Professional Documents
Culture Documents
Elbeszelesek - Karel Capek PDF
Elbeszelesek - Karel Capek PDF
Elbeszelesek - Karel Capek PDF
Čapek
ELBESZÉLÉSEK
Fordították: Hosszú Ferenc, Rubin Péter, Sándor László,
Szekeres György, Tóth Tibor, Zádor András
AZ ELSŐ CSAPAT
Első fejezet
Micsoda nyomorúság! Egek ura, micsoda nyomorúság; öt esztendőt eltölteni a
reálban, és egyszer csak mindennek vége, meghal a nagynénéd, aki legalább
azzal a híg kotyvalékkal tartotta benned a lelket, és most tessék, állj meg a
magad lábán! Most aztán sarokba vághatod a logaritmust, az ábrázoló geometriát
meg mifenét; a félelem és a gürcölés már-már az agyadra ment, de a tanároknak
még ez sem volt elég: „Mert hát az ilyen szegény fiúnak, mint maga, Půlpan,
jobban meg kell becsülnie a műveltséget, ha hozzájuthat, és iparkodnia kell,
hogy vigye valamire...” Iparkodni, iparkodni, iparkodni, aztán puff neki, a néni
fejébe veszi, hogy jobblétre szenderül, és ezzel befellegzett az ábrázoló
geometriának. Nem lenne szabad szegény fiúkat tanulásra fogni. Most itt
csücsülsz a mértanod és a francia szavaid mellett, és pisloghatsz a kérges
tenyeredre. Hogy is van az egész? Először jön az, amit a vájár a nadrágjába
ereszt, utána sokáig semmi, és csak azután a csillés. És még azt mondják, hogy
iparkodni kell!
Igaz, ott volt még az a két év. Az a két esztendő az építési vállalat irodájában.
Rajzoló a neved, és öt vagy hat százast keresel havonta, de az ember legalább
még reméli, hogy esténként folytathatja a tanulást, és egyszer mégiscsak leteszi a
vizsgákat. No és talán még annyira is viheti, hogy munka nélküli mérnök lesz
belőle, nemde? Hanem azok az esték, azok voltak talán a legkomiszabbak: csak
ülsz a tankönyvek előtt, mereszted a szemed a példára, a másodfokú egyenletre;
uramisten, mit kezdjek vele? Ha csak itt lenne a legkomiszabb fráter a tanárok
közül, ha csak néhány szóval útba igazítana, már tudnám, hogy mi fán terem az a
példa, és hogyan kell elbánni vele. De így csak nézed, nézed órák hosszat, egyre
nehezebb a fejed, majd belekergülsz. A krisztusát! Micsoda két esztendő! Aztán
csak mondja még valaki, hogy nem iparkodtam eléggé! Két esztendő, kérném
tisztelettel: minden este késő éjszakáig görbedsz a könyvek felett, és öklözöd a
fejed, meg kell értened, meg kell tanulnod – nem csekélység ez, uram! Csoda,
hogy mit ki nem bír az ember; voltaképpen már régen fel kellett volna
fordulnom a kétségbeeséstől meg az éhség okozta tüdőbajban. Azután az a kis
baleset érte a céget, tropára ment az új épület, mi tagadás, annyi betont és vasat
loptak el, hogy az Isten sem nézhette tovább; a romok alatt maradt hét kőműves,
az építész meg inkább agyonlőtte magát, mikor érte jöttek, hogy a törvény
nevében elkapják a frakkját. Mit csináljak? Půlpan Stanislav műszaki rajzoló
iparkodásának megint befellegzett. Ugyan honnan kotort volna elő másik állást?
Hiszen mindig tüstént kiderült, hogy annál a szerencsétlen építőcégnél dolgozott.
„Hát bizony ezzel ne nagyon ugráljon, fiam; senki sem ad munkát az olyannak,
aki ilyen rablóknál dolgozott.”
Így hát Isten nevében történjék, ami elrendeltetett. Megboldogult apád a
kokszolóban dolgozott, a fiacskája meg szenet fog fejteni. Öt reáliskolai
osztállyal és a műszaki rajzok felett eltöltött két esztendő után Standa a
Krisztinában fog csákányozni. Valamiből csak élnie kell az embernek, ha
lassacskán betölti a tizennyolcadik évét. Úgy látszik, hogy a Půlpanoknál ez már
családi hagyomány: a nagyapa bányaács volt, a papát kokszolóba tették, mikor
az aknában eltörte a lábát. Ti, Půlpanok, arra születtetek, hogy a fekete munkát
végezzétek. Semmi rajztábla, semmi ábrázoló geometria; szénnel kell
dolgoznod, ahogyan Půlpan a neved. Ez már csak így van, öregem, s ebből
ugyan nem tudsz kikecmeregni. „Nem, ebből csakugyan nem tudok
kikecmeregni, de legalább ne maradjak sokáig csillés, az istenit! Ne kelljen
folyton azt a kocsit tologatnom! Sohasem tanulom meg” – gondolja csüggedten
Standa. Az még csak hagyján, hogy az embernek megfájdul tőle a dereka meg a
keze, de legalább a csille ne akadna el folyton a váltónál! Aztán taszigálhatod,
ráncigálhatod, még a nyelved is lóg az erőlködéstől; szégyenszemre kisiklatod
azt a dögöt! „Ide nézz, te marha!” – reccsen rád Baďura vagy Grygar, és csak
úgy fél kézzel meglódítja a csillét, már gurul is, mint annak a rendje. – „Nincs
ebben semmi fortély! Ide süss, te marha! Látod, hogy megy?” – Hát akkor mire
kellett az az öt reálosztály, miért kínlódtál a francia szavakkal, mire volt jó az a
sok rajzolás meg másolás?!
Azt kérdezed, hogy mire? Hát, öregem, alighanem arra, hogy még jobban
érezd a nyomorúságot és a magányt.
Igen, a magány: ez a helyes kifejezés. Hát nem volt elég ebből a reálban?
Ilyen szegény fiúnak bizony nem könnyű az iskolában; többet kell tanulnia,
törekvőbbnek, jobbnak kell lennie a többinél; minduntalan az orra alá dörgölik,
hogy csupán kegyelemből eszi a művelődés kenyerét, példás magaviselettel,
szorgalommal és háládatossággal külön ki kell érdemelnie.
„Jobban tenné, Půlpan Stanislav, ha ide figyelne! Még egyszer
megmagyarázom magának, Půlpan, hogy boldoguljon a felsőbb osztályokban és
egyáltalában az életben, igazán rászorul!”
A kis Půlpan már az iskolapadban ráébred, hogy valahogyan nyersebben és
ugyanakkor könyörületesebben bánnak vele, mint a többi fiúval, mintha isten
tudja, miért, gyengébb lenne, sőt szinte beteg vagy micsoda; valahogyan úgy
érzi, hogy kirekesztették, megalázták, könnyek szöknek a szemébe a dühtől és a
bánattól; ugyan honnan kerül az emberbe annyi érzékenység és konokság? „Már
megint hol jár az esze, Půlpan? Jobban tenné, ha a magyarázatra figyelne, hogy
kellőképpen felkészüljön a gyakorlati életre.”
Gyakorlati élet: hát ez az, uram, a gyakorlati élet. Tolod a szénnel vagy a
meddőkőzettel megrakott csillét a síneken, és ügyelsz, hogy be ne szoruljon.
„Ereszd, majd én megtaszítom mondja lenézően Grygar vagy Baďura, és fél
kézzel, oda se neki, meglódítja a kocsit, hogy csak úgy siklik, alig győzöd
lefékezni. Így kell ezt csinálni!” Igaz, mérgelődnek, mert feltartja őket, de mit
csináljanak, ha egyszer ilyen éretlen tacskót, ilyen iskolából kikopott
tejfelesszájút adnak a kezük alá, hát elnézhetik-e, hogy úgy küszködjék a
csillével, hogy még a szeme is kidülled? „Tágíts onnan, te málé! – veti oda
foghegyről Baďura segédvájár, és kikapja a kezéből a lapátot. Így kell megrakni
a kocsit, te nyavalyás!” És Standa éppen olyan nyomorult és megalázott, mintha
az iskolai tábla előtt állna. „Gyenge a számolásban, Půlpan, többet kell
tanulnia!” És Standa, a csillés, összeszorítja a fogát, és nekifeszül a kocsinak.
Majd megmutatom én, hogy olyan gyenge vagyok-e! Torkig vagyok már azzal,
hogy úgy bánjanak velem, mint valami ronggyal! Még ha Grygar volna – Grygar
vájár és markos legény, olyan lábikrái vannak, mint a söröskocsi elé fogott
igáslónak –, de Baďura, ez a töpörödött, nyavalyás emberke, aki már úgy
kiszáradt, mint a zsúptető. – Půlpan csillés suttyomban összeméri magát a
többiekkel, mikor a műszak után valamennyien a zuhany alatt állnak. Szent igaz,
hogy még nincsenek olyan bütykös ízületei és olyan duzzadt erei, mint a
többinek; de nehogy azt képzeljétek, barátocskáim, hogy ami a testet illeti,
valami nagyon szép fiúk vagytok; az ördög tudja, honnan kerül mégis annyi erő
és ügyesség ezekbe a csont-bőr emberekbe! Hát az már igaz, hogy csontvázak;
de te mégiscsak rongy vagy hozzájuk képest, hiába vagy tizennyolc éves, hiába
vagy a legszebb korban, ahogy mondani szokás, még a csillét sem tudod
felemelni, ha lecsúszik a forgatókorongról. „Ereszd, majd én visszateszem!” –
dünnyögi a foga között a kis Baďura, és köp egyet a szénporba. – „Te jó isten!
Ebből a kölyökből lenne bányász? Okosabb volna, ha a kantinba szaladgálnál, és
hordanád a valamirevaló embernek a pofa söröket!”
„Nem szeretnek – gondolja sértődötten és megbántva Standa. – De nehogy azt
gondoljátok, hogy rátok tukmálom magamat; úgysem tudok semmiről sem
beszélni veletek. Itt van ez a Baďura, ez is csak a házinyulairól tud locsogni;
görbén néznek rám, mert iskolába jártam, ennyi az egész. Éreztetni akarják
velem, hogy nem tartozom közéjük. Hát nem tartozom közéjük! Az iskolában
nem tartoztam a többiek közé, mert munkásgyerek voltam. Most pedig azért
nem, mert iskolázottabb vagyok, mint bármelyikőtök. Pedig hát beszélhetnék
arról, hogy milyen könyveket olvastam, de ha valamit mondok, például a mi
munkássorsunkról, egy ilyen Grygar úgy nekem támad, mint a mérges kutya.”
„Ne jártasd a szád! – mondja. – Nélkülünk még haza sem találnál, és már
papolsz nekünk?” „Rendben van, Grygar úr, egy szót sem szólok többet, de én is
munkás vagyok, mint maga, ha csak csillés vagyok is, és éppúgy meglehet a
véleményem, mint magának, csakhogy maga nem elég művelt ahhoz, hogy
megérthessük egymást. De csak várjatok, eljön még az idő, mikor beszélni
fogok, és ti majd hallgatjátok.
Minden csillés és vájár nevében, a gépészek és a kokszolók nevében, a
Krisztina-, a Murnau-, a Berchtold– meg a Rudolf-akna bányászainak nevében, a
ti nevetekben fogok beszélni. Fekete munkátokról és fekete nyomorotokról
fogok beszélni; a ti nevetekben fogok tárgyalni a zöld asztal uraival. »Uraim!
Mi, bányászok, a jogainkért jelentkezünk. Nélkülünk hol lenne a maguk ipara,
hol lennének a villanytelepeik, hol lennének a maguk jól fűtött villái és fényben
úszó palotái? A mi fekete szenünk nélkül hova lenne az önök csodálatos
civilizációja? De csak egyszer szálljanak le az aknába, uraim, hatszáz méterre a
föld alá, csak jöjjenek és nézzenek meg egy ilyen Grygar vájárt, amint övig
meztelenül, szénporosan és izzadtan új fejtésbe vág a fúrójával; nézzék meg
Baďura segédvájárt, hogyan fejti kalapácsával a szenet, és csak azért áll meg,
hogy kikrákogja torkából a szénport; vagy nézzék meg azt a szegény csillést,
amint véresre horzsolt tenyerével tolja a drága szénnel megrakott kocsit;
gyerünk, gyerünk, öregem, igyekezz, ha meg akarod csinálni a napi
kocsiszámot! Most már látják, uraim, hogyan készül a szén! De vigyázat, nehogy
a főtéről valami a fejükre zuhanjon, nehogy gázt leheljenek be, nehogy
összelapítsa önöket egy elszabadult csille; nekünk, bányászoknak, már a
vérünkben van az óvatosság, tudjuk, hogy hol leskelődik ránk a kaszás. Nálunk a
halál is fekete munkát végez. Most pedig árulják el, uraim, mennyiért végeznék
maguk ezt a munkát? Ne gondolják ám, mi szeretjük, és nem cserélnénk fel
semmi mással; csupán megköveteljük, hogy a bányász munkáját érdeme szerint
jutalmazzák, és ne tagadják meg tőle a tiszteletet, ami megilleti. Befejeztem,
uraim.« – „Mondja, kérem, ki ez a derék bányász?” „Půlpan Stanislav elvtárs,
művelt és iskolázott ember, lehetne munkafelügyelő, de akár bányamester is,
csakhogy nem akarja a fekete munkában magukra hagyni a bajtársait. Óriási a
befolyása az egész bányamedencében, a bányászok istenítik, olyan férfiú, akivel
tárgyalni kell!”
Standa maga is röstellte, mikor így elképzelte a dolgokat. „Hát bizony ezek
butaságok; de biztosan vinném valamire, csak már ne kellene ezeket az átkozott
csilléket tologatnom! Öt hete csinálom, és a mancsom máris annyira
megmerevedett és meggörcsösödött, hogy az ujjaimat sem tudom kiegyenesíteni.
Soha többé nem foghatok velük rajztollat – és csillés a nevem.” És Standa
szájához emeli a tenyerét, kiszívja a vérhólyagokat.
Második fejezet
Még csak öt hete, és máris milyen végtelen időnek tűnik. Mintha az ember
egyre mélyebbre, egyre mélyebbre zuhanna, és úgy érezné: nem, ebből már nem
szabadulok, ez már az egész életre szól. Standa megpróbálja elképzelni egész
életét, de valahogy nem megy a dolog; elképzeli magát, amint felfúrja a
széntelepet, akárcsak Grygar, de egyszerre csak – bumm! valami rendkívüli
helyzet adódik, mondjuk, bányakatasztrófa, és Standa véghezvisz valamit, hogy
a szátok is tátva marad; azután maga az igazgató hívatja fel, és azt mondja:
„Půlpan Stanislav, gratulálok, bányász módra cselekedett; tekintettel fiatal
korára, egyelőre csupán felügyelőt csinálhatunk magából, de maga biztosan
többre viszi. Ilyen férfiakra szükségünk van a bányában. Micsoda, maga
ráadásul öt reálosztályt is kijárt? No tessék, és mi hagytuk, hogy egy ilyen
munkaerő isten tudja, meddig tologassa a csilléket!”
„Miért ne?” – gondolja titokban Standa. Mint nemrégiben, mikor az a svéd
bemérte az új szállítóvágatot. Az a mérnök, a Hansen, de a bányászok Hansnak
nevezik; állítólag valami új bányatalálmányon dolgozik; azt mondják, hogy
belevaló srác, noha öt cseh szót sem tud összehozni. Standa éppen üres csillét
tolt a fejtéshez, Hans szép kék pillantást vetett rá, és intett neki, hogy fogja csak
meg azt a lécet. No lám, éppen Standára esett a választása! Egy pillanatba sem
telt, és Standa már ott szaglászott a svéd műszerei körül, és a belevaló Hansen
kemény német kiejtéssel megmagyarázta neki, hogy hol és hogyan kell leolvasni
a nóniuszt Breithaupt bányateodolitján. Másnap már maga küldte Zitka lőmestert
Standáért, hogy jöjjön segíteni a mérésnél. Standa melle úgy dagadozott a
boldogságtól, hogy szinte fájt, és a mérnökhöz ügetett. „No, fiúk, hát ehhez mit
szóltok?! Mire képes a málé!” Hiába legeltette szemét a hórihorgas svéden, hogy
pilláinak rezzenéséből kiolvassa, mit kell csinálnia, hogyan kell helyezkednie a
méréshez, Hans rá sem hederített, csak izzadt orrával intett, hogy gut, gut, és
végezte a dolgát, mintha a buzgó Půlpan a világon sem lenne. „Ha legalább
megkérdezné a nevemet – gondolja izgatottan Standa –, valahogy talán tudtára
adhatnám, hogy majdnem az egész reált kijártam.” – Soll ich noch etwas
machen, Herr Ingenieur? – A fiatal svéd megcsóválta bőrsisakba bújtatott fejét: –
Is gut, danke. – És Standa vérző szívvel visszabaktat a munkahelyre, hogy ismét
szenet hányjon a csillékre, Grygar hátra sem fordul, a kis Baďura összecsücsöríti
a száját fekete orra alatt és fütyörészik; biztosan dühösek; mert Standa
valamiben kitűnt. – Remek fickó ez a Hansen – veti oda Standa, talán azért,
hogy bosszút álljon. Csak nyald be magad nála, te... – morog Baďura, és a
fejtőkalapáccsal morcosan nekirugaszkodik a széntömbnek. – Aztán gyerünk
azzal a rakodással.
Mi tagadás, Standa úgy beleszeretett abba a hórihorgas svédbe, hogy szinte
szégyelli. Kullogna utána, mint a kutya, cipelné a mérőeszközeit, boldog lenne,
ha bőrkabátjához dörgölőzhetne. Hülye dolog, de rettenetesen kedveli hosszú
lábait, hanyag, kissé suhancos járását; Hansen úrnak afféle világos svéd képe
van, és amikor az orra körül elmázolja a kormot, olyan mulatságos, mint valami
nagy, maszatos kölyök. Půlpan Stanislav aligha tudná megmondani, hogy mit
neveznek rajongásnak; de mikor tudja, hogy az ő mérnöke az aknában
tartózkodik, a kocsija magától siklik, mint az istennyila. Ide süssetek, ilyen
csillés vagyok én! És valahányszor találkoznak a vágatokban, Hansen kissé
feléje biccent azzal a fénylő orrával; látni is alig lehet, de Standa tudja, hogy ez
neki szól, és néhány pillanatig valósággal szédeleg a kimondhatatlan
boldogságtól. Roppant büszke arra, hogy a Krisztinán mindenki szereti az ő
fiatal svédjét. Hansen belevaló srác, csakhogy nem tud szót érteni az
emberekkel. Standa a minap berohant a városba, egyenesen a
könyvkereskedésbe. – Nincsen valami svéd nyelvtanuk? – Nincsen, svéd
nyelvtanuk nem volt; így aztán Standa hiába töri a fejét, hogy mit tehetne
Hansen úrért.
Éppen nyár van; Standa elhagyatottságában Hansen villája körül tekereg:
futórózsa nyílik ott, valóságos zuhatagok és gejzírek futórózsából, kék szarkaláb
meg valamiféle sárga napraforgó.
A pompázó virágok közt Hansenné forgolódik öntözőkannával a kezében –
éppoly nyúlánk, mint Hans, világos hajú, hosszú lábán vászonnadrág –, valamit
odakiált svédül az olvasó Hansennek, mire mindketten kacarászni kezdenek,
mint az utcagyerekek; vagy karonfogva távoznak hazulról, hadonásznak a
teniszütőjükkel, taszigálják egymást, átugorják a sarokköveket, és fütyörésznek,
mint a suszterinasok. Standa határtalanul rajong Hansen asszonyért, először is
azért, mert az ő svédjéhez tartozik, továbbá pedig azért, mert olyan... hogy is
mondják... no hát olyan egészen másmilyen, mint általában a nők szoktak lenni,
inkább olyan fiúféle, de ugyanakkor szép is – az ember nem is tudja, hová tegye
a szemét, amikor futni látja abban a vászonnadrágban. Egy ízben kis híján
összeütköztek Standával a villa előtt; Standa elvörösödött, legszívesebben a föld
alá süllyedt volna, és mogorván bökte ki, hogy „jó szerencsét”. Hans
barátságosan elvigyorodott, az asszony világoszöld szeme pedig végigsiklott
Standán. Standa szörnyen, eszeveszetten szerencsétlen volt, ugyanakkor isten
tudja, miért, szinte fulladozott a boldogságtól; most már a világ minden kincséért
sem mutatkozna a villa környékén, vagy ha mégis, legfeljebb éjnek idején, mikor
Hansen házának ablakai rőt és aranyos fénybe ragyognak a futórózsa-zuhatagok
alatt. „Milyen gyönyörű itt minden gondolja Půlpan csillés, és szinte könnyek
szöknek a szemébe. – Hansen belevaló srác.”
„Mit is csinálhatnék? – töri a fejét Standa. – Ha úgy alkalom adódna, és
elejthetnék néhány francia szót Hansen úr előtt, bezzeg meresztené a szemét!”
„No nézd csak, egyszerű csillés, és franciául tud!” (Standa francia szókészletéből
már összeállított néhány mondatot, sőt egyet kötőmódban; de nem biztos, hogy
nincs benne hiba.) Hansenné biztosan beszél franciául; erre aztán esetleg teára
invitálják Standát... vagyis nem, hiszen ez semmi; de ha, mondjuk, egyszer
Hansenné egyedül sétálgatna azon az ösvényen a meddőhányók és a halastó
között – ronda egy hely, mindenféle alakok tekeregnek ott, Standa szíve is
erősebben ver, mikor néha kíváncsiságból arrafelé viszi az útja –, és egy olyan
csirkefogó megtámadná az asszonyt, vagyis inkább kettő. Hansenné
kétségbeesetten védekezik, segítségért kiált, de az a vagány a torkát szorongatja.
Standa ott terem. Az egyiket hasba rúgja, a másikat állon teremti, és kész.
Hansenné ráemeli sugárzó zöld szemét (dehogyis, világosszürke az a szem),
mondani akar valamit, de csak az ajka reszket. „Pas de quoi, Madame – mondja
egyszerűen Standa. – N’ayez plus peur. Itt maradok, hogy biztonságban legyen.”
És másnap Hansen úr felkeresi Půlpan csillést a munkahelyen. Nem szól semmit,
erősen megszorítja Standa kezét, mint férfi a férfinak. „El kell jönnie hozzánk
teára, Půlpan úr, a feleségem köszönetet akar mondani magának.” Grygar és
Baďura ott állnak majd vigyázzban, és pislognak. „Nézd csak a mulyát, ki hitte
volna!” És a rózsalugasban Hansen asszony felszolgálja az aranyló teát. Talán
éppen az a vászonnadrág lesz rajta – egyetlen nő sem visel ilyet errefelé.
„Gyakrabban el kell jönnie hozzánk, Půlpan úr.” Standa egész biztosan tanulni
fog svédül. Azután Hansenné elmegy, hogy megöntözze a virágokat, és Standa
kettesben marad a rózsalugasban a svéddel. „Most pedig, Půlpan, komolyan
beszélnünk kell a jövőjéről; nem maradhat egyszerű csillés azok közt az
emberek közt. Magamhoz veszem az irodára, hogy magánúton folytathassa a
tanulmányait.” Standa megcsóválja a fejét. „Köszönöm, Hansen úr, de nem
fogadok el semmiféle jutalmat. Elég az nekem, hogy valamit tehettem... önért.”
Az öröm és a büszkeség majdhogy szét nem veti Standa szívét. Igen, így
mondanám neki. Hadd lássa Hansen, hogy milyen vagyok.
Nem az asszony kedvéért, öregem? Igazán nem azért, hogy az asszony
lássa?...
