiszen – viccelődtek mindnyájan
– rövid hajával és napbarnított bőrével olyan diáklány benyomását kel-
tette, aki az egész napját famászással töltötte, és szüksége lenne egy ki-
adós vacsorára, hogy egy kicsit felhízzon. Isabelle hátradőlt a mély, ki-
párnázott fotelben, és elmélázva hallgatta a fiúk szívélyes, jólelkű cse-
vegését, s egyszerre érezte magát otthon, valamint készen arra, hogy to-
vábblépjen a saját, új otthona felé. A vacsora után beszámolt a fiának a
tervéről. Ugyanabban a fotelben ült, igaz, akkorra már visszakerült az
eredeti helyére. A fia hosszasan elgondolkodott a hallottakon, aztán el-
mosolyodott.
– Nemsokára elkezdődik a nyári szünet – mondta. – Lehet, hogy el-
kel némi segítség a tetőnél.

A HÁZIKÓ ROSSZABB ÁLLAPOTBAN VOLT, mint gondolta.

Az ablakai betörtek, a tető pedig még azoknak a mókusoknak is alig
nyújtott némi menedéket, akik belefészkelték magukat. Az első dolga az
volt – miután egy álló héten keresztül takarított –, hogy építsen egy kis
bódét a szerszámoknak meg a mókusoknak, akik lelkesen ürítették ki
egykori lakhelyüket az újabb, félreesőbb szállásért. A bódé oldalait jó-
indulattal sem lehetett egyenesnek nevezni, bár Isabelle rengeteget kér-
dezősködött a helyi vasáru-kereskedésben, és megpróbált visszaemlé-
kezni azokra a tanácsokra, amelyekkel egykor az apja látta el a bátyjait.
Végül azonban a kalyibának lett négy fala, teteje, egy ajtaja, amit némi
taszigálással be is lehetett csukni, a mókusok pedig egyáltalán nem tűn-
tek válogatós bérlőknek.
A házikót nem lehetett egy napon említeni a robusztus, szilárd, szög-
letes sarkú házzal, amelyet Edwarddal és a gyerekekkel megosztott, de
rájött, hogy ez is ugyanolyan jó. Pörköltöket készített az ősi, fehér zo-
máncos gáztűzhelyen, és élénksárga kukoricakenyeret sütött a sütőben.
Régi ablaküveget is talált, abból a fajtából, amelyen át a kinti világ
olyan hatást kelt, mintha víz alatt lenne, és kicserélte a törött ablaksze-
meket. Ellátogatott a közeli nemzeti parkhoz vezető út mentén sorako-
zó, majdnem antik darabokat árusító üzletekbe, s talált is egy régi step-
pelt paplant, kék és fehér színben, amelyet egy általa ismeretlen kéz
varrt össze, ám amelyben ettől függetlenül megbízott, és végigterítette a
fekete fém ágykereten. Rájött, hogy szereti érezni a kezében tartott fej-
sze súlyát, megelégedést nyújtó tompa puffanását, amikor belemélyed
az előtte veszteglő farönkbe, meg a kitárulkozó fa csillogó fehér belse-
jét, amint a hasábokat gúlába halmozta.
Aznap este, amikor bekötötték nála a telefont, egyből
Roryt hívta, odalent Kaliforniában. Beszámolt neki a fejleményekről,
és megbeszélték a fiú következő hónapban esedékes látogatásának rész-
leteit.
– Azt hiszem, kitart addig a tető – nevetett Isabelle.
– Hol tanultad ezeket a dolgokat? – kérdezte Rory meglepetten. –
Nem emlékszem, hogy odahaza bármikor is javítottál volna ablakot.
– Arra sem emlékszel, hogy nem tudtam főzni, amikor férjhez men-
tem az apádhoz, sem vezetni, sem egy csecsemőt elaltatni. Az emberek
tanulnak, Rory. Gyűlölném, ha azt kellene hinnem, hogy eljön az a kor,
amikor már nem tanulhatunk tovább.
Esténként, amikor meleg volt a levegő, Isabelle feltette apja régi
jazzlemezeinek egyikét, kinyitotta a házikó ajtaját, és lesétált a sziklás
tengerpartra. Ahogy a Nap lecsusszant a hegyek ormai mögött, a trom-
bita szomorú, érzéki dallama és a szerelmes nő mély, alt hangja kiáram-
lott az épületből, mint a fény az ablakokon át, ő pedig letelepedett egy
kidőlt fatörzsre, lábujjaival kavicsokkal játszadozott, miközben a fókák
egymás után bukkantak a felszínre és őt figyelték; szemük sötéten és in-
telligensen csillant meg a víz színe felett.
 RORY MEGÉRKEZETT, ahogy ígérte, amikor a napok hosszabbá,
tisztává és meleggé váltak, belenyúlva a szürkéskék ég estéibe. A fiú te-
le volt filozófiával, a legutóbbi szemeszter kedvenc kurzusával, Platón-
tól és Kanttól idézett fejből, mintha azok csupán az elmúlt napokban ve-
tették volna papírra a gondolataikat, s ő talált volna rájuk elsőként.
Isabelle csak hallgatta, és elnézte a karján és a hátán mozgó izmokat,
miközben a zsindelyt tépte le a tetőről és dobta le neki a darabokat
egymás után, s eltűnődött azon, hogy hova tűnt az ő pici fia lágy, ke-
rekded karja, s rácsodálkozott a felette álló fiatalember szépségére.
– Filozófia és tetőjavítás! – kiáltott fel hozzá. – Egy lányt nagyon
boldoggá teszel majd egyszer.
– Van valaki – vallotta be a fiú kissé zavartan.
Aztán leült a tető szélére, és majdnem egy órán keresztül mesélt,
Isabelle pedig hátrahajtott nyakkal figyelte, ám egyszer sem tette szóvá
a nyakába nyilalló görcsöt, hiszen túl becses volt hallgatni, ahogy a fia
ilyen csodálatos naivitással mesél neki a szerelemről, pedig nem állt
előtte minta, hiszen a szülei már nem voltak együtt akkor, amikor ő
megszületett.

– ANYA? – SZÓLALT MEG RORY egy este, amikor a parton ülve

a fókákat figyelték.
Isabelle az esti koncertnek nevezte ezeket az alkalmakat.
– Tessék?
– Kipróbálnád valaha a marihuánát?
Isabelle felnevetett.
– Szóval erre megy el a tandíjad?
– Komolyan kérdezem, anya. Úgy értem, nézz csak magadra! Az
biztos, hogy nem az a nő vagy, aki hozzáment apához. Gondoltál már
arra, hogy kipróbálj valami teljesen mást?
– Nem szeretek cigarettázni.
– Hát, ez nem lehet akadály.

A VAJ FELSISTERGETT a serpenyőben, a benne lévő levelek pe-

dig lágy, füstös illatot párologtattak, amely Isabelle szerint kissé hason-
lított a zsályáéhoz. Ahogy a folyamatot figyelte, a levelek összeestek, a
vajba eresztették a bennük lévő illóolajat, miközben a másik gázrózsán
egy csokoládérúd olvadt bársonyosan csillogó folyadékká.
 – Így lágyabb lesz – magyarázta Rory –, neked pedig nem kell el-
szívnod.
Cukrot, tojást és lisztet adtak az elegyhez.
– Az apád mindig is szerette a brownie-t – jegyezte meg Isabelle ap-
ró mosollyal a szája szegletében, miközben a tepsit a nagy fehér sütőbe
tolták.
Leültek a ház előtti lépcsőre, s a kiáradó illat adta számukra a társa-
ságot, az idő múlásával sűrűsödve, a csokoládétól mélyen és tömötten.
Amikor a sütemény elkészült, jóízűen elfogyasztották, hiszen az egész
napos munka után még mindig éhesek voltak, jóllehet csilis babot és
kukoricakenyeret vacsoráztak.
– Mit szólsz hozzá, anya? – kérdezte Rory egy idő után, letörölve az
olvadt csokoládét a felső ajkáról.
Isabelle azonban repült, anya nyuszi az aranypapucsban, odafentről
végignézett a gyerekein, a férjén, a régi házukon. Mostani saját kis la-
kán, amelynek majdnem elkészült már a teteje is.

– ISABELLE! – SZÓLALT MEG egy hang mellette. Felnézett. Az

étteremben volt. A Lillian éttermében, hát persze! Nem aznap volt a
tanfolyam – milyen butaság ez a részéről –, de akkor miért áll itt ez a fi-
atalember, a szomorú arcú a csoportból, az asztala mellett Lilliannel?
– Isabelle – ismételte meg Lillian kedvesen. – Elnézést, hogy meg-
zavarlak vacsora közben. Tom történetesen erre járt, és kissé zsúfoltak
az asztalaink. Azt reméltem, hogy nem bánod, ha ideülne hozzád.
– Persze, hogy nem! – válaszolta Isabelle automatikusan, s a vele
szemben lévő szék felé intett.
Tom leült, Lillian pedig magukra hagyta őket és a szomszédos asz-
talhoz lépett.
Isabelle elhessegette a gondolatait, s lenézett a tányérján veszteglő
utolsó babszemekre.
– Attól tartok, mindjárt elfogy.
– Ami azt illeti, igazából csak desszertet és egy kávét szerettem vol-
na. Lehetnél az ürügy, így Lillian sem haragszik meg, ha nem eszem
egy teljes vacsorát.
– Már jó ideje nem voltam ürügy senkinek! – nevetett fel Isabelle.
Körbenézett a szomszédos asztalokon, amelyek közül sok megürese-
dett az este folyamán, így az étterem most már csak félig volt tele.
 – Szerinted Lillian egy késő esti rohamra számít? – vonta fel Isabelle
a fél szemöldökét.

– AZON TŰNŐDTEM – szólalt meg elgondolkodva Isabelle a desz-

szert felett –, hogy bolondság-e új emlékeket gyűjteni, amikor tudod,
hogy úgy is elfelejted őket.
– De mégis itt vagy a főzőtanfolyamon – állapította meg Tom.
– Ami szemmel láthatóan nem ma este van – mutatott rá Isabelle szá-
razon a lényegre.
Tom elmosolyodott.
Könnyed csendben falatoztak, elmerültek az előttük heverő krémes
citromtortában. Egy idő után Isabelle szólalt meg ismét.
– Tudod – emelt a levegőbe egy villányi süteményt –, kezdem azt
hinni, hogy talán az emlékek olyanok, mint ez a desszert. Megeszem,
így' a részemmé válik, akár emlékszem rá később, akár nem.
– Ismertem valakit, aki egykor valami hasonlót mondott – felelte
Tom.
– Ezért vagy ilyen szomorú? – kérdezte Isabelle, majd meglátta a fia-
talember arckifejezését. – Sajnálom. A jómódorom az emlékeimmel
együtt vész el.
Tom lágyan csóválta a fejét:
– Semmi gond a modoroddal… és az elméd nagyon is éles. –
Megfújta a kávéja felszínét, majd belekortyolt. – A feleségem. Alig
több mint egy éve halt meg. Szakács volt, és ő is mindig ilyesmiket
mondott az ételről. Megpróbálok hinni benne, de könnyebb volt, amikor
ő itt volt, az ételt pedig ő készítette.
– Ó! – Isabelle elgondolkozva fürkészte Tomot. – Akkor hát nem is
különbözünk olyan nagyon.
– Mire gondolsz?
– Mindkettőnket olyan múlt kísért, amelyet nem tudunk elengedni.
– Gondolom, ez igaz. – Tom az asszonyra nézett, mintha további
magyarázatot várna.
– Ismertem egykor egy szobrászt – bólintott Isabelle. – Ő mondta azt
mindig, hogy ha elég erősen nézed, akkor felismered, hogy az emberek
a testük mely részén őrzik a lelküket. Őrültségnek hangzik, ám amikor a
szobrait néztem, megértettem, hogy miért mondja ezt. Azt hiszem,
ugyanez érvényes azokra is, akiket szeretünk – magyarázta. – A testünk
magában hordozza a velük kapcsolatos emlékeinket, az izmainkban, a
bőrünkben, a csontjainkban. A gyerekeim itt vannak – mutatott belső
könyökhajlatára. – Itt tartottam őket, amikor kisbabák voltak. Még ak-
kor is, ha néha megesik, hogy már nem is tudom pontosan, hogy kik ők
valójában, úgy vélem, hogy itt érzem őket. Te hol őrzöd a feleséged? –
kérdezte Tomtól.
Tom Isabelle-re nézett. Tágra nyílt, könnyes szemmel a jobb kezét az
arcára helyezte, majd elemelte, és kissé módosította az alakját.
– Ez az állkapocsvonala – mondta gyengéden, és végighúzta a bal
mutatóujját a tenyere félkörös ívén a csuklójánál, majd a felső íven,
ahol az ujjai és a tenyere találkoztak. – Ez itt pedig az arccsontja.

TOM AZZAL AZ ÜRÜGGYEL, hogy a mosdóba kell mennie, ki-

mentette magát, azonban egyenesen a bejárati ajtónál álldogáló
Lillianhez sietett, aki borospohárral a kezében épp egy indulófélben lé-
vő pár bókjait zsebelte be. Tom körbenézett az étteremben, s meglepet-
ten állapította meg, hogy kiürült, csupán Isabelle ült az asztaluknál.
Tom odalépett Lillianhez és megérintette a vállát.
– Szeretném kifizetni Isabelle vacsoráját – mondta.
Lillian rámosolygott.
– A ház vendége volt.
– Köszönöm, hogy felhívtál. Nem is értem, honnan tudod mindig…
– Szerencsés tipp – válaszolta Lillian, és köszöntésre emelte a poha-
rát.

AZ ÉTTEREM BARÁTSÁGOS MELEGE után hűvös volt odakinn.

Az utcai lámpák fénye átvilágított a Lillian kertjében álló gyümölcsfák
új hajtásain. Tom és Isabelle a levendulaösvényen haladtak a kapu felé,
majd amikor az utcára kiértek, emberek sétáltak el előttük, hangjukat
megélénkítette a küszöbön álló tavasz, növényültetésről és a nyárra ter-
vezett vakációról beszélgettek.
– Hazavihetlek? – kérdezte Tom.
– Lillian tudja, hogy nekem taxit kell hívni – felelte Isabelle, s az ut-
ca felé intett, ahol épp egy sárga kocsi parkolt le a járdaszegély mellett.
– Az orvosom nem engedi már, hogy vezessek.
– Csodás este volt – mondta Tom. – Köszönöm. Isabelle lábujjhegy-
re állt és puhán arcon csókolta a fiatalembert.
 – Valóban csodás volt. Köszönöm, Rory! – mondta. Azzal megfor-
dult és elindult a lámpaoszlop mellett várakozó taxi felé.

Helen
HELEN ÉS CARL a város főutcáján sétált a Lillian étterme felé. Ko-
ra februári, tiszta, hideg este volt egy csodálatosan kék nap végén, amit,
mint egy ünnepet fújt le hozzájuk északról a szél. Az északnyugaton
élők rendszerint kitörő gyermeki örömmel üdvözlik az ilyen időt, ilyen-
kor idegenek mosolyognak egymásra, a házak egyszerre tisztábbak
lesznek, a szomszédok pedig a hőmérséklettől függetlenül ingujjban te-
vékenykednek a kertjeikben, engedve a hirtelen támadt vágynak, hogy a
gazdag, sötét talajban turkáljanak.
Az előttük világló lámpa lágy körében Helen és Carl egy férfit pil-
lantott meg, amint a Lillian éttermének kapujához ér, ezzel egy időben
egy nő közeledett a másik irányból. A férfi kinyitotta a kapu reteszét,
majd oldalra húzódott, hogy beengedje maga előtt a nőt, a keze azonban
önkéntelenül is követte, egy pillanatra sem érve a hátához, ám szemmel
láthatóan nem állhatott ellen a kísértésnek.
Helen a tekintetével követte a másik kettőt, akik végigsétáltak a ké-
kesszürke levendulabokrokkal szegélyezett ösvényen – a kéz, a mozdu-
lat és a mögötte lappangó vágyakozás egy olyan parfüm intenzitásával
csapta meg, amelyet már régóta nem használt, s amely egy olyan szobán
lebegett végig, ahova soha nem szándékozott újra belépni.

HELEN NEGYVENEGY ÉVES VOLT, amikor először megpillan-

totta azt a férfit, aki a szeretője lett. Az élelmiszerboltban történt, egy
olyan helyszínen, amely egyszerre abszurd és logikus annak a nőnek az
esetében, aki egyértelműen és kétségbevonhatatlanul férjezettnek tekinti
magát, aki szégyenlősen elhúzódik az őt csodáló tekintetek elől a szil-
veszteri partikon, az elsötétített koncertépületekben meg a közeli bará-
tok esküvőjén, ahol az érzelmek köztudottan gyorsfelvonókon röpköd-
nek olyan magasságokba, amit már a rákövetkező napon sem lehet elvi-
selni.
Tojásért ment a boltba (Laurie a kamaszlányok megszállottságával
ragaszkodott a tojásfehérjés arcpakoláshoz), kutyaeledelért, papírért
Mark új iskolai jegyzettömbjébe, vesepecsenyéért vacsorára (Carlnak
azt mondta az orvosa, hogy alacsony a vasszintje), meg a szokásos hét-
köznapi dolgokért, pasztőrözött tejért, kávéért, müzliért, rizsért, krump-
liért és papírszalvétáért. Olyan jól ismerte az üzlet sorait, mint a saját
konyháját, ami igencsak megkönnyítette a dolgát, hiszen a fejében már
újabb lista készülődött – Markot el kell vinni a fociedzésre, Laurie-t a
zongoraórára, meg kell sétáltatni a kutyát és kivasalni az asztalterítőket
–, az elvégzendő feladatok olyan sorozataként, amely lélegzet gyanánt
mozgott ki-be a tudatában.
A férfi a zöldségrészlegnél állt. Helen később azon tűnődött, vajon
történt volna köztük bármi is, ha a gabona-pelyhes kartondobozok kö-
zött találkozik vele először, vagy ha a fagyasztott áruknál, s valamelyik
hűtő nyitott ajtajának dérlepte üvegfalán keresztül pillantja meg. Ám a
nyárvégi dinnyék és a habkönnyű saláták, a duzzadt és vörös paprikák
meg a gömbölyded, dudoros narancsok bőségének kontrasztjában egy-
szerűen gyönyörűnek tűnt, s a részéről fellobbanó vágyat inkább az esz-
tétika, semmint a szenvedély generálta. Elnézte, ahogy a férfi hosszú uj-
jai végigbarangolnak a zöldségeken, egy hagymáért nyúl, néhány sárga-
répáért, majd egy csokor póréhagyma mellett dönt. A szeme – amikor
felpillantott és meglátta, hogy Helen figyeli – végtelen mélybarna és
kedves volt, a haja pedig rakoncátlan hullámokban göndörödött, s ráfért
volna egy vágás, ám Helen azon nyomban azt remélte, hogy nem igazít-
tatja meg. Szinte anyai ösztön volt ez, egyfajta racionalizálás a részéről,
ami megengedte neki, hogy közelebb lépjen az óceánhoz, amely bizto-
san eláztatja majd a cipőjét.
A férfi felemelte a kezében tartott zöldségeket:
– Az anyám francia volt – szólt oda Helennek, mintha csak magya-
rázkodna. – Mindig azt kérdezte tőlem, hogy mi olyasmit teszek, ami
boldoggá tesz. Ma a póréhagyma jelenti ezt nekem.
Helen csak állt, üres kézzel, szótlanul. A férfi tekintete az övét keres-
te, aztán felé hajolt, majd komolyabb hangon, ám kedvesen megkérdez-
te:
– És mi a helyzet önnel?
Helen pedig, aki lassanként kezdte úgy érezni, hogy az élete egyre
inkább egy olyan könyv mindennapos lapozgatásává válik, amelyet más
emberek írnak, mintha hirtelen új illusztrációra bukkant volna benne.
 CARL ELKAPTA A BECSUKÓDÓ KAPUT, majd ismét kinyitotta,
hogy beengedje Helent.
– Nem Ian és Antonia volt az? – kérdezte.
Helen megrázta a fejét, hogy elűzze a rátörő gondolatokat.
– De igen – válaszolta –, azt hiszem, ők voltak.
– Mindkettejüknek jó lenne, ha összejönne.
– Ne szőj terveket arról, hogy segítesz nekik, Carl? – A kettejük kö-
zötti évődés ismerős ritmusa volt a híd, amely visszavezette őt a férjé-
hez. – Te is tudod, milyen jól működött ez a lányunkkal. – Azzal szere-
tettel megérintette a férje karját, ahogy belépett a kapun.
– Mark azonban boldog, és megajándékozott téged unokákkal! –
Carl hangját pajkosság fodrozta.
Az étteremhez sétáltak, körülöttük februári csend honolt a kertben,
minden csupa gyökér és szár volt, sehol egy virág. Az ösvény téglái
összekoccantak a lábuk alatt a hidegben, a lélegzetük előttük járt, mint-
ha csak azon igyekezne, hogy mielőbb bejusson a meleg étterembe.
– Szeretem a telet – jelentette ki Helen.
Carl megfogta a kezét, és közelebb húzta magához.
– Jó is az – válaszolta.

HELEN ELAKART VÁLNI. Készen állt arra, hogy elmondja Carl-

nak, mert a szívében tűzijáték ropogott ezért az új férfiért, akinek az ágy
mellé hajított ruháit nem ő vette, sem nem mosta vagy varrta, akinek az
ujjai folyóként siklottak végig a testén hűvös, hosszasan elnyúló nyom-
vonalat hagyva a fülcimpája belső ívén, a csípője domborulatán, mintha
csak útiterv nélküli kiránduláson járna, amelynek nincs pontos dátuma a
visszaútra.
Meglehetősen egyenesen vágott bele a beszélgetésbe Carl-lal, gon-
dosan előkészítve a kimondani kívánt szavakat, hogy segítsen neki el-
fogadni annak az egyesülésnek a végét, amely tovább tartott, mint a
gyerekkoruk. A konyhaasztalt választotta helyszínül, a családi otthon
melegének helyét, ahol azonban nem fért meg a hálószoba szenvedélye;
itt tervezték meg a nyaralásaikat, választották ki az egészségbiztosításu-
kat, és döntötték el, hogy mi legyen a halott tengerimalaccal, amelyet az
egyik szombat reggelen még az előtt találtak meg, hogy a gyerekek fel-
ébredtek volna. Mindig is jól működtek együtt ennél az asztalnál.
 Carl vele szemben ült. Helen látta az arcát, a tekintetét, amely az ő
arcát fürkészte, hátha felfedezi rajta az öröm, a harag vagy a zavar jele-
it, valamilyen útjelzőt, amely elárulja neki a rájuk váró beszélgetés fő
kányát.
Nem tudja, hogy mit akarok mondani neki, ébredt rá az asszony.
Nem tudja – és a felismerés megdöbbentette, idegen-szerűen hatva,
mint a félrevert harangszó. Tudok valamit önmagamról, amit ő nem.
Nem tudta felidézni a legutolsó alkalmat, amikor ez igaz volt. Az őt
bámuló férjére nézett, és rádöbbent – nem mintha bármi jelentősége lett
volna, de akkor is –, hogy valamiképp Carl mindig is ott volt vele, az
elméjében, a testében, egyfajta öntudatlan, ám nyilvánvalóan kézzel-
fogható módon, minden csókban és panaszban, sőt még a viszonya fel-
fedezőútján is ugyanúgy, mint ahogy akkor is, amikor a kertben tevé-
kenykedett, vagy a fürdőkád szélén egyedül üldögélve a lábkörmét vág-
ta. Közel húsz év után egyszerűen magában hordozta a férfit, önmaga
részeként, mint a vérét, a csontjait vagy az álmait. Carl azonban még-
sem volt vele. A vele szemben ülő férfi, homokbarna színű hajával és
tiszta, kék szemével, akinek a keze az övét szorította szülés közben meg
az összes közös repülőútjukon, tőle elkülönülő másik volt. Abban a pil-
lanatban pontosan tudta, hogy milyen fájdalmat okoz majd neki az ő tá-
vozása, miként söpör majd át az arcán és színezi át szürkére a szemét,
ami aztán soha nem tűnik el nyomtalanul belőle.
Megölném azt, aki ekkora fájdalmat okozna neki, gondolta, és ráéb-
redt, hogy ez az igazság, s ő maga sem tudja megtenni. Szeretem, gon-
dolta, s a gondolat olyan szilárd volt, mint a közöttük lévő asztal.
Carl csendben üldögélt, várta, hogy megszólaljon.
– Volt egy férfi – mondta Helen. – Már vége.