Harmadik fejezet
No, mi az, szerelmes Standa abba a hölgybe, vagy sem? Nyilván szerelmes, de
a világért sem ismerné be, még magának sem; oly különös és ünnepélyes érzés –
példának okáért leginkább az tetszik neki szörnyen, hogy az asszony oly
mérhetetlenül szereti az ő kamaszos svédjét, minden mozdulata elárulja, szinte
kirobban belőle, mindjárt a nyakába ugrik, a tiéd vagyok, édes egyetlenem;
szembeszökő, hogy milyen boldog együtt az a két égimeszelő, valósággal
mámorosak egymástól. Standa nem mai gyerek, és élénken el tudná képzelni,
hogy mit művelnek azok ketten, mikor leeresztik a függönyt és a többi; de ezt
megtiltotta magának és punktum. Ugyan, szó se lehet róla; azzal valami
elromlana, összetörne benne – s már Hansen úr sem lenne a régi. Lehet, hogy
hülyeség, de már nem tudná oly lelkesen csodálni, ha ezt, azt vagy amazt
gondolná róluk. Így meg mintha egy másik világból érkeztek volna, olyan
szépek, sugárzók és olyan csodálatosan idegenek; bármi legyen a neve annak,
ami Standa szívét csordultig eltölti, az érzés mindkettőnek szól. Igaz, nem
könnyű, mintha kettétört volna az ember szíve; csakhogy minden szerelemnek
fájni kell valahogy.
Minden szerelemnek. Standa nagyon is jól tudja ezt, hiszen még egy
szerelemmel küszködik rettenetes, hogy mi nem zúdul néha az ember szívére. Ez
azonban másféle szenvedély, nyomasztó és megátalkodott, annál nyomasztóbb,
mert otthon várja Standát; ki tudja, talán éppen azért imádja a távolból hosszú
lábú svéd istennőjét, hogy levegőhöz jusson abban a gyötrő szerelemben, amely
odahaza fojtogatja. Ó, de nagy megkönnyebbülés számára, mikor tisztes távolból
nézheti, hogyan szökdécsel Hansenné karcsú lába a virágzó rózsák közt; Hansen
világos ruhában, éppen mögéje lopakodik; és a nyakára teszi a kezét, mire az
asszony hirtelen rápillant – micsoda derű, micsoda boldogító látvány!
Hansenéknál még a rózsák is örömet sugároznak. Standa ablaka alatt is rózsa
nyílik a kertben, de egészen másfajta rózsa; szakíts le egyet, szorítsd a szívedre,
és mondd halkan: „Isten veled, isten veled, inkább eltűnök, mint vízben a kő.”
Így van ez Adam házában.
Így történt: mikor Standát felvették a Krisztinába, többen mondták neki, hogy
Adaméknál biztosan lesz kiadó szoba; Adam vájár, maga is a Krisztinán
dolgozik, így hát úgy érezheti magát náluk, mintha otthon lenne. Standa elment
érdeklődni: a ház csinos volt, és kis kert vette körül, az asszony az ablakban
varrogatott. – Majd ha visszatér a férjem a bányából mondta, és tovább dolgozott
valami kék ruhácskán. Este, mikor Standa újra eljött, a kertben egy magas,
sovány férfi kapálgatott. – Úgy hallom, hogy itt egy szoba kiadó – szólt Standa a
sövényen át. A férfi felkapta a fejét. Olyan különös, beesett szeme volt, hogy
Standa majdnem megijedt. – Micsoda? Szoba? – kérdezte, mintha nem tudná
felfogni a szavak értelmét, és megvakarta az állát, hogy hallani lehetett a sörték
sercegését. – Á, szobát mondott – morogta, és az ablakhoz fordult. – Mit
gondolsz, Mariska, van szobánk? – Te tudod – suttogta a lehajtott fej az ablak
mögött. – A férfi megsimogatta a nyakszirtjét, és elgondolkozva nézett le Půlpan
csillésre. – Hát szoba éppen lenne – mondta bizonytalanul. – Csakhogy...
Időbe telt, amíg megmutatta Standának azt a kis szobát, a tető alatt; annyira
érzett rajta, hogy még alig használták, hogy szinte kedvét szegte az embernek.
Nos, Standa beköltözött Adam házába, valahol csak kell laknia az embernek;
de már az első éjszaka úgy érezte, hogy valami sajátságos csend terjeng
körülötte; kihajolt az ablakon, és látta, hogy Adam ott ül a kőlépcsőn, arcát a
tenyerére támasztja, és belebámul az éjszakába; azután nehézkesen
feltápászkodik, hogy az ízületei is ropognak, és lábujjhegyen bemegy a házba.
Azután még megreccsen az ágy, és vége, mint mikor bezárul a fekete mélység.
„Adammal fogok a műszakra járni” – gondolta kezdetben Standa. De fenét,
sohasem ment vele – Isten a megmondhatója, hogy tűnt el Adam reggelenként a
házból –, Standa mindig csak az ellenőrzésnél érte utol, mikor átvette a számát;
itt ráadásul úgy nézett Standára azzal a beesett szemével, mintha most látná
először, azután nekiállt, hogy isten tudja, honnan, kiszorítson magából valami
emberi beszédre emlékeztető hangot, horkant egyet, megzavarodott, köszörülte a
torkát, s csak azután bökte ki a szája sarkából, hogy „jó szerencsét”. Ilyen
rettenetes erőfeszítésébe került. Néha megtörtént, hogy együtt szálltak le a
bányába; összezsúfolt férfitestektől, ócska ruháktól és pállott fülledtségtől
bűzlött az aknakas; a bányászok zajongtak, ugratták egymást, vagy csak úgy
általánosságban káromkodtak; csak Adam állt, mint a cövek, tenyerével védve
lámpáját, és szórakozottan bámulta a felfelé száguldó falakat; sohasem nyitotta
ki a száját, és őt sem szólította meg soha senki, hacsak nem egy-egy „Adj’ isten,
Adam!” kedvéért.
Standa csillés más fejtőhelyen dolgozott, mint Adam, de csak ugrásnyira volt
tőle; néha szalonnázás közben, ha nem volt felügyelő a közelben, odament
nézelődni. Adam csapata éppen egy hatalmas szénpillért fejtett le, és Standa, aki
még nemigen tudott eligazodni a munkában, megbámulhatta a félmeztelen
Adamot. A hátán úgy kidudorodtak a csigolyák, mint a gereblye fogai, de talán
azzal a beesett szemével fúrja meg a pillért, szinte darabokra aprítja a
tekintetével; a szenet szépen, tisztán lehámozza a fedüről, keze nyomán csak úgy
ragyog a boltozat; pompás munka, ezt Půlpan, az újonc is érzi.
– Hé, Adam, nehogy a fejedre roskadjon – veti oda Grygar, és felfelé pislog.
Adam felegyenesedik, csoda, hogy nem zörögnek a csigolyái, mint a
rózsafüzér.
– Micsoda? – mondja. – Á, még leszedek róla.
– Adam csapatának mindig egyharmaddal nagyobb a teljesítménye – mondja
irigykedve Baďura. – Öregem, egy ideig csillés voltam náluk, szedhettem a
lábamat a kocsival, rohangáltam is, mint a levélhordó. Fogadjunk, hogy egyszer
még betemeti Adamot; minden darabka szénért bemászik, azt sem nézi, hogy
már majdnem kupán vágja a főte. Azt mondja egyszer a felügyelő, hogy no,
kirabolni az ácsolatot, és gyerünk! Kiszedik a támfákat meg a fejfákat, és máris
recsegni kezd fent a szikla. Adam hirtelen megszólal: „Azt a szenet a tetőn nem
hagyom ott, még begyullad nekünk.” Én meg azt mondom: „Vigyázz, Adam,
már ropogott, be fog omlani.” Rám se hederít, és bemászik a fejtőkalapáccsal.
Öregem, még három teli csillét megcsinált, mielőtt kimászott volna; és egyszerre
csak – zsupsz! – akkora kőtömb zuhant le a főtéről, mint egy koporsófedél,
olyan követ életemben nem láttam. És micsoda légnyomás, úgy fellökött minket,
mint a kuglibábokat! Adam pedig olyan volt, mint a kréta. „Egyszer még
otthagyod a fogad, te hülye” – mondom neki. És meglátod, úgy is lesz. Csak azt
szeretném tudni, hogy miért csinálja...
– Az? Az már régen felügyelő lenne, ha ki tudná nyitni a száját – vélte Grygar.
– Komám, a parancsoláshoz pofa kell.
– Ugyan, így is megkeresi ő a magáét – elmélkedett Baďura. – Azt mondják,
hogy a házát már majdnem kifizette, a felesége varr... Nem hinném, hogy Adam
annyira odalenne a pénzért.
– No, tudod, az Adam... Ott valami nincsen rendben – hümmögött Grygar és
odasercintett, ahová a fúrót illesztette.
Alighanem úgy lehet, hogy Adammal valami nincsen rendben; pedig milyen
rendes embernek látszik. A gürcölésben nincs párja az egész Krisztinán, a
fejtőhelyen meg se mukkan, csak fúr és fúr, csak a csigolyái merednek ki a bőre
alól; és mikor a műszak véget ér, hát jó, szép tisztán összeszedi a holmiját,
felhúzza az ingét meg a kabátját, és szótlanul az aknakashoz ballag. Azután
félóráig mosakszik a zuhany alatt. Más a megnedvesített mancsával dörgöl
egyet-kettőt azon a bűnös testen, megrázza magát, és már fel is rántja a nadrágot;
Adamnak saját keféje és spongyája van; a többiek már réges-régen
szétszóródtak, mikor ő még mindig szappanozza és dörzsöli csontos tagjait,
csupán azok a beesett és szórakozott szemek pislognak elő a szappanhabból.
„Megvárom” – gondolja olykor Standa; no, ugyan várhat! Már nem tudja, hogy
mit mosson és törüljön magán, hiszen fiatal bőrén nem ragad meg annyira a
szénpor, nem tudja, hogyan fűzögesse ki és be a cipőjét, de a hosszú Adam még
egyre dörgöli a zuhany alatt sovány combját és beesett, szőrös hasát, se vége, se
hossza. – No, Adam, jön már? – Á, csak menjen – morogja Adam, és tovább
szappanozza a mély árkokat a bordái között. Van abban valami igazság, hogy a
bányász a legtisztább munkás, hiszen minden áldott nap tetőtől talpig
megmosakszik; Adamnál azonban ez már valóságos szertartás, olyan
hosszadalmasan és alaposan tisztálkodik. Mondhattok, amit akartok, de mikor az
emberfia anyaszült meztelen, ne meresztgesse bűnbánóan a szemét, mint a
sekrestyés a passión. Az egyik közben fütyörészik, a másik szuszog és tüsszent,
a harmadik megereszt valami vaskos megjegyzést, nem éppen szűz leány
fülének valót, de férfiak közt ez már a dologhoz tartozik; mindenki zajong, örül
a maga módján, hogy vége a műszaknak, csak Adam hallgat és hunyorgat
bánatának feneketlen mélységében. Furcsa ember.
És nehogy azt mondjátok, hogy így van rendjén: Adam a konyhában alszik, a
felesége pedig egy takaros kis szobában, csupa függöny, mindet maga varrta.
Standa tudomása szerint Adam még sohasem lépte át annak a szobának a
küszöbét. Hazajön a munkából, leveszi a kávét a tűzhelyről, leül a szenesládára,
és lassan eszik; a szomszéd szobában Mária keze a varrással az ölébe hanyatlik,
és úgy ül ott, hogy élettelennek néznéd, ha egy-egy sóhajtás nem emelné meg
olyan erősen a vállát. Tik, tik, csattog a kanári a feje fölött, és megpróbál
trillázni, de a mélységes csendben megijed saját hangjától és abbahagyja. Azután
Adam feltápászkodik, és lábujjhegyen kioldalog a kertbe. Mária összeszorítja az
ajkát, és folytatja a varrást; berreg a varrógép, a kanári énekel és lármázik, az
udvaron gerlepár turbékol. A hórihorgas Adam leguggol, és pepecsel a sárgarépa
és a petrezselyem közt. Vagy kioson az udvarra, és ott csinál valamit, új kalitkát
a gerlicéknek vagy karókat a babágyásokba. És beesett, komor szeme határtalan
türelemmel pislog a munkájára. Mária kilép a tornácra, és csak úgy a levegőbe
mondja: – Elmegyek, hazaviszem a varrást. – Adam morog valamit, a fejét sem
emeli fel; de amint becsapódik a kiskapu, felemelkedik, és a felesége után néz;
milyen nyugodtan, egyenesen lépdel, szép, magas csípőjét sem ringatja! Mária
már régen eltűnt a bányászházak között, de a hosszú Adam még egyre ott áll
mozdulatlanul, és az asszony után mereszti beesett szemét. Alighanem úgy lesz,
hogy itt valakinek a fejében vagy a szívében valami nincsen rendben.
És Pepek egyre lapátolja kifelé a törmeléket abból a poros lyukból; közben ki-
kimászik, leveszi az álarcot, nagyot lélegzik, és istentelenül káromkodik.
Verejtékben úszik, szurokfekete, és mohón, kortyogva issza a szódavizet, amit az
a sápadt ember a légajtótól hoz ide. A kavargó porból minden tíz percben
előbukkan Suchánek papa vagy Adam, kezük reszket a légkalapácstól, alig
tudják levetni a gumiálarcot. Azután mohón isznak, elcsigázottan lihegnek, és
szót sem lehet velük váltani.
– No, mi az? Kopog még az a három?
– Á, ki tudja; ha a fejeden az álarc, nem hallasz semmit, csak a levegő
sziszegését és a kalapács dörömbölését.
– Nincs itt már gáz? – kérdezi Standa bizonytalanul.
– Van, már hogyne lenne, de a talp mentén marad, tudod? No meg Hans
vigyáz, hogy milyen magasra emelkedik. Lehet úgy övig, annyi bizonyos.
Standának gyötrelmesen fáj a feje, szívdobogása van, és valami szorongás
kínozza. És ez a lőmester is, mintha valamit várna, már nem is pofázik, csak
összeszorított szájjal aggodalmasan járkál ide-oda, és fülel. Hansen úr
minduntalan felemeli a lámpáját, megáll egy pillanatra, a légkalapács távoli
ugatására figyel, bólint, csóválja a fejét, és továbbmegy; lehorgasztott fejjel
lépked, a szeme között ránc, az ajkát összeszorítja, és ide-oda forgatja a
lámpáját, mintha árnyjátékot játszana. Csupán Martínek és Matula csapkodja
békésen az ácsolatot, időnként szót váltanak: – Taszítsd felém! Hozzá tudsz
férkőzni? Úgy, még egy kicsit! – Standa már a negyedik csillét rakja, lába
rogyadozik a gyengeségtől, a feje kóvályog. „Még egy negyedik kocsi, aztán
lehet, hogy összerogyok.” Adam a falnak támaszkodik, nehezen lélegzik,
tenyerével törölgeti az izzadságot; hirtelen lehajol, felvesz egy lapátot, és segít
Standának a rakodásban.
– No, elég már – morog Adam, és megint a falnak támaszkodik. – Mehetsz.
Standa végső erejével a forgatókorongra tolja a csillét, s küszködik, hogy
megfordítsa; de szemközt fény pislákol, Hansen úr bolyong lehorgasztott fejjel;
és lóbálja a lámpát. Standa vár, hogy Hans elhaladjon mellette, s hirtelen az az
érzése, hogy Hansen úr mögött egyszeriben emelkedik a talp.
Nehéz, morajló dörrenés, a folyosó beleremeg; s egyszerre megreccsen az
ácsolat. Standát majdnem fellöki az iszonyú légnyomás, még látja, hogyan forog
Hansen úr az örvénylő porfelhőben, s felette hogyan roppan meg, hogyan zuhan
lefelé a tetőgerenda.
– Vigyázat! – üvölt Standa, és rohan, hogy puszta kézzel felfogja azt a
gerendát. Aztán hirtelen hasító fájdalmat érez, még hallja saját embertelen
sikolyát, azután vége, valahová zuhan, elájul.
Huszonkettedik fejezet
Az első, amit megint hallott, az volt, hogy valaki nagy sietve mondja:
„Emeljétek meg a lábát, hogy a fejébe szálljon a vér.”
Standa kinyitja a szemét, és a sötétben Adam föléje hajló hosszú arcát,
figyelmesen pislogó szemét látja.
– Hol van... Hansen úr? – motyogja ijedten.
– Hier – és Standa felett a sűrű sötétből kibukkan egy csillogó, maszatos orr, s
egy kormos kéz megpaskolja az arcát. – Nicht ohnmächtig werden! Ist schon
gut?
Standa felemeli a fejét, hogy körülnézzen; hol vagyok? A lábánál az ács
térdel, mögötte Pepek, Andres, Suchánek papa, Matula; félmeztelen, kormos
testek szoronganak körülötte, s mind olyan megindultan néz rá, hogy Standa
megdöbben.
– Mi... mi történt? – nyögi csodálkozva.
– Robbanás – mondja valaki.
– No látod, te marha – lélegzik nagyot az ács, és feláll. – És legközelebb ne
dugd az ujjaidat a süvegfa meg a borítás közé, jó?
„Az ujjaim”... persze az ujjai; Standa csak most eszmél rá, hogy milyen
rettenetes fájdalom hasogatja a bal kezét; hideg verejték lepi el a homlokát, és a
torkában csendesen jajgatni kezd valami.
– Fáj? – duruzsol Adam hangja a közelből.
– F... kicsit fáj.
– Elugrok a hordágyért – kiáltja Pepek, és nekiiramodik meztelenül, úgy,
ahogy az Úristen megteremtette, csak a bakancs csattog a lábán.
Martínek gondosan összehajtogatja a kabátját és az ingét, azután Standa feje
alá teszi a párnákat.
– Most feküdj.
Adam felegyenesedik, ránt egyet a nadrágján.
– Csak a bal keze – dörmögi megkönnyebbülten, és felteszi az álarcot.
Standa a jobb könyökére próbál támaszkodni.
– Csak... menjenek dolgozni, fiúk – mondja akadozva. – M... m... miattam ne
hagyják abba.
Valaki megsimogatja a fejét.
– Derék legény vagy. – Talán Andres volt. Standa meg akarja nézni a balját,
de fehér kendő borítja, alkalmasint Hansen úr zsebkendője; s a vásznon átüt a
vér. Vér! Standa nem bírja látni a vért, rosszullét környékezi; de nem szabad
elájulni. „Jaj, csak nem elájulni – gondolja összeszorított fogakkal –, nehogy a
csapat azt gondolja...”
– Jobb lesz felültetni – tanácsolja Andres. – A talp mentén gáz van.
– Fel tudsz ülni, Standa? – kérdezi Martínek aggódva. – Felültetlek, jó lesz?
– Nem, majd én magam – védekezik Standa. – Csak menjenek... én... én
egyedül is el tudok menni... Ne törődjenek velem...
– Itt maradok veled – buzgólkodik Suchánek papa. – Tudod, Adamnak meg
kell nézni, nem omlott-e össze minden.
– Nekünk is körül kell néznünk – mondja habozva Martínek, és röpke
pillantást vált Andresszel. – Teérted meg úgyis mindjárt jönnek, addig majd csak
elleszel. Nem akarsz egy kis kávét?
– Nem, semmit.
Matula megmozdul.
– Ha... ha valakinek pálinkája lenne – krákogja. – Pálinkával... kimosni. Vagy
rávizelni a sebre... ez tisztítja ki a legjobban. – Még egy pillanatig ide-oda topog,
és tenyerével dörzsöli a tarkóját. – No, igen – horkantja együttérzően, és az ács
után kullog. Hansen úr térdére támasztja a tenyerét, orrával Standa fölé hajlik, és
egészen közelről néz a szemébe.
– No, már... jobb? – mondja ki csehül, és örvendezve mosolyog.
Standa is elmosolyodik, noha folynak a könnyei a fájdalomtól.
– Jobb, Hansen úr. Már nincs baj. Schon gut.
– No... látod – vigyorog Hansen úr. – Sie sind... ein... braver Kerl... Jó, gut –
és int a kezével. Muss gehen.
Standa mosolyog, sír kínjában, ide-oda hánykolódik, hogy csillapítsa a
fájdalmat.
– Mindenki olyan kedves hozzám, Suchánek papa!
– Ugyan, mit – fecseg az öreg. – Ne törődj vele, akárkivel megtörténhet. De...
máskor semmihez ne nyúlj kézzel, Standa. Bányász ilyet nem csinál.
– De ha egyszer Hansen úrra zuhant... – suttogja Standa.
– Mindegy az! A bányász a lábában érezze! Amint zuhan valami, félreugrani!
Ezt vésd a fejedbe!
– És hogyan történt?
– Nem is tudom, hogy mondjam. Kimásztam a lyukból, és éppen szedtem le
az álarcot, mikor zuhant, és Adam utánad ugrott, hajaj, de hogyan ugrott,
öcskös! Micsoda ugrás volt! No és elrántott téged. Azután odafutottak a
többiek...
– És mit mondtak?
– No, sejtheted. Káromkodtak. Átkozott kölyök, hova nem dugja az ujját. De
igazán, Standa, ezt nem szabad csinálnod! Legközelebb... ezt meg kell tanulnod:
a fejet behúzni és félreugrani. Tudod-e, hogy egyenest Hansen úr útjába repültél;
ugrás közben kénytelen volt a falhoz lapulni, nehogy beléd ütközzön. Hajajaja!
– Mi az?
– Ugyan, semmi. Csak, tudod, Adamnak már a munkahelyen kellene lenni.
Jaj, ha az a lökés összedöntött nekünk mindent!
– Akkor mindennek vége lenne?
– Akkor mindent újra kellene kezdeni. – Suchánek papa csóválja kopasz fejét.
– Bizony, nem hallani Adamot.
Standa arrafelé nyújtogatja a nyakát, ahol a robbanás történt. Amennyire
abban a sötétségben látja, megrakott csilléje kisiklott, és a falhoz vágódott. Kissé
távolabb, az összeroppant támfák és a beroskadt süveggerendák alatt lámpák
himbálóznak, és fekete árnyak imbolyognak; Hansen úr bőrsapkája és Andres
kalapja mozog ide-oda. Most az ács bukkan elő a sötétből, mögötte Matula
kőműves; Martínek Standa felé biccent, és szélesen elmosolyodik.
– No, mi az, Standa? Jobban vagy?
– Jobban. Összedőlt?
– Bizony össze. Micsoda zűrzavar!
– És mit kezdtek vele?
– Rendbe kell hoznunk – feleli nyugodtan az ács, és megy a szerszámaiért.
Standa hánykolódik, balját a mellére szorítja, mint a gyerek a babát. A
fájdalomtól még egyre folynak a könnyei.
– Elmúlik – vigasztalja Suchánek papa. – Fent az orvos levágja az ujjaidat, és
rendbe hozza a kezed.
Standa már nem hánykolódik.
– Papa – súgja, és a rémülettől kidülled a szeme –, nem lesznek ujjaim?
Suchánek papa bólint okos fejével.
– Bizony, fiacskám, hiszen úgy összezúzódtak, hogy nézni is borzalom.
– És mi lesz velem? – hebegi Standa.
– Majd más munkára osztanak be – csitítja az öreg. – Mint azt a Kafkát,
vagyis a Lojzit, az is elvesztette a kezét, no és most éjjeliőr. Még mindig jobb,
mint az a néhány korona nyugdíj, amit egy nyomoréknak adnak.
Standa abbahagyja a sírást, mert ez rosszabb, mint a fájdalom. „Mi lesz velem,
istenem?
Lehet, hogy nemcsak az ujjaim, még a kezem is rámegy, és mindez egy ilyen
butaságért; és azt fogják mondani: »Átkozott kölyök, hova dugja a pracliját!«„
Standát valósággal elkábítja szerencsétlensége, de mindennél rosszabb az a
gondolat, hogy levágják az ujjait. És Standát ellenállhatatlanul rázza a
könnytelen zokogás.
– Ugyan, ugyan – ijedezik Suchánek papa –, nyugodj meg, Standa! Mit
csináljak veled, fiacskám? Odanézz, Hans jön...
Standa egyszeriben lecsillapodik. Hansen úr hátrakulcsolt kézzel áll meg
felette.