NEM MINTHA EZ IGAZ LETT VOLNA, a testnek ugyanis idő

kell, amíg követni tudja az elme által mutatott utat. Soha többé nem ta-
lálkozott a szeretőjével, ám akadtak pillanatok, amikor megpillantott az
övéhez hasonló profilt, s a teste megdermedt, felvillanyozódott, mintha
az ő engedélye nélkül lépett volna át egy másik létezésbe, mintha egy-
szerre lett volna mindkét életében, amitől úgy érezte, hogy ő maga talán
teljesen megszűnik.
Ha Carl tudta is, hogy az ügy nincs teljesen lezárva, azt nem tőle tud-
ta. Belesüppedt a fájdalom szürke világába, még ha nem is pontosan
abba, amelynek az elkerülésére Helen megesküdött, de majdnem annyi-
ra közel hozzá, hogy szinte össze-keverhetők voltak. A helyzet iróniája
szíven ütötte Helent, és beszivárgott a volt szeretőjével kapcsolatos em-
lékei közé, egészen addig, amíg Carl sokkal inkább az egykori viszonya
részesévé vált, mint az a férfi, akivel együtt hált. Akkor pillantotta meg
a szeretőjére emlékeztető férfiakat, amikor óvodába vitte a lányát, vagy
Carl ingét hozta el a ruhatisztítótól, amikor a ruhakeményítő illata saját
világot képezett körülötte. Akkor jutott eszébe a viszony, amikor Carl
mellett feküdt éjszaka, amikor a házban végül minden elcsendesedett, és
a férje illata itatta át az ágyneműt, s az ő lélegzete játszott vele a mellet-
te lévő párnán. Amikor azokból az alapanyagokból főzött, amelyeket
egykori szeretője ismertetett meg vele, félig meztelenül apró lakásának
konyhájában, de ő a saját családjának főzött, és a fogások idővel új ér-
telmet nyertek – Laurie kedvenc desszertjévé váltak, azzá a levessé,
amely végül rávette Markot arra, hogy megegye a zöldséget, meg a pör-
költté, amely biztos vigaszt nyújtott egy elveszített focimeccs, barát
vagy állásinterjú esetén.
Így hát, amikor végül ismét találkozott a férfival, aki egykor a szere-
tője volt – a fia bizonyítványosztó ünnepségén; a lánya felkacagott és az
öccsére mutatott, aki épp enyhén nagyfiús rugózással haladt végig az
emelvényen –, az a fajta vágyakozás öntötte el, amikor olyasvalamit ta-
pasztalunk, amit soha nem lett volna szabad akarnunk. A nővérünk ba-
rátját. Egy évet Provence-ban. Amikor kitisztult az elméje, a fia már a
pódiumon állt, az örömtől magasba lendítette a karját, és Carl keze szo-
rosan az övére kulcsolódott.
Aznap éjjel, a torta, a nevetés és a Markot megünneplő pohárnyi
szimbolikus bor elfogyasztása után – utóbbiról mindenki tudta, hogy
nem törvényes, de azt is, hogy nem ez a legelső alkalom –, miután a
gyerekek, akik már nem is igazán voltak gyerekek, elmentek lefeküdni
vagy bulizni, Carl egy borítékot nyújtott át neki, amely a Helen által
évek óta gyűjtögetett, különféle magazinokból kivágott képekkel volt
tele.
– Provence – mosolyodott el Carl. – Egy teljes hónap augusztus vé-
gétől, miután Mark elmegy főiskolára.

LILLIAN MEGKÉRTE A NÖVENDÉKEKET, hogy foglalják el a

helyüket.
 – Február van – kezdte. – Nyakunkon a Valentin-nap. Úgy gondo-
lom, hogy ez a nap ajándék, mint a mai időjárás. Itt vagyunk a tél kellős
közepén. A bőrünk hónapok óta hibernálódik a ruharétegek alatt, hozzá-
szoktunk a szürkeséghez. Lassan kezdjük úgy hinni, hogy ez soha nem
változik már meg. Aztán egyszerre csak itt a Valentin-nap. Egy nap ar-
ra, hogy belenézzünk a szerelmünk szemébe, és meglássuk a színeket.
Arra, hogy olyasvalamit együnk, ami eljátszik az ízlelőbimbóinkkal, és
a romantikára emlékeztet bennünket. És ez itt a lényeg. – Lillian elgon-
dolkozva végigfutatta az ujjait az előtte lévő konyhapult fájának felszí-
nén. – Ha együtt élünk az érzékeinkkel, lassan, figyelemmel, ha hasz-
náljuk a szemünket, az ujjainkat és az ízlelőbimbóinkat akkor a szere-
lem olyasvalami lesz, amely nem igényli az üdvözlőkártyát ahhoz, hogy
eszünkbe jusson.
Lillian végignézett a tanítványain, Claire haján, amely még mindig
kócos volt kisbabája túláradó elbúcsúzásától, Antonia sikkes, fekete
munkahelyi blézerén, Tom üzletemberes ingén, amely a hosszú nap vé-
gére már helyenként összegyűrődött.
– Nem mindig könnyű lelassítani az életünket. Ám ha szükségünk
van némi segítségre, létezik egy természetes alkalom, naponta három-
szor, hogy újra megtanuljuk a leckét.
– Étel? – vetette fel Ian vigyorogva.
– Milyen csodás ötlet! – felelte Lillian.

– AZ ÉRZÉKEIT HASZNÁLÓ EMBERNÉL az alapanyagok el-

sőbbséget élveznek mindennel szemben – jegyezte meg Lillian, s fel-
emelt egy palacknyi sűrű, zöld olívaolajat. – A gyönyörű, zamatos alap-
anyagok megszínezik az ételt és azt, ami utána következik, bármi le-
gyen is az, mint ahogy az olcsó fajták is.
Egy tányérra kis mennyiséget töltött az olívaolajból, majd belemár-
totta az egyik ujja hegyét, és elgondolkodva lenyalta.
– Próbáljátok ki! – nyújtotta a tányért Chloe felé, aki az első széksor
szélén ült.
– Olyan, mint egy virág – állapította meg a lány az ujját szopogatva,
hogy az utolsó íznyomokat is elraktározza, mielőtt továbbadná a tányért
Antoniának.
Lillian egy második üveget is felemelt, kisebbet és sötétebbet az el-
sőnél.
 – Az igazán kiváló balzsamecetet hosszú, gondos eljárással készítik.
A folyadékot egymás után öntik át hordóból hordóba, ami minden alka-
lommal magába szívja a különféle faanyagok ízét, a tölgyfáét, a cse-
resznyéét és a borókafenyőét, és minden egyes lépéssel sűrűbbé és ösz-
szetettebbé válik. Az ötvenéves balzsamecet rendkívül értékes, az ára a
legkiválóbb borokéval vetekszik. Ian, nyújtsd ki a kezed! – kérte
Lillian, s néhány csepp melaszosan sűrű balzsamecetet öntött a férfi hü-
velykujja és mutatóujja közötti bőrfelületre.
– A balzsamecetet legjobb a bőrünk melegén át megízlelni – magya-
rázta Antonia Iannek, s ő maga is kinyújtotta a kezét a palack felé.
Miután mindenki végigkóstolta a két folyadékot, Lillian kiosztotta a
feladatokat: a csoport fele sajtot reszelt, fehérbort, cseresznyepálinkát és
kukoricalisztet mért ki, a másik fele pedig salátát, paradicsomot és
bagettet aprított.
– Helen, tedd műanyag tasakba a reszelt sajtot és a kukoricalisztet,
majd jól rázd össze! A liszt bevonatot képez majd a sajton, ami így
egyenletesebben olvad meg – magyarázta Lillian. – Carl, te pedig be-
dörzsölhetnéd annak a vörös fazéknak a belsejét fokhagymával! Van,
aki utána az edényben hagyja a gerezdet, esetleg még többet tesz bele.
– Mit készítünk? – kérdezte Claire.
– Fondüt, ugye? – szólt közbe Ian.
– Valóban. Jó választásnak tűnik Valentin-napra. Tudja valaki, hogy
honnan származik a fondü szó? – intézte Lillian a szavait az egész cso-
porthoz.
– Fondre – vágta rá Helen. – Francia szó.
– Azt jelenti, hogy olvasztott – egészítette ki Lillian.

HELEN MINDIG IS SZERETETT volna Franciaországban élni, bár

a nyelvtudása, amelyet olyan szorgalmasan gyakorolt kisiskolás korá-
ban, az egyetemi éveknek, a házasságának és a gyerekeinek köszönhe-
tően inkább padlástéri gyűjteménnyé vált, göröngyös talajon guruló
triciklikereket idéző „r” hangokká, és címkék vagy rendezettség nélkül
összekuszálódó igeragozássá. Francia nyelvű kazettákat vásárolt, a
mondattan meg a szótagok játékos sziporkázása örömmel töltötte el,
bármilyen esetlenek is voltak abbéli próbálkozásai, hogy utánozza a
hallottakat. Sokszor tűnődött el azon, hogy ha esélyt kapna rá, egy hetet,
talán kettőt, hogy elvegyüljön egy másik kultúrában, kitörne-e belőle
valamiképp ez a nyelvtudás, és átalakítaná-e a gondolkodását. Miről
álmodna, ha franciául álmodna?

PROVENCE, AMIKOR CARLLAL augusztus végén megérkeztek,

levendulaillatot árasztott – a levegő, az ágynemű, a bor, de még a tej is
a reggeli kávéjában –, lehelet gyenge, rejtett áramlatokban, a halványli-
la akvarell világában. Helen azt vette észre, hogy mélyen és lassan lé-
legzik, hogy mindent magába szíva megőrizze későbbre a legapróbb
részletet is.
Reggelente madárcsicsergésre és a templomi harangok zúgására éb-
redtek, majd a szállásuk udvarán kígyózó apró, fehér kavicsos ösvényen
odasétáltak a hársfák alatt felállított kerek, zöld fémasztalok egyikéhez.
Az ezüstkannából sűrű feketekávét, a másikból pedig habos forró tejet
töltöttek a fehér csészékbe, amelyek kellemesen átmelegítették a kezü-
ket. Croissant-t ettek hozzá, amely szinte szétmállott az ujjaik között, a
morzsája szétszóródott, majd eltűnt a kavicsok között, csak azért, hogy
a távozásuk után a madarak felcsipegessék.
Béreltek egy kis autót, s napokat töltöttek az utak felfedezésével,
amelyek szőlőindák gyanánt futottak fel a dombok tetejére épült város-
ok felé, amelyek mészkőházai lilaakácban úsztak, palettáik halványkék-
ben, ibolyaszínben vagy sápadt zsályazöldben pompáztak, a rotyogó
ebédek és vacsorák illata játszadozó gyerekekként szökött ki az ablako-
kon, majd végigszökellt az ide-oda kanyargó és kígyózó, látszólag logi-
ka nélkül tekergő utcákon, mintha csak érdekelné a rajtuk közlekedőket,
hogy merre tartanak. Helenéket nem érdekelte.
Az ősi, fehér városok épületeinek sarkaiban megbúvó apró éttermek-
ben Helen és Carl egyezséget kötött: elővették a szótárt, s a férfi meg-
fogadta, hogy minden fogást kipróbál, amit nem tudnak lefordítani.
Hogy felvegye a férje bátorságával a versenyt, Helen reggelente bevá-
sárló körutakat tett a város apró üzleteiben, s csicsergő beszélgetésekbe
bonyolódott a gyümölcsárussal, amíg aztán egyszer egy tökéletesen
érett dinnyével nem tért haza diadalittasan, amit egymást etetve fo-
gyasztottak el ebédre, s aminek a húsa meleg és sűrű volt, mint a leve-
gő.
Délutánonként forróság telepedett a tájra, hőség, amely olyan elemi
erővel csapott le rájuk az autó lehúzott ablakain keresztül, hogy csak
pihegni tudtak, s olyan ellenállhatatlanul telepedett a vállukra és a fe-
jükre, hogy végül kénytelenek voltak visszavonulni szobájuk bespalet-
tázott hűvösébe, a fehér csempéjű zuhanyzó csobogó vizének gyönyö-
rűségébe és végül az ágyba, ahonnan, mint a kamaszok, nem keltek ki
egészen vacsoraidőig. Másnap ugyanez következett, és harmadnap is.
– Ezért olyan egészségesek a mediterrán vidéken élők – állapított
meg Carl egy este, miközben lusta elégedettséggel kinyújtotta a feje fö-
lött hosszú karját.
– Oui – válaszolta Helen, s a férjére mosolygott a fogás felett, amit
először meleg egytálételnek gondoltak, ám ami valójában rózsaszín és
fehér húsok hideg egyvelege volt. (Azon tűnődtek, nem kellene-e egy
nagyobb szótárt beszerezniük. Nem, jutottak végül egyességre, nincs
szükségük rá.)
És Helen aznap éjjel franciául álmodott.

A CSOPORT KÖRBEÁLLTA a nagy központi munkapultot, amely-

nek szélein két vidám, vörös fazék várakozott, az alattuk elhelyezett
vibráló ezüstszínű gázpalackok hevítették őket. A hő által meglágyított,
felmelegedő sajt és bor illata bágyadtan libegett feléjük, s hirtelen azt
vették észre, hogy valamennyien előrébb hajolnak, mert megbabonázza
őket az illat és az eléjük táruló lágy bugyborékolás. Lillian egy hosszú,
kétágú villát vett elő, a közeli tálból egy darab bagettet szúrt rá, majd
belemártotta a csendes zümmögéssel forrongó fondübe, aztán kiemelte,
menyegzői sajtfátylat húzva a levegőben, amit a következő pillanatban
ügyes, gyors mozdulattal a villája köré tekert.
Meggondoltan ízlelgette a jutalmát, s belekortyolt a fehérborba.
– Tökéletes – jelentette ki.
Helen is elkészített magának egy falatot, és bekapta a villáról. A
gruyère-i és az ementáli sajt éles íze összevegyült a száraz fehérbor
gyengéd harapásával, amitől valami lágyabbá, finomabbá olvadt össze,
s az egészet a kenyér határozott támogatása tette teljessé. Rejtőzködve,
szinte teljesen elbújva – ezért Helennek újabb falatot kellett megkóstol-
nia, hogy biztos lehessen a dolgában – megtalálta a cseresznyepálinka
játékos csókját és a szerecsendió suttogását is.
– Amikor az érzékeinkkel együtt élünk, nincs szükségünk extrava-
gáns gesztusokra ahhoz, hogy romantikusak legyünk. Volt egyszer egy
diákom, aki egy park kellős közepén készített fondüvel udvarolt a szíve
választottjának – jegyezte meg Lillian.
 – És hogy sikerült? – kérdezte Ian kíváncsian.
– Meglehetősen jól – felelete Lillian könnyedén. – Az övé lett a lány.
A csoport barátságosan összegyűlt a két vörös fazék körül, s hol saját
maguknak, hol egymásnak adogatták a falatokat, a kenyérkockákba
szúrva a villáikat, majd alámerítve azokat a fondüben, nagyokat nevetve
azon, hogy a kenyér sokszor majdnem lepottyan, és a próbálkozásaik
nem annyira kecsesek, mint Lilliané.
– Sacre bleu! – kiáltott fel Carl. – Megszökik!
– Hadd segítsek, jóember! – ajánlotta Isabelle, akinek épp, hogy csak
sikerült a Carl villáján lévő kenyérdarabot belemártania az olvadt sajt
mélységeibe.
– Nem az a szokás, hogy körbe kell csókolnunk egymást, amikor va-
laki elejt egy falatot? – érdeklődött Claire.
– Egy ilyen étel mellett kinek van szüksége ürügyre? –válaszolta
Carl, s a többiek elismerő és jókedvű füttyögése közepette a karjába
kapta a feleségét.
Fehérborral és gyöngyöző ásványvízzel öblítették le az ínyüket, majd
salátával tisztították meg, amely friss fejes salátából meg érett, roppanós
paradicsomból készült, öntete pedig sűrű, telt olívaolaj volt, amit egy
kevés balzsamecet gazdagított.
– Úgy érzem, kicsattanok az életerőtől – jegyezte meg Claire. – Öt
mérföldet is képes lennék lefutni.
– Talán nem ez volt az eredeti szándék – mosolyodott el Carl.
– Most pedig – jelentette be Lillian –, elérkezett a desszert ideje. –
Egy hosszú, karcsú csokoládé rudat tett ki az asztalra. – A kakaócserje
eredeti nevén azt jelenti, hogy az istenek eledele. Tudom, hogy a csoko-
ládé nekünk teremtetett, annál is inkább, mert a jó csokoládé olvadás-
pontja történetesen az emberi száj belsejében uralkodó hőmérséklet.
Falatnyi darabokra törte fel a rudat, és kettesével fehér késtányérokra
tette őket.
– Ez étcsokoládé, ami az összes fajta közül a legtöbb csokoládét tar-
talmazza. Nincs benne tej, és cukor is csak kevés. Azt gondolhatnánk,
hogy nem elég édes, azonban az édesség nem minden. Hagyjátok, hogy
a darabok elolvadjanak a nyelveteken, és meglátjuk, hogy mi történik.
Elkezdte szétosztogatni a tányérokat a növendékek között.
– Lillian, Helen nem eszik csokoládét – szólalt meg Carl halkan,
amikor a nő odaért hozzá. – Már évek óta.
 Lillian tűnődő pillantást vetett Helen felé.
– Az emberek változnak – válaszolta kedvesen.
Helen tekintete találkozott Lillianével, és elfogadta a felé nyújtott tá-
nyért.

A CSOKOLÁDÉ ELTŰNT Helen ajkai mögött, s olyan volt az íze,

mint amilyennek az emlékeiben őrizte – mintha önmaga egy mélyebb,
gazdagabb része lenne, titokzatos, vágyakozó, szenvedélyes és szomorú
egyszerre, képzelete partjaira vetetten. És ott, az elméje mélyén, amint
azt az asszony tudta jól, azon a helyen, ahol elrejtette az emléket az éle-
te többi része elől, ott volt a szeretője, a sötét szeme, a tengerhez hason-
latosan sima keze, ahogy egy hűvös délutánon csokoládét visz neki az
ágyba. A képet úgy őrizte félreesőn és eldugottan, ahogy a gyermek te-
szi az utolsó halloweeni cukorkával, és nem tudta eldönteni, hogy azt
akarja-e a házasságától megóvni – vagy a házasságát amattól.
Az étterem konyhájában üldögélve csak a saját lélegzetét hallotta,
aztán csendes mozdulatlanságba nyugodott, s elméjében átölelte a sze-
retőjét, tökéletes egyensúlyban az öröm és a bánat között, majd a falat
felolvadt a szájában, a kiszabadult emlék pedig átáramlott rajta, és nem
a kezdetévé vagy a végévé vált valaminek, hanem az ő részévé és azé a
nőévé, aki mindig is volt.
Kifújta a tüdejében visszatartott levegőt, majd a szájához emelte a
következő darab csokoládét is, és belélegezte annak lágy, boros-édes il-
latát, amely olyan volt, mint a szárított levendulával teleaggatott padlás.
Ezúttal azonban a széles, fehér ágyat látta Provence-ban, a zuhanytól
még mindig nedves testüknek feszülő, keményített ágynemű hűvös me-
revségét, önmagát, amint Cárira gördül, s akinek tágra nyílik a szeme az
ő váratlan merészségén, majd elsötétedik az örömtől, amint finoman,
majd egyre sürgetőbben mozogni kezd rajta, s aki a kezét a lábán végig-
csúsztatva megragadja a csípőjét. A rákövetkező órákat, amikor Carl
nyelve utat talált a vízcseppeken, majd a bőrén gyöngyöző izzadságon
keresztül, mintha a felesége egyszerre lenne egy tökéletesen új és végle-
tekig ismert jelenség számára. Aztán egy újabb emlék tört magának utat
olyan könnyedén, mint ahogy az egyik hullám követi a másikat: évekkel
később Carl a karjaiban, a testét zokogás rázza, az ő ajka a hajára tapad,
s belesuttogja annak forró, nyirkos mélységeibe, hogy Carlt annyira na-
gyon szerette az apja, és sajnálja, nagyon sajnálja, hogy ő mindig ott
lesz neki, miközben a férje úgy zokogott, mintha a sírás egyfajta új, so-
ha el nem múló lélegzési forma lenne, amíg végül lecsillapodott, Helen
pedig csak ringatta, csendesen, egészen a nap végéig, amikor a körülöt-
tük lévő utak, házak és vacsoraidő zajai felerősödtek, majd végül elhal-
tak.
És egy újabb emlék. Hazaérve egy üres festővásznat meg egy do-
boznyi olajfestéket talált – kéket, ibolyát, zsályazöldet és fehéret, tégla-
színűt, umbrabarnát meg aranybarnát – kiterítve a kicsinyke íróasztalra,
amelyet a férje készített neki, hogy beférjen a lépcsősor tetején lévő
falmélyedésbe. Az asztal fölött az ablakon kinézve egy festőállványt
pillantott meg a kertben, cingáran és inasan a virágágyások elburjánzott
zöldjeinek, rózsaszínjeinek, fehérjeinek és sárgáinak kusza gomolyaga
előtt. Eszébe jutott, hogy milyen érzés volt akkor először, amikor a tu-
buson keresztül a festék a palettára vándorolt, amikor az ecset selymet
tapintó kézként találkozott a vászonnal, s Carl büszke arckifejezése, mi-
után megmutatta neki élete első festményét, és a saját, örömtől felvilla-
nyozódott arca.
Végül pedig a pizsama szárától eltompított hangú két pár lábacska
nesze, amint karácsony reggelén az ágyuk felé trappoltak. Túl kicsik és
túl korán. Carl mély, dörmögő hangja, amint a tipegőket kettejük testé-
nek meleg körébe invitálta, a saját karja, amint kinyúlt, hogy átölelje az
unokái édes illatát, a keze, amint megérintette Carl arcát. Utána pedig a
saját gondolatai, amelyek túl sebesen száguldottak ahhoz, hogy ismét
elaludjon, így az ágyban fekve elnézte a családját, miközben karácsony
reggelre bekúszott az ablakokon.

– C’EST FINI? – LILLIAN ÉRINTETTE MEG finoman a vállát,

másik kezében egy halomnyi használt tányért egyensúlyozva.
Helen felnézett Lillianre.
– Oui – válaszolta lágyan. – Merci.
És odaadta Lilliannek a tányérját.

AZ ÓRA VÉGET ÉRT, a csokoládé már rég elfogyott, és vele együtt

néhány újabb üveg bor is. Claire és Isabelle mosogatott, könyékig be-
lemélyedve a meleg vízbe tisztogatták a fondüs edényeket, s különféle
tippeket osztottak meg egymással arról, hogy miként lehet az egész éj-
szakát átaltatni egy kisbabával. Tom Chloénak segített az újrahasznosít-
ható hulladékkal. Miután letörölte a munkafelületeket, Helen és Carl el-
köszönt a többiektől, majd a téglaösvényen keresztül elindult a kapu fe-
lé.
Ian a konyhaajtóban állva figyelte őket. A fény és a sötétség kevere-
désében először úgy tűnt, mintha egymás mögött lépkednének, aztán
Ian meglátta, hogy összekulcsolódik a kezük, s kabátjuk széle az ös-
vényt szegélyező levendulabokrokat súrolja.
– Csodálatosak együtt, ugye? – lépett mellé Antonia.
– Valóban azok. – Ian elhallgatott. – Azon tűnődtem… Úgy értem,
szeretnék neked vacsorát főzni. Lillian mindig azt mondja, hogy gyako-
rolnunk kell, és…
– Igen, Ian – válaszolta Antonia. – Azt hiszem, én is örülnék.

Ian
– LILLIAN ÉTTERME. – Az étterem konyhájának telefonjába bele-
szóló hang fiatal és férfias volt. A háttérben edények csörömpölése és
beszélgetés hallatszott. – Miben segíthetek?
– Lillian ott van? Mondja meg neki, kérem, hogy Ian keresi.
A telefon lepuffant a rozsdamentes acélpultra, s Ian egy darabig a
háttérben diskuráló szakácsok neszezését hallgatta, akiknek a hangja
elmerült, majd felbukkant a vágókések és az edényekre meg a zöldsé-
gekre zubogó víz morajában. Lillian hangja csendült fel a vonal túlsó
végén.
– Ian? Mi történt?
– Igent mondott a vacsorára! Most mit tegyek?
– Hát főzz, Ian!
– Azt tudom, de mit?
– Nos… Mit érzel vele kapcsolatban?
– Gyönyörű, okos és…
– Úgy értem – magyarázta Lillian türelmesen –, hogy mit akarsz tő-
le?
– Azt akarom… – Ian egy pillanatra elhallgatott, majd tisztán, hatá-
rozottan csendült a hangja. – Vele akarom leélni az életem hátralévő ré-
szét.
– Akkor ennek megfelelően főzz!
 A LILLIAN FŐZŐTANFOLYAMÁRA szóló ajándékutalvány – egy
vastag, elegáns, csokoládészínű levelezőlap formájában – az előző év
júliusában érkezett, a születésnapjára küldött üdvözlőlap borítékjában.
Ian felnyitotta a borítékot, és azonnal felhívta a húgát.
– Tudod, mit kaptam tőle? Főzőtanfolyamot! Te nem érzed ebben az
iróniát? Főzőtanfolyam egy olyan nőtől, aki szinte soha életben nem fő-
zött. És amikor megtette, akkor is odaégette az ételt, mert teljesen bele-
feledkezett az éppen aktuális festményébe.
– Ian, imádlak! – A háttérben veszekedő kisgyerekek hangját hallot-
ta, akik közül az egyik vagy a győzelmét kürtölte világgá, vagy a játék
tulajdonjogán vitatkoztak még, nehéz volt megállapítani. – Elmész? A
tanfolyamra?
– Természetesen. – Még önmaga számára is védekezőnek tűnt a
hangja. – Valakinek meg kell tanulnia főzni a családban…