– No, már jobb? Igen?
– Jobb – sóhajtja Standa.
– No lám.
A másik oldalról, a feneketlen mélységből gyorsan közeledik három fény, az
élen Pepek, mögötte két férfi vöröskeresztes karszalaggal.
– A fa miatt nem tudják áthozni a hordágyat – mérgelődik Pepek. – Át kell
hogy vigyelek, öregem.
– Megyek magam – erősködik Standa, és próbál talpra állni. De a térde
rogyadozik, és kóvályog a feje.
– Csak kapaszkodj a nyakamba – biztatja az egyik férfi –, majd én elvezetlek.
– Na, majd elfértek ketten egymás mellett! – dühöng Pepek. – És még francia
négyest is táncoltok, mi? Úgy nem megy.
– Hát akkor hogy vigyem?
– Ereszd! – ripakodik rá Pepek. – Ide süss, te szamaritánus, így dobnak ki a
kocsmából, ha nem akarsz menni! Fogd a holmiját! Rakd szét a kezed, Standa! –
És hátulról, két kézzel fogja Standa derekát. – Tudod mozgatni a lábad? Igen?
Hát akkor nyomás!
Standa, akit félig cipelnek, félig tolnak, erőtlenül és zavartan néz körül; de
Hansen úr a bőr sapkájához emeli az ujját; Suchánek papa integet, Andres
lőmester szalutál, Martínek kezében megáll a szerszám: jó szerencsét, Standa,
adj’ isten, Standa, ne félj, Standa, derék legény vagy. És Pepek a gerendák és a
támfák erdején át úgy viszi, mint a pelyhet.
– Így! – szusszan. – Feküdj a hordágyra, és iszkolj a kórházba.
– Köszönöm, Pepek – mondja Standa elfogódottan.
– Jó, jó – krákog Pepek, és köp egyet. – Hát akkor minden jót, Standa!
A két bányászszanitéc, mintha szentséget vinne, úgy viszi Standát a
hordágyon. Most, hogy senki sincs itt a csapatból, a keze sokkal jobban fáj,
sziszeg kínjában. A lámpák imbolygó fényében csupa deszkát, csupa gerendát lát
maga fölött. Mennyi fa, mennyi fa, valóságos faalagút. És mennyi fakó gomba!
Az egyik nagy, mint a marhatüdő, a másik olyan, mint a madzag, némelyik meg
finom szemcsés, mint a zúzmara. Az a hosszú, sápadt ember kitárja a légajtót a
hordágy előtt. – Jó szerencsét – köszön és szalutál. – Jó szerencsét – mormolja
Standa, és egyszerre végtelenül fontosnak érzi magát. És megint azok a
tetőgerendák; Standa egy ideig számolja őket, de aztán belezavarodik, és
lehunyja a szemét. Mire felébred, már azon a végtelen, boltozatos folyosón
cipelik, a villanykörték messze nyúló lánca alatt. „Most csak nekem világít –
gondolja büszkén Standa. – Csak ez a dög kéz ne fájna annyira.”
Már az aknarakodónál vannak. – Jó szerencsét – szalutál az aknacsatlós. A
szanitécek lehajolnak, hogy felemeljék Standát a hordágyról. – No, vigyázat,
kapaszkodj a nyakamba, vigyázz! És óvatosan, szinte tisztelettel viszik a kasba.
Standa feje kóvályog, valakinek a nyakába kapaszkodik, és közben
mondhatatlanul magasztosnak érzi helyzetét, szinte már nem is gyötri az a kínzó
fájdalom a kezében. Az aknakas is valahogy lassan és ünnepélyesen emelkedik,
Standát kellemes gyengeség fogja el.
– Tessék, igyál egyet – mondja az a másik szanitéc, és Standa szájához illeszti
a kulacsot.
Standa nyel és köhint. Konyak. Azonnal fejébe száll, szédül a gyönyörűségtől
és a fájdalomtól.
– Az volt ám... a robbanás, tudják? – fecseg izgatottan.
– Egyszerre csak nagyot roppant, és... és a... főke leroskadt. A főke. – Standa
észreveszi, hogy főkét mondott főte helyett, és helyre akarja hozni. – A főke,
tudják? A főke. – Most már elneveti magát. – A főke. – Csuklik még egyet és
úgy kacag, hogy a kezébe élesen belehasít a fájdalom.
– Nono – dörmögi az a szanitéc, akinek a nyakába kapaszkodik, és erősebben
átkarolja Standa derekát.
– Öregem, téged is szeretlek – közli Standa ünnepélyesen.
A kas megáll, a két szanitéc kivezeti Standát. – Jó szerencsét – mondja valaki,
és szalutál.
„Hiszen még nappal van – csodálkozik Standa, és pislog, mint a bagoly. –
Hogyan lehet az, hogy még nappal van?” – Hány óra? – kérdezi.
– Mindjárt hat. Vigyázz, ülj le.
– Miféle vér ez itt? – bök Standa maga elé a földre és elkomorodik. – Miért
nem törlik fel?
Micsoda rend ez?
– No, most feküdj le.
– Miért?
– A hordágyra. Elviszünk.
Standát átviszik az udvaron, a Krisztina rácsos kapujánál néhányan
bámészkodnak. „Egyszer vittek erre valakit – emlékezik zavartan Standa. –
Istenem, mikor is volt az? Hiszen a mentőkocsi is itt várakozik, az a kettő
felemeli a hordágyat, és óvatosan, nagyon óvatosan betolja a kocsiba. Kit is
vittek akkor? – tépelődik Standa. – És mikor is volt az?
A kocsi elindul, és Standa, az első csapat csillése, elviselhetetlen fájdalmában
nyöszörög, mint a gyerek.
Huszonharmadik fejezet
– No, lássuk csak – lármázik a kövér főorvos. – Ne féljen, kisfiú, nem fog
fájni. No rajta, nővérke. Levetkőztetni, megfürdetni s aztán a műtőbe.
Standa rettenetesen szégyenkezik, mikor a két takaros nővér lehúzza róla a
nadrágot meg a harisnyát, és a kádhoz vezeti. – Megyek magam – védekezik, de
hiába; már szappanozza, dörzsöli egy csillogó képű, kövérkés, vidám teremtés. –
Mindjárt megleszünk – mondja nevetve, és Standa szemét, orrát is megtörli.
– De az ujjaimat nem hagyom levágni – erősködik morcosan Standa, és csupa
elszántság, hogy életre-halálra fog védekezni, ha az a kövér orvos bicskával
vagy micsodával támadna rá. De mikor bevezetik a műtőbe, végleg inába száll a
bátorsága; csak a szék szélére mer ülni, és szorongva pislog.
Egy fiatal, fehér köpenyes orvos lép hozzá.
– Mondja csak, volt diftériája vagy tífusza? – kérdezi csak úgy mellesleg.
– Nem volt – rebegi Standa rémülten.
– Hát akkor beadok egy tetanuszinjekciót – mondja elégedetten a fiatal orvos,
és teljes lelki nyugalommal a kezébe vesz valami apró holmit. – Nem fog fájni. –
Valami hideggel ledörzsöli Standa karját, majd vékony tűt közelít feléje; Standa
pokolian fél. – Most tartsa – dünnyög a fiatal doktor, Standa húsát két ujja közé
csípi, és határozott, gyors mozdulattal belevágja a tűt.
Standa tompán feljajdul.
– Nono – morog a fiatal doktor. – Ilyen sebesülést kibírt, most meg nyöszörög
egy injekció miatt!
Standa hirtelenében nem tudja, mit mondjon: de hogyan is magyarázhatnám
meg neki, hogy akkor, ott, a csapattal voltam, itt meg egyedül vagyok, ez pedig,
uram, nagy különbség! Az ajtón már berobog az a fehér köpenyes, buzgó, kövér
főorvos, mögötte két fehér nővér, mint a ministránsok. Standa összerezzen. –
Lefektetni! – kiáltja a kövér főorvos, és megy, hogy még egyszer megmossa a
kezét. S mire Standa felfogná, hogy mi történik, már valami asztalon fekszik, és
fehér mennyezetet lát maga fölött; közben homályosan az az érzése, hogy önként
ment ahhoz az asztalhoz, alázatosan, mint a birka, csak a hanyatt fekvésnél
segített neki valaki. És most valami nedveset érez az orrán, s valaki azt mondja:
– Mélyeket lélegzeni, és számoljon húszig! – Standa számol, de aztán eszébe jut
az a főke, és röhögni kezd. – Roskad a főke, a főke, Pepek! A főke! – Standa
csuklik a nevetéstől. – Vakarcs, vakarcs, Andres töpörtyű és vakarcs! Énekelj,
Martínek! „Miért sírtok, kék szemek – óbégat Standa –, mikor engem néztek?” –
Közben műszerek zördülnek. – Fogja meg, nővérke – mondja valaki gyorsan; és
Standa énekel: – „Úgysem leszek, úgysem leszek soha a tiétek!” Énekelj,
Martínek, édes egy komám! – A kést! – mondja valaki. – „Már jön is felém
csendesen, kék szemű szőke kedvesem...” – gyújt rá újból Standa. – Fogni! –
mondja valaki, és Standa felett összecsap a köd.
Mikor felébred, egy másik fehér mennyezetet lát maga fölött, és fehér ágyban
fekszik. Az ágya mellett az a kövérkés, fehér nővér áll, és valami sárgás
folyadékkal teli poharat tart a kezében.
– Igya ki ezt – mondja –, és jó éjszakát. – Standa mohón kiissza a keserű
folyadékot, és visszahanyatlik a párnára. Minden jodoformtól vagy micsodától
bűzlik, de ez is mindegy. Valahonnan messziről kínzó lüktetést érez, alkalmasint
a keze; Standa felemeli, és felfedezi, hogy a keze helyén hatalmas fehér baba
van pólyából.
– Fáj?
– Nem. – „Csak már ne legyenek ott azok a véres ujjak” – gondolja álmosan
Standa. – Hány óra?
– Fél nyolc.
Fél nyolc, fél nyolc. Tehát félóra múlva vége a műszaknak. Jön a másik
csapat, hogy leváltson minket. Jelentkezik Andres lőmester, Adam vájár,
Suchánek vájár, Martínek ács, Matula kőműves, Falta segédvájár és Půlpan
Stanislav csillés. Gut. Gut. Először jön az, amit a vájár a nadrágjába ereszt, utána
sokáig semmi, és csak azután a csillés. Půlpan Stanislav csillés.
„Derék legény vagy, Standa, de tanuld meg: behúzni a fejet, és félreugrani.”
Nem, nem így van, másként van – hogyan is mondták? Ahá! Húszig számolni, és
mélyeket lélegezni. Mélyeket lélegezni, egy, kettő, három...
És Půlpan Stanislav csillés elaludt, mint egy kisgyermek.
Huszonnegyedik fejezet
Reggel pityergős jó érzéssel ébred: „Ma nincs iskola” – gondolja
gyönyörűséggel, és újra lehunyja a szemét. Igaz, a keze fáj, de valahogy távolról,
mintha nem is egészen az ő keze lenne, s a hasában valami ürességet érez.
Kinyitja a szemét, és körülnéz: napfényes fehér szoba, az ablakban a fák
koronája, a szemközti falnál egy másik fehér ágy, de üres; az ágyfejnél
éjjeliszekrény, rajta egy pohár víz és fehér zsebkendő, sőt csengő is – no,
pompás!
Standa visszadől, a nagy fehér gézbabát a mellére helyezi, és kéjesen
nyújtózkodik. Vajon mi történne – elmélkedik –, ha csengetne azon a csengőn?
Talán idefutna valaki, és mérgelődne:
„Hát maga mit csinál? Csenget az üzemi kórházban?” – „Nem én csengettem
– védekezne. Csak legalább megmondaná valaki, hogy hol van az árnyékszék!”
Standa ásít, olyan jól érzi magát, hogy nem is tudja, mihez kezdjen.
„Mégiscsak csengetek határozza el –, majd meglátjuk, mi történik.” Röviden,
félénken megnyomja a gombot, de semmi sem történik, a riadó elmarad;
kellemes, tiszta csend, csak valahol messze zúgnak hangok, és most lépések
közelednek. Standa fellélegzik. Egyszerre csak kop, kop, cipősarok koppanását
hallja, és az ajtón belép az a másik, az a törékeny ápolónő, a kezében óvatosan
tart egy tálcát. – Jó reggelt – mondja kedvesen. – Hogy aludtunk?
Standa felül, és gyorsan rendbe hozza az ingét a mellén. – Hát jól – morogja,
és zavarában elkomorodik; eszébe jut, hogy ez a fehér ápolónő tegnap anyaszült
meztelenre vetkőztette; csakhogy a nővérke észre sem veszi mogorvaságát, és
hosszú szempilláival figyelmesen pislogva teszi a tálcát az éjjeliszekrényre.
„Talán nem is nekem hozza” – ijedezik Standa.
Teáskanna, egy tányéron sonkaszeletek, vajas kenyér is... A fehér nővérke futó
pillantást vet Standa bekötött kezére. – Megetetem? Jó?
– Nem, majd én magam – húzódozik Standa, és homlokát ráncolja.
– Hát akkor tartom a tányért. – Ezzel az ágy szélére ül, villát nyújt Standának,
és elibe tartja a tálcát.
Nincs mit tenni, Standának ennie kell, ha egyszer az ápolónő az orra alá tartja
az ételt.
Mogorván tömi magába az ételt, a tányérja fölé hajlik, homlokával már-már az
ápolónő vállát érinti. Látja, amint sima, fehér ujjaival türelmesen tartja a tányért,
látja fiatal, apró mellének pihegését a keményített kötény alatt. Lopva ránéz; a
tányért figyelő lesütött szemek alatt kék árnyék a tiszta arcon. Kedvesen
Standára mosolyog, de a tekintetét fel sem veti. – Ugye, éhes volt?
– Mmmm... – morog Standa tele szájjal, és a tányér fölé hajlik. Akár a
gyöngy, olyan a körme, és azok a merev kézelők a csuklóján... Standa még
sohasem látott ilyen szép, finom tenyeret; amint a tányér fölé hajol, homlokába
hullik a haja, érzi az ápolónő pihegő lélegzését, szinte beleborzong. A mindenit!
Csak ez az étel ne fogyna olyan gyorsan. Standa olyan lassan eszik, ahogy csak
bír...
– Elég már?
– Mmmm... – Éppen most kellett tele lenni a szájának! A nővérke félreteszi a
tányért, aranyló teát önt Standának, pislog a hosszú szempilláival, kicsit kinyitja
a száját, hopp, nehogy kicsorduljon!
– Sok cukorral?
– Még – dünnyög Standa, csak hogy még egyszer lássa, hogyan pottyan ki a
fehér kockacukor karcsú ujjai közül. A nővér szürke szeme kedvesen nézi,
hogyan issza Standa a teát.
– Tizenegykor kötözés.
– Mmmm... – Standa úgy megégette a torkát, hogy könnybe lábad a szeme.
Közben a nővérke ügyesen feldarabolja a vajas kenyeret és a sonkát. – Kinyitni
szépen – mondja, és két korty tea között Standa szájába dug egy-egy falatot;
csillogó szemével a szájába kukkant, és figyelmesen pislog: nyilván csak arra
gondol, hogy rendesen megetesse. Standa úgy nyitja ki a száját, mint mikor a
mamája etette, szörnyen ráncolja a homlokát, és olyanokat nyel, hogy majd
megfullad. Ez ugyanis olyan bűbájos játék: valahányszor a nővér a szájába akar
tenni egy falatot, maga is szétnyitja ajkait, és zsupsz, már benne is van a falat;
azután kortyint a teából, mialatt a nővérke új kenyérdarabot tart az ujjai között,
és türelmesen vár. Standa majd meghal a boldogságtól, mintha megint a mamája
kisfia lenne és közben... no, olyan kellemes a dolog! Így, ez már az utolsó falat,
utoljára érintik azok a könnyű ujjak Standa ajkát, Standa egyben nyeli le az
egészet, a szeme is kidülled.
A nővér nyájasan Standára pillant, és elmosolyodik: – Csakhogy ízlett! –
Nyilván örül neki, mintha isten tudja, micsoda sikert aratott volna; Standa meg
hajlandó lenne még három ilyen reggelit megenni, csak hogy kifejezhesse
háláját. A fehér nővérke gyorsan és ügyesen rendezgeti az edényeket a tálcán. –
Fáj a keze?
– Nem fáj.
– Nem akar még valamit?
– Nem, semmit.
Az ápolónő már kiment, Standa kéjesen elnyúlik az ágyban, és mellére helyezi
azt a lüktető gézbabát. Tőle mégsem kérdezhette meg, hogy hol van az
árnyékszék, talán majd ha kötözésre megy. „Meg sem vagyok borotválva” –
bosszankodik Standa, és megtapogatja az orra alatt meg az állán azt a néhány
árva pelyhet; kár, hogy nincs tükre!
Nyílik az ajtó, és egy csomó újsággal a hóna alatt, bevonul Standához az a
fiatal, fehér köpenyes orvos.
– No, hogy vagyunk?
– Köszönöm, jól – dörmögi Standa. – Kérem szépen... hol van itt az
árnyékszék?
Az orvos éppen a hőmérőt dugja Standa hóna alá.
– Ott van magának az ágy alatt!
– Az nem kell! – védekezik Standa.
– Hát akkor kint a folyosón, balra. Ott a köpenye.
A fiatal orvos az ablakhoz áll, és a fák koronáját nézegeti.
– Ismeri... Hansen urat?
Standa gondosan, szorongatja hóna alatt a hőmérőt.
– Nem... csak úgy... a Krisztinából. Egyszer tartottam neki a lécet...
– Mert telefonált. Maga felől érdeklődött. – Az orvos egy pillanatig hallgat, és
kibámul az ablakon. – Ő... az apjának szénbányái vannak Svédországban.
Hansen úr valami bányatalálmányon dolgozik. Állítólag nagyszerű elgondolás...
– Az orvos az ablakon dobol. – Azt hittem, ismerik egymást. Vagy a feleségét...
Standa hallgat, görcsösen szorítja a hőmérőt.
– Mutassa! – A doktor visszafordul, és elveszi a hőmérőt. – No, semmi.
Rendben van. Ezeket az újságokat Hansen úr küldi, hogy legyen olvasnivalója.
Tizenegykor... kötözésre megy.
Standa urasan fekszik az ágyban, és turkál az újságok között. Hát még erre is
gondolt Hansen úr! Igazán szép tőle... No, ezt igazán nem várhatta az ember!
Standa még nem is olvasta az újságokat, csak örül, hogy olyan sok. Mégis,
nézzük csak, van-e valami ezekben a nagy prágai lapokban a Krisztina
katasztrófájáról.
Persze hogy van, s nem is kevés. Hosszabban vagy rövidebben, de mindegyik
beszámol róla, sőt az egyik a következő címmel: „A halálbánya. A Krisztina-
akna ismét az áldozatok tömegét követelte!” Meg hogy felháborodás a
bányászok között, és viharos tiltakozás a biztonsági rendszabályok elégtelensége
miatt. A bányahivatal megnyugtató nyilatkozata. Interpellációt nyújtottak be a
parlamentben. A minisztérium külön vizsgáló bizottságot küld ki... („Hát
mégiscsak nagyon jelentős a dolog” – csodálkozik Standa, és növekvő
büszkeséget érez.) „Éjjel-nappal lázasan folyik a mentőmunka az északi
térségben – olvassa Standa hevesen dobogó szívvel. – Még van remény, hogy a
bányászok példátlanul önfeláldozó munkájukkal végül is kiszabadítják sírjukból
élve eltemetett bajtársaikat. Az élve eltemetettek, mint már jelentettük, a
következők: Mádr Josef felügyelő, három gyermek atyja, Ramaš Jan bányaács,
egy gyermek atyja, Kulda Antonín, hét gyermek atyja.” – „Hősies harc a föld
alatt – olvassa másutt Standa, és dicsérően bólint a fejével. – Élete
veszélyeztetésével nyomul a mentőcsapat a beomlott akna felé.” („Nem akna az
– helyesbíti Standa – hanem szintfolyosó! Egyébként szent igaz, amit írnak; néz
majd a csapat!”) „A mentőmunka során a robbanási körzet legveszélyesebb
pontján különösen kitüntette magát egy ifjú hős...”
Standa felül, pislog, majdhogy el nem áll a szívverése. Várjunk csak, várjunk:
mélyet lélegzeni, és újra elolvasni: „...a robbanási körzet legveszélyesebb
pontján különösen kitüntette magát...” Várj, csak nyugodtan! És Standa lassan,
összeráncolt szemöldökkel betűzi: „...különösen kitüntette magát egy ifjú hős,
Půlpan Stanislav tizenhét éves csillés, aki súlyosan megsebesült, továbbá Brunel
Václav és Holý Ant. bányászok, akiket gázmérgezéssel kórházba szállítottak.”
Hát itt van: Půlpan Stanislav, az ifjú hős; itt olvasható fehér papíron fekete
betűvel, és többet úgysem tudsz kiolvasni belőle.
Hát itt van; s az ifjú hőst olyan gyengeség fogja el, hogy kénytelen
visszafeküdni. Szent isten, ki tette az újságba? És mit mond majd a csapat?! Az
ember marhaságot csinál, kézzel nyúl a süveggerendához, és még beleteszik az
újságba, hogy hős! Az egész első csapat Standán fog nevetni. Szép kis hős.
Becsípteti a pracliját, ahelyett, hogy a csillét tolná, ahogy illik!
Suchánek papát betemette, és megint bemászott, és ő, látod, nem hős. Vagy
Martínek. A fejére esik a tetőgerenda, Martínek pislant egyet, és azt mondja: „Az
áldóját, ez aztán erő” – és megy tovább, végzi a munkáját, és senki sem mondja,
hogy hős. Standa pedig úgy fekszik itt, mint egy gróf, és sonkát zabál – no, hős.
Úgy bizony! Standa rettenetesen restelkedik a csapat előtt, majdhogy elbőgi
magát szégyenében. Mit fog gondolni a csapat? Mindenki százszor többet tett, az
a barom Matula is, meg a nagypofájú Pepek is, és éppen vele, Standával kell
ennek megtörténnie!
Standa fekszik, és megalázottan pislog a mennyezetre. A kezében lüktető
fájdalom, helyes, megérdemli. „Mit is neveznek hősiességnek?” – gondolja
szégyenkezve. Egész idő alatt rémüldözött odalent, majdhogy a nadrágjába nem
csinált félelmében, éppen csak néhány nyavalyás csillét taszigált odább; és
azután butaságból, mert még nincs a vérében a bányászmunka, rohan, és
odadugja a pracliját – s még ráadásul úgy repül Hansen úr útjába, hogy az alig
tud félreugrani! Tehát ez hősiesség; de a légkalapáccsal a beomlott folyosóba
mászni, és izzadni az álarcban, mint Adam, vagy az a fecsegő Suchánek papa –
az nem hősiesség, az csak önfeláldozó munka. Standa a szeméhez emeli bekötött
balját. Hát ez a te nagy hősiességed, na, nesze neked! És Standa szinte
bosszúállóan verdesi megnyomorított kezével a mellét. Nesze neked, legalább
fájjon! Jézusmária! Standa rettenetes fájdalmában nyöszörög, a párna sarkát a
szájába tömi, nehogy meghallják; a szeméből ömlik a könny.
– Látogatója jött – jelenti valaki buzgón az ajtóból.
Az ifjú hős gyorsan felül, és letörli könnyeit. – Kicsoda?... Kicsoda? – Az a
kövérebb ápolónő áll az ajtóban, és szinte ünnepélyes képet vág. („Jaj, csak ne a
csapatból legyen!” – rémüldözik Standa.) De közben már finom illat árad be a
folyosóról, és karcsú nyakát meghajtva Hansenné lép be az ajtón. Karja tele
tömött bimbójú rózsákkal, a szoba közepén áll, és keres valamit.