AMIKOR IAN KISFIÚ VOLT, gyakran felosont a padlásra, ahol

anyja műtermet alakított ki magának, amelyben szabadon festhetett. A
meredek és szűk lépcsőfokok után a helyiség úgy ragyogott, mint a vi-
rágszirmokon átszűrődő napfény, világosan és aranyszínben. Az anyja
az oldalával az ablak felé fordulva állt, kezében ecsettel, és bíráló tekin-
tettel tanulmányozta az előtte lévő vásznat. Ian a félig nyitott ajtó mö-
gött elbújva várakozott lélegzetvisszafojtva arra a pillanatra, amelyről
tudta, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, amikor az anyja arca kisimul és
örömtelivé válik, az ecset pedig kinyúl, először a festék, majd az áll-
vány felé.
Ifjúsága azon éveiben a festék illatát – amely sűrű és részegítően
mámorító volt – az anyja arcán megjelenő boldogsággal azonosította.
lant egyetlenegyszer dorgálták csak meg gyerekkorában – mindent ösz-
szevéve nagyon jó gyerek volt, soha nem állt senkinek az útjában, az a
típusú kölyök, aki játszva megszerzi azokat az ötösöket az iskolában,
amelyek iránt a szülei vajmi kevés érdeklődést mutatnak –, mégpedig
akkor, amikor egy este, mialatt az anyja és az apja mély beszélgetésbe
merült, felszökött a padlásra és befestette mindkét kezét, hogy magával
vihesse az illatot, azt gondolván, hogy ettől őt is elfogja majd az a dia-
dalittas ujjongás, amelyet az anyján tapasztalt. Az apja kissé megdöb-
bent kék kezű fia láttán, az anyja pedig, miután elmagyarázta neki, hogy
óvatosan kell bánni a speciális festékekkel, felküldte a műterembe a fiút
a saját festőállványával, ahol aztán éveken keresztül mellette dolgozott
– magukkal ragadták a különféle színkavalkádok, a formák, a narancsok
és a zöldek, a sárgák és a vörösök, az ecset mozgása az újságpapírok
vastag, fehér lapjain –, amíg Ian rá nem ébredt arra, hogy mások nem
ismerik fel azt a papíron, ami az ő elméjében van.
– Nem számít, kedvesem! – vigasztalta az anyja. – Nem ez a művé-
szet lényege.
Ian számára azonban, aki olyan áhítattal imádta a tisztaság és a pre-
cizitás oltárát, amennyire az csak kitelik a kamaszkor felé tartó fiútól,
pontosan és tökéletesen ez volt a lényeg.
Ian tízéves volt, amikor felfedezte a számítógépeket. Akkoriban nem
volt gép az otthonukban; az anyját inkább szórakoztatta, semmint érde-
kelte az elképzelés, az apjának pedig saját gépe volt a munkahelyén. Az
egyik iskolatársának azonban volt egy számítógépe, s Ian abban a pilla-
natban elveszett, ahogy az ujjai megérintették a billentyűzetet. Íme, itt
volt a szakadatlan következetességgel bíró társ, akinek a szabályai sért-
hetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek annak, aki megérti őket. Ian pe-
dig megértette.
Hónapokon keresztül zaklatta a szüleit, amíg a következő karácso-
nyon ki nem szúrta a fa alatt az éppen megfelelő méretű ajándékot. Ian
attól a pillanattól fogva ott ült a doboz mellett, ahogy karácsony hajna-
lán négy órakor meglátta, egészen addig, amíg a család végül kibonto-
gatta az ajándékokat, és ő is kiemelhette a kincset a habszivacs védőbo-
rításból, hogy aztán azonnal életre is keltse. Attól kezdve a számítógép
– vagy valamelyik utóda – uralkodott a szobájában. Az évek során egy-
re több számítógép jelent meg az otthonukban, ám azok csupán a család
életének szürke közhivatalnokai lettek, levélkézbesítők, kutatósegédek.
Ian viszont a legjobb barátjának tekintette a számítógépét, ami önzetle-
nül félreállt, ha megjelent a jobb memóriával, gyorsabb processzorral
rendelkező új modell. A házban, amelyet a színek titokzatossága uralt,
Ian első számítógépei a fekete és a fehér biztos, megnyugtató világát
kínálták.

IAN ELTÖKÉLTE MAGÁBAN, hogy nem felkészületlenül vág be-

le Lillian főzőtanfolyamába, így hát az augusztust kicsi lakása konyhá-
jában töltötte. Programozóként úgy okoskodott, hogy a főzés – mint
bármilyen más folyamat – elsajátítható egy sor lépés és alapvető kész-
ség megtanulásával, amelyeket akkor is – vagy még inkább, különösen
akkor! – lehet alkalmazni, amikor a főzni készülő személy szembetalál-
kozik a bonyolult receptek, a fazekakkal és lábasokkal túlzsúfolt moso-
gatók káoszával, no meg a több polcnyi vörös és ezüstzöld fűszerrel,
amelyek úgy rejtőznek az apró, kerekded üvegtégelyekben, mint a mér-
földköveket jelentő emlékek.
A rizzsel kezdte. Tiszta, fehér, alapvető, a matematikai egyszerűség
ételbeli megtestesülése: 1 rész rizs + 2 rész víz = 3 rész főtt rizs. Semmi
különleges, semmi, amit el lehetne rontani. A megfőzéséhez csupán egy
zománcedény és fegyelem kell, s ő mindkettővel rendelkezett.
Az eredmény katasztrofális lett. Először túl sok volt a fegyelem, s az
edény alján lévő rizs odaégett, szomorú, barna szagot lökve szét a lakás
helységeiben; aztán túl kevés, s a rizs ragacsos lett, és a világ minden
kincséért sem volt hajlandó életre kelni, bármennyit is kevergette és dé-
delgette. Megsózta és egy kevés vajat adott hozzá, amitől a kása leg-
alább egy kissé a pattogatott kukorica ízét idézte, ám tengernyi távolság
választotta el a rizstől. Ő nem ilyet akart. Tökéletesen egyértelművé
vált, hogy segítségre lesz szüksége.

IAN LAKÁSA KÖZVETLENÜL egy kínai étterem felett helyezke-

dett el, ahova gyakrabban lejárt, mint ahogy azt az anyjának szerette el-
ismerni. Az ebédlőhelyiség kicsi volt, a falait Ian szerint egykor vörösre
festhették, most azonban meghatározhatatlan színű volt, az étlap pedig
szinte az olvashatatlanságig kifakult.
Ian először két éve merészkedett le az étterembe, annak a hosszú és
forró nyári napnak a végén, amelyen az új lakásába költözött. Fáradt és
éhes volt. Miután meglátta az idős pincérnő ijesztő arckifejezését, titok-
ban az órájára pillantott, hogy meggyőződjön, nem záróra után toppant-
e be, úgy döntött, a biztonságos megoldást választja, ezért édes-savanyú
sertéshúst rendelt rizzsel. Amikor kiérkezett az étel, lenézett a csirke, a
gyömbér és az alig megfőzött élénkzöld brokkoli virágok elegyére.
– Nem ezt rendeltem – közölte a pincérnővel a tőle telhető legudva-
riasabb hangnemben, hiszen nem tudhatta, milyen változatosak az étke-
zési lehetőségek az új lakása környékén.
Az asszony csupán felvonta lenyűgözően vastag, szürke szemöldö-
két, majd sarkon fordult és elment.
 Este kilenckor ő volt az egyetlen vendég az étteremben. Ahogy a
lengőajtó becsukódott az ó-lábú pincérnő kacsázása mögött, egyszerre
egyedül találta magát az előtte veszteglő tányérral. Nem tudta, hogy az
asszony visszatér-e valaha hozzá, ám abban egyértelműen biztos volt,
hogy ő nem akar utána menni a konyhába, így kézbe vette az evőpálci-
kákat és bekapott egy falatot. A csirke puha és omlós volt, a brokkoli
ropogós és egyértelműen eleven, a gyömbér pedig úgy fűszerezte a fo-
gást, mint egy miniszoknya provokatív libbenése. A nehéz dobozok
vonszolásától és cipelésétől sajgó izmai és az általános nyugtalanság
miatt, amely mindig a hatalmába kerítette, amikor valami újjal és isme-
retlennel találkozott, úgy érezte magát, mint a nap utolsó vonata, ám ap-
ránként megnyugodott és felfrissült. Lassan és megfontoltan falatozott,
elhessegette magától a gondolatot, hogy az étel egy részét műanyag do-
bozba pakoltassa másnap ebédre. Amikor végzett, az öregasszony is
visszatért.
– Jó volt? – kérdezte.
Ian hálásan bólintott.
Az asszony darabos mozdulatokkal összeszedte az edényeket.
– Megint visszajössz – jelentette ki.
És Ian visszament, ám egyszer sem azt kapta, amit rendelt. Elfogadta
a helyzetet, és egyszerűen a konyha irgalmára bízta magát, ám újra és
újra rájött, hogy amúgy is a kiszolgáltatottja volt – a rendelése nem több
egy sornál a már korábban megírt darabban, amely nélkül azonban az
egész mű megváltozna. Így hát minden egyes alkalommal rendelt vala-
mit, amire tudta jól, hogy fütyülnek, és a konyhaajtóba vetette a bizal-
mát, amelyen át, mintegy a jól teljesített vizsga elismeréseként, gyengéd
bonyolultsággal elkészített ételek és sziporkázó ízek áramlottak ki, ame-
lyek csak nagy ritkán köszöntek vissza rá a tényleges étlapon.

A RAGACSOS RIZS ESTÉJÉN Ian magára hagyta elbukott kuliná-

ris próbálkozásának bizonyítékát, s a bérház kopott vörös lépcsőfokain
lesietve beugrott az alatta üzemelő étterembe. Az agg pincérnő a szoká-
sos ablak melletti asztalra mutatott.
– Tudja, hogy kell rizst főzni? – tört ki Ianből, ahogy leült.
A pincérnő rábámult.
– Úgy értem, hát persze, hogy tudja, csak azon tűnődtem, elmonda-
ná-e nekem?
 – Miért? Te itt eszi rizst.
– Meg akarom tanulni, hogyan kell elkészíteni.
Az öregasszony kihallotta a hangjából a sürgetést. Alaposabban
szemügyre vette magának lant, majd bólintott.
– Te nem főzi rizst, te gondozza azt – jelentette ki. –Most hozom va-
csorát.
Azzal sarkon fordult és elindult a konyha felé, még csak nem is
játszva el azt, hogy érdekli a fiatalember rendelése.

A LAKÁSBA VISSZAÉRVE Ian egy nagy fémlábast fogott a kezé-

be, amiben úgy simult el a rizsréteg, mint az óceánfenék a néhány cen-
timéter mély, hűvös víz alatt. Belemártotta a kezét a folyadékba, majd
az óramutató járásával megegyező irányban körkörös mozdulatokat tett
az ujjaival. Megérezte, hogy a finom szemek átcsusszannak az ujjai kö-
zött, s megfigyelte, ahogy a keményítő gyöngyházszerű fehér felhői el-
szabadulnak a vízben, mint a változó időjárás az égen.
Amikor a vizet annyira átitatta a keményítő, hogy már alig látta a
rizsszemeket, szűrőt emelt a mosogató fölé, beleöntötte a lábas tartal-
mát, s a rizs sűrű zabkása gyanánt ömlött ki a vízzel, majd végül az
utolsó adag is a szitába pottyant, tompa puffanással. Visszakanalazta a
rizst az edénybe, ismét vizet öntött rá, majd megismételte az eljárást, új-
ra és újra, egészen addig, amíg a víz teljesen átlátszó nem maradt, s ő
tisztán nem látta a lábas alján a szemeket.
Még egyszer utoljára leszűrte a rizst, majd a tűzhelyre rakta a lábast.
A szűrőben rekedt víztől kövérkés rizsszemekre pillantott, elgondolko-
zott egy' pillanatra, majd közel kétbögrényi vizet öntött a lábasba, s be-
gyújtotta a gázrózsát.

AMIKOR IAN TÖKÉLETESEN ELSAJÁTÍTOTTA a rizskészítés

technikáját, átnyergelt a polentára, majd a konyhaablaka előtti törpeer-
kélyen felállított faszenes japán parázstartón, a hibacsin könnyedén
meggrillezett halra. Augusztus végére apró cserepekben fűszernövénye-
ket is rakott ki az erkélyre, így a bazsalikom, az oregánó és a metélő-
hagyma illata köszöntötte az orrát, amikor reggelente kinyitotta az abla-
kot. Belvárosi munkahelyéről útban hazafelé felfedezte a buszmegálló
közelében lévő piacot is. Egy konyhai felszereléseket árusító boltban
vásárolt egy jófajta, éles kést, s elkezdett kísérletezni: egyenesen, majd
átlósan szeletelte fel a zöldségeket, rostirány szerint és rostokra merőle-
gesen aprította fel a húst, ollóval metszette le a bazsalikomot, majd a sa-
ját kezével tépte le, hogy lássa, változtat-e az eljárás az ételek ízén.
Talált egy üzletet, ahol kimérve árulták a fűszereket, s ő mindig csak
annyit vett, amennyire szüksége volt, megteremtve ezzel az ürügyet ar-
ra, hogy gyakran visszatérjen, és fel-alá barangoljon a sorok között, s
megszagolgassa azoknak az üvegtárolóknak a tartalmát, amik általa is-
meretlen neveket viseltek. Az egyik alkalommal elvitte az egyik külö-
nösen izgalmas fűszert a kínai étterembe, s megmutatta a pincérnőnek.
Az asszony mélyen belélegezte az illatát, majd felcsillanó vidámsággal
a szemében sarkon fordult, s a csomaggal együtt a konyhába vonult,
hogy aztán néhány perccel később egy tál ugyanilyen illatú étellel térjen
vissza. Az idő teltével az egyszeri esemény egyfajta játékká fejlődött.
Eleinte feszélyezte, hogy nem tudta kitalálni a fogások receptjét, de az-
tán rejtvénynek tekintette őket, s alig várta, hogy megpróbálja megfej-
teni őket. A kihívás társaságot jelentett neki, elszórakoztatta a forgalmi
dugó közepén, vagy akkor, amikor valamilyen szolgáltatást próbált elin-
tézni telefonon, és megvárakoztatták. Azt vette észre, hogy egyre las-
sabban eszik, esélyt ad minden falatnak, hogy segítsen neki megérteni a
rejtvény egy részét, amíg végül a kirakó már nem különálló darabokból
állt, hanem egyszerűen a torkán lecsúszó meleg mártás érzetéből és a
fogai alatt ropogó gesztenye reccsenéséből.