– Jaj, a szék! – kap észbe a gömbölyű nővér. Már jön is vissza a székkel, és
Standa ágya mellé állítja. Közben Standa nyitott szájjal bámul a svéd asszonyra;
észre sem veszi, hogy még most is potyognak a könnyei. Istenem, de gyönyörű!
Hansenné fürgén odaül Standa ágyához.
– Tessék – mondja németül, és gyorsan Standa takarójára teszi a rózsákat. –
Azért, amit Axelért tett... amit Axelért akart tenni. Köszönöm. – Gyorsan beszél,
valahogyan mindent gyorsan csinál, Standa alig bírja követni. Csak most kapja
fel a fejét és elmosolyodik; Standa hamarjában rendbe szedi zilált ingét a mellén,
és morog valamit, de Hansenné gyors és figyelmes pillantást vet rá. – Magának
fáj! Feküdjön le, azonnal feküdjön le!
– Nein, nein – tiltakozik Standa.
– Le kell feküdnie! Axel megmondta nekem, hogy el akarta kapni a gerendát a
feje felett. Ez igazán nagyon szép magától! Már régebben is beszélt magáról...
gyakran beszélt. Axel... de hiszen maga tudja... – Lesüti a szemét. – Nagyon
boldog vagyok, hogy itt mindenki úgy szereti őt... Ugye, hogy... szörnyen
kedves?
– Ja... – súgja boldogan Standa, és az orráig húzza a takarót, hogy ne lássék,
hogy nincs megborotválva.
– Mint egy kisfiú. Hiszen ismeri. Axel gyerek. Majd ha közelebbről
megismeri... Tudja, hogy valami bányatalálmányon dolgozik, ugye?
– Ja.
– Egész éjszakákat görnyed felette, és rajzol; nappal meg abban a bányában
mászkál... Sohasem akarta megmutatni nekem, hogy milyen is odalent, a föld
alatt. Nem akar magával vinni, azt mondja, hogy a bányászok nem szeretik ezt,
mármint a női látogatást... Igaz ez?
– Ja. – Rémes lehet odalent az élet. Én tanítónő voltam. Húsz gyerekem volt
az iskolában, fent, Vassijauréban, egészen a sarkkörön túl, tudja? Ahol már csak
rénszarvasok és házi istenek vannak; kis lapp csemetéket tanítottam írni-olvasni.
Szörnyen kedvesek és okosak voltak.
Szereti a gyerekeket?
– Ja.
– El kell jönnie hozzánk teára később – mosolyodik el. – Szeretem magát,
mert szereti Axelt.
És igazán nagyon rendes magától, hogy meg akarta menteni az életét. Mi
olyan egyedül vagyunk itt... Ugye tudja, hogy miért jöttünk el Svédországból?
– Nein – felel habozva Standa.
– Részben Axel egyes nézetei miatt, de főleg azért, mert feleségül akart venni.
Egyszerűen a fejébe vette, de a családja le akarta beszélni. Így hát
összeházasodtunk és mentünk. Itt mindenki szörnyen kedves hozzánk, de én
szeretném, ha Axel többet érintkezne az emberekkel.
Különösen most, mikor... kevesebbet érek rá. Teniszezik?
– Nein. Nem, sajnos.
– Kár. Tegnapelőtt este Axel azt mondta, hogy a csapatához kell menni a
kocsmába. Szörnyen örült, mindegyikükről sokat beszélt nekem, hogy milyen
kedvesek, meg egyáltalán. Martínek úr, Adam úr, Matula úr, meg mindenki.
Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen bajtársai vannak: igazán kedvesek, hogy
magukkal vitték! Most egész nap azt énekli, amit maguktól hallott... szörnyű
hamisan énekel. Egyszer majd énekelni fogok magának svédül vagy lappul...
majd később, tudja?
– Ja – dünnyögi boldogan Standa, és tekintetét az eleven, lányos arcon felejti;
ferde vágású a szeme, de csuda jól áll neki.
– Helgának hívnak – közli hirtelen, és sellőszemével csak néz az ablak felé. –
Úgy örülök, hogy megismerkedtem mindegyik bajtársa feleségével, ott, a
kapunál. Úgy félti mindegyik a férjét.
Mondja meg... őszintén, mint a barátjának: nagyon... veszélyes odalent?
Mármint Axel folyosóján... és egyáltalán...
– Nein – bizonykodik buzgón Standa. – Egyáltalán nem.
Hansenné kihúzott derékkal ül, és csak néz mozdulatlanul, lányosan.
– Köszönöm... ugyanis én... hiszen látja... gyerekünk lesz – mondja tiszta,
elmélyült hangon.
Standa nem tudja, mitévő legyen, nem tudja, mit mondhat erre; mérhetetlenül
zavarba jön, és megilletődött, hogy ilyen egyszerűen és közvetlenül megmondta
neki, mint barátjának, mint felnőtt férfinak, és közben isten tudja, miért, valami
férfibüszkeség fogja el: no látod, gyerekük lesz, majd néz a csapat! Csakhogy ezt
senkinek sem mondom meg. Csak én fogom tudni...
– Ugye, megkéri őket, hogy vigyázzanak Axelre? Most, hogy maga nem lesz
ott... – duruzsolja sebesen Hansenné, és harmatos szemmel Standára mosolyog.
– Tudom, maga most azt gondolja, hogy buta vagyok, az állapotom miatt vagyok
ilyen. Huhh... – és megrázkódik. Axelnek nem szabad megtudnia, hogy félek.
Ezeket a rózsatöveket Svédországból hozattam tereli gyorsan másra a szót, de
hirtelen abbahagyja és felpattan. – Micsoda liba vagyok! Őszibarackot akartam
hozni, és valahol elhagytam. Mostanában mindent elhagyok. Hasznavehetetlen
vagyok! – És ferde szeméből egyszeriben kibuggyan egy apró könnycsepp,
fürgén lepereg az arcán.
Standa felül.
– Az isten szerelmére, ne sírjon! – kiáltja morcosan.
Hansenné idegesen felnevet.
– Semmi az egész. Naponta tízszer is rám jön. Tudom, hogy utálatos vagyok.
– Hirtelen lehajol, és se szó, se beszéd, gyengéden homlokon csókolja Standát. –
Köszönöm – suttogja –, kedves volt magától.
Standa ül az ágyában, és tátott szájjal bámul utána. Valami kimondhatatlan
illat maradt a szobában, no meg a vörös rózsák nehéz illata. Standa szinte bódult,
boldogságában véghetetlenül elkomolyodik; az ágyát elborítják az újságok és a
rózsák.
Nyílik az ajtó, és besündörög a fehér köpenyes, fiatal gyakorlóorvos.
– Látogatója volt, ugye? – mondja tettetett közönnyel, és Standa ágyához lép.
– Hansenné... hozta ezt magának? – kérdezi, és szórakozottan felvesz egy szál
vörös rózsát. – Vázába... kellene tenni, ugye? Majd küldök magának.
Standa nem tudja, mit mondjon; a fiatal orvos a rózsával játszik, ő sem tudja,
hogy mit mondjon, csupán az ajka remeg.
– Mondja, kérem... hogy is hívják tulajdonképpen Hansennét.
– Helgának.
– Helga – súgja az orvos, és a szája elgörbül. Mintha meg akarná csókolni azt
a rózsát, vagy mi.
Standa komolyan és meglepetten néz rá: szép férfi, az arca zárkózott, a szája
keskeny.
– Gyerekük lesz – mondja hirtelen Standa.
– Úgy? – A fiatal orvos lassan visszateszi a rózsát a többi közé, és az ablakhoz
fordul. Most ott áll, néz kifelé, lélegzetet sem vesz. Standa is alig lélegzik, és
csendben rendezgeti az ágyán a rózsákat. „No de ilyet – gondolja elszomorodva.
– No de ilyet!”
– Köszönöm – mondja szárazon a fiatal orvos, és kisiet a szobából, a fehér
köpeny csak úgy repül utána.
Huszonötödik fejezet
– No jöjjön, maga hős – lármázik a kövér főorvos. – Lássuk csak, mutassa azt
az istenáldott kacsot! Nővér, tartsa!
A kövér orvos szuszog, és gyorsan lecsavarja a pólyát, talán száz méter is
lehet! Standa nem mer odanézni, csak görcsösen tartja a kezét. „Nyikkannom
sem szabad, akárhogy is fáj.” Az orvos most valami odaragadt kötszert tép le,
pokolian fáj, az ifjú hős összeszorítja a fogát, és érzi, hogy a szemhéja rezeg az
erőlködéstől. – Ki kell bírnom, ki kell bírnom – mondogatja kétségbeesetten, és
mégis hosszan felnyög.
– Már meg is vagyunk – csitítja az orvos, és könnyedén, ügyesen leveszi a
sínt, melyen az összezúzott kéz feküdt. Szemüvegét a homlokára tolja, az orrát
csaknem beledugja abba a nyers vörösségbe, és tempósan szuszog. Standa
szorongva pislog fehér szőrszálakkal benőtt tarkójára; de a nyakszirt semmit sem
mond, és Standa arra a kis fehér nővérre emeli a szemét.
A nővér a könyökénél tartja, és csillogó szürke szemével figyelmesen nézi azt
a szörnyű és véres valamit; éppen ilyen nyájasan nézett a szájába is, mikor etette.
– Nos, fiatalember – szólal meg a kövér orvos –, ez nem is olyan csúnya. Most
bírja ki egy pillanatig. Adhatnék novokaint, de... kibírja?
– Kibírom – morog elszántan Standa, és összehúzza a szemét, ahogy csak
bírja.
– No, rendben. Nővér, a csipeszt!
Standa szaporán lélegzik...Kibírom, kibírom – fiúk, csapat, Pepek, Jenda –,
csak nem ordítani, csak azt ne...”
– Kést!
A kis nővér még a száját is nyitva felejti nagy buzgalmában, és figyelmesen
pislog arra, amit az orvos művel. „Milyen hosszú szempillái vannak” – gondolja
Standa, de közben elgörbül a szája a szörnyű fájdalomtól. Az ápolónő röpke
pillantást vet rá, és kicsit elmosolyodik.
– Vattát!
Standa ráncolja a homlokát, érzi, hogy hideg verejték lepi el.
– Fogót!
Valami reccsen. Standa hiába szorítja össze a száját, mégiscsak felszisszent s
meginog.
– Derék legény – dörmög az orvos, és gyorsan csinál valamit. – Mindjárt
vége. Tűt!
A fogak görcsös szorítása felenged, Standa gyorsan fellélegzik, és érzi, hogy a
vér visszatér az arcába. Az orvos pepecselés közben hirtelen felnéz. – Törölje
meg a homlokát, nővér! – A nővér fog egy darab vattát, végigsimítja vele Standa
homlokát, szemgödrét, s közben figyelmesen pislog. Standa mélyet lélegzik, s
most már jobb.
– Várjon egy pillanatig – mondja az orvos, és újból kezet mos. „Mi lesz még?
– dermeszti meg az ifjú hőst a rémület. – Mit csinál még velem?” Görcsösen
nyel, nehogy sírva fakadjon, és arcát az ablak felé fordítja, de az orvos vígan
pancsol a vízben, és örvendezve szuszog. – No, most bekötjük, és egy ideig
nyugta lesz. Nővér, gipszet! És vazelint! – A kövér orvos fürgén tekeri a pólyát
Standa baljára, jodoform bűze terjeng, de már minden vidámabb.
– Mire való ez a léc? – kérdezi Standa nekibátorodva.
– Hogy ne tudja mozgatni a kezét – dörmögi az orvos. – De lesz még vele
dolgunk, amíg használni tudja. Nem olyan egyszerű ám hősnek lenni,
fiatalember; rendszerint fájdalmas, és az orvosnak kell vele bajlódnia. Így. – A
kövér orvos elégedetten nézi művét; hatalmas fehér bunkó van Standa keze
helyén, ökröt is letaglózhatna vele. Büszke is rá, nézegeti, emelgeti.
– No – mondja nyugodtan a kövér orvos –, most pedig jöjjön velem, de nem
kell félni.
Standának reszket a térde, mint a kocsonya, és szörnyen kelletlenül követi a
fürge főorvost a szobájába. Az orvos keres valamit a szekrényében a csillogó
sebészműszerek között, az ifjú hősnek megint nadrágjába száll a bátorsága; de
csak egy üveg és két pohárka kerül elő. A kövér orvos nem mindennapos
fürgeséggel tölt. – Igya ki, fiatalember, hiszen egészen zöld. És üljön le! – Egy
hajtásra kiissza a poharat, krákog és megint tölt; aztán két kézzel emel egyet a
hasán, és szétvetett lábbal a forgószékre ül. Standa félénken nyalogatja a
konyakot, és a jóságos öregre pislog.
– No, hát – kezdi a főorvos, és ünnepélyesen megigazítja a szemüveget. –
Hansen úr rendkívül érdeklődik maga iránt, és... egyébként is első osztályú beteg
nálunk. Rendelhet amit akar, és a többi. És nem sietős, hogy elmenjen innen, ezt
is megmondhatom. Nem, mintha feküdni kellene ezzel a kézzel... Kijárhat
sétálni, de este hat után nálunk kell lennie. Értem? A rend kedvéért.
– Főorvos úr, kérem – hebeg Standa –, nyomorék maradok a kezemmel?
Tudok még vele csinálni valamit?
– Micsoda? Nyomorék? – csattan fel a kövér. – Ember, hiszen minden ujján
megmaradt legalább egy íz! Hiszen csak hat ujjperce hiányzik! Ide nézzen,
fiatalember! – és kövér karjait úgy mozgatja, mint a pingvin a szárnyát. – S ezt
még ma is arany kéznek nevezik!
Standa összerezzen. Most először merészelt ránézni a sebész kezére;
voltaképpen nem is kéz, hanem merő formátlan dudor és kurta csonk. „Akár az
áska – gondolja Standa. – És az a rövid kar, hiszen a szerencsétlen talán nem is
tudja összekulcsolni a kezét a hasán!”
Az orvos Standa orra előtt rázza azokat a vaskos csonkokat.
– A röntgentől van, pajtás. Semmiféle hősiesség, uram. És látja, egyre jönnek
az emberek az öreg orvoshoz, hogy foltozza össze őket. Még hogy tud-e
dolgozni! Nevetséges! – Valahonnan előhalász egy hatalmas zsebkendőt, és
harsogva fújja az orrát. – Csillét már nem fog tologatni, az magától értetődik, és
azt hiszem, hogy leszállnia sem kell többet. Telefonáltak az igazgatóságról.
Maga szerencsétlen, hiszen maga állítólag tanult ember!
– Igen... Vagyis, csak öt reálosztályt végeztem – dadog Standa.
– No, látja – zsörtölődik a kövér orvos. – Be kellene fejezni, fiatalember. El
kell végezni azt az iskolát... és letenni az érettségit. Telefonáltak, hogy esetleg
irodába teszik magát, ha majd meggyógyul. Irodai munkát végezhet; ha nem is
fürdetik aranyban, talán valamivel mégis többet keres, mint egy csillés. És ami a
legfőbb, közben magánúton tanulhat. Igaz?
– Nem tudom – feleli akadozva Standa.
– Hát ha tudni akarja – csattan fel a kövér orvos –, maga az öregúr üzeni
magának!
– Az igazgató úr?
– Igen. Úgy tudom, hogy már szólt is a fiatal mérnököknek, hogy hébe-hóba
segítsenek magának, és tanítgassák... Csak fogadja el, fiatalember, hiszen nekik
semmibe sem kerül! És ha leteszi az érettségit... no, majd kiderül; állítólag van
valami ösztöndíjas hely a bányászakadémián, vagy hogy a csodába hívják. A
maga helyében nem sokat gondolkoznék – véli a kövér orvos. Kezével megemeli
a hasát és feláll. – Most pedig tűnjön el, fiatalember, dolgom van.
Huszonhatodik fejezet
Standa az ágyban fekszik, nem mintha feküdnie kellene, csak éppen mert így
jobban esik az álmodozás; ráadásul olyan rettenetesen jóllakott, hogy mozdulni
sincs kedve. Ami igaz, az igaz, délben fejedelmien megtömték; kapott tyúkhúst,
rétest, miegymást; az a törékeny nővér mindent szépen felszeletelt, a tányért az
orra alá tartotta, s közben az a kövérkés kényelembe helyezkedett a széken, a
karját összefonta anyás melle alatt, s mindenfélét tudni akart; hogy honnan és
hogyan, hogy a megboldogult mama így, meg a nagynéni úgy, meg Hansenné és
a többi. Az éjjeliszekrényen nagy porcelán vázában hatalmas, vörös rózsacsokor
és egy palack bor – úgy mondják, ez vért csinál. No meg véletlenül az az újság,
melyben egy cikk jelent meg bizonyos ifjú hősről. Az a törékeny nővérke talán
megkérdezi, miféle újság ez? „Semmi mondaná morcosan az ifjú hős. – A
Krisztináról írnak, de el sem olvastam; meg akarja nézni?”
S itt állna, és olvasná, figyelmesen pislogva azokkal a hosszú pillákkal...
Csakhogy semmit sem kérdezett. Standa most kényelmesen hanyatt fekszik, a
mennyezetre bámult, és sorsán elmélkedik. Tehát nyomorék – gondolja
megadóan. „Már csillésnek sem vagyok jó. Mit csináljak, muszáj irodába
mennem. Hiszen már dolgoztam irodában, görnyedtem a műszaki rajzok felett, s
odahaza ráadásul egész este a tankönyvekkel kínlódtam...
Könnyen mondják, hogy magánúton tanulni! Én már belekóstoltam, és
beletörött a bicskám.
Tudom én, milyen öröm az. S most még két-három évig gyötörjem magam
vele: ugyan mit gondolja szomorúan és józanul Standa –, kibírom! De nem lesz
fenékig tejfel. Alaposan neki kell feküdnöm, eszeveszetten kell gürcölnöm...
Majd abbahagyod a tekergést, majd nem lesz időd, hogy arrafelé nézelődj, ahol a
rózsák nyílnak; otthon ülsz a fenekeden, könyöködre támasztod a fejed, és
mereszted a szemed a könyvekre, hogy belehülyülsz. ... »E1 kellene egyszer
jönnie hozzánk« – mondotta Helga asszony. No látod, mint diák, nyugodtan
megtehetnéd. A diák semmi. Tulajdonképpen még a csillés is több nála. És,
öregem, mégiscsak van valami különbség. Mondjuk, egy ilyen Martínek
nemigen mehetne oda. A kocsmában, az más, Hansen úr ott akár át is ölelheti a
nyakát, de ha Helga asszony meghívná, az a szegény ács csak ülne a szék szélén,
az ökleit a térdén tartaná, és azon lenne, hogy mielőbb kívül kerüljön. Pedig
micsoda erős ember! Egy ilyen diák meg semmi, és látod, még teniszezhet is,
mondhatja, hogy ready és game. Csakhogy ezzel a bal kézzel... nem tudom. (De
legalább svédül megtanulhatnék” – gondolja Standa kissé bizonytalanabbul.)
Standa szomorú, mert voltaképpen már minden eldőlt; most csak keresztül-kasul
átgondolja a döntést. Például a csapat. „A csapattal vége – fogja fel hirtelen. –
Már nem fogok közéjük tartozni. Pepek fintorogna: »Diák vagy, úr.« Martínek
Jenda is aligha mondaná: »No látod, te marha« – és a többi. És Suchánekkel,
Matulával, Adammal, senkivel sem lenne többé ugyanaz. Ugyan, a fiúk
megértik, hiszen látják, hogy nyomorék vagyok, és nem mehetek a fejtőhelyre.
Hát mit csináljak? Látniuk kellene ezt a kezet így! Biztosan mondanák is: »No,
Standa, fogadd csak el, ami akad, és velünk ne törődj.« Igazán kár”; és Standa
fájó honvággyal érzi, hogy máris valami távolság vagy idegenség lopakodik
közéje és a csapat közé.
Azt a képet nem törli már ki belőle soha semmi. Hatalmas test, arccal a véres
agyagban, a végtagok őrült lendülete, mintha újból fel akarna ugrani, igen, most,
most mindjárt talpra ugrik, és letörli homlokáról a sarat! Micsoda látvány! A
szétfröcskölt lucsokból két kéz emelkedett ki vádlón és sárosan, és uramisten,
mégis annyira emberien! Azt a képet soha semmi...
Drága arcokat kellett látnom, koporsóban alva, drága kezeket összekulcsolva.
Gyertyák és virágok között úgy szunnyadtak, mint a szentek áldásosztás után.
Ah, mi lehet emberibb a halálban, mint az ember dicsőítése!
De semmi sem szörnyűbb az olyan halálnál, amely nem szenteli meg sem a
halottat, sem az élőt. A pillanat, a véletlen vagy a mozdulat fintorába merevedett
halál. Az élet utolsó nyomait le nem törlő halál. Semmi sem rettenetesebb, mint
a halottak élő gesztusa. Semmi sem áll olyan közel a megszentségtelenítéshez.
Órák teltek el, míg a kőbánya előtt megállt egy autó. Három úr lépett ki
belőle. Slavík utánuk szaladt. Ketten éppen a holttest fölé hajoltak, a harmadik a
lejtőt mászta meg a bánya nyílása mentén.
– Egyenesen az arcára zuhant – mondta az egyik, és felemelkedett a holttest
mellől. – Minden fraktúra elöl van. Rögtön vége volt. A feje egészen... hm...
Hogyan? Ezt már senki sem ismeri fel többé.
– De nem ám – szólt nyomatékkal a másik, és guggolva megfordította a
tetemet. – Az ördög sem ismeri fel.
– Mit keres?
– Semmit, csak nézem, hogy...
– Talált valamit?
A guggoló férfi felegyenesedett. – Semmit. Elaludt a cigarettám. Köszönöm –
szólt oda Slavíknak, aki tüzet adott. – Lebeda detektívfelügyelő vagyok. Igen –
mondta elgondolkozva. Milyen régen fekszik itt, doktor?
– Egy-két napja...
– Két napja! Hol lehet most már!
– Kicsoda?
– Hát a gyilkos – csodálkozott a kérdésen a felügyelő. – Aki letaszította...
– Talán mégse! – védekezett a doktor. – Gyilkosság? Miért?
– Csak úgy. Csodálkozom, hogy a kalap a fején maradt, és még csak össze se
gyűrődött... sőt, be se piszkolódott. Csodálatos, nemde?
– Valóban – vélte a doktor nem valami meggyőzően. A felügyelő ajka
dühösen megrándult, szeme a doktorra meredt.
– Minden monogramot kivágtak a ruházatából – jelentette ki hirtelen.
– Takartassa le – morgott a doktor, és undorodva nézegette a kezét. – Meg kell
mosdanom.
– Várjon – szólalt meg a felügyelő. – Tegyük fel, hogy megtámadták, és ő
védekezett... küzdelem a szakadék szélén, ahogy mondani szokás... de hiába;
csak a kalapja maradt odafenn. A gyilkos felemeli, és a bélésben monogramot
talál vagy cégjelzést... Egyébként nézze meg szakította félbe a felügyelő
önmagát, felemelte a kalapot, és megmutatta a bélést. Egy kis darab ki volt
vágva belőle. – Erről eszébe jut, hogy a halott ruháján, fehérneműjén és
zsebeiben is lehetnek ilyen azonossági jegyek, ezért a kalappal a kezében
leereszkedik a lejtőn... Hülyén furcsa dolog, hiszen egyszerűen ledobhatta volna.
A lejtőt kutató ember felkiáltott.
– Pilbauer talált valamit – jegyezte meg a felügyelő. – Szóval lejött a kalappal,
és kivágott, letépett, elvitt minden jelet, monogramot, cégjelzést, papírt, minden
személyi és helyi adatot.
Semmiről sem feledkezett meg. Aztán ráhúzta a halott fejére a kalapot, és
elment. Csak ezt hagyta itt. Ezt a névtelen halottat. Egy személyiségétől
megfosztott személyt. Egy nagyon is néma tanút. Rejtélyt. Mit kezdjek vele?
Pilbauer, talált valamit?
– Lábnyomokat – felelte a harmadik férfi, leérve a lejtőről. – Valaki sietősen
jött le onnan folytatta –, nagyokat csusszant a nedves agyagon.
– Tegnap délután?
– Igen. Turistacipő volt rajta, három számmal nagyobb, mint az enyém.
– Nagy termetű ember. Turista. Csakugyan – csodálkozott a felügyelő
elgondolkozva –, igen nagy termetű ember.
– Nem tetszik nekem ez az egész – morgott a doktor. – Nem szeretem a
gyilkosságokat.
Takartassa már le!
Slavík a felügyelő mellé lépett, és komoran megjegyezte:
– Ez egyszerűen ostobaság.
– Micsoda?
– Az, hogy kivágta a monogramokat. Miért vágta ki? Ha otthagyta volna,
mindenki azt hitte volna, hogy szerencsétlenség történt. Nem gyilkosság. Valaki
leesett. Senki se tudta volna bizonyítani az ellenkezőjét. Miért csinált ilyen
ostobaságot?
– Nem tudom.
– Aztán az is butaság volt, hogy levitte a kalapot. Elvesztette a
biztonságérzését. De itt lent visszanyerte. Sőt... túlságosan is biztonságban érezte
magát. Semmiről sem feledkezett meg.
Erős egyéniség... bizonyára. Nincs itt valami ellentmondás?
– Nem tudom.
– És még valami: ezt a helyet az útról is, a faluból is jól lehet látni. A gyilkos
halálos veszedelemben forgott, és mégis meggondoltan, sőt módszeres
lassúsággal dolgozott. Semmit sem hagyott ki. Paradox dolog.
– Csúnya és sötét – folytatta Slavík. – Vagy szokatlan és rejtélyes
indítékokból, vagy szokatlan és rejtélyes egyéniségből kell kiindulni,
amennyiben rá akarunk jönni a dolog nyitjára. Az egész helyzet furcsább, mint
amilyennek látszik. Bizonyára önnek kell megoldania, azért szerettem volna
felhívni a figyelmét...
– Köszönöm szépen – válaszolta a felügyelő –, nagyon érdekelt, amit
fejtegetett, de ön nem érti a dolgot. Nekem semmit se kell megoldanom.
Slavík mondani akart valamit.
– Semmit se kell megoldanom. Én csak a Végrehajtó Szerv vagyok. Ha
érdekli a további ügymenet, szívesen meghívom.
A felügyelő unott arccal kezdte meg a vizsgálatot. Egyre többen akadtak, akik
tegnap itt vagy ott látták az „ismeretlen embert”. S az ismeretlen hol magas volt,
sovány és szakállas, hol pedig tagbaszakadt, vörös hajú, sima arcú, vagy
rendkívül magas turista, akinek az arcát senki sem látta. Minden valószínűség
szerint menekülőben volt, és szörnyű, zavaros nyomot hagyott maga után.
A holttest felfedezése előtti napon, éppen mikor zuhogni kezdett az eső, egy
öreg kocsis, útban az állomás felé, utolért egy magas termetű, térdnadrágos
idegen urat, és lekiáltott neki a bakról:
– Üljön fel ide a ponyva alá!
– Nem! – rázta meg a fejét az idegen. Az öreg kocsis továbbhajtott, de sajnálta
a gyalogost, hát megfordult, és még egyszer odakiáltott neki. – Nem! – kiabálta
vissza az idegen dühösen, és futni kezdett az állomás felé. Feltűnő, „furcsa” csak
az volt rajta, „hogy olyan nagy volt, és hogy annyira megsajnáltam”. (Az öreg
kocsis vallomása.) Valamivel később ugyanez a nagy termetű, sportruhás férfi az
állomásra ért, és fel-alá járt a fedetlen peronon az esőben. Az állomásfőnök
beinvitálta a váróterembe, de az idegen csak feltűrte a gallérját, és kint maradt.
Néhány perc múlva az állomásfőnök közölte vele, hogy ma már nem indul
vonat, mert a zápor következtében negyvenöt kilométernyire innen földomlás
történt, és eltorlaszolta a pályát. A hatalmas termetű utas erre szörnyen
elkáromkodta magát, és megkérdezte, mikor lesz mégis vonat. Huszonnégy óra
múlva, felelte az állomásfőnök, és csaknem megborzadt az utas szemében
tükröződő düh és fájdalom láttán. – Háljon meg a városban – tanácsolta
együttérzéssel az állomásfőnök, de az utas nyersen visszautasította: – Ne
törődjön velem! – és elment. Arcát eltakarta a magas kabátgallér, mégis furcsa,
„kínzó” benyomást keltett, „akár egy halálos veszélyben forgó ember arca.” (Az
állomásfőnök vallomása.) Este ugyanez az idegen megjelent a városka
vendégfogadójában, befűttetett az egyik szobában, és ételt hozatott. A vendéglős
bekopogott az ajtaján. – Mi az? – kiáltotta a vendég riadtan.
– Az úr turista? – kérdezte a vendéglős, összeszedve bátorságát. – Egy jó
fuvarost ajánlanék, az emberek „Isten segítségével”-nek keresztelték el... talán az
úr... – Majd meggondolom – felelte a vendég, és később lekiáltotta a lépcsőről: –
Rendelje meg a fuvarost holnap egész napra!
Ötkor indulunk. – Tehát ma hajnalban ment el. Szörnyű, óriás termetű ember
volt, turistaruhát viselt, és az arcát eltakarta. – Féltünk tőle; úgy ültünk itt lent,
mintha a székünkhöz szegeztek volna... (A vendéglős vallomása.) – Úgy állt az
ablaknál, mint valami szobor. A feje majdnem a plafonig ért. Nem szólt semmit,
csak morgott. Háttal állt felém. Féltem tőle. Nem tudom, miért. (A pincér
vallomásából.) – Most mi lesz? – kérdezi Slavík.
A felügyelő vállat vont; aztán elküldött az „Isten segítségével” feleségéért, és
beletemetkezett a környék térképébe. Slavík egyre izgatottabb lett. „Istenem –
kínlódott bánatos nyugtalanságában –, micsoda nyom! Milyen szörnyűség!
Milyen különös dolog történhetett itt! Csak gyilkosság? Nem. Valami sötétebb
dolog. Értelmetlenebb. Furcsább és értelmetlenebb.”
A felügyelő kihallgatta a fuvaros feleségét; az asszony semmit sem tudott, de
népi ösztönösséggel tagadott. Pilbauer az ablaknál állt, és mélységes
nyugalommal egy régi árjegyzéket olvasott. „Borzalmas, sötét dolog – bánkódott
Slavík. – Valami felfoghatatlan történt itt.
Lépésről lépésre követhetnénk ennek a szörnyűségnek a nyomát. De mi csak
várunk. Várunk a végtelenségig.”
A kisváros tompa délutánja fölött egyhangúan vonultak a felhők, krónikus,
makacs eső esik. A felügyelő a kihalt téren keresztül a távírdába siet. A
pléhcsatornában dobol az eső, és Slavík úgy érzi, hogy valami titkos
morzeszerkezet különös és végtelen jelentéseket és elfogató parancsokat kopog.
Nem igazodik el a dolgon. Az eset homályosan és zavarosan egyre hosszabbra
nyúlik. Slavíkot komor türelmetlenség fogja el. Késő van.
A felügyelő végre megjön a postáról. A távirati jelentés szerint a szomszéd
városka egyik vendéglőjében részegen ül „Isten segítségével”, és azt meséli,
hogy reggel egy óriást vitt a kocsiján, aki kendővel eltakarta az arcát, és egyetlen
szót sem szólt hozzá. A fuvarost olyan rémület ülte meg, hogy az úton
valamilyen kifogással leszállította utasát a kocsiról, és megszökött előle. Hogy
ez hol volt, nem tudja pontosan.
De legalább megvan az irány. Mintha síkos spirálrugón siklana lefelé, úgy
rohant a felügyelő nyitott autója a kanyargós úton a szomszéd város felé.
Slavíknak nem volt gyakorlata a sebesség felbecsülésében, de a vak fizikai
szorongás, a sírás– és hányinger, az az érzés, hogy a levegő hideg anyagból
hegyezett ékké vált, amelyet a száján keresztül tüdejének fájdalmasan rángatózó
két szárnya közé döftek, megsejtette vele, hogy a kocsi maximális sebességgel
halad. Valami ismeretlen elragadtatás kerítette hatalmába Slavíkot, és mialatt
keze görcsösen szorongatta a karosszéria szélét, érezte, hogy két hatalmas,
primitív érzés születik benne: büszkeség és borzalom.
Aztán hirtelen: stop! Kendőlobogás: megállni! – Megismertem a kocsiját –
szólt valami küldöncféle –, éppen a csendőrökért megyek; különös dolog történt
nálunk Svatá Anežkán. – A férfi elmondta, hogy reggel egy kocsi rohant el erre
utas nélkül, megbokrosodott lovakkal. A kocsit egy óriás követte, és mikor ez
beért a fogadóba, „úgy esett le a székre, mint valami sziklabálvány”. Aztán
befűttetett egy szobában, és bezárkózott. Délután bekopogtak hozzá, kell-e neki
valami. Kiordított, hogy mindenkit ledob a lépcsőről, aki felmerészkedik hozzá.
Hát most már senki se merészkedik fel. Egyszer kijött az ajtó elé, az arcára
törülköző volt csavarva, és az öklét rázta. Már az erdészeket is elhívták, de azok
sem tudják, mit csináljanak vele, mindenkit, aki a közelébe kerül, elfog a
félelem.
A felügyelő kocsija tehát Svatá Anežka felé robogott tovább. Svatá Anežka
kicsiny fürdőhely a környék legmagasabb hegyén. Csodatevő nyári esőiről
nevezetes. Amikor odaértek, azt kellett hallaniuk, hogy az ismeretlen óriás alig
egy órával azelőtt önként lejött a lépcsőn, számláját kérte a szobalánytól, azután
elindult azon az ösvényen, amely a hegytetőn levő tanyához vezet, mialatt kilenc
ember csukott ajtók mögött azon tanácskozott, hogyan lehetne szobájában
foglyul ejteni. – Az óriást tehát csak a szobalány látta, és az is megszökött előle.
A kilenc ember körülvette a felügyelőt; erdészek voltak, nyaralóvendégek,
helybeliek és egy szemüveges emberke, aki a nyakába ugrott Slavíknak; Jevíšek
zeneszerző és hegedűművész, aki itt töltötte a nyarat, halálosan unatkozva
apjától örökölt szülőházacskájában.
– Miért engedték el?! – kiabált a felügyelő.
– Nem volt időnk elfogni.
– Nem tudtunk megegyezni, hogy mit csináljunk.
– Féltünk tőle – sóhajtott Jevíšek bizalmasan.
A felügyelő Slavíkhoz hajolt: – Nem voltak megszervezve.
A hegy, amelynek oldalában most álltak, erdők közé süllyesztett sziklatábla
volt, s csak két úton lehetett megközelíteni: a szekérúton és a gyalogösvényen,
amely felvezet a hegytetőre. A tetőn magányos tanya áll, körülötte néhány
négyszögöl termőföld, különben az egész hegy egyetlen meredeken zuhanó
sziklafal.
Most alaktalan ködös tömegnek látszott.
A felügyelő kiment a ház elé, s mozdulatlanul állva, méregette a hegy óriási
testét, mintha párbajra hívná ki.
Jevíšek már otthon van; halkan, melegen búg a lámpa a kvartett kézirata
fölött; az utolsó nagyon magas, pacsirtásan trillázó hang befejezés után kiált.
Félve, tétovázva kezd bele Jevíšek a kézirat olvasásába. Minden úgy van, ahogy
volt: az ujjongó öröm, az éneklő, szabadon szárnyaló kantiléna... Semmi sem
változott. Semmi sem változtathatja meg a szépséget, semmi sem érintheti rontó
ujjal; semmi sem ingott meg, semmi sem komorodott el, semmi sem foszlott szét
a hangok tűnő és varázslatos szövedékéből; nem történt semmi, semmi. És
megmaradtak a régi kétségek is: itt-ott félelem szűköl, szorongás lapul, a
piruettező táncosnő erőlködését leplező megrögzött mosoly képmutatóskodik a
hangjegyek között...
Jevíšek megpróbálta felidézni magában a magasabb rendű hangot, amely a
hegyen megszólalt benne: az örökké parancsoló hang dörgő kádenciáját. De
nyomban megcsóválta a fejét: nem, ez nem jó.
A magasabb rendű hang nem parancsol. A magasabb rendű hang
fájdalmadhoz kiált.
Ezen az estén Rubner úgy tért haza, akár egy fekete viharfelhő.
– No, csakhogy már itt vagy – mondta Rubnerné. – Vacsoráztál valahol?
Rubner komor pillantással mérte végig az asszonyt. – Már megint kezded? –
morogta fenyegetően.
Rubnerné csodálkozva vonta fel szemöldökét. – Mit mondasz? Mit kezdek
újból? Csak kérdezem, hogy akarsz-e vacsorázni.
– Na tessék – felelte Rubner undorodva. – Persze te nem tudsz másról
beszélni, mint arról a nyavalyás ételről. Ez a te alantas érdeklődési köröd.
Milyen megalázó ez a szüntelen kelepelés, ez az anyagiasság és unalom... –
Rubner felsóhajtott és reménytelenül legyintett egyet. – Tudom, ezzel csinálnak
pipogya alakot az emberből.
Rubnerné ölébe ejtette a varrást, és figyelmesen nézett férjére. – Franci –
mondta gondterhelten –, valami kellemetlenséged volt?
– Aha – vágta rá Rubner harapósan. – Már megint a gondoskodó asszonyt
játszod. Csak azt ne hidd, hogy beugrok neked! Barátom, az ember egyszer
mégiscsak eljut odáig, hogy keresztüllát rajtad meg azon az egész
hazugságszövevényen, amivel behálóztad; egyszer mégiscsak rájön, hogy valaki
ráakaszkodott a nyakára, csak azért, hogy kényelmes élete legyen... és puszta
érzékiségből. Pfuj! – ordította – az ember szinte összerázkódik az undortól!
Rubnerné megcsóválta a fejét, és mondani akart valamit; de inkább
összeszorította száját, és elkezdett gyorsan varrni; csend támadt.
– És ahogy ez a lakás kinéz – sziszegte pár perc múlva Rubner, és súlyos
tekintetét körüljártatta a szobán. – Rendetlenség, slamposság. – Hát persze,
kicsiségekben vigyázol a rendre meg a korrektségre, de nagyobb dolgokban...
Mit keresnek itt ezek a rongyok?
– Az ingeidet foltozom – préselte ki a szavakat elszorult torkából Rubnerné.
– Az ingeimet foltozod – ismételte meg gúnyosan Rubner –, lám-lám, az
ingeimet foltozod! És magától értetődik, hogy erről az egész világnak tudnia
kell, mi? Fél napig csak arról beszélni, hogy valaki ingeket foltoz! Hát erről van
is mit beszélni! Ez aztán igazán fontos dolog! És te azt hiszed, hogy azért
mindjárt parancsolgathatsz? Hát, barátom, ennek mostantól kezdve vége!
– Franci – sóhajtott Rubnerné kétségbeesetten –, megbántottalak valamivel?
– Hát tudhatom én azt? – kiáltott Rubner. – Én nem tudom, mivel bántottál
meg, mert nem tudom, mit csinálsz; nem tudom, mire gondolsz, min töröd a
fejed; én nem tudok rólad semmit, de semmit, mert te átkozottul titkolod, hogy
mi rejtőzik benned! A múltadat sem ismerem!
– Ide hallgass – fortyant fel Rubnerné –, hát ez már több a soknál! Ha még
valamit mondasz... Nagy nehezen erőt vett magán. – Szívecském – mondta
elszörnyedve –, mi történt veled?
– Aha – diadalmaskodott Rubner –, itt van ni! Mitől ijedtél meg úgy? Talán
attól, hogy napvilágra kerül valami, ami veszélyeztethetné a jólétedet, he?
Ismerjük ezt; azért minden kényelem mellett akad alkalom egy kis kalandra is,
ugye?
Rubnerné úgy ült a helyén, mintha kővé meredt volna. – Szívecském – nyögte
könnyeit nyelve –, ha valami kifogásod van ellenem... az istenre kérlek, mondd
ki egyenesen!
– Egyáltalán semmi – prédikálta Rubner lendületes iróniával –, egyáltalán
semmi kifogásom sincs ellened! Hiszen az igazán semmiség, ha az embernek
fegyelmezetlen, erkölcstelen, hazug, rendetlen, közönséges, lusta, tékozló és
szörnyen érzéki felesége van! És ha ráadásul olyan alacsony szellemi
színvonalon áll...
Rubnerné felzokogott, varrását a földre ejtette és felállt.
– Hagyd ezt – kiáltott rá a férje megvetően –, ez a legaljasabb zsarnokság, a
könnyek zsarnoksága!
De Rubnerné ezt már nem hallotta, mert fulladozva a görcsös zokogástól,
bemenekült a hálószobába.
Rubner tragikusan felkacagott, aztán még benyitott a hálószobába. – Hátulról
leszúrni az embert, azt meg tudnád tenni, de még ahhoz is túl kényelmes vagy!
Este Rubner beült megszokott vendéglőjébe. – Éppen a maguk lapját olvasom
– üdvözölte őt Plečka úr, felpillantva a szemüvege fölött. – Nagyon dicsérik
benne ezt a Jensen grafológust.
Van valami ebben a dologban, szerkesztő úr?
– Van bizony, sőt nagyon sok van benne – szólt Rubner úr. – Jančik úr, adjon
egy rostélyost, de ne legyen kemény. Ide hallgasson, az a Jensen, az valóságos
fenomén; tegnap láttam.
Szigorúan tudományos alapon elemzi az írást.
– Hát akkor az csak svindli lehet – vélte Plečka úr. – Uram, én mindenben
hiszek, csak a tudományban nem. Úgy van ez, mint a vitaminokkal; amíg nem
voltak vitaminok, addig az ember legalább tudta, mit eszik; most már nem tudja.
Most ez a maga rostélyosa tele van ismeretlen élettényezőkkel. Ott egye a fene –
fejezte be Plečka úr keserűen.
– De az más – jelentette ki Rubner. – Ahhoz, hogy ezt megértse, Plečka úr,
nagyon sokat kellene beszélnem arról, hogy mi az a pszichometria,
automatizmus, primer és szekunder jelek és más hasonló dolgok. De én csak
annyit mondhatok magának, hogy Jensen úgy kiolvassa akárkinek a jellemét az
írásból, mint valami könyvből. És pontosan eltalálja az embert; szinte ott látja
maga előtt. Megmondja, hogy milyen, meg hogy mi van a múltjában, mire
gondol, mit takargat, no, szóval mindent! Én ott voltam, uram!
– Igazán? – morgott hitetlenkedve Plečka úr.
– Nos, elmondok magának egy esetet – kezdte újból Rubner. – Egy úr, nem
fogom megnevezni, de egy nagyon ismert férfi, odaadta Jensennek a felesége
kézírását. Hát Jensen csak ránézett az írásra, és mindjárt elkezdte: – Ez a nő
tisztára át van itatva hazugsággal, rendetlen, szörnyen érzéki és felületes, lusta,
tékozló, fecsegő, otthon parancsolgat, sötét múltja van, és mindennek a tetejébe
még meg is akarja ölni a férjét! – Képzelje, az az úr halálosan elsápadt, mert
minden, amit a grafológus mondott, igaz volt. Gondolja csak meg! Húsz évig
boldogan élt azzal az asszonnyal, és semmit, de semmit se vett észre! Húszévi
házasság alatt egy tizedrészét sem látta meg az asszonyon annak, amit Jensen
egy szempillantás alatt kiolvasott az írásból! Hát ez komoly teljesítmény, igazam
van? Ezt magának is be kell látnia, Plečka úr!
– Én csak azon csodálkozom – közölte Plečka úr –, hogy az a hólyag, az a
férj, húsz év alatt nem vett észre semmit az asszonyon.
– Kérem – mondta gyorsan Rubner úr –, ha egyszer az a nő olyan ügyesen
tettette magát, a férfi meg egészen boldogan élt vele. – Az ilyen boldog
embernek nincs szeme. Meg aztán nem volt neki egzakt tudományos módszere.
Ez már így van: ami puszta szemmel fehérnek látszik, az tudományosan egy
csomó színből tevődik össze. A tapasztalat, az semmi, uram; a mai ember csak
az egzakt módszereknek hisz. Hát ne csodálkozzék rajta, ha annak az illetőnek
sejtelme sem volt róla, milyen szörnyeteggel él; nem használt vele szemben
tudományos módszereket, ennyi az egész.
– És most elvált tőle? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Jančik úr, a
vendéglős.
– Azt már nem tudom – felelte hanyagul Rubner úr –, az ilyen butaságokkal
én nem törődöm.
Engem az egészből csak az érdekel, hogyan lehet valakinek az írásából
kiolvasni azt, amit különben senki sem vesz észre. Gondolják meg, hogy hosszú
éveken keresztül tisztességes, rendes embernek ismerünk valakit, és egyszerre
bumm! Az írásából rájövünk, hogy az illető tolvaj, gazember. Uraim, senkinek
sem lehet hinni a cifferblattja alapján; csak egy ilyen analízis mutatja meg, mi
rejtőzik felebarátunkban!
– Ejnye, ejnye – csodálkozott Plečka úr szorongva –, hát akkor jobb, ha
levelet sem írunk senkinek.
– Ez az – vélte Rubner úr. – Képzeljék el, milyen jelentősége lesz ennek a
tudományos grafológiának, mondjuk, a kriminalisztika szempontjából. Uraim, az
embert le fogják csukni, mielőtt ellop valamit; az írása elárulja, hogy szekunder
tolvajhajlamok működnek benne, és zsupsz, máris a Pankrácban találja magát. A
grafológiának óriási jövője van. Ahogy mondtam, komoly tudomány ez, efelől
nem lehet kétség. – Rubner úr az órájára nézett. – Ejha, tíz óra van; jó lesz
hazamenni.
– Miért ilyen korán ma? – morogta Plečka úr.
– Hát tudja – felelte Rubner úr lágyan –, az asszony még morogni találna,
hogy mindig magára hagyom.
Két nap múlva dr. Mejzlík meglátogatta Neradot; a költő ezúttal nem aludt,
hanem valami lány volt nála, hiába keresett üres széket, hogy hellyel kínálja meg
a rendőr-tisztviselőt.
– Én már megyek is – mondta dr. Mejzlík. – Csak meg akartam mondani,
hogy annak az autónak a rendszáma valóban 235 volt.
– Milyen autónak? – lepődött meg a költő.
– Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér – fújta gondolkodás nélkül dr. Mejzlík.
– És Szingapur is stimmelt.
– Aha, már tudom – eszmélt fel a költő. – No látja, hát ez a belső valóság.
Felolvassak magának még néhány verset? Most már meg fogja érteni őket.
– Majd máskor – szólt gyorsan a rendőr-tisztviselő. – Ha majd megint ilyen
esetem akad.
A rekord
– Járásbíró úr – jelentette Hejda csendőr Tuček járásbírónak –, van itt egy
súlyos testi sértésem.
Egek ura, de meleg van!
– Helyezze magát kényelembe – szólt a bíró. Hejda a sarokba állította
puskáját, ledobta sisakját, leoldotta derékszíját, és kigombolta zubbonyát. – Uf –
mondta. – Nyavalyás gazember!
Bíró úr, ilyen esetem még nem volt. Nézzen ide. – És az ajtó mellől valami
nehezet emelt fel, ami kék kendőbe volt kötve; kioldotta a kendő csomóit, és egy
emberfej nagyságú követ vett ki belőle. – Nézze csak meg, bíró úr – ismételte
sürgetően.
– Mi néznivaló van rajta? – kérdezte a bíró, és ceruzájával megbökdöste a
követ. – Macskakő, nem?