AMIKOR A FŐZŐTANFOLYAM ELKEZDŐDÖTT, Iannek több

kérdése volt, mint válasza. Azt vette észre, hogy kémiai vonatkozású
könyveket böngészget a tortasütőóra után, vagy megpróbálja elkészíteni
a saját tésztáját a hálaadás napi vacsorát követően. A csoport többi
résztvevőjét elnézve azon tűnődött, vajon ők honnan jöttek, mi az, ami a
főzőtanfolyamra hozta őket, mintha csak ők is olyan receptek lennének,
amelyeket egy nap talán megérthet. Miért ült ki Claire arcára azon az
első estén az izgatottság és a bizalmatlanság elegye, mitől tudott
Isabelle visszaemlékezni bizonyos dolgokra, vagy miért lengi körbe
Tomot a mélységes bánat érinthetetlen köre? És aztán ott volt Antonia,
mindig Antonia, olajbarna bőrével és sötét hajával, akinek a hangja óva-
tosan lavírozott az amerikai hangok és szótagok között, amelyek túl la-
posnak és nehézkesnek tűntek az érzéki szájához képest.
 Szeretetre méltónak találta Antonia bizonytalanságát a számára ide-
gen nyelvvel, és egészen addig a napig erős vágyat érzett arra, hogy
megvédje, amíg össze nem futott vele a piacon. Hat méterre lehetett tő-
le, amikor észrevette, s azonnal elindult felé, remélve, hogy átsegítheti a
felmerülő nyelvi akadályokon, és a támogatása méltó bevezetőként
szolgál majd a beszélgetés egy újabb kányához. Ahogy azonban köze-
lebb ért, észrevette, hogy a fiatal nő keze meglibben a levegőben, mint-
ha csak börtönből szabadult volna ki. Hangosan felnevetett, a szavai
érthetetlenek voltak Ian számára, azonban tökéletesen értelmesek az
olasz gyümölcsárusnak a stand mögött; mindkettejük arca sugárzott az
örömtől, hogy a saját nyelvük zuhatagában játszhatnak.
Ian megállt Antonia mögött, belélegezte a boldogságát, ám a gyü-
mölcsárus éles pillantást lövellt felé, és pörgő nyelvvel mondott valamit
Antóniának, aki megfordult, s az arca még mindig ragyogott a pillana-
tokkal korábbi beszélgetéstől.
– Sí, sí – válaszolta. – Lo conosco. Ismerem őt. Szia, Ian!
Ian lelke pillanatnyi gondolkodás nélkül belépett Antonia arckifeje-
zésének sugárzó melegébe.

NÉHÁNY HÉTTEL KÉSŐBB Antonia felhívta, és a segítségét kér-

te. Azt mondta, van néhány padlóburkolat, amit el kellene tüntetni.
Mégpedig azért, hogy az ügyfelei megértsék, milyen fontos megtartani
a jó és az igaz dolgokat. Ian nem említette meg a nyilvánvaló iróniát
abban, hogy azért kell megszabadulni valamitől, hogy megmaradjon,
szimplán beleegyezett, magában pedig megköszönte a sorsnak, hogy
évekkel korábban, a főiskola előtti utolsó nyáron elvetette arra az épít-
kezési munkára. Egy hosszú szombatot töltöttek együtt, linóleumnégy-
szögeket rángattak fel a padlóról, és egymás után hajtották fel az apró
csészényi erős kávékat, amelyeket Antonia készített a hatalmas fekete
gáztűzhelyen, bár Iannek aligha volt szüksége szívserkentőre. Dél körül
szünetet tartottak, s Antonia kipakolta az ebédet, amelyet kettejüknek
hozott: ropogós héjú kenyeret, olasz sonkát, friss mozzarella sajtot és
egy palack vörösbort.
– így piknikezünk Olaszországban – mondta a fiatalembernek ragyo-
gó arccal.
– Mogyoróvaj és dzsem nélkül? – kérdezte Ian.
– Mi az?
 Ian elmosolyodott.
– Miért költöztél át ide? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.
Antonia néhány másodpercig mérlegelte a kérdést.
– Lucca, ahol felnőttem, csodálatos, mint egy meleg fürdő. Gyönyö-
rű, és mindenki nagyon kedves. Ott mindig tudtam, hogy mi a dolgom.
Ha valaki meghívott vacsorázni, tudtam, hogy mit vigyek. Ismertem a
piac nyitvatartási idejét, és még most is meg tudom neked mondani,
hogy mikor megy a következő vonat Pisába. Nem volt ott semmi rossz,
egyszerűen csak… Hogy is mondják nálatok? Hideg zuhanyra volt
szükségem ahhoz, hogy felébresszem a lelkem.
Ian megpróbálta elképzelni, milyen lehet az, ha valaki olyan biztos a
dolgában, hogy hátra kell maga mögött hagynia mindent és egy másik
helyre utaznia, csak hogy elbizonytalanodjon egy kicsit. Antonia olyan
magabiztosan beszélt, mintha a meleg fürdő olyasvalami lenne, amit
bármilyen csap megnyitásával megkaphat. Talán, gondolta, nála így is
működik. A fiatal nőt hallgatva rádöbbent, hogy egész életében ponto-
san azt kereste, amit Antonia maga mögött hagyott. El akarta mondani
neki, ám megtorpant. Antonia arcán úgy váltakoztak a kifejezések, mint
ahogy a Nap siklik végig a vízen, és Ian rádöbbent, hogy jobban akarja
hallani az ő mondandóját, mint elmondani neki a saját gondolatait, to-
vább akarta nézni a levegőben papagájként röpködő két kezét.
– Emlékszem arra a pillanatra – folytatta Antonia –, amikor New
Yorkban leszálltam a repülőgépről. Arra a sok, egymásnak csattanó,
erős amerikai hangra. Soha nem hallottam még ennyi hangot egyszerre.
Azt hittem, hogy tudok angolul, de nem értettem semmit… a szavak el-
röppentek mellettem, és csak néha jutott el hozzám egy-egy, amibe
megpróbáltam belekapaszkodni. De azonnal özönlött utána a többi
gyorsan, nagyon gyorsan. – Szomorúan megrázta a fejét. – Olyan osto-
bának éreztem magam!
– Nem vagy ostoba! – tiltakozott Ian energikusan.
– Nem – válaszolta a fiatal nő tiszta szemmel. – Valóban nem. De,
tudod, összességében úgy gondolom, néha jó nem tudni dolgokat.
– Miért?
– Azért, mert ha nem tudod a választ, akkor minden… lehetőséggé
válik. – Elhallgatott. – Most nagyon bátornak tűnök. Pedig nem vagyok
az… Rémült voltam. És kimerítő is, ha az ember nem ismer dolgokat.
Amikor idejöttem, három és fél héten keresztül főzőtejszínt ittam, mert
azt gondoltam, az amerikaiak olyan gazdagok, biztosan a tejük is az. –
Felnevetett.
– És mi a helyzet most? – kérdezte Ian.
– Sokat javult. Most már tejet veszek. – Elmosolyodott. – Csak vic-
celek. De tényleg sokkal jobb. Minden egyes évvel egyre több ismerős
dolog köszön vissza rám, most már tudom, hogy az amerikaiak sütőtö-
köt farigcsálnak halloweenkor, karácsonykor üdvözlőlapokat küldöz-
getnek egymásnak, meg hatalmas pulykákat sütnek… – Elfintorodott. –
De tudod-e, hogy mi a legjobb? – kérdezte Antonia. Ian megrázta a fe-
jét. – A főzőtanfolyam. Az ott összegyűlt emberek, akik mindannyian
más megvilágításban akarnak látni valamit, pont úgy, ahogy én, mégis
együtt vagyunk. – Zavartan elhallgatott. – Túl sokat beszélek.
– Dehogy! – válaszolta Ian. – Csodálatos, amit mondasz! – Hossza-
san elnézte a fiatal nőt. – Tudod, én mindig pont az ellenkezőjét érez-
tem. Vagyis – nevetett fel, amikor meglátta Antonia arcát – csupán azt
akartam, hogy bizonyos lehessek a dolgok felől. Hallgatom a szavaidat,
és a minap a parkban látott kiskutya jut eszembe. Egyszerűen a tóba
esett labdája után vetette magát. Fogalma sem volt arról, hogy a labda a
felszínen marad-e, vagy van-e egyáltalán alja a tónak, neki elég energiá-
ja ahhoz, hogy visszaússzon a partra, vagy a gazdája ott lesz-e még,
amikor és ha visszaér… – Ian kissé összezavarodva elhallgatott. – Nem
mintha azt gondolnám, hogy kutyára hasonlítasz.
– Persze hogy nem – felelte Antonia, s vidáman megcsillant a szeme.
Egy ideig csendben rángatták fel a linóleumot a padlóról. A fenyő-
parketta egyértelműen kezdett kirajzolódni, a fa ragyogóan narancsos és
sárgás árnyalatai megváltoztatták a helyiség hangulatát, melegebbé,
elevenebbé varázsolták, s egyszerre tartozott a külvilághoz és a házhoz
is.
– Tudod, Ian – szólalt meg Antonia. – Az apám mindig azt mondta,
kell valami ok az embernek ahhoz, hogy elmenjen. Néha azonban azt
gondolom, hogy ez az ok olyan hatalmas, olyannyira betölti az embert,
hogy bele sem gondol, miért indul el valójában, egyszerűen csak megte-
szi.
– És hiszel abban, hogy visszaérsz a partra?
– Méghozzá a labdával a számban! – nevetett fel Antonia.
A LINÓLEUMOS TALÁLKA UTÁN, ahogy Ian gondolni szeretett
rá, nehezére esett Antónián kívül bármi másra is koncentrálni. Ennek el-
lenére hónapokba telt, amíg összeszedte a bátorságát, hogy meghívja
vacsorázni. Igazság szerint, ha nincs Lillian meg a nyomatékos oldalba
bökés Chloe részéről, valószínűleg soha nem gyűjt össze annyi merszet,
hogy meghívja Antóniát.
A fiatal nő azonban igent mondott, sőt, mintha már várta volna is a
meghívást, a férfi habozását pedig kedvesnek találta volna, amitől
azonban a szóban forgó este közeledtével Ian csak még idegesebb lett.

IAN FELEMELTE A TELEFONKAGYLÓT, és az anyja számát

tárcsázta. Amikor felvette, a hangjában az a fajta izgalom csendült,
amelyik elárulta, hogy épp egy új festmény készítésének kellős közepén
tart.
– Visszahívlak később – szólalt meg gyorsan Ian.
– Nem kell, láttam, hogy te hívsz! – csendült vidáman az anyja hang-
ja.
Ian lelki szemei előtt a sárga és a kék különböző árnyalatiban tobzó-
dó festmény jelent meg.
– Hogy vagy? – kérdezte az asszony.
– Minden rendben. A munkával semmi gond. – Ian elhallgatott egy
pillanatra. – Elmentem a főzőtanfolyamra.
– És milyen?
– Miért pont egy főzőtanfolyamot adtál nekem ajándékba? – A sza-
vak váratlanul és akaratlanul törtek elő a szájából. – Úgy értem, te soha
nem főztél.
– Nem, valóban nem túl sokat.
Ian szinte hallotta az anyja mosolyát.
– Akkor miért pont ezt választottad?
– Nos – kezdte az anyja, majd a szavakat keresve elhallgatott egy
pillanatra –, örömmel tölt el, ha festek. Azt akartam, hogy te is átéld ezt.
– Én nem vagyok festő, anya!
– Talán nem, viszont szakács vagy.
– Honnan tudtad ezt?
– Talán az arckifejezésedből, amikor megkóstoltad a főztömet. – Az
asszony nevetése végiggyöngyözött a telefonvonalon. – Ne aggódj, te
minden tőled telhetőt elkövettél azért, hogy udvarias maradj! Szóval,
mit főzöl neki?
– Kinek?
 – A nőnek.
– Honnan tudod, hogy van egy nő?
– Ian, lehet, hogy vizuális típus vagyok, ám ettől függetlenül még
megvannak a füleim. – A mosolygás most is ott bujkált a szavakban. –
Mellesleg pedig a nővéred elárulta. Szóval, mit főzöl?
– Nem tudom még biztosan – válaszolta Ian habozva.
– De valami ötleted biztosan van… – incselkedett vele az anyja.
– Igen, valóban van – felelte Ian, s egyszerre tényleg tudta. – Bur-
gundi marharagura gondoltam. Olyasvalamire, ami gazdag és megnyug-
tató. Hozzá pedig testes, finom vörösborra. Ő is ilyen. És talán tiramisùt
desszertnek, piskóta, tejszínhab, rum és kávé rétegesen. Utána pedig
cukor nélküli feketekávét, olaszosan, a kontraszthatás érdekében.
Zavartan elhallgatott. Ráébredt, hogy úgy beszél, mintha Antóniával
társalogna.