– Az, mégpedig jó nagy darab – igazolta a feltevést Hejda. – Hát akkor
jelentem, járásbíró úr, hogy Václav Lysický tizenkilenc éves téglagyári munkás,
lakik a téglagyárban, megvan, bíró úr? a mellékelt öt kilogramm
kilencszáznegyvenkilenc gramm súlyú kővel megütötte vagy megdobta
František Pudil kisbirtokos, Dolní Újezd 14. házsz. alatti lakost, megvan, bíró
úr? akinek bal vállát találta el, miáltal nevezett vállcsukló-, váll– és
kulcscsontfraktúrát, izomhüvely– és ínszakadást és vérző vállizomsérülést
szenvedett, megvan, bíró úr?
– Megvan – felelte a bíró úr. – És mi olyan különös ezen?
– A bíró úrnak leesik az álla – jelentette ki Hejda határozottan –, ha majd
elmondok mindent.
Szóval három nappal ezelőtt elküldött értem ez a Pudil. Ismeri őt, bíró úr?
– Ismerem – felelte a bíró –, egyszer uzsora miatt került hozzánk, egyszer
meg... hm...
– Ferbli okából. Szóval ez az a Pudil. Cseresznyése van, és a cseresznyés
egészen a folyóig nyúlik. A Sázava ott éppen bekanyarodik, és ezért szélesebb,
mint máshol. Szóval három nappal ezelőtt, reggel elküld értem Pudil, hogy
valami történt vele. Az ágyban találtam.
Nyögött és káromkodott. Hát, azt mondja, tegnap este elment megnézni a
gyümölcsöst, és tetten ért egy gyereket, amint egy fán ült és cseresznyével tömte
a zsebét. Tudja, az a Pudil amolyan rabiátus ember, hát lekapcsolta a
nadrágszíját, lehúzta a gyereket a fáról, és elkezdte aprítani a nadrágszíjjal. Erre
a másik oldalról rászól valaki: „Pudil, hagyja azt a gyereket!”
Pudil kicsit rövidlátó, azt hiszem, az ivástól, hát csak azt látja, hogy a másik
parton áll valaki, és nézi őt. Pudil a biztonság kedvéért csak ennyit mondott: „Mi
közöd hozzá, nyavalyás?” – és még jobban püfölte a gyereket. „Pudil, ordította
az az ember a másik partról, engedje el azt a gyereket, hallja?” Mit csinálhatsz te
nekem, gondolta magában Pudil, és visszaordított: „Nyald ki a... te hólyag!”
Éppen hogy kimondta, és már ott is feküdt a földön borzalmas fájdalommal a bal
vállában; az a másik meg még odaszólt neki: „Majd adok én neked, te zsíros
bugris!” Ide hallgasson, bíró úr, Pudilt úgy kellett elvinni onnan, fel se tudott
állni, és mellette ott feküdt ez a kő. Még éjszaka orvosért küldtek, az orvos
kórházba akarta szállítani Pudilt, mert a vállában minden csont ripityára tört, és a
bal keze állítólag béna marad. De Pudil most, aratás idején, nem akar kórházba
menni. Szóval reggel elküldött értem, hogy azt a tetves gazembert, azt a barmot,
aki ilyet tett vele, kísérjem be. No jól van.
Ide figyeljen, bíró úr, amikor azt a követ megmutatták nekem, tátva maradt a
szám; ez kovapala, és kovand is van benne, úgyhogy nehezebb, mint amilyennek
látszik. Emelje meg, én kapásból hat kilóra becsültem – és ötvenegy gramm
híján csakugyan hat kiló. Uram, az ilyen kővel tudni kell dobálni. Azután
elmentem megnézni azt a gyümölcsöst a folyó mellett, ahol a fű le volt
hengerelve, ott esett össze Pudil. Attól a helytől még két méter a vízig, és a
folyó, uram, azon a helyen jó tizennégy méter széles, mert éppen ott van a
kanyar. Bíró úr, én elkezdtem rikoltozni, ugrálni, aztán gyorsan hozattam
tizennyolc méter hosszú spárgát.
Cölöpöt vertem le arra a helyre, ahol Pudil összeesett, hozzákötöttem a spárga
egyik végét, levetkőztem, és a spárga másik végével a számban átúsztam a másik
partra. És mit szól hozzá, bíró úr, a spárga épp hogy elért a másik partig, pedig a
part után még a gát jön, és csak azután az út. Háromszor is megmértem a
távolságot a cölöp meg az út között, és pontosan tizenkilenc méter huszonhét
centiméter jött ki.
– Öregem – mondta a bíró –, ez nem lehet igaz; tizenkilenc méter, az jó nagy
távolság; mondja, nem állt az az ember a vízben, valahol a folyó közepén?
– Ez nekem is eszembe jutott – felelte Hejda. – Csakhogy, járásbíró úr, ott a
folyó végig két méter mély, különben is a gáton megtaláltam annak a kőnek a
helyét, ahonnan az az ember kivette, hogy Pudilhoz vágja. Tudja, a másik partot
kikövezték, hogy ne szaggassa le a víz.
Hát onnan rántotta ki a követ, és csak az útról dobhatta, mert a víz mély, a
gáton meg elcsúszott volna. Ez azt jelenti, hogy tizenkilenc egész és huszonhét
század métert dobott.
Tudja, mi ez?
– Talán parittyája volt – vélte a bíró bizonytalanul.
Hejda szemrehányó tekintetet vetett rá. – Bíró úr, maga sohase parittyázott,
ugye? Próbáljon csak egy tizenkét fontos követ parittyából kilőni; ahhoz
katapulta kellene. Uram, én két napig kínlódtam ezzel a kővel; megpróbáltam
hurkot kötni rá, és megforgatni, tudja, úgy, mint a kalapácsvetésnél, és
megnyugtathatom, hogy nincs olyan hurok, amiből ki ne csúszna. Uram, amit az
az ember csinált, az tiszta súlylökés volt. És tudja, hogy mit jelent ez? – kiáltotta
izgatottan. – Világrekordot! Úgy ám.
– Ugyan menjen már – döbbent meg a bíró.
– Világrekordot – ismételte Hejda csendőr ünnepélyesen. – A versenyeken
nagyobb súlyt használnak, hét kilósat, és az idei rekord néhány centi híján
tizenhat méter. Tizenkilenc évig tizenöt és fél méter volt a világrekord, csak az
idén dobott valami amerikai, Kucknak vagy Hirschfeldnek hívják, majdnem
tizenhatot. Ez pedig hatkilós súlynál tizennyolc vagy tizenkilenc métert tesz ki.
És nekünk itt huszonhét századméterrel többünk van! Járásbíró úr, ez az ember
hétkilós súllyal jó tizenhat és egynegyed métert dobna tréning nélkül!
Jézusmária, tizenhat és egynegyed méter! Bíró úr, én régi súlydobó vagyok;
Szibériában a fiúk mindig nekem szóltak, ha kellett: vágd oda, Hejda – mármint
a kézigránátot, tudja? És Vlagyivosztokban amerikai tengerészekkel
versenyeztem. Versenysúllyal tizennégyet dobtam, de az ő káplárjuk négy
ponttal többet ért el. Úristen, de sokat dobáltunk mi Szibériában! De ezt a követ
itt, uram, nem dobtam el messzebbre tizenöt és fél méternél; több nem tellett
tőlem.
Tizenkilenc méter! Az istennyila csapjon belé, mondtam magamban, ezt az
embert kézre kell kerítenem; ez megdönti a világrekordot. Képzelje csak el, bíró
úr, ha el tudnánk szipkázni Amerikától a világrekordot!
– És mi legyen Pudillal? – ellenkezett a bíró.
– Az ördög vigye Pudilt – kiáltott Hejda. – Bíró úr, én a nyomozást a
súlylökés világrekordja ismeretlen tettesének kézrekerítéséért indítottam meg. Ez
nemzeti kérdés, ugye? Hát így elsősorban büntetlenséget garantáltam neki
Pudillal kapcsolatban.
– Nono – protestált a bíró.
– Várjon, bíró úr; büntetlenséget garantáltam neki azzal a feltétellel, hogy egy
hatkilós követ áthajít a Sázaván. A környékbeli falvak bíráinak
megmagyaráztam, hogy milyen nagyszerű teljesítmény ez, hogy az egész
világon írnának róla, és még azt is közöltem, hogy az az ember egy csomó ezrest
kereshetne. Becsületszavamra, bíró úr, az egész környék összes legényei
otthagyták az aratást, megszállták a gátat, és egész nap köveket hajigálnak a
túlsó partra. Tisztára szétszedték már a gátat; most már a mezsgyeköveket szedik
fel, és kőfalakat rombolnak, hogy legyen mivel dobálniuk. És a gyerekek,
gazember banda, minden faluban összevissza dobálóznak az utcán; képzelheti,
mennyi agyonütött csirke van mindenfelé, én meg állok a gáton, és figyelem– a
hajigálást; világos, hogy senki sem dob messzebb a folyó közepénél – uram, én
azt hiszem, hogy a folyómeder már félig van kővel. Hát tegnap aztán elhoztak
hozzám egy fiatalembert, hogy állítólag ő törte össze azzal a kővel Pudilt. No
hiszen mindjárt találkozni fog vele, bíró úr. Kint vár a huncut. „Ide figyelj,
Lysický, mondom neki, te hajítottad meg Pudilt ezzel a kővel?” „Igen, mondja,
Pudil elkezdett szidni engem, mire én mérges lettem, és más kő éppen nem akadt
a kezem ügyébe.” „Hát itt van egy másik ilyen kő, mondom, hajítsd át a Pudil
partjára; de ha nem hajítod át, te nyavalyás, hát meggyűlik velem a bajod!”
Fogta a követ – a mancsa olyan, mint a lapát, odaállt a gáthoz, és célzott; én
nézem, technikája nincs, stílusa semmi, nem dolgozott se a lábával, se a
törzsével, és bumm! beledobta a követ a vízbe vagy tizennégy méternyire; ez
elég szép, de... No jó, hát elkezdek neki mutogatni: „Te hólyag, mondom, így
kell megállni, a jobb válladat meg hátra, és mikor dobsz, akkor egyidejűleg ezt a
válladat is előre kell löknöd, érted?” „Ja”, mondja ő, aztán meggörbül, mint
Nepomuki Szent János, és bumm! eldobja a követ tízméternyire.
Hát tudja, erre már nagyon zabos lettem. „Te gazember, ordítok rá, még hogy
te hajítottad meg Pudilt? Hazudsz!” „Őrmester úr, mondja ő, Isten a tanúm, hogy
én hajítottam meg; álljon csak megint oda a nyavalyás, és megint meghajítom.”
Hát uram, én elszaladtam Pudilért, és elkezdtem kérlelni: „Pudil úr, nézze, itt
világrekordról van szó, legyen olyan kedves, jöjjön el a partra egy kicsit
veszekedni azzal a fiúval, hadd vágjon magához még egy követ.” – Nem fogja
elhinni, bíró úr, de Pudil a világért se akart kijönni. Látja, ezeknek az
embereknek nincs érzékük a magasabb érdekek iránt.
Visszamentem Lysickýhez a partra. „Te csaló, kiabálok rá, nem igaz, hogy te
ütötted le azzal a kővel Pudilt; Pudil azt mondja, hogy valaki más tette.”
„Hazudik, feleli Lysický, én tettem.”
„Hát akkor mutasd meg, mondom, hogy eldobsz odáig!” Ő csak vakaródzik és
nevet: „Őrmester úr, azt mondja, csak úgy hiába nem tudok odáig dobni, de
Pudilt akárhányszor is eltrafálnám, mert nagyon mérges vagyok rá.” „Vašek,
mondom neki jó szóval, ha átdobod a követ a túlsó partra, elengedlek, ha nem
dobod át, ülni fogsz súlyos testi sértés miatt, amiért megnyomorítottad Pudilt; fél
évet kapsz érte, te tinó.” „Hát majd télen leülöm”, felelte Vašek, mire én a
törvény nevében letartóztattam. Most itt vár a folyosón; bíró úr, próbálja
kiszedni belőle, hogy igazán átdobta-e azt a követ, vagy csak felvág! Én azt
hiszem, hogy megijed, és visszavonja az egészet; de akkor sózzon rá a bíró úr
legalább egy hónapot a hatóság félrevezetéséért vagy csalásért; sportban nem
lehet hazudni, az ilyesmit alaposan büntetni kellene.
No, behozom az emberemet.
– Václav Lysický – szólította meg szigorúan a bíró a szőke hajú delikvenst –,
maga beismerte, hogy ezt a követ, amelyet itt lát, František Pudilhoz dobta, azzal
a szándékkal, hogy megsebesítse, s ezzel nevezettnek súlyos sérülést okozott.
Igaz ez?
– Kérem, bíró úr – kezdte a bűnös –, az úgy volt, hogy az a Pudil egy gyereket
csépelt, és én átkiabáltam neki, hogy hagyja abba, mire ő elkezdett sértegetni...
– Átdobta a követ, vagy sem? – vágott a szavába a bíró.
– Igenis, kérem – felelte a bűnös elkínzottan –, de ő sértegetett, hát fogtam azt
a követ...
– Az ördög vigye magát – kiáltott a bíró. – Miért hazudik? Nem tudja, hogy
nagy büntetés vár arra, aki félrevezeti a hatóságot? Mi jól tudjuk, hogy nem
dobta át a követ!
– De átdobtam, kérem – dadogott a fiatal munkás –, mert Pudil azt mondta,
hogy nyaljam ki a...
A bíró kérdőn nézett Hejda csendőrre, de az csak tanácstalanul vonogatta a
vállát. – Vetkőzzön le – förmedt rá a bíró a lesújtott vádlottra. – No gyerünk,
gyerünk, a nadrágot is! Na mi lesz?
Most úgy állt itt a fiatal óriás, ahogy az Isten megteremtette, és remegett;
nyilván azt hitte, hogy kínozni fogják, és hogy ez már hozzátartozik a dologhoz.
– Nézze meg, Hejda, ezt a deltoideszt – szólalt meg Tuček bíró. – És ezt a
bicepszet... mit szól hozzá?
– Megjárja – vélte Hejda úr szakértelemmel. – De a hasizmok nincsenek jól
kidolgozva. Bíró úr, súlydobáshoz hasizmok kellenek, tudja, amikor a törzs
fordul... Ha megmutatnám magának az én hasizmaimat!
– De hiszen ez remek has, öregem – szólt a bíró –, nézze ezeket a dudorokat;
és ez a mellkas! folytatta, s ujjával az aranyszínű szőrszálak közé bökött. – De a
lába gyenge, ezeknek a falusiaknak általában gyenge a lábuk.
– Mert nem hajlítják – állapította meg Hejda. – Ez itt nem láb, uram, a
súlydobónak olyan lába kell hogy legyen!...
– Forduljon meg – förmedt rá a bíró a fiatal munkásra. – Hát a háta milyen?
– Itt a válla alatt jó – vélte Hejda úr –, de lent nem ér semmit. Ennek a
fickónak a törzsében nincsen semmi svung. Én azt hiszem, bíró úr, hogy nem
dobta át a követ.
– Öltözzön fel – szólt a bíró a munkásra –, és ide figyeljen! Utoljára kérdem:
átdobta a követ, vagy sem?
– Átdobtam – morogta Václav Lysický egy koshoz méltó keményfejűséggel.
– Maga szamár – ordította el magát a bíró –, ha átdobta a követ, akkor mehet a
törvényszékre súlyos testi sértés miatt, és ülhet jó pár hónapot. Hát érti már?
Hagyja abba végre a felvágást, és vallja be, hogy csak kitalálta az egészet; adok
magának három napot a hatóság félrevezetéséért, és elmehet. No, halljuk,
megdobta ezzel a kővel Pudilt, vagy nem?
– Megdobtam – felelte Václav Lysický megátalkodottan. – Sértegetett engem
a folyón keresztül...
– Vezesse el – ordította a bíró. – Átkozott szélhámos!
Egy perc múlva Hejda csendőr megint bedugta a fejét az ajtón. – Bíró úr –
szólalt meg bosszúszomjasan –, még egy kis idegen tulajdon rongálást is rá
kellene húzni; a követ a gátból szakította ki, és az a gát most már egészen szét
van szedve.
A blokk
Azon a forró augusztusi estén rengetegen voltak a Lövészszigeten. Így hát
Minka és Pepík csak egy olyan asztalnál talált helyet, amelynél már egy vastag
és szomorú bajuszú úriember ült. – Szabad? – szólt Pepa, és az úriember csak
bólintott. („Épp a mi asztalunknál kell ülnie az utálatosnak” – gondolta Minka.)
Minkának egyébként az volt az első dolga, hogy főhercegnői mozdulattal leüljön
a székre, amelyet Pepík előbb letörölt a zsebkendőjével, közvetlenül a második
pedig az, hogy gyorsan elővegye a púderes dobozát, és bepúderezze az orrát,
nehogy ebben a melegben istenments kifényesedjék. Ahogy a púderes dobozt
előhúzta, gyűrött cédula esett ki a táskájából. A bajuszos úr lehajolt és felvette. –
Tessék, kisasszony, tegye el – mondta komoran.
Minka elpirult, elsősorban azért, mert egy idegen úr megszólította, másodszor
pedig azért, mert szégyellte magát, hogy elpirult. – Köszönöm – mondta, és
gyorsan Pepík felé fordult. – Á, csak az a blokk esett le, amit
harisnyavásárláskor kaptam az üzletben.
– Sohasem tudhatja, kisasszony – szólalt meg melankolikusan a bajuszos férfi
–, hogy mire szolgálhat ez még.
Pepík lovagi kötelességének tartotta, hogy beavatkozzék. – Minek tartogatni
az ilyen buta papírokat – mondta, nem nézve az úriemberre. – Az embernek
aztán tele van velük a zsebe.
– Az nem baj – vélte a bajuszos férfiú. – Az ilyesminek néha nagyobb az
értéke, mint nem tudom én, minek.
Minka arca elutasító kifejezést öltött. („Ez az utálatos alak bele fog szólni a
beszélgetésünkbe, istenem, miért nem ültünk máshova!”) Pepík elhatározta,
hogy véget vet az eszmecserének: Milyen értéke lehet az ilyen kacatnak? –
kérdezte hidegen, és összehúzta szemöldökét.
(„Milyen jól áll neki ez a szigorú arc” – örvendezett magában Minka.) –
Nyomravezető értéke lehet – morogta az utálatos alak, és formális bemutatkozás
helyett hozzátette: – Én ugyanis Souček vagyok, a rendőrségtől. Éppen most volt
egy ilyen esetünk mondta s legyintett. – Az ember nem is tudja, milyen értékeket
hord a zsebében.
– Milyen esetük volt? – kérdezte Pepík, mert nem tudott ellenállni a
kíváncsiságnak. (Minka pedig felfogta a szomszéd asztalnál ülő fiatalember
pillantását. „Megállj csak, Pepík, majd adok én neked mással beszélgetni!”) – Á,
annak a nőnek az esete, akit Rozptylynél találtak meg – felelte a rendőrségi
ember, és elhallgatott.
Most Minkában is felébredt a kíváncsiság, alighanem azért, mert a bajuszos úr
egy nőről beszélt. – Milyen nőről van szó? – csúszott ki a száján a kérdés.
– Hát arról, akit pár napja találtak meg – morogta Souček úr kitérően, és kissé
bizonytalan mozdulattal cigarettát kotort elő a zsebéből. Ekkor egészen váratlan
dolog történt: Pepík hirtelen a zsebébe nyúlt, elővette öngyújtóját, és tüzet adott
Souček úrnak.
– Köszönöm szépen – mondotta Souček úr megindultan, mint akit
megtiszteltetés ért. – Tudják, arról a nőről, akinek a hulláját aratók találták meg
Rozptyly és Krč között – magyarázta, s ezzel mintegy kifejezte háláját és
rokonszenvét.
– Semmit sem tudok róla – felelte Minka, szemét meresztve. – Pepík,
emlékszel arra, amikor Krčben voltunk?... És mi történt azzal a nővel?
– Megfojtották – felelte Souček úr szárazon. – Még a madzagot is rajta
hagyták a nyakán. A kisasszony előtt nem akarom részletezni, hogyan nézett ki
szegényke; elképzelhetik, júliusban, és már csaknem két hónapja feküdt ott... –
Souček úr utálkozva fújta a füstöt. – Fogalmuk sincs róla, milyen furcsán fest az
ember ilyen körülmények között. Még az édesanyja sem ismerne rá. És azok a
legyek... – Souček úr melankolikusan ingatta a fejét. – Kisasszony, ha egy nőnek
az arcáról lemegy a bőr, mindjárt vége a szépségnek. Ilyen esetben valóságos
kálvária megállapítani a személyazonosságot. Amíg megvan a szem meg az orr,
addig még istenes a dolog, de ha több mint egy hónapja fekszik a napon, nna...
– De hát valami monogram csak található egy ilyen hullán – vélte
szakértelemmel Pepík.
– Ugyan kérem, monogram – morogta Souček. – Uram, a fiatal lányoknak
rendszerint nincs semmiféle monogramjuk, mert azt gondolják, hogy nemsokára
úgyis férjhez mennek. Ennek a nőnek se volt monogramja, dehogyis volt neki!
– És hány éves volt? – érdeklődött Minka részvéttel.
– Huszonöt körül, legalábbis így mondta az orvos; a fogairól meg ilyesmiről
állapította meg. A ruhája szerint meg munkásnő vagy szolgálólány lehetett,
inkább szolgálólány, mert olyan falusi ing volt rajta. Meg aztán, ha munkásnő
lett volna, akkor már bizonyára keresték volna, mert a munkásnők rendszerint
sokáig tartózkodnak egy helyen vagy egy lakásban. De ha egy ilyen cselédlány
helyet változtat, a kutya se törődik vele. Furcsák ezek a cselédlányok. Hát azt
gondoltuk, hogy ha két hónapig senki se kereste, akkor biztosan szolgálólány. De
a fődolog mégiscsak a blokk volt.
– Milyen blokk? – kérdezte Pepík élénken, mert bizonyára azt a hősi
lehetőséget érezte magából, hogy detektív vagy kanadai erdőlakó, vagy
hajóskapitány, vagy valami hasonló lehetne, és arca most összpontosult,
energikus kifejezést öltött, mert ez is a dologhoz tartozott.
– Az úgy volt – folytatta Souček úr, és merengve nézte a földet –, hogy
semmit, de semmit sem találtunk nála; aki azt a dolgot elkövette, mindent elvett
tőle, aminek valami értéke volt. Csak a lány bal kezében volt egy kis szíj darab,
a kézitáskája leszakadt füle, és a kézitáskát is megtaláltuk egy kicsit arrébb a
rozsban. Az az ember biztosan ki akarta tépni a lány kezéből a táskát, de amikor
a fogó leszakadt, a táska elvesztette értékét, hát eldobta, de előbb mindent
kiszedett belőle. Csak egy villamosjegy maradt benne a bélés ráncai között, a 7-
esről, meg egy ötvenöt koronás bevásárlási blokk valami porcelánüzletből.
Egyebet nem találtunk nála.
– De hát az a madzag a nyakán – mondta Pepík. – Ezen a nyomon kellett
volna elindulniuk!
Souček úr megrázta a fejét. – Csak egy darabka ruhaszárító kötél volt, az
pedig semmi.
Tisztára semmi sem volt a kezünkben a villamosjegyen és a blokkon kívül.
Természetesen közzétettük az újságban, hogy itt meg itt egy női hullát találtak,
kora körülbelül huszonöt év, öltözete szürke szoknya, és csíkos blúz, és ha
valahonnan két hónappal ezelőtt eltűnt egy szolgálólány, jelentsék be a
rendőrségnek. Kaptunk vagy száz bejelentést; hiszen tudják, hogy a
cselédlányok leginkább májusban szeretnek helyet változtatni, hogy miért, azt
senki se tudja; de kiderült, hogy minden jelentés alaptalan volt. El tudják
képzelni, mennyi munkát ad az ilyen nyomozás? – kérdezte mélabúsan Souček
úr. – Amíg egy ilyen libát, aki Dejvicében szolgált, megtalálunk valahol
Vršovicéban vagy Košiřéban, az egynapi lótás-futást jelent egy embernek. És
amellett hiábavaló is az egész, az a buta liba életben van, és még ki is röhögi az
embert. Hallják, milyen szép darabot játszik most a zene? – szakította félbe
magát sajnálkozva, és fejét most Wagner Walkürjének ütemére ingatta, mert a
zenekar egyveleget játszott a Walkürből, s minden erejét beleadta a játékba. –
Ugye milyen szép, szomorú zene? Szeretem a szomorú zenét. Az összes
temetésre én járok zsebtolvajokra vadászni.
– De hát csak hagyott valami nyomot maga után a gyilkos? – vette fel újból a
beszélgetés fonalát Pepík.
– Látják ott azt a szépfiút? – kérdezte Souček úr felélénkülve. – Templomi
perselyekre specializálta magát. Nagyon szeretném tudni, mit keres itt. Nem, a
gyilkos nem hagyott maga után nyomot. De jegyezzék meg: ha meggyilkolt
lányt találnak valahol, mérget vehetnek rá, hogy a szeretője gyilkolta meg; ez
rendszerint így szokott lenni – tette hozzá merengve. – Ezt ne vegye a szívére,
kisasszony. Mi tehát rájöttünk volna, hogy ki tette hidegre, de ahhoz előbb tudni
kellett volna, ki a nő. Ez volt a probléma magva, ugye.
– De hát a rendőrségnek az ilyen esetekben megvannak a maga módszerei,
ugye? – vélte bizonytalanul Pepík.
– Hát persze – felelte búskomoran Souček úr. – Például, itt van az a módszer,
amelyet általában akkor használunk, ha egy mákszemet keresünk egy zsák
lencse között. Hiába, az ilyesmihez némi türelem kell. Látja, én nagyon szeretem
a detektívregényeket. Hogy mi mindent írnak össze ezekben a regényekben a
nagyítóüvegekről meg miegymásról! De mit nézett volna ki ön abból a lányból
nagyítóüveggel? Hacsak nem érdekelte volna önt valamelyik kövér féreg családi
boldogsága; ebben az esetben megfigyelhette volna, hogyan viszi sétálni a kis
férgecskéket a családfő. Bocsásson meg, kisasszony, de engem mindig bosszant,
ha módszerekről hallok beszélni. Tudják, ez nem olyan, mint mikor az ember
regényt olvas, és találgatja, hogy mi lesz a vége. Ez inkább olyan, mint ha az
embernek kezébe nyomnának egy regényt, és azt mondanák: – Olvassa el ezt,
Souček úr, és azokat az oldalakat, amelyeken a „jóllehet” szó előfordul, jegyezze
fel. – Hát kérem, ilyen munka ez. Itt nem segít semmiféle módszer, semmiféle
leleményesség. Csak olvasnod meg olvasnod kell, és a végén kiderül, hogy az
egész könyvben nincs egyetlen „jóllehet” sem. Vagy be kell szaladgálnod egész
Prágát, hogy kiderítsed néhány száz Andulka és Mařenka tartózkodási helyét, és
a végén detektívmódszerrel felfedezed, hogy egyet se öltek meg közülük. Erről
kell írni valamit – vélte elégedetlenül –, és nem Sába királynőjének ellopott
gyöngynyakékéről. Mert ez legalább szolid munka, uram.
– No, és végül hogyan fogtak hozzá a nyomozáshoz? – érdeklődött Pepík,
eleve biztos lévén benne, hogy ő másképpen fogott volna hozzá.
– Hogyan fogtunk hozzá – szólt Souček úr elgondolkozva. – Hát valamivel
csak el kellett kezdeni, ugyebár. Először is itt volt az a jegy a hetes villamosról.
Tegyük fel tehát, hogy az a lány, amennyiben persze cselédlány volt, valahol a
hetes útvonala közelében szolgált; persze ennek távolról sem kell így lennie,
mert lehet, hogy csak véletlenül utazott a hetesen; de valami feltevést el kell
fogadnunk, hogy egyáltalán elkezdhessük a dolgot, igaz? Csakhogy éppen a
hetes Prága egyik végétől a másikig jár, Břevnovból a Malá Stranán és az
Újvároson keresztül egészen Žižkovig; ez tehát semmi, ezzel nem lehet kezdeni.
Aztán itt van az a blokk.
Ebből legalább azt lehetett megállapítani, hogy a lány nemrégiben ötvenöt
korona értékű árut vásárolt egy porcelánkereskedésben.
– És ott emlékeztek rá – bökte ki Minka.
– Mi jut eszébe, kisasszony – morgott Souček úr.
– Hogy emlékezhettek volna rá? Fogalmazónk, Mejzlík doktor úr, bement a
boltba, és megkérdezte, milyen árut lehet kapni ötvenöt koronáért. „Ötvenöt
korona körül sok minden van, mondták neki, attól függ, hogy hány darabból áll a
készlet. De pontosan ötvenöt koronáért csak egyszemélyes angol teáskannáink
vannak.” – „Hát akkor veszek egyet, mondta a mi doktorunk, de adjanak valami
hibásat, hogy ne kerüljön annyiba.”
Aztán behívatott a fogalmazó úr, és azt mondta: „Nézze, Souček, ez magának
való ügy.
Tegyük fel, hogy az a lány cseléd volt. Egy ilyen lány minden percben eltör
valamit, és a harmadik esetnél az asszonya már azt mondja neki: maga liba, most
menjen és vegye meg a saját pénzén. A lány tehát csak egy darab porcelánt vagy
üveget vásárol, csak azt, amit eltört.
Márpedig ötvenöt koronáért csak ezt az egy darabból álló dolgot árulják, ezt a
teáskannát.”
– „No, ez fene drága”, mondom neki. Mire ő: „Öregem, hiszen éppen ez az.
Először is itt a magyarázata annak, hogy a lány miért őrizte a blokkot; az ő
számára ötvenöt korona rengeteg pénz volt, ezért abban reménykedett, hogy az
asszonya egyszer majd megtéríti neki. Másodszor, nézze: ez egyszemélyes
kanna. Tehát a lány vagy egy egyedülálló személynél szolgált, vagy pedig az
asszonyának valami magános albérlője volt, aki ebben a kannában hozatta be a
reggelijét. És ez a magános albérlő bizonyára valami kisasszony volt, mert
magános férfi aligha venne magának ilyen szép és drága kannát, ugyebár; a
fiatalember rendszerint észre sem veszi, miből iszik. Valószínű tehát, hogy egy
magános kisasszonyról van szó, mert az ilyesfajta albérlő borzasztóan szereti, ha
a lakásában valami szép tárgy van, ami az övé, hát megy, és vesz magának egy
ilyen fölöslegesen drága holmit.”
– Ez igaz – kiáltott fel Minka. – Tudod, Pepík, nekem is van egy szép kis
vázám!
– No látja – jegyezte meg Souček úr –, de a blokkja már biztosan nincs meg.
No, és aztán azt mondja a fogalmazó úr: „Hát akkor most tovább fogunk
találgatni, Souček; persze átkozottul bizonytalan az egész, de valahol el kell
kezdeni. Nézze, az ilyen ember, aki ötvenöt koronát dob ki egy teáskannáért,
nem lakik Žižkovban. (Mejzlík doktor most megint a hetes útvonalára, vagyis
arra a villamosjegyre gondolt, értik?) A belvárosban kevés az albérlő, a Malá
Stranán meg inkább olyanok laknak, akik kávét isznak, a mi területünk tehát
véleményem szerint a Vár és Dejvice között fekszik, ha már itt van ez a hetes
villamosjegy. Majdnem azt mondanám, tette még hozzá, hogy az a kisasszony,
aki ilyen angol kannából issza a teáját, nem is lakhat máshol, mint egy kertes kis
házban; tudja, Souček, ez már hozzátartozik a modern angol kultúrához!” –
Persze ehhez ismerni kell a mi Mejzlík doktorunkat; nagyon hóbortos ötletei
támadnak néha: „Tudja mit, Souček, azt mondja, vigye magával ezt a kannát, és
nézzen utána a Vár meg Dejvice között, hol laknak albérletben valami finomabb
kisasszonyok, és ha valamelyiküknek éppen ilyen teáskannája volna, akkor
kérdezze meg tőle, nem ment-e el a háziasszonyától májusban a szolgálója.
Gyenge kis nyom ez, gyenge, akár a harmat, de azért meg lehet próbálni. Hát
menjen, öregem, ez most már a maga dolga.”
No, én nem szeretem a találgatást; a tisztességes detektív nem jós vagy látnok.
A detektívnek nem kell sokat spekulálnia; megtörténik ugyan, hogy véletlenül
helyesen spekulál, de a véletlen nem tisztességes munka. A villamosjegy és a
teáskanna, az legalább valami, amit látok; de a többi, az csak... csak a képzelet
szüleménye – mondta Souček úr kissé szégyenkezve amiatt, hogy ilyen
választékos szavakat használ. – Én tehát a magam módján kezdtem neki a
dolognak: sorra jártam a házakat, és mindenütt megkérdeztem, van-e ilyen
teáskannájuk. A harminchetedik házban azt mondja a szolgálólány: nini! éppen
ilyen kannája van a mi kisasszonyunknak. Kiderült, hogy a kisasszony
albérletben lakik a lakásban. Bejelentettem magam a háziasszonynál, egy
tábornok özvegyénél, aki a lakás két szobáját albérletbe adta ki, persze csak
nőknek. Az egyik szoba bérlőjét Jakoubková kisasszonynak hívták; angolt
tanított valamelyik gimnáziumban, és ő volt a keresett teáskanna tulajdonosa.
„Nagyságos asszony, mondtam a tábornok özvegyének, nem ment el innen
májusban egy szolgálólány?” – „De igen, felelte a hölgy, Mařkának hívtuk, de
hogy mi volt a vezetékneve, azt már elfelejtettem.” – „És nem törte el azelőtt
Jakoubková kisasszony teáskannáját?” – „De eltörte, felelte a ház asszonya, és
meg is kellett vennie a saját pénzéből; de az istenért, honnan tudja ezt maga?”
„Látja, nagyságos asszony, mi mindent tudunk.”
No, és a többi már könnyen ment; először is megkerestem Mařka barátnőjét...
hiszen tudják, hogy minden ilyen lánynak csak egyetlen barátnője van, annak
aztán mindent elmond. Megtudtam tőle, hogy Mařkát Marie Pařízkovának hívták
és Dřevíčből jött Prágába; de legjobban az érdekelt, hogy ki volt Mařka
udvarlója. Megtudtam, hogy Frantának hívták, de hogy milyen Frantának, és
hogy mi volt a foglalkozása, azt Mařka barátnője nem tudta. Csak arra
emlékezett, hogy egyszer együtt volt velük az Éden-parkban, és akkor Frantának
odakiáltott valaki: Szevasz, Ferda! – Hát ezt a dolgot Frýba úrra bízták nálunk, ő
a szakértője az ilyen alias-eseteknek. Frýba mindjárt meg is mondta: „Franta
alias Ferda, az csak a košířei Kroutil lehet, az igazi neve Pastyřík. Elmegyek
érte, fogalmazó úr, de csak ha valaki eljön velem.” Hát elmentem vele, bár ez
nem tartozott a reszortomba. A szeretőjénél találtuk meg; mihelyt meglátott
bennünket, mindjárt revolvert rántott a pimasz. Azután Matička fogalmazó vette
munkába. Senki sem tudja, hogy Matička hogyan csinálja, de mindenkiből
mindent kiszed.
Franta vagyis Pastyřík tizenhat óra leforgása alatt mindent elmondott. Hogy
megfojtotta Marie Pařízkovát, és elrabolta a pár száz koronát, amije volt. A lány
éppen akkor lépett ki a helyéről.
Franta ugyanis azt ígérte neki, hogy elveszi... ezt mind így csinálják – tette
hozzá Souček úr borongva.
Minka megremegett. – Pepík – sóhajtotta –, ez borzasztó!
– Most már nem borzasztó – jegyezte meg Souček úr komolyan. – Borzasztó
volt, amikor ott álltunk Mařka fölött a mezőn, és nem volt a kezünkben más,
mint a villamosjegy meg az a blokk. Két kis vacak papír... és mégis
megbosszultuk szegény Mařkát. Én azt mondom, hogy az embernek semmit, de
semmit sem szabad eldobnia; még a legfölöslegesebb dolog is lehet egyszer
nyom vagy bizonyíték. Az ember nem is tudja, milyen fontos dolgokat hord a
zsebében.
Minka mereven, könnyes szemmel nézett maga elé; aztán forró odaadással
Pepík felé fordult, és nedves tenyeréből a földre ejtette az összegyűrt blokkot,
amelyet mostanáig idegesen gyúrt a kezében. Pepík nem látta, hogy a blokk
megint leesett; nem látta, mert a csillagokat nézte, de Souček úr, a detektív, látta
és elmosolyodott; szomorúan és megértőn.
Az utolsó ítélet
Kugler, a többszörös elfogatóparanccsal körözött, és egy egész csendőr– és
detektívhadsereg elől menekülő sokszoros gyilkos kijelentette, hogy nem kapják
el, és nem is kapták el, legalábbis élve nem. Az utolsó, azaz sorrendben
kilencedik gyilkos tette az volt, hogy lelőtte a csendőrt, aki el akarta fogni. A
csendőrt leterítette ugyan, de ő maga is kapott hét golyót, és a hét közül három
halálos volt. Ezzel Kugler megmenekült a földi igazságszolgáltatás elől.
Halála olyan gyorsan jött, hogy nem is volt ideje különösebb fájdalmat érezni.
Mikor a lelke elhagyta testét, alkalma lett volna a másvilág, a téren kívüli,
homályos és végtelenül puszta világ furcsaságai láttán megdöbbenni, de nem
döbbent meg. Az olyan ember, aki megjárta a börtönt és Amerikát, a másvilágot
egyszerűen új környezetnek tartja, amelyben egy kis bátorsággal ugyanúgy lehet
érvényesülni, mint bárhol másutt.
Végre elérkezett Kugler számára is az elkerülhetetlen utolsó ítélet órája. Mivel
az égben állandóan kivételes állapot van, Kugler a tanács elé került, és nem az
esküdtszék elé, mint ahogy azt tettei alapján talán elvárta volna. A tárgyalóterem
berendezése egyszerű volt, akárcsak a földön; csak – bizonyos könnyen érthető
okokból – hiányzott belőle a kereszt, amely előtt a tanúkat esketni szokták. A
bírák négyen voltak, csupa öreg, szigorú és unott arcú, érdemdús tanácsos. A
formaságok kissé unalmasan folytak le: Ferdinand Kugler, foglalkozásnélküli,
született ekkor és ekkor, meghalt... S ekkor kiderült, hogy Kugler nem ismeri
halála dátumát; mindjárt látta, hogy ez a mulasztás kedvezőtlen színben tünteti
fel őt a bíróság szemében, és ezért megcsökönyösödött.
– Miben érzi magát bűnösnek? – kérdezte az elnök.
– Semmiben – felelte Kugler dacosan.
– Hát akkor vezessék be a tanút – sóhajtott az elnök.
A terembe, aranycsillagokkal teliszórt kék palástba burkolózva, egy jól
megtermett, sőt egyenesen óriás aggastyán lépett be. A bírák mind felálltak, s
akarata ellenére, szinte megbűvölten felállt Kugler is. A bírák csak akkor ültek le
megint, amikor az aggastyán helyet foglalt Kuglerral szemben.
– Mindentudó Isten – kezdte az elnök –, az Utolsó Tanács önt tanúként idézte
meg, hogy vallomást tegyen Ferdinand Kugler ügyében. Lévén ön a
Legigazmondóbb, a bíróság eltekint megesketésétől. A tárgyalás gyors
lefolytatása érdekében csupán arra kérjük, hogy a tárgyhoz tartsa magát, és ne
térjen ki olyan részletekre, amelyek nem törvényellenes jellegűek. És maga,
Kugler, ne szakítsa félbe a tanú vallomását. Mindent tud, tehát fölösleges bármit
is tagadni. Kérem a tanú urat, tegye meg vallomását.
Mindezt elmondván, az elnök kényelmesen az asztalra könyökölt, nyilván
felkészülve arra, hogy a tanú sokáig fog beszélni. A legöregebb szavazóbíró
alvásra rendezkedett be, a jegyzőkönyvvezető angyal pedig kinyitotta az élet
könyvét.
Isten tanú enyhén köhintett, és beszélni kezdett:
– Igen, Ferdinand Kugler. Ferdinand Kugler egy gyári tisztviselő fia, elrontott
gyerek volt; hej, fiú, de sokat rosszalkodtál! Édesanyját nagyon szerette, de
szégyellte kimutatni szeretetét, és ezért dacos és szófogadatlan volt. Emlékszel,
hogy beleharaptál édesapád ujjába, amikor meg akart verni, mert rózsát loptál a
jegyzőék kertjéből?
– Az adótiszték Irmájának loptam – emlékezett Kugler.
– Tudom – mondta Isten. – Irma hétéves volt akkor. Azt persze nem tudod, mi
történt vele később?
– Nem.
– Férjhez ment; Oszkár, a gyáros fia vette el; megfertőzte, és Irma koraszülés
után meghalt.
Emlékszel Rudo Zárubovra?
– Mi történt vele?
– Tengerész lett, barátom, és Bombayban halt meg. Ti ketten voltatok a
legrosszabb gyerekek az egész városban. Ferdinand Kugler tízéves korában már
lopott, és minden szava hazugság volt; rossz hírű emberekkel barátkozott,
például Dlabolával, a részeges koldussal, akivel ételét is megosztotta.
A bíró intett, hogy ez talán nem tartozik ide, de Kugler szégyenlősen
megkérdezte:
– És... mi történt az öreg lányával?
– Mařkával? – kérdezte Isten. – Teljesen elzüllött. Tizennégy éves korában
már a testét árulta, húszéves korában meghalt, és amikor agonizált, rád
emlékezett. Te meg tizennégy éves korodban már részegeskedtél, és elszöktél
hazulról. Apád belepusztult a bánatba, anyád kisírta a szemét, kishúgod Martička
nem kapott férjet, mert senki sem akarta elvenni egy tolvaj testvérét. Martička
most is magányosan és szegénységben él, és agyondolgozza magát azokért a
fillérekért, amiket kegyes szívű emberek juttatnak neki.
– Most éppen mit csinál?
– Cérnát vásárol Vlčekék boltjában, hogy vakulásig varrjon. Emlékszel arra a
boltra? Egyszer, hatéves voltál akkor, egy üveggolyót vettél ott; mindjárt az első
nap elvesztetted, és sehogy se tudtad megtalálni. Emlékszel, hogy bőgtél
dühödben és fájdalmadban?
– Hová lett az a golyó? – kérdezte Kugler mohón.
– Az ereszcsatorna lefolyócsövébe gurult. Még most is ott van, barátom,
harminc éve már. A földön most éppen esik az eső, és a golyócska ott ugrál a
hűvös, csörgedező vízben.
Kugler lenyűgözve hajtotta le fejét. De az elnök feltette a szemüvegét, és
udvariasan megszólalt:
– Tanú úr, szíveskedjék a tárgyra térni. Gyilkolt a vádlott?
Isten tanú a fejét ingatta.
– Kilenc embert ölt meg. Az elsőt verekedés közben. Ezért börtönbe csukták,
és ott egészen elromlott. Másodiknak hűtlen szeretőjét ölte meg. Ezért halálra
ítélték, de megszökött a börtönből. Harmadik áldozata egy öregember volt, akit
kirabolt, a negyedik egy éjjeliőr, az ötödik és hatodik egy öreg házaspár; baltával
verte őket agyon, és csak tizenhat koronát talált náluk, pedig húszezer koronájuk
volt elrejtve.
Kugler felugrott:
– Kérem szépen, holt volt elrejtve?
– A szalmazsák alatt – felelte Isten –, egy vászonzacskóban. Ott tartották az
öregek a pénzüket, amit uzsorával és zsugorisággal szereztek. A hetedik embert
Amerikában ölte meg; honfitársa volt, új bevándorló, és tanácstalan, mint egy
gyermek.
– Hát a szalmazsákba dugták – suttogta Kugler elképedve.
– Igen – mondta a tanú. – A nyolcadik embert, egy járókelőt, azért lőtte le,
mert véletlenül az útjába került, amikor üldözték. Akkor éppen
csonthártyagyulladása volt, és valósággal őrjöngött a fájdalomtól. Sokat
szenvedtél te, barátom! Utolsó áldozatát, egy csendőrt, néhány perccel a halála
előtt terített le.
– Miért gyilkolt? – kérdezte az elnök.
– Azért, amiért mások – felelte Isten – : haragból, pénzsóvárságból,
megfontoltan és ötletszerűen, néha élvezettel, néha szükségből. Nagylelkű volt,
és néha segített az embereken. Jó volt a nőkhöz, szerette az állatokat, és
megtartotta a szavát. Adjam elő a jótetteit?
– Köszönöm – felelte az elnök –, nem szükséges. Vádlott, óhajt valamit
felhozni a védelmére?
– Nem – felelte Kugler közönyösen, mert most már minden mindegy volt
neki.
– A bíróság tanácskozásra vonul vissza – jelentette be az elnök, és a négy
tanácsos eltávozott.
Isten és Kugler a tárgyalóteremben maradt.
– Kik ezek? – kérdezte Kugler, s fejével a távozók után intett.
– Emberek, mint te – mondta Isten. – A földön bírák voltak, hát itt is
ítélkeznek.
Kugler a körmét rágta.
– Azt hittem... vagyis, hát hiszen nem nagyon törődtem vele, de... azt vártam
volna, hogy ön fog ítélkezni, ön, mint... mint...
– Mint Isten – fejezte be a hatalmas öreg. – De hát látod, éppen ez az... Mivel
mindent tudok, nem ítélkezhetek. Ez lehetetlen volna. Ugye nem tudod, ki
jelentett fel akkor?
– Nem tudom – mondta Kugler meglepetten.
– Lucka, a pincérlány; féltékenységből.
– Bocsásson meg – bátorodott fel Kugler –, de ön elfelejtette megmondani,
hogy Chicagóban agyonlőttem azt a nyavalyás Teddyt.
– Á, dehogy lőtted agyon – magyarázta Isten –, Teddy felépült a sebéből, és
ma is él. Én tudom, hogy besúgó, de egyébként jó ember az, barátom, és nagyon
szereti a gyerekeket. Ne hidd, hogy valaki minden ízében aljas lehet.
– Tulajdonképpen miért nem ön... miért nem te magad ítélkezel, Isten? –
kérdezte Kugler elgondolkozva.
– Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák igazán minden, de minden
körülményt ismernének, akkor ők se tudnának ítélkezni; csak mindent
megértenének, de úgy, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én
fölötted? A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad. Mindent,
Kugler. És ezért nem ítélkezhetek fölötted.
– Akkor miért ítélkeznek... ezek az emberek... az égben is?
– Azért, mert az ember az emberé. Én, mint látod, csak tanú vagyok; de a
büntetésről, tudod, a büntetésről emberek döntenek... az égben is. Hidd el,
Kugler, így van ez rendjén; az emberek nem érdemelnek más
igazságszolgáltatást, mint az emberit.
Akkor újra beléptek a bírák, és az Utolsó Tanács elnöke érces hangon
kihirdette az ítéletet: Ferdinand Kugler kilencrendbeli előre megfontolt
gyilkosság, emberölés és rablás bűntettéért, tiltott visszatérés vétségéért, jogtalan
fegyverviselésért és rózsalopásért életfogytiglan tartó pokolbüntetésre ítéltetik. A
büntetés kitöltését azonnal megkezdi. Kérem a következő esetet.
Itt van František Machát vádlott?
Paraszti bűn
– Álljon fel, vádlott – szólt a bíróság elnöke. – A vádirat értelmében maga
meggyilkolta apósát, František Lebedát. A vizsgálat során tett vallomása szerint
fejszével háromszor fejbe verte azzal a szándékkal, hogy megölje. Nos,
bűnösnek érzi magát?