IAN EGY KICSI LAKÁSBAN ÉLT, ahol az ebédlő és a konyhaasz-

tal közötti különbség inkább pszichológiai, semmint fizikai volt, és ma-
ximum két ember fért el mellette. Ám vásárolt egy kör alakú, fehér vá-
szonterítőt, és kölcsönkérte a súlyos, ezüst gyertyatartókat a földszinti
idős szomszédasszonytól, aki csak annyit kért cserébe, hogy másnap
minden részletről számoljon be neki aprólékosan, s Ian szívből remélte,
hogy ezt az ellenszolgáltatást örömmel fogja majd teljesíteni. A virág-
árussal fél órán keresztül vitatkozott azon, hogy milyen virágot vegyen,
míg végül a kimerült és dühös tulajdonos egyszerűen kinyitotta a ró-
zsákkal, százszorszépekkel és szegfűkkel teli hatalmas hűtőt, s belökte
rajta lant. – Válassza ki maga! – közölte vele.
A fiatalember pedig hátul megpillantotta őket, csendesen pihenve a
vörös szegfűk és a sárga százszorszépek fehér, műanyag vödrei feletti
polcon. A porosan sötét, bíborvörös tulipánok, amelyek szirmait fekete
érintés keretezte. A virág majdnem annyiba került, mint a bevásárlósza-
tyor alján heverő palacknyi Côtes du Rhône, ám nem érdekelte.

A BURGUNDI MARHARAGU a sütőben rotyogott. A hús és a vö-

rösbor, a hagyma, a babérlevél és a kakukkfű illata úgy suttogott, mint
egy késő éjszakai vonat utasai. A konyha bepárásodott a főzés közben
keletkezett gőztől. Ian kinyitotta a mosogató feletti ablakot, s az ablak-
párkányon díszlő bazsalikom és oregánó illata megélénkült a szellőben.
Megállt az ablak előtt, meleg víz és mosogatószer siklott végig az ujjai
közt, mialatt elmosta az edényeket, majd a fából készült edényszárító
állványra sorakoztatta mindet, érzékelve, ahogy a hűvös levegő végigfut
a nedves bőrén. Amikor a konyha tisztán ragyogott, elővett két apró
üveget, az egyikben sötét rum, a másikban pedig Grand Marnier volt,
majd a többi hozzávalót, amelyeket a város túlvégén lévő olasz üzletben
talált – gazdag, fehér mascarponét, habtejszínt, keserű, tej- és fehér cso-
koládét, csillogóan fekete kávészemeket és egy kék doboz sápadt baba-
piskótát. Gondosan kiterítette valamennyit a konyhapultra, majd odahe-
lyezte melléjük a fémdobozban tárolt kristálycukrot és a hűtőszekrény
hűs frissességét még mindig őrző négy tojást.
Ian az előtte felsorakozott csapatra nézett.
– Ezt neki készítjük! – közölte az alapanyagokkal. – Még soha nem
csináltam ilyet, ezért örülnék, ha segítenétek egy kicsit.
Azzal kezdte, amit tudott. A mosogató melletti szekrénykéből kivett
egy kisméretű kávéfőzőt, amelyet a linóleumos találka utáni hétvégén
vett. A rizshez hasonlóan eleinte a kávéfőző is maga volt a megtestesült
frusztráció, ám a hetek alatt egyre nagyobb gyakorlatra tett szert, meg-
tanulva az apró, egyszerű gép által igényelt trükköket és kívánalmakat,
míg végül a kis csészényi eszpresszó elkészítése a reggeli rituálé részé-
vé vált, szükséges, mint a zuhanyzás, ismerős és megnyugtató, mint az
ablakpárkányán sorakozó fűszernövények meglocsolása. Könnyed,
gyengéd szeretettel töltötte meg a víztartályt, majd megőrölte a kávé-
szemeket. Amikor a daráló hangja lármás babcsörömpölésből a pengék
ziháló zümmögésévé csitult, lekapcsolta gépet, és óvatosan belekanalaz-
ta a kávéfőző központi fémtartályába, majd hüvelykujjával lenyomkod-
ta a lágy, barna halmot, érezve, hogy az őrlemény vigasztaló, ismerős
textúrája finom, meleg porként adja meg magát az ujjainak.
Milyen nehéz lehetett Antóniának, gondolta Ian, az óceánon átkelve
maga mögött hagynia a hangokat és az illatokat, az ízeket és a textúrá-
kat, amelyeket mindig is ismert. Az utóbbi időben egyre inkább rádöb-
bent arra, hogy ezek a dolgok milyen nagymértékben meghatározzák az
életét. A munkahelyén kinevetnék, ha megemlítené az apró örömhullá-
mot, amely minden alkalommal átáramlik rajta, amikor felnyitja a ká-
védaráló tetejét és szabadjára engedi az őrök kávé illatát picurka laká-
sában, pedig mostanában felfigyelt ezekre a dolgokra. Arra, hogy az
alatta üzemelő kínai étterem vörös falainak látványától kiegyensúlyo-
zottabbá válik, csakúgy, mint a konyhapult falapja körül összegyűlő ta-
nítványok beszélgetésétől, akik órák után mindig ott lebzseltek még egy
kicsit Lillian konyhájában, húzva az időt, hogy még ne kelljen elindul-
niuk hazafelé.
A tűzhelyre tette a kávéfőzőt, és fülelni kezdett. A kis tartályban lévő
víz felmelegedett, majd forrni kezdett, apró, irányított tornádóként fel-
emelkedve és átsüvítve az őrleményen egészen addig, amíg a kávé ko-
tyogva át nem folyt a felső kamrába, s ekkor a konyhát betöltötte a gőzt
meglovagoló illat, tisztán és erősen, mint a tavaszi zápor utáni első la-
pátnyi föld.
Mindenkinél jobban tudta, hogy Antonia magával hozta ezeket az
apró dolgokat az életének szerkezetet adó milliónyi édes és gondos ritu-
áléban, bármelyik országban is éljen. Felismerte abban, ahogy a kenye-
ret vágta vagy a bort itta, a szokatlan toronyban, amelyet a feltépett li-
nóleumdarabokból épített, pusztán az ebből fakadó örömért vagy talán
azért, hogy lássa az ő arckifejezését, amikor visszalép a tágas, öreg
konyhába és megpillantja a baráti üdvözlést, egy pillanatnyi kreativitást
a bősz elkeseredettséggel megvívott, sok piszokkal járó harc kellős kö-
zepén. Antonia ünnepeket varázsolt azokból a dolgokból, amiket ő min-
dig elhessegetett azért, hogy valami fontosabb felé rohanjon. Ha vele
volt, úgy érezte, hogy a mindennapi élmények és tapasztalatok mélyeb-
bek, ár-nyaltabbak, s az elégedettség és a tudatosság úgy siklott az élet
különböző rétegei közé, mint ahogy a szerelmes üzenetek rejtőznek el
egy tankönyv lapjain.
A feketekávé sötét selyempatakként csordult a kicsiny, fehér edény-
be. Ian felbontotta a rumot és a Grand Marnier-t, hallgatva a zárcímke
hasadását, belélegezve az illatokat, mielőtt a lágybarna és a halvány-
arany folyadékot a kávéhoz öntötte volna. Az alkohol erős és fűszeres
volt, könnyedén siklott a levegőből a véráramába, a palackból a kávéba,
amelyben henyén és elernyedve elidőzött, kétunciányi titok a tenyér-
nagyságú tálkában. A nagy, fehér tojáshéj nekikoccant a fém keverőtál-
nak. Ian óvatos mozdulatokkal ide-oda öntötte a narancsszínű sárgáját a
két tojáshéj alkotta csészében, s a tiszta, átlátszó fehérjét a keze alatt lé-
vő tálba csorgatta. A tojássárgáját a tűzhelyen várakozó apró fémlábas-
ba pottyantotta, majd rákanalazta a cukrot.
Aztán belépett az ismeretlen tartományba. A recept arra utasította,
hogy melegítse meg és addig keverje a tojássárgáját meg a cukrot, amíg
a massza színe megváltozik és szalagok szaladnak benne, olyasvalami,
ami „félúton van a zabaglione felé”. Iannek fogalma sem volt, hogy mit
jelent a kifejezés. Biztos volt benne, hogy Antonia tudná, ám meglepe-
tésnek szánta neki a tiramisut. Gyors pillantást vetett az órára, s rémül-
ten látta, hogy Antonia negyedórán belül megérkezik. Takarékra állítot-
ta a lángot a lábas alatt, a laptopját a konyhapultra tette, s lázasan kutat-
ni kezdett az interneten a zabaglione jelentése után. Mielőtt túljuthatott
volna a keresőmotor türelmetlen kérdésén arról, hogy nem egy másként
írt szót keres-e valójában, a kicsiny lábasban lévő tojássárgája már ke-
mény, rántottaszerű masszává kocsonyásodott, amelyet semmilyen mér-
tékű őrült kavargatás sem tudott már megmenteni.
Ian elölről kezdte. Elmosta a lábast és lekapcsolta a laptopját. Ezúttal
kézi mixert fogott a kezébe, és hagyta, hogy a takaréklángon melegedő
tojássárgákat a keverőlapátok habosítsák fel, s óvatosan adagolta a sű-
rűsödő folyadékba a cukrot, apró hullámokat képezve az eljárással a lá-
bas peremén. Figyelte, amint a keverék besűrűsödik, s lélegzetvissza-
fojtva várta a következő katasztrófát, ám a tojás és a cukor a gondosan
figyelő tekintete előtt csodával határos módon egyszer csak világosabbá
vált, megnyugtató sárgává, s a massza hosszú, kígyózó szalagokban állt,
amikor lekapcsolta a robotgépet és óvatosan kiemelte a lapátjait a lá-
basból.
Amíg a tojássárgája hűlt, a fehérje felé irányította a keverőlapátokat,
s nagy fokozatra állította gépet, amely apró, kuncogó buborékokat lö-
kött a tál oldala felé, ahol azok sokasodni kezdtek, majd egy idő után
fehér hab emelkedett fel, aztán hasalt el különféle mintákban és fodrok-
ban, olyan komplikált mintázatba szerveződve végül, mint a falevelek
erezete.
Ez után a mascarpone következett. A krémsajtnál némileg könnyebb
és édesebb anyag belecsusszant a lehűlt, cukros tojássárgába, tejsodó-
szerű krémet létrehozva, az édes, frissen köpült vaj színében. A súlyo-
sabb textúrájú mascarponés tojássárgája egy sóhajjal beleroskadt a to-
jásfehérjéből született habba, s a keze alatt a massza még könnyedebbé
vált, szinte már úgy tűnt, önmagát emeli fel, és a kanál erőfeszítés nél-
kül, könnyen mozgott benne. A habtejszín maradt a végére, amely a ke-
verőlapátok hatása alatt inkább keményebbé, mintsem lágyabbá vált, s
ormai végül még akkor is a lapátok után nyúltak, amikor elhúzta őket,
hogy belekeverje a reszelt fehér csokoládé puha hózáporát.
 Ian elégedetten tette félre a tálkát, és a babapiskóta után nyúlt. Gye-
rekkorában sokszor evett ilyet – hideg csokoládédesszert szivacsos, lágy
alkotóelemeként, amit az ovális piskóták függőlegesen támogattak az
édesség peremén, mint valami fogadóbizottság felsorakozott tagjai. A
babapiskóta egyszerre volt szilárd és elragadóan lágy, mint egy vérbeli
hölgy, gondolta Ian vidáman. Egy üvegtál alján gondosan felsorakoztat-
ta őket, egyiket a másik után, majd az ételecsetet az alkoholos kávéba
mártott. Egyenletesen bekente a piskóták tetejét, mindegyik simítás egy
kissé hosszabb lett, mint az előző, s nézte, ahogy a folyadék mélyen be-
leágyazódik az édességbe, mint az eső a sivatag homokjába.
Amikor a piskótákat feláztatta a kávé, Ian egy réteg krémes, tojásfe-
hérjés mascarponét simított el rajtuk, amely pehelykönnyűen feküdt el,
mint a tollpihével megtöltött tűzött dunyha az ágyon. Miután a piskótát
teljesen befedte, éles kést vett a kezébe, s végigfuttatta a kemény és tö-
mör étcsokoládé peremén, sötét, bársonyos port hintve a krémfehér fel-
színre, majd a tejcsokoládé következett, amely legyalult faforgácsként
kunkorodott a felszínen. Aztán addig ismételte az egész eljárást, amíg
az üvegtál szinte teljesen megtelt, piskóta-, krém- és csokoládérétegek-
ből álló tornyot képezve. Legvégül bevonta fehér csokoládés tejszín-
habbal.
Végigcsúsztatta az egyik ujját a tiramisu peremén, s megkóstolta.
Meleg, krémes és lágy volt, mintha egy száj érne az övéhez, az ízéből
tökéletesen hiányzott a kimódoltság, fényűzően pazar és sürgető, titok-
zatos és vigasznyújtó volt egyszerre. Ian a konyhában állva várta Antó-
niát, testének minden érzéke felébredt és tökéletesen elevenné vált, s az
jutott eszébe, hogy ha a csillagok hirtelen hatalmas, dicsőséges pompá-
ban hullanának alá a konyhájába, akkor sem lepődne meg.
 Epilógus
AZ ÉTTEREM FŐBEJÁRATA NYITVA ÁLLT, odabentről fény
szűrődött ki a verandára és a kertbe. A kapun kívül sürgött-forgott a vi-
lág, néhányan a bank felé siettek, hogy még zárás előtt odaérjenek, má-
sok a munkából hazaérve épp a buszról szálltak le. A kapun belül, a
kertben minden csendes és nyugodt volt. A kora áprilisi hűvös estében a
kerti székek üresen árválkodtak, a cseresznyefák ágait súlyosan megül-
ték a tömött rózsaszín és fehér virágok, szirmaik tavaszi hópelyhek-ként
hullottak alá az alattuk virágzó sárga nárciszokra.
Az ebédlőhelyiségben tíz személyre volt megterítve az asztal. A ta-
nítványok egymás után érkeztek meg, végigsétáltak a kerti ösvényen,
odaköszöntek egymásnak, és automatikusan a konyhába nyíló hátsó ajtó
felé tartottak, majd vidám nevetés kíséretében irányt változtattak, s el-
indultak az étterem főbejárata felé, ahol friss kenyér és citrusfélék illata
hívogatta őket befelé.
– Az biztos, hogy ma este ünnepi a hangulat – állapította meg Carl,
ahogy belépett. Egy levendulával és rozmaringgal megtűzdelt krémszí-
nű rózsacsokrot nyújtott át Lilliannek. – Ez a tiéd.
– Milyen gyönyörű! – válaszolta Lillian meglepetten.
– Ez magától értetődő – csókolta meg Helen az arcát.
– Megyek, vízbe teszem őket – mondta Lillian lágyan, s elindult a
konyha felé egy kancsóért, hogy belerakja a virágokat.
Isabelle lépett oda nevető tekintettel a párhoz, karjával Chloe vállát
ölelte át.
– Helen és Carl, szeretném bemutatni nektek az új lakótársamat.
– Olyan vagyok, mint a kiskutya, aki egyszerre csak megjelenik a
bejárati ajtó előtt – vigyorodott el Chloe.
– És aki sokkal többet kapott, mint amire számított – tette hozzá
kuncogva Isabelle.
– Nagyszerű! – bólintott Helen elégedetten. – És Chloe, ma este egy-
szerűen gyönyörű vagy!
Chloe szégyenlősen lehajtotta a fejét, ám ezzel egy időben halványan
elmosolyodott.
– Azt hiszem, nem te vagy az egyetlen, aki új lakótársra tett szert,
Isabelle… – állapította meg Carl, s fél szemöldökét felvonva odaintett
Antonia és Ian felé, akik egymás kezét fogva beszélgettek az ablakmé-
lyedésben.
– Már épp itt volt az ideje – felelte Chloe, régi önmagát idézve. – De
hol van Claire?
– Itt vagyok, itt vagyok, elkésett a dadus! – Claire lépett be nevetve
az ajtón, mellette egy magas, hullámos, göndör hajú férfi. – Szerettem
volna, ha megismeritek a férjemet, Jamest. Olyan sokat meséltem neki
rólatok! Jó ötletnek tűnt, hogy elhozzam, Lillian pedig beleegyezett.
James – vezette a férjét Claire a konyhaajtóhoz. – Hadd mutassam be
Lilliant!
Amíg Lillian kézfogásra nyújtotta a kezét, hogy üdvözölje a férfit,
Chloe futott oda hozzájuk, s félrehúzta Claire-t.
– Claire, szükségem van a segítségedre a salátánál! – bizonygatta.
Lillian Jameshez fordult:
– Csodálatos a feleséged.
– Köszönöm – válaszolta a férfi. Tekintetével körbejárta a helyisé-
get, szemügyre vette a falambériát, a hosszú asztalt és az ablakokon túl
az alkonyati félhomályban vibráló kertet. – Azt elmesélte, hogy itt je-
gyeztük el egymást?
– Igen – válaszolta mosolyogva Lillian. – Örülök neki.
– Boldoggá tette a tanfolyam. – James a felségére nézett, aki a kony-
hában nevetett valamin Chloéval. – Köszönöm.
– Nem tettünk mást, csak főztünk. – Lillian kinyújtotta a kezét, hogy
lesöpörjön egy szem puffasztott rizst James válláról. – A kemény mun-
kát te végezted.
Tom lépett be az ajtón, és Isabelle odafordult hozzá, hogy köszöntse.
– Tom, az én fehér lovagom! – lépett oda hozzá kitárt karral. – Len-
ne kedved a vacsorához kísérni?