A munkában elnyűtt kis ember összerázkódott, és nyelt egyet. – Nem – szorult
ki száján a szó.
– Megölte az apósát?
– Meg.
– Tehát bűnösnek érzi magát?
– Nem.
A bíróság elnökének angyali türelme volt. – Nézze, Vondráček – mondta –, az
is kiderült, hogy egyszer már meg akarta mérgezni; patkánymérget tett a
kávéjába. Igaz ez?
– Igaz.
– Ebből következik, hogy már hosszabb idő óta áhította az apósa halálát.
Értette, mit mondtam?
A kis ember szívott egyet az orrán, és tanácstalanul vállat vont. – Az a lóhere
miatt volt dadogta. – Ő eladta a lóherét, én meg azt mondtam neki, apa, hagyja
azt a lóherét, én nyulakat akarok venni.
– Várjon – szakította félbe a bíróság elnöke. – Az övé volt az a lóhere, vagy a
magáé?
– Hát az övé volt – morogta a vádlott. – De minek neki a lóhere? Én meg azt
mondtam neki, apa, adja nekem legalább a kaszálót, de ő azt mondja, „ha
meghalok, akkor majd Mařkáé lesz, mármint a feleségemé, aztán csinálhatsz
vele, amit akarsz, te telhetetlen papzsák.”
– Ezért akarta megmérgezni?
– Hát persze.
– Azért, hogy így leszidta magát.
– Nem. A lucernás végett. Azt mondta, hogy eladja.
– De, jóember – horkant fel az elnök –, hiszen a lucernás az övé volt, igaz?
Hát miért ne adhatta volna el?
Vondráček vádlott szemrehányó pillantást vetett az elnökre. – De hisz nekem a
mellett a lucernás mellett egy kis krumpliföldem fekszik – magyarázta. – Én azt
a kis darabot azért vettem, hogy egyszer majd egybekerüljön az ő darabjával, ő
meg azt mondta, mi közöm a te krumplidhoz, a lucernást eladom Joudalnak.
– Maguk között tehát állandó volt a perpatvar – segített az elnök.
– Igen – mondta Vondráček komoran. – A kecske miatt.
– Miféle kecske miatt?
– Fejte a kecskémet. Azt mondtam neki, apa, hagyja békén azt a kecskét, vagy
adja nekünk a kis kaszálót a patak mellett. De ő árendába adta.
– És mit csinált a pénzzel? – kérdezte az egyik esküdt.
– Mit csinált volna? – felelte a vádlott komoran. – Ládába dugta. „Ha
meghalok – mondta –, akkor majd a tiétek lesz.” De meghalni, azt nem akart.
Pedig már hetvenen felül volt.
– Maga szerint a perpatvarnak az apósa volt az oka?
– Az – válaszolt Vondráček bizonytalanul. – Nem akart ideadni semmit.
„Amíg élek, addig én gazdálkodok, és kész.” Én meg azt mondtam neki, apa, ha
tehenet venne, akkor én a lucernást felszántanám, és nem kellene eladni. De ő
azt mondta, „ha meghalok, akkor vehetsz magadnak akár két tehenet is, de én a
lucernást eladom Joudalnak.”
– Ide hallgasson, Vondráček – szólt az elnök szigorúan –, nem azért a pénzért
ölte meg az öreget, ami a ládában volt?
– Az a pénz tehénre kellett – mondta Vondráček konokul. – Úgy számítottuk,
hogy ha majd meghal, akkor abból a pénzből tehenet veszünk. A föld nem lehet
meg tehén nélkül, igaz?
Honnan vegyek trágyát, ha nincs tehén?
– Vádlott – szólt az államügyész –, nekünk nem a tehén a fontos, hanem az
emberélet. Miért ölte meg az apósát?
– A lucernás végett.
– Ez nem válasz!
– El akarta adni a lucernást...
– De a halála után a pénz úgyis a maguké lett volna.
– Igen, de ő nem akart meghalni – felelte Vondráček felháborodva. – Ha
szépszerivel meg akart volna halni, szót se szóltam volna... Nem tettem én neki
semmi rosszat soha. Az egész falu megmondhatja, úgy bántam vele, mintha az
apám lett volna, igaz-e – fordult a hallgatósághoz.
A hallgatóság, azaz a fél falu, helyeslően zúgott.
– Igen – szólalt meg az elnök komolyan. – És ezért akarta megmérgezni,
ugye?
– Megmérgezni – morgott a vádlott. – Hát minek adta el a lóherét? Mindenki
megmondhatja, hogy a lóherét otthon kell tartani. Micsoda gazdaság az, hol
eladják a lóherét?
A hallgatóság helyeslően morgott.
– Forduljon felém, vádlott – kiáltott rá az elnök –, vagy kivezettetem a
földijeit. Mondja el, hogy történt a gyilkosság.
– No – kezdte Vondráček bizonytalanul. – Egy vasárnap láttam, hogy az
apósom megint Joudallal beszél. Apa, mondom, nehogy eladja azt a lucernást.
De ő erre, hogy eladja, „majd éppen téged kérdezlek meg, te fajankó”. Hát,
gondoltam, itt az ideje, igaz-e. És elmentem fát hasogatni.
– Ez a fejsze volt az?
– Ez.
– Folytassa!
– Este mondom az asszonynak, menj, vidd el a gyerekeket a nénédhez. Az
meg mindjárt ríni kezdett. Ne ríj, mondom, előbb még beszélek a fejével. Az
öreg bejött a fáskamrába, és azt mondja, „az az én fejszém, add ide!” Én meg azt
feleltem neki, hogy megfejte a kecskémet.
Erre ki akarta csavarni a kezemből a fejszét. Erre odavágtam neki.
– Miért?
– A lucernás végett.
– És miért ütötte meg háromszor?
Vondráček vállat vont:
– Csak úgy... a mi fajtánk nehéz munkához van szokva, nagyságos úr.
– Mit csinált azután?
– Elmentem lefeküdni.
– Aludt is?
– Nem. Azt számítottam, mennyibe fog kerülni a tehén, meg hogy a kis
kaszálót kicserélem azért a darabkáért az út mellett. Akkor az egész együtt lesz.
Aztán meg rendbe kell tenni az istállót a tehénnek. Az is párszáz korona. Hisz az
apósomnak már szekere se volt. Mindig mondtam neki, Isten bocsássa meg a
bűnét, de ez nem gazdaság. Az a két föld egybe kívánkozik, hát nincs magában
érzés?
– És magában nem volt érzés az öregember iránt?
– De mikor el akarta adni a lucernást Joudalnak – dadogta a vádlott.
– Hát akkor nyereségvágyból ölte meg!
– Nem igaz – védekezett Vondráček felindultan. – A lucernás végett! Ha azok
a földek egybekerültek volna...
– Bűnösnek érzi magát?
– Nem.
– Megölni egy öregembert, az magának semmi?
– De hát mondom, hogy a lucernás végett – tört ki Vondráček csaknem sírva.
– Hát ez csak nem gyilkosság?! Jézusmária, ezt mindenki megértheti. Hiszen a
családban történt, nagyságos úr. Idegennel nem tettem volna... Én sohasem
loptam életemben... tessék akárkit megkérdezni, milyen ember Vondráček... és
mégis úgy vittek el, mint egy tolvajt – nyögte fájdalmában fulladozva.
– Nem mint egy tolvajt, hanem mint egy apagyilkost – szólt az elnök
szomorúan. – Tudja, Vondráček, hogy ezért halálbüntetés jár?
Vondráček kifújta az orrát, és szipákolt. – A lucernás végett volt – mondta
megadóan; a tárgyalás tovább haladt, tanúk, vádbeszéd...
Don Juan szendergett, amikor Don Ildefonso halkan belépett a szobába, s egy
kézmozdulattal kiküldte Leporellót; aztán az ágy fejénél álló székre ült, s
figyelmesen nézte a haldokló férfi beesett arcát.
Nagy sokára a sebesült fájdalmasan felnyögött, és kinyitotta a szemét.
– Don Juan – szólt szelíden a jezsuita –, úgy látom, fárasztaná a beszéd.
Don Juan bágyadtan bólintott.
– Nem baj – mondta a jezsuita. – Az ön gyónása, Juan úr, egy pontban
homályos volt. Nem teszek fel önnek kérdéseket, csak jelezze majd, hogy
egyetért-e vagy sem mindazzal, amit mondok majd önnek... saját magáról.
A sebesült szinte rémülten meredt a pap mozdulatlan arcába.
– Don Juan – kezdte Don Ildefonso csaknem könnyed hangnemben –, már
sokszor hallottam önről; gyakran töprengtem azon, hogy miért csapong egyik
nőtől a másik nőhöz, szerelemből szerelembe; hogy miért nem tud soha
megállapodni, soha horgonyt vetni abban a beteljesülésben és nyugalomban,
amit mi, emberek, boldogságnak hívunk...
Don Juan fájdalmas fintorában kivicsorította a fogait.
– Szerelemből szerelembe – folytatta Don Ildefonso szelíden. – Mintha újra
meg újra meg akarna győzni valakit, feltehetően saját magát, hogy érdemes a
szerelemre, hogy férfi, olyan férfi, akit a nők szeretnek... ó szegény, szegény
Don Juan!
A sebesült ajka megrebbent, mintha megismételte volna az utolsó szavakat.
– Valójában pedig – folytatta barátságosan a pap – ön sohasem volt férfi, Don
Juan; csak a lelke volt férfilélek, és ez a lélek szégyenkezett, szenyor,
szégyenkezett és kétségbeesetten igyekezett leplezni, hogy a természet nem adta
meg önnek azt, amivel minden élőlényt megajándékozott...
Az ágyból kisfiús sírás hangja tört elő.
– Ezért játszotta kora ifjúságától kezdve a férfit, Don Juan; vakmerően bátor,
kalandokat vállaló, büszke és hivalkodó volt, hogy legyőzze önmagában azt a
szégyenletes és megalázó érzést, mely egyre azt súgta, hogy mások különbek és
igazibb férfiak, mint ön; csakhogy ez hazugság volt, s ezért akart mindenáron
bizonyítékot bizonyítékra halmozni; egyik sem nyugtathatta meg, mert mind
hamis és értéktelen volt; nem, ön nem csábított el egyetlen nőt sem, Don Juan.
Ön sohasem ismerte a szerelmet, csak lázasan igyekezett minden útjába kerülő
kívánatos és előkelő nőt megbűvölni szellemével, lovagiasságával s az önmagára
kényszerített szenvedélyességgel; tökéletesen csinálta, mert csak játszotta. Ám
midőn elérkezett az a pillanat, amikor a nők térde megroggyan, nos, az pokol
lehetett az ön számára, Don Juan maga a pokol, mert abban a percben egyszerre
szenvedett átkozott gőgje és a legrettenetesebb megszégyenülés miatt. És ki
kellett tépnie magát az ölelésből, amelyért pedig életét kockáztatta, s menekülni,
szegény Don, menekülni a legyőzött asszony karjából, s a tetejébe még valami
gyönyörű hazugsággal ellenállhatatlan ajkán. Maga a pokol lehetett ez, Juan úr.
A sebesült a falnak fordította fejét és sírt.
Don Ildefonso felállt.
– Szegénykém – mondta –, szégyellte ezt bevallani még a szent gyónásban is.
No, látja, már túl is vagyunk rajta... Hanem én nem szeretném elorozni Padre
Jacintótól az ő megtért bűnösét...
És hívatta a papot; s amikor Jacinto atya megérkezett, Don Ildefonso így szólt
hozzá:
– Nos, atyám, mindent beismert és sírt. Bűnbánata kétségkívül őszinte; azt
hiszem, feloldozhatjuk.
Romeo és Júlia
Oliver Mendeville, egy fiatal angol nemes, aki Olaszországban volt
tanulmányúton, Firenzében értesült róla, hogy atyja, Sir William, elköltözött e
világról. Sir Oliver tehát nehéz szívvel és sűrű könnyhullatással búcsút vett
signorina Maddalenától, ismételten megesküdvén, hogy mihamar visszatér, és
szolgája kíséretében útrakelt Genova felé.
Utazásuk harmadik napján kiadós zápor szakadt a nyakukba, éppen, amikor
valami vidéki fészekbe érkeztek. Sir Oliver egy vén szilfa alatt megállította a
lovát és odaszólt a szolgának:
Paulo, nézz körül, talán akad itt valami albergo, ahol kivárhatjuk az eső végét.
– Ami a szolgát és a lovakat illeti – szólalt meg egy hang a feje fölött –, az
albergo amott van a sarkon túl; ön azonban, cavaliere, talán megtisztelné
plébániámat azzal, hogy betérne hozzám, szerény hajlékomba.
Sir Oliver kalapot emelt és az ablak felé fordult, ahonnét egy kerek képű öreg
páter mosolygott rá.
– Vossignoria reverendissima – szólt tisztelettudón – túlságosan kitüntet
barátságával egy idegent, aki éppen elhagyni készül az ön gyönyörű hazáját,
hálával eltelten mindazért a szépért és jóért, amivel túláradó bőkezűséggel
elárasztották.
– Bene, kedves fiam – vélte a pap –, de ha még sokáig hálálkodik, bőrig ázik
közben. Szíveskedjék leszállni a lóról és igyekezzék befelé, mert igen erősen
esik.
Sir Oliver bámulattal nézett a főtisztelendő plébánosra, aki a folyosón elébe
sietett a kapuig:
ilyen apróra sikerült papot még nem látott; üdvözlés közben olyan mélyen
kellett hajolnia, hogy a vér a fejébe futott.
– Hagyja csak, hagyja – kedveskedett a pap. – Én csak ferences vagyok,
cavaliere. Padre Ippolitónak hívnak. Hé, Marietta, hozz kolbászt meg bort. Erre
tessék, uram, kissé sötét van itt nálam. Ön Inglese, ugye? Hát igen, amióta
maguk, angolok, elszakadtak a szent római egyháztól, számot se lehet adni,
hányan járnak itt nálunk Itáliában a maguk országából. Értem én ezt signore,
lelki honvágyból teszik. Nézd csak, Marietta, ez az úr Inglese. Szegény, ilyen
fiatal és máris angol! Szeljen csak magának a kolbászból, cavaliere, hamisítatlan
veronai. Én mindig azt mondom, borhoz nincs jobb korcsolya a veronai
kolbásznál, tömessék ki magukat a bolognaiak a mortadellájukkal! Higgyen
mindig a veronai kolbászban és a sós mandulában, kedves fiam. Micsoda, maga
még nem volt Veronában! Kár, nagy kár. Ott született az isteni Veronese, signore.
Én ugyanis veronai vagyok. Dicső város az, uram, a Scaligerók városának
nevezik. Hogy ízlik a borunk?
– Grazias, Padre – dünnyögte Sir Oliver. – Nálunk, Angliában Veronát Júlia
városának hívják.
– Ugyan már – álmélkodott Padre Ippolito –, azt meg miért? Nem is tudom,
hogy lett volna ott valami Júlia nevű hercegnő. Igaz, már több mint negyven
esztendeje nem fordultam meg a szülővárosomban... Melyik Júliáról is van szó?
– Capulet Júliáról – magyarázta Sir Oliver. – Tudja, Padre, van egy
színdarabunk róla... valami Shakespeare-től. Szép darab. Ismeri, Padre?
– Nem ismerem, de megálljon csak, Capulet Júlia, Capulet Júlia – motyogta
Padre Ippolito. Tulajdonképpen ismernem kellett volna. Nemegyszer
megfordultam Capuleték házában Padre Lorenzóval...
– Ön ismerte Lorenzo barátot? – pattant fel Sir Oliver.
– Hogyne ismertem volna! A ministránsa voltam, signore. Hallja, nem arról a
Júliáról beszél, aki férjhez ment Paris grófhoz? Mert azt ismertem. Igen
istenfélő, derék asszony volt az a Júlia grófné. Valóban, Capulet-lány volt, a
bársonykereskedő Capuletok családjából.
– Az a Júlia másvalaki lehetett – jelentette ki Sir Oliver. – Az igazi Júlia
hajadonkorában halt meg, a legmeghatóbb halállal, amit csak ember elképzelhet.
– Aha – bólintott a molto reverendo –, hát akkor nem az volt. Az a Júlia, akit
én ismertem, férjhez ment Paris grófhoz és nyolc gyereket szült neki. Példás,
erényes feleség volt, fiatalember, bárcsak az Úristen magát is olyannal áldaná
meg. Igaz, híre járt, hogy előzőleg valami fiatal crapulone után bolondult... Ej,
signore, van-e asszony, akiről nem pletykálnak?
Fiatalság – bolondság, azt mindenki tudja. Örüljön, cavaliere, hogy maga még
fiatal. Mondja, az Inglesek is fiatalok?
– Igen, igen – sóhajtott fel Oliver. – Ó, atyám, bennünket is éget a láng, amely
az ifjú Romeo szívében dúlt!
– Romeo? – kapta fel a fejét Padre Ippolito és kiürítette a poharát. – Úgy
tűnik, hogy őt is ismertem. Mondja csak, nem arra a fiatal scioccóra, arra a
semmirekellő, széltoló Montecchifajzatra gondol, aki összevagdosta Paris
grófot? Akkoriban azt beszélték, hogy Julietta miatt.
Igen, így volt. Júliát megkérte Paris gróf – igen jó parti volt, signore, az a
Paris, gazdag és derék fiatalember, de Romeo állítólag a fejébe vette, hogy Júlia
az övé lesz... Micsoda ostobaság, uram – zsémbelt a Padre. – Mintha a gazdag
Capuleték odaadhatták volna a lányukat valami lecsúszott Montecchinek. No
meg aztán a Montecchiek Mantovával fújtak egy követ, a Capuletok pedig a
milánói herceg pártján voltak. Nem, nem. Én különben is azt hiszem, hogy az az
assalto assassinatico Paris gróf ellen tulajdonképpen közönséges politikai
merénylet volt. Ma mindenben politika van, kedves fiam. Az erőszakoskodásnak
természetesen az lett a következménye, hogy Romeo úrfinak el kellett
menekülnie Mantovába és nem is tért vissza többé a városba.
– Ez tévedés – szólt közbe Sir Oliver. – Bocsánatot kérek, Padre, de a dolog
nem így történt.
Júlia szerette Rómeót, de a szülei kényszerítették, hogy menjen feleségül Paris
grófhoz...
– Jól tették, tudták, hogy miért – helyeselt az öreg pap. – Romeo kapcabetyár
volt és Mantovával tartott.
– De mielőtt megtörtént volna az esküvő Parissal, Lorenzo atya valami port
adott Júliának, amitől tetszhalott lett – folytatta Sir Oliver.
– Ez gyalázatos hazugság – robbant ki Padre Ippolito. – Lorenzo atya ilyet
sohase tett volna.
Igaz azonban, hogy Romeo nyílt utcán megtámadta a grófot és összevagdalta.
Talán részeg volt, azért tette.
– Bocsánat, Padre, de a dolog egészen másképp történt – tiltakozott Sir Oliver.
– Az az igazság, hogy Júliát eltemették, és Romeo a lány sírja fölött ledöfte
Parist...
– Megálljunk csak – szakította félbe a pap. – Először is a verekedés nem
valami sír fölött történt, hanem az utcán, a Scaligerók emlékműve közelében.
Másodszor pedig Romeo nem szúrt le senkit, hanem csak belevágott a gróf
karjába. Hiába, fiacskám, nem mindig sikerül valakin keresztüldöfni a kardot.
Próbálja csak meg egyszer, cavaliere.
– Scusi – ellenkezett Sir Oliver – én a darabot mindjárt a bemutatón láttam.
Paris grófot párbajban ledöfték, ott helyben kiszenvedett. Romeo meg azt hitte,
hogy Júlia valóban meghalt, és megmérgezte magát a lány kriptájában. Így
történt, Padre.
– Dehogyis! – dörmögött Ippolito atya. – Nem mérgezte meg magát, hanem
elszökött Mantovába, barátom.
– Bocsánatot kérek, Padre – ragaszkodott a maga igazához Sir Oliver –, hisz
ezzel a két szememmel láttam – az első sorban ültem! Végül Júlia magához tért,
és amikor látta, hogy szerelmese, Romeo halott, ő is mérget vett be és elpusztult.
– Mi ütött magába – mérgelődött Padre Ippolito. – Szeretném tudni, hogy ki
találta ki ezt az ostoba pletykát. Az igazság úgy fest, hogy Romeo Mantovába
szökött, az a szegény Júlia pedig bánatában egy kicsit megmérgezte magát. De
nem lett belőle komoly baj, cavaliere, csak amolyan gyerekes duzzogás volt az
egész; hisz alig volt még tizenöt éves a leányka... A történetet attól a bizonyos
Lorrenzótól tudom, fiatalember; jómagam akkoriban ekkorka kis ragazzo voltam
– mutatta a derék páter, egy könyöknyire a földtől. – Júliát később elvitték a
nagynénjéhez, Besenzanóba, hogy egy kicsit összeszedje magát. Oda ment utána
Paris gróf, a kezét még felkötve hordta, és maga is tudhatja, hogyan szokott az
történni ilyenkor: akkora szerelem kerekedett közöttük, hogy meg se lehet
mondani. Három hónap se telt bele, és férjfeleség voltak. Ecco signore ilyen az
élet. Jómagam ministráltam az esküvőjükön.
Sir Oliver lesújtva ült a székén.
– Ne haragudjon, Padre – mondta végül –, de abban a mi angol
színdarabunkban ezerszerte szebb minden.
Ippolito páter fújt egy nagyot.
– Szebb, szebb! Nem tudom, mi szép van abban, ha két ember megöli magát.
Kár lett volna értük, fiatalúr. Én mondom magának, ezerszerte szebb dolog, hogy
Júlia férjhezment és nyolc gyereket szült, de micsoda gyerekeket, uram, festeni
se lehetne szebbet.
Oliver a fejét csóválta:
– Ez már mégsem az, kedves Padre; maga nem tudja, mi az igazi nagy
szerelem.
Az apróka páter elgondolkozva pislogott.
– Nagy szerelem? Én úgy képzelem, az a nagy szerelem, ha két ember egy
életen keresztül megérti egymást, megférnek egymással, odaadok és hűségesek...
Júlia derék asszony volt, drága uram. Nyolc gyereket nevelt fel és haláláig
szolgálta a férjét... Maguknál tehát Veronát Júlia városának hívják? Igen szép
dolog ez az angoloktól, cavaliere. Júlia asszony példás feleség volt, Isten adjon
neki örök nyugodalmat.
A fiatal Oliver leküzdötte elfogódottságát.
– És mi történt Rómeóval?
– Azzal? Nem is tudom. Csak véletlenül hallottam... Igen, most már
emlékszem. Mantovában beleszeretett valami márki lányába... Hogyan is hívták?
Monfalcone, Montefalco, vagy így valahogy. Hej, cavaliere, ez aztán igazi nagy
szerelem volt, ahogy az imént mondta! Meg is szöktette a lányt... átkozottul
romantikus história, de a részleteket már elfelejtettem; elvégre Mantovában
történt. De állítólag hallatlanul szenvedélyes szerelem volt, országszerte
beszéltek róla. Ecco signore, elállt az eső.
Sir Oliver felállt; póznányi teste zavart és bizonytalanságot tükrözött.
– Határtalanul szíves volt hozzám, Padre. Thank you so much. Megengedi
talán, hogy itt hagyjak valamit... szegény hívei számára – motyogta pirosra gyúlt
képpel, és a tányér széle alá maroknyi zecchinót dugott.
– Ugyan, ugyan – szörnyülködött Padre Ippolito, és tiltakozva rázta a kezét –,
mi nem jut az eszébe, ennyi pénz egy darabka veronai kolbászért!
– Talán inkább az iménti históriáért – vágta rá sietve a fiatal Oliver. –
Nagyon... izé, nem is tudom, hogyan fejezzem ki magamat. Very much, indeed.
A plébánia ablakán szélesen ömlött be a napsütés.
JEGYZETEK
A jegyzetek a forrás hiányossága miatt nem mutatnak sehova, de azért
meghagytam. (szs)