– ÚGY GONDOLTAM, hogy az utolsó órán a tavaszt ünnepeljük

meg – szólalt meg Lillian, aki egy nagy kék tállal a kezében épp a
konyhából lépett ki. – Az első zöld növények a puha talajon keresztül
törnek utat maguknak. Mindig is úgy véltem, hogy az év sokkal inkább
tavasszal kezdődik, semmint januárban. Jó ötletnek tartottam, hogy az
év első, frissen szedett spárgájával ízesítsem a meleg, krémes rizottót.
Ez a fogás egyszerre köszönti a két évszakot, és néhány falattal átfedést
alkot a kettő között.
 Körbeadták egymásnak a tálat, és nagy ezüstkanállal merték ki a
tényárokba a bőséges adagokat. Aztán a salátástál következett, friss fe-
jes salátával, lila hagymával és narancsszeletekkel, megfűszerezve egy
cseppnyi olajjal, citrommal és narancslével. Majd a kenyeres kosár,
amelyben púposan halmozódtak az illatos, meleg kenyérszeletek.
– A tavaszt eszem – mélázott el Chloe, egy falatnyi spárgát helyezve
a szájába. – Nem hiszem el, hogy korábban nem szerettem a zöldséget!
~ Valami azt súgja, hogy anélkül pedig nem úszód meg Isabelle há-
zában – jegyezte meg Claire.
– Lillian! – szólította meg Antonia az asztal túlsó végéről. – Csak el
akartam újságolni neked, hogy szereztem két növendéket a következő
tanfolyamodra. Épp most házasodtak össze.
– És fogadni mernék, hogy történetesen épp most lett egy gyönyörű
új konyhájuk is, ahol főzhetnek – szólt közbe Helen.
Antonia elpirult, ám bólintott.
– A konyhákra! – emelte köszöntésre a poharát Carl.
– És arra, ami bennük készül! – tette hozzá Antonia, s Lillian felé
emelte a sajátját.

A TÁNYÉROKRÓL ELFOGYOTT AZ ÉTEL, az utolsó falatok

elégedett sóhajok kíséretében tűntek el. A székeket hátrébb tolták, s az
asztal körül szövődő beszélgetések széles, zöld folyó mellékágai gya-
nánt kígyóztak. Lillian odaállt az asztal egyik végébe, felemelte a poha-
rát, majd a késével finoman megkocogtatta.
– Van egy bejelentenivalóm! – szólalt meg. Az asztal elcsendesedett.
– Új tanoncot vettem magam mellé a konyhába.
Remélem, gyakran ellátogattok majd hozzánk, és kipróbáljátok a
főztjét!
Lillian a mögötte lévő sarok felé fordult, felemelt egy hófehér sza-
kácssapkát, majd Chloe elé tette. A fiatal lány felnézett és büszkeség
áradt szét az arcán, a többiek pedig hangos tapssal jutalmazták.
– Ó, az édes kislány – mormolta Isabelle Tom felé –, mindjárt elsírja
magát!
– És most, mindenki felkészült a desszertre? – kiáltotta el magát
Antonia. – Ian valami nagyon különlegessel készült!
 AZ UTOLSÓ EDÉNYT IS ELMOSTÁK, és a konyhapadló is tükör-
fényesen csillogott. Claire és James – akik felajánlották, hogy segítenek
a takarítást befejezni – is a szennyeskosárba dobta a kötényét, majd el-
indult a kapuhoz vezető ösvényen, s Claire álmosan a férje vállára haj-
totta a fejét. Lillian a fa konyhapult mellett állt. A konyhában víz- és
szappanillat terjengett, a levegőben bajtársiasság vibrált, alatta cseppnyi
vágy áramlott, finoman, mint a sáfrány, poros-édesen, mint a tárkony.
Jó csoport volt, gondolta Lillian, és már a tavasz is a fák között buj-
kál. Hamarosan megkezdődik az új tanfolyam. Ezen a ponton mindig
elszomorodott egy kissé, annak ellenére is, hogy számított rá. Ezúttal
azonban a szokásosnál is erősebben tört rá. Mindig is szerette a tanári
szerepet, azé a személyét, aki tudja, hogy mely fűszerek keltenek életre
egy emléket vagy gyógyítanak meg egy szívet. Szerette az elméjében
őrizni ezt a tudást, mint valami titkot, és szeretett azon elmélkedni,
hogy melyik növendékének milyen ajándékra van szüksége. Ez a cso-
port azonban más volt. Ennek a tagjai egymást is megajándékozták, és
végtelen kecsességgel nyúltak ki egymás felé. Lillian látta, mennyire
összefonódott az életük, s ez a későbbiekben sem fog megváltozni.
Azon tűnődött, hol illik bele a tanár a képbe, miután véget ér a tanfo-
lyam. Lágyan megérintette az ajándékba kapott rózsacsokor virágainak
szirmait, majd a széles ablakpárkányra állította.
A tanár, természetesen, a konyhába illik. Lillian megrázta a fejét,
majd elindult a hátsó ajtó felé.
– Lillian?
Tom állt a lépcsőfokok alján, a gallérját védekezően felhúzta a hűvös
esti levegő ellen. A cseresznyefákkal teli kertben Lillian felé almaillat
szállt.
– Még korán van – szólalt meg Tom, akinek hangja a téren keresztül
is megérintette Lilliant. – Nincs kedved sétálni egyet? Van egy történe-
tem, amit el szeretnék mesélni neked.
Lillian hátranézett a mögötte lévő helyiségre, a tiszta pultokra és a
keddi szállítmányok fogadására előkészített kis belépőhelyiségre. Egy
pillanatig hallgatta a hűtő halk zümmögését és a vázában pihenő virá-
gok suttogását. Aztán lekapcsolta a lámpákat és kilépett a konyhából.
 Köszönetnyilvánítás
EZ A KÖNYV AJÁNDÉK, amelyet sokaktól kaptam. Marjorie
Osterhout nemes lelkűén rám szánt ideje és szellemisége minden oldalt
átitat. Gloria Attoun tökéletes kérdéseket tett fel és gyönyörű illusztrá-
ciókat készített. Rebecca Sullivan ismét bizonyságot tett szakértelméről,
csakúgy mint barátként, olvasóként és fotósként tanúsított türelméről.
Sydney és David Oliver megajándékozott a decemberi Párizzsal. A Kék
Szalag Főzőiskola, Julie Logue-Riordon, Jeff McLean, Dian Campbell,
Lisa Cooke, Mark Rechtin, Val és Simon Griffith gondoskodott a kuli-
náris ihletről. Mark Craemer, Nina Meierding, Michael Bauermeister,
Deedee Rechtin, Peggy Sturdivant és Holfy Smith nyitott szívvel és éles
elmével olvasta át a kéziratot. MJ Rose olyasvalaki előtt tárta ki az ajta-
ját, akit alig ismert. Josh Getzler lett a harcos pártfogóm; Amy
Berkower a kivételes képességekkel megáldott ügynököm; Rachel
Kahan pedig a kiváló meglátásokkal bíró és a végtelenségig támogató
szerkesztőm. És mindig ott van Caitlin, Rylan és Ben – szeretlek benne-
teket!